Barion Pixel

GA110

 

 

Szellemi hierarchiák és tükröződésük a fizikai világban

 

Állatöv, planéták, kozmosz
Rudolf Steiner, 1909 (GA 110)

 

Tartalom:

 

Ez az előadássorozat a szellemi világ magas régióiba vezet bennünket. Földi lakóhelyünkről nemcsak a kozmosz fizikai térségeibe vezet el, hanem felemel a szellemi világokba is, amelyekből a fizikai világ keletkezett. De éppen egy ilyen előadássorozat mutatja majd meg, hogy alapjában véve minden tudás és bölcsesség célja a legnagyobb rejtély, az ember rejtélyének megoldása. Hogy ezt megtehessük, igen távoli dolgokkal kell foglalkoznunk….

 

Fejezetek:

1. Düsseldorf, 1909. április 12. délután

[Az ősi világ bölcsessége. H.P.Blawatsky Dzyan-strófái. A rózsakeresztes tanítás. Buddhizmus és kereszténység. A bolygók, mint a szellemi lények fokozatainak sora. A kopernikuszi mitológia. Dionysios Aeropagita hiererchiái, mint a bolygók megnevezései. A Bhagavad Gita egyik mondása.]

Ez az előadássorozat a szellemi világ magas régióiba vezet bennünket. Földi lakóhelyünkről nemcsak a kozmosz fizikai térségeibe vezet el, hanem felemel a szellemi világokba is, amelyekből a fizikai világ keletkezett. De éppen egy ilyen előadássorozat mutatja majd meg, hogy alapjában véve minden tudás és bölcsesség célja a legnagyobb rejtély, az ember rejtélyének megoldása. Hogy ezt megtehessük, igen távoli dolgokkal kell foglalkoznunk. Ezért aki követni akarja ezt a kurzust, annak természetesen már tisztában kell lennie a szellemtudomány alapfogalmaival, de ezekkel önök alapjában véve tisztában is vannak. Ez lehetővé teszi, hogy ebben az előadássorozatban szellemi szárnyalásunk egészen magasra íveljen, de emellett mindig igyekezni fogunk a tőlünk oly távoli dolgokat olyan érthetővé tenni, amennyire ez csak lehetséges.

Ha a szellemi Hierarchiákról beszélünk, lelki szemeinket a földi ember felett lévő lényekre kell vetnünk. Az érzékelhető világban csak olyan lényeket látunk, amelyek egyetlen hierarchiának négy fokozatát képviselik, vagyis az ásvány-, növény-, állat- és embervilágot. Az ember fölött láthatatlan lények világa kezdődik, amelyet bizonyos fokig olyan emberek érzékfeletti megismerése tud felkutatni, akik ezt a képességüket kifejlesztették. Ezúton az érzékfeletti láthatatlan világ olyan hatalmaihoz és lényeihez emelkedünk fel, akik a Földön található négy fokozat folytatását képezik.

Mindnyájan tudják, hogy ezeknek a világoknak az ismerete és az erre vonatkozó kutatások nem a mi korunkban léptek be az emberi fejlődés menetébe. Van valami, amit úgy nevezhetnénk, hogy ősi világbölcsesség. Mert mindaz, amit az ember kifürkészhet, amit tudhat és megismerhet, az eszmék és fogalmak, amelyeket megszerezhet és mindaz, amit mint tisztánlátó imaginációt, inspirációt és intuíciót elérhet, mindezt, mondhatnánk, csak mások nyomán éli át, már előbb átélték és előbb tudták az ember felett álló lények. Ha szabad egy triviális hasonlattal élni, azt mondhatjuk: Az órásmesterben először az óra eszméje, az óra gondolata van meg, eszerint készíti el azután az órát. Az óra tehát az órásmesternek már előbb meglévő gondolatai szerint készül el. Utólag aztán valaki szétszedheti az órát, elemezheti és tanulmányozhatja, hogy az órásmesternek milyen gondolatai alapján jött létre. Az ilyen ember utólag ismét végiggondolhatja az órásmester gondolatait.

Fejlődésünk mai fokán valóban csak ilyen kapcsolatban állhatunk az ősi világbölcsességgel, a felettünk álló szellemi lényekkel. Mert ők voltak azok, akiknek eredetileg imaginációjuk, inspirációjuk és intuíciójuk volt, az ő eszméik és gondolataik szerint jött létre a bennünket környező világ. Az ember megtalálja ezeket az eszméket és gondolatokat a világban, és ha felemelkedik a szellemi látó észleléshez, akkor megtalálja azokat az imaginációkat, inspirációkat és intuíciókat is, amelyekkel ismét behatolhat a szellemi lények világába. Azt mondhatjuk tehát, hogy mielőtt világunk létrejött volna, már megvolt az a bölcsesség, amiről most szólni akarunk. Ez a bölcsesség a világ terve.

Milyen messze kell visszamennünk, hogy megközelítsük ezt az ősi világbölcsességet, és mégis megmaradjunk a valóság határain belül? Valamely nagy tanító történelmi korszakába kell visszamennünk? Kétségtelenül sokat tanulhatunk abból, ha visszatérünk valamelyik történelmi korba és az akkori nagy tanítók tanítványául szegődünk. De hogy az ősi bölcsesség igazi, legmagasabb formájával találkozzunk, ahhoz olyan időkbe kell visszamennünk, amikor még nem volt látható Föld, nem volt meg az érzékeink számára körülöttünk létező világ: mert hiszen a világ ebből a bölcsességből keletkezett.

Később azonban az embert is részesítették az isteni-szellemi lények ebben a bölcsességben, amely szerint a világot létrehozták. Az ember képessé vált arra, hogy utólag lássa, felfogja azokat a gondolatokat, amelyek alapján az Istenek a világot teremtették. Ez az ősi világbölcsesség, a Világteremtők bölcsessége, többszöri átalakulás után az önök közül sokak által már ismert módon jutott el a nagy atlantiszi korszak befejeztével, az Atlantisz utáni első kultúrkorszakban az ősi szent risikhez [1], India nagy tanítóihoz.

[1] Lásd: „A szellemtudomány körvonalai” (GA 13)

A szent risiknél ez az ősi világbölcsesség a mai ember által alig felfogható formában jelent meg. Az ember gondolkodó és érzőképessége ugyanis nagyon megváltozott azóta, hogy India nagy tanítói az Atlantisz utáni első korszak embereit tanították. Ha ma elismételnénk azt, ami a szent risik szájából elhangzott, abból a legtöbb ember bárhol a világon csak összefüggéstelen szavakat hallana. Az Atlantisz utáni emberiségnek átadott bölcsesség megértéséhez egészen más megértő erőkre van szükség, mint amilyenekkel ma rendelkezünk. Mindaz, amit az ősi világbölcsességről szóló legszebb és legjobb könyvekben feljegyeztek, csak halvány visszhangja magának az ősi bölcsességnek, sok vonatkozásban már zavaros, elhomályosított bölcsesség. Bármilyen szépek és magasztosak is a Védák [2], bármilyen szépen hangzanak Zarathusztra énekei és bármilyen nagyszerű nyelvezetbe öltöztették is az ősi egyiptomi bölcsességet – igazán nem csodálhatjuk őket eléggé – ami le van írva, az csak zavaros fényben mutatja meg Hermész nagy bölcsességét, Zarathusztra nagy bölcsességét [3], vagy az ősi risik által hirdetett magasztos ismereteket.

[2] védák (azaz: a szent tudás) a hinduk legrégebbi szanszkrit nyelvű vallásos iratainak összessége, amelyeknek érzékfeletti eredetet tulajdonítanak. Terjedelmes írásos anyagról van szó, amelyet sokáig csak szóban adtak tovább. Négy gyűjteményt különböztetnek meg, ezeket általában egyszerűen a „négy védának” nevezik.
[3] Lásd: A szellemtudomány nagy kérdései c. ciklust (GA 60)

Mégis fennmaradt az emberiség számára ez a magasztos bölcsesség és mindig megtalálható volt bizonyos szűk körökben, amelyek ezt a tudást, az úgynevezett. „szent titkokat” őrizték. Az indiai, perzsa, kaldeai és egyiptomi misztériumokban, a keresztény misztériumokban és így tovább, egészen napjainkig megőrizték az emberiség ősi világbölcsességét. A legutóbbi időkig csak ezekben a kis körökben élt a könyvekben nem található eleven bölcsesség. Bizonyos okokból, amelyek éppen ezeknek az előadásoknak a folyamán válhatnak nyilvánvalóvá, a mi időnkben érkezett el annak ideje, hogy amit a kis körökben így életben tartottak, az most már egyre szélesebb körben hozzáférhetővé váljék az emberek számára. Mert a szent risik ősi világbölcsessége nem apadt ki sohasem. Átfolyt a megfiatalító forráson abban az időben, amit korunk kezdeteként ismerünk. Ezt az ősi, isteni bölcsességet, melyet az emberiség hajdan kapott, tovább ápolták Zarathusztra és tanítványai, valamint a kaldeai és egyiptomi tanítók; de beleáradt a Mózes által kapott kinyilatkoztatásokba is és mintegy megújulva az élet forrásánál, teljesen új impulzussal lépett elő, mikor Krisztus megjelent a Földön. Ezáltal azonban olyan mély lett, annyira bensőséges jellegű, hogy csak fokozatosan tud újra beleáradni az emberiségbe. Látjuk tehát, hogy a kereszténység külső proklamálása óta az ősi világbölcsesség lassan, fokozatosan árad az emberiségbe, de még csak a kezdet kezdetén tart.

Üzenetei itt voltak, megtalálhatjuk őket az evangéliumokban és más keresztény írásokban, amelyek a szent risik bölcsességét tartalmazzák az élet forrásánál megújult formában. De hogyan érthették volna meg ezeket az üzeneteket kezdettől fogva, éppen abban a korban, amelyet a kereszténységnek kellett megtisztítania? Igen-igen keveset értettek meg az evangéliumok híradásából, csak fokozatosan fognak eljutni az evangéliumok a szélesebb körű megértéshez – sok tekintetben a még nagyobb fokú elhomályosodáshoz. Az emberiség széles körei számára ma éppen az evangéliumok a legnagyobb mértékben lepecsételt könyvek; csak a jövő fogja őket újra megérteni, ha fel tudja magát frissíteni az ősi világbölcsességgel. De azért nem mentek veszendőbe a keresztény kinyilatkoztatás mélyén rejlő kincsek, amelyek a keleti bölcsességgel közös kincsek, csak új erőkből születtek újjá. Ismét kis körökben őrizték őket, amelyek folytatását aztán megtaláljuk a különböző misztériumtársaságokban, mint pl. a Szt. Grál Testvériségben, végül pedig a Rózsakeresztesek Testvériségében. Az igazság kincseit itt megőrizték, de csak azok számára tették hozzáférhetővé, akik szigorú próbákkal készítették elő magukat arra, hogy befogadják ezt az eleven bölcsességet. Így hát a keleti és nyugati bölcsesség kincsei korunk kezdete óta évszázadokon át szinte hozzáférhetetlenek voltak az emberek többsége számára. Kis részük kiszivárgott itt-ott a külvilágba, de legnagyobb részük az új misztériumok titka maradt.

Azután eljött az az idő, amikor az ősi bölcsesség tartalmáról már szabad volt a nagyobb tömegek számára is érthető nyelven szólni. A XIX. sz. utolsó harmada óta már kevésbé burkolt formában beszélhetünk az ősi bölcsességről. Történtek bizonyos dolgok a szellemi világban, s ezek következtében a misztériumok őrzői számára lehetővé vált, hogy az ősi bölcsesség egy részét szélesebb körökhöz is eljuttassák. Önök mindnyájan ismerik a teozófia kibontakozásának történetét [4]; tudják, hogy a jeget úgyszólván az törte meg, hogy bizonyos igazságokat hoztak nyilvánosságra – olyan módon, amit itt most nem szükséges leírnom – az úgynevezett Dzyan Strófákban [5]. A „Titkos tanok” Dzyan Strófái valóban a legmélyebb és legjelentékenyebb bölcsességet tartalmazzák; sok mindent tartalmaznak abból, ami a szent risik tanításaiból ered és Kelet bölcsességén keresztül áradt lefelé. Sok olyat is tartalmaznak, ami a keresztény megújulás után átkerült nyugatra, Európába. Mert Dzyan Strófái nemcsak olyan bölcsességet tartalmaznak, amelyet csupán keleten őriztek meg, hanem sok olyat is, ami fényesen világított korunk évszázadain át – a középkoron át – a nyugati misztérium-iskolákban. Sok mindent, ami a Dzyan Strófákban található, csak fokozatosan fognak teljes mélységükben megérteni. Olyan bölcsességet tartalmaznak, amelyet ma még nem érthetnek meg a Teozófiai Társaság szélesebb körei sem, mert mélységei a jelenkor ezoterikus képességeivel nem fürkészhetők ki. Általában reménytelen feladat exoterikus képességekkel napfényre hozni ennek a jelentős világnak mélyen rejlő kincseit.

[4] v.ö.: „Az antropozófiai mozgalom története és feltételei az Antropozófiai Társasághoz fűződő viszonyában” (GA 258)
[5] lásd H.P.Blavatsky: „The Secret Doctrine: The synthesis of science, religion and philosophhy”. London, New York, Madras 1893.

Amikor aztán így az első jég megtört, eljött annak is az ideje, hogy a nyugati okkultizmus forrásai alapján lehetett beszélni. Ez az okkultizmus tulajdonképpen nem más, mint a keleti okkultizmus folytatása olyan formában, ahogy az a szellemi és fizikai élet összes körülményeit figyelembe véve továbbplántálódott. Most annak az élő okkultizmusnak a forrásai alapján is beszélhetünk, amit hűségesen megőriztek a rózsakeresztes misztériumokban. Nincs olyan keleti bölcsesség, ami ne áramlott volna bele a nyugati okkultizmusba. A rózsakeresztesek tanításaiban és kutatásaiban valóban mindent megtalálunk, amit a Kelet nagy bölcsei valaha is megőriztek. A nyugati bölcsességből nem hiányzik semmi sem abból, amit a Kelet bölcsességéből megtudhatunk. Csak egyetlen különbség van köztük, ha már különbségről akarunk beszélni, s ez az, hogy a nyugati bölcsességnek össze kell fognia az összes keleti tanítást, az egész keleti bölcsességet, az összes keleti kutatást, és anélkül, hogy ezekből bármit is veszendőbe hagyna menni, be kell őket világítania azzal a fénnyel, melyet a Krisztus-impulzus gyújtott fel az emberiségben. Ne mondja senki, ha a nyugati okkultizmusról beszél – ami bizonyos tekintetben. Az emberi szem számára láthatatlan, rejtett nyugati risiktől származik – hogy csak egy szemernyi is hiányzik belőle mindabból, amit a keleti okkultizmus tartalmaz. Semmi, de semmi sem hiányzik belőle. Egyszerűen csak mindent meg kellett újítania a Krisztus-impulzus megfiatalító forrásában. Annak a nagy bölcsességnek, amelyet a szent risik nyilatkoztattak ki először az ember feletti világokról, az ember feletti létről, újra fel kell hangzania azokban a közlésekben, amelyek a szellemi hierarchiákról szólnak és visszfényükről a fizikai világban. Mint ahogy az euklideszi [6] geometria sem változott meg azáltal, hogy az új emberi képességek segítségével tanítják és tanulják, ugyanúgy a szent risik bölcsessége sem változott, bár most már a Krisztus-impulzus által felgyújtott új képességek révén tanítják és szerzik meg. Így sok mindent, ami a szellemi világokról elmondható, keleti bölcsességnek nevezhetünk. Nem szabad, hogy félreértsük ezeket a dolgokat, bár a félreértés nagyon is kézenfekvő.

[6] Euklides „A geometria atyja” Kr.e. 300 körül élt Alexandriában.

Akik nem akarnak eljutni a félreértésektől a megértéshez, könnyen félremagyarázhatnak például valamit, ami tegnap a nyilvános előadáson [7] hangzott el. Lehettek ott olyanok – ezt a teljesebb megértés kedvéért említem – akik nem akarnak eljutni a dolgok pontos megértéséhez, és ezek azt mondhatnák: „Tegnap Buddha úgynevezett szent igazságairól [8] beszéltél. Azt mondtad, hogy Buddha az élet és az élet szenvedéseinek szent igazságait tanította, ezeket nyilatkoztatta ki. Azt mondta, hogy a születés szenvedés, a betegség szenvedés, az öregség szenvedés, a halál szenvedés; ha az ember elszakadt azoktól, akiket vagy amiket szeret, az szenvedés, ha nem egyesülhet azzal, amit szeret, ha nem kaphatja meg azt, amire vágyik, az szenvedés. Azt is mondtad, hogy figyeljük meg a Krisztus utáni időket és azokat, akik valóban megértették Krisztus impulzusát, s meg fogjuk látni, hogy Buddhának az élet szenvedéseiről szóló régi igazságai kezdtek veszíteni érvényességükből, mert Krisztus impulzusa teremtett valamit, ami gyógyítóan hatott az élet szenvedéseire.”

[7] „A spirituális ökönomia elve” Köln, 1909 április 11. (GA 109/111)
[8] Lásd a Buddháról szóló előadást „A szellemtudomány válaszai az élet nagy kérdéseire” c. ciklusban (GA 60), valamint Hermann Beckh: „Buddha és tanítása” c. könyvét Stuttgart, 1958.

„Azt mondtad, Buddha azt tanította, hogy a születés szenvedés, de aki igazán megérti Krisztust, azt feleli erre, hogy a születéssel olyan életbe lépünk be, melyet Krisztussal osztunk meg és az, hogy megosztjuk vele, megszünteti az élet szenvedéseit; a Krisztus-impulzus gyógyító ereje megszünteti a betegséget. Betegség, halál már nem szenvedés azok számára, akik helyesen értik meg Krisztust. Erre azonban azt mondhatná valaki: ez mind szép, de megmutathatom neked, hogy ugyanazok a mondatok, melyek Buddha szent írásaiban vannak, megtalálhatók az evangéliumokban is. Az evangéliumokból is kimutathatjuk, hogy az élet, a betegség, stb. szenvedés. Így hát felületes szemlélettel azt mondhatnánk, hogy bár birtokunkban vannak ezek a modern vallásos okmányok, de tartalmuk már megtalálható a buddhizmusban, tehát nincsen haladás, nincsen fejlődés a vallásokban: minden vallás ugyanazt tartalmazza. Te azonban haladásról beszéltél, és azt mondtad, hogy a buddhizmus ősi szent igazságai már elvesztették érvényüket a kereszténység következtében.”

Ha valaki erre a következtetésre jut abból, ami ott elhangzott, akkor a legsúlyosabb félreértés áldozata, mert ez nem hangzott el. A fentiek valóban mind elhangzottak, kivéve az utolsó mondatot. Az ilyen szubtilis dolgokban fontos, hogy eljussunk a dolgok pontos megértéséhez. A fanatikus sohasem értheti meg pontosan a dolgokat, ezt csak a tárgyilagos ember tudja megtenni.

Aki a rózsakeresztes bölcsesség és kutatás forrásaiból merít, amikor szól, az sohasem fogja támadni a nagy Buddha szent írásainak tartalmát, és azt sem fogja állítani, hogy bármi ne volna bennük igaz. Aki a rózsakeresztes források alapján szól, az nem tagadja, hanem osztja Buddha és az egész keleti bölcsesség meggyőződését. Azt mondja: az, amit te, nagy Buddha, megvilágosodásod révén bensőleg láttál az élet szenvedéseinek nagy igazságáról, az minden részletében igaz. Semmit sem vehetünk el belőle, mert minden igaz benne. De éppen mert minden érvényes belőle, mert igaz, amit Buddha mondott, hogy a születés szenvedés, a betegség szenvedés, az öregkor szenvedés, a halál szenvedés, éppen ezért hatalmas és hatásos orvosság számunkra Krisztus impulzusa, mert ez az, ami megszünteti a szenvedéseket, amelyek valóban jelen vannak, amíg egy hatalmas impulzus fölébük nem emeli a világot.

Miért hatott Krisztus? Mert Buddha az igazságot hirdette. Az emberiségnek szüksége volt arra, hogy lefelé vezessék a szellemi magasságokból, ahol az ősi világbölcsesség legtisztább formájában működött. Az emberiséget el kellett vezetni a függetlenséghez, le a fizikai létbe, s ennek következtében az élet és betegség szenvedéssé vált. De a fejlődés folyamán ezekre a cáfolhatatlan tényekre meg kellett jelennie a hatásos orvosságnak. Tagad-e valamely valóságot az, aki azt mondja: amit erről a valóságról állítanak az igaz, de ugyanakkor megkaptuk az orvosságot, amely azokat a tényeket, amelyeket ez az igazság kifejez, egészséges irányban fejleszti tovább. A lét magas régióiban, a szellemi hierarchiák szféráiban szó sincs már a kereszténységgel ellentétes buddhizmusról, vagy a buddhizmussal ellentétes kereszténységről, ott Buddha Krisztusnak, Krisztus pedig Buddhának nyújtja kezét.

Aki nem ismeri el az emberi fejlődést, az ember felemelkedését, az nem ismeri el a Föld fejlődése során véghezvitt legszellemibb tettet, Krisztus tettét sem. Így hát semmi sincs, amit tagadnánk Kelet bölcsességéből, amely oly hosszú időn át hozta le nekünk a szent risik bölcsességét, s ezzel együtt az ősi világbölcsességet; de ez alatt a hosszú-hosszú idő alatt, míg a bölcsesség egyre áradt az emberiségbe, az emberek nagy tömegei, akik nem juthattak el a misztériumi forrásokhoz, egyre nehezebben tudtak megegyezésre jutni ezzel a bölcsességgel kapcsolatban. Éppen a megegyezés vált egyre nehezebbé.

A régi atlantiszi időkben, a nagy katasztrófa előtt, amikor az emberiség még tömegesen rendelkezett tompa tisztánlátó erőkkel, ha felnéztek, ha pillantásukat az égi térségek, a szellemi hierarchiák felé fordították, másként láttak mindent, mint később, amikor már megszűnt ez a tisztánlátás és a fizikai szem az égben pusztán a fizikai teret kezdte látni. Az atlantiszi katasztrófa előtt merő képtelenség lett volna az égitestekről, mint a térben szétszórt testekről beszélni, ahogy ezt ma tesszük. Ha a tisztánlátó szem feltekintett az égi térségekbe, ott a szellemi világot észlelte. Nem lett volna értelme azokban az időkben Merkúrról, Neptunról vagy Szaturnuszról úgy beszélni, ahogy a mai asztronómia beszél róluk, mert ha a mai asztronómia a világűrről és annak tartalmáról beszél, csak arra támaszkodik, amit a fizikai szem lát, ha feltekint az égi térségekre. Nem így volt ez a tisztánlátó emberiségnél a régi atlantiszi időkben, mert akkor, ha felnéztek, nem fizikailag körülhatárolt fénylő csillagokat láttak. Amit a fizikai szem ma lát, csak külső kifejezése annak a szellemi valóságnak, amit akkor láttak. Ha ma a fizikai szem feltekint – mondjuk távcsővel – arra a helyre az égen, ahol a Jupiter áll, akkor egy fizikai gömböt lát, amelyet holdak vesznek körül. Ezt látja a mai fizikai szem. De mit észlelt a régi atlantiszi ember, ha szellemi látásával felnézett ugyanarra a pontra, ahova ma az ember fizikai szemével tekint?

Amit a mai fizikai szem lát, azt éppoly kevéssé látta volna a régi atlantiszi szem, mint ahogy az önök mai fizikai szeme sem látja élesen magát a fényforrást a sűrű őszi ködben. Ilyenkor a fényt bizonyosfajta ködös aura veszi körül és eltűnik a körülötte formálódó színes gyűrűkben. Ugyanígy az atlantisziak sem a Jupitert, a fizikai planétát látták volna, hanem azt, ami még mindig kapcsolatban áll a Jupiterrel, de az emberi lények számára ma már nem észlelhető: az auráját, azokat a szellemi lényeket, akiknek a fizikai planéta csupán külső kifejeződése. Az atlantiszi katasztrófa előtt az ember szellemi szeme bejárta a világmindenség térségeit és mindenütt szellemiséget észlelt. Abban az időben csak erről a szellemiségről lehetett beszélni. Értelmetlenség lett volna fizikai csillagokról beszélni az emberi fejlődésnek azon a fokán, amikor a fizikai szem még nem volt úgy nyitva, mint ma. Kinéztek a világűrbe, és szellemi lényeket láttak, szellemi hierarchiákat. Tehát lényeket láttak.

A következő hasonlat segít megérteni a fejlődés további menetét. Képzeljük el, hogy kilépünk a sűrű ködbe. Nem látunk minden egyes különálló fényt, mindent befátyoloz egy ködös aura. Azután a köd felszáll, és fizikailag láthatóvá válnak az egyes fények. Az aurák viszont már nem láthatók. Ez csak egy hasonlatként szolgáló fizikai folyamat. A Jupiterrel azonban úgy állt a dolog, hogy régen a szem a Jupiter auráját látta, és az aurában azokat a szellemi lényeket, akik fejlődési fokuk következtében a Jupiterhez tartoztak. Az emberiség azután kifejlesztette fizikai látóképességét. Az aura megmaradt, de az emberek már nem látták; fizikai központja viszont fokozatosan egyre tisztábban láthatóvá vált. Elveszett a hozzá tartozó szellemi rész és láthatóvá vált az, ami testi benne. A csillagokat körülvevő szellemiségre, a csillagok körül lévő lényekre vonatkozó tudást a szent misztériumok őrizték meg. Erről a tudásról beszélt az összes szent risi. Amikor az emberiség már csak fizikai látásra volt képes, a szent risik szellemi atmoszférákról beszéltek. A térben szétszórt kozmikus testek szellemi lakóiról.

Gondoljuk meg, hogy mi következett ebből. A tudás szentélyeiben az égitesteket körülvevő szellemi lényekről volt szó. Kint a világban, ahol az érzéki szem egyre élesebbé vált, mindinkább csupán a sűrű fizikai anyagról beszéltek. Ha a szent risik kiejtették volna ezt a szót, hogy „Merkúr” – valójában sohasem használták ezt a szót, de hadd használjuk most, hogy megértessük magunkat – vajon a fizikai égitestre gondoltak volna? Nem. Még a régi görögök sem a fizikai planétát, hanem inkább az ott lakó szellemi lények összességét értették alatta, ha Merkúrról beszéltek. Amikor a megismerés szentélyeiben kiejtették a „Merkúr” szót, ez szellemi világokra, szellemi lényekre vonatkozott. Amikor a misztériumi tanítók tanítványai – ki-ki a saját nyelvén – a Holdról, Merkúrról, Vénuszról, Napról, Marsról, Jupiterről és Szaturnuszról beszélt, akkor szellemi lények rangsoráról volt szó. Aki ezeket a szavakat a mai értelemben használja, a fizikai égitestek megjelölésére, az annak, amit Hold, Merkúr, Vénusz, stb. alatt eredetileg értettek, csak a legdurvább részét jelöli meg. Éppen a lényeget hagyja ki.

A hajdani idők bölcs tanítója kiejtette ezt a szót, hogy „Hold”, s ezzel egy hatalmas szellemi birodalom képzetét idézte fel. Amikor az égen rámutatott arra a pontra, ahol a Hold állt, tudatában volt annak, hogy a szellemi hierarchiák legalacsonyabb fokozata lakik ott. De az az ember, aki növekvő érzékszervi észlelése folytán messze távolodott ettől a szellemi szemlélettől, felnézett és csak a fizikai Holdat látta, amelyet aztán „Hold”-nak nevezett. Ugyanaz a szó szolgált kétféle dolog kifejezésére, amelyek összetartoztak ugyan, de teljesen különböző képzeteket hívtak életre az emberi lélekben. Ugyanígy volt ez, ha a megismerési helyek bölcsei a Merkúrra, Napra, Marsra, stb. pillantottak fel. A szellemi áramlat szavai egészen mást jelentettek, mint a materialista áramlat szavai.

A két áramlat egyre inkább különvált az emberiségben. Azok a szavak, amelyek később a külső égitestek megjelölésére szolgáltak, korábban a misztériumokban mindig szellemi birodalmakra, szellemi birodalmak rangsoraira vonatkoztak. A külső világ viszont mindig valami anyagit értett alattuk. Olyan tény ez, amely még arra a mai mitológiára is érvényes – szándékosan használom ezt a szót – amit modern asztronómiának nevezünk. A szellemtudomány elismeri minden mitológia teljes értékét, így hát értékeli a modern asztronómiának nevezett mitológiát is, amely nem lát mást, mint fizikai égitestekkel megtöltött teret. Annak számára, aki valóban ismeri a dolgokat, ez a modern mitológia csak az összes mitológiák egyik fázisa. Egyenes vonal húzódik ezeken a mitológiákon át a régi európai népek istenekről, csillagokról, világokról szóló mondáitól, a görögök és rómaiak mitológiájától, a középkor homályos mítoszaitól a mindenképpen megfelelő és teljes csodálatunkat megérdemlő Kopernikusz, Kepler és Galilei [9] által megteremtett mítoszokhoz. Eljön majd az az idő, amikor azt fogják mondani erről a modern mitológiáról: „Voltak valaha olyan emberek, akik helyesnek tartották, hogy egy materiális Napot egy ellipszis középpontjába helyezzenek, amelyek körül elliptikus pályákon planéták keringenek, és különbözőképpen forognak. Megszerkesztettek maguknak egy kozmikus világrendszert, mint ahogy ezt már az előző korok is megtették. De ma már tudjuk – ezt persze a jövő kor embere fogja majd mondani – hogy mindez csupán mese és monda.”

[9] Nikolaus Kopernikus (1473-1543), Johannes Kepler (1571-1630), Galileo Galilei (1564-1642)

Igen, ez az idő is el fog jönni, bármennyire lenézi is a modern ember a régi mitológiákat és csak a sajátjára esküszik, s ha mégoly abszurdnak tartja is, hogy kopernikuszi mitológiáról beszéljünk. De éppen ebből értjük majd meg, mennyire különbözőképpen értelmezték a szavakat az idők folyamán.

Az ősi kozmikus bölcsesség mindezek ellenére tovább terjedt, folytatódott. Exoterikusan mind kevésbé és kevésbé vált érthetővé, mert egyre inkább materialista módon értelmezték, egyre kevésbé látták meg azt, ami szellemi benne. Hogy az emberiség, el ne veszítse teljesen kapcsolatát az ősi szellemi bölcsességgel, az ősi bölcsesség megújulásának idején, vagyis korunk kezdetén, ismét határozottan rá kellett mutatni arra, hogy ahova a fizikai szem feltekint, és fizikai szem lévén, csak fizikaiságot lát, ott szellem tölti be a teret. Szent Pál legbensőbb tanítványa, Dionysos Aeropagita [10], világosan hirdette Athénben, hogy nemcsak anyag van kint az űrben, hanem ha a lélek felemelkedik a világlét térségeibe, akkor ott szellemi lényeket is talál, akik a fejlődésben az ember felett állnak.

[10] Dionysios Aeropagitát íz Apostolok Cselekedetei (17/34) mint Pál apostol tanítvány említi. Neve alatt jelentek meg az V. század végén Szíriában „Az égi hierarchiákról” és „Az egyházi hierarchiáról” című írások, amelyeket Scotus Eriugena fordított le görögből latinra a IX. században.

Dionysos más kifejezéseket használt, mint amit előtte használtak, mert a régi szavakat már mindenki csak materiálisan értelmezte volna. A risik szellemi hierarchiákról beszéltek és ugyanazt értették alatta, amit még a görög és római bölcsesség is kifejezett, mikor a Hold, Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter és Szaturnusz világára utalt. Dionysos, Szent Pál tanítványa, ugyanazokra a világokra gondolt, mint a risik, csak határozottan hangsúlyozta, hogy szellemi világokról van szó és olyan szavakat választott, amelyekről tudta, hogy szellemileg fogják értelmezni, vagyis: angyalok, arkangyalok, archék, exuziák, dünamiszok, küriotészek, trónok, kerubok, szeráfok. De az emberiség ismét teljesen elfelejtette, amit hajdan tudott. Ha meglátták volna az összefüggést aközött, amit Dionysos Aeropagita és amit a risik láttak, tudták volna, hogy amit a risik Holdnak neveznek és ami más misztériumokban az angyalok birodalma, az egy és ugyanazon dologra vonatkozik. Ha egyrészt azt a szót hallották volna, hogy „Merkúr”, másrészt azt, hogy „arkangyal”, tudták volna, hogy egyet jelentenek. „Archék” és „Vénusz” ugyanarra a világra vonatkozik, éppúgy, mint „Nap” és „exuziák”. A „Mars” szó hallatára úgy érezték volna, hogy a dünamiszokhoz emelkednek fel. A Jupiter szó a dionysosi iskolában a küriotészeknek felel meg, a Szaturnusz pedig a trónoknak.

De szélesebb körökben ezt már nem tudták, nem tudhatták. Az egyik oldalon volt az anyagi dolgok tudománya, amely egyre inkább materiálissá vált. Ez megtartotta a régi elnevezéseket, amelyek egykor szellemi valóságot jelentettek, de az anyagra vonatkoztatták őket. A másik oldalon megvolt a szellemi élet, amely szellemi lényekről, angyalokról, arkangyalokról, stb. beszélt, de elvesztette kapcsolatát ezeknek a szellemi lényeknek fizikai kifejezéseivel. Így láthatjuk, hogyan hatolt be az ősi bölcsesség Dionysoson keresztül a Szent Pál által alapított iskolába, és csak arra van szükség, hogy az újonnan alapított tudományt a múlt szellemi impulzusával hassuk át. A szellemtudomány vagy antropozófia feladata, hogy újra összekapcsolja a fizikaiságot a szellemiséggel, a földi világot a szellemi hierarchiákkal. Akik nem tudják, hogy honnan erednek tulajdonképpen a külső, érzékelhető világra vonatkozó képzeteink, azok számára a tudás másik, szellemi aspektusa érthetetlen marad.

Ez különösen feltűnő, ha olyan írásokkal foglalkozunk, amelyek az ősi világbölcsességből keletkeztek, s bár a kozmikus bölcsességnek csak halvány visszhangját tartalmazzák, mégis csak ennek a bölcsességnek segítségével érthetők meg igazán. Hogy példával szolgáljunk az ősi világbölcsességből származó írások megértésével kapcsolatos nehézségekre, nézzünk meg egy részt az isteni dalból, a Bhagavad Gitából [11], ami mélyen belevilágít az emberi életnek a hierarchiákkal való összefüggésébe. Ez a rész a 8. fejezetben található és a 23. verssel kezdődik:

[11] A magasztos éneke. A Mahábhárata VI. könyvében található hindu tanköltemény. Lásd Rudolf Steiner: „A Bhagavad Gita és a Pál-levelek” c. előadásait, valamint „A Bhagavad Gita okkult alapjai” c. ciklust (GA 142 és 146)

„Meg fogom neked magyarázni, ó igazságkereső ember, hogy a magasztos szellemek milyen körülmények között haladnak át a halál kapuján, hogy újraszülessenek, vagy sem. Azt mondom neked: figyeld a tüzet, a nappalt, a növekvő Hold idejét, valamint a Nap növekvő fényének hónapjait. Akik ekkor halnak meg, a halál kapuján át Brahmába jutnak. De azok, akik a füst jelében, éjszaka távoznak, a fogyó Hold idején, a Nap fénye csökkenésének napjaiban, azok a Hold fényébe lépnek be a halál kapuján át, és ismét visszatérnek a földi világba.”

A Bhagavad Gitának ez a részlete azt mondja, hogy az emberi lény aszerint halad előre, aszerint születik újra, hogy a fény jelében hal-e meg, nappal, a növekvő Holdnál, az alatt a félév alatt, mikor a Nap magasan áll az égen, vagy a füst jelében, éjszaka, a fogyó Holdnál, amikor a Nap alacsonyan áll. Ezt mondja, ez a materiális értelme. Akik a tűz jelében, nappal, a növekvő Holdnál lépik át a halál kapuját, mikor a Nap magasan áll az égen, azokról azt mondja, hogy nem kell többé visszatérniük. Azokról azonban, akik a füst jelében, éjszaka, fogyó Hold és a Nap alacsony állása idején halnak meg, azt mondja, hogy képtelenek felemelkedni a brahmai magasságokba, csak a Hold magasságáig jutnak el, és újra vissza kell térniük.

Kelet isteni dalának ez a részlete a legnagyobb nehézségeket okozza mindazoknak, akik az exoterikus élet keretein belül akarják megmagyarázni. Csak úgy magyarázható meg, ha a szellemi megismerés fényével világítjuk meg; azzal a fénnyel, amelyből tulajdonképpen született, s amely tovább fénylett a misztériumiskolákban, megfiatalodott a kereszténység által és megvilágítja azt a kapcsolatot, amely a Hold és az angyalok, a Merkúr és az arkangyalok, a Vénusz és az archék, stb. között fennáll. Ennek a fénynek a. segítségével meg fogjuk találni az ilyen részekhez a kulcsot, mint amilyet példának választottunk. Az isteni dal, a Bhagavad Gita e részének magyarázata – ami exoterikusan lehetetlen volna – lesz a kiindulópontunk ma este, és ha már megtaláltuk a kulcsát, akkor felemelkedhetünk a szellemi hierarchiákhoz.

2. Düsseldorf, 1909. április 12. este

[A tűzről szóló keleti tanítás. A Bhagavad Gita mondásának értelmezése.]

Azok a tanítások, amelyeket a szent risik az Atlantisz utáni első korszakban hirdettek, a lét szellemi forrásaiból fakadtak. Ennek a tanításnak, ennek a kutatásnak legfőbb jelentősége abban rejlik, hogy mélyen behatolt a természeti folyamatokba és felfedezte az alapjukat képező aktív szellemi princípiumokat. Alapjában véve állandóan szellemi történések és lények vesznek bennünket körül. A fizikai jelenségek csak a szellemi tények kifejeződései, és az anyagi formában megjelenő dolgok nem egyebek, mint a szellemi lények külső burkai. Amikor tehát az ősi, isteni tanítások a környezetünkben lévő jelenségekről beszéltek, különösen hangsúlyozták azt, ami számukra az embert környező jelenségek közül a legfontosabb volt: a tüzet. Mindannak a magyarázatában, ami Földünkön történt, központi szerepet kapott a tűznek szellemi tanulmányozása. Ha meg akarjuk érteni a tűzről szóló keleti tanításokat, amelyek rendkívül jelentősek voltak a régi időkben minden megismerés, sőt maga az élet számára is, meg kell vizsgálnunk, hogy milyennek tekintette a természet többi objektumait és jelenségeit az az ősrégi tanítás, mely még a mai szellemtudományban is teljes mértékben érvényes.

Ezekben a régi időkben mindazt, ami az embert a fizikai világban körülveszi, az úgynevezett. négy elemre vezették vissza. Ezt a négy elemet a modern materialista tudomány ma már nem ismeri el. Tudják, hogy ez a négy elem a föld, a víz, a levegő és a tűz. De a „föld” szó alatt a szellemtudomány nem azt értette, amit ez a szó ma jelent. A „föld” az anyagi lét bizonyos állapotát jelentette, a szilárd állapotot. A szellemtudományban mindazt, amit ma szilárdnak hívunk, „földszerű”-nek nevezték. Mindegy, hogy a szántóföld rögéről, egy kristályról, egy ólom- vagy aranyrögről vagy bármi más szilárd természetű dologról volt is szó, mindazt, ami szilárd halmazállapotú, azt „föld”-nek hívták. Ugyanígy minden folyékony elemet, nemcsak a mai vizet, „vizes”-nek vagy „víz”-nek neveztek. Ha például a vasat tűzzel megolvasztjuk úgy, hogy folyékonnyá válik, a szellemtudomány ebben az állapotában „víz”-nek hívja. Minden folyékony állapotú fémet „víz”-nek neveztek. És mindazt, amit légneműnek hívunk, tehát azt a halmazállapotot, melyet ma gázneműnek is nevezünk, „levegő”-nek nevezték függetlenül attól, hogy milyen anyagról, oxigénről, hidrogénről vagy valami más gázról volt szó.

A tüzet tekintették a negyedik elemnek. Akik emlékeznek az elemi fizikára, tudják, hogy a modern tudomány nem tekinti a tüzet összehasonlíthatónak a földdel, a vízzel vagy a levegővel. A tüzet a modern fizika a mozgás egy állapotának tekinti. A szellemtudomány számára a hő vagy tűz valami olyasmi, aminek még a levegőnél is finomabb anyagisága van. Mint ahogy a föld vagy szilárd állapot átalakítható folyékony állapottá, a szellemtudomány szerint a légnemű fokozatosan átalakulhat „tűz” állapotúvá. A tűz olyan finom elem, hogy áthatja az összes többi elemet. Áthatja a „levegőt” és ezzel felmelegíti; ugyanígy van ez a „vízzel” és a „földdel” is. Míg a másik három elem elkülönül egymástól, a tűzelemnek az a tulajdonsága, hogy mindent áthat.

A régi és a modern szellemtudomány megegyezik abban, hogy van még egy ennél fontosabb különbség is egyrészt a föld, víz és levegő, másrészt a tűz vagy hő között. Hogyan ismerjük meg a földet, vagyis azt, ami szilárd? Úgy, hogy megérintjük: és tapasztaljuk az ellenállását. Ugyanez vonatkozik a vízre, bár ez könnyebben enged, kisebb ellenállást fejt ki. Mindenesetre úgy érzékeljük, mint egy rajtunk kívül álló ellenállást. Ez fennáll a levegő elemmel kapcsolatban is. Ezt is csak külsőleg ismerjük meg. Nem így van ez a hővel. Itt egy olyan szempontot kell hangsúlyoznunk, amit a modern szemlélet nem tart fontosnak, de amit fontosnak kell tartanunk, ha a lét valódi rejtélyeit akarjuk kikutatni. A meleget érzékelhetjük anélkül, hogy kívülről megérintenénk. Ez a lényeges. Ha megérintünk egy bizonyos hőfokú tárgyat, akkor ugyanúgy veszünk tudomást arról, mint a többi három elemről. De a hőt saját szervezetünkben is érezzük. Azért hangsúlyozta a régi hindu bölcsesség, hogy a földet, a vizet és a levegőt csak a külső világban érzékeljük, a hő az első elem, amit bensőleg is észlelhetünk. A hőnek vagy tűznek két oldala van: egy külső oldala, mely akkor mutatkozik meg, amikor külsőleg érzékeljük, és egy belső oldala, amelyet saját hőállapotunkkal kapcsolatban érzünk. Valóban érezzük belső hőállapotunkat: fázunk vagy melegünk van, viszont kevéssé törődünk a szervezetünkben lévő gáznemű, folyékony vagy szilárd elemekkel, vagyis a bennünk lévő levegővel, vízzel és földdel. Csak a hőelemben kezdjük magunkat érezni.

A hőelemnek tehát van egy belső és egy külső oldala. Ezért hirdeti a régi és modern szellemtudomány egyaránt, hogy a hő illetve a tűz az első lépcsőfok az anyag lélekké válásánál. Mert a szó szoros értelmében beszélhetünk egy külső tűzről, amelyet úgy érzékelünk, mint a többi elemet, és egy bennünk lévő, belső lelki tűzről.

A szellemtudományban a tűz mindig híd volt a külső anyagi világ és az ember csak belsőleg érzékelhető lelki világa között. A tűz vagy hő mindig a természet megfigyelésének központjában állt, mert a tűz az a kapu, amelyen át a külső világból a belső világba hatolunk. Valóban olyan, mint egy ajtó, amely előtt megállhatunk, láthatjuk kívülről, kinyithatjuk és belülről is megnézhetjük. – Ez a tűz igazi helye a természeti jelenségek között. Megérintünk egy külső tárgyat és megismerjük a tüzet, amint kívülről áramlik felénk, ugyanúgy, mint a másik három elem; észleljük belső melegünket, s ezt valami olyasminek érezzük, ami hozzánk tartozik: a kapun belül állunk, belépünk a lelki világba. Így szólt a tűzről szóló tudomány. Ezért látták a tűzben azt, ami a lelki és anyagi létet egybefonja.

Nézzünk most egy egyszerű leckét az ősi emberi bölcsességből. A múlt tanítója így szólt: Figyelj meg egy égő tárgyat, amint a tűz elemészti. Két dolgot látsz ezen az égő tárgyon. Az egyiket a régi időkben „füst”-nek nevezték, és még ma is így hívhatjuk, a másikat „fény”-nek. Mert ez a két természeti jelenség lép fel, ha egy tárgyat megemészt a tűz: egyrészt fény, másrészt füst. A szellemi látó a tüzet a füst és fény között állónak látta és azt mondta, hogy mindkettő a lángból születik.

Tisztában kell lennünk egy igen egyszerű, de nagyon fontos ténnyel a tűzből született fénnyel kapcsolatban. A 1egtöbb ember, ha megkérdezzük, látja-e a fényt, azt feleli, hogy természetesen látja. Pedig ez a válasz abszolút téves, mert a fizikai szem valójában nem látja a fényt. A fény révén látjuk a szilárd, cseppfolyós, gáznemű tárgyakat, de a fényt magát nem látjuk. Képzeljék el, hogy az egész világtért bevilágítja egy fény, amelynek forrása önök mögött van, úgyhogy nem láthatják, és önök a világűrbe tekintenek, amelyet teljesen átvilágít ez a fény. Látnák a fényt? Egyáltalán semmit sem látnának. Csak akkor látnának valamit, ha egy tárgy kerülne a megvilágított térbe. A fény nem látható, csak a fény által megvilágított szilárd, cseppfolyós és gáznemű tárgyak. A fizikai fényt tehát egyáltalán nem látja a fizikai szem. Különösen világosan mutatkozik ez meg a tisztánlátó számára. A szellemtudomány ezért azt mondja, hogy a fény mindent láthatóvá tesz, de a fény maga nem látható. Fontos megállapítás, hogy a fény észlelhetetlen. Nem észlelhető külső érzékszerveinkkel. Észlelhetjük azt, ami szilárd, cseppfolyós és gáznemű, és mint utolsó elemet észlelhetjük még külsőleg a hőt vagy tüzet, de itt már elkezdődik a belső észlelés. Maga a fény már nem észlelhető külsőleg. Ha azt hiszik, hogy fényt látnak, amikor a Napba néznek, tévednek. Egy égő testet, égő anyagot látnak, amelyből a fény kiárad. Ha megvizsgálnák, látnák, hogy gáznemű, folyékony és földelemű anyagokkal van dolguk. Nem a fényt látják, hanem azt, ami ég.

Így a szellemtudomány szerint ha felfelé haladunk a földtől a vízen és a levegőn át a tűzhöz, majd a fényhez, akkor a láthatótól, a külsőleg észlelhetőtől eljutunk a láthatatlanhoz, az éterikus szellemi birodalomhoz. Azt is mondhatnánk, hogy a tűz a külsőleg észlelhető anyagi világ és a külsőleg már nem észlelhető éterikus szellemi világ határán áll.

Mi történik tehát egy tűz által megemésztett testtel? Mi történik akkor, ha valami ég? Ha valami ég, látjuk, hogy egyrészt fény keletkezik. A hő, ha olyan erős, hogy fényforrássá válik, létrehozza az első olyan szubsztanciát, amely külsőleg már nem látható, amelynek hatása van a szellemi világra, amelyről azt mondhatjuk, hogy már nem csupán külső, anyagi jellegű. A hő felküld valamit a láthatatlan, külsőleg nem érzékelhető világnak, de füst formájában kell, hogy fizessen érte. Az eredetileg átlátszó és átvilágított tűznek engednie kell, hogy átlátszatlan, „füstös” rész képződjön benne. Láthatjuk tehát, hogy a tűz vagy hő kettéoszlik egyrészt fényre, s ezzel utat nyit az érzékfeletti világ felé. De cserében azért, hogy fény formájában felküld valamit az érzékfeletti világba, le kell küldenie valamit az anyagi világba is, az átlátszatlan, de látható dolgok világába. A világon semmi sem keletkezik egyoldalúan. Mindennek, ami keletkezik, két oldala van: ha a hőből fény keletkezik, akkor megjelenik a homályos, sötét anyag is. Ez ősrégi szellemtudományos tan.

A leírt folyamat azonban csak a külső oldala a dolognak, csak anyagi, fizikai folyamat, amelynek alapját valami egészen más képezi. Ha csak puszta hővel van dolgunk valami olyan tárggyal kapcsolatban, ami még nem világít, akkor abban bizonyos vonatkozásban maga a hő van jelen, amit érzékelünk. Ez külső fizikaiság, de szellemi elemet is tartalmaz. Ha a hő olyan intenzívvé válik, hogy fény és füst keletkezik, a hőben lévő szellemi tartalom egy része átmegy a füstbe. A hőnek az a szellemi része, amely a légnemű füstbe kerül át, tehát valami olyasmibe, ami alacsonyabb rendű, mint a hő, most belevarázsolódik a homályos füstbe. A tűzzel kapcsolatban álló szellemi lényeknek úgyszólván bele kell egyezniük, hogy belevarázsolják őket abba, ami sűrűvé, ami füstté válik. Így tehát minden homályosodás, minden materializálódás, ami a hőből származik, szellemi lények elvarázsolódásával kapcsolatos.

Ezt még feltűnőbben is bemutathatjuk. Képzeljük el, hogy a levegőt cseppfolyósítjuk, ami ma már lehetséges. A levegő viszont nem más, mint megsűrűsödött hő; a hőből keletkezett, úgy, hogy füst képződött belőle. Az a szellemi rész, amely tulajdonképpen a tűzben szeretne lenni, belevarázsolódott a füstbe. Szellemi lények – elemi lényeknek is nevezik őket – vannak mindenütt belevarázsolva a levegőbe, és még mélyebbre, a lét alacsonyabb fokára varázsolódnak, ha a levegőt cseppfolyósítjuk. Ezért lát a szellemtudomány minden külsőleg érzékelhető dologban valami olyasmit, ami a tűz vagy hő ősállapotából keletkezett úgy, hogy először levegővé, vagy füstté, vagy gázzá vált, vagyis a hő gázzá sűrűsödött, a gáz folyadékká és a folyadék szilárd állapotúvá.

Tekints bármelyik szilárd anyagra, mondja a szellemtudós, s tekints vissza: egykor folyékony volt, csak a fejlődés során vált szilárddá. A folyadék egykor légnemű volt, a légnemű pedig mint füst, a tűzből keletkezett. De ehhez a sűrűsödéshez, ehhez a légneművé és szilárddá váláshoz, mindig szellemi lények elvarázsolása fűződik.

Nézzük a bennünket körülvevő világot. A szilárd kövek, a folyók, a párolgó víz, a felszálló köd, a levegő – minden, ami szilárd, cseppfolyós, gáznemű vagy tűz – valójában mind csak tűz. Minden tűz körülöttünk, csak éppen megsűrűsödött tűz. Egykor minden tűz volt, minden a tűzből született. S a sűrűsödés minden formájában elvarázsolt szellemi lények vannak!

Mivel érik tehát el a bennünket körülvevő isteni szellemi lények, hogy olyan szilárd, cseppfolyós és légnemű anyag jöjjön létre, amilyen planétánkon van? Leküldik azokat az elemi lényeket, akik a tűzben élnek és bezárják őket a levegőbe, vízbe és földbe. A szellemi teremtő, formáló lények követei ők, elemi követei. Az elemi lények először a tűzben élnek. Ha képszerűen akarjuk ezt kifejezni, azt mondhatjuk, hogy ott még jól érzik magukat, de most arra vannak ítélve, hogy elvarázsolt életet éljenek. Ha körülnézünk, ezt mondhatjuk: Azoknak a lényeknek, akiknek mindazt köszönhetjük, ami körülvesz bennünket, le kellett szállniuk a tűzelemből és bele vannak varázsolva a dolgokba.

Tehetünk-e vajon mi emberek valamit ezekért az elemi lényekért? Ezt a nagy kérdést tették fel a szent risik. Tehetünk-e valamit azért, hogy az elvarázsoltakat megváltsuk? Igen, tehetünk! Mert amit mi emberek itt a fizikai világban teszünk, nem egyéb, mint szellemi folyamatok külső kifejezése. Mindennek, amit teszünk, jelentősége van a szellemi világ számára is. Tegyük fel például a következőt: Egy ember előtt van egy hegyi kristály vagy aranyrög, vagy valami hasonló. Az ember nézi. Mi történik akkor, ha valaki fizikai szemével egyszerűen rábámul egy tárgyra? Folyamatos kölcsönhatás keletkezik az ember és az elvarázsolt elemi lény között. Az anyagba varázsolt lénynek és az embernek valami dolga van egymással. Tegyük fel azonban, hogy az ember csak bámulja a tárgyat, úgyhogy csak az tűnik fel neki, amit szeme lát; közben állandóan átmegy valami ezekből az elemi lényekből az emberbe. Reggeltől estig állandóan elvarázsolt elemi lények mennek át az emberbe. Amikor észlelünk, a sűrűsödési folyamatokba már belevarázsolt és továbbra is folyamatosan belevarázsolódó elemi lények tömege hatol belénk állandóan környezetünkből.

Tegyük fel, hogy egy ilyen ember, aki egy tárgyat bámul, a legkevésbé sem hajlamos arra, hogy gondolkozzék arról, amit lát, vagy hogy életre keltse lelkében a dolgok szellemét. A könnyű utat választja: járja a világot, de nem dolgozza fel tapasztalatait szellemileg magasabb rendű gondolatok és érzések segítségével. A fizikai, anyagi világ puszta szemlélője marad. Ez esetben az elemi lények beléhatolnak és ott maradnak. Semmit sem nyertek a világ folyamatában, csak annyit, hogy áttették székhelyüket a külső világból az emberbe.

De vegyünk most egy olyan embert, aki szellemileg feldolgozza a külvilágról nyert benyomásait, aki eszméi, fogalmai segítségével képzeteket alkot a világ szellemi alapjairól. Vagyis egy olyan embert, aki nemcsak megbámul egy fémet, hanem elgondolkodik a természetén; egy olyan embert, aki érzi a dolgok szépségét, és benyomásait szellemi jellegűvé teszi. Mit tesz egy ilyen ember? Szellemi tevékenységével megváltja az elemi lényt, aki feléje áramlik a külvilágból, vagyis felemeli előző állapotába. Megszabadítja az elemi lényt a varázslattól. Így tehát szellemi tevékenységünkkel megszabadíthatjuk a levegőbe, vízbe, földbe varázsolt lényeket és visszavezethetjük őket eredeti elemükbe – vagy bezárhatjuk őket belső lényünkbe anélkül, hogy bármi változás történne velük. Az emberbe egész földi életén át elemi lények áradnak bele. Amilyen mértékben megelégszik azzal, hogy pusztán csak bámulja a dolgokat, olyan mértékben hagyja, hogy ezek a szellemi lények egyszerűen csak beleköltözzenek, és nem változtatja meg őket; amilyen mértékben viszont arra törekszik, hogy eszmékkel, fogalmakkal, a szépség megérzésével a külvilág dolgait szellemileg feldolgozza, olyan mértékben váltja meg és szabadítja ki ezeket a szellemi elemi lényeket.

Mi történik ezekkel az elemi lényekkel, akik úgyszólván a dolgokból költöztek át az emberbe? Eleinte benne élnek az emberben. A felszabadított lények is az emberben laknak, de csak az ember fizikai haláláig. Amikor az ember átmegy a halál kapuján, akkor mutatkozik meg a különbség azok között az elemi lények között, akik csupán beleköltöztek, de az ember nem vezette őket vissza a magasabb elembe, és azok között, akiket az ember saját szellemivé válásával visszavezetett korábbi elemükbe. Azok, akiket nem alakított át, semmit sem nyertek azáltal, hogy a dolgokból átvándoroltak az emberbe; a többiek azonban elnyerték azt, hogy az ember halála után visszatérhetnek eredeti világukba. Földi élete alatt az emberbe átmenetileg beköltöznek az elemi lények. Amikor az ember átélte életét a szellemi világokban, és a születés kapuján át belép következő inkarnációjába, az összes elemi lény, akiket nem váltott meg, vele együtt visszatér a fizikai világba. Akiket azonban megváltott, azokat már nem hozza magával többé, amikor leszáll; ezek visszatértek eredeti elemükbe.

Látjuk tehát, hogy az emberen múlik, hogy fejlődésével, azzal, hogy hogyan viselkedik a külső természettel szemben, megszabadítja-e a földi világunk létrejöttéhez szükségszerűen elvarázsolt elemi lényeket, vagy pedig még jobban a Földhöz láncolja őket, mint azelőtt voltak.

Mit tesz az az ember, aki egy külső tárgyat néz, és azzal, hogy mélyére hatol igazi természetének, megváltja belőle az elemi lényt? Szellemileg a fordítottját teszi annak, ami korábban történt. Míg eredetileg úgyszólván füst keletkezett a tűzből, az ember most szellemileg ismét tüzet teremt a füstből. A tűz azonban csak az ember halálakor szabadul fel. Ha az ősi szent szellemtudomány fényénél nézzük, láthatjuk, milyen végtelenül mély szellemi tartalma volt a régi áldozati szertartásoknak! Képzeljék el az áldozati oltár előtt álló papot azokban a régi időkben, amikor a vallás még a szellemi törvények valódi tudásán alapult. Képzeljék el a papot, amint meggyújtja a lángot, képzeljék el a felszálló füstöt, amelyből valóban áldozat lesz, mert imák kísérik. Mi történt valójában az ilyen áldozatoknál? A pap ott állt az oltárnál, ahol a füst keletkezett. Amikor a hőből kivált a szilárd rész, egy szellem varázsolódott el, de ugyanakkor, minthogy egy ember imáival kísérte ezt a folyamatot, ez az ember úgy fogadta magába ezt a szellemet, hogy az halála után ismét felemelkedett a magasabb világba. Mit mondott az ősi misztériumok papja azoknak, akik meg akarták érteni az ilyen szertartásokat? Ezt mondta: ha úgy nézel a külvilágba, hogy szellemi tevékenységed nem kötődik a füsthöz, hanem felemelkedik a tűz elemhez, akkor halálod után megváltod a füstbe varázsolt szellemet. S így szólt az az ember, aki értette, hogy mi történik a füstbe varázsolt és az emberbe átköltözött szellemmel: ha a szellemet meghagytad olyannak, amilyen a füstben volt, akkor veled együtt újra meg kell, hogy szülessen, akkor halálod után nem tud visszatérni a szellemi világba. De ha megváltottad, ha visszavezetted a tűzhöz, akkor halálod után felemelkedik a szellemi világokba, és születésedkor nem kell már visszatérnie a Földre.

Ezzel megmagyaráztuk a Bhagavad Gitából legutóbbi előadásomban idézett mély értelmű mondatok egy részét. Nem az emberi énről van benne szó, hanem a természet szellemeire, azokra az elemi lényekre utal, akik a külső világból hatolnak az emberbe. Azt mondja: Nézd a tüzet, nézd a füstöt! Amit az ember szellemi tevékenységével tűzzé változtat, az mind olyan szellem, akiket halálakor megvált. Akiket változatlanul meghagy olyannak, amilyen a füstben volt, azok halálakor kapcsolatban maradnak vele és újra meg kell születniük, amikor az ember újra megszületik. Az elemi lényeknek tehát az a sorsa, hogy ha az ember bölcsességet fejleszt ki magában, ezzel állandóan elemi lényeket szabadít fel, amikor meghal; a bölcsesség hiányával, az érzékek világához való materialista kapcsolódásával viszont magához láncolja az elemi lényeket és kényszeríti őket, hogy vele együtt újra és újra megszülessenek.

Ezek az elemi lények azonban nemcsak a tűzzel és a vele összefüggő dolgokkal állnak kapcsolatban. Magasabb rendű isteni szellemi lények küldöttei ők, és közreműködnek mindabban, ami a külső, érzékelhető világban végbemegy. Azoknak az erőknek az összjátéka, amelyek a nappal és éjszaka váltakozását okozzák, például sohasem jöhetett volna létre, ha elemi lények seregei nem tevékenykedtek volna a planéták megfelelő módon való forgatásában. Mindent, ami történik, alacsonyabb vagy magasabb rendű szellemi hierarchikus lények seregei hoznak létre. Most a legalacsonyabb rendűekről, a segédekről beszélünk. Elemi lények élnek azokban a folyamatokban, amelyek az éjszakát nappallá, a nappalt éjszakává változtatják és az ember szoros kapcsolatban áll ezekkel az elemi világban élő lényekkel is, akik a nappal és éjszaka létrehozásában segédkeznek. Az olyan ember, aki közönyös és lusta, aki elengedi magát, az egészen másként hat ezekre az elemi lényekre, mint az, aki kreatív, aktív, szorgalmas és produktív. Ha ugyanis egy ember lusta, összekapcsolódik ezekkel az elemi lényekkel és ugyanez történik akkor is, ha szorgalmas, csak más módon. Az elemi lényeknek e második csoportjából azok, akik nappal tevékenykednek, mondhatnánk a nappalt görgetik, a magasabb rendű elemükben élnek. De éppúgy, mint ahogy a tűz elemi lényei közül azok, akik az első csoportba tartoznak, némelyek a levegőhöz, a vízhez és a földhöz vannak kötve, a második csoportbeliek közül némelyek a sötétséghez vannak láncolva. A nappalt nem lehetne elválasztani az éjszakától, ha bizonyos elemi lények nem volnának bebörtönözve az éjszakába. Az ember csak azért élvezheti a nappalt, mert az isteni szellemi lények kiűzték onnan az elemi lényeket, és az éjszakához láncolták őket.

Ha az ember lustálkodik, az eközben beleáradó elemi lényeket meghagyja olyannak, amilyenek, tehát lustasága folytán változatlanok maradnak ezek az elemi lények, akik az éjszaka sötétségéhez vannak láncolva. Azokat az elemi lényeket viszont, akik akkor áramlanak az emberbe, amikor aktív, amikor tevékenykedik, szellemileg visszavezeti a nappalba. Így állandóan megszabadít második csoportbeli elemi lényeket is. Egész életünkön át elemi lényeket hordozunk magunkban, akik vagy olyankor áramlottak belénk, amikor lustálkodtunk, vagy olyankor, amikor tevékenykedtünk. Amikor átmegyünk a halál kapuján, azok a lények, akiket visszavezettünk a nappalba, beléphetnek a szellemi világba. Azok a lények, akiket lustaságunk folytán az éjszakában hagytunk, hozzánk vannak láncolva és visszatérnek velünk következő inkarnációinkba. Tehát azok az elemi lények, akik puszta érzéki csalódás közepette költöztek belénk a külső tárgyakból és azok az éjszakai lények, akiket lusta, tétlen állapotunkban engedtünk belénk áramlani, újraszületésünkkor ismét meg fognak születni.

Ez elvezet a Bhagavad Gita-részlet második pontjához. A következő szavak ismét nem az emberi énre utalnak, hanem az említett típusú elemi lényekre: Figyeld a nappalt és az éjszakát. Akit te magad megváltasz azáltal, hogy szorgalmaddal átalakítod éjszakai lényből nappali lénnyé – az, aki a nappalból kerül ki, mikor meghalsz – belép a magasabb világokba. Akit éjszakai lényként viszel magaddal, azt arra kárhoztatod, hogy veled együtt újra megszülessen.

Bizonyára sejtik, hogyan folytatódik a dolog. Az átfogóbb természeti jelenségek terén is ugyanaz a helyzet, mint az előbb megbeszélt jelenségnél. Így van ez például a 28 napos hónapunkkal, a növekvő és fogyó Hold váltakozásával. Elemi lények seregeinek kellett tevékenykedniük, hogy a Holdat úgy hozzák mozgásba, hogy ez a Hold-ritmus és mindaz, ami vele kapcsolatos, kibontakozhasson látható földi világunkban. Ez ismét azt jelentette, hogy a magasabb rendű lényeknek az elemi lények közül némelyeket el kellett varázsolniuk, el kellett kárhoztatniuk, be kellett börtönözniük. Az érzékfeletti megismerés számára mindig megmutatkozik, hogy a Hold növekedésének idején szellemi lények emelkednek egy alacsonyabb világból egy magasabb világba. De hogy a rend fennálljon, ezért cserében más elemi szellemi lényeknek bele kell varázsolódniuk az alacsonyabb világokba.

Az elemi lényeknek ez a harmadik fajtája is kapcsolatban áll az emberrel. A derűs, vidám ember, aki elégedett a világgal, mert megérti, és derűvel fogja fel a világ dolgait, állandóan felszabadít ilyen lényeket, akik a fogyó Hold miatt meg vannak láncolva. Ezek a lények beleáramlanak, és ő folyamatosan felszabadítja őket lelki nyugalma, belső elégedettsége, harmonikus élet- és világszemlélete révén. Azok a lények, akik olyankor áramlanak az emberbe, amikor mogorva, ingerlékeny, mindennel elégedetlen, lehangolt, pesszimista, megmaradnak abban az elvarázsolt állapotukban, amelybe a fogyó Hold által kerültek. Vannak olyan emberi lények, akik azáltal, hogy harmonikus érzést alakítottak ki magukban a világgal szemben és vidám természetűek, csodálatos felszabadító munkát végeznek sok-sok ilyen elemi lénnyel kapcsolatban.

Látjuk tehát, hogy az ember kedvének nemcsak saját maga számára van jelentősége: a vidám vagy mogorva lelkület felszabadító vagy bebörtönző erőket sugároz ki lényéből. Az ember kedélyállapotának hatásai kiáramlanak minden irányban a szellemi világba. Ez a harmadik pont a Bhagavad Gita idézett tanításában: Nézd az embert, aki lelkének hangulatával szellemeket szabadít fel, ugyanúgy, mint ahogy azok felszabadulnak a Hold növekedésének idején, s ezek a szellemek az ember halálakor visszatérhetnek a magasabb világokba. Ha az ember rosszkedvével; búskomorságával behívja magába a körülötte lévő szellemeket és meghagyja őket olyannak, amilyenek voltak, amilyennek lenniük kellett, hogy a Hold periódusai létrejöjjenek, akkor azok ott maradnak hozzáláncolva, és vele együtt újra meg kell, hogy szülessenek. Ez tehát a harmadik fokozata az olyan elemi lényeknek, akik az ember halálakor vagy megszabadulnak és visszatérnek hazájukba, vagy újra meg kell születniük az emberrel együtt ebbe a világba.

Végül van egy negyedik fajta elemi lény is. Ők működnek közre a Nap járásának szabályozásában az év folyamán, hogy a Nap nyáron ébresztően, gyümölcshozóan süthessen a Földre, hogy az érlelődés tavasztól őszig bekövetkezhessen. Emiatt bizonyos szellemi lényeket le kell láncolni, el kell varázsolni a téli napjárás idején. Az ember ezeknél is úgy hat, ahogy azt a többi fajta elemi lénynél leírtuk.

Vegyünk valakit, aki a tél közeledtekor így szól: Az éjszakák hosszabbodnak, a nappalok rövidülnek. Közeledünk az évnek ahhoz a szakaszához, amikor a Nap visszavonja érlelő erőit a Földről. Külsőleg meghal a Föld, de a Föld elhalása idején egyre inkább érzem a szellemi ébredés szükségességét. Egyre inkább be kell, hogy fogadjam magamba a szellemet.

Vegyünk valakit, akinek karácsony közeledtével egyre több áhítat van a szívében, aki megérti ennek az ünnepnek a jelentőségét abban az értelemben is, hogy amikor a külső természet meghal, a szellemnek annál inkább ébernek kell lennie. Tegyük fel, hogy egy ilyen ember átéli a téli időszakot, és húsvétkor visszaemlékszik rá, hogy a szellem alvásának ideje a természet életet ébresztő folyamataival áll kapcsolatban. Akkor a húsvét ünnepét megértéssel éli át. Az ilyen ember nemcsak külsőleg vallásos, hanem vallásos megértést tanúsít a természet folyamatai iránt, a természetben lévő szellem iránt is. Az ilyen szellemi jellegű áhítat segítségével képes felszabadítani a negyedik csoporthoz tartozó elemi lényeket, akik a Nap járásával állanak kapcsolatban, és akik állandóan ki- és beáramlanak az emberben.

Akiből hiányzik az ilyenfajta áhítat, aki tagadja, vagy nem érzi a szellemet, akit megfogott korunk materialista káosza, abba beleáramlanak a negyedik csoporthoz tartozó elemi lények és megmaradnak olyannak, amilyenek voltak. Az ember halálakor ismét az történik, hogy vagy megváltja ezeket az elemi lényeket, s akkor visszatérhetnek saját elemükbe, vagy leláncoltan vele maradnak, és akkor ismét meg kell jelenniük a földi világban az ember újraszületésekor. Aki úgy kapcsolódik a téli szellemekhez, hogy nem alakítja át őket nyári szellemekké, vagyis nem váltja meg őket szellemi tevékenységével, az arra ítéli őket, hogy vele együtt újra megszülessenek. Ellenkező esetben nem kell vele visszatérniük.

Nézd a tüzet és a füstöt! Ha úgy kapcsolódsz a külső világhoz, hogy lelki-szellemi tevékenységed rokon azzal a folyamattal, amely a tüzet és füstöt létrehozza, ha megismerő tevékenységed és érzéseid révén átszellemesíted a körülötted lévő dolgokat, akkor bizonyos elemi szellemeket hozzásegítesz ahhoz, hogy felemelkedjenek. Ha. a füsthöz kapcsolódsz, arra ítéled őket, hogy újra megszülessenek. Ha a nappalhoz kapcsolódsz, akkor is felszabadítasz bizonyos szellemeket, a nappal szellemeit. Figyeld a fényt, figyeld a nappalt, a növekvő Holdat, az év nyári időszakát! Ha úgy tevékenykedsz, hogy az elemi lényeket visszavezeted a fényhez, a nappalhoz, a növekvő Holdhoz, és az év nyári időszakához, akkor megszabadítod ezeket az elemi lényeket, akikre oly nagy szükséged van; halálodkor felemelkedhetnek a szellemi világba. Ha a füsthöz kapcsolódsz, ha a szilárd anyagot csak bámulod, vagy ha az éjszakához kapcsolódsz lustaságoddal, a fogyó Hold szellemeihez rossz kedveddel, és a téli időszakhoz láncolt szellemekhez istentelenségeddel vagy a szellemi beállítottság hiányával, akkor arra ítéled az elemi lényeket, hogy veled együtt újra megtestesüljenek.

Most már kezdjük megérteni, hogy mit is jelent valójában a Bhagavad Gitának ez a részlete. Aki úgy gondolja, hogy emberi lényekre vonatkozik, az nem érti. Aki azonban tudja, hogy az emberi élet nem más, mint állandó kölcsönhatás az ember és a körülötte élő elvarázsolt szellemi lények között, akiket meg kell váltani, az tudja, hogy az elemi lények négy csoportjának felemelkedéséről vagy újra megtestesüléséről van itt szó. A hierarchikus lények legalsó fokozatának titkát őrizte meg számunkra a Bhagavad Gitának ez a részlete.

Ha az ősi világbölcsességből merítünk, amikor meg akarjuk magyarázni azt, amit a régi vallásos írások megőriztek számunkra, akkor kezdjük megérteni valódi nagyságukat és azt, hogy milyen helytelen, ha csak felületesen olvassuk őket anélkül, hogy behatolnánk mélységeikbe. Csak akkor kerülünk velük helyes kapcsolatba, ha azt mondjuk, hogy semmiféle bölcsesség sem elég magasztos ahhoz, hogy kifürkéssze, amit beléjük rejtettek. Csak akkor hatja át ezeket a régi írásokat az áhítatos érzések varázsereje, csak akkor válnak a szó szoros értelmében azzá, amivé válniuk kell: a nemesedés, a tisztulás eszközeivé az emberi fejlődés számára. Ezek az írások gyakran mutatnak még rá az emberi bölcsesség mérhetetlen mélységeire. Az okkult iskolákból és misztériumokból származó tanítások most kezdenek kifelé áradni az emberiség széles rétegeihez. Az ősi bölcsesség nagyságának és fényének a tükröződése – mert ezek csak tükröződések – fog megmutatkozni ezekben.

Megpróbáltuk bemutatni egy viszonylag nehéz példán, hogy mit tudott az ősi bölcsesség az ember és az őt körülvevő, mindenütt jelen levő, benne ki- és beáramló lények kölcsönhatásáról, arról a kölcsönhatásról, amely a szellemi világ és az ember benső világa közt tetteinek hatására jön létre. Akkor válik csak igazán jelentőssé számunkra az ember rejtélye, ha kezdjük megérteni, hogy mindennel, amit teszünk, egészen hangulatainkig, az egész kozmoszt befolyásoljuk, ha tudjuk, hogy kis világunknak milyen végtelenül nagy horderejű jelentősége van mindenben, ami a makrokozmoszban történik.

A megnövekedett felelősségérzés lehet a szellemtudomány legtisztább és legértékesebb gyümölcse. Arra tanít, hogy fogjuk fel az élet valódi értelmét, és vegyük azt komolyan, hogy amit a fejlődés áramába a magunk részéről bevihetünk, az értékes élet legyen.

3. Düsseldorf, 1909. április 13. délelőtt

[Az archék élete a régi Szaturnuszon, az arkangyalok élete a régi Napon.]

A tegnapi előadás után valószínűleg gondolatok és kérdések ébredtek sokak lelkében a szellemi hierarchiák legalsó birodalmával kapcsolatban. Ez természetes. A jelenlegi gondolkodás és képzelet számára az elmondottakból eleinte sok minden problematikusnak és érthetetlennek tűnhet. Az előadások folyamán fény derül majd sok mindenre, de útmutatásként, hogy milyen lelkülettel kell az ilyen dolgokat megközelíteni, egy dolgot már most tisztáznunk kell.

Azt kérdezhetné például a mai kor embere: Ha valóban kiemelsz egy kőből egy elvarázsolt lényt azáltal, hogy elgondolkozol a kőről, s ezzel ezt az elvarázsolt lényt úgyszólván megváltod, akkor mi marad a kőben? Benne marad a lény a kőben, vagy mi történt tulajdonképpen a kővel? Tegyük fel, hogy jön egy másik ember és elvégzi ugyanezt a folyamatot; mi a helyzet ezzel az emberrel?

Sokakban felmerülhetnek ilyen kérdések. Mint mondtam, sok ilyen kérdésre választ fognak adni az előadások, de tudnunk kell, hogy azzal, amit a Föld nyújt az ember gondolkodása számára, teljességgel lehetetlen az ilyen természetű dolgokat megérteni. A Földön minden a maja fátylába van burkolva, a gondolat számára egészen másként mutatkoznak a dolgok, mint amilyenek a valóságban. Nem a tényeket kell hibáztatnunk, ha az ilyen kérdések megválaszolatlanul maradnak. A kérdések vannak rosszul feltéve. Idővel majd eljutunk egy olyan pontra, ahonnan már helyesen tudjuk feltenni a kérdéseket.

Gyökeresen másként látjuk azonban a dolgokat, ha olyan körülményeket veszünk figyelembe, amelyek között ezek a dolgok még nem voltak ilyen nagymértékben illúziókba burkolva. Itt a Földön minden elmosódott, s ez gondolkodásunkat állandóan félrevezeti. Tisztább fogalmakhoz juthatunk, ha visszatekintünk a régebbi időkbe. Ahogy az ember egyik inkarnációból a másikba, egyik metamorfózisból a másikba megy át, ugyanúgy ismételt megtestesüléseken megy keresztül a világmindenség összes lénye, legyen az kicsi vagy nagy. Még egy olyan lény is, mint Földünk, tehát egy planetáris lény is különböző inkarnációkon megy át.

Földünk nem mint „Föld” keletkezett, hanem egy másfajta állapot előzte meg. Köreinkben gyakran foglalkoztunk azzal a témával, hogy amint az ember nem más, mint egy előző élet újratestesülése, a Föld is reinkarnációja egy előző planétának. Ezt az előző planétát Holdnak nevezzük, de nem a jelenlegi Holdunkat értjük alatta, amely csak egy része, maradványa a régi Holdnak, hanem Földünknek egy előző állapotát, amely a múltban létezett, s aztán egy szellemi állapoton – pralayán – ment át ugyanúgy, ahogy az ember is egy szellemi állapoton megy át halála után. Ez a Hold-planéta is újjászületett, ahogy az ember is újjászületik. Az viszont, amit planetáris Hold-állapotnak nevezünk, ismét csak egy előző planetáris állapot – a Nap – újratestesülése. Ez sem a mai Nap, hanem egy ettől teljesen különböző égitest volt, annak az utolsó planétának a reinkarnációja, amelyre visszatekinthetünk, ha Földünk reinkarnációiról beszélünk, vagyis a régi Szaturnuszé. Így tehát Földünk egymást követő négy inkarnációja: a Szaturnusz, Nap, Hold és Föld.

Többször említettük, hogy mindegyik planetáris állapotnak megvan a maga speciális feladata. Földünknek mi a feladata? Az, hogy az embernek, annak a lénynek, akit ma embernek nevezünk, emberi létét lehetővé tegye. A Föld minden hatása arra irányul, hogy általuk az ember én-lénnyé váljék. Nem így volt ez az előző planetáris állapotok idején, amelyek között az ember azelőtt élt. Az ember csak a Földön vált emberré a szó jelenlegi értelmében. De a Föld előző planetáris állapotainak is hasonló célja volt. Ezeken a planétákon más lények váltak emberré; olyan lények, akik most az ember felett állnak.

A „Kereszténység mint Misztikus Tény” (Das Christentum als mystische Tatsache) c. könyvemből emlékeznek talán rá, hogy egy egyiptomi bölcs [12] figyelemreméltó utalást tett a görög Solonnak egy misztériumi igazságra. Azt mondta neki: Fontos igazság, hogy az istenek egykor emberek voltak. Hozzátartozott azokhoz az igazságokhoz, amelyeket a misztériumok tanítványának már az ókorban meg kellett tudnia, hogy az istenek, akik ma a szellemi magasságokban laknak, nem voltak mindig istenek, hanem csak felemelkedtek oda. Egykor ők is emberek voltak, nekik is át kellett menniük az ember-fokozaton. Ebből természetesen közvetlenül folyik egy veszélyes igazság, amit a misztériumi tanítványok, mint következtetést le is vontak: azt, hogy egykor majd az ember is istenné válik. Éppen emiatt a következtetés miatt tekintették veszélyesnek ezt az igazságot. Mert feltétlenül hozzá kell tennünk azt is, hogy az ember csak akkor válhat istenné, ha erre az állapotra megérett. Ha egy pillanatig is azt képzeli, hogy megtalálja önmagában az istent, mielőtt elérte volna a megfelelő érettségi fokot, nem isten lett belőle, hanem csak bolond. Ezért két út áll nyitva az ember előtt: vagy nyugodtan él annak elvártában, amit Dionysius az ember istenné válásának nevez, vagy pedig idő előtt azt képzeli magáról, hogy már isten. Az egyik út a valódi istenné váláshoz vezet, a másik az esztelenséghez, a bolondsághoz.

[12] Platon Timaios-ában olvasható. Lásd Rudolf Steiner”A kereszténység mint misztikus tény” c. könyvében a „Platon mint misztikus” c. fejezetet (GA 8)

Korunkban gyakran félreértik a régiek kifejezéseit, mert már nem teszünk különbséget az isteni szellemi lények különböző fokozatai között. Az az egyiptomi bölcs, aki az istenekről beszélt, nemcsak az isten vagy az istenek egyetlen fokozatára gondolt, hanem isteni szellemi lények egész sorozatára. Dionysos Aeropagita és a Kelet bölcsei mindig különbséget tettek az isteni szellemi lények különböző fokozatai között. Mindegy, hogy angyalokról beszélünk, vagy Dhyan-Chohanokról; ez egyre megy, mert aki valóban fel tudja fogni a kozmikus bölcsesség egységét, az nagyon jól tudja, hogy ezek csak különböző nevek, amelyek ugyanarra vonatkoznak. De ennek a világnak a lényeit is meg kell egymástól különböztetni. A keresztény ezotéria azokat a láthatatlan lényeket, akik közvetlenül az ember felett állnak, tehát egy fokkal állnak az ember felett, angyaloknak, „angeloi”-nak, követeknek, vagyis az isteni szellemi világ követeinek nevezi. Azoknak a lényeknek a neve, akik egy fokozattal feljebb – tehát két fokozattal az ember felett – állnak: arkangyalok, „archangeloi”, vagy a tűz szellemei. Azokat a lényeket, akik még egy fokkal magasabban állnak, ha elérték normális fejlettségüket, a személyiség szellemeinek, archéknak vagy őskezdeteknek, őserőknek nevezik. Ez tehát az ember felett álló lényeknek első három fokozata. Egykor emberek voltak, mindnyájan átmentek az ember-fokozaton.

Azok a lények, akik ma angyalok, ha a világkorok szempontjából nézzük, nem is olyan régen élték át emberi fokozatukat, a régi Holdon voltak emberek. Ahogy mi a földi állapotok folytán emberként járkálhatunk a Földön, ugyanúgy lakhattak az angyalok ember-fokukon a Holdon. Az arkangyalok a régi Napon mentek át az ember-fokon, a személyiség szellemei a régi Szaturnuszon. Így emelkedtek ezek a lények az ember-fokról fokozatosan felfelé. Ma már magasabb rendű lények, a hierarchia magasabb fokán állnak, mint az ember.

A kozmikus világok különböző fokozatainak sora szellemi szempontból nézve a következő: A Földön látható az ásvány-, növény-, állat- és embervilág; itt aztán felfelé már láthatatlan világok következnek, az angyalok, arkangyalok és archék birodalma. Mialatt ezek a lények belső mivoltuk, belső fejlődésük szempontjából előreléptek, emberekből istenekké váltak, vagy az istenek követeivé – ami találó kifejezés ezekre a lényekre – mialatt tehát felfelé emelkedtek a szellemi létben, megváltozott annak a planétának az állapota is, amelyen és amelyért éltek. Ha visszapillantunk a régi Szaturnuszra, amelyen az archék emberek voltak, azt találjuk, hogy egészen másként nézett ki mint Földünk.

A legutóbbi előadás során szó volt arról, hogy Földünkön négy elemet különböztetünk meg: a földet, a vizet, a levegőt, és a tüzet vagy hőt. Az első három elem még egyáltalán nem létezett a régi Szaturnuszon. A négy elemből a Szaturnuszon csak a tűz vagy hő volt meg. A mai materialista filozófus azt mondaná, hogy a hőt csak külső tárgyak révén érzékelhetjük; lehetnek meleg szilárd testek, lehet meleg a víz, de hő önmagában nem létezhet. Ezt csak hiszi a materialista filozófus, de ez nem igaz. Mit tapasztaltunk volna, ha megfigyelhettük volna a régi Szaturnuszt jelenlegi érzékeinkkel?

Tegyük fel – természetesen csak hipotézisként – hogy átrepültek volna a világtérségen a régi Szaturnusz idejében. Látni nem láttak volna semmit ott, ahol a régi Szaturnusz volt, egy dolgot azonban észrevettek volna: itt meleg van! Ha átrepültek volna a régi Szaturnuszon, úgy érezték volna, mintha egy kemence felmelegített terén repültek volna át. Nem lett volna ott a legcsekélyebb légáramlás sem, nem tudtak volna úszni sem, mert nem volt még sem víz, sem levegő. Nem tudtak volna felállni, mert nem volt föld. Kezük nem tudott volna semmit megérinteni; az egész gömb csak hő volt. A régi Szaturnusz tehát pusztán csak hő- vagy tűzelemből állt.

Földünk metamorfózisa hőplanétaként kezdődött. Ez mutatja, mennyire igaza volt a régi Hérakleitosznak [13], mikor azt mondta, hogy minden a tűzből származik. Igen, minthogy a Föld nem más, mint a régi Szaturnusz átalakulása, minden, ami a Földön van, a tűzből keletkezett. Hérakleitosz a régi misztériumokból ismerte ezt az igazságot. Erre utalnak, akik azt mondják, hogy azt a könyvét, amely ezt az igazságot tartalmazza, Efezus istennőjének ajánlotta és az ottani oltárra helyezte. Ez azt jelenti, hogy tudatában volt annak, hogy ezt az igazságot az efezusi misztériumokból merítette, ahol még teljes tisztaságukban hirdették az ősi szaturnuszi tűzről szóló tanokat.

[13] Hérakleitosz Kr. e. 500 körül élt

Ebből az is látható, hogy az őskezdeteknek, archéknak vagy a személyiség szellemeinek nevezett lények egészen más körülmények között mentek át ember-fokukon, mint a mai emberek. A mai ember testi szervezetébe, vérébe és csontrendszerébe szilárd, folyékony és gáznemű anyagokat tud felvenni. A Szaturnusz emberének – a személyiség szellemeinek – egész testét hőből kellett felépítenie. Ezt is tette: csak tűzteste volt a régi Szaturnuszon. Teste csak hőből állt.

Azt mondtam tegnap, hogy a hőnek két oldala van. Az egyik oldala az, hogy bensőleg észleljük, mint belső meleget; melegünk van, vagy fázunk anélkül, hogy érintkeznénk a külvilág szilárd tárgyaival; de külsőleg is észlelhetjük a hőt, ha például megfogunk egy meleg tárgyat. A régi Szaturnusz jellegzetes fejlődése abban áll, hogy a hő, amely kezdetben benső hő volt, a fejlődés végére már fokozatosan külsőleg észlelhető meleggé változik. Ha a Szaturnusz korai korszakában tették volna meg ezt a világutazást, mikor a Szaturnusz térségébe kerültek volna, nem vettek volna észre semmiféle bőrüket érintő külső meleget, de bensőleg kellemes meleget éreztek volna. Amit ma már csak, mint belső, lelki melegséget ismerünk, azt tapasztalták volna, ha átutaztak volna a Szaturnuszon fejlődésének korai szakaszában.

Elképzelhetik, mit tapasztaltak volna a Szaturnuszon, ha meggondolják a következőket. Tudják, hogy különbség van aközött, hogy egy piros vagy egy kék felületet néznek. Ha a pirosra néznek, ez a meleg érzetét kelti, a kék a hidegét. Gondoljanak azokra az érzésekre, amelyeket a piros benyomása kelt fel lelkükben. Ez persze lehetetlenség lett volna a régi Szaturnuszon, ott csak kellemes meleg érzésük lett volna, hasonló ahhoz, mint amikor ma egy piros felületet látunk. A szaturnuszi korszak végén nemcsak ezt a kellemes benső meleget érezték volna, hanem valami olyat is, ami hasonlít a felénk áradó külső meleghez. A belső meleg fokozatosan átalakult külsőleg érzékelhető hővé. A Szaturnusz fejlődése a belső, lelki melegségtől a külsőleg érzékelhető hőhöz vezet, ahhoz, amit külső melegnek vagy tűznek nevezünk. Azt mondhatnánk, hogy amint a gyermek felnőtt emberré nő és közben sok mindenen átmegy, úgy nőttek fel a személyiség szellemei is a Szaturnuszon. Kezdetben egy kellemes belső melegséget éreztek, azután fokozatosan tapasztalták, hogy ez a meleg külsővé vált, megvalósult, mondhatnánk megtestesült. Mi keletkezett ott?

Ha lelkük elé akarják állítani azt, ami akkor keletkezett, képzeljék el a következőket: Először is a Szaturnusz-gömb belsőleg felmelegszik. Ez teszi lehetővé a személyiség szellemeinek, hogy először inkarnálódjanak. Inkarnációjuk ideje alatt létrejön az, amit külső hőnek nevezünk. Ha átutaztak volna a Szaturnuszon fejlődésének későbbi szakaszában, külsőleg meleg és hideg területeket különböztethettek volna meg. Ha aztán rajzot készítettek volna ezekről a beékelődött hőtestekről, amelyeket így találtak, a következő képet kapták volna:

Körös-körül olyan volt, mintha csupa ilyen hőtojás alkotta volna a Szaturnusz felületét. Kívülről úgy nézett volna ki, ha az ember láthatta volna, mint a szeder vagy málna. Mik voltak ezek a tojások? A személyiség szellemeinek a testei voltak, akik éppen belső hőjük segítségével hozták létre a szaturnuszi tojások külső melegét. Azt mondhatjuk erről az állapotról, hogy a szellemek „költöttek” a hő fölött és valóban kiköltötték az első tűztesteket. A világűrből befele hatóan költötték ki ezeket az első tűztesteket. Azt mondhatnánk, hogy a külső hőtojások a meleg térben a belső hőből sűrűsödtek össze. A régi Szaturnuszon a személyiség szellemei, az archék, akiket azuráknak is neveznek, ezekbe a tűztestekbe inkarnálódtak. A Szaturnusz csak ebből a tűzelemből állt.

A régi Szaturnusz-fejlődés folyamán a személyiség szellemeinek megvolt a lehetőségük arra, hogy a külső hőt ismét belsővé változtassák. Ez a folyamat ugyanis nem volt szigorúan merev, hanem belsőleg mozgékony volt. A személyiség szellemei valóban állandóan létrehozták ezeket a hőtojásokat, azután újra eltüntették őket. Ezt a folyamatot még pontosabban is elképzelhetik: Gondolják el, ha utazásuk közben többször tették volna meg az utat ide-oda, azt vették volna észre, hogy ezen a Szaturnuszon időnként semmiféle külső meleg nem észlelhető, csak a kellemes belső tűz. Vannak aztán olyan időszakok, mikor megjelennek a hőtojások. Valami olyasmit tapasztaltak volna, mint az egész régi Szaturnusz lélegzése, de „tűz-lélegzése”. Úgy érezték volna, mintha időnként úgy lennének benne ebben a régi Szaturnuszban, hogy minden külső meleg bensővé vált, eltűnt; csak a kellemes belső érzés maradt meg. Mintha a Szaturnusz a meleget belélegezte volna. Máskor, mikor újra átkeltek a Szaturnuszon és megtalálták a sok hőtojást, így szóltak volna: most kilehelte a Szaturnusz belső melegét, ez a külső tűz.

Ezt a képet idézték fel a szent risik tanítványaik lelkében. Szellemileg úgyszólván visszahelyezték őket a régi szaturnuszi korba, hogy érezzék, hogy egy egész planéta ugyanazt teszi, mint amikor mi ma ki- és belélegzünk. Megláttatták velük, hogy a kiömlő tűzből számtalan hőtest lesz, a beszívott tűzből pedig a személyiség szellemeinek bensőséges jellegű énje. Ezzel egy planéta életét a ki- és belélegzéshez hasonlították, de ez egyelőre csak „tűz-lélegzés”. Levegő még nincs. Tegyük fel, hogy a személyiség szellemei a Szaturnuszon a meleget állandóan ki- és belélegezték volna. Ez esetben szabályszerűen átmentek volna szaturnuszi fejlődésükön, s ennek következtében egy bizonyos idő múlva minden beszívódott volna belső hővé, a Szaturnusz, mint külsőleg észlelhető tűzplanéta megszűnt volna, és újra magába fogadta volna a szellemi világ. Így is történhetett volna. Akkor sohasem valósulhatott volna meg a Nap-, Hold- és Föld-állapot, mert mindent, amit kilélegezhettek volna, visszavettek volna belső meleggé, minden visszatért volna a szellemi világba. Használjunk egy köznapi kifejezést a könnyebb megértés kedvéért: Úgy tetszett némelyik személyiség szellemnek, hogy a kilélegzett melegnek csak egy részét szívják vissza és mindig meghagyják egy részét, úgyhogy a belélegzésnél nem tűnt el minden szaturnuszi tojás, hanem maradt belőlük. Így jött létre egy kettősség a Szaturnuszon: a belső meleg és mellette a szaturnuszi tojásokban megtestesült külső meleg. Tehát nem vettek vissza mindent. A személyiség szellemei úgyszólván magára hagyták, kint hagyták a kilélegzett meleg egy részét. S miért tették ezt? Ezt kellett tenniük; ha nem tették volna, akkor nem válhattak volna emberré a Szaturnuszon.

Mert mit is jelent az, hogy emberré válni? Azt jelenti, hogy én-tudathoz jutni. Ez nem lehetséges, ha az ember nem különböztetheti meg önmagát, mint ént, a külvilágtól. Csak ezáltal válik énné. Ott a virágcsokor, itt vagyok én, megkülönböztetem magamat, mint ént, a tárgytól.

A személyiség szellemei örökké csak kiárasztották volna énjüket, ha nem hagytak volna valamit kívül, ami ellenállást fejtsen ki velük szemben: az a „más” kint van, én pedig megkülönböztetem magamat az objektivizált hőelemtől. Azáltal jutottak a személyiség szellemei énjükhöz, én-tudatukhoz, hogy a szaturnuszi lények egy részét kitaszították egy pusztán külső hőlétbe. Így gondolkodtak: Ki kell valamit árasztanom magamból és azt kint is kell hagynom, hogy meg tudjam magam tőle különböztetni, hogy én-tudatom felgyulladjon valamin, ami rajtam kívül van. Így tehát teremtettek maguk mellett egy másik világot, úgyszólván megteremtették bensőjük tükörképét a külvilágban.

Ez okozta, hogy amikor a Szaturnusz élete lejárt, a személyiség szellemei nem voltak abban a helyzetben, hogy megengedjék a Szaturnusz eltűnését. Ha minden tüzet belélegeztek volna, eltűnt volna; így azonban nem voltak képesek újra belélegezni azt, amit kihelyeztek magukból. Magára kellett hagyniuk azt a teret, amely lehetővé tette számukra, hogy elnyerjék én-tudatukat.

Csupán a személyiség szellemei által nem kerülhetett volna a Szaturnusz a pralaya állapotába. Magasabb rendű szellemeknek kellett közbelépniük és ismét fel kellett azt oldaniuk, hogy a pralaya, a közbeeső állapot, az eltűnés, az alvás állapota bekövetkezhessen. Magasabb rendű szellemeknek, a trónoknak kellett közbelépniük – most csak a nevüket említjük – és újra mindent fel kellett oldaniuk. Így tehát mikor a Szaturnusz léte végéhez ért, a következő folyamat játszódott le: A személyiség szellemei elnyerték én-tudatukat, a hő egy részét ismét magukba szívták, középpontjukba befogadták az én-tudatot, ezért viszont egy alacsonyabb rendű világot hagytak hátra. Most lépett közbe a trónok világa. Feloldották azt, amit a személyiség szellemei meghagytak és a Szaturnusz bolygó elmerült az éjszakában.

Azután elkövetkezett a planéta reggele. Olyan törvények folytán, amelyeket még meg fogunk ismerni, úgyszólván az egész planétának ismét fel kellett ébrednie. Ha az összes hő belélegzése folytán tűnt volna el a régi Szaturnusz, akkor az egész Szaturnusz-lét beleolvadt volna a szellemi világba, s ezt nem követte volna felébredés. Így azonban, a trónok egy időre fel tudták oldani a személyiség szellemei által kihelyezett tojásokat, de csak egy időre. Azután a további fejlődés céljából ismét át kellett engedni őket egy alacsonyabb létformába. Ez hozta el a planéta reggelét: beállt a Szaturnusz második állapota, a Nap-állapot.

Mi született meg tulajdonképpen ebben a Nap-állapotban? A planéta alvás-állapota után átjöttek a régi Szaturnuszról a Személyiség Szellemei, akiknek most már megvolt az én-tudatuk, úgyhogy már nem kellett mindazt újra véghez vinniük, amit egyszer már megtettek. De az általuk kilélegzett hőtojások is fokozatosan újra megjelentek, kiváltak az általános masszából. Ezáltal a személyiség szellemei mintegy kötve voltak ahhoz, amit magukból hátrahagytak. Ha mindent felvittek volna a szellemi világba, akkor nem kötődtek volna a Naphoz, nem kellett volna leszállniuk, de így rákényszerültek erre, mert saját korábbi lényük egy részét hátrahagyták. Ezzel foglalkozniuk kellett, ez visszahúzta őket egy újabb planetáris létbe.

Ez volt a Szaturnusz karmája, a világkarma, a kozmikus karma. Mivel a személyiség szellemei a régi Szaturnuszon nem szívtak be mindent magukba, azt a karmát készítették elő maguknak, hogy vissza kellett térniük; lent pedig a régi Szaturnusz örökségeként azt találták, amit ők maguk készítettek elő. S mi történt most, hogy a személyiség szellemei a saját maguk által teremtett karmával foglalkoztak? Az történt, amiről tegnap általánosságban szóltam: a hő szétvált egyrészt fénnyé, másrészt füstté. Így az újraébredt Szaturnuszon a hőtojásokból egyrészt létrejött az új planéta, mint gáz, levegő vagy füst – mindegy, hogy melyik nevén nevezzük – másrészt pedig létrejött a fény azáltal, hogy a hő úgyszólván ismét visszatért egy magasabb rendű állapotba. Az átalakult Szaturnusz bensejében tehát egyrészt gáz, levegő, füst, másrészt pedig fény volt!

Ha űrutazásuk során most jutottak volna el oda, ahol a régi Nap volt, már messziről észrevették volna az ott létrejött fényt, mert mögötte volt a füst. Ha nem is a fényt, de egy fénylő gömböt láttak volna, mint ahogy a Szaturnusz esetében egy hőgömböt észleltek volna. Egy fénylő gömbhöz közelítettek volna, s ha elérkeztek volna a felületéhez, azután behatoltak volna ebbe a gömbbe, nemcsak meleget észleltek volna, hanem szelet, levegőt, minden irányban áradó gázt is. Így tehát a hőgömb fénylő gömbbé alakult át: egy Nap keletkezett. Teljes joggal nevezhetjük Napnak. A mai napokban is ugyanezt a folyamatot találjuk: bensejükben áramló gáz van, másrészt úgy hatnak, hogy ez a gáz világítson: fényt bocsátanak ki a világtérbe. A Föld átalakulásainak során tehát most képződött először fény, csak most jött létre a fény. A hőben, a régi szaturnuszi hőben a személyiség szellemei válhattak emberré; a fényben, amely most a Napból kisugárzott, a szellemi hierarchiáknak azok a lényei válhattak emberré, akiket arkangyaloknak vagy „archangeloi”-nak nevezünk. S valóban, ha nemcsak mint mai ember, hanem mint tisztánlátók közeledtek volna a Naphoz, akkor nemcsak a Napból sugárzó ragyogást látták volna, nemcsak a fényt, hanem az arkangyalok tettei is önök felé áradtak volna a fényben.

Az arkangyaloknak azonban valamivel meg kellett alkudniuk. A személyiség szellemei a régi Szaturnuszon még tiszta tüzet találtak. Az arkangyalok, akik csak a Napon válhattak emberré, itt a Napon most, ahol lakniuk kellett, füstöt, gázt találtak. Mit kellett tehát tenniük, hogy szoros kapcsolatban maradhassanak a Nappal, hogy ott felüthessék lakóhelyüket? Lelküket, bensőjüket fényből formálták, lélektestüket fényből szőtték, de lélektestükbe, mint külső testet beletagolták az ott lévő gázt. Mint ahogy tehát ma testünk és lelkünk van, ugyanúgy a Napon emberként élő arkangyaloknak is volt egy bensejük, amely fényt tudott kiárasztani, és egy külsejük, egy fizikai testük, amely gázból, levegőből állt. Ahogy a mai ember testileg földből, vízből, levegőből és tűzből áll, az arkangyalok levegőből álltak és bensejükben fény volt. De természetesen a tűzelem is átkerült a Napra, hiszen éppen ebből fejlődött ki a füst és a fény. Így hát az arkangyalokban tűz is volt. Ha tehát teljes lényüket nézzük, fényből, füstből és tűzből álltak. Az arkangyalokat gázból, tűzből és fényből szőtt testekben találták volna.

A fény révén kifelé irányuló életet éltek, fénylő erőiket kiárasztották a világűrbe. A tűz révén saját benső életüket élték, átélték a kellemes meleget. Gáztestük révén a Nap-planéta életét élték. A Nap-planétában meg tudták különböztetni saját gáztestüket az általános Nap-szubsztanciától. Összeütköztek vele és ezáltal bizonyosfajta én-tudat gyulladt ki bennük. De ez az én-tudat csak azáltal emelkedhetett egyre magasabb fokra, hogy – ha szabad ezt a kifejezést használnunk – ezeknek az arkangyaloknak is jobban tetszett bizonyos tekintetben ebben a gáztestben, ebben a füsttestben élni, vagy ezt legalábbis meghagyni a Nap-szubsztanciában. Mert ezek az arkangyalok azt is megtehették volna, hogy az összes füstöt, az összes gázt, ami környezetükben volt, magukba szívják.

S most már valódi lélegzési folyamattal állunk szemben! A régi Napon ezeket a gázáramlatokat mint légzési folyamatot érzékelték volna. Találtak volna olyan állapotokat, amikor teljes szélcsend volt, s azt gondolták volna: az arkangyalok most minden áramló gázt belélegeztek. Azután megkezdték a kilélegzést, s ilyenkor belső áramlás keletkezett és ezzel egyidejűleg fény képződött. Ez a két állapot váltakozott a Napon. Az arkangyalok az összes gázt belélegezték: beállt a szélcsend, a sötétség, az éjszaka; kilélegeztek, s a Nap megtelt áramló füsttel, elkezdett kifelé ragyogni, nappal lett. Az egész Naptest valóságos lélegzési folyamata volt ez: kilégzés – nappal, a környező világ megvilágítása; belégzés – éjszaka, az egész környező világ elsötétedése.

Ez mindjárt megmutatja a különbséget is a régi Nap és mai Napunk között. Mostani Napunk állandóan világít, csak az okoz sötétséget, ha valami a fénye elé áll. Nem így volt ez a régi Napon. Megvolt a saját ereje ahhoz, hogy váltakozva világos és sötét legyen, felragyogjon és elsötétüljön, mert ez volt a ki- és belélegzése. Próbáljuk meg egészen élénken elképzelni, hogy mi is volt az tulajdonképpen, ami itt külsőleg láthatóan történt. Vegyük a kilégzés állapotát: kivilágosodik, de a Nap egyszersmind füsttel telik meg. Ezek a füstalakok, ezek a füst-áramlatok szabályszerű képződmények. Minden kilégzésnél úgyszólván egy bizonyos számú szabályszerű képződmény ékelődik bele a Nap szubsztanciájába. Ami azelőtt csupán tojásformájú volt, hőtojás volt, most átalakult mindenféle szabályszerű képződménnyé. Egészen különös füstképződmények keletkeztek, amelyeknek megvolt a benső szabályszerűsége és benső élete. Ha szabad ezt a kifejezést használnom, a tojásokat kiköltötték. Valóban valami olyasmi történt, amit összehasonlíthatunk ezzel a megszilárdult folyamattal. Ahogy a kiscsirkék kibújnak a tyúktojásból, ugyanúgy kettéhasadt a hőtojás is és szabályszerű füstalakzatok jöttek elő belőle, amelyek az arkangyalok legsűrűbb testét képezték. Füst, gáz, levegőtestekben éltek a Napon; mondhatnánk, így jártak-keltek a Napon, mint emberek.

Ezzel megkaptuk egy állócsillag, egy kozmikus nap szellemi fogalmát, amely saját erejéből Nap, amely saját erejéből váltakoztatja a nappalt és éjszakát. Mert a Nap akkor bizonyos fajta állócsillag volt, mint ki- és belégzését váltogatta a világosságot és sötétséget. Minden, ami kozmoszunkban fénylik, kiküldi a világűrbe a fénnyel együtt szellemi követeinek, az arkangyaloknak életét is.

Hogyan hatottak tehát saját fejlődésükkel az archék, a személyiség szellemei, az őskezdetek? Mit hoztak létre? Azt, hogy egyáltalán megjelenhetett egy Nap. Míg különben csak egy Szaturnusz-lét jelent volna meg a fejlődésben és csak a Szaturnuszt hővel megtöltő archék léteztek volna, azáltal, hogy a külső hőtojásokat átengedték a Szaturnusznak, a Szaturnuszból Nap lett. S a Nap lehetővé tette az arkangyalok számára, hogy ott éljék át emberfokukat. Ők hirdették ki a világnak: Előttünk jártak az őskezdetek, a személyiség szellemei. Mint a világmindenség hírnökei, mi adjuk hírül sugárzó fényben a meleg, a bensőleg átmelegedett Szaturnusz egykori létezését. Mi vagyunk az archék követei, hírnökei. Követet, hírnököt jelent az „angelos”; archai pedig azt jelenti, hogy kezdet. Ezek az arkangyalok tehát nem voltak mások, mint az őskezdetek vagy archék korábbi időkben véghezvitt tetteinek hírnökei. Ezért nevezik őket a „Kezdet angyalainak”, – archai-angeloi – aminek megfelel a német „Erzengel”, a magyar „arkangyal” szó. Ezek az arkangyalok voltak tehát a Nap „emberei”.

4. Düsseldorf, 1909. április 13. este

[A régi Szaturnusz melegét a trónok árasztották ki. A régi Nap fényében élő arkangyalok segítségére a kerubok siettek; nevük az Állatövben maradt fenn. A kerubok alakították ki az első állatformákat a Nap éjszakáin.]

Ha visszatekintünk a ma délelőtt elmondottakra, akkor a még átlátszóbb, kevésbé majába vagy illúziókba burkolt szaturnuszi viszonyok révén világosabbá válhat előttünk, hogyan. történik azoknak a lényeknek a megváltása vagy további megbilincselése, akiket az Isteni Gitának az említett mélyreható, jelentős helyeiből megismertünk. Emlékezzenek vissza, hogy mit mondtunk: ha a személyiség szellemei a régi Szaturnuszon a tojásformájú hőtesteket minden alkalommal mind magukba szívnák és semmit sem hagynának meg belőlük, akkor fejlődése befejeztével az egész Szaturnusz felszívódna a szellemi világba. De nem ez történik, hanem mint mondottuk, a személyiség szellemei a régi Szaturnuszra a kelleténél erősebben rányomják bélyegüket azáltal, hogy valamit hátrahagynak magukból, hogy nem szívnak fel ismét mindent magukba, tehát azáltal, hogy hátrahagyják a külsőleg érzékelhető hőtesteket.

Tulajdonképpen miféle erő is működik a személyiség szellemeiben a régi Szaturnuszon? Nem más, mint a mai emberben ismert gondolkodóerő. Alapjában véve nem tesznek mást a személyiség szellemei a régi Szaturnuszon, mint hogy kifejtik gondolataik erejét. Ezeket a hőtojásokat azáltal hozzák létre, hogy előhívják magukban a hőtojások képzetét. Ez az erő tehát a személyiség szellemeinek képzelőereje, amelynek azonban sokkal nagyobb hatalma van, mint a mai emberének. Mire képes a mai ember képzelőereje? Ha ma képzetet alkotunk valamiről, csak az asztrális síkon képződik egy forma, a képzet csak az asztralitásig hatol. Ezért ennek a formának megmaradása nem konstatálható külsőleg, fizikailag. A régi Szaturnuszon a személyiség szellemei hatalmas mágusok voltak. Gondolatuk erejével megformálták a szaturnuszi hőtojásokat és gondolatuk erejével hagyták őket hátra. Így tehát alapjában véve maguknak a személyiség szellemeinek ereje hagyott hátra maradványokat a régi Szaturnuszból; ezek a maradványok állandóan újra és újra létrejöttek, végül megjelentek magában a napfejlődésben is.

Itt tehát kézzelfoghatóan áll előttünk, hogy egy lény, aki tulajdonképpen ember, formákat hoz létre a környezetéből – mert a megformált tojások a szaturnuszi környezetből alakultak ki – ezek a tojások azután elvarázsolódnak, megbilincselődnek egy következő létig.

Minthogy a körülmények itt még nem olyan bonyolultak, itt átfogóbban áll előttünk az, amiről tegnap beszéltünk. Itt azt mondhatnánk: nézd a szaturnuszi tüzet, nézd azt, ami a régi szaturnuszi tűzből újra és újra szellemivé válik, amit ismételten újra és újra visszavesznek, mint belső tüzet, mint lelki tüzet, mint kellemes meleg érzést – ez felszáll a magasabb világokba. Ha csak ez volna, akkor a Szaturnusz eltűnne a magasabb világokban. Az, ami érzékelhető külső hő, ami külső meleggé sűrűsödik, annak újra meg kell születnie, újra meg kell jelennie és amint leírtuk, legközelebb a Napon jelent meg.

Most nézzük, miről beszéltünk még a ma délelőtti előadáson. Tisztáztuk azt, hogy ezen a régi Napon a szellemi hierarchiáknak azok a lényei élik át emberfokukat, akiket arkangyaloknak, archangeloi-nak vagy a tűz szellemeinek nevezünk, és hogy a tűzelem itt már egyrészt füstté, gázzá sűrűsödik, úgyhogy a Nap már gázgömb, másrészt pedig ez a gáz úgy ég el, hogy fény árad ki a világűrbe. S éppen az arkangyalok azok, akik ebben a fényáradatban élnek, akiknek abban áll az élete, hogy fényt szívnak be és árasztanak ki magukból. Elmondtam önöknek azt is, hogy ha akkor a világűrben utazhattak volna, már messziről ragyogni látták volna a régi Napot. A régi Nap belsejében a különböző gázáramlásokat észlelték volna, mint az egész naptest lélegzési folyamatát.

Állítsuk most lelkünk elé még egyszer ezt a régi Szaturnuszt és ezt a régi Napot. Láttuk, hogy mindkét planetáris testben élet és mozgékonyság van, valami történik. Azt mondhattuk a régi Szaturnuszról, hogy rajta a tojásképződmények ismételten kialakulnak, azután újra feloldódnak, a visszamaradó maradványok kivételével. Ezért valaki, aki a régi Szaturnusznak ezt a belső mozgékonyságát megfigyelte volna, azt mondhatná: ez a Szaturnusz tulajdonképpen egyetlen élőlény. Igazán olyan, mintha egyetlen élőlény volna. Él, saját életét éli, saját élete folytán állandóan formákat képez, stb. S még nagyobb mértékben van ez meg a régi Napon. Mint egység mutatkozik meg a nappalok és éjjelek, a fény be- és kilélegzésének váltakozó állapotaiban. Mindez – ha megfigyelhető lett volna – nem halott, hanem eleven égitestek benyomását keltette volna.

Azonban. minden, ami él, ami tevékenységet fejt ki, bensőleg azért eleven és mozgékony, mert tevékenységét szellemi lények vezetik és irányítják. Bár azt mondtuk, hogy a személyiség szellemei gondolati erőikkel hozták létre ezeket a tojásformákat, de könnyen megérthetjük, hogy kellett ott valaminek lennie, amiből az anyagot vegyék a tojásokhoz. Az anyagot nem tudták a személyiség szellemei, az archék megteremteni. Legelőször azt kell lelkünk elé állítanunk, hogy valaminek lennie kell ott, ami az anyagot adja, vagyis meg kell lennie a differenciálatlan hőnek, magának a tűznek. A személyiség szellemei csak megformálják a hőt, de azt máshonnan kellett, hogy kapják. Honnan kapta az egész szaturnuszi világ – elsősorban a személyiség szellemei – ezt a hőanyagot, a hő- vagy tűzelemet? Sokkal magasabb rendű szellemi lényektől, akik emberfokukat olyan régen élték át, hogy a régi Szaturnuszon már jóval túl voltak ezen az emberfokon. Hogy el tudjunk képzelni ilyen magasztos lényeket, amilyenekre szükség volt ahhoz, hogy a Szaturnusznak a hőt, a tüzet adják, hasonlatként állítsuk lelkünk elé magának az embernek a fejlődését, hiszen egykor az emberből is isteni lény lesz.

Tudjuk, hogy az ember mai állapotában négy részből áll – amit már gyakran említettünk, de ez a kulcsa az egész szellemtudománynak – ez a négy rész a fizikai test, az étertest, az asztráltest és az én. Tudjuk azt is, hogy hogyan fejlődik tovább az ember: hogy az én belülről munkálkodik, hogy először az asztráltestet alakítja át, míg azt teljesen uralma alá nem hajtja. Amikor az asztráltest már annyira átalakult, hogy teljesen az én uralma alatt áll, akkor azt mondjuk róla, hogy magában hordja a szellem-ént vagy manaszt. Az olyan asztráltest tehát, amelyen az én uralkodik, szellem-én vagy manasz. Ugyanez a helyzet az étertesttel. Ha az én még erőteljesebben dolgozik, legyőzi az étertest ellenszegülő erőit is, az így átalakított étertest az életszellem vagy budhi. S végül, ha az én úrrá válik a fizikai testen, ha legyőzi a legerősebben ellenálló erőket is, a fizikai test erőit, akkor megjelenik az emberben a szellemember vagy atma. Ez már a héttagú ember, aki fizikai testét atmává vagy szellememberré alakította át. A fizikai test kívülről továbbra is fizikai testnek látszik, de belülről teljesen átizzítja az én és uralkodik rajta; a fizikai test egyidejűleg fizikai test és atma. Az étertest egyidejűleg étertest és életszellem vagy budhi, az asztráltest egyidejűleg asztráltest és szellemén vagy manasz, az én pedig úrrá vált mindnyájuk felett. Így jut el az ember fejlődése során egyre magasabb fokra, így alakítja át saját magát, így dolgozik saját istenné válása, „deifikációja” érdekében, ahogy Dionysos Aeropagita, Pál apostol tanítványa és barátja mondja.

De ezen a ponton sem zárul le fejlődése. Ha az ember már oly magasra ért, hogy teljesen megzabolázta önmagát, hogy fizikai testét is uralma alá hajtotta, akkor még magasabb fejlődési fokok állnak előtte. Az út egyre magasabbra és magasabbra vezet, már szellemi magasságokba, emberfeletti lényekre pillantunk fel és ezek a lények egyre erősebbek, egyre hatalmasabbak lesznek. Mi az, ami a lényeket egyre hatalmasabbá teszi? Az, hogy eleinte rászorulnak, szükségük van valamire, hogy kívánniuk kell valamit a világtól, később pedig odáig fejlődnek, hogy már valamit adni tudnak. A fejlődés szelleme és értelme tulajdonképpen abban áll, hogy az ember már nem kap, hanem ad. Megtaláljuk ennek az analógiáját az emberi fejlődésben már itt, a születés és halál között is: a gyermek gyámoltalan, rászorul a környezete segítségére, de egyre inkább kinő ebből a tehetetlenségéből, s végül maga is környezete segítőjévé válik. Így fejlődik az emberiség is a világmindenségben.

A régi Szaturnuszon csak az ember fizikai testének alapjai voltak meg. Ott még kapnia kellett: meg kellett kapnia emberi mivoltának első alapjait. De így folytatódott ez a Nap- és Hold-korszakban is. A Földön kapta meg énjét, s most már lassanként előkészül arra, hogy énjével hasson asztráltestére, étertestére és fizikai testére. Ezáltal válik fokozatosan olyan lénnyé, aki már kozmikusan adni tud. Lénye fokról-fokra felnő a kozmikus, világméretű adni tudáshoz; olyan lényből, aki kap, olyan lénnyé nő fel, aki ad.

Például szolgálnak erre azok a lények is, akikről ma beszéltünk, az arkangyalok vagy archangeloi. Bizonyos tekintetben már a régi Napon odáig fejlődtek, hogy a fényt tudták adni a világűrnek. A fejlődés tehát a „kapni”-tól az „adni”-hoz vezet. De az adásnak nagyon sok fokozata van. Ha például bizonyos lények csupán gondolataikat tudják adni, akkor alapjában véve még nem sokat adtak, mert ha valaki bármilyen sok gondolatot ad is és azután továbbmegy, minden marad a régiben. Nem adott semmi olyat, ami magasabb értelemben látható, szubsztanciális volna. Egy bizonyos idő múlva a lények elérkeznek oda, hogy már nemcsak gondolatokat vagy ehhez hasonlót tudnak adni, hanem ennél sokkal többet, például azt, amire a személyiség szellemeinek a régi Szaturnuszon éppen szüksége volt, a hőnek, a tűznek az anyagát.

Kik álltak a fejlődésnek olyan magas fokán, hogy saját testükből ki tudták árasztani a régi Szaturnusz hő- illetve tűz-szubsztanciáját? Azok a lények voltak ezek, akiket trónoknak nevezünk.

Látjuk tehát, hogy a régi Szaturnusz úgy jön létre, hogy az univerzum körzetéből a világmindenség egy pontjára összehúzódnak a Trónok, és nagy méretekben azt teszik, amit alacsonyabb szinten a selyemhernyó tesz, amikor saját testéből megfonja a selyemszálakat. A trónok is úgyszólván „kifonják magukból” a hőanyagot és feláldozzák a régi Szaturnusz oltárán. A személyiség szellemeinek életére a régi Szaturnuszon úgy kell tekintenünk, hogy ők alapjában véve csupán a személyiséget, az én-tudatot adják ennek a hőnek. A hő, a tűz anyaga az univerzumból, a kozmoszból áramlik egybe és magasztos szellemi lényekből, a trónokból árad ki. Most már azt mondhatjuk, hogy tudjuk, miből állnak ezek a Szaturnuszon lévő tojások. A trónok önfeláldozó testéből alakulnak ki.

De ez még nem volna elég; pusztán a személyiség szellemei és a trónok együttműködése még nem tenné a Szaturnuszt bensőleg ilyen elevenné, mozgékonnyá. A személyiség szellemeinek megvan az erejük ahhoz, hogy a hőanyagot megformálják, de ezt egyedül nem tudják megtenni. Hogy létrejöhessen a régi Szaturnusz belső mozgékonysága, belső elevensége, ahhoz az szükséges, hogy rajta még más szellemi lények is lakjanak, akik alacsonyabb rendűek, mint a trónok, de magasabb rendűek, mint a személyiség szellemei vagy archék. Az ő feladatuk, hogy a személyiség szellemeinek segítsenek. Elképzelhetjük ezt a segítséget, ha arra gondolunk, hogy mifelettünk is először az angyali lények vagy angeloi állnak, aztán az arkangyali lények vagy archangeloi és a személyiség szellemei vagy archék. Ezek a lények a közvetlenül felettünk álló hierarchiákhoz tartoznak. A trónok sem állnak közvetlenül a személyiség szellemei felett. A személyiség szellemei és a trónok között közbeeső fokozatok vannak. Az elsőhöz tartoznak azok a lények, akiket Dionysos Aeropagita nyomán hatalmasságoknak vagy exuziáknak nevezünk. Ők egy fokkal állnak a személyiség szellemei fölött. Olyan viszonyban álltak akkor a személyiség szellemeivel, mint az angyalok most velünk. Az exuziáknál ismét egy fokkal magasabbak az erők vagy dünamiszok. Olyan viszonyban álltak a régi Szaturnuszon a személyiség szellemeivel, mint most az arkangyalok velünk. A dünamiszoknál egy fokkal magasabban állnak azok a lények, akiket uraságoknak, kürioszok-nak nevezünk. Olyan viszonyban álltak a személyiség szellemeivel a régi Szaturnuszon, mint amilyenben a személyiség szellemei állnak ma velünk. Csak ezután következnek a trónok.

A régi Szaturnuszon tehát a lények következő fokozatait találjuk: a személyiség szellemeit, akik az én-tudatot gerjesztik és megvalósítják, a trónokat, akik négy fokkal állnak magasabban, mint a személyiség szellemei, s akik a tűzanyagot adják. Közöttük állnak az egész szaturnuszi élet szabályozói és irányítói, alulról felfelé az exuziák, dünamiszok és kürioszok. Ha szabad így neveznünk, ez a régi Szaturnusz lakossága.

Mialatt a régi Szaturnusz továbbfejlődik Nappá – ahogy ezt ma délelőtt vázoltuk – a most felsorolt lények is egy fokkal magasabbra fejlődnek és az arkangyalok lépnek az ember-fokra. Külsőleg – mondhatnánk fizikailag – a hő gázzá sűrűsödik. A Nap gáztest lesz. Míg a régi Szaturnusz sötét hőtest volt, a Nap elkezd kifelé világítani, de váltakoznak rajta a nappalok és éjszakák. Nagyon fontos, hogy figyelembe vegyük a nappalok és éjszakák váltakozását, mert óriási különbség van ezen a régi Napon a nappalok és éjszakák élete között. Ha semmi más nem történnék, mint amit legutóbbi előadásomban és most elmondtam, akkor az arkangyalok, akik a régi Napon emberek, az akkori nappalokon a fénysugarakkal kiáradnának a világmindenségbe, kiterjednének a világmindenségben, éjszakánként pedig vissza kellene térniük a Napra. Ez a fény és a fényben élő és tevékenykedő teremtmények ki- és belélegzése volna. De nem így van. Most ismét egész egyszerűen, mondhatnám, majdnem triviális módon szeretném jellemezni ezeknek az arkangyaloknak vagy archangeloinak a lényét. Úgyszólván túlságosan tetszik nekik, ha kint lebeghetnek a világmindenségben; jobban tetszik nekik, hogy kifelé lebegjenek és feloldódjanak a világmindenség szellemében, mint az, hogy ismét összehúzódjanak. Ezt beszűkült létnek, alacsonyabb rendű létnek érzik. Tehát jobban szeretnek a fényéterben élni. De ezt a fényéterben való életet nem tudnák egy bizonyos határon túl kiterjeszteni, ha valami segítségükre nem jönne. Ha ezek a lények a régi Napon csak magukra lennének utalva, semmiképpen sem tehetnének mást, mint hogy éjszakánként becsületesen visszatérjenek a Napra. De nem ezt tették, hanem kint a világban való tartózkodásuk idejét egyre inkább meghosszabbították, egyre többet tartózkodtak a szellemi világban. Mi jött ebben a segítségükre?

Képzeljék el, hogy ez a kör a régi Nap gömbje, s belőle minden irányban kifelé igyekeznek az arkangyalok a világűrbe, az arkangyalok lénye szellemileg elterjed a világmindenségben. Ebben a kiterjeszkedésben az a körülmény jön az arkangyalok segítségére, hogy a világmindenségből lények jönnek feléjük. Mint ahogy a régi Szaturnusz idején a trónok tűzeleme áradt befelé a világmindenségből, úgy jönnek most más lények a kifelé áramló arkangyalok elébe. Ezek a trónoknál is magasabb rendű lények segítségükre vannak abban, hogy tovább maradhassanak kint a szellemi világban, mint ezt egyébként tehetnék.

Ezeket a lényeket, akik a szellemi térségekből az arkangyalok elébe jönnek és őket befogadják, keruboknak nevezzük. Igen magasztos szellemi lények ők, megvan a hatalmuk arra, hogy képletesen szólva tárt karukba fogadják az arkangyali lényeket. Amikor tehát az arkangyali lények kifelé áradnak és szétterjeszkednek, a világmindenségből a kerubok jönnek elébük. A régi Nap gömbjét körülveszik a közeledő kerubok. Ha szabad ezt a hasonlatot használnom, ahogy Földünket körülveszi atmoszférája, úgy vette körül a régi Napot a kerubok birodalma, az arkangyalok üdvére. Az arkangyalok tehát, mikor kimentek a világűrbe, ott nagy segítőikre tekintettek.

S hogyan jelentek meg előttük ezek a nagy segítők, hogyan néztek ki? Ezt természetesen csak az Akasha Krónikában olvasó szellemi látó tudat állapíthatja meg. Egészen határozott éterikus alakban jelentek meg ezek a nagy, univerzális segítők. S elődeink, akik a tradíciókból még tudtak erről a jelentős tényről, a kerubokat mint különös szárnyas állatokat ábrázolták különböző fejekkel: mint szárnyas oroszlánt, szárnyas sast, szárnyas bikát, szárnyas embert. Mert a kerubok tényleg négy oldalról közeledtek és olyan alakban, hogy később valóban úgy ábrázolhatták őket, ahogy aztán alakjuk ismeretessé vált. Ezért nevezték el az Atlantisz utáni kor első beavatási iskoláiban a régi Nap felé négy oldalról közeledő kerubokat olyan nevekkel, amelyekből aztán a Bika, Oroszlán, Sas, Ember elnevezések lettek.

Még sok mindent fogunk ezekről hallani; ma ezt az arkangyalokkal szembejövő négyfajta kerubot fogjuk szemügyre venni. A régi Nap tehát azt a látványt nyújtotta, hogy amikor a Nap tulajdonképpeni „emberei”, vagyis az arkangyalok kimentek a világűrbe, ott négy oldalról a kerubok, mégpedig a kerubok négy fajtája jött elébük. Ezáltal vált tehát az arkangyalok számára lehetővé, hogy tovább időzzenek a régi Napot körülvevő szellemi világban, mint ez egyébként lehetséges lett volna. Mert a legnagyobb mértékben élénkítően, szellemi értelemben véve élénkítően hatottak a kerubok az arkangyalokra.

De amikor a kerubok a Nap közelébe értek, hatásuknak még másféle módon is érvényesülnie kellett. Hiszen valami, ami valahol van, nem mindig csak egy vonatkozásban érvényesül. Mondjuk, hogy két ember van egy szobában; az egyik azt kívánja, hogy erősen fűtsenek be, de a másiknak, aki ezt nem kívánja, szintén ott kell lennie, neki is melege lesz. Így volt ez a világűrből befelé sugárzó kerubokkal is. A régi Napnak azokra a lényeire, akik felemelkedtek a fényelemig, akik a fényelemben tudtak élni, a leírt módon hatottak. De erre a fényelemre csak a régi Nap nappalainak idején lehetett hatni, amíg fény áradt ki a világűrbe. A régi Napnak azonban éjszakái is voltak, amikor nem áradt ki fény, s a kerubok akkor is az égen voltak. Ilyenkor tehát, mikor a Nap-planéta elsötétült, csak hő és gáz áramlott a Nap-gömb belsejében. Körülötte voltak a kerubok és leküldték hatásukat: hatásuk most a sötét gázba sugárzott. Amikor tehát a kerubok nem tudtak normális módon hatni az arkangyalokra, akkor a Nap sötét füstjére, a sötét gázra hatottak. Míg a régi Szaturnuszon a hőt érték a hatások, most a megsűrűsödött hőt, a régi Nap gázelemét érték a világűrből jövő hatások. Ennek a hatásnak köszönhető, hogy a régi Napon a napködből kialakult az első kezdeménye annak, amit ma állatvilágnak nevezünk. Amint a régi Szaturnuszon az ember fizikai testével létrejött az embervilág első kezdeménye, úgy alakul ki a régi Napon a füstből, a gázból az állatvilág első kezdeménye. A hőből képződtek a régi Szaturnuszon az emberi test első alapjai; a régi Napon a keruboknak a napgázokban tükröződő alakjaiból képződnek a fizikai állati testek első, füstszerűen gomolygó kezdeményei.

Az tehát, ami kerubi alakok formájában a régi Napot körülveszi, olyan lények összessége, akik egyrészt tárt karokkal mennek az arkangyalok elébe, másrészt pedig a régi Nap éjszakáin a Nap gázaiból elővarázsolják az állatvilág első fizikai alapjait. A napgázokból kinőnek az állatvilág első fizikai kezdeményei. Ezért nevezték elődeink közül azok, akik a misztériumokból ismerték a szellemi kozmológia e jelentős tényeit, „Állatövnek”, azokat a lényeket, akik a világűr különböző oldalairól hatottak a régi Napra. Ez az Állatöv eredeti jelentése.

A régi Szaturnuszon először az emberiség alapjait vetették meg, amikor a trónok azt az anyagot, amely most fizikai testében van, magukból kiárasztották és feláldozták. A Napon az állatvilág első kezdeménye alakul ki, mikor a gázzá sűrűsödött hőanyagból a kerubok tükröződő alakjai elővarázsolják az első állati formákat. Így tehát az állatok mindenekelőtt az Állatövnek a Napon kialakult képmásai. Ez valódi belső kapcsolat az Állatöv és a Napon létrejövő állatok között. A mi állataink karikatúraszerű utódai a Napon létrejött állatoknak. Nem véletlen az, hogy a dolgokat hogyan nevezték el. Nehogy azt higgyük, hogy a régi időkben a neveket tetszés szerint gondolták ki. Mit tesz ma az a szerencsés asztronómus, aki a kisbolygó övezetben felfedez egy újabb kisbolygót? Felüti a lexikont, kikeres a görög mitológiából egy olyan nevet, amely még szabad és erről nevezi el a csillagot. Így sohasem adtak neveket azokban az időkben, amikor a misztériumok még hatalmasak voltak, mikor a nevekben még a dolgok kifejezését keresték. Azokban a nevekben, melyeket akkor adtak, mindig benne rejlik a dolgok mély értelme.

Az állati formák, ha ma már karikatúrává torzultak is, a világunkat körülvevő, akkor meglévő Állatöv alakjaiból származnak. Feltűnhet önöknek, hogy az Állatöv nevei közül itt egyelőre csak négy van felírva. Ezek csak a kerubok fő megjelölései, de alapjában véve mindegyik kerub-alaknak van jobb- és balfelől egy bizonyosfajta követője vagy kísérője. Gondolják el a négy kerub-alakot két-két kísérővel, akkor megkapták a Nap körzetében működő tizenkét erőt, amely bizonyos mértékben már a régi Szaturnusznál is megvolt. Tizenkét ilyen erő van tehát, ezek a kerubok világához tartoznak és feladatukat, missziójukat az imént leírt módon kell betölteniük a világmindenségben.

Most még azt kérdezhetnék, hogy áll a dolog az Állatöv szokásos neveivel? Erről szólunk még néhány szót a következő napokban, mert a nevek közül némelyik megváltozott. A felsorolást rendszerint a Kos, Bika, Ikrek, Rák, Oroszlánnak kezdik, aztán jön a Szűz, Mérleg. A Sasnak egy későbbi változtatás folytán – egészen pontosan meghatározott okokból – meg kellett elégednie a Skorpió elnevezéssel. Azután jön a két kísérő, a Nyilas és a Bak. Az Embert bizonyos okokból, amelyekkel még megismerkedünk, most Vízöntőnek hívják. S végül a Halak. Az Állatöv valódi alakjaiból már csak a Bikában és az Oroszlánban találunk meg valamit és egy keveset az Emberben, amit a szokásos exoterikus kifejezéssel Vízöntőnek neveznek. Hogy miért változott meg az Állatöv, arról még beszélünk az elkövetkező napokban.

Láttuk tehát, hogy magasrendű szellemi lények, magas hierarchiák, elsősorban a trónok, a Szaturnuszon kiválasztják saját szubsztanciájukból a tűz anyagát. Láttuk azután, hogy még magasabb rendű szellemek, akiket keruboknak nevezünk, azt, ami ebből a tűzanyagból fényként keletkezik, magukba fogadják, fénylétét megtisztítják, felemelik. Valahányszor a világmindenségben egy felemelkedés következik be, ennek kiegyenlítéseképpen egy lealacsonyodásnak is be kell következnie. Hogy az arkangyaloknak alkalmuk legyen szellemi létük meghosszabbítására, a keruboknak éjszaka tovább kell hatniuk és az emberek alatt álló állati lényeket, állati formákat kell a köddé, füstté, gázzá sűrűsödött hőanyagban kifejezésre juttatniuk.

Ezzel megszereztük az ősi világbölcsesség szerinti első képzetet a világmindenség bizonyos lényeinek saját égitestünkkel való együttműködéséről, s egyúttal azt is láttuk, hogy az, amivel külsőleg, fizikailag találkozunk, mindig szellemi lényekre vezethető vissza. Amit ma materiálisan Állatövnek nevezünk, azt a kerubok körtáncára kell visszavezetnünk, akik gyűrűként fogták körül világunkat és onnan küldték le hatásukat az erejét fényerőként a világmindenségbe sugárzó régi Napra.

Ezzel levezettük az egyik fontos fogalmat, az Állatöv fogalmát; holnap folytatjuk vizsgálódásainkat, lassankint felemelkedünk más égitestek fogalmához is és egyre jobban megvilágítjuk majd a hierarchiákkal való összefüggésüket.

5. Düsseldorf, 1909. április 14.

[A régi Szaturnusztól a Vulkánig terjedő fejlődés. Az Állatöv kialakulása. Egy új naprendszer tervei a Szentháromságtól származnak, megvalósításukat az első hierarchia végzi el. A Szaturnuszt a küriotészek tömörítik Nappá, ezt pedig a dünamiszok régi Holddá. A kisbolygók az égi viszály maradványai. A régi Szaturnusz a mai Szaturnuszig, a régi Nap a Jupiterig, a régi Hold a Marsig terjedt ki.]

A kozmoszunkban élő magasrendű szellemi lények működését két példán mutattuk be: a régi Szaturnusz és a belőle újra megtestesült régi Nap példáján. Ma az lesz a feladatunk, hogy behatoljunk magába a szellemi világba, ahol ezek a magasrendű szellemi lények élnek és más oldalról is szemügyre vegyük működésük módját. Sok olyan dolgot is el kell mondanunk előadás-sorozatunk első felében, amit önök közül legtöbben itt vagy ott már hallottak. De eltekintve attól, hogy jó néhány olyan hallgató is van itt, aki sok mindent nem hallott még abból, ami az előadások megértéséhez szükséges, éppen, mert ebben a ciklusban a szellemi élet igen magas régióiba kell felemelkednünk, szükség van rá, hogy újra megemlítsük mindazt, ami a megértéshez feltétlenül szükséges.

Az eddig elmondottakból megtudhatták, hogy egy fejlődő világrendszer keretein belül a legkülönfélébb módon szellemi lények működnek. Mi is alapjában véve a régi Szaturnusz? Alkossunk róla pontos képzetet. A régi Szaturnusznak természetesen semmi köze sincs a mai Szaturnuszhoz. Inkább úgy képzeljék el, hogy a régi Szaturnuszban már csírájában benne volt mindaz, ami mai naprendszerünkhöz tartozik: Napunk, Holdunk, Merkurunk, Vénuszunk, Marsunk, Jupiterünk; mindezek az égitestek benne voltak a régi Szaturnuszban és belőle alakultak ki. Gondoljanak el tehát egy olyan égitestet, amelynek középpontjában a mai Nap állna és odáig terjedne, hogy még a mai Szaturnusz is benne volna; ekkor volna helyes képzetük a mai naprendszerünknél nagyobb régi Szaturnuszról. Úgyszólván tehát egész naprendszerünk ebből a régi Szaturnuszból keletkezett. Ha nem is teljes mértékben, de megközelítőleg ahhoz a Kant-Laplace-féle világ-ősködhöz [14] hasonlíthatnánk, amelyből sok modern ember nézete szerint naprendszerünk kifejlődött. De a hasonlat nem teljesen helytálló, mert legtöbben úgy gondolják, hogy naprendszerünk kiindulópontja bizonyosfajta gáz volt, pedig láttuk, hogy nem gáztest, hanem hőtest volt. A régi Szaturnusz nem más, mint egy óriási hőtest.

[14] Immanuel Kant (1724-1804) kozmógóniai köd-elmélete: „Az ég általános természetrajza és elmélete vagy az egész világépítmény alkatáról és mechanikai eredetéről szóló kísérlet Newton alapelvei szerint”. Laplace 1796-ban néhány lényeges pontban kiegészítette.

Azt is elmondtuk tegnap, hogy ott, ahol ennek a régi Szaturnusznak átalakult utódját, a régi Napot találjuk, környezetéből, az univerzumból befelé hatnak a kerubok. Úgy kell elképzelniük, hogy ezek a kerubok, akik a régi Nap környezetében működnek, megvoltak már a régi Szaturnusz környezetében is. Csak, mondhatnánk, még nem kapták meg a felhívást a működésre; triviális kifejezéssel élve, még nem jött el az idejük, hogy valami jelentőset tegyenek, de már ott voltak a régi Szaturnusz környezetében is. Más lények is jelen voltak a régi Szaturnusz körül, akik még a keruboknál is magasztosabb lények osztályához tartoznak: a szeráfok. Ugyanehhez a régióhoz tartoznak a trónok is. Csakhogy a keruboknál egy fokkal lejjebb álló trónok szubsztanciája úgyszólván leárad és a Szaturnusz hőszubsztanciáját képezi, amint azt elmondtuk. Ezek szerint tehát ezt a régi Szaturnuszt úgy képzelhetjük el, mint egy óriási hőgömböt, amelyet igen-igen magasztos szellemi lények körtánca vesz körül. A keresztény ezotéria értelmében trónoknak, keruboknak és szeráfoknak nevezzük őket. Ők a keleti tanok dhyáni lényei.

Azt kérdezhetnénk: honnan származnak ezek a magasztos lények? Minden a világon, mindaz, ami a világmindenségben létezik, fejlődés útján jött létre. S ha képzetet akarunk alkotni arról, hogy honnan jöttek ezek a kerubok, szeráfok és trónok, akkor legjobb, ha először saját naprendszerünket vizsgáljuk meg és megkérdezzük, mi lesz majd egykor naprendszerünkből? Vázoljuk röviden naprendszerünk fejlődését. Tudjuk, hogy a régi Szaturnuszból indult ki, ez a régi Szaturnusz azután átalakult régi Nappá, ez pedig a régi Holddá. Abban az időpontban, amikor a régi Nap Holddá válik, sajátos fejlődés következik be. Először történik meg, hogy a Hold kiválik a Napból, először jön létre olyan égitest, amely a Napon kívül van. A Nap magasabbra tud fejlődni azáltal, hogy a legdurvább elemeket kilöki magából. Azután ebből az egész rendszerből kifejlődik mai Földünk rendszere. Földünk azáltal jön létre, hogy egyebeken kívül a Hold és a Föld, mint a durvább anyagok és durvább lények hordozói, kiválnak a Napból. De a fejlődés továbbmegy. Azok a lények, akiknek most a Földön elkülönülve kell élniük, akiket úgyszólván kidobtak a Napról, ezek a lények a Naptól elkülönített állapotukban egyre magasabbra fejlődnek. Még egy állapoton – a Jupiter-állapoton – kell átmenniük. De ezáltal lassankint éretté válnak arra, hogy ismét egyesüljenek a Nappal. S amikor eljön a Vénusz-fejlődés állapota, az összes lényt, aki csak ma a Földön él, újra felveszi a Nap, amely akkor már maga is a fejlődés magasabb fokát érte el éppen azáltal, hogy lényeit, akiket egykor kitett magából, újra visszaváltotta. Ezután következik a Vulkán-fejlődés, rendszerünk fejlődésének legmagasabb foka. Mert rendszerünk fejlődésének hét fokozata van: a Szaturnusz, Nap, Hold, Föld, Jupiter, Vénusz és Vulkán. A Vulkán-fejlődés fokán a szaturnuszi lét parányi kezdetéből létrejött összes lény a szó legmagasabb értelmében szellemivé vált, együttesen nemcsak Nappá, de a Napnál is magasabb rendűvé váltak. A Vulkán több mint Nap, s ezzel megérett az áldozatra, megérett a felbomlásra.

A fejlődés menete az, hogy az ilyen rendszer kiindulópontján egy Nap keletkezik, amely eleinte gyenge, ki kell hogy dobja magából a planétáit, hogy ő maga tovább tudjon fejlődni. Azután megerősödik, ismét magába fogadja planétáit, Vulkánná lesz. S ekkor az egész felbomlik, a Vulkán gömbje üres gömbbé lesz, hasonlatos ahhoz, amely körül egykor a trónok, kerubok és szeráfok lejtették körtáncukat. A Nap tehát fel fog bomlani, odaáldozza magát a világmindenségnek, kisugározza lényét. S ezzel ő maga is a szeráfokhoz, kerubokhoz és trónokhoz hasonló lények körtáncává válik és egy új teremtés felé halad előre a világmindenségben.

Miért tudják a Trónok szubsztanciájukból átadni azt, amire a Szaturnusznak szüksége van? Azért, mert előkészítették rá magukat egy korábbi rendszerben hét állapoton keresztül, mint ahogy ezt mai naprendszerünk teszi. Ahhoz, hogy egy rendszer a trónok, kerubok és szeráfok rendszerévé váljon, először naprendszernek kell lennie; vagyis ha egy Nap eljutott odáig, hogy újra egyesült planétáival, akkor külső körré, maga is Állatövvé válik. Amit Állatövként ismertünk meg, azt ezek a magasztos lények hagyták hátra, vagyis egy régi naprendszer maradványaként jött át hozzánk. Ami egy korábbi naprendszeren belül kifejlődött, most hatni tud a világűrből és ő maga is új naprendszert tud önmagából szülni és teremteni. Ezért a legmagasabb hierarchia számunkra egyelőre a szeráfok, kerubok és trónok hierarchiája, mert ők már befejezték naprendszer-fejlődésüket és felemelkedtek a nagy kozmikus áldozati szolgálat fokára.

Csak ezáltal kerülhettek ezek a lények a legmagasabb Istenségnek, akiről egyáltalán beszélhetünk, a Szent Háromságnak, a hármas Istenségnek valóban közvetlen közelébe. A szeráfokon túl kell tehát keresnünk azt a legmagasabb Istenséget, akit majdnem minden népnél megtalálunk, mint hármas Istenséget, például Brahman-Siva-Visnu, vagy Atya-Fiú-Szentlélek. Ettől a legmagasabb Istenségtől, a legfelső hármas egységtől származnak minden egyes új világrendszer tervei. Ha visszapillantunk a régi Szaturnuszra, azt mondhatjuk: mielőtt bármi is létrejött volna ebből a régi Szaturnuszból, megfogant a terve az isteni Szent Háromságban. De a Szent Háromságnak lényekre van szüksége a terv végrehajtásához. Ezeknek a lényeknek előbb meg kell érniük erre. Az első ilyen lények, akik úgyszólván az Istenség körül vannak, amit a nyugati keresztény ezotéria ezekkel a szép szavakkal fejez ki, hogy „közvetlenül gyönyörködhetnek Isten látásában”, ezek a szeráfok, kerubok és trónok. Ők veszik át az új világrendszer terveit az isteni Szent Háromságtól, akiben a terv megfogant. Ez természetesen inkább csak képletesen értendő, nem konkrétan, hiszen emberi szavakkal kell egy ilyen magasztos tevékenységet kifejeznünk, pedig az emberi szavak igazán nem erre vannak megalkotva.

Az emberi szavak nem arra szolgálnak, hogy kifejezzük velük például azt a magasrendű tevékenységet, amellyel a szeráfok naprendszerünk kezdetén átvették az isteni Szent Háromság legmagasabb terveit, amelyek azt tartalmazták, hogy hogyan kell majd naprendszerünknek a Szaturnusz-Nap-Hold-Föld-Jupiter-Vénusz-Vulkán állapotokon át fejlődnie. A „szeráfim” név, ha a héber ezotéria értelmében helyesen értjük meg, azt jelenti, hogy feladatuk a Szent Háromságtól átvenni egy új világrendszer eszméit, céljait. A keruboknak, az alattuk álló legközelebbi hierarchiának feladata a legmagasabb Istenségtől átvett célokat és eszméket bölcsen kidolgozni. A kerubok tehát a legmagasabb bölcsességgel rendelkező szellemek, akik végrehajtható tervekké tudják alakítani azt, amit a szeráfok megadnak nekik. A trónoknak pedig, akik felülről a hierarchiák harmadik fokozatát képezik, az a feladatuk – természetesen egészen képletesen szólva – hogy kézzelfoghatóan megvalósítsák azokat a fennkölt kozmikus gondolatokat, amelyeket a szeráfok az Istenségtől átvettek és amelyeket a kerubok bölcsen átgondoltak.

Ha lelkünkkel látni akarjuk, formálisan láthatjuk, hogyan történik meg az isteni tervek megvalósításának első fokozata azáltal, hogy a trónok leárasztják a tűz-szubsztanciát. A trónok tehát azok a lények, akiknek megvan az erejük ahhoz, hogy első fokon a valóságba vigyék át azt, amit a kerubok először kigondoltak. Ez úgy történik, hogy a trónok az új világrendszer számára kiszemelt térségbe beleárasztják saját szubsztanciájukat, az ős-eredeti kozmikus tűz-szubsztanciát. Ha képszerűen akarjuk ezt elképzelni, azt mondhatjuk: Egy régi naprendszer elmúlt és eltűnt; ezen a naprendszeren belül a legmagasabb fokú érettségig jutott el a szeráfok, kerubok és trónok hierarchiája. Most a legmagasabb Szent Háromság intenciói szerint kikeresnek a világtérben egy gömbalakú térséget és elhatározzák: itt fogjuk elkezdeni. A szeráfok átveszik az új világrendszer céljait, a kerubok kidolgozzák a célokat, a trónok pedig beleárasztják ebbe a gömbalakú térségbe az őstüzet. Ezzel képet kaptunk világrendszerünk kezdetéről.

De bizonyos módon még más lények is jelen voltak ezen a korábbi naprendszeren, amelynek utódja mai naprendszerünk. Csak ezek a lények nem emelkedtek olyan magasra, mint a szeráfok, kerubok és trónok; alacsonyabb fokon álltak, és úgy jöttek át, hogy bizonyos fejlődésen kellett még átmenniük, mielőtt teremtő tevékenységet tudtak volna kifejteni, mielőtt áldozatot tudtak volna hozni. Ezek a lények a második háromtagú hierarchia lényei. Az első háromtagú hierarchiáról az előbb beszéltünk. A második hierarchia lényeinek nevét is említettük már: kyriotetes vagy uraságok, dominationes vagy a bölcsesség szellemei, azután dynamis vagy erők, illetve a mozgás szellemei, ahogy Dionysos Aeropagita nevezi őket (az ő nyomán a nyugati tanítók: virtutes-t vagyis erényeket mondanak). Ők a második hierarchia második fokozatát alkotják. A harmadik fokozat az exusiai. Ezek a formaszellemek, kiket a nyugati tanítók potestatesnek, hatalmasságoknak is neveznek.

Feltehetnénk a kérdést: Ha visszapillantunk a régi Szaturnuszra, látjuk, hogy az első hierarchia a Szaturnusz külső körzetében van, de hol vannak a második hierarchia lényei? Hol keressük a kürioszokat, a dünamiszokat és exuziákat? A trónok úgyszólván a régi Szaturnusz határáig érnek el, a kürioszok, dünamiszok és exuziák pedig a Szaturnusz bensejében vannak, tehát magában a régi Szaturnusz tömegében működnek, a régi Szaturnusz szubsztanciájában.

Most pedig próbáljunk megegyezésre jutni a világ keletkezésének rendkívül fantasztikus modern teóriájával, vegyük még egyszer szemügyre azt, amit a Kant-Laplace elmélet állít. Naprendszerünk kiindulópontjaként egy ködtömeget tüntet fel ez az elmélet, azután úgy képzeli, hogy ez az óriási gáztömeg elkezd forogni, körbe örvényleni. Mint ismeretes, különösen azt tartja meggyőzőnek, hogy forgás közben egymás után leválnak a külső planéták. Először gyűrűk keletkeznek, ezek azután összehúzódnak; középen marad a Nap, a többiek pedig körülötte keringenek. A szóban forgó elmélet ezt teljesen mechanikusan képzeli el. Az iskolában egy szép kis kísérlettel szemléltetik a dolgot. Bemutatják kicsiben, hogyan alakul ki egy ilyen naprendszer. Vesznek egy vízzel telt edényt, aztán egy nagy olajcseppet, kivágnak egy az egyenlítő nagyságát illusztráló kartonlapot, azt az egyenlítő irányában ebbe beleteszik, majd felülről átszúrják egy gombostűvel. Azután forgatni kezdik az olajcseppet. Kis cseppek válnak le róla és körülötte keringenek, mire azt mondja a kísérlet bemutatója a tanítványoknak – néha jó öreg tanítványoknak: Látjátok, így néz ki kicsiben egy világ keletkezése! S ez azonnal világos és meggyőző.

Mert mi lehetne meggyőzőbb annál, mint mikor saját szemünkkel látjuk, hogyan keletkezik egy naprendszer? Miért ne értenénk meg, hogy volt egyszer ott kint a világűrben egy óriási világköd, amely forgott, és a planéták leváltak róla, mint az olajcseppecskék, a miniatűr Merkurok és miniatűr Szaturnuszok a nagy olajcseppről. Mindenesetre csodálkoznunk kell az eljárás naivságán. Mert azok, akik azon fáradoznak, hogy teljesen érthetővé tegyék a Kant-Laplace elméletet, csak egyről feledkeznek meg – amiről egyébként nagyon jó megfeledkezni, csak éppen ebben az esetben nem szabad – éspedig saját magukról; vagyis elfelejtik, hogy ők maguk álltak ott és ők forgatták meg az olajcseppet. Ez természetesen hihetetlen naivitás, de a modern materialista mitológia nagyon naiv, naivabb bármely más mitológiánál. Ezt majd csak a jövőben fogják belátni. Van tehát valaki, aki az egészet intézi, aki a forgást létrehozza. Szükségszerűen fel kell tételezni – ha egyáltalán gondolkozni tud az ember, ha nem hagyta el a logika összes jó szelleme – hogy szellemi erők működnek közre az égitestek forgatásában. Ha el is tekintünk attól a tévedéstől, hogy ősgázt tételezünk fel az őstűz helyett, azt mégsem szabad feltételeznünk, hogy ez a gáztömeg saját magától elkezd forogni.

Fel kell tennünk a kérdést: Hol vannak azok a szellemi erők és hatalmak, akik ezt a tömeget – tehát számunkra az őstűz tömegét – mozgásba hozzák, hogy benne valami történjék? Említettük az előbb: a Szaturnusz körzetéből és belsejében hatnak a szellemi erők. Azok a lények, akik képességeiket korábbi naprendszerekben szerezték meg, körülveszik, kívülről hatnak. Belül vannak a kevésbé érett lények, ők belülről differenciálják a tömeget, ők hozzák létre azt, amit a benne keletkező hőképződményeknek neveztünk, stb. Igen magas intelligenciájú lények intézik mindazt, ami itt történik.

Nézzük most, mi a feladatuk a második hierarchia első fokozatához tartozó lényeknek? A kürioszok átveszik azt, amit a trónok úgyszólván lehoznak az univerzumból és úgy rendezik el, hogy összhang legyen a most keletkező egyedi égitest, a Szaturnusz, és az egész világmindenség között. A Szaturnusz belsejében mindent úgy kell elrendezni, hogy ami belül van, az megfeleljen annak, ami kívül van. Tehát azt, amit a szeráfok, kerubok és trónok Isten kezéből átvettek és lehoztak, úgy kell elrendezni a Szaturnuszon, hogy ott ezek a parancsok teljesüljenek, ezek az impulzusok megvalósuljanak. A kürioszok tehát átveszik a Szaturnusz környezetéből azt, ami az első hierarchia közvetítésével árad le, hogy átalakítsák és beleillesszék a Szaturnuszba.

Amit a kürioszok átvettek, azon tovább dolgoznak az erők vagy dünamiszok. Éspedig úgy, hogy a kürioszok hozzák a Szaturnuszon a legfelsőbb rendelkezéseket, a dünamiszok pedig az első kivitelezői ezeknek az intézkedéseknek. Az exuziák pedig arról gondoskodnak – később még részletesen beszélünk erről, most csak nagy vonalakban vázoljuk a dolgot – hogy az, amit az univerzum szándékai szerint így felépítettek, megmaradjon, amíg szükség van rá, tehát hogy ne pusztuljon el azonnal. Ők a megtartók. A Szaturnuszon tehát a kürioszok az intézkedők, a dünamiszok az intézkedések végrehajtói, az exuziák pedig a megtartói annak, amit a dünamiszok felépítettek.

Ma nem foglalkozunk azzal, hogy hogyan dolgozik a harmadik hierarchia, amelyről szintén beszéltünk már: a személyiség szellemei vagy archék; a tűz szellemei vagy arkangyalok és az angyalok. Ehelyett újonnan szerzett ismereteinkkel megvizsgáljuk az átmenetet a régi Szaturnuszról a régi Napra. A jelentősebb folyamatokat már tegnap vázoltam. Amikor a régi Szaturnusz Nappá válik, az történik, hogy az őstűz most gáz vagy levegő állapotba megy át, úgyhogy a régi Nap a megmaradt őstűz maradványából áll. Ez az őstűz most összekeveredik azzal, ami gázzá vagy füstté sűrűsödött. A régi Napon tehát két anyag van: őstűz és az őstűznek gázzá, füstté, levegővé – ahogy éppen nevezni akarják – sűrűsödött része. Ez érvényes lényegében a régi Napra. Látni fogjuk majd, hogy másként van ez már a mai Napunkon; ez közbeeső állapotokon át már mássá fejlődött, bár vannak, akik azt állítják, hogy Napunk belseje ma is csupán bizonyos fajta gáz.

Ha egyáltalán foglalkoznak egy kicsit a materialista természettudományunk által felállított elméletekkel, s ezt gondolkodva teszik, csodálatos élményekben lesz részük. Így például van egy népszerű könyvecske, amelyet olcsósága miatt sokan megvesznek, s ez azt állítja, hogy a jelenlegi Napunk közepében nincsen semmi szilárd, csak gáz. Ez a gáz viszont – az ember nem is hinné, de ebben a népszerű írásban ez áll – olyan sűrű, mint a méz vagy a kátrány. Annak, aki egy ilyen szemlélethez fel tud emelkedni, hogy egy gáz bizonyos nyomáskörülmények között hasonló a mézhez vagy a kátrányhoz, szívből kívánom, hogy olyan meseországban éljen, ahol mézből áll a levegő, de azt már nem kívánom neki, hogy olyan levegőben kelljen mozognia, ami olyan sűrű, mint a kátrány. Vannak ilyen kinövései a materialista elméleteknek.

Tehát nem a mai Napunkról beszélünk, hanem arról a régi Napról, amely valóban őstűzből és abból az anyagból állt, amit „tűzködnek” vagy „tűzlevegőnek” nevezünk. Ezt a kifejezést megtalálhatjuk a Faustban, mert Goethe jól ismerte, és az antropozófiai irodalomban is gyakran előfordul a „tűzköd” kifejezés. Ennek a két szubsztanciának a keverékeként kell tehát a régi Napot elképzelnünk. De ez nem önmagától jött létre. Égitestek nem sűrűsödnek meg maguktól; szellemi lényeknek kell létrehozniuk ezt a sűrűsödést. Kik voltak azok a szellemi lények, akik a régi Szaturnusz szubsztanciájának Nappá való sűrűsödését létrehozták? Azok a lények, akiket kürioszoknak neveztünk. Ők azok, akik kívülről nyomást gyakoroltak rá, s a Szaturnusz eredetileg hatalmas tömegét összeszorították, úgyhogy kisebb lett. Addig folytatták ezt a nyomást, amíg létre nem jött a régi Nap, amelynek nagysága, ha a mai Napot a középpontjába képzeljük, a mai Jupiterig terjed. A régi Szaturnusz akkora volt, mint egy égitest, amelynek a mai Nap van a középpontjában és a mai Szaturnuszig terjed, tehát egy hatalmas gömb volt, akkora, mint egész mai naprendszerünk a Szaturnuszig. A régi Nap akkora égitest volt, mint ami a mai Jupiterig terjed. Ez a régi Nap kiterjedésének a határköve. Jó, ha a mai planétákat úgy tekintjük, mint a régi planéták kiterjedésének határköveit.

Látják most már, hogy úgy közelíthetjük meg lassankint a planéták elméletét, ha a hierarchiák működéséből vezetjük le őket. De menjünk tovább. Tudjuk most már, hogy a következő állapot ismét egy sűrűbb állapot. Világrendszerünk harmadik állapota a régi Hold-állapot. Akik foglalkoztak az Akasa Krónikából [15] merített közlésekkel, tudják, hogy a régi Hold azáltal keletkezett, hogy a régi Nap szubsztanciája tovább sűrűsödött vizes elemmé. A Holdon még nincs szilárd föld, csak tűz, levegő és víz. Felvette szubsztanciái közé a vizes elemet. A gázt vagy levegőt vízelemmé sűrítette. Ki hozta ezt létre? Ennek a szellemi hierarchiának a második csoportja; azok, akiket erőknek, dünamiszoknak nevezünk. Azt is az erők tették, hogy a régi Nap tömegét összetömörítették a mai Mars határáig. A Mars tehát a régi Hold kiterjedésének határköve. Ha elképzelnek egy gömböt, közepében a mai Nappal, a tömege pedig addig terjed, ahol a mai Mars kering, akkor megkapták a régi Hold nagyságát.

Most elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol emlékezetünkbe kell idézni, hogy amikor a Szaturnuszból és Napból létrejött a régi Hold, valami egészen új dolog történt. Kilökte magából a sűrű anyag egy részét, s így két égitest keletkezett. Az egyik a finomabb szubsztanciákat és lényeket fogadta magába: ez lett a finomabb Nap, a másik az ennél sűrűbb Hold. Harmadik állapotában planétarendszerünk csak egy ideig fejlődik egységes planétaként, azután kilök magából egy másik planétát, amely mellette marad. Először tehát – amíg egységes égitest – a Hold a Marsig terjed. De azután összehúzódik a Nap és egy másik égitest kering körülötte, nagyjából ott, ahol a mai Mars kering, tehát az eredeti egységes égitest perifériáján.

[15] Rudolf Steiner írásai „Az Akasa-krónikából” címmel (GA 11)

Mi hozta létre egyáltalán ezt a leválást? Mitől lett egy égitestből kettő? Mindez a dünamiszok uralmának idején történt. Akik velem együtt áttanulmányoztak már egyet-mást ezen a területen, azok előtt ismeretes, hogy a világmindenségben is sok minden úgy történik, mint a mindennapi emberi életben. .Ahol lények fejlődnek, ott mindig vannak, akik haladnak és akik lemaradnak. Hány olyan apa van, akinek legnagyobb fájdalmára megbukik a fia a gimnáziumban, míg mások gyorsan haladnak előre. A fejlődés különböző sebességéről van itt szó tehát. Így van ez az egész kozmoszban is. Olyan okokból, melyeket később még megismerünk, most, amikor a dünamiszok vették át missziójukat, amikor ők léptek funkcióba, beáll valami, amit az egész ezotéria, minden misztérium „égi harcnak”, „égi viszálynak” nevez. Ez az égi viszályról szóló tan minden misztérium lényeges, integráns részét képezi, és a rossz keletkezésének őstitkát is tartalmazza. A dünamiszok vagy erők ugyanis a Hold-fejlődés bizonyos időpontjában igen különböző érettségi fokon álltak. Némelyik arra vágyott, hogy szellemileg minél magasabbra emelkedhessen, mások visszamaradtak, vagy legalábbis csak normális módon haladtak fejlődésükben. Voltak tehát közöttük olyanok, akik a régi Hold-beli társaiknál jóval előbbre voltak. Ennek az lett a következménye, hogy a két csoport elvált egymástól. A haladottabbak kivonták a Holdból a Nap-testet, a visszamaradottabbak képezték a körülötte keringő Holdat. Ezzel röviden vázoltuk az égi viszályt, a régi Hold szétszakítását, úgyhogy a régi Hold a visszamaradt dünamiszok uralma alá került, a régi Nap pedig a haladottabbak uralma alá.

Ebből az égi viszályból belecsendül még valami a Bhagavad Gita első mondataiba. Az Isteni Gita szimbolikus harcának elején megtaláljuk még ennek a hatalmas égi viszálynak utórezgéseit. Hatalmas volt ez a harctér! Attól az időtől kezdve, hogy a kürioszok a régi Nap létrehozásán fáradoztak, egészen a régi Hold létrejöttének idejéig, mikor az erők vagy dünamiszok vették át missziójukat, hatalmas csatatér, hatalmas harc volt az égben. A kürioszok az egész naprendszerünk tömegét összesűrítették a Jupiterig, azután a dünamiszok összesűrítették egészen a mai Marsig. Eközött a két planetáris határkő között van az égi viszály nagy csatatere. Nézzék csak meg ezt az égi csatateret.

Csak a tizenkilencedik század fedezte fel újra, fizikai szemmel, az égi viszály által okozott pusztításokat. A Mars és a Jupiter között tele van szórva az ég a kis planetoidákkal. Ezek az égi viszály csataterének romjai. Az égi harcot pedig aközött a két kozmikus időpont között vívták meg, amikor naprendszerünk egyrészt a Jupiterig, másrészt a Marsig húzódott össze. Ha csillagászaink távcsövüket az égi térségek felé irányítják és még mindig újabb planetoidákat fedeznek fel, ezek nem mások, mint a haladottabb és kevésbé haladott erők vagy dünamiszok egymással vívott égi harcának következményei, nagy csataterének romjai. Ugyanazon erők harcának romjai, akik a Holdnak a Napról való leválását is véghezvitték.

Látjuk tehát: ha az isteni-szellemi lények tetteit szemléljük, a külső dolgok az isteni-szellemi lények kifejezéseként, arculataként jelennek meg előttünk.

6. Düsseldorf, 1909. április 15.

[Az angyalok vezetik az emberek individualitását egyik inkarnációból a másikba, az arkangyalok a népszellemek, az archék a korszellemek. Az emberiséget az exuziák vezetik a Jupiter-állapotba. A kopernikuszi és a szellemtudományos világrend. A trónok a Szaturnuszig érnek, a dünamiszok a Marsig, az exuziák a Napig, az archék az okkult Vénuszig, az arkangyalok az okkult Merkúrig, az angyalok a Holdig. Az emberiség ősi tanítói a Vénusz és a Merkúr fiai voltak.]

Láttuk tegnap, hogy a kozmosz tényei az ember felett álló lények szellemi életéből folynak. S éppen egy ilyen jelenséget kell különösen fontosnak tartanunk, mint amit tegnapi előadásom végén említettem, az égi viszályt, amely a Jupiter és Mars közötti csatatéren oly sok holttestet hagyott hátra, hogy egyre többet és többet talál meg belőlük planetoidák formájában még ma is a fizikai tudomány. Erre még vissza fogunk térni; látni fogjuk, hogy ez az égi jelenség a földi fejlődés bizonyos folyamataiban is tükröződik, s éppen a Bhagavad Gita kezdetén találjuk meg ennek az égi viszálynak földi tükröződését.

Ma azonban szemlélődésünket olyan irányban folytatjuk, hogy először is vázlatosan ismertetjük a szellemi hierarchiák többi lényeit, akikre már utaltunk, de akikkel tegnap nem foglalkoztunk. Ezek a lények azok, akik, ha az embertől emelkedünk felfelé, az emberhez legközelebb állnak. A keresztény ezotéria angyaloknak, arkangyaloknak és archéknak (Őskezdetek, Őserők) nevezi őket, vagyis: angeloi, archangeloi, archai. Az arkangyalokat az antropozófiai irodalom a tűz szellemeinek is nevezi, az archékat pedig a személyiség szellemeinek.

Ezek a lények, akik úgyszólván az ember és a tegnap említett lények között állnak – azt mondtuk róluk, hogy a Jupiterig, a Marsig, stb. érnek el – természetesen közelebbi viszonyban vannak az emberrel itt a Földön is. Itt vannak először is az angyalok vagy angeloi. A régi Holdon mentek át az emberfokon, alapjában véve tehát mai földfejlődésünk idején még csak ott tartanak, ahol az ember a Jupiter-fejlődés idején fog tartani. Egy fokkal állnak az ember felett. Mi is a feladatuk tulajdonképpen ezeknek a szellemi lényeknek? Ezt akkor tudjuk meg, ha megvizsgáljuk az ember földi fejlődését.

Az ember megtestesülésről-megtestesülésre fejlődik. A fejlődés jelenlegi módja visszanyúlik a régi atlantiszi időkön át a lemuriai korba, tulajdonképpen a régi lemuriai időkben kezdődik. Ez az inkarnációkon át való fejlődés még hosszú ideig fog tartani, majdnem a földfejlődés végéig. A földfejlődés vége felé azután az emberiség fejlődésének más formái fognak megjelenni. Tudjuk, hogy amit az ember örök lénymagjának nevezünk, az individualitás az, ami inkarnációról-inkarnációra folytatódik. De azt is tudjuk, hogy az emberek túlnyomó többsége ma még nincs tudatában annak, hogy előző megtestesülésekben is élt, az emberek ma még nem emlékeznek arra, hogy mi történt velük előző inkarnációikban. Csak azok tudnak visszapillantani előző inkarnációikra, akik már egy bizonyos fokig – a szellemi látásig – fejlődtek.

Milyen összefüggés lehetne egy olyan földi ember inkarnációi között, aki még nem emlékszik előző megtestesüléseire, ha nem volnának bizonyos lények, akik az inkarnációkat összekapcsolják, akik ügyelnek az inkarnációról-inkarnációra való fejlődésre? Fel kell tételeznünk minden egyes ember számára egy olyan lényt, aki egy fokkal magasabban áll az embernél és individualitását átvezeti az egyik inkarnációból a másikba. Nem azokról a lényekről van szó, akik a karmát szabályozzák és akikre még visszatérünk; egyszerűen csak éber lények, akik úgyszólván megőrzik az inkarnációk emlékezetét, amíg erre maga az ember nem képes. Ezek a lények az angyalok vagy angeloi. Ezt mondhatjuk tehát: Minden ember minden inkarnációjában bizonyos személyiségként jelenik meg, de minden emberre ügyel egy lény, akinek tudata átnyúlik az egyik inkarnációból a másikba. Ez teszi lehetővé, hogy a beavatás bizonyos alacsonyabb fokán, ha az ember maga még nem is tud semmit előző megtestesüléseiről, megkérdezheti az angyalát. Ez a beavatás bizonyos alacsonyabb fokain abszolút lehetséges. Az embereknél egy fokkal magasabban álló angyalok feladata tehát, hogy őrködjenek az egész emberiség fonalán, amely az egyes individualitások számára megtestesülésről-megtestesülésre fonódik.

Most felemelkedünk a lények következő csoportjához, az arkangyalokhoz, akiket archangeloi-nak vagy tűz-szellemeknek is nevezhetnénk. Ezek a lények már nem az egyes emberekkel, az egyes individualitásokkal foglalkoznak, hanem átfogóbb feladatuk van: összhangba hozzák az egyes emberek életét a nagyobb emberi közösségek, például a népek, fajok stb. életével. Földi fejlődésünk során az arkangyalok feladata, hogy megteremtsék az összefüggést az egyes emberi lelkek és a néplélek [16] vagy fajlélek között. Mert aki behatol a szellemtudományba, annak számára egészen mást jelent a néplélek, a fajlélek, mint a mai tudomány vagy egyáltalán a mai műveltség absztrakcióiba elmerülő ember számára. Egy bizonyos területen, mondjuk Németországban, Franciaországban vagy Olaszországban ennyi és ennyi ember él, és mert az érzéki szem, mint külső alakot csak ennyi és ennyi embert lát, az absztrakciókba vesző emberek a népszellemet vagy néplelket csak, mint a nép fogalmi összefoglalását tudják elképzelni. Csak az egyes ember valóban reális számukra, a néplélek, a népszellem már nem. Annak számára azonban, aki betekintést nyer a szellemi világ nyüzsgő életébe, az, szintén reális, amit népszellemnek vagy népléleknek nevezünk. A néplélekben az a lény él és működik, akit tűz-szellemnek vagy arkangyalnak nevezünk. Ő szabályozza az egyes emberek viszonyát a nép vagy faj összességéhez.

[16] lásd: „Az egyes néplelkek missziója az északi és germán mitológiával kapcsolatban” c. előadásokat (GA 121)

Felfelé haladva elérkezünk azután azokhoz a lényekhez, akiket a személyiség szellemeinek, őskezdeteknek, őserőknek vagy archéknak nevezünk. Ők még magasabb rendű lények, még magasabb rendű feladatuk van az emberiséggel kapcsolatban. Alapjában véve ők szabályozzák az egész emberi nem viszonyait itt a Földön és úgy élnek, hogy az idők hullámain át korszakról korszakra egy bizonyos meghatározott időre megváltoznak, úgyszólván más szellemtestet vesznek magukra. Mindnyájuk előtt ismeretes az, ami a mai műveltség absztraháló emberei számára csupán csak fogalom, de realitás annak számára, aki belelát a szellemi valóságba: az, amit ma korszellemnek nevezünk. Az emberiség egyes korszakainak értelmét, misszióját jelöljük ezzel a kifejezéssel; mint ahogy például leírhatjuk az atlantiszi katasztrófát közvetlenül követő évezredek értelmét és misszióját. Ezek a korszellemek átfognak valamit, ami túlmegy az egyes népeken, egyes fajokon. Egy kornak a szelleme nem korlátozódik egyes népekre, átlép az egyes népek határain. Az tehát, amit valójában korszellemnek nevezünk, az az archék, az őskezdetek, a személyiség szellemeinek szellemteste. A személyiség szellemeinek köszönhető például, hogy bizonyos korokban bizonyos meghatározott emberi személyiségek jelennek meg a Földön. Könnyen megérthető, hogy a földi feladatokat elsősorban földi személyeknek kell megoldaniuk. Bizonyos korokban bizonyos korszakalkotó személyeknek kellett megjelenniük. De nagy zűrzavar keletkezne az egész földfejlődésben, ha mindezt a véletlenre bíznák, ha például Luthert vagy Nagy Károlyt tetszés szerinti korba helyezték volna. Összhangba kell ezt hozni a földkerekség egész emberiségének fejlődésével, úgyszólván az egész földfejlődés értelméből kell egy-egy korban a megfelelő léleknek megszületnie. Ezt szabályozzák a személyiség szellemei, az archék.

Ha azután az archék fölé emelkedünk, elérkezünk azokhoz a lényekhez, akiket tegnap éppen csak érintettünk, az úgynevezett hatalmasságokhoz, exuziákhoz, akiket formaszellemeknek is nevezünk. Itt már a Földön túlmenő feladatokhoz jutunk el. Az emberiség fejlődése során megkülönböztetjük a Szaturnusz-fejlődést, a Nap-, Hold-, Föld-, Jupiter-, Vénusz- és Vulkán-fejlődést. Mindabból, ami magán a Földön történik, láttuk, hogy az angyalok szabályozzák azt, ami az egyes emberekre vonatkozik, az arkangyalok szabályozzák az egyes emberek viszonyát a nagyobb embertömegekhez és a személyiség szellemei szabályozzák az egész emberiség fejlődését a lemuriai kortól egészen azokig az időkig, amikor az ember annyira szellemivé vált már, hogy alig tartozik a Földhöz. De még másvalamit is szabályozni kell: át kell vezetni az emberiséget az egyik planetáris állapotból a másikba. Olyan szellemi lényekre is szükség van, akik az egész földfejlődés alatt arról gondoskodnak, hogy amikor a földfejlődés befejeződött, az egész emberiség helyes módon menjen át a pralayán és megtalálja útját a következő cél, a jupiteri cél felé. Ezek a lények az exuziák vagy formaszellemek. Tegnap felülről lefelé, most pedig alulról felfelé jellemeztük feladatukat. Azok a szellemek tehát, akik az emberiséget az egyik planetáris állapotból a másikba vezetik, a hatalmasságok, exuziák vagy formaszellemek.

Most még ezeknek a lényeknek a kozmoszbeli helyzetéről kell bizonyos mértékben tájékozódnunk. A szellemtudomány, amely most antropozófiaként folytatódik, tehát alapjában véve a misztériumi bölcsesség, mindig egy és ugyanazon módon beszélt ezekről a szellemi hierarchiákhoz tartozó lényekről, éspedig úgy, ahogy azt önök most hallották. Láttuk tegnap, hogy a Szaturnusz jelzi, meddig terjedt a trónok hatása, a Jupiter jelzi, meddig terjedt a kürioszok hatása, a Mars pedig azt jelzi, meddig terjedt a dünamiszok hatása.

Most ennek megfelelően azt fogjuk vázolni, hogy naprendszerünkben hogyan oszlott meg térbelileg a ma említett lények uralma. Itt egy olyan dolgot kell érintenünk, ami bár teljesen megfelel a valóságnak, talán még önökben is egy kis idegenkedést fog kiváltani, akiket pedig bizonyos mértékben már nem érik a dolgok készületlenül. A mai iskolai oktatás rámutat arra, hogy a homályos ókorban egészen Kopernikuszig olyan világnézete volt az emberiségnek naprendszerünkről, amit ptolemaioszi [17] világrendszernek nevezünk. Akkoriban azt hitték, hogy a Föld áll naprendszerünk középpontjában, s mint ahogy az érzéki szemünknek durván mutatkozik, a planéták a Föld körül keringenek. Kopernikusz óta végre tudjuk – így mondják ma – amit korábban nem tudtak az emberek, hogy a Nap áll a középpontban és a planéták kör- illetve elliptikus pályán a Nap körül keringenek. Ez mind szép, de van itt még valami, amit naprendszerünk ilyen leírásánál mindenekelőtt egészen pontosan tisztázni kellene, ha egy ilyen dologról a mai értelemben őszintén és becsületesen akarnánk beszélni. Ezt kellene mondanunk: Kopernikuszig az emberek csak bizonyos mozgási formákat ismertek az égen és eszerint számították ki, hogy milyen lehetne naprendszerünk; amit Kopernikusz tett, az nem az volt, hogy vett egy széket és kiült a világűrbe, hogy megnézze, hogy a Nap ott áll egy kör vagy egy ellipszis bizonyos pontján és a planéták körülötte keringenek, hanem felállított egy számítást és ez a régebbi számításoknál egyszerűbben magyarázza meg azt, amit látunk. A kopernikuszi világrendszer nem más, mint a gondolkodás eredménye.

[17] Claudius Ptolemaios (87-165) alexandriai csillagász és geográfus

Tekintsünk most el attól, amit Ptolemaiosz tételezett fel. Állítsuk fel a számítást úgy, hogy a Nap áll a középpontban, számítsuk ki, hol kell az egyes planétáknak lenniük, és nézzük meg, hogy a tapasztalat ezt igazolja-e. A pusztán fizikai megfigyelés számára a számítás megegyezik a tapasztalattal. Erre aztán felépítettek különböző világrendszer-elméleteket, például a Kant-Laplace elméletet. Ezzel azonban olyan dologba keveredtek bele az állandó újabb felfedezések során, ami tudományos szempontból már nem egészen becsületes, mert később pusztán fizikai megfigyeléssel két új planétát fedeztek fel, az Uránuszt és a Neptunuszt. Még nem beszéltünk róluk, de később meg fogjuk látni, mi a jelentőségük naprendszerünkben. Az említett világrendszer ismertetésénél mindenesetre fel kellene hívni az emberek figyelmét arra, hogy ez a két bolygó, az Uránusz és a Neptunusz, erősen áthúzza a számításukat.

Ha el akarjuk fogadni a Kant-Laplace-féle világrendszert, akkor az Uránusznak és Neptunusznak holdjaikkal együtt úgy kellene keringeniük, mint ahogy például a többi hold kering a többi planéta körül. De nem ezt teszik, sőt az újonnan felfedezett planéták közül az egyik egészen különösen viselkedik. Ha a Kant-Laplace-féle világrendszer helyes, akkor – miután a planéták leváltak – valakinek el kellett forgatnia 90 fokkal ennek a planétának a tengelyét, mert nem úgy kering, mint a többi planéta. De mindkettő erősen eltér naprendszerünk más planétáitól. Később majd meglátjuk, hogy áll a helyzet velük; most csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a kopernikuszi rendszerben csak számítással van dolgunk, olyasvalamivel, amit hipotetikusan mint feltevést állítottak fel egy olyan korban, amikor a szellemi összefüggések megismerésétől, a külső történések szellemi hátterének megfigyelésétől teljesen eltávolodtak. A ptolemaioszi rendszer nem pusztán fizikai rendszer, még a régi idők szellemi megfigyelésére támaszkodik, amikor még tudták, hogy a planéták a magasrendű lények uralmi területeinek jelei. Ha az uralmi területeket megfelelő módon akarjuk megjelölni, egész nap- és planétarendszerünket másképpen kell lerajzolnunk. Most úgy fogom planétarendszerünket felrajzolni, ahogy ezt a Zarathustra-misztériumokban tanították. Éppúgy meríthetnénk más misztériumokból is, de most ezt választjuk nap- és planétarendszerünk jellemzésére, különös tekintettel a rendszerünkön belül működő szellemi lényekre.

Zarathustra felvett valamit a rendszerébe, ami eltér a mai égi megfigyelésektől. Tudják, hogy az évek hosszú során a Napnak bizonyos haladását figyelhetjük meg – nevezzék ezt látszólagosnak vagy másként – az állatövi jegyeken keresztül. Általában azt mondják – és ez helyes is – hogy időszámításunk előtt kb. a 8. századtól kezdve a Nap tavasszal, a tavaszponton az Állatöv Kos jegyében kelt fel. De minden évben továbbmegy egy kicsivel, úgyhogy felkelő pontja hosszú-hosszú idők alatt áthaladt az egész Koson. Az időszámításunk előtti 800-at megelőző időkben nem a Kosban, hanem a Bikában kelt fel, éspedig mintegy 2200 évig vándorolt át a tavaszpont az egész Bikán. Még korábban az Ikrekben volt a tavaszpont. Az Ikrek volt a tavaszi állatövi csillagzat mintegy 800 + 2200 évvel időszámításunk előtt. Ha tehát a Krisztus előtti negyedik és ötödik évezredbe megyünk vissza, a tavaszpontot az Ikrek állatövi jegyébe kell helyeznünk. Ebben az időben virágzottak Zarathustra misztériumai. Az igen-igen távoli ókorban virágzottak, amikor, ha az égi jelenségekről beszéltek, mindent az Ikrek csillagképére vonatkoztatva vettek számításba.

Így hát ha felrajzolnánk az Állatövet úgy, ahogy tegnap jellemeztük, ide felülre kellene rajzolni az Ikrek csillagképet. Az Állatöv közvetlen közelébe kellene rajzolni azt, ami a trónok uralmi területét határolja, aminek tehát határjele a Szaturnusz. Azután meg kell vonni a határát a kürioszok vagy bölcsesség szellemei uralmi területének, amelynek határjele a Jupiter. Ezután következik a dünamiszok vagy mozgás szellemei uralmi területének elhatárolása: ennek jele a Mars. Láttuk, hogy közéjük esik az égi viszály után hátrahagyott csatatér. Ha az uralmi területeket helyesen akarjuk elválasztani, most azt kell felrajzolnunk, amelyiknek határjele a Nap. Tehát éppúgy, ahogy a Marsot rajzoltuk fel a dünamiszok uralmi területének határaként, a Napot magát az exuziák vagy formaszellemek hatókörének határjeleként kell felrajzolnunk. Most ahhoz a határhoz érkezünk, amelyet a Vénusz jelöl. A Vénuszig terjed a személyiség szellemei vagy archék uralmi területe. Ezután következik a Merkurral határolt uralmi terület. Tehát a Vénuszig terjed a személyiség szellemeinek uralmi területe, a Merkurig pedig azoké a lényeké, akiket arkangyaloknak vagy tűz-szellemeknek nevezünk. Most már nagyon közel érkeztünk a Földhöz. Megjelölhetjük azt az uralmi területet, melynek határjele a Hold és ide rajzolhatjuk a Földet.

Úgy képzeljék el tehát, hogy a Föld a kiinduló pont. Képzeljenek a Föld köré egy uralmi területet, mely a Holdig terjed, azután következik egy uralmi terület mely a Merkúrig terjed, azután egy olyan, mely a Vénuszig terjed és egy olyan, amely a Napig ér el. Csodálkozni fognak a planéták megadott sorrendjén. Ha itt van a Föld, ott pedig a Nap, azt hihetnék, hogy a Merkúrt oda kellett volna rajzolnom, napközelbe, ide pedig a Vénuszt. Ez azonban nem volna helyes, mert a két planéta nevét a későbbi asztronómia felcserélte. Amit ma Merkúrnak neveznek, azt az összes régi tanok Vénusznak nevezték, és amit ma Vénusznak neveznek, az az összes régi tanokban Merkúrként szerepel. Jól vigyázzunk tehát, mert nem érthetjük meg a régi írásokat és tanokat, ha azt, amit Vénuszról vagy Merkúrról mondanak, arra vonatkoztatjuk, amit ma jelölnek ezekkel a nevekkel. Amit Vénuszról mondanak, azt a mai Merkúrra kell vonatkoztatni és fordítva, mert a két megjelölést később felcserélték egymással. Amikor tehát megfordították a világrendszert és a Földet megfosztották központi helyzetétől, nemcsak a perspektívát változtatták meg, hanem a Merkúrt és Vénuszt is átgurították egymáson megjelölésük tekintetében.

Azt, amit a rajzon látnak, könnyen összhangba hozhatják a fizikai világrendszerrel. Csak úgy képzeljék el, hogy itt ez a Nap, a Nap körül kering a Vénusz, távolabb a Nap körül kering a Merkúr, azután a Föld a Holddal, azután a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz. Fizikai mozgásukat úgy képzeljék el, hogy mindegyik planéta a Nap körül kering. Elképzelhetnek egy olyan helyzetet, hogy a Föld mondjuk itt áll, a többi planéta pedig úgy helyezkedik el, hogy útja során éppen a Nap mögött áll. Ha le akarjuk rajzolni, ez így nézne ki:

Felrajzoljuk a szokásos fizikai rendszerünket. Egyik gyújtópontjába a Napot rajzoljuk, a Nap köré a Vénuszt, a Merkúrt, a Földet a Holddal: itt a Föld valamint a Merkúr és a Vénusz a régi megjelölés szerint. A következő a Mars, azután a planetoidák, majd a Jupiter és végül a Szaturnusz.

Gondolják el, hogy itt lent áll a Föld, azután a Merkúr és Vénusz. A Mars ott fent áll, azután a Jupiter és így tovább. Itt van tehát a Nap és a Merkúr (a mai Vénusz). Minthogy ezek a planéták egymáshoz viszonyítva minden lehető helyzetbe kerülhetnek, egyszer így is állhatnak. Ez elhihető, hiszen a jelenlegi fizikai rendszert rajzoltuk fel, csak egy olyan időpontot választottunk, amikor a Föld, a Merkúr és a Vénusz a Nap egyik oldalán áll, a többi planéta – a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz – a másik oldalán.

Csak ezt rajzoltuk fel, semmi mást. Tehát csak a perspektíva változott. Ez a rendszer abszolút elképzelhető, de csak akkor, ha ez a konstelláció áll fenn. S ez valóban fenn is állt egy bizonyos időpontban, amikor a Szaturnusz felett az Ikrek jegye helyezkedett el. Ekkor szellemi látással különösen jól megfigyelhetők voltak a szellemi hierarchiák uralmi viszonyai. Megmutatkozott a szellemi látónak, hogy a Föld körül egészen a Holdig terjed az angyalok szférája. Ha nem a fizikai rendszert vesszük alapul, hanem ezt a különös konstellációt, akkor valóban az angyalok szférája veszi körül a Földet egészen a Holdig; azután az arkangyalok szférája a Merkúrig, a személyiség szellemeinek szférája a Vénuszig és az exuziak szférája a Napig. Azután következik, ahogy tegnap elmondtam, az erők vagy dünamiszok szférája, azután a kürioszoké, majd a trónoké.

Ha tehát a kopernikuszi és a ptolemaioszi világrendszerről beszélünk, fontos, hogy tisztában legyünk azzal, hogy a ptolemaioszi rendszer még megőrzött valamit a működő szellemek konstellációjából és itt a Földet kell perspektívánk kiindulópontjául venni. El fog majd jönni az az idő, amikor ez a világrendszer ismét helytálló lesz, mert az emberiség ismét tudni fog a szellemi, világról. Reméljük, hogy akkor nem lesznek az emberek olyan fanatikusak, mint korunkban. Ma azt mondják: Kopernikusz előtt ostobaságokat beszéltek az emberek, primitív világrendszerük volt. Kopernikusz óta végre tudjuk az igazat, minden más tévedés és az idők végtelenségéig, még ha évmilliókról volna is szó, természetesen a kopernikuszi rendszert fogják tanítani, mert az a helyes. – Körülbelül így gondolkodnak és beszélnek a mai emberek. Aligha volt valaha is ilyen babonás népség, mint a jelenlegi asztronómiai teoretikusok és aligha volt valaha is akkora fanatizmus, mint ami ezen a területen uralkodik. A jövő generációk remélhetően toleránsabbak lesznek, és ezt fogják mondani: a XV-XVI. századtól kezdve az emberek elvesztették annak tudatát, hogy szellemi világ is van és hogy a szellemi világban mások a perspektívák, hogy az égitesteket másként kell elrendezni, mint ha csak fizikailag figyeljük meg őket. Régebben ez megvolt, később eljött az az idő, amikor az emberek csak fizikailag nézték az égitestek elrendeződését. Jól van, ezt is meg lehet tenni – fogják mondani a jövőbeni emberek – helyes is volt ez a XVI. századtól kezdve. Egy ideig el kellett tekinteni mindattól, ami a szellemi világban van, de azután újra rájöttek, hogy van szellemi világ és visszatértek az eredeti szellemi perspektívához. – A jövő emberei remélhetőleg megértik majd, hogy egykor lehetséges volt egy asztronómiai mitológia is, éppúgy, mint más mitológiák és nem fognak ugyanolyan lekicsinyléssel nézni a mi korunkra, mint amilyennel babonájukban a mai emberek néznek elődeikre.

Látjuk tehát, hogy csak azért más a kopernikuszi világrendszer, mert kizárólag fizikai szempontokat vesz figyelembe. A ptolemaioszi világrendszerben még megtalálhatók a szellemi szemlélet maradványai. Csak akkor tudunk egyáltalán fogalmat alkotni a szellemi lények működéséről nap- és planétarendszerünkben, ha ezt a másik világrendszert vesszük figyelembe. Megmaradunk a meglévő fizikai körülmények alapján, ha azt mondjuk: a Holdig uralkodnak az angyalok, a Merkurig az arkangyalok, a Vénuszig az archék, a Napig az exuziák, a Marsig a dünamiszok. Aztán jönnek a kürioszok és végül a trónok. Csak más vonalakat kell behúznunk a fizikai rendszerbe és máris behatároltuk a vonalak közé az egyes hierarchiák uralmi területét. A szellemi hatások szempontjából egyáltalán nem a Nap áll a középpontban, hanem a Föld. Ezért minden olyan korban, ahol a szellemi fejlődést tartották lényegesnek, azt mondták: Igaz, hogy a Nap „előkelőbb” égitest, olyan lények élnek rajta, akik magasabban állnak az embernél, de az egész fejlődés középpontjában az ember áll, aki a Földön él; ha a Nap elvált a Földtől, ezt azért tette, hogy az ember helyes módon fejlődhessen tovább. Ha a Nap együtt maradt volna a Földdel, az ember sohasem juthatott volna helyes ütemben előre. Ez csak azáltal vált lehetővé, hogy a Nap azokkal a lényekkel, akik egészen más körülményeket viselnek el, eltávozott a Földtől. Úgyszólván magára hagyta a Földet, hogy az ember felvehesse a fejlődés megfelelő tempóját.

A világrendszer attól lesz ilyen vagy olyan, hogy milyen kiindulópontot, milyen perspektívát választunk hozzá. Ha azt kérdezzük, hogy hol van a középpontja annak, amit pusztán fizikai érzékeinkkel láthatunk, akkor kopernikuszi világrendszer. Ha naprendszerünk elrendezésénél a szellemi hierarchiák uralmi területeiből indulunk ki, akkor még mindig a Földet kell a középpontba állítanunk, akkor más határvonalakat kapunk, akkor a planéták is egész mást jelentenek, éspedig az egyes szellemi hierarchiák uralmi területének határköveit.

Most már könnyen kapcsolatba hozhatjuk azt, amit az egyes uralmi területek térbeli elosztásáról elmondtunk, azzal, amit korábban az egyes lények feladatáról és missziójáról mondtunk. Az angyalok azok a lények, akik a legközelebb állnak a Földhöz, akik úgyszólván a Föld közvetlen környezetében működnek. Működési területük felfelé a Holdig terjed, innen irányítják az egyes individualitások életét inkarnációról-inkarnációra. Egész néptömegek megfelelő elosztásához a Földön és misszióik kiszabásához már többre van szükség. Hogy itt a világtérségnek is szerepe van, azt megmutathatja egy egyszerű meggondolás. Gondoljanak csak arra, hogy egy olyan faj, amelynek bizonyos fajta bőre, haja van, másként él és működik, mint egy másik faj, és ebben kozmikus körülmények is közrejátszanak, olyan körülmények, amelyeket az égi térségekből szabályoznak. Ez arról az uralmi területről történik, amely a Merkúrig, az arkangyalok tevékenységének határáig terjed. S amikor az egész emberiséget kell irányítani és vezetni földi fejlődésében, az a világnak még tágabb térségéből kell, hogy történjék, amely egészen a Vénuszig ér. Ha pedig magát a Földet kell irányítani és vezetni feladata teljesítésében, ennek az egész rendszer középpontjából kell történnie.

Elmondtam, hogy az emberiség a Szaturnusz, Nap, Hold, Föld, Jupiter, Vénusz és Vulkán planetáris állapotokon át fejlődik. Az exuziák vagy formaszellemek a szellemi hierarchia azon lényei, akik az emberiséget missziója teljesítésében az egyik planétáról a másikra irányítják. Kiemelkedő hely illeti meg őket: uralmi területük felér a Napig. A Nap, mint külön test megvolt már a régi Hold mellett, most ismét itt van a Föld mellett és meglesz még a Jupiter mellett is. Uralma túlterjed az egyes planétákon, ezért a Nap léte olyan szellemi lények létével kell, hogy kapcsolatban álljon, akiknek uralmi területe szintén túlterjed az egyes planétákon. Annyiban tehát mindenesetre kiemelkedő jelentőségű égitest a Nap, hogy ő a határa az egyes planétákon túlnyúló uralmi területnek.

Látják tehát, hogy a hierarchiák külső térbeli elhelyezkedését, külső lakóhelyét nem annyira az egyes planétákon, hanem a planéták, mint jelek által határolt körzeteken belül találjuk. Ha a Föld körzetére gondolunk a Holdig, azt az angyalok tevékenysége tölti be; ha a Földtől a Merkurig terjedő körzetre gondolunk, azt az arkangyaloké, és így tovább. Térbeli szférákkal van tehát dolgunk és a planéták határjelei, határkövei a magasabb hierarchiák térbeli hatásának. Az embertől kiindulva, a tökéletesség vonala felfelé vezet. Az ember maga a Földhöz van láncolva; azt, ami benne örök és inkarnációról inkarnációra halad, olyan lények irányítják, akik nemcsak a Földhöz vannak láncolva, hanem átszelik a légkört is és azt is, ami felette van, egészen a Holdig – és ez így megy tovább felfelé.

Az ember ősidők óta fejlődik a Földön és ugyanúgy áll a dolog az egész emberi földi fejlődéssel, mint a kisgyermek és a felnőtt ember viszonyával: a felnőtt tanítja a kisgyermeket. Ez történik a világmindenségben a hierarchiák részéről is. Az ember, aki a Földhöz van láncolva, csak fokozatosan tudja magát felküzdeni mindazokhoz az ismeretekhez és képességekhez, melyekre a Földön szüksége van. A magasabb rendű lényeknek kell őt tanítaniuk. Mire van ezért szükség? Arra, hogy a földlét kezdeti időszakában olyan lények szálljanak le a magasabb szférákból, akik tulajdonképpen már nincsenek a Földhöz láncolva. És valóban ez történik! Olyan lényeknek kell leszállniuk, akiknek különben csak a Föld körzetében kellene élniük, hogy azt, amit ők mint a hierarchiák idősebb, tökéletesebb tagjai már tudnak, átadják az embereknek. Emberi testben kell megtestesülniük, nem saját fejlődésük miatt, erre már nincs szükségük, éppúgy, mint ahogy a felnőtt ember sem saját fejlődése érdekében foglalkozik az ábécével, hanem azért, hogy a gyermekeket megtanítsa rá.

Így ha visszatekintünk az atlantiszi és lemuriai korra, látjuk, hogy a Föld környezetéhez tartozó lények leszállnak körzetükből, emberi testekben testesülnek meg és az emberek tanítóivá válnak. Ezek a lények a magasabb hierarchiákhoz, a merkúri és vénuszi hierarchiákhoz tartoznak: Merkúr és Vénusz fiai leszállnak és a fiatal emberiség tanítói lesznek. Így e fiatal emberiség körében olyan „emberek” is vannak, akiknek földi megjelenése tulajdonképpen maja jellegű. A következőképpen jellemezhetnénk őket: Egy normálisan fejlett ember találkozott a lemuriai időkben egy ilyen másfajta emberrel. Kívülről nem igen nézett ki másképp, mint a többiek, de olyan szellem költözött bele, akinek területe a Merkúrig vagy a Vénuszig ért fel. Az ilyen ember külseje tehát tulajdonképpen maja, illuzió volt. Úgy nézett ki, mint a többi ember, de egészen más volt: Merkúr vagy Vénusz fia. Ez a jelenség gyakori volt az emberi fejlődés hajnalán. Merkúr és Vénusz fiai leszálltak és az emberek között éltek, de benső jellegük olyan volt, mint a Merkúr- és Vénusz-lényeké. Mondtuk, hogy a Vénusz-lények a személyiség szellemei. Ilyen lények jártak emberként a Földön. Kívülről szorosan körülhatárolt emberi személyiségek voltak, de hatalmas erővel irányították az emberiséget. Ilyenek voltak nagy vonalakban az uralmi viszonyok a lemuriai korban: Vénusz fiai irányították az egész emberiséget. Merkúr fiai az emberiség egyes részeit irányították; olyan hatalmuk volt, mint most a népszellemeknek vagy fajszellemeknek.

Maja vagy illúzió nemcsak általában van a világon, hanem az emberrel kapcsolatban is fennállhat. Egy ember, ahogy előttünk áll, lehet olyan, hogy külseje igaz, vagyis külseje pontosan megfelel lelkének. De lehet maja is: valójában olyan feladata van, ami a Merkúr- vagy Vénusz-szellemek feladatának felel meg. Erre utalnak, amikor arról beszélnek, hogy a régi idők vezető egyéniségei úgy, ahogy itt a Földön jártak, közhasználatú nevükkel tulajdonképpen nem egyebek, mint maja – és erre gondolt H.P. Blavatsky [18] is, mikor arra figyelmeztetett, hogy a buddhák tulajdonképpen maják. Megtalálhatják pontosan ezt a szót a Titkos Tanokban. Ezek a dolgok a szent misztériumok tanításaiból származnak, csak meg kell őket érteni.

[18] Helena Petrovna Blavatsky (1831-1891) a Teozófiai Társaság megalapítója A megalapításra 1875-ben került sor New Yorkban H.S. Olcott ezredes közreműködésével.

A következő kérdésünk ez kell hogy legyen: Hogyan is szállhat le egy ilyen vénuszi szellem? Hogyan élhet egy bodhiszattva a Földön? Egy bodhiszattva lénye, Merkúr és Vénusz fiainak lénye, fontos fejezetet képez Földünk fejlődésének a kozmosszal való összefüggésben. Ezért holnap a Merkúr- és Vénusz-lények, a bodhiszattvák vagy dhyani-buddhák természetét fogjuk megvizsgálni.

7. Düsseldorf, 1909. április 16.

[Az angyalok testisége a vízben, az arkangyaloké a levegőben, az archéké a tűzben van. A lemúriai emberiség vándorlásait a Vénusz fiai vezetik. Atlantiszon a Merkúr-szellemek működtek. Manu megőrzi a hét atlantiszi orákulum vezetőinek étertestét, és átadja a risiknek. Az angyalok élettel hatják át az Atlantisz utáni kor emberiségének vezetőit. A dyani buddhák, a bódhiszattvák és a buddhák lénye.]

Mai előadásom elején szeretnék egy megjegyzést tenni, amely tegnapi előadásom végéhez kapcsolódik. Láttam, hogy hallgatóim közül egyesek jelentőséget tulajdonítottak annak – és természetesen jöhet ilyen gondolatuk – hogy azon a vázlaton, amit felrajzoltam, az összes planéta egy sorban áll a Nappal, tehát ahogy mondani szokták, egy általános együttállást vázoltam fel, de kifejezetten hangsúlyozom, hogy ennek semmi jelentősége sincs annak szempontjából, amiről itt szó van. Fontos, hogy ne legyenek hamis elképzeléseink.

Először felrajzoljuk a kopernikuszi rendszer értelmében a Napot; azután azt, amit ma Merkúrnak, de az ezotériában Vénusznak neveznek; azután a Vénuszt illetve ezoterikus nevén a Merkúrt. Ezután következik a kopernikuszi rendszer szerint a Föld a Holdjával, majd a Mars pályája, a Jupiter pályája és a Szaturnusz pályája. Ez volna tehát a kopernikuszi világrendszer. S most azt mondtam, hogy szeretném az egészet úgy felállítani, ahogy azt egy Zarathustra-iskolában tanították. Nem szabad azt gondolnunk, hogy mindig Zarathustrának magának kellett ezt tanítania; ezek elemi igazságok, melyeket a Zarathustra-iskolákban tanítottak. (lásd az előző ábrát)

Ha most elképzeljük, hogy itt van az Ikrek csillagkép, egyszerűen csak azokat a pontokat vették figyelembe, melyek az Ikrektől a Napig terjedő vonalon vannak. Kössék össze a Napot az Ikrek csillagképpel, mindegy, hogy egy ilyen együttállás fennáll-e vagy sem. Mindegy, hogy hol áll a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz, az egészet csak azért rajzoltam fel, hogy a pályájukat megjelöljem. Mert ezek az egyes hierarchiák hatókörének határai.

Ha például a Szaturnusz hatókörét akarjuk felrajzolni, nem a Napot, hanem a Földet kell középpontnak venni, és egy kört – valójában nem kört, inkább egy bizonyos tojásformát – kell rajzolnunk úgy, hogy a Föld legyen a középpontja. Ugyanezt kell tennünk, ha a többi égitestről van szó. Kérem tehát, hogy a rajznál ne a mellékest tartsák lényegesnek. A lényeg az, hogy megkapjuk a hierarchiák uralmi területeinek ábráját.

Ma a magasabb hierarchiáknak azokkal a tagjaival fogunk behatóbban foglalkozni, akik közvetlenül az ember felett állnak. Ennél a stúdiumnál jó, ha az emberből indulunk ki. Mert csak akkor tudunk a magasabb hierarchiák tagjainak mivoltához felemelkedni, ha tökéletesen tisztában vagyunk mindazzal, amit már sokszor elmondtam az ember lényéről és fejlődéséről.

Tudjuk, hogy az ember, ahogy a Földön megjelent és itt a Földön fejlődik, lényegében négy tagból áll: fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből. Rajzoljuk most fel sematikusan az emberi lénynek ezt a négy tagját.

Rajzoljunk először egy kört az ember fizikai testének ábrázolására, majd egy-egy másikat az étertest és asztráltest jelölésére, végül egy kis kört, amely az ént jelöli. Tudják, hogy hogyan halad az ember fejlődése. Földi fejlődése folyamán az ember énje elkezd az asztráltestén dolgozni. Általában azt mondhatjuk, hogy amennyit az ember énje révén asztráltestéből átdolgozott úgy, hogy ez az átalakított rész az én uralma alá került, annyit nevezünk belőle manasznak vagy szellem-énnek. Tehát, mint már sokszor hangsúlyoztuk, a manaszt nem szabad úgy tekinteni, mint valami újat, ami csak úgy odarepült az emberhez, a manasz egyszerűen csak az emberi asztráltest átalakult része. Hangsúlyozom, hogy mindez csak az emberre vonatkozik. Fontos, hogy ne általánosítsunk, legyünk tisztában avval, hogy a világ lényei nagyon is különböznek egymástól.

Most rajzoljuk fel, mint ötödik részt, az átalakított asztráltestet, tehát a manaszt, mint külön kört – tulajdonképpen az asztráltestbe kellene belerajzolni. Efölé rajzoljuk az átalakított étertestet, mert amennyit az étertestből átalakítottunk, annyit buddhinak vagy életszellemnek nevezünk belőle és ha az egész átalakult, akkor az egész buddhi lesz. A fizikai test pedig atmává alakul át, ha majd az ember olyan tökéletes lesz, amilyenné a Jupiter-Vénusz-Vulkán fejlődésen át válhat. Ha tehát az ember a Vulkánon eléri majd legnagyobb tökéletességét, akkor a következő sematikus rajzzal ábrázolhatjuk: atma, buddhi, manas, én, asztráltest, étertest, fizikai test. Erre a sémára az a jellemző, hogy a hét princípium mind áthatja egymást és a hét principium együtt alkotja az egész embert. Ez a lényeg.

Ha most áttérünk a következő hierarchia tagjaira, az angyalokra, náluk már nem ez a helyzet. Az előbbi sémát csak az emberre alkalmazhatjuk, de egyetlen angyal-lényre sem. Velük kapcsolatban azt kell mondanunk, hogy az angyal kifejlesztette fizikai testét (1), étertestét (2), és asztráltestét (3) úgy, hogy ezek bizonyos tekintetben egy egészet alkotnak. S most ezektől külön kell felrajzolnunk az ént (4), a manast (5), a buddhit (6), és az atmát (7). Ha tisztán akarjuk látni egy angyal organizációját, akkor úgy kell elképzelnünk, hogy magasabb rendű tagjai közül, amelyeket már kifejlesztett és amelyeket még kifejleszthet – valójában még csak a manaszt fejlesztette ki teljesen, a másik kettőt még csak ezután fogja kialakítani – ezek a magasabb rendű részek tehát úgyszólván egy szellemi világban lebegnek afölött, ami belőle fizikailag megvan. Ha tehát egy angyal organizációját akarnánk tanulmányozni, azt kellene mondanunk, hogy az angyalnak nincs egy olyan, a testében közvetlenül a Földön vele járkáló énje, mint az embernek. Manaszát sem fejlődésének mai fokán a Földön fejleszti. S ami belőle a Földön van, az sem olyan, mintha valami szellemi lényhez tartozna. Ha egy emberrel találkozunk, látjuk rajta, hogy összes princípiumát magában hordja, s ezért mindene szervesen tagolt. Ha egy angyalt keresnek, figyelembe kell venniük, hogy fizikai része itt lent csak olyasvalami, mint szellemi princípiumainak tükörképe; ez utóbbiak pedig csak szellemileg láthatók. A hömpölygő folyóban, a csörgedező patakban, a páraként felszálló vízben, a levegő szellőiben, a levegőn átcikázó villámokban és ehhez hasonlókban kell az angyalok fizikai testét keresnünk. S itt az első nehézség abban áll az ember számára, hogy azt hiszi: egy testnek minden oldalról határozottan körülhatároltnak kell lennie. Nehéz az embernek így gondolkodnia: Itt állok a leszálló vagy felszálló ködben, itt állok egy forrás szétporladó vízcseppjei előtt, itt állok a zúgó szélben, látom, hogyan csap le a villám a felhőkből és tudom, hogy ezek az angyal megnyilatkozásai; s e mögött a fizikai test mögött, amely nincs úgy körülhatárolva, mint az emberi test, valami szellemit kell látnom.

Az embernek összes princípiumait önmagában lezárva kell fejlesztenie; ezzel függ össze, hogy nem tudja elképzelni, hogy egy fizikai test elmosódó, szertefoszló is lehet és az sem fontos, hogy részekre legyen osztva. Gondolják el, hogy például nyolcvan angyal, akiknek valamely vízfelület egyetlen kis részében van fizikai testének legsűrűbb része – összetartozik. Egyáltalán nem úgy kell felfogni az angyalok fizikai testét, hogy körül van határolva; itt egy kis víz tartozhat hozzá, ott távolabb megint egy kis víz. Röviden: mindazt, ami a Földön, mint víz, levegő, tűz körülvesz bennünket, úgy kell elképzelnünk, hogy bennük van az ember felett álló legközelebbi hierarchia teste. Ahhoz azonban már szellemi látó szemmel kell az asztrális világba tekinteni, hogy az angyal-ént és angyal-manaszt meglássuk – ezek a magasabb világból tekintenek le ránk. Naprendszerünknek az a területe, ahol kutatnunk kell, ha angyal-lényeket keresünk, a Hold jeléig terjed. Az angyaloknál aránylag még egyszerű a dolog, mert ha például itt lent egy víztömegben vagy valami másban megtaláljuk egy angyal fizikai testét és ezt a vízterületet vagy egy szelet tisztánlátó szemmel szemléljük, akkor abban megtaláljuk étertestét és asztráltestét is. Ezért rajzoltuk ezt, a hármat egybe. Természetes, hogy ami a szélben elzúg mellettünk, ami a vízben elfolyik vagy elpárolog, az nemcsak az a materiális képmás, amit a durva értelem lát; a vízben, levegőben és tűzben a legkülönfélébb módon él az ember felett álló legközelebbi hierarchia, az angyal éteri és asztrális része is. Ha viszont az angyalok lelki-szellemi lényét keressük, azt az asztrális világban kell keresnünk. Akkor ide kell szellemi látással betekintenünk.

Ha a következő fokozatot, az arkangyalokat akarjuk lerajzolni, itt megint másként áll a dolog. Az arkangyalok asztrálteste nincs összekapcsolva fizikai és étertestükkel; alsó tagjukat tehát így kell lerajzolnunk: fizikai test (1) és étertest (2). Ez a részük el van választva az összes magasabb princípiumtól, amely egy magasabb világban van. Csak akkor kapjuk meg tehát egy arkangyal teljes képét, ha két helyen keressük; náluk sem egyesül minden egy lényben, mint az embernél, hanem mintegy fent van a szellemi részük, lent pedig tükröződik ez a szellemi rész. Egy fizikai test és egy étertest önmagában csak akkor egyesülhet, ha a fizikai test a levegőben vagy tűzben van. Az arkangyalok fizikai testét ezért nem érezhetnénk meg valamely víztömeg morajlásában, hanem csak a szélben és a tűzben; az elzúgó szélhez és a tűzhöz tartozó szellemi részüket pedig szellemi látással a szellemi világban kellene keresnünk. Ez sem fizikai, sem étertestükkel nincs összekapcsolva.

Végül eljutunk azokhoz a lényekhez, akiket archéknak, őskezdeteknek, őserőknek, vagy a személyiség szellemeinek nevezünk. Itt már csak fizikai testüket rajzolhatjuk alulra, összes többi részük fent van a szellemi világban. Egy ilyen fizikai test csak a tűzben tud élni. Csak a tűz lángjában észlelhetik az archék fizikai testét. Valahányszor a villám cikázó tüzét látják, elmondhatják, hogy van benne valami az archék testéből, de fent a szellemi világban tisztánlátó szemmel megtalálható a hozzá tartozó szellemi kép, mely ez esetben a fizikai testtől el van választva.

A személyiség szellemeivel kapcsolatban a szellemi látó képességnek aránylag könnyű dolga van. Azon a területen élnek, mely az asztronómiai Merkúrig, vagyis a misztériumi bölcsesség szerint a Vénuszig terjed. Tegyük fel, hogy valaki eljutott odáig, hogy meg tudja figyelni a Merkúron folyó fejlődést: akkor észlelni tudja ezeket a magasan fejlett lényeket, a személyiség szellemeit. Ha szellemi látással feltekint valaki a Vénuszra, hogy megfigyelje a személyiség szellemeinek gyülekezetét, azután látja a villámot átcikázni a felhőkön, akkor a villámban tükröződni látja a személyiség szellemeit, mert benne van a testük.

Ezután még magasabb szellemi lényekhez érkezünk fel, akik a Nap jeléig érnek el. Ezek az exuziák vagy hatalmasságok. Ma nem fogunk velük részletesebben foglalkozni, csak annyit említünk meg, hogy végrehajtó szerveik a Vénusz-lények és a Merkúr-lények. A Vénusz-lények fizikai teste a tűzben, a Merkúr-lényeké a tűzben és szélben van. Fordítsuk ezt le magunknak úgy, hogy a Napon élő lények megtették alárendelt szerveiknek a tűz lángjában lévő Vénusz-szellemeket és a szél zúgásában lévő Merkúr-szellemeket. „És Isten a tűz lángjait teszi szolgálóivá és a szeleket követeivé.” [19] Ha ilyeneket olvasnak a vallásos iratokban, ez szellemi tényekből ered és teljes mértékben megfelel a szellemi látók megfigyeléseinek.

[19] Zsoltárok 104/4

Láttuk tehát, hogy saját létünkkel elsősorban a közvetlenül felettünk álló három hierarchia áll kapcsolatban. Az ember azáltal az, ami, hogy kapott valamit a szilárd elemből, a földből is. Ez választja el ennyire az összes többi lénytől, ez teszi őt összetartozó tagokból álló lénnyé. A Holdon az ember is olyan volt még, mint a többi lény, akkor még úgy változtatta alakját, mint a víztömegek, amelyek egy örökké változó testet képeznek. Csak a Földön zárták be bőrébe úgy, hogy most már lezárt lény és elmondhatjuk róla, hogy fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből áll. Ez a lezártsága alapjában véve nem is olyan régi keletű. Ha visszamegyünk a régi atlantiszi időkbe, annak első korszakában olyan emberrel találkozunk, aki még nem érezte úgy, hogy énje teljesen benne van, aki úgyszólván még arra várt, hogy teljesen megkapja énjét. S ha még messzebb mennénk vissza a fejlődésben, azt látnánk, hogy, ami az emberből itt lent van a Földön, az csak fizikai testből, étertestből és asztráltestből áll. Ha egészen a lemuriai időkbe megyünk vissza, csak olyan embert találunk, akinek a maga módján éppúgy csak fizikai teste, éterteste és asztrálteste van itt lent a Földön, mint az angyaloknak. Az egyesülést az ember énné-válása hozza létre az atlantiszi korszak folyamán. A lemuriai időkben olyan emberek élnek a Földön, akiknek csak fizikai, éter- és asztrálteste van, de nem olyan emberek, akik a mai értelemben gondolkodni, a mai értelemben emberileg fejlődni tudnának.

Ekkor azonban valami igen érdekes történik Földünkön. Ezek az emberek, akik a lemuriai időkben jártak-keltek a Földön és csak fizikai testük, étertestük és asztráltestük volt, úgyszólván magatehetetlenek voltak: nem ismerték itt ki magukat, nem tudták, mit tegyenek. S ekkor leszálltak ezekhez a lényekhez az ég térségeiből először a Vénusz lakói; összekapcsolódtak egy-egy fizikai testtel és ezáltal az első földlakók fizikai testét átsugározták, lélekkel töltötték be. Voltak tehát a lemuriai emberek között egyesek, akik egészen sajátságos módon jártak-keltek a tömegben, más volt a fizikai testük, mint a többieké. Az ilyen különös kegyelemben részesült embernek nem közönséges fizikai teste volt, hanem olyan, amit egy Vénusz-szellem, egy arché lelkesített át. Azáltal azonban, hogy ez a régi lemuriai ember fizikai testében egy Vénusz-szellemet hordozott, hatalmas befolyása lett egész környezetére. Az ilyen lemuriaiak külsőleg nem különböztek különösebben társaiktól, de mert fizikai testükben saját lelkük helyett egy arché lakott, ezek a kiválasztott egyének a legnagyobb mértékben szuggesztíven hatottak környezetükre. Ma már nincs a Földön ahhoz fogható tisztelet, hódolat, engedelmesség, amilyet irántuk tanúsítottak. Ha az emberek vándorútra keltek, hogy a Föld egyes részeit benépesítsék, mindig olyan lények voltak vezetőik, akikbe egy arché költözött. Nem volt szükség beszédre, ez akkor még nem is volt; nem volt szükség jelekre sem, elég volt egy ilyen személy jelenléte. S ha egy ilyen személy úgy látta jónak, hogy nagy tömegeket vezessen el az egyik helyről a másikra, akkor a tömeg gondolkodás nélkül követte, mert akkor még gondolkodás sem volt, ez is csak később fejlődött ki.

Így szálltak tehát le a Földre a személyiség szellemei mint Vénusz-szellemek a régi lemuriai időkben. Elmondhatjuk róluk, hogy bár a Földön emberi ábrázatot viseltek – már amilyen akkor ez az emberi ábrázat lehetett – a nagy kozmikus összefüggésben valami egészen mást jelentettek. Ha kozmikus jelentőségüket nézzük, az egészen a Vénuszig ért fel, és tetteik hatása az egész kozmikus rendszer összefüggésére kiterjedt. Azért tudták az embereket egyik helyről a másikra vezetni, mert ismerték azokat az összefüggéseket, amelyek csak akkor láthatók be, ha az ember nemcsak a Földet, hanem a szomszédságát is ismeri.

Az emberiség fejlődése tovább haladt. Szükségessé vált, hogy a merkuri szellemek, az arkangyalok is bekapcsolódjanak a fejlődés irányításába; most nekik kellett a földi lényeket lélekkel áthatni. Ez főként az atlantiszi időkben történt. Leszálltak tehát ezek a merkuri szellemek, az arkangyalok, és kiválasztott emberek fizikai és étertestét áthatották saját lelkükkel; szellemükkel. Így tehát az atlantisziak között ismét voltak olyan lények, akik külsőleg nem különböztek különösebben a többiektől, de akiknek fizikai és étertestében egy arkangyal lakott. Ha visszagondolnak a tegnap elmondottakra, vagyis hogy az arkangyalok feladata, hogy egész népeket irányítsanak, akkor megértik, hogy az ilyen ember, aki egy arkangyalt hordozott magában, minden további nélkül képes volt rá, hogy egy egész atlantiszi néptörzs számára meghozza az égben kijelölt megfelelő törvényeket.

A régi lemuriai időkben tehát, amikor a nagy vezetőknek még átfogóbb hatáskörük volt, Vénusz-szellemek laktak bennük. Az atlantisziak vezetőinek már kisebb néptömegeket kellett irányítaniuk, őket arkangyalok lelke hatotta át. Akiket az atlantiszi idők pap-királyainak nevezünk, egyáltalán nem azok, akiknek kívülről látszanak – ez mind csak maja. Fizikai és étertestükben egy arkangyal lakik, ő az, aki tulajdonképpen működik bennük. Visszatérhetünk az atlantiszi időkbe és felkereshetjük az emberiség vezetőinek titkos székhelyeit. Ezekről a titkos helyekről hatottak, itt kutatták a világmindenség titkait. Amit ezeken az atlantiszi titkos helyeken kikutattak és az innen kiinduló parancsokat az „orákulum” szóval jelölhetnénk, bár ez a szó csak későbbi eredetű. Az „orákulumhely” kifejezés nagyon jól illik ezekre a helyekre, ahol azok az atlantiszi emberek tanítottak és uralkodtak, akik az arkangyalokat hordozták magukban. Itt működtek, mint nagy tanítók és más embereket is odavonzottak, akiket azután az orákulumhelyek szolgáivá és papjaivá tettek meg.

Fontos tudnunk, hogy az atlantiszi időkben voltak olyan emberek, akik tulajdonképpen arkangyalok voltak, akiknek fizikai és étertestében egy arkangyal testesült meg. Ha a szellemi látó pillantás találkozott volna egy ilyen emberrel, valóban látta volna a fizikai embert és mögötte az őt inspiráló arkangyalt, mint hatalmas alakot, aki felfelé belevész a végtelen régiókba. Az ilyen személy kettős lény volt, mintha a fizikai ember mögött ott állt volna a ködös, messzi térségekből kinőtt, őt inspiráló arkangyal. Amikor az ilyen emberek meghaltak, fizikai testük az atlantiszi idők törvényei szerint az enyészeté lett. Fizikai testük, amelyet az arkangyal természetesen szintén inspirált, feloszlott, de étertestük nem. Van egy szellemi gazdálkodás [20], mely az általános szellemtudományos igazságok alól megköveteli néha a kivételt. Azt mondjuk – és ez általánosságban teljes mértékben igaz is – hogy ha egy ember meghal, leteszi fizikai testét, azután egy idő múlva étertestét is és éterteste egy kis extraktum kivételével feloszlik. De ez csak általában van így. Óriási különbség van egy közönséges étertest és az atlantiszi orákulumok szóbanforgó beavatottainak éterteste között, akiket arkangyalok hatottak át. Az ilyen értékes étertest nem megy veszendőbe, ezt megőrzi a szellemi világ. Így az atlantiszi orákulumok legmagasabb vezetője megőrizte az orákulumok hét nagy vezetőjének hét legkiválóbb étertestét, amelyek úgy váltak ilyenné, hogy arkangyalok laktak bennük, akik a beavatottak halálakor természetesen visszatértek a magasabb világokba. Az ilyen étertesteket persze nem skatulyákban, hanem a szellemi törvények szerint őrzik meg.

[20] Lásd Rudolf Steiner: „A spirituális ökonómia elve az újratestesülés kérdéseivel kapcsolatban” (GA 109/111)

Az atlantiszi Nap-orákulum beavatottja nem volt más, mint az, akit oly gyakran Manunak neveznek, aki az atlantiszi lakosság maradványát átvezette Ázsiába, hogy megalapítsa az Atlantisz utáni kultúrákat. Összegyűjtötte kis csoportját és átvezette Ázsiába. Generációkon keresztül nevelte az embereket, és amikor kinevelte közülük a hét legalkalmasabbat, akkor beleszőtte étertestükbe azt a hét megőrzött étertestet, melyet a régi atlantiszi időkben még az arkangyalok szőttek. Ők heten, akiket a nagy vezető elküldött, hogy az első Atlantisz utáni kultúrát megalapítsák, az indiai kultúra hét szent risije. A nagy atlantiszi vezetők étertestét hordozták magukban, akik viszont még az arkangyalok révén jutottak ezekhez az étertestekhez.

Így működött együtt a múlt, a jelen és a jövő. Ha láttuk volna ezt a hét embert, akiket szent risiknek neveztek, egyszerű embereknek találtuk volna őket, mert asztráltestük és énjük nem ért fel étertestük magasságáig. Amit tudtak, az étertestükbe volt beleszőve, ezért időnként néhány órára hatott étertestükben az inspiráció. Ilyenkor olyan dolgokat mondtak, amelyek magasságáig egyébként ők maguk nem értek fel; ajkukról olyan szavak folytak, amelyek inspirációként jutottak étertestükbe. Tehát egyszerű emberek voltak, amikor saját véleményükre hagyatkoztak; amikor azonban eljött az inspiráció órája, amikor étertestük működésbe lépett, olyankor naprendszerünk, sőt az egész világ legnagyobb titkait nyilatkoztatták ki.

Még az Atlantisz utáni időkben sem jutott odáig az emberiség, hogy felülről semmire se lett volna szüksége, hogy ne lett volna szükség arra, hogy magasabb rendű lények lelke éljen bennük. Ez még ebben a korban is megtörtént. Láttuk, hogy a lemuriai korban a személyiség szellemeknek lelke hatotta át az emberek fizikai testét; az atlantiszi korban arkangyalok hatották át az emberek fizikai és étertestét; most pedig, az Atlantisz utáni korban, angyalok szálltak le az emberiség nagy vezetőinek fizikai testébe, étertestébe és asztráltestébe. Az Atlantisz utáni első idők nagy vezetőinek tehát nemcsak emberi fizikai testük, étertestük és asztráltestük volt, hanem egy angyal is lakott bennük. Ezáltal ezek a nagy vezetők vissza tudtak tekinteni korábbi inkarnációikra. A mindennapi ember ezt nem tudja megtenni, mert még nem fejlesztette ki magában a manaszt; előbb neki magának kell angyallá válnia. Ezek a lakosság soraiból származó vezetők fizikai, éter- és asztráltestükben egy angyali lényt hordoztak, aki átlelkesítette, áthatotta őket. Ez megint csak maja volt, ők is másféle lények voltak, mint amilyennek itt a Földön mutatkoztak. A homályba vesző őskorban az emberiség nagy vezetői egészen mások voltak, mint aminek külsőleg látszottak. Személyiségük egy angyalt rejtett és ez sugalmazta nekik mindazt, amire szükségük volt, hogy az emberek tanítói és vezetői legyenek. A nagy vallásalapítók és vallási vezetők voltak ilyen angyaltól megszállott emberek. Angyalok beszéltek belőlük.

Ha a világ dolgait ábrázoljuk, akkor azoknak szabályszerű menetét kell leírnunk; a valóságban azonban a fejlődési folyamatok mindig egymásba tolódnak. Amit így teljesen szabályszerűen ábrázolunk, az nem ilyen teljes szabályszerűséggel folyik le. A lényeges dolgokban természetesen érvényesül a szabály: a lemuriai korban a személyiség szellemei beszéltek az emberi lényeken keresztül, az atlantiszi korban az arkangyalok, az Atlantisz utáni korban pedig az angyalok. De előfordulnak még az Atlantisz utáni korban is olyan lények, kiknek fizikai testét a személyiség szellemei hatják át, akik tehát annak ellenére, hogy az Atlantisz utáni korban élnek, ugyanolyan helyzetben vannak, mint lemuriai elődeik, akikből a személyiség szellemei szóltak. Így előfordulhatnak az Atlantisz utáni korban is olyan emberek, akik külsőleg teljesen népük jellegét viselik, akik azonban – mivel az emberiségnek ilyen nagy vezetőkre is szüksége van – még egy személyiség szellemet is magukban hordoznak, akik egy arché megtestesülései. Vannak aztán olyan emberek is az Atlantisz utáni korban, akik egy arkangyalt, egy merkúri szellemet hordoznak magukban, aki átjárja fizikai és étertestüket. S végül van egy harmadik fajta ember is, akiket fizikai, éter- és asztráltestükben egy angyali lény inspirál, akikből tehát egy angyal beszél.

A keleti tanok szerint külön elnevezésekkel illetik az emberiség szempontjából ilyen fontos személyeket. Az olyan személyt, aki külsőleg ugyan az Atlantisz utáni kor embere, de tulajdonképpen egy archét hordoz magában, akinek fizikai testét egy arché tölti be lélekkel, a keleti tanok dhyani buddhának nevezik. Dhyani buddha tehát az általános neve az olyan emberi lényeknek, kiknek fizikai testét egy arché hatja át. Azokat a személyeket, akik az Atlantisz utáni korban egy arkangyalt hordoznak magukban, aki őket étertestükig áthatja – bodhiszattvának nevezik. Azokat pedig, akik egy angyalt hordoznak magukban úgy, hogy ez fizikai, éter- és asztráltestüket áthatja, emberi buddhának nevezik. Így hát három fokozatról van szó: a dhyani buddhákról, a bodhiszattvákról és az emberi buddhákról. Ez a buddhákról, a buddháknak a hierarchiák megnyilatkozási módjával összefüggő osztályairól és kategóriáiról szóló igaz tanítás.

Az a csodálatos, ha visszatekintünk a korábbi fejletlen emberekre, hogy találunk közöttük olyanokat, akiken keresztül tulajdonképpen a magas hierarchiák szólnak le a kozmoszból planétánkra és a felettünk álló hierarchikus szellemek, akik már Földünk létrejötte előtt is működtek, csak lassan, fokozatosan, úgy engedik el és hagyják magára az itt lent élő földi embert, amilyen mértékben megérik rá. Mérhetetlen bölcsességbe pillanthatunk itt be, és rendkívül fontos, hogy megértsük ezt a bölcsességet úgy, ahogy azt a régi időkben tanították, amikor az emberiségnek az ősi világbölcsességet átadták.

Ha tehát buddhákról hallanak – a keleti tanok nemcsak egy Buddháról beszélnek, hanem buddhákról, akik tökéletességben természetesen különböznek egymástól – gondoljanak rá, hogy ha egy buddha járt a Földön, úgyszólván mögötte járt a bodhiszattva, sőt a dhyani buddha is. De az is előfordulhatott, hogy a dhyani buddha és a bodhisattva nem szállt le odáig, hogy a fizikai testet is átjárja, hanem a bodhiszattva például csak az étertestet hatotta át, azt inspirálta. Ilyenkor az is megtörténhetett, hogy egy ilyen fizikailag egyáltalán nem látható bodhiszattva – mert ha csak étertestben jelenik meg, akkor fizikailag nem látható és valóban voltak olyan bodhiszattvák, akik fizikailag láthatatlanok voltak – tehát hogy egy ilyen bodhiszattva mint magasabb rendű lény az emberi buddhát még külön inspirálta. Ilyenkor az angyali lény által inspirált buddhát étertestében még egy arkangyal is inspirálta.

Az emberi lény csodálatosan bonyolult mivoltába pillantunk itt be. Ha visszatekintünk a múltba, sok olyan individualitást találunk, akit csak akkor érthetünk meg, ha úgy tekintjük, mint különböző lények gyújtópontját, akik rajta keresztül élik ki magukat, rajta keresztül nyilvánulnak meg. Vannak olyan korok, amikor nincs elegendő nagy ember, akit a magasabb szellemek, akiknek hatniuk kell, inspirálhatnának. Ilyenkor egyetlen személyt kell a különböző magasabb hierarchiáknak áthatniuk, átlelkesíteniük. Néha nemcsak Merkúr lakói, hanem Merkúr és Vénusz lakói szólnak hozzánk valakinek a szájából.

Az ilyen fogalmak vezetnek el az emberiség fejlődésének megértéséhez, így ismerünk meg bizonyos személyeket valódi mivoltukban, akiknek fizikai megjelenése – ha csupán erre tekintünk – nem más, mint maja.

Holnap azzal fogjuk kezdeni, hogy megpróbálunk közelebb jutni az egyes fizikai planéták keletkezésének megértéséhez, hogy miután eddig csak jelenek tekintettük őket, most már úgy foghassuk fel őket, mint a különböző lények lakóhelyét.

8. Düsseldorf, 1909. április 17.

[A régi Szaturnusz az Oroszlánban jön létre a trónok által, a Nap a Sasban (Skorpió) a küriotészek által, a régi Hold a dünamiszok révén a Vízöntőben a Föld a Bikában.]

A magasabbrendű lények és világunkkal való kapcsolatuk ábrázolása során olyan fejezethez érkeztünk, amely a legkérdésesebbnek tűnhet a mai ember számára, aki a világra vonatkozó ismereteit a mindennapi, népszerű tudományból meríti. Olyan dolgokat kell most érintenünk, amelyekkel kapcsolatban a modern tudós egyáltalán nem tud semmit sem elképzelni. Nem mintha ellentét volna az okkult kutatás és a modem tudomány megállapításai között. Aki az okkultizmus talaján áll, saját nézőpontjából tökéletesen át tudja látni a modern tudomány tényeit. Sohasem fognak ellentmondást találni aközött, ami ezen előadásokban elhangzik és a modern tudomány megállapításai között, csak néha nem olyan könnyű köztük a harmóniát létrehozni. Akik azonban önök közül elég türelmesek ahhoz, hogy mindent pontról-pontra kövessenek, látni fogják, hogy az egyes dolgok egy nagy egységgé állnak össze.

Ez alkalommal azt is meg kell említenem, hogy sok mindent, amiről ezekben az előadásokban szó van, már más oldalról is megvilágítottam a stuttgarti és lipcsei előadásaim [21] során és aki ezeket az előadás-sorozatokat csak külsőleg nézi és összehasonlítja, nem egy ellentmondást találhat egyik-másik megállapítás között. Ez kizárólag abból ered, hogy feladatom nem az, hogy előadásaimban spekulatív teóriákról beszéljek, hanem a szellemi látó tudatnak megmutatkozó tényekről kell szólnom és a tények másként mutatkoznak, ha az egyik oldalról és megint másként, ha a másik oldalról nézzük őket. Hasonlatképpen gondolják meg, hogy másképp látnak egy fát, ha az egyik oldalát festik le és másképp, ha a másik oldalát, pedig ugyanarról a fáról van szó. Így van ez a szellemi tények ábrázolásával is, ha más-más oldalról világítjuk meg őket. Nem vitás, hogy könnyű egy eleve absztrakt rendszert felállítani, ha néhány fogalomból indulunk ki, és ezekből konstruáljuk meg a rendszert; de mi alulról felfelé haladva dolgozunk és munkánkat a harmonikus egység fogja megkoronázni.

[21] „A világ a föld és az ember lényege, fejlődése és tükröződése az egyiptomi mítoszok és a jelenlegi kultúra összefüggésében” (GA 105), valamint „Egyiptomi mítoszok és misztériumok kapcsolata a korunkban működő szellemi erőkkel” (GA 106)

Különösen fontos, hogy minden kijelentésnél jól meggondoljuk, milyen értelemben és milyen irányban hangzott el. Amikor például azt mondtam, hogy egy népszerű munkában az található, hogy a Jupiteren a levegőnek – a gáznak – olyan sűrűnek kell lennie, mint a kátrány vagy a méz, és hogy ez a szellemtudomány szempontjából bizonyos tekintetben groteszk elképzelés – a kifejezés, amit használtam, éppen arra szolgált, hogy a dolog groteszk mivoltára mutasson rá – erre a modern tudomány szempontjából természetesen ezt mondhatnánk: Hát nem tudod, hogy a fizikus ma már elő tud állítani olyan sűrű levegőt, mint a méz vagy a kátrány? Persze hogy elő tud állítani, és magától értetődő tény a tudomány terén, de nem erről van szó, mert szemlélődésünk nem ezen a vonalon halad. Azt, amit a tudomány nevez levegőnek, össze lehet így sűríteni, de a szellemtudományos szemlélet számára ez nem más, mint egy másik esete annak, hogy a vizet olyan keménnyé lehet tenni, mint a kő, vagyis jéggé lehet fagyasztani. Nem vitás, hogy a jég is víz, de arról van szó, hogy a dolgokat elevenen nézzük-e, működésükben, vagy pedig a mai tudomány szerinti holt értelemben. Hogy a jég is víz, az természetes; de ha valakinek, akinek malmát egész éven át víz hajtja, azt tanácsolnánk, hogy próbálja meg jéggel hajtani, mit szólna. hozzá? Tehát nem az az absztrakt fogalom a lényeges, hogy a jég víz, hanem az a lényeges, hogy a világot működésében értsük meg. Egészen más szempontoknak kell itt érvényesülniük, mint a sűrűséggel kapcsolatos tisztán anyagi átalakulásokról szóló absztrakt beszélgetésnél. Ahogy jéggel nem lehet malmot hajtani, éppoly kevéssé lehet a méz vagy kátrány sűrűségű levegőt belélegezni. Ez a lényeges a szellemtudományos szemléletben. Mi nem úgy nézzük az égitesteket, ahogy ma teszik; mi nem tekintjük őket bizonyos nagyságú materiális pacniknak az égen, amelyek a világűrben ide-oda mozognak és amelyekben a modern asztronómiai mitológia nem lát mást, mint anyagi természetű gömböket. Mi eleven lelki-szellemi létüket nézzük, más szóval egészükben nézzük őket. Tehát így, egészében kell néznünk azt is, amit szellemtudományos értelemben az egyes égitestek keletkezésének nevezünk.

Egy égitest keletkezésére első példaként a régi Szaturnuszt választjuk; azt a régi Szaturnuszt, amelyről tudjuk, hogy róla indult ki fejlődésünk. Már mondtam önöknek, hogy ez a régi Szaturnusz eleinte olyan nagy volt, mint egész mai naprendszerünk. Az tehát, amit átfogóbb értelemben a régi Szaturnusznak nevezünk, kezdeti állapotában körülbelül olyan nagy volt, mint mai naprendszerünk. De nem szabad ezt a régi Szaturnuszt pusztán anyagi gömbnek elképzelnünk. Tudjuk, hogy abból a három anyagi állapotból, amit ma szilárdnak, cseppfolyósnak és légneműnek nevezünk, még egyik sincs meg rajta, hanem csak hőből vagy tűzből áll.

Ábrázoljuk most ezt az ősrégi hőgömböt ezzel a körrel. Emlékeznek még rá, hogy azt mondtuk, amikor a Szaturnusz-gömb Nap-gömbbé fejlődött, tisztán kivehetően megjelentek körülötte azok a lények, akik az Állatövet alkotják. De már akkor jeleztem, hogy ez az Állatöv, ha nem is olyan sűrű, kompakt állapotban (nehéz erre egészen megfelelő kifejezést találni), mint a naplét idején, de már a régi Szaturnusz körül is megvolt. Képzeljük el tehát a régi Szaturnusz körül a trónokat, a kerubokat és a szeráfokat és tulajdonképpen ők azok, akik szellemi értelemben az Állatövet alkotják. Azt kérdezhetnék: Hogy egyezik ez meg az Állatöv mai megjelölésével? Az utolsó előadások során majd meggyőződhetnek róla, hogy pontosan megegyezik, de egyelőre a következőképpen képzeljék el:

Tegyük fel, hogy elhelyezkedhetnének ennek a régi Szaturnusznak egy bizonyos pontján. Most emeljék fel kezüket és mutassanak az ujjukkal kifelé, akkor az önök által elfoglalt hely fölött bizonyos trónok, kerubok és szeráfok régiójára mutatnak. Ha tovább mennek és ismét kifelé mutatnak, most más trónok, kerubok és szeráfok vannak ott, ahova mutatnak, mert ennek a három lénycsoportnak a körtánca veszi körül a régi Szaturnuszt. S most gondolják el, hogy meg akarnák mutatni azt az irányt, ahol bizonyos trónok, kerubok és szeráfok vannak. Egyik sem olyan, mint a másik, nem olyanok, mint 12 teljesen egyforma katona, hanem erősen különböznek egymástól; mindegyik külön individuum, úgyhogy különböző lényekre mutatunk, ha különböző pontokról mutatunk kifelé. S hogy a megfelelő trónokra, kerubokra és szeráfokra tudjunk rámutatni, bizonyos csillagkonstellációkkal jelöljük meg őket. Ezek tehát jelek és azt mondjuk, hogy ebben az irányban vannak azok a trónok, kerubok és szeráfok, akiket Ikreknek nevezünk, egy másik irányban vannak azok, akiket Oroszlánnak nevezünk és így tovább. Ezek tehát jelek, amelyek megadják azt az irányt, ahol az illető lények vannak. Fogjuk fel ezeket a csillagkonstellációkat egyelőre úgy, mint ilyen jeleket. Mást is jelentenek, de először azzal kell tisztában lennünk, hogy ha az Állatövről beszélünk, szellemi lényekkel van dolgunk.

Először is a trónok azok, akik kifejtik hatásukat erre a tűzképződményre, amit régi Szaturnusznak nevezünk. Olyan messzire jutottak fejlődésükben, hogy ki tudják árasztani saját szubsztanciájukat a szaturnuszi masszába és ezáltal, amint elmondtam, körös-körül képződmények jönnek létre, melyeket kissé groteszk módon „tojásoknak” neveztünk, de valóban ez a formájuk.

Most azt kérdezhetnék, hogy áll a dolog tulajdonképpen ezzel a szubsztanciával? Azelőtt is volt ott hőszubsztancia? Ami azelőtt ott volt, azt tulajdonképpen csak egy bizonyos fajta semleges világtűznek tekinthetjük, ami azonos a világűrrel, úgyhogy azt is mondhatnánk, hogy korábban csak az űr volt ott, ezt azután elhatárolták, s most rápermetezik a felületére azt, amit a régi Szaturnusz hőszubsztanciájának nevezhetünk. Abban a pillanatban, amikor rápermetezik a hőszubsztanciát a régi Szaturnuszra, az itt közreműködő lények mindkét oldalról tevékenykednek. Már mondtuk, hogy a Szaturnusz belsejében vannak az exuziák vagy formaszellemek, a dünamiszok vagy a mozgás szellemei és a kürioszok vagy a bölcsesség szellemei. Ők belülről működnek. Kívülről befelé hatnak a kerubok, szeráfok és trónok. Így jön létre az együttműködés a kívülről és belülről ható lények között.

Az első előadás keretében említettük, hogy megkülönböztethetjük a belső, lelki tüzet, amit kellemes belső melegségként érzünk és a külsőleg érzékelhető tüzet. E között a kettő között középen áll a semleges meleg.

A semleges meleg tulajdonképpen itt van, ebben a tojásformában. Körülveszi a lelki meleg, mintha kívülről befelé akarna sugározni, de visszatartaná magát a belül lévő semleges tűz elől; az érzékelhető meleget viszont befelé veri vissza a tojás. Így az, amit korábban mint hőtojást lerajzoltunk, tulajdonképpen két áramlat közé van zárva: egy külső, lelki meleg áramlat és egy belső, érzékelhető meleg áramlat közé. Tehát csak az a fizikailag érzékelhető meleg, ami belül van. S most a külső és belső meleg együttműködése folytán minden egyes szaturnuszi tojás keringésbe kezd. Minden egyes szaturnuszi tojás körbejár és a körülöttük lévő trónok, szeráfok és kerubok közül egymás után mindegyiknek a hatása alá kerül. Ezután valami nagyon különös történik. Amikor a tojás vándorlása során végül visszaérkezik arra a pontra, ahol létrejött – a szellemtudomány megfigyeléseinek eredményét mondom itt el – akkor megáll, nem tud tovább menni, valami feltartóztatja. Minden egyes tojás egy bizonyos meghatározott ponton keletkezik, körbemegy, és amikor visszaérkezik arra a pontra, ahol keletkezett, megállítják. A hőtojások létrehozása azonban csak bizonyos ideig tart, azután megszűnik, már nem teremtenek többet. Amikor az összes tojás visszaért eredeti helyére és ott azon az egy helyen megáll, mintegy fedi egymást, akkor az történik, hogy a tojások egymásba hullanak, egyetlen tojássá állnak össze. Ily módon egy gömb keletkezik a Szaturnusz kerületén, de ez a gömb természetesen csak az idők folyamán, fokozatosan jön létre. Ez úgyszólván a legsűrűbb tűzanyag; ez az, amit a szó szoros értelmében Szaturnusznak nevezhetünk, mert ott áll, ahol a mai Szaturnusz áll. S minthogy bizonyos módon minden megismétlődik, Földünk keletkezésekor is megismétlődött ez a folyamat. A mai Szaturnusz is úgy keletkezett, hogy egy bizonyos helyen megállították. Nem pontosan azon a helyen, ahol a régi Szaturnuszt, mert a dolgok bizonyos okokból eltolódnak, de a mai Szaturnusz keletkezésének folyamata is ugyanaz. A hierarchiákhoz tartozó összes világhatalmak együttműködése folytán tehát egy kis Szaturnusz-gömb születik a nagy, terjedelmes, eredeti Szaturnuszból.

Vegyük most szemügyre ezt a pontot, ahol a legelső Szaturnusz összes hőtojásai végül megálltak. Erről a pontról az ősi világbölcsesség bölcsei a következőket mondták: Ezen a régi Szaturnuszon alakult ki az ember fizikai testének első kezdeménye. Legelőször tulajdonképpen csak hőből formálták, de ebben a hőtestben csírájában megvan már az összes későbbi szerv. Ezen a ponton, ahol az először megindított mozgás ismét nyugalmi állapotba kerül, itt keletkezett az emberi testben annak a szervnek első kezdeménye, amely majd később, ha mozgását megszünteti, ezzel az egész fizikai test működését megszünteti – ez a szív. Innen indul ki a mozgás első megindításával a szív első kezdeménye, de ez a kezdemény csak azért tud létrejönni, mert ugyanezen a ponton a mozgás ismét nyugalmi állapotba megy át. Ezáltal válik a szív azzá a szervvé, amely ha megszűnik dobogni, a fizikai test összes tevékenysége is megszűnik.

A régi nyelvhasználatban az emberi test minden tagját bizonyos meghatározott névvel jelölték. A szívet úgy nevezték, hogy az Oroszlán a testben. Az ősi világbölcsesség így gondolkodott: Milyen irányba kell az Állatövre felmutatnunk, ha azt a régiót akarjuk megtalálni, ahonnan az emberi szív első alapját megvetették? Felmutattak és azokat a trónokat, szeráfokat és kerubokat, akik onnan hatottak, az Oroszlán régiójának nevezték. Az ember saját testi berendezéseit kivetítette a világűrbe és testének azt a belső régióját, amit Oroszlánnak szokott nevezni, kint az Állatövön is az Oroszlán régiójának nevezte el. Így függnek össze ezek a dolgok.

Az ember többi szerveit is az Állatöv alakította ki. A szívet az Oroszlán régiójából hozták létre. Azt, ami a szív közelében van, a mellkast, tehát azt, aminek a szívet védelmeznie kell, az emberi testben mellvértnek nevezték. Ennek a kezdeményét természetesen az előző régióba kellett kialakítani, a szív kialakítása előtt. Az Állatövön más nevet adtak ennek a régiónak, egy olyan állat nevét, amelynek a természet adott ilyen páncélt: Ráknak nevezték. Ez az Oroszlán mellett van az egyik oldalon.

Ugyanezen elv szerint nevezték el az Állatöv többi régióját is. Valójában a világűrbe kivetített embertől kapták nevüket az Állatöv egyes régiói. Csak néha egyáltalán nem könnyű a sokszorosan eltorzított nevekben megtalálni az eredeti szándékot, mint ezt a Rák példáján is láthatjuk. Az elnevezések sokszor nem egyenes vonalban származtak át hozzánk, gyakran vissza kell mennünk a dolgok eredeti értelméhez, ha tisztán akarunk látni.

Most pedig tekintsünk el attól, hogyan fejezi be életét ez a régi Szaturnusz, hogyan bomlik fel újra. Inkább beszéljünk arról, hogy a pralaya befejeztével hogyan folytatódik a fejlődés. Miután tehát a szaturnusz-képződmény ismét felbomlott, új fejlődés kezdődik, új képződmény keletkezik. Először pontosan ugyanaz történik, ami előzőleg már a Szaturnuszon lejátszódott. Amikor aztán így az egész szaturnuszlét megismétlődött, befelé, a középpontja felé egy második képződmény kezd kialakulni. A felé a fejlődési fokozat felé haladunk, amit általában az ősrégi Nap-fejlődésnek szoktunk nevezni. Ez úgy történik, hogy amint korábban a trónok áldozták fel magukat, most ugyanúgy feláldozza magát a szellemi hierarchiák egy másik fokozata, azok a lények, akiket kürioszoknak vagy a bölcsesség szellemeinek nevezünk. A trónok hatalmasabb lények, ők fizikai szubsztanciát, hőszubsztanciát tudnak kibocsátani magukból. Ezért tudják, amint leírtuk, a Szaturnusz szubsztanciáját kipermetezni saját testükből. A bölcsesség szellemei csak egy ennél ritkább étertestet tudnak áldozatul adni. A fizikai test kezdeményével már rendelkezik az ember; ehhez most megkapja étertestét a bölcsesség szellemeitől. Ez pedig, úgy is mondhatnánk, hogy egy második körzetben történik.

Ide rajzolom a második körzetet. Ez a régi Nap eredeti nagysága, a Nap ugyanis összehúzódott a korábbi tágabb kerületéhez képest. Azáltal, hogy összehúzódott, sűrűbbé vált. Ennek következtében a régi Napon már nemcsak hőszubsztancia van, hanem megsűrűsödött hőszubsztancia, gáznemű, levegőszubsztancia is. Kívülről, a külső környezetéből hatnak most a bölcsesség szellemei is a már korábban említett lényekkel együtt, belülről pedig az exuziák és a dünamiszok, vagyis a formaszellemek és a mozgás szellemei.

Most pedig éppen úgy, mint hajdan a régi Szaturnuszon, a következő történik. Bizonyos áramlatok keletkeznek, amelyeket a Napot körülvevő szellemi lények hoznak létre, s ebben most a bölcsesség szellemei is részt vesznek. Ezáltal ezek az áramlások valamivel sűrűbbek, mint azok, melyeket a régi Szaturnuszon csupán a trónok keltettek fel. Belül a Nap tömege összehúzódik és a két áramlat között az egyik füstgömb a másik után tömörül össze. A Nap gömbje abban különbözik a Szaturnusz gömbjétől, hogy a Szaturnusz alapjában véve összes lényével együtt csak hőszubsztanciából állt, és benne minden úgyszólván csak sürgött-forgott a térben, a Napon azonban mindent átjár az éter, az éterikus testiség. Ha gázsűrűségű is, de áthatja az éterikus testiség, és ezáltal az egész gömb él, bensőleg eleven lény. Míg a Szaturnusz bensőleg mozgékony lény, csupa mozgás, amíg mozgását az Oroszlán meg nem állítja, a Jupiter – nevezhetjük Jupiternek is, mert az égen lévő Jupiter bolygó annak idején arról vált le, ami a régi Nap ismétlődéseként létrejött – a Jupiter bensőleg eleven. A régi Napon tehát ott keringenek a gömbök, melyek eleven gömbök, nagy élőlények.

Az Oroszlán helyett most gondoljanak az Állatöv egy másik régiójára, arra, amit korábban a Sas régiójának neveztem. Itt keletkeztek eredetileg ezek a gömbök, innen indult ki eredetileg a Nap gömbjének, ennek a kozmikus térségben lévő eleven gömbnek a létrejötte. Amikor ez az eleven gömb egyszer körbejárt, az egész kört megtette, ismét visszaérkezik a Sas régiójába. Most azonban valami más történik. Míg korábban ez a gömb ezen a helyen kezdett el bensőleg élni, most, amikor ugyanerre a helyre visszaérkezik, ugyanaz a hatás, amely eredetileg életre keltette, megöli. Egyik gömb a másik után hal meg. Amikor aztán már mind meghalt és nem keletkezik új helyette, véget ér a régi Nap élete. Éppen abban állt az élete, hogy itt mindig új gömbök keletkeztek, amelyek végül itt fedték egymást, azon a helyen, ahol a világűrből jövő hatás megölte őket. Ezt a halálos döfést, amit a Nap a világűrből kapott, a skorpiócsípéshez érezték hasonlónak és elnevezték a Skorpió régiójának. Így az égnek ezen a részén két csillagkép látható: a Sas, amely a holt anyagot életre kelti és a Skorpió, amely a gyilkos erőket küldi le.

Azt mondhatjuk tehát, hogy az Oroszlán régiójában az Állatöv azon erői működnek, amelyek az emberkezdemény fizikai testének kezdeti mozgását nyugalmi állapotba hozták, a Skorpió régiójában pedig azok az erők hatnak, amelyek képesek magát az életet megölni. Meg fogunk még ismerkedni mindezeknek a mai megváltozott viszonyokkal való összefüggésével is, de ez csak lassan, fokozatosan történhet. Az eredeti körülményeket ugyanis ma már sűrű maja, sűrű fátyol vonja be.

De most menjünk tovább. Az ezután következő viszonyokat már nem kell olyan részletesen elemeznünk, hiszen már tisztában vagyunk az elnevezések és a folyamatok értelmével. Csak egy dologra szeretném még emlékeztetni önöket, ez pedig a következő: Tulajdonképpen milyen test a Szaturnusz? Hőtest. Ha a Szaturnuszt látják, teljesen hibás volna feltételezni róla, hogy olyan test, amely más égitestekkel, például a Jupiterrel vagy a Marssal összehasonlítható. Ami a Szaturnuszon van, valóban nem más, mint hőtér. S az, hogy ilyennek látják, amilyennek látják, onnan ered, hogy egy megvilágított téren keresztül nézik. Győződjenek meg róla, hogy milyennek mutatkozik egy meg nem világított tárgy, ha egy megvilágított téren keresztül nézzük; kékesnek látszik. Tanulmányozhatják ezt az egyszerű gyertyalángon is; a fényes láng közepe kék. Ha valami sötétet megvilágított rétegen keresztül nézünk, az mindig kék. Tudatosan mondom ezt, tudom, hogy az a veszély fenyeget, hogy a modern idők mechanikus optikája szempontjából badarság, amit mondok. De megint csak ez a badarság a valóság. A mai fizika nem tudja, hogy miért látszik az égbolt kéknek. Azért látszik kéknek, mert sötét, mert fekete, és mert az átvilágított térségen keresztül látjuk. Minden, ami sötét, kéknek hat, ha átvilágított rétegen keresztül látjuk. Ezért látszik a Szaturnusz is, ha megfigyeljük, kissé kékes égitestnek.

Az itt elmondottak teljesen megegyeznek a tudomány tényeivel, csak a tényekkel kapcsolatban kitalált fantasztikus elméletekkel nem egyeznek meg. Túl messzire vezetne, ha kitérnék a Szaturnusz ún. gyűrűinek keletkezésére a mai szemszögből nézve. Itt ugyanis arról van szó, hogy minden Szaturnusznak van egy neutrális, egy lelki meleg rétege és egy fizikailag érzékelhető meleg rétege. Ezeknek a különböző rétegeknek a megvilágított térségen át való szemlélése azt a csalódást kelti, mintha egy gázgömbbel volna dolgunk, amit bizonyosfajta porból álló gyűrű vesz körül, pedig csak optikai csalódással van dolgunk. A Szaturnusz ma is csak hőből álló égitest.

Ezeket a dolgokat ilyen összefüggésükben kell elmondani, különben nem érthetnénk meg őket. Minden Szaturnuszt úgy kell tehát tekintenünk, hogy lényegében hőszubsztanciából áll, és vele kapcsolatban mindent így kell magyarázni. Minden Jupiter – ami nem más, mint egy Nap-fokozat – olyan képződmény, amely lényegében gázból és hőből áll. Ez áll a mai Jupiterre is, amely a régi Jupiter ismétlődése. A tér és mozgási viszonyok azóta természetesen kicsit megváltoztak. A mai Jupiter nem is áll ugyanott, ahol a korábbi állt, de lényegében mégis ugyanaz.

Továbbmenve ugyanígy kell a Marsot is megmagyaráznunk. Egy nagy, a vizes állapotig lehűlt gömbből kell tehát kiindulnunk, és nyomon követnünk, amint az általános, nagyon ritka halmazállapotú vízből végül egy ponton összesűrűsödik egy vízgolyó. Ez megint csak úgy keletkezik, hogy a kerületén létrejött egyes vízgolyókat egy bizonyos meghatározott helyen megállítják. Ahogy a Szaturnuszon az Oroszlán megállítja a mozgást, a Jupiteren a Skorpió elhozza a halált, a Marson is feltartóztatja valami ezeket a vízgömböket. De a Marson ez egy kicsit más körülmények között történik, mint a Jupiteren és a Szaturnuszon.

A mai Mars tehát a régi Hold ismétlődése. Azon a helyen áll, ameddig a régi Hold terjedt. Ő a régi Hold másik része. Egyik része a mai Holdunk, mely nem más, mint salak; az elevenen maradt rész, mint ennek ellenpólusa, az ismétlődés során a mai Marsban maradt fenn. Ha a Marsról mint planetáris fejlődésünk harmadik állapotáról beszélünk, ez az állapot a régi Hold-állapotnak felel meg. A Mars tehát lényegében víztest. A régi Holdon – vagy úgy is mondhatjuk, hogy régi Marson – tagolódott be az emberbe asztrálteste, vagyis tudata. Az ember fizikai teste pedig a Mars vagy Hold vízanyagából állt. Ahogy az emberi test ma a Föld szubsztanciáiból van felépítve, akkor tűzből, levegőből és vízből épült fel. Legsűrűbb szubsztanciája szerint az akkori embert „víz-embernek” nevezhettük volna. Főként azáltal vált ilyenné, hogy beleoltották az asztráltestet. Még nem volt én-ember, de asztrális tulajdonságokkal rendelkező ember volt. Ez azután történt, hogy a planéta egy bizonyos helyen megkapta az indítást, azután körbejárta pályáját és végül visszaérkezett kiindulópontjára. Ez az Állatövnek az a régiója volt, amelyet Vízöntőnek neveznek. (Németül Wassermann = Víz-ember) Az Állatövnek a Vízöntő jele volt tehát az, amelyik az embernek a régi Holdon – vagy régi Marson – egyszeri körforgás után a tudatot adta.

Most pedig haladjunk tovább a Földhöz. Ez a fejlődés negyedik állapota. Megismétlődik a három előző állapot: először egy Szaturnusz képződik, azután egy Nap képződik és hátrahagyja a Jupitert, ami nem más, mint a Nap ismétlődése; egy Hold képződik és hátrahagyja a Marsot, végül létrejön a Föld mindazzal, amit már leírtam, vagyis azzal, ami mint mai Nap válik ki belőle és azzal, ami mint Hold-salak válik ki. Tudják, hogy az én első alapjait a lemuriai korban kapta meg az ember, amikor a jelenlegi Hold elvált a Földtől. Ez csak azáltal történhetett, hogy környezetéből ismét megkapta az indítást a forgásra, azután az, ami az indítást kapta, az első körforgás után megérett arra, hogy az én első kezdeményét magába fogadja.

Ez a régi lemuriai időkben történt. Ha az ember felmutatott az égre, az Állatövnek arra a részére mutatott, melyet ma Bikának nevezünk, mert az emberek akkor, amikor ezeket az elnevezéseket adták, nagyon szemléletesen és konkrétan érezték meg a dolgokat. Ez a megjelölés az egyiptomi-kaldeus titkos tanokból származik. A szó valódi értelméről ma már csak a valódi okkult tudománynak van fogalma. Az „én vagyok” legelső alapja a beszédben, a hangban fejeződik ki. De minden hangképzés kapcsolatban áll – olyan okokból, amelyeket most nem részletezhetünk, de amelyeket minden okkultista ismer és melyeket egy szűkebb körű előadás-sorozat keretében egyszer majd ismertethetünk – tehát a hangképzés pontosan meghatározott viszonyban áll a szaporodási folyamatokkal, aminek jele az is, hogy a férfiaknál a nemi érés idején hangváltozás áll be. Rejtett összefüggés van köztük. Mármost mindazt, ami az embernek ezekkel a képességeivel és folyamataival összefügg, a régi tudat összefoglaló néven az ember bikatermészetének nevezte. Innen származik tehát a neve annak a csillagképnek, amelynek ugyanaz a jelentősége a Föld számára, mint az Oroszlánnak a Szaturnusz számára, a Skorpiónak a Jupiter számára és a Vízöntőnek a Mars számára.

Az egyiptomi időkben alakult ki az Atlantisz utáni harmadik kultúra. Első volt az ősindiai, második az ősperzsa, harmadik az egyiptomi kultúra. Ezek a kultúrák az egész Föld fejlődési folyamatainak ismétlődései. A lemuriai kor a földfejlődés harmadik korszaka. Az egyiptomi titkos tanok ezért lényegében a lemuriai korszak folyamatainak szellemi tükröződését tartalmazzák. Az egyiptomi okkult tanok papjai azt tudták legjobban, hogy mi játszódott le a lemuriai időkben, mert ez tükröződött a sajátságos egyiptomi kultúrában. Érezték azt is, hogy kultúrájuk rokonságban áll a Bika csillagképével és általában a Bika szolgálatával.

Látják tehát, hogy nem olyan könnyű rámutatni arra, hogy valójában milyen folyamatok is játszódtak le égitesteink keletkezésénél. Mert hogyan keletkeznek az égitestek? Szaturnuszunk, Jupiterünk, Marsunk tulajdonképpen úgy keletkezett, hogy eredetileg burkok képződnek, majd ezek egymás után elhalnak, és amikor már nem kelnek életre újak helyettük, a burkot alkotó gömbalakú képződmények végül mind összetömörülnek egy képződménnyé. Minden olyan égitest, mint a Szaturnusz, Jupiter, Mars valóban úgy keletkezett, hogy kezdetben volt egy bizonyos fajta burok és ez azáltal, hogy az őt képező egyes gömbök egymásra rakódtak, azzá a képződménnyé sűrűsödött, ami aztán láthatóan megjelent az égen. Szó sincs itt a világ keletkezésére vonatkozó sivár Kant-Laplace elmélet mechanikus folyamatairól; a Szaturnusz, Jupiter, Mars és a többi planéta, amelyet ma az égen látunk, mind a hierarchiák eleven szellemi tevékenysége folytán keletkezett.

9. Düsseldorf, 1909. április 18. délelőtt

[A mostani Szaturnusz, Jupiter és Mars keletkezése. A Tejút. Adam Kadmon és az Állatöv. A megtermékenyítés folyamata. A teremtményből teremtővé való fejlődés. Az asztráltest manasszá, az étertest buddhivá, a fizikai test atmává történő átalakítása. Zarathustra és Hermész.]

Természetes, hogy az olyan fejtegetések után, mint a tegnapiak, csak úgy tornyosulnak a kérdések, és hogy ezekből a kozmoszra vonatkozó átfogó igazságokból első hallásra sok minden érthetetlen még. Már tegnap is hangsúlyoztam – és kérem, mindig vegyék ezt figyelembe -, hogy itt nem valami spekulációból kiindulva, nem valami séma alapján írjuk le a dolgokat, hanem a valódi tények alapján, amelyeket az Akasha Krónika tényeinek nevezünk, és ezért csak utólag alakul majd ki bizonyos rendszer ezekből a tényekből. Azok közül a kérdések közül azonban, melyek sokak számára felvetődhetnek, eggyel már ma foglalkozni fogunk és ez a kérdés: Mi a helyzet a kész planétával? Tegnap bizonyos szempontból a planéta keletkezésének folyamatát követtük egészen ennek befejezéséig, addig az időpontig, amíg megjelenik, mint látható planéta. De – mondhatná valaki – azok a planéták, amelyeket az égen látunk, nem a tegnap leírt időpont előtt keletkeztek; csak nem most vannak keletkezőben?

Nem. Tisztában kell lennünk azzal, hogy amikor egy planéta elérkezik addig a pontig, amiről tegnap beszéltem, új korszak kezdődik számára. Tegyük fel, hogy követni akarjuk a planéták keletkezését, nem a régi Szaturnusz esetében, amikor csak ez az egy régi Szaturnusz létezett, hanem ahogy ez a Föld kialakulásának idején történt. Először – mint ismétlődés – a régi Szaturnusz alakult ki újra, vagyis egy nagy hő- vagy tűztest, és vele együtt mindaz, amit a Szaturnusz-fejlődéssel kapcsolatban elmondottam. Azután elkövetkezett az az időpont, amikor ennek a hatalmas, önmaga körül forgó tűzgömbnek egyik pontján az Állatöv Oroszlán régiójának hatására kivált ez az egyedi Szaturnusz, melyet ma Szaturnusznak nevezünk, vagyis amikor ezzel a kiválással elérkezett a csúcspontjára. Ezzel létrejött az egyedi planéta.

De nem szabad ezt úgy elképzelnünk, hogy az Oroszlánból kiinduló csillapító hatás ekkor feltartóztatta a Szaturnuszt, hanem a következőképpen történt: létrejött a Szaturnusz, és a mozgások, amelyek korábban betöltötték, nyugalmi állapotba kerültek. A Szaturnuszból olyan lény lett, amely mindazt, ami korábban a felületén volt elosztva, felszívta, és magában egyesítette. Mindez az Oroszlán hatására történt. De a nagy gömb, amelyből ez a Szaturnusz kivált, most összehúzódik egy kis labdává. Minthogy ez az egész képződmény befelé visszahúzódik, a Szaturnusz – miután megkapta az Oroszlán-hatást és belső mozgásai elcsitultak – bizonyos módon megtartja eredeti indításából kapott mozgását. Ezelőtt szüksége volt saját mozgási impulzusára, mert abban a gömbben mintegy úszva kellett továbbhaladnia. Amikor ez a gömb visszahúzódott tőle, bár belső mozgásai megszűntek, magától haladt tovább. És ez az első lökés következtében megmaradt mozgás a Szaturnusz mai mozgása, mai forgása.

Hasonló módon történt ez a Jupiterrel is. Amikor a Föld kezdett kialakulni, először az történt, amit most elmondtunk, azután beállott a differenciálódás abban a gömbben, amely befelé összehúzódott. A Skorpió csillagkép alatt következett be az egyes gömbök megölése; ezek egymásba hullottak, de cserében elkezdődött saját belső életük. Amikor tehát a Jupitert mint nagy élőlényt megölték, elkezdődött a rajta élő egyes lények élete és amikor az egész gömb ismét összehúzódott, tovább mozgott, miután az indítást így saját magában megtalálta. Az, amit ma a Szaturnusz, Jupiter és egyéb planéták mozgásaként figyelhetünk meg, olyan folyamatok következménye, amelyek csak akkor álltak be, amikor a tegnap vázolt képződési folyamat már lezárult.

A másik nehézséget az okozhatta, hogy azt mondtam: a második planéta, amely levált, mai Jupiterünk, a harmadik mai Marsunk, pedig úgy szoktuk mondani, hogy időrendi sorrendben első volt a Szaturnusz-fejlődés, második a Nap-fejlődés, harmadik a Hold-fejlődés. Ez teljesen jogos, mert, mint mondtam, a jelenlegi planéták a negyedik állapot, a Föld-fejlődés idején, az ismétlődés során jöttek létre. Amikor a régi Szaturnusz létrejött, valóban csak a Szaturnusz volt meg. A Nap-fejlődés idején ezen a második égitesten olyanok voltak a viszonyok, hogy a régi Nap esetében valóban Napról kell beszélnünk. De amikor a Szaturnusz-fejlődés után elkövetkezett a Nap-fejlődés, ennek befejezése után az egész folyamat lezárult. Ha tehát visszapillantunk Földünknek erre a két első planetáris fejlődésére, tudnunk kell, hogy ezek már lezárultak.

Nem így van ez, ha a Föld-fejlődésről beszélünk. Mint ismétlődés, először a Szaturnusz jön létre; azután kialakul a Nap megismétlődése; de ez nem zárul le, hanem összehúzódik befelé és hátrahagyja a Jupiter bolygót, mint a Nap-ismétlődés maradványát. Ezt kell figyelembe vennünk. Ezután Földünk Hold-fejlődése ismétlődik meg. Ha a fejlődés egész menetét nézzük, annak idején a régi Hold-fejlődés is lezárult. A Föld-fejlődés során a Hold-periódus ismétlődése sem jelent befejezést; a Föld-fejlődés tovább folytatódik, de az, ami ebből az ismétlődésből visszamarad, az a Mars.

Így tehát tudnunk kell, hogy a jelenlegi planéták, amelyeket az égen látunk, az Akasha Krónika szerinti rendszerünk negyedik planetáris korszakában keletkeztek, amelyet Föld-fejlődésnek nevezünk. Ez az, amit figyelembe kell vennünk; arra nincs mód, hogy itt most az egész világról beszéljünk, és mindent megemlítsünk.

Az azonban még feltűnhetett önöknek, hogy először mindig egy bizonyos fajta gömb keletkezik. A Szaturnusznál például egy tűzgömbről beszéltem, vagy egy bizonyos fajta nagy tüzes tojásról és tulajdonképpen azután beszéltünk annak forgásáról. S ez valóban így is van. Eredetileg egy tojást vagy gömböt kell elképzelnünk, s mialatt a legősibb szaturnuszi állapotot képviselő gömb forog, fokozatosan kialakul valamiféle öv, amely nem veszi körül az egész tojást, hanem csak olyan, mint egy bizonyos fajta széles szalag. Úgyszólván ezen az övön belül tömörülnek a köröskörül képződött formák. Ez az övképződés általános kozmikus törvény. Jól látható például az a törvény, hogy tulajdonképpen minden a kozmoszban kialakult egyfajta egyenlítő vagy öv mentén való tömörülésen alapul, hiszen ennek a törvénynek köszönheti létét a Tejút. Ha látják a Tejutat, amint legkülső övezetként körülvesz bennünket az égi térségekben, s közte elszórtan a csillagokat, tudniuk kell, hogy annak a törvénynek köszönheti létét, hogy amint megkezdődik valahol egy forgás, a dolgok öv alakban tömörülnek. Világrendszerünk tulajdonképpen ezért lencse alakú. Nem kimondottan gömbalakú, ahogy gondolják, hanem lencse alakú és a távoli egyenlítőnél tömörült össze a szóban forgó öv. Ilyen övet kell elképzelnünk a planéták keletkezésénél is.

Ha tehát – triviálisan szólva – vennénk egy tojást és arra akarnánk sematikusan felrajzolni a különböző állapotokat, akkor először az egész tojást kellene tekintetbe vennünk, azután piros színnel egy ilyen övet kellene rá festenünk. Nem volna szabad az egész tojást befesteni, hanem csak egy övet volna szabad rá festeni. Ennek az övnek a mentén gyülekeznek aztán azok a testek, amelyek arra vannak hivatva, hogy az új égitestet képezzék. Egy helyre be kellene rajzolnunk azt a pontot, ahol mind összetömörülnek. (Lásd a korábbi rajzot)

Látjuk tehát, hogy a konstelláció, a csillagok eloszlása a bennünket körülvevő térben, szellemi lények, a hierarchiák működésének eredménye. Mert ha egy nagy tömeg összetömörítéséről beszélünk, tudnunk kell, hogy az összetömörülés nem magától, hanem a magasabb hierarchiák tevékenységének eredményeként jön létre. Röviden így foglalhatjuk össze az eddig elmondottakat: Mialatt a régi Szaturnusz kialakult, mialatt tehát az a hatalmas tűztömeg, amelyből alapjában véve egész naprendszerünk származik, a régi Szaturnusszá tagolódott, a személyiség szellemei mentek át emberfokukon; a napképződés idején az arkangyalok vagy a tűz szellemei élték át emberlétüket; a Hold-fejlődés idején az angyalok, a Földön pedig az emberek élik át az emberfokot. Emellett azonban az embernek köze volt mindahhoz is; ami ezelőtt történt. Azt, amit ma fizikai testnek nevezünk, a legelső Szaturnusz idejében kapta meg az ember. Akkor még nem hatotta át sem az étertest, sem az asztráltest, de már akkor úgy volt megteremtve, hogy bizonyos átalakulások után, amelyeken később átment, a jelenlegi szellemi földi ember hordozójává válhasson. Lassan, fokozatosan alakultak ki a régi Szaturnusz-fejlődés idején az ember fizikai testének első alapjai és mialatt maga a régi Szaturnusz kialakult és körbefordult az Állatöv egyes jelei mentén, létrejöttek az emberi test egyes részeinek kezdeményei is. Amikor a Szaturnusz az Oroszlán jegye alatt állt, létrejött a szív kezdeménye; a mellkas kezdeménye akkor jött létre, amikor a Szaturnusz a Rák jegye alatt állt. Az ember szimmetrikus formájának adottsága, vagyis hogy mindkét oldala egyforma, akkor alakult ki, amikor a Szaturnusz az Ikrek alatt állt. S így követhetnénk végig az emberi testet. Ha felpillantunk az Állatövnek arra a részére, ahol a Kos van, azt mondhatjuk: fejünk felső részének kezdeménye akkor jött létre, akkor tagolódott belénk, amikor a régi Szaturnusz a Kos jegyében állt. Beszédszervünk kezdeményét viszont akkor kaptuk meg, amikor a Szaturnusz a Bika jegyében volt. S ha az embert így testrészeire felosztva képzeljük el, akkor megláthatjuk az Állatövben az emberi testrészek teremtő erőit.

A régi misztériumokban ezt úgy képzelték el képszerűen, hogy az Állatövet ahhoz hasonlóan rajzolták fel, ahogy ennek a teremnek a mennyezetén látható. Véletlenül, ahogy mondják, – de nincsenek véletlenek – olyan teremben vagyunk, amit fent az Állatövvel díszítettek. Régen az Állatövet nem az egyes állatokkal ábrázolták, hanem úgy, hogy az egyes régiókba a megfelelő emberi testrészeket rajzolták: a Kosba a fejet, a Bikába a gégefő környékét, az Ikrekbe a karokat, mert ezek fejezik ki legjobban a szimmetriát, a Rákba a mellkast, az Oroszlánba a szívet és így mentek tovább, míg a Vízöntőbe az alsó lábszárat és végül a Halakba a lábfejet rajzolták.

Gondolják el tehát az Állatövet így, mint embert, felrajzolva a kozmoszba és akkor előttünk áll az, ami a kozmoszból, vagyis a hierarchiák, a trónok, kerubok és szeráfok erőiből megteremtette az emberi test első alapjait. Ez a nagy kozmikus ember, akiből a Földön élő egyes emberek legkülönfélébb alakjai kifejlődtek. Végigkísérhetjük ezt a világról szóló összes mondákban és mítoszokban. Gondoljanak csak Ymirre, az óriásra, aki szétterül a makrokozmoszban, mert ebből az óriásból formálódik a mikrokozmikus ember. Mindenütt megtalálják a nagy, makrokozmikus embert, aki teremtő, aki ott kint ugyanazt tartalmazza, mint ami az emberben benne van. Az ilyen ábrázolások mély igazságon alapulnak; ez az igazság aztán az egyes népek tisztánlátó képessége szerint több-kevesebb töréssel nyilvánul meg. Abból a bölcsességből is kiviláglik, amely az Ótestamentum alapját képező óhéber titkos tanok bölcsességében, a kabbala Adam Kadmonjában [22] nyilatkozik meg. A makrokozmikus ember [23] nem más, mint az az ember, akit most a kozmoszba felrajzoltunk. Csak helyes módon kell képzetet alkotnunk róla.

[22] Lásd „A Szentháromság titka” c. kötetet, Oxford, 1922 aug. 22. (GA 214)
[23] Lásd Rudolf Steinernek a Goetheanum ablakaihoz készült vázlatait Assia Turgenyev ezekről készült kilenc rézmetszetével.

Amit most önöknek kifejtettem, és ami a makrokozmikus emberről szóló tanításban csúcsosodik ki, olyan tanítás, amely a legmélyebb világtitkokat tartalmazza és amely idővel majd az általános emberi műveltség részét fogja képezni. Ma még távol áll az emberiség attól, hogy ezt a tanítást megértse. Ha valaki, aki pusztán csak tudós, végighallgatta volna ezeket az előadásokat, akkor az a hallgatóságot valószínűleg bármi másnak tartotta volna, csak okos emberek gyülekezetének nem. Ma még távol áll az ember attól, hogy ezeket a dolgokat megértse. De annak a kornak a kezdetén állunk, amikor a mai tudomány fantasztikus elméleteivel szemben megmutatkozó tények arra kényszerítik majd az embert, hogy megkeresse az ősi világbölcsesség nagy igazságaihoz vezető utat. Addig semmiképpen sem juthat el például az ún. megtermékenyítési folyamat titkához, amiről ma olyan gyermeteg módon spekulálnak, amíg a makrokozmikus emberről szóló tanokat nem tudja evvel kapcsolatban gyümölcsözővé tenni. Mindarra, ami mint valódi misztérium játszódik le, és mint valódi misztérium, a legkevésbé fürkészhető ki fizikai eszközökkel és műszerekkel, fény fog derülni, mint a kutatás úgyszólván legkisebb pontjára. Mert milyen kicsi a sejt, amelyben a megtermékenyítés lejátszódik, a kozmoszhoz képest! És mégis csak a nagy kozmosz titkai fogják megfejteni azt, ami a legkisebb sejtben történik. Semmi más nem fejtheti meg a sejtben lejátszódó folyamatok titkát. Nem mintha a külső tudomány kutatásai a megtermékenyüléssel kapcsolatban haszontalanok volnának, azoknak is megvan a maguk jelentősége, de mind csak gyerekjáték ahhoz a nagy misztériumhoz viszonyítva, amelyről itt szó van, s amelyet csak akkor érthetünk meg, ha belátjuk, hogy arra, ami a pontban történik, a kör adja meg a felvilágosítást, a köréje írt kör. Ezért mondta a régi misztériumok tanítója, hogy ha meg akarod érteni a pontot, akkor a köréje írt kört vizsgáld, mert ott van a megoldás. Az tehát a lényeg, hogy csak akkor érthetjük meg a pontot, ha megértettük a köréje írt kört.

Ha emlékeznek arra, hogy az egyes égitestek megtartják mozgásukat akkor is, amikor kialakulásuk befejeződött, amikor saját szempontjukból készen vannak, akkor azt is meg fogják érteni, hogy mi az, amit az égitestek karmájának nevezünk. Attól a perctől kezdve, hogy egy planéta elérkezett befejezett állapotához, a hozzá tartozó lényeknek ismét számolniuk kell a planéta felbomlásával, a világösszefüggésből való eltűnésével. Ha például a régi Szaturnusz-fejlődést követjük, a következőképpen kell gondolkoznunk: Addig, amíg össze nem áll az egész hőgolyó, a Szaturnusz-fejlődés felfelé irányuló tendenciát mutat, vagy ha úgy akarják, lefelé irányulót, mert sűrűsödési folyamat. Abban a pillanatban, amikor a Szaturnusz tovább forog – a régi Szaturnusz-fejlődés idején – már adva van a Szaturnusz-gömb, a vele kapcsolatos dolgok mind adva vannak. A felbontásában résztvevő szellemeknek számolniuk kell mindazzal, amit keletkezésekor beleépítettek és ez a karma. Ezt nem lehet elkerülni: a dolgokat úgy kell lebontani, ahogy felépítették őket. Így tehát a fejlődés első felének karmája a fejlődés második felében teljesedik be. A fejlődés második felében fokozatosan lebontják azt, amit az első felében felépítettek. Egy világ keletkezése mindig karmateremtés; egy világ elmúlása a szó tágabb értelmében nem más, mint szenvedés a karma miatt és a szóbanforgó karma feloldása. Így van ez nagyban, de így van ez kicsiben is minden egyes planétánál. Mert minden egyes planéta hűen tükrözi a nagyban meglévő viszonyokat.

A népeknél is ugyanezt a folyamatot láthatjuk. Gondoljunk csak egy fiatal népre, amely fejlődésében felfelé törekszik, tele van energiával, tetterővel; gondolják el, hogy ez a nép korszakról-korszakra a legkülönfélébb formai és kultúrális elemeket szüli meg önmagából, s mindez eléri egyszer tetőpontját, de mialatt mindez összegyűlik, felgyülemlik a nép karmája is. Mint ahogy a Szaturnusz-fejlődés során karma gyülemlik fel, amennyiben számolni kell mindazzal, ami létrejött, ugyanúgy gyülemlik fel egy nép karmája, mialatt kultúráját felépíti. Ez a karma akkor éri el legmagasabb pontját, akkor a legerősebb, amikor a nép megszülte magából eredeti elementáris erőit.

Láttuk, hogy mindenütt vannak vezető szellemek. Láttuk, hogy a Földre magasabb rendű szellemek – angyalok, arkangyalok, archék – szállnak le, s amikor az emberiség még nem tud magától előbbre jutni, irányítják és elvezetik egy bizonyos fokig. A hierarchiák szellemi lényei ők, akik korábbi időkben jutottak el tökéletességük és érettségük jelenlegi fokára. Amikor azonban ezek az égi magasságokból leszállt szellemek elérték céljukat és elvezették az emberiséget egy bizonyos magasságig, akkor más szellemi lényeknek kellett vállalniuk az egyes népek vezetését. Ha arról van szó, hogy egy nép csúcspontja elérése után bizonyos módon még feljebb emelkedjen, akkor vezető személyiségek önként kell, hogy felajánlják magukat arra a célra, hogy magasabb rendű szellemi lények hordozói legyenek; csak így lehet néhány fokkal felülmúlni, továbbfejleszteni azt, ami az eredeti tervben volt. De ez esetben valaminek feltétlenül meg kell történnie, éspedig annak, hogy azoknak, akik így leszállnak, hogy benne éljenek azokban a lényekben, akikből a népek vezetői lesznek, akiknek egy bizonyos ponton túl tovább kell fejleszteniük a kultúrát, minthogy karma halmozódott fel, magukra kell venniük ezt a karmát. Ez a népek és fajok karma-átvállalásának törvénye. Egy bizonyos időponttól kezdve a vezető személyiségeknek át kell venniük, bizonyos szempontból hordozniuk kell népük vagy fajuk karmáját. Az a lényeg, hogy az olyan individualitásoknak, amilyen például Hermész is volt, át kellett venniük mindazt, ami népük karmájában addig felgyülemlett. Ezek a dolgok a nagy kozmikus folyamatoknak az egyes planétákon mutatkozó tükörképei.

De több ilyen tükörkép is van. Láttuk, hogy a trónok azáltal váltak trónokká, hogy teremtményekből teremtők lettek, olyan lényekből, akik kapnak, olyan lényekké váltak, akik adnak. Elmondtuk, hogy más világrendszerekben a trónok is átmentek egykor a fejlődésen és eljutottak odáig, hogy szubsztanciájukat ki tudták árasztani. Ez már magasabb fejlődési fok, ha valaki adni tud, áldozatot tud hozni, ahelyett hogy maga vegye el magának azt, ami a kozmoszban van. Ennek is megvan a tükörképe az emberben. Mert milyen is az emberi fejlődés? Tekintsünk vissza gondolatban az atlantiszi korra, a lemuriai korra, azután tekintsünk előre. Az ember megkapja fizikai testét, étertestét, asztráltestét és énjét, azután az én – visszafele haladva – elkezd dolgozni az emberi lény többi tagján és átalakítja az asztráltestet, étertestet és fizikai testet manasszá, budhivá és atmává, vagyis szelleménné, életszellemmé és szellememberré. Az ősi világbölcsesség minden korban azt tanította, hogy az ember úgy alakítja át asztráltestét, hogy ez először részben a régi asztralitásból, részben a manaszból áll, de lassanként teljesen átalakul, teljesen áthatja az én és az én tevékenysége. Vegyünk egy olyan embert, aki még nem jutott el fejlődésének olyan fokára, hogy asztráltestét teljesen áthassa az én működése. Alapjában véve kevés kivétellel még minden ember itt tart. Azt, amit már átdolgozott, magával viszi az idők végtelenségéig; azt azonban, amit még nem dolgozott át, amiben az énnek még nincs része, azt mint bizonyosfajta asztrális burkot le kell hogy vesse magáról mikor átmegy a kamalokán, ez feloszlik az asztrális világban és bizony nagyon sok kárt tud okozni, ha mint asztráltest gonosz vágyakból és szenvedélyekből állt. Azt mondhatjuk tehát, hogy az ember fejlődése abban áll, hogy egyre kevesebbet hagy hátra magából az asztrális világban.

Kövessük ezt a folyamatot. Az ember meghal. Halála után nemsokára feloszlik az éterteste, csak egy extraktum marad belőle. Az ember átmegy a kamalokán, ott leválik róla a fel nem dolgozott burok; a feldolgozott rész örök időkig, végleg az énben marad, visszatér vele az új inkarnációba. Minél tökéletesebb az ember, annál kevesebbet hagy hátra magából az asztrális világban, míg végül eljut odáig, hogy semmi sem marad asztráltestéből a kamalokában, tehát már senkinek a Földön nem okozhat kárt a kamalokában hagyott maradványaival. Egy ilyen embernek megvan a lehetősége arra, hogy belelásson a szellemi világokba. Mert nem lehet ebbe az állapotba eljutni, míg el nem jutott az ember az asztrális tisztánlátás bizonyos fokáig. Ekkor az egész asztráltest szellemivé vált, szelleménné vált, magával viheti az ember egész asztráltestét. Ezelőtt hátra kellett hagynia belőle azt, ami rossz volt, most már magával viheti egész asztráltestét az idők végtelenségéig.

Amikor aztán az ember az asztráltestet teljesen átdolgozta, új formája, a szellemén teljes egészében belenyomódik az étertestbe, úgyhogy az étertest az átdolgozott asztráltest lenyomatává válik. Nem szükséges, hogy ekkor már az étertest is teljesen át legyen alakítva, de az, amit bele lehetett dolgozni az asztráltestbe, belenyomódik az étertestbe. Ez csak különösen magasrendű emberekre vonatkozik, akik a szó legszorosabb értelmében messzire jutottak fejlődésükben azáltal, hogy szelleménjüket teljesen kifejlesztették. Az ilyen lényeket a keleti tudomány „nirmanakaya”-nak nevezi, mert asztráltestük – asztrális kayajuk – elérte azt a fokot, amikor már semmit sem hagy magából hátra az asztrális világban. Ezt nevezik nirmanakaya-nak.

De menjünk tovább. Az ember egyre tovább és tovább dolgozhat, végül átalakítja étertestét és fizikai testét is. Mi következik be akkor, amikor az ember már úgy átalakította étertestét és fizikai testét is, hogy teljesen uralma alá hajtotta őket? Amikor étertestét úgy átdolgozta, hogy most már nemcsak a szellemén van asztráltestében, hanem az életszellemet vagy budhit is fokozatosan kifejlesztette étertestében, akkor a budhi belenyomódik fizikai testébe, s ezzel elérte fejlődésének következő fokozatát, egy bizonyosfajta közbülső fokozatot. Ezáltal jut el az ember oda, hogy már étertestéből sem kell semmit hátrahagynia, hogy étertestét is megtartja örök időkig abban a formában, amilyenné azt mint életszellemet vagy budhit kialakította.

Ilyen hatások révén válik az ember egyre inkább úrrá asztrál- és éterteste felett. Ez aztán majd lehetővé teszi számára, hogy bizonyos tekintetben rendelkezzék asztrál- és étertestével. Aki még nem vonta asztráltestét az én uralma alá, annak persze meg kell várnia, hogy idáig eljusson. Aki azonban már uralkodik asztrál- és étertestén, az szabadon rendelkezik felettük. Így gondolkodhat: azáltal, hogy énemmel átmentem mindazokon a megtestesüléseken, amelyek megtanítottak arra, hogy hogyan alakítsam át asztráltestemet és étertestemet, képessé váltam arra, hogy a Földre való visszatértemkor az asztrális és éterszubsztanciából ugyanilyen tökéletes asztrál- és étertestet alakítsak ki magamnak. Az ilyen ember ezért megteheti, hogy saját asztráltestét és étertestét, ahogy mondani szokták, „feláldozza”, vagyis másoknak adja át. Ebből láthatjuk, hogy vannak olyan individualitások, akik azáltal, hogy úrrá váltak asztrál- és étertestük felett, képessé váltak arra is, hogy ezeket feláldozzák, mert megtanulták, hogyan kell őket felépíteni. Amikor újra a Föld felé tartanak, új asztráltestet és étertestet építenek maguknak a meglévő anyagból. Amit pedig tökéletességben már elértek, azt átadják olyan személyeknek, akiknek bizonyos feladatokat kell teljesíteniük a világban. Ilyenkor a későbbi korok személyeibe beleszövődik, beletagozódik az előző korokban élt személyek asztrál- és éterteste. Ebből láthatják, hogy egy személy nemcsak abban a korban hat, amelyikben él, hanem azzal, ami benne van, eljövendő korokban is hatni tud.

Így például Zarathusztra, aki úrrá vált asztrálteste felett és azt később Hermésznek adta át, így szólhatott: most élek, de nemcsak úgy fogok hatni, ahogy most mint külsőleg látható személyiség hatok, hanem át fogom szőni az egyiptomi Hermész asztráltestét is, azét a Hermészét, akivel az egyiptomi kultúrkorszak kezdődik.

Az ilyen személyiségek teste – „kaya”-ja – nemcsak ott működik, ahol van, hanem hatása belenyúlik a jövőbe is, törvényt szab a jövőbeni fejlődés számára is. A jövő számára szóló törvény neve „dharma”. Az ilyen testet „dharmakaya”-nak hívják. Ezek a kifejezések gyakran előfordulnak a keleti tudományban, s most megadtam magyarázatukat úgy, ahogy az ősi világbölcsesség minden időkben magyarázta őket.

Most pillantsunk vissza arra a sokrétű témára; amiről itt az utóbbi napokban szó volt. Az elhangzottakkal kapcsolatban egy kérdés különösen foglalkoztathatja lelkünket, éspedig az, hogy alapjában véve mit is neveztünk eddig embernek? Egy bizonyos fejlődési fokot neveztünk embernek. Azt láttuk, hogy a személyiség szellemei a régi Szaturnuszon voltak emberek; láttuk, hogy még a trónoknak is kellett egyszer embereknek lenniük; azt is láttuk, hogy az ember továbbfejlődik, felemelkedik magasabb rendű lénnyé; az angyalokban, arkangyalokban megismertük a felemelkedés első fokozatait; olyan lényeket ismertünk meg bennük, akik valamit feláldoznak. Láttuk az áldozat kezdeti fokozatát, s láttuk annak legmagasabb fokát a trónoknál. A teremtő tevékenység első felvillanását a népek és fajok vezetőinél látjuk, akik saját testüket úgy meg tudják munkálni, hogy ez valamit ki tud árasztani magából. Ahogy a trónok kiárasztották lényüket, úgy árasztották ki más mértékben a nirmanakayák saját testüket a jövőbe, későbbi individualitások számára, akik fejlődésük bizonyos pontján nem jutnának olyan messzire, ha nem tagozódna testükbe az, amit előttük élő lények árasztottak ki magukból.

Így alakul ki előttünk a fejlődés fogalma, ha arról a pontról indulunk ki, ahol valaki kap, és elérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol valaki már kiáraszt valamit magából, tehát teremt. Látjuk a „teremtő” fogalmát lelki szemünk előtt kialakulni és ezt gondoljuk: tehát teremtményből teremtővé fejlődik minden lény. Az arkangyalok a régi Napon fejlődtek emberré, a személyiség szellemei a régi Szaturnuszon, az angyalok a régi Holdon, mi emberek a Földön, és ez így fog folytatódni: mindig újabb és újabb lények fognak emberré fejlődni. De valóban így megy ez tovább a végtelenségig? Valóban örökké csak egymást követik a körforgások, amelyek révén például a Napon megismétlődik az, ami a Szaturnuszon már megvolt, csak egyik lény előbb, másik később jut el idáig? Mert a tűz szellemei egy fokkal később következnek, mint a személyiség szellemei. Valóban minden csak abból áll, hogy a kezdetben gyámoltalan teremtmények állandóan felfejlődnek olyan lényekké, akik fel tudják magukat áldozni? Nem! Egyáltalán nem ez a helyzet. Itt felvetődik a nagy kérdés, hogy az az emberfok, amit a személyiség szellemei éltek át a Szaturnuszon, az arkangyalok emberfoka a Napon, az angyaloké a Marson ugyanaz, mint amit mi élünk át itt a Földön? Ha az angyalokat nézzük, csak saját következő korszakunk, a Jupiter-korszak képét látjuk bennük? Az arkangyalokban csak azoknak a lényeknek a képét látjuk, akik majd a Vénuszon leszünk? Valóban volna okunk azt mondani, hogy itt állunk most a Földön; azután magasabb fokozatokra fogunk feljutni a világfejlődés keretében, magunk is feljebb lépünk a hierarchia lépcsőin, de azok a lények, akikké válhatunk, már mind itt vannak és azt a fokot, ahol most tartunk, előttünk már más lények is megjárták! Így van ez? Ez az a nagy kérdés, amely fel kell, hogy merüljön mindazokban, akik elfogulatlanul engedték lelkükre hatni ezeket az előadásokat.

Ha csupán egy örökké ismétlődő emberré válással van dolgunk, akkor olyanok vagyunk, mint a személyiség szellemei a régi Szaturnuszon, mint az arkangyalok a régi Napon, mint az angyalok a Marson. Nekünk lehet hogy fontos, de a magasabb istenek számára csak teremtményeik számának növelése volna, nem értek volna el semmi haladást. Más kérdés azonban, hogy nem fognak-e az emberek egyszer éppen azáltal, hogy a Földön váltak emberekké, olyan lényekké fejlődni, akik valami olyat tudnak, amit az angyalok nem tudnak, amit az arkangyalok és a személyiség szellemei sem tudnak? Talán tanult valamit az egész teremtés abból, hogy az arkangyalok és angyalok után létrehozta az embert? Talán mégis elért valami haladást a teremtés? Azáltal, hogy hajlandó volt alacsonyabbra szállni, talán elnyerte azt a jogot az ember, hogy még magasabbra emelkedjék? Tegyük fel ezt a kérdést, mint az eddigiek konzekvenciáját. További fejtegetéseinket ennek fogjuk szentelni: az ember jelentőségének a kozmoszban, az ember és a magasabb hierarchiák viszonyának és az ember helyének a hierarchiák sorában.

10. Düsseldorf, 1909. április 18. este

[A Föld jövője. A kristályég. Uránusz és Neptun. Az első hierarchia az istenség szellemében, a második megnyilatkozásában él. Az akadályok istenei, a gonoszság létrehozói. Michael harca a sárkánnyal. Krisztus az énig hatol. Az ember megváltja Lucifert. Az ember a szabadsággal a szeretetet hozza a világba. Az ember mint a tizedik hierarchia.]

Az előző előadás végén feltett kérdésen kívül még sok mindenről szólhatnánk témánkkal kapcsolatban, de tíz előadás keretében nem beszélhetünk kimerítően egész világunkról. Ezért engedjék meg, hogy mielőtt még rátérnék kérdésünk megválaszolására, néhány megjegyzést tegyek. Ezek bizonyos értelemben összefüggenek az előző előadás záró gondolataival.

Első megjegyzésem olyan jellegű, hogy az a jelenlegi tudat számára nehezen, sőt talán azt is mondhatnám, hogy egyáltalán nem érthető; de jó, ha tudjuk, hogy ilyesmi is létezik. Arról van itt szó, hogy hogyan is tűnnek el ismét ezek a planetáris képződmények. Az világos, hogy hogyan történik szellemileg a kialakulásuk: amikor a lények magasabb fejlődési fokot érnek el, el kell hagyniuk működésük régi színterét, régi lakóhelyüket, amely egy ideig arra szolgált, hogy ott bizonyos képességeket fejlesszenek ki magukban, amelyeket különben nem tudtak volna kifejleszteni. Amikor a fejlődés folyamán eljött az az idő, amelyet a régi lemuriai kornak nevezünk, az ember ott tartott fejlődésében, hogy átismételte mindazt, amit Szaturnusz-, Nap- és Hold-fejlődése során elért. Ekkor lépett fel földi fejlődése színterén, amely az ember továbbfejlődése céljából csak most alakult ki. Itt aztán továbbfejlődik a lemuriai és atlantiszi koron át, belenő korunkba, és mint tudjuk, inkarnációról inkarnációra haladva folytatódik majd fejlődése a jövőben is. Egy idő múlva azonban el kell majd hagynia a Földet, mert ez már nem tud neki semmit sem adni, mert itt már nem lesz többé lehetősége a fejlődésre.

Úgy képzelhetnénk, hogy Földünk úgyszólván csak puszta romhalmaz volna, ha az ember elhagyná. Képzeljenek el egy várost, amelyet lakossága elhagyott; tudják, hogy milyen képet nyújt már rövid idő múlva is: lassankint olyanná válik, mint egy földhalom. Régi, ahogy mondani szokták, a Földről eltörölt városok képe elég szemléltető példát nyújt erre. Valóban így is van ez ma. De nem így fog alakulni a Föld jövője. Hogy ez hogyan fog alakulni, arra a következő elgondolás adhat választ.

Mit jelentenek a földi fejlődésben az olyan emberek, mint Leonardo da Vinci, Raffaello [24] vagy más nagy géniuszok a kultúra valamely területén? Mit jelent a földi fejlődésben az, hogy Raffaello vagy Michelangelo megalkotta csodálatos remekműveit, amelyek még ma is ezer és ezer embert gyönyörködtetnek? Lehetséges, hogy önök közül némelyikük fájdalmat érzett, amikor Leonardo da Vinci Utolsó Vacsoráját [25] nézte, amikor Milánóban a kép előtt állva azt kérdezte: meddig fog fennmaradni Leonardo da Vincinek ez a csodálatos műve? Mert nem szabad elfelejtenünk, hogy például Goethe első olaszországi útja alkalmával még teljes ragyogásában láthatta ezt a remekművet, amit mi ma már korántsem tehetünk meg. Goethe kora óta a mi korunkig tehát oda jutott ez a műalkotás a külső materiális világban, hogy ilyen fájdalmas érzéseket kelt bennünk. Azok számára, akik majd annyival később élnek utánunk, mint mi Goethe után, egyáltalán nem lesz már meg. Így van ez mindennel, amit emberek hoznak létre a Földön, és ami a Földön fizikai anyagban testesül meg. De így van ez alapjában véve magával a Földdel is, sőt az ember gondolati teremtményeivel is. Szálljanak előre gondolatban abba a korba, amikor a szellemivé vált emberek már magasabb szférákba emelkedtek. A mai értelemben vett gondolatoknak – nem a tudományos gondolatokról beszélek, mert azoknak már három-négyszáz év múlva sem lesz semmi jelentőségük – de általában az emberi gondolatoknak, amelyeknek most megvan a maguk jelentősége a földi dolgokkal kapcsolatban úgy, ahogy azok az agyból kilépnek, természetesen semmi jelentőségük sincs a magasabb világok számára, csak a Föld számára van jelentőségük. De az ember elhagyja a Földet. Mi történik mindazzal, amit az emberek évszázadok és évezredek során át a Földön alkottak?

[24] Leonardo da Vinci (1452-1519) és Raffaello Santi (1483-1520) – Lásd „A szellemi kutatás eredményei” c. kötet két előadását: „Raffaello missziója a szellemtudomány megvilágításában” és Leonardo szellemi nagysága az újabb kor fordulópontján” (GA 62).
[25] Lásd Goethe tanulmányát: „Leonardo da Vinci Utolsó Vacsorája”

Amit szellemi szempontból elsősorban figyelembe kell vennünk, az természetesen az individuum fejlődése. Leonardo da Vinci magasabbra emelkedett azáltal, amit az emberiségnek nyújtott – itt az ő emelkedéséről van szó. De azt kérdezhetnénk: azoknak a nagy gondolatoknak, nagy impulzusoknak, amelyeket az ilyen teremtő géniuszok véstek bele a földi anyagba, semmi jelentőségük sincs a Föld jövője szempontjából? A jövő majd elporlasztja a Földet és a földi léttel együtt az is el fog tűnni, amit az ember létrehozott a Földből? Megcsodáljuk a kölni dómot. Biztos, hogy aránylag rövid idő múlva kő kövön nem marad belőle; de hogy az ember egyszer a kölni dóm gondolatát így kövekben kifejezte, az nem jelent semmit a Föld számára? Most tehát nem azt nézzük, hogy az ember mit visz magával a Földről, hanem magát a Földet nézzük.

Egy planéta a fejlődése folyamán összehúzódik, egyre kisebb lesz. Ez a planéták anyagának a sorsa; de ez nem minden, ez csak az, amit egy planétán úgyszólván fizikai szemmel és fizikai műszerekkel megfigyelhetünk. De van az anyagnak egy ezen a ponton túlmenő fejlődése is.

Vizsgáljuk most meg az anyagnak ezt az említett ponton túlmenő fejlődését és ezzel elérkeztünk oda, amiről azt mondtam, hogy a jelenlegi értelemmel nehezen, sőt talán egyáltalán nem fogható fel. Mint említettem, a Föld állandóan összébb húzódik. Ezáltal az anyag minden irányból a középpont felé nyomul. S most azt mondom – természetesen az erő megmaradási elvének teljes tudatában, de a minden okkultista számára ismert tények teljes tudatában is – hogy az anyag a középpontban egyre inkább összetömörül és a különös az, hogy itt a középpontban az anyag eltűnik.

Hogy szemléletessé tegyük a dolgot, gondoljanak el egy anyagdarabot, amely egyre inkább a középpontja felé tömörül, és ott eltűnik; nem nyomódik át a másik oldalára, hanem valóságosan eltűnik, semmivé válik a középpontjában! Így képzelhetik el, hogy egykor majd az egész Föld anyagi részecskéi középpontja felé nyomulnak, és ott eltűnnek. De ez nem minden. Amilyen mértékben eltűnik az anyag a középpontban, olyan mértékben jelenik meg újra külső körzetében. A tér egyik részén eltűnik az anyag, a másik részén, kívül, újra megjelenik. Mindaz, ami a középpontban eltűnik, újra bejön a külső környezetből, a planéta ismét magához vonzza, éspedig úgy, hogy most már bele van dolgozva ebbe az anyagba mindaz, amit a planétán élő lények létrehoztak, amit anyagába belevéstek; persze nem jelenlegi formájában, hanem olyan formában, amilyenné az átalakulás folytán vált. Így újra közeledni látjuk a másik oldalról a kölni dómot, mikor anyagi részecskéi eltűntek a Föld középpontjában. Semmi sem megy veszendőbe abból, amit egy planétán létrehoznak, mert a másik oldalról ismét visszatér.

Az, ami a Föld-fejlődés elején, a szaturnuszi fejlődés előtt áradt befelé a külső körzetből, az Állatövön kívülről érkezett. Az ősi világbölcsesség „kristályégnek” hívta. Ez a kristályég egy korábbi fejlődés lényeinek tetteit tartalmazta, amelyek alapján tulajdonképpen az új lények elkezdték tevékenységüket.

Mint mondtam, ezt a mai értelem rendkívül nehezen fogja fel, mert ahhoz szokott, hogy mindennek csak a materiális oldalát nézze, mert nem szokott hozzá, hogy belássa, hogy az anyag egy bizonyos ponton eltűnhet a háromdimenziós térből és miután más dimenziókban járt, egy másik pontban ismét visszatérhet. Amíg elképzelésünk megmarad a háromdimenziós térben, addig nem érthetjük meg ezt a folyamatot, mert ez túlmegy a háromdimenziós téren. Azért nem látható az anyag, amíg a másik oldalról vissza nem tér a háromdimenziós térbe, mert időközben egy másik dimenzióban volt. Olyan dolgok ezek, amelyeket lassanként mégis meg kell értenünk, mert világunk keletkezésének tényei a legkülönfélébb módon állanak egymással összefüggésben; valami, ami az egyik helyen van, néha igen komplikált módon függ össze valami mással, ami egészen másutt van a háromdimenziós térben.

Mondtuk, hogy planétánk kialakulása a régi Szaturnusszal kezdődött. S ez valóban így is volt. Azután továbbhaladt a Jupiter-létbe. Amikor a Jupiter teremtése megkezdődött, ebben, mint tudják, a környezet összes lénye is részt vett. De amint a planétarendszeren belül lévő lények részt vesznek a rendszer kialakításában és ezáltal továbbfejlődnek, ugyanígy van ez a kívül lévő, kívülről befelé ható lényekkel is. Ahogy tehát bizonyos lények belülről visszahúzódnak, ugyanúgy visszahúzódnak olyan lények is, akik kívül a világűrben vannak. Ahogy a belülről ható lények visszahúzódnak és összetömörítik a Jupitert, ugyanúgy visszahúzódnak bizonyos lények a kint a világűrben lévők közül is és ezáltal összetömörítenek valamit, aminek semmi köze sincs fejlődésünkhöz, amiből először az Uránusz, később pedig a Mars-fejlődés alatt a Neptunusz lett. Az Uránusz és Neptunusz nevet természetesen már nem úgy választották, ahogy a régiek, akik mindennek a megfelelő nevet adták, bár éppen az Uránusz nevének még van valami értelme. Ezt még akkor adták, amikor még volt némi sejtelmük a névadás helyes módjáról: Uránusz néven foglalták össze azt, ami a mi körünkön kívül van.

Látjuk tehát, hogy ez a két planéta, amelyet a mai asztronómia jelentőség szempontjából a többi planétával egyenértékűnek tart, egészen más talajon áll, alapjában véve nem sok köze van világunk keletkezéséhez. Azokat a világokat képviselik, amelyek azáltal keletkeztek, hogy olyan lények, akiknek a szaturnuszi időkben még dolguk volt velünk, visszahúzódtak és kint építettek maguknak lakóhelyet. Ebből más tényeket is levezethetünk, például azt, hogy ezeknek a planétáknak a holdjai ellenkező irányban keringenek, és még egyebeket is.

Miután vázlatosan áttekintettük naprendszerünk keletkezését, feltettük a kérdést: tulajdonképpen milyen viszonyban áll az ember a magasabb hierarchiákkal, akik alapjában véve elődei voltak az emberségben? Ha a legmagasabbakkal, a szeráfokkal, kerubokkal és trónokkal kezdjük, jellemzésük révén jól fogalmat alkothatunk az emberről. Ha a szeráfok fölé emelkednénk, az isteni Szent Háromság területére jutnánk. Mi az a kiváltság, amiben a szeráfok, kerubok és trónok a világ összes lényeivel szemben részesültek? Az, amit úgy nevezünk, hogy „az Istenség közvetlen szemlélése”. Amire az embernek fejlődése során fokozatosan törekednie kell, azt ők kezdettől fogva megkapták. Mi emberek ezt mondjuk: jelenlegi állapotunkból kiindulva egyre magasabb rendű megismerő erőket, akarati erőket, stb. kell megszereznünk; ezáltal egyre közelebb jutunk az Istenséghez, egyre inkább jelenvalóvá válik számunkra az Istenség. Valami olyan felé fejlődünk, amit számunkra még fátyol takar: az Istenség felé. Ez a különbség a szeráfok, kerubok és trónok és az ember között, hogy a szellemi hierarchiáknak ezek a legmagasabb lényei fejlődésünk kezdete óta az Istenség, az isteni Szent Háromság közvetlen környezetében vannak, kezdettől fogva gyönyörködhetnek az Istenség közvetlen szemlélésében. Ahova az embernek fel kell fejlődnie, abban ők kezdettől fogva részesültek. Végtelenül fontos tudnunk, hogy ezek a lények keletkezésükkor már látják Istent, egész életükben állandóan látják Istent. Bármit tesznek, bármit visznek véghez, Isten látásából teszik, Isten teszi általuk. Képtelenek volnának másként cselekedni, mint ahogy teszik, mert Isten szemlélésének olyan ereje van, olyan hatást fejt ki rájuk, hogy közvetlen impulzus révén és közvetlen biztonsággal valósítják meg azt, amivel az Istenség megbízza őket. Szó sincs ezeknél a lényeknél megfontolásról, véleményalkotásról, csak az Istenség parancsainak szemlélése létezik náluk, hogy megkapják a közvetlen impulzust és végrehajtsák, amit szemléltek. Ők eredeti, valódi alakjában látják az Istenséget, olyannak, amilyen az a valóságban. Magukat pedig csak olyannak látják, mint az isteni akarat, az isteni bölcsesség végrehajtóit. Így áll a helyzet a legmagasabb hierarchiával.

Ha lefelé haladunk a következő hierarchiához, azokhoz a lényekhez, akiket kürioszoknak, dünamiszoknak és exuziáknak nevezünk, vagy a bölcsesség, a mozgás és a forma szellemeinek, róluk azt kell mondanunk, hogy ők már nem ilyen közvetlenül szemlélik az Istenséget. Istent már nem közvetlenül, valódi alakjában látják, hanem megnyilatkozásaiban, ha szabad így kifejeznem magam, úgy, ahogy arcával, arculatával megmutatkozik. Persze tévedhetetlenül tudják, hogy az Istenséget látják és éppúgy, mint a szeráfok, kerubok és trónok, közvetlen impulzus folytán engedelmeskednek az Istenség kinyilatkoztatásainak. Az impulzus már nem olyan erős, de még közvetlen. A szeráfok, kerubok és trónok képtelenek volnának azt mondani, hogy nem hajtják végre azt, amiről úgy látják, hogy az Istenség előírta számukra; ez lehetetlenség volna, mert olyan közel állnak Istenhez. De bizonyos módon az is teljesen ki van zárva, hogy a kürioszok, dünamiszok és exuziák valami olyat tegyenek, amit az Istenség maga nem akar.

Ezért, hogy a világ fejlődése tovább haladhasson, valami igen különös dolognak kellett történnie. Itt olyan területre érkezünk, amely mindig nehezen volt érthető az emberek számára, még azok számára is, akik bizonyos fokig már elsajátították a misztériumi bölcsességet. A régi misztériumokban a következőképpen próbálták ezt érthetővé tenni: A misztériumi beavatás bizonyos fokán a beavatandót ellenséges hatalmak elé vezették, akik külsőleg rettenetesen ijesztően néztek ki és a beavatandó szeme láttára borzalmas tetteket hajtottak végre. Ezek pedig nem voltak mások, mint álcázott papok, álruhás bölcsek. Hogy a szükséges kísértést előidézzék, arra volt szükség, hogy papok ijesztő démonoknak álcázzák magukat, borzalmas lényeknek, akik iszonyatos dolgokat vittek véghez, förtelmesebbeket, mint amilyeneket ember valaha is kigondolhatott. Miért tették ezt? Hogy megmutassák a beavatandónak, mennyire eltévelyedhet a fejlődés az egyenes útról, elébe állították a papot a gonosztevő, a gonosz maszkjában. Azt az illúziót keltették benne, hogy a gonosz áll előtte, s csak amikor a pap levetette álruháját, akkor látta meg a beavatandó az igazságot. Ekkor megszűnt az illúziója és látta, hogy csak egy megpróbáltatáson ment keresztül. Hogy erőssé tegyék, hogy felfegyverezzék a gonosz ellen, a legijesztőbb alakjában állították eléje maguk a papok, akik valójában természetesen nem tévelyedtek el. Mindez csak annak tükrözése volt, ami a kozmikus fejlődésben valóban megtörtént.

A Jupiter (régi Nap) és Mars-fejlődés (régi Hold) között – ha szabad triviálisan kifejeznem magam – az erők (dünamiszok) szférájából bizonyos számú lényt „elvezényeltek”; úgy állították őket a fejlődés menetébe, hogy azt ne előre vigyék, hanem akadályokat gördítsenek az útjába. Erről beszéltünk, mint égi viszályról. Az elvezényelt dünamiszok tetteit dobták tehát be a fejlődésbe, mert a hierarchiák uralkodó világhatalmai tudták: sohasem jöhetne létre az, aminek létre kell jönnie, ha a fejlődés egyenes úton haladna tovább. Valami nagyobb dolognak kell létrejönnie.

Gondolják el, hogy egy taligát kell tolniuk. Azáltal, hogy tolják, bizonyos mértékben fejlesztik erejüket. Ha a taligát súlyosan megrakják, nehezebb terhet tolnak, tehát erejük jobban fejlődik. Ha az Istenség a Jupiteren (régi Nap) túl is meghagyta volna a világ fejlődését olyannak, amilyen volt, az emberek akkor is jól fejlődhettek volna, de még erősebbé válhatott az emberiség azáltal, hogy akadályokat állítottak fejlődésének útjába. Az emberiség érdekében kellett bizonyos erőket (dünamiszokat) elvezényelni. Ezek nem lettek gonoszak, nem kell őket gonosz hatalmaknak tekinteni, inkább azt mondhatjuk róluk, hogy feláldozták magukat, amikor akadályként a fejlődés útjába álltak. Ezeket a dünamiszokat ezért a szó legátfogóbb értelmében az „akadályok isteneinek” nevezhetjük. Az akadályok, gátlások istenei ők, akiket a fejlődés útjába állítottak; s ettől kezdve adva volt a lehetőség mindarra, ami később bekövetkezett. Ezek az elvezényelt dünamiszok önmagukban véve még nem voltak gonoszak, ellenkezőleg, a fejlődés nagy elősegítői voltak, mert hadat indítottak a normális fejlődés ellen. De ők voltak a gonosz létrehozói, mert az ő harcuk következtében jött létre fokozatosan a gonoszság.

Az „elvezényelt” dünamiszok fejlődésének útja természetesen egészen másként alakult, mint testvéreiké. Egészen más hatást fejtettek ki és ennek az volt a következménye, hogy a Hold-fejlődés folyamán bizonyos tekintetben az angyalok csábítóivá váltak. A Hold-fejlődés idején az angyalok élték át emberfokukat. Voltak a Holdon olyan angyal-emberek, akik úgyszólván látták, hogy hogyan hatnak a fejlődés gátjai és így gondolkoztak: megpróbálhatnánk legyőzni ezeket az akadályokat, belevethetnénk magunkat a Hold-fejlődés árjába, de mégsem tesszük; nem akarunk lemerülni, fenn akarunk maradni a jó isteneknél. Ezek az angyal-lények elszakadtak egy bizonyos időpontban azoktól a dünamiszoktól, akik lent bevetették az akadályokat a Hold-fejlődésbe. De voltak olyan angyal-emberek is a Holdon, akik ezt mondták: mi nem követjük ezeket. Ha követnénk őket, ismét visszafordulna a fejlődés eredeti irányába, semmi új nem kerülhetne bele.

Éppen ezek az akadályok hoztak a Hold-korszaktól kezdve valami újat a fejlődésbe. Azok a lények, akik nem akartak semmi közösséget vállalni azzal, ami lent a Holdon történt, akik azokkal a dünamiszokkal akartak maradni, akik mentesek voltak mindentől, ami alacsonyrendű, kivonultak a Holdról a régi holdfejlődés idején és a Nap-lények kíséretéhez csatlakoztak. Nem vettek részt abban, ami a kidobott Holdon történt, ahol az akadályok voltak. A többieknek azonban, akik belemerültek a Holdon folyó életbe, fel kellett venniük testiségükbe és mindabba, amit a Holdtól kaptak, azt, ami ott, mint a fejlődést gátló akadály adva volt; úgyszólván keményebbé kellett válniuk, mint ez egyébként szükséges lett volna. Testi burkaik sűrűbbé váltak, mint egyébként váltak volna; testükben benne volt a dünamiszok tetteinek következménye. Nem szabad azonban egy percig sem elfelejtenünk, hogy a dünamiszok tetteinek megvoltak a nyomós okai az isteni világtervben.

Mindezek további következménye az volt, hogy mikor a Hold-fejlődés átment a Föld-fejlődésbe, bizonyos módon az egész megismétlődött: azok a lények, akik belevetették magukat a Hold-fejlődés árjába, visszamaradtak azok mögött, akik hallani sem akartak erről és mások, akiket magával ragadott a visszafele haladó fejlődés, még inkább visszamaradtak.

Mindez oda vezetett, hogy a Föld-fejlődés során voltak előrehaladott angyal-emberek és visszamaradt angyal-emberek. Az előrehaladottak úgy közelítették meg az embert, amikor a lemuriai időkben megérett arra, hogy az emberi én csíráját befogadja, hogy szabad utat engedtek neki, hogy már most felemelkedjék a szellemi világokba és többé semmi köze se legyen mindahhoz, ami a régi Holdon belekeveredett a világfejlődés menetébe. A visszamaradt lények viszont, akiket luciferi lényeknek hívunk, úgy férkőztek az ember asztráltestéhez – mert az énhez nem tudtak hozzáférkőzni -, hogy ebbe az asztráltestbe beleoltották az égi viszály összes következményeit. Míg tehát az égi viszályra elvezényelt dünamiszok maguk csak az „akadályok isteneivé” váltak, tetteik következményei most belopóznak az emberek asztráltestébe, és itt már egészen mást jelentenek: itt a tévedés és a gonoszság lehetőségét jelentik. Ezzel az ember számára megnyílt a tévedés és a gonoszság lehetősége, de egyszersmind annak a lehetősége is, hogy saját erejéből a tévedés és gonoszság fölé emelkedjék.

Gondolják csak meg, hogy olyan lényeknek, mint például a második hierarchiához tartozó dünamiszoknak, egyáltalán nem volt meg a lehetőségük arra, hogy saját erejükből gonosszá váljanak, el kellett őket vezényelni. Csak a harmadik hierarchia lényei és közülük is csak az emberhez legközelebb álló angyalok választhattak, hogy kövessék-e vagy sem a fejlődést akadályozó dünamiszokat. Akik nem követték őket, azokat ábrázolja az a sokféle kép, amely az égben kivívott győzelmet jeleníti meg. Ez azt fejezi ki, ami annak idején a Hold-fejlődés alatt történt, amikor az ember megkapta asztráltestét, vagyis állatemberré fejlődött. Ekkor kiszakították magukat a Hold-fejlődésből azok az angyal-lények, akik „jók” maradtak, felülemelkedtek azon, ami lent a Holdon történt. Ez a kép sokféle formában áll az emberi lélek előtt. Ezt jelenti eredetileg Mihály küzdelme a sárkánnyal, és különösen szemléletesen jelenik meg a Mithras-bika képében. Természetesen nem azt akarták kifejezni, hogy ezek az angyali lények kivonták magukat a feladatuk alól, hanem úgy ábrázolták őket, mint a jövő eszményképét. Ezek a lények – mondták – előnyben részesítették a szellemi világba való felemelkedést. Te leszálltál, s veled együtt más lények is leszálltak, akik az akadályok erőit követték. Most fel kell dolgoznod azt, amit ezáltal magadba fogadtál, és fel kell vinned a szellemi világba. Úgyszólván ilyen Mihálynak, a bika ilyen legyőzőjének kell lenned, amikor felemelkedsz. Mert minden ilyen szimbólumot ebben a kétféle értelemben kell vennünk.

Látjuk tehát, hogy bizonyos tekintetben csak a dünamiszok elvezénylése révén kapott az ember lehetőséget arra, hogy saját erejéből érje el azt a célt, amelyet még a legmagasabb szeráfok sem tudnak saját erejükből elérni. Ez a lényeg. A szeráfok, kerubok és trónok képtelenek mást tenni, mint közvetlenül követni az Istenségtől kapott impulzusokat. A kürioszok és az egész második hierarchia sem tud másként cselekedni. A dünamiszok egy részét elvezényelték, tehát ezek a dünamiszok, akik úgyszólván a fejlődés útjába vetették magukat, sem tehettek mást, mint hogy engedelmeskedtek az Istenség parancsainak. Amit a gonosz eredetének nevezhetünk, abban is csak az Istenség akaratát hajtják végre; mikor a gonosz szolgáivá szegődnek, csak az Istenség akaratának megvalósítói, aki a gonosz kerülőútján akarja a jót kifejleszteni.

Ha lejjebb szállunk az exuziáknak nevezett lényekhez, ők sem tudták volna ezt önmaguktól elérni. Ők sem tudtak volna maguktól gonosszá válni; sem a személyiség szellemei, sem az arkangyalok. Mert amikor ez utóbbiak a régi Napon emberek voltak, a dünamiszokat még nem vezényelték el, a gonosszá válásra még egyáltalán nem volt meg a lehetőség. Az angyalok voltak az elsők, akiknek lehetőségük volt arra, hogy gonosszá váljanak, mert ez a lehetőség a Hold-fejlődés során jött létre. A Nap-fejlődéstől a Hold-fejlődésig folyt az égi viszály. Az angyalok egy része elutasította ezt a lehetőséget, úgyszólván nem engedte, hogy elcsábítsák azok az erők, amelyek aztán az akadályozáshoz vezettek; ezek megmaradtak régi természetüknél. Így hát lefelé egészen az angyalokig – és még az angyalok egy részénél is – a szellemi hierarchiák olyan lényeivel van dolgunk, akik semmiképpen sem tudnak mást tenni, mint engedelmeskedni az isteni akaratnak, nincs meg rá a lehetőségük, hogy annak ne engedelmeskedjenek. Ez a lényeg.

Ezzel a lények kétféle kategóriája áll előttünk. Először is azok az angyalok, akik belevetették magukat abba, amit a dünamiszok az égi viszály idején létrehoztak. Ezeket nevezzük további tetteik miatt luciferi lényeknek. Ők azok, akik a Föld-fejlődés idején az emberi asztráltesthez férkőztek, s ezzel megadták az embernek a lehetőséget a rosszra, de egyúttal azt a lehetőséget is, hogy szabadon, saját erejéből fejlődjék. Így tehát a hierarchiák teljes sorában csak az angyalok egy részének és az embereknek van meg a lehetőségük a szabadságra. Úgyszólván az angyalok sorának közepén kezdődik a szabadság lehetősége, de csak az emberben alakult ki megfelelő módon.

Amikor az ember megjelent a Földön, először áldozatul kellett esnie a luciferi szellemek nagy hatalmának. Áthatották erőikkel az ember asztráltestét és ezáltal az ént is belevonták ezekbe az erőkbe; így a lemuriai és atlantiszi fejlődés alatt, sőt még ezután is az én úgy jelenik meg, mintha felhőbe volna burkolva. S ebbe Lucifer zárta be. Csak az óvta meg az embert attól, hogy a lefelé húzó erők teljesen hatalmukba kerítsék, hogy korábbi lények árnyékolták őt be, hogy a fennmaradt angyalok és arkangyalok bizonyos individualitásokba megtestesültek és vezették őt. Így ment ez egészen addig az időpontig, amikor valami különleges dolog történt, amikor egy lény, aki addig csak a Nap-léttel állt kapcsolatban, odáig jutott, hogy most már nemcsak az ember fizikai testébe, étertestébe és asztráltestébe tudott beköltözni, mint a magasabb világok korábban inkarnálódott lényei, hanem egészen énjéig be tudott hatolni az emberbe.

Emlékezzenek vissza, említettem, hogy korábbi időkben magasrendű lények szálltak le és lelkükkel áthatották az emberi fizikai testet, étertestet és asztráltestet. Most, az erre elrendelt időpontban, egy olyan individualitás jelent meg a Földön, aki magába fogadta a naprendszerünkkel kapcsolatban álló legmagasabb lényt, és ez a lény inspirálóan hatott egészen az énig, az én összes erőire hatott.

Az én a vérben jut kifejezésre. A vér révén az én a materiális anyagban fejeződik ki, az elemekben pedig a vér melege, a vér tüze által, ami úgyszólván a régi szaturnuszi tűz maradványa. Ennek a lénynek fizikailag kétféleképpen kellett magát kifejezésre juttatnia. Először a tűzben. Mózesnek [26] a tűzben, az égő csipkebokorban jelentette ki magát, és a villámban a Sinai hegyen; mert az a lény, aki később be tudott költözni az emberi énbe, ugyanaz, mint aki Mózeshez szólt az égő csipkebokorból és a Sinai hegy mennydörgéséből és villámlásából. Előkészíti eljövetelét, és aztán megjelenik a Názáreti Jézus vért hordozó testében: ezzel a Nap-lény beköltözik egy földi individuumba. Azáltal, hogy az ént egyre inkább át fogja hatni, át fogja itatni az az erő, amely akkor az énbe behatolt, azáltal jut majd az én ahhoz a képességhez, hogy saját erejéből egyre inkább felülemelkedjék azokon a befolyásokon, amelyek lehúzzák. Mert ez a lény, aki egészen az énig hatol, másféle lény, mint a többi, aki korábban szállt le a Földre és az emberi fizikai testet, étertestet és asztráltestet hatotta át.

[26] Lásd az 1911 március 9-én Berlinben tartott előadást (GA 60)

Nézzük a régi szent risiket. Étertestükben – mint láttuk – egy magasabb rendű lény szelleme élt, mert étertestüket nagy atlantiszi elődeiktől örökölték, akikben ez a magasabb rendű lény megtestesült. Ez átszármazott rájuk, de asztráltestükkel és énjükkel korántsem tudták követni étertestük inspirációit. Így volt ez a következő korszakokban is. Az embereket inspirálták. Mintha valamilyen kényszer nyilvánult volna meg bennük, amikor az inspirációt kapták; valami erőszakkal hatalmába kerítette őket. Elvonták őket bizonyos mértékben az ember sorsától – hogy magára legyen hagyatva – és jobb lények inspirálták őket, hogy jobbak legyenek. Így volt ez az összes vallásalapítóval: testükbe költözött egy olyan lény, aki felette állt az égi viszálynak, úgyhogy nem voltak egészen magukra hagyva.

Krisztusban egy egészen más természetű lény jelent meg; olyan lény, aki semmi de semmiféle kényszert nem alkalmazott azért, hogy az embereket magához vonja. Ez a lényeg. Ha a kereszténység elterjedését nézzük, ez élő példa arra, hogy Krisztus életében nem azt tette, ami később a kereszténység elterjesztése érdekében történt. Nézzük a régi korok vallásalapítóit. Az emberiség nagy tanítói ők; fejlődésük bizonyos időpontjától kezdve tanítanak és tanaik lenyűgözően hatnak az emberekre. Nézzük most Krisztust. Lényegében a tanaival hat? Nem érti őt az, aki azt hiszi, hogy tanításaiban van a lényeg. Krisztus elsősorban nem a tanaival hatott, hanem azzal, amit tett. Legnagyobb tette pedig az volt, ami a halállal végződött: legnagyobb tette halála volt. Az a lényeg, hogy Krisztus olyan tettével hatott, amelynek a világban való elterjesztésénél fizikailag már jelen sem kellett lennie. Ez a nagy különbség Krisztus és a többi vallásalapító hatása között. Ezt a különbséget ma még alig értik, de ez a lényeges.

Végigmehetünk a kereszténység összes tanításán, mindazon, amit a kereszténység, mint tanokat hirdet, és az összes keresztény tanítást megtalálhatjuk a többi vallásos rendszerben is. Ehhez kétség sem fér, nyugodtan mondhatjuk, hogy minden lényeges keresztény tanítás benne van a többi rendszerben is. Dehát tanításai tartalmával hatott a kereszténység? A tanításokra támaszkodott az, aki kezdetben a legtöbbet tette a kereszténység elterjesztéséért? Nézzük csak Pál Apostolt. Az változtatta őt Saulból Pállá, ami az evangéliumokban áll? Üldözte Jézus Krisztus követőit. Addig üldözte őket, amíg az, aki a kereszten meghalt, a felhőkből meg nem jelent neki, míg ő, Saul, okkult élménye révén saját maga nem tapasztalta, hogy Krisztus él. A halál hatása, a tett hatása adta Pálnak az impulzust és ez a fontos.

A többi vallási rendszer tanításaival hat, és tanításaik azonosak a keresztény tanításokkal. A kereszténységben azonban nem a tanokról van szó, hanem arról, ami történt: a tettről. Ez a tett pedig olyan, hogy senkire sem hat addig, amíg saját maga el nem határozza, hogy engedi magára hatni, vagyis amíg ez a tett össze nem egyeztethető individuális énjének abszolút szabad természetével. Mert nem elég, hogy Krisztus az emberi asztráltestben jelenjen meg; ahhoz, hogy teljesen megértsük, az emberi énben kell megjelennie. Az énnek pedig szabadon kell elhatároznia, hogy Krisztust magába fogadja. Ez a fontos. És éppen azáltal, hogy Krisztussal összekapcsolódik, egy valóságot, egy isteni erőt fogad magába az emberi én, nem puszta tanokat. Ezért százszor is bebizonyíthatják, hogy a kereszténység összes tanításait megtalálhatjuk már korábban is itt vagy ott, nem ez a fontos, hanem az, hogy a kereszténységben a tett a lényeg, ami csak a magasabb világokba való önkéntes felemelkedés révén válhat saját kincsünkké. Azáltal fogadja tehát be az ember Krisztus erejét, hogy önként fogadja be, és senki sem tudja befogadni, ha nem szabad akaratából teszi. Ez azonban csak azáltal vált lehetővé az ember számára, hogy Krisztus a Földön vált emberré, hogy arra volt elhívatva, hogy a Földön váljék emberré.

Másként áll a helyzet a bukott angyalokkal, akik mint luciferi angyalok kerültek át a Földre. Nekik tulajdonképpen a Holdon kellett volna emberekké válniuk. Visszamaradtak fejlődésükben, ezért csak az asztráltestbe tudnak beköltözni, az énhez nem tudnak hozzáférni. Különös helyzetben vannak, amit csak grafikusan tudunk ábrázolni. Tekintsünk most el a fizikai és étertesttől és tegyük fel, hogy ez a kör az ember asztrálteste a lemuriai fejlődés idején, ez a belezárt kör pedig az énje, mert az én lassanként beköltözött az asztráltestbe.

Mi történik most? A lemuriai fejlődés folyamán mindenütt belopóznak a luciferi erők az ember asztráltestébe és áthatják tetteikkel, amelyek azonban az embereknél mint alacsonyrendű szenvedélyek nyilvánulnak meg. Az tehát, ami miatt az ember a tévedés és gonoszság áldozatává válhat, az asztráltestében van, a luciferi szellemek oltották bele. Ha nem oltották volna bele, sohasem lett volna meg a lehetősége a tévedésre és a gonoszságra. Felemelték volna oda, ahol minden gátló befolyástól mentesen megkapta volna énjét.

És ez így megy tovább. Szükség esetén az emberiség nagy vezetői óvják meg az emberiséget attól, hogy túl mélyre süllyedjen. Azután bekövetkezik Krisztus eljövetele. Vegyünk egy embert, aki szabad akaratából befogadja Krisztust. A kereszténység még csak a kezdeténél tart, de vegyük az ideális esetet: az ember énje szabad akaratából engedte, hogy a krisztusi erők beleáradjanak. Amikor az én eljutott odáig, hogy áthatotta magát a krisztusi erőkkel, akkor ezek az erők belesugároznak az asztráltestbe is. Ugyanabba az asztráltestbe hatolnak most be belülről a krisztusi erők, amelyikbe korábban a luciferi hatalmak oltották be tetteiket. S mi fog történni a jövőben? Azáltal, hogy Krisztus segítségével – és csakis az Ő segítségével – megszüntetjük mindazokat a tulajdonságokat, amelyek Lucifertől származnak, fokozatosan megváltjuk a luciferi lényeket is. El fog jönni az az idő, amikor a luciferi hatalmak, akiknek a Hold-fejlődés idején az emberi szabadság érdekében le kellett süllyedniük egy bizonyosfajta alacsonyabb rendű fejlődésbe, és a Földön nem volt alkalmuk arra, hogy a krisztusi erőket ők maguk átéljék, az ember által fogják Krisztus erőit átélni és ez megváltja őket. Az ember fogja Lucifert megváltani, ha a krisztusi erőket megfelelő módon fogadja magába. S ezáltal az ember is erősebbé válik, mint amilyenné egyébként vált volna. Mert gondolják csak meg: ha az ember nem kapta volna meg a luciferi erőket, a krisztusi erők akkor is kisugároznának énjéből, de nem találkoznának a luciferi erők akadályaival és az ember koránt sem tudna a jóság, igazság és bölcsesség olyan fokára jutni, ahova azáltal juthat, hogy ezeket az ellenszegülő luciferi erőket le kell győznie.

Az ember tehát olyan tagja a hierarchiáknak, akiről látjuk, hogy azok többi tagjától erősen különbözik. Az emberrel másként áll a helyzet, mint a szeráfokkal, kerubokkal és trónokkal, mint a kürioszokkal, dünamiszokkal és exuziákkal, valamint a személyiség szellemeivel, az arkangyalokkal és az angyalok egy részével. Ha az ember a jövőbe néz, így gondolkodhat: arra vagyok hivatva, hogy tetteimhez az impulzusokat lényem legmélyebb bensejéből merítsem és nem az Istenség szemléléséből, mint a szeráfok. Krisztus olyan Isten, aki nem úgy hat, hogy impulzusait feltétlenül követni kell, hanem, csak ha belátjuk őket, vagyis teljesen szabadon. Ő tehát az az Isten, aki sohasem gátolhatja meg az énnek ebbe vagy abba az irányba való individuális, szabad fejlődését. Kimondhatta a szó legmagasabb értelmében: Meg fogjátok ismerni az igazságot és az igazság fog benneteket megszabadítani. A legközelebbi hierarchiának azokat a lényeit pedig, akiknek megvolt a lehetőségük arra, hogy rosszat tegyenek, vagyis a luciferi lényeket, az ember ereje fogja megváltani, megszabadítani.

Ez egyszersmind azt is mutatja, hogy a világ fejlődése nemcsak egyszerűen önmagát ismétli, hanem valami új is megjelenik benne. Mert az emberfok olyan formában, ahogy azt az ember átéli, még sohasem volt sem az angyaloknál, sem az arkangyaloknál, sem az archéknál. Az embernek teljesen új missziót kell a világban betöltenie, azt a missziót, amelyet éppen most jellemeztünk. E küldetése miatt szállt le a földi világba. És mint önkéntes segítőtársa jelent meg Krisztus ebben a világban, nem mint felülről ható Isten, hanem mint egy a sok elsőszülött közül.

Csak így értjük meg az ember rangját és jelentőségét a hierarchiák többi tagjához viszonyítva. S ha feltekintünk a magasabb hierarchiák dicsőségére és nagyságára, így szólhatunk: Bár olyan nagyok, olyan bölcsek, olyan jók, hogy sohasem tévedhetnek le a helyes útról, mégis az ember nagy küldetése, hogy a szabadságot behozza a világba és a szabadsággal azt is, amit a szó valódi értelmében szeretetnek nevezünk. Mert a szeretet lehetetlen szabadság nélkül. Ha valakinek egy impulzust feltétlenül követnie kell, akkor nem tesz mást, csak engedelmeskedik; de ha másként is cselekedhet, akkor csak egyetlen erő késztetheti rá, hogy az impulzust kövesse, és ez a szeretet. Szabadság és szeretet két összetartozó pólus.

Ezért ha kozmoszunkba be kellett költöznie a szeretetnek, ez csak a szabadság által történhetett meg, vagyis Lucifer és legyőzője által, valamint az ember megváltója, Krisztus által. Ezért a Föld a szeretet és szabadság kozmosza és fontos, hogy anélkül, hogy az embert szerénytelenségre csábítanánk, megtanuljuk felsorolni a hierarchiákat úgy, ahogy a nyugati ezotériában mindig is felsorolták őket. A szeráfok, kerubok és trónok az Istenség szemlélése folytán közvetlenül követik impulzusait; a kürioszok, dünamiszok és exuziák még annyira kötődnek a magasabb hatalmakhoz, hogy el kell őket vezényelni az emberi fejlődés továbbhaladása érdekében. A személyiség szellemei és az arkangyalok sem tudnak még hibázni, vagyis nem tudnak szabad akaratukból lesüllyedni a gonoszságba. Azért nevezték a közvetlenül felettünk álló hierarchiákat követeknek és főköveteknek, hogy jelezzék, hogy nem a saját, hanem a felettük állók megbízásait teljesítik. Az emberrel azonban egy olyan hierarchia fog megérni, aki a saját megbízásait teljesíti. A Jupiter-, Vénusz- és Vulkán-fejlődésen át éretté fog válni arra, hogy saját impulzusait valósítsa meg. Ha ma még nem is tart itt, meg fog majd érni rá.

Kik tehát a hierarchiák? Kezdjük a szeráfokkal, kerubokkal és trónokkal. Azután következnek a kürioszok vagy uraságok, akik uraságukat csak azáltal gyakorolják, csak azáltal uralkodnak, hogy az Istenektől kapott impulzusok szerint hatnak. A dünamisok vagy erők és az exuziák vagy hatalmasságok erejüket és hatalmukat szintén csak azáltal gyakorolják, hogy felülről kapják. Ha gonosszá kell válniuk, ezt isteni végzés alapján kell, hogy tegyék. Következnek a személyiség szellemei, a főkövetek és a követek és már le is érkeztünk az emberhez. Hogyan nevezzük majd az embert, ha besoroljuk a hierarchiák közé? Az arkangyalok és angyalok – főkövetek és követek – után a szabadság szellemeit vagy a szeretet szellemeit kell a hierarchiák sorába besorolni felülről a tizedik hierarchiaként, amely még fejlődőben van ugyan, de a szellemi hierarchiákhoz tartozik.

A világmindenségben nincs szó ismétlésről. Minden körforgásnál valami újjal gazdagodik a világ, de ezt az újat mindig annak a hierarchiának kell megvalósítania, aki éppen emberfokán áll.

Megpróbáltuk kozmoszunk valódi értelméből kiindulva kikutatni az ember mivoltát. Ha csak bizonyos keretek között is, de felvetettük azt a kérdést, hogy szellemi szempontból mit is jelent embernek lenni? És az embernek, az univerzum közepén álló pontnak az értelmét a misztériumi utasításnak megfelelően a környezetéből próbáltuk megfejteni: a pontot a köré írt körből. S ezzel megismerésünk a valóság megismerése lett. Az a lényeg, hogy minden igazi szellemtudományos megismerés valódi, konkrét, reális megismerés, vagyis maga a megismerés képet ad a kozmoszról és a szellemi hierarchiákról.

A világ középpontjában állunk. Mindaz, ami körülöttünk van, elveszti számunkra jelentőségét, mert így gondolkodunk: az érzékek külső világa egymaga nem tudja a rejtélyeket megoldani. Olyan ez, mintha minden egy pontba húzódna össze. De amikor minden összehúzódik, akkor visszajön a környezetből a világrejtély megoldása olyan valóságosan és reálisan, mint ahogy maga az anyag is viselkedik, amely nem más, mint a szellem képmása és szimbóluma. Az anyag is összehúzódik, eltűnik a középpontban, azután újra megjelenik a periféria felől. Ez a valóság. Megismerésünk akkor reális, ha a világmindenség felépítését és folyamatait tárja szemünk elé. Akkor nem spekuláció, nem okoskodás, hanem magából a kozmoszból született.

Ezt az érzést kell kibontakoztatnunk magunkban. A bölcsesség olyan ideál legyen számunkra, amely a bennünket körülvevő kozmoszból születik, és amely a leghatalmasabb erővel tölt el bennünket saját rendeltetésünk betöltéséhez, a világra vonatkozó nagy eszményképünk és legközelebbi emberi eszményképünk megvalósításához.

Kérdésekre adott válaszok 1909. április 21-22.

[A tér a Szentháromság alkotása. Az idő keletkezése. Az ahrimáni szellemek. Az elohák exuziák, vezetőjük Krisztus. Az azurák. A fekete mágia befolyásától az értelem véd meg. A méhek, hangyák, korallok csoportlelke. A görög és a germán istenek Atlantiszinon angyalok voltak. Az állati csoportlelkek sorsa a Jupiteren. Születés előtti nevelés. Vérrokonság és karma. A szenvedés szükséges a megismeréshez.
Jób könyvéből. Okkult hangtan. Az atlantiszi ember a magerőket technikailag tudta felhasználni. A számok okkult ismerete. A Mars-csatornák.]

A szellemi hierarchiákat a térben kell-e elképzelnünk, miután uralmi területekről beszéltünk náluk?

Az emberről elmondhatjuk, hogy lénye a térben éli ki magát. Okkult szempontból azonban magát a teret is úgy kell elképzelnünk, hogy teremtés útján jött létre. Ez a teremtés a legmagasabb hierarchiák munkálkodása előtt történt, az ő munkálkodásuk kezdetén tehát a teret már feltételezhetjük. Nem szabad azonban térben elképzelnünk a Szent Háromságot, mert a tér éppen az ő művük. A szellemi lényeket tér nélkül kell elképzelnünk; a tér teremtett dolog. De a mi világunkban a hierarchiák hatásai éppúgy, mint az embereké, térbelileg korlátozottak. Ami a térben mozog, azok a többi hierarchiák.

Alkalmazhatjuk-e az időt a szellemi folyamatokra?

Természetesen; de az embernél tapasztalható legmagasabb rendű szellemi folyamatok már ahhoz a fogalomhoz vezetnek, hogy időtlenül folynak le. A hierarchiák működése időtlen. Nehéz az idő keletkezéséről beszélni: a „keletkezés” szóban már benne van az idő fogalma. Inkább azt kellene mondanunk, hogy az idő „léte”, de erről nem könnyű beszélni. Nem volna idő, ha minden lény a fejlődés ugyanazon fokán állna. Egy bizonyos számú alacsonyabb rendű és egy bizonyos számú magasabb rendű lény együttes hatásából jön létre az idő. Az időtlenségben különböző fejlődési fokok lehetségesek; összjátékuk teszi lehetségessé az időt.

A fejlődés fogalmáról

A fejlődés fogalma kiterjed minden világra, de az Istenséggel kapcsolatban másként kell értelmezni.

Mi a különbség a luciferi és az ahrimáni vagy mefisztofelészi lények között?

Az utóbbiaknak erősebb, hatalmasabb akaratuk van a gonoszra. Ez a kétféle lény különböző hierarchiákból származik. A fejlődés kezdetén ugyanis inkább álltak a lények azonos fokon; azután egy részük visszamaradt. A fejlődési fokok egymásba tolódnak. Az ahrimáni lények a gonosz mélyebb régióiban vannak és a legkülönbözőbb hierarchiák soraiból kerülnek ki; egyesek például a Napon maradtak vissza, mások a Holdon. Akik a Napon maradtak vissza, pótolhatják lemaradásukat a Holdon, akik a Holdon maradtak le, pótolhatják a Földön és így tovább. A mefisztofelészi vagy ahrimáni lények magasabban vagy úgy is mondhatjuk, hogy mélyebben állnak a gonosz ranglistáján, mint a luciferi lények. Az arkangyalok és a felettük álló hierarchiák soraiból kerülnek ki, egészen a dünamiszokig.

Emberré válhatnak-e az elemi lények?

Vannak lények, akik úgy jöttek létre, hogy magasabb rendű lények nem fejleszthették ki bizonyos tagjaikat, ezért ezek lefűződtek és elemi lényekké váltak. Egész sereg ilyen elemi lény van. Fejlődésük rendszerint lefelé menő tendenciát mutat, végül eltűnnek a létből. Arról például szó sem lehet, hogy az elemi lények felfejlődjenek az emberfokra.

Az étertest megbeszélésénél igen kis szerepet kaptak a hindu tanítások. Miért?

Amit Steiner dr. mondott, közös kincse minden okkult tanításnak. Nincs hindu okkult tudomány, éppúgy, ahogy nincs „hindu teozófia” sem. Steiner dr. előadásában az összes okkult tudomány közös terminológiáját használta.

Az elohák a kilenc hierarchia fölött állnak?

Az elohák azok a lények, akik a Nappal maradtak kapcsolatban, mikor az a Holdtól és a Földtől elvált. Ahhoz a hierarchiához tartoznak, amelyet exuziáknak, forma-szellemeknek hívunk, és innen felfelé a többi hierarchiához. Még a mi fejlődésünkön belül élnek. Elohim a Naplények közös neve; annakidején a Napot választották lakóhelyükül, de nem hatókörükül. Krisztus, a legmagasabb rendű eloha irányítja őket. Ő azonban nem tartozik a hierarchiákhoz, ő a Szent Háromság tagja. Krisztus olyan hatalmas lény, hogy naprendszerünk minden tagjára befolyással van.

Krisztus visszatéréséről

Krisztus visszatérése egészen reális, valóságos lesz. Akkor fog bekövetkezni, ha az emberek nagy része ott fog tartani, hogy fel tudja őt ismerni abban az alakjában, amiben meg fog jelenni; ha majd ez az élmény valamit jelenteni fog számukra. Az a fontos, hogy lehetőleg minél több ember legyen képes őt felismerni. Éteri szinten, utána asztrális szinten, és így tovább.

Az azurákról

Az azurák – a gonoszak – olyan lények, akik a rosszra való akaratukban még az ahrimáni lényeknél is magasabban állnak egy fokkal, a luciferi lényeknél pedig két fokkal.

Hogyan védekezzünk a fekete mágia ellen?

Legjobb eszköz erre, ha igyekszünk megőrizni szabadságunkat, ha egészséges ítélőképességünkre és józan eszünkre támaszkodunk. Ha ezt mindig szem előtt tartjuk, semmilyen veszély nem fenyeget erről az oldalról. Sajnos ma, amikor olyan nagy szerepet játszik a tekintélyen alapuló hit és olyan gyakori a vágy mindenféle dolog derengő tudatállapotban való megismerésére, könnyen megeshet, hogy a fekete mágia erői áramlanak be az emberbe. A védekezés ellenük akkor válik szükségessé, ha az ember elérkezett az okkult fejlődés bizonyos fokára. De a helyes iskolázással, ami a lelkierők harmóniáját segíti elő, meg is kapja a tanítvány a védőerőket az ilyen támadások ellen. Általános szabályok nincsenek.

Van-e különbség a méhek, a hangyák és a korallok csoportlelke között?

Igen, van. Nagyon sok fokozati különbség van ezen a téren. A méhek csoportlelke nagyon magasrendű lény, magasabb rendű, mint a hangyáké. Olyan magasrendű, hogy szinte azt mondhatjuk róla, hogy kozmikusan koraérett. Elérte fejlődésének azt az állapotát, amit az ember csak a Vénuszon fog elérni. Úgy kell tekintenünk, mint a koraérett gyermeket, aki kiemelkedik a normális fejlődés menetéből. Hasonló a helyzet a hangyák csoportlelkével is, csak kisebb mértékben. A korallok csoportlelke még magasabb rendű lény, de szintén koraérett. Magasabb rendű, mint például a szarvasmarha csoportlelke. De a magasrendűség nem mindig illik bele a korába, mert előrehozott néhány későbbi fejlődési fokot és ezáltal az érintett lények olyan veszélyeknek vannak kitéve, amelyek ellen még nem tudnak védekezni. Az okkult állattan igen komplikált és a csoportlelkek fejlettségi foka igen különböző.

Mely hierarchiákkal kapcsolatosak a görög és germán Istenek?

Az angyalokkal. Olyan lényekről van itt szó, akik az atlantiszi korban működtek. Az ember eleinte együtt élt ezekkel a lényekkel; együtt élt az istenekkel, mert ezek a lények csak később vonultak vissza és csak az atlantiszi kor végén lettek „istenek”. A tulajdonképpeni atlantiszi időkben az emberek és istenek még egymás mellett éltek. Az emberiség fejlődési vonala lefelé haladt, az isteneké felfelé – Minden hierarchiának számtalan fokozata és alfokozata van.

Mi lesz egykor az állatvilágból, hivatott-e magasabb fejlődésre?

Az állati csoportlelkek magasabbra fejlődnek, a Jupiteren már másmilyen lények lesznek. Persze nem lesznek a mai értelemben vett emberek, de a Jupiteren elérnek egy bizonyos fajta emberfokot. Az egyes állatok számára nincs meg a magasabb fejlődés lehetősége, mert az egyes állat úgy viszonylik a csoportlélekhez, mint a fa kérge a sarjadó hajtáshoz: lehull, mint fáról a kéreg; a csoportlélek azonban felemelkedik.

Hogy értékeljük az ún. születés előtti nevelést?

Az anyának a terhesség alatt sok mindenre ügyelnie kell. Manapság, mikor a kismamák minderről semmit sem tudnak, bizony sok mindent elmulasztanak. A földi élet első tíz (hold-) hónapja alatt fennáll a lehetősége annak, hogy valami nagyon jótól fosztják meg az embert. Ma az istenek feladata, hogy ettől az embert megóvják; később, ha az emberek érettebbé válnak, ez majd az emberek feladata lesz. Az ember földi fejlődésének első tíz (hold-) hónapját az istenek magas bölcsessége kivonta az emberi befolyás alól. Örüljenek az emberek, hogy nem avatkozhatnak bele a születés előtti fejlődésbe. Ha az anya úgy rendezi be életét, hogy az a gondolkodás, érzés és akarat szempontjából megfelel egy bizonyos ideálnak, akkor ez a gyermek szempontjából is a legjobb.

A Vulkán-fejlődésről

Amit erről említhetünk, annyi, hogy ez nem a fejlődés lezárása. Elégedjünk meg azzal, hogy azt, ami ott történik, megtudjuk majd, ha eljött az ideje. A fejlődés előrehaladtával ugyanis maga a fejlődés fogalma is fejlődik.

A szellemtudomány és a modern tudomány viszonyáról

A modern tudomány tényei alátámasztják a szellemtudományt; csak az elméletei nem vezetnek el sohasem a szellemtudomány területére, hanem inkább elvezetnek tőle. A szellemtudomány nem támadja a modern tudományt, elismeri az eredményeit, de világosan és élesen rá kell mutatnunk, hol az a határ, ahonnan egyik irányban eljutunk a szellemtudományhoz, a másik irányban eltávolodunk tőle.

Van-e köze a vérrokonságnak a karmához?

Hogy az ember bizonyos családba születik, az karmikus, rendszerint a régi karma kiegyenlítése. De teremthet az ember új karmikus összefüggéseket is. Azzal teremtjük őket, amit ma teszünk. Azok az emberek, akik valóban össze vannak kapcsolva egymással, állandóan újra találkoznak. Az, hogy egy bizonyos környezetbe születünk, korábbi karmánk kifejeződése. Nem kell örökké kapcsolatban maradnunk azokkal, akikkel vérrokonságban állunk, de a családi kötelékekből alakult lelki kötelékek ismét egymáshoz vezetik az embert. – Ezek a dolgok azonban változnak az emberiség fejlődésének különböző ciklusaiban; a vérrokonság kezdi elveszteni jelentőségét a korábbihoz képest és az idők folyamán jelentősége egyre inkább csökkenni fog. Az emberiség fejlődése során a vérségi kötelék egyre kevésbé fogja kötni az embereket.

A negatívum és pozitívum szerepéről

Egyre inkább fel fogja küzdeni magát az emberiség annak felismeréséhez, hogy a kicsinyesség, ostobaság és ehhez hasonlók csak a fizikai világban jelentenek valamit és az emberekkel együtt ki fognak halni; ellenben a jó, mint pozitívum örökké fenn fog maradni. Az okkultista megismerése folytán a nagy világtörvényekhez igazodik, például ahhoz – kissé triviálisan hangzik – amely szerint a tengerben a heringek szaporodnak. A heringtojások tömegesen pusztulnak el: a negatívum szükségszerű velejárója a létesülésnek. – Ez ne akadályozzon bennünket abban, hogy mindig pozitív módon cselekedjünk. Amit meg kell tenni, azt meg kell tenni, ha mégoly sok is az ellenszegülő erő.

Az égi viszályról

Az égi viszálynál nem a legrosszabb, leggyengébb képességű dünamiszokat választották ki, „vezényelték el”. A misztériumi cselekményben a beavatottakat is az ellentét-erők álarcába rejtették, hogy ezt megvilágítsák a tanítványoknak. Az okos embernek bele kell ütköznie olyan másik okos emberbe, aki a tévedés útján jár.

A szenvedés értelméről

A szenvedés a magasabb fejlődés kísérőjelensége. A megismeréshez nélkülözhetetlen. Az ember olykor majd így fog gondolkodni: az örömért, amit a világtól kapok, hálás vagyok. Ha azonban az elé a választás elé állítanak, hogy örömeimet vagy bánataimat akarom megtartani, akkor a szenvedéseimet választom, mert nélkülük nem juthatok el a megismeréshez. Egy bizonyos idő elteltével minden szenvedés úgy mutatkozik meg, hogy nem nélkülözhetjük, mert úgy kell felfognunk, hogy benne van a fejlődésben. Nincs fejlődés szenvedés nélkül, mint ahogy háromszög sincs szögek nélkül. Ha majd elérjük az összhangot Krisztussal, fel fogjuk ismerni, hogy összes korábbi szenvedéseink szükségszerű előfeltételei voltak ennek az összhangnak. Ahhoz, hogy létrejöjjön az összhang Krisztussal, ott kell lennie a szenvedésnek, ami abszolút tényező a fejlődésben. Azáltal, hogy az ember leküzdi önösségét, túljut a nyomottság, bénultság hangulatán. Ebben a jelenségben valami jót láthatunk: erőt meríthetünk fogyatékosságunkból. Hála Istennek, hogy egy ki nem elégítő tettem, vagyis annak kudarca, arra ösztönöz, hogy tovább tevékenykedjem. Az emberi törekvés nem bizonytalan sorsjegy. Csak az marad megváltatlanul, akinek szabad akarata elfordul az emberlét hivatásától. A világfolyamat szintézisében egyik tényező a szenvedés.

Mit fog jelenteni a jövőben a teozófiai mozgalom?

Valami nagyon használhatót; ki fog majd derülni, hogy téved az, aki faltörő kosnak használja a fejlődésben.

A reinkarnációról

A reinkarnációról szóló tanítás valójában ősrégi tan az okkult iskolákban. Viszonylag későn került csak bele az írásokba. A világ legelemibb tanításaihoz tartozik. Maguk a reinkarnációs folyamatok már nem ilyen egyszerűek. (Ld. Rudolf Steiner fejtegetéseit a risik étertestéről, stb.)

Az én újramegjelenését titokként kezelték és a többi titokkal együtt gondosan őrizték. A teozófiai mozgalom gyermekéveiben különös dolgokat hallhattunk a reinkarnációval kapcsolatban: előfordult, hogy egy kávéházban valamelyik asztalnál ott ült együtt József császár, Seneca stb. újramegtestesülése! Az ilyen dolgok rendkívül zavaróan hatnak. Velük kapcsolatban rá kell nevelnünk magunkat a következő érzésre: „Sok eszmét fogadok be, de sohasem áshatok elég mélyre ahhoz, hogy megértsem őket. Tulajdonképpen még semmit sem értek.” A legjobb impulzus, ha félünk attól, hogy végleges ítéletet alkossunk az ilyen dolgokról.

A „halál” és „meghalni” kifejezésekről

Jób könyvében felesége azt tanácsolja Jóbnak, hogy ne maradjon jó. Ezt a kifejezést használja: „Tagadd meg Istent és halj meg.” Egy világ rejlik ezekben a szavakban. Csak akkor értjük meg őket, ha tudjuk, hogy mit értettek „Istennel való egyesülés” alatt. Ez olyan élet lehetősége, amit nem olthat ki a halál, ha az egyesülés létrejött. Meghalás alatt nem a materiális folyamat értendő; más érzésbeli árnyalatokkal kell ezt a szót megközelíteni. Pál azt mondta egyszer: jött a törvény és én meghaltam. Tisztában kell lennünk azzal, hogy mit jelent a törvény fogalma. Meghalás alatt az elszakadást értik attól, ami megölhetetlen. Bizonyos korokban a lélek tudatának egy alacsonyabb állapotba való lemerülését értették alatta: amikor a lélek belemerül a megtestesülésbe, tudata elsötétül. A lélek élhet olyan életet, hogy sohasem kell többé belemerülnie az elsötétülésbe. Az elsötétülés a halál, ami számára a test megszületésével beáll. Azok a lelkek, akik semmit sem tesznek magukért, belépnek az ismételt halálba, vagyis az újramegtestesülésbe.

A mesterek [27] élesen rámutatnak arra, mennyire hiányos és merev a modern gondolkodás és milyen végtelenül távol áll a valódi tényállástól.

[27] Rudolf Steiner szerint olyan lények, akik nagyon jelentősek az emberiség fejlődése számára. „Ezek a magasztos lények már megtették azt az utat, amelyet az emberiség többi részének még meg kell tennie. Most a bölcsesség és az emberiség érzelmi harmóniájának nagy tanítóiként működnek”. (Az egyik taghoz intézett 1905. június 2-án kelt levél). Lásd „A teozófia alapfogalmai” című kötetben az 1904 október 13-án Berlinben tartott előadást. (GA 53)

Nemcsak az a krisztusi szeretet, ha segítünk azokon, akik tévedésbe estek, hanem van aktív krisztusi szeretet is, amely megóv másokat a félreértésektől. A keleti bölcsességnek van egy olyan mély ismeretelmélete, amit a mi kanti materializmusunk meg sem közelíthet. Ha felküzdjük magunkat a tiszta ismeretelmélethez, ezt kell mondanunk: Szem nélkül nincsen fény – a világ tehát a mi képzetünk. De fény nélkül szem sincs! Nem véletlen, hogy ő érzékeli a fényt, hiszen a fény teremtette: a fényből született a szem. A fény megtestesítése a Nap. A makrokozmoszban lévő Napnak okkult szempontból a szem felel meg a mikrokozmoszban. Ugyanígy megfelel egymásnak a hang (a mikrokozmoszban) és a tűz (a makrokozmoszban). A megformált anyag létrejöttét helyesen kell összehasonlítanunk a hangfigurák megformálódásával. A forma az anyagban megmerevedett hang. A hangnak először át kellett hatolnia az őstűzön. Az ásványvilág, az állatvilág, röviden minden: hang, ami áthatolt a tűzön. A tűz mikrokozmikusan a vér melegében lüktet. Míg a tűz a vérben jut kifejezésre, a hang mikrokozmikusan belülről csendül fel és a Logoszból megformálódó anyagnak felel meg. Az ősi világbölcsesség bölcsebb, mint a világ folyamán létrejött gondolkodás. A bennünket körülvevő dolgokban lévő bölcsességet a régi Holdon vésték beléjük. A Föld feladata a szeretet kifejlesztése. A Jupiteren mindenből felénk fog áradni a szeretet illata. A földfejlődésre szükség van ahhoz, hogy a Jupiteren a szeretetet magunkban megtaláljuk. A Holdon a bölcsesség és a tévedés a két pólus, a Földön a szeretet és az önzés.

Szaturnusz – tűz
Nap – levegő
Hold – víz
Föld – föld

A víz és levegő a földfejlődés során önálló viszonyba kerültek egymással. Minden lény a négy elemből sűrűsödött meg. Az elpárolgott víz közeli rokonságban áll a növényekkel. Ma csak a szervetlen erőket tudjuk felhasználni (szén, stb.), míg az atlantiszi ember a növény erőivel dolgozott. Ki tudta vonni az erőket a növény magvából és azzal hajtotta járműveit. A növénymag erői levegőből és vízből születnek. Az ember moralitásától függ azonban, hogyan használja fel ezeket az erőket. A szél és az időjárás szorosan összefüggtek ezzel. Ha az erőket jól használták fel, jó volt a szél- és időjárás. Amikor az atlantisziak gonosszá váltak, maguk idézték elő az özönvíz katasztrófáját.

Bizonyos ideig (Lemúriában) hasonló összefüggés volt a tűz és a föld között. Ez a két elem a legkülönfélébb módon fonódhat egymásba.

A többdimenziós tér

A háromdimenziós térről lehet képzetünk. A plátói iskolában fontos tantétel, hogy „Isten geometrizál”. A geometriai alapfogalmak felkeltik a tisztánlátó képességeket. A geometria bebizonyítja, hogy a körhelyzetben mindenütt ugyanaz a pont van (dass überall im Umkreis derselbe Punkt ist): a végtelenül távoli pont jobboldalt ugyanaz, mint a kiindulópont baloldalt. Ez azt jelenti, hogy a világ végső soron gömb, visszaérkezünk a kiindulópontra. A geometriai tételek határfogalmakba mennek át. A háromdimenziós tér ismét elérkezik ugyanahhoz a ponthoz. Ezért hat az asztrálsíkon az „a” pont a „b” pontra anélkül, hogy kapcsolatban állnának egymással. A materializmust vezetjük be a teozófiába, ha feltételezzük, hogy az anyag egyre ritkább és ritkább lesz, s így eljutunk a szellemibe. Így nem jutunk a szellemibe. Az olyan képzetekkel azonban, hogy „a” pont – „b” pont, eljutunk a negyedik dimenzió képzetéhez. Példaképpen gondoljunk a vékonyderekú gubacsdarázsra: O-O. Képzeljük el, hogy középen nincs meg köztük az összefüggés, csak azért mozog a két rész együtt, mert a hatás kapcsolja őket össze. Bővítsék a fogalmat: sok hatásterület a többdimenziós térben.

A 40-es számról

„Egy a tojásból” [28] – mit jelent ez? Így írjuk le: 10. Az exoterikus úgy olvassa, hogy „tíz”, az ezoterikus úgy, hogy „egy a tojásból”. Gondoljanak el bármely lezárt fejlődési ciklust, például amikor a Szaturnusz, Nap, Hold lezárult, azon a ponton vagyunk, hogy elkezdődik a földfejlődés. Amit az ember a Szaturnusztól kapott, O tojás lett, amit a Naptól, az OO, amit a Holdtól, az OOO. Három befejezett ciklus után most egy új kezdődik: 1000. Ennek alciklusai vannak: 6.5.4.3.2.1. ciklus. Úgy is írhatjuk okkult írásokban, hogy 4321000. Ha okkult írásokban „ezer” évről beszélnek, azt értik alatta, hogy 3 ciklus ment el a tojásból (3 Zyklen sind aus dem Ei gegangen). Ez a tanítás a számok okkult értelméről szól, és kozmikus tényekre vonatkozik. Minden, ami a kozmoszban van, visszatükröződik a Föld fizikai és szellemi életében. Jelenlegi ciklusunk alatt tér át az ember a külső világ szemléletére, minden szemlélés megfordítására. Ahol a tudat számára fellép a maya, az a 4. ciklus. Ezért a 4 a maya és a kozmosz száma. A Bibliában minden olyan folyamatnál, ahol a 4-es szám előfordul, valamilyen formában a maya legyőzéséről van szó: 40 napos böjtölés, 40 napos vándorlás valaminek a legyőzését jelentik. 40 = 4 a tojásból. Aki 40 napig böjtölt, az egy okkult ciklust vitt végig.

[28] Ez a kérdés Blavatskynak a „Titkos tanítás” c. művében megfogalmazott szövegre vonatkozik.

Unalom

Minél primitívebb a tudatállapot, annál kevésbé beszélhetünk unalomról. Ez egyre inkább eltűnik, minél inkább visszafele megyünk a tudatállapotokban.

Fejlődés

A fejlődés nem tételez fel sem kezdetet, sem véget. A fejlődés ciklusokban történik, ismétlődés nélkül, mindig valami új illeszkedik bele a ciklikus haladás során. A végső kezdet vagy vég csak az érzéki folyamatoknál absztrahált, maya jellegű következtetés.

A rész fejlődése = teremtmény
Az egész fejlődés = Isten
Ez hamis következtetés. Példa: apa-fiú.

A planéták leválása

Szaturnusz, Jupiter és Mars a Nap leválása előtt maradt vissza. Merkúr és Vénusz a Napról vált le, miután az a Földtől elvált, hogy magasabb rendű lények lakóhelyévé váljon.

Mars-csatornák

A mars-csatornákat a germán mitológia segítségével magyarázhatjuk meg. A germán mitológia a Föld régebbi állapotairól szól. A régebbi ritka anyagban bizonyos folyamatok játszódtak le, amelyek akkor szabályszerűek voltak, ma már nem azok: például a 12 áradat, a tüzes szikrák, stb. Ezek a Föld fejlődési folyamatai voltak. Ugyanez van a Marson: a csatornaképződés egy fennmaradt, rögzített állapot, amelyen egyszer Földünk is átment.

A hierarchiák és az ember

Az ember saját feladata eljutni a szabadsághoz, de mindegyik hierarchiából fejleszthet erőket, például az angyalokból manaszt, az arkangyalokból buddhit, stb. Fejlődése révén aztán lehetővé válik, hogy magasabb hierarchiák is közreműködjenek; éppen ezáltal fejlődik tovább. Az emberben, mint mikrokozmoszban az összes hierarchia benne van.