"Ha a lelkek közösen, belső tisztességgel keresik a szellemet, megtalálják egymáshoz is az utat."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A magasabb világok megismerésének útja (10)

A személyiség egységének hasadása a szellemi iskolázás során

Alvás közben semmiről sem adnak hírt az emberi léleknek a fizikai érzékszervek. Alvó állapotban nem áramlanak a lélekbe külvilággal kapcsolatos mindennapi észlelések, mert alvás közben a lélek bizonyos vonatkozásban tulajdonképpen az úgynevezett fizikai testen, vagyis az ember lényének éber állapotban az észleléseket és a gondolkodást közvetítő részén kívül van. Alvás közben a lélek csak a finomabb testiségekkel (az éter- és az asztráltesttel) van kapcsolatban, amelyek ilyenkor tartózkodnak ugyan a fizikai megfigyeléstől, de tevékenységüket mégsem teljesen szüntetik be. A lélek úgy él egy magasabb világban, alvás közben is folytatva ezt az életet, ahogyan a fizikai test a fizikai világ dolgaival és lényeivel van kapcsolatban és a fizikai világ hatása alatt áll. Alvás közben a lélek valóban tevékenysége teljében van, az ember azonban semmit sem tudhat lelkének erről a tevékenységéről mindaddig, míg szellemi észlelőszervei ki nem fejlődtek, amelyekkel azután a körülötte történő eseményeket és saját működését az alvás folyamán ugyanúgy meg tudja figyelni, mint fizikai érzékeivel a körülötte zajló életet nappal. A szellemi iskolázás nem egyéb az ilyen szellemi érzékszervek kifejlesztésénél - amint ezt már az előző fejezetekben is megmutattuk.

Ha a szellemi iskolázás az előző fejezetekben leírt értelemben véve megváltoztatta már az alvásállapotot, a tanítvány alvás közben tudatával követni képes a körülötte lejátszódó eseményeket és ugyanúgy saját akarata szerint tud beleilleszkedni környezetébe, ahogyan fizikai érzékeivel éli bele magát az éber állapotban eltöltött mindennapi életbe. Emellett figyelembe kell vennünk, hogy a mindennapi fizikai környezet szellemi érzékeléséhez már a szellemi látás egy magasabb fokára van szükség. (Erre már az előző fejezetben is rámutattunk.) A tanítvány kezdetben csak anélkül észleli a másik világhoz tartozó valóságokat, hogy észre tudná venni az észlelt szellemiség és a mindennapi fizikai környezet tárgyai között fennálló összefüggést is.

Az, amit az alvás- és áloméletből vett példákkal szemléltettünk, folyamatosan zajlik, a lélek megszakítás nélkül a magasabb világokban él és tevékenykedik, az indítékokat, amelyeknek megfelelően állandóan hatással van fizikai testére, onnan meríti. Csakhogy a hétköznapi embernek a saját magasabb életéről nincs tudomása, a tanítványnak azonban van, és ettől egész élete megváltozik. Amíg magasabb értelemben vett „látóvá” nem válik a lélek, fölébe rendelt kozmikus lények vezetik. Ahogyan pedig az operáció után látóvá lett vak ember élete is más lesz, mint előtte volt, amikor még vezetésre szorult, így változtat az ember életén a szellemi iskolázás is, melynek következtében kinövi már a tanítvány, hogy vezessék és saját irányítását neki kell a kezébe vennie. Érthető tehát, hogy mihelyt ez bekövetkezik, olyan tévedéseknek eshet áldozatul, amilyenekről a hétköznapi tudatnak sejtelme sincs. Indítékait most abból a világból veszi, ahonnan korábban - anélkül, hogy tudott volna róla - a kozmosz egyetemes harmóniájától kormányzott szellemi hatalmasságok hatottak rá. A tanítvány kiválik ebből a harmóniából és a korábban még közreműködése nélkül zajlott cselekedeteket most már saját magának kell egyedül végrehajtania.

Emiatt beszélnek annyit a szellemi iskolázásról szóló írások a magasabb világokba való felemelkedéssel járó veszélyekről, amelyek ecsetelése igen alkalmas arra, hogy visszatartsa a magasabb élettől a félénk lelkű embereket. Viszont hangsúlyoznunk kell, hogy ezek a veszélyek csak a szükséges elővigyázatossági rendszabályok figyelembe vétele nélkül forognak fenn. A helyes szellemi iskolázás összes tanácsát megfogadva azonban, bár még a legmerészebb fantáziát is túlszárnyaló, magas és hatalmas élményeken kell keresztülmennünk, míg feljebb emelkedünk, de szó sem lehet róla, hogy káros hatással lenne egészségünkre vagy életünkre. Iszonyú, az életet mindenfelől fenyegető hatalmasságokat ismerünk meg az iskolázás folyamán és még az is lehetővé válik számunkra, hogy bizonyos fizikai érzékekkel észlelhetetlen erőket és lényeket is saját szolgálatunkba állítsunk, a kísértés pedig, hogy efféle erőket a magunk meg nem engedett érdekében hatalmunkba kerítsünk, vagy a szellemi világok fogyatékos ismerete miatt tévesen használjunk fel, igen nagy. Néhány ilyen igen fontos élményt - például „a küszöb őrével” történő találkozást - még leírunk majd a következő fejezetekben.

Arra kell azonban gondolnunk, hogy az életünket veszélyeztető hatalmasságok jelen vannak akkor is, ha nem ismerjük őket. Az viszont igaz, hogy amikor még nem ismerjük őket, magasabb erők határozzák meg a hozzánk való viszonyukat, ami megváltozik, amikor az eddig rejtett világba tudatosan lépünk be, de igaz az is, hogy ezzel a lépéssel létünk magasabb fokára emelkedünk, életünk köre pedig egy mérhetetlenül nagy területtel gyarapodik. A tanítványt csak akkor fenyegeti igazi veszély, ha türelmetlensége és szerénytelensége miatt túl korán törekszik bizonyos önállóságra a magasabb rendű tapasztalások terén és nem tudja kivárni az idejét, amikor elnyeri az őt megillető szellemi látás képességét és a szellemi világ törvényeit megismerheti. Ezen a téren az alázat és a szerénység még annál is sokkal kevésbé üres szó, mint a hétköznapi életben. De ha ezek a tulajdonságok a legjobb értelemben vannak meg a tanítványban, biztos lehet benne, hogy a magasabb rendű életbe történő felemelkedése semmiféle veszélyt nem jelent a közönségesen egészségnek és életnek nevezett dolgokra.

Mindenekelőtt az a fontos, hogy ne jöjjön létre az összhang hiánya a magasabb élmények és a mindennapi élet folyamatai, meg követelményei között. Az embert a Földre állítja feladata, aki pedig nem akarja elvégezni földi feladatát, hanem el akar menekülni egy másik világba, egészen biztosan nem éri el a célját. Érzékszerveink azonban a világnak csak egy részét észlelik, a fizikai világ tényei pedig a szellemi világban tartózkodó lényeket fejezik ki. A szellemiség életében azért kell részt vennünk, hogy bele tudjuk vinni a fizikai világba a szellem megnyilatkozásait. Az ember átalakítja a Földet, amikor elülteti benne azt, amit a szellemi világban ismer meg. Ez a feladata. Azért kell felemelkednünk a szellemi világba, mert a fizikai Föld függ a szellemi világtól és igazán helyesen csak akkor működhetünk itt a Földön, ha a teremtő erőket magukba rejtő magasabb világok részesei vagyunk. Semmiféle veszélytől nem kell tartanunk, ha a szellemi iskolázásnak ilyen érzülettel fogunk neki és egy pillanatra sem térünk el az általa kijelölt iránytól. A kilátásba helyezett veszélyek se tartsanak vissza a szellemi iskolázástól, sőt, az igazi szellemi tanítványra jellemző tulajdonságok elsajátítására buzdítsanak minket.

Mivel az előrebocsátottakkal együtt eltűnik az iskolázás során előforduló veszélyek ijesztő volta, most leírunk néhány ilyen úgynevezett „veszélyt” is. A szellemi iskolázás alatt a tanítvány lelke, érző- és életteste mindenesetre nagy változáson megy át, amelyek a lélek alapvető erői, az akarat, az érzés és a gondolkodás fejlődésfolyamataival függnek össze. A három erő az iskolázás előtt bizonyos meghatározott és magasabb rendű kozmikus törvényekkel szabályozott kapcsolatban van egymással. Nem úgy akar, érez vagy gondolkodik az ember, ahogyan neki tetszik. Fia tudatunkban például felmerül egy képzet., a természeti törvényeknek megfelelő bizonyos érzés társul hozzá, vagy a képzet létrejöttét egy vele törvényszerűen összefüggő akarati elhatározás követi. Belépünk egy szobába, dohosnak érezzük a levegőt, ablakot nyitunk. Halljuk, hogy valaki nevünkön szólít, eleget teszünk a felszólításnak. Kérdeznek, mi pedig felelünk. Valamit látunk, aminek tudomásunk szerint rossz szaga van, kellemetlen érzést kelt bennünk. Bár ezek egyszerű kapcsolatok a gondolkodás, az érzés és az akarat között, de az emberi élet egészét áttekintve azt látjuk, hogy az ilyen kapcsolatokra épül minden, sőt, csak akkor tartjuk valakinek az életét „normálisnak”, ha gondolkodása, érzése és akarata között ilyen, az emberi természet törvényein alapuló kapcsolatot veszünk észre. Az például, hogy kedvünk teljék egy tudomásunk szerint kellemetlen szagú tárgy megpillantásában, vagy ne feleljünk a kérdésre, ellentmond az emberi természet törvényeinek. Azért reméljük, hogy a helyes nevelésnek és a helyesen alkalmazott tanításnak sikere lesz, mert feltételezzük, hogy az emberi természetnek megfelelő kapcsolatot tudunk vele létrehozni tanítványunk gondolkodása, érzése és akarata között. Mindezek oka pedig az, hogy a három erőnek, a gondolkodásnak, az érzésnek és az akaratnak az ember finomabb lelkisége területén egy- egy központja van, amelyek szabályszerű kapcsolatban vannak egymással, a finom lelki szervezetben lévő kapcsolatuknak pedig megvan a tükörképe a durva fizikai testben is. Az akarat szervei törvényszerű kapcsolatban vannak a gondolkodás és az érzés szerveivel a fizikai testben is. Valamilyen gondolat tehát szabályszemen egyfajta érzést vagy akarati tevékenységet kelt életre. A magasabb fejlődés folyamán elszakad a három alaperőt egymással összekötő fonal. A szakadás előbb a már leírt finomabb lelki szervezetben zajlik le, de ha még magasabbra emelkedünk, kiterjed a fizikai testre is. (A magasabb szellemi fejlődés következtében például valóban három különálló részre válik az emberi agyvelő, ami természetesen a mindennapi fizikai látással nem észlelhető és még a legpontosabb fizikai műszerekkel sem mutatható ki, de mégis bekövetkezik, a „látónak” pedig megvannak hozzá az eszközei, hogy meg tudja figyelni. A magasan fejlett „látó” agya három önálló részre, az akaró, az érző és a gondolkodó agyra oszlik.)

A gondolkodás, az érzés és az akarat szervei ettől kezdve egymástól teljesen függetlenek. Most már nem a beléjük oltott törvények hozzák létre közöttük a kapcsolatot, hanem a magasabb létre ébredt tudatnak kell megteremtenie. A tanítvány ugyanis saját magán tapasztalja azt a változást, hogy képzetei és érzései, vagy érzései és akarati elhatározásai között semmiféle kapcsolat nem keletkezik, hacsak ő maga nem hozza létre. Semmi sem készteti gondolatainak tetté váltására, ha ő maga szabadon ki nem fejleszti hozzá a mozgatóerőt magában. Most már teljesen érzéketlenül tudja elviselni, ami iskolázása előtt izzó szeretetet vagy mélységes gyűlöletet keltett benne, tétlenül tud megélni egy olyan gondolatot, ami korábban még önkéntelenül is mintegy tettekre lelkesítette. Tettekre indítják viszont olyan akarati elhatározások, amelyeket szellemi iskolázás nélkül indokolatlanoknak látna. A tanítvány kiharcolta már a nagy eredményt, hogy teljes mértékben ő uralkodjon a három lelki erő együttműködésén, ezzel szemben ő felel az együttműködésükért.

Bizonyos érzékfeletti erőkkel és lényekkel akkor tudunk csak tudatosan kapcsolatra lépni, ha előzőleg így alakítottuk már át a sajátunkat, mert az ember lelki erői a világ megfelelő erőinek a rokonai. Az akaratban rejlő erő hatással lehet például a magasabb világ egyes lényeire és jelenségeire és észlelheti is őket, de csak akkor, ha az emberi lélekhez és gondolkodáshoz fűződő kötelékétől megszabadult már. Mihelyt ez a kapcsolat megszűnt, az érzésektől és a gondolkodástól függetlenné vált akarat a szellemi világ többi lényére is hatni kezd. Így van ez a gondolkodás és az érzés erőivel is. A gyűlölet érzését bizonyos színezetű finom fényfelhőnek látja a „látó”, amit cl is tud magától hárítani úgy, mint a fizikai ember a rá lesújtani készülő kezet. A gyűlöletből az érzékfeletti világban egy látható jelenség lesz, a „látó” azonban csak azért tudja érzékelni, mert úgy tudja kifelé irányítani az érzéseiben rejlő erőt, mint a fizikai ember a szeme felfogóképességét. Ez azonban nemcsak a gyűlölettel van így, hanem a fizikai világ sokkal fontosabb tényeivel is, mert velük is csak a lélek alap- erőinek felszabadításán át tudunk érintkezésbe kerülni.

A szellemtudomány előírásait figyelmen kívül hagyva, fejlődésünk során a gondolkodás, az érzés és az akarat szétválásakor háromféle tévedés áldozatai lehetünk. Előfordulhat, hogy kettészakítjuk az összekötő fonalakat, mielőtt még magasabb tudatunk eljutott volna a megismerésben oda, hogy a szétvált erők együttműködésének irányítását helyre tudná állítani, kézbe tudná venni. Lelkünk alapvető erői ugyanis életünk egy bizonyos pontján nem egyformán fejlettek. Van akinek a gondolkodása fejlettebb az érzésénél és az akaratánál és van akinél az érzés vagy az akarat uralkodik a másik két erő felett. Amíg megmarad az erők kozmikus törvényekkel létrehozott összefüggése, valamelyik erő előretörése magasabb értelemben nem okozhat zavaró rendellenességet. Ha például az akarat kerül túlsúlyra, a kozmikus törvények a gondolkodáson és az érzésen keresztül kiegyenlítő hatással vannak és megakadályozzák a túlsúlyban lévő akarat különös mértékű túlkapásait. A szellemi iskolázás alatt azonban teljesen megszűnik az érzés és a gondolkodás törvényszerű hatása és a folyamatosan roppant nagy erőkifejtésre ösztönző akaratot már nem fékezi. Ha pedig a tanítvány még nem fejlesztette ki teljesen a magasabb tudatot, és még nem tudja saját maga létrehozni az összhangot a lélek alaperői között, az akarat nem áll meg féktelen útján, állandóan legyűri az embert és így teljesen erőtlenné válik az érzés és a gondolkodás, az akarat pedig hatalmas rabszolgatartóként hajszolja az egyik fékevesztett cselekvéstől a másikig és erőszakossá teszi. - A második tévútra akkor lépünk, amikor érzéseink szertelenné válva rázzák le magukról a törvényszerű vezetést. Amikor ez történik, hajlamosak leszünk folytonos tiszteletet érezni mások iránt, határtalan függő viszonyba kerülünk tőlük, míg cl nem veszítjük minden önálló akaratunkat és gondolatunkat, a magasabb megismerés helyett pedig az lesz a sorsunk, hogy szánalmasan üressé és erőtlenné válik a lelkünk. Megtörténhet az is, hogy aki hajlamos a jámborságra és a vallásos emelkedettségre, a túlsúlyban lévő érzelmi élet vallásos rajongásra ragadtatja. A lelki erők szétválásakor a harmadik veszély pedig az, amikor a gondolkodás kerül túlsúlyra. Akinél ez következik be, elidegenedik az élettől és szemléletében elzárkózik környezetétől. Neki a világ csak annyiban fontos, amennyiben határtalanná fokozódott tudásszomja kielégítésére nyújt tápot. Nem keltenek benne érzéseket és cselekvésre sem indítják a gondolatok. Az ilyen emberek részvétlenek és ridegek, kitérnek a mindennapi valósággal való érintkezés elől, irtóznak tőle és az - számukra legalábbis - elvesztette minden jelentőségét.

Az erőszakosság, a rajongás és a rideg, szeretetlen tudásszomj az a három tévút, amelyre a tanítványnak nem szabad rátérnie. A rendellenesség fokát illetően az ilyen tévutakon járó ember képe külsőleg szemlélve és a materialista, úgynevezett hivatalos orvostudomány segítségével nem nagyon különböztethető meg az elmebeteg, vagy legalábbis súlyosan „idegbajos” ember képétől. A tanítványnak nem szabad hasonlítania rá. A fontos az, hogy a lélek három alapvető ereje, a gondolkodás, az érzés és az akarat harmonikus fejlődésen menjen keresztül, még mielőtt a bennük elültetett összefüggés megszakadna és a felébredt magasabb tudat hatalmába kerülne. Mert ha egyszer már hiba történt és valamelyik alaperő féktelenné vált, torzszülöttként jön világra a magasabb rendű lélek, utána az ember egész lényét ez a fékevesztett erő tölti be és hosszú ideig még csak gondolni sem lehet rá, hogy újból egyensúlyba kerüljön minden. Mindaddig csak ártalmatlan jellembeli adottságnak tűnik, hogy természeténél fogva akaratra, érzésre, vagy gondolkodásra hajlamosabb-e valaki, míg nincs szó szellemi iskolázásról, az iskolázás során azonban az ilyen adottság annyira felfokozódik a tanítványban, hogy kiirtja belőle, ami egyetemesen emberi benne és szükséges az élethez. Az említett adottságok fokozódása viszont csak abban a pillanatban válik valóban komoly veszéllyé, amikor már nappal, éber állapotában is tudatosan át tud élni a tanítvány olyan élményeket, amilyeneket az alvás során. Amíg csak az alvás közben bekövetkező megvilágosodásról van szó, éber állapotában a világ törvényeivel szabályozott fizikai élet mindig kiegyenlítő erővel hat lelke megzavart egyensúlyára. Ezért olyan szükséges a tanítványnak minden vonatkozásban szabályos és egészséges életet élnie. Annál jobb, minél inkább megfelel a test, a lélek és a szellem egészséges, erőteljes kialakítására vonatkozó fizikai követelményeknek. Károsan hat viszont fejlődésére, ha a mindennapi, nappali élet felizgatja és nyugtalanítja, ha tehát a külső élet zavaró és gátló hatásai is érvényre jutnak az iskolázás következtében benne zajló változásokon kívül. Keresnie kell mindazt, ami erőinek és képességeinek megfelelő és lehetővé teszi a környezetével való zavartalan és harmonikus együttélést. Mindent kerülnie kell, ami ezt a harmóniát zavarja és életében nyugtalansággal vagy kapkodással jár, miközben nem is annyira az a fontos, hogy a nyugtalanságot és a kapkodást külső értelemben űzze el, hanem az, hogy a hangulatait, szándékait, gondolatait és testi egészségét ne tegye ki a folytonos ingadozás veszélyének. A szellemi iskolázás alatt ez sokkal nehezebb, mint azelőtt, mert életére most már szakadatlanul hatnak, a továbbiakban pedig egész életében közrejátszanak majd a magasabb rendű élmények, amelyekkel ha nincs valami rendben, szabálytalanságuk állandóan bajjal fenyeget, csak az alkalomra várva, hogy mikor térítsék le a rendezett útról. Ezért nem szabad a tanítványnak semmit sem elmulasztania, ami folyamatosan tudja biztosítani az egész lénye fölötti uralmat. A lélekjelenlét és az életben előforduló mindenféle helyzet nyugodt áttekintéséhez szükséges képesség sohasem hiányozhat. Alapjában véve azonban az összes ilyen tulajdonságokat az igazi szellemi iskolázás maga is létrehozza, közben pedig a velejáró veszélyekkel úgy ismerkedünk meg, hogy a kellő pillanatban megkapjuk egyúttal az elhárításukhoz szükséges teljes erőt is.

  Hiba és javítás beküldése...

Kapcsolat   |    Adatkezelés   |    Impresszum