"A valóság nem olyasmi, amiről az embernek véleménye lehet. A valóságot vagy ismeri az ember, vagy nem. ...ahogy nem lehet vitatkozni azon, hogy mennyi a háromszög szögeinek összege, úgy nem lehet vitatkozni a magasabb igazságokról sem."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A magasabb világok megismerésének útja (8)

Változások a tanítvány áloméletében

Az álomélet változása mutatja meg, hogy a fejlődés előző fejezetben leírt fokát a tanítvány már elérte, vagy hamarosan eléri majd. Azelőtt zavaros összevisszaságban jelentek meg előtte álmai, most pedig rendezettebbekké válnak, értelmes összefüggést mutatnak az álomképek, közöttük is ugyanúgy törvényszerűségekre és okozati kapcsolatokra találhatunk, mint a mindennapi élet képei között. Sőt, az álmok tartalma is megváltozik. Azelőtt csak mindennapi életünk utórezgéseit, környezetünk vagy saját testi állapotunk más formákban jelentkező hatásait észleltük csupán álmainkban, most pedig egy eddig ismeretlen világ képei merülnek fel előttünk. Egyelőre megmarad áloméletünk általában megszokott, vagyis a nappali ébertudatunk elképzeléseitől jelképes kifejezésmódja miatt eltérő jellege. Figyelemmel vizsgálva, okvetlenül észrevesszük az álomélet jelképes voltát. Azt álmodjuk például, hogy megfogtunk egy rút állatot és a kezünkben kellemetlen érzést kelt. Felébredve észrevesszük, hogy a takaró csücskét markolásszuk. Az észlelést tehát nem a maga igazi mivolta, hanem az előbb említett szimbólum fejezi ki. Vagy álmunkban üldöznek és félve menekülünk, de ébredéskor kiderül, hogy alvás közben a szívünk vert hevesen. A nehezen emészthető ételekkel telt gyomor ijesztő álomképek oka lehet. Az alvó ember környezetében lejátszódó események is szimbolikusan tükröződhetnek álmában, az óraütés dobpergés közben menetelő katonai csapat képét idézheti fel, a felboruló szék egy álombéli teljes drámát okozhat, ahol a robaj lövés formájában tükröződik. Az álom kifejezésmódja szimbolikus marad még akkor is, ha áloméletünk rendeződött és étertestünk fejlődni kezd, csak ilyenkor már nem csupán a fizikai környezetünk vagy a saját testünk pusztán fizikai tényeit tükrözi, hanem egyfelől rendeződnek az ilyen eredetű álmaink, másfelől pedig egy másik világjelenségeit és körülményeit kifejező álomképek is közéjük keverednek. Ilyenkor szerzünk először a nappali tudatunk számára elérhetetlen tapasztalatokat. De semmiképpen sem szabad azt hinnünk, hogy az igazi szellemi kutató magasabb világokról szóló bármelyik közlése ilyen élményeken alapul. Az efféle álomélmények a magasabb fejlődés első jelei csupán. Nemsokára ezután következik be az iskolázás további következményeképpen az a tény, hogy az álomképek nem nélkülözik többé már a józan ész irányítását, mint ezelőtt, hanem ugyanúgy az ész rendezi és szabályozza őket, akárcsak az éber tudatállapot képeit és érzéseit. Lassanként mindjobban eltűnik az álomtudat és az éber állapot közötti különbség. Az álmot látó a szó szoros értelmében ébren van álomélete alatt is, vagyis úgy érzi, hogy ő uralja és irányítja képszerű élményeit.

Álmodás közben az ember valóban egy fizikai érzékekkel észlelhető világtól eltérő világban van, de fejletlen szellemi szervekkel csak a már említett zavaros képeket tudja létrehozni róla, és létezését is csak annyiban ismeri el, amennyiben a fizikai világ létezését is elismerné egy legfeljebb a fizikai szem kezdeti adottságával rendelkező lény. Ebben a magasabb világban ezért nem láthat egyebet az ember a hétköznapi élet képmásainál és tükröződéseinél és azért éppen ezeket, mert a magasabb világ „anyagára” a lélek maga festi rá nappali észlelései képét. Ugyanis tudnunk kell, hogy mindennapi, tudatos életünkön kívül van még egy másik, nem tudatos életünk is, amit a már említett másik világban élünk le. Minden észlelésünket és gondolatunkat bevéssük ebbe a másik világba, bevésett lenyomataikat azonban csak akkor láthatjuk, ha kifejlesztettük már a lótuszvirágokat, amelyek mint adottságok, csírák, mindig benne vannak mindenkiben, de nappali tudatállapotban semmit sem tudunk észlelni velük, mert ilyenkor csak igen gyenge hatások érik őket. Hasonló az oka, mint annak a ténynek, hogy a csillagokat sem láthatjuk nappal, mert a napfény hatalmas ereje ellenében nem érvényesülhetnek. Ugyanígy nem érvényesülhetnek a gyenge szellemi hatások sem a fizikai érzékekkel felfogott erős benyomások ellenében. Amikor azután alvás közben bezárul a külső érzékszervek kapuja, itt-ott és zavarosan felvillannak a szellemi hatások és az álmodó tudatába kerülnek a másik világban szerzett tapasztalások. Egyelőre azonban, mint mondtuk, az illető csak a fizikai érzékszerveihez kötődő olyan képzetek tartalmát tapasztalja, amiket a szellemi világba ő maga vésett bele. Csak a kifejlesztett lótuszvirágok nyújtanak rá lehetőséget, hogy a szellemi világba bevéssük a nem a fizikai világból származó közléseket is. A kifejlődött étertesttel azután teljes mértékben megtudhatjuk már a nem a fizikai, hanem más világokból származó bejegyzéseket is. Így már egy új világgal kezdünk érintkezni. Most pedig - a szellemi iskolázás irányításával - egyelőre két célt kell elérnünk. Először is, az álmunkban tett megfigyeléseket ugyanannyira teljesen tökéletesen kell megőriznünk, mintha éber állapotban tettünk volna rájuk szert. Ha ezt elértük, megadatik nekünk, hogy a rendes, nappali tudatállapotban is ugyanilyen megfigyeléseket tehessünk. A szellemi hatásokra irányított figyelmünk most már egyszerűen úgy szabályozódik, hogy a fizikai hatások nem homályosítják el már a szellemi hatásokat, hanem szakadatlanul észlelni tudjuk a szellemi hatásokat a fizikaiak mellett és velük együtt is.

Ha a tanítvány megszerezte már ezt a képességet, lát is már szellemi szemével valamit az előző fejezetben vázolt képből. A szellemi világban észlelni tudja most már a fizikai világ létének okát és főleg a saját magasabb énjét. Az a következő feladat, hogy mintegy belenövekedjen saját magasabb énjébe - mintegy odáig érjen -, valóban a magasabb énjét tekintse saját igazi lényének és ehhez mérten viselkedjen. Ha ennek a feladatnak lelkiismeretesen eleget is tesz, egyre erősebben él benne majd saját magasabb lényének képe és magasabb énjének már csak eszköze lesz a fizikai test érzete és az, amit azelőtt „én”-jének nevezett. Olyan érzéssel kezd viseltetni alacsonyabb énje iránt, amilyen érzéssel a fizikai világra korlátozott tudatú ember viseltetik szerszáma, vagy járműve iránt. Ahogyan az utóbbi még akkor sem tartja énjéhez tartozónak a kocsit, amin ül, ha ugyanúgy mondja, hogy „kocsikázom” mintha azt mondaná, hogy „bemegyek”, tulajdonképpen a fejlettebb emberben is az a képzet él, amikor azt mondja, hogy „bemegyek az ajtón”, hogy „magammal viszem be az ajtón a testemet”. Ennek azonban annyira magától értetődő fogalomnak kell lennie, hogy a fizikai világ szilárd talaját egy pillanatra se veszítse el a lába alól, érzéseiben sohase idegenedjen el a fizikai világtól. Ha nem akarja, hogy rajongó vagy fantaszta legyen belőle, magasabb tudatával nem szegényebbé, hanem gazdagabbá kell tennie a fizikai világban leélt életét, mint ahogyan az is tapasztalatokkal gazdagítja életét, aki nem gyalogosan, hanem vonaton teszi meg az utat.

Ha fejlődése során a tanítvány eljutott már arra a fokra, hogy magasabb énjében tud élni -, vagyis inkább a magasabb ismeretek elsajátítása közben - világossá válik előtte, hogyan tudja életre kelteni a szellemi észlelőerőt a szíve tájékán kifejlesztett szervben és hogyan vezetheti keresztül az előző fejezetekben ismertetett áramlásokon. Ez az észlelőerő ugyanis az előbb említett szervből kiinduló magasabb rendű szubsztancialitás alkotóeleme, ami szépségtől ragyogva áramlik keresztül a mozgó lótuszvirágokon és a már kifejlesztett étertest más vezetékein is. Innen sugárzik szét a körülötte lévő szellemi világba, amit szellemileg láthatóvá tesz, ahogyan a fizikai tárgyakat is láthatóvá teszi a kívülről rájuk eső napfény.

Fokozatosan, a fejlesztés munkája közben válik csak érthetővé, hogyan tudjuk létrehozni a szív tájékán lévő észlelőszervet.

A szellemi világban az ember ugyanis csak akkor tud tulajdonképpen pontosan észlelni tárgyakat és lényeket, ha éterteste segítségével és a külvilág felé is ki tudja tárni a most említett szellemi észlelőszervét, hogy rávilágítson vele a tárgyakra. Látható belőle, hogy a szellemi világ valamilyen tárgyáról úgy lehet csak teljes mértékben tudomásunk, ha szellemünkkel mi magunk világítunk rá. A valóságban ezt az észlelőszervet az „én” hozza létre, nincs is benne az ember fizikai testében, hanem - mint már kifejtettük - a testen kívül van. A szív tájékán lévő szerv csak a helye a szellemi fény szervének, amelyet itt kelt életre kívülről az ember. Ha nem itt lobbantaná fel, hanem másutt, az általa létrehozott észlelések nem lennének kapcsolatban a fizikai világgal. Az embernek azonban éppen a fizikai világra kell vonatkoztatnia minden magasabb szellemiséget, a szellemiség hatását pedig saját magán keresztül kell a fizikai világ felé közvetítenie. A magasabb én a szív tájékán kifejlesztett szervvel és rajta keresztül teszi a maga eszközévé és irányítja a „fizikai” ént.

A fejlett ember a szellemi világ iránt másképpen érez, mint a fizikai ember a fizikai világ iránt, aki úgy érzi, hogy ő a fizikai világban van valahol, az észlelt tárgyak pedig rajta „kívül” vannak, a szellemileg fejlett ember viszont egynek érzi magát észlelése tárgyával, úgy érzi, hogy „benne él” és valóban egyik helyről a másikra vándorol a szellemi térben. Emiatt az ilyen fejlettségű embert a szellemtudomány nyelvén „vándornak” is nevezik. Eleinte nincsen otthona sehol sem. Ha megmaradna pusztán csak a vándorlás mellett, semmit sem tudna igazán meghatározni a szellemiek terén, ugyanis a szellemi világban is úgy kell eljárnunk, ahogyan fizikailag valamely tárgyat vagy helyet egy bizonyos pontból határozunk meg. Itt is ki kell keresnünk valahol egy előzőleg alaposan kiszemelt, átvizsgált, majd szellemileg birtokba vett helyet, ahol szellemi hazánkat megalapítjuk, majd minden egyebet hozzá viszonyítunk. Hiszen a fizikai világban élő ember is a fizikai hazájában uralkodó képzeteknek megfelelően lát mindent. A berlini ember önkéntelenül is másképp írja le Londont, mint a párizsi. A szellemi hazával azonban mégsem olyan a helyzet, mint a fizikaival. A fizikai hazánkba beleszületünk, ha akarjuk, ha nem. Fiatal korunkban egy egész sor képzetet veszünk itt fel magunkba és ettől kezdve önkéntelenül is ezek fényében látunk mindent. Szellemi hazánkat azonban teljesen tudatosan mi magunk építjük fel, a szellemi hazánk nézőpontjából alkotott ítélet tehát tökéletes szabadságban fogan meg. Ezt nevezik a szellemtudomány jelképes nyelvén „kunyhóépítésnek”.

A fejlődésnek ezen a fokán a szellemi látás egyelőre csak a fizikai világ asztrális világban lévő megfelelő képeire terjed ki.

Mindaz, ami mivoltánál fogva az emberi ösztönökhöz, érzésekhez, megkívánásokhoz és szenvedélyekhez hasonló, az asztrális világban van, hiszen az ember fizikai környezetében lévő fizikai jelenségekhez hozzátartoznak az emberi erőkkel rokon erők is. A kristály alakját például szellemi látással az emberi ösztönhöz hasonlónak látható erők adják meg és hasonló erők irányítják a növény nedvkeringését, a virág kibomlását és a mag csírázását is. Az összes ilyen erők formákban és színekben nyilvánulnak meg a kifejlődött szellemi észlelőszervnek, mint a fizikai világ tárgyai a fizikai szemnek. A fejlődésnek ezen a fokán a tanítvány nemcsak a kristályt, a növényt látja, hanem a most jelzett szellemi erőket is. Látja továbbá még az állati és emberi ösztönöket is, mégpedig nemcsak az élőlények fizikai életmegnyilvánulásain keresztül, akikben ezek az ösztönök működnek, hanem közvetlenül, tárgyakként is, mint a fizikai világban az asztalokat és a székeket. Egy állat vagy egy ember teljes ösztönéletét, összes kívánságát és szenvedélyét az őt beburkoló felhőnek, aurának látja.

Fejlődésének ezen a fokán a szellemi látó a fizikai érzékelés számára majdnem, vagy teljesen hozzáférhetetlen dolgokat is észlel. Észreveszi például az asztrális különbséget két emberekkel telt olyan terem között, ahol az egyikben nagyrészt alantas, a másikban pedig nemes érzületű emberek tartózkodnak. Egy kórházban nemcsak a fizikai, de a szellemi légkör is más, mint egy bálteremben. Egy kereskedővárosnak más asztrális levegője van, mint egy egyetemi városnak. Eleinte, a szellemi látás elérése idején, még gyenge és fejletlen az efféle dolgokat illető észlelőképesség, a szellemi tényékhez úgy viszonylik, mint a fizikai ember álomtudata az ébertudatához, de lassanként ilyen vonatkozásban is teljes tudatra ébred.

A szellemi látás előbb jellemzett fokára emelkedő „látó” munkája akkor jár a legnagyobb eredménnyel, ha már észlelni tudja az állati és emberi ösztönök, szenvedélyek asztrális megfelelőit. Más asztrális kísérőjelenséggel jár egy szeretettel teljes cselekedet, mint egy gyűlöletből végrehajtott tett. A „látó” nemcsak a maga eredeti mivoltában látja az eszeveszett megkívánást, hanem rút asztrális képmását is látja és azt is, hogy milyen szép a magasrendűségre irányuló érzés asztrális tükörképe. A fizikai élet folyamán csak igen gyengén láthatók az efféle asztrális megfelelések, mert a fizikai világban folytatott élet lecsökkenti erejüket. De ha megkívánunk valamilyen tárgyat, az asztrális világban nemcsak magának a megkívánásnak a tükörképe jelenik meg, hanem még az előzőleg jellemzett másik tükörkép is. Ha van rá lehetőség, hogy a kívánság teljesül, vagy kielégülése be is következett már az óhajtott tárgy elérésével, igen halvány asztrális tükörképe van csupán, teljesen csak a halál után érvényesül, amikor a lélekben a kívánság természeténél fogva még mindig él, de kielégítése a tárgy és a fizikai szerv hiányában már lehetetlenné vált. Az érzéki hajlamú ember például még halála után is mohón vágyik az ínyenc élvezetekre, de kielégítésükre most már nincs lehetősége, mert nincs már ínye. Ennek az a következménye, hogy a kívánság egy különösen erőteljes tükörképet hoz létre, ami azután kínozza az ember lelkét. A lélekvilágban, főleg pedig „a vágyak székhelyén11 átélt élményeknek azokat a halál utáni tapasztalásokat nevezzük, amiket az ember a lelkében uralkodó alacsonyrendűségek tükörképei miatt él át és csak akkor szűnnek meg, ha a lélek megszabadult már az őt a fizikai világhoz visszahúzó minden kívánságtól. A lélek csak akkor emelkedik a magasabb (a szellemi) világba, ha már ez meg is történt. Noha az ilyenfajta tükörképek igen gyengék a fizikai életet élő embernél, mégis léteznek és vágybeli adottságokként kísérik, akárcsak a csóva az üstököst. A szellemi látó, ha már eljutott a fejlődés megfelelő fokára, mindezt láthatja is.

A tanítványnak a fejlődés előbb ecsetelt állapotában ilyen és ezekhez hasonló tapasztalásai vannak. Ezen a fokon nem juthat még ennél is magasabb szellemi élményhez, ahhoz még magasabbra kell emelkednie.

  Hiba és javítás beküldése...

Kapcsolat   |    Adatkezelés   |    Impresszum