Barion Pixel

GA107

 

Szellemtudományos embertan

 

19 előadás, 1908. okt. 19. – 1909. jún. 17., Berlin
Rudolf Steiner, 1909 (GA 107)

 

Tartalom:

 

Ebben az előadásciklusban Rudolf Steiner leírja az ember lényét, földi és szellemi természetét, összefüggését a szellemi világ lényeivel, és a Krisztus-eseményt mint kozmikus történést, illetve jelentőségét az egész Föld-fejlődésre. Az asztrális világ. A fizikai sík története és az okkult történelem. A fájdalom, a szenvedés, az öröm és a boldogság lényege. A négy emberi csoportlélek: az Oroszlán, a Bika, a Sas és az Ember. A Tízparancsolat. Az eredendő bűn lényege. Az emberi test ritmusáról. Mephistopheles. Betegség és karma. A Krisztus-tett és a szellemi ellenerők: Lucifer, Ahrimán, az asszúrák.

 

Fejezetek:

1. Az asztrális világ

1908. október 19.

Néhány télen szellemtudományos tárgyak szemléletére jöttünk össze, s Önök közül egy kis csoportot már elég sok tél hozott össze ilyesfajta szemlélődésekhez. Szükséges, hogy olyan okokból, amelyet talán éppen a közeljövőben megtartandó közgyűlésen beszélünk meg, e pillanatban a lelkünkben egy kissé visszapillantsunk antropozófiai együttlétünk elmúlt idejére. Vannak néhányan Önök közül, akik bizonyos vonatkozásban ezen összejövetel magját képezik itt, és akik spirituális alapmeggyőződésüket korábbi időkből hozták át, akik már hat vagy hét évvel ezelőtt együtt voltak velünk és kialakították azt a magot, amely körül fokozatosan a többi kereső barátunk – ha ezt a szót használhatom – köréje kristályosodott. S meg kell mondanunk, hogy ezen idő alatt nemcsak ezen összejövetelek számbeli növekedése mondhat egyet-mást szánunkra, hanem egy másik irányból azon szellemi hatalmak segítségével, amelyek egy helyes értelemben végzett szellemtudományos munkánál mindig jelen vannak, sikerült munkánknál egy bizonyos belső rendszert betartani. Gondolják meg, hogy egy kis csoportként kezdtük hat vagy hét évvel ezelőtt, és egészen lassan és fokozatosan, bensőleg és tartalmilag is megteremtettük a talajt, amelyen ma állunk. Úgy kezdtük, hogy bizonyos vonatkozásban először a legegyszerűbb szellemtudományos alapfogalmakat kutattuk, hogy alapot teremtsünk magunknak. S egyre inkább odajutottunk, hogy tavaly télen mégiscsak lehetőségünk volt arra – legalábbis Zweig-összejöveteleinken -, hogy a magasabb világok különböző területeinek dolgairól úgy beszéljünk, ahogy a szokásos fizikai világ eseményeiről és tapasztalatairól beszélnek. Taníthattuk magunkat a különféle szellemi lényekről és azokról a világokról, amelyek érzéki világunkkal szemben érzékfelettiek. S nemcsak hogy bizonyos vonatkozásban egy belső rendszert léptethettünk be Zweig-munkánkba, hanem a múlt télen itt még két kurzust is tarthattunk, amelyeken azok, akik egyre jobban csatlakoztak a maghoz, lehetőséget kaptak arra, hogy szemlélődéseinkhez is mintegy megtalálják a kapcsolatot.

Azok a tagjaink, akik visszaemlékeznek jelenlegi Zweig-jeink kezdetére, e munka bizonyos veszélyeire és akadályaira is visszapillanthatnak. Vannak néhányan Önök közül, akik megértették, hogy mindezeken a veszélyeken keresztül hűek maradjanak ahhoz, amit mi szellemtudományos munkának nevezünk. Joggal mondhatjuk, hogy azok, akik megértették, hogy hűségesen, türelemmel és energiával kitartsanak, bizonyára rövidebb vagy hosszabb idő alatt meglátják, hogy az ilyen hűség és energia talán bizonyos eredményeket is hoz.

Már mondtuk és gyakran hangsúlyoztuk itt, hogy végül odajutottunk, hogy a magasabb világokról úgy beszéljünk, mint valami – mondhatnám – magától értetődőről, és hangsúlyoztuk, hogy azok, akik hosszabb ideje együtt voltak velünk Zweig-összejöveteleinken, egy bizonyos antropozófiai érettséget sajátítottak el. Ez az antropozófiai érettség nem elméletekben rejlik, nem valamiféle fogalmi megértésben, hanem egy belső hangulatban, amit az ember az idők folyamán magáévá tesz. Aki egy idő után azt, amit a szellemtudomány adni képes, valóban bensőleg veszi fel, az fokozatosan érezni fogja, hogy úgy tud dolgokat meghallgatni, mint valóságos tényeket, mint magától értetődőket, amelyek azelőtt egészen másként érintették volna.

Így ma is ebben a bevezető előadásban azzal akarjuk kezdeni, hogy fenntartás nélkül, vagy még kíméletlenül is a magasabb világok egy olyan fejezetéről beszéljünk, amely mélyen belevisz bennünket az emberi jellem és az emberi személyiség megértésébe. Mert alapjában véve, mire szolgálnak mindezek a szemlélődések a magasabb világokról? Ha az asztrális világról, a devacháni világról beszélünk, milyen értelemben beszélünk elsősorban úgy róluk, mint a fizikai világ tartozékáról? Nem olyan tudatból beszélünk ezekről a magasabb világokról, mintha számunkra teljesen idegen világok volnának, amelyek semmilyen kapcsolatban sem állnak a fizikai világgal, hanem tudatában vagyunk annak, hogy az, amit magasabb világoknak nevezünk, körülöttünk van, hogy benne élünk, és ezek a magasabb világok átnyúlnak a mi fizikai világunkba, hogy a magasabb világokban az okok és ősokok olyan tényekben rejlenek, amelyek itt a mi fizikai szemünk előtt, fizikai érzékeink előtt játszódnak le. Úgy ismerjük meg eleinte az életet, ahogy az körülöttünk van, az emberrel és a természeti eseményekkel kapcsolatban, ha azt, ami láthatatlan, de megnyilatkozik a láthatóban, ha ezt az életet másik világok tartozékának tekintjük, hogy értékelni tudjuk ott, ahol fizikai világunkba belejátszik. A szokásos fizika normális és abnormális jelenségei csak akkor lesznek világossá számunkra, ha azt a szellemi életet, amely a fizikai mögött rejlik, megismerjük, azt a szellemi életet, amely sokkal gazdagabb és nagyobb mélységű, mint a fizikai élet, amely annak csak egy kis szeletét jelenti.

Az ember áll – és kell állnia – minden szemlélődésünk középpontjában. Az ember megértése valójában a világ részének megértését jelenti. De az ember megértése nehéz, s el fogunk sajátítani némi emberismeretet, ha ma néhány tényről – mivel a tények száma óriási -, az asztrális világ csak néhány, kevés tényéről beszélünk. Az embernek lelki tartalma van, ami igen sokrétű. Ma e lelki tartalom egy részét próbáljuk elképzelni. A lélek bizonyos tulajdonságait kívánjuk szemléletünk tárgyává tenni.

Lelki életünkben különféle érzésekben és tapasztalatokban, gondolatokban és képzetekben, ideákban és akarati impulzusokban élünk.

Mindez lelki életünkben reggeltől estig folyik. Ha az embert felületesen szemléljük, joggal tűnik fel számunkra ez a lelki élet mint valami önmagában zárt, valami együvé tartozó. Figyeljék csak meg, ahogy életük folyik, amikor reggelenként az első gondolatokat táplálják, az első érzés cikázik át lelkükön, az első akarati impulzus indul ki Önökből, és figyeljék mag, ahogy estig, amikor a tudat álomba süllyed, képzet képzethez, érzés érzéshez, akarati impulzus akarati impulzushoz kapcsolódik. Mindez úgy tűnik, mint egy folyamatos áramlás. Mélyebb értelemben azonban ez nem folyamatos áramlásnak tekinthető, mivel azáltal, amit gondolunk, érzünk és tapasztalunk, folytonos kapcsolatban állunk a magasabb világokkal – ami különben a legtöbb embernél teljesen öntudatlan marad. Nos, szemléljük meg ma azt a kapcsolatot, amelyben az asztrális világot illetően állunk.

Ha valamely érzésünk van, ha öröm vagy ijedtség cikázik át lelkünkön, akkor az elsősorban tapasztalat lelkűnkben. De nem csupán az. Ha valaki ezt tisztánlátó módon meg tudja vizsgálni, akkor észreveheti, hogy az ijedelem vagy az öröm pillanatában valami kiindul belőle, mint egy fénylő áramlat, amely belemegy az asztrális világba. De nem értelem vagy irány nélkül megy bele, hanem útját az asztrális világ egy lényéhez veszi, s így azáltal, hogy egy érzés ragyog fel bennünk, kapcsolatba kerülünk az asztrális világ egy lényével. Tegyük fel, hogy valamely gondolat keríti hatalmába lelkünket, mondjuk egy asztal jellegére gondolunk. Mialatt a gondolat átfut lelkünkön, a tisztánlátó másrészt ki tudja mutatni, ahogy ebből a gondolatból egy áramlat indul ki az asztrális világ egy lényéhez. S így van ez minden gondolatnál, minden képzetnél, minden érzésnél. Az egész áramlatból, amely lefut a lélekből, folyamatosan áramlatok indulnak az asztrális világ legkülönbözőbb lényeihez. Teljesen téves elképzelés lenne, ha azt gondolnák, hogy ezek az áramlatok, amelyek kiindulnak, mintegy mindnyájan az asztrális világ egy lényéhez mennének. Ez nem így van. Ezekből az egyes gondolatokból, érzetekből és érzésekből a legkülönbözőbb áramlatok indulnak ki, s ezek az asztrális világ legkülönbözőbb lényeihez tartanak. Az a sajátságos ebben a tényben, hogy mi, egyes emberek nemcsak egy ilyen lénnyel állunk kapcsolatban, hanem a legkülönfélébb fonalakat szőjük az asztrális világ legkülönbözőbb lényeihez. Az asztrális világot nagyszámú lény népesíti be, éppen úgy, mint a fizikai világot, s ezek a lények kapcsolatban állnak velünk.

Ha azonban e dolog teljes bonyolultságát be akarjuk látni, még valamit kell mérlegelnünk. Tegyük fel, hogy két ember lát egy villámot, és erről egészen hasonló érzésük van. Majd mindegyiktől egy áramlat indul ki; de mindkét áramlat az asztrális világ egy és ugyanazon lényéhez irányul. Így elmondhatjuk: van egy lény, az asztrális világ egy lakója, amellyel a fizikai világ mindkét lénye kapcsolatba kerül. Lehet, hogy nemcsak egy lény, hanem ötven, száz, vagy ezer lény, amelyeknek hasonló érzésük van, áramlatokat küldenek az asztrális világ egyetlen lényéhez. Ezalatt ez az ezer lény csak egyetlen ponton egyezik, hogy az asztrális világ ugyanazon lényével áll kapcsolatban. De gondolják csak meg, hogy ezek az emberek, akiknek egy esetben ugyanazon érzésük van, különben a legkülönfélébb érzéseket, érzületeket és gondolatokat hordozzák magukban! Ezáltal állnak az asztrális világ más lényeivel kapcsolatban, ezáltal indulnak a legkülönbözőbb kapcsolati szálak az asztrális világból ide a fizikai világba.

Nos, adódik az a lehetőség, hogy megkülönböztessük az asztrális világ lényeinek bizonyos osztályait. A legkönnyebben úgy nyerhetünk képzetet ezekről az osztályokról, ha szemügyre veszünk egy példát. Tételezzünk fel nagyszámú embert az európai világból, s tegyük fel, hogy ezen emberek lelki tartalma a jog fogalma, ideája. Különben lehetnek ezeknek az embereknek a legsokrétűbb élményei és ezáltal az asztrális világ legkülönbözőbb lényeivel a legbonyolultabb kapcsolatban állhatnak. Azáltal azonban, hogy ezek az emberek a jog fogalmát ugyanolyan módon gondolják, ugyanolyan módon teszik magukévá ezt a fogalmat, az asztrális világ egy lényével állnak kapcsolatban, s az asztrális világ e lényét egyenesen egy centrumnak, egy középpontnak tekinthetjük, amelyből minden ember után, akik ott számításba jönnek, áramlatok indulnak ki. S valahányszor elképzelik a jog fogalmát, mindannyiszor ezzel az egyetlen lénnyel állnak kapcsolatban. Pontosan úgy, ahogy az embereknek húsuk és vérük van, s ebből tevődnek össze, úgy e lény a jog fogalmában rejlik; benne él. Éppen így létezik egy asztrális lény a bátorság, a jóakarat, a vitézség, a bosszú, stb. fogalmára is. Tehát ahhoz, ami az emberben tulajdonságokként, lelki tartalmakként él, lények letéznek az asztrális világban. Ezáltal nagyszámú ember fölött valami asztrális hálóként terjed ki. Mi mindnyájan, akiknek azonos jogfogalmaink vannak, egy asztrális lény testébe vagyunk beleágyazva, amelyet éppenséggel jog-lénynek nevezhetünk. Ha fogalmunk van a bátorságról, a vitézségről és így tovább, más lényekkel állunk kapcsolatban. Ezáltal mindegyikünkben egyfajta konglomerátum, lények tömege él. Így minden embert úgy tekinthetünk, mintha minden oldalról az asztrális világ áramlatokat küldene belé. Mi mindnyájan áramlatok összefolyásai vagyunk, amelyek az asztrális világból jönnek.

Most egyre inkább rá fogunk mutatni arra, hogy az embert, aki alapjában véve ilyen áramlatok összefolyása, önmagában ezek az áramlatok alkotják, s ez középpontja körül koncentrálódik. Mivel az a legfontosabb az ember lelkiéletében, hogy mindezeket az áramlatokat egy középpont körül fogja össze, amely öntudatában zajlik. Ez az öntudat azért olyan fontos az emberben, mert neki belső ember-lényének mintegy urának kell lennie, amely a különböző áramlatokat, amelyek minden oldalról összefolynak bennünk, összefogja és önmagában egyesítse. Mivel abban a pillanatban, amikor az öntudat alábbhagy, felléphet az, hogy az ember nem egységként érzi magát; felléphet az, hogy a különböző fogalmak, a bátorságé, a vitézségé, és így tovább, széthullnak. Az embernek ekkor már nem lenne tudata arról, hogy ő egy egység, úgy erezné magát, mintha fel lenne osztva az összes különféle áramlatokban. Lehetőség van arra – s ezt megmutatja nekünk, ahogy az igazságról, a jogról szóló ismereten keresztül behatolhatunk a szellemi világ megértésébe -, hogy az ember vezénylő uralmát elvesztheti afölött, ami ott beléáramlik. Önöknek egyes emberként van egy bizonyos életük maguk mögött, megéltek már egyet-mást, fiatalságuktól kezdve számos ideáljuk van, amelyeket fokozatosan alakítottak ki. Minden ideál különbözhet a másiktól. Van ideáljuk a bátorságról, a vitézségről és így tovább. Ezáltal belekerülnek a legkülönbözőbb asztrális lények áramlataiba. Más módon is belejuthat az ember az asztrális lények áramlatainak különféle egymásutániságába. Tegyük fel, hogy az embernek élete folyamán számos barátja volt. Egészen határozott érzések és tapasztalatok alakultak ki e barátságok hatása alatt, különösen az ifjúkorban. Ezáltal az asztrális világ meghatározott lényeihez irányultak az áramlatok. Majd fellép egy új barátság az ember életében; ezáltal ismét összekötődött az asztrális világ egy másik lényével. S így megy ez az egész életen át. Most tegyük fel, hogy egy lelki betegség miatt fellép az, hogy az Én elvesztené az uralmat a különféle áramlatok fölött, hogy már nem tudná csoportosítani őket. Ekkor az ember odajutna, hogy már nem érezné többé Énnek magát, lezárt lénynek, öntudatában egységnek. Ha Énjét a lélek egy betegségfolyamata miatt elvesztené, akkor úgy érezné ezeket az áramlatokat, mintha nem önmagát érzékelné, hanem az egyes áramlatokat, mintha ő ezekben kitörlődne. Az elmebaj bizonyos esetei csak erre vezethetők vissza. Egy különösen tragikus esete az elmebajnak érthetővé válik Önöknek, ha abból a szempontból szemléljük, mint az asztrális világot: Friedrich Nietsche esete.

Sokan Önök közül bizonyára hallottak róla: 1888/89 telén Friedrich Nietschén kitört az elmebaj. Érdekes utolsó levelének olvasásakor megfigyelni, ahogy Friedrich Nietsche felosztódott, különféle áramlatokra osztódott abban a pillanatban, amikor Énjét elvesztette. Ezt írta egyik vagy másik barátjának, vagy önmagának is: „Él egy Isten Torinóban, aki egyszer filozófia-professzor volt Baselben, de nem volt eléggé egoista, hogy az is maradjon” [1], Tehát elvesztette az Énjét, és ilyen szavakba öltöztette. „S Dionysos isten a Póhoz lépked” [2]. S rátekint minden ideáljára és barátságára, amelyek alatta járnak-kelnek. Nemsokára Carlo Alberto királyként jön elő, majd valaki másként, majd nemsokára egy gonosztevőként akiről élete utolsó napjaiban olvasott. Ebben az időben két feltűnő gyilkossági eset fordult elő, s betegsége pillanataiban ő az érintett gyilkossal azonosította magát, aki nőket ölt meg. Nem Énjét érezte itt, hanem egy áramlatot, amely az asztrális világba irányul. Így lép fel abnormális esetben a felszínen az, amit különben az öntudat középpontja tart össze. Egyre inkább szükséges az ember számára, hogy tudja, mi van a lélek mélyén. Mert az ember végtelenül szerencsétlen lény lenne, ha nem lenne képes rá, hogy sok efelé áramlatot alakítson ki az asztrális világban; sőt igen korlátozott lény lenne, ha életének spirituális elmélyítésével nem lenne lehetősége arra, hogy fokozatosan urává váljék mindezeknek az áramlatoknak. Így valóban elmondhatjuk: nem vagyunk bőrünkbe korlátozva, hanem mindenütt felnyúlunk a többi világba, és más lények nyúlnak bele a mi világunkba. A lények egész hálózata fonódik az asztrális világ fölött. Most ezeket a lényeket kívánjuk egy kissé pontosabban megszemlélni, amelyek kapcsolatban állnak velünk. Ezek a lények mintegy hasonlításképpen ily módon mutatkoznak meg nekünk:

[1] Nem szószerinti idézet, Nietzsche Jacob Burckhardtnak írt leveléből, 1889. jan, 6., in Fr. Nietzsche Werke, München, 1956.
[2] Nem szószerinti idézet. Lásd: Ecce Homo Götzendämmerung /Bálványok alkonya/ 3-ról és Jacob Burckhardtnak írt, 1889.jan.4-i levelét, az előző jegyzetben idézett műben.

Az asztrális világ körülvesz bennünket. Gondoljunk el itt egy olyan lényt, felőlem akár azt, amelyiknek a bátorság fogalmával és érzésével van dolga. Ez kiterjeszti „polipkarjait” minden oldalra, és ezek a polipkarok belehatolnak az emberi lélekbe; s amikor az emberek

bátorságra kapnak, előáll a kapcsolat. Más emberek másfélék. Mindnyájan, akik például az aggodalom, vagy a szeretet egy bizonyos formáját bontakoztatják ki, kapcsolatban vannak az asztrális világ egy lényével. Amikor „belemegyünk” ebbe a lénybe, hozzá megjön amit az asztrális világ állapotának, szociális életének nevezhetünk. Az emberek, ahogy itt a fizikai síkon élnek, nem csupán egyes lények; még a fizikai síkon is százszoros és ezerszeres kapcsolatokban élünk. Jogi, baráti, stb. kapcsolatban állunk egymással. Kapcsolatainkat a fizikai síkon ideáink, fogalmaink, képzeteink szabályozzák, és így tovább, Egy bizonyos módon az asztrális síkon lévő olyan lényeknek is amelyeket éppen most lelkünk elé állítottunk, rendezniük kell szociális kapcsolataikat. Hogyan élnek tehát ezek a lények együtt? Ezeknek nincs olyan sűrű fizikai testük húsból és vérből, mint az embereknek; nekik asztrális testük van, főleg éteri szubsztanciából. Kinyújtják csápjaikat a mi világunkba. De hogyan élnek együtt? Ha ezek a lények nem működnének együtt, a mi emberi életünk is egészen más volna. Alapjában véve a mi fizikai világunk csak a külső kifejeződése annak, ami az asztrális síkon történik. Hogyan férnek meg tehát egymás között ezek a lények?

Az ember könnyen kísértésbe jöhet, hogy azt higgye, hogy a szociális élet az asztrális síkon hasonló lehet a fizikai síkon zajló élethez. De az együttélés az asztrális síkon lényegesen különbözik a fizikai téren történő együttműködéstől. Azok az emberek, akik az egyes síkokat csak úgy egymás fölé csoportosítják, és a magasabb világokat úgy jellemzik, mintha ott minden teljesen úgy történne, mint a fizikai világban, nem helyesen írják le a magasabb világokat. Van egy óriási különbség a fizikai világ és a magasabb világok között, s ez a különbség mindig nagyobb lesz, minél magasabbra jutunk. Mindenekelőtt az asztrális világban van egy meghatározott tulajdonság, amely egyáltalán nincs meg a fizikai síkon. Ez az asztrális sík áteresztő, átbocsátó képessége. Lehetetlen, hogy Önök ugyanoda álljanak, ahol már más áll, ez az átereszthetetlenség, a fizikai világ egy törvénye. Az asztrális világban ez nem így van: ott fennáll az áteresztőképesség törvénye. S ez teljesen lehetséges -sőt ez a szabály -, hogy a lények áthatják egymást, és a térben, ahol már van egy lény, benyomul egy másik. Lehet két, négy, száz lény egy és ugyanazon helyén az asztrális világnak. De valami más következménye is van ennek, nevezetesen, hogy az asztrális síkon az együttélés logikája egészen más, mint a fizikai síkon. A legjobban úgy tudják felfogni, hogy az asztrálsík logikája egészen különbözik a fizikai sík logikájától – nem mintegy a gondolkodás logikája, hanem a cselekvés, az együttélés logikája -, ha a következő példát figyelembe veszik.

Gondolják el, hogy egy város egyszer elhatározta, hogy épít egy templomot egy bizonyos helyen. Ekkor e város bölcs tanácsának szükségszerűen először arról kell gondolkodnia, hogyan építsék meg ezt a templomot, milyen intézkedéseket tegyen és így tovább. Tegyük fel most, hogy két párt alakult ki a városban. Az egyik párt ezen a helyen egy meghatározott formájú templomot akar építeni egy bizonyos építőmesterrel, és így tovább, a másik párt egy másik templomot akar építeni egy másik építőmesterrel. Itt a fizikai síkon a két párt nem fogja tudni végrehajtani szándékát. Szükséges tehát, hogy mielőtt egyáltalán valamihez fognak, az egyik párt győzzön, egy párt felülkerekedjék, és eldöntsék, milyen formája legyen a templomnak. Hiszen tudják, hogy valójában az emberi szociális élet legnagyobb része ilyen tanácskozásokkal és ilyen ellentétes tárgyalásokkal telik el, mielőtt egyáltalán valamire jutnának, hogy megegyeznének abban, hogy tulajdonképp mi történjék. Hiszen semmi sem történne, ha legtöbbször nem mégis az egyik párt győzne, és többségbe kerülne. De az a párt, amelyik kisebbségben marad nem mondja minden további nélkül: nem volt igazam, hanem továbbra is azt hiszi, hogy igaza volt. A fizikai világban a képzetekről való vitáról van szó, amelyeknek tisztán a fizikai világon belül kell dönteniük, mivel az lehetetlen, hogy egy és ugyanazon helyen két tervet hajtsanak végre.

Egészen másként van ez az asztrális világban. Ott teljesen lehetséges volna, hogy egy és ugyanazon helyen, mondjuk, két templomot építsenek. Ilyesmi valójában az asztrális világban folyamatosan történik, s ez az egyetlen fontos az asztrális világban. Ott nem vitatkoznak úgy az emberek, mint a fizikai világban. Ott nem tartanak ilyen gyűléseket, és nem akarnak többségbe kerülni, hogy ezt vagy amazt meg tudják tenni; ez ott egyáltalán nem szükséges. Ha itt egy város tanácsa összeül, és 45 emberből 40-nek ugyanaz a véleménye, és a többinek más, akkor mindkét párt, amely ott ül, gondolatban gyilkolni akar eltérő véleményük miatt, így mégsem olyan rossz, ha nyíltan ütköztetik a dolgokat. Ugyanakkor nem akarja mindegyik párt tekintet nélkül a másik templomra odaépíteni az Ő templomát, mert a fizikai síkon a gondolat a lélek birtoka maradhat; belül tud maradni. Az asztrális síkon ez nem ilyen egyszerű. Ott ez így van: ha a gondolat megfogan, már egy bizonyos kapcsolatban is van. Így tehát, ha egy olyan asztrális lénynek amelyről most beszéltem, van egy gondolata, ez a lény ugyanakkor kinyújtja e gondolat formájának megfelelő érzékelő csápjait, s egy másik lény is kinyújtja a magáét; mindkettő áthatja egymást egyidejűleg, s ugyanabban a térben újonnan alakult lényként jelenik meg.

Így hatják át állandóan egymást a legkülönbözőbb vélemények, gondolatok és érzések. A legellentétesebb dolgok át tudnak hatolni egymásba az asztrális világban. S azt kell mondanunk: ha a fizikai világban azokon a pontokon, melyekről beszéltünk, ellentét áll fenn, az asztrális világban ugyanúgy összeütközés lép fel. Mivel az asztrális világ lényei nem tudják a gondolatotokat visszatartani magukban, a gondolatok ugyanakkor tettekké válnak, a tárgyak ugyanúgy ott vannak. Ott nem fognak ugyan olyan templomokat építeni, mint amilyenek a fizikai síkon vannak; de tételezzük fel, hogy az asztrális világ egy lénye létre akart hozni valamit, s egy másik lény ezt meg akarta hiúsítani. Vitatkozni nem tudnak ott, hanem az az alapelv érvényes: egy dolognak igaznak kell bizonyulnia! Ha most mindkét érzékelő valóban ugyanabban a térben van, akkor elkezdenek hadakozni egymással, s akkor az az idea, amelyik a gyümölcsözőbb, amelynek tehát igaza van – amelyik helytállhat -, megsemmisíti a másikat és érvényesíti önmagát. Így ott állandóan a legkülönbözőbb vélemények, gondolatok és érzések összeütközésében vagyunk. Az asztrális síkon mindegyik véleménynek tetté kell válnia. Ott nem vitatkoznak, ott harcolni engedik a véleményeket egymással, s az, amelyik gyümölcsözőbb, kiüti a másikat a porondról. Az asztrális világ úgyszólván sokkal veszélyesebb, s némely vélekedés az asztrális világ veszélyességéről azzal függ össze, a-mit éppen mondottam. Tehát ott minden tetté válik. S a véleményeknek ott harcolniuk kell egymással, nem vitatkozniuk.

Most, egy olyan dolgot fogok érinteni, ami ugyan a mai materialista korban sokkoló, de mégis igaz. Gyakran hangsúlyoztuk, hogy hiszen korunk ma egyre inkább a fizikai lét puszta tudatában él, tehát a fizikai világ jellemző tulajdonságaiban és sajátságaiban, ahol tehát, ha vitát kezdenek, az, aki a másikkal nem egyező véleményen van, meg akarja őt semmisíteni vagy bolondnak tartja. Ez nem így van az asztrális világban. Ott azt mondja egy lény: én nem törődöm más véleményekkel! Ott teljes tolerancia uralkodik. Ha egy vélemény hasznosabb, akkor kiüti a porondról a másikat. Engedik, hogy a többi vélemény épp úgy helytálljon, mint a sajátjuk, mivel a dolgoknak megfelelően kell igazodniuk a harc folyamán. Aki fokozatosan megszokja a szellemi világot, meg kell tanulnia igazodni a szellemi világhoz; a szellemvilág első része az asztrális világ, ahol olyan szokások uralkodnak, amelyeket éppen jellemeztem, így egy olyan emberben, aki beleszokik a szellemi világba, bizonyos vonatkozásban a szellemi világ lényeinek szokásai is teret nyernek. S ez helyes is. Fizikai világunknak egyre inkább a szellemi világ leképeződésévé kell válnia, s így egyre több harmóniát viszünk a mai világunkba, hogy foglalkoznunk kell ezzel: az életnek a fizikai világban úgy kell lejátszódnia, mint az asztrális világban. Nem tudunk ugyan egy helyre két templomot építeni, de ahol a vélemények különbözőek, engednünk kell, hogy kölcsönösen, hasznosságukat illetően bejárják a világot. Azoknak a vélekedéseknek, amelyek a legtermékenyebbek, győzniük kell, ahogy ez az asztrális világban is történik.

Így egy szellemi világáramlaton belül az asztrális világ jellemző sajátosságai valósággal belenyúlnak a fizikai világba. Ez a nevelés nagy területe lesz majd, amelyet a szellemtudományos mozgalomnak kell kimunkálnia: a fizikai síkon egyre inkább meg kell teremteni az asztrális világ leképeződését, képmását. Így ez nagyon sokkolja azt az embert, aki csak a fizikai síkot ismeri, s ezért csak azt tudja elképzelni, hogy csak egy véleményt képviseljenek, és mindenkinek, akinek más véleménye van, bolondnak kell lennie. Így egyre inkább magától értetődő lesz a szellemi világszemlélethez tartozóknak, hogy a vélemények abszolút belső toleranciája uralkodik, olyan tolerancia, ami nem úgy mutatkozik meg, mint egy erkölcsi prédikáció következménye, hanem mintegy olyasmi, ami a lelkünkben helyet kap majd.

Amit most ecseteltem, ez az átbocsátó képesség, igen fontos és lényeges sajátossága az asztrális világnak. Az asztrális világ egyetlen lénye sem alakit ki olyan igazságfogalmat, ahogy azt a fizikai világban ismerjük. Az asztrális világ lényei azt, ami a fizikai vitában és hasonlókban vannak, teljesen terméketlennek találják, számukra Goethe mondása is érvényes: „Csak az igaz, ami gyümölcsöző!” Az igazságot nem teoretikus mérlegeléseken keresztül kell megismerni, hanem termékenysége által, azon a módon keresztül, ahogy érvényesíteni tudja magát. Az asztrális világ egy lénye tehát sohasem fog harcolni egy másik lénnyel, ahogy az emberek teszik, hanem egy ilyen lény azt mondja a másiknak: „Jó, tedd te a magadét, én is teszem a magamét. Meg fog mutatkozni, melyik a termékenyebb idea, melyik idea szorítja ki a másikat.”

Ha belehelyezkedünk egy ilyenfajta gondolkodásmódba, már nyertünk valami gyakorlati ismeretet. Nem gondolhatjuk azt, hogy az ember fejlődése a szellemi világ irányába zavaróan nyugtalanul zajlik, mert ez bensőleg, intim módon történik. S figyelmet fordíthatunk arra, s mintegy magunkévá tehetjük, amit most az asztrális világ sajátosságaként jellemeztem, s ekkor egyre inkább odajutunk, hogy az olyan érzések, amelyek az asztrális lényeknek vannak, saját érzéseink modelljeinek tekinthetők. Ha az asztrális világ karaktere után igazodunk, reménykedhetünk abban, hogy fokozatosan beleszokunk a szellemi világba. A szellemi világ ily módon fokozatosan felnyílik számunkra. Ez az, ami itt termékenynek bizonyul az ember számára.

A mai megbeszélésnek sok vonatkozásban egyfajta előkészületnek kell lennie ahhoz, amivel a következő előadásokban fogunk foglalkozni. Ha az asztrális világ lényeiről és jellemző sajátosságaikról beszélünk, akkor már ma fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy ez az asztrális világ sokkal élesebben eltér a magasabb világoktól, mondjuk a devacháni világtól, mint ahogy könnyen hajlamosak vagyunk hinni. Hiszen igaz az, hogy az asztrális világ ott van, ahol a mi fizikai világunk. Áthatja a mi fizikai világunkat, és minden, amiről már néha beszéltünk, mindig körülöttünk van ugyanabban a térben, ahol a fizikai tények és a fizikai lények is vannak. De ott van a devacháni világ is. Ezek abban különböznek, hogy más tudatállapotban éljük át a devacháni világot, mint az asztrálisat. Most könnyen hihetnék azt: itt a fizikai világ, ezt áthatja az asztrális világ, a devacháni és így tovább. Ez nem egészen ilyen egyszerű.

Ha a magasabb világokat pontosabban le akarjuk írni, mint ahogy korábban tettük, akkor világossá kell lennie számunkra, hogy még egy másik különbség is fennáll az asztrális és a devacháni világ között. Asztrális világunk ugyanis, ahogy benne élünk, és ahogy áthatja fizikai terünket, bizonyos vonatkozásban egy kettős világ, míg a devacháni világ bizonyos módon egyszerű. Ez olyasmi, amit bevezetésként már ma meg akarok említeni. Bizonyos mértékig két asztrális világ van, s a kettő olymódon különbözik egymástól, hogy az egyik úgyszólván a jó asztrális világa, a másik pedig a gonosz asztrális világa, a devacháni világnál mégis helytelen lenne, hogy ilyen merev eltérést tegyünk. Tehát azt kell mondanunk ha a világokat felülről lefelé szemléljük: devacháni világ, asztrális világ, fizikai világ. Ezáltal még nem világaink összességét szemléljük, hanem még mélyebb világokat is szemügyre kell vennünk, mint a fizikai. Van még egy, fizikai világunk alatt lévő asztrális világ. Gyakorlatilag áthatják egymást mindkét világ, a jó felül és a gonosz alul. Nos, a legkülönbözőbb áramlatok mennek felfelé az asztrális világ lényeihez. Ennél meg kell különböztetnünk, hogy az emberek jó vagy rossz tulajdonságainak áramlatai irányulnak-e ki az asztrális lényekhez. Azok, amelyek jó áramlatok, egy jó lényhez indulnak, és a rossz áramlatok egy megfelelően rossz lényhez az asztrális világban. S ha minden jó és gonosz lényt összegezünk az asztrális világban, akkor bizonyos módon két asztrális világot kapunk. Ha a devacháni világot szemléljük, megláthatjuk, hogy ennél nem ugyanilyen mértékben áll így a dolog.

Az asztrális világban tehát két világ rejlik, amelyek kölcsönösen áthatják egymást, és az emberrel azonos módon állnak kapcsolatban. Ez a két világ keletkezési módja tekintetében mindenekelőtt különbözik egymástól.

Ha visszatekintünk a Földfejlődésre, egy olyan korhoz érünk, amikor a Föld még összefüggött a Nappal és a Holddal. Egy későbbi korban a Föld maga Hold volt, és volt egy test amely a Napon kívül helyezkedett el a Hold-korszakban. Akkor már volt egy asztrális világ, mielőtt Földünk a mostani Földdé vált volna. De ez az asztrális világ lett volna a jó asztrális világ, ha akadály nélkül, egyenes módon fejlődhetett volna. Azáltal azonban, hogy a Hold elvált a Földtől, az általános asztrális világ beletagozódott a rossz asztrális világba. Mi manapság csak olyan messzire tartunk, hogy az asztrális világban egyfajta gonoszat iktattunk be. A jövőben a devacháni világba is beletagozódik a gonosz. Előzetesen teljes mértékben lelkünk elé akarjuk idézni azt, hogy nem egy, hanem alapjában véve két asztrális világ létezik; egy, amelybe belejut minden, az emberi fejlődésre és előrehaladásra gyümölcsöző áramlat, s a másik asztrális világba amely ugyanakkor a kamalókához tartozik, kerül bele minden olyan áramlat, amely akadályozza az emberi fejlődést. Mindkét asztrális világban lények vannak, amelyekről ma absztraktabb módon megtudtuk, hogyan gyakorolnak befolyást ránk, hogyan élnek ők maguk egymást között. A magasabb világok e lakosairól, állapotukról, felépítésükről a legközelebbi alkalommal pontosabb ismereteket szerezhetünk.

2. Az asztrális világ néhány ismertetőjegye

1908. október 21.

Ebben az előadásban, amely még a mi tulajdonképpeni „közgyűlési kampányunkhoz” tartozik, elsősorban azt a célt kívánjuk megvalósítani, hogy megmutassuk, a szellemtudomány, vagy még inkább az alapját képező szellemi világszemlélet teljes összhangban és harmóniában áll a szaktudományosság bizonyos tapasztalataival. Az antropozófus számára, ahogy ez különösen a népszerű és nyilvános előadásokon megmutatkozik, nem egészen könnyű, hogy teljesen előkészítetlen közönségnél teljes megértésre találjon. Ha a szellemtudomány teljesen előkészítetlen közönséggel „ütközik össze”, az antropozófusnak némileg tudatában kell lennie annak, hogy sok dologgal kapcsolatban egészen más nyelvet beszél, mint azok, akik még egyáltalán nem, vagy csak teljesen felületesen és külsődlegesen értettek meg olyan ismereteket, amelyek a szellemtudományos mozgalom alapját képezik. Bizonyos nagyobb elmélyedéssel jár az, hogy az összecsengést, a harmóniát megtaláljuk aközött, amit ma a külső tudomány oly könnyen felmutathat, nevezetesen az érzékszervi kutatás tapasztalatai és aközött, ami számunkra adódik a spirituális, a magasabb, az érzékfeletti tudat tapasztalata alapján. Az embernek hozzá kell szoknia, hogy igen fokozatosan, valóban átlássa ezt a harmóniát. Akkor azonban meglátjuk, milyen szép összhang áll fenn aközött, amit a szellemtudomány feltételez, és azon feltételezések, vagyis tényfelsorolások között, amelyeket a fizikai tudomány mutat fel. Nem lehetünk tehát igazságtalanok azokkal szemben, akik nem értik az antropozófust, hiszen hiányzik nekik minden olyan előkészület, amely feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a szellemi kutatás eredményeit fel tudják fogni, s így nekik a legtöbb esetben már a szavakon és a fogalmakon is valami egészen mást kell érteniük, mint amit gondolunk. Ezáltal szélesebb körben csak úgy lehet elérni nagyobb megértést a szellemtudomány iránt, hogy egyáltalán nem titkolva, spirituális álláspontból előkészítetlen közönség előtt is beszél. Ekkor e felkészületlen emberek között nagy számban adódhatnak olyanok, akik azt mondják: hiszen ez mind csak ostobaság, fantáziálás, kiagyalt zagyvaság, amit itt felhoznak! De mindig adódik néhány, akik lelkük legbensőbb szükségletéből először kapnak fogalmat arról, hogy mégis valami rejlik e mögött. S ezek tovább fognak menni, és lassacskán beleszoknak. Az ilyen türelmes beleszokás az, amire el kell jutni.

Ez az, amit el tudunk érni. Ezért igen természetes lehet az, hogy azok nagy része, akik csupán kíváncsiságból jönnek el egy szellemtudományos előadásra, utána könnyen terjeszthetik a világban ezt az ítéletet: Ez egy szekta, ahol csak egy különleges halandzsát terjesztenek! De ha az ember ismeri a nehézségeket, lesz nyugodt türelme is a szelekcióhoz, amelyet ki kell alakítani. A közönségből személyiségek meg fogják találni az utat és egy magot képeznek majd, amin keresztül a szellemtudomány fokozatosan beáramlik egész életünkbe.

Egy sajátos példán kell ma megmutatnom, ahogy a szellemtudomány előkészült tanítványa számára – aki már hozzászokott ahhoz, hogy olyan képzetekben gondolkodjék és éljen, amelyeket a szellemi megismerés ébreszt fel -, könnyű lesz, hogy kiegyezzék a látszólag legnehezebb közlésekkel is, amelyeket a pozitív fizikai-érzéki kutatás tesz. Ily módon a megtanulandó fokozatosan birtokába veszi a tudatot: mindenképpen fennáll a lehetőség számomra, hogy én, minél messzebbre előrelépve, belássam, hogy a szellemtudomány milyen jó alap világ mindenfajta megismeréséhez. Ez nyugalmat ad a keresőnek, amire szüksége van azokkal a viharokkal szemben, amelyek tehát a szellemtudománnyal szemben támadnak, mivel az sokak számára egészen idegen nyelvet beszél. S ha van türelmünk ahhoz, hogy ebbe a harmóniába beleéljük magunkat, akkor egyre nagyobb biztonságot is kapunk. Ha akkor azt mondják az emberek: amit ti itt meséltek nekünk, egyáltalán nem egyezik a tudomány elemi kutatásaival! – akkor az antropozófus azt feleli: tudom, hogy azáltal, amit a szellemtudomány adni tud, teljes harmónia teremthető meg mindezekkel a tényekkel, még ha pillanatnyilag nincs is arra lehetőség, hogy megegyezésre jussunk. Egy sajátos fejezetként, a tudat további erősítésére szeretnénk lelkünk elé idézni azt, amit most mondanom kell.

A szellemtudomány tanítványa hozzászokott ahhoz, ha már egy ideje a spirituális világszemléletben él, hogy fizikai testről, étertestről, asztráltestről úgy beszéljen, hogy ezek számára mindig több fogalmat jelentsenek, amelyeket kezelni tud, amelyek vezetik és irányítják, ha a külső dolgok világának megértését keresi. Fokozatosan hozzá kell szoknia, hogy abban, ami fizikai testiségként körülötte van, nem egységes, hanem differenciált testiséget lásson. Ránéz a kőre és nem azt mondja: a kő ebből és ebből az anyagból van, az emberi test szintén, ezért az emberi testet ugyanúgy tudom kezelni, mint a követ. Mivel már a növényi test is, még ha ugyanazon fizikai anyagokból áll is, mint a kő, valami egészen más; magában hordja az étertestet, és a növény fizikai teste szétesne, ha az étertest minden részen nem tartaná össze. Ezért mondja a szellemi kutató: a növény fizikai teste oszlásnak indulna, ha élete folyamán az étertest nem védené meg ettől a felbomlástól, nem harcolna e feloszlás ellen. Ha így tekintjük a növényt, akkor a fizikai és az étertesti princípium összeilleszkedésének látjuk.

Nos, sokszor hangsúlyozták azt, ami az étertest legelemibb princípiuma, vagyis az ismétlés. Egy lény, amely csak az étertest és a fizikai test elve alapján állna, önmagában az ismétlés elvét fejezné ki. Ezt látjuk a növényen, kimondhatatlan mennyiségben. Látjuk, amint a növény leveleket hajt. Ez onnan ered, hogy a növényi fizikai testet áthatja egy étertest, s ennek elve az ismétlődés. Kihajt egy levelet, majd egy másikat, egy harmadikat, és így illeszkedik levél a levélhez állandó ismétlődésben. De még ha a növényi növekedés felfelé be is fejeződik, akkor is még az ismétlődés uralkodik. Látnak a növényen felül egy ún. levélkoronát, amelyek a virág csészéjét alkotják, Ezeknek a csészeleveleknek más formájuk van, mint a többi levélnek. De ott is azt a tudatot alakíthatják ki, hogy ez ugyanazon levelek ismétlődésének mintegy változatlan formája, amely azonos ismétlődésben terjed ki az egész képződményen. Ily módon azt mondhatjuk: még ott fenn is, ahol a növény végződik, a zöld csészelevelek egyfajta ismétlődése fordul elő. S maguk a virágszirmok is ismétlődések. Természetesen más-más színük van. Lényegében még levelek ugyan, de erősen átalakult levelek. Nos, itt volt Goethe nagy munkája a növények területén, hogy kimutatta azt, hogy nemcsak a csésze- és a sziromlevelek átalakult levelek, hanem a termőt és a porzót is csak a levelek ilyenfajta átalakult ismétlődésének kell tekintenünk. De mégsem csak puszta ismétlődés, amellyel a növénynél találkozunk. Ha csak az étertest puszta, elementáris elve egyedül hatna, akkor az történne, hogy az étertest alulról felfelé áthatná a növényt. Akkor egymás után hajtaná a leveleket, és ennek sohasem lenne vége, sohasem fejeződne be.

Miáltal lép fel a virágzásnak ez a befejeződése, hogy a növény befejezi létét és újból termőképes lesz, hogy új növényt hozzon létre? Azáltal, hogy ugyanolyan mértékben, ahogy a növény felfelé növekszik, felülről szembehat vele, kívülről magába zárva azt, a növény asztrálteste. A növénynek önmagában nincs saját asztrálteste, de míg felfelé növekszik, találkozik felülről a növényi asztráltesttel. Ez véget vet annak, amit az étertest örökös ismétlődésben tenne, ez okozza a zöld levelek átalakulását csészelevelekké, virágszirmokká, porzóvá és termővé. Ezért azt mondhatjuk: az okkult tekintet előtt a növény lélekkel teli részével, asztrális részével szemben növekszik; ez okozza az átalakulást. Hogy a növény csak éppen növény marad, hogy nem tér át akarati mozgásra vagy érzésre, ez onnan ered, hogy ez az asztráltest, amellyel a növény felülről találkozik, nem veszi birtokába szerveit, hanem csak kívülről fogja át, felülről hat rá. Olyan mértékben, ahogy az asztráltest belülről ragadja meg a szerveket, olyan mértékben alakul át a növény alatta. Ez az egész különbség.

Vegyék a növénynek egy levelét, és így elmondhatják: meg a növény levelében is együttesen hat az étertest és az asztráltest, de az étertest úgyszólván túlsúlyban van. Az asztráltest nem képes arra, hogy érzékelőit belülre is kiterjessze, csak kívülről hat. Ha spirituálisan akarnánk ezt kifejezni, azt mondhatnánk: ami az állatnál belső, ami vágyként és fájdalomként, örömként és szenvedésként, ösztönként, mohóságként, hajlamként bensőleg él benne, az a növénynél nem benső, hanem az folytonosan kívülről ereszkedik alá a növényre. Ez valami teljesen lélekkel teli dolog. Amíg az állat kívülre irányítja tekintetét, öröme van környezetében, ízérzékelését kívülre irányítja, s egy feléje jövő élvezettől felfrissül, tehát az örömet belülről érzi. Akkor az, aki a dolgokat valóban spirituálisan tudja szemlélni, azt mondhatja Önöknek, hogy a növénynek ez az asztrális lénye szintén örömmel és fájdalommal, vággyal és szenvedéssel bír, de olymódon, hogy alátekint arra, amit okoz. Örül a rózsa vörösének, és mindennek, amivel találkozik. S mikor a növények leveleket és virágokat hajtanak, akkor ez átvonul a növény lelkén, és élvezi mindezt. Majd létrejön egyfajta kicserélődés az alászálló növényi lélekrész és maguk a növények között. a növényvilág az örömhöz – és néha a szenvedéshez is – lelkileg kötődik, így valóban egyfajta cserélődés érzését tapasztaljuk a Földünk növénytakarója és a Földet beborító növények asztralitása között, ami a növények lelki kötődését mutatja. Ami asztralitásként kívülről hat a növényekre, az állat lelki kötődését belülről ragadja meg, és elsősorban ez teszi állattá. De lényeges különbség áll fenn a növényvilágban működő lelkiség és az állatvilág asztralitása között.

Ha tisztánlátó módon megvizsgálják, hogyan hat az asztralitás a növénytakaróra, akkor a növények lelkiségében bizonyos mennyiségű erőt találnak. S mindazoknak az erőknek, amelyek a növényi lélekben működnek, vannak bizonyos sajátosságaik. Ha én most növényi lelki kötődésről beszélek, arról az asztralitásról, amely áthatja a Földet, és amelyben a növények lelki kötődése lejátszódik, akkor világossá kell válnia Önök előtt, hogy ezek a nővényi lelkek asztralitásukban nem úgy élnek, mint például a fizikai lények Földünkön. A növényi lelkek át tudják hatni egymást, így mintegy folyékony elemként elfolynak a növényi lelkek. De egyvalami jellemző rájuk: ugyanis bizonyos erőket fejlesztenek, és mindezeknek az erőknek az a tulajdonságuk, hogy beleömlenek a planéták középpontjába. Minden növényben működik egy olyan erő, amely felülről lefelé irányul, és a Föld középpontja felé törekszik. Éppen ezáltal szabályozódik a növényi növekedés a maga irányába. Ha a növények tengelyét meghosszabbítanák, elérhetnék a Föld középpontját. Ez az az irány, ami számukra a felülről jövő lelki kötődésből adódik. Vizsgáljuk meg a növények lelki kötődését, s akkor tehát úgy találjuk, hogy legfontosabb sajátosságuk az, hogy olyan erők hatják át őket, amelyek mind a Föld középpontja felé törekszenek.

Másként van az, ha általában azt az asztralitást figyeljük meg, amely Földünk környezetében van, s amely az állatisághoz tartozik, azt hívja elő. Ami a növény lelkisége, mint ilyen, sohasem idézhetne elő állati létet. Az állatisághoz szükséges az, hogy az asztrálison kívül még más erők is áthassák, így az okkult kutató, ha pusztán az asztrálisban marad, meg tudja különböztetni, hogy egyfajta asztrális szubsztancia növényi növekedéshez, vagy állati növekedéshez ad-e ösztönzést. Ezt az asztrális szférában meg lehet különböztetni. Mivel minden, ami csak olyan erőt mutat fel, amely a Föld, vagy más planéta középpontja felé törekszik, növényi növekedést ösztönzi. Ha ezzel szemben olyan erők lépnek fel, amelyek ugyan erre merőlegesen állnak, de mintegy állandó körkörös mozgással, rendkívüli mozgékonysággal az egész planétát minden irányban körülveszik, akkor ez egy másik szubsztancia, ami az állati növekedést ösztönzi. Azon a ponton, ahol megfigyeléseket végeznek, úgy találják, hogy a Földet azon a helyen és abban az irányban és magasságban áramlatok veszik körül, amelyek, ha irányukat meghosszabbítjuk, kört alkotnak, amely körülfolyja a Földet. Ez az asztralitás egészen jól összefér a növényi asztralitással. Mindkettő áthatja egymást és mégis belsőleg elválasztható. Belső tulajdonságaikban azonban különböznek egymástól. A Föld felszínének egy és ugyanazon helyén tehát mindkét asztralitás egymásba hathat. Ezért a tisztánlátó, ha egy bizonyos részét vizsgálja a térnek, olyan erőket talál, amelyek csak a Föld középpontja felé törekszenek; ezek tele vannak tűzdelve más erőkkel, amelyek körülveszik ezeket; s a tisztánlátó ekkor tudja: ezek tartalmazzák az ösztönző erőt az állati léthez.

Már hangsúlyoztam itt, hogy az asztralitásnak egészen más törvényei vannak, más térbeli törvényei is, mint a fizikainak. Ha holnap a négydimenziós térfogalomról [3] néhányat magunk elé tudunk állítani, akkor Önök néhány olyasmit, amit most okkult tényekből kiindulva adok át, még jobban meg tudják majd érteni. Ma csak okkult tényekből kiindulva ezen állati asztralitás még egy sajátosságát kívánjuk lelkünk elé idézni.

[3] 1908 okt.22-én, a negyedik dimenzióról tartott előadás.

Ha Önöknek fizikai testük van, mindegy, hogy növényi vagy állati, akkor úgy kell ezt tekinteniük, mint valami térben lezártat, s önöknek úgyszólván semmi joguk sincs, hogy az érintett testhez számítsák azt, ami attól térbelileg el van választva. Ott, ahol térbeli elválasztás uralkodik, különböző testekről kell beszéljenek. Csak akkor, ha térbeli összefüggés áll fenn, beszélhetnek egyetlen testről. Ez nem így van az asztrális világban, különösen nem abban, amely ösztönzi, hogy az állatvilág kialakulhasson. Ott ténylegesen egymástól elkülönülten élő asztrális alakzatok egyetlen egészet alkothatnak. Ott valamely asztrális alakzat a tér egy részében lehet, s egy másik részében a térnek lehet egy másik asztrális alakzat, amely ismét térbelileg le van zárva. Előfordulhat azonban az, hogy ennek ellenére ez a két asztrális alakzat, amelyek a tér legcsekélyebb mértékében sem függenek össze, egyetlen lényt tesznek ki. Igen, lehet három, négy, öt ilyen egymástól térbelileg elválasztott alakzat összefüggésben. Sőt, a következő is felléphet: Tegyék fel, van Önöknek egy ilyen asztrális lényük, amely fizikailag egyáltalán nem testesült meg; akkor találhatnak egy másik alakzatot, amely ehhez tartozik. Nos, figyeljék meg az egyik alakzatot, és úgy találják, hogy valami történik benne, amit úgy jelölhetnek meg, mintha bizonyos anyagokat felvenne és másokat kiválasztana, mint a táplálékfelvétel, valaminek az elfogyasztása. S míg az egyik alakzaton észreveszik ezt, megfigyelhetik, hogy egy másik, ettől térbelileg elkülönült asztrális alakzaton más folyamatok mentek végbe, amelyek teljesen megfelelnek annak, ami az egyikben táplálékfelvételként történik. Az egyik oldalon fal a lény, a másikon érzi az ízt. S bár térbelileg semmi összefüggés nincs ott, az egyik alakzatban lévő folyamat teljesen megfelel a másikban zajló folyamatnak, így térbelileg teljesen elválasztott asztrális alakzatok mégis belsőleg összetartoznak. Igen, ez előfordul, hogy száz, egymástól messze elkülönült asztrális alakzat úgy függ egymástól, hogy semmiféle folyamat nem történhet anélkül, hogy ez a többi alakzatban is megfelelő módon ne menne végbe. Ha akkor a lények a fizikaiban megtestesülnek, még felfedezhetik ennek az asztrális sajátosságnak az utóhangját a fizikaiban. Bizonyára hallottak arról, hogy ikrek figyelemreméltó párhuzamosságot mutatnak. Ez onnan adódik, hogy ők, mialatt megtestesülésükben térbelileg elkülönülnek, asztráltestükben rokonságban maradnak. Míg az egyik asztráltestében történik valami, ez egyáltalán nem egyedül megy végbe, hanem a másik asztrális részében is megnyilatkozik. az asztrális még oda is mutat, ahol ez növényi asztralitásként lép fel, a függőség e sajátosságára térbelileg teljesen elkülönült dolgoknál. Így a növényi vonatkozásában hallani fognak arról, hogy a boroshordókban egy, egészen figyelemreméltó folyamat játszódik le, ha ismét jön a szőlőérés ideje. Ott az alakul ki, ami az új szőlő érését okozza, ez ismét észrevehető, főleg a boroshordókban.

Ezzel csak azt kívántam megemlíteni, hogy a megnyilvánultban mindig elárulja magát valami a rejtettből, ami az okkult kutatás módszereivel napvilágra hozható. Ebből felismerhetik, hogy egyáltalán nem tűnik természetellenesnek, hogy a mi egész organizmusunk asztrálisan egymástól teljesen különböző lényekből tevődik össze.

Vannak sajátos tengeri állat-képződmények, amelyek érthetővé válnak Önöknek, ha feltételezik azt, amit most az asztrális világ titkairól kissé kifejtettünk. Az asztrálisban egyáltalán nincs úgy, hogy az asztrális erőknek, amelyek a táplálékfelvételt közvetítik, összefüggésben kell lenniük azokkal, amelyek a mozgást vagy a szaporodást szabályozzák. Ha a tisztánlátó kutató átkutatja a teret ilyenfajta képződmények után, amelyek az állati létet ösztönzik, akkor valami figyelemreméltót talál. Talál egy bizonyos asztrális szubsztanciát, amiről azt kell mondania: ha ez egy állati testben működik, akkor a benne működő erőktől különösen arra alkalmas, hogy a fizikait úgy átalakítsa, hogy az a táplálékfelvétel szervévé váljon.

Nos, lehetnek valahol egészen más asztrális lények, ezáltal ha ezek belemerülnek egy testbe, nem a táplálékfelvétel szervét alakítják ki, hanem a mozgás vagy az érzékelés szervét. El tudják képzelni: ha egy készülék egyik oldalát birtokolják, hogy felvegyék a táplálékot, a másik oldalon van egy készülékük a kéz és a láb mozgatására. Így az asztrális világból Önökbe merültek az erők, de ezek az erők egészen különböző oldalakról áramlanak össze. Az egyik asztrális erőtömeg az egyiket, a másik a másik funkciót adja Önöknek, s ezek együtt találhatók az Önök fizikai testében, mivel ennek térbelileg összefüggő fizikainak kell lennie. Ez a fizikai világ törvényeitől függ. A különböző erőtömegeknek, amelyek kívülről összetalálkoznak, egységet kell képezniük. Egészen a kezdettől még nem képeznek egységet. Azt, amit éppen az asztrális területen végzett okkult kutatás eredményeként beláttunk, egyenesen a fizikai világra gyakorolt hatásában állapíthatjuk meg.

Vannak bizonyos állatok, a siphonophorák, amelyek tengeri állatként igen figyelemreméltó életet folytatnak. Olyasmit látunk náluk, mint egy közös törzs, ami egyfajta üreges tömlő. Ezen alakul ki felül valami, aminek semmi más képessége sincs, minthogy levegővel töltse fel magát és újra kiürüljön; és ez a folyamat okozza, hogy az egész képződmény egyenesen áll. Ha ez a harangszerű forma nem lenne ott, akkor az egész, ami azon függ, nem tudná egyenesen tartani magát. Ez tehát egyfajta egyensúlyi lény, amely az egésznek az egyensúlyt adja. Ez talán nem tűnik számunkra valami különlegesnek. De különleges nekünk az, ha megvilágítjuk, hogy az a képződmény, amely felül van és az egész lénynek az egyensúlyt biztosítja, nem lehet táplálék nélkül. Ez valami állati, és az állatnak táplálkoznia kell. Ehhez azonban nincs meg a lehetősége, mivel semmiféle eszközei sincsenek a táplálékfelvételhez. Amivel ez a képződmény táplálni tudja magát, az ennek a tömlőnek egészen más részein található – különben megosztott – bizonyos kinövések, amelyek egyszerűen valóságos polipok. Csak folytonosan felbukfenceznének, és nem tudnák egyensúlyban tartani magukat, ha nem egy közös törzsből nőnének ki. De így kívülről fel tudják venni a táplálékot. Ezek adják az egész tömlőnek azt, ami betölti azt, és ezáltal a lebegő egyensúly-lény táplálkozni tud. Így az egyik oldalon van egy lény, amely csak az egyensúlyt tudja fenntartani, a másikon pedig egy olyan lény, amely az egészet táplálni is tudja. Nos, van egy olyan képződményünk, amelynél a táplálékfelvétel mégis igen nehézkes lehet; ha a táplálékot felvette, már nincs ott. Az állatnak muszáj más helyeket felkeresnie, ahol új táplálékot talál. Ehhez mozgásszervekkel kell rendelkeznie. Erről is történt gondoskodás; mivel más képződmények is nőnek ezen a tömlőn, amelyek még mást is tudnak, nem az egyensúlyt tartják, és nem táplálni tudnak, hanem ehelyett bizonyos izomképződményeik vannak. Ezek a képződmények össze tudnak húzódni, ezáltal kipréselik a vizet, és ezáltal a vízben egy ellenlökést okoznak, így, ha a víz kilökődik, az egész képződménynek az ellenkező oldalra kell mozdulnia. S ezáltal lehetősége van arra, hogy más állatokat is megszerezzen táplálékul. A medúzák éppenséggel úgy mozognak előre, hogy kipréselik a vizet, és ezáltal egy ellenlökést idéznek elő. Az olyan medúzák, amelyek úgyszólván valódi mozgóképződmények, így is szaporodnak.

Nos, van nekünk egy konglomerátumunk különféle állati képződményekből: egy olyan, amelyik csak az egyensúlyt tartja, egy másik, amely csak táplál, majd egy másik lény, amely a mozgást közvetíti. Egy ilyen lény azonban, ha csak önmagáért létezne, teljesen elpusztulna, nem tudna szaporodni. De erről is történt gondoskodás. A tömlő más helyein ezért ismét gömbszerű képződmények nőnek, amelyeknek semmiféle más képességük sincs, mint a szaporodás. Ezekben a lényekben belül, egy üreges térben férfi-, ill. női ivarszervek alakulnak ki, amelyek belül kölcsönösen megtermékenyítik egymást; és ezáltal saját fajtájú lényt hoznak létre. Így tehát a szaporodás ügye ezeknél a lényeknél egészen meghatározott képződményekre oszlik, amelyek különben mást nem is képesek tenni.

Különben találnak még bizonyos kinövéseket ezen a tömlőn, ezen a közös törzsön: ezek más lények, amelyeknél minden elcsökevényesedett. Ezek csak azért vannak ott, hogy annak ami alatta van, bizonyos védelme legyen. Bizonyos lények feláldozták ott magukat, minden mást odaadtak, és csak fedőpolipok /?/ lettek. Ezeknél egyfajta hosszú szálak figyelhetők meg, amelyeket tapogatóknak nevezünk, amelyek ismét átalakult szervek. Ezek a másik képződmény egyetlen képességével sem rendelkeznek, de amikor az állat valamely ellenséges állattól támadást észlel, elhárítják a támadást. Ezek védekező szervek. S még másfajta szervek is vannak ott, amelyeket csápoknak nevezünk. Ezek finom, mozgékony, és igen érzékeny érző- és tapintószervek, egyfajta érzékszervek. A tapintóérzék, amely az embernél az egész testen szétoszlik, itt egy különálló végtagon fordul elő.

Egy ilyen siphonophora – így hívják ezt az állatot, amely a vízben úszkál -, mit jelent ez annak, aki a dolgokat az okkult kutató tekintetével szemléli? A legkülönbözőbb képződmények asztrális összeáramlása van itt: a táplálkozás, a mozgás, a szaporodás képződményei, és így tovább. S mivel az asztrális szubsztanciáknak e különféle erényei fizikailag meg akartak testesülni, egy közös szubsztancialitásra (lényegiségre) kellett felfűződniük. Így látnak itt egy olyan lényt, amely igen figyelemreméltó módon előre beharangozza számunkra az embert. Gondoljanak mindazokra a szervekre, amelyek itt önálló lényként lépnek fel, belső kapcsolatban egymással, összenőve egymással, akkor megkapják az embert, és a fejlettebb állatokat is, fizikai vonatkozásban. Itt láthatják, hogy a fizikai világ tényei milyen kéznyújtásnyira igazolják azt, amit a tisztánlátó kutatás mutat, hogy az emberben is a legkülönfélébb asztrális erők áramlanak össze, amelyek az embert Énjén keresztül összetartják, s ha már nem működnek együtt, engedik, hogy az ember szétessen, mint egy olyan lény, amely már nem érzi egységnek magát.

Az evangéliumban arról beszélnek: ilyen és olyan sokféle démonikus lény, amelyek együvé áramlanak, benne vannak az emberben, hogy egységet képezzenek. Emlékeznek arra, hogy bizonyos abnormálisan hosszú életek folyamán, a lélek betegségei esetén az ember elveszti belső összhangját. Vannak bizonyos esetei az őrültségnek, amikor az ember már nem tudja Énjét megtartani, és észreveszi, hogy lénye különféle képződményekre oszlik fel; összetéveszti magát az eredeti részleges képződményekkel, amelyek összefolynak az emberben.

Van egyfajta okkult alapelv, amely azt mondja: alapjában véve minden, ami a szellemi világban előfordul, olyan, hogy az valahol a külső világban végül is elárulja magát. Így látják, ahogy az emberi asztráltestek összeillesztettsége egy ilyen siphonophorában fizikailag testesül meg. Bekukucskál egy figyelőnyíláson az okkult világ a fizikaiba. Ha az ember megtestesülésével nem tudott volna várni, amíg elegendő fizikai sűrűséget tudott volna elérni, akkor – nem fizikailag, hanem szellemileg – egy olyan lény lenne, amely egy ilyen fércmunkából van összeállítva. A nagyságnak ehhez semmi köze sincs. Egy ilyen lényt, amely az űrbélűek neméhez tartozik, ma már minden természettudomány szépen leírja, és bizonyos vonatkozásban elragadtatást vált ki a természettudományos kutatóból. Számunkra bensőleg ragadható meg, ha okkult alapokon meg tudjuk érteni az állati asztralitást. Ez egy ilyen példa. Ott nyugodtan hallgathatják azt, amit egy egészen más nyelv beszél és azt mondja, hogy a fizikai kutatás ellentmond annak, amit az antropozófia hirdet; majd azt válaszolhatják: ha az ember valóban elegendő időt enged arra, hogy a dolgokat összhangba hozza, akkor a harmónia már magától előáll a legbonyolultabb dolgokban is. A képzet, amit az ember általában kifejleszt, legtöbbször igen egyszerű. a fejlődés azonban egyáltalán nem olyan egyszerűen történik.

Végül szeretnék egyfajta problémát felvetni, amelynek egyfajta feladatnak is kellene lennie; s meg fogjuk kísérelni, hogy egy ilyen problémát okkult álláspontból megoldjunk. Láttuk, hogy egy viszonylag alacsonyrendű állaton hogyan igazolódik külsőleg egy fontos okkult igazság. Menjünk most át egy magasabb állatfajhoz, például a halakhoz, amelyek még több rejtvényt tudnak feladni nekünk. Csak néhány ismertetőjegyet akarok megmutatni Önöknek.

Ha az akváriumban halakat figyelnek meg, mindig újra megcsodálhatják a víz csodálatos életét. De ne higgyék, hogy valamiféle okkult belátás megzavarja ezeket a szemlélődéseket. Ha az okkult kutatás tényeivel odavilágítanak és látják, hogy milyenfajta más lények nyüzsögnek ott még, hogy ezeket az állatokat éppen olyanra formálják, amilyenek, akkor a csodálkozás iránti érzékük nem csökken, hanem inkább növekszik. De vegyünk egy szokásos halat. Ez már óriási rejtélyt kínál nekünk. az átlagos halnak mindenekelőtt az oldalán végigfutó, figyelemreméltó sávjai vannak, amelyek a pikkelyeket is más formában mutatják. Ezek mindkét oldalon két hosszanti vonalként futnak. Ha az állatnak ezeket a hosszanti vonalait elől kiirtanák, akkor a hal olyan lenne, mint ami megbolondult. Akkor ugyanis elveszítené azt a képességét, hogy megtalálja a vízben a nyomáskülönbséget, megtalálja ahol a víz jobban hord és ahol kevésbé, ahol hígabb és ahol sűrűbb. A halnak ekkor már nem lenne meg az a képessége, hogy a víz nyomás-különbségei szerint mozogjon. A víz a különböző helyeken eltérően sűrű, tehát eltérő nyomást gyakorol. A hal fenn a víz felszínén másként mozog, mint lent. A különféle nyomásviszonyokat és minden olyan mozgást, amit a víz mozgása idéz elő, a hal e hosszanti vonalak által érzékeli. De e hosszanti vonalak egyes pontjai kapcsolatban állnak egy szervvel, amelyet már minden természettudományos műben megtalálhatnak, mégpedig a hal egészen primitív hallószervével. S az, ahogy a hal így a mozgásokat és a víz belső életét érzékeli, teljesen hasonló módon történik, mint ahogy az ember érzékeli a levegőnyomást. A nyomásviszonyok elsősorban a hosszanti vonalakra gyakorolnak befolyást és ez áttevődik a hallószervre. A hal hallja ezt. De a dolog még bonyolultabb. A halnak van egy úszóhólyagja. Ez elsősorban arra szolgál, hogy a víz nyomásviszonyait kihasználja és pontosan meghatározott nyomásviszonyok között mozogjon. A nyomás, ami ott az úszóhólyagra hat, adja neki eleinte az úszás képességét. De mivel a különféle mozgások és hullámzások érintik az úszóhólyagot, és mintegy membránként kezelik, ez újra visszahat a hallószervre, és a hallószerv segítségével tájékozódik a hal minden mozgásában. Az úszóhólyag tehát valójában egyfajta membrán, amely ki van feszítve és rezegni kezd, amelyet a hal meghall. Ahol a hal feje hátul végződik, ott van a kopoltyúja, ami által lehetősége van arra, hogy a vízben lévő levegőt felhasználja, hogy lélegzeni tudjon.

Ha a szokásos biológiai elméleteket követik e dolgok kialakulásáról, akkor valójában ezt a fejlődést eléggé primitív ábrázolásban találják meg. Az ember úgy gondolja: a hal feje valamivel magasabb fejlettségű, majd ezután keletkezett egy magasabb szervezettségű állat feje, s az uszony még magasabban fejlett, majd létrejöttek a fejlettebb állatok mozgásszervei és így tovább. A dolog azonban nem ilyen egyszerű, ha a folyamatokat szellemi szemlélődéssel követjük. Mivel azáltal egy szellemi képződmény, amely hallá testesült meg, magasabbra tud fejlődni, valami sokkal bonyolultabbnak kell történnie. Sok szervnek át kell alakulnia és módosulnia. Ugyanazok az erők, amelyek a hal úszóhólyagjában hatnak, magukban rejtik, mintegy anyai szubsztanciaként azokat az erőket, amelyek az ember tüdejében vannak. De ezek maguk sem vesznek el. Kis részei visszamaradnak, csak átfordulnak; materiálisan minden megszűnik, ami hozzájuk tartozik, s ezek alakítják majd ki az ember dobhártyáját. Valójában a dobhártya az emberen térbeliség vonatkozásában igen távoli szervként ennek a membránnak egy darabja; benne működnek azok az erők, amelyek a hal úszóhólyagjában funkcionáltak. S tovább menve: a kopoltyúk hallócsontocskákká alakultak, legalábbis részben, úgyhogy az emberi hallószervben a módosult kopoltyúk példáját láthatják. Most láthatják, ez olyan, mintha a hal úszóhólyagja kifordult volna éppen a kopoltyúk fölött. Ezért van az embernél a dobhártya kívül, a hallószervek belül. Ami egészen kívül van a halnál, a figyelemreméltó hosszanti vonalak, amelyekkel a hal tájékozódik, az embernél három félkör alakú csatornát képeznek, amelyeken keresztül az ember egyensúlyban tartja magát. Ha ezt a három félkör alakú csatornát összetörnék, az ember támolyogna, és nem tudná többé egyensúlyban tartami magát.

Így Önök a természettudománynak nem egy egyszerű folyamatát hallották hanem jelentős asztrális munkát kaptak ahol a dolgok méghozzá állandóan módosulnak. Gondolják csak meg: ezt a kezet befedték volna kesztyűvel, belül, a belsejében azonban olyan képződmények vannak, amelyek rugalmasak. Ha most kifordítják, ez egy egészen kicsi képződmény lesz; a kívül lévő szervek kicsik és aprók lesznek, és a belül lévők pedig széles felületet képeznek. Csak azáltal érthetjük meg a fejlődést, ha tudjuk, hogy titokzatos módon az asztralitáson belül egy ilyenfajta átfordulás történik, és abból kiindulva létrejön a fizikaiság fejlődése.

3. A fizikai sík története és okkult történelem

1908. október 23.

A külső fizikai világra vonatkozóan „történelemről” beszélünk. Külső dokumentumok és híradások segítségével visszapillantunk a népek, az emberiség elmúlt történelmének idejére. Tudják azonban, hogy ezen az úton, az újabb dokumentumok feltárásával vissza tudunk tekinteni a Krisztus születése előtti korai évezredekbe. Azokból az előadásokból, amelyeket a szellemtudomány területéről hallottak, megérthetik, hogy okkult dokumentumok segítségével még sokkal messzebb, a korlátlan messzeségeibe láthatunk vissza. Megismerjük tehát a külső fizikai világ külső történetét. Tudjuk, hogy olyan népek szokásairól, ismereteiről, egyáltalán élményeiről beszélünk, amelyek a közvetlen mögöttünk lezajlott évszázadokban éltek, ha felfedezéseikről és találmányaikról akarunk beszélni, másként kell beszéljünk, mintha egy-két évezreddel visszafelé megyünk, és messze hátrahagyott népek szokásairól és hagyományairól, ismereteiről és megismeréséről beszélünk. S mindig más lesz a történelem, ha messzebbre megyünk vissza az időben. Úgy látszik, egyszer meg kell kérdezni, vajon a „történelem”, a „történeti fejlődés” szavaknak csak egy jelentésük van-e erre a külső fizikai világra, vajon az idők folyamán az események, a történések arculata változik-e, vagy talán a történelem szónak még egy jelentése lehet a lét másik oldalára vonatkozóan, arra az oldalra, amelyet éppen a szellemtudománnyal írunk le, amelyet az embernek át kellett élnie a halál és az újabb születés között.

Elsősorban, csupán kívülről nézve, azt kell mondanunk, hogy mindazok után, amit tudunk ebben a másik, a mai embernek érzékfeletti világokban az ember élete hosszabb, mint a fizikai világban. Van ennek a szónak „történelem” erre a világra is, a létnek e másik oldalára is jelentése? Vagy át kell-e adnunk magunkat annak a nézetnek, hogy azokon a tájakon, amelyeken az ember a halál és az újabb születés között él, mindig minden ugyanolyan marad, hogy ez ugyanaz, mint mikor, pl. visszamegyünk a 18., 17.századon át a 8., 7., 6.századig Jézus Krisztus földi megjelenése után és még tovább, a Krisztus előtti évszázadokba? Az emberek, akik a születéssel belépnek a földi létbe, minden új születéssel más viszonyokat találnak a földön. Gondoljunk egyszer bele egy emberi lélekbe – s ez saját lelkünk lehet, amiről szó van -, amely egy megtestesülésben megjelent a régi Egyiptomban vagy a régi Perzsiában. Állítsuk magunk elé elevenen, milyen körülmények közé születne egy ember, aki a régi Egyiptomban a gigantikus piramisokkal és obeliszkekkel állna szemben, és olyan életkörülményekkel, amelyek a régi Egyiptomban adódtak. Gondoljuk meg azt, ami éppen az élet számára a halál és az újabb születés közötti életkörülményeknek nevezhető. Nos, mondjuk, meghal ez az ember, eltölt egy időt a halál és egy újabb születés között, és immár beleszületik a Krisztus utáni kor 7., 8. századának idejébe. Vessék össze az időket: milyen másként mutatkozik meg a léleknek a földi létben a világ Jézus Krisztus megjelenése előtt itt a fizikai síkon! S kérdezzünk tovább: mit él át a lélek, amely talán a Krisztus utáni kor első évszázadában jelenik meg, és most újra fizikai síkunkra lép. Megtalálja itt azokat az újabb állami intézményeket, amelyekről akkoriban szó sem lehetett. Átéli azt, amit modern kulturális eszközeink hoztak, röviden, egy egészén más kép tárul fel egy ilyen léleknek, azzal szemben, amit az előbbi inkarnációkban megismert. S tudatában vagyunk annak, ha ezeket az egyes inkarnációkat összevetjük, hogy mennyire különböznek ezek egymástól. Nem jogosult-e felvetni a kérdést: hogy is van ez az ember életkörülményeivel a halál és egy újabb születés között, tehát két inkarnáció között? Ha egy ember korábban, a régi Egyiptomban élt és a halál után a szellemi világba ment, ott bizonyos tényeket, bizonyos lényeket talált, s ha majd később ismét a fizikai létbe lépett az első krisztusi évszázadban, majd ismét meghalt és ismét felment a másik világba, a így tovább – nem jogos-e azt kérdezni, hogy vajon a lét másik oldalán minden olyan élménynél, amelyeket ez az ember végigcsinált, nem egyfajta „történelem” játszódott-e le? Vajon nem történt-e ott is valami az idők folyamán?

Hiszen tudják, hogy amikor a halál és az újabb szültetés között az ember életét felvázoljuk, egy általános képet adunk arról, milyen ez az élet. Felvázoljuk azt, ahogy a halál pillanatától kiindulva az ember, miután lelke elé idézte azt a nagy emléktablót, belép abba az időbe, ahol az asztráltestében található ösztönök, vágyak, szenvedések, röviden minden, ami őt még s fizikai világhoz köti, még benne van, s ahol ez lejátszódik, kamalókának szoktunk nevezni, s ahogy az ember, miután levetette ezeket a kötelékeket, a devachánba kerül, egy tisztán szellemi világba. S tovább vázoljuk azt, ami ebben az időben a halál és az újabb születés között az ember számára ebben a tisztán szellemi létben tovább alakul. Látták, ahogy azt, amit vázolunk, elsősorban mindig úgy mondjuk, hogy tekintettel vagyunk arra, hogy ez a jelenre, a mi közvetlen életünkre vonatkozik. Az embernek természetesen ki kell indulnia valamiből, valamely állásponton kell állnia, ha ismertet valamit. Éppen úgy, ahogy a jelen ábrázolásánál a jelen megfigyeléseiből és tapasztalataiból kell kiindulni, ugyanúgy szükséges ez a szellemi világ ábrázolásánál is, hogy a képet, amely a tisztánlátó tekintet előtt adódik a halál és az új születés között, megközelítőleg úgy ábrázoljuk, ahogy ez általában a jelenben lejátszódik. De az átfogó okkult megfigyelés számára ez teljesen úgy adódik, hogy abban a világban is, amelyet az ember a halál és az új születés között él át, a „történelem” szónak jó értelme van. Ott is történik valami, ahogy itt a fizikai világban is. S éppen úgy, ahogy mi az egymásra következő és egymástól eltérő eseményeket elmeséljük, ahogy mintegy elkezdjük a Krisztus előtti 4. évezrednél és az eseményeket ismertetjük a mi Krisztus utáni korunkig, éppen úgy kell a lét másik korának „történelmét” is megállapítanunk, ott is tudatában kell lennünk annak, hogy az élet a halál és az újabb születés között az egyiptomi, az óperzsa, vagy az óindiai kultúrában nem egészen olyan volt, mint pl. a mi korunkban. Ha tehát elsősorban egy előzetes képzet alakul ki jelenünkben a kamalóka és a devacháni életről, akkor itt az ideje annak, hogy ezeket az ismertetéseket kitágítsuk és egyfajta történelmi szemlélődéssel lépjünk elő. S azt akarjuk, hogy ezek a dolgok világossá váljanak számunkra, ha egyet-mást előadunk az „okkult történelem” fejezetéről, hogy teljesen szellemi tényekhez tartsuk magunkat. Különben, hogy megértessük magunkat, messzire kell visszanyúlnunk, mintegy az atlantiszi időkig. Hiszen ma már olyan messze vagyunk ettől, hogy minden ismeretet mintegy feltételezünk, ha ezekről az időkről beszélünk. Feltesszük a kérdést, hogy ezekben a korokban, amelyekben már születésről és halálról szó lehet, milyen volt az ember élete – hogy ezt a kifejezést használjam – a tálvilágon? A túlvilági élet akkoriban egészen másként különbözött az evilágitól, mint ma. Ha az atlantiszi ember meghalt, mi történt ott a lelkével? Átment egy állapoton, ahol a legszorosabb értelemben megmentve érezte magát a szellemi világban, a magasabb szellemi individualitások világában. Hiszen tudjuk, hogy itt a fizikai Földön is az atlantisziak élete másként folyt, mint a mi mai életünk. Az ébrenlét és az alvás mai váltakozása és az éjszakai öntudatlanság – erről már gyakran beszéltünk -, az atlantiszi időkben nem volt meg. Mialatt az ember átszendergett és mialatt tudatából kivonta a körülötte lévő fizikai dolgok tudását, átment a szellemi világba. Ott feltárult számára a szellemi lények látványa. Úgy, ahogy itt a növényekkel, állatokkal, emberekkel és így tovább, nappal élt együtt, úgy tárult fel az álomtudat alatt az alacsonyabb és magasabb szellemi lények világa, olymértékben, ahogy az ember elaludt. Az ember beleélte magát ebbe a világba, megszokta. S ha az atlantiszi ember a halállal átment a túlvilágba, akkor annál világosabban tárult fel a szellemi lények, a szellemi események világa. Az ember egész tudatával otthonosabban érezte magát ezekben a magasabb világokban, a szellemi események és szellemi lények világában. S csak az első atlantiszi időkbe kell visszamennünk, s ott azt találjuk, hogy az ember ezt a fizikai létet úgy fogta fel – az önök lelkei is mind így tettek -, mint egy látogatást egy olyan világba, ahol az ember egy ideig időzik, de amely más, mint a tulajdonképpeni haza.

Egy olyan sajátossága volt azonban az atlantiszi időkben a halál és az új születés közötti életnek, amelyről a mai ember alig tud képzetet alkotni, mert teljesen elvesztette. Az a képessége, hogy önmagának „Én”-t mondjon, önmagát öntudatos lénynek érezze, „Én”-nek érzékelje, ami a mai ember lényegét alkotja, ez az atlantiszi ember számára a fizikai világ elhagyásával teljesen elveszett. Mialatt felfelé jutott a szellemi világba, akár az alvásban, akár nagyobb mértékben a halál és az új születés közötti életben, az én-öntudat helyére került az: „én egy öntudatos lény vagyok”, „magamnál vagyok”, nos, erre a helyre került ez a tudat: „el vagyok rejtve a magasabb lényekben”, „én mintegy belemerülök e magasabb lények életébe”. Egynek érezte magát az ember a magasabb lényekkel, és ebben az önmagát egynek érzésben végtelen boldogságot élt át a túlvilágon. S boldogsága mindig nagyobbá vált, minél messzebbre távolodott a fizikai-érzéki lét tudatától. Boldogító élet volt ez, minél messzebbre megyünk vissza az időben. S gyakran hallottuk, miben állt az emberiség fejlődésének értelme a földi létben. Ez abban állt, hogy az ember egyre jobban összekötődött Földünk fizikai létével. Ha az ember az atlantiszi időben az álomtudatban teljesen otthon érezte magát a túlvilágon, ezt a világot világosnak, tisztának és barátságosnak érezte, akkor ezért evilági tudata is még félig álomszerű volt. Nem volt még semmiféle igazi birtokbavétel a fizikai életben. Ha az ember felébredt, elfelejtette bizonyos vonatkozásban az isteneket és szellemeket, amelyeket az alvásban átélt, de még nem élte bele magát, nem szokta meg a fizikai tudatot úgy, mint ma, ha reggel felébred. A tárgyaknak még nem volt semmiféle világos körvonala. Az atlantiszi ember számára mindig olyan volt a világ mintha Önök egy ködös estén kimennének, és az utcai lámpák körül egy udvart, egy aurát látnának minden lehetséges színben. Ilyen homályos volt a fizikai síkon minden tárgy. A fizikai sík tudata először csak derengett. Ez még nem volt az „Én vagyok” határozott tudata az emberben.

Először az utolsó atlantiszi időkben alakult ki egyre jobban az emberi öntudat, a személyiség tudata olymértékben, ahogy az ember elvesztette azt a boldogító alvás-tudatot. Az ember fokozatosan meghódította magának a fizikai világot, egyre inkább megtanulta érzékszervei használatát, s ezáltal a fizikai világ tárgyai is szilárdabb és határozottabb körvonalakat kaptak. Ugyanolyan mértékben, ahogy az ember meghódította magának a fizikai világot, változott meg a tudata is odaát a szellemi világban.

Figyelemmel kísértük az Atlantisz utáni kor különböző korszakait. Visszapillantottunk az ősindiai kultúrába. Láttuk, ahogy az ember olyan messzire meghódította a külsőt, hogy majának érezte azt, hogy visszavágyódott a régi szellemvilág mezőire. Láttuk, hogy a perzsa kultúrkörben a fizikai sík meghódítása már olyan messzire ment, hogy az ember össze akarta kötni magát Ormuzd jó erőivel, hogy a fizikai világ erőit átalakítsa. Később láttuk, hogy az egyiptomi-babilóniai-káld-asszír korban az emberek a földmérés művészetét amely a földműveléshez vezetett, vagy a csillagok tudományában eszközt találtak arra, amit továbbvittek a külső világ meghódításában. S végül láttuk, hogy a görög-latin kor még messzebb ment, hogy Görögországban létrejött az a szép „házasság” az ember és a fizikai világ között, a görög városépítésben, vagy a görög művészetben. S láttuk, hogy a negyedik korszakban a személyes, ami először jelent meg, a római jogban öltött testet. Míg az ember korábban egy egészben elrejtve érezte magát, a római először érezte, hogy ő a Föld polgára. A polgár fogalma megjelent.

A fizikai világot pontról-pontra meghódították. Ezért meg is szerette az ember. Az ember hajlamai és szimpátiái összekapcsolódtak a fizikai világgal, s olymértékben, ahogy nőtt a fizikai világ iránti tudat ugyanolyan mértékben elsötétedett az emberek számára a túlvilág tudata, amint a fizikai világnak a történelemben egymást követő meghódításai során megszerette a földi létet. Fokról-fokra nőtt a fizikai világ birtokbavétele az ember részéről, mindig új természeti erőket fedezett fel, mindig új eszközöket talált fel. Egyre jobban és jobban megszerette a születés és halál közötti életet. Ezért elsötétedett régi, derengő tisztánlátó tudata a túlvilágon. Sohasem szűnt meg teljesen, de elsötétedett. S míg az ember meghódítja a fizikai világot, a túlvilág eseményei aláhanyatlanak. Ez a hanyatlás kapcsolatban áll a kultúra felemelkedésével, amit akkor ábrázolunk, amikor az embereket az első primitív kultúrkezdeményekben szemléljük, ahogy két dörzskő között szétmorzsolják gabonájukat, majd látjuk, ahogy fokról-fokra felemelkednek, ahogy az első felfedezéseket teszik, eszközöket teremtenek maguknak, és megtanulják használni őket, s ahogy ez az idők folyamán mindig tovább halad. Mindig gazdagabb lesz az élet a fizikai síkon. Az ember megtanulja, hogy gigantikus építményeket emeljen. De mialatt ily módon történelmet vázolunk, az egyiptomi-babilóniai-káld-asszír koron, a görög-római koron át a mai korunkig, mindig egy cezúrát kell csinálnunk, ha egy kultúrtörténeti előrehaladást akarunk vázolni. Ugyanolyan mértékben kellene vázolnunk a hanyatlás útját az istenek közötti kapcsolat és aközött, amit az ember az isteneknek tudott nyújtani, amit a szellemi világ szándékában tett, a szellemi világban. S látjuk, hogy a későbbi korokban az ember egyre inkább elveszíti kapcsolatát a szellemi világokkal. A túlvilágra vonatkozóan éppen úgy a hanyatlás történetét kellene leírnunk, mint ahogy az e világra a fellendülés történetét, a fizikai világ folyamatos meghódításának történetét írhatjuk le. Így egészítik ki egymást úgyszólván a szellemi és a fizikai világ, vagy jobban mondva: így feltételezik egymást.

Hiszen Önök tudják, van kapcsolat e szellemi világ és a mi fizikai világunk között. Gyakran volt szó a szellemi és a fizikai világ közötti nagy közvetítőkről, a beavatottakról, azokról, akik ugyan fizikai testben testesülnek meg, de lelkükkel felemelkednek a szellemi világba a születés és a halál között, ahonnan az ember különben teljesen ki van zárva a szellemi világ által, akik ebben a korban is tapasztalhatják a szellemi világot, bele tudják élni magukat abba. Miféle emberek voltak ők, ezek a többé-kevésbé nagy vagy kisebb követei a szellemi világnak, ha ezek vezetőiről beszélünk, felőlem akár az indiaiak régi, szent rishijeiről, Buddháról, Hermesről, Zarathustráról, Mózesről vagy mindazokról, akik a régi korokban az istenek nagy követei voltak? Ha mindazokról beszélünk, akik ily módon isteni, vagy szellemi követek voltak az emberek számára, akkor mik voltak ők a fizikai és a szellemi világ viszonyának tekintetében?

Beavatásuk alatt és által átélték a szellemi világ körülményeit. Fizikai szemükkel nemcsak azt láthatták, és fizikai értelmükkel nemcsak azt érzékelhették, ami a fizikai világban ment végbe, hanem megnövelt érzékelési képességükkel azt is érzékelni tudták, ami a szellemi világban történik. A beavatott nemcsak a fizikai síkon élt az emberekkel, hanem azt is követni tudta, amit a halottak a halál és az új születés közötti időben tesznek. Számára ezek éppen olyan bizalmas személyek voltak, mint a fizikai síkon az emberek. Ebből láthatják, hogy minden, amit okkult történelemként mondunk el, a beavatottak élményeiből származik.

Az általunk most érintett történelemre nézve is fontos fordulat állt be a Földön Krisztus megjelenésével. S képet kapunk a túlvilág történetének tovább meneteléről, ha feltesszük magunknak a kérdést: milyen jelentősége van a krisztusi tettnek a Földön? Milyen jelentősége van a golgotai misztériumnak a túlvilág történetében?

Különböző helyeken, számos előadásban utalhattam a golgotai esemény mélyreható jelentőségére a fizikai sík történelmének fejlődésében. Kérdezzük csak meg egyszer: hogyan mutatkozik meg a golgotai esemény, ha a túlvilág perspektívájából szemléljük? Akkor válaszolhatjuk meg ezt a kérdést, ha a túlvilágon történő fejlődés azon időpontját vesszük szemügyre, amikor az emberek a leginkább előreléptek a fizikai síkon, amikor a személyiség tudata a legerősebben fejlődött ki: a görög-latin kor idejét. Ez Jézus Krisztus földi megjelenésének időpontja is: egyrészt az intenzív személyiség tudat, az intenzív öröm az érzéki világban, másrészt a legerősebb, a leghatalmasabb kiáltás a túlvilághoz a golgotai eseményben, és a legnagyobb tett, amelyben az élet legyőzi a halált, ez mutatkozik meg a golgotái eseményben. Ez a két dolog teljesen egybevág, ha a fizikai világot vesszük szemügyre. Valóban nagy öröm és lelkes szimpátia élt a görög korban a külső világ iránt. Csak ilyen emberek tudták megalkotni azokat a csodálatos görög templomokat, amelyekben – ahogy leírtam Önöknek – maguk az istenek laktak. Csak ezek az emberek, akik így álltak a fizikai világban, tudták a szobrászatnak azokat a mesterműveit létrehozni, amelyekben a szellem és az anyag csodálatos násza lép fel. Ehhez tartozott az öröm és a szimpátia a fizikai sík iránt. Ezek csak fokozatosan alakultak ki, s egyenesen érezzük a fejlődést a történelemben, ha összevetjük a görögök felolvadását a fizikai világba azzal az emelkedett világszemlélettel, amelyet az első Atlantisz utáni kor kultúremberei vettek át szent rishijeiktől: ezeknek semmiféle érdeklődésük nem volt a fizikai világ iránt, otthonosan érezték magukat ezek az emberek a szellemi világban, boldogan tekintettek fel a szellem világára, amit el akartak érni azon tanok és gyakorlatok segítségével, amelyeket a szent rishik adtak számukra. Az érzéki örömtől való effajta visszariadás és az érzéki világban talált legnagyobb öröm között a görög-latin korban az emberi történelem egy nagy darabja rejlik – egészen addig a pontig, ahol létrejött az a házasság a szellem és az érzéki világ között, amelyben mindkettő érvényesült.

De mi volt az ellenképe a fizikai sík e meghódításának a görög-latin korban a szellemi világban? Aki vissza tud tekinteni a szellemi világba, az tudja, hogy nem rege, mendemonda, hanem valóban az igazságon alapul az, amit a görög költők mondanak azokról, akik kultúrájuk legjobb emberei voltak. Azok, akik szimpátiájukkal teljesen benne éltek a fizikai világban, hogyan érezték magukat a szellemi világban? Teljesen megfelel a valóságnak, ha egy ilyennek ezeket a szavakat adjuk a szájába: „Inkább lennék koldus a felső világban, mint király az árnyak birodalmában”. A legérzéketlenebb, a legkevésbé intenzív tudatállapot következett be éppen ebben a korban a halál és az új születés között. A fizikai világ iránti minden szimpátiája mellett nem értette az ember a túlvilági létet, Úgy tűnt neki, mintha mindent elveszített volna, és a szellemi világ értéktelennek látszott számára, ugyanolyan mértékben, ahogy a fizikai világ iránti szimpátiájuk nőtt, érezték magukat elveszettnek a görög hősök odaát a szellemi világban. S Agamemnon, Achilles kifacsart lényeknek érezték magukat az árnyaknak e világában. Különben voltak közbenső idők – akkor a szellemi világgal való összhang sohasem veszett el egészen -, amikor ezek az emberek is élni tudtak a szellemi lényekkel és a szellemi működésekkel. De az a tudatállapot, amelyre már utaltam, teljes mértékben megvolt. Így van egy túlvilági történelmünk, a hanyatlás történelme, mint ahogy az evilági életben a fellendülés történetéről beszélhetünk.

Azoknak, akiket isteni vagy szellemi követeknek neveztek, mindig lehetőségük volt arra, hogy az egyik világból átmenjenek a másikba. Próbáljuk meg egyszer elképzelni kik voltak ezek az isteni követek a kereszténység előtti korokban a fizikai sík emberének. Azok voltak, akik saját tapasztalatukból, a szellemi világból kiindulva meg tudták mondani a régi világ embereinek, hogy valójában milyen is a szellemi világ. Boldogan átélték odaát is a fizikai, földi emberek kioltott tudatát, de azért az egész szellemi világot is, annak fénylő gazdagságában. S a földi embereknek hírt tudtak hozni arról, hogy létezik egy szellemi világ, s megmondani nekik, milyen is ez. Tanúbizonyságot tudtak tenni erről a szellemi világról. Ezekben a korokban különösen fontos volt ez, amikor az emberek érdeklődésükkel egyre jobban a fizikai sík felé fordultak. S minél inkább meghódították az emberek a Földet, minél több örömmel és szimpátiával szoktak bele a fizikai világba, annál inkább kellett az isteni követeknek is hangsúlyozniuk, hogy létezik a szellemi világ. Így beszélhettek mindig: ti ezt és ezt tudjátok a Földről. De van egy szellemi világ is. El kell mondanunk nektek egyet-mást a szellemi világról! Röviden, a szellemi világ egész tablója lelepleződött az emberek számára az isteni követek segítségével. Az emberek a különböző vallásokban ismerték ezt. De mindig, ha ezek az isteni követek beavatásuk után vagy máskor a szellemi világban tett látogatásuk után úgyszólván átjöttek ide, akkor a fizikai világnak, amely mindig szebb és szebb lett a fizikai sík számára, fellendülést és felemelkedést tudtak magukkal hozni a szellemi világból, mintegy a szellemi világ kincseiből. Behozták a szellemi élet gyümölcseit a fizikai világba. Ez mindig úgy történt, hogy azáltal, amit az isteni követek hoztak, bevezették az embereket a szellembe. Az isteni hírnökök és követségeik megnyerték a fizikai világot, az e-világot. Nem ugyanolyan mértékben tudtak ezek az isteni hírnökök gyümölcsözően működni a túlvilág számára. Ezt teljesen így képzelhetik el: amikor a beavatott, az isteni küldött átmegy a túlvilágra, az ottani lények éppen úgy társai, mint a fizikai világ lényei. Beszélni tud velük, közölheti velük, ami a fizikai világban történik. De minél inkább közeledünk a görög-latin korhoz, annál kevesebb értékeset tudott a beavatott felajánlani a túlvilág szellemeinek, ha a Földről átment a túlvilágra. Mivel azok igen érezték annak az elvesztését, amihez a fizikai világban ragaszkodtak. Semmi sem volt már számukra értékes abból, amit a beavatott el tudott mondani nekik. Így a kereszténység előtti korokban a legnagyobb mértékben gyümölcsöző volt az, amit a beavatottak az embereknek, mint követeik áthoztak a fizikai világba, s így a szellemi világ számára terméketlen volt az, amit az elhunytak át tudtak vinni a fizikai világból. Ahogy Buddha, Hermész, Zarathustra üzenetet hoztak a fizikai világ emberének, úgy odaát keveset tudtak elérni. Mivel kevéssé örvendetes és serkentő üzeneteket tudtak átvinni a túlvilágra.

Képzeljük most el azt, ami Krisztus által a túlvilágon történt, ami éppen úgyszólván a legmélyebb dekadencia idején – ha az okkult történelmet ábrázoljuk, a görög-latin korban a túlvilág számára a hanyatlás idején – képzeljük el együtt, ami korábban a beavatottak által történt. Tudjuk, mit jelent a golgotai esemény a földi történelemben. Tudjuk, hogy ez a földi halál legyőzése a szellem életével, minden halál leküzdése a földfejlődésen keresztül. Ha ma nem is tudunk mindenbe belemenni, amit a golgotai misztérium jelent, mégis néhány szóval össze tudjuk foglalni: végleges és megdönthetetlen, tényszerű bizonyítékát jelenti annak, hogy az élet legyőzi a halált. S a Golgotán legyőzte az élet a halált, a szellem elültette az anyag végleges legyőzésének csíráját! Amit az evangéliumban elmondanak arról a látogatásról, amit Krisztus a golgotai esemény után a halottaknál tett az alvilágban, az nem legenda vagy szimbólum. Az okkult kutatás megmutatja Önöknek, hogy ez igazság. Éppen úgy igaz, ahogy Krisztus a Jézus-élet utolsó három évében az emberek között járt, éppen úgy tudtak örvendezni a holtak az Ő látogatásán. Közvetlenül a golgotai esemény után jelent meg a holtaknak, az eltávozott lelkeknek. S akkor elmondhatta nekik, hogy odaát a fizikai világban a szellem megdönthetetlenül diadalmaskodott a halál fölött! Ez egy világító láng volt a túlvilágon az eltávozott lelkeknek, amely mintegy szellemi elektromosság csapott be, és a görög-latin kor elhalt túlvilági tudatát felpezsdítette, teljesen új korszakot kezdve az emberek számára a halál és az új születés között. S mindig világosabbá vált az ember tudata ezen idő óta a halál és az új születés között.

Ily módon, ha történelmet ábrázolunk, a jelen viszonyokat azáltal bővíthetjük, amit a kamalókáról és a devacháni életről kell mondanunk, és utalnunk kell arra, hogy Krisztus megjelenésével a Földön egy egészen új fázis kezdődik a túlvilági életben, hogy annak a gyümölcse, amit Krisztus a Földfejlődés érdekében tett, a túlvilági élet radikális változásában élte ki magát. Krisztusnak ez a látogatása a túlvilágon a másvilági élet felfrissülését jelenti a halál és az új születés között. Ettől az időtől kezdve az eltávozottak, akik a görög-latin kor e fontos pillanatában – minden örömük ellenére a fizikai világban árnyéknak érezték magukat, úgy, hogy inkább koldusok akartak lenni a felső világban, mint királyok az árnyak birodalmában, most egyre jobban otthonosakká váltak a túlvilágon. S azóta az a helyzet, hogy az emberek egyre jobban és jobban belenőttek a szellemi világba, a szellemi világ felemelkedésének, felvirágzásának periódusa után ez megtört.

Így egyszer érintettük a golgotai eseményt a másik világ szempontjából – ha vázlatszerűen is – és ugyanakkor utaltunk arra, hogy a szellemi világnak éppen úgy van történelme, mint a fizikainak. S azáltal, hogy kikutattuk ezeket a fontos kapcsolatokat a fizikai és a szellemi világ között, válik az egyik világ a másik számára gyümölcsözővé az emberi életben. Ám meg fogjuk látni, mit nyerünk a földi emberélet szemlélete szempontjából, ha a szellemi világ igazi sajátosságait vesszük szemügyre.

4. Az asztrálsík törvénye a nélkülözés, a devacháni sík törvénye az áldozat

1908. október 26.

Mai előadásunk azokról a feltételekről kell szóljon, amelyeket az embernek teljesítenie kell, ha a benne szunnyadó erőket és képességeket alakítja és oda akar jutni, hogy a magasabb világokat saját tapasztalásából és megfigyeléséből szemlélje. Van egy képünk a „Hogyan jutunk a magasabb világok megismerésére?” (Wie erlangt man Erkenntnisse der höheren Welten) [4] c. fejezetekben arról, amit az embernek be kell töltenie, ha megismerés ösvényére akar lépni, ha fel akar jutni a magasabb világokba. Ezek a fejezetek azonban csak részleteket adhatnak. Még akkor is, ha az ember háromszor, sőt tízszer nagyobb terjedelművé tenné – mindenekfelett, erről a területről végtelenül sok a mondanivaló! Ezért mindig fontos az, hogy az ember ilyen vagy olyan irányban további fejtegetésekbe bocsátkozzon. Az ember mindig csak egy bizonyos oldalról tudja megvilágítani a dolgokat, és az alapelvet kell megszilárdítani, azt, amit az egyik oldalról megkapott, bővítse azáltal, hogy megvilágítsa a másikról. Ma azt akarjuk feladatul kitűzni, hogy néhányat megvilágítsunk abból, ami a megismerés ösvényének, a magasabb világokba való feljutásnak feltételeit jelenti, vázlatszerűen és egy bizonyos oldalról. Emlékeznek azokra az utalásokra, amelyeket Goethe meséjének tolmácsolásában adtunk [5]. Arról volt szó, hogy az embernek különféle lelki erői vannak, és ezek kialakításáról: tehát a gondolkodás erőiről önmagukban, az érzés és az akarat erőiről önmagukban, hogy az egyik oldaltól függ a felemelkedés, a másiktól pedig az, hogy az ember a gyakorlatok módszerével ezt a három erőt a megfelelő mértékű kapcsolatba hozza egymással. Az akaratot, az érzést és gondolkodást az egyes szellemi életcélok megismerésében mindig éppen a helyes mértékben kell fejleszteni. Így például meghatározott célhoz az akaratnak vissza kell lépnie, az érzésnek ezzel szemben erősebben előtérbe kerülnie, egy más célhoz a gondolkodásnak kell visszalépnie, és ismét egy más célnál az érzésnek. Mindezeket a lelkierőket okkult gyakorlatokkal kell kiképezni a helyes arányban. A gondolkodás, érzés és az akarat kifejlesztésével mindenekelőtt a gondolkodás tisztulásáról, megtisztításáról van szó. Szükséges, hogy a gondolkodás ne függjön többé a külső érzéki megfigyeléstől, amit a külső fizikai síkon nyerhetünk. De nemcsak a gondolkodás, hanem az érzés és az akarat is lehetnek megismerési erők. Ezek a szokásos életben személyes úton haladnak. A szimpátia és az antipátia az egyes személyiségben megszabott úton járnak. De válhatnak objektív megismerési erőkké is. Ez hihetetlennek tűnhet a mai tudomány számára. A gondolkodásról, különösen, az érzéki megfigyelésre irányuló, képzeletszerű gondolkodásról ezt könnyen elhiszi az ember, de hogyan ismerhetnék el az emberek, hogy az érzés megismerési forrássá válhat, ha azt látják, hogy ugyanazon dologgal szemben az egyik így érez, a másik úgy? Hogyan feltételezhetné az ember, hogy olyan ingatag valamit, ami annyira függ a személyiségtől, mint a szimpátia és az antipátia, mértékadóvá válhatna a megismeréshez, és olyan fegyelmezetté lehetne tenni, hogy valaminek a legbensőbb lényét meg tudja ragadni. Hogy a gondolkodás ezt teszi, ezt könnyen meg tudja érteni az ember azt azonban, ha szemben állunk valamivel, s ez a dolog egy érzést ébreszt bennünk, ez az érzés úgy jelenhet meg bennünk, hogy nem az egyén szimpátiája vagy antipátiája beszél, hanem ez az érzés maga kifejezőeszközzé válhat ahhoz, ami a dolog legbelsejében megjelenik, ez nehezen hihetőnek tűnik. Az, hogy ezen kívül az akarat és a kívánság ereje is kifejezőeszközévé válhat a bensőnek, ez csak frivol megállapításnak látszik. Éppen úgy azonban, ahogy a gondolkodás megtisztítottá és ezáltal objektívvé válhat, olymódon, hogy a tények kifejezőeszköze lesz akár az érzéki, akár a magasabb világban, ugyanúgy lehet az érzés és az akarat is objektív. De ezeket a dolgokat mégsem szabad félreérteni. Ahogy az érzésnek a mai emberben megvan a szokásos élete, közvetlen érzéstartalmában nem lehet a magasabb világ kifejezőeszköze. Ez az érzés személyes; az okkult gyakorlatok, amelyeket a tanítvány kap, arra irányulnak, hogy ezt az érzést iskolázzák, vagyis módosítsák, átalakítsák. Ezáltal az érzés kétségtelenül valami más lesz, mint amilyen volt, mivel akkor csak személyes volt. De nem szabad az embernek azt hinnie, ha az okkult ösvényen az érzés kialakításával már elért egy bizonyos fokot, hogy mintegy a megismerő ember szempontjából azt mondhatná: van előttem egy lény, és én érzek valamit ebből a lényből, és az, amit itt az ember érez, valóság, megismerés. A folyamat sokkal intimebb, bensőségesebb, ami az okkult gyakorlatok segítségével átalakítja az érzést. Ez abban fejeződik ki, hogy az, aki gyakorlatok útján átalakította érzéseit, imaginatív megismeréshez jut, s ez számára szimbólumokban nyilatkoztat meg egyfajta lelki tartalmat, ami kifejeződése annak, ami az asztrális világban tényekként és lényekben van jelen. Az érzés más lesz, imaginációvá válik, s az emberben asztrális képek merülnek fel, amelyek az asztrális tér eseményeit fejezik ki. Az ember nem úgy látja, mint a fizikai világban például egy színes rózsát, hanem szimbolikus képekben, mégpedig mindent, amit az okkult tudomány bemutat, képekben látja. Így a fekete keresztet, amely rózsákkal van ékesítve. Mindezeknek a szimbólumoknak egy meghatározott tényt kell kifejezniük, és éppen úgy asztrális tényeknek felelnek meg, mint az, amit a külső fizikai világban látunk, fizikai tényeknek felel meg. Az ember tehát kialakítja az érzést, de az imaginációban jut megismeréshez.

[4] Eredetileg a Lucifer Gnosis c. folyóiratban cikkfolytatásként jelent meg, később mindig könyvformában
[5] Két nyilvános előadás az Architektenhaus-ban 1908. okt. 22-én „Goethe titkos exoterikus megnyilatkozása, és 1908 okt. 24-én Goethe titkos ezoterikus megnyilatkozása címmel, Dornach,1932

Éppen úgy van ez az akarattal is. Ha az ember elérte azt a fokot, hogy az akarat iskolázásával el tud jutni egy bizonyos szintre, akkor nem mondja, ha egy lény lép elébe: ez a vágy képességét ébreszti bennem, hanem – ha az akarat iskolázott – az ember kezdi észrevenni azt, ami a devacháni hangzás tárgya. Az érzés kiművelődik bennünk, és az imaginációban az asztrális látás lesz a következménye. Az akaratunk is kiművelődik, és a devacháni történés átélése a szellemi zenében, a szférák harmóniájában: ez lesz a következménye. Éppen úgy, ahogy az ember a gondolkodását kiműveli, és ezáltal eljut az objektív gondolkodáshoz, ami az első fokozat, úgy alakítja ki az érzést is, s ez az imagináció fokán egy új világot tár fel. S éppen úgy kifejleszthető az akarat is, és az inspirációban átadja magát az alsó devacháni világ megismerésének, s végül az intuícióban feltárul a magasabb devacháni világ az ember előtt.

Így elmondhatjuk: mialatt az ember a lét magasabb fokára emelkedik, képek adódnak számára, amelyeket azonban már nem úgy használunk, mint a gondolatainkat, s így megkérdezhetjük: minek felelnek meg ezek a képek a valóságban? Azonban a dolgok képekben mutatkoznak, amelyek színekből és formákból állnak, és az imagináció által az embernek magukat a lényeket kell megfejtenie, amelyek szimbolikusan jelennek meg számára. Az inspirációban a dolgok beszélnek hozzánk, ott nem szükséges kérdezni, fogalmakba megfejteni ezeket, ez a fizikai sík megismerési elméletének átvitele lenne, hanem ott a dolgok legbensőbb lénye beszél hozzánk. Ha egy ember lép elénk, aki legmélyebb lényét fejezi ki nekünk, ez más, mintha egy kővel állnánk szemben. A követ meg kell fejtenünk, és el kell gondolkodnunk rajta. Az embernél van valami, amit nem így tudunk meg, hanem a lényét ismerjük meg abban, amit mond: ő beszél hozzánk, így van ez az inspirációval. Ott nincs fogalmi, következtető, diszkurzív gondolkodás, hanem hallja az ember, amit a dolgok mondanak, ők maguk mondják ki lényüket. Nem lenne semmi értelme, ha azt akarnánk mondani: ha valaki meghal, s én ismét találkozom vele a devachánban, fogom-e tudni, kivel találkozom, mivel a devacháni lényeknek másképp kell kinézniük, és nem hasonlíthatók össze azzal, ami a fizikai síkon van? A devachánban maga a lény mondja meg, milyen lény is ő, olymódon mintha egy ember nemcsak a nevét mondaná meg nekünk, hanem a lényét is folytonosan odaárasztaná elénk. Ez árad felénk a szférák zenéjében; már nem lehetséges félreérteni. Nos, van egy bizonyos kiindulópontunk, hogy megválaszoljunk egy kérdést. Az ember könnyen félreértheti a különböző szellemtudományos leírásokat és könnyen úgy véli, hogy a fizikai, az asztrális és a devacháni világ térbelileg különböznek egymástól. Hiszen tudjuk: igen, ahol a fizikai világ van, ott van az asztrális. Ma az asztrális és a devacháni világ átélésében mutatkozó különbséget kell jellemeznünk. Tehát nemcsak azáltal, hogy az asztrális világot imaginációval, és a devachánit inspirációval ismerhetjük meg, hanem más élményekből is tudjuk, melyik világban vagyunk. Az asztrális világ egyik eleme az az idő, amelyet az embernek közvetlenül a halál után kell átélnie, és a szellemtudományos irodalomban kamalóka-időnek nevezik. Mit jelenet az, hogy a kamalókában vagyunk? Már gyakran megkíséreltük, hogy körülírjuk, mit jelent a kamalókában lenni. Már gyakran elővettem azt a jellemző példát az ínyencről, aki epekedik az élvezetért, amit csak az ízlelőérzék nyújthat számára. A fizikai testet levetjük és hátrahagyjuk a halálban, másrészt az étertestet is, de az asztráltest még rendelkezésre áll, és az ember birtokolja tulajdonságait és erejét, amelyek az életben, a fizikai testben sajátjai voltak. Ezek nem rögtön a halál után változnak meg, hanem csak lassacskán. Ha az ember vágyódott finom ételekre, akkor megmarad benne ez a vágy, ez az epekedés az élvezet után, de a halál után hiányzik hozzá az eszköz, hogy ezt kielégítse, mivel a fizikai test a szerveivel már nincs ott. Nélkülöznie kell az élvezetet, és epekednie valami után, amit nélkülöznie kell. Ez érvényes minden kamalóka élményre, s ezek valójában nem állnak másból, mint az életben az asztráltesten belüli állapotból, amikor az ember még vágyódik olyan kielégülések után, amelyeket csak a fizikai testtel lehet kielégíteni. S mivel ez már nincs meg neki, arra kényszerül, hogy az élvezetek utáni törekvést és epekedést megtiltsa magának; ez a leszokás ideje. Csak akkor szabadul meg ettől, ha ezt a vágyat kiszakítja asztráltestéből.

Ezalatt az egész kamalóka-idő alatt él valami az asztráltestben, amit nélkülözésnek nevezhetünk, nélkülözésnek a legkülönfélébb formákban, árnyalatokban és megkülönböztetésekben; ez a kamalóka tartalma. Éppen úgy, ahogy az ember a fényt vörös, sárga, zöld, kék tónusokban meg tudja különböztetni, a nélkülözések legkülönfélébb minőségei is megkülönböztethetők, és a nélkülözés jellege az ismertetőjegye a kamalókában lévő embernek. Mégis az asztrál sík nemcsak kamalóka, hanem ez sokkal átfogóbb. De sohasem élné át eleinte ember, aki csak a fizikai világban élt és csak annak tartalmát élte át – akár a halál után, vagy más módon – az asztrális világot, ha nem készült volna elő arra, hogy az asztrális világ más részeit át tudja élni. Eleinte nem tudná másként átélni az asztrális világot, mint a nélkülözésben.

Aki feljön a magasabb világokba és tudja: én nélkülözök egyet s mást, s nincs kilátás arra, hogy megkapjam ezeket, az átéli az asztrális világ tudati tartalmát. Még akkor is, ha valakinek emberként okkult eszközei adódnának olymódon, hogy testéből beléphetne az asztrális síkra, akkor is mindig el kellene szenvednie nélkülözését az asztrális világban.

Hogyan képezheti ki magát az ember úgy, hogy nemcsak az asztrális világ azon részét ismerje meg, amely a nélkülözésben jut kifejezésre, a nélkülözés fázisát, hanem úgy, hogy az legjobb értelemben élje át az asztrális világot, hogy azt a részét élje át, amely valóban jó és a legjobb értelemben is kifejezi ezt a világot? Annak a kifejlesztésével, ami a nélkülözés ellentéte, juthat be az ember az asztrális világ másik részébe. Ebből lesznek azok a módszerek, amelyek az emberben felidézik azokat az erőket, amelyek ellentétesek a nélkülözéssel, s az embert az asztrális világ másik részébe hozzák. Ezek a lemondás erői. Éppen úgy, mint a nélkülözés, a lemondás is sokféle árnyalatban gondolható el. A legkisebb lemondással, amellyel megterheljük magunkat, egy lépést teszünk előre abban az értelemben, hogy az asztrális világ jó oldaláig fejlődjünk. Ha az ember a legjelentéktelenebb dologról lemond, akkor ezzel ráneveli magát arra, hogy valami lényegessel járuljon hozzá az asztrális világ jó oldalainak megismeréséhez. Ezért helyeznek az okkult hagyományokban olyan nagy súlyt arra, hogy a tanítvány próbaképpen mondjon le erről-arról, hogy lemondást gyakoroljon. Ezáltal belépést nyer az asztrális világ jó oldalára.

Mit eredményez ez? Gondoljunk csak elsősorban a kamalókában szerzett tapasztalatokra. Gondoljuk el, hogy valaki átmegy a halálon, vagy más módon kimegy fizikai testéből, így a test fizikai eszköze hiányzik számára. Ezáltal feltétlenül hiányzik az eszköze valamely kielégüléshez. Azonnal fellép a nélkülözés, s ez az asztrális világban imaginatív képekben jelentkezik. Például feltűnik egy vörös ötszög, vagy egy vörös kör. Ez nem más, mint képe annak, ami belép az ember látóterébe, és éppen úgy megfelel a nélkülözésnek, mint ahogy a fizikai világban egy tárgy megfelel annak, arit az ember lelkében képzetként átél erről. Ha az embernek igen alacsony szintű vágyai, kívánságai vannak, akkor iszonyatos állatok jönnek az ember elébe, ha kilépett testéből. Ezek a félelmetes állatok e legalacsonyabb vágyak szimbólumai. Ha azonban megtanulta az ember a lemondást, akkor abban a pillanatban, amikor átment a halálon vagy a beavatás következtében a testén kívül van, a vörös kör megsemmisül – mivel a vörös a lemondás érzésével jut érvényre -, s egy zöld kör jön létre. Éppen így, a lemondás erői által eltűnik az állat, és az asztrális világ egy nemes formációja tűnik fel. Így az embernek, először azt, ami objektíven adott számára, a vörös kört vagy a förtelmes állatot a kifejlesztett lemondási erők, a lemondás által ellentétére kell fordítania. A lemondás ismeretlen mélységekből elvarázsolja az asztrális világ valódi alakjait. Így egyetlen embernek sem szabad gondolnia, hogy ha valóságos értelemben fel akar lendülni az asztrális világba, akkor- ennél lelkierőnek a részvétele nem szükséges. Enélkül csak az asztrális világ egy részébe sikerül eljutnia. Le kell mondania minden imaginációról is. A lemondás az, ami az asztrális világ valódi alakját elővarázsolja.

A devachánban inspirációja van az embernek. Itt is van egy alapvető megkülönböztetés a devachánnak azon részére, amelyet az ember nem passzívan tud átélni, ha a halál után éli át. A devachánban úgy van, hogy egy bizonyos kozmikus összefüggés révén még nem túlságosan sok szerencsétlenség készül elő. Az asztrális világban benne van a félelmetes kamalóka, de a devachánban még nincs. Csak a Jupiter- és Vénusz-állapotban lesz az a hanyatlás, amikor a fekete mágia és hasonlók alkalmazása által a devachán a dekadencia állapotába hanyatlik. Ekkor természetesen a devachánban hasonló fejlődik ki majd, mint az, ami ma az asztrális világban van. Itt a devachánban a jelenlegi fejlődési ciklusban a kapcsolat valami más. Mi lép először az ember elé, ha a megismerés ösvényére jut az asztrális világból a devachániba, vagy amikor az egyszerű ember útját járva a halál után felfelé vezetik, mit él át akkor a devachánban? Boldogságot él át! Az, ami a színárnyalatokból hangokban megkülönböztethető, az minden körülmények között boldogság. A devachánban a fejlődés mai fokán minden létrejön, teremtődik, és a megismerést illetően szellemi hallás lép fel. S a boldogság tulajdonképpen teremtés, a szférák harmóniájának hallása. Az ember a devachánban csak boldogságot, színtiszta boldogságot érez majd. Ha a szellemi ismeret, az emberi fejlődés vezetőjének, a bölcsesség mesterének és a tapasztalások összhangjának segítségével, vagy az átlagember esetében a halál után felvezetődik oda, ott mindig boldogságot él át. Ez az, amit a beavatottnak át kell élnie, ha ilyen messzire jutott a megismerés ösvényén. De a világ előrehaladásában rejlik az, hogy nem szabad a puszta boldogságnál maradnia. Ez csak a legkifinomultabb szellemi egoizmust jelentené. Az ember individualitása mindig csak felvenné magába a boldogság melegét, de a világ így nem menne előbbre. Így olyan lények alakulnának ki, amelyek önmagukban lelkileg megkeményednének. A világ boldogulása és előrehaladása érdekében ezért annak, aki gyakorlatok útján bejut a devachánba, nemcsak azt a lehetőséget kell megkapnia, hogy a szférák zenéjében átélje a boldogság minden árnyalatát, hanem a boldogság ellentétének érzését is ki kell alakítania magában. Ahogy a lemondás szembeáll a nélkülözéssel, úgy viszonylik az áldozat a boldogsághoz, az áldozat, amely kész arra, hogy azt, amit az ember boldogságként kap, kiárassza a világba.

Az önfeláldozásnak ezt az érzését azok az isteni szellemek birtokolták, akiket Trónoknak nevezünk, amikor részesedni kezdtek a teremtésből. Amikor saját anyagukat a Szaturnuszra árasztották, akkor odaáldozták magukat a leendő emberiségnek. Az, amivel mi ma anyagként rendelkezünk, ugyanaz, amit ők a Szaturnuszra árasztottak. S éppen így a bölcsesség szellemei is odaáldozták magukat a régi Napra. Ezek az isteni szellemek felemelkedtek a magasabb világokba, s ők a boldogság élményét nemcsak passzívan vették fel, hanem a devachánba történő átmenet idején megtanulták feláldozni magukat. Nem váltak szegényebbé ettől az áldozattól, hanem gazdagabbá. Csak egy olyan lény, amely teljesen a matériában él, hiszi azt, hogy az áldozattal elenyészik – nem, egy önmagán túlmutató, önmagát erősítő fejlődés az odaáldozással az egyetemes evolúció szolgálatába szegődik.

Látjuk tehát, hogy az ember felemelkedik az imaginációhoz és az inspirációhoz, és belép abba a szférába, ahol egész lényét áthatja a boldogság mindig újabb és újabb árnyalata, ahol úgyszólván mindent úgy él át maga körül, hogy ez nemcsak hozzá beszél, hanem minden a boldogság szellemi hangját szívja fel körülötte. Az ember egész érzésváltozásában benne rejlik a felemelkedés a magasabb megismerési képességekhez, s az okkult iskolázás nem másból áll, mint azokból a szabályokból és módszerekből, amelyeket a bölcsesség mesterei és érzések összhangja adtak, s amelyeket évezredek tapasztalata próbált ki – hogy ezekkel a szabályokkal és módszerekkel az ember érzéseit és akaratát átalakítsa, s hogy ez felvezesse őt magasabb megismerésekhez és élményekhez. Ezáltal, hogy a tanítvány fokozatosan érzés- és akarati tartalmát kiműveli és átformálja, eléri ezeket a magasabb képességeket.

Aki a szellemtudományos mozgalomban él, nem mindegy számára, hogy három vagy hat, vagy hét éve tartozik-e ide. Ennek kell valamit jelentenie. Ezzel a benső növekedéssel való együttélés érzését, saját belső törvényszerűsége útján kell a tanítványnak önmaga számára világossá tennie. Arról van szó, hogy figyelmünket erre fordítsuk, különben ennek hatásai elmúlnak felettünk.

5. A fájdalom, a szenvedés, az öröm és a boldogság lénye

1908. október 27.

Ma a fájdalom egyszerű formáiból, ennek elementáris megjelenéséből kell kiindulnunk. Ha az ember megvágja az ujját és fájdalmat érez, vagy a kezén zúzódást szenved, vagy levágják és fájdalom lép fel, ez a legegyszerűbb, legprimitívebb fajtája a fájdalomnak; ezzel kell ezt a szemlélődést kezdenünk. Ha jó emberismerő tudósokat, pszichológusokat kérdezünk, hogy mivel tudnak hozzájárulni a legegyszerűbb fájdalom megmagyarázásához, akkor éppen manapság ezek a pszichológusok szinte mulatságossá válnak. Ők figyelemreméltó felfedezést tettek: rájöttek arra, hogy a fájdalmat nem másként lehet magyarázni, mintha az embernek még a különféle érzékekhez, a szag-, a látó- és hallóérzékhez még egy fájdalomérzék is társulna, olymódon, hogy az ember ezzel az érzékkel ugyanúgy érzékeli a fájdalmat, mint ahogy a szemével a fényt és a fülével a hangokat. Azt mondják: az ember érzi a fájdalmat, mert van fájdalomérzéke. A külső tapasztalat ugyan semmiféle kiindulópontot nem ad, amely arról beszélne, hogy egyfajta fájdalomérzéket tételezzünk fel, de ennek ellenére a tisztán megfigyelésre támaszkodó tudományt ez egyáltalán nem tartja vissza attól, hogy ezt feltételezze. Éppenséggel feltalálja a fájdalomérzéket. De mi a továbbiakban nem akarunk erről tudomást venni, hanem feltesszük a kérdést: hogyan jön létre egy ilyen egyszerű, primitív fájdalom, ha az ember megvágja az ujját, hogyan érezzük ezt?

Az ujj a fizikai test egy része. A külső fizikai világ anyaga van jelen benne. Az ujjat áthatják a test éteri és asztrális részei, amelyek az ujjhoz tartoznak. Mi a feladatuk ezeknek a magasabb részeknek, az éterinek és az asztrálisnak? Az ujjnak a fizikai felépítése, amely szénből, hidrogénből, oxigénből, nitrogénből, stb. áll, ezek a sejtek, amelyek benne vannak, nem lehetnének ilyenek, ha mögöttük nem állna a tevékeny főszereplő, a formáló és felépítő, az étertest, amely egyúttal az ujj kialakulásába is hatott olymódon, hogy a sejtek ujjá illeszkedtek össze, amikor is ezek a sejtek elérték mostani összeillesztettségüket, s akkor megakadályozta, hogy ujj leessék, vagy felbomoljék. Ez az étertest áthatja, átéterizálja az egész ujjat, s ugyanabban a térben van, mint a fizikai ujj. De az asztrális ujj is ott van. Ha az ujjal valamit érzünk, nyomást vagy egyéb észleletet, akkor természetesen az ujj asztrálteste ennek a közvetítője, mivel az érzület az asztráltestben van.

Ez semmiképp sem puszta mechanikus összhang a fizikai, az éteri és az asztrális ujj között, hanem ez az összhang folyamatosan élő. az éterikus ujj mindig áthevíti és erejével áthatja a fizikai ujjat, folytonosan dolgozik az ujj belső részeinek megformálásán. Milyen sajátos funkciója van akkor az éteri ujjnak a fizikai ujjon? Az, hogy e részek felett, amelyekkel a legapróbb részletekig össze van kötve, a megfelelő helyen megfelelő kapcsolatot teremtsen.

Gondoljuk el, hogy megkarcoljuk a bőrt és ezáltal megsértjük: ezzel a vágással megakadályozzuk az éteri ujjat abban, hogy a részeket a helyes módon rendezze el. Ez benne van az ujjban és részeit össze kellene tartania. Ez a mechanikus bevágás különválasztja őket, s így az éterikus ujj nem tehet mást, mint amit tennie kell. Ugyanabban a helyzetben van, mint mi lennénk, ha például valamiféle eszközt készítenénk elő, hogy a kertben dolgozzunk, s valaki eltörné ezt az eszközt. Így az ember nem tudja úgy elvégezni munkáját, ahogy szeretné. Most nélkülöznie kell, amihez hozzá akart fogni. Ezt a tehetetlenséget leginkább nélkülözésnek nevezhetjük. A beavatkozásnak ezt a lehetetlenségét érzi az ujj asztrális része fájdalomnak.

Ha az embernek levágják a kezét, akkor csak a fizikai kezét vághatják le, nem az éteri kezet, s ez ekkor nem tud működni; ezt az óriási nélkülözést érzi az asztrális kéz fájdalomnak. Így az éterikus és az asztrális együtthatásával a legprimitívebb, legelementárisabb fájdalom lényét ismertük meg. Így keletkezik ténylegesen a fájdalom, és addig tart, amíg az asztrális ebben a külön testrészletben hozzászokik ahhoz, hogy ezt a tevékenységét már ne végezze.

Vessük össze most ezzel a kamalókában érzett fájdalmat. Ott az ember hirtelen meg van fosztva egész testétől, ez már nincs ott, és az étererők már nem tudnak beavatkozni. Az asztráltest érzi, hogy az egészet már nem tudja organizálni, kívánja azt a tevékenységet, amit az ember csak fizikai testével végezhet, s ezt a nélkülözést fájdalomnak érzi. Minden fájdalom elfojtott tevékenység. Minden elfojtott tevékenység a kozmoszban fájdalomhoz vezet, s mivel a kozmoszban a tevékenység gyakran el van fojtva, a fájdalom egyfajta szükségszerűség a kozmoszban.

De valami más is bekövetkezhet. A kéz egy bizonyos fokig a nélkülözési folyamat és hasonlók révén visszahozható a maga sajátos, eleven tevékenységéhez, és ezáltal funkciói elfojthatók. Ez például az az eset amikor az ember sanyargatni kezdi magát.

Így testének korábban mozgékony és tevékeny szerveit bizonyos módon nyugalomba hozza. Akkor például a kéznél az éteri kéz asztrális része kihúzódik. Ennek ekkor erőtöbblete van, elvesztette feladatát, ennek ellenére éppen olyan élénken tudná folytatni tevékenységét. Ily módon, bár tulajdonképpeni sérülés nincs, elvesztette feladatát. Ha az ember most úgy kezeli magát, hogy ezt a többlet-erőt érezni kezdje az asztráltestben, és azt mondhassa magának: fölös erőm van; előzőleg minden erőt felhasználtam, hogy a fizikai testemet szabályozzam, most hozzá vagyok kötve, s ez már nem vesz igénybe olyan sok erőt. Így az asztráltestem az ilyen fajta fölös erőt boldogságként érzi. Annak a lehetősége, hogy többet tegyen, mint amire előzőleg hajlamos volt, az asztráltest számára boldogságot jelent. A duzzadó erőnek ez a tudata, amely felemelkedhet az alkotásban, amelyet belülről kifelé irányíthat, mivel a külső test ezt a tudatot nem veszi igénybe: ez jelenti a boldogságot.

Mi az értelme tehát annak, hogy a szerzetesrendekben tesznek valamit a fizikai test sanyargatásáért? Mit jelent ez? Ez azt jelenti: a fizikai test funkciói nincsenek annyira igénybe véve, a test nyugodtan végzi ezeket, s így az étertestben visszamarad némi erő. Gondoljunk el egymás mellett egy olyan embert, aki nélkülözve élt, aki lassacskán hozzászokott ahhoz, hogy a fizikai test anyagcseréje nyugodtan megy végbe, anélkül, hogy az étertestet nagymértékben igénybe venné, s egy olyan embert, aki lehetőleg sokat akar enni, akinél minden össze-vissza megy, s aki sokat emészt. Az egyiknél, amelyiknél minden nyugodtan történik, s a fizikai funkciók egy bizonyos lassúságot mutatnak, és az étertestnek nem túl sok erejét használják fel, ott az étertest ereje fennmarad. A másiknál azonban az étertest egész erejét a szájpadlás és a gyomor szükségleteire kell fordítani, ezért az étertest minden erejét felhasználja, hogy a fizikai testet funkciójában fenntartsa. Ennek az a következménye, hogy az, aki testét a nyugalomra és igénytelenségre használta, étertestében felesleges erőkkel rendelkezik, s az asztráltest ezeket megismerő erőkként tükrözi, nem csupán boldogságként, és egy ilyen ember elé az asztrális világ imaginatív képei lépnek fel. Savonarola például őt egyáltalán nem igénybevevő fizikai testtel rendelkezett; gyenge volt, sőt folytonosan beteges, sok olyasmi volt étertestében, amit fizikai testében nem használt fel, s ezeket az erőket arra tudta fordítani, hogy megtalálja óriási, erőteljes gondolatait és impulzusait, megtarthassa azokat a hatalmas beszédeit, amelyekkel lázba hozta hallgatóságát. Víziói által, amelyek szintén felléptek nála, hatalmas módon tudta hallgatói elé állítani azt, aminek a jövőben történnie kell. S most átvihetjük ezt a szellemi világokra. Éppen úgy, mint ahogy a megakadályozott tevékenység a kamalókában nélkülözés – és a kamalókában mindig nélkülözés van -, nos akkor amikor az ember a devachánba kerül, minden megakadályozott tevékenység elmarad, mivel ott már nincs többé az, ami valamely módon összefügg a fizikaival, és mohón visszavágyik a fizikaiba. Ott az embernek megmarad a szellemi szubsztancialitása, ami fokozatosan felépíti jövőbeni inkarnációja alakját. Ott a legtisztább, akadályozatlan tevékenység folyik s ezt az ember a legtisztább boldogságként érzékeli. Az ember életében folytonosan tanul mindabból, ami körülveszi. Testeit azonban, amelyekkel most rendelkezik, korábbi inkarnációi erőiből építette fel, ezen erői segítségével. Amit most életében megtanul, az még nincs a testében. Az ember változik élete folyamán, érzései és tapasztalatai változnak, ideáljai növekszenek, nagy mennyiségű tevékenységi vágy rejlik az emberben – teste azonban nem tudja ezt átalakítani, testét olyannak kell meghagynia, ahogy az a korábbi inkarnációk tapasztalatai szerint felépült. Ezektől az akadályoktól a devachánban megszabadul, s ennek az a következménye, hogy akadályozatlan tevékenységi vágya boldogságban éli ki magát. Megteremti magának ott asztráltestét, étertestét és fizikai testét az új életre.

Ami itt kihasználatlan marad, azt a devachánban használja fel. Felviszi a devachánba nemcsak a mostani, jelenlegi tudatát, hanem azt a tudatot is, amely meghaladja személyiségét. Ez a devachánban egy magasabb létet nyújt számára, így tehát ahhoz, ami itt az individualitása, a devachánban még azt is átéli, amit hozzátett személyiségéhez és amit élete folyamán még nem tudott kifejezésre juttatni. Így értjük meg a fájdalmat és a nélkülözést a legalsó foktól fel egészen a boldogságig. A világban mindig annak a nyomát követhetjük, ami minden világon átvonul.

Ilymódon ma a fejlődés aszkétikus módszereit is jobban értékelhetjük. Azt mondhatjuk: ahogy a fájdalom a fizikai test külső sérülésével függ össze, úgy függ össze a boldogság, amelyet érzünk, a külső tevékenység csökkenésével és ezáltal a belső munka növelésével. Ez a régi aszkézis értelme, s megérthetjük, hogy a lemondásban miért keresték azt, aminek a magasabb világokba kellett vezetnie. Így gyakran a dolog legprimitívebb oldalát kell megvilágítanunk, hogy bizonyos módon megtanuljuk felfogni azt, ahogy a szellemtudomány a legegyszerűbbtől – mint például egy ujjsérülés – megvilágítja az utat a nélkülözéstől és lemondástól a boldogságig, és ugyanígy a testi fájdalom elviselése egyfajta megismerési úttá válhat. Mivel minden példabeszéd, s ha a kicsit, a jelentéktelent, ami előttünk áll, úgy magyarázzuk, ahogy a szellemtudomány ismerteti meg, akkor fokozatosan felemelkedünk egy szellemi magasságba, amely a legnagyobbat ismerteti meg velünk

Ha ezt összevetjük azzal, amit tegnap mondtam el, akkor világossá válik, hogy a testi fájdalom elviselése egyfajta iskolázás, megismerési út lehet. Gondoljunk egy olyan emberre, akinek még sohasem volt fejfájása. Ez elmondhatja: én semmit sem tudok arról, hogy van egy agyam, mert még sohasem éreztem. Gondoljuk el, hogy egy ilyen fejfájás nem külső befolyásra jön létre, hanem a keresztény beavatás egy bizonyos foka által, amelyet „töviskoronázásnak” nevezünk. Ott az embernek ezt az érzést kell átélnie: ami számomra szenvedésként, fájdalomként és akadályként is elém áll, s ezek a nekem legfontosabbat, a küldetésemet akarják aláásni, ennek ellen akarok állni, még ha egyedül kell is álljak! Ha valaki hónapokig, sőt évekig gyakorolja magát ezekben az érzésekben, a fejfájásból végül egy olyan érzéshez jut, mintha tüskék fúródnának a fejébe. Ez átmenet azoknak az okkult erőknek a megismeréséhez, amelyek az agyat alakították ki. Ha az agy étererői pontosan azt teszik, amit tenniük kell, akkor nincs semmi olyasmi, ami az embernek tudomására hozná ezeket az erőket. Abban a pillanatban viszont, amikor a fizikai agy egy bizonyos módon „megsérül” ezeknek az érzéseknek a hatása alatt, az étertestnek el kell válnia, vissza kell húzódnia az agyból, ki lesz űzve belőle, s az éteri fejnek ez az önállósága eredményezi a megismerést. Ez az időszaki fájdalom csak átmenet a megismerési erők eléréséhez, s nem más, mint annak objektivizálása, amit az ember korábban még nem tudott. Korábban nem tudta, hogy van agya, most megtanulja az éteri erők és hatásuk megismerését, amelyek agyát felépítik és fenntartják.

Még különféle dolgokat mondhatnánk. Ha egy fizikai szerv elkülönül éteri tagjától úgy, hogy az étertest nem tud belenyúlni, az ember fájdalmat érez. Akkor, ha az asztráltest hozzászokott ehhez, a hegesedés fellépésekor, ami az étertest megszabadulását jelenti, ha tehát az étertest nem minden erejét használjuk fel, a fordítottja lép be: nevezetesen az öröm és boldogság érzése.

6. A négy csoportlélek

1908. október 29.

Vannak középeurópai térségünkben olyan megbeszélendő dolgok, amelyeket már az okkultizmus mélyéről kell felhozni. Gondoljunk vissza az időben, és szálljunk le mindig régebbi korokba az Atlantiszon is, s úgy találjuk majd, hogy az embernek akkor mindig másféle alakja volt. Az ember éterteste az Atlantisz egy bizonyos idején még nem olyan szorosan volt összekötve a fizikai testtel. Még az atlantiszi kor utolsó harmadában az étertest a fizikai testnél magasabb volt. A fejlődés tehát abban áll, hogy az éterfejnek ez a kiemelkedő része behúzódik a fizikai fejbe. A lovaknál még ma is magasabb az éterfej, az elefántoknál még jobban kiemelkedik. Az atlantiszi időben is kiemelkedett az ember éteri feje, és később egyre jobban behúzódott. Egy ilyen áttetsző lénytagnak a behúzódása egy sűrűbbe ugyanakkor még valami mást is jelent. Megsűrűsödést jelent. Akkoriban az ember fizikai feje is egészen más volt, mint később. Menjünk még messzebb visszafelé, akkor a fizikai fej még egészen lágy volt. Azáltal, hogy az éteri fej behúzódott, a fizikai fej megsűrűsödött. A középső atlantiszi korban az embernek óriási mértékben hajlama volt arra, ami beteges maradványként maradt fenn, a vízfejűségre és a csontlágyulásra; ugyanakkor tehát az éterfej behúzódásával a vízszerű anyag megkeményítette azt, ami a lágy fizikai fejből képződött. Ez olyan, mintha egy víztartály egy része megkeményedne, és jég képződne belőle. Ez a kép eléggé pontosan adja vissza a valóságot. Ami így a fejjel történt a későbbi korban, az az ember többi részében korábban már lezajlott, tehát az ember egy lágy anyag kristályosodásának tekinthető.

De hol van az emberi én? Ez hajdanában az ember környezetében volt, és az én behúzódásával a testbe megkeményedtek az ember felső végtagjai. Azáltal, hogy kívül volt, volt még egy további sajátossága: ezekben a régi korokban, csoportlelkiségben élt. Éppen a fizikai testbe való behúzódása hozta létre azt, hogy individuális énné váljék. Gondoljuk el, hogy valahol 12 ember ül egy körben. Az emberi fejlődéssel, ahogy megkapták, mindegyiknek megvan a saját énje, és 12 én ül körben. Az atlantiszi korban a 12 én kívül volt. Ebben az esetben el kell képzelnünk, hogy az énnek mintegy más tulajdonsága van, olyan, mint egy aura, amely szétterjed, egy éterikus körtest, amely egyfajta egységet jelent. Csak azáltal, hogy az összes én a testbe húzódott, záródott le egyik a másiktól. Ott a körben azonban még egységet képeznek. Ez egy kép, de ezáltal szemléletet nyerhetünk a csoportlélekről. Természetesen azok az emberek, akiknek énje kívül van, sokféleképpen szétszóródhatnak a világban. Egy embercsoport, amely messzire szóródott szét a Földön, mégis képes arra, hogy egy kört alkosson, egy-egységet. Tehát elmondhatjuk: volt egy olyan embercsoport az atlantiszi világon, amely azáltal volt összekötve, hogy énjük egységet képezett.

Volt négy csoportlélek, amelyeknek énje összeköttetésben volt, és négy csoportlélek énjük volt. Az egyik ember például élhetett Nyugat-Ázsiában, a másik Kelet-Amerikában vagy Ausztráliában, és így tovább. A négy csoport csoportlelkei bensőséges összetartozásban éltek. Arról a sajátosságukról, hogy egymásba folynak, a négy apokaliptikus állatot, az Oroszlánt, a Sast, a Bikát és az embert nevezték el.

Miért tudták így nevezni őket? Helyezzük csak vissza magunkat szemléletünkben a korai lemúriai időkbe. Ekkor azokba az időkbe megyünk vissza, amikor azok a lelkek, amelyek most emberi testben testesülnek meg, még nem szálltak alá fizikai testbe. Az a valami, amit már fizikai értelemben embernek lehetett nevezni, még nem volt meg, sőt még azoknak a testei sem, akiket később embernek nevezhetünk.

A groteszk fizikai lények között – még mindenük igen lágy, sikamlós anyagból volt, amely nem sokban különbözött a folyékonyan izzó környezettől – már megvoltak a fizikai emberi test előfutárai, de ezek még nem az ének voltak. A négy csoportlélek egészen különleges alakkal rendelkezett, olyannal, amelynek már meghatározott fizikai formái voltak, tehát az Oroszlán-lélek hajlamos volt arra, hogy más formákkal inkarnálódjék, mint a Bika-lélek, és így tovább. Ez a lemúriai Föld-korszak egy igen korai időszaka volt. Az egyik csoportlélek hajlamos volt arra, hogy egyfajta meghatározott fizikai anyagiságba inkarnálódjék, egy másik pedig egy másfélébe. Az egyiknek tehát egészen határozott kinézete volt, a másiknak másféle. Tehát a fizikai emberiség is sokoldalú képet mutatott.

Volt tehát az egyik csoport, amely különösen erősen fejlesztette ki azokat a szerveket, amelyeknek inkább a szív funkciójával volt dolguk, amelyek úgyszólván egyoldalúan a szív alapján fejlődtek, s így tehát egy különösen agresszív elem fejeződött ki bennük. Ezek bátor, hódító természetűek, akiknél tehát a szív erőteljesen fejlett. Másoknál különösen a táplálkozás, az emésztés szervei váltak erőssé; a harmadiknál kiváltképp a mozgás, tehát a mozgásszervek alakultak ki. A negyedik csoportnál minden egyenletesen oszlott el, a nyugalom, a csend és az agresszivitás. Az a csoport, amely a szívet alakította ki, azokat fogta át, amelyek az Oroszlán csoportlelkéhez tartoztak. Azok, amelyekhez az emésztőszervek alakultak ki, a Bika csoportlelkéhez tartoztak. Azok, amelyek könnyen fel tudtak emelkedni, tehát a mozgékonyságot képezték ki, a Sashoz tartoztak, és azok, amelyeknél minden szépen, harmonikusan jutott kifejezésre, az emberekhez tartoztak.

Mit találtunk volna, ha egy utazást tettünk volna a Földön? Egy olyan faji jelleget találtunk volna, amelyről elmondhattuk: ez az Oroszlánokra emlékeztet. Ez egyfajta agresszív emberi forma volt. Egy másik fajta a bikaszerű ember látványát nyújtotta volna; egy harmadik fajta erőteljesen látnoki volt. Akik idetartoztak, mindent csöndes nyugalomban végeztek, amit a fizikai síkon tenniük kellett. Általában volt valamijük, ami a többiekhez viszonyítva eltorzult. Röviden, olyanok voltak, akik fizikai testükkel nem sokat törődtek, s azt ezért kezdetben megkeményítették, kiszárították, de sok szellemiséggel is rendelkeztek, víziókkal és ezekben mélyen hittek; ezek voltak a Sas-emberek. A többieknek olyasvalamijük volt, ami az összes többi részből tevődött össze.

Nos, még valami hozzájárult mindezekhez. Ha ilyen messzire megyünk vissza, hogy Földünk ilyenfajta viszonyaival találkozunk, akkor azt is tanácsolnunk kell magunknak, hogy minden, ami a Földfejlődés folyamán végbement, azért történt, hogy a szellemi eseményeket szabályozza. Hiszen akkor minden csak kerülőút volt ahhoz, hogy eljussunk a mostani emberhez. Az embernek azt is látnia kellett volna, hogy ezek a szervezetek, minden olyan erő, amely a szív felé törekedett, különös vonzóerőt gyakorolt az étertest azon alakjára, amelyet az étertest férfias formájának kell neveznünk. Ez az Oroszlánfaj tehát az emberek egy olyan minőségét ölelte fel, akiknek kívül oroszlántestük volt, belsőleg pedig férfias étertestük. Azoknál, amelyek inkább a Bikafajhoz tartoztak, különös vonzóerő alakult ki a nőies étertesthez. Ezeknek a Bikatest csíráknak tehát ismét hajlamuk volt arra, hogy nőies étertestet öltsenek fel, és összekössék vele magukat. Úgy találjuk tehát, hogy a Földet egy oroszlánszerű faj népesíti be, amely férfias étertesttel, és egy bikafaj, amely nőies étertesttel kötődött össze. Ez folytonosan működik és átalakul. Az oroszlánszerű és a bikaszerű közötti kapcsolat különösen fontos azokban a régi korokban. Ezeknek a férfias étertesteknek megvan az a képességük, hogy magát a fizikai oroszlántestet megtermékenyítsék, így az emberiség szaporodásáról az oroszlánszerű faj gondoskodott. Ez a megtermékenyítés a szellemiből történt, egy másik lény közreműködése nélkül.

A Bikafajnál visszamaradt az, ami nőiessé vált. Míg az oroszlánszerű faj megtartotta a szaporodás lehetőségét, sőt még fokozta is, a másik folyamat egyre inkább visszaszorult, az emberiség Bikafaja mindig terméketlenebbé vált. Mi volt ennek a következménye? Az egyik oldalon létrejött az emberiség fele, amely a megtermékenyítésért maradt fenn, a másikon egy olyan, amely elvesztette az önmegtermékenyítés lehetőségét. Az emberiség egyik része férfias, a másik nőies volt. A mai nőies természet férfias étertesttel rendelkezik és fordítva. A fizikai női test a korábbi oroszlánjellegből keletkezett, és a mai fizikai férfitest a korábbi fizikai bikatest utóda.

Míg a szellemiségnek az emberben közös az, eredete, később a leírt formában a nemek szétválasztódtak. Ezért van a nőben fejlődése folyamán valami oroszlánszerű, még ha elrejtve is. De az embernek csak a nők lelkét kell tanulmányoznia, és megtalálja a bátorságot, például akkor, ha a nő ápolónővérként a háborúba vonul, és ott nagyfokú áldozatkészséget, óriási bátorságot tud kifejleszteni magában az emberiség szolgálatában. A mai férfitestnek inkább a fizikai alkotásban feloldódó tevékenysége van, s ezért inkább a bikajellegnek felel meg. A csoportlelkek, tehát az isteni-szellemi lények úgy dolgoznak, hogy munkájukat összehangolják. Ezeknek az isteni-szellemi lényeknek a harmonikus munkája tehát a mai emberiségben rejlik. Ezt az egészet csak képekben lehet ábrázolni, de ezek a képek termékenyítőleg hathatnak a megismerésre. A külső fizikai férfitest olyasmi, ami bikaszerű.

Ezeket a szent és magas dolgokat igen komolyan kell venni, s csak akkor érthetők meg a helyes mértékben. Azoknak, akik természettudományos képzésben részesültek, könnyű kell legyen a női test megértése, és ugyanúgy a férfitesté is. A tudomány mindaddig terméketlen lesz, amíg nincs sejtése arról, hogy a tények e belső szövetébe bele kell látnia. Az okkultisták sokkal többet tudtak a régi korokban ezekről a tényekről.

Az emberek egy fajtájának oroszlánteste volt, felvette az én-jelleget, és ezáltal egyre inkább változtatta a formáit, s így vált női testté. Egészen más jellegűvé változtak, olyanná, amely nem részesedett a szellemiből, s ezek voltak az Oroszlánok. Azok, amelyek nem részesedtek a szellemiségből, alkotják a mai oroszlánformát, s azok, akik valamennyire részesedtek ebből, a mostani női alakot. Olyan dolgokat kell tehát megértenünk, amelyek a mai emberi nem számára igen groteszknek tűnnek. Ilymódon még sok különböző megvilágítását adhatnánk ugyanennek a dolognak. Az antropozófiai tanulás olyan, hogy az embernek először arra kell felfigyelnie: van ez a négy csoportlélek – majd látja, hogy a csoportlelkek megjelennek az egész emberiségfejlődésben, s végül azt szemléli, hogyan mutatkozik meg ma e csoportszerűség fizikai aspektusa.

Olyan ez, mintha volna egy lámpánk, és egy dolgot különféle oldaláról megvilágítanánk. De egy megvilágítást nem szabad örök és elévülhetetlen dogmának tekinteni, hanem a különféle megvilágításokat kell figyelembe venni. Az olyan összejövetelekről, mint az előzőek, vigyük magunkkal a toleranciát, hogy a megvilágítás nem lehet ugyanolyan különböző oldalakról, hanem ebbe a tolerancia igazi belső szellemét kell belevinnünk. Külsődlegesen el fogják viselni az emberek, ha megértették, hogy legkülönbözőbb gondolatformák létezhetnek egymás mellett; különben hiábavaló mindenféle beszéd a szeretetről. A mi antropozófiai mozgalmunkban ennek a szellemnek a legmélyebb megértése kell teret nyerjen. A legkülönfélébb helyekről odahajolhatunk lelkünkkel, szívünkkel ahhoz, ami mindnyájunkat összeköt, a nagy antropozófus ideálokhoz, s ekkor elő tudjuk idézni azt, aminek egy szellemi szervezetnek lennie kell, ami nő és fejlődik: antropozófiai ügyünk életét, amelyre minden oldalról rá kell sugároznunk erőnket.

7. A felejtés

1908. november 2.

Ma egy olyan szellemtudományos szemlélődést akarunk folytatni, amely megmutatja nekünk, hogy az a tudás, amelyet az antropozófiai világszemlélettel érünk el, alkalmas arra, hogy felvilágosítást adjon a legszélesebb értelemben az életről. Nemcsak a mindennapi valóság élete lesz érthető számunkra az ilyen tudással, hanem felvilágosítást kapunk az életről abban a nagy, széles összefüggésben, amit akkor veszünk szemügyre, ha nyomon követjük a halálon át azon időkig, amelyek a halál és egy új születés között telnek el az ember számára. De éppen a mindennapi életre vonatkozóan tud nagy haszonnal járni nekünk a szellemtudomány, olyan rejtélyeket tud megfejteni számunkra, amelyek megmutatják, hogyan tudunk úgyszólván zöldágra vergődni az élettel. Mivel annak az embernek, aki nem képes beletekinteni a lét alapjaiba, sok minden érthetetlen marad abból, amivel az életben naponta, sőt óránként találkozik. Sok kérdés tornyosul fel számára, amely az érzéki megismerésből nem válaszolható meg, s ha ezek megválaszolatlanok maradnak, zavaróan nyúlnak bele az életbe, mialatt elégedetlenséget idéznek elő. Az elégedetlenség az életben azonban sohasem szolgálhatja az emberiség fejlődését és igazi boldogulását. Az élet rejtélyeinek százait tudnánk felsorolni, amelyek sokkal mélyebben világítanak bele az életbe, mint ahogy általában sejtjük.

Egy ilyen szó, amely sok rejtélyt foglal magába, a felejtés. Mindnyájan ismerik ezt, mint szót, amely annak az ellentétét mutatja, amit egy bizonyos kép, gondolat, benyomás megőrzésének nevezünk. Bizonyára mindnyájuknak voltak már mindenféle szomorú tapasztalatai azzal, ami a felejtés szó mögött rejlik. Végigcsinálták már azt a gyötrelmet, ami gyakran azáltal jön létre, hogy ez vagy az a képzet, vagy benyomás, mint mondani szoktuk, az emlékezetből kitörlődött. Talán akkor utána is gondoltak: miért kell olyasminek hozzátartozni az élet jelenségeihez, mint a felejtés?

Nos, ilyen dolgokról gyümölcsöző módon csak az okkult élet tényeiből nyerhetünk tájékozódást. Hiszen tudják, hogy az emlékezetnek, a memóriának van valami köze ahhoz, amit az emberi étertestnek nevezünk. Így előre bocsáthatjuk, hogy az emlékezés úgyszólván ellentétének, a felejtésnek van valami köze az étertesthez. Talán jogosult az a kérdés: van-e valami értelme az életben, hogy az ember olyan dolgokat, amelyeket egyszer képzetvilágában birtokolt, el is tud felejteni? Vagy meg kell elégednünk azzal, ami ezzel a képzettel kapcsolatban oly gyakran történik, hogy a felejtést úgyszólván csak negatívan jellemzik, hogy azt mondják: ez éppenséggel az emberi lélek egy hiányossága, hogy nem tud mindent minden pillanatban jelenlévőként birtokolni. Csak akkor kaphatunk felvilágosítást a felejtésről, ha ellentétének jelentését állítjuk lelkünk elé, az emlékezés jelentőségét és sajátosságát.

Ha azt mondjuk, hogy az emlékezésnek van valami köze az étertesthez, akkor joggal kérdezhetjük: hogyan van az, hogy az embernél az étertestnek van az a feladata, hogy a benyomásokat és képzeteket megőrizze, hiszen az étertest már a növénynél is jelen van, és ott lényegesen más feladata van? Gyakran beszéltünk arról, hogy egy növényi lénynek, amely előttünk van, a puszta kővel ellentétben egész anyagiságát áthatja az étertest. S az étertest a növényben a legszorosabb értelemben az élet princípiuma, az ismétlődés princípiuma. Ha a növény csak az étertest tevékenységének lenne alávetve, akkor a növény gyökerétől kezdve szakadatlanul csak a levél princípiumát, elvét ismételné. Hogy egy élőlényben a tagok mindig újra ismétlődnek, ezért az étertest felelős, mivel mindig az akarja előhívni ugyanazt. Van tehát ilymódon valami az életben, amit átörökítésnek nevezünk, a hozzá hasonló létrehozása. Ez lényegében az étertest tevékenységén nyugszik. Minden, ami az embernél és az állatnál is az ismétlődésen alapul, az éterikus princípiumra vezethető vissza. Amikor a hátgerincnél a gyűrűs csontok egymás után ismétlődnek, azt az étertest tevékenysége idézi elő. Hogy a növény növekedésében felül lezárul, hogy a virágzásban az egész növekedés összegezése jelenik meg, ez abból származik, hogy felülről a Föld asztralitása belehat a növény növekedésébe. Hogy az embernél a hátgerinc gyűrűs csontjai felfelé kiszélesednek, és koponyává s ott üreges csontokká válnak, ennek eredete az ember asztráltestének tevékenységében van. Így elmondhatjuk, hogy minden, ami lezáródásokat hoz létre, az asztrálishoz tartozik, és minden ismétlődést az éteriség elve idéz elő. A növénynek van éterteste és az embernek is. A növénynél természetesen nem lehet emlékezésről beszélni. Mert egyáltalán azt feltételezni, hogy a növény egy bizonyos öntudatlan emlékezettel megjegyzi, milyen volt a levél, amelyet létrehozott, s egy kicsit tovább nő, s az első levél mintája után hozza létre a következőt, ez fantáziáláshoz vezet, amelyre ma az újszerű természettudomány hajlamos. Ott például arról is beszélnek, hogy az öröklődés egyfajta öntudatlan emlékezésből származik. Ez most bizonyos ― csaknem azt mondhatnám, garázdálkodást jelent a természettudományos irodalomban, mivel a növénynél emlékezetről beszélni valójában puszta dilettantizmus, a legszélesebb értelemben.

Az étertesttel van dolgunk, amely az ismétlődés princípiuma. Hogy a különbséget megérthessük a növényi étertest és az emberi között, amelynek a növényi étertest tulajdonságai mellett még az a képessége is van, hogy az emlékezetet kialakítsa, világossá kell tennünk, hogy egyáltalán miben különbözik a növény és az ember. Gondolják csak el, hogy beletesznek egy növényi magot a földbe; akkor ebből a növényi magból egy teljesen meghatározott növény keletkezik. A búzamagból búzaszár és búzakalász jön létre, egy babszemből a babnövény. S Önöknek azt kell mondaniuk: bizonyos módon ez megmásíthatatlanul meghatározott a mag jellegénél fogva, ahogy ez a növény kifejlődik. Hiszen igaz az, hogy a kertész közbeléphet, és mindenféle mesterkedéssel nemesítheti, bizonyos módon átalakíthatja a növényt. De ez alapjában véve mégis valami kivételes, és különben mégis csak csekély mértékben mond ellent annak, amit az előbb azzal jeleztünk, hogy elmondtuk: egy olyan növény fog kifejlődni, amelynek egészen meghatározott alakja, növekedése, stb. van. Így van-e ez az embernél is? Bizonyára, egy bizonyos fokig ez az eset áll fenn, de csak bizonyos fokig. Látjuk azt, ha egy ember jön létre az emberi magból, hogy az ő fejlődése is bizonyos fokon lezárul. Látjuk, hogy néger szülőktől néger jön létre, a fehérektől fehér, és még sokfélét hozhatnánk fel, ami azt mutatná, hogy éppen úgy, mint a növénynél, az embernél is a fejlődés bizonyos határokon belül lezárul. De ez csak bizonyos határokig, a fizikai, az éterikus, sőt még az asztrális jelleg határáig tart. Kimutatható ez némileg a gyermek szokásaiban és szenvedélyeiben, aki egész élete folyamán úgyszólván hasonló marad elődei szenvedélyeihez, ösztöneihez. De ha az ember éppen úgy lezárt lenne egy bizonyos növekedés határán, mint a növény, akkor nem lenne olyasmi, mint a nevelés, a szellemi és lelki tulajdonságok fejlődése. Ha különböző szülők két gyermekére gondolnak, akik adottságok és külső sajátosságok tekintetében közeli rokonságban vannak, és elképzelik, hogy az egyik gyermek elzüllik, nem sokat törődnek nevelésével, a másikat azonban gondosan nevelik, jó iskolába küldik, tartalmas fejlődésen megy keresztül, akkor lehetetlen azt mondaniuk, hogy ez a tartalmas fejlődés már csírájában megvolt a gyermeknél, mint például a babnál. A bab minden esetben a csírából nő ki, nem kell különösebben nevelni. Ez a természetéhez tartozik. A növényeket nem tudjuk nevelni, az embereket azonban tudjuk. Át tudunk adni valamit az embernek, belevinni valamit, míg a növénybe nem tudunk hasonlót belevinni. Honnan származik ez? Ez azon alapszik, hogy a növény étertestének minden esetben meghatározott belső törvényszerűsége van, amely lezárt, amely magról magra fejlődött ki, és meghatározott köre van, amelyből nem tud kilépni. Másként van ez az ember étertesténél. Ez úgy van, hogy az étertestnek azon a részén kívül, amely a növekedésre van szánva – ugyanarra a fejlődésre, amelyet az ember is bizonyos határokon lezár, mint a növény, – hogy ezen a részen kívül az étertestnek úgyszólván még egy része van, amely szabad, amelyiket eleve semmire sem használnak fel, ha az embert a nevelés során nem látjuk el mindazzal, az emberi lélekbe nem illesztjük bele mindazt, amit az étertestnek ez a szabad része dolgoz fel. Így tehát valóban az étertestnek a természet által nem felhasznált része létezik az embernél. Az étertest e részét megőrzi az ember; nem használja fel növekedésre, sem természetes, szerves fejlődésére, hanem megtartja valami szabadként magában, amelynek segítségével felvehesse a képzeteket, amelyek a nevelés folyamán belejutnak.

Nos, a képzeteknek ez a felvétele azonban úgy történik, hogy az ember először benyomásokat kap. Benyomásokat mindig kell kapnia az embernek, mivel az egész nevelés benyomásokon és az éter- és asztráltest együttes működésén nyugszik. A benyomások befogadásához tartozik az asztráltest. Hogy ezt a benyomást Önök megtarthassák, hogy ne tűnjék el ismét, ehhez szükséges az étertest. Még a legkisebb, látszólag jelentéktelen emlékezéshez is szükséges az étertest tevékenysége. Ha például egy tárgyat szemlélnek, akkor ehhez az asztráltest szükséges. Ha azonban kézben tartják, ha a fejüket elfordítják, ehhez már az étertestre van szükségük. A megtekintéshez tartozik az asztráltest; hogy képzetet alkossunk, ahhoz már az étertestre van szükségünk. Tehát ha az étertest tevékenysége a képzetek ilyenfajta megőrzéséhez még igen csekély ugyan, ha tulajdonképpen, csak akkor jön tekintetbe, ha maradandó szokások, hajlamok, temperamentum-módosulások, stb. lépnek fel, ehhez mégis már az étertestre van szükség. Ennek ott kell lennie, még akkor is, ha egy egyszerű képzetet akarunk megőrizni emlékezetünkben. Mivel a képzetek mindenfajta megtartása bizonyos módon az emlékezeten alapul.

Nos tehát a nevelési hatásokon keresztül, az ember szellemi fejlődésén keresztül szabad éterikus tagjába sok mindent beleilleszt, s feltehetjük magunknak a kérdést: ez a szabad éterikus tag vajon jelentőség nélküli marad az ember növekedésére és fejlődésére? Nem, ez nem így van. Fokozatosan, minél idősebb lesz az ember – a fiatalabb években nem annyira – az éterikus tag részesedik abból, amit éterteste a benyomások és a nevelés folytán bekebelezett az emberi test egész életében, bensőleg is. S Önök a legjobban abból tudnak képzetet alkotni, ahogy közreműködik az, ha megengedik, hogy egy olyan tényt közöljek, amelyet az életben általában nem vesznek tekintetbe. Hiszen az ember úgy véli, a lelkieknek az ember életére általában nincs nagy jelentősége. Mégis előfordulhat a következő: gondolják csak el, hogy egy ember kap egy betegséget, egyszerűen azért, mivel egyfajta éghajlat valamely nem megfelelő körülményeinek van kitéve. Most feltételesen el kell képzelnünk, hogy ez az ember kétféle feltétel mellett betegedhet meg, például úgy, hogy az étertest szabad tagjában nem sok feldolgozni valója van. Tegyük fel, hogy ő egy közönyös ember, a külvilág kevés benyomást gyakorolt rá, aki a nevelés folyamán nagy nehézségekkel került szembe, akinél a dolgok egyik fülén be, a másikon kimentek. Egy ilyen embernél a meggyógyulás eszköze nem olyasmi lesz, ami például egy másiknál, aki élénk, eleven értelemmel rendelkezik, aki fiatalkorában sokat vett fel, aki sokat feldolgozott és ezért éterteste szabad tagjáról igen jól gondoskodott. Ezt természetesen a külső orvostudománynak még meg kell állapítania, hogy az egyiknél a gyógyulási folyamat miért nehezebb, mint a másiknál. Az étertestnek az a szabad része, amely energikussá vált a sokoldalú benyomások következtében, éppen itt szerez érvényt magának, részesül a belső mozgékonyságból a gyógyulási folyamatban. Számtalan esetben köszönik az emberek gyors vagy fájdalomnélküli gyógyulásukat annak, hogy fiatalságukban élénk szellemi részvétellel, szorgalmasan vették fel a benyomásokat, amelyek kínálkoztak számukra. Itt látják a szellem befolyását a testre! Egészen másként zajlik ez egy olyan ember gyógyulásában, aki érzéketlenül, tompán éli az életet, mint olyannál, akinek, az étertestnek ez a szabad része nem nehéz és letargikus, hanem mozgékony maradt. Hiszen Önök is meggyőződhetnek erről a tényről, ha nyitott szemmel szemlélik a világot, ha megfigyelik, hogyan viselkednek betegségek folyamán a szellemileg közönyös és a szellemileg élénk emberek.

Így látják, hogy az embernél az étertest mégis valami egészen más, mint a puszta növénynél. A növénynél hiányzik az étertestnek ez a szabad része, amelyik az embert továbbfejlesztette, s hogy az embernek ilyen szabad étertesti része van, ezen nyugszik alapjában véve az ember egész fejlődése. Ha összehasonlítják az ezer év előtti babot a mai babbal, akkor észrevesznek ugyan egy bizonyos különbséget, hiszen az jelentősen kicsi; a babok lényegében ugyanolyan alakúak maradtak. De vessék össze egyszer Európa embereit Nagy Károly korában a mai emberekkel: miért vannak a mai embereknek egészén más képzeteik és tapasztalataik? Mivel mindig volt egy szabad része étertestüknek, ami által felvettek valamit és természetüket át tudták alakítani. Ez az egész általánosságban érvényes. Most azonban egyszer meg kell szemlélnünk, hogyan mutatkozik meg részleteiben ez az egész hatásmód, amelyet jellemeztünk.

Tételezzük fel azt az esetet, hogy egy ember, akinek egy benyomása volt, nem törölte ki ezt emlékezetéből, hanem a benyomás ott marad. Először is, igen furcsa lenne, ha arra kellene gondolniuk, hogy minden, ami fiatalkoruktól benyomást gyakorolt Önökre, az élet minden napján reggeltől estig, mindig jelen lenne. Hiszen tudják, hogy ez csak egy bizonyos ideig a halál után van jelen. Akkor megvan a maga célja. De az életben elfelejti ezt az ember. Önök mind nemcsak számtalan dolgot felejtettek el, amit gyermekkorukban áléltek, hanem sok olyat is, ami tavaly – és bizonyára néhány olyasmit is, ami tegnap fordult elő Önökkel. Egy képzet, amely eltűnt az emlékezetből, amelyet „elfelejtettek”, semmiképpen sem egész lényükből, egész szellemi organizmusukból tűnt el. Ez egyáltalán nem így van. Ha tegnap láttak egy rózsát, és ezt elfelejtették, a rózsa képe mégis jelen van Önökben, s éppen így a többi benyomások is, amelyeket felvettek, még ha közvetlen tudatuk el is felejtődött az Önök számára.

Nos, van egy nagy, óriási különbség egy olyan képzet között, amelyet emlékezetünkben tartunk, és ugyanazon képzet között, ha eltűnt emlékezetünkből. Tehát szemügyre veszünk egy képzetet, amelyet egy külső benyomás alapján alakítottunk ki, amely most tudatunkban él. Majd lelkileg rápillantunk, ahogy fokozatosan eltűnik, fokozatosan elfelejtődik. De ott van, megmarad az egész szellemi organizmusban. Mit csinál ott? Mivel foglalkozik ez az úgynevezett elfelejtett képzet? Egész jelentőségteljes feladata van. Először ugyanis hozzákezd ahhoz, hogy az étertestnek ezen az Önöknek vázolt szabad részén, helyes módon dogozzék, és az étertestnek ezt a szabad részét használhatóvá tegye az embernek. Úgy van, mintha ott csak megemésztették volna. Amíg az ember felhasználja, hogy általa megtudjon valamit, addig nem dolgozik belsőleg a szabadon mozgathatón, az étertest szabad részén. Abban a pillanatban, amikor bele süllyed a felejtésbe, elkezd működni, így elmondhatjuk: az emberi étertest szabad részén állandóan dolgoznak, állandóan alakítják. S mi az, ami teremt ott? Ezek az elfelejtett képzetek. Ez a felejtés nagy áldás! Amíg egy képzet megragad emlékezetükben, addig ezt a képzetet ráhúzzák egy tárgyra. Ha egy rózsát szemlélnek, és ennek képzete emlékezetükben van, akkor a rózsa-képzetet ráhúzzák a külső tárgyra. Ezáltal a képzet a külső tárgyhoz van kötve, és belső erejét oda kell kisugároznia neki. Abban a pillanatban azonban, amikor a képzetet Önök elfelejtik, az belsőleg felszabadul. Ekkor elkezd olyan csíra-erőket kifejleszteni, amelyek belsőleg az ember étertestén dolgoznak. Így elfelejtett képzeteinknek egész komoly jelentősége van a számunkra. Egy növény nem tud felejteni. Természetesen benyomást sem tud fogadni. Már azért sem tudna felejteni, mivel egész étertestét a növekedésére használja fel, mivel semmi felhasználatlan rész nincs ott. Nem lenne semmije, ami kifejlődhetne, ha képzetek jutnának beléje.

Minden azonban, ami történik, törvényszerű szükségességből jön létre. Mindenütt, ahol valami jelen van, aminek fejlődnie kell, és fejlődésében nem kap támogatást, ott a fejlődés elé egy akadály teremtődik. Minden, ami egy szervezetben nem a fejlődésbe kapcsolódik bele, az akadállyá válik a fejlődés számára. Tegyük fel azt, hogy a szem belsejében mindenféle zárványok különültek el, olyan anyagok, amelyeket a szem normális víztartalma nem tudna felvenni; ezáltal a szem látóképességében zavar lépne fel. Semminek sem szabad maradnia, ami nem szövődik bele a környezetébe, amit nem lehet fölvenni. Így van ez a szellemi benyomásokkal is. Egy ember, aki például benyomásokat tudna kapni, és ezeket állandóan tudatában tudná tartani, könnyen odajuthatna, hogy az a rész, amelynek az elfelejtett képzetekkel kell táplálnia magát, túl keveset kapna ezekből az elfelejtett képzetekből, és mint egy béna rész, zavarná a fejlődést, ahelyett, hogy elősegítené. Ekkor egyúttal arra is meg lenne az ok, miért káros az, ha az ember éjszaka lefekszik, és mivel bizonyos gondjai vannak, a benyomásokat egyáltalán nem tudja kiparancsolni magából. Ha el tudná felejteni ezeket, akkor jótékony munkálkodást végezne étertestén. Itt kézzelfoghatóvá vált az Önök számára a felejtés áldása, s ugyanakkor utaltunk annak szükségességére is, hogy nem kell kényszeríteni magukat arra, hogy ezt vagy azt a benyomást megőrizzék, hanem sokszor meg kell tanulniuk, hogy egyiket-másikat elfelejtsék. Az ember egészségére a legnagyobb mértékben káros az, ha bizonyos dolgokat egyáltalán nem tud elfelejteni.

Amit itt a pillanatok mindennapi dolgairól mondani tudunk, az etikus-morális körülményekre is felhasználható. Olyasmi, amit egy karakter jótékony hatásának nevezhetünk, amely semmi haragot nem tart, valóban ezen alapul. Tönkreteszi az ember egészségét, ha haragtartóak vagyunk. Ha valaki kárt okoz nekünk, s mi annak a benyomását, amit nekünk okozott, felvesszük magunkba, és mindig visszatérünk erre, hamarosan azt látjuk, hogy mivel a kárnak ezt a képzetét ráhúzzuk erre az emberre, ekkor kívülről engedjük áramolni ezt a képzetet. Tegyük fel, azonban azt, hogy odajutnánk, hogy annak az embernek, aki kárt okozott nekünk, úgy nyújtanánk kezet, ha ismét találkozunk vele, mintha semmi sem történt volna; ez valóban gyógyító. S ez nem kép, hanem tény, hogy gyógyítóan hat. Egy ilyen képzet, amely kívülről ostobának és hatástalannak bizonyul, ha egy ember valamit tesz nekünk, az ugyanabban a pillanatban belülről gyógyító balzsamként árad igencsak sok mindenre, ami az emberben van. Ezek a dolgok tények, és belőlük még szélesebb értelemben láthatjuk a felejtés áldását. Ez a felejtés nem csupán hiány az ember számára, hanem olyasvalami, ami az emberi élet legjótékonyabb dolgai közé tartozik. Ha az ember csak az emlékezetet fejlesztené ki, s minden az emlékezetben maradna, ami rá benyomást gyakorol, akkor étertestének mindig többet kellene hordoznia, mindig gazdagabb tartalmat kapna, ugyanakkor bensőleg egyre jobban kiszáradna. Hogy fejlődésképes lesz, ezt a felejtésnek köszönheti. Különben úgy van, hogy egyetlen képzet sem tűnik el teljesen az emberből. Ez a legjobban annál a nagy visszaemlékezésnél mutatkozik meg, amely közvetlenül a halál után játszódik le előttünk. Ott megmutatkozik, hogy teljesen egyetlen benyomás sem vész el.

Miután a felejtés áldását a mindennapi életben semleges és morális területen is kissé érintettük, fontolóra vehetjük a felejtést a halál és az új születés közötti időre gyakorolt nagymértékű hatásában. Mi tehát alapjában véve a kamalóka, az embernek az az átmeneti ideje, amely a devachánba, a tulajdonképpeni szellemi világba történő belépése előtt húzódik? Ez a kamalóka ott van, mivel az ember közvetlenül a halál után nem tudja elfelejteni hajlamait, vágyait, élvezeteit, amelyekkel az életben rendelkezett. Az ember a halál után elsősorban fizikai testét hagyja el. Majd ott van az Önöknek már gyakran vázolt nagy emléktabló a lélek előtt. Ez két, három, legkésőbb négy nap után teljesen megszűnik. Majd megmarad az étertest egyfajta extraktuma. Mialatt az étertest tulajdonképpeni terjedelmes része kihúzódik és feloldódik az általános világéterben, visszamarad az étertest egyfajta esszenciája, csontváza, váza, de összehúzódva. Az asztráltest a hordozója minden ösztönnek, törekvésnek, sóvárgásnak, szenvedésnek, az érzéseknek, érzékeléseknek és élvezeteknek. Nos, az asztráltest nem jutna a gyötrő nélkülözés tudatára, ha azáltal, hogy még össze van kötve a az étertest maradványával, nem lenne állandóan lehetősége, hogy emlékezzék arra, amit az életben élvezett és amire vágyott. S a leszokás alapjában véve nem más, mint fokozatos felejtése annak, ami az embert a fizikai világhoz láncolja. Tehát itt is látjuk, hogy az embert kínozza az, hogy még emlékszik a fizikai világra. Ahogy az ember számára a gondok is kínzók lehetnek, ha nem akarnak eltűnni az emlékezetből, úgy a hajlamok és az ösztönök is gyötrőkké válnak, amelyek megmaradnak a halál után, s ez a gyötrő emlékezés az élettel kapcsolatban vésődik bele mindenbe, amit az ember kamalóka-ideje alatt visz véghez. S abban a pillanatban, amikor sikerül neki, hogy minden elfelejtsen, ami vágyként és sóvárgásként élt benne a fizikai világ iránt, akkor lépnek csak elő az előző élet szerzeményei és gyümölcsei úgy, ahogy azoknak a devachánban hatniuk kell. Ott válnak az új élet kialakításának formálóivá és mestereivé. Mivel alapjában véve úgy van, hogy az ember a devachánban azon az új alakon dolgozik, amellyel rendelkeznie kell, ha ismét az életbe lép. Ez a munka, ez az előkészülete későbbi lényének, ez adja neki a boldogságot, amit végig a devachán alatt érez. Ha az ember átment a kamalókán, akkor már elkezdi az előmunkálatokat jövendő alakjához. A devacháni életet mindig az tölti ki, hogy minden extraktumot, amelyet magával hozott, arra használja fel, hogy következő megjelenését ősképében alakítsa ki. Ezt az ősképet úgy formálja, hogy beledolgozza az elmúlt élet gyümölcseit. Ez azonban csak úgy lehetséges, hogy elfelejti, ami számára a kamalókában olyan nehézséget okozott.

Ha tehát mi szenvedésről és vágyakozásról beszélünk a kamalókában, akkor látjuk, hogy ez onnan származik, hogy az ember nem képes rá, hogy elfelejtsen bizonyos összefüggéseket a fizikai élettel, hogy a fizikai élet emlékezésként lebeg lelke előtt. Akkor azonban, amikor átment a „Léthe árján”, amikor átlépte a felejtés folyóját, ha megtanulta ezt a felejtést, akkor fordítja az előző inkarnáció eredményeit és tapasztalatait arra, hogy a következő élet ősképét, prototípusát részről-részre kialakítsa. S akkor kezd a szenvedés helyére lépni a devachán boldogító öröme. Éppen úgy, ahogy a mindennapi életben, amikor gondok gyötörnek bennünket, ha bizonyos képzetek nem akarnak eltűnni emlékezetünkből, mintha étertestünkbe egy elfásodott elszáradt rész tolakodna be, ami ártalmunkra van, éppen úgy van lényünkben egy rész a halál után, amely szenvedésünkhöz és nélkülözésünkhöz olyan sokáig hozzájárul, amikor a felejtéssel nem tudjuk átküzdeni magunkat a fizikai világgal való összes kapcsolaton. Ilymódon, ahogy a képzetek az ember számára a gyógyulás csírái lehetnek, úgy az előző élet minden tapasztalata az öröm forrásává válhat a devachánban, ha a felejtés folyóját átlépte az ember, ha mindent elfelejtett, ami őt az érzéki világban az élethez kötötte.

Így tehát látjuk, hogy az élet egész terjedelmében teljességgel érvényesek a felejtés és emlékezés ezen törvényei.

Most talán felvethetnék azt a kérdést: hogyan lehetnek az embernek egyáltalán képzetei a halál után arról, ami az elmúlt életében történt, ha el kell felejtenie ezt az életet? Azt mondhatná valaki: tudtok-e egyáltalán felejtésről beszélni, mert hiszen az ember levetette az étertestet, és az emlékezésnek és a felejtésnek mégiscsak van valami köze az étertesthez? Az emlékezés és a felejtés a halál után természetesen másfajta formában történik. Ezek úgy változnak meg, hogy a szokásos emlékezés helyére lép az olvasás az Akasha-krónikában. Ami a világban történt, nem tűnt el, hanem objektíven ott van. Míg a kamalókában eltűnik az emlékezés a fizikai élettel összefüggésben, ezek az események egészen más módon bukkannak fel, mialatt az Akasha-krónikában az ember elé lépnek. Tehát ott nincs szüksége az embernek az élettel való kapcsolatra, mint ahogy az a szokásos emlékezésnél adódik. Minden ilyen kérdés, amelyet felvethetnek, meg tud oldódni. Ehhez tartozik viszont az, hogy időt engedjünk magunknak, hogy ezeket a dolgok fokozatosan tegyük magunkévá, mivel nem lehetséges, hogy egyszerre legyen a kezünk ügyében minden, amivel valamit meg tudunk érteni.

A mindennapi életben is sok minden nyilatkozik meg számunkra, ha ismerjük ezeket a dolgokat, amelyekről most szó esett. Sok minden mutatkozik meg, ami az emberi étertesthez tartozik, a temperamentumoknak az emberre gyakorolt sajátságos visszahatásában. Hiszen már elmondtuk, hogy ezek a karakter-sajátosságok, amelyeket temperamentumnak nevezünk, az étertestben erednek. Vegyünk egy melankolikus temperamentumú embert, aki egyáltalán nem tud kikeveredni bizonyos képzetekből, amelyekről állandóan gondolkoznia kell. Egészen másként van ez, mint egy szangvinikus vagy flegmatikus temperamentumnál, ahol a képzetek csak úgy eltűnnek. A melankolikus temperamentum éppen abban az értelemben, ahogy ezt láttuk, ártalmas lehet az ember egészségére, míg a szangvinikus temperamentum bizonyos értelemben rendkívül kedvező lehet az emberi egészségre. Természetesen nem szabad úgy venni ezeket a dolgokat, hogy az ember azt állítja: az embernek arra kell törekednie, hogy mindent elfelejtsen. De látják, hogy éppen ezekből a dolgokból, ahogy megismertük őket, szangvinikus vagy a flegmatikus temperamentum egészségessége vagy előnyös volta mutatkozik meg, s a melankolikus temperamentum egészségtelensége. Természetesen ott a kérdés, hogy egy ilyen flegmatikus temperamentum vajon a helyes módon hat-e. Egy flegmatikus, aki csak triviális képzeteket vesz fel, könnyen felejt. Ez számára csak egészséges lehet. De ha csak ilyen képzeteket vesz fel, akkor ez másrészt egyáltalán nem lesz jó neki. Így hatnak egymásra a különféle dolgok.

Kérdés: vajon a felejtés csak egy hiánya-e az emberi természetnek, vagy talán valami hasznos? – ezt a kérdést a szellemtudományos ismeretekkel válaszoljuk meg. S másrészt látjuk, hogy erős morális impulzusokat is követni tudunk ilyen dolgok ismeretével. Ha az ember úgy gondolja, hogy boldogulására – ezt egészen objektíven szemlélve – hasznos, ha az okozott sértéseket és bántásokat el tudja felejteni, akkor ott egy egészen más impulzus van. Amíg azonban úgy véli, hogy ennek semmi jelentősége sincs, akkor semmiféle morális prédikáció sem használ. Ha azonban tudja, hogy el kell felejtenie, s hogy boldogulása ettől függ, akkor egészen másként engedi hatni magára ezt az impulzust. Nem szükséges, hogy ezt egyenesen egoistának nevezzük, hanem azt mondhatjuk: beteg és nyavalyás vagyok, tönkreteszem szellemi, lelki és testi bensőmet, így a világnak sem vagyok hasznos. Az ember a jó közérzet kérdését is egészen más szempontból szemlélheti. Aki kifejezett egoista, annál az ilyenfajta meggondolások nem sokat használnak. De aki az emberiség boldogulását tartja szem előtt, és ezért arra is gondol, hogy ebben közreműködjék, tehát közvetlen módon saját boldogulását is szem előtt tartja – ha az ember képes arra, hogy ezt meggondolja, akkor az ilyen szemlélődésekből morális eredményeket is nyerhet. S éppenséggel megmutatkozik az, ha a szellemtudomány belenyúlik az ember életébe, mialatt bizonyos szellemi körülményekről megmutatja számára az igazságot, hogy a legnagyobb etikai-morális impulzusokat hozza számára, amelyeket semmiféle más ismeret és semmiféle, csupán külsődleges morális parancs nem tud nyújtani neki. A szellemi világ tényszerű ismerete, ahogy azt a szellemtudomány közvetíti, ezért erősebb impulzus, amely a morál tekintetében is a legnagyobb előrelépést hozhatja az emberi életben.

8. A betegségformák sajátossága

1908. november 10.

Önök közül azok, akik évek óta látogatták ezeket a Zweig-előadásokat, talán észrevehették, hogy ezek témájukat illetően nem véletlenszerűen vannak összedobálva, hanem bizonyos fejlődés van bennük. Még egy tél folyamán is az előadásoknak mindig van egy bizonyos összefüggésük, még ha ez kívülről még nem is látható előre. Ezért természetesen nagy jelentőségű lesz az, hogy különböző tanfolyamokon visszatekintést csinálunk, amely arra szolgál, hogy a később csatlakozott tagokat úgyszólván bevezessék ezen Zweig-előadások szintjéig, mivel azokat a különféle dolgokat, amelyeket ezeken a Zweig-előadásokon mondunk, annak, aki frissen jön hozzánk, nem lehet minden további nélkül megértenie. De itt még valamit meg kell jegyeznünk, amit fokozatosan figyelembe kellene venni német szekciónk különböző Zweigjeiben. Mivel az előadásokban van egy bizonyos folyamat, különös kötelességem az, hogy minden előadást úgy állítsak össze, ahogy az az egészbe illeszkedik. Azért nem lehetséges, hogy azokat a dolgokat, melyeket egy ilyen különálló Zweig-előadáson a haladó résztvevők számára mondok, úgy mondjam el, hogy azoknak is, akik csak rövid ideje vannak itt, ugyanúgy érvényesek lehessenek. Ugyanarról a témáról természetesen teljesen elemi szinten is lehet beszélni. De az nem lenne megengedhető, ha szellemtudományos Zweig-életünk fejlődésének növekvő folyamatát éppen a Zweig-összejöveteleken terveznénk meg. Ez ismét azzal függ össze, hogy előadások nyilvánosságra hozataláról, közléséről – még egyik Zweigtől a másiknak, sőt egyre inkább szélesebb körben – éppen minél messzebb jutunk -, le kellene mondani. Mivel valóban olyan előadásoknál van itt szó erről, amelyeket a Zweigekben tartok, egyre inkább azért, hogy például ne legyen közömbös az, hogy az egyik előadást az egyik hétfőn és a következőt a másik hétfőn hallják. Még ha a hallgatónak nem is rögtön átlátható, miért követi az egyik előadás a másikat, ez mégis fontos; ha az ember előadásokat így össze-vissza kölcsönöz, alig lehet visszatekintése arra, miről van szó bennük. Így minden körülmények között egy-egy előadást a másik előtt olvasnak el, és szükségszerűen félreértenek, s ez a fejekben sokféle zavart okoz. Ez valami olyasmi, ami hozzátartozik antropozófiai életünkhöz, és igen fontosnak tartjuk. Már az, hogy itt vagy ott egy mellékmondatot a dolgoknál becsúsztatunk, vagy itt-ott egy szót jobban vagy kevésbé hangsúlyozunk ki, ez a Zweig-élet egész fejlődésétől függ. S csak akkor, ha az előadások közzétételét szigorúan ellenőrzik, úgy, hogy alapjában véve eltekintenek attól a publikációtól, amit nekem előzőleg nem terjesztettek elő, csak akkor következik valami üdvös az előadásoknak ebből sokszorosításából vagy publikálásából.

Ez bizonyos vonatkozásban bevezetés azokhoz az előadásokhoz, amelyeket itt Zweigünkben fogunk tartani. Lesz egy bizonyos belső összefüggés az ezen a télen tartandó előadásokban, s az, amit az előkészítendő anyagban összeszedünk, az végül éppen e téli előadásokban egy meghatározott csúcspont után afelé irányul, ahol befejezhető. Amit nyolc nappal ezelőtt elmondtunk, egy kisebb kezdetet jelentett; amit ma fogunk megbeszélni, az egyfajta folytatás lesz. De a „folytatás” nem olyan, mint az újságbeli regényeknél, ahol a 38. folytatás követi a 37-et, hanem ennek mindenképp belső összhangja lesz, még ha látszólag különböző tárgyakról is lesz szó, és az összhang abban rejlik majd, hogy az egész végül az utolsó előadásokban jut el a csúcspontjára. Így éppen ma az utolsó előadásokra vonatkozóan mintegy vázlatszerűen kell beszélnünk a betegségek lényegéről, és a jövő hétfőn a „Tízparancsolat” eredetéről, történelmi jelentőségéről. Ez úgy tűnhet, mintha egyáltalán nem tartozna össze; de végül meg fogják látni, hogy mindennek belső összhangja van, és tulajdonképpen nem olyasminek kell érvényesülnie, ami valamiképp lezárt előadást jelent, ahogy ez egy további közönségnél igen könnyen előfordulhat.

A betegség, a betegségek lényegéről ma a tudomány álláspontjából kívánunk egyet-mást elmondani. A betegséggel, vagy legalábbis a betegségnek ilyen vagy olyan formájával az ember rendszerint akkor bajlódik, ha beleesik egyik-másik betegségbe, és általában semmi más nem érdekli itt, mint a gyógyulás, vagyis az a tény érdekli, hogy meggyógyuljon. Az, hogy hogyan gyógyul meg, némelykor teljesen mindegy számára, s az is a legkellemesebb neki, hogy e „hogyannal” már nem kell tovább törődnie. Hiszen ráadásul ott vannak azok, akiket méghozzá a megfelelő helyekről alkalmaznak – gondolják a legtöbben kortársaink közül. Ezen a területen még sokkal szigorúbb tekintélyelv uralkodik korunk áramlatában, mint vallásos területen valaha is uralkodott. Az orvosi pápaság -egységesen – ahogy itt vagy amott kialakult, olyan, amely mind a mai napig már a legintenzívebben érvényre jutott és a jövőben méginkább érvényre fog jutni. De nem kis részben a laikusok is bűnösök abban, hogy ez így lehet vagy így lesz. Mivel az ember nem gondol utána, nem törődik ilyen dolgokkal, ha nem az életéről van szó, ha nem éppen egy akut esettel áll szemben, ahol maga az ember gyógyításra szorul. S a lakosság egy nagy része is nagyfokú közönnyel szemléli, amikor az orvosi pápaság egyre nagyobb arányokat ölt és a legkülönfélébb módokon fészkeli be magát, így például, ha most beleszól, és óriási mértékben belenyúl a gyermekek nevelésébe, az iskolai életbe, és ennél egyfajta meghatározott terápiát vesz igénybe. Az ember nem törődik azzal, milyen mélyebb dolgok rejlenek valójában e mögött. Az ember csak szemléli, ha nyilvánosságra kerül ez vagy az az intézkedés, ilyen vagy olyan törvény formájában. Az ember valójában sohasem akar betekinteni ezekbe a dolgokba. Ezzel szemben egyre több olyan ember található, akik, ha az életükről van szó és a szokásos materialista orvostudománnyal nem boldogulnak, amelynek alapjaival nem törődnek, és csak azt látják, hogy meggyógyítja-e őket, vagy sem, akkor olyan emberekhez is mennek, akik az okkultizmus talaján állnak – s ott ismét csak azzal törődnek, hogy meg tudnak-e gyógyulni vagy sem. Mégsem bajlódnak azzal, hogy az egész közélet a dolgok módszereit és ismeretét illetően – mélyebb, a szellemiből származó módszereket illetően – minden alapjában alá van aknázva. Ki foglalkozik azzal, ha egy módszernél, amely okkult talajból nőtt ki, a nyilvánosság minden gyógyítást megakadályoz ezen a területen, vagy ha a gyógyítót becsukják? Mindezeket a dolgokat egyáltalán nem alapjaiban szemlélik; csak akkor veszik szemügyre, ha az eset fennáll. De éppen egy valódi szellemi mozgalom feladata az, hogy ráébresszen arra, nemcsak a gyógyulás egoista kereséséről lehet szó, hanem a mélyebb alapok megismeréséről ezekben a dolgokban, és az ilyenfajta megismerés elterjesztéséről is.

Materialista korunkban annak, aki át tudja tekinteni a dolgokat, túlságosan is természetes az, hogy éppen a betegségekről szóló tudomány gyakorolja a materialista gondolkodásmód leghatalmasabb befolyását. De az ember éppen úgy eltéved, ha ezt vagy azt a jelszót kergeti, ilyen vagy olyan módszernek valami különlegességet tulajdonít, éppen úgy eltéved puszta kritikájával annak, ami ugyan természettudományos alapokból következik és sok vonatkozásban hasznos, mégis materialista elméletekkel van díszítve, mint amikor az ember ismét mindent a fizikai gyógyítás és hasonlók alá akar sorolni, és ilyen módon minden lehetséges egyoldalúságba beleesik. Mindenekelőtt a mai emberiségnek egyre inkább tisztában kell lennie azzal, hogy az ember bonyolult lény, s hogy mindennek, ami az emberrel összefügg, lényének bonyolultságával van dolga. Ha egy tudománynak az a nézete, hogy az ember pusztán fizikai testből áll, akkor lehetetlen számára, hogy bármilyen gyógyító módon belenyúljon abba, amit az egészséges vagy a beteg emberrel tennie kell. Mivel az egészség és a betegség az egész emberrel állnak kapcsolatban, és nem csupán annak egyik tagjával, a fizikai testtel.

Nos, ismét nem szabad a dolgokat felületesen vennünk. Manapság éppen elég orvost találhatnak, akik szabályszerűen elismert szakemberek, és akik egyáltalán nem fogják elismerni, hogy hitvallásukat illetően materialista talajon állnak; hanem ilyen vagy olyanfajta vallásuk van, s messzire vezetne az, ha Önök azt a szemrehányást tennék nekik, hogy materialista felfogás hatja át őket. De nem ez itt a lényeg. Az életben egyáltalán nem az a lényeg, mit mond valaki, és miről van meggyőződve. Ez egészen személyes dolog. A cselekvésben az a lényeg, hogy az ember azokat a tényeket, amelyek nemcsak az érzéki világban vannak, hanem a szellemi világot is átszövik és átlengik, fel tudja használni és megérti, hogy az életben gyümölcsözővé kell tennie.

Ha tehát egy orvos mégannyira jámbor ember is, és sokféle elképzelése van az ilyen vagy olyanfajta szellemi világról, ha azonban azt illetően, amit megvalósít, olyan szabályok szerint jár el, amelyeket teljes mértékben materialista világszemléletünk szerint alkottak meg, ha tehát úgy gyógyít, mintha csupán egy test lenne, akkor lehet ő elmélete szerint mégannyira spirituális felfogású: ő mégis materialista. Mivel nem az a lényeg, amit valaki mond vagy hisz, hanem az, hogy azokat az erőket, amelyek a külső érzéki világ mögött állnak, eleven mozgásba tudja hozni. Éppen olyan kevéssé elegendő az, ha az antropozófián keresztül elterjed majd az a tanítás, hogy az ember egy négytagú lényből áll, és mindenki a világon utánaszajkózza, hogy az ember fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből áll, jóllehet ezeket a dolgokat egyfajta módon meg tudják határozni, és le tudják írni. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az emberi lényiség e tagjainak eleven egymásra hatását egyre jobban megértsék, hogy megértsék azt, ahogy az egészséges és a beteg emberek fizikai-, éter- és asztráltestre és énre oszlanak, és azt, ami ismét kölcsönösen összefügg ezekkel a tagokkal. Aki például sohasem foglalkozott azzal, amit a szellemtudomány képes adni az emberi lény négy tagjának természetéről, az énről, az sohasem ismer meg valamit – még ha oly sok anatómiát és fiziológiát tanult is – a vér természetéről. Ez teljesen lehetetlen. Ezért sohasem képes valami jelentékenyt és gyümölcsözőt mondani azokról a betegségekről, amelyek a vér természetével függenek össze. A vér az ember én-jellegének kifejeződése. S ha korokon át hangzik Goethe szava a „Faust”-ból: A vér egészen különleges nedv, akkor ezzel valójában igen sokat mondtunk. Mai tudományunknak sejtelme sincs arról, hogy az embernek kutatóként egészen másként kell viszonyulnia a fizikai vérhez is, mint az ember fizikai testiségének valamely más tagjához, hogy ez valami egészen másnak a kifejeződése. Ha a mirigyek a kifejeződései, a fizikai ellenlábasai az étertestnek, akkor fizikailag is valami egészen mást kell látnunk abban, ami valamely mirigyből tevődik össze, legyen az máj vagy lép, mint amit a vérben kell látnunk, amely az emberi lény egy sokkal magasabb tagjának a kifejeződése, nevezetesen az én-é. S ettől kell függnie a kutatási módszereknek, amelyek megmutatják, hogyan kell ezekkel a dolgokkal foglalkoznunk. Nos, valami olyat akarok itt kifejezni, ami talán csak a haladottabb antropozófusok számára lehet érthető, de amit mégis fontos kimondani.

Ma egészen természetesnek tűnik a materialista érzelmű tudós számára, hogy ha egy vágást ejt a testén, ott vér folyik ki, amit meg lehet vizsgálni minden létező eszközzel. S most leírja az ember: ez vér – úgy, mint valamely más anyagot, egy savat vagy hasonlót ír le a kémiai vizsgálati módszerek után, amelyek után még ennek is nekilát. Csak egyet nem vesz ennél figyelembe az ember, ami különben a materialista tudománynak nemcsak ismeretlen, hanem éppenséggel őrültségnek vagy fantáziálásnak kell tűnjék, de ami mégis igaz: a vér, amely az erekben folyik, ami az eleven testet fenntartja, az egyáltalán nem az, ami kicsöppen, ha egy vágást csinálok, és egy piros cseppet nyerek. Mivel a vér abban a pillanatban, amikor kimegy a testből, olyan változáson megy keresztül, hogy azt mondhatjuk: ez valami egészen más; s ami megalvadt vérként kifolyik, s még ha olyan friss is, nem mértékadó arra, ami az eleven szervezet teljes esszenciája. A vér az én kifejeződése, az emberi lényiség egy magasrendű tagjáé. A vér – már mint fizikai is – olyasvalami, amit teljeségében fizikailag nem lehet vizsgálni, mivel ez, ha Önök meg tudják látni, már egyáltalán nem az a vér, amely a testben folyik, ami volt. Ez egyáltalán nem tekinthető fizikainak, mert abban a pillanatban, amikor kiszabadul, ha odakerül, hogy meg lehet vizsgálni valamely Röntgen módszerekhez hasonló módon, akkor az ember már egyáltalán nem a vért vizsgálja, hanem valamit, ami a vér visszfénye a fizikai téren. Ezeket a dolgokat csak fokozatosan lehet megérteni. Mindig voltak a világon olyan kutatók, akik az okkultizmus talaján álltak és ezt mondották, de fantasztáknak vagy filozófusoknak vagy másképp nevezték őket.

Nos, az egészséges vagy beteg emberben is valóban minden összefügg az ember négyességével, az ember bonyolultságával; s az ember csak így jut az ember megismeréséhez, amelyet a szellemtudományból merít, az egészséges vagy beteg ember szemléletéhez. Vannak bizonyos egészen meghatározott károsodásai az emberi természetnek, amelyeket csak akkor lehet megérteni, ha tudatában vagyunk annak, hogy ezek összefüggenek az én természetével, és ismét meghatározott módon – de bizonyos korlátokon belül – az én kifejeződésében, a vérben mutatkoznak meg. Mivel vannak meghatározott bajok az emberi szervezetben, amelyek az asztráltest megbetegedésére vezethetők vissza, és amelyek ezáltal az asztráltest külső kifejeződését, az idegrendszert támadják meg. De Önök már kissé a tudatára ébrednek majd annak a finomságnak, amivel itt gondolkodni kell, míg ezt a két esetet említjük. Ha az ember asztráltestében egy olyan szabálytalanság van, hogy az az idegrendszerben, az asztráltest külső leképeződésében fejeződik ki, akkor mindenekelőtt kiderül fizikailag az idegrendszer bizonyos képtelensége munkája elvégzésére. Ha most az idegrendszer egy bizonyos irányban nem tudja munkáját végezni, akkor ezen alkalmatlanság következményeként minden lehetséges betegség-szimptóma felléphet: a gyomor, a fej, a szív megbetegedhet. Egyáltalán nem szükséges azonban, hogy egy betegséget, amelynek szimptómái esetleg a gyomorban mutatkoznak, az idegrendszer egy bizonyos irányú alkalmatlanságára, s ezért eredetét az asztráltestre vezessük vissza, hanem ez egészen másfelől is jöhet.

Azok a betegségformák, amelyek magával az énnel függenek össze és ezáltal külső kifejeződésével, a vérrel, rendszerint úgy nyilatkoznak meg – de csak rendszerint, mivel a dolgok a világon nem olyan kimértek, mégis az ember éles kontúrokat húzhat, ha szemlélni akarja a dolgokat -, mint azok a betegségek, amelyek krónikus betegségekként lépnek fel. Ami különben először észlelhető, mint ilyen vagy olyan károsodás, az rendszerint szimptóma. Felléphet ez vagy az a szimptóma, alapjául azonban a vér egyfajta károsodása szolgálhat, s ennek eredete az emberi lény azon részének rendellenességében rejlik, amelyet én-hordozónak nevezünk. Nos, órákig tudnék Önöknek azokról a betegségformákról beszélni, amelyek krónikusan nyilatkoznak meg, és amelyek, ha fizikailag beszélünk, a vérben, ha lelkiekről beszélünk, az énben erednek. Ezek kiváltképp olyan betegségek, amelyek valódi értelemben örökölhetőek, egyik generációról a másikra mennek át. S ezek a betegségek azok, amelyeket csak az láthat át, aki általában szellemileg szemléli az emberi természetet. Jön ez vagy az, aki krónikusan beteg, vagyis tehát alapjában véve sohasem teljesen egészséges, hamarosan fellép ez vagy az, hamarosan érzi ezt vagy azt a rosszullétet. Itt arról van szó, hogy az ember mélyebben a dolgok alapjaiba tekint, s ott mindenekelőtt megérti, hogy arra figyeljen: hogyan is van megteremtve az én tulajdonképpeni alapkaraktere? Milyen is valójában az ember? Aki ezen a téren valóban életszerűen tud valamit, az elmondhatja, hogy a krónikus betegségek egészen meghatározott formái összefüggenek az én ilyen vagy olyanfajta tisztán lelki alapkarakterével. Sohasem fognak bizonyos krónikus betegségek fellépni egy olyan embernél, akit a komolyság és a méltóság határoz meg, viszont bizonyára fellépnek olyan embernél, aki csak a fütyülésre és az énekszóra van alapozva. Csak utalhatunk itt erre, hogy ezekben az előkészítő előadásokban majd az utat is megmutassuk.

De amint látják, itt arról van szó, ha valaki fellép, és azt mondja, nekem már évek óta van ez vagy az a bajom, hogy az ember először is tisztázza magában: milyen is egyáltalán az ember? Az embernek tudnia kell, milyen színezetű alapkaraktere van énjének, különben a külső orvostudományban feltétlenül mellé kell nyúlnia, ha egy sajátos véletlen nem vezeti rá. A lényeges az, hogy azoknál a betegségeknél, amelyek egyúttal elsődleges értelemben a tulajdonképpeni öröklődő betegségek, a gyógyítást illetően az ember egész környezetét figyelembe kell venni, amennyiben ez énjére közvetlen vagy közvetett befolyást tud gyakorolni. Ha az embert tehát valóban ilyen módon megismertük, akkor néha meg kell ítélnünk, hogy ilyen vagy olyanfajta természeti környezetbe vigyük, a tél folyamán másfajta környezetbe, ha ez lehetséges; vagy azt tanácsoljuk neki, ha egy meghatározott foglalkozása van, változtassa ezt meg, hogy az életnek ezt vagy azt az oldalát keresse fel. Itt tehát elsősorban arról van szó, hogy az ember keresi, hogy a helyeset találja el arra vonatkozólag, ami az én karakterére a helyes befolyást gyakorolhatja. Különben annak, aki gyógyítani akar, széleskörű élettapasztalattal kell rendelkeznie, hogy beleképzelje magát az ember természetébe, hogy azt mondhassa: ennek az embernek, hogy meggyógyuljon, meg kell változtatnia foglalkozását. Itt arról van szó, hogy az, ami az emberi természet vonatkozásában szükséges, előtérbe kerüljön. Talán éppen ezen a téren néha minden gyógyulás azon hiúsul meg, hogy ez egyáltalán nem kivitelezhető; de sok esetben végre lehet hajtani, ha már tudatossá válik, így például sokat használhat olyan embernél, aki a síkság helyett hegyvidéken él. Ezek csak olyan dolgok, amelyek olyan betegségekre vonatkoznak, amelyek kívülről krónikus betegségként nyilatkoznak meg és fizikailag a vér természetével, szellemileg pedig az én természetével függenek össze.

Ezután kiváltképp azokra a betegségekre térünk rá, amelyek eredetileg – szellemileg – az asztráltest rendellenességeiben fészkelnek, és az idegrendszer meghatározott, ilyen vagy amolyan irányú alkalmatlanságában nyilatkoznak meg. Nos, az elterjedt akut betegségek nagy része éppen azzal függ össze, amit itt elmondtunk, sőt a legtöbb akut betegség azzal van összefüggésben. Babona az, ha az ember gyakran úgy véli, ha valaki a gyomrával, vagy a szívével szenved, vagy csupán ilyen vagy olyan világosan érzékelhető rendellenessége van itt-ott, hogy valóban meggyógyult, ha megszabadul ettől a betegségszimptómától. A lényeges az lehet, hogy ez a betegségszimptóma ott van, mivel az idegrendszer képtelen működni. Így lehet a szív beteg, mivel egyszerűen az idegrendszer abban az irányban képtelenné vált a működésre, amelyben a szívet mozgásában támogatnia kell. Ezért teljesen szükségtelen a szívet, vagy más esetben a gyomrot gyötörni, amelynek alapjában közvetlenül semmi baja sincs, hanem csak az idegek képtelenek munkájukat elvégezni, amelyeknek gondoskodniuk kell róluk. Ha ilyen esetben a gyomor megbetegedését sósavval kezelik, akkor ugyanazt a hibát követik el, mint egy olyan mozdonynál, amely mindig későn érkezik, és ahol az ember azt mondja, hogy valami bajának kell lennie, és megkalapálgatja – de ennek ellenére még mindig nem a megfelelő időben jön. A valóságban megtalálná, ha a dolog alapjáig menne, hogy a mozdonyvezető minden alkalommal leissza magát, ha vezetnie kell, akkor tehát megtalálná az igazat, ha a mozdonyvezetőnél kezdené, mert különben a mozdony mégsem érkezne megfelelő időben. Így éppen az is lehet, hogy a gyomorbetegségeknél ahelyett, hogy a gyomornál kezdenék, a gyomorról gondoskodó idegekbe kell beleavatkozni. Önök talán a materialista orvostudományban is találnak majd sokféle ilyen észrevételt. De nem arról van szó, hogy valaki azt mondja, ha a gyomornál egy betegségtünet mutatkozik, akkor elsősorban az ideghez kell fordulni. Ezzel ismét nem sokra megyünk. Csak akkor teszünk valamit, ha az ember tudja, hogy az ideg az asztráltest kifejeződése, hogy az ember vissza tud menni az asztráltest felépítésére, és az asztráltest rendellenességében tudja megkeresni az okot. Akkor felteheti magának a kérdést: miről van itt szó?

Elsősorban az ilyen betegségeknél arról van szó, hogy a gyógymódnál tekintetbe veszik azt, amit diétának neveznek, hogy az ember az ételek helyes összevegyítését találja meg, és azt, ami jól esik neki. Tehát az életmódról van szó, nem a külső vonatkozásban, hanem azzal, amit meg kell emésztenie, és fel kell dolgoznia, és amiről egyáltalán soha senki sem tud semmit a pusztán materialista tudomány alapján. Mivel az embernek tisztában kell lennie azzal, hogy minden, ami körülöttünk széles e világban makrokozmoszként jelen van, kapcsolatban áll a mi bonyolult bensőnkkel, a mikrokozmosszal, hogy tehát az a táplálék, ami található, határozott összefüggésben van azzal, ami a mi szervezetünk. Hiszen eléggé megismertük, hogy az ember hosszú fejlődésen ment keresztül, hogy az egész külső természet úgy alakult ki, hogy az ember árasztotta ki magából. A különböző szemlélődésekben mindig újra visszamentünk a régi Szaturnusz-időkig. Ott azt találtuk, hogy a régi Szaturnuszon semmi más nem volt, mint pusztán az ember, és mintegy az ember, az emberi fejlődés különítette el a többi természeti birodalmat, a növényvilágot, az állatvilágot és így tovább. Az ember ebben a fejlődésben kialakította a szerveit annak megfelelően, ami a fejlődés által elkülönült. Magának az ásványvilágnak a kiválasztódásakor egészen meghatározott belső szervek jöttek létre. A szív nem tudott volna létrejönni, ha kívülről nem alakultak volna ki bizonyos növények, ásványok és ásványi lehetőségek az idők folyamán. Nos az, ami így kívülről keletkezett, bizonyos kapcsolatban volt azzal, ami belülről alakul ki. S csak az, aki tudja, hogyan áll a külső a belsővel kapcsolatban, tudja egyes esetekben megmondani, hogyan használható fel a külső, a makrokozmikus a mikrokozmikushoz, másképp az ember bizonyos módon át fogja élni azt, hogy valamit belegyömöszöl magába, ami egyáltalán nem illik hozzá. Tehát a szellemtudományban a tulajdonképpeni alapokat kell keresnünk, amelyek irányítani tudják véleményünket. Mindig felületes ítélet az, ha a betegségeknél az ember diétáját pusztán külsődleges törvények szerint állapítják meg, amelyeket a statisztikából vagy a kémiából merítettek. Itt egészen más okokról van szó. Így látjuk, hogy itt a szellemi megismerésnek át kell áramolnia, és át kell világítania azt, aminek az egészséges és a beteg emberrel van dolga.

Vannak azután bizonyos betegségformák, amelyek részben inkább krónikus, részben inkább akut jelleget vesznek fel, de összefüggenek az emberi étertesttel és ezért az emberi mirigy-szervekben fejeződnek ki. Ezeknek a betegségeknek általában semmi közük sincs ahhoz, amit átöröklésnek neveznek, generációs átöröklésnek, ezzel szemben sok közük van a népek közötti összefüggésekhez, a fajta- és eredet-összefüggésekhez, amelyek az emberi világban találhatók. Így olyan betegségeknél, amelyek az étertestben erednek, és mirigy-betegségekként jönnek elő, mindig mérlegelnünk kell a kérdést: ezt a betegséget egy orosz, vagy egy olasz, egy norvég vagy egy francia kapta-e meg? Mivel ezek a betegségek a nép jellegével függnek össze, s így egészen különböző módon nyilatkoznak meg. Így például orvosi téren egy nagy hibát követnek el: egész Nyugat-Európában teljesen hibás szemléletet állítanak fel a tábeszről, a hátgerincsorvadásról. A nyugat-európai lakosságra nézve ugyan helyesen ítélik meg, de teljesen hibásan a kelet-európaira, mivel ott egészen más eredete van; mivel ezek a dolgok is ma még a legkülönfélébb módon változnak. Nos, meg fogják érteni, hogy a lakosság keveredésénél bizonyos körültekintésre van szükség. Csak az, aki megérti, hogy megkülönböztetést tegyen az emberi természet bensejét illetően, tud egyáltalán ítéletet alkotni erről. Ezeket a betegségeket ma egyszerűen külsődlegesen kezelik, az akut betegségeket mindenestül, bár ott egészen más területre jutunk. Mindenekelőtt egyet tudni kell ennél: hogy az ember szervei, amelyek az étertest befolyása alatt állnak, és az étertest rendellenességei által betegedhetnek meg, egészen meghatározott viszonyban állnak egymással. Így például egészen határozott viszony van egy ember szíve és agya között, s ez, de inkább képszerűen, egy bizonyos módon úgy fejezhető ki, hogy azt mondjuk: Ez a kölcsönös kapcsolat a szív és az agy között megfelel a Nap és a Hold kapcsolatának – azonban a szív a Napnak és az agy a Holdnak. Itt odajutunk, hogy világossá kell váljék, ha például a szívben fellép egy betegség, amennyiben az az étertestben gyökeredzik, akkor vissza kell hatnia az agyra, úgy, mintha a Napon valami történik, annak vissza kell hatnia a Holdra. Ez egyáltalán nincs másként, mivel a közvetlen összefüggésben vannak egymással.

Ezeket a dolgokat az okkult orvostudományban úgy is jelölik, hogy az ember különböző szerveinek helyzetére, konstellációjára az égitestek képeit alkalmazzák: a szívet Napként, az agyat Holdként, a lépet Szaturnuszként, a májat Jupiterként, az epét Marsként, a veséket Merkúrként. Ha Önök a csillagok kölcsönös kapcsolatait tanulmányozzák, akkor képet kapnak az ember szerveinek kölcsönös kapcsolatáról. Lehetetlen, hogy ha az epe megbetegszik – ami tehát szellemileg az étertestben keresendő – anélkül, hogy ez a betegség azokra a szervekre ne hasson valamely módon, amelyeket éppen megneveztünk, éspedig ha az epét Marsként jelöltük meg, akkor ez úgy hat, amilyen a Mars-hatás a mi planétarendszerünkben. Ilymódon ismerni kell a szervek összefüggéseit, ha az étertest megbetegedéséről van szó, és mégis kiváltképp a betegségek azok – s ennél meg fogják látni, hogy okkult téren minden egyoldalúságot el kell kerülni -, amelyekre specifikus gyógyszereket használnak. Itt belépnek a gyógyszerek, amelyeket kint, a növényekben és az ásványokban találnak. Mivel ami a növényekhez és az ásványokhoz tartozik, annak mély jelentősége van arra nézve, ami az emberi étertesthez tartozik. Tehát amikor tudjuk, hogy egy betegség az étertestből ered és ezért egy meghatározott módon a mirigyrendszerben fejeződik ki, azt a gyógyszert kell megtalálnunk, amely helyes módon az együttműködés komplexitását javítani, tökéletesíteni tudja. Elsősorban azoknál a betegségeknél, amelyeknél először arra kell figyelni, ami természetesen a fő dolog, hogy az étertestben erednek, s hogy összefüggenek a nép karakterével, hogy ezeknél a szervek szabályszerűen együttműködnek, nos, ezeknél először az a helyzet, hogy specifikumokat lehet gyógyszerként felhasználni.

Nos, talán el tudják képzelni ezt: ha valakinek egy embert ide vagy oda el kell küldenie, ha ez valamely foglalkozáshoz van kötve, és a dolgokat nem tudja elintézni, akkor annak általában nem tud segíteni. Itt ténylegesen minden esetben a pszichikai módszerek bizonyulnak hatásosnak. amit az ember pszichikai módszereknek nevez, a leghatásosabbak akkor, ha az ember a betegséget valójában az ember énjeként kutatja. Ha tehát egy ilyenfajta krónikus betegség lép fel, ami valamely módon a vérben gyökerezik, akkor a pszichikai gyógyszerek jogosultnak tekinthetők. S ha a helyes módon készítik el ezeket, akkor azáltal, ami az énre hat, teljes értékű pótlékként tudnak hatást gyakorolni. Mindenütt egy finom, intim összhangot láthatnak, ha megfigyelik, mit élhet át az emberi lélek, ha például a satuhoz van láncolva, és egy rövid pillanatra élvezheti a vidéki levegőt. Így az öröm, ami a lelket érzésben emeli, olyasmi, amit a legszélesebb értelemben pszichikai módszernek nevezhetünk. Nos, a gyógyító, ha módszerét helyesen gyakorolja, ezt személyes befolyásával fokozatosan pótolhatja, és a pszichikai módszerek a leginkább jogosultak a betegségek e formájánál, s ezen alapjában véve már nem lehet átsiklani, mivel a betegségek legnagyobb része az ember énjének rendellenességein alapul.

Most azokhoz a betegségekhez érünk, amelyek az asztráltest rendellenességei által jönnek létre. Itt a pusztán pszichikai módszerek – bár alkalmazzák őket – elvesztik nagy értéküket; ezért ezek a módszerek e betegségeknél is ritkábbak. Itt lép be a dietetikus gyógymód. Csak az olyan betegségeknél, amelyeket a harmadik minőségként jelöltünk meg, jogosult valójában az, hogy külső, orvosi gyógyszerekkel támogassuk gyógyulás lefolyását. Ha tehát az embert a maga bonyolultságában szemléljük, a gyógyító módszerben is a sokoldalúság a jellemző, és nem eshetünk egyoldalúságba.

Nos, még hiányzik az, ami az eredeti betegségeket jelenti, amelyek magukban fizikai testben erednek, amelyek a fizikai testre vonatkoznak, s ezek a tulajdonképpeni fertőző betegségek. Ez egy fontos fejezet, s majd pontosabban megszemléljük az egyik következő előadáson, amikor a „tízparancsolat” valóságos, helyes eredetét tekintjük át. Akkor meg fogják látni, hogy ez mégis összefügg. Ma itt ezért csak arra utalok, hogy ez a negyedik betegségforma létezik, és mélyebb okainál az egész természet ismeretéről van szó, amely összefügg az ember fizikai testével. Nem a fizikai itt az ok, hanem csak újra a szellemi. Ha ezt a négy betegségformát szemléljük, még nem merítettünk ki minden lényeges betegséget, hanem majd meglátjuk, hogy még az emberi karmáról is szó van, ami belejátszik ebbe. Ez egy ötödik, amit tekintetbe kell vennünk, így azt mondhatjuk: fokozatosan feltárul majd valami előttünk az emberi betegségek öt különféle formáiról, olyan betegségekről, amelyek az én területén, az asztráltest, az étertest vagy a fizikai test területén erednek, és amelyek a karmikus osztályrészként tekinthető betegségek. Ez csak attól függhet, hogy az orvosi gondolkodásmódot illetően bekövetkezik az a szerencse, hogy az egész orvosi gondolkodásmódot áthatja a az emberi természet magasabb tagjainak ismerete. Korábban egyáltalán nem tudtunk mit kezdeni egy olyan orvostudománnyal, amely a valóságot ténylegesen csak abban tudja felfogni, amiről szó van. Bár ezeket a dolgokat, mint sok okkult belátásunkat, kor színvonalára és modern formába kell hozni, nem szabad azt hinniük, hogy ez bizonyos vonatkozásban nem ősi bölcsesség.

Az orvostudomány a szellemi megismerésből indult ki, és mindig materialistábbá és materialistábbá vált. S talán egyetlen más tudománynál sem láthatjuk úgy, mint az orvostudománynál a materializmus betörését. A régebbi koroknak legalább tudata volt arról, hogy szükséges az emberi természet négyességének ismerete, ha bele akarunk tekinteni. Természetesen már korábban megmutatkozott a materializmus, így ezen a téren a tisztánlátó emberek már az utóbbi négy évszázad előtt látták, ahogy körülöttük minden materiálisan kezd gondolkodni, és Paracelsus – akit ma nem értenek, akit fantasztának vagy álmodozónak tartanak -, például teljesen arra utalt, hogy körülötte az orvostudomány, ahogy az Salernóból, Montpellier-ből, Párizsból kiindult, de ahogy bizonyos német területeken is gyökerezett, materialista volt, vagy legalábbis egyre inkább arra készült, hogy materialistává váljék. S éppen Paracelsus világának eltorzulása tette szükségessé annak feltűnését – ami ma ismét szükségessé válik -, hogy felhívjuk arra a figyelmet, ahogy a szellemre irányuló orvosi szemlélet megmutatkozik azzal szemben, amit tisztán materialista téren nyernek meg. Ma talán még nehezebb, mint már Paracelsusnak volt, az ő módján folytatott gondolkodással érvényesülni. Mivel akkoriban az orvostudomány materialista gondolkodása nem olyan mereven és idegenül állt szemben Paracelsus gondolkodásával, mint ma a materialista tudomány idegenül, minden megértés, belátás nélkül szembenáll az ember valódi szellemi természetével. Ezért érvényes számunkra az, amit ebben a vonatkozásban éppen Paracelsus mondott, de amit ma kevéssé érvényesnek ismernek el. Ha az ember látja, ahogy ma gondolkoznak a dolgokról azok, akik boncasztalnál vagy a laboratóriumban dolgoznak, s hogyan használják fel a kutatásokat, hogy az egészséges és beteg embereket megértsék, akkor az ember valamiképp igen hasonlóan fordul e materialista gondolkodásmód ellen, mint ahogy Paracelsus tette. Nos, az embernek talán szabad idéznie néhány szót a megértés némi reményével, és talán a megbocsátáséval is, mint ahogy Paracelsus a körülötte élő orvostudományról mondotta – tehát valóban a megbocsátás reményével, mivel Paracelsus maga mondta, bár ő nem finom és gyengéd ember, aki a főurak asztalánál élt, hanem durva természetű, aki sajton, tejen és zabkenyéren nőtt fel, s ezért Önök meg fognak bocsátani, hogy ezek a dolgok nem mindig finoman hangzanak. – Paracelsus mondja az idegen, de a német orvosokról is, amikor a különféle jellegű betegségekről beszél [6]:

„Mert nagy tévelygés az, és rosszul viselhető el, hogy sok idegen orvos, és nevezetesen Montpellier-ben, Salernóban, Párizsban, akik ott mindenekelőtt babért akarnak, és mindenkit megvetnek, s maguk semmit sem tudnak vagy semmire sem képesek, hanem nyilvánosan hirdetik, hogy pofájuk és pompájuk minden tudományuk, ez az ő szószátyárságuk. Nem szégyellik magukat a beöntésnél, a hashajtásnál, még ha halálhoz is vezet ez, így kell lennie, minden jó tanácsukkal. S büszkélkednek nagy anatómiájukkal, úgy ahogy bírják és használják, és mégse látták soha, hogy a borkő a fogakba akad, a többit inkább elhallgatom. Jó szemorvosok ők, semmiféle tükörre nincs szükségük az orruk előtt. Mi a ti látásotok és anatómiátok? Mégsem tudtok szart sem elgondolni, s nincs annyi szemetek, hogy lássátok, mi van. Így fáradoznak az orvosok német himpellérjei is, láttak tolvajt és hasonlókat, s fiatal, most kiköltött bolondokat, ha már mindent láttak, s így kevesebbet tudnak, mint azelőtt. Tehát szarban és hullákban fulladoznak, s ezután ezek a rongyok rekviemre mennek – mennének inkább a saját brancsukhoz helyette!”

[6] Paracelsus, opus paramirum, 3.könyv, 2. traktátus.

9. A tízparancsolat sajátossága és jelentősége

1908. november 16.

Előrelépve annak kezdetétől, amit ma egy hete a betegségformák szemléletével és az ember egészséges életének szemléletével tettünk, e tél folyamán egyre közelebbre megyünk bele az ezzel összefüggő dolgokba. Minden szemlélődésünk tulajdonképpen az emberi természet megismerésébe csúcsosodik majd ki, amely pontosabb, mint mikor az antropozófia eddigi eszközeit tudtuk alkalmazni. Ma szemlélődéseinkbe Mózes tízparancsolatának lénye és jelentősége közötti konfliktust kell beillesztenünk, mivel erre majd később szükségünk lesz. Legközelebb olyan fogalmak mélyebb jelentőségéről fogunk beszélni, mint az eredendő bűn, a megváltás, és hasonlók, s meg fogjuk látni, hogy ezek a fogalmak legújabb, tudományos eredményeink fényében ismét visszanyerik jelentőségüket. Ehhez azonban e figyelemreméltó dokumentumok alapvető lényegét is meg kell vizsgálnunk, amint az izraelita történelem őskorából kimagaslik, és a legfontosabb építőkőnek tűnik azon a templomon, amelyet mintegy a kereszténység előcsarnokaként emeltek. Éppen az ilyen dokumentumnál válhat egyre inkább szemléletessé, hogy valójában milyen kevéssé felel meg magának e dokumentumnak az a forma, amelyben az ember ma a Bibliát ismerheti. Azokból a részletekből, amelyeket mindkét legutóbbi előadáson „A Biblia és a bölcsesség”-ről elmondtunk, az az érzésük támadhatott, hogy nem helyes, ha valaki így vélekedne: Ó, ezek csak egyes kifogások a fordításokkal szemben, ilyen finomságokba mégsem megyünk bele! Nagyon felületesem ítélnénk meg, ha ezeket a dolgokat így kezelnénk! Emlékezzenek csak egyszer arra, hogy felhívhattam arra a figyelmet, hogy a Genezis második fejezetének a negyedik verse helyes fordításban valójában így szól: „A következőkben elmondjuk a nemzetségeket vagy azt, ami a mennyből és a Földről származik”, és hogy a Genezisben ugyanazt a szót használják itt úgyszólván „a menny és a Föld ivadékai”-ra, mint ott, ahol később azt mondják: „Ez, a nemzetségek könyve – vagy Ádám ivadékaié”. Mindkét esetben ugyanaz a szó áll itt. S ez sokat jelent, hogy ott, ahol az ember mennyből és Földről való származását írják le, ugyanazzal a szóval beszélnek, mint később, amikor Ádám ivadékairól van szó. Az ilyen dolgok nem csupán pedáns javításnak tekinthetők, nemcsak fordításunk elevenére tapintanak, hanem az emberiség ezen ősdokumentuma megértésének fontosságára is. S az ember úgyszólván antropozófiai világszemléletünk életforrásából kiindulva beszél, ha azt mondja, hogy világszemléletünk legfontosabb feladataihoz, magához az antropozófiához tartozik, hogy a Bibliát valódi alakjában adjuk vissza az emberiségnek. Mindenekelőtt az érdekel itt bennünket, amit általában mondanak, most már a tízparancsolatot illetően.

Ezt a tízparancsolatot ma tulajdonképpen az emberek többsége úgy veszi, mintha törvényi rendelkezések lennének olymódon, mint ahogy valamely modern államok is törvényeket adnak ki. Persze az ember hozzáteszi, hogy ezek a törvények, amelyeket a tízparancsolat tartalmaz, átfogóbbak, általánosabbak, és ettől az időtől és helytől függetlenül érvényesek. Az ember tehát általános törvényeknek tartja őket, de ennél tudatában van annak, hogy mégiscsak ugyanazt a hatást vagy célt kell elérniük, mint azoknak a törvényeknek, amelyeket ma a törvényhozás ad meg. Ezáltal azonban félreismeri az ember azt a tulajdonképpeni életteret, amely tízparancsolatban él. S hogy félreismeri, ez éppen abban mutatkozik meg, hogy minden fordítás, ami a mai emberiségnek hozzáférhető, már a dolognak önkéntelenül egy lényegében felületes, e tízparancsolat szellemébe egyáltalán nem beleillő magyarázatát vette fel. Ha belemegyünk ebbe a szellembe, akkor majd meglátják, hogyan sorolódik be e tízparancsolat értelme azokba a szemlélődésekbe, amelyeket most kezdtünk el, és amelyről úgy tűnik, mintha egyáltalán nem ideillő időugrást tennénk, mikor a tízparancsolatot vizsgáljuk.

Mindenekelőtt engedjék meg, hogy mintegy bevezetésül egy kísérletet tegyünk, hogy a tízparancsolatot némiképp megfelelő módon németül adjuk meg, s csak ezután járuljunk a dolog elé. A tízparancsolatnak ezen – ha így nevezhetjük – fordításán még kissé simítani kell. De a lényeget, a valódi értelmet a tízparancsolat e formájával német nyelven is el kell találni, mint ahogy később meglátjuk. Ha értelemszerűen fordítjuk úgy, hogy nem ütjük fel a lexikont, és szóról-szóra fordítjuk – aminél természetesen csak a legrosszabbak jöhetnek elő, majd rátérünk a szavak és az egész lelki értékére, amivel a dolog a saját korában rendelkezett -, ha tehát az ember kibányássza az értelmet, akkor ez a tízparancsolat így mutatkozna meg:

Első parancsolat. Én vagyok az örök isteni, akit magadban érzel. Elvezettelek téged Egyiptom földjéről, ahová te engem magadban nem tudtál követni. Ezentúl más isteneket nem szabad elém helyezned. Nem szabad magasabb isteneknek elismerned azt, ami néked képet mutat arról, ami a Földről, vagy az ég és a Föld között működik. Nem szabad imádnod azt, ami mindebből istenségként benned van. Mert én vagyok benned örök, amely belehat testedbe, s így az eljövendő ivadékokra hat. Én továbbható istenség vagyok. Ha nem ismersz meg Engem magadban, akkor eltűnök mint a te istenséged gyermekeidnél, unokáidnál és dédunokáidnál, és törzsük el fog pusztulni. Ha felismersz Engem magadban, akkor én ezernyi ivadékig, mint te élek tovább, és néped törzsei megsokasodnak.

Második parancsolat. Nem szabad Rólam magadban tévesen beszélned; mivel minden tévedés énrólam benned elpusztítja testedet.

Harmadik parancsolat. El kell választanod a munkanapot az ünnepnaptól, hogy a te léted az én létem képmása legyen. Mivel ami énként bennem él, hat nap alatt alakította ki a világot, és élt önmagában a hetedik napon. Tehát a te dolgodnak és a te fiad dolgának és a te leányod dolgának, a szolgáid, a jószágod dolgának és azokénak, akik különben nálad vannak, csak hat napon keresztül szabad a külső felé fordulnia; a hetedik napon azonban a te pillantásodnak Engem kell keresnie önmagadban.

Negyedik parancsolat. Működj tovább atyád és anyád lelkületében, hogy birtokodban maradjon az a tulajdon, amelyet ők azzal az erővel szereztek meg, amit én alakítottam ki bennük.

Ötödik parancsolat: Ne ölj.

Hatodik parancsolat: Ne törj házasságot.

Hetedik parancsolat: Ne lopj.

Nyolcadik parancsolat: Ne csökkentsd embertársaid értékét azáltal, hogy valótlanságot mondasz róluk.

Kilencedik parancsolat. Ne tekints irigykedve arra, amit embertársaid tulajdonként birtokolnak.

Tizedik parancsolat. Ne tekints irigykedve embertársad asszonyára, segítőtársaira és másokra, akikkel boldogulni tud.

Nos, tegyük fel a kérdést: mit mutat nekünk mindenekelőtt ez a tízparancsolat? Meg fogjuk látni, hogy mindenekfelett azt mutatja nekünk, nemcsak az első részben, hanem az utolsóban is, ahol ez látszólag el van rejtve, hogy Mózesen keresztül a zsidó népnek arról beszélnek, hogy immár a zsidó népé kell legyen az a hatalom, amely az égő csipkebokorban üzent e szavakkal, nevének megjelöléseként: „Én vagyok az Én vagyok!”

– „Ehjeh asher ehjeh!” Ezáltal utal arra, hogy a többi nép földfejlődésünkben ezt az „Én vagyok”-ot, az emberi lény negyedik tagjának ősokát nem olyan intenzíven, olyan tisztán ismerhetik meg, ahogy a zsidó népnek meg kellett ezt ismernie. Az az isten, aki lényének egy cseppjét az emberekbe töltötte, úgy, hogy az emberi lény negyedik tagja e csepp hordozója volt, az én-hordozó, ez az isten először Mózesen keresztül tudatta magát népével. Ezért mondhatjuk azt: a tízparancsolatban rejlik ez a felfogás; bár ez a Jahve-isten dolgozott és működött az emberiség felemelkedésén mostanáig is. De a szellemi lények korábban tevékenykednek, mint ahogy világosan felismerhetők. Az, aki a régi népeknél a Mózes előtti korokban működött, cselekvő, munkálkodó volt ugyan, de mint fogalom, mint képzet, mint valójában hatékony erő az emberlélek bensejében először Mózesen keresztül ismertette meg magát népével. S itt most arról van szó, hogy világossá tette ennek a népnek, mi az egészen átfogó hatása annak, ha magukat énnek érzik a tömegben, ahogy az a zsidó nép esetében volt. Ennél a népnél a Jahve-lényt egyfajta átmeneti lénynek kell tekintenünk: Jahve csak az a lény, amely az ember saját individualitásának cseppjét adja. De ugyanakkor ő a nép istene is. Az egyes zsidó még egyfajta kapcsolatban, összeköttetésben érezte magát azzal az énnel, amely Ábrahám inkarnációjában is élt, és amely az egész zsidó népen keresztül leáramlott. Hiszen ez csak a kereszténység kihirdetésével lett másként. De aminek Krisztuson keresztül a Földre kellett jönnie, az már előzőleg tudatta magát az ótestamentumi kinyilatkoztatásokkal, mindenekelőtt azzal, amit Mózesnek kellett mondania népének. Így lassan látjuk, hogyan áradt bele az én-megismerés teljes ereje a zsidó népbe annak a történelemnek a folyamán, amelyet az ótestamentum ábrázol. A zsidó népnek teljesen tudomására kellett hozni azt, milyen hatással van az ember egész életére, ha többé már nem egyfajta öntudatlanságban él az énről, hanem megtanulja, hogy ént érezzen önmagában, az isten nevét az „Én vagyok, aki vagyok” hatását érezze lelke legbensejében.

Ma absztraktnak érzi az ember ezeket a dolgokat. Ma az csak egy szó, ha az ember az énről és a vele összefüggő dolgokról beszél. Abban a korban, amikor ez az én először a régi Jahve-isten alakjában tudatta magát a zsidó népnek, úgy érezte az ember ezt az ént, mint olyan erő becsapódását, amely belekerült az emberekbe, és asztráltestük, étertestük és fizikai testük egész felépítését megváltoztatta. S azt kellett ennek a népnek mondani: mások voltak a te életed és a te egészséged feltételei, amikor az én még nem élt felismerésként lelkedben; korábban a betegség és az egészség feltételei mások voltak az egész életre; mint most. Ezért arról volt szó, hogy megmondják a zsidó népnek, milyen új feltételek állnak elő azáltal, hogy már nem kell csupán az égre tekintenie, vagy a csupán Földre, ha az istenekről beszél, hanem saját lelkébe kell bepillantania. Az igazságnak megfelelő betekintés saját lelkünkbe helyes életet hoz létre, egészen az egészségig lemenően. Ez a tudat teljesen a tízparancsolat alapjául szolgál, míg annak téves felfogása, ami énként a lelkekbe húzódik, az embert lelkében és testében kiszárítja, összetöri. Az embernek csak hitelesen kell eljárnia, és észreveheti, milyen kevéssé lehet ez a tízparancsolat csupán külső törvény, hogy ténylegesen milyennek kell lennie, amit éppen kifejtettünk: olyasmi, ami az asztrál-, az éter- és a fizikai test egészségére nézve a leginkább megfelelő. De ki olvassa, ma a könyveket helyesen és pontosan? Csak néhányat kell lapoznunk, és megtaláljuk, hogy a tízparancsolat egy további értelmezésében kijelentik a zsidó népnek, milyen hatása van a tízparancsolatnak az egész emberiségre. Ez így szól:

„Én eltávolítok minden betegséget a te körödből; sem abortusz, sem terméketlenség nem lesz a te földeden, és napjaid számát teljessé teszem”.

Ez azt jelenti: ha az én úgy éli ki magát, hogy áthatja magát a tízparancsolat lényével, akkor többek között bekövetkezik az hogy nem tudsz éveid virágjában elhalni, hanem a felfogott én bele tud áramlani a három testbe, az asztrál-, az éter- és a fizikai testbe; ami napjaid számát teljessé teszi, s ez megengedi, hogy a legmagasabb korig egészségben élj. Ezt mondják ki egész világosan. De szükséges az, hogy ezekbe a dolgokba egészen mélyen menjünk bele. Ezt különben a modern teológusok nem olyan könnyen tudják megtenni. Mivel egy népszerű könyvecske, amely különben igen alkalmas arra, hogy botrányt keltsen, mivel néhány pfennigért kapható, a tízparancsolatról ezt a mondatot is mondja: könnyen belátható, hogy a tízparancsolatban a legfontosabb emberi törvények találhatók, egyrészt Isten elleni törvények, a másik felében pedig az emberek elleni törvények. Hogy ne nagyon fogjon mellé, állítja az érintett szerző, a negyedik parancsolatot még az első féléhez kell venni, amely Istenre vonatkozik. Ahogy az Úr ezt létrehozza, hogy az egyik fele négy, a másik fele hat, ez csak egy kis jele annak, ahogy az ember ma munkához lát. Minden más ebben a könyvben megfelel annak a szép egyenletnek is: négy egyenlő hattal.

Azzal a magyarázattal van dolgunk, amelyet a zsidó nép kapott arról, hogyan élje bele magát az én helyesen az ember három testébe. Itt mindenekelőtt arról van szó, hogy azt mondják – s itt éppen az első parancsolat lép elénk: ha te tudatában leszel annak, hogy ez az én az istenség egy szikrája, akkor neked énedben kell érezned egy szikrát, egy cseppet a legmagasabb, leghatalmasabb istenségből, amely részese a Föld teremtésének.

Emlékezzünk arra, amit az ember fejlődéstörténetéről mondhatunk. Elmondhattuk, hogy az ember fizikai teste az ősrégi Szaturnusz-lét alatt keletkezett. Ott az istenek dolgoztak rajta. Majd a Napon jött ehhez az étertest. Ahogy mindkét testen továbbműködtek, az ismét a szellemi-isteni lények műve volt. Később a Holdon beletagozódott az asztráltest; mindez az isteni-szellemi lények munkájaként. Ami azután az embert emberré tette a mai értelemben, az a Földön énjének betagozódása volt. Ennél a legmagasabb istenség működött közre. Ameddig tehát az ember nem lehetett tudatában lénye e négy tagjának, nem is lehetett sejtelme sem arról a legmagasabb isteniről, amely létesülésében részt vett, és benne létezett. Az embernek azt kell mondania: fizikai testemen istenségek dolgoztak, de ezek alacsonyabbrendűek, mint az az istenség, amely most az ént ajándékozta nekem. Éppen így van ez az éter- és az asztráltesttel is. Tehát a zsidó népnek is, amely először kapta a profetikus hírt énjéről, azt kellett mondania: Légy tudatában annak, hogy a népek körülötted isteneket imádnak, amelyek jelenlegi fokuk szerint az asztrál-, az éter- és a fizikai testén közre tudnak működni. De nem tudnak közreműködni az énnél. Ez az isten, amely az énben működik, mindig ott volt; művei és teremtése által tudatta magát. Nevét azonban most adta hírül neked.

A többi isten elismerésével az ember nem szabad lény. Ott olyan lény, amely alacsonyabb lénytagjainak isteneit imádja. Ha azonban az ember tudatosan felismeri Istent, akinek egy része énjében van, akkor szabad lény, olyan, aki szabad lényként áll szemben embertársaival. Az ember ma nem úgy áll asztráltestével, étertestével és fizikai testével, ahogy énjével áll. Ebben az énben benne van. Ez számára közvetlenül a legközelebbi, amivel szembenéz. Asztráltestéhez majd csak akkor áll így, ha manasszá alakítja át, és étertestével csak akkor, ha buddhivá alakítja, és énjéből kiindulva istenivé fejlesztette. Mikor az én végül is létrejött, ez mégis az, amiben az ember él. S ha az ént megérti, akkor megérti ebből azt, amelyben az isteni közvetlen alakjában elébe lép, hogy asztrál-, éter- és fizikai testének azokat a formáit, amelyeket ma magán hordoz, a korábbi istenek formálták. Így a környező népek az izraeli néppel ellentétben azokat az isteneket tisztelik, amelyek az embernek ezeken az alacsonyabb lénytagjain dolgoztak. S ha képet alkottak ezekről az alacsonyabbrendű istenekről, akkor ez a kép valamely formában, Földön vagy az égben, vagy az ég és a Föld között, hasonló volt. Mivel minden, ami az emberben magában volt, elterjedt a természet többi részén. Ha az ember képeket alkot magának az ásványvilágból, akkor ezek a képek csak azokat az isteneket állítják elébe, amelyek a fizikai testén működtek. Ha a növényvilágból alkot képeket magának, akkor ezek csak azokat az istenségeket állítják eléje, amelyek az étertestén dolgoztak, mivel az ember éterteste közös a növényvilággal. S az állatvilágból való képek csak azokat az istenségeket tudják szimbolizálni neki, amelyek az asztráltesten tevékenykedtek. Az viszont, ami által az ember a földi teremtés koronája, az, amit énjében kapott meg. Ezt semmiféle külső kép sem tudja kifejezni. S ezért a zsidó nép számára teljes élességgel meg kellett magyarázni és hangsúlyozni: van benned valami, ami az istenek jelenleg legmagasabbikának közvetlen kiáradása. Ezt nem lehet az ásvány-, a növény- vagy az állatvilágból vett képpel szimbolizálni, s ez mégis ilyen felemelő lenne. Az összes istenek, amelyeket ilymódon szolgálsz, alacsonyabbrendűek, mint az az Isten, aki énedben él. Ha ezt az istent akarod önmagadban szolgálni, akkor a többinek vissza kell lépnie, akkor lesz meg énednek egészséges, valódi ereje benned.

Tehát ez összefügg az emberiségfejlődés legmélyebb titkával, amit éppen a tízparancsolat első parancsolatában mondanak: „Én vagyok az örök isteni, amit magadban érzel. Az erő, amely Ént helyezett a te énedbe, az az ösztönzés, az az erő volt, amellyel Egyiptom földjéről elmenekültél, ahol nem tudtál követni Engem önmagadban”.

Jahve utasítására onnan vezette ki népét Mózes. S hogy ezt egészen világossá tegyük a magunk számára, még különösen arra kell utalnunk, hogy Jahve isten népét a papok népévé akarta tenni. A többi népeknél voltak olyanok, akik a néppel, mint szabadok, szemben álltak, a pap-bölcsek. Ezek voltak a szabadok, akik tudtak az én nagy titkáról, akik a képen nem ábrázolható Én-istent ismerték, így ezen a földön egymással szemben állva ott voltak ezek a kevésszámú, öntudatos pap-bölcsek, és a nagy, nem szabad tömeg, amely úgyszólván csak hallott arról, amit a pap-bölcsek a misztériumokból engedtek kiszivárogni a legszigorúbb tekintély mellett. A népből az egyes embernek nem volt ilyen közvetlen kapcsolata, hanem a pap-bölcsek közölték ezt az egyénekkel. Ezért minden jólét, minden boldogulás ezektől a pap-bölcsektől függött; ahogy az intézményeket megteremtették, mindent megszerveztek, attól függött a boldogulás és az egészség. Sokat kellene mesélnem Önöknek, ha az egyiptomi templomi alvás és hatásának mélyebb értelmét, amelyet a nép egészségére gyakorolt, el akarnám mondani, ha vázolni akarnám, hogy milyen egyszerű, népi gyógymód származott az egészség számára egy olyan kultuszból, amilyen például az Apis-kultusz volt. Egy ilyen a nép egész irányítása és vezetése azon alapult, hogy a beavatottak vezetésével ezekről a kultuszhelyekről jöttek a hatóerők az egészség érdekében. Ennek most másként kellett lennie. A zsidóknak a papok népévé kellett válnia. Minden egyes embernek éreznie kellett e Jahve-isten egy szikráját magában, és közvetlen kapcsolatot fenntartania vele. A pap-bölcsnek már nem kellett többé az egyetlen közvetítőnek lennie. Ezért kellett a népnek erre is utasítást adni. Fel kellett hívni a figyelmet arra, hogy a hamis képek, tehát a legmagasabb isten alacsonyabbrendű képei is egészségtelenül hatnak. Itt egy olyan fejezethez érünk, amiről a mai ember nem könnyen tud tudomást szerezni. Hiszen ma ebben a vonatkozásban óriási bűnöket követnek el.

Csak aki belehatol a szellemtudományba, tudja, hogy milyen titokzatos módon alakul ki az egészség és a betegség. Ha Önök egy város utcáin mennek, és ott a hirdetőoszlopokon és a kirakatokban lévő szörnyűségeket lelkük elé vezetik, látják, ez igen rossz hatást gyakorol Önökre. A materialista tudománynak sejtelme sincs arról, milyen sok betegség-csíra rejlik ezekben a borzalmakban. Az ember csupán a bacilusokban keresi a betegségek előidézőit, és nem tudja, hogy az egészséget és a betegséget kerülő utakon a lélek vezeti. Csak a szellemtudományt ismerő emberiség fogja majd megtudni, milyen jelentősége van annak, ha az ember ezt vagy azt a képszerű képzetet felveszi magába.

Mindenekelőtt azt mondják az első parancsolatban, hogy az embernek immár képzetet kell alkotnia arról, hogy mindenekfelett abból, ami a képszerűség által szellemileg kifejezhető, még egy impulzus adódhat, amely nem képszerű, s az én e pontján az érzékfelettivel határos. „Érezd erősen ezt az ént magadban, úgy érezd, hogy ebben az énben egy isteni hat át téged és hullámzik át rajtad, amely magasabb, mint minden, amit képben ki tudsz fejezni; mert egy ilyen érzésben az egészség erejét érzed, amely egészségessé teszi fizikai-, éter- és asztráltestedet!”. Egy erősebb én-impulzust kellett közölni a zsidó néppel, amely egészségessé tesz. Ha ezt az ént helyesen ismerik fel, akkor ezáltal az asztrál-, az éter- és a fizikai test jól épül fel, s ez erős élet- és egészség-erőt hoz létre, amely minden egyes embertől kiindulva, az egész nép számára megnyilatkozik. Mivel egy népet ezer nemzetségben számoltak, ezért mondta a Jahve-isten azt a szót, hogy az én megfelelő bevésődésével az ember maga a kiáradó egészség forrásává válik, s így az egész nép, ahogy kifejezi, „az ezredik nemzetségig menően” egészséges nép lesz. Ha azonban, az ént nem a helyes módon értik meg, akkor elszárad a test, nyavalyás és beteg lesz. Ha az Atya az én lényét nem a megfelelő módon emeli lelkébe, akkor teste nyavalyás és beteg lesz, az én lassan visszahúzódik; a fia még betegesebb, az unoka még nyomorultabb lesz, s végül már csak egy porhüvelyünk lesz, amelyből a Jahve-isten kihátrál. Ami az én-impulzust nem engedi feltörni, az viszi fokozatosan a testet egészen a negyedik tagjáig hatolva a kiszáradáshoz.

Így látjuk, hogy az én helyes működésének tudása az, amit a tízparancsolat első parancsolatában Mózes népe elé állítanak:

„Én vagyok az örök isteni, akit magadban érzel. Elvezettelek téged Egyiptom földjéről, ahová te engem magadban nem tudtál követni. Ezentúl nem szabad más isteneket elém helyezned. Nem szabad magasabb isteneknek elismerned azt, ami néked képet mutat arról, ami a Földről, vagy az ég és a Föld között működik” [7].

[7] „Nem szabad imádnod azt, ami mindebből istenségként benned van. Mert én vagyok benned örök, amely belehat testedbe, s így az eljövendő ivadékokra hat. Én továbbható istenség vagyok. Ha nem ismersz meg Engem magadban, akkor eltűnök mint a te istenséged gyermekeidnél, unokáidnál és dédunokáidnál, és törzsük el fog pusztulni. Ha felismersz Engem magadban, akkor én ezernyi ivadékig, mint te élek tovább, és néped törzsei megsokasodnak.”

Látjuk itt, hogy ezalatt nem csupán valami elvontat értenek, hanem eleven hatóerőt, aminek bele kell hatnia a nép egészségébe. A külső egészség folyamatát visszavezetik a szellemire, ami abban rejlik, s ezt fokozatosan hírül adják az emberiségnek. Erre utalnak még különösen a második parancsolatban is, ahol kifejezetten azt mondják: Nem szabad semmiféle tévképzetet alkotnod a nevemről, arról, ami énként él benned; mert a helyes képzet egészségessé és életerőssé tesz téged, és üdvödre szolgál, de a téves képzet elpusztítja testedet! Így a mózesi nép minden tagja arra van utalva, hogy minden alkalommal, ha az isten nevét kimondja, ez egy figyelmeztetés kell legyen: fel kell ismernem annak a nevét, aki belém költözött, úgy, ahogy az bennem él, mert ez az ösztönzés a gyógyulásra.

„Nem szabad Rólam magadban tévesen beszélned; mivel minden tévedés a benned lévő énről elpusztítja testedet!”

Majd a harmadik parancsolatban a világos, szigora utalás arra, hogy az ember, ha ő egy működő, teremtő én, egy igazi mikrokozmosz, éppen úgy, mint a Jahve-isten hat napon át teremtett és a hetediken pihent, ezáltal odaállította azt az ősképet, amit az embernek az ő teremtésében utána kell formálnia. A harmadik parancsolatban kifejezetten arra utalnak: Neked, ember, ha valóságos én vagy, a te legmagasabb istened képmásává is kell lenned, s tetteidben úgy cselekedned, mint istenednek! Ez tehát a felszólítás, hogy az istenhez, aki az égő csipkebokorban megnyilatkozott Mózesnek, mindig hasonlóbbá váljék. [8]

[8] „El kell választanod a munkanapot az ünnepnaptól, hogy a te léted az én létem képmása legyen. Mivel ami énként bennem él, hat nap alatt alakította ki a világot, és élt önmagában a hetedik napon. Tehát a te dolgodnak és a te fiad dolgának és a te leányod dolgának, a szolgáid, a jószágod dolgának és azokénak, akik különben nálad vannak, csak hat napon keresztül szabad a külső felé fordulnia; a hetedik napon azonban a te pillantásodnak Engem kell keresnie önmagadban.”

Nos, a tízparancsolat műve egyre inkább felülemelkedik az egyes emberen. De a háttérben mindig ott van az a gondolat, hogy a továbbműködő erő működik Jahveként vagy Jehovaként. A negyedik parancsolatban kivezetik az embert az érzékfelettivel való kapcsolatokból a külső érzékihez. Valami igen fontosra utalnak ebben a negyedik parancsolatban, s ezt meg kell érteni. Ott, ahol az ember öntudatos énként belép a létezésbe, ott úgy lép be ide, hogy külső eszközre van szüksége, hogy ezt a létezést megvalósítsa. Kialakítja azt, amit az ember egyedi, individuális tulajdonnak és birtoknak nevez. Ha visszamennénk a régi egyiptomi korba, akkor az emberek nagy tömegénél még nem találnánk ilyen individuális tulajdont. Azt találnánk, hogy azok, akik a birtok fölött döntöttek, a pap-bölcsek voltak. Most azonban, amikor minden egyes embernek individuális ént kell kifejlesztenie, arra kényszerül, hogy a külvilágba belenyúljon, valami sajátja legyen maga körül, hogy énjét a külvilágnak felmutassa. A negyedik parancsolatban tehát arra utalnak, hogy az, aki az individuális ént működni engedi magában, tulajdont szerez, ez a tulajdon azonban az én erejéhez kötve marad, ami a zsidó népben tovább él, apáról fiúra és unokára kell öröklődjék. S hogy a tulajdon, amit az apa birtokolt, ne legyen az én meghatározó energiájának alárendelve, ha a fiú apja művét nem folytatná az apa energiájával. Ezért azt mondják: Engedd az ént olyan erőssé válni magadban, hogy az lefelé húzódjék, s hogy a fiú azokkal az eszközökkel, amelyeket az apától örököl, megkaphassa a lehetőséget is a külső környezet megszokásához.

Ilymódon lesz tudatos a tulajdon szellemének konzervativizmusa ebben a korban Mózes népében. A következő törvényekben is még teljesen a tudat alapját képezi az, hogy minden mögött okkult erők állnak, ami a világon történik. Míg ma csak egészen külsődlegesen, absztraktul tekintünk az öröklődési jogra, azok, akik a negyedik parancsolatot helyesen értették meg, tudatában voltak annak, hogy a tulajdonnal szellemi erőket kell tovább plántálni generációról generációra, tovább éltetni egyik törzsről a másikra, hogy az én-erőt növeljék, és ezáltal az egyes individualitás én-ereje mintegy odaáramoltassa azt, amit az apa én-ereje vezetett oda hozzájuk. A negyedik parancsolatot nem lehet groteszkebbül fordítani, mint ahogy az szokásos, mivel az értelme a következő; Ki kell alakítanod magadban az erőteljes én-erőt, amely túlél téged, s ezt át kell adnod fiadnak, hogy ezáltal az ő én-ereje mintegy növelje azt, ami őseinek tulajdonaként tovább működhet benne.

„Működj tovább atyád és anyád törekvése szerint, ezáltal birtokodban marad a tulajdon, amelyet ők azzal az erővel szereztek, amit én alakítottam ki bennük”.

S minden további törvény alapjául szolgál, hogy az ember én-ereje növekszik az én-impulzus helyes felhasználásával, helytelen használatával azonban tönkremegy. Az ötödik parancsolat olyasmit mond, ami valójában csak a szellemtudományból érthető. Minden, ami gyilkosságokkal, idegen életek megsemmisítésével függ össze, gyengíti az öntudatos én-erőt az emberben. Ami isteni az emberben, az minden gyilkossággal megsemmisül. Ezért ez a törvény nemcsak valami absztraktra utal, hanem olyasmire, ami által az emberhez, én-impulzusához okkult erő áramlik, ha életet támaszt, életet gyarapít, az életet nem semmisíti meg. Ezt ideálként állítják ide az individuális én-erő növelésére, s a hatodik és a hetedik parancsolatban ugyanezt csak kevéssé hangsúlyos részekben követelik meg.

A házasság által az én-erő egy középpontját alapozzák meg. Aki házasságot tör, ezáltal abban gyengül, amit az én-erőnek kell hozzá áramoltatnia. Éppen így gyengíti az is én-erejét, aki elvesz valamit a másik én-erejéből, és az elvétellel, a lopással, stb. tulajdont akar szerezni. Itt is a vezető gondolatok alapjául szolgál az, hogy az énnek nem lehet gyengülnie. S most még az utolsó három parancsolatban arra is utalás történik, hogyan gyengíti az ember én-erejét vágyainak helytelen irányával. A vágyéletnek nagy jelentősége van az én-erő szempontjából. A szeretet erősíti az én erejét, az irigység, a gyűlölet kiszárítja az én-erőket. Ha tehát az ember gyűlöli embertársát, ha alábecsüli értékét, mikor valami rosszat mond róla, így gyengíti ezáltal az én-erőt, s mindennek, ami körülötte van, csökkenti egészségét és életerejét Éppen ezt teszi az irigység másik tulajdonával. Már a felebarát javainak megkívánása is gyengíti az én erejét. S éppen így van ez a tizedik parancsolatban: ha az ember irigyen tekint arra, ahogy a másik előbbrejutását keresi, s nem szeretettel törekszik a másikhoz, s ezáltal lelkét tágítja, és én-erejét engedi kicsírázni. Ha szemügyre vesszük a Jahve-isten sajátos erejét és megnyilatkozásának módját Mózes előtt, érthetjük csak meg azt, ami most különös tudatként bele kell áramoljék a népbe, s ez mindenütt annak alapjául szolgál, hogy ne absztrakt törvényeket adjanak, hanem egészséges, testre, lélekre és szellemre a legszélesebb értelemben gyógyító rendelkezéseket. Aki ezeket a törvényeket nem absztrakt, hanem élő módon tartja be, az az élet üdvét és előrehaladását szolgálja. Ezt abban az időpontban nem is lehetne másként megnyilatkoztatni, minthogy ugyanakkor előírásokat adtak, hogy miképpen is lehetne teljesíteni ezeket a parancsolatokat. Mivel a többi nép a zsidó néppel szemben egészen más módon élt, nekik ilyen értelmű parancsolatokra nem volt szükségük.

Ha a tudósaink ma előveszik a tízparancsolatot, lexikográfiailag lefordítják és összevetik más törvényekkel, például Hamurabi törvényeivel, ez éppen azt jelenti, hogy sejtelmük sincs arról az impulzusról, amelyből ez származik. Nem a „Ne lopj”-ról vagy „Ezt vagy azt az ünnepnapot kell megszenteljed”-ről van szó, hanem arról, hogy szellem áramlik keresztül ezen a tízparancsolaton, és ez a szellem hogyan függ össze annak a népnek a szellemével, amelyből a kereszténység teremtődött. Így mindent, amit érezni és érzékelni tudnánk e nép minden egyes egyénének önállóvá válásában, átérezhetünk, ha egyáltalán meg akarjuk érteni ezt a tízparancsolati művet. Ma egyáltalán nem az a kor van, hogy konkrétan érezzük azt, amit e nép tagjai érezhettek. Ezért ma minden lehetőt belefordítanak, ami a lexikonban áll, de nem felel meg a dolog szellemének. Hiszen mindig azt olvashatjuk, hogy Mózes népe egy beduin népből eredt, s ezért nem lehetett számára olyan parancsolatokat adni, mint egy földművelő nép számára. S ezért – így fejezik ki a tudósok – a tízparancsolatot később kellett megadni és később visszadátumozták. Ha a tízparancsolat az lenne, amit ezek az urak értenek alatta, akkor ebben igazuk lenne. De ők éppenséggel nem értik. Biztos, hogy a zsidók korábban egyfajta beduin nép voltak. De ezeket a parancsolatokat éppen azért adták nekik, hogy velük a nép az én-erő impulzusa segítségével egy egészen új kor felé közeledjék. Ez egyenesen a legjobb bizonyíték arra, hogy a népek a szellemből alakulnak ki. Alig van nagyobb előítélet, mint amikor azt mondják: igen, Mózes korában a zsidó nép még vándorló beduin nép volt; mi értelme lett volna ennek a népnek adni a tízparancsolatot! Volt értelme annak, hogy a zsidó népnek ilyen törvényeket adtak, amelyekkel éppen az én-impulzust minden erővel bele lehetett vésni a népbe. Megkapta ezeket a törvényeket, mivel általuk külső életének egészen új formát kellett adjon, mivel a szellemből teljesen új életet kellett teremtenie.

Így hatott valójában tovább a tízparancsolat, s ebben az értelemben beszélnek még a kereszténység első idejének megértő hívei is Mózes törvényeiről. Ezért úgy találják, hogy az én-impulzus mássá vált a golgotai misztérium által, mint amilyen Mózes korában volt. Azt mondották: az én-impulzus át van itatva a tízparancsolat művével; azért volt erős a nép, ha a tízparancsolatot követte. Most másként áll a helyzet. Most itt van az a jelenség, amely a golgotai misztérium alapját alkotja. Most ez az én rátekinthet arra, ami így rejtve vonult át a korszakokon, rátekinthet a legnagyobbra, amit megszerezhet magának, ami erőssé teszi, ha követi azt, aki a Golgotán szenvedett, és aki a jövőben a létesülő ember legnagyobb előképe. Ezáltal lépett Krisztus – azoknak, akik valóban értik a kereszténységet – annak az impulzusnak a helyére, amely előkészülve hatott az Ótestamentumban.

Így tehát látjuk, milyen valójában a tízparancsolat mélyebb felfogása.

10. Az eredendő bűn

1908. december 8.

Hűek maradunk megadott programunkhoz és e tél folyamán ezeken a Zweig-összejöveteleken egy sor látszólag távoleső sajátosságát vitatjuk meg az emberi életben előforduló egészségnek és betegségnek. S ezek a sajátosságok végül összeállnak számunkra egy egésszé, majd egy olyan meghatározott ismeretben csúcsosodnak ki, amihez fokozatosan fel kell jutnunk. Ennek a sorozatnak az első előadásában a betegség lényének egyfajta felosztását adtuk meg, s legutóbb azt kíséreltük meg lelkünk elé állítani, amit a tízparancsolat szó szerinti szövegének nevezhetnénk. Minden e szövegből kiinduló továbbit már a legközelebbi Zweig-összejövetelek folyamán megadjuk. A legutóbbi alkalommal elsősorban arról volt szó, hogy megismerkedtünk a tízparancsolat tartalmával és tulajdonképpeni tendenciájával. Ma más sajátosságokról akarunk beszélni, amelyek alig vannak közvetlen összefüggésben az előbbiekkel és a későbbiekkel, amelyeknek átfogó értelme csak később világosodik meg számunkra.

Ma elsősorban azzal van dolgunk, hogy az emberi földfejlődés egy jelentőségteljes pillanatára tekintsünk rá. Azok, akik már hosszabb ideje dolgoztak az antropozófiai mozgalomban, már régóta otthonosak ebben; a többiek csak fokozatosan élik majd bele magukat ezekbe a gondolatmenetekbe.

A pillanat, amelyre vissza akarunk emlékezni, igen messze van. Ha az Atlantisz utáni koron, az atlantiszi koron visszafelé megyünk egészen a régi lemuriai időkig, akkor találkozunk azzal a pillanattal, ahol Földünk emberisége számára fellépett a nemekre osztódás. Tudják, hogy korábban az emberiségben ilyenfajta nemekre osztódásról nem beszélhettünk. Kifejezetten felhívjuk a figyelmet arra, hogy most nem a kétnemű lény mintegy első fellépéséről beszélünk a földfejlődésben, vagy az egész fejlődésünkben, amennyiben az a bennünket körülvevő világokra kiterjed. Azok a jelek, amelyeket a kétneműséghez kell számítanunk, már korábban fellépnek. De az, amit ma emberi világnak nevezünk, először a lemuriai korban válik szét mindkét nemre. Korábban egy másként kialakult emberi formával volt dolgunk, amely bizonyos módon mindkét nemet megkülönböztetés nélkül tartalmazta magában. Kívülről úgy képzelhetjük el az átmenetet a kétneműségtől a két nemre való szétváláshoz, hogy elgondoljuk, a korábban kétnemű emberi alak úgy alakult ki, hogy az egyének egy csoportja az egyik nem, a női ismertetőjeleit jobban kifejlesztette, a másik csoport ezzel szemben inkább a férfias ismertetőjeleket alakította ki. Ezzel azonban a nemek felosztása még sokáig nem történt meg, hanem csak az egyoldalúság egyre növekvő kialakulásával, méghozzá olyan korban, amikor az emberiség még igen vékony, gyér anyagiságban élt.

Ha ezt a kort fokozatosan lelkünk elé állítottuk, akkor ez annak alapján történik, hogy a két nem keletkezésének értelmén kívánunk gondolkodni. Csak aki a szellemtudomány talaján áll, tehet fel ilyen értelmű kérdést, mivel a fizikai fejlődés értelmét a magasabb világokból nyeri. Amíg a fizikai világban állunk és a fizikai világot – felőlem – akár filozofikusan is szemléljük, egyfajta gyermekes nézet az, ha célokról beszélünk, és Goethe másokkal együtt joggal mulatott azon, ha az ember a természet céljairól beszél, akkor azt mondja, a természet bölcsességében létrehozta a parafát, hogy az ember dugót csinálhasson belőle. Az ilyen szemlélet gyerekes, és oda vezethet, hogy a lényegesről, amiről különben szó van, ámítjuk magunkat. Ez éppen olyan szemlélet lenne, mintha egy órát vennénk szemügyre, és mögötte kis démoni lényeket képzelnénk, amelyek bölcsen előre mozgatják az óramutatókat. A valóságban viszont, ha meg akarjuk ismerni az órát, a szellemhez kell mennünk, az órásmesterhez, aki létrehozta az órát. S éppen így, ha világunkban a célszerűséget be akarjuk látni, át kell lépnünk a fizikai világon, és belemerülnünk a szellembe. A cél, az értelem tehát szavak, amelyeket csak a fejlődésre szabad használnunk, ha a szellemtudomány talajáról szemléljük őket. Ebben az értelemben tesszük fel a kérdést: milyen értelme van annak, hogy mindkét nem fokozatosan kialakult és kölcsönhatásba lépett egymással?

Az értelem világossá válik Önöknek, ha figyelembe veszik, ahogy az, amit megtermékenyítésnek neveznek, amit a nemek kölcsönös egymásra hatásának lehet nevezni, előzőleg valami mással pótolták. Nem szabad azt hinnünk, hogy attól az időponttól, amikor az emberiség fejlődésében a nemek osztódása végbement, az is fellépett, amit megtermékenyítésnek nevezhetünk. Ez nem így van. Csak el kell képzelnünk, hogy azokban a korokban, amelyek megelőzték a kétneműséget, ez a megtermékenyítés egészen másként történt. A tisztánlátó, visszapillantó tudatnak megmutatkozik az, hogy a földi emberiségfejlődésben volt egy kor, amikor a megtermékenyítés már a táplálkozással összefüggésben megtörtént, így azok a lények, amelyek egy korábbi korszakban hím- és nőneműség szempontjából egyformák voltak, a táplálkozással egyúttal felvették az erőt a megtermékenyítéshez. Ha tehát ebben a korban, amikor természetesen a táplálkozás is még sokkal finomabb volt, az emberlények táplálkoztak, s a tápláléknedvek ugyanakkor tartalmazták azt, ami lehetővé tette a lényeknek, hogy hasonló lényt hozzanak elő önmagukból. Különben figyelembe kell venniük, hogy a tápláléknedvek, amelyeket a környező anyagokból vettek, nem mindig tartalmazták ezt a megtermékenyítő nedvet, hanem csak meghatározott időkben. Ez azoktól a változásoktól függött, amelyek történtek, s amelyeket ma egy év folyamán történő változásokkal hasonlíthatunk össze, az éghajlatváltozásokkal és így tovább. Egészen meghatározott időkben a tápláléknedvek, amelyeket a kétnemű lények a környezetből vettek, a megtermékenyítéshez szükséges erőt is tartalmazták.

Ha tisztánlátó tudattal tovább pillantunk vissza ezekbe a korokba, akkor a régifajta szaporodás egy másik sajátosságát is megtaláljuk. Amit ma az egyes emberek különbözőségének nevezünk, ami ma úgy hat, mint az egyes emberek individualitása, amin ma a jelenlegi emberiség korszakában az élet sokfélesége alapul, ez a sokoldalúság a nemek keletkezésekor nem volt meg. Akkoriban nagymértékű egyformaság volt. A lények, amelyek keletkeztek, hasonlóak voltak egymáshoz és elődeikhez is hasonlóak voltak. Mindazok a lények, amelyek még nem oszlottak két nemre, külsőleg hasonló látványt nyújtottak, sőt belsőleg is csaknem ugyanolyan jellemzőik voltak. S hogy az emberek ennyire hasonlóak voltak egymáshoz, azokban a korokban nem járt ugyanolyan hátránnyal, mint ahogy jelenleg lenne. Gondolják el, ha az emberek ma úgy jönnének a világra, hogy mindnyájan ugyanolyan alakúak és jelleműek lennének, milyen végtelenül unalmas lenne az emberi élet, milyen kevés történhetne az emberi életben, ha valaki ugyanolyan akarna lenni, mint a másik. De az ősi korokban ez nem így volt. Mikor az ember úgyszólván még éteri, szellemi lény volt, nem volt beleszőve olyan sűrűn az anyagiságba, akkor az emberek, ha megszülettek, még egy bizonyos gyermekkorban is igen egyformák voltak, s a nevelőknek egyáltalán nem volt fontos arra figyelniük, hogy az egyik vadabb, a másik lágyabb természetű lény-e. Az emberek a különböző korokban különféle jelleműek voltak, de bizonyos módon alapvetően hasonlóak. Az egyes ember élete folyamán ez azonban nem maradt így. Az emberhez azáltal, hogy még lágyabb, szellemibb testisége volt, sokkal inkább hozzáfértek azok a folytonos befolyások, amelyek környezetéből jöttek, s így e befolyások alatt óriási mértékben változott. Az ember bizonyos mértékig azáltal individualizálódott, hogy – mondhatnánk – viasszerűen lágy jellege volt. Ezáltal többé-kevésbé környezetének lenyomatát képezte. Különösen az élet egy egészen meghatározott idejében, ami ma egybeesne a nemi érés idejével, megjelent annak lehetősége, hogy mindent, ami környezetében végbement, engedje magába hatni. Az egyes korok különbözősége, amelyet ma az évszakok különbözőségével vethetnénk össze, akkoriban igen nagy volt, és az, hogy az ember a Föld egyik vagy másik sarkán élt, igen nagy jelentőségű volt számára. Ha az ember hajdanában csak egy rövid utat tett meg a Földön, az már jelentős befolyást gyakorolt rá. Ma, ha az emberek hosszú utazást tesznek és még sokat is látnak, nagyjából mégis úgy jönnek vissza, ahogy elmentek, vagy pedig az embernek már egészen sajátos képességének kellene lennie a benyomások felfogására. Ez a régi korokban nem így volt. Akkor minden még a legnagyobb hatással volt az emberekre, s így az emberek, amíg lágy anyagból voltak, ténylegesen csak fokozatosan tudtak individualizálódni az életben. Ez a lehetőség később megszűnt.

Egy további dolog, ami megmutatkozik számunkra az, hogy maga a Föld egyre sűrűbbé vált, s ugyanolyan mértékben, ahogy az anyagiság – mondjuk a Föld földszerűsége – intenzívebbé vált, ez az egyformaság károsnak bizonyult. Ekkor ezáltal egyre inkább visszahúzódott az ember számára az a lehetőség, hogy az életben még változni tudjon. Úgyszólván szörnyen sűrűnek született. Ez az oka annak, hogy az emberek ma életük folyamán olyan keveset változnak. Schopenhauer is hozzáfűzte ehhez, hogy úgy véli, alapjában véve az emberek jellemükben egyáltalán nem változnak. Ennek oka abban rejlik, hogy az emberek olyan sűrű anyagból vannak. Nem tudják az anyagot olyan könnyen átdolgozni és megváltoztatni. Ha az emberek – ahogy ez akkoriban történt – még végtagjaikat is meg tudnák változtatni, például tetszés szerint, ahogy szükségük van rá, egy végtagot rövidebbre vagy hosszabbra vehetnének, akkor természetesen az ember még sokkal erősebb benyomásokra is képes lenne. Akkor alapjában véve felvenné saját individualitásába azt, ami szabad lenne neki, hogy önmagán változást hozzon létre. Az ember mindig benső kapcsolatban áll a környezettel, különösen az emberi környezettel. Ezáltal pontosan érthető, hogy olyasmit szeretnék mondani Önöknek, amit talán még nem figyeltek meg, de ami teljesen így van.

Tegyük fel, hogy Önök szemben ülnek egy emberrel és beszélgetnek vele. Ezt az élet szokásos, normál menetére értjük, és az élet megszokott menetében az emberek egymás közötti érintkezésére, tehát nem olyan esetre, amikor valaki mélyen, okkult módon iskolázott. Tehát két ember ül egymással szemben; az egyik beszél, a másik csak hallgatja. Általában azt hiszi az ember, hogy a másik, aki hallgat, nem csinál semmit. Ez nem helyes. Ilyen dolgoknál mindig megmutatkozik, milyen a környezet befolyása. A külső érzékelésnél nem vehető észre, de a belső életre nézve igen jelentős, sőt feltűnő, hogy az egyik, aki csak hallgat, mindent együtt csinál majd, amit a másik tesz, sőt a fizikai hangszalagok mozgásai is részt vesznek abban, s a hallgató vele mondja azt, amit a másik mond. Mindent, amit Önök hallanak, együtt mondják a hangszalagok csendes mozgásával és az egyéb szervekével, ami a beszédben tekintetbe jön. S nagy különbség az, hogy annak, aki beszél, rekedt hangja van-e, és Önök úgy csinálják-e vele együtt a megfelelő mozgásokat, vagy pedig kellemes hangja van. Ebben a vonatkozásban az ember mindent együtt csinál, s ez alapjában véve folyamatosan történik, így ennek az ember egész képzésére nagy befolyása van, különösen ezekben a szoros kapcsolatokban. Ha meggondolják azt, ami legutolsó maradványként megmaradt a környezettel való együttélésből, a legalaposabban meggondolják, akkor képzetet alkothatnak arról, ahogy az ember az ősi korokban együtt élt és érzett a környezetével. Akkor például az ember utánzási képessége is óriási mértékben kialakult. Ha az egyikük tett egy mozdulatot, a többi mind utánacsinálta. Ez még meghatározott területeken, jelentéktelen dolgokban ma is megmaradt: ha valaki ásít, a többiek is ásítanak. De emlékezzenek arra, hogy ezekben az ősi korokban derengő tudatról volt szó, s ehhez kapcsolódott az ilyenfajta utánzási képesség.

Mialatt a Föld mindennel, ami rajta volt, egyre jobban megsűrűsödött, az ember egyre kevésbé vált képessé arra, hogy önmagát átalakítsa környezetének befolyása alatt. Egy napfelkelte például az Atlantisz viszonylag nem olyan ősi korszakában óriási alakító erőt jelentett az ember számára, mivel ez teljesen saját befolyása alatt állt, és bensőleg hatalmas élményei voltak, amelyek – ha ismét felléptek – nagyban átalakították őt élete folyamán. Mindez egyre csekélyebbé vált és fokozatosan eltűnt, minél messzebbre lépett előre az emberiség.

A lemuriai időkben, mielőtt a Hold kihúzódott a Földből, nagy veszély állt elő az emberek számára. A Hold fokozatos kivonulása Föld-fejlődésünkből megakadályozta ezt a veszélyt. Ugyanakkor azonban a Hold kimenetelével megtörtént a nemek szétválása, s ezzel a szétválással az individualizálódás egy újabb impulzusa adódott az emberek számára. Ha lehetséges lett volna, hogy az emberiség a két nem nélkül tudott volna szaporodni, akkor nem lépett volna be az individualizálódásba. A nemek együttes hatásának köszönhető, hogy az emberek mostani különbözősége bekövetkezett. Ha csupán a nőies hatna, akkor az emberek individualitása kioltódna, az emberek mind egyformák lennének. A férfias együttes hatásával az emberek szüleréstől kezdve egyéni karakterrel jöttek a világra. Így a nemek együttes hatásának értelme tulajdonképp azáltal jött létre, hogy a férfias elem fellépésével, elkülönülésével a születéskori individualizálódás lépett a régi individualizálódás helyére. Amit korábban mindenütt az egész környezet okozott, az a nemek kölcsönös hatására sűrűsödött össze, így az individualizálódás visszahúzódott a fizikai ember keletkezéséig, a születésig. Ez az értelme a két nem kölcsönös együtthatásának. Az individualizálódás a hímnemnek a női nemre gyakorolt hatása által történik.

Nos, ezzel valami másba is vele kellett törődnie az embernek, és ha azt ábrázoljuk, amibe itt bele kellett törődni, akkor kérem, ezt pontosan az emberiségre jellemzőként szemléljék, mivel – ha a szellemtudomány talaján állunk – nem tekinthetjük ezt ugyanúgy az emberekre, mint az állatokra nézve. Az egészség és a betegség a maguk finomabb erőiben egészen más okokra vezethetők vissza az állatoknál, mint az embereknél. Tehát az, amit mondunk, kizárólag az emberekre érvényes, s itt elsősorban a pontosabb kapcsolatoknak kell lelkünk elé tárulnia.

Helyezkedjenek vissza abba az ősi korba, amikor az embert teljesen körülvette a környezete, ahol a környezet áthatotta az embert, és számára egyrészt a tápláléknedvekkel, amelyeket nyújtott neki, a megtermékenyítést adta, míg másrészt a környezet hatása által individualizálódott. Nos, hiszen tudjuk azt, ha a szellemtudomány alapján állunk, hogy minden, ami körülöttünk van, ami hatással van ránk, akár fény vagy hang, meleg vagy hideg, kemény vagy lágy, ez vagy az a szín, minden, ami hat ránk, egy szellemiség megnyilatkozása, külső kifejeződése. S ebben az ősi korban az ember egyáltalán nem a külső, érzéki benyomásokat érzékelte, hanem a szellemit. Ha felpillantott a Napra, akkor nem a fizikai napkorongot pillantotta meg, hanem azt, ami a perzsa vallásban „Ahura Mazdao”-ként, a „nagy aura”-ként maradt fenn. A szellemi, szellemi naplény összegeződése jelent meg neki, s ez volt a levegőben és a vízben, az egész környezetben. Ha ma magunkba szívjuk egy kép szépségét, akkor mintegy desztilláltként kapunk valamit abból, ami akkor igazán zamatos volt. Ha a régi értelemben akarunk beszélni, akkor nem mondhatjuk: ez vagy az így vagy úgy tetszik nekem, hanem azt kellene mondjuk: ez vagy az a szellem jót tesz nekem! Így volt ez, amikor az emberek evés közben – ami egészen más tevékenység volt, mint ma – kölcsönhatásba kerültek környezetükkel, s éppen így volt az a kor, amikor a megtermékenyítő erőket felvették, valami egészen más: a szellemi környezet megjelenése. Szellemek jöttek az ember fölé, szemmel tartották és uralkodtak fölötte, hogy hozzá hasonlót hozzanak létre, s ezt is mint egyfajta szellemi folyamatot éltél át és figyelték meg.

Nos, egyre inkább lehetetlenné vált az ember számára, hogy környezetében lássa a szellemit. Ez egyre inkább elfödte magát, nevezetesen a nappali tudatban. Az ember fokozatosan már nem a szellemi hátteret érzékelte, amely a dolgok mögött van, hanem csak a külső tárgyakat, amelyek ezek külső kifejeződései, és megtanulta, hogy elfelejtse, ami szellemiként mögöttük áll. S mialatt alakjában egyre jobban megsűrűsödött, a szellemi befolyás is egyre csekélyebb lett. Az ember ezzel a megsűrűsödéssel egyre inkább önálló lénnyé vált, és lezáródott szellemi környezete előtt. Minél messzebb megyünk vissza ebbe az ősrégi korba, annál inkább szellemi-isteni az a befolyás is, amely a környezetből történik. Az emberek valóban úgy szerveződtek, hogy a környezetük leképeződései és képmásai voltak, a körülöttük lebegő szellemi lények, istenek képmásai, akik a Föld őskorában léteztek.

Ez egyre inkább elveszett, különösen a két nem együttes hatása révén. Ezáltal a szellemi világ visszahúzódott az emberek pillantása elől. Az emberek egyre inkább beleláttak az érzéki világba. Ezt a kapcsolatot egészen életszerűen kell elképzelnünk: gondolják el, az ember abban az ősi korban az isteni szellemi világból termékenyült meg. Maguk az istenek voltak azok, akik odaadták erőiket és az embert hasonlóra késztették. Ezáltal ebben az ősi korban nem fordult elő az, amit betegségnek nevezünk. A betegségre való belső hajlam nem létezett, nem lehetett, mert minden, ami az emberben előfordult és ami rajta működött, az egészséges isteni-szellemi kozmoszból jött. Az isteni-szellemi lények egészségesek, és hajdanában az embert saját képmásukra alkották. Az ember egészséges volt. De minél inkább elérte azt az időpontot, amikor belépett a nemek együtthatása és ezzel a szellemi világok visszahúzódása, minél inkább önállóvá és individuálissá vált az ember, az isteni-szellemi lények egészsége is visszahúzódott tőle, és valami más lépett a helyére. Az történt ugyanis, hogy a nemek egymásra hatásának tényébe burkolva szenvedések és ösztönök léptek fel, amint ezeket a fizikai világban ösztönözték. Ezt az ösztönzést elsősorban a fizikai világból kell kutassuk, miután az emberek olyan messzire jutottak, hogy mindkét nemben örömüket lelték, fizikailag-érzékileg örömüket lelték. Ez még messze nem így volt, amikor a nemek már léteztek. A két nem egymásra való hatása – még az atlantiszi korban is – akkor történt, amikor a fizikai tudat valójában aludt, úgyszólván az éjszakai alvás idején. Csak az atlantiszi kor közepén lépett fel az, amit a nemek tetszésének, a szenvedélyes szerelemnek nevezhetünk, tehát mindaz, ami az érzéki szerelemhez hozzákeveredett tiszta, érzékfeletti szerelemként, ha így akarjuk ezt nevezni – ez a kifejezés ma már el van koptatva, de nem kellene így lennie -: plátói szerelemként. A plátói szerelem sokkal nagyobb mértékben lenne jelen, ha nem keveredne az érzéki szerelemmel. S míg korábban minden, ami alakítólag hatott az emberre, az isteni-szellemi környezet következménye volt, most inkább mindkét nem szenvedélyeinek és ösztöneinek következményévé vált, amelyek hatottak egymásra. Mindkét nem együttműködéséhez hozzákapcsolódott az érzéki vágyakozás, amelyet a másnemű lény külső szeme, külső látása ösztönzött. Ebből az embernek születésétől kezdve olyasvalami adatott meg, ami különös módon összefügg az embereknek a fizikai életben meglévő szenvedélyeivel és érzéseivel. Míg korábban az ember azt, ami benne élt, még az isteni-szellemi világból kapta, most a megtermékenyítés aktusával olyasmit kapott, amit az érzéki világ önálló, lezárt lényeként vett fel magába.

Miután az emberek beléptek a kétneműségbe, útravalóul adták utódaiknak azt, amit ők maguk átéltek az érzéki világban. Itt tehát most két emberlénnyel van dolgunk. Ez a két emberlény a fizikai világban él, és érzékeikkel észlelik a világot, ezáltal fejlesztik ki ezt vagy azt a külső által ösztönzött hajlamot vagy vágyat, különösen az egymás iránti, kívülről ösztönzött, érzéki hajlandóságuktól ösztönzött vágyakat és szenvedélyeket. Ami most kívülről az ember elé lép, az az önálló ember szférájába húzódik le, már nincs teljes összhangban az isteni-szellemi kozmosszal. Ez a fizikai megtermékenyítés aktusával adatik az embernek, amely beléje oltódik. S ezt a saját, világi életüket, amit nem az isteni világból birtokolnak, ezt adják az emberek a megtermékenyítéssel utódaiknak útravalóul. Ha egy ember e vonatkozásban rosszabb, akkor rosszabb tulajdonságokat ad át utódainak, mint a másik, aki tiszta és jó.

S ezzel eljutottunk oda, amit valóságos, igazi értelemben kell képzelnünk az „eredendő bűnről”. Ez az eredendő bűn fogalma. Az eredendő bűnt az idézi elő, hogy az ember olyan helyzetbe kerül, hogy egyéni élményeit a fizikai világban utódaiba ülteti át. Minden alkalommal, amikor a nemek szenvedélye felgyullad, az asztrális világból alászálló emberekbe belekeverednek mindkét nem alkotóelemei. Ha egy ember inkarnálódik, alászáll a devacháni világból, és kialakítja asztrális szféráját egyéniségének sajátossága szerint. Ehhez a saját asztrális szférához hozzákeveredik valami abból, ami a szülők saját asztráltestét, ösztöneit, szenvedélyeit és vágyait alkotja, így az ember azt is megkapja, amit elődei átéltek. Ami így a nemzedékeken keresztül történik, amit a nemzedékek emberileg valóban megszereznek és ilymódon örökül hagynak, ez az, amit az eredendő bűn fogalmán értünk. S most még valami máshoz is eljutunk: egy egészen újszerű pillanat lépett be az emberiség létébe az ember individualizálódásával.

Az isteni-szellemi lények korábban – egészséges módon – az embert saját hasonmásukra alakították ki. Most azonban az ember önálló lényként kitagozódott az isteni-szellemi egészség teljes harmóniájából. Bizonyos vonatkozásban ellentmondott saját egységében ennek a teljes isteni-szellemi környezetnek. Gondolják meg, hogy van egy lény, amely csak a környezet befolyása alatt alakul ki. Itt mutatja fel, amit ez a környezet jelent. De gondolják csak meg, hogy ez a lény lezárja magát a bőrével, és környezete tulajdonságai mellett még saját tulajdonságaival is rendelkezik. Amikor az emberek a nemekre osztódással egyéniekké váltak, kialakították tehát önmagukban saját tulajdonságaikat. Ezáltal ellentmondás lépett fel a nagy, önmagában egészséges isteni-szellemi harmónia és aközött, ami individuálisként volt jelen az emberben. S mialatt ez az individuális tovább működött, reálisan ható tényezővé vált, először tagozódott bele az emberiségfejlődésbe a belső megbetegedés lehetősége. Most megragadtuk azt a pillanatot, amikor az emberségfejlődésben fellép a megbetegedés lehetősége, mivel ez az ember individualizálásához van kötve. Korábban, amikor az ember még összhangban állt az isteni-szellemi világgal, a megbetegedésnek ez a lehetősége még nem volt adott. Ez az individualizálódással lépett fel, s ez ugyanaz az időpont, mint a nemek szétválása. Ez az emberiség fejlődésére érvényes, s nem szabad ugyanígy átvinni az állatvilágra is.

A betegség valójában az éppen most leírt folyamatok hatása, és láthatják, hogy alapvetően az asztráltest az, amelyet eredendően befolyása alá von. Az asztráltesttel, amelybe mindenekelőtt beletagozódik az ember, ha a devacháni világból alászáll, szembekerül az, ami mindkét nem hatásával beleáramlik. Az asztráltest tehát az a rész, amely a nem-istenit a legélesebben juttatja kifejezésre. Az étertest már istenibb, mivel erre semmiféle nagyobb befolyása sincs az embernek, és a legistenibb a fizikai test, az istenek e temploma, mert ez ugyanakkor alapvetően az ember befolyása alá került. Mialatt az ember asztráltestében keres minden lehetséges élvezetet és minden lehetséges vágyat megtalálhat, amely károsan hat a fizikai testre, fizikai teste még ma is olyan, mint egy csodálatos eszköz, hogy az asztráltest mérgeinek és egyéb zavaró hatásainak évtizedekig ellen tud állni. S így azt kell mondanunk, hogy az emberi asztráltest e folyamatok által a legrosszabbá vált az emberben. Aki mélyebben belemerül az emberi természetbe, a betegségek legalapvetőbb okait az asztráltestben és az asztráltestnek az étertestre gyakorolt rossz hatásában találja meg, majd csak azután azokon a kerülőutakon, amelyeket az étertest tesz meg a fizikai testen. Most meg fogunk érteni olyasmit is, amit különben nem érthetnénk meg. A szokásos ásványi gyógyszerektől szeretnék most beszélni.

Az ásványvilágból való gyógyszer elsősorban az ember fizikai testére hat. Milyen értelme van tehát, hogy az ember fizikai testének ásványi gyógyszer juttat? Jegyezzék meg tehát jól: nem valamiféle növényi gyógyszerről kell itt beszélnünk, hanem tisztán ásványiról, amely fémekből, sókból, stb. áll. Tegyük fel, hogy az ember magához vesz valamely ásványi gyógyszert. Ekkor a tisztánlátó tudat számára valami egészen figyelemreméltó dolog mutatkozik meg. A tisztánlátó tudat ugyanis a következő trükköt mutathatja fel: mindig megvan a képesség arra, hogy a figyelmet valamitől eltérítsük. Önök el tudják vonni figyelmüket az egész fizikai testről. A fizikai testet tehát erős negatív figyelemmel eliminálták. Ha most valaki valamely ásványi gyógyszert vesz be, elő tudják hozni mindezt a figyelmükből, és csupán az ásványra vagy a fémre irányítani tisztánlátó figyelmüket, amely anyag most a betegben benne van. Tüntessék el tehát, ami csont, izom, stb. van benne, és fordítsák figyelmüket csak arra, ami egy meghatározott ásványi anyagként áthatja őt. Itt a tisztánlátó tudat számára valami egészen figyelemreméltó lép fel: ez az ásványi anyag egészen finoman eloszlott, és magának az embernek az alakját vette fel. Egy emberi alak áll Önök előtt, egy emberi fantom, abból az anyagból, amelyet a ember bevett. Tegyük fel, hogy az ember az antimon nevű fémet vette be, akkor egészen finoman eloszlott antimonból egy emberi alakot látnak maguk előtt, s így van ez minden ásványi gyógyszernél, amelyet az ember magához vesz. Önök önmagukban egy új embert alkotnak, amely ezekből az ásványi anyagokból áll; ez illeszkedik be Önökbe. Most feltehetjük a kérdést: mi a célja és az értelme ennek?

Az értelem a következő: ha Önök az embert, akinek ily módon szüksége van valamire, úgy hagynák, ahogy van, ha nem adnának neki gyógyszert, és neki valóban szüksége lenne rá, akkor az történne, hogy mivel bizonyos rossz erők vannak asztráltestében, az asztráltest az étertestre és az étertest a fizikai testre hatna, és ezt fokozatosan szétrombolná. Most a fizikai testet egy hasonmással /Doppelgänger/ hatották át. Ez úgy hat, hogy a fizikai test az asztráltest befolyásának nem engedelmeskedik. Gondolják el, hogy van egy babnövényük: ha adnak neki egy karót, akkor feltekeredik rá és már nem követi a szél mozgását. Ily módon ez a hasonmás is egy karó az embernek a beletagozódott anyagból. Magához erősíti a fizikai testet és megvonja tőle az asztrál- és étertest hatását. Így úgyszólván függetlenné teszik az embert fizikai testében asztrál- és étertestétől. Ez a hatása egy ásványi gyógyszernek. De ugyanakkor beláthatják a dolog rossz oldalát is, mivel van egy igen rossz ellenpólusa is. Mivel a fizikai testet mesterségesen kivették a többi testtel való összefüggéséből, így legyengítették az asztrál- és az étertest befolyását a fizikai testre, önállósították a fizikai testet, s minél többször juttatnak testüknek ilyen gyógyszert, annál jobban eltűnik benne az asztrál- és az étertest befolyása is, s a fizikai test önmagában megkeményedett és önállósodott lénnyé válik, amely saját törvényeinek engedelmeskedik. Gondolják csak meg, mit tesznek az olyan emberek, akik egész életükben ilyen különféle ásványi gyógyszereket juttatnak szervezetükbe. Egy olyan ember, aki fokozatosan sok ásványi gyógyszert vesz magához, később magában hordja ezeknek az ásványoknak a fantomját; az ásványi gyógyszerek egész tucatját hordozza magában. Ezek úgy tartják a fizikai testet, mint a szilárd falak. Igen, az asztrál- és az étertestnek még milyen befolyása lehet rá? Egy ilyen ember valójában maga körül vonszolja fizikai testét és meglehetősen tehetetlen vele szemben. Ha ekkor egy ilyen ember, akit hosszú ideje ily módon gyógyszereztek, egy másikhoz próbál menni, aki őt lelkileg akarja kezelni, aki különösen a finomabb testekre kíván hatni, akkor az érintett azt tapasztalja, hogy a lelki, pszichikai hatásra többé-kevésbé érzéketlenné vált. Mivel fizikai testét előbb önállósította, és megfosztotta attól a lehetőségtől, hogy az, ami a finomabb testekben történhetne, egészen a fizikai testig hatolhasson. S ez ugyanis úgy történt, hogy az embernek sok fantomja van magában, amelyek egyáltalán nem illenek össze, az egyik itt, a másik ott rombolja őt. Ha az ember elvonta magától a lehetőséget, hogy szellemi-lelki részeiből kiindulva működjék, akkor egyáltalán nem kell csodálnia, ha egy szellemi gyógykúrának a legkisebb sikere sincs számára. Ezért ha fizikai hatásokról van szó, mindig mérlegelniük kell, milyen ember az, akit gyógyítani kell. Ha az ember asztrál-, vagy étertestét tehetetlenségre késztette, mialatt fizikai testét önállósította, akkor igen nehéz lesz, hogy az ilyen emberhez szellemi gyógyítással hozzáférjünk.

Így tehát most megérthetjük, hogyan hatnak az ásványi anyagok az emberre. Hasonmásokat hoznak létre benne, amelyek konzerválják fizikai testét, és elvonják tőle asztrál- vagy éterteste hatásait, amelyek károsak lehetnek. Csaknem minden gyógyszerünk manapság ebből indul ki, mivel ezek a materiális gyógyszerek az ember finomabb tagjait nem tudják kezelni, csak valamely módon a fizikai testét.

Ma elsősorban a ásványi anyagok hatásait tekintettük át. Még egyszer beszélnünk kell majd a növényi gyógyítóerők és az állati anyagok hatásairól az ember organizmusra, majd áttérünk azokra a hatásokra, azokra a gyógyszerekre, amelyek lénytől lényig, tehát szellemileg történhetnek. Látják azonban szemlélődéseinkhez szükséges, hogy először újra eljussunk olyan fogalmakhoz, mint a bűnbeesés fogalma, s ezt helyesen értsük meg.

11. Az emberi test ritmusai

1908. december 21.

Azoknak a kurzusoknak a felépítése, amelyek e Zwieg-előadásokkal párhuzamosan futnak, teszi egyedül lehetővé azt, hogy Zwiegünkben egyre magasabb területekre emelkedhessünk fel. Ezért arra szeretném kérni Önöket, hogy ezeket a kurzusokat lehetőség szerint vegyék figyelembe. Szükséges, hogy legyen az embernek egy helye, ahonnan továbbléphet az előadásokkal. Különben minden évben elölről kellene kezdenie.

Ma olyasmivel kell foglalkoznunk, ami ismét látszólag távol áll az utóbbi előadásoktól, de mégis ez évi gondolkodási folyamatunkhoz illeszkedik. Kapcsolódni kívánunk az egyik legutóbbi, „Babonák szellemtudományos szempontból” című nyilvános előadáson [9] elhangzott megjegyzéshez. Elhangzott ott egy megjegyzés, amelyet egy nyilvános előadáson nem lehet tovább kifejteni, mivel ahhoz, hogy mélyebben belemenjünk, előzetes ismereteket kell feltételeznünk, amelyek nem annyira a megértésre, az intellektuális megismerési képességre vonatkoznak, hanem olyan megismerési képességre, amely egész lelkialkatunkban rejlik, s csak évekig tartó együttes munkával szerezhető meg. Csak az ilyen türelmes munkával juthatunk oda, hogy számunkra olyasmi, amit korábban abszurdnak tartottunk volna, lehetségesnek és valószínűnek tűnik, így belevihetjük az életbe, és látjuk, mennyire igaznak bizonyul. A megjegyzés, amelyből ki akarunk indulni, az volt, hogy szokásos tény és nem babona az, hogy bizonyos betegségeknél, mint pl. a tüdőgyulladásnál a hetedik napon beáll egy krízis, s hogy ennél a krízisnél, amely feltétlenül a hetedik napon lép fel, az orvosnak arra kell gondolnia, hogy a beteget átjuttassa ezen. Ezt ma minden értelmes orvos elismeri, de az okokat az orvosok nem képesek kutatni, mivel sejtelmük sincs a dolognak a szellemben található ősokairól. Először azt a tényt akarjuk felmutatni, hogy itt valami egészen figyelemreméltó, a titokzatos hetes számmal összefüggő dolog mutatkozik meg a tüdőgyulladásnál.

[9] Nyilvános előadás 1908 dec. 10-én az Architektenhaus-ban

Nos, az embereket úgy kell szemlélnünk, hogy számunkra lehetőség nyílik ezáltal ennek vagy más egyéb ténynek a megértésére. Önök mindnyájan tudják – hiszen itt is számtalanszor említettük -, hogy az embert csak akkor ismerhetjük meg, ha megértjük négy lénytagjának felépítéséből, a fizikai-, az éter-, az asztráltestéből és az énből. Az emberi természetnek ez a négy tagja a legsokoldalúbb kapcsolatban és kölcsönös függőségben áll egymástól. Minden tag hat a másikra és ezáltal hatják át összefüggésükben egymást. De ez az együtthatás igen bonyolult. Az ember ezeket az összefüggéseket csak igen lassan és fokozatosan ismerheti meg, éppen úgy, mint e tagok kapcsolatát bizonyos erőkhöz, folyamatokhoz és lényekhez az egész kozmoszban. Mivel az ember minden tagjával folyamatos, kölcsönös kapcsolatban áll a kozmosszal. Amit fizikai és étertestként, stb. ismerünk, összefügg egymással, de éppen úgy a kozmosszal is, az egész körülöttünk lévő világgal. Azt mondhatjuk, hogy ezeket a kapcsolatokat belülről és kívülről akkor ismerjük meg a legjobban, ha az embert éber és alvó állapotában figyeljük meg. Ha az ember alvó állapotban fekszik előttünk, akkor az ágyban a fizikai és az étertest található, s bizonyos vonatkozásban e kettőn kívül van az asztráltest és az én. De ez csak pontatlanul mondtuk. A pontatlanság különben sok dologra elegendő, de ma némileg pontosabban akarjuk megismerni ezeket a körülményeket. Az asztráltest és az én tehát elsősorban nem a fizikai testben tevékenykedik. A fizikai és az étertest azonban egyáltalán nem lehetséges anélkül, az asztráltestet egy valamely módon kialakított én ne hatná át. Az étertest sem létezhetne anélkül, hogy ne hatnák át magasabb lények. Abban a pillanatban, amikor az ember saját asztráltestével és énjével eltávozik, az emberi természet e két tagjának tevékenységét pótolni kell. Az emberi test nem tud fekve maradni anélkül, hogy az én és az asztráltest ne tevékenykedne benne, így az alvó emberben is egy énnek és asztráltestnek kell tevékenykednie. Pontosabban azt kellene mondanunk: az az én és az az asztráltest, amelyek ott tevékenyek, napközben is az emberben vannak, csak tevékenységüket teljesen aláássa az ember asztrálteste és énje, amelyek tevékenységükkel megsemmisítik a magasabb lények működését. Ha az ént, ahogy az ma az emberben van, el akarjuk képzelni az éber állapotban lévő embernél, akkor azt kell mondjuk: ez az ember én az éber embernél az emberi testen belül van, és ezen idő alatt tevékenységével elvonja működési szféráját egy átfogó éntől. Mit tesz tehát ez a mi korlátozott énünk valójában az alvásban? Valójában, meglehetős pontossággal, ezt állíthatjuk: Ez az én, amely a nap folyamán megszabadult a nagy világ-éntől és saját szakállára él az emberi testben, az éjszaka folyamán belemerül a világ-énbe, lemond saját tevékenységéről. S éppen ezzel a belemerüléssel, a nappali én elsüllyed, alámerül a világ-énbe, árfogóan így lehetséges az éjszakai én létezése. Ha ezt képileg akarják elképzelni, a nappali énnek az éjszakai énnel való kapcsolatát úgy képzelhetik el, hogy a nappali én mintegy kört ír le, s e kör legnagyobb részét a nagy énen kívül tölti ki, míg éjszakánként belemerül a nagy énbe. Tizenhat órát tölt például kívül, és nyolc órányira merül bele az éjszakai énbe.

Csak akkor érthetik ezt meg helyesen, ha egészen komolyan veszik azt, amit éppen mondtam, hogy ugyanis az Önök énje sohasem ugyanez a tizenhat óra alatt – ha ezt feltételezzük a normál ébrenléti időnek -, hogy ezen idő alatt az én állandó változásokon megy keresztül, egy kör egy részét írja le, majd elmerül és az éjszaka folyamén ismét változik, amiről az átlagos ember semmit sem tud. Ezek a változások egyre inkább a tudattalanba süllyednek, amíg elérnek egy csúcspontig, s ezután az én ismét lassan tudatosabbá válik. Azt kell tehát mondanunk, hogy huszonnégy óra leforgása alatt az emberi én folyamatosan bizonyos változásokon megy keresztül, amelyek külső szimbólumát egy körforgásnak képzelhetjük el, mint egy mutatót, amely egy kört ír le, és időről- időre belemerül a nagy világ-énbe.

Egészen hasonló módon visz végbe változásokat az ember asztrálteste. Az asztráltest olymódon változik, hogy szimbolikusan ábrázolva, egy körforgásra kell gondolnunk. Az asztráltestnél is olyanok a változások, hogy valójában bizonyos vonatkozásban egy ún. világ-asztráltestbe történő belemerülésről kell beszélnünk. Csak a mai ember már nem veszi észre ezt a belemerülést a világ asztráltestébe, míg korábban még igen jól érzékelte. Egykor az ember egy bizonyos időben úgyszólván váltakozva ősi asztrális érzéseket érzett, máskor pedig egészen más érzései voltak. Így egy bizonyos időben elevenebbnek érezte az őt körülvevő külvilágot, máskor ezzel szemben saját bensőjét. Így egészen különböző árnyalatokat tudott érzékelni asztrálteste érzékelő képességével, mivel az asztráltest hét nap folyamán, tehát hétszer 24 órán keresztül ritmikus változásokat vitt végbe, amelyek ismét egy körforgással vethetők össze. Ahogy az én egy bizonyos időben 24 órás ritmikus változásokon megy keresztül, amelyek ma az ébrenlétben és az alvásban fejeződnek ki, úgy az asztráltest ezt hétszer 24 órán keresztül teszi. Az ilyenfajta ritmikus változások az ősi embernél nagyobb elevenséggel léptek fel. Tehát az asztráltestben ritmikus változások történnek, amelyek hét nap alatt mennek végbe, s a nyolcadik naptól kezdve a ritmus ismétlődik. Annak az időnek egy részében, amelyben az ember ezen a ritmuson átmegy, az asztráltest ténylegesen belemerül egy átfogó világ-asztráltestbe. Különben inkább kívül van ezen a világ-asztráltesten. Abból alakíthatnak ki erről képzetet maguknak, hogy az, ami közös asztráltestként és közös énként lép fel az alvó emberben, nagy jelentőségű az ember életében. Az az én, amelybe az alvásban belemerül, ugyanaz, amely testében működik az alvás alatt. A közös világ-asztráltest ugyanazon részébe, amely az alvás alatt áthatja a fizikai testet és az étertestet, merül bele valójában az emberi asztráltest hét nap alatt. Ezáltal változnak az érzések és az érzetek. Ma ez alig kelti fel a figyelmet, azonban nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

Nemcsak az én és az asztráltest, hanem az étertest is bizonyos ritmikus változásokon megy keresztül. Ezek úgy játszódnak le, hogy négyszer hét napon belül az emberi étertest – szimbolikusan szólva – úgyszólván saját tengelye körül forog, és négyszer hét nap után visszatér ugyanazokhoz a folyamatokhoz, amelyeknél az első napon volt. Egy egészen határozott ritmus játszódik le a négyszer hét nap alatt. Itt azonban egy olyan területhez érünk, amelyről részletesen kellene beszélni, ha mindent meg akarunk érteni. Emlékeznek, hogy azt mondtam, a férfi éterteste nőies, a nőé férfias. A ritmus már nem azonos a férfi és a nő asztráltesténél, de ebbe ma nem kívánunk közelebbről belemenni. Csak annyit hangsúlyozzunk ki, hogy egy ilyen ritmus játszódik le, mégpedig, mondjuk a férfi és a nő különbözősége ellenére, megközelítőleg négyszer hét nap alatt.

Ezzel azonban még nem értünk a végére. A fizikai testben is ritmikusan ismétlődnek egészen határozott folyamatok, így nem valószínű, hogy ez a mai embernek is feltűnik. Ezek ma már csaknem teljesen elmosódtak, mivel az embernek függetlennek kell lennie bizonyos folyamatoktól, de az okkult szemlélőnek még észrevehetőek. Ha a fizikai test teljesen önmagára lenne bízva, akkor ez a ritmus tízszer-hétszer négy /10 x 7 x 4/ napon belül a nőnél, és húszszor-hétszer négy /20 x 7 x 4/ napon belül játszódna le a férfinél. Így játszódna le ez, ha az ember teljesen egyedül, saját törvényeinek lenne átengedve. Valaha ez már ténylegesen így volt, de az ember szabaddá vált az őt körülvevő kozmikus befolyásoktól. Így az emberi lény négy tagjában lejátszódó folyamatok ritmikus alakulásával állunk szemben. E négy ritmus mindegyikét körforgásként képzelhetik el, ha akarják. Amit az ember pl. ritmusként valósítana meg fizikai testében, ha teljesen magára lenne hagyatva, ma természetesen csak megközelítőleg, más ritmusokkal együtt tűnik fel.

Már láthatják a tízszer-hétszer négy vagy a húszszor-hétszer négy számaiból, hogy itt a fizikai test ritmusánál az év megközelítő leforgásáról van szó. Külsőleg, szimbolikusan úgy tudják ezeket a változásokat elképzelni, amelyek a külső fizikai testben folynak le, ha arra gondolnak, hogy az ember egy év folyamán bizonyos mértékig megfordul, egyszer a Napnak ezen az oldalán van, máskor a másikon. Ha csak arra gondolunk, hogy arcát mindig a Nap felé fordítja, így egy év folyamán egyszer önmaga, és egyszer a Nap körül kell megfordulnia. Ez annak, aki csak kívülről szemléli a dolgot, teljesen jelentéktelennek látszik, de ez mégis nagyon fontos.

Az, ami itt ritmusként játszódik le a négy testben, hosszú, hosszú idők óta bele van plántálva az emberbe, s hogy a különböző tagok egymásra tudnak hatni, azt a hierarchiák, a lényiségek rendelik el, amelyeket már gyakran emlegettünk. Tudjuk, hogy a magasabb lényekbe vagyunk beágyazva. E szellemi lények működése, amelyek áthatják tetteikkel a fizikai és a szellemi teret, hozta létre ezeket a meghatározott kapcsolatokat. De ha megfigyelik azt, amit most mondottam, akkor egy másik oldalról jutnak egy olyan gondolatra, amelyet a múlt télen gyakran érintettünk. A fizikai test ritmusának megállapítása már a Szaturnuszon elkezdődött. Az étertest hozzátagozódása oly módon, hogy az éter és a fizikai test ritmusa összeilljék, abból származik, hogy ezt a ritmust más szellemek, a Napszellemek hozták létre. A különböző ritmusok egymásra hatásával egy olyan kapcsolat jön létre, mint ahogy két mutató viszonyát is ritmusuk határozza meg egy órán. A Holdon ismét egy másik ritmus, az asztráltesté illeszkedett be.

Nos, azoknak a szellemeknek, amelyek egész kozmoszunkat elrendelik – mivel minden fizikai e lények kifejeződése -, ki kellett alakítaniuk a lények belső kapcsolatait a külső fizikai mozgásnak megfelelően. Hogy a Nap ma egy éven belül körbejárja a Földet, ez abból a ritmusból jön, amit a fizikai testbe ültettek bele, régebben, mielőtt a fizikai konstelláció létezett. A szellemiből kiindulva rendeltetett el ez. A Hold a Föld körül kering, mivel körforgásának meg kell felelnie az emberi étertest keringésének, mivel ennek a ritmusnak a Hold mozgásában kell megtalálnia kifejeződését. A Hold különféle megvilágítása a Naptól az asztráltest különböző ritmusainak és a Föld napi körforgása az én ritmusának felel meg. Éppen az én ritmusával kapcsolatban valamit világossá kell tennünk, ami ma az embernek fantasztikus képzelgésnek tűnik, de mégis igaz. A Föld nem mindig forgott a tengelye körül; ez a tengely körüli forgás csak az idők folyamán jött létre. Amikor az ember a Földön még másfajta állapotban volt, ez a mozgás még nem létezett. Az ember volt az, akit először körforgásra ösztönöztek. Az emberi én akkor ténylegesen „magával vitte” a Földet, és maga körül forgatta. A Föld körforgása az én-ritmus következménye. Ez megdöbbentően hangzik, pedig igaz. Először az emberlény tagjai, amelyek énné fejlődtek, kapták az ösztönzést arra, hogy forogjanak, majd magukkal vitték a Földet. Így volt ez eredetileg, de később megváltozott. Láthatják, hogy minden fizikai a szellemi következménye. A szellemi mindig az első. A világ helyzetének mindenfajta viszonyai is belőle erednek.

S most gondoljanak csak az asztráltestre, amely hét nap alatt úgyszólván egy körforgást végez. Gondolják meg, hogy az asztráltest bizonyos rendellenességeivel betegségek függenek össze, mégpedig azáltal, hogy ezek a rendellenességek az étertesten keresztül a fizikai testig folytatódnak. Most tegyük fel, hogy magának az asztráltestnek egy bizonyos károsodása van. E károsodáson keresztül hat az étertestre, s így a kár a fizikai testig folytatódik. Ez is károsodott lesz. Azután a szervezet kezd a sérülések ellen lázadni, védekező erőket használ fel. Ez a lázadás a baj ellen rendszerint a lázban fejeződik ki. A láz a legnagyobb jótevő, a leggyógyítóbb a betegségnél. A beteggé vált rész nem tudja meggyógyítani magát, más oldalakról kell odavezetett erőket kapjon, s ez fejeződik ki a lázban.

Nos, gondolják csak el, hogy ez a láz tüdőgyulladásnál lép fel. A tüdő valamely oknál fogva károsodott. Éppen amikor az emberi tüdőt valamilyen kár érte, akkor elsősorban az asztráltest szenvedte el ezt, s ez majd csak az étertesten keresztül megy át a fizikai testre. A tüdőgyulladásnál az eredeti ok mindig az asztráltestben rejlik, másként a tüdőgyulladás nem tud fellépni. Nos, gondoljanak az asztráltest ritmusára. Azon a napon, amikor fellép a tüdőgyulladás, az asztráltest hat a fizikai testre. Most a test a láz segítségével „lázadozni” kezd. Hét nap után az asztráltest és az étertest ismét ugyanabban az ellentétes helyzetben vannak; ugyanazok a részek ismét találkoznak. De az asztráltest nem találja meg ugyanazt az étertestben, mivel az étertest is időközben végigcsinálta saját ritmusát. Az asztráltest egy következő részre talál rá. Ezt most az asztráltest szintén befolyásolja, hat rá, mégpedig az étertestnek ezt a másik részét ellentétes módon befolyásolja. A lázat most elnyomják. Azáltal, hogy az étertest következő negyedével most egy másik rész találkozik össze, előidéződik a reakció a lázzal szemben. A test ellentétes ritmusa ismét elnyomja a lázat. Mivel az emberi test azért van itt, hogy egészséges legyen, s ez a célja a ritmusnak. Bizonyos hatások az első hét napon növekszenek. De a következő hét napon csökkenniük kell. Az egészséges embernél úgy van, hogy ezek a növekedések és csökkenések váltakoznak. Ha azonban az ember beteg, akkor ez úgy van, hogy életveszély áll elő, ha a lázat elnyomják. Amíg az egészséges embernél a felszálló folyamat a hetedik napon megfordul, a betegnél a felszálló folyamatnak meg kellene maradnia. De a vehemens felemelkedés vehemens esést idéz elő. Ez a krízis alapja a hetedik napon a tüdőgyulladásnál.

Ez belátható, ha meggondoljuk, hogy a tüdő egy olyan korban alakult ki, amikor a Hold már levált és előkészült arra, hogy kialakítsa ritmusát, és amikor már a napok ritmusa is elkezdődött, önmaga is kifejlődjék. Ezért függ össze ma még a tüdő az asztráltesttel és az étertest ritmusával.

Látják, hogy az emberi élet normálistól eltérő viszonyai milyen pontosan ítélhetők meg a szellemtudományból, hogy az embert teljes természete szerint csak akkor ismerhetjük meg, ha átlátjuk ezeket az összefüggéseket. A tudományokban tehát csak akkor lehetséges ismét a termékenység, ha az embert áthatják majd a szellemtudomány nagy felismerései. Korábban, mintegy földfejlődésünk közepéig, az ember minden céljában sokkal inkább összehangolódott a külső ritmusokkal. Ettől az időtől fogva azonban a dolgok egymásra torlódtak. Az ember bensője függetlenedett a külső ritmustól. Belül megmaradt a maga régi ritmusánál. Éppen a ritmusok nem összecsengésével szerezte meg az ember a szabadságot, különben az emberiség szabad fejlődése a történelemben nem lett volna lehetséges. Az ember ritmusa a Napéval, illetve a Földével a Nappal szemben előresietett. Hasonló ez a többi ritmushoz, például az asztráltestéhez. Korábban az ember a hét nap alatt egészen különböző hangulati árnyalatokat élt át. Egy ideig minden külső dolog nagy benyomást gyakorolt rá, máskor inkább bensőjében élt. Mivel a ritmusok ma már nincsenek összhangban, ezért a belső átélés állapota is arra az időre marad, amikor az embernek nagyobb öröme van a külvilágban, és fordítva. Ezek egymásba keverednek, és az asztráltestet ezáltal úgyszólván egyenletes hőmérsékletűvé teszik. Azoknál az embereknél, akik inkább asztráltestükben élnek, finom megfigyeléssel még érzékelni lehet ilyen ingadozásokat. A lelki- vagy szellemi betegeknél kimutathatók az asztráltest különféle állapotai.

Az én számára a ritmus a legkésőbben jött létre, de itt is már összecsúsznak a dolgok. Hiszen az ember már nappal is tud aludni. Korábban azonban ez a ritmus mindig a külső világgal volt összehangolva. Az Atlantiszban valami igen rossz történt volna, ha az ember nappal akart volna aludni, és éjszakánként ébren maradni. Ma a ritmus bizonyos módon megmaradt, csak függetlenné vált a külvilágtól. Éppen úgy van ez, mintha egy jól működő órát a Nap órája szerint, a Nap ideje szerint igazítanak be. Akkor egész pontosan le tudják olvasni a Nap óráit. Most azonban egyszer beállítanák délután hétkor az órát tizenkettőre. Akkor az óra ritmusa még pontosan megmarad, csak eltolódik a Nap ritmusának irányába. Így van ez az embernél is. Az ember egyes részeiben megmaradt a régi ritmus, csak eltolódott. Ha az óra élőlény lenne, akkor jogosan vonná ki ritmusát az őt körülvevő ritmusokból. Az embernek el kell jutnia oda, hogy belső fejlődéséből kiindulva ritmusát ismét bevezesse a világba. Ahogy egykor lények voltak azok, amelyek saját ritmusukból kiindulna a Napot, a Holdat és a Földet mozgatták, így az ember is egyszer majd beleplántálja ritmusát a világba, ha elérte az isteni fokot. Ez a függetlenné válás értelme a ritmusban. Ebből megsejthetjük az asztrológia mélységes alapjait. De ezzel ma nem kell foglalkoznunk. Ma csak arra akarunk rámutatni, hogy a szellemtudomány nem absztrakt ideák összegezése az egoista ember számára, aki érdeklődik iránta, hanem minden megismerés legmélyére fog bevilágítani. De akkor a külső jelenségektől az ősi alapokig kell lemenni. A ritmust a szellem ültette bele az anyagba; az ember szellemi eredetének örökségeként hordozza magában a ritmust. Különben csak akkor tudjuk felfogni ezt a ritmust, ha visszamegyünk ezekhez az őseredeti viszonyokhoz. Már az állatoknál is az egyes lénytagok, testek – fizikai test, étertest, asztráltest és csoportén – egészen más kapcsolatban állnak egymással. Minden egyes állatfajnál más ritmus van. A fizikai testnél némileg ugyanaz, de egészen más ritmusok futnak le a különféle állatok éter- és asztráltesténél. Az állatvilágot fel lehet osztani fajokra a ritmusok szerint, annál is inkább, miután az asztráltestek ritmusa az étertestekéhez fut le.

Ne gondolják, hogy ezeket a ritmusokat sohasem ismerték fel világosan. Még ki fogjuk mutatni, hogy egyáltalán nem volt olyan régen, amikor az embernek legalábbis tompa tudata volt ezekről a ritmusokról. Aki megfelelő tudattal jár a világban, úgy találhatja, hogy bizonyos naptárakban, amelyeket vidéken használnak, az állat és a föld meghatározott kapcsolataira vonatkozóan egyfajta szabályok állnak fenn. Az ilyen parasztkalendáriumok előírásaival szabályozta azelőtt a gazda egész gazdaságát. A paraszti tudásba az ilyen ritmusok tudata bele volt rejtve. Ez olyan dolog, amely megmutatja, hogy a 15., 16. század óta az absztrakció, a külső tudomány kora lépett fel, olyan tudományé, amely már egyáltalán nem képes arra, hogy az alapokig hatoljon. Különösen az orvostudományban van ez így. Itt csak tapogatódzunk, és a patológia és terápia szilárd alapja ősidőkre visszamenően tárul fel. Az intellektus és az érzések mártírumát csináltam végig, amikor a phenazetint kipróbálták. A kipróbálásnak ez a módja, anélkül, hogy egy vezérfonala lenne, azt mutatja, hogy a tudomány a szellemmel komolyan veszendőbe ment. Ezt a komolyságot a szellemi megismeréssel fogjuk ismét megszerezni. Meg kell különböztetnünk, hol vannak a tudomány torzképei és hol van a szellemmel megalapozott megismerés. Ha az ember ezt lelkébe írja, meg fogja látni, milyen szükséges a szellemtudományos megismerés, mennyire be kell nyomulnia az ismeretek és az élet minden területére.

12. Mefisztofelész és a Föld rengései

1909. január 1.

Ma mégegyszer egy mély okkult területről kiindulva akarunk megbeszélni néhány dolgot, mégpedig a mai témánknak így kell hangoznia, egyelőre ilyen különösen hangozhat: „Mefisztofelész és a Föld rengései”. Meg fogjuk látni, hogy nem csupán a Mefisztofelész-ősproblémával világítunk rá egy mély okkult területre, hanem egyenesen a földrengés kérdésével is, ahogy azt szellemi szempontból meg kell tárgyalnunk. Hiszen már a legkülönbözőbb helyeken és itt is beszéltem a Föld belsejéről, és ezáltal érintettem a földrengés kérdését. Ma egy másik oldalról is meg akarjuk szemlélni ezt az ügyet, s így egy összefoglalás is adódik aközött, amit ma kell mondanunk, amelyben ugyanis az előadás végül kicsúcsosodik, és aközött, amit már a korábbi előadásokban a Föld belsejéről elhangzottak, tekintettel Földünk felületének erre rendkívül tragikus eseményére.

Mefisztofelész alakját, amelyből ma ki akarunk indulni, mindnyájan ismerik a goethe-i Faust-költeményből. Tudják, hogy a Mefisztofelész-alak egy lényiség. Ma ebbe nem akarunk tovább belemenni, amennyiben a költői burok megfelel az okkult tényeknek. Tudják, hogy a goethe-i Faust-költeménynek ez az alakja Faust csábítójaként és kísértőjeként lép fel, akit bizonyos vonatkozásban az élet magasságaira törekvő ember típusaként foghatunk fel, és a Goethe-előadásokban arra is utaltam, milyen szellemi perspektívát nyit az „Út az anyákhoz” jelenete, ahol Mefisztofelész kulcsot tart kezében, hogy megnyisson egy sötét hátterű teret, amelyben az „anyák” ülnek. Mefisztofelész maga nem léphet ebbe a térbe. Ő csak arra utal, hogy egy területről van szó, ahol alul, ugyanakkor felül ez áll: „Süllyedj el. Azt is mondhatnám: emelkedj!” Mindkettő ugyanazt jelentené ezen a titokzatos területen. Tudjuk azt is, hogy Mefisztofelész ezt a teret olyannak jelöli meg, amelyre a „semmi” szavát használja. Tehát bizonyos módon azt a szellemet képviseli, amely a semmiben egy számára értéktelent keres ezen a területen. Faust erre úgy felel, ahogy ma még a szellemre törekvő a materialista gondolkodónak felelhetne: „A semmidben én a mindent megtalálom!”

A Goethe-kutatás – hiszen van ilyen – sokoldalúan törekedett arra, hogy ezt az alakot megfossza rejtélyességétől. Más előadásokban is már felhívtam a figyelmet arra, hogy alapjában véve a „Mefisztofelész” név feloldását egyszerűen a héber, zsidó nyelvben kell keresni, ahol mephiz az akadályozót, a pusztítót jelenti, és tophel a hazugot, s így a nevet felfoghatjuk úgy, hogy egy olyan lényre érvényes, amely a pusztítást hozóból, az ember akadályozójából, másrészt pedig a valótlanságból, a csalódásból, az illúzióból van összeszőve.

Aki a goethe-i „Faust” bevezetőjét, az égi prológust gondolkodva követi végig, annak feltűnhet, ahogy ott belecseng egy szó, amely úgyszólván évezredeken nyúlik át. Goethe Faust-jának kezdetébe belecsendítette az istenek és Jób között elhangzott szavakat, Jób könyvéből. Csak Jób könyvét kell olvasnunk, hogy Jób becsületes, jó és boldog emberként él, hogy a fény istenének fiai megjelennek Isten előtt, és megjelenik közöttük a fény egy bizonyos ellensége, és beszélgetés szövődik a fény ellensége és a legmagasabb Isten között, ami odajut, hogy a fénynek ez az ellensége azt mondja, hogy végigkóborolta az országot, és megboldogultakat keresett, kutatott. Megkérdezi őt Isten: ”Ismered szolgámat, Jóbot?” És azt mondja a fény ellensége – ideiglenesen így kívánjuk nevezni – az Istennek; hogy ismeri őt, és képes lenne rá, hogy levigye őt a Jó ösvényéről és elpusztítsa. S tudják, hogy ennek a szellemnek kétszer kell megkísérelnie, hogy Jóbhoz közeledjék, s ahogy így közeledik hozzá, az a célja, hogy fizikai testét tönkretegye. Ezt kifejezetten azért határozza meg, mivel Istennel szemben azt mondja: Nem fogyatkozik az meg, ha tulajdonát támadják meg, de ha húsát és csontját támadják, akkor megfogyatkozik! Kinek nem cseng ez vissza a Faust szavaiban, ahol Isten az égi prológusban Mefisztofelész felé kiáltja: „Ismered Faustot?… A szolgámat?” – S azután formálisan ismételve halljuk a szellem ellenvetését, aki akkor, Jób könyvének megfelelően, szembeszállt Istennel, amikor ez a Mefisztofelész azt mondja: ő tudja Faust útját „csínján vezetni”, le tudná vinni őt azokról az utakról, amelyek abba a világba vezetnek, amit jónak neveznek. Tehát kifejezetten harmónia cseng itt össze az évezredek hangjában.

Talán már gyakran feltették a kérdést, amikor Mefisztofelész alakja Önök elé lépett: ki is valójában ez a Mefisztofelész? S itt súlyos hibákat követnek el, amelyeket különben mélyebb szellemi belátással ki lehetne javítani. Hogy Mefisztofelészt az ördöggel vagy az ördög képzetével lehet-e összehozni, erre céloz már a neve is; mivel a „tophel” szó ugyanaz, mint „az ördög”. De a másik kérdés ez, s itt a súlyosabb tévedések területére jutunk, amelyeket Mefisztofelész alakjának értelmezésekor gyakran elkövetnek: vajon Mefisztofelészt össze lehet-e vetni azzal a szellemmel, amelyet Lucifernek nevezünk, amelyről az emberiség fejlődésének történetében gyakran beszéltünk, amely a lemuriai időkben és azután seregével odafordult az emberiséghez és bizonyos módon belenyúlt az emberi fejlődésbe? Az európai ember könnyen hajlamos arra, hogy Mefisztofelész alakját Luciferrel vesse össze, ahogy az a goethe-i Faustban érvényes, de ahogy a népi irodalom minden különféle produktumában érvényes volt, amelyekben már szerepet játszott, és a goethe-i Faustban megjelent, a népi színjátékokban, a bábjátékokban és így tovább. Mindenütt találkozunk ott Mefisztofelész alakjával, és Mefisztofelész harcostársai ugyanazok-e, mint az az alak és harcostársai, amelyet Luciferként ismerünk? Más szavakkal: az, amely mefisztofelészi befolyásként áll az emberiség elé, ugyanaz-e, mint az, amely luciferi befolyásként lép eléje? A kérdést ma fel kell tennünk magunknak.

Hiszen tudjuk, mikor lépett oda Lucifer az emberhez. Követtük az emberi fejlődést a Földön azon a koron át, amelyben a Nap, lényeivel együtt különvált a Földtől, s amikor a Hold vált külön azokkal az erőkkel, amelyek lehetetlenné tették az embernek, hogy továbbmenjen velük. S láttuk, hogy abban a korban, amikor az ember még nem volt érett arra, hogy asztráltestéhez az önállóságot engedje csatlakozni, Lucifer seregével odalépett hozzá. Ez a lemuriai kor vége felé történt, ott valójában az ember asztráltestébe helyeződtek ki azok a befolyások, amelyek Lucifertől közeledtek feléje. Ha Lucifer nem lépett volna az emberhez, akkor az megőrződött volna bizonyos károktól, de nem jutott volna ahhoz, amit az emberiség legfőbb javaihoz kell sorolnunk.

Világossá tehetjük magunknak, milyen jelentőségű volt Lucifer befolyása, ha feltesszük a kérdést, hogy mi történt volna, ha a lemuriai kortól kezdődően semmiféle luciferi befolyás nem lett volna, ha az ember úgy fejlődött volna, hogy Lucifer és a hozzá tartozó lények távolmaradtak volna az embertől. Akkor az ember úgy fejlődött volna, hogy az atlantiszi kor közepéig olyan lény maradt volna, amely asztráltestének minden impulzusában, minden motívumában bizonyos, az ember felett álló szellemi lények befolyását követte volna, amelyek hatásukkal az atlantiszi kor közepéig vezették volna az embert. Akkor az ember sokkal, sokkal később irányította volna érzékelési képességét az érzéki világra, s így a lemuriai korban és az első atlantiszi korban az érzéki észlelésből kiindulva semmiféle szenvedés, semmiféle sóvárgás sem támadt volna az ember számára, s így úgyszólván bűntelenül állt volna szemben az érzéki világgal, és mindamellett minden tette a magasabb szellemi lények beleplántált impulzusaihoz igazodott volna. Nem lett volna egy olyan ösztön, mint a mai magasabb állatfajok ösztöne, amely alapján az ember mindent vállalt volna, hanem egyfajta átszellemített ösztön. A tetthez, amit véghezvitt volna a Földön nem csupán érzéki impulzusok bíztatták volna őt, hanem valami szellemi ösztönösség. De így, ahogy az ember korábban jutott Lucifer befolyása alá azt mondta: ez örömöt okoz nekem, ez vonz engem, ez undorít engem!

Korábban, mint ahogy saját impulzusát követte volna odajutott, hogy önálló lénnyé vált, bizonyos szabadságot fejlesztett ki magában. Egy bizonyos elszakadás lépett fel az ember számára ezáltal a szellemi világtól. Azt mondhatnánk, ha világosan akarnánk kifejezni magunkat: Lucifer e befolyása nélkül az ember átszellemített állat maradt volna, állat, amely fokozatosan fejlődött volna ugyan, sőt nemesebb és szebb formában, mint ahogy Lucifer befolyása alatt fejlődött. Az ember sokkal angyalszerűbb maradt volna, ha Lucifer hatása a lemuriai korban nem lépett volna fel. De másrészt a magasabb lények mintegy pórázon vezették volna. Az atlantiszi kor közepén mintegy kalapácsütésként csapott le valami az ember elé: szemei teljesen kinyíltak, és körülötte terült el a fizikai-érzéki világ szőnyege; de úgy látta volna, hogy minden fizikai dolog mögött egyúttal egy isteni-szellemit érzett volna, isteni-szellemi háttér világát. Mialatt tehát az ember addig, amikor visszafelé tekintett a szellemi öltől való függésébe, amelyből kijutott, rátekintett a rajta munkálkodó, lelkébe belehasító fény-istenségekre, amelyek irányítják és vezetik, így akkor belépett volna az ember számára az – ez nem mintegy kép csupán, hanem a valóság magasabb fokát tükrözi -, hogy kitágult volna előtte a teljes, világosan felismerhető érzéki világ. De ez az érzéki világ átlátszóként mutatkozott volna meg, ami mögött megjelentek a többi isteni-szellemi lények, amelyek azok helyére léptek, amelyeket az ember maga mögött hagyott. Egy szellemi világ zárult volna be mögötte, s egy új szellemi világ nyílt volna meg előtte. Az ember gyermek maradt volna a magasabb, isteni-szellemi lények kezében. Az önállóság nem szállt volna bele az emberi lélekbe.

Így ez éppenséggel nem jött el, hanem először Lucifer hozzáférkőzött az emberhez, és Lucifer ennek az ember mögötti szellemi világnak egy részét úgyszólván láthatatlanná tette az ember számára. Mivel amíg az emberi asztráltestben felléptek saját szenvedései, ösztönei és sóvárgásai, ezek elsötétítették ezeket az ember mögött álló, különben mindig láthatóan megmaradt szellemi lényeit annak a világnak, amelyből az ember született. Azért is volt ez így, mert azokon a nagy orákulum-helyeken [10], amelyekről az utóbbi alkalommal beszéltem, az ősi atlantiszi beavatottak egyenesen arra készültek elő, hogy a szellemi világnak azt a részét lássák, amely Lucifer befolyása miatt rejtve volt. Az ősrégi orákulumok őreinek és tanítványainak minden előkészülete arra irányult, hogy belelássanak ebbe a fényes szellemi világba, amelyet az emberi asztráltestre gyakorolt luciferi befolyás elvont az embertől. S ott megjelentek előjelként azok az alakok is, amelyeket az ember különféle lelkiállapotokban figyel meg, amelyek a beavatással párhuzamosan zajlanak le, s egy fénylő világból belejátszanak a miénkbe, majd olyan ruhába öltöznek, amelyet az asztrális világ adhat számukra. A régi orákulumokban az atlantiszi beavatott ott látta azokat az alakokat, amelyek számára joggal magasabb szellemi lények voltak, és nem ereszkedtek alá a fizikai világig, s akkor, amikor az ember idő előtt belépett a fizikai világba, az átlagos tekintet előtt láthatatlanok maradtak. De ez nem lehetett másként, minthogy maga Lucifer is, mivel ő úgyszólván ellensége volt ennek a fénylő világnak, a beavatottak számára is látható volt. Lucifer seregei különösen láthatók voltak az atlantiszi embereknek, akik derengő tisztánlátó tudatukkal – alvási állapotban és az alvás és ébrenlét köztes állapotában – bele tudták élni magukat a magasabb szellemi világba. Ha a fénylő világ egy része hozzáférhető volt ezeknek az embereknek, úgy ez a fénylő világ ellen irányult világ egy része látható is volt; nem maga Lucifer, de Lucifer társai láthatóak voltak. S amilyen elragadónak és nagyszerűnek tűntek a fénylő világ alakjai asztrális színeikkel, olyan iszonyúnak és borzalmasnak tűntek azok az alakok, amelyek a szembenálló, csábító világhoz tartoztak.

[10] 1908. dec. 28-i előadás, amelyből csak rövid jegyzetek állnak rendelkezésre, s ezekből kiderül, hogy az atlantiszi misztériumokról volt szó.

Így elmondhatjuk: az emberiségfejlődés folyamán ott volt Lucifer befolyása, amelynek a tévedés, a gonosz lehetőségét köszönheti az ember, de szabadságát is. Ha ez a luciferi befolyás nem jött volna, akkor az történt volna, amiről éppen beszéltem, s az atlantiszi kor közepén lépett fel: az érzéki világ szőnyege kitárult volna az ember előtt, az ásványok, a növényvilág, az állatok világa érzékileg láthatóvá váltak volna; a természeti jelenségek világa, a villám és a mennydörgés, a felhők és a levegő, az égi jelenségek teljes mértékben láthatókká váltak volna a külső szem előtt. De mögöttük félreismerhetetlenül ott álltak volna az isteni-szellemi lények, amelyeknek meg kellett rohamozniuk az embert. Mivel korábban Lucifer befolyása működött, s korábban az ember felvette ezt a befolyást asztráltestébe, ezért a lemuriai kortól az atlantiszi korig fizikai testét – amely akkor még lépes volt a változásra – úgy készítette elő, hogy ez a fizikai test most közvetlenül az érzéki-fizikai világ szőnyegéhez eszközül szolgálhatott, s ennek úgy kellett kiterjednie, hogy mögötte láthatóvá váljék a szellemi világ. S akkor az ember így nem azonnal olyan alakban látta a fizikai-érzéki világot, amelyben az egyúttal szellemiként mutatkozott meg. Ott előállt az ember számára a három természeti birodalom világa, amely az ember alatt volt. Előállt a fizikai világ, mint olyan, amely fátyolként, vastag takaróként terült el a szellemi világ fölött. Így az ember nem tudott keresztüllátni rajta a szellemi világig; hiszen alapjában véve máig sem tudja ezt.

Azáltal azonban, hogy az ember ezt a fejlődést végigélte, az atlantiszi kor közepén egy másik befolyás tudott érvényesülni, egészen más oldalról. S ezt a befolyást, amely immár érvényesült nem szabad összetévesztenünk Lucifer és társai befolyásával. Amikor eleinte Lucifer is arra tette képessé az embert, hogy ez a másik befolyás legyőzze, ha Lucifer is eleinte arra vitte az embert, hogy fizikai teste sűrűbbé vált, mint különben volt, így mégis egy másik befolyásnak kellett az ember elé állania, hogy az embert teljesen odavezesse a fizikai-érzéki világhoz, hogy a szellemi lények világát teljesen elzárja az ember elől, eltorlaszolja úgy, hogy az embert ahhoz az illúzióhoz vezette: nincs más világ, mint a fizikai-érzéki lét világa, amely kitárul előttem! Egy egészen más ellenfél lépett az ember elé az atlantiszi kor közepe óta, mint Lucifer, az a z ellenfél, amely úgyszólván az ember érzékelési és megismerési képességét úgy elködösítette és elhomályosította, hogy az ember nem teszi meg azt az erőfeszítést, nem fejleszti ki azt a hajlamot, hogy az érzéki világ titkai mögé jusson. Ha elképzelik, hogy Lucifer befolyása alatt az érzéki világ fátyollá vált volna oly módon, hogy az ember teljesen maga mögött tudta volna a szellemi világot, akkor e második lény befolyása révén a fizikai világ egészen vastag kéreggé vált, amely teljesen bezárult a szellemi világ előtt, így ismét csak az atlantiszi beavatottak tudtak odajutni, hogy áttörjék a fizikai-érzéki világnak ezt a takaróját.

Azok a hatalmak, amelyek akkor az emberhez közelítettek, hogy elsötétítsék a kitekintést az isteni lét másik oldalára, először nagy tanításként léptek elő, amely Zarathustránál az ősperzsa nép jelentős vezetőjét, követőit és hitvallóit adták. Zarathustrának az a missziója volt, hogy egy népnek megadja azt a kultúrát, amely -nem mint az ősindiai nép – természeti adottságánál fogva visszavágyott a szellemi világba, hanem Zarathustrának az a küldetése volt, hogy egy népnek olyan kultúrát adjon, amely pillantását az érzéki világra irányítja, a fizikai-érzéki világ meghódítására kultúreszközökkel, amelyeket éppen a külső, érzéki-fizikai ember erőfeszítései révén lehetett előállítani. Ezért az ősperzsa kultúrában kevésbé lépett előtérbe a luciferi befolyás, mint éppen annak a szellemnek a befolyása, aki az atlantiszi kor közepe óta az ember elé lépett és odahatott, hogy akkor a beavatottak egy nagy része a fekete mágiába süllyedt, mivel ennek a kísértőnek a csábítása folytán azzal, ami számukra a szellemi világból megközelíthetővé vált, a fizikai-érzéki világ szolgálatában visszaéltek. A fekete mágikus erőknek ez az óriási befolyása, amely Atlantisz végső hanyatlásához vezetett, annak a szellemnek a csábításából eredt, akit Zarathustra meg kellett tanítson népének, mint olyat, aki Ahrimánként, Angra Mainuként a világos fényistenekkel szemben működik, a fényistenekkel ellentétben, akit Zarathustra a Nagy Auraként, Ahura Mazdaóként hírdetett.

Ezt a két szellemet, Lucifert és Ahrimánt, jól meg kell különböztetnünk egymástól. Mivel Lucifer olyan szellemiség, aki kivált a szellemi-égi lények seregéből a Nap-elválás után, míg Ahrimán olyan szellem, aki már a Nap elválása előtt eloldódott, és egészen más hatalmakkal egyesült. Azáltal, hogy Lucifer a lemuriai korban hatott az emberre, semmi mást nem rontott az ember számára, minthogy olyan befolyása volt, amely az embert még az atlantiszi korban érte, amikor a levegő- és vízerőkre tudott hatni. Ismerik az „Akasha-Krónika” c. könyvemből, hogy az ember az atlantiszi időben még a magerőkkel rendelkezett, amelyek a növényi és állati természetben vannak, s ezeket úgy tudta kivonni, ahogy a mai ember a kőszénből kivonja az erőket, amilyeneket gőzerőként gépei meghajtására fordít. S mondottam Önöknek: ha ezeket az erőket kivonják, extrahálják, akkor titokzatos összefüggésben állnak a szélben és viharban lévő természeti erőkkel és így tovább; s amikor az ember az isteni szándékkal ellentétesen használja őket, akkor ezek a természeti erők az ember ellen támadnak.

Ezáltal jött az atlantiszi áradás és azok a pusztító természeti hatalmak, amelyek az egész atlantiszi kontinens hanyatlását okozták. De az ember korábban már nem rendelkezett a tűz erőivel és nem tudta összekötni ezeket az erőket a Föld bizonyos titkos erőivel. A tüzet és a földet egy bizonyos együtthatásban valójában már korábban elvonták az embertől. Most azonban, Ahrimán és társai befolyására bizonyos módon – mégpedig most vészt hozó módon – ismét hatalomra jutott a tűz- és földerők fölött. Az, amit a tűz felhasználásáról hallanak a régi Perzsiában, azzal függ össze, amit most mondok Önöknek: azok az erők, amelyeket fekete mágiaként működtetnek és ezzel függenek össze, odavezetnek, hogy az ember még egészen más erőkre is ráveti magát, és hatalmat nyer a tűz és a föld felett, s ezek az erők óriási, pusztító hatásokat idéznek elő. A fekete mágiát az atlantisziak utódai még nem űzhették volna a régi Perzsiában, ha Zarathustra tanításai nem utaltak volna arra, hogy Ahrimán ellenséges hatalomként úgy hat az emberekre, hogy megigézi, elsötétíti őket azzal szemben, aminek az érzéki világ mögött valóságos szellemi hatalomként kell előjönnie. Így látjuk, hogy az Atlantisz utáni kultúra nagy részét – ez Zarathustrától és híveitől indult ki – azáltal befolyásolták, hogy az ember számára világossá tették egyrészt a dicső fényisten hatását, amely az ember felé fordulhat, másrészt pedig Ahrimán és társainak pusztító hatalmát.

Ez az Ahrimán sokféle eszközzel és úton hat az emberre. Felhívhatom a figyelmüket arra, hogy a világ fejlődésében nagy pillanat volt az, amikor a golgotai esemény bekövetkezett. Akkor megjelent Krisztus abban a világban, amelybe az ember a halál után lép. Ebben a világban Ahrimán befolyása még sokkal erősebb volt, mint abban a világban, amely itt a Földön a születés és a halál között látható. Éppen a halál és az új születés közötti világban hatott óriási erővel és hatalommal Ahrimán befolyása az emberre. S ha semmi más nem lépett volna közbe, akkor az ember a halál és az új születés között az árnyak birodalmában – ahogy a régi görögök joggal érezték – teljesen elsötétedett volna. Végtelen elkülönülés és az emberi egoitáshoz való visszavezetés lépne fel a halál és az új születés között. S az ember az újratestesüléskor úgy születne bele életébe, hogy kiáltó módon, szörnyen egoistává válna. Ezért ez több képszerű beszédmódnál, hogy a golgotai esemény után, abban a pillanatban, amikor a Golgotán a vér megindult a sebekből, Krisztus megjelent a túlvilágon, az árnyak birodalmában és megbilincselte Ahrimánt. Ahrimán befolyása is megmaradt, és alapjában őrá vezethető vissza az emberek minden materialista gondolkodásmódja, ez a befolyás is csak azáltal bénítható meg, hogy az emberek felveszik magukba a golgotai eseményt, akkor ez az esemény mégis azzá vált, amiből az emberek erőt meríthetnek, hogy ezáltal ismét visszajuthassanak a szellemi-isteni világba.

Így emelkedett fel az emberi megismerés pillantása előtt először Ahrimán. Olyasmi volt ő, amit az ember sejtett, amiről valamit tudott a Zarathustra-kultúra befolyása révén; s ebből terjedt szét Ahrimán ismerete más népeken és kultúrképzeteiken keresztül. Sokféle névvel lépett fel Ahrimán seregeivel a különböző kultúrnépeknél. S a sajátos viszonyok révén, amelyekben az európai népek lelkei voltak, amelyek a legteljesebben visszamaradtak a nyugatról kelet felé irányuló népvándorlási áramlatokból, s a legkevésbé sem zavarta őket az, ami a régi Indiában, a régi Perzsiában, Egyiptomban, magában a görög-latin korban történt, Európa e népeinél, amelyek között az ötödik kultúrperiódus fel kellett éledjen, olyan lelkialkatok voltak, hogy számukra különösen Ahrimán alakja rettenetesnek tűnt. S míg az a legkülönfélébb neveket vette fel – a zsidó népnél Mefisztofelésznek nevezték -, az európai világban ő volt az ördög különböző formáiban.

Így látjuk, hogy bepillantunk a szellemi világ mélyebb összefüggéseibe, s egyes esetekben, amikor valaki magasan felülemelkedve érzi magát a középkori babonák fölé, emlékezzen jól Faust-költőnk e kijelentésére: „Az ördögöt, bár nyakukon, Sohase’ érzik a kis elmék!”

Éppen azáltal, hogy az ember szellemi szemeit bezárta e befolyás elől, így esett bele a leginkább. A goethe-i Mefisztofelész nem más, mint Ahrimán, és nem szabad összetévesztenünk Lucifer alakjával. Minden olyan tévedés, amellyel a goethe-i Faust-költemény magyarázata folyamán találkozunk, éppen erre az összetévesztésre vezethető vissza, bár természetesen Lucifer csak Ahrimán befolyását tette lehetővé, ezért, ha az ember Ahrimánra néz, akkor Lucifer őshatására vezeti vissza, amely csak akkor léphetett lelkünk elé, miután hosszú előkészületeket tettünk arra, hogy ezt az intim összefüggést felismerjük.

Az ember nem veheti észre ezt a finom különbséget, mivel mindenekfelett arról van szó, hogy Lucifer az embert alapjában véve csak azoknak a hatalmaknak a befolyása alá vetette, amelyek a szél- és vízerőkkel függtek össze. Ezzel szemben állt Ahrimán-Mefisztofelész, aki olyan hatalmak alá vetette az embert, amelyek sokkal, de sokkal szörnyűbbek, és ez a következő kultúrákban különféle formában lép majd fel, amelyeket Ahrimán befolyásával kell kapcsolatba hoznunk. A szellemileg törekvőt, aki nem szilárd és biztos alapon törekszik, igen könnyen éppen az ahrimáni befolyás révén a legszörnyűbb illúzió, a legszörnyűbb csalódás érheti. Mivel Ahrimán ténylegesen egy szellem, aki abból indul ki, hogy az érzéki világ valóságos természetéről megtévesszen, mégpedig abban, hogy ez a szellemi világ kifejeződése. Ha az embernek abnormális állapotokhoz van hajlama, alvajáró állapotokhoz vagy bizonyos helytelen iskolázás miatt okkult erőket ébreszt fel magában, vagy olyasmi van benne, ami egoitásra, egoizmusra kényszeríti, akkor éppen az okkult erőkre könnyen gyakorolhat Ahrimán vagy Mefisztofelész olyan befolyást, amely óriási lehet. Míg Lucifer befolyása csak odáig mehet, hogy az, ami úgyszólván a szellemi világból – a helytelen iskolázás állapotában is – találkozik az emberrel, asztrális alakként kerül szembe vele, olyan alakként, amely az asztráltest számára látható lesz, ezáltal napvilágra kerülnek azok a képek, amelyek Ahrimán befolyására vezethetők vissza azáltal, hogy azok a rossz befolyások, amelyeket a fizikai testre gyakorolnak, átnyomulnak az étertestbe és így fantomként láthatóvá válnak.

Ahrimán befolyásánál tehát még több alacsonyabbrendű hatalommal van dolgunk, mint Lucifer befolyásakor. Sohasem lehetnek Lucifer hatásai olyan rosszak, mint Ahrimánéi és azon lényekéi, amelyek a tűzhatalmakkal függenek össze. Ahrimán vagy Mefisztofelész befolyása rávihet arra, hogy az ember – okkult ismeretek eléréséért – mondjuk pl. mesterkedéseket kövessen el fizikai testével. Ez a legrosszabb eszköz, amit fel lehet használni, hogy okkult erőkhöz jussunk, ami a fizikai testtel való mesterkedésben és visszaélésben rejlik. Bizonyos fekete mágiával foglalkozó iskolákban az ilyen mesterkedéseket a legalaposabban tanítják. Az ember egyik legszörnyűbb tévútra vezetése, ha az okkult iskolázás kiindulópontjául a fizikai test erőit vesszük igénybe.

Nem egyszer közelebbről utalhattunk arra, de csak arra, hogy minden machináció, amely valamely módon a fizikai életerőkkel való visszaélést jelenti, Ahrimántól jövő befolyásokból ered, s ez, mivel az emberi étertestbe nyomul bele, fantomként működik, de olyan fantomvilágként, amely nem más, mint olyan erők ruhája, amelyek az embert emberi nívója alá húzzák le. Csaknem minden régi kultúra, az indiai, a perzsa, az egyiptomi, a görög-latin kultúra végigélte dekadenciáját, amelybe belesüllyedt, amelybe a misztériumok is hanyatlottak, s ahol az ember már nem tudta megőrizni a misztériumok tiszta tradícióját. Ezekben a korokban sokan azok közül, akik vagy beavatottak tanítványai voltak, és mégsem tudták az ő nagyságukhoz igazodni, vagy olyan emberek, akiknek a titkokat jogtalan módon elárulták, nos ezek fordított és rossz útra jutottak. A fekete-mágikus erők helyei ezekből a hatásokból jöttek létre, és állnak fenn egészen a mi korunkig.

Ahrimán a hazugság szelleme, aki az embernek illúziókat varázsol elő, és társaival egy szellemi világban működik. Nem álomkép ő, ó nem! De ami befolyása alatt az ember szellemi szemei előtt lebeg, az álomkép. Ha az emberi kívánságok, szenvedések rossz útra térnek, és ugyanakkor az ember valamely okkult erőnek adja át magát, akkor az ezáltal előbukkanó okkult erőkbe belenyomulnak az étertestbe, s álomképek, csalóka képek formájában jelennek meg, amelyek néha egészen tiszteletreméltó alakok lehetnek, de a legrombolóbb, legrosszabb hatalmak. Ilyen szörnyű Ahrimán hatása az emberre.

Abból, amit mondottam, megérthetik azt, hogy úgyszólván éppen Krisztus megjelenésével – ha ezt a kifejezést akarjuk használni – Ahrimánt bilincsbe verték, különben éppen azok, akik egyre inkább arra törekedtek, hogy a Krisztus-misztérium érvényesüljön. S egyre kevesebb lesz a világon a védelem Ahrimán befolyása ellen azokon az erőkön kívül, amelyek a Krisztus-misztériumból áradnak. Bizonyos módon korunk – s ezt több jelenség mutatja – Ahrimán befolyásával szemben halad. Bizonyos titkos tanok Ahrimán seregeit Azuráknak is nevezik. Ezek természetesen a rossz Azurák, amelyek egy bizonyos időben kiestek az Azurák fejlődési folyamatából, ami a személyiséget adta az embernek. Hiszen már rámutattam arra, hogy szellemi lényekről van szó, amelyek a Nap kiválása előtt elkülönültek a Föld együttes fejlődésétől.

Most egyelőre vázoltuk azt a rettenetes hatást, amit Ahrimán egy bizonyos, okkult pályán megtehető abnormális fejlődésre gyakorolhat. De egyfajta vonatkozásban az egész emberiség az atlantiszi kor második felében úgyszólván Ahrimán befolyása alatt volt. Az egész Atlantisz utáni kor bizonyos módon Ahrimán befolyásának utóhatásait hordozta magában, a Föld egyik területén jobban, a másikon kevésbé. De Ahrimán befolyása mindenütt érvényre jutott, és amit a régi beavatottak tanításaikban adtak a népeknek az Ahrimánnal szembenálló fényszellemektől, azt alapjában véve csak azért adták, hogy fokozatosan elvonják Ahrimán befolyását. Ez előkészített, jól vezetett, bölcs tanítása volt az emberiségnek.

Ne felejtsék el azonban, hogy alapjában véve Ahrimán sorsa az emberiség sorsával fonódott egybe, és azok a sokoldalú események, amelyekről a nem beavatott semmit sem tud, az emberiség egész karmáját folyamatos összhangban tartják Ahrimán karmájával. Ha meg akarjuk érteni azt, amit most mondanunk kell, akkor világossá kell tennünk, hogy azon a karmán kívül, amely minden egyes embernek van, egy általános karmikus törvény áll fenn a lét minden fokán. Minden létformának megvan a karmája, az egyik lény karmája ilyen, a másiké más. De a karma végigvonul a létezés minden birokalmán, és éppenséggel van az emberiség karmájában, egy nép karmájában, egy társaságéban vagy egy más csoportjában az emberiségnek, amelyet közösségi karmának kell tekintenünk, így adott esetben az egyént magával ragadhatja a közös karma. S ez annak, aki nem tudja átlátni a dolgokat, ne mindig könnyen belátható, hol bír jelentőséggel valójában a hatalmak befolyása azoknak az embereknek a számára, akiket ez a sors érintett. Az egyén, aki egy közösségben van, képes arra, hogy saját, egyéni karmája egészen ártatlan legyen; de azáltal, hogy benne van egy közös karmában, rászakadhat egy szerencsétlenség. Ha azonban teljesen ártatlan, akkor ez későbbi megtestesülésekben kiegyenlítődik.

További összefüggésben nem szabad csupán a múlt karmájára tekintenünk, hanem a jövő karmájára is kell gondoljunk. Mindenképpen azt mondhatjuk, hogy adott esetben adódhat egy egész embercsoport, s ennek a csoportnak egy szörnyű sors jut osztályrészül. Nem lehet kitalálni, miért éppen ez az embercsoport jutott ilyen sorsra. Az, aki az egyes ember karmáját tudja vizsgálni, egyáltalán nem fogja kitalálni, mi vezethetett erre a szomorú sorsra, mivel a karma összefüggései igen bonyolultak. Messze, talán igen messze van az – de mégis ezekkel összekapcsolódva -, ami azt követeli, hogy egy ilyen karma ezt vagy amazt napvilágra hozza. S az is lehet, hogy az egész csoportot ártatlanul érintette egy közös karma, míg talán a legközelebbi bűnösöket nem tudja érinteni, mivel erre nem volt meg a lehetőség. Ekkor az ember csupán és egyedül ezt mondhatja: az egyes ember össz-karmájában minden kiegyenlítődik, még ha ártatlanul ez vagy amaz hozzácsapódik is; ez beleíródik a karmájába, s ez a legteljesebb mértékben mindent kiegyenlít a jövőben. Tehát amikor a karmatörvényre tekintünk, akkor a jövő karmáját is figyelembe kell vennünk. De ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy az ember nem egyedüli, izolált lény, hanem arra is figyelnünk kell, hogy minden egyes embernek együtt kell hordoznia az emberség közös karmáját. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az ember ugyanakkor a hierarchiákhoz, a nem fizikai világba lépett lényekhez tartozik, s e lények karmájába is belevonják majd. Olyasmi lép fel az emberi történelemben, a fizikai világban, amelyeknek összefüggését az ember elsősorban nem a vele közvetlenül összefüggő dolgokban keresi, a karmikus következmények azonban feltétlenül fellépnek. Ahrimán karmája az Atlantisz utáni kor második felétől kezdve össze van kötve az emberiség karmájával. Hol vannak akkor Ahrimán tettei, azonkívül, amit Ahrimán az emberi testekben működik, hogy az embernek illúziót és fantomokat mutasson fel az érzéki világról? Hol vannak különben ezek?

Mindennek a világon úgyszólván két oldala van: egy olyan oldala, amely inkább az emberhez, mint szellemi lényhez tartozik, és másrészt az, ami az ember körül kialakult, a természeti birodalomhoz tartozik. Az ember színtere a Föld. A szellemi pillantásnak ez úgy mutatkozik meg, mint különböző rétegek összefüggése, Tudjuk, hogy a legkülső rétegét Földünknek ásványi földnek, vagy ásványi rétegnek nevezzük, mivel csak olyan anyagokat tartalmaz, ahogy azokat lábunk alatt találjuk. Ez viszonylag a legvékonyabb réteg. Ezután kezdődik a lágy föld. Ennek a rétegnek egészen más anyagi szerkezete van, mint a fölötte található ásványi rétegnek. Ez a második réteg úgyszólván egyfajta belső élettel van telve; s azáltal, hogy ez a szilárd ásványréteg ráterül, összetartja ennek a második rétegnek a belső erőit. Mivel abban a pillanatban, amikor ezeket szabaddá tennénk, szétszóródnának az egész égűrben. Ez tehát egy olyan réteg, amely óriási nyomás alatt van. Egy harmadik réteg a gőzréteg. De ez nem anyagi természetű gőz, ahogy az Földünk felszínén rendelkezésünkre áll, hanem ebben a harmadik rétegben az anyag maga olyan belső erőket hordoz, amelyeket csak az emberi szenvedésekkel, az ember belső ösztöneivel hasonlíthatunk össze. Míg a Földön csak lények, az olyan megformált lények, mint az állatok és az emberek fejleszthetnek ki magukban szenvedéseket, ezt a harmadik réteget – de teljesen úgy, mint ahogy a Föld anyagait behálózzák a mágneses és hőerők – materiálisan behálózzák olyan erők, amelyek azonosak azokkal, amiket emberi és állati sóvárgásoknak és szenvedéseknek tartunk. Majd ott van negyedikként a formák rétege, amelyet azért neveznek így, mivel annak az anyagát és erőit tartalmazza, ami a Föld ásványi részében megformált lényekként lép elénk. S az ötödik rétegnek, a Földmagnak az a sajátossága, hogy mint magának az anyagnak, végtelen termékenysége van. Ha ennek a földrétegnek egy részét birtokolnák, akkor folytonosan új hajtásokat és sarjadékokat fakasztana magából; ennek a rétegnek az eleme a duzzadó termékenység. Ezután jutunk a hatodik réteghez, a Föld tűzrétegéhez, amely az erőket olyan szubsztanciákként tartalmazza, amelyek pusztítók és rombolók lehetnek. Valójában ezekbe az erőkbe az varázsolták bele őstüzet.

Alapjában véve ebben a rétegben működik materiális módon Ahrimán birodalma, és ebből a rétegből hat, A külső természeti jelenségekben az, ami a levegőben és a vízben, a felhőképződésben, villámként és mennydörgésként jelenik meg, az úgyszólván egy utóbbi maradványa – de jó maradványa – a Föld felszínén annak, ami már a régi Szaturnusszal volt összeköttetésben az erőkkel, és a Nappal levált a Földről. Ami ezekben az erőkben működik, abból kerültek ki a Föld belső tűzerői Ahrimán szolgálatára. Ott van az ő működésének központja. S míg szellemi hatását a leírt módon kifejti az emberi lélekre, és tévedésekbe vezeti, látjuk, hogy – bizonyos módon megbilincselve – a Föld belsejében egyfajta támadási pontja van. Ha az ember ismerné a titkos összefüggéseit annak, ami a Földön Ahrimán befolyása révén történik, és annak, hogy ezáltal mivé vált Ahrimán saját karmája, akkor felismerné az ember a földrengésben az összefüggést aközött, ami természeti eseményként olyan rettenetesen szomorú, tragikus módon játszódik le, és aközött, ami a Földön végbemegy. Ez az ősidőktől fogva maradt vissza, mint olyasvalami, ami a Földön reakcióba lép a fénylő, jó lényekkel.

Így működnek a Földön ezek vagy az olyan erők, amelyek azokkal a lényekkel kötődnek össze, amelyeket kitaszítottak összeköttetésükből a Földdel akkor, amikor a fénylő, jó lények gyógyító jelenségeket vonultattak fel az egész földkerekségen, s bizonyos módon azoknak a tűzhatásoknak az utórezgéseiben, amelyeknek az emberek korábban hatása alatt voltak. Felismerhetjük mit művel a tűz az ilyen szörnyű természeti jelenségekben. Nem kell hangsúlyoznunk, hogy azok, akik mintegy érintettek abban, amit Ahrimán karmája idéz elő – de ami az atlantiszi kor óta összeköttetésben áll az emberiség karmájával -, valamilyen módon bűnösök ebben. Ez az emberiség közös karmájával függ össze, amelyhez az egyén is hozzájárult. S gyakran egészen máshol rejlenek az okok, amelyek meghatározott helyeken Ahrimán hatásaiként lépnek fel, mivel éppen ezeken a helyeken adódik alkalom erre.

Itt egy olyan összefüggést látunk, amely a különben ősrégi emberiség- katasztrófák megmaradt maradványának tűnik. A lemuriai korban elvonták az embertől azt az erőt, hogy a tűzre hasson. Korábban hatni tudott az ember a tűzre. Ezért az ősi Lemuria az emberek tűzszenvedélye miatt elpusztult. Mivel ugyanaz a tűz, ami most lenn van, akkor fenn volt. Akkoriban a tűz visszahúzódott a Föld felületéről; ugyanaz a tűz, amely extraktumként az őstűzből származik, a szervetlen tűz, a mai ásványi tűz. Azokkal az erőkkel jött ez, amelyek a levegővel és a vízzel járnak együtt, és az emberek szenvedélye révén Atlantisz katasztrófájához vezettek. Az emberiség együttes karmája volt ez, ami előidézte az atlantiszi katasztrófát. De ebből megmaradt valami, s ez a maradvány idézte elő ezeknek a katasztrófáknak az utórezgését. A vulkánkitöréseink és földrengéseink nem mások, mint ezeknek a katasztrófáknak az utórezgései. Csak figyelembe kell vennünk, hogy senkinek sem szabadna eszébe jusson az, hogy éppen az ilyen katasztrófa által érintetteknek a bűn egy részét felrójuk, és ezért nem teljes mértékben kellene együtt éreznünk az ezáltal érintettekkel. Az antropozófusnak világossá kell tennie magában azt, hogy ezen emberek karmájának semmi dolga azzal, amit neki szabad tennie, s hogy neki nem szabadna esetleg segítenie valakinek, mivel ő – triviálisan szólva – hisz a karmában, hogy az ember ezt a sorsot maga idézte elő. Éppen ez az, amire a karma felszólít bennünket: segítsünk az embereknek, mivel biztosak lehetünk abban, hogy segítségünk akkor olyasvalamit jelent az embernek, ami bele van írva karmájába, s ezáltal karmája kedvezőbb irányba jut. Éppen az együttérzéssel kell szemlélnünk a világot, ami a karmán alapszik. Így a szerencsétlenül szenvedők és az ilyen katasztrófa érintettjeivel szembeni megértés annál is inkább együttérzőbbé tesz bennünket, mivel ez azt jelenti, hogy ez együttes emberiség-karma, amelyben az emberiség egyes tagjainak szenvedniük kell. S éppen úgy, ahogy az egész emberiség előidéz ilyen eseményeket, az egész emberiségnek kell megfizetnie, egy ilyen sorsot sajátunknak kell tekintenünk, mert nem csak azért segítünk, mivel önkéntesen tesszük, hanem mert tudjuk: mi benne vagyunk az emberiség karmájában, és amit ott elkövettek, azt velünk együtt követték el.

Ma reggel egy kérdés jutott el hozzám, ami a földrengés-katasztrófákra vonatkozik. Így szól ez a kérdés:

„Hogyan lehet okkult módon magyarázni a földrengés okozta katasztrófákat? Előre láthatóak-e? Ha a katasztrófák egyenként előre láthatók lennének, miért nem lehetne az lehetséges, hogy előzőleg nem feltűnő módon figyelmeztessenek? Egy ilyen figyelmeztetés talán először nem sokat használna, de később bizonyosan”.

Régebbi tagjaink emlékeznek arra, amit „A Föld belsejéről” szóló előadás [2] végén mondottam, a Földön megtörtént rengésektől. De ezt most nem kell figyelembe venni, hanem direkt módon kell megközelíteni ezt a kérdést. A kérdés alapjában véve két részből áll. Az első rész ez: Vajon bizonyos módon a földrengések előre láthatók-e okkult összefüggésből, amely megérthető? Ezt a kérdést úgy kell megválaszolnunk, hogy azt állítjuk, az ilyen dolgok megértése feltétlenül hozzátartozik az okkult tudás legmélyebb megismeréséhez. Egy egyedi, Földön bekövetkező eseményre, amely lényegében ilyen mély alapokból következik be, mint ahogy azt ma bemutattuk, az nagymértékben összefügg a Földön túlmutató okokkal, egy ilyen eseményre alapjában véve teljesen jogos az, hogy az ilyenfajta egyes dolgokra időjelzést is lehet adni. Nos, a másik kérdés ez: Vajon ilyen adatokat lehet-e, szabad-e előállítani? Hiszen valójában annak, aki az okkult titkokkal nyíltan szembenáll, majdnem magától értetődőnek hangzik, hogy bizonyos vonatkozásban igennel lehetne ezt megválaszolni. S mégis a dolog úgy áll, ilyen eseményekre vonatkozóan valójában csak minden évszázadban két-három alkalommal – végső esetben kétszer-háromszor -valamit előre meg tudtak mondani a beavatási helyekből. Ekkor meg kell gondolniuk, hogy ezek a dolgok éppen az emberiség karmájával függenek össze, s ha például részleteiben el is kerülnénk ezeket a dolgokat, egy másik helyen más jelenségként kellene fellépniük. A jóslással a tény nem módosulna. S gondolják meg, milyen szörnyű módon nyúlnának bele az egész Föld karmájába, ha emberi intézkedéseket tennének ilyen események ellen! Szörnyű reakció lépne fel, méghozzá olyan erősen, hogy csak ritka, kivételes esetekben csinálna gyakorlatot tudásából az, aki mélyebben beavatott lenne, saját magának, vagy a hozzá legközelebb állóknak, ha egy földrengés katasztrófáját előre látná. Természetesen ezt ismerve kellene elpusztulnia. Mivel ezek a dolgok, amelyek évezredek és évmilliók óta az emberiség karmájában rejlenek, egy rövid emberiség-periódusba eső intézkedésekkel nem béníthatók meg. De még valami hozzájárul ehhez.

[11] 1906. ápr. 16-án, Berlinben

Azt mondottuk, hogy éppen ez a fejezet a legnehezebb okkult vizsgálódásokhoz tartozik. Amikor „ A Föld belsejéről” szóló előadást tartottam, már mondtam, hogy rendkívül nehéz valamit is tudni a Föld belsejéről, sokkal könnyebb az asztrális térről, a devacháni térről, magukról a legtávolabbi planétákról tudni valamit, mint a Föld belsejéről. A legtöbb dolog, amit a Föld belsejéről hallani lehet, éppenséggel a legtisztább humbug, mivel ez az okkultizmus legnehezebb dolgai közé tartozik. Erre a területre tartoznak azok a dolgok is, amelyek ezekkel az elemi katasztrófákkal függenek össze. S mindenekelőtt szem előtt kell tartaniuk azt, hogy a tisztánlátás nem olyasvalami, amelyhez bárki odatelepszik és egy sajátos helyzetben meg tudja mondani, mi történik az egész világon, egészen felfelé a legmagasabb világokig. A dolgok nem így állnak. Aki ezt hinné, az éppen olyan értelmesen gondolkodna, mint az, aki azt mondaná: neked képességed van a fizikai világ érzékelésére; s mégsem tűnt fel neked, és egyáltalán nem láttak, ahogy 12 órakor itt ültél a szobában, hogy 12 órakor kint mi történt a Spree-nél? – A látásnak vannak akadályai. Ha az érintett 12 órakor éppen kint sétált volna, akkor talán jól érzékelte volna az említett eseményt. Nem úgy van az, hogy a szükséges állapotba helyezi magát az ember, ugyanakkor minden világ is feltárul. Ott is először az érintettnek oda kell mennie a dolgokhoz, és megvizsgálni azokat, s ezek a vizsgálatok, amelyekről itt szó van, a legnehezebb dolgokhoz tartoznak, mivel a legnagyobb akadályokkal állnak szemben. S itt talán szabad ezekről az akadályokról beszélni.

Egy embernek, akinek megvan a képessége, hogy fizikailag a két lábán járjon, elvehetik ezt a képességét nem csupán azzal, hogy levágják a lábait, hanem azáltal is, hogy bezárják; ekkor nem tud járkálni. Éppen így vannak akadályok az okkult vizsgálódások előtt is, s azon a területen, amelyről beszélünk, ténylegesen óriási akadályok vannak. S egy fő akadályt szeretnék most bemutatni Önöknek. Egy titokzatos összefüggésre akarom most rávezetni Önöket. A legnagyobb akadály, ami az okkult kutatás előtt áll ezen a területen, az a jelenlegi mód, ahogy ma a materiális külső tudományt gyakorolják. Az illúzióknak és tévedéseknek az a tömkelege, amit a mai materiális tudomány összehord, mindaz a méltatlan vizsgálódás, amelyeket csinálnak, és nemcsak hogy sehová sem vezetnek, hanem valójában csak az emberi hiúságból származnak, ezek olyan dolgok, amelyek a magasabb világokra gyakorolt hatásukban e magasabb világokban végzett vizsgálatokat ilyen jelenségekről, a szabad kitekintést egyenesen lehetetlenné teszik, vagy legalábbis igen megnehezítik. A szabad kitekintést éppen azáltal zavarják meg, hogy itt a Földön materialista kutatás történik. Ezeket a dolgokat nem tudja az ember egyszerre, minden további nélkül áttekinteni. Azt szeretném mondani: engedjék csak, hogy egyszer eljöjjön az az idő, amelyben a szellemtudomány jobban elterjed, és a szellemtudomány és befolyása elsöpri világunk materialista babonáját! Éppen az értelmetlen kombinációkat és hipotézis-állításokat, ahol az ember minden lehetségest belefantáziál a Föld belsejébe – hagyják mindezt elsöpörni és meg fogják látni: ha a szellemtudomány maga egyszer is sorsként illeszkedik bele az emberiség karmájába, ha megtalálja az eszközt és az utat, hogy megragadja a lelkeket, s ezen az úton le lehet győznie az ellenséges erőket, a materialista babonákat, ha az, ami az emberiség leggonoszabb erőivel függ össze, ami ideláncolja az emberi pillantást az érzéki világra, tovább kutatható lesz, akkor meg fogják látni, hogy még azt a lehetőséget is felajánlják, hogy kívülről hassunk az emberiség karmájára, míg az ilyen események szörnyűsége mérséklődni fog. Keressék az emberek materialista babonájában az okokat, amiért a beavatottaknak hallgatniuk kell ilyen eseményekről, amelyek összefüggnek a nagy emberiség-karmával. Egyfajta tudományos üzemet látunk, amelyet egyáltalán nem az igazság iránti fausti törekvés ural, hanem nagy mértékben a hiúsággal, a becsvággyal függ össze. Milyen sokat ültetnek bele a világba azáltal, hogy az egyén csak saját személye kedvéért kutat valamit. Ha összegezik mindezt, akkor meg fogják látni, milyen nagy az az erő, amely elterjedt az ellen, hogy bepillantsunk abba a világba, amely a külső érzéki jelenségek mögött rejtőzik. Ha az emberiség először eltávolítja ezt a ködöt, akkor eljön az az idő, amelyben bizonyos titkos természeti jelenségek tekintetében, amelyek az emberiség ellenségeitől indulnak ki, és mélyen belenyúlnak az emberi életbe, az emberiséget bizonyos fokig széles körben segíthetik. Addig ez a lehetőség nem áll fenn.

Jól tudom, hogy ezek különben e kérdéseket adó irányok, amelyek nem mindig a kérdező irányába mutatnak. De a titkos tudománynak az a sorsa, hogy egyesekben először a kérdést kell helyes útra terelnie, hogy helyesen tegyék fel, mielőtt helyesen lehet megválaszolni. De ezt ismét ne úgy vegyék, mintha a földi katasztrófák és az emberiség karmája közötti titkos összefüggés nem az olyan titkok közé tartozna, amelyek kutathatók. Ez odatartozik és kutatható. De megvan az oka annak, hogy ma ezekbe a legmélyebb titkokba csak a világon legeslegtitkosabb tud belehatolni. A szellemtudománnyal meg kell ismernie az emberiségnek, hogy lehetséges, hogy saját tettei összefüggenek a természeti eseményekkel, s akkor az az idő is eljön, amelyben az emberiség éppen ebből a megismerésből érti meg, hogy ezeket a dolgokat egy kérdésben lehet megválaszolni úgy, ahogy kívánják. Ez az idő eljön. Mivel a szellemtudomány sokféle sorsot élhet végig. Sőt úgy is lehet, hogy befolyása megbénul, hogy csak egy szűk körre korlátozódik. De végigcsinálja útját az emberiségben, bele fogja élni magát az emberiség karmájába, s majd megteremtődik az a lehetőség is, hogy maga az emberiség által hasson bele az emberiség karmájába.

13. Ritmusok az emberi természetben

1909. január 12.

Már mondottuk ezeken az órákon, hogy e tél folyamán az anyagot, az építőköveket akarjuk összehordani az egyes Zweig-órákon, amelyeknek végül is össze kell függniük az ember lényének mélyebb megértése és különböző más dolgok érdekében, amelyek az élettel és az ember egész fejlődésével függenek össze, és mindig mélyebben vezetnek be bennünket a világ titkaiba. Ma szeretném emlékeztetni Önöket az utolsó előtti Zwieg-előadásunkra [12] és ebből szeretnék kiindulni. Emlékeznek, hogy beszéltünk egy bizonyos ritmusról, amely az emberi lény négy tagjára vonatkozóan áll fenn. Ebből akarunk ma kiindulni és megválaszolni magunknak a kérdést: Hogyan láthatjuk be egy ilyen tudásból, mélyebb alapokról kiindulva az antropozófiai mozgalom szükségességét és célját?

[12] 1908. dec. 28-i előadás. Ennek az előadásnak a lejegyzését R.S. megtiltotta. Csak néhány, emlékezetből utólag leírt jegyzet áll rendelkezésre belőle.

Két, látszólag igen távol eső dolgot fogunk ma összekapcsolni. Emlékeznek arra, hogy bizonyos kapcsolat áll fenn az én, az asztráltest, az étertest és az ember fizikai teste között. Az, amit a negyedik tagra, az énre vonatkozóan mondhatunk, úgyszólván kéznyújtásra van szemünk előtt, ha emlékezünk a tudat kétféle változó állapotára, amelyen az én egy 24 órás időtartam alatt, tehát egy nap alatt megy keresztül. Ezt az egy napot 24 órájával, amelyen belül az én nappalt és éjszakát, alvást és ébrenlétet él át, bizonyos vonatkozásban egységnek feltételezzük. Ha tehát azt mondjuk: az, amit az én egy nap alatt véghezvisz, az egyes számhoz tartozik, akkor azt kell mondjuk, hogy az a szám, amely hasonló módon asztráltestünk ritmusának felel meg, a hetes szám. Amíg az én, ahogy ma létezik, 24 órán belül, egy nap alatt úgyszólván visszatér kiindulópontjához, ismét oda érkezik, ahol volt, asztráltestünk ugyanezt hét napon keresztül viszi végbe. Erről még valamit pontosabban meg akarunk érteni.

Gondoljanak csak egyszer reggeli felébredésükre, ami abban áll, ahogy a mindennapi életben – természetesen helytelenül – mondják, hogy az öntudatlanság sötétjéből felemelkednek és a fizikai-érzéki világ tárgyai ismét megjelennek Önök körül. Ezt reggel átélik és 24 óra múlva ismét átélik, a kivételes eseteket természetesen leszámítva. Ez a dolgok szokásos menete, s elmondhatjuk: egy 24 órás nap után énünk visszatér kiindulópontjához. Ha az asztráltestre ugyanilyen módon fel akarjuk kutatni a neki megfelelő viszonyokat, akkor azt kell mondanunk: ha az a rendszeresség, amely az emberi asztráltesthez tartozik, valóban megjelenik benne, akkor az hét nap után ismét visszatér ugyanarra a pontra. Amíg tehát az én egy nap alatt tesz meg egy körforgást, addig az asztráltest lényegesen lassabban megy, egy körforgást hét napon keresztül visz végbe. Az étertest négyszer hét nap alatt teszi meg körforgását; négyszer hét nap alatt tér vissza ugyanarra a pontra. S kérem, figyeljenek fel arra, amit az utolsóelőtti alkalommal mondottam: a fizikai testnél ez nem megy olyan rendszeresen, mint az asztrál és az étertestnél. Egy megközelítő számot azonban így is megállapíthatunk: kb. tízszer huszonnyolc nap alatt teszi meg körforgását, úgy, hogy visszatér kiindulási pontjára. Hiszen tudják, hogy az embernél az a nagy különbség mutatkozik, hogy a női étertestnek férfias jellege van, és fordítva, a férfi étertestnek nőies jellege. Ebből már érthető, hogy bizonyos vonatkozásban ritmusbeli rendszertelenségnek kell fellépnie az étertestnél és a fizikai testnél. De általában az 1 : 7: / 4 x 7/: /10 x 7 x 4/ az arányszámok, amelyek az emberi természet négy tagjára megadják az un. „körforgási sebességet”. Ez természetesen csak képszerűen van kifejezve, mert nem körforgásokról van szó, hanem ugyanazon állapotok ismétlődéséről; ritmusszámokról van szó. Két héttel ezelőtt már utalnom kellett arra, hogyan válnak érthetővé mindennapi életünk jelenségei, ha ismerünk olyan dolgokat, amelyek az érzéki-fizikai világ mögött állnak. S egy nyilvános előadásban utaltam arra a figyelemreméltó tényre is, amelyet maguk a materialista természetkutatók és orvosok sem tudnak tagadni, nem tudnak besorolni a „babonák kísértetei” közé, mivel az éppenséggel tényként létezik. Ez az a tény, amelynek mégis valójában gondolkodásra kellene ösztönöznie az embert, hogy a tüdőgyulladásnál a hetedik napon krízis lép fel, s a beteget át kell segíteni ezen a hetedik napon. A láz hirtelen alábbhagy, s ha az ember a beteget nem tudja átvinni ezen a krízisen, akkor semmi esetre sem lép fel a gyógyulás. Ez egy általánosan ismert tény, de a betegség kiindulópontját nem mindig ismerik fel helyesen, s ha az ember nem ismeri fel az első napot, akkor általában a hetedik napot sem tudja. Így kell feltennünk a kérdést: miért csökken a láz a tüdőgyulladásnál a hetedik napon? Miért lép fel egyáltalán egy sajátos jelenség a hetedik napon?

Csak az, aki a létezés kulisszái mögé lát, aki a fizikai-érzéki létezés mögött belelát a szellemi világba, az tud ezekről a ritmusokról és ugyanakkor az tudja, mi által lépnek fel ezek a jelenségek, mint pl. a láz-jelenségek. Mi valójában a láz? Miért lép fel a láz? A láz nem betegség. A láz éppen ellenkezőleg olyasmi, amit a szervezet hív elő, hogy a tulajdonképpeni betegségfolyamat ellen harcoljon. A láz a szervezet védekezése a betegséggel szemben. Valamely károsodás áll fenn a szervezetben, mondjuk a tüdőben. Ha az ember egészséges és minden belső tevékenysége ennek megfelelően össze van hangolva, akkor természetesen ez a belső tevékenység zavarba jön, ha az emberi test valamely szerve, valamely tagja károsodik. Akkor az egész szervezet arra törekszik, hogy összeszedje magát, és erőket fejlesszen magából, hogy ezt az elszigetelt zavart ismét kiegyenlítse. Tehát ez az egész szervezet lázadása, ami történik. Különben nincs szüksége a szervezetnek arra, hogy összeszedje erőit, mivel nincs semmilyen ellenség, amivel harcolnia kell. Az erők összeszedésének kifejeződése a szervezetben a láz.

Nos, az tudja, aki a létezés kulisszái mögé néz, hogy az emberi test különböző szervei az ember fejlődésének igen különböző korszakaiban helyezkedtek el és alakultak ki. Az, amit szellemtudományi szempontból „Az emberi test tanulmányozásának” nevezünk, az elgondolható legbonyolultabb dolog, amit el tudunk képzelni, mivel ez az emberi szervezet valami igen sokrétű és egyes szervei egészen különböző korokban rendeződtek el. Később ismét felvették ezt a felépítést és tovább alakultak. Minden, ami a fizikai organizmusban van, kifejeződése, megjelenése az ember magasabb tagjainak olymódon, hogy tehát mindig az érintett fizikai tagok a magasabb lénytagok magasabb rendjét fejezik ki. Az, amit ma tüdőnek nevezünk, felépítésében az emberi asztráltesttel függ össze, és ezzel van dolga. Nos, hogy mi dolga a tüdőnek az asztráltesttel, ahogy a legelső, őseredeti tüdőszerveződések Földünk elődjén, a régi Holdon belekerültek az emberbe, ahogy a magasabb szellemi lények úgyszólván „beleoltották” az asztráltestet az emberbe, minderről még beszélni fogunk. Ma csak azt akarjuk szemügyre venni, hogy a tüdőben is az asztráltest fejeződik ki. Az asztráltest tulajdonképpeni kifejeződése az idegrendszer. De az ember éppenséggel bonyolult és a fejlődések mindig párhuzamosak. Az asztráltest fejlődésével és a mai idegrendszer betagozódásával a tüdő felépítése is adott volt. Ezáltal a tüdő bizonyos módon már belejött az asztráltest ritmusába, abba a ritmusba, amely a hetes számhoz tartozik. Az, amit láz-jelenségként ismerünk, az étertest bizonyos funkcióival függ össze. Az étertestben valaminek történnie kell, ha egy bizonyos lázfolyamat van ott. A láz ezért valamely módon benne van a ritmusban, amelyben az étertest létezik. Ez a láz benne van a ritmusban, de hogyan? Nos, a következőt még tisztáznunk kell.

Az étertest, mivel négyszer hét nap alatt fejezi be körforgását, lényegesen lassabban mozog, mint az asztráltest, amely hét nap alatt teszi meg ritmusát. Tehát amikor az étertest ritmikus folyamatát kapcsolatba hozzuk az asztráltestével, akkor ezt az óra mutatóival hasonlíthatjuk össze. Vegyük egy óra nagy mutatóját: egyszer megy körbe, míg a percmutató ugyanannyi idő alatt tizenkétszer. Itt az arány: 1:12. Most gondolják el, hogy megfigyelik, amikor délben 12 órakor a nagymutató a percmutató fölött van. Itt mindkét mutató fedi egymást. Nos, a percmutató egyszer körbemegy. Ha most ismét a 12-ön van, a nagymutatóval nem tudja már fedezni magát, mivel ez időközben az egyre ment. Mindkét mutató tehát csak öt perc múlva fedi egymást úgy, hogy egy óra múlva a percmutató nem újra a nagymutatón áll, hanem csak egy óra és mintegy öt percnél több idő után. Nos, hasonló kapcsolat áll fenn az asztráltest körforgása és az étertesté között. Tegyük fel, hogy asztráltestük, amely mindig össze van kötve az étertesttel, egy bizonyos állapotban kapcsolatba kerül az étertesttel. Most az asztráltest kezd megfordulni. Ha hét nap múlva ismét eredeti helyzetében van, ismét fedi magát az étertesttel, mivel az étertest hét nap múlva körforgásának egy negyedével ment előre. Tehát hét nap múlva az asztráltest helyzete nem az étertest ugyanazon helyzetének felel meg, hanem egy olyan helyzettel azonos, amely a kör egynegyedével az eredeti helyzet mögött van. Most tegyük fel, hogy fellép az érintett betegség. Itt az asztráltest egy bizonyos helyzete az étertest egy egészen meghatározott helyzetével függ össze. Ebben a pillanatban e két helyzet összhatása következtében, amelyek együttműködnek, fellép a láz az ellenség elleni felhívás gyanánt. Hét nap múlva az asztráltest az étertestnek egy egészen más pontjára kerül. Nos, ez úgy van, hogy az étertestben nemcsak a lázat előidéző erőnek kell lennie, mert ha egyszer lendületbe jött a láz felkeltésével, akkor azt nem tudná többé alábbhagyni. Így azonban hét nap után az étertestnek ez a pontja, amely az asztráltestnek azzal a pontjával azonos, amely hét nappal előbb előidézte a lázat, arra törekszik, hogy a lázat ismét jóvátegye, csökkentse. Ha tehát a beteg hét nap után addig jut, hogy a zavart is leküzdi, akkor rendben van. Ha a zavart nem küzdi le, ha az asztráltestnek nincs az a törekvése, hogy a betegséget eltávolítsa, akkor abban a kedvezőtlen helyzetben van, ahol az étertest arra törekszik, hogy a lázat csökkentse. Arról van szó, hogy ezt a két, egymást fedő pontot jól megfigyeljük, mindkét egybeesési pontot. Ilyen pontokat minden lehetséges emberi életjelenségnél találhatunk. S éppen ezekkel a ritmusokkal, ezáltal a belső, titkos jelenségekkel válna világossá számunkra az ember egész lénye. Az étertestnek valóban az a tendenciája, ami a négyszer hétben fejeződik ki. Más betegségeknél ismét megfigyelhetik, hogy különösen a 14. napnak van különleges jelentősége, tehát a kétszer hétnek. Egyenesen előírhatjuk, hogy a rohamnak bizonyos jelenségeknél a négyszer hétnek megfelelően különösen erősnek kell lennie. S itt arról van szó: ha ezután a dolog alábbhagy, akkor minden körülmények között reménykedni lehet a gyógyulásban. Mindezek a dolgok a ritmusokkal függenek össze, mégpedig azokkal a ritmusokkal, amelyeket három héttel ezelőtt érintettünk, és ma pontosabban vezettünk lelkünk elé. Az ilyen dolgokkal, amelyek ugyan nehéznek tűnnek, de mégis érthetők, az ember csak egy kissé nyomulhat a fizikai-érzéki világ felszíne mögé. Mindig mélyebbre és mélyebbre kell előre nyomulni ebben. Most eltűnődünk azon, honnan erednek az ilyen ritmusok.

Az ilyen ritmusok eredete ismét a nagy kozmikus összefüggésekben rejlik. Újra és újra felhívtuk rá a figyelmet, hogy éppen az, amit az ember négy lénytagjának nevezünk, a fizikai, az éter-, az asztráltest és az én, már maguk mögött hagyták a Szaturnusz-, a Nap-, Hold-, és a Földlétet. Ha visszatekintünk régi Holdunkra, ott már megtaláljuk, hogy ez a régi Hold is bizonyos időre eloldódott a Naptól. Akkor különben egy nagy része annak, ami ma a Hold, a Földdel volt összeköttetésben. De kívül volt egy Nap, s amikor az ilyen égitestek összetartoznak, akkor erejük is így van, s ez ismét csak lényiségük kifejeződése, s mindig befolyást gyakorol lényük életének szabályosságára. Egy bolygó körforgásának ideje a Napja körül, vagy egy mellékbolygóé bolygója körül egyáltalán nem véletlen, vagy nem a bolygó életével összefüggő dolog, hanem azok a lények szabályozzák, amelyeket a szellemek hierarchiájában megismertünk. Hiszen láttuk, hogy egyáltalán nem úgy áll a dolog, hogy azok mintegy maguktól keringenek, csupán élettelen erők által. Már utaltunk arra, hogy milyen groteszk a mai fizikusok magyarázata a Kant-Laplace-elméletről a zsírcseppekkel végzett kísérlettel: az úszó zsírcseppeken át az egyenlítő irányába egy papírkorongot helyeznek, és felülről egy tűt szúrnak bele, s az egészet megforgatják; ekkor a nagy cseppekről kisebbek válnak le, és együtt körbeforognak. Tehát így a kísérletező megmutatja, hogyan keletkezik kicsiben egy bolygórendszer, és végül általában azzal zárja a fizikus, hogy a bolygórendszernek nagyban is így kellett keletkeznie. Amiről különben itt jó elfelejtkezni – önmagáról ugyanis -, az itt nem megfelelő. A jóember itt általában elfelejti, hogy a kis bolygórendszer nem tudott volna létrejönni, ha ő nem tekerné a forgattyút. Az ember éppenséggel végezhet ilyen kísérleteket, ez igen hasznos, de éppen a legfontosabbról nem szabad elfelejtkeznie. Milyen végtelenül sok ember szenved ilyen szuggesszióktól! Hogy a „professzor úr” csinálta ezt, arra nem gondolnak. Kívül különben nincs semmiféle „professzor úr”, de ott vannak a szellemi lények hierarchiái, amelyek az égitestek mozgási idejét szabályozzák, ténylegesen minden anyag-elrendeződésre hatnak a kozmoszban úgy, hogy az egyes égitestek egymás körül keringenek. S ha bele tudnánk hatolni – egyszer erre is eljön az idő -, az égitestek mozgásába, amelyek összefüggő rendszert alkotnak, felismernénk emberi lénytagjaink mozgását. Jelenleg csak egy dologra kell utalnunk.

A mostani ember materialista gondolkodásmódjával nevet azon, hogy a régebbi korokban bizonyos emberi életviszonyokat összefüggésbe hoztak a holdnegyeddel. Nos, éppen a Holdban kozmikusan visszatükröződik az, amit csodálatos módon az asztráltest és az étertest közötti kapcsolat tartalmaz. A Hold négyszer hét nap alatt teszi meg körforgását. Ez az étertest helyzete, és az étertest négyszer hetes állapotai egész pontosan visszatükröződnek a Hold négy negyedében. Egyáltalán nem ostobaság az, hogy az összefüggést épp a holdnegyedekben keressük azzal, amit előzőleg lázjelenségként jellemeztünk. Gondolják meg, hogy ténylegesen hét nap után egy másik holdnegyed jelenik meg, mint az étertest egy másik negyede, és az asztráltest az étertestnek egy másik negyedére esik. Valójában eredetileg az emberi asztráltestnek az étertesthez való viszonyát azáltal szabályozták, hogy azok a szellemi lények a Holdat egy megfelelő körforgásban a Föld köré juttatták. S ahogy bizonyos módon a dolgok összefüggenek, azt abból is megérthetik, hogy maga a mai orvostudomány is még azzal a régi maradvánnyal számol, ami a ritmikus megismerésből maradt számára. Mivel a fizikai test ritmusa 10 x 28-at tesz ki, és a fizikai test úgyszólván 10 x 28 nap múlva ismét ugyanazon a ponton van, ahol korábban volt, tehát 10 x 28 nap telik el kb. az ember fogantatása és születése között, tíz csillagászati hónap. Mindezek a dolgok összefüggenek a nagy világkapcsolatok szabályozásával. Az ember mikrokozmoszként hűséges tükre a nagy világösszefüggéseknek, ezekből épül fel.

Ma a fejlődésben az atlantiszi kor közepét kívánjuk szemügyre venni. Ez a földfejlődésben igen fontos pont volt. Korábban az emberiség fejlődésében három fajt különböztettünk meg: az első a poláris, a második a hiperbóreusi és a harmadik a lemúriai faj volt. Majd jön az atlantiszi faj. Mi most az ötödik fajban vagyunk és utánunk még két további faj következik, így az atlantiszi faj éppen középen belül van. Az atlantiszi kor közepe a legfontosabb pont a földfejlődésben. Ha e kor elé mennénk vissza, akkor a külső emberi életviszonyokban is a kozmikus viszonyok pontos tükörképét találnánk. Akkor némely dolog igen rosszul jött volna az embernek, ha azt tette volna, amit ma tesz. Ma az ember nemigen igazodik a kozmikus viszonyokhoz. Városainkban gyakran úgy kell berendezni az életet, hogy az ember ébren van, amikor különben aludnia kellene, és alszik, amikor ébren kellene lennie. Ha valami olyasmi, mint az éjszakai ébrenlét, vagy a nappali alvás a lemúriai időkben bekövetkezett volna, ha ott az ember olyan kevéssé figyelte volna meg, hogy milyen külső jelenségek tartoznak bizonyos belső jelenségekhez, akkor egyáltalán nem tudott volna élni. Ilyesmi akkor természetesen egyáltalán nem volt lehetséges, mivel teljesen természetes volt, hogy az ember belső ritmusát a külső ritmushoz igazította. Az ember akkor úgyszólván a nap- és holdjárással élt együtt, egész pontosan asztrálteste és éterteste ritmusát a nap- és holdjáráshoz igazította.

Vegyük ismét az órát. Ez is bizonyos vonatkozásban a nagy világkörforgáshoz igazodik. Ha az óramutató a percmutatóval 12 órakor fedezi egymást, akkor ez az eset áll fenn, mivel egy bizonyos Nap- és csillagkonstelláció van jelen. Majd igazítja az ember az órát, és egy óra rosszul jár, ha a másik nap ezt a két mutatót nem hozza ismét takarásba, mikor ez a csillagkonstelláció ismét fellép. Az Enckenplatz-i csillagvizsgálótól kiindulva naponta elektromos összeköttetéssel szabályozzák a berlini órákat. Elmondhatjuk tehát: az óramutatók mozgása, ritmusai megfelelnek a kozmosz ritmusainak, és naponta azonosítják őket velük. Jól jár az óránk, ha a normál órával, az időetalonnal egybe van hangolva, amely a maga részéről ismét a kozmosszal van összhangban. Valójában az embernek a régi korokban nem volt szüksége órára; ő maga volt az óra. Életmenetét, mivel világosan érezni tudta, teljesen a kozmikus viszonyokhoz igazította. Az ember valóban óra volt. S ha nem igazította volna magát a kozmikus viszonyokhoz, akkor pontosan ugyanaz történt volna vele, ami ma egy órával történik, ha járása nem felel meg a külső körülményeknek: rosszul jár, és az ember is rosszul járt volna akkor. A belső ritmusnak meg kellett felelnie a külsőnek. Éppen ebben áll az emberi haladás lényege a Földön, hogy az atlantiszi kor közepe óta a külső viszonyoknak ez az abszolút egybeesése a belsővel már nem áll fenn. Valami más lépett fel. Gondolják csak el, hogy valakinek az a hóbortja lenne, hogy nem tűri el, hogy déli 12 órakor az óramutatói fedik egymást. Tegyük fel, hogy úgy állítaná be őket, hogy akkor 3 óra van. Ha másoknál akkor 1 óra van, nála 4 lenne, 2 órakor 5, és így tovább. De ezáltal órájának belső mechanizmusát nem változtatja meg; csak a külső viszonyokkal szemben tolódik el. 24 óra múlva lesz nála ismét 3 óra, órájának járása tehát nem esik egybe a kozmikus viszonyokkal, de ritmusában mégis belsőleg összhangban lenne velük, mivel a dolgok csak eltolódtak. Az ember sohasem vált volna önálló lénnyé, ha egész tevékenysége a kozmikus viszonyok pórázára fűzve folyt volna. Éppen azáltal kapta meg szabadságát, hogy a belső ritmus megtartása mellett elszakadt a külső ritmustól. Mintegy órává vált, amely a csomópontokon már nem esik egybe a kozmikus eseményekkel, de belsőleg még összhangban van velük. Így a régi korokban, az ősi múltban az ember csak egy egészen meghatározott csillagkonstelláció idején tudott foganni, és tíz holdhónap múlva megszülethetett. A fogantatásnak ez az egybeesése a kozmikus kapcsolattal kiesett, de a ritmus megmaradt, éppen úgy, ahogy egy óránál is megmarad a ritmus, ha déli 12 órakor 3 órára állítjuk. Különben nemcsak az emberi viszonyok tolódtak így el, hanem a korok ismét eltolódtak. Ha a legutóbb megnevezett eltolódástól eltekintünk, akkor az ember számára belsőleg is valami egészen sajátos dolog lépett fel, hogy úgyszólván kiemelkedett a kozmikus körülményekből, már nem „óra” többé a szó igazi értelmében. Ez mintegy úgy történt vele, ahogy egy olyasvalakivel, aki óráját 3 órakor előreigazítja, de már nem emlékszik, hogy mennyivel igazította előre, és valójában már nem tud tájékozódni. Éppen így jelent ez meg az embernek is, amikor egyszercsak kikerült abból a kapcsolatból, amelyben óraként létezett a kozmoszban. Bizonyos dolgokat összezavart, sőt asztráltestét is. Minél inkább alá vannak rendelve az emberi életviszonyok a testiségnek, annál jobban megtartották a régi ritmust; de minél inkább a szellemi felé fordultak a körülmények, annál több rendetlenség, zavar került az emberbe. Ezt még egy másik oldalról is szeretném megvilágítani.

Nem csupán az embert ismerjük, hanem olyan lényeket is, amelyek a mai Föld embere fölé vannak rendelve. Ismerjük az élet fiait vagy az angyalokat, s tudjuk, hogy ők a régi Holdon vitték végig emberi mivoltukat. Ismerjük a tűzszellemeket vagy az arkangyalokat, amelyek a Föld régi Nap-állapotában voltak emberfokon, és ismerünk továbbá őserőket, amelyek a régi Szaturnuszon élték végig az emberfokot. Ezek a lények a kozmikus fejlődésben megelőzték az embert. Ha ma tanulmányoznánk őket, akkor úgy találnánk, hogy sokkal szellemibb lények, mint az ember. Ezért is élnek a magasabb világokban. De főként azzal vannak kapcsolatban, amit ma említettünk, egészen más helyzetben, mint az ember. Ők a szellemi dolgokban teljesen a kozmosz ritmusához igazodnak. Egy angyal nem gondolkodna olyan rendszertelenül, mint az ember, abból az egyszerű okból, hogy gondolkodási folyamatát a kozmikus hatalmak szabályozzák, és ő ezekhez igazodik. Teljesen kizárt, hogy egy olyan lény, mint egy angyal, ne a szellemi, kozmikus folyamatokkal összhangban gondolkozzék. A világharmóniában a logika törvényei elő vannak írva az angyalok számára. Nincs szükségük tankönyvekre. Az embernek tankönyvekre van szüksége, mivel belső gondolkodási viszonyait összezavarta. Már nem ismeri fel, hogyan kell igazodni a nagy csillagíráshoz. Ezek az angyalok ismerik a kozmosz menetét, és gondolkodási folyamatuk szabályozott ritmusnak felel meg. Az ember, amikor jelenlegi alakjában a Földre lépett, kiesett ebből a ritmusból, ezért van gondolkodásának, érzékelésének, és érzelmi életének szabálytalansága. Míg azokban a dolgokban, amelyekre az embernek még kevesebb befolyása van, az asztráltestben és az étertestben tovább uralkodik a szabályosság, azokba a részeibe, amelyeket az ember kézbevett, tehát érzőlelkébe, értelmi és tudati lelkébe szabálytalanság és ritmustalanság, ritmusvesztés került bele. Az még csak a legkevesebb, hogy nagyvárosainkban az ember az éjt nappallá teszi. Sokkal inkább azt jelenti ez, hogy az ember bensőleg, gondolkodási folyamatában kiszakította magát a nagy világritmusból. Ahogy az ember minden órában, minden pillanatban gondolkodik, mindez bizonyos vonatkozásban ismét megfelel a nagy kozmikus folyamatnak.

Nos, ne gondolják azonban, hogy olyan világszemléletért szállunk síkra, amely ismét visszahozná az embert egy ilyen ritmusba. Az embernek ki kellett kerülnie a régi ritmusból, hiszen ezen alapult az előrelépés. Ha bizonyos próféták járnak ma és a „természethez való visszatérésről” prédikálnak, csak az életet akarják visszasrófolni, nem pedig előbbre vinni. Mindenféle laikus fecsegés a természethez való visszatérésről, semmit sem ért a valóságos fejlődésből. Ha egy mozgalom ma arra oktatja az embereket, hogy bizonyos élelmiszereket csak meghatározott évszakban élvezzenek, mivel a természet ezt már azáltal is megmutatja, hogy ezek az eleségek csak meghatározott időkben nőnek, ez teljesen absztrakt-laikus fecsegés. Éppen abban áll a fejlődés, hogy az ember mindig függetlenebbé tette magát a külső ritmustól. De nem szabad ismét elvesztenünk a talajt a lábunk alól. Nem abban áll-e az ember valóságosabb előrelépése és boldogulása, hogy ismét visszatér a régi ritmushoz, és azt mondja: hogyan éljek összhangban a négy holdnegyeddel? Mert az a régi korokban szükséges volt, hogy az ember a kozmosz pecsétlenyomata legyen. De az is lényeges, hogy az ember mintegy ne abban a hiszemben legyen, hogy ritmus nélkül tud élni. Ahogy kívülről bensőségesebbé tette magát, úgy belülről kifelé ismét ritmikusan kell felépülnie. Ez az, erről van szó. A ritmusnak át kell hatnia a bensőt. Ahogy a ritmus felépítette a kozmoszt, úgy az embernek is – ha egy új kozmosz felépítésének részese akar lenni – ismét egy új ritmussal kell áthatnia magát. Korunkra éppen az a jellemző, hogy a régi ritmust – a külsőt – elveszítette, és még nem kapott semmilyen újat. Az ember a természetből – ha a szellem külső kifejeződését természetnek nevezzük – már kinőtt, és magába a szellembe még nem nőtt bele. Ma még a természet és a szellem között ide-oda vergődik. Korunkra éppen ez a jellemző. Éppen ez a természet és szellem közötti vergődés jutott csúcspontjára a 19. század második harmadában. Ezért kellett, hogy akkor, ebben a korban feltegyék a kérdést maguknak azok a lények, amelyek ismerik és megfejtik az idők jeleit; mi a teendő, hogy az ember ne essen ki minden ritmusból, hogy egy belső ritmus költözzön az emberbe?

Mindaz, amit ma a szellemi élet jellemzőjeként megfigyelhetnek, a rendezetlenség. Ha ma egy szellemi terméket látnak, az első, aminek fel kell tűnnie Önöknek, a rendezetlenség, a rendszertelenség. Csaknem minden téren ez az eset áll fenn. Csak azokon a területeken, ahol még vannak régi jó tradíciók, csak ott van még valami a régi rendszerességből. Az új területeken az embernek először meg kell teremtenie az új rendszerességet. Ezért ma az ember látja a tényt, mint a láz csökkenését a tüdőgyulladás hetedik napján. A magyarázat ehhez azonban a gondolkodás tiszta káosza. Ha az ember erről gondolkodik, akkor – mivel nem szabályosan gondolkodik – tetszőleges módon a gondolatok összevisszaságát halmozza fel a tény körül. Minden tudományunk vesz egy külső tényt a világból, és a gondolatok tömegét kavarja körülötte, belső rendszer nélkül, mivel az ember mintegy a gondolatvilág szakadékában bolyong. Ma nincs semmilyen belső gondolati vonala, gondolati ritmusa, és az emberiség teljesen dekadenciába jutna, ha nem venne fel egyfajta belső ritmust. Nézzék meg ebből a szempontból egyszer a szellemtudományt.

Látják, milyen mederbe kerültek, amikor szellemtudománnyal kezdtek foglalkozni. Mindenekelőtt azt hallják – és fokozatosan egyre világosabbá válik számukra: az ember lényszerűségében négy tagból áll, fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből. Majd azt hallják, ahogy az énből kiindulva munkálkodik, hogy az asztráltestet átdolgozza manasszá vagy szellemmé, hogy az étertestet átdolgozza buddhivá vagy életszellemmé, s hogy a fizikai testet az ő princípiumában szellememberré vagy atmává dolgozza át. Nos, gondoljanak utána egyszer, hogy szellemtudományunk úgyszólván alapképletével milyen sokat tekintettünk át. Gondoljanak arra a sok témára, amelyek tulajdonképpen alaptémák voltak, ahogy mindig újra fel kellett építenünk egész gondolati épületünket, míg ebből az alapsémából indultunk ki: fizikai test, étertest, asztráltest, én. Tudják, hogy bizonyos nyilvános előadásokon egyesek már belefáradtak, ha mindig újra kell ismételni ezeket az alapvető tényeket. Ez azonban egy biztos ösvény, és az is marad, amelyre gondolatainkat felsorakoztatjuk: az emberi természetnek ez a négy tagja, ezek együtthatása, majd magasabb értelemben ismét az alsó három tag átdolgozása, a harmadik tagnak lényiségünk ötödik, a másodiknak a hatodik, és az első tagnak a hetedik tagján. Vegyék most az emberi természet összes tagját, ahogy ismerjük: fizikai test, étertest, asztráltest, én, szellemén, életszellem, szellemember, s így megkapják a hetet. S vegyék azt, ami ennek alapjául szolgál, a fizikai testet, az étertestet, az asztráltestet és ént, akkor négyet kapnak. S gondolataikban megismétlik a 7:4, a 4:7 nagy ritmusát, mialatt ezt a gondolati folyamatot szemlélik. Ismét létrehozzák a külső nagy ritmust magukból. Önök megismétlik azt a ritmust, ami egyszer már nagyban megvolt a világkozmoszban, újra megszülik ezt. Tehát azt a síkot teszik gondolati rendszerük alapjává, amelyet egykor az istenek a világ lényiségének alapjává tettek. A gondolati élet káoszából, a lélek belsejéből kifejlődik egyfajta gondolati kozmosz, ha ezt, amit éppen említettem, a számok gondolati ritmusát ismét élővé tesszük magunkban. Az emberek megszabadultak a külső ritmustól. Azáltal, ami valódi értelemben a szellemtudomány, ismét visszatérünk ahhoz a ritmushoz, amelyből felépítünk egy világépítményt, amely magában hordozza a ritmust. S amikor átmegyünk a kozmoszba és a Föld múltjára tekintünk, a Szaturnuszra, a Napra és a Földre, akkor ott egy négyességet kapunk, majd a Holdat átszellemesített formában az ötödik fokon Jupiterként, a Napot a hatodik fokon Vénuszként, és a régi Szaturnuszt a hetedik, Vulkán fokon. Így a Szaturnusz- Nap- Hold- Föld- Jupiter- Vénusz- Vulkán fokokban fejlődési fázisaink hetes számát kapjuk. Fizikai testünk a mai formájában a négyesség által alakult ki, a Szaturnuszon, a Napon, a Holdon és a Földön keresztül. Ez fokozatosan teljesen átalakul és átszellemül a jövőben. Így itt is, ha a múltra pillantunk a négyességet, a jövőre tekintve pedig a hármasságot látjuk magunk előtt: itt is 4:3, vagy ha a múltat összevetjük az egész fejlődéssel, 4:7-hez.

Hiszen itt még csak szellemtudományos tevékenységünk kezdetén állunk, ha már évek óta foglalkozunk is ezzel. Ma csak arra tudtam felhívni a figyelmet, amit az emberek akartak azzal, amikor a „belső számra” utaltak, ami minden jelenségben rejlik. Így látjuk, hogy az embernek ki kellett jönnie az ősi ritmusból, hogy szabadságát megszerezze. De meg kellett magában találnia ismét a törvényeket, hogy az „órát”, asztráltestét szabályozza. S a nagy szabályozó a szellemtudomány, mivel a kozmosz nagy törvényeivel összhangban áll, amelyet a beavatott lát. A nagy számviszonyok vonatkozásában a jövő – ahogy az ember megteremti – ugyanazt mutatja majd, mint a kozmosz, csak magasabb síkon. Ezért az embereknek a jövőt magukból kell megszülniük, a számból, ahogy az istenek a számból alakították ki a kozmoszt.

Így felismerjük, hogy a szellemtudomány összefügg a nagy világfolyamattal. Ha világossá válik számunkra, ami a szellemi világban az ember mögött rejlik, a négyesség és a hetesség, akkor megértjük, miért kell ebben a szellemi világban azt az impulzust is megtalálnunk, hogy továbbvigyük azt, amit az egész emberiség fejlődési folyamataként mostanáig ismerünk. S megértjük, miért éppen ebben a korban, ahol az emberek belső gondolati-, érzés- és akarati életükkel belső káoszba kerültek, miért éppen azoknak az individualitásoknak kellett, hogy megvilágítsák a kor jeleit, olyan bölcsességre kellett utalniuk, ami lehetővé teszi az embernek, hogy szabályozott módon, bensejéből építse fel gondolati életét. Megtanulunk belsőleg ritmikusan gondolkodni, ahogy ez a jövőben szükséges, ha úgy gondolkodunk, ahogy azt ezek az alapvető viszonyok adják számunkra. S egyre többet fog az ember elfogadni abból, amiből született. Jelenleg ezt abból veszi, amit a kozmosz alapvető építési terveként szemlélt. Tovább fog menni és bizonyos alapvető erőkkel, és végül a legfontosabb lényekkel áthatva érzi majd magát. Mindez ma kiindulási pontján van. S érezzük az antropozófiai küldetés fontosságát és jelentőségét, ha nem egyesek önkényes cselekedeteként látjuk, hanem felkészülünk arra, hogy létünk egész belső alapvető törekvéséből értsük meg. Akkor odajuthatunk, hogy azt mondhatjuk magunknak: egyáltalán nem rajtunk múlik, hogy ezt az antropozófiai küldetést vállaljuk-e, vagy sem, hanem ha meg akarjuk érteni korunkat, meg kell ismernünk és áthatni magunkat azzal, aminek az antropozófia alapjául szolgál, az isteni-szellemi világ gondolataiként. Majd ezt ismét ki kell árasztanunk magunkból a világba, hogy tetteink és létünk ne káosz, hanem kozmosz legyen, mint ahogyan kozmosz volt az, amelyből megszülettünk.

14. Betegség és karma

1909. január 26.

Folytatni kívánjuk szemlélődéseinket, amelyeknek az ember lényének fogalmához és feladatához a világban mélyebb szempontokból kell közelebb hozniuk bennünket. Emlékeznek arra, hogy az ezen a télen itt megtartott Zweig-előadásokon beszéltem arról a sokféle módról, ahogy a betegség egyáltalán lehetséges az embernél, s akkor utaltam arra, hogy csak később beszéljük meg azt, amit a betegség tulajdonképpeni karmikus megokolásának nevezhetünk. Ma azt szeretnénk, ha a betegség karmikus megokolásának legalább egy része szóba kerülne.

Akkor kifejtettük, hogy az emberi lény felosztása a négy lénytagra, a fizikai testre, az étertestre, az asztráltestre és az énre egyúttal lehetőséget nyújt arra, hogy bizonyos áttekintést teremtsünk a betegség-jelenségek fölött, nevezetesen úgy, hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy ezeknek az emberi lénytagoknak mindegyike bizonyos szervekben és szervkomplexusokban fejeződik ki a fizikai testen belül. Tehát, hogy az én a fizikai testen belül lényeges módon fejeződik ki a vérben, az asztráltest az idegrendszerben, az étertest mindabban, amit mirigyrendszernek nevezünk, és ami ahhoz tartozik, s a fizikai test önmagát fejezi ki a fizikai testben. Azután vázoltuk azokat a betegségeket, amelyek az énből, mint olyanból erednek, s ezért külsőleg, fizikailag a vér működésének rendellenességében mutatkoznak meg. Utaltunk arra, hogy az, aminek az asztráltest rendellenességeiben van az oka, az idegrendszer rendellenességei által fejeződik ki, másrészt az, aminek az étertestben rejlik az alapvető oka, a mirigyrendszerben jut kifejeződésre, s így a fizikai testben azokat a betegségeket kell felismernünk, amelyeknek kiváltképpen külső okai vannak. Ezzel azonban pillantásunkat a betegségről mégis ráirányítottuk mindarra, ami a születés és a halál között az ember egyes életfolyamatával függ össze. Nos, aki a világfolyamatot szellemtudományosan képes szemlélni, már sejti, hogy az embernél a megbetegedésnek bizonyos vonatkozásban össze kell függnie a karmájával, tehát azzal a nagy okozati törvénnyel, amely a szellemi összefüggéseket mutatja a különböző megtestesülések között. De a karma útjai igen összefonódnak, igen sokrétűek, s az embernek a karmikus összefüggések finom elágazásaiba kell belemerülnie, ha egyáltalán meg akar érteni valamit abból, ahogy ezek a dolgok összefüggenek.

Ma néhány olyasmit akarunk megbeszélni, amit elsősorban érdekes megtudnia az embernek, nevezetesen azt, ahogy a betegségek összefüggenek azokkal az okokkal, amelyeket az emberek idéztek elő korábbi életükben. Ehhez vissza kell térnünk a karmatörvénynek az emberi életre gyakorolt hatására. Némely dolgot említenünk kell abból, amit Önök közül legtöbben más előadásokból már ismernek, de egészen pontosan kell lelkünk elé idéznünk, ahogy az egyik élet karmikus okai hatásukban átvivődnek a másikra. Itt néhány szóval még egyszer vissza kell térnünk arra, ami valójában szellemileg történik az emberrel a halála utáni időben.

Tudjuk, hogy az embernek a halál kapuján áthaladva elsősorban olyan élményei vannak, amelyek abból erednek, hogy a halállal először kerül olyan helyzetbe, amiben nem volt egész életén keresztül. énjében és asztráltestében össze van kötve az étertestével, fizikai teste nélkül. Fizikai testét úgyszólván levetette. Az élet folyamán ez csak kivételes esetekben fordul elő, ahogy már gyakran említettük. Az élet folyamán alvó állapotban van az ember, amikor lemond fizikai testéről és étertestéről is. Így, ez az énnel, az asztráltesttel és az étertesttel való kapcsolat a halál után bizonyos ideig áll fenn, ami csak napokban számolható. Azokat az eseményeket is említettük, amelyek ebben az időben, a halál után közvetlenül történnek. Utaltunk arra, hogy az ember úgy érzi, mintha mindig nagyobb és nagyobb lenne, mintha kinőne a térből, amelyet elfoglalt, és minden dolgot átfogna. Említettük, hogy az éppen elmúlt élet képe egy nagy tablóban áll előtte. Majd egy bizonyos idő múlva, amely az ember számára napokban mérhető és egyénenként különböző, a második tetem, az étertest következik, amelyet az egyetemes világéter vesz fel, azon esetek kivételével, amelyeket intimebb reinkarnációs kérdések megbeszélésekor említettünk, amikoris az étertestet bizonyos módon megőrzik, hogy később felhasználják. De ennek az étertestnek az esszenciája visszamarad, mint annak a gyümölcse, amit az életben megtudtunk, átéltünk és végigcsináltunk. Nos, éljük tovább az életet, amely az énnek az asztráltesttel való együttlétét feltételezi anélkül, hogy az ember a fizikai testhez lenne kötve. Majd következik az az idő, amelyet a szellemtudományos irodalomban szokásos módon kamalóka-időnek nevezünk, de gyakran neveztük a fizikai testből, egyáltalán a fizikai létből történő kinövés, a vele való összefüggés leszokása idejének is.

Tudjuk, hogy az embernek, ha átlépett a halál kapuján, elsősorban asztráltestében még megvan minden ereje, ami a halál pillanatában is megvolt asztráltestében. Mivel csak a fizikai testét vetette le, az élvezetek és cselekvések eszközét. Ez már nincs meg neki, de az, asztráltestét még birtokolja. Még megvan számára a szenvedések, a vágyak, sóvárgások és ösztönök hordozója. A halál után is pontosan olyan dolgok után vágyódik – mondhatnánk, szokásból -, amelyekre az életben vágyódott. Nos, az életben úgy van, hogy az ember a fizikai test eszközeivel kielégíti vágyait, sóvárgásait. Ez az eszköze a halál után már nincs meg, ezért nélkülözi azt a lehetőséget, hogy mindezt kielégítse. Ez sokáig úgy érvényesül, mint egyfajta szomjúság a fizikai élet iránt, ameddig az ember hozzászokik, hogy csak a szellemi világban, mint olyanban éljen, azzal rendelkezzék, amije a szellemi világban lehet. Amíg az ember ezt megtanulja, addig abban él, amit a leszokás, a kamalóka idejének nevezünk.

Nos, már felvázoltuk az élet ezen idejének igen sajátos lefolyását. Láttuk, hogy ebben az időben az ember élete visszafelé folyik. Ez olyasmi, amit a szellemtudományban kezdőknek nehéz megérteni. Az ember átfut a kamalóka idején – a szokásos életnek kb. egyharmadát veszi igénybe ehhez – visszafelé. Tegyük fel, hogy egy ember a negyvenedik évében hal meg, így átfut minden eseményen, amit életében végigcsinált, visszafelé. Tehát először átéli a 39. évének idejét, majd jön a 38., 37. év, és így tovább. Tehát valóban úgy van, hogy fordítva fut át az életen, egészen a születés pillanatáig. Ez rejlik a keresztény üzenet szép mondatában, amely azt mondja, amikor az ember valójában belép a szellemi világba, vagy a mennyek birodalmába: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem léphettek be a mennyek országába!” Ez azt jelenti, hogy az ember visszafelé él addig az időig, ameddig gyermeki pillantása ér, majd – mivel mindent ismét elvégzett visszafelé-, beléphet a devachánba, vagy a mennyek országába, és további idejét a szellemi világban töltheti. Ezt nehéz elképzelni, mivel az ember annyira hozzászokott, hogy az idő a fizikai sík folyamán valami abszolút dolog, így kell ehhez valami, hogy beleélje magát ezekbe az elképzelésekbe. De ez meg fog történni.

Most lelkünk elé kell idéznünk, mit csinál az ember valójában a kamalókában. Természetesen sok és különféle dolgot fejthetnénk ki erről. Ma azonban csak az kell érdekeljen bennünket, ami a betegségek karmikus okainak kérdésében csúcsosodik ki. Ezt, amit most mondok, egyáltalán nem szabad a kamalóka kizárólagos átélési módjának tekinteni, hanem csak egynek a sok közül.

Elsősorban azt szemléltethetjük, hogyan használja ki az ember ezt a kamalóka- időt a jövő értelmében, ha elképzeljük, hogy az az ember, aki negyven éves korában halt meg, a huszadik évében valami olyat tett, ami egy másik ember kárára vált. Ha valaki élete folyamán olyasmit vitt végbe, ami egy másik embernek kárt okoz, akkor ennek az egész emberi életre vonatkozóan bizonyos jelentősége van. Egy ilyen dolog, amelyet az ember embertársának vagy más lényeknek, egyáltalán a világnak a kárára tesz, fejlődési akadályt jelent az embernek, akadályt abban, hogy továbbhaladjon a fejlődésben. Egyáltalán ez az ember földi vándorlásának az értelme, hogy az emberi lélek alapvető ereje, amely újramegtestesüléstől újramegtestesülésig megy, az újbóli visszajövetelre készül, a felfelé fejlődésre törekszik. S a fejlődés úgy halad előre, hogy az ember újra és újra úgyszólván akadályokat helyez ennek útjába. Ha az alapvető erő – hiszen ez a léleknek az az alapvető ereje, amelynek a lelket el kell juttatnia az újbóli átszellemesítéshez -, egészen egyedül tevékenykedne, akkor csak igen rövid földi időszak lenne szükséges az embernek. Akkor azonban az egész földi fejlődés másképpen zajlana le; a földi fejlődés értelmét sem lehetett volna elérni. Nem szabad úgy gondolkodnunk, hogy azt mondjuk: jobb lenne az embernek, ha nem gördítene semmilyen a akadályt az útjába. Egyedül azáltal, hogy akadályokat és nehézségeket gördít saját útjába, erősödik meg, szerez tapasztalatokat. Azáltal, hogy az akadályokat, amelyeket ő maga gördített az útjába, ismét kiküszöböli és legyőzi, csak akkor lesz az az erős lény a földfejlődés végén, aminek lennie kell. Teljesen a földfejlődés értelmében történik, hogy köveket gördít saját fejlődése útjába. S ha nem kellene semmi erőt gyűjtenie ahhoz, hogy az akadályokat ismét eltávolítsa, akkor viszont az az ereje sem lenne, ami ehhez szükséges volna. Ez azt jelenti, hogy a világ teljesen elveszítené ezt az erőt, ami ezáltal kifejlődött. Teljesen el kell tekintenünk attól, ami a jóhoz és a rosszhoz kapcsolódik ezekkel az akadályokkal és nehézségekkel. Csak arra kell tekintenünk, amit a világ bölcsessége, az ember földi fejlődésének kezdete óta el akart érni, hogy az embernek felajánlja azt a lehetőséget, hogy akadályokat gördíthet saját útjába, amelyeket később újra eltakaríthat, s a későbbiekhez nagy erőt gyűjthet. Sőt, azt mondhatjuk: a világkormányzás bölcsessége engedte gonosszá válni az embert, megadta neki a gonosz, a baj lehetőségét, hogy a kár jóvátételével, a gonosz legyőzésével a karmikus fejlődés folyamán erősebb lénnyé váljék, mint különben lett volna, ha magától érné el célját. Így kell az akadályok és nehézségek jelentőségét látnunk.

Ha tehát egy ember a halála után a kamalókában visszafelé éli életét, és valamely bajhoz érkezik, amelyet húsz éves korában embertársának okozott, akkor ezt a bajt éppen úgy éli át, mint az örömöt, a jót, amit a másik emberlénynek okozott. Akkor az ilyen fájdalmat, amelyet másnak okozott, saját asztráltestével éli át. Tehát, tegyük fel, hogy húsz éves korában megütött valakit, valakinek fájdalmat okozott, így érezte ezt a másik. A visszafelé élésben érzi azt, ami a fájdalmat okozta, pontosan ugyanúgy asztráltestén, mint a másik, akinek a fájdalmat okozta, amikor azt kapta. Tehát az ember a szellemi világban objektíven véghezviszi mindazt, amit a külső világban önmaga okozott. Ezáltal veszi az ember magának az erőt, az irányt ahhoz, hogy ezt a fájdalmat ismét kiegyenlítse következő inkarnációjában. Úgy van ez, hogy az ember saját asztráltestén veszi észre, ha visszafelé él: így tette ezt, amikor tett! És észreveszi, hogy ezzel egy követ gördített a további fejlődés útjába. A követ el kell távolítani! Különben nem tudunk átmenni rajta. Ebben a pillanatban jön meg a szándéka, a hajlama arra, hogy ezt a követ is elhordja, így amikor a kamalóka-időt átélte, valójában megfelelő szándékokkal a gyermekkorhoz érkezik, mégpedig azzal a szándékkal, hogy mindazt, amit akadályként megteremtett az életben, ismét eltávolítsa. Az ember teljesen el van telve helyes szándékokkal. Az, hogy az ember ezeket a szándékokat erőként hordozza magában, jövendő életének egész egyedi alakulására hatással van.

Tegyük fel, hogy B húsz éves korában A-nak bajt okozott. Most önmagának kell a fájdalmat átélnie és szándékában áll, hogy jövendő életében A-nak jóvátegye ezt, mégpedig a fizikai világban, mivel a kárt ott okozta. Ez az erő, amit a jóvátétel akaratának nevezünk, egyfajta vonzási összeköttetést teremt B és A között, aki az okozott kárt elszenvedte, és ezt a vonzási összeköttetést vezeti vissza ismét jövendő életében. Minden titkos vonzerő, embert az emberhez vezet az életben, abból származik, amit így a kamalókában felvettek és kialakítottak. Olyan emberekhez leszünk vezetve az életben, akiknek valamit jóvá kell tennünk, vagy akikkel egyáltalán valami dolgunk van éppen azért, amit a kamalókában véghezvittünk. Nos, elképzelhetik, hogy azt, amit egy élethez kiegyenlítésként kamalóka-erőkben felvettünk magunkba, egyáltalán nem mindig lehet egyetlen életben kiegyenlíteni. Ez csak úgy lehetséges, hogy egy életben nagyszámú emberrel lépünk kapcsolatba, s hogy a legközelebbi kamalóka-időben lehetőség adódik arra, hogy ezekkel az emberekkel ismét összejöjjünk. Nos, ez ismét a többi embertől függ, vajon a legközelebbi életben ismét összejövünk-e a többiekkel. Ez akkor sok életre oszlik szét. Az életben ezt tesszük jóvá, a másikban valami mást, és így tovább. Egyáltalán nem szabad úgy képzelni, mintha a következő életben mindent jóvá tudnánk tenni. Ez egyáltalán attól is függ, hogy a másik a megfelelő vonzási összeköttetést kifejleszti-e lelkében.

Most pontosabban akarjuk szemügyre venni a karma működését, mégpedig egy esettel bemutatva. A kamalókában feltesszük azt a szándékot, hogy ezt vagy azt a következő, vagy a legközelebbi életek egyikében véghezvisszük. Ami ott lelkünkben meghonosodik, az a lélekben marad, nem távozik el újra a lélekből. Újraszületünk mindazzal az erőkkel, amelyeket felvettünk magunkba. Ez teljesen elkerülhetetlen. Nem csupán olyan dolgokat kell tenni az életben karmikus összefüggésben, amelyek arra utalnak, hogy valakinek valamit jóváteszünk, bár az, amit mondani akarok, erre is vonatkozhat. Bizonyos akadályokat gördítettünk utunkba, egyoldalúan éltünk, életünket nem rendesen használtuk fel, csupán ennek vagy annak az élvezetnek, vagy munkának éltünk, és más lehetőségeket, amelyek az életben adódtak számunkra, elmulasztottunk és ezáltal más képességeket nem alakítottunk ki. Ez is olyasmi, ami karmikus okokat idéz elő kamalóka-életünkben. Így éljük bele magunkat a következő életbe. Majd újraszületünk, nulla évvel. Tegyük fel, élünk tíz, húsz éves korunkig. Lelkünkben rejlik mindaz, amit kamalóka-erőkben felvettünk magunkba, s amikor ez beérik az élet számára, akkor ez előjön. Életünk egy bizonyos időszakában kétségkívül fellép egy belső kényszerként, hogy ezt véghez is vigyük. Tehát tegyük fel, hogy húsz éves korunkban fellép egy belső vágy, belső ösztön, hogy véghezvigyünk valamilyen tettet, mivel ezt az erőt már a kamalókában felvettük. Tehát maradjunk ennél, mivel ez a legegyszerűbb eset: fellép tehát a belső késztetés arra, hogy egy embernek jóvátegyünk valamit. Az ember ott van, a vonzási összeköttetés együvé vezetett bennünket. Külső alapokból teljesen jóvá tudnánk ezt tenni. De egy akadály mégis adódhat: a kiegyenlítés egy tettet követelhetne tőlünk, amelyhez szervezetünk által még nem nőttünk fel. Szervezetünkben az átöröklés erőitől is függünk. Ez mindig diszharmóniát idéz elő minden életben. Mikor az ember megszületik egyrészt az öröklődés erőiben is benne van. Örökli a fizikai testhez és az étertesthez azokat a tulajdonságokat, amelyeket az ősök sorától felfelé örökölhet. Ez az öröklődés természetesen egyáltalán nem anélkül a külső kapcsolat nélküli, amit lelkünk karmikusan ír elő önmaga számára. Mivel lelkünk, amely a szellemi világból szállt alá, ahhoz a szülőpárhoz, ahhoz a családhoz vágyódik, ahol olyan tulajdonságokat lehet örökölni, amelyek a leginkább rokonságban állnak a lélek szükségleteivel. De ezek azonban sohasem egyeznek teljesen ennek a léleknek az igényeivel. Ez testünkben nem lehet így. Ott mindig van egy bizonyos nem egybehangoltság aközött, ami öröklési erőkként van ott, és aközött, amit a lélek önmagában, elmúlt életei alapján birtokol. És egyedül arról van szó, hogy a lélek elég erős-e ahhoz, hogy legyőzze az összes, öröklődési vonalon adott ellenállást, hogy lehetségessé váljon számára, hogy szervezetét egész élete folyamán úgy alakítsa át, hogy az legyőzze mindazt, ami számára nem megfelelő. Ebben igen különbözőek az emberek. Vannak lelkek, amelyek előző életük folyamán igen megerősödtek. Egy ilyen léleknek éppen mindenkinek megfelelő testbe kell születnie, nem pedig a tökéletesen megfelelő testbe. Olyan erős lehet, hogy mindent, ami számára nem megfelelő, megközelítőleg legyőzi, de ez nem szükséges, hogy mindig így legyen. Ezt most részleteiben kívánjuk figyelemmel kísérni, és ehhez agyunkat kell szemlélődés tárgyává tenni.

Ha képzet- és gondolati életünknek ezt az eszközét szemléljük, akkor ezt így örököljük, mint külső eszközt őseink sorától. Finom boltozatát és hajlatait az ősök sora alakította ki. Bizonyos fokig a lélek belső erejével mindig legyőzheti ezt, ami nem megfelelő számára, és erőit eszközéhez alkalmazhatja; de csak bizonyos mértékig. Az erősebb lélek jobban tudja ezt, a gyengébb kevésbé. S olyan körülmények által, amelyek felléphetnek, lehetetlenné válik számunkra, hogy lelki erőinkkel legyőzzük az egymással ellentétes kapcsolódásait és szerveződéseit, s akkor az eszközt nem tudjuk megfelelően kezelni. S akkor fellép valami, amit úgy nevezhetünk, hogy lehetetlenség ezt az eszközt kezelni, bizonyos vonatkozásban egyfajta szellemi defektus, szellemi megbetegedés, ahogy ezt általában hívják. Az is felléphet, amit melankólikus temperamentumnak neveznek, s ezáltal bizonyos szerveződéseket a lélek erőivel nem lehet legyőzni bennünk, amelyek nem elég erősek ehhez. Tehát most az inkarnáció közepén – az inkarnáció elején és végén ez másként van – van bennünk az eszköznek bizonyos aránytalansága a lélek erőivel szemben. Hiszen mindig ez az emberi természet belső meghasonlottságának és diszharmóniájának titkos alapja. Mindaz, amit az ember gyakran gondol kielégítetlenségének okáról, általában csak egy maszk, álarc. A valóságban az okok ott rejlenek, amire éppen utaltunk. Így tehát látjuk, hogyan viszonyul a lélek ahhoz, ami megtestesüléstől megtestesülésig él, amit az öröklődési vonalon kapunk.

Nos, képzeljük el egyszer, hogy újraszületünk, és lelkünk húsz éves korunkban arra unszol bennünket, hogy ezt vagy azt a tettet jóvátegyük. Az érintett ember is ott van, de lelkünk képtelen arra, hogy azt a belső ellenállást legyőzze, ami nélkül a tettet végre lehetne hajtani. Hiszen mindig mozgásba kell hoznunk belső erőinket, ha valamilyen tettet végre akarunk hajtani. Ezt legtöbbször nem veszi észre az ember, hogy lényében végbemegy valami, nincs is szüksége rá, hogy ebből észrevegyen valamit. Az ember a világban él. Lelkében, húsz évvel születése után vágyódás és sürgetés él, hogy valamit kiegyenlítsen. Kiegyenlítés lehetősége is ott lenne, a külső körülmények is. De bensőleg nem képes arra, hogy szerveit úgy használja, hogy véghezvihesse azt, amit kellene.

Mindezt, amit most elmondtam, az embernek nem szükséges észrevennie, de a hatását észlelni fogja. A hatás ilyen vagy olyan betegségként lép fel, s itt rejlik a karmikus összefüggés aközött, ami a korábbi életben történt és a betegség között. Az egész betegségfolyamat ezzel a szellemi okkal úgy folyik le, hogy oda vezet, hogy egy következő alkalommal, amikor a körülmények ismét adottak, ezt az embert alkalmassá tegyék a kiegyenlítésre. Tehát húsz éves korunkban alkalmatlanok, képtelenek vagyunk arra, hogy ezt vagy azt véghezvigyük. Az ösztönzés, a vágy azonban ott van, a lélek akarja ezt. Nos, mit tesz a lélek ehelyett? Harcol úgyszólván használhatatlan szerve ellen, ostromot indít ellene, és ennek következménye, hogy úgyszólván szétzúzza, szétrombolja. A szerv, amelyet valójában fel kellett volna használni, hogy a tettet kifelé végrehajtsa, ezen erők hatása alatt szétrombolódik, s ennek következménye az, hogy a reakció folyamatának kell fellépnie, amit most gyógyulási folyamatnak nevezünk, a szervezet erőit fel kell szólítani arra, hogy a szervet újra felépítsék. Ez a szerv, amely szétrombolódott, mivel nem olyan volt, amilyennek lennie kellett volna, hogy az ember a számára megfelelő munkát elvégezhesse, most a betegség által úgy épül fel, ahogy a léleknek szüksége van rá e tett elvégzéséhez, mivel most már a betegség utáni körülmények között túl késő lehet hozzá. Most viszont a lélek egy egészen más erőt vesz fel magába, mégpedig a megfelelő újratestesülésnél és az egész növekedésben ezt a szervet úgy alakítja ki, hogy a következő újratestesüléskor azt a tettet végre tudja hajtani. Így tehát a betegség olyan lehet, ami éppen egy életben képessé tesz bennünket arra, hogy egy másik életben megtegyük azt, ami karmikusan ránk tartozik.

Itt egy titkos összefüggés rejlik a betegség között, amely alapjában véve egy folyamat a fejlődéshez, egy karmikus összefüggés a betegség és a fejlődés között. Ezzel a lélek kifejleszti az erőt ahhoz, hogy egy szervet úgy alakíthasson ki, ahogy használni fogja, és azt a szervet, amely alkalmatlan erre a lelkierők szétrombolják, és ismét felépítik. Itt egy olyan törvényhez érünk, amely már létezik az emberi életben, s így kell neveznünk: az embernek azáltal kell megszereznie erejét, hogy lépésről-lépésre legyőzi a fizikai világ ellenállását. Azáltal szerezzük alapjában véve minden erőnket, hogy korábbi életünkben ezt vagy az ellenállást legyőztük. Mai rátermettségünk korábbi életeink folyamán átélt betegségeink eredményei.

Tegyük fel, – hogy különösen világosan beszéljünk -, hogy egy lélek még nem eléggé alkalmas arra, hogy az agy középső részét használja. Milyen úton szerezheti meg a képességet, hogy az középagyat rendeltetésszerűen használja? Csak azáltal, hogy előzőleg észreveszi, hogy ezt a középagyat nem képes használni, ezáltal a középagyat szétrombolja, és ismét felépíti; s újbóli felépítésnél éppen azt az erőt szerzi meg, amelyre ebben az irányban szüksége van. Mindazt, amit mi magunk egyszer a szétrombolással és az újbóli felépítéssel véghezvittünk, tudjuk. Ezt mindenki érezte, aki Föld egyik vagy másik vallásfelekezetében a rombolást és az újbóli felépítést egy egészen különös lénynek tulajdonította. Az indiai vallásfelekezetben „Shivá”-nak nevezik azokat az irányító hatalmakat, amelyek rombolnak, és újból felépítenek.

Itt már említettük egyik módját, ahogyan úgyszólván karmikusan előidézhetők a betegségfolyamatok. Azoknál a folyamatoknál, amelyeknél kevésbé vesszük tekintetbe az ember individualitását, mint általában az embert, már különben is olyasmiről van szó, ami által a betegségek általában fellépnek. Látjuk például, hogy gyermekbetegségek bizonyos időkben egészen tipikus módon lépnek fel. Ezek nem mások, mint annak kifejeződései, hogy a gyermek, míg betegségét végigéli, szerveinek egy részét megtanulja belülről uralni, majd minden következő inkarnációjára uralni tudja. Úgy kell tekintenünk a betegségeket, mint egy folyamatot, ami az embert alkalmassá teszi. Itt egészen más módjához juthatunk annak, hogy a betegségekről gondolkodjunk. Természetesen nem szabad ebből kizárni azt, hogyha valakit elgázol egy vonat, ezt éppen így kell megmagyarázni. Mindez mindig a betegségen kívül keresendő, azon kívül, amit éppen jellemeztünk. De van még egy másik esete is a betegség karmikus okának, amely nem kevésbé érdekes, s amit úgy is megérthetünk, ha az életviszonyokat kissé pontosabban jellemezzük.

Tegyük fel, hogy megtanulják az életben ezt vagy azt, amit az ember az életben megtanul. Az embernek először tanulnia kell, mert amit az életben a legfontosabb elsajátítani, azt először meg kell tanulni. A megtanulás folyamata abszolút szükséges folyamat. De ezzel ez még soha nincs elintézve, mivel a tanulás a legfelszínesebb folyamat. Ha valamit felveszünk magunkba, akkor arról van szó, hogy ha az érintett dolgot megtanultuk, még messze nem éltük át, amit a megtanultnak el kell végeznie rajtunk. Beleszületünk az életbe egészen meghatározott képességekkel, amelyeket részben öröklődésünkkel, részben korábbi életünk folyamán szereztünk. Hiszen képességeink köre korlátozott. Ebben az életben megsokszorozzuk tapasztalatainkat és élményeinket. Amit itt tapasztalunk, az nincs úgy összekötve velünk, mint az, amit az életbe magunkkal hoztunk temperamentumként, természetes hajlamként, és így tovább. Amit az élet folyamán elsősorban emlékezetként és szokásként megtanultunk, lazábban van összeköttetésben velünk. Ezért ez az életben is egymástól elszigetelt részekben mutatkozik meg. Először az élet után lép fel az étertestben, a nagy emlékezeti tablóban. Ezt most magunkévá kell tennünk, ennek el kell érkeznie hozzánk.

Tegyük fel, tehát, életünkben megtanultunk valamit és újra fogunk születni. Mialatt újraszületünk, éppenséggel úgy is lehet, hogy az öröklődés vagy egyéb kapcsolatok folytán, talán azért is, mert tanulásunk nem harmonikusan történt és egy valamit megtanultunk, de azt, amire szükségünk volt, hogy a tanultak csúcsáig jussunk, nem tanultuk meg, hogy az újraszületésnél egy olyan irányba fejlődjünk, amit megtanultunk, de egy másik irányba nem. Tegyük fel, hogy az életben megtanultunk valamit, ami szükségessé tette, hogy agyunknak egy egészen meghatározott része így és így szerveződjék, vagy, hogy a vérkeringésben ez vagy amaz így és így folyjék, és most tegyük fel, hogy a többi dolgot, ami ehhez szükséges nem tanultuk meg ezzel együtt. Ez azonban egyáltalán nem hiányosság. Az embernek ugrásszerűen kell előrehaladnia az életben, meg kell tapasztalnia és felismernie, hogy valamit egyoldalúan csinált. Nos, annak a gyümölcseivel születik újra, amit megtanult, de hiányzik az a lehetősége, hogy önmagán mindent úgy alakítson ki, hogy minden kiélhető is legyen úgy, hogy az életben a megtanultat meg is valósíthassa. Ez például olyasmi lehet, hogy egy ember bizonyos fokig még beavatottja volt a létezés nagy titkainak egy megtestesülése alatt. Most úgy fog újraszületni, hogy ezeket az erőket abból akarja nyerni, amelyek akkor beleplántálódtak. De tegyük fel, hogy lehetetlen volt kifejlesztenie bizonyos erőket, amelyek majd elő tudják idézni a szervek megfelelő harmóniáját. Az élet egy bizonyos pontján mindenképpen fellép az, hogy az akar előjönni, amit korábban tanult. De hiányzik egy szerv, amely ahhoz szükséges, hogy ezt véghezvigye. Mi a következménye ennek? Egy betegségnek kell fellépnie, egy betegségnek, amelynek karmikus okai mélyen, igen mélyen rejlenek. S ismét az organizmusnak egy részét úgyszólván szét kell rombolni, és újra felépíteni. Akkor a lélek ennél a felépítésnél érzi, hogy melyek a helyes erők egy másik irányba, és magával viszi ezt az érzést, hogy melyek ezek a helyes erők. Amikor ennek megtanulásából, vagy egyáltalán egy beavatásból származik ez az érzés, akkor mindenképpen úgy szokott lenni, hogy az érintett életben magában mutatkoznak meg gyümölcsei. Ott tehát fellép egy betegség és a lélek érzi, hogy ez vagy az hiányzik neki. S majd például közvetlen a betegség után felléphet az, amit az ember különben nem kaphatott volna meg. Az történhet, hogy az ember az előző életében egy bizonyos megvilágosodáshoz emelkedhetett volna, ha az agyában nem keletkezett volna egy csomó és az ember nem fejlesztette volna ki az erőt, amely engedte, hogy ez a csomó létrejöjjön. Most feltétlenül az jön, hogy ezt a csomót szét kell rombolni. Ezt majd egy súlyos betegség tudja véghezvinni. Később az érintett rész ismét felépül, és a lélek érzi azokat az erőket, amelyek az érintett csomó feloldásához szükségesek; és utána a megvilágosodást, amelyet birtokolnia kell. A betegségfolyamatokat mindenképpen igen jelentős előhírnököknek tekinthetjük.

Itt különben olyan dolgokhoz érünk, amelyeknél a mi profán világunk az orrát fintorgatja. De némelyek már tudnak tapasztalni valamit, mint egyfajta folyamatos kielégítetlenséget, mintha valami ott lenne a lélekben, ami bensőleg egyenesen lehetetlenné teszi az életet. Akkor jön egy súlyos betegség, és ennek a súlyos betegségnek a legyőzése azt jelenti, hogy valami egészen új lép be az életbe, ami mintegy feloldásként működik, hogy a csomó ténylegesen felbomlott, és a szervet fel lehet használni. Ennek csak az volt az oka, hogy a szerv nem volt használható. Különben a mai életciklusban az embereknek még sok ilyenfajta csomójuk van, s ezek nem tudnak egyformán feloldódni. Nem szükséges mindig egyformán a megvilágosodásra gondolnunk, ez sok alárendelt életfolyamatnál is fellép.

Így látjuk, hogy itt olyan szükségesség áll fenn, hogy ezt vagy amazt kifejlesszük, és hogy itt is a karmikus okozati vonalban rejlik a betegség indítóoka. Ezért valójában nem szabad sohasem teljesen elégedettnek lennünk, ha csupán triviális értelemben azt mondjuk: elfogott egy betegség, s ebbe a karmám vitt bele engem. Mivel ebben az esetben nem csupán a múltbeli karmára kell gondolnunk, hogy tehát a betegség lezárása valaminek, hanem főleg arra kell gondolnunk – hiszen a betegség az oksági lánc második tagja -, hogy a betegségben az adódó okok mutatkoznak meg a jövőbeni teremtőerő és alkalmasság számára. Teljesen félreértjük a betegséget és a karmát, ha mindig csak a múltba tekintünk; ezáltal a karma olyasmivé válik, ami – mondhatnánk – csak teljesen véletlenszerű sorstörvényt jelent. A karma azonban a cselekvés, az élet termékennyé válásának törvénye lesz, ha abban a helyzetben vagyunk, hogy a karma által a jelenből a jövőbe tekinthetünk.

Mindez egy óriási törvényszerűséget mutat fel számunkra, amely az emberi létben működik. S hogy ebből a nagy törvényből ma legalább megsejthessünk egy keveset – később még visszatérünk erre és pontosabban jellemezzük -, vessünk egy pillantást visszafelé abba a korba, amelyben az ember mai emberformája keletkezett, a lemúriai korba. Ott az isteni-szellemi létből kiindulva élt lefelé a mai külső létformáig, először körülvette magát a burkokkal, így lépett a külső inkarnációk útjára és ment inkarnációkról inkarnációkra előre egészen máig. Mielőtt az ember belépett az inkarnációk sorába, még nem volt meg számára az a lehetőség, mint ma, hogy betegségeket telepítsen meg magában. Csak amikor megszerezte azt a képességét, hogy a külvilággal való viszonyát szabályozza, akkor volt képes tévedni, s tudta ezáltal hibás szerv-konstrukcióit előidézni, és a megbetegedés lehetőségét megtelepíteni magában. Előzőleg lehetetlen volt, hogy az emberek betegségfolyamatokat keltsenek magukban. Amikor még minden az isteni hatalmak befolyása alatt állt, amikor még nem rajta múlott, hogy életét vezesse, akkor a betegség lehetősége még nem volt adott. Majd jött a betegségnek ez a lehetősége. Hol tanulhatja meg legjobban az ember, hogy mi a gyógyulás útja? Ott tanulhatja meg a legjobban, ha képes visszapillantani azokba a korokba, amikor az isteni-szellemi erők belehatottak az emberbe, és tökéletes egészséggel áldották meg, a betegség lehetősége nélkül, tehát az ember első megtestesülésének idejébe. Így az ember mindig érezte, hol tudott meg valamit ezekről a dolgokról. S most próbálják meg, hogy ebből a kiindulópontból egy mélyreható pillantást vessenek egy ilyen dologra, ahogy azt a mitológiában ábrázolják. Most még nem is csak az egyiptomi Hermész-szolgálat tulajdonképpeni gyógyászatára akarok utalni, most csak a görög és római Aesculapius-szolgálatra utalok.

Aesculapius, Apolló fia úgyszólván a görög orvosok atyja. S mit mesél el nekünk a görög mítosz? Az atyja már ifjúságában felviszi őt arra a hegyre, ahol Chiron kentaur tanítványa lehet. S Chiron kentaur tanítja Aesculapiust, a gyógyszertudomány atyját arról, hogy mi az, ami gyógyerő a növényekben, és ami különben erőkként találhatóa Földön. Chiron, a kentaur, miféle lény ő? Olyan lény, amelyet úgy jellemeznek, amilyenek ezek a lények voltak az ember leszállásakor a lemúriai kor előtt: félig emberi, félig állati lény. Ebben a mítoszban rejlik az, hogy Aesculapiusnak a megfelelő misztériumokban megmutatkoznak azok az erők, amelyek nagy, egészséget képviselő erők voltak, egészséget tudtak előidézni, mielőtt az ember belépett első inkarnációjába.

Látjuk, hogy ez a nagy törvény, ez a nagy szellemi tény, amely az ember földi zarándoklatától kezdve olyannyira érdekel bennünket, még a görög mítoszban is kifejeződik. Éppen a mítoszok mutatkoznak először olyannak, amilyenek: az élet legmélyebb összefüggéseinek képeként, ha az emberek előbb átjutnak a szellem-tudomány abc-jén. A mítoszok egyenesen az emberi lét legmélyebb titkainak képei.

Ha az egész életet ebből a szempontból szemléljük, akkor az egész élet is ebből a szempontból áll elénk, és a szellemtudomány egyre inkább olyasmi lesz – ezt egyre jobban és jobban ki kell emelni -, amibe a mindennapi életben beleéljük magunkat. Az emberek élni fogják a szellemtudományt, s ez lesz a megvalósítása annak, amire kezdettől fogva törekedtünk a szellemtudománnyal. A szellemtudomány lesz a nagy impulzus az emberiség felemelkedéséhez, az igazi üdvösséghez és igazi előrehaladáshoz.

15. A kereszténység a jelenlegi emberiség fejlődésében. Vezető individualitások és avatár lények.

1909. február 15.

Látják abból az előadásból, amelyet itt az újratestesülés bonyolult kérdéseiről tartottunk, hogy a szellemtudományos világszemléletben a további előrelépéssel módosul az, amit kezdetben elemi igazságként tudunk nyújtani, hogy fokozatosan magasabb és magasabb igazságokhoz emelkedünk. Igaz viszont az, hogy kezdetben a kozmikus igazságokat olyan elemi, egyszerű módon ábrázoljuk, ahogy csak lehetséges. Az is szükséges azonban, hogy az ABC-től egyre inkább lassan a magasabb igazságok mélyére hatol az ember; majd ezekkel a magasabb igazságokkal fokozatosan eléri azt, amit többek között a szellemtudománynak adnia kell: mégpedig annak lehetőségét, hogy a bennünket az érzéki, fizikai szférában körülvevő világot megértsük, beléhatoljunk. Nos, mindenesetre még igen távol vagyunk attól, mikor sikerül majd, hogy néhány összefüggést megmutassunk azok között a szellemi vonalak és erők között, amelyek az érzéki világ mögött vannak. De már néhány dologgal, amelyet az utóbbi órán mondottunk, létünknek ez vagy az a jelensége megmagyarázhatóbbá, világosabbá vált. Ma ismét ebben a vonatkozásban akarunk egy kissé előbbre lépni, és itt is újra a reinkarnáció, az újratestesülés bonyolult kérdéseiről beszélni.

Ehhez ma mindenekelőtt világossá akarjuk tenni azt, hogy azok között a lények között, amelyek vezető helyet foglalnak el a földi emberiség fejlődésében, különbség áll fenn. Földfejlődésünk folyamán olyan vezető individualitásokat kellett megkülönböztetnünk, amelyek úgyszólván földi emberiségünk kezdetétől fejlődtek, csak ők gyorsabban, mint mi. Azt mondhatnánk: ha az ember visszatér az ősrégi lemúriai korba, az akkor megtestesült emberek között a legkülönbözőbb fejlődési fokon állókat találja. Mindazok a lelkek, akik akkoriban megtestesültek, az ezt követő atlantiszi korban, Atlantisz utáni korunkban mindig újra és újra reinkarnációkat, újratestesüléseket vittek végbe. Különböző gyorsasággal fejlődtek a lelkek. Élnek olyan lelkek, amelyek viszonylag lassan fejlődtek a különböző inkarnációkon keresztül, amelyeknek a jövőben még széles szakaszokat kell átlépniük. Vannak azonban olyan lelkek, amelyek gyorsan fejlődtek, mondhatjuk, alaposabban használták ki az inkarnációikat, s ezek ma olyan magas fokon állnak lelki-szellemi, tehát spirituális vonatkozásban, hogy a mai normális ember csak a nagyon-nagyon távoli jövőben léphet ilyen magas fokra. De ha a lelkek ezen szférájában maradunk, mégis azt mondhatjuk: lehetnek annyira előrehaladottak ezek a lelkek, hogy kimagaslanak a normál emberek közül, de mégis földi fejlődésükben hasonló folyamatot vittek végbe a többi emberrel; ők éppen csak gyorsabban haladtak előre.

Ezeken a vezető individualitásokon kívül, amelyek tehát ily módon hasonlóak a többi emberhez, csak magasabb fokon állnak, az emberiség fejlődése folyamán más individualitások is vannak, más lények, amelyek semmiképp sem oly módon – különböző megtestesüléseken át – fejlődtek, mint a többi ember. Mintegy szemléltethetjük azt, ami a mélyén rejlik, ha azt mondjuk: éppen a lemúriai fejlődés korában voltak olyan lények, amelyeket tekintetbe vettünk, s nekik már nem volt többé szükséges, hogy olyan mélyen szálljanak alá a fizikai megtestesülésbe, mint a többi ember, mint mindazok a lények amelyeket éppen jellemeztünk, tehát olyanok, amelyek magasabb, szellemibb régiókban sokkal magasabbra fejlődhettek, tehát saját további előrelépésükhöz nem volt szükségük arra, hogy emberi testbe szálljanak alá. Egy ilyen lény mégis, hogy belenyúljon az emberiségfejlődés folyamatába, úgyszólván helyettesként alá tud szállni egy pontosan olyan testbe, amellyel az emberek rendelkeznek. Így tehát egy bizonyos korban felléphet egy lény, s ha szellemi látással vizsgáljuk a lelkét, akkor, mint más embernél, nem mondhatjuk: követjük őt vissza az időben, és megtaláljuk egy előző, emberi inkarnációban, majd követjük ismét visszafelé, és ismét egy másik inkarnációban találjuk és így tovább. Hanem azt kell mondanunk: ha követjük egy ilyen lény lelkét visszafelé az idők folyamán, akkor talán egyáltalán nem jutunk egy ilyen lény korábbi emberi inkarnációjához. Ha azonban egy ilyenhez jutunk, ez csak azon az alapon történik, hogy egy ilyen lény is gyakori időközönként alászáll, és önmagát helyettesítve képes megtestesülni egy emberi testben. Az ilyen szellemi lényt, amely tehát egy emberi testbe szállt alá, hogy emberként nyúljon bele a fejlődésbe, anélkül, hogy úgyszólván önmaga birtokolna valamit ebből a megtestesülésből, anélkül, hogy az, amit itt megtapasztalt a világon, önmagának bármit is jelentene, a nyugati bölcsesség avatárnak nevezi. S az a különbség egy vezető lény, amely az emberiségfejlődésből származik és egy ilyen lény között, amelyet avatárnak nevezünk, hogy egy avatárnak önmaga számára egyáltalán nem kell, hogy gyümölcsözőek legyenek fizikai megtestesülései, vagy az az egy fizikai megtestesülés, amelybe alászállt, mivel lényként az emberek üdvére és előrehaladására vesz fel fizikai testet. Tehát ahogy mondottuk: csak egyszer, vagy többször is egymás után vehet fel fizikai testet egy ilyen avatár-lény, és mégis teljesen más, mint egy másik emberi individualitás.

A legnagyobb avatár-lény, amely a Földön élt – hiszen Önök minden itt tartott előadás szelleméből már megérthetik – Krisztus, az a lény, akit Krisztusnak nevezünk és aki názáreti Jézus harmincadik évében ennek testét vette birtokba. Ez a lény, aki először időszámításunk kezdetén került érintkezésbe Földünkkel, három évig emberi testben testesült meg, s azóta érzékfeletti világunk asztrális, tehát szellemi szférájával áll összeköttetésben, ez a lény, avatár lényként egészen egyedülálló jelentőségű. A Krisztus-lényt hiába keresnénk korábbi emberi megtestesülésben a Földön, míg más, alacsonyabbrendű avatár-lények is különben gyakran tudnak megtestesülni. A különbség nem abban rejlik, hogy ezek gyakran megtestesülnek, hanem abban, hogy önmaguknak a földi megtestesülésekből semmi hasznuk sincsen. Csak adnak a Földnek, de semmit sem vesznek el tőle. Ha különben ezt a dolgot helyesen akarják megérteni, különbséget kell tenniük egy olyan magasrendű avatár-lény között, mint Krisztus volt, és az alacsonyabbrendű avatár-lények között.

Az ilyen avatár-lényeknek a legkülönbözőbb feladataik lehetnek Földünkön. Elsősorban az avatár-lényeknek egy ilyenfajta feladatáról beszélhetünk. S ezzel nem spekulatíven akarunk foglalkozni, hanem egy konkrét esetet akarunk közelebb hozni és szemléltetni, hogy miben állhat egy ilyen feladat.

Mindnyájan tudják olyan elbeszélésből, amely Noé köré csoportosítható, hogy az óhéber ábrázolásban a Noé utáni emberiség nagy részét a három ősatyára, Sémre, Hámra és Japhetre vezetik vissza. Ma nem akarunk tovább belemélyedni abba, mit akar számunkra bemutatni további szempontból Noé és ez a három ősatya. Csak azt akarjuk világossá tenni, hogy a héber irodalom, amely Sémről, mint Noé egyik fiáról beszél, a sémiták egész törzsét Sémre, mint ezek ősatyjára vezeti vissza. E dolog valóban okkult szemlélete rejlik mindenekfelett ebben a mély igazságban. Azok, akik az okkultizmusból ki tudnak kutatni egy ilyen dolgot, erről a Sémről, a semiták atyjáról a következőket tudják.

Egy ilyen személyiségről, akinek egy egész néptörzs ősatyjának kell lennie, már születésétől kezdve gondoskodni kell, hogy tényleg ez az ősatya lehessen. Nos, hogyan gondoskodnak arról, hogy egy ilyen individualitás, mint például Sém, egy egész nép- vagy törzsközösség ősatyja lehessen? Sémnél ez úgy történt, hogy úgyszólván egészen különleges étertestet kapott. Hiszen tudjuk, hogy az ember akkor, amikor beleszületik ebbe a világba, individualitása körül van véve éter- vagy élettestével az emberi lény más tagjai mellett. Egy ilyen törzs-ős számára úgyszólván egy különleges étertestet kell előkészíteni, amely mintegy étertest-minta minden utód számára, akik a generációkban követik ezt az individualitást. Így egy ilyen törzs-individualitásnál egy tipikus étertesttel van dolgunk, mintegy minta étertesttel; majd a vérrokonságon keresztül, generációkon át megy a dolog úgy, hogy bizonyos módon minden utód éterteste, akik ugyanahhoz a törzshöz tartoznak, az ősapa étertestének képmása. Így a sémita nép minden étertestébe Sém éterteste mintegy képmásként szövődött bele. Hogyan lehet egy ilyen dolgot előidézni az emberiségfejlődés folyamán?

Ha ezt a Sémet pontosabban megnézzük, akkor úgy találjuk, hogy éterteste azáltal kapta ősképi alakját, hogy étertestébe egy avatár szövődött bele – még ha nem is olyan magasrendű avatár, hogy más avatár-lényekkel összevethetnénk; de mégiscsak egy magasrendű avatár-lény ereszkedett alá étertestébe, amely különben asztráltestével nem volt összeköttetésben, és Sém énjével sem, de úgyszólván beleszövődött Sém étertestébe. S éppen ezen a példán tanulmányozhatjuk, milyen jelentősége van annak, ha egy avatár-lény részt vesz az ember konstitúciójában, összetételében. Egyáltalán mi értelme van annak, hogy egy embernek, mint Sémnek olyan feladata van, hogy az egész nép ősatyja legyen, és testébe úgyszólván beleszőve egy avatár-lényt kap? Az az értelme ennek, hogy minden esetben, amikor egy avatár-lény szövődik bele egy embertestbe, bármelyik tagjába – vagy több tagjába is – ez az emberi lény megsokszorozódhat, szétforgácsolódhat.

Valójában annak a ténynek a következtében, hogy egy avatár-lény szövődött bele Sém étertestébe, adott volt az a lehetőség, hogy az eredeti valódi képmásai keletkezzenek, és ez a számtalan képmás beleszövődhessen mindazokba az emberekbe, akik az ősapa generációs sorát követték. Tehát egy avatár-lény leszállásának többek között az az értelme, hogy az érintett lény egy vagy több tagjának megsokszorozódásához járuljon hozzá, amelyeket lélekkel hatott át. Amint ebből láthatják, ez igen különlegesen értékes étertest volt, ami Sémnek rendelkezésére állt, egy ősképi étertest, amelyet egy magasrendű avatár készített elő, majd beleszövődött Sémbe, s így az sok képmásban tudott leszállni mindazokhoz, akiknek ezzel az őssel vérrokonságban kellett lenniük.

Nos, már a bevezetőben említett órán beszéltem arról, hogy van egy spirituális ökonómia is, amely abban áll, hogy valamit, ami különösen értékes, megtartják, és átviszik a jövő számára. Hallottunk arról, hogy nemcsak az én testesül újra, hanem az asztráltest és az étertest is tudnak újratestesülni. Eltekintve attól, hogy Sém étertestének számtalan képmása keletkezett, saját étertestét a szellemi világban őrizték, mivel ezt az étertestet később igen jól fel lehetett használni a héber nép küldetésében. Ebben az étertestben ugyanis a héber nép minden sajátossága kifejezésre jutott. Ha egyszer valami egészen különlegesen fontosnak kell történnie a régi zsidó nép számára, ha valakinek egy sajátos feladata lenne, egy különleges missziót kellene hordoznia, akkor ezt a legjobban egy olyan individualitás vihetné végbe, aki önmagában az ősapa étertestét hordozza magában.

Később valóban viselte az ősapa étertestét egy olyan individualitás, aki belenyúlt a zsidó nép történetébe. Itt az emberré válásának valójában egy olyan csodálatos fejleményével van dolgunk, ami sokat megmagyarázhat számunkra. Egy igen magas individualitással van dolgunk, akinek úgyszólván le kellett ereszkednie, hogy a zsidó néppel megfelelő módon beszéljen, és erőt adjon neki sajátos küldetéséhez, mintegy úgy, amikor egy szellemileg különösen előrehaladott embernek egy alacsonyabb néptörzshöz kellene beszélnie. Akkor ennek a néptörzsnek a nyelvét meg kellene tanulnia, de azért nem kell feltételeznünk, hogy a nyelv valami olyasmi, ami őt magát magasabbra juttatja, az érintettnek csak bele kellett törődnie ebbe. Így kellett egy magasrendű individualitásnak beletörődnie magának Sémnek az étertestébe, hogy egy egészen meghatározott impulzust adjon a zsidó népnek. Ez az individualitás, ez a személyiség ugyanaz, akit Önök Melchisedek néven találnak a bibliatörténetben. Ez az individualitás, aki úgyszólván felvette magára Sém étertestét, hogy majd impulzust adjon Ábrahámnak, amit olyan szépen ábrázolnak a bibliában. Tehát eltekintve attól, hogy az, amit Sém individualitása tartalmazott, megsokszorozódott azáltal, hogy egy avatár-lény megtestesült benne, majd beleszövődött a zsidó néphez tartozók étertestébe, Sém saját étertestét a szellemi világban őrizték, hogy később Melchisedek viselhesse, akinek a héber nép számára Ábrahámon keresztül egy fontos impulzust kellett adnia.

Ilyen finoman szövődnek össze a tények, amelyek a fizikai világ mögött állnak, és elsőként világítják meg számunkra, hogy mi történt a fizikai világban. A történelmet csak azáltal tanuljuk meg, hogy ilyen tényekre tudunk utalni: szellemi természetű tényekre, amelyek a fizikai tények mögött állnak. Sohasem lehet a történelmet önmagában megvilágítani, ha csak a fizikai tényeknél maradunk.

Egészen különleges jelentőségű az, amit most megtárgyaltunk: hogy egy avatár-lény leszállásával annak az embernek a lénytagjai, aki egy ilyen avatár-lény hordozója, megsokszorozódnak, és egy másikra vivődnek át, őskép képmásában tűnnek fel, s ez egészen különös jelentőségűvé válik Krisztus földi megjelenésével. Azáltal, hogy Krisztus avatár-lénye a názáreti Jézus testében lakott, adódott a lehetőség arra, hogy mind a názáreti Jézus éterteste számtalanszor megsokszorozódjék, mind pedig asztrálteste, sőt énje is – énje egy olyan impulzusként, ahogy egykor asztráltestében feléledt, amikor a názáreti Jézus hármas burkába beköltözött Krisztus. Mégis elsősorban arra akarunk visszapillantani, hogy az avatár-lény által megsokszorozódhat a názáreti Jézus éter- és asztrálteste.

Nos, éppen a Krisztus-princípium megjelenésével a földfejlődésben az emberiség legfontosabb jelensége lép fel. Amit Sémről mondottam Önöknek, az alapjában véve tipikus és jellemző a kereszténység előtti korra. Ha ilyen értelemben egy étertest vagy egy asztráltest megsokszorozódik, akkor ugyanennek a képmásai általában olyan emberekbe mennek át, akik vérrokonok azzal, akié az őskép volt: a zsidó törzsek hozzátartozóikra vitték át a Sém-étertestet. Ez másként volt a krisztusi avatár-lény megjelenésekor. A názáreti Jézus éter- és asztrálteste megsokszorozódott, s ezeket a megsokszorozódásokat felfüggesztették, ameddig az emberiség fejlődése folyamán fel tudják használni őket. De ezek nem kötődnek ehhez vagy ahhoz a nemzetiséghez, ilyen vagy amolyan törzshöz, hanem az a jövőben talált egy embert, nemzetiségtől függetlenül, aki érett volt és alkalmas arra, hogy saját asztráltestébe a názáreti Jézus asztráltestének asztrális képmását beleszövődve megkapja, vagy pedig a názáreti Jézus étertestének éteri képmását, annak számára beleszőhették ezt. Így látjuk, hogyan adódott a lehetőség, hogy a jövőben, mondjuk, mindenféle ember számára lenyomatként beleszövődjenek a názáreti Jézus asztrál- vagy étertestének képmásai.

Ezzel a ténnyel függ össze a keresztény fejlődés intim története. Amit általában a keresztény fejlődés történeteként ábrázolnak, egészen külső folyamatok összegezése. S ezért a legfontosabbat, nevezetesen a keresztény fejlődés fontos periódusainak elválasztását igen kevéssé veszik figyelembe. Aki a kereszténység fejlődésének folyamatába mélyebben bele tud tekinteni, könnyen felismerheti, hogy a keresztény kor első évszázadaiban egészen más módon terjedt a kereszténység, mint a későbbi évszázadokban. Az első keresztény évszázadokban a kereszténység terjedése úgyszólván minden olyasmihez hozzá volt kötve, amit az ember a fizikai síkról kiindulva ki tudott vívni. Csak a kereszténység első tanítói között kell körülnéznünk, s megláthatjuk, hogy a fizikai vívmányokat, a fizikai összefüggéseket, és mindent, ami fizikai maradt, mennyire hangsúlyoztak. Gondoljanak csak arra, hogy Ireneus, aki az első évszázadban sokban járult hozzá a keresztény tanok terjedéséhez a különféle országokban, egyenesen nagy gondot fordított arra, hogy az emlékezés visszanyúljék olyanokra, akik még maguk az apostol-tanítványokhoz tartoztak. Az ember nagy fontosságot tulajdonított annak, hogy az ilyen fizikai emlékezés beigazolódhasson, hogy Krisztus maga tanított Palesztinában. Például azt is különösen hangsúlyozták, hogy Papias maga ott ült az apostol-tanítványok lábainál. Sőt, a helyeket is megmutatták és leírták, hol ültek az ilyen személyiségek, akik még szemtanúként azért voltak ott, mert Krisztus Palesztinában élt. Az emlékezet fizikai előrelépése különös hangsúlyt kapott a kereszténység első évszázadaiban.

Hogy mennyire kiemelkedővé válik mindaz, ami fizikai maradt, láthatják az öreg Augustinus szavaiból, aki azt mondja: Miért higgyek tehát a kereszténység igazságaiban? Mert a katolikus egyház tekintélye rákényszerít engem erre. Számára a fizikai tekintély, hogy valami ott van a fizikai világban, a lényeges és fontos, hogy ő maga egy testiséget kapott, amely személyiségről személyiségre kötődve, felnyúlik egészen ahhoz, aki Krisztus társa volt, mint Péter. Számára ez a mértékadó. Mi is láthatjuk: a dokumentumoknak, a fizikai sík benyomásainak az első évszázadokban nagy jelentőséget tulajdonítanak a kereszténység terjedésében.

Ez azonban Augustinus kora után mintegy a 10., 11., 12. században megváltozik. Már nem lehetséges többé, hogy az élő emlékezetre hivatkozzanak, csak a fizikai sík dokumentumait hívhatják segítségül, mivel ezek igen messzire nyúlnak vissza. Az emberek egész hangulatában, gondolkodásmódjában – akik különben felvették a kereszténységet – és különösen így van ez az európai népeknél -, egészen más mutatkozik meg. Ebben a korban ténylegesen ott van valami, mint egyfajta közvetlen tudás, hogy létezik egy Krisztus, hogy ő meghalt a kereszten, hogy ő tovább él. Volt a 4., 5. századtól a 10., 12. századig igen sok ember, akiknek nagy balgaságnak tűnt volna, ha ezzel szemben valaki azt mondta volna nekik, hogy a palesztinai eseményekben is lehet kételkedni, mivel ők azt jobban tudták. Magukban mindig át tudtak élni valamit, ami olyasmi volt, mint a páli megnyilatkozás kicsiben, amit Pál /Paulus/, aki addig Saulus volt, a damaszkuszi úton megtapasztalt, s ezáltal vált Paulusszá.

Mi által kaphatott ezekben az évszázadokban számos ember ilyen, bizonyos vonatkozásban szellemi látó megnyilatkozásokat a palesztinai eseményekről? Ez úgy vált lehetségessé, hogy ezekben az évszázadokban a názáreti Jézus megsokszorozódott éterteste, amelyet megőriztek, nagyszámú emberbe beleszövődött, hogy ezek úgyszólván magukra ölthették ezt az étertestet. Ez nem kizárólag Jézus éterteste volt, de étertestükbe beleszövődött a názáreti Jézus eredeti képmása. Voltak emberek, akik ilyen étertestet kaphattak és ezáltal közvetlen tudásuk lehetett a názáreti Jézusról és Krisztusról is, voltak ilyen emberek ezekben az évszázadokban. Ezáltal azonban a Krisztus-kép is eloldódott a külső, fizikai léttől. S úgy tűnt, a legjobban oldódott el a 9. századnak abban a csodálatos költeményében, amelyet az Üdvözítő-költeményként ismerünk, s amely Jámbor Lajos korából ered, aki 814-től 840-ig uralkodott, s ezt a költeményt a szászországi igen egyszerű emberek egyike írta le. Asztrálteste és énje tekintetében egyáltalán nem volt képes felérni ahhoz, ami étertestében volt. Étertestében ugyanis a názáreti Jézus étertestének képmása volt beleszövődve. Ez az egyszerű szász lelkipásztor, aki ezt a költeményt írta, közvetlenül szellemi látásból rendelkezett azzal a bizonyossággal, hogy Krisztus létezik az asztrális síkon, és ő ugyanaz, akit a Golgotán keresztre feszítettek! S mivel ez számára közvetlen bizonyosság volt, már nem volt szüksége rá, hogy a történeti dokumentumokhoz tartsa magát. Már nem volt szüksége fizikai közvetítésre, hogy Krisztus ott volt. Ezért az egész palesztinai tájtól elválasztva ábrázolja. Úgy ábrázolja, mint egy közép-európai vagy germán törzs vezérét, s azokat, akik hitvallóiként, mint apostolok körülötte vannak, úgy írja le, mint egy germán herceg szolgáit. Minden más színhelyet is megváltoztatott, csak az maradt meg, ami valójában a leglényegesebb, ami örök Krisztus alakjában, ami az események struktúrája. Ő tehát, akinek ilyen közvetlen tudása volt, amely ilyen lényeges alapra épült, mint a názáreti Jézus étertestének lenyomata, ő nem volt ráutalva arra, hogy szorosan tartsa magát a történelmi eseményekhez, ha Krisztusról beszélt. Amiről közvetlen tudása volt, más külső színhellyel vette körül. S ahogy az Üdvözítő-költeménynek ebben az írójában egy jelentékeny személyiséget mutathatunk meg, akinek étertestébe beleszövődött a názáreti Jézus étertestének lenyomata, úgy más személyiségeket is találhatnánk ebben a korban, akik hasonló dologgal rendelkeztek. Így látjuk, hogy a fizikai események mögött történik a legfontosabb, ami intimebb módon magyarázhatja meg számunkra a történelmet.

Ha tovább követjük a keresztény fejlődést, akkor eljutunk mintegy a 11., 12-15. századig. Nos, ott ismét egy másik titok fordult elő, amely továbbvitte az egész fejlődést. Először volt úgyszólván az emlékezés arra, ami a fizikai síkon volt, majd éteri lett, ami közvetlenül beleszövődött a kereszténység közép-európai hordozóinak étertestébe. A későbbi évszázadokban, a 12-től a 15. századig, különösen a názáreti Jézus asztrálteste szövődött bele számtalan képmásban a kereszténység legfontosabb hordozóinak asztráltestébe. Az ilyen embereknek akkor volt egy énjük, amely mint én, igen hamis képzeteket táplálhatott mindenről, ami lehetséges, de asztráltestükben közvetlen erő, odaadás, közvetlen bizonyosság élt a szent igazságokról. Mély áhítat, egészen közvetlen meggyőződés, és minden körülmények között az a képesség is, hogy megindokolják ezt a meggyőződést, rejlett ezekben az emberekben. Bennünket éppen ezeknél a személyiségeknél olyan különösen érint, hogy énjükben gyakran egyáltalán nem nőtt fel az, amit asztráltestük tartalmazott, mivel az beleszőtte a názáreti Jézus asztráltestének képmását. Néha groteszknek tűnik, amit énjük tett, bár érzéseik, hangulataik, áhítatuk nagyszabásúak és magasztosak voltak. Ilyen személyiség volt például Assisi Ferenc. S éppen amikor Assisi Ferencet tanulmányozzuk és mai emberként meg tudjuk érteni tudatos énjét és ugyanakkor a legmélyebb tiszteletet kell érezzük egész érzésvilága iránt, minden iránt, amit tett, így ez ilyen szempontból megmagyarázhatóvá válik. Ő egyike volt azoknak, akikbe beleszövődött a názáreti Jézus asztráltestének képmása. Ezért volt képes arra, hogy létrehozza, amit véghezvitt. S számos követőjének a ferences rendből, szolgáival és minoritáival hasonló módon ilyen képmások szövődtek bele asztráltestükbe.

A figyelemreméltó, különben rejtélyes jelenségek korunkban világossá és érthetővé válnak az Önök számára, ha a kozmikus létesülésben ezt a múlt és jövő közötti közvetítést lelki szemeik elé viszik. Arról van itt szó, hogy a középkorban ezeknek az embereknek a názáreti Jézus asztráltestéből jobban beleszövődött az, amit érzőléleknek nevezünk, vagy inkább értelmi léleknek, vagy az, amit tudati léleknek nevezünk. Mivel az ember asztráltestét bizonyos vonatkozásban úgy kell elgondolni, hogy mindezt tartalmazza: tehát az ént, amely magába foglalja és tartalmazza az érzőlelket, az értelmi lelket és a tudati lelket.

A názáreti Jézus érzőlelke úgyszólván teljesen Assisi Ferencben volt. A názáreti Jézus teljes érzőlelke mindenestől abban a csodálatos személyiségben volt, akit Önök lelkükkel életrajzszerűen követhetnek, ha megismerik életének titkát: thüringiai /Szent/ Erzsébetként, 1207-ben született [13]. Itt egy olyan személyiséggel van dolgunk, aki érzőlelkébe beleszőtte a názáreti Jézus asztráltestének képmását. Az emberi személyiség rejtélye egy ilyen tudással megoldódik.

[13] Árpádházi Szt. Erzsébetről van szó (1207-31)

S mindenekelőtt világossá válik Önöknek egy jelenség, ha tudják, hogy ebben a korban a legkülönfélébb személyiségek érzőlelket, értelmi lelket vagy tudati lelket szőttek magukba, mint a názáreti Jézus asztráltestének képmását: érthetővé válik Önök számára az a tudás, ami különben kevéssé érthető, és szokásosan skolasztikának nevezünk. Milyen feladatot állítottak a skolasztikusok maguk elé? Azt a feladatot állították maguk elé, hogy ítéleti okokból kiindulva, az intellektusból bizonyítékokat, adatokat találjanak arra, amihez semmiféle történeti kapcsolódás nem volt, és semmiféle szellemi látásból eredő bizonyossága sem az embernek, ahogy az előző századokban ez történt. A názáreti Jézus étertestének beleszövődésével az embereknek úgy kellett ezt a feladatot maguk elé állítaniuk, hogy azt mondották maguknak: a hagyomány útján közölték velünk, hogy a történelemben fellépett az a lény, akit Jézus Krisztusként ismerünk, hogy az emberi fejlődésbe más szellemi lények is belenyúltak, amelyekről a vallásos okiratok tanúskodnak. Értelmi lelkükből kiindulva, a názáreti Jézus asztráltesti képmásának intellektusából eredően állították maguk elé azt a feladatot, hogy finoman és élesen felépített fogalmakkal igazolják mindazt, ami misztérium-igazságként írásaikban volt található. Így keletkezett az a figyelemreméltó tudomány, amely éleselméjűségben, intellektusban megkísérelte, hogy a legnagyobbat teljesítse, amit egyáltalán az emberiségben teljesítettek. Sok évszázadon keresztül – az ember gondolkozhat a skolasztika tartalmától, ahogy akar – egyszerűen azáltal, hogy azt az igen finom fogalmi megkülönböztetést és körvonalazást folytatták, ápolták az emberi gondolkodás képességét, és belevésték a kor kultúrájába. Hiszen a 13.-tól a 15. századig az emberiség a skolasztikával megkapta az éleselméjű, behatóan logikus gondolkodás képességét.

Azoknál, akiknél a tudati lélek jobban bevésődött, illetve az a képmás, amely a názáreti Jézus tudati lelkeként élt bennük, fellépett – mivel a tudati lélekben az én él – az a sajátos tudás, hogy az énben megtalálhatják Krisztust. S mivel ők maguk a tudati lélek elemét a názáreti Jézus asztráltestéből tudhatták magukénak, bensőjükben felfénylett a belső Krisztus. Ezek voltak azok, akiket Eckhart mesterként, Johannes Taulerként és a középkori misztika összes hordozóiként ismerünk.

Látják tehát, hogy az asztráltest legkülönbözőbb fázisai, amelyek úgy sokszorozódtak meg, hogy Krisztus magas avatár-lénye beköltözött a názáreti Jézus testébe, tovább működtek a következő korokban és a kereszténység fejlődését hozták létre. Ez különben is fontos folyamat. Látjuk, hogy az emberiség fejlődésében különben is rá van utalva arra, hogy a názáreti Jézus lényének ezt a darabját megkapja, és magába olvassza. Az első évszázadokban voltak olyan emberek, akik teljesen a fizikai síkra voltak utalva; majd a következő évszázadokban jöttek olyan emberek, akiknek éterteste megközelíthető volt ahhoz, hogy beleszövődjék a názáreti Jézus étertestének eleme. Később az emberek úgyszólván inkább alárendelődtek az asztráltestnek; ezért most a názáreti Jézus asztráltestének képmását is magukba tudták olvasztani. Az asztráltest az ítélőerő hordozója. Az ítélőerő különösen a 12.-14. században ébredt fel. Ezt még egy másik jelenségből is beláthatják.

Eddig a korig teljesen világos volt, milyen misztérium-mélységeket tartalmazott az úrvacsora. Az úrvacsorát úgy vették, – leginkább csak egyszerűbben beszéltünk erről -, hogy az ember maga megértse, hogy átérezze mindazt, ami e szavakban rejlett: Ez az én testem és ez az én vérem, mivel Krisztus arra utalt, hogy egyesülni fog a Földdel, a Föld planetáris szellemével. S mivel a fizikai földből a legértékesebb a liszt, ezért vált az embereknek a liszt Krisztus testévé, és a nedv, amely a növényeken megy keresztül, mintegy Krisztus vérévé vált: ezzel a tudással az úrvacsora értéke nem csökkent, hanem ellenkezőleg, nőtt. Ezekből a végtelen mélységekből érzett valamit az ember ezekben az évszázadokban, amíg az asztráltestben növekedett az ítélőerő. Ettől kezdődött csak a vita az úrvacsoráról. Gondoljanak csak utána egyszer, hogy a huszitizmusban, a lutheri tanokban és elágazásaiban, a zwinglianizmusban és a kálvinizmusban hogyan vitatkoztak arról, hogy minek kell lennie az úrvacsorának! Az ilyen viták korábban nem voltak lehetségesek, mert az embernek még közvetlen tudása volt az úrvacsoráról. De ott látjuk, hogy egy nagy történelmi törvény igazolódik be, ami különösen a szellemi kutatónak igen fontos kellene legyen: amíg az emberek tudták, mi az úrvacsora, nem vitáztak róla, csak akkor, amikor elveszítették a közvetlen tudást az úrvacsoráról, akkor kezdték vitatni. Figyeljék meg általában annak jeleként, hogy valaki valójában nem tud valamit, ha ezekről a dolgokról vitatkozni kezd. Ahol tudás van, ott elmondják a tudást, és ott tulajdonképpen semmi különös vágy nem mutatkozik a vitára. Ahol vitára vágynak, ott általában semmit sem tudnak az igazságról. A vita először a nemtudással kezdődik, s ez mindig és mindenhol a kétkedés jele a dolog komolyságát illetően, ha vita kezdődik. A szóban forgó irányzat felbomlása mindig vitákkal jelentkezik. Igen fontos, hogy szellemtudományos területen megtanuljuk, hogy újra és újra megértsük: a vitatkozás akarását valójában a tudatlanság egy jelének szabad felfogni; ezzel szemben azt, ami a vitával szemben áll, hogy akarjunk tanulni, akarjuk fokozatosan belátni azt, amiről szó van, ezt kell tennünk.

Itt magának a kereszténység fejlődésének egy nagy történelmi tényét látjuk igazolódni. Még valami mást is tanulhatunk azonban, ha látjuk, hogy a kereszténységnek ezekben a jellemzett évszázadaiban az ítélőerő – az, ami az asztráltestben van -, ez az éles intellektuális bölcsesség hogyan formálódik ki. Ha különben realitásokat, nem dogmákat veszünk szemügyre, akkor ezen megtanulhatjuk, mi mindenben haladt előre egyáltalán a kereszténység. Mi lett a skolasztikából, ha nem tartalmát, hanem képességek felnevelését, felvirágozását látjuk benne? Tudják, mi lett belőle? A modern természettudomány vált belőle! A modern természettudomány egyáltalán nem képzelhető el a középkor keresztény tudományának realitása nélkül. Nemcsak Kopernikusz volt kanonok, Giordano Bruno pedig dominikánus, hanem minden olyan gondolati forma, amelyekkel az ember a 15., 16. században nagy felhajtást csinált, nem más, mint az, amely a 11.-16. századig felnevelődött, felvirágzott a középkor keresztény tudománya által. Nem a realitásban élnek azok, hanem absztrakciókban, akik utánanéznek a skolasztikusok könyveiben, amelyeket összevetnek az újabb természettudománnyal, és azt mondják: Haeckel és a többiek valami egészen mást állítanak. A realitásról van szó! Haeckel, Darwin, Du Bois-Reymond, Huxley és mások mind lehetetlenek lettek volna, ha nem a középkor keresztény tudománya járt volna előttük. Hogy ők így tudnak gondolkodni, ezt a középkor keresztény tudományának köszönhetik. Ez a realitás. Ezen tanult meg az emberiség gondolkodni a szó igazi értelmében.

A dolog meg tovább megy. Olvassák David Friedrich Strausst. Próbálják meg szemlélni a gondolkodásmódját. Próbálják meg tisztázni gondolati építményét: hogyan akarja ábrázolni, hogy a názáreti Jézus egész élete egy mítosz. Tudják, honnan van gondolkodásának élessége? A középkor keresztény tudományából. Mindazt, amivel ma a kereszténység olyan radikálisan harcol, a középkor keresztény tudományán tanulta meg. Ezt hívják különben a világtörténelem reális szemléletének.

S mi történt akkor a 16. század óta? A 16. század óta egyre inkább az én jutott érvényre, s ezzel az emberi egoizmus, s vele a materializmus. Az ember elfelejtette mindazt, amit az én tartalmában felvett: az embernek ezért arra kellett korlátozódnia, amit az én meg tud figyelni, amit az érzékelhetőség eszközével a szokásos megértés adni tud, és csak ez tudta mindezt a belső lakóhelyekre vinni. Az egoitás kultúrája a kultúra a 16. század óta. Minek kellett belekerülnie ebbe az énbe? A keresztény fejlődés végigment a külső fizikai testen, az étertesten, ugyanúgy az asztráltesten és felfelé nyomult egészen az énig. Most ebbe az énbe kellett felvennie magának a kereszténységnek a misztériumát és titkait. Most kellett lehetővé válnia, hogy az ént Krisztus befogadó szervvé tegye, miután egy ideig az én a kereszténységen keresztül megtanulta a gondolkodást, és a gondolatokat a külvilágra fordította. Most a énnek ismét meg kell találnia a bölcsességet, amely a nagy avatároknak, magának Krisztusnak a bölcsessége. S hogyan fog ez létrejönni? A kereszténység szellemtudományos elmélyítésével. Gondosan előkészült három fázison keresztül a fizikai, az éteri és az asztrális fejlődés, most arról lenne szó, hogy az ember bensőjében felnyíljék az a szerv, hogy immár beletekinthessen szellemi környezetébe azzal a szemmel, amit Krisztus nyithat fel számára. Krisztus a legnagyobb avatár-lényként jött a Földre. Helyezkedjünk bele ebbe a perspektívába: próbáljuk meg úgy tekinteni a világot, ahogy szemlélni tudnánk, ha Krisztust felvettük magunkba. Ekkor úgy tűnik, hogy egész világlétesülési folyamatunkat átvilágítja és áthatja a Krisztus-bölcsesség. Ez azt jelenti, ahogy ábrázoljuk, hogy fokozatosan létrejött a Szaturnuszon az ember fizikai teste, a Napon csatlakozott hozzá az étertest, a Holdon az asztráltest és a Földön később az én is hozzájárult, s úgy találjuk, hogy mindez arra a célra törekedett, hogy mindig önállóbb és individuálisabb legyen, hogy azt a bölcsességet, amely a Naptól a Földig ível, a földi fejlődésben testesítse meg. A szabaddá vált énnek úgyszólván a világszemlélet perspektivikus középpontjává kell válnia Krisztus és a kereszténység újabb korszakában.

Látják, hogy a kereszténység fokozatosan készült elő azzá, aminek lennie kell. Az első évszázadokban a keresztény fizikai megismerő képességével felvette a kereszténységet, majd később éterikus megismerő képességével, és a középkoron át pedig asztrális megismerő képességével. Majd a kereszténység valódi alakjában egy ideig visszahúzódott, amíg az én a kereszténység utáni fejlődés létesülésének folyamatában a három lénytagon át kialakult. De miután ez az én megtanult gondolkodni és tekintetét az objektív világra vetni, arra is érett, hogy ebben az objektív világban minden jelenségben meglássa azt, ami a szellemi tényekben a központi jelenséggel, a Krisztus-lénnyel olyan bensőségesen össze van kötve: hogy Krisztust a sokoldalú jelenségekben mindenütt alapnak tekintse.

Ezzel a kereszténység szellemtudományos felfogásának és megértésének kiindulópontján állunk – és felismerjük, milyen feladat, milyen küldetés jut osztályrészül a szellemi megismerésnek. Itt ugyanakkor felismerjük a küldetés realitását. Éppen úgy, ahogy az egyes embernek fizikai teste, éterteste, asztrálteste és énje van, és egyre nagyobb magasságokba emelkedik, úgy van ez a kereszténység történelmi folyamatában is. Azt mondhatnánk: a kereszténységnek is van egy fizikai teste, egy éterteste, asztrálteste és énje, egy énje, amely még őseredetét is meg tudja tagadni, mint a mi korunkban, ahol főleg az én válhat egoistává, de mégis egy olyan énje, amely ugyanakkor az igazi Krisztus-lényt fel tudja venni magába, és a lét mindig magasabb fokaira tud emelkedni. Ami az ember részleteiben, az a nagyvilág mind összességében, mind pedig történelmi folyamatában.

Ha a dolgot így szemléljük, akkor szellemtudományi szempontból egy jövőbeni perspektíva nyílik meg előttünk. S tudjuk, hogy ezt szívünkkel meg tudjuk érteni és tartalommal megtölteni. Egyre többet és többet értünk meg abból, amit tennünk kell, s azt is tudjuk, hogy nem a sötétben tapogatódzunk. Mivel semmiféle olyan eszmét nem főztünk ki, amit önkényesen akarunk megvalósítani a jövőben, hanem csak azokat az eszméket akarjuk birtokolni és követni, amelyek az évszázadokon keresztül fokozatosan készültek elő. Így igaz az, hogy az énnek először meg kell jelennie és fokozatosan fel kell fejlődnie a szelleménhez, az életszellemhez és a szellememberhez, miután a fizikai test, az étertest és az asztráltest kezdetben létezett, úgy tudott csak a modern ember kifejlődni énjének alakulásával, mai gondolkodásával a kereszténység éterikus és fizikai alakjából. Az én a kereszténységgé vált. Ahogy a fejlődés a múltból eredt, úgy igaz az, hogy az emberiség énjének alakja csak akkor mutatkozhat meg, miután a kereszténység asztrális és éteri alakja már kifejlődött. A kereszténység a jövőben tovább fog fejlődni, még egészen más dolgokat fog nyújtani az emberiségnek, s a keresztény fejlődés és magatartás új alakban fog feltámadni; a megváltozott asztráltest úgy jelenik majd meg, mint a keresztény szellemén, a megváltozott étertest, mint a keresztény életszellem. S a kereszténység fénylő jövőbeni perspektívájában felragyog lelkünk előtt csillagként az, amiért élünk, a szellemember, átvilágítva és átizzítva a kereszténység szellemétől.

16. A Krisztus-tett és az ellenszegülő szellemi hatalmak. Lucifer, Ahrimán, Azurák

1909. március 22.

Ma azzal a kérdéssel kell foglalkoznunk, mi értelme van valójában a mai ember számára a szellemtudománynak, ahogy azt itt gondolják; mégpedig ezt a kérdést ma annak a sokféle előadásnak az alapján kívánjuk megválaszolni, amelyeket a múlt télen ismertünk meg. Hiszen elsősorban úgy tűnhetne fel az embernek, mintha ez a szellemtudomány egyfajta világnézet lenne, mint a jelenkor egyéb világnézetei. Úgy vélhetnénk: a lét rejtélyei fennállnak; az emberek a legkülönbözőbb eszközökkel, amelyek rendelkezésükre állnak, vallási, tudományos úton próbálják a létezés e rejtélyeit megválaszolni, vagy – mint mondják- megismerési vágyukat, tudásvágyukat kívánják ezáltal kielégíteni. Nos, ezt a szellemtudományt éppen olyannak tüntethetjük fel, mint a jelen más világnézeteit, amelyeket materializmusnak, monizmusnak, spiritualizmusnak, idealizmusnak, realizmusnak nevezünk és így tovább. Úgy tüntetjük fel, mint a jelen egyéb világnézeteit, olyasminek, aminek a puszta tudásvágyat kell kielégítenie. Ez azonban nem így van. Hanem abban, amit az ember e szellemtudománnyal megszerez magának, egy pozitív, továbbható értéket szerez magának az életben, amely nemcsak gondolatait, megismerési szükségletét elégíti ki, hanem magában az életben is reális tényező. Ha ezt meg akarjuk érteni, akkor valamivel tovább kell rugaszkodnunk. Az emberiség fejlődését egy egészen meghatározott szempontból kell lelkünk elé állítanunk. Ezt már gyakran megtettük. Ma azonban ezt ismét egy másik szempontból kívánjuk tenni.

Gyakran visszapillantottunk azokra a korokra, amelyek megelőzték a nagy atlantiszi áradást, amelyekben elődeink, vagyis saját lelkeink éltek a régi atlantiszi kontinensen Európa, Afrika és Amerika között. S visszapillantottunk azokra a még régebbi korokra, amelyeket a lemúriai koroknak nevezünk, amelyekben azok az emberi lelkek, akik most megtestesültek, a létezés még sokkal alacsonyabb fokán álltak, mint ma. Erre a korszakra szeretnénk ma még egyszer visszatérni. Elsősorban azt akarjuk mondani magunknak: az ember érzelmi, akarati életének, intelligenciájának mai fokát, sőt mai alakját azáltal érte el, hogy földi létében közreműködtek azok a szellemi lények, akik a kozmoszban magasabban állnak, mint az ember. Hogy milyen szellemi lények osztoznak ebben, azt már gyakran kifejtettük. Beszéltünk olyan szellemekről, amelyeket Trónoknak nevezünk, a bölcsesség szellemeiről, a mozgás, a személyiség szellemeiről, és így tovább.

Ezek a létezés nagy munkavezetői és építőmesterei, ezek azok a lények, amelyek emberi fajunkat lépésről-lépésre előbbre vitték egészen a létezés mai állapotáig. Nos, ma még egyszer egészen világosan lelkünk elé kell idéznünk, hogy más szellemek és más lények is beleavatkoztak ebbe, mint azok, amelyek az emberi fejlődést előbbre vitték. Beleavatkoztak bizonyos módon olyan szellemi lények, amelyek ellenségesen álltak szemben az előrelépő szellemi hatalmakkal. S közölhetjük akár valamennyi korszakra, akár a lemúriai, vagy az atlantiszi korokra, hogy mely szellemi lények léptek fel ellenségesen azok ellen, amelyek az emberiséget csupán előre akarták vinni.

A lemúriai korszakban, az elsőben, amely ma foglalkoztat bennünket, a luciferi lények avatkoztak bele az emberi fejlődésbe. Egy bizonyos vonatkozásban ellenségesen álltak szemben azokkal a hatalmakkal, amelyek akkoriban csak előre akarták vinni az embereket. Az atlantiszi korban ellenségesen álltak szemben az előrevivő hatalmakkal azok a szellemek, amelyek Ahrimán, vagy Mefisztofelész szellemeinek is nevezünk. Az ahrimáni, a mefisztofelészi szellemek azok, amilyeneket valójában – ha pontosan megnevezzük- a középkori világszemléletben a sátán szellemeinek hívtak, amit nem szabad összetéveszteni Luciferrel.

A mi korunkban fokozatosan más szellemi lények léptek akadályozó módon az előrelépők útjába. Róluk később kell beszéljünk. Most először azt kell megkérdeznünk magunktól, hogyan működtek valójában ezek a luciferi szellemek a régi lemúriai korszakban.

Ma egy egészen más szempontból akarjuk mindezt szemügyre venni. Hol avatkoztak be valójában a luciferi szellemek a régi lemúriai korban? Akkor érthetik meg ezt a legjobban, ha mégegyszer visszapillantanak arra, ahogy az ember kialakult.

Tudják, hogy az ember a régi Szaturnuszon azáltal fejlődött ki, hogy a Trónok kiárasztották saját szubsztanciájukat, s hogy ott lerakták az első szervkezdeményeket az emberi testhez. Tudjuk, hogy ezután a bölcsesség szellemei a Napon éter- vagy élettestet préseltek beléjük. Most a formaszellemekre hárult az, hogy a Földön ént adjanak az embernek, hogy az ember azáltal, hogy megkülönbözteti magát környezetétől, bizonyos módon önálló lény lehessen. De ha az ember a formaszellemek által is önálló lénnyé vált volna a külvilággal szemben, azzal szemben, ami körülveszi őt a Földön, akkor e formaszellemek segítségével sohasem vált volna tőlük maguktól önálló lénnyé; tőlük függött volna, pórázon vezették és irányították volna.

Hogy ez nem következett be, az bizonyos vonatkozásban annak a ténynek jótékony hatása, hogy a lemúriai korban a luciferi lények szembehelyezkedtek a formaszellemekkel. Ezek a luciferi lények a szabadságra való várakozást adták az embernek, annak lehetőségét, hogy érzéki szenvedésekbe és vágyakba essenek. Mibe avatkoztak bele valójában ezek a luciferi lények? Abba avatkoztak bele, ami ott volt, mégpedig abba, ami végülis megadatott az embernek, az asztráltestbe, ami akkor bizonyos vonatkozásban az ember legbenseje volt. Oda fészkelték be magukat, ezt vették birtokukba. Ezt az asztráltestet különben – ha a luciferi lények nem jöttek volna -, csak a formaszellemek foglalták volna el. Ők vésték bele ebbe az asztráltestbe azokat az erőket, amelyek az emberi arculatot adták az embernek, az istenek képmására, a formaszellemek alakították az embert. Mindez lehetett volna az emberből, de egész élete folyamán függésben maradt volna a formaszellemektől az örökkévalóságig.

Nos, mintegy belopództak a luciferi lények az asztráltestbe, s így most kétféle lény tevékenykedett az asztráltestben: azok a lények, amelyek előre vitték az embert, s azok, amelyek ebben a fenntartás nélküli előrehaladásban különben akadályozták az embert, hogy azonban önállóságát bensőleg megerősítsék. Ha a luciferi lények nem jöttek volna, akkor az ember asztráltestében a bűntelenség és tisztaság állapotában maradt volna. Semmiféle szenvedély sem lépett volna fel nála, hogy azután sóvárogjon, amit egyedül a Földön találhat meg, Úgyszólván sűrűbbé, alantasabbá tették a luciferi lények a szenvedélyeket, ösztönöket és vágyakat. Az ember különben úgy maradt volna, ha a luciferi lények nem jöttek volna, hogy folyamatosan hazájába, a szellemi birodalmakba vágyakozott volna, ahonnan leszállt. Nem talált volna örömet abban, ami a Földön körülvette, nem tudott volna érdeklődni a földi benyomások iránt. A földi benyomások iránti érdeklődést, vágyat a luciferi szellemektől kapta. Úgy szorították be az embert a földi szférába, hogy legbensejét, asztráltestét juttatták érvényre. Hogyan jött az létre, hogy ebben a korban az ember nem teljesen szakadt el a formaszellemektől, vagy egyáltalán a magasabb szellemi birodalmaktól?

Ez úgy jött létre, hogy azok a szellemek, amelyek előrevitték az embert, megragadták ennek ellenszerét. Oly módon ragadták meg ennek ellenszerét, hogy az emberi lényt telerakták olyasmivel, ami különben nem volt ebben az emberi lényben, telerakták betegséggel, szenvedéssel és fájdalommal. Ez szükséges ellensúlyává vált a luciferi szellemek tetteinek.

A luciferi szellemek az érzéki vágyakat adták az embernek, a magasabb lények megragadták ennek ellenszerét olyan értelemben, hogy az ember immár nem feltétlenül tudott rabja lenni ennek az érzéki világnak, míg ezek a lények az érzéki vágyak és az érzéki világ iránti érdeklődés következtében betegségeket és szenvedéseket ültettek el az emberben, úgy, hogy a világon éppen annyi szenvedés van, mint puszta érdeklődés a fizikai, érzéki világ iránt. Mindkettő teljes egyensúlyban van, egyikük sincs inkább jelen a világon: éppen olyan sok érzéki sóvárgás, éppen annyi érzéki szenvedély, mint betegség és fájdalom. Ez volt a luciferi szellemek és a formaszellemek egymásrahatása a lemúriai korban. Ha ezek a luciferi szellemek nem jöttek volna, akkor az ember nem szállt volna alá olyan korán a földi szférába. Szenvedélye, sóvárgása az érzéki világ után okozta azt is, hogy korábban kapta meg azt, hogy szemei felnyíljanak, hogy az érzéki lét egész környezetét korábban láthassa. Ha szabályosan az előrehaladó szellemek után ment volna, akkor az ember csak az atlantiszi kor közepén látta volna a környezetet. Azáltal, hogy az embert idő előtt lehelyezték a földi szférába, hogy földi érdeklődése és vágyai lenyomták őt, ezáltal történt ez másként, mint ahogy különben történt volna az atlantiszi kor közepén.

Így keveredtek bele ebbe, amit az ember látott és meg tudott ragadni, az ahrimáni szellemek, azok a szellemek, amelyeket mefisztofelészi szellemeknek is lehet nevezni. Így esett az ember tévedésbe, abba, amit valójában csak a tudatos bűnnek nevezhetnénk. Tehát az atlantiszi kor közepétől hat az emberre az ahrimáni szellemek serege. Mi végre vezette félre úgyszólván az ahrimáni szellemek serege az embert? Azért vezette félre, hogy azt, ami a környezete, anyaginak, materiálisnak tartsa, hogy ne lásson keresztül ezen az anyagiságon annak valódi hátteréig, a szellemiségig. Az ember minden kőben, minden növényben és állatban a szellemit látná, sohasem esne tévedésbe és ezáltal a gonosz hatalmába, ha csak az előrelépő szellemek hatottak volna rá, s így az embert megóvták volna azoktól az illúzióktól, amelyekbe mindig bele kell essék, ha csak az érzéki világ kifejezőerejére épít.

Nos, mit tettek ez ellen azok a szellemi lények, amelyek az embert előrehaladásában meg akarták tartani, ez ellen a csábítás ellen, a tévedés és az érzéki világ illúziója ellen? Azt tették ez ellen, hogy az embert ténylegesen immár joggal – természetesen ez csak lassan és fokozatosan jött el, de itt rejlenek az erők, amiért ez eljött – úgyszólván elcsábították az érzéki világból, s ezzel ismét lehetőséget adtak neki, hogy karmáját viselje és kieszközölhesse. Ha azok a lények, amelyeknek a luciferi lények csábítását jóvá kellett tenniük, szenvedést és fájdalmat, s azt is ami ezzel összefügg, a halált hozták a világra, akkor azok a lények, hogy kijavítsák azt, ami tévedésből az érzéki világra áradt, megadták az embernek a lehetőséget, hogy karmájával minden gonoszságot ismét eltöröljön, amit művelt a világon. Mert mi történt volna, ha az ember csak a gonosz, a tévedés rabja lett volna? Akkor az ember fokozatosan úgyszólván eggyé vált volna a tévedéssel, lehetetlen lett volna előbbre lépnie; mivel minden tévedéssel, minden hazugsággal, illúzióval akadályt gördítünk az előrehaladás útjába. Mindig annyiszor jönnénk vissza előrehaladásunkból, ahányszor akadályozzuk utunkat a tévedés és a bűn révén, ha nem lennénk abban a helyzetben, hogy a tévedést és a bűnt helyrehozzuk, vagyis akkor valójában nem tudnánk elérni az ember célját. Lehetetlen volna elérni azt, ami az ember célja, ha az ellentétes erők, a karma erői nem működnének.

Gondolják el, hogy egyszer valami jogtalanságot követtek el egyik életükben. Ez a jogtalanság, amelyet elkövettek, ha ez így állna meg az Önök életében, nem kevesebbet jelentene, minthogy azt az előrevivő lépést, amit megtettek volna, ha nem követik el a jogtalanságot, elveszítenék. S minden jogtalansággal elvesztenének egy lépést, és gondoskodnának arról, hogy elég sok lépést tegyenek meg visszafelé. Ha nem lenne adott a lehetőség, hogy felülemelkedjék a tévedésen, akkor az embernek végülis bele kellene süllyednie a tévedésbe. De így bekövetkezik a karma jótéteménye. Mit jelent ez a jótétemény az embereknek? Olyasvalami-e a karma, amitől félnie kell az embernek, borzadnia kell tőle? Nem! A karma hatalom, amiért az embernek valójában hálásnak kell lennie a világterveknek. Azt mondja nekünk a karma: elkövettél egy tévedést – Isten megengedi, hogy ne tedd túl magad rajta! Amit vetettél, azt kell learasd. Ez a tévedés okozza, hogy ki kell javítanod; akkor kitörölted karmádból, és ismét előre tudsz lépni.

Karma nélkül lehetetlen volna előrejutásunk az emberi életpályán. A karma megadja számunkra az a jótéteményt, hogy minden tévedést ismét jóvá kell tennünk, hogy mindazt, amivel visszafelé léptünk, ismét el kell intéznünk. Így lép fel a karma Ahrimán tetteinek következményeként.

S most menjünk tovább. Korunkban annak a korszaknak megyünk elébe, amelyben más lények fognak hozzáférkőzni az emberekhez, olyan lények, amelyek egyre jobban és jobban belenyúlnak majd az emberi jövőbe, amely előttünk áll, az emberi fejlődésbe. Éppen úgy, ahogy a luciferi szellemek belenyúltak a lemúriai korszakba, az ahrimáni szellemek az atlantiszi korszakba, úgy fognak fokozatosan beleavatkozni lények a mi korszakunkba is. Tisztázzuk egyszer, milyen lények lesznek ezek.

Azok a lények, amelyek beleavatkoztak a lemúriai korszakba, amelyekről azt kellett mondanunk: az ember asztráltestébe fészkelték be magukat, érdeklődését, törekvéseit és vágyait lehúzták a földi szférába. Pontosabban szólva mibe fészkelték bele magukat ezek a luciferi lények?

Ezt csak akkor érthetik meg, ha azt a tagoltságot veszik alapul, amelyet Theosophie c. könyvemben adtam meg. Ott megmutatom, hogy az embernél elsősorban fizikai testét kell megkülönböztetnünk, majd éter- vagy élettestét és asztráltestét, vagy ahogy ott nevezem, érző-, vagy lélektestét.

Ha ezt a három lénytagot szemléljük, akkor ezek pontosan azok, amelyeket az ember földi életpályája előtt kapott. Amit ott a fizikai testnek neveztek, azt a régi Szaturnuszon helyezték el, amit étertestnek, azt a Napon, és azt, amit lélek, vagy érzőtestnek, azt a régi Holdon helyezték bele az emberbe. Most a Földön fokozatosan járult hozzá az érzőlélek, amely valójában az érzőtest egy öntudatlan átalakítása, öntudatlan megdolgozása. Az érzőlélekbe belevetette horgonyát Lucifer; oda csúszott bele, s ott ül benne. A továbbiakban az étertest öntudatlan átdolgozásával létrejött az értelmi lélek. Pontosabbat erről a „Gyermeknevelés” tárgyalásakor mondottunk. Az emberi léleknek ebbe a második tagjába, az értelmi lélekbe fészkelte bele magát Ahrimán. Ott van benne, és téves ítéletekhez vezeti az embert az anyagiról, tévedéshez és bűnökhöz, hazugságokhoz vezeti őt, mindenhez, ami éppen az értelmi, vagy az ún. kedélylélekből jön. Például, hogy az ember átadja magát annak az illúziónak, hogy az anyag az igazi, a helyes, ebben Ahrimán, Mefisztofelész sugalmazását kell látnunk. Harmadikként jön ebbe a sorba a tudati lélek, amely a fizikai test öntudatlan átdolgozásából áll. Hiszen emlékeznek rá, hogyan történt ez az átdolgozás. Az atlantiszi kor vége felé a fej éterteste teljesen belépett a fizikai fejbe, és fokozatosan úgy átalakította a fizikai testet, hogy az öntudatos lénnyé vált. A fizikai testnek ezen az öntudatlan átalakításán, a tudati lelken dolgozik alapjában véve ma is az ember. S abban a korban, amely most jön, lopóznak be a tudati lélekbe és ezzel abba, amit az emberi énnek nevezünk – mivel az én feloldódik a tudati lélekben – azok a szellemi lények, amelyeket Azuráknak nevezünk. Az Azurák sokkal intenzívebb erővel fejlesztik ki a gonoszt, mint az atlantiszi kor sátáni hatalmai, vagy a lemúriai kor luciferi szellemei.

A gonosztól, amelyet a luciferi szellemek a szabadság jótéteményével együtt hoztak az embernek, teljesen meg fog szabadulni a földi lét folyamán. Az a gonosz, amelyet az ahrimáni szellemek hoztak, lerázható a karmikus törvényszerűség folyamatában. Azt a gonoszt azonban, amelyet az Azura-hatalmak hoznak, nem lehet ilyen módon megbékéltetni. Ha a jó szellemek az embernek fájdalmat és szenvedést, betegséget és halált adtak, hogy a gonosz lehetősége ellenére magasabbra tudjon fejlődni, ha a jó szellemek az ahrimáni hatalmak ellenére megadták a karma lehetőségét, hogy a tévedést újra kiegyenlítsék – az Azura-szellemek ellenére ez nem lesz ilyen egyszerű a földi lét folyamán. Mivel ezek az Azura-szellemek okozzák, hogy az, amit ők megragadnak – s ez az ember legmélyebb bensője, a tudati lélek az énnel együtt -, hogy az én egyesül a Föld érzékiségével. Darabokat szaggatnak ki az énből, s olyan mértékben, ahogy az Azura-szellemek befészkelik magukat a tudati lélekbe, olyan mértékben kell az embernek hátrahagynia a Földön létének darabjait. Visszavonhatatlanul elvész, ami az Azura-hatalmaknak osztályrészül jut. Nem szükséges, hogy az egész ember a rabjukká váljon, de lelkének darabjait metszik ki az Azura-hatalmak. Ezek az Azura-hatalmak a mi korunkban azzal a szellemmel kísértenek, amely itt tevékenykedik, és a puszta érzékiségben leélt életnek, minden valódi szellemi lény és a szellemi világ elfelejtésének nevezhetünk. Azt mondhatnánk: ma ez inkább csak teoretikus, hogy az Azura-hatalmak tévútra vezetik az embert. Ma sokszorosan megtévesztik azzal, hogy énje csak a puszta fizikai világ eredménye. Ma egyfajta elméleti materializmusba csábítják. De további folyamatként – s ez már egyre jobban és jobban kísért az érzékiség ádáz szenvedélyességével, amely egyre inkább leszáll a Földre -, elhomályosítják az ember tekintetét a szellemi lények és szellemi hatalmak irányában. Az ember semmit sem fog tudni és nem is akar tudni a szellemi világról. Nemcsak egyre jobban megtanulja azt, hogy az ember legmagasabb erkölcsi ideái csak az állati ösztönök magasabb megformálásai, nemcsak megtanulja, hogy az emberi gondolkodás csak egyfajta átalakulása annak, ami az állatnak is van, nemcsak megtanulja, hogy az ember nem csupán alakjában rokon az állattal, hogy egész lénye szerint az állattól ered, hanem az ember az ilyen nézetet komolyan is veszi és eszerint él.

Hiszen ma még nem él annak a mondatnak az értelmében, hogy az ember lényét tekintve az állattól ered. De ez a világnézet feltétlenül eljön, és az a következménye lesz, hogy az emberek ezzel a világnézettel állatokként fognak élni, lesüllyednek a pusztán állati ösztönökhöz és állati szenvedélyekhez. S sokukban abból, amit itt nem szükséges tovább jellemezni, ami leginkább nagyvárosi helyeken ádáz orgiákként céltalan érzékiséget juttat érvényre, már groteszk, pokoli fényeit látjuk azoknak a szellemeknek, amelyeket Azuráknak nevezünk.

Tekintsünk mégegyszer visszafelé. Azt mondjuk, hogy azok a szellemek akarták az embert előbbre vinni, amelyek szenvedést, fájdalmat és a halált is hozták rájuk. A bibliai iratokban világosan közlik: fájdalommal kell világra hoznod gyermekedet! A halál eljött a világra. Hiszen ez az, amit a luciferivel szembenálló hatalmak kiróttak az emberre. Ki adta az embernek a karmát, ki adta egyáltalán a lehetőséget az embernek, hogy létezik a karma? Ezt csak akkor fogják megérteni, amit most mondottam, ha nem ragaszkodnak pedáns módon a földi időfogalmakhoz. A földi időfogalommal az ember úgy véli, hogy az, ami itt vagy ott egyszer történik, csak a következőre van hatással. A szellemi világban azonban úgy van, hogy az, ami történik, már előre megmutatja hatását, már hatásában van ott. Honnan jön a karma jótékonysága? Valójában miből jött létre földfejlődésünkben ez a jótétemény, hogy a karma létezik? Semmilyen más erőtől nem jött a karma az egész fejlődésben, mint Krisztustól.

Ha Krisztus későbben is jelent meg, a Föld szellemi szférájában már mindig jelen volt. Már a régi atlantiszi jóshelyeken a jóspap a Napszellemről, Krisztusról beszélt. A szent rishik az indiai kultúrperiódusban Vishva Karmanról beszéltek; Zarathustra Perzsiában Ahura Mazdaóról beszélt. Hermész Oziriszről beszélt; és beszéltek arról az erőről, amely örökkévalóságánál fogva minden természetes kiegyenlítése, arról az erőről, amely az „Ehjeh asher ehjeh”*-ben élt, ami Mózesnél Krisztus előhírnöke. Mindnyájan Krisztusról beszéltek; de hol volt ő ezekben a régi korokban? Csak ott, ahová a szellemi szem tud bepillantani, a szellemi világban. A szellemi világban volt, s ott volt hatékony, a szellemi világból volt hatékony. Ő az, aki az embernek már előbb, mielőtt a Földre lépett, leküldte a karma lehetőségét. Majd ő maga is a Földre lépett, s tudjuk, mivé vált az ember azáltal, hogy ő a Földre lépett. Hatását magában a földi szférában mutattuk be. Ábrázoltuk a golgotai esemény jelentőségét. Bemutattuk hatását azoknál is, akik akkor, amikor a golgotai esemény történt, nem voltak földi testben megtestesülve, akik akkor a szellemi világban voltak. Tudjuk, hogy abban a pillanatban, amikor a Golgotán a vér a sebekből kifolyt, Krisztus szelleme megjelent az alvilágban, s mi azt mondtuk: ez úgy megy végig az egész szellemi világon, mint egy megvilágosodás, felderülés; röviden, azt mondtuk, hogy Krisztus megjelenése a Földön a legfontosabb esemény annak a világnak a számára is, amelyben az ember a halál és az új születés között él. [14]

[14] Vagyok, aki vagyok /a ford./

Teljességgel reális hatás az, ami Krisztustól kiindul. Csak meg kell kérdeznünk magunktól, mi történt volna a Földdel, ha Krisztus nem jelent volna meg. Éppen egy Krisztus-nélküli Föld ellenképével mérhetik fel a Krisztus-jelenség egész jelentőségét. Tegyük fel egyszer, hogy Krisztus nem jelent volna meg, a golgotai esemény nem történt volna meg abban a korban, amelyben Krisztus megjelent.

Krisztus megjelenése előtt a legelőrehaladóbb emberi lelkek számára, amelyek a legmélyebb érdeklődést sajátították el a földi élet iránt, a szellemi világban az volt, amire valóban a görögök egy mondása illene: „inkább lennék koldus a felső világban, mint király az árnyak birodalmában.” Egyedül és sötétségben érezték magukat a lelkek a szellemi világban, mielőtt a golgotai esemény bekövetkezett. A szellemi világ teljes, fénylő világosságában akkor nem volt átlátszó azoknak, akik a halál kapuján átlépve, beléptek oda. Mindegyikük egyedül érezte magát, önmagába taszítva, mintha egy fal lenne felállítva mindenki mással szemben. S ez mindig erőssebbé és erőssebbé vált volna. Az emberek énjükben megkeményedtek volna, teljesen önmagukba húzódtak volna, senki sem találta volna meg a hidat a másikhoz. Az emberek ismét megtestesültek volna, s az egoizmus korábban már igen nagy volt, de most minden új megtestesüléssel óriásivá vált volna.

Az egész földi lét egyre inkább a legádázabb egoistává tette volna az embereket. Semmiféle kilátás nem lett volna arra, hogy valaha a földkerekségen testvériség, a lelkek belső harmóniája létrejöhessen: mivel minden átmenet a szellemi világba erősebben befolyásolta volna az egót. Ez történt volna a Krisztus-nélküli Földön. Hogy az ember ismét meg fogja találni az utat lélektől-lélekig, hogy lehetőséget kap arra, hogy a testvériség erejét kiárassza az egész emberiségre, ez annak a ténynek köszönhető, hogy Krisztus megjelent, a golgotai esemény bekövetkezett. Így jelenik meg Krisztus olyan hatalomként, amely lehetővé tette az embernek, hogy a földi létet megfelelő módon használja ki, vagyis éppenséggel karmát alakítson ki a megfelelő módon. Mert a karmának hatnia kell a Földön. Hogy az ember megtalálja az erőt, hogy a földi fizikai létben megfelelő módon javítsa karmáját, hogy megkapja azt a lehetőséget, hogy előrevivő fejlődéshez jusson, ez a Krisztus-esemény hatásának köszönhető, Krisztus jelenlétének a földi szférában.

Látjuk, hogyan működtek együtt a legkülönbözőbb erők és lények az emberiség fejlődésének folyamán. Ha Krisztus nem jött volna a Földre – ezt már egészen világosan látjuk, amit korábban csak általánosságban tudtunk hangsúlyozni, amikor azt mondtuk: az ember belesüllyedt volna tévedésébe, mivel egyre jobban és jobban megkeményítette volna magát, úgyszólván egy golyó vált volna belőle, amely semmit sem tudott volna a többi lényről, teljesen magába záródott volna. Ebbe hajtotta volna bele a tévedés és a bűn az embert.

Így Krisztus éppenséggel a fény vezére, aki kivezet a tévedésből és a bűnből; s ezáltal képes rá az ember, hogy megtalálja az utat felfelé. Most tegyük fel a kérdést: mit veszített el akkor az ember, mialatt leszállt a szellemi világból, hogy Lucifer hatása alatt belebonyolódott a vágyakba és szenvedélyekbe, majd Ahrimán hatására a tévedésbe, illúzióba és hazugságba a földi világot illetően? Elveszítette a közvetlen bepillantást a szellemi világba, a szellemi világ megértését veszítette el az ember.

Mit kell tehát újból elérnie az embernek? Újra el kell érnie az embernek a szellemi világ teljes megértését. S Krisztus tette az embernek, mint önálló lénynek csak azáltal érthető meg, hogy az ember teljes értelmével eljut Krisztus jelentőségéhez. Bizonyos, hogy a Krisztus-erő itt van. A Krisztus-erőt nem hozta az ember a Földre. A Krisztus-erő éppen Krisztussal jött a Földre. Krisztus által a karma lehetősége jött el az emberiség számára. De most az embernek önálló lényként fel kell ismernie Krisztus lényét és Krisztus összefüggését az egész világgal. Csak így tud az ember valóban énként működni. Mit tesz akkor az ember, ha most, miután Krisztus itt volt, nemcsak Krisztus erejét engedi öntudatlanul magára hatni, nemcsak mintegy azt mondja: én már elégedett vagyok, hogy Krisztus itt volt, ő már meg fog váltani engem, és gondoskodik arról, hogy előbbre jussak! Hanem ha azt mondja magának: meg akarom ismerni, kicsoda Krisztus, hogyan szállt alá, szellememmel részesedni akarok Krisztus tettében! – mit tesz az ember ezáltal?

Emlékeznek arra, hogy azáltal, hogy a luciferi szellemek belopództak az emberi asztráltestbe, az ember alászállt az érzéki világba, hogy ezáltal mindenképpen a gonosz rabjává válhatott, de ezáltal kivívta az öntudatos szabadság lehetőségét is. Lucifer benne van az ember lényében, lehozta az embert úgyszólván a Földre, belekényszeríttette a földi létbe, mialatt először is a szenvedélyeket és vágyakat, amelyek az asztráltestben voltak, levitte a Földre, s így Ahrimán is hatni tudott az asztráltestben, az értelmi lélekben. Nos, megjelent Krisztus és vele az az erő, amely az embert is ismét fel tudta vinni a szellemi világba. De most, ha az ember akarja, meg tudja ismerni Krisztust! Most összegyűjthet az ember minden bölcsességet, hogy Krisztust megismerhesse. Mit tesz ezáltal? Valami óriásit! Ha az ember megismeri Krisztust, ha valóban belemélyed a bölcsességbe, hogy áttekintse, kicsoda Krisztus, akkor megváltja magát és a luciferi lényeket a Krisztus-megismerés által. Ha az ember pusztán azt mondaná magának: elégedett vagyok azzal, hogy Krisztus itt volt, én engedem magam ismeretlenül is megváltani! – akkor az ember sohasem járulna hozzá valamivel a luciferi lények megváltásához. Ezek a luciferi lények, amelyek a szabadságot hozták az embernek, azt a lehetőséget is adják neki, hogy ezt a szabadságot most szabadon használja, hogy Krisztust felismerje. Akkor a kereszténység tüzében megigazulnak és megtisztulnak a luciferi szellemek, s az, amit a luciferi szellemek bűnként követtek el a Földön, bűnből jótetté változik majd. Kivívják a szabadságot, de jótéteményként belekerülnek a szellemi szférába. Hogy az ember tudja ezt, képes rá, hogy Krisztust megismerje, hogy Lucifer új alakban támad fel, és szép szellemként egyesülni tud Krisztussal, ezt Krisztus maga jövendölésként mondotta azoknak, akik körülötte voltak, amikor így szólt: megvilágosodhattok az új szellemmel, a szent szellemmel! Ez a szent szellem semmi más, mint amely által azt is meg lehet érteni, amit valójában Krisztus tett. Krisztus nem csupán hatni akart, azt is akarta, hogy felfogják, megértsék. Ezért tartozik a kereszténységhez, hogy azt a szellemet, amely inspirálja az embereket, a szent szellemet elküldjék az emberekhez.

A pünkösd szellemi értelemben a húsvéthoz tartozik, és nem választható el a húsvéttól. Ez a szent szellem semmi más, mint az ismét feltámadó, s most tisztább, magasabb glóriában életrekelő luciferi szellem, az önálló, bölcsességgel teli megismerés szelleme. Ezt a szellemet még maga Krisztus jövendölte meg az embereknek, hogy meg fog jelenni őutána, és az ő értelmében kell továbbműködnie. S mi működik tovább ebben az értelemben? Ha meg fogják érteni, akkor ebben az értelemben a szellemtudomány világáramlata működik! Mi a szellemtudomány áramlata a világon? Ez a szellem bölcsessége, az a bölcsesség, amely különben öntudatlan maradna a kereszténységben, így teljes tudatra emelkedik.

Az újra feltámadt Lucifer Krisztus számára hordozza előre a fáklyát, a most jóvá változott Lucifer. Magát Krisztust hordozza. Ő a fényhordozó, Krisztus a fény: Lucifer – ahogy az Ige mondja -, a fényhordozó. De ennek kell lennie a szellemtudományos mozgalomnak, ezt kell érteni alatta. S azok, akik megértették, hogy az emberiség előrehaladása a nagy golgotai esemény megértésétől függ, ők azok, akik a bölcsesség és a tapasztalatok egybehangzásának mestereiként egyesülnek az emberiség nagy, vezető páholyában. S ahogy egykor élő világ-szimbólumként a tüzes nyelvek lebegtek a gyülekezet felett, úgy tevékenykedik az, amit Krisztus maga a szent szellemnek nevezett, fényként a tizenkettek páholya fölött. A tizenharmadik a tizenkettek páholyának vezetője. A szent szellem a nagy tanítója azoknak, akiket a bölcsesség és a tapasztalatok egybehangzása mestereinek tekintünk. Ők azok, akik által hangja és jogelvei ebben vagy abban az áramlatban alászállnak a Földre, az emberiséghez.

Amit jogelvekben a szellemtudományos mozgalom együtt hordoz, hogy megértse a világot és ebben a szellemet, az a szent szellem által beleáramlik a tizenkettek páholyába, s ez végülis az, amit az emberiség Krisztus és a golgotai esemény öntudatos, szabad megértéséhez egyre inkább hozzáad majd. Azt jelenti a szellemtudományt művelni, megérteni, hogy Krisztus a szellemet elküldte a világba, s így ez az igazi kereszténységben rejlik, hogy a szellemtudományt műveljük. Ez egyre jobban és jobban világossá fog válni az embereknek. Akkor be fogják látni, hogy a szellemtudományban valami olyasmivel rendelkeznek, ami pozitív érték az életben.

A szellemtudomány az az emberek számára, hogy fokozatosan megismerik Krisztust, mint olyan szellemet, amely beragyogja a világot. S ennek következményeként lép fel majd az, hogy az emberek itt ezen a földkerekségen, a fizikai világban morális vonatkozásban, az akarat vonatkozásában, intellektuális vonatkozásban előrelépnek. A világ a fizikai életen keresztül mind szellemibbé és szellemibbé válik. Az emberek erősebbé és bölcsebbé válnak, és mind mélyebben és mélyebben akarnak beletekinteni és belehatolni a létezés alapjaiba és forrásaiba. Magukkal viszik majd azokat a gyümölcsöket, amelyeket itt az érzéki életben megszereznek maguknak az érzékfeletti életbe, s mindig újra visszahozzák az érzékfeletti életből ezeket egy új megtestesüléskor.

Így lesz a Föld egyre jobban szellemének, a Krisztus-szellemnek a kifejeződése. Így fogják fokozatosan megérteni a szellemtudományt a világ alapjaiból kiindulóan. Az ember meg fogja érteni, hogy ez pozitív, reális hatalom. Ma az emberiség különböző pontokon közel van ahhoz, hogy a szellemet teljesen elveszítse. Nyilvános előadásokon már a múltkoriban mondottuk, hogy az emberek szenvednek az örökléstől való félelemtől. Az öröklött terheltségtől való félelem jogos adaléka materialista korunknak. De elég-e az, ha az ember átadja magát az illúziónak: nincs szükségem rá, hogy féljek? Semmiképpen sem elegendő. Az az ember, aki nem bajlódik a szellemi világgal, akinek lelkébe nem ömlik bele az, ami a szellemtudományos mozgalomból beáramolhat, alá van vetve annak, ami a fizikai öröklési vonalból jön. Csakis azáltal, hogy az ember áthatja magát azzal, ami a szellemtudományos áramlatból jöhet feléje uralkodik azon, ami alant áramlik az öröklési vonalból, jelentéktelenné teszi ezt, és legyőzi mindazt, ami a külső világból az őt akadályozó hatalmak által lép eléje. Nem azáltal, hogy filozofál róla, elvitatkozik rajta, nem azáltal, hogy azt mondja: van szellem – nem így sikerül az embernek úrrá lennie az érzékin, hanem úgy, hogy átjárja ez a szellem, valóban felveszi magába, valóban azt akarja, hogy minden részletében megismerje. Akkor az emberek a fizikai világon mindig egészségesebbek is lesznek a szellemtudomány segítségével. Mivel a szellemtudomány maga lesz az az orvosság, amely széppé és egészségessé teszi az embereket a fizikai világban. A szellemtudomány valóságos ereje még világosabbá válik számunkra, ha egy pillantást vetünk arra, mit tesz az ember, amikor árlépi a halál küszöbét. Ez olyasmi, amit az ember manapság csak igen nehezen lát be.

Azt gondolja az ember: miért van szükségem arra, hogy azzal bajlódjak, ami a szellemi világban történik? Ha meghalok, úgyis odajutok a szellemi világba, s majd meghallom és meglátom, mi van ott! Számtalan változatban hallhatják ezt, azon a kényelmes módon: Óh, miért is bajlódjak én halálom előtt a szellemivel! Hiszen meg fogom látni, mi van ott; mivel semmit sem változtathat a kapcsolatomon a szellemi világgal, ha foglalkozom vele, vagy nem! Ez azonban nem így van. Az az ember, aki így gondolkodik, sötétebb és komorabb világot fog megismerni. Olyan lesz ez, mintha nem sokban különbözhetne attól, amit Teozófia c. könyvemben írtam a szellemi világokról. Ha az ember itt a fizikai világon szellemét és lelkét összeköti a szellemi világgal, csak ez teszi képessé arra, hogy lássa, mialatt itt felkészül rá. A szellemi világ itt van; a képességet, hogy belelássunk, itt a Földön kell kivívniuk maguknak, különben vakok lesznek a szellemi világban. Így a szellemtudomány az a hatalom, amely először ad lehetőséget Önöknek, hogy egyáltalán tudatosan hatoljanak bele a szellemi világba. Ha Krisztus nem jelent volna meg a fizikai világon, akkor az ember belesüllyedne a fizikai világba, nem tudna belépni a szellemi világba. De így Krisztus felemeli a szellemi világba, hogy tudatos legyen benne, láthasson benne. Ez attól függ, hogy ő is összeköttetésben tudja magát azzal, aki Krisztust küldte, a szellemmel; különben nem tudatos. Az embernek meg kell szereznie magának halhatatlanságát, mivel az öntudatlan halhatatlanság még nem halhatatlanság. Már Echart mester mondott erről egy szép mondást: Mi haszna van az embernek abból, hogy király, ha még nem is tudja, hogy az. Ezen azonban azt értette: mi haszna van az embernek minden szellemi világból, ha nem tudja, mik ezek a világok. A látóképességet a szellemi világhoz csak a fizikaiban sajátíthatják el maguknak. Ezt megszívlelhetik azok, akik azt kérdezik: miért szállt le egyáltalán az ember a fizikai világba? Az ember azért szállt le, hogy látóvá válhassék a szellemi világ számára. Vak marad a szellemi világ számára, ha nem szállt volna le, s itt nem vált volna azzá az öntudatos lénnyé, aki vissza tud térni a szellemi világba, ahogy az most fénylőn lelke előtt lebeg.

Ilymódon a szellemtudomány nem csupán egyfajta világnézet, hanem olyasvalami, ami nélkül az ember halhatatlan részében egyáltalán semmit sem tudhatna a halhatatlan világokról. Reális hatalom a szellemtudomány, ami valóságként áramlik bele a lélekbe. S mialatt Önök itt ülnek és szellemtudománnyal foglalkoznak, megtanulják, hogy ne csak tudjanak valamit, hanem belenőjenek, olyasmivé váljanak, amik különben nem lennének. Ez a különbség a szellemtudomány és a többi világnézet között. Minden más világnézet a tudásra vonatkozik, az antropozófia pedig az ember létezésére.

Ha az ember a dolgokat helyes módon állítja össze, azt kell mondania magának: éppen ebben a megvilágításban jelenik meg Krisztus, a szellem és szellemtudomány belső, lényeges összefüggésben. Egy ilyenfajta összefüggéssel szemben minden eltörpül, amit ma felületesen mondhatnak, hogy a nyugati irányzat mintegy ellenségesen nyúl bele az okkultizmus egy keleti irányzatába. Erről nem lehet beszélni. Nincs kétféle okkultizmus; csak egy okkultizmus van, S nincs semmiféle ellentét a nyugati és a keleti szellemtudomány között. Csak egy van. S ha megkérdeznek bennünket: igen, ha a keleti és a nyugati okkultizmus ugyanaz, miért nem ismeri meg az ember a keleti okkultizmusban Krisztust? Milyen választ adjunk erre? Azt a választ kell adnunk rá, az nem miránk tartozik, hogy erre megfeleljünk. Nem a mi kötelességünk, hogy válasz adjunk erre; mivel mi elismerjük a teljes keleti okkultizmust. Kérdezzenek meg bennünket: elismerjük-e, amit a keleti okkultizmus Brahmáról, Buddháról mond? Igen, elismerjük. Megértjük, ha elmondják, ilyen vagy olyan módon Buddha felemelkedett az ő magasságába. A keleti igazságok egyikét sem tagadjuk. Teljesen azon a talajon állunk, hogy elismerjük az összes keleti igazságot, ameddig pozitívak. De kell-e ennek akadályoznia bennünket abban, hogy még azt is elismerjük, ami túlmutat ezen? Soha többé! Elismerjük, amit a keleti okkultizmus mond, csak ez nem akadályoz bennünket abban, hogy azt, ami a nyugati igazságokban létezik, ezzel együtt elismerjük.

Ha elmesélik nekünk, hogy az orientalisták egyfajta alacsonyabb felfogásmódja az, ha azt mondják, hogy Buddha a disznóhús túlzott élvezete miatt pusztult el – ahogy ezt a tanult urak említik -, és felvilágosítanak arról, hogy ez a mélyebb értelme annak, hogy Buddha azoknak, akik körülötte voltak, túl sok ezoterikus bölcsességet adott, s így ebből a túlteljesítésből mindenekelőtt karmája származott, akkor elismerjük ezt, s azt mondjuk: természetesen a mélyebb ezoterikus bölcsességek mögött, amelyeket feltételeztek, az rejlik, hogy ti nyugati ezoterikusok vagytok. Ha azonban ekkor azt mondják, hogy senki sem tudná felfogni, hogy János a Jelenések könyvét villám és mennydörgés közepette kapta meg Pathmos szigetén [15], akkor azt mondjuk: az, aki tudja, hogy mit értenek ez alatt, tudja, hogy ez az igazság. Nem tagadjuk az egyiket; de nem tartunk azzal, aki tagadni akarja, hogy a másik igaz. Nem jut eszünkbe, hogy az ellen mondjunk valamit, hogy igaz az, ha azt állítják, Buddha asztráltestét megőrizték és később beletagozódott a Shankaracharyába. De ez nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy megtanítsuk, hogy a názáreti Jézus asztráltestét megőrizték, és sokféle képmásban jelent meg, és némelyik képmása, amely akkoriban a kereszténység értelmében működött, megtestesült, mint Assisi Szt. Ferenc vagy Árpádházi Szt. Erzsébet. Nem tagadjuk a keleti ezotérizmus egyetlen igazságát sem. Ha tehát azt kérdezik tőlünk: miért tagadsz valamit? Miért áll fenn ellentét? Akkor nem rajtunk múlik, hogy válaszoljunk. Akkor múlik rajtunk, hogy válaszoljunk, ha valamilyen ellenségeskedés lenne bennünk. Bennünk semmi ilyesmi nincs! A válaszadás kötelezettsége azé, aki tagad, nem azé, aki elismer valamit. Ez egészen magától értetődő. S ebből a kiindulópontból a következő hetekben lelkük elé engedhetik majd azt, ami összefüggésben van a szellemtudománnyal és a golgotai eseménnyel, egy magasabb szférába emelhetik a szellemtudományos világmozgalom hivatását és egész misszióját azáltal, hogy ez a megvalósítása annak az inspirációnak, annak a hatalomnak, amelyet Krisztus szellemként meghatározott.

[15] Ez rész H.P. Blavatskynak ezzel az okkult ténnyel kapcsolatos elutasítására vonatkozik. „A titkos tudomány” /Die Geheimlehre/ c. könyvében, 3. köt.

Látjuk, hogy a világ hatalmai együttműködnek, hogy minden, ami látszólag az emberiség előrehaladása ellen törekszik, a háttérben jótéteménynek bizonyul. S azt is látjuk, hogy a kereszténység utáni korban, korszakról-korszakra az a szellem, amely megszabadította az embert, ismét felbukkan majd új alakban – a vezérlő, fényhordozó Lucifer megtalálja megváltását. Mert minden, ami a világtervben van, jó, és a gonosznak csak állandósága révén van még bizonyos ideje. Ezért hisz csak a gonosz örökkévalóságában az, aki összetéveszti a mulandót az örökkévalóval; s ezért nem tudja sohasem megérteni a gonoszt az, aki nem emelkedik fel a mulandóból az örökkévalóba.

17. Nevetés és sírás

1909. április 27.

E tél folyamán egy egész sorozat szellemtudományos elmélkedést rendeztünk, amelyek mindegyike egy bizonyos szándékból jutott érvényre, abból a szándékból, hogy az embert egész lényével mindig közelebb és közelebb hozza hozzánk. A legkülönbözőbb oldalakról szemléltük az ember nagy rejtélyét. Ma az lesz a feladatunk, hogy valami egész hétköznapiról beszéljünk. De talán éppen azáltal, hogy ezegyszer valami igen hétköznapihoz kapcsolódunk, mutatkozik meg számunkra, hogyan találkozhatunk alapjában véve lépten-nyomon az élet rejtélyével, hogyan kell megértenünk ahhoz, hogy a világrend mélységeibe betekinthessünk. Mivel a szellemit és a legmagasabbat egyáltalán nem valahol egy ismeretlen messzeségben kell keresnünk, hanem ez a legmindennapibb dolgokban mutatkozik meg nekünk. A legkisebb dologban kereshetjük a legnagyobbat, ha megértjük. S ezért tagozódik bele az idei előadások ciklusába ma egy elmélkedés a nevetés és sírás mindennapi témájáról szellemtudományi szempontból.

A nevetés és sírás minden bizonnyal egészen mindennapi dolgok az emberi életben. Ezeknek a jelenségeknek a megértését mélyebb értelemben azonban csak a szellemtudomány adhatja meg, mégpedig azon az alapon, mivel csak a szellemtudomány vezethet be az ember mélyebb lényébe, az embernek abba a részébe, ami által először emelkedett ki valójában a többi birodalomból, amelyek körülveszik ezen a földkerekségen. Éppen azáltal, hogy az ember ezen a földkerekségen megszerezte a legnagyobb és legintenzívebb részesedést az isteniből, így emelkedik a többi földi teremtmény fölé. Ezért, csak a szellemihez emelkedő tudás és megismerés tudja valóban megalapozni az ember lényét. A nevetést és sírást egyszer valóban értékelni és megfigyelni kellene, mivel egyedül ezek alkalmasak már arra, hogy eltávolítsák azt az előítéletet, ami az embert lényében egészen közel szeretné hozni az állathoz. Minden gondolkodásmódban, amely szívesen hozná lehetőleg közel az embert az állatihoz, igen hangsúlyozzák, hogy az állatok bizonyos tevékenységeiben magas fokú intelligenciát találunk, olyan intelligenciát, amely gyakran messze meghaladja – sőt bizonyosan – azt, amit az ember értelmével hoz létre. Ezen a szellemtudománnyal foglalkozó egyáltalán nem csodálkozik. Mivel tudja, hogy ha az állat egy intelligens tevékenységet végez, ez nem az állat individualitásából ered, hanem a csoportlélekből. Természetesen igen nehéz, hogy a csoportlélek fogalmát a külső megfigyelés számára érthetővé tegyük, ennek belátására bírjuk, még ha ez teljesen nem is lehetséges. De egy valamit éppenséggel meg kellene figyelnünk, mivel ez minden külső megfigyelés számára megközelíthető, ha eléggé átfogó módon akarjuk végezni: az állat nem sír és nem nevet. Bizonyos, hogy vannak olyan emberek is, akik feltételezik, hogy az állat is nevet, az állat is sír. De az ilyen embereken éppenséggel nem tudunk segítni, akik egyszer sem akarnak fogalmat alkotni maguknak arról, hogy valójában mi a nevetés és a sírás, és mivel nem tudják, mik ezek, az állatnak is tulajdonítják őket. Az igazi lelki megfigyelő tudja, hogy az állatot valami nem sírásra, hanem legfeljebb bőgésre, és nem nevetésre, hanem csak vigyorgásra késztetheti. Ezt a különbséget kell szemügyre vennünk: a bőgés és a sírás, és a vigyorgás és a nevetés közötti különbséget. Igen jelentős eseményekhez kell visszamennünk, ha fényt akarunk deríteni arra, mi a nevetés és a sírás valódi természete.

Olyan előadásokból, amelyeket különböző helyeken, így Berlinben is tartottam, nevezetesen a temperamentumok természetéről [16], emlékezetes az, hogy az emberi életben kétféle áramlatot lehet megkülönböztetni: az egyik áramlatot, amely mindent az emberi tulajdonságokkal és jellemzőkkel fog át, amit az ember az örökléssel szüleitől és más elődeitől kap, és amit ismét örökölhetnek az utódok. A másik irányzat azokból a tulajdonságokból és jellemzőkből tevődik össze, amelyekkel az ember azáltal rendelkezik, hogy individualitásával belép a létezésbe. Körülveszi magát az örökölt jellemzőkkel, mint egy burokkal, tulajdonságai és jellemzői az ember eltelt élettartamaiból, az előző inkarnációkból erednek. Az ember tehát lényegében egy kettősség: az egyik természetét atyáitól örökli, a másikat korábbi megtestesüléseiből hozza magával. Így megkülönböztetjük az ember tulajdonképpeni lényének magját, amely életről-életre megy, inkarnációról-inkarnációra, és mindazt, ami körülveszi az embert, ami ezt a lénymagot körülveszi, ami az öröklött jellemzőkből áll. Nos, az ember születése előtt itt van ugyan a tulajdonképpeni individuális lénymag, amely inkarnációról-inkarnációra megy tovább már összekötve az emberrel, mint fizikai lénnyel, úgy, hogy nem is gondolhatjuk, hogy ha egy ember egyszer megszületik, individualitását normál körülmények között még ki lehetne cserélni. Az individualitás már a születés előtt össze van kötve az emberi testtel. De más az, amikor ez a lénymag, az embernek ez az individualitása elkezd dolgozni az emberen, alakítani kezdi az embert. Ha tehát a gyermek megszületik, már a gyermekben, mint mondtuk, benne van az individuális lénymag. De a születés előtt, mint ilyen, nem tudja érvényesíteni, nem tudja hatályba léptetni azt, amit az utóbbi életben, vagy egyáltalán az elmúlt életekben képességként megszerzett magának; várnia kell a születés utánig. Így elmondhatjuk: a születés előtt tevékenykednek az emberen azoknak a jellemzőknek és tulajdonságoknak az okai, amelyek az örököltekhez tartoznak, amelyeket az apától, anyától és a többi elődtől örökölhetünk. Bár, mint ahogy mondottuk, az ember lénymagja mindamellett már ott van, így mégiscsak bele tud nyúlni az egész mechanizmusba, ha a gyermek világra jön. Majd amikor a gyermek úgyszólván megpillantja világot, az embernek ez az individuális lénymagja megkezdi átalakítani az organizmust; ez természetesen általános viszonyok között értendő, kivételes esetekben megint másként van. Ott az megdogozza az agyat és a többi szervet úgy, hogy eszközei lehessenek ennek az individuális lénymagnak. Ezért látjuk, hogy a gyermek születéskor több olyan tulajdonságot hordoz magában, amelyeket öröklés útján szerzett, s az individuális tulajdonságok egyre jobban és jobban beledolgozzák magukat a szervezet egészébe. Ha az individualitásnak az organizmuson végzett, születés előtti munkájáról akarunk beszélni, akkor az egy egészen más fejezethez tartozna. Arról is beszélhetnénk például, hogy már a szülőpárok kikeresése is az individualitás munkája volt. De ez is alapjában véve kívülről végzett munka. Minden munka, működés az individuális lénymag részéről kívülről történik, például az anya közvetítésével, és így tovább. De a tulajdonképpeni működése az individuális lénymagnak a szervezeten magán először éppen akkor kezdődik, amikor a gyermek megpillantja a világot. Mivel ez így van, ezért ez a sajátosan emberi, az individuális csak a születés után fokozatosan tudja megtalálni kifejeződését az emberben. A gyermeknek ezért először még vannak bizonyos közös tulajdonságai az állatival, s ezek egyenesen azok a tulajdonságok, amelyek abban fejeződnek ki, amiről ma beszélni akarunk, a nevetésben és a sírásban, A legelső időben a születés után a gyermek a szó valódi értelmében nem tud nevetni és sírni. Általában csak a negyvenedik nappal a születés után történik, hogy a gyermek könnyezik, majd nevet is, mivel az, amit a korábbi életekből átélt, először dolgozik itt, innentől merül bele először a testiség bensejébe, és innentől fejeződik ki a testiség. Éppen ez az, ami az embert az állat fölé emeli, hogy az állatnál nem mondhatjuk: egy individuális lélek húzódik végig inkarnációról inkarnációra. Ami az állatban rejlik, az a csoportlélek, és nem mondhatjuk, hogy ami individuális az állatnál, újra megtestesül. Ez visszahúzódik a csoportlélekbe, és olyasmivé lesz, ami csak az állat csoportlelkében él tovább. Az embernél marad csak megőrződve az, amit az egyik inkarnációban megdolgozott magának, s ez továbbmegy, amikor az ember átmegy a devachánon, egy új inkarnációba. Ebben az új inkarnációban ez fokozatosan úgy átdolgozza az organizmust, hogy az nem csupán a fizikai elődök tulajdonságainak kifejeződése, hanem az egyéni adottságok, tehetségek kifejeződése is lesz.

[16] az 1909. márc. 4-i, Berlinben tartott előadásról van szó: „Az emberi temperamentumok titka” /Das Geheimnis der menschlichen Temperamente/, R.St. összkiadás, nyilvános előadások, Berlin, 1908/09/

Nos, éppen az én tevékenysége az organizmusban hívja elő a nevetést és a sírást egy olyan lénynél, mint az ember. Csak egy olyan lénynél, akinek bensőleg énje van, akinél az én tehát nem csoportén, mint az állatnál, hanem belsőleg helyezkedik el az organizmusban, csak ott lehetséges a nevetés és a sírás. Mivel a nevetés és a sírás nem más, mint az énség finom, intim kifejeződése a testiségben. Mi történik például, ha sír az ember? Sírás csak akkor jön létre, ha az én valamely vonatkozásban gyengének érzi magát azzal szemben, ami a külső világban körülveszi, Ha az én nincs az organizmusban, tehát nem individuális, akkor az önmaga gyengének érzése a külső világgal szemben nem lép fel. Az ember az én birtokosaként egy bizonyos diszharmóniát érez a külvilággal való viszonyában. S ez a diszharmónia-érzés azáltal jut kifejezésre, hogy ezellen tiltakozik, hogy úgyszólván kiegyenlíteni akar. Hogyan egyenlít ki? Úgy, hogy énje összehúzza az asztráltestet. Azt mondhatjuk: a bánatban, amely kitombolja magát a sírásban, az én egy bizonyos diszharmóniában érzi magát a külvilággal, amit úgy törekszik kiegyenlíteni, hogy az asztráltestet önmagában összehúzza, erejét ugyanakkor összepréseli. Ez a szellemi folyamat, ami a sírásban rejlik. Vegyük például a sírást a bánat kifejeződéseként. A bánatot minden egyes esetben pontosan kell megfigyelnünk, ha az okát akarjuk megállapítani. A bánat például az elhagyatottság kifejeződése attól, amivel korábban együtt voltunk. Az én harmonikus viszonya a külvilággal meglenne akkor, ha az, amit elvesztettünk, még ott lenne. Diszharmónia lép fel, ha valamit elvesztettünk, és a én elhagyatva érzi magát. Nos, az én összevonja az asztráltest erőit, ugyanakkor összenyomja az asztráltestet, hogy védekezzen elhagyatottsága ellen. Ez a bánat kifejeződése, ami síráshoz vezet, hogy az én, az emberi lény negyedik tagja, összehúzza a harmadik tag, az asztráltest erőit.

Mi a nevetés? A nevetés olyasmi, amelynek az ellentétes folyamat az alapja. Az én arra törekszik, hogy az asztráltestet bizonyos módon elernyessze, erőit kiterjessze, kitágítsa. Míg a sírás állapotát az összehúzódás idézi elő, a nevetést az asztráltest kitágulása okozza. Ez a szellemi tényállás. Minden esetben, amikor sírunk, a szellemi látó tudat az asztráltest összepréselését állapítja meg. Amikor nevetünk, minden esetben kitágulás lép fel, az asztráltest kiszélesedése, kiöblösödése, az én segítségével. Csak azáltal jön létre a nevetés és a sírás, hogy az én az emberi lényben tevékenykedik, hogy nem csoporténként kívülről hat. Mivel az én a gyermekben csak fokozatosan kezd tevékenykedni, mivel a születéskor az én még nem tevékeny, még nem ragadta meg úgyszólván azokat a szálakat, amelyek belülről kifelé irányítják az organizmust, ezért a gyermek az első napokban nem tud nevetni és sírni, hanem ezt először olyan mértékben tanulja meg, ahogy az én uralkodni fog azokon a belső szálakon, amelyek először az asztráltestben tevékenykednek. S mivel másrészt mindaz, ami szellemi, az embernél a testiségben találja meg kifejeződését, mivel a testiség éppenséggel a szellemiség fiziognómiája, a megsűrűsödött szellemiség, így ezek az itt ábrázolt tulajdonságok éppenséggel a testi folyamatokban is kifejeződnek. S ezeket a testi folyamatokat a szellemből kiindulva tanuljuk meg megérteni, ha a következőket megvilágítjuk.

Az állatnak csoportlelke van, azt is mondhatjuk: csoporténje. Ez a csoportén nyomja rá formáját. Miért van tehát az állatnak egy ilyen meghatározott, önmagában lezárt formája? Mivel ez a forma az asztrális világból rányomódott, s mivel ezt a formát majd lénygében meg kell tartania. Az embernél van egy forma, amely – ahogy már gyakran hangsúlyoztuk – mint minden más állatforma, harmonikus lezártságában önmagában érthető. De ez a teljesen harmonikus emberi forma, a fizikai emberi testiség önmagában mozgékonyabb kell legyen, mint az állati testiség. Formájában nem szabad annyira merevnek lennie, mint az állati testiségnek. Hiszen ezt már az ember mozgékony fiziognómiájánál is láthatjuk. Nézzék meg az állat alapjában véve mozdulatlan fiziognómiáját, ahogy merevségében elébünk lép. S nézzék meg ezzel szemben a mozgékony emberi formát a gesztusok, a fiziognómia /arckifejezés/ stb. változásaival. Ebből azt szűrhetik le maguknak, hogy az ember azokon a határokon belül, amelyekre különben rá van utalva, egy bizonyos mozgékonysággal rendelkezik, hogy bizonyos módon rá volt hagyva, hogy maga alakítsa ki formáját azáltal, hogy énje benne lakik. Nem könnyen jutna valakinek eszébe, hogy legfeljebb összehasonlításként is arról beszéljen, hogy ugyanúgy, mint az embernél, egy kutya vagy egy papagáj vonásain is egyéni módon fejeződik ki az intelligencia. Általánosságban: oroszlánoknál vagy elefántoknál éppen az általános karakter van túlsúlyban. Az embernél az individuális karaktert az arcra írva találjuk meg. S látjuk, hogy sajátos, egyéni lelkülete egyre jobban és jobban, plasztikusan formálódik ki fiziognómiájában, különösen abban, ami fiziognómiájában mozgékony. Az embernél megmaradt ez a mozgékonyság, mivel az ember maga belülről adhatja meg ennek formáját. Ezzel emelkedik ki az ember a többi lény közül, hogy önmagát alakítani és formálni tudja. Abban a pillanatban, amikor az ember az általános erőviszonyokat asztráltestében módosítja, ez testileg is kiderül fiziognómiája kifejezésében. A szokásos arckifejezésnek, az izmok szokásos feszültségének, amellyel az ember reggeltől-estig rendelkezik, meg kell változnia, ha az én elhatározza, hogy módosítja az asztráltest erőit. Ha az én az asztráltestet -ahelyett, hogy a szokott feszültségben tartaná -engedi elernyedni, kitágulni, akkor ez kevesebb erővel fog hatni az étertestre és a fizikai testre, s ennek következménye, hogy bizonyos izmok, amelyek a szokásos erőviszonyok mellett ilyen vagy amolyan helyzetben vannak, más helyzetet vesznek fel. Ha ezért egy bizonyos arckifejezésnél az én lazábbá teszi az asztráltestet, így bizonyos izmoknak másféle feszültségűnek kell lenniük, mint a megszokott élet folyamán. Ezért a nevetésben is semmi más nincs, mint fizikai kifejeződés, mint az asztráltest olyan ellazulásának fizikai kifejeződése, amit maga az én hoz létre. Az asztráltest az, amely belülről kifelé, az én befolyására az ember arcizmait abba a helyzetbe hozza, hogy napi kifejezésüket felvegyék. Ha az asztráltest feszítőereje alábbhagy, akkor az izmok kitágulnak, és a nevetés fejeződik ki az arcon. A nevetés az én munkájának közvetlen kifejeződése az asztráltesten, Ha az asztráltestet az én összepréseli a bánat hatására, akkor ez az összepréselés a fizikai testben befelé folytatódik, s ennek következménye nem más, mint kiválasztás, könnytermelődés, ami bizonyos vonatkozásban olyan, mint a vérfolyás az összepréselt asztráltest hatása alatt. Ezért tud csak egy olyan lény nevetni és sírni, aki képes arra, hogy lényiségébe felvegye az individuális ént, és ezen az individuális énen keresztül önmagára hasson. Tehát ott kezdődik az én individualitása, ahol a lény képes arra, hogy az asztráltest erőit belülről kifelé vagy jobban megfeszítse, vagy ellazítsa. Minden esetben, amikor egy olyan emberrel állunk szemben, aki ránk mosolyog, vagy sír, ebben a tényben bizonyítékát látjuk az ember felsőbbrendűségének az állattal szemben. Mert az asztráltestében az én kívülről működik. Ezért az állati asztráltest minden feszültségi viszonya is csak kívülről tud hatni, s ezért nem tud a benső ilyenfajta létben kifelé megformálódni, mint ahogy az a nevetésnél és a sírásnál jut kifejeződésre.

De méginkább megmutatkozik ez a nevetés és sírás lefolyásában, ha megfigyeljük a nevető és síró személy lélegzési folyamatát. Ott teljes mélységében mutatkozik meg nekünk, ami itt történik. Ha megfigyelik a síró lélegzését, azt látják, hogy lényegében egy hosszú kilélegzésből és egy rövid belélegzésből áll. A nevetésnél fordítva van: rövid kilélegzés felel meg a hosszú belélegzésnek. Tehát a lélegzési folyamat olyasvalami, ami megváltozik az embernél annak a folyamatnak a hatására, amelyet éppen leírtunk. S fantáziájukkal csak egy kicsit utána kell gondolniuk, akkor könnyen kiderülnek az okok, miért kell ennek így lennie.

A sírás folyamatában az én összehúzza, összenyomja az asztráltestet. Ennek következménye olyan, mint a légzési levegő kinyomása: egy hosszú kilélegzés. A nevetés folyamán az asztráltest elernyedése áll elő. Ez éppen úgy van, mintha egy térből kipumpálnák a levegőt; a levegőt megritkítanák: ott besüvít a levegő. Így van ez a hosszú belélegzésnél a nevetés hatására. A lélegzési folyamat módosulásában ugyanakkor látjuk az én működését az asztráltesten belül. Azt, ami az állatnál kívül van, a csoportén, figyeljük meg tevékenységében az embernél, mialatt látjuk, hogy ennél a sajátságos tevékenységnél a lélegzési folyamat is más lesz. Ezért ezt a folyamatot mégegyszer átfogó jelentőségében kívánjuk feltüntetni.

Azt mondhatjuk: az állatnál olyan lélegzési folyamat áll fenn, amely úgyszólván erősen kívülről van szabályozva, amelyhez az egyéni én a ma ábrázolt vonatkozásban nem tartozik hozzá. Azt, ami a lélegzési folyamatot fenntartja, ami ezt valójában szabályozza, az ótestamentumi titkos tudományban például „Nephesch”-nek nevezik, Ez valójában az, amit „állati léleknek” nevezünk. Tehát ami az állatnál a csoportén, az a Nehesch. S a biblia egészen helyes módon nevezi ezt így: „S az Isten belefújta – vagy belelehelte – az emberbe a Nephescht, az állati lelket, s az ember önmagában élő lélekké vált”. Ezt az ember természetesen igen gyakran hibásan értelmezi, mivel korunkban az ilyen mélyértelmű írásokat már nem tudják olvasni, mert egyoldalúan olvassák őket. Ha például ez áll ott: „S az Isten belélehelte az emberbe a Nephescht, az állati lelket”, akkor ez nem azt jelenti, hogy abban a pillanatban teremtette azt, hanem az /a lélek/ már ott volt. Hogy korábban nem volt ott, az nem áll ott. Létezett, külsőleg. S amit az Isten tett, az az volt, hogy ami csoportlélekként külsőleg létezett, azt áthelyezte az ember bensejébe. Az a lényeg, hogy az ember egy ilyen kifejezést teljes alaposságában megértsen. Feltehetnénk a kérdést: Mi jött létre azáltal, hogy a Nephescht áthelyezték az emberi bensőbe? Úgy vált ez lehetségessé, hogy az ember fensőbbséget szerzett magának az állat fölött, ami lehetővé tette neki, hogy énjét bensőleg tevékenyen kibontakoztassa, nevessen és sírjon, s ezzel az örömöt és fájdalmat olyan módon élje át, hogy ezek sajátmagán dolgozzanak.

Most eljutottunk ahhoz a jelentős hatáshoz, amit a fájdalom és az öröm gyakorol az életben, Ha az ember énje nem lenne benne az emberben, akkor a fájdalmat és az örömet nem tudná bensőleg átélni, hanem ez a fájdalom és öröm lényegtelenül vonulna el előtte. De mivel énje bensejében van, és asztrálteste, ezzel együtt egész testisége belülről kifelé tud működni, így a fájdalom és az öröm sajátmagán hatóerőkké válnak. Amit egy inkarnációban fájdalomként és örömként átélünk, az belénk tagozódik, átvisszük a másik inkarnációba, hat ránk és munkálkodik rajtunk. Ezért mondhatjuk: a fájdalom és az öröm teremtő kozmikus erőkké váltak abban a pillanatban, amikor az ember énje saját bensejébe helyeződött. Itt valami hétköznapival van dolgunk: sírással és nevetéssel. De ezt nem értjük, ha nem tudjuk, hogyan viszonylik ez az ember tényleges szellemi részéhez, hogy valójában mi játszódik le az én és az asztráltest között, ha az ember sír vagy nevet.

Nos, azonban az, ami az embert alakítja, szakadatlan fejlődésben van, Hogy az ember általában nevetni és sírni tud, ez abból ered, hogy énjéből kiindulva dolgozni tud az asztráltestén. Ez bizonyára helyes. De másrészt az ember fizikai teste és éterteste is már az én munkájára volt hangolva az emberi bensőben, amikor az ember az első földi inkarnációba lépett. Az ember képes volt erre. Ha egy individuális ént bele tudnánk préselni egy lóba, akkor ez igen boldogtalannak érezné magát, mivel semmit sem tudna tenni, mert nem tudna kifejeződést találni az én individuális munkájához. Gondoljanak csak el egy individuális ént egy lóban: az egyéni én működni akarna a ló asztráltestén, összehúzni, vagy kitágítani, és így tovább. De ha egy asztráltest egy fizikai testtel és egy étertesttel van összekötve, akkor a fizikai és az étertest szörnyű akadályt jelentenek, ha nem illenek az asztráltest formáihoz, Az ember úgy küzd ott, mint ha egy fallal állna szemben. Az én a lótermészetben össze akarná húzni az asztráltestet, a fizikai test és az étertest azonban nem mennének vele, és a következménye az lenne, hogy a ló megbolondulna a fizikai test és az étertest együtt-nemhaladása miatt. Az embernek egy ilyen tevékenységre már eleve rá kellett hangolódnia. Ezt csak azáltal lehetett elérni, hogy kezdettől fogva egy olyan fizikai testet szerzett, amely valóban eszköze lehetett az énnek, és az én fokozatosan uralni tudta ezt a testet. Ezért a következő is felléphet: a fizikai és az étertest önmagukban mozgékonyak lehetnek, úgyszólván valódi én-hordozók, de az én igen fejletlen lehet, még nem tud valódi uralmat gyakorolni a fizikai és az étertest fölött. Ezt abból láthatja az ember, hogy a fizikai és az étertest burokként mutatkoznak az én számára, de nem úgy, hogy az én teljes kifejeződései legyenek. Ez az eset áll fenn olyan embereknél, akiknél a nevetés és sírás önkéntelenül lép fel, akik minden alkalommal vihognak és a nevetőizmaikat nem tartják hatalmukban. Ezek így fizikai és étertestükben magasabb emberségükben mutatkoznak meg, de emberségüket ugyanakkor még nem hajtották az én uralma alá. Ezért hat a vihogó nevetés olyan kellemetlenül. Ez azt mutatja, hogy az ember azzal, amiért semmit sem tehet, magasabb szinten áll, mint azzal, amiért már tehet valamit. Mindig különösen végzetes az, ha egy lény nem olyan szintre emelkedik, ami kívülről osztályrészéül jut. Így a nevetés és a sírás is bizonyos vonatkozásban teljesen az emberi egoitás kifejeződései, ami abból is következik, hogy csak azáltal tudnak létrejönni, hogy az én az ember lényben lakik. A sírás a legszörnyűbb egoizmus kifejeződése lehet, mivel bizonyos módon igen gyakran egyfajta belső kielégülés. Az ember, aki elhagyatva érzi magát, énjével összehúzza asztráltestét. Arra törekszik, hogy belsőleg megerősödjék, mivel külsőleg gyengének érzi magát. S ezt a belső erőt azáltal érzi, hogy képes valamire, nevezetesen a könnyeket előhívni. S mindig van egy bizonyos kielégülési érzés a könnyek előhozatalánál – akár bevallja ezt az ember, akár nem. Ahogy más körülmények között egyfajta kielégülést idéz elő az, ha valaki összetör egy széket, úgy a könnyezéskor gyakran semmi más nincs, mint a belső létrehozás kielégülése, a kielégülés a könnyek álarcában, még ha ez nem is válik tudatossá az embernél.

Az, hogy a nevetés bizonyos módon az egoitás kifejeződése, abból származhat, hogy valójában a nevetés, ha valóban figyelemmel kísérik, mindig arra vezethető vissza, hogy az ember környezete fölé emelkedve érzi magát, és afölé, ami környezetében történik. Miért nevet az ember? Mindig akkor nevet, ha fölötte áll annak, amit megfigyel. Ezt a mondatot mindig be tudják bizonyítani. Akár önmagukon, akár valaki máson nevetnek: alapjában véve énjük úgy érzi magát, hogy felülemelkedik valamin. S a felülemelkedésnek ebben az érzésében énjük kinyújtja asztráltestüket, kitágítja, felborzolja. Pontosan ez az, ami valójában a nevetésben rejlik. Ezért lehet olyan egészséges a nevetés, s az embernek nem szabad önmagában véve minden egoitást, ezt az ön-felborzolást elítélnie, mivel a nevetés igen egészséges lehet, ha az embert önérzetében erősíti, ha az embert önmaga fölé emeli. Ha valamit látnak környezetükben, önmagukon, vagy másokon, ami valójában ostobaság, akkor ez az ostobaság fölé emelkedés, ami itt lejátszódik, és Önöket nevetésre készteti. Annak kell bekövetkeznie, hogy az ember úgy érzi, felülemelkedik valamin környezetében, s ezt fejezi ki az én azáltal, hogy kitágítja az asztráltestet.

Ha a lélegzés folyamatában megértik azt, amit éppen érthetővé próbáltunk tenni ebben a mondatban: „S Isten belelehelte az emberbe a Nephescht, s az ember eleven lélekké vált”, akkor érezni fogják az összefüggést azzal is, ami a sírás és a nevetés; mivel tudják, hogy éppen maga a lélegzési folyamat módosul az emberben a sírás és nevetés alatt. Éppen ezzel mutattuk meg, hogy valóban csak akkor lehet megérteni a legmindennapibb dolgokat, ha a szellemiből indulunk ki. Úgy tudjuk megérteni a nevetést és a sírást, hogy megértjük az emberi lény négy tagjának összefüggését. Gondolják el egyszer, hogy azokban a korokban, amelyekben az embernek bizonyos vonatkozásban még szellemi látó hagyományai voltak, és ugyanakkor az a képessége, hogy fantáziából, igazi imaginációból az isteneket ábrázolja, hogy egykor az isteneket derűs lényekként festette le, akiknek legfontosabb tulajdonsága a derű, bizonyos vonatkozásban a nevetés volt. És a kozmikus létnek azokat a területeit, amelyeken kiváltképp a túlzott egoitás uralkodik, nem hiába nevezte „sírásnak és fogak csikorgatásának”. Miért? Mivel a nevetés egyrészt önfelemelkedést jelent, amely kiemeli az ént a környezete fölé, tehát a felső győzelmét az alsó fölött, míg a sírás meglapulást, önmagunk visszahúzódását a külvilágtól, az egoitás kisebbedését és önmagunk elhagyásának érzését, visszahúzódást önmagunkba. Ilyen megkapó a bánat az emberi életben, mivel tudjuk, hogy ezt a bánatot le fogjuk győzni és le kell győzni, így egészen másként, nem megkapónak, hanem reménytelennek tűnik a bánat és a sírás abban a világban, amelyben már nem lehet legyőzni őket. Ott ezek a kárhozat kifejeződéseként, a sötétségbe taszítottságként jelennek meg.

Ezeket az érzéseket, amelyek elfoghatnak bennünket, ha nagyjából megszemléljük azt, ami az én munkájaként önmagán fejeződik ki, teljes mértékben figyelembe kell vennünk, és intim megjelenési formájukig követnünk kell. Ekkor olyasmit ragadtunk meg, ami az idők folyamán elénk lép. Tudatában kell lennünk annak, hogy a fizikai világ mögött szellemi van, s hogy az, ami számunkra emberi életünkben váltakozva jelenik meg, nevetésként és sírásként, ha ettől elválasztva lép elénk, akkor számunkra egyrészt az ég fénylő derűjeként, másrészt pedig a pokol sötét, keserű bánataként tűnik fel. Mindkét rész teljesen a mi középső világunkban rejlik, a ezt a középső világot úgy kell megértenünk, hogy ez erőit e két birodalomból származtatja.

Még sok mindent fogunk megismerni az ember lényével kapcsolatban. De elmondhatom, hogy az egyik legintimebb fejezet erről az emberlényről a nevetés és a sírás, annak ellenére, hogy ezek olyan mindennapi tevékenységek. Az állat nem nevet és nem sír, mivel nincs benne az istenség cseppje, amit az ember énjében hordoz. S elmondhatjuk, ha az ember élete folyamán nevetni és sírni kezd, akkor az azért lehet, aki a természet nagy írását megtanulja olvasni, hogy bizonyítéka legyen annak, hogy az ember bensejében valóban egy istenség él, annak, hogy ha nevet az ember, az Isten működik benne, aki arra törekszik, hogy minden alacsony fölé emelje őt. Mivel a mosoly és a nevetés emelkedés! S ha az ember sír, ez másrészt az Istennel szemben áll, aki figyelmezteti őt, hogy elveszthetné énjét, ha önmaga nem erősödne meg minden gyengeséggel és önmaga elhagyásával szemben. Az Isten az emberben az, aki figyelmeztetéseket osztogat a nevetésben és sírásban. Ezért van – mondhatnánk – az a keserűen dühös érzés, ami elfogja azt, aki érti az életet, ha azt látja, hogy szükségtelenül sírnak. Mivel a szükségtelen sírás elárulja, hogy ahelyett, hogy a környezettel együtt élne és érezne az ember, túlságosan nagy gyönyört talál abban, hogy saját énjében legyen. De keserű az az érzés is, amely egy ilyen világmegértőt foghat el, ha a különben egészséges nevetésben, az én környezete fölé emelkedésében öncélt, nevetést minden lehetségesen, kaján elítélést vesz észre valakinél. Mert akkor az érintett azt mondja magának: ha az én nem visz magával mindent, amit környezetéből ki tud vonni, ha nem akar környezetével élni, hanem megalapozatlanul énjét a környezete fölé emeli, akkor ennek az énnek nincs meg a szükséges súlya, felfelé mutató jelentősége, amit az ember csak azáltal kereshet, hogy környezetéből mindent kivon, ami kivonható az én fejlődéséhez. S akkor az én vissza fog esni, nem fog tudni emelkedni. Éppen a finom mérce a fájdalom és öröm között, ami az emberi fejlődéshez olyan óriási módon hozzá tud járulni. Ha a fájdalomnak és az örömnek megvan a jogosultsága a környezetben, nem az ember saját bensőjében rejlik, ha az én éppen a fájdalom és öröm között folyamatosan helyre akarja állítani a helyes viszonyt, akkor lehet a fájdalom és az öröm a helyes fejlődés tényezője az ember számára.

A nagy költők ezért találnak gyakran olyan szép szavakat arra a fájdalomra és örömre, amely nem valahol az én elbizakodottságában, vagy önmagába préselt létében gyökerezik, hanem az okát az én és a környezet közötti viszonyban találja, ami kívülről, egyensúlyból jött létre, és ami csak megmagyarázza, miért nevet, miért sír az ember. Megérthetjük ezt, mivel látjuk, hogy ez a külvilágban van, a külvilág által az én és a külvilág közötti viszony zavart szenvedett. Tehát az embernek nevetnie vagy sírnia kell, míg – ha ez csak az emberben rejlik – nem tudjuk megérteni, miért nevet vagy sír az ember, mivel akkor ez mindig megalapozatlan egoizmus. Ezért hat ez oly szépen, amikor Homérosz azt mondja Andromachétól, amikor az a gond kettős hatása alatt áll férje és csecsemője miatt: „Tudott nevetve sírni!” Ez -mondhatnánk – csodálatos kifejezés, valamiféle etalon a sírásban. Nem önmaga miatt nevet ő, nem önmaga miatt sír. Ez a helyes viszony ott nem a külvilághoz szól, ha aggódnia kell egyrészt férje, másrészt gyermeke miatt. S itt van a kapcsolat a nevetés és a sírás között, hogy igazodnak az egyensúlyhoz: nevetve sírni – sírva nevetni. Gyakran így van ez a naiv gyermeknél is, akinek énje még nem olyan erősen szilárdult meg, mint később a felnőtt embernél, így ő még sírva tud nevetni és nevetve tud sírni. S ismét ez a helyzet a bölcsnél: aki annyira legyőzte énjét, hogy nem önmagában keresi a nevetés és sírás okait, hanem a külvilágban találja meg, az ismét nevetve tud sírni és sírva nevetni. Igen, abban, ami nap mint nap elhalad előttünk, ha megértjük, a szellem teljes kifejeződését látjuk. A nevetés és a sírás olyasmi, amit a legmagasabb értelemben az istenség arculatának nevezhetünk az emberben.

18. Az én kifejeződése a különböző emberfajtáknál

1909. május 3.

Miután nyolc nappal ezelőtt megismerkedtünk azzal, amit az emberi benső egészen meghatározott mindennapi részletekben, a sírásban és a nevetésben juttat kifejezésre, ma a közelebbi és távolabbi környezetünk viszonyaival fogunk megismerkedni, amelyektől függ az emberi benső, s ezzel együtt általában az ember egész fejlődése bizonyos vonatkozásban. Hiszen a legszélesebb értelemben vett embertan volt az, amit ezen a télen itt a Zweig-előadásokon folytattunk, és továbbra is az embertan legkülönbözőbb területeivel fogunk foglalkozni.

Ha egy kissé áttekintik ismereteiket a földi körülményekről, akkor már eleve azt fogják mondani maguknak egy viszonylag felületes szemlélődésnél is, hogy az ember a Föld különféle sávjain, Földünk különböző területein különböző alakot vesz fel. A külső testi tulajdonságok Földünk különféle országainak területei szerint változóak. Emlékezzenek arra, hogyan léteznek a „fajták”, a fekete, a vörös, a sárga és a fehér fajták, s hogy ezek a fajták eredendően össze vannak kötve Földünk meghatározott területeivel. Akkor is igazolhatják ezt, ha történelmi ismereteikre tekintenek vissza, akár a mai iskola tisztán fizikai-materiális viszonyokból eredő szemléletére vonatkozzanak ezek, akár arra, amit már magával a szellemtudománnyal ismertünk meg. Itt visszapillantunk a távoli múltba, és látjuk, hogy az emberi lélek, és valójában az emberi test is, a földfejlődés különböző korszakaiban bontakozott ki. Hiszen már a szellemtudomány területein visszapillantottunk az ősrégi Indiába, a régi Perzsiába, Egyiptomba és így tovább. Láttuk, hogy azok az egyes tulajdonságok, amelyekkel ma az ember rendelkezik, csak fokozatosan teljesedtek ki. Mindez már fogalmat nyújt Önöknek arról, hogyan függenek össze a külső körülmények az ember belső lényének kibontakozásával. Nos, tegyük fel magunknak a kérdést: ha már Földünk mai viszonyai ilyen emberi különbözőségeket hoztak létre, minek kellett először hatnia az emberi különbözőségre, földfejlődésünk kezdete óta, amikor a földfejlődés valójában csak akkor kezdődött, miután a Föld átment a Szaturnusz-, a Nap- és a Holdfejlődésen? Ebből különböző dolgokat ismertettünk. Azt azonban, amit ma kell ismertetnünk, ismét egy másik szempontból fogjuk megszemlélni. Mivel éppen úgy ismerjük meg az emberi lény körülményeit, hogy mindig új szempontból szemléljük.

Amikor ez a Föld fejlődésének kezdetén volt, akkor még – mint tudják – a Nappal és a Holddal egy testet alkotott. Akkor tehát egész fejlődésünkben teljesen más viszonyoknak kellett lenniük. Milyen egészen másnak kellett lennie az embernek, aki földfejlődésünkön belül bontakozott ki, amikor a Föld még össze volt kötve a Nappal; s ismét milyen másnak, amikor először a Nap, majd a Hold is elszakadtak a Földtől! Hiszen tudjuk, hogy az a kor, ami után a Nap és a Hold elvált a Földtől, az ún. lemúriai fejlődés kora is, amelyben, az ember alapjában véve először kezdett, alig kezdett olyan alakot ölteni, amely valamiképp hasonló a maihoz. Ezt gyakran úgy fejeztük ki, hogy azt mondtuk: valójában csak akkor ereszkedett alá az ember a magasabb régiókból a Földre. Amikor a Nap még össze volt kötve a Földdel, az ember ugyan fizikai testben is volt, de nem olyanban, mint ma. Akkor mintegy olyan fizikai testben volt, mintha Önök azt gondolnák, hogy az ember ma nem lábával állna a Földön, hanem a levegőbe emelkedne, és továbbá semmilyen csontállomány-részekkel sem rendelkezne, hanem még a levegő és a víz régiójához tartozna, amelynél a vizet a levegőben feloldva kell elképzelnünk. Ott, a Föld környezetében, mint egy átlátszó lény lenne található az ember. Egy mai szem ezt az embert nem tudná megkülönböztetni környezetétől, mint ahogy a mai szem bizonyos tengeri állatokat sem tudna környezetüktől megkülönböztetni, mivel alapjában véve éppen úgy néznek ki, mint a környezetük. Mintegy a levegőn átsuhanó lényt képzelhetjük el az ilyen embert. Csak a Nap- és a Hold leválás után vált olyanná az ember, amilyennek ma ismerjük. Mi volt akkor a feltétele, hogy az ember azzá tudott válni, ami manapság? Ehhez az volt szükséges, hogy a Nap ereje nem belülről kifelé, hanem kívülről hatott a Földre. Hiszen az volt a Nap és a Holdleválás értelme is, hogy e két égitest erejüket, mint a Nap a fényét, kívülről küldték ide a Földre. Csak azáltal tudta az ember elnyerni mai alakját, hogy a Nap fénye nem alulról felfelé, az égitest középpontjától kifelé, hanem oldalról sugározta be őt. Gondolják csak el, ha elfogadnánk egy olyan hipotézist, hogy a Hold ma ismét visszahullana a Földre, a Nap ismét egyesülne a Földdel: akkor az embernek, ha létezni akarna, ismét egy olyan testtel kellene körülvennie magát, amely levegős lenne, mint egykor; egy, a környezetébe belesimuló lényként kellene tudnia viselkedni abban a környezetben, ahol ma otthonos. Így az ember jelenlegi létét a Nap és a Hold kívülről történő sugárzásának köszönheti. Ma ennél minden más erőtől el akarunk tekinteni.

Nos, a Nap és a Hold azonban különböző módon hat kívülről. Milyen másként hat a Nap az északi sark környezetében, és milyen másként az egyenlítőn. Itt képet kapunk azokról a hatalmas különbségekről, amelyek értelmet nyernek attól a pillanattól kezdve, amikor a Nap kívülről ragyogta be a Földet. Hiszen tudjuk, minél messzebb megyünk az északi sark felé, annál különbözőbbek azok a viszonyok, amelyek a tél és a nyár tekintetében uralkodóak, S az északi sarkon például egyenesen egy fél évig nappal van, egy fél évig éjszaka. Ha ezeket a körülményeket szemügyre veszik, világosan megjelenik Önöknek az, amit a szellemtudomány közölni tud erről. Azt tudja mondani erről, hogy éppen az északi sark körül a földi viszonyok a lemúriai korban teljesen hasonlóak voltak azokhoz a viszonyokhoz, amelyek a Földön léteztek akkor, amikor még a Nap és a Hold együtt voltak a Földdel. Ma ezek a viszonyok egészen megváltoztak. De egyedül ma érvényes még az bizonyos vonatkozásban, hogy az északi sark körül a legerősebb a befolyás a Föld középpontjából a Föld felületére, s ott a Nap és a Hold hatása a legcsekélyebb. A lemúriai kor óta érvényesült az, hogy a külső besugárzás igen nagy hatásúvá vált, ami a legkevésbé az északi sark körül érvényesült, így tehát a Föld belsejének hatása a földfelületre és mindenre, ami ezen él, az északi sark körül a legnagyobb. Ezzel szemben a Nap és a Hold befolyása az egyenlítő körül a legerősebb. Ez már a lemúriai időkben így volt. Az Akasha-krónikából megállapíthatjuk, hogy a földi viszonyok teljesen megújultak a Nap és a Hold elválása révén. Ezáltal azonban egy teljesen meghatározott hatás alakult ki. Olyasmi keletkezett, aminek a Föld egész fejlődésére alapvető jelentősége van. Az északi sark körül éppen ebből az okból kifolyólag a legkevésbé vált lehetségessé az ember számára, hogy – mondhatnánk – alászálljon, és fizikai testben úgy inkarnálódjék, hogy abban a legjobban kifejeződhessen. Ezért az ősi lemúriai korban éppen a Föld északi sarkán gyűltek össze azok a lények, amelyek – ha szabad így kifejeznem magam – még nem igényelték azt, hogy egészen mélyen leereszkedjenek a Földre, jobban megfelelt nekik az, hogy fent maradjanak azokban a régiókban, ahol a levegőt vízpára járta át. Tehát az északi sark körül volt egy olyan szellemfaj, amely nem sokat bajlódott a fizikai testekkel, amelyek a Földön ide-oda nyüzsögtek, egy olyan faj, amely szellemi vonatkozásban mai szemmel átlátszó és ezért valójában nem látható alakokból állt, amelyek mint ilyenek, igen megformáltak voltak, de fizikai alakjuk tekintetében az emberi mivolt alacsony fokán álltak. Étertestben éltek, inkább éteri lények voltak, és laza kapcsolatban álltak azokkal a primitív testekkel, amelyek lenn, a Földön fejlődtek, és még szintén alig sűrűsödtek meg. Ezek a testek nagymértékben függtek a Földtől, és csak a legcsekélyebb mértékben használták őket a magasabb fokon álló lények burkaikként. Ha tehát egy mai ember mai szemlélőképességével meglátogathatta volna az északi sarkot a lemúriaiak korában, akkor az ottani népességről a következőt mondhatta volna: ez aztán a furcsa népség! Az emberek fizikai teste egész tökéletlenül van kialakulva, de ennek mégis valami sajátos dologgal kell összefüggnie, mivel az emberek ügyesek, intelligensek, mintha felülről lefelé dróton rángatnák őket! Igen, így volt ez ott, mivel az ember valójában nem ereszkedett alá a Föld felületére. Ezért akkor az északi sark körüli emberek a legnagyobb mértékben éteri lények voltak, igen kialakult étertesttel, olyan lények, amelyek úgyszólván a világ minden bölcsességét mintegy magas fokú tisztánlátó erőkkel meg tudták jeleníteni étertestükben, kitekintettek a csillagos égre, és felfogták, milyen lények népesítették be a teret az egész kozmoszban, De fizikai testük – hozzá kell tennünk – igen álmos, nehézkes volt. Mégis, mivel mintha dróton rángatták volna őket, egészen intelligens tetteket hajtottak végre.

Ezzel szemben az egyenlítői területeken másként volt. Ott a Nap és a Hold hatása felülről egyre élénkebbé vált. A levegőt úgyszólván áthatották, átmelegítették a napsugarak. Minden olyan jelenség, ami a levegő régiójában játszódott le, a Naptól és a Holdtól függött. S ennek az volt a következménye, hogy ezeken a területeken éppen az ősi Lemúriában az emberek a legmélyebben alászálltak fizikai testükbe, az étertestek a legmélyebben hatották át a fizikai testeket. Mégis egy mai ember érzéki észlelésre szolgáló szemmel ezeket a lényeket a legmagasabban fejlett fizikai emberalakoknak fogná fel, míg az északi népességet kevéssé fejlettnek állítaná. Még egy másik különbség is adódott, amoly különösen jelentős.

Ott, ahol a Napnak a legkevesebb befolyása volt, az emberek úgy fejlődtek, hogy alapjában véve nagy területeken szerte egyik a másikhoz hasonlóan nézett ki. Mivel azokhoz a lényekhez, amelyek még nem szálltak le és még éteriek voltak, azok közül igen sokhoz tartozott egy éteri lény ott lenn. Ott fenn csoportlelkek voltak, míg az egyenlítő körül sokkal több individuális lélek volt, sokkal többen voltak saját testükben. Tehát az elgondolható legnagyobb mértékben fordultak elő azoknak a területeknek a lakosai, akiket ma az északi sark körül látunk, a csoportlélekhez tapadás jeleivel a lemúriai korban. Az emberek igen nagy számban feltekintettek csoportlelkükre. S ha ezeket a csoportlelkeket léleknek tekintjük, akkor sokkal fejlettebbek voltak, mint azok a lelkek, amelyek a lemúriai korban az egyenlítő környékén fizikai testbe költöztek. Azt mondhatjuk tehát: az északi sark körül lakott egy olyan népesség, amelyet valójában – mint egyfajta Paradicsomban – a levegő régiójában kell keresnünk, s még nem ereszkedett alá a Földre. Amit így megértettünk, mint olyasvalamit, ami szükséges következménye lehet annak, amit már korábban megismertünk, vessék most össze azzal, amivel Önök a szellemtudományos irodalomban itt vagy amott találkoznak: hogy azok a magasabb lények, amelyek először voltak az emberiség tanítói, egy hideg, északi régióból ereszkedtek alá! Most formálisan megtaláltuk őket, az északi sark körüli lelkeket. Ha azoknak a tanítói akartak lenni, akik kisebb lelkek voltak és inkább belementek a fizikai testbe, akkor nekik is inkább alá kellett szállniuk, és étertestükben szembeszegülni a lemúriai kor tisztánlátó képességével, vagy áldozatként felvenni a lemúriai népesség fizikai emberalakját.

Ha egy utazást tettünk volna a lemúriai korban az egyenlítőtől az északi sark felé, akkor a földi népesség átszellemülésével találkoztunk volna. Ebben a korban ugyanakkor egy kettős népességet különböztethetünk meg: egy, még szellemiekben megmaradt fajtát, amelynek alapjában véve a testiség csak mint pótlék jelenik meg szellemi lényéhez, és egy másikat, már a materiálisba, a fizikaiba alámerült népességet. Mi történt volna, ha földi fejlődés folyamán semmiféle módosulás nem lépett volna fel? Akkor a sarkokon lévő területek legjobb lelkei egyáltalán nem tudtak volna fizikai testiségbe merülni. S másrészt az egyenlítő körüli népesség úgyszólván többé-kevésbé hanyatlásnak indult volna. Mivel ezek túl korán szálltak alá fizikai testbe, ők estek bele mindabba a bűnbe és paráznaságba, amely a lemúriaiak hanyatlásához vezetett. S ennek következménye volt, hogy a népesség legjobb része elvándorolt azokra a területekre, amelyek az egyenlítő körül és az északi vidékeken voltak. Mivel a lemúriai korban az emberiségnek a jövőt legjobban biztosító tagjait az egyenlítő és az északi sark körüli területeken találjuk. A leginkább éppen azok az emberi testek fejlődtek, amelyek ismét hordozói lehettek a legjobb emberi lelkeknek, a régi Atlantisznak azon a területén, amely ma az ún. mérsékelt égövben fekszik.

Nos, minden különféle fejlődési fokozatból marad vissza egy úgynevezett maradék, s ezekből a régi korokból is visszamaradtak maradványok. Különösen abból, amit a Föld lemúriai népességének nevezünk, az északi területeknek az a sajátságos népessége, amelynek erősen fejlett éterteste és kevéssé fejlett fizikai teste volt, és az a másik, egyenlítői népesség, amely erősen kifejlődött fizikai testtel és kevéssé kialakult étertesttel rendelkezett, amelyekből semmi sem maradt vissza, mivel alászálltak. Mivel ezek a testek olyanok voltak, hogy egyszer sem találhatjuk meg a maradványokat; a szubsztancia olyan lágy volt, hogy maradványokról szó sem lehetett. – Atlantiszbeli utódaiknál elsősorban arról volt szó, hogy az én, az öntudat magja, amivel az ember alapjában véve már a régi lemúriai korban rendelkezett, egyre jobban és jobban előjött, egyre inkább kifejlődött a Földön. Ha az emberek nagyrészben nem húzódtak volna az Atlantisz területére, akkor nem kerülhetett volna sor olyan élénk én-fejlődésre sem. Akkor a lemúriai népesség fokozatosan hanyatlott volna, mindenfajta szenvedélybe kellett volna merüljön, és az északi vidékek legjobb lelkei egyáltalán nem szálltak volna alá a Földre, mivel nem találtak volna magukhoz illő testet. A korábbi, nem megfelelő testek nem tudtak volna lehetőséget nyújtani számukra, hogy a testiségen belül erős önérzetet fejlesszenek ki. Azáltal, hogy a lemúriai népesség legjobb része Atlantisz felé vándorolt, az emberi test olyan formává alakult, hogy az öntudatot megfelelő mértékben tudta hordozni. S a mai mérsékelt égöv területein érte el fokozatosan az emberi test ezt a formát. Hiszen ezekben a fejlődési korszakokban az emberi test még mindig átalakult. Az atlantiszi korban az emberi test még nem volt szilárd formákba rögzítve, mint ma, hanem még úgy volt, hogy a szellemileg igen jelentős, magasan fejlett emberek az akkori időkben fizikailag kicsik voltak, kis emberek voltak. Ezzel szemben azok, akik szellemileg nem voltak túl jelentősek, az atlantiszi korban óriásira fejlett fizikai testtel rendelkeztek. S ha az ember akkoriban egy ilyen óriással találkozott, azt mondhatta magának: ez nem éppen a szellemiség magas fokán áll, mivel egész lényével belerohant a testbe! Minden, amit az „óriásokról” szóló mondák tartalmaznak, teljesen az igazság felismerésén alapul. Ha ezért a germán mondákban valóságos emlékezés őrződött meg ezekre a korokra, akkor ezt szellemtudományos szempontból teljesen jogosnak érezzük, hogy az óriások buták és a törpék valójában igen okosak. Ez mindenképp azon alapul, hogy az ember elmondhatta az atlantiszi népességről: itt kis emberek vannak, itt nagyfokú intelligencia van; ott viszont egy nagy emberfajta van, s ezek mind buták! Ahol az emberi intelligencia belemerült a húsba, ott szellemileg nem sok maradt vissza. Így a fizikai nagyság annak kifejeződése volt, hogy a szellemiség nem tudta visszatartani. A test bizonyos módon akkoriban még teljesen átalakulásra képes volt. Éppen abban a korban, amikor Atlantisz kezdett elsüllyedni, volt egy nagy különbség azok között az emberek között, akik szellemi tulajdonságaikban jók voltak, és kisebb emberfajtát képviseltek az óriás alakokkal szemben, akik bűnös szenvedélyeknek hódoltak, akiknél minden a húsba merült bele. Még a bibliában is megtalálhatják az utórezgéseit ennek a ténynek, ha kutatni akarnák.

Látjuk tehát, hogy az emberi test az atlantiszi korban még a szellemi tulajdonságok szerint tudott kialakulni. Ezért tudta azt az alakot is felvenni, amely képessé tette őt arra, hogy minden szervet, a szívet, az agyat és így tovább – úgy építsen fel, hogy ezek egy valóságos én-lény, egy öntudatos lény kifejeződései légyenek. Ezek a képességek és tulajdonságok azonban a legváltozatosabb fokozatokban fejlődtek. Voltak olyan emberek, akik bensőjüket tekintve egészen megfelelőek voltak, egészen normálisak, akiknek egoizmusa nem volt túlzott, és az én-érzése nemcsak alacsonyabb formában alakult ki. Náluk egyensúlyban volt a külvilágnak való adottság és az én-érzés. Az ilyen emberek mindenfelé szétszóródtak. Ezek voltak azok, akikkel az atlantiszi beavatottak a legtöbbet tehették. Ezzel szemben voltak másfajta emberek, akiknél borzasztóan erős én-érzés alakult ki, természetesen túl korán; mert az emberek még nem tartottak ott, hogy testükben egy eszközt tudtak volna kialakítani az erőteljes én-érzés számára. A test így úgyszólván megkeményedett az egoitásban, lehetetlen volt számára, hogy bizonyos fokig kinőjön ebből. Más népek viszont nem kaptak bizonyos normális én-érzést, mivel nagyobb mértékben befolyásolta őket a külvilág, mint ahogy lennie kellett volna. Ezek a népek teljesen odaadták magukat a külvilágnak. Tehát a normál embereket használhatták a legjobban a beavatottak a jövőbeni fejlődéshez, s ezek voltak azok is, akiket a nagy Nap-beavatott, Manu maga köré gyűjtött, mint a leginkább fejlődőképes népet. Azok a népek, amelyeknél az én-ösztön túlságosan fejlett volt, és belülről kifelé áthatotta az egész embert, s az énség, az egoitás beléjük vésődött, ezek a népek fokozatosan nyugat felé vándoroltak, s belőlük vált az a népesség, amely utolsó maradékában Amerika indián lakosságaként tűnt fel. Azok az emberek, akiknek én-érzése igen csekély mértékben alakult ki, kelet felé vándoroltak, s ezen emberek fennmaradt maradványa vált Afrika későbbi néger lakosságává. Ez egészen a testi tulajdonságokba menően kiderül, ha valóban szellemtudományosan szemléljük a dolgokat. Ha az ember teljesen kifejezi bensőjét fiziognómiájában, testének felületén, akkor az egyidejűleg áthatja külsejét a benső mivoltának színével. Az egoitás színe a vörös, a rézvörös, vagy a sárgásbarna szín is. Ezért tudja ténylegesen az igen erős egoitás, amely valamely megbetegedett önérzetből származik, még ma is belülről kifelé úgyszólván sárgává tenni a dühtől az embert. Ezek olyan jelek, amelyek teljesen összefüggnek egymással: a rézvörös színe azoknak az embereknek, akik nyugat felé vándoroltak, és a sárga annál az embernél, akit elönt a méreg, ahogy mondják, akinek bensője bőrén fejeződik ki. Azok az emberek azonban, akiknek én-lénye túl gyengén fejlődött, akik a Nap-hatásoknak igen erősen ki voltak téve, olyanok voltak, mint a növények: túl sok szénszerű alkotórészt választott ki a bőrük, és feketék lettek. Ezért feketék a négerek. – Így egyrészt Atlantisztól keletre volt a fekete néger népesség, másrészt Atlantisztól nyugatra a rézvörös népesség, maradéka azoknak az embereknek, akik nem normál mértékben fejlesztették ki én-érzésüket. A normál emberekkel lehetett a legtöbbet kezdeni. Ezért arra is kiválasztották őket, hogy Ázsia ismert helyeiről kiindulva különböző más területekre is szétszóródjanak.

Nos, természetesen abban a kis csoportban, amelyet Manu maga köré gyűjtött, ismét a végletekig legkülönbözőbb köztes fokozatok fordultak elő e fejlődés tekintetében, Ezek is természetesen érvényesültek. Ezek a köztes fokozatok részben rendkívül alkalmasak voltak a földi kultúra továbbfejlesztésére. Így például a nyugatról keletre, az európai területekre történő vándorlásnál visszamaradt egy népesség, amely nagymértékben kialakította az én-érzést, de ugyanakkor a környezet kevéssé befolyásolta, Gondolják csak el, hogy éppen Európában milyen egyedülálló keveréknek kellett létrejönnie. Azokra, akik átvándoroltak keletre és a fekete népesség vált belőlük, erősen hatott a külvilág, különösen a Nap hatása, éppen azért, mivel igen csekély én-érzésük volt. Nos, viszont vándoroltak ugyanezeken a területeken – legalábbis ebbe az irányba – olyan népek, amelyek erős én-érzéssel rendelkeztek. Ez olyan népesség volt, amely úgyszólván előnyben részesítette a keleti irányt a nyugatival szemben. Ez enyhítette számukra a rézvörös színt, amelyet akkor kaptak volna, ha nyugatra vonultak volna. S belőlük eredt az a népesség, amelynek erős én-érzése volt, ami kiegyensúlyozta a külvilágnak való átadottságukat. Ez Európa népessége, amelyről az utóbbi nyilvános előadáson elmondhattuk, hogy kezdettől fogba az erős személyiség-érzés volt náluk a leglényegesebb.

Látjuk, hogy az embernél hogyan hatott a külső a belső viszonyokra, s hogy a föld a különböző állapotok révén, amelyekben felületének részei a napsugárzásnak voltak kitéve, alkalmat adott a lelki fejlődés legkülönbözőbb fokozataira. Aszerint, ahová akkor vándoroltak a lelkek, megtalálták a legkülönfélébb lehetőségeket arra, hogy fizikai testben véghezvigyék fejlődésüket. Igen fontos, hogy a Napnak a Földre gyakorolt hatása és az emberiség fejlődése közötti összefüggést egyszer szemügyre vegyük. Ha Önök ezeket a dolgokat egyszer tovább követik velem, a későbbi korok sajátosságaiba is belemenően, akkor meg fogják látni, hogy a későbbi korokban is milyen sok minden lesz megmagyarázható azáltal, hogy a legkülönbözőbb árnyalatok lépnek fel. Itt van például a népesség Európában maradt része, amely olyan volt, ahogy éppen leírtam, s amely a későbbi korokig önmagára volt utalva. Ez nem törődött másokkal, de az a része, amely akkor ebből a népességből átvándorolt olyan területekre, amelyeket a már különböző mértékben sötétebb bőrűvé vált népesség lakott be, ez akkor keveredett azzal a résszel, amely a másfajta bőrszín minden lehetséges fokával rendelkezett. Nézzék csak meg ezeket a színeket, a négerektől kezdve a sárga népességig, amely Ázsiában található. Ezért vannak orr olyan testek, amelyek egyfelől a legkülönfélébb lelkek burkai, a teljesen passzív néger lelkektől kezdődően, akik tejesen a környezetnek, a külső fizikainak adják át magukat, egészen a passzív lelkek más fokozataiig, Ázsia legkülönbözőbb területein.

Az ázsiai és afrikai népek fejlődésének sajátosságaiból sokféle dolog válik most érthetővé Önöknek: ezek a környezetnek való odaadottság és a külsőleg kifejeződő én-érzés keverékét mutatják. Ily módon alapjában véve a népesség két csoportjával van dolgunk, amelyek a legkülönbözőbb keveredési viszonyokat fejezik ki: az európai talajon az, amelyik a fehér népesség alapállományát képezi, amely a személyiség-érzést a legerősebben fejlesztette ki, de nem vándorolt oda, ahol a személyiség érzése az egész testet áthatotta, hanem ahol a személyiség-érzés jobban elmélyült. Ezért van Nyugat-Ázsiában, részben Észak-Afrikában a régebbi korokban is és az európai területeken olyan népesség, amelynek bensőleg erős én-érzése van, de külsőleg alapjában véve kevéssé adja át magát a környezetnek, bensőleg erős és határozott természetű, de ezt a belső karaktert külső testiségében nem fejezi ki. Ezzel szemben Ázsiában olyan népesség található, amely passzív, odaadó természetű, amelynél a passzivitás magas fokban jut kifejezésre. A népesség ezáltal álmodozó, az étertest igen mélyen nyomul bele a fizikai testbe. Ez az alapvető különbség az európai és az ázsiai népesség között.

Közibük ékelődött Manu „normál” emberivel. E népesség minden egyes árnyalatának a megfelelő kultúrát kellett adnia. Ezért a bölcsességeket és tanításokat úgy kellett árnyalnia, hogy azok a népesség külső körülményeihez alkalmazhatók legyenek. S így látjuk, hogy Ázsia népességének egy olyan tanítást adott, amely ahhoz van szabva, hogy a nép passzivitását, odaadottságát kielégítse. Nem az „ént” hangsúlyozza ez az ázsiai-afrikai népesség. A néger a maga részéről egyáltalán nem hangsúlyozza az ént. Ez a népesség feltekintett az istenire, s azt mondta: a legbensőbb lényt magamból nem bennem, hanem Brahmanban találom meg, mialatt kiáradok önmagamból, míg átadom magam az univerzumnak!

Egy ilyen tanítást nem értenének meg Európában. Európa akkoriban nagymértékben az Északi sarkkal szemben helyezkedett el, és bizonyos hasonlóság maradt fenn a vidékek között, még a különböző korszakokon keresztül is. Emlékezzünk arra, hogy az Északi sark körül valaha azt a népességet találtuk, amely nem ereszkedett alá a fizikai testbe, sőt, amelynek fizikai teste bizonyos mértékben elcsökevényesedett. Igen, Európa népessége most még nem ereszkedett alá teljesen fizikai testébe. Bensőségessé váltak személyiség-érzésükben. S ezt találnánk, minél messzebb mennénk vissza az ősi korokba Európában. Gondolják csak meg, hogyan tartotta magát ez a bensőségessé vált személyiség-érzés a későbbi korokban is, amikor az ember talán már nem látott elegendő okot hozzá. Valaki, aki a kelethez tartozott volna, azt mondhatná: én egyesülök az egyetlen, mindent felölelő Brahmannal! A többi is egyesül Brahmannal, az ötvenedik, a századik, ők mind egyesülnek Brahmannal! – Mivel egyesült az európai, ha fel kellett ismernie olyasmit, ami nézetei szerint érvényes volt? A Walkürök egyikével egyesült, a magasabb lelkek egyikével. S ez úgyszólván a Walkürök mindegyikére érvényes a halál pillanatában. Ott minden egyéni, minden személyes. S mindkét terület határán, csak ott tud olyasvalami létrejönni, mint a Mózes-Krisztus-vallás. Csak ezek közé, kelet és nyugat közé hatolhatott be ez a vallás. S míg semmiféle gyökeret nem találhatott kelet felé, ahol az istenről alkotott elképzelés már mint egységes, de előrehaladó fokon állt, a személyes isten képzeteként tudott áthatolni, mint amilyen már Jahve is, és Krisztus is azoknál a népeknél, amelyek már önmagukban hordozzák a személyiség érzését. Ezért terjeszkedett nyugat felé, s látjuk, hogy itt személyesen elgondolt istenekről alkotott képzetként megértésre tudott találni. Ezért látjuk, hogy éppen ebben a zónában csaknem szükségességgé vált. A személyiség-érzés ott volt, de még csak bensőleg, szellemileg, mint ahogy a régi lemúriaiaknál még minden szellemi volt, és a testi csak kevéssé alakult ki. Itt kifejlődött ugyan a testi, de a személyes, ami a legfontosabb volt az embernek, benső dolog volt; és a bensőn keresztül az ember a külsőt is meg akarta hódítani. Ezért azt az Istent is ott értette meg a legjobban az ember, aki külsejével leginkább birtokolta a bensőségességet, vagyis Krisztust. Európában minden Krisztus számára készült elő. S mivel voltak olyan területek, ahol az emberek még nem teljesen ereszkedtek le a földi színtérre, s ezért még visszamaradt valami a szellemi érzékelés maradványaként, így visszamaradt valami a szellemi lények látásából is, az ősi európai szellemi látásból.

Ez a régi európai tisztánlátás oda is vezetett, hogy Európán át még Ázsia belseje felé is egy ősi Isten-képzet uralkodott, amelyből a mai tudás talán csak akkor tud majd valamit, ha Szibéria egyes távoli vidékeinek mondáit fel fogják fedezni. Ott ugyanis egy figyelemreméltó elnevezés bukkan fel, messze a keresztény fejlődés előtt, amikor semmit sem tudtak arról, ami ott lenn történt, tehát arról, ami az Ótestamentumban van leírva, arról, ami a görög-római fejlődés, a keleti fejlődés volt. Felbukkant ott egy figyelemreméltó képzet, ami mintegy ahhoz a névhez vezetett, amely ma már eléggé elhalt: az „Ongod”-hoz, s Ongod egy név, amely ma úgyszólván visszacseng az „egy Isten” képzetében. Ongod mintegy olyasmi, mint a isteni minden szellemi lényben, amelyet érzékelünk. Így ebben az irányban is ez a személyes istenképzet teljesen ismerős volt annak a népességnek, amely éppen a Földnek ebben a sávjában élt. Ezért megérthetjük, hogy éppen ebben az övezetében a Földnek ez a szemlélet is jelentős gyümölcsöket hozott. Mivel úgyszólván a Földnek ebben az övezetében élő népesség oldotta meg az én titkát. Alapjában véve minden fejlődés az atlantiszi kor óta attól függ, hogy a népesség egy része éppen megfelelő arányban kapja-e meg az én-érzést, vagy túl erősen, vagy gyengén fejleszti-e ki az ént. Azokból a népekből, amelyek az ént valamilyen mértékben túl erősen, vagy túl gyengén fejlesztették ki, semmi különös nem alakulhatott ki. Sajátos arányban fejlesztették ki ezt azok a népek, amelyeket éppen Elő-Ázsia népeiként említettünk, és Afrika bizonyos területeinek, főleg pedig Európa népei.

Ezek voltak a későbbi kultúra alapfeltételei, amely mintegy a mi időszámításunk óta fejlődött ki. Az énnek el kellett jutnia egy bizonyos fejlődésre, de nem túl nagy mértékben az egyik vagy másik oldal irányába. S mai feladatunk az, hogy ezt a helyes értelemben fogjuk fel. Mivel bizonyos vonatkozásban minden szellemtudománynak arra kell hivatkoznia, amit úgy nevezünk: egy magasabb én kialakulása az alacsonyabb énből. Ha most visszatekintünk az elmúlt korokba, azt mondhatjuk: a Föld népességének bizonyos része nem találta meg a lehetőséget arra, hogy a földfejlődéssel megfelelő lépést tartson énjének kifejlesztésében, ezen tanulhatjuk meg, mennyit lehet elmulasztani arra vonatkozólag, hogy az alacsonyabb énből kifejlesszük a magasabb ént. Ott voltak például a régi Atlantisz népei, akik indiánokká váltak, és úgyszólván elvesztek a földi fejlődésből. Mit mondottak volna, ha azt, ami a fejlődésben a feladatuk volt, ki tudták volna fejezni? Azt mondották volna: mindenekelőtt a bensőmet akarom fejleszteni! A bensőmet, ami a legmagasabb bennem, ha önmagamba tekintek! S olyan erősen kifejlesztették ezt a ént, hogy ez a bőrük színéig jutott : rézvörösekké váltak. A dekadenciában fejlődtek. Ez olyasmi, amit az atlantiszi népességben, ahol még minden a húsba és a bőrbe ment, tenni szoktak, s amit úgy nevezhetünk, hogy „kotlás az énbe”. Az atlantiszi népességnek úgyszólván meggyőződése volt: mindent önmagamban találok meg, aminek fejlődnie kell! A másik végletet azok képviselték, akik azt mondták: Ó, az énnek nincs semmi értéke! Az énnek teljesen el kell vesztenie önmagát, egészen fel kell oldódnia, mindent kívülről kell diktálni neki! – A valóságban nem mondták ezt, hiszen nem így elmélkedtek. De ezek voltak azok, akik így megtagadták énjüket, mert attól váltak feketévé, hogy a külső erők, amelyek a Naptól a Földre érkeznek, feketévé tették őket. Csak azok, akik képesek voltak arra, hogy egyensúlyt tartsanak énjükkel kapcsolatban, voltak azok, akik a jövőben fejlődni tudtak.

Tekintsünk mist Földünk lakosságára. Ma is vannak még emberek, akik azt mondják: Ó, az antropozófusok egy szellemi világról beszélnek, amit önmagukban keresnek. Mi azonban a mi jó, öreg, kívülről ránk maradt vallásos hagyományainkra tekintünk. Arra építünk, ami kívülről jön hozzánk, és nem sokat törődünk egy magasabb világgal! – Ma természetesen minden szellemibb, mint az Atlantiszon volt. Ma már nem lesz valaki fekete attól, ha csupán a tradíciókra épít, ha azt állítja: már azok gondoskodnak rólunk, akikre rábíztuk lelki üdvünket, akik körülöttünk tevékenykednek, és éppenséggel arra szolgálnak, hogy lelkünket a mennyekbe vigyék! – Ma már nem feketedik meg ettől az ember. De nem akarunk mindent kétségbe vonni: ma is vannak még Európának olyan területei, ahol azt mondják, hogy az ember „megfeketedik” az ilyen okoskodástól! Ma éppen minden szellemibb! Ezek tehát az egyesek. A többiek, azok, akik anélkül, hogy először belemerülnének abba, amit számunkra a szellemtudomány minden részletében adni képes: az Akasha-krónikába, a reinkarnáció és a karma lényébe, az ember lényének princípiumaiba és így tovább, s amihez az embernek meg kell erőltetnie magát, hogy megértse, ezek azok, akik túl kényelmesek és azt mondják: miért van szükségem nekem minderre? Én bepillantok a bensőmbe, ez az én magasabb énem, az istenember ott van bennem! – Ez az érvelés igen gyakran még az antropozófia talaján is kialakul. Itt az ember semmit sem akar tanulni, valójában nem akarja fejleszteni magát, és várni, amíg az én minden egyes konfigurációját áthatja, hanem ide-oda futkos és várja, amíg az istenember megszólal belőle, és újra és újra a magasabb ént hangsúlyozza. Igen, van még olyan irodalom is, amely azt mondja: nem kell tanulnotok semmit! Csak engedjétek, hogy az istenember beszéljen belőletek! – Ma, amikor minden szellemibb, az ember már nem lesz rézvörös ettől. De egy olyan sors jut neki osztályrészül, mint annak a népességnek, amely mindig az énjével büszkélkedett.

Ez az, amire szükségünk van: a mozgásában megőrzendő énre, amelynek nem szabad elvesznie a külső fizikai megfigyelésben, a külső fizikai átélésben, de amely nem áll meg egy ponton, hanem valóban a szellemi formációk felé halad előre. Ezért a bölcsesség és az érzések összhangjának nagy mesterei az antropozófiában nem mondták nekünk kezdettől fogva: hagyjátok, hogy az istenember beszéljen belőletek! Hanem egészen határozott impulzust adtak nekünk, hogy a világ jogszokásait minden részletükben megtaláljuk. S mi nem vagyunk a nagy mesterek tanítványai, ha csak akarjuk, hogy az istenember szólaljon meg belőlünk, vagy ha úgy véljük, hogy mindenki magában hordozza mesterét, hanem ha a világ felépítését minden részletében meg akarjuk ismerni. A szellemtudományos fejlődés ez: tudásra törekedni a világ folyásának minden intimitásában. Akkor érjük el magasabb énünket, ha fokról-fokra feljebb jutunk a fejlődésben. Kívül, a világ csodáiban fejeződik ki énünk. Mert a világból születtünk meg, s ismét ebbe a világba akarjuk beleélni magunkat.

Így látjuk, hogy a mai állapotok, amelyek osztályrészül juthatnak az embereknek, csak úgyszólván újabb, szellemibb továbbfejlődései annak, ami az atlantiszi korban már elénk tárult. Már ott is ez a három rész volt meg az emberek között: azok, akik valóban fejleszteni akarták énüket, újat és mindig újat vettek fel, és ezáltal valóban az Atlantisz utáni kultúra hordozóivá váltak. S ott voltak a többiek, akik csak istenemberüket engedték megszólalni magukból, és énjük rézvörös színnel hatotta át őket. S a harmadikak, akik csak kifelé fordították érzéseiket, s ezek voltak a feketék.

Amit a Földfejlődésnek ezek a folyamatai mutatnak nekünk, azokból valóban a helyes ismereteket kell felvennünk. Akkor annál inkább megtalálhatjuk az antropozófiai mozgalmon belül a helyes impulzust. Az, ami megtörtént, már mindig megtörtént bizonyos módon, de ez mindig új és új formában történik. Ezért olyan nagy és jelentőségteljes az antropozófiai mozgalom, hogy azt, ami látható módon kialakult az Atlantiszon, most a földi tereken láthatatlanabb módon továbbfejleszti. Így tart az ember az észlelhetőség kultúrájából egy észlelhetetlen és mindig észlelhetetlenebb kultúrkorszak felé.

19. Fejlődés, visszafejlődés és teremtés a semmiből

1909. június 17.

Ma néhány dolgot még hozzá kell adjunk azoknak a sokrétű okkult tényeknek és perspektíváknak a kibővítéséhez, amelyekkel itt ezen a télen foglalkoztunk. Gyakran hangsúlyoztuk, milyen módon kell megérteni azt, amit szellemtudománynak nevezünk az emberi életben és milyen lehet az élet, a cselekvés és a tett. Ma azonban néhány pótlólagos pillantást kell vetnünk a világmindenség nagy fejlődési folyamataira, ahogy azok kifejeződnek az emberben. Először is tekintetüket egy olyan tényre szeretném irányítani, amely magyarázatot adhat Önöknek a világfejlődés lényegéről, ha ezt helyes értelemben akarják látni.

Szemléljék csak meg mindenekelőtt tisztán kívülről az állati és emberi fejlődés közötti különbséget. Csak egyetlen szót kell mondaniuk és egyetlen fogalomnál maradniuk, hogy hamarosan észrevegyék az állati és az emberi fejlődés fogalma közötti különbséget. Maradjanak csak a „nevelés” szónál. Tényleges nevelés az állatvilágban lehetetlen. Az ember ugyan az állatot bizonyos fokig olyan teljesítményekre késztetheti, amelyek eltérnek attól, ami az állatba ösztönösen bele van vésve, s ami már eleve adottságként benne van és kiéli magát. De már valóban igen messzire kell mennünk, ha arról a lelkesedésről beszélünk, amit az ember kimondott kutyabarátként alakíthat ki, ha el akarja vetni azt az egészen radikális különbséget, az emberi nevelés és aközött, amit az állattal végezhetünk. Antropozófiai világszemléletünknek csak egy fontos ismeretére kell emlékeznünk, s ezek az elsősorban felületes tények okai is szemléletessé válnak.

Tudjuk, hogy az ember igen bonyolult módon, fokozatosan előbbre jut. Ismételten hangsúlyoztuk, hogy az ember életének első hét évében a fogváltásig egészen más módon kell gondoskodjék fejlődéséről, mint később, a tizennegyedik, majd ismét a huszonegyedik évéig. Mindezt csak egészen felületesen kell érintenünk, mivel Önöknek ez már ismerős. Tudjuk, hogy annak, aki szellemtudományosan szemléli a dolgokat, az ember többszörös születése következik be.

Az ember megszületik a fizikai világba, ha elhagyja anyja méhét, kihúzódik a fizikai, anyai burokból. De tudjuk azt is, hogy az ember, ha levetette a fizikai, anyai burkot, még mindig be van zárva egy másik, második éteri anyai burokba. Ha a gyermek így felnő a hetedik évéig, ott van az, amit a gyermek étertestének nevezünk, mindenfelől körülvéve külső éteráramlatokkal, amelyek a környezethez tartoznak, éppen úgy, mint ahogy a születésnél a fizikai testet is körülveszi a fizikai anyai burok. S a fogváltáskor lehúzódik ez az éteri burok, s csak akkor születik meg az étertest, a hetedik évben. De az asztráltest még mindig az asztrális anyaburokba van beburkolva, amely a nemi éréskor majd lehúzódik. Ezután fejlődik ki szabadon az ember asztrálteste, a huszonegyedik vagy huszonkettedik évéig, amikor az ember tulajdonképpeni énje alapjában véve először születik meg, amikor az ember először ébred rá teljes benső intenzitására, amikor a bensőből először dolgozza elő magát az, ami énként fejlődött ki a különböző inkarnációkon át, melyeket az ember végigélt.

A tisztánlátó tudat számára ott egy egészen sajátos helyzet áll elő. Szemléljenek meg egyszer egy egészen fiatal gyermeket néhány héten, esetleg hónapokon keresztül. Látják a fejét ennek a gyermeknek éteri, asztrális áramlatokkal körülvéve. Ezek az éteri-asztrális áramlatok és erők azonban fokozatosan jelentéktelenebbek lesznek és bizonyos idő után elvesznek. Mi történik itt valójában? Ami itt történik, azt talán már fel tudják tárni tisztánlátó megfigyelés nélkül is, de a tisztánlátó megfigyelés igazolja azt, amit most mondunk. Megállapíthatják, hogy az ember agya születése után közvetlenül még nem olyan, mint később, néhány hét vagy hónap után. A gyermek érzékeli már ugyan a külvilágot, de agyában még nem adott egy olyan eszköz, hogy az a külső benyomásokat meghatározott módon össze tudja kötni egymással. Vannak egyes összekötőidegek, amelyek az agy egyik részétől a másikig futnak, és csak akkor alakulnak ki, amikor a gyermek már megszületett. Ezek az összekötő idegvezetékek, amelyek által az ember fokozatosan megtanulja gondolatilag összekötni azt, amit a külvilágban lát, csak fokozatosan alakulnak ki, miután a gyermek már megszületett, Egy gyermek – mondjuk például – hall egy harangot, látja is a harangot, de ugyanakkor a látási és hallási benyomást nem tudja összekapcsolni az ítélettel: a harang szól. – Ezt fokozatosan tanulja meg, mivel agyának az a része, amely a hangok érzékelésének eszköze, és az a része, amely a látás érzékelésének eszköze, csak az élet folyamán kapcsolódik össze egymással. Így csak ezáltal válik lehetségessé egy ítélet és lehet mondani: az, amit itt látok, ugyanaz, ami hallatszik is. – Így tehát kialakulnak az ilyen összekötő idegvezetékek az agyban, és azok az erők, amelyek ezeket kitagolják, a gyermeki fejlődés első heteiben a tisztánlátó számára úgy láthatók, mint amiket az agy még különösen beburkol. De az, amit az agy beburkol, belemegy az agyba, és később az agyon belül él, már nem kívülről dolgozik, hanem az agy belsejében, Az, ami ott a gyermeki fejlődés első heteiben kívülről működik, nem tudna tovább dolgozni a felnőtt ember egész fejlődése folyamán, ha nem védenék meg a különböző burkok. Mivel ha az, ami ott kívülről működik, majd belekerül az agyba, belül van, akkor először az éter-, majd az asztráltest védőburka alatt fejlődik, és csak huszonegy éves korban lesz belülről tevékeny az, ami ott kívülről működött. Ami először az emberen kívül volt létének első hónapjaiban, ami akkor beléje került, az burok nélkül csak 20-21 éves korban lesz tevékeny, ott szabaddá válik, majd kifejleszti azt az intenzitást, amelyet már említettünk.

Nos, szemléljük most meg egyszer ezt az emberi fejlődést, amely így fokozatosan megy végbe. Hasonlítsák össze a növény fejlődésével. A növényről tudjuk, hogy itt a fizikai világban, ahol elsősorban keletkezik, csak fizikai és éterteste van, ezzel szemben asztrálteste körülötte található; de bensejében csak a fizikai és éterteste. A növény kibújik a magból, kialakítja fizikai testét, és ezután fokozatosan étertestét is. De a növénynek még éppen csak ez az éterteste van meg. Nos, láttuk, hogy az ember éterteste még mindig az asztráltest körül van a nemi érésig, s hogy az ember asztrálteste tulajdonképp csak akkor születik meg. A növény azonban nemi érése után nem tud ilyen asztráltestet szülni, mivel ez nincs neki. Ennek szükséges következménye az, hogy a növénynek a nemi éréskor már semmije sincs, aminek tovább kell fejlődnie. Ő betöltötte a fizikai világban hivatását, ha nemi érése bekövetkezik. Miután megtermékenyült, elhal. Igen, megfigyelhetik, hogy még bizonyos alacsonyabbrendű állatoknál hasonló eset fordul elő. Megfigyelhetik, hogy az alacsonyabbrendű állatok éppen azáltal mutatkoznak meg, hogy asztráltestük még nincs teljesen a fizikai testben. Vegyék csak a kérészt; keletkezik, a megtermékenyülésig él, megtermékenyül és elhal. Miért? Mert olyan lény, amelynek a növényhez hasonlóan asztráltestének nagy része kívül van, s ezért már nem tud fejlődni, ha a nemi érés fellép. Bizonyos vonatkozásban hasonlóan fejlődik az ember, az állat és a növény a nemi érésig. A növénynek nincs más, aminek fejlődési feladata lenne a fizikai világban, így elhal a nemi érés után. Az állatnak még ott van az asztrálteste, de énje nincs. Az állatnak tehát a nemi érés után vannak bizonyos alapjai a fejlődés lehetőségéhez. Az asztráltest szabaddá válik, s addig, amíg az asztráltest immár szabaddá fejleszti magát, addig benne vannak a fejlődés lehetőségei, s így bizonyos magasabbrendű állatoknál a nemi érés után sokáig tart a továbbfejlődés. Az állatoknak azonban a fizikai világban nincs bennük az énjük. Az állat énje csoportén, mindig egy egész csoportot fog át, és az asztrális világban csoportén-ként található meg. Ennek a csoportén-nek az asztrális világban egészen más fejlődési lehetőségei vannak, mint az állatnak a fizikai világban. De annak, amit az állat asztráltesteként birtokol, egészen szűk, körülhatárolt fejlődési lehetősége van. Ezt a fejlődési lehetőséget az állat adottságként birtokolja magában, már akkor, amikor megpillantja a világot. Az oroszlánnak van valamije, amit asztráltestében vágyak, ösztönök és szenvedélyek összességeként él ki. S ami asztráltestében vágyakban, sóvárgásokban és szenvedélyekben él, azt tudja kiélni. Ez addig él, amíg én születhetne, de ez nincs ott, hanem az asztrális síkon van. Ha az állat ezért arra a fokra jut, ahová az ember 21 éves korában lép, ott már fejlődési lehetősége teljesen kimerül. Természetesen az élettartam a körülmények szerint különböző; mivel az állatok nem mind 21 évesek. De azt, ami valójában állati fejlődés, ezt éli ki az ember 21 éves koráig, amikor az én megszületik. Természetesen most nem mondhatják, hogy az emberi fejlődés 21 éves korig állati, mivel nem az, hanem az, ami 21 éves korig szabaddá válik, már kezdettől fogva benne van az emberben fogantatása óta, az válik szabaddá. Mivel tehát az emberben kezdettől fogva van valami, ami 21 éves korában szabaddá válik, ezért az ember kezdettől fogva nem állati lény, hanem kezdettől fogva dolgozik benne ez az én, ha nem is szabadon. S ez az én az, ami valójában nevelhető. Mivel az én azzal, amit megdolgoz az asztrál-, éter- és fizikai testen, inkarnációról-inkarnációra halad. Ha ehhez az énhez egy új inkarnációban semmi új nem adódna hozzá, akkor az ember fizikai halálakor semmit sem vihetne magával születése és halála közötti legutóbbi életéből. S ha semmit sem tudna magával vinni, akkor a következő életében pontosan ugyanazon a fokon állna, mint az előzőben. Azáltal, hogy azt látjuk, az ember élete folyamán fejlődésen megy keresztül, és azáltal, hogy megszerzi magának, felveszi magába azt, amit az állat nem tud felvenni, mivel az állat fejlődési lehetősége adottságánál fogva zárt. Az ember viszont folyamatosan gazdagítja énjét, így lép inkarnációról-inkarnációra egyre magasabbra. Mivel az ember önmagában hordozza énjét, amely csak 21 éves korában születik meg, de már előzőleg munkálkodik, alkalmazható nála a nevelés, ezért lehet belőle még valami mást is csinálni, mint ami adottsága szerint kezdettől fogva volt. Az oroszlán hozza a maga oroszlántermészetét és azt éli ki. Az ember nemcsak az általános emberi fajta természetét hozza magával, hanem még azt is, amit énként szerzett meg legutóbbi inkarnációjában. Ezt azonban a nevelés és az élet során mindig tovább és tovább lehet alakítani, úgyhogy ez egy új hatással gazdagodik, ha az ember átmegy a halál kapuján és egy új inkarnációra készül elő. Ez az, amit le kell szögeznünk: hogy az ember a fejlődés új tényeivel gyarapodik és folyamatosan gazdagodik.

Nos, tegyük fel a kérdést: mi történik akkor valójában, ha az ember látszólag a fejlődés e tényeivel gazdagodik? Itt elsősorban három igen fontos fogalomhoz kell felemelkednünk, amelyek kissé nehezen érthetőek. S itt egy Zweigben vagyunk, amely évek óta dolgozik, és bizonyára lehetőséget nyújt arra, hogy kissé magasabb fogalmakhoz is felemelkedjünk, amelyek nehezebben érthetők. Hogy a három fogalomra szert tegyünk, szemléljék meg először a teljesen kifejlett növényt, vegyenek például egy gyöngyvirágot. A növény egy bizonyos formában áll Önök előtt. Majd ugyanezt a növényt még egy másik formában is maguk elé állíthatják, apró magszem formájában. Gondolják el, a magszemben egészen kis képződmény áll előttük. Ha maguk elé teszik, azt mondhatják: igen, a magszemben minden benne rejlik, amit később gyökérnek, szárnak, leveleknek és virágoknak látok. Itt van tehát előttem egyszer a virág, mint magszem, majd mint kifejlett növény. De a magszem nem lehetne előttem, ha egy előző gyöngyvirág nem hozta volna létre. – A szellemi látó tudatnak azonban még más dolog is fennáll. Amikor a szellemi látó tudat a kifejlett gyöngyvirágot szemléli, a fizikai gyöngyvirágot egy étertesttel, egyfajta fényáram-testtel átszőve látja, amely felülről lefelé húzódik. De ez a gyöngyvirágnál úgy van, hogy az étertest nem nagyon emelkedik ki ebből a fizikai növénytestből, és nem különbözik tőle élesen. Ha viszont a gyöngyvirág kis magszemét veszik, úgy találják, hogy ebbe a fizikai magszembe egy kicsi, de csodálatosan szép étertest tagozódik bele, körülötte sugározva, mégpedig úgy, hogy az étertest egyik végén ül a magszem, mintha egy üstökösnél a magja csóvává alakul. A fizikai magszem valójában csak a gyöngyvirág fény- vagy étertestének egy megsűrűsödött pontja. Ha az, aki a szellemtudomány alapján áll, maga elé teszi a kifejlett virágot, akkor számára az a lény, amely először el volt rejtve, most kialakul. Ha a magszemek vannak előtte, ahol a fizikai egészen kicsi és csak a szellemi nagy, azt mondja: a gyöngyvirág valódi lénye a fizikai magszembe van burkolva. Így, ha megszemléljük a gyöngyvirágot, kétféle állapotot kell megkülönböztetnünk. Az egyik állapot az, amikor a gyöngyvirág egész lénye egyfajta involúció: a mag tartalmazza a lényt, beburkolva, önmagába involválva. Mialatt kinő, fejlődésen megy át, de később a gyöngyvirág egész lénye ismét belebújik a létesülő, új magszembe. A fejlődés, az evolúció alatt egyre jobban és jobban eltűnik a szellemi és a fizikai hatalmassá válik, az involúció folyamán egyre jobban eltűnik a fizikai, és a szellemi válik egyre hatalmasabbá.

Bizonyos vonatkozásban beszélhetünk arról, hogy az embernél az evolúció és az involúció váltakozik, csak még feltűnőbben. Itt van előttük az ember a születés és a halál között: a fizikai test és a étertest fizikaiként egyenlítődik ki, a szellemi is kiegyenlítődik bizonyos módon – az ember földi emberlényként fejlődött ki. Ha azonban azt látjuk, hogy az ember átmegy a halál kapuján – szellemi látó tudattal megfigyelve -, akkor a fizikai életben nemcsak hogy annyit hagy hátra, mint egy gyöngyvirág magszeme, ott a fizikai is oly teljesen eltűnik Önök előtt, hogy már nem is látják, és ez mindenestül a szellemibe burkolódzik bele. Az ember most átmegy a devachánon, ott földi lényét illetően involúcióban van /eredeti lénye visszanyerésének állapotában – a ford./ Evolúció, fejlődés áll fenn a születés és a halál között, involúció a halál és az új születés között földi lényére vonatkozóan. Ez tehát óriási különbség az ember és a növény között. A növénynél is beszélhetünk evolúcióról és involúcióról, de az embernél még egy harmadikról is beszélnünk kell, ami ezekhez járul. Ha nem beszélnénk egy harmadikról, akkor az ember egész fejlődését nem tudnánk teljes mértékben átfogni. Mivel a növény mindig involúción és evolúción megy át, ezért történik az, hogy minden egyes új növény a régi ismétlődése, teljesen hasonló a régihez. A gyöngyvirág lénye mindig beburkolódzik a magszembe és ismét kioldódik belőle. De mi a helyzet az embernél?

Éppen felismertük, hogy az ember a fejlődési lehetőség új elemeit veszi fel élete folyamán a születés és a halál között. Ezalatt gazdagodik. Ezért az embernél nem úgy van, mint a növénynél. Az ember következő evolúciója, fejlődése a Földön nem puszta ismétlése az előzőnek, hanem ezzel létének emelkedése kapcsolódik össze. Az, amit az ember a születés és a halál között felvesz, ahhoz is kapcsolódik, ami már korábban ott volt. S ezért nem puszta ismétlés áll elő, hanem megjelenik az, ami fejlődik, egy magasabb fokon. Honnan jön valójában az, amit felvesz az ember? Kérem, hogy most egészen pontosan kövessenek, a legfontosabb és a legnehezebb fogalomhoz érkezünk. S nem ok nélkül mondom ezt a legutolsó órák egyikén, mivel előttünk áll az egész nyár, hogy utánagondoljanak ennek. Az embernek az ilyen fogalmakon hónapokig és évekig kell gondolkoznia, akkor fokozatosan eljut a bennük rejlő egész mélységig. Honnan jön az, ami folytonosan bekapcsolódik az emberbe? Egy egyszerű példán keresztül akarjuk érthetővé tenni, honnan jön ez.

Tegyék fel, hogy előttük volna egy ember, aki két másikkal szemben áll. Szedjük össze mindazt, ami a fejlődéshez tartozik. Vegyük azt az embert, aki a két másikat szemléli, magunk elé, és mondjuk a következőt: ő korábbi inkarnációkon ment keresztül, azt fejlesztette ki, amit a korábbi inkarnációk belehelyeztek. A másik két embernél is ez a helyzet, akik előtte állnak. De tegyük csak fel, hogy ez az ember most a következőt mondja magának: ez a két ember egymás mellett nagyon jól mutat. – Tetszik neki, hogy éppen ez a két ember áll egymás mellett. Egy másik embernek egyáltalán nem volt szüksége rá, hogy tetszését lelje ebben. A tetszésnek, amit az egyik a másik kettő együttállásakor érzett, semmi köze sincs a másik két ember fejlődési lehetőségeihez, mert nem ők szerezték meg maguknak, hogy egymás mellett állva tetszenek a harmadiknak. Ez valami egészen más, ez egyedül attól függ, hogy ő éppen mindkét emberrel szemben áll. Látják tehát, hogy az ember bensejében örömérzés alakul ki a két előtte álló együttállása láttán. Ez az érzés egyáltalán nem feltételezi azt, ami a fejlődéssel függ össze. Vannak ilyen dolgok a világon, amelyek úgy keletkeznek, hogy a tényeket összehozzák. Nem arról van szó, hogy a két embert a karmájuk köti össze. Ezt az örömöt akarjuk tekintetbe venni, amit azzal kapcsolatban érez ez az ember, hogy a két egymás mellett álló tetszik neki.

Vegyünk egy másik esetet is. Tegyük fel, hogy az ember itt áll a Föld egy meghatározott pontján, és pillantását az égboltra irányítja. Ott egy bizonyos csillagkonstellációt lát. Ha öt lépéssel arrébb állna, akkor valami mást látna, Ez a látvány az öröm érzést kelti benne, ami valami egészen újszerű. Így megy keresztül az ember tények összességén, amelyek újak, s egyáltalán nem feltételezik korábbi fejlődését. Mindaz, amit a gyöngyvirág hoz, korábbi fejlődését feltételezi. Nem így áll a helyzet azonban azzal, ami a környezetből hat az ember lelkére. Az embernek egész csomó olyan alkalma van, amelyeknek semmi közük sincs korábbi fejlődéséhez, hanem azáltal vannak ott, hogy az ember bizonyos viszonyok révén érintkezésbe kerül a környezettel. De azzal, hogy az embernek ez az öröme támad, ez valamivé válik benne, számára élménnyé válik. Valami keletkezett az emberi lélekben, amit semmi korábbi nem határoz meg, ami a semmiből jött létre. Az ilyen teremtések a semmiből folytonosan keletkeznek az emberi lélekben. Ezek a lélek élményei, amelyeket nem a tényeken keresztül él át, hanem kapcsolatokon át, tények közötti kapcsolatokon, amelyeket az ember maga alakít ki. Kérem, hogy jól különböztessék meg azokat az élményeket, amelyeket az ember a tényekből, és azokat, amelyeket a tények közötti kapcsolatokból kap.

Az élet valójában két részre oszlik, amelyek elhatárolódások nélkül futnak egymásba: olyan élményekre, amelyek erősen függenek korábbi okoktól, a karmától, és olyanokra, amelyek nem feltételezik a karmát, hanem újonnan lépnek be látókörünkbe. Vannak például egész területek az emberi életben, amelyek ebbe a fejezetbe tartoznak. Tegyük fel, azt hallják, valahol valaki lopott. Nos, természetesen az, ami ott történt, tehát ez az egész tett, ilyen vagy olyanfajta karmikus folyamatokat feltételez. Tegyük fel azonban, hogy csupán a lopásról tudnak, és nem ismerik azt, aki lopott; tehát ez az objektív világban mégis egészen meghatározott személyiség, aki lopott. Önök azonban semmit sem tudnak róla. De a tolvaj nem jön Önökhöz, hogy azt mondja: „csukjon le engem, én loptam”, hanem Önöknek kell mindenféle ismérvekből összeállítaniuk azokat a tényeket, amelyek bizonyítékot szolgáltathatnak arra, hogy ez vagy amaz a tolvaj. Annak, amit itt a fogalmakért véghezvisznek, semmi köze sincs az objektív tényekhez. Ez egészen más dolgoktól függ, attól is, mennyire értelmesek-e Önök, vagy sem. Az, amit itt elképzelnek, nem is azt jelenti, hogy az a tolvaj, hanem ez egy folyamat, amely teljesen Önökben folyik le, s odaállítódik ahhoz, ami külsődlegesen ott van. Alapjában véve minden logika olyasmi, ami látszólag a dolgokhoz járul. S minden tetszés szerinti ítélet, minden ítélet, amily mellett szépsége miatt döntünk, olyan dolog, ami hozzájön ehhez. Folyamatosan gazdagítja tehát az ember életét azzal, ami nem előző okoktól függ, amit azáltal él át, hogy ezt vagy azt a vonatkozást a dolgokhoz kapcsolja.

Ha most gondolatainkban gyorsan átfutunk az emberi életen és elvonultatjuk szemünk előtt, hogyan alakult ez ki a régi Szaturnuszon, Napon és Holdon át mai földfejlődésünkig, akkor azt találjuk, hogy a Szaturnuszon még nem lehetett szó arról, hogy az ember ilyen módon kapcsolatokkal szembesülhetett. Ott pusztán szükségszerűség volt. Így volt ez a Napon és a Holdon is, s ahogy a Holdon volt ez az emberrel, úgy van ez ma az állattal. Az állat csak azt éli át, ami előző okoktól függ. Egészen új élményei, amelyek nem függenek előzetes okoktól, csak az embernek vannak. Ezért a szó igazi értelmében csak az ember alkalmas a nevelésre. Egyedül az ember fűz mindig valami újat ahhoz, ami karmikus feltételekhez van kötve. A Holdon fejlődése még nem jutott olyan messzire, hogy ahhoz, ami adottsága volt, újat tudott volna hozzátenni. Bár nem volt állat, ott az állati fejlődés fokán állt. Benne volt abban, amihez hozzálátott, külső okoktól függően. De ma is így van, bizonyos fokig; mivel csak lassan lopódzkodnak bele az emberbe olyan élmények, amelyek szabad élmények. S annál inkább belelopódzkodnak, amennyire magasabb fejlődési fokon áll az ember. Vegyék például Raphael képeit és gondolják el, hogy egy kutya áll előttük. Ő látja azt, ami objektíve ott van, látja, ami magán a képen feltűnik, amennyiben ezek érzékelhető tárgyak. Tegyük fel azonban, hogy egy ember lép e képek elé, ő valami egészen mást lát bennük, azt látja, amit csak azáltal tud elképzelni, hogy korábbi inkarnációiban már magasabbra fejlődött S vegyünk egy zseniális embert, például Goethét; ő még sokkal többet lát, tudja, mit kell ennek jelentenie, miért van ez így, és amaz úgy megrajzolva. Minél fejlettebb az ember, annál többet lát. Tehát minél gazdagabb már az ember lelke, annál inkább fűzi hozzá lelki élményeinek ezeket a relációit. Ezek lelkének tulajdonaivá válnak, azzá válnak, ami lelkében lerakódik. Mindez azonban csak az emberiség földi fejlődésével vált lehetségessé. Ekkor azonban a következő történik.

Az ember a maga módján fejlődik a következő korokban. Tudjuk, hogy a Föld feloldódik majd a Jupiter, a Vénusz és a Vulkán alakjában. E fejlődés folyamán azon élmények összegeződése, amelyeket tehát korábbi okokból kifolyólag élt át, mindig nagyobb és nagyobb lesz, bensője mind gazdagabb és gazdagabb. Egyre kisebb jelentőségűvé válik az, amit ősi indítékokból, a Szaturnusz-, Nap- és Holdkorszakból hozott magával. Ő korábbi indítékokból fejlődött ki, s ezt leveti. S ha az ember a földfejlődéssel megérkezik a Vulkánra, le kell vetnie majd mindazt, amit a Szaturnusz -, a Nap- és a Holdfejlődés folyamán felvett. Mindezt le kell majd vetnie.

Most egy nehéz fogalomhoz érkeztünk; ezt egy összehasonlítással kell megmagyaráznunk. Gondolják el, hogy egy kocsiban ülnek, ajándékba kapták, vagy örökölték. Kihajtanak ezzel a kocsival. Egy kerék a kocsin megsérül. A régi kereket egy újjal pótolják. Most a régi kocsijuk van, de új kerékkel. Tegyük fel, hogy bizonyos idő után egy másik kerék is megsérül, Önök kicserélik, és most a régi kocsin már két új kerék van. Hasonló módon pótolják a harmadik, negyedik kereket, és így tovább, könnyen elképzelhetik, hogy egyszer már a régi kocsiból semmi sem marad, hanem mindent újjal pótoltak. Semmijük sincs már abból, amit örökségként vagy ajándékba kaptak, ismét beleülnek, de alapjában véve ez már egészen új jármű. S most vigyék ezt át az emberi fejlődésre. A Szaturnusz-kor folyamán az ember megkapta fizikai teste adottságát, fokozatosan kialakította azt, a Napon az étertestét, a Holdon asztráltestét, a Földön énjét. Ezeket fokozatosan alakítja ki. De ebben az énben egyre jobban és jobban fejleszti azokat, amelyek új élmények, és leveti azt, amit örökölt, amit korábban kapott a Szaturnusz, Nap- és Hold-korszakon keresztül. S be fog következni egy korszak – ez a Vénusz-fejlődés kora, amikor az embernek mindent le kell vetnie, amit az istenek a Hold-, a Nap-, a Szaturnusz és a Földfejlődés első felében adtak neki. Le kell vesse mindazt, mint ahogy összehasonlításunkban az egyes részeket eltávolította a kocsiról. S fokozatosan pótolta mindazt, amit azokból a viszonyokból kiindulva vett fel, amelyek korábban még nem voltak meg. Az ember tehát nem érkezhet meg a Vénuszra és mondhatja: most még minden bennem van a Szaturnusz-, a Nap- és Holdfejlődésből. Mivel akkor már mindent le kell vetnie. S fejlődésének végén csak azt hordozza majd magán, amit nem kapott, hanem amiért önmaga megdolgozott, amit a semmiből alakított ki. Itt van Önök előtt a harmadik, ami az evolúcióhoz és az involúcióhoz járul, itt van a teremtés a semmiből. Evolúció, involúció és a teremtés a semmiből, ez az, amit szemügyre kell vennünk, ha az emberi fejlődés egész nagyságát és fenségét akarjuk szemlélni. S így megértjük, hogy az istenek csak járműként adták három testünket, hogy ők fokozatosan építették fel ezt a járművet és megadták nekünk a képességet arra, hogy ezt a járművet fokozatosan legyőzzük, mint ahogy egyik alkatrészt a másik után dobhattuk el a kocsiból, mert az istenek részletről-részletre képmásukká akarnak tenni bennünket, azzá, aki azt mondhatja magának: „megadatott nekem a képesség arra, amivé válnom kell, de ebből a képességből én egy új lényt teremtettem.”

Azt, amit az ember tehát a távoli jövőben nagy, csodálatos ideálként pillant meg, hogy nemcsak önmaga tudatával rendelkezzék, hanem önmaga teremtésének tudatával is, a nagy, magasan álló szellemek már korábban kifejlesztették. S azt, amit az ember csak a távoli jövőben él majd át, azt már most, ebben a korban kialakítják bizonyos szellemek, amelyek a mi fejlődésünknek már korábban részesei voltak. Azt mondtuk, hogy a Szaturnusz-fejlődés folyamán a Trónok kiárasztották azt, amit emberiség-szubsztanciának nevezünk, s ebbe az emberiség-szubsztanciába beletöltötték a személyiség szellemei azt, amit a személyiség erejének nevezünk. De a személyiség szellemei, amelyek akkor elég hatalmasak voltak ahhoz, hogy személyiség-karakterüket beleárasszák ebbe a Trónok által kiárasztott szubsztanciába, ezek a szellemek azóta egyre magasabbra emelkedtek. Ma oly messze tartanak, hogy további fejlődésükhöz már nincs szükségük fizikai anyagra. A Szaturnuszon – hogy egyáltalán élni tudjanak – felhasználták a fizikai Szaturnusz-szubsztanciát, amely ugyanakkor az emberi szubsztancia váza is volt, a Napon felhasználták az éteri szubsztanciát, amely az ember étertestébe ömlött bele, a Holdon az asztrális szubsztanciát, s itt a Földön pedig a mi énünkre van szükségük. De a továbbiakban immár arra lesz szükségük, amit ez az én maga alakít ki, ami újat az ember a puszta körülményekből teremt, arra, ami többé már nem fizikai-, éter-, asztráltest, többé már nem én, mint olyan, hanem az, ami az énből indul ki, amit az én hoz létre. Erre lesz szükségük a személyiség szellemeinek, s már ma szükségük van ere, hogy ebben élhessenek. A Szaturnuszon abban éltek, ami ma a mi fizikai testünk, a Napon abban, ami ma az étertestünk, a Holdon abban, ami ma az asztráltestünk. Az atlantiszi kor közepétől abban kezdtek élni, amit az emberek énjükből magasabbként elő tudtak hozni.

Mit hoznak elő az emberek az énjükből, mint magasabbat? Háromfélét. Először azt, amit szabályszerű gondolkodásnak, logikus gondolkodásunknak nevezünk. Ez olyasmi, amit az ember hozzáad a dolgokhoz. Ha az ember nem csupán kitekint a külvilágba, nem csupán szemléli azt, ha nem egyszerűen fut a tolvaj után, hogy megtalálja, hanem felmerül benne a megfigyelés törvényszerűsége, gondolatokat alakít ki, amilyeknek nem a tolvajjal van dolguk, de mégis a tolvaj elfogásával, akkor az ember a logikában él, az igazi logikában. Ez a logika olyasmi, ami az ember révén a dolgokhoz járul. Míg az ember odaadja magát ennek az igazi logikának, az én önmagából kiindulva teremt.

Az én másodszor akkor teremt önmagából, amikor tetszést és nemtetszést alakít ki arról, ami szép, fennkölt, humoros, komikus, röviden arról, amit az ember maga művel. Mondjuk, megpillantanak kinn a világban valamit, ami ostobaságnak tűnik, Nevetnek rajta. Hogy Önök nevetnek ezen, egyáltalán nem a karmájuktól függ. Jöhetne egy bolond, akinek éppen az, amin Önök nevetnek, értelmesnek tűnne. Ez olyasmi, ami az Önök tulajdonképpeni beállítódásából adódik. Vagy mondjuk, látnak egy hőst, aki ellen a világ rohamot intéz, aki eleinte fenntartja magát, de végül mégis tragikusan elbukik. Ezt, amit itt látnak, a karma határozza meg, de amit viszont a tragédia láttán éreznek, az új.

A gondolkodás szükségszerűsége az első, a tetszés, a nemtetszés a második. A harmadik annak módja, ahogy Önök kényszerítve érzik magukat arra, hogy a körülmények befolyása alatt cselekedjenek. Ez sem csupán karmikus feltételekhez van kötve, ha úgy érzik, cselekvésre kényszerülnek, hanem a dolgokhoz való viszonyukhoz. Tegyük fel, hogy két embert az egyik oldalon úgy állítanak egymás mellé, hogy karmájuk által arra vannak rendelve, hogy közösen hordozzanak valamit. De ugyanakkor az egyikük fejlődése messze meghaladja a másikét. Az egyik, amelyik messze előbbre tart, el fogja hordozni, a másik későbbre tartogatja ezt magának, és később hordozza el. Az egyik szívbéli javakat fejleszt ki, a másikban nincs együttérzés. Ez valami új, ami a fejlődéshez járul. Nem szabad mindent szükségszerűnek tekintenünk, hanem ez attól függ, hogy cselekedeteinkben a jogosság és méltányosság törvényei irányítanak-e bennünket, vagy sem. Mindig új dolgok jönnek moralitásunkban, kötelességteljesítésünk és morális ítéletünk formájában. Morális ítéletünkben különösen a harmadik tényező rejlik. Ami által az ember önmaga fölé lép, ami által az én egyre inkább emelkedik. Ez viszi bele az ént földi világunkba, és az nem pusztul el, amit így belevittek a földi világba. Amit az emberek korszakról-korszakra, periódusról-periódusra a logikus gondolkodás, az esztétikai megítélések, a kötelességteljesítés eredményei révén belevittek a világba, az egy állandó áramlás, az továbbítja a matériát, az anyagot, amelyben a személyiség szellemei ágyazódnak bele mai fejlődésünkben.

Így éljék életüket, így fejlesszék saját magukat. S amíg fejlődnek, a személyiség szellemei letekintenek Önökre, és szakadatlanul kérdezik: adsz-e nekem is valamit, amit fel tudok használni saját fejlődésemhez? S minél inkább fejlődik az ember gondolati tartalmában, gondolati gazdagságában, minél inkább törekszik arra, hogy esztétikai ítéleteit elmélyítse, kötelességét teljesítse azzal kapcsolatban, ami a karmából adódik, annál több táplálékot kapnak a személyiség szellemei, annál többet áldozunk oda nekik, annál kedvesebbek lesznek számunkra ezek a személyiség-szellemek. Mit mutatnak meg ezek a személyiség-szellemek? Olyasmit, amit az emberi világszemléletben elvont fogalomnak nevezünk: a korszellemet, a különböző korszakok szellemét. Annak, aki a szellemtudomány talaján áll, ez a korszellem valóságos lény. A korszellemek, amelyek nem mások, mint a személység szellemei, korszakokon lépnek át. Ha visszatekintünk a régi korokba, az indiai, perzsa, káld-babilóni, görög-latin korba egészen a mai korunkig, úgy találjuk, hogy nemzetektől, az emberek minden más különbözőségétől eltekintve mindig változott az, amit korszellemnek nevezünk. Másként gondolkozott és érzett az ember ötezer évvel ezelőtt, másként háromezer évvel ezelőtt, és másként ma. S az, ami változik, azok a korszellemek vagy a személyiség szellemei, ha a szellemtudomány értelmében beszélünk. Ezek a személyiség-szellemek úgy fejlődnek az érzékfelettiben, mint ahogy az emberi faj fejlődésen megy keresztül az érzékelhetőben. De ahogy az emberi nem az érzékfelettibe fejlődik, élelem és ital a személyiség szellemei számára, azt ők élvezik. Egy olyan korban, amelyben az emberek gondolati tartalmaik kibontakoztatása, tetszés vagy visszatetszés, olyan kötelességérzés nélkül vegetálnának, ami meghaladja a puszta karmikus hajlamot, egy ilyen korban a személyiség szellemeinek nem lenne mit enniük, elgyengülnének. Így áll kapcsolatban életünk az ilyen lényekkel, amelyek láthatatlanul átszövik és eltöltik életünket.

Azt mondottam Önöknek, hogy az ember újat ad hozzá a fejlődéshez, mintegy az involúcióhoz és az evolúcióhoz kapcsolódva, a semmiből kiindulva teremt, azonban semmit sem tudna teremteni a semmiből, ha előzőleg nem kapta volna meg az indítékokat, amelyekbe úgy helyezkedett bele, mint egy járműbe. A Szaturnusz-fejlődésben adatott számára ez a „jármű”, darabonként vetette sutba, és fejlesztette magát a jövőbe. Meg kellett azonban kapnia hozzá az alapot, és ha az istenek nem teremtették volna meg először az alapot a számára, nem tudott volna semmit sem megvalósítani, ami a semmiből teremthető. Az, hogy a környezet viszonyai így hathatnak ránk, hogy ezek valóban gyümölcsözőek továbbfejlődésünkhöz, az egy ilyen eseménytől függ, a jó alapozástól. Mert mi vált lehetségessé ezáltal, hogy az ember a körülményekből kiindulva újat tud teremteni, hogy az ember azokat a kapcsolatokat, amelyekbe bele van helyezve, alapul használhatja fel új dolgokhoz, amelyeket ő maga teremt, hogy az ember képessé vált arra, hogy olyasmit gondoljon, amely túlmutat a dolgokon, amelyeket környezetében átél, többet érezzen, mint ami objektíven előtte áll? Mi lett azáltal, hogy az ember képes arra, hogy kényszerítő karmáján túl működjék, és az igazság, a méltányosság és a szívjóság kötelességében éljen?

Azáltal, hogy az ember képessé vált arra, hogy logikusan gondolkodjék, logikusan szükségszerű gondolkodást alakítson ki, a tévedés lehetősége is megteremtődött. Azzal, hogy az ember kedvét lelheti a szépségben, annak lehetősége is megteremtődött, hogy a rútat, a szennyest is belevigye a világfejlődésbe. Azzal, hogy az ember képessé vált, hogy a puszta karmán felül a kötelesség fogalmába is belehelyezkedjék és teljesítse a karmán túlmenően, így a gonosz lehetősége, a kötelességszegésé is megteremtődött. Így az embert éppen azáltal, hogy lehetősége van a puszta körülményekből kiindulva teremteni, belehelyezték egy olyan világba, amelyben teremteni és dolgozni tud szellemiségén, s így ez a szellemiség tévedéssel, ocsmánysággal és gonoszsággal lesz telve. S nemcsak azt a lehetőséget kellett megteremteni, hogy az ember ezekből a lehetőségekből kiindulva egyáltalán teremtsen, hanem meg kellett adni azt a lehetőséget is, hogy az ember ezekből a körülményekből küzdelmével és törekvésével fokozatosan a helyeset, a szépet teremtse meg, fokozatosan azokat az erényeket hozza létre, amelyek valóban továbbvisznek a fejlődésben.

A teremtést a körülményekből kiindulva a keresztény ezotérikában a szellemben történő teremtésnek nevezik. S a helyes, szép és erkölcsös viszonyokból történő teremtést a szent szellemnek nevezik a keresztény ezotérikában. A szent szellem lelkesíti az embert, hogy – ha képes rá – a semmiből teremtse meg a helyeset vagy igazat, a szépet és a jót. Hogy azonban lépessé váljék az ember arra, hogy e szent szellem értelmében teremtsen, először alapot kellett adni számára ehhez, mint minden teremtéshez a semmiből. Ez az alap Krisztus evolúciónkba történő belépésével adatott meg neki. Mikor az ember át tudta élni a Krisztus-eseményt a Földön, képessé vált arra, hogy felemelkedjék oda, hogy teremtsen a szent szellemben. Így tesz maga Krisztus is, aki a legkiemelkedőbb, legmélyebb alapot teremti. Ha az ember majd szilárdan áll a Krisztus-esemény talaján, hogy a Krisztus-esemény lesz a hajtómű, amelynek átadja magát, hogy továbbfejlődjék, akkor Krisztus elküldi számára a szent szellemet, és az ember képes lesz arra, hogy a továbbfejlődés értelmében megteremtse a helyeset, a szépet és a jót.

Látjuk tehát, hogy mintegy utolsó lezárásaként annak, ami az emberbe a Szaturnuszon, a Napon és a Holdon keresztül belevésődött, Krisztus-eseményként lejött a Földre, amely a legmagasabbat adta az embernek, és képessé tette arra, hogy a jövő perspektívájába élje bele magát, és egyre többet hozzon létre a körülményekből kiindulva abból, ami nem itt és nem ott van, hanem attól függ, hogy az ember környezetének tényeihez hogyan áll hozzá, ahhoz, ami átfogó értelemben a szent szellem. Ez ismét a keresztény ezotérika egy ilyen szempontja. Összefügg a keresztény ezotérikával, azokkal a legmélyebb gondolatokkal, amelyeket minden fejlődésből meríthetünk, a teremtés a semmiből gondolatával.

Ezért ez az igazi fejlődéselmélet sohasem fogja elrejteni a semmiből teremtés gondolatát. Tegyük fel, hogy csak evolúció és involúció lenne, így örökös ismétlődés volna, mint a növényeknél, s így csak az lehetne ott a Vulkánon, ami a Szaturnuszon kezdődött el. De így az evolúcióhoz és az involúcióhoz fejlődésünk közepe táján hozzájárult a teremtés a semmiből. Miután a Szaturnusz, a Nap és a Hold állapotai elmúltak, lejött a Földre Krisztus, nagy gazdagító elemként, ami azt eredményezte, hogy a Vulkánon valami egészen új lesz, ami még a Szaturnuszon nem volt ott. Az, aki csak evolúcióról és involúcióról beszél, úgy nyilatkozik majd a fejlődésről, mintha minden csak ismétlődne, mint egy körforgás. Az ilyen körforgások azonban soha nem fogják valóban megvilágítani a világfejlődést. Csak ha az evolúcióhoz és az involúcióhoz hozzátesszük ezt a teremtést a semmiből, ami a meglévő viszonyokhoz újat ad hozzá, akkor jutunk a világ igazi megértéséhez.

Az alacsonyabb lények mutatják leginkább egy csekély nyomát annak, amit a semmiből való teremtésnek nevezhetnénk. Egy gyöngyvirág mindig újra gyöngyvirág marad, legfeljebb a kertész kívülről hozzáadhat valamit, amihez a gyöngyvirág magától soha nem jutna hozzá. Akkor ez olyasmi lenne, ami a gyöngyvirág-lény vonatkozásában teremtés volna a semmiből. Az ember azonban maga lépes arra, hogy beilleszkedjék ebbe a semmiből teremtésbe. De az ember csak azáltal képes erre, hogy felemelkedik az önteremtés e szabadságához a legszabadabb tettel, amely példaképe lehet. Mi a legszabadabb tett? A legszabadabb tett az, hogy maga a bölcs, teremtő Szó Naprendszerünkben elhatározta, hogy emberi testet ölt, és a földfejlődésben egy olyan tettel vesz részt, amelyben nem rejlik semmiféle előzetes karma. Amikor Krisztus elhatározta, hogy emberi testbe költözik, akkor nem egy előző karma kényszerítette erre, hanem szabad tettként vállalta ezt, amit egyedül a jövőbeni emberi fejlődés előrelátása alapozott meg, ami azonban még sohasem volt meg, először benne jött létre a semmiből teremtés, az előrelátás gondolataként. Ez súlyos gondolat, de a keresztény ezotérika sohasem fogja figyelmen kívül hagyni, s minden azon nyugszik, hogy a teremtés a semmiből gondolatát képes-e az ember hozzáadni az evolúcióhoz és az involúcióhoz.

Amikor azonban képes erre az ember, nagy élet-ideálokat is kap, amelyek talán nem nyúlnak olyan messzeségekbe, hogy kozmikus távlatoknak nevezhetnénk őket, hanem alapjában véve igen erősen összefüggenek ezzel a kérdéssel: miért gyűlünk mi össze például egy antropozófiai társaságba? Hogy helyesen értsük meg egy antropozófiai társaság értelmét, meg egyszer vissza kell nyúlnunk azokhoz a gondolatokhoz, hogy mi a személyiség szellemeiért, a korszellemért dolgozunk. Az embert, amikor beleszületik ebbe a világba születése révén, elsősorban a sokoldalú körülmények nevelik, ezek hatnak rá, s így alakítják önteremtő tevékenységének első lépcsőfokait. Bárcsak világossá válna egyszer az emberek számára, milyen valójában ez a lépcsőfok, hogyan helyeződik oda, erre vagy arra a helyre az ember születése által, s milyen nagy szuggesztió az, ahogy a körülmények hatást gyakorolnak rá. Próbálják meg elképzelni, milyen másként rendelkeznének egy emberről, ha Konstantinápoly helyett Rómában, vagy Frankfurtban születne. Ezáltal különböző körülmények közé helyeződne, bizonyos vallási viszonyok közé is, amelyeknek hatására bizonyos fanatizmus alakulna ki nála a katolicizmus vagy a protestantizmus irányában. Nos, tegyük fel azonban, ha egy kis kerék megfordult volna a karmikus összefüggésekben, és ő Konstantinápolyban született volna, akkor nem egészen tűrhető török lett volna? Itt egy példa arról, milyen szuggesztíven hatnak a környezet viszonyai az emberekre. Az ember azonban ki tud lépni a körülmények puszta szuggesztivitásából, és másokkal egyesülni a maga által megválasztott és megértett alapelvek szerint. Ekkor azt mondja önmagában: most tudom, miért működöm együtt más emberekkel. Így keletkeznek az emberi tudatból az ilyen társasági kötelékek, amelyekben anyag teremtődik a korszellemnek, a személyiség szellemeinek. Nos, ilyen szövetség az Antropozófiai Társaság, ahol a testvériség alapján megteremtődik ez a kapcsolat. Ez nem mást jelent, minthogy ki-ki megteremti ezt ilymódon a szövetség számára, hogy ő kicsiben egyesíti mindazokat a jótulajdonságokat, amelyekkel az egész társaság képmásává válik. Tehát az, amit gondolatokban, az érzések gazdagságában, áldozatkészségben kifejleszt a társaság révén, azt táplálékként odanyújtja a személyiség szellemeinek. S mindenki előkészül arra az álláspontra, amelyet a leghaladottabbak képviselnek, akik a szellemi iskolázás útján olyan messzire jutnak, hogy ideálként ez lebeg előttük: ha gondolkodom, nem azért gondolkodom, hogy ez kielégítsen engem, hanem azért, hogy ezzel táplálékot teremtsek a személyiség szellemeinek. Ráhelyezem a személyiség szellemeinek áldozati oltárára a legjobb, legszebb gondolataimat, s amit érzek, nem egoizmusomból kiindulva érzem, hanem ezért érzek, mert ez táplálék kell legyen a személyiség szellemeinek. S amit erényként gyakorolni tudok, nem azért gyakorlom, hogy ezt vagy azt érvényesítsem, hanem azért, hogy áldozatként mutassam be, táplálékot teremtsek vele a személyiség szellemei számára. Ezzel ideálként állítottuk magunk elé azokat, akiket a bölcsesség mestereinek és az érzések összecsendülésének nevezünk. Mivel így gondolkodnak ők és készítik elő az embernek azt a fejlődését, amely az embert egyre inkább arra ösztönzi, hogy újat és mindig újabbat teremtsen, és végül az eredmények egy olyan világát formálja ki, amelyből a régi indítékok eltűntek, s egy új fény ragyog át a jövőbe. A világ nincs folytonos változásnak alávetve, amelyben egészen más formákat vesz fel, hanem a régi tökéletesedik, s ez az átalakított régi az új hajtóműve lesz. Később azonban elvetik ezt, eltűnik a semmiben, hogy ebből a semmiből egy új dolog keletkezzék. Ez a haladás nagy, óriási gondolata, hogy mindig új keletkezik.

A világok azonban be vannak záródva önmagukba, s éppen abból a példából láthatták, amit bemutattam, hogy ezért mégsem lehet tényleges pusztulásról beszélni. Megmutatkozott, hogy a személyiség szellemei egyrészt elvesztik hatásukat az emberre, másrészt azonban ismét felveszik fejlődésük fonalát, s így mindig egy megújuló világgal van dolgunk, amelyről viszont elmondhatjuk: az, amit levetünk, akadályozná a továbblépést, s adódik majd más, amivel az ember a maga részéről ismét továbbléphet. Senkinek sem kell azt hinnie, hogy engednie kell a semmibe süllyedni valamit, mivel azt a lehetőséget sugallták neki, hogy a semmiből építse fel. Az viszont, ami a Vulkánon újnak fog bizonyulni, mindig új formákat alakít ki és leveti a régit, s amit levet, az a saját útját fogja keresni.

Az evolúció, az involúció és a teremtés a semmiből – ez az a három fogalom, amelyeken keresztül az igazi kibontakozást, a világ jelenségeinek igazi fejlődését kell elképzelnünk. Csak ezáltal jutunk valóban olyan fogalmakhoz, amelyek megmagyarázzák az embernek a világot, és bensőséges érzést nyújtanak neki. Mert ha az ember azt kellene mondja magának, hogy nem tudna semmi mást, mint létrehozni azt, ami indítékként bele van fektetve, akkor ezt csak hatásként élhetné ki, s így ez nem tudná megacélozni erőit és felgyújtani reményeit olyannyira, mintha azt mondhatná magának: én meg tudom teremteni az élet értékeit, és ahhoz, ami alapként adott számomra, mindig újat tudok adni, a régi egyáltalán nem akadályoz abban, hogy új virágokat és gyümölcsöket teremtsek, amelyek tovább élnek a jövőben. Ez része annak, amit úgy jellemezhetünk, hogy azt állítjuk: az antropozófiai világnézet életerőket, az életbe vetett reményt és bizalmat teremt az embernek, mert megmutatja neki, hogy a jövőben együtt tud működni olyan dolgokban, amelyek ma nemcsak az okozatiságban, hanem a semmiben rejlenek, felvillantja előtte, hogy a szó valódi értelmében arra törekedjék, hogy teremtményből teremtővé váljék.