GA103

A János-evangélium (Hamburg)

12 előadás, 1908. máj. 18-31., Hamburg

Impresszum

Tartalom

A Logosz-tan

A János-evangéliumról szóló előadásainknak kettős célja lesz. Egyik céljuk az, hogy magukat a szellemtudományos fogalmakat elmélyítsük és bizonyos irányban kitágítsuk, a másik pedig éppen az, hogy a János-evangélium fejtegetése közben lelkünkben felszínre kerülő képzetek segítségével még jobban megközelítsük a János-evangéliumot, ezt a nagy kútfőt. Tartsuk szem előtt, hogy előadásaink mindkét feladat kielégítésére törekszenek.

Nem csupán arról lesz szó, hogy a János-evangéliumot fejtegessük, hanem arról is, hogy ezzel kapcsolatban a lét magasabb titkaiba hatoljunk be. Elsősorban azt kell tudnunk, milyennek kell lennie az igazi szellemtudományos szemléletmódnak, ha a világ különböző vallásai útján hozzánk jutott nagy történelmi kútfők valamelyikével foglalkozni akar. Könnyen azt hihetnénk ugyanis, hogy a szellemtudomány a János-evangéliumról szólva a ma szokásos eljárásokat követi: vagyis egyszerűen belőle magából meríti a szóban forgó igazságokat, és ezeket a vallási kútfők tekintélyével támasztja alá. A szellemtudományos világszemléletnek azonban egyáltalán nem ezt kell feladatául tekintenie, hanem teljesen mást. Ha a szellemtudomány a modern emberi szellem irányában feladatát valóban teljesíteni akarja, akkor meg kell mutatnia, hogy az ember, ha a maga belső erőit és képességeit – a szellemi észlelés erőit és képességeit – alkalmazza és használja fel, akkor egymaga is be tud hatolni a lét titkaiba, abba, ami a szellemi világokban a fizikai világ mögött rejtőzik.

A modern emberiségnek mindinkább tudatosítania kell magában azt, hogy az ember belső képességeinek felhasználásával el tud jutni a lét titkaihoz, önálló megismerésével pedig a világmindenség teremtő erőihez és lényeihez. Azt kell mondanunk, hogy a János-evangélium titkait az ember minden hagyománytól, minden történelmi kútfőfől függetlenül is megtalálhatja. A világosság kedvéért próbáljuk ezt egészen szélsőséges módon kifejezni, mondjuk talán így: ha valamilyen esemény következtében a vallásokra vonatkozó összes kútfők elvesznének, és csak a jelenlegi emberi képességek maradnának meg, az ember akkor is – természetesen mostani képességeinek megtartásával – el kellene, hogy jusson a lét titkaihoz és a fizikai világ mögött meghúzódó isteni-szellemi teremtő erőkhöz és lényekhez.

A szellemtudomány ezekre a minden kútfőtől független megismerési forrásokra épít. Ha aztán a ember minden kútfőtől függetlenül felkutatta már a világ isteni-szellemi titkait, és ezek után tér át a vallási kútfőkre, akkor ismeri csak fel ezek igazi értékét, mert akkor már bizonyos értelemben szabaddá és függetlenné vált tőlük, és megtalálja bennük önálló kutatásainak eredményeit. Aki ilyen úton közelíti meg a vallási kútfőket, a bizonyára mindig elismeri értéküket, érdemük szerint megbecsüli és tiszteletben tartja őket.

Most pedig világítsuk meg a dolgok lényegét egy más tárgyra vonatkozó hasonlattal is.

Köztudott dolog, hogy a geometria, amit az iskoláztatás bizonyos fokán minden gyerek tanul, Euklidésztől származik. De vajon kötve van-e egyáltalán a geometria tanulása Euklidész könyvéhez? Hányan tanulják ma a geometria elemeit anélkül, hogy sejtelmük volna Euklidész első könyvéről, amelyben ő ezeket megírta. Euklidész könyvétől függetlenül tanulunk geometriát, mert ez a tudomány ma már az emberi szellem képességeiből fakad. Amikor aztán már így megtanultuk, és utólag kezünkbe kerül Euklidész nagy könyve, akkor kezdjük csak igazán méltányolni, mert megtalálva benne azt, ami már korábban tulajdonunkká vált, jobban értékeljük most a forrást, amelyben ezek az ismeretek először jelentek meg. Ugyanígy találhatjuk meg a János-evangélium világot átfogó nagy tényeit is tisztán az emberben szunnyadó erők útján, anélkül, hogy bármit is tudnánk a János-evangéliumról, mint ahogyan a geometriát tanulja a tanuló, anélkül, hogy tudna valamit Euklidész első geometria könyvéről.

Ha a magasabb világokról szóló tudás birtokában vesszük szemügyre a János-evangéliumot az emberiség szellemi történetével való vonatkozásában, akkor azt látjuk, hogy a szellemi világ legmélyebb titkait rejti magában, és tárja fel az emberiség előtt. Miután pedig már előzőleg megismerkedtünk az isteni-szellemi világok igazságaival, a János-evangélium isteni-szellemi jellegét igazi mivoltában ismerjük fel. Valójában ez a helyes módja annak, ahogyan a szellemi dolgokról szóló kútfőkkel foglalkoznunk kell. Nem egyszer olyanok is foglalkoznak az ilyen kútfőkkel, amilyen a János-evangélium is, akik nyelvészeti alapon tökéletesen megértik, akik tehát tisztán filológusok. Hiszen az ilyen könyvek tartalmát illetően ma még a teológiai kutatók egy része sem több, mint filológus. Felmerülhet ilyenkor az a kérdés: hogyan viszonylik a szellemtudomány kutatási módja ezekhez a kutatókhoz?

Térjünk vissza az előbbi hasonlatunkhoz, Euklidész geometriájához. Vajon az-e a jobb magyarázója, aki szó szerint jól le tudja fordítani, bár sejtelme sincs a geometriai ismeretekről? Furcsa dolog sülhet ki, ha olyan ember fordítja le Euklidész geometriáját, aki a geometriából semmit sem tud! Ám legyen a fordító, mint filológus bármilyen jelentéktelen, ha ért a geometriához, helyesen értelmezi a könyvet. Ugyanez a szellemtudomány viszonya a János-evangéliumhoz más kutatási módokkal ellentétben. Ezt is ma sokszor úgy értelmezik, ahogyan a filológusok magyaráznák Euklidész geometriáját. A szellemtudomány azonban önmagából meríti azokat a szellemi világokra vonatkozó ismereteket, amelyek a János-evangéliumban szerepelnek. A szellemtudomány embere tehát ugyanolyan helyzetben van a János-evangéliummal szemben, mint a geométer Euklidésszel: már eleve magával hozza azt, amit a János-evangéliumban megtalálhat.

Ne törődjünk azzal az esetleges szemrehányással, hogy ilyen módon egyet s mást beleolvasunk magába a kútfőbe. Mindjárt meg fogjuk látni, hogy aki érti a tartalmát, annak nincs is szüksége arra, hogy bármit is hozzátegyen a evangéliumhoz, ami nincs benne. Aki ismeri a szellemtudományos magyarázás módját, a nem sokat törődik az ilyen szemrehányással. Ahogy más kútfők értéke és megbecsülése sem csökken azzal, hogy igazi tartalmukat megismerjük, úgy a János-evangélium sem: aki a világ titkaiba behatol, az a János-evangéliumot mindig az emberi szellemi élet legjelentősebb forrásművei között tartja számon.

Ha aztán alaposan belemélyedünk a János-evangélium tartalmába, felmerülhet az a kérdés: ha a szellemtudomány ennyire jelentős kútfőnek tartja, mi az oka annak, hogy éppen a magyarázatára hivatott teológusok mindinkább háttérbe szorítják a többi evangéliumhoz képest. Feleljünk előzetesen erre a kérdésre, mielőtt magával a János-evangéliummal foglalkoznánk.

Tudjuk valamennyien, hogy a János-evangéliumról különös nézetek és felfogások terjedtek el. A régi időkben úgy tisztelték, mint a legmélyrehatóbb és legjelentősebb kútfők egyikét, amely Krisztus-Jézus lényével és földi működésének értelmével foglalkozik. A kereszténység régi korszakaiban senki sem gondolt volna arra, hogy a János-evangéliumot a palesztinai eseményekre vonatkozóan ne az egyik fontos történelmi emléknek tekintse. Újabban másképpen van, és éppen, akik azt hiszik magukról, hogy a legszilárdabban állnak a történelmi kutatás alapján, azok aknázzák alá a legerősebben a talajt, amelyen a János-evangéliumról szóló régi felfogás felépült.

Egy idő óta, de már évszázadokra visszamenően, figyelni kezdtek az evangéliumokban található ellentmondásokra, aminek következtében, különösen a teológusok, különböző ingadozások után a következő eredményre jutottak: az evangéliumokban – szerintük – sok az ellentmondás, nem látható tisztán, miért írja le a négy evangélium négy különböző módon a palesztinai eseményeket. Máté, Márk, Lukács és János elbeszélései – mondják – igen sok eltérő adatot tartalmaznak az egyes dolgokról, tehetetlen tehát elhinnünk, hogy valamennyi egyezik a történelmi tényekkel. Lassanként ez lett azok felfogása, akik a dolgok kutatásával foglalkoztak. Ezek alapján újabban az a nézet alakult ki, hogy az első három evangélium között megállapítható bizonyos összhang a palesztinai eseményeket illetően, a János-evangélium azonban lényegesen eltér tőlük. A történelmi tények szempontjából tehát az első három evangélium több hitelt érdemel, a János-evangélium kevesebbet.

Ez vezetett lassan annak hangoztatásához, hogy a János-evangéliumot egyáltalán nem is az a törekvés szülte, mint az első hármat. Ezek célja tisztán a történetek elbeszélése volt, a János-evangélium szerzőjének azonban egészen másfajta szándékai voltak. Különböző okok alapján aztán arra a feltevésre jutottak, hogy a János-evangéliumot egyáltalán későn írták le. A kutatók nagy része azt tartja, hogy a János-evangéliumot csak a kereszténység második századának harmadik vagy negyedik, legjobb esetben a második évtizedében írhatták le, olyan időben tehát, amikor az elterjedő kereszténységnek már megvolt a meghatározott formája, s így megvoltak talán az ellenfelei is egyik vagy másik oldalról.

Ezt a véleményt azok, akik elfogadták, így fogalmazták meg: a János-evangélium írója elsősorban oktató művet szándékozott írni, az apoteózis egy nemét, mondhatnánk, a kereszténység védelmét az ellentétes áramlatokkal szemben. Nem is gondolt arra, hogy a történelmi tényeket híven ábrázolja, csak azt akarta elmondani, milyen a viszonya Krisztushoz. Ezért is a János-evangéliumban sokan csak a vallással áthatott költemény egy nemét látják, amelyet írója Krisztus iránt érzett lírai vallomásként, ilyen hangulatból írta mások lelkesítésére, és hasonló hangulatok keltése végett. Talán nem mindenütt vallják be ezt a véleményt ennyire kirívóan. Aki azonban az irodalmat tanulmányozza, rájön arra, mennyire elterjedt ez a vélemény, milyen közel áll kortársaink közül sokak lelkéhez, sőt, hogy éppen az ilyen vélekedésben telik kedve korunk felfogásának.

Az emberiség körében, amelynek érzülete mind közelebb jutott a materializmushoz, néhány évszázad óta egyáltalán bizonyos ellenkezést váltott ki az a felfogás, amely a történelmi kialakulást illetően a János-evangéliumnak mindjárt az első szavaiból kicsendül. Gondoljunk csak arra, hogy ezeknek az első szavaknak csak az az egyetlen magyarázatuk, hogy a názáreti Jézusban, aki időszámításunk kezdetén élt, a legmagasabb rendű szellemi lény öltött testet. A János-evangélium írója a maga egész beállítottságában csak úgy tud Jézusról szólni, hogy a „Igé”-ről, vagy a „Logosz”-ról kezd beszélni ezekkel a szavakkal: „Kezdetben vala az Ige, és minden az Ige által lett”, vagyis a „Logosz” által. Ha e szó teljes jelentőségét átérezzük, azt kell mondanunk: a János-evangélium írója indíttatva érezte magát arra, hogy a Logosz névvel jelölje a világ őseredetét, a legmagasabbat, ahová az emberi szellem fel tud emelkedni.

Ezeket mondja: „Minden a „Logosz” által lett, ő mindennek az ősoka”. Aztán így folytatja: Ez a Logosz testté lőn és miközöttünk lakozék”, ami azt jelenti: ti láttátok őt, hiszen közöttünk lakott, ám megérteni csak úgy tudjátok, ha ugyanazt a princípiumot látjátok benne, ami körülöttünk mindennek, növénynek, állatnak, embernek létrehozója. Minden mesterkélt magyarázatot kerülve, úgy kell ezt értenünk, hogy kútfőnk értelmében a legmagasabb rendű princípium jelent meg valamikor testben. Mennyire más az, amit az ilyen képzet ébreszt szívünkben – és mennyire más az, ahogyan ma egyes teológusok beszélnek! Az ő műveikben ezt olvashatjuk, és előadásaikban a legkülönbözőbb változatokban ezt hallhatjuk: mi nem hivatkozunk semmiféle érzékfeletti princípiumra, nekünk az a Jézus a leginkább kedvünkre való, akiről a három első evangélium beszél, mert ő a „názáreti egyszerű ember”, aki a többi emberhez hasonló.

Ez a felfogás bizonyos tekintetben eszményképe lett a teológusoknak: az emberek minden történelmi tényt az általános emberi eseményekkel lehetőleg azonos fokra igyekeznek helyezni. Zavaróan hat rájuk az, ami olyan magasan kiemelkedő, mint a János-evangélium Krisztusa, akiről éppen ezért úgy beszélnek, mint Jézusnak, a "názáreti egyszerű embernek" apoteózisáról. Nekik a "názáreti egyszerű ember" tetszik, mert róla elmondhatják, hogy bár Szókratészen és más nagy embereken túlemelkedik, de még mindig alkalmazhatják rá közönséges hétköznapi emberi mivoltunk mértékét, amikor róla, mint „názáreti egyszerű emberről” beszélnek. Ez a „názáreti egyszerű emberről” való beszéd, ami ma már oly sok teológiai műben, sőt teológiai akadémiai írásokban is megtalálható, vagyis mindabban, amit „felvilágosult teológiának” neveznek, az emberiség évszázadok óta kifejlődött materialista felfogásával van összefüggésben, és ebből a hiedelemből fakad, hogy csak az létezik, vagy csupán annak van jelentősége, ami fizikailag érzékelhető.

A fejlődésnek azokban a korszakaiban, amikor az emberi tekintet még felszárnyalt az érzékfeletti világba, még így beszéltek a emberek: lehetséges, hogy egyik vagy másik történelmi személyiség külsőleg összehasonlítható a „názáreti egyszerű emberrel”, de a názáreti Jézus egyedülálló abban, ami láthatatlan, szellemi lényét alkotta. Amikor az ember már elvesztette azt a képességét, hogy feltekinthessen és beleláthasson a érzékfelettibe, a láthatatlanba, ezzel együtt elvesztette az emberi átlagot meghaladó mértéket is. Legjobban látható ez az élet vallási felfogásában, e tekintetben egyáltalán ne áltassuk magunkat. A vallási élet volt az első, amibe a materializmus befészkelte magát. Az emberiség szellemi fejlődésére nézve sokkal, de sokkal kisebb veszély a materializmus a külső természettudományos tények terén, mint a vallási titkok felfogása tekintetében.

Hogy példát említsünk, beszélünk majd az utolsó vacsora valódi szellemi felfogásáról, a kenyér és bor hússá és vérré való változtatásáról. Látni fogjuk, hogy e szellemi felfogás valóban mit sem von le az utolsó vacsora értékéből és jelentőségéből, igaz, hogy amit így megismerünk, az aztán szellemi szemlélet lesz. A régi keresztény felfogás is ez volt abban a korban, amikor az emberiség szellemi érzéke még erősebb volt, sőt ez volt érvényben még a középkor elős felében is. Akkor még sokan úgy értették ezeket a szavakat: „ez az én testem, ez az én vérem” – ahogyan mi értelmezzük majd. Ez a szellemi felfogás azonban az évszázadok folyamán szükségképpen veszendőbe ment.

Ennek okai a következők. A középkorban igen különös áramlat indult meg, amely mélyebbre hatolt az emberiség lelkületében, mint hinnénk, mert hiszen a mai történelemből vajmi kevéssé lehet megismerni a lelkek fokozatos fejlődését, és azt, amit átéltek. A középkor közepe táján ugyanis Európa kereszténységében mélyreható változásokat idézett elő az, hogy az egyház tekintélye az egykor szellemi módon értelmezett utolsó vacsorát materialista értelemben kezdte magyarázni. Az emberek csak úgy tudták elképzelni ezeket a szavakat "ez az én testem, ez az én vérem”, hogy valami anyagi folyamat megy végbe, a kenyér és a bor anyagi átváltozása hússá és vérré. Amit korábban szellemileg képzeltek el, azt most durva anyagi értelemben kezdték elgondolni. Így lopakodott be a materializmus a vallási életbe, sokkal előbb, mint ahogy a természettudományt meghódította.

Nem kevésbé jelentős egy másik példa is. Téves volna azt hinnünk, hogy a teremtés történetének mérvadó középkori magyarázatai a hat teremtési napot mai 24 órás napunkkal azonosnak tekintették. Ez egyetlen irányadó teológiai tanítónak sem jutott volna az eszébe. Megértették a kútfők tartalmát, fel tudták fogni a Biblia szavainak helyes értelmét. Hiszen lehet-e egyáltalán értelme annak, hogy a teremtésről szóló forrásművek esetében mai értelemben vett 24 órás teremtési napokra gondoljunk? Mit is jelent egy nap? Ugye, Földünk Nap körüli forgásának idejét. Mai értelemben vett napról tehát csak úgy lehet szó, ha Földünk forgását és a Naphoz való viszonyát a maival egyezőnek képzeljük. A Genezisben azonban a Nap és a Föld ilyen viszonyáról csak a negyedik időszaktól kezdve van szó, a teremtés negyedik „napjától” kezdve. Vagyis „napok” a mai értelemben csak a teremtés negyedik napján kezdődhetnek. Értelmetlen dolog volna tehát a maihoz hasonló napokat korábban feltételezni. Minthogy csak a „negyedik napon” jön létre az az elrendeződés, ami a nappal és az éjszaka előidézője lett, napokról a mai értelemben véve korábban nem is lehetett szó. Eljött aztán az az idő, amikor az emberek már elfelejtették, hogy a nap és az éjszaka szellemi jelentését kell a Biblia szavaiban látni, s a időt ekkor már csak a fizikai napok alakjában tudták elképzelni. Így lett a teremtési nap az anyagias gondolkodású ember szemében, még a teológuséban is, a maihoz hasonló nappá, mert ma csak ezt ismerik.

A régebbi teológusok másképpen beszéltek az ilyen dolgokról. Elsősorban is azt vallották, hogy a régi vallási kútfők fontos helyein semmi felesleges soha nincs. Példaképpen felemlíthetjük Mózes első könyvének második fejezetében a 21. verset, amely így szól: „Bocsát tehát az Úr Isten mély álmot az emberre, és az elaluvék”. A régi magyarázók ezt a részt különösen fontosnak tartották. Akik már foglalkoztak kissé az ember szellemi erőinek és képességeinek fejlődésével, azok tudják, hogy a tudatállapotoknak különböző nemei vannak. Amit ma az átlagembernél alvásnak nevezünk, az csak átmeneti tudatállapot, s a jövőben – a beavatottaknál már most is így van – olyan tudatállapottá változik át, amelyben az ember testétől befolyásolatlanul beleláthat a szellemi világba. Ezért is a magyarázók így értelmezték ezeket a szavakat: Isten Ádámot mély alvásba merítette, s ebben azt is tudta észlelni, amit fizikai érzékeivel nem tudott volna. Szellemi látásszerű alvásról van tehát szó, s ezzel kapcsolatban a magasabb tudatállapot tapasztalatairól: ezért merült Ádám „alvásba”. Ez volt a régi magyarázat. S ehhez még hozzátették: nem is említené a vallási kútfő azt, hogy „Isten mély alvást bocsátott az emberre”, ha már korábban is alvásba merült volna. Arra mutattak tehát rá, hogy ez volt az első alvás, mert korábban olyan tudatállapotokban élt az ember, amelyekben még állandóan észlelni tudta a szellemi dolgokat. Ez volt az akkori magyarázat.

Azt akartuk ezzel kimutatni, hogy régebben még egészen szellemi formában értelmezték a bibliai kútfőket, és a későbbi materialista szellem plántálta a Bibliába azt, ami ellen a felvilágosult emberek küzdenek. Az anyagias értelmezés termelte ki azt, ami ellen most ő maga küzd. Látható, hogy az anyagias szellem a valóságban belenevelődött az emberiségbe, és ennek következtében ment veszendőbe a vallási kútfők valódi, igazán helyes megértése. Majd amikor a szellemtudomány betölti hivatását, és feltárja a fizikai lét mögött meghúzódó titkokat, az ember rájön arra, hogy ezek a titkok benne vannak a vallási kúőtfőkben. A ma oly veszélyesnek elismert köznapi materializmus csak utolsó állomása ennek a most ismertetett anyagias felfogásnak. A Biblia volt az első, amit anyagias módon értelmeztek, e nélkül a külső tudományban soha nem jelenhetett volna meg Haeckel a természet materialista magyarázatával. Aminek alapját a XIV. és XV. században megvetették, az teremtette meg gyümölcsét a XIX. század természettudományában. Ezért nem lehet megérteni a János-evangéliumot sem, ha nem hatolunk be az ősi szellemi háttérbe. Értékét pedig csak a becsüli le, aki nem érti meg. Ezért látják az emberek helytelen megvilágításban, és ezért nem értik meg, mert megfertőzte őket a materialista szellem. Egy egészen egyszerű hasonlattal igyekszünk megvilágítani, hogy miben tér el a János-evangélium a másik háromtól.

Képzeljünk el egy hegyet. Fenn a hegy tetején és lejtőjén bizonyos magasságokban emberek állnak, és ezek – mondjuk hárman – lerajzolják azt, amit alul látnak. Mindegyik másképpen rajzolja le, aszerint, hogy hol áll, de bizonyára mindhárom kép igaz lesz az illető helynek megfelelően, aki pedig a hegy tetejéről rajzolja le azt, ami lent van, az szintén mást lát és mást rajzol. Ilyen a három szinoptikus evangélista, Máté, Márk és Lukács szemlélete a Jánoséhoz képest, aki a dolgokat más nézőpontból írja le. Mi mindent össze nem hordott a sok tudós magyarázó, hogy érthetővé tegye a János-evangéliumot! Valóban nem egyszer csodálkoznunk kell e szabatos kutatók magyarázatain! Pedig milyen könnyű volna mindent megérteni, ha nem volna korunkban olyan túlzott mértékben kifejlődve a tekintélyek tisztelete, ha a csalhatatlan tudományba vetett hit nem hágott volna a legmagasabb fokára.

Így aztán a János-evangéliumnak mindjárt a kezdete igen nehéz feladat lett a materialista szemléletű teológusoknak A Logoszról, vagy Igéről szóló tan nagy nehézséget okoz az embereknek. Olyan jó volna – mondják magukban -, ha minden egyszerű, sima, naiv lenne, és íme itt a János-evangélium, és magas filozófiai dolgokról kezd beszélni: Logoszról, életről és világosságról! A filológusok szeretik kikutatni, mi honnét származik, az újabb műveknél sincs ez másként. Csak el kell olvasni a Goethe Faust-járól szóló műveket, mennyire igyekeznek kimutatni, mi honnan származik. Évszázadok minden könyvét felkutatták például, hogy lássák, honnan veszi Goethe az egyik vagy másik szót. Ugyanígy kutatják azt is, honnan vette János a „Logosz” fogalmát. A többi evangélista – mondják – az egyszerű, szürke emberi értelemhez szól, nem ilyen személyes módon fejezi ki magát. Aztán meg azt mondják: a János-evangélium írója bizonyára görög műveltségű ember. Ezt abból következtetik, hogy egy görög író, az alexandriai Philon, ugyancsak a Logoszról beszél. Szerintük a művelt görög körökben mindig a Logoszról volt szó, amikor valami magas dologról akartak beszélni. Ezért vette át János is. Újabb bizonyítéknak tekintették ezt arra vonatkozóan, hogy a János-evangélium írója más hagyományokra épített, mint a többi evangéliumoké, és átengedve magát a görög műveltség befolyásának, ennek megfelelően gyúrta át a tényeket. És éppen a János-evangélium kezdő szavai: „Kezdetben vala az Ige és az Ige vala az Istennél és Isten vala az Ige” – bizonyítják, hogy Philon Logosz-fogalma hódította meg a János-evangélium szerzőjét, befolyásolta előadását.

Az ilyen véleménnyel a Lukács-evangélium kezdetét kell szembeszegeznünk: „Mivel hogy sokan kezdették rendszerint megírni azoknak a dolgoknak az elbeszélését, amelyek minálunk beteljesedtek, amint nekünk előnkbe adták, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az Igének: tetszenék nekem is, ki elejétől fogva mindeneknek szorgalmasan a végére jártam, hogy azokról rendszerint írjak néked, jó Theophilus”.

Íme, Lukács mindjárt az első sorokban azt mondja, hogy amiket elbeszélni akar, azoktól származik, akik szemtanúi és szolgái voltak a „Igé”-nek! Különös, hogy János ezt állítólag a görög műveltségből merítette, Lukács pedig aki az ő felfogásuk szerint az egyszerű emberekhez tartozott, ugyancsak a Logoszról beszél! A ilyen dolgoknál még a tekintélytisztelő embereknek is figyelnie kellene arra, hogy ezekre az eredményekre voltaképpen nem is határozott okok, hanem előítéletek vezettek. A materialista szemüveg az előidézője annak a felfogásnak, amely a János-evangéliumot a jelzett módon szembeállítja a többi evangéliummal. Ez egészen egyszerűen abból következik, hogy a Lukács-evangélium is a Logoszról beszél. Ez pedig azt mutatja, hogy a régi időben a Logoszról, mint valami jól ismert dologról beszéltek, ami nem volt idegen az emberek előtt. Ezt kell most különösen szem előtt tartanunk, hogy a János-evangélium első mondataiba jobban belemélyedhessünk. Miről beszél a mi értelmezésünk szerint a János-evangélium, amikor a „Logosz”, a „Ige” szót használja?

Elméleti magyarázat, elvont fogalmi fejtegetés nem értheti meg a Logosz képzetét, azok érzelmi életében kell egész lelkünkkel belehelyezkednünk, akik a Logoszról beszéltek. Ezek a emberek is látták a környező világot, de nem elég egyszerűen látni azt, ami körülöttünk van, az a fontos, hogyan kapcsolódnak hozzájuk szívünk és kedélyvilágunk érzései, hogyan tartjuk a egyiket vagy másikat többre vagy kevesebbre aszerint, amit bennük látunk. Előttünk a természet birodalmai: ásványok, növények, állatok, emberek. A embert tartjuk a legtökéletesebbnek, az ásványt a legtökéletlenebbnek. A természet egyes birodalmain belül aztán megint magasabban és alacsonyabban álló lényeket különböztetünk meg.

A emberek ezt más és más módon érezték a különböző időkben. A János-evangélium értelmében gondolkodók egy dolgot láttak különösen jelentősnek: végigjáratva tekintetüket a legalacsonyabb rendű állatoktól kiindulva egészen az emberig, a fejlődésnek ebben a sorában valami teljesen határozott képet láttak. A Logosz-tan híve ezt így fejezte ki: a magasabb rendű lény fölényét az alacsonyabb rendűvel szemben az mutatja a legszembeszökőbb módon, hogy szavakban tud hangot adni annak, ami belsejében él, hogy gondolatait szavakban tudja a külvilággal közölni. Nézd az alacsonyrendű állatot – így szólhatott a Logosz-tan vallója – néma. Örömét, fájdalmát nem tudja kifejezni. Igaz, hogy az alacsonyrendű állatok is ciripelnek, hangokat adnak, de ezt fizikai szerveik külső dörzsölése, súrlódása idézi elő, amit akár a rák is meg tud csinálni. Magasabb fokon egyre inkább megvan az a képesség, hogy hangban találjon kifejezést az, ami a belsőben él, hogy a lélek hangban fejezze ki azt, amit átél. Ezért áll éppen az ember – mondták – olyan magasan a többi lény felett, mert nem csupán az a képessége van meg, hogy örömét és fájdalmát szavakkal jelezze, hanem azt is szavakba tudja foglalni és gondolatokban kifejezni, ami a személyes vonatkozás fölé emelkedik, ami tehát szellemi, személytelen.

A Logosz-tan valló így beszéltek: egykor az embernek még nem volt mag a mai alakja, tehát az a képessége sem, hogy szavakban adjon hangot legbensőbb élményeinek. Sok időbe került, amíg Földünk mai állapotáig fejlődött. (Majd meghalljuk, hogyan történt ez.) Korábban az embernek még nem volt meg a mai alakja, egyáltalán nem volt olyan lény, amely hangban tudta volna kifejezni azt, amit átél. Mostani világunk néma lényekkel kezdődött, csak fokozatosan jelentek meg Földünkön olyan lények, amelyek belső élményeiket hangban tudják kifejezni, amelyek tehát urai a szónak. Ám ami az embernél a legkésőbb jelent meg – ezt hangoztatták a Logosz-tan vallói – a volt meg a világban a legkorábban. Úgy kell elgondolnunk, hogy az ember nem mai alakjában volt meg a Föld korábbi korszakaiban, hanem tökéletlen, néma formában, csak lassanként fejlődött a Logosz, vagy Szó birtokában lévő lénnyé. Ehhez az adta meg neki a képességet, hogy az az alkotó princípium, ami nála utolsóként jelent meg, magasabb valóságában már kezdettől fogva megvolt. A Szó, ami a lélekből kicsendül, a Logosz kezdetben is megvolt. A Logosz irányította úgy a fejlődést, hogy végül olyan lény jött létre, amelyben ő maga is megjelenhetett. Ami időben és térben, mint utolsó jelent meg, az a szellemben legelőbb volt meg. Ha ezt egy hasonlattal akarnánk megvilágítani, körülbelül a következőket mondhatnánk.

Előttem ez a kis virág, mi volt ez azelőtt? Kicsiny mag volt, de megvolt benne ennek a fehér virágnak a lehetősége. Ha nem lett volna meg benne lehetőség formájában, ki sem fejlődhetett volna belőle. És honnan van a mag? Megint egy ugyanilyen virágból. A magot megelőzte a virágzás, és ahogy a virágzás megelőzi a termést, úgy az a mag is, amiből ez a virág kinőtt, hasonló növényből fejlődött ki. A Logosz-tan vallója így látta az embert, és ezt így magyarázta: a fejlődés korábbi korszakaiba visszamenve, az embert még némának látjuk, a szó még nem volt hatalmában. De ahogy a mag a virágból ered, úgy a néma ember-mag, a beszélő, a szó birtokában lévő Istentől vette ősi eredetét. Ahogy a virág a magot, a mag pedig a virágot, úgy hozta létre az isteni teremtő Szó a néma ember-magot – és amikor az isteni teremtő szó belopózik a néma ember-magba, és azt betölti, az ember-magból kicsendül az ősi isteni teremtő Szó hangja.

A emberiség fejlődésében visszamenve tökéletlen lény az, akire ott akadunk. A fejlődésnek éppen az az értelme, hogy végezetül virágként kiviruljon a Logosz, a Szó, a lélek belsejének feltárója. A Logosz birtokában lévő emberből kezdetben csak a magva volt meg a néma ember képében, ez pedig a Logosz birtokában lévő Istentől ered. A ember a Szóval meg nem ajándékozott, néma embertől származik, de legelől, ősi kezdeténél ott a Logosz, az Ige. A Logosz-tan a régi szellemében értve elvezet az isteni teremtő Szóhoz, ami a lét ősi kezdete: erre mutat rá a János-evangélium írója mindjárt az első sorokban. Hallgassuk meg, mit mond ott: „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige”.

Aztán tovább kérdezi: hol van ma az Ige? Ma is itt van, az embernél van: emberré vált az Ige! Így fűzi a János-evangélium írója az embert Istenhez – és olyan tan csendül ki egyszerre a János-evangélium elejéből, amelyet valóban minden szív könnyen megérthet.

Mai bevezető előadásunkban csak általános szavakkal és inkább érzelmi szempontból akartam vázolni, hogyan érezte át eredetileg a Logosz-tan vallója a János-evangélium szavait. Belehelyezkedve az így keltett hangulatba, könnyebb lesz behatolnunk a János-evangélium értelmének mélyébe.

A továbbiakban látni fogjuk, hogy amit ma szellemtudománynak nevezünk, a lényegében valóban azt adja, amit a János-evangélium, egyben pedig elvezet annak alapos megértéséhez.

A keresztény ezoterika

A János-evangéliumnak mindjárt az első szavai valóban a legmélyebb világ-titkokat érintik, csak a szavak képező szellemtudományos igazságokat kell magunk elé tárnunk, hogy ezt beláthassuk. Hogy azonban az evangélium első szavai helyes megvilágításba kerüljenek, erősen bele kell mélyednünk a szellemi megismerésbe. Ezért röviden fel kell idéznünk egyet s mást, ami az antropozófiai világszemlélet előtt egyébként már régóta ismeretes. Ennek egyes elemi igazságait azonban meg kell világítanunk, és bele kell tekintenünk különböző kozmikus titkokba.

Egyelőre csak egészen röviden gondoljuk el az ember lényét a szellemtudományos szemléletnek megfelelően, mégpedig reggeltől, a felébredés pillanatától estig, az elalvásig terjedő időben. Tudjuk, hogy az ember fizikai testből, étertestből vagy élettestből, asztráltestből és énből áll. A ember lényének e négy része között azonban csupán éber állapotban van meg ténylegesen az a kapcsolat, amely az éber állapot jellemzője. Különösen fontos azt elképzelnünk, hogy éjszaka, az alvás állapotában az ember alapjában véve teljesen más lény lesz, mert négy része között ilyenkor egészen más a kapcsolat, mint nappali éber állapotában. Amikor az ember elalszik, fizikai és éterteste az ágyban marad, az asztráltest és az én azonban bizonyos módon elszakad a fizikai és étertesttől: ilyenkor a fizikai és étertesten kívül vannak, nem térbelileg, hanem szellemi értelemben véve. Éjszaka tehát az ember olyan lény, amely tulajdonképpen két részből áll: abból, ami az ágyban maradt, és abból, ami elszakadt a fizikai és étertesttől.

Azzal azonban tisztában kell lennünk, hogy az éjszaka folyamán – elalvástól a reggeli ébredésig – az ágyban maradó fizikai és étertest egyáltalán nem tudna magában megmaradni az őket nappal betöltő asztráltest és én nélkül. Ennél a gondolatnál kissé jobban bele kell mélyednünk a világ titkaiba. A ember fizikai testét magunk előtt látva, tisztában kell lennünk azzal, hogy e mögött a szemünkkel látható és kezünkkel érzékelhető fizikai emberi test mögött Földünk fejlődésével kapcsolatos hosszú fejlődési folyamat áll. Akik már kissé foglalkoztak ezzel a tárggyal, azok előtt ismeretes, hogy Földünk eddig több fejlődési fokon ment át. Ahogy az ember egyik megtestesülésből egy másikba megy át, folyton újabb földi életbe, ugyanúgy Földünk is különböző állapotokon ment át, mielőtt a maiba jutott. A planétáknak éppúgy megvannak a korábbi megtestesüléseik, mint az embernek. A nagy világban, éppúgy, mint a kicsiben, minden az új megtestesülés törvényének van alávetve, Földünk is, mielőtt ezzé a Földdé vált volna, a „régi Hold”-nak nevezett állapoton ment át. (A mai Hold ennek a régi égitestnek csak egy lehasadt darabja.) Amikor a régi Holdról beszélünk, nem a mai Holdat gondoljuk, hanem a mai Földhöz hasonló planéta-állapotot.

Ahogy az embernél az egyik megtestesülés és egy újabb születés között bizonyos időköz van, úgy bolygónk mai megtestesülését, amelyet Földnek nevezünk, szintén egy bizonyos időköz választja el attól, amit a régi Hold névvel jelölünk. Őgyanígy vagyunk azzal az állapottal, amelyet Napnak nevezünk, s amely a Hold-állapotot előzte meg, ahogy a Nap-állapotot a Szaturnusz állapot. Így Földünk három korábbi megtestesülésére tekinthetünk vissza.

Fizikai emberi testünk a régi Szaturnuszon kapta legelső adottságait. Ott alakult ki a mai emberi testnek – természetesen a maitól teljesen eltérő – első alapja. A régi Szaturnuszon még semmi sem volt meg az emberből fizikai testén kívül. Csak amikor átalakult Nappá, tehát Földünk második megtestesülése alatt, akkor járult a fizikai testhez az étertest, átitatta és áthatotta azt. És mi lett ennek a következménye? Az, hogy az ember fizikai teste megváltozott, átalakult, másféle létformát vett fel. Földünk Nap-inkarnációja alatt fizikai testünk létének második fokára jutott. Hogyan jutott ide? Úgy, hogy a Napon eleve bensőségesebb testté vált az, ami a Szaturnuszon még gépszerű, automatikus volt. Az étertest, amely a Napon beléje húzódott, átalakította a fizikai testet.

A Holdon a fizikai és étertest együtteséhez az asztráltest csatlakozott. A fizikai test ekkor újból átalakult, immár harmadik alakjává, az étertest még csak másodszor. A Földön végül a fizikai testhez, étertesthez és asztráltesthez hozzákapcsolódott az én, és az én belekerülve ebbe a hármasságba, újból átalakította a fizikai testet, úgyhogy végül a mai komplikált összefüggés jött létre. Mostani fizikai testünk tejhát négyszeresen átalakított lény, amelynek bonyolultságát az okozza, hogy már négy fejlődési állapoton ment keresztül. Bár mai fizikai testünk ugyanazokból a fizikai és kémiai anyagokból és erőkből áll, mint a kozmoszban az ásványok, mégis tisztában kell lennünk a fizikai embertest és az ásvány közt fennálló óriási különbséggel. Az ember fizikai teste és az ásvány – mondjuk a hegyi kristály – fizikai teste közti különbséget egészen elemi módon azzal emelhetjük ki, hogy a hegyi kristály megtartja alakját, hacsak el nem pusztítjuk, az ember fizikai teste azonban nem tudja alakját önmaga megtartani: csak azáltal és addig marad meg az alakja, amíg benne van az étertest, az asztráltest és az én. Mihelyt az asztráltest és az én elszakad tőle, a fizikai test egészen más lesz, mint amilyen a születés és a halál között: követi a fizikai és kémiai anyagok és erők törvényeit, felbomlik, az ásvány fizikai teste azonban megmarad.

Teljesen hasonló az étertest esete is. Amikor közvetlenül a halál után az étertest az asztráltest és az én elszakad a fizikai testtől, egy idő múlva az étertest is kiválik az asztráltest és az én kapcsolatából, feloldódik a világéterben, úgy, ahogy a fizikai test a földben. Az étertestnek azután csak a többször említett kivonata marad vissza – ez együtt marad a emberrel. Azt mondhatjuk tehát, hogy bár az ember fizikai teste bizonyos vonatkozásban ugyanolyan értékű, mint a körülöttünk lévő ásványvilág, mégsem szabad szem elől tévesztenünk a köztük fennálló nagy különbséget. Erre ugyan azt lehetne mondani: hiszen éppen most volt szó arról, hogy a Szaturnuszon fizikai testünket még nem hatotta át az étertest, sem az asztráltest, sem az én, mert ezek csak a Napon, illetve a Holdon és a Földön kapcsolódtak hozzá, az ember fizikai teste tehát akkor tényleg úgyszólván ugyanolyan értékű volt, mint az ásvány. Említettük azonban, hogy a Szaturnusz-korszak óta fizikai testünk három változáson ment át.

Még az ásvány, a holt ásvány sem létezhet pusztán fizikai testtel. Tisztában kell lennünk azzal, hogy bár fizikai világunkra nézve tényleg áll az, amit mondanunk kell és mondunk is, hogy az ásványnak csak fizikai teste van – természetesen ez kizárólag a fizikai világra vonatkozik -, ám ez mégsem teljesen helytálló. Ahogy az előttünk álló emberi testnek megvan a hozzá tartozó éterteste, asztrálteste és énje, ugyanúgy az ásványnak is fizikai testén kívül szintén megvan a maga éterteste, asztrálteste és énje, azzal a különbséggel, hogy lényének ezek a magasabb részei magasabb világokban vannak. A ásványnak is van éterteste, csakhogy az úgynevezett asztrális világban, van asztrálteste, de az úgynevezett devacháni vagy mennyei világban, és van énje, csak a még magasabb szellemi világban. Az ember fizikai teste tehát abban különbözik az ásványtól, hogy éber állapotában itt a fizikai világban magában hordja étertestét, asztráltestét és énjét, az ásványban ellenben a fizikai síkon nincs sem étertest, sem asztráltest, sem én.

Tudjuk, hogy más világok is vannak a mienken kívül. Ezt a világot, amit megszokott módon érzékeinkkel észlelünk, áthatja az asztrálvilág, emezt pedig a devacháni világ, amely viszont alsó és felső devachánra oszlik. A ember fölénye az ásvánnyal szemben az, hogy nappali éber állapotában lényének másik három része is benne van. Az ásványnál ez nincs így, az ásványt úgy kell elképzelnünk, hogy a fizikai síkon egyáltalán nem teljes lény. Képzeljünk el egy emberi körmöt, ugye a természetben sehol sincs meg különállóan, hiszen növekedésének előfeltétele a hozzá tartozó emberi szervezet, ami nélkül egyáltalán nem is létezhetne. Egy olyan lény, amely a körmön kívül semmit sem tudna látni, szervezetünk többi részéből semmit sem tudna észrevenni. Az ásványok olyanok, mint ezek a körmök, szintén csak úgy látjuk őket teljes mivoltunkban, ha magasabb világokba hatolunk fel, ott megtalálhatjuk étertestüket, asztráltestüket és énjüket, itt lent csak fizikai részük van meg. Mindezt alaposan szem előtt kell tartanunk, hogy tisztában legyünk azzal, hogy a magasabb szellemi valóság szempontjából egyáltalán nincs olyan lény, amelynek valamilyen módon ne volna éterteste, asztrálteste és énje. Fizikai lény egyáltalán nem létezhet, ha nem tartozik valamilyen étertesthez, asztráltesthez és énhez.

A most elmondottakban azonban van bizonyos ellentmondás. Azt mondtuk, hogy az alvó ember éjjel egészen más lény, mint nappal, éber állapotában. Nappal jól megértjük az embert a maga négy részével. Nézzük azonban az alvó embert fizikai mivoltában. Fizikai és étertestét az ágyban, asztráltestét és énjét pedig rajtuk kívül találjuk. A ellentmondás az, hogy íme egy lény, amelyet asztrálteste és énje elhagyott. A kő nem alszik, őt úgyszintén nem hatja át az étertest, az asztráltest és az én, ezek azonban állandóan ugyanolyan kapcsolatban maradnak vele. A embernél az asztráltest és az én minden éjjel eltávozik, nem törődnek a fizikai és étertesttel, magukra hagyják őket. Ezt a tényt nem gondoljuk át mindig a kellő alapossággal. A emberrel minden éjjel végbemegy az az átváltozás, hogy tulajdonképpeni szellemi része búcsút vesz a fizikai és étertesttől, magukra hagyja őket. Ezek azonban nem tudnak meglenni magukban, a fizikai test és az étertest nem állhat meg magában, még a kőnek is szüksége van arra, hogy magasabb részeinek hatása alatt álljon. Könnyen megérthető tehát annak a lehetetlensége, hogy a fizikai test és az étertest éjszaka asztráltest és én nélkül maradjon. Mi történik ilyenkor? Éjszaka az asztráltest és az én nincs benne a fizikai és étertestben, helyettük azonban egy másik én és egy másik asztráltest van benne! Ez az a pont, ahol az okkultizmus rávezeti az embert az isteni-szellemi lét, a magasabb szellemi lények létezésére. Az éjszaka folyamán, amikor a fizikai és étertestet az asztráltest és az én elhagyja, a visszamaradó fizikai és étertestben tényleg magasabb isteni-szellemi lények asztrálteste és énje tevékenykedik. Ennek oka a következő.

Ha figyelemmel kísérjük az emberi fejlődés egész menetét a Szaturnusz-állapottól kezdve a Nap- és Hold-állapotokon át egészen a Földig, azt így jellemezhetjük: a Szaturnuszon még csak a fizikai test volt meg, ebben még nem volt akkor sem étertest, sem asztráltest, sem én. A fizikai test azonban akkor is éppoly kevéssé tudott meglenni egymagában, mint ahogy ma sem tud a kő, a fizikai test fennmaradásához arra volt szükség, hogy istenmi-szellemi lények éterteste, asztrálteste és énje hassák át. Isteni-szellemi lények laktak benne – és benne is maradtak. Amikor aztán a Napon a fizikai test megkapta étertestét, akkor ez a kisebb emberi étertest úgyszólván csak csatlakozott az isteni-szellemi lények korábbi étertestéhez. Így volt már a Szaturnuszon is, ott is isteni-szellemi lények hatották át a fizikai testet. Mindez helyesen felfogva a mai ember mélyebb megértéséhez vezet: megismételhetjük és jobban megérthetjük azt, amit a keresztény ezotéria kezdettől fogva tanított. A külső exoterikus keresztény tan mellett mindenkor művelték a keresztény ezoteriát is. Nem egyszer rámutattam arra, hogy a kereszténység nagy apostola, Pál, aki hatalmas, lángoló szónoki képességét a kereszténység terjesztésére használta fel, egyben egy ezoterikus iskolát is alapított, amelynek feje Dionüsziosz aeropagita volt, akiről az Apostolok Cselekedetei-ben olvashatunk. Ebben az athéni keresztény-ezoterikus iskolában, amelyet maga Pál alapított, a legtisztább szellemtudományt tanították. Ezeket a tanításokat fogjuk most lelkünk elé tárni, miután a felépítéséhez szükséges ismereteket már előző fejtegetéseinkben összegyűjtöttük.

Ebben a keresztény-ezoterikus iskolában is azt tanították, hogy éber nappali mivoltában az ember fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből áll (hogy nem pontosan a mai kifejezéseket használták, ez nem fontos). Aztán rámutattak arra, hol tart az ember ma a fejlődésben, hogy tudniillik a ma négy részből álló ember egyáltalán nem volt mindig ilyen alkatú. Ha az embert pusztán a négy részből felépítve akarjuk látni, nem jelenlegi mivoltában kell néznünk, hanem messze vissza kell mennünk fejlődésünkben, egészen a lemuriai korig. A lemuriai korban kapcsolódott az akkor még fizikai testből, étertestből és asztráltestből álló emberhez az én. Helyesen tehát azt mondhatjuk, hogy az ember ekkor fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből állt. Azóta azonban minden ember sok megtestesülésen ment keresztül. Mi az értelme annak, hogy a fejlődés megtestesülések sorozatán át megy végbe? Az, hogy az én mindig újból és újból dolgozzon önmagán, és hogy lényének többi három részét átalakítsa.

A asztráltest átalakításával kezdte. A mai átlagember sem olyan már, amilyen volt, mielőtt az én az első megtestesülés alkalmával dolgozni kezdett rajta. Már az első földi megtestesülésben megkezdte, hogy belülről átalakítsa az ember egyes veleszületett képzeteit, érzéseit, szenvedélyeit. Minden újabb megtestesülésben több és több változást hozott létre az én munkája. Joggal mondhatjuk tehát, hogy az embernek ma már nemcsak négy része van: fizikai teste, éterteste, asztrálteste és énje, hanem az én munkája következtében az asztráltestnek van egy belső része, amely magának az énnek a teremtménye. Az asztráltest ma minden embernél két részre oszlik: az egyik az a rész, amit az én már átalakított, a másik pedig, amit még nem alakított át. Így lesz ez a jövőben is, amíg eljön az az idő, amikor minden embernél az egész asztráltest az én alkotása lesz.

A keleti bölcsességben az asztráltestnek azt a részét, amelyet az én már átalakított, manasznak szokták nevezni, magyarul szellem-énnek. Azért az ember még mindig négy részből áll, de mégis öt részt különböztetünk meg benne: fizikai testet, étertestet, asztráltestet, ént – és az ötödik részt, az asztráltest átalakított részét, a manaszt, vagy szellem-ént. Azt mondhatjuk tehát, hogy minden ember asztrálteste olyan, hogy manasz, szellem-én is van benne, ez az én műve, az én munkájának terméke. Az embernek ez a munkája tovább is tart. A Föld következő megtestesülései folyamán az ember lassanként megszerzi azt a képességet – ami a beavatottaknál más most is megvan -, hogy étertestén is dolgozni tud. Tulajdonképpen már ma is dolgozunk rajta, még az átlagember is. Ami így az étertestből, mint az én terméke kialakul, azt budhi-nak, vagy életszellemnek nevezzük. Végül pedig az ember eljut oda, hogy énje fizikai testét is átalakítja. Amit a fizikai testből az én átalakított, annak neve atma, vagy szellem-ember.

Engedjük tekintetünket a távoli jövőbe kalandozni, amikor a Föld újabb planéta-formákat ölt, újabb megtestesüléseken megy keresztül, okkult elnevezésekkel a Jupiter-, Vénusz- és Vulkán-korszakon át. A ember akkor majd lényegesen magasabb fokon áll, egész asztrálteste átalakult már manasszá, szellem-énné, egész éterteste budhivá, élet-szellemmé, és egész fizikai teste atmává, szellem-emberré.

Hasonlítsuk össze ezt a Földünk pályájának végén álló embert azzal, amilyen a pálya kezdetén volt. Kezdetben csak fizikai teste volt meg. Ezt a fizikai testet étertest, asztráltest és én hatották át, de ezek isteni, magasabb lényekhez tartoztak, és csak lakóhelyük volt az ember. A Föld pályájának végén az embert már teljesen áthatja énje, ez az én lakik asztráltestében, amikor mint manaszt, mint szellem-ént hatja át. Azután az étertestet hatja át, ezt teljesen budhivá, élet-szellemmé alakítva át. A fizikai testen pedig az atma, a szellem-ember vonul át teljesen: valamennyi az én terméke. Milyen óriási a különbség a fejlődés kezdetén és végén álló ember között! Viszont éppen e különbség figyelembe vételével lesz magyarázható az, amit szándékosan hoztam fel, mint ellentmondást: az alvás állapota. Éppen ez a mód, ahogyan a keresztény ezotéria a dolgokat magyarázza, teszi mindezt érthetővé. Mert legyünk tisztában azzal, milyen lesz fizikai testünk akkor, amikor a Föld elérkezik fejlődése céljához. Olyan, mint a mai fizikai test? Egyáltalán nem, olyan lesz, amilyenné az én alakítja át. Mai fizikai testünket akkor teljesen a szellem hatja majd át, és ugyanúgy étertestünket és asztráltestünket is. A embernek ezeket a részeit még mielőtt az én dolgozott volna rajtuk, már áthatotta a szellem, hiszen mondtuk, hogy még a követ is áthatja szellemmel az étertest, az asztráltest és az én, amelyek a magasabb szellemi világokban hozzá tartoznak.

Így értjük meg a keresztény ezoteria igazságait, amely azt tanítja, hogy az ember ma még nem ura fizikai testének, mert még nem érte el fejlődésének végét, amikor énjének munkája már a fizikai testre is kiterjed. Étertestének sem ura még, csak Földünk Vénusz-korszakában lesz az. Ma az ember még nem tud énjével fizikai és étertestén uralkodni, csak akkor lesz úr felettük, ha más a budhit és az atmát is kifejlesztette. A fizikai és étertest felett azonban csak szellemi úton uralkodhatunk. De már most is benne kell lennie a fizikai és étertestben mindannak, amit maga az ember adhat egykor nekik: az éntől származó szelleminek – ez már most is megvan bennük. Mindez benne volt a fizikai testben már kezdetben, a Szaturnusz-korban is, benne volt a Napon is és benne marad továbbra is. Ezért joggal mondhatja a keresztény ezotéria: már ma is benne van az ember fizikai testében mindaz, ami fejlődése tetőpontján egykor benne lesz, ma azonban még isteni atma, isteni-szellemi valóság. És ugyanígy benne van az étertestben a budhi, de mint isteni élet-szellem. A emberi asztráltestről pedig már elmondtuk, hogy két részből áll: abból a részből, amelynek máris ura az ember, és abból, amely felett ma még nem uralkodik. Mi van hát abban a részben, aminek ma még nem ura? Szintén szellem-én – de isteni szellem-én. A ember tulajdonképpeni szellemi élete asztráltestének csak abban a részében van, amelyben az én már az első megtestesülés óta tevékenykedett. Így van ma megalkotva az ember.

Nézzük először is éber állapotában: mit mondhatunk róla? A fizikai test, amit látunk, csak a külső, belülről atmikus lény az ember, isteni-szellemi, magasabb rendű lény, belül magasabb rendű isteni-szellemiség hatja át. Ugyanígy az étertestet is: kívülről a fizikai test összetartója, belülről isteni élet-szellem. Végül pedig az asztráltestet is áthatja az isteni szellem-én, az én pedig csupán annyit hódított meg ebből az egész összefüggésből, amennyit maga alakított át belőle.

Ha ezután az alvó embert figyeljük meg, azonnal eltűnik ez az ellentmondás. Azt látjuk, hogy az ember – az asztrálest és az én – kívül van, éjjel mindig nyugodtan elhagyja fizikai és étertestét. Ha azonban úgy hagyná el a fizikai testet, hogy valami isteni-szellemi nem gondoskodna róla, reggelre elpusztulva találná. De az isteni-szellemi fizikai és az isteni-szellemi éteri benne van, benne is marad azalatt, amíg a fizikai és étertest alszik, az asztráltest és az én pedig rajtuk kívül van. A fizikai és étertestet ilyenkor áthatja az isteni atmikus ás az isteni budhikus lény.

Tekintsünk vissza ezek után Földünk fejlődésének kezdetése, amikor az én még semmit sem hódított meg az emberből. Legelső megtestesülésünket megelőzően az én még nem kapcsolódott a másik három részhez, a fizikai, az éter- és az asztráltesthez. A Holdról vettük át a fizikai testet, az étertestet és az asztráltestet, az én csak a Földön járult hozzájuk. Bennük volt viszont akkor az isteni én, nem is tudtunk volna létezni, ha ez nem hatja át őket egészen. A asztráltestet átjárta az isteni szellem-én, az étertestet az isteni élet-szellem, a fizikai testet az isteni atma, a szellem-ember. Tekintsünk most még messzebbre vissza, a Hold-, Nap- és Szaturnusz-korszakra A Szaturnuszon ott volt az isteni élet-szellem, ami éjszaka most is benne van az ágyban fekvő emberben, ez formálta az emberi testet – a fizikai testet – valami ásványszerűvé, a Nap-korszakban valami növényszerűvé, míg a Holdon már olyanná formálhatta, ami örömet és fájdalmat is tudott érezni, bár magát én-nek nevezni még mindig nem tudta. Mindezeken az alacsonyabb fokokon átment. Most pedig lépjünk be a tulajdonképpeni Föld-inkarnációba.

A ember fizikai testének itt további változásokon kellett átmennie, hogy a korábbinál tökéletesebb legyen. De valami hiányzott még belőle. Mi nem kapott meg még az ember? Mit tartott meg magának az isteni szellem? Mi az, amit még egyáltalán nem bízott az emberi testre? Az a képessége hiányzott, hogy lelkiségének hangja szólaljon meg belső világából. A emberi test a Holdon állatfokon állt, néma volt. Még Istennél volt az a képessége, hogy belső világa kifelé megszólalhasson, még nem volt ez lényére bízva. Hogy vannak állati lények, amelyek már most is tudnak hangot adni, az egészen más, más körülmények között élnek, és amikor hangot adnak, az istenség hangja ez bennük. A embernek is csak a Földön jutott osztályrészül az, hogy belső lelkisége szavakban szólalhasson meg. Korábban ő is néma volt. A emberi lény a földi léttel kapta meg a szó képességét.

Foglaljuk most össze mindazt, amit ma lelkünk elé idéztünk. A egész emberi fejlődés iránya ez volt: a beszéd lehetősége, a szó eredetileg Istennél volt, Isten először az előfeltételeit teremtette meg annak, hogy a fizikai szervezetben meglegyen az a képesség, hogy szó hangozzék ki belőle. Ebbe az irányba vezettek és irányítottak mindent. Mint a virág a magban, úgy volt meg csírájában már a Szaturnuszon a hangot adó szó, a beszélő ember, a szóval, a Logosszal felruházott ember. De a hang még csíraképpen volt csak meg, ki kellett előtt bontakoznia, mint a növénynek a magból, amelyben rejtőzik. Visszatekintve az ember fizikai testének szaturnuszi állapotára, feltehetjük most a kérdést: honnan származik az ember fizikai teste? Hol van ősi oka? Mi az, ami nélkül fejlődése lehetetlen lett volna?

A Logoszból származik, a Szó-ból. Mert már a Szaturnuszon minden arra irányult, hogy az ember fizikai teste később beszélni tudjon, hogy a Logosz tanúja lehessen. Emberi testünk mai alkata onnan ered, hogy teremtésünk egész tervének alapját a Szó képezte. A Szó alapul vételével rendeződött az egész emberi test, már kezdettől fogva olyan adottságot kapott, hogy végül kibontakozhatott belőle a szó. Ha tehát az ezoterikus keresztény az ember fizikai testére vonatkozóan azt kérdezi, mi az eredeti őskép, és mi a képmás, akkor a felelet ez: az ember fizikai testének ősképe a Szó-ban a Logoszban van. A Logosz, a Szó működött kezdetteől fogva az ember fizikai testében – és a Logosz működik ma is, amikor az ember fizikai teste a éntől elhagyottan a ágyban fekszik: a isteni Logosz működik ilyenkor az elhagyott részekben. Ha tehát a fizikai test ősi eredetét keressük, azt kell mondanunk: a kezdet a Logosz, a Szó.

Kísérjük most tovább a fejlődést. A Szaturnusz átment a Nap-állapotba, a ember fizikai testébe beletagozódott a étertest. Minek kellett tehát bekövetkeznie, hogy a továbbiak úgy történjenek, ahogy történtek?

A Szaturnuszon a fizikai test gépszerű, automatához hasonló volt, amit azonban teljesen áthatott és fenntartott a Logosz. A Napon ebbe beletagolódott az étertest, amiben az isteni élettest működött. A Szaturnuszon az emberi test – így mondhatjuk – a Logosz kifejeződése, a Szaturnusz-kor elmúltával azután az emberi test újból megjelenik a Napon, és beletagolódik az élettest, amit áthat az élet-szellem. A Napon a Logosz életté vált, azáltal, hogy az embert magasabb fokra emelte. A Napon a Logosz életté vált! De menjünk még tovább. A Holdon az emberbe beletagolódik az asztráltest. Mi az asztráltest? A szellemi tudat ma is az embert körülvevő aurának látja, fénytestnek. Fénytest, amit csak mai tudatállapotunkban nem láthatunk, a szellemi látás számára azonban világosság, szellemi fény. A fizikai fény sem egyéb átalakult szellemi világosságnál, a Nap fizikai fénye is a szellemi-isteni aurikus világfény testetöltése – ez képezi az alapját. Mai világunk csak ezt a fényt ismeri, amelyet a Nap áraszt rá. Van azonban emellett egy másik fény is, az, ami mint belső világosság belőlünk árad. A emberi asztráltest a Holdon bevilágította környezetét. Ez az asztrális fénytest a Holdon kapcsolódott fizikai és étertestünkhöz.

Most pedig a fejlődés egész folyamatát teljes összefüggésében tekintsük át. A Szaturnuszon megjelenik a fizikai test, mint a Logosz kifejeződése. A Napon csatlakozik hozzá az étertest, mint az élet-szellem kifejezője: a Logosz életté vált. A Holdon hozzájön a fénytest: az élet világossággá vált. Íme az emberi fejlődés folyamata. Amikor az ember a Földre lépett, az isteni szellemi lények teremtménye volt. Létezését annak köszönhette, hogy fizikai testében, étertestében és asztráltestében benne élt a Logosz, ami élet volt és világossággá vált. És mi történt most a Földön? A ember mindezekhez megkapta énjét önmagában. Annak következtében azonban, hogy hozzákapcsolódott az én, nemcsak azt a képességet szerezte meg, hogy benne éljen a világosságban, az életben, hanem azt is, hogy mindezeket kívülről tudja szemlélni, hogy szemtől szembe állhasson a Logosszal, az élettel, a világossággal. Ezáltal alakult át szemében minden anyagivá, így ismerte meg az anyagi létet.

Ha most már gondolatban eddig eljutottunk, akkor nagyjából lerögzíthetjük azt a pontot, ahol a legközelebb folytathatjuk, és bemutathatjuk, hogyan lett tulajdonképpen az istenségből kiszakadt emberből az énnel felruházott mai ember. Az énnel felruházott mai ember előtt ugyanis már megvolt az isteni ember-előd, ezt már az eddigiekből is láthattuk. Amit az ember énje segítségével szerzett meg, az éjjelente mindig kiválik fizikai és étertestéből. Ami ellenben mindig benne volt, az benne is marad, az gondoskodik a fizikai és étertestről, amikor az ember, nem törődve velük, hűtlenül elhagyja őket. Bennük rejtőzik ilyenkor az ősi isteni-szellemi lény.

A lét e mély titkai, amiket a keresztény ezotéria kifejezéseivel igyekszünk feltárni, s amiket jól ismertek azok, „akik kezdettől fogva szolgái voltak a Logosznak”, azok vannak nagy, súlyos mondatokban minden kétértelműség nélkül megírva a János-evangéliumban. Csak helyesen, értelemszerűen kell első szavait lefordítanunk, s akkor az imént ismertetett tényeket olvashatjuk ki belőlük. Tárjuk őket újból lelkünk elé, hogy értelmünket teljes mértékben felfoghassuk.

Kezdetben volt a Logosz, mint az ember fizikai testének ősképe, minden dolog ősoka. Állatok növények, ásványok későbben keletkeztek, a Szaturnuszon mindezekből ténylegesen csak az ember volt meg. A Nap hozta meg az állatvilágot, a Hold a növényvilágot, a Föld az ásványvilágot. A Napon a Logosz életté vált, a Holdon világossággá – ebben a mivoltában jelent meg az énnel felruházott ember előtt. Az embernek azonban el kellett jutnia annak felismeréséhez, hogy mi a Logosz, és milyen formában jelenik meg végezetül. Legelőször volt a Logosz, azután életté vált, aztán világossággá: ez a világosság él az asztráltestben. Az emberi bensőbe, a sötétségbe, az ismeretlenbe belevilágított a világosság. Éppen az emberi lét értelme, hogy belső világunkban legyőzzük a sötétséget, hogy felismerjük a Logosz világosságát.

A János-evangélium első szavai súlyos, talán sokak szerint nehezen érthető szavak. De vajon kifejezhető-e köznapi szavakkal az, ami a világon a legmagasztosabb? Nem különös felfogás-e, szinte szentségtörés, hogy a zsebóra megértéséhez értelmünk teljes belemélyedésére van szükség, ellenben a világban működő isteni megértéséhez az egyszerű, szürke, egészen naiv emberi értelem is elegendő? Nagy baj az, hogy a vallási kútfőkről beszélve így gondolkodik a mai ember: mire valók ezek a bonyolult boncolgatások? Legyen minden sima, egyszerű. Csak akiben megvan a jószándék és igyekezet, hogy a mindenség nagy tényeibe belemélyedjen, a foghatja fel a legmagasabban szárnyaló evangélium, a János-evangélium kezdő szavainak értelmét, amelyek voltaképpen a szellemtudomány körülírásának felelnek meg.

Fordítsuk le ezek után a bevezető szavakat:

Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten (vagyis isteni) vala az Ige. Ez vala kezdetben az Istennél. Minden ő általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Ő benne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága. És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.

Hogy a sötétség fokozatosan miképpen fogadta be a világosságot, azt beszéli el a továbbiakban a János-evangélium.

A Föld hivatása

Láttuk tegnap, milyen mély tartalom rejlik a János-evangélium első szavaiban. Eddigi fejtegetéseinket a következőkben foglalhatjuk össze.

A János-evangélium írója, mint láttuk, bemutatja az ember-előd kialakulását az ősrégi időkben. Rámutat arra, hogy a keresztény ezotéria értelmében minden a Szó-ra, a Logoszra vezethető vissza, ami már a régi Szaturnusz-korszak alatt teremtő volt, aztán élet, majd világosság lett: élet Földünk Nap-korszakában, világosság a Hold-korszak alatt. Eddig jutott el az ember a három első állapot alatt az isteni-szellemi erők és lények hatása következtében. Amikor aztán a Föld-állapot bekövetkezett, akkor az én is áthatotta. Mondhatjuk tehát: mint valami mag, úgy jött át a régi Holdról a Földre lényünk, ami akkor az isteni ős-szóból eredő fizikai testből, az isteni életből származó éter- vagy élettestből és az isteni világosságból eredő asztráltestből állt. Ennek a lénynek belső világában gyúlt fel a Föld-korszak alatt az én világossága. Három részből álló testi mivolta – fizikai test, étertest és asztráltest – most már elmondhatta magáról: „én vagyok”, úgyhogy a Föld-fejlődést bizonyos tekintetben az „én vagyok”, az emberi öntudat kifejeződésének nevezhetjük. Ez az „én vagyok”, a teljes öntudatnak ez a képessége, a Föld-korszak emberének fejlődése folyamán csak lassan és fokozatosan bontakozott ki. Meg kell tehát értenünk, milyen volt az ember fejlődése a Földön, hogy az én, a teljes öntudat lassanként és fokozatosan létrejöhetett benne.

Földünk fejlődésének volt egy korszaka, a régi lemuriai korszak, ekkor jelent meg az ember legelőször mai alakjában. Az én, az ember tulajdonképpeni legbelsőbb lénye, a régi lemuriai korban öltött első ízben testet az asztráltest, étertest és fizikai test hármasságában. Ezt követte az atlantiszi korszak, amikor az ember legnagyobb részben a régi atlantiszi kontinensen élt, azon a területen, amely ma az Atlanti-óceán fenekét alkotja. Ide süllyedt a nagy atlantiszi áradat következtében, aminek emléke majdnem minden nép özönvíz-mondájában fennmaradt. Az atlantiszit követő korszakban az ember legbelsőbb lénye mindig újabb és újabb megtestesüléseken ment keresztül, egészen napjainkig. A valóságban tehát lelkeink legelőször a lemuriai korban öltöztek a fizikai testből, étertestből és asztráltestből álló, ma ismert hármas testiségbe. (Ami ezt megelőzte, arról majd máskor beszélünk.) Messzire kell tehát visszamennünk, ha figyelemmel akarjuk kísérni a fejlődés menetét, mert az ember csak lassan és fokonként jutott el mai létéhez. Mit nevezünk az okkultizmusban szellemtudományos értelemben „mai létünknek”?

Mai létünknek a reggeli ébredés és az esti alvás közötti tudati állapotot nevezzük. Ez alatt az idő alatt fizikai érzékszerveinkkel látjuk a körülöttünk lévő dolgokat, amiket estétől reggelig, elalvástól felébredésig nem látunk. Mi az oka ennek? Tudjuk, ez azért van, mert az én és az asztráltest – mai fejlődési viszonyaink között a tulajdonképpeni belső ember – nappal a fizikai síkon, azaz a fizikai világban a fizikai és étertestben van, s ilyenkor a fizikai érzékszervek segítségével láthatja és hallhatja azt, ami a külvilágban van, észlelni tudja a fizikai dolgokat. Estétől, az elalvástól a reggeli ébredésig azonban az én és az asztráltest a fizikai világon kívül van, kint az asztrális síkon. Ilyenkor megszűnik a fizikai szemmel és füllel való kapcsolatuk, s így nem vehetünk észre semmit a külvilágból. Ez az állapot, a nappali ébrenlét és az éjszakai alvás váltakozása csak lassan és fokozatosan fejlődött ki az emberben, nem volt meg ilyen formában, amikor a régi lemuriai korban először öltött fizikai testet. Akkor az ember énje és asztrálteste a napnak csak egészen rövid részét – egyáltalán nem annyit, mint ma – töltötte fizikai testében.

Annak következtében azonban, hogy az én és az asztráltest hosszabb ideig volt fizikai testén kívül, és rövid ideig tartó éber állapotában volt csak fizikai testében, teljesen más volt a lemuriai kor élete. Csak egészen lassú fokozatossággal állt elő a mai állapot, az éjszakának teljes tudattalansága – feltéve, hogy az ember nem álmodik. A lemuriai korban a nappali és éjszakai tudat megoszlása még egészen más volt. Az embereknek akkor még volt valami homályos szellemi látó tudatuk. Amikor éjszaka fizikai testükön kívül voltak, a szellemi világban, akkor – ha nem is olyan tisztán, mint ahogyan most látjuk nappal a fizikai dolgokat – észlelni tudták a körülöttük lévő szellemi világot. Ne gondoljuk ezt az észlelést egyszerűen a mai álmodáshoz hasonlónak. Mai álmunk csak utolsó elkorcsosult maradványa ennek a régi szellemi látásnak. Igaz, hogy a látott képek hasonlítottak ahhoz, amit most álmunkban látunk, de ezeknek a képeknek megvolt a maguk valósággal teljes jelentősége. Lássuk, mi volt a jelentőségük.

A régi időkben, amikor az ember a 24 óra rövid, a mainál jóval rövidebb részében nappali tudatban élt, a külső fizikai tárgyakat egészen elmosódottan, szinte ködbe burkolva látta. Csak igen lassan bontakoztak ki előtte a fizikai dolgok mai formájukban. Akkor az ember a fizikai testeket nappal sejtésszerűen, mintegy ködbe burkolva látta, úgy ahogyan ma egy ködös nap estéjén ködfátyolban, mint valami fényaurától körülvéve látjuk az utcai lámpákat. Természetesen ez csak látszólagos kép volt, de akkor így látta az ember a fizikai tárgyakat. Amikor pedig elaludt, nem süllyedt teljes tudattalanságba, ilyenkor képek merültek fel tudatában, színekbe és formákba öltözött képek. Olyan világot látott maga körül, aminek mai legélénkebb áloméletünk is gyönge, ködszerű mása csupán. Ezek a képek akkor a környezet lelki és szellemi mivoltát mutatták.

Ha a Föld-korszak e kezdeti időszakában az ember éjszakai útján valami kártékony lény közelébe jutott, nem úgy látta azt, mint ma látnánk – a közeledő oroszlánt nem oroszlán alakjában -, hanem a felvillanó kép színe és formája ösztönszerűen megmutatta, hogy ott valami kártékony állat van, amit ki kell kerülnie, különben felfalja. Minden történésben a körülötte végbemenő szellemi-lelki folyamat valóságos képmását érezte meg. A szellemi-lelki dolgokat viszont éjjel látta. Csak egészen lassan és fokozatosan fejlődött odáig az ember, hogy fizikai testébe hosszabb időre merüljön bele, hogy rövidebb lett az éjszaka és hosszabb a nappal. Minél inkább beleszokott fizikai testébe, annál inkább tűntek el előle az éjszakai tisztánlátás képei, annál jobban kialakult mai nappali tudata. Ne feledjük el azonban, hogy ezt az igazi öntudatot, amelyet a Föld-korszak alatt kell az embernek kiküzdenie, csak a fizikai testbe merülve szerezheti meg. A ember korábban nem érezte magát önálló lénynek, hanem az isteni-szellemi lények részének, akiktől ered. Ahogy a kéz szervezetünk része, úgy az ember, amikor még tompa szellemi látása volt, az isteni-szellemi tudat, az isteni én egy részének érezte magát. Még nem mondhatta magáról: „én vagyok”, hanem azt, hogy „Isten van, és én ő benne vagyok”.

A Földnek azonban három korábbi fejlődési foka, a Szaturnusz-, Nap- és Hold-állapotok után – ahogy ezt egyre inkább meg fogjuk érteni – egészen különleges hivatást szántak. Ne higgyük, hogy Földünknek ezek az egymást követő megtestesülései teljesen azonos értékűek. A isteni teremtésben sohasem lehet szó arról, hogy valami a korábbinak puszta megismétlése, így minden állapotnak megvan a maga meghatározott feladata. Földünk hivatása az, hogy azok a lények, amelyeket fejlődésük ideköt, a szeretetet a legmagasabb fokra fejlesszék. Mire a Föld eljut fejlődésének végéhez, teljesen át kell, hogy hassa a szeretet. Világítsuk meg, mit jelent az, hogy a Föld-állapot a szeretet kifejlesztésének az állapota.

A szellemtudomány tanítása szerint a Földet a régi Hold előzte meg. A régi Holdnak, mint fejlődési fokozatnak szintén megvolt a maga hivatása, még nem a szeretet kifejlesztése, hanem az, hogy a bölcsesség csillagzata, kozmosza legyen. A Föld-állapotot megelőzően bolygónk a bölcsesség fokozatán ment át. Egészen egyszerű, mondhatni, logikus elgondolás szemléletessé teheti ezt. Nézzünk körül a természetben, annak lényei között. Ha nem értelmünkön, hanem a szív és kedély erőin át nézzük a dolgokat, mindenben bölcsességet láthatunk, ez szövi át az egész természetet. Úgy kell értenünk ezt a bölcsességet, amiről itt szó van, mint valami szubsztanciát, ami mindennek az alapját képezi.

Vegyünk szemügyre bármit is a természetben, például felső combcsontunk egy darabját. Ha jól szemügyre vesszük, nem masszív tömegnek látjuk, hanem gerendaszerű képződmények finoman ide-oda ágazó sorozatának, amelyek csodás szerkezetté rendeződnek. Ha aztán felépítésének természetét tovább figyeljük, azt a nagy törvényszerűséget láthatjuk benne, miképpen fejthető ki a legkevesebb anyag felhasználásával az a nagy erő, ami a combot az emberi test felső részének hordozójává teszi. Mérnöki tudásunk még igen messze van attól, hogy olyan művészi alkotást tudjon létrehozni, amilyet itt a mindent átható bölcsesség teremtett meg. Az emberben ilyen bölcsesség csak a későbbi időkben lesz meg. Ma az egész természetet isteni bölcsesség hatja át, amelynek nyomába az emberi bölcsesség csak fokozatosan jut el. Idők múltával az emberi bölcsesség is eléri majd azt a fokot, amit az isteni bölcsesség a Földön mindenbe belerejtett. És ahogy a bölcsességet a Holdon készítették elő, úgy, hogy a Földön most mindenben megtalálható, ugyanígy a Földön jelenleg a szeretet készül elő.

Ha szellemi látásunkkal vissza tudnánk tekinteni a régi Holdra, azt láthatnánk, hogy akkor még ott sem volt meg mindenben a bölcsesség, sok mindent ott sem találnánk még bölcsnek. A Hold-korszak egész idejére szükség volt ahhoz, hogy a bölcsesség mindent áthasson, úgyhogy mire a Hold fejlődése befejeződött, akkorra már mindent áthatott, mindenben benne volt a bölcsesség. A bensőt átható bölcsesség csak az emberrel, az én-nel született meg a Földön. Ezt a belső bölcsességet az embernek fokozatosan ki kell magában fejlesztenie. És ahogy a Holdon a bölcsesség fejlődött ki, úgyhogy most már mindenben benne van, ugyanígy most a szeretet fejlődiik ki. Először a lemuriai korszakban még legalacsonyabb formájában, mint érzéki szeretet volt meg, a Föld-korszak további folyamán azonban egyre szellemibb lesz. Végül a Föld fejlődésének végén a szeretet éppen úgy áthatja majd a létet, mint most a bölcsesség, az ember működésének következménye lesz ez, ha teljesíti feladatát.

Ezt követően Földünknek egy újabb megtestesülése következik, az, amit Jupiternek nevezünk. Azok a lények, amelyek egykor a Jupiteren élnek majd, mint mi emberek most itt a Földön, minden létezőből a szeretet illatát érzik majd ki, amelyet mind emberek ők maguk oltottak bele a Föld-korszak alatt. Ahogy az emberek mostani feladata a bölcsesség kifejlesztése, ugyanígy bontakozik ki akkor belső világukból a szeretet. Az a nagy, kozmikus szeretet, aminek léte most kezdődik a Földön, áraszt el majd akkor mindent. Az anyagias gondolkodás nem hisz a kozmikus bölcsességben, csupán az emberiben. Pedig a fejlődés folyamatát elfogulatlanul szemlélve, könnyű volna belátni, hogy a kozmikus bölcsesség már kezdetben olyan előrehaladott fokon volt meg, amilyet az emberi bölcsesség csak a Föld-korszak végén ér el. Azokban az időkben, amikor az elnevezések a maiaknál pontosabbak voltak, az emberben működő személyes bölcsességet intelligenciának nevezték, megkülönböztetésül a tárgyi kozmikus bölcsességtől. A ember egyáltalán nem veszi figyelembe azt, hogy az isteni-szellemi lények már a Hold-korszakban megszerezték és beoltották a Földbe azt, amire az ember csak a Föld-korszak folyamán jön rá. Világítsuk meg ezt egy példával.

A iskolás gyerekek fejébe szinte beleverik, milyen nagy emberi haladás például a papír feltalálása. Nos, hát a darazsak már évezredek óta csinálnak papírt, fészküket ugyanis az emberi papírral teljesen azonos anyagból építik fel, ugyanúgy is állítják elő, csak saját életfolyamatuk által. A darázs-szellem, a darazsak csoportlelke, amely az isteni-szelleminek egy része, a papírt már sokkal korábba feltalálta. Az ember tulajdonképpen mindig csak a világ-bölcsesség mögött botorkál. Amit az ember a Föld fejlődésének folyamán valaha is feltalál, az a természetben elvben már megvan. Van azonban valami, ami az emberre vár, amit valóban ő adhat a Földnek: a szeretet, mégpedig legérzékibb formájától kezdve egészen a szellemmel teljesen áthatottig. Ez a feladata a Föld-fejlődésnek. A Föld a szeretet kozmosza.

Kérdezhetjük azonban, mi kell a szeretethez. Mi szükséges ahhoz, hogy az egyik lény a másikat szeresse? Az kell, hogy teljesen önálló legyen, hogy meglegyen a teljes öntudata. Igazi értelemben véve nem szeretheti az egyik lény a másikat, ha ez a szeretet nem szabad adomány a másik irányában. Kezem nem szeretheti a szervezetemet. Csak az a lény szeretheti a másikat, amely önálló, nem függ össze vele. A embernek én-lénnyé kellett válnia, háromszoros testi mivoltába kellett az énnek beleoltódnia, hogy a Föld az emberen keresztül betölthesse a szeretet hivatását. Érthető tehát a keresztény ezotéria tanítása: minden korszakban más erők áradnak le az istenektől. Legutóbb a Hold-korszak alatt a bölcsesség, most a Föld-korszak alatt a szeretet, s a szeretet hordozója csak a Föld-fejlődés alatt fokonként kialakuló önálló én lehet. Az embernél azonban mindenhez, tudatának jelenlegi formájához is, egészen lassú előkészítésre van szükség. Mert ha már a régi lemuriai korban belemerült volna fizikai testébe, s a teljes külső valóságot már akkor látta volna, akkor a fejlődés e gyors üteme alatt a szeretetet nem fogadhatta volna magába. Ehhez a földi hivatáshoz csak fokozatosan juthatott el. Még mielőtt megszületett teljes öntudata, mielőtt elért a fejlődésnek arra a fokára, hogy a körülötte lévő tárgyakat világos nappali tudattal észlelni tudta, már akkor, homályos tudatában megkapta az első tanítást a szeretetből. Láthatjuk, hogy amikor az embernek a régi álomszerű tisztánlátó tudata volt, lelke tehát huzamosan volt testén kívül, a szeretetet már akkor, ebben a homályos, még nem öntudatos állapotában beléje oltották.

Képzeljük el egy ilyen ember lelkét, aki a régi korban még nem emelkedett fel a teljes öntudat magasságára. Este elaludt, de az átmenet az ébrenlétből a alvásba nem volt egészen éles. Képek merültek fel előtte, eleven álomképek, amelyek azonban élő vonatkozásban voltak a szellemi világgal: elalvás előtt beleélte magát a szellemi világba. Ebbe a ködös tudatába csepegtette bele az isteni szellem a szeretet megnyilvánulásának első csíráit. Az ősi korokban az éjszaka folyamán áradt bele az emberbe az, aminek hivatása volt, hogy a Föld-fejlődés folyamán a szeretet formáját vegye fel. Az Isten, akitől a Föld tulajdonképpeni hivatását kapta, a régi időkben éjnek idején nyilatkozott meg az ember korábbi ködös tisztánlátó tudata előtt, még mielőtt azt a világos nappali tudat előtt megtehette volna. Azután lassan és fokozatosan rövidebbek lettek ködös, tisztánlátó tudatának időszakai, hosszabb lett nappali tudata, a tárgyak auráinak szélei mind élesebb körvonalakat kaptak. Az ember akkor a Napot és a Holdat hatalmas udvarral körülvéve látta, mindent szinte ködtömegbe ágyazva. Csak lassan tisztult fel ez a kép, kibontakoztak a tárgyak szilárd körvonalai.

Ebbe az állapotba lassú átmenettel jut el az ember. A Földet megvilágítja a Nap, fényében látható lesz az egész földi lét, ásványok, növények, állatok, mindezekben az isteninek a külvilágban való megnyilvánulását érzi az ember. Hogyan nevezi a keresztény ezotéria azt, amit világos nappali tudatunkban látunk? Mi az, amiből a egész világ létrejött? A isteni erők megnyilvánulása, a belső szelleminek külső anyagi megnyilvánulása minden! Bármerre tekintünk is, akár a Napra, akár a Földön lévő dolgokra, minden az isteni-szellemi megnyilvánulása. Ezt az isteni-szellemit a világos nappali tudatunk előtt feltáruló mindenség alapját, a nappal látható mögött meghúzódó láthatatlan világot – ezt nevezi a keresztény ezotéria „Logosz”-nak, vagy „Szó”-nak. Mert ahogy végül is oda jutottunk, hogy az ember a szót ki tudja mondani, ugyanúgy mindennek a kezdete, állatnak, növénynek, ásványnak, a Logosz volt. Minden a Logosz testetöltése.

Lelkünk láthatatlanul működik bensőnkben, kifelé pedig megalkotja testünket – ugyanígy a világban minden lelki megteremti a maga külső testét, és valamilyen fizikai formában külső kifejezést keres. Hol van ezek szerint a Logosz fizikai teste, amiről a János-evangélium beszél, és aminek mindinkább bele kell kerülnie tudatunkba? Legtisztábban a külső napfényben érezzük. A napfény nem pusztán anyagi fény, a szellemi szemlélet éppen úgy a Logosz ruházatát látja benne, mint fizikai testünkben lelkünk ruháját. Lehetetlen volna megismernünk az embereket, ha olyan szemmel néznénk őket, mint ahogyan a Napot szokták nézni. Hiába van érző, gondolkodó, akaró lelkünk, a szellemi-lelki elemet fel sem tételeznénk bennük, hanem csak fizikai testünket tudnánk érzékelni, még talán azt is elhinnénk róluk, hogy papírból vannak.

A napfényben lévő szellemi megismeréséhez ugyanolyan szemlélet vezet, amilyen az, amikor az ember lelkét testi oldalról akarjuk megismerni. Amilyen viszonyban van testünk lelkünkhöz, olyanban van a napfény a Logoszhoz. A napfényben szellemi elem árad a Földre. Ez a szellemi pedig – feltéve, hogy a Napnak nemcsak testét, hanem szellemét is fel tudjuk fogni – a szeretet, ami a Földre leárad. A fizikai napfény nem csupán a növények élesztője, amelyek elsorvadnának nélküle, a napfénnyel együtt az istenség meleg szeretete árad a Földre. Az ember hivatása az, hogy az istenség meleg szeretetét befogadja, tovább fejlessze és viszonozza. Ehhez azonban öntudatos én-lénnyé kellett válnia, csak így tudja viszonozni a szeretetet.

Kezdetben, amikor a nappal még rövidebb ideig tartott, az ember még nem tudhatott a világosságról, ami egyben a szeretet felgyújtója is. A világosság belevilágított a sötétségbe, de a sötétség még nem tudott semmit felfogni belőle. Ha a világosság, ami egyúttal a Logosz szeretete is, csak a rövid nappali órákban nyilvánult volna meg, az ember a szeretet világosságát nem fogadhatta volna be. Ebben a régi korban azonban a szeretet a tompa tisztánlátó álomtudatban áradt bele az emberbe. Hogy ezt megértsük, vessünk egy pillantást a lét mögé, a világ egyik nagy, igen nagy misztériumába.

Tudnunk kell, hogy világunkat úgy irányították, hogy az emberbe a szeretet egy ideig ködös szellemi látó tudatán át tudattalanul áradt be, előkészítve őt belsőleg arra, hogy majdan teljes világos nappali tudatába is be tudja fogadni. Láttuk, hogy Földünk fokozatosan lett az a kozmosz, amelynek hivatása a szeretet megvalósítása. A Földet ma a Nap világítja meg. Az ember a Föld lakója, itt sajátítja el fokozatosan a szeretetet, a Nap, minthogy magasabb létfokra emelkedett, magasabb lények lakóhelye lett. A ember a Föld lakója. Föld-lakó olyan lényt jelent, amelynek feladata a szeretet elsajátítása a Föld-korszak folyamán. Nap-lakó alatt pedig korszakunkban olyan lényt értünk, amely felgyújtja, beleárasztja a szeretetet. A Föld lakói nem fejleszthetnék ki, és nem fogadhatnák be a szeretetet, ha a Nap lakói nem küldenék le fénysugarakban az érett bölcsességet. Azáltal, hogy a Nap fénye a Földre árad, kifejlődik rajta a szeretet. Ez teljesen reális igazság. Azok a lények, amelyek olyan fejlettek, hogy szeretetet tudnak kiárasztani magukból, a Napot választották lakóhelyül.

Amikor a Hold fejlődésének végére ért, hét olyan magas lény volt, akik fejlettségüknél fogva szeretetet áraszthattak magukból. E tárgynál mély misztériumot érintünk, amelynek feltárása a szellemtudomány hivatása. A Föld fejlődésének kezdetén a szeretet felvételére hivatott gyermeki emberlény már megérett az én befogadására, a Földből kiszakadva pedig ott volt a Nap, amely magasabb létfokra emelkedett. A Napon kifejlődhetett a fényesség hét magas szelleme: a szeretetet árasztó szellemek. Közülük csak hatnak maradt lakóhelye a Nap, ennek a hat fényszellemnek – a Bibliában említett Eloháknak – szellemi szeretet-erői áramlanak ránk a Nap fizikai fényében. Közülük a hetedik elszakadt tőlük és az emberiség üdvére, más útra tért, a Nap helyett a Holdat választotta tartózkodási helyéül. Ez a fényszellem, aki a Nap-létről önként lemondva a Holdra költözött, nem más, mint az Ótestamentum „Jahve”-ja vagy „Jehová”-ja. Ő, aki egyedül költözött a Holdra, az érett bölcsességet árasztja a Földre, egyben pedig a szeretet előkészítője. Nézzük most azt a misztériumot, ami mindezek mögött meghúzódik.

A éjszaka a Holdé, de még fokozottabb mértékben az övé volt abban a régi időben, amikor az ember még nem kapta meg a Naptól a szeretet erejét, mert akkor nem áradt le közvetlenül a Nap fényében. Abban az időben az érett bölcsesség visszavert erejét kapta a Hold fényében, ez áradt feléje éjszakai tudata idején. Ezért nevezik Jahvét az éj uralkodójának. Ő készítette elő az embert a szeretetre, úgyhogy ez azután teljes nappali tudatában is megszülethetett. Ez volt az emberiség állapota ebben a régi korban. Az akkori szellemi folyamatokat úgy fejezhetjük ki jelképesen az égitestek állásával, hogy a Napot és a Holdat egymással szemben képzeljük el (lásd az ábrát). A éjszaka bizonyos időszakában a Hold visszaveri a Nap erejét, a Hold fénye ugyanaz, mint a Napból kisugárzó fény. Jahve-Jehova így sugározta vissza a régi időkben az érett bölcsesség erejét, a hat Eloha erejét. Ez az erő áradt be az emberekbe éjszaka, az alvás ideje alatt, ez késztette őket arra, hogy majd éber nappali tudatukban is fokozatosan fel tudják venni a szeretet erejét.

A mellékelt rajz az embert nappali éber állapotában jelképesen ábrázolja, amikor fizikai és éterteste az istenitől függött, énje és asztrálteste pedig a fizikai síkon, fizikai és étertestében volt. Az embert ilyenkor egész teljességében megvilágította a Nap. Tudjuk, hogy az éj az őskorban sokkal hosszabb volt és sokkal erősebben hatott. A asztráltest és az én éjszaka a fizikai és étertesten kívül volt, mégpedig az én egészen a asztrálvilágban, az asztráltest pedig, bár kívülről a fizikai testbe merült, mégis egész mivoltában bele volt ágyazva az isteni-szellemibe. A Nap így nem sugározhatott közvetlenül az ember asztráltestére, nem gyújthatta fel benne a szeretet erejét. Ekkor kezdődik Jahvén, Jehován át a Hold hatása, a Nap fényének visszaverése. A Hold Jahve-Jehova jelképe, a Nap pedig a Logoszé, aki a többi Eloha összessége. A rajz mindezt csak jelképesen tünteti fel, de érdemes tanulmányozni és meditálni rajta, ekkor megtalálhatjuk benne azt a mély misztériumi igazságot, hogy Jahve hosszú időn át tudattalan formában oltotta bele az ember éjszakai tudatába a szeretet erejét. Ez készítette elő az embert arra, hogy magát a Logoszt, és az ő szeretetének erejét is fokozatosan meg tudta érezni. Hogyan volt ez lehetséges? Hogyan történhetett ez? Most következik a misztérium másik oldala.

Mondtuk, hogy az ember tudatos szeretetre van hivatva a Földön. Ehhez vezetőre, tanítóra volt szüksége, aki világos nappali tudata idején szemmel láthatóan jelent meg előtte. Eddig csak éjszaka, ködös tudati állapotában lehetett beleoltani a szeretetet. Kellett tehát valaminek lassanként történnie, mégpedig ténylegesen megtörténnie, hogy a szeretet mivoltát kívülről, fizikailag is láthassa. Ez pedig csak úgy lehetett, hogy az isteni szeretetnek, a Logosznak lénye földi lény lett, húsból való földi lény, úgyhogy az ember érzékszerveivel is észrevehette. Az emberi fejlődés útja a külső érzékszervekkel való szemlélethez vezetett, ezért magának az Istennek, a Logosznak is érzékletes lénnyé kellett válnia, fizikai testben kellett megjelennie. Ez történt Krisztus-Jézusban. A ő történelmi megjelenése azt jelenti, hogy a hat Elohának, vagyis a Logosznak erői időszámításunk elején a názáreti Jézusban testet öltöttek, benne a látható világban ténylegesen megjelentek. Ez a dolog lényege: a Nap belső ereje, a Logosz-szeretet ereje fizikai emberi alakot öltött a názáreti Jézus testében. A többi külső tárgyhoz és lényhez hasonlóan az Istennek is testi alakban kellett a Földön megjelennie az ember érzéki tudata előtt.

Ki tehát az a lény, aki időszámításunk kezdetén, mint Krisztus-Jézus jelent meg? Nem más, mint a Logosznak, a többi hat Elohának megtestesülése, akiket – mint előkészítőjük – a hetedik, a Jahve-Isten előzőtt meg. A názáreti Jézus alakja tehát, akiben Krisztus, vagyis a Logosz testet öltött, az hozta az emberiség életébe, az emberiség történetébe azt, ami korábban csak a Napról áradt a Földre, ami csak a napfényben volt meg. „A Logosz tessté lett!” Ez az, amit a János-evangélium a legfontosabbnak tart, ezért is kellett írójának ezt a tényt a legerősebben hangsúlyoznia. Az igazság ugyanis az, hogy Krisztus beavatott tanítványai közül néhányan megértették, miről volt szó, de voltak olyanok is, akik nem tudtak mindent teljesen felfogni. Mert bár teljesen megértették, hogy minden materiális, minden anyagban megjelenő dolognak a lelki-szellemi az alapja, azt azonban mégsem tudták felfogni, hogy egy emberben maga a Logosz öltött testet a fizikai érzékelhető világ számára látható formában. Ezt sehogyan sem tudták megérteni. Ebben különbözik a kereszténység első századainak „gnózisa” az igazi ezoterikus kereszténységtől.

A János-evangélium írója nyomatékosan mutatott rá arra, hogy „Krisztusban ne pusztán az anyagi világ hátterét képező érzékfeletti, láthatatlan lényt lássátok, azt érezzétek fontosnak, hogy az Ige testté lett, és miköztünk lakozék.” Ez az árnyalati különbség az ezoterikus kereszténység és az ősi gnózis között. A gnózis éppen úgy elismeri Krisztust, mint az ezoterikus kereszténység, de pusztán szellemi lényként, a názáreti Jézusban pedig legfeljebb emberi hirdetőjét látja, aki valamiképpen hozzá tartozik ehhez a szellemi lényhez: szilárdan ragaszkodik tehát a láthatatlan Krisztushoz. Vele ellentétben az ezoterikus kereszténység szilárd alapja a János-evangéliummal egyezően mindig az volt: „És a Logosz testté lett, és miköztünk lakozék!” Aki a látható világban megjelent, az valóságos megtestesülése a többi hat Elohának, a Logosznak!

A Föld ezzel ténylegesen elérkezett hivatásához, amit a palesztinai eseménynek kellett meghoznia. Minden korábbi dolog csak előkészítés volt. S ha kérdezzük, hogyan kell Krisztust, aki a názáreti Jézus testében élt, különösképpen jellemeznünk, akkor a felelet az, hogy az ember öntudatos szabad lényének nagy hordozóját és életre keltőjét láthatjuk benne. Ez az élő Krisztusról szóló tan röviden megfogalmazott mondatokba foglalva így hangzik tehát: a Föld hivatása az, hogy a teljes öntudatot, az „én vagyok”-ot hozza meg az embernek. Minden, ami azelőtt történt, csak előkészítője volt ennek az öntudatnak, az „én vagyok”-nak. Krisztus adta az indíttatást ahhoz, hogy minden ember külön-külön átérezhesse az „én vagyok”-ot. Tőle kaptuk azt a hatalmas indíttatást, ami erős lökéssel előre viszi az embereket a Földön. Megérthetjük ezt, ha a kereszténységet összehasonlítjuk az ótestamentumi tannal. A ótestamentumi tanban az ember még nem érezte teljesen az „én vagyok”-ot a maga személyiségében. Maradt benne valami abból a régi álomszerű tudatból, amelyben még nem egyenként, hanem az istenség tagjaként érezte magát, mint ahogyan az állat még most is a csoport-lélek tagja. Az ember útja is a csoport-lélekből indult ki, innen emelkedett fel önálló egyéni létéhez, amelyben minden ember külön-külön érzi az „én vagyok”-ot. Krisztus az az erő, amely az embernek ezt a szabad „én vagyok” tudatot meghozta. Gondoljuk át ezt a maga teljes belső jelentőségében.

A Ótestamentum hívője a maga személyiségét még nem érezte annyira elhatároltnak, mint az Újtestamenumé. Az Ótestamentum hívője még nem mondta a maga személyiségéről: én „én” vagyok. Benne érezte magát az ősi zsidóság összességében, még a „csoport-nép énjét” érezte. Helyezkedjünk bele kellő elevenséggel az ilyen ótestamentumi hívő tudatába. Még nem érezte az „én vagyok”-ot úgy, ahogyan az igazi keresztény érzi, s a jövőben még inkább átérzi. Ő még az összesség tagjának érezte magát, maga felett pedig a csoport-lelket látta, s ezt így fejezte ki: „Tudatom felnyúlik népem atyjáig, Ábrahámig, mi – én és Ábrahám atya – egyek vagyunk. Közös én ölel át mindnyájunkat, akkor vagyok biztonságban a világ szellemi mivoltának az ölében, ha érzem, hogy benne nyugszom az egész nép összességében.” A Ótestamentum hívője Ábrahám atyáig tekintett fel, és ezért mondta: „én és Ábrahám atya egyek vagyunk. Ereimben ugyanaz a vér folyik, mint az övében!” Úgy érezte, hogy Ábrahám atya az a gyökér, amelyből minden Ábrahám-sarj fakad.

Azután jött Krisztus-Jézus. Ő már így beszélt legközelebbi és legbensőbb beavatott tanítványihoz: eddig az emberek csak a test alapján, a vérrokonság szerint ítéltek, ebből merítették magasabb, láthatatlan kapcsolatuk tudatát. Ti azonban ennél sokkal szellemibb kapcsolatban higgyetek, abban, ami túlér a vérrokonságon. Abban a szellemi atyai őseredetben higgyetek, amiben az én gyökere van, szellemibb az, mint a zsidó népet csoport-lélekként összekötő ős-alap. Abban higgyetek, ami bennem és minden emberben megvan, ami nem csupán Ábrahámmal egy, ami egy a világ ős-okával! – Ezért Krisztus-Jézus a János-evangéliummal egyezően ezt hangsúlyozta: mielőtt Ábrahám atya volt, megvolt az „én vagyok”. Az én ős-énem nem csupán az Ábrahámig terjedő atya-princípiumig ér fel, az „én” egy azzal, ami áthatja az egész kozmoszt, odáig nyúlik fel az én szellemiségem. Én és az Atya egyek vagyunk! – Ez az a fontos mondás, amit át kell éreznünk, s akkor megérezzük azt a hatást, amely a fejlődést előre vitte, azáltal, amit Krisztus-Jézus megjelenése hozott. Krisztus-Jézus volt az „én vagyok” nagy életre keltője.

Figyeljük meg ezek után, mit mondtak legközelebb álló beavatott tanítványai, hogyan fejezték ki azt, ami így nyilvánvalóvá lett előttük. Azt mondták: nem született még olyan emberi lény, amelyre úgy ráillik az „én vagyok” elnevezés, mint arra, aki elsőként hozta meg a világnak az „én vagyok” igazi jelentőségét. Ezért is az „én vagyok”-ot Krisztus-Jézus nevének mondták. Ez volta az a név, amelyben a legközelebb álló beavatottak egynek érezték magukat – ebben a névben, amit ők ily módon értettek, az „én vagyok” nevében. Így kell belemélyednünk a János-evangélium legfontosabb fejezeteibe. Amikor tehát ezt a fejezetet olvassuk: „Én vagyok a világ világossága!” – azt szó szerint vennünk, teljesen szószerinti értelemben. Mi ez az „én vagyok”, ami akkor először jelenik meg testben? Ugyanaz, ami a Nap fényében, mint Logosz árad a Földre. Az egész nyolcadik fejezetben, kezdve a 12. verstől – ami felett ezt a szokásos felírást olvashatjuk: „Jézus a világ világossága” – minden ennek a mély igazságnak a körülírása az „én vagyok” jelentőségéről. Olvassuk el ezt a fejezetet, de mindenütt kihangsúlyozva az „én”-t vagy az „én vagyok”-ot, hiszen tudjuk, hogy az „én vagyok” az a név volt, amelyben a beavatottak egynek érezték magukat, és akkor megértjük, hogy ezt a fejezetet körülbelül így kell olvasnunk:

Akkor beszélt Jézus tanítványaihoz, és így szólt: „én vagyok” a világ világosságának ereje. Aki engem követ, a világos, tiszta, nappali tudatában láthatja azt, amit a sötétben járók nem látnak.

Akik azonban ahhoz a régi hithez ragaszkodtak, hogy a szeretet világossága csak éjszakai formájában oltható bele az emberbe, akiket farizeusoknak neveztek, ezt felelték: te a te „én vagyok”-odra hivatkozol, mi pedig Ábrahám atyára hivatkozunk. Ő benne érezzük azt az erőt, amely jogot ad nekünk arra, hogy öntudatos lényeknek érezzük magunkat. Akkor érzünk magunkban erőt, amikor a közös én-talajba merülhetünk, ami felvisz egészen Ábrahám atyáig.

Jézus pedig szólt: ha olyan értelemben szól a ember a énről, ahogyan én beszélek róla, akkor igaz a tanúbizonyságom, mert én tudom, hogy az „én” az Atyától jön, a világ közös ős-okától, és hogy újból őhozzá megy vissza.

És most következik az a fontos mondat, a 8. fejezet 15. verse, amit szó szerint a következőképpen kell fordítanunk:

Ti mindent a test szerint ítéltek. Én azonban nem ítélek az után az értéktelen után, ami a testen van. És ha ítélek is, az én ítéletem igaz. Mert akkor az én nincs magában egyedül, hanem egyesül az Atyával, akitől az én származik.

Ez az értelme ennek a résznek. Mindenütt megtalálhatjuk az utalást a közös atyára, módunkban lesz még az atya-fogalmat alaposabban megismerni. Láthatjuk mindebből, hogy ezek a szavak: mielőtt Ábrahám atya megvolt, megvolt az én-vagyok – a kereszténység tanításának lényegét foglalják magukban.

Ma jobban belemélyedtünk a János-evangélium szavaiba, mint amennyire külsőséges értelmezéssel tehettük volna. A szellemi bölcsességből vezettük le a szavak értelmét, rámutatva a János-evangéliumnak azokra a fontos szavaira, amelyek a kereszténység lényegét alkotják. Látni fogjuk, hogy az egész János-evangéliumra fény és világosság derül, azáltal, ha a magvát képező ős-kifejezéseket megértjük.

Az elmondottakban a keresztény ezoterikus iskolák tanítását kell látnunk, így jegyezte fel ezeket a később megbeszélendő szellemben a János-evangélium írója is, örökségképpen az utókornak, mindazoknak, akik megértésére igazán törekszenek.

Lázár feltámasztása

Már az eddigi három előadásból is némileg kitűnhetett, hogy a János-evangéliumban megtalálhatjuk a szellemtudomány igazságait. De éppen így világossá válhatott az is, hogy a János-evangélium minden szavát a legfinomabban kell mérlegelnünk, ha ezeket az igazságokat meg is akarjuk találni. Ennél a vallási kútfőnél valóban az a fontos, hogy az igazi, a valódi szöveget teljesen megértsük, mert ahogy a különböző esetekben látni fogjuk, itt mindennek az elképzelhető legmélyrehatóbb jelentősége van. De nem csupán az egyes mondatok szövegét kell megfigyelnünk, hanem ezen túlmenően az egész mű tagozódását, szerkezetét, összetételét is. A mai embernek tulajdonképpen nincs kellő érzéke az ilyen dolgok iránt. A úgynevezett régi írók műveiben sokkal több művészi felépítés, sokkal több belső tagozódás van, mint hinnénk. Ennek igazolásául gondoljunk egy aránylag késői költőre, Dantéra. Milyen művészi az „Isteni Színjáték” felépítése: minden a hármas szám szerint tagolódik, és az sem ok nélkül való, hogy mindegyik rész a „csillagok” szóval végződik. Ezzel csak arra akartunk rámutatni, milyen művésziesen építették fel műveiket a régi írók. A felépítésnek ezt a művészi voltát különösen a nagy vallási kútfőknél nem szabad szem elől tévesztenünk, mert ennek bizonyos körülmények között igen nagy jelentősége van – feltéve, hogy ezt a jelentőséget meg tudjuk találni.

Gondoljunk vissza ezért a János-evangéliumban a 10. fejezet végének egyik mondatára, s tartsuk meg jól emlékezetünkben. A 41, vers így hangzik:

És sokan menének őhozzá, és mondják vala: János nem tett ugyan semmi csodát, de mindaz, amit János erről mondott, igaz vala.

Vagyis a 10. fejezetnek ez a verse arra utal, hogy János bizonyságtétele a Krisztus-Jézusról igaz. Még külön ki is fejezi, hogy igaz ez a bizonyság. Ha aztán a János-evangélium végére érünk, ott egy ezzel egyező verset találunk. A 21. fejezet 24. verse így szól:

Ez az a tanítvány, aki bizonyságot tesz ezekről, s aki megírta ezeket, és tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz.

Az egésznek a végén tehát újból van egy adat arra nézve, hogy aki megírta, annak bizonyságtétele igaz. A régi írásokban az ilyen egyezések és egybevágások, amikor különböző helyeken ugyanaz a szó szolgál valami kiemelkedő dolog kifejezésére, soha nem jelentőség nélkül valók, sőt, éppen az ilyen dolgok mögött rejlik rendszerint valami igen jelentőségteljes. Rá kellett erre mutatnunk, hogy fejtegetéseink helyes megvilágításba kerüljenek.

A János-evangélium közepén van valami, aminek megértése nélkül az egész János-evangélium nem érthető. Közvetlenül az után a rész után, ahol a bizonyságtétel megerősítéséről van szó, a Lázár feltámasztásáról szóló fejezet következik. Ez a fejezet az egész János-evangéliumot két részre osztja. A első rész vége arra mutat rá, hogy mindarra nézve, amit eddig Krisztus-Jézusra vonatkozóan állított, s ami megerősítésre vár, Keresztelő János bizonyságtétele a mérvadó. A mű végén pedig azt olvassuk, hogy mindazokra nézve, amik a Lázár feltámasztásáról szóló fejezet után következnek, annak a tanítványnak bizonyságtételét kell elfogadnunk, akiről gyakran halljuk e szavakat: „akit a Úr szeret vala”. Mit jelent tehát voltaképpen Lázár feltámasztása?

Felhívom a figyelmet arra, hogy a Lázár feltámasztásáról szóló elbeszélés után egy látszólag rejtélyes mondatot találunk. Képzeljük el az egész helyzetet. Krisztus-Jézus véghez visz valamit, amit közönséges értelemben csodának neveznek, amit maga az evangélium „jel”-nek nevez, véghez viszi Lázár feltámasztását. Ezt mindjárt követi néhány mondat, köztük ez: „ez az ember sok jelet tesz”. Mindaz, ami ezután következik, azt bizonyítja, hogy vádlói semmi közösséget nem vállalnak vele ezek miatt a jelek miatt. Aki ezeket a szavakat olvassa – bármilyen fordításban is – (erre különben már utaltam „A kereszténység mint misztikus tény” című könyvemben), annak fel kell vetnie ezt a kérdést: mi voltaképpen ennek a dolognak a háttere? Egy ember feltámasztása az, ami fellépésre bírja Krisztus-Jézus ellenfeleit. Miért izgatja fel őket éppen Lázár feltámasztása? Miért éppen ez indítja meg az üldözést?

Aki tud olvasni, annak látnia kell, hogy e fejezet mögött misztérium rejtőzik. És ez a misztérium adja a kulcsot ahhoz, ki tulajdonképpen a János-evangélium szerzője, ki az, aki az abban foglaltakat elmondja. Hogy ezt megérthessük, vessünk egy pillantást arra, amit a régi misztériumokban beavatásnak neveztek. Hogyan ment végbe a beavatás a régi misztériumokban?

Aki beavatásban részesült, az élményeket, tapasztalatokat szerezhetett a szellemi világokban, és ezekről tanúságot tehetett. Akiket a beavatásra érettnek tartottak, belevonták ezekbe a misztériumokba. Mindenütt, Görögországban, a káldoknál, az egyiptomiaknál, Indiában voltak ilyen misztériumok. Ezekben a beavatandók hosszú időn át oktatásokat kaptak azokról a dolgokról, amiket a szellemtudományban tanulunk. Kellő oktatás után következett az, ami megadta nekik a képességet, hogy maguk is látni tudjanak. A régi időkben ezt csak úgy lehetett elérni, hogy az embert egészen különleges állapotba hozták négy részének, a fizikai testnek, étertestnek, asztráltestnek és énnek egymáshoz való viszonyát illetően. Az iniciátor, a beavató, aki mestere volt a dolognak, három és fél napra halálhoz hasonló állapotba merítette a beavatandót, mégpedig a következő okból.

Tudjuk, hogy fejlődésünk mai korszakában a közönséges értelemben alvásnak nevezett idő alatt fizikai testünk és étertestünk az ágyban, énünk pedig az asztráltesttel együtt, rajtuk kívül van. Ilyenkor az ember nem tudja észlelni a körülötte lévő szellemi eseményeket, mert asztráltestének ehhez szükséges szellemi érzékszervei ma még hiányoznak. Csak amikor asztrálteste és énje újból visszahózódik a fizikai és étertestbe, amikor tehát szemét, fülét újból használhatja, akkor érzékelheti a fizikai világot, általában a külvilágot. A beavatandókat megtanították arra, amire szükségük volt asztráltestük szellemi érzékszerveinek kialakításához. Amikor aztán ezeket kialakították, a következő feladat az volt, hogy az asztráltest benyomásai belevésődjenek az étertestbe, mint ahogyan a pecsétnyomón lévő szavak lenyomatai megmaradnak a pecsétviaszban. Röviden ez a dolog lényege.

A beavatás összes előkészületei arra irányultak, hogy az ember megfelelő belső folyamatok segítségével átszervezze az asztráltestet. Valamikor fizikai testünkből is hiányzott szemünk és fülünk, helyükön közömbös szervek voltak. Az olyan állatoknak, amelyeket soha nem ér fény, ma sincs szemük. A fény alakítja ki a szemet, a hang a fület. A meditáció és koncentráció gyakorlatainak és belső átéléseinek azonban ugyanolyan hatása van az emberre, mint a fénynek a szemre, a hangnak a fülre: átalakítják az asztráltestet, kifejlesztik a megismerő szerveket, amelyekkel látni lehet a magasabb világban, a asztrálvilágban. Az így szerzett benyomások azonban még nem rögződnek eléggé az étertestben, szükség van arra, hogy minden belevésődjék, ami előzőleg az asztráltestben kialakult. Ez azonban addig nem történhet meg, amíg az étertest szorosan beékelődik a fizikai testbe. Ezen a korábbi időkben úgy segítettek, hogy az étertestet kiemelték a fizikai testből. Ha azután a halálszerű alvás állapotában a fizikai testből három napra kiemelték az étertestet, ebbe benyomódhattak az asztráltestben előkészített élmények.

Az ember ily módon átélte a szellemi világot, s amikor a pap-iniciátor újból visszahozta a fizikai testbe, saját bizonyságtétele alapján tanúságot tehetett a szellemi világok történéseiről. Ezt az eljárást Krisztus-Jézus megjelenése feleslegessé tette: a három és fél napos halálszerű alvást azóta a Krisztusból kiáradó erő helyettesítheti. A János-evangéliumban ugyanis – mint meg fogjuk látni – olyan erők rejlenek, hogy az asztráltest ma már a fizikai testben benne lévő étertestbe is bele tudja vésni azt, amit előzőleg előkészített. Ehhez azonban Krisztus-Jézus eljövetelére volt szükség. Korábban az emberek még nem voltak annyira fejlettek, hogy a leírt eljárás nélkül is belenyomódott volna az étertestbe az, amit a meditáció és a koncentráció előzőleg kifejlesztett. Igen gyakori eljárás volt ez a misztériumokban. A beavató pap a beavatandót halálhoz hasonló alvásba merítette, átvezette a magasabb világokon, majd visszahozta fizikai testébe, és most már azon keresztül, amit átélt, tanúja lehetett a szellemi világoknak.

Mindez a legnagyobb titokban folyt le, a külső világ semmit sem tudott arról, ami a régi misztériumokban történt. Ezt a régi beavatást Krisztus-Jézus újjal helyettesítette, azoknak az erőknek a segítségével, amelyekről még szólnom kell. A beavatás régi formájának meg kellett szűnnie, de átmenetet kellett teremteni a régi korszakból az újba. Még utoljára valakinek, átmenetként, a régi módon kellett a beavatásban részesülnie, de már a keresztény ezotériában. Ezt pedig csak maga Krisztus vihette végbe, és beavatandónak az volt kiszemelve, akit Lázárnak nevezünk. „Ez a betegség nem halálos” – így van a szövegben. Ez a három és fél napos alvás, erre történik hivatkozás egészen érthetően.

A leírás erősen fátyolozott formája mellett is mindenki előtt világos lehet a dolog beavatás jellege, csak ki kell hámoznunk a fátyolosságból. Lázárnak beavatásban kellett részesülnie, hogy a szellemi világok tanúja lehessen. Közben pedig egy olyan mondat hangzik el, amelynek a misztériumok nyelvében igen nagy jelentősége van, azt halljuk, hogy „az Úr Lázárt szereti vala”. Mit jelent a misztériumok nyelvén ez a szó: „szeretni”? A tanítvány viszonyát fejezi ki mesteréhez. Akit „az Úr szeret vala”, az a legközelebb álló, a legbeavatottabb tanítványa. Maga az Úr avatja be Lázárt, s ő, mint beavatott lép ki sírjából, a beavatás helyéről. És ugyanezeket a szavakat: "„kit az Úr szeret vala”, mondja később Jánosról, pontosabban a János-evangélium írójáról, mert magáról a „János” névről sehol sincs említés. Ő az a kedvelt tanítvány, akit a János-evangélium szerzőjének kell tartanunk, ő maga a feltámasztott Lázár.

A János-evangélium írója ezt akarta kifejezni: ami mondanivalóm van, azt annak a beavatásnak köszönhetem, ami magától az Úrtól jutott osztályrészemül. Ezért tesz különbséget a között, ami Lázár feltámasztása előtt volt, s ami utána történt. Lázár feltámasztása előtt még egy régi beavatottra hivatkozik, aki szellemi megismeréshez jutott, ezért is emeli ki, hogy bizonyságtétele igaz. „Ami mondanivalóm azonban a legmélységesebb dolgokról van, a palesztinai misztériumról, arról én magam beszélek, én a feltámasztott, de erről csak a feltámasztás után szólhatok!” – Ezért van a János-evangélium első részében a régi János bizonyságtétele, a másodikban pedig az új Jánosé, akit maga az Úr avatott be, mert ő a feltámasztott Lázár. Csak így érthetjük meg helyesen ezt a fejezetet. Ez van benne, ezt akarta János mondani: érzékfeletti szerveim, szellemi megismerő erőim tanúságtételére hivatkozom, amiket elbeszélek, azokat nem a közönséges fizikai világban láttam, hanem a szellemi világban, oda pedig úgy jutottam, hogy magától az Úrtól kaptam beavatásomat.

Ezzel ellentétben Krisztus-Jézusnak a János-evangélium első fejezeteiben – egészen a 10. fejezet végéig – megadott jellemzéséhez elegendő volt a megismerésnek az a foka, amelyre az Ő legmagasabb értelemben vett beavatása nélkül is szert lehetett tenni.

Igaz, hogy erre azt lehet mondani: de hiszen éppen ezekből az előadásokból hallottuk, hogy már az első fejezetek milyen mély értelmű szavakban szólnak Krisztus-Jézusról, hogy már ott van szó a testet öltött Logoszról, a világ világosságáról. Ne csodálkozzunk azon, hogy ezek a szavak már az első fejezetekben elhangzanak. Krisztus-Jézus, illetve a jövőben eljövendő Krisztus nem volt ismeretlen lény a régi misztériumokban. Valamennyi misztérium rámutat az Egyre, az Eljövendőre. Azért nevezik prófétáknak a régi beavatottakat, mert előre megjövendölték az elkövetkezendőket. A beavatások éppen azt akarták világosan megértetni, hogy Krisztus a jövőben az egész emberiség előtt feltárja magát. A Keresztelő is meglátta a teljes igazságot abból, amit már ő is megtudhatott, ezért is jövendölhette meg, hogy Krisztus-Jézusban az jött meg, akikről a misztériumok szóltak. Hogy mindezek hogy függenek össze, hogy milyen viszonyban áll Krisztus-Jézushoz az, akit Keresztelőnek nevezünk, világossá válik előttünk, ha előzőleg két kérdésre felelünk. Az egyik kérdés: milyen szerepet játszik a Keresztelő a maga korában? A másik pedig a János-evangélium elejével kapcsolatban egyes dolgok magyarázatát teszi szükségessé.

Milyen szerepet játszik a maga korában a Keresztelő? Kicsoda ő voltaképpen? Olyan embert látunk benne, aki tudott az eljövendő Krisztusról. Mások is hallottak ugyan róla a beavatások alkalmával, azonban őt tekinthetjük az egyetlennek, aki előtt a Krisztus-Jézusra vonatkozó titok teljes egészében feltárult: az, hogy aki eljött, az Krisztus maga. Már most azok, akiket farizeusoknak vagy hasonlóknak neveztek, Krisztus-Jézusban tulajdonképpen régi beavatási módszerük megtagadóját látták, aki szerintük olyasmit vitt véghez, amit maradi felfogásuk nem tartott megengedhetőnek. Maradiak voltak, és azt hangoztatták, hogy a beavatás régi elveinél kell megmaradni. Éppen abban az ellentmondásban nyilvánult meg maradiságuk, hogy folyton beszéltek az eljövendő Krisztusról, de soha nem hitték, hogy itt a ideje az eljövetelének. Amikor tehát Krisztus-Jézus Lázárt beavatta, ezt természetesen a régi misztériumi hagyományokkal való szakításnak tekintették: ez az ember sok jelet tesz, ezzel mi nem tarthatunk közösséget. Az volt a véleményük, hogy elárulta a misztériumokat, nyilvánossá tette azt, aminek a misztériumi titkok mélyén rejtve kellett volna maradnia. Megérthetjük tehát, hogy ezt árulásnak tekintették, és ez szolgáltatott okot arra, hogy fellépjenek ellene. Ezzel megkezdődik a hangulatváltozás, Krisztus-Jézus üldözése.

Hogyan látjuk ezek után a Keresztelőt a János-evangélium első fejezetében? Először is olyasvalakinek, aki az eljövendő Krisztusról szóló misztériumi igazságokat igen jól ismeri, olyan jól, hogy a János-evangélium írója maga is csak megismételheti mindazt, amit már a Keresztelő is tudott, és amiről meggyőződött a később elmondandók alapján.

Láttuk, mit jelentenek a János evangélium legelső szavai. Figyeljük most meg, mit mond magáról a Keresztelőről. Olvassuk át még egyszer, lehetőleg helyes fordításban, hiszen eddig csak az első szavakat hallottuk.

Kezdetben vala az Ige, és az Ige Istennél vala, és Isten vala az Ige. Ez vala kezdetben az Istennél. Minden ő általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Ő benne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága. És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt. Vala egy Istentől küldött ember, kinek neve János. Ez jött tanúbizonyságul, hogy bizonyságot tegyen a világosságról, hogy minden higgyen ő általa. Nem ő vala a világosság, hanem jött, hogy bizonyságot tegyen a világosságról. Az igazi világosság eljött volt már a világba, amely megvilágosít minden embert. A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt. Az egyes emberek közé jött (az én-emberig jött), de az egyes emberek (az én-emberek) nem fogadták be őt. Valakik pedig befogadták őt, hatalmat adott azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek. Azoknak, akik az ő nevében hiszenk, akik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatából, hanem Istentől születtek. És az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk, és mi hallottuk tanítását, a tanítást az Atya egyszülöttjéről, ki teljes vala kegyelemmel és igazsággal. János bizonyságot tett ő róla, és kiáltott, mondván: ez vala, akiről mondám: aki utánam jő, előttem lett, mert előbb volt nálamnál. És az ő teljességéből vettünk mindnyájan kegyelmet is kegyelemért. Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem pedig és az igazság Jézus-Krisztus által lett. Az Istent soha senki nem látta, az egyszülött Fiú, aki a Világ Atyjának kebelében volt, vezet el bennünket az Atya látásához.

Ezek a szavak alkotják nagyjából a János-evangélium első mondatainak értelmét. Mielőtt azonban magyarázatukba fognánk, valamit még meg kell említenünk. Hogyan jellemzi János önmagát? Emlékezhetünk arra, hogy jönnek kutatni, kicsoda Keresztelő János. Papok és leviták jönnek, kutatják, ki ő. Majd meglátjuk később, miért adja az előbbi feleletet, először azonban hallgassuk meg, mit mond ő maga.

Azt mondja: „Én a magánosságban kiáltónak hangja vagyok” – ezek a szavak vannak ott. Ott áll a magányosságban, a szó szoros értelmében véve. A görög nyelvben az „eremit” szó jelentése: a magányos. Helyesebb tehát így fordítani: „én a magányosságban kiáltónak hangja vagyok”, mint így: „kiáltó szó vagyok a pusztában”. De még jobban megértjük mindazt, amiről a János-evangélium szavai szólnak, ha magunk elé idézzük János önjellemzését. Miért nevezi magát „a magányosságban kiáltó hangjának”?

Az emberiség fejlődését követve láttuk, hogy a Föld tulajdonképpeni hivatása a szeretet kifejlesztése, ez azonban csal az öntudatos ember önkéntes adományaként képzelhető el. Azt is láttuk, hogy az ember fokozatosan hódítja meg énjét, és ez lassan és fokról-fokra merül bele az ember lényébe. Az állatokról tudjuk, hogy nincs egyéni énjük. Ha az oroszlán „én”-t mondhatna, azon nem az egyes állatot, hanem az asztrális világban élő csoport-ént értené, ezt nevezné énnek minden oroszlán. Valamennyi azonos fajú állat az asztrális világban érzékfelettien észlelhető csoport-ént érzi énjének. Az ember nagy fölénye az állattal szemben éppen az, hogy saját egyéni énje van, ami azonban csak fokozatosan fejlődött ki. Az ember is a csoport-énnel kezdte, olyan énnel, amely egy egész embercsoporthoz tartozott.

Régi népekre, régi fajokra visszatekintve, mindenütt azt látjuk, hogy az emberek eredetileg kis csoportokat alkottak. A germán népeknél is így volt, még nem is nagyon régen. Tacitus írásaiban tisztán látjuk, hogy az egyes germán többre tartja törzsének összességét a maga egyéniségénél. Inkább érzi magát a keruszk vagy szigamber törzs tagjának, mint külön személyiségnek. Ezért is száll síkra az egyes ember az egész törzs sorsáért, teljesen mindegy, ki torolja meg a sértést, ha a törzset vagy annak valamelyik tagját sérelem éri. Később, az idők folyamán egy-egy ember kilép a törzsek közösségéből, a törzsek bomlani kezdenek, elvesztik tömörségüket. A csoport-lélek jellegéből bontakozott ki az ember és emelkedett fel fokozatosan oda, hogy énjét a maga személyiségében megérezhesse. Bizonyos dolgokat, különösen a vallási kútfőket csak úgy lehet megérteni, ha ismerjük a csoport-lelkek, a csoport-én titkát.

Még azoknál a népeknél is azonban, amelyek a saját én bizonyos fokú megértéséig már eljutottak, még mindig volt egy olyan én, amely nem csupán a térbelileg elhatárolt, egyidejűleg élő csoportokat ölelte fel, hanem az időbelileg elválasztott csoportokat is. Jelenleg emlékező tehetségünk olyan, hogy csak a magunk múltjára emlékezünk. Volt azonban olyan korszak, amikor az emlékező tehetség még egészen másfajta volt, amikor az ember nemcsak a maga cselekedeteire emlékezett, hanem apja, nagyapja tetteire is éppen úgy emlékezett, mint a sajátjaira. Az emlékezés túlért születésen és halálon, egészen addig terjedt, ameddig a vérrokonságot követni lehetett. Az ős vérével, amikor az úgyszólván végigfolyt a nemzedékeken keresztül, évszázadokon át fennmaradt az emlékezet is, az unoka vagy a törzs későbbi sarja éppen úgy „én”-t mondhatott elődei cselekedeteihez, gondolataihoz, mint önmagához. Az ember nem érezte magát élet és halál közé zárva, hanem a nemzedéksor egyik láncszemének. A nemzedékek e sorozatának középpontját pedig az ős képezte. Az én összetartója az volt, hogy az ember visszaemlékezett apja, nagyapja és a többiek cselekedeteire.

A régi időkben mindez már külsőleg is megnyilvánult a nevek adásában. A fiú nem csupán a maga tetteire emlékezett, hanem apja, nagyapja tetteire is. Az emlékezés messze túlért a nemzedékeken, ezért a régi időkben például a „Noé” vagy az „Ádám” nevet mindazok viselhették, akikre a rájuk való emlékezés kiterjedt. Az egyes nevek alatt nem az egyes embert értették, hanem mindazokat az „én”-eket, amelyek évszázadokon át megőrizték az emlékezést. Ez a titok rejlik a pátriárkák neve mögött is, ez a titka hosszú életüknek. A régi időkben senkinek eszébe sem jutott volna, hogy minden élő embert külön névvel jelöljön. Az „Ádám” név megmaradt közös emlékezésként, mert a térbeli és időbeli elhatárolás egyáltalán szóba sem jöhetett a régi névadás szempontjából.

A csoport-lélekből, a csoport-énből csak lassanként vált ki az egyes emberi én, az ember fokozatosan ébredt tudatára külön énjének. Korábban a törzs közösségében érezte énjét, a térbelileg vagy időbelileg vérrokonok csoportjában. Ez a magyarázata annak a mondásnak, hogy „én és Ábrahám atya egyek vagyunk”, vagyis hogy egy „én” vagyunk. Az egyes ember az összességhez tartozónak érezte magát, mert a nép minden tagjában ugyanaz a vér folyt. Aztán a fejlődés tovább haladt. Az idő megérett arra, hogy az egyes ember megérezze a maga külön énjét a nép keretén belül. Krisztus hivatása volt ez, Ő adta az embereknek azt, hogy mindenki a maga külön egyéni énjében biztosan és erősen érezze magát. Így kell értenünk ezt a mondást is, amit olyan könnyű félreérteni: „Aki nem tagadja meg feleségét és gyermekét, apját és anyját, fivérét és nővérét, az nem lehet az én tanítványom!” Nem köznapi értelemben kell e szavakat érteni, nem utasításként a család elhagyására, igazi értelme ez: érezzétek, hogy mindegyikőtök külön-külön én, ez a külön én közvetlenül egy a szellemi Atyával, aki szétárad a világban. Azelőtt az Ótestamentum hívője még elmondhatta: „én és Ábrahám atya egyek vagyunk”, mert az ént a vérrokonság kereteiben érezte. De aztán szabaddá kellett válnia, és egynek éreznie magát a szellemi Atya-háttérrel. Az összességhez tartozás biztosítéka többé már nem a vérrokonság, hanem az, hogy tudomásunk van a tiszta szellemi Atya-princípiumról, amellyel mindannyian egynek érezhetjük magunkat.

A János-evangélium ilyen módon megtanít bennünket arra, hogy Krisztus a nagy impulzus-adó, Ő adja meg az embernek azt, amire szüksége van, hogy most már örökké külön egyéni énjében érezze magát. Az Ószövetségben mindig volt valami a csoport-lelkiségből, az egyik én a többiekhez kapcsolódva látta magát, sem önmagát, sem mások énjét nem érezte át teljesen, hanem ehelyett egynek tudta magát a nép-énnel, vagy a törzs-énnel, amibe mindnyájan be voltak ágyazva.

Mit érezhetett tehát az olyan én, amely annyira megérett, hogy már nem érezte az összefüggést a csoport-lélek többi egyéni személyiségével? Milyen érzése lehetett az ilyen elszigetelt énnek ebben az időben? Mert erről a korról joggal el lehetett mondani, hogy annak valódi életigazsága már nem a másokkal, az úgynevezett csoport-lékhez tartozó többi énnel való összetartozásban van, de azt is elmondhatta, hogy még csak ezután jön el az, ami meghozza a léleknek a szellemi élet kenyerét, az egyes én táplálékát. Az ilyen egyes én magányosnak érezhette magát, és Krisztus előfutára joggal elmondhatta: én olyan „én” vagyok, aki kibontakozva a közösségből, magányosnak érzi magát. Mivel pedig magányos voltomat teljesen átérzem, prófétának érzem magam, akinek a „én” a magányosságban adja meg igazi szellemi táplálékát.

Ezért mondhatta magát ő, az előhírnök, a magányosságban kiáltó szónak, a magányossá vált, a csoportlélektől elszakadt énnek, amely hangosan követeli az egyes én táplálékát. Azért is mondja: én kiáltó szó vagyok a magányosságban. És újból halljuk a nagy igazságot: minden egyéni én teljesen önmagára van utalva. Az ilyen énnek hangja vagyok, amely elszakadt a többitől, és keresi azt az alapot, amelyen ebben az elszakadt mivoltában meg tud állni. Ez adja meg a magyarázatát szavainak: én kiáltó szó vagyok a magányosságban.

Hogy pontosan megértsük a János-evangélium szavait, merüljünk bele kissé a nevek és megjelölések adásának akkori módjába. Abban a korban ezek nem voltak olyan elvontak és semmitmondóak, mint ma. Ha a bibliai források magyarázói csak némileg is meggondolnák e tény jelentőségét, igen sok köznapi értelmezés nem látott volna napvilágot. Rámutattam már arra, hogy amikor Krisztus azt mondja: „én vagyok a világ világossága”, e szavaknak a valóságban az az értelmük, hogy Ő volt az első, aki az „én vagyok”-ot kifejezésre jutatta, és hozzá az indítékot is megadta. Éppen ezért az első fejezetekben mindenütt, ahogy az „én vagyok”-ról van szó, ott ezt különösképpen ki kell emelni. A régi időkben a neveket és megjelöléseket valahogyan teljesen a valóságnak megfelelően, egyben pedig mély jelképes tartalommal használták. E téren két irányban is követnek el igen gyakran óriási tévedéseket. Egyrészt a felületes megfigyelők azt szokták hangoztatni: hiszen ilyen felfogás mellett mindennek csak jelképes értelme van, márpedig kerülni kell a jelképes magyarázatokat, mert mellettük a Biblia történelmi tényei igen könnyen elpárolognak. Velük szemben azok, akik a történelmi eseményekből egyáltalán semmit sem értenek meg, arra szeretnek hivatkozni, hogy a dolgokat jelképesen kell érteni.

Akik viszont így beszélnek, azok az a evangéliumokból nem értenek meg semmit. Maga a jelképes magyarázat nem teszi kérdésessé a történelmi valóságot. Az ezoterikus magyarázat pedig – és ezt különösen ki kell emelnünk – mindkét vonatkozást felöleli: egyrészt a tényeknek történelmi tényekként való felfogását, másrészt történelmi voltuk mellett a nekik tulajdonított értelmezést is. Természetesen, aki csupán a durva külső tényeket látja, csak annyit, hogy valamikor valahol született egy ember, az nem tudja megérteni, hogy ebben az emberben nemcsak egy életrajz tárgyát lehet látni. A szellemi összefüggések ismeretében meg lehet érteni, hogy valaki születése és élete külső körülményein túl szimbóluma is lehetett korának, és hogy neve kifejezheti jelentőségét az emberiség fejlődése szempontjából. Ugyanaz a dolog lehet jelkép is és történelmi tény is egy időben, nem külön egyik vagy másik: az igazi evangélium-magyarázatnál mindig így kell látnunk a dolgokat. Ezért van az, hogy János, illetve a János-evangélium írója, aki tulajdonképpen érzékfeletti szemléletben lát, csaknem az összes eseményekben és utalásokban nem csupán magukat a tényeket látja, hanem egyben mély szellemi igazságok megnyilvánulását is: előtte áll a Keresztelő történelmi alakja, annak is látja őt.

Ugyanakkor azonban ezt a valóságos történelmi alakot mindazok jelképének is érzi, akik a régi időkben, bár hivatva voltak már az én felvételére, egyelőre csak az ehhez vezető úton voltak, akiknek egyéni énjébe a világ világossága tehát már beküldhette sugarait. Nem tekintette azonban a Keresztelőt azok jelképének, akik a világ világosságát még nem tudták befogadni a maguk sötétségébe. Ami Krisztus-Jézusban mint élet, világosság és Logosz jelent meg, az mindig ott fénylett a világban, csak nem ismerték fel azok, akik még az érés útján voltak. A világosság mindig megvolt, mert ha nem lett volna meg, nem fejlődhetett volna ki az adottság sem az énhez.

A Holdon a mai emberből csak a fizikai teste, éterteste és asztrálteste volt meg, én még nem volt benne. Csak amióta a világosság olyan lett, ahogyan most világít ránk, azóta van meg az ereje az egyes én felgyújtására és lassú megérlelésére. „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt.” Eljutott az egyes emberekhez, behatolt az én-emberekbe, mert én-emberek egyáltalán nem is lehettek volna, ha a Logosz nem árasztotta volna beléjük a világosságot. A én-emberek azonban nem fogadták be, kivéve egyeseket, a beavatottakat. Ezek felemelkedtek a szellemi világokba, ezért nevezték őket „Isten gyermekei”-nek, mert felismerték a Logoszt, a világosságot, az életet, és erről mindenkor tanúságot tehettek. Ők mindig tudtak a régi misztériumok révén a szellemi világokról.

Mi élt bennük? Az, ami az emberben örök. Ez egészen tudatosan élt bennük. Előre átérezték ezt a nagy mondást: „én és az Atya egyek vagyunk”, vagyis, hogy én és a nagy ős-ok, egyek vagyunk. Énjüket, a legfőbbet, ami tudatukban élt, nem apától és anyától kapták, hanem a szellemi világba való beavatásukból, nem a vérből, nem a testből, sem az apa vagy az anya akaratából, hanem „istentől”, vagyis a szellemi világból. Ez a magyarázata annak, hogy az emberek nagy száma, bár megvolt az én-emberhez való adottsága, nem fogadta be a világosságot, hiába szállt le az a csoport-énig, az egyes emberek nem fogadták be. Azok a kevesek azonban, akik befogadták, Isten gyermekei lehettek ezáltal, bizalommal telve átengedték magukat neki, a beavatás által Istentől születettek lettek. Így láthatjuk tisztán a dolgokat. Hogy azonban minden ember földi érzékkel is meg tudja ismerni a létező Istent, testi szemmel látható formában kellett a Földön megjelennie, testi alakot kellett öltenie, mert földi szem csak így láthatja. Azelőtt csak a beavatottak láthatták Őt a misztériumokban, most azonban mindenek üdvére testi alakot öltött: „az Ige, a Logosz testté lett”. Krisztus-Jézus történelmi megjelenése így kapcsolódik be az emberek fejlődésébe a János-evangélium értelmében. „Mi hallottuk az Ő tanítását – így folytatja az evangélium – a tanítást az Atya egyszülött Fiáról”. Miféle tanítás ez? Milyen szülöttek akkor a többiek?

Azokban az időkben, amikor az evangéliumokat írták, kettőtől szülötteknek nevezték a testtől szülötteket, a apa és a anyag vérkeveredése alapján. Ami pedig nem testtől született, ami nem emberi hatás és vér keveredése alapján keletkezett, az „Istentől született”, vagyis „egyszülött” volt. Akiket régen „Isten gyermekeinek” neveztek, azok bizonyos tekintetben mindig „egyszülöttek” is voltak. A Isten Fiáról szóló tan egyben az egyszülöttről szóló tan is. A fizikai ember kettőtől született, a szellem-ember egyszülött. Másképpen nem szabad ezt magyarázni, az egyszülött a kettőtől született ellentéte. Maga a szó arra utal, hogy a fizikai születésen kívül szellemi születésen is átmehet az ember, nevezetesen a szellemmel történő egyesülésen át, ami őt egyszülötté, az istenség gyermekévé, fiává teszi.

Ezt a tanítást csak attól kaphatta az ember, aki a testté lett Igét képviselte. Ő általa lett általános ez a tanítás, az Atya egyszülött Fiáról szóló tanítás, „aki teljes vala odaadással és igazsággal”. Ezen a helyen a „odaadás” szó jobb fordításra szorul, mert bár az istenségből születéssel van itt dolgunk, egyben azonban a vele együtt maradással is, és minden illúzió félretevésével, ami a kettőből való születésből fakadhat, és ami az embert érzéki csalódásokkal veszi körül. Ezzel ellentétben az Isten egyszülött fiáról szóló tan a Krisztus-Jézusban való igazságot foglalja magában, azt, hogy Ő itt élt, itt lakott az emberek között, mint a testet öltött Logosz. Az Ő előhírnökének, előfutárjának – ez a szószerinti jelentés – nevezte magát János, mert megelőzte Őt, hogy hirdetője legyen az én-nek. Jánosnak – saját jellemzése szerint – kettős hivatása volt: tudta, hogy az én-nek önállóvá kell válnia az egyes emberben, emellett pedig tanúságot kellett tennie a Eljövendőről, mindezek véghezvivőjéről.

János világosan hirdette: „az aki eljövendő, az az „én vagyok”, Ő az, aki örök, és aki joggal elmondhatja magáról: mielőtt Ábrahám volt, megvolt a „én vagyok”. János elmondhatta: a „én”, akiről itt szó van, megvolt már előttem, ezért bár előhírnöke vagyok, megelőzött engem. Tanúságot teszek tehát arról, ami már azelőtt megvolt minden emberben, utánam jön az, aki előttem volt. És ezek után jelentőségteljes szavak következnek: „és az Ő teljességéből vettünk mindnyájan kegyelmet is kegyelemért”. Sokan, akik kereszténynek mondják magukat, egyszerűen átsiklanak a „teljesség” szó felett, és nem értenek rajta semmi határozottat. „Pleroma” a görög nyelvben azt jelenti: „teljsség”. Így beszél róla a János-evangélium is: „és a pleromából vettünk mindnyájan kegyelmet is kegyelemért”.

Említettem, hogy a János-evangéliumban minden szót finoman kell mérlegelnünk, ha egyáltalán meg akarjuk érteni Mert mi is ez a pleroma, a teljesség? Csak az érti meg, aki tudja, hogy a régi misztériumokban a pleromáról, a teljességről, mint valami egészen határozott dologról beszéltek. Mert már akkor tanították, hogy amikor először nyilatkoztak meg az Elohák, a régi Holdon isteni fokra emelkedett szellemi lények, egyikük elszakadt közülük. Ott maradt a Holdon, onnan sugározta vissza a szeretet erejét, míg az emberek eléggé érettek lettek a többi hat Eloha világosságának befogadására. Ilyen módon különbséget tettek Jahve, az Egy-Isten, a visszasugárzó, és az istenség hat tagból álló teljessége, a pleroma között. Minthogy pedig a Nap-Logosz össztudata alatt Krisztus értendő, az istenek teljességéről kellett beszélni, amikor Őrá akartak rámutatni. Ez a mély igazság rejlik e szavak mögött: „és a pleromából vettünk mindnyájan kegyelmet is kegyelemért”.

Menjünk most vissza a csoport-lélek korszakába, amikor az ember még csoport-énként érezte a maga énjét. Nézzük, milyen szociális rend élt a csoportokban. A emberek mind külön lények éltek. Ők ugyan még a csoport-ént érezték, de kifelé, a világ szeme előtt külön emberekként szerepeltek. Ezt a külön emberi voltukat azonban nem tudták átérezni, és ezért a szeretet sem lehetett meg még belső világukban teljes mértékben. A emberek azért szerették egymást, mert vérrokonságban voltak egymással, a szeretet alapja a vérrokonság volt. Először csak a vérrokonok szerették egymást, és a vérrokonságból fakadt a szeretet, amennyiben nem nemi szeretet volt. Ettől a csoportlélek-szeretettől kell az embereknek mindinkább megszabadulniuk, mert a szeretetnek az én szabad adományaként kell jönnie. A Föld-fejlődés végén eljön majd az a kor, amikor az önállóvá vált én belső világában a teljes odaadás megszüli az indítékot a helyes, a jó cselekedethez. Az én azért teszi majd a helyeset, a jót, mert megvan benne ez az indíték. Ha a szeretet annyira szellemivé válik, hogy mindenki csak ezt az indítékot követi, akkor teljesedik be az, amit Krisztus-Jézus a világnak hozni akart.

A kereszténység titkainak egyike ez a tanítás: tekintsetek Krisztusra, teljetek el az Ő alakjával. Igyekezzetek Őhozzá hasonlóvá válni, Őt követni, akkor felszabadult éneteknek nem lesz szüksége a törvényre. Akinek lénye belsőleg szabaddá válik, az magától fogja tenni a jót, a helyeset. Ilyen értelemben Krisztus a törvény alól való felszabadulás impulzusának hozója, hogy ne a törvény alatt cselekedjük a jót, hanem a bennünk élő szeretet indíttatásából. Krisztus impulzusának azonban még szüksége van a Föld-korszak egész hátralevő részére, hogy megvalósulhasson. Krisztus-Jézus elindította a folyamatot, és az Ő alakja marad mindenkor a nevelő erő. Amíg az emberek nem voltak eléggé érettek, hogy az önálló ént birtokukba vegyék, amíg csak egy csoport tagjai voltak, addig társadalmi irányításukhoz kívülről kinyilatkoztatott törvényre volt szükség. Tulajdonképpen még ma sem emelkedtek az emberek mindenben a csoport-én fölé. Sok dologban még ma sem egyéni az ember, hanem még mindig csoport-lény. Még ma is csak eszmény az az ember, aki már szabad lény. Az ilyennek neve az ezoterikus iskolázás bizonyos fokán „hontalan ember”. Aki önkánt áll a világ szolgálatában, az már egyéni lény, azt már nem a törvény irányítja. A Krisztus-princípium hozza meg azt, hogy túlnőhetünk a törvényen, „mert Mózes által kaptuk a törvényt, Krisztus által a kegyelmet”. Kegyelemnek nevezték keresztény értelemben a léleknek azt a képességét, hogy önmagától cselekedje a jót. A kegyelmet és a belsőleg felismert igazságot Krisztus hozta nekünk. Így látjuk, milyen mélyen hatol be ez a gondolat a emberi fejlődésbe.

Akik a korábbi időkben beavatáson mentek keresztül, magasabb szellemi észlelőszerveket szereztek meg. Fizikai szemmel soha senki Istent azelőtt nem láthatott. Az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelében van, az első, aki elvezet bennünket oda, hogy egy Istent oly módon láthassunk, ahogyan az emberek fizikai érzékszerveikkel környezetüket látják. Isten korábban láthatatlan maradt, csak a beavatási helyeken nyilatkozott meg érzékfeletti úton, álomban vagy más módon. Most Isten történelmi tapasztalati tény lett, testi alakot öltött. Ezt fejezik ki ezek a szavak: „Istent soha senki nem látta, az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelében van, vezetett el az Ő látásához”. Ő vezette el az embert oda, hogy földi érzékszerveivel Istent megláthassa.

Láthatjuk, milyen élesen és jelentőségteljesen mutat rá a János-evangélium a palesztinai eseményre, milyen példaszerű, erősen körvonalazott szavakkal. Ezeket azonban finoman kell mérlegelnünk, ha az ezoterikus kereszténység megértésére akarjuk felhasználni őket. A következő előadásokban meg fogjuk látni, hová jutunk ezzel a módszerrel. De azt is meglátjuk majd, hogy Krisztus nem csupán azok vezetője, akik még a csoport-lélekkel kapcsolódnak össze: külön-külön behatol minden egyes emberbe, hogy egyéni énjüket áthassa impulzusával. A vérrokonság megmaradt, de az alapját képező szeretet szellemivé vált. Ehhez a szeretethez, amely most már a szabad ént a szabad énhez fűzi, Ő adta meg az indítékot.

A beavatás előtt álló ember napról-napra új igazságokat lát maga előtt (a fontos igazságok mindig harmadnapra tárulnak fel). Ilyen igazság annak teljes megértése is, hogy van egy időpont a Föld fejlődésében, amikor a vérhez fűződő anyagias szeretet mind szellemibbé válik. Krisztus-Jézus jelentős szavakkal mutat rá erre: eljön az az idő, és ez lesz az én időm, amikor a legfontosabb dolgokat olyan emberek viszik véghez, akiket már nem a vérrokonság fűz egybe, hanem akik már különálló emberek. Ennek az időnek azonban még el kell jönnie.

Maga Krisztus volt az, aki ehhez az első indítékot megadta. A egyik fontos alkalommal kijelenti, hogy ez az eszménykép egyszer beteljesül, de az ideje még nem érkezett el. Prófétailag akkor mutat rá erre, amikor édesanyja felszólítja, hogy tegyen meg valamit az emberiség érdekében, szinte célozva arra, hogy joga van Őt erre a fontos tette rábírni. Krisztus ekkor ezt a választ adja: amit most tehetünk, az még a vérségi kapcsolatokkal függ össze, az „én” és „te” egymásközti viszonyával, mert az én időm még nem jött el. – A kánai menyegző elbeszélésében olvassuk, hogy eljön majd az az idő, amikor az egyes embernek önmagában kell megállnia, ezért is felel Jézus arra a felszólításra: „nincs az embereknek boruk”, ezekkel a szavakkal: ez még az, ami az emberek „köztem és közted” viszonyán alapul, az én időm még nem érkezett el. Ezért használja ezeket a szavakat: „köztem és közted”, és „az én időm még nem érkezett el”. Erre a titokra vonatkoznak szavai. Mint igen sok egyebet, ezt a részt is igen durván fordítják le mindig. Nem úgy kellene fordítani: „asszony, mi közöm hozzád?” – hanem így: „ez még az ember és ember közötti vérrokonsággal függ össze”. Ilyen finom és kényes ezen a helyen a szöveg, csak azok számára érthető, akikben megvan a szándék a megértéshez. Amikor azonban mindenféle emberek magyarázgatják ezeket a vallási kútfőket, fel kell merülnie mégis annak a kérdésnek: hát minden érzés hiányzik ezekből az emberekből, akik keresztényeknek mondják magukat, hogy – helytelenül fordítva – ilyen szavakat adnak Krisztus szájába: „asszony, mi közöm hozzád?”

Valóban sok esetben fel kell vetni a kérdést olyan emberekkel kapcsolatban, akik keresztényeknek vallják magukat, és az evangéliumra hivatkoznak: vajon értik-e egyáltalán az evangéliumot? Mert mégis csak az volna a fontos, hogy az evangéliumot megértsük. Ezért van az, hogy egy olyan mélyen járó kútfőnél, amilyen a János-evangélium, valóban azt kell lényegesnek tartanunk, hogy előbb minden szót a legfinomabban mérlegeljünk, mert csak így tudjuk teljes értelmében felfogni.

A beavatás hét fokozata – az első jelek

A János-evangéliumot fejtegetve sehol sem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tegnap hangoztatott elvi szempontot, hogy szerzőjének személyében Krisztus-Jézus kedvelt tanítványát kell látnunk, akit Ő maga avatott be. Természetszerűleg felmerülhet az a kérdés, hogy az okkult tudáson kívül van-e más bizonyíték is, ami rávezet arra, hogy a János-evangélium szerzőjének a feltámasztás, az úgynevezett lázári csodatételben leírt beavatás szerezte meg a Krisztusra vonatkozó magasabb tudást.

Figyelemmel olvasva a János-evangéliumot, észrevehetjük, hogy a Lázár feltámasztásáról szóló fejezet előtt egyáltalán sehol sincs szó arról a tanítványról, „akit az Úr szeret vala”. A János-evangélium tulajdonképpeni szerzője ezzel azt akarja mondani: a korábbi dolgok még nem abból a tudásból erednek, amire a beavatás segítségével tettem szert, ezeknél még hagyjatok engem figyelmen kívül. Csak később említi azt a tanítványt, „akit az Úr szeret vala”. Ilyen módon a János-evangélium két fő részre oszlik: az elsőben még nem említi azt a tanítványt, akit az Úr szeretett, mert még nem volt beavatva, csak Lázár feltámasztása után beszél róla. Magában a műben sehol sincs ellentmondás az utóbbi előadásokban elmondottakkal. Az evangéliumot csak külsőleg szemlélők, természetesen könnyen átsiklanak ezen, anélkül, hogy megfigyelnék. Ma, amikor mindent népszerűsítenek, amikor mindenféle bölcsességgel árasztják el a közönséget, sokszor látjuk azt a sajátos jelenséget, hogy e mögött a bölcsesség mögött valójában igen kétes értékek húzódnak meg.

Ki nem tekintené például áldásnak, hogy az olcsó irodalom, amilyen a Reclam-féle „Universal Bibliothek” is, a legkülönbözőbb fajta tudást terjeszti a nép körében. Legutóbb a „Biblia eredete” címen jelent meg egy ilyen füzet. A címlapon teológiai doktornak nevezi magát a szerző, tehát teológus. Az ő véleménye az, hogy a János-evangéliumban az első fejezet 35. versétől kezdve az összes fejezetekben mindenütt maga a szerző, János szerepel. Amikor ez a kis könyv a kezembe került, valóban nem hittem a szemeimnek. Azt mondtam, itt valami egészen különös dolog lehet, ami teljesen felborítja azt az eddigi okkult felfogást, amely azt tanítja, hogy a János-evangélium Lázár feltámasztása előtt sehol sem említi a kedvelt tanítványt. Teológustól elvégre elvárná az ember, hogy ezt tudja. Nehogy azonban elhamarkodottan ítélkezzünk, vegyük elő a János-evangéliumot, halljuk, mit mond erről. „Másnap ismét ott állt vala János és kettő az ő tanítványai közül”. Keresztelő Jánosról van itt szó, és az ő két tanítványáról. Még a legkedvezőbb, amit teológusunk szempontjából feltételezhetnénk, az volna, hogy nem tud szabadulni attól a régi exoterikus hagyománytól, amely e két tanítvány egyikében Jánost látja. Ez a hagyomány Máté 4,21. versére támaszkodik, de a János-evangéliumot nem szabad más evangéliumokkal magyarázni. Egy teológusnak köszönhetjük tehát, hogy a népszerű irodalom ilyen egyenesen káros könyvvel szaporodott, márpedig aki tudja, hogy az olcsó irodalom eszméi milyen gyorsan terjednek el a nép között, az teljes mértékben tudja az ebből eredő károkat. Ez csak közbevetett megjegyzés, hogy védekezzünk minden nemű kifogás ellen, ami az itt elmondottak ellen esetleg felhozható.

Vegyük most már figyelembe azt, hogy bár Lázár feltámasztását megelőzően is igen súlyos dolgokról ír a szerző, mégis a Lázár feltámasztását követő fejezetekre tartotta fenn a legmélyebbre ható közlendőit. Mindenütt arra akart rámutatni, hogy evangéliuma tartalmában csak az ismerheti ki magát, aki maga is bizonyos mértékig beavatott. Ezért van több helyen is utalás arra, hogy az első fejezetekben még csak bizonyos fokú beavatással van dolgunk. A beavatásnak ugyanis különböző fokai vannak. A keleti beavatás egyik formájánál például hét fokozatot különböztettek meg, és ezeknek mindenféle jelképes nevet adtak. Az első fok volt a „holló”, a második az „okkult”, a harmadik a „harcos”, a negyedik az „oroszlán”. A ötödik fokot a különböző népeknél, amelyek bizonyos fokú vérségi kapcsolatot éreztek csoportlelkükhöz, magának a népnek nevével jelezték, a perzsáknál például a ötödik fokú beavatottnak „perzsa” volt a neve. Világítsuk meg e nevek jelentését, és akkor majd indokoltnak érezzük az egyes elnevezéseket.

Első fokú beavatott az, aki az okkult és a külső élet között közvetít, akit ide-oda küldözgetnek. Ezen a fokon az ember még teljes odaadással szenteli magát a külső életnek, értesüléseiről azonban be kell számolnia a beavatási helyeken. Hollókról tehát ott van szó, ahol szavakkal kell valamit közvetíteni a külvilágból befelé. Csak Illés próféta hollóira gondoljunk, vagy Wotan, de akár még a Barbarossa-monda hollóira is: ezektől várták a hírt, itt van-e az ideje annak, hogy elő lehessen jönni. A második fokon beavatott már teljesen benne élt az okkult életben. A harmadik fokon már síkra is szállhatott érte, a harcos nem olyan embert jelent, aki harcol, hanem olyat, aki képviseli az okkult tanokat. Aki oroszlán, az már meg is valósítja önmagában az okkult életet, nem csupán szavakkal száll síkra érte, hanem tettekkel is, a mágikus tettek egy nemével. A hatodik fok a „Nap-hős” foka, a hetedik a „Atya”. Bennünket most az ötödik fok érdekel.

A ember, különösen a régi korokban, közössége keretein belül élt. Ilyenkor magát – énje átérzésének szempontjából – inkább a tömeglélek tagjának érezte. Aki azonban ötödfokú beavatott volt, az meghozta azt az áldozatot, hogy a maga személyiségét levetkőzve a nép lényét vette fel magába. Más ember a saját lelkét a néplélekben érezte, ő a néplelket vette fel magába, nem a saját személye, hanem az általános népszellem lett a fontos számára. Az ilyen beavatottat éppen ezért az illető nép nevén nevezték.

Tudjuk most már a János-evangéliumból, hogy Krisztus-Jézus első tanítványai között volt Náthánáél is. Elviszik Krisztushoz. Még nincs olyan magas fokon, hogy Krisztust fel tudná ismerni. Krisztus természetesen a mindent átfogó tudás szelleme, Őt tehát Náthánáél, egy ötödfokú beavatott még nem tudja felismerni. Krisztus ellenben tekintetével teljesen belé tud hatolni. Ezt két dologból látjuk. Hogyan jellemzi őt Krisztus? „Íme egy igaz izraelita” – vagyis a nép nevén nevezi. A perzsáknál az ötödfokú beavatott neve „perzsa” volt, az izraelitáknál „izraelita”. Ezért nevezi Krisztus Náthánáélt „izraelitá”-nak. A másik dolog pedig az, hogy ezt mondja neki: „Mielőtt Fülöp hívott téged, láttalak a fügefa alatt”. Ez éppen úgy jelképes megjelölése a beavatottnak, mint amikor Buddháról mondjuk, hogy a bódhi-fa alatt volt. A fügefa az egyiptomi-káld beavatás jelképe. Krisztus ezzel azt akarja mondani: „Tudom én jól, hogy bizonyos mértékben beavatott vagy, hogy bele tudsz látni egyes dolgokba, hiszen láttalak téged”. Erre aztán felismerő őt Náthánáél: „Mester, te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael királya”. A „király” szó jelentése ebben a vonatkozásban az, hogy te nagyobb vagy nálam, különben nem mondhatnád: „láttalak a fügefa alatt”. Krisztus erre azt feleli: „Hogy azt mondtam neked, láttalak a fügefa alatt, hiszel? Nagyobbakat látsz majd ezeknél”. (A „bizony, bizony” szavakról egyelőre még nem szólunk.) Aztán azt mondja: „Mostantól fogva látjátok a megnyílt eget, az Isten angyalait, amint fel- és leszállnak!” Az eddigieknél nagyobb dolgokat látnak azok, akik Krisztust fel tudják ismerni.

Íme újból egy jelentőségteljes mondás, amelynek magyarázatául gondoljunk arra, mi voltaképpen az ember. Említettük már, hogy más nappal és más éjjel. Nappal mind a négy része, a fizikai test, étertest, asztráltest és én szoros kapcsolatban áll egymással és hatnak egymásra. Úgy fejezhetjük ki, hogy az ember fizikai és étertestét nappali ébrenlétében az asztralitás és az én szellemisége hatja át és tartja fenn. Átgondoltuk azonban azt is, hogy az éteri és a fizikai testben még valami másnak is közre kell működnie, hogy a fejlődés mai fokán egyáltalán életben tudjunk maradni. Az ember ugyanis minden éjjel kivonja asztráltestét és énjét fizikai testéből és étertestéből, átengedve őket éjszakára sorsuknak. Minden éjjel hűtlenül elhagyjuk fizikai és étertestünket. Mint látjuk, nem ok nélkül hivatkozik a szellemtudomány arra, hogy fizikai és étertestünket éjszaka isteni-szellemi hatalmak és erők hatják át, szinte beléjük fonódnak. Arra is rámutattunk, hogy a Jahve- vagy Jehova-kornak nevezett régi időkben Jehova inspiráló hatása éppen akkor működött, amikor az asztráltest és az én elhagyta a fizikai és étertestet.

A igazi világosság, az istenségnek, vagyis az Eloháknak teljessége, a pleroma, a fizikai és étertestet mindig átsugározta, csak az ember nem tudta ezt felismerni, mert hiszen a Krisztus-princípiumtól – ennek földi megjelenése előtt – nem kaphatta meg a szükséges indíttatást. A fizikai testben kifejezésre jutó princípiumok a magasabb szellemi világban, a devachánban vannak. Azoknak a szellemi lényeknek és hatalmaknak, amelyek a fizikai testre hatnak, a magasabb mennyei szférákban, a felső devachánban van az otthonuk, azoknak pedig, amelyek az étertestre hatnak, az alsó mennyei szférákban. Elmondhatjuk tehát, hogy a fizikai testre állandóan a felső devachán, az étertestre pedig az alsó devachán lényei hatnak. Ezeket az ember azonban csak akkor tudja felismerni, ha felveszi magába a Krisztus-impulzust. „Ha igazán megismeritek az Emberfiát, akkor felismeritek azt, hogy a mennyei szférák szellemi erői szállnak fel és alá az emberben”. Ezt adja majd tudomásotokra az az indíttatás, amit Krisztus hoz meg a Földnek.

Ami ezután következik, arra már tegnap rámutattunk: a kánai menyegző Galileában. Krisztus-Jézus első csodájának szokták nevezni, helyesebben a „első jel”-nek. Hogy az ebben rejlő hatalmas dolgot megértsük, a legutóbbi előadásokban hallottakból egyet-mást össze kell foglalnunk.

Az első az, hogy menyegzőről van szó – de miért éppen galileai menyegzőről? Mindjárt megértjük, mihelyt újból lelkünk elé tárjuk Krisztus hivatását. Az Ő hivatása az, hogy az emberi léleknek meghozza az én teljes erejét, belső önállóságát, hogy az egyes én teljesen önállónak, önmagában lezártnak, egészen önmagára utaltnak érezze magát, s a szeretet szabad adományként fűzze egymáshoz az embereket. A Krisztus-princípiumnak kellett a Föld hivatásába azt a szeretet beoltani, amely az anyagi fölé emelkedve, mindinkább felhatol a szellemibe.

A szeretet az érzéki szeretettel, a legalacsonyabb fokkal kezdődött. Az emberiség ősi korszakaiban a vérséghez volt kötve, ebben élte ki magát. Különösen fontosnak tartották mindenkor, hogy a szeretet a vérrokonság anyagi alapján épüljön fel. Krisztus azért jött, hogy ezt a szeretetet szellemivé tegye, kiszakítsa egyrészt a vérrokonság kötelékeiből, másrészt pedig erőt és indíttatást adjon a szellemi szeretethez. Az Ószövetség hívői körében még teljesen a csoport-lélekhez való tartozás jut kifejezésre, ez adja náluk az egyes én alapját az egyetemes énben. Az a kijelentés, hogy „én és Ábrahám atya egyek vagyunk”, mint láttuk, a tudatnak azt a biztonságát jelentette az Ótestamentum hívője számára, hogy az a vér, amely már Ábrahám atya ereiben is folyt, eljutott hozzá, a hívőhöz. Biztonságban érezte magát az összességben, és összetartozóknak is csak azokat érezte, akik a vérközösség keretein belül születtek.

Az emberi fejlődés legelső korszakaiban általában csak teljesen szűk körökön belül, teljesen a vérrokon családok körében házasodtak a Földön az emberek, és a „közeli házasságokhoz” ragaszkodtak. A vérrokonság szűk keretei aztán mindinkább kitágultak, később kezdtek már a törzsön kívül is házasodni, de még nem idegen népbe. Az Ószövetség népe szigorúan ragaszkodott a vérrokonság fenntartásához: zsidó az, aki vére szerint az.

Krisztus-Jézus nem erre az alapelvre épít. Ő azokhoz fordul, akik a szigorú vérrokonság gondolatát áttörik, ezért is nem Judeán belül, hanem Galileában mutatja be azt a fontos dolgot, amit be akar mutatni. Galilea volt az a vidék, ahol a népek minden elképzelhető törzsből keveredtek össze, „galileai” egyértelmű volt a keverék-néppel. Krisztus-Jézus ezekhez a galileaiakhoz megy, mert a keveredés náluk volt a legerősebb Az ilyen keveredés útján létrejött szaporodásból bontakozik ki az, aminél a szeretetnek már nincs anyagi alapja. Ezért megy el a menyegzőre. Miért éppen oda? Mert a menyegző utalás az emberi fajfenntartásra. Nem ott mutatja be tehát azt, amit be akar mutatni, ahol a házasságokat tisztán belső keretek közt, a vérségi köteléken belül kötik, hanem ahol nincsenek már meg ezek a vérségi kötelékek. Ezért is mondja el, amit akar, egy menyegzőn, mégpedig galileai menyegzőn. Hogy megérthessük, amit ezzel be akar mutatni, vessünk újból egy pillantást az emberiség egész fejlődésére.

Gyakran hangsúlyoztuk, hogy az okkultista semmit sem tekint pusztán külsőséges, csupán anyagi természetű dolognak, az ő szemében minden anyagi valami lelki-szelleminek a kifejeződése. Arcunk lelki-szellemi mivoltunk visszatükröződése, ugyanígy a Nap fénye a lelki-szellemi világosság kifejeződése. Minden látszólagosan tisztán anyagi történésben egyidejűleg mélyen fekvő szellemi folyamatok fejeződnek ki. Az okkultizmus nem tagadja az anyagit, számára azonban még a legdurvább anyagi is valami lelki-szelleminek a megnyilvánulása. Így a világon minden szellemi fejlődési folyamatnak vele párhuzamosan haladó anyagi tények felelnek meg.

Tekintsünk vissza szellemi szemekkel a fejlődésnek abba a korszakába, amikor az emberiség még az Európa és Amerika közötti kontinensen, a régi Atlantiszon élt. Ezután következett a későbbi Atlantisz utáni kor, s ez vezet át a nemzedékek hosszú sorozatán keresztül mai korunkhoz. Az ember így a negyedik fajból a ötödikbe fejlődött fel. Ez a fejlődés a faj szempontjából azt jelenti, hogy a még teljesen csoport-lélekbe merült atlantiszi emberből fokozatosan ki kellett fejlődnie, lassanként ki kellett érlelődnie az Atlantisz utáni időkben az emberi személyiség külön énjének. Amit Krisztus hatalmas szellemi impulzusa hozott szellemi téren, azt előbb más indíttatásoknak lassanként elő kellett készíteniük. Jahve műve volt az, hogy az asztráltestet, amelybe a csoportlélek-ént beoltotta, előkészítette arra, hogy lassú érlelés után majdan felvehesse a teljesen önálló „én vagyok”-ot. Az ember ezt az „én vagyok”-ot csak akkor tudta birtokába venni, amikor fizikai teste is alkalmas lett arra, hogy az „én vagyok” otthona lehessen. Nem nehéz ugyanis elképzelni, hogy bármilyen érett is az asztráltest az én felvételére, mégsem tudja birtokába venni az „én vagyok”-ot, ha a fizikai test nem alkalmas erre. Szükséges, hogy a fizikai test is alkalmas eszköze legyen mindannak, ami itt a Földön történik, ezért elő kellett készíteni arra, hogy az „én vagyok” eszköze lehessen, amikor az asztráltest erre megérett.

Így is történt ez az emberi fejlődés folyamán. Nyomon követhetjük a fizikai test előkészítésének útját, amíg az öntudattal, az „én vagyok”-kal felruházott ember hordozója lett. A Biblia is rámutat erre: Noé, az Atlantisz utáni kornak bizonyos tekintetben ősatyja, az első borivó, ő az első, aki az alkohol hatását átéli. Ez a tény sok embert nagyon megdöbbenthet. Az Atlantisz utáni kor különleges szertartása volt a Dionüzosz kultusz, amelyről tudjuk, hogy a borivással függött össze. Ezt a különös italt tulajdonképpen csak az Atlantisz utáni korban ismerte meg az ember, és azóta mindig éreztette hatását. Minden anyagnak van valamilyen hatása az emberre, az alkohol azonban egészen különleges módon hat a szervezetre. Ezért is – bármilyen különösen hangozzék is – az volt a hivatása az emberiség fejlődésében, hogy az emberi testet úgyszólván előkészítse a istenihez való kapcsolat megszakítására, és a személyes „én-vagyok” kibontakoztatására. Az alkoholnak ugyanis az a hatása – s ez ma is megvan – hogy az embert elszakítja a szellemi világtól, amelyben korábban élt.

Ez a hatása ma is megvan. A alkoholnak megvolt a maga hivatása az emberiség fejlődésében. A jövő embere teljes mértékben elmondhatja majd, hogy az alkohol feladata az volt, hogy az embert lehúzza az anyagba, egoistává tegye. Az alkoholnak köszönheti az ember, hogy az ént önmagának követelheti, és nem állítja a nép szolgálatába. Az alkoholnak tehát éppen ellenkező feladata volt, mint a csoport-léleknek: az embert megfosztotta attól a képességétől, hogy a magasabb világokban egynek érezhesse magát az összességgel. Ezen alapult a Dionüzosz-kultusz, amely a közösségi életet külső mámor révén ápolta, úgy hogy fel lehetett oldódni az egyetemességben, annak szemlélete nélkül. Az Atlantisz utáni kor fejlődése szoros kapcsolatban volt a Dionüzosz-kultusszal, mint az alkohol hatásának és hivatásának a jelképével.

Ma, amikor az ember újból a szellemi felé vezető utat keresi, amikor az én már annyira kifejlődött, hogy ismét megtalálhatjuk kapcsolatainkat az isteni-szellemi hatalmakhoz, most már – bár kezdetben tudattalanul – bizonyos ellenhatás állt be az alkohollal szemben. Ez azért van, mert az emberek kezdik megérezni, hogy aminek valamikor megvolt a maga különleges jelentősége, annak nincs meg minden időben a jogosultsága. Ne értsük félre: nem az alkohol érdekében említettük az elmúlt korokra vonatkozó hivatását. Éppen ellenkezőleg, azt akartuk megvilágítani, hogy az alkoholnak ez a hivatása betelt, mert különböző koroknak különböző dolgok valók. Szerencsére amikor az alkohol a legmélyebben húzta le az emberiséget az önösségbe, akkor jelent meg a leghatalmasabb erő, a legerősebb indíttatás ahhoz, hogy az ember újból megtalálja a kapcsolatát a szellemi egyetemességgel. A egyik oldalon az embernek le kellett szállnia a legmélyebb fokra, hogy önálló lehessen, a másik oldalon pedig meg kellett jönnie a legnagyobb erőnek, ami újból megadhatta az indíttatást ahhoz, hogy megtalálja útját vissza az összességhez. Ezt a hivatását akarta bemutatni Krisztus az első jelben. Először arra kellett rámutatnia, hogy az énnek önállóvá kell válnia, azután pedig arra, hogy azokhoz fordul, akik már elszakadtak a régi vérségi kapcsolatoktól. Olyan menyegzőt kellett keresnie, ahol a testek a bor hatása alatt álltak, mert ezen a menyegzőn bort ittak. Ott aztán bemutatta, milyen vonatkozásban áll az Ő hivatása a Föld különböző korszakaival.

A víz borrá változtatásának jelentőségét egészen különös módon szokták értelmezni. Még szószékről is hallhatjuk azt a magyarázatot, hogy az Ószövetség vizét az Újszövetség erős borának kell felváltania. (Valószínűleg szerették a bort e magyarázat hívei.) A szimbólumok talán mégsem ilyen egyszerűek. Figyeljük csak meg, mit mond Krisztus: az én hivatásom a legtávolabbi jövőbe mutat, az emberek akkor, mint önálló lények, újból megtalálják kapcsolatukat az istenséggel a szeretet útján, az istenség irányában önállóvá vált én szabad adományaként. Ez a szeretet szabadon fűzi majd az embert az istenséghez, nem úgy, mint korábban, amikor a csoport-lélek belső kényszere kapcsolata vele egybe.

Nézzük most a hangulat oldaláról, mit élt át e kor embere, hogyan gondolkodott. Azt mondták: az ember valamikor a csoport-lélekkel függött össze, ezen át érezte kapcsolatát az istenséggel. Később fejlődése lefelé vezetett. Ezt úgy fejezték ki, hogy behálózta az anyag, elfajult, elszakadt az istenitől. Feltették tehát a kérdést: mi hozta létre eredetileg az embernek ezt az állapotát? Mi az, amitől elszakadt? Visszamenve a Föld fejlődésében, a mai szilárd anyagokat a hő hatása alatt fokozatosan folyékonyabbnak találjuk. Azt is tudjuk azonban, hogy a Föld e folyékony állapotában is megvolt már az ember, mégpedig kevésbé elszakadva az istenségtől, mint később. A Föld aztán mindig szilárdabb lett, az ember pedig bizonyos mértékben az anyaghoz kötöttebb. Amikor a Föld még folyékony volt, az ember benne volt a vízben, járni azonban csak a szilárddá vált Földön tanult meg.

Ezért az ember szilárd anyagba való öltözését így fogták fel: az ember akkor született a Földre, amikor a még vízből állt. Akkor azonban teljesen össze volt kötve az istenséggel, s ami őt az anyagba vitte, az tisztátalanná is tette. Akinek ezt emlékezetükbe akarták idézni, azokat megkeresztelték vízzel. Ennek azt kellett jelképeznie: maradjon meg tudatotokban régi kapcsolatotok az istenséggel, egyben pedig az is, hogy ide süllyedve tisztátalanok lettetek. A Keresztelő is így keresztelt, hogy az ember megértse az istenséghez való kapcsolatát. Ez volt a keresztség értelme a régi időkben, radikális kifejezési mód, de legalább ráeszméltek értelmére.

Krisztus-Jézus máshogy keresztelt. Ő nem a múltba akarta az embereket vezetni, hanem – kifejlesztve lelkükben a szellemiséget – a jövőbe: hogy a ember szellemi mivoltán, a „szent”, a szeplőtelen szellemen át találja meg kapcsolatát az istenséghez. A vízkeresztség az emlékezés keresztsége volt, a „Szentlélekkel keresztelés” prófétai keresztség, amely a jövőbe mutat. A ember teljesen elvesztette azt a kapcsolatát, amire a vízkeresztségnek kellett őt emlékeztetnie, egyben azonban elvesztette azt is, aminek jelképes kifejezője a bor volt, az áldozati bor. Dionüzosz, a szétdarabolt isten, minden léleknek jutott belőle, de úgy, hogy az egyes részek nem tudnak egymásról. Az alkoholnak, Dionüzosz jelképének köszönheti az emberiség, hogy sok darabra szétporlott, s az anyagba merült.

A kánai menyegzőben azonban egy nagy elv fejeződik ki, a pedagógiai fejlődési elv. Mert vannak ugyan általános érvényű igazságok, ezek azonban nem válhatnak bármikor örök érvényűekké. Minden kor megkívánja a maga kifejezési lehetőségét, a maga külön igazságait. Miért lehetséges az, hogy ma reinkarnációról és más effélékről beszélhetünk, hogy összegyűlhetünk a szellemtudomány ápolására? Azért mert lelkeink már nem először és nem első testben jelentek meg itt a Földön. Sokan vannak közülünk, akiknek lelke valamikor a germán vidékeken élt, ahol druida papoktól kapta meg a szellemi igazságok ismeretét mítoszok és mondák alakjában. Hogy a lelkek akkor mindezt befogadták, ez adta meg számukra azt a képességet, hogy most más alakban, az antropozófia formájában tudják birtokukba venni, akkor képekben fogadták be, ma az antropozófia formájában. Abban az időben még nem lehetett volna az igazságot a mai formában tanítani, tehát a régi druida pap sem tudta volna ezt megtenni.

A antropozófia a mai és a közvetlenül utánunk jövő kor emberének megfelelő forma. Valamikor a jövőben, későbbi megtestesüléseinkben megint egészen már alakban fogjuk hirdetni az igazságot, másként fogunk dolgozni érdekében, s akkor az antropozófiáról éppen úgy beszélnek majd, mint ma a régi emlékekről, mondákról és regékről. Esztelenség volna, ha az antropozófus azt mondaná, hogy a régi korok nézetei bárgyúságok, és gyerekségek voltak, és „csak mi vittük ilyen csodásan messzire”. (Így beszélnek például azok, akik monistáknak adják ki magukat.) Mi a szellemi tudományokat a jövő korszak előkészítése céljából műveljük. Mert ha a mi időnk még nem érkezett volna el, a következő korszak sem jöhetne el. Éppen olyan hiba volna azonban a jövőt a jelen mentségének tekinteni. A reinkarnáció tanával is sok helytelenséget követnek el. Jöttek hozzám olyanok, akik azt mondták, hogy minek legyenek már mai életükben becsületesek, lesz arra még később is idejük. Pedig aki ma nem kezdi meg, az a következő megtestesüléseiben érzi majd meg a következményeket.

Láthatjuk mindebből, hogy az igazság formája nem örökérvényű, mindenkor azt ismerjük el igaznak, ami az illető kornak megfelel. Azokban az időkben is a legmagasabb impulzus a kornak megfelelő életformákig kellett, hogy leszálljon. A legfőbb igazságot is a kor számára megérthető szavakba és formákba kellett öltöztetnie. Ezért Krisztus is a Dionüzosz- vagyis a bor-áldozat egyik nemén keresztül közölte az emberiséggel, hogyan emelkedhet fel újból az istenséghez. Ne kérdezzük tehát vakon, miért változtatja Krisztus borrá a vizet, hanem vegyük tekintetbe a kort, azt hogy a Dionüzosz-áldozat egy nemével kellett Krisztusnak előkészítenie az elkövetkezendőket.

Krisztus elmegy a Galilea-beliekhez, akik mindenféle nemzetekből verődtek össze, tehát nem kötötte őket egybe a vérségi kapcsolat. Itt viszi végbe küldetésének első jelét, beleilleszkedik életmódjukba, vizüket borrá változtatja. Szögezzük le, mit akar ezzel tulajdonképpen mondani: meg akarom szerezni a szellemi kapcsolatot azoknak is, akik már egészen a borivással jelképezett anyagiság fokáig süllyedtek. Nem csupán azokért volt ő itt, akik a vízkeresztségben látták felemelkedésük jelképét. Az is igen jelentőségteljes dolog, és egyenesen felhívja a figyelmünket, hogy hat tisztálkodási veder állt ott (a vedrek számára még visszatérünk). A keresztség hatása a „tisztulás” volt. Azokban az időkben, amelyekből az evangélium származik, a keresztség tényét úgy fejezték ki, hogy a „keresztelés”-ről mint tisztulásról beszéltek. Tulajdonképpen nem is használták a „keresztség” szót, hanem „megkeresztelés”-ről beszéltek, s annak eredményét „tisztulás”-nak nevezték. A János-evangéliumban az ennek megfelelő szó, vagyis a „baptidzo” mindig csak ige formájában található. Amikor azonban főnévként használja, mindig a tisztulást, a hatást fejezi ki, hogy az ember visszaemlékezzék a tisztaság állapotára, az istenséggel való kapcsolatára.

Ezekben a tisztulási áldozatot jelképező vedrekben viszi tehát véghez Krisztus-Jézus azt a jelet, amivel – az akkori korszaknak megfelelő módon – küldetését jelzi, s amivel legmagasztosabb hivatásából be akar mutatni valamit a kánai menyegzőn. Így beszélt ott: eljön majd az én időm, ma azonban még nincs itt. Itteni tennivalóm részben még azzal függ össze, amit éppen az én küldetésemnek kell megszüntetnie. – Ott áll abban a korban, de egyben a jövőre utal, ezzel mutatva meg, hogy koráért nem abszolút, hanem kultúr-pedagógiai értelemben működik. Amikor anyja felszólítja, és azt mondja: „nincs boruk”, akkor ő azt feleli: amit most véghez kell vinnem, az még a régi időkkel függ össze, a „veled és velem”-mel, mert az én igazi időm, amikor a bor visszaváltozik vízzé, még nem jött el. – Egyáltalán nem is lehet értelme ennek a mondásnak: „asszony, mi közöm hozzád?”, hiszen mégis megteszi azt, amit anyja kíván tőle. Csak úgy lehet ezt megérteni, ha átlátjuk, hogy két dologra akarja egyidejűleg felhívni a figyelmünket. Az egyik az, hogy az emberiség akkori állapotát a vérrokonság idézte elő, a másik pedig az, hogy ez az első jel még a régi szokásokon alapul, amikor még az alkohol hatására volt szükség, hogy utalni lehessen arra az időre, amikor az önálló én kibontakozik a vérségi kapcsolatokból. Mert egyelőre a borral jelképezett régi állapotot kell még tekintetbe venni, de eljön egy későbbi idő, ami az Ő ideje lesz.

A továbbiakban fejezetről-fejezetre két dolgot láthatunk a János-evangéliumból: az egyik az, hogy amit leír, azt azok számára írja, akik az okkult igazságokat már bizonyos mértékben meg tudják érteni. Ma lehet exoterikusan beszélni a szellemtudományokról, akkor azonban a szellemtudományos igazságokat csak azok tudták megérteni, akik bizonyos fokig valahogyan ténylegesen be voltak avatva. Ki tudott valamit is megérteni azokból a magasztos tényekből, amikről Krisztus-Jézus beszélt? Csak az, aki a testen kívüli észlelés tehetségével ki tudott lépni a testéből, és tudatosan élni tudott a szellemi világban. Krisztus-Jézust csak azok tudták megérteni, akik bizonyos módon beavatottak voltak, akik már valamiképpen szellemileg látni tudtak. Amikor például a Nikodémussal való beszélgetésről szóló fejezetben a lélek újbóli születéséről beszél, mindjárt meglátszik, hogy ezt az igazságot olyan embernek hirdeti, aki szellemi érzékeivel lát. El kell csak olvasnunk:

Volt egy ember a farizeusok között, név szerint Nikodémus, egy magas rangú a zsidók közt, ez odajött Jézushoz éjszaka…

Szokjuk meg a szavak finom mérlegelését. Azzal, hogy Nikodémus „éjszaka” jön, azt akarja jelezni, hogy fizikai testén kívül veszi át azt, amit Krisztus-Jézus vele közölni akar. „Éjszaka” jön, vagyis akkor, amikor szellemi érzékszerveit használja. Éppen úgy, ahogyan Náthánáél és Krisztus-Jézus, mint beavatottak, a fügefáról beszélve értetik meg magukat, úgy ezekben a szavakban is a megértő-képességre történik utalás.

A másik dolog pedig, amit itt láthatunk, az, hogy Krisztus mindig azt tekinti hivatásának, hogy túltegye magát a tisztán vérségi kapcsolatokon. Egészen világosan látható ez ott, amikor a kútnál odamegy a szamaritánus nőhöz, és azt a tanítást adja neki, amit csak olyanok kaphatnak, akiknek énje már elszakadt a vérségi közösségtől.

Megy vala azért Szamáriának Sikár nevű városába, annak a teleknek szomszédjába, amelyet Jákob adott vala az ő fiának, Józsefnek. Ott vala pedig a Jákob forrása. Jézus azért az utazástól elfáradva, azon mód leüle a forráshoz. Mintegy hat óra vala. Jöve egy Szamária-beli asszony vizet meríteni. Monda néki Jézus: adj innom! Az ő tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy ennivalót vegyenek. Monda azért néki a szamáriai asszony: hogy kérhetsz inni zsidó létedre éntőlem, aki szamáriai asszony vagyok? Mert a zsidók nem barátkoztak a szamáriaiakkal.

Különös dolog – és éppen erre hívja fel a figyelmünket a szöveg -, hogy Krisztus olyan néphez megy, amelynek énjei elszakadtak már a csoport-lélektől, nem gyökereznek már benne. Ez a fontos a dologban, ezen van a hangsúly.

A királyi emberről szóló elbeszélésből azután még más is látszik: az, hogy Krisztus a vérségi kapcsolatokat nem csupán a nép keretein belül való házasság, hanem az osztályokba különülés terén is áttöri. Azért jön azokhoz, akiknek énje úgyszólván gyökerét vesztette: meggyógyítja a királyi ember fiát, aki a zsidók felfogása szerint tulajdonképpen idegen. Mindenütt az világlik ki, hogy Krisztus a minden egyéniségben felfogható önálló én misszionáriusa. Ezért is mondhatja: amikor magamról szólok, magasabb értelemben véve egyáltalán nem a bennem lévő énről beszélek, hanem amikor az „én vagyok”-ról szólok, akkor arról a lényről beszélek, akit mindenki megtalál önmagában. A én lényem egy az Atyával, egyáltalán minden én, bármely személyiségben él is, egy az Atyával. – Ez egyben mélyebb értelme annak a tanításnak, amit Krisztus a szamáriai asszonynak ad a kútnál.

Különösen egy mondásra szeretném itt felhívni a figyelmet, ami helyesen felfogva mély megértéshez vezethet: a harmadik fejezet 31-34. verseire, amiket természetesen úgy kell olvasni, hogy tisztában legyünk azzal, hogy ezeket a szavakat Keresztelő János mondta:

Aki felülről jött, feljebb való mindenkinél. Aki a Földről való, földi az, és földieket szól. Aki a mennyből jött, feljebb való mindenkinél, és arról tesz bizonyságot, amit látott és hallott, és az ő bizonyságtételét senki sem fogadja be. Aki azonban az ő bizonyságtételét befogadja, az megpecsételte, hogy az Isten igaz. Mert akit az Isten küldött, az Isten beszédeit szólja, mivel hogy az Isten nem mérték szerint adja a szellemet.

Szeretném látni azt az embert, aki ezeket a szavakat ebben a fordításban igazán megérti. Mert miféle ellentét ez: „aki Istentől jött, az Isten beszédeit szólja, mivel hogy az Isten nem mérték szerint adja a szellemet”. Mi az értelme ezeknek a szavaknak?

Krisztus ezt akarja mondani számtalan beszédében: amikor az énről szólok, az emberben lévő örök énről beszélek, ami egy a világ szellemi ősokával. Amikor erről az énről szólok, arról beszélek, ami az emberi lélek legbelső mivoltában lakik. Aki engem meghallgat – most csak az alsóbb énről beszél, ami az örökkévalóból semmit érez meg -, az nem fogadja el a én tanúbizonyságomat, egyáltalán meg sem ért engem. Hiába is beszélnék olyasmiről, amit ő befogadna tőlem, hiszen akkor nem volna önálló lény. Az Istent, akit én hirdetek, mindenkinek önmagában kell megtalálnia, mint saját örök ősokát! – Néhány verssel előbb pedig ezt olvassuk:

János pedig szintén keresztel vala Énonban, közel Sálimhoz, mert ott sok volt a víz. És odajárulának és megkeresztelkedének. Vetélkedés támada azért a János tanítványi és a judeaiak közt a tisztálkodás felől (tudniillik a keresztelés formája felől).

Amikor ezek között az emberek között ilyen kérdések vetődtek fel, mindig az istenivel való kapcsolatról és az embernek az anyagba való merüléséről beszéltek, valamint arról, hogy a régi Isten-eszme értelmében az istenivel való kapcsolatot a csoport-lélek közvetítette. Jöttek azután a többiek, és azt mondták Jánosnak: Jézus is keresztel! Jánosnak akkor meg kellett magyaráznia, hogy Jézus valami egészen különleges dolgot hozott a világnak, s ezt a következőképpen világította meg: Jézus nem azt a kapcsolatot tanítja, amit a régi keresztség jelképez, hanem azt, hogy az ember vezetője a maga önállóvá vált és szabad adományként kapott énje. Mindenkinek önmagában kell felfedeznie az „én vagyok”-ot, az Istent, csak így találhatja meg magában az istenit. Aki így olvassa ezeket a szavakat, az meglátja, hogy ő maga az „én vagyok”, az Isten küldötte. S akit így Isten küld, akit azért küld, hogy ilyen formában gyújtsa fel az Istent, az aztán helyes értelemben hirdeti, már nem a vérrokonságon át. Fordítsuk le most már ezt a részt úgy, ahogyan valóban értenünk kell.

A adatokat megkapjuk hozzá, ha tisztán áll előttünk, milyen művészien jegyezték fel tanításaikat könyveikben a régi írók. Gondoljunk csak a zsoltárokra, milyen szépen megszerkesztett mondásokban hirdetik az isteni-szellemit az Ószövetségben. Itt azonban csak a régi vérségi kapcsolatokat említik az istennel való összefüggésben. Ennyit meg lehetett belőlük tanulni, de ennél többet nem, csak azt, hogy az embernek kapcsolata van ezzel a régi istenséggel. Aki azonban Krisztust akarta megérteni, annak nem volt szüksége mindezekre a régi törvényekre, ezekre a régi mesterfogásokra. Amit Krisztus tanított, azt mindenki meg tudta érteni olyan mértékben, amilyen mértékben felismerte a szellemi ént önmagában. Bár teljes tudást az istenségről ezzel még nem lehetett szerezni, de meg lehetett érteni azt, ami Krisztus-Jézus ajkairól elhangzott, megvolt ennek az előfeltétele. Nem volt aztán már szükség a zsoltárokra, sem a művészien megszerkesztett tanításokra. Csak a legegyszerűbbre volt szükség: együgyű, dadogó kifejezésekre. Csak dadogó szavakban kell szólnia az embernek, és ezzel tanúságot tesz Istenről. A legegyszerűbb dadogó szavak is elegendőek voltak, nem kellett más, csak egyes szavak, amelyekben még „mérték” sem volt. Aki csak dadogott, de érezte énjében, hogy őt Isten küldte, az meg tudta érteni, amit Krisztus mondott.

Aki csak a földi kapcsolatot ismeri Istennel, az a zsoltárok versmértékében beszél, de minden versmérték csak a régi istenekig vezet el. Aki azonban érzi, hogy létének alapja a szellemi világokban van, az felette áll mindezeknek, mert tanúságot tehet arról, amit a szellemi világokban látott és hallott. Tanúságát azonban nem fogadják el azok, akik csak a megszokott formában ismerik el a tanúbizonyságot. De akik elfogadják, azok bizonyságát adják ezzel, hogy Istentől küldötteknek érzik magukat. Nem csupán hiszik, de meg is értik, amit mondanak nekik, és azzal, hogy megértik, maguk pecsételik meg szavaikat. „Aki érzi az ént, az dadogva is, de Isten szavait szólja”. Ez ennek a versnek a jelentése. Mert a szellemnek, amiről itt szó van, nincs szüksége arra, hogy metrummal, a szótagok mértékével fejezze ki magát, a legegyszerűbb dadogó módon is ki tudja magát fejezni.

Igaz, hogy az ilyen kijelentést könnyen fel lehet használni arra, hogy a bölcsesség hiányára mentséget találjanak. Vannak, akik a bölcsességet visszautasítják, mert véleményük szerint a legmélyebb titkokat a legegyszerűbb formában kell kifejezni. Az ilyen emberek ezt – mindenesetre gyakran tudattalanul – csak a lelki kényelmesség iráni hajlamból teszik. Amikor arról van szó, hogy „Isten nem mértékkel méri a szellemet”, akkor annak csak az az értelme, hogy a „mérték” nem segít hozzá a szellemhez, de ahol a szellem valóban jelen van, ott mindjárt jelentkezik a „mérték” is. Nem mindenkinél van meg a szellem, akinél megvan a „mérték”, de akinél jelen van a szellem, a bizonyára eljut a „mérték”-hez. Természetesen vannak dolgok, amelyeket nem szabad megfordítani. Az, hogy valakinél nincs meg a „mérték”, még nem jele annak, hogy megvan a szellem, noha megfordítva is, a szellem létének sem jele az, hogy valahol megvan a „mérték”. A tudomány bizonyára nem jele a bölcsességnek, de a tudatlanság egészen bizonyosan szintén nem az.

Láthatjuk mindebből, hogy Krisztus a mindenki lelkében lévő, önállóvá vált énhez fordul. A „mérték”-et itt olyan értelemben kell venni, mint „versmérték”-et, mint művészien felépített beszédet. Az idézett mondat szószerinti értelme tehát az, hogy aki Istenben megérzi az „én vagyok”-ot, az dadogva is isteni nyelvről, Isten nyelvéről tesz tanúságot, és megtalálja az utat Istenhez.

Az ,,Én vagyok”

Ezekben az előadásokban rámutattunk már arra, hogy Krisztus-Jézus Nikodémusszal beszélgetve olyan személyiséggel áll szemben, aki észlelni tudta azt, amit az ember fizikai testén kívül észlelhet, és magasabb megismerő szerveit bizonyos fokig kifejlesztette. Akik megértik az ilyen dolgokat, azok az evangéliumban egészen világos és érthető utalást találnak erre: Nikodémusz – így áll ott – „éjszaka” jön Krisztus-Jézushoz, tudniillik abban a tudatállapotban, amelyben az ember nem külső érzékszerveit használja. Kerüljük azokat a köznapi magyarázatokat, amelyeket erre a „éjszakára” vonatkozóan egyesektől hallunk. Ismeretes dolog, hogy ebben a beszélgetésben arról van szó, hogy az ember újjászületik „víztől és szellemtől”. Nagyon fontos szaval azok, amiket Krisztus az újjászületésről mond Nikodémusznak a harmadik fejezet 4. versében.

Monda néki Nikodémusz: mi módon születhetik újjá az ember, ha vén… Felele Jézus: Bizony, bizony mondom neked, ha valaki nem születik víztől és szellemtől, nem mehet be Isten országába.

Nem egyszer mondtuk, hogy minden szót igen finoman kell mérlegelnünk, egyáltalán elvként tekintve azt, hogy egyrészt ezeket a vallási kútfőket betű szerinti értelemben kell vennünk, másrészt pedig, hogy ezt a betű szerinti értelmet előbb meg kell találnunk, fel kell ismernünk. Gyakran idézik ezt a mondást: „a betű öl, a szellem az, ami éltet”. Akik idézik, egészen különös módon szokták alkalmazni. Ürügyül használják arra, hogy saját fantáziájukat, amit ők a „tárgy szellemének” neveznek, olvassák ki a szavakból, annak pedig, aki fáradságot vett magának, hogy megismerje a betűt, mielőtt eljut a szellemhez, ezt mondják érvéként: „mit érdekel bennünket a betű, a betű öl, a szellem éltet”. Aki így beszél, ugyanolyan joggal mondhatná azt is, hogy „a szellem éltet, a test maga halott, üssük agyon a testet, akkor megelevenedik a szellem”. Aki így beszél, az nem tudja, hogy a szellem csak lépésről-lépésre fejlődik ki, s hogy az ember fizikai testének szervei nélkül nem veheti birtokába, és nem fogadhatja be szellemébe azt, amit a fizikai világban tapasztalt. A betűt is, mielőtt megölnénk, meg kell előbb értenünk, úgy, ahogy az emberi test is csak akkor hagyja el a szellemet, amikor az már mindent kivett belőle.

A János-evangéliumnak éppen ebben a fejezetében valami különösen mély értelem rejlik. Csak úgy lehet azonban megközelíteni, ha az ember fejlődését még messzebbre követjük visszafelé, mint amennyire fejtegetéseink során már eddig is tettük. Földünk fejlődésének még sokkal előbbi korszakaiba kell követnünk az embert.

Nehogy azonban a korábbi állapotok leírása már eleve túlságos meglepetést okozzon, kezdjük még egyszer a régi atlantiszi korszakkal. Ismételten említettük már, hogy Földünk nagy átalakulása előtt, amelyet az özönvíz mondái örökítenek meg, emberelődeink odaát nyugaton éltek azon a területen, amely ma már nem létezik, mert az Atlanti-óceán fenekén van. Ez a kontinens, Atlantisz volt őseink lakóhelye. Az atlantiszi kor vége felé az ember alakja még nem túlságosan tért el a maitól, legelső korszakaiban azonban a maitól teljesen eltérő emberi alakot találunk. De ennél messzebbre is visszamehetünk.

A atlantiszi kort megelőzően az ember a Lemuriának nevezett vidéken élt, amely ugyancsak Földünk hatalmas átalakulása következtében pusztult el, s amely körülbelül Dél-Ázsia, Afrika és Ausztrália között terült el. A lemuriai ember alakja a tisztánlátó szemével nézve a mai emberi formától már lényegesen eltérő képet mutat. A lemuriai kor és a legrégebbi atlantiszi kor emberi alakjának további részletezésére nincs is szükség, mert a régi lemuriai ember alakját a maitól teljesen eltérő mivoltában még azok is teljesen valószínűtlennek tartanák, akik a szellemtudomány leírásaiból sok minden elfogadnak. Hogy azonban megértsük azt a változást, amelyen az ember a Föld fejlődése folyamán átment, bizonyos vonatkozásban mégis csak le kell írnunk a lemuriai embert, ha csak egészen külsőségesen is.

A könnyebb megértés kedvéért tegyük fel – bár ez a valóságban teljesen lehetetlen – hogy mai érzékszerveinkkel, amelyek akkor még természetesen nem voltak meg, bele tudnánk látni a lemuriai kor utolsó és az atlantiszi kor első időszakába, és a Föld felületének egyes pontjait meg tudnánk figyelni. Ne higgyük, hogy ezzel az érzéki szemlélettel meg tudnánk találni az embert a Földön. Az ember akkor még nem volt meg mai érzékszerveinkkel látható formában. Az a látvány tárulna elénk, hogy Földünk felületének egyes részei szigetek formájában már nagyjából kiemelkedtek az egyébként még folyékony és helyenként a tenger vizétől körülvett, máshol pedig gőzbe burkolt Föld-tömegből. De még ezek a kiemelkedő szigetek sem voltak a mai szárazföldhöz hasonló szilárd területek, hanem lágy földtömegek, amelyek között a tűz erői működtek, és hol felbukkantak, hol újból elsüllyedtek az akkori vulkanikus erők működése következtében.

Röviden: akkoriban volt még a Földön egy tűz formájában működő elem, amelynek eleven áramlása folyton váltakozó alakzatokat teremtett. Egyes helyeken, amelyek már kiformálódtak és bizonyos mértékig lehűltek, itt-ott mai állatvilágunk elődeit is láthatnánk, furcsa alakokat, a mai csúszó-mászók és kétéltűek elődeit. Az emberből azonban még semmit sem lehetne látni, mert még egyáltalán nem volt sűrű, szilárd fizikai teste ebben a korban. Egészen másutt kellene keresnünk: az ember akkor a víz- és gőz-tömegekben beágyazva élt, és környezetétől alig lehetett megkülönböztetni, mint ahogyan ma is alig tér el a tenger vizétől az ott élő alacsonyabb rendű állatok lágy, nyálkás teste. Minél távolabbi korba megyünk vissza, annál hígabb anyagú az ember, és annál hasonlóbb gőzszerű, nedves környezetéhez. Csak az atlantiszi kor alatt lesz teste egyre sűrűbb.

Ha szemmel végig kísérhetnénk az ember kialakulásának egész folyamatát, azt látnánk, hogy mindig sűrűbb formában válik ki a vízből, míg végül leszáll a Földre. A fizikai ember ténylegesen aránylag későn lépett Földünk felületének szilárd talajára. A víz-levegő közegből szállt le, lépésről-lépésre kristályosodva ki belőle. Ennyiben foglaltuk össze a régi ember vázlatos képét abból a korból, amelyben környezetétől szinte még meg sem lehetett különböztetni, mert ugyanabból az anyagból állt, mint környezete. Minél messzebbre megyünk vissza Földünk fejlődésében, annál hígabbnak látjuk az emberi testet.

Tekintsünk most vissza Földünk kezdeti korszakára. Tudjuk, hogy a Föld a régi Holdból származott, amelyet a „bölcsesség kozmoszának” neveztünk. A régi Holdon a fejlődés akkori fokán még nem volt meg a mai szilárd talaj. Világegyetemünknek a Föld-korszakot megelőző inkarnációjában – legyünk ezzel tisztában – egészen mások voltak a fizikai feltételek. A régi Szaturnusz-állapotot pedig távolról se képzeljük mai Földünkéhez hasonlónak, ne gondoljuk, hogy például sziklák voltak rajta, amelyeken járni, vagy fák, amelyekre felmászni lehetett – mindezekből ott semmi sem volt meg. A régi Szaturnuszt, fejlődésének középső korszakában – valahonnan a távoli világűrből nézve – még csak külön égitestnek sem láthatnánk, legfeljebb valamilyen sajátos érzés jelezné a létezését: közelében mintha kemencébe jutottunk volna. A Szaturnuszon az egyetlen valóság az volt, hogy hőállapota eltért környezetétől. Ez volt az egyetlen, ami által tudomást lehetett szerezni róla.

A okkultizmus a jelenlegi fizikával ellentétben az anyagnak nem csak három halmazállapotát különbözteti meg. A fizikusok szerint szilárd, folyékony és légnemű testek vannak. A Szaturnusz azonban még csak légnemű sem volt, a légnemű állapot sokkal sűrűbb, mint a Szaturnusz legszilárdabb halmazállapota. Az okkultizmus a három halmazállapoton felül még egy negyediket is ismer, a hőt, ami nem egyszerű mozgási állapota az anyagnak, hanem egy negyedik szubsztanciális állapot. A Szaturnusz csupán hőből állt. Amikor aztán a Szaturnusz Nappá válik, a régi hőtömeg sűrűsödni kezd. A Nap Földünknek az első olyan megtestesülése, amely már gázszerű, légnemű test. A sűrűsödés folytatódik a Holdon, amely már folyékony test, és még sűrűbb lesz később, amikor a Nap kiszakad belőle. Fejlődésének közepén azonban, amikor még együtt van a Nappal, teljesen folyékony halmazállapotú. Mai ásványi földünk, ásványaival, sziklatömbjeivel, göröngyeivel még teljesen hiányzik a régi Holdon. Mindez csak Földünkön születik meg, itt kristályosodik ki elsőízben.

Amikor a Föld fejlődése megindul, először meg kell ismételnie a korábbi állapotokat. Minden test, minden lény a kozmoszban mindig megismétli korábbi állapotait, amikor új fejlődési fokra érkezik. Földünk is végigfut a Szaturnusz-, Nap és Hold-állapoton. Amikor a Hold-állapotot ismétli meg, vízgőzzel kevert vízből áll, nem a mai vízből, hanem vízszerű, vagyis folyékony anyagból, a folyékonynál sűrűbb halmazállapotig nem jut el. Vizes gömbként lebeg ekkor a világűrben, de nem a mai vízből áll, hanem a víz és vízgőz keverékéből: tehát gáznemű és folyékony anyagok összevisszasága, és benne van már az ember. Minthogy a szilárd anyagok még nem ülepedtek le, az ember még ebben a vizes gömbben él, de úgy, hogy a mai emberből csupán az én és az asztráltest, de ezek sem külön lényekként, hanem mintegy beágyazva az isteni-szellemi lények ölébe. A én és az asztráltest még nem érzi, hogy kibontakozott volna a vizes, gőzszerű Föld testéből. Ezekben az asztráltestekben azonban, amelyekben az én is benne van, kis részek elhatárolódtak: az emberi test egészen híg, finom kezdeményei. Ez látható az alábbi ábrán.

A rajz a külső szemlélet számára láthatatlan asztráltestet és ént ábrázolja a vizes Föld-golyóba beágyazva. Ezek termelik ki magukból az ember fizikai testének első csíráját, amely az étertesttel együtt még igen-igen híg állapotban van meg. Szellemi látással követve ezt a folyamatot, ezt a kezdeti állapotban lévő fizikai és étertestet az ábrán feltüntetett módon az asztráltesttel és énnel szinte körülvéve látnánk. Fizikai és étertestünk, az, ami belőlünk alvás közben az ágyban van, a Földnek ebben az állapotában kezdeti mivoltában első embercsíraként van meg, az asztráltest és az én még teljesen beburkolja őket. Amikor aztán a vizes gőztömeg sűrűsödni kezd, az asztráltest és az én idézik elő annak lehetőségét, hogy az embernek ez az első adottsága mindenütt beletagolódjék az eredeti víz-Földbe. (A állatok és növények fejlődési folyamatát itt nem követjük.) Az ezt követő állapot az, hogy a víz megsűrűsödik, a levegő és a víz bizonyos vonatkozásban egymástól elkülönülten jelenik meg, a gőz és a víz most már nincs egymással összekeverve, szétválnak egymástól. Ennek az a következménye, hogy az emberi test – a fizikai és étertest – újból valamivel sűrűbb lesz. Mivel pedig a levegő már elvált a víztől, az emberi test maga is levegőszerű lesz, és felveszi magába a tűz-elemet, vagyis ami korábban vízszerű volt, az most légnemű lesz. A fizikai és étertest tehát most levegőből áll, amelyen tűz áramlik át, mindez pedig most – az asztráltesttel és énnel körülvéve – ide-oda mozog abban, ami a vízből megmaradt, felváltva vízben és levegőben.

Ilyen lény volt tehát egykor az ember. Ami ma belőlünk alvás közben az ágyban marad, az a fejlődésnek ebben az állapotában a levegő-szerűségig jutott már el, egyben pedig tűz hatja át. Minden ilyen tűz-emberhez egy asztráltest és egy én tartozik, ezek azonban teljesen be vannak még ágyazva az istenség ölébe, és nem is érzik még magukat külön énnek.

A ilyen dolgokon mélyen el kell gondolkodnunk. Ezek az állapotok annyira különböznek a Föld mai állapotától, hogy megdöbbentőek, és érthetetlennek látszanak. Felmerülhet ezek után a kérdés: mi ez a tűz, amit itt a levegőbe berajzoltunk? Ez a tűz, az akkori tűz, ma is él bennünk, ez az a tűz, ami áthatja a vérünket, a vér melege. Ugyanígy az akkori levegő maradványai szintén élnek szervezetünkben. Amikor ki és belélegzünk, levegő van egyébként szilárd testünkben: állandóan ki- és beáramlik. Amikor mélyet lélegzünk, levegőt veszünk fel vérünkbe, így keletkezik bennünk a meleg levegő. Képzeljük most el, hogy ez a belélegzett levegő teljesen elárasztja testünket. Ha testünkből minden szilárdat és folyékonyt el tudnánk távolítani, úgyhogy csupán alakunk maradna meg, amit a belélegzett levegő teljesen kitölt, akkor az emberhez teljesen hasonló, de levegőből álló alakot kapnánk, az embert kitöltő levegő teljesen felvenné testünk alakját. Egy árny-test maradna, ami levegőből áll, és amit hő jár át.

Abban az időben még nem volt meg mai alakunk, de már a maihoz hasonló emberek voltunk, annyiban, hogy fizikai és étertestünket az énnel felruházott asztráltest burkolta be. Ez az állapot még az atlantiszi korba is belenyúlt. Téves volna az a feltevés, hogy a atlantiszi kor első időszakaiban az ember már úgy járt-kelt, mint ma. A ember akkoriban szállt még csak le a levegőből a sűrűbb anyagi régiókba. Legfeljebb az állatok voltak a Földön, amelyek nem tudtak várni a fizikaiba való megtestesülésükkel, ezért is állt meg a fejlődésük. A Föld akkor még nem volt elég érett arra, hogy az ember megtalálja rajta azt, amire szüksége volt. Az állatok azért maradtak a fejlődés alacsonyabb fokán, mert leszállásukkal nem tudtak várni.

A következő lépés az volt, hogy az ember fizikai teste levegőre, hőre és folyékony alkotórészekre tagolódott: okkult értelemben víz-emberré vált. Az az ellenvetés, hogy hiszen már korábban is víz-ember volt, nem egészen helytálló. Igaz, hogy a Föld már korábban is víz-golyó volt, de abban csupán szellemileg volt benne az asztráltest és az én: vízben úszva, mint szellemi szubsztanciák, tehát nem elkülönült lények formájában. Csak most kezd a fizikai test kocsonyaszerű állapotot felvenni a vízben. Most már láthatnánk a vízből megsűrűsödött még átlátszó alakot az akkori őstengerben. Ilyen volt akkor az ember. Kezdetben még víz-teste volt, asztrálteste és énje pedig még be volt ágyazva az isteni-szellemi lényekbe.

Amikor ez a víz-teste volt, tudati állapotának váltakozása is egészen más volt, mint később. Akkor még nem volt meg a mai tudattalan éj és tudatos nappal. Éjszaka ennek az isteni-szellemi lényekbe beágyazott embernek tompa asztrális tudata volt. Az igazi éjszaka azonban az volt, amikor nappal folyékony fizikai testébe merült, amikor pedig újból kint volt fizikai testéből, felgyúlt előtte a vakító asztrális fény. Amikor reggel fizikai testébe merült, elhomályosult és elborult előtte minden, és valami tudattalan állapot kezdődött. Fizikai testében azonban mindinkább kifejlődtek mai fizikai szervei. Megtanult lassanként látni. Nappali tudata így mindig világosabb lett, és ezáltal lefűződött az istenség öléből. Az atlantiszi kor közepe felé már annyira megsűrűsödött, hogy hús és csont lett, a porcok megkeményedtek, a csontok fokozatosan kifejlődtek. A Föld is egyre szilárdabb lett körülötte: az ember leszállt a Föld felszínére. Ennek során egyre inkább eltűnik az a tudata, amely az isteni-szellemi világokban volt sajátja, szemlélője kezd lenni a külső világnak, és előkészül arra, hogy valóban a Föld polgára legyen. Az atlantiszi kor utolsó harmadában az emberi testalkat egyre hasonlóbb lett a maihoz.

Így száll le az ember a szó szoros értelmében véve azokból a szférákból, amelyeket víz-, vízgőz-, végül pedig víz- és levegő-szféráknak nevezünk. Amíg a víz-levegő-szférában volt, tudata a világos asztrális érzékelő képesség volt, mert valahányszor elszakadt fizikai testétől, fent volt a isteneknél. Fizikai testének sűrűbbé válása folytán azonban úgyszólván lefűződött az isteni régiókból. Mint amikor külön burkot kap valami, úgy fűződött le lassanként az ember mindabból, amivel korábban összekapcsolódott, amikor megszűnt víz- és levegőszerű lenni. Amíg víz- és levegőszerű volt, fent volt az isteneknél. Énjét nem tudta ugyan kifejleszteni, de nem szakadt még el az isteni tudattól. A fizikai anyagba leszállva azonban asztrális tudata mindinkább elhomályosult.

Ennek a fejlődésnek a lényegét a következőképpen jellemezhetjük. Valamikor régen, amikor az ember még az istenek ölén nyugodott, fizikai és éterteste víz- és levegőszerű volt, csak a Föld sűrűbbé válásának arányában sűrűsödött meg ő maga is mai anyagi mivoltáig. Ez volt az ember útja lefelé. Ahogy azonban leszállt, ugyanúgy fel is fog emelkedni újból. Amikor már mindent megtanult, ami a szilárd anyagban tapasztalható, ismét felemelkedik azokba a régiókba, ahol fizikai teste újból víz- és levegőszerű lesz. Az emberben élnie kell annak a bizonyosságnak, hogy amikor tudata újból egybeforr az istenekkel, igazi léte ismét azokban a régiókban fog lezajlani, amelyekből származott. Vízből és levegőből sűrűsödött meg az ember, vízbe és levegőbe kell egykor újból visszaritkulnia. Ezt az állapotot ma csak úgy tudja szellemileg elővételezni, ha későbbi testi mivolta már most tudatosan él lelkében. Ha megszerezte ezt a tulajdonságot, amiből az erőt merítenie kell, elérte földi célját, földi hivatását.

Mit jelent ez? Azt, hogy úgy, ahogy az ember valamikor nem húsból és földből született, hanem levegőből és vízből, ugyanúgy kell egykor újraszületnie levegőből és vízből. A evangéliumok korának nyelvhasználata, amit szintén nem árt tanulmányozni, a vizet „víz”-nek nevezi ugyan, a „pneuma” szót azonban „levegő”-nek vagy „gőz”-nek, nehogy félreértés keletkezzék. A Nikodémusszal való beszélgetésnek ez a mondata tehát helyesen így hangzik: „Ámen, ámen, azt mondom néked, ha nem születik valaki vízből és levegőből, a nem jut be a mennyek országába”.

Ezzel Krisztus arra az állapotra mutat, ahová az embert jövőbeli fejlődése el kell, hogy vezesse. Fejlődésünk mély titkát tartalmazza ez a beszélgetés, csak helyesen kell a szavakat értenünk és magyaráznunk az antropozófia alapján. (A német nyelvben a mindennapi beszédben az illékony anyagokat még ma is „Geist”-nek, szellemnek nevezik.) A „pneuma” szó eredeti jelentése tehát: levegő. Látható ebből, milyen sok fordul meg azon, hogy a szavakat teljesen pontosan, szabatosan fogjuk fel, és hogy igen finoman mérlegeljük őket. De akkor aztán a betű szerinti értelemből a legcsodálatosabb szellemi jelentés bontakozik ki.

Fordítsuk most szellemi tekintetünket kissé a fejlődés egy másik ténye felé. Tekintsünk még egyszer vissza, messzire, egészen addig, amikor az ember asztrálteste és énje még az egyetemes isteni asztrális elem ölében nyugodott. Kialakulásukat – a fejlődés folyamatát követve – vázlatosan így írhatjuk le. Asztráltestünk az egyetemes asztrális elembe volt akkor beágyazva. A vázolt folyamatok által kialakult körülötte burokként a fizikai és étertest. Mint amikor kanállal meregetünk ki valamilyen folyadékot, úgy szakadtak ki az egyes emberek külön részekként az egyetemes asztrális elemből. A fizikai test kialakulásával párhuzamosan az egyes emberi tudatok is lefűződtek az isteni tudatból. Minél tovább haladunk fejlődésünkben, annál inkább látható, hogy az egyes egyedi emberek hogyan alakulnak ki a fizikai test burkában az egyetemes asztralitástól elkülönülő részekként. Ezt az önállóvá válást az ember természetesen asztrális tudatának elhomályosulásával fizette meg, ehelyett azonban ki tud tekinteni fizikai testi burkából és látja a fizikai síkot. Régi tisztánlátó tudata azonban fokozatosan elveszett. Így születik meg az ember belső mivolta, az önálló egyéni emberi benső, ami az én hordozója.

A mai ember fizikai és éterteste, ami alvás közben az ágyban marad, tartalmazza azt, ami az idők folyamán kialakult burokból sűrűsödés útján jött létre. Ami pedig az általános asztrális elemből korábban kivált, az minden éjszaka visszatér az egyetemes isteni szubsztanciába, hogy új erőt merítsen belőle. Természetesen nem oldódik fel benne annyira, mint valamikor, hiszen akkor ma is volna még szellemi látás. Megőrzi önállóságát: ez az önálló egyéniség tehát a Föld-fejlődés következménye.

Minek köszönheti létét eszerint az önálló egyéni emberi benső, amely megerősödését éjszaka a fizikai és étertesten kívül keresi? A Föld-fejlődés folyamán fokozatosan kifejlődött fizikai és étertestünknek. Ezekből született meg az, ami nappal, a fizikai érzékekbe belemerülve szemlélője a fizikai világnak, éjszaka pedig tudattalan állapotba süllyed, mert elszakadt korábbi állapotától. Az okkult nyelvhasználat az ágyban maradó részt nevezi tulajdonképpen földi embernek, ez volt „az ember”, azt pedig, ami az ént nappal és éjszaka magában foglalja, de ami fizikai és étertestből született meg, azt „az ember gyermekének” vagy „az ember fiának” nevezték. A ember fia tehát a Föld fejlődése folyamán a fizikai és étertestből megszületett én és asztráltest. Ennek technikai elvezése „az ember fia”.

Miért jött Krisztus-Jézus a Földre? Mit kellett a Földnek a Ő impulzusa révén kapnia?

Az „ember fia” lefűződött az istenség öléből, kiszakadt korábbi kapcsolatából, s ezzel megszerezte a fizikai tudatot. A jövőben azonban újból el kell jutnia a szellemi tudathoz a Földön megjelent Krisztus erejének segítségével. Nem elégedhet meg azzal, hogy fizikai érzékeivel fizikai környezetének szemlélője legyen, kell, hogy belső mivoltának ma még tudattalan ereje segítségével felgyúljon benne a isteni lét tudata. A Földre leszállt Krisztus ereje által kell az „ember fiának” újból az istenihez felemelkednie. Korábban csak egyes kiválasztottak tudtak a régi misztériumi beavatás útján az isteni-szellemi világokba betekinteni. A régi időkben megvolt erre a megfelelő technikai kifejezés: akik beláthattak az isteni-szellemi világba, és annak tanúi lehettek, azokat „kígyók”-nak nevezték. A régi időkben azokat az embereket nevezték „kígyók”-nak, akik ilyen módon be voltak avatva a misztériumokba, s így előfutárai voltak Krisztus-Jézus cselekedeteinek. Mózes azzal igazolta küldetését, hogy a nép előtt jelképesen bemutatta azok felemelkedését, akik beláthattak a szellemi világokba, felmagasította a kígyót. Amilyenek ezek az egyes emberek voltak, olyanná kell válnia minden egyes ember fiának a Földön Krisztus erejének segítségével.

Ezt fejezi ki Krisztus a Nikodémusszal való beszélgetés további folyamán, amikor azt mondja: „amint egykor Mózes által a kígyó felmagasodott, úgy kell az ember fiának felmagasodnia”. Teljesen az akkori idők technikai kifejezéseit használja, csak ki kell kutatnunk szavainak betű szerinti értelmét, és akkor megértjük a valódi lényeget, ami teljesen megegyezik az antropozófia tanításával. Éppen ezért a régi időkben az „én vagyok”-tannak is csak előre jelzéséről lehetett szó. Egyelőre csak a beavatottak külső tekintélyére támaszkodva hallhattak a népek az „én vagyok” erejéről, addig, amíg majd minden ember fiában felgyúlhat. Erről később még majd fogunk hallani.

Láttuk, mit jelent a János-evangéliumban a „én vagyok”. Kérdés, hogy fokozatosan jutott-e el az ember ehhez az „én vagyok”-hoz is, és kapott-e róla időnként híradást? Utalnak-e és előkészítenek-e a próféták az Ótestamentumban arra az indíttatásra, amit a megtestesült „én vagyok” leszállása hozott az embernek?

Emlékezhetünk arra, hogy minden lassan és fokozatosan készül elő az idők folyamán. Amit Krisztus-Jézus hozott, annak – mint anyaméhben a gyermeknek – lassan kellett megérlelődnie a régi misztériumokban, az Ótestamentum hívei körében. Ami pedig az ő korukban készült elő, az már a régi egyiptomiaknál érlelődött. Az egyiptomiaknak nagy beavatottjaik voltak, akik előre tudták az eljövendőket. Később majd meghalljuk, hogy az Atlantisz utáni faj harmadik alfajánál alakult ki fokról-fokra az „én vagyok” teljes impulzusa. Ők szolgáltatták úgyszólván az anyaméhet, a külső szervezetet az „én vagyok”-hoz, de nem jutottak annyira, hogy belőlük születhetett volna meg a Krisztus-princípium. Az ő körükből vált ki aztán a régi héber nép. Hallottuk, hogy Egyiptomban kapta Mózes azt a hivatást, hogy előhírnöke legyen Istennek, aki a testet öltött „én vagyok”, hogy hirdesse őt azoknak, akik meg tudtak érteni belőle valamit. Neki kellett hirdetnie, hogy ezt a mondást: „én és Ábrahám atya egyek vagyunk”, egy másik váltja majd fel, az, hogy „én és az Atya egyek vagyunk” – vagyis, hogy én és a világ szellemi ősoka közvetlenül egyek vagyunk. Az Ótestamentum vallóinak nagy része a nép csoportlelkére emelte fel tekintetét, benne érezte magát biztonságban, mint valami isteniben. De Mózes, ez a régi értelemben vett beavatott, már korábban hirdette Krisztus eljövetelét, vagyis más szavakkal azt, hogy van egy isteni princípium, amely magasabb, mint a nemzedékeken át lefolyó véré. Bár Isten Ábrahám óta a vérben működik, ez a vér-atya azonban csupán külső megnyilvánulása a szellemi atyának.

Mózes pedig monda az Istennek: kicsoda vagyok én, hogy elmenjek a fáraóhoz, és kihozzam az Izrael fiait Egyiptomból? És felele Isten: én veled leszek! És a lesz a jel, hogy én küldöttelek téged, hogy amikor kihozod a népet Egyiptomból, ezen a hegyen fogtok szolgálni az Istennek. Mózes pedig mondá az Istennek: ímé én elmegyek Izrael fiaihoz, és azt mondom nékik: a ti atyáitok Istene küldött engem tihozzátok. Ha azt mondják nekem, mi a neve, mit mondjak nekik? 

Prófétaként egy magasabb istent hirdet, aki benne rejtőzik ugyan Ábrahám-atya Istenében, de mint magasabb princípium. Mi az ő neve?

És mondá Isten Mózesnek: én vagyok az „én vagyok”. Íme, előre hirdeti, mint mély igazságot, a Szót, ami később Krisztus-Jézusban megtestesülve jelenik meg. És mondá: így szólj az Izrael fiaihoz: az „én vagyok” tanított meg erre!

Így mondja szó szerint. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy a „név”, az a név, amelyen a vér-név alapul, az „én vagyok”. És ugyanez jelenik meg testet öltve a János-evangélium Krisztusában.

És ismét mondá Isten Mózesnek: így szólj az Izrael fiaihoz: az Úr, a ti atyáitoknak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene, Jákobnak Istene küldött engem tihozzátok.

Vagyis, amit eddig csak külsőségesen láttatok, ami eddig a véren át jutott el hozzátok, az mélyebb értelemben az „én vagyok”. Ez a bejelentése annak, ami Krisztus-Jézussal jött a világba. Szinte halljuk a Logosz nevét, halljuk, amint Mózesnek kiáltja: én vagyok az „én vagyok”! A Logosz kiáltja oda a nevét, azt kiáltja, amit az értelem, az intellektus egyelőre meg tud érteni belőle. Amit odakiált, az jelenik meg testben Krisztus-Jézusban, mint testet öltött Logosz.

De külső jelét is láthatjuk annak, hogy a Logosz leáradt az izraelitákra, már amennyire tisztán, fogalmilag, gondolatokban fel tudták őt fogni. Ez a külső jel a sivatag "mannája". Manna a valóságban – a szellemtudomány ismerői jól tudják – ugyanaz a szó, mint a „manasz”, vagyis a „szellem-én”. Így árad be az emberiségbe, amely fokozatosan megszerezte az én-tudatot, a szellem-én első lehelete. Ezt, ami a manaszban él és leárad, másképpen is nevezhetjük azonban: de ekkor már nemcsak tudást, hanem erőt is ad az embernek. Mert amikor a Logosz testté lesz, és megjelenik az emberiség körében, akkor már nem csupán tanítás, nem fogalom formájában él a világban, mint amikor még csak a nevét kiáltotta oda, hanem mint erő-impulzus, amiben része lehet az embernek. Ekkor azonban már nem „manna” a neve, hanem „az élet kenyere”, ami a budhi, a élet-szellem technikai kifejezése.

A szellem által átváltoztatott víz, amit jelképként a szamaritánus nőnek nyújt, és az élet kenyere, ezek az első híradásai annak, hogy a budhi, az élet-szellem beáramlik az emberbe. Ennek tárgyalásával folytatjuk holnap.

A golgotai misztérium

A János-evangélium egész tartalma annak hangsúlyozására irányul, hogy az emberiség történetében végbemegy az az esemény, ami a „golgotai misztérium” nevét viseli, s aminek ezoterikus módon való megértése egyben a János-evangélium mély értelmét is feltárja. Ha azt kutatjuk, hogy voltaképpen mi az egész golgotai misztérium középpontja, s ha ezt a kérdést az okkultizmus értelmében akarjuk megvilágítani, akkor a keresztre feszítés pillanatára kell gondolnunk, amikor a Megváltó vére hull sebeiből. Emlékezzünk vissza arra, amit az előadások folyamán már ismételten mondtunk, hogy minden, ami materiális, anyagi, fizikai, az a szellemi világok ismerője előtt csak külső kifejeződése, külső megnyilvánulása valami szelleminek. Ezt tudva, peregtessük le lelki szemeink előtt magát a fizikai eseményt, azt, amikor a kereszten a vér hullik Krisztus-Jézus sebeiből. Nézzük, hogy az, aki a János-evangéliumot helyesen megérti, milyen szellemi jelentését látja ennek a fizikai eseményt tartalmazó képnek.

A golgotai esemény – mint fizikai történés – annak a szellemi folyamatnak a kifejezője, külső megnyilvánulása, amely a Föld minden történésének a középpontjában áll. Aki ezt a mai anyagias világszemlélet értelmében fogja fel, az valóban vajmi keveset képzelhet el róla. El sem tudja gondolni. Hogy ezzel az egyedülálló eseménnyel olyasmi történt a Golgotán, ami eltér minden más, fizikai tekintetben talán hasonló vagy egyező eseménytől. Hatalmas különbségek vannak a földi történések két csoportja között, azok között, amelyek megelőzik a golgotai eseményt, és azok között, amelyek utána történtek.

Hogy mindez részletesen álljon lelkünk előtt, tudnunk kell – s ezt előző előadásainkban már különböző vonatkozásban vázoltuk is -, hogy nem csupán az egyes embernek vagy más lénynek van fizikai teste, éterteste és asztrálteste. Az égitest sem csupán az a fizikai anyag, aminek a csillagászok és a fizikusok képzelik, az égitesteknek is van éterteste és van asztrálteste is. Földünknek szintén van éterteste és van asztrálteste is. Ha nem volna saját éterteste, nem létezhetnének rajta növények, ha nem volna saját asztrálteste, nem élhetnének rajta állatok. A Föld étertestét úgy kell elképzelnünk, hogy középpontja egybeesik Földünk fizikai középpontjával. Földünk fizikai teste be van ágyazva étertestébe, mindkettő pedig asztráltestébe. Ha valaki a Föld asztráltestét a Föld fejlődése folyamán szellemi látással megfigyelte volna, azt láthatta volna, hogy a Föld asztrálteste és éterteste nem maradt mindig olyan, amilyen egykor volt, hanem időközben megváltozott.

Hogy erről képet alkothassunk, képzeljük magunkat szellemileg a Földön kívül valamelyik csillagon, és gondoljuk azt, hogy onnan tekintünk szellemi látással Földünkre. Ilyen látással nem pusztán fizikai égitestként látnánk a Földet: aurát látnánk körülötte, s ez a fény-aura nem más, mint a Föld éterteste és asztrálteste. Ha valaki azon a távoli csillagon olyan sokáig tudna időzni, hogy szellemi látása előtt elvonulnának a kereszténységet megelőző idők, és maga a golgotai esemény is, az előtt a következő kép bontakozna ki: azt látná, hogy a Föld aurája, vagyis asztrálteste és éterteste, ami a golgotai esemény előtt bizonyos színeket és formákat mutatott, egy meghatározott időponttól kezdve teljesen megváltozik. S ha azt kutatná, hogy melyik időpontban történik ez, azt találná, hogy ez az a pillanat, amikor a Golgotán a vér folyik Krisztus-Jézus sebeiből. Ebben a pillanatban a Föld összes szellemi viszonyai megváltoztak.

Azt mondtuk, hogy amit Logosznak nevezünk, az a hat Eloha összessége, akik a Naphoz tartoznak, és onnan küldik le szellemi adományaikat, amikor a Nap fizikailag is lesüt a Földre. A Nap fényében tehát az Elohák, vagyis a Logosz szellemének és lelkének külső fizikai testét láthatjuk. A golgotai esemény pillanatában az az erő, az az impulzus, amely korábban csak a Napról áradt le annak fényében, most egyesülni kezdett a Földdel: ez változtatta meg a Föld auráját.

A golgotai eseményt azonban más szempontból is nézhetjük. A ember és a Föld kialakulására eddig már a legkülönbözőbb nézőpontokból tekintettünk vissza. Tudjuk, hogy Földünk a Szaturnusz, a Nap és a Hold hármas megtestesülésén ment át, ezek közül a legutóbbi a régi Hold volt. Amikor valamely égitest elérte fejlődésének célját, ugyanaz történik vele, mint az emberrel, amikor egy megtestesülésében már betöltötte élete célját: az égitest is átmegy egy másik, láthatatlan létbe, aminek a neve pralaja, és aztán újból testet ölt. Földünk korábbi, Hold-inkarnációja és a mai közt is volt ilyen közbeeső állapot Ebből a belsőleg élettel áthatott, de kifelé láthatatlan szellemi létből ragyogott fel a Föld abban az első korszakban, amelyből a tegnap leírt állapotok fejlődtek. Amikor Földünk ebben az ősi korban feltündökölt, még minden együtt volt benne, ami mai naprendszerünkhöz tartozik. Olyan nagy volt akkor, hogy naprendszerünk legtávolabbi bolygójáig terjedt. Még minden együtt volt, csak később szakadtak ki belőle az egyes bolygók. Földünk egy bizonyos időpontig együtt volt a mai Nappal és Holddal.

Volt tehát egy idő, amikor a Nap, a Hold és a Föld egyetlen égitest volt, mintha ezt a hármat összegyúrnánk, és hármukból csinálnánk egyetlen nagy égitestet. Ilyen volt egykor Földünk, ilyen volt akkor, amikor asztráltestünk és énünk még vízgőzszerű képződményben lebegett benne, és ilyen volt ezt megelőzően is. Nap, Hold, Föld akkor még egy test volt. Azok a szellemi és fizikai erők tehát, amelyek ma a Napban vannak, akkor Földünkhöz tartoztak. Azután következett az az idő, amikor a Nap kiszakadt a Földből. A fizikai Nappal együtt azonban nemcsak fizikai fénye vált ki belőle, együtt távoztak vele azok a szellemi lények is, akiknek élén az Elohák állnak, a tulajdonképpeni fény-szellemek, a Nap lakói. Csak a Föld és a Hold együttes tömege maradt vissza, mert a Föld ugyan már különvált a Naptól, de egy ideig még egy testet alkotott a Holddal. Maga a Hold csak a lemuriai korban szakadt el a Földtől, akkor keletkezett szükségszerűen a három égitest, a Nap, a Hold és a Föld egymás közti viszonya. Így az Elohák egyelőre csak kívülről tudtak hatni. Egyikük aztán a Hold ura lett, s onnan sugározta vissza a többi Eloha hatalmas erejét. Így lett Földünk ez a mostani sziget a világűrben, amikor elszakadt Naptól és Holdtól. Eljön majd azonban az az idő, amikor újból egyesül a Nappal, és egy testet alkot majd vele. Akkorra az embereket már annyira áthatja a szellem, hogy a Nap nagyobb erőit újból el tudják viselni, azokat birtokukba tudják vonni, és eggyé válnak velük. S akkor közös lakóhelyük lesz az embereknek és az Eloháknak.

Miféle erő hozza majd ezt létre?

Ha a golgotai esemény nem történt volna meg, a Föld és a Nap soha nem egyesülhetne. Mert az, hogy a golgotai esemény a Napon lévő Elohák erejét, a Logosz-erőt, a Földdel egybefűzte, ez adta meg a indíttatást ahhoz, amely Logosz-erőt Logosz-erőhöz terel, és így a Napot és a Földet újra egyesítheti. A szellemi tekintet látja, hogy a golgotai esemény óta a Földben benne van az az erő, amely őt ismét egyesítheti a Nappal. Ezért mondhatjuk, hogy a golgotai esemény behozta a Föld szellemi létébe azt, ami azelőtt kívülről áradt feléje: a Logosz erejét. Mi élt azelőtt a Földben? Az az erő, ami a Napról sugárzik a Földre. És mi él benne azóta? Maga a Logosz, aki a Golgotán keresztül a Föld szelleme lett.

Testünkben lelki-szellemi mivoltunk él. Ugyanígy Földünk testében – ami kőből, növényből és állatból áll, s amin ide-oda járunk – a Föld lelki-szellemi mivolta lakik. Ez a lelki-szellemi, a Föld szelleme, nem más, mint Krisztus. Krisztus a Föld szelleme. Amikor tehát Krisztus legmeghittebb tanítványaihoz szól, még hozzá olyan alkalommal, amely a legbizalmasabbak közé tartozik, mit mondhat nekik? Miféle titkot bízhat rájuk?

Azt mondhatja: „Ha magatokba tekintetek, testetekben lelketeket láthatjátok. Ugyanígy van, ha a Földkerekséget nézitek. Énbennem is, akit most itt egyelőre magatok előtt testben láttok, ne csupán a testben jelenleg lakozó szellemet lássátok, az egész Föld szelleme az, és mindinkább az lesz a jövőben”. A Földet mondja igazi testének. „Itt a fűszál, és itt ez a kenyér, ami benneteket táplál. Mit esztek valójában ebben a kenyérben? A én testemet eszitek! A növénynek nedve pedig, amit isztok, az ugyanaz nekem, ami a vér a ti testetekben. A Föld vére az, az én vérem!” – Szó szerint ezt mondta Krisztus legmeghittebb tanítványainak, és ezeket a szavakat valóban betű szerint kell vennünk. Amikor összehívja őket, és jelképesen megismerteti velük a keresztény beavatást, igen figyelemreméltó kijelentést tesz, ugyanakkor, amikor azt is bejelenti, hogy egyikük árulója lesz. A János-evangélium 13. fejezetének 18. versében ezt mondja: „Aki a kenyeremet eszi, lábbal tapos engem”.

Ezt a kijelentést szó szerint kell vennünk. A Föld kenyerét esszük, lábaink a Földön járnak. Ha a Föld a Föld-szellem teste, vagyis Krisztus teste, akkor az, aki a Föld testén járkál, lábával tapossa annak testét, akinek a kenyerét eszi. Az utolsó vacsora eszméjének végtelen elmélyítéséhez jutunk, ha a János-evangélium értelmében veszünk tudomást ezekről a dolgokról, Krisztusról, a Föld szelleméről és a kenyérről, amit a Föld teste ad nekünk. Erre mutat rá Krisztus is ebben a mondásában: „Ez az én testem!” Úgy, ahogy az ember húsa a lélek testéhez tartozik, ugyanúgy a kenyér a Föld testéhez, Krisztus testéhez. A növényeket átható, a szőlőben pezsgő nedveket pedig az emberi testen átáramló vérhez hasonlíthatjuk. Erre vonatkoznak Krisztusnak ezek a szavai: „Ez az én vérem!”

Csak aki nem akarja ezt megérteni, sőt az ehhez való képességet sem akarja megszerezni, az gondolhatja, hogy az utolsó vacsora ezzel a valóságnak megfelelő értelmezéssel bármit is veszíthet szentségéből. Aki azonban meg akarja érteni, az kénytelen elismerni, hogy ez a magyarázat semmit sem vesz el belőle, sőt általa magát a Földet is megszenteltnek kell éreznünk. Milyen hatalmas érzések járják át lelkünket, amikor az utolsó vacsorában a Föld legnagyobb misztériumára eszmélünk rá, a golgotai esemény összefüggésére a Föld egész fejlődésével: ha át tudjuk érezni benne azt, hogy a Megváltó sebeiből hulló vérnek nem csupán emberi, hanem kozmikus jelentősége van, mert belőle fakad az erő a Föld további fejlődéséhez!

Ha tehát fel tudjuk fogni a János-evangéliumnak ezt a mélyreható értelmét, akkor nem csupán fizikai testünknek a Föld fizikai testével való kapcsolatát érezzük át, hanem azt is, hogy mint szellemi-lelki lények is szoros kapcsolatban vagyunk a Föld szellemi-lelki lényével, aki nem más, mint maga Krisztus – hogy tehát Krisztus, mint a Föld szelleme áramlik át testünkön. Ha ezt így átérezzük, felmerülhet a kérdés: mi villanhatott fel a János-evangélium írójának lelkében, abban a pillanatban, amikor ráeszmélt a Krisztus-Jézusra vonatkozó mély titokra? Azt felelhetjük erre: abban a pillanatban meglátta a Krisztus-Jézusban működő erőket is impulzusokat, meglátta, hogy mindezek az indíttatások benne működnek az emberiségben, csak fel kell őket vennünk.

Hogy mindezt világosan áttekinthessük, jelenítsük meg még egyszer magunk előtt, miképpen megy végbe tulajdonképpen az emberiség fejlődése. Az ember fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből áll. Miképpen megy végbe fejlődése? Oly módon, hogy énje fokozatosan átdolgozza, áttisztítja és erővel hatja át másik három részét. Az én hivatása, hogy az asztráltestet lassanként megtisztítsa, megnemesítse, magasabb fokra emelje. Amikor majd megtisztul az egész asztráltest, és áthatja az én ereje, akkor szellem-én, manasz lesz belőle. Amikor majd az egész éter- vagy élettestet átdolgozza, áthatja, budhi, vagyis életszellem lesz belőle. Amikor végül az én a fizikai testet is teljesen hatalmába keríti és legyőzi, akkor atma, vagy szellem-ember lesz. Ez az az időpont, amikor az ember elérte jövendőbeli célját, természetesen csak a távoli jövőben. Amellett pedig azt, hogy az én négy részből – fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből – álló ember három másik részét szelem-énné, élet-szellemmé és szellem-emberré dolgozza át, úgy kell értenünk, hogy mindezek az én teljesen tudatos munkájának a következményei, ami azonban a mai embernél jórészt még egyáltalán nincs meg.

A mai ember alapjában véve csak most kezdi teljesen tudatosan kissé kidolgozni asztráltestében a manaszt, egyelőre még csak itt tart. Ellenben tudattalanul, magasabb lények segítségével már dolgozott három alsó részén a Föld fejlődése folyamán. Régi időkben tudattalanul dolgozott asztráltestén, és ennek következtében hatotta át asztráltestét az érzőlélek. Tudattalanul dolgozott étertestén, és ez a tudattalanul átformált étertest az, ami „A világ és a ember” című könyvemben leírt rendszer szerint mint értelmi lélek szerepel. Amit pedig az én a fizikai testen dolgozott tudattalanul, annak ugyanott tudati lélek a neve. A tudati lélek tehát az atlantiszi kor vége felé keletkezett, amikor az étertest, amelynek fej-része régebben még túlterjedt a fizikai testen, lassanként teljesen visszahúzódott. Ezáltal tanult meg az ember „én”-t mondani. A ember és lényének részei ilyen állapotban jutottak fokozatosan az Atlantisz utáni korba.

Mai korunk hivatása az, hogy a manasszal, vagy szellem-énnel fokozatosan kiegészítsük azt, amit már korábban tudattalanul felvettünk. Azoknak az erőknek a segítségével, amelyeket az ember azáltal szerzett meg, hogy most már fizikai teste, éterteste, asztrálteste, érzőlelke, értelmi lelke és tudati lelke van, ki kell alakítania a manaszt, ezen felül pedig ha kezdetlegesen is, az adottságot az élet-szellemhez, a budhihoz. Atlantisz utáni jelenlegi korunkra vár tehát az a nagy, jelentőségteljes feladat, hogy az ember tudatos munkájával kifejlessze magában lényének ezeket a magasabb részeit, a manaszt, vagyis a szellem-ént, a budhit, vagyis a élet-szellemet, és a atmát, a szellem-embert, bár ez a végső cél csak a későbbi jövőben lesz elérhető. Az embernek azonban már most kell ezeket az erőket fokozatosan kifejlesztenie, hogy alacsonyabb részeiből majd kialakíthassa a magasabbakat.

Ezek után felmerül a következő kérdés: minthogy az ember ezeket a magasabb részeket még nem fejlesztette ki, mi van meg már most is benne, és mi lesz még benne a jövőben? Mi lesz a különbség a ma és a jövő embere között?

Amikor majd a magasabb rendű ember teljesen kifejlődik, egész asztrálteste annyira megtisztul, hogy egyben manasz, vagyis szellem-én lesz, éterteste annyira áttisztul, hogy egyidejűleg élet-szellem, vagyis budhi is lesz, fizikai teste pedig annyira átalakul, hogy ugyanúgy lesz szellem-ember, vagyis atma is, mint fizikai test. A legalsóbb test legyőzéséhez lesz szükség a legnagyobb erőre, s ezért a fizikai test legyőzése és átalakítása jelenti majd az ember legnagyobb diadalát. Ha az ember ezt egészen véghez viszi, akkor a fizikai ember szellem-emberré, atmává válik. Ma mindezek csak adottságokként vannak meg az emberben, valamikor azonban teljesen meglesznek benne. Ehhez az átalakuláshoz a képességet az neveli belénk, ha Krisztus személyére, a krisztusi indíttatásra függesztve szemeinket, átitat és erővel tölt el bennünket a Ő impulzusa.

Mi következik abból, hogy az ember egyelőre még nem vihette véghez ezt az átalakulást? A szellemtudomány ezt egyszerűen így fejezi ki: mert asztráltestünk még nem tisztult át, még nem alakult szellem-énné, azért van önzés és egoizmus, mert az étertestet még nem hatotta át az én ereje, ez hozza létre a hazugság és tévedés lehetőségét, és mert az én erői még nem járták át a fizikai testet, azért lehet betegség és halál. Nem lesz önzés a teljesen kifejlődött szellem-énben, nem lesz betegség és halál, hanem csak üdv és egészség a teljesen kifejlődött szellem-emberben, vagyis a teljesen kifejlődött fizikai testben. Mit jelent tehát az embernek a Krisztus-impulzus felvétele? Azt, hogy megismeri a Krisztusban megnyilvánuló erőt, birtokába veszi azokat az erőket, amelyek úrrá teszik őt még fizikai teste felett is.

Képzeljük el, hogy valaki teljesen fel tudná venni magába a krisztusi indíttatást, s ez teljesen áthatná őt, úgy hogy Krisztus maga közvetlenül állna a ember előtt, és indíttatása közvetlenül járná őt át – mit jelentene ez? A vak látóvá válna a Krisztus-impulzus közvetlen hatása folytán, mert a fejlődés végső célja a betegség és a halál legyőzése. Amikor a János-evangélium szerzője a vakon született meggyógyításáról szól, akkor az ilyen misztériumok mélyéből merít, ilyen példán mutatva be azt, hogy ha a krisztusi erő a maga teljes hatalmában jelenik meg, akkor gyógyító erő. Hol van ez az erő? Krisztus testében, a Földben. Csak valóban át kell itatódnia a Földnek a Krisztus-szellemmel, a Logosszal. Lássuk, hogy érti-e ezt a János-evangélium írója, amikor erről beszél? Hogyan mondja el ezt?

Ott áll a vak: Krisztus földet vesz a kezébe, benyálazza, és ráteszi a vak ember szemére, szellemével átitatott testét teszi rá. A János-evangélium írója ebben az elbeszélésben olyan misztériumot mutat be, amit jól ismer. Tegyünk most félre minden előítéletet, és beszéljünk alaposabban Krisztus-Jézusnak erről a nagy jeléről, hogy e tény természetét pontosan megismerjük. Ne törődjünk azzal, hogy bölcs kortársaink őrültségnek, bolondságnak tartják azt, amit elmondunk. Vannak ugyanis a világon nagy, hatalmas titkok, amik még nem valók a mai embernek, mert ha mégoly fejlett is, nincs még elég ereje ahhoz, hogy az ilyen nagy misztériumokat ő maga vigye véghez. Lehet róluk tudomása, szellemi átéléssel beléjük is láthat, de az anyagba oly mélyen leszállt ember fizikai történéssé változtatni még nem tudja őket.

Minden élet tulajdonképpen ellentétekből, szélsőségekből áll. Ilyen szélsőségek az élet és a halál is. Valami egészen sajátságos jelenség az okkultista érzése és érzülete számára például egy holttest és egy élő ember egymás mellett. Az élő emberben, tudjuk, hogy lélek és szellem lakik, bár ezek az ébrenlét állapotában úgyszólván teljesen elvesztik kapcsolatukat a szellemi világgal, ezért is nem látunk bele a szellemi világba. Egy holttest esetében pedig az az érzésünk, hogy a hozzá tartozó szellem és lélek most a szellemi világok felé halad, ott ébred majd fel számára a tudat, a szellemi világ fénye. A holttestben tehát a szellemi világok történéseinek jelképét láthatjuk.

A fizikai dolgokban is megtalálható azonban a szellemi folyamatok képe, csak egészen különös formában. Minden új születésnél fel kell építeni a testet, s ehhez az anyagnak úgyszólván egybe kell áramlania. Az anyagnak ezt az egybeáramlását viszont a tisztánlátó a szellemi tudat halálának érzi a szellemi világban. Ott meghal valami – itt lent életre kel. Az anyagnak fizikai testté való tömörülésében bizonyos tekintetben a szellemi tudat elhalását láthatjuk, a fizikai test felbomlásakor vagy elégésekor, az egyes részek szétesésekor, feloszlásánál pedig szellemi téren az ellenkező folyamat megy végbe: szellemi tudat keletkezik. Fizikai feloszlás: szellemi születés. Ezért is a feloszlás, a bomlás folyamata a puszta bomlásnál többet jelent az okkultistának. A temető, ahol a fizikai testek felbomlanak, szellemileg (tehát nem szólva az ott lévő emberekről, csak a szellemi történésekről) igen érdekes jelenség: szellemi születések folytonos felvillanása, felfénylése.

Képzeljünk el – természetesen nem tanácsként mondjuk ezt, mert mai testünk ilyesmit semmi esetre sem bírna el – egy olyan iskolázást, melynek segítségével az ember arra tudná begyakorolni fizikai testét, hogy bizonyos ideig tudatosan rothadási levegőt szívjon be, és ezáltal az előbb leírt szellemi folyamatot hozhassa létre. Ha ezt megfelelő módon teszi, akkor – mindenesetre csak egy későbbi inkarnációban, mert egy megtestesülés ehhez nem elegendő – éltető és gyógyító impulzusokat adó erők birtokában születik majd meg. Halotti levegő rendszeres belélegzése lassanként megadja a nyálnak azt az erőt, hogy földdel keverve ugyanolyan hatású legyen, mint az volt, amit Krisztus a vak ember szemébe dörzsölt. Erre a misztériumra, amelynél az ember a halált eszi, a halált fogyasztja vagy lélegzi be, így szerezve meg a gyógyítás erejét, erre a titokra mutat rá a János-evangélium írója a vakon született ember gyógyításában. Ahelyett, hogy az emberek folyton-folyvást arról szónokolnának, hogy így vagy úgy kell-e az ilyen dolgot érteni, sokkal helyesebb volna, ha megtanulnák, hogy a vak gyógyítása szó szerint úgy történt, ahogy le van írva. S akkor tisztelet támadna bennünk az olyan személyiség irányában, amilyen a János-evangélium írója, és nyíltan hangoztatnánk: „íme egy ember, aki ezekbe a misztériumokba be volt avatva, igyekezzünk mi is azok megértésére.”

Mindenesetre szükségesnek tartottam már előzetesen felhívni a figyelmet arra, hogy antropozófusok körében vagyunk, ahol előítéletektől mentesen beszélhetünk az ilyen igazi misztériumokról, a föld benyálazásáról gyógyítás céljából, és ahol azt is elmondhatjuk, hogy ennek az eseménynek szó szerint ez a jelentése.

Megérthetjük ezek után, hogy mindezek tudása milyen szorosan egybeforraszt bennünket a ma tárgyalt gondolattal, azzal, hogy Krisztus a Föld szelleme, és a Föld az Ő teste. Láttuk egy példán, hogy Krisztus szellemmel telíti a Földet, önmagából ad hozzá. És így viszi végbe azt, amiről itt szó van. Menjünk ezek után tovább, és fűzzük a ma elmondottakhoz Krisztus tanítását: lényem legmélyebb titka az „én-vagyok, és az „én-vagyok”-nak, vagyis az „én” igazi és örök hatalmának bele kell áradnia a emberekbe, mert abban van az az erő, ami az ember másik három részét át tudja hatni. A Föld szellemében van ez az erő. – Gondoljuk át ezt, és vegyük egészen komolyan, hogy Krisztus azért akarja az embernek megszerezni az én-t, hogy mindenkiben életre keltse a istenit, és fokozatosan felgyújtsa az urat és királyt.

Mit látunk ebből? Azt, hogy Krisztus a karma-eszmét, a karma-törvényt juttatja a legmagasztosabb értelemben kifejezésre. Mert ha a karma-eszmét tökéletesen megértjük, akkor azt csak ebben a krisztusi értelemben érthetjük meg. A karma-eszme azt jelenti, hogy senki ne bíráskodjék más ember legbensőbb lénye felett: aki nem ebben az értelemben fogja ezt fel, az nem fogja fel teljes mélységében. Ha más ember felett ítélkezünk, rákényszerítjük a magunk énjét. Ám aki krisztusi értelemben hisz az „én-vagyok”-ban, az nem ítélkezik, hanem ezt mondja: tudom, hogy a karma a nagy kiegyenlítő, bármit cselekedtél is, és nem ítélkezem feletted. – Ha bűnöst állítanának az elé, aki Krisztus szavait a valóságban megérti, hogyan viselkedne az ilyen bűnössel szemben? Még ha mindenki, aki kereszténynek tartja magát, súlyos bűnnel vádolná is, az igazi keresztény ezt mondaná: bármit hoztok is fel ellene, akár megtette, akár nem, tiszteletben kell tartani az „én-vagyok”-ot, rá kell bízni a karmára, a nagy törvényre, a Krisztus-szellem törvényére. Engedjük őt át magának Krisztusnak. – Majd elintéződik a karma a Föld fejlődése folyamán, rábízhatjuk a büntetést a fejlődésre. Talán lehajolnánk a földre és ezt mondanánk a vádlónak: törődjetek magatokkal! A Föld feladata az, hogy érvényesítse a büntetést. Írjuk hát bele a Földbe, ahová, mint karma, különben is be van írva!

Jézus pedig elméne az Olajfák hegyére. Jó reggel azonban ismét ott vala a templomban, és az egész nép hozzá méne, és leülvén tanítja vala őket. Az írártudók és a farizeusok pedig egy asszonyt vivének hozzá, kit házasságtörésen kaptak vala, és a középre állítván azt, mondának neki: Mester, ez asszony tetten kapatott, mint házasságtörő. A törvényben pedig megparancsolta nekünk Mózes, hogy az ilyenek köveztessenek meg. Te azért mit mondasz? Ezt pedig azért mondták, hogy megkísértsék őt, hogy legyen mivel megvádolniok. Jézus pedig lehajolván, az ujjával ír vala a földre. De mikor szorgalmasan kérdezék őt, felegyenesedve monda nékik: aki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ. És újra lehajolván ír vala a földre. Azok pedig ezt hallván és a lelkiismeret által vádoltatván, egymás után kimenének, a vénektől kezdve mind az utolsóig. És egyedül Jézus maradt vala és az asszony középen állva. Mikor pedig Jézus felegyenesedék és senkit sem láta az asszonyon kívül, monda neki: asszony, hol vannak azok a te vádlóid? Senki sem kárhoztatott-é téged?

Ezt mondja, hogy minden külső ítélkezést elhárítson felőle, és a belső karmának engedje át.

Az pedig monda: senki, Uram!

Átengedte már karmájának, és most egyedül az a teendő, hogy ne gondoljon többé a büntetésre, ami a karmában úgyis be fog teljesülni, és javuljon meg.

Jézus pedig monda neki: én sem kárhoztatlak, eredj el, és többé ne vétkezzél!

Láthatjuk a karma-eszme összefüggését a legmélyebb Krisztus-gondolattal, az Ő lényének jelentőségével a Föld szempontjából. „Ha megértettétek lényemet, akkor megértettétek azt is, akinek lényét én juttatom kifejezésre, megértitek, hogy az én-vagyok hozza meg a kiegyenlítést”. Önállóságot és belső lezártságot Krisztus impulzusa hozott az embernek.

Az emberek ma még nem jutottak nagyon messzire az igazi, a bensőséges kereszténység megértésében. De majd ha megértik az ilyen írásokat, amilyen a János-evangélium, akkor lassanként felveszik az ezekben rejlő indíttatásokat. És akkor – a távoli jövőben – beteljesül a krisztusi eszmény.

Látjuk, mint árad be a Földbe az első indíttatás a felsőbbrendű ember kifejlődéséhez az Atlantisz utáni korban. Holnap majd meglátjuk, hogyan függ össze az ember fejlődése a Krisztus-princípiummal ebben az Atlantisz utáni korszakban, hogy innen kiindulva bemutassuk, hogy mivé lesz Krisztus a jövőben.

A emberi fejlődés összefüggése a Krisztus-princípiummal

Láttuk, hogy a János-evangélium mély értelmét úgy tudjuk a legjobban megközelíteni, ha különböző oldalakról igyekszünk hozzá férkőzni. Már tegnap is volt módunk bizonyos oldalról felhívni a figyelmet a János-evangélium egyik legjelentősebb titkára. Hogy ezt a tegnap említett misztériumot lassanként teljesen megértsük, vizsgáljuk meg Krisztus-Jézus megjelenését éppen az Atlantisz utáni korban. Már eddig is igen sokféle adatot gyűjtöttünk össze, hogy nyomon követhessük az ember fejlődését, s ezen belül a Krisztus-princípiumot. Ma azt igyekszünk megérteni, miért jelent meg Krisztus, mint ember, fejlődésünknek éppen abban az időszakában, amikor itt járt a Földön. E végből induljunk ki abból, amit az utóbbi előadásokban már részben hallottunk, nevezetesen vegyük szemügyre az Atlantisz utáni kor fejlődését.

Már többször említettük, hogy elődeink messze a távoli időkben odaát nyugaton, azon a területen éltek, amelyet ma az Atlanti-óceán borít el, ott éltek elődeink Atlantiszon. Tegnapelőtt rámutattunk már atlantiszi elődeink külső testi mivoltára is. Láttuk, hogy fizikai testünk, külső érzékeink előtt megjelenő formájában tulajdonképpen csak lassan és fokozatosan érte el jelenlegi hús-szerű sűrűségét. Azt is elmondtuk, hogy csak az atlantiszi kor utolsó részében kezdett az ember némileg hasonlóvá válni mai alakjához. Még az atlantiszi kor utolsó harmada felé is lényegesen más volt az ember, bár az érzékelhetőség szempontjából már nem volt nagy a különbség. Legjobban a világítja meg az ember fejlődését, ha összehasonlítjuk a ma élő állatok valamelyikével. Már az eddigiek alapján is láthatjuk, mi a lényeges különbség az ember és akár a legmagasabb rendű állat között is. Az állat lénye a fizikai síkon fizikai testből, éter- vagy élettestből és asztráltestből áll, ez a három alkotórész teljesen kimeríti az állat lényét a fizikai világban.

A fizikai világban azonban nem csupán fizikai dolgok léteznek, nagy tévedés volna minden éteri vagy asztrális elemet az érzékfeletti világban keresni. Természetesen fizikai érzékeinkkel a fizikai világban csak a fizikai dolgokat láthatjuk meg, ám ez korántsem azért van, mert a fizikai világban csak fizikai dolgok vannak. Az állatnak is a fizikai világban van az éterteste és asztrálteste, tisztánlátó képességgel mindkettőt látni is lehet. Csak amikor az állat tulajdonképpeni énjére kerül sor, akkor már nem maradhatunk a fizikai világban, akkor már fel kell menni az asztrálvilágba. Ott van az állat csoport-lelke vagy csoport-énje. Az ember éppen abban különbözik az állattól, hogy az embernél az én is a fizikai világban van. Az ember tehát a fizikai világban fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből áll, noha három magasabb részét az étertesttől kezdődően csak a tisztánlátó tudat ismerheti fel.

Az ember különbözősége az állattól a tisztánlátó előtt is bizonyos tekintetben kifejezésre jut: a lónál például a orron túlérő éter-toldalékot lát, a ló fizikai fejét nem fedő és azon túl kinyúló hatalmasan fejlett éterfejet. A ló fizikai és éterfeje tehát nem fedi egymást. Ezzel ellentétben a mai embernél az éterfejet a fizikai fejjel csaknem egyenlőnek látja, mind alak, mind nagyság tekintetében. Különösen furcsa az elefánt, amelynek feltűnően nagy éterfeje van, úgyhogy az elefánt – szellemi látással nézve – igen különös állat.

A mai embernél a fizikai fej és az éterfej fedik egymást, alakjuk és nagyságuk körülbelül egyező az atlantiszi korszak utolsó harmada óta. Nem volt ez mindig így. A régi atlantiszi embernél az éterfej erősen kinyúlt a fizikai fej fölé. Az idők folyamán a kettő mindinkább összenőtt, úgyhogy az atlantiszi kor utolsó harmadában a fizikai és az éterfej már fedte egymást. Az agyban a szemek közelében van egy pont, ez ma teljesen fedi az éterfej egy meghatározott pontját, ez a két pont a régi időkben nem esett egybe. Az éterpont akkor az agyon kívül esett, ez a két fontos pont jelenleg egybetolódott. Amióta ez a két pont egybeesik, azóta nevezi magát az ember énnek, ekkor alakult ki az, amit tegnap tudati léleknek neveztünk. Az, hogy az éterfej és a fizikai fej fedik egymást, magát a fejet is igen lényegesen megváltoztatta. A régi atlantiszi ember feje erősen különbözött a mai emberétől. Hogy ezt a változást megértsük, vegyük ismét szemügyre a régi Atlantisz fizikai viszonyait.

Odaát nyugaton, a régi Atlantiszon nem volt meg az eső, a köd, a levegő és a napfény olyan megoszlása, amilyen most van nálunk. Nevezetesen az északi vidéket, Skandináviától nyugatra, még teljesen köd borította. A mai Írország helyén és attól tovább nyugatra a régi Atlantisz lakói soha nem látták az eső és a napfény mai megoszlását. Örökké ködben éltek, és csak az atlantiszi áradattól kezdődött a ködtömegek kiválása és lecsapódása a levegőből. Az Atlantiszon ismeretlen volt a szivárvány, ez a mindnyájunk előtt ismeretes csodás természeti jelenség, ami tudvalevőleg csak az eső és a napfény jelenlegi légköri eloszlása mellett lehetséges. Az atlantiszi áradatot megelőzően nem volt még szivárvány, csak utána jelent meg fokozatosan, illetve akkor vált fizikailag lehetségessé. Így tanítja ezt a szellemtudomány, és ha elgondoljuk, hogy az özönvízről szóló mondákban és mítoszokban az atlantiszi áradat emlékei maradtak fenn, és hogy Noé az özönvíz után a bárkából kilépve lát először szivárványt, akkor fogalmat alkothatunk arról, mennyire igazak, betű szerint igazak a vallási kútfők. Teljesen igaz, hogy az ember csak az atlantiszi áradat után látott először szivárványt. Ilyen élményei vannak azoknak, akik átérzik az okkultizmust, s ezek után ráeszmélnek arra, mennyire betű szerint vehetők a vallási kútfők, és természetesen ezzel együtt arra is, hogy ezeket a betűket előbb meg is kell érteni.

Az atlantiszi kor vége felé kiderült, hogy Földünk felületének külső és belső viszonyai az ember számára a mai Írország közelében voltak a legkedvezőbbek. Ezt a területet ma víz borítja, akkor azonban ott egészen különösen kedvező viszonyok voltak. Ott fejlődött ki az atlantiszi nép legtehetségesebbje, amelynek leginkább volt meg az adottsága ahhoz, hogy a emberi szabad öntudathoz fel tudjon emelkedni. Ennek a szellemtudományos irodalomban „Ős-szemitáknak” nevezett népnek vezetője egy nagy beavatott volt, aki – köznapi kifejezéssel élve – kiválasztotta népe legfejlettebb egyéneit, és azokkal keletre vándorolt, Európán át Ázsiába, a mai Tibet vidékére. Oda vándorolt az atlantiszi lakosságnak aránylag kicsi, de szellemileg igen előrehaladott töredéke. Atlantisz nyugati területei a kor végén fokozatosan eltűntek, tenger alá kerültek, Európa pedig mindinkább felvette mai alakját.

Ázsiában a nagy szibériai területeket széltében víztömegek borították még, déli vidékei azonban, bár eltérő alakban már megvoltak. A kevésbé fejlett néptömegek részben csatlakoztak ehhez a nyugatról keletre vonuló népáramlathoz, egyes csoportok messze elmentek velük, mások közben letelepedtek. A régi európai lakosság is jórészt az Atlantiszból jött néptömegek letelepedéséből keletkezett, ezek népesítették be Európát. Ennél a népvándorlásnál a kivándorlók összetalálkoztak a már korábban ide telepedett néptömegekkel, részben olyanokkal is, amelyek Atlantisz más vidékeiről, sőt a régi Lemuriából jöttek át Ázsiába. Ilyen módon különböző tehetségű és szellemi képességű népek telepedtek le Európában és Ázsiában. A nagy szellemi egyéniség vezetése alatt álló kis töredék Ázsiában telepedett meg, hogy ott az akkoriban lehetséges legmagasabb szellemiséget ápolja. Erről a kultúrterületről indultak ki azután az egyes kultúráramlatok a Föld legkülönbözőbb vidékeire és legkülönbözőbb népei közé.

Az első ilyen áramlat Indiába vonult, ott alakult ki az ősi indiai kultúra a nagy vezető egyéniség szellemi küldötteinek impulzusa alatt. Nem arról az indiai kultúráról van itt szó, amelynek maradványait a védák csodálatos könyvei őrzik, sőt arról sem, ami későbbi hagyományként maradt az utókorra. Ezt a fennmaradt külső kultúrát egy sokkal dicsőbb régi kultúra előzte meg, a régi szent risik kultúrája, azoké a nagy tanítóké, akik az Atlantisz utáni első kultúra megalapítói voltak az emberiség igen régi korszakában. Helyezkedjünk bele az Atlantisz utáni korszak első kultúráramlatának lelkületébe. Ez volt tulajdonképpen az emberiség első vallási kultúrája. A megelőző atlantiszi kultúrák a szó igazi értelmében nem voltak vallási kultúrák. A „vallás” alapjában véve az Atlantisz utáni kor sajátossága. Ennek magyarázatául vegyük szemügyre az atlantiszi ember életét. Éterfeje akkor még kint volt a fizikai fejen kívül, és ennek következtében régi ködös tisztánlátását még nem vesztette el teljesen. Akkor az ember éjszaka, fizikai testén kívüli állapotában nagy területekre kiterjedően belelátott a szellemi világba. Nappal, fizikai testébe merülve a fizikai világban a fizikai dolgokat látta, éjszaka pedig bizonyos mértékig még a szellemi világ térségeit.

Képzeljük magunkat az atlantiszi kor közepébe vagy első harmadába, és nézzük az akkori emberi állapotokat. Az ember reggel felébredt. Asztrálteste visszahúzódott fizikai és étertestébe. A fizikai világ tárgyainak körvonalait azonban akkor még nem látta olyan élesen, mint ahogy ma látjuk. Amikor a város ködbe van burkolva és a lámpákat este mintegy színes aurával körülvéve látjuk, ugyanilyen elmosódott körvonalakban és színekben látta az atlantiszi ember a külvilágot A világos nappali tudat és az éjszakai tudattalanság között sem volt meg az az éles elhatároltság, mint az Atlantisz utáni korban. Bár éjszaka az asztráltest akkor is elhagyta az étertestet és a fizikai testet, de mivel az étertest kapcsolata az asztráltesttel részben még megmaradt, a szellemi világ visszatükröződése mindig megvolt Az embernek ily módon mindig lehetett némi ködös tisztánlátása, beleélhette magát a szellemi világba, látott maga körül szellemi lényeket, szellemi folyamatokat.

A germán mítoszokról és isten-mondákról úgy beszélnek a mai tudósok a zöld asztalnál, hogy azok a népnek, a népfantáziának a szüleményei. Szerintük Wotan és Thor és az istenek valamennyien természeti erők megszemélyesítői. Egész mitológiai teóriák vannak, amelyek ilyen módon beszélnek a teremtő népfantáziáról. Ha az ember hallja őket, azt kell hinnie, hogy ezek a tudósok is – mint Goethe Faustjának homunkulusza – retortából születtek, és soha igazi embert nem láttak. Mert aki a népet valóban ismeri, annak nem jut eszébe, hogy az alkotó népfantáziáról így beszéljen. Ezek az isten-mondák nem egyebek, mint tényleges folyamatok maradványai, amelyeket az emberek korábbi időkben, tisztánlátó állapotukban valóságosan láttak. Wotan tényleg létezett! Akkor az ember éjszaka a szellemi világban istenek között járt. Wotant és Thort éppen olyan jól ismerte, mint ma a húsból és vérből való embereket ismerjük. A mítoszok és mondák, így a germán mítoszok is, azt tartalmazzák, amit a primitív természetű emberek akkor még sokáig láttak homályos, tisztánlátó állapotukban. Azok az emberek, akik akkor nyugatról keletre, a későbbi Germániának nevezett vidékekre vándoroltak, még bizonyos mértékig megőriztek valamit szellemi látásukból, úgyhogy legalább egyes esetekben bele tudtak látni a szellemi világba.

Amikor az említett legmagasabb beavatott tanítványaival Tibetbe vándorolt, onnan küldve Indiába az első kultúr-kolóniát, az európai népek közt is mindenütt maradtak vissza egyes beavatottak, akik a misztériumokban a szellemiség ápolói voltak. Ilyen misztériumaik voltak például a druidáknak, ezekből azonban a mai ember semmit sem tud, legfeljebb fantasztikus meséket. Ebben a dologban az a fontos, hogy amikor a druidák közt vagy Nyugat-Oroszországban, Skandináviában az ottani Trotta-misztériumokban magasabb világokról beszéltek, mindig voltak egyesek, akik tudtak ezekről a szellemi dolgokról. Amikor Wotanról, vagy a Baldur és Hödur között lejátszódott eseményről beszéltek, akkor ismert dolgokról beszéltek. Sokan kivételes tudatállapotukban maguk is átélték az ilyen eseményeket, a többiek pedig, akiknek ilyen élményeik nem voltak, hallottak ezekről szavahihető társaiktól. Európában mindenütt megvolt Atlantisz eleven emléke. Atlantiszt éppen a jellemzi, hogy az ember akkor természetes módon együtt élt a szellemi világgal, azzal, amit ma mennynek nevezünk. Az ember előtt nyitva állt a szellemi világ, maga is ott élt benne, s így nem volt szüksége vallásra, hogy a szellemi világ létéről tudjon.

Mert mi a „vallás” szó eredete? A latin „religio” szó eredeti jelentése: összekapcsolás, a fizikai világ kapcsolata a szellemivel. Akkor nem volt szükség különleges kapcsolatra a szellemi világgal, hiszen akkor ez volt az ember tapasztalati világa. Ahogyan ma a mező virágainak, az erdő állatainak létezését nem kell külön bizonyítgatnunk, mert szemünkkel látjuk őket, ugyanúgy az atlantiszi ember is nem vallásból hitt az istenekben és szellemekben, hanem saját élményei alapján. A fejlődés folyamán később az Atlantisz utáni korban, az ember megszerezte mai világos nappali tudatát, de cserébe adta érte a régi tisztánlátó tudatot. A jövőben újból visszakapja majd, mégpedig mai világos nappali tudata mellé.

Európai elődeink régi emlékeiből sok minden csak a mondákban és mítoszokban maradt fenn. Ha azonban azt kérdezzük, mi volt az akkori legfejlettebb emberek lényeges tulajdonsága, bármilyen különösen hangozzék is, azt kell mondanunk, hogy azok közül, akiket nagy vezetőjük magával vitt keletre, egészen Tibetig, azok jártak legelől a haladásban, akik már elvesztették régi, álmatag tisztánlátó tudatukat. Mert az előrehaladást a negyedik fajból az ötödikbe éppen a nappali éber látáshoz jutás, a régi tisztánlátás elvesztése jellemzi. A nagy beavatott és vezető azért vezette ki ezt a kis csapatot a többiek közül, hogy kiragadja őket azok sorából, akik még a régi atlantiszi fejlődési fokon álltak. Csak azokat vezette ki, akiknek mesterséges fejlesztésre és mesterséges okkult iskolázásra volt szükségük, hogy feljuthassanak a magasabb világokba.

Az Atlantisz utáni kor emberében nem maradt egyéb az isteni-szellemi világgal való együttéléséből, mint a sóvárgás utána. A szellemi világ kapuja bezárult előtte, de a vágyakozás megmaradt. Az akkori idők embere körülbelül így érezhetett, hiszen a mondákból és hagyományokból is ezt tanulta: „a régi időkben elődeink még beleláttak a szellemi világba, együtt éltek a szellemekkel és istenekkel, benne éltek az igazi szellemi valóságban. Bár mi is ott lehetnénk!” Ebből a vágyakozásból kiindulva teremtették meg az ősi indiai beavatási módszert, ami az elveszett utáni sóvárgásból fakadva azon alapult, hogy az ember egy időre elhagyta a magszerzett világos nappali tudatát, és erőfeszítéseket tett, hogy visszajuttassa magát korábbi tudatállapotába. Ennek az óindiai beavatásnak a módszere a jóga volt, ami technikája, gyakorlatai által mesterséges úton állítja vissza azt, amit az ember természetes úton vesztett el.

Képzeljük el a régi atlantiszi embert fizikai feje fölé messze kinyúló éterfejével. Amikor asztrálteste elhagyta, még kapcsolatban maradt vele az éterfej egy része, és ezáltal az, amit az asztráltest átélt, belenyomódhatott az étertestbe. Ez tette élményeit tudatosakká. Amikor később, az atlantiszi kor végén, az étertest fejrésze egészen visszahúzódott a fizikai fejbe, az asztráltest az éjszaka folyamán egészen elszakadt az étertesttől. A régi beavatásban tehát arra kellett törekedni, hogy az étertestet mesterségesen kiemeljék, ami úgy történt, hogy az embert három és fél napig tartó halálszerű állapotba jutatták. Ez alatt az idő alatt az étertest kinyúlt a fizikai testből, kettőjük kapcsolata meglazult, úgyhogy az asztráltest minden élménye belenyomódhatott az étertestbe. Amikor aztán az étertestet újból visszajuttatták a fizikai testbe, mindenről tudott az ember, amit a szellemi világban átélt.

Ez volt a régi beavatási mód, a jóga-beavatás, ami az embert úgyszólván kiemelte új világából, vissza a régibe, a szellemi világba. A későbbi indiai kultúra csak utórezgése annak a kultúrhangulatnak, amely ebből a beavatásból eredt. Ez a hangulat azt éreztette, hogy igazság, valóság, lényszerűség egyedül a szellemi világban van, abban a szellemi világban, amelybe csak a fizikai-érzéki világtól elfordulva juthat be az ember. A fizikai világban élve az ásvány-, növény- és állatvilág veszi körül az embert. Ám mindez csak külső látszat, nem az igazság, az igazságot ősidők óta elveszítette, és ma a látszat, a káprázat, a maja világában él. Így lett a fizikai világ az óindiai kultúra számára a maja világa. Mindezt annak a régi kultúrhangulatnak megfelelően kell felfognunk, ahogyan akkor érezték, nem pedig szürke elméletként. Az ősi indiai, az egészen szent ember a maja világát értéktelennek tartotta. A fizikai világot káprázatnak érezte, s igazi világa az volt, amikor visszavonulva a fizikai világtól, a jógán át ismét abban a világban élhetett, amelyben ősei éltek az atlantiszi korban.

A további fejlődés értelme azonban éppen abban áll, hogy az ember lassanként hozzászokjon ahhoz, hogy értéke és jelentősége szerint tudja megbecsülni a fizikai világot, amely az Atlantisz utáni kultúrában jutott osztályrészéül. Ezt az óindiai kort egy másik kultúrkorszak követte, szintén egy történelem előtti kultúra, amelyet a területén később élő népek után ős-perzsa kultúrának nevezünk. Ismét nem a későbbi perzsa kultúrát értjük alatta, hanem egy másik történelem előtti korszakot.

Ennek a második korszaknak lelki beállítottsága, érzésbeli tartalma már lényegesen más, mint az ősi indiai koré. Az étertest kiemelése mind nehezebb lett, de még mindig lehetséges volt, úgyhogy bizonyos mértékben még ezt a módot használták egészen Krisztus-Jézus idejéig. Az ős-perzsa kultúra emberei azonban egyet már elértek: kezdték a maját, a káprázatot megbecsülni, értékesnek tartani. Az indiai akkor érezte jól magát, ha menekülhetett ebből az illúzióból, a perzsának ugyanez már munkaterülete lett, de még mindig valami ellenségeset látott benne, amit le kell igáznia. Ebből keletkezett később Ormuzd és Ahriman küzdelme, az ember szövetkezése a jó istenekkel a rossz istenek anyagban működő hatalma ellen. Ebből a kettősségből táplálkozott ennek a kornak a hangulata. A perzsának sem volt teljesen kedvére való ez a valóság, de nem menekült előle, mint ahogyan az indiai tette, hanem megmunkálta, és annak a területnek tekintette, amelyen működnie lehetett, amelyen volt valami leküzdeni valója. Az ember így egy további lépést tett előre a fizikai világ meghódításában ezen a második kultúrfokon.

Azután következett a harmadik kultúrfok, és ezzel már közelebb jutunk a történelmi időkhöz. Ezt a kort „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemben káld-babilóniai-asszír-egyiptomi kultúrának neveztem. Ezeket a kultúrákat a nagy vezetők irányítása alatt kiküldött csoportok alapították. A első ilyen csoport vetette meg a régi India kultúrájának alapját, a második azét, amit óperzsa kultúrközpontként jellemeztünk, egy harmadik áramlat pedig még messzebbre ment nyugatra, és ott a babilóniai-káld-asszír-egyiptomi kultúrának vetette meg a alapját. Ezzel újból nagy lépéssel haladt előre a fizikai világ meghódítása.

A perzsa a fizikai világban még esetlen tömeget látott, amelyet az igazi szellemi valóság jó szellemei segítségével meg kell dolgoznia, hogy működni lehessen benne. A harmadik kultúrkorszakban már családiasabb, meghittebb viszonyba került az ember a fizikai valósággal. Csak a régi káld asztronómiára kell gondolnunk, ami az Atlantisz utáni emberi szellem legfigyelemreméltóbb és legnagyszerűbb alkotásainak egyike: láthatjuk, hogyan kutatják ki a csillagok pályáit, az ég törvényeit. A régi indiai az égre feltekintve még így gondolkodott: „nem érdekel a csillagok pályája, sem keringésük törvényszerűsége, nem érdemes kutatni ezeket a törvényeket”. A harmadik kultúrkorszak emberének azonban már nagyon is fontos volt, hogy behatoljon ezekbe a törvényekbe. Az egyiptomiak számára különösen a Föld viszonyainak felkutatása és a geometria kifejlesztése lett rendkívül fontos. Ami korábban maja volt, az most kutatás tárgya lett, és megszületett a külső tudomány. Tanulmányozni kezdik az istenek gondolatait, érzik, hogy kapcsolatot kell teremteni saját működésük és a között, amit az istenek írtak bele az anyagba.

Az állami életről is a maitól teljesen eltérő fogalmunk volna, ha felkutatnánk az akkori egyiptomi-káld államelmélet alapjait. Mert az állami élet irányítása és vezetése ott a bölcsek kezébe volt letéve, akik ismerték a csillagpályák és az égitestek mozgásának törvényeit, tisztában voltak azzal, hogy a világmindenségben mindennek összhangban kell állnia egymással. Tanulmányozták a csillagok pályáit, tudták, hogy összhangnak kell lennie az égi és földi történések között. Az égi események alapján írták elő, hogy minek kell történnie a Földön az idők folyamán. Még a római kornak, a negyedik kultúrkorszaknak a kezdetén is tudtak arról, hogy a földi történéseknek egyezniük kell az égi jelenségekkel. Új korszakok kezdetén hosszú időkre előre tudták a régi misztériumokban, mi fog lejátszódni az elkövetkezendő időkben.

A misztériumi bölcsesség alapján tudták például a római történelem kiindulópontján, hogy eljön az az idő, amikor majd a legkülönbözőbb események történnek Albalonga vidékén. Aki tud olvasni, az előtt világos, hogy a jóslat mély jelképes jelentése az, hogy a papi bölcsesség ezzel úgyszólván lerögzítette a régi Róma kultúráját. „Alba longa” ugyanis a hosszú papi öltözet. Ebben a régi világban a történelem jövő eseményeit ily módon – technikai műszóval élve – előre „kitűzték”. Azt mondták: hét korszak fogja egymást váűltani, a jövőt beosztották a hetes szám alapján, és ezzel előre megrajzolták a történelem alaprajzát. Azt sem volna nehéz kimutatni, hogy a hét római király mögött, akikről a szibilla-könyvek szóltak Róma történelmének kezdetén, prófétai történelmi táblázatok titkai húzódnak meg. Akkor azonban tudták az emberek, hogy ami ott meg van írva, azt le is kell élniük. Fontos események kezdetén mindig áttanulmányozták a szent könyveket. A szibilla-könyvek szentsége és titokban tartása innen eredt.

Így dolgozta bele az ember a harmadik kultúrkorszakban a szellemet az anyagba, így hatotta át szellemmel a külső világot. Számtalan bizonyítékát láthatjuk ennek a harmadik kultúráramlat, az asszír-babilóniai-káld-egyiptomi kultúra korának kialakulása folyamán. A mai kort is csak úgy érthetjük meg igazán, ha tudjuk, milyen fontos kapcsolatai vannak az akkori időkkel. Egyelőre csak egy ilyen vonatkozásra szeretnék rámutatni, hogy megvilágítsam a dolgok csodálatos összefüggését. A dolgok mélyére tekintve láthatjuk, hogy az önzés, a hasznossági elv napjainkban érte el a tetőfokát. Még soha nem volt a kultúra annyira ösztönös, annyira eszmények nélküli, mint ma. A jövőben még inkább az lesz, mert a szellem egészen belemerült az anyagi kultúrába. Az újkor nagy találmányaira és felfedezéseire az emberiség rengeteg szellemi energiát fordított, különösen a XIX. században. Mennyi szellemi erőt használt fel a telefon, a távíró, a vasút, mennyi öltözött anyagba és merevült meg a világ kereskedelmi kapcsolataiban! Mennyi szellemi erő kell ahhoz, hogy egy pénzösszeget, mondjuk Tokióban, kifizethessenek a nálunk megírt papírdarab, a csekk alapján.

Joggal kérdezhetjük, hogy mindezeket a szellemi erőket a szellemi fejlődés érdekében használtuk-e fel? A dolgok alapos szemlélője jogosan felelheti erre: vasutakat építetek, de csak azt szállítjátok rajtuk, amire gyomrotoknak van szüksége, ha magatok utaztok is, ezt csak szükségleteitekkel kapcsolatban teszitek”. Vajon van-e különbség szellemtudományos szempontból a között, hogy az ember kővel őrli gabonáját, vagy távírók, gőzhajók segítségével szerzi be messziről? Rendkívül nagy szellemi erőt használunk fel, de mindig csak személyes céljaink érdekében. Mi az értelme, mi a célja mindezeknek? Valószínűleg nem az antropozófia, nem a szellemi igazságok. Táviratoknál, gőzhajóknál mindig arról van szó, mennyi gyapjút, vagy más árut szállítsunk Amerikából Európába, egyáltalán mindig olyasmiről van szó, ami személyes szükségleteink céljait szolgálja. Az ember már a személyes szükségletnek, a személyes célok leganyagibb oldalának legmélyebb fokára süllyedt. De szükség volt erre az önző hasznossági elvre, mert így az emelkedés annál erősebb lesz emberi fejlődésünkben. Mi okozta azonban azt, hogy az ember a maga személyiségét ma annyira fontosnak tartja, mi érezteti meg vele olyan erősen külön személyes mivoltát, mi volt az előkészítője annak, hogy a szellemi világgal szemben most olyan erősnek érzi magát ebben a születés és halál közötti létében?

Mindezek legfontosabb előkészítője a harmadik kultúrkorszak volt. Az ember akkor a múmiában a halálon túl is igyekezett megtartani egyetlen fizikai testének alakját, s a test bebalzsamozásával megakadályozni az alak széthullását. A külön személyiséghez való ragaszkodás olyan mélyen belevésődött akkor az emberbe, hogy mai megtestesülésében ez a ragaszkodás a személyiség érzésének formáját veszi fel. Hogy a személyiség érzése ma olyan erős, ez annak a következménye, hogy az egyiptomiak a testet bebalzsamozták. Így függenek össze a dolgok az emberi fejlődésben. Az egyiptomiak az elhunytak testét bebalzsamozták, hogy az ötödik korszak emberének minél erősebb személyiség-tudata legyen. Ilyen mély misztériumok vannak az emberi fejlődésben.

Az ember – mint láthatjuk – mind mélyebben szállt le a majába, áthatva a anyagot azzal, amit addig kiküzdött magának. A negyedik kultúrkorszakban – a görög-latinban – az ember először is kihelyezi belső lényét a külvilágba. Így láthatjuk, hogy Görögországban az ember tárgyiasítja, objektiválja magát az anyagban és formákban, saját formáját rejti bele az isten-alakba. Aiszkhülosznál még a drámából is kicseng, hogy az ember a művészetben is érvényre akarja juttatni a maga egyéniségét. Kiáll a fizikai síkra, és ott alkotja meg önmaga képét. A római kultúrában pedig az állami intézményekben alkot képet önmagáról. A legközönségesebb hozzá nem értésből fakad az a felfogás, amely a mai jogtudományt a római kornál messzebbre vezeti vissza. Ami korábban volt, az lényegében egészen más, mint a „jus”, mint a jog, mert az embernek, mint külső személyiségnek a fogalma azelőtt még nem volt meg. A régi Görögországban a „polisz”, a kis városállam képezi a külső személyiséget. Az ember e kis városállam tagjának érzi magát. Nem könnyű ma belehelyezkednünk a görög kornak ebbe a tudatába. A római kultúra még messzebbre ment. Az ember már annyira benne van a fizikai világban, hogy külön személyisége, mint római polgár, jogilag is megszületik. Ez a haladás útja, s a továbbiakban is nyomon követhetjük, miként bontakozik ki egyre jobban a személyiség, és hogyan hódítja meg ezáltal fokozatosan a fizikai világot. Az ember egyre mélyebbre merül az anyagba.

A görög-római korszak után mai kultúránk következik, ez a Atlantisz utáni ötödik kor, s ezt a jövőben egy hatodik, majd egy hetedik kultúrkorszak követi. A negyedik, a görög-római korszak a középső, és e középső Atlantisz utáni kultúra korszakában jelenik meg Jézus-Krisztus. Ezt az eseményt már a harmadik korszak előkészítette, mint ahogyan mindenhez előkészítés kell. A harmadik korszak készítette elő a Föld legnagyobb eseményét, amit a negyedik korszak hozott meg, amikor a személyiség kérdése már annyira kifejlődött az emberben, hogy magát véve mintául, isteneit is a maga hasonmására alkotta meg A görög művészet az ember képének tükrében alkotja meg istenei világát.

Ugyanez ismétlődik meg az államban. A ember teljesen eljutott már az anyag megértéséhez, a maja és a szellem nászáig, s ez egyben az az időpont is, amikor a személyiség felfogásához is elérkezett. Érthető tehát, hogy ez volt az a kor, amikor az Istent személyes jelenség formájában tudta megérteni, amikor a Föld szelleme is személyiséggé válhatott. Maga az Isten is mint ember, mint személyiség jelenik meg az Atlantisz utáni kultúra közepén. Mintha csak képben jelennének meg az akkor történtek, amikor az ember a görög műremekekben önmaga mását alkotja meg. S amikor a görög kultúráról a rómaira térünk át, és a nagy római kor típusait látjuk, az az érzésünk, mintha a görög isten-szobrok szálltak volna le talapzataikról, és járkálnának tógában a többi ember között. Szinte látjuk őket!

Ez volt az ember fejlődése: azzal kezdte, hogy az istenség tagjának érezte magát, és végül eljutott személyisége átérzéséig. Ekkor már magát az Istent is személyiségként tudta felfogni, aki leszállt, és testet öltve élt az emberek között.

Ezek után arra a kérdésre kell felelnünk, miért az emberi fejlődésnek éppen ebben a korszakában lépett fel Krisztus-Jézus. Hogy ez a misztérium hogyan fejlődött tovább, hogyan látták előre a próféták a korábbi fejlődés folyamán, és hogy miképpen fog hatni prófétailag tovább a távoli jövőben, erről beszélünk legközelebb.

A prófétai híradás és a kereszténység keletkezése

Eddigi előadásaink megmutatták, hogy a szellemtudomány alapján állva milyen viszonyban vagyunk a János-evangéliumnak nevezett kútfővel. Célunk, mint láttuk, nem a volt, hogy magából a kútfőből merítsük a szellemi világokra vonatkozó igazságokat. Inkább azt akartuk bemutatni, hogy minden emberi vagy bármilyen más forrásműtől függetlenül is behatolhatunk a szellemi világba, mint ahogyan a matematika tanulásához sincs már szükségünk az első forrásművekre, amelyekben az emberiség fejlődése folyamán a matematika egyes részeit első ízben közölték. Amikor például az iskolában a geometria elemeit tanuljuk, amihez mai képességeink maguk is elegendők, egyáltalán nem is tudunk Euklidesz geometriájáról, arról a műről, amelyből az emberiség úgyszólván először hallott a geometria elemeiről. Amikor aztán már magunktól megtanultuk, még inkább méltányoljuk ennek a forrásműnek lényegét és jelentőségét. Ezt a tényt annak bizonyításául hoztuk fel, hogy a szellemi életről szóló igazságokat ugyanúgy magából a szellemi életből meríthetjük. És ha ily módon megismertük őket, s ezek után foglalkozunk a történelmi kútfőkkel, akkor ezekben már jól ismert dolgokkal találkozunk. Ez az út vezet el e kútfők helyes és valóban emberi méltánylásához. A János-evangélium sem veszített ezáltal értékéből, amint erről előadásaink folyamán meggyőződhettünk. A szellemtudomány művelőjének tisztelete és megbecsülése semmivel sem kisebb, mint azoké, akik kiindulási pontként magát a kútfőt fogadták el, annál kevésbé, mert a kereszténység legmagasztosabb tanításait leljük fel benne, amiket méltán nevezhetünk a bölcsesség tanainak. Végül azt is láttuk, hogy a keresztény tanítás ilyen megértése után világossá válik előttünk, miért kellett Krisztusnak éppen időszámításunk kezdetén megjelennie az emberiség fejlődésében.

Eddig az emberiség fejlődését mutattuk be az Atlantisz utáni korszakban. Rámutattunk arra, hogy ez a korszak az atlantiszi áradat után kezdődött az ősi indiai kultúrával. Megemlítettük azt is, hogy ezt az ősi indiai kultúrát az emberi kedélyek sóvárgása és emlékezése jellemzi. Kifejtettük, miben állt ez az emlékezés, ez a sóvárgás, hogy ezt az emlékezést az atlantiszi áradatot megelőző korból fennmaradt élő hagyományok szülték, emlékei annak a kornak, amelyben a ködös tisztánlátás egy neme, természetéből és lényéből eredően, még megvolt az emberben. Ily módon be tudott tekinteni a szellemi világba, úgy ismerte ezt a maga élményei és tapasztalatai alapján, mint ahogyan ma ismerjük a természet négy birodalmát, az ásványok, növények, állatok és emberek világát. Láttuk, hogy az atlantiszi áradatot megelőző korban még hiányzott a nappali és éjszakai élet tudatállapotainak mai éles szétválása. Abban az időben éjszaka, alvás alatt nem voltak annyira tudattalanok és homályosak a belső élmények, mint ma, a nappali élet képei elhomályosultak, az ember benne érezte magát a szellemi világban, s annak képei kibontakoztak előtte. Reggel pedig, amikor újból belemerült fizikai testébe, az isteni-szellemi világ élményei és igazságai elhomályosodtak előtte, de kibontakoztak szemei előtt a mai valóság képei, az ásványok, növények, állatok világa.

Az éjszakai tudattalanság és a nappali éber lét éles elhatároltsága csak az atlantiszi áradat után, az Atlantisz utáni korszakban jött létre. A ember ekkor közvetlen észleléseit illetően bizonyos módon elszakadt a szellemi valóságtól, és mindinkább benne találta magát a tisztán fizikai valóságban. Csak az emléke maradt meg annak, hogy van egy másik világ, a szellemi lények és folyamatok világa. Ez az emlékezés szülte a kedélyek sóvárgását: felemelkedni újból valamilyen kivételes állapot segítségével azokba a világokba, amelyekből az ember leszállt. Ilyen kivételes állapot csak kevés kiválasztottnak jutott osztályrészül. Ezek belső érzékeit megnyitották a misztérium-helyeken, így betekinthettek a szellemi világokba, és hírt adhattak, tanúságot tehettek e világok valóságáról azoknak, akik maguk nem tudtak oda bepillantani. A jóga volt az a mód, amely az ősi indiai kultúra emberét visszavitte a régi ködös tisztánlátás állapotába. Ezek az egyes kivételes természetű emberek, az iniciáltak, a beavatottak lettek az emberiség vezetői, a szellemi világok tanúi.

E sóvárgás és emlékezés hatása alatt keletkezett a védák előtti ősi indiai korszakban az a hangulat, amely a külső valóságban maját, illúziót látott. A emberek úgy érezték, hogy az igazi valóság a szellemi világban van, ahová csak kivételes állapot, a jóga segítségével lehet visszajutni. A szellemi lényeknek és folyamatoknak ez a világa a valóság, amit szemünkkel látunk, az nem a valóság, az káprázat, maja. Ez volt az Atlantisz utáni kor első vallásos alaphangulata, és a jóga beavatás első formája. Akkor még egyáltalán nem tudták megérteni az Atlantisz utáni kor igazi hivatását. Hiszen az ember hivatása nem az, hogy az érzékelhető valóságot majának, káprázatnak tartsa, hogy meneküljön előle, és elidegenedjen tőle. Az Atlantisz utáni emberi fejlődés hivatása éppen ellenkezőleg az, hogy mindinkább meghódítsa a fizikai világot, hogy a fizikai jelenségek világának urává váljon. Teljesen érthető azonban, hogy az emberiség, amely akkor lépett ki a fizikai síkra, kezdetben még majának, csalódásnak tartotta azt, amiről korábban a szellemi valóság körében élve alig tudhatott, s amit csak most kezdett észlelni. A valóságnak ez az ősi elgondolása azonban nem maradhatott meg. Az Atlantisz utáni kor életszemlélete nem lehetett az, hogy a fizikai valóság illúzió, ezért is teremtett az ember mindig újabb és újabb kapcsolatot a fizikai valósággal Atlantisz után, a különböző kultúrkorszakokban.

Ezután következett az a kultúra, amelyet mi ős-perzsának nevezünk, mert amit a történelem perzsa- illetve Zarathustra-kultúraként ismer, az csak utórezgése az itt elmondottaknak. Ebben a második kultúrkorszakban teszi meg az ember az első lépést ahhoz, hogy kinőve a régi indiai elv kereteiből, meghódítsa a fizikai valóságot. Még hiányzik a szeretetteljes elmerülés a fizikai valóságban, még semmi sincs, amit a fizikai valóság tanulmányozásának nevezhetnénk, de már mégis több, mint a régi indiai kultúrában, amelynek minden emlékéből az a hangulat csendül ki, ami a fizikai valóságot illúziónak látja. Ezért is nem származhatott volna mai kultúránk az indiaiból, amelyben minden bölcsességnek az volt a célja, hogy a figyelmet elterelje a fizikai világról, és azt az emlékezetében megmaradt szellemi világok felé irányítsa, mert nem tartotta érdemesnek, hogy a fizikai valóságot tanulmányozza, és dolgozzék rajta.

Ez az oka annak, hogy a tulajdonképpeni indiai életfelfogás soha nem tudott a földi lét számára hasznosítható tudományt létrehozni. A természet törvényeinek azt a fölényes kezelését, ami mai kultúránk alapját képezi, soha nem tudta volna megteremteni. A régi indiai kultúrából mindez nem fakadhatott volna – hiszen mire való megismerni annak a világnak erőit, amely csupán tévedésen alapul! Hogy aztán ez később az indiai kultúrában is másképpen lett, az nem belőle eredt, hanem későbbi idegen befolyásokból.

A óperzsa kultúra a külső fizikai valóságot már munkaterületnek tekinti. Egyelőre ugyan még az ellenséges istenség kifejeződését látja benne, de már él a reménység, hogy a valóságnak ezt az anyagi területét a fény istensége segítségével átváltoztatja, és a szellemi hatalmak és a jó istenek lényével átitathatja. A perzsa kultúra híve már kezdi érezni a fizikai világ valóságát. Még a sötétség istenének területeként látja ugyan, de már megvan a reménye, hogy bele tudja oltani a jó istenek erőit.

Aztán az a kultúrkorszak következik, amely a történelemben mint asszír-babilón-káld-egyiptomi kultúra szerepel. Most már nem maja többé a csillagos ég, hanem olyasmi, aminek írásjegyeiben olvashat az ember. A csillagok pályájában és fényében, amit az indiai még majának érzett, a harmadik kultúrkorszak embere isteni-szellemi lények elhatározásainak és szándékainak kifejezését látja. Lassanként az válik világszemléletévé, hogy a külső valóság nem csalódás, hanem az isteni-szellemi lények megnyilatkozása, kifejezésre jutása. Az egyiptomi kultúra már kezdi a Föld beosztására is alkalmazni azt, amit a csillagok írásából kiolvas. Miért lettek az egyiptomiak a geometria tanítómesterei? Mert úgy érezték, hogy a Föld beosztásának gondolata hozzásegíti őket az anyag leigázásához és átformálásához is, feltéve, hogy az emberi szellem meg tudja hódítani az anyagot. A későbbi emberiség az anyagi világot, amelyet kezdetben majának tekintett, így lassanként áthatotta szellemmel, és ez a szellem aztán az emberi bensőben is egyre jobban kibontakozott.

Láttuk, hogy az ember tulajdonképpen csak a késő atlantiszi korban kezdte megérezni az ént, az „én vagyok”-ot. Amíg a szellemi képeket látta, tisztában volt azzal, hogy ő maga is a szellemi világhoz tartozik, hogy ő maga is egy kép a többi szellemi kép között. Most kezdte csak felfogni, hogy ez a szellem benne is él.

Eddig a korábban hallottakat ismételtük el, most már vizsgálat tárgyává tehetjük az ember belső világának fejlődését.

Amíg az ember az atlantiszi korban álomszerű tisztánlátó tudatát a külvilág felé irányította, addig tulajdonképpen nem figyelte meg saját belső világát. Ez a belső világ, amit az én, az én-vagyok fog át, még nem rajzolódott ki előtte éles körvonalakban. Amilyen mértékben azonban eltűnt előle a szellemi világ olyan mértékben kezdte a maga szellemiségét is tudatosan érezni. Az óindiai kultúrában még az a sajátságos hangulat élt benne saját szellemiségét illetően, hogy ha be akar hatolni a szellemi világba, ha fel akar emelkedni az illúzió fölé, akkor lényének eggyé kell olvadnia a szellemi világgal, lehetőleg ki kell oltania az „én vagyok”-ot, és fel kell oldódnia az egyetemes szellemben, a brahmában. A régi beavatás a személyes mivoltnak ezen az elvesztésén alapult, a beavatás legrégibb formáját elsősorban ez jellemzi, ez a személytelen feloldódás a szellemi világban.

Másképpen volt ez a harmadik kultúrkorszakban, amikorra az ember öntudata már erősebben kifejlődött. Az emberi bensőben mindinkább tudatossá vált saját énje. Miközben a körülötte lévő anyagot megkedvelte, és belemerült az emberi szellem által kigondolt, nem pedig a korábbi tompa álomtudatban kapott törvények segítségével, mindinkább észrevette a maga énjét, úgyhogy a személyiségtudat a régi egyiptomiaknál már bizonyos fokra emelkedett. Volt azonban ebben a személyiségtudatban még valami, ami alsőbbrendűnek látszott, ami kötve volt a külső világhoz, és abban teljesen feloldódott. Volt benne valami, aminek nem volt módjában megszerezni a kapcsolatot ahhoz a világhoz, amelyből az ember származott. Az emberi fejlődés két alaphangulatát kell lelkünk elé tárnunk, hogy helyesen megérthessük a dolgok egész folyamatát.

Emlékezzünk vissza arra, hogy az atlantiszi kor és az óindiai kor emberei sóvárogva vágytak az után, hogy lerázzák személyiségüket. Az atlantisziaknak könnyű volt ez, egészen természetes volt, hogy személyiségük minden éjszaka kitörlődött, és benne éltek a szellemi világban. Az indiaiaknak szintén nem volt nehéz, mert beavatási módszerük, a jóga, felvitte őket a személytelenbe. Minden törekvésük az volt, hogy az általános emberiben nyugodjanak. Ennek az egyetemesben nyugvásnak a csökevénye maradt meg a nemzedékek összetartozóságának tudatában, abban a tudatban, hogy az egyes ember a vérén át kapcsolatban áll a nemzedékek sorozatával, fel egészen az ősig. Ez a hangulat alakult ki abból a korábbi hangulatból, amely szellemileg beágyazva érezte magát az isteni-szellemi létbe Így történt, hogy a harmadik kultúrkorszakban a normális fejlődésű emberek, bár már kezdték magukat egyes embereknek érezni, még mindig beágyazva érezték magukat az összességbe, az isteni-szellemibe. A vérrokonság összekapcsolta őket az ősök hosszú sorával, és a nemzedékeken át lefolyó vérben érezték istenük létét.

Láttuk, hogy ez a hangulat az Ótestamentum híveinek körében a tökéletesség bizonyos fokára emelkedett. „Én és Ábrahám atya egyek vagyunk!” Ez azt jelentette, hogy az egyes ember beágyazva érezte magát az összefüggésbe, fel egészen Ábrahám atyáig. Ez volt akkor nagyjából minden normálisan fejlett néptörzs hangulata, a harmadik kultúrkorszak összes néptörzseié. Csak az Ótestamentum hívői kaptak azonban a próféták által híradást arról, hogy van valami, ami szellemileg mélyebben járó, mint a nemzedékek vérén át leáramló isteni atyaság. Rámutattunk az emberiség fejlődésének e nagy pillanatára, amikor ezt a prófétai híradást kapta. Amikor Mózes ezt a szózatot hallja: „Ha a nevemet hirdeted, tudasd velük, hogy az „én vagyok” mondta ezt neked” – akkor hangzik fel először a Logosz, Krisztus híradása, megnyilatkozása. Ez volt az első prófétai híradás, amit azok kaptak, akik meg tudták érteni, hogy Istenben a vérkapcsolaton túl, valami tisztán szellemi is él. Ez a prófétai szellem vonul végig az egész Ótestamentumon.

Ezek után feleletre vár az a kérdés: ki volt az, aki Mózesnek akkor prófétai híradásként első ízben mondta meg a nevét? Íme egy újabb eset, amelynél a János-evangélium magyarázói egészen felületesen járnak el, mert nem ismerik el, hogy ezeket a kútfőket a lehető legnagyobb alapossággal kell olvasni. Ki volt az, aki prófétai úton hírül adta nevét, ki volt az, akinek az „én vagyok” nevet kell adni?

Megtudjuk, ha pontosan, kellő komolysággal és méltósággal igyekszünk megérteni a János-evangélium 12. fejezetét a 40. verstől kezdődően Krisztus-Jézus ott Ézsaiás próféta egyik mondásának beteljesüléséről szól, egy jóslatról, amelyben arról beszél, hogy a zsidók nem akarnak benne hinni. Itt maga Krisztus idézi Ézsaiást:

Megvakította az ő szemeiket és megkeményítette az ő szívüket 
hogy szemeikkel ne lássanak és szívökkel ne értsenek, és meg ne
térjenek és meg ne gyógyítsam őket.
Ezeket mondta Ézsaiás, mert látta az ő dicsőségét és beszélt vele.

Ézsaiás beszélt vele! Kivel beszélt Ézsaiás? Meg is mondja, hogy Ézsaiás 6. versében beszél róla:

Amely esztendőben meghala Uzziás király, látám az Urat ülni
magas és felemeltetett székben és palástja betölté a templomot.

Kit látott Ézsaiás? A János-evangélium világosan megmondja: Krisztust látta! Hiszen Ő a szellemi világban mindig látható volt. Éppen ezért könnyen megérthető a szellemtudomány tanítása, amely azt mondja, hogy akit Mózes látott, aki az „én vagyok” kijelentésben tudatta vele a nevét, ugyanaz a lény volt, aki később, mint Krisztus jelent meg a Földön. Amikor az ókorban „Isten szellemé”-ről van szó, ez nem más, mint Krisztus. Aki ezt nem gondolja át rendszeresen, az a vallási kútfők ilyen helyeit nehezen érti meg. Már azért is szükség van a világos megkülönböztetésre, mert az „Atya”, „Fiú” és „Szent-Lélek” szavakat a legkülönösebb módon cserélték össze. Éppen azért használták a legkülönfélébb módon ezeket a szavakat külső exoterikus vonatkozásukban, hogy ne lássák mindjárt tulajdonképpeni ezoterikus értelmüket. Amikor a régi zsidóság által használt értelemben az „Atyá”-ról volt szó, akkor elsősorban arról az Atyáról beszéltek, aki nemzedékek vérén át áramlott le hozzájuk materiálisan. Amikor pedig, mint Ézsaiás is, a „Úr”-ról beszéltek, arról, aki szellemileg nyilvánult meg, akkor ugyanúgy a Logoszról volt mindig szó, mint a János-evangéliumban. Éppen azt akarja a János-evangélium írója mondani, hogy aki szellemileg mindig látható volt, az most testté vált, és közöttünk lakozott! Ha így világosan látjuk, hogy az Ótestamentum is bizonyos vonatkozásban Krisztusról beszél, akkor megérthetjük, mi volt az óhéber nép szerepe fejlődésünkben. Az óhéber princípium viszont az egyiptomiból nőtt ki, annak hátteréből emelkedett ki.

Láthatjuk tehát, hogy az emberiség fejlődésének rendes menete a tegnap vázolt irányban halad. Az Atlantisz utáni korban az első kultúra az ősi indiai, a második az ősi perzsa, a harmadik az asszír-babilóniai-káld-egyiptomi, és ezt követi a negyedik, a görög-latin kor, majd az ötödik, a mi korszakunk. Mielőtt a negyedik korszak megkezdődik, a harmadik korszakból titokzatos ágként nő ki hagyományaival együtt az a nép, amely a kereszténység talajául szolgált. Eddigi előadásaink eredményeit összefoglalva még inkább érthetőnek kell találnunk, hogy Krisztusnak a negyedik kultúrkorszakban kellett megjelennie.

A negyedik korszakban tehát – amint ezt már eléggé kiemeltük – annyira jutott az ember, hogy saját szellemiségét, énjét tárgyiasítva, kihelyezi a világba. Látjuk, hogy az ember lassanként áthatja az anyagot saját szellemével. Itt vannak a görög szobrászok, a görög drámaírók művei, amelyekben az ember saját lelki tartalmát állítja megtestesítve önmaga elé. Tovább menve, a római világban az ember már tudatosan látja saját mivoltát, és azt a „jus”-ban, a jogban rögzíti le a külső világ számára. Bármint igyekszik is elpalástolni ezt a tényt a mai ferde jogtudomány, alapos ismerői előtt nem kétséges, hogy a tulajdonképpeni jog, amely az embert jogalanynak tekinti, ebben a negyedik kultúrkorszakban keletkezett. A ember ekkor már annyira tudatában volt személyiségének, hogy állampolgárnak érezhette magát. Görögországban az egyes ember még a városállam tagjának érezte magát, egyéni embervoltánál fontosabbnak érezte athéni mivoltát. De egészen más is az, amikor valaki azt mondta: én római polgár vagyok, mint az, hogy athéni vagyok. Abban hogy „római vagyok”, benne van az, hogy az embernek, mint egyes embernek az állam szempontjából megvan a maga értéke, a maga akarata. Könnyű volna azt is bebizonyítani, hogy például a végrendelet fogalmának keletkezése is csak ebbe a korba eshetett, hogy ez teljesen római fogalom. Csak ebben a korban tette az ember a maga akaratát annyira egyénivé, hogy azt még a halál utánra is ki tudta terjeszteni. A szellemtudomány közlései még részletekben is megegyeznek a való tényekkel.

Így jutott el az ember odáig, hogy az anyagot mindinkább áthatotta szellemével, és ez később is egyre jobban megnyilatkozott. A negyedik korszak az, amikor az ember mindazt, amit szellemével felfog, maradéktalanul beleviszi az anyagba. Az egyiptomi piramisban még láthatjuk, hogyan küzd egymással szellem és anyag, még nem tud az anyagban teljesen kifejeződni az, amit a szellem felfogott. Az Atlantisz utáni kor fordulópontját e tekintetben a görög templom jeleníti meg. Aki valamit is ért az építészethez, az a görögöknél látja legjelentősebb, legbefejezettebb megnyilvánulását, ahol a legtisztábban jut kifejezésre a tér belső törvényszerűsége. A görög templomban érezzük, hogy az oszlop a teher hordozója, s ami az oszlopon nyugszik, azt hordani kell, mert nyomást gyakorol. A görög templom teljes következetességgel valósítja meg a szuverén és mindentől független tér-gondolatot, amit később kevesen éreztek át ennyire. Mert akik később érezték, azok is legfeljebb a festő érzékével érezték át.

Ha a szixtuszi kápolna térhatását akarjuk látni, s a hátsó falhoz állva, ahol a „utolsó ítélet” nagy képe van, felfelé nézünk, észrevesszük, hogy a hátsó fal ferdén emelkedik felfelé, mert építője a tér-gondolatot érezte, és nem elvontan gondolta, mint az emberek általában. Ezért áll a fal oly csodásan szög alatt. Íme ő már nem görög módra érzi a tér-gondolatot. Van olyan művészi érzék, amely megérzi a térben rejlő méretarányokat. Építészetileg érezni, nem azt jelenti, hogy a szemmel érzékelhetőt érezni, hanem valami mást. Könnyű ma azt gondolni, hogy jobboldal-baloldal, fenn-lenn, elől-hátul, teljesen mindegy. Pedig nem kell másra gondolni, csak azokra a képekre, amiken angyalok lebegnek. Lehet ezeket úgy festeni, mintha le akarnának esni. Ha azonban valakinek megvan az igazi térérzéke, az úgy festi őket, hogy ez a gondolat fel sem merülhet, érezzük, hogy nem eshetnek le, mert tartják egymást. Ilyenkor a tér dinamikai viszonyait a festő szemével látjuk.

A görög azonban építész szemmel látott, a vízszintest nem csupán vonalnak érezte, hanem kiérezte belőle a nyomás erejét, az oszlopot pedig nem közönséges botnak, hanem tartó erőnek. Így a tér vonalaival együtt érezni azt jelenti, hogy az eleven szellem geometrizálását érezzük. Ezt érezte Platon ebben a nagyszerű kijelentésében: „Isten folyton geometrizál”. A térben benne vannak a vonalak, és ezek szerint építették templomaikat a görögök. Hiszen voltaképpen mi a görög templom? Szükségképpen Isten lakása. Egészen más, mint a mai székesegyház. A mai székesegyház prédikáló hely. A görög templomban maga az Isten lakott, az emberek nem szükségszerűen voltak benne, csak amikor éppen Istennél akartak lenni. Aki a görög templom formáit megérti, az megérzi titkos kapcsolatát a templomban lakó Istenhez, mert az oszlopokban és abban, ami felettük nyugszik, nem az emberi fantázia művét látja, hanem megérzi azt, hogy Isten is így alkotta volna meg, ha lakóházat akart volna teremteni magának. Az anyag szellemmel telítése a görög templomban érte el a tetőfokát.

Hasonlítsuk össze a görög templomot egy gót stílusú székesegyházzal, nem bírálatképpen, mert bizonyos szempontból a gót stílus áll magasabb fokon. A gót templomnál azt látjuk, hogy amit formái kifejeznek, az tulajdonképpen el nem gondolható és át nem érezhető az áhítatos tömeg nélkül. A gót stílus csúcsíves formáiban van valami – természetesen csak annak, aki ezt át tudja érezni – aminél az embernek az az érzése, hogy az egész nem teljes, ha nincs benne az áhítatos tömeg, és nem kapcsolódnak össze a kezek ív formájában. A gót templom nem csupán Isten lakóhelye, hanem egyben az Istenhez imádkozó tömeg gyülekező helye is. Itt az emberiség bizonyos módon már túlment fejlődésének tetőpontján, és már kezd visszafejlődni az, amit a görögök térérzéke a tér vonalaiban, az oszlopokban és gerendákban oly csodásan megérzett. Azt az oszlopot, ami nem a terhet hordja, ami csak díszítő motívum, a görög megérzés nem tekintette oszlopnak. Az emberi fejlődésben minden tökéletes összhangban van. A görög kultúrkorszakban is a legszebb összhangban olvad egybe az, hogy az ember felfedezi önmagában öntudatát, s a térben megérzi az istenit. A kultúra e korszakában az ember teljesen összenőtt a fizikai-érzéki világgal.

Teljesen értelmetlen dolog, hogy a mai tudósok el akarják homályosítani azt, amit az előző korokban az emberek átéltek. Mi az Atlantisz utáni időszak negyedik korszakát szellemtudományos értelemben olyannak látjuk, hogy az ember ekkor teljesen összhangban állt az őt környező világgal. Csak ez a kor, amelyben az ember szinte összenőtt a külső valósággal, tudta megérteni azt, hogy az isteni az egyes emberben megjelenhet. Minden előbbi kor bármit inkább megértett volna, mint ezt. Minden előbbi kor úgy érezte volna, hogy az isteni túlságosan magasztos ahhoz, hogy fizikai emberi alakban megjelenhessen. Éppen a fizikai emberi alaktól akarták az istenit megóvni. „Ne csinálj magadnak faragott képet” – ezt a tanítást éppen az a nép kapta, amelynek hivatása volt, hogy az isten-eszmét szellemi alakjában fogja fel. Ilyen felfogásból fejlődött ki ez a nép, s őbelőle sarjadt ki a Krisztus-eszme, az az eszme, hogy a szellem testben fog megjelenni. Ez volt e nép rendeltetése, és ide, az Atlantisz utáni negyedik korszakban kellett esnie a Krisztus-eseménynek.

A keresztény tudat éppen ezért az emberré válás folyamatát a Krisztus előtti és a Krisztus utáni korra osztja. Az Isten-embert csak egy meghatározott időben érthette meg az ember. Ezért is van az, hogy a János-evangélium teljesen tudatosan és érzelmileg is, azzal keres kapcsolatot, ami köznapi kifejezéssel szólva egyenesen időszerű volt, ami közvetlenül a kor tudatából fakadt. Egészen önként adódott tehát, hogy a János-evangélium írója azoknak a gondolatképeknek a kifejezésére, amelyekkel a világtörténelem legnagyobb eseményét igyekezett megérteni, szinte belső rokonság révén a görög gondolat formáit tartotta a legalkalmasabbnak, amiket aztán a keresztény érzés teljesen átvett. Hogy aztán a fejlődés további folyamán meg kellett születnie a gót stílusnak, annak okát a kereszténységnek abban a hivatásában kell keresnünk, hogy az embert újból kivezesse az anyagból. Keletkezése azonban csak arra a korra eshetett, amikor az ember már belemerült ugyan az anyagba, de azt még nem becsülte többre igazi értékénél, ennek folytán nem süllyedt bele olyan mélyen, mint napjainkban, s így azt szellemmel meg tudta tölteni, és át tudta hatni.

Így bontakozik ki a kereszténység keletkezése az emberiség szellemi kialakulásából teljes szükségszerűséggel. Ha ezek után meg akarjuk érteni, milyen alakot kellett lassanként felvennie, milyen alakot jövendöl meg neki a János-evangélium írója, ez a nagy prófétai egyéniség, akkor figyelmünket a legközelebbi előadásban néhány lényeges és fontos fogalomra kell irányítanunk.

Már eddig is rámutattunk arra, hogy mindent betű szerint kell vennünk, ezt azonban előbb valóban meg kell értenünk. Nem közömbös dolog az, hogy a „János” név sehol sem fordul elő, hanem mindig arról a tanítványról van szó, „akit az Ur szeret vala”. Láttuk, milyen titok rejtőzik e mögött, és milyen mély jelentősége van ennek a kifejezésnek. Ugyanígy szemügyre kell vennünk egy másik kifejezést is, amely közvetlenül lehetővé teszi, hogy megtaláljuk a kapcsolatot a kereszténység fejlődésének következő korszakaihoz.

Rendszerint nem szokták megfigyelni azt, hogyan beszél a János-evangélium Jézus anyjáról. Ha egy közönséges átlag kereszténytől megkérdezzük, ki volt Jézus anyja, azt feleli: Jézus anyja Mária volt! Sőt sokan azt is hiszik, hogy a János-evangélium szerint is Mária a neve. Pedig a János-evangéliumban sehol sincs szó arról, hogy Jézus anyjának neve Mária. Ahol őróla beszél, mindenütt teljesen szándékosan – aminek jelentőségét majd megismerjük – csak „Jézus anyjá”-nak nevezi. A kánai menyegzőről szóló fejezetben is így van: „…és Jézus anyja is ott volt…”. Később pedig azt mondja: „anyja szólt a szolgálóknak…”, de sehol a Műária név. Aztán Jézus anyja akkor jelenik meg újból, amikor a Megváltót a kereszten látjuk. Erről így ír a János-evangélium:

Jézus keresztje alatt pedig ott állottak vala az ő anyja és az ő
Anyjának nőtestvére, Mária, a Kleofás felesége és a Magdalai
Mária.

Világosan és érthetően megmondja, ki állt a keresztnél: ott volt anyja, aztán anyja nővére, aki Kleofás felesége volt, és akinek Mária volt a neve, és rajtuk kívül még Mgdalai Mária. Aki kissé elgondolkodik e felett, azt kell, hogy mondja: mégis csak különös, hogy mindkét nővérnek Mária a neve! Ma az ilyesmi szokatlan dolog volna. – Akkor is a volt. Világos tehát, hogy Jézus anyjának neve nem lehetett Mária, mivel nővérét nevezi így a János-evangélium írója. A görög szöveg világosan és érthetően mondja: „Ott állt Jézus anyja és az ő anyjának nővére, Mária, aki Kleofás felesége volt, és a Mgdalai Mária.” Magyarázatra vár tehát az a kérdés, hogy ki volt Jézus anya. És ezzel a János-evangélium egyik legnagyobb kérdését érintjük, amikor felvetjük ezt a kérdést: ki tulajdonképpen Jézus apja és ki az anyja?

Ki az apja? Hát lehet ezt egyáltalán kérdeznünk? Ezt kérdezhetjük nemcsak a János-evangélium, hanem a Lukács-evangélium szellemében is. Mert egészen különös figyelmetlenség kell ahhoz, hogy elkerülje a figyelmünket az, amit az angyali híradás mondott:

A Szent-Lélek száll terád, és a Magasságosnak ereje árnyékoz meg
téged, azért ami születik is, Isten Fiának hívatik.

Még a Lukács-evangélium szerint is a Szent-Lélek Jézus atyja. Ezt betű szerint is így kell értenünk. Azok a teológusok, akik ezt nem ismerik el, egyszerűen nem tudnak olvasni az evangéliumban. Fel kell tehát vetnünk azt a nagy kérdést: hogyan függenek össze az eddig elmondottakkal ezek a szavak: „én és az Atya egyek vagyunk” és „én és Ábrahám atya egyek vagyunk”, vagy „mielőtt Ábrahám volt, megvolt az én-vagyok”? Hogyan hozható összhangba mindezekkel az a tagadhatatlan tény, hogy az evangéliumok a Szent-Lélekben látják az atya-princípiumot? És hogyan kell gondolkodnunk az anya-princípiumról a János-evangélium szellemében?

Hogy mindezeknek a kérdéseknek helyes megfogalmazásával holnapra szellemileg jól előkészüljünk, említsük fel még azt is, hogy a Lukács-evangéliumban a nemzedékek egész sorát találjuk. Leírja, hogy Jézust János megkeresztelte, hogy harminc esztendős korában kezdett tanítani, és hogy azt állították, hogy fia „Máriának és Józsefnek, ez pedig Hélié…” és így tovább. És ezután nemzedékek hosszú sora következik, amit ha követünk, eljutunk egészen Ádámig, aztán pedig valami egészen különös dolog következik, ezek a szavak: „ez pedig az Istené”.

A Lukács-evangélium szerint tehát ugyanolyan viszonyban van Ádám az Istenhez, mint a fiú az atyjához. Az ilyen kijelentést egészen komolyan kell vennünk! Ezekben foglaltuk össze nagyjából azokat a kérdéseket, amelyek holnap a János-evangélium középpontjába vezetnek.

A Krisztus-impulzus működése az emberiségben

Az előzőkben az emberiség Atlantisz utáni fejlődésének törvényszerűsége foglalkoztatott bennünket. Igyekeztünk megérteni, hogy a kereszténység megalapításának miért éppen az Atlantisz utáni fejlődésnek egy pontosan meghatározott időszakában kellett bekövetkeznie. Említettük a tegnapi előadás végén, hogy a fejlődés törvényének ezoterikus-keresztény értelemben való szemléletéből meríthetjük a János-evangélium és vele együtt az egész kereszténység fontos kérdéseinek megértését. A „Szent-Lélek” vagy „Jézus apja és anyja” kifejezések jelentőségét is csak ugyanilyen módon érthetjük meg teljesen. Emlékezzünk mindenekelőtt arra, ami előadásainkból már eddig is kiviláglott, hogy az Atlantisz utáni emberiség, amelyhez szűkebb értelemben magunk is tartozunk, és amely az atlantiszi áradat után fejlődött ki, hét alcsoportra oszlik. Szándékosan kerülöm az „alfaj” fogalmát, mert a „faj” fogalma tulajdonképpen nem fedi teljesen azt, amiről most szólunk. Mi jelenleg az Atlantisz utáni kor kultúrfejlődési korszakairól beszélünk, ezzel szemben az, amit az emberiség ma fajtörvénynek érez, az voltaképpen még az atlantiszi fejlődés utórezgése.

Az atlantiszi áradatot megelőző emberi fejlődés, ami nagyrészt a régi Atlantiszon, a mai Európa és Amerika közötti kontinensen játszódott le, szintén hét egymást követő szakaszra oszlik, ezekre még érvényes a „fajfejlődés” kifejezés. A régi Atlantiszon ugyanis az emberiségnek ez a hét egymást követő fokozata testileg, mégpedig mind a belső, mind a külső testiséget illetően (a külső testhez számítjuk az agy, a vér és az egyéb nedvek belső alkatát is) tényleg még nagyon eltért egymástól. Ezzel ellentétben Atlantisz után már az első korszak emberei, a régi indiaiak sem különböztek tőlünk annyira, hogy esetükben külön fajról beszélhetnénk. A régi fajfogalom használatát sokszor csak a szellemtudományos folytonosság fenntartása teszi szükségessé. A faj szó azonban könnyen szülhet hamis képzetet, mert ha a mai viszonyokra alkalmazzuk, nem jön tekintetbe az, hogy az emberiség megoszlása ma már sokkal mélyrehatóbb alapon történik. A hetedik alcsoport utáni kultúrára pedig, ami jelenlegi kultúránkat váltja majd fel, egyáltalán nem lehet már a faj kifejezést alkalmazni, mert az emberiség akkor egészen más alapelvek szerint fog tagolódni.

Nézzük meg ebből a szempontból az Atlantisz utáni kor beosztását: 1. a régi indiai korszak, 2. a régi perzsa, 3. az asszír-babilóniai-káld-egyiptomi, 4 a görög-latin és 5. a mai kor, ami után még egy hatodik és egy hetedik fejlődési korszak következik. Jelenleg tehát az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszakban élünk, a kereszténység pedig teljes mélységében és jelentőségében a negyedik korszakban jelent meg a emberiség fejlődésében. Azóta olyan mértékben fejtette ki hatását, amilyen mértékben az ötödik korszak emberét meg tudta hódítani, és – amennyire a szellemtudomány alapján prófétailag jósolni tudunk – előre megmondhatjuk, hogy ez a hatás miképpen terjed majd ki a jövőre is. Említettük azonban már tegnap is, hogy a kereszténység hivatását már a harmadik kultúrkorszak előkészítette. Az Ótestamentum hívő serege a egyiptomi kultúrából kiindulva a harmadik kultúrkorszakban úgy irányította a héber kultúra fejlődését, hogy úgyszólván ennek a korszaknak a méhéből kibontakozhatott a kereszténység, ami azután a negyedik kultúrkorszakban Krisztus-Jézussal teljesen megszületett. Elmondhatjuk tehát: az emberiség az Atlantisz utáni kornak már a harmadik kultúrkorszakában bizonyos szellemi befolyáson ment át, ez a negyedik korszakban tovább hatott, Krisztus-Jézusban összpontosult, aztán hatása kiterjedt az ötödikre, a mi korunkra, s innen terjed majd tovább a miénket követő hatodik korszakra. Igyekezzünk alaposan megérteni, miben álltak ezek a hatások.

Tudjuk, hogy az emberi fejlődés útján az ember alkatának részei is folyton fejlődnek. Emlékezzünk vissza az atlantiszi korszak végére, amelyről elmondtuk, hogy az éterfej akkor vonult vissza a fizikai testbe, ez tette lehetővé, hogy az ember önmagáról „én vagyok” formájában beszéljen. Az atlantiszi áradat korában ennek az „én vagyok”-nak az ereje áthatotta már az ember fizikai testét, vagyis megvolt már az ereje ahhoz, hogy az én-tudathoz, vagyis az öntudathoz előkészíthette a szükséges fizikai szervet. Az atlantiszi kor közepén ez az öntudat még nem volt meg, az ember még nem mondhatta el magáról, hogy én egy „én” vagyok. Csak akkor születhetett ez meg, amikor az éterfej és a fizikai fej említett része egybeesett. Ekkor, egészen Atlantisz elsüllyedéséig, alakította ki az ember az öntudat előfeltételét: a fizikai agyat, és a test egyéb megfelelő adottságait. Az atlantiszi áradatig lett tehát a fizikai test érett arra, hogy az én hordozója lehessen. Arra a kérdésre tehát, hogy mi volt a régi atlantiszi kor hivatása, a felelet az, hogy az emberbe beoltsa, belevésse az ént.

Ez a hivatása aztán átment az atlantiszi áradaton, az özönvízen túl, mai korunkba. Mai Atlantisz utáni korszakunknak azonban más valamit is kell hoznia: a manasznak, a szellem-énnek kell lassanként bevonulnia az emberbe. Az Atlantisz utáni kornak ebben a jelenlegi szakaszában kezdődik a manasznak, a szellem-énnek beáramlása, úgyhogy mire a hatodik vagy hetedik korszak különböző megtestesülésein átmegyünk, a manasz, a szellem-én már bizonyos mértékben besugározza lényünket. Ehhez azonban hosszabb előkészítésre van szükségünk, hogy a manasznak, a szellem-énnek egyáltalán alkalmas eszköze lehessünk. Ezért kellett már előzőleg, természetesen évezredekkel korábban a szó valódi értelmében én-hordozókká válnunk, oly módon, hogy nem csupán fizikai testünket, hanem lényünk egyéb részeit is az én eszközévé kellett tennünk.

A Atlantisz utáni kor első kultúrkorszakában az ember először is étertestét tette az én hordozójává, miután fizikai testét már korábban azzá tette. Ennek az ős-indiai kultúrkorszaknak lényege az volt, hogy az ember megszerezte azt a lehetőséget, hogy az énnek ne csak a fizikai eszköze legyen meg, hanem az ehhez való étertest is. Ezért kapta az alábbi táblázatban az első korszak a régi indiai kultúra az „étertest” megjelölést.

Fizikai test
Atlantisz
Szellem-én
Élet-szellem
Étertest
Atlantisz utáni 1. kultúrkorszak
Érzőtest
Atlantisz utáni 2. kultúrkorszak
Érzőlélek
Atlantisz utáni 3. kultúrkorszak
Értelmi lélek
Atlantisz utáni 4. kultúrkorszak
Tudati lélek
Atlantisz utáni 5. kultúrkorszak
Szellem-én
Atlantisz utáni 6. kultúrkorszak
Élet-szellem
Atlantisz utáni 7. kultúrkorszak

A kultúrkorszakok további fejlődését az emberrel való vonatkozásukban tovább követve a lelki elemhez jutunk. Ezt a lelki elemet azonban nem szabad felületesen asztráltestnek tekinteni. Alaposabban kell eljárnunk, és az ember tagozódását „A világ és az ember” című könyvemben leírtak értelmében kell felfognunk. Tudjuk onnan, hogy nem elegendő az ember lényében egész általánosságban hét részt különböztetni meg, mert a középső rész ismét tovább tagolódik érzőlélekre, értelmi lélekre és tudati lélekre, és ezek után következik a szellem-én, az élet-szellem és a szellem-ember. Rendszerint csak hét részt különböztetnek meg, a negyediket azonban, amelyet az „én” szóban foglalunk össze, további részekre kell osztanunk, mert az emberi fejlődésben tényleg ezt a tagolódást látjuk.

A régi perzsa kultúrkorszakban alakul ki a tulajdonképpeni asztráltest, vagyis az érzőtest, ez a hordozója az emberi tevékenység lényegi erőinek. A átmenetet az indiai kultúrából a perzsába tényleg az jelenti, hogy az ember áttér az anyag megmunkálására. Az óperzsa kultúrkorszakot a kezek munkája, és ezzel összefüggésben a munkára való átmenet jellemzi. A régi indiai ember még inkább arra hajlott – sokkal inkább, mint hinnénk -, hogy kezét meg se mozdítsa, hanem szemlélődésbe merülve felemelkedjék az anyag fölé, a magasabb világokba. Erősen el kellett mélyednie önmagába, hogy visszaemlékezhessen korábbi állapotára. Ezért is például az indiai jóga általában az étertest különleges ápolásában és kialakításában áll.

A régi perzsák kultúráját már az jellemzi, hogy az én belemerül az érzőtestbe. Tovább menve, az asszírok, babilóniaiak káldok, egyiptomiak kultúrája abból fakadt, hogy az én egészen az érzőlélekig jut el. Mi az érzőlélek? Az, ami az érző embernél főleg kifelé irányul, amin az észlelő ember szemének és egyéb érzékeinek tevékenysége alapul, és amivel a természetben működő szellemet észlelni tudja. Ezért tekint a szem ebben a korban a világűrt betöltő anyagi dolgok, a csillagok és azok pályája felé, a térben kiterjedt dolgok hatnak itt az érzőlélekre. Az egyiptomi-káld-asszír-babilóniai korban már van az emberben valami kevés abból, ami belső személyiségi vagy értelmi kultúrának volna nevezhető.

A egyiptomi kor bölcsességének igazi mivoltát a mai ember alig tudja helyesen elképzelni. Nem gondolkodás volt ez tulajdonképpen, nem spekuláció, mint a későbbi korokban, hanem amikor az ember maga körül széttekintett, készen kapta a törvényt, amit érzékeivel csak leolvasott onnan. Bölcsessége a törvények leolvasása volt, nem fogalmi tudomány, hanem szemléletből, érzésből fakadó tudomány. Ha tudósaink elgondolkodnának ezen – kissé súlyosan hangzó kijelentés ez – szinte ujjmutatást kapnának az imént elmondottakra, mindenesetre szellemi ujjakkal. Mert hogy akkor az ember nem a tulajdonképpeni belső értelmi erőkkel gondolkodott, ez azt jelenti, hogy az igazi fogalmi tudomány, a logikus tudomány akkor még nem létezhetett. De nem is létezett! A történelem tanítja, hogy a logika voltaképpeni megalapítója Arisztotelész. Hiszen ha már korábban lett volna logika, ha lett volna fogalmi tudomány, akkor nem lett volna nehéz könyvbe is foglalni. Csak a negyedik kultúrkorszakban születik meg a logika, az énben való gondolkodás, amikor az ember az énben fogalmakat köt össze és választ szét, tehát az, amikor logikus ítélettel van dolgunk, nem pedig egyszerűen a dolgok leolvasásával.

Ma pedig már abban a korban vagyunk, amikor az én a tudati lélek fokára emelkedik. Ebbe a korba a középkor közepe táján léptünk be, a X-XI-XII. századtól kezdődően. Csak ilyen későn, körülbelül a középkor derekán jutott az én a tudati lélekhez. Mindezt könnyű volna történelmileg is igazolni, és minden oldalról megvilágítani, ha volna időnk minden ide vonatkozó dolgot vizsgálat tárgyává tenni. Ugyanakkor az embert egy egészen meghatározott fogalom hatja át: az egyéni szabadság, az egyéni érvényesülés fogalma. A középkor elején még mindenütt azt látjuk, hogy az embernél valamiképpen a társadalomhoz való viszonya a mértékadó: állását, rangját, méltóságát apjától és hozzátartozóitól örökli, és ezek a személytelen dolgok, amelyek énjével nincsenek tudatos kapcsolatban, vezérlik cselekedeteit és működését. Csak később, a kereskedelem elterjedése, a találmányok, az újkor felfedezései korában kezd az én-tudat kitágulni. A tudati lélek megnyilvánulását mutatják Európában a városok alkotmányai, a városok szervezetének bizonyos formái. Hamburg történelméből például könnyű volna a dolgok történelmi fejlődését igazolni. A középkori „szabad város” külső kifejezése annak, hogy az én-tudatos lélek előszele már meglegyintette az emberiséget. A jövőbe tekintve pedig elmondhatjuk, hogy most tartunk ott, hogy a személyiség-tudatot a tudati lélekben is kifejlesszük.

A újabb kor összes követelései onnan erednek, hogy a tudati lélek kívánalmai az emberekből tudattalanul felszínre törnek. Ha pedig még messzebbre elkalandozunk a jövőbe, egyebet is láthat szellemünk: azt, hogy a következő kultúrkorszakban a manaszig, a szellem-énig emelkedik fel az ember. Ez lesz az az idő, amikor az emberekben a mainál sokkal nagyobb mértékben meglesz a közös bölcsesség, szinte belemerülünk ebbe a közös bölcsességbe. Kezdjük majd megérezni, hogy ami a legsajátabb az emberben, az egyben a legegyetemesebb érvényű is. Amit az emberben mai értelemben egyéninek gondolunk, az magasabb fokon nem feltétlenül az. A emberek egyéniségéhez, személyiségéhez ma még nagymértékben hozzátartozik a vitatkozás, a vélemények különbözősége: eltérő vélemény nélkül nem is érzik magukat önálló embereknek. Éppen, mert önálló emberek akarnak lenni, ezért jutnak különböző véleményre, nem látva be, hogy ez alárendelt szempont. Éppen akkor lesznek az emberek a legbékésebbek és legharmonikusabbak, amikor az egyes ember a legegyénibb lesz. Amíg az embereket egészen be nem ragyogja a szellem-én, mindig lesznek egymástól eltérő nézeteik. A vélemények ma még nem az emberi lélek belső átérzéséből fakadnak. Egyelőre még kivétel a dolgok igazi belső átérzése. Ilyenek például a matematikai, geometriai igazságok, amelyekről nem lehet szavazattal dönteni. Mondhatja millió ember, hogy kétszer kettő öt, ha mi belsőleg belátjuk, hogy négy, akkor tudjuk is, hogy így van, és hogy a többiek tévednek, mint ahogyan az is téved, aki azt állítja, hogy a háromszög szögeinek összege nem 180 fok.

Az lesz az igazi manasz-kultúra, amikor az ember megerősödött egyéniségében, személyiségében mind erősebben érzi az igazság forrásait, amikor a magasabb igazságokban mindenki éppen úgy megegyezik majd, mint ma a matematikaiakban, amelyeknél, mint köznapi igazságoknál már ma sincs nézeteltérés. Más kérdéseken még vitatkoznak, nem mintha egy dologról kétféle helyes nézet lehetséges volna, hanem mert még nem jutottak el odáig, hogy ezt így felismerjék, és leküzdjék magukban az őket egymástól elválasztó rokonszenveiket és ellenszenveiket. Hiszen ha az egyszerű matematikai igazságoknál az egyéni vélemény volna a döntő, talán nem egy háziasszony szavazna arra, hogy kétszer kettő ne négy legyen, hanem öt. Aki azonban belelát a dolgok mélyébe, az a dolgok magasabb mivoltában nem vitaanyagot, hanem elérendő fejlődési célt lát. Ebben az esetben pedig az az igazság, amire az egyik lélek ráeszmél, pontosan megegyezik a másikéval, úgy hogy vitáról szó sem lehet. Ez lesz az igazi béke, az igazi testvériség biztosítéka, mert akkor csak egyetlen igazság lesz, és ez az igazság valóban olyan lesz, mint a szellemi nap. Gondoljuk csak el, milyen rendesen nőnek a növények. A növények valamennyien a nap felé nőnek, az egyetlen nap felé. Ugyanígy ténylegesen csak egyetlen szellemi nap lesz akkor, amikor a hatodik kultúrkorszak folyamán az emberekbe bevonul a szellem-én: feléje fordul majd minden ember és belőle meríti egyetértését. Ez a jövő hatalmas képe, a hatodik kultúrkorszak kilátása. A hetedik korszakban pedig az élet-szellem, vagyis a budhi vonul be bizonyos módon az emberi fejlődésbe.

Távoli jövő ez, csak sejtve keresik fel gondolataink, de már most is tudjuk, milyen fontos lesz ez a hatodik kultúrkorszak, mert a közös bölcsesség meghozza a békét, a testvériséget. Békét és testvériséget azáltal, hogy nem csupán egyes kiválasztottakba, hanem minden normálisan fejlett emberbe bevonul a magasabb én, bár egyelőre még alacsonyabb formájában, mint szellem-én, mint manasz. Akkor megszületik az így fokozatosan kifejlődő emberi én kapcsolata a magasabb énnel, a mindeneket egyesítő énnel. Szellemi manasznak nevezhetnénk ezt, a keresztény ezotériában valóban mindig így is nevezték az emberi én kapcsolatát a manasszal, a szellem-énnel. A világ dolgai között azonban mélységes összefüggések vannak. A manasz, a szellem-én után nem elég a kezünket kinyújtani, még sokkal magasabb fejlődési fokot kell elérnünk, hogy ezekben a dolgokban egyedül tudjunk önmagunkon segíteni. Az emberi fejlődésnek segítséget kell kapnia, hogy az ember és a magasabb én egyesülése az Atlantisz utáni korban egyáltalán lehetséges legyen. Minden előkészítésre szorul, amihez később el akarunk jutni. Ha azt akarjuk, hogy a gyerekből 15 éves korára legyen valami, ezen már 6-7 éves korától kezdve dolgoznunk kell. Minden fejlődéshez elő kell készíteni a megfelelő indíttatásokat. A emberiség hatodik korszakának eredményeit is már korábban, lassan elő kellett készíteni, s ehhez az erőnek és hatalomnak kívülről kellett jönnie. Az előkészítés teljes mértékben kívülről indult meg, abból a szellemi hatásból, ami eddig még nem szállt le a fizikai világba.

A héber nép nagy hivatásából látjuk ezt. Mózes, aki beavatását az egyiptomi misztériumokból szerezte, azt a feladatot kapta a világ szellemi vezetésétől, amit ezek a szavak jellemeznek: „Amikor törvényeimet adod nekik, mondd, hogy az én nevem az „én vagyok”. E szavakban a következő utasítást kapta: „Készítsd őket elő, hívd fel a figyelmüket az alak nélküli láthatatlan Istenre. Értesd meg velük, hogy bár az Isten-atya most még a vérben működik, az ’én vagyok’ már készülődik azokhoz, akik ezt megértik, és aztán leszáll egészen a fizikai síkig!” A harmadik kultúrkorszakban szinte beleoltották ezt az emberekbe. A héber népből áradt ki aztán az a hivatás, hogy közvetítője legyen az Istennek, aki majd leszáll, és testben jelenik meg. Előbb megjövendölték, később megjelent testben, külsőleg láthatóan. Ez volt az igazi beteljesülése annak, amit Mózes előkészített.

Vegyük szemügyre ezt az időpontot: Mózes szellemi híradását és híradása beteljesülését, a megjövendölt Messiás eljövetelét Krisztusban. Ettől a kortól kezdve, amelyet a kereszténység történetében az első szakasznak nevezhetünk, kapja az emberiség fejlődése a reális indíttatást, amely a hatodik korszakban elvezet az egységhez és a testvériséghez. Minden erőnek már előbb kell működnie, hogy gyümölcse egykor megteremhessen. Így hatott tovább, egészen korunkig, ez az erő, amelynek jellemzője az, hogy az emberiség értelmi és szellemi erőivel egészen belemerült az anyagba. Felmerülhet ezek után az a kérdés, hogy miért éppen a leganyagiasabb kor előfutáraként jött a kereszténység?

Ha az emberiség a kereszténység nélkül lépett volna be ebbe a leganyagiasabb korba, nem tudta volna megkapni az indíttatást ahhoz, hogy újból felfelé haladjon. Képzeljük el az emberiséget a Krisztus által beléoltott indíttatás nélkül: le kellett volna züllenie, örökre egybe kellett volna kapcsolódnia az anyaggal. Az okkultizmus kifejezése szerint „az anyag súlya ragadta volna meg”, és kivetette volna teljesen fejlődéséből. Úgy képzeljük el ezt, hogy az Atlantisz utáni kultúrkorszakban egy lökés beledönti az embert az anyagba, de mielőtt eléri a legmélyebb fokot, kap egy másik lökést, ami az ellenkező irányban felfelé viszi.

A Krisztus-impulzus volt ez. Ha ez a hatás korábban kezdődik, az emberiség egyáltalán nem juthatott volna el a materiális fejlődésig. Ha a régi indiai kultúra korszakába esik, a kereszténység szellemi eleme bizonyára akkor is áthatja az emberiséget, de az nem szállt volna le olyan mélyre, hogy létrehozhatta volna a mai külső fizikai kultúrát. Különösen hangzik ugyan, hogy a kereszténység nélkül ma nem volna vasút, gőzhajó, stb., de aki felismeri a dolgok összefüggését, az tudja, hogy valóban így van. A régi indiai kultúra korszakából soha nem származhattak volna mai kultúránk vívmányai. Van valami rejtett összefüggés a kereszténység és azok között a dolgok között, amik ma az emberiség úgynevezett büszkeségei. Azzal, hogy a kereszténység várt a helyes időpontig, lehetővé tette a külső kultúrát, azzal pedig, hogy megjelent a kellő időben, lehetővé tette, azt, hogy akik összekapcsolódnak a Krisztus-princípiummal, újból kiemelkedhessenek az anyagból.

A kereszténység azonban, minthogy az emberek megértés nélkül vették fel magukba, rendkívül anyagiassá vált. Teljesen félreértették, anyagiasan fogták fel, és ennek következménye az idők folyamán kialakult nagyon eltorzított alakja. Ezt a kort, amely egészen napjainkig terjed, a kereszténység második szakaszának nevezhetjük. Az utolsó vacsora magas szellemi eszméjét például nem értették meg, egészen anyagiasan fogták fel, durva szubsztancia-átváltozást láttak benne. Száz és száz példát lehetne felhozni arra vonatkozóan, hogy a kereszténységet, mint szellemi jelenséget mennyire nem értették meg. Ez a második korszak körülbelül most jár le, és szükségképpen újból keresnünk kell a kapcsolatot a spirituális kereszténységhez, ahhoz, amivé a kereszténységnek válnia kell, hogy igazi szellemi tartalma kibontakozhasson. Ennek útja a kereszténység antropozófiai elmélyítésén át vezet. Csak a történelmi szükségszerűség parancsát követjük azzal, hogy a kereszténységre az antropozófiát alkalmazzuk. Így kell előkészítenünk a kereszténység harmadik korszakát, amely elébe megy a manasz beáramlásának a hatodik kultúrkorszakban. Ez lesz a kereszténység harmadik szakasza.

Az első szakasz az első híradástól egészen Krisztus-Jézus megjelenéséig tartott, kissé még azon túl is. A második az emberi szellem legmélyebb belemerülése volt az anyagba, és magának a kereszténységnek anyagivá válása. A harmadik szakasz pedig a kereszténység szellemi felfogása lesz az antropozófiai elmélyítés segítségével. A teljesen materialistává vált fejlődés következménye, hogy egy olyan kútfőt, mint a János-evangélium, egészen korunkig nem értettek meg, az idők folyamán kialakult anyagias kultúra meg sem érthette teljesen. Az antropozófiai mozgalommal kezdődő szellemi kultúra azonban ezt a kútfőt igazi szellemi mivoltában érti majd meg, egyben pedig előkészíti az átmenetet a hatodik kultúrkorszakba.

Aki akár a keresztény beavatáson, akár a rózsakeresztes, sőt bármely más beavatáson átment, egészen különös jelenséget tapasztal. Mindennek kettős értelmét látja: az egyik a dolognak kint a fizikai világban kifejeződő jelentése, a másik pedig annak a felismerése, hogy a fizikai világban lejátszódó dolgok nem egyebek, mint utalások nagy, átfogó szellemi történésekre. Érthető tehát, hogy röviden vázolni szeretném azt, mit érezhetett a János-evangélium írója egy bizonyos esetben.

Krisztus-Jézus életének volt egy különleges eseménye, amely a fizikai síkon játszódott le. A János-evangélium úgy írja le ezt az eseményt, ahogyan csak beavatott írhatta meg. Ő ugyanis ebben az eseményben egyidejűleg a beavatási eljárás alatti észleléseket és folyamatokat is látja. Gondoljuk csak el a beavatás lezáró jelentét.

Az a három és fél nap, amit a beavatandó a régi időkben halálszerű álmában töltött, ugyanannyi korszak jelképe. A három nap mindegyikében mást és mást élt át a szellemi világokra vonatkozóan, élménye minden nap a szellemi világ más és más történését ábrázolta. Első nap voltak bizonyos élményei, amelyek a szellemi világ történéseiként mutatkoztak, a második napon más élményei voltak, és harmadnap ismét mások. Akiről itt szó van, az előtt – mint ilyen esetben mindig – feltárult az emberiség jövője. Márpedig ha a jövő indíttatásait ismerjük, akkor beleolthatjuk őket a jelenbe, és ezáltal a jelent a jövő felé vezethetjük.

Képzeljük el az akkori korszak látnokát. Élményévé vált a kereszténység említett első szakaszának teljes szellemi jelentősége, attól kezdve, amikor elhangzik a szózat: mondd népednek, én az „én vagyok” vagyok – egészen a Messiás eljöveteléig. A második szakaszban átélte Krisztus leszállását az anyagba, a harmadik szakaszban pedig az emberiség fokozatos előkészítését, hogy a hatodik korszakban befogadhassa a szellem-ént, a manaszt. Mindezeket asztrális látásban élte át. Átélte az emberiség és a szellem nászát, mint igen lényeges élményt, amit az emberiség csak azért tud külsőleg kifejezésre juttatni, mert Krisztus belépett az idők folyamába, a történelembe. Korábban nem volt az emberekben olyan testvéri érzés, amelyet csak az emberi bensőben kibontakozó szellem hozhat meg, békét teremtve az emberek között. Régebben csak az a szeretet volt meg, amit a vérrokonság készített elő anyagi úton. Ebből a szeretetből fejlődik ki fokozatosan a szellemi szeretet, és ez a szellemi szeretet aztán leárad, úgyhogy a beavatás harmadik szakaszának eredményeképpen végül el lehet mondani: az emberiség nászát üli a szellem-énnel, a manasszal. De ez csak akkor lesz meg, amikor itt lesz az ideje, amikor az idő megérett Krisztus indíttatásának teljes megvalósulására. Amíg ennek az ideje nem jött el, addig még a vérrokonságon alapuló viszony van érvényben, addig a szeretet még nem szellemi.

Ahol a régi forrásművekben számokról beszélnek, ott mindig a szám titkáról van szó. Itt is, amikor ezt olvassuk: „és harmadnapon menyegző lőn a galileai Kánában…”, tudja minden beavatott, hogy ez alatt a „harmadik” nap alatt valami különleges dolog értendő. Miről is van itt szó? A János-evangélium írója arra akar rámutatni, hogy nem csupán valóságosan átélt eseményről van szó, hanem egyben egy nagy, hatalmas prófétai jövendölésről is. Ez a menyegző az emberiség nagy nászát jelenti, ami a beavatás harmadik napján jött létre. A első napon a beavatott azt látta, ami az első keresztény korban, a harmadik kultúrkorszakból a negyedikbe való átmenetnél játszódott le, a második napon azt, ami a negyedik korszakból az ötödikbe való átmenetnél, a harmadik napon pedig azt, ami akkor lesz majd, amikor az emberiség az ötödik kultúrkorszakból a hatodikba megy át. Íme a beavatás három napja.

A Krisztus-impulzusnak várnia kellett a harmadik időpontig, korábban még nem jött el az ideje annak, hogy hatni tudjon. A János-evangélium rámutat a „nekem és neked” és a „mi ketten” különös vonatkozására, amit lehetetlen módon így fordítanak „asszony, mi közöm hozzád”. Amikor Krisztust felszólítja anyja, hogy tegyen jelet, azt feleli „nem jött még el az én időm” – vagyis, hogy hasson a házasságokra, nevezetesen arra, hogy az embereket egybe vezesse, mert ennek az ideje csak később jön el. Egyelőre még, és a továbbiakban is, az hat, aminek alapja a vérségi kapcsolat, ezért is mutat rá a menyegzőn a anya és a fiú közötti viszonyra. A János-evangéliumban ilyen szempontból minden tényleges külső történés jelentőségteljes szellemi háttérből indul ki. A szellemi élet örvényszerű mélységeibe látunk be, ha át tudjuk tekinteni mindazt, amit ez a nagy beavatott, a János-evangélium írója adott az emberiségnek, amit csak azért adhatott, mert Krisztus már beoltotta impulzusát az emberi fejlődésbe.

Az elmondottak mutatják, hogy ezeket a dolgokat nem üres allegóriákból, nem jelképes értelmezésből, hanem a beavatott által átélt asztrális valóságból kell magyarázni. Szó sem lehet egyszerű, jelképes magyarázatról, az elbeszélés azt tartalmazza, amit a beavatott a valóságban átélt. Ha ezt nem hangsúlyoznánk kellően, jogos volna a kívülállók vádja, hogy a szellemtudomány nem ad egyebeket allegorikus magyarázatoknál. Ha azonban szellemtudományos alapon a most említett értelemben magyarázzuk, világosan látjuk, hogy miképpen hat a Krisztus-impulzus három világnapon át a emberiségben – a harmadik kultúrkorszakból a negyedikbe, a negyedikből az ötödikbe és az ötödikből a hatodikba. És akkor a János-evangélium szellemében látjuk ezt a fejlődést, úgyhogy azt kell mondanunk: a Krisztus-impulzus olyan nagy volt, hogy az emberiség ma még csak egészen csekély részében fogta fel, és teljes megértése a későbbi időkre vár.

A keresztény beavatás

Hogy előadás-sorozatunk folyamán eljussunk a János-evangélium mélyebb megértéséhez, a „Jézus atyja és anyja” kifejezésekhez, s így általában a kereszténységnek a János-evangélium szellemében felfogott lényegéhez, ahhoz össze kell most gyűjtenünk a szükséges adatokat, hogy megértsük ezt az anya- és atya-fogalmat a maga szellemi értelmében, úgy, ahogyan a János-evangélium érti, s ami egyben az igazi értelme is, mert itt nem allegorikus vagy jelképes magyarázatokról van szó.

Mindenekelőtt meg kell értenünk, mit jelent a magasabb szellemi világokkal való egyesülés, a készség a magasabb világok befogadására. Ennél a kérdésnél szemügyre kell vennünk a beavatás lényegét, különös tekintettel a János-evangéliumra. Kit nevezünk beavatottnak?

Az Atlantisz utáni fejlődés minden korszakában azt tekintették beavatottnak, aki fel tudott emelkedni a külső fizikai érzéki világ fölé, és közvetlen élményekre és tapasztalatokra tehetett szert a szellemi világokban, aki tehát a szellemi világot úgy élte át, mint ahogyan mi éljük át a fizikai-érzéki világot szemünkkel, fülünkkel és a többi érzékszervünkkel. Az ilyen beavatott tehát tanúja a szellemi világoknak és azok igazságainak – ez az egyik oldala a dolognak. A másik lényeges dolog, amit a beavatott a beavatás folyamán különös tulajdonságként szerez meg, az, hogy fel tud emelkedni azok fölé az értelmek és érzések fölé, amelyek a fizikai világon belül nemcsak teljesen jogosultak, hanem alapvető módon szükségesek is, amelyek azonban ugyanilyen formában a szellemi világban nem jelenhetnek meg.

Ne értsük félre, ne gondoljuk, hogy a beavatottnak, aki a fizikai világon kívül a szellemit is át tudja élni, le kell szoknia a fizikai világban minden értékes emberi érzésről és érzelemről, cserében a magasabb világ értékeiért. Nem így van a dolog, nem cserébe kapja egyiket a másikért, hanem megszerzi egyiket a másikhoz. Igaz ugyan, hogy egyrészt érzéseit szellemi fokra kell emelnie, de másrészt fokozott mértékben van szüksége azokra az érzésekre, amelyekből erőt meríthet a fizikai világ munkáihoz. Ebben az értelemben kell felfognunk azt a kifejezést, hogy a beavatottnak bizonyos tekintetben hontalan emberré kell válnia. Nem mintha a legcsekélyebb mértékben is el kellene idegenednie hazájától és családjától, amíg a fizikai világban él, a hontalanság szó e tekintetben legfeljebb csak azt fejezi ki, hogy a fizikai világra irányuló érzései finomabban és szebben alakulnak ki, ha a szellemi világ megfelelő érzéseire szert tett.

Milyen ember a hontalan ember? E jelző nélkül a szó igazi értelmében senki sem érheti el a beavatást. A „hontalan ember” azt jelenti, hogy a szellemi világban nem fejleszthet ki az ember olyan egyoldalú rokonszenveket, amilyeneket itt a fizikai világban érzünk különböző téren és különböző kapcsolataink irányában. A fizikai világban mindenki egy néphez, családhoz, állam-közösséghez tartozik – ez így teljesen rendben is van. Ezekről nem kell lemondania a beavatottnak, minderre szükség van itt. Igen káros útravalót vinne azonban magával a szellemi világokba, ha ott is alkalmazná ezeket az érzéseket. Ott nem szabad, hogy a rokonszenv vezérelje, mindent tárgyilagosan kell vennie a dolog belső értékének megfelelően. Úgy is lehet mondani, bár ezt általában nem igen értik meg, hogy a beavatottnak a szó teljes értelmében tárgyilagos emberré kell válnia.

Az embert régi homályos tisztánlátó tudatával kapcsolatos korábbi hontalanságából éppen a Földön elért fejlődése szakította ki. Szellemi szférákból szállt alá a fizikai világba, onnan, ahol a hazafiság vagy más hasonló érzés még ismeretlen volt. A szellemi szférákból leszálló emberiség különböző csoportjai a Föld különböző részeit népesítették be, és az egyes közösségek lakóterületeik jellege szerint alakultak ki. A néger nemcsak belső okok miatt lett fekete, a lakóhelyhez való alkalmazkodás is hozzájárult ehhez, és ugyanígy áll a dolog a fehér fajjal is. Mind a szín és faj nagy különbözőségei, mind a nép-egyéniségek kisebb eltérései is a környezethez való kapcsolat folyamán szerzett tulajdonságok. Ez viszont összefügg azzal is, hogy a szeretet a Földön specializálódott. Azáltal ugyanis, hogy az emberek egymástól eltérőek lettek, a szeretet kezdetben csak kis közösségek keretei között fejlődhetett ki. E kis közösségekből kiindulva csak fokozatosan fejlődhetnek az emberek a szeretet nagy közössége felé, amely olyan mértékben fog konkrétan kialakulni, amilyen mértékben beoltódik az emberekbe a szellem-én.

A emberi fejlődésnek ezt az irányát a beavatottnak úgyszólván előre át kellett élnie, le kellett bontania, át kellett hidalnia a korlátokat, és ki kellett fejlesztenie a nagy összhangot, a nagy békét, a testvéri szeretetet. A beavatottnak hontalanságában már előre magába kellett fogadnia a nagy testvéri szeretet csíráit. Ennek jelképéül írták le a régi időkben azt a sok vándorlást, amelyen a beavatottnak, például Püthagorásznak át kellett esnie. Ezzel azt akarták kifejezni, hogy a kis közösségen belül kifejlődött érzelmeik most már mindenki irányában tárgyilagosak lettek. A kereszténység feladata az, hogy a testvéri szeretetet, ami a beavatottaknál csak egyéni indíttatás volt, az egész emberiségbe belevigye.

Gondoljuk át a kereszténységnek a legmagasztosabb eszméjét, hogy Krisztus a Föld szelleme, a Föld pedig az Ő teste, az Ő ruhája. Vegyük ezt szó szerint, hiszen mondtuk, hogy a János-evangéliumhoz hasonló kútfők minden egyes szavát a legfinomabban kell mérlegelnünk. Mire tanít a fejlődés a Föld „ruhájára” vonatkozóan? Arra, hogy először ezt a ruhát, a Föld szilárd felületét osztották szét. Az egyik az egyik darabot vette birtokába, a másik a másikat, mindegyik rész másé lett. A birtok, a személyiségnek a tulajdonba vétel által megnyilvánuló kibővülése az, amivé bizonyos tekintetben Krisztusnak, a Föld szellemének ruháját az idők folyamán felosztották. Csak egyet nem tudtak felosztani: azt, ami mindenkié, a Föld levegőburkát, amiből a paradicsomi mítosz szerint az élő leheletet oltották az emberbe: így jutott a fizikai testben a én első adottságához. A levegőt nem lehet felosztani. Lássuk csak, érezteti-e ezt valamiképpen az, aki a János-evangéliumban a kereszténység legmélyebb képét adja:

Szétosztották ruháit, köntösét azonban nem osztották szét.

Ezek azok a szavak, amelyek felvilágosítást adnak arról, hogy a Föld a maga egészében, a levegőréteggel együtt, Krisztus teste, vagy ruhája és köntöse. Krisztus ruháját világrészekre, országokra osztották fel, köntösét azonban nem. A levegő feloszthatatlan maradt, mindenki közös tulajdona, külső anyagi jelképe a földkerekséget átható és a jövőben megvalósuló szeretetnek.

A kereszténységnek sok egyéb vonatkozásban is ahhoz kell hozzásegítenie az embereket, hogy mint emberiség fogadjanak be valamit a régi beavatási elvből. Hogy ezt megértsük, jellemezzük kissé a beavatást. Elég lesz, ha lényegileg három fő típusát nézzük: a régi jóga beavatást, a tulajdonképpeni különleges keresztény beavatást, és azt, ami voltaképpen minden tekintetben a mai embernek való, a keresztény-rózsakeresztes beavatást. Jellemezzük e célból először azt, hogyan játszódik le általában a beavatás az egyes formáknál, mi a lényege és mit fejez ki.

Mi teszi képessé az embert arra, hogy betekintsen a szellemi világokba? A fizikai világot azért tudjuk észlelni, mert fizikai testünknek megvannak ehhez az érzékszervei. Ha az emberiség fejlődését igen régi korokba követjük, láthatjuk, hogy az ősi időkben a fizikai világban még nem volt az embernek szeme a látásra, füle a hallásra, mindezek egykor Goethe mondása szerint „differenciálatlan közömbös szervek” voltak. Gondoljunk ennek bizonyítékául arra, hogy egyes alacsonyabb rendű állatfajoknak még ma is vannak ilyen közömbös szervei. Csupán bizonyos pontjaik vannak, amelyekkel megkülönböztetik a világosságot a sötétségtől. Ilyen közömbös szervekből alakult ki, formálódott ki az idők folyamán mai szemünk és fülünk, beleidomulva a fizikai test képlékeny anyagába. Csak amikor kiformálódtak, akkor tárult föl előttünk a színek és hangok fizikai világa.

Nincs jogunk valamely világról azt állítani, hogy az nem valóság, legfeljebb azt mondhatjuk, hogy mi magunk nem vesszük észre. Mert a világot a maga mivoltában látni egyértelmű azzal, hogy vannak szerveink az észlelésére. Azt szabad mondanunk: én csak ezt vagy azt a világot ismerem – de azt nem, hogy nem ismerem el létezőnek azt a világot, amit mások észlelni tudnak. Aki így beszél, hogy mások se lássanak többet, mint ő maga, az tekintélyi alapon kizárólag annak érvényességét követeli, amit ő lát. Ha valaki feláll ma, és azt mondja: mindez csak teozófiai álmodozás, egyáltalán nem is létezik az, amit ezek mondanak – úgy ez csak azt bizonyítja, hogy ő és a hozzá hasonlók nem tudják érzékelni ezeket a világokat.

Mi igenlő álláspontot foglalunk el a dolgokkal szemben. Mert aki csak a maga észlelését ismeri el érvényesnek, az nem elégszik meg azzal, hogy mi elismerjük azt, amiről ő tud, hanem arra nézve is a maga döntését tartja illetékesnek, amiről nem tud. Nincs rútabb türelmetlenség, mint a mai hivatalos tudományé a szellemtudománnyal szemben, és a jövőben ez még rosszabb lesz, mint bármikor is volt. Már ma is a legkülönbözőbb formákban jelentkezik. Az emberek nem is eszmélnek rá, hogy olyat mondanak, amit egyáltalán nem volna szabad mondaniuk. Akárhány gyűlésen, amelyeken egyébként jó keresztények vesznek részt, lehet ilyesmit hallani: „az antropozófusok valami titkos keresztény tanról beszélnek, a kereszténységnek azonban erre nincs szüksége, mert csak annak van jogosultsága, amit a legegyszerűbb naiv kedély is tud észlelni és felfogni” – vagyis természetesen csak annak, amit ő maga, a beszélő észlelni és felfogni tud. Azt követeli tehát, hogy mindenki csak azt értse és észlelje, amit ő. Az ilyen keresztény gyülekezetekben kétségbe vonják a pápa csalhatatlanságát, de saját személyük csalhatatlanságára ma (keresztények is) a legteljesebb igényt tartanak. Az antropozófia ellen a pápaság szempontjából azok küzdenek, akik maguk akarnak kis pápákként szerepelni.

Ha meggondoljuk, hogy a fizikai-érzéki világról azért tudunk, mert a fizikai testünknek megvannak hozzá az érzékszervei, akkor nem lesz feltűnő a következő kijelentés sem: a magasabb világok észlelésének alapfeltétele az, hogy a emberi lény magasabb részeiben, az étertestben és az asztráltestben is kiépítsük a szükséges magasabb szerveket. A fizikai test más kellően fel van szerelve érzékszervekkel, az étertest és az asztráltest még nem, ezekbe még be kell vésni a hiányzó szerveket. Ha aztán megvannak, akkor megszületik az, amit a magasabb világok észlelésének nevezünk.

Beszéljünk most arról, hogyan lehetne ezeket a szerveket beépíteni az éter-és asztráltestbe. Említettük, hogy aki a beavatásra törekszik, és azt el is éri, annál kiformálódnak a magasabb érzékszervek. Mi az útja ennek? A lényeg az, hogy az ember asztráltestére annak szabad állapotában kell hatni. Éber nappali állapotunkban asztráltestünk belemerül a fizikai testbe, s így annak erői hatnak rá. Ilyenkor tehát az asztráltest nem szabad, mert a fizikai test akaratát követi, s így úgyszólván semmit sem lehet vele kezdeni. Csak amikor az alvás állapotában a fizikai testen kívül van, akkor lehet átalakításához hozzáfogni. Az ember asztráltestében csak úgy alakíthatók ki a magasabb érzékszervek, ha olyankor véssük őket bele, amikor a fizikai testen kívül van, tehát alvás közben. Az alvó emberen azonban nem dolgozhatunk. Lehetetlen a mai emberen alvása közben úgy dolgozni, hogy ezt észre is vegye, hiszen tudattalan állapotban van, tehát nem veheti észre. Ezt a látszólagos ellentmondást az okozza, hogy az asztráltest az alvás alatt nem tud a fizikai testtel való kapcsolatáról.

Van azonban egy közvetett mód: az, hogy a fizikai testre nappal, éber állapotban hassunk, de olymódon, hogy ezek a benyomások akkor is megmaradjanak az asztráltestben, amikor kivonul a fizikai testből. A fizikai világ benyomásai máskor is bejutnak az asztráltestbe, most azonban a fizikai testnek valami egészen különleges eljárásra van szüksége, hogy ami az asztráltestbe benyomódik, az megfelelően ki is alakuljon benne. Ennek útja az, hogy az ember ne a megszokott módon élje napjait, felszedegetve mindenhonnan a benyomásait, hanem a rendszeres iskolázás által előírt módon vegye munkába belső életét. Ezt nevezzük meditációnak, koncentrációnak és kontemplációnak. Ezeket a gyakorlatokat a megfelelő iskolák éppen olyan szigorúan előírják, mint például a laboratóriumok a mikroszkópiai gyakorlatokat. Ha az ember ilyen gyakorlatokat végez, azok olyan erővel hatnak rá, hogy a fizikai testéből kikerülő asztráltest képlékenyen átalakul. Ahogy a szivacs a kéz formájához alkalmazkodik, amíg markunkba szorítjuk, de mihelyt kiengedjük, a benne lévő erők után igazodik, ugyanígy van asztráltestünkkel is. Ez is, amikor alvás közben kilép az ember testiségéből, a benne rejlő asztrális erőket követi. Ezért nappal kell azokat a szellemi műveleteket elvégeznünk, amelyek következtében az asztráltest az éjszaka folyamán annyira képlékennyé alakul, hogy kifejlesztheti magában a magasabb észlelés szerveit.

A meditációt háromféle módon lehet végezni. Lehet a gondolati anyagra helyezni a hangsúlyt, arra, amit bölcsesség-elemnek nevezünk. Ez a jóga-iskolázás, ami főképpen a gondolati elemmel, a kontemplációval dolgozik. Lehet azonban inkább az érzésre hatni, elsősorban ezt kifejleszteni: ez a specifikusan keresztény irány. De lehet a hatást az érzés és az akarat kombinálásával is elérni: ez a keresztény-rózsakeresztes módszer. A jóga tárgyalása messzire vezetne, de egyébként sincs összefüggésben a János-evangéliummal. Meg fogjuk azonban vizsgálni, hogy min alapszik a specifikusan keresztény beavatás. Meg kell azonban állapítanunk, hogy a mai társadalom embere nehezen tudná megszerezni ezt a beavatást, mert e célból időnként teljesen el kellene szigetelődnie a világtól. A rózsakeresztes beavatási módszer egyenesen arra való, hogy az ember kötelességei elhanyagolása nélkül fel tudjon emelkedni a magasabb világokba. Elvi oldalát azonban a keresztény beavatás is tökéletesen megvilágítja.

A keresztény beavatási mód kizárólag érzésekkel dolgozik. Hét érzés-élményt kell felsorolnom, amelyek átélése ténylegesen annyira befolyásolja az asztráltestet, hogy szervei éjszaka kifejlődhetnek. Lássuk, hogyan kell élnie a keresztény tanítványnak, hogy ezeket a fokozatokat elvégezhesse. Az első fokozat a „lábmosás”. Ennél a tanító ezt mondja a tanítványnak: nézd a növényt, gyökerei a földben vannak. Az ásványi talaj alacsonyabb lény, mint a növény. Ha a növény fel tudná fogni saját mivoltát, azt kellene mondania a talajnak: én vagyok ugyan a magasabb rendű lény, de nélküled nem tudnék meglenni, mert táplálékom java részét tőled kapom. Ha ezt érzésekbe tudná önteni, lehajolna a kőhöz és így folytatná: te kő, lehajolok hozzád, az alacsonyabb rendűhöz, mert neked köszönhetem létemet. Hasonlóan viselkedne az állat a növénnyel szemben, ő is azt mondaná, hogy bár magasabb fokon áll, mint a növény, létét a természet alsóbb birodalmának köszönheti. Így tovább menve eljutunk az emberhez. Itt is a magasabb társadalmi fokon állónak le kellene hajolnia az alacsonyabban állóhoz, és el kellene ismernie, hogy létét annak köszönheti. Ez az út elvezet egészen Krisztus-Jézusig. Tizenkét tanítványa, akik körülveszik, alatta állnak egy fokkal, de miként a növény a kőből, Ő ebből a tizenkettőből nő ki. Lehajol hozzájuk, és azt mondja, hogy létét nekik köszönheti.

Amikor a tanító mindezt elmagyarázta tanítványának, így folytatta: „engedd át magad heteken át ennek a kozmikus érzésnek, hogy a magasabbnak le kell hajolnia az alacsonyabbhoz, ha ez az érzés teljesen kifejlődött benned, egy belső és egy külső jelenség lesz az élményed”. Nem ezek alkotják azonban a dolog lényegét, mert csak azt mutatják, hogy a tanítvány már elég gyakorlatot végzett. Ha a lélek kellőképpen hatott a fizikai testre, ennek eredménye az a külső jelenség, hogy a tanítvány úgy érzi, mintha a lábát víz mosná. És ez teljesen reális érzés. A másik valóságos érzés pedig az, hogy egy hatalmas asztrális vízióban mintegy maga előtt látja a lábmosást, a magasabb én lehajlását az alacsonyabb énhez. Az asztrális átélés teljesen egyezik azzal, amit a János-evangélium történelmi tényként ír le.

A második fokozat abban áll, hogy a tanítványnak ezt mondják: „most egy másik érzést kell magadban kifejlesztened. Képzeld el, mi volna akkor, ha a világ összes fájdalmai és szenvedései rád támadnának. Mit éreznél, ha minden elképzelhető akadály egyszerre rohanna meg, és azt kellene érezned, hogy közöttük emelt fővel meg kell állnod, ha mindjárt a világ minden nyomorúsága támadna is rád!” Elegendő gyakorlat után itt is két jelenséget él át a tanítvány: az egyik az, mintha minden oldalról ütnék, a másik pedig a „megkorbácsolás” asztrális víziója. – Csak azt mondom el, amit száz és száz ember átélt már, akik ezzel megszerezték azt a képességet, hogy fel tudtak emelkedni a szellemi világokba.

A harmadik fokozat az volt, hogy a tanítványnak el kellett képzelnie, hogy gúnnyal és megcsúfolással halmozzák el azt, ami neki a legszentebb, amiért egész énjével síkra száll. Azt kellett ilyenkor mondania: „bármi jöjjön is, helytállok, és síkra szállok azért, ami előttem szent!” Ebbe belehelyezkedve szúrásszerű érzés támadt a fejében, és asztrális vízióként átélte a „töviskoronázást”. Ebben az esetben is nem maga a jelenség a fontos, hanem az, hogy a gyakorlatok idézték elő. Természetesen gondoskodtak arról is, hogy szuggesztióról vagy autoszuggesztióról egyáltalán ne lehessen szó.

A negyedik fokozat az, hogy a tanítvány saját testét nem érezte többé énjéhez tartozónak, hanem épp oly idegennek, mint bármi más tárgyat, például egy darab fát. Annyira érzésévé kellett ennek válnia, hogy elmondhatta: úgy hordom testemet, mint a kabátomat. Testét többé nem köti össze énjével, s akkor beáll az, amit vérpróbának neveznek. Más esetekben az ilyesmi beteges állapot lehet, ebben az esetben azonban, amely minden beteges tünet híján van, a meditáció következménye. Maga a külső jelenség abban áll, hogy lábán, kezén, jobb mellén úgynevezett vérjelek mutatkoznak, belső jelenségként pedig asztrális vízióban a „keresztrefeszítést” látja.

Az ötödik, hatodik és hetedik fokot csak röviden vázolhatjuk. Az ötödik az, amit „misztikus halálnak” neveznek. Aki ezt átérzi, annak olyan élménye van, mintha egyszerre fekete függöny ereszkedne le a fizikailag látható dolgok elé, mindent eltakarva szemei elől. Ezt az élményt különösen fontossá teszi egy másik, amit szintén át kell élnie, hogy a szó valódi értelmében része legyen a keresztény beavatásban. Ez a másik élmény abban áll, hogy bele tud merülni a gonosz, a fájdalom, a szenvedés ősi mélységeibe, és így végig tudja ízlelni az emberi lélek mélyén élő gonoszt éppen úgy, mintha a pokolban volna. Ez a „pokolra szállás”. És amikor ezt átélte, mintha szétszakadna a fekete függöny – és belelát a szellemi világba.

A hatodik fok az, aminek neve a „sírbatétel és feltámadás”. Ennél a tanítvány egynek érzi magát a Föld egész testével, mintha belefektették volna, és az az érzése, hogy egybe tartozik vele. Élete planetáris életté tágul ki. – A hetedik érzést szavakkal nem lehet leírni, csak az tudná, aki a fizikai agy műszere nélkül tudna gondolkodni. Ezért nincsenek is rá szavak, mert kifejezéseink csak a fizikai sík számára vannak. Csak rámutatni lehet erre a fokozatra. Ez felülmúl mindent, amiről képzetet alkothatunk. „Mennybemenetelnek”, vagy a szellemi világba való teljes felvételnek nevezzük ezt a fokozatot. Ezzel le is zárul az érzések sorozata, amelybe a tanítványnak, teljes belső koncentrálás mellett, nappali éber tudata alatt bele kell merülnie. Ha átengedte magát ezeknek az élményeknek, azok olyan erősen hatnak asztráltestére, hogy belső érzékszervei éjszaka kifejlődhetnek, és plasztikusan kialakulhatnak. A rózsakeresztes beavatás útja nem ez a hétrészes érzés-fokozat, de a hatás ugyanaz, mint az előbbinél.

Láthatjuk mindebből a beavatás lényegét: a nappali élmények kerülő útján olyan befolyást kell gyakorolni az asztráltestre, hogy amikor éjszaka egészen szabaddá válik, új, plasztikus alakot öltsön. Ha az ember ilyen módon formálható alakot adott saját asztrális lényének, akkor az asztráltest tulajdonképpen új részünkké vált: teljesen áthatotta a manasz, a szellem-én.

Amikor az asztráltest ezt az új alakját megkapta, a következő teendő az, hogy amit így formálhatóvá tettünk, az belejusson az étertestbe is. Ahogy a pecsétviasz felveszi a pecsétnyomóba vésett nevet, ugyanúgy az asztráltestnek is mindazt, ami most már benne van, bele kell nyomnia az étertestbe. Maga a folyamat belső része, az asztráltest megdolgozása, az összes beavatási módoknál ugyanaz, csak az étertestre való átvitelben van eltérés közöttük. Erről a különbségről beszélünk holnap. Bemutatjuk, miben különbözik egymástól a beavatás három módszere, az Atlantisz utáni kor e legmélyrehatóbb fejlődési impulzusai, és hogy egyáltalán mi a beavatás jelentősége az emberiség fejlődésében. Akkor majd tisztán látjuk a János-evangélium eddig még nem tárgyalt részeit is.

A Szűz Szófia és a Szent Szellem lényege

Odáig jutottunk tegnap, hogy miképp változtatják át az asztráltestet a koncentráció, a meditáció és a különböző beavatási módszerekkel járó egyéb gyakorlatok. Láttuk, hogy ezek révén az asztráltest átdolgozható, úgy, hogy kialakulnak benne a magasabb világok meglátásához szükséges szervek. Azt is mondtuk, hogy bár a gyakorlatok teljesen a megfelelő kultúrkorszakokhoz igazodnak, a beavatás alapelve eddig a pontig tulajdonképpen mindenkinél ugyanaz. A nagy elvi különbség ott kezdődik, ami ezek után következik. Hogy ugyanis az ember valóban bele tudjon látni a magasabb világokba, ahhoz az kell, hogy az asztráltestben kialakított szervek benyomódjanak az étertestbe.

A asztráltest átdolgozását a meditáció és koncentráció segítségével, régi kifejezéssel élve „katarzis”-nak, tisztulásnak nevezik. Ennek a katarzisnak, tisztulásnak az a célja, hogy mindent eltávolítson az asztráltestből, ami harmonikus és szabályos átszervezését és a magasabb szervek kifejlődését megakadályozhatja. Minden adottság megvan benne ezekhez a szervekhez, csak – hogy úgy mondjam – ki kell bontakoztatnia ezeket az erőket. Említettük, hogy a katarzist a legkülönbözőbb módszerekkel lehet előidézni. Már azzal is igen sokat ér el az ember, ha például „A szabadság filozófiája” című könyvemet olyan bensőséggel tanulmányozza és éli át, hogy keletkező érzését így fejezi ki: „ez a könyv eredetileg csak ösztönzésként hatott rám, most azonban már magam is úgy tudom reprodukálni a gondolatokat, ahogyan itt állnak”.

Ez a könyv úgy íródott, hogy ha olvasója olyan viszonyba kerül vele, mint amilyenbe például egy zenedarabot zongorázó virtuóz kerül a zeneszerzővel, azáltal, hogy ez egész darabot újra temeti magában – természetesen megfelelő módon – akkor e könyv szigorúan tagolt gondolatmenete révén máris igen nagymértékben létrehozható a katarzis. A ilyen dolgoknál, mint ennél a könyvnél is az a fontos, hogy a gondolatok fogalmazása és csoportosítása olyan, hogy előidézi ezt a hatást. Sok mai könyvnél könnyű volna – rendszerüknek némi megváltoztatásával – az egyes részeket előbbre vagy hátrább tolni. „A szabadság filozófiájá”-nál ez nem lehetséges. Éppen úgy nem lehet a százötvenedik oldal tartalmát ötven oldallal előbbre tolni, ahogyan lehetetlen a kutya hátsó lábait az elsőkkel felcserélni. Ez a könyv ugyanis szigorúan tagolt szerkezetű, ezért is gondolatainak átdolgozása belső gyakorlatozásként hat az emberre. Többféle módja van tehát a katarzis előidézésének. Aki e könyv átolvasásával ezt nem tudta elérni, ne azt gondolja, hogy a mondottak nem igazak, hanem azt, hogy a könyvet nem helyesen vagy nem elég erőteljesen és alaposan tanulmányozta át.

A másik dolog, ami tekintetbe jön, a, hogy amikor a katarzis beálltával az asztrális érzékszervek kifejlődtek az asztráltestben, mindent bele kell nyomni a étertestbe. A kereszténység előtti beavatásoknál ezt a következőképpen érték el. Amikor a tanítvány a néha éveken át tartó gyakorlatok végére ért, megállapították, hogy most már kifejlődtek benne az asztráltest megismerő szervei, s így sor kerülhet arra, hogy az étertestbe bevésődjenek. A tanítványt ekkor olyan eljárásnak vetették alá, ami jelenlegi kultúrkorszakunkban már sem nem szükséges, sem komolyan keresztül nem vihető: három és fél napig tartó halálszerű álomba merítették. Ezalatt nemcsak az történt vele, ami éjszakánként történik, amikor az asztráltest elhagyja a fizikai és étertestet, hanem ezen felül az étertestet is bizonyos fokig kiemelték, és természetesen gondoskodtak arról, hogy a fizikai test emellett sértetlen maradjon, s a beavatandó se haljon meg időközben. Az étertest így megszabadult a fizikai test rá ható erőitől, rugalmas és átalakítható állapotba került, úgyhogy amikor az asztráltest kialakult érzékszerveit belesüllyesztették, bele rajzolódott az egész asztráltest. Amikor aztán a beavató hierofant újból mindennapi állapotba hozta az illetőt, amikor az asztráltest és az én újból egyesült a fizikai és étertesttel – a hierofant jól értett ehhez a eljáráshoz – akkor már nemcsak a katarzison volt túl, hanem az is beállt, aminek a neve „megvilágosodás”, „photismos” volt. Most már nemcsak a körülötte lévő világ fizikailag érzékelhető dolgait tudta észlelni, hanem használni tudta szellemi érzékelő szerveit is: látta, észlelni tudta a szellemieket. A beavatás lényegileg ebből a két folyamatból állt: a megtisztulásból és a megvilágosodásból.

A emberi fejlődésben aztán beállt az az időszak, amikor lassanként lehetetlenné vált az étertest kiemelése a fizikai testből az összes testi folyamatok messzemenő megzavarása nélkül, hiszen az egész Atlantisz utáni fejlődés célja éppen az volt, hogy az étertest kapcsolata a fizikai testtel minél szilárdabb legyen. Más módszerek alkalmazására volt tehát szükség, hogy amikor a katarzisban eléggé kiformálódott asztráltest újból visszatér a fizikai és étertestbe, akkor ezektől el nem szakadva, és a fizikai test gátlása ellenére is létrejöjjön az étertestben az asztráltest szerveinek lenyomata. A meditáció és a koncentráció segítségével kellett tehát nagyobb erőket működésbe hozni, és ezáltal az asztráltestben olyan erős impulzusokat létrehozni, hogy azokkal a fizikai test ellenálló erejét le lehessen győzni. Erre való volt először a specifikusan keresztény beavatás, amely a tegnap ismertetett hétfokozatú eljárást tette szükségessé. Ezek az érzések és érzelmek olyan erővel hatnak az asztráltestre, hogy észlelő szerveit előbb-utóbb, esetleg csak évek múlva alakíthatóvá tudja tenni, és azokat bele tudja nyomni az étertestbe, hogy ezzel megvilágosodottá tegye az embert. A specifikusan keresztény beavatási mód kimerítő tárgyalása azonban nem napokba, hanem hetekbe kerülne, de hiszen most nem is erről van szó. Tegnap csak az volt a szándékom, hogy leírjam egyes részleteit, mert csupán az elvvel akartunk megismerkedni.

Aki tehát ezen a hét fokozaton átmegy, a három és fél napig tartó halálszerű alvás nélkül is ténylegesen hozzá tud jutni a beavatáshoz. Csak folytonosan meditálnia kell a János-evangélium mondatai felett, naponta alávetnie magát az első mondatok hatásának, onnan, hogy „Kezdetben vala az Ige…”, egészen addig, hogy „aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal”. Rendkívül hatásos meditációk ezek, nagy erő van bennük. Általában a János-evangélium egész teljességében nemcsak olvasásra és értelmünknek van szánva, hanem arra is, hogy belsőleg egészen átéljük és átérezzük. És akkor a benne lévő erő elősegíti a beavatást, dolgozik rajta, és így átéljük a „lábmosást”, a „megkorbácsolást”, és a többi lelki folyamatot, az asztrális víziókat, teljesen annak megfelelően, ahogy meg van írva a János-evangéliumban a tizenharmadik fejezettől kezdődően.

A rózsakeresztes beavatás bár teljesen keresztény alapon nyugszik, inkább más jelképes képzetekkel idézi elő a katarzist, nevezetesen imaginációs képekkel. Erre a módosításra azért volt szükség, mert a emberi fejlődés időközben tovább haladt, a beavatási módnak pedig mindig alkalmazkodnia kell a fejlődés fokához.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy az ember a beavatáson átmenve egészen megváltozik. Azelőtt csak a fizikai világ dolgaival érintkezett, most megszerzi azt a lehetőséget, hogy ugyanígy érintkezzen a szellemi világ folyamataival és lényeivel is. Ehhez azonban a ma szokásos elvont, prózaian józan megismerésnél reálisabbra van szüksége az embernek. Aki ezt a szellemi megismerést megszerzi, annak ez még egyebet is hoz, tökéletes megvalósulását ennek a gyönyörű mondásnak: ismerd meg magad! E mondás helytelen értelmezése azonban, ami napjainkban oly gyakran megtörténik, nagy veszéllyel jár a megismerés terén. Sokan ugyanis úgy értelmezik, hogy ne nézzük a külvilágot, hanem csak bensőkbe bámészkodjunk, s ott keressük a szellemieket. Nagyon félreértett értelmezés ez, mert ennek a mondatnak egyáltalán nem ez a jelentése. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az igazi magasabb megismerés egyben továbbfejlődés is a már elért fokról egy más, el nem ért magasabb fokra. Ha az önismeretet úgy gyakoroljuk, hogy csak önmagunkba bámészkodunk, akkor csak azt láthatjuk, ami már eddig is megvolt bennünk. Ezzel azonban semmi újat nem szereztünk meg, hiszen csak a mai értelemben vett alacsonyabb énünket ismerjük meg. Az emberi benső csak egyik része annak, ami a megismeréshez kell, van azonban egy másik rész is, amire szükség van, s ami éppen olyan fontos. Bensőnk segítségével ugyanis csak belső megismerő szerveink kialakításáig jutunk el. Ahogy azonban a szem, mint külső érzékszerv pusztán önmagába tekintve soha nem ismerné meg a napot, hanem e célból kifelé kell irányítania tekintetét, éppígy belső megismerő szervünknek is kifelé, a szellemi értelemben vett külső felé kell tekintenie, hogy valóban megismeréshez jusson.

A „megismerés” fogalmának azokban az időkben, amikor a szellemi dolgokat még inkább a valóságon alapulónak fogták fel, mélyebb és igazabb értelme volt, mint ma. Olvassuk csak a Bibliában, mit jelent ez: „Ábrahám ismeri vala feleségét” – nem nehéz megérteni, hogy a megtermékenyítést gondolja. Épp így ez a mondás is: „ismerd meg magad”, jól elgondolva nem azt jelenti, hogy bámészkodjál lelkedbe, hanem azt, hogy termékenyítsd meg magad azzal, ami a szellemi világból leárad. Ismerd meg magad – egyértelmű ezzel: termékenyítsd meg magad a szellemi világ tartalmával.

Két dolog szükséges ehhez. Az egyik az, hogy az ember a katarzissal és a megvilágosodással előkészítse önmagát, a másik pedig, hogy belső világát teljesen feltárja a szellemi világ előtt. Ebben az összefüggésben látva a megismerést, az emberi bensőt a női, a kívülről jövőt pedig a férfi elemmel hasonlíthatjuk össze. A bensőt fogékonnyá kell tenni a magasabb én befogadására, s ha ez megtörtént, a magasabb én beáramlik a emberbe a szellemi világból. Mert hol van az ember magasabb énje? A személyes emberben? Nem! A Szaturnuszon, Napon és Holdon a magasabb én szétáradt az egész kozmoszban, a kozmosz énje akkor kiáradt az emberre. Az ember feladata, hogy ezt az ént engedje magára hatni. Benső világát azonban ehhez elő kell készítenie, ami azt jelenti, hogy asztráltestét megtisztulva, megnemesedve vesse alá a katarzisnak. Akkor számíthat arra, hogy kívülről beléje árad a szellemi elem, és meghozza a megvilágosodást, de csak akkor, ha annyira előkészítette magát, hogy asztráltestét a katarzisnak alávetve, kialakította belső megismerő szerveit. Ilyen módon asztrálteste minden körülmények között úgy fejlődik, hogy amikor belemerül az étertestbe és fizikai testbe, beáll a megvilágosodás, a „photismos”. Az asztráltest most valójában benyomja szerveit az étertestbe, és ennek következtében az ember észlelni tudja a körülötte lévő szellemi világot, mert belső világa, asztrálteste, átveheti azt, amit éterteste nyújt neki, amit kiszív az egész kozmoszból, a kozmikus énből.

Ezt a megtisztult asztráltestet, amelyben a megvilágosodás pillanatában a fizikai világ tisztátalan benyomásaiból már semmi sincsen, hanem csupán a szellemi világot megismerő szervei, a keresztény ezotéria a „tiszta, bölcs Szűz Szofiának” nevezte. Amit az ember a katarzis során felvesz, mind arra szolgál, hogy asztrálteste a Szűz Szofiává tisztuljon és nemesedjék. A Szűz Szofiával szemben jön a másik oldalról a kozmikus én, a világ-én, a megvilágosodás előidézője – így világosság támad az ember körül, szellemi világosság. Ezt a második dolgot, ami a Szűz Szofiához hozzájárul, ezt nevezte a keresztény ezotéria „Szent Szellem”-nek. Ma is így nevezik. A keresztény ezotéria értelmében tehát így fejezzük ki magunkat helyesen. A keresztény ezoterikusnál a beavatási eljárás eredménye az asztráltest megtisztulása, az asztráltest átváltozása Szűz Szofiává, amit aztán beragyog, vagy akár beárnyékol a Szent Szellem, a kozmikus világ-én.

Aki így megvilágosodott, vagy más szavakkal, aki a keresztény ezotéria szellemében befogadta a Szent Lelket, az ezentúl más szellemben beszél. Hogyan beszél? Úgy, hogy nem a saját véleménye az, amit bármiről is mond, a Szaturnuszról, a Napról, a Holdról, vagy az ember lényének részeiről, a világfejlődés folyamatairól. Saját nézetei már egyáltalán nem jönnek tekintetbe. Amikor a Szaturnuszról beszél, a Szaturnusz szól belőle, és amikor a Napról beszél, ennek szellemi lénye. Ő maga csak eszköz, énje elsüllyedt, vagyis az ilyen pillanatokban teljesen személytelenné vált, mert már a kozmikus világ-én használja őt megnyilatkozása eszközéül. Ezért a valóban ezoterikus tanoknál, amelyek a keresztény ezotériából erednek, nem lehet nézetről vagy véleményről beszélni, hiszen itt ilyen már nincs is. A keresztény ezotéria szellemében helyes beállítottsággal így kell például a külvilág dolgairól beszélni: nem az a fontos, hogy a közül a két dolog közül ott kint az egyik nem tetszik nekem, mert rossznak tartom, hanem az a lényeges, hogy pontosan a tényeknek teljesen megfelelően írjam le őket. Mindig az a fontos, hogy amit a szellemi világban megfigyelek, azt minden személyes vélemény kizárásával írjam le, Minden szellemtudományos iskolázásnak egyedül a tények sorrendjét kell elbeszélnie, s ahhoz az elbeszélő nézeteinek semmi köze nem lehet.

Két fogalom szellemi jelentőségét ismertük meg ilyenformán. A egyik a Szűz Szofia, ami a megtisztult asztráltest, a másik a Szent Szellem, a kozmikus világ-én, amit a Szűz Szofia befogad – ez szól aztán a illető asztráltestéből. Még ennél magasabb fokot is el lehet érni, másokat hozzásegíteni ehhez, indíttatást adni nekik ahhoz, hogy ezt a kettőt megszerezzék. Fejlődésünk mai korszakában az ember már be tudja fogadni a vázolt módon a Szűz Szofiát, a megtisztult asztráltestet és a Szent Szellemet, a megvilágosodást, de ami ehhez kellett, azt csak Krisztus-Jézus adhatta a Földnek. Ő oltotta be a Föld szellemi mivoltába azokat az erőket, amelyek lehetővé teszik, hogy a keresztény beavatásról mondottak egyáltalán megtörténhessenek. Hogyan történt ez?

Két dolog kell ennek megértéséhez. Először is meg kell ismerkednünk egy tisztán történelmi dologgal, a névadás módjával, ami abban a korban, amikor az evangéliumokat írták, egészen más volt, mint most.

Az evangéliumok mai magyarázói egyáltalán nem ismerik az evangéliumok korabeli névadások elvét, és ezért nem is beszélnek róla helyesen. Rendkívül nehéz ezt leírni, de megérthetjük vázlatos ismertetés alapján is. Képzeljük el, hogy valakinél nem elégednénk meg a szokásos elvont módon kapott nevével, amely tulajdonképpen nem is tartozik hozzá, hanem igyekeznénk legkirívóbb tulajdonságait, jellemének legszembetűnőbb ismertetőjeleit megismerni, azután lényének alapvonásait is fel tudnánk kutatni szellemi látásunkkal, és az így felismert legfontosabb tulajdonságai alapján adnánk neki nevet. Ilyen utat követve a névadásnál, eljárásunk alacsonyabb, elemibb fokon bár, de nagyjából hasonló volna a János-evangélium írójának szellemében való névadáshoz. Hogy helyesen magyarázzam meg, miképp végezte a névadást a János-evangélium írója, a következőket kell elmondanom.

A János-evangélium írója Jézus történelmi anyját legszembeötlőbb tulajdonságai alapján szemügyre véve felvetette azt a kérdést: hol találok nevet, amely lényét tökéletesen fejezi ki? És mivel Jézus anyja korábbi megtestesülései révén feljutott ennek az életnek nagy szellemi magaslatára, külső személyiségében pedig szinte kifejeződését, megnyilvánulását mutatta annak, amit a keresztény ezotéria a Szűz Szofiának nevezett, elnevezte őt Szűz Szofiának. Így nevezték őt mindenütt, ahol a kereszténységet ezoterikusan tanították: Szűz Szofiának. Exoterikus néven egyáltalán nem is nevezi – ellentétben a többiekkel, akik világi néven Máriának mondják. Ezt a világi nevet János nem használhatta, hiszen nevében az egész nagy világtörténelmi fejlődést kellett kifejezésre juttatnia. Ezért is – éppen azáltal, hogy melléje állítja Mária nevű nővérét, Kleofás feleségét – sejtteti, hogy nem is nevezhető Máriának, és ezért egyszerűen „Jézus anyjának” nevezi. Ezzel érezteti, hogy nem akarja nevén nevezni, nehogy igazi neve ismertté váljon. Ezoterikus körökben mindig is Szűz Szofiának nevezték. Ő volt az, aki mint külső történelmi személy reprezentálja a Szűz Szofiát.

Ha a kereszténységnek és alapítójának lényébe még mélyebbre akarunk behatolni, egy másik misztériumot is fel kell tárnunk. Tisztába kell jönnünk azzal, hogy különbséget tegyünk a keresztény ezotéria „názáreti Jézus” és Krisztus-Jézus” elnevezései között. Ezt a különbséget a következőkben vázoljuk.

Ami a názáreti Jézus történelmi személyiségét illeti, abban egy magasan fejlett embert kell látnunk, aki sok megtestesülésen ment keresztül, és akit, amikor e magasrendű fejlődési periódus után ismét testet öltött, ez a János-evangélium írója által Szűz Szofiának nevezett tiszta anya vonzott magához. A názáreti Jézus, tehát egy igen magas fejlettségi fokon álló ember, aki előző megtestesülésében érte el ezt a fokot, és így ebbe a megtestesülésébe igen magas szellemi fokon lépett be. A többi evangélista nem olyan magas fokban megvilágosult, mint a János-evangélium írója, ezért ők inkább az érzékelhetőség külső világát látják benne – a názáreti Jézus képében – mesterüket és messiásukat. Ezzel szemben a titokzatosabb szellemi összefüggések rejtve maradnak előttük, legalább is azokban a magasságokban, amelyekbe a János-evangélium írója bele tud pillantani. Ezért ők elsősorban azt tartják fontosnak, hogy a názáreti Jézusban az az Atya élt, aki mindenkor benne élt a zsidóságban, és mint a zsidók istene nemzedékről nemzedékre kísérte őket.

Ki is fejezik ezt a következőképpen. Ha visszafelé követjük a názáreti Jézus származását, ki lehet mutatni, hogy benne ugyanaz a vér folyik, ami őseiben folyt nemzedékeken keresztül. Felállítják tehát származásának tábláját, mégpedig saját fejlettségük fokának megfelelően. Máté annak beigazolását tartja elsősorban fontosnak, hogy a názáreti Jézusban Ábrahám atya él, ennek vére jutott el egészen őhozzá, ezért is viszi fel a nemzedékek sorozatát egészen Ábrahámig. Ő anyagiasabb alapon áll, mint Lukács, akinél már nem csupán annak bemutatása fontos, hogy Jézusban az az Isten él, aki már Ábrahámban is élt, hanem abban látja a lényeget, hogy a leszármazás, a vérség folytonossága még tovább is követhető, fel egészen Ádámig. Ádám pedig magának az Istennek a fia, mert annak a kornak a szülötte, amikor az emberiség a szellemi létből éppen átmegy a testibe.

Mindkettőnél, Máténál éppúgy, mint Lukácsnál annak a beigazolása a fontos, hogy a korukban élő názáreti Jézus lényege magára az isteni Atya-erőre vezethető vissza. A János-evangélium írója, aki a szellemiekbe látott, nem ezt tartotta fontosnak. Ő a lényeget nem az „én és Ábrahám atya egyek vagyunk” kifejezésben látta, hanem abban, hogy bemutassa: van az emberben mindig valami örökkévaló, ami megvolt benne már Ábrahám atya előtt is, mert kezdetben volt a Logosz, akinek neve „én vagyok”, aki megvolt minden teremtett dolognál és lénynél korábban, megvolt már az őskezdetkor. Akik viszont inkább a názáreti Jézust akarták leírni, és csak őt tudták leírni, azok a nemzedékről nemzedékre átáramló vérre akartak rámutatni, megmutatni, hogy Józsefben a názáreti Jézus apjában az a vér élt, ami nemzedékeken át áradt le hozzá.

Természetesen itt most, ha egészen ezoterikusan beszélhetnénk, a „szeplőtelen fogantatás” a „conceptio immaculata” fogalmáról kellene beszélnünk. Ez a tárgy azonban csak a legszűkebb körben tárgyalható, mert a legmélyebb misztériumok közé tartozik, amik egyáltalán léteznek. Azok a félreértések, amik e fogalomhoz fűződnek, onnan származnak, hogy az emberek nem tudják, mi értendő egyáltalán a conceptio immaculata alatt. Az általános vélemény szerint az apaság hiányát jelenti. Pedig nem erről van szó, sokkal mélyebb, titokteljesebb dolog rejtőzik mögötte, és éppen ami mögötte rejtőzik, az teljes összhangban van azzal, amit a többi evangélista akar bemutatni, hogy ugyanis József az apa. Hiszen ha ezt kétségbe vonnák, nem volna egyáltalán értelme annak, aminek beigazolásán fáradoztak. Azt igyekeztek bemutatni, hogy a régi Isten él a názáreti Jézusban. Különösen Lukács akarja ezt teljes világossággal beigazolni, ezért vezeti fel a nemzedékek sorát egészen Ádámig és onnan Istenig. Hogyan volna lehetséges ez az eredmény, ha pusztán csak annyit akarna mondani: íme itt a törzsfa, de Józsefnek ehhez tulajdonképpen nincs is köze. Valóban különös dolog volna vesződni azzal, hogy Józsefet annyira fontos személyiségként mutassák be, s aztán félrelökni őt az egész dologból.

A palesztinai eseményeknél azonban nem csupán a názáreti Jézus igen fejlett személyiségével van dolgunk, akinek sok megtestesülése után és a fejlődés igen magas fokára eljutva egy ilyen kiváló anyára volt szüksége: még egy másik misztériummal is találkozunk itt.

Amikor a názáreti Jézus harminc éves volt, akkori életének élményei következtében olyan magasra emelkedett, hogy egy egészen kivételes folyamatot vihetett végbe. Tudjuk, hogy fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből állunk, a mai ember ilyen négytagú lény. Igen magas fejlődési fokon álló ember képes arra, hogy énjét egy bizonyos időpontban kiemelje három testéből, amelyeket teljesen épen és sértetlenül hagy vissza. Ilyenkor az én átmegy a szellemi világba, a három test pedig visszamarad. A világ fejlődése folyamán előfordul ilyen folyamat. Jöhet egy különösképpen magasztos, átszellemült pillanat – ami esetenként hosszabb ideig is tarthat – amikor az én eltávozik az emberből, és átmegy a szellemi világba. Minthogy pedig a három test a kivonuló én munkája folytán igen magas fejlettségi fokot ért el, használható eszköze lesz egy még magasabb lénynek, amely őket birtokába veszi. Így vette birtokába a harminc éves názáreti Jézus fizikai testét, étertestét és asztráltestét az a lény, akit Krisztusnak nevezünk. Minthogy a Krisztus-lény még soha nem élt fizikai testben, nem testesülhetett meg közönséges gyermektestben, hanem csak olyanban, amelyet egy magasan fejlett én erre előkészített. A názáreti Jézusban tehát harmincadik évétől kezdődően Krisztussal van dolgunk.

Mi történt ekkor valójában? A názáreti Jézus énjétől elhagyott testi mivolta a valóságban olyan érett, olyan tökéletes volt, hogy bele költözhetett a Nap-Logosz, az Elohák lénye, amit Nap-szellemként jellemezhetünk. Három évre testet ölthetett, testté válhatott benne. A Nap-Logosz, amely a megvilágosodás által besugározhatja az embert, Ő maga, a Szent Szellem költözött belé, a világ-én, a kozmikus én, és ezentúl, az alatt a három év alatt a Nap-Logosz, Krisztus szólt Jézus testéből. Az említett folyamatot a János-evangélium és a többiek is azzal érzékeltetik, hogy a galamb, a Szent Szellem leszáll a názáreti Jézusra. Az ezoterikus kereszténység pedig úgy fejezi ezt ki, hogy e pillanatban a názáreti Jézus énje elhagyja testét, és ettől fogva a Krisztus-szellem szól belőle, Ő tanít és fejti ki hatását ebből a lényből. A János-evangélium szerint ez az első esemény, ami történik. A názáreti Jézus asztráltestében, étertestében és fizikai testében most már Krisztus van jelen. Ő működik abban az értelemben, ahogy azt leírtuk, egészen a golgotai misztériumig.

Mi történt a Golgotán? Hogy ezt megértsük, azt a pillanatot idézzük szemeink elé, amely tulajdonképpen a legfontosabb: amikor a vér folyik a Megfeszített sebeiből. Hogy jobban megértsenek, egy hasonlattal világítom meg azt, ami ebben a pillanatban történt.

Képzeljünk magunk elé egy edény vizet. A vízben só van feloldva, úgy, hogy a víz meglehetősen átlátszó. A víz felmelegítése által készítettük ezt a sóoldatot. Most hűtsük le a vizet. A só kiválik, látjuk, amint alul kicsapódik és kezd lerakódni. Fizikailag ezt a folyamatot látjuk, szellemi szemmel nézve azonban más is történik. Ahogy a só lent egyre sűrűbbé válik, szelleme a vízben felfelé áramlik, s azt egészen megtölti. A só sűrűsödésének előfeltétele az, hogy a szellem kiválik a só anyagából és szétterjed a vízben. Aki az ilyen dolgokat ismeri, az tudja, hogy az anyag sűrűsödésével mindig szellemiesülési folyamat jár együtt. Lefelé sűrűsödés, felfelé pedig, mint ellenkép, a szellemi felé irányulás, teljesen úgy, mint ahogy a só szellemének kiáramlása és szétterjedése kapcsolatban áll a só anyagának leülepedésével és megsűrűsödésével.

Teljesen ugyanígy volt, amikor a kereszten a vér csorgott a sebekből, ez is nem csupán fizikai folyamat volt, hanem egy szellemi folyamat is kísérte. Ez a szellemi folyamat abban állt, hogy a Szent Szellem, aki annak idején a keresztségnél leszállt, most egyesült a Földdel: Krisztus maga áradt bele a Föld lényébe. Ettől a pillanattól kezdve megváltozott a Föld. Ez az alapja a korábbi előadásokban elmondottaknak: egy távoli csillagról látni lehetett volna, hogy a golgotai esemény a Földet teljesen megváltoztatta. A Nap-Logosz egyesült a Földdel, szövetséget kötött vele, a Föld szellemévé vált azáltal, hogy a názáreti Jézus testébe harminc éves korában bevonult Krisztus, három éven át ott működött, és aztán továbbra is megmaradt a Föld számára.

Az igazi kereszténységben meg kell lennie az esemény hatásának, kell benne lennie valaminek, ami fokozatosan megadja az adottságot a keresztény értelemben megtisztult asztráltesthez. Kell benne lennie valaminek, aminek segítségével asztráltestét lassanként hasonlóvá teheti a Szűz Szofiához, és rajta keresztül felveheti a Szent Szellemet, akit – bár szétárad az egész Földön – csak az tud befogadni, akinek asztrálteste hasonlóvá vált a Szűz Szofiához. Kellett tehát lennie valaminek, ami az erőt adja ahhoz, hogy az ember Szűz Szofiává változtassa asztráltestét. Miben van ez az erő? Abban, hogy Krisztus-Jézus ezt a hivatást hagyta arra a tanítványra, akit szeretett, tehát a János-evangélium írójára: jegyezze fel a palesztinai eseményeket a valóságnak megfelelően, és hűen a maga megvilágosodásához, hogy ezek így az emberekre hassanak. Ha az emberek megfelelő mértékben engedik magukra hatni a János-evangéliumban feljegyzett dolgokat, akkor asztráltestük lassanként Szűz Szofiává alakul, és fogékonnyá válik a Szent Szellem befogadására. Fogékonnyá válik a János-evangéliumból kiáradó indíttatás ereje által arra, hogy átérezze, és később megismerje mindazt, ami valóban szellemi.

Ezt a hivatást, ezt a feladatot adta Krisztus-Jézus a János-evangélium írójának. Csak el kell olvasni az evangéliumot. Ott áll a keresztnél Jézus anyja, a kereszténység ezoterikus értelmében a Szűz Szofia, és a keresztről szól Krisztus a tanítványhoz, akit szeretett: „imhol a te anyád!” – és attól az órától fogva a tanítvány magához fogadta őt. E szavak jelentése ez: rád ruházom azt az erőt, ami asztráltestemben volt, s ami ezt a Szent Szellem hordozására alkalmassá tette, írd le mivé válhatott fejlődése által ez az asztráltest! „És ettől az órától magához fogadá őt a tanítvány” – vagyis megírta a János-evangéliumot. A János-evangélium valóban az az evangélium, amelybe írója belerejtette a Szűz Szofia kibontakoztatásához szükséges erőket. A keresztről kapta azt a hivatást, hogy fogadja őt anyjának, és legyen a Messiás valódi, igaz tolmácsolója. Ezeket a szavakat így kell tehát értenünk: éljétek bele magatokat egészen a János-evangélium értelmezésébe, ismerjétek meg szellemileg, mert benne van az az erő, ami a keresztény katarzishoz vezet, az az erő, ami meghozza nektek a Szűz Szofiát is: s akkor a Földdel egyesült Szent Szellem által részetek lesz a megvilágosodásban, a keresztény értelemben vett „photismos”-ban!

Ezek a palesztinai élmények olyan erős hatást gyakoroltak legbensőbb tanítványaira, hogy attól fogva megvolt bennük a szellemi látás, legalább is adottság formájában, ezt ők megkapták. A szellemi látás ugyanis keresztény értelemben abban áll, hogy a palesztinai események ereje által úgy alakítja az ember asztráltestét, hogy fizikailag érzékelhető módon nem is kell jelen lennie annak, amit látnia kell, mert van még valami az ember birtokában, amivel a szellemiekbe beleláthat. Voltak ilyenek Krisztus meghitt tanítványai között, példa erre az a nő, aki őt Betániában megkente. Ő is a palesztinai eseményekből merítette a hatalmas erőt szellemi látásához, s egyike volt azoknak, akik elsőként tudták meg, hogy az, ami Jézusban élt, megmaradt a halál után is, hogy feltámadt. Megvolt benne ez a képesség, és pedig azért, mert megszülettek belső érzékszervei. Van szó erről valahol? Igen. Olvashatjuk, hogy Magdalai Mária odamegy a sírhoz, a holttest eltűnt, de ő két szellemi alakot lát. Ez a két szellemi alak mindig látható, amikor a holttest huzamosabb ideig marad egy helyben. Az egyik oldalon az asztráltest, a másikon a fokozatosan szétfoszló és a világéterben feloldódó étertest látható. Tekintet nélkül a fizikai testre, két szellemi alak van ott, amelyek a szellemi világhoz tartoznak.

Visszamenének ezért a tanítványok az övéikhez. Mária pedig künn
áll vala a sírnál sírva. Amíg azonban siránkozék, behajol vala a
sírba. És láta két angyalt fehér ruhában ülni.

Látta, mert a palesztinai események ereje és hatása alatt szellemileg látó lett. De még többet is látott, látta a Feltámadottat. Ehhez pedig szellemi látásra volt szükség. Mert hiszen elképzelhetetlen, hogy akit néhány nappal előbb fizikai testben láttunk, azt ne ismerjük fel, amikor találkozunk vele.

És amikor ezeket mondotta, hátrafordula, és látá Jézust ott állani,
de nem tudja vala, hogy Jézus az.
Monda néki Jézus: asszony, mit sírsz? Kit keressz? Az pedig azt
gondolván, hogy a kertész az…

Sőt, a pontosság kedvéért nem is egyszer van erről szó, hanem így van a Feltámadott másik megjelenésénél is, amikor a Genezáret tavánál jelenik meg.

Mikor pedig immár reggeledék, megálla Jézus a parton, a
tanítványok azonban nem ismerék meg, hogy Jézus van ott.

Az ezoterikus tanítványok megtalálták Őt. Akiket a palesztinai események teljes ereje áthatott, azok felismerték a helyzetet, megértették, hogy a feltámadt Jézus az, akit most szellemileg láthatnak. Ezek a tanítványok és Magdalai Mária látták Őt. Voltak azonban egyesek, akiknek hiányzott a teljes szellemi látóképességük. Ilyen volt például Tamás. Tudjuk, hogy ő nem volt jelen, amikor a tanítványok elsőízben látták az Urat, ezért is kívánja, hogy kezét betehesse a sebekbe, és testileg érinthesse a Feltámadottat. Mi történt most? Segíteni kell rajta, hogy ő is szellemileg látó legyen. Hogyan történik ez? Úgy, ahogy meg van írva.

És nyolc nap múlva ismét benn valának az Ő tanítványai, Tamás
is velük. Noha az ajtó zárva vala, beméne Jézus és megálla a
középen és monda: békesség nektek!

Aztán monda Tamásnak: hozd ide a te ujjadat és nézd meg az én
kezeimet, és hozd ide a te kezedet és bocsásd az én oldalamba,
és ne légy hitetlen, hanem hívő.

Vagyis. Fogsz látni valamit, ha nemcsak a külső látásra bízod magad, hanem áthatod magad belső erővel!

Ennek a belső erőnek, aminek a palesztinai eseményekből kell kiindulnia, a neve „hit”. Nem hétköznapi erő ez, hanem belső szellemi látóerő. Engedd, hogy áthasson a belső erő, s akkor nem csupán azt tartod valónak, amit szemeid látnak, mert boldogok azok, akik arról is tudhatnak, ami szemmel nem látható!

A feltámadás teljes valóságát és igazságát ismerhetjük fel mindezekből, de azt is láthatjuk, hogy a feltámadást csak az értheti meg teljesen, aki előbb szert tesz a szellemi látást adó belső erőre. A János-evangélium utolsó fejezete érteti ezt meg velünk, amely egyre erőteljesebben mutat rá arra, hogy Krisztus-Jézus legmeghittebb tanítványai azzal szerezték meg a Szűz Szofiát, hogy ő előttük játszódott le az esemény. Mégis, amikor először kellett volna helytállniuk, és valóban szellemi eseményt látniuk, még elvakította őket a jelenség, és magukhoz kellett, hogy térjenek, mert nem tudták, hogy Azt látják, aki azelőtt velük volt. Ezt csak a legfinomabb fogalmazásban foghatjuk fel, mert a durva anyagi értelem a feltámadás gondolatának megdöntését látná benne. Pedig a feltámadás csodáját egészen szó szerint kell vennünk, sőt még azt is, amikor ezeket mondja: „veletek maradok mindenkor az idők végezetéig”.

Itt van Ő, és újból eljön, nem testi alakban ugyan, de láthatóan azoknak, akik fejlődésüket a János-evangélium erejének köszönhetik. Ők valóban látják majd, szemlélhetik Őt, és nem lesznek hitetlenek, ha a látáshoz meglesz a szellemi erejük. Éppen a szellemtudományos mozgalom hivatása az, hogy Krisztus újbóli földi megjelenésére előkészítse az emberiségnek azt a részét, amelyben megvan ehhez az akarat. Ez a szellemtudomány világtörténeti jelentősége: előkészíteni az emberiséget, nyitva tartani a szemeket, hogy amikor Krisztus a hatodik kultúrkorszakban megjelenik, és újból hatni fog az emberek között, az emberiség nagy része számára teljesüljön az, amit a kánai menyegző előre jelzett.

A szellemtudományból kiáradó világnézetet ezért úgy tekinthetjük, mint a kereszténység végrendeletének végrehajtását. Hogy az ember az igazi kereszténységhez eljusson, a jövőben be kell fogadnia azokat a szellemi tanításokat, amiket csak a szellemtudomány adhat meg. Nem baj, ha ma még sokan mondják, hogy a szellemtudomány tulajdonképpen ellene mond az igazi kereszténységnek. Ezek azok a pápácskák, akik dönteni akarnak arról, amiről nincs tudomásuk, és dogmává szeretnék tenni azt, hogy amiről ők nem tudnak, az nem is létezik.

Ez a türelmetlenség a jövőben egyre nagyobb lesz, és a legnagyobb veszedelem éppen azok oldaláról fenyegeti a kereszténységet, akik ma jó keresztényeknek mondják magukat. E névleg keresztények részéről a szellemtudományon át súlyos támadások érik majd a kereszténységet. A kereszténység igazi szellemi megértéséhez az összes fogalmaknak át kell alakulniuk. Mindenekelőtt arra van szükség, hogy a lelkekbe mindinkább beoltódjék és megértésre találjon a János-evangélium írójának hagyatéka, a Szűz Szofia nagy iskolája, maga a János-evangélium. Ennek mélyébe azonban csak a szellemtudomány vezethet be.

Ezekkel a előadásokkal csak próbaképpen kívántuk bemutatni azt, hogy a szellemtudomány nyitja meg a kaput a János-evangélium megértéséhez, hiszen lehetetlen volna a egész János-evangéliumot megmagyarázni. Maga a János-evangélium mondja ezt.

De van sok egyéb is, amiket Jézus cselekedett vala, amelyek ha
egyenként megíratnának, azt vélem, hogy maga a világ sem
foghatná be a könyveket, amelyeket írnának.

Ahogy maga a János-evangélium sem térhetett ki kimerítően a palesztinai események minden részletére, éppúgy nem merítheti ki a leghosszabb előadás-sorozat sem a János-evangélium egész szellemi tartalmát. Elégedjünk meg tehát az elmondottakban foglalt utalásokkal, elégedjünk meg velük abban a tudatban, hogy éppen az ilyen utalások képezik a kereszténység valódi végrendeletének végrehajtását az emberiség fejlődése folyamán. Hassanak át bennünket mindezek olyan értelemben, hogy szilárdan meg tudjunk állni a János-evangélium talaján azokkal szemben, akik így beszélnek: „ti túl nehéz fogalmakat hoztok, túl sok fogalmat, amiket előbb el kellene sajátítanunk, hogy megértsük az evangéliumot, márpedig az evangélium az egyszerű emberek, a naivak számára van, azoknak pedig nem való ez a túl sok fogalom és képzet”. Ez a felfogása azoknak, akik talán erre a mondásra hivatkoznak: „Boldogok a lelki szegények, mert övéké a mennyek országa”. Pedig erre a mondásra csak addig hivatkozhatnak, amíg nem értik meg helyesen. Mert igazi értelme ez: „Boldogok a szellemet koldulók, mert önmagukban találják meg a mennyek országát”. Vagyis akik a szellemet koldulják, akik mindig több és több szellemet akarnak befogadni, azok önmagukban találják meg a mennyek országát.

Napjainkban túlságosan elterjedt az a felfogás, hogy a vallási dolgok és a kezdetleges, egyszerű dolgok, teljesen azonos fogalmak. Csak a tudomány jogát ismerik el a sok és bonyolult fogalomhoz, a hitét és a vallásét nem. Hit és vallás – mondja sok „keresztény” – legyen egyszerű és naiv, ez az ő követelésük. Arra a felfogásra hivatkoznak, ami ma – ha ritkán nevezik is nevén – erősen kísért a lelkekben, s amit Voltaire, a materializmus egyik nagy tanítója, e szavakkal fejezett ki: „Aki próféta akar lenni, az hitet vár az emberektől, azt akarja, hogy higgyék el, amit mond. Márpedig hitre csak az talál, ami egyszerű, s amit a maga egyszerű voltában újra és újra elismételnek.”

Valóban sok esetben így van ez a mai prófétáknál, igazaiknál és hamisaknál egyaránt, mondanak valamit, s azt mindig újból és újból elismétlik, úgyhogy az emberek lassanként el is hiszik. A szellemtudománynak azonban nem szabad ilyen prófétaságra törekednie, és nem is törekszik erre, sőt, egyáltalán nem kíván próféta lenni. Nem érzi magát hibásnak, ha azzal vádolják, hogy ő is folyton ismételget, sőt, mindig más és más oldalról világítja meg a dolgokat, más és más módon tárgyalja őket. A próféta azt akarja, hogy higgyenek benne, a szellemtudomány azonban nem a hithez, hanem a megismeréshez akar elvezetni. Ezért is mi Voltaire mondását megfordítjuk, s ha ő azt mondja, hogy az egyszerű az, ami hitre vár, és ez a próféták dolga, úgy a szellemtudomány azt tartja, hogy ami sokoldalú, ahhoz csak a megismerés vezet el. Igyekezzünk tehát mindinkább felismerni a szellemtudomány sokoldalú voltát. Nem hibája ez a sokoldalúság, hiszen nem hitvallás, hanem megismerési út.

Ezért nem is sajnáljuk, hogy mindent összegyűjtöttünk, aminek a segítségével a kereszténység egyik legfontosabb kútfőjét, a János-evangéliumot megérthetjük, hogy igyekeztünk egybe hordani a legkülönbözőbb dolgokat, hogy magasztos igazságaink fokozatos megértésre találjanak. Megtanultuk ilyen módon, hogy Jézus szülőanyja annak a tanítványnak a számára, akit Krisztus szeretett, a Szűz Szofia. Tudjuk azt is, hogy a másik három evangélistánál, akik a testi származásra néznek, még szerepet játszik a test szerinti apa, akinek ott van a jelentősége, ahol arról van szó, hogy az isten-fogalom kifejezésre jusson a vérben. Végül pedig megértettük azt, mit jelent Jánosnál a „Szent Szellem”, aki Jézusban Krisztust nemzette a három év folyamán, aminek jelképes kifejezése a János-keresztségnél leszálló galamb.

Ha ezek után most már megértjük, hogy a „Szent Szellem” néven nevezzük Krisztus-Jézus atyját, aki Jézus testében létrehozta Krisztust, akkor egész mivoltában könnyű lesz megértenünk azt, hogy a kevésbé beavatott tanítványok nem is rajzolhattak olyan mélyreható képet a palesztinai eseményekről, mint az, „akit az Úr szeret vala”. Az emberek ma azért beszélnek mindig a nekik egyedül és kizárólag mérvadó szinoptikusokról, mert hiányzik belőlük az akarat, hogy a János-evangélium igazi mivoltának megértéséhez fellendüljenek, mert mindenki ahhoz a szellemhez hasonlít, amit meg tud érteni. Ha érzéssé, érzelemmé igyekszünk változtatni mindazt, amit a szellemtudomány a János-evangéliumra vonatkozólag tanít, akkor tapasztaljuk majd, hogy a János-evangélium nemcsak oktató mű, hanem erő is, ami hatni tud lelkünkre.

Ezeknek a rövid előadásoknak a célját az érti meg teljesen, aki megérezte belőlük, hogy a János-evangéliumból nemcsak az elmondottakat meríthetjük, hanem a szavakon át azt az erőt is, ami lelkünket előbbre viszi. Nem is tisztán az értelemnek, az értelmi felfogóképességnek szántuk ezeket az előadásokat, az volt a távolabbi céljuk, hogy érzésekké és érzelmekké sűrűsödjék az, amit az értelem felfogott, s ezek az érzések és érzelmek legyenek az előadások végső eredményei. Ezért, ha helyesen fogjuk fel, világossá válik a szellemtudományos mozgalom igazi hivatása, ami abból áll, hogy a kereszténységet a bölcsesség fokára emelje, hogy azt a szellemi bölcsesség kerülő útján helyesen tudjuk megérteni. Így jutunk el annak felismeréséhez is, hogy a kereszténység ma még hatásának kezdetén áll csupán, és igazi hivatását akkor tölti majd be, amikor az emberek valódi, vagyis szellemi mivoltában értik meg. Minél inkább ebben az értelemben fogjuk fel ezeket az előadásokat, annál inkább értettük meg őket az eredeti elgondolás szellemében.