GA102

A szellemi lények működése az emberben

13 előadás, 1908. jan. 6. – jún. 11., Berlin

Impresszum

Tartalom

– Berlin, 1908. január 6.

[A szellemi lények működése életünkben. Az asztrálsík és a devahán lényei. Az állatok, a növények és az ásványok csoportlelkei. Jóindulatú és rosszindulatú Hold-, Mars- és Vénusz-lények. A találékony és vad Szaturnusz-lények. Ezeknek az elemi lényeknek a különböző hatása a Földre és az emberre. A bélnedv, a nyirok és a vér, mint más planéták lényeinek a testei. A Szaturnusz-szellemek hatása az érzékszerveken keresztül (szaglás, parfümök). A tüdő és a máj ellentéte. A Prométheusz-monda.]

Ma szellemtudományos szempontból néhány dolgot fogunk megbeszélni a magasabb világok lényeiről és tényeiről, és arról, hogy ezek a lények hogyan függenek össze az emberrel. Előzetesen fel kell hívnom a figyelmet arra − bár sejteni lehet, hogy egy ilyen teozófiai zweigben ez nem szükséges -, hogy a mai előadás azoknak szól, akik a teozófiában már bizonyos előrehaladásra tettek szert. Egy teozófiai zweigben ennek így kell lennie. Aki ezért talán csak rövid ideje vesz részt ezeken a hétfői előadásokon, néhány dolgot, amit ma meg fogunk beszélni, idegennek érezhet, de nem tudnánk előre haladni, ha nem beszélnénk a teozófia magasabb területeihez tartozó dolgokról is. Aki esetleg teljesen újonc, és először talán arra vár, hogy meggyőződjön a teozófiai igazságokról, az néhány dolgot, ami ma szóba kerül, értelmetlennek fog találni, de egyszer az ilyen területeket is érintenünk kell.

Azokból az előadásokból, amelyeket itt az utóbbi időben tartottam[1], megállapíthatták, hogy ha a fizikai síkról tisztánlátással felemelkedünk a magasabb világokhoz, ott olyan lényekkel találkozunk, akik, bár nem tartoznak fizikai világunkhoz, de mint a magasabb világok lényei, olyan önmagukba zárt lények, hogy ezekben a világokban éppen úgy személyeknek lehet őket tekinteni, ahogy itt mi a fizikai síkon az embereket személyeknek tekintjük. Láthatták, hogy egész állatcsoportok, amelyek azonos vagy hasonló alakban jelennek meg, együttesen egy csoportlélekhez, csoport-énhez tartoznak, és hogy az oroszlán-lélekkel, tigris-lélekkel és az állatok más csoport-énjeivel az asztrálsíkon, mint elkülönült személyekkel találkozunk. Ott találkozhatunk velük, ahogy itt a fizikai világ embereivel találkozunk, mert – triviálisan kifejezve – az asztrálsíkon sétálgatnak. Ugyanígy a még magasabb területeken, a devaháni síkon megtaláljuk egész növénycsoportok énjeit, és a devahán magasabb részeiben az ásványok énjeit, mint különálló személyiségeket, ahogy itt a fizikai síkon megtaláljuk az embereket. Láthatjuk ebből, hogy ezekben a magasabb világokban olyan lényekkel találkozunk, akik szerveiket, egyes tagjaikat úgyszólván kinyújtják egészen a fizikai világig. Ha az ember megszámolná az ujjait, amikor egy függönyön vagy papírfalon keresztül, amelyen lyukak vannak, kinyújtaná, akkor tíz ujjat lehetne látni, ő maga pedig a fal mögött maradna. Így van ez az állatok csoport-énjével is. Itt fizikai szemünkkel azt látjuk, amit az asztrálsík magasabb lényei, mint tagjait kiterjeszti, és a tulajdonképpeni én a fal mögött van – a mögött a fal mögött, amely a fizikai világot az asztrális világtól elválasztja. És hasonlóan van ez más csoport-énekkel is, a növények vagy ásványok csoport-énjeivel. Ha a fizikai világnak erről a kiindulópontjáról felmegyünk a magasabb világokba, nemcsak az előbb említett lényekkel találkozunk, akik tagjaikat kinyújtják a fizikai világba, hanem nagyszámú más lénnyel is, akiket ezekben a világokban éppen úgy önmagukba zárt személyiségként jelölhetünk meg, akiknek azonban fizikai tagjai nem láthatók olyan közvetlenül és kimutathatóan, mint az állatok, növények és ásványok csoport-énjei.

Az asztrálsík és a devaháni sík igen népes világ, és többféle lényt is találunk ott, akik, ha nem is olyan kézzelfogható módon figyelhetők meg megnyilvánulásaikban, mégis hatásaik, cselekedeteik megjelennek itt a fizikai síkon, és a fizikai síkkal, egész mai életünkkel sok tennivalójuk van. Nem értjük meg az emberi életet, ha nem tudjuk, hogy ezek a magasabb világokban élő lények tevékenyen részt vesznek az emberi életben. Az emberi testben sok minden megy végbe, aminek az ember nem ura, amire az emberi énnek nincs befolyása, hanem a magasabb világok lényeinek a cselekedete, hatása, megnyilvánulása következtében jön létre. Ezekről a dolgokról akarunk ma beszélni.

Ha az asztrálsíkot nézzük, ott olyan lényekkel találkozunk – csak egyfélék a sok közül – amelyek a fizikai sík általunk megfigyelt lényei között látszólag nem nyilvánulnak meg, de mégis kapcsolatban állnak fizikai síkunkkal. Az asztrális síkon asztrális lényeket találunk, amelyek bizonyos kifejezett akarattal, kifejezett szándékkal rendelkeznek. Ezeknek a lényeknek a mi közvetlen világunkban olyan a létük, hogy velük, ahogy mondtuk, az asztrális síkon találkozunk, de rokonai azoknak a lényeknek, azokhoz a lényekhez tartoznak, amelyek mai Holdunkon laknak, amelyeknek bizonyos fizikai léte mostani Holdunkon játszódik le. Aki képes arra, hogy ezeket a dolgokat tisztánlátással közelítse meg, az tudja, hogy azok a lények, amelyek a Hold színterén találhatók, bizonyos vonatkozásban az emberhez hasonló lények, csak az emberrel szemben olyanok, mint a törpék, mert alig tudják elérni egy hat-, hétéves gyerek magasságát. A Holdon sajátságos alkalom kínálkozik számukra tevékenységükhöz, ott a fizikai körülmények egészen mások, például az atmoszféra is egészen más, és ennek az a következménye, hogy ezek a lények ott olyan képességekhez jutnak, hogy hatalmasakat ordítsanak, rendkívül erős, rémisztő hangokat adjanak ki magukból. Ezek a törpeszerű lények a mi világunkban asztrális lényekként tudnak tartózkodni.

A magasabb világokban uralkodó viszonyokat ugyanis úgy kell elképzelnünk, hogy azok sokkal bonyolultabbak, mint ahogy szokás szerint gondoljuk. Amikor a magasabb világokról beszélünk, ott az egyes planéták közötti teljes összefüggésről beszélünk, és így összefüggés áll fenn a Hold és a Föld között is, hasonló módon, ahogy például Berlinből Hamburgba lehet telefonálni, úgy hogy az ilyen lények, amelyek a Holdon élnek, asztrális erőik segítségével hatást tudnak gyakorolni a Földre. Azt mondhatjuk, hogy ezek a lények a többi lényhez viszonyítva, akiket az asztrális világban találunk, a rossz oldalhoz tartoznak. A többiek jóindulatúak, összehasonlítva a jelenlegi legszelídebb emberi természettel, sokkal szelídebbek, rendkívül szelídek, még nyelvi vonatkozásban is. Ezeknek a lényeknek a nyelve nem olyan rideg, mint az emberi nyelv, amelynél hosszasan meg kell fontolni, hogy az ember mit akar kifejezni, ha gondolatait, képzeteit szavakba akarja foglalni. Azt mondhatjuk, hogy e lények ajkairól folynak a gondolatok, nem pusztán szavakban fejeződnek ki, hanem maguk a gondolatok folynak az ajkaikról egy szelíd beszédben. Ezek a lények ugyancsak megtalálhatók az asztrális világban, de tulajdonképpeni színterük egy másik planéta. Ahogy az előbb említett lényeket a Holdon találjuk meg, ezeknek a lényeknek a Mars a hazájuk. Ott laknak, és a fő népességet alkotják, ahogy bizonyos emberfajták a Földön a fő népességet teszik ki.

Ha aztán tovább emelkedünk fel a devaháni síkra, találunk bizonyos lényeket, akik még szelídebb, még barátságosabb természetűek, és bizonyos vonatkozásban rendkívül okosak. Ezeknek a lényeknek, akiket a devaháni síkon találunk, a tulajdonképpeni hazájuk – ahogy a többieknek a Hold, illetve a Mars – a Vénusz bolygó. A Vénuszon azonban találunk még egy második lénycsoportot is – ellentétben a szelíd, kedves lénycsoporttal -, akik egy vad, őrjöngő változatot képviselnek, és legfőbb tevékenységük a kölcsönös háborúskodás, és a rablás.

A devaháni sík magasabb részein aztán találunk bizonyos lényeket, amelyek kétfélék, és igen nehéz leírni őket. Csak összehasonlításképpen írhatjuk le őket, amikor azt mondjuk, hogy rendkívül találékonyak, az élet minden pillanatában kitalálnak valamit, mert helytelen lenne, ha azt mondanánk, hogy kigondolják. Náluk a találékonyságnak ez az adománya valahogy úgy van jelen, mintha az ember valamilyen dolgot megnézne, és ebben a pillanatban – már a megpillantásakor – az az ötlete támadna, hogy hogyan lehet azt másképpen létrehozni. Náluk rögtön bekövetkezik az, hogy kitalálják. Ezekkel a lényekkel, akiknek a Szaturnusz a hazájuk, szemben állnak azok, akik ismét csak a hátterüknek látszanak: vad, félelmetes lények, akik mindazt, ami az emberben, mint vad, érzéki mohóság és vágy él, egy sokkal magasabb, visszatetsző módon képviselik.

Ezekről a most említett lényekről sem lehet azt mondani, hogy egyáltalán nincsenek kapcsolatban a mi életünkkel, hanem kiterjesztik tevékenységüket és megnyilvánulásukat az életünkre. Hatásukat a tisztánlátásra képes emberek akkor érzik meg, ha a Földön bizonyos viszonyok alakulnak ki. Így például azok a lények, akiknek a Hold a hazájuk – természetesen asztrális lényekként – a legkülönfélébb viszonyok között vannak jelen a Földön, például, amikor valakinek téveszméje támad, amikor valahol elmebetegek vannak. Nevezetesen az elmekórházak közelében tartózkodnak különös előszeretettel ilyen lények, asztrális lényekként. De majdnem mindig megtalálhatók médiumok és szomnambulok közelében is, akiket részben körülvesznek, és hatásuk legnagyobb részét, aminek az ilyen emberek ki vannak téve, a külvilágból ilyen teremtmények idézik elő. Ahol ezzel szemben szeretet és jótékonyság található, ahol humanitárius lények működnek, ott az előbb jellemzett szelíd, kedves Mars-lények vannak jelen asztrális teremtményekként, és ezek a lények azokban az erőkben hatnak, amelyek itt bontakoznak ki. Ez az ő táplálékuk, az az atmoszféra, amelyben élni tudnak, és aminek hatására aztán újra befolyást gyakorolhatnak az emberekre.

Ahol emberi találmányok jönnek létre, ahol mérnökök dolgoznak a technikai üzemekben, ott létrejön az atmoszféra a találékony Szaturnusz-lények számára, akiket említettünk, míg ott, ahol olyasféle cselekedetek jönnek létre, amelyeknek a szellemi jelenhez van köze, azok a lények jelennek meg, akik a Vénuszon laknak.

Láthatják így, hogy az embert a különböző élethelyzetekben folyamatosan körülveszik és körülzsongják az ilyen elemi lények, amelyeket így is nevezhetünk. Az ember soha nincs egyedül, hanem, amit tesz, amit véghezvisz, az ugyanakkor alkalom bizonyos számú lények kibontakozására. Az ember finomabb és durvább tettei, a fogalmi és eszmei, valamint a közönséges cselekedetek mind alkalmat adnak az ilyen teremtmények megjelenésének, amelyek az ember erőit ragadják meg, ott tevékenykednek, és amelyeket ismerni kell, ha az ember az életet valóban át akarja tekinteni. Aki ezeket a dolgokat nem látja át, az vakon halad keresztül az életen. Ez nem pusztán valamilyen elmélet vagy elméleti követelmény, hogy szó van róluk, hanem azért beszélünk róluk, hogy ezek a dolgok közvetlenül gyakorlattá váljanak. Mert az ember csak akkor tanulja meg fokról-fokra a jövőben a földfejlődést, ha a helyes módon viselkedik, ha egyre inkább felismeri, hogy ez vagy az a cselekvés vagy körülmény, milyen teremtményeket hív elő. Mindaz, amit az ember tesz, olyan, mint egy felhívás az ismeretlen lények számára. Nemcsak a tévelygőkhöz vagy a médiumokhoz lopakodnak oda a Hold-lények, amelyek között igen rosszindulatúak is találhatók, hanem például fiatal gyermekhez is, akiket értelmetlen módon táplálnak, hogy náluk az evési hajlamot ösztönözzék. Ezáltal hozzájuk tudnak férkőzni, és fejlődésüket tönkre tudják tenni. Látják ebből, hogy mennyire szükséges tudni, mi az, amit az ember megszületésével és a világban való egész magatartásával maga körül életre hív.

Nos, ezek a lények is kapcsolatban állnak az emberrel. Elsősorban közvetlen emberi felépítésünkkel állnak szoros kapcsolatban. Ahhoz, ami az emberi testben található, tulajdonképpen egyvalami van, ami hozzá tartozik, vagy egyre inkább hozzá tartozhat: ez a vére. Az ember vére az, ami közvetlenül kifejezi énjét. Ha azonban az ember nem mindig arra tekint, hogy énje szilárd és erős akarata útján, szilárd és erős lelke útján belsőleg megerősödjön, amikor énje úgyszólván elvész számára, akkor vérében más lények is lehorgonyozhatnak, és akkor ez nagyon rossz és gonosz dolog az ember számára. Ezzel szemben az emberi organizmus más részeiben ma még sok más lény is gyökeret vert, hozzá tartoznak, és látnunk kell, mi az, ami itt tulajdonképpen csápjaival az emberi testbe belenyúlik, mi minden ver gyökeret az emberi testben. Itt egy kicsit be kell hatolnunk az ember fizikai testébe.

Tudják, hogy a vér, amely az erekben folyik, és az ember egész testére kiterjed, az emberi én kifejeződése, és hogy az én kifejeződése egyre erősebb és erősebb lesz, amikor az én mindig erősebben és erősebben működik a maga középpontjában, a maga belső erőközpontjában. Az organizmus más részeinek, más területeinek vonatkozásában az emberi én csak a távoli jövőben fog uralmat gyakorolni. Ma az emberi test egyéb részeiben még sok más lény tartózkodik. Most három nedv-féleséget, a bélnedvet, a nyirkot és a vért akarjuk fejtegetésünkben közelebbről szemügyre venni.

Bizonyára tudják, milyen jelentősége van ennek a három nedv-féleségnek az ember számára. Tudják, hogy ha az ember táplálkozik, a táplálék az előkészítő szerveken keresztül a gyomorba kerül, és a megfelelő nedvekkel keveredik, amelyeket a mirigyek termelnek, és előkészül ahhoz, hogy a belek feldolgozhassák. Itt az étel folyékony állapotba kerül, vagyis gyomorpéppé, amit a belek tovább szállítanak. Ami az ember számára tápanyag lehet, azt kis szervek, az úgynevezett bélbolyhok átviszik a testbe, hogy a test számára táplálék-nedvként szolgáljon, és a testet újra meg újra felépítse. Ez a test szubsztanciáinak egyik fajtája, amit bélnedvnek nevezünk.

Aztán azt is tudják, hogy ezen a bélnedven kívül, ami azáltal jön létre, hogy a táplálék kívülről benyomul az emberi testbe, még az emberi test belsejében is hasonlóan működő nyirokedények vannak, amelyek olyan nedvet szállítanak, amely bizonyos vonatkozásban hasonló a vérünkben lévő fehér szubsztanciához. Ez a nedv is keresztülfolyik az egész emberi organizmuson, bizonyos erekben, és ezek gyakran összefutnak azokkal a véredényekkel, amelyeket vénáknak nevezünk, mert kékesvörös vért tartalmaznak. Ezek a véredények felveszik a bélnedveket is. Azt a folyadékot, amit tartalmaznak, nyiroknak nevezzük. Ez olyan nedv, amely, mondhatnám, szellemmel áthatott, szemben a tulajdonképpeni ételnedvvel, a bélnedvvel. Ezek a nyirokedények, amelyek a nyirokfolyadékot vezetik, az egész emberi testben végigfutnak, bizonyos vonatkozásban végighúzódnak a csontvelőn is, és amit vezetnek, aztán felveszi a gyomorpépet is, a bélnedvet. Mindaz, ami a test baloldali felében, és az alsó végeken van – a fej és a törzs baloldalától a bal kézig és a két lábig – mindaz, ami itt nyirokfolyadékként szétterül és szétfut, összegyűlik, és belefolyik a bal kulcscsonti vénába, majd beletorkollik a vérkeringésbe. Csak ami a nyirokedényekben a fej jobboldalán és a törzs jobb oldalán van, az egyesül, és vezeti a nyirkot a jobboldali kulcscsonti vénába, úgy, hogy ezen a módon a nyirokedények egy fontos tény kifejeződésévé válnak.

Látják, hogy ezáltal az ember két részre oszlik, mégpedig nem szimmetrikusan, hanem úgy, hogy az egyik rész az egész alsótestét, valamit a fejének és a törzsének bal felét foglalja magába, míg a másik rész a törzs és a fej jobboldalát alkotja. Ez egy második nedv, amely az emberben lüktet, egy olyan nedv, amely sokkal közelebb áll a lelkiséghez, mint a bélnedv, a gyomorpép emésztő nedve, bár a lelkiállapotnak az emésztésre és az ételnedv egész körforgására megvan a maga mélyreható befolyása. A lelkiállapot azonban a nyiroknedvekkel sokkal mélyebben függ össze. Egy olyan embernél, aki erősen tevékeny, igen aktív, a nyirok sokkal élénkebben folyik, mint annál, aki lomha, lusta, és nem csinál semmit. Így sokféle lelkiállapotot tapasztalhatunk, amelyek az emberi testben a nyirok-folyamattal függenek össze.

A harmadik folyadék a vér, amelyről már gyakran beszéltünk. Egyrészt egy vörös, oxigéndús életteli részből áll, amely az artériákban folyik, másrészt egy kékesvörös szénnel teli részből, amely a vénákban folyik. Ahogy vérünk az énünk megnyilvánulása és kifejeződése, a nyirok bizonyos irányban az emberi asztráltest kifejeződése és megnyilvánulása. Ezek a dolgok nem csupán egy irányban nyilvánulnak meg. Az asztráltest kifejeződése egy másik irányban az idegrendszer. Ma lényegében az asztráltestnek, avval a kifejeződésével, megnyilvánulásával akarunk foglalkozni, amely a nyirokban jelenik meg. Ahogy egy embernek is lehet két foglalkozása, az emberi asztráltesttel is így van ez, egyrészt az idegrendszer felépítője, másrészt a nyirok felépítője és kialakítója. Az emberi étertest ugyanígy felépítője és kialakítója az egész mirigyrendszernek, de ugyanakkor más módon felépítője, szervezője, kialakítója és kormányzója a gyomorpép, a bélnedv keringésének is. Mindebből láthatjuk az összefüggést az emberi testben keringő nedvek és az egész emberi természet között.

Nos, tisztában kell lennünk azzal, hogy az emberi asztráltestben és az emberi étertestben egyáltalán nem az én az egyetlen úr. Az ember fejlődése során énje útján fokozatosan eléri, hogy egyre inkább úr legyen asztrálteste és énje fölött, amikor asztráltestét szelleménné vagy manasszá alakítja, és amikor az étertestét átalakítja életszellemmé vagy buddhivá. Amíg azonban az ember nem uralja lényének részeit, addig ezekkel más lények állnak kapcsolatban.

Az emberi asztráltestben, mint a kukacok a sajtban – elnézést a gusztustalan hasonlatért, de ez a helyzet – más lények vannak beágyazódva. Bele vannak tagolódva, és itt az asztráltestben olyan asztrális lények működnek, amelyekről azt mondtam, hogy tulajdonképpeni hazájuk a Hold vagy a Mars, aszerint, hogy jóindulatú vagy rosszindulatú lényekről van szó. Lehorgonyoznak az asztráltestben. És a nyirok, az a fehéres nedv, amely az egész ember áthatja, azoknak a lényeknek a testéhez tartozik, amelyek asztráltestünkben élnek. Mindazonáltal ezek a lények, amelyeket az asztrálsíkon, mint asztrális lényeket megtalálunk, és amelyeknek a Holdon vagy a Marson van a hazájuk, nincsenek olyan kézzelfoghatóan jelen, mint az állati csoport-ének. De asztrális természetük olyan, hogy bizonyos vonatkozásban ezt mondhatjuk: az állatokban, például egy oroszlán-csoportban bizonyos módon megnyilvánul az a lény, amelyet az asztrálsíkon különálló lényként találunk meg, mint oroszlán-ént. Így ha nem is ennyire kézzelfoghatóan, abban, ami az emberi testben nyirokként jelenik meg, ezeknek az asztrális lényeknek a kinyújtott tagja nyilvánul meg.

Most megkérdezhetjük: ezeknek az asztrális lényeknek ugyanolyan fajta fizikai létük van, mint az állati csoportlelkeknek, ahogy az oroszlán faj csoport-énje a fizikai síkon, az egyes oroszlán-individuumokban megnyilvánul? Erre a kérdésre azt kell válaszolnunk: igen ez így van. – Ahogy az állatoknál látjuk, hogy az asztrális csoport-én egyes tagjait kinyújtja az egyes oroszlán-individuumokba, úgy nyújtják ki ezek az asztrális lények fizikai lényüket ide is. Csak nem tudnak kívülről a fizikai síkra benyomulni, hanem a fizikai síkon szükségük van lényekre, amelyeknek parazitái, amelyekbe beszorulnak, befúródnak. Ők itt az ember parazitái. Ha nem lennének emberi lények a Földön, akkor hamarosan búcsút vehetnének a Földtől, mert nem találnának lakóhelyet, nem tetszene nekik a dolog. De vannak lények, emberek és magasabb rendű állatok, amelyek rendelkeznek nyirokkal, itt ezekben a nyirkokban nyilatkoznak meg fizikailag ezek a lények. Így testünkben nemcsak a materiális anyag lüktet, hanem minden ilyen körforgásban ilyen lények keringenek az emberben, teljesen átjárják, a nyirokban van a testük, míg a tulajdonképpeni ember, az én-ember mindenütt csupán a vérben hatja át a testet. És hogy egy embert inkább ilyenfajta Hold-lények, vagy inkább ilyenfajta Mars-lények hatnak át, ez adja meg nyirokjának sajátos jellegét. Ha egy emberben inkább a Hold-lények keringenek, arra hajlik, hogy inkább rosszindulatú legyen, haragos, dühös, ha a Mars-lények hatják át, akkor olyan ember, aki inkább a szelídségre, a jóindulatra, kegyességre hajlik. Látjuk tehát, hogy az emberen nemcsak nedvek haladnak keresztül, hanem szellemek is, és hogy csak akkor értjük meg az embert, ha tudjuk, hogy nem pusztán nedvek, hanem szellemek is áthatják.

Ha tisztánlátással kikutatjuk, hogy mit jelent a bélnedv, ami tehát mindenekelőtt az emberi étertest kifejeződése, akkor ugyancsak olyan lényeket kapunk, amelyek itt betagozódnak, lehorgonyoznak. Ami itt betagozódik, elsősorban olyan lényeket jelent, amelyeket korábban úgy jellemeztünk, hogy egyrészt jó, másrészt rossz Vénusz-lények, olyan lények, amelyeknek a Vénusz a hazájuk, és a devaháni világban találhatók. Ott jelennek meg a tisztánlátó képesség számára, mint személyiségek, és megnyilvánulásuk, megnyilatkozásuk itt a fizikai síkon az emberi ételnedvben, a bélnedvben fejeződik ki, olyan sajátságosan, ahogy látszik. Ebben az emberi testet átjáró ételnedvben élnek azok a lények, amelyeknek a hazája a devaháni síkon található, és amennyiben fizikai testet vesznek fel, fizikai életük a Vénuszon zajlik le. És itt a Vénusz a maga erőiben bizonyos módon összefügg egész földi vegetációnkkal, és mindazzal, ami egyébként a Földön él. Így láthatjuk, hogy milyen összefüggés áll fenn a között, amiből az ember táplálkozik, és a között, ami az emberből lesz ennek a tápláléknak az útján. Ez egyáltalán nem jelentéktelen dolog. Minden növényben, és természetesen az állatokban is él a Vénusz-lények befolyása, egyrészt a jó, szelíd, kedves Vénusz-lényeké, másrészt azoké a vad Vénusz-lényeké, amelyeket úgy ábrázoltam, mint prédaleső és egymással harcban álló lényeket. Aszerint, hogy az egyik vagy a másik fajta lény működik állatainkban vagy növényeinkben, a hús vagy a növény olyan lesz, hogy ha ételnedvvé alakul át, az ember testébe erényt vagy szenvedélyt épít be.

Egy még magasabb nézőpontból láthatjuk itt, ahogy ezt korábbi előadásainkban már ábrázoltam, hogy mennyire fontos, hogy az emberi táplálékot szellemtudományos szempontból megismerjük, hogy tudjuk, milyen befolyás alatt áll ez vagy az a növény, és hogy ez vagy az, melyik állatra van hatással. Megtudhatjuk ebből, hogy például az, aki tudja, hogy valamely területen ilyen vagy olyan növény vagy állat fejlődik, amely ilyen vagy olyan égi befolyás alatt áll, az megérti, hogy ott egy egészen meghatározott népi jellegnek kell kialakulnia. Mert mindabban, amit az ember táplálékként magához vesz, amit környezetéből nyer, azzal nemcsak azt eszi meg, amit a kémia, mint anyagot megállapít, hanem egyúttal bizonyos szellemeket is megeszik, amelyek száján és gyomrán keresztül hatolnak be lényébe, és ott szétáradnak. Itt megnyílik számunkra a perspektíva, hogy mi módon ismerhetjük meg egy nép jellegét a vidék mélyebb földrajzi tulajdonságainak alapján.

Ne felejtsenek el egy megjegyzést, amelyet a Miatyánkról tartott előadásban[2] találhatnak meg, ahol egy ilyen tényt egy egészen más szempontból ábrázoltam. Azt mondtam, hogy egy ember tekintettel étertestére, bizonyos vonatkozásban áll népével – ahogy asztráltestén keresztül közelebbi környezetével kapcsolódik össze.

Egy még mélyebb szempontból megvilágítva itt ismét láthatjuk, hogy a népi jelleget szellemi lények alakítják ki, amelyeket az ember a táplálék útján vesz fel magába. Ez az egyik eszköz, amelyen keresztül a Föld nagy szellemi vezetése a különböző népi jellegeket létrehozza a Földön, amikor a táplálékot, amelyek ilyen vagy olyan hatást képviselnek, úgy osztja fel, hogy a felvett táplálékban az egyik vagy a másik népi jelleg nyilvánul meg. Ez nem vezet mintegy kerülő úton a materializmushoz, hanem a szellemtudomány azt mutatja ki általa, hogy minden anyagi dolog a szellem megnyilvánulása, és hogy az ember számára ismeretlen módon a szellemi befolyás kiterjed az emberre.

Nehezebb megérteni azt a módot, ahogy a Szaturnusz-szellemek hatnak az emberre. Ezek azok a szellemek, amelyek ha valamit megnéznek, azonnal kitalálnak valamit, másrészről érzéki természetű, borzasztóan vad szenvedélyeket alakítanak ki, amelyekkel szemben minden, amit az ember ebben a vonatkozásban ki tud alakítani, gyermekjáték. Ezek a Szaturnusz-szellemek még titokzatosabb módon lopakodnak be az emberi testbe, nevezetesen az érzéki észlelés útján. Amikor az ember tekintetét egy szép, tiszta és nemes dologra irányítja, akkor ez benne egy bizonyos képzetet ébreszt, ha viszont tekintetet egy piszkos, nemtelen dologra irányul, akkor egy másfajta képzet alakul ki benne. Amikor egy külső benyomás útján a lélekben egy képzet jön létre, akkor a Szaturnusz-szellemek, a jók is és a rosszak is, belopóznak az emberbe. Mindannak útján, amit az ember környezete iránti puszta szimpátiából vagy antipátiából maga körül kibontakoztat, amit lát, hall, vagy szagol, ilyen vagy olyan Szaturnusz-szellemek belopódzását segíti elő. A szemen, a fülön és az egész bőrfelületen keresztül húzódnak be az emberbe, amikor érzékel. Az okkult megfigyelés számára például egészen borzasztó, hogy néhány parfümön keresztül, amiket az emberek rendkívül megbecsülnek, miféle vad szellemek lopóznak be az emberek orrába. Ezek ebben a környezetben vannak, teljesen függetlenül attól, ami annak az orrába lopódzik be, aki ilyen parfümöt használ.

Láthatjuk ebből, hogy szellemi szempontból milyen finom és intim módon kell megfigyelni a mindennapi dolgokat, ha az ember tisztába akar lenni az élettel. Sok mindent lehetne mesélni olyan emberekről, akik többé-kevésbé tudatosan vagy öntudatlanul irányítanak ilyen szellemeket, amelyek a szaglás útján hatnak az emberre, és a szagláson keresztül lopóznak be az emberbe. Ha mélyebben és intimebben ismernénk néhány dolgot ennek vagy annak a kornak a történelméből, nevezetesen Franciaország történelméből, XIII., XIV. és XV. Lajos korából, mindazokkal a trükkökkel, amelyekkel akkoriban éltek, amikor az illatok fontos szerepet játszottak az intrikáknál, akkor sejtésünk támadhat arról, mi mindet tehetnek azok az emberek, akik tudatosan vagy öntudatlanul irányítják ezeket a szellemeket, amelyek a parfümökön, az illatokon keresztül lopakodnak be az emberi érzékelésbe. Utalhatok egy rokonszenves könyvre, amely egy kis udvar miniszterének írása. Természetesen a tények ismerete nélkül írta ezt, de a hatás világos volt számára. Ez az érdekes könyv egy kis udvarról szól[3], ahol az utóbbi években egy jelentős katasztrófa zajlott le. A könyvben az illető miniszter, egy magas tisztség viselője, emlékezetből leírja valakinek a működését, aki értett ahhoz, hogy bizonyos módon az illatokban lévő szellemeket irányítsa. És ezt bizonyos kielégültséggel ábrázolja, mert ő maga védve volt ez ellen, és nem dőlt be neki. Látják, hogy a dolgok nem maradnak hatás és jelentőség nélkül a gyakorlati életben. Ha az életet nem úgy nézzük, mint egy vak materialista, hanem mint látó ember, akkor mindenütt megérezzük a szellemi befolyást, és aki ezt ismeri, csak az érti meg az életet.

Látják, hogy az embert egy egészen bonyolult lénynek kell elképzelnünk, mint többféle világ és többféle lény képviselőjét. Aki az okkult fejlődés vonalán egyre jobban előrehalad a magasabb megismerésben, az megismerheti ezt a lényt a maga sajátosságaival, és ezáltal szabaddá válik tőle, eljut oda, hogy szabadon áttekintse. Felveszi magába a magasabb világok valóságát, azaz, valóban szabaddá és éretté válik, mert ezáltal igazodik el a hatások és impulzusok között, amelyek életünkön átlüktetnek, és átfolynak. Önmagunkat kiismerni ugyanakkor azt jelenti, hogy szabaddá és függetlenné válni.

És ahogy utalni tudunk bizonyos nedvekre, amelyek az emberen átlüktetnek, úgy lehet utalni az ember egyes szerveire, amelyekben a magasabb világok lényei szintén megnyilatkoznak, kifejeződnek. Így például vannak lények, amelyeket az előbb, mint Szaturnusz-lényeket ábrázoltam, amelyek bizonyos vonatkozásban az emberi májban nyilvánulnak meg. Természetesen tisztában kell lennünk azzal, hogy a szellemtudomány, ha azt valóban meg akarjuk ismerni, igen bonyolult terület.

Az emberi fejlődés során a szaturnuszi korszakból világossá válhatott számunkra, hogy a szaturnuszi erők útján az érzékszervek első kezdeményei jöttek létre. A Szaturnusz még ma is hat az emberre, és az emberi szervek, a testi-lelki szervek közül a máj az, amelyre a Szaturnusz-erők erős és intenzív hatást gyakorolnak. Ezért az embernek, minthogy fejlődése folyamatban van, egyre inkább ki kell kerülnie a szaturnuszi hatás alól, ki kell emelkednie azokból az erőkből, amelyek a májban gyökereznek. A májban lényegében azok az erők gyökereznek, amelyekből az embernek egyre inkább ki kell emelkednie, amelyek azonban szükségesek voltak ahhoz, hogy az ember a jelenlegi formáját elnyerje. A máj az a szerv, amely azokat az erőket tartalmazza, amelyeket az embernek leginkább le kell győznie. Ezt egy külső jelenségből, egy külső kifejeződésből bizonyos módon megvizsgálhatjuk. Meggyőződhetünk például arról, hogy abban a korban, amelyben az ember mindenekelőtt testét építi fel, tehát a születése előtt, és nem sokkal a születése után, a májnak van a legnagyobb mérete a test többi részéhez viszonyítva. Aztán a test többi részéhez viszonyítva egyre kisebb és kisebb lesz. Ha a máj nagyságának az emberi test többi részéhez való arányát közvetlenül a születéskor meg akarjuk adni, akkor azt mondhatjuk, hogy egy a tizennyolchoz, míg a máj később annyira visszahúzódik, hogy a test többi részéhez való aránya egy a harminchathoz lesz. Nagyjából a felére csökken, és az ember már pusztán a természetes fejlődés útján legyőzi azokat az erőket, amelyek a májban gyökereznek.

Amikor az ember a Földön a várakozási idejét tölti, hogy egyre magasabb szellemiséget fejlesszen ki, ezzel külső fizikai kifejeződésként eléri azt a képességet, hogy a máj-erőket legyőzze. Bizonyos mértékben a májjal ellentétes szerv a tüdő, az a szerv, amely nem gyömöszöl be az emberbe mindenféle egoista törekvést – mert a máj ezt teszi -, hanem az embert szabadon kinyitja kifelé, ahol a levegő útján, amelyet felvesz, és újra kiad magából, folyamatosan kapcsolatban áll a külvilággal. A tüdőben egyfajta égés megy végbe. A kékesvörös szénnel telített vér bekerül a tüdőbe, és az oxigénnel való kapcsolódás útján vörössé válik, életképes vérré alakul. Ahogy az égő láng az anyagot az oxigénnel összekapcsolja, így folyik le a tüdőben is az égési folyamat. A légzés tulajdonképpen egyfajta égési folyamat, és ezzel a légzési és égési folyamattal az ember számára létrejön a várakozási idő, hogy egyre magasabbra fejlődjön. Az embert azok az erők építik fel, amelyek a májban most a végükhöz érnek. Ezekből az erőkből, amelyek a Földhöz láncolják, azok az erők szabadítják ki, amelyeket tűzként kap a levegőből. A tűz, amit az ember a levegőből kap, ami a légzésben fejeződik ki, olyasmi, ami őt egyre magasabb és magasabb szférákba vezeti.

A mítoszok és mondák mindig mélyebbek és bölcsebbek, mint a látszólag oly előrehaladott tudományunk. Az emberi életnek az a vonása, amit most említettem, nagyszerű módon fejeződik ki a Prométheusz-mítoszban. Amikor azt mondja, hogy Prométheusz az égből lehozta az embernek a tüzet, ezzel azt fejezi ki, hogy Prométheusz abban a folyamatban vesz részt, amely a légzésben fejeződik ki, és az embert egyre magasabbra vezeti. Ugyanakkor nagyszerű módon azt is kifejezi: minthogy Prométheusz felülemelkedik azokon az erőkön, amelyek az embert a Földhöz láncolják, és így ellentétbe kerül a földi erőkkel, és mert olyan valaki, aki az embernek mindenekelőtt megadja a lehetőséget, hogy birtokolja ezt a tűz-erőt, ezért szenvednie kell. A szenvedés nagyszerűen ábrázolja tényként azt, ami a mítosz alapja: egy keselyű tépi a leláncolt Prométheusz máját! Hogyan lehetne szebben és bölcsebben ábrázolni, hogy azok az erők, amelyek a légzési folyamatban belénk áramlanak, a májat marcangolják, és hogy az, ami előrevetíti a jövőt, amit az ember majd csak később fog teljesíteni, mint megfeszített áll előttünk, mint az, ami aláereszkedik, ami a levegőből jön, az a májat eszi.

Így a mítoszban, minthogy az a beavatottaktól származik, a beavatottak a lét nagy igazságát fejezik ki. Nincs a misztériumokból származó olyan mítosz, amely valóban nem mély igazságot fejez ki, ennek utána lehet nézni. Ha rendelkezünk a szellemtudomány tényeivel, amelyek a mítoszra vonatkoznak, akkor tisztelettel kell állnunk ez előtt a mítosz előtt, amelyet, ahogy joggal mondhatjuk, a magasabb szellemi lények nyilvánítottak ki az ember számára, hogy az emberek képekben tanulják meg azt, amit később világos fogalmak útján kell elérniük. Egyre inkább ki kell derülnie annak, hogy a mítoszok bölcsességet tartalmaznak, és ha az ember az élet valamilyen területén a legmélyebb bölcsességet akarja megtalálni, a mítoszokhoz kell fordulnia. Ezt felismerték azok, akik műveiket a művészet mélységéből merítették. Így például Richard Wagnernek[4] a mítoszokhoz való egész viszonya mély igazságon alapul, amikor műveiben ezt művészi módon kifejezésre juttatja. Korunknak újra fel kell emelkednie a pusztán fizikai köznapiságból egy szellemmel teli áramlathoz. Ha így betekintünk abba, ami korunkon átlüktet, akkor egyre mélyebb értelemben tudjuk majd felfogni a szellemtudomány feladatait.

Így a magasabb világok vizsgálataiból indultunk ki, és az összefüggésekből felismertük, hogy mi a szellemtudomány tulajdonképpeni missziója: az embernek megadni a lehetőséget, hogy megismerje az életet, és hogy tevékenysége és munkálkodása révén egyre inkább bevezesse abba, amivel titokzatosan együttműködik, amikor kezét mozgatja, amikor szellemével, lelkével és testével munkálkodik. Társak vannak körülötte, és a szellemi megismerés folytán egyre többet tud ezekről a lényekről, akikkel összhangban él, és tevékenykedik. Így a szellemi kutatás megvilágítja számára a teljes valóságot, és képessé teszi arra, hogy életébe megismerést és bölcsességet vigyen bele.


[1] Lásd az 1907. október 14-én „Mítoszok és jelek” c. előadást (GA 101), valamint az 1905. szeptember 26 és november 5 között tartott „Az ezoterika alapelemei” c. ciklust (GA 93a).

[2] 1907. január 28, Berlin (GA 96)

[3] Vladan Georgevics könyve, ami 1905-be Lipcsében jelent meg. Az említett személy Draga Maschin, aki 1903. június 11-én I. Sándorral együtt merénylet áldozata lett.

[4] Richard Wagner (1813-1883)

– Berlin, 1908. január 27.

[Planéta-lét, Nap-lét és Állatövi-lét, mint kozmikus fejlődési fokok. ,,Idő” és Tartam”. A Szaturnusz, mint planetáris állapotunk hajnalpírja. Létrejötte, mint az Állatöv ,,áldozata”. Az Állatöv felemelkedő és leszálló erői. Az ember hét tagja és a magasabb lények. Az ember, mint befogadó lény, és a magasabb lények, mint teremtő lények. A Mérleg-csillagkép jelentősége az ember én-fejlődésében. Krisztus, mint ,,Misztikus Bárány” és az ember. Összefüggése az Állatövvel.]

Ma egy további kirándulást teszünk a világűrben, ahol meg fog mutatkozni számunkra a világfejlődés belső menete, és egyúttal nagy vonalakban ennek a világfejlődésnek az összefüggése az ember földi fejlődésével. A világ nem összefüggés nélküli. Hogy a világmindenségben ezt a bonyolult összefüggést kövessük, ehhez természetesen nagyon sok idő kell, és úgyszólván csak fokról-fokra jutunk el a világ működésének intimitásaihoz.

Korábbi előadásokból láthatták, hogy bizonyos szellemi lények, amelyek más égitesteken laknak, kapcsolatban állnak egyéni életünkkel, és befolyást gyakorolnak arra, amit nyirokfolyadéknak nevezünk, amit táplálék-folyadéknak nevezünk, és gyakran arra is, ami érzékszerveink útján érzéki észlelésként ki- és beáramlik bennünk. Ebből megállapíthatták, hogy a szellem a világmindenségen keresztül igen messzire hat.

Ma a dolgokat egy másik oldalról akarjuk megszemlélni, és ehhez mindenekelőtt arra kell emlékeznünk, amit már gyakran felhoztam, hogy Földünk az emberhez hasonlóan különböző megtestesüléseken ment keresztül, és még különböző megtestesüléseken fog keresztülmenni.

Ha általánosságban visszatekintünk Földünk három megtestesülésére, a jelenlegi állapotot közvetlenül megelőző megtestesülést, a régi – nem a mai – „Hold”-nak nevezzük, aztán egy korábbit „Nap”-nak, és egy még korábbit „Szaturnusz”-nak. És prófétikusan látjuk, hogy Földünk majd „Jupiterré”, „Vénusszá” és „Vulkánná” fog átalakulni.

Ezzel meghatároztuk planétánk életének egymásra következő megtestesüléseit. Ha egy kicsit átgondoljuk Földünknek ezeket a fejlődési fokozatait, láthatjuk, hogy mi az, amit az okkult tudományban „Nap”-nak nevezünk, amely körül, ha úgy tekintjük, mint mai Napunkat, a planéták egész sora kering. Amikor egy planetáris létről, mint „napról” beszélünk, és azt mondjuk, hogy Földünk egy korábbi állapotában „nap” volt, akkor bizonyos vonatkozásban azt mondjuk, hogy ez a Nap, amely ma bolygórendszerünk középpontját alkotja, nem volt mindig Nap. A világmindenségben úgyszólván felemelkedett a Nap rangjához, a Nappá váláshoz. Egykor együtt volt azzal, ami korábban Földünkön anyagokként és erőkként jelen volt, bizonyos módon kivonta ebből a legjobbat, azt, amit ma már a legmagasabb fejlődési lehetőség tartalmaz, elvált a Földtől, visszahagyott bennünket, és egy bizonyos mennyiségű erőt, amelyek arra szolgáltak, hogy lassabb fejlődést biztosítsanak. Magasabb lényeket vitt magával, és e magasabb lényekkel rendszerünket a középpontba állította. Ami tehát ma a Napban van, annak korábban két fokozata volt, egy planetáris lét, és ami a planetáris léttől az állócsillag-létig terjedt. Ebből láthatjuk, hogy a világmindenségben minden változik, minden fejlődésben van. Egy nap korábban nem volt nap. Egy állócsillag nem egyszerűen azzá vált, hanem először a planetáris lét alsó iskoláit kellett kijárnia.

Természetesen most meg lehet kérdezni: hogy van ez a továbbiakban, amikor egy állócsillag tovább fejlődik, mi történik akkor? Amennyire igaz, hogy egy állócsillag, a nap-lét, egy planetáris létből növekszik fel, úgy igaz az is, hogy fejlődése a kozmoszban tovább folytatódik. Mindazonáltal ezt a további fejlődést akkor értjük meg jobban, ha egy kicsit még Földünk további fejlődésére tekintünk.

Igaz, hogy Földünk kozmikus fejlődése során megtett útján elvált a Naptól. A Nap úgyszólván egy száguldó fejlődési úton haladt előre a maga lényeivel. A Föld a maga lényeivel ma más úton jár. Ezek a lények azonban, és az egész Föld egyszer odáig jut majd, miután most már egy elkülönült létben magkapta a lehetőséget, hogy mostani fejlődését befejezze, hogy csatlakozni fog a Nap-lényhez, mert Földünk újra egyesül majd a Nappal. Már a mai Föld-korszakban újra kapcsolódik a Naphoz, ahogy a földfejlődés folyamán elvált tőle. Aztán a Jupiter-lét folyamán még egyszer ki kell kerülnie belőle. A Földnek ezt a Jupiter-állapotot újra a Naptól elválasztva kell végigjárnia. Aztán ismét egy egyesülés következik, és a Vénusz-állapot folyamán Földünk tartósan együtt marad a Nappal, a Nap tartósan felveszi magába. A Vulkán-állapot folyamán Földünk a Napon belül maga is nappá válik, és a napfejlődés hozzátesz valamit, a lét egy darabját, amelyet azok a lények, akik mindig is a Napon maradtak, még akkor is, ha magasabb rendűek, önmaguktól nem érhettek volna el. A földi létnek létre kellett jönnie, hogy az ember úgy fejlődjön, ahogy fejlődött, azzal a mindennapi tudattal, amely az ébrenlét és az alvás között váltakozik. Mert ez összefügg a Naptól való elszakadással. Azoknak a lényeknek, akik mindig a Napon élnek, nincs nappaluk és éjszakájuk. Az az érzékelő tudat, amit világos nappali tudatnak nevezünk, és ami a jövőben egy magasabb állapotra fog fejlődni, ez viszi bele a napfejlődésbe a külső tér fizikai tapasztalatát. Ezáltal adunk valamit a Nap lényeinek, ami gazdagabbá teszi őket. és ebből, amit a Földön elérünk, gyarapodik az, amihez a Nap eljut, ebből jön létre a Vulkán-lét. Ez a Vulkán-állapot már egy magasabb állapot, mint a mai Napunk állapota. Így fejlődik a Föld, és így fejlődik tovább a Nap, míg a Vulkán-fejlődésben egyesülni tudnak.

Most tovább lehet kérdezni: amikor egy ilyen planéta nappá fejlődik, mi lesz ezzel a nappal a további kozmikus fejlődés során? Azt mondhatjuk, hogy Földünk, amikor elérte a Vénusz-állapotot, maga is nappá válik, és a Vénuszon lévő lények mind nap-lények lesznek, de mégis többek, mint azok a lények, amelyek a mai Napon vannak. Mi lesz azután ebből az egész planetáris fejlődésből?

Látják, amit most megbeszélünk, mindazok számára, akiknek fogalmai szilárdan állnak abban, amit modern asztronómiának nevezünk, igencsak groteszknek tűnhet, és kicsavartnak hangzik. Azonban ez az igazság, és a kozmikus fejlődés valósága: amikor egy ilyen bolygó, mint a mi Földünk, felemelkedik a nap-léthez, amikor fokozatosan egyesül napjával, és az egész tömeg a nap-lét fölé emelkedik, akkor ebből, a fejlődés még magasabb fokaként létrejön valami, amit bizonyos vonatkozásban az égen érzékelni lehet, akkor létrejön az, amit ma Állatövnek nevezünk. Ez az állócsillag-fejlődéssel szemben egy még magasabb fok. Amikor tehát a lények már nem pusztán egy állócsillagra korlátozódnak, hanem egyéni fejlődésüket olyan hatalmassá fejlesztik, hogy az állócsillagok fölé emelkednek, úgy, hogy az állócsillagok mintegy beágyazódnak a testükbe, akkor ez a fejlődés magasabb foka, az állatövi fejlődés. Ténylegesen az a helyzet, hogy azok az erők, amelyek egy állatövből egy bolygórendszerre hatnak, korábban maguk is egy planétarendszeren belül fejlődtek, és felemelkedtek az állatövi fokozatra.

És most emlékezzünk vissza régi Szaturnusz-fejlődésre, Földünk első megtestesülésére. Ez a Szaturnusz valamikor úgyszólván feltűnt a világűrben, mint planetáris létünk hajnalhasadásának első hírnöke. Tudjuk azt is, hogy ezen a Szaturnuszon fejlődött ki fizikai testünk első kezdeménye. Ez a Szaturnusz a maga legszilárdabb állapotában sem volt olyan szilárd fizikailag, mint a mai Földünk. Egyfajta finom, híg állapotban volt. Ami ma hőként minden lényt áthat, amit az okkultizmusban „tűznek” neveznek, az volt az anyaga. Ezt a tényt úgy lehet elképzelni, hogy a Szaturnuszt planetáris létünknek ebben az első hajnalpír-állapotában mintegy körülvették az állatövi csillagképek, természetesen nem úgy, mint ma. Ezek az állatövi csillagképek akkoriban úgy vették körül a Szaturnuszt, hogy az egyes csillagokat alig lehetett megkülönböztetni egymástól. Csak kevéssé fénylettek, valahogy úgy, mint a Szaturnuszból kiáramló sáv-formájú fénysugarak. Legkönnyebben úgy lehet ezt elképzelni, mintha ezt a régi Szaturnuszt, ahogy Földünket körülveszi az Állatöv, fénysugarak vennék körül. A földfejlődés folyamán ezek a fénytömegek összesűrűsödtek az Állatöv mai csillagképeivé, úgy, hogy az Állatöv, ha absztrakt kifejezést akarnánk használni, elkülönült az eredeti tűzsáv-tömegtől. Hogyan jött létre ez a tűzsáv-tömeg?

Ez egy régi planétarendszerből jött létre, amely a mi planétarendszerünket megelőzte. A Szaturnuszt is megelőzte egy planetáris fejlődés, egy olyan korban, amelyben, ha valóban okkult-asztronómiai módon beszélünk, még egyáltalán nem volt a mai értelemben vett „idő”, mert egészen más jellegű volt, mint a mai „időnk”. Azt mondhatjuk, hogy a mai emberi képzetekhez és a mai emberi fogalmakhoz képest ez egy olyan meseszerű fogalom, amire egyáltalán nincs szavunk, hogy kifejezzük. Analógiaképpen mondhatjuk, hogy azok az erők, amelyek bolygórendszerünket egy korábbi planetáris létben megelőzték, sávokban feloldódtak, és az anyagnak csak egy kis részéből belsőleg fokozatosan összetömörült Földünknek ez a hajnalpír-állapota. A régi Szaturnusz így jött létre, és a világmindenségből levilágítottak azok az erők, amelyek az Állatövben voltak.

Sajátságos dolog, ha a planetáris létet összehasonlítjuk az állatövi léttel. Az okkultista két különböző szót használ a planetáris lét és az állatövi lét megkülönböztetésére. Azt mondja, mindaz, ami az Állatövben egyesül, a „tartam” jegyében áll, ami pedig a planetáris létben egyesül, az „idő” jegyében áll. Képzetet alkothatnak arról, mit jelent ez, ha arra emlékeznek, hogy az Állatöv fogalma hosszú, hosszú ideje változatlan maradt. Minden egyes bolygó hosszú és egymástól teljesen különböző fejlődési korszakokon mehet keresztül, nagyon megváltozik, de az, ami fent az Állatövben működik, viszonylag tartósan, szilárdan megmarad. Mindazonáltal ezeket a fogalmakat viszonylagosan kell felfogni. Ha aztán fogalmainkat kiszélesítjük, akkor ezeknél a változásoknál csak egy különbség áll fenn, a sebesség vonatkozásában. Az Állatövben a változások lassan mennek végbe, míg a planetáris világban és az állócsillagok világában a változások az Állatöv történéseihez viszonyítva igen gyorsak. Ez tehát mégis csak egy relatív különbség. Majdnem azt mondhatjuk, hogy minden emberi fogalom számára a planetáris lét a végesség szférája, az állatövi lét pedig a végtelenség szférája. Ahogy mondtuk, ez viszonylagos, de az emberi fogalmak számára egyelőre elegendő.

Így azt lehet mondani, és kérem, hogy ezt jól jegyezzék meg: ami egy olyan planetáris létben működött, ami, nappá vált, az égi létbe, az állatövi létbe emelkedik fel. És ha eljutott az állatövi léthez, mi történik akkor? Akkor feláldozza magát! És kérem, hogy éppen ezt a szót jegyezzék meg. Már a Föld első hajnalpír-állapota, a Szaturnusz-lét titokzatos módon az Állatöv áldozata útján jött létre. Azok az erők, amelyek az első finom Szaturnusz-tömeget összetömörítették, olyan erők voltak, amelyek az Állatövből áramlottak le, és a Szaturnuszon a fizikai ember első csíra-kezdeményeit hozták létre. És ez mindig így megy tovább, mert nem szabad úgy elképzelni, hogy csak egyszer történt meg. Alapjában véve folytonosan történik, hogy abban, amit egy planétarendszernek nevezünk, mindig erőket áldoznak fel, amelyek egy magasabb fokra fejlődtek, miután maguk is átmentek egy planétarendszeren. Így azt mondhatjuk: ami először egy planetáris rendszerben van, az nap-létté fejlődik, aztán állatövi létté, és aztán eljut ahhoz a képességhez, hogy maga is teremtővé váljon, és feláldozza magát egy planetáris létben. Az Állatövből származó erők folytonosan „lehullnak” a planetáris létbe, mint az eső, és folytonosan újra felemelkednek, mert az, aminek egykor majd állatövvé kell válnia általunk, annak fokról-fokra újra fel kell emelkednie. Azt mondhatjuk ezért, hogy Földünkön olyan az erőmegoszlás, hogy az egyik oldalon az Állatövből leszálló erők, a másik oldalon az Állatövhöz felemelkedő erők vannak. Ez az Állatöv titokzatos együttműködése Földünkkel. Erők ereszkednek alá, és erők emelkednek fel. Ezek a titokzatos „égi létra” fokai, amelyen erők szállnak alá és emelkednek fel. Erre a vallásos iratok különbözőképpen utalnak. Goethe Faustjában is találunk erre utalást:

S az ég erői itt hogy fel- s leszállnak
nyujtván aranyvedret egymásnak.

(I. rész, éjszaka. Ford. Jékely Zoltán)

Megítélésünk szerint, emberi felfogóképességünk szerint ezek az erők a Föld Szaturnusz-erőivel kezdtek leszállni, és amikor a Föld fejlődésének közepén járt, már újra lépéseket tett a felé, hogy fokról-fokra újra felemelkedjen. És most ott tartunk, hogy fejlődésünk középpontját úgyszólván már túlhaladtuk. Az atlantiszi kor közepén volt fejlődésünk középpontja, és amit az emberek azóta véghezvittek, azzal tulajdonképpen megtettek egy utat fejlődésünk közepétől. Így tehát azt mondhatjuk, hogy ma már bizonyos módon több erő száll fel, mint amennyi az Állatövből leszállt.

Ha tehát az egész Állatövre gondolunk, akkor elképzelhetjük, hogy ebből az Állatövből az erők egy része leszáll, és egy részük felszáll. Azokat az erőket, amelyeket ma a felfelé vivő fejlődéshez számítunk, a következő csillagképekben foglalhatjuk össze – minthogy ezekhez a csillagképekhez tartoznak -: Kos, Bika Ikrek, Rák, Oroszlán, Szűz és Mérleg. Ez hét csillagkép, amelyek a felemelkedő erőknek felelnek meg. Öt csillagkép a leszálló erőknek felel meg: Skorpió, Nyilas, Bak Vízöntő, Halak. Láthatjuk tehát, hogy az Állatövből erők szállnak alá és emelkednek fel, ahogy a felszálló hét és leereszkedő öt csillagképnek felelnek meg. Azok az erők, amelyek felemelkednek, az ember magasabb tagjainak felelnek meg, a magasabb, nemesebb tulajdonságoknak. Azoknak az erőknek, amelyek a leszálló ághoz tartoznak, először át kell haladniuk az emberen, először el kell érniük azokat a fokozatokat az emberben, amelyek révék felemelkedő erőkké válhatnak.

Ezen a módon megérthetik, mi minden hat egymásra a világmindenségben, mi minden függ össze benne, és van vele kapcsolatban. Teljes mértékben le kell szögeznünk azonban, hogy ez a hatás mindig megtörténik, mindig jelen van. Úgy, hogy amikor fejlődésünk bármilyen pillanatában vagyunk, mindig azt mondhatjuk: igen, bizonyos erők most jelen vannak, amelyek az emberbe behúzódnak és kihúzódnak belőle, olyan erők, amelyek alászállnak, és olyanok, amelyek felemelkednek. Minden ilyen erő számára jelen van a pillanat, amelyben az alászálló erőkből felemelkedő erőkké válnak. Minden erő, amely felemelkedő erővé vált, először leszálló erő volt. Úgyszólván egészen az emberig szállnak alá. Az emberben vívják ki, hogy felszálló erők legyenek.

Amikor Földünk fejlődésének közepén áll, miután a három planetáris létfokozaton, a Szaturnuszon, a Napon és a Holdon keresztülment, és eljutott a negyedik planetáris állapothoz, és most a Jupiter-, Vénusz- és Vulkán-állapot előtt áll – mint „Föld” tehát létének közepén van – három „létállapotot teljesített, amelyeket „körforgásoknak” is nevezünk. Hármat teljesített, és most a negyedik létállapotban van. Aztán három „formaállapoton” ment keresztül, az arupa, rupa és az asztrális állapoton, míg eljutott a negyedikhez. A formaállapotok tekintetében is a fejlődés közepén áll. Mint fizikai Föld a negyedik planetáris lét negyedik létállapotának negyedik formaállapotában három fajon jutott túl: az első volt az apoláris, a második a hiperbóreus, a harmadik a lemúriai faj. Az atlantiszi faj a negyedik. Az atlantiszi fajban az emberiség fejlődésének közepén állt, amelyről beszélünk. Az atlantiszi fejlődés közepe óta az emberiség túljutott a középponton, és azóta az az időszak következett el, amelyben a felemelkedés nagymértékben van jelen. Ha a leszálló és felemelkedő erőknek az Állatövhöz való viszonyát az atlantiszi kor közepe előtti időszakban nézzük, azt kellene mondanunk: egyenlő mértékben voltak jelen. Másképpen kellene beszélnünk, amikor a felemelkedő erőket felsoroljuk: Kos, Bika, Ikrek Rák, Oroszlán, Szűz. A Mérleget a többi részhez kellene sorolnunk, azokhoz, amelyek leszállóban vannak.

Nos, mindezekhez azonban még valami más is tartozik. Tisztában kell lennünk vele, hogy ha ilyen kozmikus folyamatokról beszélünk, akkor nem fizikai vagy étertestekről beszélünk, hanem olyan lényekről, akik a vonatkozó égitesteken laknak, amelyeket említettünk. Ha az emberről szellemtudományosan beszélünk, azt mondjuk, hogy a teljes ember, akit szemünkkel látunk, és akit csak szemünkkel láthatunk, héttagú lény, aki fizikai testből, étertestből, asztráltestből, énből, szelleménből, életszellemből és szelleménből áll. Ma még nem teljes, de az lesz, amikor héttagú lénye teljesen kialakul. A nagy világmindenségben nemcsak olyan lények vannak, mint az ember a maga fejlődésében. Vannak más lények is, például olyanok, akiknél nem mondhatjuk azt, hogy rendelkeznek fizikai testtel, ami a mai embernek a legalsó tagja. Vannak lények, akiket máshogy kell felsorolnunk. Az ember lényének részeit a következőkben kell látnunk:

7. szellemember
6. életszellem
5. szellemén
4. én
3. asztráltest
2. étertest
1. fizikai test

Nos, vannak lények, akiknek a legalsó tagja az étertest. Ezek is héttagú lények, de a szellememberen túl van egy nyolcadik tagjuk is. Náluk a felsorolást az étertesttel, asztráltesttel, és így tovább kezdjük, és egy olyan taggal fejezzük be, amely a mi atmánk, a szellemember fölött áll. Más lények is vannak, akiknek a legalsó tagja az asztráltest, ezért a szellememberen túl van még egy nyolcadik és kilencedik tagjuk is. Vannak olyan lények is, akiknek a legalsó tagja az én, tehát abban az értelemben, ahogy nálunk, nincs fizikai testük, étertestük és asztráltestük, hanem úgy nyilatkoznak meg, hogy az én. kifelé megnyilvánul e három burok nélkül, tehát olyan lények, akik kifelé mindenütt kiküldik az énjüket. Van még egy nyolcadik, egy kilencedik és egy tízedik tagjuk is. Az Apokalipszis úgy írja le őket, mint „csupa szem” lényeket[1]. Aztán vannak olyan lények is, akik úgy kezdődnek, hogy legalsó tagjuk a szellemén, a manasz. Ezeknek van még egy tizenegyedik tagjuk is. És végül vannak lények, akik az életszellemmel kezdődnek, nekik van még egy tizenkettedik tagjuk is. Vannak tehát olyan lények, akiknek úgy, ahogy az embernek a legalsó tagja a fizikai test, a buddhi a legalsó tagjuk, ezért a legmagasabb tagjukat legjobban a tizenkettes számmal jelölhetjük meg. Ezek magasrendű fennkölt lények, akik magasan felülemelkednek mindazon, amit az ember csak el tud képzelni. Hogyan lehet egyáltalán elképzelni ezeket a csodálatos, rendkívül magasztos lényeket?

Ha az embert egy bizonyos oldalról jellemezni akarjuk, akkor a világmindenséggel szemben úgy jelenik meg, mint befogadó. Körülöttünk vannak a dolgok, kibontakoznak a lények, érzékeljük őket, fogalmakat alkotunk róluk. Gondoljuk el, hogy a világ üres vagy sötét volna körülöttünk, nem tudnánk érzékelni, egyetlen dologról sem tudnánk fogalmat alkotni. Arra lennénk utalva, hogy belső világunk tartalmát kívülről kapjuk meg. Az ember jellegzetessége, hogy befogadó lény, hogy lelkének tartalmát, belső világát mindenütt kívülről kapja meg, hogy a dolgoknak jelen kell lenniük, ha tartalmukhoz akar kerülni. Az ember éterteste úgy van megalkotva, hogy önmagában semmit sem tudna átélni, ha ezt az átélést, mindazt, ami benne megjelenik, nem az egész világkörnyezetnek köszönné. Azok a lények, akiket az előbb jellemeztem, akiknek a legalsó tagja az életszellem, egészen más helyzetben vannak. Ezek a lények életüket tekintve, nincsenek arra utalva, hogy kívülről kapjanak valamit, hanem erőközpontok, akik kifelé adnak, teremtenek. Tudják, hogy a dolgokat mindig is úgy ábrázoltam, hogy az én az étertestben dolgozik, hogy a buddhi nem más, mint átalakított étertest. Nos, a tizenkettedik tag ezeknél a rendkívül magasztos lényeknél ugyancsak az étertest, de olyan étertest, amely életet áraszt ki, amely úgy hat a világban, hogy az életet nem kapja, hanem adja, folyamatosan abban a helyzetben van, hogy áldozatot hoz.

Most megkérdezhetjük: képesek vagyunk képzetet alkotni egy olyan lényről, aki valahogyan kapcsolatban áll velünk, és ilyen módon világmindenségünkbe életet áraszt ki? Ez a kiáradó élet olyan, hogy folyamatosan éltető módon áramlik a világban. Képesek vagyunk erről képzetet alkotni?

Térjünk vissza egy pillanatra arra, amit mai előadásunk elején mondtunk. Azt mondtuk, hogy emelkedő és leszálló erők vannak jelen, az Állatövhöz felemelkedő és az Állatövtől aláereszkedő erők. Hogyan tud az ember egyáltalán olyan helyzetbe kerülni, hogy tőle valami felfelé áradjon? Minek kell történnie az emberrel, hogy tőle, lényéből valami felfelé áramolhasson? Azáltal kerül ilyen helyzetbe, hogy először hosszas előkészületeket tett, és aztán egyre tovább haladt – az énje. Ez az én hosszasan készült elő. Mert alapjában véve minden lét a Föld Szaturnusz-állapotán, a Nap-állapoton és a Hold-állapoton, amelyek a burkokat létrehozták, hogy az ént felvehesse, az én előkészítése. Itt más lények teremtették meg a lakóhelyet az én számára. Most a Földön a lakóhely már annyira elkészült, hogy az én az emberben elfoglalhatta a helyét, és ettől kezdve az én belülről elkezdhetett dolgozni a külső testi burkokon. Hogy az én belülről dolgozni tud, ezt ugyanakkor az idézte elő, hogy létrejött az a többlet-mennyiség, amely a felszálló és aláereszkedő erők egyenlő mennyiségén túlemelkedett. Az én az emberben még hosszú ideig nem tudott dolgozni, fokozatosan fejlődtek ki azok az erők, amelyek felfelé emelkedtek, egészen a középpontig, és amikor az én az emberbe beköltözött, az erők odáig jutottak, hogy a felemelkedő és leszálló erők egyensúlyba kerültek. Az én beköltözése az emberbe azt jelenti, hogy a felemelkedő és leszálló erők egyensúlyban vannak, és az emberen múlik, hogy ezt az egyensúlyt a helyes módon kibillentse. Az okkultisták ezért azt a csillagképet, amely abban a pillanatban lépett közbe, amikor az én elkezdett közeledni, „Mérlegnek” nevezték. A „Szűz” végéig planetáris fejlődésünk során az én ténykedését bár előkészítették, de ez nem jutott el az énig. Az én a Mérleg belépésének pillanatában kezdte meg részvételét, így az én fejlődésének egy fontos pillanata ezáltal jött létre.

Gondolják meg, mit jelent az, hogy az én eljutott ahhoz a fejlődési szakaszhoz, hogy lehetővé vált számára, hogy részesüljön azokban az erőkben, amelyek az Állatövhöz tartoznak, be tudott kapcsolódni az Állatöv működésébe. Ez teljes mértékben igaz: az én minél inkább felküzdötte magát fejlődésének legmagasabb pontjára, annál inkább együtt tudott dolgozni az Állatövvel. Az én legbelsőbb mivoltában semmi sem történik, aminek következménye ne jutna el az Állatövig. Ez teljesen igaz. És amikor az ember énjével, mint ember eljut ahhoz a képességhez, hogy az atmát, vagy szellemembert kifejlessze, egyre inkább kialakítja azokat az erőket, amelyek őt odáig viszik, hogy az Állatöv Mérlegéhez felküzdje magát. Teljes énjét ki tudja terjeszteni az Állatöv Mérlegére, amikor énjével előrenyomul az atmáig, vagy szellememberig. Akkor olyan lény lesz, aki kiáraszt valamit, az idő állapotából átmegy a tartam, az örökkévalóság állapotába.

Miközben az ember így járja a maga útját, vannak más lények, akiknél az, ami az embernél úgyszólván a legmagasabb tevékenység, a legalacsonyabb. Keressük fel most azokat a lényeket, akiknél a legalacsonyabb dolog éppen olyan tevékenység, mint az embernél a Mérleg az Állatövben. Ha az embert az Állatövben leírjuk, úgy kell leírnunk, hogy a Mérlegig terjed ki. Azok a lények, akik tulajdonképpeni lényükkel teljesen az Állatövhöz tartoznak, akiknek az ereje teljesen az Állatövhöz tartozik, és akik a planéta-létben csak a legalsó tagjukkal nyilvánulnak meg, amit a Mérleggel jelölünk – ahogy az embernél a legalsóbb tagot a Halakkal jelöljük – ezek azok a lények, akik, amint láthatjuk, létüket egész világrendszerünkre kiterjesztik:

 
Kos
12. tag
 
 
Bika
11. tag
 
 
Ikrek
10. tag
 
 
Rák
9. tag
„Misztikus Bárány”
 
Oroszlán
8. tag
 
7. szellemember    
Szűz
7. tag
 
6. életszellem        
Mérleg
6. tag
 
5. szellemén        
Skorpió
 
 
 
4. én                    
Nyilas
 
 
 
3. asztráltest        
Bak
 
 
 
2. étertest            
Vízöntő
 
 
 
1. fizikai test       
Hal
 
 
 

Ahogy az ember éli a maga életét, ezek a lények életet sugároznak ki az egész világmindenségre. Ezek azok a lények, akik képesek a legnagyobb áldozatot meghozni, és akik az Állatövben úgy szerepelnek, mint a világunk érdekében önmagukat feláldozó lények. Ahogy az ember az Állatöv felé törekszik, úgy ezek a lények a Kosból – amely úgy tartozik hozzájuk, mint az emberhez a Mérleg – küldik le áldozati adományukat. És ahogy az ember énjét a Mérleg felé fordítja, úgy árasztják ki ezek a lények a mi szféránkra áldozatként a maguk lényét. Ezért ezeket a lényeket az önmagát feláldozó „Misztikus Bárány” kifejezéssel jelölhetjük meg, mert a Bárány ugyanaz, mint a Kos. Ezért Krisztust is úgy jelölik meg, mint áldozati Bárányt, vagy Kost. Krisztust most úgy jellemeztük, mint aki az egész kozmoszhoz tartozik. Énje a Kosig terjed, és ha az én a Kosig áramlik, akkor ezáltal „Nagy Áldozattá” válik, és az egész emberiséggel kapcsolatba kerül, és bizonyos módon ezek a lények és erők, amelyek a Földön vannak, az ő teremtményei. A maga teljes lénye szerint a Napban él, teremtményei útján a Holddal és a Földdel van kapcsolatban, és erői a Bárány csillagképben nyugszanak. Azáltal, hogy e lények teremtőjévé válhatott, erői a Kos, illetve a Bárány csillagképben nyugszanak. Az „áldozati Bárány”[2] vagy „Misztikus Bárány” kifejezés magából az égből származik.

Ez az egyik szempont, az egyik nézet, amelyhez akkor jutunk el, ha szűkre szabott létünkből feltekintünk az égi térségekbe, és látjuk, hogy hatnak egymásra a világmindenségben lévő égi erők és lények. És ezáltal azok az erők, amelyek égitestekről égitestekre hatnak, fokozatosan ugyanolyan erőkké válnak számunkra, mint azok, amelyek az egyik embertől a másikra hatnak szeretetként és gyűlöletként. Látjuk hogy lelkierők hatnak csillagokról csillagokra, és felismerjük, hogy ami az égben le van írva számunkra, ami az ilyen erők útján hat a világmindenségben, az hogyan működik.


[1] Apokalipszis 4, 6-8

[2] Apokalipszis 5,6

– Berlin, 1908. február 15.

[A Kant-Laplace-elmélet és a teozófia. A Föld korábbi megtestesülései, mint a szellemi lények tettei. Csatlakozó és visszamaradó lények. Az állatvilág eredete. A Nap elválása, és az Uránusz, a Szaturnusz és a Jupiter bolygók, mint a szellemi lények lakhelyei. A Mars átvonulása és a vas. A Hold elválása, és kapcsolódása Jehovához, a napszellemhez. A Vénusz- és Merkúr-lények, mint az emberek tanítói. A Mars hatása az érzőlélekre, a Merkúr hatása az értelmi lélekre és a Jupiter hatása a tudati lélekre.]

Ezeknek a hétfői előadásoknak az a céljuk, hogy a haladó teozófusokat, akik a teozófiai világszemlélettel, és ami még fontosabb, a teozófiai gondolkodásmóddal és érzülettel már hosszabb ideje áthatották magukat, egyre magasabb és magasabb szemlélethez vezesse. Ezért, ha ezeknél az előadásoknál valóban ezt a célt követjük, azoknak, akik újonnan jönnek, az elmondottakat egyre nehezebb lesz követni. Talán képesek arra, hogy mindezt értelmileg kövessék, de egyre nehezebbé válik, hogy amit a teozófia magasabb részeiből elmondunk, azt értelmes és egészséges dolognak lássák. Ezért azok részéről, akik csak nem régóta vannak itt, egy nagy adag jóakaratra van szükség, hogy ezeket a zweig-előadásokat megértő érzéssel és érzülettel kövessék. Ismételten hangsúlyoznunk kell azonban, hogy nem tudnánk előre jutni, ha nem lenne alkalmunk arra, hogy valamilyen helynél a szellemi lét magasabb régióiba ne világítsunk be. Ezekben az előadásokban ennek így kell történnie.

Nos, az utolsó előadásban képet adtam egész bolygórendszerünk fejlődéséről. Azt megelőzően betekintettünk magába a bolygórendszerbe, amelyben mindenféle lények laknak, akik befolyást gyakorolnak fizikai testünkre. A mai előadás csatlakozik ehhez a két előző fejtegetéshez. A bolygórendszerre irányított tekintetünket még jobban kiszélesítjük, és ezáltal szellemi szempontból megismerkedünk világmindenségünk néhány titkával.

Ha bolygórendszerünk létrejöttének valamelyik szokásos ábrázolása – amelyekből ma elég sok van – a szemünk elé kerül, akkor ez visszavisz bennünket egyfajta ősködhöz, egy rendkívül nagy ködszerű képződményhez, amelyből Napunk és a körülötte keringő bolygók kialakultak, és amelyeknél ösztönös erőként szabály szerint csak fizikai erőket vesznek figyelembe. Tudják, hogy ezt – ma már számos módosítással – Kant-Laplace.féle elméletnek nevezik[1], és tudják azt is, hogy azoknak, akik a megértésében odáig jutottak, hogy az egyes bolygóknak az őskösdből való fokozatos kialakulását látják, egészen egy olyan állapotig, amelyben a bolygók – nevezetesen a Föld – most vannak, nagyon büszkék erre, és újra meg újra hangsúlyozzák, hogy tulajdonképpen e hatalmas haladásnak megfelelő szemléletmód mellett igen gyenge dolog lenne, ha az egyes égitesteknek az ősködből való kialakulásánál még szellemi erőkről és szellemi lényekről beszélnénk. Tudják, hogy népszerű könyvek is vannak, amelyek az olyan beszédet, amely csak ezt tudja nyújtani, elmaradottnak, babonásnak tekintik.

Nos, egy teozófus értelmének arra is ki kell terjednie, hogy mindazt, amit ezen a téren felhoznak, a helyes módon értse meg. De még valamivel tovább terjed. Világos számára, hogy a fizikai vonzó és taszító erőkkel nincs dolga, hogy itt még mindenféle más erők is közrejátszanak. Ma a teozófiának el kell határolódnia a szokásos hivatalos tudománytól, amit talán „antiszofiának” lehetne nevezni, egy igen vaskos ostobaságnak, és borzasztó babonaságnak lehetne minősíteni. Olyan korban élünk azonban, amely sajátságos módon, azt lehetne mondani, hogy reménykeltő a teozófusok számára. Azt mondhatjuk, hogy azok az elméletek, nézetek és ismeretek, amelyeket ma a szokásos tudomány a maga tényeiből hoz létre, kis lihegő, törpeszerű képződményként jelennek meg, amelyek lihegve, szuszogva, messze a tények mögött loholnak. Mert a mai tudomány tényei azt, ami a mai tudomány „hite” messze felülmúlják. Mert olyanok, hogy velük szemben a teozófiai igazságok egyre újabb és újabb igazolásai jelennek meg. Csak ezeket természetesen nem látják be. Csak arra szeretnék utalni, hogy itt már gyakran beszéltünk arról, hogyan működik az asztráltest az éjszaka folyamán, hogy napközben a fizikai test és az étertest elhasználódik, és az éjszaka folyamán az asztráltest az, amely javító és építő módon az elhasznált anyagokat újra teremtve működik. Ezt a mondatot ebben a formában a mai tudomány egyáltalán nem tartja szalonképesnek. A tények azonban világosan beszélnek: ha például ma egy amerikai újságban azt olvashatjuk, hogy egy kutató azt az elméletet állította fel, hogy az alvási tevékenység az embernél befogadó, felépítő tevékenység, míg szemben vele az ébrenlét leépítő, akkor itt ismét olyan tudományos ténnyel van dolgunk, amely a természettudományos tények mögött liheg, mint kis törpe, amely azokat nem tudja követni. Ezzel szemben a szellemtudományos világnézetben olyan fényteli távlatot kapunk, amely egy szellemi világszemléletből származik.

Ha szellemtudományos szempontból nézzük mai naprendszerünk tevékenységét, akkor csak kis mértékben kell ellentmondanunk annak, amit a fizikai tudomány állít, amit a fizikai tudomány egyedül és kizárólag érvényesnek tart – ami a fejlődés egymásra következésében szemmel látható – azzal szemben semmiféle teozófia nem tesz ellenvetést. Ha valaki az ősköd korszakában kitett volna a világűrbe egy széket, és arra ráült volna, egy kellően hosszú időtartamot ott eltöltött volna, és látta volna, ahogy az egyes gömbök kialakulnak, akkor fizikai szemekkel semmi mást nem láthatott volna, mint azt, amit a fizikai tudomány megállapított. Ez ugyanolyan lenne, mintha két ember állna előttünk, és az egyik adna a másiknak egy pofont, aztán jönne valaki, és azt mondaná: itt az egyik szenvedélyes haragot érzett a másikkal szemben és ez arra késztette, hogy felemelje a kezét, és így létrejött a pofon. A másik viszont ezt mondaná: te fantaszta vagy, semmiféle haragot és szenvedélyt nem láttam, csak a kéz mozgását láttam, és egy lökés létrejöttét, így kapott a másik egy pofont. – Ez a külső materialista leírás, az a módszer, amit a mai tudomány követ. Nem mond ellent a tények szellemi kikutatásának. Csak aki azt hiszi, hogy a tények e materialista leírása az egyetlen, az a maga tudományos fennköltségében magától értetődően úgy érzi, hogy magasan felülemelkedik mindazon, amit a szellemtudomány előad. Amit tehát a módosított Kant-Laíplace-féle elméletnek nevezünk, az, mint külső esemény teljesen érvényes lehet. Az egyes égitesteknek ebben az egész összetömörülésében, kikristályosodásában azonban szellemi erők és szellemi lények tevékenykedtek.

A kísérletező ma nagyon szépen kimutatja nekünk, hogy a Kant-Laplace-féle elmélet szerint mindez magától végbemehet. Csak arra van szükség, hogy vegyünk egy viszonylag nem nagy olajgolyócskát, tegyük be vízbe, ezt igen könnyen megtehetjük egy kis kör alakú kartonlap segítségével, amelynek közepébe gombostűt szúrunk. Ha a tűt elég gyorsan forgatjuk, kis olajgömbök válnak le, és így igen jól elképzelhetünk egy világrendszert kicsiben, ami megmutatja, hogy a térben hogyan jön létre egy ilyen világrendszer. A kísérletező csak egy dolgot felejt el, nevezetesen azt, hogy ő maga is ott volt, és a szükséges előkészületeket megtette, aztán a tűt megforgatta, és hogy a nagy kozmoszban sem mehetett végbe magától az, ami kicsiben sem magától megy végbe. Ott kint magától kel létrejönnie! A dolgot egyáltalán nem nehéz belátni, a helyes fizikai alapelvek azonban így eléggé elhasználódnak, úgy, hogy azok, akik valóban nem is akarnak látni, ezt valóban nem is látják. Az egész bolygó-képződésnél tehát szellemi erők és szellemi lények tevékenykedtek, és most ezekből néhánnyal szeretnénk megismerkedni.

Emlékeztetnem kell önöket arra a gyakran ismételt tényre, hogy Földünk, mielőtt „Földdé” vált volna, más planetáris állapotokon ment keresztül, a Szaturnusz-, Nap- és a Hold-állapoton, és csak miután ezeken átment, érte el a mai Föld-állapotot. Nos, állítsák elevenen lelkük elé az ősi távoli múltban az űrben lebegő Szaturnuszt, amely Földünk első megtestesülése volt. Ezen a Szaturnuszon, annak egész területén tulajdonképpen még semmi sem volt meg abból, amit ma magunk körül látunk növényeinkből, állatainkból, ásványainkból. Kezdetben ez a Szaturnusz csak az ember legelső kezdeményeiből állt. Ennél a Szaturnusznál egyáltalán nem beszélhetünk másról, mint az ember egyfajta konglomerátumáról. Az ember akkoriban csak fizikai testének kezdeményeiben volt jelen. Ez a régi Szaturnusz tisztán az egyes fizikai emberi testekből állt össze, valahogy úgy, mint ahogy egy eper- vagy szederszem tisztán az egyes részecskékből tevődik össze. És ahogy mai Földünket a levegő veszi körül, úgy vette körül ezt a régi Szaturnuszt egyfajta atmoszféra, amely azonban a mai atmoszférához viszonyítva szellemi volt. Teljesen szellemi jellegű volt, és a Szaturnusz-fejlődésen belül az ember megkezdte a maga fejlődését. Aztán eljött az az időszak, amelyben a Szaturnusz hasonló helyzetbe került, mint a mai ember, amikor a halál és egy újabb születés között a devaháni állapotban van. Ezt az állapotot, amelybe egy égitest eljut, pralayának nevezzük. A Szaturnusz tehát keresztülment egyfajta devaháni állapoton, aztán amikor újra külsőleg érzékelhető létbe lépett, mint Nap merült fel újra, mint Földünk második planetáris állapota. Ez a Nap-állapot az embert tovább vitte. Bizonyos lények, amelyek visszamaradtak a Napon az emberi birodalom mellett egy másik birodalmat hoztak létre, úgy hogy most két birodalmunk van. Aztán a Nap is devaháni állapotba került, pralayába, és az egész planéta átalakult Hold-állapottá. Aztán ismét egy pralaya következett, és a Hold átalakult Földdé.

Amikor Földünk a tisztán szellemi, devaháni állapotból kilépett, amikor először egyfajta külsőleg érzékelhető létet kapott, még nem volt olyan, mint amilyen most, hanem olyan volt, hogy külsőleg tekintve valóban egy nagy ősködnek lehetett felfogni, ahogy azt a külső fizikai tudomány ábrázolja. Csak ezt az ősködöt sokkal nagyobbnak kell elgondolnunk, mint amilyen a mai Föld, a legkülsőbb planétákon is túlterjedt, amelyek ma naprendszerünkhöz tartoznak, még az Uránuszon is túlra. Szellemtudományosan úgy kell a dolgot elképzelnünk, hogy az, amit egy szellemi állapotból felbukkanni látunk, az nem pusztán egy fizikai ősköd. Aki azt, ami itt felbukkan, csak egy fizikai ősködként ábrázolja, és semmi egyébnek, az olyan, mint az az ember, aki egy másik embert látott, és amikor megkérdezték, hogy mit látott, azt mondta: izmokat láttam, amelyek csontokon függenek, és vért – aki tehát a fizikaiságot írja le. Mert az ősköd szellemi erők és szellemi lények sokaságát tartalmazza. Hozzá tartoznak, és ami az ősködben történik, az szellemi lények tetteinek a következménye. Mindaz, amit a fizikus leír, olyan, mintha kitenne egy széket a világűrbe, és az egész történést szemügyre venné. Valóban úgy írja le azt, mint az a megfigyelő, aki a haragot és szenvedélyt, ami egy pofont előidéz, letagadja, és csak a mozgó kezet látja. Valójában az, ami itt történik, az égitestek és bolygók létrejötte. Szellemi lények tettéből fakad, úgy, hogy az ősködben azt a ruhát látjuk, ami szellemi lények tömegének megnyilvánulása.

Szellemi lények működnek benne, akik a fejlődés különböző fokain állnak. Ezek a szellemi lények nem a semmiből jöttek létre, hanem múltjuk van, már maguk mögött tudták a Szaturnusz-, Nap- és Hold-fejlődést, mindnyájan végigjárták azokat, és most az előtt állnak, hogy amit véghezvittek, azt cselekedetekre váltsák, azt tegyék, amit a Szaturnuszon, a Napon és a Holdon megtanultak. Különböző fejlődési fokokon állnak. Vannak köztük olyan lények, akik már a Szaturnuszon olyan messzire jutottak, ahol ma az ember áll a Földön. Az emberi fokon már a Szaturnuszon túljutottak, tehát lényegesen magasabban állnak, mint az ember a földfejlődés kezdetén, messze az ember fölött állnak. Vannak más lények is, akik az ember-fokot a Napon teljesítették, és vannak, akik a Holdon jutottak túl ezen. Az ember arra vár, hogy az ember-fokot a Földön teljesítse. Ha tehát a lényeknek csak ezt a négytagú hierarchiáját nézzük, Akkor a különböző fejlődési fokon álló különböző lények négyességét kapjuk.

Azokat a lényeket, akik már a Napon túljutottak az ember-fokon, „tűzszellemeknek” nevezzük. Nem szabad azonban azt képzelni, hogy ezek a tűzszellemek, akik a régi Nap-bolygón emberek voltak, akkoriban külsőleg úgy néztek ki, mint a mai emberek. Az ember-fokot egy másfajta külső alakban teljesítették. A régi Nap-bolygónak rendkívül finom, könnyű anyaga volt, sokkal könnyebb, mint a mi mai anyagunk. Akkoriban szilárd és folyékony anyag egyáltalán nem volt, hanem csak gázszerű, és a tűzszellemek teste annak ellenére, hogy ember-fokon álltak, gázszerű volt. A kozmikus fejlődés során az ember-fokot különböző módon lehet átélni. Húsban csak a Földön, a földi ember éli át. Vízszerű állapotban azok a lények élték át, akik a Holdon voltak ember-fokon, és akik már a Holdon az ember fölé emelkedtek.

Azzal az ősköddel tehát, amely naprendszerünk kiindulópontján létezett, ezek a szellemek álltak kapcsolatban, és még más szellemek egész serege is. Így például könnyű elképzelni, hogy az, ami az ember számára a Szaturnuszon elkezdődött, a Napon más lények számára más módon kezdődött el. Ahogy a Szaturnuszon a fizikai test első lehetősége kialakult, úgy a Napon más lények következtek, akik újra az ABC-vel kezdték. Mára már odáig jutottak, hogy fizikailag megtestesülve most ők a mai állataink. A Holdon azok a lények csatlakoztak hozzájuk, amelyek a mai növényekben vannak jelen, és a mai ásványok először csak a Földön jelentek meg. Ezek tehát fejlődésünk legfiatalabb társai, akiknek fájdalmait és örömét egy korábbi előadásban ábrázoltam. Így tehát ebben az ősködben nemcsak előrehaladott lények voltak jelen, hanem olyan lények is, amelyek még nincsenek ember-fokon.

Azokhoz, amelyeket most felsoroltam, olyan lények járulnak még, amelyekről azt mondtuk, hogy a kozmikus fejlődés egy bizonyos fokán megrekedtek. Nézzük a tűzszellemeket. A tűzszellemek már a Napon teljesítették az ember-fokot. Most a Földön igen magasztos lények. Két fokkal az ember fölött állnak. Olyan messzire jutottak, hogy az ember, csak ha már túljutott a Jupiter- és Vénusz-léten, és a Vulkán-létig emelkedik fel, akkor válik éretté egy ilyenfajta létre, amellyel a magasztos Nap-szellemek rendelkeztek, amikor fejlődésüket a Földön megkezdték. Vannak azonban olyan lények, amelyek visszamaradtak, azaz, olyanok, amelyeknek a Napon odáig juthattak volna, mint a tűzszellemek, azonban – bizonyos okok miatt maradtak vissza – nem tudtak eljutni arra a magas szintre, amelyre a tűzszellemek eljutottak, amikor a Földön fejlődésük kezdetén álltak.

Mindnyájan emlékeznek arra, hogy a Föld, fejlődésének egy bizonyos állapotában, egészen a kezdetén – és ezt könnyen kapcsolatba hozhatják az ősköddel – még a Nappal és a Holddal egy testet alkotott. Ha tehát a három égitestet, a Földet, a Napot és a Holdat egy hatalmas kozmikus fazékban összekevernénk, akkor megkapnánk azt a testet, ami akkoriban jelen volt. Aztán az az időszak következett, amikor a Nap kivonult, és a Földet a Holddal visszahagyta. Aztán eljött az az idő is, amikor a Hold is kivonult, és Földünk olyan lett, mint amilyen ma, egyik oldalról a Nap, a másikról a Hold vette körül.

Most megkérdezhetjük: miért történt az, hogy egy testből három test jött létre? Könnyen beláthatják, miért történt ez, ha meggondolják, hogy az ősködben olyan magasra fejlődött lények voltak – az ősköd külső létével összekapcsolódva – akik két fokkal magasabban álltak az embernél. Egy olyan égitesten, mint a mi mai Földünk, közvetlenül semmit sem tudtak volna tenni, szükségük volt egy olyan színtérre, amely egészen más tulajdonságokkal rendelkezett. Az embernek ezzel szemben egy ilyen létben úgyszólván el kellett volna pusztulnia, ha a Nappal továbbra is kapcsolatban marad. Egy legyengített, letompított létre volt szüksége. A tűzszellemek tevékenysége útján tehát a Napot a Földből ki kellett emelni, és az ő színterükké kellett tenni. Ez nem pusztán egy fizikai esemény, hanem úgy kell felfognunk, mint a tűzszellemek tettét. Területüket, és mindazt, amire szubsztanciaként szükségük volt, eloldották a Földtől, és a Napot tették meg színterükké. Ez lényük számára lehetővé tette, hogy fejlődésük óriási gyorsaságát véghezvigyék. Ha az ember ennek a hatalmas fejlődési gyorsaságnak ki lett volna téve, akkor alighogy elérte volna fiatalságát, máris megöregedett volna. Minden rohamléptekben haladt volna előre. Csak az olyan lények képesek elviselni egy olyan létet, mint a Nap-lét, akik már két fokkal magasabban álltak az embernél. A Nappal együtt elváltak, és a Földet a Holddal hátrahagyták.

Nos, azt a kérdést is megválaszolhatjuk, hogy miért kellett a Holdnak a Földtől elválnia. Ha a Hold a Földdel összekötve maradt volna, az ember a Földön ugyancsak nem tudta volna létét megvalósítani. A Holdnak ki kellett lökődnie, mert az ember egész fejlődése mumifikálódott volna. Az emberek nem lettek volna olyan gyors fejlődésnek kitéve, mintha a Nap itt maradt volna, nem váltak volna olyan gyorsan öreggé, de elfásodtak volna, múmiákká száradtak volna, fejlődésük olyan lassú lett volna, hogy mumifikálódtak volna. Hogy éppen az ember számára megfelelő mértékű fejlődés jöjjön létre, a Holdat és az erőinek alárendelt lényeket el kellett távolítani. Ezért a Holddal azok a lények maradtak kapcsolatban, akiket már leírtam, mint olyan lényeket, akik életük folyamán olyan fokon álltak meg, mint amit ma a Földön egy hétéves gyermek elér. Itt csak olyan életet folytathatnak, mint az ember hétéves korában, ahol csak a fizikai test fejlődik, így olyan színtérre volt szükségük, mint amilyen a Hold. Ha ehhez hozzá vesszük azt a tényt, hogy az ősköddel nemcsak ezek a lények voltak összekötve, hanem még más lények egész sora is, akik a fejlődés különböző fokain állnak, akkor megérthetjük, hogy az ősködből nemcsak ezek az égitestek váltak ki, a Föld, a Nap és a Hold, hanem más égitestek is, mégpedig azért, mert létre kellett, hogy jöjjön a színtér a különböző fokon álló lények számára. Így voltak olyan lények, akik kezdetben, amikor földfejlődésünk elkezdődött, alig voltak alkalmasak arra, hogy a további fejlődésben részt vegyenek. Fejlődésüknek még annyira a kezdetén álltak, hogy minden további lépés tönkretette volna őket. Úgyszólván olyan színteret kellett, hogy kapjanak, amelyen állandó fiatalságukat megőrizhették. Minden más színtér azért van itt, hogy lakóhelyet biztosítson azok számára, akik már tovább jutottak. Azoknak a lényeknek, akik végül is a Hold-lét folyamán jöttek létre, és ezért egy rendkívül korai fejlődési fokon maradtak, egy olyan színteret kellett létrehozni, amely ezért csak kismértékben állt kapcsolatban földi létünkkel: az az égitest jött létre, amelyet Uránusznak nevezünk. Ez vált színterévé azoknak a lényeknek, akiknek egy igen távoli visszamaradt fokon kellett megállniuk.

Aztán a fejlődés ment tovább. Minden, ami az Uránuszt kivéve világrendszerünkben található, most egy ősi tömegben van jelen. A görög mitológia azt, ami az Uránusz kialakulása előtt volt, „káosznak” nevezi. Most az Uránusz kialakult, a többi úgyszólván még a káoszban maradt. Ezzel most olyan lények vannak összekötve, akik akkori fejlődésükben éppen azon a fokon álltak, amelyen mi emberek álltunk, amikor Földünk a Szaturnusz-fejlődésen ment keresztül. És azok számára, akik éppen azért, mert ezen a fokon álltak, mert létüket csak elkezdték, és a későbbiekben nem tudtak részt venni, egy sajátos színtér jött létre, a „Szaturnusz”. Tehát egy második égitest különült el, amit ma az égi térségekben még láthatunk. Azáltal jött létre, hogy ott a lények azon a fokon álltak, amelyen az emberek a Szaturnusz-lét időszakában voltak. Mialatt tehát ez a Szaturnusz, mint egy sajátos égitest létrejött, minden más kívüle volt, ami mai bolygórendszerünkhöz tartozik. A Föld is minden lényével ebben az ősi masszában volt. Csak az Uránusz és a Szaturnusz volt már kívül.

A következő, ami történt, az volt, hogy ismét elvált egy bolygó, amelynek egy bizonyos fejlődési fok színterévé kellett válnia. Ez most a „Jupiter”, a harmadik bolygó, amely kivált a ködtömegből, ami számunkra tulajdonképpen a Föld volt. Miközben a Jupiter és a többi már ismert bolygó kívül van, a Nap és a Hold még mindig együtt van a Földdel. Ezek a bolygók lényegében kiváltak a káoszból, míg a Földben még jelen volt az, ami a mai Napunk, minthogy Földünk még teljesen egy volt a Nappal és a Holddal. Amikor a Jupiter kivált, fokról-fokra létrejöttek a mai emberiség előfutárai, azaz, a mai emberiség úgy bukkan fel, ahogy egy növény a magból kikel. Ezek az ember-magok a régi Szaturnusz-állapot, a régi Nap-állapot és a régi Hold-állapot folyamán fokról-fokra jöttek létre. Most – a Nap még össze volt kötve a Földdel – ezek az ember-magok újra felbukkantak.

Nos, az ember azonban így nem tudott volna tovább fejlődni, ezt a tempót nem tudta volna elviselni, minthogy a Föld még együtt volt a Nappal. És most történt valami, amit akkor értünk meg jól, ha tisztában vagyunk azzal, hogy azok a lények, amelyekről úgy beszéltünk, mint „tűzszellemekről”, színterüket kivonták a Földből. A Nap kivonult a Földből, így most kívül van a Nap, és a Föld együtt van a Holddal. Ez alatt az idő alatt egy bizonyos módon, amit most pontosan nem tudunk leírni, mert messzire vezetne, visszamaradt a „Mars”, mint egyes lények színtere, amely aztán a további fejlődés folyamán ténylegesen keresztülmegy a Föld-Holdon, és visszahagyja azt, amit ma vasként ismerünk. Ezért mindannak az okozója, ami egy eleven lényben vasként lerakódik, tehát a vérben is. Valaki azt mondhatná: vas mindenütt van, még a Napban is, és így tovább. – Ezen nincs mit csodálkozni, mert ahogy más testek is benne voltak az ősködben, úgy a Mars is benne volt a maga vasával, amit visszahagyott, így ez az össze többi bolygón is jelen van! Itt megint azzal a ténnyel találkozunk, hogy a tudomány ma már nagyszerű bizonyítékokkal szolgál arra nézve, hogy a dolog úgy van, ahogy itt a szellemtudományos tanítás ábrázolja. Bizonyára emlékeznek, hogy az egyik alkalommal kifejtettem, hogy a zöld növényi nedv, a klorofil szimbolikusan hogyan alakul át az ember vérévé. A növények azelőtt jöttek létre, hogy a Marsnak ez az áthaladása végbement, és megőrizték tulajdonságaikat. Aztán azokba a lényekbe, amelyek magasabb szervezettségűek a növénynél, a vas lerakódott és a piros vért betöltötte. Ezzel a szellemtudományos ténnyel teljesen megegyezik, amit nemrég egy berni laboratóriumban megtaláltak, hogy a vért nem lehet összehasonlítani a klorofillal[2]. Ez helyes, mert az később rakódott le. Nem szabad azt képzelnünk, hogy a vér a „vasnak”, mint kémiai elemnek mintegy a szubsztancialitásától függ. Ezt határozottan mondom, mert valaki azt mondhatná, hogy egyáltalán nem lehet beszélni a klorofilnak a vérrel való összefüggéséről. Ma a tudomány felfedezésként azt állítja, hogy a vér a „vas” elemére vezethető vissza, míg a klorofil egyáltalán nem tartalmaz vasat. Ez azonban mégis teljes összhangban van azzal, amit a szellemtudománynak mondania kell. Arról van szó, hogy a dolgokat helyes megvilágításban lássuk.

Nos, azok miatt az okok miatt, amiket említettünk, a”Hold” elkülönült, úgy, hogy a Föld magára maradt, és a Hold a mellékbolygója lett. A Napra húzódtak mindazok a lények, akik lényegesen magasabb fokon állnak, mint az ember, és akiket tűzszellemeknek neveztünk. Nos, voltak azonban bizonyos lények, akik nem emelkedtek olyan magasra, hogy a Nap-létet valóban el tudták volna viselni. Tisztázzuk, hogy milyen lények voltak ezek: olyan lények, akik igen magasan az ember fölött állnak, de nem jutottak olyan messzire, hogy, amint a tűzszellemek, a Napon élhetnének. E lények számára is színteret kellett létesíteni. A többi színtér nem lett volna jó számunkra, mert másfajta lények, akik egyáltalán nem érték el azoknak a lényeknek a mindazonáltal magas fokát, akiket a tűzszellemekhez sorolunk, a kozmikus kurzust nem teljesen végezték el. Kétfajta lényről van szó, akik a fő dologban visszamaradtak, ezek számára két sajátos színtér létesült, két a Naptól elkülönült másik bolygó, a „Merkúr” és a „Vénusz”. A Merkúr és a Vénusz az a két bolygó, amelyek a Napból kiváltak, és színterük lett azoknak a tűzszellemeknek, akik messze az emberi lét fölé emelkedtek, de a Nap-létet nem tudták volna elviselni. Így a Merkúr a Nap közelébe került, mint színtere azoknak a lényeknek, akik nem tudtak a Napon a tűzszellemekkel együtt élni, és a Vénusz színtere lett azoknak a lényeknek, akik bizonyos vonatkozásban visszamaradtak a Merkúr-lények mögött, de még messze az ember fölött állnak.

Így láthatjuk, hogy belső okok folytán, szellemi tevékenység folytán, hogyan jöttek létre ezek a különböző égitestek az ősködből. Megállapíthatjuk ebből, hogy ha az ember csak a fizikaisághoz tartja magát, a dolog úgy folyik le, ahogy a mai tudomány elmondja. Viszont arról van szó, hogy a szellemi okok valóban megmutatják, miért történt így. Az ősködön belül maguk a lények teremtettek olyan lakóhelyet, amelyben élni tudtak. Ezek a különböző lények, amelyek úgyszólván egyetértésben éltek egymás mellett, ameddig nem választottak szét mindent, összefüggésben voltak egymással, teljesen áthatották egymást.

A Merkúr- és Vénusz-lények működése egészen sajátos érdekből fordult a Föld felé. Helyezkedjünk vissza abba az időszakba, amelyben a Nap éppen kivált a Földből, a Hold is kivált, és az ember megkapta mai létformáját. Ezt a mai létformát az ember azáltal érte el, hogy az egyik Nap-szellem rászánta magát – ha szabad így kifejeznek magam – hogy további létét nem a Napon fogja eltölteni, hanem összekapcsolódik a Holddal. Ezáltal létrejött egy magasztos kormányzás a Holdról. A Holdon egyébként alacsonyabb rendű lények voltak, de a napszellemek egyike összekapcsolódott a Hold-léttel. Ez a napszellem, aki a Holddal összekapcsolódott, aki tehát a világmindenségben egy „áthelyezett” napszellem volt, mint isteni lény, mint szellemi lény, „Jahveként” vagy „Jehovaként” uralkodott a Holdon. Meg fogják látni, miért történt ez, ha megfontolják a következőket.

Láttuk, hogy ha a Nap a Földdel összekötve maradt volna, az ember a gyors fejlődés következtében összeroppant volna, ha viszont a csak a Hold erői hatottak volna rá, mumifikálódott volna. Éppen a Nap- és a Hold-erők összhangja útján jött létre az az egyensúly, amely az embert megtartja a mai fejlődés ütemében. Amikor a Föld létrejött a régi Holdból, az ember megkapta a Szaturnusztól a fizikai testét, a Naptól az étertestét és a Holdtól az asztráltestét. Minthogy az embernek ez a három teste megvolt, és most létrejött a csíra ezzel a három testtel, egészen más lett az alakja. Nagy szemeket meresztenének, ha ezt ábrázolni akarnám, mert az ember mai alakja csak lassan és fokozatosan jött létre a Hold elválásának időpontjától. A Hold csekély értékű, rossz erői azonban nem adhatták meg az ember mai alakját. Adhattak volna neki alakot, de ez csekély értékű lenne. Ha a Hold-erők a Földdel összekapcsolva maradtak volna, az embert csak egyetlen alakban tartották volna meg. Láthatják ebből, hogy a Holdból olyan erőknek kellett kiindulniuk, amelyek az alakot megadják, míg a Napról olyan erők indulnak ki, amelyek az alakot folyton átalakítják. Hogy azonban az ember mai alakját meg tudja tartani, a Holdról egy alak-képző erőnek kellett hatnia. Ez másképpen nem volt lehetséges. Így veszi kezdetét az én-ember fejlődése. Az emberi lény negyedik tagjának fejlődése elkezdődik, és Jahve adja meg az embernek a csírát egy olyan alakhoz, hogy az ember én-hordozó lehessen.

Most azonban az ember még nem képes arra, hogy elvégezze azt a munkát, amelyről beszéltem. Azt mondtam, hogy az ember énjéből kiindulva mindenekelőtt asztráltestét, aztán étertestét, és végül fizikai testét dolgozza át, de csak fokról-fokra tud ehhez hozzákezdeni. Ahogy a gyermeknek még szüksége van tanításra, úgy az embernek is, minthogy már előkészült arra, hogy én-emberré váljon, szüksége van ösztönzésre a Földön, hogy tovább haladhasson, és két ösztönzője volt. Az egész kozmikus fejlődésből elgondolhatják, hogy ez honnan jött.

Azok a lények, akik az emberhez a legközelebb álltak, a Vénusz- és Merkúr-lények voltak. Amíg az ember az atlantiszi kor végén az első nehéz próbálkozásait hajtotta végre, hogy énjével önállóan működjön a három testben – mert ez csak az atlantiszi kor végén vált lehetségessé – kellett, hogy „tanítói” legyenek, akik végig az egész atlantiszi korszakon át működtek. Ezek a lények voltak azok, akik a Vénuszon és a Merkúron tevékenykedtek. Ezeket a lényeket azonban nem úgy kell elképzelni, mint a mai tanítókat, hanem úgy, hogy ezek a Vénusz-lények azok a lények, akik az embert megajándékozták az intellektualitással. Az emberek külsőleg egyáltalán semmit sem tudtak arról, hogy ezek a Vénusz-lények hatottak rájuk, és éppen olyan kevéssé tudták, hogy a Holdról bizonyos lények külső alakjára hatottak. Ahogy kimutattam, hogy a különböző nedvek hogyan hatnak az emberre, úgy hatottak ezeknek a lényeknek az erői az emberre, amíg önállóan nem tudott dolgozni a testén. Amit ma az embernél intelligenciaként látunk, azt azok a szellemek közvetítették számára, akik, mint alacsonyabb rendű tűzszellemek, a Vénuszon visszamaradtak. Ezenkívül voltak még más tanítók is, akiket tudatosan csak az első tisztánlátó emberek érzékeltek: a régi idők nagy misztériumainak tanítói. A korai időkben nem csupán a Vénusz-szellemek rendelkeztek átfogó befolyással, akik többé-kevésbé az egész emberiségre hatottak, hanem voltak misztériumhelyek is, ahol az akkoriban előrehaladott emberek szellemi módon tanítást kaptak a magasabb lényektől, a tűzszellemektől. A misztériumokban maguk a Merkúr magasztos lényei tanítottak. Itt – ha szabad így mondanunk – mindenekelőtt szellemi megtestesülésekben jelentek meg, és az első beavatottak tanítói voltak. Ahogy az első beavatottak a nagy embertömeg tanítói lettek, úgy hatottak tanítóként az első beavatottakra a Merkúr-lények. Ezen a módon ugyanakkor láthatják, hogy más csillagok lényei is jól érzékelhetően hatottak az emberre, ez a hatás azonban meglehetősen bonyolult jellegű. Ezt a következőkben láthatják.

„Theosophie” című könyvemből emlékezhetnek arra, hogy csak egy durva felsorolás az, ha azt mondjuk, hogy az ember fizikai testből, étertestből, asztráltestből, énből, szelleménből, életszellemből és szellememberből áll. Tudjuk, hogy a helyes felosztás ez: fizikai test, étertest, asztráltest, és aztán azt, amiben az én megjelenik a következőképpen különböztetjük meg: érzőlélek, értelmi vagy kedélylélek és tudati lélek, és hogy ezekben először a szellemén vagy manasz jelenik meg, aztán az életszellem vagy buddhi, és végül a szellemember vagy atma. Az ember lelki jellege tehát az érzőlélekhez, az értelmi vagy kedélylélekhez és a tudati lélekhez kapcsolódva jelenik meg. Ha az ember földi fejlődését követjük, azt is mondhatjuk: ahhoz a három alkotórészhez, amelyeket a Holdról hoztunk magunkkal, mindenekelőtt az érzőlélek kapcsolódik, aztán létrejön az értelmi lélek és a tudati lélek alapjában véve csak az atlantiszi korszak vége felé alakul ki, amikor az ember először tanulja meg, hogy „ént” mondjon magáról. Csak ekkor tanulja meg az ember, hogy belülről tudatosan dolgozzon lényének részein. Amikor tehát az embert testre, lélekre és szellemre osztjuk fel, akkor a lelket tovább kell osztanunk érzőlélekre, értelmi lélekre és tudati lélekre. Ezek csak fokról-fokra fejlődnek ki, a tudati léleknek még nincs olyan befolyása, mert utolsóként jött létre. Így tehát ezeket a tagokat kívülről újra fel kell éleszteni. Itt ismét kívülről tevékenykednek lények, mégpedig úgy, hogy a Mars a maga lényeivel az érzőlélekre hat. Amikor az értelmi léleknek kell létrejönnie, a Merkúr már elkülönült, és lényeivel az értelmi lélek kialakulására hat, és a már régebben jelen lévő Jupiter a tudati lélek kialakulására hat.

Így tehát az ember lelkiségében három égitest tevékenykedik: a Mars az érzőlélekben, a Merkúr az értelmi lélekben és a Jupiter a tudati lélekben. És amikor a szellemén benyomul a tudati lélekbe, itt a Vénusz tevékeny a maga lényeivel. Az első beavatottaknál a Merkúr tevékeny, így tehát a Merkúr-lények kétféle tevékenységet végeznek: az egyik az ember számára teljesen öntudatlan, amikor az értelmi lelkét fejlesztik, aztán ők a beavatottak első tanítói, amikor teljesen tudatos módon működnek. A Merkúr-lényeknek tehát mindig kettős tevékenységük van, valahogy úgy, ahogy néhány falusi tanító a gyerekeket oktatja, és ezen kívül a saját termőföldjét is meg kell művelnie. Így a Merkúr-lényeknek is ki kell fejleszteniük az értelmi lelket, és ezen kívül még a nagy beavatottak, nagy tanítóinak is lenniük kell. Ezeket a dolgokat tisztán logikai úton meg lehet érteni.

Nos, most meg lehet kérdezni, hogy miért éppen a Jupiter hat a tudati lélekre, ami végül is egy visszamaradt bolygó. Ezeket a dolgokat azonban nem logikai úton kell kikutatni, hanem úgy, hogy a szellemi világ tényeit kutatjuk. Itt lényegében azt látjuk, hogy a tudati lelket a Jupiter-lények ösztönzik, akiknek másrészről a visszamaradt Vénusz-lények jönnek a segítségére. A kozmikus hatásoknál ez úgy van, hogy a dolgokat nem szabad külsőleg, sematikus módon venni, hanem tisztában kell lennünk azzal, hogy ha egy bolygó egy feladatot már teljesített, lényei később még egy másik feladatot is teljesíteni tudnak. A második emberfaj emberiségének időszakában a Jupiter-lények az étertest kialakulására hatottak, aztán ők maguk is egy kicsit tovább jutottak, és amikor az ember már oda jutott, hogy tudati lelkét fejleszteni tudta, azt újra meg kellett ragadniuk, és tudati lelkének fejlesztésében közre kellett működniük. Így hat egymásra a legkülönbözőbb módon az, ami a térben működik, és egyáltalán nem lehet sematikusan az egyikről áttérni a másikra.

Láthatjuk, hogy a fizikus, ha kitekint a világűrbe, csak a szellemi organizmusok külső testét látja, és hogy aztán a szellemtudomány vezet be bennünket a szellemi alapokba, amelyek azt okozzák, amit a fizikus lát. Szeretném hangsúlyozni, hogy ne adjuk át magunkat annak a megtévesztésnek, amelynek az adja át magát, aki az olajgolyókat veszi elő, és elfelejti, hogy azokat ő maga forgatja. Magukat a szellemi lényeket kell megkeresnünk, akik azt, ami összetömörült, olyanná tették, amilyen az lett. Ne adjuk át magunkat annak az illúziónak, hogy ha nem vagyunk ott, az egész akkor is tovább forog, hanem keressük meg a „forgatót”, azt, aki mint tulajdonképpen szellemileg működő lény a háttérben áll, így egyre inkább megtaláljuk a teljes összhangot a között, amit a szellemtudomány mond, és a között, amit külső tudomány megtalál. Csupán a külső tudomány tényeiből sohasem tudjuk levezetni azt, amit a szellemtudomány mond. Legfeljebb egy analógiához jutunk el. Ha ezzel szemben a szellemi tényeket okkult eszközökkel megtaláljuk, akkor, ha eltekintünk attól, amit a külső tudománynak először meg kell találnia, akkor mindig megtaláljuk az egyezést azzal, amit a fizikusnak mondania kell. Így a teozófus mindenkor meg tud egyezni a fizikussal. Nagyon jól tudja, hogy ha valami a fizikában történik, akkor annak úgy kell lennie, ahogy a fizikus leírja. Ugyanakkor azonban mindig vannak még szellemi folyamatok is. Ez nem akadályoz meg néhány tudóst, aki fennköltnek érzi magát, hogy a teozófust tökfejnek vagy valami még rosszabbnak tartsa. A teozófia azonban nyugodtan szemlélődhet. Ötven év múlva ez már másképpen lesz, mert a pusztán materialista tudomány fennállása az emberiség boldogulását és egészségét nagyon rossz irányba befolyásolná – ha a dolgok valóban úgy maradnának, ahogy ma vannak – ha a szellemtudomány nem helyezkedne szembe mindezzel. 


[1] Kant (1724-1804) német filozófus és Laplace (1794-1827) francia csillagász elmélete a bolygól keletkezéséről.

[2] Lásd dr. Emil Bürgi (Bern) „Das Chlorophyl als Pharmakon” c. könyvét (Lepzig, 1932). – Rudolf Steiner már 1908-ban hivatkozott arra, hogy a Bürgi családot személyesen ismerte. A professzor felesége tagja volt a Teozófiai Társaságnak, és a berni Johaannes-Zweig vezetője volt.

– Berlin, 1908. február 29.

[A régi Szaturnusz hő-eleme. A formaszellemek, létrehozzák az emberi fizikai testének első kezdeményeit a Szaturnuszon. Kronosz és Gaia mítosza. A Napon a formaszellemek feláldozzák étertestüket, a Holdon asztráltestüket, és ezáltal az emberi étertest és asztráltest első kezdeményeit hozzák létre. Az én létrejötte a Földön a lemúriai korban. Az atlantiszi idők folyamán az én megragadja az ember étertestét, asztráltestét és fizikai testét, és létrejön a érzőlélek, az értelmi lélek, a tudati lélek, a szellemén és az életszellem. A Golgotai Misztérium.]

Ma egy olyan témát fogunk megtárgyalni, amely összefüggésben áll a világűr területének nagy, átfogó távlataival, amelyekkel legutóbb foglalkoztunk. Ennek kapcsán intimebben belemélyedünk a szellemi fejlődésbe, az inkább térbeli és materiális fejlődésbe, mint ahogy azt legutóbb tettük. A legutóbb láttuk, hogyan irányítják és vezetik a szellemi lények azt a hatalmas fejlődési folyamatot, amelyről a külső fizikai tudomány pontatlanul, a teozófia vagy szellemtudomány azonban pontosan számol be. 

Láttuk legutóbb, hogy az egyes bolygók, világrendszerünk egyes égitestei egy közös ősanyagból emelkedtek ki, és általában feltételeztük, hogy mindezeknél a fejlődési folyamatoknál különböző fajtájú szellemi lények tevékenykedtek. Más előadásokban utaltunk arra is, hogy a szellemtudomány területén világrendszerünk egyes égitesteiben nem pusztán fizikai, materiális dolgokat látunk, hanem a fizikai és materiális alacsonyabb és magasabb rendű szellemi lényekkel kapcsolódik össze, magasztos lényekkel, akik az egész rendszer javára a fejlődést előre viszik, és ugyanúgy alacsonyabb rendű szellemi lényekkel, akik akadályozó és pusztító módon működnek. Természetesen tisztában kell lennünk azzal, hogy ami valahol akadályként vagy pusztításként jelenik meg, az nagyban és egészében mégis beletartozik az egész rendszer bölcsességébe. Ezért azt mondhatjuk: amikor valahol valami látszólag pusztító, akadályozó, gonosz dolog van, akkor az egésznek a menete útján a fejlődés odáig vezet majd, hogy ez a pusztító, akadályozó, romboló dolog, egészében megfordul, átalakul jóvá, a legjobbá. Amit azonban ma érzésként elevenen lelkünk elé akarunk állítani, az olyan szellemi lények léte – és mindenekelőtt magasztos szellemi lényeket akarunk szemügyre venni – akik a teremtő lényekhez tartoznak. Az embernek még hosszú fejlődésen kell dolgoznia, míg egy teremtő lény rangjára emelkedik. Ezeknek a lényeknek különösen azt az osztályát akarjuk szemügyre venni, amely részese volt világunk felépítésének, amikor a Föld Szaturnuszként világunkban fejlődését megkezdte.

Földünk Szaturnuszként kezdte fejlődését, aztán keresztülment a Nap- és Hold-fejlődésen, míg mai alakját el nem érte. Amikor Földünk Szaturnusz volt, ezen a Szaturnusz-égitesten minden egészen más volt, mint mai Földbolygónkon. A Szaturnuszon nem volt meg az, amit mai értelemben szilárd kőzettömegnek, anyagi világnak nevezünk, de víz sem volt, a mai értelemben levegő sem, hanem az, ami Földünk mai elemeiből jelen volt, azt csak a hővel lehet összehasonlítani, a „tűzzel”, ahogy az okkultizmusban mondjuk. De nem alkotunk helyes képzetet akkor sem, ha arra gondolunk, hogy ez a Szaturnusz-tűz olyan volt, mint egy mai gyertyaláng vagy gázláng. Akkor kapunk helyes képzetet róla, ha úgy gondoljuk el, mint ami saját testünkben lüktet fel és le, ha arra gondolunk, milyen alapvető különbség van ebben a vonatkozásban egy alacsonyabb rendű állat, amely a fejlődés egy bizonyos fokán áll, és az ember között.

Egy alacsonyabb rendű állatnál a hő a környezetében van. Egy kétéltűnek nincs belső hője, a hő a környezetében van, annyira hideg, vagy meleg, mint a környezete. Az embernek megvan a maga saját belső hője, olyan hő, amelyre szüksége van. Organizmusának gondoskodnia kell arról, hogy ha kint hideg van, akkor saját hőjét egy bizonyos fokon kell tartania, és ha ebben a saját hőben valamilyen rossz keletkezik, mint például a láz, és így tovább, akkor a fizikai test egészében zavar van. Tudják, arról van szó, hogy az embernek van egy bizonyos fokú belső hője, és ezt a belső hőt alapul véve, úgy kell gondolnia rá, mint egy bizonyos erőre, amit ez a hő hoz létre. Ez az erő nem víz, nem föld, nem levegő, hanem önmagában álló elem, és egyedül ez az elem volt meg a régi Szaturnuszon, amely Földünk első megtestesülése volt. Ha annak idején a világűrben sétáltak volna – ez természetesen fantáziálás, de jó arra, hogy képet kapjunk arról milyen volt -, a Szaturnuszt nem látták volna, mert fényt ebben az ősi állapotban nem bocsátott ki. Egy égitestnek először nappá kell válnia, vagy egy nappal kell kapcsolatba lépnie ahhoz, hogy világítani tudjon. Ha a régi Szaturnuszhoz közeledtek volna, akkor a közelében észlelték volna: itt meleg van! Valamilyen helyzetből észrevették volna, hogy meleg van, és azt gondolták volna, hogy itt egy bizonyos terület hővel telített, mintha egy sütőtérbe mennének bele. A régi Szaturnusz egyedül ennek a hőnek az ereje útján jelezte volna a maga létezését. Ez egy finom anyagi állapot, amely finomabb, mint a gáz, finomabb, mint a levegő, és mindaz, ami akkoriban az emberből jelen volt, nevezetesen fizikai testének első kezdeményéből, az ebből az anyagból állt. Ha ma mindent eltávolíthatnánk magunkból, vérünk hőjét kivéve, akkor újra megkapnánk az ember első kezdeményeit. Ez azonban nem lehetséges, mert így nem lehetne élni. Ma nem lehetséges, hogy az ember ezzel az ásványi birodalommal, víz-birodalommal, és így tovább, úgy éljen, ahogy az ember a régi Szaturnuszon élt. Akkoriban ez lehetséges volt. Így tehát ma gondolatban mindazt el kell távolítani, ami például az embernél, mint nedvek, szövetek, szilárd alkotórészek megjelennek, el kell tekinteni attól, amit mint oxigént a levegőből beszívunk. Úgy kell elképzelnünk magunkat, hogy egyedül és kizárólag az a hő marad meg, amit a vérünk tartalmaz, természetesen egy egészen más formában: egy olyan fizikai embert, aki csak hőből áll! Ez borzasztó gondolat egy mai természettudós számára, de azért annál is inkább reális!

Ilyen volt az ember fizikai testének kezdeménye. Ezen a Szaturnuszon más lények voltak jelen; olyan lények, amelyek a mai Földön találhatók, állatok, növények és ásványok nem voltak. A Szaturnusz akkoriban tisztán az emberi kezdeményekből állt, amelyek úgy voltak összetömörítve, mint ahogy egy szeder kis szemecskéi alkotnak egy szemet: így volt a Szaturnusz egy nagy eperszem, tisztán szemecskékből összeállítva, amelyek az emberek voltak. Egy ilyen nagy golyó volt ez a régi Szaturnusz. Ha ennek a Szaturnusznak a környezetét megvizsgálnánk, ahogy Földünk környezetét megvizsgáljuk, és azt találjuk, hogy körül van véve egy levegő-burokkal, amelyben olyan képződmények vannak, mint a köd, a felhők és így tovább, akkor a Szaturnusz környezetében nem találnánk materiális jellegű dolgokat, hanem szellemi szubsztanciákat találnánk, szellemi lényeket, akik kivétel nélkül magasabb rendűek annál, ami az ember akkoriban a Szaturnuszon a maga első kezdeményében volt.

Most azoknak a lényeknek, akik a Szaturnusz-léttel kapcsolatban álltak, egy bizonyos fajtájával akarunk foglalkozni. Láthatjuk itt az akarat szellemeit, a bölcsesség szellemeit, a mozgás szellemeit, a formaszellemeket, a személyiség szellemeit, a tűz fiainak szellemeit és a félhomály fiainak szellemeit. Ma elsősorban a formaszellemeket akarjuk szemügyre venni. mert ahogy látni fogják, ők azok, akik fontos szerepet játszottak mostani földfejlődésünk kezdetén. A szellemi lények sokaságából, akik a Szaturnusz atmoszférájában és környezetében jelen voltak, most tehát a formaszellemeket akarjuk kiemelni, és tisztázni, hogy ezek a formaszellemek egészen máig ugyanúgy fejlődésben voltak, ahogy minden lény fejlődésben van. Ahogy az ember a Napon étertestét kapta meg, a Holdon az asztráltestét és a Földön az énjét, és ezáltal egyre tökéletesebbé vált, úgy a formaszellemek is átmentek a maguk fejlődésén.

A formaszellemeknek a Szaturnuszon nem volt fizikai testük. Úgy tevékenykedtek ott, hogy lényük legalsó tagja az étertest volt, amelyet össze lehet hasonlítani az ember étertestével. A fizikai testtől tehát teljesen el kell tekintenünk, és azt kell elképzelnünk, hogy a formaszellemek legalsó tagja az étertest volt. Aztán volt ezeknek a lényeknek asztráltestük, énjük és szelleménjük vagy manaszuk, életszellemük vagy buddhijuk, és szellememberük vagy atmájuk, és volt egy nyolcadik tagjuk, ami egy fokkal magasabb volt, mint amit az ember fejődése folyamán a földi megtestesülések útján elérhet. Ezek a formaszellemek tehát étertestük útján kívülről úgy működtek a Szaturnuszon, ahogy az ember a Földön kívülről hat a maga fizikai testével. Nem volt kezük, amellyel a Szaturnuszon dolgozhattak volna, nem volt lábuk, hogy járjanak vele, és így tovább, mert mindezek a fizikai test tagjai. Étertestük azonban úgy nyilvánult meg, hogy a Szaturnusz-köpenyből folytonosan egy igen finom anyagban megtermékenyítő életnedvet sugároztak be. A Szaturnuszt úgy kell elképzelnünk, ahogy leírtuk, és a környezetéből – folyamatosan és minden oldalról – a formaszellemek étertestéből megtermékenyítő életnedvek áradtak a Szaturnuszra, mint valami eső. A Szaturnusznak volt egy olyan tulajdonsága, hogy ezeket a megtermékenyítő életnedveket mintegy nem tartotta meg, hanem, mint valami tükör, folytonosan visszasugározta. Ezáltal jött létre – most pontosabban írom le azt, amit korábbi előadásaimban említettem – a Szaturnusznak az a tükörképe, amelyről beszéltem. A Szaturnusz hőanyagát úgy kell elképzelni, hogy a formaszellemek étertestének sugarait folytonosan befogadja, aztán ezeket újra visszasugározza. Erről úgy tudunk egy durva képet kapni, ha elképzeljük, hogy az eső a felhőkből lehullik a földre, a földben összegyűlik, és páraként ismét felszáll. Ezt azonban nem úgy kell elképzelnünk, hogy eközben eltelik egy bizonyos idő, hanem úgy, hogy nem telik el közben idő, hanem ezt a folyamatot közbeeső idő nélkül kell elképzelnünk, ahogy a kiadós, bőséges életnedvek leáramlanak, és újra visszatükröződnek Így tehát a Szaturnusz alakulását, az emberi fizikai test első kezdeményeit tükörképekként kell felfognunk. Tulajdonképpen tükörképekből állt. Ez jó képe annak, ami az ember első fizikai képződményeként a Szaturnuszon jelen volt, ha elképzeljük, hogy előttünk áll egy ember, és belenézünk a szemébe, fényünket beküldjük a másik szemébe, és képünk a szeméből szembesugárzik velünk. Így volt ez a formaszellemekkel is a régi Szaturnusz környezetében. Leküldték élettel teli nedveiket a Szaturnusz hőtömegébe, és saját alakjuk, hasonmásuk tükröződött vissza ebből a hőtömegből. És ez a tükörkép alkotta az emberi fizikai test első kezdeményeit. Már a régi Szaturnuszon az ember szószerinti értelemben véve istenségének a hasonmása volt.

Nos, ha tovább haladunk a Naphoz, amely a régi Szaturnuszból jött létre, ez a további alakulás azáltal történt meg, hogy a formaszellemeknek már nem volt szükségük éter- vagy élettestre, leadták étertestüket. Nem küldték már le a megtermékenyítő életnedveket, hanem leadták étertestüket, és ezáltal az ember első fizikai kezdeményeit áthatotta az étertest. Az az étertest, amit az ember a Napon kapott, mindenekelőtt a formaszellemek étertestéből alakult ki, a formaszellemek étertestének egy darabja volt. Ezek az égi-szellemi lények a meleg Szaturnuszban tükröződtek, és azáltal, hogy annak számára áldozatot hoztak, és képeket teremtettek, fokozatosan önállóbbakká váltak, és képesek lettek nagyobb tettet is végrehajtani, elhagyták étertestüket, feláldozták, és amit először, mint képet kialakítottak, azt most élettel, saját életerejükkel hatották át. Ha önök azt a tükörképet, ami másik embertársuk szeméből sugárzik, élettel tudnák áthatni, önállóvá tudnák tenni, úgy, hogy saját léttel bírna, és ki tudna sugározni a szemből, akkor végrehajtanák azt a cselekedetet, amit a formaszellemek hajtottak végre a régi Szaturnuszból a Napba való átmenet során. Kozmikus fejlődésükben ez egy jelentős előrelépés volt.

Tudják – ezt itt most csak hozzá akarom fűzni – hogy minden monda és minden mítosz többféle jelentést tartalmaz, és ha a világfejlődés igazi tényeit szellemi értelemben akarjuk nézni, akkor a mítoszok meglepő módon lépnek elénk a maguk valóságában. Így van ez a következő mítoszban is.

Nézzük azt az előrelépést, ami a Szaturnuszból a Napba való átmenetkor történt. A régi Szaturnuszon úgy volt, hogy az élettel teli erők kisugároztak, visszaverődtek, aztán újra felvette őket a Szaturnusz köpenye, atmoszférája. A régi görög mítoszban a Szaturnusz meleg gömbje „Gaia”-ként szerepel, és az atmoszféra az „Uranosz”. Nézzük most a mítoszt. Folyamatosan sugárzanak az életteli erők Gaia felé a Szaturnuszon, aztán újra visszakerülnek, felszívódnak. Ez Uranosz, aki folyamatosan felfalja gyermekeit! Meg kell érezni egy ilyen mítosz igazságát. Ha nem érezzük meg, akkor nem viszonyulunk hozzá megfelelően. Mert gondolják meg, mit jelent, hogy a régi Görögország homályos őskorában találunk egy mítoszt, ami ezt az igazságot csodálatos módon képszerűen ábrázolja. Csak egyetlen lehetőség van egy ilyen tény megvilágítására, és ez az, hogy az emberiség legelőrehaladottabb individualitásai, akik a misztériumokban az emberiség fejlődését irányították, pontosan tudták a világfejlődésről azt, amit ma a teozófia tanít. Ahogy mi itt beszélünk ezekről a dolgokról, úgy beszéltek Görögország régi misztériumaiban is, és a nagy tömegeknek ezeket az igazságokat képekben mondták el. Ezek a képek alkotják azt, amit ma mítoszként ismerünk. Egy ilyen ismeret különösnek tűnhet azok számára, akik azt hiszik, hogy az emberiség csak az utóbbi negyven év folyamán fedezte fel az igazságot, és mindaz, ami a korábbi időkben ismert volt, csak egy gyermeteg fantázia terméke. De gyerekes gondolatnak éppen azt kell tartanunk, amikor ismételten hangsúlyozzák: milyen nagyszerűen messzire jutottunk. Ez az igazi gyerekes elképzelés.

Így lépünk tehát tovább a Szaturnusztól a Naphoz, és nézzük a formaszellemek fejlődését. Étertestüket leadták, „kispriccelték” magukból, és a Föld testének adták át, miközben az emberi testeket ez az étertest áthatotta. Most legalsó tagjuk az asztráltest volt, és magasabbra fejlődésük azt jelentette, hogy nemcsak egy tagjuk volt a szellemén vagy atma fölött, hanem még egy további rész, úgy, hogy most lényüket így kell leírni: asztráltest, én, szellemén, életszellem, szellemember, valamint egy nyolcadik és kilencedik tag is volt a fölött, amit az ember a maga teljes héttagú fejlődése során elérhet.

Mit nyújtanak a formaszellemek a „külső oldal” számára? A formaszellemek a Szaturnusz körül mintegy lecsepegtették a Szaturnuszra az „életesőt”. A Napon úgy nyilvánulnak meg, hogy a Napra rásugározzák az ösztönöket, vágyakat, szenvedélyeket, mindazt, ami az asztráltestben gyökerezik. Aki a Napon ült volna, és kitekintett volna a világűrbe, nemcsak villámokat látott volna felvillanni, és nemcsak mennydörgéseket hallott volna, hanem érzékelte volna az asztrális fényben a szellemi szenvedélyeket – körös-körül mindenütt szenvedélyeket – de itt nem csak alacsonyrendű szenvedélyeket kell elképzelnünk. Ezek a szenvedélyek és indulatok kívülről mindenütt szétterjedtek a bolygón. Ha tovább nézzük a mítoszt földfejlődésünkben, látjuk az ott tevékenykedő „titánok” alakjait, a működő szenvedélyeket, amelyek kívülről hatnak, a Nap szellemi helyzetéből, amikor ez bolygó volt.

Ha most tovább lépünk a Holdhoz – a Nap átalakul Holddá. A fejlődés folyamatában ez azt jelenti, hogy a formaszellemek most asztráltestüket adják le, és legalacsonyabb tagjuk az én lesz. Ha lényüket le akarnánk írni, azt mondhatnánk: ahogy az embernek a legalsó tagja a fizikai test, úgy ezeknek a formaszellemeknek, akik a Hold körül élnek, a legalsó tagjuk az én, aztán van szelleménjük, életszellemük, szellememberük, valamint egy nyolcadik, egy kilencedik és most már egy tízedik tagjuk is. Így most kifelé énjük jelenik meg. Nagyon különös, de így van: kifelé tisztán énjük jelenik meg, mintegy kifelé duzzasztják tiszta énjüket. A Hold környezetében minden tevékenység olyan, mintha önök bizonyos lényekkel állnának szemben, akik minden individualitásukat, minden tulajdonságukat kinyilvánítják. Ez történt a Hold atmoszférájában. Gondolják azt, hogy valamennyiük énje, amely itt van fizikai testükben, hirtelen szabaddá válna a fizikai testtől, a fizikai test, étertest és asztráltest elválna, csak az én maradna meg, mint negyedik tag, és a téren keresztül meg tudnának nyilvánulni. Képzeljék magukat a régi Holdra, és hogy énjeik kint vannak a világban, de úgy, hogy ezek az ének beágyazódnak egy szellemi szubsztanciába, csak a formaszellemek legalsó tagja működik a levegőből: akkor képzetet alkotnak arról, hogy a formaszellemek hogyan nyilvánultak meg tiszta énként a térből. Asztráltestüket, amely a Napon még megvolt, átadták az embereknek, úgy hogy az ember most a Földön fizikai testből, étertestből és asztráltestből állt.

Hogy a dologba jól bele tudjunk helyezkedni, egy kis vázlatot készítünk erről a következő módon. Képzeljük el, hogy itt van a Szaturnusz-ember, aki a fizikai test első kezdeményeivel rendelkezik. Úgy kell elgondolnunk, hogy fölötte lények lebegnek, a formaszellemek, akiknek étertestük, asztráltestük, énjük, szelleménjük, életszellemük és szellememberük van, egészen a nyolcadik fokig.

Most a következő állapotot kell elképzelnünk. A Nap-embernek van fizikai teste és éterteste. Az étertestet az ember azáltal kapta meg, hogy a formaszellemek étertestüket kiárasztották, és csak az asztráltestüket tartották meg, úgy hogy asztráltestük volt, énjük, és így tovább a kilencedik tagig.

Aztán a Holdhoz jutunk. Az ember fizikai testből, étertestből és asztráltestből áll, és az asztráltest úgy jött létre, hogy a formaszellemek asztráltestüket feláldozták, és most a legalsó tagjuk az én volt, aztán volt szelleménjük, és a többi, egészen a tízedik tagig. Ezáltal mindaz, amit „embernek” nevezünk a bolygó környezetéből fokozatosan leáramlott, kívülről összeállt. Mindaz, ami belül van, valamikor kívül volt, és bekerült az emberbe.

Ha most a Földön követjük a fejlődést, annak kezdetén az embernek fizikai teste, éterteste, és asztrálteste van. A formaszellemek átjönnek a Holdról. Legalsó tagjuk az én, ezt az ént most feláldozzák, és az embert megtermékenyítik az énnel a maga tagjaiban, úgy, hogy az én, ahogy a Földön megjelenik, egy megtermékenyítő erő, ami most a formaszellemekből kiárad, és a formaszellemek legalsó tagja a szellemén vagy manasz. Ha tehát le akarnánk írni őket, azt kellene mondanunk: fölöttünk a Föld atmoszféra környezetében a formaszellemek működnek. Legalsó tagjuk a szellemén vagy manasz, ebben élnek és hatnak. Feláldozták azt, amijük a Holdon még megvolt, a minden oldalról működő ént. Ez leáradt, és megtermékenyítette az embert.

Most kövessük az ember útját magán a Földön. Meg tudjuk adni az ember helyzetét, amelyben az én alászállt, de ezt ma csak sematikusan ábrázoljuk. Az ember megkapja az ént. Ez az én természetesen asztráltestével találkozik először, amely mintegy aurikus burokban fogja körül, ebbe áramlik bele, áthatja ezt az asztráltestet. Ez az az időszak, amelyet „lemúriainak” nevezünk. A lemúriai korban, hosszú időszakon keresztül a különböző embereknél különböző módon húzódik be ez az én az asztráltestbe, és azt megtermékenyíti. Képzeljük el most ezt a fejlődő embert.

A fizikai ember akkoriban egyáltalán nem olyan volt, mint ma, amikor csontból, húsból és vérből áll, hanem egészen puha volt, porcogók nélkül, és ezt a testet magnetikus áramlások hatották át. Így itt volt a fizikai test, a következő volt az étertest, aztán az asztráltest, amelyet megtermékenyített az én. Ezt a megtermékenyítést úgy kell elképzelnünk, hogy az asztráltesten létrejött olyasvalami, mint egy lyuk, egy bevágás, egyfajta begyűrődés. Ténylegesen úgy volt, hogy fent az asztráltesten egy nyílás keletkezett az én beáramlásának útján, nyílás egészen az étertestig (lásd a következő ábrát). Ennek nagy jelentősége volt, és nagy hatása, és az volt a következménye, hogy megjelent a fizikai külvilág első homályos érzékelése. A korábbi időkben az ember nem érzékelt mást, mint azt, ami a belső világában élt, a külvilágtól hermetikusan el volt zárva. Csak önmagát érzékelte, és azt, ami belső világában végbement. Most először nyílt meg a tekintete a külső világra. De még nem volt teljesen önálló. Sok mindent szabályoztak még nála más isteni lények, akikkel kapcsolatban állt. Nem úgy volt, hogy az ember mindent láthatott, ami körülötte volt, ahogy ez ma történik, hanem mintegy asztrálteste nyitva volt, csak ezzel a testével érzékelt. Ez egy egészen homályos szellemi látás volt, ami abból állt, hogy ha az ember ebben az ősi időszakban a földön megmozdult, azt érzékelte, ami testiségén kívül volt, mégpedig aszerint, hogy az szimpatikus volt vagy unszimpatikus, hasznos vagy kártékony. Amikor így mozgott, úgy érzékelt például egy élénk piros színképet, mint egy aurikus színképet, mert csak az asztrálteste volt nyitva. Most tudta, hogy ha egy vörös színkép jelenik meg, akkor olyan lény van a közelében, amely veszélyes. És ha egy kékes-vörös színkép jelent meg előtte, akkor tudta, hogy odamehet. Így eszerint a homályos szellemi látás szerint igazodott el. Csak a lelkiséget érzékelte, azt, ami például a mai növényekben van jelen, még nem érzékelte. Csak azt, ami lelkiségként jelen volt a többi emberben és állatban, de ugyanakkor érzékelte a csoportlelkeket is. Ez volt tehát az énnel való első megtermékenyülés.

Ez az én tovább alakította magát, mégpedig úgy, hogy ami megtermékenyítő elemként bekerült az asztráltestbe, az egyre jobban áthatotta azt, úgy, hogy az én egyre inkább a kedv és kedvetlenség asztráltesti érzéseiben volt jelen. Miközben az én így bedolgozta magát az asztráltestbe, létrejött az, amit „Thoosophie” című könyvemben érzőlélekként jelöltem meg. Az érzőlélek jött itt létre. A dolog úgy van, hogy ha a megtermékenyítő én a maga erőit egészen az asztráltestig fejleszti ki, ezáltal létrejön az érzőlélek.

Nos, egy fontos dolgot még ehhez hozzá kell fűznünk. Most elsősorban az ember fejlődésének normális menetét néztük. Láttuk, hogy a régi Holdon a formaszellemek legalsó tagjukat, az ént kisugározták, és hogy amikor a Holdból Föld lett, ezt az ént leadták, és ezáltal az embert megtermékenyítették az énnel. Nos, tudjuk, hogy a Holdon bizonyos lények visszamaradtak, akik ott fejlődésüket nem fejezték be. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy nem jutottak el arra a fokra, hogy elérjék azt a képességet, hogy énjüket kisugározzák, és ezáltal az embert megtermékenyítsék. Ezt nem tudták megtenni. Még a régi Hold-fokon álltak, vagyis énjükkel a Föld atmoszférájára hatottak. Az ember környezetében visszamaradt lények voltak, akik úgy hatottak, ahogy a formaszellemek a Holdon. Az embert a Föld atmoszférájában olyan lények vették körül, akik énjüket még nem tudták átadni. Ezek a lények most arra törekedtek, hogy azt, amit utoljára a Holdon tenniük kellett, most a Földön tehessék meg. Ezáltal az ember olyan hatásoknak lett kitéve, amelyek itt a normális fejlődés folyamán nem tartoztak hozzájuk. Az én-szellemeknek ez a hatása besugárzott asztráltestébe. Amikor a formaszellemek leáramló ereje asztráltestét átalakította, egyidejűleg az én-szellemek, akik nem jutottak el a formaszellemek fokára, alacsonyabb erőket sugároztak rá, mint amiket a normális fejlődés folyamán kapniuk kellett volna. Ezek az alacsonyabb erők azt idézték elő, hogy az ember egy magasabb és egy alacsonyabb részre szakadt szét. Így a formaszellemek részéről kiáramló én útján létrejött az önállótlan én, és azáltal, amit a visszamaradt én-szellemek árasztottak bele, létrejött a másik, az önállóságra, egoizmusra hajló én. Ez az az én, amely még nem akar elszakadni az ösztönöktől, vágyaktól és szenvedélyektől. Ezek benyomulnak, és áthatják az asztráltestet, úgy, hogy az emberi asztráltestben kétféle dolog van jelen: önzetlen ösztönök, amelyek magasabbra akarnak emelkedni, és olyan szenvedélyek, amelyeket az önzés hat át. Ezek az én-szellemek hatására kerültek az emberbe, és lehorgonyoztak benne.

Nos, most a fejlődést tovább akarjuk követni. Láttuk, hogy az asztráltestet a beleáramló én teljesen áthatotta. A következő dolog az, hogy ezek az erők az étertestet is megragadják, úgy, hogy az étertestben szintén keletkezik egy lyuk a külvilág felé. Ha ezt le akarjuk rajzolni, úgy kell tennünk, mintha középen lenne a fizikai test, aztán jönne egy áttört étertest, amelyet az én erői teljesen betöltenek, majd egy asztráltest, amelyet szintén betöltenek az én erői. Így tehát az étertestben van az az erő, amely kifelé akar megnyilvánulni, az étertest kinyílik a külvilágra.

Most az én kialakulását illetően az atlantiszi kor első és második harmadában állunk. Itt még jelen volt egy régi tisztánlátás, de nem úgy, hogy csak a hasznosat és kártékonyt, a rokonszenvest és ellenszenvest látta képekben, hanem olyasmi jelent meg, mint az ember eleven álomképei, amelyek hosszasan megmaradtak. Mert az étertest az emlékezet hordozója, és itt az embert még nem zavarta a fizikai test, még voltak olyan képei, amelyeket kívülről vett fel, és rendkívül hosszan megtartott. Az emlékezés akkoriban egy különösen kiváló lelkierő volt. „Az Akasa krónikából” című könyvemben olvashatják, hogy ebben a vonatkozásban milyenek voltak akkoriban az emberek. Nem volt ez mindig a külvilág folyamatos szemlélése, hanem egy homályos szellemi látás. Ez azonban átfogóbb, mint az asztráltest útján való érzékelés. Többet fog át, minden hatalmas képekben jön létre, amelyek világosan megformáltak, mint valami álom, de már megfelelnek a külső tárgyaknak, míg korábban a képek csak arra szolgáltak, hogy az embernek megmondják, hogy kell viselkednie, hogy ebbe vagy abba az irányba kell-e mennie. A külső tárgyakat azonban még nem látták.

Most tovább lépünk az atlantiszi kor utolsó harmadához. Itt az én erői nemcsak az asztráltestet és étertestet ragadják meg, hanem a fizikai testet is.

A fizikai testben létrejön egy kiöblösödés kezdeménye. A fizikai test kiöblösödik, körülötte van az étertest és az asztráltest. Ezt teljesen sematikusan kell elképzelnünk, a következő előadásban a valóságban is megismerjük. Egy bizonyos módon tehát egy ilyenfajta öblösödés jön létre. A fizikai test felveszi magába az ént. A két szemöldök között fekszik az a pont – erről már gyakran beszéltem – ahol az ember felveszi az ént. Ennél a nyílásnál, amely úgy jön létre, hogy az én áthatja a fizikai testet, elsősorban egy fizikai értelemben vett nyílásra kell gondolnunk. Az én áthatja a szemet, az agyat, ez nem csupán egy nyílás, hanem a nyílások egész sora. Mindez az atlantiszi kor utolsó harmadában ment vége, és ezáltal alakult ki úgy a fizikai emberi test, hogy olyanná vált, mint emilyen ma.

Nos, az átalakult étertestet, ahogy az az első atlantiszi időkben kialakult „értelmi vagy kedélyléleknek” nevezzük, az átalakult fizikai testet pedig „tudati léleknek”. Itt a fejlődés következményeként azt látjuk, amit „Theosophie” című könyvemben ábrázoltam, úgy, ahogy az ma van. Itt láthatjuk, hogyan alakulnak ki a dolgok egymás után.

Most a fizikai test is megnyílt kifelé, és az ember most ismerkedik meg valóban először a külvilággal, és elkezdi az asztráltest tudatos átalakítását. Korábban minden többé-kevésbé öntudatlanul alakult át, mert a tudati lélek csak most van jelen. Ha ezt az állapotot el akarjuk képzelni, akkor sematikusan így kell elgondolnunk: az asztráltest, az étertest és a fizikai test felnyílt, és azáltal, hogy az ember kapcsolatba lépett a külvilággal, egy benyomás jött létre benne. Ez mind az, amit az én a külvilággal való érintkezésben kifejleszt, amit az én megtanul a külvilággal való érintkezés folyamán. Gondolják el, hogy mindaz, amit az én így kifejleszt, egyre nagyobb és nagyobb lesz, és ténylegesen úgy van – bár ez sematikus, de teljesen megfelel az igazi folyamatoknak -, hogy ez az új képződmény, amit az ember fokról-fokra kifejleszt, körülveszi az asztráltestet, egyesül vele, és aztán a fejlődés folyamán átalakítja azt a tulajdonképpeni emberi manasszá vagy szelleménné.

Ezzel a munkával az ember ma, amikor azáltal, amit a külvilággal való kapcsolata útján elér, asztráltestét manasszá vagy szelleménné alakítja. Ebben a folyamatban állunk jelenleg is. Azáltal, hogy a formaszellemek az ént átadták, mintegy belecsöpögtették az emberbe, mindenütt körül vagyunk véve ezekkel a szellemekkel, mint olyan lényekkel, akiknek a legalsó tagja a manasz, a szellemén. Ha tehát környezetünkben e formaszellemek legalsó tagját meg akarjuk keresni, abban találjuk meg, amit mi ötödik tagként fokról-fokra kifejlesztünk. Amit emberi lényekként kifejlesztünk, amelynek útján egyre bölcsebbek és bölcsebbek leszünk, azt kellene a formaszellemek legalsó tagjaként környezetünkben kifejeződésre juttatnunk. Tekintsünk arra, amit a magasztos, magasrendű lények körülöttünk tettek, amire mi nem vagyunk képesek. Nézzük meg – ezt már többször említettem – felső combcsontunk egy darabját, amelyben gerendázat látható, egymásba kapaszkodva, és egy csodálatos vázat alkotva, úgy, hogy azt kell mondanunk: a legnagyobb bölcsesség látható itt, ami az anyag legkisebb felhasználásával az erők legnagyobb mértékét éri el! Amit az ember fokozatosan ér el a maga bölcsességével, azt látjuk itt titokzatosan megjelenni. Az ember fokozatosan tanulja meg – amit ma még nem tud -, hogy mérnöki tudása alapján hídszerkezeteket építsen, amelyek bölcs formákban jelennek meg, olyan bölcsen rendeződnek, mint a felső combcsontok, amelyek az ember felsőtestét pillérként hordozzák. Ilyen bölcs az egész emberi test elrendezése, a bölcsesség kifejeződése és megnyilvánulása, és ha kimegyünk a természetbe, mindenütt a bölcsességgel találjuk szembe magunkat. Nézzük meg például azokat az építményeket, amelyeket a hódok hoznak létre. Látják itt, hogy a hódok az év egy bizonyos időszakában összegyűlnek, ott, ahol a víz esése nagyobb, és a vízben, egy bizonyos szegletben egy építményt hoznak létre, amelyen keresztül a vizet feltartóztatják, és új esést adnak neki. Mindezt technikailag olyan tökéletesen hozzák létre, mintha a matematika valamennyi segédeszköze és a szokásos tudomány is rendelkezésükre állna. Környezetünkben mindenütt bölcsességgel átitatott és azzal telített dolgokat találunk, azzal a bölcsességgel, amivel akkor leszünk áthatva, ha a manaszt teljes mértékben kifejlesztjük. Ez a bölcsesség, amelyet mindenütt megtalálunk, olyasmi, ami a formaszellemekhez tartozik. Ahogy a mi legalsó tagunk a fizikai test, úgy a bölcsesség, amit magunk körül mindenütt megtalálunk, a formaszellemek legalsó tagja. Aztán ezek a formaszellemek rendelkeznek még buddhival, atmával, ahol nekünk az étertestünk és asztráltestünk van, aztán van még egy nyolcadik, kilencedik, tízedik és tizenegyedik tagjuk is. Látjuk tehát, hogy itt olyan igen magasztos lényekkel van dolgunk, amelyekre feltekintünk, és ha a környezetünkben lévő bölcsességre nézünk, akkor látjuk csak ezeknek az igen magasztos lényeknek az utolsó tagját. Úgy állunk ezekkel a magasztos lényekkel szemben, mint egy állat, egy alacsonyabb rendű lény, amely az ember körül mászkál, és csak a fizikai testet látja a maga külső oldaláról. Bocsássák meg nekem ezt a képet, ezt az összehasonlítást. Járkálunk a földön, és látjuk a bölcsességet, ami a formaszellemek számára olyan, mint nekünk a fizikai test. Egy ilyen lényt az emberrel szemben teremtő lénynek nevezünk, mert ez a teremtő szellem beleárasztotta az ént.

Ahogy a leírt módon a manaszhoz felemelkedünk, úgy fogunk majd a további fejlődés folyamán felemelkedni az étertest átalakítása útján: beletagoljuk magunkba az életszellemet, a buddhit. Környezetünkben látjuk a manaszt vagy szellemént, mint a világba belehelyezett bölcsességet. Ahogy ez szellemi lények legalsó tagja, a fomaszellemeké, úgy más lények is kapcsolódnak Földünkhöz, akiknek a legalsó tagja nem a mi ötödik tagunk, a manasz, hanem a hatodik tag, vagyis az életszellem, a buddhi. Környezetünkben van az atmoszféra az ilyen lények számára, akiknek az utolsó tagja – magasabb lények tagjaként – a mi életszellemünkkel ér fel. És ahogy igaz az, hogy földfejlődésünk kezdetén egy külső tett az emberbe belecsöpögtette az ént, úgy igaz az is, hogy a földfejlődés egy bizonyos időpontjában megjelent azoknak a lényeknek az első befolyása, az első hatása, amelyek az emberbe fokról-fokra belecsöpögtetik a buddhi teljes erejét. Abban a korban, amelyben az én alácsepegett a régi, homályos ősi időkben, akkor még kétezer év múltán nem sok ilyen ént lehetett érzékelni, amelyek az emberi testekben voltak. Mindez fokról-fokra ment végbe. Sok évezred folyamán jutott csak teljesen érvényre az énnek ez az ereje. Sohasem szabad azt képzelni, hogy az én leáramlása olyan esemény volt, amiről valaki azt mondhatná: itt semmi különös nem történik, ezt nem ismerem el, ez olyan esemény, ami már korábba is adott volt! – Ha itt valamilyen különösen „felvilágosult” szellem kétezer évvel azután, hogy az én leáramlott, a Földön élt volna, és akkoriban egyfajta materializmust alapított volna meg, ezt mondhatta volna: vannak közöttünk egyesek, akik azt állítják, hogy az égből egy sajátos erő szállt alá, és minden embert előbbre vitt. Ez a dualizmus egy megvetendő formája, nekünk, monistáknak tisztában kell lennünk azzal, hogy ez olyasmi, ami már korábban is megvolt! – Ezek a dolgok lassan és fokozatosan jelentek meg.

Ahogy a lemúriai kor kezdetén az én leáramlása útján egy hatalmas lökés történt előre, amelynek következtében később lehetségessé vált a szellemén vagy manasz kialakítása, ugyanúgy van egy olyan esemény, amelynek alapvető jelentősége van, és amelynek következtében az ember képes lesz, hogy önmagában ne csak a manaszt alakítsa ki, hanem az életszellemet vagy buddhit is. És ez az esemény a golgotai tett, Krisztus megjelenése a Földön. Lehetséges, hogy ez vagy az az ember ezt ma tagadja, de ez az esemény éppen úgy hat a környezetből, mint más környezeti hatások. Látjuk tehát, hogy a világ menetét szellemi oldalról akkor értjük meg, ha belelátunk ennek a világnak a mélységeibe. Fokozatosan megtanuljuk, hogy tekintetünket ne csak a materiális létre irányítsuk, hanem fedezzük fel, hogy mindenütt, ahol kitekintünk a világűrbe, szellemi lényeket és azok cselekedeteit látjuk, és azáltal, amit teozófiának nevezünk, megismerjük ezeknek a szellemi lényeknek a tetteit. A szellemi lényekben és azok tetteiben élünk, működünk és vagyunk.

A következő alkalommal még pontosabban belemélyedünk az emberi organizmusba, és utalni akarunk azokra a pontokra, ahol látjuk, hogy valójában hogyan alakult ki, miután ma ezt inkább sematikusan vettük szemügyre.

– Berlin, 1908. március 16.

[A világfejlődés a Szaturnusz, a Nap, a Hold és a Föld útján. A korábbi állapotok megismétlése a földfejlődés kezdetén. Az ember, mint elsőszülött, megelőzve az állatot, a növényt és az ásványt. A Föld, mint hő-organizmus. A küklopsz-hőszerv. A fény és a levegő létrejötte. Levegő-rendszer és ideg-szubsztancia. Vízképződés a hang útján a szférák zenéje szerint. A fehérjeképződés az ,,anyag tánca” útján. A sejtek. Az érzékszervek megnyílása a Nap elválása után. Eleven és ásványi hő. A szilárd rész (hamu) beletagolódása az organizmusba a gondolat és a szó útján, ami már előbb jelen volt.]

Az előző alkalommal nagy vonalakban megbeszéltük az ember létrejöttét a kozmosz létrejöttével és fejlődésével összefüggésben. Ezeket a dolgokat a legkülönbözőbb szempontok szerint lehet tárgyalni. Mert ha így szellemileg kiélesített tekintetünket visszairányítjuk az ősi múlt korszakaiba, akkor a történések sokkal nagyobb bősége tárul elénk, mint közvetlen jelenünkben, és amikor egyes fogalmakkal és képzetekkel a történéseket, a fejlődést jellemezzük, nem szabad azt hinnünk, hogy akkor a dolgot már teljesen megragadtuk, teljesem ábrázoltuk volna. Elsősorban az szükséges, hogy az ősi múltnak ezt a korszakát egészen jelenünkig, különböző szempontokból jellemezzük. Akkor ez egyre világosabb és világosabb lesz számunkra. Csak nem szabad, hogy tévútra vezessenek azok a látszólagos ellenvetések, amelyekkel itt vagy ott találkozunk. Ezek a látszólagos ellenvetések onnan erednek, hogy egy ilyen dolgot szellemileg is több szempontból tekinthetünk át. Körüljárhatunk például egy fát, és a fa képét különböző oldalakról vázolhatjuk fel. Mindegyik kép igaz, lehet akár száz is. Természetesen ez csak egy összehasonlítás, de bizonyos vonatkozásban teljesen helyes, hogy földtörténetünk korszakait is különböző szempontok szerint szemléljük.

Ma földfejlődésünket emberi fejlődésünkkel összefüggésben egy másik szempontból akarjuk megvizsgálni, és emellett magára az emberre is tekintettel leszünk. Azokat a folyamatokat akarjuk ábrázolni, amelyek abban, amit „Akasa Krónikának”[1] nevezünk, a visszafelé tekintő tisztánlátó szem számára megmutatkoznak.

Gyakran ismételtük már, hogy Földünk, mielőtt Földdé vált volna, egy sor megtestesülésen ment keresztül. Átment a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-korszakon, csak ezután következett a tulajdonképpeni Föld-korszak.

Ha még egyszer röviden visszatekintünk a régi Szaturnusz időszakára, akkor emlékezhetünk arra, amit már elmondtunk, hogy azokból az elemekből és testi állapotokból, amelyek ma a Földön találhatók, a szilárd vagy földszerű, a folyékony vagy vízszerű, a levegőszerű és tűzszerű állapotból a régi Szaturnuszon csak a tűz, a hő volt meg. Hogy milyen volt a Földnek ez az első megtestesülése, ezt csak akkor képzeljük el helyesen, ha a következőképpen szemléljük: a Szaturnuszon még nem voltak gázok, nem voltak vizes alkotórészek, még kevésbé valami földi jellegű. Ha a régi Szaturnuszt felkeresték volna – ha akkoriban már lehettek volna olyan emberek, mint ma – akkor ha a régi Szaturnuszhoz közeledtek volna, semmiféle kemény vagy valamilyen folyékony vagy ahhoz hasonló anyagot nem találtak volna, hanem egy olyan golyót, ami csak hőből állt. Mintha egy kemencébe hatoltak volna be. Azáltal érezték volna, hogy egy másik hő-régióba kerültek. A Szaturnusz tehát csak tűzből vagy hőből állt.

A Nap, amely Földünk második megtestesülése volt, a hőnek olyan sűrűsödését mutatta, hogy egy gáz- vagy levegőszerű állapotról beszélhetünk. A Hold-állapot aztán a korábbi időszakában szubsztanciánk vízszerű állapotát mutatta, és itt már azt is észre lehetett venni, hogy a régi Holdból kivált egy szubsztancia, a Nap-szubsztancia, és miután kivált, hirtelen minden Hold-lény megsűrűsödött.

Számunkra ma az a legfontosabb, hogy még egyszer tudatosítsuk, hogy minden későbbi fejlődési állapotban a korábbinak bizonyos módon meg kell ismétlődnie. Így, ha Földünk fejlődésére visszatekintünk, akkor kezdetben egyfajta Szaturnusz-fejlődést látunk, nevezetesen a Szaturnusz-állapot megismétlődését, és aztán kezdődik csak tulajdonképpen valóban földfejlődésünk mostani megtestesülése. Amikor Földünk a pralaya-állapotból, a homályos állapotból felbukkant, amelyen keresztülment, miután Hold volt, akkor Földünk is újra csak egy tűzgolyó volt. Már leírtam, hogyan oldódott el a többi bolygó. Mindenekelőtt szögezzük le, hogy a Föld egy pusztán tűzszerű, pusztán hő-szubsztanciából álló golyó volt. Ebben a hő-golyóban, ami tűzből állt, már az ember is jelen volt. Ahogy a Szaturnuszon már jelen volt az első emberi képződmény, úgy most is a Szaturnusz-állapot ismétlődésénél a Földön ismét jelen volt az ember is. Nem volt semmilyen más birodalom. Az ember a Föld-állapot elsőszülöttje. Föld-fejlődésünk kezdetén sem növényi, sem állati, sem ásványi birodalom nem volt, úgy, hogy Földünk alapjában véve fejlődésünk kezdetén csak az emberi testekből állt össze.

Nos, mi a különbség a régi Szaturnusz-állapot és a mostani Föld-állapot között, amely a régi Szaturnuszt ismétli? Ez egy jelentős különbség! Abban áll, hogy az emberi testek – amelyek most előjönnek, mint a növények friss hatásai a magokból – már három korábbi fejlődési fokot végigjártak. Lényegesen sokrétűbben, bonyolultabban vannak kialakítva, mert mindazok az erők, amelyek a Szaturnuszon hatottak, jelen vannak ebben az első Föld-állapotban. A régi Nap és a régi Hold is benne van. A földfejlődés kezdetén egyesültek, és valamennyien újra egy testté váltak. A Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-erők együtt hatnak benne. Ezért ez az első emberlény a földfejlődés kezdetén sokkal, sokkal bonyolultabb, mint a régi szaturnuszi ember-lény volt. A Szaturnuszon még minden differenciálatlan volt, minden még Szaturnusz-ember volt. Most az újonnan létrejött Földön Szaturnusz, Nap és Hold együtt hat, a földi ember létrejött a maga első igen bonyolult kezdeményében.

Akkoriban, amikor a Föld felbukkant, úgyszólván úgy emelkedett ki a világűr homályából, mint egy hőtől átizzított tér, és ebben a hőtől átizzított térben éltek maguk az első emberi alakzatok is, mint hő-lények. Ha tisztánlátó szemmel visszatekintenek arra, ami akkor az emberből megvolt, akkor ezeket az első ember-kezdeményeket olyanoknak találnák, mintha az egész hő-szférában számos áramlás lenne. Ezek az áramlások felhatolnak a Föld felszínére – tehát az újonnan kialakult Földre -, belesüllyednek a felszínbe, és ott a környezetnél melegebb hő-tömegeket alkotnak. Az emberi lény csak azáltal különbözik a környezetétől, hogy az ember úgy érzi, bizonyos térségek melegebbek. Nos, a legkönnyebben úgy tudom megvilágítani, milyen volt akkoriban az ember, ha felsorolom azokat az emberi szerveket, amelyeknek az első kezdeménye létrejött.

Gondoljanak el egy éppen most megszületett gyermeket, akinél fent a fején még egy egészen puha rész van. Gondolják el, hogy ez teljesen nyitott, és hogy kívülről ezen a nyíláson egy meleg áramlat hatol be. Ezt a meleg áramlatot ne úgy képzeljék el, hogy az sűrű anyagi véráramlat, hanem erő-áramlat, amely behatol, és egyfajta középpontot képez ott, ahol most a szív van, és bizonyos erekben áramlik, amelyek nem vérerek, hanem erő-erek. Ilyen volt ez első emberi hő-képződmény. Ebből az emberi hő-képződményből később, a további fejlődés folyamán az emberi szív jött létre a maga véredényeivel, és ebből lett a vérkeringés. És az a szerv, amely hosszasan jelen volt az emberiség fejlődése folyamán, és ami aztán eltűnt, az egy világító hő-szerv volt, ami akkoriban szintén az első kezdeményben volt jelen. Még sokkal később, a földfejlődés folyamán is volt az embernek egy ilyen szerve. Azon a helyen, ahol fent a gyermeknél a fej puha marad, azt úgyszólván úgy jelölhetjük meg, ahol egyfajta emberi hő-szerv alakult ki, amikor az ember még tenger-ember volt, amikor még nem tudott a mai módon érzékelni, amikor még a tengerben úszott, de akkor is kellett, hogy tudjon minden dologról, hogy milyenek a hő-állapotok, és hogy elmozdulhat-e valamilyen irányban, vagy nem. Ezzel a lámpa-szerű szervvel tudta érzékelni, hogy elmehet-e erre vagy arra. Ez a szerve az embernek a harmadik korszakban, a lemúriai korban volt meg. Már utaltam arra, hogy a küklopszokról szóló monda – ezek azok az emberek, akiknek csak egy szemük van – visszamutat erre az emberi szem-formára. Ez tulajdonképpen nem szem, és ha szemként írjuk le, az nem helyes. Ez egyfajta hő-szerv, és azt jelzi, hogy hová szabad menni. Így ez olyasmi volt, mint egy serleg-alakú szerv, ami lefelé kiterjedt a szív első kezdeményeihez, és bizonyos csápokkal volt körülvéve, mint valami virág. Ilyen volt ez a szerv az első időkben.

Nos, a Föld-korszak folyamán megjelent valami, ami igen fontos: differenciálódott a matéria, az anyag. Az egységes hő-anyag differenciálódott, úgy, hogy létrejött a levegő-anyag, míg a korábbi hő-anyag hő-anyag maradt. Itt azonban tekintetbe kell venni egy törvényt, és szükséges, hogy ezt teljesen tisztázzuk, ha az ember részeit a fejlődés folyamán vizsgálni akarjuk: mindenütt, ahol a hő-anyag megsűrűsödött, úgy, hogy levegővé vált, egyidejűleg megjelent a fény. A hő-matéria még sötét anyag, még nem hatja át a fény. Ha azonban az ilyen világszférákban a hőnek egy része gázzá vagy levegővé sűrűsödik, akkor ennek az anyagnak egy részét átjárja a fény. És ez így volt.

Most nézzük a Föld fejlődésében a második állapotot. Ezzel párhuzamosan haladnak mindenféle más szempontok is. Most olyan Földünk van, ami részben hőből áll, részben levegőből, és belsőleg világít. És lényegében most mindez kifejeződik az ember fejlődésében is, az ember kialakulásában. Ami korábban puszta kezdemény volt, mint hő-szerv, az lényegében elkezdett világítani. Az ember világít, mint egyfajta lámpa. Néhány évtizeddel ezelőtt, még az emberek csodálkoztak volna azon, hogy vannak világító lények. Ma már nem kell ezen csodálkozni, mert ma a természettudomány is tudja, hogy a tenger mélyén, ahová a fénysugarak nem jutnak el, vannak lények, amelyek világítanak, amelyek fényt bocsátanak ki. Így kezdett az ember akkoriban világítani.

Nos, itt az ember alakulásánál valami rendkívül sajátságos dolgot láthatunk: a levegő körül, amely kész volt a felhasználásra, lerakódik az első kezdemény – fokról-fokra fejlődik ki, aztán tovább halad – kialakul egyfajta légzési folyamat kezdete. Látjuk tehát, hogy a korábban létrejött hő-folyamathoz egyfajta légzési folyamat járul. Rendkívül fontos, hogy tisztában legyünk azzal, hogy a levegőnek a Földön való megjelenésével létrejön a légzési folyamat, ami nem áll másból, minthogy a hő-matériához levegő jön hozzá, hogy azt áthatja a levegő. Ez a levegőnek a hatása. De ez ma valami mással is kapcsolódik, mert a levegő hatása is jelen van, és ez abban mutatkozik meg, hogy kialakulnak az idegrendszer első kezdeményei, mégpedig a belső idegrendszeré. Jól jegyezzük meg, hogy nem egy fizikailag megnyilvánuló idegrendszer ez, hanem az egész inkább erővonalakból áll, ami egy sűrűsödéssé fejlődik. Úgy kell elgondolni, hogy az egész gázszerű, és csak egészen fimon levegő-áramlatokat erővonalakat lehet találni benne.

Ez most tehát egy olyan emberi kezdemény, amely teljesen éteri finomságú, még hő-lény, levegő-lény, és olyan lény, amelyben az idegrendszer első kezdeményei mutatkoznak. Ha egy kicsit elgondolkodunk erről, akkor világossá válik számunkra, hogy ez földfejlődésünknek az az állapota, amikor a Nap még a Földben volt. Természetesen a Nap még benne volt! Gondoljanak arra, hogy ez az égitest hogyan vált ki a világűrből, ha valaki kívülről megnézhette volna. Mindazok a lények, amelyeket az előbb leírtunk, mint az első emberi lények, egyedi fényt sugároztak ki, és ez a fény vált azzá az egyetemes fénnyé, ami a világűrbe kisugárzott. Látják, hogy itt valóban egy olyan Nappal van dolgunk, amely belevilágít a világűrbe. Ha a Szaturnusz-állapotot meg tudtuk volna vizsgálni, azt találtuk volna, hogy ha közeledünk hozzá, anélkül, hogy látnánk, csak a hő útján lett volna érzékelhető. Itt azonban egy belső hővel van dolgunk, fényét kifelé a világűrbe csak a Nap-test sugározta ki.

Most fokról-fokra az az idő érkezik el, amit úgy jellemeztem, hogy a Nap kiválása. Mindazok a magasabb rendű lények, akik a Naphoz kapcsolódtak, és az embernek azt a képességet adták meg, amiről éppen most beszéltünk, mindezek a lények a finomabb szubsztanciákkal kiváltak. A Nap eltávozott. Nem fénylett tovább, nem árasztott ki fényt, kivonult a Földből.

Nos, Földünk ebben a fejlődési stádiumában olyan égitest, amely a Földből és a Holdból áll, mert a mai Hold akkor még benne volt a Földben. Most valami rendkívül érdekes dolog történik. Azáltal, hogy minden finomabb erő a Nappal eltávozott, egy – természetesen viszonylagosan – gyorsan végbemenő sűrűsödés következett be. Amiket korábban csak erővonalaknak neveztünk, most már egy rendkívül tömör alakot öltöttek. És ahogy a finomabb szubsztanciák eltávoztak, látjuk, hogy a gázszerű állapot vízzé sűrűsödik. Az egész most nemcsak tűzből és levegőből áll, hanem vízből is. A fényerő eltávozott a kivonuló Nappal. A Föld ismét sötét lett, a fényerőnek csak egy részét tartották meg belsőleg a lények.

Az emberiség fejlődésének ez egy érdekes állapota. Azt mondtam, hogy a fény útján létrejöttek az idegrendszer kezdeményei. Ez az idegrendszer a fény teremtménye. Valamennyi idegünkben a fény eredeti besugárzását láthatjuk. A fény, a Nap most kikerült a világűrbe. Ezáltal a tömeg igen gyorsan megsűrűsödik. Még nem vált hasonlóvá egy olyan idegtömeghez, ami ma van bennünk, de sűrűbbé vált, mint korábban volt, már nem volt csupán egy finom éteri tömeg. És ami a lényeges: korábban kifelé világított, most befelé kezdett világítani. Az embernek ez az első idegrendszere tehát azzal a képességgel rendelkezett, hogy belső fény-alakzatokat hozzon létre, víziókat: megjelent a tisztánlátó tudat. A Nap tehát kivonul a Földből, és a Földet úgyszólván fény nélkül hagyja. A lények azonban belső fényt hoznak létre. Korábban a fényt kölcsönösen kívülről sugározták. Most elvesztették azt a képességet, hogy világítsanak. A Föld már nem volt Nap, de belülről a tudati tér megvilágosodott, mint ahogy ma az alvásban a tudat területét bevilágítja az egész álomvilág. Csak ebben a korban végtelenül jelentősebb, sokkal elevenebb volt ennek a tudati területnek az átvilágítása.

És most ismét egy fontos dologhoz jutunk. Ahogy a levegő létrejöttével a fény is létrejött, úgy jött létre most a levegő vízzé sűrűsödésével egy tükörkép. Ahogy a levegő a fényhez viszonyult, úgy viszonyult a víz a hangzáshoz, a hanghoz. Természetesen a hang áthatol a levegőn, és azt rezgésbe hozza, ezáltal válik hallhatóvá. A Földön azonban a hang – mint hang önmagában – a vízképződés mellett jött létre, és alakult ki. És ahogy a levegőt áthatotta a fényhatás, úgy hatották át most az egész víztömeget, amelyben a levegő megsűrűsödött – most a Föld hőből, levegőből és vízből áll – teljes mértékben átvibrálva rajta, a hang-sugárzások. Most Földünket leginkább éppen azokon a részeken hatotta át a szférák harmóniája, a hang, ahol vízszerűvé vált. Ezek a hangok a világűrből minden lehetséges harmóniában áramlottak le Földünkre, és ezeknek a vízben lévő hanghatásoknak az eredménye rendkívül fontos. Természetesen ezt úgy kell elképzelni, hogy ebben az eredeti vízben, ebben a folyékony föld-vízben minden szubsztancia benne volt, ami ma, mint anyag, mint ásvány, megjelenik. Rendkívül érdekes látni, ha szellemi tekintetünket erre az ősi korra irányítjuk, hogy hogyan jönnek létre a vízből a legkülönbözőbb formák, amikor a hang a vízre alakítóan hat. A hang a vízben alakzatokat hoz létre. Ez földfejlődésünknek egy egészen csodálatos időszaka. Akkoriban a földfejlődés során a legnagyobb mértékben olyasmi történt, mint amikor egy fémlapra finom port szórunk, és a lapot egy hegedűvonóval megrezegtetjük, ekkor létrejönnek a Chladni-féle figurák[2]. Tudják, hogy ilyenkor milyen szabályos alakzatok jönnek létre. Így alakultak ki a világűrből felhangzó zene útján a legkülönbözőbb alakzatok és figurák, és a vízben feloldódott anyag, amely maga is vízszerű volt, engedelmeskedett a világ-zenének, és aszerint rendeződött. És az anyag világ-zene szerinti táncának legfontosabb képződménye a fehérje, a protoplazma volt, mint minden eleven képződménynek az alapja. Hagyjuk, hadd töprengjenek a materialisták a fehérje, az oxigén, a nitrogén és a szén mechanikus összefüggéseiről. Az eredeti protoplazma, a fehérje, a kozmikus anyagból alakult ki, ami viszont a világ-zene harmóniájából jött létre. Így rendeződtek az anyagok az elevenségben a világ-zene értelmében. Így tagolódott most a finom alakzatok körül, illetve azokban az a fehérjeszerű anyag, az a protoplazma, ami mindent áthat. Azoknak a vonalaknak a mentén, amelyeket úgy írtam le, mint hő-vonalakat, fut a világ-hang szerint fehérjévé kicsapódott víz, és alakul át fokozatosan vérképzéssé. Az ideg-vonalakban helyezkedik el a kicsapódott víz, mint fehérje-képződés. A fehérje mindenekelőtt úgy alakult, mint egyfajta burok, mondhatnánk, mint egy porcogós enyvszubsztancia, és ezáltal védelem jött létre a külsővel szemben. Mindez valóban az anyagok tánca szerint alakul ki, a szférák zenéjének mértéke szerint.

Mindez már megvolt, mielőtt még az egyedi sejt létrejött volna. A sejt nem az, amiből az organizmus létrejött, hanem az, amit most írtam le, a szellemiség az organizmus eredete, először, mint hő-lény volt jelen, aztán erővonalakban nyilvánult meg, majd ezekben az erővonalakban lerakódott az, ami a szférák zenéjéből jött létre az anyag rendezetlensége útján, és viszonylag későn, mint utolsó képződmény jött létre a sejt. A sejtnek, mint ami utolsóként különült el, egy élőlényből kellett megszületnie. Sohasem úgy történik, hogy az organizmusok sejtekből alakulnak ki, hanem a sejt először az elevenből alakul ki. Az anatómia mindig csak az összetettnek a következményét állapítja meg.

Mindez annak az állapotnak a kezdetén volt, amikor a Hold még benne volt a Földben, de Nap már kívüle volt. Amíg azonban a Hold még a Földön belül maradt, ez a fehérjeképződmény egyre inkább megkeményedett, és végül odáig jutott, amit mumifikálódásként írtam le, amikor a legdurvább szubsztanciák és a legdurvább lények még nem távoztak el a Földből. Az utolsó, ami még ebben az időszakban kialakult az emberből, azok az idegek voltak, amelyek az érzékszervekhez vezettek. Az érzékszervek azonban még nem nyíltak meg. Belülről kialakultak, de még nem nyíltak meg. És most a Hold a legdurvább szubsztanciákkal eltávozik. Ennek a fejlődési foknak az a következménye, hogy az ember fokozatosan egy magasabb állapotba tud kerülni, azáltal, hogy az érzékszervei megnyílnak, hogy úgyszólván az a két test, amelyek most kívül vannak, kívülről kölcsönösen egyensúlyt tartanak. Mialatt még a Földdel kapcsolatban álltak, az embert építették, most kívülről hatnak, megnyitják érzékszerveit, és látó és halló lénnyé teszik, olyanná, ahogyan ma számunkra megjelenik.

A Hold eltávozása nagyjából a lemúriai kor közepén történt. Az ember itt olyan volt, hogy érzékszervei még nem nyíltak meg, de hatalmas tisztánlátó képességgel rendelkezett, ahogy ábrázoltam: tudatának területét a legkülönbözőbb szín- és hő-jelenségekkel volt képes betölteni belülről. Ezeknek mind reális értékük volt, és jelentettek valamit, de még nem érzékelte a tárbeli tárgyakat. Ez csak akkor kezdődött, miután a Hold elhagyta a Földet.

Ha ezt a rövid vázlatot, amit most a földfejlődésről megadtam, szemügyre veszik, látni fogják, hogy az ember, amilyen földi lény ma, tulajdonképpen szívéből indult ki. Természetesen a szív akkoriban nem olyan szerv volt, mint amilyen ma. Ez csak sokkal később fejlődött ki, de a szív kezdeményei a tűzből jöttek létre. Aztán a levegőből létrejött és csatlakozott hozzá a légzési szerv, és a fényből megszületett az idegrendszer. Aztán jött az, ami a szervekbe protoplazmaként tagolódott bele, az, ami az egészet első ízben eleven anyaggá tette azáltal, hogy a világ-hang a vízszerű szubsztanciát elkülönítette. A földfejlődés utolsó időszakában, amikor a Föld még együtt volt a Hold-szubsztanciával, létrejött a földi állapottá váló sűrűsödés, és röviddel azelőtt, hogy a Hold kivált, létrejött az, amit ma szokás szerint ásványi birodalomnak nevezünk. A folyékony elemből létrejött a földiség. A fehérje a szilárd és folyékony közötti köztes állapot. A földiség, a szilárd anyag tulajdonképpen csak az utolsó időszakban jött létre. Hogyan? Azáltal jött létre, hogy a sűrűsödés hatása alatt – mert minden egy állandó sűrűsödési folyamat volt – az elemek egyre anyagibbá és anyagibbá váltak. Gondoljanak a földfejlődés kezdetére. Mit tett itt a hő-matéria? Azt adta meg a testiség számára, ami most a vérünkben lüktet. Ez nem ugyanaz a hő volt, mint a korábbi. Amikor a Föld első állapotáról beszélünk, nem szabad azt hinni, hogy olyanfajta hőről beszélünk, amely akkor jön létre, amikor egy gyufát meggyújtunk. Ez ásványi tűz, ásványi hő. Olyan tűzről beszélünk, olyan hőről, amely a vérünkben lüktet, ez eleven hő. Ténylegesen nemcsak ásványi hő van, ami kint a térben létrejön, hanem ez egészen más, ez eleven hő, amely bennünk van. Jelen volt a Föld kezdetén, és ebből alakultak ki az első emberi kezdemények. A folyamatos sűrűsödéssel azonban ez az eleven hő lassanként élettelen hővé alakult. Ez azzal a sűrűsödési folyamattal függ össze, amely akkor jött létre, amikor a Nap kivált, és a Hold még összekapcsolódott a Földdel. És ez a hő, ami ásványi hő volt, mindenekelőtt égési folyamatként jelent meg.

Itt egy fontos dologhoz érkeztünk, amire kérem, hogy nagyon figyeljenek. Bár beszélhetünk egy hő-állapot, egy tűz-állapot kezdetéről, de tulajdonképpen égésről nem beszélhetünk. Ez nem helyes. Semmi másról nem kellene beszélnünk, mint arról, hogy saját vérünkben ma meleg lüktetést érzünk. Az a hő, amely egy külső ásványi égés következtében jön létre, akkor jelent meg, miután a Nap kivált, és a Föld a Holddal együtt maradt. És ennek az égésnek a következtében, amely korábban egyáltalán nem volt jelen, a Föld-tömegen belül elkülönültek azok az anyagok, amelyeket az okkultizmusban „hamuként” jelölünk meg. Ha valamit elégetünk, hamu keletkezik. A hamu a Föld kialakulása során akkor rakódott le, amikor a Föld még együtt volt a Holddal. Olyan messzire jutottunk, hogy a világ-hang útján, amely benyomult, és az anyag táncra kényszerült, a protoplazma-tömegek betagolódtak. Ott, ahol az erővonalak mentén korábban finom protoplazma-tömegek rendeződtek, vannak lények, amelyek külső létrejöttükben ahhoz hasonlóak, mint ahogy a mai fehérje alakul. Vannak sűrűbb tömegek is, amelyek védekezésül vannak jelen, amelyek, mint valami enyvburok, körbeveszik a vonatkozó lényt. Mi hiányzik ezekből a lényekből? A szilárd csonttömeg! Ha szabad népszerűen kifejeznek magam: minden még egy inkább enyvszerű tömeg, és ami egyáltalán ásványi, az teljesen hiányzik a lényekből, egészen addig az időszakig, amelyet most írtam le. Nos, arra kell gondolniuk, mennyire mások voltak ezek a lények. Ma semmi sincs fizikai testünkben, amit nem hatna át az ásványi szubsztancia. A mai emberi test tehát viszonylag csak későn jött létre. Ma az emberi test nemcsak csontokból áll, hanem izmokból és vérből is, minden bele van tagolva ebbe az anyagi tömegbe. Gondolják el, hogy nincs ásványi tömeg, gondolják el az egész Földet a maga lényeivel ásványi tömeg nélkül. Aztán egy égési folyamat következtében létrejön az ásványi hamu lerakódása, a legkülönbözőbb ásványok hamuja. Az emberekbe, akik idáig tulajdonképpen csak az enyvszerű sűrűségig jutottak, minden oldalról lerakódnak hamu-alkotórészek. És a lények felveszik magukba a hamut, ahogy korábban a fehérjét, és beletagolják a maguk lényébe, felveszik az ásványiságot a sűrű csonttól a folyékony vérig. Könnyen képzetet alkothatunk arról, hogy mi rakódott itt le: minden, ami hamuként visszamarad, amikor a test elég vagy elrothad. Ami valóban hamuként visszamarad, az az, ami legutoljára jött létre. Minden, ami nem hamuként marad vissza, ami korábban jelen volt, az először ebbe a hamuba volt beletagolva. Aki látó szemmel tekint erre a hamura, ami egy bomló holttestből jön létre, annak ezt kell mondania: ez az ásványi szubsztancia bennem, amit a legkésőbb szívott fel az, ami korábban jelen volt. – Az ásványiság tehát a földfejlődés folyamán a legkésőbb jött létre, és a többi birodalomba csak azután tagolódott bele, hogy korábban más szubsztanciákból állt.

Nos, most feltehetjük a kérdést: mi idézte elő, hogy ez a hamu betagolódott? – Ezt a hamut folytonosan magunkkal hordjuk, csak ha holttestünk elég vagy feloszlik, akkor esik szét részekre és marad vissza. Hogyan nyomult be akkor ez a hamu azon a vonalon, amely telítve volt fehérje-szubsztanciával?

Láttuk, hogy eredetileg a tűz volt jelen, ebből alakult ki a szív kezdeménye, aztán létrejött a levegőből a légzés kezdeménye, a fény tagolta be és alakította ki az idegek kezdeményét, aztán jött a hangzás, és miközben az anyagot táncra késztette, kialakította az eleven szubsztanciát. Mi késztette akkor a hamuszerűt, az ásványiságot, hogy beleáradjon ebbe a szubsztanciába? Az, ami ezt a hamuszerűt benyomta az emberi testbe, az most a gondolat volt, az, ami a hangzást, a hangot igévé tette. Még az atlantiszi korban, amikor körös-körül minden alámerült a köd- és páratömegbe, nem volt meg az, amit az ember mond, az egyedi artikulált beszéd, hanem az ember meg tudta érteni a susogó fák és a csörgedező források beszédét. Mindazt, ami ma artikulált beszéd, és ami abban kifejeződik, az anyagok tánca hozta létre, az ebben lévő hang és zeneiség tette az anyagot eleven szubsztanciává. Az értelem, a szavak jelentése nyomta bele az égési folyamatba a kialakuló hamut, ebbe az eleven szubsztanciába, és olyan mértékben, ahogy fokról-fokra egészen az atlantiszi kor végéig a csontrendszer megsűrűsödött, az embert egyre inkább áthatotta a gondolat, az öntudat. Intellektualizmusa felvillant, és egyre inkább öntudatos lénnyé vált.

A bennünk lévő dolgok kívülről kerültek belénk, először az a kezdeményünk, ami a szívben a maga csúcsszervét érte el, aztán azok a szervek, amelyek az élőből jöttek létre, mint mirigy-szervek. Így a földfejlődés folyamán egy a korábbitól eltérő, fordított menetet láthatunk. Aztán betagolódik a csontrendszer, létrejönnek a szilárd anyagok, amelyeket áthat a hamu, és az ember öntudatos lénnyé válik. Ez a fejlődés menete föld-megtestesülésünkön belül. Ezáltal már majdnem az atlantiszi kor végéhez jutottunk el.

Ha ezt összehasonlítjuk avval, amit korábban megbeszéltünk, láthatjuk, hogy először mindig az van jelen, ami a végén hat, mert az, ami mint „ige” benyomul az anyagba, az volt meg legelőször. Ha azt, amit ma mondtam, világosan meg akarják érteni, itt is igen könnyen megtalálhatják azokat a tényeket, amelyek a János-evangélium első mondataiban találhatók. A következő estén azt kell majd kimutatnunk, hogy a világmindenséget átívelő fejtegetéseink milyen szépen megjelennek a János-evangéliumban, és a Genezis első mondataiban. Mindezeket a dolgokat újra megkapjuk, ha így a világ létrejöttének menetét szemléljük. Ebből azonban egy dolognak világossá kell válnia: ha a tényeket nézzük, azt látjuk, hogy az emberi fejlődés más, mint amit a materialista fantaszták elképzelnek, nevezetesen, hogy az ember a durva anyagból jött létre, és hogy ebből alakultak ki a szellemi képességek.

Nos, látják, hogy az, ami a földfejlődés tulajdonképpeni misszióját alkotja, az, amiben az embernél a szeretet kifejlődik, mindenekelőtt hő-szervként jelenik meg. Ez alakul ki elsőként. Mielőtt organikussá vált volna, a szellemiség erővonalak formájában volt jelen, aztán, ami organikus, a világ-zene csodálatos működésének hatására tagozódott be, és csak aztán lett az egész mintegy átitatva az ásványi szubsztanciával, a szilárd anyaggal, az ige, a gondolat útján. A legsűrűbb jött létre a legkésőbb. Az ember a szellemiségből fejlődött ki, akkor is, ha a földfejlődés menetét vizsgáljuk. Ahogy minden igazi világszemlélet mindig is kimutatta, az ember eredete, ősi állapota nem az anyagban keresendő, hanem a szellemiségben, és az anyag csak a szellemi erők következtében tagolódott bele az ember lényébe. Ebből a fejtegetésből ez egyre inkább kitűnik.


[1] lásd Rudolf Stener „Az Akasa-Krónikából c. könyvét (GA 11)

[2] Chladni (1756-1827) német fizikus felfedezése 

– Berlin, 1908. március 24.

[Időbeli fordítottság a fejlődési állapotok megismétlésénél. A különböző rendszerek (vér- ideg-. mirigy- és érzékszerv-rendszer) átalakulása a fejlődés folyamán. Személyiség-tudat a Földön ellentétben a régi Hold-tudattal. Az utóbbi utóhangzása a germánságban (vérbosszú) és a zsidóságban (vér-csoportlélek, emlékezés a generációk útján). A régi Hold csoportlélek-tudata. A Hold, mint a bölcsesség bolygója, és a Föld, mint a szeretet bolygója. A jövőbeni Jupiter bolygó. A bölcsesség szellemeinek és a szeretet szellemeinek ellentéte. Együttműködésük az emberi ,,individualitás” és a ,,személyiség” kialakításában az inkarnációkon keresztül. A bölcsesség szellemeinek felemelkedése a keringési idők szellemeivé. Krisztus, mint Napszellem, mint ,,Misztikus Bárány” és mint ,,a Föld nagy áldozata”. Az emberi test a bölcsesség szellemei és Jehova, a formák ura között, egyensúly a Krisztus-lény útján. Az emberi test megnemesedése és spiritualizálása, mint a ,,hús feltámadása”. A szabadság, mint a visszamaradt szellemek adománya. A szellem közössége, mint hit a Jupiteren, és mint a kereszténység értelme. Az Atlantisz utáni kultúrkorszakok. Világunk őskezdete az Ó- és Újtestamentumban. A kereszténység, mint az emberiség vallása.]

Aki a legutóbb itt tartott előadást még egyszer figyelmesen átgondolja, és emlékszik arra, hogy bizonyos korábban végbement állapotok egy későbbi időszakban megismétlődnek – tehát például, hogy Földünkön fokról-fokra egy Szaturnusz-, egy Nap- és egy Hold-állapot jött létre és Földünk csak ezután fejlődött ki teljesen – az a következő megjegyzést súlyosnak érezheti.    

Azt szeretném mondani, hogy korábbi előadásaimban elhangzott, hogy a Szaturnuszon az első fizikai ember-kezdemény olyasmin ment keresztül, mint egyfajta érző-rendszer, mintha az emberi fizikai testnek az első Szaturnusz-kezdeménye egy primitív, elementáris érzékszervből állt volna. A Napon aztán egy mirigy-rendszer fejlődött ki, a Holdon az idegrendszer, és a Földön megtörtént mindennek a megismétlése. Hogyan vág egybe azonban ezzel az, amit a legutóbbi alkalommal mondtunk: az első, ami a Földön kialakult, a vér-rendszer első kezdeménye volt, egyfajta hő-ember, aztán, amikor a Föld-állapot levegő-állapottá sűrűsödött, és hozzájárult a fény, hozzákapcsolódott egyrészt egyfajta levegő-rendszer, ami aztán később a mai légzési rendszerré alakult át, míg a hő-rendszer átalakult a későbbi vér-rendszerré, és másrészről a fény fejlődése alatt létrejött egyfajta belsőleg tekintendő idegrendszer. Aztán a továbbiakban leírtuk, hogy minden még egy finom éteri állapotban volt, és hogy mintegy betöltötte egyfajta fehérje-szubsztancia, ami a világ-hangzás, a világ-hang befolyása alatt hozzá tagolódott az egyes anyagokhoz. Ha most feltételezem – mondhatná valaki -, hogy a mirigyrendszer csak ennek az organikus anyagnak a lerakódásával kezdődött, akkor a Földön mindenekelőtt egyfajta hő-rendszernek kellett jelen lennie, amely a vér-rendszer kezdeményeit alakítja ki, és egyfajta idegrendszernek, ami mindazonáltal finom éteri erővonalakban van jelen. Aztán jött a mirigyrendszer, ami bizonyos vonatkozásban már organikus-anyagi, és végül lerakódott az ásványiság, ahogy azt legutóbb ábrázoltuk. Amikor így ezek az egymásra következő állapotok a Szaturnuszon, a Napon és a Holdon megjelentek, és aztán a Földön megismétlődtek, akkor figyelemreméltó, hogy itt a Földön először nem egy érzékelő-rendszer jelenik meg, aztán egy mirigyrendszer, egy idegrendszer és végül egy vér-rendszer. Az utóbbi alkalommal éppen fordítva ábrázoltuk: először a vér jelenik meg, aztán az idegek, a mirigyek és végül a szilárd lerakódások, amelyek, ahogy hangsúlyoztuk, csak az érzékek után nyílnak meg kívülre. Valaki azt mondhatná, hogy ez az ismétlő princípium igen rosszul ment végbe, amikor éppen az utolsó alkalommal egyfajta fordított rendeződést mondtunk el, mint ahogy azt az ember elvárta volna, ha valóban betű szerinti ismétlődés ment végbe.   

Hozzá kell tennünk, hogy ha valaki pusztán intellektuális alapon akarná a következő viszonyokat ábrázolni, úgy, hogy csupán egy ismétlés megy végbe, az valószínűleg úgy ábrázolná ezt, hogy az a valóban megtörténteknek éppen az ellenkezőjét jelentené. Mert az értelmet megkötné az, hogy a Földön sablonos módon először az ismétlődne, ami a Szaturnuszon ment végbe, aztán az, ami a Napon és a Holdon, és csak ezután alakult volna ki a vér-rendszer. Gyakran hangsúlyoztam már, hogy az okkultizmusban az ember eltéved, és borzasztó tévedéseket követhet el, ha nem az okkult tények alapján ábrázol valamit, hanem a puszta intellektus alapján von le valamilyen logikus következtetést. Mert ha az ember az Akasa Krónikában követi a Szaturnusz, a Nap és a Hold fejlődését, az ténylegesen úgy van, hogy azt kell mondania: a Szaturnuszon létrejött a hajlam egy érzékelő rendszer kialakulására, a Napon egy mirigyrendszer, és a Holdon egy idegrendszer kialakulására, és a Földön jött hozzá a vér. De ha az okkult tényeket tovább követjük, akkor a Földön úgy van, hogy először egyfajta vér-rendszer jelenik meg, aztán egy mirigyrendszer, egy idegrendszer, és csak ezután alakul ki az, ami érzékelő rendszerként ezekben a földi viszonyokban használható alakban megjelenik. Ha tehát ismétlődésekről akarunk beszélni, a tényeknek megfelelően egy fordított ismétlődésről kellene beszélnünk. Amit korábban ábrázoltam, és amit a legutóbbi előadásban elmondtam, az nem spekuláció útján jött létre, hanem megfelel a valódi tényeknek, és a tényállásnál egy ilyen fordított sorrend jön létre, és teszi az ismétlést még bonyolultabbá.

De nem szabad megelégednünk azzal a feltevéssel, hogy itt pusztán egy fordított sorrendről van szó. Hanem, ahogy a vér-rendszer első lehetőségeiben megjelent Földünkön, mint egyfajta hő-ember, ahogy ezt a legutóbbi alkalommal ábrázoltam, a vér-rendszer valóban egyidejűleg egyfajta érzékelő rendszer volt. Ez ugyanis egy hő- és megismerő rendszer. Az ember úgyszólván teljesen vér- és hő-ember. Nem hatja át a vér-szubsztancia, hanem éteri hő-erővonalak húzódnak át rajta, és ezek az éteri hő-erővonalak, amelyekből később a vér-rendszer jön létre, első lerakódásaiban egyfajta érzékelő rendszert alkotnak. Ez csak az első kezdeményeiben van jelen, és maga egy érzékelő rendszer, és az ideg- és fény-rendszer a Földön először egyfajta mirigyrendszer. A későbbi mirigyrendszer valóban csak azáltal tud betagolódni, hogy az egyéb rendszerek, a vér-rendszer és az idegrendszer, amelyek már betagolódtak, előre nyomulnak a maguk fejlődésében. Ez az előrenyomulás a következő módon történik: míg az idegrendszer egyfajta mirigyrendszerként alakul ki, a vér valamennyire visszamarad, mint a későbbi vér kezdeménye. Ugyanakkor a második állapot folyamán maga a vér-rendszer is átalakul egyfajta idegrendszerré, és amikor ezt eléri, és a harmadik állapotban betagolódik a mirigyrendszer, csak akkor kapcsolódik hozzá újra a két korábbi rendszer, úgy, hogy lényegében a vér-rendszer újra előrenyomul egy bizonyos fokra, és az idegrendszer is egy bizonyos fokra. Így tehát állandóan átalakulások, transzformációk történnek. A fejlődés rendkívül bonyolult, és nem is arról van szó, hogy az embert megnyugtatná a fordított ismétlés fogalma. Mert ez az átalakulás is csupán részleges, a vér-rendszer egy érzékelő rendszer, ami később átalakul, és így van ez az idegrendszernél is, és így tovább.

Látjuk tehát, hogy ami előzetesen történt, hogy az ember a jelenlegi fokot elérhesse, az egyáltalán nem valami kényelmes dolog az értelem számára, és arról van szó, hogy türelemmel és kitartással keressük meg a fejlődésnek ezt a bonyolult menetét. Ez azonban csak egyfajta bevezetés, amit azok számára akartam megadni, akik a legutóbbi alkalommal is itt voltak, hogy ami akkor elhangzott, azt még egyszer lelkük elé állítsák.

Ma egy egészen más feladatra kell vállalkoznunk, hogy az ember földi fejlődését most egy egészen más szempontból vegyük szemügyre, úgy, hogy ez az emberi lény egyre inkább teljes mértékben áttekinthető legyen számunkra. Ha e célból még egyszer visszatekintünk földünk előző megtestesülésére, a régi Holdra, akkor, ha ezt a régi Holdon élő embert lelkünk elé állítjuk, ez az ember úgy jelenik meg számunkra, hogy van fizikai teste, éterteste és asztrálteste, de nincs semmilyen énje, ahogy itt a Földön most van. Ha megvizsgáljuk egy ilyen Hold-ember tudatállapotát, akkor ez valójában egészen radikálisan különbözik a földi ember tudatállapotától. A földi ember állapota valójában abban fejeződik ki, amit személyiségnek nevezhetünk. Ezzel a szóval sokat mondtunk a földi ember jellegzetességéről, mert személyiség a régi Holdon még nem volt. Láttuk, hogy ez a személyiség a Földön fokról-fokra alakult ki, és hogy a régi időkben az ember még sokkal inkább az egész közösség egy tagjának érezte magát. Ha nem is megyünk olyan nagyon messzire vissza azokra a területekre, ahol most lakunk, ha visszamegyünk az első keresztény évszázadokba, akkor még megtaláljuk ennek az ősi tudatnak az utóhangjait. A régi keruszkok, szikamberek, herulok, brukterek[1] még nem érezték magukat olyan mértékben személyes embereknek, mint a mai ember, hanem egy törzs tagjainak érezték magukat. És amikor „ént” mondtak, ez az én egészen mást jelentett, mint amit ma jelent. Ma az ember, amikor énnek nevezi magát, ezen személyiségének lényegét érti, ahogyan az úgyszólván be van zárva a bőrébe. Akkoriban az ember törzsével szemben úgy érezte magát, ahogy organizmusunk egy tagját érezzük. Ennek a régi korszaknak az állapotait jobban megértjük, ha figyelembe vesszük a személyiségnek ezeket a radikális változásait, ha tisztában vagyunk vele, hogy például a vérbosszú, a családi bosszú a törzsi bosszú bizonyos formáinak teljes magyarázatát megtaláljuk a törzs közösségi tudatában, a csoportlélek-tudatban. Az emberek egy közös vér csoportjában érezték magukat, és ennek alapján a gyilkosság a gyilkos egész törzse szempontjából és az ő szempontjából is jogossá válik. És ha még tovább megyünk vissza, a klasszikus ótestamentumi időkbe, a zsidó nép korába, akkor tudjuk, hogy egy zsidó teljesen az egész zsidó nép egy tagjának érezte magát, és amikor „ént” mondott, nem a személyes énjének reprezentánsaként nyilatkozott meg, hanem az egész zsidó nép vérét érezte, ahogy ez generációkon át leáramlott Ábrahám atya óta: „Én és Ábrahám atya egyek vagyunk”[2]. Aki a zsidó néphez tartozott, ebben a tudatban érezte úgy, hogy védett és megbecsült. Ezt a csoportlelket a vérben érezte, egészen fel Ábrahám atyáig. És ha még jobban visszamegyünk a Föld ősi korszakaiba, akkor úgy találjuk, hogy a csoportlélek-szerű még sokkal világosabban megnyilvánul. Itt az egyedi ember arra emlékszik, amit az ősök tettek, egészen az ősapáig. Az utódok emlékezete évszázadokat fogott át.

Korunkban az ember a szokásos viszonyok között már nem emlékszik arra, amit apja tett, ha azt nem látta. Nem emlékszik már arra, amit elődei átéltek. Emlékezete csak a saját életét fogja át. A régi korokban az ember belsőleg, emlékezete útján nemcsak arra emlékezett vissza, amit maga átélt, hanem arra is, amit ősei éltek át, akikkel közös volt a vére, nem azért, mert ezt tudta, hanem mert az emlékezete folytatódott a születésen túl is. És tudjuk, hogy a zsidó nép pátriárkái[3] Ádámtól és az őt követő ősöktől nem jelentettek mást, mint az emlékezet kiterjedtségét, hogy milyen messzire emlékeztek vissza az ősök sorára. Miért élt Ádám és a többi pátriárka olyan sokáig? Mert nem az egyes személyiségeket jelölték, mert olyan messzire emlékeztek vissza a generációkon keresztül, mint ahogy ma az ember az ifjúságára emlékszik vissza. Ezt jelölték egy közös kifejezéssel. A személyiség egyáltalán nem jött szóba. Nemcsak arra emlékeztek, amit gyermekkorukban átéltek, hanem arra is, amit az apjuk élt át gyermekkorában, amit nagyapjuk élt át, és így tovább, évszázadokon át, és ennek az emlékezésnek a tartalmát foglalták össze egy egységben és nevezték „Ádámnak” vagy „Noénak”, és így tovább. A lezárt személyiségnek az ősi időkben egyáltalán nem volt értéke, mint ma, hanem az emlékezet kiterjedt az apára, anyára, a nagyapára és így tovább, olyan messzire, ameddig egy közös nevet használtak. Ez olyasmi, amit a mai materialista világnézet otrombának és fantasztikusnak tart, de mégis olyasmi, amit egy alapos lélektannak, amely számolni tud a tényekkel, a tények mélyéről meg kell állapítania.

Itt Földünkön már odáig jutunk, hogy az embernek egyfajta csoport-tudata van, ami a csoportlélekhez tapad. Ha visszamennénk a régi Holdig, ahol az embernek nem volt olyan lehatárolt, a csoportlélekbe beágyazott énje, hanem még egyáltalán nem volt énje, ahol csak fizikai testből, étertestből és asztráltestből állt, akkor azt találnánk, hogy ezen a régi Holdon a tudat nem kismértékű volt, hanem hatalmas, nagy csoportokat fogott át, hogy lényegében a Hold emberi fajának átfogó csoportlelkek szolgálták az alapját. A Holdnak ezek a csoportlelkei, amelyeknek az egyes Hold-emberek csak mintegy a tagjai jelentek meg a Holdon, bölcs lelkek voltak. Leírtuk az állati csoportlelkeket is a Földön, és itt is a bölcsesség kiemelkedő jeleit láttuk. A Holdnak ezek a csoportlelkei akkoriban planétánknak ebbe a korábbi megtestesülésébe beültették azt a bölcsességet, amit ma ismerünk és csodálunk. És amikor ma megcsodáljuk, hogy minden csontdarabot, a szívet, az agyat, minden növényi levelet mennyire áthat és átitat a bölcsesség, akkor tudjuk, hogy a csoportlelkeknek ez a bölcsessége, ami a régi Hold atmoszférájában volt jelen, lepermetezett – ahogy a felhők ma az esőt leküldik – és beletagolódott minden lénybe, amelyek ezt kezdeményként felvették magukba, és újra előhozták, amikor a pralaya után a Földön ismét megjelentek. A Holdon tehát átfogó bölcsességgel teli csoportlelkek voltak jelen.

Ha a régi Holdon egy bizonyos tulajdonságot keresnénk, amelyet ma Földünkön egyre nagyobb mértékben megtalálunk a földfejlődés előrehaladásával, akkor ezt a tulajdonságot a Hold-lényeknél nem találnánk meg. Ez a tulajdonság a szeretet, az a hajlam, ami a lényeket szabad akaratból egymáshoz vezeti. A szeretet Földbolygónk missziója. Ezért az okkultizmusban a Holdat a „bölcsesség kozmoszának” nevezzük, a Földet pedig a „szeretet kozmoszának”. És ahogy ma Földünkön állunk, és a belehelyezett bölcsességet megcsodáljuk, úgy fognak egykor a Jupiter lényei szemben állni azokkal a lényekkel, amelyekről számukra a szeretet mintegy illatozni fog. A szeretet ízek és illatok formájában fog úgyszólván kiáradni azokból a lényekből, amelyek körülöttük lesznek. Ahogy a Földön a bölcsesség felfénylik számunkra, úgy fog a Jupiter lényei felé illatozni az, ami a pusztán faji szeretetből egészen a spinozai isten-szeretetig[4] itt a Földön szeretetként kifejlődik. Illatozni fog, ahogy ma a növények a különböző illatokat árasztják. Így fog a szeretet foka kiáradni, mint az az illat, ami felszáll abból a kozmoszból, amelyet mint Földünk követőjét Jupiternek neveztünk. Így változnak meg a viszonyok a fejlődés folyamán, és mindig, amikor a fejlődésben valamilyen előrehaladás történik, abban a lények részt vesznek. Aztán azok a lények, akik a vonatkozó planetáris fejlődési fokkal kapcsolatban állnak, mindig magasabb fejlődési fokra emelkednek. Ma azok az emberek, akik a Földön élnek, úgyszólván a szeretet fejlődésének eszközei. Korábban az állati birodalom a szeretetnek ezeket a különböző formáit, mint visszamaradott formákat fejlesztette ki, és amennyiben az állatoknál a szeretet felbukkan, már az egyszerű szemlélet megmutatja, hogy mindezek az egyre inkább átszellemült emberi szeretet lépcsőfokai. Ahogy az ember a Földön a szeretet kifejlesztésének az eszköze, úgy lesz majd képes, ha a Jupiterig fejlődik, egy magasabb tulajdonság felvételére. Így azok a lények is, akik a Hold környezetéből a bölcsességet lepermetezték, egy magasabb fejlődési fokra tettek szert, amikor a Hold Földdé vált, magasabbra emelkedtek. Ezek a lények, akiknek akkoriban hatalmukban állt, hogy a bölcsességet lepermetezzék a Hold-lényekre, pontosan azok a lények voltak, akik a földfejlődésnek annál a pontjánál, amikor a Nappal együtt eltávoztak, színterüket a Napra tudták helyezni. Azok a lények, akik a Holdon a bölcsesség szellemei[5] voltak, és a lepermetező bölcsességet alkották – ezek más bölcsesség-szellemek, mint azok, akiket a Szaturnusszal kapcsolatban megneveztünk – ezek a szellemek, vagy legalább is számosan közülük, a Napot választották színterüknek. Csak az a lény, akit Jahvénak vagy Jehovának nevezünk, és aki a Holdon teljes érettségre tett szert, a Hold-erők kormányzója, az lett a formák ura a Földön.

Nos, beszéltünk más lényekről is, akik nem járták végig a teljes Hold-fejlődést a Földig, hanem úgyszólván megálltak a közepén, az emberek és az isteni lét között. Sokféle módon jellemeztük őket. Felhívtuk a figyelmet arra, hogy a Nap fejlődésének egy bizonyos stádiumában elkülönítette a Vénuszt és a Merkúrt, hogy ezeknek a lényeknek megfelelő színteret hozzon létre. Arról is beszéltünk, hogy az ember előrehaladó fejlődésénél olyan lények is közreműködtek, akik, mint a Vénusz- és Merkúr-lények az emberiség nagy tanítóivá váltak a misztériumokban. Ma egy másik szempontból akarjuk ezt a képet kiegészíteni.

Már utaltunk rá, hogy ha azok az erők és lények, amelyek a Nappal kiváltak a Földből, az eredeti formájukban összekapcsolva maradtak volna a Földdel, az embernek olyan gyors ütemben kellett volna fejlődnie, amit nem tudott volna elviselni. Egyáltalán nem tudott volna a maga fejlődéséhez eljutni, ha a bölcsesség szellemei a Földdel összekapcsolódva maradtak volna, ahogy a Holddal összekapcsolódtak. El kellett távozniuk, és kívülről kellett hatniuk, hogy az ember a megfelelő mértékben fejlődhessen. Különben az ember alighogy megszületett, már megöregedett volna, fejlődésének túl gyors lett volna az üteme. Ezt más módon is meg tudom világítani.

Ezeknek a szellemeknek, akik a Nap-létig fejlődtek, nem volt érdekükben, hogy az ember fokozatosan menjen keresztül a különböző életkorokon, a gyermekkoron, az ifjúkoron, az érett koron és az aggastyán koron, és testiségébe lassan és fokozatosan gyűjtse össze a földi tapasztalatokat. Az volt az érdekük, hogy a szellemiség teljes mértékben kifejlődjön. Ha a Földdel összekapcsolódva maradtak volna, akkor a testek bizonyos módon elsatnyultak, elégtek volna. Anélkül, hogy a földi lét meghódításának gyümölcseit megérhette volna, a szellem gyors fejlődésen ment volna keresztül, és az ember számára mindaz elveszett volna, amit a földi színtéren meg tudott volna tanulni. Mindenekelőtt elmaradt volna a szeretet bevésése a kozmikus fejlődésbe. Hogy a szeretet a Földön kifejlődhessen, a testnek mindenekelőtt egy primitív fokra kellett kifejlődnie. A szeretetet a legalacsonyabb formában faji szeretetként kellett létrehozni, hogy különböző fokozatokon keresztül fejlődjön, és végül, ha a Föld az utolsó korszakban útjának végére ér, a szeretet megnemesedve felemelkedjen a tisztán szellemi szeretet szintjére, és az emberbe belenyomódjon. Minden alsóbbrendű szeretet a magasabb rendű szeretet iskolája. A földi embernek a szeretetet ki kell alakítania magában, hogy a Föld fejlődésének végén visszaadhassa, mert mindaz, ami a mikrokozmoszban kifejlődik, végül is beleömlik a makrokozmoszba. Az ember előrehaladása a makrokozmosz fejlődésévé válik. A bölcsesség, ami a Hold-emberbe behúzódott, a földi emberre mintegy rávilágít, mint olyan bölcsesség, ami felépítését áthatja. A szeretet, ami a földi fejlődés folyamán az emberben fokozatosan felnövekedik, a Jupiteren annak egész birodalmából illatozni fog. Ezt az utat az egyes kozmikus erőknek meg kell tenniük.

Így tehát Földünk missziója – a szeretet bevésése – bizonyos mértékben a következő két irányban halad: a bölcsesség szellemei a bölcsesség teremtői, akik a Holdon a földi birodalomba beleárasztották a bölcsességet, a Földön, mint bölcsesség-szellemek, a maguk részéről nem voltak érdekeltek az ember fizikai testiségében. Minthogy csak a bölcsességben voltak érdekeltek, a sajátos földi missziót átadták a szeretet szellemeinek, akik egy másik osztályhoz tartoznak, és mint a szeretet szellemei mindenekelőtt képesek voltak arra, hogy egy bizonyos ideig a Napon fejlődjenek. Ezen a módon a földfejlődés során kétféle dologban van részünk: a szeretet áramában, ami úgyszólván újonnan jelenik meg, és a bölcsesség áramában, ami kívülről hat, mert azok a szellemek, akik kiváltképpen a bölcsességben érdekeltek, a Nap színterére vonultak vissza. Nagyon fontos, hogy a bölcsesség szellemeinek és a szeretet szellemeinek az együttműködését helyesen megértsük, mert ebből az együttműködésből egy végtelenül fontos ellentét származik. Ha most emberi nyelvre akarom átültetni azt, ami itt történt, akkor ez az ellentét abban fejeződik ki, hogy a bölcsesség szellemei az egyes embert, ahogy a születése és halála között fejlődik, teljesen ráhagyják a szeretet szellemeire, és csak az egyes individualitások kormányzását veszik át, akik a különböző személyiségekben a reinkarnációk folyamán áthaladnak.

Ha most az embert a maga egészében képzeljük el, elkülönülve látjuk a kozmikus kormányzásban, úgy, hogy két kormányzó vezénylete alatt áll. Ami az emberben születése és halála között kifejlődik, minthogy egy testiségben él, az úgyszólván olyan lénnyé teszi, aki a két lábán áll a föld talaján – ez a szeretet szellemeinek kormányzása alatt áll. Ami, mint maradandó individualitást személyiségeken keresztül vezeti, ami az emberrel megszületik, meghal, újra megszületik, újra meghal, és így tovább, az bizonyos vonatkozásban a bölcsesség szellemeinek kormányzása alatt áll. Csak itt megint nem szabad sablonokban gondolkodni és azt mondani: azt állítod tehát, hogy az emberi individualitás a bölcsesség szellemeinek befolyása alatt áll, és az emberi személyiséget a szeretet szellemei befolyásolják. Ha sablonokban gondolkodunk, akkor ebből csupán értelmetlenség jön ki, Mert a fogalmak csak akkor érvényesek, ha relativitásukban ragadjuk meg őket, ha tudjuk, hogy minden fogalomnak két oldala van. Csak, ha nem azon a véleményen lennénk, hogy ez a születés és halál közötti élet jelentéktelen a következő többi élet számára, akkor lenne szabad így sablonokat alkalmazni. Ha azonban szem előtt tartjuk, amit mindig is hangsúlyoztunk, hogy az egyes emberi életek gyümölcsei, tehát mindannak a gyümölcsei, amit a szeretet szellemeinek befolyása alatt szereztünk meg, beleáramlanak az egész fejlődésbe, abba, amit a bölcsesség szellemei irányítanak, és ha másrészről tisztában vagyunk azzal, hogy minden a bölcsesség szellemeinek ereje útján megy végbe, ami az emberi testben van egészen az asztráltestig – már azt is elmondtuk, hogy a Földön szerzett tapasztalatoknak át kell alakulniuk, meg kell változniuk -, akkor az ember lényére, minthogy fizikai teste, éterteste és asztrálteste van, mégiscsak a bölcsesség szellemei hatnak. És minthogy az, amit az ember személyiségként a szeretet útján kifejleszt, ha már kifejlődött, maradandó lesz individualitása számára, így a bölcsesség kerülő útján a szeretet szellemei is hatnak arra, ami az egyes emberi testekben kifejlődik. Így együtt dolgoznak. Aztán ezeknek a szellemeknek a kormányzása újra szétválik, hogy mindaz, ami személyiség, közvetlenül a szeretet kormányzása alatt álljon, és mindaz, ami a születés és a halál között történik, közvetlenül a bölcsesség eleme alatt álljon.

Látjuk tehát, hogy az ember személyisége és individualitása különböző irányokban és áramlatokban áll benne. Ez a következő okok miatt fontos: ha az előbb említett bölcsesség-szellemek intéznék a kormányzást, akkor túláradó, vehemens fejlődés jönne létre, amit úgy lehetne jellemezni, hogy azt mondjuk: az ember egyetlen inkarnációban minden inkarnációt, minden lehetséges tökéletességet összesűrítve élne át. Így azonban az, amit a bölcsesség szellemeinek kellett adniuk, megoszlott az egymásra következő földi inkarnációk során. Erre az okkultizmusban egy egészen meghatározott kifejezést használnak. Ha a bölcsesség szellemei a fejlődésben maradtak volna, akkor az ember minden fejlődési fokon keresztülment volna, testileg elégett volna és gyorsan szellemivé vált volna. Így azonban a bölcsesség szellemei lemondtak arról, hogy az embert ilyen rohamos fejlődésnek tegyék ki. Eltávoztak a Földről, hogy azt körbejárják, és hogy azt az időt, ami egyébként vehemensen folyt volna le, mérsékeljék, mértéktartóvá tegyék. Ezért az okkultizmusban azt mondják, hogy ezek a bölcsesség-szellemek a „keringési idők” szellemei lettek. Az egymásra következő keringési időkben, amelyeket a csillagok járása szabályoz, az ember egymásra következő intézményei jönnek létre szabályosan. A bölcsesség szellemei lettek a keringési idők szellemei. Képesek lettek volna arra, hogy bölcsességgel teli hatalmuknál fogva az embert a Földről felemeljék, de az embernek le kellett volna mondania arról, hogy megérlelje azokat a gyümölcsöket, amelyeket csak egy időszakon belül lehet megérlelni. A szeretet gyümölcsei, a földi tapasztalatok nem jöttek volna létre. Azokat a titkokat, amelyekkel a lényeknek rendelkezniük kell, és amelyeket meg kell szívlelniük, hogy a szeretet gyümölcsei, a földi tapasztalatok megérlelődjenek, ezek a keringési idők szellemei rejtegették. Ezért mondja az írás: „Eltakarták arcukat a Misztikus Bárány előtt”. Mert a Misztikus Bárány a Napszellem, aki rendelkezik azzal a titokkal, hogy nemcsak a szellemeket emeli föl a Földről, hanem eloldja a testeket a Földtől, hogy azokat szellemivé tegye, miután számos inkarnáción keresztülmentek. A szeretet titkainak a birtokosa a Napszellem, akit Krisztusnak nevezünk, és minthogy nemcsak az individualitásban érdekelt, hanem közvetlenül a Föld minden egyes személyiségében is, a „Föld nagy áldozatának”, vagy a „Misztikus Báránynak” is nevezzük.

Így lettek egyesek a keringési idők szellemeivé, és kormányozták az egymásra következő inkarnációkat. Krisztus lett a középpont, amennyiben az egyes emberi személyiségeket meg kellett szentelnie, és meg kellett világítania. Mindaz, amit az ember egyedi személyiségéből gyümölcsként be tud vinni az individualitásba, azt azáltal éri el, hogy kapcsolatban áll a Krisztus-lénnyel. Az, hogy rátekint a Krisztus-lénnyel való összekapcsoltság érzésére, megvilágítja és megnemesíti a személyiséget. Ha a földfejlődés Krisztus megjelenése nélkül folyt volna le, akkor az ember teste, ha a kifejezést átfogó értelemben használjuk, gonosz maradt volna, össze kellett volna kapcsolódnia a Földdel, és egyre jobban belesüllyedt volna a materializmusba. És ha a bölcsesség szellemei nem mondtak volna le arról, hogy az embert már a fejlődés kezdetén szellemivé tegyék, akkor a következő történt volna: a bölcsesség szellemei már a fejlődés kezdetén – tehát a lemúriai korban – kiszakították volna a testéből, egy tisztán szellemi fejlődésbe vitték volna bele, és a teste gyorsan elégett volna. Ekkor a Föld soha nem tudta volna misszióját teljesíteni. Vagy a bölcsesség szellemi ezt mondták volna: ezt nem akarjuk, azt akarjuk, hogy az ember teste teljesen kifejlődjön, de ebben mi nem vagyunk érdekeltek, tehát átadjuk a később születettnek, Jehovának, ő a formák ura! Ekkor az ember mumifikálódott volna, teste összekapcsolódott volna a Földdel, soha nem vált volna szellemivé.

Egyik út sem vált valóra, hanem egyensúly jött létre a bölcsesség szellemei és a Hold késői szülöttje, a formák ura között, aki a Hold megteremtésének a kiindulási pontja. Egy köztes helyzet alakult ki, és ez a köztes helyzet készítette elő Krisztus megjelenését, aki a bölcsesség fölött áll, aki előtt a bölcsesség szellemei alázattal elfedik arcukat, és aki azáltal, hogy szellemisége az embert egyre inkább áthatja és betölti, meg fogja őt váltani. És amikor a Föld ahhoz a ponthoz ér, ahol az ember teljesen szellemivé válik, akkor nem egy kiszáradt gömbként fog kihullani a fejlődésből, hanem az ember, azáltal, amit a fejlődésből ki tudott hozni, szembehelyezi vele a szellemi világ útján kialakult, folytonosan egyre inkább nemesedő emberi formáját. És látjuk, ahogy az emberek szellemivé válnak. Ha megnézhetnénk a lemúriai kor eredeti emberi testét – egy nyilvános előadásban sohasem fogom ezt a lemúriai emberi testet leírni! – akkor azt találnánk, hogy úgy jelenik meg, mint ami az ocsmányság legkülső határán áll. Az emberi test csak lassan alakul ki abban a formában, amelyben ma ismerjük. Egyre nemesebbé és nemesebbé válva jelennek meg az emberek, miközben egyre inkább megtisztulnak a szeretettől. Az ember azonban mai arculatán túl fog emelkedni. Ahogy az emberi test egyre inkább szellemivé válik a lemúriai kor óta, úgy az emberi arculat is egyre inkább szellemi lesz. Ma az ötödik fajban vagyunk. Ahogy már ma is megjelenik az emberi arculaton a lélekben élő jó és nemes, úgy a hatodik faj emberének arculatából is fényleni fog s belső jóság. Egészen más lesz az ember fiziognómiája, úgy hogy már a külső alakról fel lehet ismerni, mennyire jó és nemes, és az arculatról felismerhetővé válik, hogy milyen belső lelki tulajdonságok vannak az emberben. És hogy az emberi lélek milyen nemességet és jóságot tartalmaz, ez egyre inkább megjelenik az emberi fiziognómiában, míg az ember testiségét a földfejlődés végén egészen át nem hatja a szellemiség, és teljes mértékben ki nem emelkedik abból, ami az ásványiságtól függ, amit a gonosz képmása fog ábrázolni, amely az ásványi állapotban marad vissza. Ez fog bekövetkezni, és amit „utolsó ítéletnek”[6] nevezünk, az a jó és a gonosz szétválása. Ez lesz az emberi test szellemivé válása, vagy, ahogy népiesen mondjuk, a „hús feltámadása”. Csak ezeket a dolgokat az okkultizmusból vett egészséges érzékkel kell megérteni, akkor nem lehet őket megtámadni. A felvilágosítást mindazonáltal nem lehet úgy érteni, hogy az, ami matéria, valamikor más lesz, mint matéria. Amit az „anyagiság őrületének” lehet nevezni a szavak legtisztább értelmében, azt sohasem lehet úgy elképzelni, hogy valamikor olyasmi következik be, amit a hús feltámadásának, szellemivé válásának nevezünk. A dolgok azonban így vannak, és a fejlődés menete ez, és így van értelme a fejlődésnek és Krisztus megjelenésének a földfejlődésben.

Ha pusztán csak arra néznénk, amit mai fejtegetésünk során mostanáig tekintetbe vettünk, akkor földfejlődésünkről egy sajátságos kép bontakozna ki előttünk. Ez a kép olyan lenne, hogy lényegében egyensúly jönne létre a formaszellemek és azok a szellemek között, akik a keringési idők szellemeivé váltak, a tulajdonképpeni fényszellemek között. Azáltal, hogy Krisztus a Golgotai Misztérium óta a jövőbeni földfejlődés vezetője lett, és ez egyensúlyba került, egy fokozatos felemelkedésnek kellene bekövetkeznie. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Tudjuk, hogy visszamaradtak szellemek, akik a bölcsesség fejlődésében nem érték el a teljes érettséget, ezért nem volt érdekükben, hogy a kormányzást átengedjék a szeretet szellemeinek. Ezek a szellemek tovább akartak működni, és továbbra is ki akarták árasztani a bölcsességet. Hatottak az emberekre, és ezért nem hatottak termékenyítően a Földre. Az embernek ők hozták meg a szabadságot. Míg a Krisztus-princípium a szeretetet hozta meg, ezek a szellemek, akiket luciferi szellemeknek nevezünk, az embernek a szabadságot hozták meg, a személyiség szabadságát. Megadták az embernek a lehetőséget, hogy válasszon jó és rossz között. A visszamaradt szellemeknek is megvan a maguk jó oldala, és mindaz, ami előrehaladó vagy visszamaradó, isteni természetű. Így tehát voltak olyan körforgás-szellemek, akik az előrehaladó inkarnációkat vezették, azt, ami individualitásként minden inkarnáción áthalad, és voltak a szeretet szellemei, akik a Krisztus-princípium vezetése alatt ezt az individualitást úgy készítették elő, hogy a személyiség fokról-fokra el tudjon jutni a szeretet birodalmába. Ha azt a nagy eszményt, ami a szeretet birodalmaként előttünk lebeg, jellemezni akarnánk, akkor azt a következőképpen tehetjük meg.

Ma még a legszélesebb körökben az az alapvető tévedés terjedt el, hogy az egyéni jólét és boldogulás lehetséges a Föld többi személyiségének jóléte és boldogulása nélkül. Ha az emberek ezt közvetlenül nem is ismerik el, gyakorlatilag mégis minden arra épül, hogy úgy, ahogy ma élünk, az egyén a másiknak a kárára él, és szélesen elterjedt az a hit, hogy az egyén jóléte független a többiek jólététől. A jövőbeni fejlődés a szellem teljes közösségét fogja kialakítani, azaz, a Jupiteren az a hit fog uralkodni, hogy az egyén semmiféle jólétet és boldogulást nem érhet el a többiek jóléte és boldogulása nélkül, mégpedig a többi egyén éppen olyan jóléte és boldogulása nélkül. A kereszténység előkészíti ezt a szemléletet, és azért van jelen, hogy előkészítse. A szeretet útján a Földön létrejött egy olyan közösség, amely a vérhez kapcsolódik. Ez győzte le a tiszta egoizmust. A kereszténységnek az a feladata, hogy az emberben felgyújtsa azt a szeretetet, ami már nem a vérhez kötött, azaz, meg kell tanítania, hogy az emberek megtalálják a tiszta szeretetet, ahol az egyén jóléte és boldogsága egyáltalán nem képzelhető el a többiek jóléte és boldogulása nélkül. A szeretet birodalmát úgy lehet ábrázolni, hogy az embereket először a vérrokonság kapcsolta egymáshoz, aztán az ember minden emberben a rokonát látja, anélkül, hogy visszatekintene a közös vérre. Ez fejeződik ki ezekben a szavakban: aki nem hagyja el atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fivérét és nővérét, nem lehet a tanítványom”[7]. Minden más nem az igazi kereszténység. Így jellemezhetjük az embernek egy magasabb állapotba való fejlődését. Ez a magasabb állapotba való fejlődés azonban ciklusokban történik, nem fokozatosan. Ezt beláthatják ezeknek a ciklusoknak az egyszerű áttekintése útján.

Látják, hogy az Atlantisz utáni korszakban megjelenik egy kultúra, a bráhmani kultúra, eléri tetőpontját, majd hanyatlásnak indul, látjuk, hogyan éri el a tetőpontján a materializmusból való menekülés területét, amelyben megszabadulását keresi, majd hogyan kell újra visszatérnie, mert kultúráját a matéria megtagadásának területén kereste. Látjuk aztán, hogy az óperzsa kultúrában egy új ciklus jelenik meg, és hogy az óperzsa kultúra a Földgolyót azáltal hódítja meg, hogy elismeri az anyagot, de mint az embernek ellenszegülő hatalmat, amit az ember munkájával győz le. Ez a kultúra is eléri csúcspontját, aztán hanyatlásnak indul. Egy újabb kultúra emelkedik fel azonban, az egyiptomi-káldeai-asszír-babilóniai kultúra, amely már nem pusztán elismeri az anyagot, hanem azt áthatja emberi intelligenciával, ahol a csillagok pályáját kutatják, ahol építményeket emelnek aszerint, amit a csillagbölcsességből merítettek, ahol a geometria törvényei szerint emberi építményeket hoznak létre a Földön. Az anyag most már nem pusztán ellenálló hatalom, hanem a szellemiség szerint alakítják és formálják. A piramisok képmásai annak, amit az ember a csillagokból kiolvas. És miután az egyiptomi-káldeai-asszír-babilóniai kultúra hanyatlásnak indult, eljutunk a görög-latin kultúrához, amelyben az ember a görög művészetben úgy alakítja át az anyagot, hogy abban saját képmását formálja meg, ahol az embernek sikerül a szépség útján az anyagot legyőznie. Korábban nem úgy volt, mint a görög szobrászatban, építészetben és drámai művészetben, hogy az ember belenyomta képmását az anyagba. Az emberi személyiség a görög művészetben a szépség legmagasabb kifejeződéseként magasztosult fel. És a római kultúrában látjuk, hogy a személyiség eljut a jog fogalmához. És csak ismét egy fordított okoskodás az – egy értelmes ember egy pillanat alatt felismerheti ezt -, amely azt mondja, hogy már korábban is létezett a jog fogalma. Hamurabi[8] törvénykönyve egészen más dolog, mint az, amit Rómában létrehoztak, mint jogtudományt. Ez sajátosan római produktum, mert a jogtudomány ott érvényesül, ahol az egyes személyiség a jogban is megteremti a maga képmását, itt teljesen az ember saját személyisége kerül előtérbe. Tanulmányozzuk és hasonlítsuk össze a végrendeletet a római jogban azzal, ami Hamurabi törvénykönyvében található, amely az ember személyiségét teljesen a teokráciába helyezi. A „római polgár” új elem az emberiség fejlődéstörténetében. Még mélyebbre kell az embernek hatolnia az ötödik, a germán kultúrában. Ennek eredménye a természeti erők legyőzése, a technika győzelme. De ennek a fejlődésnek már túl vagyunk a mélypontján. És egy újabb ciklus az, aminek be kell következnie, ha az ember azt, amit a teozófia megmutat, teljesen el fogja sajátítani. Látjuk, hogy minden ciklus a kultúrában eléri csúcsát, aztán lehanyatlik, és hogy minden új ciklusnak az a feladata, hogy a kultúrát tovább vigye (hiány a szövegben).

A szilárd egyensúlyi helyzet megadja az embernek a biztonságot, hogy eloldódhat a Földtől, és a fel és lefelé való törekvés az, amit a tulajdonképpeni szabadság iránti törekvésnek nevezünk, amit a luciferi szellemek oltottak bele az emberbe. Így működik együtt a világfolyamatban a Krisztus-princípium és a luciferi szellemiség, és határozza meg a kultúrát. Nem számít, hogy a kereszténység első időszakában a luciferi princípiumot kizárták, és az emberek figyelmét csak a Krisztus-princípiumra irányították. Az emberiség már újra eljutott oda, hogy teljesen szabadon átadja magát a Krisztus-princípiumnak, mert a Krisztus-princípium olyan átfogó, hogy csak az tudja felfogni, aki megkísérli, hogy a legmagasabb bölcsesség fokára eljusson.

Tekintsünk vissza a kereszténység előtti időkbe. Azt találjuk, hogy jelen vannak a vallások, mint a kereszténység előkészítői. Látunk vallásokat az indiaiaknál, a perzsáknál, de olyan vallásokat, amelyek jellemzőek az illető népekre, amelyeknél létrejöttek. Ezek nemzeti, törzsi és faji vallások, amelyek azoknál a népeknél jelennek meg, ahol létrejöttek, belső mivoltukra korlátozódtak, mert bizonyos módon még a csoportlélekből származnak, amellyel össze vannak kötve. A Krisztus-vallással az emberiségfejlődésben egy olyan elem jelenik meg, amely igazából a földfejlődés eleme. Az első időkben a kereszténység olyan, hogy azonnal áttöri az összes korábbi vallási princípiumot. Élesen szemben áll ezzel a mondattal: „Én és Ábrahám atya egyek vagyunk”[9]. Mindenekelőtt azzal száll szembe, hogy az ember olyasvalamivel, ami csak egy emberi csoport, egynek érezhesse magát. A léleknek, amely minden személyiségben benne lakik, inkább a világ örök alapjával kell egynek éreznie magát, amit Atyának nevezünk, és ami benne lakik minden lélekben. És ez ebben a mondatban fejeződik ki: „Én és az Atya egyek vagyunk”. És az Ótestamentummal, amely ezekkel a szavakkal kezdődik: „Kezdetben volt a világosság”[10], a kereszténység az Újtestamentumban ezeket a szavakat állítja szembe: „Kezdetben volt az Ige”. Ezzel az emberiségfejlődés a legnagyobb lépést tette előre. Mert a fénynél – amennyiben egyáltalán fényről beszélünk – olyasmiről beszélünk, ami úgy jelenik meg, mint valami külsőleg látható. Ezért az ősi írás egy olyan genezist tartalmaz, amely a fizikait jeleníti meg, mint a fény megnyilvánulását. Az „ige” azonban az, ami valamely lény belső mivoltából származik. És mielőtt a fény bármilyen megnyilvánulása megjelent volna, megvolt az emberből az, „ami jelen volt, jelen van és jelen lesz”[11] – ez azt akarja mondani, amit az ember legbelső mivoltán értünk. Kezdetben nem a fény volt, hanem az Ige. A János-evangélium olyan irat, amelyet nem szabad a többi mellé állítani, hanem olyan, amely a többi iratot az időbeliségből kitágítja az örökkévalóságba.

Így áll itt a kereszténység, nem, mint egyfajta törzsi vallás, hanem, mint az emberiség vallása, ha helyesen meg akarjuk érteni. Amikor a keresztény egynek érzi magát az „Atyával”, akkor a lélek a lélekkel áll szemben, nem számít, hogy milyen törzshöz tartozik. Így mindenféle korlátnak le kell hullania a kereszténység hatása következtében, és ennek a princípiumnak a hatására elő kell készülnie a Jupiter-állapotnak. Ezért a kereszténység vallásként kezdődött, mert az emberiség a vallásra épült. A vallás azonban olyasmi, ami az emberiség fejlődése folyamán a bölcsesség és a megismerés következtében meg kell, hogy szűnjön. Amíg a vallás a hitre épül, és nem hatja át a teljes megismerés, addig olyasvalami, aminek az emberiség előrehaladása folytán el kell tűnnie. És míg az embernek korábban hinnie kellett, hogy tudatához jusson, a jövőben a teljes megismerés fog világítani, az ember tudáshoz jut, és innen emelkedik fel a magasabb szellemi világok elismeréséhez. A vallástól az ember tovább fejlődik a szeretettől átizzított bölcsességhez. Először bölcsesség, aztán szeretet, aztán a szeretettől átizzított bölcsesség.

Nos, most megkérdezhetjük: ha a vallás a tudás folytán megszűnik, ha az ember a régi formákban már nem kapja meg a vallást, hogy pusztán a hit szerint jusson bölcsességhez, hová vezet a fejlődés, a kereszténység sem lesz már? Semmilyen más vallás nem lesz, ami pusztán a hitre épül. A kereszténység megmarad, mert bár kezdetben vallás volt, nagyobb minden vallásnál. Ez a rózsakeresztesek bölcsessége. A kereszténység vallási princípiuma átfogóbb volt már a kezdetén is, mint a többi vallás princípiuma. A kereszténység azonban még a vallási princípiumnál is nagyobb. Ha a hit burka eltűnik, bölcsesség-formává alakul. A hit burkai teljesen eltűnhetnek, és bölcsesség-vallássá válnak, és a szellemtudomány ahhoz fog segíteni, hogy az embereket erre előkészítse. Az emberek élhetnek a régi vallási és hit-formák nélkül, de a kereszténység nélkül nem fognak tudni élni, mert a kereszténység nagyobb az összes vallásnál. A kereszténység azért van itt, hogy minden vallásos formát szétzúzzon, és ami az embert kereszténységként betölti, az még meglesz, ha az emberi lelkek a pusztán vallásos élet fölé emelkednek. 


[1] népvándorlás kori germán törzsek

[2] lásd Pálnak a rómaiakhoz írt levelét (4,16)

[3] 1Móz. 5

[4] lásd Baruch de Spinoza (1632-1677) „Etika” c. művét

[5] lásd a 4. előadást

[6] lásd Ján. 6,39

[7] szó szerint: aki nem gyűlöli atyját és anyját (Luk. 14,26)

[8] Hamurabi (1793-1750) babilóniai király

[9] Ján. 10,30

[10] szó szerint: „és Isten szólt: legyen világosság, és lett világosság” (1Móz.1.3)

[11] „Én vagyok, aki volt, aki van és aki lesz” – Plutarchosz szerint az egyiptomi Ízisz-templom felirata.

– Berlin, 1908. április 13.

[Ulfila püspök ezüst kódexe. Siegfried és a Krisztus-lény. Richard Wagner Parsifalja. A mai és az atlantiszi ember tudata. A régi mítoszok és mondák lényege. Az étertest különböző összefüggései a fizikai testtel az atlantiszi és a mai embernél. Beavatás a régi misztériumokban. A vallás lényege. Az étertest megújuló kilazulása és ennek következménye a modern ember számára. Egy pszichológiai könyv (Ebbinghaustól). Krisztus, mint előkép az ősi idők emlékezetének újbóli megszerzésére és minden jövőbeli prófécia számára. A karácsonyi és a húsvéti ünnep szintézise. Az idegesség, mint a szellemi világról való tudás elhárításának a következménye. A jövő Krisztus-eszménye.]

A legutóbbi alkalommal fejtegetéseimet azzal fejeztem be, hogy az mondtam: a kereszténység szélesebb, átfogóbb, mint az, amit a vallásos elemek tartalmaznak, és a jövőben, amelyben az emberiség túl fog nőni azon, amit az idők folyamán szokás szerint vallásnak neveznek, a jövőben – így mondtam – a kereszténység tartalma mentesülni fog a régi értelemben vett vallásos elemtől, és az emberiség számára szellemi kultúrtényezővé válik. A kereszténység tehát képes lesz legyőzni jelenlegi formáit, amelyeket az eddigi kulturális fejlődés során, mint a vallásos élet formáit törvényesnek tekintettünk.

A legutóbbi előadás óta a kulturális élet sokféle szempontját tapasztaltam. Tudják, hogy a mostani és a legutóbbi fejtegetés között a szellemtudományos munka egy kis részét végeztük el az északi országokban: Svédországban, Norvégiában és Dániában[1]. Az utóbbi hetekben többek között svéd helyszíneken, és Stockholmban is előadásokat tartottam. Érthető lesz az önök számára, ha azt mondom, hogy ezekben az északi országokban a lakosok csekély száma miatt olyan sok hely van az emberek számára, hogy egymástól távolabb laknak, mint a mi közép-európai kultúr-országainkban – csak arra kell emlékeznünk, hogy egész Svédországnak annyi a lakosa, mint egyedül Londonnak – és hogy azokon a vidékeken, ahol ilyen sok hely van, alkalom kínálkozik arra is, hogy a szellemi környezet lényei és a régi északi istenek még közreműködjenek. Jogosan mondhatjuk: azok számára, akik valamit tudnak a spiritualitásról, bizonyos vonatkozásban úgy van, hogy minden sarokból és szegletből azoknak a régi isteni-szellemi lényeknek az arculata tekint ki, akik az északi misztériumokban az északi beavatottak szellemi tekintete előtt álltak, abban a korban, amelyben a keresztény eszme még nem terjedt el a világban.

Ezeken a nem pusztán poétikus, hanem szellemi értelemben is mondákkal körülvett területeken az ember egy másik szimptóma közepén találta magát. A stockholmi előadások közötti napokban Uppsalában is tartottam előadást. Az uppsalai könyvtárban – mindazok közepette, ami szellemi manifesztációként történt a régi kereszténység előtti időkben – csendben meghúzódik egy régi germán Biblia-fordítás: az úgynevezett ezüst kódex[2], a négy evangélium fordítása a 4. századból, amelyet a gót püspök, Ulfila – Wulfila – készített. Érdekes, hogy egy karmikus összefüggés következtében a harmincéves háború folyamán a kereszténységnek ezt a dokumentumát Prágában – ahol eddig volt – zsákmányul ejtették, és megőrizték azok között a szellemi lények között – legalább is emlékezetükben −, akiknek a szellemi atmoszférája ezt a területet áthatotta. És mintha csak úgy kellett volna történnie, hogy ez a dokumentum ezen a helyen legyen, még egy másik érdekes tény is előállt, az, hogy ennek az ezüst kódexnek tizenkét levelét egy műgyűjtő valamikor ellopta. Örökösének egy idő múlva olyan lelkiismeret-furdalásai támadtak, hogy ezeket a leveleket újra elküldte Uppsalába, úgy, hogy ezek most újra a többivel együtt az első germán Biblia-fordítás mellett találhatók.

A három nyilvános stockholmi előadás mellett tartottam még egyet a wagneri „Niebelungok gyűrűje” vezérelvéről, és az utcán járva egy oszlopon feltűnt az opera hirdetése: „Wagner: Ragnarök – az istenek alkonya”, mint ennek a Niebelung-gyűrűnek az előző esti előadása. Ez egy igazi szimptóma, ami itt figyelemreméltó módon egymásba szövődött: az északi mondavilág, amely alapjában véve mindenütt egy mély, tragikus vonást hordoz, arra utal, hogy jön majd valaki, aki ezt az északi isteni-szellemi világot megváltja. Már gyakran felhívtam a figyelmet arra, hogy ennek az északi mondavilágnak ez a hangulati vonása mintegy utóhangként még középkori formában azáltal jelenik meg, hogy Siegfriedet azon a pontján ölik meg, ahol sérülékeny volt, és hogy ezzel profétikusan arra a helyre utalnak, amelyet később másvalakinél a kereszt fed be, mintegy jelezve: itt egy olyan hely van, ahol valami még hiányzik. Ez nem pusztán egy költői, poétikus játék, hanem olyasmi, ami mélyen a mondavilág inspirációjából fakad. Mert ez a tragikus vonás éppen úgy benne van az északi mondában, mint az alapját képező misztériumban, hogy az északi istenvilág helyére később a keresztény princípium fog lépni. Az északi misztériumokban mindenütt felfigyel az ember arra, amit ez az istenek alkonya tulajdonképpen jelent. Ugyanakkor említésre méltó – ezen ismét többet értek, mint pusztán költői képet – hogy egészen a népi lelkületig, ott fent a régi istenekre való emlékezés nagy békességben összefér azzal, amit a kereszténység hozott. Szimptómának lehet tekinteni, hogy a gót Biblia megfér a régi emlékek mellett.

További szimptómának lehet érezni, a jövőre való utalásnak, amikor azon a vidéken, ahol az istenek alkonyának istenei olyan elevenek voltak, amennyire csak lehetséges, ezek az istenek Richard Wagner-i alakban újra megjelennek, feltámadnak egy szűk határok között mozgó vallásos létben. Mert aki csak egy kicsit is képes arra, hogy az idők jeleit megértse, Richard Wagner művészetében az első felvillanó csillagát látja annak, ahogy a kereszténység a maga mély eszméiben kilép a vallásos élet kereteiből a modern szellemi kultúra szélesebb környezetébe. Richard Wagner lelkéből világosan ki lehet hallani, ahogy a kereszténység vallásos eszméi előlépnek, ahogy a vallásos bilincseket szétfeszíti, és valami átfogó eszme jelenik meg. Amikor a zürichi tó partján a Wesendonk villából 1857 nagypéntekén kitekint az első kibontakozó tavaszi virágokra, és ebben a kibontakozó létben a „Parsifal” első lelki csírái[3] megjelennek, ez annak átalakulása, ami a kereszténységben mindenekelőtt, mint vallásos eszme él, és egy nagy tervvé válik. És miután lelkületében felemelkedett a kereszténység előzetes prófétikus meghirdetéséhez, ami nála oly hatalmasan felrémlett a Niebelung-gyűrű költészetében, ez a keresztény eszme később a „Parsifal”-ban teljes mértékben megjelent[4], és egy tágabb horizontot ért el. Ezzel ennek a jövőnek a kiindulópontja lett, ahol a kereszténység nemcsak vallásos élet lesz, hanem megismerési élet, művészi élet és szépség a szavak átfogó értelmében.

Ma azt kell az önök lelki szemei elé állítanom, előző fejtegetéseimhez kapcsolódva, mint olyasmit, ami alapérzést kelthet az iránt, amivé a kereszténységnek az emberiség számára majd egykor válnia kell. Ehhez kapcsolódva akarjuk ma az emberiségfejlődés mélyéből a kereszténység és a vallás közti viszonyt szemügyre venni. Az időpont sem alkalmatlan arra, hogy egy ilyen fejtegetést lelkünk elé varázsoljunk.

Közvetlenül az előtt a nagy szimbolikus ünnep előtt állunk, amit úgy fejeztünk ki, mint olyan ünnepet, amely a szellem győzelmét jelzi a halál fölött, a húsvét ünnepe előtt állunk, és talán emlékszünk még arra a fejtegetésre, amelyben megkíséreltük, hogy a karácsonyt a misztériumok mélységeiből megértsük. Amikor egy magasabb szempontból egyrészről a karácsony ünnepét, másrészről a húsvét ünnepét a pünkösd ünnepére való kitekintéssel szemügyre vesszük, akkor, ha a dolgot helyesen szemléljük, éppen ez a vallás és kereszténység közötti viszony áll csodálatos módon szellemi szemeink előtt.

Most ehhez a fejtegetéshez egy kicsit messzebbről kell az alapokat leraknunk, de látni fogjuk, hogy tulajdonképpen mi rögződik az ilyen ünnepekben, és mi az, amit lelkünkben felébreszthet. Messzire visszamegyünk az emberiség fejlődésében, ha nem is olyan messzire, mint a legutóbbi előadásunk alkalmával, sem időben, sem térben. A korábbi előadások azonban segíteni fog nekünk, mert láthattuk belőlük a földfejlődés létrejöttét, és annak összefüggését az égi térségek lényeinek fejlődésével. Ma nagyjából az atlantiszi idők közepéig megyünk vissza. Ez az az időszak, amelyben a mai emberiség elődei Európától nyugatra laktak, Európa és Amerika között, azon a kontinensen, amely ma az Atlanti óceán fenekén található. A Föld akkor másképpen nézett ki. Ami ma a víz felszínét alkotja, az akkoriban szárazföld volt, és itt laktak azoknak az embereknek az elődei, akik ma az európai és ázsiai emberiséget alkotják. Ha szellemi pillantást vetünk ennek az özönvíz előtti atlantiszi népességnek a lelki életére, ez egészen másnak mutatkozik, mint amilyen az Atlantisz utáni emberiség lelki élete. Korábbi fejtegetésekből tudjuk, hogy a földfejlődés folyamán az ember lelkében is milyen nagymértékben megváltozott. Azóta az időszak óta, egészen a nappali ébredés és az éjszakai alvás közti váltakozó állapotig minden megváltozott az ember tudati életében.

Ma, ugye, normális dolog az embernél, hogy ha reggel felébred, asztráltestével és énjével alámerül fizikai testébe és étertestébe. És amikor alámerül, szeme kiszolgálja, hogy lásson, füle, hogy halljon, és egyéb érzékszervei is, hogy az érzéki világ benyomásait maga körül érzékelje. Belemerül agyába és idegrendszerébe, és az érzéki benyomásokat összegzi. Ez a nappali élete. Esténként asztrálteste és énje ismét kihúzódik fizikai és étertestéből. És amikor elalszik, és fizikai és éterteste az ágyban fekszik, az érzéki világ és a nappali élet benyomásai, mint eltűnnek. Eltűnik a kedv és a bánat, az öröm és a fájdalom, mindaz, ami a belső lelki élet tartalma, és az ember körül éjszakai életében homály van és sötétség.

Az atlantiszi korszak közepe felé ez még nem így volt. Az ember tudati élete akkor lényegesen más képet nyújtott. Amikor az ember reggel alámerült fizikai testébe és étertestébe, nem került szembe a külvilág határozott, élesen körvonalazott képeivel, hanem ezek a képek sokkal határozatlanabbak voltak, olyanok, mint ma sűrű ködben az utcai lámpák, ahogy aurikusan szegélyezve tűnnek fel szivárványszerű színes képekben. Ez csak egy kis összehasonlítás, hogy képzetet alkothassunk arról, mit látott az atlantiszi ember a korszak közepén. Nos, ezek a színek, amelyek a tárgyak körül kialakultak, és azok éles határai, ahogy az ember ma látja őket, nem voltak lezártak, és a hangok is, amelyek a tárgyakból felcsendültek, nem voltak olyan határozottak, mint ma. Ezekben a szín-peremekben, amelyek minden élőlényt körülvettek, valami kifejeződött lényük belső lelki életéből, úgy, hogy az ember, amikor lemerült fizikai és étertestébe, még úgyszólván érzékelt valamit a körülötte lévő dolgok szellemi mivoltából, nem úgy, mint ma, amikor, ha az ember reggel belemerül fizikai és étertestébe, pusztán a fizikai dolgokat érzékeli a maguk éles határaiban és színes felszíne szerint. És amikor az ember esténként elhagyta fizikai és étertestét, akkor körülötte nem csak néma csend és sötétség terült el. Akkor azok a képek, amelyeket érzékelt, legfeljebb egy kicsit voltak mások, de alig gyengébbek, mint nappal.  Csak abban állt a különbség, hogy napközben az ásványi, növényi, állati és emberi birodalom külső tárgyait érzékelte. Éjszakánként azonban, amikor az ember kiemelkedett fizikai és étertestéből, a tér megtelt számára ilyen színképekkel és hasonlókkal, de minden lehetséges szag- és íz-benyomással is, mindabból, ami körülötte volt. De mindezek a színek és hangok, és a hő- és hideg-benyomások azoknak a szellemi lényeknek a ruhája és burka volt, akik egyáltalán nem szálltak alá valamely fizikai megtestesülésbe, olyan lényeké, akiknek fogalmát és nevét a mondák és mítoszok[5] tartalmazzák. Mert a mondák és mítoszok nem „népi költemények”, hanem visszaemlékezések azokra a dolgokra, amelyeket a régi korok emberei ilyen állapotokban láttak. Mert ezek az emberek nappal és éjszaka is érzékelték a szellemiséget. Az ember körül éjszaka valóban élt az az istenvilág, amely a mondákban és mítoszokban megjelenik. Odin és Freya, és az északi mondák többi alakja, nem kitalált személyek. Az akkori emberiség ugyanolyan valóságosan átélte őket a szellemi világban, ahogy ma az ember átéli a környezetében lévő embertársait. A mondák és mítoszok visszaemlékezések arra, amit az ember mindabban átélt, amit a maga homályos szellemi látó állapotában véghezvitt.

Amikor ez a tudatállapot, amely egy még régebbi állapotból fejlődött ki, egyre inkább kialakult, az égen a Nap a Mérleg jelében állt, abban az időpontban, amit ma tavasznak nevezünk. És amikor ma tovább haladunk abban a korban, amit atlantiszinak nevezünk, látjuk, hogy egyre inkább létrejön a mai állapotunk. Egyre homályosabbá és jelentéktelenebbé válnak azok a benyomások, amelyeket az ember akkor szerzett, amikor éjszaka asztráltestével és énjével kívül volt fizikai testén és étertestén. Egyre világosabbá váltak viszont azok a nappali képek, amelyeket akkor kapott, amikor fizikai és étertestén belül volt, röviden – ha szabad paradox módon kifejeznem magam -, az éjszakák egyre inkább éjszakákká váltak számára, a nappalok pedig nappallá.

Aztán jött az atlantiszi áradás, majd az a későbbi Atlantisz utáni kultúra, amelyet már gyakran leírtam, és amit a régi indiai kultúrának nevezünk, amelyben maguk a szent risik tanították az embereket. Aztán következett a régi perzsa kultúra, a káldeai-asszír-babilóniai-egyiptomi kultúra, majd a görög-latin, és végül a mi kultúránk. Ma azt a hangulatot akarjuk ábrázolni, amelyben az emberek az Atlantisz után időkben, és részben még az atlantiszi kor utolsó időszakában éltek, így ez a hangulat jelenik meg előttünk: mindenütt voltak népek, olyanok is, amelyek kelet felé vándoroltak, és ott letelepedtek, mint az atlantiszi népek utódai. Ezek még birtokában voltak a régi emlékeiknek, a régi mondáknak és mítoszoknak, amelyek visszaadták azt, amit az emberek egy korábbi időszakban, az atlantiszi kor egy korábbi időszakában átéltek. Ezt a mondakincset az atlantiszi korból származó népek magukkal hozták, megőrizték és elmesélték azokat. Ez volt az, ami betöltötte őket, és az észak legrégebbi lakosai még teljes mértékben érezték azt az erőt, amely a mondákból és mítoszokból szólt hozzájuk, mert a legrégebbi ősök emlékeztek arra, hogy elődeik egykor maguk látták mindazt, amit itt elmeséltek.

Még valami mást is megőriztek ezek a népek, amit nem éltek ugyan át, de átélték azok, akik az akkori idők beavatottjai voltak, a misztériumok papjai és bölcsei. Szellemileg beleláttak a világlétnek azokban a mélységeibe, amelyeket ma a szellemtudomány ismét feltár. Bele tudtak látni ezekbe, mert az elődök lelkiállapota a beavatottak közösségében éppen olyan volt, mint a népléleké, amely a régi korokban benne élt a szellemi világ kellős közepében. Még ha homályosan is, de ez a szellemi látó állapot jelen volt ebben a régi korban. Így a régi népek megőrizték mondáikat, meséiket és mítoszaikat, amelyek gyakran töredezett sugarakban azt mutatták meg, amit korábban átéltek. Így a régi bölcsesség azt őrizte meg, amit a misztériumokban láttak, amit a régi időkben ápoltak: egy átfogó világszemléletet, amit aztán a misztériumokban azok, akik beavatottak voltak, közvetlen individuális tudattal kaptak meg. A régi misztériumokban már csak művileg tudták előhívni azokat az állapotokat, amelyek a régi korokban természetesek voltak.

Miért volt ezekben a régi korokban a szellemi világ érzékelése természetes? Azért, mert a fizikai test és az étertest között még más volt a kapcsolat. A mai kapcsolat csak az atlantiszi kor utolsó időszakának folyamán jött létre. Az atlantiszi embernél az éterfej felső része kiemelkedett, és az étertestnek még néhány más része is a fizikai fej fölé terjedt ki, és csak fokról-fokra, Atlantisz vége felé húzódott be az éterfej a fizikai fejbe. Ekkor az étertest már csaknem befedte a fizikai testet. A fizikai és éterfejnek ez az egybeesése hívta elő a későbbi tudatállapotot, ami az atlantiszi kor után az ember sajátjává vált, az a lehetőség, hogy a fizikai tárgyakat a mai értelemben véve éles határok között érzékelje. Hogy hallotta a hangokat, érezte a szagokat, látta a színeket a tárgyak felszínén, amikor ezek már nem jelezték számára belső szellemi mivoltukat, mindez a fizikai testnek és étertestnek a szorosabb összefüggésével volt kapcsolatban, ami akkor fokról-fokra alakult ki.

A még régebbi időkben, amikor az étertest még részben a fizikai testen kívül volt, még úgy volt, hogy az étertestnek ez a kívül található része még mindig az asztráltesttől kaphatta a benyomásait, és ezek a benyomások voltak a régi szellemi látás észleletei. Csak amikor az étertest teljesen belemerült a fizikai testbe, akkor tűnt el az ember számára a régi, homályos szellemi látás. A régi kereszténység előtti misztériumokban ezért kellett, hogy a beavatandóknál művileg előidézzék azt az állapotot, amely az atlantiszi korban természetes volt. Láthatjuk itt, hogy a misztériumi templomokban a beavatandó tanítványt úgy kezelték, hogy miután az asztráltest a megfelelő benyomáshoz jutott, az étertestet a beavatást végző pap részben kiemelte, és ezáltal a fizikai test három és fél napig egy letargikus alvásba merült, egyfajta bénult állapotba. Ekkor, mialatt az étertest szabaddá vált, az asztráltest bele tudta nyomni mindazokat a benyomásokat, amelyekben a korábbi atlantiszi ember természetes állapotban részesült. Ekkor a régi beavatandó láthatta azt, amit nem pusztán az írások őriztek meg, és nem hagyomány volt számára, hanem most individuális élmény lett.

Jelenítsük meg, mit élt át a beavatandó. Miközben a misztérium-pap a fizikai testből az étertestet részben kiemelte, és az asztráltest benyomásait belevitte ebbe a kiemelt étertestbe, a beavatandó a szellemi világot olyan erősen átélte, hogy az arra való emlékezést a fizikai világba belevitte. Tanújává vált annak, ami a szellemi világban történt. Bizonyítékot szolgáltatott róla, és mindazok fölé emelkedett, amiben népe vagy nemzete szerint részesült, mert beavatást nyert mindabba, ami a népeket egymással összekötötte: az ősbölcsességbe, az ősi valóságba.

Így volt ez a régi misztériumokban. Így volt ez azokban a pillanatokban is, amelyekről a karácsonyi misztériumoknál beszéltem, amikor azok a dolgok, amelyek a későbbi tudat tulajdonképpeni jellegét megadták, a beavatott tekintete előtt eltűntek. Gondolják meg, hogy az Atlantisz utáni tudat lényege abban állt, hogy az ember most már nem tudott a dolgok belső mivoltába betekinteni, hogy közte és a dolgok belső mivolta között egy határ jött létre, és hogy a fizikai világ dolgainak csak a felszínét látta. Ami az Atlantisz után kor emberének tudata számára, átláthatatlanná áttekinthetetlenné vált, az a beavatott számára átlátható és áttekinthető lett. Amikor a nagy pillanat elérkezett számára, képes volt a szilárd földön keresztül betekinteni abba, amit karácsonynak nevezünk, képes volt látni az „éjféli Napot”, képes volt a Nap szellemiségét látni az éjszakában.

Lényegében tehát ez a kereszténység előtti beavatás olyasvalami volt, mint visszahívása annak, ami a régi korokban az ember számára természetes volt, amit az ember a régi korokban természetes tudatállapotban élt át. Az ember egyre inkább kinőtt a régi időkre való emlékezésből. Láttuk, hogy az előrehaladó kultúrkorszakokban az emberiség fokról-fokra kinőtt ezekből a régi emlékezésekből, és hogy egyre inkább elveszett számára az a képesség, hogy a fizikai testen kívül mást is átéljen.

Az Atlantisz utáni kor első időszakában, a régi indiai, a perzsa, a káldeai és még az egyiptomi kultúrában is sok ember volt, akinek az éterteste még nem kapcsolódott össze annyira a fizikai testtel, hogy ne szerezhettek volna benyomásokat a szellemi világról a korábbi idők atavisztikus csökevényeként. Amikor azonban a görög-latin kor folyamán minden ilyen, a korábbi időkből maradt csökevény eltűnt, egyre kisebb volt a lehetőség ahhoz, hogy a régi beavatást ugyanolyan módon elvégezzék, mint korábban. Egyre csekélyebb volt az a lehetőség is, hogy megőrizzék az ősi bölcsességre való emlékezést az emberiség számára. Egyre inkább közeledünk saját ötödik korszakunkhoz, ami, ha belsőleg nézzük, egészen mást jelent az emberiség fejlődésében.

A negyedik korszakban, tehát a görög-latin korban még úgy volt, hogy azt lehet mondani: még éppen úgy megvolt a lehetőség, hogy visszaemlékezzenek arra, amit az emberiség egykor látott a régi homályos szellemi látás útján, mint a másik oldalon az, hogy néhány embernél létrejött a fizikai test teljes birtokba vétele, és ezáltal egy állandó elszakadás a szellemi világtól. Egész életünk azt mutatja, hogy az ember a mai Atlantisz utáni ötödik korszakban még mélyebben merül bele fizikai testébe. Ennek külső ismertető jele a materialista gondolkodás felbukkanása. Ez először a negyedik korszakban merült fel a régi hellén atomistáknál[6]. Aztán egyre inkább elterjedt, és az utóbbi évszázadokban egyre hatalmasabbá vált, úgy, hogy az ember nemcsak a szellemi világra való emlékezés pozitív tartalmát vesztette el, hanem egyáltalán a szellemi világban való hitét is. Ez a tényállás. Az ember ebben az ötödik korszakban olyan mélyen merült bele fizikai testébe, hogy még a hitét is elvesztette. Ez a szellemi világ létezésében való hit számos embernél teljesen elveszett.

Kérdezzük meg most egy másik szempontból: milyen volt tehát az emberiségfejlődés menete? Tekintsünk vissza ebbe a régi atlantiszi korba, amelyet megkíséreltünk áttekinthetővé tenni, és akkor azt mondhatjuk, hogy az ember itt még együtt élt isteneivel. Nemcsak önmagában hitt és a természet három birodalmában, hanem a szellemi világ magasabb birodalmaiban is, mert tanúja volt azoknak az atlantiszi korban. Nem volt nagy különbség az éjszakai és a nappali tudata között. Még egyensúlyt tartott, és ostoba lett volna, ha letagadja, amit ténylegesen maga körül érzékelt, mert látta az isteneket. Mai értelemben vett vallás akkoriban még nem létezett, mert az embernek nem volt szüksége vallásra. Ami a vallás tartalma, az az atlantiszi kor embere számára tény volt. Amennyire nincs szükségünk vallásra, hogy a rózsában, liliomban, sziklákban és fákban higgyünk, annyira nem volt szüksége az atlantiszi embernek, hogy az istenekben higgyen, mert tény volt számára, hogy léteznek.

Ezek a lények azonban egyre inkább eltűntek. A szellemi világ tartalma egyre inkább emlékezetté vált, részben megőrizték a hagyományok, azáltal, amit a régi időkről elmeséltek, amit még az ősatyák láttak, és részben megőrizték a mondák és mítoszok, és az, amit egyes sajátos adottságú tisztánlátó emberek még maguk láttak. Mindenekelőtt azonban a szellemi világnak ez a tartalma abban maradt meg, amit a misztériumokban a misztérium-papok őriztek. Mindaz, amit Egyiptomban Hermész papjai, Perzsiában Zarathustra papjai, a káldeai bölcsek, a szent risik indiai követői megőriztek, nem volt más, mint az a művészet, hogy az embert a beavatásban újra tanújává tegyék annak, amit az előző emberiség természetes módon látott a maga környezetében. És aszerint, hogy egy nép milyen alkatú volt a maga sajátos képességeivel és érzületével, milyen volt a klíma, amelyben élt, az, amit a misztériumokban megőriztek, a nép vallásában jutott kifejezésre, itt ebben a vallásban, ott abban. Mindezeknek a vallásoknak azonban az ősi bölcsesség volt az alapja, mint nagy egység. Ez a bölcsesség egyforma volt, és egységes, akár a pythagoreusok gondozták az iskoláikban, akár a Hermész-tanítványok Egyiptomban, a káldeai bölcsek Elő-Ázsiában akár Zarathustra Perzsiában, vagy a bráhminok tanították Indiában. Mindenütt ugyanaz a bölcsesség volt, csak az egyes népi vallások sajátos viszonyai és szükségletei szerint tagolódva, ahogy azok az egyes területeken megjelennek. Így láthatjuk a vallási kultúrák létrejöttét.

Mi tulajdonképpen tehát ez a vallási kultúra? A vallási kultúra az éppen most ábrázolt módon a szellemi világ közvetítése annak az emberiségnek, amelynek már nincs meg a képessége ahhoz, hogy saját érzékelhető eszközeivel ezt a szellemi világot átélje. A vallás annak tudományává vált, hogy a szellemi világ követe legyen mindazok számára, akik már nem tudták a szellemi világot tényként átélni. Így a szellemi élet vallásos formában kiterjed az egész földkerekségre. Így élt a régi kultúrkorszakokban, a régi indiai, az ősi perzsa, az egyiptomi-káldeai kultúrától a görög-latin koron keresztül egészen a mi időnkig.

Az ember abból a célból merül bele fizikai testébe, hogy a külvilágot megtapasztalja, hogy azt fizikai érzékszerveivel átélje, és amit kívül, fizikai érzékszerveivel átél, azt belevigye szellemiségébe, és jövendő fejlődési fokok felé vezesse. Most azonban, amikor alámerülünk fizikai testünkbe, minthogy az Atlantisz utáni kultúra közepén áthaladtunk, egy egészen sajátos helyzetben vagyunk. Nem mindenki, de igen sok ember van már ebben a helyzetben. Az emberiségben minden fejlődés sajátságos módon megy végbe. Egy bizonyos pontig úgyszólván előre halad, és innen kezdve aztán az ellentétes irányba tart. Miután a fejlődés egy bizonyos pontig leszállt, újra felemelkedik, és újra ugyanabba a szakaszba kerül, csak magasabb formában. Így tehát az ember ma ténylegesen egy sajátos jövő előtt áll: az előtt a jövő előtt – ezt mindenki tudja, aki az emberiségfejlődésnek ezt a jelentős tényét ismeri – hogy éterteste fokról-fokra újra kilazul, miután alámerült a fizikai testbe, amelyben mindazt éles körvonalakkal és formákban érzékelte, ami a fizikai világban ma érzékelhető. Az étertestnek ismét ki kell lazulnia, újra ki kell emelkednie, hogy az ember a szellemivé váláshoz felemelkedhessen, és a szellemi világot érzékelni tudja. Az emberiség ma ténylegesen újra azon a ponton áll, ahol az emberi individualitások nagy részénél az étertest ismét kilazul.

Nos, itt valami rendkívül figyelemreméltó dolog jelenik meg. Ha ezt a tényt szem előtt tartjuk, ez éppenséggel jelenlegi kultúránkhoz tartozik. Azt kell elképzelnünk, hogy az étertest mélyen a fizikai testbe nyomul, és újra ki kell lépnie a visszavezető útra. A fizikai testből magához kell vennie mindazt, amit fizikai szerveivel érzékelni tudott. Azáltal azonban, hogy az étertest ismét kilazul, mindazt, ami korábban fizikai valóság volt, fokozatosan újra szellemivé kell tenni. Az embernek a jövőben magával kell vinnie a tudatot, a bizonyosságot, hogy a fizikaiságban szellemiség van. Mert egyébként mi jelenik meg számára? Éterteste kivonul a fizikai testből, de az ember megtartja a hitét a fizikai világban, és nem jön létre az a tudata, hogy a szellemiség a fizikaiságban valóság, az, ami az étertesttel együtt a fizikai testben átéltek gyümölcseként kilép. Így az történhet meg, hogy az ember az étertestnek ezzel a kiválásával nem találja meg a kapcsolatot.

Rögzítsük, és határozzuk meg pontosan azt a pontot, ahol az ember éterteste teljesen belehelyezkedik a fizikai testbe, és elkezd ismét kilazulni abból. Tételezzük fel, hogy az ember úgy hagyja el étertestét, hogy azalatt, míg fizikai testében élt, elvesztette a hitét és a tudatát egy szellemi világban, úgy, hogy fizikai testében megszakad az összeköttetés a szellemi világgal. Tételezzük fel, hogy olyan határozottan és gondosan szállt alá fizikai testébe, hogy semmi mást nem őrzött meg, csak azt a hitet, hogy a fizikai test az egyetlen valóság. Így lép be a következő korszakba. Az étertest kilép, feltétlenül elhagyja őt, és az ember nem képes arra, hogy ebbe az állapotba belevigye a szellemi világ tudatát. Nem ismeri el a szellemi világot. Az emberiség a következő időszakban az előtt állhat, hogy a szellemi világot, amit az étertest kilazulása folytán át kell élnie, nem ismeri el, hogy azt képzelgésnek, fantáziának, illúziónak tartja. És akik a legagyafúrtabb módon – talán mondjuk azt, hogy ne legyünk kétértelműek: a legfinomabb módon – szálltak le fizikai testükbe, akik materialista tudósokká váltak, azaz az anyagról a legmerevebb fogalmakat sajátították el, ők azok, akik a legnagyobb veszélynek vannak kitéve, annak, hogy étertestük kilazulásakor sejtelmük sincs arról, hogy létezik egy szellemi világ. Ezek akkor mindazt, amit a szellemi világról átélnek, illúziónak, fantáziának álmodozásnak fogják tartani.

Csak egy példa erre: nemrég egy német professzor megjelentetett egy pszichológiai könyvet[7]. Ebben azt mutatta ki, hogy a lélek tulajdonképpen teljesen azonos az aggyal, és csak egy másik oldalról, abból, amit elvégez, mutatkozik egyszer kívülről, egyszer belülről. A belső lenne a gondolkodás, érzés és akarat, a külső az agy anatómiailag-fiziológiailag vizsgálva. A könyvben található egy sajátos megállapítás, ami arra utal, hogy ha lenne önálló lélek, akkor fel kell tételezni, hogy ez az önálló lélek a maga erőit, mindazon benyomások útján, amelyeket az embertől kap, növeli vagy csökkenti. Fennáll azonban az energia-törvény, ami azt mondja, hogy mindazokat az erőket, amelyeket az ember kívülről felvesz, újra ki kell magából árasztania, és ez arra utal, hogy az ember az egész hőenergiát, amit felvesz, újra leadja. Minthogy ez alá van vetve az általános energia-törvénynek, és láthatjuk, hogy ami beáramlik, az újra el is távozik, ebből arra következtethetünk, hogy ebbe semmiféle önálló lélek nem avatkozik be, hanem tisztán materiális folyamatok játszódnak le, amelyek belül átalakulnak, majd újra kiáradnak.

Nem kell bármilyen elmarasztaló kritikát gyakorolnunk egy ilyen könyvről, és egy ilyen tanításról, amelyet a hivatalos tudomány hivatalos szószékéről hirdetnek, mert az emberek semmit sem tesznek azért, hogy ilyen tanításokat kigondoljanak, ezek a legfélelmetesebb szuggesztiók hatására jönnek létre. A valóságban, ha megvizsgáljuk, mennyi hőt vesz fel és ad le az ember, és ebből arra következtetünk, hogy nincs lelke, ez ugyanolyan, mintha valaki kiállna egy bank elé, és meg akarná vizsgálni, milyen pénzösszegek áramlanak be, és aztán újra vissza, és miután mindazok az energiák, tehát pénzösszegek újra kiáramlanak, ebből azt a következtetést akarná levonni, hogy a bankban nincsenek tisztviselők. Hasonló gondolatformákra lehet találni ma szinte mindenütt, mindabban, ami hivatalos pszichológiaként érvényesül. És mennyire szuggesztív módon hat mindez a mai emberiségre! Ez az a kor, amelyben a legerősebben alámerültek a fizikai testbe éppen azok, akik az emberiség vezetői akarnak lenni, és azt hiszik, hogy egy feltétlenül érvényes tudománnyal operálnak. Étertestüknek a fizikai testbe való alámerülése folyamán teljesen elvesztették annak tudatát, hogy van szellemi világ, és azt kell mondanunk, hogy éppen ezek a tudósok lesznek legerősebben kitéve annak a sorsnak, amelyet most ábrázoltam. Mi lesz akkor a jövőben ezeknek az embereknek a sorsa?

Ha az ember a jövőben az életét valóban élni akarja, amikor az étertest kilazul, tudatában kell lennie annak, amit ez az étertest kínál, és ami akkor az emberiségnek megfelel. Miután tudatára jut annak, ami a szellemi világ megismeréseként kínálkozik számára, szükséges, hogy azon a ponton túl is, ahol az ember alámerül a fizikai-érzéki világba, megőrizze azt az ismeretet, hogy van szellemi világ. A vallásos élethez való kapcsolódásnak sohasem szabad elveszítenie azt, hogy a megismerésben éljen. Az istenek közötti élettől az ember eltávolodott, de újra fel fog emelkedni ahhoz, hogy az istenekkel együtt éljen. De fel kell ismernie őket! Valóban tudnia kell, hogy az istenek léte valóságos. A régi időkre az ember már nem fog tudni emlékezni, amikor éterteste újra kilazul. Ha a közbeeső időben elveszti a szellemi világról való tudást, akkor egyedül és kizárólag az a hit marad meg számára, hogy a fizikai testben való élet, és az, ami a fizikai testben található, az az egyedüli valóság, és akkor a jövőben a levegőben fog lebegni. Akkor nem ismeri ki magát a szellemi világban, és elveszti a talajt a lába alól. Akkor annak veszélye fenyegeti, amit „szellemi halának” nevezünk, akkor az, ami körülötte van, valótlansággá, illúzióvá válik, nem fogja tudni, hogy ennek a valóságát elismerje, nem lesz hite benne és elpusztul. Ez az igazi halál a szellemi világban, ami az embert fenyegeti, ha a szellemi világba való belépéskor nem viszi magával a szellemi világról való tudást.

Hol van azonban az emberiségfejlődésben az a pont, ahol teljesen megszerezhető a szellemi világról való tudás? Ez az a pont, ahol a fizikai testbe való alászállás útján, és annak legyőzése útján az ember elé állt az a nagy előkép, amelyet Krisztus adott. Krisztus teljes megértése az, amit el kell érni, ami az emberiségnek azt a lehetőséget nyújtja, hogy kapcsolódjon a régi idők minden emlékéhez, és a jövő valamennyi próféciájához. Mert mire utalt a Krisztus előtti össze vallásalapító? Az ember korábbi és jövőbeli inkarnációira. Krisztus elfoglalta a Názáreti Jézus testét, amikor harminc éves volt. Krisztus volt az a lény, aki csak egyszer élt fizikai testben. És a halálnak ez az egyszeri legyőzése, ha helyesen megértjük, megmutatja az embernek, hogy kell élnie, hogy a jövőben mindenkor birtokolja azt a tudatot, hogy van szellemi világ. Ez a Krisztussal való egyesülés.

És hogy fog a jövőben a Krisztus-eszme az emberben élni? A jövő embere ugyanígy fog visszatekinteni korunkra, amelyben az ember fizikai testében élt, ahogy az Atlantisz utáni kor embere visszatekint az atlantiszi időkre, amikor még együtt élt az istenekkel. Úgy fogja magát érezni, mint aki legyőzte azt, amit a fizikai testben átélt. Amikor aztán újra felemelkedik a szellemi síkra, úgy fog visszautalni a fizikaiságra, mint olyasmire, amit legyőzött. Ezt kell majd éreznünk egy nagy prófétikus tettben, amikor a húsvét csodájára feltekintünk.

A jövő embere előtt két lehetőség áll. Az egyik az, hogy visszaemlékezik arra az időre, amikor a fizikai testben élményei voltak, és azt mondja: egyedül az volt a valóság, ami akkor volt. Most az illúziók világában élünk, a valóság a fizikai testben lévő élet volt. – Az ember úgy tekint vissza az elhagyott fizikai testre, mint sírra, és amit a sírban lát, az a holttest. A holttest azonban számára, mint fizikaiság, az igazi valóságot ábrázolja. Ez az egyik lehetőség. A másik lehetőség az, hogy az ember most is úgy tekint vissza a fizikai testben átéltekre, mint valami sírra, de úgy, hogy azoknak, akik azt hiszik, hogy a fizikaiság az igazi, a valódi, ezt mondják, és mélyen átérzik a szavak valóságát: „Amit kerestek, az már nincs itt!”[8] A sír üres, és Az, akiről szó van, feltámadt! Az üres sír és a feltámadt Krisztus a prófétaság misztériuma, így a húsvéti misztériumban a prófétaság misztériumát látjuk.

A nagy szintézist a karácsonyi misztérium, mint a régi misztériumok megismétlése, és a húsvéti misztérium, mint a jövő misztériuma, a feltámadt Krisztus misztériuma között – ezt akarta Krisztus az emberiség elé állítani. Ez a húsvéti ünnep misztériuma. A kereszténység jövője az lesz, hogy a keresztény eszme nemcsak olyasmi lesz, mint egyfajta tudás a magasabb világokról, nem pusztán olyasmi, mint a vallás, hanem ismeret lesz, és az élet impulzusa: ismeret, mert az ember a feltámadott Krisztusban azt látja, amit neki magának is át kell élnie a jövőben, az élet tette. Mert Krisztus nem csupán az, akire feltekint, akinél mintegy vigaszt talál, hanem a nagy előkép, akit utánozni kell, amikor a halált legyőzi. A kereszténység szellemében cselekedni és élni, Krisztusban nem csupán vigasztalást találni, hanem úgy tekinteni őt, mint aki előttünk halad, és aki a legmélyebb értelemben rokon legbelső lényünkkel, akit utánoznunk kell. Ez a jövő Krisztus-eszméje, amelynek át kell hatnia minden megismerést, minden művészetet, minden életet. És ha emlékezni akarunk arra, amit minden húsvéti eszme tartalmaz, akkor abban a kereszténység szimbólumát, az igazi tett és az igazi élet szimbólumát találjuk meg.

Amikor az embernek már régóta nem lesz szüksége a vallásos közlésekre, amelyekről ismereteket szerezhet a régi korok isteneiről, mert újra az istenek között fog élni, akkor Krisztus az lesz számára, aki szilárddá és erőteljessé teszi azt, hogy megtalálja a megfelelő helyzetet az istenek között. A vallás már nem lesz szükséges ahhoz, hogy istenekben higgyen, mert azokat újra látni fogja, ahogy korábban sem volt rá szükség, amikor közöttük élt. Ekkor nem lesz szüksége arra, hogy higgyen, és nem lesz szüksége az istenekben való hitre, akiket újra látni fog, mert megszilárdítja és megerősíti az, amit a kereszténység útján kap, ezek között az istenek között fog járkálni. Akkor szellemivé válik a szellemi lények között, és munkáját a szellemi lények között tudja majd elvégezni. Az ember így a nem is olyan távoli jövőben újra látni fogja, hogy a fizikai világ elveszti számára a jelentőségét, hogy úgyszólván a fizikai dolgok elhalványodnak. Valódiságuk elhalványodik, akkor is, ha az ember még hosszú ideig a Földön lesz. Amikor azonban a fizikai dolgok jelentőségüket és valódiságukat elvesztik, és elhalványodnak, akkor az ember vagy úgy látja, hogy tovatűnik a fizikaiság helyes mivolta, és nem tud hinni a szellemiségben, amely felmerül előtte, vagy hinni tud benne, és tudatát átmenti a jövő szellemisége számára. Ekkor nem fogja átélni a szellemi halált.

Szemben állni egy olyan valósággal, amelyet nem ismerünk el valóságnak, azt jelenti, hogy szétesünk a szellemben. Szellemi szétesésben élne az ember, ha az étertest kilazulásakor a szellemi világok úgy merülnének fel előtte, hogy azokat nem ismerné el. Ma néhány embernek már lehetne tudata a szellemi világról, de nincs, így ez visszaüt rájuk, és idegességben, neurózisban patologikus betegség-félelemben mutatkozik meg. Ez nem más, mint annak visszahatása, amit a szellemi világról való nem-tudás hív elő. Aki érzi ezt, az egy szellemi mozgalom hiányát is érzi, amely a puszta vallás fölé emelkedik, megőrzi az emberben való hitet, a teljes emberben, azaz a szellemi emberben is, és teljes ismeretet ad a szellemi emberről. És Krisztus elismerése azt is jelenti, hogy elismerjük a szellemi embert.

A Krisztus-eszmével élni az emberiség jövőjében, azt jelenti, hogy a kereszténységet, mint vallást legyőzzük, és mint megismerést terjesszük ki a legtágabb horizontra. A kereszténység belemerül a művészetbe, kitágítja, élettel tölti el, és művészi alkotóerőt ad a leggazdagabb módon. Richard Wagner „Parsifal”-ja ennek előkészítése. A kereszténység minden földi életbe és működésbe belemerül, és amikor a vallás már régóta nem lesz szükséges az emberiség számára, akkor a keresztény impulzus hatására szilárd és erőteljes lesz az, amit már akkor megkapott, amikor a negyedik kultúrkorszakban élt. Krisztus a görög-latin kultúrkorszakban lépett az emberek közé. Ahogy az emberiségnek alá kellett merülnie a materiális élet legnagyobb mélységeibe, úgy kell ismét felemelkednie a szellem megismeréséhez. És ezt az impulzust Krisztus megjelenése adta meg.

Ezeknek az érzéseknek kell átlelkesíteniük azokat a napokat, amelyekben a húsvéti időszakban szimbolikusan körülvesz bennünket a húsvét misztériuma. Mert a húsvét misztériuma nem csupán az emlékezés misztériuma, hanem a jövő misztériuma is, prófécia az emberiség számára, amely fokozatosan egyre jobban megszabadul a pusztán fizikai-érzéki élet kötelékeiből, hálójából és bonyodalmaiból.


[1] Rudolf Steiner 1918 márciusában és áprilisában a következő városokban tartott előadásokat: Lund, Malmö, Stockholm, Uppsala, Kristiania (Oslo), Göteborg és Koppenhága.

[2] Ulfila gót püspök a 4. században lefordította a Bibliát gót nyelvre. A legtiszteletreméltóbb germán kéziratot ezüst és arany betűkkel bíborszínű pergamenre írták. Csak részleteiben maradt fenn, a 16. században a Werden-i apátságban fedezték fel a Ruhr-vidéken, Prágába került, aztán Svédországba. Onnan Hollandiába hurcolták, és ott értékes ezüst borítást kapott (innen a neve: ezüst kódex). Ma az uppsalai egyetemi könyvtárban őrzik.

[3] „Nagypénteken (1857-ben Zürichben, a Wesendonk-villa mellett egy kis vidéki házban, a zöld domb közeli menedékben) sugárzó napfényre ébredtem: a kert kizöldült, a madarak énekeltek, végül fel tudtam ülni a házacska oromfalára, hogy a régóta várt sokat ígérő csendnek örüljek. Ettől eltelve, hirtelen azt mondtam magamnak, hogy igen, ma Nagypéntek van, és emlékeztem arra, milyen jelentőségteljesnek tűnt számomra egykor ez a figyelmeztetés Wolfram Parsifaljában”. (Richard Wagner: Életem II.)

[4] 1882 nyarán fejezte be.

[5] lásd a „Mítoszok és mondák” c. négy előadást (Berli, 1907 október 7,14,21 és 28. (GA 101)

[6] elsősorban Démokritosz és Epikurosz

[7] Hermann Ebbinghaus (1850-1909) „A pszichológia vázlata” c. könyve

[8] szó szerint: „Tudom, hogy Jézusodat keresed, a Megfeszítettet. Nincs itt. Feltámadt” (Mt 28, 5-6)

– Berlin, 1908. április 20.

[Az ember fölé rendelt szellemi hierarchiák. Az angyal lénye. Feladata, hogy az ember védőszelleme legyen az ismételt inkarnációk során. Az arkangyal lénye. Működése népszellemként és egyéb feladatai. Az őserők, mint korszellemek, és működésük az Atlantisz utáni korszakokban, valamint az egyes emberekben. Giordano Bruno. A sátán a világ bitorló fejedelme, és Jehova, mint jogos fejedelme. Az exuziák, a hatalmasságok. Krisztus, mint az egész emberiség irányítója, akihez mindenkinek magának kell megtalálnia az utat.]

Ma olyasmiről szeretnék beszélni, ami az eddigi előadások keretéből részben kilóg, más vonatkozásban azonban kiegészítést jelent néhány dolgot illetően, amiket a korábbi előadásokban mondtunk, emellett ismétlés is, de bizonyos szempontból jobban megvilágítva.

Tudjuk, hogy az ember, amilyen ma, hosszú fejlődés eredménye, hogy planetáris állapotokon keresztül érte el a mai magas szintet. Azt is tudjuk, hogy a jövőben még magasabb fejlődési fokokra fog felemelkedni. Már megismerkedtünk azzal a gondolattal, hogy akkoriban, amikor az ember még a régi Szaturnuszon egy teljesen homályos tudatállapotban volt, voltak olyan lények, amelyek olyan magasan álltak, mint ahol az ember ma van, és voltak olyan lények is, amelyek még magasabban álltak, mint a mai ember. Tudjuk, hogy ma is vannak olyan lények, akik a jelenben olyan fejlődési fokot értek el, amelyet az ember csak a jövőben fog elérni. Így tekintetünket egy olyan hierarchiára irányítjuk – ahogy az okkultizmusban nevezzük őket – amely az ember fölé van rendelve, és tagjai mind egy fokkal magasabban állnak, mint az ember. Ezeket a lényeket, akik az ember fölött a következő fokozaton állnak, az ezoterikus keresztény megjelölés szerint „angyaloknak”, „angelosoknak” nevezzük. Vannak tehát angyal-lények, akik már a Hold-fokon, Földünk planetáris elődjén elérték az ember-tudatot, és ma egy fokkal magasabban állnak, mint az ember. Az embernek a Jupiter-lét fokán lesz olyan tudata, mint amilyennel ezek a lények rendelkeznek, akiket angyaloknak, angeloi-nak nevezünk. Ezzel már szemügyre vettük az ember fölött álló lények első fokozatát. Más összefüggésekből ismerjük már a következő fokozatokat is. Tudjuk, hogy az angyalok fölött állnak az „arkangyalok”, az „archangeloi”, aztán az őserők rendje, akiket „archéknak” is nevezünk, aztán ismerjük a „megnyilvánulásokat”, a „hatalamsságokat”, az exuziákat, aztán az úgynevezett „erőket”, a dünamiszokat”, aztán az „uraságokat”, a „küriotészeket”, majd a „trónokat”, a „kerubokat” és a „szeráfokat”. Csak ekkor, a szeráfokon túl beszélhetünk arról, amit keresztény értelemben véve a tulajdonképpeni „istenségnek” nevezünk. Mert az igazi okkultista, az igazi szellemtudomány vagy okkultizmus nem tudja azt a szokásos, triviális nézetet osztani, hogy az ember közvetlenül feltekinthet a legmagasabb istenségre, hanem a lények egész sora áll közben, akiket keresztény értelemben angyaloknak, arkangyaloknak, és így tovább nevezünk. És bizonyos vonatkozásban a szellem kényelmességének kell tartanunk, amikor ma gyakran azt halljuk: miért van szükség lények egész sorára, az ember közvetlen viszonyba is kerülhet az istenséggel! Ezt a kényelmességet a teozófus vagy okkultista nem osztja, mert ezek a lények teljesen valóságosak, és ma szeretnénk néhány dolgot elmondani ezeknek a lényeknek a feladatáról és munkájáról, amit a világfejlődés érdekében tesznek, valamint e lények sajátosságairól és tulajdonságairól.

Mindenekelőtt meg akarjuk kísérelni, hogy képet kapjunk arról, mit jelent az angyal lénye. Ennek a lénynek a tudatáról legkönnyebben azáltal alkothatunk képet, ha belegondolunk abba, hogy az ember ma a maga külső fizikai tudatában négy természeti birodalmat fog át, amelyeket mintegy érzékelni tud: az ásványi lényeket, a növényi lényeket, az állati lényeket és magát az emberi birodalmat. Így tehát az emberi tudatot a maga tartalma szerint úgy írhatjuk le, hogy ezt a külső érzékszervekkel észlelhető négy birodalmat fogja át. Mindaz, amit az ember érzékszervei útján érzékel, bármi legyen is az, e négy birodalom valamelyikéhez tartozik. Ha megkérdezzük, milyen az angyal-lény tudata – akkor azt a választ kapjuk: bizonyos vonatkozásban magasabb tudat, és magasabb tudatként azáltal jellemezhető, hogy nem ér le az ásványi birodalomig. Addig, ahol a kövek, az ásványok vannak, az angyal tudata nem ér le. Ezzel szemben az angyal tudatában benne vannak a növényi lények, az állati lények, az emberi lények és az angyal saját birodalma, ami ott ugyanolyan szerepet játszik, mint számunkra az emberi birodalom. Ezért azt mondhatjuk: az angyal a maga tudatával ugyancsak négy birodalmat érzékel, a növényi birodalmat, az állati birodalmat, az ember birodalmát és az angyali birodalmat.

Az angyal-lény sajátossága az, hogy nincs fizikai teste, és így fizikai testi szervei sincsenek, nincs szeme, füle, és így tovább. Ezért nem érzékeli a fizikai birodalmat. Legalsó tagja az étertest. Ezáltal sajátos rokonságban van a növényekkel, a növényeket még érzékelni tudja. Ezzel szemben, ahol ásvány van, ott egy üres teret érzékel, éppen úgy, ahogy ezt leírtuk az ember esetében, amikor a devahán állapotában van. Itt az ember azt a teret, amelyet a fizikai síkon egy ásvány betölt, üres térnek fogja érzékelni. Így az angyal is, mindenütt, ahol itt a fizikai birodalom van, üres teret érzékel. Ezzel szemben tudata felnyúlik oda, ahová az ember tudata még nem ér fel.

Tudjuk azonban, hogy az emberek ma már bizonyos vonatkozásban úgy állnak egymás mellett, hogy vannak, akik vezetnek, és vannak, akiket vezetnek. Itt csak a gyermekekre akarok utalni, és a felnőtt nevelőkre: a gyermeket olyan sokáig kell vezetni, míg olyan érett nem lesz, mint a felnőtt nevelő. Az emberek mostani fejlődésük során a Jupiter-tudatba nőnek bele. Ez ugyanolyan lesz, mint amivel ma már az angyal rendelkezik. Mivel az angyal-tudat ilyen, az angyalok ma ténylegesen az ember vezetői, irányítói: előkészítik őt, és egy bensőséges kapcsolat áll fenn a között, ami az emberben fokozatosan kialakul, és a között, ami ennek az angyal-lénynek a feladata. Mi alakul ki az emberben földi lényének további részében. Erről már gyakran beszéltünk. Azt mondtuk, hogy az embernek van fizikai teste, éterteste, asztrálteste és énje, és most éppen azon van, hogy asztráltestét úgy alakítsa át, hogy az fokról-fokra teljesen szellemivé váljon. Bár az ember már dolgozik lényének többi részén is, de a földfejlődés lényege abban áll, hogy a szellemén teljesen kialakuljon. Az angyalok már kifejlesztették a szellemént, már akkor kifejlesztették, amikor a földi lét megkezdődött. Ezért az angyalok a fejlődés hierarchiájában azok a szellemek, akik ezt a munkát, az asztráltest átalakítását szelleménné, az embernél vezetni tudják.

Most megkérdezhetjük: hogyan teszik ezt? Itt emlékezzünk arra, hogy azt mondtuk, amikor az ember meghal, halála után mindenekelőtt az van körülötte, amit úgy neveztünk, hogy az elmúlt élet széles emlékezeti tablója. Ez két-három napig tart, de egyes embereknél ettől valamennyire eltérő lehet. Szabály szerint addig tart, amíg az illető kibírja alvás nélkül. Ez az egyes embereknél nagyon különböző lehet. Az egyik azt szokta meg, hogy minden tizenkét óra után elalszik, a szemei lecsukódnak, míg a másik akár négy-öt napig is ébren tud maradni. Amilyen hosszú ideig az ember alvás nélkül kibírja, annyi ideig tart az emlékezeti tabló. Aztán az étertest elválik, és csak egy kivonat marad vissza az elmúlt élet tapasztalata. Az ember ezt magával viszi a következő időszakban, és lénye mintegy bekebelezi és kialakítja azt, ami szerint a következő inkarnációban fizikai testét felépítheti. Ezáltal képes arra, hogy következő testét tökéletesebbre alakítsa, mert elmúlt életének gyümölcseit ehhez fel tudja használni. Az embernek tehát van egy ilyen élet-esszenciája, és ebből építi fel a következő életében a fizikai testét.

Nos, még valami mást is tudunk. Tudjuk, hogy az ember nemcsak saját testét alakítja ki, hanem, hogy a devahánban sem tétlen. Téves elképzelés, ha azt hisszük, hogy az ember csak önmagával foglalkozik. A világ így egyáltalán nem az egoizmusra épül fel. Úgy épül fel, hogy az ember minden helyzetben együtt dolgozik a Földdel, és a devahánban is mindenkor a Föld felszínének átalakításán dolgozik. Tudjuk például, hogy a talaj, amelyen ma állunk, még néhány évszázaddal ezelőtt egészen másképpen nézett ki, mint ma. A Föld állandóan átalakul. Azóta, hogy Jézus Krisztus a Földön járt, hatalmas változások történtek, egészen másféle növények és állatok vannak jelen. Így a Föld arculata állandóan változik. Ahogy az emberek is folyamatosan a fizikai síkon dolgoznak, amikor városokat építenek, és így tovább, olyan erőkkel dolgoznak, amelyek a fizikaiságban hatnak, ugyanígy hatnak a devahánból is azokkal az erőkkel, amelyek a Föld fiziognómiáját, tehát a növényi és állati birodalmat is átalakítják. Ezért az ember egy új inkarnációban olyan talajra lép, amely egészen más képet nyújt, így tehát mindig valami újat él át. Mert az ember egyébként csak akkor lép be egy új inkarnációba, ha valami újat kell átélnie. Az ember maga is hozzájárul a Föld átalakításához, de ezt nem tudja útmutatás nélkül megtenni. Nem tudja meghatározni a következő inkarnációkat, mert akkor nem élné át azt, aminek a jövőben történnie kell. És a legközelebbi vezető lények, akik az embert a devahán erőiből irányítják, hogy a Föld átalakításában együttműködjön, azok a lények, akik megteremtik az összhangot az egyes emberi individualitások és a Föld fejlődése között, úgy, ahogy az megfelel az egyes individualitásoknak, ezek a szellemi lények az angyalok. A köveken, a szilárd földkérgen nem tudnak dolgozni, mert a tudatuk nem ér le a kövekig. Leér azonban a növényvilágig, amelyet a Föld magán hordoz. Ha itt teremtően nem is, de átalakító jelleggel működni tudunk.

És lényegében úgy van ez, hogy minden egyes emberi individualitással egy ilyen angyal-lény működik együtt, aki az embert vezeti és irányítja annál a munkájánál, hogy a szellemént az asztráltestben kialakítsa, amíg ez meg nem történik. Ezért beszélnek a keresztény ezoterikában az ember őrangyaláról. Ez olyan elképzelés, amely teljesen megfelel a törvényszerű realitásnak. Ők azok a lények, akik összhangot teremtenek az egyes emberi individualitások és a földfejlődés között, amíg az ember a földfejlődés végén odáig jut, hogy leválhat az őrangyaláról, mert akkor már maga is olyan tudattal fog rendelkezni, mint az angyal.

Nos, könnyen megérthetik, hogy az arkangyalnak olyan tudata van, amely nem ér le a növényi birodalomig, hanem csak az állatok birodalmáig. A növények úgyszólván nincsenek jelen számukra, nekik ez egy alárendelt jelentéktelen birodalom. Az állatvilághoz még találnak kapcsolódási pontot, ezt értékelni tudják. Nincs étertestük, a legalsó tagjuk az asztráltest. Az állatnak is van asztrálteste, ezért az arkangyalok az állatok asztráltestére hatnak. Aztán érzékelik az emberi birodalmat is, az angyalok birodalmát és a sajátjukat. Az, amire „ént” mondanak, ami olyan, mint az emberek számára az emberi én, az az arkangyal-birodalom. Ezeknek a lényeknek is van egy fontos missziójuk, és minthogy két fokkal magasabban állnak az embernél, érthető, hogy ez a misszió igen magasrendű. Mert az arkangyal tudata olyan maga fokú, hogy a buddhit, az életszellemet már teljesen kifejlesztették, ezért vezetni és irányítani tudják a földfejlődést egy olyan szempontból, ami az életszellemnek, a buddhinak felel meg. Ez abban fejeződik ki, hogy ezek az arkangyalok vezetői és irányítói egész néptörzseknek. Amit népszellemnek nevezünk, ami tehát egy nép közös szelleme, az konkrétan valamelyik arkangyal. Nos, azt is érthetőnek fogják találni, hogy azoknak a népeknek, amelyeknek ilyen spirituális összefüggés folytán még közös tudatuk volt, nem tekintettek fel a legmagasabb lényig, hanem csak a legközelebbi lényeket látták, akik vezették és irányítottál őket.

Nézzük az óhéber népet. Legmagasabb istenségként a Jahve- vagy Jehova-istent tisztelte. Ez a Jehova-isten azonban számukra a „megnyilvánulás” rendjéhez tartozott. Magasztos lény volt, akit istenüknek ismertek el. De azt mondták: aki bennünket irányít és vezet, Jehova tulajdonképpeni küldöttjének megbízásából, az „Michael”, egy arkangyal – akinek neve azt jelenti: „aki Isten előtt áll”.  A régi héberek „Isten arculatának” is nevezték, mert amikor Istenre tekintett, a régi szövetséghez tartozónak érezték, úgy, hogy Michael isten előtt állt és lénye azt fejezte ki, amit az ember-lény emberi arculata kifejez. Ezért szó szerint Isten arculatának nevezték.

Amikor tehát az okkultizmus értelmében „népszellemről” beszélünk, nem egy fogalmilag felfoghatatlan lényről beszélünk. Amikor ma, materialista korunkban népszellemről beszélnek, tulajdonképpen semmit sem értenek alatta, mert a nép sajátosságainak valamilyen külső absztrakt összefoglalására gondolnak. A valóságban van egy szellemi megnyilvánulás, akit arkangyalnak nevezünk, és aki a népet, mint egységes egészet irányítja és vezeti. Ez a lény az állatok világáig ér le. A népek ezt érezték is. Mert, ha szabad így mondani, a népi ösztönből ezt könnyű megérezni. Az egyik nép itt lakik, a másik ott. A különböző vidékek szerint, ahol a népek laknak, ilyen vagy olyan állatokkal kellett foglalkozniuk, úgy, hogy ösztönösen megérezték, amit a népszellem adott számukra. Ez egészen az állatokig hatott, úgy, hogy a régi egyiptomi, aki ezt nagyon jól érezte, ezt mondta: ha a növények fejlődését nézzük, itt az angyalok működnek, ha az állatokat nézzük, akkor ezekben az egész népet irányító szellem részesít bennünket! Ezért ezt az erőt, amely az állatokat hozzájuk vezette, szent erőnek látták, és az a mód, ahogy az állatokkal viselkedtek, ennek a tudatnak volt a kifejezése. Nem beszéltek arkangyalokról, de ez volt az érzésük. Ez az a tulajdonképpeni érzés, amely az egyiptomit az állatkultuszhoz kapcsolta, és ennek az volt az alapja, hogy ott, ahol erről a szellemi összefüggésről tudomásuk volt, ezeket a szellemeket nem földi állatok képében ábrázolták, hanem olyan állatok képében, mint a szfinx, szárnyas állatok képében, és így tovább, amelyeket a népek különböző ábrázolásaiban láthatunk. Ez olyan volt, mintha belehelyezték volna a vezető arkangyalt. A különböző állati csoportokban ezért a működő arkangyal ezoterikus kifejeződését láthatjuk, mintegy leképezve, és sok egyiptomi bálványkép arra a képzetre vezethető vissza, hogy az arkangyal, a nép vezető szelleme leér egészen az állatokig. Ez lényegében az arkangyal feladata, de van még egy másik is.

A mai emberiség tudata számára, mint valami monda, távoli időkből Uriel, Gábriel, Rafael és Michael neve ismerős, de csak Hénoch könyvében[1] kell utána nézni, hogy más arkangyalok neveit is megtaláljuk. Volt ugyanis egy arkangyal, Phanael[2], egy fontos arkangyal, akinek nemcsak az volt a feladata, hogy valamilyen néptörzset vezessen, hanem még más is. Tudjuk, hogy a beavatás abban áll, hogy az ember arra törekszik, hogy egyre magasabb tudatállapotokra emelkedjen fel, és már most, a földfejlődés folyamán egyre magasabb tudatállapotokat érjen el. Nos, a beavatási helyek emberei nagyon jól tudták, hogy ehhez vezető és irányító erők tartoznak. Ezért azokat, akiket be kellett avatniuk, annak az arkangyalnak a védelme alá vonták, akit Phanaelnek neveztek. Ő volt a védelmező, akit azok kértek fel, akik beavatásra törekedtek.

Más ezen a fokon álló szellemi lényeknek más a feladatuk. Így például az egész világfolyamatnak az egész világfejlődésnek az igazi alapja azoknak az erőknek az összessége, amelyek bizonyos lényektől származnak. Van egy arkangyal, Surakielnek[3] nevezték korábban, akinek az a feladata, hogy egy város vagy egy egész terület különösen elterjedt rossz tulajdonságait kiirtsa, és átalakítsa erénnyé. Aki ismeri ezt az összefüggést, az látja ebből, hogy amit egy általános absztrakt szóval „gondviselésnek” nevezünk, az valóban létezik. Ha az ember azon buzgólkodik, hogy a szellemi világot megismerje, nem szabad, hogy általános absztrakciókkal megelégedjen, hanem bele kell mennie a részletekbe. Mert a magasabb lények, akiket az ember még csak sejtésszerűen tud elképzelni, az ilyen közbeeső lények útján irányítják a világfejlődés menetét, mint amilyenekkel most ismerkedünk meg. Ez az, amit úgy jelölhetünk meg, mint az arkangyalok különböző feladatait.

Nos, most az őserők rendjéhez jutunk. Ezek még magasztosabb lények, akiknek a tudata nem ér le az állatokig. Ha a beavatott odáig emelkedik, hogy kapcsolatba kerül az őserőkkel, emberi tudatából fakadóan nem tudja közölni velük, milyen az állatok alakja a Földön. Mert tudatukkal csak az emberig érnek le. Ismerik az angyalok birodalmát, az arkangyalok birodalmát, és a magukét, önmagukat „énnek” mondják, és az emberek azok, akiket utolsóként érzékelnek. Ami az emberek számára a kő, az ásványi birodalom, az az őserők számára az ember, a legalsó birodalom. Ezzel már azt is kimondtuk, hogy egy igen magas fokról vezetik az ember útját. Az ember itt vagy ott megérzi, hogy létezik olyasmi, mint „korszellem”, ami a különböző korszakokban különböző. Az emberek megérzik, hogy van „korszellem”. A korszellemről már gyakran beszéltünk itt. Említettük például, hogy az Atlantisz utáni kor első kultúrájában, a régi indiai népben a korszellem abból állt, hogy az emberek tudata olyan volt, hogy visszavágyódtak a régi atlantiszi időkbe, amelyben a körülöttük lévő magasabb birodalmakat még homályosan érzékelték. Ez hozta létre a jóga-rendszert, amelynek útján újra fel akartak emelkedni a magasabb világokba. Ezzel a régi tudattal kapcsolódott össze, hogy az emberek kevésre tartották a külső valóságot, a fizikai síkot. Számukra a fizikai sík maja, illúzió lett. Az ősi indiai kultúrát úgyszólván alig érdekelte a fizikai sík. Különösnek fogják tartani, de valóban igaz, hogy ha csak az ősi indiai kultúra maradt volna meg, akkor nem lenne vasút, telefon, és azok a dolgok, amelyekkel ma a fizikai síkon rendelkezünk, mert egyáltalán nem lenne olyan fontos, hogy a fizikai világ törvényeivel olyan erőteljesen foglalkozzunk, hogy a fizikai világon mindazt elterjesszük, ami ma kulturális viszonyainkhoz tartozik.

Aztán jött a perzsa kor szelleme. Általa megismerte az ember az anyagban az ellenszegülő elemet, amin dolgoznia kell, összekötötte magát Ormuzddal, a jó szellemmel, szemben a matéria szellemével, Ahrimánnal. A perzsát azonban már érdekelte a fizikai sík. Aztán annak a korszaknak a szelleme következett, amely egyrészt a babilóniai-asszír-káldeai kultúrában jelent meg, másrészt az egyiptomiban. Létrejött az emberi tudomány. A geometriával azt keresik, hogy a Földet alkalmassá tegyék az ember számára. Az asztrológiában és asztronómiában azt keresik, hogy megismerjék a csillagok járásának értelmét, és ami a Földön történik, azt a csillagok járása szerint rendezzék el. A régi Egyiptomban éppen a szociális életben rendezték el a dolgokat a csillagok járása szerint. Amit a csillagok titkaiként felderítettek, aszerint hozták meg az intézkedéseiket. Amíg a régi indiai az istenekhez való utat igyekezett kifürkészni, miközben figyelmét teljesen elfordította a külső valóságtól, az egyiptomi azokat a törvényeket tanulmányozta, amelyek a külső valóságban uralkodnak, hogy kikutassa, hogyan nyilvánul meg az istenek szellemisége és akarata a külső természeti törvényekben. Ez megint egy másik korszak volt. Így láthatunk minden korszakban egy bizonyos szellemet, és a fejlődés a Földön azáltal jut érvényre, hogy az egyik korszak szellemét felváltja egy másik korszak szelleme. Így történik ez a részletekben. Az emberek felemelkednek a korszak szelleméhez, de nem tudják, hogy a kor egész lefolyása mögött a kor szellemei állnak, és nem tudják, hogy ők itt a Földön úgyszólván csak eszközei a mögöttük álló korszellemnek, hogy a kor szellemét kifejezésre juttassák. Gondoljanak Giordano Brunóra[4]. Ha Giordano Bruno a 8. században született volna, nem vált volna azzá, akivé lett, mert abban a korban lett azzá, amelyben az a korszellem uralkodott, akinek aztán a kifejezőjévé vált. A korszellem eszköze volt, és ugyanígy más szellemek is. És megvan a fordított lehetőség is: ha Giordano Bruno a 8. században született volna, a korszellem képtelen lett volna egy olyan kifejező erőt találni, amelyet Giordano Brunóban megtalált. Látjuk ezeknél a dolgoknál, hogy az emberek a korszellem eszközei, akik a nagy korszak vezető lényei, és a kisebb korszakokban a „vélemények és nézetek szellemei” is. Ők az őserők. Az emberig érnek le. Nem irányítanak olyasmit, ami az embert a természet többi birodalmával összehozza, mert az állatvilágig nem ér le a tudatuk. Azok az intézkedések, amelyek szerint a korszellem alapján az emberek az életüket berendezik, államokat alapítanak, tudományt hoznak létre, megművelik földjeiket – mindaz, ami az embertől származik – a kultúrának ez a menete, a kezdetétől a végéig az őserők vezetése alatt áll. Annyiban vezetik az embert, amennyiben az embereknek magával az emberrel van dolguk.

Különböző alkalmakkor már felhívtam a figyelmet arra, hogy a szellemi hierarchiákból bizonyos lények visszamaradnak, amelyek nem emelkednek fel annyira, mint a többiek, úgyszólván megbuknak a világfolyamatban. Nos, könnyen el lehet képzelni, hogy vannak lények, amelyeknek a Hold-fejlődés során fel kellett volna emelkedniük a megnyilvánulások vagy hatalmasságok rendjéhez, de csak az őserőkig jutottak. Ezek másféle őserők, mint azok, akik a fejlődés szabályszerű menetében emelkedtek fel az őserőkig. Vannak tehát olyan őserők, akik tulajdonképpen álcázott hatalmasságok. Most egy másik szempontból ismerkedünk meg néhány dologgal, amivel más oldalról már megismerkedtünk. Az őserők között tehát rejtetten vannak olyanok, akik tulajdonképpen már hatalmasságok lehetnének. Azokhoz az őserőkhöz, akik valójában jogtalanul vannak itt – mindazonáltal azok számára, akik ilyesmit a szellemtudomány álláspontjáról látnak – azok a lények tartoznak, akiket jogosan „sátánnak” nevezünk. A sátán jogtalanul a világ fejedelme, mert a jogos fejedelme az a hatalmasság, akit Jahvének nevezünk, tehát a sátán jogtalanul tartozik az őserők rendjéhez. Ez abban fejeződik ki, hogy az embereket odáig viszi, hogy folytonosan ellentmondjanak a korszellemnek. Ez valóban az a szellemi lény, akit a „sötétség szellemének” is neveznek, vagy Földünk bitorló fejedelmének, aki igényt tart arra, hogy tulajdonképpen az embereket vezesse és irányítsa. És most már meg fogják érteni, milyen mély értelme van annak, hogy Krisztus megjelent, hogy missziója útján fényt vessen az egész további fejlődésre, és hogy harcot kell vezetnie a világ bitorló fejedelme ellen. E mögött a legmélyebb bölcsesség áll, ami az evangéliumnak ebben a nagyszerű részében fejeződik ki.

Olcsó dolog, amit ma a sátánról nem csupán materialista érzületű emberektől lehet hallani, hanem olyanoktól is, akiknél még a régi képzetek kísértenek, de ezeket félreértik, mert a sátánról már régóta meglehetősen gúnyosan beszélnek. És még azok is, akik a többi szellemi lényt készséggel elismerik, a sátánnak nem akarnak valódi létet tulajdonítani, letagadják. Ez onnan ered, hogy az emberek már a középkorban furcsán tekintettek a sátánra, és azt mondták: tulajdonképpen a hatalmasságok fokán visszamaradt lény, amennyiben a hatalmaságok fokáról származik, úgy visszamaradt. – Hol vannak a hatalmasságok szellemei? Abban fejeződnek ki, ami a világban a szellemnél nyilatkozik meg. A sátánt a sötétség szellemének nevezték, de azt mondták: a sötétség csak a fény tagadása. A fény valóság, a sötétség nem az. – Ezt szellemileg is értették. Így azokat a szellemeket, amelyek a fényben nyilvánulnak meg, valóságos lényekként írták le, de a sátántól, aki a sötétségben nyilvánul meg, elvették a valóságot. Ez nagyjából úgy történik, mintha valaki, aki a fizikusokhoz tartozik, azt mondaná: a hideg csak a meleg hiánya, tulajdonképpen nem valóság. Ha a meleget egyre jobban lecsökkentjük, egyre hidegebb lesz, de ha a hőt egyre inkább el is vonjuk, a hideg nem valóság, tehát ne is gondoljunk a télre! – De annak ellenére, hogy a hideg a hő tagadása, mégis igencsak megérezzük, ha nincs befűtve. Így a sátán is igencsak valóság, még ha a fény tagadása is.

Ezzel már felemelkedtünk azokhoz az igen magasrendű lényekhez, akiket „megnyilvánulásoknak” „exuziáknak” nevezünk. Hozzájuk tartozik például az a lény, akit más összefüggésben már megismertünk, mint Jahvét vagy Jehovát, valamint a társait is, az elohákat. A fényszellemek a megnyilvánulások vagy hatalmasságok rendjéhez tartoznak. Tudjuk, hogy Jehovának hat társa volt, akik a Napot a maguk számára elkülönítették. Jehova maga eltávozott a Holddal, és a Nap visszavert fényét leárasztotta a Földre, de társa a többi elohának. Ha most megkísérlik, hogy ezeknek a megnyilvánulásoknak a tudatát a korábbiak analógiája szerint összeállítsák, akkor azt fogják mondani, hogy ezek a szellemek már nem törődnek az egyes emberekkel. Az egyes embereket azok a szellemek vezetik, akiket angyaloknak, arkangyaloknak és őserőknek neveztünk, egészen azokig, akiket korszellemekként jelöltünk meg. Az egész kép, amelybe az ember beleilleszkedik, a planéták irányítása és vezetése, és az, ami velük történik, most a megnyilvánulások vagy hatalmasságoz ügye. Mert azt mondtuk, hogy az ember egész mai fejlődése nem jöhetett volna létre, ha egyrészről az előre rohanó Nap-erők, másrészt a késleltető Hold-erők léteztek volna. A megnyilvánulásoknak vagy hatalmasságoknak egyáltalán nem az egyes emberrel van dolguk, hanem az embercsoportokkal. Azokat a külső folyamatokat és lényeket irányítják, akik a planétát alakítják, és akikre az embernek szüksége van, hogy ezen a bolygón fejlődését véghezvigye. Ma mindenekelőtt így nézünk fel egy magasrendű lényre, aki mindazok fölé emelkedik, amiről most beszéltünk, magára a Krisztus-lényre, aki olyasmit hoz a Föld számára, aminek nem az egyes emberrel van dolga, hanem az egész emberiség vezetésével. Krisztushoz az embernek meg kell találnia a maga útját, mert az őserők útján csak kényszerrel találhatja meg önmagát, Krisztushoz szabadon kell eljutnia.

Így mindenekelőtt az ember fölé rendelt hierarchiák legalsó fokáról kaptunk képet, az angyalokról, arkangyalokról és egy kicsit az őserőkről és hatalmasságokról, és sejtésszerűen feltekintettünk egy még magasabb lényre, Krisztusra. Egy más alkalommal majd felhasználjuk az alkalmat, hogy szemügyre vegyük azt, amit a „trónokról”, és így tovább mondanunk kell. Ma arról a szellemi összefüggésről akartam valamit elmondani, amelybe az ember is bele van szőve, és amelyben részt vesznek az angyalok, arkangyalok őserők és hatalmasságok is.


[1] Hénoch könyve a Biblián kívüli régi zsidó irat. A 20. fejezetében a következő arkangyalokat sorolja fel: Uriel, Rafael, Raguel, Michael, Sarakael, Gábriel és Remiel. A 40. fejezetben négy arkangyal szerepel: Michael, Rafael, Gábriel és Phanuel.

[2] Hénoch könyvében a következő olvasható: „… és a negyedik, aki a vezeklést és az örök élet örökségének reményét képviseli”.

[3] Róla a következő olvasható Hénoch könyvében: „Sarakiel, a szent angyalok egyike azok fölött a szellemek fölött áll, akik a vétekre buzdítanak…”

[4] Giordano Bruno olasz filozófus (1548-1600), az univerzum végtelenségét és a világ sokféleségét tanította, ami ellentétben állt az egyház dogmájával, ezért az inkvizíció máglyáján végezte.

– Berlin, 1908. május 13.

[Az érzékfeletti világ közvetlen megtapasztalása (Atlantisz), és emlékezeti vallás (Atlantisz után). Mondák és mítoszok. A jóga létrejötte. Az ősök kultusza, és az ebből létrejött vallási rendszer. A védanta filozófia, a héberek és az egyiptomiak rendszere. A görög vallási rendszer. A görög építészet. A gótika. A román építészet. A kereszténység. Jézus Krisztus alakja. A modern tudomány külsőségessé válása. Az étertest összefüggése a fizikai testtel a korábbi időkben, jelenleg és a jövőben. A szellemi halál. A kereszténység nagyobb minden vallásnál.]

Ennek az előadásnak olyan témával kell foglalkoznia, aminek a szellemi élet szempontjából van jelentősége. Arról fogunk néhány dolgot megemlíteni, hogy az, aki a szellemtudományos szemléletet elfogadja, milyen álláspontot képviseljen más szellemi irányzatokkal szemben, és hogy viszonyuljon a mai emberiség fejlődéséhez, egyáltalán a mai kérdésekhez. Szeretnék nagy vonalakban arról beszélni, hogy az Atlantisz utáni kultúrák időszakában hogyan fejlődtek a vallásos eszmék egészen korunkig.

Ennek során megemlítjük, amit már itt vagy ott mondtunk, hogy a vallás fogalma tulajdonképpen olyasmi, aminek csak az Atlantisz utáni korban van értelme. A nagy atlantiszi áradás előtt egyáltalán nem volt meg az, amit vallásnak nevezünk, mert a vallás feltételezi, hogy az ember nem tudja közvetlenül érzékelni vagy szemlélni az érzékfeletti világokat, legalább is, hogy az emberek többsége ezt nem érzékeli. A vallás összeköti az embert az érzékfeletti világgal, akkor, amikor az emberek nagy többsége számára az érzékfeletti világ nem érzékelhető, hanem csak különböző módon közvetítik azt próféták, látnokok, bölcsek, misztériumok, és így tovább, ahogy az utóbbi évezredekben történt. A nagy atlantiszi áradás előtt, amikor elődeink nagyrészt a régi Atlantisz területén éltek, az embereknek még többé-kevésbé volt közvetlen tapasztalatuk az érzékfeletti világról, érzékelték azt. Abban a korban, amelyben az emberek magában a szellemi világban éltek, amelyet tapasztaltak, ahogy a mai ember az érzéki világot tapasztalja, nem volt szükség vallásra. Az atlantiszi kor vége felé, a túlnyomó többség számára az érzékfeletti tapasztalás megszűnt. A kifejezetten érzéki tapasztalás lépett a helyére, amivel az emberiség ma rendelkezik. Mi maradt meg a régi atlantiszi időkből?

Ha visszamegyünk a homályos előidőkbe, és megvizsgáljuk a mondákat és mítoszokat, amelyek a germán istenekről szólnak, akkor képszerű formában közléseket kapunk az érzékfeletti világokról. Ezek a közlések nem a népi fantázia kitalált képei, megszemélyesítései, ahogy ezt a zöld asztal mellől el akarják hitetni velünk, hanem valódi emlékezések arra a régi korra, amelyben az emberek még tudták, hogy mit tapasztalnak. A Wotanról Thorról szóló mondák, és így tovább, ilyen visszaemlékezések. És ami az Atlantisz utáni korig az ember számára leginkább megmaradt, az a szó legmagasabb értelmében véve egyfajta emlékezeti vallás. Ez leginkább azoknál a népeknél fejlődött ki, amelyek Dél-Ázsiában élnek, az indiai népnél, Európában más formában jutott érvényre. Indiában az emberiségnek arra az időszakára emlékeztek, amikor még mindenki maga érzékelte a szellemi világot, egyfajta érzékelhető sóvárgással ez után a világ után. A valóságot illúziónak, májának érzékelték, és visszavágytak ezekben a régi időkbe. Jógának nevezték azt, ami az egyes embereknél előhívta azt a képességet, hogy behatoljanak az érzékfeletti világokba. Nem minden nép volt olyan előrehaladott, hogy olyan bölcsei voltak, akik a jógához fel tudtak emelkedni. A többi népnek meg kellett elégednie az emlékezéssel, így különösen az északi népeknek. Beavatottjaik szintén benyomultak a szellemi világokba, nekik is voltak közvetlen tapasztalataik az isteni világról, de az északi természet nehézzé tette számukra, hogy ezt nagy számban megtegyék. Így alakult ki az északi mitológia.

Egy közös dolgot azonban találhatunk, amit az ember megőrzött ebben az Atlantisz utáni korban, ez annak a nagymértékben kialakult emlékezeti erőnek az utóhangja, ami az atlantiszi korban jelen volt. Akkoriban az emlékezet egészen más fejlettségű volt, mint ma. Az emberek visszaemlékeztek az egészen távoli ősök életére is. Amit egy ilyen ős évszázadokkal azelőtt tett, azt tudták, ahogy az aggastyán ma tudja, amit fiatal korában átélt. Az ilyen ősökre való emlékezések hozták létre azt, amit ma az ősök vallásának, az ősök kultuszának nevezhetünk. Valójában az elődök tisztelete volt az első vallás. Az emlékezést bizonyos módon elevenen tartották. Az emlékezet élénksége olyan nagy volt, hogy az ember, ha nem is tudott a jógáig felemelkedni, ténylegesen egy spirituális állapotot tudott előidézni, úgy, hogy álomban vagy fizikai állapotokban egy nép közös őse megjelent számára.

Nem pusztán monda vagy mítosz volt, ami így egy régi törzsnél, mint közös ősapa elevenen élt, hanem olyasmi, ami az ember számára időről-időre megjelent, megjelent a fizikai tudatban, ami a népet kísérte. Az egyes népeknek, amelyek Európán keresztül áramlottak különféle élményeik voltak. Egy ilyen élmény azonban sokak számára elevenen és élénken megmaradt, és elmesélték azoknak, akik bizalommal voltak irántuk, akik hittek bennük: ez az ősapa megjelenése volt, aki a szellemi területről tanácsadójuk volt, kapcsolatban állt velük. Fontos pillanatokban jött, kétes esetekben jelen volt. Az ősök kultusza olyasmi volt, ami az elődök fizikai tulajdonságai útján teljesen elevenen élt.

Ez az ősök kultusza egyre inkább egyfajta vallási rendszerré alakult, amelyet bár bizonyos beavatottak dolgoztak ki, de sok nem beavatott számára elfogadható volt. Ilyen vallási rendszer különböző területeken jelent meg, például az ősi indiai brahmanizmusban Ennek késői utóhangját találjuk meg a védanta filozófiában, de a legrégebbi filozófiai rendszerekben is megtaláljuk ennek a régi panteizmusnak a késői utóhangját. Ez egyfajta ezoterikus panteizmus volt, ahogy éppen a régi brahmanizmusban előttünk áll. Megjelenik az egyiptomiak tulajdonképpeni rendszerében is, és a hébereknél is. Valójában elképzelhetjük, hogy ez a vallási rendszer azáltal jött létre, hogy az isteni lényről fokozatosan egy átfogó eszme alakult ki, amely mindent áthatott, és mindenen átáramlott. Az ősatya összenőtt a lét szellemi alapjaival, és egyfajta szellemi őserővé vált.

Aztán abban, amit antropomorfizmusnak nevezhetünk, az ezoterikus panteizmus egy sajátos kifejeződését láthatjuk. A különböző isteneket emberhez hasonló képekben képzelik el. Ide tartozik például a görög vallási rendszer. De teljesen hibásan képzeljük el, ha azt gondoljuk, hogy az egyes istenek mögött a képzett görögök számára nem működött a tulajdonképpeni szellemi világ. Amikor angyalokról, arkangyalokról, és így tovább, beszélünk, egyáltalán a különböző szellemi lényekről, akik az ember fölött állnak, ahogy ezt a kozmikus fejlődéstanban tesszük, akkor teljesen hasonló módon beszélünk, mint ahogy ez akkoriban történt, amikor Zeuszról, Athénéről, és így tovább, beszéltek az egyedülálló világszellemhez képest. Ennek a rendszernek az alapja egy egységes világ-gondolat. A dolgok alapja a szellemi panteizmus, aztán az istenek emberekként formálódnak ki.

És ha most megkérdezzük, hogyan függ össze az, hogy a még sokkal absztraktabb ezoterikus panteizmus átalakult a sok alakban megjelenő görög istenvilággá – akkor ebben leginkább az emberiség egy mély, alapvető igényét kell felismernünk, egy mély princípiumot az emberiség fejlődésében. Ha az egyiptomi korból a görög korba való átmenetet nézzük, akkor ennek a princípiumnak a megnyilvánulása a legszebb módon kerül a szemünk elé. A görög idők előtti egész gondolkodásban van valami sajátosan hatalmas, szimbolikus. Az egyiptomi piramisok és szfinxek az emberi szellem nagyszerű, hatalmas termékei, amelyek egy bizonyos absztrakt formában egy szellemi ősalapra utalnak, amelyet még nem mernek kialakítani. Mennyire bizonysága a görög szellem annak a képességnek, hogy a szellemiséget képi formában megjelenítse! Ebben egy óriási előrehaladás mutatkozik, amit mindenütt követni lehet. Ez az átmenet a legtisztábban akkor nyilvánul meg, ha a keleti építészetet szellemileg követjük a görögig, ha az építészeti gondolatot a maga tisztaságában ragadjuk meg. Az építészeti gondolat az egész emberiségfejlődés folyamán a görög építészetben fejeződik ki a legjobban. Sehol sem találjuk meg a gondolat olyan maradéktalan beáramlását a külső formába, mint a görög építészetnél. Látjuk, hogy minden úgy van belehelyezve a térbe, ahogy a nagy kozmikus törvényeknek megfelel.

Az emberiség fejlődése folyamán talán még egyszer történt meg, hogy az építészeti gondolat megvalósult, ez a gótikus építészet gondolata. És ha a gótikus gondolatot szembeállítjuk a görög építészeti gondolattal, akkor azt kell mondanunk: a gótikában már tulajdonképpen egyáltalán nincs dolgunk tiszta építészettel, hanem egy a formákban csak utalásszerűen jelenlévő misztikus elem kifejeződésével, ami az érzésekbe nyomul be. A gótika nem maradéktalan kifejeződése ennek a gondolatnak. A görög templom ezzel szemben az isten lakhelye, és ezt teljesen így is kell érteni. Mert az istent teremtő módon gondolják el a térben, erői áthatják a teret, ahogy mintegy testet alkot, ahogy ruhát ölt – ilyen a görög templom. És ha előttünk áll, tudjuk, hogy ez az isten lakhelye. A gótikus dóm nem ez, hanem az imádság háza. Nem lehet elképzelni azok nélkül, akik benne vannak, akik számára hangulatot keltően megépült. Gondolják el a görög templomot, amit teljesen magában áll, csak az isten lakik benne, így is teljes. Ezt nem szimbolikusan kell felfogni vagy értelmezni. A gótikus templomhoz hozzátartoznak az áhítatos hívők. És aki a teret nem üresnek képzeli el, hanem úgy, hogy erők hatják át, aki tudja, hogy a térben erők kristályosodnak ki, és aki megérti ezeket az erőket, az azt is érzi, hogy a görög templomban valami kikristályosodott a világ dinamikus erőiből. Akinek van érzéke ehhez, olyan erős, hogy ezeket a lényeket érzékelni képes, az tudja, hogy a téren erők száguldanak át. A görögök tudtak a tér elevenségéről. A legjobban úgy győződhetünk meg arról, hogy válik a gondolkodás az érzés és az akarat konkréttá, ha a görög és a román építészetet összehasonlítják, ahol sokszor azt látjuk, hogy például az oszlopok, mint hordozók, kiemelkednek térbeli feladatukból. A román építészet is nagy, de sok dekoratív elemet tartalmaz, többek között éppen ezeket az oszlopokat, amelyeknél nincs mélyebb motívum. Hiányzik ehhez az érzék, a tér érzékelése. Az oszlopok jelen vannak, mégsem töltik be céljukat. Mindez az emberi szellem fejlődési fokozataival függ össze. Csak ennek az antropomorfizmusnak az útján tudott az ember előkészülni az Istenember felfogásához, a magában az emberben lakó isten felfogásához. Ez azonban a kereszténység, amit az okkultizmusban teomorfizmusnak neveznek.

A kereszténységben az összes különböző istenalak egybefolyt Krisztus Jézus egyetlen élő alakjában. Az emberiségnek ehhez egy nagy, hatalmas elmélyülésre volt szüksége, olyan elmélyülésre, amely képessé tette, hogy ne csak a tér eleven formájára gondoljon, ahogy ez a görög szobrászatban kifejezésre jut, hanem fel tudjon emelkedni ahhoz a gondolathoz, hogy a belsőt külsőleg szemlélje, és ahhoz a hithez, hogy az örökkévalóság egy történelmi alakban valóban időben és térben élt a Földön. Ez a kereszténység lényege. Ez az eszme jelentette azt a nagy előrelépést, amelyet az emberiség a Földön meg tudott tenni.

Csak arra van szükségünk – és ezt meg is tesszük -, hogy összehasonlítsuk a görög templomot, ami az isten lakhelye, azzal, ami később a keresztény templom lett, ahogy a gótikában a legtisztábban kifejeződik, és látni fogjuk, hogy a külső formában egy visszalépésnek kell megjelennie, ha az ember az örökkévalóságot az időben és a térben akarja ábrázolni. És amit a későbbi művészet elér azáltal, hogy a belsőt a külsőben kifejezésre juttatja, ez teljesen a keresztény szellemi áramlat hatása alatt áll. Alapjában véve azt kell mondanunk, hogy meg lehet érteni, hogy az építészet ott tud a legszebbé válni, ahol az ember még teljes lelkével a külső erőktől függ, amelyek a téren keresztül áramlanak.

Látjuk így, hogy a vallásos gondolat egyre inkább elmélyül az Atlantisz utáni korban, hogy az emberek az érzékfelettihez való kapcsolódásukat keresik. Mindabban, amit itt mondtunk, nem lesz nehéz utalást látni az ember vágyódására, hogy benyomuljon a külső formába, hogy a külső formában valahogy az érzékfelettihez kapcsolódjon. Ezt célozzák meg a művészet legeredetibb ősalapjai. A kereszténységgel úgyszólván elértük korunkat. A most említettekből összefüggésben különböző más dolgokkal, amiket az Atlantisz utáni kor fejlődéséről mondtunk, fel fogjuk ismerni, hogy az emberiség egyre inkább a bensőségességre törekszik. A különböző fajok is egyre inkább tudják, hogy a külsőben bensőségesség van.

Azt lehet mondani, hogy a görög istenalakokban látjuk, hogy ami az emberben bensőleg él, az kiömlik a külső világba. A kereszténység megadta a legfontosabb impulzust ebben az irányban. Látjuk, hogy a kereszténységgel az bukkan fel, amit egészen korunkig tudománynak nevezünk, Mert amit ma így nevezünk, a lét gondolati alapjának megragadását, az a káldeai korban kezdődött. Most, korunkban az emberiség fejlődésének nagy fordulatánál állunk.

Tekintsük át azt, amit vázlatosan elmondtunk, és tegyük fel a kérdést: miért történt mindez így, miért fejlődött az ember odáig, hogy a belsőt a külsőbe belenyomja? – A válasz az, hogy az ember organizációjának fejlődése ezt hozta létre. A régi atlantisziak érzékelni tudták az érzékfeletti világot, mert étertestük még egészen kívül volt fizikai testükön. Az éterfej bizonyos pontjai még nem fedték a fizikai fel megfelelő pontjait. Amikor az étertest teljesen áthatotta a fizikai testet, ez idézte elő, hogy az ember most jobban a külső világ felé fordul.

Amikor a kapuk bezárultak az érzékfeletti világ előtt, az embernek a maga művészi fejlődéséhez szüksége volt egy kötelékre, hogy az érzéki világot az érzékfelettivel összekapcsolja. Korábban, az atlantiszi időkben erre nem volt szüksége, mert akkor még képes volt arra, hogy közvetlen tapasztalatot szerezzen az érzékfeletti világról. Az embereknek akkor lett szükségük arra, hogy istenekről és szellemekről beszéljenek, amikor már nem érzékelték őket, ahogy a növényekről is csak azoknak az embereknek kell beszélnünk, akik sosem látták őket. Ez az Atlantisz utáni kor vallási fejlődésének az alapja. Miért kellett akkor egy olyan természetfeletti lénynek, mint Krisztus, egy véges személyiségben megjelennie, és a Földön járnia? Miért kellett Krisztusnak történelmi személlyé válnia? Miért kellett, hogy az emberek egy ilyen alakra tekintsenek? Azt mondtuk, hogy az emberek már nem tudtak betekinteni a szellemi világba. Minek kellett történnie, hogy az isten számukra tapasztalatot nyújthasson? Érzékelhetővé kellett válnia, egy érzéki-fizikai testben kellett megtestesülnie. Ez a válasz a kérdésre. Amíg az emberek a szellemiségben érzékelni tudtak, addig ott az istent érzékfeletti tapasztalás útján érzékelni tudták. És nem volt szükség arra, hogy bármiféle isten emberré váljon. Most azonban az istennek itt kellett lennie az érzéki világban. Ebből az érzületből jöttek létre a tanítvány szavai, hogy megerősítsék ezt a tényt: „kezünket a sebeibe helyeztük”[1]. Látjuk így, hogy magának Krisztus Jézusnak a megjelenése az Atlantisz utáni ember természetéből megvilágosodik, és felismerjük, hogy tulajdonképpen miért kellett Krisztusnak az érzéki észlelés számára megnyilvánulnia. Az emberek számára a leghatározottabb történelmi ténynek kellett jelen lennie. A szellemi énnek kellett érzékelhető módon jelen lennie, hogy az embereknek támpontjuk legyen, amely összekapcsolhatja őket az érzékfeletti világgal.

A puszta tudomány egyre inkább a külső világ tiszteletébe, imádatába torkollott. Ebben ma csúcspontját érte el. A kereszténység erős támaszt jelentett ezzel az érzékibe való belebonyolódással szemben. Ma a kereszténységet a teozófiai elmélyülésnek kell megragadnia, hogy az emberiség egy új megismeréshez tudjon eljutni. Korábban, a középkorban még volt kapcsolat a kereszténység és a tudomány között. Ma a tudás érzékfeletti elmélyítésére van szükség, magára a bölcsességre, hogy a kereszténységet egész mélységében megértsük. Így a kereszténység szellemi felfogása előtt állunk. Ez a következő fok, a teozófus vagy szellemtudományos kereszténység. Ezzel szemben viszont a matériába bonyolódó tudomány egyre inkább elveszti a kapcsolatot az érzékfeletti világokkal.

Mi tehát a szellemtudomány feladata? Képes a szellemet kereső ember feltekinteni a mai tudományra? Ami ma a szokásos tudomány, az éppen az, ami az Atlantisz utáni fejlődés menetébe egyre inkább beleszól, és egyre inkább a külsőnek, a fizikainak, a materiálisnak adja át magát, egyre inkább elveszti a kapcsolatot a szellemi világgal. Nézzenek vissza a korábbi időkbe, bármilyen tudományról legyen is szó, milyen sok szellemi elem volt még akkor benne!

Mindenütt azt fogják látni, az orvoslásban és más területeken is, hogy a szellemi összefüggések mindenütt eltűnnek. Ezt mindenütt követni lehet. És ennek a folyamatnak így kell lennie, mert az Atlantisz utáni kor úgy folyik le, hogy az érzékfeletti világgal való minden eredeti összefüggésnek egyre inkább el kell tűnnie. Ma meg lehet jósolni a tudomány útját. A külső tudomány bármilyen sok kísérletet végez is, nem lesz képes spirituális elmélyülésre. Egyre inkább azzá válik, ami a technikai készség egyre magasabb rendű alkalmazását jelenti, a külső világ feletti uralom eszközévé. A matematika a pythagoreusok számára még csupán eszköz volt, hogy betekintsenek a magasabb világok összefüggéseibe, a világmindenségbe. A mai emberek számára eszköz, hogy a technikát tovább fejlesszék, és így uralják a külső világot. Világivá, filozófia nélkülivé válik – ez lesz a külső tudomány útja. Minden ember a spirituális fejlődésből meríti impulzusait. És ez a spirituális fejlődés beleszól a spirituális kereszténység menetébe. A szellemtudomány lesz az, ami képes megadni az impulzust minden szellemi élet számára.

Igen, a tudomány egyre inkább technikai útmutatássá válik. És az egyetemi élet egyre inkább lecsúszik a szakiskolai élet szintjére, és ez a helyes. Minden szellemiség szabad emberi tulajdonná fog fejlődni, aminek a tudományból ki kell kerülnie. A tudomány aztán egy egészen más összefüggésben, egészen más formában fog újra megjelenni. Ezért a mai emberiség számára az szükséges, hogy megtörténjen az érzékfeletti világok nagy tapasztalataihoz való visszakapcsolódás. Hogy ez szükséges, láthatják, ha tisztába jönnek vele, mi lesz, ha ez nem történik meg. Az éterfej most behúzódott az emberbe. Az étertest kapcsolódása a fizikai testhez ma a fejlődés csúcspontján áll. Ezért azoknak az embereknek a százalékaránya, akik képesek érzékfeletti tapasztaláshoz jutni, soha nem volt ilyen csekély. Az emberiség fejlődésének menete azonban úgy halad előre, hogy az étertest ismételt kiemelkedése magától újra meg fog történni. És ez már meg is kezdődött. Az étertest újra kiemelkedik, ismét önálló lesz, szabaddá válik, és a jövőben újra kívül lesz a fizikai testen, ahogy a korábbi időkben volt. Az étertest kilazulásának újra be kell következnie, és ez már elkezdődött. Az embernek azonban a kilépő étertestben magával kell vinnie azt, amit a fizikai testben átélt, különösen a Golgota fizikai eseményét, amit fizikailag, azaz egy földi létben kell átélnie. Különben valami visszavonhatatlanul elvész számára: az étertest kihúzódik, anélkül, hogy valami lényegeset magával vinne, és az ilyen emberek éterteste üres marad. Azok azonban, akik átélték a spirituális kereszténységet, étertestüket megtöltik azzal, amit fizikai testükben végrehajtottak.

A veszély azoknál a legnagyobb, akik a tudomány csábítása következtében a spirituális igazságoktól elfordultak. Az étertest kilépése azonban már megkezdődött. Ennek egyik jele korunk idegessége. Ez egyre inkább erősödni fog, ha az ember nem viszi magával a fizikai testben elért legnagyobb eredményt. Bár ehhez még sok ideje van, mert a nagy tömegek számára ez még sokáig tart, de egyesek már most eljutnak idáig. Ha azonban lesz olyan ember, aki a fizikaiságban soha nem élte át azt, ami a fizikai világ legnagyobb eseménye, aki soha nem élte át a kereszténység mélységét, és nem vonta be étertestébe, akkor számára az fog bekövetkezni, amit úgy nevezünk, hogy szellemi halál. Mert az étertest ürességének a szellemi halál a következménye.

Az atlantiszi tisztánlátó embernek nem volt szüksége vallásra, mert az érzékfeletti világ átélése tény volt számára. Ebből az időszakból indult ki az ember egész fejlődése. Aztán a szellemi világ szemlélete elenyészett. „Religere” annyit jelent, mint összekapcsolni, így a „religio”, a vallás az érzéki világ összekapcsolása az érzékfelettivel. A materializmus terjedésének kora igényelte a vallást. Eljön azonban az az idő, amelyben az ember ismét tapasztalatokat szerezhet az érzékfeletti világban. Ekkor már nem lesz szüksége vallásra. Az új látás előfeltétele a spirituális kereszténység eljövetele, ez lesz a kereszténység következménye. Ez alapozza meg azt a mondatot, amelyet kérem, hogy jól jegyezzenek meg: a kereszténység vallásként kezdődött, de nagyobb minden vallásnál.

Amit a kereszténység ad, azt a jövőben mindenkor magunkkal kell vinnünk, és az emberiség legfontosabb impulzusainak egyike lesz, amikor már nem lesz semmiféle vallás. Amikor az emberek már túljutottak a vallásos életen, a kereszténység még fenn fog állni. Hogy először vallás volt, ez az emberiség fejlődésével függ össze, de a kereszténység, mint világszemlélet nagyobb minden vallásnál.


[1] Szó szerint: „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit saját szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és kezünk tapintott…” (János első levele, 1,1)

– Berlin, 1908. május 16.

[A teozófiai megismerés érzelmi felfogása. A magasabb lények, az emberek, az állatok és az elemi lények tagolódása. A gnómok. Az elemi lények tagolódása a gnómokban, a sellőkben, a tündérekben és a szalamanderekben. Az Ahasvérus-mítosz. A romlás tizenhat útja. Az állati csoportlelkek. Az elemi lények létrejötte és mibenléte, nevezetesen a szalamandereké. A majmok. A mai kor hanyatló jelenségei és a teozófia hasznossága.]

Legutóbbi fejtegetésünkben arra hívtam fel a figyelmet, hogy zweigünk fejlődésének ebben a szakaszában el kell mondani néhány dolgot a haladó teozófusok számára, és arra is utaltam, hogy ezt a kifejezést, hogy „haladó teozófusok”, nem úgy kell érteni, mintha a teozófiai tanítás valamiféle különösen beható elméleti ismeretét jelölnénk meg. Ezen olyasmit értünk, amit azáltal tisztázhatunk, hogy lelkünk elé állítjuk, hogy a teozófiai zweigen belüli életnek, ha az egy idő óta tart, az emberi lélek számára jelentősége van. Ha ez a teozófiai zweig-élet nemcsak képzetekkel és fogalmakkal szolgál az ember lényéről, a magasabb világokról, a fejlődésről, és így tovább, hanem az egyes emberek tudatát erősíti, akkor az ember ennek a zweig-életnek a folyamán másképpen sajátítja el az érzéseknek és érzületeknek egy bizonyos mennyiségét, mint azok, akik teljesen kezdőként kerülnek a teozófiához. Ezek az érzések és érzületek arra vonatkoznak ugyanis, hogy az ember teljesen nyugodtan és higgadtan, egy bizonyos belső hittel hallgassa meg a dolgokat és az előadásokat, és úgy fogadja el azokat, hogy nem fantáziálások és álmodozások, amelyeket valószínűleg a teozófiához való csatlakozása előtt kinevetett és mulatott rajtuk, és amelyeknek hallatán kortársaink többsége ma kétségkívül, mint fantáziáláson csak mulatna. A teozófiai tanítás részleteinél sokkal fontosabb az érzéseknek és érzületeknek ez a mennyisége, amelyeket így lelkünkben fokról-fokra elraktározunk. Mert ezáltal lényegében lassanként egész más emberekké válunk, és akik a más világokkal szemben ilyen érzéseket és érzületeket elsajátítottak, azokkal a világokkal szemben, amelyek bár jelen vannak a miénkben, és folytonosan észlelhetők, az ilyen embereket, akiknek ilyen érzéseik és érzületeik vannak, akik úgy viszonylanak a többi világhoz, ahogy leírtuk, azokat nevezzük itt haladó teozófusoknak. Tehát nem elméleti ismereteikre, hanem szívükre és érzéseikre hivatkozunk, amikor ilyen kifejezéseket akarunk előítélettől mentesen eljuttatni azokhoz, akik a legutóbbi és a mai fejtegetéseket hallják. Ha csak általában absztrakt teozófiáról akartunk volna beszélni, amivel csak kevéssé sértettük volna az úgynevezett egészséges emberi értelmet, akkor csak bemutattunk volna valamit, nem lett volna meg a szükséges akarat, hogy a világot, amelyet a teozófiai mozgalomnak fel kell tárnia, valóban fokról-fokra feltárjuk.

Amiről ma egy kicsit beszélni szeretnék, olyan területet érint, amely megismertet bennünket azokkal a lényekkel, amelyek szintén léteznek – közénk tartoznak, amennyiben magunkat szellemi lényeknek tekintjük -, amelyeknek az ábrázolása azonban még csak kevés szerepet játszott korábbi fejtegetéseinkben. Minden teozófiai előadásunkban az embert, mint mikrokozmoszt állítottuk szemléletünk középpontjába. Az embertől azonban, hogy őt megértsük és fejlődését megismerjük, többnyire fel kellett tekintenünk magasabb lényekre, magasabb szellemi lényekre, akik földgolyónk vonatkozásában hajdan nagy szerepet játszottak, mint amilyet ma játszik az ember a Földön. Láttuk, hogy a Föld, mielőtt mai állapota létrejött volna, az volt, amit szokás szerint régi Holdnak nevezünk, és tisztáztuk, hogy bizonyos szellemi lények, amelyeknek magasabb képességei vannak, mint a mai embernek, olyan képességek, amelyekkel az ember csak a Föld következő állapotában fog rendelkezni, akkoriban a Holdon más feltételek között érték el az ember-fokot. Ezek az angyalok, a félhomály szellemei. És ugyanígy, az úgynevezett arkangyalok, vagy tűzszellemek, akik két fokkal magasabban állnak az embernél, ember-fokukat a régi Napon élték át. Az azurák pedig, a személyiség szellemei, az archék, akik ma a jó és a rossz tulajdonságok vonatkozásában messze az ember fölött állnak, ezt a fokot a régi Szaturnuszon élték át. Így szemügyre vettük az ilyen lények egész sorát az idők folyamában, akik részt vettek az egész földfejlődésben, valamint egész életünkben és létünkben, Megismerkedtünk egy sor lénnyel, akikre bizonyos vonatkozásban fel kell tekintenünk. Azok számára, akik az ilyen lényeket tisztánlátással szemlélik, jelentős különbség adódik e lények és az ember között.

Ha az embert természetének finomabb tagozódása szerint részletezzük, annak megfelelően, amit tulajdonképpen testiségnek nevezünk, fizikai testre, étertestre és asztráltestre osztjuk fel. Aztán megkülönböztetjük ettől a testiségtől a lelket, amelyet érzőlélekre, értelmi lélekre és tudati lélekre osztunk, és az ember harmadik részeként megkülönböztetjük a szellemet, ami ma még csak fejlődésének kezdetén áll. Az ember ezt a jövőbeni fejlődési állapotokban majd megfelelő magasságokra emeli. Lényének ez a három része a testiség, a lelkiség és a szellemiség nagyjából és egészében kifejezi az ember hármas tagozódású lényét.

Ha most az embertől feltekintünk azokhoz a magasrendű lényekhez, akikről az előbb beszéltünk, akkor azt mondhatjuk: bizonyos módon azáltal különböznek az embertől, hogy a durva testiséget lefelé már nem alakították ki. Ezért náluk a durva testiséget, amely az érzékszervek számára érzékelhető, nem láthatjuk. Ha a holdlakókat, vagy ahogy a keresztény ezoterikában nevezik őket, angyalokat szemügyre vesszük, akik emberként fejlődési fokukat a Holdon élték át, akkor ebből a különbözőségből, amit említettünk, az következik, hogy olyan durva testiséget, mint amilyen az embernek van, nem tulajdonítunk nekik. Ezzel szemben azt a magasabb tagot, amit az ember csak a jövőben fog kialakítani, már kialakították, úgy, hogy azt mondhatjuk: náluk az embertől különbözően megvalósul az, hogy szellemek és lelkek, ellentétben az emberrel, aki hármas tagozódású lény: szellem, lélek és test. Így a kozmoszban kiváltképpen azokkal a lényekkel foglalkozunk, akik tulajdonképpen emberek, szellemük, lelkük és testük van, és azokkal a lényekkel, akik az ember fölött állnak, szellemük és lelkük van.

Az okkult szemlélő számára azonban ténylegesen még más lények is vannak, amelyek a mai emberi fejlődési korszakban rendkívül rejtettek, mégis szerepet játszanak a kozmosz fejlődésében. Vannak ugyanis olyan lények, amelyeknél az, aki a világot tisztánlátó tekintettel kutatja, nem tudja felfedezni azt, amit az embernél szokás szerint „szellemként” jelölünk meg, hanem lényegében testből és lélekből állnak. Az ilyen lények egész sorát ismerik eddigi fejtegetéseinkből, ezek az állatok. Testük és lelkük van. Tudjuk azonban, hogy ezek az állatok felfelé kapcsolatban állnak a maguk csoport-lelkével, vagy csoport-énjével, és ezek szellemi természetűek. Bár az egyes állatban, amely a fizikai világban előttünk áll, olyan lénnyel van dolgunk, amelynek csak teste és lelke van, de ez úgyszólván folytatódik a magasabb világok felé, és beletagolódik a szellemiségbe. Gyakran említettem már azt a hasonlatot, amelyet az állatok csoport-énjével kapcsolatban használni lehet: ha itt egy fal lenne, és a tíz ujjamat a fal tíz nyílásán keresztül kidugnám, és önök nem látnának engem, csak a tíz ujjamat, akkor joggal következtethetnének arra, hogy az ujjaimnak ez a mozgása egy lénytől származik, aki a fal mögött van. Így van ez az állatokkal és csoport-énjükkel. Jelen vannak, és az állat lassanként, fokozatosan eléri őket. A különböző állatok, amelyek alakilag hasonlóak, ezzel a csoport-énjükkel függenek össze. Tehát, ha az állatoknak arról a részéről beszélünk, amely a fizikai síkon, mint egyedi állat megjelenik, akkor beszélhetünk arról, hogy az állatnak teste és lelke van. Ekkor eltekintünk attól, hogy az asztralitásban folytatódik.

Vannak azonban más lények is, amelyeknek csak testük és lelkük van, a fizikai szemlélet számára azonban nem láthatók. A teozófiai írások igen gyakran elemi szellemeknek nevezik őket, ez az elnevezés azonban olyan ügyetlen, amilyen csak lehet, mert éppenséggel olyan lények, amelyeknek nincs szellemük. A szellem nélküli lényeket tehát jobb elemi lényeknek nevezni. Hogy testük tulajdonképpen miért nem látható, ezt a mai fejtegetés során meg fogják érteni. Egyelőre, mielőtt csupán definiálnánk ezeket a lényeket, azt mondhatjuk, hogy bizonyos módon testből és lélekből állnak, és az ember alatti lények. Ezeket a lényeket természetesen felvilágosodott korunkban letagadják, mert az ember fejlődésének mai szakaszában nem tudja érzékelni őket. Aki érzékelni akarja őket, annak a tisztánlátó tudat egy bizonyos fokáig kell előre lépnie. Az, hogy valami nem érzékelhető, nem jelenti azt, hogy nem fejti ki hatását a világban. Ezeknek a lényeknek a hatása, amelyeknek csak testük és lelkük van, teljesen jelenvaló világunkban. Amit tesznek, nagyon is érzékelhető, csak ők maguk nem érzékelhetőek.

Nos, arról van szó, hogy amennyire ez egyéni szemlélet nélkül lehetséges, fogalmat alkossunk az ilyen elemi lényekről. Ezek az elemi lények többféle alakban fordulnak elő a szellemi területen, ami körülvesz bennünket, és mint „természeti szellemekről” beszélhetünk róluk. A legkülönbözőbb neveket adjuk nekik. Ezek a nevek azonban nem jelentenek semmit. Hogy róluk bizonyos fogalmat alkothassunk, ez a fontos. Itt már valóban elkezdődik az, ami az önök teozófiai érzéseire és érzületére támaszkodik, mert szeretném egyszer kendőzetlenül elmondani, milyennek mutatkoznak az ilyen lények a tisztánlátó tekintet számára.

Vannak különböző lények, amelyek a föld legkülönbözőbb helyein fordulnak elő. Akkor láthatók például, ha a föld olyan mélységébe jutunk, amelyben már nem találhatók élőlények, nincs élő növényzet, például egy bányában, ahol minden ásványi természetű. Ha itt a fémes, vagy kőzetszerű talajt felemeljük, olyan lényeket találunk, amelyek sajátos módon mindenekelőtt úgy teszik magukat észrevehetővé, mintha valami szétszóródna. Úgy mutatkozik számunkra, hogy nagy mennyiségben összekuporodnak, és ha a talajt szabaddá tesszük, akkor mintegy szétrebbennek. És az a lényeges, hogy nemcsak szétpukkannak, szétrebbennek, hanem saját testiségükben megnagyobbodnak. Persze, még ha a legnagyobb nagyságukat el is érik, mindig kisebbek az embernél. A mai felvilágosodott ember nem ismeri ezeket a lényeket. De akiknek van egy bizonyos természeti érzékük, azaz megőriztek egy bizonyos tisztánlátó erőt, amellyel egykor minden ember rendelkezett, de ez kellett vesznie a külső tárgyi tudat felbukkanásával, az ilyen emberek jót tudnának mesélni ezekről a lényekről, és a legkülönbözőbb neveket adnának ezeknek a lényeknek: koboldok, gnómok, és így tovább. Ezek a lények azáltal különböznek az embertől, hogy testiségükben nem láthatók, mint az ember, és még inkább azáltal, hogy értelemszerűen soha semmiféle morális felelősségérzetet nem lehet tulajdonítani nekik. Azzal tehát, amit az embereknél morális felelősségérzetnek nevezünk, nem rendelkeznek. Amit tesznek, mintegy automatikusan teszik. Emellett azonban az, amit tesznek, egyáltalán nem különbözik attól, amit például az emberi értelem tesz, az emberi intelligencia. A legnagyobb fokban rendelkeznek azzal, amit „viccnek” nevezünk, és aki érintkezésbe kerül velük, megérezheti, ahogy vicceiket kitalálják, mert az embereket mindenféle csínynek tehetik ki, ahogy minden bányász – a fém-bányász, nem a szénbányász −, aki még megőrzött valamit az egészséges természetű érzékéből, néha észreveheti ezt.

Ezeknek a lényeknek a tagolódását az okkultizmus eszközeivel éppen úgy ki lehet mutatni, mint az embernél. Ha az embert ebből a szempontból megnézzük, azt találjuk, hogy legalsó tagja a fizikai test, aztán következik az étertest, az asztráltest és az én. Aztán azt, amit az én munkája az alsóbb tagokból fokról-fokra kialakít, szelleménnek vagy manasznak, életszellemnek vagy buddhinak és szellemembernek vagy atmának nevezzük. A lényeges az, hogy az emberiség mai fokán négy tag jön tekintetbe: a fizikai test, az étertest, az asztráltest és az én, úgy, hogy azt mondhatjuk, hogy az én a legfelső tag, és a fizikai test a legalsó. Nos, igen helytelenül tesszük, ha teljesen absztrakt módon ahhoz ragaszkodunk, hogy ennek a fizikai testnek nincs dolga az emberi énnel. A fizikai embertest eszköz az emberi én számára. Láttuk, hogy az ez az emberi test igen bonyolult képződmény. Aztán azt is mondtuk, hogy az én fizikai eszköze a vérrendszerben van, az asztráltesté az idegrendszerben, az étertesté a mirigyrendszerben és magáé a fizikai testé a fizikailag tisztán mechanikusan működő szervekben. Így tehát arra kell gondolnunk, hogy mindaz, ami belső emberi átélés útján az asztráltestben végbemegy, materiálisan az idegrendszerben fejeződik ki, és így tovább. Így a fizikai embertest mintegy képmása az ember négytagú lényének.

Nézzük a fizikai embertestet, ahogy előttünk áll, és nézzük mindazt, amit ez a fizikai embertest jelent, mint a gondolkodó, intelligens én eszköze. A leginkább úgy jövünk tisztába azzal, hogy mit jelent ez, ha arra gondolunk, hogy az én inkarnációról inkarnációra megtestesül. Nos, az ember finom, materiális organizációja, amely az emberi intelligenciát megnyilatkoztatja, azáltal jön létre, hogy az én lassan és fokozatosan hosszú időn keresztül megtanulta, hogy az asztráltesten dolgozzon. Mert tudjuk, hogy az asztráltest minden embernél két részből áll, az egyik rész az, amit a kozmosztól kapott, amelynél az én még nem tevékenykedett, és a másik rész az, amelyet az én már átalakított. Az asztráltestnek ez a két része minden embernél egy bizonyos fokig kialakult. A magasabb idegrendszerben, nevezetesen az agyban, ami minden inkarnációban újra felépül, külső materiális kifejeződését láthatjuk annak, amit az ember énjével az asztráltestén elvégzett, még ha ez legnagyobb részben öntudatlan marad is. Hogy az embernek egy sokkal jobban felépített, tökéletesebb előagya van, mint az állatoknak, ez onnan származik, hogy ez az előagy az én által átdolgozott, átalakított asztráltest kifejeződése, megnyilatkozása. Az asztráltest azonban mégiscsak az, aminek a külső kifejeződése az idegrendszerben van. Könnyen beláthatjuk, hogy abban a pillanatban, amikor organizmusunk valamelyik tagja átalakul, az organizmus többi részénél is változás szükséges. Miért nem tud az ember négy lábon járni? Miért alakultak át elülső végtagjai úgy, hogy azokkal dolgozni tud? Mert munkálkodott asztráltestén, és ez előidézte elülső végtagjainak szükséges átalakítását, hogy azokkal dolgozni tudjon. Így az ember agyának alakja mindig a belső valódi megnyilvánulása. Mindaz, amit a fizikai testben annak jelenlegi fejlődési fázisában látunk, a szellemi fejlődés sajátos eredménye.

Nos, be fogják látni, hogy mindaz, ami a matériában létezik, egészen a formáig, annak az eredménye, ami e mögött az anyagiság mögött hatékonyan működik. Ha tehát olyan lények vannak előttünk, mint amilyeneket az előbb leírtam, akiknek nincs lehetőségük arra, hogy asztráltestüket átalakítsák – mert hiányzik a szellemiségük, nem dolgozik az asztráltestükön -, akkor ez az asztráltest, amely azonban mégis azoknak a lelki élményeknek az összessége, amelyekkel az asztráltest rendelkezhet, materiális alakban fejeződik ki. Ez a materiális alak, amellyel egy ilyen én által át nem izzított lény rendelkezik, a mai fejlődési fázisunkban nem látható a fizikai világban, és azért nem látható, mert egy fokkal mélyebben fekszik, mint az általunk látható anyag. Értsék meg jól, hogy ez mit jelent.

Ha tisztázni akarjuk, mi a lényeges fizikai testünkben, azt mondhatjuk: a fizikai testet látni lehet. Az étertestet nem láthatjuk, mert a maga szubsztancialitásával egy fokkal magasabban áll. Az asztráltestet sem láthatjuk, mert ez ismét egy fokkal magasabban áll, mint az étertest. Ez azonban nemcsak a szubsztancialitáson múlik, hanem a fizikai anyagon is, és azért nem látható, mert minden anyagból csak egy középső sáv látható, éppen az, ami a fizikai matériát alkotja, amit fizikai szemmel látni lehet. És ahogy felfelé a szubsztancialitás folytatódik, úgy folytatódik lefelé is, és válik újra láthatatlanná. És most, miután az ember tagozódását szemügyre vettük, ezeknek a másfajta lényeknek a tagozódását is el tudjuk képzelni.

Láttuk, hogy az ember, ha alulról nézzük, legalsóként fizikai testével rendelkezik, aztán van éterteste, asztrálteste és negyedikként énje. Azoknak a lényeknek, amelyeket elemi lényeknek nevezünk, nincs énjük, ezért nincs felelősségérzetük sem. Ezért a fizikai test alatt hoztak létre egy princípiumot. Nevezzük ezt, mondjuk, „mínusz egynek”. Náluk tehát a hármas, kettes, egyes és mínusz egyes princípium alakult ki. De most mehetünk még tovább. Nemcsak olyan lények vannak, amelyek az asztráltesttel kezdődnek, és ehhez még mínusz egyet alakítottak ki, hanem vannak olyan lények is, amelyek a kettőnél kezdődnek, amelyeknek csak az étertest princípiuma van meg, aztán a fizikai test princípiuma, majd a mínusz egy, és még a mínusz kettő is. És végül vannak olyan lények, amelyeknek a legmagasabb princípiuma az, ami az embernél a legalsó, tehát az egynél kezdődnek, aztán kialakították a mínusz egyet, a mínusz kettőt és a mínusz hármat. Még világosabb fogalmat alkothatunk arról, hogy miért nem láthatóak ezek a lények. Mert azt az ellenvetést lehet tenni: ha van fizikai testük, annak láthatónak kell lennie. – Ha az embernek nem lennének magasabb tagjai, ha csak fizikai teste lenne, egészen másképpen nézne ki. Amikor az ember meghal, a fizikai test egyedül marad, azonban széttöredezik, feloszlik, szétoszlik minden lehetséges atomra. Ez az ő természetes alakja. Hogy olyan, amilyennek ismerjük, az onnan ered, hogy felülről áthatja az én, az asztráltest és az étertest.

Azoknak a lényeknek, amelyeket gnómoknak vagy koboldoknak nevezünk, kétségkívül van fizikai testük, de hiányzik az énjük, az asztráltestük és étertestük. Éppen ezek a gnómoknak nevezett lények azok, amelyeknek a legmagasabb tagjuk a fizikai test. Három princípiummal rendelkeznek, amelyek a fizikai test alatt vannak, ez okozza azt, hogy fizikai testük sokkal kevésbé látható, mint az ember fizikai teste. Ezeknek a lényeknek a fizikai sík alatti erői idézik elő azt, hogy a fizikai test princípiuma nem látható soha fizikai szemmel. Egy a fizikaiságot megközelítő anyaggal kell rendelkezniük, és ezt csak egy hatalmas nyomás alatt érhetik el, ahogy ez meg is történik, amikor a külső anyag összenyomja őket. Ekkor testiségük annyira összenyomódik, hogy nagy mennyiségben összekuporodva egymás mellett ülnek, és olyan ijesztővé válnak, ahogy azt korábban ábrázoltam. Általában az a folyamat, ami velük lezajlik, amikor a külső nyomást eltávolítjuk róluk, egy feloldási folyamat, ami az embernél a halál után érzékelhető, náluk hatalmas sebességgel zajlik le, amikor a talajt eltávolítjuk. Ezért sohasem válnak láthatóvá, akkor sem, ha van fizikai testük. Annak számára, aki ezen a fizikai földön keresztül tud látni, kis fizikai testtel rendelkeznek. Ez a fizikai test, amelyet az erő princípiuma szerint birtokolnak, mindazonáltal hatalmas valami, ami struktúrájában, organizációjában hasonló az ember gondolkodási eszközéhez, az intelligencia emberi eszközéhez. Ezért akik egy bizonyos természeti érzékből a gnómokat ábrázolják, helyesen ábrázolják őket úgy, hogy éppen a fejük különösen jellegzetes. Minden olyan szimbólum, amely ezt jelzi, egyfajta valóságot tartalmaz. Ezeknél a gnómoknál található egyfajta intelligencia, ami ugyanakkor automatikusan működik. Valóban úgy van, hogy ha elképzeljük, hogy agyunkat kiemeljük, és azt nem hatják át a magasabb tagok, akkor nem a fenti fejlődés értelmében működik, hanem a lenti fejlődés szerint. Ezért állnak előttünk ilyen módon ezek a lények, amelyeket gnómoknak nevezünk. Aztán még fényt vethetünk azokra a lényekre is, amelyek mélyebben állnak az embernél.

Most, minthogy összefügg mélyebb feladatunkkal, ami kötelez bennünket, fogalmat kell alkotnunk arról, hogy tulajdonképpen hogyan jönnek létre ilyen lények a fejlődés folyamán. Ez a kérdés nemcsak a múltbeli fejlődéssel függ össze, hanem a jövőbelivel is. Ez a lényeges. Hogy ezt megismerjük, egy kicsit át kell tekintenünk az ember fejlődését. Tudjuk, hogy az ember megtestesülésről megtestesülésre halad előre. Tudjuk, hogy minden egyes inkarnációba magunkkal hozzuk a korábbi inkarnációk gyümölcseit. Ezen a módon az ember minden új inkarnációban maga is teremtőjévé válik nemcsak a formájának, hanem sorsát illetően képességeinek is. Amit cselekedetei révén belevésett a külvilágba, az sorsként visszatér számára, amit korábbi életébe bevésett, az képességként, tehetségként tér vissza. Így maga is hozzájárul nemcsak saját sorsának, hanem szervezetének kialakításához is. Most megkérdezhetjük: honnan származik az, ami bennünket egy tökéletesebb fokra emel? Mert ebben a vonatkozásban korábbi állapotaihoz képest minden mai átlagember magasabb fokon áll. Ami bennünk az egyre nagyobb tökéletességet idézi elő, az az, amit inkarnációról inkarnációra való előrehaladásunkban elsajátítottunk. Nem hiába érzékeljük a világot, nem hiába látunk szemünkkel, hallunk fülünkkel, hanem minden inkarnációban elsajátítjuk az élet bizonyos gyümölcsit. Ezeket a halál után magunkkal visszük, és ami ebben hatékony, az kialakítja azokat a csíraerőket, amelyek a következő inkarnációban közreműködnek a fel- és leépítésben.

Nos, különböző dolgok jöhetnek létre. A mérleg nyelve kibillenhet az egyik oldalra is, és a másikra is. Az ideális állapot az lenne, ha az ember minden inkarnációban megfelelően felhasználná az életét, ha abból, amit tapasztalhat, átélhet, és amit gyümölcsként átvihet a következő inkarnációba, semmit sem hagyna felhasználatlanul, hanem mindazt magával vinné, amit korábban elsajátított. Ez azonban általában nem így történik. Az ember az egyik vagy a másik oldalon kileng. Vagy nem használja fel az életét rendesen, hogy mindazt megszerezze, amit a maga számára megszerezhet, és akkor bizonyos erők felhasználatlanul maradnak, és kevesebbet visz bele új inkarnációjába, mint amit belevihetne, vagy túl mélyen nyomul be organizációjába, túlságosan összenő inkarnációjával, testiségével. Az embereknek két fajtája van tehát: az egyik szeretne teljesen a szellemiségben élni, nem száll alá a testiségéig. Az ilyen embereket a mindennapi életben rajongóknak, álmodozóknak nevezzük. És vannak, akik túl mélyen szállnak alá testiségükbe, nemcsak azt használják fel, ami megszerezhető, hanem összenőnek az inkarnációjukkal. Rokonszenves számukra, megszeretik, összenőnek az inkarnációval. Nem felelnek meg annak, ami inkarnációról inkarnációra előre halad. Belemerülnek abba, ami csak eszköz kell, hogy legyen az ember örök létcsírája számára.

Egyszer már felhívtam a figyelmet arra, hogy van egy fontos mítosz, egy fontos monda, ami lelkünk elé állítja, hogy mit élhetnek át azok az emberek, akik túl mélyen szállnak alá egy inkarnáció jelenlegi és múltbeli mivoltába. Ha ezt extrém módon gondoljuk el, a következőképpen állíthatjuk lelkünk elé. Elgondolhatunk egy embert, aki a következőnet mondja: mi közöm ahhoz, amit örök létcsírámban átviszek egy másik inkarnációba? Itt evvel az inkarnációval akarok összenőni, ez tetszik nekem, ez megfelelő számomra, és hogy minek kell később bekövetkeznie, az nem érdekel. – Hová vezetne az, ha ez az érzület erőteljesen kialakulna? Egy olyan típushoz vezet, aki itt ül az utcasarkon, és elhalad mellette azoknak a nagy vezetőknek az egyike, akik az emberiség számára utat mutatnak. Aki így semmit sem akar tudni a jövendőről, az visszautasít egy ilyen nagy tanítót, egy ilyen nagy vezetőt: semmit sem akarok tudni rólad, aki létcsírámat egy következő inkarnációban odáig akarod vezetni, ahol az emberiség tökéletesedni fog. A jelenlegi alakommal akarok összenőni, amellyel most rendelkezem! – Az ilyen ember, aki az emberiség ilyen vezetőjét visszautasítja, ugyanabban az alakban fog visszatérni. És ha ugyanez az érzület lesz benne ismét, akkor a következő inkarnációban is elhárítja magától az emberiség vezetőjét, és ismét ugyanabban az alakban fog megjelenni. És ha a többi ember, akik az emberiség nagy vezetőjét meghallják, és a lelket az örök létcsírával megőrzik, egy előrehaladottabb fajban jelennek meg újra. Viszont az, aki az emberiség nagy tanítójáról semmit sem akar tudni, aki az emberiség nagy vezetőjét elhárítja magától, az mindig ugyanabban a fajban fog újra megjelenni, mert csak egy alakot tud kialakítani. Ez a mély gondolata az Ahasvérus-mondának. Ahasvérusnak mindig ugyanabban az alakban kell visszatérnie, mert a nagy vezetőnek, Krisztusnak a kezét elutasította. Így az ember számára megvan a lehetősége annak, hogy egy inkarnációnak a lényegével összenőjön, hogy elhárítsa magától az emberiség nagy vezetőjét, vagy megvalósítsa az átalakulást a magasabb fajokhoz, az egyre nagyobb tökéletességhez. A fajok nem süllyednének dekadenciába, egyáltalán nem tűnnének el, ha nem volnának ilyen lelkek, akik nem tudnak tovább haladni, nem akarnak egy magasabb fajformába bekerülni. Nézzék meg azokat a fajokat, amelyek fennmaradtak a korábbi időkből: csupán azért vannak jelen, mert a lelkek nem tudtak magasabbra emelkedni. Ma nem beszélhetek tovább arról, mit kell azon érteni, hogy az ember „összenő a fajával”. A földfejlődés folyamán a fajok egész sora jött létre, és hanyatlott le. Gondoljanak vissza az atlantiszi korra. Az atlantisziak fajokon keresztül haladtak előre. A fajok eltűntek, de az emberi lelkek átmentek más magasabb fajokba. Azok számára azonban, akik egy helyben akarnak maradni, akik össze akarnak nőni a fajukkal, megvan a lehetőség, hogy „egyéni nehézségek útján” alászálljanak az anyagiságba, vagy felemelkedjenek abból. Tizenhat lehetőség van, hogy valaki összenőjön a fajával. Ezt nevezik a „romlás tizenhat útjának”. Az előrehaladás útján azonban az ember egyre magasabb és magasabb fokokra képes felemelkedni.

Látjuk ebből, hogy ténylegesen lehetséges, hogy az ember úgy összenőjön inkarnációjával, hogy úgyszólván visszamarad a fejlődésben. Többi lelki testvérei már magasabb fokon vannak, amikor egy új inkarnációba visszatér. Meg kell elégednie egy csekélyebb inkarnációval, ami számára megmarad valamilyen hasonló fajban. Ez nem kell, hogy bárkiben félelmet keltsen. Senki számára nem olyan ma az út, hogy ne tudna behozni valamit, és ki kellene esnie a fejlődésből. Ezt a lehetőséget mégis a lélek elé kell, hogy állítsuk.

Nézzük meg a legextrémebb esetet: valaki olyan szorosan, ahogy csak lehetséges, összenő azzal, ami egy inkarnáció lényegét jelenti. Ezt nem tudja változatlanul megtenni, mert nem elég erős ahhoz, hogy ezt egy alkalommal tegye meg, de tizenhat inkarnációján keresztül megtehetné, tizenhatszor tévútra mehetne. Képzeljük el, hogy ezt meg tudná tenni, akkor a következőket érné el. A Föld a maga lelkeivel nem vár, halad előre. Minthogy azonban az anyagiság mindig a lelkiség kifejeződése, egy ilyen ember végül is olyan fokra jut, ahol már nem talál többé lehetőséget, hogy a maga számára testet kapjon, mert ténylegesen tehetséges, hogy az ilyen lelkek számára, akik nagyon összenőttek a testiséggel, nincs többé test. Az ilyen lelkek elvesztik azt a lehetőséget, hogy inkarnálódjanak, és nem találnak semmilyen más alkalmat. Gondolják el, hogy mit vesztenek az ilyen lelkek, ha csak kivételes esetben lehetséges is, hogy ez az állapot a jövőbeni földfejlődés folyamán nagymértékben létrejöjjön. Csak egészen kivételes emberek számára alakulna ki a földi lét folyamán az a lehetőség, hogy úgy hajlanak a rosszra, hogy ne találjanak semmilyen lehetőséget, hogy inkarnálódjanak, mert már nem lenne egyáltalán semmilyen test, amely elég rossz lenne számukra. Ekkor valami más sem állna rendelkezésükre, ami a normális fejlődéshez tartozik. Tegyük fel, hogy egy ilyen lény a Földön maradna. Akkor, ha a Föld átalakul Jupiterré – minthogy a későbbi mindig a korábbi eredménye – nem találna magának megfelelő testet, mert azoknak a testeknek, amelyek az alárendelt természeti birodalmak számára jelen lesznek, az ilyen lények túlságosan jók lesznek, azoknak a testeknek a számára viszont, amelyekkel az emberek rendelkeznek, túl rosszak. Ez azt idézi elő, hogy egy test nélküli létet kell a maguk számára létrehozniuk, hogy teljesen el vannak vágva az emberiségfejlődés menetétől. Ezt azáltal érdemelték ki, hogy az életet nem használták fel, hogy érzékszerveik útján belső létcsírájuk gazdagodjon, és egyre nagyobb tökéletességre tegyenek szert. Nem haladnak előre a világfejlődéssel, egy bizonyos fokon visszamaradnak. Azok a lények, akik egy ilyen fokon visszamaradnak, a későbbi időszakokban olyan jelleget öltenek, amely a korábbi időszaknak felel meg, mert azzal nőttek össze. Nem a későbbi időszaknak megfelelő formában és alakban jelennek meg, hanem ebben a későbbi időszakban, mint alárendelt természeti szellemek jelennek meg, ahhoz hasonlóan, ahogy ezeket korábban ábrázoltuk. Az emberi faj a Jupiter-fejlődés második felében az ilyen természeti szellemek nagy számát fogja létrehozni, mert az ember a Jupiter-fokon lényének ötödik tagját fogja kialakítani. Azok az emberek azonban, akik a Földön nem használták ki a lehetőséget, hogy ezt az ötödik tagot kialakítsák, a Jupiter-fejlődés folyamán természeti szellemekként fognak megjelenni, úgy, hogy a negyedik tagjuk lesz a legmagasabb. Míg az ember a Jupiteren ötödik, negyedik, harmadik és második taggal fog rendelkezni, nekik negyedik, harmadik, második és első tagjuk lesz, de olyan, ami külsőleg nem tud alakot ölteni. Ez lenne a sorsa annak az embernek, aki a földi lét felhasználása útján magasabb alkotórészeit nem fejlesztette ki. Úgyszólván láthatatlanul működő természeti szellemei lesznek egy jövendőbeli fejlődési korszaknak. Mai természeti szellemeinkkel is ez történt a korábbi fejlődési korszakokban, csak ez természetesen az egyes fejlődési korszakok jellege szerint folyamatosan változik. Azok a természeti szellemek a Jupiteren, amelyek az emberekből származnak, már bizonyos morális felelősségérzettel fognak rendelkezni, ahogy itt a Földön mi is rendelkezünk vele. Ezáltal fognak különbözni a földi lét természeti szellemeitől.

Most emlékezzünk arra, amit mondtam, hogy a Jupiter miben különbözik Földünktől. A Földet úgy írtuk le, mint a szeretet bolygóját, szemben a Holddal, amelyet a bölcsesség bolygójának neveztünk. Ahogy a szeretet itt a Földön fokról-fokra kifejlődik, úgy fejlődött ki a Holdon a bölcsesség, amit mindenütt megtalálunk magunk körül. A szeretet legalacsonyabb formájában a lemúriai korban bukkant fel, és egyre magasabb fokokra fejlődött egészen a mai szellemi formájáig. A Jupiter-lét folyamán a Jupiter lakói úgy fognak tekinteni a szeretetre, ahogy a földi emberek a bölcsességre tekintenek. Amikor a földi ember a bölcsességre tekint, amely őt körülveszi, például a felső combcsontra, és annak csodálatos felépítését szemléli, ahogy ott a gerendák egymáshoz illeszkednek, azt kell mondania: az ember ma a legnagyobb mérnöki tudással sem képes olyasmit létrehozni, amit a kozmikus bölcsesség a felső combcsont egy darabjában létrehozott. Az egész földgolyó egy ilyen módon kikristályosodott bölcsesség, amely a régi Holdon jött létre. És ugyanígy alakul ki a Földön fokról-fokra a szeretet. Ahogy ma itt a bölcsességet magunk körül minden virágban megcsodáljuk, úgy fogja a Jupiter lakója a szeretet illatozását megérezni, amely minden lényből áramlani fog, ahogy hozzánk a bölcsesség beszél, amelyet a Földre titokzatos módon a régi Hold épített bele.

Így halad a Föld fokról-fokra tovább. A Föld a szeretet kozmosza. Minden planetáris állapotnak megvan a maga sajátos feladata, és egy kor feladatát csak akkor értjük meg, ha áthatjuk magunkat ezzel a megismeréssel. Ahogy Földünket áthatja az általános bölcsesség, úgy fogja áthatni a Jupitert a szeretet. És ahogy a bölcsességben lévő romboló erők, amelyek visszamaradtak, a Holdról származnak, úgy lesznek jelen a Jupiteren a szeretet romboló erői, amelyek belekerülnek az általános szövevény közepébe, mint a visszamaradt földi lét csúf alakjai, amelyeknek egoista módon lesz szeretet-igényük. A Jupiter-lét folyamán ezek egészen hatalmas pusztító hatalmak lesznek. Az egyes visszamaradott emberek hozzák létre a romboló természeti hatalmakat. Látják így, hogy a világban össze van szövődve a hasznos és kártékony rész. A világfolyamatba bele van szőve egy morális elem.

 
fizikai test és a fölött
alatta
gnómok
1
3
sellők
2
2
tündérek
3
1
szalamanderek
4
0

Minden természeti szellem úgy épül fel, ahogy az ábra mutatja. Amelyeknek egy emberi tagjuk van, és három ember alatti, azokat nevezzük gnómoknak. Amelyeket sellőknek nevezünk, azoknak két tagjuk van az ember alatt, és a tündéreknek három tagjuk van az embertől, és egy az ember alatt. Ezek mind korábbi planetáris időkből maradtak vissza. Nem hordoznak olyan szellemet, amely ma már az embernél kibontakozóban van. Az ember alatt állnak, „szellem alattiak”, csak testből és lélekből állnak. Kéttagú lények, amelyeket gnómoknak, sellőknek, tündéreknek és szalamandereknek nevezünk. Nos, ha a „szalamander” nevet halljuk, megkérdezhetik, honnan származnak ezek?

A gnómok, a sellők és a tündérek a Föld korábbi állapotaiból visszamaradt lények. A szalamanderek bizonyos módon azáltal jöttek létre, hogy részben, de éppen csak részben kialakították a negyedik princípiumot, de nem jutottak odáig, hogy emberi alakot tudjanak ölteni. Ezt szeretném még befejezésül tisztázni. Mert ha a lényeknek ezt a négy fajtáját megértik, akkor sok mindent megértenek a bennünket körülvevő természeti titkokból.

Ha az embert visszafelé követjük a fejlődésben, akkor egyre szellemibb és szellemibb formákhoz jutunk. Tudjuk, hogy az egyes állatfajok fokról-fokra jöttek létre, mint az előrehaladó emberi fejlődés visszamaradt testvérei, amelyek egy korábbi fokon megálltak. Ezáltal az ember olyan magasra jutott, hogy fizikai lényével a legkésőbb jött létre. A többi lény így alakult ki, mert nem tudott várni, mert fizikai inkarnációjába hamarabb nyomult be. Az állatoknak csoportlelkük van, amely mindazonáltal olyasvalami, ami csak az asztrálsíkon létezik, de működését a fizikai világban fejti ki. Amit a Hold fejlődésünknek adott, a bölcsességet, azt a legátfogóbb formában láthatjuk megnyilvánulni a csoportlelkeken keresztül az állati formákban, az állati birodalomban. Nem szabad, hogy az összes bölcsességet az embernek tulajdonítsuk. Kétségkívül létrehozza vele kultúráját, a bölcsesség azonban sokkal erőteljesebb mértékben jelen van az egész földbolygón. Valaki, aki büszke emberi mivoltára, azt mondhatja: milyen messzire jutott az ember a bölcsességben. Ennek jelét mutatják az új találmányok. – Mi mindent felsorolnak már az iskolában a diákoknak, amit mind az emberi bölcsesség hozott létre! Azok között, amiket felsorolnak, a papír is megtalálható. Kétségtelen, hogy a papír az emberi bölcsesség egyik vívmánya, de a darazsak már sokkal előbb tudtak papírt készíteni! A darázsfészek pontosan ugyanabból az anyagból épül fel, mint az igazi papír. Pontosan úgy készül, mint az emberi papír, csak egy életfolyamat útján. Így végigmehetünk az egész természeten, és mindenütt megtaláljuk a működő bölcsességet. A darázs-faj csoport-énje mennyivel korábban feltalálta a papírt, mint az ember! Az egyes darazsak ezt nem tudják, a csoportlélek tudja.

Látjuk tehát, hogy az emberi bölcsesség bele van szőve, bele van nyomódva az egész Föld mivoltába. Részletesen megvizsgálhatjuk a Földet, és lényegében mindenütt bölcsességet találunk. Az állatnak a csoportlélekhez való viszonya azonban csak egy pontig az, aminek – ha szabad így mondanom – kozmikus szempontból lennie kell. Milyen a csoportlélek viszonya az állatokhoz?

Gondoljanak el valami rovarfélét. Amikor az egyes rovar elpusztul, ez a csoportlélek számára nem más, mintha az embernek egy szál haja kihullik, vagy levágja a körmét. Az állatok, amelyek újra létrejönnek, csak az állati csoportlélek egy tagjának a kicserélődését jelentik. Az állatok sorát így felfelé követhetjük, és azt találjuk, hogy ami a fizikai síkon van, az olyan, mint egy mindig szétoszló és újra kialakuló felhő. A fizikai lét átalakul, és a csoportszellem csak megújítja azt, ami nála lefelé folytatódik. Ez egy bizonyos fokig megy. Aztán valami új jelenik meg. A magasabb rendű állatoknál – és minél magasabb rendű állatokhoz jutunk annál inkább – valami olyasmi jelenik meg, ami már egyáltalán nem látszik hasonlónak ahhoz, amit most leírtam. Nézzük például majmokat. A majom a csoportszellemtől túl sokat von el, és helyez be egyéni alakjába, ami lent megjelenik. És míg egyébként az alacsonyabb rendű állatoknál minden visszakerül a csoportszellemhez, a majom, minthogy túl bonyolulttá vált, fizikai organizációjából visszatart valamit. Itt túl sok áramlik ki a csoportszellemből, ami nem tud ismét visszatérni. Ez az előrehaladó csoportszellem. Úgy működik, hogy az alacsonyabb rendű állatoknál egy tagot hoz létre, aztán az egész lényt újra visszahívja, és így tovább. Az oroszlánnál is így van. Ha viszont a majmot nézzük, itt a csoportlélek megteremti a majmot, de a majom kivesz valamit a csoportlélekből, ami nem kerül újra vissza. Míg az oroszlánnál, ha elpusztul, úgy van, hogy a fizikai feloszlik, és a lelkiség újra visszatér a csoportszellembe, a majomnál úgy van, hogy az, amit a csoportszellemtől leválaszt, nem tud újra visszatérni. Az embernél az én úgy működik, hogy inkarnációról inkarnációra halad, és képes arra, hogy fejlődjön, mert új inkarnációt tud felvenni. Ez a majomnál nem így van. A majmok nem tudnak újra visszatérni. A majom azért hat a naiv lelkületre olyan sajátságosan, mert a valóságban olyan lény, amely leszakadt a csoportszellemtől, de nem tud többé oda visszatérni, és nem tud újra inkarnálódni sem. Az erszényesek az ilyen típusú állatoknak egy más fajtáját alkotják, amelyek a csoportszellemtől leválasztanak valamit. Ami az ilyen úgyszólván individuális állati lelkekből visszamarad, az nem tud újra inkarnálódni, és ez az igazi oka az elemi szellemek negyedik csoportjának. Ez olyan állatok levált része, amelyek nem tudnak visszakerülni a csoportszellemhez, mert a fejlődésben átugrottak a normális ponton. Számos állattól maradnak vissza ilyen lények, és ezek lesznek aztán a szalamanderek. Ez a természeti szellemek legmagasabb formája, mert én-jellegű.

Ezzel bevezettem önöket a lények egész sorának a természetébe, amelyekkel egyre pontosabban és pontosabban meg kell ismerkednünk. Most csak létük okaival és fajtáikkal ismerkedtünk meg, és azok összefüggéseivel. De ezek hatnak világunkban, és megnyilvánulásaikat érzékelni lehet. Ma további fogalmat akarunk alkotni ezekről az úgynevezett elemi szellemekről. Ezek a szalamanderek – ez teljes mértékben állítható – ma már egy sajátságos állapotba jutnak, ha bizonyos alacsonyabb fajtájú emberek, amelyek azonban tovább inkarnálódnak, alacsonyabb természetük egy részét visszahagyják. Ezek a bizonyos alacsonyabb rendű emberek által visszahagyott részek fejlődésünkben különösen kártékony elemek, ezek tehát részben elkülönült emberi részek, amelyek az ilyen természeti szellemek egy bizonyos fajtájaként visszamaradtak, és létünket áthatják. És sok minden, ami szellemi területünket áthatja, ami sajátos módon érzékelhető az ember számára − amiről még csak nem is álmodunk, még azt sem, hogy jelen van – nagyon is megmutatkozik a maga megnyilatkozásaiban. Ezek a szellemi lények részben mind rokonságban állnak az emberrel, beavatkoznak az emberi fejlődésbe, még ha többnyire romboló módon is. Néhány kártékony kulturális esemény, ami ma természetes módon jelenik meg, csak akkor válik világossá az emberek számára, ha tudják, hogy milyen romboló, visszahúzó erőkkel van dolguk. Hatásuk kultúránk néhány dekadens jelenségében nyilvánul meg. Teozófiai társaságunk csak azáltal jött létre, mert ezt teljesen átlátják azok, akik az idők jeleit meg tudják érteni, mert csak a megismerés hat egészségesen a világra. Aki megismerés nélkül áll a világban, arra hatnak ezek a dolgok, és mindenféle fantasztikus képzetet alkot róluk. Aki e lények működésébe belelát, csak az képes megfelelő módon arra, hogy felismerje a teozófiai mozgalom hasznát, aki belátja, annak mély szellemiségét és jótékony hatását. Ez meg akarja szabadítani az embert azoktól a lényektől, amelyek visszatartanák a kultúrában. Különben kultúránk teljesen dekadenciába torkollna. A következő időkben néhány borzalmas katasztrofális eseményt élhetünk át, és azt is átélhetjük, hogy azok, akik nem tudnak eligazodni, álmodozóknak és fantasztáknak nevezik majd azokat, akik az ilyen kultúr-eseményeket helyesen felismerik. A világ egyre inkább azt a jelleget fogja felvenni, hogy azokat, akik a szellemi, az igazi valóságot ismerik, álmodozóknak és fantasztáknak nevezi. Miközben az igazi álmodozók és fantaszták azok, akik a szellemi valóságot ostobaságnak nyilvánítják. Kultúránk igazi előrejutása azonban abban áll, hogy az ember az ellenséges erőket megismeréssel hatja át. És a megismerés az, ami a teozófiai szellemi áramlat útján igazolja azt a mondást, amit a keresztény élet vezetője mondott tanítványainak: „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket”[1]. De csak a teljes és igazi valóságot átfogó igazság lehet az, ami az embert szabaddá teheti.


[1] Ján 8.12

– Berlin, 1908. június 1.

[Az állati csoportlelkek. Az elemi lények létrejötte. A méhek és a tündérek. A mai tudomány és az elemi lények. A világlény és a világlélek elmélete. A csoportlelkek lénye. Az ember fejlődése a csoportlélektől az individualitásig. A régi tisztánlátó tudat és a pátriárkák kora. A zsidó és a keresztény tudat közötti különbség. A történelemtudomány, mint fable convenue. Individualizálódási folyamat a középkorban (városalapítás). A matematikai igazságok általános elismertsége. Korábbi faji összefüggések és jövőbeni csoportlélek-szerűség. Az elemi lények (sellők és tündérek). Elemi lények ló és lovasa között, valamint a pásztor és a nyája között. Az istenek és az emberek közötti különbség. A szimbolika lényege.]

Egy kicsit merész terület volt, amellyel a legutóbb foglalkoztunk, amikor figyelmünket olyan lényekre irányítottuk, amelyek a valóságban szellemi lényekként léteznek, azonban bizonyos módon kiestek a fejlődés szabályszerű menetéből, és amelyeknek tulajdonképpeni jelentősége éppen abban áll, hogy kiestek a fejlődésből. Ez az elemi lények területe volt. Azokat az elemi lényeket vettük szemügyre, amelyeket korunk felvilágosult értelme természetesen a legnagyobb babonaságnak tart, amelyek azonban éppen a kozmoszban elfoglalt helyük alapján a nem is túlságosan távoli időben szellemi fejlődésünkben jelentős szerepet fognak játszani. Láttuk, hogy az ilyen elemi lények úgy jönnek létre, hogy mintegy a csoportlelkek szabálytalan, elszakadt részeit alkotják. Csak arra kell emlékeznünk, amit a legutóbbi előadás végén mondtunk, és akkor az ilyen elemi teremtményeket szellemi szemeink elé tudjuk állítani. Ezeknek az elemei lényeknek az egyik utoljára létrejött fajtájára utaltunk. Arra utaltunk, hogy minden egyes állati forma, vagy ha durvább értelemben akarunk beszélni, minden hasonló alakú állati lény összességének egy csoportlélek felel meg. Azt mondtuk, hogy ezek a csoportlelkek a szociális világban ugyanolyan szerepet töltenek be, mint a mi emberi lelkünk – amennyiben énnel áthatott – a fizikai világban. Tulajdonképpen az emberi én az asztrálsíkról a fizikai síkra alászállt csoport-én. Ezáltal individuális énné vált. Az állati ének ma még szabályszerűen az asztrálsíkon vannak, és amit egyes állati individuumokként itt a fizikai síkon látunk, az csak fizikai testtel, étertesttel és asztráltesttel rendelkezik, és énje az asztrális világban van, de úgy, hogy az azonos formájú állatok mintegy tagjai az állathoz tartozó csoport-énnek. Így azt is elképzelhetjük, hogy amit az emberi életben születésnek és halálnak nevezünk, annak az állatok számára nincs jelentősége. Mert amikor az egyes állat elpusztul, a csoportlélek vagy csoport-én életben marad. Ez éppen olyan, mintha – tételezzük fel, hogy ez lehetséges lenne – az ember elvesztené az egyik kezét, de képes lenne arra, hogy ezt újra létrehozza. Énje nem mondaná azt, hogy a kezem elvesztése miatt meghaltam, hanem úgy érezné, hogy egy tagja megújult. Az oroszlán csoport-énje ugyanúgy megújítja egyik tagját, amikor egy egyedi oroszlán individuum elpusztul, és egy másik jön létre. Így megérthetjük, hogy a születésnek és a halálnak az állati csoportlélek számára a jelenlegi fejlődési ciklusban egyáltalán nincs olyan jelentősége, mint az ember számára. Az állati csoportlélek ismeri, mondjuk így, a tagok leválását, amelyek belenyúlnak a fizikai világba, és ismeri a tagok elvesztését és megújítását.

Azt mondtuk azonban, hogy vannak bizonyos állati formák, amelyek a leválásban túl messzire mennek, és már nem képesek arra, hogy mindazt, amit lehoztak a fizikai síkra, újra visszaküldjék az asztrális síkra. Mert egy elpusztuló állatnál annak, ami itt elhullik, vissza kell térnie a környező világba. Az viszont, amit az állat átszellemít és átlelkesít, vissza kell, hogy áradjon a csoportlélekbe, hogy aztán újra kinyújthassa, és egy új individuumot növesszen. Nos, vannak bizonyos állatformák, amelyek nem tudnak újra mindent visszaküldeni a csoportlélekbe, és ezek a visszamaradó részek, amelyek elváltak, elszakadtak a csoportlélektől, egyedi létet folytatnak, mint elemi lények. És minthogy fejlődésünk a legkülönbözőbb formákat hozta létre, és minden fokon leváltak ilyen elemi lények, könnyen elképzelhetjük, hogy az ilyen elemi lényfajtáknak nagy száma létezik körülöttünk, ott, amit a bennünket körülvevő érzékfeletti világnak nevezünk.

Ha például a felvilágosult ember azt mondja: itt olyan elemi lényekről beszélnek, amelyeket tündéreknek, lemúroknak neveznek, ilyesmi nem létezik! – akkor mindazonáltal egy sajátos és paradoxul hangzó választ kell adnunk számukra: te azért nem látod ezeket a lényeket, mert elzárkózol azoknak a megismerési szerveknek a kifejlesztésétől, amelyekkel ezeket a lényeket felismerhetnéd. De kérdezd meg egyszer a méheket, vagy más szavakkal, a méhkaptár lelkét! Ez nem tudta elzárni magát a tündérek vagy lemúrok lététől! Mert azok az elemi lények, amelyeket ezekkel a nevekkel jelölünk meg, egy egészen meghatározott helyen tartózkodnak, nevezetesen ott, ahol az állati és növényi birodalom egyfajta érintkezése megtörténik, és itt sem mindenütt, hanem azokon a helyeken, ahol ez az érintkezés bizonyos kapcsolatot hoz létre. Ahol az ökör a füvet legeli, szintén létrejön egy érintkezés az állati és növényi birodalom között, de ez úgyszólván egy éhséget szabályozó folyamat, ami teljesen szabályosan beleillik a fejlődésbe. A világfejlődésnek egy egészen más területén áll az az érintkezés, ami a méhek és a virágok között jön létre, mégpedig azért, mert a méh és a virág ebben a szerveződésben sokkal inkább egymás mellett áll, és utólag újra összekapcsolódik, és mert a méh és a virág érintkezésénél – mindazonáltal csak az okkultisták számára – egy egészen csodálatos erő fejlődik ki. A szellemi-érzékfeletti világok érdekes megfigyeléséhez tartozik – ha szabad ezt a kifejezést használnom, de ilyen árnyalt dologra kevés találó kifejezés van – hogy egy sajátos aurikus burok jön létre, amikor egy méh vagy más hasonló rovar egy virágot megszív. Az az egyedi, sajátos élmény, amiben egy méhecskének része van, amikor egy virágot megszív, nemcsak mintegy a szívószervben vagy a méh testében jön létre, hanem, ami itt, mint ízlelés-csere létrejön a méh és a virág között, az kiterjed, mint valami kis éteri aura. Minden alkalommal, amikor a méhecske szív, létrejön egy ilyen kis éteri aura, és mindig, amikor ilyesmi történik az érzékfeletti világban, odajönnek azok a lények, amelyeknek ilyesmire szükségük van. Ez odahúzza őket, mert itt megtalálják a táplálékukat – ha ismét durván fejezzük ki magunkat.

Egy más alkalommal már elmondtam, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem kellene, hogy az a kérdés foglalkoztasson bennünket, amit valaki feltehetne, aki azt mondja: honnan származnak ezek a lények, amelyekről beszélsz? Ahol erre alkalom adódik bizonyos lények számára, ott mindig jelen vannak. Amikor az ember kellemetlenül, rosszul érzi magát, akkor ezek a kellemetlen, rossz érzések körülötte vannak, és olyasmit jelentenek, ami bizonyos lényeket magához húz. Ezek a lények jelen vannak, és csak erre várnak, mint valamilyen fizikai lény, aki táplálékra vár. Egyszer már tettem egy ilyen összehasonlítást, hogy ha van egy tiszta szoba, amelyben nincsenek legyek, de van valamilyen ételmaradék, akkor a legyek odajönnek. Így van az érzékfeletti lényekkel is: csak arra van szükség, hogy táplálékot szolgáltassunk nekik. A méhecske, amikor a virágot szívja, egy kis éteri aurát hoz létre, és akkor az ilyen lények odajönnek, különösen akkor, ha egy fára egy egész méhraj letelepedik, aztán elvonul, úgyszólván az ízlelés érzésével a testükben, ami ekkor létrejön. Akkor az egész méhrajt beburkolja ez az éteri aura, de áthatják azok a lények is, amelyeket tündéreknek vagy lemúroknak nevezünk. Különösen azokon a határterületeken vannak jelen ezek a lények, ahol úgyszólván különböző birodalmak kerülnek egymással érintkezésbe, és ott valóban szerepük van. Ugyanis nemcsak akkor vannak jelen, amikor ez az említett finom éteri aura kialakul, hanem, mondhatnám, nem csupán jóllaknak, hanem éhesek is, és az éhségüket úgy juttatják kifejezésre, hogy a vonatkozó állatokat a vonatkozó helyre vezetik. Úgyszólván a vezetőik egy bizonyos módon.

Látjuk tehát, hogy az ilyen lények, amelyek, mondjuk így, feladták a kapcsolatukat más világokkal, amelyekkel korábban összeköttetésben álltak, azt egy sajátságos szerepre cserélték fel, olyan lényekké váltak, amelyeket fel lehet használni más világokban. Mindazonáltal, amikor így felhasználják őket, egyfajta szervezetben működnek, magasabb rendű lények alatt állnak.

A mai fejtegetés kezdetén azt mondtam, igencsak szükség van arra, hogy az ember a nem is távoli jövőben ismereteket szerezzen ezekről a lényekről. A tudomány is a nem túl távoli jövőben egy sajátos irányt fog venni. Egyre inkább érzéki-fizikai jellegű lesz, csupán a külső fizikai-érzéki tények leírására fog szorítkozni. A durván materiálisra korlátozódik, még akkor is, ha ma egy sajátos átmeneti állapotban van. A valóban durva materializmus korszaka jött el a tudomány számára. Ez még csak elkezdődött. Ez a durva materializmus leginkább azok részéről, akik a leglaikusabb állásponton vannak, még valamilyen lehetőséget rejt magában, bár csak a kevéssé gondolkodó fejek foglalkoznak azzal, hogy valami mással helyettesítsék. Látjuk, hogy az absztrakt elméletek egész garmadája jelenik meg, ahol mintegy szégyenlősen az érzékfelettire, a testen túlira utalnak. Az események menete és a külső érzékelhető tények hatalma azonban éppen ezeket a sajátosan fantasztikus elméleteket, amelyeket ma a fizikai tudománnyal elégedetlenkedők felállítanak, teljesen halomra fogja dönteni, és a tudósok ezekkel az elméletekkel szemben egy sajátos helyzetben fogják találni magukat. Mindaz, amit így kieszelnek ennek vagy annak a világnak a lényegéről és átlelkesítettségéről, mindezek a spekulációk halomra fognak dőlni, és az embereknek semmi más nem lesz a kezükben, mint a tisztán fizikai-érzéki tények, a geológia, a biológia, az asztronómia, és így tovább, területén. Azok az elméletek, amelyeket ma felállítanak, a legrövidebb ideig fognak élni, és azok számára, akik csak egy kicsit is képesek arra, hogy a tudomány sajátos menetébe betekintsenek, ennek a tisztán fizikai horizontnak az abszolút sivársága fog megmutatkozni.

Aztán eljön az az idő is, amikor az emberiség egyedeinek nagy száma útján éretté válik arra, hogy az érzékfeletti világokat megismerje, amelyekről ma a szellemtudomány vagy a teozófiai világszemlélet beszél. Egy olyan jelenség, mint a méhek élete, összefüggésben azzal, amit az érzékfeletti világokról tudhatunk, nagyszerű választ ad a lét nagy rejtélyeire. És ezek a dolgok még egy másik oldalról is nagyon fontosak: az emberiség számára egyre inkább elengedhetetlenné válik, hogy a csoportlelkek mibenlétét megértse. Mert a csoportlelkek mibenlétének a megismerése az emberiség tisztán külső fejlődésében is nagy szerepet fog játszani. Ha ezer meg ezer évvel visszamegyünk az időben, akkor úgy találjuk, hogy az ember még egy csoportlélekhez tartozott. Mert az ember földi fejlődése a csoportlélektől az individuális lélek felé halad. Az ember mindig azáltal jut előre, hogy az énnel áthatott lélek előrenyomul a fizikaiságban, és abban alkalmat talál arra, hogy individuálissá váljon. Az emberiség fejlődésének különböző korszakait tekinthetjük át, és azt látjuk, hogy a csoportlélek fokozatosan individuálissá válik.

Menjünk vissza például az atlantiszi kultúrkorszak első harmadának időszakába. Itt egészen más volt az ember élete. Azokban a testekben, amelyekben akkoriban megtestesültünk, lelkünk egészen más folyamatokat élt át. Egy ilyen folyamatot, amely ma az ember életében szerepet játszik, akár, mint egyedet nézzük, akár, mint szociális individuumot, szemügyre vehetünk, mint olyan folyamatot, amely azóta nagy változáson ment át – ez az ébrenlét és az alvás váltakozása.

Az atlantiszi korban az ébrenlét és az alvás váltakozását nem ugyanúgy éltük át, mint ma. Mi a jellegzetes különbség, ha összehasonlítjuk a mai emberiséggel?

Amikor a fizikai és étertest az ágyban fekszik, az asztráltest és az én kiemelkedik, és olyan mértékben, ahogy kiemelkednek, az, amit mai tudatnak nevezünk, alámerül egy meghatározatlan homályba. Reggel, amikor az asztráltest az énnel ismét behúzódik a fizikai és étertestbe, ismét igénybe veszi a fizikai szerveket, és a tudat felvillan. Ez a nappali éber állapot a tudatban és az éjszakai alvás alatt a tudattalanságban korábban nem volt meg. Sokkal inkább úgy volt, ha szabad ezt a kifejezést használnunk – nem felel meg teljesen az akkori viszonyoknak, de szükségünk van rá, hogy megjelöljük azt az állapotot, amelyben az ember fizikai testével össze van kötve – tehát úgy volt, hogy az ember nappal, amikor alámerült fizikai testébe, annyira, amennyire lehetett, a külső fizikai dolgokat és lényeket egyáltalán nem látta olyan határok között, mint ma, hanem mindenütt határozatlanul, elmosódott külső kontúrokban látott, mint amikor egy ködös estén az utcán járunk, és a lámpákat egy ködös aurával körülvéve látjuk. Így volt ez az akkori időkben az ember számára minden dologgal.

És ha ilyen volt a nappali állapot, milyen volt az éjszakai? Amikor az ember az éjszaka folyamán eltávozott fizikai testéből és étertestéből, nem borult rá teljes öntudatlanság. Ez egy másfajta tudat volt. Az akkori időkben az ember még érzékelte a körülötte lévő szellemi folyamatokat és szellemi lényeket, nem olyan pontosan, mint az igazi tisztánlátásban, de annak utolsó maradványaként, ami a régi tisztánlátásból megmaradt. Nappal az ember egy elmosódott, ködösen határolt világban élt. Éjszaka szellemi lények között élt, amelyek körülötte voltak, mint ma a nappali tárgyak. Így nem volt éles határ nappal és éjszaka között, és amit a mondák és mítoszok tartalmaznak, nem egy tetszőleges népi fantázia termékei, hanem emlékezések azokra az élményekre, amelyeket a régi ember akkori tudatállapotában az érzékfeletti világról kapott. Wotan vagy Zeusz, vagy más érzékfeletti isteni-szellemi lények, akiket ilyen vagy olyan népek ismertek, nem a népi fantázia kitalációi, ahogy azt a tudósok a zöld asztal mellől állítják. Csak az tud ilyesmit állítani, aki soha nem ismerkedett meg a népi fantázia lényegével. A népnek egyáltalán nem jut eszébe, hogy megszemélyesítsen. Ez a régi korokban tapasztalat volt. Wotan és Thor olyan lények voltak, akik az embert úgy vették körül, mint a mai kortársai, és a mítoszok és mondák emlékezések a régi tisztánlátó időszakra.

Tisztában kell azonban lennünk azzal, hogy ezzel a szellemi-érzékfeletti világba való beleéléssel még valami más is összekapcsolódik. Az ember ezekben a világokban nem érezte magát individuális lénynek. Szellemi lények tagjának érezte magát, úgyszólván a szellemi lényekhez tartozott, ahogy kezünk hozzánk tartozik. Azt a csekély individuális érzést, amellyel az ember ekkor már rendelkezett, akkor kapta meg, amikor fizikai testébe alámerült, amikor úgyszólván egy rövid időre függetlenné vált attól, hogy a szellemi lények irányítsák. Ez volt az individuális érzés kezdete. Ez abban az időben volt, amelyben az ember teljesen tisztában volt azzal, hogy van egy csoportlelke. Úgy érezte, hogy alámerül a csoportlélekbe, amikor eltávozott fizikai testéből, és érzékfeletti tudathoz jutott. Ez egy ősi korszak volt, amikor az emberben hatalmas erővel volt jelen az a tudat, hogy egy csoportlélekhez, egy csoport-énhez tartozik.

Az emberiségfejlődés második korszakát tekintjük át – a közbeeső korszakokat kihagyjuk – azt a korszakot, amire az Ótestamentumban a pátriárkák története utal. Hogy ennek mi szolgálja az alapját, már említettük. Azt az okot említettük, hogy a pátriárkáknak, Ádámnak, Noénak, és így tovább, miért volt olyan hosszú életük. Azért volt olyan hosszú életük, mert ezeknek az embereknek az emlékezete egészen más volt, mint a mai emberé. A mai ember emlékezete is individuálissá vált. Az ember arra emlékszik, amit születése óta – többeknél ez csak egy jóval későbbi időpont – átélt. A régi időkben ez nem így volt. Akkoriban azok a dolgok, amelyeket az atya a születés és a halál között átélt, azok az élmények, amelyekkel a nagyapák és dédapák rendelkeztek, ugyanúgy az emlékezet tárgyai voltak, mint az egyéni élmények a születés és a halál között. Bármennyire különös is a mai ember számára, igaz az, hogy voltak olyan korok, amelyekben volt egy ilyen, az individuumon túlmenő, az egész vérrokonságra kiterjedő emlékezet. És ha megkérdezzük, hogy milyen külső jelei voltak annak, hogy volt egy ilyen emlékezet, akkor ezt éppen az ilyen nevek adják meg, mint Noé, Ádám, és így tovább. Ezeken nem egyes születés és halál közötti individuumokat értettek. Az ember, azt, akinek az emlékezete a születés és a halál közé korlátozódik, egy individuummal, egy névvel jelöli. A névadás korábban addig terjedt, ameddig az emlékezet a generációkhoz felért, odáig, ameddig a generációkon átáramló vér eljutott.

Ádám semmi mást nem jelent, mint egy olyan nevet, ami annyi ideig tart, amíg az ember emlékezik. Aki nem tudja, hogy a névadás korábban egészen más volt, az ennek a dolognak a lényegét nem tudja megérteni. Ebben a régi korban egy egészen más, közvetítő alaptudat volt jelen. Gondolják el, hogy az ősapának lett volna két gyermeke, mindegyiknek megint kettő, a következő generációnak ismét kettő, és így tovább. Mindegyiküknél az emlékezet felért az ősapáig, és az emlékezésben egynek érezték magukat, ami úgyszólván ott fent egy pontban találkozott. Az Ótestamentum népe ezt kifejezésre jutatta, amikor ezt mondta, és ez érvényes is volt az Ótestamentum minden egyes hívére: „Én és Ábrahám atya egyek vagyunk”. Az egyes ember védettnek érezte magát a csoportlélek-tudatban, „Ábrahám atyában”.

Az a tudat, amit Krisztus ajándékozott az emberiségnek, túlmegy ezen. Az én az ő tudatában közvetlenül összefügg a szellemi világgal, és ez a következő mondatban jut kifejezésre: „Mielőtt Ábrahám lett volna, megvolt az én – vagyis az én vagyok”[1]. Itt az „én vagyok” impulzus ösztönző erővel hat az egyes individuumokra.

Látják így az emberiségfejlődés második korszakát, a csoportlélek-időszakot, amelynek külső kifejeződése a generációk vérrokonságában jelenik meg. Egy olyan nép, amely ezt kiváltképpen kialakította, különösen nagy értéket tulajdonít annak, hogy mindig hangsúlyozza: mint népnek van egy közös csoportlelkünk. Ez az eset áll fenn az Ótestamentum népénél. Ezért tiltakoztak az ótestamentumi nép konzervatívjai az „én vagyok”, az individuális én hangsúlyozása ellen. Aki a János-evangéliumot olvassa, annak számára kézzelfogható, szellemileg kézzelfogható, hogy ez így van. Csak arra van szükség, hogy elolvassuk azt a történetet, amikor Jézus a szamáriai asszonnyal beszélget a kútnál. Itt kifejezetten arra történik utalás, hogy Krisztus Jézus azokhoz meg, akik nem vérrokonok, akik a vérrokonság útján nem tartoznak össze. Olvassák el, milyen figyelemreméltóan történik utalás erre: „Mert a zsidók nem érintkeztek a szamáriaiakkal”[2]. Aki ezt valóban fokról-fokra, mégpedig meditatív úton át tudja élni, az látni fogja, hogy az emberiség a csoportlélektől előrehaladt az individuális lélekhez.

A történelem, ahogy ma foglalkozunk vele, teljesen külsőségessé vált. Ma leginkább egyfajta „fable convenu”, mert dokumentumok alapján írjuk le, és a legfontosabb dokumentumok elvesztek! A véletlenül megmaradt, összerakosgatott dokumentumok alapján tájékozódunk. Azokhoz a dolgokhoz, amelyek a szellemi valóságban gyökereznek, nincs szükség dokumentumokra, mert a hűséges és mindent megőrző Akasa Krónikában vannak megírva. Nehéz dolog azonban az Akasa Krónikában olvasni, mert a külső dokumentumok még akadályt is képeznek a szellemi „írás” leolvasásakor. Láthatjuk azonban, hogy abban a korban, amely igen közel áll a miénkhez, a fejlődés tovább haladt a csoportlélektől az individuális lélekig.

Aki a történelmet szellemileg nézi, az a korai középkorban egy igen fontos időszakot kell, hogy felismerjen. Korábban az ember, még ha csak külsőleg is, valamilyen csoporthoz kapcsolódott. A középkor első időszakában sokkal nagyobb mértékben, mint ahogy a mai ember elképzeli, az emberi munka vonatkozásában a rokonság és más összefüggések jutottak érvényre és tettek szert jelentőségre. Úgyszólván magától értetődő volt, hogy a fiú ugyanazt csinálja, amit az apja csinált. Aztán jött a nagy felfedezések és feltalálások ideje. A világ egyre nagyobb követelményeket állított az ember tisztán személyes rátermettsége elé, és egyre inkább kikerült a régi összefüggésekből. Ennek a kifejeződését látjuk az egész középkorban a városalakításokban, amelyek egész Európában egy és ugyanazt a típust követik. Ma még meg lehet különböztetni azokat a városokat, amelyeket e típus szerint hoztak létre.

A középkor közepén ismét egy ilyen előrelépés történt a csoportlélektől az individuális lélekhez. És ha betekintünk a jövőbe, azt kell mondanunk, hogy az ember egyre inkább függetlenedik minden csoportlélekszerűtől, egyre inkább leválik róla. Ha vissza tudunk tekinteni az emberiség korábbi fejlődési fázisaira, azt látjuk, hogy a kultúrák, mint például az egyiptomi vagy római, teljesen egyöntetűek. Ma csak kis mértékben van olyan kultúra, amely egyöntetű lenne. Az emberiség most addig a pontig ereszkedett alá, ahol nemcsak az erkölcsök és szokások individuálisak, hanem a vélemények és hitvallások is, és vannak köztünk olyan emberek, akiknek az a legmagasabb eszményük, hogy minden embernek meglegyen a maga vallása. Néhány ember előtt az az eszmény lebeg, hogy egyszer el kell jönnie annak az időnek, amelyben olyan sok vallás és igazság lesz, mint ahány ember van.

Ez a fejlődés nem lesz az emberiség osztályrésze. Akkor lenne az, ha tovább követné azt az impulzust, amely ma a materializmusból következik. Ez diszharmóniához vezetne, az emberiség szétforgácsolódásához egyes individuumokra. A fejlődésnek ez a menete mindazonáltal csak akkor nem kerüli el az embert, ha egy olyan szellemi mozgalomhoz csatlakozik, mint a szellemtudomány. Akkor mi fog bekövetkezni? Akkor megéljük azt a nagy igazságot, azt a nagy törvényt, hogy a legindividuálisabb igazságok, amelyeket a legbensőségesebb módon találunk meg, egyúttal általános érvényűek lesznek.

Már egyszer felhívtam a figyelmet a következőkre: ma általános megegyezés tulajdonképpen csak a matematikai igazságokban van, mert ezek a legtriviálisabbak. Senki sem mondhatja azt, hogy a matematikai igazságokat külső tapasztalás útján találja meg, hanem azáltal találja meg őket, hogy mindnyájan belsőleg belátjuk azokat. Ha az ember ki akarja mutatni, hogy egy háromszög szögeinek összege 180 fok, ezt azáltal teheti meg, hogy az alapvonallal párhuzamos vonalat húz a csúcsán keresztül, és a három szöget legyezőszerűen összeveti.

Ekkor az a=d-vel, a b=e-vel, a c ugyanaz marad, így a három szög azonos kiterjedésű, éppen 180 fok. Aki ezt egyszer belátja, az tudja, hogy ennek minden esetben így kell lennie, ugyanúgy, ahogy azt is tudjuk, miután egyszer beláttuk, hogy háromszor három, az kilenc, és nem hiszem, hogy ezt az emberek levezetés útján találták meg.

Ezeket a legtriviálisabb igazságokat, a számtaniakat, a geometriaiakat mind a bensőben találjuk meg, ezeken az emberek nem vitatkoznak. Ezekben abszolút megegyezés van, mert az ember ma addig jutott, hogy ezeket a dolgokat belátja. Csak abban nincs régóta megegyezés, ahogy a tiszta igazságot elhomályosítják a szenvedélyek, a szimpátia és az antipátia. Eljön majd az az idő, még ha nagyon sokára is, amikor az emberiség egyre inkább megismeréshez jut a belső igazság világáról. Akkor majd minden individualitás ellenére, annak ellenére, hogy mindenki az igazságot egyedül önmagában fogja megtalálni, egyezség jön létre. Ha ma a matematikai igazságok nem lennének olyan egyszerűek, akkor a szenvedélyek még az útjában állnának. Ha ez a kapzsiság szerint menne, akkor talán még néhány háziasszony megegyezne abban, hogy kétszer kettő az őt és nem négy. Ezek a dolgok azért olyan átláthatóak, azért olyan egyszerűek, mert nem zavarhatja meg őket a szimpátia és antipátia. Ezeknek az igazságoknak egyre nagyobb területe lesz felfogható, és az emberiségben ezáltal egyre inkább bekövetkezik a béke, ha az igazságot így fogja fel. Az ember kinőtt a csoportlélekből, és így egyre inkább függetlenné válik. Ha a lélek helyett a csoportokat nézzük, akkor a családi, népi, törzsi összefüggésekhez jutunk, és végül az emberi fajjal való összetartozáshoz. A faj a csoportléleknek felel meg. A korábbi emberiségnek ezek a csoport-összefüggései mind olyanok, amiből az ember kinőtt, és minél jobban előrehaladunk, annál inkább elveszti jelentőségét a faj-fogalom.

Ma egy átmenetnél állunk, a faj fokról-fokra el fog tűnni, és egészen más lép a helyébe. Ha az emberek a leírt szellemi igazságokat majd újra felfogják, akkor a szabad akarat egymáshoz vezeti őket. Ilyenek lesznek a későbbi kor kapcsolatai. A későbbi kor kapcsolatai olyanok lesznek, hogy az ember ebbe születik bele. Az ember népébe, fajába beleszületik, később olyan kapcsolatok között fogunk élni, amelyeket az emberek maguk hoznak létre, amikor olyan szempontok szerint csoportosulnak, ahol szabadságuk és individualitásuk teljes megőrzésével létesítenek kapcsolatokat. Hogy ezt belássuk, ahhoz az szükséges, hogy helyesen ismerjünk meg egy olyan dolgot, mint amilyen a Teozófiai Társaság. A Teozófiai Társaság első példája kell, hogy legyen egy ilyen szabadon létrejövő kapcsolódásnak, ha eltekintünk attól, hogy még nem jutott messzire. Meg kell kísérelni, hogy egy ilyen kapcsolódást létrehozzunk, amelyben az emberek a régi csoportlélek-természethez való tartozás nélkül egymásra találnak, és a jövőben sok ilyenfajta kapcsolódás lesz. Akkor már nem lesznek faji összetartozások, hanem intellektuális, etikai, morális szempontok szerint beszélhetünk majd a kialakuló kapcsolatokról.

Azáltal, hogy az emberek érzéseiket szabadon egyesítik, valami újra kialakul a pusztán függetlenedett emberen túl. A független embernek megvan a maga individuális lelke, soha nem megy veszendőbe, ha már egyszer kivívta. Azáltal azonban, hogy az emberek szabad kapcsolatokat hoznak létre, egy középpont körül csoportosulnak. Az érzések, amelyek így egy középponthoz áramlanak, újra indítékot adnak bizonyos lények számára, hogy egyfajta csoportlélekként működjenek, de egészen más értelemben, mint a régi csoportlelkek. A korábbi csoportlelkek mind olyan lények voltak, amelyek az embereket szolgaivá tették. Ezek az új lények azonban teljes szabadságban egyesülnek, és megőrzik az ember individualitását. Igen, azt mondhatjuk, hogy létüket bizonyos vonatkozásban egyfajta emberi egyetértésben élik le, és magukon az emberi lelkeken múlik, hogy lehetőség szerint alkalmat adnak-e sok ilyen magasabb léleknek, hogy leszálljanak az emberekhez, vagy ne. Minél inkább szétforgácsolódnak az emberek, annál kevésbé ereszkednek alá a magasztos lelkek az emberek területére. Minél inkább kialakulnak a kapcsolatok, és minél inkább létrejön a közösségi érzés a teljes szabadság mellett, annál inkább fognak a magasztos lények leszállni az emberekhez, és annál gyorsabban fog a földbolygó szellemivé válni.

Látják így, hogy az ember, ha egyáltalán fogalmat tud alkotni a jövő fejlődéséről, teljesen meg kell, hogy értse a csoportlélek-szerűség jellegét, mert különben megtörténhet, hogy individuális lelke, ha túl sokáig egyedül lesz függetlenül a Földön, nem találja meg a csatlakozást, elmulasztja azt, és ezáltal egyfajta elemi lénnyé válik. Ezek az elemi lények, amelyek az emberből jönnek létre, nagyon rossz természetűek lesznek. Míg a korábbi birodalmakból származó elemi lények nagyon jól használhatók a természeti rendben, az emberi elemi lényeknek egyáltalán nem lesz meg ez a tulajdonságuk.

Utaltunk arra, hogy bizonyos határterületeken ilyen leszakadt lények jönnek létre, és azokon a határokon is létrejönnek – esztétikai, morális és intellektuális összefüggések útján – amelyek a csoportlélek és a szabad csoport-kapcsolatoknál találhatók. Mindenütt, ahol ilyen kapcsolatok létrejönnek, jelen vannak az ilyen csoport-lények.

Ha megfigyelhetnének bizonyos helyeket, például forrásokat, ahol lent kő van és rajtuk moha nő, és egyfajta fal keletkezik a növény és a kő között, és aztán fölötte szivárog a víz – ez is szükséges – ott látnák, hogy az, amit tündéreknek és sellőknek nevezünk, valami nagyon is reális dolog, ez itt különösen erőteljesen megmutatkozik. És ahol a fémek összeütköznek a szokásos földi birodalommal, egy egész csoportra való olyan lény található, amelyeket gnómoknak nevezünk. E lények negyedik fajtája a szalamanderek. Ők úgyszólván a legfiatalabb fajtáját alkotják az elemi lények sorának, ennek ellenére gyakran jelen vannak. Nagyrészt olyan lények, amelyek létüket az állati csoportlelkektől való leszakadásnak köszönhetik. Ezek a lények keresik az alkalmat, hogy táplálékot találjanak, és ott találják meg, ahol az emberi birodalomnak az állati birodalomhoz való kapcsolata nem teljesen normális, hanem rendellenes. Aki valamit tud az ilyen dolgokról, annak számára ismert, hogy a lovas és a lova közötti családias kapcsolat útján elemi lények fejlődnek ki, mégpedig igen jóindulatúak. Különösen bizonyos embereknek az állati csoportokhoz való lelkületi viszonya útján alakulnak ki olyan érzések, gondolatok és lelki impulzusok, amelyek az ilyen szalamander-jellegű elemi lényeknek táplálékot nyújtanak. Ez különösen megfigyelhető a juhásznak a juhnyájjal való együttélésében, elsősorban a pásztorok és az állatok közötti együttlétben. Azokban az érzésekben, amelyek itt az ember és az állat közti intimitás útján kifejlődnek, bizonyos szalamander-jellegű elemi lények megtalálják a maguk táplálékát, és elidőznek ott, ahol ilyesmi jelen van. Ezek is igen okos lények, amelyek egy teljesen természetes bölcsességgel rendelkeznek. Itt a juhásznál az érzések útján olyan képességek fejlődnek ki, amelyeken keresztül ezek az elemi lények az embernek meg tudják súgni, amit tudnak, és néhány ilyen receptnek, amely ilyen forrásból származik, ott van az eredete, amit így megbeszélnek. Teljes mértékben lehetséges, hogy egy ember ilyen viszonyok között finom szellemi lényekkel van körülvéve, amelyek őt olyan tudással ruházzák fel, amiről mai tudósaink még csak nem is álmodnak. Mindezeknek a dolgoknak megvan a maguk jó oka, és csak azoknak a módszereknek az alapján figyelhető meg, amelyeket az okkult bölcsesség tud kialakítani.

Végezetül szeretném még egy másik jelenségre is felhívni a figyelmet, ami megmutathatja, hogy bizonyos dolgok, amelyekre ma csak egészen absztrakt magyarázatokat adunk, sok esetben mélyebb bölcsességből származnak. Korábban mondtam már, hogy az atlantiszi korban az idősebb emberek, amikor testükből éjszaka kiléptek, azok között a szellemi lények között éltek, akiket isteneknek neveztek. Ezek az emberek azon az úton voltak, hogy egy fizikai testiségbe alámerüljenek. Azok a lények azonban, akiket istenekként tiszteltek, például Zeusz vagy Wotan, másfajta fejlődést követtek. Nem szálltak alá fizikai testekbe, nem érintkeztek a fizikai világgal. De itt is volt bizonyos átmenet. Az ember azáltal jött létre, hogy egész lelki és szellemi lénye hozzákeményedett fizikai testéhez. Az embernél az összes csoportlélek lejött a fizikai síkra, és az ember fizikai teste a csoportlélek lenyomatává vált. Képzeljünk el egy olyan lényt, mint Zeusz, aki teljesen megfelel a valóságnak, csak egy kicsit érintette a fizikai síkot, csak egy kicsit ereszkedett bele. Ez olyan, mintha egy golyót a vízbe merítünk, és az alul éppen csak valamennyire benedvesedik. Így az atlantiszi korban bizonyos lények csak érintkeztek a fizikai világgal. A fizikai szem nem látja azt, ami szellemi, asztrális-éteri marad. Csak egy kis része látható, ami a fizikaiba belenyúlik. Ilyen érzékelésekből jön létre a mitológia szimbolikája. Ha Zeusznak a sas a szimbóluma, ez abból származik, hogy a sas-természete az a kis pont, ahol a magasabb világok egy lénye a fizikai világot érintette. A madárvilág többsége az érzékfeletti világ ilyen fejlődő lényeinek elkülönült részéből áll. És ahogy Wotan hollójával vagy Zeusz sasával, minden mással is így van, ahol a szimbolika visszavezethető az okkult tényekre. Néhány dolog világossá válik, ha így a különböző területeken a csoportlelkek lényeit, növekedését és fejlődését tekintetbe vesszük.

Ezt akartam ma korábbi előadásainkhoz hozzáfűzni, és ezzel megfelelő alapot teremteni ezekhez a fejtegetésekhez. 


[1] Ján. 8.58

[2] Ján. 4.9

– Berlin, 1908. június 4.

[Az elemi lények. Az állatok, a növények és az ásványok én-lelke a különböző síkokon. Az ember alvás közben. A fizikai test négy rendszere: érzékszervek, mirigyek, idegek és vér. A ,,fizikai” és az ,,ásványi” közti különbség. Az én és az asztráltest elválása a fizikai testtől és étertesttől az alvásban. A magasabb lények áthatják a fizikai testet és az étertestet. E lények részeinek leszakadása a hazugság következtében (fantomok), a helytelen szociális intézmények következtében (kísértetek), és a meggyőzési kényszer következtében (démonok). Az étertest kiemelkedése, és szellemiséggel, azaz, vallási és művészi képzetekkel való feltöltődése. Richard Wagner. Egy jelentős építész szavai (H.v.Ferstel). A pünkösd.]

Ezek a már több zweig-estén át tartó fejtegetések alkalmasak kell, hogy legyenek arra, hogy ezt vagy azt pótolják vagy kiegészítsék, amivel a tél folyamán foglalkoztunk. Ezért teljesen természetesnek tűnhet, hogy ezekben a fejtegetésekben más megjegyzések is előfordulnak, amelyek aforisztikusnak látszanak. Ezért e fejtegetések folyamán ezeket vagy azokat a gondolatokat, ezeket vagy azokat a képzeteket, amelyek érdekelnek bennünket, ki akarjuk egészíteni, ki akarjuk kerekíteni.

A legutóbbi fejtegetésekben különböző szellemi lényekkel foglalkoztunk, amelyek úgyszólván a bennünket körülvevő érzéki-fizikai természeti birodalmakban találhatók. Különösen a legutóbbi fejtegetésben láttuk, hogy ott, ahol a lények különböző természeti birodalmakkal érintkeznek, ahol a növények a kövekhez simulnak, mint a forrásoknál, ahol a szokásos kövek a fémekhez simulnak, mint a föld alatt számos esetben, ahol egy olyan közös kapcsolat jön létre, mint a méhek és a világok között, ott mindenütt olyan erők fejlődnek ki, amelyek azokat a különböző lény-fajtákat vonják be a földi létbe, amelyeket elemi lényeknek nevezünk. Ezekkel a lényekkel összefüggésben az a tény foglalkoztatott bennünket, amelyet bizonyos lények leválásának neveztünk, abból a nagy összefüggésből, amelyhez tartoztak. Láttuk, hogy azok az elemi lények, amelyeket a szellemtudományban például „szalamandereknek” nevezünk, részben onnan erednek, hogy állati csoportlelkekről váltak le, amelyek úgyszólván túl messzire merészkedtek fizikai világunkban, és aztán nem találták meg az utat visszafelé, hogy aztán egy állat elpusztulása után újra egyesüljenek ennek az állatnak a csoportlelkével. Mert tudjuk, hogy az élet szabályszerű menetében Földünk lényeinek, az állati birodalom, a növényi birodalom és az ásványi birodalom lényeinek „én-lelkei” vannak – ha szabad ezt a kifejezést használnom – alapjában véve ugyanolyan én-lelkei, mint az embernek, és ezek csak abban különböznek az emberétől, hogy más világokban vannak. Tudjuk, hogy az ember a mostani fejlődési ciklusban olyan lény, akinek individuális énje a fizikai síkon van, legalábbis a napi ébrenlét folyamán. Tudjuk továbbá, hogy azok a lények, amelyeket állatoknak nevezünk, olyan helyzetben vannak, hogy durván kifejezve, az azonos alakú állatoknak van egy csoportlelkük vagy csoport-énjük, és hogy ezek a csoport-ének az asztrális világban vannak. Azok a lények, amelyeket növényeknek nevezünk, a fizikai világban csupán egy álomtalan alvó tudattal rendelkeznek, de csoport-énjeik vannak, amelyek a devaháni világ alsó részében tartózkodnak, és végül a kövek, az ásványok csoportlelkei a devaháni világ felső részében találhatók. Az az ember, aki tisztánlátással rendelkezik, ezekben a világokban, az asztrális és devaháni világban bizonyos módon találkozhat az állat-lelkekkel, amelyek ott csoportlelkek, valamint a növényi lelkekkel és az ásványi lelkekkel, úgy ahogy itt a fizikai világban a nappali ébrenlét folyamán találkozunk az emberi lelkekkel vagy emberi énekkel. 

Nos, tisztában kell lennünk azzal, hogy az ember több szempontból is igen bonyolult és összetett lény, olyan lény, amelyről mint megfelelően bonyolult lényről különböző fejtegetésekben már beszéltünk. De egyre bonyolultabbnak és bonyolultabbnak fog tűnni, minél tovább elemezzük a nagy kozmikus tényekkel való összefüggését. Hogy érthetővé tegyük, hogy ez az ember nem az a teljesen egyszerű lény, amelynek talán egy naiv szemléletmód tekintheti, csak arra van szükségünk, hogy tekintetbe vegyük, hogy éjszaka, elalvástól felébredésig a jelenlegi fejlődési ciklus embere egészen más lény, mint nappal. Fizikai teste és éterteste az ágyban fekszik, és ebből a fizikai testből és étertestből kiemelkedik az én és az asztráltest. Nézzük meg ezt a kettőt, mindenekelőtt a fizikai testet és az étertestet. Itt fekszenek, és ha eltekintünk az álomteli alvás átmeneti állapotától, az van előttünk, amit tartalom nélküli, érzékletmentes, álomtalan alvási tudatnak nevezünk. Annak is azonban, ami a fizikai és étertestből kiemelkedik, az énnek és az asztráltestnek a mai fejlődési fokon álló embernél pontosan ugyanilyen álomtalan állapota van. Az a tudat, amellyel itt a fizikai világban szétterülő növénytakaró rendelkezik, azzal rendelkezik az alvó ember is, azokban a részeiben, amelyek itt maradnak a fizikai világban, és azokban a részeiben is, amelyek alvás alatt az asztrális világban vannak. Nos, most az alvó embernek ezzel a két elkülönülő részével akarunk egy kicsit foglalkozni.

Más fejtegetésekből tudjuk, hogy a jelenkori ember lassan és fokozatosan jött létre. Tudjuk, hogy fizikai testének első kezdeményeit Földünk egy ősi múltban lezajlott megtestesülése során kapta meg, amelyet Szaturnusz-állapotként jelöltünk meg. Tudjuk, hogy aztán Földünk második megtestesülése folyamán a Nap-állapotban a fizikai testéhez hozzájárul az étertest vagy élettest, és ahogy a Föld harmadik megtestesülésekor, a Hold-állapotban megkapta az asztráltestet, és végül a Földön, a bolygó mostani megtestesülése során azt kapta meg, amit énnek nevezünk. Az ember így lassan és fokozatosan fejlődött ki. A fizikai test, amelyet az ember ma hordoz, ténylegesen a legrégebbi része az embernek, és olyan része, amely a legtöbb átalakuláson ment keresztül. Négyszer alakult át. Az első kezdemény, amit az ember a régi Szaturnuszon kapott meg, és amely azóta háromszor tökéletesedett – először a Napon, aztán másodszor a Holdon, és végül a Földön – azokban az érzékszervekben fejeződik ki, amelyekkel az ember ma rendelkezik. A régi Szaturnuszon egészen más szervei voltak, akkoriban ezeknek az első kezdeményei voltak meg, és az emberi test többi része még nem volt meg. A régi Szaturnuszt, mint egy tisztán érzékszervekkel rendelkező lényt láthatjuk, amelyet csupán az érzékszervek borítanak be. Ehhez jött hozzá a régi Napon az étertest. Az emberi test átalakul, és létrejönnek azok a szervek, amelyeket ma mirigy-szerveknek nevezünk. Akkoriban még nagyon tökéletlenek, de első kezdeményeikben már jelen vannak, az érzékszervek tökéletesednek. A régi Holdon aztán azok a szervek jönnek hozzá, amelyeket ma, miután az asztráltest benyomódásával a fizikai test harmadszor alakul át, idegrendszernek nevezünk. Végül Földünkön ehhez hozzá jött a mai vér-rendszer, mert ez az én kifejeződése, ahogy az idegrendszer az asztráltesté, a mirigy-rendszer az étertesté és az érzékszervi rendszer a fizikai test kifejeződése.

Az eddigi előadásokból láttuk, hogy földfejlődésünk folyamán tulajdonképpen a vér-rendszer jelent meg először. Ma látjuk a fizikai testet és feltesszük a kérdést: miért folyik a vér a mai formában a vérünkben? Mit fejez ki ez a vér? – Azt mondjuk: ez a vér az én kifejeződése. Itt szeretnénk egy lehetséges félreértést eloszlatni, azt ugyanis, hogy az ember a mai fizikai emberi testet tulajdonképpen félreérti. Ez a mai fizikai emberi test úgyszólván csak egy formája annak, amilyen ez a fizikai test lehet. Jelen volt a Holdon, a Napon, a Szaturnuszon, de mindig másképpen. A Holdon például még egyáltalán nem volt meg az a természeti birodalom, amit ma a Föld ásványi birodalmának nevezünk, a Napon nem volt meg a mai értelemben vett növényvilág, és a Szaturnuszon nem volt meg a mai értelemben vett állatvilág, hanem pusztán az ember a maga első fizikai kezdeményében. Ha ezt meggondoljuk, tisztában kell lennünk vele, hogy a mai emberi test tulajdonképpen nemcsak fizikai test, hanem fizikai-ásványi test, mert elsajátította a fizikai világ törvényeit – ezért „fizikai” test – és az ásványi birodalom szubsztanciáit és törvényeit, amelyek ma áthatják. A Holdon ez a fizikai test még nem sajátította el az ásványi birodalom törvényeit, ha az ember akkoriba elégette volna, nem maradt volna semmiféle ásványi hamu. A mai földi értelemben vett ásványiság akkoriban még nem volt meg. Tehát fontoljuk meg: a fizikai lét és az ásványi lét két teljesen különböző dolog. Az emberi test fizikai, mert ugyanazok a törvények uralják, mint a köveket, ugyanakkor az emberi fizikai test ásványi is, mert átitatta magát az ásványi anyagokkal. A fizikai test első csírái a Szaturnuszon jelentek meg. Ekkor azonban még nem volt sem szilárd test, sem víz, sem gáz. A Szaturnuszon csak hő volt, csak hő-állapot volt jelen. A mai fizikus ezt a hő-állapotot nem ismeri, mert úgy hiszi, hogy a hő csak a gázoknál vagy a víznél, vagy a szilárd testeknél jelenhet meg. Ez azonban tévedés. Ez a fizikai emberi test, amely ma magába fogadta az ásványi birodalmat, a Szaturnuszon összhangban volt a fizikai törvényekkel. Ezek olyan fizikai törvények voltak, amelyek a vonalakban, a formákban működtek, ezeket a fizikából, mint törvényeket ismerjük. A Szaturnuszon ez a fizikai emberi test külsőleg úgy nyilvánult meg, mint olyan lény, amely a hőben él. Így kétségkívül meg kell különböztetnünk az ásványiságot attól, ami az emberi test tulajdonképpeni fizikai princípiuma. Ezek olyan fizikai törvények, amelyek a fizikai testet uralják. A fizikai princípiumhoz tartozik például, hogy fülünk, szemünk úgy van kialakítva, hogy a hangot, a fényt egészen meghatározott módon felvegye magába. A fül, a szem ásványiságához hozzátartoznak azok az anyagok, amelyek a fizikai törvényeknek ezekbe a kereteibe belenyomódtak.

Miután ezt tisztáztuk, illetőleg figyelmünket arra irányítottuk, ahogy az érzékszervek a mirigyek, az idegek és a vér a négytagú embert kifejezik, most ismét vissza akarunk fordulni az alvó ember szemléletéhez. Az alvó embernél a fizikai test és az étertest az ágyban fekszik, és az asztráltest és az én kívül van. Gondoljuk meg azonban, hogy az asztráltest az idegrendszer princípiuma, és az én a vér-rendszer princípiuma. Az asztráltest tehát az éjszaka folyamán azt hagyja a fizikai testben, aminek úgyszólván ő az előidézője, az idegrendszert. Mert csak amikor a Holdon az asztráltest beletagolódott az emberbe, akkor jött létre az idegrendszer. Az asztráltest tehát galád módon elhagyja azt, ami hozzá tartozik, amivel tulajdonképpen az embert el kell, hogy lássa, és az én ugyanígy elhagyja azt, amit az életben maga hívott elő. A vér-rendszer és az idegrendszer princípiuma az alvó fizikai testen és az alvó étertesten kívül van. Ezek most teljesen egyedül vannak. Nos, semmilyen materiális, semmilyen fizikai dolog soha nem állhat fenn azonban abban a formában, ahogy egy szellemi princípium előhívta, e nélkül a szellemi princípium nélkül. Ez teljesen ki van zárva. Egy idegrendszer soha nem képes élni anélkül, hogy az asztrális lény tevékeny lenne benne, és a vér-rendszer sem anélkül, hogy az én tevékenykedne benne. Így tehát az éjszaka folyamán mindnyájan galádul elhagyjuk énünkkel és asztráltestünkkel idegrendszerünket és vér-rendszerünket, és átengedjük őket más asztrális természetű lényeknek. Most úgyszólván énünkhöz hasonló természetű lények ereszkednek alá organizmusunkba. Minden éjszaka az emberi organizmust ténylegesen olyan lények töltik be, amelyek alkalmasak arra, hogy fenntartsák. Az ember fizikai testét és étertestét, amelyek az ágyban fekszenek, ténylegesen áthatják ilyen asztrális és én-lények, amelyek tulajdonképpen a fizikai testben vannak. Behatolóknak nevezhetnénk őket, de ez nem mindig helyes. Inkább védő szellemeknek kellene nevezni őket, mert ők a fenntartói annak, amit az ember galádul elhagy az éjszaka folyamán.

Nos, nem olyan rossz, ha az ember minden nap elhagyja a testét. Már említettem, hogy az asztráltest és az én az éjszaka folyamán állandóan tevékeny. Eltünteti a fizikai testből azt, amit napközben elhasznált, amit tágabb értelemben elfáradásnak nevezünk. Az ember reggel friss és összeszedett, mert az éjszaka folyamán asztrálteste és énje eltüntette a fáradtságot, ami napközben a mindennapi élet benyomásai útján hatalmába kerítette. A tisztánlátó megfigyelés számára tény, hogy az asztráltestnek ez az egész éjszakán át tartó tevékenysége a fáradtság anyagait eltünteti. Az én és az asztráltest kívülről dolgozik a fizikai és étertesten. Nos, az ember fejlődésének mai ciklusában még nem jutott el oda, hogy egy ilyen tevékenységet önállóan véghez tudjon vinni. Csak más, magasabb rendű lények vezetésével tudja ezt megtenni. Így az embert minden éjjel mintegy ölbe veszik azok a magasabb rendű lények, amelyek azt a képességet kölcsönzik számára, hogy fizikai és étertestén a helyes módon dolgozzon. Ezek ugyanakkor azok a lények – ezért nem lehet őket behatolóknak nevezni – amelyek éjszaka a megfelelő módon szellemileg gondoskodnak vér- és idegrendszeréről.

Amíg semmilyen rendellenesség nem jelenik meg, az embernél az éjszaka folyamán ez a szellemi lényekkel való együttműködés szabályosan történik. De ilyen rendellenességek igencsak megjelennek, és itt a szellemtudománynak egy olyan fejezetéhez érünk, amely rendkívül fontos a gyakorlati életben, és amelyről szeretnénk, ha a legszélesebb körben nemcsak elméletileg lenne ismert, hanem a legszélesebb körben alapot adna a lelki élet bizonyos tevékenységeihez. Az ember szokás szerint nem gondolja azt, hogy a lelki életnek ezek a tényei széleskörű hatást gyakorolnak. Bizonyos összefüggésekben már felhívtam a figyelmet arra, hogy a lelki élet tényeit helyes megvilágításban csak azáltal találjuk meg, hogy szellemtudományos értelemben szemléljük őket. Mindnyájan ismerjük ennek a kijelentésnek a mély értelmét: szellemtudományosan nézve a hazugság egyfajta gyilkosság. És már mondtam, hogy lényegében az asztrális világban egyfajta robbanás történik, amikor az ember valamilyen hazugságot mond – bizonyos módon már akkor, amikor még csak gondolja -, hogy ott a szellemi világban valami végbemegy, ha az ember hazudik, ami a szellemi világ számára sokkal nagyobb pusztító hatást eredményez, mint valamilyen hiba a fizikai világban. Az ilyen dolgok azonban, amelyeket az ember a szellemtudományos szemlélet egy bizonyos fokán megemlít, és a továbbiakban még jellemez is, ahogy ez itt már lehetséges, egyre inkább megvilágítja és megalapozza a dolgokat, ha az ember a szellemtudományos megismerésben előrehalad.

Ma a hazugságnak, a rágalmazásnak egy másfajta hatásával fogunk megismerkedni, még ha a hazugságot és rágalmazást itt egyáltalán nem olyan módon értelmezzük is, mint ahogy ezeket a szavakat a szokásos durva értelemben használjuk. De már akkor is, ha az ember finomabb értelemben, például konvencióból vagy mindenféle társasági vagy párt-érdekből a valóságot így vagy úgy színezi, szellemtudományos értelemben mindig hazugsággal van dolgunk. Sokszor az egész emberi életet, ha nem is a hazugság, de a hazugságszerűen színezett megnyilvánulások itatják át. A felvilágosult materialista éppenséggel belátja, hogy fizikai testére hatást gyakorol, ha valaki egy fejszével fejbe vágja. Éppenséggel azt is belátja, hogy fizikai testére hatást gyakorol, ha a vonat elgázolja, vagy ha a testének valamelyik részén kelés jön létre, vagy ha bacilusok lepik el. Itt a felvilágosult ember érthetőnek találja, hogy a fizikai testre valami hatást gyakorol. De hogy az ember, mint szellemileg felépített lény egységet alkot, hogy ami testiségének magasabb tagjaiban, asztráltestében és énjében végbemegy, azt úgy kell tekinteni, hogy hatását testiségére egészen a fizikai részekig kiterjeszti, erre szokás szerint egyáltalán nem gondolnak. Nem gondolnak például arra, hogy a hazugságok és valótlanságok kimondása, igen, már a mindennapi életvitelünkben megjelenő valótlanságoké is, ténylegesen hatást gyakorol az emberi fizikai testre. Tisztánlátással a következőket élhetjük át: ha az ember, mondjuk, napközben egy hazugságot mond, ennek a hazugságnak a hatása megmarad a fizikai testben, és a tisztánlátó érzékelés számára látható, mialatt az ember alszik. Tegyük fel, hogy valaki egy krónikus hazudozó, halmozza a hazugságokat. Akkor fizikai testében sok ilyen hatás jön létre. Mindez az éjszaka folyamán bizonyos módon megkeményedik, és ekkor valami rendkívül jelentős dolog történik. Ezeket a zárványokat, ezeket a megkeményedéseket a fizikai testben nagyon rosszul viselik el azok a lények, amelyeknek az éjszaka folyamán a fizikai testben helyet kell foglalniuk, amelyek tehát, ahogy láttuk, a szellemi világokból a fizikai testen azokat a funkciókat veszik át, amelyeket napközben az asztráltest és az én valósít meg. Ennek az a következménye, hogy az élet folyamán egy ilyen, mondjuk így, hazugságokkal átitatott test útján részek szakadnak le azokról a lényekről, amelyek éjszaka az emberbe leereszkednek. Itt ismét leszakadási folyamatokkal van dolgunk. Ezek ahhoz vezetnek, hogy amikor az ember meghal, fizikai teste nemcsak azt az utat járja be, amelyet a lét szokásos lefolyása során kell, hogy bejárjon, hanem bizonyos lények visszamaradnak, amelyek úgyszólván a hazugság és rágalmazás hatása folytán a fizikai testben létrejöttek, és a szellemi világtól elszakadtak. Ilyen kerülő úton leszakadt lények is lopakodnak világunk körül. A lényeknek azokhoz az osztályához tartoznak, amelyeket „fantomoknak” nevezünk. Az elemi lényeknek olyan csoportját alkotják, amelyek fizikai testünkkel rokonságban vannak, külső fizikai szemmel nem láthatók, és a hazugságok és rágalmazások útján szaporodnak. A hazugságok és rágalmazások ténylegesen benépesítik földünket ilyen fantomokkal. Ilyen módon az elemi lények egy új osztályával ismerkedhetünk meg.

Nos, nemcsak a lélekben lévő hazugságok és rágalmazások gyakorolnak hatást az ember testiségére, hanem a belső lelki élet egyéb dolgai is. A hazugságok és rágalmazások úgy hatnak a fizikai testre, hogy azok fantomok leválását eredményezik. De vannak más dolgok is, amelyek hasonló módon hatnak az étertestre. Ne csodálkozzanak a lelkiélet ilyen eseményein, a szellemi életben a dolgokat teljes nyugalommal kell felfogni. Ilyen tények például, amelyek rossz hatást gyakorolnak az étertestre, a rossz törvények, vagy rossz szociális berendezkedések valamilyen közösségben. Minden például, ami békétlenséghez vezet, vagy általában az emberek között rossz kapcsolatot idéz elő, annak a hangulatnak az útján, ami az emberek közötti együttélés folytán létrejön, úgy hat, hogy hatása folytatódik az étertestben. És ami itt az étertestben az ilyen lelki tények hatására összegyűlik, ismét csak az ilyen szellemileg működő lények leválásához vezet, amelyek környezetünkben találhatók. Ezeket „kísérteteknek” nevezzük. Ezeket a lényeket, amelyek az étervilágban az élet világában találhatók, látjuk, amint ismét kinőnek az emberi életből. Így vannak néhányan körülöttünk, akiknek fizikai teste – azok számára, akik ezeket a dolgokat szellemileg fel tudják ismerni – tele van tűzdelve, mondhatjuk így, fantomokkal, étertestük kísértetekkel és mindez úgyszólván szabályszerűen szétszóródik, és az ember halálakor vagy egy kis idővel azután benépesíti a világot.

Látjuk így, hogy az életünk szellemi eseményei, mint a hazugságok, rágalmazások és a rossz szociális intézkedések, milyen finom módon folytatódnak, és hogy azok teremtményei szellemileg itt Földünkön lerakódnak közöttünk. Azt is megérthetjük azonban, hogy amikor a normális mindennapi életben a fizikai test, étertest, asztráltest és én összetartozik, és úgyszólván a fizikai testbe és étertestbe még más lények is benyomulnak vagy tesznek vele valamit, akkor az asztráltest és az én nincs normális állapotban a maga fejlődési ciklusában. A fizikai testtel és étertesttel szemben más helyzetben vannak. A fizikai testnek és étertestnek, amíg az ember alszik, ugyanolyan tudata van, mint a növényeknek. A növények énje azonban a devahánban van. Ezért az alvó ember fizikai testéről és étertestéről olyan lényeknek kell gondoskodniuk, akik a devahánban bontakoztatják ki a tudatukat. Nos, bár az ember asztrálteste és énje egy magasabb világban van, álomtalanul alszik, mint a növények. Az, hogy a növényeknek fizikai testük és étertestük van, és az embernek alvó állapotban még asztrálteste és énje is van, ez a növényi természet vonatkozásában nem jelent különbséget. Bár az ember felhatol a szellemi világba, az asztrális világba, de énjével mégsem hatol fel olyan messzire, hogy ez ne igazolná azt, hogy alszik. Ennek az a következménye, hogy az ember asztráltestébe is lényeknek kell benyomulniuk. És ez így is van: az ember asztráltestébe folyamatosan hatások kerülnek be a devaháni világból. Ezek a hatások egyáltalán nem abnormálisak, onnan származnak, amit az ember magasabb énjének nevezünk. Mert az ember fokozatosan éli bele magát a devaháni világba, amikor egyre inkább szembekerül szellemivé válásával, és amit itt előkészít, az ma már befolyásolja őt alvási állapota közben.

Nos, azonban nem csak ilyen normális hatások vannak. Így egyedül és kizárólag az történne, hogy az emberek tökéletesen megértenék egymás között azt, amit a másik lélek szabadon megbecsül és értékel. Ettől azonban a jelenlegi emberiség még igen távol áll. Gondoljanak csak arra, hogy a mai lélek még legnagyobb részben le akarja győzni a másik lelket, és mennyire tud szenvedni, ha a másik lélek mást gondol és szeret, mennyire le akarja győzni a lélek a másikat, és mennyire akar hatni rá. Mindannál, ami világunkban lélektől lélekig hat a helytelen döntések folytán, amelyeket hoznak, egészen azokig a hatásos eszközökig, amelyeket az emberek felhasználnak, hogy a lelkeket legyőzzék, mindannál, ami nem úgy hat, hogy szabad lélek áll szabad lélekkel szemben, hanem még ha csak kis mértékben is, de a meggyőzés, a rábeszélés kényszerítő eszközeit használják, ahol nem pusztán azt ébresztjük fel, ami a másik lélekben még szunnyad, ott az emberi lelkek között mindenütt olyan erők működnek, amelyek ezeket a lelkeket úgy befolyásolják, hogy ez éjszaka az asztráltestben kifejeződik. Az asztráltest benyomásokat kap, és ezáltal bizonyos lények most ismét itt nyüzsögnek világunkban. Ezek a lények a „démonok” osztályába tartoznak. Csak azáltal vannak jelen világunkban, hogy bennük különböző módon a gondolatok intoleranciája, a gondolatok erőszakossága jelenik meg. Ezeknek a démonoknak a serege ellepi világunkat.

Így ma ismét megismerkedtünk olyan lényekkel, amelyek jelen vannak, olyan világosan jelen vannak, mint azok a dolgok, amelyeket fizikai érzékszerveinkkel érzékelünk, és hatásuk igencsak kifejeződnek az emberi életben. Az emberiség például egészen másképpen haladna előre, ha az emberek intolerancia útján nem hoznák létre ezeket a démonokat, amelyek világunkat áthatják és az emberekre folyamatosan hatást gyakorolnak. Ugyanakkor ők az előítéletek szellemei is. Így értjük meg az életet a maga finomságában azáltal, hogy ezeket a magasabb értelemben vett szellemi világok és a mi emberi világunk közötti szövődményeket felismerjük. Mindezek a lények, ahogy mondtuk, jelen vannak, és itt nyüzsögnek abban a világban, amelyben élünk.

Nos, emlékezzünk még valami másra is, amit már említettem. Utaltunk arra, hogy az atlantiszi áradás előtti embereknél az atlantiszi kor utolsó harmadában az emberi étertestnek a fizikai testhez való viszonya egészen más volt, mint az előző időkben. Ma az emberi fejnél ez a viszony olyan, hogy a fizikai rész és a fej éteri része lényegében fedi egymást. A régi Atlantiszon ez még másképpen volt. Akkor a fej éteri része magasan kiemelkedett, nevezetesen a homlok tájékán. A fej étertestének van egy centrális pontja, és van a fej fizikai testének is, nagyjából a két szemöldök között. Ez a két pont az atlantiszi kor utolsó harmadában egybeesett, és ma fedi egymást. Ezáltal vált képessé az ember, hogy „ént” mondjon önmagáról, és hogy önálló embernek érezze magát. Így a fej éterteste és a fej fizikai teste egymáshoz illeszkedett. Ez azért történt, hogy az ember érzékelni tudja azt, ami a fizikai világunkban van, hogy amit a fizikai érzékszervek benyomásai útján szaglása, ízlelése, látása, és így tovább útján felvesz magába, azzal belső életét gazdagíthassa. Mindez bekerül belső világába, hogy amit ezáltal megszerez, azt az egész kozmosz további fejlődésére fordíthassa. Ezt semmilyen más módon nem szerezheti meg. Ezért mindig is azt mondtuk, hogy a szellemtudományt nem szabad aszkétikusan felfogni, nem úgy, mint a fizikai világból való menekülést, hanem mindazt, ami itt történik, el kell vennünk a fizikai világból, és ha itt nem gyűjtenénk össze, elveszne a szellemi világ számára.

Nos, az ember azonban egyre inkább egy új állapot felé közeledik. Az Atlantisz utáni időkben különböző kultúrkorszakokon mentünk keresztül: az indiai, az ősi perzsa korszakon, aztán azon, amit úgy jelöltünk meg, hogy a babilóniai-asszíriai-káldeai-egyiptomi korszak, aztán a görög-latin korszakon, és most az Atlantisz utáni kor ötödik kultúrkorszakában vagyunk. A mi korunkat követni fogja egy hatodik és egy hetedik kultúrkorszak. Míg ezeknek a korszakoknak a folyamán egészen a mi időnkig az étertest és a fizikai test szerkezete egyre inkább megszilárdult, belsőleg egyre szilárdabb és tartósabb lett, az ember a jövőben egy olyan periódus felé halad, amelyben az étertest fokról-fokra elválik, és önálló lesz. Az út most újra visszafelé vezet. Ma már vannak emberek, akiknek jobban kiemelkedik az éterteste, mint a többieké. Az étertestnek ez az elválása csak akkor megfelelő az ember számára, ha a különböző megtestesülések útján az említett kultúrkorszakok folyamán olyan sok mindent felvett magába, hogy amikor újra eltávozik a fizikai-földi világból, megfelelő gyümölcsöket vigyen magával, olyan gyümölcsöket, amelyek alkalmasak arra, hogy amikor az étertest egyre inkább önállóvá válik, magába fogadja őket. Minél szellemibbek az ember gondolatai itt a fizikai világban, annál inkább magával viszi azokat az ember étertestében. Mindaz, amit az ember a jelenlegi földi élet folyamán, mint hasznos fogalmakat, gépies, ipari fogalmakat vesz fel magába, amelyek csak a külső szükségleteket, a külső életet gazdagítják, nem alkalmas arra, hogy az étertest magába fogadja őket. Mindaz azonban, amit a művészet, a szépség, a vallásosság fogalmaiként felvesz magába – és mindaz, ami a bölcsesség, a művészet és a vallás szférájába merül – az étertestének képességet és lehetőséget nyújt, hogy önálló szervezettségű legyen. Minthogy ez előre látható, azért hangsúlyoztuk itt már többször is, hogy a szellemtudományos világnézetnek a maga hatását és impulzusait a gyakorlati életbe kell belevinnie, és hogy a szellemtudománynak sohasem szabad teadélutánok szórakoztató témájává válnia, vagy, hogy a szokásos élettől eltérő szellemi tevékenység legyen, hanem bele kell dolgoznia magát egész kulturális életünkbe. Ha az emberek egyszer majd megértik a szellemtudományos gondolatokat, akkor újra meg fogják érteni, hogy mindazt, ami korunkat betölti, át kell, hogy hassák a szellemi princípiumok.

Néhány szellem, mint például Richard Wagner, bizonyos területeken megsejtett valamit ennek a szellemi princípiumnak a működéséről. Az emberek megértik majd, hogy egy pályaudvart úgy építsenek fel, hogy abból ugyanúgy áradjon a bölcsesség, mint egy templomból, ha az valóban kifejezetten megfelel annak, ami benne él. Itt még igen sok a tennivaló. Ezeknek az impulzusoknak hatniuk kell, és akkor fognak hatni, ha a szellemtudományos gondolatokat egyre inkább megértik. Élénken emlékszem még arra, hogy mintegy huszonöt évvel ezelőtt egy ismert építész[1] rektori beszédében az építészet stílusáról beszélt, és ezt a meglepő kijelentést tette: az építészeti stílust nem kitalálják, hanem a szellemi életből nő ki! – És ugyanakkor kimutatta, hogy korunk, amikor építészeti stílusokat éleszt fel, miért csak a régi építészeti stílusokat éleszti fel, és miért képtelen arra, hogy egy új, építészeti stílust találjon, azért, mert semmiféle belső spirituális élete nincs. Ha a világ újra létrehoz egy spirituális életet, akkor minden lehetséges lesz. Akkor át fogjuk élni, hogy mindabból, amit szemügyre veszünk, az emberi lélek fog felénk fényleni, úgy, ahogy egy középkori városban minden ajtózárban, minden kulcsban a szellem fejeződött ki. A teozófiát csak akkor fogják megérteni, ha az ezen a módon kikristályosodva a maga formájában lép majd elénk. Akkor az ember is úgy él majd a többi ember között, mint szellem a szellemek között. Az ember egyre inkább előkészít majd valamit, amit magával visz, amikor újra felemelkedik a szellemi világba, ha az éterteste önállóvá válik. Így kell az embernek belemerülnie a szellemi világba, amikor a fejlődés megfelelő módon tovább halad.

A szellemmel átitatott ént semmi sem szimbolizálhatja szebben, mint a pünkösdi csoda története. Gondoljuk meg, mennyire prófétikusan utal erre az, hogy a világot áthatja spirituális élettel a „tüzes nyelvek” leszállása[2]. Mindezt újra fel kell, hogy elevenítse a spiritualitás. Annak az absztrakt fogalmi-értelmi viszonynak, amivel az ember az előttünk álló ünnepekhez viszonyul, újra konkréttá kell válnia. Kíséreljük meg, hogy lelkünk olyan gondolatokkal viszonyuljon ahhoz az időszakhoz, amelyet pünkösdi időszaknak nevezünk, amilyenek a mai fejtegetésből adódnak. Akkor egy olyan ünnep, ami spirituális okokból jött létre, újra valami eleven dolgot fog jelenteni az embereknek, amikor étertestük érett lesz a szellemi teremtés számára. Ha azonban az ember nem veszi fel magába a pünkösd szellemiségét, akkor az étertest úgy fog kiemelkedni a fizikai testből, hogy mindenekelőtt nem lesz elég erős, hogy legyőzze mindazt, ami korábban létrejött, azt a kísértet-, fantom- és démonvilágot, amelyet a világ, mint a maga melléktermékét megteremtett. Amit prófétikusan mondhatunk arról, hogy a fejlődést hogy követeli meg a szellem, az a következő fejtegetésünk tárgya lesz.


[1] báró Heinrich von Ferstel (1828-1883), a bécsi Votivkirche építője.

[2] Ap.Csel. 2,3

– Berlin, 1908. június 11.

[Az ember kapcsolata a szellemi lényekkel a művészetben. Az épület, mint az étertesthez való kapcsolódás (görög templom). A zene, mint a magasabb lények asztráltestéhez való kapcsolódás. Harmonizálás és az emberi erők újrateremtése az alvásban. A térben lévő szellemi erők. Böcklin ,,Pieta” c. képe. A görög templom, az egyiptomi és a román építészet, a gótikus dóm. A szobrászat, mint az étertest művészete, a festészet, mint az érzőlélek művészete, a zene, mint az értelmi lélek művészete, és a költészet, mint a tudati lélek művészete. Példa Goethe Faustjából. Richard Wagner kijelentései a zenéről. Kísérlete Shakespeare és Beethoven egyesítésére. A kilencedik szimfónia. Richard Wagner művészi céljainak általános jellemzői. A művészet jelentősége a jövő teozófiai élete számára. A profán építkezés művészi kialakítása pályaudvaroknál, és így tovább. A katakomba-keresztények, mint korunk szellemi törekvéseinek előképei. ]

Zweig-estéink legutóbbi fejtegetése során különböző szempontokat néztünk meg, amelyek arra hívták fel a figyelmünket, hogy milyen titokzatos együttműködés van az emberek és a szellemi világok és szellemi lények között, amelyek tulajdonképpen állandóan körülöttünk vannak, és nemcsak körülöttünk vannak, hanem bizonyos vonatkozásban azt is áthatják, amiben folytonosan élünk. Nem úgy kell azonban a dolgot elképzelnünk, hogy csak, mondhatnám, abban a durvább vonatkozásban fejlődik ki a kapcsolat az ember és a környezetének szellemi világa között, amelyet a múltkori fejtegetésben említettünk, hanem számos, inkább az ember gondolati köréhez tartozó emberi cselekedetekben és intézkedésekben is kialakul egy viszony az ember és a szellemi világ között.

A legutóbbi két fejtegetésben a bizonyos vonatkozásban alárendelt szellemi lényekre hívtuk fel a figyelmet. Korábbi előadásokból tudjuk azonban, hogy olyan szellemi lényekkel is dolgunk van, amelyek az ember fölött állnak, és hogy az ember és a magasztos szellemi lények között is léteznek kapcsolatok és viszonyok. Említettük, hogy vannak magasztos szellemi lények, amelyek nem fizikai testből, étertestből, asztráltestből és a további részekből állnak, mint az ember, hanem a legalsó tagjuk az étertest, és ezek úgyszólván körülvesznek bennünket. A szokásos szemlélettel nem láthatók, mert testiségük finom, éteri jellegű, úgy hogy az emberi tekintet keresztüllát rajtuk. Aztán még magasabb szellemi lényekhez jutunk, amelyeknek a legalsó tagja az asztráltest, tehát még hígabb testiségben jelennek meg az ember számára.

Mindezek a lények azonban mégis bizonyos módon kapcsolatban állnak az emberrel, és ami ma számunkra a fő dolog, az ember mindenképpen tehet valamit, hogy itt életében, a földi színtéren egy egészen meghatározott viszonyba kerüljön ezekkel a lényekkel. Amennyire az emberek itt a Földön ezt vagy azt teszik a maguk életviszonyai szerint, ahogy mindig kapcsolatba kerülnek a magasabb világokkal, annyira kevéssé valószínű ez a mai úgynevezett felvilágosult ember számára, aki egyáltalán nem felvilágosult az élet mély igazságainak számos vonatkozásában.

Nézzük mindenekelőtt azokat a lényeket, amelyeknek a legalsó testisége az étertest, ezzel a finom étertesttel körülöttünk vannak, körülvesznek bennünket, leküldik számunkra hatásukat és megnyilvánulásaikat. Állítsuk lelkünk elé ezeket a szellemi lényeket, és tegyük fel a kérdést: képes az ember itt ezen a Földön valamit tenni, vagy még inkább: tesznek az emberek kezdettől fogva valamit, hogy ezek a lények kapcsolatot létesítsenek, hidat verjenek, amelyen keresztül intenzívebb hatást gyakorolhatnak a teljes emberre? – Igen, az emberek kezdettől fogva tesznek valamit ezért! El kell mélyednünk azokban az érzésekben, és gondolatokban, amelyeket a legutolsó alkalommal felvehettünk magunkba, ha erről a hídról világos képzetet akarunk alkotni.

Azt képzeljük el tehát, hogy ezek a lények a szellemi világban élnek, és mintegy azon keresztül terjesztik ki étertestüket. Nincs szükségük fizikai testre, úgy, ahogy az ember rendelkezik vele. Van azonban egy fizikai testiség, amelynek révén étertestüket úgyszólván kapcsolatba hozhatják a mi földi szféránkkal, egy földi testiség, amit Földünkön mintegy létre tudunk hozni, és amely vonzási kapcsolatot létesít. Úgy, hogy ezek a lények étertestükkel lejönnek ehhez a földi testiséghez, és alkalmat találnak arra, hogy az emberek között tartózkodjanak.  Ilyen alkalmat adnak a szellemi lények számára, hogy az emberek között tartózkodjanak, például a görög építőművészet templomai, és a gótikus dómok. Ha a fizikai valóságnak azokat a formáit, a maguk erővonalaival és erőviszonyaival, amelyekkel egy templom rendelkezik, vagy ahogy az egy szobrászati műalkotásban, vagy építészeti műben megjelenik, a földi szféránkba belehelyezzük, akkor alkalmat adunk arra, hogy az ilyen erőviszonyok szerint ezeknek a lényeknek az éterteste minden oldalról hozzáidomuljon, és belesimulhasson ezekbe az általunk létesített műalkotásokba. És a művészet egy igazi, valódi összekötő kapocs az ember és a szellemi világ között. Azokig a művészeti formákig terjedően, amelyek térbelileg kialakultak, rendelkezünk itt a Földön ilyen fizikai testiségekkel, amelyekhez ezek a lények étertestükkel leereszkednek.

Azoknak a lényeknek azonban, amelyeknek legalsó tagja az asztráltest, valami másra van szükségük itt a Földön, hogy legyen egy kötelék a szellemi világ és Földünk között, és ez a zenei, a fonetikai művészet. Egy olyan terem, amelyen átáramlik a zene, alkalmat ad arra, hogy magasabb lények könnyen mozgó, meghatározott asztrálteste ebben a teremben megjelenjen. Itt a művészetek, és amit ezek az ember számára jelentenek, nagyon is reális lehetőséget jelentenek. Mágneses vonzerőt alkotnak a szellemi lények számára, amelyek missziójuk, feladatuk szerint valamit tenni akarnak az emberrel. Itt elmélyülnek az emberi teremtő művészet és emberi művészi érzék iránti érzéseink, ha a dolgokat ilyen módon szemléljük. És még inkább elmélyülnek érzéseink, ha a művészi teremtés emberi forrásait és ezáltal a műélvezetet a szellemtudomány szempontjai szerint vesszük fel magunkba. Ha ezt akarjuk, akkor az ember különböző tudatformáit részletesen szemügyre kell vennünk.

Különböző szempontokból már felhívtuk a figyelmet arra, hogy nappal az éber emberben előttünk van a fizikai test, az étertest, az asztráltest és az én, és hogy az alvó embernél a fizikai test és az étertest az ágyban fekszik, és az asztráltest és az én a fizikai és étertesten kívül van. Szeretnénk most ezt a két tudatállapotot, amely minden embernél huszonnégy órán belül váltakozik, mai célunknak megfelelően részletesebben szemügyre venni. Az embernél mindenekelőtt látjuk a fizikai testet, aztán az éter- vagy élettestet, aztán azt, amit a szó durvább értelmében asztráltestnek nevezünk, a lélektestet, ami az asztráltesthez tartozik, de összekapcsolódik az étertesttel. Ez az ember olyan része, amivel az állat is rendelkezik itt a fizikai létben, a fizikai síkon. Aztán tudjuk, hogy az embernek ezzel a három részével – ennek utána nézhetnek „Theosophie” című könyvemben – összekapcsolódik az, amit az „én” szóban foglalunk össze, és ami tulajdonképpen egy háromtagú lényből áll: érzőlélekből, értelmi vagy kedélylélekből és tudati lélekből. És azt is tudjuk, hogy a tudati lélek összekapcsolódik azzal, amit szelleménnek vagy manasznak nevezünk. Ha az embernek ezeket a részletesebb részeit nézzük, a következőket mondhatjuk.

Amit érzőléleknek nevezünk, és ami egyébként az asztráltesthez tartozik és asztrális természetű, az eltávozik, amikor az ember este elalszik, a lélektest egy része azonban mégis összekapcsolódva marad az étertesttel, amely az ágyban fekszik. Lényegében az embernél az érzőlélek, az értelmi lélek és a tudati lélek távozik el. Az éber embernél ezek mind össze vannak kapcsolódva, és rajtuk keresztül működik mindig minden az emberben. Az tehát, ami a fizikai testben végbemegy, az egész belső világra hat, az érzőlélekre, az értelmi lélekre és a tudati lélekre is. Ami a szokásos tulajdonképpen igencsak rendezetlen és kaotikus életben az emberre hat, a rendetlen benyomások, amelyeket reggeltől estig magába fogad – gondoljanak arra, hogy milyen benyomásokat kapunk, amikor egy nagyváros zajában és dohogásában jövünk-megyünk – mindezek olyan benyomások, amelyek folytatódnak a tagjainkban, amelyek a napi élet folyamán a fizikai testtel és étertesttel össze vannak kapcsolva. Éjszaka a belső világ – az érzőlélek, az értelmi lélek és a tudati lélek – az asztrális világban van, erőket hoz onnan, harmóniát, amely az éber lét során a napi kaotikus benyomások folytán elvész. Ez az, amit átfogó értelemben az ember én-lelkének nevezünk, egy olyan alárendelt szellemi világban, mint a napi ébrenlét. Reggelente ez a belső lelki világ kiemelkedik ebből a szellemiségből, és belemerül a hármas testiségbe, a fizikai testbe, az étertestbe és az asztráltestnek abba a részébe, amely tulajdonképpen összekapcsolódik az étertesttel, és éjszaka is összeköttetésben marad vele.

Nos, ha az ember sohasem aludna, soha nem hozna új szilárd erőket a szellemi világból, akkor végül is mindaz, ami fizikai testében él, és fizikai testét erőkkel hatja át, egyre inkább romlásnak indulna, egyre inkább tönkremenne. Azáltal azonban, hogy minden reggel egy megerősödött belső világ merül alá a fizikai test erőibe, mindig új rend jön létre, mondhatnánk, az erők újjászületése ebben a fizikai testben. Ezért az emberi lelkiség a test minden egyes tagja számára hoz valamit a szellemi világból, valamit, ami hat, amikor a belső lelki világ, amely az éjszaka folyamán kívül van, és a külső fizikai eszköz együtt van.

Nos, ami a belső lelki világ és a tulajdonképpeni fizikai eszköz közötti kölcsönhatásban történik, az, ha az ember fogékony a szellemi világ harmóniájának felvételére, éjszaka át tudja hatni a fizikai test erőit – nem anyagait – azokkal az erőkkel, amelyeket úgy nevezhetnénk, hogy térbeli erők. Minthogy az ember jelenlegi kultúránkban meglehetősen elidegenedett a szellemi világtól, ezek a térbeli erők csak kevéssé jutnak érvényre nála. Ott, ahol a belső lelki világ összeütközik az emberi test legsűrűbb részével, már nagyon erőseknek kell lenniük azoknak az erőknek, amelyeket az ember magával hoz, ha bele akarja élni magát a robosztus fizikai testbe. A finomabban érző kultúrkorszakokban a belső lelki világ magával hozott bizonyos lelki impulzusokat, és könnyebben áthatotta a fizikai testet. Az emberek itt aztán megérezték, hogy a fizikai téren minden oldalon erők haladnak át, és hogy ez a fizikai tér egyáltalán nem egy közömbös üres tér, hanem minden oldalról erők haladnak át rajta. Van egy érzés a tér felosztása iránt, ami az előbb említett viszonyok útján hat. Ezt egy példával kell megvilágítanunk.

Gondoljunk egy festőre, aki még azokhoz a nagy művészeti korokhoz tartozott, ahol az emberek még határozottan érezték a térben működő erőket. Egy ilyen festőnél láthatjuk, hogyan fest a térbe egy három angyalból álló csoportot. Ha a kép előtt állunk, az az érzésünk, hogy ez a három angyal nem tud leesni, magától értetődő, hogy lebegnek, mert a tér-erők kölcsönösen tartják őket, ahogy az égitesteket is tartják a tér erői. Azok az emberek, akik a belső lelki világ és a fizikai test közötti kölcsönhatás útján elsajátítják ezt a belső dinamikát, úgy érzik: ennek így kell lennie, a három angyal fenntartja magát a térben. Egyes régi festőknél ezt meg lehet találni, az újaknál kevésbé. Böcklint[1] sokra becsülik, de azok a dolgok, amelyek a „Pieta” fölött lebegnek, azt az érzést keltik az emberben, hogy bármely pillanatban lepottyanhatnak, nem tartják meg magukat a térben.

Mindezek a teret keresztül kasul átjáró erők, amelyeket az ember ilyen jól megérez, realitások, valóságosak, és ebből a tér-érzésből jön létre az építőművészet. Az igazi, valódi építőművészet úgy jön létre, hogy az ember azok mentén a vonalak mentén, amelyeknek a térben kell lenniük, a köveket vagy téglákat elhelyezi. Itt egyáltalán nem tesz mást, csak azt teszi, láthatóvá, ami a térben szellemileg elosztva már jelen van, amikor azt az anyaggal kitölti. A görög építésznek volt meg a legtisztábban ez a tér-érzése, aki a templomban minden formában kifejezésre juttatta, ami a térben élt, amit az ember a térben megérezhetett. Az az egyszerű viszony, hogy az oszlop tartóelem – akár a vízszintes, akár a ferdén elhelyezett testeket tartja – a térben található szellemi erők reprodukálása. És az egész görög templom nem más, mint anyaggal való kitöltése annak, ami a térben él. A görög templom ezért a legtisztább építészeti gondolat, kikristályosodott tér. És bármilyen különösnek tűnhet is a modern ember számára, a görög templom, minthogy gondolatokból összeillesztett fizikai testiség, alkalmat ad arra, hogy azok az alakok, akiket a görögök isteni alakokként ismertek, étertestükkel a rájuk bízott térbeli vonalakat valóságosan megérintsék, és abban lakni tudjanak. Több mint puszta frázis, ha azt mondjuk, hogy a görög templom az isten lakhelye. A görög templomnak van egy sajátossága annak számára, aki valóban megérzi az ilyen dolgokat, az a sajátosság, hogy az ember el tudja képzelni: széltében-hosszában nincs olyan ember, aki azt nézné, és benne sincs senki. A görög templomnak nincs szüksége emberekre, akik azt megnézik, és senkire, aki abba bemegy. Gondolják el úgy a görög templomot, hogy önmagában áll, és sehol sincs ember. Akkor ez az, aminek a leginkább lennie kell. Akkor ez az isten szállása, akinek benne kell laknia, mert az isten a formákban tud lakni. Csak így érthetjük meg valóban a görög templomot, a világ legtisztább építőművészetét.

Az egyiptomi építőművészet a piramissal valami egészen más. Ezt a témát most csak érintjük. Itt a térviszonyok, a térbeli vonalak úgy rendeződnek, hogy a maguk viszonyaiban és formáiban a szellemi világhoz felemelkedő lélek számára mutatják az utat. Abból az útból, amelyen a lélek jár a fizikai világból a szellemi világ felé, kapjuk meg azokat a formákat, amelyek az egyiptomi piramisokban kifejeződnek. Így az építészet minden formájában csak a szellemiségből megragadott gondolatok jelennek meg.

A román építészetben, ahol a félkörívet látjuk, ahol például a templom épületét úgy tervezik meg, hogy van egy főhajó és vannak mellékhajók, de van egy kereszthajó és egy apszis is, úgy hogy az egész keresztformát alkot, és fent kupola zárja le, itt a tér gondolata a sírhelyből emelkedik ki. A román templomot nem lehet ugyanúgy elképzelni, mint a görögöt. A görög templom az isten lakóhelye. A román épületet úgy kell elképzelni, hogy az egy temetkezési helyet ábrázol. Hozzá tartozik a kripta, nem úgy, hogy az emberek közvetlenül abban állnak, de hozzá tartozik, hogy egy olyan hely, amely az összes érzést egybegyűjti, amelyek a halottak megvédésére megóvására vonatkoznak.

A gótikus épület ismét valami más. Amennyire igaz, hogy a görög templomot teljes mértékben az emberi lelkek nélkül kell elképzelnünk, bár mégis lakott hely, mert az isten lakhelye, ugyanúgy az is igaz, hogy a gótikus dóm, amelyet fent a csúcsívek zárnak le, nem képzelhető el a benne lévő hívő tömeg nélkül. Nem teljes egész. Amikor egymagában áll, nem teljes. Hozzá tartoznak a benne lévő emberek összetett kezeikkel, amelyek hasonlóak a csúcsívekhez. Csak akkor alkot egészet, amikor belső tereit betöltik az áhítatos hívők érzései. Ezek olyan bennünk hatékonyan kialakuló erők, amelyeket a fizikai testünkben érzünk, mint a térbe beküldött érzéseket. Az igazi művész így érzi a teret, és így alakítja ki építészetileg.

Ha most felemelkedünk az étertesthez, azt találjuk, amit az éjszaka belső lelki világa a szellemi világban elsajátít és magával hoz, amikor az étertestbe ismét belebújt. Ami ezen a módon az étertestben kifejeződik, azt megérzi az igazi szobrász, aki valóban szobrász, és belevési az eleven alakzatokba. Ez itt nem térbeli gondolat, hanem az a tendencia, hogy inkább az eleven formát mutassa meg és alakítsa ki, ahogy azt számára a természet felkínálja. Amit a görög művész ennél többet tudott, például Zeusznál, az az, amit magával hozott a szellemi világból, amit átélt és megérzett, amikor összekapcsolódott az étertesttel.

A továbbiakban egy bizonyos kölcsönhatás jön létre azzal, amit lélektestnek nevezünk. Amikor a belső lelki világ összekapcsolódik a lélektesttel, ugyanilyen módon létrejön a vonalvezetés iránti érzék a festészet első eleme számára. És azáltal, hogy reggel az érzőlélek egyesül a lélektesttel, és azt áthatja, létrejön a színharmónia megérzése. Így látjuk mindenekelőtt ezt a három művészeti formát, amelyek azokkal a külső eszközökkel dolgoznak, amelyek anyagukat a külvilágból veszik.

Nos, azáltal, hogy az értelmi vagy kedélylélek minden éjjel az asztrális világba távozik, ismét valami más következik be. Amikor a szellemtudomány értelmében az „értelmi lélek” kifejezést használjuk, nem arra a száraz, józan értelemre kell gondolnunk, amiről a szokásos értelemben beszélünk. Az „értelmi” a szellemtudomány számára a harmónia iránti érzéket jelenti, ami nem a külső anyagban testesül meg, hanem a belső harmónia átéléséhez való érzék. Ezért is nevezzük értelmi vagy kedélyléleknek. Amikor az értelmi vagy kedélylélek minden éjjel belemerül az asztrális világ harmóniájába, és reggelente az asztráltestben újra tudatossá válik – ugyanabban az asztráltestben, amelybe visszatér, de ami a maga belső világában nem tudatos a mai embernél – akkor a következő történik. Éjszaka az értelmi vagy kedélylélek abban él, amit mindig is a szférák harmóniájának neveztünk, ami a szellemi világ belső törvényszerűsége, az a szféra-harmónia, amire a régi pythagoreus iskolában utaltak, mint olyasmire, amit az, aki a szellemi világban érzékelni tud, a nagy szellemi világban lévő viszonyokként értelmez. Goethe is utalt erre, amikor a „Faust” elején az égbe helyez bennünket, és ezt a következőképpen jellemzi:

Szférái közt most mindörökre
Zengi a Nap versenydalát,
S a megszabott pályán dörögve
Fejezi be rohanatát.

(Faust, I rész. Égi prológus. Ford.: Jékely Zoltán)

És ennél a képnél marad, amikor a második részben, ahol Faust ismét felemelkedik a szellemi világba, a következőket mondja:

Halld, a hórák fergetegje
mint hatol szellemfülekbe
már az új napot jelezve!
Sziklakapu nyögve tárul
Phoebus mennydörögve száguld,
zeng a fény, nincs arra szó!
Trombitálnak, harsonáznak,
szem káprázik, fül kifárad,
hallatlan s nem hallható.

(Faust II. rész első felv. Kies tájék. Ford. Kálnoky László)

Azaz, a lélek az éjszaka folyamán a szférák zenéjében él, és a szférák zenéje felhangzik, amikor az asztráltest a maga énjében tudatossá válik. Az alkotó zenészben az a folyamat játszódik le, hogy az éjszakai tudat érzékelése a nappali tudat folyamán küzdelmesen eljut oda, hogy emlékezzen az asztrális élményekre, vagy különösen az értelmi vagy kedélylélek élményeire. Mindaz, amit az emberiség zenei művészetként ismer, annak a lenyomata, megnyilvánulása, amit az ember öntudatlanul átél a szférák harmóniájában, és zeneileg ajándékba kap, azaz nem más, mint olyan asztráltestnek a birtokában lenni, amely a nappali állapotban fogékony arra, ami őt egész éjszaka körülzengte. Nem muzikálisnak lenni azt jelenti, hogy az asztráltest olyan állapotban van, hogy az ilyen emlékezés nem történhet meg. Ami a szellemi világból áthangzik, azt éli át az ember a zene művészetében. És minthogy a zene művészete fizikai világunkban azt teremti meg, ami csak az asztráltestben tud fellobbanni, ezért mondtam, hogy az embert azokkal a lényekkel hozza kapcsolatba, akiknek a legalsó tagjuk az asztráltest. Ezekkel a lényekkel él együtt az ember éjszaka, tetteiket átéli a szférák harmóniájában, és a napi életben ezt fejezi ki a földi zene útján, úgy, hogy a szférák harmóniája a földi zenében egyfajta árnyképként jelenik meg. És miközben az, ami ezeknek a szellemi lényeknek az eleme, itt a földi szférába behatol, földi szféránkat áthatja és átszövi, ezek a szellemi lények alkalmat találnak arra, hogy asztráltestüket újra belemerítsék a zenei hatások hullámtengerébe, és miközben az értelmi lélek cselekedeteit átéli az éjszaka folyamán, és az érzésbeli benyomásokat magával hozza a fizikai világba, e lények és az ember között a művészet útján híd keletkezik. Látjuk, hogy ezen a fokon jön létre az, amit zenei művészetnek nevezünk.

Nos, mit vesz fel a tudati lélek, amikor az éjszaka folyamán belemerül a szellemi világba, anélkül, hogy a jelenlegi emberiség-ciklusban ez az ember számára tudatossá válna? A szellemi világ szavait veszi fel. Suttogó közléseket kap, amelyeket csak a szellemi világból szerezhet meg. Szavakat suttognak neki, és ha ezeket átviszi a napi tudatba, akkor azok úgy jelennek meg számára, mint a költészet alaperői. A költészet tehát annak árnyképe, amit a tudati lélek az éjszaka folyamán a szellemi világban átél, és itt alkalmunk van rá, hogy valóban arra gondoljunk, hogy az ember a magasabb világokkal való kapcsolata útján – és kizárólag ezáltal – az öt művészeti ágban, az építészetben, a szobrászatban, a festészetben, a zenében és a költészetben a szellemi valóság árnyképeit, megnyilvánulásait jelenítse meg itt a Földön. Mindazonáltal ez csak akkor van így, ha a művészet valóban felemelkedik a pusztán érzéki szemlélet fölé. Abban, amit ma durvább értelemben naturalizmusnak neveznek, ahol az ember csak leutánozza azt, amit kint lát, semmi sincs abból, amit a szellemi világból magával hoz. És hogy ma számos területen ilyen tisztán külsőséges művészetünk van, amely csak utánozni akarja azt, ami kívül van, ez csak azt bizonyítja, hogy az ember a mai korban elvesztette a kapcsolatot az isteni-szellemi világgal. Az ember, aki teljes érdeklődésével a külső fizikai világ felé fordul, a felé, amit csak a külső érzékeke útján akar érvényesíteni, ez a külső fizikai világ iránti érdeklődés asztráltestét olyan erősen átformálja, hogy éjszaka, amikor a szellemi világban van, vak lesz és süket. Felcsendülhet a magasztos szférák zenéje, bármilyen magasrendű szellemi hangok szólhatnak lelkéhez, semmit sem hoz magával a nappali életbe. Aztán az ember gúnyolódik az idealista, spirituális művészeten, és azt mondja, hogy a művészet csak azáltal jön létre, hogy a külső valóságot lefényképezzük, mert csak akkor kapunk valami reálisat, valami valóságosat.

Így beszél az az ember, aki materialista módon érez, mert számára a szellemi világban nincs realitás. Az igazi művész azonban másképpen beszél, körülbelül ezt mondja: „Ha felcsendül számomra a zenekar hangja, ez olyan, mintha abban az ős-zene hangjait hallanám, amelyek már akkor felhangzottak, amikor az embereknek még nem volt fülük, hogy azt meghallják”[2]. Ezt is mondhatja: ami egy szimfóniában felhangzik, abban a szellemi világ megismerése rejlik, amely magasabb rendű, jelentősebb, mint mindaz, ami logikusan bizonyítható, és végkövetkeztetésekkel igazolható[3].

Ez a két kijelentés Richard Wagnertől származik, aki az emberiségnek azt az érzését akarta átadni, hogy ott, ahol az igazi művészet megjelenik, ott egyidejűleg a külső érzéki világ fölé kell emelkedni. Amikor a szellemtudományos szemlélet ezt mondja: az emberben él valami, ami túlmegy rajta, valami, ami a mai ember felett áll, aminek a jövőbeli inkarnációkban egyre tökéletesebbé és tökéletesebbé kell válnia, akkor Richard Wagner ezt úgy érezte meg, hogy ezt mondta: nem akarok olyan alakokat, amelyek előttem állnak, és úgy járkálnak a színpadon, mint a köznapi emberek a földi szférában. – Olyan embereket akar, akik kiemelkednek a mindennapokból. Ezért fordul mitikus alakokhoz, akik átfogóbb tartalommal rendelkeznek, mint a köznapi emberek. Az emberiben az ember felett állót keresi. Richard Wagner a művészetben az egész embert akarja megjeleníteni a szellemi világokkal együtt, ahogy a fizikai földi világ emberébe belevilágítanak. Két kép áll előtte egy viszonylag korábbi életszakaszból: Shakespeare és Beethoven[4]. Shakespeare a maga zseniális művészi vízióiban úgy tűnt számára, hogy ezt mondta: ha mindazt egybevetem, amit Shakespeare az emberiségnek adott, akkor Shakespeare-nél olyan alakokat látok, akik a színpadon járkálnak, akik cselekszenek. – A cselekvések – és ebben az összefüggésben a szavak is cselekvések – akkor történnek meg, amikor a lélek azt érezte, ami nem ábrázolható külsőleg a térben, ami mögötte van. A lélek a fájdalom és szenvedés egész skáláját érezte egészen az örömig és boldogságig, és megérezte, hogy ebből vagy abból az árnyalatból ilyen vagy olyan cselekvés származik. A Shakespeare-drámában – így gondolja Richard Wagner – minden csupán a maga eredményében jelenik meg, ahol térbeli alakot kap, ahol ez külső cselekvéssé válik. Ez olyan drámaiság, amely egyedül és kizárólag a megnyilvánuló belsőt jelenítheti meg, és az ember legfeljebb sejtheti, mi él a lélekben, mi megy végbe ennek a cselekvésnek a folyamán.

Itt megjelent számára a szimfónia képe, és a szimfóniában annak visszaadását látta, ami a lélekben él, az egész érzelmi skálában, a szenvedéstől és fájdalomtól az örömig és boldogságig, minden árnyalatban. A szimfóniában ez jelenik meg − így mondta Wagner – de nincs cselekvés, nem lép ki a térbe. És lelke elé állított egy képet, ami mintegy közelebb hozta az érzést, hogy ez a belső a művészi alkotásban mintegy szétpattan, hogy kívülre áradjon ki. Beethoven a maga műveiben megmarad a zenei keretek között, amelyekből csak egyszer lép ki, a kilencedik szimfóniánál, ahol az érzések oly hatalmasan szétáradnak, hogy a szó útján utat törnek.

Ebből a két művészi jelenségből felbukkan lelkéből a vízió: Beethoven és Shakespeare egyben! – És hosszú utat kellett megtennünk, amikor ki akartuk mutatni, hogy Richard Wagner a zenekar sajátos kezelése útján megkísérelte Shakespeare és Beethoven között azt az egységet megteremteni, hogy a belső kiélje magát a hangban, és ugyanakkor beleáradjon a cselekvésbe. A profán beszéd nem volt elég számára, mert az a fizikai sík folyamatainak kifejező eszköze. Az a beszéd, amely egyedül az ének hangjaiban jöhet létre, számára annak kifejező eszköze, ami a fizikai ember fölé nő, mint emberfeletti.

A teozófiának nincs szüksége arra, hogy pusztán szavakban vagy gondolatokban fejezze ki magát. A teozófia az élet. Az életfolyamatokban él, és ha azt mondják róla, hogy a különböző szétváló emberi lelki áramlatokat egymáshoz vezeti egy nagy áramlatban, akkor ezt az érzést látjuk megelevenedni a művészben, aki az egyes kifejező eszközöket megkísérli összehozni, hogy ezáltal egységben fejeződjön ki az, ami a teljességben él. Richard Wagner nem akar zenész, drámaíró, költő lenni. Mindaz, amit így aláfolyni látunk a szellemi világból, eszköz lesz számára, hogy a fizikai világban egyesítse valamivel, ami még magasabb, mert sejtése van arról, amit az emberek át fognak élni, ha egyre inkább beleélik magukat abba a fejlődési korszakba, amelybe az emberiségnek bele kell élnie magát, ahol a szellemén vagy manasz összekapcsolódik azzal, amit az ember a régi idők óta magában hordoz. És Richard Wagnernél annak a nagy emberiség-impulzusnak a megsejtése jelenik meg, amely egyesíti azt, ami a szétválás korszakában tűnik fel, az egyes művészeti kifejező eszközök egybeáramlásában. Más szavakkal: élt benne egy sejtés arról, milyennek kell majd lennie az emberi kultúrának, ha mindaz, amit a lélek így átél, belemerül a szellemén princípiumába, a manaszba, ahol a lélek a maga teljességében belemerül a szellemi világba. Szellemtudományosan szemlélve mély jelentősége van annak, hogy a művészetben az emberiség számára a jövőbeni élet első hajnalpírja tűnik fel, ami az emberre vár, ahol mindaz, amit az ember a különböző területeken megszerzett, egybeáramlik egy általános kultúrában, egy közös kultúrában. A művészet bizonyos módon az érzéki világban megnyilvánuló szellemiség előfutára. És Richard Wagner prózai írásaiban olvasható egyes állításoknál sokkal fontosabb az az alapvető vonás, ami benne élt, az a vallásos, bölcsességgel és szentséggel teli vonás, ami mindenen átáramlik, és ami a legszebben a Beethovenről írt zseniális írásában jut kifejezésre, ahol inkább a sorok között kell olvasni, de ahol azt a fuvallatot lehet érezni, amelyben itt a hajnalpír nyilvánul meg.

Látjuk tehát, hogy szellemtudományos szempontból belemélyedhetünk az ilyen emberi teljesítményekbe, amelyek emberi cselekedetekben nyilvánulnak meg. Ma a művészetek területén láttuk, hogy itt az ember olyasmit tesz, olyasmit valósít meg, amelyen keresztül az isteneknek nyújt tartózkodási helyet a földi szférában. Ha a szellemtudomány útján az embernek tudatára jut, hogy a szellemiség kölcsönhatásban áll a fizikai tettel, akkor a művészet az, ami ezt mindenképpen a fizikai testben tette meg. És egyre inkább át fogja hatni kultúránkat a szellemi művészet, ha az emberek lelkükkel belemerülnek a szellemiségbe. Az ilyen fejtegetések útján kiszélesedik az, ami a szellemtudományban puszta tanításként, pusztán világnézetként jelenik meg, olyan impulzusokká, amelyek áthatják életünket és közölhetik velünk, hogy minek kell történnie. A zenész és költő Richard Wagnerben mindenekelőtt egy új csillag emelkedik fel, amely a szellemi világ fényét leküldi a Földre. Ezt a tőle származó élet-impulzust egyre inkább ki kell szélesíteni, míg az egész külső élet újra a lélek tükörképévé nem válik.

Mindaz, ami kívülről szembekerül velünk, a lélek tükörképévé válhat. Vegyék úgy, hogy ez nem valami külsőséges dolog, hanem olyasmi, amit a szellemtudományból meríthetünk, olyasmi lesz majd, amiben évszázadokkal ezelőtt volt, amikor minden ajtózárban, minden kulcsban valami olyasmivel kerültünk szembe, ami annak képmása volt, amit az ember érzett. Ugyanígy, ha igazi szellemi élet lesz majd az emberiségben, az egész élet, mindaz, ami kívülről szembekerül velünk, újra a lélek képmásaként fog megjelenni. A profán építmények csak addig profán építmények, amíg az embernek nincs meg az a képessége, hogy azokba a szellemiséget bevigye. A szellemiséget mindenütt érvényre lehet juttatni. A pályaudvar képe felragyoghat előttünk, ha újra művészileg fogják kigondolni. Ma ez nem így van. Ha azonban az ember újra megérzi, hogy milyennek kell lennie a formának, akkor azt fogja érezni, hogy a mozdonyokat építészetileg meg lehet alkotni, és hogy a pályaudvar olyasvalami lehet, ami úgy viszonylik a mozdonyhoz, ahogy a külső burok ahhoz, amit a mozdony a maga építészeti formájában kifejez. Csak akkor fognak úgy viszonyulni egymáshoz, mint két olyan dolog, ami összetartozik, ha építészetileg gondolják ki őket. Akkor azonban az sem lesz közömbös, hogy a formákat jobbról vagy balról nézzük.

Amikor az ember megtanulja majd, hogy a belső hogy fejeződik ki a külsőben, akkor ismét egy új kultúra jön létre. Valóban volt olyan kor, amelyben sem a román építészet sem a gótika nem volt meg, mint olyasmi, ami egy felfelé ívelő kultúrát hordozott volna, az emberek a régi Róma alatti katakombákban jöttek össze. Ami azonban bennük élt, amit csak szűkös formában tudtak eltemetni a régi barlangokban, amit a halottak koporsóinál találunk, az itt felderengett, és ez az, ami aztán megjelenik a román ívekben, a román oszlopban, az apszisban. A gondolat kikerült a világba. Ha az első keresztények nem hordozták volna lelkükben a gondolatot, nem jelent volna meg abban, ami világ-kultúrává vált. A teozófus csak akkor érzi magát teozófusnak, ha tudatában van annak, hogy a lelkében a jövő kultúráját hordozza. Lehet, hogy aztán a többiek azt mondják neki: mit hoztak létre a katakomba-keresztények, és mi lett belőle!

Kíséreljük meg, hogy ami csekély érzelmi impulzusként lelkünkben él, amikor együtt vagyunk, azt a szellemben tovább vigyük, úgy, ahogy a keresztény gondolatot ki tudták szélesíteni a későbbi dóm csodálatos íveibe. Gondoljuk meg ezt egy ilyen órában, amikor együtt vagyunk, hogy kifelé kiszélesítsük, és kivigyük a világba. Akkor létrejön bennünk az az impulzus, amivel rendelkeznünk kell, ha tudatában vagyunk annak, hogy a teozófia nem kedvtelés kell, hogy legyen azok számára, akik összeülnek, hanem olyasmi, amit ki kell vinni a világba. Azok a lelkek, akik itt testükben jelen vannak, amikor újra megtestesülve megjelennek, néhány dolgot megvalósulva fognak látni abból, ami ma bennük él. Az ilyen gondolatokat magunkkal visszük, amikor egy ilyen időszakban újra együtt vagyunk, és a téli időszak szellemtudományos gondolatait feldolgozzuk. Alakítsuk át a szellemtudományos gondolatokat úgy, hogy azok kultúr-impulzusokként hatni tudjanak. Kíséreljük meg, hogy lelkünket így érzésekkel és érzelmekkel itassuk át, és engedjük, hogy minden a nyári napfényben éljen, ami kívülről a fizikaiságban a kozmikus erők működését jelzi. Akkor lelkünk egyre inkább megtanulja ezt a hangulatot, és képes lesz arra, hogy belevigye a külső világba azt, amit a szellemi világban átélt. Ez hozzátartozik a teozófus fejlődéshez. Így megint egy kicsit előbbre jutunk, ha ezeket az érzéseket és érzelmeket magunkkal visszük, és általuk a nyár folyamán megerősödünk.


[1] svájci festő (1827-1901). „Pieta” c. képe a baseli Szépművészeti Múzeumban látható.

[2] Idézet Richard Wagner: „Zarándokút Beethovenhez” c. írásából. Szó szerint: „A hangszerekben a teremtés é s a természet ős-szervei nyilvánulnak meg; amit kifejeznek, azt nem lehet tisztán meghatározni és megállapítani, mert azt az ősi érzést adják vissza, ahogy a káoszból az első teremtmény előbukkant, talán még ember sem volt, aki a szívébe felvehette volna.”

[3] Az idézet helyét nem lehet megállapítani, de mégis kifejezi azokat a gondolatokat, amelyek Wagnernek Beethoven születésének századik évfordulójára írt művében olvashatók.

[4] Richard Wagner „Életem” c. művében a következők olvashatók: „Nemrég felmerült bennem a legnemesebb földöntúli eredetiség képe (Beethovenről, aki nemrég halt meg), amit semmivel nem lehet összehasonlítani. Ez a kép egybefolyt Shakespeare-rel. Egyfajta extatikus álomban találkoztam velük, láttam őket és beszéltem hozzájuk. Felébredéskor könnyekben úsztam.” – Wagner ekkor tizennégy éves volt. 

Jegyzetek