Barion Pixel

GA104

János Apokalipszise

13 előadás, 1908. jún. 17-30., Nürnberg

Impresszum

Tartalom

Az Apokalipszis négy lovasa

Nyilvános előadás – Szellemtudomány, evangélium és az emberiség jövője.

Nürnberg, 1908. június 17 (nyilvános előadás)

Nürnberg ez év őszén egy szép évfordulót fog megünnepelni. Éppen száz éve, 1808-ban fogadta falai közé az egyik legnagyobb német szellemet, azok egyikét, akikről ma nyilvánvalóan nem sokat beszélnek, műveiket még kevesebben értik. Ő azonban, ha egyszer valóban megértik, hatni fog még az emberek szellemi életére. Igaz, nehezen érthető, ezért időre van szükség, hogy az emberek újra felfogják. Hegel 1808 őszén lett igazgatója a nürnbergi királyi gimnáziumnak.

Hegelnek van egy mondása, amelyet bízvást helyezhetünk vezérelvként mai szemlélődésünk élére. Azt mondja: a legmélyebb gondolat Krisztus alakjával, a történelmi és külső alakkal van kapcsolatban. És éppen az a nagy a keresztény vallásban, hogy a tudat bármely fokán felfogható belőle mindaz, ami történelmi, és ami külsőséges benne, de ugyanakkor a szellemi életet kemény munkára, elmélyülésre ösztönzi. Bármilyen fokú képzettséggel is meg lehet érteni a keresztény vallást, de ugyanakkor kihívás számunkra, hogy a legmélyebb bölcsességre törekedjünk. – Ezek Hegelnek, a német filozófusnak a szavai.

Hogy a keresztény vallás, az evangélium tanítása minden tudati szinten felfogható, arra az idő tanít meg bennünket, ami már évezredekben mérhető. Hogy pedig mély gondolatokra nevel, és arra ösztönöz, hogy a tanítások és bölcsességek mélyére hatoljunk, azt híven feladatához a szellemtudomány mutatja meg. E tudományt csak helyesen kell értenünk, legbensőbb impulzusait kell felfognunk, és életünk vezetőjévé kell tennünk. Mai szemlélődésünket félreérti az, aki azt hiszi, hogy az antropozófiának, a szellemtudománynak bármilyen vonatkozásban is köze volna egy új valláshoz, és valamiféle új hitvallásra szeremé felcserélni a régit. Sőt, hogy minden félreértést eloszlassunk, kimondhatjuk: ha majd valóban megértik, akkor világos lesz az is, hogy bár a szellemtudomány – természete szerint – a legszilárdabb, legbiztosabb támasza a vallásos életnek, maga mégsem vallás, ezért, mint ilyen sohasem mondhat ellene semmilyen vallásnak. Egészen más dolog az, hogy eszköz lehet, fényforrás, ami megvilágítja, és közel hozza az értelemhez a legmélyebb bölcsességet, igazságot, és a vallások legkomolyabb és élettel leginkább teli titkait.

Talán idegenül cseng, ha az antropozófia valamely vallásnak az írásműveihez való viszonyát – hiszen ma a keresztény vallás írásaival foglalkozunk – a következő hasonlattal ábrázoljuk: az antropozófia ugyanúgy teremt kapcsolatot a vallásos írásművekkel, ahogy a matematika tudománya azokkal a forrásművekkel, amelyek mint tankönyvek vagy egyszerűen csak mint könyvek az emberiség történelmi fejlődése folyamán megjelentek. Itt van, például egy régi könyv, amelyet csak a matematikában jártas történetkutató tisztel meg figyelmével:              Euklidész Geometriája. Tanításra érett formában legelőször ez a könyv foglalta össze a matematikából és geometriából mindazt, amit ma a gyermekek az iskolában tanulnak. A gyermekek azonban aligha tudhatják, hogy mindaz, amit a párhuzamos vonalakról, a háromszögekről, az egymást metsző egyenesekről, és így tovább, tanulnak, megtalálható ebben a régi könyvben, és a tudást legelőször ez a könyv ajándékozta az emberiségnek. A gyermek számára természetes dolog, hogy a geometriai ismeretek szinte maguktól adódnak, ehhez csak szellemi erőket kell mozgósítani, és a tér formáira irányítani: az emberi szellem felismeri a formákat, semmit sem kell tudnia ehhez erről a régi könyvről. Előfordulhat, hogy valaki úgy tanulja meg a matematikát és a geometriát, hogy még a hírét sem hallja ennek a könyvnek, de hogyha később megismerkedik vele, helyesen érti és értékeli majd. Sőt ekkor ismeri fel igazán, hogy e könyv írója mekkora szellemi kincset ajándékozott az emberiségnek.

Ilyen a szellemtudomány kapcsolata is a vallásos írásokkal. A szellemtudomány más forrásokból táplálkozik, nincs szüksége semmilyen írásra, hagyományra. Ezt belátjuk, ha impulzusait ismerjük. Az ember úgy építi fel tudását, úgy szerzi ismereteit az érzéki világról, hogy erőit szabadon használja, de ugyanígy, a lelke mélyén rejtőző szellemi, érzékfeletti erők és képességek felébresztése révén megismerheti azt is, ami mint érzékfeletti, mint láthatatlan valóság, minden láthatónak az alapja. Ahogyan az érzékszerveit használó ember tapasztalni tudja mindazt, ami a dolgok külső érzéki látszata, és képes arra is, hogy a tapasztalatokat az értelmével összekösse, összekapcsolja, ugyanúgy tud a szellemtudomány módszereit felhasználó ember az érzéki lét színfalai mögé nézni. Oda, ahol a szellemi ős-okok léteznek, ahol azok a lények élnek és dolgoznak, akiket az érzéki szem nem lát, az érzéki fül nem hall, az érzékfeletti azonban igen. A mai emberek többségében ugyan még szunnyadnak az érzékfeletti erők, de ezeknek az erőknek a szabad használata vezet a forráshoz, a szellemi tudás szabad és független forrásához, ahogy a külső tudás forrásához az érzéki világra irányuló erők szabad használata nyitott utat. Ha azonban az ember, akármilyen módon szellemi ismeretekhez jut, az érzékin túl megismeri az érzékfelettit, a láthatón túl a láthatatlant, és róluk ugyanúgy tud, mint ahogy érzéki tapasztalással a külső tárgyakról és történésekről, akkor érzékfeletti tudását birtokolva ugyanúgy fordíthatja figyelmét olyan hagyományok, könyvek, írások és egyéb dokumentumok felé, amelyek a fejlődés során az embert az érzékfeletti világról tájékoztatták, mint ahogyan a geometriát már jól ismerő ember tanulmányozhatja Euklidész Geometriáját. És akkor a vallásos írásműveket hasonló nézőpontból szemlélheti, mint amilyenből Euklidész könyvét nézi egy mai tudós, így valóban felbecsülheti és tisztelheti értékeiket. És aki ezen az úton halad, aki valóban az érzékfeletti világ megismerésének útján közelít a keresztény igehirdetés írásaihoz, az sohasem fogja alábecsülni értéküket, hanem ellenkezőleg: az írásokat ragyogóbb fényben látja, mint az egyszerű, jámbor hívő, és ez a fény jelzi, hogy az írások mélyebb bölcsességet rejtenek magukban, mint bárki is sejtené, aki nem az antropozófiai megismerés útján halad.

Felelnünk kell azonban még egy kérdésre, hogy helyes fogalmaink legyenek az antropozófia és a vallásos írások kapcsolatáról. Kérdezzük meg:            ki közvetíti jobban Euklidész Geometriáját? Az, aki a könyvet szóról-szóra lefordítja, és bár a geometria szelleme idegen közeg számára, mégis reménykedik, hogy a könyv tárgyát híven visszaadja, vagy az, aki először geometriát tanul, hogy a könyvet aztán helyesen értelmezze. Gondoljunk egy száraz filológusra, aki Euklidész művével foglalkozik, bár a geometriáról fogalma sincs. Egy nagy adag képtelenség lenne az eredmény, ha ilyesvalaki értelmezné a könyvet! Sokan foglalkoznak hasonló módon a vallásos írásokkal, köztük olyanok is, akiknek hivatásuk, hogy az írások valóságos értelmét közvetítsék. Anélkül közelítenek hozzájuk, hogy előzőleg az értelmezés tárgyával kapcsolatban valamit is megtudtak volna, ami az érzékfelettiből megtudható. Ma a vallásos írások valóban nagyon alapos elemzésével találkozhatunk, olyan elemzésekkel, amelyekben minden megtalálható, például, hogy milyen történelmi események között, hogyan keletkezett a mű, de egy ilyen magyarázat pontosan olyan, mintha egy hozzá nem értő elemezné Euklidészt.

A vallás olyan – ezt tudatosítsuk magunkban -, hogy csak erősödhet és gyarapodhat, ha szellemtudományos megismeréssel közelítünk hozzá, jóllehet az antropozófia csak eszköze lehet a vallásos életnek, de maga sohasem vallás. A vallást legjobban az emberi szív, az emberi kedély tartalma jellemzi, az érzéseknek és érzelmeknek az összessége. Velük, általuk küldi az ember az érzékfeletti lényeknek és hatalmaknak mindazt a jót, amit fogékony lelkével összegyűjtött. A kedélyben lobogó tűz, a jó érzelmeknek és érzéseknek az ereje és színezete mutatja meg egy-egy ember hitének, vallásának a mélységét, mint ahogy a szívverése melegétől, a szépség iránti érzékétől függ az is, ki hogyan ért és szemlél egy képet. Hiszen a vallásos élet tartalma ugyanaz, mint amit mi szellemi, érzékfeletti világnak nevezünk. De ahogy az esztétikai-művészi tapasztalás sem ugyanaz, mint amit mi a művészet belső törvényeit feltáró szellemi megismerésnek nevezünk – noha a szellemi megismerés a művészi törekvéseket is kiteljesíti -, ugyanúgy nem azonos a szellemi világba vezető tudomány és bölcsesség, meg a vallás. A szellem- tudomány elmélyíti a vallásos érzelmeket, a vallásos benyomásokat, komolyabbá, emelkedettebbé, teljesebbé teszi őket, de ő maga, hogyha helyesen értelmezik, nem vallás, habár az embereket elvezetheti a valláshoz.

Ha mármost a szellemtudomány segítségével akarjuk megérteni a keresztény vallás erőit, jelentőségét, jellegét és szellemét, akkor a szellemi életben messzire kell visszanyúlnunk. Tekintetünket az ősrégi múltra kell vetnünk, más szóval: vissza kell mennünk az időben az emberiség vallás előtti korszakáig, és meg kell kísérelnünk felderíteni, hogyan és miért keletkezett a vallás. Létezik egyáltalán egy vallás előtti korszak? Igen, volt idő a Földön, hogy nem volt vallás. A kérdésre a szellemtudománynak is igennel kell válaszolnia, de egészen más ismeretek alapján, mint ahogyan a materialista bölcsesség teszi ezt. Az emberiség számára tulajdonképpen mi a vallás, mi a religio? A vallás szerepe az volt, és még sokáig az lesz, amit maga a religio szó kifejez. A szó jelentése: kapcsolat az ember és az isteni-szellemi világ között. És tulajdonképpen azok a korszakok vallásosak, amelyekben az ember egyesülni vágyik az istenséggel, akár tudásának forrása, akár bizonyos érzelmek miatt, vagy azért, mert érzi, hogy akarata csak úgy lehet igazán kemény, ha isteni erő hatja át. Amikor az ember inkább önmagában gyanítja-sejti, mint a kinti világban tudja, amikor az érzékfeletti világ valóságát inkább érzi, mint látja, mint körültapintja, ezek a föld vallásos korszakai.

Az ilyen korszakok előtt volt idő, amikor az embernek nem volt szüksége effajta sejtéses-megérzéses kapcsolatra a szellemi- érzékfeletti világgal. Azért nem volt szüksége, mert tudott a szellemi világról, tudott az érzékfeletti világról, ahogy a mai ember az érzéki dolgokról tud. Szükséges-e, hogy az ember meggyőződjön, vannak-e kövek, vannak-e fák, vannak-e állatok? Van-e jogosultsága bármilyen írásnak vagy hittételnek, amely abban a sejtésben akarná az embert megerősíteni, hogy vannak kövek, léteznek fák és állatok? Nem, ilyesmire nincs szükség, hiszen az ember maga körül látja, tapasztalja mindezt, és értelmeden lenne egy olyan vallás, amely őt az érzéki világgal kapcsolná össze. Viszont képzeljünk el egy olyan embert, aki eddig egy más világban élt, és akinek nincsenek olyan érzékszervei, mint nekünk, vagyis nem érzékel, mint mi, nem lát köveket, fákat, állatokat, számára ezek mind-mind láthatatlanok. És gondoljuk el, hogy ez az ember csak mintegy írásból, vagy más hasonló módon értesülhetne kövekről, növényekről és állatokról: ami a többi ember számára látvány, tapasztalat, közvetlen tudás, azt ő maga minek nevezhetné? Vallásnak. Mert ha egy könyvből valahogy megtudná, hogy vannak kövek, vannak növények és vannak állatok, akkor ennek az embernek ez a híradás: vallás, mert még sem követ, sem növényt, sem állatot nem látott.

Volt idő, amikor az ember még azoknak a lényeknek és dolgoknak a közvetlen közelségében élt, amelyekről ma a vallások és más bölcs tanítások szólnak.

Ez a szó: fejlődés, ma sok vonatkozásban varázsszó, de a külső tudományosság csak a külső, érzéki jelenségekre alkalmazza. Aki a szellemtudomány felől szemléli a világot, az mindent szüntelenül fejlődni lát, kiváltképpen az emberi tudatot. Az a tudatállapot, amelyben a mai ember él, s amelynek közvetítésével reggel, ha felébred, az érzékszerveivel tapasztalható érzéki világot befogadja és megérti, ez a tudatállapot egy másféle tudatállapotból fejlődött ki. Ébrenlétünket a szellemtudományban világos, nappali tudatállapotnak nevezzük. A világos, nappali tudatállapot azonban egy másik ősrégi tudatformából alakult ki, amiről, mint „homályos képtudat-állapotról” szoktunk beszélni. Itt már az emberiség fejlődésének olyan korai szakaszához érkezünk, hogy róla semmit sem közöl a külső antropológia, egyszerűen azért, mert csalt az értelem érzéki eszközeit és módszereit használja. Az antropológia úgy vélekedik, hogy az emberi fejlődés átmeneti állapotai az ősi múltban tulajdonképpen ugyanazok voltak, mint amelyekben a mai állati lények haladnak át.

Korábbi előadásaimban már elmondtam, hogy szellemtudományosán miként kell értelmeznünk az ember és az állati lények viszonyát. Az ember soha nem volt olyan lény, mint a mai állat. Nem a mai állatokhoz hasonló lényektől származik. Azok a formák, amelyeken az ember fejlődése folyamán átment, felettébb különböznek a mai állati formáktól. A mai állatok ugyanis a fejlődés egy korai fokán megrekedt lények: nem tudtak túljutni a fejlődés egy bizonyos szintjén, és tulajdonságaik megkeményedtek Az ember felülkerekedett a fejlődésnek e korábbi állapotán, az állatok alulmaradtak. Az állatvilágban az emberiség visszamaradt testvéreit látjuk, az állatok azonban már nem viselik magukon e korai fejlődési szint jegyeit. Ebben az időben a Földön még másmilyenek voltak az életfeltételek, az elemek megoszlása nem olyan volt, mint ma, az ember nem olyan testet viselt, mégis ember volt. Várhatott alászállásával – hogy képszerűen fejezzük ki magunkat -, fejlődése folyamán kivárhatta az alkalmas pillanatot, amikor húsba, testi matériába öltözhetett, úgy hogy benne aztán kifejleszthette a mai szellem erejét.

Az állatok nem várhattak, megkeményedtek egy alacsonyabb fokon, mert korábban öltöttek testet, mint kellett volna. Ezért vissza kellett maradniuk. Így képzelhetjük el, hogyan élt az ember valamikor más feltételek között és más tudatállapotban, mint ma. Ha figyelemmel kísérjük a tudatformákat, amilyenek évezredeken és évezredeken át voltak, egyre másfélébbeket látunk. Az emberiség csak viszonylag későn fejlesztette ki a logikus gondolkodásnak, intellektusnak és értelemnek nevezett képességeket. Régebben más erői voltak aktívak, például az emlékezet, ami mostanában már a visszafejlődés állapotában van. Az emlékezet korábban lényegesen fejlettebb volt, mint ma. Csak akkor szorult háttérbe, amikor az emberiségre általánosan kiterjedt az értelmi kultúra. Aki csak egy kicsit is gyakorlatiasan gondolkodik, ma is beláthatja, hogy amit a szellemtudomány állít, nem légből kapott dolog. Ebből ugyanis az következik, hogy ha egy mai ember, akármilyen véletlen miatt is, visszamarad a fejlődésben, annak kell megmutatkoznia, hogy legkevésbé az emlékezete gyenge. De az is igaz, hogy ha egy, a fejlődésben erővel visszatartott ember később lehetőséget kap az intellektus kifejlesztésére, ezt az emlékezete kárára teszi. Itt, ebben a városban, mindezt láthatjuk egy jellegzetes példán.

Az eléggé mélyen nem tisztelhető Daumer professzor az említett jelenségeket jól megfigyelte azon a sokak számára rejtélyes emberen, aki titokzatos körülmények között bukkant fel ebben a városban, és éppoly titokzatos körülmények között érte a halál Ansbachban. Egy író azzal jellemezte életének titokzatos voltát, hogy elmondta róla, egy olyan napon volt a temetése, amikor az égbolt egyik szélén éppen alászállt a nap, az ellentétes oldalon pedig éppen felbukkant a hold – nyilván mindenki tudja, hogy Kaspar Hauserről beszélek. Eltekinthetünk most mindenféle pro és kontra érvtől, ami az eset kapcsán elhangzott, elegendő, ha csak arról beszélünk, ami minden oldalról helytállónak bizonyult. Tudjuk, hogy ez a lelenc, akiről senki sem tudta, honnét jött, honnan termett a város utcáin, és akit ezért Európa gyermekének neveztek, ez a talált ember nem tudott sem olvasni, sem számolni. Mintegy húszéves volt, és úgyszólván mindent nélkülözött, ami eddig az életkorig az intellektus útján megszerezhető, viszont csodálatos volt az emlékezete. Amikor aztán tanítani kezdték, ahogy a logika a lelkébe hatolt, úgy fogyott az emlékezete. A tudatnak ezt a fejlődését egyéb jelenségek is kísérték. Eredetileg szinte elképesztő méretű, nyilván veleszületett őszinteség volt benne, és éppen ez az igazságszeretet, ez az őszinteség okozta, hogy később egyre gyakrabban tévedett. Ahogy kissé jobban belekóstolt az intellektusba, őszintesége is csökkenni kezdett.

Sok mindent tanulmányozhatnánk, ha elmélyednénk ebben a mesterségesen visszafogott lélekben. Szellemtudományos alapokról szemlélve egyáltalán nem látszik alaptalannak az a népi hiedelem, noha sok mai tudós nem hiszi, hogy Kaspar Hauser, akinek hosszú ideig halvány sejtelme sem volt a tőle különböző formájú élőlények létezéséről, csodálatosan tudott hatni dühöngő, megvadult állatokra. A mérges állat meghunyászkodott, egészen kezessé vált. Kaspar Hauserből kiáradt valami, ami egy pillanat alatt megszelídítette a támadó kedvű, izgatott állatot. Mint mondtam, elmélyedhetnénk e figyelemreméltó és sokak számára rejtélyes személyiség lelkének tanulmányozásában, és ezen a példán ismét áttekinthetnénk, és beláthatnánk, hogy a szellemtudomány hogyan értelmez, hogyan vezet vissza szellemi okokra olyan eseteket, amelyek a köznapi élet nézőpontjából megmagyarázhatatlanok. A szellemi okokat, tényezőket persze nem spekulációval, hanem szellemi megfigyeléssel deríthetjük fel, az értelmezés munkáját aztán a sokoldalú, minden részletre kiterjedő logikus gondolkodás végzi el.

Mindezt csak azért mondom el, hogy megmutassam, miképpen közelíthetjük meg a tudatfejlődés gondolatát, miszerint a mai tudatállapot egy másfajta, ősrégi tudatállapotból alakult ki. A régi időkben az embernek nem volt a mai szemlélet szerinti közvetlen kapcsolata az érzéki tárgyakhoz, ellenben közvetlen kapcsolata volt a szellemi lényekhez és történésekhez. Akkor még nem láttuk fizikai alakban a másik embert, és ez a mai forma akkor még nem is létezett. Ha egy másik lény közeledett az emberhez, akkor lelkében, mint álomkép jelent meg. És a kép formái, színei alapján tudatosult, hogy a közeledő lény vonzó-e, vagy ellenszenves. Egy ilyen tudat mindenekelőtt szellemi történéseket észlelt, általuk pedig a szellemi világot. Ahogy az ember ma hús-vér lények között él, akkor – mivel ha tekintetét önmagára fordította, önmaga számára maga is lélek és szellem volt szellemi lények között élt, és csak őket tudta létezőnek. Az ember szellemi volt szellemek között. Habár tudata csak az álomtudat egyik változata volt, a benne feltűnő képek és a környezet élő kapcsolatban volt egymással. Ilyen volt az a régi korszak, amikor az ember még a szellemi világban élt. Ebből a világból ereszkedett később alá, hogy érzéki hús-vér létet teremtsen magának, és az ehhez illő mai tudatot. Az állatok itt már fizikai lények voltak, amikor az ember még szellemi tájakat szemlélt. A szellemi lények közelségében élt, és ahogy a mai embernek semmilyen bizonyítékra nincs szüksége, hogy meggyőződjön a kövek, a növények és az állatok létezéséről, ugyanúgy nem igényelt az ősidők embere semmilyen igazolást a szellemi lények valóságáról. Az ember szellemek és istenek között élt, ezért vallástalan volt. Ez volt tehát a vallás előtti idő.

Azután alászállt az ember, tudata a mostanira változott. Többé már nem lát térben lebegő színeket és formákat, a színek áthelyeződtek az érzéki dolgok felületére. És olyan mértékben, amennyire megtanulta, hogy külső érzékeit átirányítsa a külső, érzéki világra, olyan mértékben borította be a szellemi világot a külső, érzéki világ, mint fátyol, mint nagy maja. De az embernek a leplen keresztül is hírt kellett kapnia a szellemi világról: vallás kellett.

Van azonban egy közbeeső állapot, ez a korszak köti össze a vallásnélküliséget a vallásos tudat tulajdonképpeni időszakával. Ebből az átmeneti korból származnak a mítoszok, a mondák, a szellemi világ népeinek történetei. Csak szemellenzős, a valóságos szellemi folyamatokról mit sem sejtő tudományosság állíthatja, hogy az északi vagy német mitológia alakjait, a görög mitológiát, az istenekről és az istenek tetteiről szóló összes híradást a népek költői képzelete alkotta. Ez nem a népi fantázia kötészete, a nép nem úgy költ, hogy a felhők vonulását figyeli, és megállapítja, hogy azok báránykák. Hogy a nép így költ, azt a mai tudományosság találta ki, tudjuk, hogy ilyen dolgokban nagyon élénk a képzelete. Az igazság azonban egészen más. Ami az istenekről szóló régi mondákban és mesékben van, az a vallás előtti tudat utolsó emléke, végső maradványa. Az emberek most innen kaphatnak hírt arról, amit egykor ők maguk még láttak. Azok, akik Wotanról, Thorról, Zeuszról és a többiekről írtak, még emlékezni tudtak arra, hogy a mondák tartalmát az emberek valamikor közvetlenül átélték. A megélt dolgok morzsái, apró, szakadozott darabjai: ezek a mitológiák.

Még egyéb vonatkozásban is beszélhetünk közbenső állapotról. Abban az időben is, amikor az okos emberek – mondjuk ki határozottan – már nagyon okosak voltak, még akkor is akadtak, legalábbis kivételes állapotban – nevezzük elragadtatásnak, vagy őrültségnek, ahogy tetszik – olyanok, akik beláthattak a szellemi világba, még érzékelték, amit korábban az emberek többsége láthatott. Ezek azután elmesélték, hogy láttak valamit a szellemi világból. Az ilyen híradás aztán, társulva más emlékekkel, mint élő hit maradt meg az emberekben. Ezek jellemzik a tulajdonképpeni vallásos korszakhoz vezető átmeneti állapotot.

És hogyan szilárdult meg, teljesedett ki az emberiség vallásos korszaka? Úgy, hogy az ember utat és eszközt talált benső világának megváltoztatására, és megtanulta újra nézni, újra látni azt a világot, amelyből elszármazott, amelyet homályos tudattal egykor érzékelni tudott. Ezzel olyan bekezdéshez érkeztünk, amelyet a modern emberek egy része nagyon kevéssé tart valószínűnek: a beavatottakról szóló fejezethez. Kik az emberiség beavatottai? Azok az emberek voltak beavatottak, akik lelki és szellemi mivoltukat bizonyos módszerek segítségével úgy bontakoztatták ki, hogy újra belenövekedtek a szellemi világba. A beavatás létező dolog. Minden lélekben szunnyadnak érzékfeletti erők és képességek. Minden ember számára eljön, legalábbis eljöhet egy nagy pillanat, amikor ezek az erők felébrednek. Ezt a pillanatot a lelkünk elé idézhetjük, ha az emberi fejlődés más szakaszaira gondolunk. Ha Goethe szavait használjuk, így mondjuk: visszatekintünk a régmúlt időkbe, amikor a fizikai embertesten nem volt olyan fizikai fül, mint ma. Visszatekintünk azokba az időkbe, amikor ezeknek a szerveknek a mostani helyén nem látó és nem halló, közömbös szervek voltak. A fizikai ember számára aztán elérkezett egy új korszak, ekkor a vak szervek fényérzékeny pontokká kezdtek fejlődni, fokozatosan egyre jobban és jobban kialakultak, míg végül felragyogott bennük a fény. Hasonlóképpen jött el az a korszak, amelyben az emberi fül változott át, hogy az addig néma világ hangokkal és harmóniákkal adhasson hírt magáról.

Egykor a Nap dolgozott erőivel az emberi szervezeten, hogy kialakuljon a szem, most magán az emberen a sor, szellemi tevékenységén múlik, hogy a számára ma sok szempontból közömbös lelki-szellemi szervek hasonlóképpen kifejlődjenek. A nagy pillanat már lehetséges, sokak számára már elérkezett, hogy lelkük és szellemük átformálódjék, ahogy hajdanában a külső fizikai szervezetük formálódott át. Új szem és új fül keletkezik, a szellemi környezet sötétségéből és némaságából már fény ragyog, és hangok csendülnek. Lehetséges a fejlődés, lehetséges újra fenn élni a felső világokban. Ez a beavatás. És a misztériumiskolákban az emberek úgy kapták kézhez a beavatás módszereit, ahogyan ma a mindennapi életben módszerekhez lehet jutni, mondjuk egy kémiai vagy biológiai laboratóriumban. Csak az a különbség a külső tudomány és a beavatás módszerei között, hogy az előbbi műszerekkel, külső segédeszközökkel dolgozik, viszont aki beavatott szeretne lenni, annak csak egyetlen műszere, egyetlen eszköze lehet, azt is neki kell előkészítenie – és ez a műszer nem más, mint ő maga. Ahogy a vasban mágneses erő szunnyadhat, úgy szunnyad az emberi lélekben az az erő, amely őt a szellemi fény- és hangvilágba segítheti. Valamikor tehát olyan korszak kezdődött, amióta az emberek általában csak a fizikai-érzékit látják, és az emberiséget beavatottak vezetik, akik a szellemi világba látnak. Ők mondják el és magyarázzák meg a szellemi világ történéseit, mindazt, amiben régen minden ember benne élt.

Mi a beavatás első fokozata, mi a lényege? Mit jelent az emberi lélek számára? Ne higgyük, hogy a lélek fejlődését csak a filozofikus töprengés, a fogalmak kiagyalása és finomítása jellemzi. A külvilágról, az érzéki világról alkotott fogalmak átalakulnak az emberben, ha belenövekszik a szellemi világba. Ez olyan, hogy az ember már nem élesen körülhatárolt fogalmakkal értelmezi a dolgokat, hanem képek, imaginációk által. Mert az ember belenövekszik a szellemi világalkotó cselekvésbe. Olyan határozott és változatlan körvonalúak, mint az érzéki világ tárgyai, éppen csak ezek az érzéki tárgyak lehetnek. A világalkotó cselekvésben nem látjuk élesen körvonalazva az állatot. Ott csak egy képet látunk, és e kép alapján, egy élő, önmagában tagolt valóság alapján keletkeznek a különféle külsejű alakok, lények. Szigorúan a goethei mondáshoz kell igazodnunk: minden, ami múlandó, csupán hasonlat.

A beavatott először képek által tanulja meg a megismerést és a megértést, képek által tanul feljutni a szellemi világba. Az ő tudatának mozgékonyabbnak kell lennie a tárgyi tudatnál, amivel mi felfogjuk az érzéki világ dolgait. Ezért a fejlődésnek ezt a fokozatát imaginatív tudatnak nevezzük. Ez a tudat bevezeti az embert a szellemi világba, de amit ott lát, azt nem homályosan látja. A beavatott olyan tisztán és világosan lát, mint éber tudatállapotban, mert az imaginatív tudat maga is olyan világos, mint a tárgyi tudat. Az ember csak gazdagodik vele, ha köznapi tudata mellé megszerzi a szellemi világ tudatát. A beavatás első fokozata tehát az imaginatív tudatállapot. És akik feljutottak erre a fokra, a szellemi világban szerzett tapasztalataikat írásokba, dokumentumokba foglalva hagyták az emberiségre, ahogy Euklidész is írásba foglalta a lenti világ geometriájának tudományát. Mi akkor tudjuk meg, mit rejtenek a régi írások, akkor ismerjük fel őket, ha visszamegyünk a forráshoz, a beavatottak látásmódjához.

Ez jellemezte az emberiség életét a valaha is a Föld felszínére lépő legnagyobb lény, Krisztus Jézus megjelenéséig. Az ő megjelenése új elemet hozott a fejlődésbe. Ha tisztázni szeretnénk, mi az a lényeges új, amit Krisztus Jézus adott az emberiségnek, tudnunk kell, hogyan történt a beavatás a kereszténység előtti beavatási helyeken: az ember teljesen elhatárolta magát az emberiség fejlődésének menetétől, a legnagyobb titkok helyén a saját lelkén dolgozott. És mindenekelőtt azt is világosan kell látnunk, hogy a szellemi világba ismét felemelkedő ember tudatában még mindig volt valami, ami a régi álomszerű képtudatból maradt vissza. Az embernek el kellett távoznia az érzékek világából, hogy beléphessen a szellemi világba. Erre ma már nincs szükség, és ez Krisztus Jézus földre szállásának a következménye. Amikor a Krisztus-princípium az emberek közé jött, a szellemi világ központi lénye történelmileg egyszer jelent meg emberalakban a Földön. Ugyanaz a lény jött el, akire a vallásos életet kialakítók mind-mind vágyakoztak, és azok is, akik visszavonulva az érzéki világtól a beavatási helyeken készülődtek, hogy belépjenek a szellemi világba. Beteljesedett a jövendölés: az a lény aki az emberrel a legnagyobb lényként állhat szemközt, Krisztus Jézus alakjában az emberiség történelmébe lépett. És aki csak valamennyire is megérti az igazi szellemtudományt, az tudja, hogy az ő megjelenése előtti összes vallásos jövendölés mind-mind Krisztus Jézus eljövetelét jelezte.

Ha a régi beavatottak a szellemi világ legnagyobbjáról, a minden dolgok ősalapjának tekintett lényről akartak szólni, altkor sokféle néven nevezték Krisztus Jézust. Csak az Ótestamentumra kell gondolnunk, hiszen ez nagy jövendölés is. Emlékezzünk arra, hogyan kapott megbízást Mózes, a nép vezére: Mondd népednek, hogy azt, amit tenned kell az Úr, az Isten mondta neked. – Ekkor Mózes így szólt: De hogyan hisznek majd nekem az emberek, hogyan tudom meggyőzni őket? Mit válaszoljak, ha megkérdezik: ki küldött téged? – És a meghatalmazás így szólt: Mondd, hogy az „Én-vagyok” küldött téged. – Olvassunk utána, és hasonlítsuk össze, amilyen pontosan csak lehetséges, ezt az eredeti szöveggel. Látni fogjuk, hogy miről van itt szó. Kicsoda az „Én-vagyok”, mit jelent ez? „Én-vagyok” a neve annak az isteni lénynek, akiből egy csöppet, egy szikrát az ember önmagában érez, amikor azt mondhatja: én vagyok; így nevezheti az ember a Krisztus-princípiumot. A kő nem mondhatja, hogy „én vagyok”, de nem mondhatja ezt a növény sem, és az állat sem. Az ember azáltal lett a teremtés koronája, hogy kimondhatja: én vagyok, és ezen a néven egyedül csak ő szólíthatja meg önmagát. Ezzel a névvel őt senki más nem illetheti. Csak önmagunkat hívhatjuk én-nek. Senki más nem nevezhet bennünket így. Amikor azt mondjuk: „én”, akkor a lelkünk önmagához szól, és ez a szó csak olyan lénytől eredhet, aki nem külső utakon és érzékszerveken át közelít a lélekhez. Itt az Isten szól. Ezért lett a világot betöltő istenség neve az „én-vagyok”. Mondd, hogy az „Én-vagyok” mondta ezt neked! – ezt kellett Mózesnek népével tudatnia.

Lassan tanulják és értik meg az emberek az „én-vagyok” egész mélységét. Nem is egyszerre, átmenet nélkül lettünk olyanok, hogy magunkat egyéniségnek érezzük. Az Ótestamentumban úgy találjuk: az emberek akkor még nem érzékelték én-voltukat. De a német törzsek tagjai sem érzékelték, még a keresztény egyház idejében sem. Gondoljunk a keruszkokra, a teutonokra és a többi német törzsre; az ő földjeiken terül el a mai Németország. Egy keruszk még a törzs-ént érezte elsődlegesnek, a törzs-én egy tagjának érezte magát. Ő még nem tudta volna olyan élesen kijelenteni: én vagyok, ahogyan mi mai emberek tesszük, ő még egynek, egyetlen organizmus részének érezte magát mindazokkal, akik vérrokonai voltak.

A vérrokonság tudata az Ószövetség népében volt a legerősebb. Mindenki érzi ott, mennyire a népéhez kötődik, és hogy a népen egyetlen én uralkodik. Mindenki tudja, mit jelent: „Én és Ábrahám atya egyek vagyunk”, mert a vérrokonság ereje a nemzedékeken át Ábrahámig ér. Mindenki tudja, ha egyéni énjéből kilép, Ábrahám atyánál találja magát, mert tőle ered a vér, a közös nép-én hordozója a kinti világban, hogy a nemzedékek során aláömöljön.

Ha most az Ótestamentum igazságát valló emberek számára oly magasztos kinyilatkoztatással összevetjük azt, amit Krisztus Jézus mondott, akkor úgy látjuk, mintha villámfény világítaná be az egész fejlődést, amelyet a kereszténység hozott. „Mielőtt Abrahám volt, megvolt az Én-vagyok”. Ez azt jelenti: haladjatok visszafelé az összes nemzedékeken át, és akkor találtok valamit önmagatokban, saját egyéniségetekben, ami öregebb, mint a vérrokon nemzedékeket egymáshoz fűző erő. Mielőtt az ősatyák megszülettek volna, már létezett az „én-vagyok”, az a lény, aki minden emberben jelen van, és akit minden emberi lélek közvetlenül önmagában érezhet. Nem én és Ábrahám atya, nem én és egy időbeli atya, hanem én és a szellemi Atya, akiben nincs múlandóság, mi vagyunk egyek. Én és az Atya egyek vagyunk. Minden egyes emberben ott van az Atya. Az isteni princípium él benne, úgy, hogy mindig is jelen volt, mindig jelen van és mindig jelen lesz.

Az emberiség az elmúlt kétezer esztendőben tulajdonképpen csak odáig jutott, hogy kezdte megérezni a világmozgató erő nagyságát. Az emberek csak a jövőben fogják egészen felfogni, hogy mindez ugrásszerű változást idézett elő a földfejlődésben. A régi beavatottak annak a megismerésére törekedtek, ami kiemelkedik az egyéni létből, az emberi egyéniség világából, ők az egész törzs szelleméhez akartak eljutni.

Ha a mindennapi életben valaki hallott erről, nyilván ezt mondhatta: a törzshöz tartozás is múlandó, a születéssel kezdődik, és a halállal végződik. Ha azonban beavatták őt a misztériumok titkaiba, akkor beláthatta, amit különben csak sejthetett, vagy érezhetett volna, mégpedig azt, hogy ami a nemzedékek vérében él, az egy valóságos lény, az a törzsszellem. Megláthatta azt a lényt, akihez csak a szellem birodalmában lehet eljutni, a külvilág valóságában nem. Istent láthatott, a nemzedékek vérében lakozó Istent. De szellemi vonatkozásban szemtől szemben állni ezzel az Istennel, csak a misztériumokban lehetett.

Akik Krisztus Jézus legmeghittebb tanítványai voltak, teljesen megértették, tudatukban tisztán felfogták, hogy egy isteni-szellemi természetű lény áll előttük külsőleg érzékelhető alakban, mint emberi hús-vér személyiség. Azt tapasztalták, hogy Krisztus Jézus az első, akiben, mint emberi egyéniségben olyan szellem lakozik, amilyent magában eddig csak az egymáshoz tartozó emberek tömege érzett, és ilyen szellem eddig csak a szellemi világban és csak a beavatottak számára volt látható. Tehát ők látták meg először az emberek között megjelent Elsőszülöttet.

Minél inkább individuális az ember, annál jobban hordozhat szeretetet. Ahol a vér köti egymáshoz az embereket, ott az egyik azért szereti a másikat, mert eleve azok közé született, akiket szeretnie kell. Ha az ember már megkapta önálló egyéniségét, ha ápolja, gondozza magában ezt az isteni szikrát, akkor a szeretet árama, a szeretet hullámai szabadon születnek a szívből, és terjednek embertől emberig. A szeretetnek a vérrokonok közötti régi köteléke kitágul, az ember új hatóerővel gazdagodik. A szeretet lassan-lassan szellemi szeretetté válik, lélektől lélekig terjed, és végül az egész emberiséget egyetlen közösségbe fogja egyesíteni az általános testvéri szeretet. És Krisztus Jézus az erő, az élő erő, amely az emberiséget, ahogy ez a történelemben, a külső szemnek is megmutatkozik, először vitte a testvériség állapotába. Az emberek pedig meg fogják tanulni, hogy a testvéri szeretet e kötelékét a kiteljesedett és átszellemített kereszténységben lássák.

Ma könnyű azt állítani, hogy a szellemtudománynak meg kell keresnie a közös igazság-magvat minden vallásban, mert végül mindegyik vallásban ugyanazt találjuk. Akik azt mondják, hogy az absztrakt azonosságok felderítése végett csak össze kell hasonlítani a vallásokat, azok semmit sem értettek meg a fejlődés alapelveiből. Mert a világ nem hiába fejlődik. Igaz, hogy minden vallásban benne van az igazság, a vallások azonban alakot váltanak, fejlődnek, és végül kialakulnak magasabb rendű formáik. Nyilvánvaló, hogy aki eléggé mélyre nyúl, az megtalálhatja más vallásokban is a kereszténység tanításait, a kereszténység igazságát. A kereszténység semmi újat nem tanít. De ami a kereszténységben a lényeges, az nem az, hogy mit tanít. Gondoljunk a kereszténység előtti vallások megalapítóira: náluk viszont lényeges, hogy mit tanítottak. Képzeljük el, mi lenne, ha ezek a vallásalapítók az ismeretlenségbe rejtőztek volna: amit tanítottak, az akkor is fennmaradt volna. Az emberiség a tanításukat akkor is befogadta volna, hiszen erre volt szüksége.

Krisztus Jézus jelentősége egészen másutt van. Az a leglényegesebb, hogy itt volt, hogy itt a Földön fizikai testben élt. Elsősorban nem a tanításaiba vetett hit, hanem a személyiségébe vetett hit az igazán fontos: fel lehet rá tekinteni, az Elsőszülöttre, aki itt járt a halandók között. Meg lehet kérdezni tőle: ha ugyanabban a helyzetben volnál, mint én, ugyanúgy éreznél, és ugyanúgy gondolkodnál, ahogy én, ugyanúgy akarnál, ahogy én akarok? Az a lényeges, hogy ő, mint személyiség, a legnagyobb példakép. Kevésbé fontos a tanításait hallgatnunk, fontosabb őt magát megfigyelnünk, mit és hogyan cselekedett. Ezért van az, hogy Krisztus Jézus leghívebb tanítványai egészen másképpen beszéltek, mint más vallásalapítók növendékei és követői. Ezek így szóltak: urunk ezt meg ezt tanította. Krisztus Jézus tanítványai viszont így beszéltek: mi nem kigondolt mítoszokat és tanításokat hirdetünk most nektek, hanem azt mondjuk el, amit tulajdon szemünkkel láttunk, tulajdon fülünkkel hallottunk. Hallottuk hangját, kezünkkel megérintettük az élet forrását, hogy közösséget alkossunk veletek. Maga Krisztus Jézus pedig így szólt: „Tanúim kell, hogy legyetek Jeruzsálemben, Júdeában, a világ végezetéig.” És itt lényeges dologról van szó: tanúim kell, hogy legyetek a világ végezetéig. Vagyis: mindig, minden időben létezzenek olyanok, akik éppúgy, mint azok Júdeában és Galileában, közvetlen tudomásuk alapján mondhassák meg, ki volt Krisztus az evangélium értelme szerint.

Az evangélium értelme szerint – mit jelent ez? Nem mást, mint azt, hogy ő kezdettől fogva maga az ős-elv volt, tehát minden alkotás alapja. Azt mondta. „Ha bennem nem hisztek, legalább Mózesben higgyetek, mert ha Mózesben hisztek, akkor bennem is, hiszen Mózes beszélt énrólam”. Ma már láttuk, hogy róla beszélt Mózes, amikor azt hirdette: az én-vagyok szólt hozzám. Az én-vagyok azonban akkor még csak szellemileg volt érzékelhető. Hogy Krisztus látható alakban, látható emberi formában jelent meg az emberek, a világ tekintete előtt, ebben különbözik a Krisztus-evangélium a többi vallás isteni tanításaitól. Mert ez utóbbiaknál a szellemi bölcsesség arra irányult, ami kívül van a Földön, most Krisztus Jézussal olyasvalami érkezett a Földre, ami érzéki jelenségként fogható fel. Mit tekintettek az első tanítványok eszményi bölcsességnek? Nem csupán annak megértését, hogyan élnek a szellem országában a szellemek, hanem azt is, hogyan jelenhetett meg a Földön Krisztus Jézus történelmi személyiségében a legfőbb ok, a legfőbb elv.

Sokkal könnyebb a személyiség isteni voltát tagadni, mint felismerni. Ebben különböznek a kereszténység kezdetének idején elterjedt egyéb tanok attól, amit benső kereszténységnek nevezhetünk, vagyis a gnózis az ezoterikus kereszténységtől. Jóllehet a gnózis elismerte Krisztus isteni voltát, mégsem jutott el addig a nézetig, hogy az Ige hússá lett, és körülöttük lakozott – ahogyan a János-evangélium írója hangoztatja. Az evangélista tehát ezt állítja: Krisztus Jézust nemcsak a láthatatlanság világában láthatjátok és érthetitek meg, hanem itt is, mint Igét, aki megtestesült és közöttünk lakott. Tudnotok kell, hogy ezzel az emberi személyiséggel olyan erő jelent meg a Földön, amely a legtávolabbi jövőig hat, mert valóságos szellemi szeretettel fonja be a Föld felszínét, és ennek a szeretetnek a hatalma mindenben élni és munkálkodni fog, amit a jövendő hoz. Ha az ember átengedi magát ennek az erőnek, belenövekszik a szellemi világba, ahonnét alászállt. Újra felemelkedik odáig, ahová már ma is elérhet a beavatottak tekintete. És az ember leveti magáról az anyagit, az érzékit, amikor ismét belép a szellemi világba.

Ahogy a régi időkben a beavatottak visszatekinthettek a szellemi élet régmúlt, ősi korszakaira, a keresztény módon beavatottak a Krisztus Jézusból kiáradó erőhatások révén azt láthatják meg, mi lesz a mi földi világunkból, ha az emberek a krisztusi szándékot követve tevékenykednek. Ahogyan vissza lehet nézni a korábbi állapotokra, ugyanúgy lehet Krisztus megjelenésének kezdetétől kitekintve ellátni a legtávolabbi jövőig. Azt mondhatjuk: amilyen irányban a tudat változik, olyan irányban változik az érzéki és a szellemi világ viszonya is. A régi beavatás a múltba, az ősi bölcsességbe avatta be az embert, a keresztény beavatás a jövendőről lebbenti fel a fátylat. Kiváltképpen fontos, hogy a beavatás ne csak az ember bölcsességéig, kedélyvilágáig hasson, hanem egészen az akaratáig. Mert az ember csak ezáltal tudja meg, mit kell tennie, hogy célokat tűzhessen ki maga elé. A tekintetét a hétköznapi dolgokra vető ember délutánra, estére, holnap reggelre helyezi céljait, a szellemi ember szellemi elvek alapján tűz célokat maga elé, és azok a távoli jövőből visszahatnak az akaratra, élettel táplálják az ember erőit. Aki így jelöl célt az emberiség számára, arról elmondhatjuk, hogy a kereszténységet a legmagasabb rendű értelemben, az eredeti keresztény elvek alapján ezoterikusán fogta fel. Így értette meg a kereszténységet az, aki az akarat beavatásának hatalmas elvéről írt, aki az Apokalipszist írta. Félreérti az Apokalipszist az, aki nem úgy olvassa, mint nagy ösztönzést a jövendőre, a cselekvésre, a tettre.

Mindaz, amit ma a tekintetünk elé idéztünk, az antropozófiai irányú szellemtudomány alapján érthető meg. Ma csak vázlatos képre volt lehetőség. Aki a szellemtudományon keresztül megérti, mi van az érzéki dolgok mögött, az megértéssel tekint mindarra, amit az evangéliumok hirdetnek, amiről az apokaliptikus mű szól. És minél tovább, minél mélyebbre hatolunk az érzékfeletti világban, annál alaposabban értjük a kereszténység ősi iratait. Mert aki a szellemi tekintet erejével szemléli őket, olyan erővel, amely az antropozófia segítségével szerezhető meg, az megnövekedni látja fényüket, igazságtartalmukat, jelentésüket. Igaz az, hogy a legegyszerűbb lélek is megsejtheti, milyen igazságokat rejt a kereszténység. A tudat azonban nem mindig elégszik meg a sejtéssel, magasabbra fejlődhet, és akkor megismerésre, megértésre törekszik. De még azután is, hogy a legmagasabb rendű bölcsességhez emelkedett, még akkor is nagy titkokat fog magában rejteni a kereszténység. Ezért, egyaránt sokat jelent mind a legegyszerűbb lélek, mind a legjobban kifejlődött intelligencia számára. A beavatott mindent képekben szemlél. A naiv tudat megsejtheti, milyen igazságok vannak a kereszténységben, de az ember megismerésre vágyik, nem pedig hitre, és a kereszténység később sem fogja kielégítetlenül hagyni. Ha szellemtudomány vet fényt az evangéliumokra, teljesülnek a megismerésre törekvő ember vágyai. Ezért a szellemtudomány foglalja majd el a régi nagy filozófiák helyét. És igazolni fogja Hegelnek az előadás kezdetén idézett szép mondását: A legmélyebb gondolat Krisztus Jézus alakjával, a történelmi és a külső alakkal van kapcsolatban, és a tudat bármely szintjén megérthető az – ez a nagy a kereszténységben -, ami benne külsőséges. Ugyanakkor a kereszténység a legmélyebbre törekvő bölcsesség számára kihívást jelent. A képzettség bármely fokán meg lehet érteni, de ugyanakkor a legmagasabbra törnek a követelményei.

1. előadás – Az Apokalipszis, a keresztény beavatás ábrázolása.

Nürnberg, 1908. június 18.

Jó néhány napon keresztül egy nagyon jelentős, mély antropozófiai témával fogunk foglalkozni. Mielőtt szemlélődéseinket megkezdenénk, hadd fejezzem ki megelégedésemet, hogy Németország, sőt Európa oly sok tájékáról érkeztek barátaink, hogy e jelentős és mély tárgyra vonatkozó fejtegetéseimet meghallgassák. Mindenekelőtt azonban kedves nürnbergi barátaimmal kell az örömömet megosztanom, és ők bizonyára nem kevésbé boldogok, mint az, aki most hozzájuk szól, hiszen szülővárosukban most aránylag hosszú időn keresztül élhetnek antropozófus életet, közösen a messziről érkezettekkel. Mert itt, ebben a városban nemcsak mindig buzgón törekedtek a nagy szellemtudományos igazságok megismerésére, hanem azt is érdeklődéssel fogadták, és mélységes megértést tanúsítottak iránta, amit antropozófus meggyőződésnek, valóban antropozófus életnek tekintünk. Ezt az antropozófus életet igazán csak akkor érthetjük meg, ha a szellemtudományos tanítások bennünket nemcsak puszta elméletként foglalkoztatnak, hanem szinte a vérünkké válnak, és életünket a lelkünk mélyéig átszellemítik, áthevítik, felemelnek bennünket, ugyanakkor azonban szoros kötelékkel kapcsolnak embertársainkhoz, az egész világhoz.

Sokat jelent az embereknek, ha érzik, hogy amivel az érzéki világban, a látható, érzéki életben külsőleg szembetalálkoznak, az mind úgy fogható fel, mint külső arculata egy mindent meghatározó, láthatatlan, érzékfeletti létnek. Akinek életelemévé vált az antropozófia, annak a világ egyre inkább és mindenestől az isteni-szellemi lények fizikai kifejeződésévé válik, és ha a láthatóság világát a maga környezetében szemügyre veszi, olyan benyomása támad, mintha ismerős emberi arcvonásokon át a szívbe, a lélek mélyére látna. Amit a külvilágban lát, legyen az hegy vagy szikladarab, a föld növénytakarója, állat vagy ember, amit a világból a környezetében lát, legyen az akár valamilyen emberi tevékenység, minden olyan a számára, mint egy mindent meghatározó isteni-szellemi lét külső arculata, arckifejezése. És új élet ered ebből a szemléletből, ami egészen áthatja őt, és újfajta, nemes lelkesedés hevíti majd minden vállalkozásában.

Egy, bár kicsiny, de lényegre utaló példával most hadd utaljak tapasztalataimra, amelyeket egyik előadó utamon szereztem. Ez a példa is mutatja, hogy a világtörténelem, ha az isteni-szellemi valóság kifejeződésének tekintjük, mindenütt jelentőssé válik, mindenütt új nyelven szól hozzánk. Néhány héttel ezelőtt Skandináviában azt tapasztaltam, hogy a mai európai észak egész életében megfigyelhető még a régi északi világ, az ősi északi világ visszhangja, érezni lehet még, hogy mindent, ami itt szellemi volt, az északi mítoszok istenalakjai mögött álló lények tudata hat át. Azt lehet mondani, hogy amivel az utazó az északi országokban találkozik, mindabban utócsengését hallja annak, amit a régi észak szellemi életét megteremtő druida és drotta misztériumokban a beavatottak a tanítványnak mondtak. Felfigyeltünk rá, hogy a régi szellemi élet varázslehelete az egész északot átjárja, és láthatjuk ott szép karmikus összefüggések külső jegyeit. Az ember – amint ezt én is tapasztalhattam Uppsalában – szinte a dolgok kellős közepében találja magát, amikor rátekint a legelső germán bibliafordításra, Ulfila Ezüstkódexére. A kódex sajátsága: karmikus bonyodalmak közepette került végül Uppsalába. Előzőleg Prágában volt. A svéd háborúban zsákmányolták, és Uppsalába vitték. Most ott van és jelképe egy olyan szellemi valóságnak, amelyet igazán az érez, aki valamelyest mélyebben beleláthat az ősi misztériumokba.

A régi európai kultúrákban a misztériumok tevékenységét, a szellemi világ titkainak felderítését egy közös és különleges tulajdonság jellemezte, illetőleg határozta meg, és erről a jellegzetességről leginkább azok tudtak, akik azokban a régi időkben beavatásban részesültek. Tragikus színezetű élmény volt számukra, amikor világosan meglátták, hogy bár ők is betekinthetnek a lét titkaiba, a jövendő olyan eseményeket hoz, amelyek mintha minden rejtélyt tökéletesen megoldanának. Arra kellett újra meg újra felfigyelniük, hogy egy magasabb rendű fény fogja beragyogni a misztériumok tudáskincsét. Úgy is mondhatjuk, prófétai jelek mutattak a régi misztériumokban az eljövendő eseményre, Krisztus Jézus megjelenésére. A várakozás hangulata, a jövendölés, a készülődés: ezek a jegyek jellemzik az északi misztériumok életét.

Amit ezután fogok mondani, azt nem érdemes csűrni-csavarni, bármit is belemagyarázni, és nem érdemes elképzelni éles körvonalakkal. Elegendő olyan tünetnek tekinteni, ami egy nagy igazságra utal. A Siegfried-mondában el van rejtve valami, mint utolsó levél az ó-germán misztériumi hagyományok ágáról. Ha emlékezetünkbe idézzük, hogy Siegfried a régi északi beavatás jellegzetes alakja, és hogy azon a ponton, ahol megsebezhető, egy levélnyi hely van, és ez éppen a hátán helyezkedik el, akkor az, akinek van érzéke ahhoz, hogy a dolgokat szimptómaszerűen fogja fel, a következőket érezheti: ez éppen az a hely, ahol többé már nem sebezhető meg az ember, mert ott valami mást hordoz, ellentétben a régi északi misztériumok beavatottaival. Az újabb kor embere keresztet helyez testének erre a pontjára, Krisztus Jézus keresztjét viseli ott, ami az északi misztériumok beavatottainál még fedetlen és védtelen volt. A germán népeknek ezt tanította a Siegfried-monda. És egy ilyen szimptóma még arra is figyelmeztet bennünket, hogy mennyire összeillőnek kell elgondolnunk a driudák és a drották beavatásait a kereszténység misztériumaival. Erre emlékeztet egy másik különös jel: az első germán bibliafordítás és az északiság összefüggése. Hogy ez karmikus kapcsolat, azt az a körülmény is jelképezi, hogy valamikor elloptak 11 lapot az Ezüstkódexből, de a lapok későbbi birtokosának olyan lelkifurdalása támadt, hogy nem ragaszkodott többé hozzájuk, visszaadta őket. Mint mondtam, mindezt ne csűrjük-csavarjuk, tekintsük karmikus bonyodalmak képi kifejeződésének, ami jelzésszerűen ábrázolja az első germán bibliafordítás és az északi világ kapcsolatát. És mint ez az esemény is, mindaz, amivel az életben találkozunk, akár kicsi, akár nagy, jelentőssé válik, és új fényben mutatkozik, ha az antropozófiai nézőpontból szemléljük, mert ez a szemlélet minden fizikailag érzékelhető dolgon egy érzékfeletti, szellemi valóság kifejeződését pillantja meg.

Hogy ez így van, ez a meggyőződés töltsön el mindnyájunkat már most, az előadássorozat kezdetén. Mert egy ilyen meggyőződés szellemének és érzéseinek kell szétáradniuk a lélekben és a szívben a tizenkét előadás alatt. Ezzel a gondolattal kezdjük el munkánkat, melynek kiindulópontjául a kereszténység legmélyebb tartalmú dokumentumát választottuk, János Jelenéseit, mert ehhez a dokumentumhoz a kereszténység legnagyobb igazságai valóban kényszer nélkül kapcsolhatók. Hiszen ez a mű nem kevesebbet tartalmaz, mint a kereszténység misztériumainak nagy részét. A legmélyebb dolgok találhatók itt abból, amit ezoterikus kereszténységnek nevezünk. Nem csoda, ha az összes keresztény írás közül éppen ezt értették a leggyakrabban félre. A kereszténység szellemi áramlatának csaknem a kezdetétől fogva félreértették mindazok, akik nem tartoztak az igazi keresztény beavatottak közé. És félreértették a legkülönfélébb korszakokban, mégpedig olyan módon, olyan stílusban, ahogy az illető korszak vélekedett és gondolkodott. Félreértették abban az időben, amikor – ha szabad így mondanunk – spirituális-materialista volt a gondolkodás, aztán abban az időben is, amikor a nagy vallásos mozgalmak egyoldalú és fanatikus pártharcaiban használták fel. És félreértették a legújabb időkben is azok, akik hinni vélik, hogy durva és érzéki materializmusukkal a világ minden rejtélyét meg tudják fejteni.

Nagy szellemi igazságok, a kereszténység kezdetén meghirdetett nagy igazságok vannak belefoglalva János Apokalipszisébe, az úgynevezett kanonikus apokalipszisbe, amennyiben egyáltalán írásba lehet foglalni ezeket az igazságokat, és ez azok számára történt, akik képesek voltak megérteni ezt az írást. De már a kereszténység első időszakában tért nyert az exoterikus szemlélet, amely igen kevéssé képes felfogni a mélyen spirituális, az ezoterikus kereszténységet jellemző ismereteket. Így hát már a kezdeti időkben megerősödött az az exoterikus nézet, miszerint a világfejlődést mozgató szellemi-spirituális eseményeknek, amelyeket pedig nyilván csak az láthat és ismerhet, aki a szellemi világba képes betekinteni, egyszóval a teljes spirituális történéseknek külsőleg, az anyagi világban, a materiális kultúrában kell végbemenniük. Míg tehát az Apokalipszis írója a maga beavatásának eredményeit foglalta írásba, mások a művet exoterikusan értelmezték. Így történt, hogy amit a nagy látnok és vele a többi beavatott évezredeken át lejátszódó spirituális eseménynek látott, arról a köznapi szemlélet úgy vélekedik, hogy a közeljövőben, a külsőleg látható, érzéki világban fog bekövetkezni.

Ilyen az eredete annak a nézetnek is, hogy a mű írója a legközelebbi jövőbe helyezte Krisztus Jézus ismételt eljövetelét, alászállását az érzéki-fizikai fellegekből. Várták ezt az eseményt, de amikor nem következett be, új határidőt szabtak, mondván: persze, hiszen Krisztus Jézussal új korszak vette kezdetét a Földön, a régi vallások ideje lejárt. Ez a korszak azonban – és itt a dolgokat megint az érzéki valóságban képzelték el – ezer évig fog tartani, és akkor fizikai-érzéki cselekedetek formájában mindaz elkezdődik, amit az Apokalipszis ábrázol. És csakugyan, amikor eljött az ezredik esztendő, sok ember várta egy keresztényellenes hatalomnak a támadását, az Antikrisztus eljövetelét és működését az érzéki világban. És mivel ismét csalódtak várakozásukban, kénytelenek voltak új időpontot kijelölni. Ugyanakkor az Apokalipszis jövendöléseit úgy fogták fel, mint valamiféle jelképrendszert, ezután már csak a bárdolatlanul exoterikus szemlélet tartott ki a megjövendölt események kézzelfoghatósága mellett. A kialakulóban lévő materialista világnézet az ilyen és hasonló dolgokat jelképnek tekintette. Általában minden külső eseményt jelképként értelmezett.

Joachim von Floris, a XII. század szülötte – a XIII. század elején halt meg – elgondolkodtató magyarázatot adott a kereszténység e legtitkosabb művére vonatkozóan. Ügy vélekedett, hogy a kereszténységben nagy spirituális hatalom van, és ennek a hatalomnak egyre jobban ki kell bontakoznia, csakhogy az exoterikus kereszténység az ezoterikus kereszténységet egyre jobban elsekélyesíti. Némelyekben azután ez a nézet olyanná formálódott, hogy a pápa egyházát, a spirituális kereszténységtől elfordult intézményt antikrisztusinak, ellenségnek kell tekinteni. A következő évszázadokban ezt a nézetet különösképpen azok a szerzetesrendek ápolták, amelyek a spirituális kereszténységre, a kereszténység kedélybeli és szellemi vonatkozásaira fordították figyelmüket. Joachim von Florisnak követői támadtak a ferencesek között, akik a pápában az Antikrisztus megszemélyesítőjét látták. A protestantizmus korában ez a nézet úgy módosult, hogy mivel a római egyház elrugaszkodott a kereszténységtől, azt csak a protestantizmus mentheti meg. A reformáció hívei a pápában az Antikrisztust látták, amit ő azzal fizetett vissza, hogy Luthert Antikrisztusnak kiáltotta ki.

Az Apokalipszist tehát mindegyik párt a maga nézeteinek a maga véleményének igazolására használta fel. Mindig a másik párt volt az Antikrisztusé, amelyik pedig ezzel vádolta, az magát az igazi kereszténységgel azonosította. Ez eltartott a legújabb időkig, amikor megérkezett a modern materializmus, amelynek nyers ítéletei nem hasonlíthatók össze az első keresztény évszázadoknak előbb említett materialista nézeteivel. Mert akkor az embereknek még spirituális hitük, spirituális szemléletük volt. A dolgokat csak azért nem érthették meg, mert nem élt közöttük beavatott. Volt viszont spirituális érzékük, mert ugyan nyers, érzéki képet alkottak arról, ahogy egy lény a fellegekből alászáll, de ehhez spirituális hit társult. A XIX. század kemény materializmusa mellett egy ilyen spirituális élet többé már nem lehetséges. Egy XIX. századi igazi materialista gondolatait az Apokalipszisről mintegy a következőképpen lehetne jellemezni: a jövőbe senki sem láthat, hiszen én sem láthatok. Mást, amit én látok, más ember sem láthat. Beavatottak létezéséről beszélni régi babona. Ilyesmi nincs, tehát általánosan az érvényes, amit én tudok. Azt is alig látom előre, ami tíz év múlva fog történni, hogyan beszélhet valaki arról, ami évezredek alatt megy végbe. Következésképpen: az Apokalipszis írója, feltéve, hogy tisztességes szándékot tulajdonítunk neki, csak olyasmiről írhatott, amit már látott, mint ahogy én is csak arról tudok, ami már lejátszódott, amit dokumentumok igazolnak. Az Apokalipszis írója sem tapasztalhatott mást. Akkor hát miről írhatott? Nyilván csak arról, ami addig történt. Magától értetődik, hogy az Apokalipszis eseményeit, a jó, bölcs és szép világ viszályát a rút, ostoba és gonosz világgal, ezt a drámai ellentétet nem tekinthetjük másnak, mint ami már végbement, és amit az író a saját szemével láthatott. Így szól a modern materialista. Hiszen úgy véli, hogy az Apokalipszis írója ugyanolyan szemmel nézte a dolgokat, ahogy azokat most ő látja.

Mi lehetett a legszörnyűbb, a legrémítőbb az első évszázadok keresztényei számára? A kereszténység szellemi hatalma ellen, a tulajdonképpeni kereszténység ellen támadó Állat. Elég szerencsétlenül úgy történt, hogy néhány ember hallott valamit erről harangozni, de azt már nem tudta, honnan és miért szól a harang.

Bizonyos ezoterikus iskolákban úgynevezett számírást használtak. Egyes szavakat, mivel nem akarták a megszokott módon leírni őket, számokban fejeztek ki. És ahogy sok mást, az Apokalipszis legnagyobb titkainak némelyikét is számmá titkosították, így a 666-os számmal utaltak a drámai eseményre. Akkoriban tudták, hogy a számoknak különleges jelentésük van, legalábbis, ha a szöveg egyértelműen jelezte, például így: „Ez itt a bölcsesség”. „Az állat száma: 666”. Az effajta jelzésnél az olvasó tudta, hogy a számot betűkre kell cserélnie, mert csak így értheti meg a szöveget. Akik hallottak valamit erről, de voltaképpen nem ismerték a lényegét, materialista szemléletükkel kiderítették, hogy a 666-os szám betű szerinti megfelelője „Néró”, vagy „Néró császár”. Az Apokalipszis megfejtésével, értelmezésével foglalkozó irodalomnak egy tekintélyes részében ma ezt olvashatjuk: régen olyan balgák voltak az emberek, hogy különféle képtelenségeket olvastak ki innen, de ez a probléma már megoldódott. Ma már tudjuk, hogy itt a „Néró”, vagy a „Néró császár” szavak a helyesek. Világos, hogy az Apokalipszist nem írhatták Néró fellépésénél korábban, és az író szándéka nyilván az volt, hogy rámutasson: Néró az Antikrisztus, vagyis az említett drámai elem nem más, mint egy evilági elem felnagyítása. Ezek után ki lehet deríteni, mi történt közvetlenül Néró előtt. Így már tisztázható, mi volt az író szándéka. Tudomásunk van róla, hogy Kis-Ázsiában földrengés volt a Néró és a keresztények közötti harc idején. Ez tehát az a földrengés, amelyet az Apokalipszis írója a pecsétek felnyitása és a trombiták felharsanása között említ. Szól azután sáskajárásról is. Persze, arról is van hír, hogy a nérói keresztényüldözés idején sáskajárás volt, itt nyilván erről van szó. – Eddig jutott tehát a XIX. század a kereszténység legmélyebb tartalmú írásának materializálásában: nem lát benne többet és mást, mint amit materialista szemlélete révén a világban maga is megtalálhat. Mindezt csak annak érzékeltetése végett mondtam el, hogy az exoterikus kereszténységnek éppen a legmélyebb, legjelentősebb írását milyen alaposan félreértik.

Most annak megbeszélését, ami az Apokalipszis történeti helyét, körülményeit illeti, későbbre halasztjuk, evvel az utolsó előadásban foglalkozunk, előbb azt kell megértenünk, ami magában a műben van. Aki már egy kicsit otthonos az antropozófiában, annak semmi kétsége nem lehet afelől, hogy a szerző mire törekszik, ezt már az Apokalipszis bevezető szavai elmondják. Emlékezzünk vissza az első szavakra: az a személy, akitől az Apokalipszis származik, magányban élt egy szigeten, ahol valamilyen szent atmoszféra vette körül, mert az a hely régtől fogva a misztériumkultúráé volt. És amikor azt olvassuk, hogy ami az Apokalipszis tartalmát adja, az a szellemben van, és aki ezt a tartalmat közvetíti, az szellemi tapasztalás által teszi ezt, akkor mindez elsődleges utalás számunkra, hogy az Apokalipszis tartalma egy magasabb rendű tudatállapotból származik, olyan tudatállapotból, amelyet az ember a belső lélekteremtő képesség fejlesztésével érhet el, vagyis a beavatással. Ami nem látható és nem hallható az érzéki világban, ami külső érzékszervekkel nem tapasztalható, mindaz olyan formában, ahogy a kereszténység által a világgal közölhető, benne van János titkos Jelenéseiben. Tehát egy beavatás, egy keresztény beavatás élményeit ismerhetjük meg János Apokalipsziséből. És most – mondjuk így – csak egy villanásnyira idézzük fel lelkünkben, hogy mi a beavatás. Később majd mélyebbre hatolunk a témában, és megkérdezzük: mi történik a beavatáskor? Aztán a kérdést tovább mélyíthetjük: hogyan viszonyul a beavatás az Apokalipszis tartalmához? Előbb azonban szénrajzot készítünk durva vonalakkal, és csak azután kezdünk a részletek kifejtéséhez.

A beavatás a minden lélekben jelenvaló, de szunnyadó erők és képességek fejlesztése. Ha képben akarjuk látni, hogy a valóságban ez hogyan történik, mindenekelőtt éles fényben kell megfigyelnünk a mai, normális ember tudatát. Ebből is megtudható, miben különbözik a beavatott tudata a mai emberétől. Milyen a mai, normális ember tudata? Váltakozó: két egészen eltérő tudatállapot váltja egymást, nappal ébren van az ember, éjszaka alszik. A nappali éber tudat lényege az, hogy tapasztaljuk környezetünk érzéki tárgyait, és fogalmak segítségével összekapcsoljuk őket, fogalmakat pedig egy ugyancsak érzéki eszköz, az agy alkot. Éjszaka az ember alsó tagjaiból, a fizikai és az étertestből kilép az asztráltest és az én, és ekkor a mai ember tudata számára a sötétségbe süllyednek a környező érzéki tárgyak, és nem csupán ezek, mert az ébredésig teljes tudattalanságban vagyunk. Teljes sötétség van körülöttünk. Az asztráltestnek ugyanis – mai normális állapotában – olyan a szervezete, hogy önmagában állva, mástól elszigetelve nem tudja érzékelni környezetét. Ehhez eszközre van szüksége. Eszközei a fizikai érzékszervek. Ezért kell reggel alámerülnie a fizikai testbe, hiszen csak így használhatja érzékszerveit. Miért nem lát semmit az asztráltest, amikor az éjszakai alvás ideje alatt a szellemi világban tartózkodik? Miért nincs erről tapasztalata? Érthető okból: a szem nélkül, a fül nélkül a fizikai test sem érzékelhetné a fizikai színeket, a fizikai hangokat. Az asztráltestnek nincsenek szervei az asztrálvilág érzékelésére.

A fizikai test a homályos előidőkben hasonló helyzetben volt. Még nem volt szeme, nem volt füle, ezek még plasztikusan nem alakultak ki rajta. Külső elemek és erők formálták meg a szemet és a fület, és ezáltal lett az ember számára nyilvánvaló a mindaddig titokzatos külvilág. Gondoljuk csak meg, hogy bár az asztráltest ma ugyanolyan helyzetben van, mint valamikor régen a fizikai test volt, de kellő ráhatás következtében rajta is kialakulhatnának szervek, ahogy a napfény a fizikai szemet, a hangokkal teli világ a fizikai fület dolgozta bele dombormű- szerűen a fizikai emberi test képlékeny anyagába. Gondoljuk csak meg, ha az asztráltest lágy szövetébe szerveket mintázhatnánk, az asztráltest ugyanolyan helyzetben lenne, mint a mai fizikai test. Éppen erről van szó: ahogy a szobrász az anyagot, úgy kell megmunkálnunk az asztráltestet, úgy kell szerveket kialakítanunk az érzékfeletti világ számára. Ez az elsődleges. Ha az ember látóvá akar válni, úgy kell dolgoznia az asztráltestén, ahogy az anyaggal a szobrász: szerveket kell rajta kialakítania. Tulajdonképpen ez ugyanaz, mint amit a beavatási iskolákban és a misztériumokban cselekedtek. Ott is, mintegy szobrászmunkával, szerveket alakítottak ki az asztráltesten.

Milyen tevékenységgel, hogyan lehet szerveket kialakítani az asztráltesten? Könnyen támadhat olyan gondolat, hogy előbb mintegy kézhez kell kapnunk magát a testet, mielőtt dolgozni kezdenénk rajta. Bárki mondhatná: ha az asztráltestet kiemelhetném a helyéről, és magam elé tehetném, csak akkor formálhatnám meg a szerveit. De ez nem lenne a helyes út, semmiképpen sem a modern beavatás útja. Persze, egy beavatott, aki képes a szellemi világban élni és alkotni, mint szobrász dolgozhatna egy asztráltesten, amikor éjszaka az a fizikai testen kívül van. De így valami olyant tenne egy emberrel, amiről az nem tud, vagyis a másik ember tudatát megkerülve hatolna be annak a szabadság-szférájába. Látni fogjuk, hogy ennek már hosszú idő óta, különösképpen a mai időben nem szabad megtörténnie. Ezért már az igen régi ezoterikus iskolákban is, mint amilyen a püthagoraszi vagy az óegyiptomi iskola, gondosan vigyáztak arra, hogy a beavatottak ne kívülről munkálják meg az asztráltestet, amikor az a fizikai és az étertesten kívül van. A kiemelt asztráltest alakítását mindenképpen kerülni kell. A beavatáshoz vezető első lépéseket a közönséges hétköznapi fizikai világban kell megtennünk, ugyanott, ahol az ember a fizikai érzékszerveivel tapasztal. De hogyan lehetséges ez, hiszen éppen a fizikai érzékelés, a földfejlődés e fontos következménye borít fátylat a szellemi világra, amelyet az ember, ha tompa tudattal is, korábban még láthatott. Egyáltalán, hogyan lehet a fizikai világból az asztráltestre hatni?

Állítsuk most a lelkünk elé a közönséges mindennapi tapasztalást. Mi történik, amikor az ember napközben érzékel? Gondoljunk csak mindennapjainkra, kövessük napi dolgainkat lépésről-lépésre! Minden pillanatban új benyomások érnek bennünket a külvilágból. Tapasztaljuk, látjuk, szagoljuk őket. Ennek vagy annak a munkának a benyomásai szüntelenül áradnak felénk, feldolgozzuk őket az intellektusunkkal. A költő, aki nem valóságosan inspirált, a képzeletével közelít hozzájuk. Ez így igaz. De mindez egyáltalán nem elegendő ahhoz, hogy az érzéki és anyagi dolgok mögött rejlő érzékfeletti-szellemi valóság az ember tudatához férkőzzön. Miért nem férkőzhet a tudatunkhoz? Mert az a mód, ahogy az ember a külvilággal szemben viselkedik, az asztráltest számára, ha e test mai sajátságait nézzük, nem megfelelő. Régen, az ősi múltban az ember akkori asztrálteste az asztrális tapasztalás képeit látta feltűnni, az öröm és a fájdalom, a rokonszenv és az ellenszenv képeit, és velük olyan belső hatások, olyan szellemi impulzusok érték, amelyek szerveket formáltak. Ezek a szervek tönkrementek, amikor az embernek kialakult az a képessége, hogy minden külső hatást magára árasszon. Ma nem lehetséges a nap folyamán érkező hatásokból bármit is megőrizni, ami az asztráltestet alakítani tudná.

A tapasztalásnak ez a folyamata: egész nap érkeznek hozzánk a külvilág benyomásai. Ezek a fizikai érzékek közvetítésével az étertestre és az asztráltestre hatnak, és végül az én által tudatosulnak. Az asztráltestben a fizikai testet ért hatások fejlődnek ki. Ha fényjelenség játszódik le, az a szemre hat. A fényhatás hat azután az éter- és asztráltestre, és ez az énben tudatosodik. Hasonlóképpen érik benyomások a fület és a többi érzékszervet. A mindennapi élet hatásai reggeltől estig az asztráltestre áradnak. Az asztráltest a külvilág benyomásai alatt szünet nélkül tevékenykedik, egészen estig, amikor kilép a fizikai testből. Ekkor viszont nincs benne olyan erő, amely a mostani környezetének benyomásait tudatossá tehetné. A távoli múlt ősi erői elpusztultak, amikor az ember először szerzett tapasztalatot a jelenlegi érzéki világról. Éjszaka az asztráltestben nincs erő, mert a nappali élet képtelen bármit is visszahagyni benne, ami alkotóan hatna rá. Mindaz, amit magunk körül látunk, egészen az asztráltestig hat. De ami a hatás következménye, az képtelen megalkotni az asztrálszervek kezdeményeit. A beavattatás első lépéseként az embernek nappal valami olyat kell cselekednie, olyat kell lelkében végrehajtania, ami tovább hat, akkor is, amikor az asztráltest éjszaka kilép a fizikai testből és az étertestből.

Képzeljük csak el, mi lenne, ha az embernek, amikor teljesen a tudatánál van, adnánk valamit, előírnánk valamit, hogy mit tegyen, mit cselekedjen, és ez olyan természetű, olyan összetételű dolog lenne, hogy hatása nem szűnne meg, ha a nap véget ér. Legyen ez a hatás, például olyan, mint egy hang, ami tovább cseng, nem némul el, amikor az asztráltest kilép, ez a továbbcsengés lesz az erő, amely az asztráltestet ugyanúgy formálja meg, ahogy valamikor a külvilág erői a fizikai testet formálták. A beavatás első lépése mindig is ez volt: a nap folyamán valami olyat is tegyen az ember, ami tovább cseng éjjel. Mindaz, amit meditációnak, koncentrációnak nevezünk, és a többi gyakorlat is mind, amit az ember a nap folyamán végez, nem egyéb, mint a lélekben véghezvitt tevékenység. Ennek hatása nem semmisül meg, ha az asztráltest kilép, hanem folytatódik, és mint képzőerő, éjszaka az asztráltestre hat.

Ezt nevezzük az asztráltest megtisztításának, mert mindentől megtisztítjuk, ami méltatlan hozzá. Ez az első lépés, a megtisztítás, amit katarzisnak is mondanak. Ez még nem az érzékfeletti világban végzett munka, ez a lélek gyakorlata, amelyet, mint valami edzést, napközben végez az ember. Eközben elsajátít egy bizonyos életformát, életfelfogást, megtanulja napjait oly módon berendezni, hogy utóhatásuk legyen, az utóhatások következtében pedig az asztráltest átalakul, szervek fejlődnek ki benne.

Ha az ember eljut odáig, hogy asztráltestének szervei kifejlődtek, egymástól elkülönültek, akkor a következő lépés az, hogy az asztráltest új képződményeiről lenyomatot kell készíteni az étertestben. Ahogy a pecsét feliratának a pecsétviaszban, úgy kell az étertestben az asztráltest új képének megjelennie. A lenyomatkészítés a beavatás következő lépése, amit megvilágosodásnak nevezhetünk. Ezzel jelentőségteljes pillanathoz érkezik az ember. Feltárul előtte a szellemi világ, ugyanúgy, ahogy eddig csak az érzéki világ tárult fel. Ezt a beavatási fokot még azzal is jellemezhetjük, hogy a külső világ szellemi folyamatai nem úgy jelennek meg, nem úgy fejeződnek ki, ahogy a fizikai-érzéki dolgok, hanem képekben. A megvilágosodás fokán a szellemi világ először képekben mutatkozik meg, az ember képeket lát. Gondoljunk a régi beavatottra, akiről tegnap elmondtam, hogy meglátta a nép csoportlelkét. Ha a beavatásban elért egy bizonyos fokra, akkor a csoportlelket először képekben látta. Gondoljunk például egy olyan beavatottra, mint Ezékiel. Ő, amikor kezdett megvilágosodni, úgy látta, hogy szellemi lények, mint nép- és csoportlelkek lépnek elő. Úgy érezte, hogy körülötte állnak. A csoportlelkek négy jelképes állat alakjában jeletek meg előtte.

A szellemi világ először jelentőségteljes képekkel közelíti meg az embert. Ez az első fokozat. Ezt az étertest további megmunkálása, kiteljesítése követi. Ami benne, mint az asztráltest új képe, mint pecsétlenyomat jelent meg, annak tovább kell mélyülnie, gazdagodnia. A képekhez most az társul, amit a szférák zenéjének mondanak. A felsőbb szellemi világot hangokként érzékeljük. A magasabb beavatott, miután a megvilágosodás által a szellemi világot már képekben érzékelni tudja, most olyan hangokra lesz figyelmes, amelyek csak szellemi füllel hallhatók. Ha ezután az étertest egy újabb változáson megy át, akkor egy még magasabb szinten ismét másvalamivel találkozunk. Úgy is hallhatunk hangokat, ha például egy spanyolfal mögött állunk, és valaki, akit nem látunk, megszólal valahol. Nagyjából így van ez a szellemi világban is. Először csak a képét látjuk valakinek, aztán a hangját is halljuk, végül eltávolítjuk a leplet, a spanyolfalat, és szemtől-szemben állunk azzal, akinek előbb csak a képét láttuk, aztán a hangját hallottuk. Szemben állunk magával a lénnyel, meglátjuk tehát a szellemi világ lényeit.

Előbb tehát képeket, később hangokat érzékelünk, azután lényeket, végül pedig ezeknek a lényeknek az életét. Mindazt, ami kép formájában az úgynevezett imaginatív világban létezik, azt csak sejteni tudjuk, ha jelképként az érzéki világ képeit használjuk. A szférák harmóniájáról is csak halvány képzetet alkothatunk, ha az érzéki zenéhez hasonlítjuk. De mivel hasonlíthatók össze a harmadik fokozat lényszerű, lényegi kifejeződései? Velük csak az hasonlítható össze, ami a mai ember legbensőbb lényegét alkotja: tevékenysége az isteni világakarat értelme szerint. Ha az ember a világot mozgató szellemi lények akaratával megegyezően tevékenykedik, akkor lénye hasonlítani fog ezekhez a lényekhez, ő pedig érzékelni fogja szférájukat. Ami pedig őbenne a világfejlődés ellen cselekszik, és a világ előrehaladását tartóztatja fel, azt olyannak fogja érzékelni, mint amit ki kell rekesztenie a világból, és aminek, mint utolsó fedőrétegnek, le kell hullania.

Az ember tehát legelőször egy képvilágot érzékel, a szellemi világ jelképszerű ábráját, aztán a szférák harmóniájának a világát, azaz egy magasabban fekvő szellemi szféra jelképes kifejeződéseit, majd a szellemi lények világát. Ezekről ma az ember csak úgy alkothat képzetet, ha tulajdon lényének legbensőbb mivoltába tekint, és kezdi összehasonlítani azt, hogy mi működik őbenne a jó erők értelmében, és mi a gonosz szellemi erők iránya szerint.

Ezeken a fokozatokon kell a beavatandónak áthaladnia, és ezeket a fokozatokat ábrázolja híven János Apokalipszise. A kiindulópont a fizikai világ. Először azt mondja el, ami a fizikai világ eszközeivel is elmondható: ez a hét levél. Mit kell a fizikai kultúrában cselekednünk, mit szükséges azoknak mondanunk, akik a fizikai világban végzik munkájukat: ezt tartalmazzák a levelek. Mert ami a levelekben megfogalmazódik, az az érzéki világban érheti el hatását. Az első fokozat jelképeit már kapcsolatba kell hoznunk azzal, ami a szellemi világból jut kifejeződésre. A hét levelet a hét pecsét világa követi, a beavatás első fokozatának képvilága. Ezután érkezik el a szférák harmóniájának a világa, amelyet hangszerűen érzékel az, aki szellemileg hallani tud. Ennek ábrázolása itt a hét harsona. A következő világ, ahol a beavatott lényekkel találkozik, azt azok az alakok ábrázolják, amelyek ezen a fokozaton megjelennek, illetve a jóval ellentétes erők poharainak kiöntése. Az isteni szeretet ellentéte az isteni harag. A világot mozgató isteni szeretet valóságos alakját ebben a harmadik szférában azok érzékelik, akik a fizikai világból eltávolítják a harag hét poharát.

A beavatandó így halad fokozatról fokozatra a beavatás szféráiban. János Apokalipszisének hét levele a fizikai világ hét osztályának dolgairól szól, a hét pecsét az asztrális-imaginatív világnak felel meg, a hét harsona a felsőbb devacháni világra vonatkozik, a harag hét pohara pedig azzal van kapcsolatban, amit az embernek ki kell öntenie magából, ha a mi világunkból most elérhető legfelsőbb szellemihez akar feljutni, mert ez a legfelsőbb szellemi valóság a mi világunkkal még összefügg.

Ma csupán a külső szerkezetét akartuk felvázolni annak, amit János Apokalipszise tartalmaz. Vázlatos és kevés ez a néhány vonás, de azt máris jelzi, hogy az Apokalipszis beavatási könyv. Holnap fogjuk megtenni az első lépéseket a vázlatos rajz kiteljesítéséhez.

2. előadás – A beavatás lényege. Az első és a második pecsét.

Nürnberg, 1908. június 19.

Tegnap bevezetés gyanánt általában jellemeztük János Apokalipszisének szellemét. Nagy körvonalakkal kíséreltük meg ábrázolni és törekedtünk tisztázni, hogy ebben az Apokalipszisben annak a képét látjuk, amit keresztény beavatásnak vagy keresztény iniciációnak nevezhetünk. Ma a beavatás vagy iniciáció lényegének általános ábrázolása lesz a feladatom, azt szeretném bemutatni, mi megy végbe az emberben, ha a beavatás által olyan helyzetbe jut, hogy maga is betekinthet az érzéki világ mögötti szellemi világba. Ezenkívül még azt is feladatomnak tekintem, hogy néhány vonással felvázoljam, milyen természetűek az élmények a beavatás folyamán. Mert csak így, a beavatás lényegének kicsit pontosabb értelmezésén keresztül közelíthetjük meg értelmünkkel az Apokalipszist, ezt a fontos vallásos írásművet.

Először is vizsgáljuk meg pontosan újra az ember mindkét tudatállapotát: egyrészt a reggeltől estig, a felébredéstől az elalvásig terjedő tudatállapotot, másrészt pedig azt, amelyik az elalvással kezdődik, és a felébredésig tart. Már gyakran a lelkünk elé idéztük, hogy az ember, legalábbis a jelenlegi alakjában, négyes tagolású lény: fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből áll. Külső alakjában ez a négy rész úgy jelenik meg a tisztánlátó tudat előtt, hogy középen, mint valamiféle mag, a fizikai test helyezkedik el. Sematikusan képzeljük ezt magunk elé. Nappal a fizikai testet mindenütt áthatja az úgynevezett étertest. Ez a fizikai testből csak a fej körül emelkedik ki, ott is csak kevéssé, mint valami halvány fénytünemény, a fejet egyébként egészen áthatja. A fizikai testen lefelé haladva az éter- vagy élettest egyre ködszerűbb, egyre bizonytalanabb kiterjedésű, határai az alsó tagoknál egyre kevésbé felelnek meg a fizikai test körvonalainak.

Az emberi lénynek ezt a két tagját nappal az a burok veszi körül, amelyet asztráltestnek nevezünk. Ez az előbbi két tagból mindenütt kiemelkedik, és mint elliptikus, tojásszerű alak jelenik meg előttünk. Ezen az alapformán fényes sugarak vonulnak át, mintha kívülről belülre irányulnának, mintha kívülről befelé hatnák át az embert. Az asztráltestben a legkülönfélébb alakzatok végtelen sokaságát látjuk, vonalak és sugárnyalábok különféle formáit, itt villámszerű, ott furcsán körbecsavarodó rajzolatot, és mindez sokrétű fényjelenséggel veszi körül az embert. Az asztráltest a szenvedélyek, ösztönök, indulatok és vágyak kifejeződése, de ugyanakkor a gondolatoké és a képzeteké is. A tisztánlátó tudat az asztráltestben látja leképezve mindazt, amit lelki élménynek nevezünk, a legalantasabb indulattól a legmagasabb erkölcsi eszményekig. Ezzel eljutottunk az emberi lény negyedik tagjához, azt pedig így ábrázolhatnánk: mintha fénysugarakat bocsátana valami arra a helyre, amely mintegy egy centiméterrel a homlok mögött van. Ez volna tehát a négytagú ember sematikus képe. Az előadások folyamán majd látni fogjuk, milyen az egyes részek kapcsolata az egésszel.

Ilyen az ember a reggeli felébredéstől az esti elalvásig. Este, amikor az ember elalszik, fizikai és éterteste fekve marad az ágyban, belőlük viszont mintha kiáradna az, amit asztráltestnek neveztünk. Ez a „kiáradás” rendkívül pontatlan kifejezés. Tulajdonképpen olyasmit látunk, mintha valamilyen köd képződne, mintha a fizikai testből és az étertestből kihúzódó asztráltest csavarvonalú köd alakjában venné körül az embert, ugyanakkor a negyedik tag egy irányban szinte egészen eltűnik, vagyis a meghatározatlanba távozik. Az asztráltest lefelé irányuló része csak nagyon gyengén látható, a felső részről, mint „kilépett asztráltestről” beszélünk.

Tegnap már elhangzott, minek kell az emberben megtörténnie, ha beavatásban szeretne részesülni. Ha valaki kizárólag csak azzal foglalkozik, amivel korunk emberei általában, akkor nem juthat el a beavatásig. Az embernek előkészületeket kell tennie, éspedig úgy, hogy míg egyébként hétköznapi életet él, elvégzi a beavatási iskolák által előírt gyakorlatokat: a meditációt, koncentrációt, és így tovább. Ezek a gyakorlatok, ha azt nézzük, hogy mi a jelentőségük az emberre vonatkozóan, lényegileg minden beavatási iskolában ugyanazok. Csak egyvalamiben különböznek egymástól nem túl nagymértékben: minél inkább visszamegyünk az időben, annál inkább látjuk, hogy a kereszténység előtti beavatási iskolák főleg a gondolkodás, a gondolkodási erők kiképzésére, edzésére törekedtek. Ha a kereszténység korszakát vizsgáljuk, ott azt tapasztaljuk, hogy a kedély erőinek iskolázásán fáradoztak, ha pedig az újabb időkhöz közeledünk, mindinkább azt észleljük, hogy az emberiség szükségleteinek és képességeinek megfelelő módon, mint például a rózsakeresztes iskolákban, főleg egy sajátos akaratkultúrát ápoltak, akarati gyakorlatokat végeztek. Habár a meditáció itt csaknem ugyanolyan, mint más, akár a kereszténység előtti iskolákban, de a rózsakeresztes gyakorlatok alapján elsősorban az akarati elem különleges iskolázására törekedtek.

Ami azonban lényeges, és amit egyformán elértek a keleti misztériumiskolák előírásaival, vagy ami azoknak a gyakorlatoknak a hatását illeti, amelyek kiváltképpen a János-evangélium meditációjára épülnek, ez a következő. Mindennapi élete közben, ha csupán rövid időre is, akár csak öt vagy tizenöt percre is, az ember olyan hatásnak engedi át magát, amelynek következménye akkor is megmarad, amikor esti elalvása közben beáll az az állapot, hogy asztrálteste kilép. Annak az embernek az asztráltestén, aki – mondjuk így – gyakorlatokat végez, éjszakánként egyre sokrétűbb változás mutatkozik. Másfajta fényjelenségek látszanak rajta, megfigyelhető az érzékszervek képlékeny tagolódása, amiről már beszéltünk, és idővel a változás egyre nagyobb méretű lesz. Lassanként kialakul az asztráltest belső szervezete, ahogy valamikor a fizikai testen szem, fül és egyéb szervek kialakultak.

Ez azonban még mindig nem elegendő ahhoz, hogy valaki sokfélét lásson, különösképpen nem a mai embernél. Természetesen némely dolgot már észlelni tud, ha a belső szervek fejlődése elért egy bizonyos szintet. Aztán kezd tudatos lenni alvás idején is. A korábbi teljes sötétségből elődereng a szellemi környezet. Amit az ember legelőször érzékel, illetve, amit régebbi korokban érzékelt – mert ma már ez ritkán fordul elő -, az a növényi élet csodálatos látványa. A tisztánlátás képességének ez a legkorábbi gyümölcse. A tudatnélküliség éjszakájából előtűnik valami, ami álombelinek, de élőnek és valóságosnak mutatkozik, és valamilyen növényi képződmény jegyeit viseli. Sok minden származik az ilyenfajta látásból, amit a régi népek mitológiái ábrázolnak. Ha egy monda azt meséli el, hogy Wotan, Wile és We egy fát találtak a vízparton és belőle embert faragtak, akkor jól felismerhető a történet képi alapja. Minden mitológiában észrevehető, hogy mi származott a látás legegyszerűbb módjából, a növényi látásból. Ilyen látásból született a Paradicsom képe a tudás és az élet fájával, ezt a képet is az asztrális látás közvetítette. Nem véletlenül utal rá maga a Genezis is, hogy a Paradicsomot, és mindazt, amit a bibliai történet eleje ábrázol, valaki látta. Meg kell tanulnunk helyesen olvasni a Bibliát, mert akkor megértjük, hogy milyen mélyen és pontosan rögzíti ábrázolásával azt a titokzatos környezetet. A Paradicsomot, a Biblia kezdetét régen nem úgy tanították, ahogy ma tanítják. Régen kihangsúlyozták, hogy az Úr Ádámra álmot bocsátott, és álmában mindarra visszatekintett – így tanították ezt az első keresztényeknek amiről a Genezis kezdete szól. Csak ma hiszik sokan, hogy egy ilyen kifejezés: „álmot bocsátottak rá”, egészen véletlenül áll a helyén. Semmi sincs véletlenül ott, ahol van. A Biblia minden egyes szavának megvan a maga jelentősége, ezért csak az értheti meg, aki tisztelni tudja mindegyik szavát.

Ez tehát az első tapasztalat. A kereszténység előtti misztériumokban ezután valami különös eseménynek kellett bekövetkeznie: ha az ember már hosszú időn keresztül végzett gyakorlatokat – mert ez nagyon hosszú ideig tartott ha nagyjából mindent magához vett, ami szükséges volt, hogy rendet teremtsen a lelkében, ha mindazt magához vette, amit ma általában antropozófiának nevezünk, akkor végül részese lett a tulajdonképpeni beavatásnak. Mi volt ez a régi beavatás?

Az még nem elegendő, hogy kialakulnak az asztráltest szervei, bele is kell, hogy nyomódjanak az étertestbe. Ahogy a pecsét feliratát a pecsétviasz, úgy kell, hogy felvegye az asztráltest lenyomatát az étertest. Hogy ez megtörténhessen, a régi beavatási iskolákban a tanítványt különleges helyzetbe hozták. Három és fél napra halálszerű állapotba helyezték. Egyre inkább rá kell ébrednünk, hogy ilyen állapot többé már nem jöhet létre, nem szabad előidézni, mert a beavatásnak ma már mások az eszközei. Most a kereszténység előtti beavatásról beszélünk. A beavatandót tehát az, aki képes volt rá, három és fél napra halálhoz hasonló állapotba hozta. Lehetséges, hogy valami kis helyiségbe, sírkamrafélébe fektették, ott merült halálos álomba. Lehet, hogy különleges testhelyzetet vett fel, úgy, hogy kiterjesztett karokkal keresztre kötözték, ez is elősegíthette a kívánt állapotot.

Számos előadásból már tudjuk, mi által következik be a halál az embernél: az étertest az asztráltesttel és az énnel együtt eltávozik a fizikai testből. Ilyen állapot egyébként – szabályszerű életmenet esetén – sohasem fordul elő a születés és a halál között. Az étertest soha nem hagyja el a fizikai testet, mindig benne tartózkodik, még a legmélyebb alvás idején is. Amikor a halál bekövetkezik, az étertest elhagyja a fizikai testet. Az említett halálszerű állapotban az étertestnek egy bizonyos része kilépett a fizikai testből, tehát az étertestnek legalábbis egy része, amely különben belül helyezkedik el, kívülre került. Mint tudjuk, exoterikus előadásokban az ember ezt úgy fejezi ki, hogy az étertestet kiemelték. Tulajdonképpen ez így nem pontos. De finomabb megkülönböztetésekre csak most lehet alkalmunk. Az embert tehát három és fél napon át olyan helyzetben látjuk, hogy a beavatást végző pap úgy őrködött felette, hogy csak az alsó része volt kapcsolatban az étertesttel. Ekkor következett be az a pillanat, amikor az asztráltest mindazzal, ami benne érzékelő szervként kialakult, belenyomódott az étertestbe. Ez volt a megvilágosodás pillanata. Amikor a beavatandót három és fél nap múlva felébresztették, beteljesedett mindaz, amit megvilágosodásnak nevezünk, az a fokozat, amely a megtisztulást, vagyis az asztráltesti szervek kialakítását követi. A tanítvány ekkor megismerte a szellemi világot. Ahogy eddig látott, az csak kezdetleges foka volt a látásnak. Ez a világ, amelyben eddig leginkább csak növényszerű képződményeket látott, most lényegesen más, új formákkal bővült.

Most jutottunk el oda, hogy pontosabban jellemezzük, amit a beavatott ekkor kezdett látni. Most, miután elvezették a megvilágosodásig, és aztán felébresztették, világos lett számára, hogy látott valamit, amit eddigi tudása nem lett volna képes befogadni. Mit látott? Mit idézett a lelke elé, milyen emlékképet? Hiszen egy bizonyos vonatkozásban ez a látásának egy jelentős emlékképe volt. Hogy tisztázhassuk, mit látott itt a beavatott, kicsit vissza kell pillantanunk az emberiség fejlődésére. Emlékezzünk rá, hogy az ember lassan ért fel az individuális tudat mai szintjére. Nem mindig mondhatott magáról én-t úgy mint ma. Az időben csak addig kell visszamennünk, amikor keruszkok, herulok és egyéb népek éltek ott, ahol ma a németek. Akkor az ember nem érezte magát egyedi énnek, egyéniségnek, hanem csak a törzs egyik tagjának. Ahogy az ujjak sem érezhetik magukat különállónak, egy-egy keruszk sem tekintette magát olyannak, hogy feltétlenül azt mondhatta volna magáról, hogy: én. Az egész törzsnek volt egy énje. A törzs sajátos organizmus volt, és a vérrokonságban álló embereknek, az egymáshoz tartozó emberek egy csoportjának mintegy közös én-lelke volt. Ahogy ma a két karunk egy olyan szervezethez tartozik, amelyet így hívunk: én, a régi időkben mi magunk voltunk ugyanígy tagjai egy-egy nagy közösségnek.

Ez jól érzékelhető annál a népnél, amelyik az Ótestamentum hitvallásához tartozik. Ott minden ember a nép egy tagjának érezte magát, és ha ezt emelkedettebb nézőpontból vesszük szemügyre, az egyes ember soha nem önmagáról szólt, amikor azt mondta: én, mert megérezte a kifejezés mélységét: „én és Ábrahám atya egyek vagyunk”. Mert én-tudatát egészen Ábrahámig látta visszanyúlni, hiszen azt az összes nemzedék összes tagja Ábrahámtól kapta. Aki egy vérhez, az egy énhez is tartozott. Az egész népet mintha körüllebegte volna egy közös én-csoportlélek, és aki ezt belátta, így szólt: az, ami valóban a mi legbensőbb, halhatatlan lényünk, az nem lakozik ebben vagy abban az emberben, hanem az egész népben. Minden egyes tag ehhez a közös énhez tartozik. Ezért aki ezt a hitet vallotta, bizonyos volt abban, hogy ha meghal, egyesülni fog ezzel a láthatatlan lénnyel, ott fog pihenni Ábrahám ölében. És ott halhatatlannak fogja tudni magát, egynek a nép csoportlelkével. A nép csoportlelke nem szállhat alá a fizikai síkra. Itt lenn az emberek egymástól elkülönülve élnek. Ez azonban, ez a lenti világ nem igazán valóságos, mert a valóság a szellemi világban van. Az emberek sejtették, hogy amit a vér hordoz, az isteni valóság. És mert Jehovában kellett látniuk az Istent, ezt az isteni valóságot így nevezték: Jahve, vagy Isten arculataként így: Michael. Jahvéban tehát a nép szellemi csoportlelkét tisztelték.

Nem láthatta minden ember ezt a nagy szellemi lényt. A beavatott, aki átélte a nagy pillanatot, azt, hogy asztrálteste belenyomódott az étertestébe, először a legfontosabb csoportlelket láthatta meg. Ha ugyanis visszatekintünk az emberiség régi korszakaiba, mindenütt azzal találkozunk, hogy a jelenlegi én a csoporttudatból, a csoport-énből fejlődött ki. A látó számára, ha visszatekint, a különálló lelkek mintha összefutnának, egybeáramlanának a csoportlélekben. Ezekből pedig lényegében négy típus létezett, a csoportlelkek négy ősképe. Ha minden csoportlelket a hozzájuk tartozó összes lélekkel együtt számba veszünk, akkor tapasztalhatunk bizonyos hasonlóságokat, de különbözőségeket is. Ha a sajátságaik szerint egymás mellé állítjuk őket, akkor négy kategóriát látunk, négy ősképet. Jól kirajzolódnak a tisztánlátó tekintet előtt, ha visszanézünk abba a korba, amikor az ember még nem öltözött húsba, nem szállt alá a Földre. Most kicsit pontosabban vegyük szemügyre az ember alászállásának pillanatát, amikor a szellemi régiókból testbe költözött. Ezt a pillanatot csak jelképekkel ábrázolhatjuk.

Volt idő, amikor a földünket a mainál sokkalta lágyabb matéria alkotta, szikla és kőzet még nem volt olyan szilárd, mint ma, a növényeknek még egészen más volt az alakjuk, és vízi üregekbe, őstengerbe volt beágyazva minden. Akkor még nem vált szét a víz és a levegő, a mai földi állatok és földi növények a vízben alakultak ki. Amikor az ásványi lények kezdték felvenni mostani formájukat, akkor történt, hogy az ember előlépett a láthatatlanságból. A külső szem számára ekkor jelent meg. Valamilyen héjszerű rétegbe burkolva szállt alá az ember azokból a régiókból, amelyek mai megfelelője a légkör. Fizikailag nem volt itt még jelen sűrű állapotban, amikor az állatok már hús-vér testben éltek Finom levegőlény volt még a lemúriai időkben is. És ahogy formálódott, képét a tisztánlátó tekintet olyannak látja, mint a négy csoportlelkét: az együk oldalról egy oroszlán képe látszik, a másik oldalról egy bika képe, felülről egy sasé, alul középen pedig olyan kép, amely már emberhez hasonló. A tisztánlátó szem most ezt a képet látja.

Így érkezett az ember a szellem-ország sötétségéből. És azok az erők, amelyek alakították és formálták, úgy veszik körül, mint valami szivárvány A már inkább fizikai erők így övezik az egész emberi képződményt. Az ember fejlődését különböző területeken, különféle módon lehet és kell ábrázolni. Most úgy ábrázoljuk, ahogy a kutató szeme előtt jelenik meg, ha tekintetét arra irányítja, hogyan alakult ki a négy csoportlélek az aláereszkedő, kezdetben még egységes isteni-szellemi létből. Ennek a pillanatnak az ábrázolására már régóta használatos az a forma, amellyel az úgynevezett hét okkult pecsét közül a másodiknál találkozunk. Ez jelképes ábrázolás, de végül is több mint puszta jelkép. Most tehát a meghatározatlanból előjönni látjuk a négy csoportlelket, körülötte a szivárványt és tizenkét számot. Azt is meg kell értenünk, mit jelent ez a tizenkettő.

Amikor előjönni látjuk a lelkeket, olyan érzésünk támad, hogy egészen más lényegű és természetű dolgok veszik körül azokat, akik most kilépnek a meghatározatlan szellemi létből. És ami őket körülveszi, azt a régi időben az Állatövvel, az Állatöv tizenkét jegyével szimbolizálták. A tisztánlátás világába való belépés pillanatához még másfajta élmények is kapcsolódnak. Akinek az éterteste kilép a fizikai testéből, legelőször azt tapasztalja, hogy mintha egyre nagyobb és nagyobb lenne, mintha kitágulna, és felülemelkedne mindazon, amit észlel. Elérkezik az a pillanat, amikor a beavatott így szól önmagához: „Én nemcsak látom ezt a négy alakot, hanem már bennük és fölöttük is vagyok, mert lényemet kiterjesztettem”. Tehát azonosul velük. És tapasztalja azt, amit a csillagképek a tizenkettességükkel jelképeznek. Mi a legjobban úgy fogjuk megérteni mindazt, amit köröskörül látunk, azok körül, akik „előjöttek”, ha megint visszagondolunk a Föld korábbi megtestesüléseire. Hiszen tudjuk, hogy mielőtt a Föld létrejött, átment a Szaturnusz, aztán a Nap, végül a Hold állapotán, és csak ekkor vált olyanná, amilyennek ma látjuk. Ez szükségszerű volt, mert csak így történhetett meg, hogy a Földet azok a lények népesítsék be, amelyek ma benépesítik. Ezeknek a lényeknek sokféle formán kellett fokozatosan átküzdeniük magukat.

Ha tehát visszatekintünk az ősi, távoli múltba, ott a Földünk első állapotát látjuk, a régi Szaturnuszt, amely létezésének kezdetén még csak nem is világított. Egy bizonyos hőállapotban volt. Nem láthattuk volna, mint valami fényes gömböt, de közelítve hozzá a tér felmelegedését éreztük volna, minthogy állapota a hő volt.

Feltehetnénk a kérdést: a Szaturnusszal kezdődött el tehát a világfejlődés? Nem valamilyen egyéb állapotok idézték elő a Szaturnusz létrejöttét? Nem volt előzménye egy korábbi megtestesülés? Nehéz lenne visszamenni a Szaturnusz elé, hiszen itt kezdődik el az, ami nélkül egyáltalán nem juthatunk vissza egy előző állapotig. A Szaturnusszal kezdődik el ugyanis az, amit időnek nevezünk. Előzőleg más formái voltak a létnek, de tulajdonképpen semmit sem mondhatunk egy előző állapotról, hiszen ott nem volt idő. Egykor az időnek is meg kellett kezdődnie. A Szaturnusz előtt nem volt idő, csak örökkévalóság, állandóság. Minden egyidejű volt. Hogy folyamatok kövessék egymást, ez csak a Szaturnusz óta lehetséges. Egy olyan világban, ahol minden örökkévaló, minden állandó, nem létezik mozgás. Mert a mozgáshoz időre van szükség. Ahol nincs körforgás, ott csak örökkévalóság és állandóság létezhet, ahogy az okkultizmusban mondani szokták: boldog nyugalom az állandóságban. Ez jó kifejezés. Boldog nyugalom az állandóságban, ez volt a Szaturnusz előtti állapot.

Az égitestek mozgása a Szaturnusszal kezdődött, és azt a pályát, amelyet az Állatöv tizenkét jegye határoz meg, már régóta figyelemmel követi az ember. Amíg egy bolygó ugyanabban a csillagképben fut, arról az időtartamról, mint világóráról szoktak beszélni. Tizenkét világóra, a nappal tizenkét és az éjszaka tizenkét órája. Az égitestek mindegyikéhez, a Szaturnuszhoz, a Naphoz, a Holdhoz egyaránt hozzá lehet rendelni olyan világóra-sorozatokat, amelyek világnapokat alkotnak, mégpedig úgy, hogy tizenkét időegység közül hét külsőleg is érzékelhető, öt azonban külsőleg többé-kevésbé érzékelhetetlen. Így, hét Szaturnusz-körforgást különböztethetünk meg, vagy hét nagy Szaturnusz-napot és öt nagy Szaturnusz-éjszakát. De így is lehet mondani: öt nappalt és hét éjszakát, mert az első és az utolsó „nappal” homályos, alkonyatszerű. A hét körforgást, a hét világnapot „manvantara”, az öt világéjszakát „pralaya” néven is szokás említeni. Ha a mi időszámításunkhoz egészen hűségesek szeretnénk maradni, akkor két-két bolygóállapotot összevonhatunk: a Szaturnuszt együtt számolhatjuk a Nappal, a Holdat a Földdel. Akkor 24-24 körforgáshoz jutunk. A világ ábrázolása szempontjából fontos egység a 24 körforgás, de régi az a gondolat, hogy a 24 korszakot azok a lények vezérlik a világmindenségben, akiket az Apokalipszis a huszonnégy vénnek, a világkörforgások, világkorszakok huszonnégy szabályozójának alakjában ábrázol. A pecsétkép a világórával jelképezi őket. A számok sorát itt-ott megszakítja a vének kettős koronája, jelképezve azt, hogy ők az idő királyai, akik irányítják az égitestek futását. Amikor a beavatott visszatekintett az elő-időkbe, először azt látta, amire a pecsétkép jelképesen utal. (II. kép)

De most azt kell megkérdeznünk: miért éppen ezt a képet látta a beavatott? Mert a jelképes asztalformában láthatók mindazok az erők, amelyek előbb az emberi étertestet, majd a fizikai testet mai alakjára formálták. Könnyen elgondolható, hogy van ez. Gondoljuk el, hogy az ember az ágyban fekszik, és asztráltestével meg énjével elhagyja az étertestet és a fizikai testet. A fizikai test és az étertest, ha a mai alakjukat nézzük, összetartozik, és egy mai emberi étertesthez asztráltestnek és énnek is kell illeszkednie. Egymagában sem a fizikai test, sem az étertest nem tud megmaradni. Azért lettek ilyenek, mert egy asztráltest és egy én csatlakozott hozzájuk. Csak egy vér- és idegrendszer nélküli fizikai test létezhet asztráltest és én nélkül. A növény azért nélkülözheti őket, mert nincs sem vére, sem idegrendszere. Az idegrendszer ugyanis összefügg az asztráltesttel, a vér pedig az énnel. Egyetlen lénynek sincs a fizikai testében idegrendszer anélkül, hogy ne hatná át asztráltest, és egyetlen lénynek sincs a fizikai testében vérrendszer anélkül, hogy ne lenne benne én.

Gondoljunk csak arra, mit teszünk minden éjjel. Hűtlenül elhagyjuk fizikai testünket és étertestünket, magukra hagyjuk őket vér- és idegrendszerünkkel. Ha csak rajtunk múlna, annak következtében, hogy ideg- és vérrendszerünket elhagyjuk, fizikai testünk minden éjszaka tönkremenne, meghalna abban a pillanatban, amint az asztráltest és az én kilép a fizikai és étertestből. A tisztánlátó szem azonban látja, hogy más lények, magasabb szellemi lények töltik be a megüresedett helyet. Látja, hogy helyet foglalnak, és teszik azt, amit az ember éjszaka elhanyagol: fenntartják a vér- és idegrendszert. Ők azonban ugyanazok a lények, akik az embert, a fizikai és étertestet birtokló embert kezdetben megalkották, kezdettől fogva, tehát nem csupán ma, inkarnációról inkarnációra haladva. Ők ugyanazok a lények, akik a régi Szaturnuszon megteremtették a fizikai test első kezdeményét, a Napon pedig kialakították az étertestet. Ugyanazok a lények, akik a Szaturnusz- és Nap-fejlődés kezdetétől fogva a fizikai és az étertesten dolgoztak, most éjszakánként működnek, az emberen, amíg alszik, hűtlenül magára hagyva fizikai és étertestét, mintegy kiszolgáltatva őket a halálnak. Ezek a lények működnek az emberben, és gondozzák ideg- és vérrendszerét.

Így már érthető, hogy abban a pillanatban, amikor az asztráltest megérinti az étertestet, és belenyomódik, az embert az őt hajdan kialakító erők hatják át, ezért azoknak az erőknek a képét látja, amelyeket a második pecsét jelképez. Ami őt megtartja és összekapcsolja az egész világmindenséggel, az ragyog fel a beavatásnak ebben a pillanatában. Az ember azokat az erőket látja, amelyek megalkották lényének két tagját, a fizikai testet és az étertestet, most pedig éjszakánként életben tartják őket. Az ember nem vállalhat részt ebből a munkából, mert ma még képtelen dolgozni lényének ezen a két tagján. Ha az emberen múlna, fizikai és éterteste, amelyek az éjjel az ágyban fekszenek, növényi létre volnának kárhoztatva, mert az ember mindkettőt magára hagyja. Alvó állapotban az ember éppoly tudattalan, mint a növény

És mi történik mindazzal, ami általában eltávozik az embertől, amikor alszik. Mi történik az asztráltesttel és az énnel? Hiszen ők is tudat nélküliek éjszaka. A normális ember, miközben alszik, semmiről sem értesül az asztráltestén keresztül. De képzeljük csak el: valaki gyakorolja a János-beavatás hét fokozatát, a keresztény kedély-beavatásnak ezt a hét jelentős mozzanatát. Annál az embernél nemcsak az következik be, amiről az imént beszéltem, hanem – most teljesen eltekintve attól, hogy az asztráltest és az étertest érintkezésekor tisztánlátó erők szabadulnak fel – még más egyéb is történik. Az emberben tudatosodnak az asztrálvilág és a devacháni világ lelki sajátosságai, lelki-emberi tulajdonságai, minthogy lelke szerint tulajdonképpen ebből a világból született. És a feltáruló képhez egy még magasabb rendű jelkép társul, ami betölteni látszik az egész világot. A régi beavatás szimbóluma még kiegészül valamivel, ha az ember végigjárja a János-beavatás lépcsőit, és ezt az első pecsétképen szemlélhetjük. (I. kép) A tisztánlátó szem ilyenformán látja a papkirályt, aranyövvel körülövezve, aranyérchez hasonló lábbal, feje és haja fehér, mint a hófehér gyapjú, szájából tüzes kard jön ki, és kezében a hét világcsillagot tartja: a Szaturnuszt, a Napot, a Holdat, a Marsot, a Merkúrt, a Jupitert és a Vénuszt.

A második pecsétkép közepén látható alakról a régi beavatás úgy szólt, mint ötödik csoportlélekről. Ő az, aki a régi emberiségben csak, mint csíra élt, és akit, amikor megjelenik, Emberfiának is szokás nevezni, ő az, aki uralkodni fog a csillagokon, ha teljesen kifejlődve, igazi alakjában lép az ember elé.

Mindezeknek a nagyon is jelképes ábrázolásából a leginkább ezt kell tisztán látnunk: azt a körülményt, amit a mai embernél a tagok szétválaszthatósága jellemez – az egyik oldalon a fizikai test és az étertest, a másikon az asztráltest és az én -, úgy lehet felhasználni, hogy mindkét rész kivegye részét a beavatásból. Tehát egyrészt annál a beavatási eseménynél, amikor az asztráltest érintkezik az étertesttel, felragyog a négy csoportlélek, másrészt az asztráltest, átalakítása folytán, még külön is láthatóvá válik. Korábban az érzékfeletti világ tulajdonképpeni látása nem volt több mint a világ valamilyen növényszerű átélése. A keresztény beavatás hozta meg azt, ami az asztráltestben magasabb fokú beavatást jelent, és amit jelképesen a második kép ábrázol. Itt két dolognak a beavatás elve szerinti ábrázolását látjuk, és ugyanerről olvashatunk az Apokalipszis elején. Csakhogy az Apokalipszis írója fordított sorrendet választott, és ezt joggal tette. Ő először az Emberfia arcát festette meg, annak az arcát, aki mindig volt, van és lesz, a másikat pedig ezután ábrázolta. Mindkét dolog azt jelképezi, amit a beavatott a beavatás közben átél.

Így tehát a lelkünk elé tártuk, mi történik a beavatás bizonyos eseteiben, és ott először mit élünk át. Holnap tovább haladunk a valóságos, reális élmények részleteiben, és mindezt majd tükröződni látjuk János Jelenéseinek nagyszerű ábrázolásában.

3. előadás – Levelek a hét közösséghez.

Nürnberg, 1908. június 20.

Tegnapi szemlélődéseink végén rámutathattunk a sajátosan keresztény, majd a későbbi, a keresztény-rózsakeresztes beavatás sokatmondó, nagy jelképére. Utaltunk ennek a jelképnek, ennek a beavatási jelnek az értelmére: a rajta látható alakot, aki hét csillagot tart a jobb kezében, szájában pedig kétélű kard van, Emberfiának is nevezik. Láttuk, hogy ez a beavatás az embert egy bizonyos magasabb fokon teszi láthatóvá, egyrészt énjén és asztráltestén belül, másrészt fizikai és étertestén kívül. Minderről még részletesen fogunk beszélni.

Az embernek ilyen beavatáson kell keresztülmennie, hogy azt, ami csupán szellemi tekintettel, szellemi szemmel látható, ami csupán érzékfeletti tapasztalással érzékelhető, azt valóban átlássa és megismerje. A keresztény beavatás révén megszerzendő ismeretek között azonban az elsők és a legfontosabbak egyike a mai emberiség fejlődésére vonatkozik, ilyen ismeret birtokában az ember feladatait magasabb szintről tudjuk áttekinteni. Mert csak akkor jutunk még több tudáshoz és tökéletességhez, ha válaszolunk a kérdésre: ki vagyok én, és mi a feladatom ebben a korszakban? Nagyon fontos, hogy erre választ tudjunk adni.

A beavatás mindegyik foka magasabb nézőponthoz segíti az emberi tapasztalást. Már az első alkalommal megmutathatjuk, hogyan halad az ember fokról-fokra felfelé. Előbb addig jut el, amit imaginatív világnak nevezünk, itt – keresztény szóhasználattal – megismeri a hét pecsétet, aztán feljut arra a szintre, amelyet inspiratív megismerésnek nevezünk, itt meghallja a harsonák hangját, és végül még feljebb, az úgynevezett haragpoharak szintjén megtanulja felismerni a szellemi világ valóságos arcát és lényegét. Most azonban csak az egyik beavatási fokozatra irányítjuk tekintetünket. Képzeljük el, hogy valaki a beavatásnak éppen arra a fokára lép, amelyen a legutóbbi előadás végén elmondott esemény történik vele. Képzeljük el őt éppen a határon, a mi fizikai világunk legfinomabb lényei és a magasság szerint legközelebbi asztrálvilág közötti határon: itt az ember, mint valami hegycsúcson, megállhat, és körülnézhet. Mit lát a beavatásnak erről az első csúcsáról?

Meglátja szellemében mindazt, ami belső lényege szerint azóta történt, hogy az atlantiszi áradat szétdúlta a régi Atlantiszt, és az Atlantisz utáni ember színre lépett. Látja, amint a kultúrák ciklusai követik egymást, egészen a mostani korszak végéig, míg majd az is alászáll, hogy egy újnak adjon helyet. A régi Atlantiszt vízáradat rombolta le. Ezt a nagy korszakot az a harc fogja lezárni, amit úgy nevezünk, hogy mindenki harca mindenki ellen, egy rettenetes hatású pusztító morális bonyodalmakkal kísért harc. És ezt az atlantiszi áradástól számított nagy korszakot a hatalmas háborúig, a mindenkinek mindenki elleni harcáig terjedő nagy korszakot, hét egymást követő fő kultúrkorszakra osztjuk, ahogy ez a rajzból kitűnik.

A folyamat a nagy atlantiszi áradással kezdődik, és a nagy világháborúval végződik, az időszakot hét alkorszakra, hét kultúrkorszakra tagoljuk. A hét alkorszakot tartalmazó korszak megint csak heted része egy hosszabb időszaknak, tehát hét olyan kort kell elképzelnünk, mint amilyen a mienk az áradás és a háború között; a hétből kettőt a nagy háború utánra, négyet pedig az atlantiszi áradás elé helyezünk. A mi Atlantisz utáni korszakunk tehát a nagy időszakok közül az ötödik.

Ha innen továbbhaladunk, akkor a beavatásnak egy még magasabb csúcsára érünk, és áttekinthetjük mind a hétszer hét korszakot. Erre akkor van módunk, ha eljutottunk az asztrálvilág és a szellemi, a devacháni világ határáig. És a sor folytatható: látni fogjuk, melyek a további, még magasabb fokozatok.

Most azonban abból induljunk ki, hogy legelőször egy olyan csúcsra érkezünk, ahonnan, mint evilági hegyről, a síkság, az Atlantisz utáni korszak hét kultúrája látható. Ezek a kultúrák már nem ismeretlenek számunkra. Tudjuk, hogy miután az atlantiszi áradat a régi Atlantiszt elmosta, legelőször az ó-indiai kultúra virágzott fel, a következő pedig a régi perzsa kultúra volt. Ezt az asszír-babilóniai-kaldeus-egyiptomi-zsidó kultúra váltotta fel, ezután következett a negyedik, a görög-latin kultúra, végül az ötödik, a mostani, amelyikben mi élünk. A hatodik, a mienk utáni kultúrában fog – bizonyos vonatkozásban – gyümölcsöt hozni az, amit szellemi kultúraként nekünk kell elültetnünk. Aztán lejátszódik a hetedik kultúrkorszak, és megkezdődik a mindenki harca mindenki ellen. Ott a kultúra iszonyú pusztulását látjuk, és emberek egy maroknyi csoportját, akik magukba tudták fogadni a spirituális princípiumokat, és így megmenekülnek az egoizmus romboló hatásaitól.

Mi – ahogy mondtuk – az ötödik alkorszakban élünk. Mint városok, falvak és erdők egy hegyfokról, úgy szemlélhetők a különféle korszakok kultúrái a beavatás csúcsáról. Beláthatjuk onnan a kultúrák jelentőségét. Azt szemléljük onnan, aminek kiterjedése a fizikai síkon van. Ezért is beszélünk kultúrkorszakokról, ahelyett, hogy fajokról beszélnénk. Mindaz, ami valamiképpen a faj fogalmához kapcsolódik, az előző, az atlantiszi korból fennmaradt csökevény Mi már a kultúrák korszakában élünk. Az atlantiszi kor a fajok korszaka volt, ott hét nagy faj alakult ki egymás után. Természetes, hogy a fajok kialakulásának eredményei messze átnyúlnak a mi korszakunkba, ezért beszélünk fajokról még ma is. Az atlantiszi időkben kialakult éles határvonalak azonban már-már elmosódtak. A kultúra fogalma ma már felváltotta a faj fogalmát. Azért beszélünk régi indiai kultúráról, mert ez a kultúra csakugyan régen virágzott, a Védák hangja már csak utócsengés. Az ősi szent indiai kultúra, mint első hajnalpír jelent meg mindjárt Atlantisz után, vele kezdődik az Atlantisz utáni kultúra.

Jelenítsük meg a képzeletünkben, hogyan élt az ember abban a korban, amely nyolc-kilencezer évvel van mögöttünk. Mert ha az idő valóságos távlatait nézzük, akkor ezek a számok a jellemzőek. Arra a kultúrára, amelyről most beszélünk, még közvetlenül hatott a nagy atlantiszi áradás, vagy ahogy a modern tudomány nevezi, a nagy jégkorszak. Atlantisz lassanként elmerült, egyik darabját a másik után nyelte el az ár. Olyan összetételű volt akkor az emberiség, hogy csak egy töredéke jutott fel az egyáltalán elérhető legmagasabb fejlődési fokra. Ez volt az ősi indiai nép, mely akkor a távoli Ázsiában élt, és inkább emlékezett a régmúlt időkre, mint a jelenre gondolt volna. Az indiai kultúra nagyságát és méltóságát éppen az mutatja, hogy az emberek annak az emlékében éltek, amit maguk éltek át az atlantiszi időkben, mindennek már csak utórezgései a Védák a Bhagavad Gita és a többi írás. Gondoljunk vissza az első előadásra, ott elmondtam, hogy abban az időben az embereknek még nagy része volt képes bizonyos homályos szellemi látásra. Az embereket még nem zárta körül a fizikai-érzéki világ, isteni-szellemi lények között éltek, és látták is őket. Az atlantisziról az utána következő korra való átmenet idején a szellemi, az asztrális-éteri világ eltűnt az emberi tekintet elől, és az csak a fizikai világra korlátozódott.

Az első kultúrkorszakot az jellemezte, hogy az emberek vágyakoztak, mélységesen vágyakoztak arra, amit az elődök még láttak Atlantiszon, de amitől ők maguk már el voltak zárva. Elődeik még, ha homályosan is, de tulajdon szemeikkel látták az ősi bölcsességet. Szellemek között éltek, istenekkel és szellemekkel éltek és működtek együtt. Az ősi szent indiai kultúra idején az emberek minden porcikájukban vágyat éreztek arra, hogy visszanézzenek, hogy meglássák azt, amit elődeik láttak, és amiről az ősi bölcsesség szólt. Így hát a tájat, amely feltárult a fizikai tekintet előtt, a földfelszín alakzatait, amelyek csak most váltak láthatóvá, hiszen korábban mindent szellemileg érzékeltek, mindent csekélyebb értékűnek véltek annál, mint amire visszaemlékeztek. Maja, a nagy illúzió lett a neve mindannak, amit a fizikai szem láthat, a nagy tévedés, amelyen túl kell jutni. És az első korszak legjobbjai csakugyan túljutottak rajta, csakugyan felemelkedtek elődeik szintjéig, olyan beavatási módszerek segítségével, amelyek maradványait a jóga őrzi. A felemelkedés hatására keletkezett az a vallásos alaphangulat, amely a következő szavakkal jellemezhető: „Hiú és értéktelen látszat az, ami a külső érzékek szerint körülvesz bennünket, az igazi, a tényleges valóság odafent van a szellemi világban, amelyet elhagytunk”. A nép szellemi vezetői azok a személyek voltak, akik képesek voltak arra, hogy visszataláljanak azokba a régiókba, amelyekben másokkal együtt korábban éltek.

Ilyen volt az Atlantisz utáni idő első korszaka. A következő korszakot az jellemzi, hogy az ember mindinkább megértette a külső érzéki valóságot, és mindinkább felismerte: ami feltárul a külső értékek előtt, az nem puszta látszat, hanem szellemi lények ajándéka, és ezt az adományt nem minden szándék nélkül adták az istenek. Lassan meg kell értenünk, meg kell tanulnunk, hogyan alapozható meg egy kultúra itt a Földön, a materiális világra.

Amit a régi indiai még majának mondott, és mindig elvágyódott, mindig menekülni akart előle, azt a második korszak embere a munkaterületének tekintette, olyasminek, amit meg kell művelnie. Ilyennek látjuk az ősi perzsa korszakot, azt a mintegy ötezer évvel ezelőtti kultúrát, amelyben az ember először még ellenségének vélte a Földet, de már nem illúziónak, amitől, mint korábban hitte, el kell menekülnie. Munkaterület lett a Föld, amelybe az embernek bele kell vésnie a szellemét. A Földön, a matériából álló Földön a Gonosz, a Jóval ellentétes hatalom, Ahrimán isten uralkodik. Ő az ura itt mindennek, de a jó Ormuzd isten segít az embernek, ezért őt kell szolgálnunk. Ha követjük akaratát, akkor a fenti világ, a szellemi világ szántóföldjévé változtatjuk a világot, és ebbe az érzékek szerint valóságos világba belevéssük azt, amit mi magunk fenn, a szellemben ismerünk meg. A második korszak számára tehát munkaterület volt a fizikailag és érzékileg valóságos külvilág. Az indiai ember még látszatnak, tévedésnek, majának tartotta az érzéki világot, a perzsa viszont már úgy látta, hogy bár gonosz démonok uralkodnak a világon, de őket az embernek el kell űznie, és a világot jóságos szellemlényekkel kell benépesítenie, Ormuzd fényisten szolgáival.

A harmadik korszakban az ember még közelebb került a külső érzéki valósághoz. Számára az már nem egyszerűen csak ellenséges hatalom volt, amelyet le kell győznie. Az indiai ember felnézett a csillagokra, és magában így szólt: mindaz, ami itt van, amit külső szememmel láthatok, csupán látszat, tévedés, maja. A káldeai papok megvizsgálták a csillagok pályáját és helyzetét, majd így szóltak: amikor megállapítjuk a csillagok helyzetét, és figyelemmel követjük pályájukat, egy nagy írást látunk, amiből kiolvashatjuk az isteni-szellemi lények akaratát. Mert abból ismerjük fel, mit akarnak az istenek, amit már megcselekedtek. A harmadik korszak embere számára már nem maja volt a fizikai-érzéki világ, hanem írás. Ahogy az emberi írás az emberi akarat kifejeződése, hasonlóképpen ami a csillagos égen látható, ami a természet erőin megfigyelhető, az mind-mind isteni írás. És az ember szeretettel közeledett a természethez, hogy felderítse titkait. Így jött létre az a bámulatos csillagismeret, amelyhez foghatót nem ismer a mai ember. Mert amit ma asztrológiának neveznek, a dolgok félreértésén alapul. A csillagírás mélységes bölcsessége nyilatkozott meg a régi káldeai papok asztrológiájában, azoknak a jelenségeknek a titka, amelyeket az ember a két szemével láthatott. Mert a jelenséget a belső, a szellemmel teli valóság megnyilatkozásának tekintették.

És mi volt a Föld az egyiptomi ember számára? Itt csak a geometria feltalálására kell utalnunk, hiszen az ember a tér törvényei, a geometria szabályai szerint osztotta fel a földet. Tehát ismerte már a maja törvényeit. Legelőször a perzsa kultúrában kezdték felszántani a földet, de a földnek a tér törvényei szerinti felosztása most kezdődött el. Törvényeket kutatott fel az ember, de még egyebet is tett. Ugyanis ezt mondta magában: nem szükségtelenül hagytak hátra írást az istenek a csillagokban, nem szükségtelenül tudatják akaratukat a természeti törvényekben. Ha az ember azt akarja, hogy a két keze munkája üdvösséget hozzon, akkor mindazt, amit a Földön létrehoz, annak a képére kell megformálnia, amit a csillagokban olvas. Ó, ha bepillanthatnánk az egyiptomi beavatottak dolgozószobájába! Másféle munka volna az, mint amit ma végeznek a tudomány területein. Akkor a beavatottak voltak a tudósok. Ők tanulmányozták a csillagok útját, ők kutatták ki a csillagok pályájának és helyzetének a törvényszerűségeit, továbbá azt is, hogy a csillagok helyzetei milyen törvények szerint hatnak a Földön végbemenő dolgokra. Azt mondták: ha ilyen vagy olyan konstelláció van az égen, akkor itt lenn az állami életben ennek vagy annak kell történnie, és ha egy másféle konstelláció alakul ki, akkor itt lenn is más dolgoknak kell történniük. Egy évszázad múlva ilyen meg olyan konstellációk lesznek – mondták – akkor ennek megfelelően majd erre meg arra a cselekedetre lesz szükség. És már évezredekkel előre meghatározták, mi lesz a teendő. Így keletkeztek az úgynevezett szibillai könyvek. Ami bennük olvasható, az nem őrültség, gondos megfigyelések után a beavatottak évezredekkel előre leírták, hogy mi mindennek kell végbemennie, és az utódaik tudták, hogy mindezt be kell tartaniuk. Semmit sem tettek, ami ezekben a könyvekben ne lett volna leírva évezredekkel előre, a csillagok pályája szerint. Azt is mondhatjuk: mindebben az a lényeges, hogy kialakult valamilyen törvény Régen nem úgy határoztak, mint mi, szótöbbség alapján. Hanem előhozták a szent könyveket, és elolvasták, minek kell itt a Földön megtörténnie, hogy a Föld tükre legyen annak, ami a csillagokban van megírva. Ami tehát a könyvekben állt, azt végrehajtották. Az egyiptomi pap, amikor a könyveit írta, meg volt győződve arról, hogy utódja majd elvégezteti azt, amit ő leírt. A harmadik korszakban mélységesen hittek a törvények szükségszerűségében.

A negyedik kultúrkorszak a harmadikból fejlődött ki, viszont csak szórványos nyomokat őrzött meg az egyiptomiak prófétikusan ható művészetéből. Kg}7 ilyen nyomot még ma is láthatunk. Ha a régi Egyiptomban valaki gyakorolni akarta a profetikus hatású művészetet, akkor egy következő időszakot hét részre osztott, és így szólt: az első szakaszban ennek kell megtörténnie, a másodikban annak, a harmadikban amannak, és így tovább. Mert hiszen ez volt a harmadik kultúrkorszak legfőbb jellegzetessége. A negyedik korszakban ebből csak halvány nyomok maradtak. E halvány nyomokat még felismerhetjük, ha a római kultúra eredetével foglalkozunk. Aeneas, Anchises fia, a harmadik korszak egyik városából, Trójából elindulva sokat vándorol, és végül Albalongába érkezik. Ez a név az ősi papkultúra egyik szent helyét jelöli: Albalonga, vagyis a hosszú Alba az a város, ahonnan egy új papkultúrának, Róma kultúrájának kell kiindulnia. A katolikus papok miseruhájának neve is evvel van kapcsolatban. Itt még a régi papok módján kirajzolódott egy hét részre tagolt kultúra képe. Mert a hét római királyság már előzetesen kialakult. A XIX. század történetírói itt ismét csak melléfogtak. Profán materialista szemléletük alapján ugyanis megállapították, hogy ezek a római királyságok soha nem is léteztek, hiszen azt mégsem állapíthatták meg, hogy itt a szibilla-könyvek szerint, a szent hetesség elve szerint prófétikusan előre kialakított kultúrával, illetve annak jeleivel találkozunk.

Ez nem az a hely, ahol ezekkel a királyokkal alaposabban foglalkozhatnánk. Ha mégis megtehetnénk, közelről láthatnánk Romulus, Numa Pompilius, Tullus Hostilius és a többiek példáján, hogy uralkodásuk időszaka milyen pontosan megfelelt a hetesség elvén alapuló kultúrkorszaknak: ez számos területen megmutatkozik.

A harmadik korszakban így kezdte áthatni az emberi szellem a nagy maját. Teljesen áthatni csak a negyedik korszakban tudta. Nézzük a görög-latin kultúrát: itt az ember csodálatos műalkotásokkal teremtette meg önmaga tökéletes képmását a külső anyagi világban, sorsát pedig drámákban bontakoztatta ki, ahogy ezt Aiszkhülosznál látjuk. És nézzük az egyiptomi kultúrát, amely még az istenek akaratát kutatta. Az anyag meghódítása, ahogy ezt a görög korban látjuk, egy fokkal magasabbra emelte az embert, megszerettette vele a materiális létet, de az a pillanat, amikor az ember teljes mértékben a fizikai síkra lépett, a római korban következett be. Aki ezt megérti, az azt is tudja, hogy itt a személyiség princípiuma teljes kibontakozását láthatjuk. Hiszen legelőször Rómában született meg a jog fogalma, legelőször itt láthatjuk az embert úgy, mint polgárt. Csak egy ködös tudományosság vezetheti vissza korábbi időkig a jogtudományt. Mert amit jognak szokás nevezni a régebbi korokra vonatkozólag, az egészen más. Az Ótestamentum tízparancsolata helyesen példázza a régi törvényt. A jog kereteit ebben az időben az töltötte ki, amit Isten megparancsolt. A mi korunk képtelensége, hogy a jogot Hammurabiig, vagy még korábbra szeretné visszavezetni. Legelőször Rómában érvényesült a tulajdonképpeni jog, ott tudatosodott az ember polgár voltának fogalma. A görög polgár még a városállam tagja volt. Az athéni vagy a spártai ember több volt polgárként, mint egyszerű egyén, mert ebben a minőségében tagja volt az államnak. Csak Rómában lett, legelőször csak ott lehetett az egyén igazi polgár. Ez minden tekintetben bizonyítható. A mi fogalmaink szerinti végrendelet nem létezett a rómaiak előtt. A mostanival azonos jelentőségű végrendelet akkor keletkezett, amikor az egyén, a polgár már mérvadónak tekintette magát és a maga akaratát, és úgy vélte, hogy akaratát joggal terjesztheti ki utódaira. Korábban nem a személyes akarat, hanem más impulzusok tartották össze a dolgokat egységes egésszé. Még sok példán igazolhatnánk, hogy az ember tulajdonképpen a negyedik korban lépett egészen a fizikai síkra.

Mi az ötödik korszakban élünk, itt a kultúra nem csupán az emberig, hanem még mélyebbre ereszkedett. Olyan korszakban élünk, amelyben az ember a külső viszonyok, a környezet rabszolgája. Görögországban arra használták a szellemet, hogy átszellemítsék az anyagot, egy Apolló-alak, egy Zeusz-alak, Szophoklész drámái, mind-mind az átszellemített matéria példái. Az ember leszállt a fizikai síkra, de még nem szállt önmaga szintje alá. Még Rómában sem. Az alászállás a mélybe, az emberi szféra alá, csak most történt meg. A mi időnkben a szellem az anyag rabszolgája. Végtelenül sok szellemi erőt használunk arra, hogy a külső valóságnak, a természeti erőnek a mélyére hatoljunk, és a külső valóságot lehetőleg kényelmessé tegyük az ember számára.

Hasonlítsuk össze a régi korokat a miénkkel. Az ember régen látta a csillagírást, de milyen primitív eszközökkel építette kora kultúrájának nagy műveit, a piramisokat, a szfinxeket! És hogyan táplálkozott akkor az ember! És külső eszközeivel mennyi mindent meghódított azóta! Micsoda hatalmas szellemi erő kellett a gőzgép feltalálásához és megépítéséhez, a vasúthoz, a távíróhoz, a telefonhoz! A szellemi életben iszonyúan nagy erőket fordítunk a tisztán anyagi kultúra eszközeinek feltalálására és gyártására. És aztán mire használjuk ezeket az eszközöket? Lényeges különbséget jelent-e a spirituális életben, ha egy ősi kultúrában két kődarab közt morzsolják szét a gabonát, amihez nyilvánvalóan nagyon csekély szellemi erő szükséges, vagy ha képesek vagyunk táviratilag gabonát rendelni Amerikából, és a lisztet bámulatosan jól kigondolt malmokban készítjük el? Ezt az egész apparátust a gyomrunk kedvéért helyeztük üzembe. Lássuk világosan, milyen hatalmas tömegű szellemi életerőt irányítunk a pusztán anyagi kultúrába. A spirituális kultúrát alig-alig segítik a külső kultúra eszközei. Nagyon ritkán szoktunk például antropozófiai ügyekben táviratozni. Ha statisztikai módszerekkel összehasonlítanánk, mennyit áldozunk az anyagi kultúrára, és mennyit a spirituális élet dolgaira, akkor csak még nyilvánvalóbb lenne, hogy a szellem az emberi szféránál mélyebbre ereszkedett, és az anyagias élet rabszolgája lett.

Így hát azt kell látnunk, hogy a kultúra útja – döntő mértékben – lefelé vezet a mi időnkig, az ötödik korszakig. És az alászállás tovább folytatódhatna. Hogy az ember ne merüljön teljesen alá a matériában, új impulzust kellett kapnia. A Föld lénye ilyen mélyre eddig még sohasem süllyedt az anyagba. Egy erősebb impulzusra volt szükség, a legerősebb földi impulzusra. Krisztus Jézus megjelenése új spirituális életet indított el. Hogy az alászállás idején a szellemi életben már megvannak a felfelé mozgató erők, azt a Krisztus Jézustól kapott hatalmas impulzusnak köszönhetjük. Az anyagba való aláereszkedéskor mindig jelen voltak a spirituális hatóerők. Előbb lassan, később gyorsabban fejlődik majd a keresztény élet, amely ma még csak a kezdeteinél tart, de a jövőben hatalmas dicsőséggel fog felemelkedni, mert az emberiség csak a jövőben érti meg az evangéliumokat. És ha az evangéliumokat majd teljesen megérti, látni fogja, milyen hatalmas mennyiségű spirituális élet van elrejtve bennük. Minél inkább megjelenik az evangélium a maga igazi alakjában, annál inkább lehetséges lesz az emberiség számára, hogy minden materiális kultúra ellenére spirituális életet fejlesszen, és újra felemelkedjen a szellemi világokba.

Ami pedig az Atlantisz utáni kultúra egyes korszakaiban kialakult, azt az Apokalipszis írója úgy szemléli, mint egyes kis közösségek jellemzőit. Ezek a Földön elszórtan található kis közösségek így lesznek a kultúrkorszakok reprezentánsaivá. Amikor János az efezusi közösségről vagy gyülekezetről ír, így vélekedik: Igaz, hogy Efezusban olyan gyülekezet él, amely bizonyos vonatkozásban felvette a kereszténységet, de minden csak lassanként fejlődhet ki, ezért minden korábbi kultúrából még léteznie kell több-kevesebb maradványnak. Efezusban beavatási iskolánk van, ott olyan színt öltött a tanitás, hogy benne mindenféleképpen felismerhető az ó-indiai  kultúra hatása. János tehát az Atlantisz utáni első korszakra mutat rá, ezt a korszakot szemlélteti az efezusi gyülekezettel. És amit mondania kell, azt az efezusi gyülekezethez írt levelében mutatja ki. Ezt körülbelül így fogalmazhatjuk meg: a távoli indiai kultúrkorszak jellege természetesen fennmaradt, és folytatódott a különféle kultúráramlatokban. Az efezusi gyülekezet még őriz valamit ebből a jellegből. Ez a közösség úgy vette fel a kereszténységet, ahogy azt az ó-indiai kultúra típusjegyei határozták meg.

A levelek mindegyike az Atlantisz utáni hét kultúra egy-egy reprezentánsához szól. Mindegyik levélben elhangzik: ti ilyenek és ilyenek vagytok! Lényeteknek ez vagy az a sajátossága megfelelő, ha a kereszténység felől értelmezzük, a többi sajátosságotokon változtatnotok kell. Az Apokalipszis írója mindegyik kultúrkorszakról megmondja, hogy minek kell fennmaradna belőle, és mi az, ami már korszerűtlen, tehát meg kell változnia.

Tegyük fel a kérdést: vajon a hét levél valóban tartalmaz utalást a hét kultúrkorszak jellemvonásaira? Kíséreljük meg értelmezni a leveleket: tartalmuk vajon megfelel-e annak, amit az imént mondtunk? Az Apokalipszis írója így gondolkodik: Efezusban él egy közösség, egy gyülekezet, amely felvette ugyan a kereszténységet, de ennek a kereszténységnek olyan a színezete, mint amilyen az első kultúrkorszaké volt: idegen számára a külső élet, de nincs benne szeretet aziránt, ami az Atlantisz utáni ember tulajdonképpeni feladata. Tetszik neki – mondja a levelek írója -, hogy felhagyott a nyers érzékiség imádatával, és a szellemi élet felé fordult. Hogy ezzel mit akart mondani az Apokalipszis írója, arra rávilágít az a körülmény, hogy Efezus volt a szűz Diana misztériumi szolgálatának a helye, ott tehát különleges hagyománya volt a matériától való elfordulásnak, az érzéki lét elhanyagolásának és a szellem ápolásának. „De az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet”, tehát az Atlantisz utáni első kultúrából még hiányzó szeretet, ami abban nyilvánul meg, hogy szántóföldnek kell tekinteni az egész Földet, és el kell ültetni benne az isteni magvakat.

Hogyan beszél önmagáról az, aki tollba mondja a levelet? Krisztus Jézus előfutárának vallja magát, egyúttal az első korszak vezetőjének. Krisztus Jézus mintegy az első korszak vezetőjén vagy mesterén keresztül szólal meg. Ebben a korszakban a beavatottak be tudtak tekinteni a földöntúli világba. Úgy szól magáról, hogy’ a jobb kezében tartja a hét csillagot, és hét arany gyertyatartó között jár. A hét csillag nem más, mint a hét magasrendű szellemi lénynek, a nagy’ kultúrkorszakok vezetőinek jelképe. A hét gyertyatartóról pedig főleg azt kell tudnunk, hogy’ szellemi lényeket jelképeznek, akik az érzéki világban soha nem láthatók. A jóga-beavatás is egyértelműen így mutat fel rájuk, továbbá azt is hangsúlyozza, hogy az ember nem szolgálhatja tevékenységével a fejlődést, ha gyűlöli a külső cselekvést, ha nincs benne szeretet a külső cselekvés iránt. Az efezusi gyülekezet nem ápolta a külső tevékenység szeretetét. De János Apokalipszise helyesen hangsúlyozza: viszont megvan benned, hogy gyűlölöd a nikolaiták cselekedeteit. A „nikolaiták” megjelölés azokra az emberekre vonatkozik, akik az életükkel csak az érzéki matéria alakítására törekedtek. Abban az időben, amelyre ez a levél utal, létezett a nikolaiták szektája, és ez a szekta mindazt, ami az ember számára értékes lehet, a külső érzéki, húsvér életben kereste. Ezt ne tedd – mondja az, aki az első levelet inspirálja. De hozzáteszi: az első szeretetet azonban éleszd fel magadban, mert azáltal, hogy’ szereted a külvilágot, élettel töltőd meg azt, és felemeled a szellemi élethez. Akinek van füle a hallásra, hallja: annak fogok én enni adni, de nem valami múlandó fáról, hanem az élet fájáról – annak, aki képes arra, hogy megtöltse szellemmel azt, ami az érzéki valóságban van, és elvezesse a szellemi élet orltárához.

A második kultúrkorszak reprezentánsa Szmirna város közössége vagy gyülekezete. Az emberiség vezetője most a második előfutárnak, az ősi perzsa kultúra inspirátorának és mesterének hangján szólal meg. Az ősi perzsa kultúra így vélekedett: kezdetben volt a fénynek az istene, de ellensége támadt a külső anyagban, a sötét Ahrimán személyében. Kezdetben a Fényszellemben léteztem, az elsőben, aki létezett. Aztán betagozódtam a matéria világába, de ehhez hozzáférkőzött a visszamaradott ellenséges hatalom, Ahrimán. És most a Fényszellem meg én, közösen fogjuk megművelni az anyagot, közösen töltjük meg szellemmel. Akkor a gonosz istenség legyőzése után újra megjelenik a jóságos Fényistenség. „Én vagyok az első és az utolsó, halott voltam a materiális életben, és életre keltem a szellemi feltámadásban”. Ezt olvassuk a második levélben. Korábban pedig ezt találjuk: „Én vagyok az Alfa és az Omega…aki van, aki volt és az eljövendő, a Mindenható”. Messzire vezetne, ha minden egyes mondatot így elemeznénk, de egyet még okvetlenül idéznünk kell, mégpedig azt a mondatot, amelyik pontosan jellemzi, hogy tevékenykedjék a világban a szmirnai közösség tagja, ha a gyülekezet a keresztény elvek szerint akar élni. Arról van szó, hogy a halálnak életet kell adnunk, a holtat meg kell töltenünk szellemmel. Így az ember nem pusztulhat el a halálban. Ha másként cselekednénk, akkor a halál olyan esemény lenne az ember számára, amely ugyan szellemi élethez vezeti őt, de ebben az életben nem találná meg földi élete gyümölcsét. Nézzünk egy olyan embert, aki az életét nem úgy használta fel, hogy az igazi gyümölcsöt hozott volna. Mert nem viheti magával élete gyümölcsét a szellemi életbe, de csak az táplálhatná a szellemi életben, amit magával visz. Aki tehát gyümölcs nélkül érkezik, elszenvedi a „második halált”. A földi lét megművelése – csak ez mentheti meg a második haláltól. „Akinek van füle hallja, mit mond a Szellem a gyülekezetnek! Aki győz, annak nem árt a második halál”.

Haladjunk tovább, beszéljünk a pergamoni gyülekezetről. Ez a közösség a reprezentánsa annak a korszaknak, amelyben az emberiség egyre otthonosabb lett a fizikai síkon. Amit ekkor az emberi szellem kikutathatott, azt a csillagírásból olvasta le. Ez a harmadik kultúrkorszak lényege. Az ember azáltal tevékenykedik, azáltal hat, ami benső világában van. Csak azért kutathatja a csillagok pályáját, azért találhatja fel a geometriát, mert lelke van. Akkoriban úgy mondták, hogy az ember a szó által kutat, és ezt János Apokalipszise a „szájban lévő kard” képével fejezi ki. Aki a harmadik levelet íratja, a kétélű éles kard jelképével utal arra, hogy a korszak hatalmassága az éles szó volt. Régen a papok a szó által, a hermész-szó segítségével vizsgálták a csillagokat és a természeti erőket. A harmadik kultúrát kiváltképpen az ember belső asztrális-lelki erői építették fel a fizikai síkon. Aki ezeket az erőket a régi formák szerint alkalmazza, az csakugyan kétélű kardhoz jut. A bölcsesség ekkor éles pengén táncol: a fehér és a fekete mágia között. Az egyik az üdvösséghez vezet, a másik a romlásba torkollik. Ezért mondja a levél íratója: tudja, hogy ahol a korszakok reprezentánsai lakoznak, ott áll a sátán széke is. Ez jelképezi mindazt, ami az embert eltérítheti a fejlődés igazi nagy céljaitól. És a „Bálám tanítása” nem más, mint a fekete varázslók tudománya, a néppusztítók tudománya. Mert a néppusztítók, a néprombolók a fekete mágusok, hiszen csak a maguk személyisége érdekében működnek, ezért szétrombolnak minden közösséget, és felfalják mindazt, ami a népben él. A harmadik kultúrának viszont jótéteménye, hogy az ember itt kezdhette meg asztráltestének megtisztítását, és a megvilágosodás előkészítését. Ezt nevezték „elrejtett mannának”. Ami csupán a világhoz tartozott, átváltozhatott az istenek eledelévé, ami csak az egoista emberé volt, átalakulhatott istenivé, ezt nevezték így: „az elrejtett manna”. A jelkép arra utal, hogy az ember megtisztíthatja lelkét, és a manasz tiszta hordozójává válhat.

Ehhez mindenesetre szükség van arra is, hogy az ember áthaladjon a negyedik kultúrkorszakon. Itt jelenik meg a Megváltó, maga Krisztus Jézus. Most érkeztünk a tiatírai gyülekezethez. A levél íratója így szól magáról: „…ezt mondja az Isten Fia, akinek olyan a szeme, mint a tűz lángja, és a lába hasonló az aranyérchez”. Most tehát úgy nyilatkozik meg, mint Isten Fia, ő a vezetője a negyedik kultúrkorszaknak. Az ember itt egészen aláereszkedik a fizikai síkra, és a kultúra külső eszközeivel képmásokat alkot önmagáról. Elérkezett az a kor, amelyben az istenség maga is emberré, hússá, személyiséggé válik, az a kor, amelyben az ember egészen a személyiség szintjéig fog alászállni. A görög szobrászműhelyekben még az individualizált istenség jelenik meg, mint személyiség, de a római polgárral már a hús-vér személyiség léphet a színre. A korszaknak ugyanakkor impulzust kellett kapnia, oly módon, hogy Isten emberalakot öltött. Az alászállt embert nem menthette meg más, mint az emberré vált Isten. Az „Én vagyok”, illetve az asztráltestben lakozó „én” volt az, amire a krisztus-jézusi hatóerő irányult. A mindeddig csíraállapotú „én” vagy „én-vagyok” számára elérkezett a pillanat, hogy megjelenjen a világtörténelem színterén. Ezért Isten Fia, mint a jövendő vezére bízvást mondhatja: „És megtudja minden egyház, hogy az „én-vagyok”, aki megvizsgálja a veséket és a szíveket”. Az „én-vagyok”, az emberi lény negyedik tagja az, ami itt külön hangsúlyt kap. „Aki győz, és megtartja mindvégig az én cselekedeteimet… annak adom a hajnalcsillagot”.

Mit jelent itt a hajnalcsillag? Tudjuk, hogy a Föld áthalad a Szaturnuszon, a Napon, a Holdon, a Földön, a Jupiteren, a Vénuszon és a Vulkánon. Ezt így szoktuk mondani, és ez így is van rendjén. De már rámutattam, hogy a földfejlődés Mars-időszakra és Merkúr-időszakra tagolódik, mert a Föld titokzatos módon összefügg a másik kettővel, mégpedig a Föld-állapot első felében a Marssal, a második felében pedig a Merkúrral. Ezért a negyedik állapotot a „Föld” helyett a „Mars” és a „Merkúr” is jelölheti. A Föld tehát áthalad a Szaturnuszon, a Napon, a Holdon, a Marson, a Merkúron, a Jupiteren és a Vénuszon. A földfejlődés második felének az uralkodó csillagzata, vezérlőereje a Merkúr. A Merkúr jelképezi az irányhatározó erőt, amely fölfelé mutat: az embernek erre kell elindulnia.

Ezzel odáig jutottunk, hogy el kell mondanunk egy titkot, amit tulajdonképpen csak ebben a körben szabad megtennünk. Az okkultizmus úgy védekezik azokkal szemben, akik csak visszaélnének a szellemtudománnyal, illetve úgy védekezett azokkal szemben, akik régen visszaéltek vele, hogy a dolgokat, a tényeket mintegy álarccal fedte be. Nem fejezte ki magát egyenesen, közvetlen módon, hanem olyan nyelvet használt, amely elleplezte a közlés világos tartalmát. A középkori ezoterika sem nyúlhatott máshoz, csak durva eszközökhöz. A Merkúrt Vénusznak nevezte és a Vénuszt Merkúrnak. Az igazat megvallva, ha az ezoterika nyelvén szeretnénk beszélni, egy nyelven az Apokalipszis írójával, akkor a Merkúrt kellene hajnalcsillagnak neveznünk. „Éned számára irányt mutattam fölfelé, a hajnalcsillag, a Merkúr felé”. A tényanyaghoz valóban hűséges középkori könyvek egy bizonyos része bolygórendszerünk külső tagjait így sorolja fel: Szaturnusz, Jupiter, Mars, Föld, de aztán nem Vénusz és Merkúr következik, ahogy jelenleg szokásos, hanem megfordítva: Merkúr és Vénusz. Tehát az előzőeket így kell értenünk: „…amint én is megkaptam Atyámtól, neki adom a hajnalcsillagot”.

Ezzel a jelenlegi korhoz értünk, amelyben mi élünk, és most meg kell kérdeznünk: érvényesek-e János Jelenései a mi időnkre vonatkozóan is? Ha érvényesek, akkor most csak hozzánk szólhat az, aki az imént a négy előző korszakhoz szólt, szavait meg kell értenünk, és el kell jutnunk a felismeréshez, hogy tulajdonképpen mi a feladatunk a spirituális életben. Ha létezik spirituális szellemi áramlat, és az képes megérteni a világ titkait, akkor ennek az áramlatnak, amennyiben összecseng János Apokalipszisével, teljesítenie kell azt, amit a Megszólaló, a nagy Sugalmazó korunktól követel. Mit követel, és kicsoda ő? Felismerjük? Kíséreljük meg.

„A szárdeszi gyülekezet angyalának írd meg – éreznünk kell, hogy itt hozzánk szól – ezt mondja az, akinél az Isten hét szelleme és a hét csillag van”. Mit jelent itt a hét szellem és a hét csillag? Az Apokalipszis írója szerint az ember, ahogy most megjelenik, külső kifejeződése a hét emberi princípiumnak, ezekről már beszéltünk. A fizikai test princípiuma, amelynek külső kifejeződése a fizikai test, az élettest princípiuma, amelynek kifejeződése az étertest, az asztráltest princípiuma, amely átalakítva manasz lesz, aztán a buddhi, az átalakított asztráltest és az atma, vagyis az átalakított fizikai test. Közöttük középen helyezkedik el az én princípiuma. Ez az a hét szellemi alkotórész, amely az ember isteni lényét alkotja. Az okkultizmus technikai kifejezésével élve a hét princípiumot az emberben élő isten hét szellemének nevezzük. Ami pedig a hét csillagot illeti, a hét csillag érteti meg velünk, hogy mi az ember ma, és mi lesz a jövőben. Soroljuk fel a Föld-megtestesülés hét csillagát: Szaturnusz, Nap, Hold, Föld, Jupiter Vénusz és Vulkán. Ez a hét csillag teszi érthetővé számunkra az ember fejlődését. A Szaturnusz adta a fizikai test kezdeményét, a Nap az étertestet, a Hold az asztráltestet, a Föld pedig az ént. A három következő megtestesülés, a Jupiter, a Vénusz, és a Vulkán az ember szellemi lényét fogja megalkotni. Ha megértjük a Szellem kiáltását, aki a hét csillagot és az Isten hét szellemét, a héttagú természetet tartja a jobbjában, akkor az Apokalipszis írójának a felfogásához híven antropozófiát művelünk. Mert az antropozófia művelésén ezt értjük: tudni azt, hogy itt, az ember Atlantisz utáni ötödik fejlődési korszakáról olvasunk, tudni azt, hogy korunkban, amikor a legmélyebbre süllyedtünk a matériába, újra fölfelé, a spirituális élet felé kell irányítanunk lépteinket. Így követjük azt a nagy egyéniséget, aki vezetőnkül adta Isten hét szellemét és a hét csillagot, nehogy letérjünk a jó útról.

És ha ezt az utat követjük, akkor a hatodik korszakba bölcsességgel és szeretettel teljes spirituális életet viszünk. Mert amit itt létrehozunk, mint antropozófiai bölcsességet, az ott szeretet-impulzus lesz. Már a neve is kifejezi, melyik közösség a hatodik korszak reprezentánsa: a felebaráti szeretet gyülekezete, Filadelfia. Nem tetszőlegesen választott név ez, ahogy a többi sem. A hatodik korszakban, amelyet a philadelfiai gyülekezet jelképez, az ember a helyes mértékig fejleszti énjét: önállóvá válik, és szabadon nyilvánítja ki szeretetét minden lény iránt. Ezt kell előkészítenünk: a hatodik korszak spirituális életét. Ott az individuális ént egy magasabb szinten fogjuk meglelni önmagunkban, és semmilyen külső erő nem avatkozhat a dolgainkba anélkül, hogy ezt akarnánk. Vagyis bezárkózhatunk, és akaratunk ellen senki sem férhet hozzánk, és ha feltárulkozunk, semmilyen külső hatalom nem késztethet bezárkózásra. Itt a Dávid kulcsa nyit és zár. Aki a hatodik levelet sugallja, azért beszél itt Dávid kulcsáról. „A filadelfiai gyülekezetnek írd meg: ezt mondja a Szent, az Igaz, akinél a Dávid kulcsa van. Amit kinyit, azt senki sem zárja be, és amit bezár, senki sem nyitja ki.” – „Íme nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be”. Ez pedig az én, amely magára lelt önmagában.

A hetedik korszak azután a Nagy Vezér mellé szólítja mindazokat, akik már rátaláltak a spirituális életre. Ők már annyira a spirituális élet hívei, hogy megkülönböztethetők az elmaradottaktól, azoktól, akik sem nem melegek, sem nem hidegek, hanem langyosak. A spiritualitást megtaláló emberek csoportja meg fogja érteni őt, aki ezt mondhatja magáról, így nevezheti önmagát: én vagyok az, akiben a Végső Lény lakozik, aki mindent vezérel. Ennek a Végső Lénynek a neve másképpen „Ámen”. Ezért „a laodiceai gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az Ámen” – vagyis az a lény, akinek a lényege a Befejezés.

Látjuk, hogy János Apokalipszise szembeállít bennünket egy beavatási tartalommal. És ennek a beavatásnak már az első fokán ráébredünk – amikor az Atlantiszt követő hét korszak belső fejlődését szemléljük és még csak a fizikai sík szellemét látjuk hogy amiről itt hallunk, az az akarat beavatása. És ez az írás a mi korunkban is eleven tűzzel hat az akaratunkra, ha felismerjük, hogy hallgatnunk kell tanítóinkra, a nagy inspirátorokra, ha megértjük, mit jelent a hét csillag és az Isten hét szelleme, és ha megértjük, hogy a spirituális megismerést bele kell építenünk a jövőnkbe.

4. előadás – A hét pecsét és azok magyarázata

Nürnberg, 1908. június 21.

Tegnap figyelemmel kísértük, milyen képet fest János Apokalipszise az emberi fejlődésnek arról a szakaszáról, amely Földünk egy nagy megrázkódtatásával kezdődik – ezt sok nép özönvíznek nevezi, a geológusok pedig jégkorszaknak -, és egy olyan időszakkal fejeződik be, amelyet úgy hívunk: a mindenki harca mindenki ellen. Az e hét korszak által határolt időszakra mutat rá prófétikusan az apokaliptikus könyv, elénk idézi az elmúlt korok lényeit, és elmondja mindazt, ami akaratunkat, erőinket megacélozhatja a jövő számára. És láttuk, hogy mi magunk, akik a spirituális mozgalomban élünk, úgy értelmezhetjük az úgynevezett ötödik levelet, mint felszólítást, hogy cselekedjünk és tevékenykedjünk. Láttuk, a levél arra int, hogy követnünk kell a Lényt az Isten hét szellemével és a hét csillaggal. Láttuk, hogy e spirituális mozgalom, e szellemi mozgalom készíti elő a következő korszakot, amelyet a Filadelfia gyülekezete jelképez, mert a hatodik korszakban mindenütt a Földön a felebaráti szeretet fog uralkodni mindazok szívében, akik megértették a felszólítást – és itt arról a felebaráti szeretetről van szó, amiről a János-evangélium ír. A hatodikat még egy korszak fogja követni, a hetedik, amelyet az jellemez majd, hogy az egyik oldalon felsorakozik mindaz, ami rossz az ezt a korszakot jelképező gyülekezetben, mindaz, ami sem nem hideg, sem nem meleg, hanem langyos, mindaz, ami nem telt meg a spirituális élet számára meleggel, és ezért el kell tűnnie. És a másik oldalon állnak azok, akik megértették a felszólítást, és akik kíséretül szegődhetnek a Végső Lény mellé, aki így szólt: én vagyok az Ámen, vagyis én vagyok az, aki megtestesíti minden emberi lény célját, én vagyok, aki a Krisztus-ősokot hordozza magában.

Most pedig mindazt, ami a levelek további magyarázatát, az egyes városnevek jelentésének megvilágítását illeti, félretesszük egy későbbi alkalomra. Ma folytatni szeretnénk szemlélődésünket: mit tapasztal az ember, ha a beavatás következő fokára lép. Legutóbb hét alkorszakkal foglalkoztunk, és mint mondtuk, ez a hét alkorszak egy olyan korszakot alkot, amilyenből egy nagy időszakon belül összesen megint csak hét van. A hét korszakból álló nagyobb cikluson belül a mienket az atlantiszi kor előzte meg, ott alakultak ki azok a fajok, amelyeknek maradványaival még ma is találkozunk. A mostani ciklusunkat, illetve annak hetedik alciklusát egy másik, ugyancsak héttagú korszak fogja követni, ezt a korszakot közvetve már a mostani is előkészíti. Ezért elmondhatjuk: habár lassan és fokozatosan, de kultúránk átterjed a felebaráti szeretet kultúrájába, ott az emberek egy viszonylag kis csoportja megérti majd a spirituális életet, és előkészíti a felebaráti szeretet szellemét és és az arról való meggyőződést. Ez a kultúra is kiválaszt aztán egy kis részt az emberiségből, amely végigéli ciklusunk végén a mindenkinek mindenki elleni háborúját. Az általános rombolásból mindenütt kiemelkednek majd egyesek, kiemelkednek az egymás ellen harcolók tömegéből azok, akik megértették a spirituális életet, és akikkel meg lehet alapozni egy új, másfajta korszakot, a hatodikat.

A negyedik időszak is ilyen átmenettel folytatta életét a mi korszakunkban. Aki tisztlátó tekintettel visszanéz az időben, az először az általunk már végigjárt alkorszakokon, a görög-római, az egyiptomi-babilóniai, az óperzsa és az ó-indiai kultúrkorszakokon keresztül a nagy áradás időszakához érkezik, azután pedig rögtön az atlantiszi korszakhoz. Most szükségtelen, hogy evvel részletesen foglalkozzunk, de lényeges, hogy világosan lássuk, hogyan folytatódott az atlantiszi kultúra. Ott is az történt, hogy az atlantiszi népesség nagy része nem érett meg a továbbfejlődésre, nem volt képes átköltözni a mi korszakunkba. A kisebbik rész, amely a mai Írországhoz közeli területen élt, és a legmagasabbra virágoztatta az atlantiszi föld kultúráját, keletre vándorok. Tudnunk kell, hogy ez csak a fővonulat volt. Mindig is vándoroltak népek nyugatról keletre, az Észak- és Közép-Európában később élt népek mindegyike egy ilyen nyugat-kelet irányú vonulatból származott. Csakhogy a népességnek azt a részét, amely a legjobban felvirágoztatta kultúráját, és maga is a legfejlettebbé vált, az emberiségnek egy nagy vezéralakja vezette. Ez a rész, mint kiválasztott emberek kicsiny néptörzse Közép-Ázsiába költözött, onnan indult ki aztán minden kultúraáramlat, hogy a különféle területeken elterjedjen: Óindiában, Perzsiában, Egyiptomban, Görögországban, és így tovább.

Könnyű megkérdezni: vajon nem kegyetlen gondolat-e, hogy nagy néptömegek éretlenek maradnak, nem szerezhetnek képességet a továbbfejlődésre, a kibontakozásra, ugyanakkor egy kis csoporté lesz a képesség, hogy elhintse a következő kultúra magvait? A gondolat azonban kevésbé nyomasztó, ha megkülönböztetjük a fajfejlődést a lélek fejlődésétől. Mert egy lélek sincs arra kárhoztatva, hogy egyetlen fajon belül maradjon örökké. A faj visszamaradhat, egy népközösség visszamaradhat, a lelkek viszont túlléphetnek a faj határain. Ha a dolgot egészen pontosan akarjuk elképzelni, a következőket kell végiggondolnunk. Minden lélek, aki ma egy civilizált országban született testben lakik, valamikor atlantiszi testben élt. Ott egyesek megfelelően fejlődtek, ezért nem maradtak meg atlantiszi testeknél, hiszen fejlettebbé váltak, képesek lettek arra, hogy egy-egy ugyancsak fejlettebb testben lakjanak. Csak, akik mint lelkek visszamaradtak, azoknak kellett egy-egy olyan testbe költözniük, amely, mint test, alacsonyabb fokon maradt. Ha a lelkek többsége korábban előbbre lépett volna, akkor egy visszamaradott faj lélekszáma nagyon kicsi lett volna, vagy a fajhoz tartozó testekben újonnan érkezett, alacsonyan fejlődött lelkek élnének. Mert mindig vannak lelkek, akik képesek visszamaradott testekben lakni. Semmi sem köti a lelket egy elmaradott testhez, ha nem ő köti önmagát.

Egy ránk maradt mítosz csodálatosan ábrázolja, hogyan viszonylik egymáshoz a lélek és a faj fejlődése. Gondoljuk meg, hogy faj fajt, kultúrközösség kultúrközösséget követ. A földi küldetését híven teljesítő lélek megtestesül egy fajban, munkálkodik a fajon belül, elsajátítja a faj képességeit, ezért a következő alkalommal egy magasabb rendű fajban fog megtestesülni. Csak azok a lelkek maradnak vissza tulajdon súlyuk, tehetetlenségük miatt a fajban, akik ott alámerültek a fizikai anyagiságban, és nem törekedtek a felemelkedésre. Ezért másodszor is ugyanabban a fajban fognak megjelenni, és harmadszor talán egy azonos szintű fajban. Az ilyen lelkek feltartóztatják a testi fajt. Mindezt egy monda szépen megőrizte számunkra.

Tudjuk, hogy az ember úgy járja végig földi küldetésének pályáját, hogy a nagy vezetőket követi, akik neki célt mutatnak. Ha elhagyja vagy eltaszítja őket, akkor meg kell maradnia annál a fajnál, amelyikhez éppen tartozik, tehát nem lehetséges, hogy azon felülemelkedjék. Képzeljünk el egy személyt, aki olyan szerencsés, hogy találkozhat az emberiség egyik nagy vezetőjével. Gondoljunk például egy személyre, aki szemtől szemben állt Krisztus Jézussal, aki látta, ahogy jeleket tett, hogy az emberiséget előbbre vigye, de aki nem akar tudni az előrehaladásról, és ezért eltaszítja magától a nagy vezetőt. Ez a személyiség, ez a lélek arra kényszerül, hogy a fajában maradjon. És ha ezt a gondolatot szélsőségesen alakítjuk ki, akkor a lelket mindig ugyanabban a fajban látjuk megjelenni. A monda is erről szól: Ahasvérusnak újra meg újra ugyanabban a fajban kell megtestesülnie, mert eltaszította Krisztus Jézust.

A mondák érctábláiról az emberiségfejlődés nagy igazságait olvashatjuk le. A lélek fejlődését és a fajfejlődést el kell választanunk egymástól. Egyetlen lelket sem ért igazságtalanság, ha a régi testben kellett maradnia, és egyetlen lelket sem ér majd igazságtalanság, ha a mi korunkból visszamaradt testet ölt magára. Azok a lelkek, akik meghallják a hívó hangot, akik magasabbra törekednek, azok végigélik a mindenki háborúját mindenki ellen, és új testben jelennek meg, másfélében, mint amilyenek a mai testek. Rövidlátó az, aki például az ember atlantiszi testét a maival azonosnak véli. Évezredek alatt az ember külső fiziognómiája is megváltozik, a mindenkinek mindenki elleni háborúja után megjelenő ember felépítése egészen más lesz, mint a mostani. Ma az ember olyan alakban él, hogy bizonyos mértékig képes elleplezni azt, ami benne jó, és ami gonosz. Az ember fiziognómiája sok mindent elárul ugyan, és aki ért hozzá, kiolvashat ezt-azt az arcvonásokból. Ma azonban mégis lehetséges, hogy ártatlanul mosolyogjon a gazfickó, és mint becsületes embert tiszteljék. De ennek a fordítottja sem zárható ki: rejtve maradnak a lélek nemes hajlamai. Belátható, hogy a lélekben jelenvaló okosságot vagy ostobaságot, szépséget vagy ocsmányságot egyaránt elfedhetik a külső sajátosságok, ennek vagy annak az emberfajtának a külső jegyei. A miénket követő korszakban, a mindenkinek mindenki elleni háborúja után ez már nem lehetséges. A homlokára lesz írva az embernek, hogy jó, vagy gonosz, lelkének legmélyét világosan fogják tükrözni az arcvonásai. Az emberi test képmása lesz annak, ami a lélekben él. Az arcán viseli az ember az egész történelmét: hogyan és mivé fejlődött, vajon jó vagy gonosz hajlamokat nevelt önmagában.

Amikor véget ér a mindenki háborúja mindenki ellen, kétféle ember lesz a Földön. Egyrészt azok, akik meghallották a hívó szót, és spirituális életre törekedtek, vagyis a lelki-szellemi élet megnemesítésére, spiritualizálására: ők az arcukon hordozzák a lelki-szellemi élet jegyeit, és hovatartozásukat tartásukkal, taglejtéseikkel is kifejezik. Azok viszont, akik elfordultak a spirituális élettől, amelyet számunkra a laodiceai gyülekezet jelképez, akik nem voltak sem hidegek, sem melegek, csak langyosak, azok életükkel úgy léptek át az új korszakba, hogy közben hátráltatták az emberiség fejlődését, és megőrizték magukban a fejlődésellenes erőket. Ők a gonosz, a szellemmel szemben ellenséges szenvedélyek, hajlamok és ösztönök jeleit gonosz tekintetű, csúf és ostoba arcon viselik majd. Bármit tesznek és cselekszenek, testtartásuk és taglejtéseik által pontosan kifejezik a lelkükben élő csúfságot. Eddig az emberiséget főként fajok vagy kultúrközösségek szerint tagolhattuk, itt már csak két nagy áramlatot különböztetünk meg: a jót és a rosszat. És az embereken látható lesz, többé le sem tagadhatják, hogy közülük ki-ki meddig jutott el a lelki fejlődésben.

Ha visszatekintünk arra, hogy az emberiség hogyan fejlődött eddig a Földön, akkor úgy fogjuk találni, hogy a jövőbeli fejlődés, amiről most beszéltünk, egybehangzik a múlttal. Tekintsünk vissza Földünk fejlődésének kezdeteire, miután a Szaturnusz, a Nap, a Hold és egy további hosszú időszak elmúlt. A világ sötétségéből kiemelkedett egy új Föld. A fejlődés kezdeti szakaszában az emberen kívül nem létezett más teremtmény a Földön. Az ember az elsőszülött. Kezdetben teljesen szellemi lény volt, mert a testi létnek a megsűrűsödés a feltétele. Képzeljünk el egy víztömeget, amely szabadon lebeg. Valamilyen folyamat következtében a vízben itt-ott kristályosodás indul meg. Tételezzük fel, hogy először a víznek csak kis része kristályosodik jéggé, de a folyamat újra meg újra megismétlődik. Folytassuk tovább a gondolatsort: a lebegő víztömegből kis jégdarabok formájában kihullik annak egy része, ami kikristályosodott, tehát egy rész kiválik a nagy tömegből. A jégdarabkák viszont csak addig növekedhetnek, amíg a víztömegen belül vannak, ha kihullnak, megmaradnak azon a szinten, amelyet éppen elértek. A víztömeg egy része tehát jégdarabkák alakjában eltávozik, a visszamaradt képződményekre viszont nagyobb mennyiségű víz fagy rá, azután ezek a viszonylag nagyobb jégdarabkák is kihullnak, és ez a folyamat mindaddig ismétlődik, amíg a víztömeg nagy része meg nem szilárdult, jéggé nem kristályosodott. A legutoljára távozottakban van a legtöbb a víztömeg anyaszubsztanciájából, a legnagyobbra növekedtek, mert a legtovább tudták halogatni az elszakadást az anyaszubsztanciától.

Ilyen a fejlődés. Az alsóbbrendű állati lények képtelenek voltak várakozni, túlságosan hamar elhagyták a szellemi anyaszubsztanciát, és ezért megrekedtek egy korábbi fejlődési fokon. A korán alászállt alsóbbrendű lények alkotják a fejlődés megmerevedett szintjeit. Az ember a végsőkig várt, utolsóként hagyta el az isteni-szellemi anyaszubsztanciát, és ereszkedett alá a hús-vér test közegébe. Az állatok hamarabb érkeztek, ezért fejlődésük megakadt. Később majd látni fogjuk, mi volt ennek az oka, most csak maga a jelenség érdekel bennünket: az állatok megrekedtek a fejlődés korai fokozatain. Mi az állat? Olyan létforma, amely felemelkedett volna a mai emberiség szintjére, ha őseredetével, a szellemmel tovább őrizte volna a kapcsolatát. De az állati lét megakadt, elhagyta szellemi eredetét, lehasadt a közös törzsről, hanyatlásnak indult. Az állat egyik ága az emberiség nagy fájának. Egy régebbi korban az emberben élt az állat, csak később szakadt ki belőle. A különféle állati formák nem egyebek, mint túlságosan korán megsűrűsödött emberi szenvedélyek. Amit az ember ma szellemi formában hordoz asztráltestében, azt fizikai alakban jeleníti meg egy-egy állatfaj. Földi létezésében az ember a legkésőbbi időpontig meg tudta őrizni asztráltestében a szellemi formákat. Ezért fejlődhetett a legmagasabbra.

Ma is van az emberben valami, ami olyan, mint egy lefelé induló ág. Ahogy a többi állatformának kellett, ennek is ki kell válnia az általános fejlődésből. Az embernek egyformán van képessége jóra és rosszra, okosságra és ostobaságra, szépre és csúfra, tehát elindulhat felfelé is, lefelé is. Ahogy az állatformák kifejlődtek, úgy fog kiszakadni a gonoszok csúf kinézetű faja az előrehaladó emberiségből, amely egy spirituális léthez közeledik és eléri a végső célokat. A jövőben tehát nemcsak állati formák, vagyis emberi szenvedélyek élő képmásai láthatók, hanem létrejön egy külön faj is mindabból, ami gonoszságot az ember ma a belső világában hordoz. Ezt ma még elleplezhetjük, de egyszer majd külsőleg is meg kell jelennie. És hogy főként mi jelenik meg akkor, arról tiszta képet alkothatunk, bár ez a kép talán különösnek tűnhet.

Először is azt kell tudnunk, hogy az ember számára valóban fontos volt az állati formák elkülönítése. Ahogy az idők folyamán az állati formák kiváltak a főáramlatból, minden ilyen esemény azt jelentette, hogy az ember egy útszakasszal előbbre jutott. Képzeljük el, mi lenne, ha az állatvilágban levő minden tulajdonság megvolna még az emberben! Az ember már megtisztult tőlük, csak így juthatott előbbre. Hogyha valamilyen zavaros folyadékot állni hagyunk, akkor a durva alkotóelemek leülepednek, a finom rész pedig felül marad. Hasonlóképpen ülepedtek le az emberben az állati formák, amelyeket a mostani fejlődésben már nem használhatott fel. Az ember úgy jutott el fejlődésének mai csúcsára, hogy útjára nem vitte magával, hanem elhagyta öreg testvéreit, az állatokat. Az emberiség úgy emelkedik magasabbra, ha megtisztul, ha kiválasztja magából az alsóbbrendű formákat. És csak akkor juthat fel még magasabbra, ha megint kivet magából egy természeti birodalmat, a gonosz faj birodalmát. Így halad egyre feljebb és feljebb. Mert tulajdonságai mindegyikét ma annak köszönheti, hogy egy meghatározott állati formát elkülönített magától. Aki tisztánlátó tekintettel szemléli az állatokat, az pontosan tudja, mit melyik állatnak köszönhetünk. Az oroszlánra tekintünk, és azt mondjuk: ha nem volna oroszlán, az ember nem lehetne birtokosa ennek vagy annak a tulajdonságnak, mert csak annak az árán szerezhette meg, hogy az oroszlánt eltávolította lényéből. És így van ez az állatvilág többi tagjával kapcsolatban is.

Az emberiségfejlődés ötödik korszakának, az ó-indiai kultúrától a jelen kultúráig tartó fejlődésnek az a lényege, hogy megszerezzük az intelligenciát, az értelmet, és minden más tulajdonságot, amely az előbbi kettővel összefügg. Az atlantiszi korban még mindez nem létezett. Volt emlékezetünk és voltak egyéb képességeink, de csak az ötödik korszaknak lett a feladata, hogy kifejlessze az intelligenciát, és mindazt, ami vele összefügg, hogy tekintetünket a külvilágra fordíthassuk. Aki tisztánlátó tekintettel néz a külvilágra, válaszolhat a kérdésre: minek köszönhetjük, hogy az ember intelligens lény lett? Bármilyen furcsának, groteszknek tűnik is, mégis igaz, hogy ha nem élnének körülöttünk a lovak, ezek a sajátságos állatok, akkor soha nem sajátítottuk volna el az intelligenciát.

A régi időkben még érezte ezt az ember. A bensőséges kapcsolat egyes régi emberfajok és a ló között egy olyan érzésből származik, amely csak a két nem közötti titokzatos érzéssel, a szerelemmel hasonlítható össze, ez az érzés sejteti, mit köszönhet az ember ennek az állatnak. Jellemző, hogy amikor az ó-indiai korszak kultúrája kialakult, a kultuszban, az istentisztelet szertartásaiban titokzatos szerepe volt a lónak. És a lóval kapcsolatos egyéb hagyományoknak is hasonló az oka. Ha például olyan népek szokásait nézzük, amelyek még nem távolodtak el a régi tisztánlátástól, nevezetesen a régi germánok szokásait, akik lókoponyát tűztek házaik elé, akkor megérthetjük a régi felfogást: az ember azáltal emelkedett ki az értelem nélküli állapotból, hogy kivetette magából a ló tulajdonságait. Mélyen gyökerezett az a tudat, hogy az okosságnak mi az eredete. Csak Odüsszeuszra kell gondolnunk, meg a trójai falóra. Igen, a mondákban nagy bölcsesség rejlik, nagyobb, mint a mi tudományunkban. Nem véletlenül tipikus jelkép a ló a mondákban. Az ember olyan formából alakult ki, amelyben régen még mindaz megvolt, ami ma a lóban testesül meg. A művészet a kentaur alakjában jeleníti meg azt az embert, aki még egy a lóval: így emlékeztet egy fejlődési fokozatra, amelyen túllépett, hogy elnyerje mai lényét.

Ami az előidőkben azért történt, hogy létrejöjjön a jelenkori emberiség, az a jövőben megismétlődik majd egy magasabb szinten. Ne gondoljuk azonban, hogy a jövőben ismét ugyanannak kell lejátszódnia a fizikai világban. Aki az asztrál- és a devacháni sík határán tisztánlátó tekintettel figyeli az embert, annak megmutatkozik, hogy az mind nemesebbé és kifinomultabbá vált, miután kivetette magából a lótermészetet. Most már intelligenciájának spiritualizálásán kell fáradoznia. Ami csupán értelem, csupán okosság, az bölcsességgé, spiritualitássá válik a mindenkinek mindenki elleni háborúja után. Azok fogják ezt átélni, akik elérték a célt. Akkor hozza meg gyümölcsét az a fejlődés, amelyet az emberiség a lótermészet levetésével kezdett meg.

És most képzeljünk el egy tisztánlátót, aki az emberiség jövőjébe lát. Mit fog látni? Amit a hét kultúrkorszakban előkészítünk – mert lelkünk megtestesült az elmúlt kultúrákban, és a következőkben is meg fog testesülni -, az testet ölt egy későbbi korszakban, aztán áthalad a mindenkinek mindenki elleni nagy háborúján, és beletorkollik egy spirituálisabb korba. A lélek mindegyik korszakban befogadja, amit be kell fogadnia. Gondoljunk arra, hogy éltünk az ó-indiai kultúrában is. Mindnyájan elsajátítottuk a szent risik csodálatos tanításait; aki azóta elfelejtette, később majd vissza fog emlékezni rájuk. Aztán tovább haladtunk megtestesülésről megtestesülésre. Éltünk tanultunk a perzsa, az egyiptomi majd a görög-római kultúrában. Most minden a lelkünkben van, amit megtanultunk, de az arcunkon, az arckifejezésünkön még nem látszik. Tovább élünk aztán, előbb a Filadelfia korszakában, majd abban a korban, amelyben az Ámen uralkodik. És majd lassan-lassan létrejön egy olyan emberi közösség, ahol az emberek arcán minden látszani fog, amit a korábbi korszakokban készítettek elő.

Ami már most is munkálkodik a lelkünkben, amit az ó-indiai kultúrából fogadtunk be, mindaz kiül az arcunkra a következő periódus első alkorszakában, tehát a mindenkinek mindenki elleni háborúját követő időben. Amit az ember az óperzsa kultúrában sajátított el, az a második időszakban változtatja el az arcát. És mindez tovább halad, fokról-fokra. Mindenki, aki itt most előttem ül, ha felveszi lelkébe a jelenkor spirituális tanítását, és összeköti lelkét e tanítással, olyasmit cselekszik, ami a nagy háború utáni időben hozza meg gyümölcsét. A jelenlévők ma összekötik lelkük életével azt, amit az Isten hét szelleme és a hét csillag ad. Aztán hazatérnek. Mindezt senki sem fogja leolvasni az arcukról, ma sem, de évszázadok múlva sem. De a mindenkinek mindenki elleni háborúja után leolvasható lesz. Amikor megkezdődik az ottani ötödik korszak, akkor mindenki, aki most itt jelen van, ott az arcára írva fogja hordozni mostani érzelmeit és megmunkált gondolatait.

A nagy háború után fokozatosan bontakozik ki, jelenik meg, ami most még a lelkekben rejtőzik. Gondoljunk a nagy háború kezdetére: ha egy lélek meghallja a Krisztus-ősok szavát, amint az időről-időre felzeng, átmenti, életben tartja mindazt, amire a hét levél rámutat. Hét kultúra helyezte sajátságait a lélekbe. A lélek pedig vár, várakozik az új korszakra. Hét pecsét van rajta. Mindegyik kultúra rátette a pecsétjét. Pecsét rejti, amit az indiaiak írtak a lélekbe, pecsét rejti azt is, amit a perzsák, az egyiptomiak, a görögök és rómaiak, végül pecsét rejti azt is, amit a mi kultúrkorszakunk ír a lélekbe. A pecséteket mindig a mindenkinek mindenki elleni háborúja után bontják fel, vagyis akkor lesznek nyilvánvalóvá a lélekbe írt dolgok. És Krisztus Jézusban látjuk mi az ős-okot, az erőt, amely elvezeti az embert az új korszakig, ahol megjelenik az arcokon a mi kultúráink igazi eredménye. Egy hét pecséttel lezárt könyvet kell felnyitni. Miféle könyv ez? Hol van ez a könyv?

Tisztáznunk kell, hogy az írás értelmezése szerint mit tekintsünk könyvnek. A „könyv” szó a Bibliában ritkán fordul elő. Ezt nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Ha felütjük az Ószövetségben Mózes első könyvét, az 5,1-nél, ezt olvassuk: „Ez az emberi nem könyve. Amikor Isten embert teremtett, Istenhez hasonlónak alkotta őt. Férfivá és nővé teremtette…” Tovább lapozhatunk, de a „könyv” szóval legközelebb csak az első evangélium elején találkozunk: „Jézus Krisztusnak, a Dávid fiának, az Ábrahám fiának nemzetségkönyve. Ábrahám fia volt Izsák, Izsáké Jákob…” és így tovább. Itt is a nemzetségek jegyzéke következik. A nemzetségek hosszú sora. Aztán a „könyv” szó János Apokalipszisében jelenik meg, ott, ahol kimondja, hogy csak a Bárány méltó arra, hogy a hétpecsétes könyvet felnyissa. A „könyv” szó használata a Bibliában mindenütt egységes. Nekünk pedig szó szerint kell vennünk a régi írásokat. Itt nem egy mai felfogás szerinti könyvről van szó. A „könyv” régi jelentése legfeljebb csak egy mai telefonkönyvvel hozható kapcsolatba. Mert ez a szó itt egymásutániságot fejez ki, minden bejegyzés az azt közvetlenül megelőző bejegyzéstől függ. A földterületről azért vezetnek könyvet, hogy a tulajdonjog öröklődhessen. Itt hasonló esettel van dolgunk: a bibliai könyvek is olyasmiről szólnak, ami öröklődik. Az Ószövetség említett helyén a nemzetségek sora van feljegyezve, és a nemzetségeket a vér kapcsolja össze. A „könyvnek” tehát az az értelme hogy benne nemzetségek vannak feljegyezve. Az első evangélium is nemzetségtáblát jelöl ezzel a szóval. A „könyv” itt is azt foglalja egybe, ami az időben egymás után következik. Nincs szó másról, mint egy eseménysor feljegyzéséről, valahogy úgy, mint egy krónikában, egy történelemkönyvben.

Az Apokalipszis ugyancsak ilyen könyvről szól: az élet könyvét az emberiség hordozza, és a kultúrkorszakok mindegyike beleírja az énbe, hogy mit adott az embernek. Az emberi lélekbe van beleírva ez a könyv és a mindenkinek mindenki elleni harca után fog felnyílni. A kultúrkorszakok bejegyzései sorakoznak a könyvben. Ahogy a régi könyvek nemzetségtábláit nemzedékek vezették, itt is hosszú idők feljegyzéseit találjuk mindarról, amit az ember elért. Minthogy az ember okosságával éri el azt, amit korunkban megszerezhet, az ilyen természetű fejlődés fokozatos kibontakozását egy olyan imaginatív szimbólum fogja ábrázolni, amely az okosságra utal. Minthogy az indiai korszak idején olyan lelkiállapotban élt az ember, hogy elfordult a fizikai világtól, és tekintetét a szellemi valóságra irányította, ez fogja hozzásegíteni a nagy háború utáni első korszakban ahhoz, hogy a fizikai-érzéki valóság fölött győzedelmeskedjen. Azért fog győzni akkor az ember, mert képességévé vált az, amit az első korszak a szívébe írt. Továbbá: a második kultúrkorszakot, az óperzsa kultúrát a matéria túlszárnyalása jellemezte, ennek a túlszárnyalásnak a jelképe a nagy háborút követő második korszakban a kard, mint a külvilág legyőzésének az eszköze. Amit az ember a babilóniai-egyiptomi kultúrkorszakban tanult, az a mindenkinek mindenki elleni háborúját követő harmadik korszakban jelenik meg. Minthogy itt a mértéket, a dolgok helyes mérését tanulta meg az ember, ott ezt a mérleg képe jelzi. Amit pedig, mint legfontosabbat, a negyedik korszak adott az embernek, amit a jelenlegi ciklus ne- gyedi korszakában Krisztus Jézus és az ő megjelenése által kapott az ember, az a szellemi élet, az én halhatatlansága. A jövendőbeli negyedik korszakra nézve megmutatkozik, hogy ami nem méltó a halhatatlanságra, ami a halál jegyeit viseli, annak el kell távoznia az embertől.

Mindaz megmutatkozik tehát, amit előkészítettek a mi kultúráink, és minden úgy jelenik meg, hogy az intelligenciára utaló szimbólum jellemzi. Olvassuk el az első négy pecsét felbontását János Apokalipszisének hatodik fejezetéből, látni fogjuk, hogy ami itt lelepleződik, nagyszerű jelképekkel ábrázolja lépésről-lépésre a dolgokat, amelyek majdan nyilvánvalóvá válnak. „És láttam, íme egy fehér ló” – ez jelzi, hogy megjelenik a spirituális intelligencia. „A rajta ülőnek íja volt, és korona adatott neki, de győzelmesen vonult ki, hogy újra győzzön. Amikor felbontotta a második pecsétet, hallottam, hogy a második élőlény szól: jöjj! És kijött egy második ló, egy tűzvörös, és a rajta ülőnek megadatott, hogy elvegye a békességet a földről, sőt, hogy öljék egymást az emberek” – hogy elpusztuljon, ami nem méltó, hogy felfelé haladjon együtt az emberiséggel – „és nagy kard adatott neki. Amikor felbontotta a harmadik pecsétet, hallottam, hogy a harmadik élőlény szól: jöjj! És láttam, íme egy fekete ló, és a rajta ülőnek mérleg volt a kezében. És hallottam, hogy egy hang szól a négy élőlény között középen: egy mérce búza egy dénár, és három mérce árpa egy dénár…” – Mérce és dénár, célzás arra, amit az emberiség a harmadik korszakban tanult, ennek a gyümölcse most megérik, nyilvánvalóvá válik. A negyedik korszakban pedig megjelent Krisztus Jézus, hogy legyőzze a halált. Ez a nagy esemény itt így mutatkozik meg: „Amikor felbontotta a negyedik pecsétet, hallottam a negyedik élőlény hangját, amint így szól: jöjj! És láttam: íme egy hullaszínű ló, a rajta ülőnek neve Halál, és a Pokol követte őt”. – Íme egy fakó, hullaszínű ló, mindenki visszahullik, vissza- hanyatlik a gonoszok fajába, de áld meghallotta a kiáltást, aki legyőzte a halált, az részesül a spirituális életből. Akik megértették az „én-vagyok” lényét és hívó szavát, azok bizonyosan legyőzik a halált. Spirituálissá tették intelligenciájukat. És amivé így váltak, az többé nem jelképezhető a lóval. Új jelkép kell számukra, hiszen ők meghallották, megértették a hívó szót, és követték azt, akinél az Isten hét szelleme és a hét csillag van. Őket jelképezik azok, akik fehér ruhát kapnak, magukra ölthetik a halhatatlan, örökkévaló szellemi életet.

A továbbiakban arról hallunk, hogyan jön elő, ami aztán felfelé megy a jóhoz, és ami aztán lefelé megy a rosszhoz. Mindez világosan kifejeződik. „És amikor felbontotta az ötödik pecsétet, láttam az oltár alatt azoknak a lelkét, akiket az Isten igéjéért öltek meg, és azért a bizonyságtételért, amelyet megtartottak. És hatalmas hangon kiáltották: Urunk, aki szent és igaz vagy, meddig nem ítélsz, és meddig nem állsz bosszút a mi vérünkért azokon, akik a Földön laknak? Akkor fehér ruha adatott mindegyiküknek, és megmondatott nekik, hogy nyugodjanak még egy kis ideig, amíg teljes nem lesz azoknak a szolgatársaiknak és testvéreiknek a száma, akiket ugyanúgy meg fognak ölni, mint őket”. A külső alakjukban ölik meg őket, hogy feltámadjanak a spirituális valóságban. Hogyan mutatkozik ez meg?

Vizsgáljuk meg, mivé válik az érzéki külvilág egy igazi antropozófus életében? Hogyan ábrázoltuk a hét csillagot? Visszamentünk a Szaturnuszig, és megmutattuk, hogyan jön létre a fizikai embertest, hogyan keletkezett a hőből. Aztán láttuk, hogy megjelenik a Nap. Szellemünkben újra megrajzoltuk a világot: nekünk a Nap nem pusztán fizikai Nap, mert a Nap hozta meg az életet, és az élet a legfelső formájában, mint szellemi élet jelenik meg a jövőben. A Hold számunkra olyan elem, amely feltartóztatja az élet rohamlépteit, az ember haladását pedig lelassítja, amennyire szükséges. Szellemi hatalmasságot látunk a Napban és a Holdban. És amit elsajátítunk, mint antropozófiai bölcsességet, az megjelenik a jövőben. A jelképek igazak. Szellemi tekintetünk előtt a Nap és a Hold, mint az ember felépítői jelennek meg. Szimbolikusan eltűnik a külső fizikai napkorong, eltűnik a külső Hold, és emberi lénnyé válik, de elemi formában. „És láttam, hogy amikor felbontotta a hatodik pecsétet, nagy földrengés támadt, és a Nap olyan lett, mint egy fekete szőrcsuha, a Hold egészében olyan lett, mint a vér…” Mindez szimbolikus beteljesülése annak, amit mi a spirituális életben keresünk.

Látjuk, hogy azt jövendölik ezek a jelentős képek a következő korszakokra, aminek előkészítése a mi korunkban történik. Ma már láthatatlanul magunkban hordjuk azt az átváltozást, amelyen a Nap és a Hold fog keresztülmenni, ha a fizikai elem szellemi elemmé alakul. Aki tisztánlátó tekintetét a jövőre veti, látja, hogy valóban eltűnik a fizikaiság, és megmutatkoznak az emberiség szellemivé válásának a jegyei.

Kissé merész vonalakkal ma annak jelzésére törekedtünk, hogy mit mond nekünk az Apokalipszis hét pecsétje, és mit jelent a felbontásuk. Persze még mélyebbre kell hatolnunk. Akkor majd az is, ami ma még valószerűtlennek tűnhetett, tökéletesen érthetővé válik. De már most beláthatjuk, hogy belsőleg mennyire egybeillenek azok a hatalmas képek, amelyekben a Látó az emberiségfejlődés jelenét és jövőjét látta. A távoli jövő képeit látjuk ott: ez adjon nekünk minél több erőt, hogy igaz életet élhessünk e jövendőben, és magunk is munkálkodjunk az ember szellemivé alakításán.

Szent János és a huszonnégy vén a mennyben

5. előadás – Az emberiség fejlődése a Föld kozmikus fejlődésével való összefüggésben. A huszonnégy vén és az üvegtenger.

Nürnberg, 1908 június 22.

Láttuk tegnap, hogyan fejlődik tovább az emberi nem, ha véget ér a jelenlegi időciklus, hogyan hasad két áramlatra, egy jó és egy rossz fajra, és láttuk, hogyan őrzi a jövendő titkait a „hét pecsét”, amely képszerűen felnyílik János Apokalipszisében. Miután vázlatosan megrajzoltuk, hogyan nyer külső arculatot az, ami a jelenlegi időciklusban még az emberek lelkében formálódik, bárki megkérdezheti: miért éppen az első pecséteknél fest olyan iszonyú képeket az Apokalipszis írója? A kérdésre úgy válaszolhatunk a legjobban, ha a jelenések helyett ma másvalamit választunk szemlélődésünk tárgyául.

Mostanáig annak kidomborítására törekedtünk, hogy János Apokalipszise beavatást ábrázol, mégpedig keresztény beavatást, és a keresztény beavatás által lelepleződik az emberiség jövője. Minden továbbit úgy állíthatunk a legjobban a lelkünk elé, ha ma ismét visszatekintünk, ismét áttekintjük az emberiségfejlődés múltját. Tehát visszatekintünk, éspedig olyan messzire, amilyenre az Apokalipszis magyarázatához szükséges. Annak alapvonalait, amiről szólunk, már mindannyian ismerjük. Tudjuk, hogy a Föld, az emberiség lakóhelye, az ősi múltban alakult ki, a Föld egy másik planéta újratestesülése, amelyet régi Holdnak nevezünk. Ezt a bölcsesség kozmoszának vagy bolygójának is szokták nevezni, szemben a mai Földdel, amelynek az elnevezése a szeretet kozmosza, a szeretet bolygója. De a bölcsesség kozmosza, a régi Hold is egy korábbi állapotból született meg újra, ez a korábbi állapot a Nap-bolygó volt, tehát nem a Nap-csillag, hanem a Nap-bolygó. Ez pedig a régi Szaturnuszból testesült meg. A planetáris létben négy egymást követő állapotot különböztetünk meg, ezek: Szaturnusz, Nap, Hold és Föld.

Most pedig, amennyire az Apokalipszis magyarázatához szükséges, szeretnénk leírni a planetáris létnek e négy állapotát. Aki tisztánlátó tekintettel szemléli a régi Szaturnuszt, különös bolygót lát. A régi Szaturnusz olyan égitest, amelyen még semmi sem található a mai ásványokból, a mai szilárd, földi anyagokból, Semmi sem található a mai állatvilágból, a mai növényvilágból, de abból sem, amit víznek vagy folyékony anyagnak nevezünk, sőt még levegőt vagy gázt sem találhatunk. Képzeljük el: ha ott volnánk a világűrben, és közelednénk a Szaturnuszhoz, hiába kutatnánk a szemünkkel – persze akkoriban nem létezhetett szem a Szaturnuszt nem láthatnánk, mert még nem bocsát ki fényt. Létezésének első felében a Szaturnuszból szemmel semmi sem lenne látható. Ha közelednénk hozzá, és behatolnánk az általa elfoglalt térbe, akkor – feltéve, hogy a mai érzékszerveinket már használhatnánk – úgy éreznénk, mintha egy forró kemencébe kerültünk volna. A Szaturnuszt csak úgy tudnánk megkülönböztetni a környezetétől, hogy az általa elfoglalt tér gömbjét melegebbnek éreznénk, mint a tér más részét. A mostani állapotok közül a hő az egyetlen, ami már a Szaturnuszon is megvolt. Ennek a hőnek azonban különös formája volt. Nem mindenütt éreznénk egyenletesnek. Mintha egyes helyeken hidegebb, másutt melegebb volna, és ha az azonos hőmérsékletű pontokat összekötnénk, olyan vonalak, alakzatok rajzolódnának ki, amelyek csak a hőállapotok különbözősége révén érzékelhetők. Hő ez, de organizált, differenciált hő. Ha az egész Szaturnuszt keresztül-kasul repülhetnénk, alkalmanként így szólhatnánk: itt van valami, de csak olyasvalami, ami mint hőkülönbség érzékelhető.

A Föld mostani sajátosságai közül csak ez az egy volt jelen: a differenciált hőállapot. És a fizikai embertest legelső kezdeménye is hőként jelent meg. Ma is megvan bennünk, ami ott képződött. Csak a térbeli külső létezésből azóta belső létezésbe ment át: ez most a vérünk melege. Ha a vérünk melegéből alakzatokat hoznánk létre, akkor megláthatnánk a régi Szaturnuszon meglévő fizikai testünk emlékképét. A vérünkben lévő hő az első kezdeménye, vagyis a legrégebbi része a fizikai testünknek. Azt mondhatjuk tehát: a régi Szaturnuszt a vér melege alkotta. Ha valamennyi véredényünket figyelembe vennénk, és azokat a pontokat, ahol a vér azonos hőfokú, összekötnénk, a régiekhez hasonló formák jönnének létre. Ilyen volt a régi Szaturnusz fizikai léte. A mi mostani anyagaink közül nem létezett még más, csupán a hő. A Földet lakó összes lény közül csak az ember, az embernek is csak a fizikai teste létezett; az egész Szaturnusz nem volt más, mint hőtestek, fizikai embertest-kezdemények halmaza. Ahogy a szamócát kis gömböcskék alkotják, a Szaturnusz is hasonlóképpen állt össze emberekből.

A Szaturnuszt szellemi lények vették körül. Ahogy ma a Földet a légkör, a Szaturnuszt szellemi atmoszféra ölelte körül. Különféle fejlettségű lények éltek rajta, akiknek létezésük akkori szintjén szükségük volt a Szaturnuszra, mint lakóhelyre. Szükségük volt rá, enélkül e lények nem létezhettek volna. Voltak közöttük például olyanok, amelyek hét princípiumból álltak, de nem úgy ahogy a mai ember. Az ember hét princípiuma, amelyeket az Isten hét szellemének is nevezhetünk, a fizikai testtel kezdődik. Az említett lényeknél nem így volt. Náluk az étertest volt a legalsó princípium, fizikai testük csak úgy volt, hogy étertestükkel lehorgonyoztak a Szaturnusz fizikai testeiben és használták őket. A Szaturnusz, ha a mai Földhöz hasonlítjuk, szubsztanciálisan lényegesen finomabb égitest volt, még csak levegő vagy gáz sem volt rajta, már ezek is túlságosan durva anyagok lettek volna. Ott csak hő volt, a hő körül pedig szellemi lények.

Minthogy azonban a környezetében élő lények tovább fejlődtek, a Szaturnusz is számos változáson ment keresztül. A változások egyikét könnyű jellemezni: fejlődésének közepén a Szaturnusz elkezdett fényleni. Ha tehát a fejlődést végig követjük, azt látjuk, hogy kezdetben sötét hőtestnek mutatkozott, azután olykor gyengén felparázslott, végül már halvány fényt küldött szét a világba. A Szaturnusz körüli szellemi atmoszférában sokféle lény élt, köztük azok is, akik most bennünket nagyon közelről érdekelnek. Ezek a lények körülbelül a Szaturnusz-fejlődés közepén érték el azt a szintet, amelyet az ember most itt a Földön ér el. Ők a személyiségszellemek. A szaturnuszi időszak közepe táján odáig jutottak, hogy akkor és ott, ők az emberek. Kerüljük el a tévedést, ne kérdezzük meg, hogy akkor tehát nekik is olyan testük volt, mint most az embereknek? Óriási tévedés volna azt hinni, hogy nekik is emberi, hús-vér testük volt. Az emberfokon sokféle módon lehet áthaladni. A személyiségszellemek a Szaturnuszon úgy érték el az emberfokot, hogy fizikai testként azt használták, ami ott, mint hő volt jelen. Étertestként – mert még étertestük sem volt – azt a szubsztanciát használták, amelyet az atmoszféra tartalmazott, végül az ottani asztrál-szubsztanciát is használták, de mindezt ők maguk még nem birtokolták. Volt azonban saját én-hordozójuk, énjük, és ez az emberfokon volt én. Ugyanúgy létezett, mint egy mai emberi én a Földön, csakhogy az emberi lét különböző fokozatait a Szaturnuszon másképpen, más módon, más formában élte át. A Szaturnusz-fejlődésnek a közepén tehát a személyiségszellemek, az őserők voltak az emberek. Amiről beszéltünk, az a Szaturnusz középső szakaszára vonatkozik. Ezt még megelőzte három, és követte ugyancsak három szakasz. Ezek a Szaturnusz-ciklusok vagy Szaturnusz-korszakok. A fejlődést így képzelhetjük el, illetve így ábrázolhatjuk:

Középen állnak a személyiségszellemek. A korábbi és a későbbi fokozatokon – mert ahogy a Föld fejlődését, a Szaturnusz fejlődését is hét korszakra oszthatjuk – vagyis a korábbi és későbbi korszakokban is emberré váltak egyes lények, ők is akkor lettek emberek, amikor elérkezett annak az ideje, amikor megtalálták a Szaturnuszon azt, amire szükségük volt, hogy az emberfokot elérhessék. Így hát a Szaturnuszon hétféle teremtményt látunk, amint éppen eléri az emberfokot. Ők tehát a következő fokozatokon többé már nem kényszerülnek arra, hogy először az emberi szintig küzdjék fel magukat. A mai ember még nem ember a Szaturnuszon. A Szaturnuszon emberré vált lények, akiknek reprezentánsai a személyiségszellemek, azóta tovább fejlődtek, és most magasan az ember fölött állnak, mondhatnánk: magukban hordozzák az embert. Magukban hordozzák, mint régvolt fejlődési állapotukat.

Miután eltelt a Szaturnusz fejlődésének az ideje, az evolúció egy szellemi szférába helyezte át színterét, egy olyan állapotba, amely külsőleg nem érzékelhető már olyan érzékekkel, amelyekkel az ember rendelkezik, aztán a szellemi szférából előjött a Föld-bolygó második megtestesülése, a Nap-bolygó. Ezt az jellemzi, hogy a fejlődésnek már egy aránylag korai szakaszában odáig jutott, hogy fényt sugárzott ki. Ennek oka az, hogy’ a Nap nem kizárólag csak hőből állt, a hőmatéria már megsűrűsödött benne gáz- illetve légnemű matériává. A Napon nem volt még sem víz, sem szilárd anyag, hanem csupán légnemű és gázszerű közeg. De éppen ezért a Nap már világító, fénylő égitest volt. Ha mai szemmel nézhettük volna, már láttuk volna, amint fényét a világűrbe küldi. Egy ilyen mértékig fejlődött bolygón már lehetségessé vált, hogy’ az emberi fizikai test első kezdeményébe beleágyazódjék az étertest. Az embernek tehát a Napon fizikai teste és éterteste volt, míg a Szaturnuszon csak fizikai teste volt, annak is csak az első kezdeménye. Hogy asztrálteste is lehessen, addig még nem jutott el. Az ember külső formája egészen más volt, mint ma, alakja növényi létre utalt. Fizikai és éterteste volt, mint ma egy növénynek, külső formája szerint azonban nem hasonlított a mai növényekre.

A fejlődés folytatódása azt is magával hozta, hogy a Napon másfajta lények is megjelentek. A Szaturnuszon csak emberek éltek, kívülük nem létezett más. Csak emberekből állt, ahogy a szamóca is csak kis szemecskékből tevődik össze. Az emberkezdemények némelyike azonban továbbra is szaturnuszi szinten maradt, nem fejlődött addig, ameddig fejlődhetett volna. A fejlődésükben megakadt lények nem kaphattak étertestet a Napon, tehát ott is, akárcsak a Szaturnuszon mindenkinek, csak fizikai testük volt. Ezek a lények a mai állatok első kezdeményei. A Napon tehát kétféle lény élt: a fizikai és étertestet viselő emberkezdemény, valamint az állatkezdemény, amelynek csak fizikai teste volt.

A Nap-megtestesülés közepén bizonyos lények ugyancsak elérik az emberfokot. A mai ember akkor még nem volt erre képes. A Nap környezetében lakó, az emberi szintre feljutó lényeket arkangyaloknak vagy tűzszellemeknek nevezzük. Ők ma két fokozattal állnak feljebb, mint az ember. A Nap óta magukban hordják az emberi létet, más formában ugyan, de akkor ugyanazt élték át, mint ma a földi létet élő ember. A Napnak is hét korszaka volt, és mindegyik korszakban akadtak lények, akik éppen akkor emelkedtek emberfokra. A Napon tehát megint csak hét fejlődési fázist különböztetünk meg. Ha ezek a szellemi lények visszatekintenek a múltjukra, kozmikus élettörténetükre, ezt mondhatják: habár akkor nem volt alattam szilárd földkéreg, és még vízszerű közeg sem létezett, mégis átéltem, amit ma átél az ember. Ezért most vele együtt érezhetek. vele együtt élhetek át mindent, bármit tapasztal is a Földön. Így szólhatnak ma a tűzszellemek. Megértik mindazt, amiből az ember földi léte folyamán részesül, mert ők maguk is átélték.

Most újra bekövetkezik a közbenső állapot, a bolygó fénye mindinkább eltűnik a külső szem elől – természetesen akkor még nem volt szem, amely ezt láthatta volna -, sőt a tisztánlátásnak egy bizonyos fokáig sem érzékelhető többé, csak a szellemi látás magasabb rendű formái számára létezik. Ezután újra megjelenik a bolygó, új létformában: ez a harmadik állapot, amelyet Hold-állapotnak nevezünk. A régi Hold tehát planétánk harmadik megtestesülése. A Hold a szubsztancia-fejlődésben új állomás: ami a Napon gőz volt, az itt vízzé sűrűsödik. Minthogy a víz elemét is felvette magába az ember, aki itt fokozatosan újra kifejlődött, ahogy a magból a növény, képessé vált arra is, hogy befogadja az asztráltestet. Az ember most már három részből áll: fizikai, éter- és asztráltestből. De tulajdonképpen így sem igazi ember még, hiszen három meglévő tagjához még nem csatlakozott az én.

Mindig vannak lények, amelyek visszamaradnak. A Napon nem eléggé kifejlődött lények a Holdon nem érhették el a megfelelő szintet, mert csak itt teljesítették a Nap-fokot, így a Holdon is csak fizikai testük és étertestük lehetett, asztráltestük nem. Azokról a lényekről van szó, amelyek már a Napon visszamaradtak a fejlődésben, a Holdon viszont előrehaladtak, ezért fizikai testükhöz étertest csatlakozott: ezek megint csak az állatok elődei. Azok a lények, amelyek még a Holdon sem voltak képesek az étertest befogadására, tehát a fejlődésnek egy még alacsonyabb fokán álltak, ezek a növényvilág elődei. A Holdon tehát három birodalmat látunk: a fizikai testet, étertestet és asztráltestet viselő emberek birodalmát, a fizikai testet és étertestet viselő állatok világát, és végül a növényvilágot, amelyben csak fizikai testet látunk.

Vannak lények, amelyek a Hold-fejlődés közepe táján érik el az emberfokot. Olyan szellemek, akiket a szellemtudományos irodalom általában a félhomály szellemeinek nevez, ezek az angyalok. Bennük is él az emberi múlt emlékezete. A Holdon ugyancsak hét fokozat volt. Mindegyik fokozaton voltak lények, amelyek éppen ott érték el az emberi fokot. Mindig úgy történik, hogy az egyik lény előresiet a fejlődésben, a másik hátra marad. A Holdon is hét fokozat volt tehát, az emberfokra feljutott lények hét csoportjával: ezt látjuk a Hold-fejlődés végén.

Most pedig, hogy a régi Holdat egészen megértsük, meg kell említenünk egy lényeges dolgot, ami a Hold-fejlődés folyamán történt. Amikor a régi Hold fejlődésnek indult, illetve nem sokkal azután, még egységes, folyékony halmazállapotú gömb volt. Ha így maradt volna, ha így fejlődött volna hét korszakon keresztül, akkor nem lehetett volna kellő alapja az ember további kibontakozásának. Csak azáltal nyitott utat a földi emberiség felé, hogy csakhamar két égitestre hasadt. Az egyik égitest a mai Nap elődje volt, a másik pedig a mai Földé, de ebbe a Földbe bele kell értenünk a mai Holdat is. Az akkori Föld a mai Föld és a mai Hold együttesének az elődje volt. Két égitestre gondoljunk tehát: az egyik a Föld a Holddal, a másik a Nap, amelyek elváltak egymástól. A régi Hold folyékony közegű test volt, a régi Nap pedig afelé haladt, hogy állócsillag legyen.

A kettéhasadással nagyon fontos esemény történt. A Nap kezdeményezte a szétválást, és magával vitte a legfinomabb részeket, a legtisztább matériát, a Holdban, vagyis a mai Föld- Holdban pedig visszamaradt a legdurvább anyag. A Nap matériája tehát rendkívül finom volt, a Holdé viszont sokkalta sűrűbb, vízszerű anyag. Minthogy a Nap magával vitte a legfinomabb és legszellemibb erőket, magasrendű lények tevékenységének a színterévé válhatott. E magasrendű lények még elviselték a szaturnuszi állapotot, de fejlődésüket már valóban meggátolta volna, ha továbbra is a Holdhoz lettek volna kötve. Finomabb közegre volt szükségük, csak ott fejlődhettek tovább. Működésük színterét tehát kivonták a Holdról, a Napra költöztek. A Hold pedig a finomabb matéria eltávozása miatt megsűrűsödött, de most is rajta éltek, itt maradtak az emberkezdemények, akiknek fizikai teste, éterteste és asztrálteste volt, továbbá az állat- és növénykezdemények.

A régi Hold így furcsa képet mutat. Nem találunk rajta – habár körülötte keringett a Nap – sem követ, sem termőföldet, ásványi anyag még nem létezett. A Hold alapközege kásaszerű, pépszerű anyag volt, olyan, mint a főtt saláta vagy spenót, és ebben a közegben nyüzsögtek a Hold lényei. Ahogy Földünk alapközege a termőföld, hasonlóképpen a Holdé valamilyen pépszerű anyag volt. És ebben a pépben olyan képződmények voltak lerakódva, mint a fák rostjai, kérge. Ha ma hegyet mászunk, sziklákon lépkedünk, akkor legfeljebb csak olyan talajon járhattunk volna, amely, ha eléggé megszilárdult, fához, falemezekhez hasonlított. Itt grániton állhatunk, ott csak fatönkszerű kiemelkedések voltak. Persze ezt is csak hasonlatnak szánjuk. Tehát pépes alapközeget látunk, és rajta űj kinövéseket. Ez a legalsó birodalom, az ásványvilág, amely közbenső állapot a mai ásvány- és növényvilághoz képest. Bizonyos mértékig élő volt ez az ásványvilág, ezért keletkezhettek rajta új meg új kinövések.

Ma nem így van: egy földhalmot, ha máshol volna a helye, külső erővel kell elmozdítanunk. A régi Hold ásványtömege szüntelenül elpusztult – de nem úgy, mint egy szál növény – és szüntelenül újra kialakult. Állandó mozgás és változás volt az állapota, örökké pusztult, és örökké növekedett. És egy másik birodalom növekedett ki belőle. A korábbi birodalmak ugyanis megváltoztak, amikor a Hold kivált a Napból. Korábban szembeállíthatok voltak a mai birodalmakkal. Amikor azonban a Hold különvált, a régi növényvilág egy fél fokozattal visszasüllyedt, de a többi is. A következő birodalom az állat-növényvilág volt. Ez a birodalom nőtt ki a talajból: az állat-növényeké. Növényszerűek voltak, de ha valami megérintette őket, megérezték azt, és csirregő, meg egyéb hangokat adtak. Félig állatok, félig növények voltak. Azért növények, mert a talajból nőttek ki és legnagyobb részben a talajba eresztettek gyökeret, és azért állatok, mert érzőképességgel rendelkeztek. Végül az a birodalom, amely megelőzte a miénket, az emberek világa volt, azoké a lényeké, amelyek a mai emberek és a mai állatok közé helyezhetők. Feljebb álltak, mint a mai majom, de lejjebb, mint a mai ember. Ilyen volt az előember alakja a Holdon.

A mondák és a mítoszok csodálatosan szólnak a múltról. Egy német monda érzékletesen őrzi azt a titkot, ami mindezek mögött rejtőzik. Mindig vannak bizonyos lények, amelyek visszamaradnak. Maradhattak vissza olyan lények is, amelyek a mai állatok és a mai növények között helyezkedtek el, és csak növényi talajban tudtak gyökeret verni – ilyen talaj volt a Holdon és ezért a Földön nem képesek az ásványi talajban meggyökeresedni. A mai növények ásványi talajon élnek, és azok, amelyek egykor a növények és az állatok közötti lények voltak, élő talajt igényeltek. Ezek fejlődésükben megakadtak ezen a szinten, ma sem bírják el az ásványi talajt. Ilyen növény a fagyöngy Azért élősködik a mai növényvilágon, mert visszamaradt lény Nem érzékel már semmit, bár az az asztráltest, amely beburkolja, egészen másfajta, mint a többi növényé. A német monda megérezte, hogy a fagyöngy tulajdonképpen idegen a földi léttől, nem ide tartozik. A monda Baldur istenben ünnepli a földi Nap, a földi erő istenét. A földkerekségen senki sem közeledhet ellenséges szándékkal hozzá. Ezért az az isten sem, akiről a német monda úgy tudja, hogy egyfajta későn érkező. Ez Löki, aki semmiféle földi teremtménnyel nem tudja Baldurt megölni. Ezt csak a fagyönggyel tudja véghez vinni, a fagyöngy ugyanis idegen a földi teremtmények között. Így szolgálatot tehet Lokinak, aki nincs rokonságban a földi istenekkel. Minden ilyen mondában mély bölcsesség rejlik. A Baldur-Loki mondában jól érezhető az ősi bölcsesség. És ha tanulmányozzuk a fagyöngyhöz fűződő hagyományokat, megállapíthatjuk, hogy a szokások ősrégi bölcsességből erednek.

A Hold-fejlődés második felében történt, hogy a Napon lakó lények is, a Holdon lakó lények is elérték, amit a Föld harmadik megtestesülése idején el kellett érniük. A két égitest ekkor újra egyesült. Egy ideig egy testként folytatták fejlődésüket.

Aztán a Hold-állapot elsötétült, tisztán szellemi állapotba ment át – ezt pralaya néven szokás említeni -, majd elérkezett a mi Föld-fejlődésünk hajnala. A fényesedé égitest kezdetben nemcsak a mostani Föld-szubsztanciát tartalmazta, hanem egyebet is, e hajdani égitestet úgy állíthatnánk elő, ha összekevernénk egy hatalmas edényben a mai Nap, a mai Föld és a mai Hold szubsztanciáját. A fejlődés kezdetén nagyjából ilyen volt a Föld állapota. Ekkor ment végbe előbb a Szaturnusz-állapot, később a Nap-, végül a Hold-állapot ismétlése. Ami pedig bennünket illet: fontos tudnunk, hogy az ember tulajdonképpen csak a Föld-fejlődés közepén lett ember a mai fogalmak szerint.

A Föld-fejlődésben is meg kell különböztetnünk hét állapotot. Mi a negyedikben élünk. Három állapoton már túljutottunk, három még ezután következik. A negyedik főkörforgásban kellett az emberi nemnek igazi emberré válnia. Ahogy a Szaturnusz, a Nap és a Hold minden ilyen körforgásában voltak bizonyos lények, akik elérték az emberfokot – a Szaturnuszon az azurák, vagy őserők, a Napon az arkangyalok, a Holdon az angyalok -, mindig voltak olyan lények is, akik visszamaradtak. Voltak, akik nem tudták elérni a Holdon az emberfokot, ezért nekik, lemaradt angyaloknak a Föld-bolygó első három időszakában kellett utólagosan feljutniuk az emberi szintre. A negyedik fokozat pedig már az emberé. Tehát az ember előtt a lényeknek már három csoportja érte el a Földön az emberfokot. Utánuk negyedikként következik, hogy maga az ember váljon emberré. Amikor elérkezik a kozmikus fejlődésnek az a pillanata, hogy az ember éppen emberré válik, mindazok a lények, akik a Szaturnuszon, a Napon, a Holdon és a Föld korábbi időszakában már elérték az emberfokot, olyan mértékben fejlettek, hogy többé-kevésbé az ember fölött állnak. De mind emlékeznek rá, mind visszatekintenek arra az időre, amikor emberré váltak. Letekintenek a kibontakozó emberre, és magukban ezt mondják: íme éppen most születik egy olyan lény, amilyenek mi is voltunk, bár másfajta körülmények között: mi megértjük őt. A fölöttünk álló lények a szellemi világűrből ezért tudják vezetni és irányítani az embert.

Számoljuk össze, hányféle lény ment át az emberfokon, hányféle lényben él megértés az ember iránt. Heten vannak a Szaturnuszról, heten a Napról, heten a Holdról, és végül hárman a Földről, tehát összesen huszonnégyen vannak. Huszonnégy „ember” néz a magasból a mai emberre. Ők azok a lények, akiket, mivel jó okunk volt rá, a felejtés szabályozóinak, az idő vezérlőinek nevezhetünk. Az idő összefügg a fejlődéssel: ők a huszonnégy vén az Apokalipszisből. Ők azok, akikről már beszéltünk, amikor a hét pecsét titkaihoz közeledtünk. Válójában ők a sors irányítói, az igazi alfa és omega. Más úton ismét eljutottunk a huszonnégy vénhez, látjuk, hogy az Apokalipszisnek, ennek a hatalmas műnek az írója csodálatos képekbe rejtette el azt, amire mi a szellemi világfejlődés szemlélete révén magunk is rátalálhatunk.

A fejlődés minden fokán maradnak vissza bizonyos lények. A Napon visszamaradt szaturnuszi lények voltak a mai állatvilág első kezdeményei, a Holdon visszamaradt Nap-lények voltak a mai növényvilág elődei. Csak a Földön jelent meg, mint fejlődési fokozat, az ásványvilág. Elmondtuk már, hogy a Holdon még nem létezett ásvány, ott még nem lépkedhettünk volna köveken. Csak amikor a mai ember már megközelítette az emberfokot, akkor torlódtak fel az ásványtömegek, az első kristályok abból az égitestből, amelynek szubsztanciája a mai holdbéli és a mai földi szubsztanciák között helyezkedett el. Ekkor alakult ki az ásványvilág. És egyedülálló módon ezt az eseményt János Apokalipszise is ábrázolja, ott, ahol ezt olvashatjuk: „A királyi szék előtt valami üvegtengerféle volt, kristályhoz hasonló…” Az „üvegtenger” jelképezi az ásványvilágot, amint kezdeti formájában feltör, feltorlódik. A kozmikus fejlődésnek tehát erre a titkára is találunk utalást János Apokalipszisében. És beláthatjuk, hogy hatalmas képeivel mindeddig János sem ábrázolt mást, csak amit mi a szellemi élet által a Föld fejlődésén magunk is felismerhetünk. Az Apokalipszis írója már könyve kezdetén olyan magasságokba vezet bennünket, ahonnan beláthatjuk a jövőbeli fejlődés lépcsőit.

Mindezzel jó kapcsolatot teremtettünk ahhoz, amit a jövőbeli emberfejlődés első korszakairól már elmondtunk. Mostani szemlélődésünk folyamán áttekintettük a múltat, egészen addig az időig, amikor az ember felkészült rá, hogy emberré váljon, amikor az ásványvilág szétáradt. Ezután látni fogjuk, hogyan folytatódott a fejlődés a mi időnkig, és hogyan folytatódik a jövőben. A következő alkalommal a hét pecsét titkától és felbontásától indulunk ki, hogy aztán eljussunk a harag poharainak kiürítéséig.

6. előadás – Az ember a lemúriai és az atlantiszi korszakban. A Golgotai Misztérium.

Nürnberg, 1908. június 23.

A materialista tudományban, néhány irányzat kivételével, amelyek az utóbbi időben egy másféle magyarázat mellett törtek lándzsát, általánossá vált az a nézet, hogy a mi naprendszerünk valamiféle ősködből keletkezett, és ez az ősköd egészen a Neptunuszig töltötte ki a teret, tehát a naprendszer legszélső bolygójának pályájáig terjedt. Aztán – így mondják – elkezdődött egy sűrűsödési folyamat, és ez lassan kialakította a Napot és a körülötte keringő bolygókat. Mint mondtam, a tudósok némelyike ma már más nézetet vall, de ez számunkra, akik egy spirituális világnézet talaján állunk, még semmi lényegeset nem jelent. A Nap tehát a körülötte keringő bolygókkal együtt állítólag így fejlődött ki. Régóta ismeretes, és ma is gyakori az iskolákban egy csinos kísérlet, amely szemléletesen ábrázolja, hogyan jöhet létre a forgás következtében egy egész bolygórendszer. Nem kell hozzá más, csak valamilyen olajos anyagból néhány csepp, ami kis körfelületként, a víz felszínén lebeg. Készítsünk aztán egy kis lemezt, és osszuk vele két részre az olajfoltot, éppen annak közepén. Szúrjunk egy gombostűt az olajfoltot átmetsző lemez élébe, és kezdjük óvatosan forgatni. Ahogy a tűt forgatjuk, és vele a lemezt meg az olajcseppet, hamarosan látni fogjuk, hogy egy kis csepp lehasad róla, és keringeni kezd a nagy csepp körül, aztán lehasad a második, a harmadik, végül pedig a nagyobb körül már egy sereg apró cseppet látunk forogni: egy parányi bolygórendszert. Miért ne keletkezhetett volna a mi naprendszerünk is így az ősköd forgó mozgása következtében, miért ne történhetett volna meg réges-rég ugyanez nagyban, ami most kicsiben megtörténik?

Általában úgy látják az emberek, hogy ez a példa élesen rávilágít a lényegre. Megértik, hogyan alakulhatott ki az ősködből a Szaturnusz, a Jupiter, a Mars, a Föld, a Vénusz és a Merkúr. Itt azonban minden – nemcsak a kísérlet, hanem maga a szemlélet is – a jelenkori gondolkodás szűklátókörűségéről árulkodik. Mert az illetők, gyakran jól képzett elmék, akik ezt a kísérletet olyan meggyőzőnek érzik, elfeledkeznek valamiről, mégpedig éppen a saját személyükről, arról, hogy a kísérletnél ők voltak azok, akik forgatták a tűt. Az élet egyes területein valóban jó, ha eltekintünk önmagunktól, de ebben az esetben mégiscsak a kísérletező személy a legfontosabb, hiszen nélküle az olajcsepp sosem kezdett volna forogni. A tudósnak, aki ezt a babonát terjeszti, amelyet Kant-Laplace elméletnek hívnak, nem erőssége a következetes gondolkodás. Azt is fel kellene tételeznie ugyanis, hogy létezett valamikor egy lény, amely felállítva hatalmas székét a világűr közepén, rátelepedett, és forgatni kezdett egy óriási pálcát. Ezt mindenképpen illene feltételeznie. De hát az emberi gondolkodás már annyira hozzászokott, hogy csak az anyagi létezéssel törődjön, hogy egy ilyen hasonlat ellentmondásait már nem veszi észre.

Hozzá kell tennünk, hogy van némi igazság a Kant-Laplace elméletben, de ez az igazság nem ott van, ahol a materialista meggyőződés tudni szeretné. Van benne némi igazság, hiszen a tisztánlátó tekintet előtt mindaz, ami a mostani naprendszerünkben van, csakugyan úgy jelenik meg, mint ami egy ősi ködtömegből bontakozott ki. Aki történetileg utánanéz a dolgoknak, annak számára világos, hogy ami jó a Kant-Laplace elméletben, az mind az okkult hagyományból ered. Ez feledésbe merült, mióta az okkultizmus szó éppen olyan ijesztő, mint a gyerekeknek a szenesember. Ami valóságosan megtörtént, az nem történhetett szellemi lények és hatalmak befolyása nélkül. A matéria semmit sem tesz, aminek ne volna szellemi alapja.

Messzire vezetne, ha a tegnapi témát folytatva, a naprendszer áttekintését most minden irányba kiterjesztenénk. Figyelmen kívül hagyjuk ezért a bolygókat, a Szaturnuszt, a Jupitert, és a többit, és csak arra fordítjuk tekintetünket, ami az emberi élet és az emberi fejlődés vonatkozásában különösen fontos.

Valóban létezett valamikor egy ősköd, és benne, mintegy feloldódott állapotban, jelen volt a naprendszer minden alkotóeleme. De egyesülve az ősköddel, ott voltak azok a lények is, akikkel tegnapi szemlélődésünk folyamán megismerkedtünk. Ott voltak például a kozmikus ködben azok a lények is, akik a huszonnégy korszak valamelyikében érték el az emberfokot. Velük együtt más lények is jelen voltak. Ezek mind az ősködben éltek, amelyet, hogyha a benne lakó lények nélkül képzelnénk el, nem lenne más, mint üres absztrakció. Képtelenség lenne, ahogyan ezt egy materialista vegyész elgondolja, úgy csak gondolatban létezhet, a valóságtól elszakítva. A valóságban úgy volt, hogy sokféle szellemi lény lakott benne. Amikor az ősköd felemelkedett a láthatóságig, együtt voltak benne mindazok a lények, akik egykor a régi Szaturnuszon éltek, aztán végighaladva a fejlődés különböző fokozatain, a Napon és a Holdon keresztül a Földhöz érkeztek, itt pedig hosszú szünet után, mintegy felemelkedett a Föld ősköde. És azok a másfajta lények is, akiket először a Napon ismertünk meg, szintén jelen voltak. És ezeknek a lényeknek az együttese, a kórusa, az egész ősködöt benépesítő lények egész serege volt az, ami elindította a mozgást. Lények voltak, akik megteremtették működésük színterét.

Voltak például lények, akiknek egészen másfajta lakóhelyre volt szükségük, mint az embereknek, mert csak onnan kiindulva járhatták végig fejlődésük következő szakaszát. Az embereknek, akik a régi Holdon a mostani emberek elődeiként éltek, csak fizikai testük, étertestük és asztráltestük volt. Lényük e három tagjával bontakoztak ki az úgynevezett pralayából, mint magból a növény Amikor az egész rendszer csupán a kezdeteknél tartott, még nem volt alkalmas azok számára, akik csupán a mai ember kezdeményével rendelkeztek. Mert ha a naprendszer fejlődésének a sebessége mindvégig olyan maradt volna, mint amilyen kezdetben volt, amikor kiemelkedett a kozmikus szürkületből, akkor az ember nem talált volna helyet a maga fejlődése számára. A fejlődés irama olyan gyors lett volna, mint például a miénk, ha az egyik pillanatban megszületnénk, és a következőben már aggastyánná válnánk. Ha változatlan maradt volna a gyorsaság, ami a Nap fejlődésének a sajátossága volt, akkor hamar megöregednénk, nem haladhatnánk át lassú léptekkel az évtizedeken, egy-kettőre megőszülnénk, és alig voltunk gyermekek, máris öregek lennénk.

Ennek nem volt szabad megtörténnie. Természetesen vannak lények, akik gyorsabb iramot kívánnak. Ők azonban a fejlődésnek csak az egyik szakaszát járták be itt, aztán kiemelték azt az égitestet, amelyet mi Napnak nevezünk, és lakóhelyükké tették. Lényükkel együtt a Nap matériáját is magukkal vitték. Mert a Napot, amely felénk árasztja fényét, ugyanúgy szellemi lények lakják, mint a Földet. Minden egyes napsugárban, amely eléri a Földet, szellemi lények cselekedetei nyilvánulnak meg. Ők a Szaturnusz, a Nap és a Hold fejlődésének idején már megszerezték a képességet, hogy lépést tudjanak tartani a mai Napon végbemenő gyors fejlődéssel. Felsőbbrendű, magasztos lények csatlakoztak a Nap létformájához a Föld-fejlődés kezdetén, és aztán elszakadtak a Földtől. A visszamaradt részt pedig olyannak képzelhetjük el, mintha vennénk egy nagy edényt, és összekevernénk benne a Földet és a Holdat. Egy ideig ez az égitest keringett a Nap körül.

Mielőtt tehát elérkeztünk volna addig az időpontig, amelynél a tegnap elmondottak szerint megkezdődött az elválás, megállapíthatjuk, hogy először a Nap vált el a Földtől, illetve a Földtől és a Holdtól, és a Nap lett a lakóhelye azoknak a lényeknek, akik a földi történések szellemi irányítói. A régi Holdról érkeztek ezek a lények, és heten voltak, ők voltak a fényszellemek A Genezis Elohimnak nevezi őket. Egy ideig a Földön folytatták fejlődésüket, majd eltávoztak a Nappal, hogy kívülről tudjanak hatni a Földre. Tehát hét fényszellem volt. Hatan közülük összekapcsolták létüket a tulajdonképpeni Kozmikus Nappal, de egyikük kivált, és őt az Ószövetség Jahvénak nevezi. Jahve tehát elvált tőlük, és kezdetben együtt maradt a Földdel. Belülről irányította és vezette a Föld-fejlődést, míg a többiek kívülről. Egy ideig ez így történt.

Ámde mindaz, amit tegnap a régi Holddal kapcsolatban elmondtam, a Földre is érvényes: a Nap kiválása következtében minden megsűrűsödött, ami a Föld-Hold égitesten maradt. A Föld-fejlődés következő szakaszában minden lény, tehát nem csupán a szubsztancia, az eldurvulás felé haladt. A későbbi embernek a kezdeménye például még nagyon zsenge és képlékeny volt, és az eldurvulás idején rút ösztönöket vett fel. Minden, az egész élet, eldurvult.

A fejlődés nem haladhatott tovább ezen az úton, különben nem születhetett volna meg az ember. Ha tovább folytatódott volna az eldurvulás, minden egyre sűrűbbé, egyre tömörebbé vált volna, maga az ember pedig múmiává. Csakhamar olyan bolygó lett volna a Föld, amelyen bár nem éppen szép, de emberhez hasonló múmiák, szoborszerű lények hevertek volna szerteszét. Az egész Föld nem lett volna más, mint egy nagy múmia. Valaminek történnie kellett. Jahve, a kozmikus szellem kormányozta úgy a dolgokat, hogy a Föld-Holdból kivált, kilökődött mindaz, amit most a Hold képében, egy kiégett, nagy salaktömb képében az égen látunk. Eltávoztak nemcsak a legdurvább szubsztanciák, a legdurvább alkotóelemek, hanem a legdurvább lények is. A Nap kiválása azt eredményezte, hogy lassabb lett a fejlődés irama, a Hold kiválása viszont azt, hogy az ember fejlődése többé már nem haladt a teljes kiszáradás, besűrűsödés, mumifikálódás felé.

A Föld most már elkülönült a nagy tömegtől, és az emberi fejlődés menetét azóta két nagy égitest vezérli. Természetesen nem az égitestekből indul ki a hatás, hanem a rajtuk lakó szellemi lényekből, a hat napszellemtől és a holdszellemtől, aki az emberiség üdvét szolgálva elválasztotta egymástól a Földet és a Holdat. A két erőhatás úgy vezérli a fejlődést, hogy közben kiegyensúlyozzák egymást. Mindkettő eltávolodott a Földtől, a Naperő is, a Holderő is, és éppen ennek eredményeképpen alakult ki az emberiség fejlődésének helyes ritmusa.

Gondolják csak meg – hogy mindezt egy kicsit közelebbről lássuk -, mi történnék, ha egyedül csak a Nap hatása érné az embert! Tudjuk, hogy az ember földi fejlődése sok-sok inkarnáción keresztül folytatódik. A sorozat az első megtestesülésünkkel kezdődött, és amíg el nem érkezünk az utolsóhoz, újra meg újra új testet kapunk. Inkarnációk hosszú sora vár ránk, és minden megtestesüléssel egy kicsit előbbre jutunk. Nem volt több az ember, mint szellemi csecsemő, amikor először lépett a Föld felszínére. Eddig, a mai állapotáig jutott el, mióta a Nap és a Hold elvált a Földtől. És minden lélek új testben jelenik meg időről időre, ameddig a földi fejlődés be nem fejeződik. Gondoljuk meg, mi történne, ha egyedül csak a Nap hatása érné a Földet: az embernek, amit különben sok-sok inkarnációban végez el, így egyetlen egy inkarnációban kellene elvégeznie. Hogy az inkarnációk egymásutánjának kialakult a helyes ritmusa, ez annak tulajdonítható, hogy a Nap és a Hold erői kiegyensúlyozzák egymást.

A Nap és a Hold kiválását követő időre tehetjük a mai ember megtestesülését: itt alakult ki a mai ember első kezdeménye. De nem azonnal, és főleg nem olyan alakban jelent meg, amilyet ma visel. Ne higgyük, hogy amint eltávozott a Hold, az ember már a mai hús-vér alakjában működött a Földön. Először, ismétlésképpen, azok a formák jelentek meg, amelyek egyszer már jelen voltak. Amikor a Föld megszabadult a Naptól és a Holdtól, körülbelül olyan volt, mint a régi Hold, sőt még valamivel lágyabb is. Ha a mai felépítésű szemmel nézhette volna valaki a Földet, embert még nem látott volna. Voltak viszont bizonyos másfajta lények, amelyek még nem voltak eléggé érettek, és ezért nem várhattak a későbbi időszakra: testi alakot kellett felvenniük és kifejleszteniük, holott még tökéletlenek voltak a fejlődés akkori szintjén. Ezért nem sokkal a Hold távozása után már láthatók voltak a Földön bizonyos alacsonyrendű állatok fizikailag megsűrűsödött formái. Az ember még nem szállt alá, ahogy a felsőbb rendű emlősállatok sem. Az ember még szellemi lény volt, és mint szellemi lény a Föld körül lebegett. A Föld környezetéből eközben felvette a legfinomabb matériát. Lassan-lassan aztán megsűrűsödött és leereszkedett a Földre, mert az néhol már megszilárdult, és a szilárd részek szigeteket alkottak.

Látjuk, hogy az első emberek aránylag későn jelentek meg, és felépítésük, alkatuk egészen más volt, mint a mai emberé. Nem ábrázolhatom a megjelenésüket, amint éppen kikristályosodtak a szellemi valóságból, mert bár előadásaim hallgatói már nagyon sok olyasmiben részesültek, ami nehezen hihető, erős megrázkódtatás lenne számukra, ha híven megrajzolnám a groteszk formájú testeket, amelyekben a lelkek először inkarnálódtak, az ábrázolást egyszerűen nem tudnák elviselni. Később azonban, ha az antropozófia szellemi áramlata már kezdi eljuttatni ismereteit az emberek tudatáig, ha a szellemi ismeretek már kezdik meghódítani az emberek tudatát, közölhető lesz az ember egykori megjelenésének képe. Ennek akkor majd hatalmas jelentősége, hatalmas következménye lesz az emberek életében. Mert ha az ember megtanulja, honnan jött, teste miképpen alakult ki, testi szervei hogyan fejlődtek ki egészen másféle formákból, akkor éppen ezáltal azt is érezni fogja, hogy testének egymástól látszólag teljesen független szervei között milyen kapcsolatok vannak. Belátja majd bizonyos szervek összefüggéseit, mint például a vakbél és a légcső rokoni kapcsolatát, hiszen ezeknek a kezdeménye az első emberi testben még össze volt nőve. Amit emberi testnek nevezünk, az szétgöngyölített változata egy korábbi formának, ami ott sokrétűen egységes volt, azt itt száttagolódva látjuk. Sok szerv, amelyet most különállónak tartunk, korábban összetartozott. De rokonságukat máig megőrizték. A betegségek gyakran fölfedik a titkos kapcsolatokat. Kiderül, hogy egy bizonyos szervnek a megbetegedése szükségszerűen előidézi egy másik szerv megbetegedését. Eljön majd annak az ideje, hogy akik valóban gyógyítani akarnak, előbb föl kell, hogy fedezzenek egyet-mást, amiről a mai orvostudomány – amely ma nem több mint jegyzetgyűjtemény – még csak álmodni sem képes. Akkor az orvos- tudomány sok mindent meg fog tanulni a valóságos emberi természetről. Erről most csak ennyit mondok, annak érzékeltetése végett, mennyire másféle volt kezdetben az ember.

Lassanként, fokról-fokra rakódtak le a szilárd részek az emberi alakra. Eredetileg nem volt csontozat az emberi testben, még közvetlenül az alászállás után sem. A csontok lágy az egész testet behálózó porcszerű képződményből lettek. A porcok egészen lágy szubsztanciából, a lágy szubsztancia folyékonyból, a folyékony légneműből, a légnemű éteriből, az éteri aztrálisból, az pedig szellemi közegből keletkezett. Minden matéria a szellemi valóságból születik. A szellemben pedig minden előre kialakul. Csak az atlantiszi korszakban jutott el az ember fejlődése addig a pontig, hogy csontrendszere, amelynek a kezdeménye már régóta megvolt, végleg megszilárdult.

Vegyük szemügyre most alaposan az lemúriai embert, hogy az Apokalipszis íróját aztán jobban megérthessük. Elegendő itt csak jelzésszerűen utalnom arra, hogy a Hold eltávozását követő első időszak után, miután az ember földre szállt, akarati erőit tekintve is más természetű volt, mint később. Akaratának erői mágikusan hatottak. Akarattal szabályozni tudta a virágok növekedését. Ha megfeszítette akaratát, kényszeríteni tudta a virágot, hogy az magasra növekedjék, mégpedig azonnal. Olyan képesség volt ez, amelyet ma már csak egy abnormális fejlődési folyamat végén lehet megszerezni. Akkoriban a természeti környezet teljesen ki volt szolgáltatva az ember akaratának. Ha jóindulatú volt, le tudta csillapítani a háborgó vizet, a szélvihart, a nagy földterületek ellen támadó tüzet, mert a földfelszín nagy részén élénk vulkáni tevékenység folyt. Az ember megbékítette a természetet, amikor jót akart, de rombolást idézett elő, amikor rosszat akart. Egész szigeteket pusztíthatott el a rosszakarat. Az ember akarata így tehát összhangban volt a környezettel. Lényegében egész földterületek estek áldozatul az emberi rosszakaratnak, amelyeken emberek laktak. Az akkori embereknek csak egy kis része – itt ismét meg kell különböztetnünk a lélek és a faj fejlődését – menekülhetett át abba a korszakba, amelyet már helyesen ábrázolhatunk, mert erre a korra vonatkozóan már kínál szavakat a nyelv a tisztánlátással tapasztaltak kifejezésére.

A katasztrófa bekövetkezése után a régi atlantiszi korszakba érkezünk. Ebben a korban az emberiség főleg azon a kontinensen élt és fejlődött, amely most a mai Európa és Amerika között az Atlanti-óceán vizének mélyén nyugszik. Megváltozott fizikai körülmények közé, sőt minden tekintetben megváltozott viszonyokba került az ember. Kezdetben olyan lény volt, aki egészen más módon érzékelt, mint a mai. Erről már beszéltünk az első előadásban, és aztán később is, ma az eddigieknél kicsit pontosabban fogjuk jellemezni az atlantiszi ember szemlélet- módjának sajátos természetét.

Az ember ekkor még élni tudott a régi tisztánlátás egyik változatával, mert lényének tagjai másképpen illeszkedtek egymáshoz, mint ma. Az étertest még nem volt olyan szorosan hozzákötve a fizikai testhez. Az étertest fejrésze még messze kiemelkedett a fizikai testből. Csak az atlantiszi korszak utolsó harmadában húzódott vissza az éterfej, és vette fel a mai fizikai emberfej formáját. Minthogy az atlantiszi ember alkata, tagjainak illeszkedése lényegesen különbözött a mai emberétől, tudati élete, lelki élete is másféle volt. Itt pedig – ha meg akarjuk érteni az Apokalipszis íróját – egy nagyon fontos és titkokkal teli fejezethez érkeztünk.

Ha most a régi Atlantiszon teremnénk, nem éreznénk olyan áttetszőnek a levegőt, mint amilyen most, hanem köddel, párával dúsan átitatott levegőt lélegeznénk be. Bár a levegő az atlantiszi korszak előrehaladtával áttetszőbbé, tisztábbá válik, a köd ott a legsűrűbb, ahol a már említett felsőbbrendű atlantiszi kultúra készülődik. Ott a legnagyobb a köd, és belőle bontakozik ki az összes későbbi kultúra alapja. Az atlantiszi földrészt tehát keresztül-kasul párafüggöny borítja. Nem váltogatja egymást eső és napsütés, amihez mi már régen hozzászoktunk. Ezért Atlantiszban sohasem tűnt fel a szivárvány Bejárhatjuk az egész földrészt, szivárványt sehol sem találunk. A szivárvány megjelenése fizikailag csak akkor vált lehetségessé, amikor a légköri nedvesség megsűrűsödésének a következménye, a nagy vízáradat már elvonult. Olyan esemény ez, amelyet a szellemtudomány sugallta legmélyebb tisztelettel kell felidéznünk a vallásos írásokból. Mert a történelem legnagyobb eseményeinek egyike volt, amikor Noé, az emberi nem megmentőinek a reprezentánsa, először látta magasba szökni a szivárványt. Az áradat elvonulása után pillantja meg az emberiség az első szivárványt, korábban nem láthatta, mert az fizikailag lehetetlen volt.

Betű szerint igazak tehát a régi vallásos írásművek. Vannak, akiket fájdalmasan érint ez a kijelentés. Sokan szeretnek idézni egy mondást, amelynek igaz volta nyilvánvaló, de a kényelemszerető emberek nem az igazság kedvéért, hanem kényelemszeretetük igazolása végett hirdetik. A mondás így hangzik: a betű öl, a szellem éltet. Sokan ebből arra következtetnek, hogy egyáltalán nem szükséges meghallgatni, amit a régi írások üzennek, nem kell az írások igazi értelmének a megismerésére törekedni, hiszen ez mind csak betű, ami öl. Jobb ennél – így gondolják -, ha a maguk szellemét csillogtatják, így hát előhozakodnak a saját képzelgéseikkel. Lehetnek elmések ők maguk is, elképzeléseik is, de itt nem ez a lényeg, hanem az, hogy a régi írásokban azt kell meglátnunk, ami valóban bennük van. A betű öl, a szellem éltet – ez a mondás ugyanazt jelenti misztikus nyelven, amit Goethe mond:

Und so lang du das nicht hast
Dieses: Stirb und werde!
Bist du nur ein trüber Gast
Aufder dunklen Erde.

Nyersfordításban:

Amíg nincs birtokodban
Hogy mi a halál és a lét
Csak zavart vendég vagy
A homályos földön.

Vas István fordításában:

S amíg ez nem hívogat,
a halálból-élet,
unalmas vendége vagy
sárnak és sötétnek.

Ez nem azt jelenti, hogy ha valakit igazi megismeréshez akarsz vezetni, altkor üsd agyon, hanem azt, hogy az embernek az a feladata, hogy a fizikai világ kultúráját felemelje a szellemi valósághoz. A betű: a szellem teste. Előbb el kell sajátítanunk, meg kell értenünk, és csak azután mondhatjuk, hogy most már a belső lényeget, a szellemet akarjuk látni. A betűnek, a megértett betűnek akkor meg kell halnia, hogy belőle feltámadhasson a szellem. Az idézett mondás senkit sem jogosít fel arra, hogy amikor régi vallásos írásokkal foglalkozik, szabadon hagyja röpködni a képzeletét. Ha felismerjük valaminek az igazi értelmét, például azt, hogy az első szivárvány mit jelentett, akkor mély tisztelet kell, hogy lelkünket megtöltse a vallásos művek iránt. Ilyenkor fogalmat alkothatunk arról, hogy az antropozófiai világnézet által elmélyített megértés visz közel valóban az ősi írásművek érzésekben gazdag átéléséhez, és a bennük rejtőző akarati erők befogadásához.

Tekintsünk most vissza a régi Atlantiszra. Mondtuk már, hogy az ember másfajta tudatállapotban élt, másfajta emlékezete volt, mint ma, de a különbség sokkal nagyobb, mint első hallásra gondolnánk. Ha nem csupán az atlantiszi korszak végéig, hanem egészen a kezdetéig megyünk vissza, akkor a mostanitól lényegesen különböző emberi tudatot látunk.

Idézzük ismét a lelkünk elé, milyen tudatállapotaink vannak. Napközben az érzékeinket működtetjük. Este elalszunk. Az ágyban fekszik a fizikai test és az étertest, az asztráltest és az én eltávozik. A tudat szférája elhomályosul. A mai ember nem lát, nem hall semmit. Reggel azután, amikor az asztráltest és az én ismét alámerül a fizikai és étertestbe, újra megjelennek a fizikai dolgok. Mi jellemzi az atlantiszi kor kezdetét? Válasszuk azt a pillanatot, amikor az ember reggel alámerült fizikai és étertestébe. Amit akkor megpillantott, nem hasonlítható a mai fizikai világhoz. Ma világos körvonalakkal látjuk a tárgyakat, akkor aurával, színekkel szegélyezve, elmosódottan láttuk. Hasonlót észlelünk, ha este sűrű ködben az utcai lámpákat nézzük: fényük egészen tompa, de halvány színű ívek veszik körül őket. A régi Atlantiszon minden ilyennek látszott. A tárgyakat elmosódott, bizonytalan körvonalakkal és felületekkel látta az ember, és mintha homályos, tompa színek burkolták volna be őket. Lassan, fokozatosan jelentek meg a biztos körvonalak. Ha akkor egy szál rózsát tartottunk volna a kezünkben, az atlantiszi korszak kezdetén olyannak láttuk volna, mint valami ködképződményt, amelynek a közepe táján egy rózsapiros kör van, csak később, lassanként helyeződtek volna át a külső színek a valóságos felületre. Mert csak később vették körül a tárgyakat éles határvonalak.

Amint látjuk, a fizikai külvilág ma egészen más, mint a régi Atlantiszon volt. De az sem ugyanaz, ahogy az ember esténként kilép a fizikai testéből, és – ahogy mondani szoktuk – elalszik. Elalvás, ahogy ezt ma értelmezzük, tulajdonképpen akkor még nem volt. Körülöttünk maradt az egész külvilág az összes ködszerű képződményével együtt, de ugyanakkor feltárult egy szellemi világ. Anélkül, hogy egy merev határon túl kellett volna lépnünk, már a szellemi világba értünk. Lakótársaink voltak a szellemi lények. A nappal és az éjszaka így váltakozott az atlantiszi korszak kezdetén: amikor az ember alámerült a fizikai testébe, csak kifejezéstelen, elmosódott képeket észlelt a külvilágból. Amikor azonban elhagyta fizikai testét, akkor képes volt arra, hogy ha némiképpen bizonytalanul is, de szellemi életet éljen a szellemi lényekkel együtt, és velük tevékenykedjék. Az atlantiszi embernek mindenekelőtt az érzésvilága, az érzelmi élete volt más. Amikor kilépett fizikai és étertestének belsejéből, nem érzett fáradtságot, nem vágyakozott pihenésre. Nyugalmat egyébként sem találhatott volna, hiszen be kellett lépnie a szellemi világba, az pedig a tevékeny munka színtere volt. Amikor azonban reggel lett, akkor már nyugalomra vágyott, és ahogy mi este az ágyunkat, úgy kereste fel fizikai és étertestét. Megpihent bennük. Meghúzódott saját testében és estig kipihente magát.

Az atlantiszi kor első időszakának az életviszonyai tehát lényegesen eltértek a mostani körülményektől. A korszak folyamán azután fokozatosan megváltoztak a maival ellentétes állapotok. A változás olyan mértékben következett be, amilyen mértékben visszahúzódott az étertest, és mindinkább felvette a fizikai test körvonalait. Az atlantiszi korszak utolsó harmadában az étertest már a fizikai test határain belül foglalt helyet. Mielőtt ez megtörtént, az ember ébernek érezte magát fenn a szellemi világban. De ekkor még nem mondhatta magáról azt, hogy „én”, hiszen nem volt öntudata. Mert amikor elhagyta fizikai testét és étertestét, hogy belépjen az éjszaka világosságába, minden ízében a szellemi valóság részének érezte magát, éjszakánként mintha teljesen feloldódott volna az ősi csoportlélekben. Az éjszaka mindig megvilágosodott körülötte, de ő még önállótlannak tudta magát. Mint az ujjaink az énünkhöz, úgy tartoztak az emberek a csoportlelkükhöz. Ezek a csoportlelkek tisztánlátással olyannak látszottak, amilyennek János Apokalipszise ábrázolja őket az oroszlán, az ökör, a sas és az ember képében. Minden ember úgy érezte, hogy valamelyik csoportlélekhez tartozik. Amikor viszont testének csigaházában tartózkodott, ott már érezni kezdte, hogy van valami, ami egyedül csak az övé. Az ember azáltal lett önálló lény hogy birtokába vette testét, elzárkózhatott benne. A testében való elzárkózást azonban azzal kellett megfizetnie, hogy a szellemi világ kezdett elsötétülni, sőt végül egészen eltávolodott tőle. Ezzel szemben, amikor fizikai testében tartózkodott, a külvilágot egyre világosabbnak, egyre fényesebbnek látta. Ugyanakkor mind határozottabban érezte, hogy ő egy „én”, és hogy önmagában én-tudatot hordoz. Megtanulta, hogy énnek mondja magát.

Ha jellemezni szeretnénk, hogy ez miképpen történhet, képzeljünk el egy embert, amint éppen előbújik csigaházából, és a szellemi világba lép. Ott isteni-szellemi lények veszik körül. Meghallja a nevét, azt, hogy ő kicsoda, de kívülről. Egy csoport számára csendült fel a szó, és az ősnyelvnek ez a szava csak egyetlenegy csoporthoz szólt, a többi csoport más szóra hallgatott. Az ember még nem tudta magát belülről jövő szóval megnevezni, kintről kellett a nevét hallania. Ha kibújt testének csigaházából, tudta magáról, hogy kicsoda, hiszen kintről a lelkébe kiáltották. Most, amikor a testéből megtanulta azt is, hogy önmagát énnek érezze, és megtanulta, hogy az isteni erőt, amely korábban kívülről zengett, ezután önmagában érezze: megtanulta, hogy isten őbenne van. Ezt az istent, aki a legközelebb volt hozzá, aki megtanította, hogy ént mondjon magáról, Jahvénak nevezte. Jahve volt a vezére. Az ember a Jahve-isten erejét érezte kibontakozni énjében.

Ezzel külvilági események is együtt jártak. A régi atlantiszi ember, amikor éppen a fizikai testében tartózkodott, látta ugyan az égi térséget, de ott – ahogy mondtuk – nem láthatott szivárványt. Megjelent azonban előtte egy sokszínű körképződmény: ilyennek észlelte a Napot. A Nap még nem törte át erejével a ködöt, de éreztette hatását azon keresztül. Akadályoztatva, feltartóztatva bár, de hatott erőivel a Földre. Aztán győzedelmeskedett, képe mindinkább megjelent, végül a külső tudat megjelenésével, amiről már beszéltünk, a Nap is kibontakozott a ködből. A Nap, hat szellemnek a lakóhelye, akik Jahvéval együtt a Föld-fejlődést irányítják, áttörte fényével a ködöt: a Napon történtek hatása azóta akadálytalanul ér a Földre.

Mi történt tehát az emberrel? Korábban, hogyha kilépett a testéből, lelkével, szellemével belső, asztrális világosságba érkezett. Ehhez a világossághoz nem kellett a külső Nap, úgy is lehet mondani, hogy kinn lehetett éjszaka. Tehát fényesség vette körül az embert. Ugyanaz a fényesség vette körül, amelyik később fizikailag áradt a Napból, a hatalmas szellemi lényektől. Ahogy az ember bezárkózott fizikai tudatába, a belső látás kapuja is bezárult. Ha éjszaka elhagyta fizikai és étertestét, és a szellemi világba lépett, sötétség vette körül. Ugyanolyan mértékben, amennyire bezárkózott, megnövekedett a külső fény, amely a Nap szellemi lényeinek a cselekedeteit jeleníti meg: a szellemi lények fénye kívülről érte a Földet. És az ember lassan felkészült, hogy a külső fényben anyagi jelenséget lásson. Elsötétedett benső világába bevilágított a fény, de az ember sötétsége kezdetben nem értette meg a fényt.

Mindez világtörténelmi, kozmikus folyamat volt. Az ember a szellemi világosságért kapta cserébe az öntudatot. Elhagyta a csoportlélek fényességét. De az egyéniség számára ez csak a hajnal kezdete volt. Hosszú időnek kellett még eltelnie, hogy kialakulhasson az igazi individualitás. Befejeződött az Atlantisz utáni korszak, elmúlt az ősi indiai kultúra, de az öntudat még nem érlelődött meg. Jött a perzsa, majd az egyiptomi-babilóniai időszak. Az ember egyre közelebb és közelebb jutott öntudatának kifejlesztéséhez. Végül elérkezett a negyedik időszak. Ekkor hatalmas jelentőségű esemény történt, minden korábbi ezt készítette elő.

Képzeljük el, hogy már hosszú ideje egy távoli csillagzaton élünk, és onnan, a messzeségből tisztánlátó tekintettel figyeljük a Földet. Látnánk, hogy a Föld, mint fizikai test valóban fizikai test, de ahogy az emberhez, hozzá is tartozik étertest és asztráltest. A Földnek is van éterteste és asztrálteste. Látnánk, hogy aura veszi körül a Földet, középen ott a fizikai mag, körülötte hullámzik az aura különféle formákkal és színekkel, a legkülönfélébb képződményekkel: ez tehát a Föld szellemi atmoszférája. Látnánk, hogy évezredek alatt a színek és a formák sokrétűen változnak, de egyszer csak elérkezik egy pillanat, egy nagyon fontos pillanat, és az aura minden színe, minden formája egyszerre megváltozik. A Föld új fényben jelenik meg – ezt látnánk kívülről. És a változás olyan hirtelenül és gyorsan megy végbe, hogy jogos az állítás: egy szempillantás alatt változott meg alapjaiban a Föld, aurája teljesen átalakult. Mikor történt ez? Amikor a Golgotán a Megváltó sebeiből kicsordult a vér. Ez a pillanat nagyon fontos pillanat volt, a legfontosabb az egész Föld-fejlődésben. Amikor a vér kicsordult a Megváltó sebeiből, újjá formálódott a Föld aurája. Új erő jelent meg, és ez az új erő a legfontosabb impulzus a Föld-fejlődésben, hozzá képest mindaz, amiről eddig beszéltünk, csak előkészület volt.

A vegyésznek a Golgotán kifolyt vér ugyanolyan, mint a többi. De ez másfajta vér volt. Amikor a vér matériája kiömlött a földre, a szellem, amelynek külső megfelelője a vér, megtöltötte új erőkkel és új impulzusokkal a Föld auráját, és a történés hatása végigvonul majd az emberi fejlődésen. A Golgotáról áradnak az erők, amelyek megváltoztatják a Földet, és amelyek átjárják az embert. Amire a szellemi erők irányultak, annak csak egy kis része teljesült máig. Az ember azonban egyre jobban és jobban megtanulja és megérti, mivé lett a Föld a Golgotai nagy pillanatban, és mivé válhat az ember, mire használhatja a tudatot, amelyet Atlantisz óta, mint elmondtuk, meghódított magának.

Mit szerzett meg az ember Atlantisz óta? Egyrészt az én-tudatot, másrészt a külvilág észlelésének a képességét. Bezárult viszont, ami korábban nyitva állt előtte: a szellemi világ. A régi emberek, akikről a későbbi mítoszok mesélnek, még maguk látták Wotant, Merkúrt, Jupitert, Zeuszt, és éjszaka látták őket, mert akkor még egymás között voltak. A szellemi lényekhez vezető úton bezárult a kapu. A mai ember viszont meghódítja a világot maga körül. A szellemek visszavonultak, amit az ember régen láthatott, az eltűnt. Régen akkor láthatta meg az isteni valóságot, ha kibújt fizikai testének csigaházából, a test burkában már csak akkor láthatta, amikor az meg akart jelenni az embernek. Ez nem jelent mást, mint azt, hogy az isteni valóságot nekünk most már testileg látható alakban kellett átélnünk, mert tudatunk a fizikai érzékelés felé fordult. Ezért az isteni valóságnak testi-fizikai alakot kellett öltenie. Ezért jelent meg egyszer az időbeli fejlődés folyamán hús-vér alakban az Istenség. Így jelent meg, mert az érzékelésben eddig a szintig jutott az ember, akinek tapasztalnia kellett az Istenséget, különben nem érthette volna meg.

Minden megnyilatkozásnak, ami a fejlődésért még akkor történt, amikor az emberiség alacsonyabb szinten állt, most eggyé kellett válnia a Föld-fejlődés legnagyobb eseményében. Ez az esemény fényt vet a jövőre, amelynek a képe éppen az Apokalipszisből tárul elénk. Fizikailag nem történt más, minthogy vér áztatta a földet, de a tisztánlátás révén olyan pillanatnak lehettünk a tanúi, amely megváltoztatta a Föld auráját. Az az erő, amely ott kiáradt, működni, hatni fog a Földön az idők végezetéig. A nagy esemény valami újat oltott a Föld lelkébe, az egész Föld szellemébe. A Krisztus-princípium összekapcsolódott a Földdel, a Föld lett a teste, ezért szó szerint igaz, hogy „Aki az én kenyeremet eszi, lábbal tapos engem”. Ha az ember a Föld kenyerét eszi, akkor a Föld testét, a Föld szellemének a testét eszi: a Golgotai történéskor a Krisztus-szellem egyesült a Földdel. Az ember a Föld testén jár, lábbal tapodja azt. Szó szerint kell értenünk mindent, ha már megteremtettük az alapját, hogy a szöveg értelmét helyesen fogjuk fel.

Az olyan ember számára, mint a János-evangélium írója, mindaz, amit tudott, amit tisztánlátó megismeréssel felfoghatott, parancsolattá vált, hogy megértse a Föld-fejlődés legnagyobb eseményét. Amit szellemi látással megtudott, arról így vélekedett: Tudásomat arra kell felhasználnom, hogy megértsem Krisztus alakját és hatását. Az Apokalipszis írójának a szándéka szerint cselekszünk, ha a szellemtudományt a Golgotai esemény megismerésére alkalmazzuk. Mindabban, amit a titkos tudományokból megtanult, ő sem látott mást, mint bölcsességet, amely ennek az eseménynek a megértését szolgálja. Ennek szellemében ábrázolta a történéseket oly nagyszerű módon, és hogy ez az ő számára mit jelentett, azt is meg fogjuk látni.

Angyal a feneketlen pokol kulcsával

7. előadás – Az öntudatos személyiség létrejötte. A szakadék. A jó és a rossz faj.

Nürnberg, 1908. június 24.

A jelenkori embert mindig gondolkodásra készteti, ha a jövőbeli események prófétikus jövendöléseit hallja. Márpedig láttuk, hogy a hét pecséttel kapcsolatban nekünk is el kellett mondanunk egyet-mást az emberiség fejlődésének olyan tényezőiről, amelyek később esedékesek, vagyis mi magunk is kísérletet tettünk a jövendölés művészetében. Sőt, minél nyilvánvalóbbá válnak számunkra János Apokalipszisének képei, annál inkább gyakoroljuk majd a jövendölés művészetét. Ezek után megkérdezhetjük: mi jogosít fel bennünket arra, hogy egyáltalán beszéljünk minderről? Hogy mi jogosít fel, arról részint már megemlékeztünk előadásaink kezdetén. Akkor ugyanis elmondtuk, hogy a beavatás egy bizonyos fokán a beavatottnak az mutatkozik meg a szellemi világban, ami később alászáll, és fizikai eseménnyé válik. Legutóbbi szemlélődéseinkkel azonban, az utolsóval és az azelőttivel ugyancsak jogot szereztünk a jövendölésre. Hiszen azt mutattuk be, hogyan fejlődött az ember a szellemi szféráktól a mai létezésig. A jövendő pedig bizonyos tekintetben megismétlődése is a múltnak, persze nem úgy hogy az elmúlt események azonos módon mennek végbe ismét, hanem úgy hogy a megtörtént dolgok megváltozott értelemben ismétlődnek meg a jövőben.

Legutóbb utaltunk rá, hogy a régi atlantiszi korszakban az embernek volt még egyfajta tisztánlátó képessége: éjszakai állapotában tudatosan lépett a szellemi világba. Tudnunk kell, hogy ez a fajta tisztánlátó állapot a jövőben újra meg fog ismétlődni. Az atlantiszi időszak és a mindenkinek mindenki elleni háborúját követő idő között van a mi korszakunk, amelyet már jellemeztünk. A mi időszakunk után bizonyos módon megismétlődik, ami az atlantiszi korban történt, de egy óriási különbséggel. A régi atlantiszi korszakban a tisztánlátó ember tudata álomszerű és homályos volt, ha feljutott a felsőbb világba, öntudata elsötétült, és úgy érezte magát, mintha a csoportlélek része lenne. A mindenkinek mindenki elleni nagy háborúja után az ember bizonyos módon újra betekinthet majd a felsőbb világokba. Amivel korábban látott, a nagy háború után is ugyanazzal fog látni, vagyis homályos szellemi látással, de a homályos látáson kívül olyan képességei is lesznek, amilyeneket ma lassanként a fizikai külvilágban sajátít el.

Az atlantiszi áradat és a nagy háború közötti időben az embernek nélkülöznie kell azt, hogy belelásson a szellemi világba. Meg kell elégednie azzal, amit az úgynevezett nappali-éber tudatállapotban tapasztalt, vagyis meg kell elégednie környezetének fizikai világával. Most ez a normális állapot. Az ember viszont így kapott lehetőséget arra, hogy öntudatát, individuális énjét teljesen kibontakoztassa, most van lehetősége arra, hogy bőrének határain belül önálló személyiségnek, énnek érezze magát. Meghódítja a személyiséget, és meg is fogja tartani, ha majd újra felemelkedik a szellemi világba. Ez a felemelkedés a mindenkinek mindenki elleni háborúja után lesz lehetséges. Azért lesz lehetséges, mert az ember tanúja lehetett annak a kozmikus nagy eseménynek, amely a mostani, a fizikai világban lejátszódó korszakunknak a közepén történt meg, és amelyet tegnap felidéztünk lelkünkben. Mély szakadékba zuhant volna az ember, ha nem óvta volna meg tőle Krisztus, aki a mi világunkba lépett.

Képzeljük el a folyamatot, amint az ember a mi korszakunkban egészen aláereszkedik a fizikai világba. Ábrázoljuk egy vonallal a fizikai síkot, és ami fölötte van, az jelentse a mennyei, a szellemi világot, a vonal alatti rész pedig legyen a szakadék!

Az ember tulajdonképpen eléri a vonalat, amely a szellemi világot elválasztja a szakadéktól, ez már a negyedik korszakban megtörtént. Ábrázoltuk már az ó-indiai időket, az ember akkor még többé-kevésbé egy szellemi szférában élt. Korábban fent tartózkodott a szellemi világban, az atlantiszi korban még homályos szellemi látása volt. Ezután alászállt, és elérte a vonalat, amikor Róma kiterjesztette hatalmát a világra. Először a világ- birodalomban tudatosult az ember önmaga számára, mint külső érzéki lény mint személyiség, ekkor alakult ki a jog fogalma, és egyszerre mindenki egyén, mindenki személyiség, mindenki polgár akart lenni. Itt érte el az ember a vonalat. És ezen a ponton két lehetőség közül választhatott: visszafordul vagy lezuhan.

Most valóban itt állunk – és minden, amit mondok, teljesen megfelel az Apokalipszis ábrázolásának -, most valóban olyan pontján állunk a fejlődésnek, hogy bizonyos vonatkozásban nekünk kell eldöntenünk, mi legyen tovább. Már rámutattunk, hogy a mi korszakunk hatalmas mennyiségű szellemi erőt fordít az alsóbbrendű igények kielégítésére, rámutattunk, hogy a telefon, a távíró, a vasút, a gőzhajó, és a többi, ami még jönni fog, óriási szellemi erőt emésztett és emészt fel, és mindezt csak az alsóbbrendű emberi kívánságok kiszolgálása végett. Az ember szellemi erőinek mennyisége azonban véges. Gondoljunk a következőkre: az ember hatalmas mennyiségű szellemi erőt fordított a távíró, a vasút, a léghajó feltalálására és létrehozására, általában a külső kultúra terjesztésére. Így kellett történnie. Az emberiség számára káros lett volna, ha nem így történik.

Az ember azonban más dolgokra is felhasználta szellemi erőit. Gondoljunk csak arra, hogy a társadalmi kapcsolatokat is behálózta végtelenül finom értelmi szálakkal. Mekkora szellemi erő kellett annak a kifejlesztéséhez, hogy valaki kiállíthat egy csekket Amerikában, és később beválthatja Japánban. Hatalmas szellemi erők áradnak az ilyen és egyéb dolgokban. És az erőknek egyszer – hogy képletesen szóljunk – mélyebbre kellett szállniuk a fizikai sík szintjénél, annál a vonalnál, amely a szellemi birodalmat elválasztja a szakadéktól. Az ember itt-ott már ténylegesen a mélység felé tart, és aki a szellemtudomány nézőpontjából tanulmányozza a kort, a legprofánabb jelenségében is láthatja, hogy ez évtizedről évtizedre hogyan változik: a személyiség eljut egy bizonyos pontig, ahol még éppen megkapaszkodhat. Ha itt nem változtat útirányán, hanem tovább halad lefelé, akkor elveszíti magát, többé nem menekülhet meg a személyiség, nem juthat fel a szellemi világba.

Ez a legvilágibb dolgokkal igazolható, igazolni lehet például a bankok fejlődésének némely részletével, a tizenkilencedik század második feléből vett tényekkel. Talán csak a jövő történetírói világítják meg majd teljesen azt az alapvető változást, amelyet így jellemezhetünk: a bankvilágban szilánkokra hullik a személyiség. Hadd utaljak itt arra az időpontra, amikor a négy Rotschild elindult Frankfurtból, az egyik Bécsbe, a másik Nápolyba, a harmadik Londonban a negyedik Párizsba, és egyéni képességeik folytán az egész bankéletre kiterjesztették személyiségük szféráját. A pénzügyekben a személyiségé volt a főszerep. Ma a bankvilág már személytelen, a bankok részvénytársasággá alakultak, a tőkét már nem egyvalaki kezeli. A tőke önállósul, maga kezeli önmagát. Teljesen objektív, a tőkén belül érvényesülő erőket figyelhetünk meg, sőt már a terület belső erői is megjelennek, amelyek tetszésük szerint hajlítják a személyiség akaratát, úgy hogy az teljesen magatehetetlenné válik. Látó szemmel a világi jelenségekben mindenütt követhetjük, hogy az emberiség a személyiséget illetően a mélypontra jutott.

A személyiség azonban megmentheti önmagát, felemelkedhet. Megmenekülhet, ha például belső lelki erőinek kibontakoztatásával megtanulja, hogyan lehet ismét önálló, hogyan lehet független a tőke objektív hatalmától. Különben kiszolgáltatja magát az idegen erőknek, a széllel vitorlázik, nem törődik az iránnyal, hagyja, hogy behálózzák a tőkében tevékeny erők.

A legfontosabb időpont, amikor az ember éppen a Földre ért alászálltában, és rögtön vissza kellett volna fordulnia, Krisztus Jézus földi megjelenésének időpontja volt. Ő adott erőt a Földnek, a földi emberiségnek az újbóli felemelkedésre. És az emberiség olyan mértékben jut ismét egyre feljebb, amilyen mértékben Krisztus Jézust követi. Ha az emberiségnek egy tekintélyes hányada megérti, mi volt ez az esemény, hogyan teheti a Krisztus-impulzust eleven hatóerővé a maga belső lényében, hogyan képes hatni az ember ezzel az erővel a külvilágra és tulajdon létére, akkor útja felfelé fog vezetni. Az embernek egyre jobban és jobban meg kell értenie, amit Pál mondott: nem én vagyok, aki cselekszik, hanem Krisztus cselekszik énbennem.

Ha a negyedik időszakban élni fog az emberek szívében a Földre szállt impulzus, és az emberi cselekvés hajtóereje lesz, akkor megnyílik az út fölfelé. És ezt az utat azok a lelkek találják meg, akik egyesülnek Krisztussal, akik vele cselekszenek. Azoknak a lelkeknek, akiknek nincs kapcsolatuk a Krisztusprincípiummal, egyre mélyebbre kell süllyedniük. Meghódították az ént, az egoizmust, de képtelenek arra, hogy énükkel újra belépjenek a szellemi világba. Mert nem csatlakoztak Krisztushoz, elszakadnak a szellemi előrehaladástól, ahelyett, hogy emelkednének, süllyednek, és énjük egyre inkább megkeményedik. A matériában nem csupán alkalmat láttak az én megszerzésére, ezért ahelyett, hogy kilépnének belőle, egyre mélyebbre merülnek benne.

Igen, minden megismétlődik. Az embernek lehetősége támadt, hogy a fizikai világba lépjen. Átvészelte az atlantiszi áradást, és megadatott neki, hogy mai emberi arcot öltsön. Képmás ez az arc, az emberben lakó szellemi én-istenség képmása. Ezen az arcon átsejlik az isteni szellem képe, és ez annak a következménye, hogy az atlantiszi korszak végén az étertest szorosan hozzáilleszkedett a fizikai testhez, és erői behúzódtak a fizikai fejbe. Tételezzük fel, hogy az ember tagadja, hogy arcát a szellemtől kapta, akkor nem úgy használja testét, mint eszközt, ami én-tudathoz segíti, és ahhoz, hogy magát ismét szellemivé alakítsa, hanem úgy hogy a maga lényegének véli, és annyira megszereti, hogy csak benne érzi magát igazán otthon. Az ilyen ember magához köti a testét, és vele együtt hull a mélységbe. Nem használta a szellemi valóság erőit, ezért külső megjelenése a korábbi alakjához fog hasonlítani. Az az ember, aki elbukik, majd az állathoz hasonlít.

Az emberiségben tehát végbemegy az a folyamat, amelyről már beszéltünk: akik a testük otthonát kizárólag csak arra használták, hogy én-tudatot szerezzenek, alázuhannak a szakadékba, ők alkotják a gonosz fajt. Elfordultak Krisztus Jézustól, ezért, valamint testük rútsága miatt ismét állati formát öltenek, amilyent egy korábbi korszakban minden ember viselt. Lenn a szakadékban él majd a gonosz faj, állati formákban, telve vad ösztönökkel. És amikor fent a Krisztus-princípiumot magukban hordozók, a szellemivé alakultak fennhangon hirdetik, amit a Krisztus Jézus nevével való egyesülésükről hirdetniük kell, lentről felzúgnak a káromlásnak a szellemi átalakulás elutasításának a szavai.

Aki gondolatait csak félig gondolja végig, most ezt mondhatná: igen, csakhogy olyan sokan élnek, akik még sohasem hallottak Krisztusról. Ők miért nem vehetik fel magukba Krisztus Jézus erőit? Aki materialista módon gondolkodik, ezt is mondhatja: miért éppen csak Krisztus Jézussal üdvözülhet az ember? Ha ezt olyasvalaki mondja, aki nem antropozófus, akkor érthető, hogy miért kérdezi, de ha az illető antropozófus, akkor érthetetlen, hiszen neki tudnia kellene, hogy az ember újra meg újra visszatér, hogy a régen élt lelkek a Krisztus megjelenése utáni időben új testben születnek meg, vagyis nincs olyan ember, aki elkerülhetné Krisztus Jézust. Aki nem hisz az újratestesülésben, csak attól fogadható el ilyen vagy hasonló ellenvetés.

Látjuk, mint hasad két részre az emberiség. Jönni fog egy korszak, amikor mindazok, akik a szellemivé válás felé törekedtek, képesek lesznek a szellemi világban élni. Jönni fog egy korszak, amikor kilép a világba mindaz, amit az ember addig elsajátított: akik megtanulták, hogy feltekintsenek Krisztusra a homlokukra írva viselik majd a nevét. Miután a pecséteket felbontják, az ember külsejével, testalkatával fejezi ki, mi van a szívében. Akinek a lelke legmélyén ott lesz Krisztus, az a pecsétbontás után Krisztus Jézus jegyeit fogja viselni az arcán, külső megjelenésében Krisztus Jézushoz fog hasonlítani. Azok viszont, akik megmaradnak a Krisztus Jézus megjelenése előtti kultúráknál, mást élnek majd át. Az első négy kultúra, az ó-indiai, az ős-perzsa, az asszír-bablióniai-kaldeai-egyiptomi-zsidó és a görög-latin kultúra előkészítő időszak volt. A léleknek át kellett haladnia a négy kultúrkorszakon, hogy felkészüljön Krisztus- Jézus földi megjelenésének nagy eseményére. Az előkészítő időben két erő hatott. Az embereket egymással összekötő erők olyanok, hogy materiális eredetük a vérben van. Ha az emberek a mostani alakjukban egyszerűen csak összekerülnek, soha nem alakult volna ki az, aminek az emberiségben ki kellett fejlődnie.

A Föld előtt a Holdon éltek a jelenlegi teremtmények. A Hold a bölcsesség kozmosza volt, a Föld a szereteté. A mi fejlődésünk célja az, hogy az emberek szeretetben egyesüljenek. Ha majd a Föld feloszlik, miután megszólalt a hetedik trombita, ha a Föld elveszti fizikai szubsztanciáit, és átalakul asztrális égitestté, akkor már az egész emberiséget áthatja a szeretet, a minden földi dolog iránti szeretet ereje. Mert a Földnek az a küldetése, hogy a szeretet erejével betöltse az emberiséget, úgy ahogy – mint ezt környezetünkben látjuk – a bölcsesség ereje már betöltötte. Többször említettem már, mint példát: nézzünk meg egy combcsontot, milyen csodálatos képződmény! Nem tömör anyag, hanem finom szálacskák sokasága alkotja, és ezek oly csodálatosan vannak elrendezve, hogy maximális teherbíró képességgel minimális anyagfelhasználás áll szemben. Ehhez foghatót ma egyetlen mérnök sem tud megtervezni. És bármi mást megvizsgálhatnánk, mindig ugyanarra a következtetésre jutnánk, hogy amit az ember a földi fejlődése folyamán, mint bölcsességet meghódított, azt egy korábbi időszak már beleoltotta a Földbe.

Történelemtanítás közben gyakran elhangzik, hogy amíg az ember ilyen vagy olyan vonatkozásban előrehaladt, közben egyre bölcsebb és bölcsebb lett. Talán még mindannyian emlékszünk rá, mivel jellemezték tanítóink a bölcsebbé válás egyes állomásait. Elmondták például, hogy az újkor kezdetén már igen fejlett volt az ember, feltalálta a puskaport, a papírgyártást, és így tovább. Örvendezzen tehát a lelkünk, milyen bölcs lett az ember. Hiszen intellektusa útján tanulta meg a papírgyártást, vagyis – ahogy sokan gondolják – ő találta fel azt. Aki azonban nagy összefüggések között szemléli a világot, ezt másképpen látja. A darázs jóval korábban találta fel, hiszen a darázsfészek tulajdonképpen papírból van. A darázsfészekben tehát már sok ezer évvel előbb megvolt az, amit az ember szubjektív bölcsessége később megvalósított. Egy-egy darázs persze nem ért a papírgyártáshoz, de a csoportlélek, az összes darázsra kiterjedő én már régóta olyan bölcs, amilyenné csak nemrég lett az ember. Akárhová nézünk, mindenütt megtaláljuk a dolgokban rejtőző bölcsességet.

Persze ne higgyük, hogy a bölcsesség mindig is létezett, és soha sem kellett megszületnie. Volt idő, amikor a világból hiányzott a mostani bölcsesség. Csak a Hold-fejlődés időszakában kezdte lassanként átitatni mindazt, ami most körülvesz bennünket. Az addig kaotikus összevisszaságban működő erők akkor rendeződtek el úgy, hogy kialakult az, amit bölcsességnek nevezünk. Ha megfigyeljük a Holdat, ott még minden úgyszólván zűrzavaros állapotban volt. A bölcsesség a Hold-fejlődés folyamán ömlött, áradt a lényekbe és teremtményekbe, és amikor a Föld előbukkant a homályból, a sötétségből, már minden bölcs volt rajta. Mi most mindent bölcsességgel átitatva látunk. Ha az ember jól megfigyeli a környezetét, mindenen a bölcsesség jegyeit látja, és ha a megfigyelést a Jupiterre is kiterjeszti, sajátos színben látja majd a rajta lévő lényeket. Mint a virág az illatát, úgy árasztják majd magukból az üdvözítő szeretetet. Ott mindenből a szeretet árad majd, és a Földnek az a küldetése, hogy ezt előkészítse. Ugyanúgy lesz jelen mindenütt a szeretet, ahogyan most jelen van a bölcsesség. És a szeretet úgy kerül a Föld-fejlődés áramába, hogy az ember lassanként megtanul szeretni.

A szellemi szeretet azonban nem lehetett azonnal az emberé, először alsóbb szinten kellett azt elültetni benne. Ki kellett alakulnia a szeretet materiális hordozójának: ez a vérrokonság. Az első iskola: vérrokonságban gyakorolni a szeretetet. A különálló emberek először úgy találtak egymásra, hogy a bennük csörgedező vér egymáshoz vonzotta őket. Ez volt a szeretet előiskolája, ez volt a szeretet nagy iskolája. Aztán elérkezett a nagy impulzus, amely ezt a szeretetet átszellemítette, így már nemcsak ott működik, ahol annak fizikai alapja van, hanem ott is, ahol lelkek közt nyilatkozik meg. A világ számára ez volt a Krisztus – impulzus.

Az előidőkben azonban furcsán alakult volna az ember fejlődése, ha egyedül csak a vérben működött volna a szeretet impulzusa. A régi korszakokat vezérlő lények, és közülük főleg Jahve, egyesítették az embereket szeretetben, egymáshoz vezették őket a vérrokonságban. Ha azonban Krisztus Jézus megjelenése előtt csak a vérrokonság kötötte volna egymáshoz az embereket, akkor az egyén sohasem fejlődhetett volna személyiséggé. Alámerült volna a népben. A részt akkoriban csakugyan háttérbe szorította az egész. A különállóság, az egyéni létezés tudata valóban lassanként alakult ki. Az atlantiszi időben még teljes képtelenség volt, hogy valaki egyénnek, önállónak érezte volna magát. Ez változatlan maradt hosszú ideig. Aki megérti, hogy régen hogyan történt a névadás, az képet alkothat az emberek érzéseiről. Gondoljunk az Ószövetség népére. A kereszténység előtti időben, ha az ember egyáltalán érezni akarta volna saját énjét, azt nem a maga egyediségében érezte. Akit átjárt az Ótestamentum szelleme, mind ezt mondta: „én és Ábrahám atya egyek vagyunk”. Mert egy közösség tagjának érezte magát, és ez a közösség Ábrahámtól indult: mindenkinek az ereiben, egészen a legifjabbakig, az ő vére folyt. Ezért így szólt: tudom, hogy nem lehetek kitaszított, nem lehetek elhagyatott, amíg érzem, hogy a vérem ugyanaz, amint Ábrahám atya vére.

És a közösség eredetét keresve, még messzebbre ment. A csoportlélekben érezte magát otthon. Eljutott Noéig, Ádámig. A mai ember már nem tudja, mit jelentenek ezek a nevek. Nem tudja, hogy a régi időkben más volt az emberek tudata, mint amilyen ma. A mai ember, ha egy kicsit összeszedi magát, egészen a gyermekkoráig tud visszaemlékezni, de emlékezete legfeljebb csak a születéséig érhet. A pátriárkáit, az ősatyák idején ez még másképpen volt. Az ember nemcsak arra emlékezett, amit ő maga élt át, hanem arra is, mit élt át az apja, a nagyapja és a dédapja. Úgy emlékezett a születés előtti időre, mint mi a saját gyermekkorunkra. Nem tudatosult benne, hogy születésével valami új kezdődött. Az emlékezet évszázadokra nyúlt vissza. Az emberek nem adtak nevet az elkülönült tudatnak, hiszen nem lett volna értelme. Minthogy visszaemlékeztek apjukra, nagyapjukra, dédapjukra, és így tovább, – egyetlen névvel jelölték az egész láncot. Adám, Noé – ezek a több nemzedéket egyesítő közös emlékezet nevei. Ameddig például egy ember vissza tudott emlékezni, addig Noé volt a lánc neve. Ez a név tehát egyfajta belső embert jelölt, sok-sok nemzedéken át élő szellemi lényt. Külön nevet adni minden embernek, ez teljesen értelmeden lett volna. Az Ádám név is szellemi lényt jelöl.

Az ember még nem ébredt én-voltának tudatára. Fel is oldódott volna a közösségben, ha szüntelenül nem érték volna az impulzusok, amelyek a közösség iránti vonzódás ellen léptek fel, és arra törekedtek, hogy kiszakítva őt a vérség kötelékéből, önállósághoz segítsék. Az egyéni tudat feloldódása elleni impulzust az ember asztráltestébe magukat befészkelő szellemi lények bocsátották ki. Ezek a luciferi lények. A kereszténység előtti időben ők gátolták meg a teljes egybeolvadást, az ember nekik köszönheti önállóságát, majd később személyiségét. Nagyon fontos, hogy belássuk: Jahvénak kell megköszönnünk, ami eggyé vált, és a luciferi szellemeknek, ami elkülönült.

A kereszténység korai szakaszából ismerünk egy mondást, ami így hangzik: „Christus verus Luciferus” – vagyis: Krisztus az igazi fényhozó. Lucifer ugyanis fényhozót jelent. Miért Krisztus az igazi fényhozó? Mert vele jogossá vált, ami előtte jogtalan volt. Előtte meghasonlásba torkollott az elkülönülés: az ember még nem érett meg az önállóságra. A Krisztustól kapott én-impulzus azonban hozzásegítette az embert, hogy énje ellenére szeretetet ébresszen önmagában egy másik ember iránt. Krisztus Jézus, az igazi fényhozó, adta meg végül az embereknek, amit Lucifer mintegy előlegként, a még éretlen emberiségnek hozott. Krisztus Jézussal érkezett meg az önállósodás impulzusa, de a szellemi szereteté is, amely egymáshoz köti azokat is, akik nem vérrokonok. Vele új korszak kezdődött, és az emberiség itt már éretté vált arra, amit Lucifer korábban akart megvalósítani. A „Chiristus verus Luciferus” mondás értelme később feledésbe ment. Aki értelmét újra megismeri, csak az értheti meg az első keresztény tanításokat.

Ezek voltak tehát a korábbi idők fő hatásai: látjuk, milyen előkészületen ment át az emberiség, hogy aztán megtörténhessen a nagy esemény Négy időszak – az indiai, a perzsa, az egyiptomi és a görög-latin – volt az előkészület, a nagy keresztény eseményre való felkészülés ideje. Ugyanakkor az sem volt lehetetlen, hogy valaki teljesen megmerevedjen a maga lényében. Képzeljünk el egy embert, aki Krisztus Jézus idejében él, és világos tudattal önmaga döntheti el, mit akar. Krisztus eljövetelekor ez az ember így szólhatott volna: nekem úgy volt jó minden, ahogyan volt, nekem semmi közöm Krisztus Jézushoz, nem akarok tudni róla. Ennek az embernek a lelkében a Krisztus Jézus előtti időben szerzett erők, impulzusok uralkodnának. Jelen van benne minden impulzus, amelyet az indiai, a perzsa, az egyiptomi és a görög-latin kultúrában szerzett. Csakhogy a kozmikus fejlődés folyamán csupán addig szabad egy impulzust birtokolni, ameddig egy másik meg nem érkezik. Aki nem halad előre, az bizonyosan visszamarad. Ezért sohase szemléljük értetlenül a történelmi fejlődést. Nem szabad azt mondanunk: minden kultúrának közös az alapja. Nem véletlenül épülnek egymásra a kultúrák.

Tételezzük fel, hogy valaki végigalussza az egész keresztény fejlődést, és csak a mindenkinek mindenki elleni nagy háborúja után ébred fel. Semmit sem kapott Krisztus nagy szeretet- princípiumából, amelyben a sok emberi én egymásra talál, és közösséget alkot. Korábban azonban mindent megkapott, és ez az ént egyenesen a szakadékhoz vezeti. Működnek benne a meghasonlás, az elkülönülés erői. Ezzel pedig eljutottunk oda, ahol választ kapunk a kérdésre: miért tárul elénk oly vigasztalan kép, amikor felbontják az első négy pecsétet? Mert ott azok az emberek jönnek elő, akik vissza akartak maradni a négy előkészítő kultúránál, és akikben Lucifer régi, meghasonlást okozó erői élnek. A pecsétek felbontásakor ezért is jelennek meg olyan alakban, amelyet megérdemeltek. Átaludták Krisztus Jézus eljövetelét, ezért olyan testben születnek meg újra, amilyen azoknak adható, akik a Krisztus-princípium hatásaiban sohasem részesültek. Ismét megjelenik az, ami a puszta intelligenciát, a puszta értelmet jelképezi: egymás után négyszer jelenik meg a ló. Ismét feltűnik az ember régi alakja: visszakapta, amit egyszer elhagyott, a ló-természetet. A ló alakja tűnik fel az első négy pecsétnél.

Kiket láthatunk az ötödik pecsét felbontásakor? Azokat, akik az előző korszakban megtanulták felfogni a Krisztus Jézussal elérkezett eseményt. Fehér ruha van rajtuk, szolgaságban tartották, gyakran meg is ölték őket, ők azonban megmaradtak, megőrizték önmagukat egy szellemivé alakuló világ számára. Összekötötték létüket Krisztus Jézus princípiumával, nem maradtak vissza a fejlődésben, ezért fehér ruhát öltve léphetnek elő, ha majd az ötödik pecsétet felbontják. Látjuk, milyen tiszta és szemléletes vonások jelzik, hogy Krisztus Jézus megjelenésének az időpontja az emberiség egy fontos korszakára esik. Az első négy időszak ezért ismétlődik meg úgy a mindenkinek mindeni elleni háborúja után, hogy ott megjelennek az elmaradottak, a matéria megkínzottai, akik nem haladtak együtt a fejlődéssel, hanem ragaszkodtak egy régi állapothoz. Ezért el kell szenvedniük a megkeményedett, önmagában merevvé vált anyagiság súlyát és fájdalmát. Mindaz, ami a pecsétek felbontásakor lejátszódik, a szakadékhoz vezető utat ábrázolja. Az ötödik korszaknál egy pillanatra felidézhettük a kiválasztottak képét, a többinél viszont csak azokat látjuk, akik ragaszkodnak az anyagisághoz, és a szakadék felé haladnak, akik felveszik régi alakjukat, mert képtelenek voltak arra, hogy azt átalakítsák, nem volt erejük hozzá.

Erről így alkothatunk képet: képzeljük el, hogy testünk gumiból van, és csak lelkünk ereje képes fenntartani a gumitest emberi alakját. Ha a lélek erejét kiengednénk belőle, a gumitest összezsugorodna, és már nem emberi, hanem állati formája lenne. Ahol tehát megszűnik, eltávozik a lélekből az erő, ott azonnal megjelenik az állati alkat. A legjobban úgy láthatjuk, mit sajátított el az idők folyamán az ember, hogy megfigyeljük, mit tud létrehozni a maga erejéből. Aki megszemlélheti, hogy korábban mit hozott létre az asztráltestében, az megállapíthatja: az emberben jelen van az állathoz való hasonlóság. A gumiember mai alakját valóban egyfajta belső erő tartja fenn. Ha képzeletünkben megszüntetjük ezt az erőt, megszüntetjük a Krisztus-erő termékeny hatását, akkor az ember visszahanyatlik, és állati formát ölt. Akik elmaradnak, azokra ez vár: egy új világot fognak alkotni, egy szakadék-világot, amely mintegy a mai világ alatt húzódik majd, és ott újra állati alakban él az ember.

Így érthetjük meg, hogy ténylegesen milyen lesz a fejlődés. Részleteiben fog kibontakozni, amit a mostani korszak készít elő, ahogy a mi időnkben is részleteiben bontakozik ki az, amit az atlantiszi korszak kezdeményezett. Említettem, hogy az atlantiszi idők utolsó harmadában alakult ki az a kis közösség, amelytől nemcsak az eddigi négy kultúra származott, hanem a miénk is, sőt a még hátralevő két kultúra is származni fog. A következő korszakra nézve, amely a miénk után következik, más lesz az előkészület. Nem egy meghatározott helyen kialakuló embercsoport fogja létrehozni a mindenkinek mindenki elleni háborúja után kezdődő kultúra szép, jó és nemes jegyeit, hanem azok, akik éretté váltak. Megint csak a haladás jele az atlantiszi korszakkal szemben, hogy ott a földrésznek egy eldugott zugában készülődött a kis csapat, itt azonban már az egész földkerekség összes nemzetségéből előléphetnek azok, akik valóban megértették a Föld misszióját, a maguk lényében élővé tették Krisztust, és a felebaráti szeretet princípiumát az egész világon elterjesztették. És bár mindezt helyesen tették, nem a keresztény vallások szerint, hanem az igazi ezoterikus kereszténység szellemében működtek, amely minden kultúrából kifejlődhet.

Akik megértik ezt a keresztény elvet, jelen lesznek abban a korban, amely a mindenkinek mindenki elleni nagy háborúját követi. A mostani kultúrát, a színtiszta értelmi kultúrát, és mindazt, ami a jelenkorban mindinkább az értelem szakadéka felé halad – ez az élet minden területén tapasztalható egy olyan időszak fogja követni, amelyben az emberi személyiség az intelligencia rabszolgája lesz, és ebben az ember elbukik. Csak egyetlen lehetőség van a személyiség megmentésére: a spirituális élet. Akik képesek arra, hogy spirituális életet ébresszenek, azok csatlakozni fognak a minden népből és minden nemzedékből kiválasztott helyesen lepecsételtek kis csoportjához, és fehér ruhába öltözve jelennek meg a mindenkinek mindenki elleni nagy háborúja után.

A mi jelenkori értelmi kultúránkban most kezdjük felfogni a szellemi világot. Ez az igazi antropozófiai törekvés: a jelenkor értelmi kultúrájából kiindulva felfogni a spirituális világot, és összegyűjteni azokat az embereket, akik megértik a felhívást a világ átszellemiesítésére. Nem egy zárt közösségnek kell létrejönnie, hanem minden nemzetből elő kell lépniük azoknak, akik a spirituális életet fokozatosan átmentik a hatodik korszakba, vagyis még nem a nagy háborún túlra, hanem csak a hatodik korba. Egyelőre még mindig vannak szükségszerűségek, amelyek a régi fajok sajátosságaival függenek össze. Korunkban még egymásra vetülnek a faji és a kultúrkorszakok. A faj tulajdonképpeni fogalma ugyan elvesztette már jelentőségét, de még most is erősen hat a kultúrára. Képtelenség, hogy bármilyen feladatot egyenértékű módon teljesítsen minden nép. Különösen egyes népek alkalmasak erre.

A mai nyugati kultúrát hordozó nemzetek feladatul kapták az ötödik korszak teljes kibontakoztatását, az értelem kialakítását. Ahová csak kiterjed a nyugati kultúra, mindenütt értelmi kultúrát találunk, és még nincs vége a fejlődésnek. Az intelligencia még tovább terjed, a mostaninál jóval több szellemi erőt fog az ember arra fordítani, hogy teljesítse a test kívánságait, a mostaninál jóval több szellemi erőt fog felhasználni arra, hogy elpusztítsa embertársait, holott még a mindenkinek mindenki elleni háborúja előtt vagyunk. Sok-sok felfedezés, találmány szolgálja majd a még jobb hadvezetést, végtelenül sok gondolatot pazarolnak el az alacsonyrendű ösztönök kielégítésére. Közben azonban csendesen kiformálódik mindaz, ami a kelet és az északi kelet bizonyos népeire vár. Készülődnek bizonyos nemzetek, hogy felébredjenek tompultságukból, hatalmas impulzust, hatalmas spirituális impulzust bocsátanak ki, és éppen ez lesz az intelligencia ellenpólusa. A Filadelfia gyülekezetével jelképezett hatodik kultúrkorszak előtt egy nagy népházasságnak leszünk tanúi: frigyre lép az intelligencia a spiritualitással. Már-már felvirradt a nagy házasság napja, az imént mondottakat azonban senki se vélje egy, a mi korszakunkat dicsőítő éneknek, mert ki dicsérheti akkor a napot, amikor az égen még csak az első hajnalpír látszik. De már figyelemreméltó jelenségeket látunk, ha összehasonlítjuk a Keletet és Nyugatot, ha a nemzetek életének mélyébe, mélységeibe, alapjaiba tekintünk.

Ne érezzük ezt olyasminek, mintha pártot ütnénk az egyik vagy a másik mellett. Előadásaimban legalább annyira igyekszem távol tartani magamtól a pártosságot, mint amennyire tárgyilagosságra törekszem. De tárgyilagosan is összehasonlíthatjuk mindazt, amit az európai Nyugat a tudományban, a filozófiában ért el, azzal, amit a Kelet adott, mondjuk Tolsztoj révén. Nem kell Tolsztoj követőivé válnunk, hogy elismerjük: egy olyan könyvből, mint amilyen Tolsztoj könyve az életről, ha értelmesen olvassuk, elegendő csak egyetlen oldalt elolvasnunk, hogy azt összehasonlítsuk akár egy könyvtárnyi nyugat-európai könyvvel. A következőket mondhatjuk ugyanis: a nyugat-európai ember az értelmével épít szellemi kultúrát, részletekből állít össze mindenfélét, amiről úgy véli, hogy értelmessé teszi vele a világot. E tekintetben olyan magasságokat ért el a nyugati kultúra, hogy semmilyen más korszak nem múlja felül. De amit egy nyugat-európai könyvtár harminc kötete mond, azt olykor tíz sorban foglalja össze egy olyan könyv, mint amilyen Tolsztojé az életről. Darabos erő nyilatkozik meg itt, de annyi van belőle néhány sorban is, mint ott könyvtárnyi, sok apró ismeretből összerakott könyvben.

Tudnunk kell megítélni, mi jött a szellem mélységeiből, minek van spirituális alapja, és minek nincs. A túlérett kultúrákban észrevehetők már itt-ott az elsorvadás, a kiszáradás tünetei, a frissen sarjadt kultúrákban viszont csupa üdeség és lendület minden. Tolsztoj idő előtti virága egy új kultúrának, sokkal korábban érkezett, mint kellett volna, hogy teljesen kifejlődhessen. A koraszülöttek összes bajától szenvedett. Némely nyugat-európai jelenséget oktalanul, alaptalanul ábrázol groteszknek, sok mindent balgán ítél meg, de mindez csak azt mutatja, hogy a nagy emberek erényeinek is megvan az árnyéka, és a nagy bölcsek bölcsességének is megvan a balgasága.

Amiről beszéltem, az mind csak tünet a jövőre nézve, ahol majd egymásba fonódik a Kelet spiritualitása és a Nyugat intellektualizmusa. Az összefonódásból születik meg a Filadelfia időszaka. A Kelet és a Nyugat házasságát azok kötik, akik befogadják Krisztus Jézus impulzusát, ők alkotják meg a nagy testvériséget, amely túléli a nagy háborút. Bár sokan támadják, és sokféle üldöztetést kell elszenvednie, de végül a jó faj belőle fog kinőni. A jó faj akkor alakul ki, amikor a nagy háború már az állatiság útjára taszította a régi formáknál megmaradtakat. A jó faj hordozza azt, amiből a jövendő magasabb szintű szellemi kultúrája fog megszületni. Mi is átéljük majd, hogy az atlantiszi nagy áradás és a mindenkinek mindenki elleni háborúja közötti korszakban a filadelfiai gyülekezettel jelképezett időben létrejön egy közösség, de az nem fog vándorolni, hanem mindenütt jelen lesz a Földön, és a filadelfiai gyülekezet szellemében, az emberiség összetartozásának szellemében, a keresztény elvek szellemében tevékenykedik.

Az angyalok megkapják a hét harsonát

8. előadás – Az emberiség-fejlődés jövője. A hét pecsét és a hét harsona.

Nürnberg, 1908. június 25.

Mint már többször beszéltünk róla, a mi hét kultúrából álló korszakunk végét a mindenkinek mindenki elleni háborúja fogja lezárni. Ezt a nagy háborút egészen másként kell elképzelnünk, mint ahogyan általában a háborúkat szoktuk. Először is azt kell szemügyre vennünk, mi lesz az alapja, mi lesz az oka tulajdonképpen. A nagy háború oka és alapja az egoizmus elburjánzása, az én beteges túlhangsúlyozása az emberek önzése lesz. Fejtegetéseinkben már kellőképpen előre jutottunk ahhoz, hogy beláthassuk: kétélű éles kard az ember énje. Aki nem érti meg, hogy kétélű kard az én, az aligha foghatja fel az ember- és világfejlődés értelmét. Egyrészt az én az okozója, hogy az ember önmagában megkeményedik, hiszen az ember az ént akarja kiszolgálni mindazzal, amit külső tárgyak vagy belső javak formájában összegyűjthet. Az én az oka annak, hogy az ember minden törekvése vágyainak kielégítésére irányul. Az én keményen küzd azért, hogy a közösen birtokolt Földből kiszakítson magának egy részt, és a tulajdonává tegye, keményen küzd azért, hogy a többi ént távol tartsa a tulajdonától, hogy legyőzze, elűzze őket. Ez az én egyik fele. Másrészt azonban ne felejtsük el, hogy az éntől kapja meg az ember mindazt, ami őt önállóvá, belsőleg szabaddá teszi, és ami őt a szó legigazibb értelmében felemeli. Az énen alapul az emberi méltóság; az én az emberben az isten kezdemény

Sok ember nehezen boldogul az én fogalmával. Már tisztáztuk, hogy az ember énje egy csoportlélek-állapotból, egy mindent átfogó ős-énből fejlődött ki. Helytelen volna, ha az ember ismét arra vágyakozna, hogy énjével feloldódjon valamilyen közös tudatban, valamilyen együttes tudatban. Ami az embert énjének elvesztésére, egy közös tudatban való feloldódásra ösztönzi, az a gyengeségéből ered. Egyedül csak az tudja, hogy ki az én, aki tudja, hogy az ember egy hosszú kozmikus fejlődés folyamán szerezte meg azt, és többé már nem veszítheti el. Az ember, ha megérti földi küldetését, mindenekelőtt az igaz erőt kell, hogy hatni engedje, azt az erőt, amely énjét egyre bensőségesebbé, egyre istenibbé teszi. Az igazi antropozófusok nem vallják a magukénak azt a nézetet, miszerint az én megsemmisül majd egy közös énben, feloldódik valami ősmasszában. Az igazi antropozófiai világnézet a végcélt az önállóvá, szabaddá és individuálissá vált sok én közösségében látja. Hiszen a Föld küldetése, ami végül a szeretetben nyilatkozik meg, éppen az, hogy az én megtanul szabadon szemben állni egy másik énnel. A szeretet tökéletlen, ha kényszerből vagy egymásrautaltságból születik. Akkor, és csakis akkor teljesen szabad adomány, ha minden én önálló, és annyira szabad, hogy azt is megtehetné, hogy ne szeressen. Úgy is mondhatnánk, hogy az isteni világterv szerint az énnek annyira önállóvá kell válnia, hogy szeretetével még Istenhez is szabad elhatározásból, mint individuális lény közeledjen. Az ember a függőségek útján haladna, ha bármilyen ok, akár áttételesen is szeretetre kényszeríthetné.

Így lesz az én az ember nagy céljának a záloga. Ha viszont az nem jut el a szeretethez, és önmagában megkeményedik, akkor az ember kísértőjévé válik és romlásba viszi. A megkeményedett én választja el majd egymástól az embereket, és robbantja ki a mindenkinek mindenki elleni háborúját. Nem nép fog háborúzni nép ellen – mert a nép fogalmának akkor már nem lesz meg a maihoz fogható jelentősége -, hanem egyén fog küzdeni egyén ellen az élet legkülönfélébb területein, továbbá osztály osztály ellen, kaszt kaszt ellen, férfi és nő egymás ellen. Az én az élet minden területén viszályt szít, ezért azt mondhatjuk, hogy az embert vagy a legmagasabbra vezeti, vagy a legmélyebbre taszítja. Ezért kétélű éles kard az én. Krisztus Jézust, aki a teljes én-tudatot hozta az embernek, joggal ábrázolja az Apokalipszis annak az alaknak a képében, akinek a szájából kétélű éles kard jön ki.

Mi nagy megtiszteltetésének tekinthetjük, hogy a szabad én fogalmát az ember éppen a kereszténységen keresztül közelítheti meg. Krisztus Jézus hozta meg teljes terjedelmében az ént, amelyet kétélű éles kard jelképez, ahogy azt az egyik pecséten látjuk. És hogy a kétélű éles kard az Emberfia szájából jön ki, az megint csak érthető. Amikor az ember megtanulta teljes tudattal kimondani, hogy „én”, megkapta a választás lehetőségét: vagy a legmagasabbra emelkedik, vagy a legmélyebbre süllyed. A kétélű éles kard a legfontosabb jelképek egyike, amelyekkel az Apokalipszisben találkozunk.

Miután kellőképpen tisztáztuk mindazt, amiről a legutóbbi fejtegetéseink végén beszéltünk, tehát hogy a mi mostani kultúránkat a Filadelfia városával jelzett kultúra követi, mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy a hatodik kultúrkorszak bocsátja útjukra azokat az embereket, akik tovább járják a fejlődés útját az újabb nagy korszakban. A mindenkinek mindenki elleni háborúja után – ahogy már több alkalommal hangsúlyoztuk – megjelenik majd az emberek arcán, amit a mi időnkben a lelkükben készítettek elő. Csekély fontosságú lesz az úgynevezett hetedik kultúrkorszak. Mi az ötödik kultúrkorszakban élünk, utánunk következik a hatodik. Innen indulnak el azok az emberek, akikben teljes a megértés a spirituális világ iránt, és akiket áthat a felebaráti szeretet meggyőződése, hiszen ez éppen a spirituális megismerésből következik. A mi jelenkori kultúránk legszebb gyümölcse a hatodik kultúrkorszakban fog megérni. Ami pedig azután következik, az lesz a langyosság, tehát az, ami sem hideg, sem meleg. Ami a hetedik korszakban jelenik meg, az olyan lesz az összes kultúrára nézve, mint valami túlérett gyümölcs, mint olyasmi, ami túlélte a nagy háborút, de fejlődési princípiumot már nem hordoz magában.

Akkor is így történt, amikor a mi kultúráink keletkeztek. Gondoljunk vissza az atlantiszi áradás idejére. Azt mondtuk: az atlantiszi kontinens azon a területen volt, amelyet ma az Atlanti-óceán vize borít. A korszak utolsó harmadában, a mai Írországhoz közeli helyen kialakult egy kis közösség, amely a legmagasabb fokra fejlesztette az atlantiszi kultúrát. Ez a kis közösség később keletre vonult, és azután onnan terjedtek szét a különböző kultúrák. Összpontosítsuk a figyelmünket arra kis darab földre a mai Írország partjaitól kissé nyugatra, képzeljük el, hogy lassan vonul a nép kelet felé, és közben kiválik belőle néhány néptörzs, Európa későbbi benépesítői. Az egész európai népesség onnan érkezett. De az atlantisziak legtehetségesebbjei Közép-Ázsiába vándoroltak, onnan indult ki minden kultúra, amiről beszéltünk, a miénkkel bezárólag. Mint látjuk, az atlantiszi embereknek egy maroknyi csoportjától származott a mi jelenkor kultúránk.

De ennek az atlantiszi kultúrának is hét fokozata volt, akárcsak a miénknek. A mi kultúráink, mint tudjuk, az ó-indiai, az ó-perzsa, az asszír-bablióniai-kaldeai-egyiptomi-zsidó, a görög-latin kultúra, majd a miénk és végül még két további. Az atlantiszi kultúrkorszakok közül éppen az ötödik volt soron, amikor megkezdődött a vándorlás: ekkor indult el a régi Atlantiszról a válogatott népesség. Ők vetették meg a mi kultúránk alapjait: a válogatott népesség az ötödik atlantiszi fajból származott – Atlantisz vonatkozásában még szabad fajokról beszélni. Az ötödiket a hatodik faj, majd a hetedik követte. Ők az úgynevezett langyos fajok. Ők is túlélték a nagy áradást, de már nem volt bennük frissen lüktető erő. A két utolsó kultúra úgy viszonyul az ötödikhez, ahogy a kiszáradt, élettelen kéreg a nedvdús hajtáshoz. A tulajdonképpeni törzsfajt követő két másik már nem volt életképes, mondhatnánk úgy is, hogy túlérettek voltak.

Láthatjuk ma a régi túlérett fajok késő utódait, mégpedig a kínai népben. A kínai népet úgy jellemezhetjük, hogy annak idején nem csatlakozott az ötödik fajhoz, a törzsfajhoz, és ezért elmulasztott valamit. Abban az időben, amikor az étertest visszahúzódott a fizikai testbe, akkor kapta meg az ember annak a képességnek az első kezdeményét, hogy magáról ént mondjon.

A kínai nép elődei itt késlekedtek. Az utódok létrehozták ugyan azt a felsőbbrendű kultúrát, amelyet valamennyien ismerünk, ez a kultúra azonban nem volt alkotóképes. Az ötödik atlantiszi faj mindenhova elküldte kultúrájának hordozóit, és ők új, egyre tökéletesebb és mindig fejlődőképes népkultúrákat alkottak. Igen, minden fejlődött és növekedett az ó-indiai kultúrától egészen a miénkig. A hatodik és hetedik atlantiszi faj azonban megkeményedett, stagnáló állapotba került. Ahogy mondtam, a kínai kultúra atlantiszi örökség, és a hagyományoktól nem tud megszabadulni. Az ősi kínai kultúrában csodálatosan folytatódott a régi atlantiszi hagyomány, de az egykori tetőfokot többé nem érte el. Persze semmi sem maradhat úgy, hogy ne érjék hatások. Láthatjuk az ősi kínai irodalmon, hogy mindenhonnan átvett valamit, de alapszínezete változatlanul megőrizte atlantiszi jellegét. Elzárkózás, találékonyság, változásképtelenség, tartózkodás bizonyos határ átlépésétől: mindebben az atlantiszi jelleg folytatódik.

Ahogy a régi Atlantiszon az ötödik faj hordozta az alkotóképességet, és belőle indult ki minden új, a hatodik és hetedik fajra viszont hanyatlás várt, hasonlóképpen jellemezhető a mi korszakunk is. Most még vágyakozás él bennünk a hatodik kultúra iránt, ahogyan azt ábrázolnunk kellett, amikor spirituális házasságra lép majd a Nyugat és a Kelet. A hatodik kultúrkorszak lesz az alapja a mindenkinek mindenki elleni háborúja után keletkező új kultúráknak, ahogy az atlantiszi ötödik faj alapozta meg a mi kultúráinkat. A hetedik kultúrszintet viszont a langyosság jellemzi, ez a hetedik kultúra úgy folytatódik majd az új korszakban, ahogy az atlantiszi időkből a hatodik és hetedik faj – a megkeményedett, megmerevedett fajok – folytatódtak a mi korunkban. A mindenkinek mindenki elleni háborúja után két főáramlata lesz az emberiségnek: az egyik a Filadelfiáé, amely a fejlődés, a belső szabadság és a felebaráti szeretet princípiumával kis közösség lesz sokféle nemzetből és sokféle népből, a másik áramlat a nagy tömegeké lesz, azoknak utódaié, akik langyosak voltak Laodiceában. A mindenkinek mindenki elleni háborúja utáni egyik nagy cél az lesz, hogy a jó faj, a jó áramlat fokozatosan átterelje magához a rosszat. A nagy feladatok egyike a nagy háború után: megmenteni azt, aki menthető a gonosz áramlatából, megmenteni, aki arra törekszik, hogy térdre kényszerítse a másikat, és énjét átengedje a legszélsőségesebb egoizmusnak. Az okkultizmus szférájában a világnak minden ilyen fordulatára megtörténik az előkészület.

Ne tartsuk ridegnek a teremtés tervét, ne kifogásoljuk benne, hogy két részre szakad az emberiség, a jobboldaliakra és a baloldaliakra, a kettészakadást inkább olyasvalaminek lássuk, ami a lehető legbölcsebb dolog a teremtés tervében. Először is arra gondoljunk, hogy éppen a jónak és a rossznak a szétválása révén erősödhet meg, fejlődhet ki teljesen a jó. A jóknak erőre lesz szükségük, mert a mindenkinek mindenki elleni háborúja után azon kell majd fáradozniuk, hogy a gonoszokat – ameddig még lehetséges – felemeljék magukhoz. Ez nem olyan nevelési feladat lesz, mint amilyenek a mai felfogás szerinti nevelési feladatok, hiszen ott okkult erők is közreműködnek. A következő nagy korszakban az emberek képesek lesznek arra, hogy okkult erőket működtessenek. A jóknak feladatuk lesz, hogy segítsenek a gonoszok seregéhez tartozó felebarátjaikon. Az okkult világáramlatok legmélyebbikét értik meg a legkevésbé. Az a világáramlat, amely előkészíti a jók tevékenységét, így szól tanítványaihoz: az emberek beszélnek ugyan jóról és rosszról, de nem tudják, hogy a világterv szerint a gonosznak is ki kell teljesednie. Azért kell ez, hogy akiknek a gonoszt le kell győzniük, a jóság minden erejét felhasználhassák a gonosz legyőzésére, hiszen csak így születhet a jóból még nagyobb jó.

A kiválasztottaknak fel kell készülniük a nagy háborút követő időre, tudniuk kell, hogy ott olyan emberekkel találkoznak, akiknek arca a gonoszság jegyeit viseli. Fel kell készülniük, hogy oly sok jó erőt adjanak az emberiségnek, amennyit csak lehetséges. A mindenkinek mindenki elleni háborúját követő időben még átformálhatják a bizonyos mértékig még képlékeny testüket mindazok, akik megtérnek, akik az utolsó lehetőséggel élve felemelkednek a jókhoz. Ez pedig sokat jelent. A jó nem lenne igazán jó, ha nem növelhetné erejét a gonosz legyőzésével. A szeretet nem lenne igazán szeretet, ha ereje és hevülete nem tudná letörölni a rútságot a gonosz ember arcáról. Mindez már korábban előkészül, és a tanítványok ezt hallják: nem szabad elhinnetek, hogy a gonoszság nincs beírva a teremtés tervébe. Bele van írva, hogy egyszer majd megszülethessen a nagy jóság.

Akik ezt hallják, akiknek a lelkét ez a tanítás készíti elő a nagy nevelési feladat majdani elvégzésére, azok annak a szellemi irányzatnak a tanítványai, amelyet manicheizmusnak neveznek. A manicheizmus irányzatát általában félre szokták érteni. Akárhol hallunk vagy olvasunk róla, csupa közhellyel van dolgunk. Ilyen közhely az, hogy a manicheusok hite szerint a világ kezdete óta létezik a két princípium, a jó és a rossz. A valóságban nem így van. Az igazi manicheus tanítás az, amelyet kifejtettünk. Manicheizmuson ezt a tanítást kell értenünk, továbbá a tanítás alkalmazását a tanítványok révén, akik a jövőben, jövőbeli megtestesüléseikben az említettek szellemében végzik munkájukat. Mani, a Földön újra meg újra megtestesülő nagy egyéniség a vezérlő szelleme azoknak, akik a gonoszok megtérítésén fáradoznak. Amikor az emberiség nagy vezetőiről beszélünk, mindig meg kell emlékeznünk e kiemelkedő egyéniségről. Bár a jelenkorban Mani princípiumának nagyon a háttérbe kellett szorulnia, hiszen nagyon kevés a megértés a spiritualizmus iránt, a jövőben minél nagyobb megértéssel találkozik majd a spirituális élet, annál több tanítványt szerez magának a csodálatosan fenséges manicheus princípium.

A jelenkori emberiség élete a mindenkinek mindenki elleni háborúja után úgy folytatódik, ahogyan az előttünk járó, a mi kultúránkat megalapító atlantiszi törzsfaj élete folytatódik a mi korszakunkban. Egymást követő hét fokozatban fog kibontakozni az emberiség a nagy háború után. Már láttuk, hogy amit János Apokalipszise a hét pecsét felbontásánál mond el, az az egymás utáni hét törzskultúrát, a nagy háború utáni hét kultúrfokozatot jelzi. Ha ez a kultúra, amelyet a mai ember csak, mint beavatott láthat az asztrálvilágban és annak jelképrendszerében, véget fog érni, a Föld-fejlődésben egy új periódus kezdődik, és ott majd ismét új formák jelennek meg. Ezt az új periódust, amely a már leírtat követi, János Apokalipszisében a hét trombita hangja jelképezi. A nagy háborút követő kultúrát a hét pecsét jelöli, mert a látó ezt a korszakot ma csak az asztrális világban láthatja, a következő kultúrákat viszont a hét trombita hangja idézi fel, mert az a korszak most a tulajdonképpeni szellemi világban tapasztalható, ahol a szférák zenéje hangzik fel. Az asztrálsíkon képekben, jelképekben tapasztalja az ember a világot, a devachánban viszont inspiratív zene által. Itt csúcsosodik ki mindaz, ami a nagy háborút követően jön létre.

Az ábrán az a és b közötti szakasz jelöli a mi hét kultúrkorszakunkat, mégpedig úgy, hogy az első az ó-indiai kultúra, a második az ó-perzsa, a harmadik az asszír-babilóniai-kaldeai- egyiptomi-zsidó, a negyedik a görög-latin kultúra, és az ötödik a mi kultúránk. A római négyes felel meg az atlantiszi időknek, az „a” a nagy áradásnak a „b” pedig a mindenki mindenki elleni háborúját jelöli. Ezt követi a hét pecséttel jelzett hétfokozatú kultúra (VI). Aztán újabb hétszintű kultúra következik, a hét trombita kultúrája (VII). Voltaképpen itt húzódik a mi fizikai Föld-fejlődésünk határa.

Az atlantiszi kultúra, a miénket megelőző kultúra előtt további kultúrák voltak. A Föld kultúrái közül a miénk már az ötödik. Előttünk tehát összesen négy kultúra volt. Az elsőt tulajdonképpen még aligha nevezhetjük annak. Ott még minden éteri-szellemi volt, olyan finom állagú, hogy ha a fejlődés folyamán végig megmaradt volna ez az állapot, a mi mostani érzékszerveinkkel semmit sem tapasztalhatnánk. Az első időszakot az jellemzi, hogy akkor még nem vált el a Nap a Földtől. Egészen mások voltak az állapotok, tulajdonképpen semmiről sem beszélhetünk, amit a mostani dolgokhoz hasonlíthatnánk. Ezután következik az a kultúra, amelyet a Nap eltávozása jellemez, majd pedig az, amelyet a Holdé. Ez a harmadik fokozat, és a régi lemúriai kultúrának nevezzük. A mostani ember itt jelenik meg első formájában a Földön. Erről az első formáról már megjegyeztem, hogy groteszkségének részletekbe menő ábrázolása megrendítő hatású volna. A lemúriai kultúrát az atlantiszi követi, ezt pedig a miénk.

Látjuk, hogy hét kultúrfokozatunk, hét fejlődési periódusunk van. Ha visszatekintünk az első kettőre, aligha fedezhetünk fel hasonlóságot köztük és a mi korszakunk között. A harmadik periódus nagyrészt a mai Afrika, Ázsia és Ausztrália közötti egykori földrészen, a régi Lemúriában játszódott le. Az ottani emberek közül is kivált egy kis csoport, a legfejlettebbek csoportja. Ez ott a legutolsó faj volt. A legutolsó faj kevés emberből állt, sikerült elvándorolnia Lemúriából, és megalapította az atlantiszi fajt. Az atlantiszi fajokat tehát az utolsó lemúriai faj alapította. Az atlantiszi fajok közül az ötödik alapította meg a mi kultúránkat. A mi kultúráink közül a hatodik fogja megalapítani a mindenkinek mindenki elleni háborúja után kezdődő korszak kultúráit, és azok közül a kultúrák közül az utolsó fogja megalapítani azt a korszakot, amelyet a hét trombita jelképez.

És ezután a kultúra után mi fog történni? Földünk ekkor érkezik el fizikai fejlődésének céljához. Akkorra már minden dolog, minden lény átalakul a Földön. Mert ha a hatodik korszakról azt állítottuk, hogy minden ember az arcán fogja viselni a jóságnak vagy a gonoszságnak a jegyeit, akkor ez még inkább érvényes a hetedik korszakra, mert ott az embernek és minden lénynek az alakja fokozott mértékben fejezi ki a jót vagy a rosszat. Minden, ami anyag, magán fogja viselni a szellem bélyegét. A hetedik korszakban semmi sem létezhet, amit bármi is elleplezhetne. Már a hatodik korszakban élők sem lesznek képesek semmit sem eltitkolni az idegen szemek előtt. A gonoszon látszani fog a gonoszság, a jón pedig a jóság, de a hetedik korszakban már a beszéd sem tudja majd eltakarni, hogy mit rejt a lélek. A gondolat nem maradhat többé néma, nem maradhat többé titkos. Amikor a lélek gondolkodik, kívül is megcsendülnek majd a gondolatai. Amit ma csupán a beavatott hall, az közvetlenül hallható lesz. A beavatott ma a devachánban hallja a gondolatok zengését. De ahogy a hatodik korszakban az asztrálvilág, a hetedikben a devachán fog aláereszkedni egészen a fizikai világig. Ma már jelen van a hatodik korszak az asztrálvilágban, a hetedik pedig a mennyei világban. A hatodik korszak nem más, mint alászállt asztrálvilág, illetőleg annak a lenyomatai, megnyilatkozásai. Az alászállt mennyei világ, illetve annak kifejeződése lesz a hetedik korszak. A Föld itt éri el fizikai fejlődése célját.

Ezután átalakul asztrális égitestté. Ami lényként jelen van a Földön, része lesz ennek az asztrális égitestnek. A fizikai szubsztancia fizikai léte megszűnik, az a része, amelyiknek lehetősége volt telítődni szellemmel, asztrális szubsztanciává, szellemmé válik. Itt azonban azokra a földi lényekre gondoljunk, akik lehetőséget találtak, hogy a külső materiális formájukkal fejezzék ki azt, ami jó, nemes, intellektuálist és szép, akik az arcukon viselik Krisztus Jézus képét, és szavaikkal is őt fejezik ki, akik úgy zengnek, mint a tiszta gondolatok. Nekik hatalmuk lesz testük fizikai matériájának a feloldására, testük úgy fog feloldódni, mint langyos vízben a só. Létük fizikaisága beépül az asztrális égitestbe. Azoknak viszont, akik képtelennek bizonyultak arra, hogy kifejezzék azt, ami nemes, szép és intellektuális, hogy a fizikaisággal, a testtel fejezzék ki a jót, azoknak nem lesz erejük, nem lesz hatalmuk, hogy feloldják a matériát. Ez a matéria megmarad, ami benne van, megkeményedik és megtartja anyagi formáját. A Föld-fejlődésnek ezen a pontján a megtisztult formák a szellemi valóságba emelkednek, az asztrális világban élnek tovább, és egy új materiális égitest is keletkezik. Itt maradnak azok a lények, akik alkalmatlanok a felemelkedésre, mert matériájukat nem tudták feloldani.

Ez lesz a Föld jövője: anyagában egyre finomabbá válik. A lélek munkája lassanként olyan finommá teszi a matériát, hogy kialakulhatnak benne azok az erők, amelyek később feloldják. Aztán elérkezik az az időpont, hogy a fel nem oldható anyag eltávozik egy új égitest formájában. Két időszak fog eltelni, amíg mindaz kilökődik, ami a matériában megkeményedett, és az az erő, amely kiveti a matériát, éppen ellentéte lesz annak, amely felemeli a jó lényeket. Vajon minek az ereje fogja feloldani a matériát? Azok a lények tudják majd feloldani, akik befogadták lelkükbe a szeretetet. Minél melegebb lesz a lélek a szeretettől, annál erősebben fog hatni az anyagi valóságra, átszellemül az egész Földet, asztrálissá teszi, asztrális égitestté alakítja. Míg viszont a szeretet feloldja az anyagot, mint langyos víz a sót, a szeretet ellentéte ugyancsak hét fokozatban meggátolja mindannak az oldódását, ami képtelen volt teljesíteni földi küldetését.

Az isteni szeretet ellentétét – technikai kifejezéssel – isteni haragnak nevezzük. Amíg a szeretet, amelynek jegyeit a negyedik kultúrkorszak óta viseli az emberiség, egyre melegebbé és melegebbé válik a korszak utolsó kultúráiban, a hatodikban és a hetedikben, addig a másik oldalon az is növekszik, ami megkeményíti maga körül a matériát: az isteni harag. Az isteni harag hatásait, az anyag kivettetését János Apokalipszise az isteni harag hét poharának a kiöntésével ábrázolja. Képzeljük el, hogy a Föld anyaga egyre finomabbá és finomabbá válik, az ember is egyre szellemibb lesz a matériában, és a finom részben úgy maradnak láthatók a durvábbak, mint a csigahéj, vagy mint a csúszómászók levetett bőre. A kemény részek így halmozódnak fel az egyre finomodó matéria körül. A legutolsó korszakban, a trombitahangok utolsó korszakában már mindenütt finom testű, átszellemített testű embereket látunk, persze, csak ha tisztánlátó szemmel nézzük őket, és látjuk azokat is, akik megkeményítették magukban a materiális princípiumot, akik megőrizték magukban a mostani anyag legfontosabb alkotóelemeit, látjuk a kemény héjakat, amint lehullanak a materiális égitestre, amely a trombiták hangjával jelképezett korszak lezáródása után is megmarad.

Ezek tehát János Apokalipszisének jövendölései. Fontos, hogy egész lelkünkkel átérezzük e próféciákat, fontos, hogy eleven hatásuk átjárja akaratunkat. Mert mivé válik az ember, mivé változtatja magát, ha már elmúlt a hatodik és hetedik korszak? Mivé alakíthatja a testét? Ha az emberi testet most vizsgáljuk, még nem látjuk rajta a lélek kifejeződését, de a test mindinkább annak a képét fogja viselni, amit a lélek belül él át. A külső testiség úgy válik egyre inkább a jó kifejeződésévé, hogy az ember magába fogadja a legfenségesebb üzenetet és tanítást, ami valaha is elérte a Földet, és ez a legfenségesebb tanítás, ez a legfenségesebb üzenet a Krisztus Jézusé. A legnagyobb, ami az embernek megadatott, Krisztus Jézus küldetése volt. Magunkba kell őt fogadnunk, de nem csak értelmünkkel. Úgy kell bensőnkbe fogadnunk, mint fizikai testünkkel az ételt. Az emberiség, amint kulúrkorszakról kultúrkorszakra halad, egyre inkább magához veszi, egyre inkább belső lényébe fogadja az örömhírt. És földi küldetése végső céljának a szeretet-örömhír befogadását fogja érezni. Az evangéliumokban, a „könyvben”, a szeretet ereje van, a szeretet minden ereje. És a látó nem mondhat többet: látom a szellemiségben, hogy el fog jönni az az idő, amikor az, ami az evangéliumokban van, nem kint, egy könyvben lesz megtalálható, hanem magában az emberben, alti magához vette azt.

A Föld-fejlődésnek kettős az alapja. A Föld előtti állapot az, amelyet mi a bölcsesség kozmoszának nevezünk. A még korábbi állapot neve pedig – a puszta kifejezés nem jelent sokat, de használnunk kell, mivel már használatossá vált – az erő kozmosza. A bölcsességet és az erőt kapta örökül a Föld a korábbi fejlődésektől, a régi Holdtól és a régi Naptól. Látni fogjuk, hogy a Föld-fejlődésben mindez azáltal is kifejezésre jut, hogy a Föld fejlődésének az első fele a naperő képviselőjéről, Marsról van elnevezve. Most nem is kell másra gondolnunk, mint a Mars egyik fontos jellemzőjére: a Mars helyezte el a Földön a vasat, benne tisztelhetjük azt, aki erőt hozott. A Föld-fejlődés második felében a régi Hold-fejlődés képviselője, Merkúr uralkodik, ő építette be a Földbe a Hold örökségét, a bölcsességet. A Föld-fejlődés tehát Mars- és Merkúr-fejlődésből tevődik össze. Hatalmas erőket, hatalmas képességeket kapott örökül a Föld. Amit az erő kozmoszától kapott, azt a Mars fejezi ló, amit pedig a bölcsesség kozmoszától, azt a Merkúr. Küldetése végén a Földnek a szeretetet kell mindehhez hozzáadnia. A Föld-fejlődés eredményeképpen a szeretetnek kell dicsőségesen megjelennie. Ez az egyik legmélyebb gondolata az Apokalipszis írójának. Mély ez a gondolat, és mindvégig érvényes a Föld-fejlődés hátralevő részében. (Lásd a negyedik pecsétképet.)

Tekintsünk most vissza még egyszer az atlantiszi időszak kezdetére, amikor, mint mondtuk, a levegőt még víz telítette. Az ember igazi eleme akkor még a víz volt. Csak az atlantiszi korszak közepén lépett a fejlődésnek arra fokára, hogy elhagyta a vizet, és a szárazföldre lépett. Amíg a Föld el nem hagyta fejlődésének felezőpontját, addig ugyanúgy kell az emberi tevékenység színhelyéül tekintenünk a vizet, mint később a szárazföldet. A szilárd talajon viszonylag későn találta meg otthonát az ember. Csak félig igaz, ha az egész Atlantiszról, mint valami száraz felszínű kontinensről beszélünk. Többnyire ugyan nem borította víz, de mindenütt befedte a vízpárával dúsan telített levegő, és ez a víz és levegő közötti közbenső elem volt az, amiben az ember élt. Csak később lett lehetősége arra, hogy áttetsző levegőt lélegezzen be, és szilárd földön álljon. Ez nem is olyan régen kezdődött. Ha végigtekintünk a Föld-fejlődésen, ezt képletesen így fejezzük ki: az egyik oldalon föld, a másikon víz. Ilyen volt a korai szakasz. És a fejlődés felezőpontjáig a vízből áradt az egyik erő, a földből a másik. A negyedik periódus közepén egyrészt Mars-erőkről beszélhetünk, tehát olyan erőkről, amelyeket a víz ad, másrészt a későbbiekben Merkúr- erőkről, amelyek hatására már a szilárd földre támaszkodhat az ember. Ezek szerint valóságos az alapja annak az elképzelésnek, hogy az ember két oszlopra támaszkodik földi küldetésének útján. Ennek a két oszlopnak láttuk a képét a teremben a müncheni kongresszus idején. Ez a két oszlop ábrázolja a Föld missziójának két részét, az ember régi időkből kapott két örökségét. És fölöttük jelképesen megjelenik az, amit magának a Földnek kell megteremtenie: a szeretet, amint a két oszlopra támaszkodva dicsőségesen megmutatkozik.

Az Apokalipszis írója mindezt úgy ábrázolja, ahogyan a szellemi régiókba felemelkedő ember fogja látni. Amit a negyedik pecséten látunk, az azt jeleníti meg, ami már túl van a Földön, amivel akkor találkozunk, ha a földi szubsztancia már szellemivé oldotta matériáját. Természetesen itt a képet fordítva látjuk, hiszen jövőbeli dolgot ábrázol. Megjelenik a két erő, amelyet a Föld örökül kapott a bölcsesség és erő kozmoszától, és megjelenik mindaz, ami hirdeti a Föld küldetésének beteljesedését: megmutatkozik a szeretet ereje, az emberformálta erő. És az egész mintha a jövőbeli ember képét mutatná: a jövő embere, a régmúlt erőire támaszkodva és az új erőtől áthatva lép elénk a képen. A szeretet üzenetét, a könyvet tartja a kezében, azt a könyvet, amely nemcsak kívülről hat, hanem amelyet magunkhoz is kell vennünk. Ezt látjuk az előttünk feltáruló hatalmas képen. „És láttam, hogy egy másik erős angyal leszáll a szellemi szférákból – vagyis egy olyan lény, aki az ábrázolás szerint a mai ember fölött áll – felhőbe volt öltözve, az arca olyan volt, mint a Nap, a lába pedig, mint a tűzoszlop”. Ez az a két erő, amiről beszéltünk, a Föld öröksége. „Kezében nyitott könyvecske volt, jobb lábát rátette a tengerre, a balt pedig a földre”. János így szólt az angyalhoz: „Add nekem a könyvet. Az pedig így szólt hozzám: vedd át, és edd meg, keserűvé teszi a gyomrodat, de a szádban édes lesz, mint a méz. Átvettem a könyvet az angyal kezéből, és megettem: a számban olyan édes volt, mint a méz”.

Itt arról van szó, mit érez a látó, amikor tekintetét arra a pontra irányítja, ahol a Földből, a fizikai-anyagi rész asztrális szellemi valósággá alakul át, ahol a Föld befejezi küldetését. És amikor a látó mindezt meglátja, a maga valóságában ismeri meg mindazt, ami összefügg a szeretet küldetésével. Megismeri a negyedik kultúrkorszaktól ható nagy impulzust, és megtanulja már a mostani életében, ahogyan az Apokalipszis írója is megtanulta, mi az üdvösség, mi vár üdvösségként az emberiségre. És ezt éppen egy mai testben kell megtanulnia, mert egy akármilyen hatalmas lény is, ha együtt akar élni az emberekkel, ehhez hús-vér alakban kell megjelennie. És bizonyos vonatkozásban a mai test csak azért kínálhat lehetőséget a felemelkedésre, mert lehetőséget kínál a szenvedésre is. Így tehát amíg a látó lelke, mint azt az Apokalipszis írója ábrázolja, felemelkedhet a szellemi régiókba, befogadhatja a szeretet evangéliumát, és megízlelheti az üdvösség édességét, addig teste mégis csak egy mai emberi test, és ezért azt is tudnunk kell, hogy a szellemi felemelkedés sok vonatkozásban az üdvösség ellentétének érzését idézi elő egy mai testben. Ezt az érzést János a következő szavakkal fejezi ki: a könyvecske olyan édes volt a szájában, mint a méz, de amikor lenyelte, gyomra keserű lett tőle. Ez azonban még nem olyan fájdalmas, mint „testben keresztre feszítve” lenni. Minél magasabbra emelkedik a szellem, annál fájdalmasabb lesz testben laknia. És szenvedéseit végül a következő szavak jellemezhetik: „testben keresztre feszítve lenni.”

Ezzel a végére értünk vázlatszerű fejtegetéseinknek arról, hogyan folytatódik a Föld-fejlődés, és mi vár az emberre annak hátralevő részében. Eljutottunk ahhoz a ponthoz, ahol az ember átalakul, ahol asztrális alakká válik, ahol a Föld megszűnik, mint fizikai Föld, és a legjobb alkotóelemei feloldódnak a szellemi valóságban, és ahol az isteni harag a szakadékba taszítja a visszamaradt és elkülönített részt. És mint látni fogjuk, még itt sem érjük el a legvégső pontot, ahonnan többé már nincs menekvés, habár a legfélelmetesebb kép tárul elénk: megjelenik a szakadékban, és uralomra tör a hétfejű és tízszarvú meg kétszarvú vadállat.

9. előadás – Az átszellemült Föld. A Napba öltözött asszony A hétfejű és tízszarvú állat.

Nürnberg, 1908. június 26.

Tegnap addig jutottunk el az ember fejlődésének az ábrázolásában, hogy a hét trombita megszólalásával jelképezett korszak végén a Föld a rajta lévő összes lénnyel együtt egy új állapotba megy át: minden, aminek az állapota fizikai volt, szellemivé változik, mégpedig legelőször asztrálissá. Megszületik egy asztrális Föld, és ennek az asztrális Földnek lesznek lakói mindazok, akik erre érettnek bizonyulnak, vagyis önmagukban le tudják győzni a matériát, és a szellemi valóságot szolgálják vele. Mindazok viszont, akik képtelenek szellemivé változtatni a testi, materiális létet, és ragaszkodnak hozzá, azok elkülönülnek, és valamiféle mellék-Földet alkotnak. Az új égitest megfigyelése rendkívül tanulságos mindazok számára, akik meg akarják ismerni a jövőbeli emberiség sorsát. Először azonban azt kellene tisztáznunk, hogy amikor a Föld asztrális égitestté alakul, mi történik azokkal az emberekkel, akik elérték az érettség fokát a Krisztus-impulzus befogadására, és ez elevenné, tevékennyé vált bennük. Mivé válhatnak ezek az emberek – ez a kérdés foglalkoztat most bennünket.

A legjobban úgy értjük meg, hogy mivé lehet az ember, ha türelmesen ismét felidézzük, miből lett, és a jövőbeli fejlődésnek milyen lehetőségei rejtőznek benne. Ha a mai embert nézzük, négytagú lénynek látjuk. A legelső, amit az emberből felismerünk, az úgynevezett fizikai test. A szemmel látható és kézzel fogható test révén az ember a mai ásványvilághoz tartozó összes teremtménynek a rokona. Ez az emberi lény legalsó tagja, amely a halál után holttestként egyedül marad vissza. Minden pillanatban ez volna a sorsa, tehát, mint ahogy a holttest, részeire bomlana, ha nem hatná át az, amit éter- vagy élettestnek nevezünk. Étertestével az ember már nem hozható rokonságba az ásványvilág teremtményeivel, viszont annál inkább a növényvilág lényeivel. Az ember éterteste élet és halál közt szakadatlanul azért küzd, hogy összetartsa a fizikai test széthullani akaró részeit. Mert tulajdonképpen mi az ember fizikai teste? Ugyanaz, mint amivé nem sokkal azután lesz, hogy a halál szétdúlta formáit: hamu. Néhány maroknyi hamu lesz, ami csak művileg rendeződött egybe az élettestben, és ennek a művi rendezettségnek a hatása az a kép, amelyet a külső megfigyelés tapasztal. A második tag tehát az éter- vagy élettest. A harmadik az úgynevezett asztráltest, amivel az ember az állattal rokon. Ez hordozza az ösztönöket, a szenvedélyeket, a vágyakat, az összes gondolatot és képzetet, vagyis mindazt, amit általában az ember lelkiségének szoktunk nevezni. Végül pedig lényének negyedik tagja teszi az embert a teremtés koronájává, általa emelkedik ki a Földön lakó összes lény közül, és kiváltképpen ez teszi képessé arra, hogy énként, mint a földi létezés individuális és öntudatos lénye fejlődjön.

A jövőben úgy folytatja majd fejlődését az ember, hogy énjén keresztül lassanként megműveli és átdolgozza az alsóbb, az én alatti részeket, és végül az ént a többi rész urává teszi. Ha az én átdolgozza, tulajdonává teszi az asztráltestet, hogy abban már nem marad tudattalan és ellenőrizhetetlen indulat, ösztön, szenvedély, akkor azt fejlesztette ki, amit szellem-énnek vagy manasznak nevezünk. Ez tulajdonképpen ugyanaz, mint az asztráltest, az emberi lény harmadik tagja, hiszen éppen az asztráltest átalakításából keletkezett. Ha az én átalakítja az étertestet is, akkor buddhi, vagy életszellem jön létre, és ha majd a nagyon távoli jövőben a fizikai test is átalakul, az is szellemivé válik az én munkája következtében – és ez a munka lesz a legnehezebb, hiszen a fizikai test mindennél sűrűbb -, akkor a fizikai test az emberi lény legfelső tagjává fejlődik, atmává vagy szellememberré.

Így hát az ember héttagúságát a következőképpen képzelhetjük el: fizikai test, éter- vagy élettest, asztráltest, én, és ezekhez járul az, amit az ember a jövőben fejleszt ki: szellemén vagy manasz, életszellem vagy buddhi és szellemember vagy atma. Ilyen a héttagú ember. A felső tagokat azonban majd csak a távoli jövőben fejleszti ki. A Földön még nem lehet osztályrésze, még nem lehet elérhető cél, hogy a felső szellemi részek mindegyikét kialakítsa.

De ha így szemléljük a héttagú embert, akkor a mai valóságban még nem értettük meg igazán. Természetesen helyes, ha erről a hét tagról beszélünk, amikor általában és vázlatosan ábrázoljuk az embert, de ha a mai valóságában akarjuk megérteni, akkor pontosabban kell fogalmaznunk.

Emlékezzünk arra, hogy a fizikai test a Szaturnuszon fejlődött ki, az étertest a Napon, az asztráltest a Holdon, és az énnek itt a Földön kell kifejlődnie, sőt bizonyos mértékig már ki is fejlődött. Most azonban alaposabban kell szemügyre vennünk az ember földi fejlődését. Tekintsünk arra, amit szellem-énnek, átalakított asztráltestnek nevezünk, sok ember csak a Föld-fejlődés végén lesz képes arra, hogy asztráltestén belül, szellem-énjén belül tökéletes tudatossággal hasson és alkosson. Már a Föld-fejlődés folyamán szükség volt azonban valamilyen előkészületre, ami lehetővé tette az ember számára, hogy három alsó tagján, mondhatnánk, félig tudatosan, félig tudattalanul munkálkodjon.

Ez a félig tudatos, félig tudattalan munka már a lemúriai időkben megkezdődött, amiről annak idején már beszéltünk. Akkor kezdett el dolgozni az én, egészen tompa tudattal, mégpedig legelőször az asztráltesten. Ha tehát figyelemmel követjük a Föld-fejlődést a lemúriai időktől egészen az első atlantiszi korszakig, azt látjuk, hogy kezdetben félig tudatosan, homályos tudattal dolgozott az én az asztráltesten. Ami legelőször származott az asztráltest átalakításából, azt nevezzük érzőléleknek. Az atlantiszi időkben, amikor sűrű vízpára telítette a levegőt, az én tompa tudattal az étertesten dolgozott, és kialakította azt, amit értelmi vagy kedélyléleknek nevezünk. És amikor a mai Írországhoz közeli helyről szétáradt a nagy impulzus, útnak indítva a népeket nyugatról keletre, hogy a nagy atlantiszi áradás után létrejöhessen a mi új kultúránk, vagyis az atlantiszi időszak utolsó harmadának a kezdetén, az én tudattalanul a fizikai testen kezdett el dolgozni. Így keletkezett az, amit tudati léleknek nevezünk, ez volt az alapja egy többé-kevésbé öntudatos én kialakulásának.

Az én a csoportlelkiségből született meg, de csak Krisztus Jézus megjelenésekor kapta meg a teljes individualitás nagy impulzusát. Tulajdonképpen csak ekkor lett képes az ember arra, ami már az asztráltest többé-kevésbé tudatos megmunkálásának nevezhető. Valójában, csak amikor a kereszténység beleivódott a Földbe, akkor kezdtünk el tudatosan dolgozni az asztráltestünkön. Ha tehát a mai emberről beszélünk, ezt kell mondanunk: az ember kifejlesztette fizikai testét, étertestét asztráltestét, aztán az érzőlelket, ami régebben az asztráltest homályos tudattal való átalakításából keletkezett, majd az értelmi lelket az atlantiszi ősidőkben homályos tudattal átalakított étertestből, végül pedig a tudati lelket, az atlantiszi időszak végén, a fizikai test homályos tudattal való megmunkálásával. Így tehát az ember már addig jutott a fejlődésben, hogy lassanként megkezdhette a manasz kifejlesztését, ahogy ez a mai emberen is már megfigyelhető.

Ma mindenütt látható az emberben a manasz kezdeménye, az egyiknek több van belőle, a másiknak kevesebb. Némelyeknek még sok megtestesülésen kell keresztülmenniük, míg bennük olyannyira kifejlődik a manasz, hogy tudatossá válik számukra, milyen munkát kell végezniük a saját lényükön belül. De ha a Föld célhoz érkezik, és megszólal a hetedik trombita, akkor a következő történik: ami mint fizikai test van jelen, az feloldódik, mint meleg vízben a só. Az emberi manasz fejlettsége addig már olyan fokot ér el, hogy az ember bízvást mondhatja Pállal: nem én cselekszem, hanem Krisztus cselekszik bennem. Így él majd az ember. Ami lényében, mint fizikaiság van jelen, mindazt oldódni hagyja, az éterien nemes részt pedig egy olyan lénnyé formálja, amely tovább tud élni az asztrálissá vált Földön. Tehát új lény gyanánt folytatja életét a szellemivé vált Földön.

A nagy fordulatot, amikor megújul az élet a szellemivé vált Földön, csodálatosan fejezi ki a Biblia: amit az ember földi élete folyamán alkot fizikai testében, olyan, mint az elvetett mag, és termést akkor hoz, amikor a Föld szellemivé válik. Pálnak a korinthusiakhoz írt első levelében (15,37) a következőket olvassuk: „És amikor vetsz, nem a leendő növényt veted el, hanem a puszta magot, például a búzáét vagy másét. Isten pedig alakot ad annak, amint akarja, mégpedig minden egyes magnak saját alakot”. Vagyis a lelkiséget, az individualitást kifejező testet. „És vannak égi testek és földi testek, de más az égiek fényessége, és más a földieké”. A földi testek feloldódnak majd, a mennyeiek pedig megjelenítik fényességükkel azt, ami a lélekben van. „Romlandó testet vetnek el, és romolhatatlan test támad fel”. Mert a romolhatatlan test fog majd feltámadni. „Érzéki testet vetnek el, és szellemi test támad fel.” Pál szellemi testnek nevezi az éter- vagy élettestet, amely a fizikai test feloldódása után az asztrális Földön él tovább. Pál úgy látja, hogy a romolhatatlan, szellemi test – ahogy ő nevezi – így fog tovább élni.

Most pedig tekintsünk arra, amit az ember teremt meg, mint a Krisztus-befogadás képességének a kifejeződését. Ugyanarról van szó, mint ami Pál szellemi tekintete előtt lebegett, és amit „utolsó Ádám”-nak nevez, szembeállítva az „első Ádám”-mal, vagyis az első emberrel, aki először jelent meg a Földön fizikailag látható testben. A lemúriai időkben, a lemúriai korszak határán már sokféle állat élt lenn a földön, de az embert még nem láthattuk volna fizikai szemmel: akkor még éteri állapotban volt. Aztán megsűrűsödött, ásványi anyagokat vett fel, és megjelent első alakjában. Ahogy a víz jéggé sűrűsödik, úgy alakult ki a fizikai ember. A fizikai fejlődés egészen addig folytatódik, amíg fel nem oldódhat mindaz, ami földi, amíg el nem enyészik a földi valóság. Ezért az az ember, akinek már csak éterteste lesz, mint „utolsó Adám” fog megjelenni. Az „első Adám” jellemzője az a képesség volt, hogy fizikai testben élt, és fizikai érzékszervein keresztül magába fogadta a Földet. Az utolsó Ádámnak szellemi teste lesz, és alkatát a Krisztus-befogadás belső képessége jellemzi. Ezért Pál Krisztust is „utolsó Ádám”-nak nevezi. Így zárul a kör, az emberi fejlődés köre. Előbb azt tekintettük át, hogyan szállt az ember a Földre, majd az világosodott meg szellemi tekintetünk előtt, hogy egyszer majd mivé válik az ember.

Hogy megérthessük a következőket, kicsit még mélyebbre kell tekintenünk az emberré válás misztériumában. Aki visszatekint az időben, és már akkor megfigyelheti az embert, amikor az még nem öltött fizikai testet, tehát még nem volt látható a fizikai szem számára, hiszen éppen csak megkezdte aláereszkedését az éteri létből, hogy előbb levegőszerű-vízszerű, később porcos vázú képződménnyé váljék, aki ilyen messzire tud visszanézni az időben, megláthatja azt is, hogy az egész Föld mennyire más volt. Az ember aláereszkedését megelőző időben tulajdonképpen még nem létezett ásványvilág. A Föld éppen a Hold örökébe lépett. A legalsó szint, mondhatnánk, a növényvilágé volt, egy igen képlékeny Földön. A folyékony és a légnemű anyagok megoszlása is egészen más volt. Aki a Földet abban az állapotban látná, amely időben megelőzte az ember aláereszkedését az atmoszférikus környezetből a szilárd talajra, az nem tekintené többé absztrakt alakzatnak, aminek másokkal együtt a mai geológia is minősíti, hanem sokkal inkább eleven organizmusnak. A Földet sokféle áramlat hálózta be. Jobban hasonlított élőlényre, mint ma. És az ember, aki főképpen szellemi-éteri lény volt, e réges-régi korban nem úgy született, mint ma, hanem hogy ezzel a kifejezéssel éljünk, a Földanya szülte meg őt. A Földanya szülte az embert, ezt a szellemi-éteri lényt. És mielőtt az ember elkülönült, megszületett volna, valóságosan egy volt a Földdel. Képzeljünk el egy lágy közegű testet, amelyben itt-ott keményedések jönnek létre: így alkothatunk képet, hogyan született meg az ember az Anyaföldből. És születése után is sokféle kapcsolat kötötte a Földhöz.

Az ember élete tehát egészen más volt. Ma például a vér a test belsejében kering, és a vérkeringésnek nincs folytatása a test határain kívül. Régen azonban volt folytatása – persze természeti erők formájában – mindenütt a földi környezetben. Ha vázlatos képet szeretnénk alkotni az akkori állapotokról, ezt kellene mondanunk: a fizikai szemnek láthatatlanul, de a tisztánlátó tekintetnek jól láthatóan keletkezett a Földben egy-egy pont, amely kiemelkedett, majd különvált a közvetlen környezettől, de a benne működő erőket továbbra is rengeteg szál kötötte össze a Földdel. A fizikai ember számára ez volt a kezdet.

Ebben az időben az embert sok szál kötötte a Földhöz. Mint említettük, jelentős és komoly misztériumot érintünk. Ennek a misztériumnak az utolsó nyomait őrzi, hogy az embert, amikor a világra jön, a köldökzsinór még összeköti az anya szervezetével. A Földanya és az ember egykori kapcsolatának utolsó maradéka az, ahogyan ma a gyermeket az anya szervezetéhez köti a köldökzsinór. És ahogyan ma az ember embertől születik, tehát az ember fia, régen ugyanúgy született a Földtől, tehát a Föld fia volt. Ekkor még eleven lény volt a Föld. És az ember annak következtében lett önálló, hogy a köldökzsinórt, amely összekötötte az egész Földdel, elmetszették. Így lett olyan lény, aki hozzá hasonlóktól születik.

Tudnunk kell, hogy a véredények, amelyek behálózzák a testünket, tulajdonképpen azoknak az áramlatoknak a formáját őrzik, amelyek az ősrégi múltban át- meg átszőtték az egész Földet. Ugyanez vonatkozik az idegpályákra is. Mindannak, ami most, mint idegpálya van bennünk, régen folytatása volt az anyaföldben. Az idegrendszerünk, mintha kimetszett rész volna egy nagy egészből, amely valaha az egész Földet behálózta. Elmondhatjuk ugyanezt az emberi lény többi tagjáról is. Amit ma körülhatárol az ember bőre, az egykor a Föld szerves része volt. A földből alakult ki az ember, a földből született. Mielőtt emberfia lett volna, a föld fia volt. Az „Ádám” szó jelentése tulajdonképpen az, hogy a Föld fia. Minden régi név nagy titkot rejt. Ha tudatosul bennünk mindaz, amit most elmondtunk, megértjük, hogy a Föld, mielőtt megjelent volna rajta a látható ember, a láthatatlan ember erőit már magában hordozta. A Föld a szülőanyja az emberi nemnek. Amilyen nehéz elképzelni, hogy a mai köves talajból valaha is ember születhet, éppen olyan nehéz elképzelni azt is, hogy akkor született volna, amikor még nem volt élőlény a Föld. Mindaz, amiről most kevés szóval megemlékeztünk, a lemúriai időben történt.

Ha valaki ezek után megkérdezné: hát nem volt végtelenül fontos a Föld az ember számára? – akkor így kell válaszolnunk: de igen, végtelenül fontos volt, mert őskezdeményeiben minden jelen volt már benne, amit később felvett lényébe az ember. Valahol már jelen volt a szív előképe, valahol másutt az agyé, minden idegszálnak megvolt az előzménye a földben. De ahogy a mi belső szervezetünket a föld készítette elő, ugyanúgy hordozzuk majd új testiségünkben – amelyet addig kell kialakítanunk, amíg céljához nem ér a Föld – egy jövőbeli bolygónak, a Föld egy új megtestesülésének az alakját. Ha az ember a lelkén dolgozik, munkája eredményeképpen teste mindinkább hasonlítani fog a lelkéhez. Amikor a Föld eléri útjának, küldetésének a végét, az emberi test olyan alakot ölt, hogy külső képe lesz a léleknek, amely magába fogadta Krisztust. Az ilyen embernek megújul az élete, és a benne felgyűlt erőket a Föld következő megtestesülésébe plántálja. A Jupiter olyan lesz, amilyenné az ember alakítja, hiszen emberi testek fogják alkotni. A Jupiter abból nyeri első formáját, amivé az ember önmagát alakítja. Képzeljük el, hogy az emberek által megformált összes test egyetlen égitestté egyesül: ez lesz a Jupiter. Már most a lelkünkben van mindannak kezdeménye, ami kialakítja a Jupiter formáját, és ami majd benne, mint erő működik. És a Jupiterből fognak megszületni a Jupiter-lények. Az ember már most is a Jupiter-testek megszületését készíti elő.

Mit kell tennie az embernek, hogy méltó formát adjon a Föld jövőbeli megtestesülésének? Arra kell törekednie, hogy a jelenleg tudatosan elvégezhető munka Krisztushoz illő módon történjék, és ezáltal az étertest, amely magán fogja viselni e munka képét, méltó módon újítsa meg az életét a szellemivé vált Földön. Ennek a testnek minden része olyan lesz, amilyenné az ember teszi. Amit az ember a fizikai testéből alkot, azt viszi majd át a szellemi Földre, hogy ott tovább formálódjék, és alapul szolgáljon a későbbi fejlődéshez. Ahogy a mi mostani lelkünk a Holdtól örökölt jelenlegi testünkben fejlődik, a jövőbeli lelkünk egy olyan testben fejlődik majd, amilyent mi magunk készítünk. Ezért a lelket és az ént felöltöztető, beburkoló testet, az én lakásául szolgáló testet a bensőnkben rejtőző énség templomának, az emberben élő istenség templomának, az Isten templomának mondhatjuk. Amikor tehát a testünket alkotjuk, egy jövőbeli templomot, vagyis a Föld új megtestesülését építjük. Ha megfelelően dolgozunk a testünkön, megfelelő mértékkel építjük a Jupitert.

Hiszen mi más jelenhetne meg, amikor a Föld eléri célját? A léleknek mérővesszővel mért temploma. A beavatott felé ezért hangzik a felszólítás, hogy mérje meg az ember által alkotott templomot. Altkor mutatkozik meg, helyesen cselekedett-e a lélek, ha megmérik az Isten templomát. „Ekkor mérővesszőt adtak a kezembe, amely bírói pálcához volt hasonló, és ezek a szavak hangzottak fel: kelj fel, és mérd meg az Isten templomát, az oltárt és a benne imádkozókat, de a templom külső oldalát hagyd ki”. Más szavakkal: semmi sem tartozik a templomhoz, ami csak az előkészületet szolgálta. Az embernek fizikai és étertestet kellett kapnia, hogy dolgozhasson bennük. A fizikai test és az étertest előcsarnok, a templom külső oldala, nem lesz szükség rájuk, nem méretnek meg. De amit egyedül alkotott az ember, az megmarad. Az lesz a templom, és benne laknak majd a Jupiter-lét időszakának új lényei.

Egy szellemivé vált Földön fogunk tehát élni. Látjuk, hogy már kirajzolódnak a Jupiter-korszak előképei. Láthatjuk az előképekben, hogyan takarítja be a termést az emberiség a földi lét végén. És azt is pontosan kell tudnunk, hogy a Föld szellemi állapotának idején, a fejlődésnek egy magasabb fokán, újra megjelenik minden, ami régebben volt. Először is megjelennek a szellemi áramlatok irányítói, mert szellemi áramlatokból lett és ezeken nyugszik a Föld. A nagy áramlatok hordozói élő alakban jelennek meg. A keresztény hagyomány szerint Illés és Mózes személyesen képviseli mindazt, amit tegnap a két oszlop jelképében láttunk. A keresztény ezoterika szerint Illés és Mózes közvetíti a két oszlop tanításait. Illés hozott hírt és tanítást az erő oszlopáról, Mózes pedig a bölcsesség oszlopáról. „Mózes” azt jelenti: bölcsesség, igazság, „Illés” pedig – ezt nagyon nehéz lefordítani – nagyjából ezt: útmutató erő, buzdító erő. Mindkettőjüket meglátjuk a szellemivé vált Földön, mégpedig azon a fejlődési fokon, amelyre később léptek. Ahogy a keresztény hagyomány Illés és Mózes között látja a megdicsőült Krisztust, úgy látjuk meg mi is a Föld-fejlődés végén, hogy megjelenik a Nap, a szeretet szellemi Napja, a szeretet földi missziójának a kiteljesedése, és a Nap-Marsra és a Hold- Merkúrra, vagyis Illésre és Mózesre támaszkodik. Láttuk tegnap a két oszlopot, ahogyan a beavatott látja őket: az erő és a bölcsesség jelképeit, fölöttük pedig a szeretet Napját. Így képet alkothatunk a Föld-fejlődés további szakaszáról. És élő voltában, személyes voltában úgy jelenik meg az első oszlop, mint Illés, a második pedig, mint Mózes, és amit fölöttük látunk, az a tulajdonképpeni Krisztus-princípium.

Ha kissé elfordítjuk a tekintetünket a Földtől, és mindattól, ami rajta van, és a Földnek az égi térrel való kapcsolatát nézzük, akkor abban az időben, amiről éppen most beszélünk, egy nagyon fontos dologhoz érkezünk. A Föld és a Nap egyetlen test volt. A Föld a Napból fejlődött ki, belőle pedig később a Hold. Elmondtuk, hogy ennek a fejlődés helyes módja végett kellett megtörténnie. Most azonban, hogy az ember már túljutott egy fejlődési szinten, és szellemivé változott, megérett arra is, hogy újra egyesüljön a Napon élő erőkapcsolatokkal. Megérett arra, hogy a Nap irama szerint fejlődjön tovább. Megtörténik a nagy világesemény: a Föld újra egyesül a Nappal. Mialatt végbemegy mindaz, amiről korábban beszéltünk, egyesül a Nap és a Föld. Elmondtuk, hogyan és milyen messzire hat a Krisztus-esemény. És most a Föld megérett arra, hogy újra egyesüljön a Nappal. És amire azért volt szükség, hogy a fejlődés irama ne legyen túlságosan gyors, vagyis a Holdra – ezt elhagyja, és többé már nem használja az ember. Legyőzi a Hold erőit. Az ember a Nappal egyesül, benne él a szellemivé alakult Földben, és ugyanakkor kötelékek fűzik a Nap-erőkhöz is, és mindezzel túllép a Holdon. Ennek az ábrázolását látjuk az ötödik pecsétkép jelképes alakjában: egy asszony a Napba öltözve, és lába alatt a Hold. Tehát addig az időpontig jutottunk, ahol az ember már szellemivé vált, és magát újra összeköti a Nap-erőkkel, minthogy a Föld és a Nap egyetlen test, és a Hold-erők legyőzhetők. (Lásd az V képet)

Most pedig emlékezzünk vissza arra, hogy a lények közül csak az előrehaladottabbak, a Krisztus princípiumát magukban viselők tarthatnak lépést a fejlődéssel. Ők eddig jutnak, azok viszont, akik megkeményedtek a matériában, kihullanak, és merevebb, testi, hús-vér anyagból alkotnak valamilyen mellékbolygószerűséget. Emlékezzünk arra is, milyennek látta a tisztánlátó tekintet – asztrális látással – az embert, mielőtt a Földre szállt volna, mint fizikai lény, emlékezzünk arra is, hogy részletesen szóltunk a csoportlelkek négy típusáról, és hogy az ember ennek megfelelően az oroszlán a sas, az ökör és az ember alakjában jelent meg. A csoportlelkeknek ezzel a négy típusával találkoztunk, mielőtt az ember aláereszkedett volna a fizikai valóságba, és individuális alakot öltött volna. A négy típus, a négy alak, amelyet az ember azelőtt viselt, hogy fizikai testet öltött volna, a mai fizikai embertestben már nem látszik, a lélek hatalmába kerültek. A négyféleség, mint valami gumi tölti ki a mai emberi formát. Ha azonban az ember nem tartja hatalmában önmagát, ha elhallgat a lelke, vagy azért, mert elaludt, vagy azért, mert másképpen került többé-kevésbé öntudatlan állapotba, akkor még ma is megjelennek rajta az egyik vagy másik állattípusra jellemző jegyek. De az ember végül is azért, mert alászállt a fizikai síkra, legyőzte azt az állattípust, amelyikhez tartozott. Mikor kapta meg az ember azt a képességet, hogy legyőzze az állattípust az asztrális világban?

Emlékezzünk vissza, hogy az atlantiszi fejlődésnek is hét időszaka volt. A hét időszakot két részre oszthatjuk, az első részt az első négy, a másodikat a három utolsó időszak alkotja. Négy időszakon keresztül minden ember teljesen hozzászokott a csoportlelkek valamelyikéhez. Az ötödik időszakban aztán hatni kezdett az én-lélekre irányuló első impulzus. Az atlantiszi fejlődés első négy szintjén a csoportlélek részeként jelenik meg az ember, és az első négy atlantiszi faj is egy-egy állattípusnak a megfelelője: az oroszlánnak, a sasnak, a bikának illetve az embernek. Mindez aztán feloldódik az emberben az ötödik időszak folyamán, eltűnnek a típusok, eltűnik a négy alak.

Tudjuk, hogy a jelenkor embere magába fogadja a Krisztusprincípiumot, és ezáltal mindinkább legyőzi magában az állati jegyeket. Ha azonban nem hatja át a Krisztus-princípium, akkor nem győzheti le az állatiságot. A négy tipikus faj, az oroszláné, a sasé, a bikáé és az emberé megmaradt, továbbra is létezik, és újra alakot ölt, mihelyt lehetőség adódik. Hozzájuk társul további három alak, amely az atlantiszi fejlődés három utolsó fajától származik, abból az időből, amikor az ember már igazi emberré kezdett válni. Ez a három alak is létező marad, ha az ember nem dolgozik a lelkével, hogy kiirtsa magából az állatiságot. Milyen alakban jelenik meg az ember a szellemivé alakult Földön, ha a mostani időben nem fogadja magába a Krisztus-princípiumot? Materiális alakban fog megjelenni, és újra felölti azokat a formákat, amelyekből kialakult. Négyféle állati alakot viselt, aztán még további hármat. Ami legyőzhette volna benne az állatiságot, kihasználatlanul maradt. Ezért újra előtör az állatiság, mégpedig hét alakban. Ahogy az Atlantiszon négy fejet viselt az állat-ember, hasonlóképpen jelenik meg az átalakult Földön, az asztrálissá vált Földön hét tipikus fej. És megismétlődik a színjáték, ami réges-régen játszódott le. Már létezett kezdeményeiben a szellemi ember, de még nem tudta kialakítani individuális alakját. Négy állatfejet alakított ki. Az akkori idők emberkezdeményét asszonynak is szokták ábrázolni, aki megszüli az embert. De a jövendőbeli ember is ábrázolható asszonynak, aki szellemi embert szül. Aki pedig megmarad húsban-vérben, annak az alakja a mellékbolygón a hétfejű állat lesz. Négy fej jellemezte az embert, mielőtt lehetőséget kapott volna, hogy legyőzze az állatiságot. Akik nem győzik le, hanem megmaradnak az állatiságban, közös jegyekkel jelennek meg, mégpedig a hétfejű állat alakjában.

A jövőben tehát, miután a Föld egyesül a Nappal, teljes valóságában látható lesz fent a szellemi Föld, lent pedig az, ami nem fogadta magába a szellemi princípiumot. És újra előtűnnek az állatfejek, csakhogy nem úgy, mint annak idején, mert azóta eljárt felettük az idő. A négy alak most már ellenlábas: korábban az előkészület időszakában volt meg az igazi helyük és szerepük. Látjuk, hogy annak idején a fizikai tengerből, most az asztrális tengerből emelkedik ki – mert már a Nap is asztrális állapotú lett – a hétfejű szörnyeteg, a hétfejű állat. Mindazt, amit az emberben az étertest hordoz, mint képességet – kérem, hogy figyeljenek erre – a misztériumok nyelvén, az Apokalipszis írója által is használt nyelven „fejnek”, vagy főnek nevezzük, ha ugyanis tisztánlátó tekintettel szemléljük, tipikus fejforma benyomását kelti, mint amilyen például az oroszlánfej. Ebben működnek az életerők. Ha figyelemmel kísérjük az atlantiszi fejlődést, az étertestet még a fejen kívül láthatjuk. Mindazt, amit az emberben az étertest hordoz, mint kezdeményt, az apokaliptikus misztériumok nyelvén „fej”-nek nevezik. A név arra utal, hogy a tisztánlátó tekintet előtt ez kiváltképpen, mint fej jelenik meg. Amit viszont fizikailag működtet az emberben az étertest valamelyik része, azt „szarv”-nak nevezzük. A „szarv” mindig valami nagyon titkos dolgot jelöl a misztériumok nyelvén. Ami például az emberben fizikailag működött, hogy az ember végighaladjon az atlantiszi időkben azon a fajon, amelyben a csoportlélek az oroszlán képében volt jelen, az is „szarv”. Általában szarvnak nevezhető minden fizikai dolog, ami valamiképpen az étertest egy részétől származik. Szarv például egy olyan szerv, amely külső fizikai kifejeződése valaminek, ami éteri jellegű.

Szeretnék konkrétumokról beszélni. Az ember valamennyi fizikai szerve tulajdonképpen megsűrűsödött éterszerv, hiszen az étertest megkeményedéséből keletkezett. Nézzük az emberi szívet: ez ma fizikai szerv, de egy éterszerv megkeményedéséből származik. A mai emberi szív kezdeménye akkor alakult ki, amikor az ember végighaladt az oroszlánnal jelölt csoportlelkiségen. A szív tehát szarv az oroszlán fején. Amikor az étertest már olyan fejlett volt, hogy az ember megjelenhetett az oroszlánfej jelképét viselő csoportlélekkel, akkor jött létre az első kezdeménye annak, amiből később a fizikai szív lett. A mai emberek fizikai szíve az oroszlán-emberekben kialakult kezdeményből származik. Az étertest fejlődését visszavezethetjük olyan mozzanatokra, hogy egy fej másféle fejjé alakult, vagy hogy egy új fej társult a többihez. Hasonlóképpen foghatjuk fel az ember fizikai testének fejlődését úgy, hogy új meg új szerv illeszkedett a többihez. Valóban „fejek” alkotják az emberi étertestet, és valóban „szarvak” az ember fizikai testét. Ezt mondhatjuk a misztériumok nyelvén. Az étertestből alakult ki az összes emberi szerv, ezek tehát voltaképpen mind „szarvak”.

És most mindazt, amiről hallottunk, jól át kell gondolnunk, hiszen itt csupa olyasmiről van szó, amiről maga az Apokalipszis írója is így szól: itt bölcsesség van. Hogy milyen bölcsesség van abban, amit János a hétfejű és tíz szarvat viselő állat képébe rejtett, azt akkor fogjuk megérteni, ha alaposan végiggondoljuk, mit jelent a „szarv” a „fej” vonatkozásában a misztériumok nyelvén. Látni fogjuk, hogy azok a lények, akik megakadnak a fejlődésben, és megtartják mind a hét fejüket, a szakadék mélységében valóban olyan fizikai testet fognak viselni, amelyet tíz megkeményedett fizikai testrész alkot.

10. előadás – A fejlődés menete az életformák és a hét tudatállapot útján. A hét csésze kiürítése.

Nürnberg, 1908. június 27.

Tudjuk, hogy János Apokalipszisét a beavatási folyamatok leírásának nevezhetjük, vagy pontosabban fogalmazva: a keresztény beavatásban részesülők élményeiről szóló beszámolónak. Miután az utolsó előadásokon a lelkünk elé vonultattuk az Apokalipszis egész anyagát, most a következő kérdésre kell válaszolnunk: történeti vonatkozásban tulajdonképpen mi ez az írás? És miért vált azzá, ami lett: írásos közléssé? Mivel azonban legutóbb egy nagyon fontos szakaszhoz érkeztünk, és feltárult előttünk a Föld átalakulása szellemi, illetve először asztrális állapotba, és láttuk bizonyos sajátságos lények megjelenését ott, ahol az anyag megsűrűsödik és kiszakad a mi fejlődésünk normális menetéből, mielőtt tovább haladnánk, hasznosnak bizonyulna, ha most egészében tekintenénk át mindazt, ami az antropozófiai világszemléletünk fővonalába tartozik. Mert láttuk, hogy mindabban, amit közelebbről megtekintettünk, bizonyos számfogalmak szerepelnek. Aztán pedig fogalmat szeretnénk alkotni arról is, mi a hétfejű és tízszarvú állat, és mi a kétszarvú állat.

Kíséreljük meg a tájékozódást a világfejlődés fővonalai között. A fejlődés ugyanis egészen pontosan meghatározott számkapcsolatok mértéke szerint megy végbe. Az ilyen dolgokban járatlan ember könnyen mondhatja, ha a szemlélődéseinkben oly gyakran megjelenő hetesség és egyéb számok fontos szerepéről hall: íme az antropozófusok felmelegítették a régi babonát, amely a héttel, a tizenkettővel és hasonlókkal függ össze. És ha a mi kedves kortársaink akármiről is meghallják, hogy az a hetesség szabályai szerint halad előre, azonnal babonát kiáltanak, holott sok mindennel kapcsolatban, amihez némileg értenek, tulajdonképpen ők maguk is babonásak, hiszen például azt állítják, hogy a szivárványnak hét színe van, egy hangsornak hét hangja, mivel a nyolcadik az első megismétlése. És még sok más területen beszélnek a hetességről, jogosan. Mi sem szólunk másképpen a hetességről, mint ahogy a fizikus, amikor a színek hetességéről beszél, vagy a zenész, amikor héttagú hangsort említ. És a hetesség ilyen vonatkozásban nem egyéb számunkra, mint okkult megfigyelés eredménye. És minthogy a világ bölcsessége mindig tudott és beszélt ezekről a tényekről, a hetesség lassan átment a köztudatba, és ott is jelentős szerepre tett szert. Éppen, mert a hetesség alapja a világkapcsolatokban van, azért ment át a köztudatba, és természetesen a babonába is.

Ha visszatekintünk a hét trombita, a hét pecsét a hét levél titkaira, meg arra, amit az atlantiszi korszak egymást követő hét periódusáról mondtunk, beláthatjuk, hogy a világfejlődés tulajdonképpen a periódusok egymásutániságából tevődik össze, és az időszakok a hetesség mértéke szerint ismétlik egymást. A világfejlődés egyik fővonalát tehát abban ismerhetjük fel, hogy a hetesség uralma minden időre kiterjed.

Hallottuk, hogy a Föld, mielőtt Föld lett. Hold volt, mielőtt Hold lett volna, Nap-bolygó volt, és mielőtt Nap lett volna, Szaturnusz volt. A Föld, miután Föld volt, Jupiter-állapotba kerül, aztán Vénusz-állapotba, végül pedig Vulkán-állapotba, tehát a Földnek egymás után hét planetáris megtestesülése van: Szaturnusz, Nap, Hold, Föld, Jupiter, Vénusz, és Vulkán. Ezek tehát a fejlődés nagyobb szakaszai, amit meghatározott mértékig tisztánlátó tekintettel át tudunk látni. Már ábrázoltuk a Föld előtti három állapotot. Lássuk világosan, mi a fejlődés értelme, miért halad át hét állapoton a Föld. A hét állapot az emberi tudat fejlődésének hét állomása is. Az állapotok mindegyike – Szaturnusz, Nap, Hold, Föld, Jupiter, Vénusz és Vulkán – egy-egy meghatározott emberi tudatállapotnak felel meg. Tekintsünk a Szaturnusz ősrégi korszakára. Tudjuk, hogy ami a jelenlegi embert alkotja, az akkor még nem létezett, és nem létezett más, csak a fizikai test legelső kezdeménye. Az első kezdemény természetszerűleg nem fejleszthetett ki olyan tudatot, mint amilyent a mai ember birtokol. Akkor más élőlényeknek volt emberi tudatuk, az ember tudata olyan volt, mint ma az ásványvilágé itt, a fizikai síkon. Ezt mély transz-tudatnak nevezzük. Ilyen tudata volt az első emberkezdeménynek. A Szaturnusz-fejlődésen azért haladt át az ember, hogy lassanként felemelkedhessen a felsőbbrendű tudatállapotokhoz. Ez volt az első. A Szaturnusz-fejlődés folyamán tehát a mély transz- állapoton ment át. Ez volt az első tudati fok.

Természetesen ne gondoljuk, hogy a tudati szint a Szaturnusz egész fejlődése alatt változatlan maradt. A lényeget tekintve azonban megállapíthatjuk, hogy az emberi tudat szintje a Szaturnuszon a mély transz-tudatéval volt azonos. Ez a tudat tompább és sötétebb, mint a mai emberé, amikor álomtalan alvásba merül. Mert az álomtalan alvás idején az embernek olyan a tudata, mint amilyen a második fokozat, a Nap-fejlődés idején volt. A második fokozatnál, a Nap-fejlődés idején az ember tudatállapota az álomtalan alvástudat volt. Ez a tudat ugyanaz, mint a mai növényvilágé itt, körülöttünk a fizikai síkon.

Ezután következett a Hold-fokozat. Az ember akkori tudatállapota már könnyebben megérthető, hiszen amikor a mai ember álmodik, olyan tudatállapotban van, mint amit a régi Holdtudat utolsó maradékának nevezhetünk. Ez a mai álomtudat tulajdonképpen közbenső állapot az álomtalan alvás és a szokásos reggeltől estig tartó világos, éber nappali tudat között. A tudat harmadik állapotát a Holdon értük el, ez az állapot összehasonlítható a mai álommal teli alvással, de a kettő életszerűsége és élénksége között nagy a különbség. Az álommal teli alvás olyan tudat, amely képzetszilánkokból, képtöredékekből tevődik össze, és csak igen kis mértékben kapcsolódik a reális külvilághoz. A Hold-tudatnak, amely álomkép-tudat volt, nagyon jelentékeny kapcsolatai voltak a külvilággal, a tudat híven befogadta azt, ami a lelki-szellemi környezetben történt. Az atlantiszi korszakban megismétlődött a Hold-tudat. Ezt más néven álomkép-tudatnak nevezzük, de mondhatjuk szomnambul tudatnak is.

A negyedik tudatot a Földön kaptuk meg, ezzel a tudattal élünk jelenleg, és világos nappali tudatnak, vagy tárgyi tudatnak nevezzük.

A Jupiter időszakban, ha minden megtörtént már, amiről eddig beszéltünk, egy felsőbb tudati fokra lép az emberiség, amelyről a legtöbb embernek ma sejtelme sincs. A Jupiterről János Apokalipszise kapcsán külön kell szólnunk. Miután az ember elkerülte a szakadékot, és megmenekült a romlástól, az asztrálissá és szellemivé alakult Földre lépve lehetőséget teremt magának, hogy a Jupiteren olyan tudata legyen, amelyet „tudatos képtudatnak” nevezhetünk. Aki ezt ábrázolni szeretné, csak a beavatottak tapasztalatai alapján tehetné. Mert a beavatás voltaképpen nem más, mint képességet szerezni annak érdekében, hogy egy korábbi fejlődési szinten szerezzük meg azt, amit a többi – normálisan fejlődő – ember egy későbbi szinten ér el. A tudatos képtudat állapotában az embernek pontosan olyan a tudata, mint ma reggeltől estig, de nemcsak külső tárgyakat érzékel, hanem lelkének látómezejében képeket is, és ezek a képek nem tompán és nem bizonytalanul láthatók, hiszen világos nappali tudatban jelennek meg. Világos nappali tudat és Hold-tudat együtt: ez tehát a Jupiter-tudat. Az ember megtartja, ami eddig az övé volt, és megszerzi hozzá a lelki-szellemi valóság érzékelésének a képességét. Ma a beavatott az embernek nemcsak a fizikai alakját látja, hanem a körülötte ragyogó, sokrétű szellemi formát is, amely a szenvedélyek, ösztönök és gondolatok kifejeződéseit hordozza, vagyis az aurát. Az aura körülragyogja, körülgomolyogja az embert, mint valami finom izzás, és részint, mint fényes köd. Ahogy fizikai szemmel a fizikai embertest egész felületét látjuk, úgy látja a beavatott az emberi asztráltestet, és benne képszerűen mindazt, ami a lélekben történik. A beavatottak lelkében is olyan tudat lakozik, amelyet úgy nevezhetnénk, hogy Hold-tudat plusz Föld-tudat.

A Vénusz hozza el a hatodik tudatállapotot, amelyet inspirált tudatnak mondhatunk, az inspiráció tudatállapotának, éspedig azért, mert ezen a szinten a beavatott nemcsak az érzéseket, indulatokat és szenvedélyeket érzékeli, vagyis mindazt, ami a lélek sajátja, hanem a lélek belső karakterének milyenségét is egyetlen egységes hangban. A beavatott itt hallani kezdi mindazt, ami mint szférák zenéje hangzik – mondjuk így – a szín- és formaképződmények világában. Itt minden lény nemcsak asztrális kép formájában jelenik meg, mint korábban, hanem hangképződményként is érzékelhető lesz.

A tudat hetedik szintjét, amely a Vulkánra lesz jellemző, intuitív tudatnak nevezzük. Ne az intuíció általánosan elterjedt, triviális jelentésére gondoljunk. Sokan úgy vélik, valamilyen homályos megérzés alapján megérthetnek valamit, de ez visszaélés a szóval. A beavatási iskolákban intuíción az elgondol- hatóan legmagasabb tudati szintet értik, az intuíció révén egy lesz a lélek, azonos lesz egy másik lénnyel, a másik lény bensőjében él, és teljesen azonosul vele. Mégis individuális marad, bármely dologba vagy lénybe helyezi is bele magát.

Ezek szerint a Föld-fejlődés egymást követő hét fokozatának hét tudatállapot felel meg. A tudatállapotok mindegyikét ugyancsak hét fokozattal lehet elérni. A hét fokozatot, amelyen minden esetben végig kell mennünk, hét életállapotnak nevezzük. Megkülönböztetünk tehát egyrészt hét tudati szintet, másrészt minden tudati szinten belül hét életállapotot. A mi nyelvünkön nehéz szavakat találni a hét életállapotra. Ha csupán a Földet vesszük tekintetbe, úgy jelölhetjük meg az életállapotokat, hogy hét birodalomról beszélünk, mert a Föld életállapotai egybeesnek a hét birodalommal, vagy más néven hét világgal. Az első életállapotot első elemi birodalomnak vagy világnak nevezzük, a másodikat második elemi világnak, a harmadikat harmadik elemi világnak, a negyediket ásványi világnak, az ötödiket növényvilágnak, a hatodikat állatvilágnak, és végül a hetediket az ember világának. Minden tudati szinten hét ilyen életállapoton vagy hét ilyen birodalmon haladunk át.

Ha viszont a Szaturnusz hét életállapotát is így neveznénk, első, második és harmadik elemi világ, ásvány-, növény- állat- és embervilág, akkor hamis képzetet keltenénk. Mert a hét birodalom, a hét világ neve a földi tapasztalataink bélyegét viseli. És az ősi időkben, a Szaturnuszon másképpen fejlődtek a birodalmak, mint itt a Földön. Csak annyit mondhatunk, hogy a felsoroltakhoz hasonlóan hét birodalom létezett a Szaturnuszon is, hét a Napon is. A Hold hét birodalma már közelebb van hozzánk, és végül, ami a Föld hét életállapotát illeti, az csak a Földön azonos a név szerint említett hét birodalommal. A földi birodalmakat aránylag könnyebben lehet ábrázolni, de még így is rendkívül nehéz megrajzolni a három elemi világ képét. Azt hihetnénk, hogy az ásvány-, a növény-, az állat- és az embervilágról mindenkinek egészséges az elképzelése, de még ez sincs így.

Talán sikerül helyes képzetet alkotnunk a három elemi világról, ha a következőkre gondolunk. Képzeljük el, hogy’ a kövek, a fémek és az ásványvilág többi részei egyre finomabbá és finomabbá válnak, szinte feloldódnak valami egyre ritkább közegű szubsztanciában, és a folyamat előrehaladtával egyre kevésbé érzékelhetjük az anyagfajtákat. Képzeljük el, mintha elpárolgott volna minden, de azért jelen van, mint nagyon finom szubsztancia, előbb még áttetszőnek láttuk, később már egyáltalán nem is láthatjuk. Ha tovább folytatódna a finomodás, akkor kibontakozna belőle lassan az, ami már nem ásványvilág, hanem a harmadik elemi világ. És tovább haladva ezen az úton, felemelkednénk előbb a második, majd az első elemi világba. Érzékelésünk minősége miatt nehéz fogalmat alkotni az első három birodalomról, amely bele van rejtve, bele van sűrítve a külvilágba. Most minden olyan, mintha az elemi világok a külvilágba belesűrűsödve, teljesen eltűntek volna. Az elemi világok voltak előbb. Láttuk már, hogyan keletkezett az ásványvilág. A Föld-fejlődés korai periódusaiban az ásványvilág az elemi világok állapotában létezett.

Lássuk most a többi birodalmat. Magunk körül látjuk az ásványvilágot, és látjuk a növény-, az állat és az embervilágot is. De nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy ezek az elnevezések a tulajdonképpeni szellemtudományos értelmezés szerint nem egészen helyesek. A laikus szerint az ásványok tartoznak az ásványvilághoz, a növények a növényvilághoz, az állatok az állatvilághoz, és az ember tartozik az embervilághoz. Helyeselhetjük az állítást, ha egy laikustól halljuk, hiszen az élet köznapi dolgaira vonatkoztatva mindenképpen igaz, az okkult értelmezés szerint azonban téves. Mert ma csupán az ásványvilágban mondható befejezettnek az ember. A növény-, az állat- és az embervilágba a következő fejlődési periódusokban fog felemelkedni. A mai embert azért nevezhetjük embernek, mert én-tudata van. De mégsem mondhatjuk, hogy a szellemtudományos értelmezés szerint is az embervilágban, az emberbirodalomban volna megtestesülve, mert ahhoz még szükséges valami. Nézzük meg, mi az.

Ma mit tud megérteni az ember? Ez a lényeges. Ma csak az ás vány világot tudja megérteni. Ha a növényvilágra tekint, azt már nem érti, de az ásványvilágot annál inkább. Az ásványvilág adottságait kihasználva épít gépeket, házakat. Ha ugyanúgy megérti majd, hogy milyen erők működnek a növényben, mitől növekszik a növény, akkor tudatával a növényvilágba, a növénybirodalomba fog emelkedni. És ha megérti, hogyan érez, hogyan érzékel az állat – ma erről csak külső tapasztalatokat szerezhet -, akkor már az állatvilághoz, az állatbirodalomhoz tartozik. És ha az ember nemcsak a maga énjét érti meg, hanem egy másik ént is, ha belsőleg ismer és ért meg egy másik embert, csak akkor lehet tagja az embervilágnak.

A legjobban úgy foghatjuk fel, hogy ma az ember csupán az ásványvilág megértésére képes, ha tekintetbe vesszük a következőket. Tudjuk, hogy a legtöbb tudós ma így vélekedik: sem a növény, sem az állat nem több mint bonyolult ásvány És közülük sokan bizakodnak, hogy sikerül majd olyan vegyületeket előállítani, amelyekből növény lesz, vagy állat. Hiú reményeik azzal áltatják őket, hogy megmagyarázhatják a növényt ásványi tulajdonságai alapján, mert nem látják be, hogy az ásványvilágon kívül más is létezik. Sokan mondják: ti antropozófusok, hiába képzelitek el az étertestet, ezt az ásványvilág fölötti valamit, kijózanodtok majd, ha laboratóriumi körülmények között – hasonlóképpen, ahogy kénsavat állítunk elő, úgy a szénből, nitrogénből, oxigénből, hidrogénből, és így tovább – sikerül felépítenünk egy élőlényt. Sokan hiszik, hogy ugyanúgy lehet élőlényt alkotni, mint kénsavat előállítani, sokan hiszik, hogy a materialista tudomány egyszer majd képes lesz rá. Sokan gondolják, hogy balgáit az antropozófusok, ha kételkednek abban, hogy idővel növényeket lehet majd gyártani retortában.

Ez az idő be fog következni. De ezt mindig is kimondták azok, akik az okkult igazságot hirdetik, mert ők tudják, hogy eljön az az idő, amikor az ember ugyanúgy befogadja a maga természetébe a növényiséget, ahogyan befogadta már az ásványiságot. És ahogy az ásványból házat épít, ahogy az ásványvilág erőit sokféle módon használja, úgy készít majd a növényvilág jól ismert és alapjaiban megértett erőiből, anélkül, hogy növényi magvakra vagy egyéb, teljesen még fel nem fogott természeti erőkre szüksége lenne, növényi képződményeket és még magasabb rendű dolgokat. De ha az élőlények laboratóriumban való előállítása idő előtt valósul meg, akkor az igazi szellemtudomány igazságait valló emberek ezt nem nevezhetik másnak, mint fekete mágiának. Az embereknek mindig felkészülten kell várniuk a fejlődés következő lépéseit.

Egy okkult igazság így hangzik: az ember csak akkor alkothat élőlényt a munkaasztalon, úgy, ahogy ma ásványi vegyületeket állít elő, ha a munkaasztalát oltárrá, a vegyi eljárást pedig szakrális cselekménnyé változtatja. Ez egy olyan okkult igazság, amit már gyakran elmondtak. Valóban, amíg az ember azt hiszi, hogy szentségtelen gondolatokkal ugyanazt véghez viheti a laboratóriumban, mint szent érzésekkel, addig azoknak az akarata szerint, akik helyes irányban vezetik a fejlődést, sohasem keletkezhet élőlény a laboratóriumban. Élőlényt csak akkor alkothat az ember, ha belátja, hogy valamilyen ásványi produktumot bárki létrehozhat a laboratórium munkaasztalán, még egy gazember is, de élőlényt semmiképpen sem. Mert az élőlénybe, amikor létrejön, mindaz beleáramlik, ami az alkotójában él. Aki gonosz ember, abból átömlene a gonoszság az újonnan létrejött lénybe, és az magán viselné a gonoszság jegyeit. Ha az ember majd teljesen megérti, mit jelent az, hogy a maga egész lényével, egész belső világával működik abban, amit megalkot, csak akkor válik a világ éretté arra, hogy szabad tevékenysége révén növényt, állatot és embert hozhasson létre. Az ember akkor emelkedik fel a növényvilágba, a növényi birodalomba, ha a növényt már éppen olyan jól ismeri, mint most az ásványt. Az állatvilágba, az állatok birodalmába akkor emelkedik majd fel, ha már annyira ismeri az érzéseket, hogy szellemének erejével ugyanúgy képes lesz érző lényeket alkotni, mint ahogyan ma tárgyakat készít. És az embervilágba, az emberek birodalmába akkor emelkedik fel, ha szabad tevékenysége révén újjá tudja formálni az embert.

Az ember tehát ma az ásványvilágban van jelen, és ez a lény – aki vagyunk – lényege szerint az egyetlen olyan lény, aki már teljesen kifejlődött az ásványvilágban, míg a többi birodalom sok vonatkozásban alsóbb fokon áll, mint az, amelyet az okkultizmus ásványvilágnak nevez. A növényekben valamiféle elő-fokát, elő-állapotát láthatjuk annak, amit az ember él át, ha majd maga is a növényvilágba, a növényi birodalomba lép, de a növények nem tartoznak a növényi birodalomhoz, hanem legfeljebb csak előképei annak. Nem ősképek, hanem irányjelzők egy jövőbeli birodalom felé, ahová akkor érkezik majd el az ember, ha képes lesz belsőleg ugyanúgy átélni a növényi természetet, mint az ásványit.

A növénybirodalmat, amelybe a jövőben lép az ember, még sok más tényező jellemzi, mindenekelőtt egy erkölcsi alapelv, amelyet ma némelykor kimond ugyan az értelem, de anélkül, hogy horderejét valóban felismerte volna. Azt mondhatjuk: ma úgy él az ember, hogy ha nyíltan nem is vallja be, szilárd meggyőződése szerint egyesek boldogok lehetnek, míg mások ugyanakkor boldogtalanul élnek. Lehetséges tehát, hogy valaki meglelje szerencséjét, amikor a többiek mind szerencsétlenek. Habár az értelem olykor kimondatja velünk, hogy a legfőbb erkölcsi elv mindenkinek a boldogulása, de az ember mégis elhiszi, hogy egyedül is megtalálhatja a boldogságát, és boldog lehet anélkül, hogy mindenki más éppoly boldog lenne, mint ő. Ha az ember felemelkedik a növényi birodalomba, morális vonatkozásban is feljebb lép egy fokkal, és ez lehetetlenné teszi számára, hogy boldog legyen, míg mások boldogtalanok. „Az egyén boldogsága elválaszthatatlan attól, hogy mindenki boldog legyen”. Ez az elv uralkodik majd, ha az embert befogadja a növényvilág. Többé egy ember sem érezheti boldognak magát, ameddig boldogsága elüt a többiekétől.

Látják, ha mindent meg akarunk érteni, olyan finom fogalmakat kell használnunk az okkultizmusban, amelyek ma még kevés megértéssel találkoznak. De azt is látjuk, hogy az emberre még hosszú fejlődés vár. Sokat kell elérnie, és még nagyon kevés az, amit megvalósított.

Arról beszéltünk tehát, hogy hét világon, hét birodalmon kell áthaladnia az embernek. A Jupiteren is hét birodalom vár bennünket. Ezek majd hasonlítanak ugyan a hét földi birodalomra, de az eltérések igen nagyok lesznek. A Vénuszon is, a Vulkánon is jelen lesz a hetesség, de birodalmakról ott már nem beszélhetünk: ez a fogalom ott nem lesz érvényes. Összefoglalásképpen azt mondhatjuk, hogy a tudat fejlődésének hét fokozata, hét szintje van, mégpedig a Szaturnusz, a Nap, a Hold, a Föld, a Jupiter, a Vénusz és a Vulkán, és a tudatszintek mindegyikében hét életszint van, a tudatszinteken áthaladó lényeknek ezeket a szinteket végig kell járniuk. Minden életszintnek megint csak hét formaszintet kell bejárnia, a fizikai formaszintet, amely körülvesz bennünket, tekinthetjük a középsőnek. Mielőtt valami fizikaivá válik, asztrális állapotú, mielőtt asztrálissá válik, egy olyan szellemi szinten van, amelyet alsó devachánnak nevezünk, és mielőtt ide érkezne, egy felsőbb devacháni szinten tartózkodik. Ez tehát három formaszint. Az elsőt forma nélkülinek is nevezhetjük, utána következik az a formaszint, amelyet alsó devacháni szintnek mondunk, ezután érkezünk el az asztrális szinthez. Ha az asztrális megsűrűsödik, fizikaivá válik. A fizikai feloldódik, és visszatér egy tökéletesebb asztrális állapotba, ez egy tökéletesebb alsó devacháni formába tér vissza, ez pedig egy felső devachániba. A fizikai formaállapot a középső.

Mindegyik birodalomnak hét formaállapotot kell bejárnia. Különbséget kell tennünk a fizikaiság és az ásványiság között, a kettő nem ugyanaz. Ma, amikor tekintetünk azonosnak értékeli a fizikait és az ásványit, könnyű összetéveszteni őket. Az ásványi birodalom is áthalad az összes formaszinten, az ásványvilág is a felső devacháni szintből indul ki. Alászáll az alsóbb szellemi szintre, és ott is ásványvilágnak nevezzük, aztán aláereszkedik az asztrális szintre, ahol mint asztrális kép van jelen, végül megsűrűsödik, és fizikaivá válik. Tehát minden birodalomban, minden életszinten hét formaállapot van.

Minden tudatállapot csak akkor ér véget, ha áthaladt a hét életállapoton, és minden életállapot hét formaállapoton megy át. Vagyis 7x7x7 az állapotok száma. A Föld fejlődése 7x7x7 állapoton megy keresztül. A Föld először Szaturnusz volt, itt 7 életállapoton ment át, és mindegyik életállapoton belül 7 életformán. A Szaturnuszon tehát 49 formaállapot volt, 49 a Napon, 49 a Holdon, és így tovább, vagyis a formaállapotok száma 7×49=343. Az ember 343 állapoton megy keresztül. Amikor a Szaturnusz a fejlődésének még egészen a kezdetén volt, először az általunk még elérhető legfelső szellemi valóságban, a felső devachánban volt jelen, mint kezdemény.

Ez volt az első formaállapot, ami teljesen ásványi volt. Az ember ilyen lényként ereszkedett alá a fizikaiságig, hogy aztán újra felemelkedjék a felső devacháni létig. És itt van a nagy nehézség, mert ha a megszokott kifejezéseket akarjuk használni, azt kellene mondanunk: az ember a következő birodalomba lép. Csakhogy ez a kifejezés nem érvényes a Szaturnusznál. Mindenesetre igaz az, hogy az ember a Szaturnuszon is 49 állapoton haladt keresztül. A különös csalt az, hogy most meg lehet kérdezni: hogyan lehetséges, hogy az ember már a Szaturnuszon is átment hétféle életállapoton, holott étertestet először csak a Napon kapott? Nos, a Szaturnuszon nem olyanok voltak az életállapotok, mint később, amikor az embernek már volt életteste. Mégis voltak életállapotok, legfeljebb másfélék, felsőbb lények éterteste érvényesült itt. Az embernek nem volt saját élete a Szaturnuszon, de felsőbb lények áthatották őt étertestükkel, asztráltestükkel és énjükkel.

Az mindenképpen helytálló, hogy az ember 49 állapoton ment át a Szaturnuszon is, a Napon is, a Holdon is. A Föld 49 állapota közül már túljutottunk az első három életállapoton, most a negyedik életszinten, az ásványbirodalomban, az ásványvilágban vagyunk. Az első életállapotban az első elemi világban volt az ember, és hét formaállapoton ment át, a második életállapotban a második elemi világban volt, és megint hét formaállapoton ment át, a harmadik életállapotban a harmadik elemi világban volt, és ott is átment hét formaállapoton. Most a negyedik elemi világban van az ember, és ez az ásványvilággal azonos, ennek a világnak mintegy a közepén vagyunk, illetve már kicsivel túl a közepén.

Mindebből, amit mint nagy vázlatot szemlélhetünk, láthatjuk, hogy a Föld 343 állapoton megy keresztül. Ezt most a következő módon képzeljük el: megszületik a Szaturnusz, és 49 állapoton halad át. Mint izzó hőtömeg jelenik meg, és bár 49 állapotot vesz fel, ugyanaz az égitest marad. A Nap is mindig ugyanaz a test marad, bár szintén 49 állapoton megy át. Csakhogy vannak közbenső állapotok is. Mintha az egyes megtestesülések között valamilyen szellemi szünet volna, mind a bolygóknál, mind az embereknél. A bolygóknak is szellemi természetű közbenső állapoton kell keresztülmenniük.

Miután áttekintettük a fejlődési folyamat állomásait, a hét tudatállapotot, kitérhetünk arra is, mindez hogyan függ össze a teozófiai irodalom számos könyvében leírtakkal. Ott kozmikus rendszerekről van szó. Azt olvashatjuk a Föld létezésének kezdetéről, hogy a Holdnak nevezett bolygórendszerből fejlődött ki. Tovább is haladhatunk visszafelé az időben: a Holdtól a Napig, a Naptól a Szaturnuszig. Ezek az állapotok hét-hét életállapotra – a hagyományos elnevezésük szerint körforgásra – oszthatók fel. A körforgás jelentése ugyanaz, mint az életállapoté. És amit mi formaállapotnak neveztünk, azt glóbusznak szokták mondani. Ez a név könnyen félreérthető. Sokan ma is úgy vélik, hogy a hét glóbusz hét különálló égitestet jelent.

A legkülsőtől, a formátlansággal határos formától a fizikaiságon át ismét a formanélküliségig jutunk, de ez nem hét önálló égitest, hanem hét egymást követő állapot. Ami jelenleg fizikai formában létezik, korábban ugyanaz volt szellemi formában. Fizikaivá azáltal vált, hogy megsűrűsödött. Maga a test ugyanaz maradt, csak a formája változott. Egyik része asztrálissá vált, a másik fizikaivá, de az égitest lényegileg ugyanaz maradt. Aztán feloldódik, mint só a langyos vízben és újra asztrálissá válik. Az asztrális létbe akkor emelkedünk majd, amikor kiömlik az Apokalipszis szerinti hét haragpohár, ekkor a Föld ismét asztrálissá válik.

Íme, az egész fejlődésen a hetesség uralkodik, és amit az elmúlt napokban képek segítségével ábrázoltunk – olykor igen groteszk képekkel és kivétel nélkül olyanokkal, amelyek alaposan eltérnek a fizikai világban látható képektől -, annak most megmutattuk a bordázatát, a vázát. Ez az ábrázolásmód olyan, mintha állványzatról építenénk egy házat, mert előbb az állványt építjük meg, hogy aztán felhúzhassuk a főfalakat. Az állványzat önmagában semmit sem ér, puszta gondolat, amelynek nincs sok köze a tényekhez. A gondolati séma csak a megértést segíti, az állványzatról át kell lépnünk az élő épületre, és ott a különféle állapotok jellemzésére azokat a képeket használjuk, amelyek az asztrális világban láthatók. Csak így részesülhetünk abból, ami egyáltalán okkult bölcsességnek nevezhető. Mindaddig csak az állványzatot építjük, ameddig megmaradunk a fizikai világban szokásos gondolatoknál. Az egész séma nem több mint fizikai gondolat. És még annyira sem hasonlít a teljes valósághoz, mint egy épülő ház belső szerkezete a majdani házhoz, legfeljebb csak úgy, mint a külső állványzat a főfalakhoz. Az állványokat le kell bontani, ha a ház elkészül. És a gondolatok vázaira nincs többé szükség, ha az igazságot akarjuk látni, a valóságos igazságot.

Aki az absztrakciót valónak véli, az nem beszélhet igazi okkultizmusról, legfeljebb olyan elképzelésről, amelyet a jelenkor embere az okkult tényekről alkot. A sémán jól lemérhető, hogyan viszonyul a mai ember az okkult tényékhez. Ez azonban terméketlen viszony. A vázlatot csak azért rajzoltam meg, mert most szükségünk van rá. De ha a lényegét nézzük, egyáltalán nem segít annak, aki okkult utakon akar előrejutni. Ha az egész világot ilyen sémákkal írnánk le, a fizikaiságtól a legfelső okkult tényekig, ennek csak a mostani inkarnációnkban volna jelentősége. A következő inkarnációnkban újra meg kellene tanulnunk az egészet. Ha végiggondolunk egy sémát, csupán az agyunkat használjuk, mert csak az alkalmas erre. Amikor meghalunk, az agyunk szétbomlik, és vele együtt semmisül meg minden séma, minden gondolati váz. Ámde ha felfogjuk mindazt, ami valóságosan történik, felfogjuk – legelőször fantáziaképekben -, amit a tisztánlátó tudat közvetít, és amit a pecsétképek sorozata ábrázol, akkor már a birtokunkban van valami, ami nem kötődik a fizikai agyhoz, és ezért megmarad, hiszen nem a fizikai gondolkodásból született, hanem a szellemi látáson keresztül maguk a tények hozták létre. Nem szabad igazi okkultizmusnak hinnünk az olyan törekvést, amely a fizikai felfoghatóság mintái alapján szeretné sémákba foglalni a felsőbb világokat. A fizikai értelem hétköznapi eszközeivel készített leírás üres váz. A fizikai értelemnek természetesen megvan a szerepe, ezért egy ilyen séma felvázolása nem haszontalan. Szemlélődéseinket tehát tovább folytatjuk.

Láttuk, hogy összesen 343 állapoton haladunk keresztül. A dolog azonban tovább bonyolódik, ha arra gondolunk, hogy ezzel még nincs vége az egésznek, ugyanis egyetlen formaállapoton belül még másfajta állapotokon is át kell mennie az embernek. A jelenlegi fizikai formaállapotot három másik előzte meg, és három másik követi. A fizikai formaállapot megint csak hét állapotból tevődik össze, és ez a hét állapot az, amiről az elmúlt napokban beszéltünk. Az elsőt az jellemzi, hogy a Nap és a Föld közös égitestet alkot, a második állapot idején távozott el a Nap, a harmadikban pedig a Hold, végül a negyedik állapot volt az atlantiszi emberiségé. Az atlantiszi emberiség a fizikai formaállapot negyedik fejlődési periódusában élt. Így tehát minden formaállapoton belül hét úgynevezett faj-állapotot különböztetünk meg, jóllehet a faj, mint kifejezés csupán a középső állapotra érvényes. Mi most az ötödik állapotban élünk, ez az Atlantisz utáni, a nagy áradás és a mindenkinek mindenki elleni háborúja közötti időszak. A mi periódusunkat a hatodik, azt pedig a hetedik követi. A hatodik periódust a hét pecsét jelképezi János Apokalipszisében, a hetedik periódust pedig a hét trombita. Ezután minden asztrálissá válik. Ekkor kezdődik meg az új formaállapot, amelynek szintén hét periódusa lesz.

A sémának azonban még most sincs vége. Minden olyan állapotot, mint amilyen a nagy atlantiszi áradással kezdődő és a mindenkinek mindenki elleni háborújával végződő állapot, ismét hét részre oszthatunk. Az ötödik állapot részeit így nevezzük: indiai kultúrkorszak, perzsa kultúrkorszak, kaldeai-babilóniai-asszír- egyiptomi-zsidó korszak, görög-latin korszak, a jelenkor, aztán a hatodik korszak, amelyet az Apokalipszis a filadelfiai gyülekezettel jelöl, végül pedig a hetedik kultúrkorszak, és itt a sorozat véget ér.

Ha tehát az egész fejlődést úgy képzeljük el, hogy azt ilyen kicsi – de időben azért még mindig nagyon hosszú – állapotok alkotják, akkor 7x7x7x7x7 olyan fejlődési szintről beszélhetünk, mint amilyen az ó-indiai vagy az ős-perzsa. A Szaturnusz kezdetétől a Vulkán végéig ennyi állapoton halad át az ember.

Látjuk, hogy az egymást követő periódusokra épülve az egész fejlődésen a hetesség uralkodik. Ahogy a zenei hangok oktávról oktávra haladva emelkednek, a létezés is lét-oktávokban folytatódik.

Gondoljunk most arra, hogy a 16 807 állapot közül hét állapot van a nagy atlantiszi áradás és a mindenkinek mindenki elleni háborúja között, és további hét állapot játszódott le az atlantiszi korszakban. De gondoljunk arra is, hogy az atlantiszi korszak hét állapota közül az első négyben egészen más körülmények között élt az ember, mint az utolsó háromban. Most már tudjuk, milyenek voltak azok az állapotok, és mivel függtek össze. Az atlantiszi időszak első négy7 állapotában úgy élt az ember, hogy csoportléleknek érezte magát, a négy csoportlelket a sas, az oroszlán, a bika és az ember képével jelöltük. Az atlantiszi korszak négy főfajának idején lassanként ezt a négy csoportlelket alakította ki az ember. De mert mindig vannak fajok, amelyek fennmaradnak, például az indiai is ilyen a többi később kialakult faj között – a dolgok egymásba ágyazódnak -, a csoportlelkekre utaló négy fej is fennmaradt az ötödik atlantiszi kultúrkorszak kezdetéig. Magunkban hordozzuk ezt a négyfejű állatot.

Amikor az ember az éteriségből fizikaivá kezdett keményedni, lelke négyességének megfelelően négyféle testi tagot kezdett kifejleszteni. És azáltal, hogy ami korábban csoportlélek-tudat volt, individuális tudattá alakult át, az ötödik atlantiszi időszak kezdetén az emberben egybeömlött az addigi négyesség. A négy fej, amelyet önmagában hordott, fokozatosan egy új fejjé kezdett összegződni. Az emberi fej az ötödik periódus folyamán a négy csoportfejből tevődött össze. A négy fejnek megfelelően az ember fizikai testének négy része van. Ez a négy rész először négy szarv volt, így elgondolhatjuk, hogy miután az ember éteri ember volt, négy állatfeje volt – közülük csak az utolsó volt ember-állatfej – és itt ez a lényeges. Négyfejű volt az ember és a fejeknek megfelelő egy-egy erőrendszer fizikai szerveket fejlesztett. Láttuk tegnap, hogy a szívünket is egy erőrendszer hozta létre, nevezetesen az, amelyik az oroszlánfejjel volt kapcsolatban. Az ember egyes szervei lényegében megkeményedések az étertest megfelelő tagjain.

Az Apokalipszis írója így gondolkodik. Ezeket mondja: ami fizikai, az nem más, mint megkeményedés az éterin. Ahogy mi gondolkodunk: „ahol megdurvul a bőr, ott bőrkeményedés képződik”, ugyanúgy vélekedik ő is: az ember éteri lényként létezik, és ha megkeményedik, fizikaivá válik. És mivel az ember négyszeresen, négy csoportlélekként létezik, négyféle keményedés alakul ki rajta, és ezek együttesen alkotják a fizikai testet. Ez az oka annak, miért nevezik szarvnak azt, ami a fizikai testben az étertest megfelelője. Hiszen a szarv is voltaképpen bőrkeményedés. Mi másnak nevezhető az ember, ahogy az atlantiszi korszak negyedik periódusára kialakult, mint négyfejű és négyszarvú állatnak.

Most tovább fejlődik individuális emberré. A folyamat a mai Írország közelében kezdődött. Az ember áthaladt az utolsó három időszakon, és ennek eredményeképpen kialakult benne az én kezdeménye. Ha a külsőleges fizikai fejlődést is figyelemmel kísérjük, látjuk azt is, hogy az ember nem fejleszt többé állati testet, hanem emberré emelkedik. Így fejlődött az emberiség lépésről-lépésre odáig, hogy végül magába fogadhassa a Krisztus-princípiumot. Ha a mai embert nézzük, ezt mondhatjuk: az ember korábban nem olyan volt, amilyen ma. Hogy ilyenné válhasson, négy állati csoportlelken kellett áthaladnia, és meg kellett testesülnie a mostani oroszlán-, bika-, sas- és emberalaknak megfelelő testben. Azután feljebb emelkedett, és egyre hasonlóbbá vált az emberhez, végül pedig eltűnt a csoportlelkek alakja. Ez most már nincs: az ember emberszabásúvá vált.

Világosan kell azonban látnunk egy fontos esemény lényegét, amely akkor történt, amikor az ember emberszabásúvá vált. Ennek az eseménynek olyan nagy a jelentősége, hogy ha nem értjük meg, nem értjük János Apokalipszisét sem. Eddig az eseményig, amikor az ember eljutott az emberlelkűségig, az emberi tekintet számára teljesen rejtve volt az, ami később nyilvánvalóvá vált. Az embernek valamiféle homályos, tompa tudata volt. Reggel, amikor felébredt, úgy látta, hogy számos ködképződmény veszi körül, és amikor elaludt, azonnal a szellemi világban találta magát. Ez a szellemi világ – természete szerint – képekben mutatkozott meg számára. Most szeretnék beszámolni valamiről, ami az előtt játszódott le, hogy az ember fizikailag emberállapotba jutott volna, vagyis a csoportlelkűségből kilépve elérte volna a teljes én-tudatot.

Amit az ember itt a Földön élt át, nem volt több mint tapasztalatok gyűjtése. De aztán elaludt, és alvása idején homályos tudattal a szellemi világban tartózkodott. Itt istenek és szellemek között élt, ennek visszhangját a mítoszokban és mondákban találjuk meg. Hatalmas képeket élt át az ember, például olyat, hogy két lénnyel találkozik, amelyek köveket hajítanak maguk mögé. Az eldobott kövek nyomán új lények támadnak a földből, az előző kettőhöz hasonló lények. Ilyen élményei voltak az embernek még az atlantiszi korszak negyedik periódusában is. Ha ezt mai nyelven akarjuk kifejezni, így kell fogalmaznunk: az ember szaporodása nem az ébrenlét, hanem az alvás tudatállapotában történt. Akkor indította útjukra a tényeket, az eseményeket, amikor fizikai testén kívül, a szellemi világban tartózkodott, és az akkori tudatában mindez, mint kép jelent meg. A szaporodás aktusát beborította leplével a szellemi valóság, és az csupán a kőhajítás képében fejeződött ki. A szaporodás aktusa a nappali tudaton kívül ment végbe, és elfödte a szellemi tudat. Az ember semmit sem tudott a nemiségről. Nappali tudatában nem figyelt fel arra, hogy két nem létezik, lelkében soha nem merült fel nemiséggel kapcsolatos gondolat. Ez nem azt jelenti, hogy még nem létezett nemiség, volt már, de a szellemi tudat homályában nyugodott, és soha nem volt jelen a nappali tudatban.

Az én-tudat első kezdeményének kiküzdésekor kezdett tudatosodni az emberben a nemiség. Ezt az eseményt ábrázolja a Biblia úgy, hogy Ádámnak és Évának megnyílt a szeme, és észrevették, hogy mezítelenek. A nemiség felfedezésének drámai pillanata itt, a fejődésnek ezen a pontján következett be. Ha tisztánlátó tekintettel visszatekintünk ebbe a régmúlt időbe, előbb csak azt látjuk az emberből, ami benne a szellem eszköze. Az ember másik felét még nem látjuk. Kezdetben csak az emberalak felső része látszik. Az említett eseménytől kezdve látható az egész ember. Most már értjük, miért takarta el magát. Korábban semmit sem látott, amit el kellett volna takarnia. Az ember így lépett fokozatosan a külvilágba.

Ha az ember külső alakját az éteri alak megsűrűsödésének tekintjük, akkor a negyedik atlantiszi szinten négy csoportlélek- fejet és négy szarvat látunk. Most azonban a három utolsó atlantiszi korszakban, fizikai kettősségek jönnek létre. Mindegyik periódusban, ahol egy-egy új csoportlélek-fejnek kellett kifejlődnie, kettős fizikai forma, egy férfi és egy női forma alakult ki. Az első négy szint négyfejű embert alkotott, és a megkeményedett éteri részt négy szarv jelképezi. Most további három fej alakul ki, de ezek nem láthatók, mert a külső emberalak elrejti őket, tehát külsőleg nem jelennek meg. Csak a tisztánlátó tekintet érzékelheti őket, a három éterfejet, amelyek közül az egyik főfej, a másik kettő pedig az árnyéka, kettős árnyéka az előbbinek, így hát az atlantiszi áradásig az embernek hét nemzetségfeje, hét csoportlélek-feje van, a három utolsó pedig mindig úgy jelenik meg, hogy fizikailag két változata van, egy férfi és egy női. Ezért az atlantiszi időszak végén úgy látjuk az ember csoportlelkiségét, hogy bár közülük a későbbiek láthatatlanok, de hét feje és tíz szarva van. Az első négy fejnél a szarvak még nincsenek szétválasztva férfi és női részre, az utolsó háromnál viszont már külön van férfi és külön női rész.

A hét fejet és a tíz szarvat a bensőjében hordozza az ember. És önmagát úgy kell átdolgoznia a Krisztus-princípium befogadásával, hogy mintegy megsemmisüljön mind a hét és mind a tíz. Amikor egy ember meghal, asztráltestében jól látni a hétfejűséget és tízszarvúságot. Ezt ma úgy szorítja össze a fizikaiságunk, mint valami gumialakot. Képzeljük el, hogy az ember a mi korunkban megkeményíti magát a Krisztus-princípiummal szemben, és aztán újra eljön a mindenkinek mindenki elleni háborúja idején, és Krisztus átélése nélkül jön elő, mert ahelyett, hogy azt átélte volna, eltaszította magától. Képzeljük el ezt az embert: amikor a Föld asztrálissá válik, mindaz, amit örökül kapott, és amit magában hordoz, anélkül, hogy átalakította volna, mindez hirtelen előbukkan, mégpedig az eredeti alakjában. Megjelenik a hétfejű és tízszarvú állat, míg azokban, akik magukba fogadták a Krisztus-princípiumot, kialszik a nemiség. A megkeményedettek megőrzik a hatszarvú nemiséget, és lényük teljességében úgy jelennek meg – megtartva az atlantiszi idők örökségét -, mint hétfejű és tízszarvú állat. A kezdemények átalakulnak annál, aki magába fogadja Krisztust, annál viszont, aki visszautasítja őt, megmaradnak és kifejlett formában ismét megjelennek, amikor kiömlenek a harag poharai, és a Föld két részre hasad. Egyik felén a krisztusi emberek, a kiválasztottak jelennek meg fehér ruhában, és már megjelennek a pecsétek idején, másik felén pedig a megkeményedettek hétfejű és tízszarvú állat képében lépnek elő. Aztán megjelenik egy másik állat két szarvval és a 666-os szám jelével.

Michael és a sárkány küzdelme

11. előadás – A 666-os szám, Szórát a napdémon. Babilon bukása és a bárány menyegzője. Az új Jeruzsálem. Mihály legyőzi a sárkányt.

Nürnberg, 1908. június 28.

A Föld fejlődését olyan messzeségig követtük, hogy láttuk, különféle jelentős események után, amelyeket a hét pecsét felnyitása és a hét trombita megszólalása jelképez, a jövőben ismét szellemi állapotba megy át, összes lényével egyetemben. Ebből csak azok maradnak ki, akik elutasították a Krisztus-princípium befogadását – és elutasításon itt energikus, rosszindulatú és ostoba szellemi ellenzékiséget kell értenünk. Persze ezek a lények sem maradnak durva, mondjuk így: földi matériában, amikor a Föld felölti asztrális, szellemi alakját, hanem ők maguk is asztrális formát vesznek fel a trombiták megszólalása utáni, a haragpoharakkal jelképezett időben. Csakhogy alsóbbrendű természetük, amely egészen a tulajdonukká vált, mivel nem fogadták be a Krisztus-princípiumot, úgy fejlődik ki az asztrális létben, hogy formájuk általában annak a lénynek az alakjával fog megegyezni, amelyet, mint hétfejű és tízszarvú állatot jellemeztünk.

Mindabból, amit elmondtunk, nyilvánvalóvá vált, hogy mi az összefüggés a fejek és a szarvak között. De egy kérdés, mint mondani szokták, továbbra is nyomhatja a lelkünket: tulajdonképpen miért éppen szarvnak nevezik azt, ami a fizikai testben, mint ez vagy az a szerv alakul ki? Miért nevezik szarvnak a fizikai szerveket és asztrális maradványaikat, amikor a Föld ismét asztrálissá válik? Könnyen érthető, hogy azok az emberek, akik nem fogadják magukba a Krisztus-princípiumot, olyan állapotba esnek vissza, mint amilyenben minden embernek része volt a Krisztus megjelenése előtti időben. Akkor az ember csoportlélekhez tartozó nem individuális lény volt. Láttuk, hogy az atlantiszi kor első négy időszakában uralkodó csoportlelkeket helyesen bikafejjel, oroszlánfejjel, sasfejjel és emberfejjel jelöltük, és itt az utolsót állatember-fejként kell elképzelnünk. Arra kell tehát gondolnunk, hogy ha az ember a mi korunkban figyelmen kívül hagyja a Krisztus-princípiumot, majd újra megjelenik a már szellemivé alakult Földön, akkor, mivel semmit sem tett a régi állat-csoportlelkiség magasabbra fejlesztése érdekében, ismét a régi alakjában jelenik meg, pontosabban mégsem egészen abban, hanem a későbbi időszakban szerzett további három fejjel.

Mielőtt ugyanis megkezdődött volna a nagy atlantiszi áradás, a kezdeti négy időszakhoz még további három társult. Ebben a három időszakban nem voltak kivételezett állapotban azok sem, akik majd magukba fogadják a Krisztus-princípiumot: ők is megkapták a három új csoportlélek-fejet. Ezt azonban később átalakítják, és az emberben lévő állatit egy felsőbb szintre emelik. Átszellemített alakban jelennek meg, amikor a Föld szellemivé válik. A többiek, akik elutasították a Krisztusprincípiumot, mint hétfejű lény lépnek elő, mert az áradás előtt hét időszakot ölelt fel az állati elem kialakulása. És mert a három utolsó atlantiszi időszakra már jellemző a kétneműség, ellentétben az első néggyel, itt mindegyik fejnél két változata lehet az állati elemnek, férfi és női változata, ezért az utolsó három időszakban mindegyik fejnek két szarva van. A szarvak száma tehát összesen tíz.

Ezek után jogosan mondhatja bárki: megértem, hogy akik nem dolgoznak önmagukon, és nem alakítják át, nem emelik emberi szintre a bennük rejtőző állati formát, azok ismét benne jelennek meg, mégsem értem azonban, hogy miért beszélünk szarvakról? Hogy fejekről beszélünk, ezt értem, de miért beszélünk éppen szarvakról? Szeretném megvilágítani nemcsak azt, hogy miért lehet, hanem azt is, hogy miért kell szarvakról beszélnünk. A kifejezés nem csupán képletesen értendő, hanem szó szerint. Akik elmulasztják a Krisztusprincípium befogadását, szintén asztrális alakban fognak megjelenni, de mert ösztöneiket úgy formálták meg, hogy mintegy hűek maradtak az állati csoportlélekhez, ezek az ösztönök az ember majdani asztráltestén szarvszerű képződmények formáját öltik. Ilyen lesz a tényleges alakjuk.

Válasszunk ki egy szervet. Hogyan történik, hogy a Krisztusprincípiumot elutasító embernek szarvakkal kell megjelennie, amikor a Föld már szellemivé alakult? Válasszuk példánkhoz az emberi gégefőt és légcsövet. A légcsövön szakadatlanul levegőt áramoltatunk ki és be. Ez emberi tevékenység. Aki átszellemíti magát, ezzel a tevékenységével is a szellemet szolgálja, aki hajlamait és vonzódásait nem állította a Krisztus-princípium szolgálatába, az megmarad a régi, a hét fejhez tartozó erőknél. Készítsünk ehhez sematikus rajzot.

A gégefőn át szakadatlanul áramlik a levegő. Tudjuk, hogy körülveszi az asztráltest. A befelé haladó légáram mindig kapcsolatban van az asztráltesttel. Amikor a Föld szellemivé alakul, a légzéssel kapcsolatban is megmutatkozik, hogy ki szolgálta a Krisztus-princípiumot és ki az alsóbbrendű erőket, amelyek már Krisztus előtt is a világban voltak. Aki a Krisztus-princípium szolgálatába szegődött, annál eltűnik a mai testnek megfelelő forma. Az ilyen embernek hatalma lesz, hogy mindazt, ami asztrális, átalakítsa felsőbbrendű, átszellemített formába. Aki nem fogadta be a Krisztus-princípiumot, képtelen lesz rá, hogy azt, ami a hús-vér formához alkalmazkodik, kiragadja ebből a formából. Ennek az a következménye, hogy miután lehullik, elenyészik a hús-vér forma, és a fizikai gégefő maga is eltűnik, az asztráltestben megmarad az a forma, amely a levegő útját követve átnyúlik a gégefőn. És ez a forma egy szarv alakjában fog fennmaradni. Mindenütt, ahol az emberben ki-be járkálnak az asztrális erők, megmaradnak az előző állati formák. Ha tehát egy megkeményedett ember asztrális formát ölt, valóságos asztrális szervek lesznek rajta láthatók. És ezek igazi asztrális alakzatok, pontosan megfelelnek azoknak a helyeknek, amelyeknél a földi élet folyamán beáradtak az asztrális szubsztanciák. Az apokalipszis képei nem ötletszerűen jelképezik ezt vagy azt, hanem arra a valóságos formára utalnak, amelyben valami később jelenik meg. Ezt nem árt, ha megjegyezzük.

Most pedig annak segítségével, amivel legutóbb foglalkoztunk, a sok számot tartalmazó kényelmetlen séma segítségével kíséreljük meg meghatározni, hol tartunk a világfejlődésben. Tudjuk, hogy a Szaturnusz 49 nagy átalakulási formája már mögöttünk van, vagyis a Szaturnusznak mind a hét életállapota, amelyet a teozófiai könyvek körforgásnak neveznek, és az életállapotok hét-hét formaállapota (glóbusza) is már mind elmúlt, akárcsak a Nap és a Hold hasonló állapotai. Eddigi fejlődése folyamán túljutott rajtuk az ember, tehát túljutott 147 állapoton. De ehhez még hozzá kell számítani a Földön véget ért állapotokat is. Már elmúlt az első három életállapot, vagyis az első három körforgás. A negyedik birodalomban, a negyedik körforgásban élünk. Minthogy minden körforgás hét állapotot ölel fel, az első három körforgás idején 3×7 állapotot teljesítettünk, vagyis a 147-hez hozzá kell adnunk 21-et. A negyedik életállapotnak még nem értünk a végére. De egy részét már magunk mögött hagytuk: végighaladtunk az első három formaállapoton, a még csaknem forma nélküli szellemi állapoton, az arúpa-állapoton, aztán a rúpa-állapoton, végül pedig az asztrális állapoton, és most a fizikai állapotban vagyunk. A 147-hez a 21-en kívül tehát még hármat hozzá kell adnunk, így a hét bolygó 343 állapotából eddig 171 múlt el.

Jegyezzük meg jól, hogy most a 172. formaállapotban vagyunk, ez pedig a fizikai Föld formaállapota. A 172. állapot folyamán történt mindaz, amiről eddig beszámoltam. Amikor megkezdődött ez az állapot, a Föld még egy testet alkotott a Nappal és a Holddal. Az idők folyamán aztán eltávozott előbb a Nap, később a Hold, az ember pedig megjelent, mint mai ember a fizikai Földön. Ezután kezdődött meg az atlantiszi időszak, és vele kapcsolatban egyszer arról is beszéltünk már, hogy’ azt az időszakot is, amilyen a mostani, a 172. állapot, hét részre oszthatjuk. A hét korszak közül az első már nagyon messze van tőlünk, a Nap itt még egy volt a Földdel. Tulajdonképpen kissé képtelen elnevezéssel erről a korszakról, mint poláris emberfajról szoktunk beszélni. Erről aligha tudnánk képet alkotni. Azután következik a Nap eltávozásának az idején a hiperbóreusok faja, majd pedig a Hold kilépésének idején a harmadik, az úgynevezett lemúriai emberfaj. Ez összesen három faj, vagyis a 172. állapotban az atlantiszi a negyedik faj. Az ötödik faj pedig már a miénk. A negyedik fajt a miénktől az atlantiszi áradás választja el. A miénket az a faj fogja követni, amelyet János Apokalipszise a hét pecséttel jelképez, ezt pedig az, amelyet a hét trombita jelez.

Azt is tudjuk, hogy a korszakok mindegyike megint csak hét részre osztható. A miénk, a 172. formaállapoton belüli ötödik korszak az ó-indiai, az óperzsa, a kaldeai-babilóniai-asszír-egyiptomi-zsidó, a görög-latin korszakra és még további három korszakra tagolódik. A miénk az ötödik kultúra. A hetedik kultúra a mindenki mindenki elleni háborújával zárul. Ami a nagy háborút követi, annak a korszaknak is hét része lesz: jelképük a hét pecsét, és az ez utáni nagy korszak is hét részre fog tagolódni.

Ha arra gondolunk, hogy az eddig lejátszódott formaállapotokhoz csatlakozik majd a hátralévő 171 állapot, akkor 342 állapotot veszünk figyelembe, de még kell egy állapot, hogy kilegyen a 343: ez pedig a mostani, a középső állapot. Most valaki azt mondhatná: tulajdonképpen csodálatos, hogy mi vagyunk azok a szerencsések, akik a világfejlődésnek éppen a közepén élhetünk. Valóban, akik csak rövid távon gondolkodnak, szinte csodának érezhetik, hogy éppen a világfejlődés középpontjában állnak. Aki messzebbre néz, az a dolgot már nem látja olyan bámulatosnak. Mert az éppen olyan bámulatos, hogy ha valaki egy nagy síkságon áll, egyformán ellát előre és hátra, és látóterének éppen a középpontjában érzi magát. Hiszen, ha elindul, és egy idő után ismét körülnéz, akkor is ugyanolyan messzire lát előre, mint hátra. A világfejlődés egészen más állapotait látnánk, ha nézőpontunkat áthelyeznénk. Mi mindig középen vagyunk. Az ember mindig egyformán láthat előre is, hátra is, még a tisztánlátás képességével is.

Egyeseknek azonban még valami más is feltűnhetett. Ők ezt mondhatnák: hogyan állíthatjuk, hogy a fejlődésnek éppen a közepén tartunk? Hiszen itt valami nem egyezik. Mi most a 172. formaállapotban vagyunk. Az igazi középpont ennek az állapotnak a negyedik korszakában lenne, mi azonban az ötödik korszakban élünk, vagyis már túl vagyunk a középponton. Tehát nem helytálló az, hogy mi valóban középen vagyunk. Ennek a ténynek azonban sajátságos oka van. A dolgot szemléletessé tehetjük egy hasonlattal. Aki felfogja a hasonlat értelmét, beláthatja, hogy itt milyen fontos tényről van szó. Mert valóban igaz, hogy ha a nagy állapotokat nézzük, középen állunk, de ha a hozzánk közeli korszakokat is figyelembe vesszük, akkor már úgy látjuk, hogy túlhaladtunk a középponton. Miért van ez így?

Képzeljük el, hogy vonaton utazunk egy nagy síkságon keresztül, és nem kell állandóan a helyünkön ülnünk, hanem szabadon változtathatjuk a helyünket, és a vasúti kocsi is olyan, hogy minden irányban zavartalanul kiláthatunk belőle. Képzeljük el, hogy hosszú időn át képesek volnánk a következőt tenni: mivel valóban zavartalan a kilátás köröskörül, időről-időre rendszeresen készíthetnénk pillanatképet a teljes környezetről, méghozzá teljes, lezárt képet, vagyis körképet. Előfordulhat azonban, hogy a kép nem sikerül. Nézzük gondolatban a helyzetet: ülünk egy száguldó vonatban, és rögzítjük a képet, amelyet magunk körül látunk. És egyszer csak mi történik: amíg rögzítjük az éppen látott képet, elalszunk, és egy ideig alva utazunk, de a vonat tovább halad, és a kép megváltozik körülöttünk. Aztán felébredünk. És abban a pillanatban, amikor felébredünk, hirtelen újra megelevenedik bennünk az a kép, amelyet legutoljára rögzítettünk. És az most nem egyezik a valósággal. Azért nem, mert végigaludtunk egy útszakaszt. A megőrzött kép nem egyezik a minden irányban egyforma távolságig látható valósággal, mert egy ideig aludtunk.

Kérdezzük meg: valóban úgy van-e, hogy az ember átaludta a fejlődésének közepétől a mi korunkig terjedő időt? Vajon feltételezhető-e, hogy egészen addig tökéletesen egyezett a kép, és csak azután aludtunk el, hogy elhagytuk a középpontot, és eközben eltorzult? Valóban elaludt az ember? Az okkult felfogás szerint az atlantiszi időszak közepén az emberiség elaludt, ugyanis ekkor következett be az egész emberi nem számára a régi, homályos szellemi látás elvesztésének pillanata. Ha a szellemi valóság felől nézzük, az ember elaludt. Tekintetét az érzéki világra irányította, és ezért a szellemi világ felől nézve, mintha alvó állapotba került volna. És csak akkor tekinthet újra mindenfelé zavartalanul és szabadon, ha visszaszerzi a tisztánlátás képességét. Akkor megszűnik a fejlődésben lévő torzulás, és ugyanakkora útszakaszt látunk majd mind előttünk, mind mögöttünk. Az ember valóban alszik az atlantiszi korszak közepe óta, mert normális emberként azóta nem láthatja a szellemi világot. Ha eltekintünk a beavatottaktól, és talán a szomnambul állapotú emberektől is, azt mondhatjuk: az emberek nem látnak. Mert „látni” azt jelenti, hogy valaki valóban belelát a világba. A szellemi világ számára az emberiség alszik, és még aludni fog egy ideig. Az atlantiszi időszak közepe óta érvényesek a János-evangélium szavai: „A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be”.

Ezek szerint ez a felosztás nagy igazságot rejt magában, azt, hogy az emberiség egy sötét korszakban él, a sötétség korszakában. És a Krisztus-princípium azért jelent meg éppen ebben a korszakban, hogy az emberiséget elvezesse innen a fény korszakába. Jogos tehát az az állítás, hogy jelenlegi helyünk nem a fejlődés középpontjában van, hanem azon valamivel túl, hiszen az Atlantiszon egy sötét korszak kezdődött, ami a hatodik korszakig tart. Ott lép majd elő fehér ruhában a kiválasztottak serege, és azok tartoznak majd közéjük, aki elsőként szerzik meg a képességet, hogy hétköznapi, normális körülmények között ismét maguk körül lássák a szellemi világot. A sötétség korszaka ekkor ér véget, és ekkor kezdődik egy új korszak, amelyet ez a néhány szó jellemez: „A világosság a sötétségben világít és a sötétség befogadja őt”. A jelenkort azért nevezhetjük fekete korszaknak, mert az ember csak a fizikai-anyagi világra irányítja tekintetét, és normális állapotában nem látja maga körül a szellemi világot.

Most pedig folytatjuk és kiegészítjük, amit a fejlődés következő szakaszairól mondtunk. Ha a fejlődés a hetedik időszak végéhez érkezik, a Föld szellemivé alakul, először asztrális, aztán devacháni, majd végül finomabb devacháni állapotba megy át. Azután pedig ismét végighalad ezeken az állapotokon, de úgy, hogy a legfinomabb szellemi létből kiindulva egyre sűrűbbé válik, míg el nem éri azt az állapotot, amelyet a teozófiai könyvek ötödik körforgásnak neveznek. Ennek az ötödik életszintnek ugyancsak hét formaállapota lesz, és a középső állapotot ismét egy sajátságos fejlődés, nevezetesen az egymást követő hét – nevezzük így – fajállapot fogja jellemezni.

Ezek után, ha nehéz lesz is, mélyedjünk el egy kicsit a Földfejlődés következő szakaszaiban. Irányítsuk tekintetünket a fejlődés egy meghatározott pontjára, ahogyan eddig a jelenkornak megfelelő pontjára irányítottuk. Határozzuk meg ismét a fejlődésben elfoglalt helyünket, mégpedig úgy, hogy a mostani, a 172. állapottal kezdjük. A 172. állapot maga a Föld. Három állapot már mögötte van, most a negyedik állapotban van. Mi itt csak a formaállapotokat vesszük számításba. Tudjuk, hogy a negyedik életszinten, vagyis a negyedik körforgásban vagyunk. De ezt most adottnak tekintjük, és ezért azt mondjuk: a negyedik körforgásban, a negyedik életszinten már három formaállapoton túljutottunk, tehát a negyedik formaállapotban élünk. Folytassuk tovább: ezen belül hány korszakon vagyunk túl? Az elsőn, a másodikon, a harmadikon és a negyediken. Ez a korszak már lezárult. Vagyis négy korszak már véget ért, és mi az ötödikben élünk. Az ötödik korszakból viszont ugyancsak elmúlt már négy szakasz, nevezeteseb az óindiai, az óperzsa, az egyiptomi és a görög-latin. Az ötödik kultúra a miénk. Ezért azt mondhatjuk: közvetlenül a mostani fejlődési szint előtt 3,4,4 állapoton jutottunk túl. Ezt a 3,4,4-et az Apokalipszis írójának nyelvén a fejlettség számának nevezhetjük. Ha tehát azt kérdezzük: melyik szám jelöli a fejlettséget, a mi fejlettségünket, azt felelhetjük, hogy a mi fejlettségünk száma 344 (három-négy-négy-nek olvasva). De ezt nem a tízes, hanem a hetes számrendszer szerint kell értelmeznünk. A hét nagy állapotból hármat, a hét középsőből négyet, végül a hét kis állapotból megint négyet fejeztünk be eddig. Ez pedig 344-et jelent. Csakhogy ezt nem szabad úgy olvasnunk, mint általában szoktuk, hiszen itt háromféle állapot előfordulásainak a számát írtuk egymás mellé.

Most gondoljunk a következőkre: ha a Föld szellemivé válik, és új állapotokon keresztül folytatja fejlődését, akkor egyre nagyobb lesz a hátrahagyott fokozatok száma. És egyszer elérkezik az az idő, hogy a nagy állapotok közül is 6, a középső állapotok közül is 6, és a kis állapotok közül is 6 múlt el. Ahogyan ma a 344-et tekintjük a fejlődésre jellemző számnak, a távoli jövőben elérkezik az az időpont, amikor már 6 életszint vagy körforgás, 6 főfaj és 6 alfaj lesz mögöttünk, és ezért a 666-os szám lesz a fejlettség száma. Ez a korszak a nagyon távoli jövőben fog bekövetkezni, de a jövőt már a mi korunk is előkészíti. Három főállapot már elmúlt, mi most a negyedikben élünk. De ha elmúlik a hét pecséttel jelképezett idő, és a mindenkinek mindenki elleni háborújához érkezünk, akkor a középső állapotok közül haton már túljutottunk. Vágy is az úgynevezett főfajok közül már elmúlt hat, mire felcsendül az első trombita hangja. Azután a trombitahangok időszakában élünk, egészen addig, míg el nem telik a trombitahanggal jelzett első hat korszak, ekkor elérjük a 66-ot. Az emberiség számára eddig van idő és lehetőség, hogy felkészüljön a rettentő pillanatra, amely ugyan csak jóval később következik be, akkorra ugyanis nem csupán a 66-nak, hanem a 666-nak is be kell teljesednie.

A jelenkor már minden eljövendőt előkészít. A mindenkinek mindenki elleni háborúja után a hetedik trombita megszólalását követően kezdődő időszakban olyan emberek lesznek majd, akik, mert elzárkóztak a Krisztus-princípiumtól, a gonoszságot magas fokra fejlesztették önmagukban, és ezért nagy erő mozgatja őket a szakadék felé. Ezek az emberek egészen a 666 beteljesedésének pillanatáig azon munkálkodnak, hogy a gonoszságba, a szakadékba zuhanhassanak. A hajlandóságot, hogy a távoli jövőben a szakadékba szédüljenek, már a mindenkinek mindenki elleni háborúja után, a hetedik trombitahang idején magukba fogadják. Habár még hosszú ideig lehetőségük lesz, hogy megtérjenek, hogy meghallják a hívó szót, és haladásuk irányát megfordítva felvegyék magukba a Krisztus-princípiumot, de ezek az emberek mégiscsak kifejlesztik magukban a gonosz hajlandóságot. És ha ragaszkodnak hozzá, és elérkezik az a most még távoli időszak, amelyet már nem a 466, hanem a 666 jelképez, akkor már nincs többé alkalmuk, hogy a gonoszt jóvá alakítsák. Szörnyűséges lesz a végzetük, erről még beszélni fogunk.

Látjuk, hogy amikor megjelenik a 6-os szám, akár egymagában, akár párosán, akár háromszorosan, mindig valami rossz fenyegeti az emberiséget. Mi most az ötödik főkorszakban és az ötödik alkorszakban élünk. A nagy háború után kezdjük meg a hatodik korszakot. De, mielőtt a hatodik korszakba lépnénk, az ötödik alkorszak után a Filadelfiával jelzett hatodik alkorszak következik. Tudjuk, hogy olyan korban élünk, amikor a materializmus az egész emberiségre kiterjed. Láttuk, hogy az elmúlt évszázadokban egyre materialistábbá váltak az emberek, de materializmusuk olyan, hogy fordulat mindenkor lehetséges. A mai embernek van még ideje a fordulatra. De ugyanakkor helyet kell találnia a jelenkorban egy spirituális világnézetnek is, olyan világnézetnek, amely az emberek egy Isis csoportját a világ okkult, szellemi felfogásához vezeti. Akik a hatodik időszakban megalkotják a nagy testvériség első változatát, azok idézik elő az első szakadást az emberiségben. És ez a hatodik, a miénket közvetlenül követő időszak már egyáltalán nincs messze, hiszen kezdete csupán az évezredekkel mérhető idő utánra tehető. A hatodik korszakban már különválnak egyrészt azok, akik makacsul megkeményítik magukat a materializmusban, másrészt azok, akik egy spirituális szemléleti mód kialakításához vonzódnak, de kis csoportokban testvéri szövetséget alkotnak. Mindkét irány együtt lesz a hatodik időszakban. Már sok ember számára végzetes lehet ez az egyedüli 6-os szám, de még korántsem véglegesen, hiszen marad lehetőség egy későbbi fordulatra. Ezután az emberiség áthalad a nagy háborún. Elmúlik öt időszak, és újra megjelenik a hatodik. Ismét felerősödik a csábítás és kísértés, hogy tökéletesítve a materializmus eszközeit, átvigyük őket a trombitahangok korszakába. És ha véget ér 6 nagyobb és 6 kisebb időszak, vagyis elérkezik a 66, akkor az emberiségen már oly nagy lesz a teher, hogy sokkal nehezebben lehet majd megválni tőle, mint attól, ami most van rajta.

Láthatjuk majd, hogy a gonosz tulajdonságok világa egyre nagyobb lendülettel működik az emberiségben, és ahogyan az Apokalipszis szerzője ábrázolja, a jók egyre feltűnőbben és élesebben különböznek majd a gonoszoktól. Az utolsó nagy szakadás akkor következik be, amikor a hatosság nemcsak a rövidebb, hanem a hosszabb időszakoknál is beteljesedik. Ez akkor történik meg, amikor a Föld maga mögött hagyott már hat életszintet, vagyis hat körforgást, és a hetedik körforgáson belül hat formaállapotot. Amikor ez beteljesedik, az emberiségben megtelepedett gonosz tulajdonságok már teljes mértékben kifejlődtek, és addigra iszonyú alakot öltenek. De a gonoszság rémületesen pusztító hatása csak azoknál érvényesül, akik gonoszok maradtak.

Megkérdezhetjük tehát, hogy a Földön hányszor fenyegeti veszély az emberiséget, hogy nem tud ellenállni a gonosz csábításának? Először abban az időszakban, amely a miénket követi, vagyis a nagy háború előtti időszakban. Aztán egy második, majd egy harmadik veszélyes időszak lesz. A gonosz felé vezető út egyre inkább lejt. Abban az időszakban tehát, amelynek végén a Föld szellemi állapotba megy át, két veszélyes helyzeten kell áthaladnunk. Amikor a Föld újra egyesül a Nappal, a Föld és a Nap eggyé vált erőiben feloldódnak mindazok, akik befogadták a Krisztus-princípiumot, de az egyesülésben nem vehetnek részt azok, akik a gonoszhoz való csatlakozás lehetőségét vették magukra. Ezt úgy kell látnunk, hogy ők taszítják el maguktól a Napot, eltaszítják maguktól azt, ami képessé tehetné őket arra, hogy egyesüljenek a Nap-erőkkel. Ők a Nappal való egyesülés ellenfelei. Az Apokalipszis azt a hatalmasságot, azt a lényt, alti az embereket a szellemivé válás, a Nappal való egyesülés felé vezeti, a valóságos, igazi Krisztusnak, és – mint hallani fogjuk – Báránynak nevezi. A Krisztus-lényt a Nap géniuszának is szokták nevezni, de mert egyesül a Földdel, így a Föld géniusza is lesz. Ez a folyamat a Golgotai eseménnyel kezdődött.

Létezik azonban a Bárányéval ellentétes princípium is, a Napdémon, a Nap démona, aki az ember gonosz erőiben működik, és eltaszítja a Bárányt. És ennek a gonosz erőnek a hatása lesz, hogy az emberi nem egy bizonyos része elszakad a Nap felé vezető fejlődéstől. Ezek tehát a Nappal ellentétes erők, a Nap ellenzéke. De kezdemények is ezek az erők, annak kezdeményei, amit kivet magából a fejlődés, ha elmúlik a 666 fejlődési állapota, és belezuhan a szakadékba. Ezért azt kell mondanunk, hogy abban az időben, amikor a Föld újra egyesül a Nappal, nemcsak az marad kívül, amit a hétfejű és tízszarvú állat jelképez, hanem az is, ami a Nappal ellentétes erőket hordozza magában. És az lesz a végzetük, hogy elnyeli őket a szakadék, amikor beteljesedik a 666.

A 666-ot mindig nagyon rejtélyes módon szokták felírni. Látni fogjuk, hogy az embereknek jó okuk volt rá, hogy az elmondottakat a titkok misztériumaiba rejtsék. Minden okuk megvolt rá. Nem beszélhettek róluk nyíltan, ezért misztériumba burkolták, és így 666-ot írtak. Azokban a misztériumokban, amelyekben az Apokalipszis írójának a beavatása történt, a következőket írták fel: 400, 200, 6, 60. És ezt oly módon írták fel, hogy egy kívülálló nem érthette meg. Elrejtették a 666-ot, titokként kezelték. És így valóban meg tudták téveszteni az illetéktelent. A beavatottak olyan elvet szoktak követni írásaikban, hogy a betűket némelykor számjegyek helyettesítik. Erről az elvről néhány elmés ember még a XIX. század folyamán megtudott egyet-mást, és nekiveselkedett, hogy fellebbentse a fátylat a 666-os szám titkáról. A vállalkozás eredményét úgy jellemezhetjük, hogy csak a hangokat hallották meg, de azok összecsendülését nem. Mert amiről eddig beszéltünk, és amit az ezoterikus tanítás mindig is így értelmezett, azt elferdítve adták elő. Arra a megállapításra jutottak, hogy a számjegyeket héber írásjegyekkel helyettesítve az eredmény „Nero” lesz, amiből arra következtettek, hogy a 666 Nero nevét rejti.

Csakhogy ez nem igaz. A 666-ot először is így kell felírni: 400 200 6 60, mert így kapjuk meg az értelmét. Azután a négy számot sorrendben a következő héber betűkkel helyettesítjük: 400 tau, 200 rés, 6 vau és 60 szameh. Ez a négy betű fejezi ki a 400 200 6 60 értelmét. A kifejezés csodálatos módon öleli körül a titkot: csodálatraméltó az az éleselméjűség, amely megválasztotta a négy betűt, mert azok külön-külön is sajátos okkult jelentéssel bírnak. Gondoljuk végig még egyszer, hogy tulajdonképpen mit jelent a 666-os szám, mit fejez ki a mi értelmezésünk szerint. Azt a hatást fejezi ki, ami a külső fizikai életben az embert a teljes megkeményedés felé vezeti, és ami arra buzdítja, hogy taszítsa el magától mindazt, aminek segítségével levethetné alsóbbrendű princípiumait, és felemelkedhetne egy felsőbbrendű léthez. Amit az ember a fizikai testével, az étertestével, az asztráltestével és az alsóbb énjével szerzett, mielőtt magát a felsőbb világba emelné, azt fejezi ki egyebek mellett a négy betű: a szameh jelöli a fizikai testet, a vau az étertestet, a rés az asztráltestet és a tau az alsóbb ént. A négy betű tehát arra utal, ami a négy princípiumban megkeményedik, mielőtt elkezdhetnénk isteni fejlődésünket. Az Apokalipszis szerzője azt is mondhatná: „Itt igazság van!” Mert bölcsesség van benne. „Akinek értelme van, számítsa ki a számot … ez 666”.

Most pedig olvassuk el. Természetesen fordítva, jobbról balra haladva kell olvasnunk:

Ha kiegészítjük magánhangzókkal a hangsort, ezt olvassuk: Szorát. Szorát a Napdémonnak, a Bárány ellenfelének a neve. De egy ilyen szellemi lényt nemcsak a nevével lehet megnevezni, hanem egy meghatározott jellel, jelképpel is utalni lehet rá. Szorátnak, a Napdémonnak ez a jele:

Egy vastag vonal, amely visszahajlik önmaga felé, és felül két ívelt kiszögellése van.

Az Apokalipszis szerzőjét mindig helyesen kell értenünk. Hiszen már mindjárt az elején kimond egy figyelemreméltó dolgot, amelyet általában tévesen szoktak lefordítani. Az Apokalipszis ezekkel a szavakkal kezdődik: „Ez Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, melyet Isten adott neki, hogy szolgáinak megmutassa mindazt, aminek csakhamar meg kell történnie. Elküldte angyalát, és megjelenítette szolgájának, Jánosnak… Tehát „megjelenítette”, vagyis arra kell számítanunk, hogy a leglényegesebb, a tulajdonképpeni misztérium-tartalmakat jelekbe foglalva kell felismernünk. János mindazt, amit a 666 fejez ki, jelekké alakította. Amit tehát leírt, jelként kell értelmeznünk. „És láttam, hogy a földből feljön egy másik fenevad, két szarva volt, hasonlóan a Bárányhoz”. Itt nem másról van szó, mint a két vonalról az előbbi rajzon, de hogy a valóságos jelentés ellepleződjön, a két vonal helyett a szövegben két „szarv” van. A misztériumok nyelvhasználatát mindig is az jellemezte, hogy némely szónak többféle jelentést kölcsönöztek: így a beavatatlanok számára nem volt egyszerű, hogy a dolgokat minden további nélkül megértsék. Ha tehát azt olvassuk, hogy „két szarva volt, mint a Báránynak”, akkor a Napdémon jelére kell gondolnunk. A misztériumok nyelvén ezt ez a szó fejezi ki: „Szorát”, és ha a betűk helyén a megfelelő számokat szerepeltetjük, akkor a nevet ez a négy szám adja ki: 400 200 6 és 60. Ez a 666 rendkívül burkolt kifejezési módja.

Láthatjuk, hogy az Apokalipszis írója a Bárány ellenfelére utal. Amikor szellemivé alakul át a Eöld, lent emberalakok jelennek meg, de régi állati formájukat megtartják. Megjelenik a hétfejű és tízszarvú állat. De megjelenik kísértőjük is, akinek hatalmas ereje meggátolta, hogy minden ember visszatérjen a Naphoz: előlép Krisztus ellenfele. Maguk az emberek nem lehetnek az ellenfelei Krisztusnak, tulajdonképpen nem tehetnek mást, minthogy a beléjük plántált hamis erő hatására elmulasztják a Krisztus-princípium befogadását. Krisztusnak csak egyetlen ellenfele van, a Napdémon. És ő mindjárt ott van, ahol zsákmányolhat valamit. Amíg nincs zsákmányolni való, amíg nincs hétfejű és tízszarvú ember, addig nincs, akit elcsábíthat, addig távol van a Kísértő. De azonnal megjelenik, amint az emberben kialakulnak az említett képességek. És a Kísértő, mint második állat jelenik meg,

És amikor a Föld ismét átmegy asztrális állapotba, az ember úgy jelenhet meg, abban a formában, mint amikor még víztakaró borította a Földet. Kiemelkedhet a vízből a hétfejű és tízszarvú állat. Kihasználatlanul hagyta a Földet, ezért most kiemelkedik a Földből Szorát, a Nap ellensége, a Kísértő, és megközelíti az embert, hogy minden erejével rátámadva magával ragadja a szakadékba. Látjuk, hogy egy idő óta egy szörnyűséges, hatalmas lény törleszkedik az emberhez. Mit tesz ez a lény, hogy beteljesedjék rajtunk az iszonyú végzet, amiről már van elképzelésünk? A Szörnynek, a Napdémonnak nem az a szándéka, hogy olyan erkölcstelenségekre késztesse az embert, amilyeneket a köznapi értelemben mindannyian látunk. Csak egy dolog érdekli: forduljon át a maga ellentétébe mindaz, amit az emberi nem megmentésén fáradozó lények hoznak, változzon a maga ellentétévé a spirituális felemelkedés, szolgálják a spirituális erők az alsóbbrendű én-princípiumot. Ekkor olyan útra tér az emberiség, hogy a két szarvval ábrázolt Állatnak hatalma lesz fölötte. A kétszarvú állat kísértésének a hatása: visszaélés a spirituális erőkkel. És a spirituális erőkkel való visszaélést fekete mágiának nevezzük, ami tehát pontosan az ellentéte az erők helyes használatának, a fehér mágiának.

Amikor kettészakad az emberi nem, voltaképpen azt készíti elő, hogy egyfelől mind szellemibb állapotok közé kerüljön, és megtanulja a szellemi erők helyes használatát, a fehér mágiát, másrészt pedig visszaéljen a spirituális erőkkel, és végül átadja magát a kétszarvú Állat legvadabb erőinek, a fekete mágiának. Végül tehát két részre szakad az emberiség, egyrészt azokra, akik a fehér mágiát, másrészt azokra, akik a fekete mágiát művelik. A 666-os szám és a Szorát titka egyúttal a fekete mágia titka is. Az Apokalipszis szerzője a kétszarvú állat alakjában ábrázolja a Kísértőt, aki a Föld-fejlődés legszörnyűbb bűnére csábítja az embert, olyan bűnre, amelyhez fogható nincs több. Feltűnik látóterünkben, hogyan szakad ketté az emberiség a távoli jövőben: Krisztus kiválasztottaira, akik végül is a fehér mágusok lesznek, és az ellenlábasokra, a vad varázslókra, a fekete mágusokra, akik nem tudtak elszakadni a matériától, és az Apokalipszis szavai szerint paráználkodnak a matériával. A Látnok lelkében a fekete mágia művelése az embernek a megkeményedő matériával való kapcsolata a nagy Babilon képében jeleik meg, ez a közösség egyesíti a fekete mágia művelőit, az ember és a megromlott matéria nászának, vagyis inkább vadházasságának résztvevőit.

A nagyon távoli jövőben két hatalom áll majd egymással szemben: az egyik oldalon a nagy Babilon népét találjuk, a másikon azokat, akik felülemelkedtek az anyagon, és akik, emberekként eggyé tudtak válni a Bárány princípiumával. Ott a nagy Bablion hívei, a legfeketébbek állnak, és a Nappal ellentétes erők hordozója, Szorát, a kétszarvú Állat vezeti őket, itt pedig a kiválasztottakból kifejlődött emberiséget látjuk, amely egyesült az előtte megjelenő Krisztussal, a Báránnyal. Itt a Bárány lakodalma, ott pedig Babiloné, az elsüllyedő Babiloné. A mélybe süllyedni látjuk Babilon, és a magasba emelkedni a fehér mágia erőit kezelni tudó kiválasztottakat, akik lakodalmat ülnek a Báránnyal. És mert ők nemcsak ismerik a szellemi erőket, hanem mágusok révén kezelni is tudják azokat, előkészítik mindazt, ami a Földön jelen van, a következő planetáris megtestesülés, a Jupiter részére. Azt lehet mondani, hogy ők rajzolják meg a Jupiter vázlatos képét. Látjuk, hogyan születnek a fehér mágusok művészetéből az előkészítő formák, amelyek tovább élnek majd a következő Föld-megtestesülés, a Jupiter alakjaiban: az új Jeruzsálemet látjuk a fehér mágiából kiemelkedni.

Előbb azonban ki kell taszítani mindazt, amit a Szorát neve, vagyis a 666-os szám jelképez. Ki kell taszítani mindenkit, akit elcsábított a kétszarvú Állat princípiuma, vagyis aki hétfejű és tízszarvú állattá keményedett. A Nap-géniusz erejét, amely legyőzi az ellenszegülőket, és a mélységbe taszítja őket, a Napgéniusz arculatának nevezzük. És a Nap-géniusz arculata: Mihály, aki mintegy a Nap-géniuszt képviselve legyőzi a kétszarvú Állatot, a Kísértőt, akit Sárkánynak is szoktak mondani. A látnok lelkében megjelent kép így láttatja Mihályt, aki megkötözi az ellenséges erőket és őrködik felettük. A keresztény-rózsakeresztes ezoterika hasonlóképpen ábrázolja a 666-os számhoz tartozók kitaszítását, és a Kísértő, a Sárkány legyőzését. Tekintetünk előtt így tárul fel mindaz, amit az Apokalipszis szerzője titokba burkolt, és ami ezért csak hosszas kutatómunka révén vált érthetővé: „Itt van helye a bölcsességnek! Akinek van értelme, számítsa ki a fenevad számát – vagyis a kétszarvú Állat számát – ez a szám pedig 666.”

Akik ebből a számból Nero nevére következtettek, rosszul teljesítették, amire az Apokalipszis írója felszólította őket. Látjuk, milyen mélységekből kell felszínre hozni a bölcsességet, amely a 666-os szám titkához vezet. Talán fáradságos volt ez a mai nap, mert súlyos ismeretekkel foglalkoztunk, de ne felejtsük el, hogy a legnagyobb titkok csak fáradság árán érthetők meg. Az Apokalipszis szerzője pedig a világfejlődés legnagyobb titkait helyezte a műbe. Elrejtette a titkokat, mert az emberek számára üdvös, ha a legfontosabb misztériumok jelekbe vannak foglalva. Mert eltekintve minden mástól, a jelek megfejtésének irányába tett erőfeszítéseink ahhoz is hozzásegítenek bennünket, hogy egyidejűleg mi magunk is felemelkedjünk a jó erőkhöz. Ezért ne bosszankodjunk azon sem, hogy egy különös számrendszeren kellett átküzdenünk magunkat. Ha a régi iskolák tanításai alapján előbb meg kellene értenünk mindazt, ami titkot ilyen és más számok rejtenek, és csak utána kezdhetnénk el minden mást, akkor nekünk még nagyon sokat kellene tanulnunk. A régi időkben a tanítványoknak hosszasan, némán és nyugodtan kellett végighallgatniuk, amint a tanítójuk újra meg újra elismételte ennek vagy annak a számnak, mint például a 777-nek vagy a 666-nak a formális jelentését. És amikor felfogták az illető szám jelentését, csak akkor tudhatták meg, hogy tulajdonképpen milyen tartalmat fed.

12. előadás – Az első és a második halál. Az új Ég és az új Föld. Az Apokalipszis eredete.

Nürnberg, 1908. június 29.

Aki a tegnapi fejtegetéseinket érzelmeivel is követte, bizonytalanságot, szorongást érezhet, aggódás töltheti el a jövőbeli emberiség sorsa iránt. Tegnap a lelkünk elé vetítettük a jövendő képét, és a kép egyik felét hatalmasnak, lenyűgözőnek láttuk, olyannak, ami tele van boldogsággal. Itt annak az embernek a jövőbeli alakja tűnik fel, aki megértette, mit kell a jelenkornak megvalósítania a Földön, aki magába fogadta Krisztus szellemét, és ezért lépést tarthatott a fejlődéssel, amelynek folyamán a Föld szükségszerűen válik ismét szellemivé. Gyönyörűséges, boldogító képét látjuk itt annak az embernek, akit hagyományosan „üdvözültnek” nevez az exoterikus kereszténység, vagy nem egészen találó szóval: „kiválasztottnak”. De a nagy ellentétnek is meg kellett jelleme a lelkünkben: látnunk kellett, amint az emberiség másik fele a szakadékba zuhan, az a fele, amely képtelennek bizonyult magába fogadni Krisztus szellemét, és inkább a matériához ragaszkodott, kizárva magát a szellemivé válás jövőbeli folyamatából. Ezek az emberek aztán a szellemivé vált Föld kitaszítja magából, hogy – bizonyos vonatkozásban tőle már távol – elébe menjenek iszonyú végzetüknek. Ha a szakadék felől ránk mered a hétfejű és tízszarvú állat, akit kísértésbe vitt és elragadott a másik szörnyű lény, a kétszarvú Állat, és ez a kép félelemmel és rettegéssel tölt el bennünket, akkor szinte önkéntelenül adódik a kérdés: nem kegyetlen és oktalan-e a gondviselés, hogy oly sok embert vezet iszonyú sorsa felé, oly sok embert kárhoztat a gonosz mélységeibe?

A következő kérdés pedig így hangzik: egy bölcs gondviselésnek kezdettől fogva nem arra kellett volna-e törekednie, hogy elhárítsa ezt a szörnyű sorsot?

Első pillantásra túlságosan elvont, túlságosan elvi színezetű lehet a válasz, de aki érzékelni tudja ezt az elvi jelleget, annak számára tulajdonképpen már elég sokat mond az, hogy végtelenül bölcs a gondviselés, hogy ezt a szörnyű sorsot, mint lehetőséget az emberiség elé állította. Mert ha lehetetlen volna, hogy az ember a gonosz mélységeibe rohanjon, lehetetlen és elérhetetlen volna az is, aminek az egyik oldalát szeretetnek, a másik oldalát szabadságnak nevezzük. Mert a szeretet és a szabadság fogalma az okkultisták számára elválaszthatatlan egymástól. A szabadság is lehetetlenség, a szeretet is lehetetlenség az ember számára, ha nem lehetséges az elbukás. Ha az embernek nincs lehetősége, hogy szabad elhatározásból válasszon a jó és a rossz között, akkor olyan lény, akit pórázon vezetnek egy szükségképpen elérendő jóhoz, hiszen képtelen arra, hogy a maga független és tiszta akarata szerint, a szabadságtól született szeretetnek engedelmeskedve válassza a jót. Akinek tilalmas volna a kétszarvú Szörnyeteg követése, az nem tudná önzetlen szeretettel követni Istent. A bölcs gondviselés szándéka szerint adatott meg a bolygórendszereken keresztül fejlődő emberiség számára a szabadság lehetősége; és a szabadság lehetősége nem volt megadható más feltételekkel, minthogy az embernek szabad választása legyen a jó és a rossz között.

Ez azonban, mint mondani szokták, nem több mint száraz elmélet, és az emberek nagyon lassan közelednek ahhoz, hogy az ilyesmit ne csupán szavakba foglalják, és ne csupán az elvi magyarázatot tekintsék meggyőzőnek egy-egy alkalmas pillanatban, hanem az érzésvilágukat is megnyissák előtte. A mai ember ritkán alkot ilyen gondolatot: köszönöm neked, bölcs gondviselés, hogy megengedted, hogy hozzád ne csak egy számodra is kényszeredetett, hanem a szívemből szabadon áradó szeretettel közeledjem, köszönöm, hogy nem kényszerítesz arra, hogy szeresselek, hanem rám bíztad a választást, követlek-e majd. Az embernek ilyen érzéseket kellene ébresztenie magában, hogy valóban megérezhesse az elvi magyarázat lényegét.

De a világ tisztánlátó megfigyelése révén másféle vigasz, jobban mondva másféle megnyugvás is szerezhető. Tegnap már érintettem, hogy csak azok számára majdnem megváltozhatatlan a szakadék felé vezető út, akiket valamilyen módon már eddig is behálózott a kétszarvú Állat, a fekete mágia művészetének nagy kísértője. De akik ma a fekete mágia rabjai, egy ízben még azok számára is kínál lehetőséget a jövendő, hogy megtérjenek. Azok számára viszont – és egyelőre ilyen a legtöbb ember -, akik egyáltalán nem kerülnek olyan helyzetbe, hogy elbukhatnának a fekete mágia mesterkedései miatt, a mindenkinek mindenki elleni háborúját követő időben valóban elérkezik az alkalom a végső gonosz iránti bizonyos hajlandóság kifejlesztésére. A jövőben azonban, sokkal nagyobb lesz a lehetőség utat változtatni, és a jó felé fordulni, mint a gonoszt feltétel nélkül kényszerűen követni.

Az előadásokból kitűnt, hogy a spirituális világnézetet valló embereknek, akik átvészelik a nagy háborút, és a hatodik korszakba lépnek – amelyet a pecsétek felbontása ábrázol -, mint kis seregnek, lehetőségük lesz, hogy elfogadják a Krisztus-princípiumot. Ők veszik fel a filadefiai gyülekezettel jelképezett időben kifejlődött szellemi tényezőket, és ezért a következő időkben úgy élnek majd, hogy erős lesz bennük a hajlam a szellemivé válás iránt. Akik ma a spirituális szemlélethez vonzódnak, hatalmas erőkkel gazdagodnak, hogy majdan utat nyithassanak fölfelé. Nem szabad szem elől tévesztenünk, mennyire fontos, hogy eddig már jó néhány ember felfigyelt az úgynevezett antropozófiai világnézet szavaira, hiszen az antropozófia hozta el az emberiség számára a tudatos spirituális élet első kezdeményeit. Korábban ugyanis ez nem volt tudatos. Fontos, hogy az emberiség egy része már tudatos képességet szerez a felfelé vezető úthoz.

És annak következtében, hogy kiválik egy kis csapat, és megalkotja a nagy testvériséget, amely fennmarad a hét pecsét korszakáig, és még annál is tovább, a többi ember is, akinél ma még süket fülekre talál az antropozófiai világnézet, jó tanácsot, segítséget kap. Mert a jelenkori lelkeknek még sok megtestesülésen kell keresztülmenniük a mindenkinek mindenki elleni háborújáig, és aztán ugyancsak sok megtestesülésen a nagy háború utáni döntő időpontig. És azután a pecsétek időszakában is sok átalakuláson megyünk keresztül, és az embereknek eközben sokszor lesz alkalmuk, hogy megnyissák szívüket a spirituális világnézet számára, amelyet ma az antropozófiai mozgalom terjeszt a világban. Egyre gyakrabban nyílik majd lehetőség erre, és ne gondoljuk, hogy a jövő lehetőségei mind csak olyanok lesznek, mint a maiak. Mert az a forma és mód, ahogyan az embereknek ma a spirituális világnézetet hirdetjük, még nagyon-nagyon zsenge. És ha egy mai ember akár úgy szólna, hogy hangjában közvetlenül a szellem tüze zengene, a hangja mégis nagyon gyenge lenne ahhoz képest, ahogyan majd egy későbbi, tökéletesebb testből fog beszélni a felebarátaihoz, a spirituális mozgalomhoz szólítva őket. Ha az emberiség az elkövetkező időben egyre feljebb és feljebb emelkedik a fejlődésében, új eszközök és új lehetőségek adódnak, hogy a spirituális világszemlélet elhatolhasson a szívekig. Ma a leglángolóbb szó is jelentéktelen és gyenge a jövőbeli szavakhoz képest, mert ha most egy lélek olyan testben él, hogy nem dobog a szíve a spirituális világnézetért, a jövőben nem zárkózhat el a hívó szó elől.

A spirituális mozgalom még csak a kezdeteinél tart, de egyre inkább ki fog szélesedni, és valóban megátalkodottnak és ridegnek kell lennie annak, aki megkeményíti a lelkét és szívét a jövendőbeli nagy hatások előtt. Ha olyan testben él a lélek, amelyben a szív az antropozófiai világnézetért dobog, akkor mindazzal, amit megtud és átérez, előkészíti magát egy új megtestesülésre, új testében pedig olyan erőkkel fog rendelkezni, hogy segíteni tud felebarátainak, akiknek addig nem volt alkalmuk rá, hogy szívük ugyanazért dobogjon, mint az övé. Mi csupán az előkészítők előkészítői vagyunk, többek még nem. Ma még parányi a láng a spirituális mozgalom, de hatalmas tűzzé fog növekedni.

Ha ezt a képet nézzük a lelkünkben, és mélyen átérezzük jelentését, új érzelmek támadnak bennünk, és a megismerés új távlatait látjuk. Ma az emberek egy bizonyos módon tudatosan vagy tudattalanul eshetnek a fekete mágia bűnébe. Akik ma nem tesznek mást, mint élik az életüket, akiknek a szívéig nem hatolt el a spirituális világszemlélet, akik a mindennapok elálmosító melegében élnek, és azt mondják: hagyjatok engem békén, képzelgő antropozófusok – azokat a legkisebb mértékben sem fenyegeti veszély, hogy a fekete mágia foglyai lesznek. Ők csupán elszalasztják a lehetőséget, hogy egyszer majd segítsenek a felebarátaiknak, amikor azok a spirituális életért szomjaznak. Önmaguk számára viszont nem túl nagy a veszteség. Akik azonban közeledni kezdenek a spirituális élethez, de helytelen módon, tulajdonképpen annak a legelső kezdeményeit, legelső képességeit fogadják magukba, ami fekete mágiának nevezhető. Habár nagyon kevesen vannak, akik szörnyű módon már most is elkötelezettjei a fekete mágiának, az emberiségnek erről az utálatos mesterségről mégis beszélnünk kell.

A legjobban úgy érthető meg, mi itt a lényeges, ha csak jelzésszerűen is, de érzékeltetem, hogyan történik a fekete mágia rendszeres művelése. Ennek alapján nyilvánvalóvá válik, hogy bárki sorra vehet minden embert, akit közelről vagy távolról ismer, és egyet sem talál közöttük, akiről feltételezhetné, hogy vonzódik ehhez a mesterséghez. Minden egyéb tulajdonképpen nem más, mint sekélyes dilettantizmus, amit a következő időszakok nagyon könnyen megsemmisíthetnek. Mégsem jó dolog azonban, hogy korunkban némelykor olyan dolgokat magasztalnak egyes emberek kedvéért, amelyek bizonyos formában már fekete mágiához is vezethetnek. Az is rossz, hogy terjednek bizonyos nézetek, amelyeknek ugyan közvetlenül nincs közük a fekete mágiához, de van valamiféle kísértő hatásuk. Olyan nézetekre gondolok, amelyek bizonyos körökben ma az egész világot uralják, és kiváltképpen materialista gondolatokban gyökereznek. Ezek az eszmék, bár nem éppen veszélytelenek, de az ember kigyógyítható belőlük a következő korszakokban.

Az ember csak akkor lép a mélységhez vezető veszedelmes útra, ha kezdi megtanulni a fekete mágia ábécéjét. Ennek az ábécének az a lényege, hogy az ember egy fekete mágus tanítványaként gyakorlatot szerez abban, hogyan lehet teljesen tudatosan megölni egy élőt, hogyan lehet az élőnek – miközben megöli – minél több fájdalmat okozni, és a fájdalomkeltés közben hogyan kell bizonyos kielégülést érezni. Egy élőlénybe döfni vagy belevágni azzal a céllal, hogy az okozott fájdalom gyönyört keltsen: ez a fekete mágia ábécéje. Ami túlmegy ezen, az most nem mondható el. De már ez is eléggé iszonyatos, hogy a fekete mágiában a tanítványnak élő húsba kell vágnia és döfnie, és nem úgy, ahogyan azt az élve boncolók szokták. Bár ez is gonosz dolog, de az élveboncolás következménye mégiscsak megszűnik az élve boncolóban, amikor az a kamalokában ugyanazokat a kínokat szenvedi el, mint az áldozatai, és ezért a jövőre nézve valamiféle kiegyenlítődés jön létre. A fekete mágia tanítványánál ez úgy történik, hogy amit tesz, azt bizonyos szakszerűséggel teszi, és általa kielégülést érez. A kezdő így lép a fekete mágia tévútjára. Így jön létre a lehetőség, hogy egyre közelebb jusson a kétszarvú Állathoz.

Azt a lényt, akit kétszarvú Állatként ábrázoltunk, feltétlenül úgy kell elképzelnünk, hogy egészen más természetű lény, mint az ember. Idegen világperiódusból származik, onnan szerezte hajlamait, és mélységesen boldoggá teszi, ha olyan lényekkel találkozik, akik – ezekből lesznek a jövő gonosz lényei – megtagadják mindannak befogadását, ami jó a Földből árad. Ő semmit sem kaphatott a Földtől, látta, mint halad előre a Föld-fejlődés, de jól tudja, hogy nem fejlődött együtt a Földdel, ezért nem lehetséges, hogy a földi létezésből bármi is az övé lehessen. Mert csak akkor kaphatott volna valamit a Földtől, ha egy meghatározott pillanatban magához ragadhatta volna az uralmat rajta, mégpedig akkor, amikor a Krisztus-princípium aláereszkedett a Földre. Ha a Krisztus-princípiumot mindjárt csírájában elfojthatta volna, és magát Krisztust legyőzhette volna, akkor nem lett volna többé akadálya, hogy a Föld mindenestől az övé legyen. Ez azonban nem történt meg, és neki most már a maradékkal kell megelégednie, azokkal az emberekkel, akikben nem támad vonzalom a Krisztus-princípium iránt, és a matéria foglyai maradnak: ők alkotják majd Szorát seregét.

Hogy megértsük, mit jelent ehhez a sereghez tartozni, tisztáznunk kell két fogalmat, ami bizonyos vonatkozásban azután kulcsként szolgálhat az Apokalipszis egyes fejezeteihez. Tisztáznunk kell az „első halál” és a „második halál” fogalmát. Mi az emberiség első halála, és mi a második halál? Pontos képet kell alkotnunk azokról a fogalmakról, amelyekhez az Apokalipszis szerzője hozzákapcsolta a két lefejezést. Hogy megtehessük, idézzük fel még egyszer lelkünkben az emberi lét elemi igazságait.

Nézzük meg: általában milyen egy mai ember? Olyan, hogy reggeltől estig a felébredés pillanatától estig, az elalvás pillanatáig négy részből áll: fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből. Azt is tudjuk, hogy földi létezésének idején az ember, mint én, megmunkálja lényének alsó tagjait, és ennek révén, már itt a Földön, az én uralmának ki kell terjednie az asztráltestre. Tudjuk, hogy a Földet a Jupiter váltja fel, az lesz a Föld következő megtestesülése. Az ember a Jupiteren új lényként jelenik meg. A jupiteri embernél az én már átdolgozta az asztráltestet, és ezért, ha most azt mondjuk, hogy a földi embernek, amikor éber állapotban van, fizikai teste, éterteste, asztrálteste és énje van, akkor a jupiteri emberről azt kell mondanunk, hogy fizikai testet, étertestet, asztráltestet és én kapott, de asztráltestét átalakította szellem-énné. A jupiteri ember felsőbb tudati szinten fog élni, és ez a szint a következő módon jellemezhető: a Holdon kialakult homályos képtudat, amely az első időkben a földi tudatállapotban is jelen volt, megismétlődik, de mint tisztánlátó képtudat. És mivel az emberben a Hold-állapottal ellentétben már benne lakik az én, a jupiteri tudatállapot lényegesen felülmúlja a Föld nappali tudatát.

A jupiteri ember tehát, bizonyos tekintetben tisztánlátó lesz egy alsóbb fokon: feltárul előtte a lélekvilág egy része. Környezetének örömét és bánatát képekben fogja érzékelni, az imaginatív tudat képeiben. A jupiteri ember ezért egészen más morális körülmények között fog élni. Képzeljük el, hogy már a Jupiteren élünk, és egy emberi lelket látunk: ennek a léleknek minden fájdalmát és boldogságát a tulajdon lelkünkben, mint képet éljük át. A fájdalmak képe nekünk is fáj, és ameddig a fájdalmat nem távolítottuk el felebarátunk lelkéből, mi sem lehetünk boldogok, mert lehetetlenség lesz eltűrni egymás mellett örömet és bánatot. A szenvedés képeitől a felsőbbrendű tudatú ember maga is szenvedni fog, és a szenvedés mindaddig tart, amíg meg nem szünteti, nem csupán a kínzó képeket, amelyek nem többek, mint a fájdalom kifejeződései, hanem magát a szenvedést is. Sem boldog, sem boldogtalan nem lehet az ember anélkül, hogy más is ugyanaz ne lenne.

Látjuk, hogy az ember a mostani tudatához, az én-tudathoz egy új tudatállapotot fog meghódítani. Ha szeretnénk megérteni, mekkora hordereje lesz ennek a világfejlődésben, akkor még egyszer fel kell idéznünk lelkünkben az alvó ember képét. Amikor az ember alszik, fizikai teste és éterteste az ágyban tartózkodik, az én és az asztráltest eltávozik. Úgy is mondhatjuk – némileg pontatlanul fogalmazva -, hogy éjszaka hűtlenül elhagyjuk fizikai testünket és étertestünket. De éppen annak következtében, hogy éjjel fizikai testünktől és étertestünktől megszabadulunk, és a szellemi világban tartózkodunk, megnyílik számunkra a lehetőség, hogy éppen itt, földi létezésünk idején, énként, alakítóan hassunk asztráltestünkre. Hogyan érvényesül ez a hatás?

Erre szemléletes példa lehet a következő: gondoljunk arra, hogy nappali, éber állapotában egy ember nemcsak dolgozik, nemcsak hivatásának él, hanem ha kis időre is, de átengedi magát egyfajta felsőbbrendű szemlélődésnek, hogy hassanak rá, például azok az impulzusok, amelyeket a János-evangéliumból ezek a szavak idéznek elő: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt.” Gondoljunk arra, hogy ezt az embert teljesen áthatják a János- evangéliumból felidézett hatalmas képek, és ezért állandósul benne a gondolat, hogy időszámításunk kezdetén Palesztinában élt egy lény akit követni szeretne, úgy szeremé kormányozni az életét, a- hogyan azt ez a lény jónak találja, olyan embernek szeremé tudni magát, akinek ez a személyiség az eszményképe.

Nem kell, hogy itt kizárólag a János-evangéliumra gondoljunk. Másban is elmélyedhetünk, hogy felsőbbrendű képekkel töltsük meg a lelkünk. Mert, ha bizonyos szempontból azt kell is mondanunk, hogy a János-evangélium a legnagyobb, amit az emberiség eddig létrehozott, és ebből a műből árad a legerősebb hatás, mégsem szabad elfelejtenünk, hogy aki alázattal közeledik a Vedanta-bölcsesség tanításaihoz, vagy elmélyed a Bhagavad Gitában, annak is elegendő alkalma lesz a következő megtestesüléseiben – éppen azáltal, amit így vett magához -, hogy a Krisztusimpulzussal találkozzon. Gondoljunk tehát arra, hogy’ egy ember felsőbbrendű képekkel és képzetekkel tölti meg lelkét, felsőbbrendű gondolatokkal és érzelmekkel hat az asztráltestére, ennek az lesz a következménye, hogy asztráltestében különféle erők jönnek létre. És amikor éjszaka kilép fizikai és étertestéből, ezek az erők nem tűnnek el az asztráltestből, hanem éppen ellenkezőleg: a János-evangéliumból napközben befogadott képek és érzelmek olyasmit hoztak létre benne, aminek éjszaka óriási a hatása. Így tehát azt mondhatjuk, hogy az ember ma nappali tudatállapotának idején hat az asztráltestére.

Ma csupán a beavatottakban tudatosodik ez a hatás, de a többi ember is részesül ebből a tudatból, ha fokonként végighalad a fejlődés útján. Akik elérik a Föld-fejlődés célját, azoknak olyan lesz az asztráltestük, hogy minden részét teljesen áthatják azok a szellemi tartalmak, amelyeket az én szerzett és érlelt meg. Ez a tudatállapot a Föld-fejlődés célja és gyümölcse, és ezt visszük magunkkal a Jupiter-fejlődéshez. Azt mondhatjuk, hogy a Földfejlődés végéig új képességeket sajátít el az ember, és ez jelképesen az új Jeruzsálem felépítésével ábrázolható. Innen az ember már a Jupiter képvilágába pillant, hiszen kifejlődött benne a szellemén. Ez a célja a Föld-fejlődésnek. Mit kell tehát megvalósítania az embernek a Föld-fejlődés folyamán? Mit kell elérnie, mint elsődleges célt? Az asztráltest átalakítását. Igen, az asztráltest, amely ma minden éjszaka elszakad a fizikai testtől és étertesttől, a jövőben, mint az emberi lény átalakult része jelenik meg. Amit az ember a Földön kap, azt ezért kapja. De mindez nem volna elegendő a fejlődéshez. Mert képzeljük el, mi történne, ha az ember csak azért lépne ki minden éjszaka fizikai testéből és étertestéből, hogy áthassa asztráltestét mindazzal, amit nappal szerzett, de ennek semmilyen hatása nem volna az alsó két tagra, az ember így nem teljesíthetné földi céljait. Kell még történnie valami másnak is: legalább az étertesten mindenképpen meg kell jelennie a befogadott hatások lenyomatának. Okvetlenül szükséges, hogy az étertestre is hasson az, ami az asztráltestre hat.

Az ember azonban még nem képes arra, hogy önmaga hasson étertestére. A Jupiteren, mivel addigra az ember már átalakítja asztráltestét, képes lesz arra, hogy étertestére hasson, de jelenleg még képtelen rá, úgy is mondhatjuk: ma még segítőre van szüksége. A Jupiteren lesz érett arra, hogy étertestén megkezdje a tulajdonképpeni munkát. A Vénuszon pedig már fizikai testén, a legnehezebben megmunkálható részen fog dolgozni. Ma az embernek ki kell lépnie belőlük, éjszaka mindkettőt el kell hagynia, a fizikai testet is és az étertestet is. És hogy az erőhatások elérjék legalább az étertestét, és eközben ő maga is megtanuljon dolgozni rajta, segítségre van szüksége. A segítő, aki kisegít bennünket az étertesten végzendő munkában, nem más, mint maga a Krisztus-lény, aki pedig a fizikai test megmunkálásában segít, azt nevezzük Atyának. De amíg meg nem jön a segítő, hogy az étertest átalakítását elősegítse, addig az ember nem kezdhet munkához fizikai testén: „Senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam”. Vagyis, senki sem szerezhet képességet, hogy fizikai testén dolgozzon, ha nem haladt végig az úton a Krisztus-princípiumig. Amikor az ember a Föld-fejlődés céljához érkezik, már nemcsak arra lesz képes, hogy a maga erejével alakítsa át az asztráltestét, hanem arra is, hogy maga munkálkodjon az étertesten. És ezt a Krisztus-princípium életteli, földi jelenlétének köszönheti. Ha ez az élő erő nem egyesült volna a Földdel, nem járta volna át a Föld auráját, akkor ami kialakul az asztráltestben, az nem rajzolhatná bele a képét az étertestbe. Látjuk, hogy aki elfordul, elzárkózik a Krisztus-princípiumtól, megfosztja magát annak lehetőségétől, hogy átdolgozhassa az étertestét, legalábbis annyira, mennyire ez a Föld-fejlődés idején szükséges.

Most tehát másféleképpen jellemezhetjük a két emberfajtát, amely annál inkább kialakul, minél közelebb jutunk a Föld-fejlődés céljához. Lesznek emberek, akik befogadták a Krisztusprincípiumot, általa kialakították asztráltestüket, és Krisztus segített nekik, hogy étertestüket is átalakítsák. És lesznek olyanok, akik nem jutottak el a Krisztus-princípiumhoz, és ezért képtelenek voltak arra, hogy akár egy kicsit is változtassanak étertestükön, hiszen nem találták meg a segítőt, Krisztust.

Tekintsünk most ismét előre, az emberiség jövőjébe. A Föld szellemivé alakul, vagyis az ember teljesen elveszti mindazt, amit most a fizikai létben magához tartozónak érez. Képet alkothatunk arról, mi történik akkor az emberrel, csak azt kell figyelemmel kísérnünk, hogy most általában mi történik vele a halál után. Először is elveszti fizikai testét. A fizikai testnek kell tulajdonítanunk, hogy az embernek vágyai, vonzalmai vannak, amelyek őt hozzákötik a mindennapi élethez. Már többször elmondtuk, mit él át az ember a halál után. Képzeljünk el valakit, aki nagyon kedveli a nyalánkságokat. Az életben kielégítheti vágyait, a halál után nem. A vágy nem szűnik meg, hiszen az nem fizikai, hanem az asztráltestben fészkel. De mert a fizikai eszköz már hiányzik, többé nem elégíthető ki a vágy. Ez az ember letekint a kamalokából a fizikai világra, amelyet elhagyott, és ott mindenek közül főleg azt látja, ami még most is élvezetet okozna neki, de azt is tudja, hogy most már nem élvezheti, hiszen nincs a birtokában a fizikai eszköz. Ilyenkor az ember égő éhséget, szomjúságot érez. És így van ez minden vággyal, ami csak fizikai eszközökkel elégíthető ki, így van minden szenvedéllyel, ami a fizikai világra irányul, és megmarad az emberben a halál után. A halált követően mindig ez történik: az ember látja hogy lehullott róla a fizikai test, de mert visszamaradt belőle valami, az továbbra is a fizikai sík hétköznapi világa felé tereli a figyelmét. És az izzó vágyak időszaka mindaddig tart, amíg az ember meg nem szokja a fizikai lét hiányát.

Gondoljunk most a Föld szellemivé válása előtti utolsó megtestesülésre, majd a fizikai test levetésére. Mindazok, akik ma a Földön élnek, addigra már olyan előrehaladottak lesznek a Krisztus-princípium által, hogy bizonyos szempontból a legutolsó fizikai test levetése már semmi különös gondot nem okoz számukra. De mégis el kell hagyniuk valamit, a szellemivé alakuló Földről mégis el kell tűnnie egyszer s mindenkorra valaminek, ami a földi tárgyak révén örömök forrása volt. Gondoljunk az utolsó halálra, amikor a földi fejlődés folyamán utoljára vetjük le magunkról a fizikai testet. A megtestesülések sorozatát lezáró legutolsó halált nevezi az Apokalipszis első halálnak. Akik befogadták a Krisztus-princípiumot, az utolsó fizikai testet lehulló héjnak látják. Ettől fogva az étertestet érzik fontosnak. A Krisztus segítségével megformált étertest úgy illeszkedik az asztráltesthez, hogy abban már nincs vágy és indulat aziránt, ami lent van a fizikai világban. A szellemivé alakult Földön úgy élnek tovább az emberek, hogy csak azt hozzák magukkal, amit Krisztus segítségével az étertestükbe helyeztek. Harmóniát teremtettek étertestük és asztráltestük között, és ezt az összhangot a Krisztus-princípiummal alkották meg.

Velük szemben állnak azok, akik nem fogadták magukba a Krisztus-princípiumot. Bennük nincs ilyen összhang. Nekik is el kell veszíteniük fizikai testüket, hiszen a szellemivé alakult Földön nem létezhet fizikai test. Mindennek fel kell oldódnia, ami fizikai. A fizikai lét iránti vágy azonban úgy marad vissza, mint megtisztítatlan szellemiség, mint a matériában megkeményedett szellemiség. És visszamarad egy étertest, amelynek nem segített Krisztus, hogy az asztráltesthez illeszkedjék; ez az étertest továbbra is a fizikai testhez akar idomulni. Általa pedig csillapíthatatlan, égő vágyat érez az ember a fizikai-érzéki dolgok iránt: étertestében vágyódik a fizikai életben fontosnak vélt tárgyakra, amelyeket most nélkülöznie kell. A fizikaiság feloldódása utáni első időben tehát egyrészt olyan embereket látunk, akiknek a legalsó tagja, az étertest, harmonikusan összecseng az asztráltesttel, másrészt olyanokat, akiknél az étertest összhang nélkül él, mert vágyakat őriz az iránt, ami a fizikai testtel megsemmisült.

Miután folytatódik a Föld szellemivé válásának folyamata, elérkezik egy olyan fejlődési állapot, hogy étertest többé már nem létezhet. Akik korábban összhangot teremtettek az étertest és az asztráltest között, azok fájdalom nélkül vetik le magukról étertestüket. Ezután az asztráltestben élnek, amelyet egészen megtöltött Krisztus, és fejlődési szükségszerűségnek érzik, hogy étertestüktől meg kell válniuk. És azt is érzik, hogy már ők maguk is képesek újra felépíteni étertestüket, hiszen magukba fogadták Krisztust. Akik viszont vágyakat őriznek az iránt, ami megsemmisült, ugyancsak elvesztik étertestüket, amikor minden asztrálissá alakul. De ezt elveszik, elszakítják tőlük, és ezt úgy érzik, úgy élik át, mint másodszori elmúlást, mint „második halált”. A második halál észrevétlenül suhan el azok felett, akik a Krisztus-princípium által összhangot teremtettek étertestük és asztráltestük között. Rajtuk nincs hatalma a második halálnak. A többiek azonban minden alkalommal, amikor más asztrális alakot öltenek, elszenvedik a második halált. Az emberiség ezután olyan állapothoz érkezik, hogy akik elérték a fejlődés célját, asztráltestüket egészen megtöltötték Krisztussal. Éretté váltak, hogy életüket a Jupiteren folytassák, és ők már itt a Földön felvázolhatják a Jupiter-fejlődés tervét. Ezt a tervet új Jeruzsálemnek nevezzük. Akik megrajzolják, új mennyben és új földön fognak élni: a Jupiteren.

Az új Jupitert külön bolygó gyanánt fogják követni együttesen mindazok, akik ki lettek zárva a szellemi életből, és elszenvedték a második halált. Nekik már nincs lehetőségük, hogy elérjék a Jupiter-állapotot. Egyrészt olyan embereket látunk tehát, akik elérték a Jupiter-tudatot, megkapták a manaszt, másrészt olyanokat, akik csak a Jupiteren szerzik meg a földi én-tudatot, tehát úgy léteznek ott, ahogy az ember a maga négy tagjával itt a Földön. Csakhogy egy ilyen négytagú ember csupán a Földön fejlődhet helyesen, mert itt található a megfelelő környezet, a megfelelő talaj, levegő, felhőzet, növényzet és ásványvilág ahhoz, hogy kifejlessze azt, amit a négy tagján belül ki kell fejlesztenie. A Jupiternek más lesz a felépítése: új Föld lesz. Más lesz a talaj, a levegő, a víz, minden élőlény más lesz. A földi tudatállapotot ott elérő lényeknek nem lesz lehetőségük, hogy szabályszerű földi életet éljenek, ők ott csak a fejlődésben visszamaradt lények lehetnek.

De ismét történik valami, ami megnyugvással tölthet el bennünket. A Jupiteren is adódik egy utolsó lehetőség: az előrehaladottakban kibontakozott erő felzárkózáshoz segítheti az elmaradottakat, vagyis újra lesznek, akik az eltévelyedésből jó útra térhetnek. Csak a Vénusz-megtestesülés időszakában lesz esedékes a legeslegvégső, ezután már megmásíthatatlan döntés. Ha ismét végiggondoljuk, amiről mostanában oly sokat beszéltünk, a fejlődést mindjárt más színben fogjuk látni. Nincs, és nem is lehet okunk sem szomorúságra, sem szorongásra, mert nekünk csak egyre kell törekednünk: mindent meg kell tennünk, ami szükséges, hogy beteljesedjék a Föld missziója.

Ha mindezt megfelelően lelkünk elé tártuk, áttekinthetjük az ember jövőbeli hatalmas képét, és megsejthetjük, mi élt az Apokalipszis szerzőjének megvilágosodott lelkében, amikor megírta azt, amit ebben a fejtegetésben dadogva megkísérlünk feltárni. A szerző minden szavának, az írás minden kifejezésének jelentősége van. Csak tudnunk kell, hogyan értsük. Tegnapi fejtegetéseink alapján már tudjuk, mi az összefüggés a 666-os szám és a kétszarvú állat között, de itt fel kell figyelnünk egy sajátságos kifejezésre: „Itt helye van a bölcsességnek! Akinek van értelme, számítsa ki a fenevad számát, mert egy embernek a száma az”. Ez itt nyilvánvaló ellentmondás, egyike a sok ellentmondásnak, ami minden okkult írásban és közlésben előfordul. Bizonyosnak tekinthetjük ugyanis, hogy egy egyszerű és gördülékeny közlésnek, amelyet az átlagember hétköznapi értelme ellentmondástól mentesnek minősít, nem lehet okkult alapja.

Ami a világban történik, az nem olyan egyszerű, nem olyan közhelyes, hogy az emberi értelem, a közönséges intelligencia ellentmondástól mentesnek erezhetné. De ha feltárjuk a nagy közlések mélységeit, elenyésznek az ellentmondások. Aki megfigyel egy növényt a gyökértől a termésig, megfigyeli, hogyan alakul át a zöld levél sziromlevéllé, a sziromlevél porzóvá, és így tovább, az ezt mondhatná: itt ellentmondásos képződményeket látok, hiszen a sziromlevél ellentmond a zöld levélnek. Aki azonban mélyebbre lát a felszínnél, észreveheti az egységet, az egységet az ellentmondás mélyén. Így van mindennel, amit a világból az értelem tapasztal. Éppen a legnagyobb bölcsességekben tapasztalhatók ellentmondások. Ezért ne rendüljünk meg, ha az Apokalipszisben látszólagos ellentmondásra bukkanunk: „Akinek van értelme, számítsa ki a fenevad számát, mert egy embernek a száma az”.

Gondoljuk végig még egyszer, hogyan kerülhet az ember olyan helyzetbe, hogy elcsábítsa a kétszarvú állat. Rámutattunk, hogy az atlantiszi időszak közepe óta az ember szinte átaludta a magasabb szellemi fejlődést. A jelenkor alvási időszak. Alvásra azonban szükség van. Ha nem aludtunk volna el, nem kaptuk volna meg azt, amit mai szóhasználattal értelemnek nevezünk. A mostani korszak előtt az emberből még hiányzott az értelem: cselekedeteit más impulzusok irányították. Képek indítékai alapján cselekedett, anélkül, hogy előzetesen megfontolta volna. A tisztánlátás ősi képességét azután elvesztette, illetőleg az értelmet kapta cserébe, ezzel pedig aláereszkedett a matériába. A szellemi világot fátyol takarja azóta, hogy az ember értelmet kapott. Ez pedig nagy akadály a spirituális fejlődés számára.

Az embert végül is nem tarthatja vissza más, hogy a Krisztusprincípium felé törekedjen, mint az elcsábított értelem, az elcsábított intelligencia. És akik nem tudnak ellenszegülni a kétszarvú állat csábításainak, és később visszatekintenének az útjukra, azok arra a kérdésre, hogy mi okozta vesztüket, így felelnének: habár a gonosz hajlamok csak később alakultak ki bennünk, ami a Krisztus-princípiumot már kezdetben elhomályosította előttünk, az az értelem volt. – Igen, akinek van értelme, fontolja meg az Állat számát! Mert éppen azáltal, hogy az ember emberré lett, vagyis megkapta az én-értelmet, ezáltal tudja őt tévútra vezetni az Állat, a 666. Mert az Állat száma egyúttal egy ember száma is. És hogy egy ember száma is, ezt senki más nem láthatja be, csak az, akinek van értelme. Annak az embernek a száma ez, aki az értelem útján tévutakra kerül. Ilyen igazságokat rejthet egy sajátságos kifejezés.

Láthatjuk, hogy az Apokalipszis szerzője sok mindennel ajándékoz meg minket, ha egyes utalásait, amelyeket végigkutattunk, a lelkünkbe fogadjuk. Sokat kapunk tőle, amit antropozófiai igazságnak nevezhetünk. És megadja, amit megígér. Elvezet az eljövendő dolgok látásához, a világot kormányzó lények és hatalmasságok megpillantásához, elvezet előbb ahhoz a szellemhez, akit az első pecsétkép ábrázol, majd ahhoz az Alakhoz, akit az utolsó pecsétkép jelöl. Innen is láthatjuk, hogy a tisztánlátó tekintet számára hogyan mutatkozik meg az új Jeruzsálem törvényszerűsége. Így látja ezt a látnok. Így fogalmazódik meg számára az új Jeruzsálem törvényszerűsége. Láthatjuk az utolsó oszlopfőn, hogy az új Jeruzsálem egy kocka képében ábrázolható. Túlságosan messzire vezetne, ha el akarnánk mondani mindazt, amit az utolsó pecsétképen látunk (lásd a 7. pecsétképet).

Most pedig azzal kell foglalkoznunk, hogy egyáltalán miféle célra készült az Apokalipszis. Persze, nagyon sokáig kellene beszélnem, ha részletesen ki akarnám fejteni, miért írták meg. Jó lenne azonban, ha úgy térnénk haza, hogy gazdagabbak lettünk egy Apokalipszisről szóló magyarázattal. Az Apokalipszis szerzője azt mondja, eljön majd az idő, amikor az emberi tudat már valóban egy olyan felsőbb szintre fejlődött, hogy az emberek megláthatják a világot környező lényeket, azokat, akiket a Bárány képe, az égő karddal megjelenő Emberfia képe jelenít meg. Hangok utalnak erre, hangok, amelyek megnyugvást hoznak. Az Apokalipszis írója, a nagy látnok tudja, hogy a régi időkben az emberek homályos szellemi látással rendelkeztek. Erről mi is beszéltünk, elmondtuk, hogy egykor az emberek részesei voltak az isteni-szellemi világnak, és azt úgy érzékelték, mint önmagukat. De ki vesztette el ezt a látnoki képességet? Ezt a fontos kérdést fel kel tennünk. Ahogy már láttuk, tulajdonképpen azok az emberek vesztették el, akik akkor léptek a fizikai síkra, a fizikai létbe, amikor az atlantiszi időszak második fele megkezdődött. Az emberek szilárd képződményeket, határozott körvonalú tárgyakat észleltek maguk körül. Eltűnt a régi tisztánlátás, az ember öntudatot kapott. A szellemi világ bezárult. Azok a képződmények, amelyek korábban, mint valami ködtenger töltötték meg a levegőt, eltűntek, a levegő tiszta lett, a szárazföld tágas. Az ember a végeláthatatlan földre lépett. Ez viszonylag későn következett be, akkor, amikor az ember hozzájutott mostani értelméhez, mostani öntudatához.

És most emlékezzünk vissza, mit mondtunk erről a Földről. Emlékezzünk vissza, hogyan idéztük fel lelkünkben a Golgotai történést. Ha távolról valaki tisztánlátó szemmel figyelte volna a Földet, abban a pillanatban, amikor a Megváltó sebeiből kicsordult a vér, azt látta volna, hogy a Föld teljes asztrális aurája megváltozik. Ekkor hatotta át a Földet a krisztusi erő. A történés közvetlen következménye az is, hogy a Föld egyszer majd ismét egyesülhet a Nappal. A Krisztustól kapott erő növekedni fog. Étertestünket ez az erő fogja megóvni a második haláltól. Krisztus egyre inkább a Föld szellemévé válik, és aki igazi keresztény, az megérti a következő szavakat: „Aki az én kenyeremet eszi, lábbal tapos engem”. Mert tudja, hogy a Föld teste Krisztus teste is. A Föld, mint égitest, Krisztusnak is teste, de még nem egészen. Amikor Krisztus egészen a Föld szellemévé válik, teljesen egyesülni fog a Földdel. És amikor aztán a Föld a Nappal egyesül, Krisztus, a nagy Földszellem újra Napszellem lesz.

A Föld teste Krisztus teste lesz. Az embernek meg kell művelnie a Föld-testet. Ez úgy kezdődött, hogy a földre lépett, és erőit a földre irányította. Minden hagyományban nyoma van ennek, csak kevés figyelmet szentelnek neki, mivel alig értik. Megőrizte, például a perzsa hagyomány, hogy amikor az emberek elhagyták az ősi tisztánlátást, olyan lények lettek, akik a földet böködik. Míg az emberek olyan korszakban élnek, hogy böködik, vagyis művelik a földet, tehát az elmondottak szerint Krisztus testébe döfnek, mindaddig nem láthatják tisztánlátó tekintettel a kormányzó erőket, és legfőképpen nem láthatják szemtől szemben Krisztust. De az Apokalipszis írója megjelöli azt az időpontot, amikor már nemcsak a korszak tisztánlátói szemlélhetik a szellemi világot, hanem a többi ember is. Ekkor az emberiség ismét felemelkedik arra a szintre, ahonnan mindenki megláthatja magát a Krisztus-lényt. Mindenki látni fogja őt, azok is, akik keresztüldöfték, tehát akik a fejlődés egy bizonyos időszakában a föld megművelésével, a föld átdöfésével foglalkoztak, azok is látni fogják Krisztust. Az előbbi és a hozzá hasonló szavak, ha megtanuljuk kifejteni az értelmüket, mélyen bevezetnek bennünket a misztériumok nyelvezetébe, és így az Apokalipszis világába is.

Mit akart tehát elmondani, mit akart ábrázolni az Apokalipszis szerzője? A kérdésre azzal válaszolunk, hogy röviden felvázoljuk, honnan származik az Apokalipszis. Hol találkozunk először mindazzal, amit ez az írás tartalmaz? Visszamehetünk a régi görög misztériumokhoz, az orfikus vagy az eleuziszi misztériumokhoz, visszamehetünk az egyiptomiakhoz, a kaldeaiakhoz, a perzsákhoz és az ó-indiaiakhoz, mindenütt megtaláljuk az Apokalipszist. Mindenütt jelen van, mindenütt jelen volt. Nem volt ugyan leírva, de a papok között nemzedékről nemzedékre öröklődött, és beavatottak nemzedékei gondozták, amikor még olyan életerős volt az emlékezet, hogy terjedelmes ismeretanyagot is épségben megőrizhetett. Az emlékezet még sokkal későbbi időkben is lényegesen jobb volt, mint korunkban, gondoljunk csak az Iliász énekeseire, akik vándorútra keltek, és mindenütt előadták az emlékezetükben őrzött hosszú énekeket. Aránylag nem sok idő telt el azóta, hogy az emlékezet ennyire visszafejlődött. A misztériumokban nem jegyezték fel az ismereteket, hanem a beavatottak generációról generációra hagyományozták.

Mi volt az Apokalipszis szerepe? Instrukció volt azok számára, akik a tanítványokat előkészítették a beavatásra. Régen úgy történt a beavatás, hogy az embert kiemelték fizikai testéből, és az, mint holttest maradt vissza. De amikor kiemelték, a beavató főpap hatására és saját éterteste révén megláthatta a beavatandó, hogy később a Krisztus-impulzus következtében mit tapasztalhat szellemi látással úgy, hogy közben fizikai testében tartózkodik. A régi beavatottak közül egyeseket, mint prófétákat ismerünk: ők mutattak fel Krisztusra. Ők mutattak fel Krisztusra, mert ők már tudtak róla: az akkori Apokalipszis úgy ábrázolta Krisztust, mint aki a jövőben jelenik meg. A Golgotaihoz fogható esemény addig még sehol sem játszódott le: még sohasem történt meg, hogy egy ember az egész beavatási drámát a fizikai testében és a történelem nyilvánossága előtt élte volna át.

Hogyan volt akkor lehetséges, hogy bárki is megértse a Golgotai történést? A beavatottaknak módjuk volt arra – testen kívüli állapotban hogy bizonyos mértékig felfogják. Magasabb rendű tudatállapotban előre látták, ami majd végbemegy a Golgotán. Különben sok ezren lehettek volna tanúi, de a nagy esemény lényegét senki sem fogta volna fel. Mert mi lett volna az számukra? Egy közönséges elítélt kivégzése! Csak annak volt lehetősége, hogy megértse, hogy valójában mi történt a Golgotán, aki ismerte a misztériumok közléseit. Így szólhatott a beavató főpap a tanítványhoz: akit a próféták megjövendöltek, és akit három és fél nap alatt megmutattunk neked, azt te magad is megértheted, ha az eszközt megkapod hozzá a misztériumból.

Az Apokalipszis írója megismerkedett a misztériumi szájhagyománnyal, és ezt gondolta: ha teljesen eggyé válók mindazzal, ami megtudható és tapasztalható a misztériumokban, akkor megjelenik előttem Krisztus. Így bár maga az Apokalipszis nem új, az egyszeri Golgotai történésre való alkalmazása mégiscsak az. És ez a lényeges: János Apokalipszise segítséget nyújtott és lehetőséget teremtett azoknak, akiknek volt fülük a hallásra, hogy lépésről lépésre haladva egyre közelebb jussanak a Golgotai történés igazi megértéséhez. Ez volt a szerző szándéka. Az Apokalipszis ősi misztériumokból származik: ősrégi szent könyve az emberiségnek. Ezért csak külsőleg ajándékozhatta az emberiségnek az a tanítvány, akit az Úr szeretett, és akire azt a feladatot bízta, hogy hirdesse az ő igazi alakját. Neki maradnia kell, amíg megérkezik Krisztus, hogy akiknek megvilágosodik a tudatuk, megérthessék. Ő a Golgotai történés nagy hirdetője. Ő adott eszközt az emberiségnek, hogy valóban megértse a nagy esemény lényegét.

Az Apokalipszis elején ezt olvashatjuk – megkíséreltem úgy lefordítani az első szavakat, ahogy kellene, hogy a fordítás hiteles legyen -: „Ez Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, amelyet az Isten adott szolgájának, hogy röviden megjelenítse a szükség- szerű dolgokat, amelyeknek meg kell történniük. Ezt jelekbe foglalta és elküldte angyalával szolgájának, Jánosnak, aki a híradást szavakba öntötte”. – Röviden megjelenítse… Mit jelent ez? Ugyanazt, mintha ezt mondaná: ha részletesen ábrázolnám, ami mostantól a Föld-fejlődés végéig történik, sokat, nagyon sokat kellene leírnom. Minderről csak röviden, vázlatosan fogok szólni. – A fordítók, akik nem tudtak elhatolni az Apokalipszis szelleméig, ezt így fordították: „..hogy megjelenítse a szükségszerű dolgokat, amelyeknek rövidesen meg kell történniük”. Mert úgy vélekedtek, hogy amit az írás ábrázol, az rövidesen lejátszódik. Holott a helyes fordítás szerint arról van szó, hogy az ábrázolás, a megjelenítés lesz rövid. Az eredeti szöveg szóhasználata egyébként olyan, hogy helyesnek minősíthető az a fordítás, amelyet az „Okkult pecsétek és oszlopok” bevezetőjében közöltem.

Fejtegetéseink során sok mindent elmondtam részben arról, mit tudunk az emberi nem egyik legősibb, szent írásművéről, részben arról, milyen titkokat közölt az Úr az emberiséggel annak a tanítványnak a közvetítésével, akit szeretett. Eközben talán mindannyian megsejtettük, milyen mély értelmű ez a könyv, mennyi bölcsességet rejt magában, és olykor talán el is szomorodtunk, hogy némely dolog milyen nehezen érthető. Most, hogy fejtegetéseink végéhez érkeztünk, szeretnék még megjegyezni valamit. Mindazt, amit elmondhattam, az Apokalipszis írójának a szándékait híven követve mondtam el, és úgy, ahogyan azt azokban az iskolákban tanították, amelyek mindig tiszteletben tartották az eredeti szándékot. De ez még nem minden, hanem jóval kevesebb, mint ami elmondható lenne, ha a mostaninál még mélyebbre hatolnánk az Apokalipszis igazságaiban és alapjaiban. És hogyha igazán mélyre hatolnánk, akkor mindaz, amit itt elmondtam, gyenge, felületes ismertetésnek látszhatna.

Másképpen azonban nem megy. Először csak felületes ismertetés adható. Ez elkerülhetetlen. Először mindig az elemi dolgokat kell sorra venni, és ha már mutatkozik némi eredmény, akkor következhet a nehezebbje. És nagyon-nagyon sokat találhatunk közvetlenül a felület alatt: van, amit csak könnyű lepel borít. Aki tovább halad ezen az úton – hiszen azzal, hogy figyelmét János Apokalipszisének megértésére fordította, már megtett egy bizonyos útszakaszt -, az fokozatosan el fog jutni a szellemi élet mélységeihez. Olyan ismeretekhez fog eljutni, amelyekről ma még lehetetlen beszélni, hiszen nincs, akiben ma tudatosodhatnának, nincs fül, amely ma meghallgatná őket. Először elő kell készíteni a füleket, éspedig olyan tanulmányokkal, mint amelyeknek most a végére értünk. Lassanként aztán mindenütt lesz fül, amely képes meghallani az Apokalipszis forrásából születő igét.

Aki az előadások hallgatói közül úgy érzi, hogy az elmúlt napokban valamivel gazdagabb lett, jó, ha tudja, hogy csak a dolgok felületéről kapott egyet s mást, és azt is csak megjegyzések formájában. De talán impulzust is kapott, ösztönzést, hogy egyre mélyebben megismerje, amit ezek az előadások csupán megsejtetni tudtak. Ha én most mindent elmondanék, ami kizárólag csak a felületről mondható, akkor is sok-sok héten át kellene beszélnem. Előadásaimmal arra törekedtem, hogy ösztönzést adjak, és aki érzelmeit a következő szavakba öltözteti: mindig mélyebbre és mélyebbre kell hatolnom – az valóban befogadta az elmondottakat.

Jegyzetek

Nyilvános előadás

Friedrich Hegel (1770-1831)

Euklidész (kb. i.e. 300)

Georg Friedrich Daumer professzor (1800-1875) „Kaspar Hauser. Sein Wesen, seine Unschuld, seine Erduldungen und sein Urpsrung” címen írt könyvet (Regensburg, 1873).

…egy író… Jákob Wassermannról van szó (1873-1934), aki regényt írt Kaspar Hauserről

Johann Wolfgang Goethe (1749-1832) A goethei idézet a Faust II. részének végén hangzik el

Első előadás

…a druida és dróttá misztériumokban… az ősi skandináv papságot drottáknak nevezték

Ulfila (311-282) – a vizigótok ariánus püspöke. Gót nyelvre fordította a Bibliát

Joachim von Floris apát (meghalt 1202-ben) Írásainak címe. „Az örök evangélium”. Azt tartották róla, hogy ismeri a bibliai jóslatok értelmét,, és később Itália prófétájának tartották.

Második előadás

…a hét okkult pecsét… – itt nem az Apokalipszisben említett pecsétekről van szó, hanem a függelékben mellékelt pecsétképekről

Negyedik előadás

Ahasvéms – az „örök zsidó” legendás alakja, aki Jeruzsálemben cipész volt, és mivel a Golgota felé menő Krisztust szidalmazta, örök vándorlás lett a sorsa. A legenda a XIII. századból származik, de írásban csak 1602-ben jelent meg.

Ötödik előadás

Egy német monda… – A Baldur-Loki germán mondáról van szó. Odin és Frigg fia, Baldur, a „Fényes Szemöldökű” egyszer rossz álmot látott. Anyja végigjárta a világot, és minden növényt, ásványt és állatot megesketett, hogy nem fogják bántani. Amikor visszatért, vidám játékot eszelt ki, Baldurt egy tágas térség közepére állította, és ki kövei, ki dárdával vagy nyíllal dobálta, semmi sem ártott neki. Löki azonban, az örökös bajkeverő gonosz tervet eszelt ki. A nagyerejű, de vak Hödurt felbíztatta, hogy vegyen részt ő is a játékban, és egy csokor fagyöngyöt adott a kezébe, hogy egyenesen előre dobja azt Baldur felé. A fagyöngy eltalálta Baldurt, és az holtan rogyott össze.

… az azurák, vagy őserők… – az azurákat itt az őserők vagy archék közt említi Steiner, későbbi előadásaiban úgy jellemzi őket, mint a gonosz erők harmadik fajtáját, a hierarchikus rendben ugyanis ezek a lények az archék csoportjába tartoznak.

Hatodik előadás

Und so long… Az idézet a Nugat-keleti díván c. ciklus „Üdvözült vágy” című versének utolsó versszaka.

Hetedik előadás … a négy Rotschild … – Az Apa Mayer Amschel Rotschild Franfurt am Main-ban élt. (1743-1812) Salomon nevű fia 1816-ban Becsben, Náthán 1813-ban Londonban, Kari 1820- ban Nápolyban és Jákob 1812-ben Párizsban alapított bankot.

Lev Tolsztoj (1823-1910)

Nyolcadik előadás

mcmicheizmus- A III. században Perzsiában létrejött vallás, melynek alapítója Mani 274 körül halt meg. Alapja a jó és a rossz gnosztikus kettőssége. Steiner számos előadásában említi, mint olyan mozgalmat, amelynek igazi szerepe és jelentősége majd a jövőben fog kiteljesedni. (Vö. „A Kelet a Nyugat fényében” c. ciklusban foglaltakkal – GA 113)

Ennek a két oszlopnak…- A Teozófiai Társaság európai tagozatainak szövetsége Münchenben 1907. május 18. és 21. között tartotta közgyűlését. A termet képek díszítették. Ezeket Rudolf Steiner vázlatai alapján Clara Rettich készítette. (Lásd még „Az okkult képek és pecsétek” c. előadást – GA 284-85)

FÜGGELÉK

A pecsétképekről

A következő hét kép a „pecsétek és jelképek” másolatai, amelyek a Teozófiai Társaság európai tagozatainak szövetsége rendezésében Münchenben 1907. május 18. és 21. között tartott kongresszusán az ülésterem belső falait díszítették. Ezek nem valamiféle tetszőleges jelképek, hanem szellemtudományos „írásjelek”, vagyis nem foghatók fel az értelem szerint, hanem csupán az igazi szellemtudománynak megfelelő módon. A szellemtudomány nem az értelem és nem az önkényes elképzelések alapján alkot „jeleket”, hanem egyedül csak azt mondja el velük, amit a szellemi tapasztalás az érzékfeletti világban, mint valóságos képet szemlél. Semmilyen spekuláció, semmilyen – különben akármennyire szellemdús – magyarázat nem áll helyt e képekkel kapcsolatban, hiszen itt nem gondolkodási termékkel van dolgunk, hanem annak leírásával, amit az úgynevezett „látó” a láthatatlan világban tapasztal.

Ezek a jelek az asztrális és szellemi (devacháni) világban szerzett élményeket ábrázolják. Az első hét kép pecsétéi az asztrális világ, a hét oszlop* pedig a szellemi világ valóságos tényeit jeleníti meg. A pecsétek közvetlenül visszatükrözik a „szellemi látás” élményeit, a hét oszlop esetében azonban már más a helyzet. A szellemi világ benyomásai ugyanis már nem annyira a „látással” mint inkább a „szellemi hallással” rokoníthatók. Itt azonban ne felejtsük el, hogy a fizikai világ „hallása” nem hasonlítható össze a szellemi hallással. A kettő párhuzamba állítható ugyan, de a természetük között nagy a különbség.

*Az ülésteremben két-két pecsét között helyezkedett el egy-egy oszlop. A hét oszlop esetében a szellemi hangokkal kifejeződő őserők tapasztalásáról van szó. Az oszlopfők plasztikus formái annak megfelelői, amit a „látó” hall.

A szellemi hallás élményeit csak úgy fejezhetjük ki képben, ha a „hangokat” formákkal helyettesítjük. Ez megtörtént az „oszlopok” esetében, de a képek lényege csak úgy érthető, ha a formákat plasztikusan (nem pedig síkszerűen) képzeljük el. A szellemtudomány szerint a fizikai világ dolgainak ősoka az érzékfelettiben, a láthatatlan világban van. Ami a fizikai világban megmutatkozik, annak ősképe van az asztrális világban, és szellemi ősereje (őshangja) a szellemi világban. A hét pecsét az emberiség földi fejlődésének asztrális ősképeit láttatja, híven a szellemtudományhoz. Amikor a látó az asztrális síkon a távoli múltba vagy a távoli jövőbe tekint, számára a fejlődést a hét pecsétkép jeleníti meg. És neki akkor semmit nem kell kitalálnia, hanem csupán meg kell értenie a szellemileg tapasztalt tényeket.

Rudolf Steiner

1. pecsétkép

2. pecsétkép

3. pecsétkép

4. pecsétkép

5. pecsétkép

6. pecsétkép

7. pecsétkép