Barion Pixel

GA105

 

 

A Világ, a Föld és az Ember

 

11 előadás, 1908. aug. 4–16., Stuttgart
Rudolf Steiner, 1908 (GA 105)

 

Tartalom:

 

Egyiptom és a jelenkor. Ősi bölcsesség és új kinyilatkoztatott bölcsesség. Az ember fejlődése és a kozmikus evolúció. Az ember kapcsolata az egyes égitestekkel. A szellemi világhoz való viszony megváltozása az emberben.

 

Fejezetek:

1. Stuttgart 1908. augusztus 4.

[Az egyiptomi kor és a jelenkor. Utalás az emberiség történetében rejlő mélyebb összefüggésre a régi egyiptomi és a mostani kultúrkorszak között. Az egyiptomi piramisoktól és szfinxektől, mint az ősi bölcsesség jelképeitől – a görögök istenek lakta templomain és isteneket ábrázoló szobrain át a román templomig és a keresztény közösségek gótikus dómjaiig vezető út. A görög „polis” és a római polgár. Isis a Homs gyermekkel és a Madonna a Jézus gyermekkel. Krisztus útban a Föld felé. A modern materializmus, mint az egyiptomi múmiakultusz gyümölcse.]

Engedjék meg, hogy mindenekelőtt kifejezést adjak annak a mélységes örömnek, amely betölti a lelkemet, hogy a szellemi megismerésekről nagy összefüggésben, egy egész előadássorozatban beszélhetek. Amennyire fontos, – mert korunkban szükség van rá -, hogy a szellemtudomány egyes, különálló előadásokban impulzusokat adjon, ugyanannyira szükséges – különösen a szellemtudományos élettel és törekvésekkel behatóan foglalkozók számára -, hogy a szellemtudományi fejtegetések és leírások bizonyos összefüggésekben is napvilágot lássanak. Egyes dolgokat így pontosabban s olyan összefüggésekben mondhatunk el, amelyek helyes megvilágításban tüntetik fel őket, míg egyébként könnyen félreérthetők. Mert manapság a szellemi világról szóló közléseket még a leginkább előkészített lelkek is – nehezen értik meg, s ahhoz, hogy e közlések valódi értelmét felfogjuk, nemcsak jóakaratra és intellektusra van szükségünk, hanem olyasvalamire is, amit a szó igazi értelmében – még okkult értelemben is – türelemnek nevezhetnénk. Mélyebb értelemben vett türelemről van szó. Nyugalommal kell megvárnunk, amíg az egyik eszmére, vagy felfogásra fényt derít a másik, s amíg az egész összefüggésből alaposan megértjük azt, ami eleinte csak utalásnak látszott, s nem egykönnyen volt elhihető.

Mai előadásunkban, mintegy bevezetésképpen, feladatunk körvonalait szeretnénk jellemezni. A feladat tulajdonképpeni megoldásába még nem kezdtünk bele, először meg akarjuk nagyjából értetni, hogy miről is beszélünk majd a legközelebbi napokban. Témánk alapjában véve tág és széleskörű: a világmindenség, a Föld és az ember, vagyis azt vázoljuk fel, ami a látható és a láthatatlan világokról egyáltalán megtudható. Érzéseink a kozmosz legtávolabbi messzeségébe szállnak, amikor a „világ” kifejezést komolyan és megfelelő értelemben használjuk.

A „Föld” az emberiség tevékenységének, életének és működésének a színtere, s ennek a Földnek feladatait és céljait meg kell értenünk. És végül az „ember” szó – amelyet szellemtudományi értelemben akarunk megismerni – utal minden idők misztikusainak mély jelentőségű felszólítására: „Ember, ismerd meg önmagadat.” Alcímünk pedig azt mutatja, hogy jelentős és nagy célt tűzünk ki magunk elé, mert a csodálatos, kereszténység előtti, egyiptomi kultúra és a mi kultúránk közötti különbség fejtegetése közben majd látjuk, hogy milyen titokzatos erők hatják át az emberi életet. Amikor az egyiptomi és a jelenkorról van szó, az emberi törekvés, kutatás, fejlődés, erkölcsiség és élet három időszakára gondolunk. Ha ezotérikus értelemben beszélünk az egyiptomi korról, az Északkelet-Afrikában, a Nílus partjain elterülő évezredekig tartó, s a Krisztus előtti VIII. századig fennmaradt kultúrára gondolunk. Tudjuk, hogy az egyiptomit egy másik kultúrkorszak: a görög-latin kultúra váltotta fel. Ennek egyik oldalon a görögök szépségben felmagasztosult népe, a másik oldalon pedig az erős római nép volt a középpontjában. A görög-latin korszakban játszódik le a földfejlődés nagy eseménye: Krisztus Jézus megjelenése. És a görög-latin kor után következik a mi korunk, az a kor, amelyben mi magunk élünk.

Előadássorozatunk alcíme a következő három időszakot vetíti elénk: az egyiptomi kort, mindazzal, ami hozzá tartozik – és sok minden tartozik hozzá – azután a görög-latin kort a maga nagy eredményeivel, s a belőle kisarjadó kereszténységgel, – végül pedig a mi korunkat. Meg akarjuk mutatni, hogy az egyiptomi kultúrát és a mi korunkat titokzatos erők kapcsolják össze. Mintha az egyiptomi időkben bizonyos csírákat plántáltak volna a fokozatosan fejlődő emberiség ölébe; csírákat, amelyek a görög-latin kultúra folyamán rejtve maradtak, de a mostani korban sajátos módon kifejlődnek. Így sok minden, ami a lelkünkből ma a felszínre tör, sok minden, ami ma körülöttünk van, amit az emberek ma beszélnek és álmodnak, s amit kutatóink gondolnak, tulajdonképpen a régi egyiptomi kultúra kikelt csírája, anélkül, hogy erről tudomásunk lenne. A legtöbb ember nagyjából ismeri az ún. távírókészülék működésének alapelvét, tudja, hogy a készülékeket összekötő drótok egyik helyről a másikra vezetnek, és szakavatottság nélkül is megérti, hogy a készüléket működésbe hozó és a drótokban áramló erőknek némi közük van egymáshoz. De talán azt is tudja, hogy a drótot végeivel a földbe vezetik, s hogy a drótok között, lenn a föld alatt, láthatatlan kapcsolat áll fenn, amelyet többé-kevésbé titokzatos erőkkel maga a föld hoz létre. Hasonló titka van az emberi fejlődésnek is. A történelemnek a felszínen szövődő fonalát látjuk. Az Egyiptomban történteket a történelem és a szellemtudomány eszközeivel követhetjük. Láthatjuk, hogy e kultúra szálai a görög, a római és a keresztény koron keresztül elérnek a mi időnkbe. Ez mind úgyszólván: föld feletti vezeték. De van egy föld alatti rejtett erő, mégpedig olyan erő, amely többé-kevésbé közvetlenül áthat a régi egyiptomi korból a miénkbe. És nem egy csodálatos titkot fogunk megismerni, ha ezeket az összefüggéseket követjük és áttekintjük.

Ma feladatunknak mintegy az alaprajzát körvonalazzuk.

Egyelőre néhány szóval a témánk alcímében rejlő és előbb jellemzett sajátosságra mutatunk rá.

Ha visszanézünk a régi Egyiptomra, s ennek néhány erősen kiemelkedő jellegzetességére, szemünkbe ötlik pl. a piramis és a szfinx csodálatos, és rejtélyes alakja. Ha pedig a régi Görögországra tekintünk vissza, ott sajátos architektúrájával a görög templom tűnik elénk. És előttünk van mindaz, amit Görögországról a külső történelemből ismerünk. Megcsodáljuk a szobrászati műremekeket, azokat a nagy eszményi, tökéletes emberalakokat, akiket isteneknek hívtak, Zeuszt, Demetert, Pallasz Athénét, Apollót, stb. Majd továbbmegyünk, s tekintetünket a régi Rómára irányítjuk. Ha szemünk így a görög félszigetről az itáliai félszigetre téved, sajátságos dolgot veszünk észre. Elénk lépnek a régi Róma alakjai közül azok, akikre leginkább emlékezünk, – elénk lépnek tógába öltözötten, tógába, ami több mint pusztán külső ruhadarab. Milyen érzésekkel gondolunk ezekre a római alakokra? Szinte úgy érezzük, hogy az első római király-korszak s a római köztársaság egyes személyiségeiben a görögök eszményi szobrai léptek le talapzataikról, s a tógába öltözött római alakokban húsból és vérből való emberként lépnek elénk. Mert a bennük rejlő benső erő mutatja őket ilyen eszményieknek, s ha valamely görög államhoz, pl. Spártához vagy Athénhez tartozó görög és egy régi rómainak az érzéseit, gondolkodását s érzületét hasonlítjuk össze, akkor megtudjuk, hogy mi is ez a benső erő és akkor éreznünk kell azt is, hogy voltaképpen mi a fontos ebben az összehasonlításban. A Spártához, vagy Athénhez tartozó görög elsősorban spártainak, athéninek érezte magát. Bizonyos vonatkozásban és bizonyos fokig, az egy városhoz tartozóknak közös lelkük volt s így a spártai, az athéni azt, amit görög „polisznak nevezünk, jobban átérezte, mint a saját önálló ember-voltát, – inkább érezte magát spártainak, athéninak, mint embernek és polgárnak. A „polis” közös szelleméből származó és ő benne is működő hatalmas erőt erősebben érezte, mint saját személyiségének erejét. Ezzel szemben a római ember különálló személyiségnek érezte magát. Ezért kerül felszínre Rómában a polgári jog fogalma. Mert mindaz, amit a mai jogtudósok a jog fogalmának korábbi keletkezéséről álmodnak, teljesen eltér attól, amit a jogkutatás virágzóbb korában méltán neveztek el „római joginak. A régi Rómában megtanulta az ember, hogy önállónak, római polgárnak, nem pedig csak a városi lakosság egyik tagjának érezze magát, vagyis saját ember volta lett lényének központja. Ezzel elérkezett az idő, amikor az azelőtt magasabb régiókban lebegőnek érzett szellemiség Földünkig szállhatott le. Sajátságos valami ez a római jog a maga kultúrájával! Gondoljunk csak arra, hogy a görög thébainak, spártainak érezte magát, – mi tehát Théba vagy Spárta szelleme? Számunkra nem elvont valami, hanem szellemi felhőhöz hasonlatos. E felhő pedig annak a szellemi lénynek a testi kifejeződése, amely Spárta vagy Théba városát szellemileg áthatja, s amely a földi, fizikai téren nem látható. A görög elsősorban nem magára, hanem valamire maga fölé, a római pedig saját magára tekint. A szellemiség teljesen leszállt már az emberiségbe: tehát ez az a kor, amikor a legmagasabb szellemiség, az istenség maga is egészen a földi megtestesülésig szállt le a húsból-vérből való emberré lett Krisztus-Jézusban.

Csodálatos az a folyamat, ahogyan az egyiptomi kultúra átnyúlik a görög-római időkbe. Emlékezzünk arra, hogy Mózes, amikor az írás szerint Egyiptomban, magasabb régiókból azt a megbízást kapja, hogy népét az „egy Istenhez” vezesse, milyen kérdéssel fordul Istenhez: „Mit mondjak népemnek, ha kérdez? Ki az, aki küld engem, kinek a követe vagyok?” – kérdezi. – S ekkor Isten felel neki (s meglátjuk majd, hogy milyen mély igazság rejlik ebben a kijelentésben): „Mondd meg azoknak, akikhez küldelek, hogy az «Én vagyok küldött téged”. Az „Én vagyok” az egy Istennek a megjelölése, aki ekkor Krisztus princípiumaként még a szellemi magasságokban lebeg és uralkodik, aki ekkor még nem szállt le a fizikai térre. Kié az a hang, amely Mózeshez kiált?: „Mondd meg népednek, hogy én az «Én vagyok vagyok!” Kié az a hang, amely a beavatott Mózes számára érzékelhetővé válik, s mintegy szellemi világokból szól hozzá? Ugyanazé – s ez a régi egyiptomi misztériumok titka -, aki később, mint Krisztus, húsban és vérben, fizikailag is látható alakban jelenik meg, míg előbb csak a beavatottakhoz szólhatott a szellemi magasságokból. Így száll egyre lejjebb az Istenség, a szellemiség. Az emberiség erre az eseményre mindjobban előkészült s a római korban megtudta, hogy milyen nagy jelentősége van a megtestesülésnek, a fizikai megjelenésnek.

Abból a képességből, amelyet az ember a szellemiségtől a római korban kap, mélységesen elmélyült formában, a kultúrjelenségek egész sora fejlődik ki. A régi templomi építkezés, a piramis, román templommá változik át, – íme ismét egy dokumentuma a belső emberi, teremtő tevékenységnek! – a VI. századtól kezdve pedig megjelenik a kereszt a halott Jézussal. És a kereszténység áramlatából lassanként kibontakozik az a csodálatos nőalak, akinek a misztériumai mélyen el vannak rejtve. Csak egyszer kell magunk elé idéznünk Raffaello Sixtusi Madonnáját, amely a legbámulatosabban ábrázolja a festőművészetnek ezt a csodálatos nőalakját. Mindenki ismeri a szűzies asszonyt e kép középpontjában s a Madonna karján ülő gyermeket és bizonyosan mindenkinek a lelkét átjárta már a megilletődés, amikor e kép előtt állott. Engedjék meg, hogy elmondjak valamit erről a képről, – amely oly csodálatosan fejezi ki az említett három kultúra fokán álló emberiség szellemi törekvését. – Azt akarom mondani, hogy a művész nem hiába ábrázolta a Madonnát felhő közepette, amelyből a gyermekhez hasonló angyalkák sokasága jön elő.

S most mélyedjünk el minden érzésünkkel ebbe a madonnaképbe. A finom érzésű ember sejti, kiérzi majd, hogy e képben egyéb is van, nemcsak az, amit a közönséges, profán értelem lel fel rajta. Vajon nem mondanak-e nekünk valamit ezek a Madonna körül lebegő felhő-angyalok? Valóban jelentőségteljeset suttognak lelkünknek, ha elmélyedve szemléljük őket: „Csodát látunk magunk előtt a szó igazi értelmében.” És szavukat hallva nem hisszük többé, hogy a Madonna karján ülő gyermek a megszokott módon született ettől az asszonytól. A felhőbeli angyalok úgy jelennek meg csodálatosan, lebegőn, mintha most ébrednének életre, s a karon ülő gyermek csak a megsűrűsödött s jobban kikristályosodott kifejezése lenne a lebegő angyalalakoknak. Olyan ez a gyermek, mintha a felhőkből szállott volna az anya karjába, s nem anya szülte volna. Megérezzük a gyermek s a Szűzanya közötti titokzatos kapcsolatot. S ha felidézzük szellemünkbe ezt a képet, egy másik szűzanya képe merül fel előttünk: a régi egyiptomi Isis a gyermek Hórusszal. Titokzatos összefüggést sejtünk meg a keresztény Madonna és az egyiptomi Isis között, akinek templomára a következő szavakat írták: „En vagyok, aki volt, van és lesz, fátylamat halandó sohasem lebbentheti fel.” Amit a madonnaképpel kapcsolatban, mint csodát, csak jeleztünk, azt az egyiptomi mítosz is elmondja: Hóruszt nem fogamzás útján származtatja, hanem úgy hogy Ozirisz fénysugara Isisre esik. Íme, a szeplőtelen fogantatás egy neme: a Hórusz gyermek megjelenik. Láthatjuk, hogy húzódnak át a fonalak szinte földi összefüggés nélkül a mi korunkba.

És megint tovább megyünk a mi korunk kezdetére: elmélyedve tekintünk a csodálatos csúcsívesen épült gótikus dómra; lelkünk elé varázsoljuk mindazt, ami a középkori gyülekezetekben lejátszódott, ahol igazi hívők igazi papokkal álltak szemben. Vajon miként hatott a hívőkre ez a gótikus dóm a maga színekben pompázó ablakaival, amelyeken keresztültört a napsugár? A csodálatos, színekre bomló fény mintegy külső mása volt a világ keletkezésének mély titkairól beszélő papi hangnak. S a pap ismételten rámutatott arra, hogy a színes ablakon beáramló fényhez hasonlóan, az isteni lét egységes ereje egyes erősugarakban jut el az emberiséghez. A hívők érzékeikkel tapasztalták a fénytörést, lelkükben pedig életre keltették azt a szellemiséget, amelynek a fénytörés csak jelképe volt. A gótikus dómot áthatotta a lélek és az érzések ereje. – Most mélyedjünk el még jobban abba, amit így lelkünk elé varázsoltunk. Nézzük csak meg az egyiptomi piramisokat, ezeket a csodálatos építészeti alkotásokat! Nagyon meg kell erőltetnünk szellemünket, ha meg akarjuk fejteni a piramisok mondanivalóját. Fokozatosan fogunk rájönni arra, hogy miként jut a piramisokban kifejezésre a világmindenség, a Föld és az ember titka.

Látni fogjuk, hogy kifejezi azt, amit az egyiptomi pap a maga vallásának megfelelően érzett. Mindezekkel a jelenségekkel mélyebben foglalkozunk majd; most csak arra akarom a figyelmet felhívni, amit az egyiptomi pap érzett, s népével képekben közölt. Nagyon mély volt az egyiptomi bölcsesség. Vallási formákat öltött, s mert közvetlenül az ősrégi hagyományokból sarjadt ki, emlékezéshez volt hasonlatos. Az egyiptomi bölcs, amikor Szolónnal találkozott, joggal mondhatta: „á, ti görögök, egész életetekben gyermekek maradtok, a ti gyermeklelketekben semmi sem él az ősrégi, szent igazságból.” Az egyiptomi bölcs így mutatott rá az egyiptomi bölcsesség ősrégi voltára. Honnan származott ez a bölcsesség?

A jelenlegi emberiség elődei a mai Atlanti-óceán habjaival borított, egykori kontinensen éltek. Amikor a nagy atlantiszi özönvíz bekövetkezett, az atlantisziak tudásukat, a mai Európán át, keletre vitték. Európában a régi, atlantiszi bölcsesség emlékét az északi népek mítoszai őrzik. Az atlantisziak utódai az ősi indiai és perzsa kultúrát Ázsiába vitték, az egyiptomi bölcsesség azonban csak részben keletkezett ázsiai hatásra, másrészt közvetlen úton áramlott át nyugatról keletre, Atlantiszból Afrikába. És vajon miféle bölcsesség volt az, amelyről az egyiptomi bölcs, mint ősrégi hagyományról beszélt? Ezt megtudjuk, ha a régi atlantiszi élet és a mai élet között lévő különbséget egy pillanatra szemügyre vesszük. Az atlantiszi időkben az embernek tompa szellemi látása volt. Olyan lényeket látott maga körül, akik ma is körülöttünk vannak ugyan, a mai ember azonban már nem veszi őket észre. A Földön nem csupán növények, állatok és ásványok vannak. Szellemi lények vannak körülöttünk, akik azonban csak szellemi szemmel láthatók. Abban az időben, a régi Atlantiszon, a szellemi látás normális emberi képesség volt; nemcsak a növények, állatok, ásványok voltak társai az embernek, hanem az isteni-szellemi lények is. Úgy élt velük együtt, mint manapság embertársaival. Akkor a nappal és éjszaka még nem különült el élesen egymástól. Ha az ember ma belemerül reggel asztráltestével és énjével a fizikai testbe2 fizikai tárgyakat észlel maga körül. Este pedig, amikor énjével és asztráltestével kiemelkedik fizikai testéből és étertestéből, sötétség veszi körül. Ilyen ma a normális ember élete. Atlantiszban, különösen annak első korszakában nem így volt. Ha az ember éjszaka fizikai testét elhagyta, nem sötétség terjengett körülötte, hanem szellemi lények világába lépett; úgy látta a szellemi-isteni lényeket, mint ma a húsból és vérből valókat. Baldur, Zeusz, Apolló korántsem kitalált, fantasztikus alakok, hanem valóságos lények kifejeződései, akik abban az időben, az atlantiszi korban, húsból és vérből való fizikai testet nem ölthettek magukra, mert legsűrűbb testük az átlátszó étertest volt. Éjszaka, amikor az ember elhagyta fizikai testét, ezek a magasabb lények, mint éterikus alakok, körülötte voltak, reggel pedig, mikor beszállt fizikai testébe, a valóságnak abba a világába került, amelyet ma egyedüli valóságnak tart; egy időre mintegy elhagyta az istenek világát, hogy a fizikai, testi lét világába szálljon alá; nappali és éjszakai észlelése nem határolódott el élesen. S ha a beavatott abban az időben az átlagembernek az ilyen isteni alakokról beszélt, ezek nem voltak ismeretlenek előtte. Mint ahogyan manapság ismerős emberekről beszélünk s néven nevezzük őket, úgy beszéltek az atlantisziak Wotanról, Baldurrról, stb., mert mint isteni, éterikus lényeket ismerték őket.

Az atlantiszi kivándorlók visszaemlékeztek az ősrégi bölcsességre és arra is, hogy egykor az ember miként szerezte tapasztalatait, és emlékezésüket magukkal vitték keletre; az egyiptomiaknál ez az emlékezés sajátos konstitúcióval kapcsolódott össze (ezért még bővebben fogjuk ismertetni) s ezen alapult az a biztos tudat, hogy az emberben szellemiség, tehát valami örökkévaló él s hogy a testet, amikor holttestté válik, elhagyja az isteni szellemiség. E tudat kifejezésre jut azokban a különböző képekben és közlésekben, amelyeket az egyiptomi pap a népnek adott, s amelyek a régi egyiptomi számára nem absztrakciók, hanem közvetlenül átélt igazságok voltak. Jellemezzük csak az egyiptomi ember érzéseit. Így gondolkodott: „íme itt látom magam előtt a holttestet, annak az embernek a porát, aki egy énnek volt a hordozója; tudom – mert ezt ősrégi hagyományból, elődeim élményeiből merítettem – hogy valami megmarad belőle, ami más világokba távozik. Ez – ami így megmarad belőle – nem teljesíthetné feladatát” – mondta a régi egyiptomi – „ha egyedül és kizárólag a szellemi világban élne, kell hogy egy összekötő kapocs keletkezzék a szellemi és a fizikai, földi világ között. Mágneses köteléket kell találnunk a halál után magasabb régiókba emelkedő lélek számára, amelynél fogva maradandóan él benne az az érzés, hogy ismételten meg kell jelennie és vissza kell térnie a Földre.”

A szellemtudományból tudjuk, hogy az emberiség maga gondoskodik arról, hogy a lélek egyre új megtestesülésekben térhessen vissza; tudjuk, hogy az embert a halál utáni szférákban, a kamaloka3 idejében, – amikor leveti magáról mindazt, ami földi -, bizonyos erők a Földhöz kötik. Ezek az erők megakadályozzák őt abban, hogy mindjárt a devahan4 régióiba szállhasson fel s ismételten lehúzzák új megtestesüléseibe. Ma azonban absztrakciókban élő emberek vagyunk és ilyesmiről elméleteket állítunk fel. A régi Egyiptomban ez hagyományként élt; az egyiptomi ellentéte volt a pusztán csak gondolkodó, elméleti embernek; érzékeivel akarta tapasztalni a lélek útját a holttesttől a magasabb régiókig és ezt a gondolatát építette bele a piramisba. A piramisba beleépítette a lélek útját, vagyis azt, hogy a lélek a test elhagyása után felemelkedik, lassanként megszabadul bilincseitől, majd a magasabb régiókba kerül. A piramis felépítésében a lélek földhöz-kötöttsége jut kifejezésre; titokzatos formáival a piramis a kamaloka képét adja – azt mondhatjuk, hogy a piramis a testtől elhagyott és magasabb régiókba emelkedő lélek külső szemlélettel észlelhető képe.

Es most menjünk tovább. Vizsgáljuk meg a régi egyiptomi hagyományok eredetét. Az atlantiszi időkben sok mindent látott még maga körül az ember, ami ma el van rejtve előle. Régebbi előadásokból tudjuk, hogy az ember éterteste az atlantiszi időkben nem kapcsolódott olyan szorosan a fizikai testhez, mint ma; az éterfej jóval túlterjedt a fizikai fejen. Az állatnál ez még ma is így van. Szellemi látással tapasztalhatjuk, hogy a ló éterfejének fénylő alakja a ló orra fölé tornyosul; hát még ha az elefánt ormánya fölé emelkedő sajátságos alakulatot láthatnánk. A régi atlantisziaknál is, az éterfej, bár nem ennyire, de jóval túlterjedt a fizikai fejen. Később az éterfej mindjobban belehúzódik a fizikai fejbe, úgyhogy az éterfej és a fizikai fej formája és alakja ma kb. fedi egymást. Viszont Atlantiszban a fizikai fej nem hasonlított még nagyon a mai emberfejhez, egyrészt, mert az éterfej nem egészen uralkodott rajta, másrészt pedig, mert a fejben működő erők akkor még külső erők voltak; a fej csak azután alakult ki, s eleinte még alacsonyabb- rendű, állati fejforma volt. ‘Vajon milyennek látta nappal a régi Atlantisz lakója valamelyik embertársát? Hátrafelé húzódó homlok, nagyon előreálló fogak: az egész ember még állathoz hasonló. Ha azonban az ember este elaludt és szellemi látása elkezdődött, akkor tekintetét nemcsak erre az állati alakra irányította, hanem a fejből kiemelkedő, éterikus fejformára is, amely sokkal szebb volt, mint a mai emberi fejforma. Az éjszakai szemléletben elmosódott az állatiság képe és a maga szépségében az emberi alak emelkedett ki. Az atlantiszi szellemi látó még régebbi, olyan időkbe is visszanézhetett, amikor az ember még inkább állathoz hasonlított, de az emberhez tökéletesen hasonlító étertesttel volt kapcsolatban; ez az étertest sokkal szebb volt, mint a sűrűség erőihez idomult mai fizikai embertest. Amikor Egyiptomban a régi atlantiszi tudatra való emlékezés szimbólumát az emberek elé akarták állítani, az egyiptomi pap a következőket mondta népének: „Az atlantiszi időkben, az ébrenlét alatt saját lelketekkel láttátok az állati formájú emberalakot, – éjszaka azonban csodálatosan szép emberi feje nőtt ennek az emberalaknak.” Ennek az emlékezésnek plasztikai kialakítása a szfinx. Akkor értjük meg helyesen az óegyiptomi formákat, ha megtanuljuk, hogy nem önkényesen találták ki őket, hanem realitást tartalmaznak.

Szemlélődésünkben most ismét egy lépéssel tovább megyünk. Az egyiptomi piramist elhagyjuk és a görög templomhoz érünk. A görög templomot csak az érti meg, aki érzi, hogy a térben erők működnek. A görögöknek még volt ilyen térérzékük. Aki a szellemtudomány nézőpontjából tanulmányozza a teret, az tudja, hogy a tér igen differenciált valami s nem az az elvont üresség, amelyről átlagos matematikusaink és fizikusaink álmodnak. – A tér maga láthatatlan vonalakkal, erővonalakkal teljes, s ezek a vonalak ide-oda, fölülről lefelé, jobbról balra, egyenesen, koraiakban, mindenféle irányban haladnak. A teret átérezhetjük, érzéseinkkel áthatolhatunk rajta. Ha ilyen térérzékünk van, megértjük, hogy egyes régi festők miért festették le olyan csodás természeti hűséggel a madonnakép három, lebegő angyalalakját. A három angyal kölcsönösen tartja egymást, mint ahogyan az égitestek is a vonzási erővel tartják egymást a térben. Böcklin „Piéta” c. képe már egészen más. A kép egyéb kiválóságait nem akarom lekicsinyelni, de ha eleven térérzékünk van, az az érzésünk, hogy e különös angyali alakoknak minden pillanatban le kell esniük a földre. A régi festők a szellemi látásból megőrizték térérzéküket, a mi időnkben ez már veszendőbe ment.

Amikor a művészetben még élt a szellemi hagyomány, a térben ide-oda áramló, egymást kölcsönösen tartó erőkről még tudtak. Ilyen erőket éreztek azok, akiknek szellemében a görög templom gondolata megfogamzott. Nem okoskodták ki ezt a gondolatot, hanem érzékelték a téren áthúzódó erőket s a kőanyagot adták hozzá – anyaggal töltötték meg azt, ami szellemileg már megvolt. A görög templom tehát a térben működő erők materiális kialakítása a tér gondolatának a kikristályosodása a szó legtisztább értelmében. E ténynek igen fontos következménye van. A görög művész materiális formában alakította ki a térbeli erőket, s ezzel alkalmat adott az isteni-szellemi lényeknek az anyagi forma felhasználására. Nem szóbeszéd, hanem valóság, hogy abban az időben a görögök istene leszállt a templomba, hogy fizikai téren, emberek között éljen. Mint ahogyan a szülők a fizikai formát, a testet bocsájtják a gyermek rendelkezésére, hogy a szellemiség a fizikai téren élhessen, úgy a görög templomnál is valami hasonló történt. A görög művész alkalmat adott arra, hogy isteni-szellemi lények a templom épületébe költözzenek és megtestesüljenek benne. Az isten jelen volt a görög templomban. Ez a titka a görög templomnak. A görög templomban, vagy messze körülötte egy embernek sem kellett jelen lennie ahhoz, hogy a templom ne legyen üres, mert az isten csakugyan jelen volt benne. Ezt átérezte mindenki, aki a templom formáit helyesen élte át.

A fejlődésnek egy nemét mutatja már a román templom, különösen azt, amelyikben kripta van. A piramis a lélek halál utáni útját ábrázolja s külső, építészeti formája a szabaduló léleknek. A görög templom a fizikai téren szívesen időző, isteni lélek kifejezése. A román templomnak kriptája van, s alaprajza a keresztet idézi, amelyen a halott Jézus teste függ. Az emberiség a szellemi szférákban magasabb tudathoz emelkedett. A kamaloka-idő földhözkötöttségét ábrázolja a piramis; a fizikai forma és a halál feletti győzelmet fejezi ki a kereszt, amelyen a halott Jézus függ. Ez a kereszt a halál feletti győzelemre, Krisztusra kell hogy emlékeztessen.

Ismét egy lépéssel tovább megyünk, és a gótikus dómhoz érünk. A gótikus dóm a hívők gyülekezete nélkül nem tökéletes. Ha mindazt át akarjuk érezni, amit a gótikus dóm magába rejt, kapcsolatba kell hoznunk a csúcsíveket az imára kulcsolt kezekkel és azokkal az érzésekkel, amelyek ebben a mozdulatban jutnak kifejezésre és felfelé áramlanak. Ezek az érzések már nem a halál felett aratott szellemi győzelem emlékét ünnepük, mint a kriptában, hanem a halál felett már a testben győzedelmeskedő lélek diadalmas érzései. A testben győzedelmeskedő lélek beletartozik a gótikus templomba, amely nem tökéletes, ha ilyen érzések nem áramlanak rajta keresztül. A görög templom az isten teste s a maga egyedül- valóságában is tökéletes. A gótikus templom hívja a gyülekezetei: nem templom, hanem dóm. A dóm, ugyanaz a szó, mint ami a „tűm” képzőben fejeződik ki, mint pl. abban a szóban: ,,Menschentum, Volkstum”. Az orosz duma szónak is ez az alapja. Egy dómban, vagy „Tum”-ban az egyes tagok közösségbe gyűlnek össze.

Így látható, hogy az emberi gondolat és érzület idővel tovább fejlődik, s lassanként a mi időnkbe érünk. Látjuk majd, hogy a fejlődés erői nemcsak a föld felett húzódnak, hanem a „felszín alatt” titokzatos, ezoterikus áramlatok vannak. S úgy látszik, hogy ami a jelenlegi kultúrában fejlődik ki, az újra- testesülése annak, amit az emberiség Egyiptomban fogadott magába. S e ponton egy gondolattal fejezzük be mondanivalónkat. E gondolat halványan sejteti a titokzatos összefüggéseket.

Mi a lényege mai kultúránk materializmusának? Jellemezzük csak ezt a materializmust. Az emberek legtöbbje elvesztette a hit és a tudomány közötti harmóniát, megbékélést, s amikor a mai ember a szellemiségre akar feltekinteni, mi jellemzi őt legjobban? Hogy semmit sem lát! A durva fizikai anyagot látja; csakis erről tudja, hogy realitás, hogy valóban jelen van s így a szellemiség tagadásához is eljut. Azt hiszi, hogy az ember léte beteljesedett, amikor holtteste a porban fekszik; hiszen nem látja, hogy a halottból felemelkedik valami a szellemi világokba. Vajon származhat-e ez a mai felfogás az Egyiptomban elvetett magból? Igen. Hiszen az egyiptomi korban szilárdan hittek a lélek halál utáni életében. A mai felfogás valóban az Egyiptomban elvetett mag gyümölcse, mert a kultúra nem olyan, mint a növényvilág, ahol hasonló magból mindig hasonló növény fejlődik ki. A kultúrában az egyik értéket felváltja a másik, amely látszólag nem hasonlít az elsőhöz – és mégis lehet közöttük bizonyos mélyebb, finomabb hasonlóság.

A mai ember tekintete a fizikai testhez van láncolva, ezt a fizikai testet valóságnak tartja, s nem tud a szellemiséghez felemelkedni. Ezek a lelkek, akik ma szemükkel a fizikai embertesteket nézik, s akik nem tudnak a szellemiséghez felemelkedni, valamikor a régi néptörzsekben élték át megtestesülésüket, mint görögök, rómaiak, vagy részben egyiptomiak. Lelki világunk jelenlegi tartalma az előző inkarnációkban magunkba fogadott gondolatoknak és érzéseknek az eredménye.

Képzeljük el lelkünket a régi egyiptomi testben. Képzeljük el, hogy lelkünk a halál után a piramison keresztül visszatér a magasabb szférákba, – de testünk múmiaként megmarad. Ennek ezoterikus következménye volt. A léleknek mindig le kellett néznie a fizikai világra. A gondolatok megrögződtek, megcsontosodtak, megkeményedtek, beleragadtak a fizikai világba. Az egyiptomi léleknek a halál után, a szellemi szférákból, le kellett néznie mumifikált testére, ezért gyökeresedett meg benne az a felfogás, amely a fizikai test realitását sokkal magasabb rendűnek hiszi, mint amilyen a valóságban. Képzeljék el, hogy akkori lelkükben élnek; lenéztek a múmiára. A fizikai forma gondolata megrögződött és ezt a gondolatot inkarnációkon keresztül magunkban hordoztuk. Ma ez a gondolat abban nyilatkozik meg, hogy az emberek nem tudnak elszabadulni a fizikai testformától. A materializmus, mint gondolat, a holttestek bebalzsamozásának érett gyümölcse.

Így látható a gondolatok és érzések hatása megtestesülésről megtestesülésre. Eddigi fejtegetéseink csak sejtetik, hogy a kultúrák a megtestesüléseken keresztül miként élnek tovább s miként jelennek meg egészen új formákban; mai fejtegetéseinkkel csak sejtetni akartuk, hogy milyen titkos szellemi kapcsolatok vannak az emberiség fejlődésében.

Ma csak fel akartuk vázolni, milyen kérdésekkel fogunk a továbbiakban foglalkozni. Tekintetünket azok felé a legmagasabb régiók felé fogjuk fordítani, amelyekbe az egyiptomi papnak betekintése volt; foglalkozni fogunk az ember lényével, céljával és rendeltetésével és meg fogjuk érteni, hogyan oldódnak meg a rejtélyek, ha követjük azt a fonalat, amely az egyik kultúrkorszak gyümölcseit a következőben, titokzatos módon, ismét megjelenteti.

2. Stuttgart, 1908. augusztus 5.

[Ősi bölcsesség és új, apokaliptikus bölcsesség. A világ és a Föld polaritása, mint a szellemi-lelkiség és a fizikai-anyagiság ellentéte. A templomi alvás jelentősége a régi Egyiptomban, betegségek gyógyításánál, Isis szellemével és bölcsességével. Az ember fejlődése a lemuriai kor óta: a környezetből jövő megtermékenyüléstől a nemi szaporodásig, a teljes én-tudat eléréséig és a betegségek megjelenéséig. A fejlődés ismétlődése az Atlantisz utáni kultúrák megismerésében. A spirituális világnézet jelentősége; a betegségek gyógyításának, a szellemiségből kiinduló, tudatos lehetősége a jövőben.]

Széleskörű témánkban úgy tudunk majd legjobban elmélyedni, ha mindenekelőtt bensőséges képet alkotunk arról az ellentétről , amely azonnal elénk tűnik, mihelyt a világmindenséget és a Földet kapcsolatba hozzuk egymással. A két ellentétes tényező: egyik oldalon a szellemiség-lelkiség, a másik oldalon pedig a fizikai anyag. Megpróbáljuk ezt az ellentétet egy a mai ember számára többé-kevésbé rejtélyes jelenséggel, a régi egyiptomi világnézethez és életmódhoz kapcsolódó ún. templomi alvással megvilágítani. A templomi alvás azon a másik sajátságos tényen alapszik, hogy az egyiptomi papi bölcs és általában az ősi kultúrájú emberiség tudott a bölcsesség meg az egészség és a gyógyítás közötti szoros kapcsolatról. A bölcsesség és az egészség, a tudomány és a gyógyítás művészetének bensőséges kapcsolatáról a mai embernek, a régiekkel ellentétben, nemigen van fogalma; a szellemtudomány feladata, hogy az emberiséget ismét a szellemiség fogalmához vezesse s így a bölcsesség a gyógyítással és az egészséggel ismét közelebbi kapcsolatba kerüljön. Fejtegetéseinknek ezen a pontján visszaemlékezünk a tegnapi előadásomban mondottakra. Visszaemlékezünk arra, akire gondolnunk kellett, lelkünk elé idéztük a Madonna képét a gyermekkel, – Raffaello Szixtuszi Madonnáját – visszaemlékezünk a régi Isisre a Hórusz-gyermekkel. Ő az az istennő, akinek a templomára ezt írták: „Én vagyok aki volt, van és lesz – fátylamat halandó sohasem lebbentheti fel.” Isis istennőt titokzatos összefüggésbe hozták minden gyógyítással, sőt a gyógyítás terén valósággal az egyiptomi papok tanítójának tartották. Sajátságos módon, még az ókor utolsó időszakaiban is beszéltek Isisről; figyelmeztették az embereket arra, hogy Isis kiváltképpen érdeklődött a gyógyítás, az emberek egészsége iránt még akkor is, amikor már a Földről a halhatatlanok közé került. Mindez rejtett összefüggésekre utal.

Varázsoljuk lelkünk elé az egyiptomi papok gyógymódjához tartozó templomi alvást. Ha abban az időben valaki beteg volt, nem kezelték külső gyógyszerekkel (ilyen gyógyszer különben is igen kevés volt még, s ezt a néhányat is csak ritka esetekben alkalmazták), hanem a betegeket legtöbbnyire a templomba vitték és ott elérték, hogy alváshoz hasonló állapotba merüljön. Ez azonban nem volt közönséges alvás, hanem egy felfokozott, az alvajáráshoz hasonló, úgynevezett somnambul-alvás, amelynek során az alvó nemcsak zűrzavaros álmokat, hanem valóságos látomásokat élt át.

Az alvó a szellemi világban éterikus alakokat látott s a papi bölcsek hatni tudtak ezekre az éterikus képekre; vezetni és irányítani tudták ezeket a képeket. Amikor már a beteg a templomi alvás állapotába merült, a gyógyításhoz értő pap mellette maradt, s amikor a somnambul-alvás bekövetkezett és a beteg már éterikus alakok világában élt, a pap a maga beavatásából származó erővel és hatalommal irányította az egész alvási állapotot. (A beavatott ilyen hatalomra csak a régi időkben tehetett szert, mert akkor még megvoltak hozzá a ma teljességgel hiányzó, vagy csak igen ritkán megtalálható feltételek.) Az egyiptomi pap úgy formálta és alakította az éterikus lényeket és látomásokat, hogy valóban az alvó elé varázsolódtak a régi Atlantisz istenalakjai. Ezeket az isteneket a különböző embercsoportok már csak emlékezetükben őrizték meg. Ennek az emlékezésnek a jelei megtalálhatók pl. a germán, az északi és a görög mitológiában. Az egyiptomi pap a templomi alvónak mintegy a lelke elé varázsolta az isteneket, s közülük főleg azokat, akik a gyógyítás princípiumával voltak kapcsolatban. A beteghez nappali tudatállapotban nem közvetíthették volna az ilyen erők hatását. Ez csak ilyen somnambul-alvás alatt történhetett meg. A papi bölcsek úgy irányították a templomban alvó beteg áloméletét, hogy az éterikus látomások hatalmas erőket szabadítottak fel s ezek az erők rendezték és harmonizálták a beteg életerőinek rendellenességét és diszharmóniáját. Az én-tudat letompítása tette lehetővé ezt a folyamatot. A templomi alvásnak tehát igen reális jelentősége volt. A templomi alvás mutatja, hogy a papi bölcsek gyógyító működését tulajdonképpen miért hozzák azzal a bölcsességgel kapcsolatba, amelyet csakis beavatással lehetett megszerezni. Ez az összefüggés teljesen világos, hiszen éppen a papi bölcsek voltak azok, akik a régi szellemi látás felélesztésével bölcsességükbe magasabb erőket vettek fel a szellemi világból, ahol a különböző szellemiségek közvetlenül hatnak egymásra. Ilyen módon jutottak ahhoz a képességhez, hogy egyik szellemiség hatását a másikhoz közvetítsék. Így került egyáltalában a bölcsesség az egészséggel olyan bensőséges kapcsolatba.

A régi időkben tudták, hogy a szellemiséghez való felemelkedés gyógyító tényező, s igen jó lenne, ha az ilyesmit az emberek ismét megértenék, mert akkor az antropozófiai mozgalom misszióját is megértenék. Hiszen ez a misszió éppen abban rejlik, hogy a szellemtudomány az embert a szellemi világokba vezeti, hogy betekinthessen oda, ahonnan egykor leszállt.

Bár a jövőben senki sem fog az emberre somnambul-alvást bocsátani s öntudatát mindenki teljes épségben megtarthatja, a hatalmas spirituális erő mégis hatni fog az ember természetére, s a bölcsesség, a magasabb világok látása ismét előnyösen befolyásolja majd az ember természetének belső rendjét és egészségét. Ma a szellemiség és a gyógyító erők közötti összefüggés úgy el van rejtve, hogy az ember valamilyen mélyebb misztérium-bölcsesség beavatása nélkül nem sokat tud róla: a finomabb jelenségeket meg sem figyelheti. A dolgok mélyére tekintve azonban tudjuk, hogy a gyógyulás néha a legbensőbb feltételektől függ. Tegyük fel, hogy pl. valaki megbetegszik s a betegségét benső okok idézik elő, tehát nem combtörésről vagy gyomorrontásról van szó, mert ezeknek külső okaik vannak. Ha mélyebben akarunk a gyógyulással kapcsolatos kérdésekbe behatolni, csakhamar belátjuk, hogy az olyan embernél, aki sokat és szívesen foglalkozik matematikai fogalmakkal, a gyógyulásnak egészen más feltételei vannak, mint annál, aki nem szívesen foglalkozik ilyesmivel. Ez a tény azt mutatja, hogy az ember szellemi élete és külső egészségének feltételei között milyen különös összefüggés van. Ne gondoljuk azonban, hogy a matematikai gondolkodás gyógyítja meg az embert. Szabatosabban kellene megfogalmaznunk a dolgot: a gyógyítás más feltételeire van szüksége annak az embernek, aki matematikai fogalmak felvételére képes, mint annak, akinek ez a képessége hiányzik. Tegyük fel, hogy két ember ugyanabba a betegségbe esik. A valóságban ez nem fordul ugyan elő, de most tételezzük fel. Az egyik mit sem akar tudni a matematikáról, a másik behatóan foglalkozik vele. Bekövetkezhet az az eset, hogy a nem matematikust teljes lehetetlenség meggyógyítani, míg a másik megfelelő eszközök segítségével visszanyerheti egészségét. Ez valóban megtörténhet.

Vegyünk egy másik példát! Az egészségnek egészen más feltételei vannak két olyan embernél, akik közül az egyik ateista, a legrosszabb értelemben, a másik pedig mélységesen vallásos. Itt is megtörténhet az, hogy ha mindkettőt ugyanaz a betegség éri s mindkettőnél ugyanazokat a gyógyítási eszközöket alkalmazzuk: a vallásos meggyógyul, de a másik nem. Ezek az összefüggések a mai gondolkodás számára – legalábbis a legtöbb embernél – lehetetlenségnek látszanak, pedig valóban fennállnak.

Vajon mi ennek az oka? E jelenségnek az az alapja, hogy az emberi természetre egészen másképpen hatnak az érzékietektől mentes, mint az érzékelésen alapuló fogalmak. Képzeljék el, hogy milyen különbség van a matematikát gyűlölő és a matematikát kedvelő ember között. Az egyik ezt mondja: „Minek törjem a fejem ezen, mikor nekem csak az kell, amit érzékeimmel érzékelhetek.” Pedig nagyon hasznos az ember legbensőbb lénye számára, ha a szemmel nem látható fogalmakban él; és éppen ilyen hasznosak a vallásos fogalmak is, mert ezek is olyan tényezőkre vonatkoznak, amelyek nem kézzelfoghatók, egyszóval érzéklet-mentesek. Ezek a szellemiség térhódításával ismét erősen hatnak majd a pedagógiára. Vegyük csak pl. azt az egyszerű fogalmat, hogy 3×3=9. A gyermekek a legjobban akkor tudják ezt a fogalmat kialakítani, ha érzékletmentes. Nem jó túl sokáig 3×3 babot egymás mellé tenni, mert akkor nem tudnak a fizikai képen felülemelkedni. Ha azonban a gyermekeket hozzászoktatjuk, hogy talán először rövid ideig az ujjaikon számoljanak, de azután a számolást tiszta gondolkodással, matematikailag kövessék, akkor ez jó hatással van a gyermek egészségére és benső világának rendjére. Hogy a mai időkben mennyire nem értik az ilyesmit, azt abból látjuk, hogy a pedagógiában ennek éppen az ellenkezője történik. Vajon nem vonult-e be iskoláinkba a számológép, amely mindenféle golyókkal a fizikai szem számára nyilvánvalóvá teszi az összeadást, és kivonást, stb.? Amit pusztán a szellemmel kellene felfogni, azt ilyen módon akarják fizikailag szemléltetni. Lehet, hogy ez így kényelmes, aki azonban ezt jó pedagógiának tartja, az semmit sem tud a szellemiség erejében gyökerező mélyebb értelemben vett gyógypedagógiáról. Az olyan embert, akit gyermekkorától kezdve hozzászoktattak az érzékelésen alapuló fogalmakhoz, idegrendszerének betegessége miatt nem lehet olyan könnyen meggyógyítani, mint azt, aki ifjúságától kezdve érzékeléstől mentes fogalmakhoz szokott. Minél inkább függetlenítjük gondolkodásunkat az anyagi dolgoktól, annál könnyebben gyógyulhatunk meg. Ezért volt szokásos a régi hagyományok idejében, hogy mindenféle jelképes formát, háromszöget, számkombinációt tartsanak az ember elé; ennek többek között az volt a célja, hogy az ember a felrajzoltak puszta szemléletén felülemelkedjék. Ha egy háromszöget magam elé teszek, s csak megnézem, ennek semmi különösebb haszna nincs. Ha ellenben az ember magasabb hármasságának jelképeként fogom fel, akkor egészségesen hat szellememre. És most gondoljunk arra, hogy a szellemtudomány a szellemiség látásához vezeti az embert: a Földön lejátszódó történésektől visszafelé a régi Holdon, Napon és Szaturnuszon lejátszódó jelenségekhez. Fizikai szemünkkel ma nem láthatjuk az akkori eseményeket, fizikai kezünkkel nem nyúlhatunk fel a régi Holdhoz, régi Naphoz. Ha azonban a külső, fizikai mankók segítsége nélkül emelkedünk fel ezekhez a régmúlt jelenségekhez, akkor olyan fogalmakhoz jutunk, amelyek egész életünkre és testiségünkre is kiegyenlítően, harmonizálóan hatnak. Így a szellemtudomány ismét olyan hatalmas, átfogó, gyógy-tényező lesz, mint amilyen a régi egyiptomi papok kezében volt, azzal a különbséggel, hogy az ő gyógyításuk – miként a templomi alvásnál is – még az én letompítását tette szükségessé.

A spirituális világnézet az egészségre üdvösen hat. Természetesen sokan tehetnék azt az ellenvetést: hát az antropozófusok mind egészségesek, nincsen közöttük beteg egy sem? Tisztában kell lennünk azzal, hogy alapjában véve az egyes ember nemigen tehet az egészségéről és betegségéről. A betegségek okainak nagy része az egyes személyiség hatáskörén kívül esik. A legegészségesebb fogalmaink lehetnek, amelyek, ha teljesen egészséges feltételek közepette élhetnénk, sohasem okoznának belülről származó betegséget; de vannak más rejtett kórokozók is s ezek fölött nincs hatalma a mai individuális embernek; pl. az átöröklés, az emberek hatása egymásra, a természetellenes környezet, stb. Ezek mind olyan dolgok, amelyek rejtett módon, külső okai a betegségeknek; mindezeket csak az idők folyamán lehet antropozófiai gondolkodásmóddal elhárítani. Még ha azt látjuk is, hogy manapság a belsőleg legegészségesebb emberek is betegek, sőt súlyosan betegek lehetnek, akkor sem szabad ebben annak a bizonyítékát látnunk, hogy a szellemtudomány az évszázadok folyamán (évszázadokat mondok, s nem évezredeket) nem lesz jó hatással az emberiség egészségére. Hiszen a szellemi megismerés megmutatja a jövőt, amikor a spirituális bölcsesség belső és külső feltételeinek megteremtésével megszűnnek a betegségek belső okai. Külső okok mindig lesznek, ezek csak a szellemtudománynak megfelelő gyógyítás elterjedésével háríthatok el. Láthatjuk, hogy ha a szellemiség hatását igazán megértjük, megvilágosodik a templomi alvás rejtélyessége is.

Mik voltak tehát azok a gyógyító hatású erők, amiket az éterikus látomásokkal a templomban alvó elé varázsoltak? Az atlantiszi istenek képei, akiknek éterikus alakját mi magunk is ismertük, amikor fizikai testünket elhagyva, az éterikus szellemi látás állapotában, az ő körükben éltünk.

S ha még messzebbre megyünk vissza az emberiség fejlődésében, jóval az Atlantisz előtti időkbe, abba a korba érünk, mikor az ember mai individuális fejlődésének kezdetén állt. Ezt a kort lemuriai korszaknak nevezzük.6 Az atlantiszi földrészt, ahonnan a népek Afrikába, Európába és Ázsiába vándoroltak, hatalmas vízkatasztrófa tette tönkre. Lemuriát, azt a földrészt, ahol az emberiség az atlantiszi kor előtt élt, vulkanikus tűzkatasztrófa pusztította el. A lemuriai kor volt az a kor, amikor az ember az én-tudatot először szerezte meg. Hatalmas impulzus ez az emberiség fejlődésében. Mivel szerzi meg az ember a maga én-tudatát? Általában igen nehéz a mai materialista gondolkodással az emberiség e régi állapotát elképzelnünk. Ha a lemuriai embert úgy képzelnénk el, mint amilyen a mai – húsból, vérből, csontból és izomból valónak -, egészen hamis képet kapnánk. Az akkori embernek sokkal lebegőbb, puhább az alakja; szinte teljesen folyékony Az, ami később izommá, csonttá lett benne, csak az idők folyamán szilárdult meg.

A lemuriai korban az emberi szaporodás egészen más volt, mint ma. Az ember abban az időben nem annyira a Földön, mint inkább a Föld környezetében élt, amely nemcsak tiszta levegővel, hanem mindenféle gőzökkel volt telítve. Az ember valóságos levegőalak volt, a külső áramlatok keresztül vonultak rajta. Szinte a formáját folytonosan változtató mai felhőhöz hasonlíthatjuk, csak éppen szilárdabb és határozottabb volt az alakja. Ekkor jön létre először az, amit ma nemeknek nevezünk. Az emberi fajban ebben az időben váltja fel a régi nem nélküli szaporodást a nemiségen alapuló szaporodás. Ez természetesen millió és millió évvel ezelőtt történt.

A nemiségen alapuló szaporodással együtt kerül az én első csírája az emberiségbe. Azelőtt az embert egészen más hatások késztették arra, hogy magából önmagához hasonlót hozzon létre; a körülötte lévő szférából származó, külső hatások indították erre. Ez abban az időben volt így amikor az embernek még nem volt énje, amikor még tudata a tompa szellemi látás állapotában volt s úgyszólván még teljesen az istenség ölében nyugodott. Nem tudta még azt mondani: „én vagyok”. Látta, hogy tettei hatnak környezetére, saját létét is mintegy a környezetében érezte; nem tudta azt mondani: „én itt vagyok”, hanem azt mondta: „környezetemnek köszönhető a létem”. Az élő Föld ölében nyugodott s az eleven földerők áramlottak át rajta. Amikor még nem voltak egészségre káros erők, akkor nem volt még betegség, még halál sem, mai felfogásunk értelmében. Csak amikor a nemiségen alapuló szaporodással együtt énjét is megkapta az ember, akkor került a betegség és a halál az emberiségbe. Ha minderről helyes képet alkotunk, azt kell mondanunk: akkor az emberi lény nem egy hozzá hasonló lénytől termékenyült meg, hanem a mai lélegzéshez hasonlóan vette fel magába környezetének anyagait; s környezetében benne voltak a megtermékenyítés erői. Ami így beléje hatolt, az megtermékenyítette őt s arra késztette, hogy önmagához hasonlót hozzon létre. Ezek az erők mindig egészségesen hatottak mind az emberre magára, mind hozzá hasonló utódjára. A régi egyiptomi papok tudták ezt és így gondolkodtak: minél régebbi állapotokba vezetjük vissza az ember látását, annál közelebb hozzuk őt azokhoz a feltételekhez, amelyek közepette nincs betegség. Már a régi atlantiszi istenalakok látása is gyógyítóan hatott, hát még mikor a pap a látomásokat úgy irányította, hogy az alvó látta maga előtt azokat az ősrégi emberalakokat, akik nem hozzájuk hasonló lénytől, hanem környezetüktől termékenyültek meg. A templomi alvás állapotában fekvő beteg maga előtt látta azt a nőalakot, aki hozzá hasonló lény megtermékenyítése nélkül magához hasonlót hoz létre. Előtte volt az asszony a gyermekkel, a szűziesen szülő nő, az istennő, aki a lemuriai időkben társa volt az embernek, s aki közben eltűnt az emberiség szeme elől. Őt nevezték a régi Egyiptomban Szent Isisnek. Az emberiség normális körülmények között csak abban az időben láthatta őt, amikor még nem volt halál; a normális tudatállapotú ember akkor társa volt az ilyen istenalaknak, aki körülötte lebegett és utódját szűziesen hozta létre. Az egyiptomi papok azt mondták, hogy amikor Isis az istenek körébe távozott s már nem volt látható társa az emberiségnek, még mindig érdeklődött a szellemi világból az emberek egészsége iránt. S ha az emberrel abnormális módon, mint pl. a templomi alvás útján, a régi istenalakokat, a szent Isis képét szemléltették, akkor az istennő még mindig gyógyítóan hatott, mert ő az a princípium, amely már benne volt az emberben, mielőtt az embert a halandó burok vette volna körül. Fátylát halandó sohasem lebbentheti fel, mert ő az, aki itt volt, mielőtt még a halál egyáltalán a világon lett volna. O az, aki az örökkévalóságban gyökerezik, ő az a magasztos szent lény, akit majd megtalál az emberiség, ha ismét elmélyed a spirituális bölcsességben. Láthatjuk tehát, mi maradt fenn és mi él a szűz anya s a gyermek csodálatos szimbólumában, – a szellemtudomány talaján állva, teljes erővel kimondhatjuk: a gyógyító madonnaképben. Mert a madonnakép – az említett határok között – gyógyszer. Ha kellő elmélyedéssel nézzük, úgy hogy a lélek az alvás folyamán ennek utóhatását is érzi és álmodni is tud a madonnaképről, akkor még ma is gyógyító erővel hat.

De vajon hol voltak a megtermékenyítés erői abban az időben, amikor az embert még nem hozzá hasonló lény termékenyítette meg?

Képzeljék el a Földet, mint szilárd magot, amelyet mindenféle nyúlósan folyékony, bugyborékoló szubsztancia és vízgőz vesz körül. Benne félig folyékony képződmények és ezekben a lemuriai ember. A Föld testét besugározta ugyan a Nap, de nem volt emberi szem, amely láthatta volna, mert a testi érzékszervek ebben az időben még nem fejlődtek ki. A Nap azonban keresztülhatol a köd- és felhőburkon s a Föld a napsugarakkal a megtermékenyítés erőit is felveszi magába. Amit az emberi lény így magába szív, az a Naphoz tartozó, láthatatlan szellemi lényekből áramlik a Földre. Földünket tehát kívülről beragyogja az akkori ember számára még láthatatlan Nap, de nemcsak a hősugarak érik a Földet, hanem ezekkel egyidejűleg az az erő is, amely ma a megtermékenyítésben él. Ilyen a kapcsolat ebben a korban a Nap és a Föld között. Azt az erőt, amely a nemiség nélkül szaporodó emberre hatott, s amely mint a Nap terméke az egész Földet elárasztotta, a régiek férfierőnek érezték. – A lemuriai korszak legelső idejében ilyenek voltak az állapotok.

S most még régebbi időkbe, az ősrégi múltba megyünk vissza. Akkor megint egészen más viszonyok uralkodtak. A Nap teste, amely azóta elszakadt Földünktől, akkor még kapcsolatban volt a Földdel. (Előzőleg, tehát egy még előbbi korban pedig a kettő: a Föld és a Nap teljességgel egy test volt.) A Nap és a Föld közös testében még minden finomabb szubsztancia és éteriség bizonyos módon összefüggött egymással. A Nap a Földdel piskóta-alakban függött össze, mégpedig úgy, hogy az egyik rész, a kisebbik golyó (ti. a Föld és a Hold) a Napon csüngött. Képzeljük el tehát a Napot, mint egy nagy éterikus testet s vele összefüggésben a Földet a Holddal. A sugárzó erők még egymásba áramlottak, a Napról a Földre, a Földről a Napra, mert a kettő még egy test volt.

Hogy ennek a fejlődésnek mi volt az értelme, azt a legjobban úgy tudjuk megérteni, ha felvetjük a kérdést, hogy vajon mi történt volna, ha a Nap, miután elszakadt a Földtől teljesen el is fordult volna tőle, ha sugarait és áramlásait nem küldte volna többé a Földre, s ha a Föld elválása után mindjárt egészen magára maradt volna. A Földön minden élet elszáradt, megcsontosodott, megmerevedett volna. A Nap termékenyítő hatásának meg kellett maradnia. A Nap és a Föld együttműködését két princípium együttműködésének kell tekintenünk: az egyik a megsemmisüléshez, a megmerevedéshez vezet, a másik feltüzel s folytonosan fejlődő életet ad. És így volt ez később is. A Napról mindig fejlődő élet áramlott.

null

S most egy még előbbi korba érünk vissza, midőn a két test, – a Nap és a Föld – még teljességgel egy test volt, s a Nap és a Föld erői egészen összefolytak. Földünk különböző fejlődési fokozatain mentünk végig. Az ősrégi múltban a Föld még benne van a Nap testében, még egy a Nappal; a második korban a Föld már csak laza kapcsolatban van a Nappal, a harmadikban a két test teljesen elválik egymástól. Az én tulajdonképpen csak ebben a harmadik korban kerül az emberbe és ekkor jelenik meg először a nemiségen alapuló szaporodás is. Azután a negyedik korszak következik, az atlantiszi kor és végül az Atlantisz utáni kor, a mi korunk, amelyben élünk.

Ha mélyebben belelátunk a kozmikus események szövevényébe, tudjuk, hogy a külső, látható történések szellemi lények hatására jönnek létre. Valamikor a Nap és a Föld egy test volt. (A Hold fejlődéséről később még beszélünk.) Akkor ezt a közös testet egységesen működő isteni-szellemi lények hatották át. Olyan magasztos szellemi lényekre volt szükség, akik az akkor még osztatlan erőkön uralkodni tudtak.

És most gondoljunk a fejlődés egy további szakaszára, amikor a Nap teste kivonul az egységes testből. Mi történik ekkor? A Nappal együtt a legmagasabb lények és a legfinomabb szubsztanciák távoznak el; ezután már csak kívülről hatnak a Földre. A Nap lakói: a tulajdonképpeni életet, az önmagát- szító-életet adományozó lények; a földi téren pedig azok a lények laknak, akik, ha egyedül maradnának, megsemmisülést, megmerevedést, sötétséget hoznának létre. E második stádiumban tehát világosság és sötétség működik együtt.

A Föld fejlődésének harmadik stádiumában kapja meg az ember az ént. Megkezdődik számára az a korszak, amikor öntudatos énje már benne lakik. Az öntudatos ént főleg az ezzel ellentétes, én-nélküli állapot hozza felszínre: az emberi tudat mindinkább váltakozik a világosabb és sötétebb állapot között; az egyiket a Naptól, a másikat kiváltképpen a Földtől kapja. Az énnek, – ennek az örök magnak – váltakoznia kell két megjelenési forma között: hol örök, hol pedig a születés és a halál törvényszerűségének alávetett alakjában jelenik meg. Azok a lények azonban, akiknek az emberrel ellentétben állandóan megvan az énjük, kiválnak a Föld testéből. Elsősorban a megtermékenyítést előidéző lény távozik, s főleg ő az, aki a Napon tartózkodik. Az állandóságot, maradandóságot fenntartó lény pedig a Holddal távozik. A Nap és a Hold lassanként elválnak a Földtől. A Nappal együtt távoznak mindazok a lények, akik, ha a Földdel egyesülésben maradtak volna, az élet rohanó iramát idézték volna elő; a Holddal azok az erők vonulnak el, amelyek megkeményedést, megmerevedést okoztak volna, s állandóan megtartják alakjukat. A Föld mintegy a középen van a kettő között. A földi ember tevékenységét tehát váltakozva befolyásolják az egyik oldalon a Nap, a másik oldalon pedig a Hold erői. Az ember volt társai a Napra és a Holdra távoztak.

A negyedik korszakban olyan társai vannak az embernek, akik már az éterikus, isteni testiségig sűrűsödtek, s akik bizonyos vonatkozásban alá vannak vetve az emberi gyöngeségeknek. Ezek az éterikus istenek. Az atlantiszi idők folyamán együtt él velük az ember. Az Atlantisz utáni időkben elszakad ezektől is; teljességgel kint áll a fizikai világban; mintegy becsukódott mögötte a magasabb szellemi világokba vezető kapu.

E régi időkből azonban maradt benne valami emlékezésféle a szellemi világokra. És az ismétlődés törvényénél fogva az ember megismerésében kerül felszínre fokozatosan mindaz, amit azelőtt átélt. Valamikor átélte az egyes korszakokat, s az egyes korszakokban különböző volt a viszony közte és az egyes istenek között – most ezeken a korszakokon ismétlésként még egyszer végigmegy . A nagy atlantiszi özönvíz után az ősrégi indiai kultúrkorszak következett.7 Az emberek lelkükben, szellemükben még egyszer átélték azt az időt, amelyet a magasztos istenekkel együtt töltöttek el s amelyben a Nap és a Föld még együtt volt.

Az Atlantisz utáni első korban az ember átélte azt a magasztos istenséget, aki hajdan minden létezőt kormányzott és vezetett, s ezt az istenséget azzal a névvel illette, amely a későbbi időkben hagyományként maradt fent: Brahman, a mindenséges-egy. Ezt az istenséget tisztelték az ősrégi indiai kultúrában, aki valóban itt volt egyszer az emberek között – mert a földfejlődés első korszakában az ember társa volt Brahmannak -, az indiai ember magasztos absztrakciókban élte őt át.

Az Atlantisz utáni második kultúrában pedig a vázolt második világfejlődési korszakot élte át az ember, amikor a Nap mindent éltető erői és a sötétség erői elváltak egymástól. Ezért a második kultúra embere isteni kettősséget érez. Vallásos megismerésében ismétli azt, ami egykor magában az életben jutott kifejezésre. És ez a kettősség megmaradt, amikor az Ormuzd és Ahrimán (a jó és a tagadó istenség) közötti ellentét, mint perzsa kultúra kialakult. E kultúrában az emberek ismételten átélték – de most megismerésükben – azt, amin egykor valóban keresztülmentek.

Es azután az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorban elérkezett az emberiség visszaemlékezésében ahhoz az időhöz, amikor a Nap és a Hold eltávozott a Földtől. A Nap megtermékenyítő erőivel, a Hold pedig (az embernek természetesen múló, az istenségnek azonban maradandó) alakot adó erőivel. E harmadik korszak embere átérezte az ellentétet a régi és a most másképpen ható naperők között. E naperőket Egyiptomban Ozirisz erőinek érezték. Ozirisz az a naperő, amely a földfejlődés harmadik korszakában hatott, s látjuk, hogy az Ozirisz-vallás az Atlantisz utáni harmadik kultúrában jön létre. Isis pedig a holderő, amely a nemek elválása előtt, mint szűzies szaporodási erő hatott s a Földtől nem szakadt el egészen. Isis a Holdra menekült, s ott megdermedt.

Az Atlantisz utáni negyedik korban, a görög-latin kultúrában, az emberiség a maga politeizmusában emlékezésképpen az atlantiszi idők utóhangját élte át, az atlantiszi kort, a maga számos éterikus istenalakjával.

Es nekünk az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszakban nincs mit ismételnünk. Eszméljünk rá erre a gondolatra lelkünkben: nincs mit ismételnünk, nincsenek régi emlékeink. Mert mi a világra hoztunk egy a jövőre ható, ötödik korszakot, míg az előbbi korok ismétlődések voltak. A mi korunknak nem ősrégi bölcsességet kell létrehoznia, hanem új bölcsességet, amely nemcsak a múltra utal, hanem prófétai módon, apokaliptikusan hatnia kell a jövőre is. Az elmúlt kultúrkorszakok misztériumaiban ősrégi bölcsességet őriztek; a mi bölcsességünknek apokaliptikus bölcsességnek kell lennie. El kell vetnünk ennek a bölcsességnek a magját! Ismét beavatási princípiumra van szükségünk, hogy az eredeti kapcsolatot a szellemi világgal helyreállíthassuk. A szellemi világ és az ember kapcsolatának újra- megteremtése: ez a feladata az antropozófiai világmozgalomnak. Nem csoda, hogy annyi ember elvesztette a bölcsességet, mert a beavatási princípium nélkül igen nehéz manapság bölcsességhez jutni, nehezebb, mint azelőtt volt, amikor csak fel kellett frissíteni a régi élmények emlékeit, s amikor a régebbi fejlődési fokok eredményeit átélhette az ember. Ma ez nagyon nehéz, – s érthető, hogy a mai ember számára a fizikai világ isten nélküli, sivár és üres, s bár úgy látszik, mintha a régi szellemvilág elpusztult volna, mégis jelen van, működik, s hatása ma is termékenyítő. Csak az ember akaratán múlik, hogy ismét kapcsolatba kerüljön vele. Erről gondoskodás is történt; éppen akkor, amikor a görög-latin korban a régi emlékezések már teljességgel kifogyni látszottak, csodálatos csíra került a Föld hideg talajába az elkövetkezendő minden idők számára, az a csíra, amit Krisztus-princípiumnak nevezünk. S ha az ember a Krisztus- princípiumhoz kapcsolódik, akkor megtalálja majd az apokaliptikus bölcsességet, az igazi, új szellemi megismerést, amely nemcsak a múlt időkre emlékezik, hanem prófétai módon a jövőbe mutat, s éppen ezzel serkenti az embert tevékenységre, alkotásra. E tevékeny termékeny bölcsesség természetesen a múltban elvetett magból sarjad ki.

Ilyen összefüggés van a múlt és a jövő között. A jövőt máris munkásságunk területének kell tekintenünk. Felmerül előttünk a jövő egész horizontja s ha a világmindenségről, az emberről és a Földről beszélünk, nemcsak a múltról kell szólnunk, hanem a jövő erőiről is; a világmindenség nemcsak a múlt eredménye, hanem fejlődés a jövő irányában s Földünknek a jövőben még nagy utat kell megtennie. Az ember azonban még inkább a jövőhöz tartozik, mint a Föld, s ha egészen meg akarjuk ismerni, akkor nemcsak a múltba kell néznünk, hanem tanulmányoznunk kell mindazt, ami most hat és hatni fog a nagy kozmikus hajnalon is.

3. Stuttgart, 1908. augusztus 6.

[A természet világai és a szellemi lények világai. Utalás azokra az érzékfeletti szellemi lényekre, akik minden természeti jelenségen és jelenségben tevékenyek a Földön. Az én az ember középpontja. Az állatok, növények, ásványok csoportlelkei mint én-ek hatnak a magasabb síkokról a megfelelő egyedek lényének tagjaira. A Föld élő és érző lény, amelyet a Nap sugarai ragyognak be. A megismerő ember jövőbeni kilátásai a természeti lényekkel szemben. Angyalok, arkangyalok és archék individuális szellemi tevékenysége az ember lényének tagjaira, népszellemek és korszellemekként.]

Mivel következő fejtegetéseinkben a világmindenség, a Föld és az ember közötti kapcsolatokat akarjuk szemléltetni, szükséges, hogy néhány alapvető dolgot vegyünk ma szemügyre. Meg kell gondolnunk, hogy egyedül csak külső érzékeinkkel és az ezekhez kötött értelemmel nemigen szerezhetünk áttekintést sem a Földről, sem az emberről, de még kevésbé a világmindenségről. Tudnunk kell, hogy a legfontosabb tényezők nagy része mind a külső érzékek, mind a külső értelmi megfigyelések előtt teljesen rejtve marad. Mielőtt ezekre rátérnénk, arra akarok rámutatni, amit a körülöttünk levő lényekből titok fed. Eközben sok olyan dologról kell majd beszélnünk, amit Önök közül többen ismernek már. Az egész nagy összefüggés követése céljából azonban ezeket még egyszer magunk elé kell idéznünk. Mindenekelőtt nézzünk körül azon az égitesten, amelyen jelenleg élünk, és amely vizsgálódásaink középpontja: Földünkön.

Tegnap az egész földfejlődéssel kapcsolatban ennek egyik szakaszával foglalkoztunk; láttuk, hogy a fejlődés folyamán attól az időponttól kezdve, amikor a Föld és a Nap egy test volt, egészen a mi korunkig, bizonyos lények mindig más és más módon tevékenykedtek. És láttuk, hogy az Atlantisz utáni időkben az ember megismerésében, vallásos tudatában ismétli mindazt, amin az egész Föld a maga fejlődése alatt keresztülment. Most azonban egyre behatóbban kell Földünkkel foglalkoznunk. A látható világban itt a Földön elsősorban a természet négy világának összessége vesz bennünket körül: az ásványvilág, a növényvilág, az állatvilág és az emberek világa. Az ember azonban nem csupán az a materiális fizikai lény, akit a külső érzékek észlelnek, s akit értelmével a külső tudomány leír és magyaráz. Az ember bonyolult lény, aki fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből épül fel. Hiszen ezt már mind tudjuk.

Ne gondoljuk, hogy e kifejezések – fizikai test, étertest, asztráltest és én – a Föld más lényeire vonatkozóan nem jelentenek semmit, épp ellenkezőleg, e kifejezéseknek velük kapcsolatban is meg van a maguk jelentősége. Itt a fizikai téren az összes földi lények közül csak az emberre mondhatjuk, hogy én-lény – a fizikai világban csak az embernek van öntudatos énje. Az állat egészen más kapcsolatban van énjével; az állatnak a fizikai világban nincs meg úgy az énje, mint az embernek. Ha az állatot a közte és az ember között levő különbség szem előtt tartásával figyeljük meg, azt kell mondanunk: minden embernek, mint a saját bőrével lezárt, egyes individualitásnak, individuális énje van. Az egyes állatnak azonban nincs énje, hanem az alkatukban megegyező egyes állatcsoportoknak közös énjük van. Így pl. minden oroszlánnak, vagy minden medvének egy közös énje van, és ezért nevezzük az állatvilág egy-egy ilyen énjét csoport-énnek. Az ember énjével a fizikai világban találkozunk; s ha ez az „én” szemmel nem is látható, mégis minden emberben a bőrén belül megtalálható. Az állatnál ez nem így van, a csoport-énnel nem találkozunk a fizikai világban. Hogy képet kapjunk az ilyen csoport-énről, képzeljük el, hogy egy fal van előttem, és tíz lyuk benne. A tíz ujjamat átdugom a falon lévő lyukakon s mozgatom őket. A tíz ujjamat láthatják, engem azonban nem láthatnak, s minden további nélkül azt mondhatják, hogy e tíz ujj nem mozog magától, hanem szükségképpen el van rejtve mögötte valami, ami a mozgást előidézi; más szóval: feltételezik egy, a tíz ujjhoz tartozó lény létezését. E hasonlat szemlélteti az állatok csoportszerűségét és lelkiségét. A fizikai téren élő sok oroszlán bizonyos tekintetben szintén elrejt előlünk valamit. Mint ahogyan a tíz ujjhoz tartozó központi lény a fal mögé rejtőzik, úgy rejtőzik el – mégpedig azért, mert a fizikai világban egyáltalán nincs is jelen – itt is valami, ami az összes oroszlánban közös.

Az ember énje itt van a fizikai világban, az állat énje pedig az asztrális világban van. Hogy az állat viszonyát énjéhez sematikusan elképzelhessük, gondoljunk egy határvonalat a fizikai és az asztrális világ között. Az embernek az énje lent van a fizikai világban, az állatnak ezzel szemben csak a fizikai teste, éterteste és asztrálteste van a fizikai világban. Lényének negyedik tagja, az én, nincs, mint az emberé, a fizikai világban. Minden egyes állatnak úgyszólván folytatása van az asztrális világban, ezek a folytatások összetömörülnek és az állati csoport-én, mondjuk az oroszlán-én burkát, ruháját alkotják. Ez a csoport-én, mint személyiség az asztrális síkon él, ahogy az emberi, individuális én itt a fizikai világban. Sematikusan kifejezve: a szellemi látó az asztrális világban az állati „én”-ekkel, mint egyes lényekkel találkozik. Ezek az állati ének a fizikai világba nyújtják le tagjaikat.

null

Természetesen nem szabad a dolgot pusztán sematikusan, hanem mindinkább a maga tényleges valóságában elképzelnünk. Ahhoz, hogy az asztrális világba jussunk, nem kell egy másik régióba mennünk, mert az asztrális világ áthatja a mi fizikai világunkat: csak az a kérdés, hogy van-e asztrális érzékszervünk, amellyel beletekinthetünk. Ezzel tisztában kell lennünk.

Vajon milyennek látja a szellemi látó az állatok „csoport-én”-jét? A szellemi látó valamely magasabb rendű állatfaj csoport-énjét pl. úgy észleli, hogy az állat hátgerincén végighúzódó világosan fénylő csíkhoz hasonlítható valamit lát. Légkörünkön valóban nem csak az ismert materiális áramlatok vonulnak keresztül. A szellemi látó felnyílt szellemi szemével a Földet sokféle áramlás közepette látja és ezekben az áramlásokban megismeri az állati csoport-éneket.

Második kérdésünk a következő: vajon az alacsonyabb rendű lényeknek, mint pl. a növényeknek, van-e valamiféle énjük? Valóban, nekik is van énjük. A szellemi látó a növény vizsgálata közben a következőket tapasztalja: az, ami a növényből itt van a fizikai világban, nem egyéb, mint a fizikai és étertest együttese. Képzeljük el, hogy itt van a Föld felszíne; itt a növény gyökere, szára, levelei és virága. Ami itt a fizikai világban a növényből kinő, annak nincs, mint az embernek, fizikai teste, éterteste, asztrálteste és énje, hanem csak fizikai teste és éterteste. Az állatnak még van a fizikai téren asztrálteste is, a növénynek nincs. Ebből azonban nem szabad arra következtetnünk, hogy az embert betöltő és az állatban is tevékenykedő asztralitás a növénnyel kapcsolatban nem tevékenykedik. A látó szellemi szemével látja, hogy a növényt izzó fényükkel körülragyogják főleg az asztrális szubsztanciák. És ezek működnek közre a virág kialakításában is. A növény levélről-levélre az étertest hatására növekszik, növekedését pedig a tetején megjelenő virág a körülötte lengő asztrális szubsztanciákkal zárja le.

Minden magasba növekvő növényt asztrális szubsztanciák vesznek körül. Ezt látja a „látó”. De még valami egyebet is lát: az ént. Ha a növény énjét meg akarjuk találni, a Föld középpontjában kell azt keresnünk. Az összes növény énje a Föld középpontjában van – s ez fontos és lényeges igazság. Az állatok énjei tehát a Föld körül keringenek, a növény-ént azonban a Föld középpontjában találjuk meg. És valóban, ha szellemi szemünkkel a növényt már így látjuk, akkor az egyébként csak materiális alakulatnak látszó Föld olyan organizmusként tárul elénk, amelynek énje a középpontjában van; ez az én pedig a növényi ének összessége. A Föld lélekkel teljes, s mint ahogyan a fejünkön növekvő haj belőlünk származik, úgy növekednek a növények is a Föld lényéből kifelé és tartoznak a Föld-organizmus egészéhez. Ha a növényt gyökerestől tépjük ki, ez a Földorganizmus egészének fájdalmat okoz, a növénylélek ilyenkor fájdalmat érez. Ez tény és valóság. Ne gondoljuk azonban, hogy a virág leszakítása szintén fájdalmat okoz a Földnek; éppen ellenkezőleg. Szellemi látással pl. észlelhetjük, hogy mikor ősszel az arató learatja a gabonát, a Földön a gyönyörnek egész áramlásai vonulnak át. Itt nem szabad morális ellenvetéseket tennünk. Azt mondhatnánk, hogy vajon kisebb bűn-e, ha a gyermek, a növényeket haszontalanul letépi, mint ha az ember gondosan, jó szándékkal átülteti? A tények tények maradnak. Tépjünk ki valamely növényt gyökerestől, ez fáj a Földnek, vágjuk le, ez jóleső érzést okoz. Mert a Föld szívesen adja oda, amit a felszínén hord, s midőn az állatok a növényeket lelegelik, a Földet olyan jóleső érzés járja át, mint a tehenet, amikor a borjú szopik tőle. Ez éppenséggel okkult tény A növénynek a földből kinövő része, amelyet az asztráltest körülsugároz, a Föld számára ugyanaz, mint a leadott tej az állati élőlény számára. Mindez nemcsak hasonlat, hanem valóságos tény Aki szellemi látással az asztrális világba be tud tekinteni, az még semmit sem lát a növény énjéből, ehhez olyan magasabb szellemi látás kell, amellyel a devacháni világba tekint bele. Azt kell tehát mondanunk: az állatok csoport-énje az asztrális világban, a növény-énje azonban a devacháni világban van.

Most felvetődik a kérdés: hogyan áll a dolog az ásványvilággal, a holtnak nevezett kővel? Van ennek is énszerű része vagy más, magasabb tagja? Ha a követ megfigyeljük, úgy látjuk, hogy a kőnek a fizikai világban csak fizikai teste van. Az ásvány éterteste körülveszi, és minden oldalról beburkolja az ásványt, de nincsen benne. Ezt a hegyi kristálynál pl. úgy kell elképzelnünk. hogy a hegyi kristály egész formája az éteriség szempontjából negatív, kivájt forma, s az éteriség csak ott kezdődik, ahol a fizikai anyag megszűnik; mint ahogyan a növényt az asztralitás, úgy veszi körül minden oldalról az ásványt az éteriség. Ennek az éteriségnek az asztrális világ a hazája – jól figyeljenek kérem: itt olyan éteriséggel van dolgunk, amelynek az asztrális világ a hazája. Ezek a dolgok a valóságban bonyolultabbak, mint ahogy általában gondolják. Ne képzeljük úgy, mintha az asztrális világban csupán asztralitás lenne; hiszen a fizikai világban sem minden fizikai. – Az embernek pl. fizikai téren, a fizikai világban éterteste, asztrálteste, sőt még énje is van. Így a látó az ásvány étertestét az asztrális világban látja.

Hol van az ásvány asztrálteste? Az ásvány asztrálteste egészen sajátságos formájú sugarak alakjában jelenik meg. Képzeljünk el az étertestbe hegyesen belefúródó sugarakat, folyton szélesedő fényalakulatokat, amelyek azután úgyszólván belefúródnak az ásvány étertestébe. Így előttünk van a minden ásványból kisugárzó asztrális sugár alak. A végét nem találjuk meg, mert ezek a formák sugaraikat beleküldik a végtelenségbe, a kozmikus térbe.

Ha megfigyeljük a hegyi kristályt, először a fizikai anyaggal kitöltött teret látjuk, szellemi látással azonban látható a fizikai forma körül az étertest és azután az ebbe mintegy belefúródó mindenféle sugárforma is, amely vég nélkül terjed ki mindenfelé a térben. Látásunk bővül, s bármilyen ásványi anyaggal kitöltött tér akármilyen pontjáról a végtelenségbe érünk. Nincs a térnek olyan pontja, amely ne volna összefüggésben a világmindenséggel. Mintha minden, egyenként, ezer és ezer, a végtelen térbe nyúló, szellemi fényszálon függne, és elképzelhető, hogy a folytonos kiterjedés szükségképpen azután az összes fény egymásba áramlását eredményezi. És valóban, ha valamilyen ásványt szellemi látással megfigyelünk, a következő kép tárul szemünk elé: látjuk a fizikai testet, amint az étertest fényformái körülsugározzák; azután a kozmikus térben mindjobban kiterjedő sugarakat látunk, amelyek mint egy ki vájt gömbben tűnnek el; minden ásványt egy ilyen kivájt gömb középpontjának képzelhetünk és ilyen kivájt gömb mindenütt van az egész világon. Ezek áthatják egymást és ha szellemi látásunk fölér oda, ahol ezek a sugarak egyesülnek, akkor a kozmikus térben minden oldalról felénk sugároznak az ásványok énjei. Szellemi látással ezek az „én”-ek a devacháni világ magasabb részeiben láthatók. A sugarak maguk, tehát az asztráltest is, az alsóbb részekben, az én pedig a legmagasabb devachánban van.

Így áttekintést kaptunk a különböző világokról. Az ember énje a fizikai világban, az állatok énje az asztrális síkon, a növényeké a devacháni világ alsóbb, az ásványok énje pedig a devacháni világ legfelsőbb, fokán van.

Az ásványok tehát itt a földön bizonyos vonatkozásban az emberrel ellentétes helyzetben vannak. Az embernek az énje belül van, a bőrén belül bezárva. Minden ember külön-külön egy centrum, egy „ember- centrum”. A növények már egy tágabb centrumot alkotnak; mindannyian együtt egy földcentrumot képeznek, az ásványok énjei pedig kozmikus szférák kerületét adják. Így az emberi én, bárhol legyen is az ember, mindenütt középpont; az ásványi én mindenütt ott van a környező világban: éppen ellenkezője az emberi énnek. Így tehát érthető, ha azt mondom, hogy az ásvány, mint lélek, egészen más helyzetben van, mint pl. az emberi, vagy állati lélek. Az ásvány összezúzásával nem okozunk az ásványnak fájdalmat, sőt, ellenkezőleg, élvezetet, gyönyört, és a bányából, ahol a kőzetet összezúzzák és széthasítják, a gyönyörök egész áramlásai törnek elő. A szétzúzott és széthasított ásványok összeillesztése, összeállítása viszont roppant nagy fájdalmat okoz. Képzeljünk el egy pohár meleg vizet. Egy darab sót dobunk bele. A só olvadása közben nemcsak az anyag oldódik, hanem gyönyör érzésével telik meg a víz. Az oldódásnál az ásványi részek szétomlásával gyönyör érzése keletkezik. Ha a vizet lehűtjük, a só ismét kikristályosodik, s ez a folyamat a fájdalom érzésével függ össze. A beavatottak mindezt tudták, s mindig el is mondták. Csak éppen meg kell hogy értsük őket. Egy nagy beavatott (Pál apostol) igen jelentőségteljeset mondott erről. Gondoljunk csak az egykor alakulófélben levő Földre. Ma szilárd Földön járunk: de ez nem mindig volt így Ha a Föld fejlődését visszafelé követjük, látjuk, hogy a Föld egyre puhább, míg végre folyékony, sőt gőzszerű. A mai szilárd, ásványi anyag az egykor folyékony Földből kristályosodott ki. A puha, folyékony anyagnak meg kellett szilárdulnia, hogy az ember járhasson rajta: az ember léte érdekében volt szükséges az, hogy a Föld ásványiságát végtelen nagy fájdalom járja át. A Föld tömegének a megszilárdulása határtalan szenvedéssel függ össze. Ezért mondja Pál apostol: „Minden teremtmény fohászkodik, keseregve, a fiúságot várván.” Vagyis: fájdalmak közepette kellett a Földnek megszilárdulnia, az ásványi talajnak kialakulnia, hogy az ember Isten „fiúságába” felvétethessék.

Az igazi beavatottak írásai olyanok, hogy ha igazán megismerjük őket, semmit sem veszítenek tekintélyükből; az inspirált Biblia minden sora mély áhítattal tölti el lelkünket, ha szellemi bölcsességgel felismerjük értelmét. Az ilyen szavakban, mint: „minden teremtmény fohászkodik keseregve”, kozmikus bölcsesség rejlik. Ezek az igazságok, ha majd behatoltak érzéseinkbe, ismét termékennyé válnak az emberiség számára. Magunkévá kell tennünk ezeket az igazságokat, az igazi megismerésbe kell belehatolniuk. Nem szabad pusztán absztrakt módon, az értelemmel felfogni őket.

Nézzük meg még egyszer a növényt, amint fizikai teste kinő a földből, fent izzó fényben az asztráltest veszi körül, énjével pedig a Föld középpontjában gyökerezik. Hadd mutassunk rá még egyszer a dolog lényegére. Vajon mi a tevékenysége a virágot kívülről beburkoló asztráltestnek? Az asztráltest tevékenységének valóban van jelentősége a növény életében, s ezt megérthetjük, ha földi létünk szellemi szerkezetébe kissé mélyebben tekintünk bele. Láttuk tegnap, hogy egy időben a Föld és a Nap még egy testet alkottak. Az ember már akkor is élt, de egészen más feltételek mellett, mint ma; tompa szellemi látása volt; szervezete lehetővé tette, hogy ebben a Föld-Nap-tömegben élni tudjon. Mai organizmusa pedig olyan, hogy ha napsugár éri és szemébe hatol, akkor ő ezt a napsugarat „látja”. Vagyis látja, a kívülről feléje sugárzó napsugarat, lát a napsugár által. De ez nem így volt, amikor az ember a Földdel együtt még a Napban lakott. Akkor a napsugarat mintegy belülről látta, a Napot átható lelki erőket látta – s vajon mik voltak ezek a lelki erők? A napsugarat ugyanaz az erő hatja át, mint a mi saját asztráltestünket. A fizikai fény csak külső teste a Napból kisugárzó asztrális fénynek. Valójában a növény teste körül izzó asztralitás bensőséges kapcsolatban van a Napról sugárzó asztralitással. Kívánságunk, akaratunk azért van, mert asztráltestünk van. – A növény virágját kívánság, akarat, érzés lengi körül. Mit akar a virág körül lengő asztralitás? Fel akarja venni, be akarja szívni magába a napsugár lelkét, s a lélekkel együtt a legtisztábbat: az ént. Ami a növényen keresztül a Föld középpontja felé halad, az folytatása a napsugárnak. A napsugár szellemi tartalma a növényen keresztül a Föld középpontja felé halad. Ebben a tevékenységben jut kifejezésre a növény énje. Így működnek együtt: a szellem, a növény és a Nap. A Napban nyugvó szellemi erőket szüntelenül a Földre vezeti valami – vajon mi? A növény virágja körül lengő asztráltestet amelyek vágyódnak a napsugár lelke után. Epedőn veszik fel magukba ezeket a szellemi erőket, s testükön keresztül a Föld mélyébe viszik. Ami a napsugarak hatására a fizikai világban külsőleg lejátszódik, csak egyik oldala a dolognak – a másik oldalon van valami, ami a növényben asztrálisan hat és epedőn vágyódik a fény lelkére, amely a napsugárban a Föld felé árad.

Es most megértjük majd, hogy ezeket a tényeket miként hasznosíthatjuk. Képzeljük el a távoli jövő emberét, aki minden növényben észreveszi és átérzi azt, amit a nap lelkét beszívó növény vágyteli kívánságairól mondtam. Az ilyen emberben magasabb szellemi fokon lesz meg az, amivel az állat alacsonyabb fokon rendelkezik, és aminek eredményeképpen csak a számára hasznos növényeket legeli le, a többit otthagyja.

Az állatot tudatán kívüli ösztönök, azaz valójában magasabb szellemek vezérlik. Az ember a jövőben tudatosan keresi majd a számára használható növényeket, nem úgy lesz, mint ma, amikor azon gondolkodik, hogy teste miből kapja meg a legjobb szubsztanciákat, hanem életteljes kapcsolatban lesz minden egyes növénnyel, mert tudni fogja, hogy azt, amit a növények beszívtak magukba, a növénnyel együtt eredeti mivoltában veszi magához. A táplálkozás a jövőben nem lesz alacsonyrendű tevékenység, hanem lelkével és szellemével is részt vesz benne az ember, mert tudja, hogy tápláléka külső megjelenési formája valamely lelkiségnek. A mi időnkben, a mi közbülső korszakunkban, amikor az emberek nem sokat tudhatnak a közöttük és a világ között fennálló eleven lelki kapcsolatról, mindenféle pótlékokról kellett gondoskodni. Vajon a beavatottak miért tartották fenn az emberek között minden időkben az evés előtti imádkozás szokását? Az imával csak azt akarták dokumentálni, hogy evés közben szellemiség áramlik az emberbe. Láthatjuk, hogy az igazi bölcsesség megváltoztatja az ember érzésvilágát. Az ember – mint alacsony fokon az állati ösztön – világosan tudja majd, hogy mit cselekszik, mert megismeri a lelkét annak, amivel egyesül. Hogy milyen gyakorlati értéke lesz a szellemtudománynak a jövőben, az ezen a téren is látható.

A világot most már egészen más érzések közepette szemléljük. A Földet már nemcsak napsugarakkal bevilágított kozmikus testnek tekintjük, hanem élőlénynek, amely az asztrális növényburok köpönyegén keresztül a Nap lelkét szívja magába; és látjuk, hogy az egész világmindenséget behálózzák az ásványok énjei – minden lélekkel és szellemiséggel telik meg.

De még tovább is mehetünk. Beszéltünk a négy világról: az ásványok, növények, állatok és emberek világáról. Ezzel azonban még nem soroltuk fel valamennyi világot. Ezek csak azok a világok, amiket az átlagos fejlettségű ember láthat. Már régebben is rámutattunk arra, hogy pl. az atlantiszi időkben az ember társa volt olyan lényeknek, akiknek legsűrűbb teste az étertest volt. Zeusznak, Apollónak a népek mondáiban emlékként fennmaradó alakja valóság volt a régi atlantiszi ember számára; alvási állapotában együtt élt velük. Valóban vannak olyan lények, akik nem szálltak le a húsból, vérből való megtestesülésig. És így az embertől felfelé még magasabb világokra tekinthetünk. Elsősorban a hozzánk legközelebb eső három világ érdekel bennünket. A keresztény ezoterika értelmében a következőképp nevezzük őket: az ember világát közvetlenül határoló világ: az angyalok, vagy angeloi világa; a félhomály szellemeinek is nevezik őket. Azután a második, az angyalok fölötti magasabb világ az arkangyalok, archangeloi, vagy a tűzszellemek világa; és végül egy még magasabb világ, a fejedelemségek, az őserők, őskezdetek, vagy archai világa, a személyiség szellemeinek is nevezik őket.

S most az ember felett álló eme három világ életéről fogunk egyet s mást tisztázni. E világok nagyon is belenyúlnak életünkbe. Mint ahogyan a Föld megművelésével az ember is beleavatkozik a növények életébe, úgy avatkoznak e magasabb világok is az ember életébe. A legjobban ezt úgy érthetjük meg, ha a következőket vesszük tekintetbe: jelenleg az embernek énje, asztrálteste, éterteste és fizikai teste van. Hogyan fejlődik tovább? Úgy hogy egyre többet dolgozik magán. Manapság az ember énje a többi tagokkal szemben még sok tekintetben tehetetlen. Gondoljunk csak arra, hogy a mai ember mennyire képtelen a szenvedélyén uralkodni s szenvedélye, tehát asztrálteste, mennyire uralkodik őrajta. Ebben a vonatkozásban nagy különbség van az emberek között. Az egyik teljesen átadja magát asztrális erőinek, szenvedélyeinek. A vadember felfalja embertársait. Hasonlítsuk őt össze a mai európai kultúremberrel; és azután vegyünk szemügyre egy magas fejlettségű, ideális embert, mint amilyen Schiller, vagy Assisi Szent Ferenc. Tehát van továbbfejlődés, s ez abban áll, hogy az emberek egyre jobban megtanuljanak énjükkel uralkodni asztráltestükön.

És eljön majd az idő, mikor az én áthatja majd hevével az asztráltestet és egészen uralkodik rajta. Akkor az ember már kifejlesztette lényének egy magasabb rendű tagját, amit „manas”-nak, vagy szellem-énnek nevezünk. A manas nem egyéb, mint az én erejével átalakított asztráltest. A mai ember asztrálteste tulajdonképpen két részből áll. Az egyik a már átváltoztatott és az én uralma alatt álló rész, a másik pedig, amelyen énje még nem tud uralkodni s amit még más, alacsonyrendű erők és ösztönök töltenek ki. Az én ezeknek az alacsonyrendű ösztönöknek a kiűzésével az asztráltestnek sok erőt ad. Hogy azonban az asztráltest egyáltalán megmaradhasson, s az alacsonyrendűségek el ne pusztítsák, szükségképpen mindig magasabb rendű lények hatják át. Ezek ma úgy uralkodhatnak az ember asztráltestén, mint ahogy annak idején majd a fejlődés céljához elérkező ember maga uralkodik rajta. E lényeknek az a feladatuk, hogy az asztráltestnek azon a részén uralkodjanak, amely felett az embernek még nincs hatalma. Egy fokkal feljebb állnak, mint az ember: – ők az angyalok, vagy a félhomály szellemei. Valóban minden ember felett egy ilyen magasabb szellem őrködik. Asztráltestét hatalmában tartja és nem pusztán gyermekes elképzelés, hanem mély bölcsesség, ha őrangyalról beszélünk. Az őrangyaloknak fontos feladatuk van.

Vizsgáljuk csak meg az emberi élet földi menetét a maga egészében. Tudjuk, hogy az ember sok megtestesülésen megy keresztül. Egyszer a földfejlődés egy bizonyos pontján az ember, mint lélek-én megkezdi első inkarnációját a Földön. Azután meghal, egy közbülső időszak következik, majd egy új megtestesülés és ez így folytatódik inkarnációról inkarnációra, míg az emberi fejlődésnek egy távoli pontján vége szakad. Akkor már átment az ember az összes inkarnációkon és tökéletesen tud uralkodni asztráltestét Erre tehát normális fejlődés mellett csak akkor képes, ha az összes inkarnáción keresztülment már. Az ilyen magasabb rendű szellem – az angyal – követi az ember inkarnációról inkarnációra haladó legbelső mivoltát, és inkarnációról inkarnációra vezeti, hogy így földi küldetését valóban betölthesse. Mintha az ember földi vándorlásának kezdetétől fogva csakugyan felnézhetne egy magasztos szellemre, aki mintaképe, aki a maga asztráltestén tökéletesen tud uralkodni, s aki azt mondja neki: ilyennek kell lenned, ha majd a földfejlődést elhagyod. Az ún. angyalvilág szellemeinek az a feladatuk, hogy az emberek inkarnációit vezessék. És akár azt mondjuk, hogy az ember magasabb énjére tekint fel, amelyhez egyre jobban kell hasonlítania, akár azt, hogy angyalára, mint magasztos mintaképére néz fel, ez alapjában véve, szellemi nézőpontból egy és ugyanaz.

És az ember tovább munkálkodva, étertestét „budhává”, vagy életszellemmé alakítja át; ezt a munkát majd tudatosan fogja elvégezni, de öntudatlanul ma is munkálkodik már rajta. Ezért ma minden emberi étertestben magasabb szellemi világoknak kell közreműködniük. A tűzszellemek végzik el ezt a munkát. Az étertestek között azonban nincs olyan individuális különbség, mint az asztráltestek között. Minden embernek meg van a maga külön erénye, vagy hibája, az étertesteken azonban bizonyos egyformaság uralkodik; ez látható a faji, vagy népi tulajdonságoknál. Az egyes emberi étertesteknek nincs külön arkangyaluk, hanem a fajokat, néptörzseket egy-egy magasabb- vagy alacsonyabb rendű tűzszellem vezeti. Földünk népeit és fajait valóban mint közösségeket, az arkangyaloknak, vagy tűzszellemeknek nevezett szellemek irányítják. Látókörünk tágul és elérkezünk valamihez, ami sok ember számára nagyon elvont dolognak látszik, a „látó” számára azonban igen konkrét jelenség. A népszellemet, vagy néplelket ma absztrakciónak tartják. A szellemi megfigyelő előtt nem így jelenik meg. Az egész népet, mint közösséget, szellemi szubsztancia veszi körül. Ez a szellemi szubsztancia a tűzszellemek teste.

Földünk népről-népre, fajról-fajra haladó fejlődését, a legrégibb időktől kezdve, mostanáig az arkangyalok vezetik és irányítják. A néplélek a testük, a földfejlődés menetét irányítják s e fejlődésben haladnak előre.

Vannak még magasabb szellemek is, akik felette állnak a nép- és fajközösség szellemeinek. Figyeljük csak meg a mi korunkban is, milyen független sok minden az ilyen közösségektől, és tekintsünk vissza pl. a XII. századra. Így láthatjuk, hogy bizonyos szellemi történések Európa összes népeinél milyen egyformán játszódnak le az egyes korszakokban; van valami, ami túlterjed a népszellemeken – valóságos lény és még magasabb lények testisége. A korszellem a fejedelemségeknek, vagy a személyiség szellemeinek a teste.

Láthatjuk tehát, hogy Földünk szellemi atmoszférában él, ásványi alakulatokból előcsalja a növényt, állatok és emberek járnak rajta; őt magát azonban magasztos, szellemi lények ölelik körül: az egyes embert vezető szellemek, a nép- és faj- közösségek irányítói és vezetői azok a szellemek, akik a korszellemet egyik időszakból a másikba vezetik át.

Ma megkíséreltük, hogy áttekintést kapjunk a Föld és a világmindenség szellemi mivoltáról és arról, hogy milyen összefüggés van mindezek és az ember között.

Ezzel alapot teremtettünk ahhoz, hogy valóban eredményesen foglalkozhassunk tovább a világmindenség, a Föld és az ember viszonyával.

4. Stuttgart, 1908. augusztus 7.

[Szellemi lények külső megnyilvánulásai az elemekben és a kozmikus fejlődési állapotokban. Angyalok, arkangyalok és archék hatása a VÍZ-, levegő-, és hőelemre a Földön. A fény a formaszellemek ruhája. E Nap-lények planetáris feladata. Még magasabb szellemi lények lakhelyei és működési területei. Nap-rendszerünk keletkezésének igazi folyamatai. Nap- és Holderők hatása a Földre és a kialakuló emberre. Az érzékszervek megnyílása kifelé és az emberi én-tudat kezdete. Az Ozirisz-mítosz emberi élmények képszerű megjelenítése.]

Tegnap azokról a különböző szellemi lényekről beszéltünk, akik mintegy kiegészítik a körülöttünk lévő fizikai világot. Láttuk, hogy a köveknek, a növényeknek is van énjük és asztráltestük. A szellemi látó tekintetét követve megismerhettük a fizikai szemmel látható, s a fizikai értelemmel felfogható realitásokon kívül létező valóságot. Azt is láttuk, hogy a földfejlődésen belül véghezvitt emberi teljesítményekben a magasabb rendű lények tevékenykednek s hogy e szellemi lények egyes csoportjai az egyes ember életébe nyúlnak bele. A szellemtudomány értelmében az egyes embert egyelőre olyan lénynek tekintjük, aki a fizikai születés és halál közötti időben benső világán, tettei világán s akaratán teljesen uralkodik. Tudjuk azonban, hogy az ember tulajdonképpeni, benső lénye sok megtestesülésen ment keresztül s hogy jelenlegi normális fejlődési fokán működési köre még nem terjedhet túl egy inkarnáción. Szükségképpen magasabb lények beavatkozásával kapja meg azokat az irányító erőket, amelyek nemcsak a születés és a halál közötti időben, hanem a halálon túl is hatnak, inkarnációról inkarnációra. Láttuk, hogy e szellemi lényeket a keresztény ezoterikában angyaloknak, teozófiai kifejezésmóddal a félhomály szellemeinek, vagy a rózsakeresztes szellemtudomány értelmében „az élet fiainak” is nevezhetjük. – Mindezek a megjelölések az idők folyamán egyre érthetőbbé válnak majd előttünk. Tegnap még azzal foglalkoztunk, hogy az emberi közösségeket, fajokat és népeket miként kormányozza a szellemek nagy csoportja: az arkangyalok; végül pedig láttuk, hogy a szűkebb körű népközösségeken túlterjedő és korszellemként megnyilvánuló szellemiségeket az őserők, vagy fejedelemségek kormányozzák. Ezeket archéknak, a személyiség szellemeinek, – vagy a teozófia kifejezés módján – azuráknak is nevezik. Így hatnak világunkban a szellemi lények mindenütt, ahol vagyunk, s így a körülöttünk lévő ismert természeti világokat egyelőre hárommal megtoldottuk. Most arról akarunk képet kapni, hogy ezek a szellemi lények külsőleg hol és miképpen nyilatkoznak meg.

Ha általános földi, fizikai-materiális nézőpontból szemléljük őket, akkor látjuk, hogy földből, vízből, levegőből és tűzből vannak. Ezeket az elemeket, amint már hallottuk, egyelőre a külső anyag négy halmazállapotának tekintjük. Amit ma „szilárdénak neveznek, azt a szellemtudományban, földnek mondjuk; a szellemtudomány mindent, ami szilárd, földnek nevez. Ugyanúgy minden folyékonyát (nemcsak a vizet, hanem a higanyt, stb. is) „víz”-nek, és minden gáz-, vagy légneműt pedig „levegődnek nevezünk; s ha valamit melegnek érzünk, azt áthatja a szubsztanciális hő. A mi számunkra a hő nem külső tulajdonság, hanem mint halmazállapot, az előbbiek mellé sorakozik és ugyanúgy jogosult az ilyen elnevezésre, mint az előbbiek.

Így most elsősorban azt vettük szemügyre, ami materiálisán körülöttünk van.

A különböző elemekben azonban, mint külső testiségünkben, a már említett különféle lények élnek. Ezért szellemi látással szemlélve a világot, látjuk, hogy a folyékony elemben, főleg a vízben, nemcsak az általában ismert vízi lények, halak, stb. élnek, nemcsak ezek teszik életteljessé a víz elemét, hanem annak ellenére, hogy a folyékony úgyszólván „elfolyó”, s nem szilárd formában megmaradó alakja van, mégis szellemi lények is laknak benne. Sőt, e szellemi lények valóban meg is testesülnek benne, elfolyó, folytonosan változó s ezért külső szemmel meg nem különböztethető alakban. Itt élnek azok a lények, akiket angyaloknak neveztünk. Fizikai testük valóban nem határozott körvonalú testiség. Az ilyen vízi lényekről beszélő régi mítoszok és mondák nem fantázia szüleményei, hanem tényeknek felelnek meg. A levegő elemében, kiváltképpen a mi levegőnkben az arkangyaloknak nevezett lények élnek. Egyáltalán nem mese, vagy csak monda, hogy a továbbáramló levegő, az elzúgó vihar e szellemi világ testi megnyilatkozása. Mert ahogy az előbb mondtuk: az angyallények kiváltképpen a vízben, főleg a levegőt átható, illanó atomokra bomló vízgőzben élnek, az arkangyalok pedig a levegőben testesülnek meg.

A hő a személyiség szellemeinek vagy fejedelemségeknek nevezett lények megtestesülése. S most érthető lesz az is, hogy az ember a négy elemből: földből, vízből, levegőből és tűzből áll, s hogy nemcsak a négy elem van összekeverve benne, hanem az előbb megnevezett szellemi lények is; testét úgyszólván éppen úgy betöltik, mint az anyag; ki s beáramlanak rajta.

Az eddig jellemzett lényekkel azonban még nem ér véget az emberrel kapcsolatban levő szellemi lények sora. Ezeknél magasabb rendű lények is vannak, akiknek működése összefügg a Földdel, a világgal és az emberrel. S még magasabb fokon állnak, mint a fejedelemségek, vagyis az őskezdetek. Itt vannak pl. azok a lények, akik a fényben sugároznak felénk; és a fény a szellemtudomány szerint még a hőnél is finomabb állapot. Mindenütt, ahol felfénylik valami: a fény ruhája, öltözéke azoknak a magas szellemi lényeknek, akiket a keresztény ezoterika hatalmasságoknak, vagy exusiáknak jelöl meg; forma szellemeinek is nevezik őket, mert formát adnak mindennek, ami körülöttük van. Mindenütt, ahol határozott, elhatárolt formát látunk, ezek a szellemek tevékenykednek. Láttuk, hogy a földfejlődés különböző korszakait, mint korszellemek, a fejedelemségek irányítják. A forma szellemeinek még magasabb feladatuk van. Ezt legjobban úgy értjük meg, ha meggondoljuk, hogy az emberiség fejlődésének tulajdonképpeni kezdetétől – vagyis az ember első megtestesülésének időpontjától kezdve – a korszellem folytonosan változott, s a fejedelemségek seregéből mindig más és más vette át a kormányzást. A korszellem működésén azonban túlterjed valami, ami az egész földi emberiséget átfogja. Amikor az ember a Földön emberi, földi misszióját megkezdte, életébe szellemi lények avatkoztak, és nekik köszönhetjük, hogy mint földi emberiség tevékenykedhetünk.

S bármit hoznak is felszínre a fejedelemségek az egyes korok kialakítása közben, az arkangyalok az egyes közösségekben, az angyalok pedig az egyes emberre vonatkozóan, az ő működésüket mindenkor már a földi misszió kezdete óta a maga egészében a formaszellemek kormányozzák, irányítják és vezetik, akik egy magasabb birodalomban kormányoznak, mint az angyalok, arkangyalok és fejedelemségek. E hatalmasságoknak az a feladatuk, hogy a földi misszió egészében működjenek, planetáris feladatuk van. Látjuk tehát: ha a korszellemeken túlhaladunk, az egész emberiség szelleméhez, a hatalmasságokhoz, a forma szellemeihez érünk.

Tudjuk azonban, hogy miként az ember, úgy Földünk is, mint bolygó, az újratestesülés törvényének van alávetve. Földünknek – s ezzel együtt egész Naprendszerünknek – a jelenlegi inkarnációt megelőző megtestesülését „régi Hold”-nak nevezzük. Ennek a régi Holdnak más missziója volt, mint mai Földünknek. Minden Föld-inkamációnak meg van a maga saját missziója a kozmikus összefüggéseken belül, semmi sem ismétlődik ugyanolyan módon, minden evolúciónak, fejlődésnek van alávetve. A Földnek akkori megtestesülése folyamán, amelyet régi Holdnak nevezünk, a keresztény ezoterika értelmében az „erőknek”, a dynamisnak, vagy mozgás szellemeinek nevezett lényeknek hasonló feladatuk volt, mint itt a Földön a forma szellemeinek. – Ha a fejlődést visszafelé tovább követjük, Földünknek a Hold-állapotot megelőző állapotához jutunk, az ősrégi Nap-állapothoz. Ennek a régi Napnak semmi köze sincs ahhoz az égitesthez, amelyet ma Napnak nevezünk. A régi Napon is – miként a Földön a forma szellemei és a Holdon a mozgás szellemei – magas lények uralkodtak: a keresztény ezotérika kyriotetesnek, uraságoknak, vagy a bölcsesség szellemeinek is nevezi őket. Ok azok a szellemek tehát, akik a régi Nap-állapotot kormányozták. S most visszafelé az utolsó inkarnációhoz jutottunk, a régi Szaturnuszhoz. Itt az előbbi szellemi lényekhez hasonlóan a trónok, a királyi székek, vagy az akarat szellemei kormányoztak. Így a szellemi lények egyre magasabb fokaihoz emelkedtünk fel, egészen azokhoz a lényekhez, akik nemcsak a korszellemek váltakozásaihoz hasonló váltakozásoknak, hanem az egyes inkarnációk missziójának a kormányzói, s az egyik Föld-inkarnációtól a másikig váltják egymást.

A trónokkal, a bölcsesség, a mozgás és a forma szellemeivel állandóan van valamilyen kapcsolatunk, ha nem is olyan közeli, közvetlenül érzékelhető kapcsolatunk, mint a többi alsóbbrendű szellemi lénnyel. A következő példa megmutatja, hogy az ilyen lények miképpen hatnak Földünk fejlődésében. Ehhez azonban előzőleg az angyalok és fejedelemségek fejlődését kell ismernünk, akik mind magasabb fokon állnak, mint a mai ember. Fejlődésében a mai ember is magasabb fokozatokat ér majd el. Már a Jupiter-állapotban, Földünk legközelebbi megtestesülésében, oly magas fokon lesz, mint ma az angyalok, s a tökéletességnek egyre magasabb fokára emelkedik. A többi lény fejlődése is ilyen volt; ők sem voltak mindig azok, akik ma, ők is a fejlődésnek alacsonyabb fokozatain mentek keresztül. Vegyük pl. az angyallényeket. Ok is keresztülmentek régebbi időkben az ember-fokon, mint most mi itt a Földön. Az angyalok a régi Holdon élték át az ember-fokot, s mivel akkor a maguk fejlesztésén dolgoztak, a mostani magasabb rendű lényekké váltak. Ugyanígy az arkangyalok az emberi fokot a régi Napon élték át; akkor olyan lények voltak, mint most mi, ma azonban két fokozattal feljebb állnak. A fejedelemségek pedig emberi fokozatukat a régi Szaturnuszon érték el. Egy fokkal feljebb álltak, mint azok a lények, akik a régi Napon voltak ember-fokon, s ma három fokozattal vannak magasabban, mint a földi ember.

A forma szellemei azonban vagy a hatalmasságok, akikhez, mint magas, igen magasztos lényekhez tekintünk fel, emberi fokozatukat az el nem képzelhetően régi múltban érték át; s ők Földünk első megtestesülésének kezdetén, mikor a Föld még Szaturnusz volt, már túl voltak az emberi fejlődésen. Ebből megítélhetjük, hogy csak a legmagasztosabb érzésekkel érhetünk fel hozzájuk. De ők is alá vannak vetve a fejlődés törvényének, s bár a Szaturnuszon is már magasabb rendű lények voltak, mint a mai ember, mégis a régi Napon és a régi Holdon, egészen Földünkig, egyre magasabb fokra léptek. Végül is a magasztosságnak arra a fokára érkeztek el, amelyen igen nagy működési területük van. Nincs szükségük többé már Föld-inkarnációra, amely létezésükhöz a szubsztanciát adja, ellentétben a többi lénnyel, akiknek bizonyos tekintetben szükségük van Földünkre. Az angyaloknak a vízre, az arkangyaloknak a levegőre, a fejedelemségeknek a tűzre van szükségük; a forma szellemeinek azonban már nem kell a mi földi állapotunk: a Földfejlődés kezdetén már más lakhelyre volt szükségük és ez volt az oka annak, hogy Földünktől elváltak.

Mondtam már, hogy egy időpontban Földünk a Nappal egy test volt. Akkor még a forma szellemeinek nevezett lények is egyek voltak a Földdel. Fejlődésük azonban túlságosan előrehaladt, s finomabb szubsztanciára volt szükségük, mint amilyet a Föld adhatott volna nekik. Ezért a finomabb szubsztanciát s a finomabb alkotású lényeket kivonták a Földből, vagyis a Nappal együtt eltávoztak. Ez a szellemi oka a Föld és a Nap elválásának. Nem pusztán az anyagok mechanikus szétforgácsolódásáról van szó, hanem kozmikus testek válnak el egymástól, hogy szellemi lények lakhelyeivé válhassanak. A forma szellemei kiragadták a Földből a finom szubsztanciát és létrejött a Nap bolygója, amely most már kívülről küldi fényét a Földre. És a Nap fényében a hatalmasságok szellemisége áramlik felénk, ezért mondtam az előbb, hogy a fény a hatalmasságok ruhája. Ha a szellemtudomány értelmében vizsgáljuk a Napot, amely leküldi hozzánk fénylő sugarait, akkor a fényt ama szellemek ruhájának látjuk, akik a vezető és irányító erőket küldik le a napsugárral a Földre: a Napról irányítják a Föld misszióját.

Ha meg tudjuk érteni, hogy az ilyen kozmikus elszakadások oka az anyaggal kapcsolatban lévő szellemi lényekben rejlik, akkor egy másik, egyébként nehezen megmagyarázható tény is érthetővé válik. Köztudomású, hogy a természetkutatás naprendszerünk kezdeti állapotáról, mint valami ősködről beszél. Az ún. Kant-Laplace elméletet egyes kutatók, mint Arrhenius is, már valamivel módosították, de most nem ez a fontos. Most fogadjuk el csak azt, amit általánosan elfogadnak, hogy ti. az ősködből a Nap és a körülötte keringő bolygók gomolyodtak ki, tehát minden, ami ma sűrű anyag, benne volt egykor az ősködben, amely forogni kezdett, s forgás közben a Nap és bolygók leváltak róla. Amit a szellemtudomány erről a folyamatról mond, az semmiképpen sem mond ellent a Kant- Laplace-féle hipotézisnek. Ha valaki egy széket a kozmikus térbe állított volna, hogy az ősköd differenciálódását, a mai bolygók kialakulásáig, évmilliókon keresztül megfigyelhesse: valóban nemigen tapasztalt volna egyebet, mint amit a tudományos hipotézis leír. Most azonban tudni akarjuk, hogy a szellemi látó milyennek látja az ősködöt. O is egészen finom halmazállapotú, nagy, hatalmas golyónak látja, amelyben még nem különböztethető meg valamiféle Nap, Föld, vagy Jupiter; az ő számára azonban ez az ősköd nem ismeretlen okból keletkezett, hanem múltja van és ezt a múltat a régi Holdon találjuk meg: a régi Holdat Földünk elődjének kell tekintenünk. A régi Holdat ugyanúgy, mint Földünket, kozmikus testnek kell elképzelnünk. A régi Hold végül a szellemivé-alakulás állapotán ment keresztül. Ami annak idején már differenciálódott, ismét összekeverődött és újra differenciálatlan állapotba került. Mindez azután bizonyos kozmikus alváson ment keresztül, majd pedig felmerült a kozmosz öléből az a ködéter- bolygó, amely a régi Hold újraszületése. Számunkra nem csupán anyagi tömeg. E golyóban élnek a maguk különleges állapotában mindazok a hatalmas szellemi lények, akiket a mozgás, a forma, stb. szellemeinek neveztünk.

Az embernek csak a csírája él ebben a köd-étergolyóban, mert a Holdon még nem volt énje, ezt csak a Földön kapja meg; mindazok a szellemi lények azonban, akik bizonyos fejlődési fokokon már keresztülmentek, bensőséges kapcsolatban voltak ezzel az ősköddel.

Vajon mivel akarja a materialista fizikai hipotézis megmagyarázni a naprendszer kialakulását ebből az ősködből? Emlékezzünk arra az igen gyakran bemutatott iskolai kísérletre, amellyel a fejlődés menetét szemléltetik: egy olajgolyót ugyanolyan súlyú folyadékban, egyszerű mechanikai eszközzel forgásba hoznak. A golyó belapul, cseppek szakadnak le róla, ezek ismét golyókká formálódnak és a főgolyó körül keringenek; így kicsiben látható, hogy a forgás eredményeként hogyan jön létre valamely bolygórendszer. E kísérlet roppant szuggesztíven hat az emberre. Miért ne lehetne elképzelnünk, hogy a kozmoszban is ugyanígy történt minden? Hiszen valósággal magunk előtt látjuk, előttünk játszódik le, hogy a forgás miként hoz létre egy bolygórendszert! Csak éppen egy dologról feledkezik meg az ember; – hiszen néha igen szép, ha ezt az egyet elfelejtjük, ebben az esetben azonban nem; elfelejtkezik ugyanis – saját magáról. Ha e kísérlet bemutatásakor nem állna ott, mint ember, s nem indítaná meg a forgást, az egész bolygórendszer nem jöhetne létre. Hiszen általában ez az a szokás a materialista gondolkozásban, hogy az ember az előtte lejátszódó jelenségeknek csak egy részét veszi figyelembe. Ha helyesen és logikusan gondolkoznék, akkor a kozmikus térbe egy óriási embert kellene beleképzelnie, aki hatalmas forgattyúval a tengelyt mozgásba hozza. Ilyen óriás természetesen nincs a kozmikus térben, de van valami más. A világködöt, amely nem pusztán csak anyag, áthatják szellemiségükkel szellemi lények. E lényeknek bizonyos szükségleteik és vágyaik vannak, az egyik fajta ezt, a másik pedig azt az anyagot teszi életteljessé. És ők azok, akik egy bizonyos érettségi állapot elérése után az elszakadást elhatározzák, úgy, hogy a magasabb lények a Nappal kivonulnak és azok, akiknek a Föld anyagaira és erőire van szükségük, visszamaradnak a Földön. Ebben a bugyborékoló őstömegben mindezek a szellemi lények tevékenykednek és fokozatosan választják ki jelenlegi bolygórendszerünket.

Voltak pl. bizonyos lények, akik nem érték el egészen azt a célt, amit a forma szellemeinek el kellett érniük. Fejlődésükben visszamaradtak. Ezek a lények túlságosan előrehaladtak, sem hogy a Föld működésük színtere lehetett volna, de nem voltak elég érettek ahhoz, hogy a Nap finomabb szubsztanciájába költözzenek. Ezeknek a lényeknek két csoportjával és a Földre gyakorolt hatásukkal még foglalkozni fogunk. Miként a normális fejlettségű és érettségű hatalmasságok, mint forma-szellemek, a napfényben világítanak a Földre és a Földet a Napról kormányozzák, úgy kormányozzák ezek a közbülső lények is a Földet, de egy alacsonyabb horizontról, amely természetesen az ember látóhatáránál sokkal magasabb. Ezek a lények a számukra alkalmas anyagokat kiemelték maguknak és kozmikus testekké alakították a Nap és a Föld között; így jött létre a Nap és a Föld között a Vénusz és a Merkúr. A Vénuszt és a Merkúrt közbülső fokon álló lények lakják. És így váltak le Naprendszerünk többi bolygói is, mert mint működési területre más lényeknek volt szükségük rájuk.

Most vegyük még egyszer szemügyre azt a pillanatot, amikor a Nap a maga lényeivel éppen eltávozik; a Föld visszamarad mindazokkal a csírákkal egyetemben, amelyek később tovább fejlődtek rajta. Ezek között volt a jelenkori, de még nem a mai fokon álló ember. Más lények is voltak itt: az állat- és növényvilág lényei, amelyeknek a Föld előbbi megtestesülésében is megvolt már a maguk fejlődése s most csíraszerűen jönnek elő. Vegyük elsősorban az embert szemügyre!

Azelőtt, amikor a Nap a Földdel még egységben volt, a magas naplényekből áramló hatalmas erők még szoros kapcsolatban voltak a Földdel és a Föld belsejéből hatottak az emberre. Az ember, midőn a Holdról átkerült a Földre, kifejlődik csírájából és kezdetben csak fizikai-, éter- és asztráltestet kap. A fizikai test még nem volt olyan sűrű, hanem finomabb, éteribb volt, mint ma. Az én azonban még nem alakult ki abban az időben. Azzal, hogy a Nap a Földet kívülről sugározta be és a napbeli lények kívülről hatottak rá, a földi állapotok az ember számára teljesen megváltoztak. Ezt úgy kell elképzelnünk, hogy amíg a Föld a Nappal még egy test volt, addig azokat a magasabb rendű lényeket, akik később a Napra távoztak, a Föld durva erői gátolták fejlődésükben, erőik gyakorlásában és kormányzási hatalmukban. Most szabadok lettek, szabadon mozoghattak, egészen más iramot adhattak fejlődésünknek, mint azelőtt, amikor még az egész földtömeg nehéz súlyának cipelésében kellett részt venniük. Már csak azért is megszabadították magukat a Földtől, hogy így erőhöz és hatalomhoz jussanak s az emberre kívülről jobban hathassanak. Azelőtt a napszellemeket az együttélés a Földdel gátolta erőik kifejtésében, most az ember a hatalmasan, szabadon fejlődő és a Földre kívülről ható naplények hatalma alá került. Ezáltal azonban a fejlődés hihetetlenül meggyorsult volna, az emberi élet roppant gyorsan folyt volna le, ha még valami más nem következett volna be. Az ember ezt az iramot nem tudta volna követni, és ezért a Napra távozó szellemek összességéből az egyik forma-szellem seregével együtt kivált a többi közül: együtt maradt a Földdel. Ennek a formaszellemnek az volt a feladata, hogy a hihetetlen nagy gyorsulást, amit a naperők idéztek elő, feltartsa és gátolja. Tehát nemcsak egyedül a napszellemek hatottak. Ha azonban ez a formaszellem a Földdel továbbra is egyesülésben maradt volna s mindig így hatott volna a Földre, akkor túlságosan erős hatása az egész Földet a megdermedés állapotába hozta volna. Mi történt tehát? Ez a szellem magához ragadta a legdurvább erőket és anyagokat és kivonult a Földből. Ami ekkor eltávozott, az a mai Hold. Így tehát most ez a szellem, aki magára vállalta a feladatot, hogy a túl gyors fejlődést gátolja és visszatartsa, egyesülésben marad a Holddal.

A fejlődés tovább halad. A földi és holdlények elválnak egymástól. A földi lények különösen két erőnek a hatása alá kerülnek: az egyik a Napról, a másik a Holdról származik. Ha az emberre csak a naperők hatnának, már öreggé válnék, alighogy megszületett; a Hold egyedüli hatása pedig megdermesztené, megkeményítené, mumifikálná; csak úgy fejlődhet az ember, ha Nap- és a Holderők egyensúlyban vannak. Az embert a teremtés a Földre állította és kívülről szellemi módon lények és erők hatnak rá, hogy jelenlegi földi fejlődésén keresztülmehessen. Láttuk, hogy az embert inkarnációról inkarnációra az angyaloknak nevezett lények vezetik. Ezeknek az angyaloknak azonban nincs önállóságuk a nagy kozmoszban, magasabb irányítóik vannak, akik a Nap lakói. A Napszellemek egyedüli hatására minden összetömörülne egy inkarnációba; a Hold egyedüli hatására pedig egyáltalában semmi sem jönne létre. Így azonban az együttműködésben a szilárdság, a formáló erő a Holderőktől származik; ami pedig a formát szétrombolja, s a maradandót az inkarnációkon keresztülvezeti, az a Napról származik. S így, szellemi megfigyelés alapján megértjük, hogy a világon mindennek megvan a maga feladata.

És most vizsgáljuk meg egy kicsit részletesebben, hogy mi játszódott le a Földön. Tudjuk, hogy az embernek, midőn a régi Holdról átjött a Földre csak fizikai teste, éterteste és asztrálteste volt. A fizikai test a Nap elválásának idején még nem volt olyan fejlett, hogy az érzékszervek valamely külső tárgyat már észlelhettek volna. Az érzékszervek ugyan már a Szaturnusz-korban is megvoltak, de külső tárgyakat még nem érzékelhettek. Érzékszerveivel az ember a régi Holdon a maga benső világában képeket hozott létre, mégpedig a következőképpen: képzeljék el, hogy az egyik ember a másikhoz közeledett, a másik ember külső formáját az ember nem érzékelhette, de egy álomképszem valami merült fel benne és a kép formájából és színezetéből megtudta, hogy ellenség van előtte és menekülhetett. Ez képtudat volt, s e tudat reális kapcsolatban volt a környezet lelki tulajdonságaival. A tárgyi tudat csak fokozatosan lép előtérbe a Földön; a Nap mint kozmikus test már kívül volt s az ember még mindig nem láthatta a Napot, csak belső fényt észlelt képeiben. Úgyszólván érezte, bizonyos tekintetben szellemi-lelki módon látta a napszellemek aurikus képekben feléje sugárzó jótékony hatását; ennek azonban a mai külső látáshoz semmi köze nincs. Volt tehát olyan idő, amikor a napbeli hatalmak fényüket az ember felé árasztották, de az ember nem láthatta a külső Napot.

A Hold eltávozása később történt. A Hold eltávozásának pillanatában jutott csak az ember ahhoz a képességhez, hogy az én-tudatot kezdeti csírájában befogadja; ekkor kezdte csak külön lénynek érezni magát. Azelőtt úgy érezte, hogy más lények ölében nyugszik. És csak most vált számára lehetővé, hogy a külső fizikai jelenségeket én-tudatával halványan megsejtse, érzékelje. Igen könnyen megérthetjük, hogy a külső látás összefüggésben van az én-tudattal; mert amíg az ember a külső dolgoktól nem tudja megkülönböztetni magát, addig nem is „én”. Ezért az én-tudat első megnyilatkozása, első felvillanása és a szem felnyílása kifelé, egyazon időre esik, de kapcsolatban van a Hold eltávozásával is. Azelőtt, amikor a Hold a Földdel még együtt volt, a Hold nem kívülről irányította az egyes ember növekedési erőit a születéstől a halálig, mint ma, hanem belülről a Földből. Hogy azonban az ember ne legyen bezárva a születés és a halál határai közé, szükségessé vált, hogy kívülről a naperők hassanak a Földre. A Földfejlődéssel tehát folytonosan kapcsolatban volt a belső Hold-erők és a külső Nap-erők együttműködése. És most próbáljuk igen élénken és pontosan elképzelni az itt történteket.

Amíg a Nap elszakadása után a Hold még együtt volt a Földdel, az ember belső képekben látta a Nap-erők hatását; érezte a Nap-erők jótékony voltát, mert a Nap-erők a Föld testén belül kapcsolódtak össze a Hold-erőkkel és előmozdították az ember alkatának kifejlődését, – látni azonban nem látta az ember a Nap erőit. Most azután a Hold is eltávozik. Az ember fizikai érzékei felnyíltak, ezáltal megszűnik a lehetősége annak, hogy a Nap-erők lelkiségét, szellemiségét érzékelje. Gondolják el azt a percet, amikor a szellemi-lelki „képérzékelés35 mintegy eltűnik és a Nap külső szemlélete, az igazi látás éppen megkezdődik. Valójában azonban az ember még nem láthatta a Napot, mert a Földet sűrű gőzök takarták. Azelőtt a Naperőket tompa szellemi látással érezte, most pedig a Napot, – bár egyelőre csak lassan, fokozatosan, – de külsőleg láthatta volna, ha nem takarta volna el előle a gőzös sűrű atmoszféra. Így tehát magasabbra fejlődésének következtében eltűnik az ember elől a Nap jótékony hatása. A régi egyiptomiak, emlékezve erre az állapotra, a Nap erőit, a hajdani, tompa szellemi látással érzékelt tiszta sugarakat, Ozirisznek nevezték. Ozirisz eltűnt az ember szeme elől és a felhőburok miatt a külső érzékelés sem volt még lehetséges: halott volt az, amit az ember azelőtt látott. „Oziriszt megölte ellenfele Typhon”, s azok az erők, amelyek a Holddal eltávoztak s a születés és a halál közötti időben hatnak, most vágyódva keresik a régi Oziriszt.

És lassanként eloszlott a köd. Ez természetesen hosszú, nagyon hosszú ideig tartott s belenyúlik egészen a késői atlantiszi időkbe. Az ember ismét látni kezdte a Napot, de nem úgy, mint azelőtt amikor a többiekkel közös tudata volt, hanem most már minden egyes szembe külön-külön jut bele a napsugár fénye: a szétdarabolt Ozirisz. Hatalmas kozmikus folyamat van előttünk, amelyet a régi egyiptomi megtestesülésünk folyamán ismétlődésekben ismertünk meg. Ez volt az, ami eredetileg az egyiptomi papi bölcsek lelkében élt s amit képbe öltöztettek. Azt mondták: abban az időben amikor a Hold és a Nap még csak nem régen hagyta el a Földet, az ember a kettő közt középen állt, úgyszólván egyensúlyban tartották őt a Nap- és Hold-erők. Ezt megelőzően nem volt még nemi szaporodás, még az volt érvényben, amit szűzi szaporodásnak neveznek. De később a Földön uralkodó erők a Szűz jegyéből a Mérlegen, az egyensúlyi állapoton keresztül a Skorpió jegyébe értek. Ezért mondta az egyiptomi papi bölcs: „Midőn a Nap a Skorpió jegyében, a Föld pedig a Mérleg jegyében volt és a sugarak az érzékszervek átdöfésével fullánkként hatottak (a külső tárgy- szerűség fellépése: ez a skorpiófullánk – a régi, szűzies szaporodással szemben ez valami újat jelentett, akkor ölték meg Oziriszt.” – És ekkor kezdi keresni az emberiség a régi erőt, ekkor kezd vágyódni arra, hogy Oziriszt újra láthassa.

Láthatjuk, hogy az ilyen régi mítoszban, mint az Ozirisz-monda, nem szabad csak asztronómiai tartalmakat keresnünk, hanem meg kell hogy lássuk benne a régi egyiptomi papok mély, szellemi látásának eredményeit. Az ilyen mítoszba „beletestesítették”, amit az ember és a Föld fejlődéséről tudtak. Minden mítosz a magasabb szellemi világok reális tényein alapszik. Ma meg akartam mutatni, hogy az Ozirisz mítosznak is ilyen tény az alapja.

5. Stuttgart, 1908. augusztus 8.

[Az ember fejlődése a kozmikus evolúcióval kapcsolatban. A magasabb lények előrehaladása és visszamaradása, valamint együttműködése. A természeti világok keletkezése a Föld Szaturnusz állapotától a Holdállapotig. Állat-ember, növény-állat és ásvány-növény , mint a földi természeti világok előfutárai. A fagyöngy szerepe a Baldur-Loki mítoszban. Tudatváltozás az emberiség fejlődésének során, trónok, kyriotetes, dynameis és exusias áldozatos tettei, mint impulzusok a világ fejlődésében. Az elohák, mint világos napszellemek és Jehova, a sötét holdszellem együttműködése az emberiség fejlődésében a Földön.]

Láttuk, hogy földi állapotaink miként fejlődtek ki a kozmoszból, milyen kapcsolatban volt Földünk az ősrégi múltban a Nappal és hogyan vált el a Nap egy bizonyos időpontban a Földtől. Később abból a kozmikus egységből, amely a Nap elválása után a Holdat még magába foglalta, a Hold is kivonult. Láttuk tegnap, hogy az eredeti egység három kozmikus testté való szakadást szellemi vonatkozásban a legbensőbb kapcsolatban van az ember és kozmoszunk egész fejlődésével. A Nap erőivel együtt ugyanis Földünkből bizonyos olyan lények is eltávoztak, akik azonban a Nap és a Föld szétválása óta a különböző lényekre, tehát az emberre is kívülről hatnak. Ezzel természetesen a földi ember helyzete megváltozott; később pedig ez a helyzet ismét azért változik meg, mert a Hold is kiválik. Amit tehát egy ideig Föld + Holdnak ismerünk: a Hold kivonulásával ismét változáson megy keresztül. Ha az ember csakis a Nap-erők hatása alatt maradt volna, túl gyorsan fejlődött volna, másrészt pedig ha a Nap egészen elvált volna a Földtől s erőit teljesen elvonta volna tőle, a földi lények, főleg az ember, a Hold-erők hatása alatt megmerevedett volna. Ilyen lett volna a Föld további fejlődése, ha csak a Nap-erők, vagy csak a Hold-erők működtek volna rajta. Ehelyett azonban egyensúlyi helyzet jött létre. Ez az értelme ennek az egész evolúciónak.

Azok a lények, akik az egyensúlyi helyzet kialakulásától kezdve az emberiség fejlődése érdekében a Nap sugaraival saját szellemi erőiket küldték a Földre: a forma szellemei, vagy a hatalmasságok. Már erre is felhívtam az Önök figyelmét. E hatalmasságok állnak legközelebb a földfejlődéshez. Elmondtuk, hogy vezetőjük a maga seregével együtt elvált tőlük; a Nap elszakadása után a Föld a lakhelye, később pedig a Holddal elválik a Földtől, lakhelyéül a Holdat választja, hold-istenséggé válik. O az, akit a Biblia Jehovának nevez. A fényt kívülről sugárzó és forma-szellemként működő többi Nap-hatalmasságot azonban a Biblia eloháknak, a fény szellemeinek nevezi. Az ember fejlődését egyik oldalról az elohák, másik oldalról pedig Jehova tartja egyensúlyban. Láttuk azonban, hogy nemcsak az ember fejlődik, hanem a kozmosz minden lénye is. A forma-szellemek, vagyis azok a magasztos lények, akik a fénnyel küldik hozzánk erőiket, szintén fejlődésen mentek keresztül; azelőtt alacsonyabb fokon álltak, mai fejlődési fokukra az idők folyamán küzdötték fel magukat. Amit az elohákról és Jehováról mondottunk, érvényes azokra a legérettebb szellemekre is, akik tökéletesen képessé tették magukat arra, hogy a Föld keletkezésének időpontjától kezdve akár a Napon, akár a Holdon fejlődjenek tovább. De mindenütt vannak olyan lények, akik valamilyen fokon visszamaradtak. Hiszen már tegnap is láttuk, hogy a bolygók, mint pl. a Vénusz és a Merkúr, létüket annak a körülménynek köszönhetik, hogy bizonyos lények az ember és a magasztos napszellemek közötti fokon visszamaradtak; olyan lakhelyre volt szükségük, amely magasztosabb, mint a Föld, a Napon azonban nem lakhattak, mert ehhez nem voltak még érettek. Magasztos lények ők, akik az ember fejlődését messze felülmúlják, de a napszellemek fejlettségét még nem érték el. A földi emberiség fejlődése szempontjából ezek igen fontos lények. Vannak tehát teljes érettségű lények, s vannak olyanok, akik közöttük s az ember között állnak, s akiket összességükben luciferi lényeknek nevezünk. Nevüket vezetőjükről kapták, arról a szellemi lényről, akit Lucifernek nevezünk.

S most tisztáznunk kell, hogy egyrészt Jehova és az elohák, másrészt pedig a luciferi lények miképpen függnek össze az ember fejlődésével. A Nap-istenek és a Hold együttműködéséből kettősség jön létre; ezt megértjük majd, ha megfigyeljük, hogy milyen volt az ember fejlődése azelőtt. Még egyszer visszaemlékezünk arra, hogy a Föld egy ősrégi megtestesülési állapoton, a Szaturnusz-állapoton ment keresztül, annak befejezésével egy nyugalmi állapot következett, s ezután régi Nappá, majd régi Holddá lett és csak azután változott a mi Földünkké. Mivel az ember fejlődése Földünk minden megtestesülésével kapcsolatban állt, tehát mai állapotában az ember igen komplikált lény, hiszen ma fizikai testből, éter- és asztráltestből és énből áll. Az ember lényének ez a négy tagja nagyon komplikáltan fonódik egymásba. Az a lény, amelynek a mi fizikai világunkban csak fizikai teste van, kő, ásvány; ásványvilágunknak itt a Földön valóban csak fizikai teste van. Az olyan lény, amelynek a fizikai testen kívül még éterteste is van, növényi természetű; növényvilágunk ilyen lényekből áll. Azok a lények, amelyeknek fizikai, éter- és asztráltestük van, állati fokon állnak – s csak akiknek ezen felül még énjük is van, azok állnak itt a Földön azon a fokon, ahol mi – vagyis az emberi lény fokán. Ha azt mondjuk, hogy az embernek ez a négy tagja van, akkor egészen vázlatosan írtuk le őt. Hogy mennyire vázlatosan, azt akkor látjuk, ha tekintetünket az ember hosszú, igen hosszú fejlődésére irányítjuk. A kérdés az, hogy emberi mivoltunknak a négy közül melyik a legrégebbi tagja? Mivel az én az ember legmagasabb rendű tagja, amely az embert tulajdonképpen emberré teszi, könnyen azt hihetnénk, hogy az én a legrégebbi is. Ez azonban nem így van. Nem az én, sem pedig az éter- vagy asztráltest, hanem a fizikai test a legrégibb. Ezt kapta meg az ember legelőször. Az ember fizikai teste, első csírájában, már a régi Szaturnuszon kialakult, ne képzeljük azonban, hogy olyan volt, mint ma. Ha a mai fizikai testet szemléljük, elsősorban szilárd részeket, szilárd csontrendszert, vagyis röviden, olyan alkotó elemeket találunk, amiket „szilárdénak nevezünk; a fizikai testben azután még különböző természetű folyékony alkotó elemek is vannak; továbbá minden irányban levegőszerűség, gázszerűség vonul rajta keresztül: és végül olyasvalamit is találunk benne, ami – szellemtudományi értelemben – szubsztanciális: a hőt, a belső meleget. Gondoljuk el, hogy az emberi test melege milyen kapcsolatban van a környezet melegével. Az emberi test melege nem függ környezetétől, s nem kell, mint az ásvány hőfokának, környezetéhez igazodnia; az emberi test hideg környezetben nem válik maga is hideggé, mint az ásvány, hanem melegének forrását önmagán belül hordja. Képzeljék el az embert elvonatkoztatva mindentől, ami szilárd, folyékony és gázszerű: képzeljék el az ember fizikai testét, testileg a térben, de hő-alakban, mint a vérünkben lüktető meleget, s akkor megkaptuk a képét annak, ami a régi Szaturnuszon volt. Csak éppen, hogy a Szaturnuszkori emberi test nem volt olyan formájú, mint a mai emberi test, hanem főleg a Szaturnusz-fejlődés közepén, a csíraállapot kezdeti stádiumában volt. A Szaturnusznak ugyanis három fejlődési stádiuma volt: egy kezdeti, egy középső és egy végső stádiuma. A kezdeti állapot leírása igen nehéz lenne, mert csak kevesen fejleszthették ki magukban azt a képességet, amellyel elképzelhetik a Szaturnusz tulajdonságait, mielőtt az még a hőállapotig sűrűsödött. Ne képzeljük, hogy ha szellemünkkel visszahelyezkedünk az ősrégi múltnak ebbe az időszakába és a Szaturnuszt a kozmikus térből valahonnan megfigyelhetjük, akkor valamit látnánk is belőle. Fénye nem volt a Szaturnusznak, nem világított. Csak fejlődésének végén kezdett világítani. Ha fejlődésének közepén valaki közeledhetett volna hozzá, csak egyre nagyobb meleget érzett volna, olyan meleget, mint a kemencében. Ezt a meleget azonban nem határolja semmi idegen szubsztancia, hanem önmagát határolja: egy „hőtérbe” lépett volna. Ez a hő azonban nem volt egyenletes. Ha érezni tudnánk a finom hőkülönbségeket, akkor minden oldal felé, minden irányban hővonalakat találnánk: kiéreznénk a hőformákat. Az egész Szaturnusz hőformákból állt. És ezek a formák voltak a fizikai emberi test őskezdetei. A Szaturnusz-kor termékenysége az emberiség fejlődésének szempontjából egyáltalán nem terjed ki többre. Később, amikor vége felé közeledik, még elővételezi a további fejlődést, de mélyebb értelemben ez már nem termékeny az emberiség számára.

Most áttérünk a régi Nap-állapotra. Egy nyugalmi állapot szünete után a régi Szaturnusz átalakul és Nap-formát vesz fel. Külsőleg, materiálisán úgy áll a dolog, hogy a Nap-fejlődés közepén az anyag megsűrűsödik. A régi Nap nemcsak hőből áll, hanem gázból és levegőből. Itt mindennek a fejlődése a hő-levegő állapot feltételei szerint megy végbe. Elsősorban a következő történik: az ember, amikor csak hőből állt, még nem tudott étertestet felvenni magába; most áthatja őt az étertest, úgy, hogy most már két tagból állt, a fizikai és az étertestből. Ez a fizikai test azonban még mindig egészen más, mint a mai. Próbáljunk meg a régi Napon lévő fizikai testről, ha csak megközelítőleg is képet kapni. Gondoljuk el, hogy belélegeztünk és a belélegzett levegő belénk áramlott. Képzeljük el tehát a befejezett belélegzési folyamatot és ennek hatását, egy bizonyos hőhatást. És most képzeljük el az embert minden szilárd és folyékony anyag elvonatkoztatásával. Csak a hőt és a levegőt hagyjuk meg – a belélegzett levegőt – amely hatását úgy fejti ki, hogy úgyszólván egészen felveszi az emberi test alakját. Gondoljuk el tehát, hogy egy olyan forma jön létre előttünk, amilyen akkor keletkezik, ha csak a belélegzést és hatását tartjuk szem előtt. Kövessük most a belélegzett levegő formáját és az emberben levő hőt, s akkor körülbelül megkapjuk az ember alakját a napfejlődés közepén. Most azt kérdezhetnénk: ha a fizikai testnek hő-vonalak és gázáramlatok az alkotó elemei hogyan látja a szellemi látó az Akasha Krónikában, hogy az emberi testben gázszerűség is van? Egy bizonyos jelenségen észleli. Ha ugyanis a hő levegővé sűrűsödik és semmi más nem történik (nem úgy, mint ma, amikor a Nap kívülről leküldi sugarait a Földre), akkor abban a pillanatban, amikor a gáz, a levegő, a hőformától elválik – világítani kezd. Úgy hogy a Napon a fizikai test bizonyos csíraállapotú hőformából és gáz-levegő áramlat formából áll. Ez a levegőforma csodálatos módon fénylik és a legkülönbözőbb színekben világít. Az egész Napgolyó elsősorban az emberi fizikai test őskezdeményeiből, a fénylő hőtestekből áll. E hőtesteket áthatja az étertest. Az ember magasabb fokra lépett, a fizikai testhez még megkapta az étertestet is. O maga az, aki mint a Nap része, a fény világító erejét a kozmikus térbe sugározza ki – a fizikai test, azzal, hogy felvette magába az étertestet, világító testté vált. A fizikai test tehát tökéletesedésének második fokára jutott; az étertest pedig, amely csak a Napon sugárzott először a fizikai testbe, még az első fokon áll.

Most tovább követjük az ember fejődését. A Nap lassanként a régi Hold testévé változik át, miután ismét átment egy szüneten, egy nyugalmi állapoton. Az anyagra vonatkozóan az történik, hogy a levegőforma folyékonnyá sűrűsödik: folyékonyság keletkezik. A régi Hold valóban folyékony kozmikus test volt és benne ismét megtalálhatjuk, mint plasztikus alakulatokat, a fizikai embertesteket. Most ezek vizenyős alakzatokból, szétáradó nedvekből állnak. Mondhatnánk, hogy levegőáramlások közlekednek bennük, mint ma a lélegzés és a hőáramlás. A fizikai test most három tagból áll: vízből, gázból vagy levegőből és hőből. És az előbbi étertestet a holdkorszakban ismét felveszi az ember, de most az asztráltestet is fel tudja venni magába, úgy, hogy három tagból áll: fizikai-, éter- és asztráltestből. Már itt a holdkorszak folyamán lehetetlenné vált a Holddal kapcsolatban levő összes lények egyöntetű fejlődése. Nemcsak földfejlődésünk folyamán, hanem előkészítésképpen már a holdfejlődés alatt is eltávozik a Nap az egységes kozmikus testből: úgy, hogy a holdfejlődés közepén két test volt, a Hold teste (Föld + Hold) és a Nap, amely a legelőrehaladottabb lényekkel kiválik az egységes testből, mert ezeknek a lényeknek továbbfejlődésükhöz magasabb színtérre volt szükségük. A finomabb erők és lények kivonulása után a Holdon a durvábbak maradtak vissza és így ez a kozmikus test (Föld+ Hold) mintegy megsűrűsödik. Láthatjuk tehát, hogy már a régi Hold-korszakban is a Nap a maga lényeivel egy bizonyos ideig kívülről hatott a Hold-testre.

Most a régi Holdat egy kicsit közelebbről kell leírnunk, mert hiszen fejlődésünk egy részét éltük át rajta. A Szaturnuszon csak fizikai test lévén, az embernek ásványértéke volt. A Napon az ember a növény értékére emelkedett fel, mert fizikai és éterteste volt. Egyes lények azonban visszamaradtak, mert a régi Napon nem emelkedtek fel a többiekkel az ember- növénylétig, hanem megálltak a Szaturnusz-fokán. Ezek bizonyos mai állatok előfutárai. Látják: a mai ember múltja visszavezethető egészen a régi Szaturnuszig, mai állataink egy részének előfutárai pedig, mint az ember melletti második világ – csak a régi Napon jelennek meg. Ugyanebből az okból, hogy ti. bizonyos lények visszamaradtak, az embert – aki munkája következtében a Holdon háromtagú lénnyé válik – két másik világ veszi körül: az egyik, amely a Holdon a növény fokán maradt vissza (mai állataink elődei) és a másik, amely a Holdon még az ásvány fokán van (mai növényeink elődei). Ami manapság ásvány, az a régi Holdon még nem volt meg, az legutoljára jött létre, s a többi világok választották ki magukból. Mai értelemben természetesen képtelenség arról beszélni, hogy a növények az ásványvilág, az ásványi alap nélkül létrejöhetnek; de hiszen azelőtt egészen más viszonyok uralkodtak. A régi Holdon az ember valóban az állatvilágban élte le fejlődését, az állat a növényvilágban, a növény az ásványvilágban, s amikor a Nap elvált a Holdtól, minden világ eltolódott, s ez az eltolódás a következőképpen ment végbe:

Ha a régi Holdat elképzeljük, elsősorban a fent említett három világot találjuk meg benne:

Az emberek világa (tulajdonképpen: állatvilág, amely fizikai- éter- és asztráltestből áll);
Az állatvilág (tulajdonképpen növényvilág, amely fizikai- és étertestből áll);
A növényvilág (tulajdonképpen ásványvilág, mert csak fizikai teste van).
Mai ásványvilágunk tehát még nincs meg. Amikor a Hold és a Nap elválik egymástól, a Nap erői és lényei teljesen megszabadulnak a Hold durva anyagaitól és annál erősebben hatnak. Ezzel mind a három világ egy fokkal magasabbra emelkedik. Az emberi asztráltest kiemelkedik bensőséges kapcsolataiból, úgy, hogy ha elképzeljük az embert fizikai- éter- és asztráltestével holdbéli léte kezdetén, később lényeges változást veszünk észre rajta: azáltal, hogy a Nap eltávozik és kívülről kezd világítani, az asztrál- és az étertest egy része felszabadul. Gondoljuk el, hogy a mai ember fizikai, éter- és asztráltestből áll s most egy külső erő az asztráltestet és az étertestet kiűzi a fizikai testből, akkor a szellemi látó asztrál- és étertestünket kívülről látná. Mi magunk azonban, mivel e két test a fizikai test súlyától megszabadult, egy fél fokkal feljebb emelkednénk. Ilyesmi történt akkor is. Az ember felemelkedett, olyan lénnyé vált, amely a mai ember és a mai állat között, középen foglal helyet. Szellemileg azonban a magasztos napbeli hatalmak vezették és irányították. Ugyanígy a másik két világ is kissé feljebb emelkedett, s így a holdfejlődés közepén nem a mai világokat találjuk meg, hanem közbülső világokat: egy állatember világot, egy állat és növény közt álló világot és egy növényásvány világot. S mint ahogyan mi ásványaink szilárd talaján járunk, úgy jártak a régi Hold lényei a holdbéli, legalsóbb rendű világon, a növényásványon. A Holdnak ez az alapszubsztanciája nem volt ásványi szubsztancia, mint ma a Földé, hanem szinte félig eleven volt. Ha olyasmit képzelünk, mit a tőzeges ingovány főtt saláta, vagy főtt paraj, ilyen, de emellett eleven, bugyborékoló pépet, akkor kb. képet kapunk az akkori alaptömegről. És nem sziklák nyúltak ki ebből a masszából, hanem olyan alakzatok, mint a fa, megsűrűsödött növénymassza, szaruképződmények, ezek voltak a mai sziklák helyett. S a szellemi látó úgy látja, hogy a mai ember növényi-ásványi alapon járt. Ez az alap megsűrűsödött és ebből lettek a kőzetek. Innen nőnek ki, ebből a nyúlósan folyékony elemből, többé-kevésbé legyökeresedve az állatnövények, amelyek sokkal mozgékonyabbak, mint a mai növények. Bizonyos fajta érzés is volt bennük, ha hozzájuk ért az ember. És a legfinomabb szubsztanciából emelkedett ki az állatember, aki egyáltalán nem ért le egészen a legdurvább anyagokig, hanem fizikai teste a legfinomabb szubsztanciákból állt. A folytonosan változó fizikai test igen különös volt; olyan emberi fejet, mint amilyen a mai embernek van, nem fedezhet fel a „látó” a régi Holdon. A fizikai testen, ha mégoly puha és folyékony is, csak állathoz hasonló fejformákat találhat és ami ebből az állathoz hasonló fejformából kiemelkedik, az az éter- és asztráltest. Fizikai szemmel ezeknek az állatembereknek a legkülönbözőbb formáját láthatnánk, ezek a formák állatokra emlékeztetnek, s csak ha az ember a fizikai látástól az asztrális látáshoz emelkedik, akkor látja meg a holdbéli állat-ember magasabb természetét. Ilyen a régi Hold népessége.

Ha az emberi kultúra szellemi fejlődésének mélységeibe tekintünk, sokszor úgy látjuk, hogy a fennmaradt mítoszok és mondák bizonyos tekintetben valóban bölcsebbek a mai tudománynál. És ha az ember majd egykor a világ szellemi alapjait ismét felismeri, akkor megismeri sok mítosznak, mondának és mesének mély, a mi látszólag előrehaladott tudományunknál sokkal mélyebb bölcsességét is. Képzeljük el most még egyszer a Holdat, ahol csak a régi állatnövény tenyészhet, és egy időre fordítsuk el a tekintetünket a Hold további fejlődéséről. Értsük meg, hogy mindezek a Hold-lények a mai földi lények előfutárai. Az ásvány-növényből leszállása következtében mai ásványvilágunk jött létre, az állatnövényből mai növényeink és a visszamaradt állatemberből, azokból, akik nem fejlődtek tovább, legnagyobbrészt mai állataink. Így láthatjuk, hogy a mai ásványok, növények, állatok és emberek valóban utódai a régi holdlényeknek. Vannak azonban manapság igen különös növények, amelyek nem tenyésznek ásványi talajban, pl. a fagyöngy. Azért olyan különös növény ez, mert szellemi látással szemlélve, a többi növénytől nagyon különbözik. Valami asztráltestszerű van ugyanis benne, amely úgy húzódik bele, mint az állati testbe. Annak ellenére, hogy a fagyöngynek nincsenek érzései, mégis van benne valami az állati lény külső alakjából, mert a Hold visszamaradt növényállataihoz tartozik, amelyek a Földön nem tudtak növénnyé alakulni és ezért nem is tenyésznek ásványi talajon. Fejlődésükben ilyen messzire nem tudtak jutni és így szükségük van más növényekre, amelyekre rátapadhatnak. A fagyöngy megmaradt régi holdbéli szokásánál. Az európai népek ősrégi elődei tudták ezt és csodálatos mondaszövésükben kifejezésre is juttatták. A régi germán és északi népek Lóidban olyan hatalmat láttak, akinek holderői voltak, aki a régi Holdról Földünkre jött át. Midőn a Föld Föld lett, bizonyos erőknek a hatása alá került, amelyet a régi népek Baldur istennel jelképeztek. Benne vannak azok az erők, amelyek a teljes érettségű földi lényekre hatnak. A Hold-fejlődés fokán visszamaradt földi lények azonban bensőséges rokonságot éreznek a holdistenséghez tartozó Löki iránt. Ebből származik az a csodálatos monda, amely szerint egykor, amikor az istenek játékot rendeztek, az összes lények megesküdtek arra, hogy Baldurt nem sebzik meg – csak a fagyöngy nem esküdött meg. Vajon miért? Mert nincs semmilyen rokonságban a Baldurban megtestesült földerőkkel; degenerált, visszamaradt teremtménye a Holdnak, és így a Föld alaperőit, Baldurt megsebezheti. Lokinak olyan lényt kell felhasználnia, amely őhozzá tartozik. Ez a monda a rejtett kozmikus összefüggések megértéséből fakad. És ha tudjuk, hogy a beteg szervezetet éppen az gyógyítja meg, ami az egészséges fejlődéssel ellenkezik, akkor megértjük, hogy milyen nagy és bölcs intuíció vezette elődeinket, amikor kiváltképpen a fagyöngyben kerestek gyógyító erőket és nedveket. Ok tudták mindazt, amit előbb megbeszéltünk; ezért volt a fagyöngy olyan nagy becsben. E példából láthatjuk, hogy a mondában és mítoszokban a kozmikus fejlődés bölcsessége rejtőzik.

A régi Holdon az állatember éter- és asztráltestének egy része kiemelkedett. Így már a régi Holdon tudatváltakozás jött létre. És most egy másik, az előbbivel párhuzamosan haladó fejlődésről kell beszélnünk. A Szaturnusz, Nap, Hold és Föld minden egyes fejlődési foka egyúttal tudatfejlődési fok is. A Szaturnuszon a tudat egészen tompa volt, ez volt az első fok. Tudatunk az álomnélküli alvásban, amely az örökké alvó növényvilág tudata, már világosabb, mint az ásvány tudatához hasonlítható Szaturnusz-kori emberi tudat. Csak a Napon emelkedik az ember a növényi tudatra és azzal, hogy a Holdon az asztráltestet lényének tagjaként megkapja, tudata egy fokkal feljebb, a képtudathoz emelkedik. A mai álomtudattal csak bizonyos vonatkozásban hasonlíthatjuk ezt össze, mert hiszen álmaink csak kivételes esetekben jelentenek valamit. A Holdon azonban ez másképp volt. Az emberben fel- és alámerülő képek jelentettek valamit. Ha egy másik lény közeledett feléje, a külső formát és színt nem észlelhette, de érezte, hogy felszínre kerül benne valami, mint ma az álom-állapotban; a közeledő lény belső természetének képe merült fel benne és e kép színéből és jellegéből tudta, hogy az barátságos, vagy ellenséges érzületű-e, hogy tehát maradnia vagy menekülnie kell-e.

Mint mondtuk azonban a régi Holdon – abban az időben, amikor a Nap már kívül volt – tudatváltakozás következett be; az emberi tudat időnként élénkebb, időnként pedig tompább volt. Ma a nappal és az éjszaka váltakoznak. Az ember reggel behúzódik fizikai és étertestébe és felmerül előtte a külső tárgyak és lények világa. Mivel érzékeit használja, világosság lesz körülötte. De este, amikor énjével és asztráltestével kivonul a fizikai- és étertestből, elsősorban az eszköz hiányzik az érzékelésre; sötétség lesz körülötte. Így váltakozik az álomnélküli alvás tudat, amit az ember legelőször a Napon kapott, az ébertudattal, a földtudattal. A tudatváltakozás előkészítése már a régi Holdon megtörtént. Az étertest és az asztráltest a régi Holdon már nem volt állandóan a fizikai testen kívül, hanem időközönként belemerült abba; mert a régi Hold már a Nap körül forgott és e forgás következtében az emberre időnként rávilágított a Nap. Így az éter- és asztráltest hol kivonult a fizikai testből, hol pedig beleszállt abba. Ezek között a váltakozó állapotok között természetesen nem volt olyan ellentét, mint ma. A régi Holdon az ember akkor hagyta el fizikai testét, amikor a naperők rávilágítottak és ekkor világos, szellemi tudata volt; intenzíven észlelte a szellemiséget. És ha éter- és asztrálteste a fizikai testbe húzódott, tudata elsötétült (Láthatjuk, fordítva volt, mint ma). Így váltakoztak a Holdon a mainál sokkal-sokkal hosszabb ideig tartó világos és sötét tudatállapotok, és a sötét tudatállapot alatt történt meg az, anélkül, hogy az ember tudott volna róla, amit megtermékenyítésnek neveznek. Az ember magasabb lénye belemerül a fizikai testbe, hogy a szaporodás képességét kifejlessze és a megtermékenyítést véghezvigye, és a folyamat lezárása után ismét felemelkedik a magasabb világba. Megtörténik a fokozatos előkészítése annak, ami azután a Földön teljesen kifejlődik. Az ember és minden más lény is magasabbra fejlődhet, mert a Nap elkülönült és így lényeinek erősebben ható erőket adott. Ha a Nap továbbra is egységben maradt volna a régi Holddal, ez a Nap-erőket továbbra is gátolta volna, s így nem hathattak volna olyan erőteljesen. Most azután megszabadultak a holdszubsztancia gátló hatásától és a Hold minden lényével egyetemben gyors iramban haladhatott előre a fejlődésben. Egy bizonyos idő múlva érett lett arra, hogy a Nap ismét felvegye magába. Bekövetkezett az az állapot, amikor a Nap az összes elkülönült kozmikus testet felvehette magába és közösen mind a „pralayá”-nak nevezett szellemi nyugvóállapotba kerülhettek.12 E szünet után ismét felmerül a Föld testének első éterikus csírája, később pedig az egységes testtől minden újra elkülönül.

S most azt kérdezzük: honnan származik a Szaturnusz-kori fizikai test, a Nap-korszakbeli étertest és a holdbéli asztráltest? A szellemtudomány követője nem tesz fel ilyen ügyetlen kérdéseket, mint sokan olyanok, akik kérdéseiket filozófiaiaknak hiszik. Vannak emberek, akik azt kérdezik: honnan származik ez, vagy az? S ha az ember felel, akkor tovább kérdeznek a végtelenségig. Ezt csak addig teszi az ember, amíg önmaga is fel nem emelkedik addig, hogy a világot szellemi látással észlelje. Mert hiszen a józan ész szerint kérdéseinknek végül el kell érkezniük ahhoz a ponthoz, ahol a kérdezésnek vége szakad, nincs többé értelme. Képzeljék el, hogy az utcán keréknyomokat találnak, s azt kérdezik, hogy ezek honnan erednek? A válasz így hangzik: egy kocsi haladt erre. Most tovább kérdezősködhetnek: honnan jött a kocsi? Olyan ember járt vele, akinek valami dolga volt. Miért volt dolga? Egyszer azonban elérkeznek oda, ahol a kérdezésnek vége szakad és oly messzire kerülnek a tárgytól, hogy egészen más területre jutnak. Az ésszerű kérdezés valamely eszmével kapcsolatban kezdődik, ha azonban absztrakciókban maradunk, vég nélküli kérdezéshez jutunk.

A konkrét szemlélet után végül is szellemi lényekhez jutunk, s akkor már nem azt kérdezzük, hogy miért, hanem hogy: mit cselekszenek? A kérdezésnek határai vannak. S nevelnünk kell magunkat arra, hogy elfogadjuk ezeket a határokat.

A szellemi megfigyelés eredményeként megtudjuk, hogy egykor, amikor a Szaturnusz kialakulása megkezdődött, bizonyos szellemi lények a Szaturnusz alap-szubsztanciáját, a hőt, áldozatként, saját magukból árasztották ki. Az érettségnek olyan magas fokát érték el, hogy nem csak hogy nem volt szükségük táplálékra, hanem még képesek voltak arra is, hogy saját szubsztanciájukat feláldozzák, kiárasszák. Ezek a lények a trónok. A trónok a régi Szaturnusz-kor folyamán kiárasztják szubsztanciájukat és áldozatukkal létrehozzák a fizikai test alapjait. Aki a Szaturnuszon a fizikai test kialakulását szellemi látással követni tudja, az látja, hogy a trónok szubsztanciájából ömlött ki; és ha a fizikai test fokról-fokra meg is változik, magasabbra is fejlődik, ami bennünk van, az mindig csak a trónok átváltozott szubsztanciája. – Azután a régi Napra kerültünk, ahol a fizikai testhez csatlakozott az étertest. Itt ismét szellemi lényekkel találkozunk. Ezek azonban nem olyan fejlettek, mint a trónok. A bölcsesség szellemeinek, kyriotetesnek nevezzük őket. A Szaturnuszon még nem jutottak el odáig, hogy saját lényüket kiáraszthatták volna. A Napon azonban elérték ezt a fokot, testükből kiáramlott az étertest szubsztanciája. Éter- testünkben a napkorszak óta a bölcsesség szellemeinek a szubsztanciáját hordozzuk. – A régi Holdon mindehhez még az asztráltest is csatlakozik. Ismét szellemi lények áldozzák fel szubsztanciájukat. A mozgás szellemei, dynameis, vagy erők. És végül a Holdról átjövünk a Földre; itt ismét más lények árasztják belénk erőiket, megkapjuk az ént; a három testhez csatlakozik az én. Az én-t a kozmikus fejlődést irányító szellemek, a forma szellemei, a hatalmasságok, vagy exusiai adják nekünk. Ismét találkozunk a forma szellemeivel: az elohák sugározzák felénk napbeli fényüket és Jehova a Holdról formálja az emberi szellemet. Itt a Földön együttműködnek a forma szellemei, akik kívülről adják meg az embernek az én-csírát.

Láthatjuk tehát, hogy fokról-fokra bizonyos szellemi lények tagozódnak bele az emberi fejlődésbe: a Szaturnuszon a trónok, a Napon a bölcsesség szellemei, a régi Holdon a mozgás szellemei, vagy dynameis és a Földön a forma szellemei: Jehova és az elohák. Ezek a lények adták meg az ember jelenlegi alakját és formáját, ők árasztották az emberbe saját lényüket. A Biblia világosan utal arra, hogy az egyik forma-szellem hogyan áramlott az ember lényébe. Mély titok rejtőzik a mögött, amit a Tóra tartalmaz. Gondolják el, hogy Jehova, az eloha-szellemek egyike, a Holdhoz kapcsolódott, onnan, mint forma-szellem hatott és az embernek isteni formát adott: „Isten az embert saját képére teremtette, az istenek alakját adta néki.” A formaszellemek adják az embernek az emberi alakot, vagyis az isteni formát. Az elohák a Nap erejét a fényben árasztják a Földre. A Jehova-isten lemondott a fény külső ruhájáról, külső alakjáról; sötét istenként áramlik a Földbe s működését a születés és halál közötti időre korlátozza. A fénnyel áthatott levegőn keresztül a levegő szellemei csatlakoznak hozzá. Így tehát a következő képet kapjuk arról, ami szellemi és fizikai módon a Napról a Föld felé áramlik; a napsugarakat felfogja a Föld, ezek a sugarak az emberhez közelednek és magukkal hozzák azt is, ami a Jehova szellemtől áramlik felénk. Csatlakozik hozzájuk a levegőben élő szellemiség. És erre a pillanatra, amikor Jehova a maga „erőlényét” a Jehova istenség egy részét ömleszti az emberbe, erre a pillanatra utalnak a Biblia szavai: „És Jehova lehellett vala az ő orrába életnek leheletét és úgy lett az ember élő lélekké.

A Biblia szövegét egészen szó szerint kell vennünk, azt kell kiolvasnunk belőle, ami valóban benne rejlik. És áhítat járja át lelkünket, amikor a bibliai mondások értelme derengeni kezd bennünk és felfogjuk azoknak a szavaknak az értelmét, amelyek elmondják, hogy miután a Szaturnuszon, a Napon és Holdon, a trónok, a bölcsesség és a mozgás szellemei árasztották lényüket az emberbe, most a Földön a formaszellemek is beleáramlanak. A bibliai szavakban ez a nagy, hatalmas pillanat jut kifejezésre.

És azután tovább haladunk és látni fogjuk, hogy az elohák és Jehova miként működnek együtt a luciferi lényekkel az atlantiszi korszakon keresztül egészen a mi időnkig.

6. Stuttgart, 1908. augusztus 10.

[A formaszellemek a földi lét irányítói. Atlantisz közepéig kialakult az emberi forma. A formáló erők hatóköréből kihullott emberi lények megszilárdultak és belerögződtek különböző állatformákba. A luciferi szellemek belenyúltak az emberiség fejlődésébe, mielőtt az ember megkaphatta volna valódi énjét; ennek következtében új adottságok és a tévedés lehetősége jelent meg az emberben. A Krisztus-lény földre szállásának és működésének késleltetése kiegyenlítő tett, Lucifer idő előtti tevékenysége miatt. Jehova kívülről, törvények által hat. Különböző fajok kialakulása, bizonyos fizikai, szervrendszerek idő előtti megszilárdulásának következtében.]

Témánk természete miatt különös módon, úgyszólván körben kell közelednünk célunkhoz és a kerülettől befelé egyre szűkebb köröket kell vonnunk, hogy elérjük azt, amit el akarunk érni. Ezért tűnik eleinte úgy, hogy fejtegetéseinkből hiányzik a belső rendszer. De éppen az vezet a helyes megértéshez, hogy fokozatosan közeledünk befelé.

Fejtegetéseinkben tegnapelőtt addig jutottunk, hogy a forma szellemeit, az exusiait, vagy a keresztény ezotéria elnevezése szerint a hatalmasságokat, mint az emberi földi lét tulajdonképpeni kormányzóit ismertük meg. A belső történés lényege az, hogy földfejlődésünk folyamán ezek a szellemek, akik olyan magasztosan magas fokon állnak, hogy egy bizonyos időponttól kezdve a Földre, mint működési területre, a saját fejlődésük szempontjából nincs szükségük, hatnak az anyagra és a lelkiségre is.

Láttuk, hogy a legfinomabb szubsztanciákat és erőket kivonják a Földből és a Napot teszik saját fejlődésük színterévé. Továbbá azt is fejtegettük, hogy a legnagyobb szellemek egyike miként vált el ettől a világtól, napbeli társaitól és miként áldozta egészen fel magát az emberiség fejlődéséért. O az, aki ettől az időponttól kezdve a Hold-erőkkel maradt kapcsolatban s akit a Biblia Jehovának nevez. El kell tehát képzelnünk, hogy az alatt az idő alatt, amíg a Nap még egy volt a Földdel, magas, magasztos szellemek voltak a földi léttel is ilyen szoros kapcsolatban, hogy azután a legmagasztosabb szellemek elkülönültek, és hogy egyikük visszamaradt, együtt maradt a Földdel egészen a legközelebbi kozmikus eseményig, a Hold elválásáig. És ettől az időtől kezdve a kívülről ható Hold-erőkben benne van Jehova munkája, benne van az, ami az ő lényéből áramlik. Így hatottak a Földre kívülről befelé az egyik oldalon a magasztos napszellemek, a másik oldalon pedig Jehova a maga seregével, a szolgálatában álló szellemekkel és most már együttesen kormányozták az emberiség földi fejlődését. Ezt a fejlődést vesszük most közelebbről szemügyre.

Mit jelent az, hogy: „A forma szellemei a földi lét tulajdonképpeni kormányzói”? Vajon nem tevékenykedtek-e ezek a formaszellemek már Földünk előbbi fejlődési korszakaiban is a Szaturnusz-, Nap-, és Hold-korszakban? Valóban a formaszellemek már előbb is tevékenyek voltak, de más volt a működési körük, mint a Földön. Ezt megértjük, ha fontolóra vesszük azokat a tényeket, amelyekkel már találkoztunk.

A Szaturnuszon a fizikai test még csak csírájában volt meg, itt még nem áramlott bele sem az étertest, sem az asztráltest. A formaszellemek – akik közül az egyik Jehova – természetesen már akkor is hatottak; azonban működésüknek nem volt még ilyen jól előkészített talaja. S ezek a hatalmasságoknak nevezett lények csak akkor találták meg a működésüknek megfelelő területet, a kellően előkészített emberi lényt, amikor a Napon a bölcsesség szellemei az étertestet, a Holdon pedig a mozgás szellemei az asztráltestet már megadták az embernek. Mert csak akkor adhatták meg az emberi lénynek a mai emberi formát, amikor már fizikai, éter- és asztrálteste volt. Az előbbi fejlődési korszakok egyikében sincs még meg a mai emberi forma; a régi Szaturnuszon, Napon és Holdon előkészítő stádiumok vannak és az embernek először egy bizonyos fejlődésen kellett keresztülmennie, hogy azután a formaszellemek a nemes emberi formához emelhessék fel őt. Arra a kérdésre, hogy a formaszellemek miért nem avatkozhattak már a Szaturnuszon is az emberi testforma kialakításába, a következőt kell válaszolnunk: mert a fizikai test a Szaturnusz-korban még csak csíraállapotban volt; egy bizonyos érettségi állapotnak kellett először bekövetkeznie. És ez az érettségi állapot akkor következett be, amikor a Föld az előbb leírt fejlődés előtt állt. Leírtam Önöknek, hogy a Föld a Nappal együtt bizonyos finom szubsztanciájú kozmikus test volt és azután fejlődésében tovább haladt. A formaszellemek ekkor már tevékenykedtek, s lassan, fokozatosan dolgozták át az emberi testet, míg végre elérte az emberi formát.

Rámutattunk arra az időpontra, amikor ez a formaadás bizonyos módon befejeződött s az emberi forma főbb vonalaiban mintegy készen volt. Az atlantiszi kor első idejében még nem így állt a dolog. Ha a régi Atlantiszt elsöprő hatalmas katasztrófát megelőző periódus első korszakáig tekintünk vissza, látjuk, hogy elődeink nem olyanok voltak, mint mi. Kb. csak az atlantiszi korszak közepén kapja meg az ember főbb vonalaiban mai alakját. Azelőtt az emberi test egyáltalán nem volt olyan szilárd, mint később, hanem egész materiális tartalma – ha ugyan ezt lehet így mondani – puhább volt.

Az első atlantiszi időben az ember puha anyagból volt, semmi sem volt benne a mai csont- és porckeménységből. Ide-oda úszkált a sűrű vizekkel telített s áthatott levegőben. Olyan volt, mint a vízi lények egy fajtája, mint bizonyos ma is élő s a víztől alig megkülönböztethető állatok. A csontalkat adottsága már akkor is megvolt, de erők formájában, és a csontok még nem keményedtek meg. Ebben az időben az emberi lény magasabb és alsóbbrendű tagjai között még egészen más volt az összefüggés. Gondoljunk csak még egyszer arra, hogy manapság, alvás közben, az ember fizikai és éterteste az ágyban fekszik, asztrálteste és énje pedig rajta kívül van. Mivel az étertest formája és nagysága megközelítően ugyanaz, mint a fizikai testté, tehát az ember, ha asztráltestével kivonul a fizikai testből, csakhamar kinn van az étertestből is. Az első atlantiszi időben ez nem így volt. Akkor az étertest mindenfelé, s főleg a fej irányában kiemelkedett a fizikai testből. Ennek következményeként az asztráltest, amikor a fizikai testből már kivonult, az étertesttel még mindig kapcsolatban maradt. A mai ember asztrálteste a fizikai test elhagyásával elhagyja az étertestet is. Az első atlantiszi időben az asztráltest és az étertest között még fennállt a kapcsolat a fizikai test elhagyása után is s ennek az volt a következménye, hogy az emberben és az ember körül éjszaka nem uralkodott olyan öntudatlanság és sötétség, mint ma. Amikor az ember fizikai testén kívül volt, tompa szellemi látással lelki-szellemi lényeket tudott érzékelni. Olyan ez, képzeljék el, mintha elaludnának, asztráltestük a fizikai testből kiemelkednék, tekintetüket elfordítanák a fizikai világtól, de egy lelki-szellemi lényektől népes világgal találnák magukat szemben. Az ilyen embernek azonban nem volt szüksége sem szilárd fizikai testre, sem szilárd csontrendszerre, mert a puha fizikai test mozgékonyabb is volt.

És most meg kell említenünk valamit, ami szellemi tudat szerint egykor valóság volt, bármilyen szörnyűséges is ez a mai materialista gondolkodás számára: az első atlantiszi időben az embernek nagy hatalma volt testének alakja felett. Gondolják el, hogy ha akkor pl. az ember azt akarta, hogy testének egyik tagja, amely később kézzé válik, másmilyen, pl. hosszabb legyen, csakugyan meg is tudta rugalmasan hosszabbítani, azaz nemcsak mozgatni tudta minden tagját, hanem rugalmasan ki is tudta nyújtani, úgyszólván felfújhatta magát. Ez akkor valóban lehetséges volt, bármennyire ellenkezik is a materialista gondolkodással; ujjait az ember messzire ki tudta nyújtani, meg tudta hosszabbítani; és ez a képesség különösen fejlett volt az Atlantisz előtti, vagyis a lemuriai korban. És most mindjárt láthatjuk majd két jelenség összefüggését. Mikor vesztette el az ember azt a képességét, hogy tagjait megnyújtsa, tágítsa és ismét visszahúzza? Amikor a forma szellemei a formák kidolgozását befejezték. Amíg az ember a maradandó fizikai formát még nem kapta meg egészen, addig más szellemek uralma alatt állt és alakját változtatni tudta. Az Atlantisz előtti időkben az ember alakja még nincs lezárva, s folytonosan változik.

Tudniuk kell, hogy azután elérkezett az az időpont, amikor a formaszellemek befejezték, lezárták azt a tevékenységet, amely- lyel az emberi formákat saját formájukhoz igazították, mert hiszen saját alakjukat adták neki.

Tegyük föl (majd meglátjuk, hogy milyen események idézték ezt elő), hogy bizonyos emberi lények úgyszólván nem tudtak várni addig, amíg a formaszellemek befejezik munkájukat; ezek a lények tehát valamilyen előbbi fejlődési fokon megmerevednek, megcsontosodnak: egy előbbi kornak megfelelő alakot rögzítenek. De hiszen éppen az volt a fontos, hogy az a lény, akinek embernek kellett lennie, formáját és alakját olyan sokáig tartsa mozgékonyán, amíg a szilárd forma kialakulásának normális időpontja bekövetkezhet. Röviddel az emberi forma kialakulása előtt – a valóságban természetesen itt hosszú időszakról van szó – az ember külső burkainak még mindig szükségük volt olyan erőkre, amelyek át- és megdolgozták, megnemesítették őt. Tegyük föl, hogy olyan események következtében, amelyekkel később még meg fogunk ismerkedni – bizonyos emberi lények elszakadtak volna a folytonosan működő formaerőktől, úgy hogy a formáló erők már nem hatották volna őket úgy át, mint azelőtt: akkor ezek az emberi lények egy előbbi fejlődési fokon maradtak volna vissza. Ez valóban meg is történt és azok a lények, akik a formaerőktől túl korán szakadtak el, a majmok. A majmok fejlődésükben a legközelebb állnak ugyan hozzánk, de kiestek a fejlődésből, mert nem engedték a formaszellemeket elég sokáig hatni magukra. Nem tudtak várni, nem maradtak elég sokáig a formaszellemeknek nevezett isteni lények ölében. És amit most a majmokról mondunk, az más- más lényekkel a földi lét folyamán mindig újra megtörtént; mindig voltak olyan lények, akik visszamaradtak és megmerevedtek.

Így jött létre a mai állatok egész sora. Arra a kérdésre tehát, hogy valamely ember lény az ilyen formáktól származik-e, azt kell felelnünk, hogy nem! Az ember szinte a földfelület talaja fölött, a tiszta elemekben maradt, és csak akkor sűrűsödött meg, amikor ennek az ideje elérkezett. Azt az időpontot, amikor az ember tiszta, szellemi magaslatokból, anélkül, hogy földi sűrűsége lett volna, leszállt a Földre, a Biblia igen szépen örökíti meg a paradicsomi mondában. A Paradicsom az összes kutatások ellenére sincs a Földön, hanem a Föld körül. Az ember csak később száll le a Paradicsomból a Földre, amikor végleges formáját megkapja.

Most tisztázzuk azt a kérdést, hogy az atlantiszi kor közepén, amikor a formaszellemek a fizikai test kialakítását befejezték, milyen eseménynek kellett volna bekövetkeznie?

Ebben az időpontban az embernek a maga érzékszerveivel (amelyek szintén ekkor fejlődtek ki) ki kellett volna tekintenie a körülötte lévő világba és legelőször kellett volna együtt élnie fizikai környezetével. Hiszen azelőtt az ember fizikai környezetét csak elmosódott körvonalakban észlelte. Most, az atlantiszi korban érkezett volna csak el az ideje annak, hogy az ember a külvilággal a mai fogalmak szerint kapcsolatba kerüljön s megtanulja a környezetétől megkülönböztetni és „én”-nek mondani magát – mert csak akkor mondhatja az ember magát én-nek, ha környezetétől meg tudja magát különböztetni. Ezt tanulta volna meg az ember ebben az időpontban. Olyan fizikai teste lett volna, amely megfelelő hordozója lett volna énjének.

Említettük már azonban, hogy a kozmikus fejlődés minden fokán maradtak vissza bizonyos lények. Nem minden lény érte el a megfelelő fejlődési fokot, még a formaszellemeknek, vagy hatalmasságoknak nevezett lények közül sem. És az ember földi fejlődésében éppen ezeknek a visszamaradt lényeknek van fontos szerepük.

Láttuk már, hogy a Napról és a Holdról ható magasztos lényeken kívül még más, közbülső fokon álló lények is vannak, akik a magas fejlettségű Nap- és Hold-lények és az ember közötti fokon állnak. Működésük színtere a Nap és a Föld közé ékelt két kozmikus test: a Merkúr és a Vénusz. A napszellemek elérték a normális fejlődést és pontosan eltalálták azt az időpontot, amikor helyesen működhetnek. A Nap-szellemek és a Föld között álló lények nem találták meg a helyes működés időpontját és mivel nem voltak normális fejlettségűek, beavatkozásuk egy másik időpontban történt. Most vegyük szemügyre, hogy ez mit eredményezett.

Még egyszer végigtekintünk az emberiség fejlődésén. Képzeljük el ismét a fizikai, éter- és asztráltestet és az ént. Tudjuk, hogy az én arra van hivatva, hogy az ember lényének többi tagját átalakítsa, s az átalakítást azzal kell kezdenie, hogy az asztráltestet fokozatosan hatalmába keríti, mindinkább uralkodik rajta. Ez annyit jelent, hogy az ember szenvedélyein, ösztönein uralkodik. Elérkezett az az időpont, amikor normális körülmények között az én-nek az emberben meg kellett volna kezdenie működését, s az asztráltestben kellett volna munkálkodnia, az asztráltestnek fokozatosan át kellett volna alakulnia és a szellem-énnek lassanként ki kellett volna fejlődnie. Amikor az atlantiszi kor közepén a magasztos hatalmasságok beavatkozása megtörtént, akkor volt meg először a lehetőség arra, hogy ilyen átalakulás bekövetkezzék. Most megértjük majd, hogy a visszamaradt lények milyen különös feladatot tűztek maguk elé. Ezek nem voltak még olyan fejlettek, hogy a szellem-én kialakulásában az embert támogathatták volna. Ezért az asztráltestre hatottak, amely még nem érte el az én-fejlődést, éspedig idő előtt hatottak. Az emberiség fejlődésében tehát van egy bizonyos időszak, mikor az asztráltestet – amely még nem érte el az én-fejlődést – ezek a visszamaradt lények dolgozzák át. Ez még jobban érthető, ha visszaemlékezünk arra, hogy az embernek a régi Holdon fizikai, éter- és asztrálteste volt és hogy a hatalmasságok akkor a fejlődésnek megfelelően az asztráltestre hatottak. A normálisan továbbfejlődő hatalmasságok most – az atlantiszi kor közepén – az énre, a többiek pedig, a visszamaradtak, régi holdbéli szokásukhoz híven továbbra is az asztráltestre hatottak. A visszamaradt, de magasan az ember felett álló lények tehát már hatottak az asztráltestre, mielőtt még az ember énjét kifejleszthette volna. E lényeket fő reprezentánsukról, vezetőjükről luciferi lényeknek nevezzük. A lényeknek két fajtája hat tehát az emberre: a normálisan működő szellemek (ezekről a múltkor beszéltünk) és a luciferi lények, akik nem érték el azt a fokot, hogy az énre hathattak volna, és akik az emberi asztráltestet már előbb átdolgozták. Így viszont a luciferi lények az embert is visszatartották a fejlődésben, mert ha nem hatottak volna, akkor az atlantiszi korszak közepén az ember olyan fejlett lett volna, hogy a magasztos hatalmasságok az ember énjében hathattak volna.

Most feltehetjük a kérdést: ha összehasonlítjuk a visszamaradt szellemek működését a magasztos hatalmasságok cselekedeteivel, hétköznapi értelemben rossznak kell-e azt tekintenünk? Ha ezt szellemi látással ellenőrizhető módon megvizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy a valóságban a luciferi lények működése még sietteti is az emberiség fejlődését. Ha a luciferi lények nem tevékenykedtek volna, az embernek bizonyos képességek kifejlesztésével várnia kellett volna a legkésőbbi időpontig. Az ember a luciferi lények révén előbb jut egyes szellemi képességekhez, mint ahogy azokat eredetileg neki szánták s így magasabb szellemi fokra emelkedik. Ebben nincs semmi rossz, – sőt akármilyen csodálatosnak látszik is – ez a tény azt jelenti, hogy határtalan nagy bölcsesség nyilatkozik meg az emberiség továbbfejlődésének irányításában. Mert így az ember a fejlődés alacsonyabb fokán jutott olyan képességekhez, amit különben csak az atlantiszi kor közepére szántak neki s a luciferi lények tevékenysége azt eredményezi, hogy e képességeket egészen másként: öntudatosan, s szabadon tudja magába fogadni. A visszamaradt lények beavatkozása nélkül az embert egészen az atlantiszi kor közepéig járószalagon vezették volna. Hogyan kell tehát a lények visszamaradását felfognunk? Felületes gondolkodással könnyen azt hihetnénk, hogy úgy maradtak vissza, mint a bukott tanuló a gimnáziumban. Ezek a szellemek azonban nem lustaságból, hanem áldozatkészségből maradtak vissza. Feláldozták magukat azért, hogy az ember a formaszellemek adományát magasabb rendű módon: szabadon fogadhassa. Az emberi fejlődésnek egy hosszú korszakában a luciferi lények tanították meg az embert a beszédre, a gondolkodásra és a gondolkodáson alapuló emlékezésre s ők ültették a művészet és a tudomány első csíráját lelkébe. A luciferi lények beavatkozása nélkül az ember ezt nem érhette volna el, mert csak ösztönéletet élhetett volna. Viszont a luciferi lények ismertetik meg azzal, amit különben a formaszellemek távoltartottak volna tőle: az ő működésüknek az eredménye, hogy a jó és a gonosz hathat az emberre, hogy az ember letérhet a helyes útról. A luciferi lények beavatkozása nélkül ez sohasem történhetett volna meg – de az ember szabadsága is oda lett volna. Ezek a lények azzal, hogy a fejlődést elővételezték, a szabadságot adták neki. Mi mindannyian magunkban hordozzuk a luciferi szellemek működésének magját.

Azt kell tehát mondanunk: az atlantiszi kor közepén szálltak le azok a formaszellemek, akik fejlődésükben elérték azt a fokot, hogy kiáraszthatták szubsztanciájukat: ha csakis ők tevékenykedtek volna, akkor az ember ebben az időben kapta volna csak meg teljesen az én-csíra fejlődésének alapjait. Csakhogy a luciferi lények már egy előbbi időponttól kezdve működtek, s a fejlődést egyik oldalon felfelé, másik oldalon lefelé – igen jelentékenyen meggyorsították. Ez pedig ismét egy igen fontos tényt eredményezett. Ha a haladás a luciferi lények nélkül ment volna végbe, akkor az ember az atlantiszi kor közepén a szabadság lehetősége nélkül ért volna el egy bizonyos fejlődési fokot. A saját érdeme nélkül vált volna éretté arra, hogy a formaszellemek adományát magába fogadja. Mivel a luciferi lények korábban tették éretté, egy bizonyos irányban rosszabbá vált és ezért a formaszellemek összes erői, az összes napbeli hatalmasságok ebben az időpontban még nem hathattak rá. E tény igen fontos az emberi fejlődés szempontjából. Ha az ember a szabadság, tehát saját érdeme nélkül, pusztán egy szellemi, magasabb ösztöntől vezéreltetve jutott volna el az atlantiszi kor közepéig, akkor éretté vált volna arra, hogy a Krisztus-princípium már abban az időben szálljon le hozzá a Földre: Krisztus már az atlantiszi kor közepén jelent volna meg. Így azonban az ember megkapta a szabadságot, s ezzel leszorították az ösztönös, normális fejlődés fokáról. Ennek az volt a következménye, hogy a saját erejéből kellett éretté válnia a Krisztus-princípium befogadására, úgy hogy ugyanannyi idővel később tudta csak a Krisztus-princípiumot magába fogadni, mint amennyivel előbb a luciferi lények beavatkozása Krisztus működését és leszállását késleltette. Ezáltal azonban az emberek érettebbek is voltak Krisztus eljövetelekor.

Látható tehát, hogy a luciferi lények tették az embert azzá, amivé lett. Ok készítették elő a Krisztus-princípium eljövetelének nagyfontosságú időpontjára, s azt mondták: ha az embert meghagyjuk olyan lénynek, aki az atlantiszi kort csak ösztönszerűen éli át, akkor a Krisztus-princípiumot is ösztönszerűen veszi fel, és nem lesz szabad, nem a szabadságban érik meg. Mi feláldozzuk magunkat, bizonyos képességeket alakítunk ki benne és késleltetjük azt az időpontot, amikor Krisztus megjelenhet. – Pontosan ugyanannyi idővel az atlantiszi kor közepe előtt kezdték meg a luciferi lények működésüket, mint amennyivel az atlantiszi kor közepe után Krisztus megjelent.

A kérdés most már az, hogy vajon mit kapott az ember az atlantiszi kor közepén azoktól a hatalmasságoktól, akiket már be tudott fogadni magába. Olyasvalamit, ami csak kívülről közeledhetett feléje, amiben még nem tudott lelkével közvetlenül részt venni. Tehát nem válik benső impulzussá az, amit a hatalmasságok (akik működésüket már előbb megkezdhették) árasztanak feléje: az ember rajta kívül álló valaminek engedelmeskedett, törvényekre hallgatott. S mint ahogyan az állat kívülről kapja a törvényeket, amiket egészen ösztönszerűen követnie kell, úgy kapta a törvényeket az ember is. Jehova a „törvényt” adta neki, amelyet azután Mózes és a próféták külsőleg meg is valósítottak. Közben azonban érett lett az ember arra, hogy cselekvéseihez saját magából vegye az indítékot. Így láthatjuk, hogy a hatalmasságok az ember közreműködése nélkül készítik elő az emberiség életének rendjét a Földön. Vajon hol hatnak tulajdonképpen ezek a hatalmasságok? Különösen ott, ahol – triviálisan kifejezve – a vér szava beszél: a fajfenntartásban és mindabban, ami ezzel összefügg. A régi időkben, a vérségi kapcsolatokban istenek, népszellemek, csoportszellemek hatnak és a csoporton belül a törvényen keresztül működnek. Csak azok szeretik egymást, akik vérrokonok, és azért szeretik egymást, mert a szeretetet a természeti törvények oltják beléjük. És minél távolabbi időkbe megyünk vissza, annál inkább látható, hogy azok tekintik egymáshoz tartozónak magukat, azok szeretik egymást, akikbe a szeretetet a természeti törvények, a külső formaerők oltották bele. A Jehova-princípium az azonos vérben hatott, ez az oka az összetartozandóságnak. Jehova a vérrokonság princípiumában élt és ezzel teremtett rendet és harmóniát. És a luciferi lények voltak azok, akik Jehovával szemben ellenhatást fejtettek ki s legerősebb támadásaikat a vérrokonság princípiuma ellen irányították. Azt akarták, hogy az embernek a személyiség legyen a középpontja, s hogy a személyiség princípiumára építse fel lelkét. Krisztus megjelenésének időpontjáig tevékenységük arra irányul, hogy kiszakítsák az embert a vérrokonság kötelékéből. Azután megjelenik Krisztus, s az embert személyiségének csúcspontjára emeli, hiszen a legbensőbb erőt ő adja neki: a bölcsességet és a kegyelmet lényének legbensőbb impulzusává teszi. Ezt készítették elő hosszú-hosszú időn keresztül a luciferi lények. Az ember csak Krisztus eljövetelekor érett meg arra, amit a luciferi lények akartak. Ennek a felfogásnak a követői tudták, hogy mit mondanak azzal, hogy: „Christus verus Luciferus”, vagyis Krisztus az igazi fényhozó. Ez valóban ezoterikus jelentőségű mondás.

Láthatjuk tehát, hogy ebben a régi, kereszténység előtti korban, állandóan két princípium hat: a vérrokonság princípiuma, amely megköti az embert és egy elválasztó princípium, amely az embert személyiségének csúcspontjára akarja emelni. S most figyelemmel kísérhetjük, hogy miként alakul ki az egész emberiség e két princípium hatása alatt.

Képzeljük el az atlantiszi kor emberének egy bizonyos fejlődési állapotát, amikor az emberi testben már megkezdődik a csontrendszer kifejlődéséig tartó megszilárdulási folyamat. Igyekszem közérthetően kifejezni magam. A vezető szellemeknek vigyázniuk kellett arra, hogy a csontok ne túl gyorsan szilárduljanak meg. Az atlantiszi fejlődés folyamán a csontrendszernek egy ideig kellő puhaságúnak kellett maradnia, hogy átalakulhasson. Tudjuk azonban, hogy minden fokon maradnak vissza lények. Így egyes embercsoportok aránylag későn, a csontrendszer túl korai megkeményedése miatt maradtak vissza. A princípiumok itt úgy munkálkodtak, hogy a forma princípium nagy győzelmet aratott s az emberek egy csoportját megtartotta abban a formában, amelyben történetesen volt. Szükségképpen mi volt ennek a következménye? Hiszen megszilárdulhat, visszamaradhat valami, de akkor az egész földfejlődés elhalad fölötte, úgy hogy a mesterségesen visszatartott lény azután olyan időkre talál, amelyekbe már nem illik bele. Olyan idők következtek, amikor a levegő mindinkább megtisztul a víztől, s a klimatikus viszonyok megváltoztak. Ami visszamaradt, az nem illett már ebbe a korba. Az ilyen ember-csoportok, amelyeknek a csontrendszere szinte elburjánzott, mint degenerált emberfajok maradtak vissza és az Atlantisz utáni idők viszonyaiba már nem tudtak többé beleilleszkedni; degeneráltak voltak; utolsó maradványaik: az amerikai indiánok. – Visszamaradtak olyan is, akiknél nemcsak a csontrendszer szilárdult meg túl korán, hanem a táplálkozás alapjául szolgáló rendszer is, amelyen az étertest erői uralkodnak, míg a csontrendszer a fizikai test erőinak a hatalmában van. Az utolsó maradványa annak az embercsoportnak, amelynél a táplálkozási rendszer rögződött meg, a fekete faj. – Vannak azután még olyan emberek is, akiknek a degeneráltsága onnan származik, hogy az idegrendszerük rögződött meg egy túl korai fokon és nem maradt meg elég hosszú ideig a maga alakíthatóságában, tehát nem is válhatott a magasabb rendű gondolkodás eszközévé – ezeknek utolsó maradványa a maláji faj. Ezért vannak bizonyos jellemző, érzéki ösztöneik, érzéki hajlamaik. – És végül vannak olyan emberek, akiknek az énje szilárdult meg egy bizonyos fokon (ha ugyan így mondani lehet); az én külső kifejeződésében, a vérben rögződött meg. Ezeknek az embereknek, akik így – szimbolikusan kifejezve – a vérükben szilárdultak meg, utolsó ivadékai a mongol fajú népek. – Voltak azonban Atlantiszban olyan emberek is, akik testalkatuk fent említett elemeit megtartották mozgékonyságukban. Nem álltak meg valamely előzetesen megrögzött formában, hanem egyre tovább tudtak fejlődni, úgyhogy még az én zártságán is túljutottak. Ez az embercsoport a Föld bizonyos, már említett pontjáról, a mai Írország közeléből (ezt a helyet ma az Atlanti-óceán borítja), a mai Európa és Ázsia területére vándorolt.

Az atlantiszi kontinensről azután valóságos népvándorlás indul meg. Most ezt részletesebben vesszük szemügyre, mint ahogy eddig más összefüggésben tettük. Ezekben a vándorlásokban részt vettek azok, akiknek a csontrendszere keményedett meg, és akiknek utolsó ivadékaira az amerikai kontinens felfedezésekor akadtak rá. Mások főleg Afrikában, ismét mások – a mongol fajhoz tartozók – Ázsiába vonultak. Utoljára vándoroltak ki a mai Írország közelében lakó emberek. Ok tartották meg legtovább képlékenységüket, úgyszólván ők maradtak legtovább a Paradicsomban. Nyugatról keletre vándoroltak és mindenütt, Európa egész területén, bizonyos népességeket hagytak hátra. A legelőrehaladottabbak Ázsiába vándoroltak és ott különféleképpen keveredtek el más úton odavándorolt népekkel.

Es most képzeljük csak el azt a nem is olyan régmúlt időt, amikor az embernek még egy bizonyos, mindenesetre igen tompa szellemi látása volt és a beavatottak nagy befolyással rendelkeztek. Ha az emberekben élt még a tudat a fajok kialakulásáról, vajon miként kellett ennek megnyilvánulnia?

Tegyük föl, hogy a régi Görögországban a görögök olyan népességekre akadtak, akik még előttük szilárdultak meg; azután délen olyan fajra bukkantak, amely népkeveredés útján keletkezett s egy még korábbi időből megtartotta magának azt a képességet, hogy a régi szemléleti módokra visszatekinthessen. A görög ember mindezeket valóban tapasztalta. Visszatekintve a fejlődésre egészen a maga koráig, azt mondta: „Afrikában, az egyiptomi korban, előrehaladott embereket találhatok, akikre már az előbbi kultúrkorszakok (a babilóniai, káldeai) hatottak.” De még korábban ezen a földrészen olyan népesség élt, amelynek az alacsonyabb szférával: a táplálkozási rendszerrel kapcsolatos tulajdonságai rögződtek meg. Később, amikor ezek ázsiai kivándorlókkal kerültek össze, egy másik fejlődési fokozat jött létre s ehhez jöttek még azok, akik legtovább maradtak meg a maguk hajlékonyságában. A görög mindazt, amit az ember a fejlődésről tudott és az isteni hatóerők eredményének tekintett, idealizált formában, istenszobraiban testesítette meg. Tudta, hogy egy igen korai fokon egyes emberi lények megszilárdultak, és hogy mások megtartották puhaságukat és simulékonyságukat. Azután saját magára tekintett. Bizonyos vonatkozásban ő is visszamaradt, de mégis azokhoz tartozott, akik a legtovább maradtak meg simulékonyságukban, alakíthatóságukban. Mindezt csodálatosképpen vitte bele a görög ember a szobrászművészetbe. Aki elmélyülten vizsgálja a görög művészetet, az isteneknek három egymástól különböző típusát veszi észre:

A Zeusz-típust, amelyhez a Zeusz köré csoportosuló istenek egész köre tartozik.
Egy másik típust, amelyet később a Zeusz-típushoz soroltak ugyan, de a görögök tudatában ez a típus egészen más formában: mint Hermész-, vagy Merkúr-típus élt. Nézzék csak meg a Zeusz-típus hajviseletét és ezzel szemben Merkúr gyűrűs, bodros haját, továbbá a szemek alkatát és a fülek állását s akkor csakhamar látják, hogy a görögök a Hermész-típussal valami mást akartak kifejezni, mint a Zeusz-típussal, még ha későbbi ábrázolásukkal a Zeusz-típushoz sorozták is.
A Faun-típus. Ez az emberiségnek egy még régebbi típusa és éles különbség van közte és a Hermész-típus között.
Nyilvánvaló most már, hogy a görög ember mit akart a maga módján kifejezésre juttatni. Amit délen maga előtt látott azt a Faun-típus képviselte. A Hermész-típussal hozta kapcsolatba a keletet és a magasztos, ideális Zeusz-típusban juttatta kifejezésre a saját fajtáját, az ő típusát, azt a fajt, amelytől az árja törzs származik.

Aki látni akarja, az láthatja, hogy a görögöknél a külső formaerők milyen finoman idomultak a belső alakító erőkhöz. Csak egy kicsiségen akarom szemléltetni, hogy a görög művészek milyen finoman igyekeznek a nagy kozmikus világnézeteket művészi formában kifejezésre juttatni. Gondoljunk a Hermész alakjában megörökített ázsiai típusra: ez a típus – mivel az alacsonyabb rendű emberi erőknél állt meg – azt a hatást kelti, hogy a benne ható jellegzetes erők, amelyek a látási formát adják meg, mintegy az ember lényének alsóbb régióiban gyökereznek. Ezzel szemben a görög típusban élő erők magasabb régiókban hatnak; Zeusznál főleg a magasztos homlok alkata mutatja.

Láthatjuk tehát, hogy a görögök sajátságos tudata a plasztikus formában is megnyilatkozik, és hogy a fejlődés folyamán létrejött alkotásokat csak akkor érthetjük meg, ha a hatóerőket egészen addig a módig követjük, ahogyan a művész a szemet ábrázolja. Nemcsak a finom megfigyelőképességet vehetjük itt észre, hanem azt is, hogy a görög művész, művének sajátságos alakításával, külső formában valósította meg azt, amit a belső formaerők hoztak létre, és hogy a görög művészet alakjaiban – a mitológiai alakokban – a fajok kialakulásának a ténye maradt fenn. A görög művészet a részletekben is (mint a szem ábrázolása) sajátságos módon a szellemi hatóerőket örökítette meg.

7. Stuttgart, 1908. augusztus 11.

[Az állatformák, mint az emberi szenvedélyek rögzített fiziognómiai kifejeződései. A fejlődő ember képlékeny testisége a lemuriai-korban. A magasabb rendű állatformák fokozatos kitaszítása az emberi fejlődés során. Ennek az életben megtörtént ténynek szellemi ismétlődése az egyiptomi korban. Az emberi alak hal-formája, mint a Földdel még kapcsolatban lévő Nap-erők hatásának utócsengése. A hal szimbóluma emlékeztető jel a misztériumokban. Az emberi alak kígyó formája, mint emlékezés az emberi fejlődés mélypontjára, a Hold kiválása előtti időben. A Vénusz és Merkúr-lények az emberiség tanítói az atlantiszi korban. A germán és a görög mitológia alakjai emlékek Atlantiszból.]

A fejlődésben és különösen az emberiség fejlődésében a differenciálódás, vagyis az egyes embercsoportok közötti különbség úgy alakul ki, hogy emberi és más lények nem tudják bevárni a fejlődés megfelelő időpontját s bizonyos megszilárdulási állapotban maradnak vissza. Más lények viszont megtartják a megfelelő időpontig – egyszerűen kifejezve – a szükséges puhaságot és alakíthatóságot, s így a kellő átalakulást meg is kezdhetik. Mindezt szemügyre vettük tegnap. Pontosan meg is jelöltük a tulajdonképpeni emberi forma kialakulásának időpontját. Ez az atlantiszi kor közepén történt. Rámutattunk arra, hogy az előbbi, főleg pedig az igen korai időkben a fizikai embertest nagyon mozgékony volt, tagjait nemcsak mozgatni, hanem belső erők segítségével növelni is tudta. A mai ember, jelenlegi, normális tudatával természetesen – mint ahogy tegnap is említettem – borzalmasnak tartja, ha a Föld és az emberiség múltjáról ilyen dolgokat mondunk. Láthatják hogy még itt, a szellemtudomány hallgatóinak körében is, előadásainkban arra törekedtünk, hogy bizonyos igazságokat nagyon kíméletesen, fokról-fokra fejtsünk ki: így könnyebben emészthetőek.

Most még egyszer áttekintjük az emberiség régebbi fejlődését s közben emlékezetünkbe idézzük, hogy az atlantiszi korszaknak igen komplikált, nagy hatalmas vízkatasztrófa vetett véget. Ezt megelőzően az atlantiszi fejlődés igen hosszú ideig tartott (a számokról a továbbiakban majd részletesebben beszélhetünk); és azután az időben visszafelé haladva, elérkezünk az atlantiszi korszak kezdetére s ha még tovább haladunk visszafelé a fejlődésünkben, más, vulkanikusnak nevezhető katasztrófákhoz jutunk, amelyek közepette a mai Ázsiától délre, Afrikától keletre és Ausztráliától északra fekvő földtömegek pusztultak el. A földterületeket a természettudományból vett kifejezéssel lemuriai kontinensnek nevezzük. Itt éltek az emberelődök és testiségük egészen puha és alakítható volt. Abban az időben az ember a legkülönbözőbb változásokat idézhette elő magán. Ha leírnánk a lemuriai emberalakokat, mai tudatunk ezeket igen groteszkeknek találná. Ebben az időben ugyanis az emberiség közvetlenül bár, de még előtte állt annak, hogy a személyiségérzés, az én-érzés egyáltalán – és pedig koraéretten – beleköltözzék. Az én-érzés hiánya és az emberi alak mozgékonysága és befejezetlensége miatt az ember alakja a belső érzület szerint folytonosan változott s mintegy árulója volt a belső világnak, mert aszerint formálódott, hogy jó, vagy rossz szenvedélyek, vagy gondolatok éltek-e benne. Abban az időben nem élhetett a lélekben titkon valamely rossz gondolat, mint ma, mert a külső testi forma ezt nyomban ki is fejezte, hiszen az ember a legkülönbözőbb alakban jelenhetett meg. Ez volt az az idő, amikor a magasabb állatfajtákból még igen kevés volt a Földön s a népesség az alacsonyabb rendű állatokból és az emberből állt. Ha ebben a korban az emberek között éltünk – s voltaképpen mindannyian közöttük éltünk – , láthattuk, hogy embertársaink ezt vagy azt a szenvedélyt, ezt vagy azt a gondolatot fejezik ki, és melyek a kifejeződései ennek, vagy annak a gondolatnak, szenvedélynek. Vajon mik a fiziognómiai kifejeződései az emberi szenvedélyeknek és gondolatoknak? Az állatok alakjai! Ha mai állataink alakját szemléljük, a magasabb rendű állatvilág úgy lép elénk, mint egy nagy szőnyeg, amelybe az emberek legkülönbözőbb tulajdonságait és gondolatait szőtték bele. Minden szenvedély, amely manapság az ember asztráltestében elrejtve uralkodik, abban az időben még olyan hatalmas erő volt, hogy a puha – tulajdonképpen csak tűzkődből formált testnek – nyomban a szenvedélyt kifejező alakot adta. S mai magasabb rendű állataink nagy része nem más, mint ilyen emberi lény, aki szenvedélyeinek annyira átadta magát, hogy ezek a szenvedélyek megrögződtek, megmaradtak benne. Az állatok úgy jöttek létre, hogy emberi szenvedélyek megrögződtek, „szilárdak” és merevek lettek. Aki valóban a szellemtudomány értelmében vizsgálja a környezetét, úgy érzi, míg emberré nem lettem, átmentem azokon a fejlődési formákon, amiket ma az oroszlán és a kígyó jelenít meg előttem. Mindezekben a formákban éltem én is, mialatt belső világom átélte az állati alakokban kifejezésre jutó tulajdonságokat. Azoknál az embereknél, akik ezeken az állati formákon keresztül egyre magasabb fokra tudtak emelkedni s belső központjukat megőrizték, bizonyos kiegyenlítődés jött létre. A szenvedélyek náluk már csak a lelkiekben élhetnek és nem ölthetnek külső alakot. Ez már magasabb fejlődési fokot jelent. Az állatokban saját múltunkat látjuk. Természetesen a mai állatok alakja már nem felel meg az állatok akkori alakjának, mert azóta évmilliók teltek el és a szenvedélyek, amelyek ma az oroszlánban élnek, abban az időben az akkori ember külső alakjában az oroszlánalakban mutatkoztak meg és ennek a formának a megszilárdulásával jött létre az oroszlánfaj: a különböző oroszlángenerációk azonban azóta szintén fejlődésen mentek keresztül, s a mai oroszlánnak nincs ugyanolyan alakja, mint az akkorinak volt. Csak leszármazottja egy régi időben elágazott fajnak. Bizonyos vonatkozásban a különböző állatok a mi degenerált utódaink. Ha ezt tudjuk, akkor megértéssel szemléljük a körülöttünk lévő világot.

Nem szabad azonban azt képzelnünk, hogy mindezek a körülöttünk élő és bizonyos megszilárdulási állapotot megjelenítő állati alakok rossz emberi szenvedélyeket fejeznek ki. Ezek a szenvedélyek szükségesek voltak: az embernek át kellett ezeket élnie, hogy mai mivoltában felvehesse mindazt, ami belőlük használható. Úgy hogy ha visszatekintünk a földfejlődésnek erre az idejére, környezetünkben materiálisán változó és szenvedélyeket kifejező állati alakokat találunk. Ezekre az állati alakokra hatnak azok az Isteni lények, akiket az elmúlt előadások folyamán ismertettünk. El kell tehát képzelnünk, hogy a Földnek még puha szubsztanciáján szellemi lények munkálkodnak, az anyagot megformálják, s a különböző állati alakokat is kialakítják. S most emlékezzünk vissza arra, amit mondtunk: hogy az egyiptomi vallás világnézetében a lemuriai korszakban történteket ismételte. A Föld lemuriai korszakában átélt élmények megismeréssé váltak az egyiptomi vallásformában. Ne csodálkozzunk tehát azon, hogy az egyiptomi művészeti ábrázolásokban olyan sok állathoz és állatfejhez hasonló forma fordul elő. Ez szellemi ismétlése annak, ami egyszer valóban földünk felszínén történt. Az egyiptomi kor valóban ismételte azt, ami a lemuriai korban a külvilágban játszódott le s több, mint puszta hasonlat, bizonyos értelemben szó szerint igaz, hogy lávákképpen azokban a lelkekben, akik Egyiptomban testesültek meg, feléledt az emlékezés a lemuriai időkre, s az egyiptomiak vallása nem más, mint a lemuriai korra való emlékezés szellemi újraszületése. Így születik újra a lélekben különböző világnézetek formájában, az egyik földkorszak a másik után.

Az ember környezete még a lemuriai kor után is egészen más volt, mint ma; természetesen az akkori tudatállapotok is lényegesen különböztek mai tudatállapotainktól, sőt az ember mai alakja is csak az előbb említett időben kezd kifejlődni és fokozatosan alakul ki egészen az atlantiszi kor közepéig, hiszen láttuk, hogy az ember alakja normális körülmények között az atlantiszi kor közepén, Jehova és a formaszellemek révén kapja meg végleges alakját. Ha ezt a tényt komolyan vesszük, érthetőnek találjuk, hogy minden, ami bennünk van, ebben az időszakban – a lemuriai kortól az atlantiszi korszakig – fejlődött ki. A lemuriai emberben – ha őt szellemi látással észlelhetnénk – a felsoroltakon kívül még egészen más különbségeket is találnánk; még bizonyos egységben vannak meg nála azok a funkciók, amelyek ma már elkülönültek egymástól. Így pl. a lemuriai fejlődés virágkorában nem volt még sem olyan lélegzés, sem olyan táplálkozás, mint ma. Hiszen a szubsztanciák egészen mások voltak; lélegzés és táplálkozás bizonyos vonatkozásban összefüggött egymással, közös folyamat volt s csak később vált el egymástól. Az ember vízszerű, – egyszerű hasonlattal kifejezve – tejszerű anyagot vett fel magába, s ebben egyszerre kapta meg azt, amit ma külön-külön, a lélegzéssel és táplálkozással kap. És még két, ma már elkülönült folyamat volt akkor egységes. Tudjuk, hogy az ember érzékszervei csak ebben a lemuriai korban nyíltak ki a külvilág felé. Azelőtt nem működtek, s a mai érzékszerveink akkor még nem érzékelték a külső jelenségeket. Az embernek csak képtudata volt; élő álomképek merültek fel benne, de ez nem volt külső, tárgyi tudat. Ezzel szemben a külvilág! élet első híradása, a külső érzékelés első nyoma az a képesség volt, hogy környezetében a meleget és a hideget meg tudta egymástól különböztetni. Ezzel kezdődött az akkor még folyékony elemben mozgó ember külső érzékelése a Földön: érezte hogy meleg, vagy hideg helyhez közeledik-e. Ezt a képességet egy ma már elkorcsosult szerv közvetítette. Biztosan hallották már, hogy az emberi agy belsejében van a tobozmirigy Ma már elkorcsosult, azelőtt azonban nyitva volt a külvilág felé; úgyszólván erő-szerv volt, amely sugarait kifelé árasztotta. S az ember úgy közlekedett a folyékony elemben, hogy fényerőt fejlesztő lámpása a tobozmirigy volt. Ez a lámpás, amely ha a tobozmirigy ismét növekedne, kiemelkedne a fejből, képessé tette az embert arra, hogy hő-különbségeket vegyen észre. A tobozmirigy volt úgyszólván az első általános érzékszerv. A mai természettudomány „degenerált szemnek nevezi; holott ez sohasem volt szem, hanem hő-érzékelő szerv, amely nemcsak a közvetlen környezetben, hanem még nagyobb távolságokban is tudott érzékelni. De még más feladata is volt. Ez a szerv, amely becsukódott akkor, amikor a többi érzékszerv kinyílt, bizonyos régmúlt időkben megtermékenyítési szerv is volt, úgy hogy érzékelés és megtermékenyülés egy időben egyazon funkció volt. A tobozmiriggyel az ember olyan erőket vett fel környezetéből, amelyek képessé tették arra, hogy magához hasonló lényt hozzon létre. Sőt egy időben (amikor a Hold még nem vált el a Földtől) a Föld atmoszférája – különösen a Napnak egy bizonyos állása mellett – olyan szubsztanciákat tudott adni az embernek, amelyek ezt a szervet fokozottabb fényerő kibocsátásra késztették. Valóban voltak olyan idők, amikor általános megtermékenyülés következett be és bizonyos tengeri állatok, amelyek időnként világítani képesek, ma is erre emlékeztetnek.

Időnként tehát, a Nap bizonyos állása mellett, az akkor még teljességgel nem nélküli ember megtermékenyült, úgy hogy önmagához hasonlót hozhatott létre. Érzékelés és megtermékenyülés, táplálkozás és lélegzés az ősrégi múltban benső kapcsolatban volt egymással.

A szervek lassanként így differenciálódtak és az ember csak fokozatosan ölti magára mai alakját. Alakjának elnyerésével azonban egyre önállóbbá válik, és mindinkább ki tudja fejleszteni azt, amit én-tudatnak nevezünk.

A lemuriai korban, amikor az ember hőérzetétől vezettetve mozog a Föld atmoszférájában: magasabb lények, főleg a Földtől már elszakadt Nap erői, hatnak rá. E lények úgy hatottak a Föld-atmoszférára, hogy a tobozmirigyet tevékenységre serkentették. A holderők viszont – a Hold kiválása előtt és után- kiváltképpen egy másik szervet indítottak tevékenységre, amely az agynak egy másik részén fészkel és közönségesen agyalapi mirigynek nevezik. Olyan szerv ez, amelynek nincs különösebb feladata. Azelőtt az alsóbbrendű folyamatoknak, a táplálkozás és a lélegzés akkor még egységes folyamatának volt a szabályozója. E két folyamattal függött össze mindaz, amire ennek a szervnek a szabályozó tevékenysége kiterjedt: az a belső erő, amellyel az ember felfújta magát s amelynek segítségével a legkülönbözőbb alakokat ölthette magára, – mindaz, ami alakját önkényesen változtathatta, összefüggésben volt ezzel a szervvel, az agyalapi-miriggyel; ami kevésbé volt önkényének alávetve, az a másik szervtől, a tobozmirigytől függött.

Mindebből láthatjuk, hogy miként alakul át az ember, és láthatjuk azt is, hogy szilárd és határozott alakjának kifejlődésével mindjobban elszakad azoktól a lényektől akik kívülről hatottak rá és ösztönös lénnyé tették. Így még világosabb képet kaptunk az emberi fejlődés folyamatairól. Ezek a folyamatok végül az atlantiszi kor közepén az embert éretté tették arra, hogy a külvilág hatását érzékszervein keresztül felfoghassa, s a külvilágról ítéletet mondjon. Azelőtt az ítélet úgyszólván kívülről áramlott az emberbe. Minden, ami gondolkodásszerű, szinte beléje ömlött, mint ma az állatoknál. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy az emberek nem egyöntetűen haladtak előre, hanem az egyik előbb, a másik később érte el ezt, vagy azt a megszilárdulási állapotot. Hiszen már láttuk, hogy ennek megfelelően milyen emberi formák alakultak ki. Egyesek elsatnyultak, túl korán öltöttek határozott alakot, mert túl korán engedtek érvényesülni egy bizonyos megkeményedési folyamatot. Láttuk, hogy a különböző fajok éppen ezáltal alakultak ki. Tulajdonképpen csak azok az emberek érték el a megfelelő érettséget, akik – mint ahogy tegnap említettük – a mai Írország közelében lévő székhelyükről indultak el, és azután nyugatról keletre vonultak. Csak ők voltak olyan érettek, hogy fölfoghatták mindazt, amit a Föld a külső érzékeknek nyújt. Ezek az emberek azután benépesítették a különböző vidékeket, ahol más utána odavándorolt népek ivadékai laktak. Ezekkel összekeveredtek, úgy hogy a keveredésekből a különböző kultúrák jöttek létre. Az európai kultúrákat tehát azok hozták létre, akik a legkésőbben vándoroltak ki Atlantiszból.

Hogy tárgykörünkben még jobban elmélyedhessünk, először még egy pillantást kell vetnünk a nagy kozmoszra és azután magára a Földre. Világossá vált előttünk, hogy az ember fejlődése összefüggésben van az állatok fejlődésével. Az ember kihelyezte magából az állatokat s visszahagyta őket a fejlődésnek egy bizonyos fokán. Az állatok között természetesen nagy különbség van; vannak magasabb és alacsonyabb állatformák. Látni fogjuk majd, hogy a magasabb és alacsonyabb állatformák között fejlődési határ van, s ez igen fontos. Az ember a maga fejlődése folyamán fokozatosan vetette le magáról az állati formákat, de már akkor is élt finom, igen szellemi, éterikus alakban, amikor a Nap és a Föld még egy test volt. A Nap és a Föld elválásakor azokat az állatokat választotta el magától, amelyek a Nap-Föld egységes állapotának megfelelő fejlődési fokon maradtak vissza. E lények a Nap és a Föld egységének idejében állati formákká fejlődtek, de természetesen az idők folyamán, a hosszú utófejlődés alatt egészen más formákká váltak. Ha azonban azt a ma is létező, jellegzetes formát keressük, amely a Nap és a Föld elválásakor visszamaradt állati formával hasonlítható össze, akkor ezt a halformában találjuk meg. Ez az állati forma, amelyben még volt valami a naperőkből akkor is, amikor a Föld már magára maradt. Vegyük csak szemügyre ezt a pillanatot. Ezek a lények egészen más lények voltak, mint a mai halak, már csak azért is, mert inkább növényi természetűek voltak, de most nem ez a fontos. A Nap távozásakor ezek a lények voltak az emberi forma első materiális kialakulásai, s azóta különböző sorsokon mentek keresztül. Azt mondhatnánk, hogy a halakban fennmaradt számunkra a külső világban valami, ami arra emlékeztet, hogy a fizikai Napból jöttünk, s egykor a Naphoz tartoztunk. Ámde a Nap eltávozott, s most a Földön kívül van. A Nap a földi emberre is kívülről kezdett hatni s mindinkább kifejlődött a tudatváltakozás, az alvás és az ébrenlét állapotának a váltakozása. Egyre jobban kialakul az az állapot, amelyben az ember magasabb rendű tagjaival – éter- és asztráltestével – mindinkább énjéhez kapcsolódik; s ez az állapot váltakozik azzal, amikor az asztráltest nincs a fizikai testben. Ez a tudatváltakozás az ébrenlét és az alvás váltakozásában még ma is fennáll.

Most tanulmányozzuk át ezt a váltakozó állapotot, amelyet mindannyian ismerünk, mert hiszen a legelemibb jelenségekhez tartozik. Tudjuk, hogy az ébrenlét alatt bizonyos meghatározott kapcsolat van a fizikai test, étertest, asztráltest és én között; ha az ember elalszik, a fizikai és az étertestből kivonul az asztráltest és az én. A régi időkben az embernek még nem volt énje, ehelyett az étertest egy része távozott az asztráltesttel; tehát mégis összehasonlítható ez az állapot az alvással. Tudnunk kell, hogy amikor az én és az asztráltest kivonul az emberből, akkor a fizikai és az étertest tulaj dóriképpen növényi értékűvé válik. A növénynek alvástudata van, az alvó ember fizikai és étertestének szintén. Ma azonban – az alvás alatt – a normális ember asztráltestének és énjének is olyanféle tudata van, mint a növénynek, mert ezek sem tudnak semmit környezetükről. A régi időkben másként volt; ha az ember kivonult fizikai- és étertestéből, tudatában derengett valami a kívül lejátszódó szellemi eseményekből. És most már képet alkothatunk magunknak arról a másik igen fontos tényről, amelyet a Nap és a Föld elválása idéz elő. Mielőtt ez bekövetkezik, az egész ember (a fizikai- éter és asztráltest) a materiális és a szellemi naperők hatása és uralma alatt áll. Azután azonban, mivel az ember fizikai, éter- és asztráltestére már közvetlenül rátűz a napsugarak fénye, a Nap állásától függött, hogy az ember a Nap hatása alatt van-e. A kérdés most már az: vajon volt-e ebben az időben a Napnak még másféle hatása is? Amikor a Napot fizikai szem még nem láthatta, amikor a sűrű atmoszférát fizikai szem még nem törhette át, akkor a fizikai testen kívül tartózkodó éter- és asztráltest a Napból származó szellemi erők igen fontos hatását fogadta magába. Észlelni még nem tudta az ember ezeket a hatásokat, mert ehhez még nem volt elég érett. Az észlelés lehetősége később következik be, később kap az ember olyan erőt, amely képessé teszi őt a Napból származó szellemiség észlelésére.

Melyik volt az az esemény , amelyik az embert képessé tette azoknak a Napban lakó magasztos erőknek az észlelésére, amelyeknek a Földről el kellett távozniuk, s amelyek a Naphoz kapcsolódtak? Mikor kapta meg az ember ezt a képességet?

Az erők fokozatosan áramlanak a Földbe. És az emberi fejlődés legfontosabb időpontja, legdöntőbb eseménye az, amikor az ember megkapja azokat az erőket, amelyeknek segítségével a Napnak nemcsak fizikai, hanem szellemi erőit is teljes tudatossággal felveheti magába. Ez az időpont: Krisztus földi megjelenésének időpontja, s most azt mondhatjuk: a földfejlődés egyik időszakában az ember fizikailag elválik a Naptól. A hal képe szemlélteti azt a gondolatot, hogy „Az én egykori állapotomra emlékeztetsz, arra az állapotra, amelyben voltam, mielőtt a Naptól el kellett válnom.” A Nappal együtt azonban elhagyták a Földet azok a magasabb erők is, amelyeknek a vezetője a magasztos Napszellem: Krisztus volt. És az emberek csak lassanként értek meg arra, hogy Krisztus erőit éppen úgy magukba fogadják, mint ahogy magukba fogadták kívülről a Nap fizikai erőit is. Azelőtt a Nap fizikai erői jelentek meg a Földön, most földi lényként a Nap belső szellemi erőinek is meg kellett jelenniük. Mire emlékeztethették a beavatottak az embereket, mikor Krisztus megjelent? A régi hazára: a Napra! Erre a régi hazára emlékeztető szimbólum volt a hal szimbóluma. Ezért jelenik meg a katakombák falán a hal, mint az emberiség fejlődésével összefüggő igazi jelkép. És a tanítvány az első évszázadokban – mivel mindenütt a halszimbólumot látta – áhítatos érzés járta át, ha füléhez jutott a beavatottak szava, mert ez a jelkép spirituálisán a palesztinai történet szentségébe és Földünk hatalmas kozmikus fejlődésének fázisaiba vezette. Ilyen kultuszt ápoltak a misztérium-iskolákban és az ilyen jelképek, mint a katakombák falán ékeskedő hal, ezeknek a misztériumoknak éppúgy kifejezései, mint ahogyan az ősrégi múlt jele a növényi lenyomat is a geológus számára. S mint ahogyan az a lenyomat sem önmagától keletkezett, így a halszimbólum is mintegy lenyomata csak a misztériumok tartalmának. A halszimbólum nem hirtelen került felszínre. A Messiás prófétái már a druida-misztériumokban is, tehát jóval Krisztus megjelenése előtt, tanítványaiknak Krisztus eljöveteléről beszélnek, s már akkor is mindenütt a halszimbólum szerepei. Ebből láthatjuk, hogy a halszimbólum a földfejlődés igen fontos pillanatát örökíti meg. Most pedig menjünk tovább!

Bizonyos időpontban a Hold elvált a Földtől. Egy ideig a Föld a Holddal együtt haladt, azután hármas alakulat keletkezett: létrejött a Nap, a Hold és Föld. Ez hatalmas erejű, viharos katasztrófák közepette történt. Az akkori ember fizikaisága még nem állt valami magas fejlődési fokon, el is hagyta ezt a megcsontosodott fizikumot. Hogy ezt megérthessük, mindenekelőtt a következőt kell figyelembe vennünk: a Nap eltávozásával a Föld visszafejlődött, rosszabb lett. Csak amikor a Hold kivonult s kivitte magával a legrosszabb szubsztanciákat, akkor állt be ismét javulás, emelkedés, úgy hogy egy ideig – a Nap távozásáig – a fejlődés felfelé irányult, azután pedig – a Hold távozásáig – lefelé haladt, s minden rosszabb, groteszkebb lett; majd a Hold távozása után a fejlődés ismét felfelé ívelt. Erről a fejlődési fokról is fennmaradt egy forma, amely mára degenerálódott és egészen más, mint annak idején volt. De létezik. Ilyen formája volt az embernek, mielőtt a Hold eltávozott volna a Földből, mielőtt az embernek én-je lett volna. Az az állati lény, amelyik mintegy emlékeztet a földfejlődés legmélyebb pontjára, arra az időpontra, amikor a legmélyebben belesüllyedtünk szenvedélyünkbe, s asztráltestünket megközelíthették a legrosszabb külső hatások, az a lény amelyik ma – degenerált formában – megörökíti földi fejlődésünk szégyenteljes szakaszának legmélyebb állását: a kígyó, s így a kígyó is egy fejlődési fázist szimbolizál, de a fejlődésnek mélypontját jelképezi. A kígyószimbólum nem kigondolt valami, hanem a távoli múltban gyökerezik: a hal és a kígyószimbólumot fejlődésünk rejtélyeiből kutattuk fel. S mint ahogyan békés hangulat szállj a meg a romlatlan kedélyű embert, ha a tiszta, szűzi elemben úszó fénylő haltestet látja, úgy irtózás vesz rajta erőt a tekergő kígyó láttára. Ezeknek az érzéseknek az az alapja, hogy tényekre emlékezünk vissza, amelyeken hajdani fejlődésünk folyamán keresztülmentünk. Amilyen igaz az, hogy az ember szívesen nézi a vízben úszó, csodálatos, napsütötte, eleven halakat s szívesen emlékezik a maga egykori magasrendűségére, teljes ártatlanságára, arra az időre, amikor még nem volt ugyan énje, de a fejlődés legjobb szellemei kormányozták – olyan igaz az is, hogy a csúszó-mászó kígyó földi fejlődésének legborzalmasabb idejére emlékezteti, arra az időre, amikor majdnem kibukott fejlődésének menetéből. Amit érzéseinkben így átélünk: kozmikus tényekkel függ össze s most megértjük az emberi lélek öntudatlan élményeit, amelyek olyan rejtélyeseknek látszottak, s amelyek éppen akkor lépnek fel olyan világosan és hevesen, ha az embert még nem érintette a kultúra. Bizonyos, hogy az ember a kígyótól való félelmét teljesen leküzdheti, ez azonban a kultúra hatása. A naiv érzés mégiscsak a lélek alapjaiban nyugszik, és azokba az ősrégi időkbe vezet vissza, amikor az ember fizikailag még csak a kígyó fokán állt s megkezdődött azoknak az elemeknek a beavatkozása, amelyek – mint már említettük – előkészítették az embert a szabadságra, és arra, hogy Krisztust teljes jelentőségében és nagyságában, kellő méltósággal fogadhassa.

Vajon kik voltak azok, akik az embert segítették abban, hogy le ne süllyedjen a mélybe? A már tegnap említett luciferi lények, akik hatásukat akkor fejtették ki, amikor az ember fejlődésének legmélyebb pontjára jutott. Ok azok, akik az embert ismét a magasba vezették. A napszellemek még nem hatottak az emberre, de a luciferi lények, akik feláldozták magukat, hatottak rá, s különös módon jártak-keltek a Földet benépesítő emberek között. Külsőleg emberi alakban jelentek meg, mert a legmagasabb szellemeknek is a Földön élő formákban kell megtestesülniük. Így egyes luciferi lények is külsőleg az akkori emberalakot öltötték magukra. Úgy jártak-keltek a Földön, hogy magukban azt mondták „alakunk ugyanolyan, mint az embereké, de igazi hazánk nem a Földön van – igazi otthonunk a két közbülső bolygó: a Vénusz és a Merkúr.” Az emberek között jártak, de a magasba tekintettek, s egynek érezték magukat a Vénusszal és a Merkúrral, mert lelkük – lényük legjobb része – a Vénuszon és a Merkúron maradt s külső alakjuk alapjában véve csalóka kép volt csupán. De éppen azért adhatták az embereknek azt, amire szükségük volt: a vezetést és tanítást, mert hazájuk nem ezen a még kifejlődés előtt álló Föld-bolygón, hanem a Vénuszon és a Merkúron volt. Az emberiség tanítói és beavatottjai voltak, külsőleg olyanok, mint az akkori emberek, belsőleg azonban magasrendű, jelentőségteljes képességeik voltak s ezekkel hatottak egyrészt az egész emberiségre, másrészt pedig – s különösképpen elkülönített iskolákban, az első misztériumiskolákban – egyes előrehaladott emberekre is. És mindig voltak olyan individualitások, akiknek a csillagokban volt a hazájuk, de mégis megjelentek itt a Földön is s az emberek között jártak-keltek. Így haladt az ember fejlődésében egyre tovább, s mindinkább közeledett az atlantiszi kor közepe felé.

Az ember mai alakja az atlantiszi kor első felében kezdett csak kialakulni; akkor kezdi csak az ember otthon érezni magát fizikai testében. Voltak olyan lények, akik a régi atlantiszi korban az emberi lét legalsó fokán álltak, s azután visszamaradt fajokká lettek; voltak azután olyanok, akik megtartották alakuló képességüket és olyanok, akik csak egészen ideiglenesen laktak az emberi testben. Amit most elmondok, az az első atlantiszi időkben igen gyakran fordult elő. Képzeljünk el egy a többi atlantiszi emberhez viszonyítva, magas fejlettségű embert. Az ilyen embert bizonyos tények arra késztették, hogy nagy alakuló képességgel bíró fizikai testét, valamint éter- és asztráltestét szellemiségétől elkülönítse. Szellemisége azután a szellemi világba húzódott vissza, hogy később más testiséget vegyen magára. Igen gyakran fordult elő, hogy a fizikai-, éter- és asztráltestet, mielőtt megérett volna a halálra, a hozzá tartozó lelki-szellemi lény önkényesen elhagyta. S ha ezek a testek különösen magasrendű individualitáshoz tartoztak, akkor jók és tiszták voltak. Az ilyen testekbe azután magasztos szellemi lények szálltak alá. A régi atlantiszi korban tehát gyakran fordult elő, hogy olyan lények, akik különben nem testesülhettek volna meg a Földön, ilyen fejlett testiségeket használtak fel arra, hogy az emberek közé leszállhassanak. Az atlantiszi beavató iskolákban működő nagy tanítómesterek ilyen lények voltak. Az akkor időszerű eszközökkel erősen hatottak az emberekre. Az embernek éjszaka, amikor kivonult fizikai testéből, tompa szellemi tudata volt. Nappal a külső körvonalak még elmosódottak voltak. A két állapot között akkor még nem volt olyan éles különbség, mint ma. Így a hétköznapi ember az ilyen magasrendű individualitást váltakozva hol ilyennek, hol olyannak látta: nappal emberhez hasonlónak, éjszaka azonban egészen másképp: szellemi-lelki módon – de tudta, hogy a kettő egy és ugyanaz, s nappal a fizikai testiségben jelenik meg. Ezek a magas individualitások Vénusz- és Merkúr-lények voltak. Beleavatkoztak az ember életébe és éjjel-nappal vele voltak. Az emberi lelkekben megmaradt az emlékezés ezekre a lényekre, akik mindig újra és újra megtestesültek. Ilyen emlékezés merült fel az Európát benépesítő emberekben, ha Wotan, vagy Thor nevét kiejtették. Ha Európa régi lakói az istenekről beszéltek, akkor ez nem volt a fantázia szüleménye, hanem emlékezés azok atlantiszi alakjaira, mint ahogy a görögök is, ha Zeuszról, Apollóról, vagy Marsról beszéltek, olyan alakokra emlékeztek, akikkel együtt éltek az atlantiszi időben. Egyiptomban a régi Lemuriára való emlékezés kerül felszínre, Görögországban pedig a régi Atlantiszban lejátszódó földi események bukkannak fel.

Tudnunk kell azonban a következőket: ha a későbbi vallási rendszerekben minden csak emlékezés az előbbi földi eseményekre, akkor éppen a legutolsó emlékezés időpontjában, tehát kb. abban az időben, amikor a görög és a római nép az atlantiszi korra emlékezett, fontos eseménynek kellett bekövetkeznie. Ez volt az a kor, amikor Krisztus a földfejlődésbe lényeges, új impulzust hozott. Hogy ez az impulzus milyen volt, azt ma már érintettük, amikor azt mondtuk, hogy annak a hosszú időnek az eltelte után, amelynek folyamán a luciferi lények az embert előkészítették s képessé tették a Krisztus-impulzus befogadására, a Nap már nem csak kívülről küldi az ember felé sugarait, hanem belső erőit is rásugározza. Ennek a kornak még korántsem értünk a végére, még a kezdetén vagyunk, mert Krisztus megjelenésével, csak az első impulzus jött létre, hogy a Földön egyébként csak fizikailag megjelenő napsugarak belső, szellemi fényüket is kibocsáthassák. És egyre nagyobb lesz az a szellemi napfény, a krisztusi fény, amely úgy hathatja majd át az embereket belülről, mint a külső napfény kívülről. A jövőben az ember a Napot s Napfényt nem csak fizikai szemmel fogja látni, hanem belső világában életre kelti a Nap szellemi érzékelését is. S csak, ha erre képes lesz, akkor érti meg teljesen, hogy tulajdonképpen ki is volt az, aki Krisztus-Jézus alakjában itt járt-kelt a Földön. Csak lassan és fokozatosan értheti ezt meg az ember. És mint amilyen igaz, hogy a kereszténység előtti korban meg kellett értenie a szellemiségről hírt hozó szellemi lényeket, akik őt a fizikai világba vezették, éppen olyan igaz az is, hogy most már a valódi spirituális mozgalom segítségével meg kell értenie azt a szellemi erőt, amely egykor a Nappal együtt a Földről eltávozott. Ezt az erőt kell az embernek ismét, de most már mint belső erőt magába fogadnia; ezt a szellemi erőt, a Krisztus-erőt, amely a jövőre vonatkozó nagy impulzusokat hozza, ezt kell megértenie.

Minden spirituális tudomány minden szellemi tanítás – mint elvetésre váró szellemi mag – arra való, hogy a Krisztus-erőket megérthessük. Nem mondhatjuk, hogy a szellemtudomány maga a kereszténység, hanem azt kell mondanunk, hogy eszköz annak a fokozatos megértéséhez, amit a Föld és az ember a Krisztus-princípiumtól kapott. Ha ezt megértjük, akkor ezt a nagy impulzust, mint szellemi magot mindinkább belevisszük a földfejlődés talajába. Mert az embernek szüksége van erre az impulzusra, hogy újra elszakadhasson az anyagtól, amelybe oly mélyen beszállóit s visszatérhessen szellemi hazájába.

8. Stuttgart, 1908. augusztus 12.

[Az ember összefüggése a különböző égitestekkel. A bolygó alakulása a rajta fejlődő lényektől függ. A Nap felemelkedése állócsillaggá és a Földön az anyagi életfeltételek, az ember individuális fejlődésének alapjai. Krisztusnak, a szellemi Nap-erőnek kiegyenlítő működése a Földön. A bölcsesség beépülése a régi Holdon, mint harmonizáló erő. A földi lét missziója a csoportlélek-szerűség legyőzése és a szeretet mind magasabb fokra fejlesztése. A Krisztus-princípium az első lépés a Földnek a Nappal való újraegyesítéséhez. A kereszt ezoterikus jelentősége. Az ember, mint földi, Nap- és világegyetem-lény. A magasabb tudat-fokok.]

Hogy tulajdonképpeni célunkat, amelyet a legközelebbi előadásokban ismertetek, pontosan megérthessük, ma is először a világmindenséget, majd ismét földi létünk szűkebb körét vesszük szemügyre. Így pontos képet kapunk arról, hogy szellemtudományi értelemben tulajdonképpen mit értünk az egymás mellé állított három fogalom alatt, hogy: a világ, a Föld és az ember. Mert sok mindenből, ami az eddigi előadásokban előfordult, valószínűleg tudjuk már, hogy szellemtudományi értelemben egy pusztán materiális tartalmú világról szó sem lehet. Az eddigiekből láttuk, hogy a különféle kozmikus lények (nem akarjuk azt mondani: „égitestek”), akiket megismertünk, valamint Földünk különböző megtestesülései: a régi Szaturnusz, a régi Nap és a régi Hold és végül a Föld, és a vele, mint bolygóval, állócsillag-voltánál fogva ellentétes Nap, egészen más, mint puszta matéria. Minden égitest, mint láttuk, a szellemi lények sokaságának a működési színtere, vagyis alapjában véve materiálisán csakis olyan alkotású lehet, amilyen az égitesteken lakó szellemi lényeknek megfelelő. Azután láttuk, hogy a Nap elszakadt a Földtől, mert olyan magasztos szellemi lények működési színterévé kellett válnia, akik fejlődésükhöz csak a finomabb szubsztanciákat használhatták, az embernek pedig a Földön a durvább anyaggal kellett megelégednie. S ha teljesen átkutatná is valaki az egész nagy kozmikus térséget, anyagiságot akkor sem tudna kifürkészni benne, csak azt tapasztalná, hogy minden szellemiséggel van kapcsolatban. Láttuk továbbá a különféle földi lények és a szellemi lények között lévő összefüggést. Láttuk, hogy a köveknek, földünk ásványainak, világunk környezetében, az univerzumban van az énjük; a növények pedig lokalizálták énjüket a földbolygó középpontjában. Láttuk, hogy a növényeknek asztrális mivoltuk is van, amely mintegy kívülről veszi körül a növényt és a növekedés befejezését, a virágot hozza létre. Láttuk, hogy mindent áthat a szellem és így az égitestekről alkotott fogalmaink kibővültek. Feltekintünk valamely égitestre és most már tudjuk, hogy az nem más, mint a vele materiális kapcsolatban levő szellemi lényeknek a kifejeződése. Az ember, ha kifejleszti a benne szunnyadó képességeket, az égitestekről bizonyos ismereteket szerezhet magának. Mai előadásunkban az embert a különböző égitestekkel való összefüggésében vesszük szemügyre.

Földünkön ásványok, növények, állatok és emberek vesznek körül bennünket. Tudjuk, hogy a földi lényekre gondot viselnek a keresztényi értelemben angyaloknak, arkangyaloknak és fejedelemségnek nevezett magasabb lények: és hogy még más lények is – habár a Napról és a Holdról küldik is le erőiket – kapcsolatban vannak a Földdel. Ma ehhez a tényhez még valami mást is hozzáfűzünk. Mindenekelőtt a következő kérdés merülhet fel lelkünkben: mennyiben hasonlítható össze az egyik bolygó mivolta a másikkal? Könnyebbség kedvéért azokat a lényeket vesszük szemügyre, akik az emberiség fejlődésének mai korszakában látható alakban lépnek elénk. Az a kérdés, hogy milyen kapcsolatban vannak a körülöttünk lévő ásványi, növényi, állati és emberi lények más kozmikus lényekkel? E kérdést természetesen a szellemtudomány álláspontja szerint vizsgáljuk meg. Ez az álláspont önként adódik, ha kifejlesztettük azokat az erőket, amelyek csak szellemi látással észlelhetők. Ezeknek az erőknek a kifejlődéséről – tehát a szellemi tudat tartalmáról – majd még beszélünk. A kérdés tehát az, hogy van-e a többi bolygón a szellemi látás tapasztalata szerint olyan ember, mint itt a Földön? Szellemi tapasztalatunk szerint olyan ember, pontosan ugyanolyan alakú ember, mint a Földön, a többi bolygón nincs. Ez a tapasztalat alátámasztja azt a tényt, hogy minden bolygónak, minden égitestnek megvan a maga külön feladata, külön missziója. Semmi sem ismétlődik meg a világmindenségben, más kozmikus térségeknek más a missziójuk is. Földünk három előbbi megtestesülésből fejlődött ki. Önök tudják, hogy az emberi létnek azon a fokán, amelyen most vagyunk, az „ember-fokon”, bizonyos lények már valóban keresztülmentek, mint pl. az angyalok a régi Holdon. Más lények, az arkangyalok a régi Napon és a fejedelemségek a régi Szaturnuszon érték el ezt az állapotot. Könnyen eshet az ember abba a tévedésbe, hogy mégiscsak voltak olyan emberek az előbbi Föld-inkarnációkban, mint ma. Nem szabad azonban szem elől tévesztenünk, hogy a régi Holdon nem volt sem szilárd kőzet, sem ásvány, és ezért azok a lények, akik ott élték át az „ember-fokot”, egészen más körülmények között élték azt át. Amikor azt mondjuk tehát, hogy az angyalok a régi Holdon élték át az „ember-fokot”, mindig szem előtt tartjuk, hogy az a mai állapottól egészen eltérően zajlott le. Az arkangyalok is egészen más viszonyok között élték át ember-voltukat a régi Napon, mint mi ma, mert hiszen a régi Nap csak levegőből és gázból állt. Az akkori emberi állapotot természetesen csak olyan lények élhették át, akiknek nem volt olyan szilárd szubsztanciájú, izomzatú, stb. testre szükségük, mint a miénk. Ami a Földön jön létre, az sem ismétlődhet meg soha és minden egyes időpontnak megvan a maga külön missziója a kozmikus lét nagy háztartásában.

Vizsgáljuk csak meg, hogy jött létre Földünk. Szellemi látással olyan testnek látjuk, amelyen az ember lakik és fejlődik. Ez a fejlődés csak azért volt lehetséges, mert a Nap és a Hold elszakadt a Földtől, és mert a Föld erőit a Nap és a Hold egyensúlyban tartja. Amikor a Föld – ha ugyan szabad ezt így mondanunk – maga is Nap volt még, a Nappal együtt fejlődött. A Nap maga tehát még bolygófokon állt és arkangyalok laktak rajta. A fejlődés haladásával lehetségessé vált, hogy a Napból, Földből és Holdból álló közös test erőinek egy része a leváló Föld+Hold rovására, létének magasabb fokára emelkedjék. Látjuk tehát, hogy a nagy világmindenségben a fejlődés úgy megy végbe, hogy valami, ami egy ideig együtt halad a többivel, elválik, sőt azután magasabb régiókba emelkedik, a másik rész pedig mélyebb régiókba száll alá. Ahhoz, hogy bizonyos magasabb lények fejlődésükben a kellő fokot elérhessék, magának a Napnak olyan testté kellett válnia, amely magasabb lények működési színtere lehet. A Nap tehát szintén előrehaladt, bolygóból állócsillaggá emelkedett. Az olyan égitestet, mint a mi Napunk, „keletkezésében” kell szemügyre vennünk. Azt kell tekintetbe vennünk, hogy bolygóból jött létre; ezért szellemi értelemben a Napokat magasabb fokra emelkedett bolygóknak tekintjük. Tegnap rámutattunk arra, hogy az ember egy ideig a szellemi naperők nélkül élt a Földön, de Krisztus eljövetelével a szellemi naperők tért hódítottak Földünkön. Mivel Krisztus egyesül a Földdel, az ember felveheti magába a Krisztus-princípiumot s így egyre érettebbé válik. Valamely bolygó materiális alakja attól függ, hogy milyen lények fejlődnek ki rajta. Mint ahogy a Nap is azért lett Nappá, mert lényeinek a legfinomabb szubsztanciákra volt szükségük, és ezért ezeket kellett kiemelniük a közös testből, úgy a Földdel is ez történik majd: a távoli jövőben a Föld szubsztanciái is átalakulnak aszerint, hogy az ember és azok a földi lények, akiket az ember mintegy magával visz, mivé fejlődnek. Mert ha az ember egyszer majd hatalmassá válik, a többi földi lényt is magához emeli. Mi történik akkor? Az ember, ha mindjobban áthatja őt a Krisztus-princípium, ha a Földre szálló krisztusi naperőket mindinkább magába fogadja, maga is egyre jobban krisztusivá válik. S egykor majd ő maga sugározza be az egész Földet a Krisztus-princípiummal.

Mi a Krisztus-princípium? Tisztázzuk most ezt a kérdést abból a szempontból, ahogyan célunk érdekében szükséges. Ehhez tudnunk kell, hogy földi létünknek mi a missziója. Ezt a missziót bizonyos módon és bizonyos szóval meg kell jelölnünk. Mi a missziója tehát földi létünknek? Mi volt a missziója pl. a Föld előfutárának, a régi Holdnak? Ha szellemi látással visszatekintünk a régi Holdra, létének kezdetén, a mai földi lények elődjeinél, igen sajátságos dolgot veszünk észre. Sok mindennel rendelkeznek ezek a lények, de egy valami a régi Hold-fejlődés kezdetén még teljesen hiányzik: az, amit ma, földi létünkben mindenütt magunk körül látunk. A régi Holdon, amely Földünk előfutára volt, az erők együttműködésében nem volt bölcsesség; a Hold-korszak kezdetén még sehol sem találunk bölcsességgel teljes, harmonikus működést. Ha a régi Hold kialakulását szellemi látással követjük, látjuk, hogy a bölcsességet a kozmoszból, a régi Hold környezetében működő lények hozzák le és ők oltják a Hold lényeibe. Ezért nevezzük a régi Holdat a bölcsesség bolygójának, és amikor a régi Hold-korszak befejeződött, már mindenben bölcsesség volt. Amikor pedig a régi Hold fejlődésének befejezése után „kozmikus alváson” ment keresztül, majd pedig abból, mint a Föld, újra előtérbe lépett és a lények ismét előjöttek a pralayából, magukkal hozták a régi Holdon beléjük oltott bölcsességet is. Ennek az a következménye, hogy a Földön a bölcsesség benne van minden lényben, s bele van oltva mindennek az alapjába. Ha a körülöttünk lévő lényeket szemléljük, akik a Hold-fejlődés eredményei, s akiknek még további missziójuk is van, mindenütt bölcsességet találunk. Figyeljünk meg bármit, amit csak akarunk – pl. egy virágot – minél jobban vizsgáljuk, annál csodálatosabbnak látszik az, ahogyan az egyes részek a magasabb bölcsesség értelmében egymáshoz igazodnak. Nézzük meg az emberi felsőcombcsont egy darabját. A csontlécek a legnagyobb bölcsesség szerint rendeződnek tartószerkezetté, hogy a felsőtestet hordozhassák. És nincs az a mérnöki tudomány, amely ma ennek a szerkezetnek a nagy bölcsességét a hídépítésnél utánozni tudná. A többi emberi szervnek, sőt az egész körülöttünk lévő világnak is bölcsesség az alapja. Az ember azonban még kontár, s csak a Földön kezdi felvenni magába a bölcsességet. A mikrokozmikus bölcsességet csak itt a Földön sajátítja el a körülötte lévő világból, amelynek az alapjaiba már bele van építve a bölcsesség. Az ember belső világának mélységeiben is van bölcsesség, ott ahol az ember maga nem tevékenykedik. A fejlődéstörténet ismertetése közben sokszor dicsőítik az emberi bölcsességet. Milyen csodálatosnak látszik, mikor az iskolában azt tanuljuk, hogy az ember egy bizonyos időben ezt vagy azt fedezte fel. Mennyire belénk oltották, pl. hogy a papírgyártás művészetének felfedezése az újabb korban: az emberi intelligencia diadala. Bizony a darazsak ezt már régen tudják, sokkal előbb tudták, mint az emberek. Természetesen nem az egyes darázs, hanem a darazsak csoportszelleme építi a darázsfészket pontosan ugyanabból az anyagból, mint a mi papírosunk. Az állati csoportlelkek már régen ott tartanak, ahová az emberi bölcsesség lassanként ér el. Azt a bölcsességet, amely itt a Földön benne van minden lényben, fokozatosan kellett beléjük oltani. Majd látni fogjuk, hogy a régi Hold-korszak folyamán hogyan oltották bele a különböző lényekbe ezt a bölcsességet, hogyan küzdött a bölcsesség az oktalansággal és hogyan adta át a régi Hold a Földnek azokat a „lény-csírákat”, amelyekben már benne volt a bölcsesség.

Mit kell a földi lényekbe ugyanilyen módon beleoltani? Mint ahogyan a régi Hold lényeibe a bölcsességet, úgy kell a mi Földünk lényeibe a szeretetet beleoltani. A mi bolygónk a szeretet bolygója. Ezért megkezdődött a szeretet kifejlesztése, a szeretet beárasztása a legalacsonyabb szinten. Mindez Lemuriában történt, amikor az ember énje formát öltött. Ekkor a szeretet a nemek elválasztásával a maga legalacsonyabb rendű formájában kezdi meg fejlődését. És a további fejlődés folyamán a szeretet-princípium megnemesítése fokozódik, egészen az át-szellemiesítésig. Ahogy a régi Holdon a bölcsesség áradt a holdbéli lényekbe, a Földön – ha a Föld elérkezik majd fejlődése céljához – a szeretet lesz mindennek az alapja.

Es most egy futó pillantást vetünk a Föld következő inkarnációjára, a Jupiterre. Ha a Jupiteren majd megjelennek a rajta lakó lények, akkor ők környezetüket s a környezetükben élő lényeket szellemi erőikkel észlelik. S mint ahogy intellektusunkkal megcsodáljuk a kőből, növényből, állatból és minden körülöttünk lévő lényből felénk áradó bölcsességet s azt magunkba szívjuk, hogy nekünk is legyen ilyen bölcsességünk, úgy árad majd a Jupiter-lények felé, a körülöttük lévő lényekből illatfelhőhöz hasonlóan, a földfejlődés alatt beléjük oltott szeretet. Ha valamely lényt megfigyelünk, épül a lelkünk a benne rejlő bölcsesség láttán, a Jupiter-lakók lelke éppen így épül majd a lényekből kiáradó szereteten. Ez a szeretet, amelynek a Földön kell kifejlődnie, csak akkor fejlődhet ki, ha a földi ének, az egyes lények kiszakadnak a csoportlélek egységéből és az egyes lény az egyes lénnyel kerül szembe: csakis így fejlődhet ki az igazi szeretet. Ahol az ének egymáshoz kötődnek a csoportlélekben, s nem önállóak, ott nincs igazi szeretet. Az egyik lénynek el kell különülnie a másiktól, és a szeretetnek szabadságban fogant ajándéknak kell lennie. Szeretetet az egyik én csak azért ajándékozhat a másiknak, mert az emberiségen belül az egyes lények elszakadtak egymástól s az egyik én önálló egységként került a másikkal szembe. Ezért kellett a Földön az individualizmusnak mindjobban tért hódítania, és ezért volt szükség arra, hogy az isteni gondviselés az embereket, mint egyes lényeket egymáshoz vezesse. Gondoljunk a csoportlélekben egymáshoz kapcsolt egyes lényekre; a csoportlélek kormányozza őket és viselkedésüket is. Mondhatja-e valaki, hogy a szív szereti a gyomrot? Nem – a szív és gyomor összefüggésben van egymással, egy belső lény köti össze őket. Így kapcsolódnak egymáshoz az állatcsoportok a csoportlényben és a bölcsességgel teljes csoportlélek határozza meg, hogy mit kell cselekedniük. Szeretetteljes vonzalmat csak akkor ajándékozhat szabadon az egyik lény a másiknak, ha először legyőzte ezt a csoportszerűséget és az egyes én az egyes énnel áll szemben.

Az embert csak fokozatosan lehet a szeretet e missziójának teljesítésére előkészíteni és az ember a szeretetnek mintegy az előkészítő iskoláján megy keresztül, mielőtt teljesen individualizálódna. Mielőtt az én egészen az ember sajátjává válna, a vezető lények nagy korszakon át csoportokban egyesítik az embereket. Ezeket a csoportokat a vérségi kapcsolat tartja össze s a szeretet ezeken a csoportokon belül a vérrokonságon alapszik. Ez a kor az emberiség előkészítésének nagy korszaka volt. Jeleztük már, hogy ekkor a szeretetet a csoportlélek bölcsessége irányította és láttuk, hogy a luciferi lények úgy fejtették ki hatásukat, hogy hatalmas szabadító erőikkel ellenálltak annak a vérségi kapcsolatban gyökerező együttműködésnek, amelyek az embereket törzsekké és népekké csoportosította. Mindaz ami abban az időben az ember önállósága érdekében történt, a luciferi szellemek hatása. Így érik meg az ember arra, hogy a szeretet legmagasabb rendű erejét, a Krisztus-princípiumot magába fogadja, azt a princípiumot, amely a maga mivoltát így fejezhette ki: „Aki szereti atyját, vagy anyját, inkább mint engem, nem méltó az énhozzám. …és aki fel nem veszi az ő keresztjét és úgy nem követ engem, nem méltó az énhozzám.” – Ezt nem szabad triviálisan felfognunk, hanem úgy, hogy a régi vérrokonságnak a Krisztus-princípium felvétele után az összetartozandóság új formájává kell átváltoznia. Ez a kötelék a materiális alapoktól függetlenül fűzi majd az egyik lelket a másikhoz, az egyik embert a másikhoz. A Krisztus-princípium adta az alapot ahhoz, hogy az egyik ember a másikat szerethesse. Minél krisztusibb lesz tehát az emberiség, annál szellemibbé lesz a szeretetben. A szeretet lélekkel s szellemmel teljessé válik. Ezzel a szeretettel az ember a Föld alacsonyabb rendű lényeit is magához emeli s az egész Földet átformálja. A távoli jövőben az ember a Föld egész anyagát átalakítja s a Föld testét éretté teszi a Nappal való egyesülésre. Krisztus, mint a szellemi nap, megadta az impulzust arra, hogy Föld és Nap majd újra egy testté váljék.

Az eddigiekből láthattuk a világ fejlődésének menetét: a Nap egykor testileg elvált a Földtől, de azután a Krisztus-princípium hatalmas impulzusa lejött a Földre és indítékot adott a Föld s a Nap jövőbeli egyesülésére, s arra, hogy az ember majd a lét magasabb fokára emelkedhessék. Láttuk továbbá azt is, hogy Földünk alkata olyan, hogy csak ilyen emberek, s csakis ilyen misszióval élhetnek rajta. Ha tehát körülnézünk az emberek világában és a földi embert akarjuk megismerni, akkor csak a Földön találhatjuk meg, mert itt jöttek létre az ilyen ember számára a megfelelő feltételek.

Most az a kérdés, hogy milyen kapcsolatban vannak a naprendszerrel a természet birodalmai? Nézzük csak először a növényvilágot. Ha szellemi látással körülnézünk világunkban és megvizsgáljuk a naprendszer többi bolygóit: növényvilágot, olyan értelemben, amilyen itt a Földön van, naprendszerünk minden bolygóján találunk; a növényvilág léte tehát a naprendszerhez tartozik és úgyszólván abból is fakad. A naprendszert benépesítik a növényvilág lényei és szellemi látással azt is láthatnánk, hogy a bolygókon – mindegyik bolygó sajátosságának megfelelően – emberi lények is laknak. Csakhamar belátjuk, hogy benső rokonság van a növény és a Nap között és akkor megértjük azt is, hogy a növény léte benső kapcsolatban van a Nap létével. Ebből az következik, hogy a növénynek kapcsolatban kell lennie a naprendszer minden bolygójával is. Nézzünk vissza arra az állapotra, amikor a Föld még a régi Nap fokán állt. Tudjuk, hogy az embernek akkor fizikai teste és éterteste volt, tehát a növényi lét fokán állt, növényi értéke volt, akkori helyzete tehát olyan, mint ma a növényvilágé. A körülöttünk lévő növényvilág lényei fizikai testből és étertestből állnak. E lényekről azt mondhatjuk, hogy hívek maradtak a Naphoz s még ma is világosan látszik rajtuk, hogy kapcsolatban vannak a Nappal. Figyeljünk meg egy ilyen növényi lényt a rózsakeresztes bölcsesség értelmében!

Látjuk, hogy a növény gyökerével a Földhöz tapad. Ez a szerv befelé a Föld középpontja, tehát a növény énje felé fordul, szaporodási szerveit pedig a növény a Nap felé fordítja. Itt veszi fel magába a szűzi napsugarakat. Képzeljük el most az embert, mint fordított növényt, – képzeljük el a növényt pontosan megfordított helyzetben, s az ember áll előttünk. Szaporodási szerve a Föld középpontja, – gyökere pedig a kozmikus tér felé fordul. Az állat a kettő között van. Ezért mondjuk szellemi vonatkozásban azt, hogy amikor a kozmosz lelke a különböző világokon áthaladt, a növényi, állati és emberi léten ment keresztül. Platón csodálatosan fejezi ki ezt: „A kozmosz lelkét a világ testére, mint keresztre feszítették fel.”

null

Az ember keresztülment a növényi létformán és ekkor a Föld középpontja felé fordult, az állat gerincoszlopa, lényének megfelelően, vízszintes irányú. Az ember fordított helyzetben van mint a növény így keletkezik a kereszt. A kozmosz lelke keresztre van feszítve, ez a kereszt legmélyebb ezoterikus jelentősége. A mai növény a Nap felé törekvő lény Kapcsolatban maradt a Nappal, ezért fordított az iránya, mint az embernek. Az állati formák az egyes bolygókon bizonyos szempontból egyformák, más szempontból viszont különbözők; az állat a kozmoszban, mint ahogy a Földön is, az ember és a növény között helyezkedik el.

Térjünk át az ásványvilágra. A kristályforma a naprendszerünkön túli kozmikus térből származik; az ásványvilág alakító erői között ugyanis olyanok is vannak, amelyek naprendszerünkön túlról valók. Az ásványformák, főleg pedig a fényt áteresztő ásványok, kivezetnek bennünket a messzeségbe, és sejtetik azt, ami naprendszerünkön túl a világmindenségben történik. Mert az ásványvilágnak, amely életünkhöz az alapot szolgáltatja s a természet világai közül a legélettelenebb és legkevésbé autonóm, univerzális léte van. Már pedig minél magasabb fokon áll valamely lény, annál inkább tud Nap- és Földrendszerünkhöz igazodni.

Most azonban ugyanezt a kérdést az emberre vonatkoztatjuk! Ha az ember csak a Földön uralkodó erőkhöz igazodnék, akkor arra volna ítélve, hogy csak a Földön élhessen, csak itt tengethesse életét; sohasem lehetne az egész világ polgára és még csak nem is beszélhetne a Földön túli dolgokról. Bár külső alakja a földi viszonyokhoz igazodik, magasabb rendű erőivel mégis részt vesz a Földünkkel kapcsolatban levő magasabb lények életében. Ami az embert a Földön korlátok közé szorítja, az a testiség; a benne gyökerező szellemi erők azonban visszavezetik őt a Földön túli világba. Az egyes szellemi erőket meg kell egymástól különböztetnünk. Beszéljünk először – hogy megérthessük egymást – azokról az erőkről, amelyek könnyen csoportosíthatók. Legelőször is arról az erőről beszélünk, amely úgyszólván szellemi szemünk előtt fejlődött ki az Atlantisz előtti időkben. Láttuk, hogy az embernek földre jövetelekor képtudata volt és csak a földi lét folyamán jutott el arra a fokra, hogy a külső tárgyakat tárgyi tudatával észlelhesse. Ez a tárgyi tudat, ami a mai érzékelhető világban úgy nyilatkozik meg, hogy a színeket láthatjuk, a hangokat hallhatjuk, szagolunk, ízlelünk, – amint láttuk – a hő észlelésből, a lámpáshoz hasonló tobozmirigy működéséből differenciálódott. Ez a tárgyi tudat, ez az érzékelés, tisztára földi, s csak a Földön található meg. Bármilyen különösen hangzik is: minden észlelésünknek – a hangok hallásának, a színek látásának – csupán földi léte van, s ha a többi bolygók mivoltát megismernénk látnánk, hogy közvetlenül nem tudjuk magunkat megértetni. Ha valamit mondunk az ott lakó lényeknek a piros színről, ők nem tudnak róla semmit, bolygóikon a tárgyak és a lények észlelésének egészen más módja van. Amit mi érzékelésnek nevezünk, az csakis a mi bolygónkon érvényes.

Láttuk azt is, hogy az érzékelés, mielőtt még differenciálódott volna, bensőséges kapcsolatban volt a megtermékenyítéssel. S ugyanúgy, ahogy az észlelés mai formája, a megtermékenyítés mai formája is, tisztán földi, csakis ennek a Föld- inkarnációnak megfelelő folyamat, és azért van a világon, hogy a Föld missziójának, a szeretetnek első alapja lehessen. Mivel éppen Földünkön fejlődik ki a szeretet, tehát az emberben, az ember külső képességeiben van valami, ami csak a Föld számára érvényes.

S most egy másik erővel is foglalkoznunk kell. Figyeljünk meg valamely érzékelhető tárgyat. Tudjuk, hogy amíg tekintetünket ráirányítjuk, addig érintkezésben vagyunk vele: hat ránk. Most forduljunk el tőle és a tárgy képe megmarad emlékezetünkben. A tárgy nincs előttünk, de képe megmarad bennünk. Ha az embernek nem volna meg az a képessége, hogy az ilyen képet megtartsa magában, egészen más lény lenne. Mert a kép, mihelyt elfordította róla a tekintetét eltűnne és az ember a különböző lények tulajdonságait nem tudná saját lényével kapcsolatba hozni. A mai embernek az a tudati képessége, amellyel a tárgy képét megtartja emlékezetében akkor is, ha a tárgy már nincs előtte, s amellyel a dolgokat ismét elképzeli, már megvolt a régi Holdon is. Hiszen ez ugyanaz a képesség, mint amellyel a külső jelenségeket képekben látta. A külső tárgyakat akkor nem úgy látta, mint ma, de ha egy tárgyhoz közeledett, akkor egy asztrális kép merült fel benne. Olyan volt az asztrális kép, mint egy eleven álomkép, amely azonban bizonyos meghatározott vonatkozásban volt a tárggyal. Az embernek nem tárgyi, hanem képtudata volt, manapság pedig az ember kiterjeszti a képet a tárgyalóra. A régi Holdbéli képességnek utolsó maradványa az emlékkép. Az emlékkép érvényessége tovább tart, mint a külső tárgy puszta szemlélete. Ha több egyforma külső tárgyat szemlélünk, akkor ezeket egy közös fogalom fogja össze. Sok darab kréta van a világon, de mind a „kréta” fogalmához tartozik. Így emelkedik fel az ember az általános fogalomhoz, amelyet semmiféle külső lény nem képvisel a Földön. Fogalmaival az ember benső tevékenységet folytathat; és ha ezt a benső munkát, fogalmait, nem a külső tárgyakra vonatkoztatja, hanem a földi létünkön kívül lakó lényekkel hozza érintkezésbe, akkor ezek a lények már könnyebben értik meg őt. Az embernek, mielőtt a külső tárgyakat észlelhette volna, képtudata volt, s ez a tompa szellemi látáson alapuló képtudat és a majd később kifejlődő imaginatív tudat már átfogóbb, mint a mai tudat. Ha majd az ember a szellemi fejlődéssel az új, imaginatív tudatot megszerzi magának úgy, hogy nem lesz a külső tárgyak észlelésére utalva, hanem látja majd pl. az ember aurájának kiáramlását, képekben látja maga körül a lelkiséget, a szellemiséget, ha képszerű szimbólumokban szeme előtt lesz mindaz, ami a világban él, akkor tudatával feljebb emelkedett s megszerezte magának azt a képességet, amelynek segítségével a bolygók világában lakó többi lénnyel is érintkezésbe léphet.

Van azután a tudatnak még magasabb foka is. Az embernek Nap-korszakban tompa tudata volt és ma is létezik az álomnélküli alvásban ennek a tudatnak igen tompa fajtája. Az embernek ugyanis az alvás alatt is van valamilyen tudata s a növény sincs egészen tudat nélkül. A növénynek nappal is ugyanaz a tudata van, mint nekünk az álomnélküli alvásban. Az alvás alatt minden kicsúszik megfigyelésünk köréből, nem tudunk szemügyre venni semmit. De bizonyos erők kifejlesztésével megszerezhetjük magunknak azt a képességet, hogy az álomnélküli alvás állapotában észleljük, ami körülöttünk van. Ezzel olyan tudatállapothoz jutunk, amely magasabb rendű, mint az imaginatív tudatállapot, s hasonlít a növény tudatához, csakhogy a növénynél ez a tudat még szunnyadó. Ha felemelkedünk a növénytudathoz, de ezt az állapotot énünkkel éber tudatállapotban éljük át, akkor szellemi fejlődésünkben elértük az inspiráció fokát: az inspirált tudatot. Az inspirált tudat nemcsak képszerű. Ha a jelenségekből kiáramló hatásokat az inspirációs fokon élő lélek felveszi magába, akkor ez a tudat nem hasonlítható össze az imaginatív tudattal: ez hangzó tudat. Az ember a szellemi hangok világába lép. Ez az a tudat, amelyről már Püthagorasz, mint a szférák zenéjéről beszélt. Az egész világ hangokban nyilatkoztatja meg mivoltát és ha az ember este elalszik és asztrálteste, énjével együtt kivonul a fizikai- és étertestből, akkor a kozmikus zene harmóniái és melódiái áthatják asztráltestét; az asztráltest akkor a maga tulajdonképpeni szellemi létébe merül és a szférák zenéjétől megkapja azt a képességet, amellyel az elhasznált erőket pótolja. Az ember éjszaka belemerül a szférák zenéjébe, a hangok áthatják őt és ezért érzi reggel, hogy erői megújhodtak. Ha ezt a folyamatot tudatosítjuk, akkor az inspiráció fokán vagyunk és észlelni tudunk mindent a Naprendszeren belül. Mindennapi fogalmaink csak a földi jelenségeket közelíthetik meg, az imagináció útján az egyes bolygók lényeivel tudunk érintkezni, ha pedig az inspirációhoz jutunk, a naprendszerrel kerülünk kapcsolatba. Ezt bizonyos körökben mindig tudták. Goethe, aki nem tudatosan bár, de mégis beavatott volt, tudta ezt. Ezért mondatja az angyalokkal a Faust prológjában, amely a szellemi világban, az égben játszódik, a következőket:

„Szférái közt most mindörökre zengi a Nap versenydalát” (Kálnoky László fordítása)

Láthatjuk, hogy Goethe mennyire tudta, hogy valamely naprendszer összes titkai hangokban fejeződnek ki és hogy a naprendszer titkait inspirációval ismeri meg az ember. Hogy Goethe nem véletlenül fejezi így ki magát, azt látjuk abból, hogy következetesen megmarad emellett a kifejezésmód mellett. Ahol a második részben Faustot a szellemi világba vezeti, még egyszer ugyanazt mondja ki:

„Halld, a hórák fergetegje mint hatol szellemfülekbe már az új napot jelezve” (Kálnoky László fordítása)

„Geistes-Ohren”: szellemi fül, a szellemi kutató füle, ami valamely naprendszer szférikus zenéjét észleli. A naperők a Földből előtörő növénybe áramlanak. A növényi test növekedését befejezi a virág, amelyet az asztráltest leng körül. A virágon keresztül hatolnak a növénybe a Nap szellemi erői. Ha ezeket az erőket észlelni tudná, a szellemi szférák zenéjét hallaná. De ezt csak szellemi füllel lehet érzékelni. A növény virágjába titokzatos módon szellemi hangok szállnak bele. A növény keletkezésének az a titka, hogy minden egyes virág annak a hangnak a kifejeződése, amely a virág formáját és a termés jellegét megadta. A növény felfogja a Nap hangját és ez a hang mint szellem uralkodik benne. Közismert dolog, hogy miképpen lehet a hanggal a materiális világban formákat létrehozni a Chladni-féle hangkísérlet útján. A hang hatására a porszemek valamely lemezen bizonyos formákban rendeződnek. Ezek a formák annak a hangnak a kifejeződései, amely létrehozta őket. Mint ahogy a fizikai por a fizikai hangot, úgy fogja fel és szívja magába a virág és a termés a Nap szellemi hangját, amely mind addig, amíg a magból a növény ki nem fejlődik, titokzatosan a magban rejtőzik, azután a beszívott s felvett Nap-hangok varázsolják elő a növény formáját. Szellemi tudattal körültekintünk a növényvilágban s a Föld felületét szőnyegként beborító virágokban, mindenütt a Nap hangjainak a visszaverődését halljuk. Igaza van tehát Goethének, amikor azt mondja: „Die Sonne tönt nach altér Weise.” De igaz az is, hogy ezek a Nap-hangok a Föld felé áramlanak, a növények magukba szívják őket és akkor jelennek meg ismét, midőn a magból az új növény kifejlődik; mert a növényi formákból a Nap hangja – a szférák zenéjének a visszatükröződése – hangzik ki a térbe. Láthatjuk tehát, hogy az egyik és a másik világ, az állócsillagok és a bolygók között, benső szellemi összefüggés van. Most már nemcsak környezetünk fizikai jelenségeit tudjuk szemlélni, hanem sejtelmünk támad arról is, hogy inspiratív tudattal miként emelkedik fel az ember a Naphoz.

Van azután egy az inspirációnál még magasabb tudat is, amelyet – a szó valódi értelmében vett intuíciónak nevezünk. Az ember mintegy belemerül a különböző lényekbe, velük azonossá válik. Az intuitív tudat messzebbre vezeti az embert, mint az inspiráció. Hová vezeti őt az inspiráció? Elvezeti arra a fokra, amelyen egynek érzi magát a Földdel, mert a növények énjei a Föld középpontjában vannak. Ha felveszi magába a Nap hangjait, akkor eggyé válik a Föld középpontjában megtestesült lénnyel: eggyé válik a maga bolygójával. De eggyé válhat minden lénnyel és akkor naprendszerünkön túli tapasztalatokra tesz szert. Látásának köre bővül, a naprendszer határáig terjedő tudat kozmikus tudattá válik. – Az intuíció az egyes naprendszereken túlvezeti az embert.

Láttuk tehát, hogy az ásványvilág, amely a maga egységes kialakulásában talajt ad a lábunk alá, a hétköznapi léten messze túlvezeti az embert. Látjuk, hogy az ember ma fizikai, földi lény, de ismét felemelkedik majd a megszokott földi tudattól a bolygótudathoz az imaginációban, a naprendszertudathoz az inspirációban és a kozmikus tudathoz az intuícióban.

Így függ össze az emberiség útja világunk egész evolúciójával. A következő előadásban azután leszállunk fejtegetéseink kozmoszba vezető magaslatáról azokhoz az eseményekhez, amelyek földi létünk legutóbbi korszakaiban: az egyiptomi, a görög és a mai korban lejátszódtak. És látni fogjuk, hogy miként tükröződik az egyes emberben, az egyes ember világnézetében és életében: a mikrokozmoszban a nagy kozmikus lét, amelyről ma csak halvány sejtelmünk támadhatott.

9. Stuttgart, 1908. augusztus 13.

[A fizikai tér meghódítása az Atlantisz utáni kultúrákban. Az atlantiszi emberek vándorlásai és keveredésük Európa, Ázsia és Afrika régebbi népességével. A szellemi lények megélésének fokozatos megszűnése és az érzékszervek kitárulkozása a materiális dolgok felé, az európai és a keleti népcsoportoknál. Én-élmény Európa déli részén és Ázsia közepén. Tudatváltozások az ó-indiai, óperzsa, káldi és egyiptomi kultúrákban. Én-tudat az Ótestamentum kiválasztott népénél. Jehova az „én vagyok” előkészítője. A visszaverődött és a közvetlen Krisztus Nap-fény. A szellemi és a fizikai közötti kapcsolat a görögöknél és a rómaiaknál.]

Feladatunk most már az lesz, hogy az ember származásának felderítésével érthetővé tegyük mai szellemi állapotát, mai szellemi horizontjának létrejöttét. Láttuk, hogy az ember miként fejlődik a lemuriai és az atlantiszi koron keresztül úgy, hogy egyre jobban hasonlít mai alakjához. Ma továbbmegyünk – amennyire ez témánk megértéséhez szükséges -, az atlantiszi kortól napjainkig.

Tudjuk, hogy az atlantiszi kor közepe előtt az ember tudata még egészen más volt, mint ma. Nappal, amikor fizikai testében volt – amennyiben ezt így lehet mondani -, a tárgyakat egyáltalán nem látta olyan éles körvonalakkal, mint ma, hanem többé-kevésbé elmosódottan. Ezzel szemben viszont éjszaka, a fizikai test elhagyása után, nem az álomnélküli alvás letompított tudatállapotában volt, hanem egy szellemi világban szellemi lényeket tudott érzékelni. A továbbiakban most nem érintjük, hogy azok a szellemi lények – akik szintén megtestesülni igyekeztek az atlantiszi testekben – bizonyos szövetségben éltek az emberekkel. Csak azt tartjuk szem előtt, hogy abban az időben az ember közvetlen tapasztalatai útján ahhoz a meggyőződéshez jutott, hogy az emberek világához, amelyhez ő maga is tartozik, felfelé még más világok is sorakoznak: az angyalok, az arkangyalok, stb. világa. És az ember úgy ismerte ezeket a szellemi lényeket, mint a fizikai világban embertársait, tehát úgy hogy – ha szabad ezt a kifejezést használnom – szemtől-szembe állt velük, de szellemi módon. Azután elérkezett az az idő, amikor a tárgyi tudat nappal – felébredéstől alvásig – mind világosabbá válik, míg az éjszakai tudat egyre jobban eltompul, elsötétedik. Ez akkor történik, amikor az ember adottságként megkapja az ént, vagy az „én vagyok” csíráját. Ettől az időponttól kezdve az ember megtanulja a tárgyak érzékelését és ezzel egyidejűleg öntudata is megkapja azt a formát, amelyet mindjobban ki kell fejlesztenie.

Az egész világot úgy kell elképzelnünk, hogy mindenütt fokozatok vannak benne. Gondoljuk el, hogy az ember felett álló lények sorában, éppen úgy mint az állat- és az ember-világ lényei között is, a legkülönbözőbb fokozatok vannak. Az angyalok világában vannak az emberhez igen közel álló lények, de vannak olyanok is, akik magasabb, magasztosabb fokon állnak. Ha megfigyelnénk ezeket a magasabb világokat, az elképzelhető legkülönbözőbb fokozatokat találnánk meg bennük. Mindenekelőtt tudnunk kell azt, hogy ezeknek a magasabb szellemi lényeknek bizonyos vonatkozásban – triviálisan kifejezve – szintén volt valami hasznuk abból, hogy az ember éjszaka a maga tompa, szellemi tudatával még felemelkedhetett a magasabb világokba; belső világukat gazdagították azzal, hogy az emberekkel érintkeztek. Mert ezek a lények akkor még benső kapcsolatban voltak az emberrel; inspirálták őt, hatottak imaginatív, de természetesen tompa tudatára. A régi idők emberét úgy kell elképzelnünk, hogy amikor fizikai és étertestéből kivonult, ez úgy történt, mintha egy ilyen magasabb lény – tágabb értelemben a magasabb lények serege – fogadta volna magához. Alapjában véve ez ma is így van, csak ma már semmit sem tud róla az ember, míg abban az időben, bár tompa szellemi látással, de mégis tudott róla. Már említettem más előadásokban, hogy az alvásra az embernek ma is szüksége van; az alvásnak hatalmas feladata van. Az ember a nap folyamán fizikai és étertestét folyamatosan elhasználja. Nappali életünk: e két testnek az elhasználása, és amit este fáradtságnak érzünk, az nem egyéb, mint annak kifejeződése, hogy a fizikai és étertesttel az asztráltest kerülő útján át a külső világot észleltük és az érzések, impulzusok, bánat és fájdalom, elhasználták a fizikai és étertest erőit, ezért este fáradtak vagyunk, hiszen egész nap fizikai és étertestünk szétrombolásán dolgoztunk. Amikor éjszaka a fizikai és az étertest az ágyban nyugszik, az asztráltest és az én egyáltalán nem tétlen, hanem erőit az egész éjszaka alatt a fizikai és étertestbe küldi, a szétrombolt és az elhasznált erők helyreigazításán dolgozik. Ezt azonban nem tehetné meg, ha a fizikai és az étertest elhagyása után egy másik világ nem fogadná magába. Az ember világa felett valóban egy szellemi világ van, az angyalok, arkangyalok és más lények világa. Valósággal óceánja ez a minket körülvevő szellemi lényeknek. Nappal elválasztanak minket tőlük észleléseink és a testünket körülhatároló bőr. Éjszaka azonban elmerülünk a szellemeknek ebben az óceánjában és az asztráltest innen szívja magába azokat az erőket, amiket azután beleáraszt a fizikai- és étertestbe, hogy így regenerálja őket. Minderről ma még semmit sem tud az ember, de amikor még tompa szellemi látása volt, látta, hogy az asztráltest és az én hogyan vonul ki fizikai- és étertestéből, s hogyan fogadja be azokat az isteni-szellemi világ.

A fizikai világban bizonyos módon megmutatkozó jelenségek a szellemi világban egészen másképp nyilvánulnak meg. Az isteneknek is hasznára van az, hogy részt vesznek az emberiség életében. Erről képet kapnunk nem egészen könnyű, de annál szükségesebb ahhoz, hogy az ember és a világ egymáshoz való viszonyát megérthessük. Mondtuk már, hogy a Föld a szeretet bolygója; és a szeretetteljességgel csak a Földön fejlődik ki. Durva kifejezéssel azt mondhatjuk, hogy a szeretetet itt kell „kitenyészteni”. Az istenek azzal, hogy részt vesznek az ember életében, meg is ismerik ezt a szeretetet, más vonatkozásban viszont ők azok, akik az emberiségnek ezt a szeretetet ajándékozzák. Ezt igen nehéz elképzelnünk; pedig nagyon is lehetséges, hogy valamely lény egy másikba egy képességet valósággal beleolt és ezt a képességet mégis csak a másik lényen keresztül ismeri meg. Képzeljünk el egy igen gazdag embert, aki a gazdagságon kívül soha semmi mást nem ismert, nem ismerte a jótett nyomán fakadó mély lelki elégedettséget. És ez az ember most jót cselekszik; egy szegény embernek ajándékoz valamit; a szegény ember lelkében az ajándék a hála érzését kelti fel és a hála érzése is adomány: nem volna, ha a gazdag ember nem ajándékozott volna valamit. A vagyonos ember azonban nem érezte, hanem felkeltette a hálát. O adta a hála érzését, de csak visszaverődését ismerheti meg, amikor visszasugárzik attól, akiben felkeltette. Így van ez kb. a szeretet adományával is, amit az istenek mintegy belecsepegtettek az emberbe. Az istenek olyan magas fokon állnak, hogy felszíthatják az emberben a szeretetet. Így az ember át tudja élni a szeretetet, de a szeretetet, mint realitást, az istenek csak az emberen keresztül ismerik meg. Lejönnek a magasságokból és belemerülnek az emberiség óceánjába és érzik a szeretet melegét. Hiszen tudjuk, hogy ha az emberek nem élnek szeretetben, akkor az istenek nélkülöznek, mert az emberekben élő szeretet a táplálékuk. Minél több a szeretet az emberekben a Földön, annál több táplálékuk van az isteneknek az égben, minél kevesebb a szeretet, annál inkább éheznek az istenek. Az isteneknek bemutatott áldozat alapjában véve nem más, mint az emberben megfogant szeretet felemelkedése az istenekhez.

Elképzelhetjük, hogy abban az időben, mikor az emberek tudatában még élt az istenség, az emberek és az istenek kölcsönös érintkezése egészen más volt, mint később. Az isteni-szellemi lények között voltak olyanok, akik azért nem tudtak többé az emberekhez kapcsolatot találni, az ember szférájához érni, mert az ember nem tudott már a maga tompa szellemi tudatával hozzájuk felemelkedni. Az atlantiszi időkben az ember isteni-szellemi lények sokaságával élt együtt és minél kevésbé tudott az istenekhez feltekinteni, annál kevésbé élhette át az isteni lények egy bizonyos csoportja azt, amit azelőtt az emberektől kapott. Vannak az atlantiszi istenek között olyanok, akik Atlantisz elpusztulása után egyre jobban nélkülöztek, éheztek, mert az emberek már nem találták meg az istenekhez vezető utat.

Vegyük szemügyre a továbbfejlődést ebből a szempontból. Tudjuk, hogy a mai Írország közelében lévő földsávon éltek az atlantiszi idők legelőrehaladottabb lényei, a további fejlődésre legalkalmasabb, legérettebb emberek. Ezek nyugatról keletre vonultak, benépesítették Európát; a többiek továbbvonultak. A legelőrehaladottabbak a mai Közép-Ázsia vidékére vándoroltak, mások pedig Afrikába, ahol azonban még a régi atlantiszi korból és Lemuriából származó lakosságra találtak; ezekkel sokféleképpen keveredtek és így jöttek létre azok a keveredések, amelyeket a görögök különböző művészi formában a szatír-, Merkúr-, és Zeusz-ábrázolásaikban örökítettek meg. Így folyt le a vándorlás nyugatról keletre és elképzelhetjük, hogy ezzel együtt az ember tudatállapota is mindinkább megváltozott. A régi szellemi tudat némi maradványa még megvolt, de egyre csökkent. Voltak olyan emberek, akik a beálló atlantiszi katasztrófa idején a szellemi látás tudatának még a nyomát is elvesztették már, de voltak olyanok is – és ilyeneket az Ázsiába, Európába és Amerikába vándoroltak között is találunk -, akik a szellemi látás némi maradványát még megőrizték. Mindenütt akadt olyan ember, aki bizonyos körülmények között, pl. az elalvás és felébredés idején, a szellemi világba valóban be tudott tekinteni. „Wotan személyiségét” a régi atlantisziak jól ismerték; olyan közelebbi vagy távolabbi kapcsolatban voltak vele, mint a mai ember uralkodójával. A tudatos kapcsolat közte és az emberek között mindinkább elveszett, habár az európai lakosságban, az ősgermánok között, még hosszú ideig voltak olyan emberek, akik olyan tudatállapotban, amelyet az ébrenlét és az alvás tudatállapota közötti átmenetnek nevezhetünk, – kapcsolatot tudtak találni Wotannal. Wotan valóban élt a szellemi világban, de fejlődése később már megkötötte őt és a régi módon már nem tehette magát népszerűvé. Ázsiában is voltak ilyen képességű emberek. Ez az állapot azokba a későbbi korokba nyúlik bele, amelyekről már a történelem is beszél. Az emberek ekkor még megőrizték az eredeti, természetes szellemi látást és saját tapasztalatuk alapján beszélhettek az istenekről.

Mivel pedig az emberek mindinkább leszállnak a fizikai anyagba, az anyagi világba, az istenek egyre kevésbé tudják fenntartani velük kapcsolataikat. Lassanként egyesek már csak némely kiválasztott emberrel tudtak érintkezést találni. Bizonyos istenalakok nem szállhattak le többé a közönséges emberhez, hanem csak olyan személyiségekkel léphettek kapcsolatba, akik meghatározott módon közeledtek, fejlődtek fel hozzájuk. Csodálatosan keveredett össze az általános felfogás a még megmaradt szellemi látással és a beavatási princípiummal. Ennek a keveredésnek a kifejeződése a germánok tudatában megmaradt. Az atlantiszi korban az emberek tudták a következőt: „Mint ahogy az alvás ideje alatt, mikor nem vagyok már fizikai és étertestemben, felemelkedem az istenek birodalmába, úgy szállók fel az istenek birodalmába halálom után is; ismerőseim ők, s ott ismét találkozhatok velük.” És büntetésfélének érezték, ha az ember halála után esetleg egy bizonyos ideig nem tekinthetett fel az istenekre, s az istenek nem vették őt maguk közé. Büntetésnek tekintették, ha halála után, mivel földi életében túlságosan belemerült a materiális világba, bizonyos megpróbáltatásokon kellett keresztülmennie. De meg voltak győződve arról, hogy azokat az embereket, akik a materiális életet nem becsülték többre, mint a nem materiálisát, nem tartja vissza az anyagi világ, hanem rögtön haláluk után beléphetnek a szellem általuk jól ismert birodalmába. Az Európában letelepedett népek felfogása szerint a csatában bátran küzdő, a háborúban eleső harcos többre értékeli a harci dicsőséget, mint a fizikai világot. Főleg a bátor harcost tartották olyan embernek, aki nem csügg a fizikai életen. És az volt a meggyőződésük, hogy a hős közvetlenül a halál után meglátja valamelyik istenséget. Arról azonban, aki mint bátor harcos nem eshetett el a csatatéren, aki nem tanulta meg, hogy a szellemi értékeket többre becsülje a materiális életnél, arról azt mondták, hogy „szalmahalál”-t halt, vagyis nem méltó arra, hogy közvetlenül a szellem birodalmába vétessék fel, hanem előbb abba a birodalomba kellett belépnie, ahol bizonyos megpróbáltatások várnak rá. A „találkozás a valkűrrel” ennek a felfogásnak a kifejezése és kapcsolatban van a régi szellemi látásra való emlékezéssel. Joggal képzelhették úgy hogy a csatatéren eleső harcost a valkűr felviszi magához; és érthető, hogy az ilyen elképzelési mód megegyezik a régi időkben Európában kialakult beavatás szimbolikájával. Más népeknél más fogalmak alakultak ki; Európa vidékein azonban a személyes bátorság és derékség a legértékesebb tulajdonság volt.

Minden időkben, s jogosan, azt értették beavatás alatt, hogy az ember már életében tapasztalhatta azt, ami rendes körülmények között csak a halál után tapasztalható, vagyis: közvetlenül átélheti a közösséget a szellemi világgal. A harcos a csatatéren élte át először találkozását a valkűrrel, világos, a beavatandónak ezt a találkozást már fizikai életében át kellett élnie. Európa egyik részében Siegfriednek a mítoszban is fennmaradt alakját tartották a germán beavatás utolsó hősének. Ezért a monda szerint, miként a harcos a csatatéren, úgy Siegfried még földi életében találja meg a kapcsolatot a valkűrrel. Így láthatjuk, hogy az egyes ember életében is megmutatkozik az, ami általában a beavatás princípiumára érvényes.

Most képzeljük magunkat a nyugatról keletre vándorló, vagyis Európa népességének lelkiállapotába. Fejlődésükben bizonyos módon elérték azt a fokot, ahonnan a továbbfejlődést megkezdhették. Ezek nem csontosodtak meg, hanem megtartották a továbbfejlődés csíráját. A szellemi látás azonban éppen náluk maradt meg aránylag igen erőteljes képesség formájában. Az atlantiszi kontinensről elvonuló népek közül az európai népekben volt meg leginkább a szellemi látás képessége; az afrikai lakosságban ez kevésbé volt meg. Ázsiában a legelőrehaladottabb és a már igen korai időben odavándorló nép egy még régebbi néppel került össze, amelynek még az előbbi korból származó szellemi látása volt. Így tehát ebben az időben itt is nagymértékű szellemi látóképességet találunk. Volt azután a Góbi-sivatag közelében egy bizonyos kis csoport, amely az atlantiszi kornak éppen a legelőrehaladottabb embereiből állt.

Milyen emberek voltak ezek? És egyáltalában mit jelent az, hogy ők abban a korban a „legelőrehaladottabbak”? Ez azt jelentette, hogy a legkevésbé tudtak már a szellemi világba betekinteni, mert akkor éppen az jelentette a haladást, hogy elszakadtak a szellemiségtől és leszálltak a fizikai világba. Voltak olyan emberek, akiknek azt kellett érezniük: „Egyszer régen kapcsolatban voltunk a szellemi világgal, most azonban nem vagyunk már kapcsolatban vele.” A szellemi világ elvesztése felett érzett bánat élt ezeknek az embereknek a szívében, vágyódtak azután a világ után, amelyből kiszorultak, s amelyet többre becsültek, mint a fizikait.

Az európai népeknél más viszonyok uralkodtak: itt sokan voltak, akik bizonyos körülmények között a szellemi világokba be tudtak még tekinteni. És ha abban az időben, amikor Európában még voltak misztériumok, a beavatottak – akik szellemi fejlettségük következtében teljes tudattal emelkedhettek fel a magasabb világokba – a szellemi világról, egyik vagy másik istenalakról, vagy az ember halál utáni szerepéről mondtak el valamit mítoszokban, mondákban, legendákban és magasztos képekben: mindig akadtak olyan emberek, akik megértették őket, mert bizonyos mértékben maguk is látták még mindezeket. A régi Európában a sajátos élet – és települési viszonyok nagyon is lehetővé tették, hogy ha a magas isteneket nem is, de a szellemi világot a be nem avatottak is átélhessék, ezért hittek itt az emberek a szellemi világokban. Valóban meghitt viszonyban voltak e világokkal, s ember voltukat is egészen más értelemben érezték át, mint a Föld más népei.

Helyezkedjünk egy kissé a régi európaiak lelkivilágába. Így gondolkodtak: „látom, hogy kapcsolatban vagyok az istenekkel, hiszen felérek az istenek birodalmáig.” Ezért éppen Európa földjén erős személyiségtudat, az emberi személyiség isteni értékének s mindenekelőtt a szabadságnak igen erős tudata fejlődött ki. A személyiségtudat volt az, amit a dél felé húzódó, görög és itáliai félszigetet benépesítő európai néptömegek magukkal hoztak. Főleg az etruszkokban találjuk meg ennek a szabadságérzésnek az utórezgését. Ez az erős szabadságérzés, amit az etruszkok spirituális alapon tartottak meg maguknak, még sajátos művészetükbe is beleáramlik. Az etruszk nép már ott volt az itáliai félszigeten, mielőtt a régi római királyság megalakult és felfogásában magas fokú szabadságérzés jutott kifejezésre; az etruszk birodalom felépítése természetesen hierarchikus volt, de a legnagyobb értelemben vett szabadságérzés is érvényesült benne. Minden egyes város nagy gonddal vigyázott a maga szabadságára és valamilyen, a későbbi felfogásnak megfelelő államszövetséget elviselhetetlennek tartottak volna. Ez a szabadság és személyiségérzés az előbb említett okokból északról a déli félszigetre került. A messzi Ázsiába vonuló többi ember között azonban volt egy kis csoport, amely elől az isteni szellemi világok a leginkább visszahúzódtak. E kis csoportban ebből a legmélyebb alkonyati sötétségbe merülő világból egyet meghódított, egyet megmentett magának: az „én”-t, az „én- vagyok”-ot. Azt az érzést, hogy az „én vagyok”-ban van lényünk örök és a szellemi világból származó középpontja, hogy a régebben látott istenalakok úgyszólván szent emlékezéssé váltak, és hogy ez a biztos középpont, amely megmaradt számukra, erejüknek az alapja. Még nem érezték át az „én”-t a maga teljességében – ehhez egy későbbi kor kellett -, de éppen a legelőrehaladottabbaknál, azoknál tehát, akik a legmélyebbre szálltak alá, egy bizonyos érzület alakult ki, amelyet kb. így írhatunk le: „Mindenekelőtt azt a törekvést kell ápolnunk magunkban, hogy a lelkünk legmélyén rejtőző emlékezésben tudatossá tegyük isteni voltunkat.” Ha el is felejtette ez a lélek, hogy mit jelentett neki egykor az istenekkel való érintkezés, mégis megtalálhatja újra az istenekhez vezető utat, ha betekint a maga benső világába, az „én-érzésbe”. Ezért fejlődött ki az alak nélküli Isten fogalma, aki nem jelenik meg külső formában s akit az embernek a maga legbensőbb lényében kell keresnie; ez a felfogás ősrégi ebben a népcsoportban és az emberiség továbbfejlődése alatt parancsolattá változott: „Ne csinálj magadnak faragott képet és semmi hasonlatosságot azoknak formájára, amelyek ott fenn az égben vannak.”

Az ősrégi időkben magát az Istent, mint képet élte át az ember. Most ez a kép elrejtőzött és az ember minden erejével arra törekedett, hogy énjében az alaknélküli Istenről alkosson magának fogalmakat és gondolatokat, hogy felfoghatóvá és érzékelhetővé váljék számára az isteni erő. Ez azonban nem történhetett meg azonnal. Az Atlantisz utáni kultúrák első idejében még túl erősen emlékeztek az emberek arra, amit elvesztettek; a lélek azt érezte, hogy „a kapu becsukódott”; és mégis túl hatalmas volt a vágy azután, hogy az ember ismét feljusson a szellemi világba. Ezért elsőnek az a kultúrkorszak alakult ki, amelyben az elveszett, elrejtett szellemi világ utáni vágy érzése volt az uralkodó; istent megillető tisztelettel tekintettek fel ebben a korban a beavatottakra, s így könyörögtek: „Engedd, hogy részesei legyünk ennek az elveszett világnak!” És a beavatottak hatására alapította meg bizonyos gyarmatosító áramlat a Védák-előtti, áhítatot keltő, csodálatos, ősrégi indiai kultúrát. E kultúrának utolsó lecsapódása a Védák-könyve. Az indiai kultúrában olyan nagy volt a vágyódás a szellemi világ iránt, hogy mesterséges úton igyekeztek a régi istenekkel és szellemekkel a kapcsolatot újra megtalálni. A vágy, hogy az ember elmenekülhessen ebből a világból, amelybe belekerült, mint erőteljes érzés, ebben az Atlantisz utáni első kultúrában keletkezett. Ez az érzés élt azoknak a lelkeknek a mélyén, akik még a nagy beavatottak, a szent risik tanításaiban részesülhettek. Láthatjuk, hogy miként fejlődik ki a régi indiaiakban ez az érzés: „A világ, amit magunk körül látunk, s amit most meghódítottunk magunknak – a fizikai tér világa -, értéktelen, s csak illúzió: maya; de annál értékesebb a csalódást keltő fizikai tér mögötti világ!” így alakul ki az az érzés, hogy a fizikai világ értéktelen, menekülni kell előle, és a szellemhez kell eljutnunk. Ez az érzés, amely az ősrégi indiai kultúrának az alapja, azért fejlődik ki, mert az ember elveszíti erőteljes személyiségérzetét, ha az istenségektől egészen lefűződöttnek tekinti magát és csak az istenség utáni vágyódásban él.

Az indiai arra törekszik, hogy személyiségének kioltásával teljesen feloldódjék az istenségben; inkább pusztuljon el a személyiség sajátos értéke, semmint hogy az ember ebben a személyiségben éljen. E régi kultúrát főképpen mint hangulatot kell elfogadnunk, akkor megértjük ezt a menekülést a matériából: az embernek, ha meg akarta keresni az istenséget, meg kellett szabadulnia az érzékelhető világ kötelékeitől, ki kellett emelkednie minden illúzióból, „maya”-ból.

Az ősrégi indiai kultúra kora volt az Atlantisz utáni első korszak. Az Atlantisz utáni kultúrának azonban az a missziója, hogy az ember a világot, amelybe beleállították, mindinkább a maga világának érezze, egyre jobban meghódítsa. A fizikai világ meghódításának első fázisa a Zarathusztra előtti perzsa kultúrában játszódik le. A történelem előtti perzsákról van itt szó, akik az átvándorolt utolsó atlantisziak egyik csoportjától származtak. A régi perzsáknak már más tudatuk volt, nem olyan, mint az indiaiaké; ők a fizikai világot már valóságnak érezték. A fizikai világot nem tartották idegenszerűnek, s azt mondták: „Itt a fizikai téren is meghonosíthatjuk, s ápolhatjuk a szellemet.” Már figyelemre méltatták a fizikai világot; még nem tanulmányozták, de figyelemre méltatták. A fizikai világot még ellenségüknek érzik, de úgy érzik, hogy az ellenséget le is tudják győzni. Az ember Ormuzd isten barátjává, társává szegődik, hogy az anyagi világot megválthassa. Tevékenysége a fizikai világra irányul; lassanként sejteni kezd valamit abból, hogy ez a világ nem csak „maya”, nem csak lényeg nélküli látszat, hanem figyelemreméltó valóság.

Az atlantisziak egy másik csoportja, az atlantiszi katasztrófa után, főleg Kis-Ázsiába és Afrikába vonult és ott a káldeai és az egyiptomi kultúrát alapította meg. Itt már ismét egy nagy lépéssel továbbhaladtak a fizikai tér meghódításában. A külső, érzékelhető világot már nemcsak ellenségesnek, vagy éppen semmisnek érzik, hanem feltekintenek a csillagokra és azt mondják: „A csillagvilág nem maya, nemcsak látszat.” És elmélyedve tanulmányozzák a csillagok pályáját, tanulmányozzák, hogy miként közeledik egyik csillag a másikhoz, milyen változásokon mennek át a csillagképek, s így gondolkodnak: „Ez a csillagos ég a külső kifejeződése a világot kormányozó isteneknek, olyan írás, amelyet az istenek írtak. A külső érzékelhető világ nemcsak látszat, hanem az istenek megnyilatkozása. ” – Az ember ebben a korban tehát egy lépéssel továbbhaladt: az érzékelhető fizikai világot az istenség kifejeződésének tekinti s bölcsességet kezd keresni benne. – Az egyiptomi kultúrában pedig tekintete leszáll a mennyből a Földre; a geometriát tanulmányozza, hogy uralkodhasson a Földön; összepárosítja a fizikai anyaggal azt, amit szellemével elérhet. – A fokozatosan továbbhaladó fejlődésben ez nagy lépést jelent.

A harmadik kultúrkorszakban ismét elkülönül egy kis csoport, amely bizonyos módon felveszi magába a régi tradíciókat és új vívmányokat; e kis csoport beavatottjai megőrizték az ősrégi bölcsességet, az istenek szövetségét; és tudásukat, azt amit a szellemi világban nyert tapasztalatok útján megtudhattak, tovább is tudták adni; de felvették magukba a káldeai és egyiptomi bölcsességet is. A káldeai bölcsességet – az istenek írását a kozmikus térben – és az egyiptomi bölcsességet, amely abban nyilvánul meg, hogy a szellemiséget szimbolikusan összeházasítja a fizikai világgal. Ez az az embercsoport, amelyet ilyen értelemben „kiválasztott népnek” kell neveznünk, s amelynek a világtörténelem legnagyobb korszakát kellett előkészítenie, az Ótestamentum népe, amelynek az Ótestamentummal, az összes ősrégi és a további eseményekre vonatkozó valóban legnagyobb és legjelentősebb dokumentum volt a birtokában. Nemcsak tudományos eltévelyedés, hanem nevetséges dolog is, ha valamilyen teremtéstörténetet csak megközelítően is ugyanolyan értékűnek tartanak, mint az Ószövetségét. Mert az Ótestamentumban találjuk meg hatalmas képekben az ember földre szállását, a leszállást az isteni magasságokból, s az Ótestamentum köti össze az ember történelmi élményeit a kozmikus eseményekkel. Mindezt pontosan, főleg pedig a kozmikus eseményekkel egybehangzóan írja le az Ótestamentum.

Láttuk, hogy „az én vagyok” csíráját a Földfejlődésben fokozatosan kellett előkészíteni. Láttuk, hogy ez az én-csíra sohasem fejlődhetett volna ki, ha a Nap nem vált volna el a Földtől, ha a Hold nem szakadt volna el a Földtől, és hogy ez az én-csíra fokozatosan csak úgy alakulhatott ki, hogy az isteni-szellemi világ bezárult az ember előtt. Most tisztázzuk azt a kérdést, hogy az ‘én-csíra miként alakult ki! Mi az, amit az ember földi fejlődése alatt fokozatosan megtanul? Visszatekintünk azokra a régi időkre, amikor az ember a külvilágot még nem tudta érzékelni, amikor csak a szellemi világban élt: azután elérkezett az az idő, amikor a fizikai jelenségek elmosódottan megjelentek előtte, de még mindig észlelhette a szellemi világokat. Vajon ki volt az, aki az embert úgy készítette elő, hogy a későbbi időkben, amikor a teljes Napot láthatta, érett is volt ehhez? Az az Isten, akit Jehovának neveztünk, aki különvált az Eloháktól, hogy a Holdról készítse elő a földi lét legmagasztosabb pillanatát. Jehova-isten akkor szivárogtatta bele az én-tudatot az emberbe, amikor az még nem érzékelhette a külső világot. Jehova volt az, aki besurrant a letompított tudatállapotban átélt régi beavatásokba; ő jelent meg az emberek álmaiban, ő készítette elő az embereket lassanként arra, hogy később, Krisztus leszállásakor, érettek legyenek az én befogadására. Krisztus nem egyszerre jött, nem egyszerre szállt le a Földre; leszállása, személyes megjelenése csak befejezése volt ennek a folyamatnak; működni azonban már a régi időkben is működött a prófétákon keresztül. Krisztus – a János Evangéliumban – maga mondja, hogy azok, akik nem hittek Mózesben és a prófétákban, őbenne sem fognak hinni; mert – ezt mondja Krisztus – Mózes és próféták beszéltek őróla, bár még nem a Földön élőről, de az eljövendőről. Krisztusnak, ilyen értelemben, bizonyos története van a Földfejlődésben, már földi megjelenése előtt is. A régi misztériumokban mindenütt megtalálhatjuk Krisztusnak, Krisztus leszállásának történetét.

Ha tanulmányozzuk az európai misztériumokat, ha elmélyedünk ebben a régi misztériumvilágban, bizonyos tragikus vonást fedezünk fel benne. Ezekben az európai misztériumiskolákban azt mondták a beavatottak a tanítványoknak: „Felemelkedhettek ugyan a magas istenséghez, magas beavatásban is részesülhettek, de van valaki, akit most még nem ismerhettek meg teljesen, akire várnotok kell, s akiről még mi is mint csak eljövendőről tudunk beszélni; s ez Krisztus.” Az északi misztériumokban Krisztusról mindenütt, mint eljövendőről beszéltek; ismerni mindenütt ismerték, de nem úgy, mint aki már a Földön járt. Ázsiában, Egyiptomban ismerték őt a beavatottak s mindenütt tudták, hogy Krisztus közeledik s egyszer majd itt lesz a Földön. Mindenütt tudták, hogy a régi misztériumok nem vezethetik az embert a legmagasabb fokra. Ez jelképes ábrázolásokban fennmaradt. Csak nem szabad a dolgokat élesen körvonalazni. Szubtilisan részben igazságként, részben hasonlatként kell felfogni azokat. Fennmaradt valami abból a tragikus érzésből, amely eltöltötte az ember lelkét, ha a régi istenekre gondolt. Így várták Krisztust, tudván, hogy Krisztus fénye elhomályosítja majd az istenekét. Ezt megtaláljuk a legkésőbbi germán istenmondákban is. A monda Siegfriedet sajátságos tulajdonsággal ruházta fel: sebezhetetlenséggel. Az európai misztériumok szerint beavatott volt, de egy helyen sebezhető maradt, s később itt sebesítették meg, halálát is ez okozta. Hol volt sebezhető? Ott, ahol később a keresztet vitte az, akinek az eljövetelét várták. Azt a helyet, ahol Siegfried még sebezhető volt, a Golgotához vezető úton eltakarta a kereszt. Ez az utolsó emlékezés a régi európai misztériumokban megnyilatkozó tragikus momentumra. De gyakran utaltak az emberiség fejlődésének sajátságos menetére azokban a misztériumokban is, ahonnan az Ótestamentum származott, s amelyeknek Mózes volt a beavatottja. Mózes ezeket a misztériumokat, amennyire csak lehetségesnek látta, beleplántálta népébe. Amit most így elmondunk, több, mint puszta kép, ez mélyen a valóságban gyökerezik.

Tegyük föl, hogy az ember itt áll előttünk lényének négy tagjával, és énjére asztrál-, éter-, és fizikai testére rátűz a napsugár. Krisztus földre jövetelével az ember képes lett arra, hogy ne csak a fizikai, hanem a szellemi naperőket is magába fogadja. Azelőtt ez másként volt. Éjszaka, alvás alatt, amikor az asztráltest az énnel együtt a fizikai- és étertesten kívül tartózkodott, nem a közvetlen, hanem a visszavert napfény áradt le a Holdról az emberre; a visszavert fényt vette fel az ember és nem a közvetlen napfényt. Mint külső szimbolikus tény ez pontosan megfelel annak, hogy Krisztus ezelőtt a szellemi napsugárban élt és Jehova mindaddig, míg az ember érett nem lett a napbeli Krisztus-erők közvetlen befogadására, a visszavert Krisztus- fényt sugározza le a Földre. Jehova mintegy tükrözte Krisztust. Hogyan beszéltek tehát Krisztus megjelenéséről? Úgy hogy Jehováról szóltak. Ezért mondja Jehova Mózesnek: „Mondd meg népednek, én az én-vagyok vagyok”. Ez ugyanaz a név, mint amellyel később Krisztust illetik. Jehova még egyáltalában nem akarja a maga arculatát az emberiség felé fordítani. Krisztus eljövetelét készíti elő, Krisztus képét közvetíti az emberiséghez, mielőtt maga Krisztus szállna le hozzá. És mivel az embernek benső világa legmélyén, az „én vagyok”-kal kell megértenie Krisztust s az emberiség egész leszállását a fizikai világba, ezért az az embercsoport, amelynek Krisztus eljövetelét a legvalóságosabban kellett előkészítenie, a leghívebben kitart az alaknélküli Isten eszméje mellett. E kis csoportnak új fogalmat kellett Istenről kialakítania, a puszta emlékezés Isten régi alakjára már nem volt elegendő. Ez a nép a maga Jehova-vallásával valóban előkészíti Krisztus eljövetelét. Tudnunk kell azonban, hogy az erőteljes törekvéseknek erős impulzusokból is kell fakadniuk. Ezért kellett, hogy az Ótestamentum, az alaknélküli isten erőit felettébb hangsúlyozza: az Ótestamentumi vallás középpontjában egy alaktól és képtől elvonatkoztatott Isten áll, aki én-lénnyé koncentrálódott.

Hol ölthetett ez az Isten először olyan alakot, hogy az ember, aki most már a fizikai téren él, a Földet meghódította magának, megérthesse? Dél-Európában a bölcs gondviselés ekkor valami csodálatosat hozott létre. Bizonyos népek Ázsiából és Afrikából dél felé vonulva keveredtek az északról érkezett népcsoportokkal. A keleti népek magukkal hozták meggyőződésüket, amely szerint a „maya” értéktelen és a fizikai világot a szellem világává kell átalakítani. Ezek keveredtek azokkal, akik erős személyiségérzetet fejlesztettek ki. És a legerősebb szellemi erők, amelyek a nyugatról keletre vándorlás alatt a legvisszamaradottabb erők voltak, Kis-Ázsiába, a görög és itáliai félszigetre kerültek. Itt alakul ki a fejlődés negyedik fokozata. A fizikai tér meghódítása ismét egy lépéssel továbbhaladt. A harmadik, vagyis a káldeai-egyiptomi kultúra missziója az volt, hogy Istent a lélek mélységeiben sejtse, s értse meg; innen kellett származnia annak a népcsoportnak, amely Istent, mint fizikai tartalomtól mentes szellemi lényt, absztrakt módon kereshette. Dél-Európában azonban egy másik népcsoport keletkezett. Az északiak, akikben erősen kifejlődött személyiségük tudata, délre vándoroltak, s keveredésük a déliekkel az emberi lélek és a fizikai anyag harmonikus egyesülését hozta létre. Ez a társulás csodálatosan nyilatkozik meg a görög templomban, a görög műremekekben s a görög tragédiában, ahol az ember már saját sorsának ábrázolásába fog, saját szellemét rejti bele az anyagba, saját szellemét testesíti a külső tényekbe. Azt mondhatnánk: párosul a szellemiség a fizikai anyaggal s ebben a társulásban egyformán vesz részt mind a kettő. A görög műremekekben, a görög ember minden alkotásában egyformán vesz részt a szellemiség és a fizikai anyag. Bizonyos vonatkozásban ez a római embernél is így van. A római úgy érzi, hogy: „Bennem él a szellem s személyiséggé válhat bennem.”

Az emberi fejlődésnek csakis ebben a korszakában ölthetett a fizikai téren valóságos külső alakot az, áld előre jelezte jövetelét. Krisztus csak akkor szállhatott le a fizikai világba, amikor az ember már meghódította magának. Krisztus eljövetele a régi kultúrában, mikor a fizikai világot „maya”-nak érezték s csak a múlt után érzett vágyódás élt az emberben, lehetetlen lett volna. De abban az időben, mikor a szellem és az anyag társulása bekövetkezett, az ember mindinkább a fizikai tér felé fordul. A szellem és az anyag társulása a görög művészetben és a rómaiak erőteljes polgári tudatában fejeződik ki. Ez volt az a kor, amikor a Krisztus -princípium húsban és vérben megjelenhetett.

Ezért tudnunk kell, hogy mindazok, akik működésükkel Krisztust megelőzték, jól ismerték Krisztust; próféták ők, akik hírül adták Krisztus eljövetelét; s Krisztus földre szállásában annak beteljesülését látták, aminek az előkészítésében részt vettek.

A következő előadásokban látjuk majd, hogy a kereszténység más elemekkel együtt a mi Krisztus utáni korunk alap-impulzusa, annak létrehozója. Ma arra az időpontra akartunk rámutatni, amikor az ember a fizikai tér meghódításával éretté vált az Isten-ember , vagyis Krisztus megértésére.

10. Stuttgart, 1908. augusztus 14.

[Változások az embernek a szellemi világhoz való viszonyában. Hogyan élt a lemuriai ember a halála után a szellemi világban egészen a Krisztus-lény megéléséig és az erre való emlékezés az egyiptomi kultúrában a halottak megítélésében. A fizikai világ fokozatos meghódítása, az én-tudat elérése a földi létben és a magasabb szellemi lények egyre ritkábban előforduló átélése a halál után. A szellemiben megmaradt emberi lények, mint magasabb szellemi lények hordozói. A Krisztus-individualitás, mint a Napszellem megtestesülése a Názáreti Jézus emberi testében, egészen a csontvázig menően. A lebukott emberiség újra-felemelkedésének lehetősége a fizikaiból a szellemi fénybe.]

Láttuk tegnap, hogy az ember fejlődésének Atlantisz utáni korszakában miként hódítja meg a fizikai világot, s miként érti meg egyre jobban, hogy ez a fizikai világ, amelybe csak az idők folyamán száll le, s amelyet előzőleg elmosott körvonalakban látott, a mögötte levő szellemi hatalmak és erők kifejeződése. Láttuk, hogy abban az időben, amikor a görögök és rómaiak voltak a vezető népek, a fizikai-anyagi világ megértése és az emberben megszülető szellemi tevékenység között bizonyos egyensúlyi helyzet jön létre. Az ember – ha ugyan szabad így mondani – beletörődik a külső fizikai világ létezésébe s lassanként megérti és megszereti. Ne gondoljuk azonban, hogy ezeknek az eseményeknek nem volt meg a megfelelő párhuzama a szellemi világban. Ha a megfigyelés és a fizikai érzékelés kifejlődésével az ember a fizikai világról más tapasztalatokat szerez, mint azelőtt, akkor lényegesen átalakul a szellemi tudat tapasztalati szférája is. Ha még távolabbi időkbe megyünk vissza az emberiség fejlődésében, akkor azt látjuk, hogy amilyen mértékben megváltoztak az ember számára a körülmények a fizikai világ megfigyelését és észlelését illetően, olyan mértékben alakultak át a körülmények a másik tudat számára is. Eddig főként arról beszéltünk, hogy milyen volt ez a szellemi tudat akkor, amikor az ember az alvás ideje alatt fizikai testéből kivonult; láttuk, hogy az atlantiszi korban nappal elmosódott körvonalakat látott, éjszaka pedig bizonyos tompa szellemi látás állapotában, isteni-szellemi lények tűntek fel előtte.

Hogy azonban az ember egész lényét megérthessük, figyelembe kell vennünk a halállal kapcsolatos s a halálon túl lejátszódó másféle tudati változásokat is; de ehhez tudnunk kell, hogy a születés és a halál között lejátszódó mindennapi életnek még egy, a hétköznapi megfigyelésen kívül eső lényegesen más oldala is van. A kérdést a lehető legpontosabban kell feltennünk. A születés és a halál között eltöltött emberi élet sorsát vizsgáltuk az atlantiszi időktől egészen a görög-latin korig. Hogyan alakul azonban az emberek sorsa a halál és az újabb születés között? – Mert az ember élete tovább folytatódik a halál után. Attól a pillanattól kezdve, hogy az ember a régi, lemuriai korban egyáltalán első ízben megtestesül a Földön, s a fizikai testben eltöltött életek váltakozni kezdenek a testen kívül, vagyis a halál és az újabb születés között eltöltött életekkel, ettől a pillanattól kezdve az embernek – figyelembe véve az emberi élet egészét – némiképpen kettős élete, kettős sorsa van. Az egyik a Földön, a születés és a halál, a másik a szellemi világban, a halál és az újabb születés között játszódik le. Sokan azt hiszik, hogy változások csak a fizikai világban történhetnek, és hogy a halál és a születés között eltöltött életet alapjában véve néhány szóval jellemezni lehet. Ez azonban nem így van, mert az emberi fejlődésben, nemcsak az ember földi létében, hanem szellemi létében is, – a halál és a születés közötti sorsában is – változások állnak be.

A legjobban úgy érthetjük meg, hogy e változások hogyan mennek végbe, ha megvizsgáljuk az ember fizikai világban eltöltött életét és azt a viszonyt, amely közte és a körülötte lévő világok között van. A mai fejlettségű ember nem zárkózhat el környezetétől, hanem sokféle kapcsolata van az egész körülötte lévő világgal. Gondoljunk csak arra, hogy tudata, az öntudat mennyire függ attól, ami körülötte van! Ha nem volnának más világok körülöttünk, ha nem volna ásvány-, növény- és állatvilág, ha nem volna légkörünk, s ha nem volnának fényvisszaverő felhők, akkor énünk nem gyulladhatott volna fel ezen a külvilágon s nem érhette volna el mai fejlettségét sem. Így az ember öntudatával már nappali életében mintegy belemerül egy őt környező világba. S mivel a születés és a halál között éterteste és fizikai teste van, tehát ennek megfelelő környezetben él. Elvezeti cikkeit és táplálékát a természet alacsonyabb rendű világaiból veszi. Az ásvány-, növény- és állatvilág anyagokat és erőt ad neki. Ezeket az anyagokat és erőket, a külső természet világait, mintegy átvonultatja magán. Azzal, hogy az ember fejlődésében a megszületésig jut el, és születésével földi létbe kerül, kapcsolatot teremt saját maga és a természet alsóbbrendű világai között. Ezt a kapcsolatot csak akkor teremti meg, amikor fizikai testet ölt; akkor kényszerül csak arra, hogy a többi világokat, mint a fenntartásához szükséges táplálékokat felvegye magába. Az ember tehát itt a fizikai világban nem önálló lény. Kénytelen például egy bizonyos mennyiségű levegőt állandóan felvenni és kilehelni: egyáltalán nincs bőrével lezárva, lényét kiterjeszti a levegőbe is. Tehát amikor az ember megkezdi földi pályafutását, bizonyos vonatkozásban kapcsolatba lép az őt körülvevő, alatta álló világokkal, amelyekbe alámerül.

A halál után az ember, testének elhagyásával magasabb világokba emelkedik: az angyalok, arkangyalok és fejedelemségek világába, sőt még magasabb világokba is. Mint ahogy fizikai testének szükségletei révén az alsóbbrendű világokkal, úgy halála után a magasabb világokkal kerül kapcsolatba. És most helyezkedjünk vissza a lemuriai múltba, amikor a földi inkarnációk sora éppen elkezdődött, amikor az ember beleszállt ugyan a fizikai testbe, de még nagyon laza kapcsolat volt közte és a fizikai világ között, fizikai testébe tulajdonképpen alig ékelődtek bele az érzékszervek, s így a külső fizikai világot még nemigen észlelhette. A fizikai anyagokból és erőkből még nagyon kevésre volt szüksége, még nem nagyon érezte magát otthonosan a fizikai világban. Az emberi megtestesülések megkezdődésének idején valóban volt egy olyan állapot, amikor az ember és a fizikai világ között igen laza volt a kapcsolat. Annál otthonosabban érezte azonban az ember magát a szellemi világokban Ez volt egyszersmind az a kor, amikor az ember fizikai testének elhagyása után – nemcsak az alvás alatt, hanem a halál után is egy szellemi fényekkel teljes világba merült bele; a szellemi lények egész működését észlelte és éppen úgy erőt merített belőlük, mint ma a fizikai világból, azaz ugyanúgy kitágult a fölötte magasló világba, ahogyan ma a fizikai világba. Elért az angyalok, arkangyalok világába és még magasabb birodalmakba is, amelyek az ember világával összefüggésben állnak. Az ember a halállal jutott csak valóban tudathoz. Ez, ha tompán derengő tudat volt is csupán, de mégiscsak tudat volt. Így élte át a szellemi életet s szellemi tápláléka az volt, hogy – képletesen szólva – az isteni-szellemi lényeket szemlélhette. Énjét pedig az idők folyamán azzal tette mindinkább magáévá, hogy különböző inkarnációkat élt át a külső fizikai világban. – Azelőtt nem volt énje. Más lényeknek, akikről azt mondtuk, hogy az emberfokon már régebben keresztülmentek, volt énjük, és az ember azzal, hogy ezeket a lényeket szemlélhette, megismerte az ént; tulajdonképpen csak a halál és az újabb születés között eltöltött időben ismerte meg. Ha a lemuriai korban az ember meghalt, az az érzése volt; most kezdek csak élni, mert ezentúl életem az isteni-szellemi lények szemlélésével telik el. És valóban, így is történt: minél jobban távolodott a halál pillanatától, minél több idő telt el a halál után, annál magasabb fokra emelkedett, annál magasabb lények szférájába került, s ezzel párhuzamosan egyre tudatosabb lett. Míg el nem érkezett az az idő – a halál és az újabb születés között -, amikor megjelent előtte az a lény, aki életének tulajdonképpeni tartalmát megadta, s akivel szemben úgy érezte: én őbelőle vagyok, őhozzá tartozom. Ez ugyanaz a lény volt, mint aki azután később a Földön, mint Krisztus testesült meg. Az ember a lemuriai korban nem látta ugyan Krisztust fizikai testben megjelenni, de látta őt a halál és az újabb születés között eltöltött élete közepe táján, tehát részesült is benne, ismerte őt a szellemi világban. S egyre közeledett az az idő, mikor az ember tudatosabbá vált a fizikai világban. Tudjuk, hogy a teljes tudatosság, csak az atlantiszi kor közepén következett be, de fokozatosan valósult meg. Minél tudatosabbá vált azonban az ember a fizikai világban, minél inkább kifejlődött a világban az én-csíra, annál kevésbé ért fel az ember tudata a halál után a magasabb világokhoz. Nem tudott többé felemelkedni olyan magasságokba, hogy Krisztust láthassa, csak angyalokat és arkangyalokat látott; az atlantiszi korban pedig már az angyalokat és az arkangyalokat is csak a legelőrehaladottabbak láthatták. Rendes körülmények között az ember csak a régi derengő szellemi tudattal észlelte az angyalokat, a görögök és a germánok emlékezetében élő istenek (Zeusz, Wotan) keresztényi értelemben: angyalok.

Beszélünk arról, hogy az ember még az atlantiszi kor elején is, az alvás ideje alatt, az istenek társa volt, de különösen az volt a halál és az újabb születés közötti időben. Ezek az istenek angyalok, vagy esetleg arkangyalok voltak, és mint Krisztus alá rendelt lények, azt az embert vezették csak Krisztus meglátásához, aki erre már földi életében jócselekedetekkel előkészítette magát; olyan cselekedetekkel, amilyeneket abban az időben jónak éreztek. Közvetlenül csak a jók ismerhették meg Krisztust, de közvetve, mintegy az angyalok és arkangyalok lényén és tettein keresztül, abban az időben a többiek is ismerték. Mint ahogy a színes üvegen keresztül a fény megszínesedve ugyan, de mégis megjelenik, úgy jelent meg fokozatosan csökkenő erővel Krisztus alakja is. Ami így, csökkenő erővel megjelent, az nem más, mint a Napszellem s azért jelent meg csökkenő erővel, mert az ember egyre jobban előnyomult a másik világ, vagyis a fizikai oldalán, s megszerette ezt a fizikai világot.

A régi időkből így jut át az ember a mai korba. Az Atlantisz utáni kultúrkorszakokban ismét feléled az emlékezés a régi, valóban átélt korszakokra. Az egyiptomi korban a lemuriai időkre emlékeztek vissza. Hogyan beszélt tehát az egyiptomi beavatott a halál utáni életről? Gondoskodott arról, hogy az emberek a halál után, ha csak gyenge utórezgéseiben is, de mégis tapasztalhassák azt a szellemiséget, aki a régi korban Napszellem volt. Az egyiptomi beavatott tehát lehetővé tette, hogy az ember felemelkedhessék ahhoz a csúcsponthoz, akit a régi kor emberisége a maga tulajdonképpeni oltalmazójának tekintett. Ez volt az értelme a régi Egyiptomban a halottak ítélőszékének, ahol a halottat mintegy ítélőbírája elé állították, hogy az földi tetteit megmérje. Ha tettei, a fizikai világban szerzett érdemei, méltóvá tették erre, akkor láthatta azt a lényt, részesülhetett abban a lényben, akit az előbb ecsetelt módon fényistennek, napistennek éreztek. Ez a napisten ugyanaz a lény volt, mint akit Ozirisznek neveztek. A halottnak Oziriszhez kellett utaznia, egyesülnie kellett vele, ekkor ismét átélte azt az állapotot, amikor a Nap még nem különült el a Földtől. Így érthető sok minden, ami az egyiptomi nép e csodálatos kútfőjében, a halottak könyvében fennmaradt. „Das Christentum als mystische Tatsache” című írásomban az ilyen dolgokkal ezoterikus nézőpontból még nem foglalkozhattam, mert a körülmények természetéből adódóan még nem foglalkozhattam a dolgok teljes ezoterikus hátterével; a lényeg az, hogy még mélyebb összefüggések feltárása is lehetséges. A könyvben ecsetelt viszonyok természete megkötött, de nagyon fontos tudnunk, hogy a fejlődési tények lényegesen mélyebb értelmezése is lehetséges. Ha a régi egyiptomi világnézet értelmében valamely lelket, véghezvitt tettei alapján, méltónak találtak a halál után arra, hogy Oziriszt láthassa, akkor ez a lélek egyesülhetett is vele. Sőt magát a lelket is Ozirisznek nevezik, mert hiszen eggyé vált Ozirisszel. A formula a következő volt: „Ozirisz, az éjszakából a nappal felé haladva, az istenek szívének a képével megtisztult a tóban, amely Hotep mezejétől délre és a sáskák mezejétől északra fekszik, ott, ahol a zöldellés istenei az éjszaka negyedik és a nap nyolcadik órájában mosdanak”. Lehetetlen mindazt a mély vonatkozást kifejezésre juttatni, amely ebben a formulában rejlik; a fontos az, hogy megértsük, mit jelent az a kifejezés, hogy: „az éjszakából a nappal felé…” Előbb éjszaka van; a lelket átvezetik a nappalba, a szellemi nappalba, ahol egyesül Ozirisszel, s ő maga is Ozirisszé válhat. Így a lélek egy másik világban, ahol a halál és a születés közötti időben tartózkodik, valóban átéli földi tetteinek sorsszerű következményeit. Az emberi tudat egyre sötétebbé válik, de sohasem lesz egészen sötét, mert a tudat a halál és a születés között sohasem alszik ki, csak sötétebbé válik. Triviálisan kifejezve: minél jobban megszereti az ember az érzékelhető világot, annál alacsonyabb rendű lények szemlélésével kell megelégednie; a magasabb rendű lények egyre kevésbé élhetnek az emberrel közösségben; az ember kicsúszik a magasabb lények kezéből. Eltűnnek mindazok a lények, akik még az atlantiszi időkben hű társai voltak – főleg a halál és az újabb születés között – az akkor még szellemileg látó embernek: az ember és a régi istenek között lassanként elvész az összekötő kapocs. Láttuk, hogy a régi szellemi látás utórezgései még az európai kultúra későbbi idejében is megtalálhatók, még ekkor is akadnak olyan emberek, akik bizonyos tudatállapotban az isteneket láthatják, s haláluk után annál életteljesebb közösségben s annál bensőségesebben élnek együtt az istenekkel. És ez nemcsak az embernek, hanem az isteneknek is jó, mert az emberek felviszik az isteneknek a fizikai világban kifejlesztett szeretetet. Az istenek, mint áldozatot kapják vissza azt a szeretetet, amit az emberek a fizikai világban magukba fogadtak. De az emberek egyre kevésbé alkalmasak erre, mert mindjobban megszeretik a fizikai világot s mindinkább elszakadnak az istenektől.

Azon a tájon, ahonnan a germán népek származnak, a lelkek a halál és az újabb születés között már ritkán láthatják az isteneket, a közösség köztük és az istenek között már alig áll fent. Ezért az az alaphangulat, az az érzés fejlődik ki, hogy az istenek elvesztették a kapcsolatot a Földdel, s nem uralkodnak már rajta, pedig ők teremtették. Ebből az érzésből fakad az istenek alkonyának fogalma, amely szerint az isteneknek mintegy vissza kell húzódniuk attól a világtól, amelyet ők maguk teremtettek. Ez az igazi alapja annak az ábrázolásnak, amelyet az istenek alkonyáról ismerünk. Az atlantiszi időkben még leszálltak az istenek a kiváló emberek testébe, még ők maguk tanították a magasabb titkokat az atlantiszi misztériumokban, azután fokozatosan vissza kellett húzódniuk s már csak úgy érintkezhettek a fizikai világgal, hogy a legelőrehaladottabb embereket, mint külső burkot, mint eszközt használták fel. Az atlantiszi korban éppenséggel előfordult (és a régi druida-misztériumok beavatottai tudták is), hogy pl. egy ősrégi individualitás, akit mindig Signek neveztek, az atlantiszi katasztrófa után is, a legkülönbözőbb módon, még sokáig megjelent egyes európai emberek testében. Azok a nevek, amelyek mint pl. Siegfried, vagy Sigurd, fennmaradtak, ezoterikusan arra utalnak, hogy ez a régi individualitás utoljára már csak a misztériumi beavatottak számára látható és érzékelhető módon, de mindig újra itt volt és kapcsolatot létesített saját maga és egy- egy beavatott között. Minél közelebb érünk a mai korunkhoz, annál inkább szükségessé válik, hogy az ilyen magas szellemiségű individualitás felkeresse azokat, akik már sok inkarnációt éltek át és így megtisztultak.

Hogy korunkat teljesen megérthessük, egy nagy titkot kell érintenünk. Ha e titkot feltártuk, sok mindent megértünk abból, ami kultúránkban lejátszódott. Előbb azonban még egyszer visszatekintünk az atlantiszi fejlődés középpontjára, amikor az ember előtt legelőször nyílt meg a fizikai világ. Ez azoknak az isteneknek, akik a magasabb régiókban régen társai voltak az embernek, olyan volt, mint egy keresztút. Az ember szellemi magasságokból mind mélyebbre száll le a fizikai világba. Három korszakot élt át; a harmadik a lemuriai, a negyedik az atlantiszi kor, majd még másik három korszak következik. Most az ötödik korszakban vagyunk. A lemuriai korszakot nagy tűzkatasztrófa, az atlantiszi korszakot pedig hatalmas jég- és vízkatasztrófa pusztította el; a mi korunkat más erők teszik tönkre, az ember önzésének a túlkapása idézi majd elő a mindenki háborúját mindenki ellen. S mint ahogy a lemuriai és az atlantiszi korban is az emberek egy kis csoportja megtalálta a katasztrófából kivezető utat, úgy találja meg majd a spirituális élet felé forduló emberek csoportja is azt az utat, amely kivezet a mindenki háborújának a katasztrófájából. Ennek a háborúnak a pusztítása még irtózatosabb lesz majd, mint amilyen a tűz- és a vízkatasztrófa volt, bármilyen szörnyűnek képzeljük is el ezeket. S csakis azoknak a feladata lehet, akik ma a spirituális élet felé fordulnak, hogy minden igyekezetükkel lehetőleg sokat mentsenek át korunk jó csíráiból az ötödiket követő hatodik korszakba. Ez az ötödik korszak nagy alkorszakokra oszlik, ezek: az ó-indiai, a perzsa, az egyiptomi, a görög-latin, a mi korunk, amelyben élünk; – azután a hatodik és a hetedik kor – egészen a mindenki háborújáig. Így állunk a fejlődésben. A földfejlődés középpontján már áthaladtunk. Ha az emberek az atlantiszi kor közepe felé, tehát éppen a teljes leszállás időpontja előtt fordultak volna már a szellemiség felé, akkor a fizikai világban kivívott eredmények – amelyekről tegnap beszéltünk – elmaradtak volna. Valójában az embert a fizikai fejlődés egyre mélyebbre vitte, s még annál a pontnál is mélyebbre ért, amely a legmélyebb pont lett volna, ha már az atlantiszi kor közepe előtt újra szellemivé akart volna alakulni. Ez az az időpont, amely az atlantiszi kor közepére esik, s amikor bizonyos szellemi lények válaszút, keresztút előtt állottak. Mintegy el kellett dőlnie annak, hogy le akarnak-e szállni ők is az emberiséggel együtt a mélységbe, hogy-azután annál jobban megerősödve emelkedjenek fel belőle – (éppen, mert süllyedésük nagyobb méretű, mint az emberé, a felemelkedéshez is nagyobb erőket kell kifejleszteniük) – vagy pedig a szellemi világba vezető közvetlen utat akarják-e választani? Egyes szellemi lények, az ember régebbi társai, a közvetlen utat választották, mintegy elhatározták, hogy soha többé nem költöznek emberi testbe; a szellemek világában maradtak. Az emberiség további fejlődése tehát többé-kevésbé nyomtalanul múlik el fölöttük. Ezzel szemben azonban voltak más isteni lények, akik elhatározták, hogy az emberiség üdvére mindig újra s újra emberi testekbe költöznek, és leszállnak a Földre, hogy az emberiségért tevékenykedjenek. Ezek közül pl. igen sokan megmaradtak az európai és más népek emlékezetében (Zeusz, Wotan). Nem mindegyik szállhatott le azonban ugyanolyan mélyre, mint az ember, mert az ember egyre mélyebbre jutott a fizikai világban, s így az emberi test egyre kevésbé lehetett alkalmas arra, hogy egy isteni lény beleszálljon. Az emberi test felvehette magába a fejlődő emberi lelket, de mind kevésbé lehetett valamely isteni lény eszköze, burka. Csak azok, akik testüket bizonyos módon megtisztították, akik sok megtestesülésen mentek keresztül, és nemes testet hoztak létre, akiknek éter- és fizikai teste annyira tiszta volt, hogy lelkükben teljesen ki tudtak oltani bizonyos kapcsolatokat, amelyek a fizikai világhoz kötötték őket – az olyan emberek, akik egész felfogásuk és mivoltuk szerint inkább abban éltek, ami nem földi, s nem abban, ami földi: csak ilyenek tudták még a magasabb szellemi lények lelkeit úgy felvenni magukba, ahogy fizikai testükbe saját lelküket is felvették. Ebből adódik, hogy azok a lények, akikben isteni-szellemi lények rejtőztek, és akik úgyszólván nem tudtak a fizikai világban elég mélyre leszállni, sajátos módon mutatkoztak meg.

Képzeljünk el egy ilyen embert. A sok inkarnáció alatt testét, vagyis testének erőit és a test erői feletti uralmát annyira kifejlesztette, hogy inkább élt a szellemi, mint a fizikai világban és így egy magasabb szellemi lény hordozója lett. Vajon megérthette-e teljesen a magasabb lényeket az olyan ember, aki egészen leszállt a fizikai világba s mindinkább azon fáradozott, hogy ezt a fizikai világot megszeresse és munkáját itt elvégezze? Vágy nem értették-e meg őket jobban azok, akik a régebbi kor jellegét viselték magukon, s az előbbi korok sereghajtói maradtak? Válóban, a szellemi lényeket sokkal jobban megértették a régi kor, sőt az atlantiszi kor lelki állapotában visszamaradt emberek. Főleg a mongol népek azok, akik nem szálltak le olyan mélyre, nem bonyolódtak úgy bele a fizikai világba és nem is küzdöttek úgy a fizikai világ meghódításáért, mint az európaiak. Az európaiak hozzák létre a külső, fizikai kultúrát, ők hódítják meg a fizikai világot, míg az atlantiszi kultúra késői ivadékait valami állandóság jellemzi. Ezek tehát az Atlantisz utáni fejlődés világában nem érzik otthonosan magukat, mert bizonyos régebbi jellemvonásokat őriztek meg és azután degenerálódtak. Ma sokszor utalnak arra, hogy a japánok, jellegzetes tulajdonságaiknál fogva, jelentős fejlődésen mentek keresztül – de ez csak illúzió. Amin ők, tulajdonságaik következtében keresztülmentek, az nem fejlődés; amikor az utolsó háborúban az európai népek által feltalált hadihajókkal és ágyúkkal győzelmet arattak, akkor idegen kultúrát használtak fel. Ha egy nép felveszi azt, ami egy idegen nép mivoltából fakad, az nem továbbfejlődés. Továbbfejlődés az, amikor haladása saját lényéből fakad. Ez a fontos! Azok a népek, amelyek bizonyos fokon megálltak és egy későbbi korban olyan állapotokat képviselnek, amelyekből az európai népek a személyes tudat és a szabadságérzés kifejlődésével már kinőttek: azok a népek meg tudták érteni azokat a szellemi individualitásokat, akik az atlantiszi korban még társai voltak az embernek. Tehát e szellemi individualitások azokat az embereket kezdték tanítani, akik megértették őket. S íme előttünk van a nagy és titokzatos esemény: mikor Európa lakossága a fejlődésnek egy korábbi fokán volt, akkor a szellemi individualitások itt Európában találtak megértésre, tehát valóban itt is testesültek meg, itt jelentek meg mint tanítók, a beavatási iskolákban. Ezért később istenekként tisztelték őket. Közéjük tartozott Wotan is, aki korábban, mint beavatott, emberi testben lakott és szent misztériumokat tanított, azonban nem szállt le elég mélyre a Földre, s éppen ezért később abban az embercsoportban testesülhetett meg, amely bizonyos szempontból visszamaradt, s amely éppen visszamaradottsága miatt hiábavalónak érezte a fizikai világot. Ez az embercsoport a fizikai világot nem tekintette az istenség teljes értékű kifejeződésének, hanem a bánat, a fájdalom és a szenvedés helyének s valóban, szinte boldogságnak érezte, ha ettől a fizikai világtól megszabadulhatott.

Az az individualitás, aki (a szellemtudomány követőinek közösségében beszélünk s ezért érinthetjük ezt a titkot) mint Wotan valóban a germán népek misztériumaiban tanított, később mint Buddha, ugyanannak a missziónak a teljesítésére jelenik meg. Buddha, aki a mi világunk és a magasabb világok közötti kapcsolatokat egyengette és közvetítette, nem más, mint az az individualitás, aki egykor Európa vidékeit járta be s akinek emléke Észak-Európában Wotan neve alatt maradt fenn.

Láthatjuk, hogy az isteni vezetés miként gondoskodik azokról az emberekről, akik régebbi állapotokhoz fűződő hajlamokat és kapcsolatokat őriztek meg, vallásos életet éltek és nem akarták megszeretni a fizikai világot. Így érthetővé válik az a külső történelmi tény is, hogy a mongol népek szívesen vették fel a buddhizmust. Mindez az emberiséget vezető bölcs gondviselésnek az értelmében történik.

Az emberiségnek mindinkább le kellett szállnia a fizikai világba, tehát a későbbi időkben a szellemi lények emberi testben közvetlenül már nem testesülhettek meg. Ezt csak egy kiváltképpen erőteljes szellemi lény tehette meg, az akinek az eljövetelét az emberiség nagy tanítói megjövendölték. Még az egyiptomiak is, akiket az Ozirisz név arra emlékeztetett, hogy a Nap régi szelleméhez tartoznak, azt mondták: „Ozirisz birodalma ismét megalakul majd a Földön.” Ehhez olyan magas individualitás szükséges, mint az, akit Krisztusnak ismerünk. Krisztus a halottak birodalmából úgyszólván mindjobban visszahúzódik; a halálon túli oldalon valósággal eltűnik, a másik oldalon pedig egyre jobban közeledik, míg a negyedik korszakban szemmel látható megtestesülésben, egy erre a célra egész különösen előkészített emberi testben jelenik meg. Az olyan ember teste, aki leszállt a fizikai világba, nem tudta volna a Krisztus-princípiumot közvetlenül felvenni magába. Ehhez más valami is kellett. Hiszen még maga az a lény, akit Názáreti Jézusnak nevezünk, s aki sok inkarnáción ment keresztül, magas fokra jutott és magas beavatást ért el, sem volt születésekor még képes arra, hogy a Krisztus-individualitás hordozója legyen. De miután 30 évig tartó élete alatt előkészítette magát, alkalmassá vált arra, hogy a külső emberi burkokat, a fizikai- éter- és asztráltestet megtisztítsa és a megtisztított testeket elhagyhassa. A názáreti Jézus az individualitás erejével megtisztított külső burkokat életének 30. évében elhagyta. A burok elhagyását az Evangélium a Jordán melletti János-keresztelővel jelzi. Itt történik a csere; a Krisztus-individualitás birtokba vesz egy nem közönséges, hanem 30 év munkájával megtisztított emberi testet. Krisztus 3 évig a Názáreti Jézus testében jár-kel a Földön; ez az az idő, amely az evangélium szerint a keresztelő és a golgotái misztérium eseménye között telik el. A dolgok rendes menete szerint a különböző individualitások úgy jelennek meg a Földön, hogy már születésükkor a sok inkarnációban szerzett tapasztalatoknak megfelelő alakot veszik fel. A Krisztus-individualitás másként jelenik meg: egy olyan testbe öltözött, amely 30 éven keresztül a fizikai világhoz kapcsolódott, s teljesen a felé a fizikai világ felé fordult, amelynek Krisztustól kellett a nagy impulzust megkapnia. A Krisztus-individualitás felvételével a Názáreti Jézus hármas testiségében nagyon jelentős esemény ment végbe. Aki ért az ezoterikához és az evangéliumok olvasásához, az az evangéliumokban is olvashat róla. Ez benne van az evangéliumban, csakhogy az ilyen dolgok el vannak rejtve benne.

Krisztus nemcsak inspirálja Jézust a Jordán-keresztelőnél, hanem közvetlenül beléje hatol. Abban a pillanatban, amikor Jézus feje felett a galamb jelentőségteljes szimbóluma megjelenik, a názáreti Jézus testét – egészen azokig a részekig, amelyekre az ember a mai fejlődési fokon a legkevésbé tud hatni – hirtelen átjárja valami: a csontokig hatóan történik benne valami. Most olyasvalamit mondok, ami a mai korunk materialista tudata számára őrültségnek látszik – de ez nem baj. Amikor a magas Nap-szellem, a Krisztus-individualitás, a Názáreti Jézus testét áttüzesítette, áthevítette, ez a hatás egészen a csontokig hatolt. Ha egy csontot elégetünk, akkor a porctömeg elég és a csonthamu visszamarad. Ugyanis az ásványi csontanyagot a porcanyaggal, a tűzzel ellentétes, de mégis azzal kapcsolatos erő tartja össze. Az a hatalom, amely a csontokat és a porcanyagot összetartja, az ember hatáskörén kívül esik. Efölött csak annak volt hatalma, akinek később át kellett élnie a golgotái eseményt. A mai ember a kezét tudja mozgatni, de nincs hatalma a csontokban működő kémiai erők felett, mert csontjaiban már megmerevedett. Azok közül a testek közül, amelyek valaha is éltek a Földön, csak egyeden- egy test uralkodott a porctömeget a csonthamuval összetartó erő felett, és ez a Názáreti Jézus teste volt. Krisztus intuíciója tette ezt a testet erre képessé. Ez abból világlik ki, hogy az az erő, amelyik a csontok felett uralkodik, valóban le tudja győzni a fizikai anyagban a halált is. Mert csontjai miatt hal meg az ember. Azzal, hogy az ember kialakulása folyamán a szilárd csonttömeget felvette magába, a Föld ásványiságába szállt alá. Ezért tulajdonképpen az ember halálra születik. Nem hiába ábrázolják a halált csontvázzal: ez teljesen jogosult.

A krisztusi erő az az eleven erő, amely a csontokat egykor majd ismét vissza tudja változtatni, vagyis fokozatosan át tudja szellemíteni. Ez a földfejlődés következő missziójának teljesítésekor történik majd meg. Ezért nem volt szabad egyetlen idegen fizikai hatalomnak sem ehhez a csontszövedékhez hozzányúlnia. „Annak csontját meg ne törjétek!” A többi keresztre feszítettnek eltörték a csontját. Őrajta be kellett teljesednie a prófétai jóslatnak: „annak csontjai meg nem töretnek”, nehogy a Föld nagy középponti impulzusát idegen beavatkozás elpusztíthassa. Így hatott a magas Napszellem a János- keresztelőnél lejátszódó misztériumban. A Napszellem elvált a Földtől, s ezzel lehetővé tette, hogy az emberiség lejöjjön a megcsontosodást hozó fizikai anyagba, de a Napszellem adta meg az impulzust a megcsontosodás megszüntetésére, átszellemítésére is. Bármilyen merész dolog is a mi időnkben ilyesmit hangoztatni: a szellemtudomány küldetése, hogy kimondja végre azt, amit a misztériumokban mindig tudtak és láttak, hogy: a János-keresztelőnél lejátszódó misztérium – s csakis ez a misztérium – egy másik misztériumot tett lehetővé.

Önök tudják, hogy a fizikai test egyes részeiben az ember lényét alkotó tagok fejeződnek ki: a fizikai testben maga a fizikai test, a mirigy-rendszerben az étertest, az idegrendszerben az asztráltest, a vérrendszerben pedig az én. Külsőleg, fizikailag az én úgy kerül az emberiségbe, hogy az ember fizikailag mindinkább megkapja a vért. És az ember azért tud egyre jobban leszállni a fizikai, anyagi világba, mert a vér világa mindig erősebbé s erősebbé válik. El kellett jönnie annak az időpontnak, amikor a vértöbbletet fel kellett áldozni. Bármilyen irtózatos is ez a vegyész számára, mégis igaz, hogy az „én-többlet”, az az én, amely az embert az önzés túlkapásával teljességgel belevitte volna a mindenki háborújába, ez az „én-többlet” a vérrel a Megváltó sebeiből folyt el a Golgotán. Abban a pillanatban, amikor a Megváltó sebei megindultak, abban a pillanatban kerül a felemelkedés csírája az emberiségbe. Azóta van meg a lehetőség arra, hogy felemelkedjék abból a mélységből, ahová lesüllyedt. Ha az emberi fejlődés már az atlantiszi kor közepén megfordult volna, akkor az ember sohasem érhette volna el a teljes önállóságot. Meg kellett hódítania a fizikai világot, de azután itt a fizikai világban a felemelkedéshez egy erősebb impulzusra volt szüksége, s ezt az impulzust Krisztus hozta meg. S mert ez az impulzus erősebb volt, tehát nemcsak hogy felvezette az emberiséget süllyedtségéből, hanem még más fontos eseményt is előidézett! Az ember meghódította a világ egy részét, s ezt a Krisztus-impulzus beleviszi, beleilleszti, visszaviszi a szellemi világba.

Láttuk tegnap, hogy a görög-latin kor eljövetelekor az ember olyan messzire ment a fizikai világ meghódításában, annyira belesüllyedt a fizikai világba, hogy Istennek emberi alakban kellett megjelennie, hogy az ember egyáltalában észrevehesse, mert már nem tudott volna a szellemi világba felemelkedni, hogy őt megérthesse. Közben az élet másik oldalán is – a halál és az újabb születés között – megváltoztak a viszonyok. Az ember mindinkább leszállt a fizikai világba s azt mind jobban és jobban megszerette és élvezte. Ennek az volt a következménye, hogy egyre kevésbé voltak észlelhetők az élet másik oldalán lejátszódó események. A halál és az újabb születés között, az embert erős emlékezete a fizikai világhoz kötötte. Ez is fennmaradt a mondában. A görög kultúrából származó mondás szerint a hős kijelenti, hogy: „Inkább legyek koldus ezen a világon, mint király a másvilágon…3515 Ez a mondás jellemzően fejezi ki a kort. Az ember sokat hódított meg a fizikai világból s azért vágyódik vissza ide, mert érzései a Földhöz kötötték, innen pedig nem sokat vihetett magával a halálon túlra. Csak az gyújt számára világosságot a halál után a szellemi világban, hogy Krisztus megjelent a Földön, hogy előkészítésképpen az ótestamentumi időkben Krisztusról hallott, s úgyszólván földi létében vette fel szellemébe, fogalmaiba Krisztus alakját s ezeket az élményeket átvitte a fizikai világból a túlvilágba. Átvitte magával azt, ami ismét megvilágítja számára a túlvilágot, s visszaadja neki a szellemi világbeli Krisztust. S ott nagyobb, magasztosabb fényben látja őt, mint itt a fizikai világban. Az emberiség túlvilági tudata egyre homályosabb, majd pedig ismét megvilágosodik azzal, hogy az ember a fizikai világban megismeri Krisztust s felveszi magába a krisztusi erőket. Mert amit az ember ebben a világban Krisztusból felvesz, az nem vész el a halál és az újabb születés között eltöltött időben – ez akkor is az övé marad; és ez az, ami a „Krisztusban meghalni” kifejezésnek megfelel. Így láthatjuk, hogy Krisztus földi megjelenése nemcsak az élők, hanem a halottak életét is megváltoztatja. És mert a halottak a halál és a születés között abból élnek, amit itt Krisztusból tanultak és megszereztek, s mert ez számukra ott gyümölcsöt hoz, s mert mégis mindig visszatérnek új és új inkarnációkba, tehát Krisztussal mindjobban áthatott emberi testekben jelennek meg és a Földet mindinkább annak a kifejezésévé alakítják, amivé Krisztus válhat, ha a fizikai világot átalakítja és a földfejlődést a jövőben magas fokra emeli. Így láthatjuk, hogy a földi világ és a túlvilág közösen azon munkálkodik, hogy a Földet ismét éretté tegye arra, amiről beszéltünk: hogy a Krisztus-szellem felvételével a Föld ismét egyesüljön a Nappal és így az egész kozmoszban a fejlődés egy fokkal magasabbra emelkedjék. Ezért tehát Krisztus földi megjelenésének eseménye nemcsak az emberiség, hanem a kozmosz fejlődése szempontjából is fontos és jelentős tény.

11. Stuttgart, 1908. augusztus 16.

[Az Atlantisz utáni kultúrkorszakok közötti kapcsolatok. A görög-római kultúra különleges helyzete és az azt követő három kultúra viszonya a megelőző háromhoz. Kasztok és fajok képződése a múltban és az emberiség szabad, szellemi differenciálódása a jövőben. Ozirisz- kultusz a régi Egyiptomban és a Nap központi helyzete Kopernikusz világképében. A szfinx-rejtély újramegjelenése a mai ember problémájában. A materiális tudás és a szellemi hit közötti szakadék. A logikus gondolkodás kifejlődése az érzékelhető materiális világba való leszállással. Egyiptomi bölcsesség és arabizmus a materialista tudományban. Egyiptomi bölcsesség és keresztény hit a rózsakeresztességben. A modern tudomány és a rózsakeresztesség mint tükröződés a harmadik és az ötödik Atlantisz utáni kultúrában. A modem keresztény ezotéria viszonya a buddhizmushoz.]

Az emberiség fejlődésének és ezzel kapcsolatban a kozmikus fejlődésnek, hosszú útját vetítjük lelkünk elé. Láttuk, hogy a kozmikus fejlődés titokzatos összefüggései tükröződnek a tulajdonképpeni emberi kultúrfejlődésben, az úgynevezett Atlantisz utáni korban. Láttuk, hogy a földfejlődés első periódusa, a poláris kor1 az indiai kultúrában, a második, a Nap különválásának a kora, a hiperboreus kor, pedig a perzsa kultúrában tükröződik. Földfejlődésünk harmadik korszaka a lemuriai kor, amikor az ember legelőször kapja meg az én csiráit. Megkíséreltük – amennyire időnk ezt megengedte -, hogy kiváltképpen azt írjuk és rajzoljuk le, hogy a lemuriai kor legkülönbözőbb eseményei és történései miként tükröződnek az egyiptomi kultúrában. Az egyiptomi beavatottak visszaemlékeztek arra, amit az emberiség az első földi korszakokban átélt. Az egyiptomi kultúra után következő negyedik korszak a szellem és a test tulajdonképpeni társulásának a kora. Ez nagyon szépen jut kifejezésre a görög műalkotásokban. A görög korszak azoknak az élményeknek a tükröződése, amelyeket az ember az általunk angyaloknak nevezett régi istenekkel élt át Atlantiszban. És láttuk, hogy nem maradt semmi, ami a mi korunkban, a most lejátszódó ötödik korszakban tükröződhetne. De titokzatos összefüggések vannak az Atlantisz utáni kor egyes korszakai között. Erre már az első előadásban rámutattunk. Rámutattunk arra – bizonyosan emlékeznek is rá -, hogy a mai ember azért van a közvetlen, fizikai környezethez kötve, azért él benne az a – legszívesebben így mondanám – materialista hit, hogy csak az a valóság, ami a születés és a halál között eltöltött időben történik, s ami húsból és vérből való megtestesülés – mert a régi egyiptomiak olyan különös gonddal konzerválták a holttesteket. Abban az időben meg akarták az emberből óvni azt, ami fizikai forma. És a halál után ez nem maradt hatás nélkül a lélekre. Ha a formát ilyen módon megőrzik, akkor a lélek a halál után valóban bizonyos vonatkozásban még kapcsolatban van az élete folyamán viselt emberi formával. A lélekben ekkor olyan gondolatformák képződnek, amelyek ragaszkodnak a fizikai formához: és ezek a gondolatformák megmaradnak, amikor az ember újra megtestesül, új testbe költözik. Az emberi lélekben mély gyökeret vert az az élmény amit át kellett élnie, amikor szellemi magasságokból lenézett múmiává konzervált holttestére. S ennek az élménynek a következtében a lélek már nem tudta elfordítani tekintetét a fizikai testtől. Ez az oka annak, hogy számos olyan lélek, aki a régi Egyiptomban testesült meg, s azután a túlvilágról nézte a teste mumifikálását, mostani megtestesülésébe magával hozta a fizikai test szemlélésének az eredményét és csak a fizikai testet tudja valóságnak tartani. Így függ össze az egyik kultúrában lejátszódó jelenségek sorozata a többi kultúrával.

Az atlantisz utáni kor hét egymást követő kultúrkorszaka közül a negyediknek – amely éppen a középső – tulajdonképpen kivételes helyzete van. Már exoterikus szemlélettel is látjuk, hogy a görög-latin kor embere az ezoterikus élet legcsodálatosabb külső, fizikai jelenségeinek a megalkotásával egészen sajátságos, harmonikus módon hódítja meg a fizikai világot. Ha visszanézünk az egyiptomi piramisokra, azt mondjuk: ezekben a piramisokban még bizonyos geometriai forma uralkodik, amely szimbolikusan mutatja, hogy a dolgok valamit jelentenek. A bensőségesen szoros kapcsolat a szellem, a formáló emberi szellem és a fizikai forma között még nem jött létre. Ez a legvilágosabban a Szfinxen látható, amelyet az atlantiszi, éterikus emberalakra való emlékezésből származtattunk. A Szfinx fizikai megjelenése nem hat meggyőzően, annak ellenére, hogy nagy emberi koncepció; azt a gondolatot testesítették meg benne, hogy az ember alsó része még állatias és csak az éterfejben kezd emberré alakulni. A görög szobor a megnemesített fizikai formát, a görög tragédia pedig, a morális életet és az emberi sorsot tárja elénk. A görög tragédiaművészet egészen csodálatos módon viszi ki a belső szellemi életet a fizikai síkra; és megmutatja a földfejlődés értelmét az istenek vonatkozásában.

Amíg a Föld egy volt a Nappal, addig a magas napszellemek is szorosabb kapcsolatban voltak az emberi nemmel. De a Nappal együtt, lassanként, fokozatosan, egészen az utolsó atlantiszi időkig az istenek is eltűntek az emberek tudatából. Az emberek tudata még a halál után sem volt képes arra, hogy azokba a magas régiókba emelkedjék fel, ahol a napisteneket közvetlenül szemlélhette volna. Ha a napszellemek álláspontjára helyezkedünk – hiszen hasonlatként ezt megtehetjük -, akkor azt mondhatjuk: „En kapcsolatban voltam az emberiséggel, de egy időre vissza kellett húzódnom.” Az isteni világnak az emberi tudatból mintegy el kellett tűnnie, hogy azután a Krisztus-impulzus által megújhodott, magasabb formában ismét kiviruljon benne. – A görög világban élő ember még nem tudhatta, hogy Krisztus mit hoz a Föld számára. A beavatott azonban, aki, mint láttuk, Krisztust már előbb is ismerte, azt mondhatta: „Az a szellem, akit Ozirisznek neveztek, egy időre el kellett hogy tűnjék az emberek szeme elől, el kellett sötétednie az istenekig érő láthatárnak, de biztosan tudjuk, hogy az isteni dicsőség ismét megjelenik majd a Földön”. – Ez kozmikus tudat volt; és az isteni dicsőség letűnésének és felvirágzásának a tudata a görög tragédiában tükröződik, ahol az ember az istenek képmásaként áll előttünk, látjuk életét, törekvéseit és tragikus pusztulását. Ebben a tragikumban azonban egyszersmind benne van az is, hogy az ember a maga szellemi erejével mégis győzedelmeskedhet. A dráma feladata az élő és meghaló ember szemléltetése és egyúttal a nagy összefüggések ábrázolása. Görögországban minden téren megnyilatkozik a szellemiség és az anyag társulása. A görög korszak a maga sajátosságában egyedülálló az Atlantisz utáni korban.

Csodálatos, hogy a harmadik, vagy egyiptomi korszak bizonyos jelenségei mintegy földalatti csatornákon keresztül kapcsolatban vannak a mi ötödik korszakunkkal; bizonyos Egyiptomban elültetett csirák ismét megjelennek a mi korunkban; a perzsa korban elültetett csírák a hatodik korszakban, az első korszak jelenségei pedig a hetedik korszakban térnek vissza. Mindennek megvan a maga törvényszerű összefüggése és a múlt történései előremutatnak a jövőbe. A legvilágosabban úgy érthetjük meg ezt az összefüggést, hogy a legszélsőségesebb esetet hozzuk fel példának: a legelső Atlantisz utáni korszak kapcsolatát a hetedik korszakkal. Visszatekintünk erre az első korra, de nem a történelmi, hanem a Védák előtti, ősrégi időket vesszük szemügyre. Mindennek, ami később felszínre kerül, megtörténik az előkészítése. Az emberek kasztokba sorolásának is itt vannak a gyökerei. Az európai embernek sok kifogása lehet a kasztrendszer ellen, de abban a kultúrirányzatban megvolt a jogosultsága, mert a kasztrendszer legmélyebb értelemben függött össze az emberiség karmájával. Az Atlantiszból átszármazott lelkek valóban egészen különböző értékűek voltak, s az ilyen kasztokba tagozódás bizonyos módon illett is ezekhez a különböző fejlettségű lelkiekhez. A kasztokba sorolás megfelelt a már előbb a lelkekbe oltott karmának. Azokban a régi időkben az emberiség nem volt annyira magára hagyatva, mint ma, hanem fejlődésében valóban sokkal magasabb nézőpont szerint irányították és vezették, mint ahogy ez manapság elképzelhető. – A Risik-nek nevezett előrehaladott individualitások tudták, hogy valamely léleknek mi az értéke, és hogy a lelkek egyes kategóriái között milyen különbség van. Tehát a kasztrendszernek jól megalapozott, kozmikus törvény az alapja. Bármilyen kegyetlenségnek is látszik ez a későbbi korban, abban a régi időben, amikor a vezetés spirituális volt, ez a kasztrendszer valóban illett az ember természetéhez. És amennyire igaz az, hogy általában a normális fejlettségű ember, ha bizonyos meghatározott karmával jött az új korszakba, akkor egy bizonyos meghatározott kasztba is született, – éppen úgy igaz az is, hogy az ember csak akkor emelkedhetett ki a kasztrendjéből, ha beavatási fejlődésen ment keresztül. Az ember csak akkor tudott bizonyos körülmények között a kasztkülönbségeken felülemelkedni, ha jógában élt, és elérte azt a fokot, amelyiken már nem volt meghatározó számára, hogy hová állította a karmája. Szem előtt kell tartanunk a szellemtudomány alaptételét, amely szerint kerülnünk kell az evolúciót érintő bírálgatást és a dolgok megértésére kell törekednünk. Bármilyen ellenszenves is legyen ez a kasztrendszer, mégis teljesen indokolt, ha az emberiség átfogó, nagy törvényeivel összefüggésben szemléljük.

Amikor ma fajokról beszélnek, ez a kifejezés már nem helyénvaló, ebben a tekintetben a teozófiai kézikönyvekben is nagy hibákat követnek el. Arról beszélnek, hogy fejlődésünk úgy megy végbe, hogy körök, a körökben tömbök és a tömbökben egymás után fajok keletkeznek úgy, hogy ezek szerint a földfejlődés minden korszakában lennének fajok. Ez azonban nem így van. Hiszen pl. már a mai emberiséggel kapcsolatban sincs értelme puszta fajfejlődésről beszélni. Az ilyen fajfejlődésről, a szó igaz értelmében, csak az atlantiszi korral kapcsolatban beszélhetünk. Ekkor valóban a hét korszaknak megfelelően, az emberek, külső fiziognómiájuk szerint, annyira különböztek egymástól, hogy különböző alakjuk is volt. Míg azonban helytálló kijelentés az, hogy ezekből fejlődtek ki a fajok, addig az azelőtti, lemuriai korral kapcsolatban már nem helyes a fajokról beszélni; és a mi korunkban a faj fogalmának és az előbbi időkből megmaradt faji különbségnek el kell tűnnie. Mindaz tehát, ami faji vonatkozásban ma még megvan, az az atlantiszi korban kialakult differenciálódás maradványa. Beszélhetünk még fajokról, de csak olyan értelemben, hogy a tulajdonképpeni fajfogalom elveszti jelentőségét. Mi kerül azonban a mai fajfogalom helyére? Az emberiség a jövőben is differenciálódik majd, még jobban, mint a múltban. Kategóriákra fog oszlani, de nem rákényszerített kategóriákban fog élni, hanem saját, belső, szellemi képességei vezetik, s tudni fogja, hogy az embereknek együtt kell dolgozniuk az egységes, szociális test kialakításán. Kategóriák, osztályok lesznek, s bármennyire is dúl ma az osztályharc, az önzetlen emberek, akik helyes irányban fejlődnek, önként tagozódnak majd bele az emberiségbe. Megegyeznek abban, hogy az egyiknek ezt, a másiknak azt kell tennie: munkamegosztásnak, sőt a legfinomabb impulzusok megosztásának is el kell következnie és nem lesz szükség arra, hogy a különböző impulzusok hordozói tekintélyük elismerését kikényszerítsék a többiektől. A tekintélyt önként ismerik majd el, úgy, hogy a hetedik korszakban az emberiség egy kis csoportjában a kasztrendszert ismétlő osztályozódást találjuk majd meg. Ez a kasztrendszer azonban olyan lesz, hogy senki sem érzi majd azt, hogy belekényszerítették valamely kasztba, hanem így gondolkodik: „Az emberiség munkájának egy részét vállalnom kell, a másik részt másnak kell átengednem.” – És mind a kettőnek a tevékenysége elismerésre talál. Az emberiség a jövőben erkölcsi és intellektuális differenciálódás szerint tagozódik és spirituális alapon újra egy kasztrendszer alakul majd ki. Ami az első korban prófétai módon előre megmutatkozik, az mintegy titokzatos csatornán keresztül a hetedik korszakba kerül, a hetedik korszakban ismétlődik. És így kapcsolódik a harmadik, az egyiptomi kultúrfejlődés a mi korunkhoz. Bármilyen kevéssé veszi is ezt észre a felületes szemlélő, mégis úgy van, hogy a mi korunkban felszínre kerülnek mindazok a jelenségek, amelyek az egyiptomi korban úgyszólván beleplántálódtak az emberiségbe. Gondoljunk csak arra, hogy a ma élő lelkek nagy része egyiptomi testekben inkarnálódott, az egyiptomi környezetet élte át, s azután más, közbülső inkarnációk után most ismét megtestesült, s a már jelzett törvények szerint öntudatlanul is emlékezik mindarra, amit az egyiptomi korban átélt. Ez rejtélyes módon ismét felszínre kerül. Ha az ilyen titokzatos kapcsolatokban megnyilatkozó kozmikus törvényeket egyik kultúrából a másikba követni akarjuk, akkor nem az emberi fejlődés tényeiről szóló legendaszem és fantasztikus leírásokat kell megismernünk, hanem az igazságot. Így pl. az emberiség szellemi haladásáról meglehetősen felületes elképzelés terjedt el. Az emberek látják, hogy egy bizonyos időben fellépett Kopernikusz és azt mondják: „Hát persze, Kopernikusz azért lépett fel, mert abban az időben az emberek megfigyelésük alapján már másképp gondolkodtak a naprendszerről” Az ilyen felfogású ember még exoterikusan sem foglalkozott annak a tanulmányozásával, hogy Kopernikusz miként alakította ki az égbolton uralkodó összefüggésekre vonatkozó eszméit. Aki azonban ezt tanulmányozta és főleg Kepler nagy és hatalmas eszméit követte, az egyebet is tud erről mondani. S mondanivalójában megerősíti őt az, amit a szellemtudomány ehhez még kiegészítésként hozzáfűz. Hogy Kopernikusz működéséről tiszta képet kapjunk, foglalkozzunk vele kissé részletesebben. Helyezkedjünk Kopernikusz lelkivilágába. Kopernikusz a régi egyiptomi korban itt volt a Földön; egy szellemileg kimagasló helyen átélte az Ozirisz-kultuszt és látta, hogy Oziriszt a magas napbeli lénnyel egyenértékű lénynek tartották. S a Nap, spirituális vonatkozásban, az egyiptomiak érzésének és gondolkodásának a középpontjában állott, de nem a külsőleg érzékelhető Nap. Ezt a szellemiség testi kifejeződésének tekintették csupán. Miként a szem a látó-erő kifejeződése, úgy a Nap az egyiptomi számára Ozirisznek, a Nap szellemének a kifejeződése, megtestesülése volt. Kopernikusz lelke mindezt egykor átélte és a nem tudatos emlékezés indította arra, hogy ezt az eszmét, a régi, akkor még spirituális Ozirisz-eszmét felújítsa olyan formában, ahogy ezt a materialista kor lehetővé tette. Amikor az emberiség mélyen leszáll a fizikai világba, az Ozirisz-eszme materialista formában, mint kopernikanizmus jelenik meg. Az egyiptomi korban ez az eszme spirituális volt. Kopernikusznak az volt a karmája, hogy erre a gondolatra emlékezzék, és a lelkében lő két irányzat működésének a kombinációja hozta létre elgondolásait a naprendszerről. Ez a karma a világfejlődésből fakadt.

Hasonlót kell mondanunk Keplerről is, aki a bolygók napkörüli pályáját három törvényével még átfogóbb szellemben magyarázza. Ezek a törvények mindenesetre igen absztraktnak látszanak, pedig igaz elmélyülésből fogantak. Feltűnő e lángeszű szellem sajátkezű írásában az a hely amelynek olvasása közben szinte megborzong az ember. A mondottak itt szinte kézzelfoghatóan kerülnek elénk: „Belemélyedtem a mi naprendszerünkbe, rejtélyei feltárultak előttem; az egyiptomiak szent áldozati edényeit akarom a modern világba áthozni.”

Azok a gondolatok, amelyek a régi Egyiptomban plántálódtak a lelkekbe, ismét felszínre kerülnek és a mi modem igazságaink újra született egyiptomi mítoszok. Mindezt, ha akarnánk, egészen az egyes részletekig, egészen a mai ember adottságáig követhetnénk. Gondoljunk még egyszer a Szfinx rejtélyes alakjára, amely azután a közismert görög Szfinxszé válik, s talányos kérdéseket ad fel az embernek: Oidipusznak. De tudjuk már, hogy a Szfinx alakja, annak az emberi alaknak felel meg, amelynek fizikai teste még az állatformával azonos, míg éterikus része már emberi formát öltött. Az egyiptomi korban az ember csak akkor láthatta a Szfinxet, mint éterikus alakot, ha bizonyos beavatási fokon már keresztülment. Akkor azután igazán előtte állt a Szfinx. Amikor az embernek valóban szellemi látása van, akkor a látottat nem úgy szemléli, mint egy fatuskó, hanem szükségszerűen bizonyos érzések is kapcsolódnak a látványhoz. Az érzéketlen embert bizonyos körülmények között a még olyan jelentős művészi jelenség is hidegen hagyja, a művészi alkotás nem érinti; a szellemi látásnál ez nem így van: ha az emberben a szellemi látás valóban kifejlődött, akkor ez a megfelelő érzéseket is felkelti benne. A görög mondákban kifejezésre jutnak azok az érzések, amelyeket a szellemi látó még az egyiptomi korban és a görög misztériumokban érzett, amikor olyan messzire jutott, hogy a Szfinx megjelent előtte. Mi volt az, ami így szeme elé került? Valami, ami nem kész, valami, aminek létre kell jönnie. Látta a bizonyos tekintetben még állati formájú alakot; az éterfejben pedig meglátta azt, aminek hatnia kell a fizikai formára, hogy az emberhez hasonlóvá alakítsa.

Amikor a Szfinxet látta, az a kérdés lebegett elevenen előtte, mint a várakozás, a vágyakozás, a jövendő kibontakozásának a kérdése, hogy vajon milyennek kell az embernek lennie, milyen feladata van az emberiségnek a fejlődésben? Hogy minden emberi kutatás és filozófia a vágyból fakad, ez görög mondás, de egyszersmind szellemi látáson alapuló mondás is. A Szfinx csakis asztrális tudattal észlelhető, de ez a Szfinx-alak kínozza az embert, talányos kérdéseket ad fel neki: a kérdést, hogy milyenné kell lennünk? Ez az éterikus alak az atlantiszi időkben itt volt a Földön, az egyiptomi korban pedig az emberek emlékezetében élt, azután mindinkább behúzódott az ember lényébe, s most már nem kívül, hanem belül, az ember természetében jelenik meg újra; megjelenik az ember mivoltára vonatkozó összes vallási kételyben és abban a tehetetlenségben, amely korunkban megnyilvánul, amikor arról a kérdésről van szó, hogy: mi az ember? Az összes válasz nélkül maradt kérdésekben, az „ignorabimus”-ra vonatkozó kijelentésekben jelenik meg újra a Szfinx. A spirituális időkben az ember még felemelkedhetett a Szfinx valóságos látásáig; ma az ember bensejében él a Szfinx, abban a sok kérdésben, amelyre nem kap feleletet. Az ember azért győződhet meg olyan nehezen a szellemi világról, mert a Szfinx, amely azelőtt kívül volt, most az ember benső világában jelenik meg, miután éppen a középső korszakban megjelent az, aki megoldotta a talányt és a Szfinxet a mélységbe, az ember saját benső világába taszította. A görög-latin kor utóhatásaival együtt, a XIII., XIV századig tartott. Azóta az ötödik korszakban élünk és a régi bizonyosság helyébe egyre több kétely került. Mindig több és több ilyen jelenség kerül felszínre, s csak a mi akaratunkon múlik, hogy az újabb kori fejlődés sok-sok jelenségében megtaláljuk a materializmusba átültetett egyiptomi fogalmakat. Fel kell azonban vetnünk a kérdést: mi is történt itt tulajdonképpen? Mert nem egyszerű átvitelről van szó: hiszen ezek a dolgok nem közvetlenül, hanem módosítva kerülnek elénk, jobbára materialista formában. Még az ember kapcsolata az állatiassággal is újra felmerül, materialista szemléletté átalakítva. Azokban a világnézetekben, amelyek materialista módon az embert az állattól származtatják, elénk kerül az a tény hogy egykor az ember emlékezett arra, hogy azelőtt testét még nem tudta csak az állatéhoz hasonlóan kialakítani és ezért az egyiptomi visszaemlékezésekben még isten-alakjainak is állati formát adott; a darwinizmus sem egyéb, mint régi egyiptomi örökség materialista formában.

Látjuk tehát: a fejlődésnek nem egyenes a vonala, hanem szétágazik. Egyik ága inkább materiális, a másik inkább szellemi. Ami azelőtt egy vonalban haladt, az az emberiség fejlődésének két ágára szakadt. Nézzünk vissza a régi időkbe, az egyiptomi, a perzsa és a régi ind kultúrára: önmagában megálló tudomány, önmagában megálló hit akkor nem volt. A világ szellemi alapjainak átfogó megismerésétől egyenes vonalban visz az út lefelé a részletek megismeréséig és a materiális világra vonatkozó tudástól felemelkedhet az ember a legmagasabb csúcsokig. A tudás és a hit között nincs még semmiféle ellentmondás. Amit ma ilyenfajta ellentétnek nevezünk, azt az ős-indiai bölcs, a káldeai pap nem értette volna meg. Sem ők, sem az egyiptomiak nem láttak különbséget abban, amit pusztán hinni, vagy pedig tudni kell. Ez a különbség csak akkor lépett előtérbe, amikor az ember mélyebbre süllyedt az anyagba és egyre hathatósabban alakította ki a materiális kultúrát. Ehhez azonban még más is kellett.

Tegyük föl, hogy az ember lefűződése nem következett volna be – mi történt volna akkor? Már tegnap egy hasonló, de mégis más természetű lefűződésről beszéltünk; ez az újabb lefűződés más területen, s csak akkor következik be, amikor a szellemiség megismerése mellett feltűnik az önálló tudomány, amely először a görög világban jut érvényre. Azelőtt a tudomány és a vallás között nem volt ellentét. Az egyiptomi pap az ilyen szétválasztást értelmetlenségnek tartotta volna. Mélyedjünk el abban, amit Püthagorasz az egyiptomiaktól tanult: a számok tudományába. Az ő számára a matematika nem volt absztrakt, hanem a számok harmóniájában találta meg a világ zenei titkait; a ma már absztraktnak látszó matematika az ő számára szent és vallásos alaphangulattal összekötött bölcsesség volt. Az embernek azonban a maga tudományával egyre mélyebben le kellett jönnie a materiális, fizikai világba. Hiszen látjuk, hogy még az egyiptomiak spirituális bölcsessége is – mintegy az emlékezésben átalakítva – materialista világnézeti mítoszban kerül elénk. A jövő számára a mai emberek elméleteinek is csak időleges értéke lesz, ahogyan ma a régi elméleteket is csak a maguk idejére tekintik érvényesnek. Remélhetőleg az emberek akkor már olyan okosak lesznek, hogy nem esnek a mai ember hibájába, akik azt mondják: Az ember egészen a XIX. századig a tudományban okvetlenül ostoba volt, mert csak a XIX. században okosodott meg. Mindaz, amit azelőtt az emberi testről, anatómiáról mondtak, képtelenség, és csak az igaz, amit az utolsó évszázad hozott.” A jövő embere azonban okosabb lesz, nem viszonozza a hasonlót hasonlóval. Az anatómia, a filozófia és a darwinizmus mítoszaira nem néz majd le olyan megvetően, mint a mai ember a régi igazságokra. Pedig mégis igaz, hogy amit ma olyan szilárd alapokon nyugvónak tartanak, a Kopernikusz-féle kozmikus rendszer – ez is csak múló megjelenési formája az igazságnak; csak átmeneti forma, s valami más fogja felváltani -, az igazság megjelenési formái folytonosan változnak annak következményeként, hogy az ember leszállt az anyagba. S ezzel szemben – hogy ne szakadjon meg minden szellemi kapcsolat -, szükségképpen egy erősebb szellemi impulzusnak kellett jönnie. Ezt az erős impulzust, a Krisztus-impulzust, tegnap jellemeztük. Az emberiségnek egy időre a „tudomány” területén magára kellett maradnia és a vallásos életet más irányba kellett terelni, meg kellett menteni a tudomány folytonos előretörésétől. Így láthatjuk, hogy egy időre miként vált el egymástól a külső anyagiság felé forduló tudomány és a külön áramlásban haladó spiritualitás. Látjuk, hogy miként halad egymás mellett a két áramlás: a hit, mint spirituális, és a tudomány, mint külső materiális áramlás. Sőt, azt is láthatjuk, hogy a középkori fejlődés egy bizonyos, a mi időnket megelőző korszakában a tudomány és a hit, még kapcsolatot keresve ugyan, de mégis tudatosan szembehelyezkedik egymással.

Figyeljük csak meg a skolasztikusokat. A skolasztikusok szerint Krisztus hitbéli tartalmat adományozott az embernek. Ehhez nem szabad hozzányúlnunk, ez közvetlenül adva van; mindazok a tudományok azonban, amelyeket ez a kor az elszakadás óta létrehozott, csak arra használhatók, hogy ezt a hitbeli tartalmat bebizonyítsák. – A skolasztikában tehát az az uralkodó irányzat, hogy az összes tudományokat a kinyilatkoztatott igazság bebizonyítására használják fel. Ott, ahol a skolasztika a legjobban virul, azt mondják: „A hitbeli tartalomba mintegy alulról is feltekinthetünk és ebbe a hit-tartalomba bizonyos fokig az emberi tudomány is behatolhat. De aztán át kell, hogy adjuk magunkat annak, ami megnyilatkozott.” – így azonban az idők folyamán elvész a rokonság a hit és a tudomány között; nincs többé remény arra, hogy ismét találkozhatnak; ez a legszélsőségesebben Kant filozófiájában mutatkozik meg. Kant a tudományt és a hitet teljességgel szétkergeti egymástól, egyik oldalon a kategorikus imperatívuszt állítja fel a maga praktikus ész posztulátumaival, a másik oldalon pedig a tisztára elméleti észt, amely minden szellemi kapcsolatát elvesztette. Kant azt vallja, hogy nincs lehetőség arra, hogy a tudományból kiindulva kapcsolatot találjunk a szellemi igazságokkal.

De ismét érvényre jut egy erős impulzus, amely nem más, mint emlékezés a régi egyiptomi gondolatok hatására. Ismét akadnak olyan szellemek, akik igyekeznek a hitet és a tudást közös áramlássá egyesíteni. A tudományos elmélyedésben keresik az Istenséget és arra törekednek, hogy mindent világosan és biztosan az Istenségben fogjanak össze s Istent tudományos gondolati formákkal ismét megközelíthessék. Ilyen szemléleti és gondolkodásmódot képvisel Goethe, akinél vallás, művészet és tudomány valóban egybeáramlik. A görög műalkotás vallásos érzést kelt benne s a növényi formák sokaságát azért vizsgálja át, hogy az Istenség nagy gondolatának a megnyilatkozását külső kifejeződésében találja meg.

Láthatjuk tehát az egyiptomi kultúra kiinduló pontjának visszatükröződését. Átkutathatjuk az egész modem kultúrát, olyan ez a kultúra, mintha emlékezés lenne a régi Egyiptomra.

A modern kultúra széthasadása azonban nem magától jött létre, hanem elő kellett készíteni. Ha meg akarjuk érteni, hogy ez az előkészítés hogyan történt, akkor még egy rövid pillantást kell vetnünk arra, hogy az atlantiszi kor miként vetette meg az Atlantisz utáni alapját.

Láttuk, hogy az embereknek egy kis csoportja, a legelőrehaladottabbak, a mai Írország környékén laktak. Ezekben megvoltak mindazok a képességek, amelyek az egymást követő kultúrákban megnyilatkoztak, s ők küldték a kultúráramlást nyugatról keletre. E kis csoport elérte az én-fejlődésnek azt a fokát, hogy a logikus mérlegelés képességének és az ítélő erőnek a csírája már megvolt benne. Azelőtt ilyesmi nem volt; ha egy gondolat megjelent, már be is volt bizonyítva. Ez a kis nép már tudott bírálva gondolkodni és ennek az adottságnak a csíráját nyugatról keletre vitte. E vándorlások alatt az egyik csoport délre, Indiába vonult, s itt megvetette a gondolatképzés képességének az alapját. Azután a perzsa kultúrában a kombináló gondolkodás képessége áramlott az emberbe és a harmadik, a káldeai kultúrában ez a kombináló gondolkodás még intenzívebbé vált; a görögök azonban olyan magas fokra vitték, hogy örökül hagyhatták ránk az arisztotelészi filozófia nagyszerű felépítését. Így megy ez mindig tovább, a kombináló gondolkodás egyre jobban kifejlődik, de mindig egy központból indul ki, és utánpótlások történnek. Ezt a következőképpen kell elképzelnünk: amikor a kultúra Írország vidékéről Ázsiának egy bizonyos pontjára ért, azoknak az embereknek a csoportja, akiknek a gondolkodását a tiszta logika még a legkevésbé hatotta át, India felé tartott. A Perzsiába vonuló második embercsoportot már jobban áthatotta a logikus gondolkodás, az egyiptomit még inkább és ezen a csoporton belül különült el az Ótestamentum népe. Éppen ebben a népben volt meg a kombináló képességnek az az adottsága, amelyet ki kellett fejleszteni, hogy a tiszta logikus megismerésben az ember ismét egy lépéssel előbbre jusson. Ezzel szemben a másik jelenség is kapcsolatos azzal, amiről már beszéltünk: az ember leszállása a fizikai világba. Minél lejjebb szállunk, annál inkább szorul a gondolat a külsőséges ítélő erőre. Mert a logikus gondolkodásnak, a tisztán emberi, fogalomról fogalomra haladó logikának, mint eszközre, az agyra van szüksége. A kifejlett agy pusztán a logikus gondolkodást közvetíti. Ezért a külsőséges gondolkodás, még ha csodálatos magasságokba ér is el, sohasem foghatja fel pl. saját erejéből a reinkarnációt, mert ez a logikus gondolkodás elsősorban csak környezetünk fizikai, külsőséges jelenségeire vonatkoztatható.

A logika ugyan az összes világokra alkalmazható, de közvetlenül csak a fizikai világra érvényes. A logika, az emberi logika tehát, feltétlenül az agyhoz, mint eszközéhez kapcsolódik; tisztán fogalomszem gondolkodás sohasem kerülhetett volna felszínre, ha az ember nem szállt volna le még mélyebbre a fizikai világba. Láthatjuk tehát, hogy a logikus gondolkodás kialakítása kapcsolatban van a régi szellemi látás elvesztésével; az embernek valóban a szellemi látás elvesztésével kellett fizetnie a logikus gondolkodás kifejlődéséért. A szellemi látás képességét ismét meg kell szereznie, a logikus gondolkodás mellé. A későbbi időkben az ember a logikus gondolkodáshoz még hozzászerzi az imagináció képességét is, de azért a logikus gondolkodás képessége megmarad. Hogy a logikus gondolkodás kifejlődhessék, először ki kellett fejlődnie az emberi agyvelőnek, az embernek ki kellett lépnie a fizikai világba. Az éterfejhez hasonlóan a fejnek is először egészen ki kellett alakulnia, hogy az agyvelő benne lehessen. Ekkor szállhatott csak le az ember a fizikai világba. De a szellemi áramlat megmentésére ki kellett választani azt az időpontot, amikor még nem ért el az emberhez a tisztán csak mechanikus és külsőséges gondolkodás utolsó impulzusa. Ha Krisztus néhány évszázaddal később jelent volna meg, úgyszólván elkésett volna, akkor az ember túl mélyre szállt volna le és gondolkodásába annyira belebonyolódott volna, hogy Krisztust már nem tudta volna megérteni. A külsőséges gondolkodás utolsó impulzusa előtt kellett Krisztusnak megjelennie. Ekkor a vallásos, szellemi áramlatot, mint hit-áramlatot még meg lehetett menteni. És Krisztus emberré válása után elérkezett az utolsó impulzus, amely az ember gondolkodását a legmélyebb pontra taszította le és a gondolatokat egészen a fizikai élethez kötötte és láncolta. Ezt az impulzust az arabok és a mohamedánok hozták magukkal. A mohamedanizmus nem egyéb, mint az arabizmus egy különálló epizódja. Az arabizmus a maga Európába vonulásával az utolsó impulzust adja a pusztán logikus gondolkodásnak, amely nem tud felemelkedni a magasabb világokhoz, a szellemiséghez.

Az embert a szellemi, kozmikus vezetés, vagy gondviselés a következőképpen vezeti: a spirituális életet megmenti a kereszténység, azután délről Európába áramlik az arabizmus. Európának a külső kultúra színterévé kell ugyanis válnia. Az arabizmus csak ahhoz tud kapcsolódni, ami külsőséges. Hiszen maga az arabeszk sem tud az elevenségig emelkedni s megáll a külső formánál. A mecset olyan, mintha a szellemet kiszívták volna belőle. Az emberiséget először bele kellett vezetni az anyagba. És láthatjuk, hogy a modern tudomány alapjai miként jönnek létre kerülő úton úgy, hogy megtörténik az arab invázió, az arabizmus, s a kereszténységgel már átitatott európai kultúra összeütközik egymással.

Az egyik oldalon újraéled az emlékezés a régi Egyiptomra. Mi teszi azonban materialistává ezt az emlékezést? Mi teszi halott gondolati formává? Ezt kézzelfoghatóan megmutathatjuk. Ha a fejlődés simán folytatódott volna, akkor a mai korban egyszerűen felszínre került volna az emlékezés az előbbiekre. Így azonban láthatjuk, hogy a spiritualizmus egy különálló egészbe, a vallásba menekül és az európai fejlődés másik ágában pedig a materializmus érvényesül; az emlékezést a régi egyiptomi időkre az arabizmus úgy alakítja át, hogy materialista formában jelenik meg. Hogy Kopernikusz a modern naprendszert egyáltalában felfoghatta, az emlékezésből származott. Hogy azonban ezt a naprendszert materialista módon magyarázta, hogy mechanikus, halott forgássá tette, annak az az oka, hogy a másik oldalról az arabizmus ezt az emlékezést a materializmusba húzta le.

Ilyen titokzatos csatornák vezetnek a harmadik korszakból az ötödikbe. Ezt még a beavatási princípiumnál is láthatjuk. Mert a modern életnek meg kellett kapnia a rózsakeresztes mozgalomban a maga beavatási princípiumát – mi volt ez tulajdonképpen? Láttuk, hogy a modern tudomány az egyiptomi emlékezés és a halott dolgokra irányuló arabizmus társulása. A másik oldalon egy másik társulás jön létre, kapcsolat keletkezik a között, amit az egyiptomi. beavatottak tanítványaikba beleoltottak és a spirituális áramlat között. A bölcsesség a megmentett hitbéli igazságokkal párosul. A rózsakeresztes mozgalom összhangba hozza a bölcsességben megnyilatkozó egyiptomi emlékezést a keresztény erő-impulzussal.

Így kel ki az Egyiptomban elvetett régi mag; visszatér, de nem puszta ismétlésként, hanem differenciáltan, egy magasabb fokon jelenik meg.

Ezek a gondolatok ne maradjanak csak gondolatok, amelyek a világról, a Földről és az emberről közölnek valamit, hanem áradjanak bele érzéseinkbe, akarati impulzusainkba is, s adjanak lendületet azzal, hogy megmutatják az utat, amelyen járnunk kell. Ezek a gondolatok megmutatják a szellemiséghez vezető utat, de megmutatják azt is, hogy miként vigyük magunkkal a jövőbe azt, amit helyes értelemben és módon, materiális téren megszereztünk magunknak. Láthatjuk, hogy az utak hogyan válnak szét és kapcsolódnak újra össze, és eljön majd ismét az idő, amikor nemcsak az egyiptomi emlékezés egyesül a spirituális hit-igazságokkal, úgy hogy olyan rózsakeresztes tudományunk lesz, amely egyúttal vallás is és a fizikai anyaggal foglalkozó tudomány is – ez a kettő: a tudomány és a rózsa- keresztes mozgalom egyesül. Ezt is képszerűen szemlélteti a harmadik, vagyis az egyiptomi kultúrkorszak egyik mítosza.

E mítoszt a babiloni időkben találjuk meg: Marduk isten szembeszáll a gonosszal, a materializmus princípiumával, az ótestamentumi kígyóval és széthasítja a fejét, úgy hogy a kísértőt két részre osztja. Valóban benne van a mítoszban, ami akkor történt. Kettévált, ami az ősvizekben élt és amit a kígyó szimbolizált: a felsőrészt a hitigazságokban, az alsót pedig a tisztán materiális világfelfogásban találjuk meg. A kettőnek, a tudománynak és a szellemiségnek egyesülnie kell és egyesül is a jövőben. És ez akkor következik majd be, ha a rózsakeresztes bölcsesség elmélyíti a spiritualizmust, tudománnyá válik és ismét találkozik a tudományos kutatások eredményeivel. És akkor majd ismét nagy harmonikus egység alakul ki: a különböző kultúrák egybeáramlanak az emberi fejlődés csatornáin keresztül. Láthatjuk, hogy az újabb korban ez az egyesítési törekvés él.

Ha visszapillanthatnánk a régi, egyiptomi misztériumokra, akkor láthatnánk, hogy vallás, tudomány és művészet még egységet alkotott. A világfejlődést az Isten anyagba szállásának külső, nagy, hatalmas, drámai szimbólumával szemléltették. Aki ezt a szimbólumot szemlélte, az tudományban is részesült, mert eleven ábrázolásból tudta meg, hogy az ember hogyan merült bele, szállt le fokozatosan a fizikai világba. De más valami is állt előtte: a művészet, mert a kép szimbolikus képmása volt a tudománynak. E kettő: tudomány és művészet, előtte álltak a képben, de ezek egyszersmind vallássá is váltak az emberben, mert a képszerűség megtelt vallásos érzéssel. És ezután később, a vallás, a tudomány és a művészet útjai elváltak egymástól. A mi korunkban azonban már ismét érzik az emberek, hogy e háromnak egyesülnie kell. Mi egyéb volt Richard Wagner jelentőségteljes törekvésének a célja, mint az, hogy a spirituális törekvést az ő nagy, hatalmas megsejtéseiben kultúr-impulzussá tegye? Az egyiptomiaknál ez szemléltető kép volt, mert a külső szemnek szüksége volt erre. A mi korunkban ez ismétlődik: az egyes kultúráramlásokból ismét egy egészet kell összeépíteni, de olyan műalkotásban, amelynek az eleme főképpen a hang áramlása. Mindenütt megtalálhatjuk az egyiptomi kor és a modern idők közötti összefüggést, mindenütt megfigyelhetjük ezt a türköződést.

S így egyre jobban kiviláglik fejtegetéseinkből, hogy a különböző korok nemcsak ismétlődnek, hanem az emberiség folytonosan emelkedik, fejlődik. Tehát a legmélyebbről fakadó törekvésnek a beavatási törekvésnek is fejlődnie kell. Az első korszak beavatási princípiuma nem lehet a mai megváltozott emberiség beavatási princípiuma is. Ma nincs már értelme ismételten hangsúlyoznunk, hogy az egyiptomiak már az őskorban megtalálták az ős, örök igazságot, bölcsességet, hogy már a régi keleti hitvallásokban és filozófiákban megtalálható az ősbölcsesség és hogy az összes későbbi hitvallások és filozófiák alapjában véve arra valók, hogy a legmagasabb beavatás felé vezető úton mindig ugyanazt élje át az ember. Nem! Erről sohasem lehet szó. Minden kornak szüksége van a maga sajátos erőire, amelyek egészen az emberi lélek mélységéig hatnak.

Több oldalról elhangzott az a kijelentés, hogy egyes teozófusok szerint van egy, a mi kultúránk fejlődési fokának megfelelő nyugati beavatás, de ez késői termék, az igazi beavatást csak keletről hozhatjuk. Erre az állításra csak azt felelhetjük, hogy nem szabad meggondolatlanul ítélkeznünk. Jobban kell a dolgok mélyére hatolnunk, mint ahogy általában szokták. Sokan azt mondják, hogy Buddha a legmagasabb régiókba emelkedett fel, és Krisztus, Buddhához mérten, semmi újat sem hozott; de csak a pozitív jelenségekből ítélhetjük meg, hogy mi a lényeges. Kérdezzük meg azokat, akik a nyugati beavatás alapján állnak, hogy tagadnak-e valamit is a keleti beavatásból, s hogy másképp beszélnek-e Buddháról, mint a keletiek? Nem, mindezeknek az érvényességét elismerik, mindezt elfogadják. De megértik a továbbfejlődést és abban különböznek a nyugati beavatást elvetőktől, hogy igent tudnak mondani arra, amit az orientalizmus ad – de ezen kívül tudják azt is, hogy az idők folyamán milyen előrehaladott formák váltak szükségessé. Igent mondanak és a keleti beavatás területén semmire sem mondják, hogy: nem. Nézzük csak a nyugati ezoterika követőinek jellemrajzát Buddháról. Ez semmiben sem különbözik attól, amit a keleti ezoterikus mond. De a nyugati álláspont képviselője meg tudja mutatni, hogy Krisztusban még valami más is van, olyan valami, ami Buddhát túlhaladja. A keleti álláspontot képviselő ezt nem fogadja el. Nem az a döntő, hogy Buddhát nagyobbnak tartjuk-e, mint Krisztust, hanem az a fontos, ami a mondottakban pozitív És ebben a tekintetben a nyugati álláspont Buddháról ugyanaz, mint a keleti. A nyugati nem mond „nem”-et arra, amit a keleti mond, hanem „igen”-t, de „igen”-t mond még valami másra is.

Nem lehet úgy gondolkozni, hogy: „Ó, ezek az orientalisták nem értik Buddha életét, ha azt hiszik, hogy szó szerint a túl sok sertéshús élvezetétől pusztult el.” A keresztény ezoterika értelmében jogosan emelünk szót az ellen, ha valaki ezt triviálisan értelmezi, mert az semmit sem ért az egészből: ez csak kép, Buddha és a kortársak viszonyáról. Buddha a szent brahmin a titkokból túl sokat közölt a külvilággal. Abba pusztult bele, hogy túl sok szellemiséget adott a világnak. Elpusztult, mert mindenki elpusztul, aki a rejtett titkokat közli. Ezt mondja ez a különös kép. A legkifejezettebben hangsúlyozzuk, hogy az orientalizmusban nincs ellentmondás, hanem meg kell tanulnunk az ilyen dolgok ezoterikus hátterének a megértését. Ha valaki azonban azt akarná mondani, hogy az ezoterikának nincs értéke – mert pl. még sohasem értett az ember azalatt semmit, hogy az apokalipszist annak írója villámlás és mennydörgés közepette kapta – és ha ezért ki is gúnyolná az apokalipszist, akkor azt válaszolhatjuk: kár, hogy aki ilyesmit mond, nem tudja, mit jelent, hogy az apokalipszist villámlás és mennydörgés közepette adták hírül a Földnek.

Meg kell állapítanunk, hogy a nyugati ezoterikus ajkait nem hagyta el tagadás és sok mindenre talál magyarázatot, ami a szellemtudomány fejlődésének a kezdetén még rejtélyesnek tűnt. Aki a nyugati ezoterika talaján áll, tudja, hogy a legkevésbé sem kerül ellentmondásba azzal, amit H.P. Blavatsky nagy, hatalmas igazságként a világgal közölt. Tudjuk pl., hogy Buddhánál meg kell különböztetnünk a Dhyani-Buddhát, az Adi-Buddhát és az emberi Buddhát, ennek a teljes magyarázatát azonban a nyugati ezoterikus nem adja meg. Mert amit Dhyam-Budhának neveznek, az nem egyéb, mint a valóságos, történelmi Buddha istenek által megragadott éterteste, s ezt az étertestet a tegnap Wotannak nevezett individualitás ragadta meg. Ez mindenesetre már benne van az orientalizmusban, de a nyugati ezoterika révén érthetjük meg csak helyesen. A szellemtudományban főként arra kell törekednünk, hogy az ilyen elmélkedésből származó érzésbeli impulzus fejlődésre ösztökéljen bennünket; egy pillanatig sem szabad egy helyben állnunk. A szellemtudomány nem azzal válik értékessé, hogy régi dogmákat tart fenn – még ha csak 15 évesek is -, hanem azzal, hogy követői felfogják e mozgalom helyes értelmét, amely nem lehet más, minthogy mindig új csírákat fejlesszen, mindig új spirituális forrásokat tárjon fel. Akkor majd életteljes áramlattá válik az emberiségben és elhozza azt a jövőt, amely ma – az emberiség múltjának vázlatos leírása után – a múlt következményének látszik. A legjobb, ha érzésbeli impulzusként ezt visszük magunkkal.

Nem az a fontos, hogy elméleti igazságokat közöljünk, hanem, hogy érzéseink és érzelmeink erősek legyenek a munkálkodáshoz. A világ, a Föld és az ember fejlődését szemléltük; a tanultak eredményeként legyünk mindenkor készek arra, hogy belépjünk a fejlődésbe. A jövőnek mindenesetre a múltban kell gyökereznie. Amit a jövőben akarunk, annak a múlt megismerésén kell alapulnia. E megismerésnek nincs értéke, ha nem változik át hajtóerővé a jövő számára. Az eddig tanultak képet adnak az ilyen jelentőségteljes hatóerőkről, amelyek nemcsak akaratunkat és lelkesedésünket, hanem biztonságunkat és életörömünket is felserkentik. Ha a különböző áramlások egyesülését látjuk, azt mondjuk: sok mag nyugszik az idők ölén, mindnek meg kell érnie. Az ember pedig megismerésének fokozott elmélyítésével teremtse meg annak a lehetőségét, hogy ő maga mindezeknek az idők ölén nyugvó csíráknak egyre jobb ápolója lehessen. Megismerés a munkálkodás és az életbiztonság érdekében, ez az, aminek mint érzésbeli impulzusnak a szellemtudományos szemléletet át kell hatnia. Végül még arra akarok rámutatni, hogy az összes úgynevezett szellem- tudományos elmélet akkor jut csak el a végső igazsághoz, ha átváltozik életté, érzésbeli impulzussá és életbiztonsággá. S akkor nemcsak elméleti vizsgálódással foglalkozik majd az ember, hanem valóban tudatosan lép be a fejlődésbe.

Jegyzetek

1. A szellemtudomány szerint az atlantiszi vízkatasztrófa utáni fejlődés úgynevezett kultúrkorszakokra oszlik, amelyek 2160 évig tartanak. Az első az ó-indiai, a második az ó-perzsa, a harmadik az egyiptomi-káld-babilóniai, a negyedik a görög-latin kultúrkorszak volt. Mi az ezt követő ötödik korban élünk, amelyet még kettő követ.

2. Az antropozófia szerint az ember jelenleg négy részből áll: fizikai testből (ez a szorosan vett anyagi testünk a maga szerveivel és szervrendszereivel), étertestből (többek között ez ad az anyagi testnek életet, ezért Rudolf Steiner gyakran élettestnek is nevezi – a növény is rendelkezik vele), asztráltestből, (ez a tulajdonképpeni érzésvilágunk hordozója – az állat is rendelkezik vele), és én-ből, ami szellemi mivoltunk csírája.

3. A kamaloka szanszkrit szó, jelentése: a vágyak helye. Azt a helyet jelöli, ahol az elhalt lelkek szenvednek, amíg vágyaik ki nem égnek belőlük. A keresztény hitvilágban a tisztítótűznek felel meg.

4. A devahán szanszkrit szó, a szellemi világot jelöli. Az alsó devachán a Naptól a Szaturnuszig terjedő szféra neve, a felső devachán ezen túl terül el.

5. A „régi Hold”, „régi Nap” és a „Szaturnusz” a Föld korábbi megjelenési formáinak elnevezése, amelyekben Földünk halmazállapota még nem volt szilárd.

6. Mai Földünk fejlődésében hét nagy korszakot különböztetünk meg: a poláris, hiperbóreus, lemúriai, atlantiszi, majd az Atlantisz utáni első, második és harmadik korszakot. Jelenleg az

Atlantisz utáni első korszakban élünk, ezen belül az első jegyzetben említett görög-latin kor utáni kultúrkorszakban.

7. Lásd az 1. jegyzetet.

8. Lásd a 4. jegyzetet.

9. Typhon a kérdéses egyiptomi istenség görög neve. Ozirisz bátyja az egyiptomi mitológiában Széth.

10. Az elohák az antropozófia szerint a formaszellemek hierarchiájához tartozó hét lény akik közül az egyik Jehova. A Biblia eredeti héber szövegében „elohim” szerepel, s bár ez nyelvtanilag többes számú főnév a bibliafordítók Úr-nak fordítják.

11. Az Akasha Krónika ugyancsak szankszrit eredetű fogalom. A szellemtudomány szerint mindannak, ami az emberiség fejlődése folyamán megtörtént, nyoma marad a szellemi világban, és aki szellemi látással rendelkezik, „el tudja olvasni” ezt a szellemi írást az Akasha Krónikában.

12. A pralaya szintén szankszrit szó. A szellemi alvás állapotát jelöli, amikor egy fejlődési szakasz végén nyugalmi állapot következik be. Ekkor a létesült dolgok újra szellemivé válnak, majd ezt követően folytatódik a fejlődés az un. manvantara-állapotban.

13. A rózsakeresztes mozgalom a 15. században jött létre, hogy a szellemtudományt az akkori időknek megtelelő formában ápolja. Még Goethe korában is jelentős szellemi áramlat volt. Képviselői titokban művelték, amikor nyilvánosságra került, már hanyatlóban volt.

14. A Föld-fejlődés következő nagy korszaka a Jupiter-kor- szak lesz, ahol szilárd testek már nem lesznek.

15. Achilles mondja, amikor Odüsszeusz találkozik vele az alvilágban.

16. Lásd az 1. és a 6. jegyzetet.

17. „lgnoramus et ignorabimus”, azaz „nem tudjuk és nem fogjuk tudni” – Du Bois-Reymond (1818-1896) német természettudós kijelentése arra vonatkozóan, hogy a természet rejtélyeit nem fogjuk tudni megoldani.