Barion Pixel

GA112

 

 

A János evangélium (Kassel)

 

Rudolf Steiner, 1909 (GA 112)

 

Fejezetek:

  • 1. Kassel, 1909. június 24.
  • [Az antropozófia, mint a Krisztus-esemény új hirdetése. A János-keresztények. A Krisztus-esemény értelme. A magasabb „Én” megszületése az emberben és az isteni „Én” újjászületése az emberiségben.]  

  • 2. Kassel, 1909. június 25
  • [Az Akasha-krónika. Az élő szellemi történelem. Az istenek szellemiek maradtak, az emberek pedig, az ő utódaikként fizikaiakká váltak. Az ember felfelé vezető útja. Az emberiség vezetője. A Logosz. A Logosz, az Ige, Krisztus megszületése a názáreti Jézusban.]  

  • 3. Kassel, 1909. június 26.
  • [Az ember négy alkotórészből áll. Növény és állat. A Föld átalakulásai. A három csoportosulás a régi Holdon: a Bika-emberek, az Oroszlán-emberek és a Sas-emberek. Szellemi ellenképeik, mint ősképek a Napon. A „Logosz szolgálói]  

  • 4. Kassel, 1909. június 27.
  • [Naprendszerünk hierarchikus lényei és a Föld birodalmai.]  

  • 5. Kassel, 1909. június 28.
  • [Az ember fejlődése Földünk különböző megtestesülései során. Lucifer és Ahriman és az isteni-szellemi lények birodalma. Lucifer befolyása az emberre és befolyásának jóra alakulása Krisztus tette következtében.]  

  • 6. Kassel, 1909. június 29.
  • [Az atlantiszi orákulumok. Az Atlantisz utáni beavató helyek. A János-keresztelő.]  

  • 7. Kassel, 1909. június 30.
  • [A víz-keresztség és a tűzzel és szellemmel történő keresztelés. A Krisztus-impulzus megértése az emberiség fejlődésének különböző korszakaiban.]  

  • 8. Kassel, 1909. július 1.
  • [A beavatások misztériumai. Krisztus feltámasztja Lázárt. Lázár-János. A damaszkuszi esemény.]  

  • 9. Kassel, 1909. július 2.
  • [A János-evangélium művészi kompozíciója. Krisztus egyre fokozódó ereje a jelek és csodák véghezvitele folyamán.]  

  • 10. Kassel, 1909. július 3.
  • [Mi is történt a János-keresztelőnél? Krisztus ereje egészen a csontrendszerig hatol. Krisztus uralkodik a csontrendszer törvényein és legyőzi a halált.]  

  • 11. Kassel, 1909. július 4.
  • [A Krisztus-impulzus összhangot teremt az ember belső erői között. A misztériumok sajátosságának kapcsolata a kinyilatkoztatásokkal és az evangéliumokkal.]  

  • 12. Kassel, 1909. július 5.
  • [Elapadnak a bölcsesség ősrégi javai és megújulnak a Krisztus-impulzustól. A Golgotái Misztérium jelentősége a Földön az ember fejlődése számára.]  

  • 13. Kassel, 1909. július 6.
  • [A Golgotái Misztérium kozmikus jelentősége. A halál legyőzetése a luciferi-ahrimani befolyás elhárítása következtében. A halál, mint ami életet ajándékoz. Az első indíték, hogy Földünkből Nap legyen és a Föld Nap-létének első csírája. Krisztus erejének kisugárzása az ember étertestébe. A krisztusi fény működése és tükröződése, mint a Föld körül lévő szellemi szféra. A Szent Szellem.]  

  • 14. Kassel, 1909. július 7.
  • [A Föld, mint Krisztus teste és mint az új fény középpontja. Az Utolsó Vacsora, mint a Krisztussal való misztikus egyesülés előfokozata. Pál, mint a szellemileg élő Krisztus hirdetője. A keresztény beavatás hét fokozata. Újraszületés és karma. A halál, mint az örök énség magva. A szellemi megismerés az élet tüze.]  

  • Jegyzetek

1. Kassel, 1909. június 24.

[Az antropozófia, mint a Krisztus-esemény új hirdetése. A János-keresztények. A Krisztus-esemény értelme. A magasabb „Én” megszületése az emberben és az isteni „Én” újjászületése az emberiségben.]

Az évnek ezt a napját a haladó emberiség nagy része régtől fogva megünnepelte. Azok, akik velünk együtt az antropozófiai mozgalom barátainak vallják magukat ebben a városban, lényegesnek tartották, hogy éppen ma, János napján kezdődjön el ez az előadás- sorozat. Az évnek ez a napja már a régi Perzsiában is ünnep volt. Akkor, ezen a napon, amely ma június egyik napjára esne, az úgynevezett víz- és tűzkeresztséget ünnepelték. Az ókori Rómában a Vesta – ünnepet tartották meg egy hasonló júniusi napon. Ez is a tűzkeresztség ünnepe volt. És ha visszatekintünk a kereszténységet megelőző európai kultúra korára és azokra az időkre, amikor még nem terjedt el a kereszténység, ilyen júniusi ünnepeket akkor is találunk. Azt a napot ünnepelték meg, amikor a leghosszabb a nappal és a legrövidebb az éjszaka, illetve a nappalok újra kezdenek rövidülni. Ekkor kezdi elveszíteni erejének egy részét a Nap, amely a földi élőlények növekedését és gyarapodását segíti elő. Európai elődeinek Baldúr isten fokozatos visszavonulásának tekintették ezt a napot, hiszen őt a Nappal kapcsolatosnak gondolták. A keresztény idők során lassanként János-ünneppé alakult át ez a júniusi ünnep, Jézus-Krisztus előfutára ünnepévé, így tehát kiindulópontja azoknak a gondolatoknak, amelyekkel a következő napokban szándékozunk foglalkozni, amelyek az emberiség legjelentősebb eseményével, Jézus-Krisztus tettével kapcsolatosak. Előadássorozatunk tárgya ez a tett lesz, és jelentősége az emberiség fejlődésében, ábrázolása a János-evangéliumban, ebben a nagy jelentőségű keresztény dokumentumban, amelyet összehasonlítunk majd a többi evangélium leírásaival.

A János-nap emlékeztet bennünket arra, hogy volt egy előfutára az emberiség fejlődésében fordulópontot jelentő legmagasabb individualitásnak. Ezzel mindjárt egy olyan fontos pontot érintettünk, amit szinte „előfutárnak” állíthatunk fejtegetésünk élére. Az emberiség történetében újra meg újra nagy jelentőségű események történnek, amelyek más eseményeknél erősebb fényt sugároznak. Korszakról-korszakra látható, hogy az ilyen lényeges eseményeknek milyen szerepük van. Újra meg újra értésünkre adják, hogy vannak emberek, akik az ilyen történéseket bizonyos vonatkozásban előrejelzik. Ezzel egyszersmind világossá válik, hogy az események nem véletlenül következnek be. Aki az emberiség történetének értelmébe és szellemébe belelát, tudja, hogy az ilyen eseményeknek hogyan kell bekövetkezniük, és hogy neki, saját magának hogyan kell dolgoznia, ezeket előkészítenie.

Még gyakrabban fogunk beszélni Jézus-Krisztus előfutáráról a következő napokban. Elöljáróban ma abból a szempontból vizsgáljuk, hogy ő volt azoknak egyike, akik különleges szellemi adottságok révén mélyebben tekintettek be az emberiség fejlődésének összefüggéseibe és ezáltal tudták, hogy ennek a fejlődésnek különösen kimagasló pontjai vannak. Ezért volt alkalmas János arra, hogy egyengesse Jézus-Krisztus útját. De ha magát Jézus-Krisztust nézzük, – hogy mintegy azonnal rátérjünk a megbeszélendők főtárgyára, – tisztában kell lennünk azzal, hogy az emberiség nagy része valóban nem hiába osztja fel az időszámítást Jézus-Krisztus földi megjelenése előtti és utáni korszakokra. Ezzel az emberiségnek ez a része azt bizonyítja, hogy ráérez a Krisztus-misztérium döntő jelentőségére. De mindig újra, más és más formában kell az emberiség tudtára adni azt, ami igaz, ami valóság. Mert időszakonként változnak az emberiség szükségletei. Bizonyos szempontból a mi korunknak is új híradásra van szüksége erről, a földi emberiség fejlődésének legnagyobb eseményéről, a Krisztus-eseményről. Ennek hirdetője az antropozófia.

Híradása tartalmát tekintve a Krisztus-misztérium nekünk sem mond újat, de formája tekintetében mégis új. Mert szűkebb körökben évszázadokkal ezelőtt elmondták már a mi kultúránkban és szellemi életünkben, amit elmondunk majd itt a következő napokban. A mai híradás egy dologban különbözik minden előzőtől, – abban, hogy szélesebb körhöz szólhat. A szűkebb körök, ahol Európa szellemi életében ez a híradás elhangozhatott, az évszázadok folyamán, szimbólumnak ugyanazt a jelet ismerték el, ami önökre tekint itt (az előadóteremben), a rózsakeresztet.

Így talán most, amikor napjainkban a híradás nagyobb nyilvánossághoz szól, a megnyilvánulás jelképe ismét a rózsakereszt lehet. Engedjék meg képletesen jellemeznem, hogy nagyjából mi is az alapja Jézus-Krisztusra vonatkozóan a rózsakeresztes kinyilatkoztatásnak.

A rózsakeresztesek közössége a XIV. század óta, valóban a szellemi kereszténységet ápolja Európa szellemi életén belül. Ez a rózsakeresztes társaság az, amely minden külső formától eltekintve a kereszténység legmélyebb igazságait igyekezett hívei számára napvilágra hozni, akiket „János-keresztényeknek” is neveztek. Ha megértjük majd a „János-keresztények” kifejezést, legalábbis érzéssel meg tudjuk majd közelíteni az elkövetkezendő előadások szellemét és érzületét, még ha értelmünkkel megmagyarázni nem is tudjuk.

Tudjuk, hogy az emberiség hatalmas jelentőségű dokumentuma, a János-evangélium, a következő szavakkal kezdődik:

„Kezdetben volt az Ige. És az Ige Istennél volt és Isten volt az Ige. Ez volt kezdetben Istennél.”

Az Ige tehát – vagy a Logosz – kezdetben Istennél volt. És a továbbiakban megtudjuk róla, hogy a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt, ez a Világosság az emberek között volt, de az emberek közül csak kevesek voltak képesek arra, hogy a Világosságot megértsék. Majd megjelent emberalakban a testté lett Ige; – egy emberben, akinek az előhírnöke Keresztelő János volt. Látjuk tehát, hogy akik felfogtak valamit Krisztus Földön való megjelenésének jelentőségéből, erőfeszítéseket tesznek, tisztázandó, hogy Krisztus tulajdonképpen kicsoda. A János-evangélium írója egyenesen arra mutat rá, hogy aki a názáreti Jézusban lénye magvaként élt, nem más, mint akiből minden más körülöttünk élő lény származott: az élő Szellem, az élő Ige, maga a Logosz.

A maga módján a többi evangélista is iparkodott azt ábrázolni, hogy lényegében mi jelent meg a názáreti Jézusban. Láthatjuk például a Lukács-evangélium írójánál, hogy Jézus-Krisztus megkeresztel ése alkalmával valami egészen különleges dolog történt, amikor Keresztelő János közreműködésével a Krisztus-szellem egyesült a názáreti Jézus testével. A Lukács-evangélium írója leírja a továbbiakban, hogy a názáreti Jézus távoli ősök leszármazottja, családfája Dávidra, – Ábrahámra, – Ádámra, – sőt, egészen Istenre vezethető vissza. Figyeljük meg, hogy mindenütt utal erre a Lukács-evangélium írója: a názáreti Jézus József fia volt, József Éli fia, – ő Dávid fia volt, továbbá, hogy – amaz pedig Ádámé, Ádám pedig Istené. A Lukács-evangélium írója tehát különös súlyt helyez arra, hogy megmutassa: a názáreti Jézus, akivel a János-keresztelőnél egyesül a Szellem, egyenes leszármazottja annak, akit Ádám atyjának, Istennek nevez. Szó szerint kell venni ezeket a dolgokat.

A Máté-evangélium megpróbálja visszavezetni a názáreti Jézus családfáját Ábrahámig, akinek az Isten nyilatkozott meg.

Ez és az evangéliumokban található sok más mondat is arra utal, hogy a Krisztust hordozó individualitás és az, hogy ő benne jelent meg Krisztus, nemcsak az emberiség fejlődésének egyik legnagyobb eseménye, hanem a legnagyobb eseménye.

Ezzel jut kifejezésre az, amit a következőképpen lehet egyszerű szavakkal megfogalmazni. Ha a Jézus-Krisztus nagyságát megsejtő emberek az Ő megjelenését tekintik az emberiség földi fejlődése legfontosabb jelenségének, akkor Jézus-Krisztusnak valamiképpen összefüggésben kell lennie azzal, ami a leglényegesebb, a legszentebb az emberben. Valaminek kell tehát lennie az emberben, ami a Krisztus-eseményekre közvetlenül vonatkoztatható. – Nem tehetnénk-e fel vajon a kérdést: ha az evangéliumok szerint Jézus- Krisztus megjelenése valóban az emberiség fejlődésének legfontosabb eseménye, nem kell-e lennie vajon minden ember lelkében valaminek, ami Jézus-Krisztushoz kapcsolódik?

A rózsakeresztes társaságok János-keresztényei számára a legfontosabb és leglényegesebb különösen az volt, hogy minden ember lelkében van valami, ami közvetlenül összefügg azzal, ami Jézus-Krisztus által Palesztinában történt. Ha pedig Jézus-Krisztus megjelenése a legnagyobb eseménynek nevezhető az emberiség számára, szintén a legnagyobbnak és legjelentősebbnek kell lennie annak, ami a Krisztus-eseménnyel függ össze az ember lelkében. Mi lehet ez? A rózsakeresztes tanítványok azt válaszolták erre önmaguknak, hogy van minden emberi lélek számára valami, amit a „felébresztés”, „újjászületés”, vagy „iniciáció” szavakkal lehet megnevezni. Nézzük most meg, mit is jelentenek ezek a szavak.

A körülöttünk lévő különféle, szemmel látható, kézzel tapintható dolgokra tekintve azt látjuk, hogy ezek a dolgok keletkeznek és elmúlnak. Látjuk, hogy kibomlik és elhervad a virág, hogy egy év leforgása alatt feléled és elpusztul az egész vegetáció, és ha vannak is a világon olyan dolgok, mint a hegyek és a sziklák, amelyek dacolni látszanak még évszázadokkal is, a múlandóság törvényei uralkodnak még a fenséges hegyeken és sziklákon is, amit sejtetni enged a szólásmondás is: „a vízcsepp kivájja a követ”. Az ember pedig tudja, hogy ami az elemekből épült fel, keletkezik és elmúlik, és nemcsak az keletkezik és múlik el, amit a testének nevez az ember, hanem még az is, amit „múlandó énjének” hív. De akik tudják, hogy a szellemi világba hogyan juthatnak, azt is tudják, hogy a szellemi világba nem a szemével és a fülével, vagy más érzékszervei segítségével juthat be az ember, hanem, csak ha „felébred”, „újjászületik”, „iniciáció” útján. – Mi az, ami újjászületik?

Ha önmagába néz az ember, úgy találja végül, hogy ami legbelső világából vele szembenéz, azt nevezi „én”-jének. Ez az „én” már elnevezésénél fogva is különbözik a külvilág minden más dolgától. A körülöttünk lévő dolgoknak kívülről adhatunk nevet, – az asztalt asztalnak, az órát órának nevezheti mindenki. De az „én” szó sohasem csenghet a fülembe, ha valaki engem akar megnevezni, mert belül kell kimondani az „ént”, mindenki másnak „te” vagyok. Már ettől is tapasztalhatjuk, hogy ez az én-lény minden benne és körülötte lévőtől különbözik. – Ehhez járul még az is, amit minden időkben minduntalan hangsúlyoztak saját tapasztalataik alapján a szellemi kutatók, hogy ezen az „én”-en belül még egy másik, magasabb „Én” is születik, mint a gyermek az anya méhéből.

Ha megfigyeljük élete során az embert, azt mondhatjuk, hogy először gyermeknek látjuk, ügyetlenül viszonyulva a külvilág dolgaihoz, majd kezdi lassanként megérteni a dolgokat, nyiladozik az esze, gyarapodik az intellektusa, akarata, ereje és energiája. De vannak olyan emberek is, akik nemcsak ebben a tekintetben gyarapodnak, – mindig is voltak olyanok, akik az általános fejlődésen túl elértek a fejlődés magasabb fokára is, megtalálták mintegy „második Énjüket”, amely második személyben „tegezheti” az „első ént”, amint az első én tegezi és kívülről szemléli a külvilágot és a fizikai testét.

Az ideálként szemünk előtt lebegő célból valóság lesz annak a számára, aki a szellemi kutató útmutatásait megfogadja, és azt mondja: az, az „én„, amelyről eddig tudtam, részt vesz a külvilág dolgaiban, és velük együtt múlandó. De egy második „Én” is szunnyad bennem, amelyről az emberek nem tudnak, de tudatosíthatják magukban, és ez ugyanúgy kapcsolatban van az örökkévalóval, mint az első „én” a múlandóval, és az időbelivel. Az újjászületésekor ez a magasabb „Én” ugyanúgy betekinthet a szellemi világba, ahogyan az alacsony „én” az érzékszerveken keresztül – szemen, fülön, stb. keresztül – a fizikai világba nyer betekintést. Ez a felébredés (megvilágosodás) újjászületés, iniciáció azok szerint is az emberi lélek legjelentősebb eseménye, akik a rózsakeresztesekhez tartozóknak vallották magukat. Tudták, hogy Jézus- Krisztus körüli eseményeknek összefüggésben kell lennie az alacsonyabb „én”-re letekintő magasabb „Én” újjászületésével.

Amint tehát létrejöhet újjászületés fejlődése során az egyes ember számára, úgy történt meg Jézus-Krisztus megjelenésével az újjászületés az egész emberiség számára. Amit az egyes ember magasabb „Én”-je megszületésének élhet meg, és ami az ő számára egy belső – misztikus – esemény, ez történt meg Jézus-Krisztus által az egész emberiség számára a külvilágban, a történelem során, a palesztinai – eseménynél.

Hogyan élte meg ezt egy olyan ember, mint például a Lukács-evangélium írója? Azt mondhatta: a názáreti Jézus családfája Ádámhoz és magához az Istenhez vezet fel. Ami ma az ember fizikai testében lakozik, egykor isteni-szellemi magasságokból ereszkedett alá, a szellemtől született, Istennél volt egykoron. Ádám, akit szellemi magasságokból küldtek le a matériába, ebben az értelemben Isten fia. Volt tehát egykor egy isteni-szellemi birodalom – mondta a Lukács-evangélium írója, – amely múlandó, földi birodalommá sűrűsödött. Létrejött Ádám, aki Isten Fiának földi képmása volt és a fizikai testben élő emberek Ádámtól származnak. A názáreti Jézusban pedig különleges módon nem csak az élt, ami minden emberben van, hanem még az a valami is élt benne, amit lényege szerint csak akkor találhatunk meg, ha tudatosítjuk magunkban, hogy az, ami lényeges az emberben, az Istentől ered. A názáreti Jézusban még megláthatunk valamit ebből az isteni származásból.

A Lukács-evangélium írója ezért tartja szükségesnek, hogy azt mondja: „Őt nézzétek meg, akit János keresztelt meg. Az istenség jegyeit viseli magán, Istenét, akitől Ádám származott. Ahogyan Isten leszállt a matériába, és mint Isten, egyesült az emberi nemmel, úgy megújhodva. jelenik meg újra. Legbelső, isteni vonatkozásban, a názáreti Jézusban születhetett újjá az emberiség!” A Lukács-evangélium írója azt akarta mondani, hogy a názáreti Jézus családfáját eredetéig visszafelé követve, megújult formában találjuk meg Isten Fiának tulajdonságait, sőt, még annál is többet, mint ami az emberiségben megmutatkozott.

A János-evangélium írója még ennél is élesebben hangsúlyozta, hogy valami isteni él az emberben és hogy ez az isteni a legmagasztosabb formában jelent meg, – úgy, mint maga az Isten, a Logosz, az Isten, akit szinte beletemettek a matériába, Istenként születik újjá a názáreti Jézusban. Akik ilyenformán vezették be az evangéliumokat, ezt akarták mondani. Azok pedig mit mondtak, akik az evangéliumok bölcsességét folytatni kívánták? Mit mondtak a János-keresztények? Azt, hogy az egyes ember életében egy nagy, hatalmas esemény fordulhat elő, amit a magasabb „Én” újjászületésének nevezhetünk. Amint a gyermek az anyaméhből születik meg, úgy születik meg az isteni „Én” az emberből. Lehetséges az iniciáció, a megvilágosodás, és ha ez egyszer bekövetkezett, – akik értettek ebből valamit, így mondták, – más lesz már fontos akkor, mint ami fontos volt addig. Egy hasonlattal tesszük érthetőbbé, hogy mi az, ami akkor fontos lesz.

Gondoljuk el, hogy egy 70 éves ember áll előttünk, – egy megvilágosodott ember, aki elnyerte már magasabb „Én”-jét, – és gondoljuk el, hogy újjászületését, magasabb „Én”-je felébresztését negyvenedik évében élhette meg. Ha valaki, akkor akarta volna leírni ennek az embernek az életét, azt mondhatta volna, hogy itt van egy olyan ember, akinek most született meg a magasabb „Én”- je. Ugyanaz ő, mint akit 5 évvel ezelőtt ismertem és 10 évvel ezelőtt is ismertem különféle helyzetekben. Ha le akarta volna írni ennek az embernek az azonos voltát, ha meg akarta volna mutatni, hogy már születésekor különleges jegyei voltak, negyven éves korától visszafelé kellene követnie az éveket, fizikai életét kellene szem előtt tartania, s szellemtudományos szempontból kellene leírnia azt. De ebben az emberben megszületett 40 éves korában a magasabb „Én”. Ettől kezdve életkörülményeit a magasabb „Én” ragyogja be. Új ember lett. Most már nem fontos, ami azelőtt volt, most arról van szó, hogy mindenekelőtt felismerjük, hogy a magasabb „Én” évről-évre gyarapodik és fejlődik. Amikor azután 70 éves lesz, az érdekelne minket, hogy a magasabb „Én”-je milyen utat tett meg 40 éves korától 70 éves koráig. Tudomásul véve, hogy mi született meg 30 évvel ezelőtt ennek az embernek a lelkében, most az lenne számunkra fontos, hogy hetvenedik életévében valóban a szellemi „Én”-jét tálja elénk. Azzal a lénnyel kapcsolatosan, akit Jézus-Krisztusnak nevezünk, így járnak el az evangéliumok írói és ezzel kapcsolatban így jártak el a rózsakeresztesség János-keresztényei. Akik az evangéliumokat írták, célul tűzték ki maguk elé, hogy megmutassák, Jézus-Krisztus a világ ősszellemétől, magától Istentől származik. Jézus-Krisztusban különösen megmutatkozik az Isten, aki rejtve benne élt az egész emberiségben. Ugyanaz az Isten ez, akiről azt mondja a János- evangélium, hogy kezdettől fogva, elejétől fogva volt. Az evangéliumok íróinak azt kell kimutatniuk, hogy ez az Isten lakozott a názáreti Jézusban. Azoknak pedig, akiknek az Ősi, örök bölcsességet a jelenlegi időkig kellett tovább vinniük, az volt a fontos, hogy megmutassák: az ember magasabb „Én”-je, az emberiség isteni szelleme, amely a názáreti Jézusban született meg a palesztinai eseménykor, ugyanaz maradt. Akik kellőképpen megértették ezt, szívükben meg is őrizték. – Az evangéliumok írói úgy írták le a palesztinai eseményig Istent az emberben, – hogyan fejlődött, hogyan született újjá Isten, – ahogyan mi mondtuk azt a példának kiválasztott ember esetében, hogy a magasabb „Én”-je 40 éves korában született meg. De akiknek azt kellett megmutatniuk, hogy ők folytatják az evangéliumokat, arra kellett rámutatniuk, hogy ez a magasabb „Én” újjászületésének időpontja, amikor csak a minden mást beragyogó szellemi rész a lényeges. Akik János-keresztényeknek vallották magukat és rózsakereszt volt a jelképük, azt mondták, hogy megőriztetett, ami az emberiség számára az emberiség magasabb énjének titkaként született újjá. Az a szűkebb közösség őrizte meg, amely a rózsakeresztességből indult ki. Erre a folytonosságra jelképes utalás, hogy az angyalok Európába vitték a szent serleget, amelyből Jézus-Krisztus evett és ivott tanítványaival, amelyet „Szent Grálnak” neveznek, és amelyben – így mesélik- Arimathiai József, fogta fel a Krisztus sebeiből folyó vért. Templomot építettek neki és a serleg tartalmának, vagyis annak, ami az újjászületett Isten lényege volt, a rózsakeresztesek lettek az őrzői. Az emberiségben élt az újjászületett Isten misztériuma. Ez a Grál-misztérium. Ez a misztérium áll előttünk, mint az új evangélium és erről mondják, hogy „egy olyan lényre tekintünk fel, mint aki a János-evangéliumot írta, aki elmondhatta, hogy kezdetben volt az Ige és az Ige Istennél volt és Isten volt az Ige. Ami kezdetben Istennél volt, az született újjá abban, akit a Golgotán szenvedni és meghalni láttunk és aki feltámadott.” A János-evangélium írója az isteni princípiumnak ezt a minden időkön keresztülvonuló folytonosságát és az isteni princípium újjászületését akarta ábrázolni. Mindazok, akik ilyesmit akartak szemléltetni, tudták, hogy azt őrizték meg, ami kezdettől fogva volt. Kezdetben volt a magasabb emberi Én misztériuma: ezt őrizték meg a Grálban, ez maradt kapcsolatban a Grállal. A Grálban pedig az, az Én él, amely úgy van kapcsolatban az örökkévalóval és a halhatatlannal, ahogyan az alacsonyabb én a mulandóval és a halandóval van kapcsolatban. Aki a szent Grál titkát ismeri, tudja, hogy a viruló, megújuló élet, a fekete keresztfán rózsákkal jelképezett halhatatlan Én, a kereszt fájából fakad. Így a rózsakereszt titka olyasvalami, ami a János- evangélium folytatásának tekinthető és éppen a János-evangélium- ra és annak folytatására vonatkoztatva mondhatjuk el a következő szavakat: „Kezdetben volt az Ige és az Ige Istennél volt és Isten volt az Ige. Ez volt kezdetben Istennél; minden általa lett és nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne volt az élet és az élet volt az emberek világossága. És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt.” Csak kevesen voltak, akikben más is volt, mint az, ami húsból és vérből születik; ők megértették a fényt, amely a sötétségben világított. Akkor a fény testet öltött és a názáreti Jézus alakjában az emberek között lakozott.

Mondhatnánk a János-evangélium szellemében, hogy „az emberiség magasabb Énje volt az, ami a názáreti Jézusban Krisztusként élt, az újjászületett Ádámban, mint képmásában élt a földivé lett Isten Énje.” Ezt, az újjászületett emberi Ént, őrizték aztán szent titokként a rózsakereszt szimbólumában, és ma úgy adják hírül, mint a szent Grál titkát, a rózsakeresztet.

Ami magasabb Én-ként minden ember lelkében megszülethet, figyelmünket az egész emberiség isteni Énje újjászületésére irányítja a palesztinai esemény során. Amint a magasabb Én minden egyes emberben megszületik, Palesztinában úgy születik meg az egész emberiség magasabb Énje, az isteni Én; ezt ápolják és fejlesztik abban tovább, amit a rózsakereszt jele rejt.

De figyelemmel kísérve az emberiség fejlődését, nem csak ezt az egy nagy eseményt látjuk kiemelkedni, – a magasabb Én újjászületését, – hanem ezen kívül egy sor kisebb eseményt is.

Mielőtt az ember megszülhetné magasabb Énjét, mielőtt bekövezhetne ez a hatalmas, átfogó, átható esemény, a halhatatlan Én megszületése a halandó énben, át kell még haladnia előbb jelentős előzetes fokozatokon. Az embernek még rendkívül sokféleképpen elő kell erre készülnie! Ha, pedig, átélte már a nagy eseményt, amelynek következtében azt mondhatja: érzek valamit most magamban, tudok valamiről magamban, ami letekint mindennapos énemre. Úgy, amint mindennapos énem néz le az érzékelhető dolgokra, most egy második vagyok az elsőben, feljutottam most azokba a régiókba, ahol isteni lényekkel lehetek együtt… Ha már megvolt az embernek ez az élménye, más, távolabbi fokozatok következnek, amelyeken túl kell jutnia, – bár ezeknek más a természete, mint az előző foknak, de át kell haladnia ezeken is.

Minden egyéni emberben létrejön tehát a nagy, egyszeri, sorsdöntő esemény, – megszületik magasabb Énje. De van egy ilyen születés az egész emberiségen belül is: újjászületik az isteni Én. És előkészítő fokozatok is vannak és a nagy eseményt követő fokozatok is. A Krisztus-eseménytől az előkészítő fokozatokra tekintve vissza, más, nagy jelenségeket is láthatunk az emberiség fejlődésében, láthatjuk, hogy a Krisztus-történés hogyan jön egyre közelebb, valahogyan úgy, mint ahogyan a Lukács-evangélium írója mondta: Először volt az Isten, egy szellemi lény a szellemi magasságokban. Alászállott a materiális világba és ember lett, emberiség lett. Ahogyan fejlődött az ember, látható volt, hogy Istentől eredt, de ha csak külső, fizikai szemekkel figyelték az emberiség fejlődését, Isten nem volt látható. Isten úgyszólván a földi, fizikai világ mögött volt, és akik tudták, hogy hol van, akik az Ő birodalmába betekinthettek, ott látták Őt.

Menjünk most vissza egy nagy katasztrófát követő első kultúrába, az ős-ind kultúrába. Hét nagy, szent tanítót találunk ott, a szent Rishiknek nevezzük őket. Felfelé, egy magasabb lényre mutatnak, akiről azt mondták, hogy „ezt a lényt a mi bölcsességünk sejteni képes csak, de nem láthatja Öt.” A hét szent Rishi sok mindent lát, de a magas lény, akit Vishva Karmannak neveztek, az ő szférájukon túl van. Vishva Kármán egy olyan lény, aki betölti ugyan a szellemi világot, de azon a körön, ahová betekinthetett volna abban a korban a látó emberi szem, kívül esik. Ezután a nagy vezetőjéről, Zarathusztráról elnevezett kultúra következett. Zarathusztra így szól azokhoz, akiket vezetnie kellett: „Ha a látó szem a világ dolgaira, az ásványokra, növényekre, állatokra és emberekre tekint, szellemi lényeket lát mögöttük. De azt a szellemi lényt, akinek tulajdonképpen a létezését köszönheti az ember, akinek egyszer majd az ember legbensőbb énjében kell élnie, amikor a Földön lévő dolgokra tekintenek, nem látják még sem fizikai, sem szellemi látó szemmel!” De amikor Zarathusztra látó tekintetét a Napra irányította, – így mondta, – nem csak a Napot tudta látni. Ahogyan egy embernél lehet látni az őt körülvevő aurát, úgy látható a Nap körül a „Nagy Nap-aura”, „Ahura Mazdao”. Az embert pedig ez a „Nagy Nap-aura” hozta létre, – később újuk le majd, hogy mi módon. Az ember a nagy Nap-szellem, Ahura Mazdao képmása. Ahura Mazdao nem lakozott még a Földön.

Ezután pedig az, az időszak következik, amikor az ember szellemi látásával kezdi már látni Ahura Mazdaot az őt körülvevő földi dolgokban. Eljött a nagy pillanat, amikor megtörténhetett az, ami nem volt még Zarathusztra idején lehetséges. Amikor Zarathusztra látó szeme észlelni tudta, hogy a földi villámban és mennydörgésben mi jelenik meg, nem Ahura Mazdao volt az még, nem a Nagy

Nap-szellem, az emberiség ősképe. De látta Ahura Mazdaot, ha a Nap felé fordult. – Amikor Zarathusztra követőre talált Mózesben, látóvá lett Mózes szeme és megláthatta az égő csipkebokorban, és a Sínai-hegy tüzében, azt a szellemet, aki „Ejeh, asher ejeh” -nek, azaz „én az vagyok, aki volt, aki van, és aki lesz”-nek mondta magát, – Jahvét, vagy Jehovát.

Mi is történt akkor?

Zarathusztra megjelenése óta, de még mielőtt Mózes a Földön megjelent volna, levándorolt a Földre az a szellem, aki azelőtt a Napon lakozott, – az égő csipkebokorban, a Sínai-hegy tüzében világított, a Föld elemeiben volt. Telt-múlt az idő… és az a szellem, akit a nagy Rishik megsejtettek, de azt kellett mondaniuk róla, hogy „a mi szellemi látásunk még nem tudja Őt látni”, az a szellem, akit Zarathusztra szeretve tisztelt, ha a Napra nézett, aki Mózesnek menydörgés és villámlás közepette nyilatkozott meg, megjelent egy emberben, – a názáreti Jézusban. A fejlődés útja ez volt: előbb a fizikai elemekig szállt le a világmindenségből, majd egy emberi testbe. Az isteni Én, akitől származik az ember, és akire a Lukács evangélium írója a názáreti Jézus származását visszavezeti, csak ekkor született újjá. Ekkor történt meg ez a nagy esemény, Isten újjászületett egy emberben.

Tekintsünk vissza az előző lépcsőfokokra. Az emberiség is előzetes fokozatokat élt át. Az előkészítő fokozatokat át kellett élnie azoknak is, akik fejlettebbek voltak a többieknél és vezetőik lettek, egészen addig, amíg az egyik közülük el nem érte azt a magas fokot, hogy Krisztus hordozójává válhatott. Látjuk tehát, hogyan mutatkozik meg az emberiség fejlődése a szellemi szemlélet számára.

Helytálló még valami más is. Egy emberben, a názáreti Jézusban, a názáreti Jézus fizikailag körülhatárolt emberi mivoltában kellett megjelennie annak, akit Vishva Karmannak tiszteltek a szent Rishik, akit Ahura Mazdaónak szólított Zarathusztra a Napon, s akit Mózes az „ejeh asher ejeh”-ben tisztelt. Eddig kellett eljutnia. De ahhoz, hogy egy olyan emberben lakozhasson ez a magas lény, mint amilyen a názáreti Jézus volt, sok mindenre szükség volt. Az kellett hozzá, hogy maga a názáreti Jézus is már magas fokon álljon. Egy olyan lényt, aki a jelzett módon érkezik a világba, nem hordozhatott egy akármilyen ember. Tudjuk a szellemtudományból, hogy van reinkarnáció. Tudnunk kell tehát, hogy a názáreti Jézusnak – nem Krisztusnak – sok inkarnációja volt már és előző megtestesülései során, mielőtt még názáreti Jézus lehetett belőle, a legkülönbözőbb fokozatokon ment keresztül. Ez nem mást jelent, mint azt, hogy mielőtt még Krisztus hordozója lehetett a názáreti Jézus, magas beavatottnak kellett lennie. Egy magas beavatott születése és születését követő élete miben különbözik egy átlagember születésétől és életétől? Általában feltehetjük, hogy amikor megszületik az ember, megközelítően a szerint alakul az élete, ahogyan ez előző megtestesüléseiből következik. De ez a beavatott esetében nem így van. Ha csak az lenne a beavatott belső világában, ami megfelel a külsejének, nem lehetne az emberiség vezetője. Mert az ember a környezete körülményei szerint építi fel a külsejét. Amikor egy beavatott megszületik, olyan lélek költözik fizikai testébe, amely a régebbi idők során a világban már hatalmas jelentőségű élményeket élt meg. Ezért szól arról a mese és a monda, hogy az ilyen ember másképpen születik meg, nem úgy, mint más ember. Miért és hogyan?

A „miért”-re már érintettük a választ. Mert egy olyan átfogó „én” kapcsolódik a fizikai testhez, amely ugyan jelentős dolgokon ment már azelőtt keresztül, de kezdetben ez a fizikai test nem tudja azt felvenni magába, ami szellemi természeteként akar testet ölteni benne. Ezért egy olyan lénynél, aki magas beavatottként ölt testet egy halandó emberben, az inkarnálódni készülő „én”-nek arra van szüksége, – jobban, mint más embernél, – hogy a fizikai formát körüllengj e. Amíg az átlagembernél nem sokkal születése után a fizikai forma szellemi alakjához, vagy emberi aurájához hasonul, a reinkarnálódott beavatott emberi aurája fénylik. Ez a szellemi része jelzi, hogy több van nála jelen, mint amit általában lehet látni. Mit jelez ez a szellemi fény? Hírül adja, hogy nemcsak a fizikai világban született meg egy gyermek, hanem történt valami a szellemi világban is. A reinkarnálódott beavatottakról szóló elbeszélések is ezt akarják érzékeltetni: „Nemcsak egy gyermek születik meg, hanem megszületik a szellemi világban is valami, amit az, aki ott lent születik, magába ölelni nem tud.”

De ki az, aki ezt fel is ismeri? Csak az, aki belelát maga is a szellemi világba. Ezért mondják, hogy amikor Buddha született, felismerte egy beavatott, hogy másvalami történt, mint az emberek születésekor általában. Ezért mondják a názáreti Jézusról, hogy eljövetelét a Keresztelőnek kellett hírül adnia. Aki a szellemi világba be tud tekinteni, tudja, hogy a szellemi világban fontos esemény, ha el kell egy beavatottnak jönnie és reinkarnálódik. Ezt tudták a napkeleti három királyok is, akik a názáreti Jézus születéséhez áldozatot bemutatni jöttek. Erre utalnak a beavatott pap szavai is a templomban. „Mostan bocsátód el, Uram, a te szolgádat, beszéded szerint, békességben, mert látták az én szemeim a te üdvösségedet.” (Luk. 2, 29.-30.)

Láthatjuk, hogy a dolgokat pontosan kell megkülönböztetnünk. Egy magas beavatott születik meg újra a názáreti Jézusként, a születéséről el lehet mondanunk, hogy megszületett egy gyermek. De ezzel a gyermekkel együtt megjelenik valami, amit a gyermek fizikai teste nem fog körül. A názáreti Jézussal olyasvalami adatott, aminek a szellemi világban jelentősége van, ami ezt a testet fokozatosan fel fogja addig a pontig fejleszteni, amikor szelleme befogadására eléggé érett lesz. Amikor megérett ez a test arra, hogy szellemét befogadja, megtörténik az, az esemény, amikor a Keresztelő odalép a názáreti Jézushoz és alászáll és a názáreti Jézussal egyesül, egy magasabb szellem, vagyis amikor a názáreti Jézusba beköltözik Krisztus. Akkor mondhatja el az, aki Keresztelőként Jézus-Krisztus előfutára volt, a következő szavakat: „Eljöttem a világba. Én voltam az, aki egy nálamnál nagyobbnak egyengettem az útját. Szájammal hirdettem, hogy Isten birodalma, a mennyek birodalma közel van, hogy változtassák meg a gondolataikat az emberek. Az emberek közé mentem és szólhattam arról, hogy egy különleges impulzus érkezik el majd az emberiségbe. Amint a Nap hág tavasszal magasabbra, hirdetve, hogy valami új bontakozik ki majd, úgy jelentem meg én, hogy hirdessem, ami az emberiségben, mint az emberiség újjászületett Énje bontakozik ki!”

Amikor ember-voltát tekintve a legmagasabb fokot érte el a názáreti Jézus, úgy, hogy a teste szellemének kifejezőjévé vált, akkor lett arra éretté, hogy magába fogadja a János-keresztség során Krisztust. A názáreti Jézus teste úgy ragyogott, mint a fényes Nap, a júniusi János-napon. Ezt adták hírül előre. Meg kellett azután születnie a sötétségből a szellemnek, amint egyre erősödik János-napig a Nap ereje, egyre csak erősödik, növekszik és növekszik, míg csak el nem kezd fogyatkozni. Ezt kellett a Keresztelőnek hirdetnie. Hírül kellett adnia, hogy a Nap mind fényesebben ragyogva emelkedik addig a pontig, ahol elmondhatta, hogy „Megjelent ő, akit megjövendöltek régen a próféták, akit a szellemek birodalmában a szellemi birodalom Fiának neveznek!” Keresztelő János eddig a pontig működött. Azután majd, ha egyre rövidülnek a napok, ha mindinkább eluralkodik a sötétség, a belső szellemi fénynek kell majd az előkészületek nyomán mind fényesebben és fényesebben világítania, miként a názáreti Jézusban Krisztus ragyog.

Így látta János közeledni a názáreti Jézust, akinek növekedését saját fogyatkozásának és a Nap gyarapodásának érzékelte. „Ezentúl fogyok majd, – mondja, – amint a Nap fogy János-naptól kezdve. Ő azonban gyarapodni fog, – Ő, a szellemi Nap és a sötétségből világít.” így nyilatkozott meg. Így kezdődött az emberiség Énjének újjászületése, amelytől minden egyéni magasabb Én újjászületése függ.

Ezzel jellemeztük az egyes ember fejlődésének legfontosabb eseményét, annak újjászületését, ami a mindennapos énből halhatatlanként bontakozhat ki. Ez kapcsolódik a legnagyobb eseményhez, a Krisztus-eseményhez, amellyel majd a következő órák alatt foglalkozunk.

2. Kassel, 1909. június 25

[Az Akasha-krónika. Az élő szellemi történelem. Az istenek szellemiek maradtak, az emberek pedig, az ő utódaikként fizikaiakká váltak. Az ember felfelé vezető útja. Az emberiség vezetője. A Logosz. A Logosz, az Ige, Krisztus megszületése a názáreti Jézusban.]

Ha egy olyan témát, mint amilyenről most van szó, a szellemtudomány szempontjából vizsgálunk meg, nem úgy történik, hogy egy, az emberiség fejlődése során keletkezett írásos dokumentumot veszünk alapul és a tényeket azután a tekintélytisztelet alapján, világítjuk meg. Ez a szellemtudományban nem így történik. A szellemtudomány az emberiség fejlődése során történteket a dokumentumoktól függetlenül kutatja. A szellemi kutató a megfelelő forrásmunkákat csak a tőlük függetlenül végzett szellemi kutatások és azok jellemzése után veszi elő, és csak akkor nézi meg, hogy bennük is megtalálja-e azt, amit tőlük függetlenül kikutatott. Mindazt tehát, ami az eseményekre, történésekre vonatkozóan elhangzik az előadások során, nem abban az értelemben kell fogadni, hogy a négy evangéliumból, a Bibliából meríttetett, hanem a négy evangéliumtól független szellemi kutatás eredményeként. De minden alkalommal szeretnék arra utalni, hogy megtalálható az evangéliumban, különösen a János-evangéliumban mindaz, amit megtudhat és megfigyelhet a szellemi kutató.

Figyelemre méltó kijelentést tett a nagy misztikus, Jákob Böhme [1]. Szavain azok csodálkoznak csak, akik kívül állnak a szellemtudomány keretein. Jákob Böhme azt mondta egyszer, hogy ő úgy beszél az emberiség fejlődésének régmúlt korszakairól, – például Ádám személyiségéről, – mint a közvetlen környezetében zajló élményekről. Azt mondta, hogy „feltehetné valaki a kérdést: jelen voltál talán, amikor Ádám a Földön járt?” Jákob Böhme habozás nélkül válaszol: „igenis, jelen voltam!” Meghökkentő kijelentés, de a szellemtudomány valóban olyan helyzetben van, hogy a bármely régen történt dolgokat szellemi szemmel figyeli meg.

Bevezetésképpen néhány általános mondattal szeretnék csak arra utalni, hogy min alapul ez.

A szellemi világban megvan az ellenképe mindennek, ami a fizikai világban történik. Ha megmozdul egy kéz, nemcsak az történik, amit a szemünkkel látunk, a megmozduló kéz mögött, a szemmel látható kéz mögött jelen van például a gondolatom és az akaratom: mozduljon meg a kezem! Mindenképpen mögötte áll egy szellemi dolog. Míg a kézmozdulat érzékszervi benyomása tovatűnik, szellemi képe beíródik a szellemi világba és nyomot hagy ott. Így azután megnyílt szellemi szemünkkel mindennek követhetjük a nyomát, ami történt a világban, mert ezek a nyomok, mint szellemi ellenképek, megmaradtak. Semmi sem történhet a nélkül a világban, hogy ne maradna ilyen nyoma. – Tegyük fel, hogy a szellemi kutató Nagy Károlyra, vagy a rómaiak korára, vagy a görög ókorra veti szellemi kutató tekintetét. Nyomaiban minden megmaradt a szellemi világban, ami akkor történt, és ott látható is. Úgy nevezik az ilyen látást, hogy „az Akasha-krónikában olvas” az illető. Ilyen élő írás, ami szellemi szemmel látható, létezik. Amikor pedig a szellemi kutató a palesztinai eseményeket, vagy Zarathusztra megfigyeléseit írja le, nem azt írja le, ami a Bibliában, vagy a Gathákban áll, hanem amit ő maga képes elolvasni az Akasha-krónikában. Csak utána végez kutatásokat, hogy megtalálhatók-e a régi okmányokban, – esetünkben, az evangéliumokban,- amit kiolvasott az Akasha-krónikából. A szellemtudomány teljesen szabad, elfogulatlan álláspontot foglal el a forrásmunkákkal szemben. Éppen ezért ítélheti meg, hogy mi áll az iratokban. De ha az írásokban ugyanazt találja, amit ő észlelhetett az Akasha-krónikában, látja, hogy igazat mondanak az írások, továbbá azt is, hogy azokat olyasvalaki írhatta, aki szintén képes volt olvasni az Akasha-krónikában.

Ilyen módon hódítja meg újra a szellemtudomány az emberi nem sok vallási és egyéb dokumentumát. A most elmondottakat az emberiség fejlődésének egy különleges fejezetével, a János- evangéliummal és annak a többi evangéliummal, való kapcsolatával tehetjük szemlélhetővé. De ne képzeljük, hogy a szellemi történelem nyitott könyveként úgy fekszik a látó szeme előtt az Akasha-krónika, mint valamilyen írás a közönséges világban. Egyfajta eleven, élő írás ez. Megpróbáljuk érthetőbbé tenni ezt a példával.

Tegyük fel, hogy mondjuk Cézár idejére, tekint vissza a szellemi látó. Cézár ezt és ezt tette és amennyiben a fizikai síkon tette, kortársai látták is. Az Akasha-krónikában mindez nyomot is hagyott. De amikor az ember szellemi látással tekint a tetteire vissza, úgy látja őket, mintha szellemi árnyképet, vagy szellemi ősképet látna. – Gondoljanak megint a kézmozgásokra. A fizikai szemmel látható kép nem pillantható meg szellemi látással, de a kéz mozgatására irányuló szándék, a kezet mozgató láthatatlan erő, számára mindig látható lesz. Így minden látható, ami csak Cézár gondolataiban élt, hogy ilyen, vagy olyan lépéseket készült-e tenni, ilyen, vagy olyan harcra készült-e. Amit kortársai láttak, minden az ő akarati impulzusaitól eredt és a fizikaiak mögött rejlő láthatatlan erők révén valósult meg. Ami ezek mögött a képek mögött állt, az Akasha-krónikába visszapillantó szellemi szem számára úgy látható, mint a járó-kelő, cselekvő Cézár, mint Cézárnak mintegy a szellemi képmása.

Aki ezekben a dolgokban nem jártas, azt mondhatná, hogy „Ha; elmúlt időkről meséltek nekünk, úgy hisszük, hogy az mind csupán álmodozás. Mert ti tudjátok a történelemből, hogy mit cselekedett Cézár, azután beképzelitek magatoknak, hogy valamiféle láthatatlan Akasha-képeket láttok.” De aki jártas az efféle dolgokban, tudja, hogy az Akasha-krónikában annál könnyebb olvasni, minél kevesebbet tud a szóban forgó dolgokról az illető a külső történelemből. Mert a szellemi látó számára egyenesen zavaró a külső történelem és annak ismerete. Amikor bizonyos életkorba érünk, neveltetésünktől eredően sok minden tapad ránk. Neveltetése következtében a szellemi látó is elérkezik korának ahhoz a pillanatához, amikor látó Énjét megszülheti. A hagyományos dolgokat megtanulta a történelemből, geológiából, biológiából, kultúrtörténetből és régészetből. Mindez tulajdonképpen a szellemi látást zavarja, és elfogulttá teheti azzal szemben, amit az Akasha-krónikában olvashat el. Mert a külső történelemben nem szabad azt a fajta objektivitást, biztosságot keresnie, ami az Akasha-krónika olvasásakor lehetséges. Gondoljuk csak el, hogy mi mindentől függ a világon, hogy „történelem” legyen valamiből. Valamiféle okmányok fennmaradtak valamilyen eseményről, míg mások – és talán éppen a legfontosabbak, – elvesztek.

Egy példán látható, hogy a történelem mennyire bizonytalan tud lenni.

Goethe sok félbe maradt költői terve között – amelyek szép adalékot képeznek a gyönyörű befejezett művekhez azok számára, akik behatóan foglalkoznak Goethével,- egy, Nausikaáról szóló költemény töredékét is megtalálhatjuk [2]. Arról, hogy Goethe ezt a költeményt hogyan akarta megírni, néhány vázlatos feljegyzés maradt csak fenn. Sokszor dolgozott így, egy-két mondatot vetve papírra és ezekből gyakran kevés maradt csak meg. Így történt a Nausikaával is. Nos, volt két ember, akik a Nausikaát a feljegyzések alapján megpróbálták megírni. Kutatók voltak mind a ketten, Scherer [3] az irodalomtörténész és Hermán Grimm [4]. Hermán Grimm azonban nem csak kutató volt, hanem fantáziadús gondolkodó is, ő írta a „Michelangelo élete” és a „Goethe” című műveket is. Hermán Grimm úgy látott neki a munkának, hogy igyekezett Goethe szellemébe beleélni magát és feltette magának a kérdést: ha ilyen meg ilyen volt Goethe, hogyan fogott volna fel egy olyan személyiséget, mint Nausikaa, aki az Odysseiában fordul elő? És ekkor, a történelem hagyományát bizonyos fokig mellőzve, költött egy Nausikaát Goethe szellemében. – Scherer, aki mindenhol az írásbeli dokumentumokban fellelhetőket kutatta, azt mondta, hogy Goethe Nausikaaját csak a meglévő anyag alapján szabad, rekonstruálni. Ő is megpróbált létrehozni egy Nausikaat, de kizárólag abból, ami a feljegyzésekben benne volt. Erre Hermán Grimm azt mondta, hogy mi van akkor, ha Goethe inasa néhány olyan cédulával fűtött be, amelyeken valami nagyon fontos állt? Hol a biztosíték arra, hogy egyáltalán számításba lehet venni a meglévő cédulákat, azok mellett, amelyekkel talán be is fűtöttek?

A most említett példához hasonló a helyzet a dokumentumokon alapuló történelemmel. És ilyesmi valóban elő is fordul gyakran. Aki dokumentumokra támaszkodik, sohasem hagyhatja figyelmen kívül a lehetőséget, hogy éppen a legfontosabbak semmisülhettek meg. A történelem tehát nem más, mint „fable convenue” (mese szerinti). De, ha a szellemi látó ezt a „fable convenue”-t magával cipeli, és az Akasha-krónikában ezeket másként látja, nehezére esik hinnie az Akasha-krónika képeinek. Ha pedig azután az Akasha-krónika szerint, a szokásostól eltérően mondja el a dolgokat, a külvilág közönsége támad rá. Ezért azután a szellemi kutató olyan régmúlt időkről beszél legszívesebben, amelyekről írásos dokumentumok nem maradtak fenn, például Földünk fejlődésének régmúlt stádiumairól. Ezekről nincsenek okmányok. Az Akasha- krónika ezekről számol be leghívebben, mert a külső történelem ezeket zavarja meg a legkevésbé. Az előző észrevételekből leszűrhető, hogy aki jártas az ilyen dolgokban, sohasem jut majd eszébe, hogy az Akasha-krónika annak, amit a külső történelemből tud meg az ember, bármilyen módon is utánérzése lehetne.

Ha az Akasha-krónikában azt a fontos eseményt kutatjuk, amelynek jelentős voltára tegnap utaltunk néhányszor, lényegében a következőket találjuk. A Földön élő egész emberi nem a szellem birodalmából, az isteni-szellemi létből származik. Azt mondhatjuk, hogy mielőtt még meglett volna a lehetősége, hogy fizikai szem emberi testet lásson, valamilyen kéz emberi testet érintsen, az ember, mint szellemi lény, létezett már, az isteni-szellemi lények részeként létezett a legrégibb időkben. Mint lény született meg az isteni-szellemi lények öléből, úgyszólván az istenek az emberek ősei és az emberek az istenek utódai. Az isteneknek szükségük volt ember-utódokra, mert ilyen utódok nélkül nem voltak úgyszólván képesek leszállni a fizikai, érzékelhető világba.

Akkoriban más világokban folytatták az istenek tevékenységüket és az emberre, aki a Földön fokról-fokra fejlődött, kívülről hatottak.

Az embernek pedig fokról-fokra kellett legyőznie a földi létből adódó akadályokat. Milyen akadályok ezek?

Az ember szempontjából az a lényeges, hogy az istenek szellemiek maradtak, utódaik, az emberek pedig fizikaiakká lettek. Külső formájában fizikai lett az ember és csak a fizikáin belül volt jelen az, ami szellemi. Le kellett győznie a fizikai létből adódott akadályokat. A materiális léten belül kellett tovább képeznie magát. Fokról-fokra továbbfejlődött, egyre érettebb lett és ettől számára mindinkább lehetővé vált, hogy az istenek felé forduljon, akiknek öléből született. Földi létében tehát, az ember útja az, hogy az istenektől szállott alá és ismét az istenek felé forduljon, hogy lassanként elérje őket és egyesülhessen velük. De ahhoz, hogy az ember végighaladhasson ezen a fejlődésen, mindig arra volt szüksége, hogy egyes emberi individualitások gyorsabban fejlődjenek a többieknél, megelőzzék a többieket, hogy vezetői és tanítói lehessenek a többieknek. Az emberiség ilyen vezetői és tanítói mintegy a többieknél hamarabb találják meg az istenekhez vezető utat. Képzeljük el, hogy az emberek egy bizonyos korszakban egy bizonyos fejlődési fokot értek el, az istenekhez visszavezető utat csak sejtik még, de nagyon távol vannak még tőle. Minden emberben benne van az isteninek egy szikrája, de a vezetőkben több van belőle. Ok közelebb vannak az istenihez, amit újból el kell az embernek érnie. Ez a leglényegesebb, a legfontosabb a szellemi látó számára az emberiség vezetőiben.

Tegyük fel, hogy az emberiségnek egy ilyen nagy vezetője előtt egy másik ember áll, aki nem egyenrangú ugyan vele, de az átlagembernél mégis magasabb szintet ért el. Feltehetjük továbbá, hogy az illető ráérez arra, hogy az a másik egy nagy vezető és. hogy magas szinten van már benne jelen az a szellemiség, amelyre a többi ember még csak törekszik.

Ez az ember hogyan írná le azt a nagy vezetőt? Nagyjából ezt mondaná: Egy ember áll előttem, – olyan, mint a többi, fizikai testben élő ember. De a legkevésbé jelentős nála a fizikai test, számításba se jön. Ha azonban a szellemi szememet fordítom feléje, hatalmas szellemi lény, isteni-szellemi lény jelenik meg vele kapcsolatban és ez annyira jelentős, hogy csak erre az isteni-szellemi lényre fordítom minden figyelmemet és nem arra, mint más embernél, ami fizikailag látható. – Ha tehát valaki az emberiség egyik vezetőjére szellemi látással tekint, olyasmi tárul eléje, ami az egész emberiség fölébe magasodik, és amit egészen másképp kell leírnia. Mert azt írja le, amit szellemi szemével lát. – Persze, akik a nyilvánosság előtt ma a hangadók, az emberiség ilyen vezetőjét kigúnyolnák. Hiszen tapasztalhatjuk, hogy ma már különböző tudósok kezdik pszichiátriai szempontból vizsgálni az emberiség nagyjait.

A nagy vezetőt csak a tiszta szellemi látással rendelkező emberek ismernék fel, akik viszont tudnák, hogy se nem bolond, se nem rajongva álmodozó, de nem is csak egyszerűen „tehetséges ember”, ahogyan talán jóakarói jellemzik, hanem szellemi értelemben véve az emberiség legnagyobb alakjainak egyike.

Ma így lenne ez, de a múltban és nem is olyan nagyon régen, még másként volt.

Tudjuk, hogy az emberiség, tudatát illetően, különféle változásokon ment át. Valamikor még minden embernek tompa, ködös szellemi látása volt. Ez a szellemi látás bizonyos mértékig megvolt még abban az időben is, amikor Krisztus a Földön járt. Az azt megelőző századokban még inkább megvolt, habár annak a szellemi látásnak, amely az atlantiszi és az Atlantisz utáni első időkben az emberek sajátja volt, már csak árnyképe volt. Csak fokozatosan szűnt meg az ember szellemi-látó tudata. De az emberek között mindig akadtak elszórtan olyanok, akik ezt ismerték és ma is akadnak „természetes látók”, akik tompa szellemi látással rendelkeznek, és az ember szellemi lényét fel tudják ismerni.

Nézzük azt az időt, amikor megjelent az ó-ind népben Buddha. Akkor nem úgy volt még, mint manapság. Buddha megjelenése ma nem váltana ki különösebb tiszteletet, – főleg, ha Európában történne. De Buddha idejében másként volt. Mert akkoriban szép számmal akadtak még olyan emberek, akik látták, hogy lényegében mi történt, – hogy Buddha megszületése egészen másvalami, mint egy átlagemberé. A napkeleti írások nagyvonalúan írják le Buddha születését és főleg azok, amelyek ezzel a dologgal mélységes értéssel foglalkoznak. Elmondják, hogy Maya-királynő a Nagy Anya képmása volt, akinek megjövendölték, hogy egy hatalmas lényt hoz majd a világra. Koraszülöttként jött a világra ez a lény. Annak, hogy leküldjenek egy jelentős lényt a világra, sokszor ez a módja, – koraszülöttként jön a világra, mert akkor az, az emberi lény, amelyben testet kell öltenie a magasabb szellemi lénynek, nem kapcsolódik annyira a matériához, mint amikor teljes ideig kihordják.

A napkelet fontos írásai arról szólnak a továbbiakban, hogy születése pillanatában megvilágosodott, felnyitotta szemét és a világ négy tája felé, északra, délre, keletre és nyugatra tekintett. Értesülünk arról is, hogy nyomban hét lépést tett és lépteinek nyomai bevésődtek a talajba. Azonnal meg is szólalt és így hangzottak szavai: „Ez az az élet, amelyben Bodhisattvából Buddhává leszek, ez az utolsó megtestesülésem, amelyben itt, a Földön kell élnem.”

Amilyen különösnek tűnik a mai materialista gondolkodású ember számára az ilyen közlés és amilyen kevéssé szabad materialista módon magyarázni, annyira igaz annak, aki a dolgokat képes szellemi szemekkel látni. Akkoriban éltek még olyan emberek, akik természetes szellemi adottságuk következtében látták, hogy mi az, ami Buddhával megszületett. Különös mondatokat közöltem Önökkel Buddháról a napkeleti írásokból. Ma azt mondják, hogy ez monda és mítosz. De aki érti ezeket a dolgokat, tudja, hogy a szavak mögött olyasvalami rejlik, ami valóság a szellemi világban. Nemcsak az illető személyiség szűk körében jelentősek az olyan események, mint amilyen Buddha születése is, hanem az egész világra nézve jelentőséggel bírnak, mintegy szellemi erőket árasztanak ki. Akik olyan korban éltek, amikor a szellemi erők iránt még fogékonyabb volt a világ, látták, hogy valóban szellemi erők áramlottak ki Buddha születésekor. – Nagyon egyszerű dolog lenne, ha most azt mondaná valaki, hogy miért nem történik ilyesmi ma is? Ó, hatások vannak ma is, de észlelésükhöz szellemi látóra lenne szükség. Mert nem csak az kell, hogy valaki kisugározzon erőket, hanem, kell a másik is, aki felfogja azokat. Amikor az emberek még spirituálisabbak voltak, érzékenyebbek is voltak ezekre a kisugárzásokra. Mély igazság rejlik abban, ha azt mondják, hogy Buddha születésénél gyógyító és békítő erők működtek. Nem csak monda, de mélységes igazság, hogy Buddha születésekor, szeretettel találtak egymásra a haragosok, s a veszekedők dicsőítették egymást.

Aki a szellemi látó szemével kíséri figyelemmel az emberiség fejlődését, a történésszel ellentétben, nem sima útnak tűnik a számára, ahonnan a történelmi alakok imitt-amott emelkednek ki csak kissé. Nem szeretik tudomásul vermi, nem tudják elviselni az emberek, hogy vannak magaslatok és hegyek is.

Aki úgy tekint végig a fejlődésen, mint a szellemi látó, tudja, hogy az átlagos emberiség útja fölé szédítő csúcsok, hatalmas hegyek magasodnak. Ők az emberiség vezetői. Min alapul az emberiség vezetése? Azon, hogy a szellemi világban való élethez vezető fokozatokat apránként jáija végig az ember. Tegnap beszéltünk egy ilyen fokozatról, mint a legfontosabbról, a magasabb Én, a szellemi Én megszületéséről. Azt is mondtuk, hogy vannak előzetes és azt követő fokozatok. Láthatjuk tehát, hogy az emberiség fejlődésének leghatalmasabb magaslata az, amit Krisztus-eseménynek nevezünk, és hogy ahhoz, hogy a Krisztus-lény a názáreti Jézusban testet ölthessen, hosszú előkészületekre volt szükség. Ezeknek az előkészületeknek a megértéséhez szükséges, hogy kicsiben is megnézzük ugyanezt a jelenséget.

Tegyük fel, hogy egy ember valamelyik inkarnációjában a szellemi megismerés útjára lép, vagyis olyan gyakorlatokat végez, amelyekről még szó lesz majd.

Ezek a gyakorlatok egyre szellemibbé teszik, egyre fogékonyabbá formálják a lelket a szellemiek iránt, mígnem eljön az, az időpont, amikor megszüli magasabb, halhatatlan Én-jét, amely képes a szellemi világba tekinteni. Eddig az ember sok élményen megy keresztül. Nem szabad azonban azt képzelnünk, hogy szellemi vonatkozásban el lehet valamit sietni. Türelemmel és kitartással kell munkálkodni. – Tegyük fel, hogy valaki az ilyen fejlődés útjára lép. Célja, hogy megszülje magasabb Én-jét, de a hozzá vezető úton csak egy bizonyos fokozatig jut el. Meghal – és megszületik újra. Kétféle dolog történhet. Vagy indíttatva érzi magát, hogy – miután már bizonyos szellemi iskolázást végzett előző inkarnációjában, – ismét keressen egy tanítót, aki megmutatja neki, hogyan kell megismételnie gyorsan azt, amin keresztülment már és hogyan juthat a megfelelő magasabb fokra, vagy – valamilyen okból – nem keresi meg ezt az utat. De még ebben az esetben is gyakran másként alakul az élete, mint a többieké. Annál az embernél, aki valameddig eljutott már a megismerés útján, önmagától is hoz magával valamit az élet, ami eredménye lehet az illető előző inkarnációjában elért megismerési fokozatának. Más élményei lesznek, mint másoknak és más hatást gyakorolnak rá, mint másokra. Ilyen élmények hatására éri el azután ismét azt, amit előzőleg igyekezetével ért el. Előző inkarnációjában pontról- pontra kellett haladnia. Következő életében, amikor azt, amiért előzőleg már megdolgozott, mintegy ismétlésként adja meg az élet, szinte kívülről megkapja az eredményt és lehetséges, hogy egészen más formában éli át előző inkarnációja eredményeit. – így történhet meg, hogy már gyermekkorában olyan benyomást tesz rá egy esemény, hogy újból felélednek benne az előző inkarnációban megszerzett erők. Tegyük fel, hogy elérte már valaki a bölcsesség kifejlődésének egy bizonyos fokát valamelyik inkarnációjában. A következő inkarnációban megszületik újra, mint bárki más. De hét, vagy nyolc éves korában súlyos megrázkódtatás éri. Ez a lelkére olyan hatással van, hogy felszínre jut minden, amit bölcsességben azelőtt szerzett meg, úgy, hogy újból a régebben elért fokozaton áll és onnan halad tovább. Tegyük fel, hogy ismét arra törekszik, hogy továbbjusson néhány fokozattal. Ismét meghal. A következő inkarnációjában megismétlődhet a dolog, megint érheti olyan külső élmény, amely mintegy próbára teszi, és ennek következtében újra a felszínre kerül előbb az, amit az utolsó előtti inkarnációban szerzett, majd az, amit ehhez hozzátett az előző inkarnációjában. Ezek után egy újabb fokkal juthat magasabbra.

Ebből látható, hogy egy olyan ember életét, aki a fejlődés bizonyos fokát már előzőleg elérte, csak akkor érthetjük meg, ha számolunk ezekkel a tényekkel. Van például egy olyan fok, amit a megismerés útján haladó csakhamar elérhet, az úgynevezett hontalan ember fokozata. Az ilyen ember felülemelkedik közvetlen környezete előítéletein, megszabadul közvetlen környezetéhez fűződő kötelékeitől. Nem kell hozzá tiszteletlennek lennie, sőt, annál inkább tisztelettudó lehet. Tegyük fel, hogy akkor hal meg egy ilyen ember, amikor már bizonyos fokú szabadságot és függetlenséget elért. Lehet, hogy amikor megszületik újra, viszonylag korán éri egy olyan élmény, amelynek következtében fellép a szabadság és a függetlenség érzése. Ez rendszerint az illető apja, vagy más hozzátartozójának halála folytán történik meg, vagy attól, hogy az apja rosszul bánik vele, meg is tagadja talán, vagy ehhez hasonlók.

Hűségesen közlik ezt velünk a különféle népek mondái, mert az efféle dolgokban a népi mítoszok és mondák valóban bölcsebbek a mai tudománynál. Mindenhol megtalálható a fordulat, amikor megparancsolja az apa, hogy a gyerekét tegyék ki a vadonba, megtalálják, etetik, felnevelik a pásztorok, majd visszavezetik eredeti hivatásához. (Chiron, Romulus és Remus). A kitaszítottság következtében kell felébrednie bennük annak, amit elértek már az előző inkarnációjukban. Ide tartozik az Oediposz kitaszításáról szóló monda is. – Elképzelhetik tehát, hogy egy ember életének annál eseménydúsabbnak kell lennie, minél tovább jutott el, – akár magasabb Én-je megszületéséig, vagy még tovább, – hogy olyan élményben legyen része, amelyben nem volt még.

Akiben testet kellett öltenie annak a hatalmas lénynek, akit Krisztusnak nevezünk, küldetését nem teljesíthette akármelyik életkorban, fokozatosan meg kellett hozzá érlelődnie. Átlagember nem lett volna alkalmas rá. Olyan valakinek kellett lennie, aki magas beavatási fokozatot ért el sok inkarnáción keresztül, majd megszületett újra és ebben a földi inkarnációjában előkészítő élményeken ment előbb keresztül. De ez az individualitás, akinek az rendeltetett, hogy élete egy későbbi időpontjában Krisztus individualitását fogadja magába, magas fokon állt már, beavatott volt. Azok az élmények tehát, amelyeken ez a beavatott átmegy előbb, előző beavatása fokozatainak ismétlései. Ezáltal merül fel lelkéből mindaz, amihez lelke már régebben felemelkedett.

Tudjuk, hogy az ember fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből áll. Azt is tudjuk, hogy a születéskor csak a fizikai test jön a világra, az ember étertestét egyfajta anyai-éterburok veszi körül 7 éves koráig, amelyet éppen úgy hagy el hét éves korában, a fogváltás idején az ember, mint fizikai születésekor a fizikai anyaburkot. Később, a nemi érés időszakában, az asztrális burkot taszítja el hasonló módon magától és így születik meg az asztráltest. Körülbelül 21 éves korban születik meg – de csak fokozatosan – az „én”. Miután átéltük, hogy, megszületett a fizikai testünk, 7 éves korunk táján az étertestünk, 14-15 éves korunkban az asztráltestünk, hasonló módon kell figyelemmel lennünk az érző-lélek, az értelmi-lélek és a tudati-lélek megszületésére. Körülbelül 21 éves korban születik meg az érző-lélek, 28 éves kor körül az értelmi- lélek és 35 éves korban a tudati-lélek. Látjuk majd, hogy a Krisztus-lény nem találhatott helyet előbb egy földi emberben, mielőtt még az illető értelmi-lelke teljesen meg nem született, abban a bizonyos beavatottban a Krisztus-lény tehát annak 28 éves kora előtt nem ölthetett testet. A szellemi kutatás is ezt mutatja. Abba az individualitásba tehát, aki nagy beavatottként jött le a Földre, 28 és 35 éves kora között költözött a Krisztus-lény, majd ennek a hatalmas lénynek a fényében és ragyogásában fejlesztette lassanként mindazt ki, amit az ember máskülönben fény és ragyogás nélkül fejleszt ki, – nevezetesen az étertestet, az asztráltestet, az érző-lelket és az értelmi-lelket. Azt mondhatjuk tehát, hogy az, aki arra hivatott, hogy Krisztust hordozza, eddig az időpontig, mint egy nagy beavatott áll előttünk. Keresztül kell mennie azokon az élményeken, amelyek az előző inkarnációk során a szellemi világ meghódítására tett erőfeszítéseinek eredményét felszínre hozzák.

Akkor nyílik meg számára a lehetőség, hogy azt mondja: itt vagyok. Mindent feláldozok, amim csak van. A továbbiakban nem akarok önálló lenni. Krisztus hordozójává teszem magam. Ő lakozzék bennem, és Ő legyen bennem minden, ezen túl.

Arra az időpontra, amikor Krisztus egy földi személyiségben testesült meg, mind a négy evangélium utal. Bár más vonatkozásban vannak közöttük eltérések, azt a pillanatot leírja mind a négy evangélium, amikor Krisztus mintegy beköltözik a nagy beavatottba, – ez a János-keresztelő. Abban a pillanatban történt meg Krisztus születése a názáreti Jézus lelkében, akkor születik meg Krisztus, mint az új, magasabb Én, amelyet a János-evangélium írója azzal ábrázol oly világosan, hogy leszállt a názáreti Jézus fölött maradt galamb képében a Szellem. Odáig egy másik „én”, egy nagy beavatott énje fejlődött fel arra a fokra, hogy erre az eseményre érett legyen. Kinek kellett a názáreti Jézus lényében megszületni?

Erre tegnap utaltunk már, – az Isten, aki kezdettől fogva volt, aki a szellemi világban maradt és hagyta, hogy az emberek fejlődjenek, Ő szállt alá, hogy testet öltsön a názáreti Jézusban. – Utal erre a János-evangélium írója?

Ebben a vonatkozásban csak komolyan kell vennünk az evangélium szavait. Olvassuk el az Ó – Testamentum kezdő sorait:

„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta volt és sötétség volt a mélység színein és az Isten Szelleme lebegett a vizek felett.”

Képzeljük csak el, – „Isten Szelleme lebegett a vizek felett.” Alant terül el a Föld a maga világaival, az isteni Szellem utódaival, közülük olyan magasra fejlődik egy individualitás, hogy képes befogadni magába azt a Szellemet, aki a vizek fölött lebegett. Mit mond a János-evangélium írója? Azt mondja, hogy Keresztelő János felismerte, hogy az a lény, akiről szó van az Ó-Testamentumban, itt van. „Láttam a Szellemet, amint leszállt galambként a mennyből és rajta maradt.” Tudta, hogy ha leszáll valakire a Szellem, akkor 0 az, akinek el kellett jönnie, – Ő Krisztus, a világ fejlődésének kezdete, a vizek fölött lebegő Szellem, itt van a vízzel keresztelő János és a Szellem, amely előbb a vizek fölött lebegett és most a názáreti Jézus individualitásába költözik. A palesztinai eseményt nem lehet a János-evangélium írójánál nagyszerűbben összefüggésbe hozni a másik eseménnyel, amely ugyanannak a dokumentumnak az elején áll, és amelyhez kapcsolódnak az evangéliumok. De a János-evangélium írója még más módon is hozzákapcsolódik ehhez a legrégibb íráshoz, méghozzá azokkal a szavakkal, amelyekkel azt fejezi ki, hogy az a lény egyesült a názáreti Jézussal, aki kezdettől fogva a Föld fejlődésén munkálkodott. Tudjuk, hogy ezek a János-evangélium első szavai:

„Kezdetben volt az Ige (vagy Logosz) és az Ige (vagy a Logosz) Istennél volt és Isten volt az Ige (vagy Logosz).”

Mi a Logosz? Hogyan volt Istennél? – Nézzük csak meg az Ó – Testamentum elejét, ahol előttünk van ez a Szellem és azt mondják róla:

„És Isten Szelleme lebegett a vizek fölött. És az isteni Szellem szólt: legyen világosság! És lett világosság.”

Jegyezzük meg ezt és fejezzük ki egy kicsit másképpen. Hallgassuk meg, hogy az isteni Szellem hogyan kiáltja ki a világba a teremtő Igét.

Mi az Ige? Kezdetben volt az Ige (a Logosz) és szólt az isteni Szellem, és amit az isteni Szellem kimondott, az megtörtént. Ez azt jelenti, hogy élet volt az Igében. Mert ha nem lett volna benne élet, nem történt volna meg. És még mi történt? Úgy mondják, hogy szólt az Isten: „Legyen világosság!” és lett világosság. Ismét vegyük elő a János-evangéliumot: „Kezdetben volt az Ige és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.”

Most az Ige a matériába áramlott, mintegy az istenség külső alakjává lett.

„Benne volt az élet és az élet volt az emberek világossága.” így kapcsolódik a János-evangélium írója közvetlenül a legrégebbi dokumentumhoz, a világ teremtéséhez. Kicsit ugyan más szavakkal, de mégis ugyanarra az isteni Szellemre mutat rá. Majd arról világosít fel, hogy ez az isteni Szellem az, aki megjelenik azután a názáreti Jézusban. A János-evangélium írója és a többi evangélista abban egyeznek, hogy Krisztus a János-keresztelőnél születik meg a názáreti Jézusban és hogy a názáreti Jézusnak előzőleg alaposan fel kell készülnie erre. Tisztában kell azzal lennünk, hogy mindaz, amit a názáreti Jézus életéről ezt megelőzően hallunk, az élmények sora, amely a magasabb világokba való felemelkedésének útját tárja elénk előző inkarnációinak során, hogyan készítette elő Krisztus befogadására mindazt, ami benne volt, asztráltestében, étertestében, fizikai testében.

A Lukács-evangélium írója szinte mintaszerű szavakkal ecseteli, hogyan készült fel minden vonatkozásban a názáreti Jézus a nagy eseményre, hogy Krisztus benne születik meg. Majd holnap lesz szó arról, hogy melyek voltak a Krisztus megéléséhez vezető egyes események. Ma még csak arra szeretnék utalni, hogy a Lukács-evangélium írója ezt írja egy helyen: az, aki felvette magába Krisztust, a megelőző évek során jól felkészült erre, olyan erényes, nemes és bölcs lett asztráltestében, amilyennek lennie kellett ahhoz, hogy megszülethessen benne Krisztus. Étertestét is olyan éretté és fizikai testét is olyan nemessé és széppé tette, hogy Krisztus benne lakozhasson. – Csak helyesen kell az evangéliumot értenünk. Vegyük a Lukács-evangélium 2. fejezete 52. versét. Persze, ahogyan ez a vers a Bibliákban általában áll, nem azt mondja, amit kifejtettem az imént. A 2. fejezet 52, verse általában így hangzik: „Jézus pedig gyarapodék bölcsességben és testének állapotjában és az Isten és emberek előtt való kedvességben.” Az még csak érthető, ha egy olyan ember, mint aki a Lukács-evangéliumot írta, a názáreti Jézusról azt mondja, hogy gyarapodott bölcsességben. De amikor fontos eseményként említi, hogy „testének állapotjában” gyarapodott, ez már minden további nélkül nem érthető, hiszen olyasvalami, amit. külön nem kell kiemelni. Hogy mégis kiemeli, arra utal, hogy itt valami másnak is lennie kell. Nézzük meg ezt a verset az eredeti, az ős-szövegben, ami valójában azt jelenti, hogy „gyarapodott bölcsességben”, vagyis kialakította asztráltestét. Aki tudja, hogy a görög szellem, a „HELÍKIA”- szón mit értett, megmondhatja, hogy azt a fejlődést jelentette, amelyen az étertest megy át, és ami által lassanként a bölcsesség képességgé válik. Az asztráltest az egyszeri használatra való tulajdonságokat képezi ki, tehát ha az ember egyszer már megértett valamit, azt érti. Amit az étertest fejleszt ki, szokások, hajlandóságok, képességek formájában jelentkezik és állandó ismétlések következtében valósul meg. Szokássá válik a bölcsesség, és az ember végrehajtja, mert részévé vált. Ezt jelenti a „gyarapodik bölcsességben”. Amint az asztráltest gyarapodott bölcsességben, úgy az étertest szokásaiban, jó, nemes és szép szokásaiban gyarapodott. A harmadik pedig, amiben a názáreti Jézus gyarapodott, a „CHARIS”, valójában az, ami mint szépség nyilvánul meg és úgy lesz láthatóvá. Úgy kell fordítanunk, hogy „bájos szépségben” gyarapodott, vagyis széppé és nemessé fejlődött fizikai teste is. Minden más fordítás helytelen.

„És Jézus gyarapodott bölcsességben (asztráltestében), megérett hajlandóságokban (étertestében) és bájos szépségében (fizikai testében) úgy, hogy ez az Isten és az emberek számára látható volt.”

Lukács ábrázolása azt tárja elénk, hogy ő tudta: annak, aki majd Krisztust hordozza, hármas burkát – a fizikai testét, étertestét és asztráltestét – a legmagasabb fokra kell felfejlesztenie.

Amit a szellemtudomány az evangéliumoktól függetlenül mond, megtalálható bennük. Ezért olyan kultúráramlat a szellemtudomány, amely a vallásos okiratokat számunkra újra meghódítja.

Mivel pedig újra meghódítja, nemcsak az emberi tudás és megismerés eredménye lesz, hanem érzésben, és érzületben is teret-hódit majd a lélek, és a megértés. Különösen szükségünk van az ilyenfajta megértésre, ha fel akarjuk fogni azt a nagy eseményt, hogy Krisztus bekapcsolódik az emberiség történetébe.

3. Kassel, 1909. június 26.

[Az ember négy alkotórészből áll. Növény és állat. A Föld átalakulásai. A három csoportosulás a régi Holdon: a Bika-emberek, az Oroszlán-emberek és a Sas-emberek. Szellemi ellenképeik, mint ősképek a Napon. A „Logosz szolgálói]

Sokan hallottak már ismételten előadás-sorozatokat, vagy egyes előadásokat a szellemtudomány köréből, egy és más ismerős lehet tehát már abból, amit a magasabb világokról igyekszem elmondani a legkülönbözőbb szemszögekből nézve. Miközben bizonyos oldalairól vizsgáljuk az egyik, vagy a másik lényt, illetve tényt, előfordulhat, – a félreértések elkerülése végett utalok most erre, – hogy látszólagos ellentmondások adódnak a felületes szemlélő számára. A magyarázata az, hogy egyszer az egyik, másszor a másik oldaláról világítjuk meg azt a bizonyos lényt, vagy tényt. De alaposabban megfigyelve azt látjuk majd, hogy a szellemi világok bonyolult lényeit úgy érthetjük meg csak teljesen, ha különböző oldalakról világítunk rájuk. Ezt azért kellett elmondanom, mert a jelenlévők többsége bizonyos megvilágításban ismeri már azokat a dolgokat, amelyeket ma más oldalról kell vizsgálnunk. Vegyük elő az Újszövetség János-evangélium néven ismert, legmélyebben szántó írását. Olvassuk el a jelentőségteljes szavakat, amelyekkel befejeztük tegnapi szemlélődésünket, nyilvánvalóvá lesz, hogy a világ és az ember keletkezésének szinte végtelen titkai rejlenek a János-evangéliumnak már a legelső mondataiban is. Lesz még talán fejtegetéseink során arra alkalmunk, hogy rámutassunk, hogy miért írják le a szellemi események nagy ábrázolói gyakran röviden, mintaszerűen a nagy, átfogó igazságokat, amint ez a János-evangélium első verseinél is látható. Ma, a szellemtudomány néhány, közismert tényére kissé másképpen térünk ki, meg fogjuk látni, hogyan nyilvánulnak meg a János-evangéliumban.

A szellemtudomány viszonylag legegyszerűbb tényeiből fogunk kiindulni.

Tudjuk, hogy az ember – ahogyan mindennapi állapotában jelenik meg előttünk, – négy részből áll, – fizikai testből, étertestből, vagy élettestből, asztráltestből és énből. Azt is tudjuk, hogy a mindennapi életben – a reggeli felébredéstől addig, míg este el nem alszik, – ez a négy rész szervesen össze is függ. Tudjuk, hogy amikor éjjel alszik az ember, a fizikai test és az étertest az ágyban fekszik, az asztráltest, és az „én” hordozója, illetve röviden, az „én”, kiemelkedik a fizikai testből és az étertestből. Ma különösen tisztában kell lennünk azzal, hogyha egy embert a fejlődés mai szakaszában szemlélünk, ez a négyesség – fizikai test, étertest, asztráltest és „én” – szükségszerű összefüggésben jelenik meg. Ha az ágyban fekvő embert nézzük éjszaka, ahol csak a fizikai teste és az éterteste van jelen, bizonyos értelemben ez az ember növényi szinten van. Hiszen külső megjelenése szerint a növény fizikai testből és éter-, illetve élettestből áll, asztráltest és „én” nincs benne. Ez különbözteti meg az állattól és az embertől. Az állatnak már van asztrálteste, és csak az embernek van énje saját magán belül. Mondhatjuk tehát, hogy amikor az ember fizikai teste és éterteste estétől reggelig az ágyban fekszik, olyan lény, mint egy növény – és mégsem olyan. Ezzel tisztában kell lennünk. – Ha létezik ma egy szabad, önálló lény, amelynek nincs asztrálteste és énje, csak fizikai testből és étertestből áll, olyannak kell lennie, mint a növénynek, növénynek kell lennie. De az ember túlnőtt a növény értékén még akkor is, amikor az ágyban fekszik, mert fejlődése közben az asztráltestet, a jó- és rosszkedv, az öröm és a bánat, a vágy és a szenvedély hordozóját, valamint az „én” hordozóját hozzákapcsolta fizikai testéhez és étertestéhez. Valahányszor egy magasabb rendű rész kapcsolódik hozzá egy lényhez, változás áll be az alsóbb részekben is. Ha hozzáadnánk egy asztráltestet a külső természetben ma megjelenő növényhez, nemcsak fölül venné a növényt körül, hanem át is hatná az egészet, és állati hússá változna az, ami a növényen a növény szubsztanciájaként jelenik meg. Mert a növényt úgy alakítja át a beléje hatoló asztráltest, hogy állati hús lesz szubsztanciájából, és hasonló módon átalakulna, ha a fizikai világban egy „én” is lenne benne. Azt mondhatjuk tehát, hogyha egy olyan lényt látunk, amelynek, mint az embernek, nemcsak fizikai teste van, hanem vannak természetének megfelelő láthatatlan, magasabb, érzékfeletti részei is, akkor érzékfeletti részei kifejezésre jutnak legalacsonyabb részeiben is. A fizikai test úgy viseli magán az asztráltest és az „én” munkájának nyomát, ahogyan arcvonásaink, fiziognómiánk, ha felületesen is, de kifejezik lelki tulajdonságainkat. A fizikai test nem csupán saját magát juttatja kifejezésre, de az ember fizikailag láthatatlan részeit is képviseli. Így fejezi ki az étertestet az emberben a mirigyrendszer és mindaz, ami hozzátartozik, ami pedig az idegrendszerrel van kapcsolatban, az asztráltestet fejezi ki, és ami a vérkeringéssel függ össze, az „én” hordozóját. Az emberi testen belül is megkülönböztethetünk tehát egy négyességet. Vagyis az ember fizikai testében fellelhető szubsztanciákat csak az tarthatja egyenértékűeknek, aki az egyoldalú materialista világnézetnek hódol.

Az ereinkben csörgedező vér attól lett olyan szubsztancia, amilyen, mert egy „én” lakozik az emberben. Idegrendszerünket annak köszönhetjük, hogy asztráltestünk van, a mirigyrendszerünk pedig azért lett ilyenné, mert az emberben van egy étertest. Ezeket szem előtt tartva, világos lesz, hogy az ember esti elalvásától reggeli ébredéséig alapjában véve ellentmondásos lény, önmagában véve, mert azt mondhatnánk, hogy növény, de mégsem az. Mert a növény fizikai szubsztanciájában sem az asztráltestet kifejező idegrendszer, sem az „én”-t kifejező vér nincsen benne. Csak akkor létezhet olyan fizikai lény, mint az ember, akinek mirigy-, ideg- és vérrendszere van, ha van éterteste, asztrálteste és énje is. De az ember asztrálteste és énje elhagyja éjjel fizikai és étertestét. Úgyszólván otthagyja gáládul, és ennek következtében, ellentmondásos lényt csinál, belőle. Ha egyszerűen kivonulnánk csak a fizikai és étertestből, asztráltestünkkel meg énünkkel elalvástól felébredésig, és szellemileg nem történne semmi, reggelre teljesen tönkremenne az ideg- és érrendszerünk, mivel az asztráltest és az „én” jelenléte nélkül ezek nem létezhetnek, ezért történik a szellemi látó tudata számára észlelhető valami, – mégpedig a következő.

A szellemi látó azt látja, hogy az emberbe ugyanolyan mértékben vonul be egy isteni „én” és egy isteni asztráltest, amilyen mértékben kihúzódik belőle az „én”-je és az asztrálteste. Valóban, az ember fizikai és étertestében jelen van éjszaka is, az elalvástól felébredéséig egy asztráltest és egy „én”, vagy legalábbis az, ami pótolja őket.

Amikor kihúzódik az emberből az asztralitás, egy magasabb asztralitás foglal benne helyet, hogy fenntartsa felébredéséig és az „én”-nel is ugyanez történik. Ebből is látható, hogy életünk területén, életünk körzetében más lények is működnek, mint amilyenek megnyilvánulnak jelenleg a fizikai világban. A fizikai világban az ásványok, a növények, az állatok és az emberek nyilvánulnak meg. Jelenleg az ember a legmagasabb rendű lény a mi fizikai körzetünkön belül. Csak az embernek van fizikai teste, éterteste, asztrálteste és énje. Az a tény, hogy éjjel az asztráltest és az „én” kihúzódik a fizikai és az étertestből, arra utal, hogy az asztráltest és az „én” még ma is rendelkezik bizonyos fokú önállósággal. Úgyszólván önállósítja magát az asztráltest és az „én”, és a mindennapi élet egy szakaszát el tudja tölteni a fizikai és étertesttől függetlenül is.

Éjszaka tehát a következőt láthatjuk. Miként nappal az ember fizikai teste és az ember éterteste az ember legbensőbb részeit, az ember énjét és az ember asztráltestét hordozza, úgy lesz belőlük éjjel magasabb asztrális és én-lények hordozója, illetve szentélye. Most már arra, ami az ágyban fekszik, másképpen tekintünk, hiszen egy asztralitás, egy isteni-szellemi asztralitás és egy Én, egy isteni-szellemén van benne jelen. Azt is mondhatjuk, hogy miközben az ember asztráltestét és énjét illetően alszik, benne virrasztanak, és szerveződésének összhangját fenntartják a szintén életünk köréhez tartozó olyan lények, akik akkor foglalják el fizikai és étertestünket, amikor azokat mi elhagyjuk. Sok mindent tanulhatunk ebből a tényből, de különösen akkor, ha a szellemi látónak az ember fejlődésére vonatkozó megfigyeléseivel vetjük össze. Most a szellemi fejlődés tényeivel összefüggésben fogjuk megvizsgálni az ébrenlét és az alvás közti különbséget.

Noha az ember asztrálteste és énje az emberi természet legmagasabb, legbensőségesebb részének tűnik, semmi estre sem a legtökéletesebb. Már felszínes megfigyelés számára is kitűnik, hogy a fizikai test tökéletesebb az asztráltestnél. Két éve itt is rámutattam [5], (Wilhelmshöhe bei Kasselben 1907. június 16-29. között tartott előadások során), hogy az ember fizikai teste és annak működése annál méltóbb a csodálatra, minél alaposabban vizsgáljuk. Az emberi szív és agy csodálatos felépítése nem csupán az értelem kifinomult megismerésvágyát elégíti ki az anatómiai vizsgálatok során. Aki lélekkel közelít hozzá, esztétikus és erkölcsös ámulatot érez, felismerve a fizikai test magasztos és bölcs elrendeződését. Ma az asztráltest – öröm és bánat, vágy és szenvedély, élvezetek és egyebek hordozója – nincs még ilyen fokon. Be kell látnunk, hogy vágyait követve sokszor olyat tesz az ember, ami a szív, vagy az agy bölcs és művészi elrendezésének fejlesztésére semmiképpen nem szolgál. Élvezetvágyunk kielégítésére például kávét iszunk, méreg a szívnek. Ez azt bizonyítja, hogy az asztráltest olyan élvezetekre vágyik, amelyek például az emberi szív bölcs felépítésének ártanak, – évtizedeken át – ellenáll a szív az olyan mérgeknek, amelyeket az ember asztrálteste élvezetvágyából vesz magához. Ebből is látható, hogy a fizikai test tökéletesebb az asztráltestnél. Noha az asztráltest összehasonlíthatatlanul tökéletesebb lesz a jövőben, a fejlődés legtökéletesebb fokát ma mégis a fizikai test érte el.

Ez annak a következménye, hogy valóban a fizikai test a legrégebbi az ember részei között. A fizikai testen már jóval a Föld keletkezése előtt is munkálkodtak. Amit, a mai, materialista fogalmakon alapuló, a világ keletkezését magyarázó tan mond, nem egyéb materialista fantáziánál, legyen az akár a Kant-Laplace-féle elmélet, vagy egy másik, újabb keletű elképzelés. – Világrendszerünk külső szerkezetének megértéséhez igen hasznos a materialista fantázia, de ha azt akarjuk megérteni, ami a külsőleg látható dolgok fölött van, semmit sem ér. A szellemi kutatás azt mutatja, hogy amint az ember egyik inkarnációját követi egy másik, úgy ment át ősrégi időkben más alakzatokon, más planetáris állapotokon egy égitest is, mint amilyen a Földünk. Mielőtt Földünkké lett, más planetáris állapotban volt. Ezt az állapotot „régi Holdnak” nevezi a szellemi kutatás [6], ami nem azonos a mai Holddal, hanem Földünknek, mint planetáris lénynek elődje. Amint az ember jelenlegi inkarnációjához az előző inkarnációkban elért fejlődése folytán jutott el, úgy fejlődött ki a Föld is a régi Holdból, amely mintegy a Föld egyik előző inkarnációja. A régi Hold előző inkarnációja a régi Nap, nem a mai Nap, hanem ismét a mai Föld egyik előző inkarnációja, végül a régi Nap elődje a régi – nem a mai – Szaturnusz volt. Földünk tehát a Szaturnusz-, a Nap-, a Hold-állapoton ment át és jelenleg a Föld-állapotban van. – Fizikai testünk a régi Szaturnuszon kapta meg első csíráját. Azt is mondhatjuk, hogy azon az ősrégi égitesten, amelyet a régi (nem mai) Szaturnusznak nevezünk, a jelenlegi állat-, növény- és ásványvilágból semmi sem volt meg még. De megvolt rajta már a mai emberi fizikai test első kezdeménye. Ez a fizikai emberi test még egészen más volt, mint a mai, csak első csírája jött létre a Szaturnuszon és azután tovább fejlődött. Amikor befejeződött a Szaturnusz fejlődése, egy olyan „világ-éjszakán” ment keresztül, mint amikor az ember halad át a devachánon, mielőtt testet öltene újra. A Szaturnuszból Nap lett azután. A régi Napon úgy bontakozott ki a fizikai emberi test, amint csírájából fejlődik ki a növény. Lassanként egy éter-, vagy élettest hatotta át ezt a fizikai emberi testet, úgy, hogy hozzákapcsolódott a fizikai test csírájához a Napon az éter-, vagy élettest. Nem volt növény az ember, de növény-értéke volt (növény-fokon állt). Fizikai és étertestből állt, a tudata pedig alvástudat-szerű, vagy ahhoz a tudathoz hasonló volt, amilyen ma a fizikai világban a növényvilágnak van. Véget ért a Nap-lét is, ismét egy újabb „világ-éjszaka” következett, vagy ha úgy tetszik, egy kozmikus devachán. Miután átment a Nap ezen a kozmikus devachánon, a régi Hold-állapot bontakozott ki. Újból felbukkannak az ember-lénynek azok a részei, amelyek megvoltak már a Szaturnuszon meg a Napon, – a fizikai test és az étertest. A Holdfejlődés folyamán jött ezekhez hozzá az asztráltest. Most már az embernek fizikai, éter- és asztrálteste volt. Ebből látható, hogy a Holdon már harmadik állapotán ment keresztül a Szaturnuszon létrejött fizikai test, hozzájött a Napon az étertest, amely most a tökéletesség második fokára emelkedett, az újonnan hozzákapcsolódott asztráltest pedig az első fokán állott a tökéletességnek a régi Holdon.

Nos, történt valami a Holdon, ami nem történhetett volna meg a Szaturnuszon és a Napon.

Míg a Szaturnusz- és a Napfejlődés során az ember egy egységes égitesten élt, a Holdfejlődés bizonyos szakaszában megtörtént a következő. Két részre szakadt az égitest. Egyfelől a Nap jött létre, másfelől ennek mellékbolygója, a Hold. A Szaturnusz fejlődésénél úgyszólván egy égitest fejlődéséről beszélünk, a Napnál szintén, a Holdnál viszont ez csak fejlődésének első szakaszára vonatkozik. Kezdetben ugyanis egyetlen egységes égitest volt minden, ami ma a Föld, a Nap, meg a Hold. Azután két testté lett. Ami akkor jön létre, mint „Nap”, nem a mai Napunk, de az imént említett „régi Nappal” sem azonos, hanem egy különleges, a régi Holdból napszerűségként kivált állapot, amely mellett és ezen a Napon kívül keletkezik egy körülötte keringő bolygó, amelyet „régi Holdnak” nevezünk. Mi az értelme vajon Föld-elődünknek a régi Hold fejlődése idején keletkezett szétválásának?

Az értelme az, hogy a leváló Nappal együtt az egész tömeget elhagyták a magasabb lények és a finomabb szubsztanciák, kivonultak belőle. A durvább szubsztanciák és az alacsonyabb rendű lények a régi Holdon maradtak vissza. A Holdfejlődés alatt tehát nem egy égitesttel van dolgunk, hanem kettővel, a magasabb lényeknek otthont adó Nap-testtel és a Hold-testtel, ahol az alacsonyabb rendű lények élnek. Ha ez a kettéválás nem történt volna meg, bizonyos, a levált Holdon maradt lények nem tudták volna követni a Nap-béli lények fejlődésének iramát. Arra még nem voltak érettek. Ezért kellett a durvább szubsztanciákat elkülöníteniük és más teret kellett biztosítaniuk működésük számára.

De a durvább szubsztanciákkal a magasabb szintű lények sem maradhattak volna együtt, azok akadályozták volna az ő gyorsabb fejlődésüket. Nekik is külön színtérre volt szükségük és ez volt a Nap. Most nézzük meg közelebbről a régi Napon a szétválás után található lényeket és azokat is, akik ott maradtak a régi Holdon a szétválást követően.

Tudjuk, hogy az ember fizikai testének csírája a Szaturnusz-fejlődés idején jött létre, hogy hozzájött ehhez az étertest a régi Napon, a régi Holdon pedig az asztráltest. Ezek az emberlények, vagy úgy is mondhatnám, hogy ember-elődök a levált Holdon maradtak. Ők voltak azok, akik nem tudtak lépést tartani a Napbéli lények gyors fejlődésével, akik a Nappal kiváltak és a finomabb szubsztanciákból és anyagokból álló Napon éltek. Az ember-lények durvábbak lettek a Hold-fejlődés folyamán. A Hold-fejlődés alatt tehát fizikai testből, étertestből és asztráltestből állt az ember. A fejlődésnek azon a fokán állt tehát, ahol ma az állat áll. Az állatnak is fizikai, éter- és asztrálteste van. De nem szabad azt képzelniük, hogy a régi Holdon valóban állat lett volna az ember. Teljesen más alakja volt a régi Holdon, mint ma a földi állatoknak. Ha le akarnám az ember akkori alakját írni, fantasztikusnak találnák. A régi Holdon tehát olyan ember-elődöket találunk, akiknek fizikai, éter- és asztráltestük van. Miután leváltak a Napról, megkeményedtek, durvábbak lettek ezek a részek, mint lettek volna, ha az ember-elődök a Nappal együtt maradtak volna. Mármost az, ami kiszakadt a Nappal, a háromszoros fejlődésen, a Szaturnusz-, a Nap- és a Holdfejlődésen szintén keresztülment.

Csakhogy mindez, mintegy a Nap felé tájolódva történt, míg az ember-elődök a Hold irányába haladtak. Az emberi hármas tagozódással párhuzamosan szintén egy hármas tagozódást láthatunk a Nappal kivonult lényeknél. Három résszel rendelkező lények voltak a Napon is, azonban ezek nem durvábbak, hanem finomabbak lettek a szétválást követően. Képzeljék el a következőképpen ezt a folyamatot. A szétválás után az ember-elődökből durvább lények lesznek, mint előzőleg voltak, megszilárdulnak, megkeményednek. A Holdfejlődés folyamán asztráltestet kapott az ember és bizonyos szempontból ez az állati fokra viszi le. Azok a lények pedig, akik ezt nem élik át, akik a Napra viszik a finomabb szubsztanciákat, finomabbak lesznek. Miközben tehát a Holdon egyre keményebb lesz az ember, magas szellemiségű lények jönnek létre a Napon. A szellemtudományban a Holdon lezajló fejlődés ellenképének nevezik ezt a szellemiséget. A Holdon úgyszólván az állat szintjére fejlődtek az emberek, holott nem voltak állatok. Ha állatokról van szó, jogos, ha különböző fokon álló állatokat különböztetünk meg. Az állat-emberek három, egymástól lényegesen eltérő fokozatot mutattak a Holdon, a szellemtudomány „bika”-, „oroszlán”- és „sas-fokozatnak” nevezi őket. Ezek az állatvilág jellegzetes alakjai. A régi Holdon tehát három csoportot, a „bika-emberek”, az „oroszlán-emberek” és a „sas-emberek” csoportját különböztetjük meg.

Persze ezekkel semmiképpen sem szabad azonosítani a mai bikát, oroszlánt és sast, ámbár bizonyos módon a macskafélékben viszontlátjuk ma a régi holdbéli „ember-előd” elcsökevényesedett természetét, akit „oroszlán-embernek” neveztünk az előbb, a patás állatok természetében pedig, az egykori „bika-ember” elcsökevényesedett természete, fejeződik ki és így tovább. Ilyen volt a hármas fokozatú fejlődést követően az eldurvult természet. A Napon viszont a szellemi ellenképe volt látható mindennek. Három csoport volt ott is. Miközben a Holdon az asztralitás fejlődése ezt a háromféle állat-embert hozta létre, a Napon a nekik megfelelő szellemi emberek keletkeztek, akik angyalszerű lények voltak, olyan szellemi lények, akiket – szellemi ellenképekként – ugyancsak „bika”, „oroszlán”, „sas” néven említhetünk meg. Ha tehát a Napra nézünk, olyan szellemi lényekre találunk, akikről elmondhatjuk, hogy szép, bölcsesség – alkotta ősképek, akiknek megkeményedett mását láthatjuk a régi Holdon. De még valami más is lappang titokként e mögött.

Alant, a Holdon élő képmások összefüggenek napbéli, szellemi ellenképeikkel. Így a régi Holdon az ember-elődök, a bika-emberek egy csoportja él, – fent pedig, a Napon, szellemi lények egy csoportja található, akiket „bika-szellemeknek” nevezünk, az őskép és a képmás között szellemi összefüggés van. Mert az őskép a csoport-én és a képmásokra ősképként hat. A lent lévő képmást a csoportlélekből kiinduló erők vezérlik, azokat a lényeket, akik, mint oroszlán-emberek, az oroszlán-szellem képmásai, az oroszlán-szellem vezérli, – a sas-embereket a sas-szellem és így tovább. Ha együtt maradtak volna a Földdel ezek a fent lévő szellemek, ha továbbra is képmásaikhoz kötődtek volna, és bennük kellett volna lakozniuk, nem lett volna a mozgásuk szabad, nem fejthették volna ki azokat az erőket, amelyeket képmásaik üdvére és saját fejlődésük érdekében ki kellett fejteniük Azt kellett, hogy mondják, hogy „magasabb szinten kell most arról gondoskodnunk, aminek ki kell fejlődnie a Holdon.” Azt mondta bika-szellem: „nekem a bika-emberekről kell gondoskodnom. Lent, a Holdon, saját előbbre jutásomnak nincsenek meg a feltételei, tehát itt kell laknom, a Napon és innen kell leküldenem erőimet a bika-emberekhez.” Az oroszlán-szellem és a sas-szellem is ugyanígy gondolkodott. Ez a fejlődés értelme. Bizonyos lényeknek magasabb szintérre volt szükségük, mint azoknak, akik mintegy az ő fizikai másai voltak. Ezeknek a fizikai képmásoknak alacsonyabb szintű színtérre volt szüksége. Ahhoz, hogy a szellemi lények működhessenek, ki kellett a Napot vonniuk és erőiket kívülről kellett sugározniuk. Láthatjuk tehát, hogy egyfelől mintegy lefelé halad a fejlődés, másfelől pedig felfelé ível.

Nos, folytatódik a régi Hold-fejlődés. Azáltal, hogy képmásaikra a szellemi lények kívülről hatnak, átszellemesítik úgy a Holdat, hogy ismét egyesülhessen később a Nappal. Az ősképek mintegy felszívják magukba képmásaikat. Újra egy „világ-devachán”, egy kozmikus éjszaka következik. (Ezt „pralajának” is mondják, míg a Szaturnusz-, Nap-, Hold-állapotokat „manvantarának” nevezik.) Ez után a kozmikus éjszaka után bukkan elő a világ öléből a Föld-állapot, amely arra hivatott, hogy az embert képessé tegye arra, hogy fizikai, éter- és asztrálteste mellé felvegye az én-t, vagy az én-hordozót is.

Most azonban meg kell újra ismétlődnie mindennek, ami már azelőtt kifejlődött. Ez egy kozmikus törvény, – csak úgy következhet egy magasabb fok, ha előbb megismétlődik a megelőző állapot.

A Földnek tehát át kell előbb újból élnie a régi Szaturnusz-állapotot. Megszületett a világ öléből újra a fizikai test kezdeménye, majd megismétlődik a Nap- és a Hold-állapot.

Nap, Föld és Hold még egy test. Utána ismétlődik az, ami már szintén megtörtént, – megint leválik a Nap. Vele együtt kivonulnak megint azok a magasabb lények, akiknek a fejlődéshez erre a magasabb helyszínre van szüksége. A finomabb szubsztanciákat viszik magukkal, hogy a maguk kozmikus színterét megalkothassák velük. A Nap tehát elválik a Földtől, amely egy volt még a Holddal és magával viszi azokat a lényeket, akik a Napon való további fejlődésre eléggé érettek. Nyilvánvaló, hogy elsősorban azok voltak ott ezek között a lények között, akik régebben már, mint ősképek működtek. Előbbre haladtak az összes olyan lények, akik megfelelő érettséget értek már el a régi Holdon és emiatt nem lakozhattak már a durvább szubsztanciákban és a Föld+Holdat benépesítő lényekben, el kellett szakadniuk és új létet kellett alapítaniuk az új, a jelenlegi Napon. Milyen lények voltak ezek? – Azoknak a lényeknek utódai voltak, akik már a régi Holdon, mint Bika-szellem, Oroszlán-szellem és Sas-szellem fejlődtek ki. Közöttük azok voltak a legmagasabb rendűek, akik a Sas, az Oroszlán és a Bika természetét harmonikusan egyesítették magukban.

„Ember-ősképeknek”, tulajdonképpen „szellemi embereknek” nevezhetjük ezeket a lényeket. Képzeljük el, tehát, hogy voltak olyanok azok között a lények között, akik a régi Hold-fejlődés idején Bika-szellemként, Oroszlán-szellemként, Sas-szellemként működtek a Napon, akik elértek egy még magasabb fokot a fejlődésben. Tulajdonképpen ők azok a szellemi emberek, akik most a Napon találtak lakhelyre. Voltaképpen annak a szellemi ellenképei, ami a levált Föld+Holdon fejlődik. Idelent azoknak az utódai fejlődnek, akik a régi Holdon éltek. Mivel ezek a lények sűrűsödni, keményedni kezdtek már a régi Holdon is, elképzelhetik, hogy utódaik még hajlamosabbak lettek sűrűsödni, megkeményedni, elszáradni. A Föld+Holdra igazán szomorú, sivár időszak következik. Odafent, a Napon, mind üdébb, elevenebb fejlődés, mind teljesebb élet folyik, – idelent, a Földön, szomorúság, sivárság uralkodik, a megkeményedés folyamata egyre szembetűnőbb.

Ekkor történt valami és a további fejlődést csak ez tette lehetővé, – kivált a közös égitestből, – a Föld+Holdból – az, ami ma a Hold és visszamaradt a mai Föld. Ezáltal kivonultak azok a szubsztanciák, amelyek a Föld teljes megcsontosodását okozták volna és megszabadult attól a Föld, ami teljes sivárságot eredményezett volna. – A Föld-fejlődés kezdetén tehát Földünk még egységet alkotott a mai Nappal és a mai Holddal. De ha együtt maradt volna a Nappal, az ember fejlődése mai fokát nem érhette volna el, nem tudott volna lépést tartani azzal a fejlődéssel, amelyre szüksége volt a Napon élő lényeknek. Odafont nem úgy fejlődött ki az ember, ahogyan a Földön él, hanem a szellemi ősképe, amelynek a mai ember, fizikai alakjában, csupán csak a képmása.

Másrészt viszont az ember fokozatosan elszáradt, mumifikálódott volna, ha a Hold a Földdel együtt maradt volna, és a Földön nem talált volna lehetőséget a fejlődésre. Sivár, száraz égitest lett volna a Földből. A ma itt élő ember-testek helyett a talajból szoborszerű, elszáradt testek nőttek volna ki. A Hold, és vele együtt a legdurvább anyagok kiválása, ezt akadályozta meg. Így vált lehetővé, hogy a megfelelő módon kapják meg az én-t a régi Holdon fizikai, éter- és asztráltesttel rendelkező alakok utódai. Attól élhette át az ember, hogy az éntől megtermékenyül, hogy kívülről hatottak és egymást egyensúlyban tartották a Nap és a Hold erői.

Lehetővé vált a Földön a továbbfejlődés az ember számára. Ami megmaradt a régi Holdról, bizonyos tekintetben lefelé vezetett, egy alacsonyabb szint felé. De most egy új impulzust kapott, felfelé ható lendületet. – A Nappal együtt kivonult szellemi lények folyamatosan fejlődtek tovább ezen egész idő alatt.

A Holdnak, a Földből való kiválása, a következő lehetőséget adta.

Képzeljük el, hogy egy vastömb van előttünk és mi, közepes erejű emberek vagyunk. Kalapáljuk, ütögetjük, ki akarjuk lapítani, de nem tudjuk formálni a vasat, csak akkor tudjuk megformálni, ha puhára olvasztjuk. A Földdel is ilyesvalami történt, miután a Holddal együtt kivonultak a legdurvább szubsztanciák. Most már formálhatók voltak a földi lények. A Napon élő lények, akik a régi Hold idejében már a Napról hatottak a régi Holdra, mint csoport- szellemek, ismét működésbe léptek. A Hold kiválását megelőzően a szubsztancia túl sűrű volt, utána pedig úgy tudtak ezek a szellemek hatni, hogy fokozatosan alakították ki az ember mai alakját.

Nézzük meg egy kicsit közelebbről ezt. Képzeljük el, hogy a Föld+Holdból álló régi égitesten állunk. Láthattuk volna akkor, hogy a Nap fent van az égen. Ha szellemi látók lettünk volna, az imént említett szellemi lényeket is láthattuk volna. Észleltük volna a megkeményedést, a sivárságot a Földön és elmondhattuk volna, hogy minden sivár, mintha kihalt volna minden, körös-körül a Földön, a Nap nem képes hatni a kihalófélben lévő térségre. – Majd átéltük volna, hogyan válik ki a Hold tömege a Földből. Puhává és képlékennyé váltak ettől a Föld szubsztanciái és elmondhattuk volna, hogy képlékeny, alakítható lett minden, megint képesek hatni a Napról érkező erők. És akkor láthattuk volna, hogy a Bika-szellemek újra befolyást gyakorolhattak azokra az emberekre, akik az ő képmásaik voltak, és az Oroszlán-szellemek és a Sas-szellemek is megtehették ugyanezt.

Azt mondhattuk volna:,A Hold odakint van… Káros hatása letompult attól, hogy kivált és csak távolról hat. Ezáltal a Földet képessé tette arra, hogy ismét hatni tudjanak rá a szellemi lények.” Holnap látni fogjuk majd, milyen kép tárul a szellemi látó elé, amikor figyelemmel kíséri, az Akasha-krónikában, a még régebbi, múltbeli, fejlődést.

Visszatekintünk a régi Szaturnusz korára, és azt mondjuk, hogy ott alakult ki az ember fizikai testének első kezdeménye. A régi Szaturnuszon, a világ-káoszból alakult ki az, amit ma fizikai testnek látunk. Azután jött a Nap-lét. A kezdetleges fizikai testhez hozzájött az étertest. Az asztrális elem a régi Holdon kapcsolódott hozzá, azoknál, akik továbbra is a régi Holdon fejlődtek és azoknál is, akik a Napon voltak. A Holdon az állat-értékű képmások, a Napon pedig, a szellemi ősképek éltek.

A Földön kialakult lassanként egy olyan állapot végül, amely megengedte, hogy az ember ismét képes legyen felvenni magába azt, ami a Napon fejlődött ki, mint asztrális elem, a Hold-fejlődés során, és ami erőként működik most benne. Kövessük nyomon most ezt a négy állapotot.

A János-evangélium írója „Logosz”-nak nevezi a magasztos erőt, amely a Szaturnusz-fejlődés idején megteremtette a világ káoszából az ember fizikai testének szellemi csíráját. Azt, ami ehhez a Napon hozzákapcsolódott, „élet”-nek nevezi, ez a mi élettest (étertest) kifejezésünknek felel meg. Ami mindehhez a Holdon csatlakozott, „fény”-nek mondja, mert ez a szellemi fény, az asztrális fény. Az asztrális fény eredménye a Holdon a megkeményedés, a Napon, az átszellemiesülés. Ami átszellemült, tovább tudott fejlődni és tovább is fejlődött. Amikor pedig a Földön ismét különvált a Nap, belevilágított az emberbe, ami kifejlődött a harmadik fokozaton, de az ember nem volt még arra képes, hogy észlelni tudja, hogy a Napról mi sugárzik belé. Alakította az embert, erőként hatott, de az ember nem látta. Most pedig a János- evangélium szavaival mondjuk el, amiről mint a Szaturnusz-fejlődés lényegéről beszéltünk: „Kezdetben volt az Ige.”

Térjünk most át a Napra. Összefoglalva azt, ami a Szaturnuszon keletkezett és a Napon továbbfejlődött, azt mondjuk, hogy hozzájött az étertest. „Benne volt az élet.”

Ehhez kapcsolódott a Holdon az asztralitás, mind a testi, mind a szellemi fajtája. „És az élet volt az emberek világossága.”

Továbbfejlődik a fény, a világosság, az egyik oldalon szellemi fény lesz belőle, amikor a Nap elszakad a Földtől, a másik oldalon a sötétség felé tart az emberrel együtt. Mert amikor a világosságot fel kellett volna vennie, ő, aki maga volt a sötétség, a világosságot nem értette meg. Ha az Akasha-krónika segítségével világítunk rá a János-evangéliumra, a világ fejlődése a következőképpen bontakozik ki.

A Szaturnusz-fejlődés idején kezdetben minden a Logoszból keletkezett. A Nap-fejlődés alatt a Logoszban volt az élet és az életteli Logoszból származott a világosság a Hold-fejlődés folyamán. A Föld-fejlődés során pedig a fénnyel és élettel teli Logosztól eredt a magasabb rendű világosság a Napon, az emberek pedig sötétségben éltek. A Napról pedig az előrehaladott Bika-, Oroszlán-, Sas- és Ember-szellemek sugároztak fényt a Földre, a kialakulófélben lévő ember-alakokra. De ezek, maguk voltak a sötétség, és nem tudták megérteni a rájuk sugárzó világosságot. (Ez a fény azonban nem azonos a fizikai fénnyel, szellemi lények, a Bika-, Oroszlán-, Sas- és Ember-szellemek kisugárzása, a Hold szellemi fejlődésének folytatóié.) Szellemi fény volt, ami lefelé áramlott. Nem tudták felvenni magukba az emberek, nem értették meg. Egész fejlődésüket ez segítette elő anélkül, hogy tudásuk lett volna róla.

„És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt. ”

Így tálja elénk a János-evangélium írója példaértékű módon ezeket a nagy igazságokat. Úgy nevezték azokat, akik ezt tudták, hogy „a Logosz szolgái, vagy papjai, a Logoszé, aki kezdettől fogva volt.” így szól, aki kezdettől, fogva a Logosz szolgája, vagy papja. – Alapjában véve ugyanezt a beosztást találjuk meg a Lukács-evangéliumban. Próbáljuk csak meg kellő megértéssel olvasni egyszer, hogy a Lukács-evangélium írója mit is mond. Azokról a dolgokról akar hírt adni, amelyek kezdettől fogva történtek, „amint nekünk előadták azok, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az Igének”. Mi, pedig elhisszük, hogy az Ige szolgái írták le, ezeket az írásokat. Megtanuljuk, hogy elhiggyük, ha saját szellemi kutatásainkból láttuk, hogy a dolgok hogyan történtek, hogyan alakult ki fejlődésünk a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-fejlődésből. Ha, utána látjuk, a János-evangélium és a Lukács-evangélium szavaiból, hogy minden egyéb okmánytól függetlenül ugyanazt találjuk meg bennük, bizonyítja számunkra, hogy olyan emberek írták, akik tudtak olvasni a szellemi-világban, és általuk megérthetjük egymást azokkal, akik a régmúlt időkben éltek. Bizonyos módon a szemükbe nézünk, és azt mondjuk, hogy „megismerünk benneteket”, mert azt találjuk meg a szellemtudományban, amit ők ismertek meg.

4. Kassel, 1909. június 27.

[Naprendszerünk hierarchikus lényei és a Föld birodalmai.]

Tegnap abból indultunk ki, hogy váltakozó állapotokat figyelhetünk meg az ember életében. Az esti elalvástól a reggeli ébredésig az ember fizikai teste és éter-, vagy életteste az ágyban fekszik, amit pedig asztráltestnek és én-nek nevezünk, kívüle van. Ugyanakkor hangsúlyoznom kellett, hogy ami az ágyban maradt, – a fizikai és az étertest – nem maradhatna fenn, ha egy isteni szellemi asztralitás és egy isteni szellemi „én” nem áramlana bele.

Más szóval, az ember életében a mindennapi állapotváltozás abban áll, hogy este, amikor elalszik, emberi énjével és emberi asztráltestével elhagyja fizikai testét és étertestét, viszont ebbe a fizikai testbe és étertestbe isteni-szellemi asztrális lények és isteni-szellemi én-lények költöznek be. Nappali állapotában az ember fizikai testét és étertestét saját asztráltestével és saját énjével tölti be. Ez volt az egyik kiindulópontunk. A másik pedig emberi fejlődésünk átfogó áttekintése volt, figyelembe véve Földünk előző megtestesüléseit, a Szaturnuszt, a Napot és a Holdat. Megbeszéltük a részleteit is ennek az átfogó áttekintésnek. Láthattuk, hogy a Föld előrehaladása érdekében a Hold-fejlődés alatt szétválás történt, – hogy bizonyos lények, akiknek mintegy alacsonyabb rendű szubsztanciákra volt szükségük továbbfejlődésükhöz, kiváltak a régi Holddal, a magasabb rendű szellemi lények pedig a Napfejlődés régebbi formájához hasonló módon váltak külön. Azután láthattuk, hogy később ismét egyesült a két rész, közösen mentek át egy világ-devachánon, vagy pralaján, azután pedig eljutottak a földfejlődéshez.

A Föld-fejlődés során megismétlődött a Nap kiválása, ilyenformán egyfelől a sűrűbb, durvább anyagú Föld+Hold jött létre, másrészt a különlegesen finom szubsztanciájú Nap, a magasztos lények lakhelye, egy időre. Megtudtuk, hogy ha a Föld együtt maradt volna a Hold szubsztanciáival, elszáradt, megkeményedett volna, és kihalt volna minden élet, múmia lett volna belőle. Egy bizonyos időpontban a Holdat ki kellett vetni a Föld-fejlődésből mindazzal együtt, amit ma foglal magába. Ettől az ember-lény fejlődésében egy fiatalodási folyamat indult meg. A Napon fejlődő magasztos lények az emberi szubsztanciákra és lényekre nem tudtak hatni addig, amíg ki nem vált a Hold, de miután kivált, újra fiatalító erővel hatottak rájuk. Az emberiség fejlődése tehát lényegében csak attól fogva vált lehetővé, amikor a Hold elvált a Földtől. A Hold különválása az egész fejlődés szempontjából mérhetetlenül fontos, ezért vele közelebbről is foglalkozunk. Előbb még azonban arra szeretnék rámutatni, hogyan kapcsolódik egymáshoz tegnapi megbeszélésünk két kiindulópontja.

Ha megnézzük az embert, amikor nappal áll előttünk, egy olyan lényt látunk, aki fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből áll. Az éjjel alvó ember fizikai teste és éterteste az ágyban fekszik. Ekkor szellemi látó tudattal észlelhető, hogy a fizikai testbe és az étertestbe magasabb lények költöznek be. Kik ezek a lények? Olyanok, akikről azt mondtuk, hogy általában a Napon lakoznak. Ez nem lehetetlen. Csak az mondhatja, hogy „egy ember fizikai és étertestébe hogyan költözhetnének be a Napon lakozó Nap-szellemek”, aki mindent, ami szellemi, fizikai módon képzel el, és szellemi tényekre fizikai törvényszerűségeket akar vonatkoztatni. A Napon lakozó, fenségesen magas fokon álló lényekre nem ugyanolyan térbeli feltételek vonatkoznak, mint a fizikai világban élőkre. Annak ellenére, hogy ezek a magasztos lények a Napon lakoznak, erőiket leküldik éjjel az ember fizikai testébe.

Nappal tehát ébren van az ember, azaz benne van fizikai és étertestében, éjjel alszik, vagyis fizikai és étertestén kívül van. Éjjel istenek, vagy más, a földön kívül létező, lények őrködnek az ember fizikai és éterteste fölött. Noha ez a leírás félig-meddig képletes, mégis találó. Tudjuk tehát, honnan jönnek azok a lények, akiknek éjjel fizikai és étertestünkbe kell költöznie. És az említett két kiindulópontból itt találkozik a két vonal. Látni fogjuk a továbbiakban, hogy nemcsak az éjszakai élet szempontjából jelentősek ezek a lények, hanem fokozatosan hatnak a nappali életre is. Előbb azonban meg kell vizsgálnunk még néhány más dolgot is, hogy megértsük a Hold Földből történő kiválásának teljes jelentőségét. Nézzük meg tehát, hogyan jöttek létre a bennünket körülvevő lények.

Ha visszapillantunk újra a Szaturnuszra, azt mondhatjuk, hogy a Szaturnusz kizárólag emberekből áll. Még nincs állatvilág, sem növényvilág, ásványvilág sincs. Emberi csírákból tevődik össze a Szaturnusz egész gömbje, mint egyes gömböcskékből a szeder. Ami a Szaturnuszhoz tartozott, körülvette és kívülről hatott rá. Feltehetjük a kérdést, hogy az, ami az ember fizikai testének első kezdeményét képezte a Szaturnuszon, honnan eredt?

Bizonyos nézőpontból azt mondhatjuk, hogy két oldalról eredt. Először is, magasabb szellemi lények adományozták szubsztanciájukat. A keresztény ezoterika szerint, Trónoknak nevezzük azokat a lényeket, akik ezt a hatalmas áldozatot hozták meg a Szaturnuszon. Alig merészelheti megközelíteni emberi gondolat, de még a szellemi látás is, a magasztos fejlődési folyamatot, amelyet megjártak a Trónok, mielőtt az ember fizikai testének első kezdeményét odaadhatták magukból. Próbáljuk megérteni, hogy egy ilyen áldozat mit is jelent.

Ha az embert vesszük szemügyre, azt a lényt, akit a legjobban ismerünk, azt mondhatjuk, hogy a mai ember elvár bizonyos dolgokat a világtól és ad a világnak, bizonyos dolgokat. Goethe ezt a következő szavakkal fejezte ki nagyon szépen: „Adni és kapni, – az ember élete e kettő metamorfózisai között zajlik” [7]. A külvilágtól nemcsak fizikai táplálékát kapja az ember, onnan meríti anyagát az értelme is, ennek köszönheti növekedését és mindazt, ami szükséges a fejlődéséhez. Viszont ezáltal fejleszti ki azt a képességet, hogy adni tudjon, hogy át tudja adni a benne kiérlelődött eszméket, érzelmeket, végül a szeretetet is. Attól lesznek kifinomultabbak, fejlettebbek a képességei, hogy a külvilágból valamit átvesz, mást viszont odaad, – értelmes, intellektuális emberré válik, aki fogalmakat tud alkotni, amelyeket odaáldozhat azután az emberi közösségnek. Szeretetté alakulnak át az ember érzései, érzetei és azzal, hogy átadja őket embertársainak, életet ad nekik. Hiszen tapasztalhattuk, hogy embertársainkba milyen éltető erő áramlik át a szeretettel együtt. Aki valóban tud szeretetet adni, éltető erőt, vigaszt nyújt vele és felemeli embertársait. Ez az áldozatos adományozás képessége. De, ezt az áldozatkészséget bármennyire fokozzuk is, elenyészően csekély a Trónokéhoz képest. A fejlődés arra irányul, hogy egy lény egyre inkább elérje az önfeláldozás képességét, vagyis, amíg végül fel tudja áldozni saját szubsztanciáját, saját mivoltát is, ekkor az a legnagyobb boldogság a számára, ha mindazt odaadhatja, amit már kifejlesztett. Léteznek olyan magasztos lények, akik egy még magasabb fokra úgy jutnak el, hogy feláldozzák saját szubsztanciájukat. A materialista szemlélet erre azt mondaná, hogy ezek a lények, ha már olyan fejlettek, hogy saját szubsztanciájukat fel tudják áldozni, hogyan juthatnak még magasabb fokra? Ha feláldozták magukat, nem maradt már belőlük semmi! Így gondolkodik egy materialista, mert nem képes megérteni, hogy van szellemi lét is, hogy az ilyen lény megmarad akkor is, ha odaadja azt, amit fokozatosan vett fel. A Trónok, olyan fokon voltak már a régi Szaturnuszon, hogy az előző fejlődésük során elsajátított szubsztanciájukat, oda tudták adni. Ettől magasabb fejlődési fokot értek el ők maguk is. Az ember fizikai teste felépítéséhez szükséges alap az volt, ami akkor kiáramlott a Trónokból. (Azzal hasonlítható össze, mint amikor a pók a hálószövéshez szükséges szálat választja ki magából.) A Trónok áldozatához hozzákapcsolódtak más, náluk kevésbé magas fokon lévő lények is. Személyiség-szellemeknek, vagy a keresztény ezoterika szerint Archéknak nevezzük őket, akik mintegy átdolgozták azt, ami kiáradt a Trónokból. A lények ezen két csoportjának együttműködéséből jött létre az ember fizikai testének első kezdeménye, amelyen majd hosszú-hosszú időn keresztül munkálkodtak.

Egy kozmikus éjszaka, vagy világ-devachán követte ezt, majd a Föld második megtestesülése, a Nap-fokozat. Hozzákapcsolódtak az ember fejlődéséhez más lények is, – a Tűz-szellemek, illetve a keresztény ezoterika szerint az Arkangyalok, valamint a Bölcsesség-szellemek, (más néven: Kyriotetes). Az újra megjelent ember fizikai testét ők fejlesztették tovább. Most tudták feláldozni szubsztanciájukat a Bölcsesség-szellemek, és ez által beáramlott az ember fizikai testébe az úgynevezett étertest. A Személyiség szellemei (Archai) és a Tűz-szellemek (Archangeloi) közösen munkálkodtak rajta. Így fejlődött növény-értékű lénnyé az ember. Azt mondhatjuk, hogy az ember ásvány-értékű lény volt a Szaturnuszon. A mai ásványoknak fizikai testük van csak, az embernek is csak fizikai teste volt a Szaturnuszon, tehát ásványi léte volt még. A Napon növény-értékű lény lett az ember, fizikai és éterteste volt. Most pedig meg kell ismerkednünk egy nagyon fontos fogalommal, ha az egész fejlődést meg akarjuk érteni.

A kozmoszban is előfordulhat olyasmi, mint a mindennapi életben, hogy a szülők legnagyobb bánatára és bosszúságára a gyermeküknek osztályt kell ismételnie, mert megbukik. Bizonyos lények az adott kozmikus fokozat célját nem érik el. A Személyiségszellemek (Archék) között is voltak, akik nem érték el a Szaturnuszon kitűzött céljukat és le is maradtak, nem tették meg mindent ahhoz, ami szükséges lett volna, hogy az ember az ásványi szintet elnyerje és tökéletesedjék azon a szinten. Az ilyen szellemi lényeknek a következő fokon kell mulasztásaikat pótolnia. Hogyan tudtak hatni a visszamaradt Archék, Személyiség-szellemek, a Nap-lét folyamán? Nem tudtak olyan lényt teremteni, amilyenné az embernek kellett válnia a Napon, vagyis akinek fizikai és éterteste van. Ehhez a Tűz-szellemek hatására volt szükség. A lemaradt Személyiség-szellemek a Napon is csak arra voltak képesek, amit a Szaturnuszon tettek, – ásvány-értékű fizikai testkezdeményt teremtettek. Az ő hatásuk következtében jöttek létre a Napon olyan lények, akik az embernél egy fokkal alacsonyabb rendűek voltak. Ők a mai állatvilág ősei. Miközben a régi Napon az emberiség már növény-értékű fokra emelkedett, mai állatvilágunk ásvány-értékű fokon állt a régi Napon, – csak fizikai teste volt.

Feltehetjük a kérdést, hogy melyik lény keletkezett a legrégebben a bennünket körülvevő lények közül? Melyik a Teremtés elsőszülöttje? – Az ember! A többi lény attól jött létre, hogy ami egy másik fokon emberré válhatott volna, visszatartották a fejlődés emberi léttel összefüggő erői és az alacsonyabb rendű lénnyé vált egy későbbi fokon. Ha a visszamaradt Személyiség-szellemek a Szaturnuszon végezték volna el azt a munkát, amelyet a Napon végeztek el, nem jött volna létre az állatvilág. Ugyanígy történt a Holdon a következő. Az ember egy fokkal előbbre jutott, mivel más szellemi lények, az Angyalok és a Mozgás-szellemek folytán (a keresztény ezoterika szerint: Angeloi és Dynamis) asztráltestet kapott. Ennek eredményeképpen állat-szintű lény lett az emberből. Azok a lények, akik második világként jelentek meg a Nap-lét idején, növény értékű lényekké lettek a Holdon, a mai állatok előfutárai. Rajtuk kívül megjelentek a szellemi lények működése következtében, a már említett módon visszamaradt lények is, akik ma a növényvilágot alkotják. A Napon még csak ember- és állatvilág volt. A növényvilág csak a Holdon jött létre. De ásványvilág, szilárd talaj nem volt még a Holdon sem, amely hordozta volna a többi lényt. Így keletkeznek a természet világai egymás után. Elsőnek a legmagasabb rendű világ, az embereké fejlődött ki. Az állatvilág mintegy kitaszíttatott, visszamaradt ez emberek birodalmából, ami még inkább visszamaradt, abból a növényvilág lett.

A Hold-fejlődés végeztével elkezdődött a Föld-fejlődés. Vázoltuk már, hogy kivált a Földből a Nap, majd a Hold. Eközben megjelentek ismét a már kialakult teremtmények, az állatvilág, a növényvilág, végül, de amikor a Hold még egy volt a Földdel, az ásványvilág. Az ásványvilág, mint szilárd talaj megjelenésének eredménye a Föld megkeményedése, elszáradása, sivárrá válása volt. A bennünket ma körülvevő ásványvilág sem más, mint a magasabb világokból visszamaradt kiválasztódás. Csak figyelmesen végig kell gondolnunk, amit elismer a mai tudomány is, és könnyen elképzelhető, hogy az ásványvilág hogyan választódott fokozatosan ki. A kőszenet, ezt az ásványi terméket, a földből bányásszák ki. Mi volt hosszú-hosszú idővel ezelőtt a kőszén? A Földből kinőtt fák, növények voltak, amelyek tönkrementek, megkövesedtek, ásványivá lettek. A ma felszínre hozott kőszén növényi eredetű, később alakult csak ásvánnyá. Így értendő az is, hogy a Föld talaját alkotó más anyagok is magasabb világokból választódtak ki. Gondoljunk csak az állatoktól kiválasztott ásványi termékekre, például a csigaházra, kagylóra, stb. Kezdetben nem voltak ásványok, csak az idők folyamán választódtak ki. Az ásványvilág a Földön jelent meg, mégpedig azért, mert még a Földön is léteztek olyan lények, mint a Szaturnuszon és úgy is hatottak, mint ott. Az ásványvilág a Személyiség-szellemek tevékenysége folytán jött létre és minden magasabb fokon is működtek ilyen, visszamaradt lények. Ha a fejlődés így folytatódott volna, annyi ásványi impulzus, annyi szilárdító és sűrűsítő hatás jött volna létre, hogy lassanként ez, az egész Föld sivárrá válásához vezetett volna.

Ezzel a Föld-fejlődés egyik fontos pontjához értünk. Képzeljük el, hogy kivált már a Földből a Nap, a legfinomabb szubsztanciákkal és a jelenleg is a Napon élő szellemi lényekkel együtt. Látjuk, hogy elszárad a Föld, mind sűrűbbeké válnak az ásványi anyagok és ettől egyre jobban, elszáradnak a rajta élő alakzatok, – az ember-alakok is. Az ember-lények állapota ekkor már bizonyos váltakozást mutat. A növény fejlődésével tehetem érthetőbbé, hogy mi történt akkor az emberrel. Kicsírázik tavasszal a parányi mag, szárba szökken, virágot hajt, majd gyümölcsöt terem, ősszel pedig elhervad a növény. Annak, ami tavasszal és a nyáron a szemét gyönyörködtette, csak külsőleg látható, jelentéktelen része marad meg. De csak nagyon kevéssé értenénk meg a növényt, ha azt hinnénk, hogy valódi mivoltából semmi sincs meg télen, vagy a fizikailag látható magban keresnénk azt. Jelenleg a növény fizikai és étertestből áll ugyan, de a szellemi látó észleli azt is, hogy mintegy beszegélyezi fölül egy asztrális lény. Ezt, az asztrális lényt egy olyan erő élteti, amely a Napról, a Nap szellemiségétől árad le a Földre.

A szellemi látó észlelése számára mintegy felhő vesz körül minden virágot. Ez a felhő szinte be- és kilélegzi a Nap és a Föld között váltakozó életet. Tavasszal és nyáron, rügyfakadás és növekedés idején, ideközelít valami a Nap-lényből, és a növények felszínét körültáncolja. Ősszel az asztrális lény visszahúzódik és a Napbeli léttel egyesül.

A növényi asztralitás tehát, megkeresi tavasszal saját fizikai növénytestét a Földön, megtestesül, – ha nem is benne, de rajta, ősszel pedig visszatér a Napra, csak a csírát hagyja hátra. Mintegy zálogul hagyja szinte ott a csírát, hogy fizikai lényéhez visszataláljon. – A fizikai ember-lények és a Nap-lények között hasonlóképpen ment végbe egy kölcsönhatás féle dolog, holott az ember alakja egyszerű, primitív volt még. Bizonyos időszakokban úgy hatottak a Nap-szellemek, hogy asztralitással vették körül az ember-testeket, amint ma a növényeket lengi körül tavasztól őszig a növényi asztralitás. Akkoriban tehát az ember asztrális mivolta a Földön bizonyos időszakokban egyesült fizikai testével, azután a Napra húzódott vissza, újból visszament, csak a csíra maradt meg a fizikai síkon. A Föld azonban egyre jobban megszilárdult és akkor kiderült valamiféle nagyon lényeges és különösen fontos dolog, és kérem, hogy ezt jól jegyezzék meg. Régebben, közvetlenül az után, hogy kivált a Nap a Földből, az asztrális lények képesek voltak visszatérésükkor egyesülni a fizikai testtel, de a Hold fokozódó befolyása következtében annyira megkeményedtek a fizikai testek, hogy nem tudtak velük mit kezdeni a visszatérő lények. Most pontosabban ábrázoltam, amit absztrakt módon mondtam el tegnap. Azt mondtam, hogy a Nap erők nem voltak már arra képesek, hogy alakítsák a földi szubsztanciákat. Konkrétabban, – elszáradtak már a szubsztanciák és nem találtak már maguknak alkalmas testeket a lények. Ez oda vezetett, hogy sivár lett a Föld, a leszállni készülődő emberi lelkek pedig úgy találták, hogy az ilyen testek számukra már nem alkalmasak. Magukra kellett őket hagyniuk, csak a legerősebb testek vészelhették át ezt a sivár időszakot, amely akkor érte el csúcspontját, amikor éppen kiválni készült a Földből a Hold.

Ekkor már az ilyen testekbe képtelenek voltak beköltözni, azok a lelkek, akik még emberi lelkek akartak lenni. A kihalás képét mutató Földön ekkor már csak kevés ember lakozott. Eléggé pontos meghatározás, ha azt mondjuk, hogy amikor kivált a Hold, a lent megmaradt alakzatokkal már csak nagyon kevés ember volt képes egyesülni.

Igyekszem ezeket a körülményeket még pontosabban leírni. Menjünk oda vissza, ahol véget ért a Hold-fejlődés és kibontakozott a világ öléből a Föld. Nem olyan volt, mint a régi Szaturnuszon, hanem minden régebbi történés eredménye is benne volt, ami nem csak a fizikai matériára vonatkozik, hanem a mindezidáig működő szellemi lényekre is. Kezdetben a Trónok egyesültek a Szaturnusszal és ez azt jelentette, hogy kapcsolatban maradtak az egész fejlődéssel. Amikor előbukkant a világ ölének sötétjéből a Föld, újra megjelentek a Trónok is. A Személyiség-szellemek, a Mozgás-szellemek, stb. úgyszintén, valamint az ember-, állat-, növénycsírák is, hiszen mindez benne is volt. A fizika tudománya olyan hipotéziseket állít fel, amelyeket a fantázia szült. A világ keletkezéséről kidolgozott, feltételes elmélet szerint kezdetben egy hatalmas, a Szaturnuszon is túlra nyúló ősköd volt. Fantasztikus elképzelés az ilyen, csupán párákból, gőzökből álló ősköd, de ez nem létezett soha. Ha az akkori állapot csupán fizikai szemmel látható lett volna, valóban hatalmas ködtömeget pillantottunk volna meg. De volt valami abban a ködtömegben, amit a fizikai szem nem láthatott volna meg, – az összes, fejlődéssel kapcsolatban lévő lények, együtt.

A későbbi tagozódás és átalakulás nem forgó mozgás következménye, hanem az egésszel összefüggő lények működésének eredménye. Ezeknek a dolgoknak ésszel való megértéséhez meg kell szabadulnunk az olyan iskolai beidegződésektől, amilyeneket belesulykolnak a gyermekekbe. Például, hogy a régmúltban csak gyermekded nézetei és elképzelései voltak az embereknek: „Szegény ó-indiaiak elhitték, hogy Brahma betöltötte az egész világegyetemet. Az ó-perzsa Ormuzdban, a jó Istenségben hitt és Ahrimanban, aki ellentétben volt vele! Hát még a görögök, a maguk sok istenével, Zeusszal, Pallasz Athénével, meg a többiekkel! Már tudjuk, hogy a nép fantáziájának szüleményei ezek, kitalált lények, nem is beszélve az ó-germán istenekről, Wotanról, Thorról, akik mitológiai alakok. Mindezeken túl vagyunk már. Tudjuk, hogy ezeknek az isteneknek a világ fejlődéséhez semmi közük. Kezdetben volt az ősköd, forogni kezdett, levált belőle egy gömb, azután tovább kavargott, később egy második gömb is levált, majd a harmadik és így tovább.” – De ezek az elképzelések csak egy mai, fizikai-kopernikuszi mitológiából erednek. Később majd egy másik mitológia váltja le, csakhogy a régebbi mitológiák a későbbi, elvont, kizárólag materiális elgondolásúaknál igazabbak voltak. Mindig szem előtt kell tartanunk, hogy roppant kényelmes bemutatni a gyermekeknek, milyen ésszerűen jön létre a naprendszer. Veszünk egy zsírkupacot [8], kivágunk kartonpapírból egy kerek lapot, átszúrunk rajta és a zsírkupacon keresztül egy tűt az egyenlítőre merőlegesen, és vízbe tesszük: ott úszik, lám. Elkezdjük forgatni azután a tűt, „ahogyan egykor az ősköd kavargott”, mondjuk. A zsírcsepp lelapul, leválik róla egy kis csepp, egy második, meg egy harmadik, a nagy kupac pedig ott marad középen, – egy kis naprendszer keletkezett. Roppant érthetővé lehet tenni vele, hogy ami kicsiben így zajlik le, így történt nagyban is. A kísérlet bemutatója csak azt felejti el, amiről nem is árt talán más esetekben megfeledkezni, önmagáról feledkezik meg. Elfelejti, hogy a tűt ő maga forgatja. Helytállóbb lenne a hasonlat, ha a tanár, aki bemutatja a kísérletet, azt mondaná. „Ahogy én forgatom ezt a tűt, úgy gondoskodik a természetben egy óriás-professzor arról, hogy forgásba lendüljön ez az egész, és a bolygók úgy váljanak le, ahogyan az, látható, a zsírkupacon”. Így a magyarázat elfogadhatóbb lenne.

De mi tudjuk, hogy a természetben nem egy óriás-professzor pörgeti a tűt, hanem a megfelelő matériát különböző fokokon álló lények vonzzák magukhoz. Azok a lények, akiknek megfelelő életkörülményekre volt szükségük, matériát vonzottak magukhoz, miközben a Napra mentek. Szellemi erejükkel, helyet teremtettek maguknak, más lények pedig leválasztották a Föld szubsztanciáját. Szellem működik a legkisebb anyagi részecskében is, ha úgy tetszik, még az atomban is. Valótlant állít, aki arról beszél, hogy ami pusztán csak anyag, működőképes; hogy a legparányibb részecskében is mi megy végbe, akkor értjük majd csak meg, ha számunkra világossá válik, hogy szellem tevékenykedik a legnagyobb részben is. Mégpedig nem általánosságban szellem, ahogy mondják, hogy „a materiálisban általában szellem van”, egy „általános”, vagy „ősszellem” van. Ezt megint össze lehet mindenfélével keverni. Sehová nem vezet. Konkrétan meg kell ismernünk a „szellemeket”, részleteikben és különböző életfeltételeikben.

Most pedig szeretném kiegészíteni a tényt, amelyről szó volt már tegnap, hogy kivált a Nap a Föld+Holdból, majd pedig a Hold vált ki a Földből. Nagy vonásokban így van ez, de még ki kell egészíteni a képet valamivel.

Még mielőtt kivált volna a Nap, bizonyos lények szükségesnek tartották, hogy más, számukra megfelelőbb helyeket válasszanak le maguknak. Ma bolygóknak ismerjük ezeket a helyeket, Szaturnusznak, Jupiternek és Marsnak. A Nap és a Hold együttes matériája tehát még magába foglalta a Szaturnuszt, a Jupitert, stb., is, amikor kiváltak bizonyos lények ezekkel a bolygókkal együtt, mivel létfeltételeiket így tudták biztosítani. Azután vált ki a legfejlettebb lényekkel együtt a Nap és visszamaradt a Föld+Hold. A további fejlődés során azután kitaszították a Holdat a már említett módon a Földből. A Nappal kivonult lények közül viszont nem mindegyik tudott lépést tartani a napbeli fejlődéssel. Mivel ezeket a dolgokat nagyon nehéz a hétköznapi nyelv szavaival kifejezni, olykor hasonlatokkal kell élnünk, és így azt mondhatjuk, hogy amikor kivált a Nap, egyes lények úgy gondolták, ezen az úton lépést tudnak tartani vele. De valójában erre csak a legmagasabb rendű lények voltak képesek. A többieknek el kellett hagyniuk később a Napot, így jött létre a Vénusz és a Merkúr. A Szaturnusz, a Jupiter és a Mars tehát a Nap kiválása előtt szakadt le, a Vénusz és a Merkúr a Napból vált ki és a Hold csak ezután vált külön a Földtől. Így fest a fejlődés szellemi oldalról nézve.

Felvázoltuk a naprendszer fejlődését és láttuk, hogy más és más lények élnek a különböző égitesteken.

Ezt szem előtt tartva, választ kapunk arra a kérdésre, hogy mi történt azokkal az asztrális szellemi lényekkel, akik emberként akartak testet ölteni, amikor azonban csak megkeményedett testeket találtak a Földön, amelyekbe nem költözhettek be.

Ahhoz nem voltak eléggé érettek, hogy egyesüljenek a Napszellemekkel. A következő történt tehát. Azok a lények, akiknek a földi testeket el kellett hagyniuk egy időre, a Szaturnuszra, a Jupiterre és a Marsra vonultak vissza. Míg a Föld kihalófélben volt és olyan testeket produkált csak, amelyek ember-lelkek befogadására alkalmatlanok voltak, ezek a lelkek a planetáris világban várakoztak, amíg újra megfelelő ember-testet találhattak maguknak.

Az ember-testek közül csak nagyon kevesen, csak a legerősebbek tudtak befogadni lelkeket, hogy a Hold-krízisen átmentsék őket, a többi lélek más égitestekre távozott. Azután ki- taszíttatott a Hold a Földből. Ezáltal újból tudtak hatni az emberi alakzatokra a Nap erői. Az ember-alak puha, hajlékony és képlékeny lett az új impulzus hatására, az ilyen plasztikusan formálható ember-testek magukba tudták fogadni a Szaturnuszon, Jupiteren stb. várakozó lelkeket, akik korábban kénytelenek voltak a Földet elhagyni és most fokozatosan tértek vissza és népesítették be az újjáéledt ember-testeket. Így a Hold kiválása után folyamatosan új testek létesültek egy ideig. A Holdkrízis alatt csak igen csekély számú ember létezett. Utódaik voltak ugyan, de ezeket nem tudták felhasználni a megtestesülni szándékozó lelkek, tehát elcsökevényesedtek. Fokozatosan kihalt az emberi nem.

Amikor bekövetkezett az újra-feléledés, a Hold-krízist túlélő emberek utódai ismét képesek voltak a Szaturnuszról, a Jupiterről és a Marsról érkező lelkek befogadására. A Föld benépesült lelkekkel. Mindebből látható, milyen jelentős, lényegbevágó esemény volt a Hold kiválása, amelynek következtében megváltozott szinte minden.

Nézzük meg még egyszer a fejlődésnek a Hold kiválása előtti menetét. Láttuk, hogy a Teremtés elsőszülöttje, az ember, már a régi Szaturnuszon jött létre. A Napon alakult ki az állatvilág, a Holdon a növényvilág és a Földön az ásványvilág. A Hold kiválásától kezdve más a helyzet. Ha nem vált volna ki a Hold a Földből, minden kihalt volna a Földön. Először az emberek, majd az állatok, azután a növényzet. Múmia lett volna a Földből. A Földet ettől mentette meg a Hold kiválása. Feléledt, megújhodott minden. Hogyan is történt ez?

Mint a legalul lévőnek, az ásványvilágnak volt a legkevesebb segítségre szüksége. A növényvilág elszáradt bizonyos fokig, de hamar feléledt újra. Bizonyos szempontból fokozatosan felfejlődött az állatvilág is. Az ember-alakzatok tudtak legkésőbb olyan helyzetbe kerülni, hogy be tudják fogadni a legmagasabb régiókból feléjük áramló lelkeket. A Hold kiválása után tehát, az egész fejlődés megfordul, – míg kezdetben az ember jött létre elsőnek, utána csak az állat-, majd a növényvilág, végül az ásványvilág, a Hold kiválását követően elsőként az ásványvilág képes újraéledt erőit érvényre juttatni, utána a növényvilág éled fel és fejleszti ki legtökéletesebb formáit, ezt az állatvilág követi, az ember pedig csak utolsóként tudja elérni legmagasabb rendű formáját.

A fejlődés egész menete megfordul tehát. Azok a lények, akik úgyszólván a legtovább vártak arra, hogy egyesítsék szellemiségüket a fizikaiakkal, a Hold kiválása után szó szerint egy szellemibb körzetbe emelkedtek, akik pedig szellemi fejlődésüket hamarabb fejezték be, egy kevésbé tökéletes fokon álltak meg. A Hold kiválását követően a visszamaradottak jelentek meg hamarább. Mindjárt meglátjuk majd, hogy miért.

Nézzünk egy emberi lelket, vagy egy másféle lényt, aki a megszilárdulás miatt azelőtt nem akart testet ölteni. Emberi szavakkal kifejezve egy ilyen lény azt mondhatta: „Öltsek testet most, vagy még várjak?”. Tegyük fel, hogy csak nem régen vált ki a Hold, a Földön még igen sűrűk a dolgok. De az a lény, amely sietve testet akar ölteni, leszáll minden áron és egy még kevéssé fejlett testtel is megelégszik. Ezért kénytelen egy alacsonyabb fokon megállni. Egy másik lény azt mondja: „Inkább várok még, és itt maradok a világmindenségben, amíg még könnyebb, még oldottabb lesz a Föld fizikai mivolta.” Ez a lény kivár egy későbbi időpontot és így sikerül saját képmására formálnia az őt befogadó fizikai testet! A túl korán testet öltő lényeknek alacsonyabb fokon kell megállnia, magasabb fokot azok érnek el, akik tudtak várni. Magasabb rendű állataink azért maradtak állatok, mert a Hold kiválása után nem tudtak már várni. Megelégedtek az éppen akkor rendelkezésükre álló testekkel. A kicsit később testet öltők csak az alacsonyabb rendű, kihalófélben lévő emberfajtáknak megfelelően tudták alakítani testüket. A fejlődőképes embereket a még későbbi időpontokban testet öltő lelkek alkották.

A Hold kiválásáig tehát a Föld kihalófélben volt, de utána a földi viszonyok ismét virágzásnak indultak és ettől kezdve azok a lények, amelyek előzőleg kénytelenek voltak elhagyni a sivár Földet, újra le tudtak a Földre szállni. Ez azonban nem csak a magasabb embert alkotó lényekre vonatkozik, hanem azokra is, akik a Földre egészen más célból jöttek le. Az ő esetükben is lényeges, hogy kivárják a megfelelő időpontot, hogy megfelelő földi testet ölthessenek. Az ó-indiai korban magas fejlettségű emberek éltek. Amint a Marsról, a Szaturnuszról, a Jupiterről alászálló lelkek a nekik megfelelő testekbe költöztek, úgy a magasabb szellemi lények is magasabb fokra fejlődött ember-testeket kerestek fel, hogy működhessenek bennük. Az ó-indiai kor nagy tanítói, a szent Rishik, magasabb szellemi lények rendelkezésére bocsátották lényük egy részét, hogy abban lakozzanak. Más magasabb szellemi lények úgy gondolták, hogy: „Várunk még, amíg olyan lényeket találunk a Földön, akik maguk is magasabb fokra fejlődtek, nem megyünk le még, várunk, míg érettebbek lesznek az emberek, akkor szállunk majd le, mert az emberek nem készültek fel még kellőképpen fogadásunkra.” Azután, a perzsa kultúrkorszak idején, azt mondták egyes lények, hogy: „Most már beköltözhetünk a megfelelően fejlett emberekbe.” Ugyanígy volt ez az egyiptomi korban is. De a legmagasabb Nap-lény még mindig várakozott. Erejét kívülről árasztotta a szent Rishikre.

A szent Rishik arra néztek fel, akit Vishva-Karmannak neveztek, akiről azt mondták, hogy „Vishva Kármán túl van a mi szféránkon”. A Nap-lény várt, mert úgy gondolkozott, hogy „Nem készült fel még az ember belső világa arra, hogy belé költözhessem”. Ezután következett a perzsa kultúrkorszak, amikor felnézett Zarathusztra a Napra és Ahura Mazdao-t látta a Napban. De az a magas lény még mindig nem szállt alá a Föld szférájába. Ezt az egyiptomi kultúrkorszak követte és annak a népnek a kultúrája, amely a legtovább tudott várni. Az, az ember pedig, aki a legtovább várt, és aki belső világát sok inkarnáción keresztül megfelelőképpen fejlesztette, eljött. Ekkor lenézett a Nap-lény a Földre, meglátta a názáreti Jézusban lakozó ember megfelelőképpen előkészített belső világát. Lenézett a Nap-lény és azt mondta: „Ahogyan egykor az alacsonyabb lények szálltak le a testekbe, úgy most leszállók én is annak az embernek a belső világába, aki a legtovább várt.” Igaz, hogy emberekkel már addig is egyesültek magasabb lények, de aki a legtovább tudott várni, Krisztust fogadhatta magába. A Jordán-keresztelőnél jutott el arra a fokra, hogy le tudott szállni rá, és az ő belső világával egyesülni tudott az a szellem, aki mindaddig a világmindenség szféráiban tartózkodott. Krisztus a názáreti Jézus testében volt a János-keresztelőtől fogva, mert a názáreti Jézust átható individualitás inkarnációi során megérett arra, hogy ezt a magas szellemet befogadja átszellemesített testébe. A Krisztus-szellem jelen volt mindig, de a lényeknek a Hold kiválását követően fejlődniük, érlelődniük kellett előbb.

Először az alacsonyabb rendű lények kerültek elő, azok, akik a legkevésbé tudtak várni, majd egyre magasabb fokú lények jöttek a Földre. Amikor pedig az ember egyre magasabbra fejlesztette belső világát és elérkezett az idő, amikor a názáreti Jézus már elég fejlett volt ahhoz, hogy magába fogadja Krisztust, a szellemi látó elmondhatta, hogy „Láttam a Szellemet alászállani a mennyből”. De mit mondhatott az, akire alászállt a Szellem, ha azt akarta kifejezni, ami belső világában élt? Hiszen Ő ugyanaz a lény volt, akit Vishva Kannának ismertek a Rishik! Mit mondott volna maga Vishva Karmán, ha Ő maga szólt volna, nem a Rishik? Hiszen Ő a fényben működő, magas Nap-szellem! Így szólt volna: „Én vagyok a világ világossága!” Mit mondott volna Ahura Mazdao, ha saját magáról kellett volna szólnia? „Én vagyok a világ világossága!” És mit mondott ugyanez a lény, amikor eléggé éretté vált egy ember arra, hogy magába fogadja? Hogyan szólalt meg egy emberből, aki addig a világmindenségben, a Napon volt? „Én vagyok a világ világossága!”

Egy ember belső világában visszhangzik, ami a vezető kozmikus Szellem önmaga legbenső jellemzéseként, mint mennyei kórus hangzik fel és árad le a Földre, mert maga ez a lény egy ember belső világában foglalt helyet. Joggal csendül fel tehát a názáreti Jézus hangja, amikor benne él a Krisztus:

„Én vagyok a világ világossága!”

5. Kassel, 1909. június 28.

[Az ember fejlődése Földünk különböző megtestesülései során. Lucifer és Ahriman és az isteni-szellemi lények birodalma. Lucifer befolyása az emberre és befolyásának jóra alakulása Krisztus tette következtében.]

A szellemi látó, a mai, fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből álló emberen egy fontos tényt észlelhet, azt, hogy az étertest nagysága és formája, különösen a felső részeknél, a fizikai testével megközelítőleg azonos. Elsősorban az ember fizikai fejét fedi szinte teljesen étertestének fejrésze, illetve ez utóbbi csak kevéssel nagyobb minden irányban, mint a fizikai feje. Az állatoknál nem ilyen a helyzet. A fizikai fej és az éterfej között óriási méretbeli és formai eltérés van már a magasabb rendű állatoknál is. A szellemi látó például a lónál a ló fejétől eltérő és annál lényegesen nagyobb éterfejet észlel. Nagyon meglepné Önöket, hogy milyen egy elefánt, ha lerajzolnám, hogy az ormánya és a feje fölött milyen éterikus alakzat látható. Mert egy ilyen állatnak csak a középső, megszilárdult, fizikai része észlelhető fizikai érzékszervekkel. Vizsgáljuk meg ezt a tényt közelebbről.

A fizikai síkon alapjában véve azon alapul az ember tökéletes volta, hogy ennyire fedi egymást az éterteste és a fizikai teste. Ez nem volt mindig így. Fejlődésünk során voltak olyan időszakok, – legutóbb foglalkoztunk éppen velük, – amikor az ember éterteste távolról sem fedte fizikai testét. A fejlődés előrehaladása abban állt, hogy a fizikai testnél jóval nagyobb étertest fokozatosan behúzódott a fizikai testbe és bekövetkezett végül, hogy csaknem fedik egymást. Ahhoz, hogy az emberiség a helyes módon fejlődhessen, az étertestnek a Földfejlődés egy bizonyos időpontjában kellett behúzódnia a fizikai testbe. Ha ez korábban történt volna, idő előtt érte volna el az ember fejlődésének egy bizonyos szakaszát, minek következtében megcsontosodott volna, fejlődésében megállt volna. Továbbfejlődése lehetőségét annak köszönheti, hogy a fizikai test és az étertest a megfelelő időpontban kezdte fedni egymást. Hogy ezt megértsük, a fejlődés, előző előadásokban felvázolt folyamatát alaposabban kell tanulmányoznunk.

Ismét képzeljük el, hogy a Föld a Föld-fejlődés kezdetén egy volt a Nappal és a Holddal. Az ember akkor éledt újjá a fizikai testből, étertestből és asztráltestből álló csíraállapotból, úgyszólván első földi formájában volt jelen, – úgy, ahogyan ez lehetséges volt akkor, amikor benne volt még a Földben a Nap és a Hold. A Földfejlődésnek ezt a korszakát, amelyen átment az ember és a bolygónk, általában „poláris korszaknak” szokták nevezni a szellemtudományos irodalomban. Fogadjuk csak el most ezt az elnevezést, mert megindokolnom túl messzire vezetne. Eljön azután az idő, amikor a Nap kiválni készül a Földből, amikor bizonyos lények nem képesek együtt maradni az egyre sűrűsödő, eldurvuló szubsztanciákkal és elhagyják a Földet a Nap finomabb szubsztanciáival együtt. Ezt nevezzük hiperboreus korszaknak.

Ezt az, az idő követi, amikor a Hold még együtt van a Földdel, és az élet egyre sivárabbá válik, a Földön. Az ember-lelkek elhagyják a Földet, ahol csak elkorcsosult ember-alakok maradnak hátra. Ezt a korszakot „lemúriai kornak” nevezi a szellemtudományos irodalom. Ekkor válik ki a Hold a Földből, újjáéled tőle minden, ami eddig jött létre a Földön. Az ásványvilágnak van szüksége a legkevesebb újjáéledésre, a növényvilág valamivel többet igényel, az állatvilág még többet, és a továbbfejlődéshez az emberi nemnek van a legjelentősebb erőkre szüksége. Ez az újjáéledés a Hold kiválásával indul meg. Ekkor – mint már említettem – a Földön csak csekély számú ember volt. Ezek az emberek a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-fejlődés idején elnyert három részből álltak. Ezekhez csatlakozott az én-kezdeménye a Földön. Amikor kivált a Hold a Földből, még nem olyan hús és vér-lény az ember, mint a későbbi korokban. Az akkor létező legfinomabb anyagból állt. A lemúriai korban olyan volt a Föld állaga, hogy például folyékony volt még az, ami ma ásvány, feloldódott más szubsztanciákban, mint amilyen ma például a víz. A levegőt a legkülönbözőbb anyagokból álló sűrű párák, gőzök hatották át. Akkoriban nem létezett még a mai értelemben vett tiszta levegő, tiszta víz, legfeljebb csak esetleg egészen kis területen a Földön. Az ember finom, légies testét tehát az akkori legtisztább szubsztanciákból alakította ki.

Ha, testét akkor durvább anyagokból építette volna fel, élesen körvonalazott, meghatározott alakot öltött volna. Ezeket a körvonalakat örökölték volna az utódok, és megállt volna az emberi nem fejlődése. Az ember tehát, nem alkothatta meg durvább anyagból a testét, sőt, arra kellett törekednie, hogy testiségének anyaga szabadon alakulhasson, követve a lélek impulzusait. A testét alkotó anyag annyira puha volt, hogy minden irányban engedelmeskedett az akarat indítékainak. Ma ki tudjuk nyújtani karunkat, de nem tudjuk meghosszabbítani akaratunkkal, három méteresre. Nem tudunk korlátlanul úrrá lenni az anyagon, mert a test mai formája szerint öröklődik. Akkor, régen, ez nem így volt. A formáját úgy változtathatta az ember, ahogyan azt a lelke akarta. Továbbfejlődésének ez volt úgyszólván az előfeltétele. A Hold kiválása után a legpuhább anyagban kellett testet öltenie, hogy puha és képlékeny teste mindenben követni tudja a lélek irányítását. – Ezután következett az az idő, amikor az anyag bizonyos részei – a számunkra ma létfontosságú anyagok, a víz és a levegő – megtisztultak a sűrűbb anyagoktól, ami fel volt oldva a vízben, mintegy kivált belőle, lecsapódott. Ahogyan a kihűlő vízben lerakodnak a benne feloldott anyagok, úgy csapódott le a Föld felszínére a feloldott matéria. Szabaddá lett a víz, kiválasztódott a levegőből a sűrűbb anyag, – kialakult a víz és a levegő. Ezt a finomabb anyagot fel tudta teste felépítésére használni az ember.

Ebből a harmadik korszakból léptek át lassanként az emberek a Föld-fejlődésnek abba a korszakába, amelyet atlantiszi kornak hívunk. Akkoriban az emberi nem jelentős része egy mára elsüllyedt földrészen, a mai Amerika, Európa és Afrika között elterülő Atlanti-óceán helyén élt. Az emberek tehát a lemúriai korszak után az atlantiszi földrészen fejlődtek tovább. Ott történt mindaz, amit a következőkben írok majd le, és aminek egy részére korábban is utaltam már.

A későbbiek során testet öltött emberek közül csak igen kevesen tartózkodtak abban az időpontban a Földön, amikor kivált a Hold a Földből, hiszen akkor az ember-lelkek többsége különféle égitesteken lakozott. Ezek a lelkek a lemúriai korszak utolsó és az atlantiszi kor első szakaszában jöttek le a Földre, – mint említettem már, csak nagyon kevesen tudták átvészelni a lemúriai kor kritikus időszakát. Csak a legerősebb emberek tudtak testet ölteni a Hold kiválása előtti sűrű matériában. A Hold kiválása után megint fokozatosan lágyabb lett minden, olyan utódok jöttek létre, akik mozgékonyak voltak, nem kényszerültek már merev körvonalak közé. Ekkor lejöttek a Földre a különféle égitestekről a lelkek és beköltöztek ezekbe a képlékeny testekbe. De voltak olyanok is, akik nagyon hamar váltak fizikai lényekké a Hold kiválását követően. Ezek megtartották öröklés útján merev formájukat, és nem tudtak már felvenni később ember-lelkeket. A Hold kiválása után sem. Képzeljük el, hogy a lelkek szükségesnek érzik újból lejönni a Földre. A Földön különféle alakzatok jöttek létre. A megszilárdulás különböző fokozatain álló alakzatokat találhatunk a hátramaradottak között még a Hold kiválása után is. Azok az ember-lelkek, lelki lények, akik a matériával való egyesülésnek a legkevésbé érezték szükségét, kiválasztották a legpuhább testeket és csakhamar el is hagyták őket ismét. Voltak ezzel szemben olyan lények is, akik a megszilárdult alakzatokkal már ekkor egyesültek, hozzájuk kötődtek és ennek következtében a fejlődésben visszamaradtak. Az emberhez legközelebb álló állatok attól jöttek létre, hogy a világmindenségből olyan lelkek szálltak alá, akik nem tudtak várni, a fizikai testekbe túl korán helyezkedtek bele: és még mielőtt teljesen áthatotta volna az étertest ezeket a testeket, körvonalaikat ezzel megmerevítették. Az ember-alak addig maradt képlékeny, míg az étertesthez teljesen hozzá tudott idomulni. Amiről már szó volt, – hogy az atlantiszi kor utolsó harmada óta a fizikai test és az étertest nagyjából fedi egymást, – így jött létre.

A leszálló emberi lélek ezt megelőzően a Földön cseppfolyós állapotban tartotta a testet és gondoskodott arról, hogy az étertest ne olvadjon össze a fizikai test egyik részével sem.

Az étertest és a fizikai test egymáshoz hasonulása egy pontosan meghatározható időpontban következett be. Az ember fizikai teste az atlantiszi korban öltött határozott formát és kezdett el megszilárdulni benne.

A fejlődés teljesen más irányba haladna, ha az atlantiszi fejlődésnek ezen a pontján semmi más nem történt volna. Az ember viszonylag gyorsan átlépett volna a megelőző tudatállapotból a következőbe. Mielőtt az ember teljes egységgé vált volna, fizikai és lelki szempontból, szellemi látása volt, bár szellemi látása tompa, elmosódott volt. Az ember képes volt meglátni a szellemi világot, de nem tudta „én”-nek nevezni önmagát, nem tudta megkülönböztetni magát a környezetétől. Nem volt öntudata, a fejlődésnek addig a pillanatáig, amíg a fizikai test az étertesttel nem egyesült. Rövid időn belül a következőkre került volna sor, ha nem történik valami más is.

Ez előtt az időpont előtt tudata volt az embernek a szellemi világról, a körülötte lévő állatokat, növényeket, stb. nem látta tisztán, de a szellemiséget észlelte ezek körül. Például egy elefánt határozott körvonalait nem látta volna, viszont látta volna az elefánt fizikai teste fölött kiterjedő étertestet. Az ember ilyen tudata fokozatosan csökkent és meg is szűnt volna, a fizikai test és az étertest egybeesésével kifejlődött volna az „én”, és az ember a világhoz egy másik oldalról közelített volna.

Ezelőtt szellemi látásával képeket észlelt, ettől kezdve érzékelte volna a külvilágot, de ugyanakkor a mögötte lévő szellemi lényeket és szellemi erőket is észlelte volna. A növény fizikai alakját nem úgy látta volna, mint mi látjuk ma, hanem egyszersmind a növény szellemi lényét is látta volna. Vajon a fejlődés során a tompa szellemi-látó tudatot miért nem váltotta fel közvetlenül egy olyan tárgyi tudat, amely egyúttal azt is lehetővé tette volna, hogy tudjon a szellemiségről az ember, és észlelje is egyúttal?

Ez azért nem történhetett meg, mert az ember a Hold-krízis idején bizonyos lények befolyása alá került, éppen akkor, amikor megéledt. Ezeket a lényeket, noha az embernél magasabb rendűek, mégis visszamaradottaknak kell tekintenünk. Már volt ilyen lényekről szó. Tudjuk, hogy vannak olyan lények, akik a Napot választották lakhelyül, mások a különféle bolygókat. Voltak olyan szellemi lények is, akik a számukra kitűzött feladatot nem teljesítették a Holdon. Ezeket az isteneknél alacsonyabb rendű, de az embernél magasabb szintű lényeket luciferi lényeknek neveztük el vezetőjük, Lucifer után, aki közülük a legerősebb és leghatalmasabb.

A Hold-krízis idején fejlődésében odáig jutott el az ember, hogy volt fizikai teste, éterteste, asztrálteste és énje. Az én-t a Forma szellemeinek köszönhette, asztráltestét a Mozgás szellemeinek, étertestét a Bölcsesség szellemeinek, fizikai testét pedig a Trónok működésének.

Az én-csíra csatlakozását lénye másik három részéhez a Forma- szellemek tették lehetővé. (A keresztény ezoterika szerint az Exusiai.). A normális fejlődés szerint – vagyis ha az ember körül tevékenykedő lények a rájuk rótt feladatukat elvégezték volna, – egyes lények az ember fizikai testére hatottak volna akkor, mások az étertestére, megint mások, az asztráltestére és ismét mások az énjére, – mondhatnék, hogy úgy, ahogyan illett volna. Jelen voltak viszont a Hold-fokozaton visszamaradt lények, a luciferi lények. Helyes fejlődés esetén az ember énjére lettek volna hivatottak hatni, de a Holdon csak azt tanulták meg, hogyan hassanak az asztráltestre és ennek jelentős lett a következménye. Az ember a luciferi szellemek munkája nélkül vett volna fel egy én-csírát magába, és az atlantiszi kor utolsó harmadáig úgy fejlődött volna tovább, hogy tompa szellemi-látó tudatát a külső tárgyi tudat váltotta volna fel. Ezzel szemben az történt, hogy a luciferi szellemek hatásaként, az ember asztráltestébe áramlottak be erősugarak.

Miből állt ez a hatás?

Az asztráltest hordozza a hajlamokat, vágyakat, szenvedélyeket, ösztönöket. Az ember asztráltestének felépítése a luciferi szellemek hatása nélkül, merőben más lett volna. Olyan hajlamokat fejlesztett volna csak ki, amelyek csalhatatlanul előre vezették volna. Rávezették volna a szellemek, hogy szemlélje a tárgyak világát, amely mögött láthatta volna a szellemi lényeket, de nem ismerte volna meg a szabadság, a lelkesedés, az önállóság érzését és a magasabb szellemiség utáni vágyat. Az ember nem vesztette volna el régi szellemi-látó tudatát, s a világ csodálatos voltát úgy szemlélte volna, mint valamiféle isten, mert az istenség tagja lett volna. Ez a szemlélet a világ tökéletes tükörképét hozta volna létre az ember értelmében, de az ember a maga tökéletes voltában is csak a világmindenség nagy tükre lenne. Mielőtt ez bekövetkezhetett volna, a luciferi lények beoltották az asztráltestbe a szenvedélyeket, vágyakat, fellángolásokat, amelyek egyesültek mindazzal, amit addigi fejlődése során az ember felvett magába. Ezáltal az ember a csillagokat már nem csak látta, hanem fellángolt benne egyúttal a lelkesedés is irántuk, már nem csak az asztráltest isteni hajlandóságait követte, hanem szabad akaratából kifejleszthette vágyait is. Ezt oltották a luciferi szellemek az ember asztráltestébe. De nyújtottak egyúttal mást is, lehetőséget a gonoszságra, a bűnre. Ha az embert lépésről lépésre a magasztos istenek vezették volna, ez nem lett volna meg az emberben. A luciferi szellemek az embert szabaddá tették, elültették benne a lelkesedést, de egyúttal az alacsonyrendű vágyak lehetőségét is. A fejlődés normális menete szerint az ember normálisan érzett volna minden dolog iránt, így azonban a kelleténél jobban tetszhettek neki a fizikai világ dolgai, lenyűgözte érdeklődését az érzéki világ. Így azután az ember fizikai formája a tervezettnél korábban szilárdult meg. Voltaképpen az atlantiszi kor utolsó harmadában kellett volna csak leszállnia a légnemű halmazállapotból a szilárd formába.

De az ember idő előtt szállt le, és lett szilárd lénnyé. Ezt az eseményt úja le bűnbeesésnek a Biblia. Ebben a luciferi befolyás érvényesül. De továbbra is őrködnek magasabb szellemi lények az embernek adományozott „én” felett. Olyan mértékben árasztanak az emberbe kozmoszbeli útján előrevivő erőket, amilyen mértékben alá szállnak, és emberi testekkel egyesülnek az ember-lelkek. Ezek a magasabb szellemi lények oltalmazzák az embert. Másfelől működnek azok a lények is, akik az énre nem tudnak hatni, viszont különleges vágyakat ébresztenek asztráltestében.

Ha az ember fizikai életét nézzük ebben az időszakban, két, egymással ellentétes szellemi hatást észlelhetünk, az énre ható isteni-szellemi lények hatását és a luciferi lényekét. A folyamat szellemi oldalát nézve azt mondhatjuk, hogy mialatt a Föld pusztává változott, az ember-lelkek a naprendszer különféle égitesteire húzódtak. Most a szerint térnek vissza a Földre ezek a lelkek, ahogyan az öröklési áramlatnak megfelelő testekre találnak. Mivel a Föld éppen a Hold kiválásakor volt a legkevésbé lakott, nyilvánvaló, hogy kevesek utódaitól származott az emberi nem. De egyre jobban sokasodtak, mind több lélek szállott alá a Földön létrejött testekbe.

Az utódok hosszú ideig csak a Hold kiválásakor a Földön tartózkodó emberektől származtak. Ezekre az emberekre a magas Nap-erők hatottak, hiszen ezek az emberek voltak eléggé erősek ahhoz, hogy magukba fogadják még a Hold-krízis idején is, a Nap erőit. Ők és utódaik úgyszólván „Nap-embereknek” érezték magukat. Az egyszerűség kedvéért úgy képzeljük el, hogy csak egyetlen emberpár volt a Hold-krízis idején a Földön. (Nem akarom eldönteni, hogy valóban így volt-e.) Utódai vannak ennek az emberpárnak, akik ismét sokasodnak, stb. Így ágazott el az emberi nem. Míg szorosabb értelemben véve a Földet csak a Nap-emberek közvetlen leszármazottai népesítették be, addig náluk még egy különleges tudatállapot is megmutatkozott, régi szellemi látásuk következtében. Nem csak arra emlékezett az ember, amit születésétől kezdve, illetve egy azt követő időponttól kezdve ő maga élt át, hanem még mindarra is, amit apja, nagyapja, stb. éltek meg. Az emlékezés felölelte az elődök, a vérrokonok sorát. Ez onnan eredt, hogy a Nap-szellemek bizonyos vonatkozásban rajta tartották kezüket, a Hold kiválását túlélő, emberek vérrokonain, közvetlen leszármazottam. Miután az én-tudatot a Nap-erők kifejlesztették, a véráramlaton keresztül tartották fenn. Azután az emberek sokasodtak és visszaérkeztek a bolygókon lakozó lelkek. Voltak közöttük olyanok, akikben elég erősek voltak még a Nap erői ahhoz, hogy érezzék is őket, noha lejövetelük előtt egészen más szférákkal álltak kapcsolatban. Ezek kései utódai ezt a kapcsolatot elvesztették és ezzel megszűnt őseikkel közös emlékezésük. Minél jobban elszaporodott az emberi nem, a vérségi-öröklési áramlattal összefüggő eleven tudata annál jobban veszendőbe ment. Mégpedig attól ment veszendőbe, hogy az asztráltestre ható luciferi hatalmak szembeszegültek az embert irányító hatalmakkal, amelyek az ént adományozták neki. A luciferi hatalmak az embereket összetartó erők ellenében munkálkodtak. Szabadságot, öntudatot akartak az embernek adni. Szóval, a legrégebbi emberek a Hold kiválása után nem csak saját élményeiket érezték úgy, hogy az énjük élte át őket, hanem énjükkel átéltnek érezték elődeik élményeit is. Erezték a vérben működő, közös Nap-lényt. Amikor ez elhalt mintegy bennük, a Marsról érkező lelkek megérezték például a Mars védőszellemének kötelékét. Akik a Marsról jöttek le, éppen azért, mert Mars-lelkek voltak, úgy érezték, hogy a Mars-szellem védelmezi őket. A luciferi lények a szeretettől áthatott csoporthoz tartozás érzése ellen dolgoztak. Az ember egyéni énjét támogatták az ilyen csoportban kifejeződő közös-énnel szemben. A legrégebbi időkben a vérrokonsághoz kapcsolódik a közösség-tudat, az idő haladtával elhalványul, az ember egyre önállóbbnak érzi magát, úgy látja, hogy a közös énnel szemben egyéni énjét kell fejlesztenie. Két irányzat működik tehát az emberben, – a luciferi szellemek és az isteni-szellemi lények irányzata. Az isteni-szellemi lények az embert a vérségi kapcsolat folytán az emberhez vezetik, a luciferi lények iparkodnak elkülöníteni az embert az embertől. Ez a kétféle erő hat az egész atlantiszi korszakon keresztül, – és még akkor is érezteti hatását, amikor az atlantiszi földrész egy hatalmas katasztrófának esik áldozatul és Európa, Ázsia, Afrika, valamint Amerika elnyeri mai alakját. Ezek az erők egészen jelenkorunkig hatnak tovább.

A Föld-fejlődés öt nagy korszakát különböztetjük meg. A poláris kort, amikor a Föld még egy volt a Nappal, a hiperboreus kort, amikor a Hold és a Föld még egyek voltak, a lemúriai kort, az atlantiszi és végül a mai, az Atlantisz utáni korszakot. Láttuk, hogyan nyúltak bele az emberiség fejlődésébe a luciferi lények és hogyan dolgoznak az embereket egymáshoz közelítő isteni-szellemi lények ellen. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ha a luciferi lények nem nyúltak volna bele az emberiség fejlődésébe, teljesen más irányt vett volna a fejlődés. Az atlantiszi kor utolsó harmadában a szellemi-látó tudat helyéré egy tárgyi tudat lépett volna, de egy szellemiségtől áthatott tárgyi tudat, így azonban a luciferi szellemek az embert korábban juttatták megkeményedett fizikai testhez, ezáltal az ember a kelleténél hamarabb tekintett ki a fizikai világba. Ennek, az lett a következménye, hogy az atlantiszi kor utolsó harmadában egészen más állapotba került az ember, mint ahogyan ez akkor történt volna, ha csak az isteni-szellemi lények vezetik. Szellemi lényektől nyüzsgőnek, áthatottalak látta volna az ember a külvilágot, de így csak a fizikai világot látta és azt, hogy visszahúzódott tőle az istenek világa. A luciferi lények beleavatkoztak az ember asztráltestébe. Mivel az ember az érzéki világhoz, a külső szemléléséhez, az énnek, a külvilághoz, való viszonyához, olyan szorosan kötődött, az ahrimáni lények – akiket Zarathusztra nevezett így, de mefisztói lényeknek is nevezhetünk, – az embernek a külvilágtól való megkülönböztetésébe avatkoztak bele.

Így azután nem úgy van az emberben együtt a fizikai test, az étertest és az asztráltest, mintha csak a felső istenek hatottak volna rájuk. Az ember felvette asztráltestébe a luciferi lényeket, akik a paradicsomból hamarább vezették ki, mint ahogyan eredetileg kellett volna. A luciferi szellemek hatására bekapcsolódhattak az ember szemléletébe az ahrimáni, a mefisztói szellemek, akik csak érzékszervekkel észlelhetőnek láttatják az emberrel a külvilágot, nem olyannak, amilyen az valójában. Az ilyen valótlan képeket mutató szellemeket „mefiztopel”-nek nevezi a héber nyelv. „Mefiz”=megrontó, „topel”=hazug. Innen származik a „Mefisztófelész” szó. Ugyanaz a szellem, mint Ahriman. Mit eredményez – Lucifer hatásával ellentétben – Ahriman az emberben?

Lucifer azt érte el, hogy az asztráltest erői rosszabbak lettek a kelleténél és hogy az ember a tervezettnél hamarabb szilárdította meg fizikai anyagát, ezáltal viszont szabadsághoz jutott, amelyhez másképpen nem jutott volna. A mefisztói szellemek hatására nem látja az ember a világ szellemi alapjait. Mefisztó a világról csalóka képet mutat az embernek. Azt a nézetet oltja bele az emberbe, hogy a külvilágnak csak materiális léte van, és nincs mindenben és minden mögött szellemi háttér. A jelenet, amelyet a Faustban olyan csodálatosan ír le Goethe, gyakran ismétlődött meg a történelem folyamán. Egyik oldalon áll a szellemi világba vezető utat kereső Faust, vele szemben Mefisztó, aki a szellemi világot semminek nevezi, mert azt akarja, hogy Faust az érzékelhető, tárgyi világot tartsa a Mindenségnek. Faust úgy válaszol Mefisztónak, ahogyan minden szellemi kutató válaszolna ilyen esetben: „Semmid a Mindent rejti, azt remélem.” A külvilágról csak akkor lesz valóságnak megfelelő képünk, ha tudjuk, hogy a matéria legkisebb részecskéjében is szellem él, hogy a pusztán csak anyag képzete hazugság, ha felismerjük, hogy Mefisztó az a szellem, aki meghamisítja a világról való képzeteinket. Mire volt szüksége az emberiségnek, hogy ismét, előre haladhasson, és ne essen áldozatul annak a sorsnak, amit Lucifer és Ahriman szántak neki?

Már az atlantiszi időkben is gondoskodni kellett arról, hogy ne legyen túlságosan nagy a luciferi lények befolyása. Voltak emberek, akik úgy dolgoztak magukon, hogy asztráltestükben ne lehessen túl erős a luciferi befolyás, akik óvakodtak attól, ami Lucifertől érkezett, – akik lelkűkben szembefordultak a luciferi eredetű szenvedélyekkel, indulatokkal, vágyakkal. Vajon mi történt azáltal, hogy a luciferi tulajdonságokat kiirtották magukból? Lehetőséget teremtettek arra, hogy olyan tisztán lássanak, mint ahogyan a luciferi és később az ahrimáni befolyás nélkül láttak volna. Bizonyos emberek az atlantiszi korszakban tiszta életmóddal, gondos önmegismeréssel iparkodtak megszabadulni a luciferi befolyástól. Így vált számukra lehetővé, hogy abban az időben, amikor a régi szellemi látás maradványai megvoltak még, bele tudjanak látni a szellemi világba és lássanak mást is, mint azok, akik a luciferi hatásra belecsontosodtak a fizikai anyagba. Azok az emberek, akik határozott önmegismeréssel irtották ki magukból a luciferi befolyást, az atlantiszi kor vezetői lettek, úgy is mondhatjuk, hogy ők voltak az atlantiszi beavatottak. Mit is tett tulajdonképpen Lucifer?

Elsősorban azt támadta meg, ami összetartotta az embereket, ami szeretetből kapcsolódott a vérhez. Akik le tudták Lucifer befolyását küzdeni, elérték, hogy az összefüggést szellemi úton láthassák, és azt mondhatták, hogy „az embert előrevivő erő nem a szétválásban, az elkülönülésben rejlik, hanem abban, ami az embereket egyesíti.” Ezért iparkodtak azután helyreállítani az ősrégi állapotot, amikor nem veszélyeztette még Lucifer hatalma a magasabb szellemi világot, és azon fáradoztak, hogy a személyes elemet kiirtsák. „Öljétek meg azt, ami nektek személyes ént ad! A régi korokra tekintsetek vissza, amikor még annyira élő volt a vérrokonság, hogy legelső ősével is egynek érezte magát az utód, amikor szentnek tartották még a rég elhunyt őst.” Az atlantiszi kor vezetői az embereket az emberközösségnek ebbe az ősrégi korába akarták visszavezetni. A fejlődés során az emberiségnek mindig voltak olyan vezetői, akik azt mondták, hogy „Igyekezzetek ellenállni az olyan befolyásoknak, amelyek be akarnak benneteket szorítani a személyes énbe, iparkodjatok megismerni azt, ami az embereket összetartotta a régi időkben. Akkor találjátok meg az utat az isteni szellemhez!”

Ezt a szemléletet az ó-héber nép őrizte meg a legtisztábban. Próbáljuk meg csak egyszer jól megérteni az ó-héber nép vezetőinek tanítását. Kiálltak a nép elé és azt mondták: „Eljutottatok odáig, hogy mindenki saját énjét hangsúlyozza, és a maga saját lényét önmagában keresi. De a fejlődést akkor segítitek elő, ha a személyes ént elfojtjátok és, azokat az erőket mozgósítjátok, amelyek segítségével tudatosodik bennetek, hogy Ábrahámtól származtok mindannyian, az Ábrahámig felmenő egységes organizmussal függtök össze, és annak tagjai vagytok. Amikor azt mondják nektek, hogy ‘én és Ábrahám atya egyek vagyunk’ és ezt minden személyes színezetet mellőzve teszitek magatokévá, ez a megfelelő, az istenihez vezető tudat. Mert az istenséghez az ősapán át, vezet az út.”

A héber nép őrizte meg legtovább azt az alapvető tényezőt, amely a luciferi befolyást leküzdő vezetők sajátja volt. De nem az volt az ember feladata, hogy elpusztítsa az énjét, hanem az, hogy felépítse, kiművelje. Az énnel szemben a régi beavatottak nem tudtak mással érvelni, csak azzal, hogy Istenhez az ősökön át kell eljutni.

Amikor lejött a nagy impulzus, a Krisztus-impulzus a Földre, tisztán és világosan hangzott el egy másik szózat. Ezt a szózatot éppen az ó-héber nép tagjai hallhatták meg tisztán és világosan, mert a régi atlantiszi beavatottak tanításainak kicsengését ez a nép őrizte meg legtovább.

Krisztus megváltoztatta a régi beavatottak beszédét, és azt mondta, hogy „lehetőség van arra, hogy az ember ápolja saját személyiségét, ha nem csupán a vérrokonság kötelékeit követi, hanem Istent saját énjében keresi – és akkor meg is találja ott.” Ha egyesülünk a Krisztus-impulzusban rejlő erővel, az én egyéni mivolta ellenére is létrejöhet a szellemi, testvéri kötelék embertől emberhez. A Krisztus-erő más volt, mint az, az erő, amely abban a körben működött, ahová Krisztus alászállt. Ott azt mondták, hogy „én és Ábrahám atya egyek vagyunk. Ezt kell tudnom, ha meg akarom találni az Istenhez visszavezető utat.” Krisztus viszont azt mondta, hogy „van egy másik Atya, aki által az „én” megtalálja az istenihez vezető utat, mert az én, vagy az „én vagyok” egy az istenivel. Van egy örökkévaló, akit akkor találsz meg, ha megmaradsz önmagadban.”

Krisztus a János-evangélium szavaival így jellemezhette az erőt, amelyet közölni akart az emberekkel: „Mielőtt Ábrahám lett volna, volt az ‘én vagyok.’ Az ‘én vagyok’ pedig az a név, amellyel Krisztus önmagát nevezte meg, Ha tudatosítjuk magunkban, hogy „él valami bennem, ami már sokkal régebben létezett, mint Ábrahám, nem kell visszamennem akkor Ábrahámig, önmagamban megtalálhatom az Atya-szellemet”. Ekkor az én kiművelésére és az emberiség fejlődését gátló befolyás jóra fordítására fordíthatjuk a luciferi hatást. Krisztus tette, hogy jóra fordította Lucifer befolyását.

Tegyük fel, hogy csak a felső isteni-szellemi lények hatottak volna, azok, akik a szeretetet összefüggésbe hozták a vérségi kapcsolattal, és azt kívánták az embertől: „ha meg akarod találni az utat istenedhez, vissza kell menned a felmenőkre”, akkor az emberek tudatosságuk nélkül tereltettek volna egy közösségbe, és szabadságuk és önálló voltuk tudatát sohasem érték volna el. Ezt a luciferi szellemek oltották az ember asztráltestébe, még Krisztus megjelenése előtt. A luciferi lények elkülönítették egymástól az embereket. Minden embert a saját lábára akartak állítani. Aminek törvényszerűen be kellett volna következnie a túlzott luciferi befolyás következtében, Krisztus jóra fordította. Az elhatalmaskodó luciferi befolyás eredményeképpen szeretet nélküliek lettek volna az emberek. Lucifer az embernek szabadságot és önállóságot adott, Krisztus ezt a szabadságot szeretetté változtatta. A Krisztus-kötelék szellemi szeretethez vezérli az embert.

A luciferi szellemek tevékenységét más megvilágításban látjuk ebből a nézőpontból. Szabad-e tunyaságnak és lustaságnak tekintenünk, hogy egykor „visszamaradtak”? – Nem! Azért maradtak vissza, hogy a Földön teljesítsenek egy bizonyos missziót. Meg kellett akadályozniuk, hogy csak természetes kötelékek fűzzék össze egy tömegbe az embereket, előkészítették az utat, amely Krisztushoz vezet.

Mintha azt mondták volna a Holdon: „Lemondunk a Holdon kitűzött célunk eléréséről, hogy a Földön elősegíthessük a fejlődést”. Ez példa arra, hogy ami látszatra rossz, tévesnek tűnik, hogyan váltható jóra a világ összefüggéseiben. Bizonyos Holdszellemeknek fel kellett áldozniuk Hold-béli missziójukat, hogy Krisztus lejövetelét előkészíthessék, hogy Krisztus a megfelelő időben avatkozhasson be a Föld fejlődésébe. Ebből látható, hogy Lucifer lemaradását a Holdon tekinthetjük áldozatnak is. Ezzel egy nagy igazság közelébe érünk, amelyet magas erkölcsképpen kell a lelkébe vésnie az embernek: „Ha valamit látsz, ami rossz, gonosz, ne mondd, hogy az, gonosz, rossz, tökéletlen, hanem kérdezd meg, hogy a kozmoszban lévő bölcsesség magasabb összefüggésben hogyan változtatja jóra ezt a rosszat? Hogyan juthatok el odáig, hogy azt mondhassam, – ezt azért látom tökéletlennek, mert nem értem még el azt a fokot, hogy ennek a tökéletlenségnek is belássam a tökéletességét.” – Ha gonoszságot lát az ember, nézzen a saját lelkébe és tegye fel a kérdést: „Hogyan lehet az, hogy amikor gonoszsággal találom szembe magam, még nem tartok ott, hogy ebben a gonoszságban felismerem, mi a jó?”

6. Kassel, 1909. június 29.

[Az atlantiszi orákulumok. Az Atlantisz utáni beavató helyek. A János-keresztelő.]

Tegnap szó volt arról, hogy az emberiségnek voltak kiemelkedő vezetői már az atlantiszi korszakban is. Tudjuk, hogy az emberiség fejlődésének ez a szakasza azon a földrészen játszódott le, amely egykor a mai Európa, Afrika és Amerika között terült el, és amelyet „a régi Atlantisznak” szoktunk nevezni. Abban az időben egészen más volt az emberi élet, mint ma, különösen tudatállapotát tekintve. A mai tudat fokozatosan fejlődött ki az akkori tompa szellemi látás állapotából. Az atlantiszi korszakban az ember teste a mainál lényegesen puhább, hajlékonyabb, képlékenyebb szubsztanciákból állt. A szellemi látással végzett kutatás azt mutatja, hogy akkoriban nem látta az ember az őt körülvevő dolgok éles körvonalait. Bár a külvilágot észlelte már, – az ásvány-, a növény- és az állatvilágot, – de csak homályosan, elmosódottan. Az atlantiszi ember a dolgokat körülvevő színes, úgynevezett „aurákat” úgy látta, mint ahogyan az utcai lámpák körül színes fénykarimát látunk a ködös, őszi estéken. Az „aurák” a dolgokhoz tartozó szellemi lények jelenlétére utaltak. A nap bizonyos szakaszában elmosódott, homályos volt a szellemi lények észlelése, máskor – különösen az éber és az alvó állapot küszöbén – az ember számára teljesen kivehetők voltak.

Ha élénken akarjuk felidézni az atlantiszi ember tudatát, azt mondhatjuk, hogy a rózsa éles körvonalait például nem látta az ember. A rózsa képe elmosódott volt, beleveszett egyfajta ködszerűségbe és valamiféle színes fénykarima vette körül. Ez a kép homályos volt már nappal is, de az ébrenlét és az alvás közötti átmenet idején még homályosabb lett, majd teljesen el is tűnt. Azt viszont, amit a rózsa szellemének, lelkének nevezhetünk, teljesen tisztán látta az ember. – Ugyanígy volt ez a környező tárgyakkal is. – A fejlődés során egyre élesebben körülhatároltakká váltak a külvilág tárgyai, a hozzájuk tartozó szellemi lények pedig mind elmosódottabbaknak látszottak. Ezzel szemben viszont kifejlődhetett az ember öntudata, megtanulta érezni saját magát. – Tegnap említettük az időpontot is, amikor a határozott „én” érzése felbukkant, – akkor történt, amikor az atlantiszi kor utolsó harmada közeledtével már éppen fedte egymást az étertest és a fizikai test.

Elképzelhetik, hogy ezt megelőzően teljesen más volt az ember vezetettsége. Az atlantiszi korban nem létezett az emberek ítéletére alapozott kölcsönös megértés. A tompa szellemi látás korában emberről emberre ható tudatalatti ráhatás révén érintkeztek egymás között az emberek. Különösen fejlett volt a szuggesztió, amit ma csak utolsó, félreismert, félremagyarázott és torz maradványa formájában ismerünk, vagyis az egyik ember tudatalatti ráhatása a másikra, anélkül, hogy különösen igényt tartana a másik ember lelkének együttműködésére.

Amikor a régi atlantiszi időkben az ember a lelkében megjelenő kép következtében a másik emberre irányította akaratát, nagyon erős hatást tudott gyakorolni rá. Minden befolyás erőteljes volt és erőteljes volt a ráhatás felvételére irányuló akarat is. Ennek ma csak a maradványait találhatjuk már meg. – Képzeljük el, hogy elmegy egy akkori ember egy másik ember mellett, bizonyos mozdulatot végezve közben. Ha csak egy kicsit is gyengébb a másik ember, aki észleli a mozdulatot, utánozni iparkodik minden mozdulatát. Ebből kései örökségként csak az maradt ma meg, hogyha valaki ásít, szintén elkezd ásítani a másik is, aki ezt látja. Akkoriban az emberek között sokkal bensőségesebb volt a kapcsolat, mivel a maitól teljesen eltérő légkörben éltek. Ma a levegő csak nagy esőzések idején telítődik vízzel, párával. Akkoriban állandóan tele volt vízgőzzel és Atlantisz első korszakában még az embernek sem volt sűrűbb a szubsztanciája azoknál a kocsonyástestű tengeri állatoknál, amelyeket a körülöttük lévő víztől alig lehet megkülönböztetni. Csak fokozatosan lett sűrűbbé, szilárdabbá az ember.

Arról is volt már szó, hogy mindenféle befolyás érte az embert, nemcsak azok az előrehaladó magasabb szellemi lények hatottak rá, akik a Napon, vagy naprendszerünk más bolygóin lakoztak, hanem a múltkor már megbeszélt módon hatottak az asztráltestére a luciferi szellemek is.

Az atlantiszi nép vezetőinek le kellett győzniük asztráltestükben a luciferi befolyást. Mivel, az embernek volt még szellemi látása akkor, észlelte a szellemi befolyásokat, amelyek végbementek benne.

Aki ma semmit sem tud a szellemtudományról, nevetne, ha azt mondanák neki, hogy „luciferi szellemek hatása működik az asztráltestedben”. Az illető nem tudja, hogy így ezek a lények sokkal nagyobb befolyással vannak rá, mintha tudomásul venné őket.

„Nem érzi a népség bizony a Sátánt,
Bár nyakukban ül rég! ” [9] (Jékely Zoltán fordítása.)

Ez a mély értelmű mondat Goethe „Faust”-jából való. Jó néhány materialista hatás nem tudna érvényesülni ma, ha tudomásul vennék az emberek, hogy a luciferi befolyástól nem szabadultak még meg. A régmúltban szigorúan ügyeltek a vezetőknél és tanítványaiknál arra, hogy a szenvedélyek, a vágyak, az indulatok a fizikai környezet iránt ne ébresszenek bennük nagyobb érdeklődést, mint ami a világmindenségben történő fejlődésüket szolgálja. Aki vezető akart lenni, elsősorban az önmegismerést kellett gyakorolnia, éberen kellett arra ügyelnie, hogy a luciferi befolyás mit eredményez benne. Saját asztráltestében kellett tanulmányoznia a luciferi szellemi lényeket.

Ezáltal tudta távol tartani őket magától és láthatta meg a többi, vezető isteni-szellemi lényt, különösen a Napra, vagy más bolygókra áttelepedetteket. Származásától függött, hogy melyik területet látta. Voltak olyan ember-lelkek, akik – mondjuk – a Marsról jöttek le, ha vállalták, hogy asztráltestükben legyőzzék a luciferi hatásokat, egy magasabb rendű, tiszta, jó szellemi látáshoz jutottak, meglátták annak a régiónak a szellemi lényeit, ahonnan ők maguk is jöttek, vagyis a Mars-lényeket. A Szaturnuszról érkezett lelkek a Szaturnusz lényeit láthatták meg, a Jupiterről, vagy a Vénuszról érkezők a Jupiter, a Vénusz lényeit. Mindenki a származásának megfelelő birodalmat látta. A legfejlettebb emberek, akik át tudták vészelni a Hold-krízist, fölkészülhettek arra, hogy ne csak a Mars, a Jupiter, vagy a Vénusz szellemi lényeit láthassák, hanem a magas Nap-szellemeket is. Mivel különböző bolygókról érkeztek a beavatottak, újból ezeknek a bolygóknak a szellemi világa vált számukra láthatóvá. Így érthető, hogy a régi Atlantisz idején olyan intézmények, beavatási helyek voltak, ahová például a Marsról származó, megfelelőképpen érett embereket vettek fel, hogy tanulmányozhassák a Mars misztériumait, más helyeken pedig a Vénuszról származókat ismertették meg a Vénusz titkaival. A későbbi keletű „orákulum” szót alkalmazva, azt mondhatjuk, hogy egy Mars-orákulum, egy Szaturnusz-orákulum, egy Vénusz-orákulum, egy Jupiter-orákulum, stb. működött Atlantiszon.

A legmagasabb szintű orákulum a Nap-orákulum volt, a Naporákulum legkiemelkedőbb beavatottja volt a legmagasabb beavatott.

Mivel az ember a szuggesztív hatásokra volt fogékony és az akarati befolyások érvényesültek, ennek megfelelően alakult ki az oktatás. Próbáljuk elképzelni, hogy a tanító és növendéke hogyan beszéltek egymással. Képzeljük el, hogy olyanok voltak a szellemi tanítók, hogy mintegy a kegyelem útján lettek tanítókká. Hogyan jutottak beavatáshoz az atlantiszi korban a tanítványaik?

Mindenekelőtt tisztában kell lennünk azzal, hogy a beavatottak egész magatartásukkal, puszta létükkel, óriási hatással voltak azokra, akik arra voltak hivatottak, hogy a tanítványaik legyenek. A leendő tanítvány lelkében az atlantiszi beavatott láttán olyan húrok pendültek meg, amelyek következtében lehetővé vált, hogy a tanítványa legyen. Nem volt olyanfajta tanításra szükség, mint amilyen a mai, nem volt a nappali, tárgyi tudathoz köze az emberről emberre ható befolyásnak. Az együttlét a tanítóval, az ő cselekedetei vezettek eredményre, a tanítvány utánzókészségével párosulva. Sok minden nem tudatosan jutott el a tanítótól a tanítványhoz. Azok számára, akik előző életfeltételeik következtében eléggé érettek voltak, a legfontosabb az volt, hogy bevezessék őket az orákulum-helyekre és ott tanítóik körében élhessenek. Látták tanítóik tetteit, hatottak rájuk az érzések, a benyomások.

Így készültek fel, hosszú, hosszú időn át. Azután eljött az, az idő, amikor olyan jelentős összhang jött létre a Tanító és a tanítvány lelke között, hogy a tanító átvihette tanítványára az összes, birtokában lévő magasabb, titkos tudását.

Így volt ez a régmúltban. De, hogyan történt, hogy azután fedte egymást az étertest és a fizikai test?

Noha az atlantiszi korban már teljesen fedte egymást az étertest és a fizikai test, a kapcsolat még nem volt nagyon szoros közöttük, a tanító megfeszített akarata elegendő volt az étertest bizonyos mértékű kilazításához. Arra már nem volt lehetőség, hogy mintegy magától menjen át a tanító tudásbeli tartalma a tanítványra, de tanítványa étertestét könnyen ki tudta emelni a tanító, miáltal ugyanazt láthatta a tanítvány, mint a tanítója. Az étertest és a fizikai test laza kapcsolata tehát lehetővé tette, hogy a Mester átvigye bölcsességét, szellemi-látó megfigyeléseit tanítványára.

Ezután következett be az atlantiszi kontinenst elsöprő nagy katasztrófa. A levegőben és a vizekben történt nagy horderejű események, a Föld hatalmas rázkódásai következtében a Föld egész arculata megváltozott. Kiemelkedett a vízből Európa, Ázsia és Afrika, amelyeknek idáig csak elenyésző része volt szárazföld, Amerika – szintúgy. Atlantisz eltűnt. Elvándoroltak az emberi Kelet és Nyugat felé, különféle települések jöttek létre. De az emberiség ismét tovább fejlődött ez után az óriási katasztrófa után. Újabb változás következett be az étertest és a fizikai test kapcsolatában. A fizikai test és az étertest közötti összefüggés már sokkal szorosabb az Atlantiszt követő időkben. A Mester most már nem emelheti ki akarati impulzusával a tanítvány étertestét, és nem adhatja így át neki megfigyeléseit. Ezért tehát a szellemi világba való betekintéshez vezető iniciációnak is új formában kellett végbemennie.

A tanítónak a tanítványra gyakorolt közvetlen lelki befolyásán alapuló tanítást fokozatosan egy olyan oktatás váltotta fel, amely a mai tanítás fogalmához kezdett közelíteni. Minél tovább haladt előre az idő az Atlantiszt követő korban, annál hasonlóbb lett az oktatás a tanítás mai módjához. Az atlantiszi korban orákulumok voltak. Az ezt követő időszakban olyan intézményeket rendeztek be az emberiség nagy vezetői, ahol fel lehetett lelni az atlantiszi orákulumok utócsengését. – Az Atlantiszt követő korban beavatási helyek – misztériumhelyek – jöttek létre. Amint, az erre alkalmas embereket az atlantiszi korban az orákulumokba vették fel, úgy most a misztériumhelyekre fogadták be a megfelelő tanítványokat. Mivel nem lehetett közvetlenül hatni rájuk, szigorú oktatással kellett őket gondosan előkészíteni.

Hosszú időn keresztül minden kultúrának voltak ilyen misztérium-helyei. Akár az ó-Indiában virágzott első Atlantiszt követő kultúrát nézzük, akár Zarathusztra kultúráját, vagy az egyiptomi, vagy a káld kultúrát, mindenütt a misztérium-helyeken foglalkoztak a tanítványokkal, amelyek olyan átmenet-félék voltak a templom és az iskola között. A tanítványoknak előbb meg kellett tanulniuk gondolkodni és érezni, de nemcsak az érzékelhető világ dolgaival kapcsolatosan, hanem arra vonatkozva is, ami nem látható, ami a szellemi világban történik. Legnagyobbrészt ugyanazt tanították a misztériumokban, amit ma antropozófiának ismerünk, ez volt a misztériumok tananyaga. Az akkori szokásokhoz és körülményekhez igazodva, szabályozott formában tanítottak, nem úgy mint ma, amikor a bizonyos vonatkozásban erre érett emberekkel legalábbis részben szabadon, viszonylag gyorsan meg lehet ismertetni a magasabb világok titkait. Az első fokon például csak egy bizonyos mennyiségű ismeretet közöltek, minden egyebet elhallgattak teljesen. A következő fokhoz tartozó ismereteket csak akkor közölték a tanítvánnyal, amikor teljesen feldolgozta már az előzőeket. Ilyen előkészítéssel ültetődtek el a tanítvány asztráltestében a szellemi világra vonatkozó fogalmak, eszmék, gondolatok, érzések. Ezáltal bizonyos módon Lucifer befolyását is legyőzte.

Mert minden közölt szellemtudományos fogalom a magasabb világokra, nem pedig az érzéki-fizikai világra vonatkozik, amire az ember érdeklődését Lucifer rá akarja irányítani. Az előkészítés ideje után eljött az az idő, amikor önálló szellemi látáshoz juthatott a tanítvány, maga is betekinthetett a szellemi világba. Ehhez arra volt szükség, hogy étertestében vissza tudja mindazt tükrözni, amit asztráltestében kidolgozott. A szellemi világot csak azáltal lehet látni, hogy olyan mélyen átérezze és átélje az ember, amit bedolgozott asztráltestébe a tanulással, hogy ne csak asztráltestére hasson, hanem a sűrűbb étertestére is. Ha el akart jutni a látásig a tanítvány a tanulástól, gyümölcsöt kellett teremnie mindannak, amire megtanították. Ezért ért véget befejező aktussal az indiai, perzsa, egyiptomi, görög korban a tanulás.

A befejező aktusra a tanítványt ismét hosszú ideig készítették elő, most már nem csak tanulással, hanem azzal, amit meditálásnak nevezünk és más, belső elzárkózottságot, belső nyugalmat, belső kiegyensúlyozottságot teremtő gyakorlatokkal. Előkészítették arra, hogy asztráltestét teljes egészében véve a szellemi világokhoz tartozóvá tegye, végezetül a megfelelő időpontban, képzésének befejezéseképpen, 3 és fél napon át halálhoz hasonló állapotba merítették. Az atlantiszi korban még olyan lazán kapcsolódott a fizikai testhez az étertest, hogy könnyebben ki lehetett onnan emelni, de a szóban forgó időben már halálhoz hasonló álomba kellett meríteni a misztériumokban a beavatandót. Erre az időre koporsóhoz hasonló ládába helyezték, vagy keresztre kötözték. Aki a beavatást végezte (a hierophantos), képes volt arra, hogy az asztráltestre és különösen az étertestre hasson, ugyanis a procedúra alatt kiemelkedett az étertest a fizikai testből. Más ez a folyamat, mint ami alvás közben történik. Alvás közben, a fizikai test és az étertest az ágyban marad, az asztráltest és az „én” rajta kívül vannak. Ezzel szemben a beavatás végső eseményénél csak a fizikai test marad ott, az étertestet pedig – legalább is túlnyomó részét – kiemelik belőle, a fizikai testnek csak a legalsó részeivel marad együtt, a felső részekből kiemelik. Ezért kerül halálszerű állapotba az illető. Ebben az állapotban belenyomódott az étertestbe minden, amit tanulás, meditáció és gyakorlatok útján sajátított el a tanítvány. Ez alatt a 3 és fél nap alatt valóban végigjárta a szellemi világokat, a magasabb lények lakhelyeit az illető. 3 és fél nap elteltével visszahívta a tanítványt a beavató, azaz képes volt arra, hogy feltámassza. Az illető pedig magával hozta a szellemi világról megszerzett tudását. Ettől kezdve bele tudott látni a szellemi világba, hirdetni tudta a szellemi világ tényeit és közölni tudta olyan embertársaival, akik még nem voltak arra eléggé érettek, hogy maguk is betekintést nyeljenek oda.

A kereszténység előtti idők tanítói tehát beavatást nyertek a misztérium-titkokba, a „hierophantos” vezette őket 3 és fél napon át. Élő tanúi lehettek, hogy van szellemi élet, hogy a fizikai világ mögött létezik egy szellemi világ, amelyhez lénye magasabb részei folytán az ember hozzátartozik, és amelybe bele kell növekednie. A fejlődés azonban tovább haladt. – Az atlantiszi katasztrófát követő első időszakban nagyon erőteljesen volt még érvényben az, amit a beavatásról most elmondtam. Azután a fizikai test és az étertest közötti kötelék egyre szorosabb lett. Emiatt egyre veszélyesebb lett az említett eljárás is, az emberek ugyanis mindinkább teljes tudatukkal a fizikai világhoz szoktak hozzá. Hiszen arra irányult az emberiség fejlődése, hogy minden hajlandóságukkal és vonzalmukkal együtt ebben a fizikai világban igyekezzenek az emberek élni. Nagy haladást jelent, hogy valóban kifejlesztette az ember a szeretetet a fizikai világ iránt.

Az Atlantiszt követő első kultúrkorszakban élénken emlékeztek még rá, hogy egy szellemi világ létezik. Azt mondták az emberek: „Mi, kései utódok, be tudunk még pillantani őseink szellemi világába”. Megvolt még a tompa, ködös tudatuk, tudták, hogy a világ igazsága, az ő hazájuk, hol rejtőzik. „Nappali tudatunknak olyan az, ami körülvesz bennünket, mintha az igazságra fátyol borult volna, szemünk elől elrejti a szellemi világot. Maja ez, csak illúzió!”

Amit az ember láthatott, nem szokta meg azonnal. Nem tudott egykönnyen belenyugodni, hogy el kell veszítenie a szellemi világról való eddigi tudatot. Ez jellemzi az Atlantiszt követő első kultúrkorszakot. Azért volt könnyű elvezetni a szellemiséghez az embereket, mert élénken ragaszkodtak még hozzá. Ez persze nem maradhatott így, mert a Föld missziója megkívánja, hogy megszeresse az ember a Föld erőit és meghódítsa a fizikai teret. Ó- Indiában hihetetlen magas fokon virágzott a szellemi élet, – azokat a dolgokat ma csak a szellemtudomány tanulmányozásával lehet megértetni az emberekkel, amelyekről beszéltek a régi tanítók. A többiek számára ostobaság, bolondság a szent Rishik tanítása, mert el sem tudják képzelni, hogy annak, amit a szellemi világ titkairól mondanak, értelme lehet. A maguk szemszögéből természetesen igazuk is van, hiszen a maga szemszögéből mindenkinek igaza van mindig.

Óriási volt a szellemi szemléletük, de nem ismerték még a legegyszerűbb eszközök használatát sem. A legkezdetlegesebb módon látták el magukat az emberek. Nem létezett természettudomány, vagy olyasvalami, amit ma annak neveznek, mert „maja”-nak, megtévesztésnek tartottak mindent, ami fizikailag látható. Csak a Nap-szellemhez, vagy más, hasonló lényhez való felemelkedés során találták meg a valóságot és az igazat. Ez nem maradhatott így. Az embereknek lassanként meg kellett szeretniük ezt a Földet. Olyanoknak is kellett lennie az Atlantiszt követő kor emberei között, akik meg akarták a földi világot hódítani.

Zarathusztra idejében kezdődött ez el. Hatalmas előrelépést látunk az ó-indiai embertől az ó-perzsáig. Zarathusztra számára már nem volt csupán „maja”, illúzió a külvilág. Megmutatta az embereknek, hogy értékes az őket körülvevő világ, de szellemiség van mögötte. Az ó-indiai embernek a világ csak „maja”, ő csak a mögötte lévő szellemet értékelte. Zarathusztra viszont azt mondta, hogy meg kell becsülni ezt is, mert a mindenség szellemének része, – ami anyagi, szellemiből születik.

Beszéltünk már arról, hogy Zarathusztra a fizikai Napra, mint szellemi lények tartózkodási helyére mutatott rá. De nehéz volt a beavatás. Aki a szellemi világról nem csak a beavatott útján akart tudomást szerezni, hanem a nagy Nap-aurába maga is be akart tekinteni, be kellett tartania a beavatás szigorú szabályait.

Lassanként megváltozott az emberi élet és a következő, az egyiptomi, – káld – kultúrkorszakban még jobban meghódította az ember a fizikai világot. Ekkor már nem csak a tisztán szellemi tudomány érdekli az embert, amely a fizikai világ mögött rejlő jelenséget kutatja, kutatja fizikai mögöttesét is. Felnéz a csillagos égre és iparkodik megismerni a csillagok járását, állását és mozgását, – az isteni-szellemi lények írását abban keresi, ami külsőleg látható. Megismeri az érzékelhető dolgokban az istenek akaratát. Összefüggéseiben tanulmányozza a dolgokat. Egyiptomban jön létre a geometria, amelyet külső dolgokra lehet alkalmazni. Így hódítja meg a külső világot az ember.

A görögök ezen az úton még tovább haladtak. Náluk találjuk meg a lelki élmény és a külső anyag összhangját. Pallasz Athéné, vagy Zeusz alakja azt fejezi ki az anyagban, ami először élt az ember lelkében. Mintegy beleáramlott a fizikai világba, amit meghódított magának az ember. A halál és az újabb születés között egyre idegenebbnek érezte magát a szellemi világban, annak arányában, ahogyan az érzékelhető világban egyre hatalmasabb lett és lelke egyre jobban megszerette. Amikor egy ó-indiai ember lelke elhagyta testét és a szellemi világba lépett, hogy ott fejlődjék újabb születéséig tovább, számára még eleven volt a szellemi lét. Hiszen egy szellemi világra vágyódott az ember egész földi élete folyamán, és ha ő maga nem is volt beavatott, minden érzését a szellemi világban folyó életről szóló híradások befolyásolták. Ezért a halál kapuján átlépve, a szellemi világ úgyszólván nyitva állt előtte, – világosság, fényözön tárult fel előtte. Viszont, amilyen mértékben kezdett az ember egyre nagyobb rokonszenvet érezni a fizikai világ iránt, ahogyan egyre ügyesebb lett a fizikai világ dolgaiban, olyan mértékben sötétedett el előtte a halál és az újabb élet között eltöltött idő. Ez odáig fokozódott az egyiptomi korban, hogy a szellemi látó megpillanthatja, hogy sötétség és komorság fogadja a testet elhagyó lelket a szellemi világban, a lélek magányosnak, a többi lelkektől elzártnak érzi magát, jeges érzés keríti hatalmába, mert nem talál kapcsolatot a többi lélekkel.

A görögök olyan korban éltek, amikor csodálatosan szép kultúrájukkal a Földet egészen különleges értékűvé varázsolták, de ekkor érezték a legsötétebbnek, legkomorabbnak, legfagyosabbnak a lelkek a halál és az újabb születés közötti időt. Nem legenda, valóságos tény, hogy amikor megkérdeztek egy előkelő görögöt, mi a véleménye az alvilágról, azt válaszolta, hogy „inkább vagyok koldus a felső világban, mint király az árnyak birodalmában” [10].

A kultúra fejlődésével egyre jobban elidegenedett az ember a szellemi világtól. Mind kevesebb lett a beavatott, aki belelátott a szellemi világba, mert egyre veszélyesebb lett a beavatás procedúrája, egyre nehezebb lett a 3 és fél napig tartó, halálszerű állapot, az étertest elválasztása a fizikai testtől, anélkül, hogy valóban beállna a halál.

Az impulzus, amelyről már szó volt, a Krisztus-impulzus megújulást hozott az egyetemes emberi életnek. Tudjuk, hogy Krisztus, a magasztos Nap-szellem, fokozatosan közeledett a Földhöz. Zarathusztra idejében az „Ahura Mazdao”-t még a Napon kellett keresni, Mózes már az égő csipkebokorban és a Sínai-hegy tüzében láthatta meg. Lassanként lépett be a megújulásra váró Föld szférájába. Először is azt akarta, hogy ismerjék fel az emberek a Földön. A régi beavatás mivel függött össze alapjában véve?

Azzal, hogy kiemelték az étertestet a fizikai testből, a halálhoz hasonló állapotot, azaz a fizikai tudat számára öntudatlanságot kellett előidézni, még az Atlantiszt követő beavatásoknál is. Ettől az ember egy másik „Én” hatalmába került. Ez mindig is ezzel függött össze. A tanítvány teljes mértékben a beavatója, iniciátora hatalmába került. Teljes egészében elhagyta fizikai testét, énje nem lakozott benne, nem hatott a fizikai testére. A Krisztus-impulzus nagy célja az, hogy menjen keresztül az ember az „én” fejlődésén és ennek következtében, ahhoz, hogy a szellemi világokba bejusson, benne maradhat saját magában, nem kell lemerülnie az énnél alacsonyabb állapotba. Annak érdekében, hogy ezt elérje, meg kellett hoznia valakinek az áldozatot, hogy befogadja emberi testébe a Krisztus-szellemet. Utaltunk már arra, hogy egy sok-sok inkarnáció folyamán erre éretté vált beavatott élete egy bizonyos pontján eltávolította az énjét magából és befogadta a Krisztus-szellemet. Erre mutat rá a Jordán-keresztelővel a János-evangélium. Mi ennek a keresztelőnek a jelentősége?

Ezt a keresztelést Jézus-Krisztus előfutára, hírnöke, Keresztelő János hajtotta végre azokon, akiket Krisztus megfelelő fogadására készített elő. A János-evangélium János-keresztségre vonatkozó szavait csak akkor érthetjük meg, ha meggondoljuk, hogy János azért keresztelt, hogy Krisztust megfelelő módon fogadhassák.

Ha egy mai keresztelőt képzelünk el, amely csak utánozza az eredeti szimbólumot, az eseményt, amely nem abból állt, hogy egyszerűen meghintették csak vízzel az embert, nem érthetjük meg. Teljesen víz alá merítették az illetőt, úgy, hogy hosszabb- rövidebb ideig a víz alatt is maradt. Az ember-lény misztériumából érthetjük meg, hogy ez mit is jelent.

Mint tudjuk, az ember fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből áll. Nappali, éber állapotában lényének ez a négy része szorosan egymáshoz kapcsolódik, mialatt alszik, az asztráltest és az „én” kihúzódik az ágyban fekvő fizikai testből és étertestből. A halál beálltával a fizikai test, mint holttest, hátra marad, – kivonul belőle az étertest is, és rövid ideig együtt marad az asztráltesttel, és az én-nel. Ebben a pillanatban bekövetkezik egy bizonyos élmény, – hatalmas tabló formájában látja maga előtt az ember az elmúlt életét, mintha élete eseményei a térben egymás mellett állnának előtte. Az étertest hordozza ugyanis az emlékezést, és csak a fizikai test akadályozza meg abban, hogy mindent maga előtt lásson az élet folyamán is. A halállal levetjük a fizikai testet, minden tudatossá válhat ekkor, amit átéltünk utolsó életünk során. – Mint már említettem, akkor is bekövetkezhet egy ilyen visszapillantás az életre, amikor életveszélyben van az ember, vagy egy nagy ijedtséget, sokkot él meg. Bizonyára hallották már, hogy az ember hatalmas tablóban látja addigi életét akkor is, amikor közel volt már ahhoz, hogy vízbe fűljön, vagy egy szakadékba zuhanjon. A János-keresztelőnél szinte mindenki átélte, hogy az ilyen veszedelem közelében, például a vízbe fulladás határán, mit él meg az ember. A keresztség abban állt, hogy addig kellett víz alatt maradnia a keresztelendőnek, amíg addigi életét átélte. Ezt az élményt, mint szellemi képet élte át Ekkor kiderült, hogy amit a szellem ebben a természetellenes állapotban élt át, mintegy a szellemi világhoz kapcsolódott. Aki a János-keresztség után kiemelkedett a vízből, tudta, hogy „létezik egy szellemi világ! Ami bennem van, valójában képes létezni test nélkül is.” A keresztség után az ember bizonyos volt abban, hogy egy szellemi világ létezik, amelyhez saját szelleme folytán hozzátartozik ő maga is. Mit ért el tehát Keresztelő János ezzel a keresztséggel?

Egyre jobban megszerették az emberek a fizikai világot, egyre otthonosabban érezték benne magukat, mindinkább tért hódított az elképzelés, hogy a fizikai valóság az egyetlen valóság. Akik eljöttek a Keresztelőhöz, szelleminek élték meg saját életüket. Tudták, miután megkeresztelkedtek, hogy „valami más is vagyok még, mint ami lettem a fizikai testem következtében.” Érzékszervei folytán úgy fejlődött az ember, hogy érdeklődése a fizikai világra irányult. János a megkereszteltekben felidézte a tudatot, hogy „létezik egy szellemi világ. Lényem egy magasabb rendű részével a szellemi világhoz tartozom.” Másképpen: „Változtassátok meg a csak a fizikai világra vonatkozó gondolataitokat!” Valóban változtattak is gondolkodásukon, ha a keresztséget a helyes módon fogadták. Akkor tudták, hogy „Van bennem valami, ami szellemi, énem a szellemi világból való.”

Fizikai testében juthatott erre a meggyőződésre az ember. Hiszen nem történt egy különleges procedúra, mint a beavatáskor, amit átélt, fizikai testében élte át. A János-keresztség élménye attól kapott különösen értelmet, ahogyan felvették, és a lélekkel egyesítették a Mózes kinyilatkoztatása óta érvényes tanokat. A keresztség után nem csak azt tudta az ember, hogy

„Én egy vagyok a szellemi világgal”, hanem felismerte azt is, milyen szellemi lény közeledik a Földhöz. Tudta, hogy átjárja a Földet, aki Mózesnek, mint „ejeh asher ejeh” nyilatkozott meg az égő csipkebokorban és a Sínai-hegy tüzében, – helyesen nevezik Jahvenek, vagy Jehovának, „ejeh asher ejeh”-nek, vagy „én az ÉN VAGYOK”-nak ezt a szellemiséget. A János-keresztség folytán nem csak azt tudta meg az ember, hogy egy a szellemi világgal, hanem azt is, hogy „az ÉN VAGYOK, abban a szellemi világban él, ahonnan megszülettem szellemi vonatkozásban.” így készítette elő János a keresztség által megkeresztelendőket. Felébresztette bennük ezt az érzést. Persze, csak kevesekben. A legtöbben nem voltak érettek arra, hogy ilyen élményük lehessen, amikor alámerülnek, de voltak, akik felismerték, hogy közeledik az a szellem, akit később Krisztusnak neveztek.

Próbáljuk meg összevetni a ma hallottakat a tegnap elmondottakkal. Egykor a vérségi kapcsolaton, fizikai közösségen alapuló szeretetben hatottak a szellemi lények. De a luciferi lények a saját személyiségét, a saját egyéniségét akarták hangsúlyozni minden egyes embernek. Lucifer együttműködött a magasztos szellemi lényekkel. Lassanként fellazultak a régi, vérségi kötelékek. Ez egy történelmileg is kimutatható folyamat. Gondoljunk csak a népek keveredésére a nagy Római Birodalomban, amely úgy jött létre, hogy a régi, vérségi kötelékek meglazulásával többé-kevésbé mindenki a saját egyéniségére akart támaszkodni. Ezáltal azonban elveszítették a kapcsolatot a szellemi világgal és a fizikai világgal nőttek szorosan össze, megszerették a fizikai térséget. Amilyen mértékben megnövekedett Lucifer hatására, az ember én-tudata, és a fizikai világgal nőtt össze, olyan mértékben lett a halál és az újjászületés között, sivárabb az élet. A Keresztelő az ember számára igen nagy jelentőségű dolgot készített elő. Azt, hogy az ember benne maradhatott személyiségében és a vízbemerülés során, személyiségén belül élhette azt át, amit egykor vízben éve, amikor a légkört még vízgőzök és vízködök járták át, „mint isteneket” élt meg. Most ez az istenek világában átélt élmény ismétlődött meg. Előkészítették az embert – annak ellenére, hogy én-lény – arra, hogy ismét megtalálja az embertől emberhez vezető utat, hogy el tudják vezetni rajta a szellemmel átitatott szeretethez.

Így a Krisztus-esemény lényegét egy másik oldaláról jellemeztük. Krisztus a ma még működése kezdetén lévő szellemi szeretet lejövetelét jelenti a Földre.

Ha ezt a gondolatot a János-evangélium és a Lukács-evangélium tanulmányozásával követjük nyomon, meg fogjuk látni, hogy a szellemi szeretet mennyire alapvető a Krisztus-impulzusban. Lelkük mélyére vonatkoztatva, visszavezeti egymáshoz az eddig különválasztott éneket.

Kezdettől fogva csak sejthették az emberek, hogy a világ számára Krisztus mit jelent. Mindmáig csak kevés, nagyon kevés vált valóra belőle, mert még mindig érvényesül az elkülönítő, a luciferi hatalmak utóhatása, a Krisztus-princípium viszont csak rövid ideje hat. Bár az élet bizonyos területein ma az emberek keresik a közeledést, de még csak nem is sejtik, – legfeljebb gondolataikban, intellektuálisan és ez még csak a legkevesebb, – hogy mit jelent a lelkek összhangja és harmóniája a legfontosabb dolgokban. A kereszténység valóban még csak működése kezdetén tart, egyre inkább be fog hatolni majd a lelkekbe és egyre nemesebbé teszi majd az ént. Ezt éppen a ma még fiatal népek tapasztalják. Észreveszik, hogy csatlakozniuk kell a Krisztus-erőhöz, át kell hatniuk magukat vele, ha tovább akarnak jutni. Egy Keleten élő kortársunk, a nagy orosz filozófus, Szolovjov hagyatékának végrehajtója mondta: „Bennünket, mint népet, a kereszténységnek kell egyesítenie, különben elveszítjük énünket és vele együtt annak lehetőségét is, hogy egy nép legyen belőlünk” [11]. Hatalmas jelentősége van ezeknek a szavaknak, a kereszténység iránti intenzív érdeklődésből fakadtak. Ebből is látható, hogy milyen szükség van arra, hogy a kereszténység a lelkek mélyére hatoljon.

Vizsgáljunk meg egy radikális jelenséget, amely megmutatja, hogy éppen a lelki élet belső területére vonatkoztatva még a legnagyobbak és a legnemesebbek is távol állnak attól, ami akkor lesz majd úrrá rajtuk, ha egykor majd beáramlott már az ember legbensőségesebb gondolataiba, nézeteibe és érzéseibe a kereszténység. Gondoljunk csak Tolsztojra [12], és az utolsó évtizedekben kifejtett működésére, amely arra irányul, hogy felfedje a maga nemében a kereszténység valódi értelmét. Az ilyen gondolkodóra éppen Nyugaton kell mérhetetlen tisztelettel tekinteni. Nyugaton, ahol arról a témáról, amelyről „Az életről” című könyvében Tolsztoj oly lenyűgözően ír, úgyszólván egész könyvtárak telnek meg hosszú, filozófiai fejtegetésekkel. Az ilyen jelentős dologról legalábbis nagy terjedelmű irodalmat kellene a nyugat-európai filozófusoknak írnia, hogy a lényegét kifejthessék. Azt mondhatjuk, hogy megcsendül Tolsztojnál valami, amit Krisztus-impulzusnak nevezhetünk. írásaiba belemélyedve láthatjuk, hogy betölti őt a Krisztus-impulzus. Nézzük meg most azt a nagy kor-társát, aki már csak azért is érdekes, mert a valóban látnoki élet határára egy átfogó filozófiai világnézetből küzdötte fel magát és egy korszakot úgyszólván perspektivikusan, apokaliptikus módon képes áttekinteni. Ha látomásai – mivel nincsenek megfelelőképpen megalapozva – el is torzultak, Szolovjov mégis odáig emelkedik fel, hogy vízió-szerűen lássa a jövőt, leírja a jövő perspektíváját a XX. században. Művében nagy és nemes gondolatokra találunk, különösen a kereszténység vonatkozásában. De Tolsztojról, mint a kereszténység ellenségéről, mint az Antikrisztusról beszél! Így lehetséges az, hogy korunkban két olyan ember, akik a lelkük mélyén a legőszintébben azt hiszik, hogy koruknak a legjobbat nyújtják, kölcsönös megértés hiányában úgy állnak egymással szemben, hogy egyikük „anti-másiknak”, a másik szöges ellentétének kiáltja ki magát! Ha külső harmóniára, a szeretettől átitatott élet valóra váltására törekszünk, a legmélyebb rétegekig le kell hatolnia a Krisztus-impulzusnak, úgy, hogy egészen más legyen az emberi szeretet, mint amilyen ma még a legnemesebb szellemű embereknél is.

Még csak most kezd hatni az impulzus, amelyet megjövendöltek és azután belépett a világba. Egyre jobban és jobban kell megértenünk. Mi után vágyódnak napjainkban mindazok, akik szükségszerűnek tartják, és mégsem tudják megközelíteni a kereszténységet? Az antropozófia, a szellemtudomány hiányzik nekik, Krisztus megértésének mai módja! Mert Krisztus annyira hatalmas, hogy megismerésére minden kornak új eszközöket kell majd találnia. Ha a régebbi korokban törekedtek a bölcsességre, más módra, más formára volt szükségük. Ma az antropozófiára van szükség. Krisztus megértéséhez még hosszú ideig érvényes lesz az antropozófia. Mert ki fog derülni az antropozófiáról, hogy megmozgatja az ember minden megismerő képességét. Az ember fokozatosan fog Krisztus megértésébe belenövekedni. De tudjuk, hogy múlandó az antropozófia tanítása is.

Azt is tudjuk, hogy még hatalmasabb keretbe kell foglalnunk majd azt a hatalmasat, amit múlandó fogalmakba öntöttünk.

7. Kassel, 1909. június 30.

[A víz-keresztség és a tűzzel és szellemmel történő keresztelés. A Krisztus-impulzus megértése az emberiség fejlődésének különböző korszakaiban.]

Tegnapi fejtegetéseink során odáig jutottunk, hogy megértsük, mit is jelentett tulajdonképpen a János-keresztség, vagyis ha valakit Krisztus előfutára keresztelt meg. Ezért viszonylag könnyebben érthető lesz ma a János-keresztség és a „Krisztus-keresztség” között lévő különbség. Krisztusnak a világra gyakorolt befolyását éppen attól érthetjük tisztán és világosan meg, ha alaposan meg tudjuk vizsgálni, hogy mi a különbség a Krisztus-keresztség, a Krisztus-impulzus és a János-keresztség között.

Mindenek előtt tudnunk kell, hogy alapjában véve az ember hétköznapi tudatállapotához képest a János-keresztség által előidézett állapot rendellenes volt. Hiszen már szó volt róla, hogy például a régi beavatás azon alapult, hogy bizonyos mértékig kiemelték a fizikai testből az ember étertestét, – amely egyébként szorosan a fizikai testhez kapcsolódik, és ez által benyomhatta élményeit az asztráltest az étertestbe. Ez volt érvényben a régi beavatásnál. Rendellenes állapotnak kellett bekövetkeznie a János- keresztség következtében is. Víz alá merítették az embert, ettől az étertest bizonyos vonatkozásban elválasztódott a fizikai testtől, úgy, hogy át tudta az ember tekinteni életét és jelenlegi életének kapcsolata az isteni-szellemi világokkal tudatosodhatott benne.

Sérthetőbben kifejezni. Akit eredményesen kereszteltek meg és kiemeltek utána a vízből, tudta: „Van bennem valami, ami szellemi, nem csak materiális, fizikai testben lakozó lény vagyok. Az, ami bennem szellemi, összefügg az összes dolgok mögött jelen lévő szellemivel!” Azt is tudta, hogy az előtte megjelenő szellemiség ugyanaz, mint aki Mózesnek jelent meg az égő csipkebokorban és a Sínai-hegyi villámban, mint Jahve, mint az „én vagyok az ÉN VAGYOK’, az „ejeh asher ejeh”. Mindezt a János- keresztségből tudta meg.

Ez a tudat miben különbözött egy régebbi beavatott tudatától? Ha egy régi beavatott került az említett rendellenes állapotba, azokat a régi isteni-szellemi lényeket észlelte, akik a Földdel akkor voltak kapcsolatban, mielőtt még összekötötte volna sorsát a Földdel az a lény, akit Zarathusztra „Ahura Mazdao”-nak, Mózes pedig „Jahve”-nek nevezett. Az ember tehát az ősi bölcsesség folytán azt a régi szellemi világot észlelte, ahonnan származott, ahol az atlantiszi időkben élt, amely után vágyódtak az ó-indiaiak. De a régi beavatott nem ismerte még azt az Istent, aki a Földtől kellően hosszú ideig távol tartotta magát, hogy azután annál hatékonyabban léphessen fel, aki sokáig csak kívülről hatott a Földre és olyan fokozatosan közeledett a Földhöz, hogy közeledését Mózes észlelni tudta.

Az isteni egységből csak azok észleltek valamit, akik az Ótestamentum értelmében nyertek beavatást.

Vegyük szemügyre egy beavatott lelkiállapotát, de nem egy perzsa, vagy a későbbi egyiptomi misztériumok beavatottjáét, hanem egy olyan beavatottét, aki ezen kívül átélhette azt is, amit a héber szellemi kutatással vehetett fel magába. Tegyük fel, hogy az illető régen, a Sínai-hegyen, az ó-héber kultúra idején, vagy még régebben nyert beavatást. Ott a régi isteni világgal ismertették meg, ahonnan az ember származott. Ezt az ősrégi bölcsességet, az ősrégi isteni világ megfigyelésének képességét vitte magával a héber titkos tanításokba. Azt mondhatta volna: „Régebben azokat az isteneket ismertem meg, akik akkor voltak összefüggésben a Földdel, mielőtt még egyesült volna vele a Jahve-Krisztus istenség. Most már tudom, hogy közöttük az a legnagyobb: a vezető szellem, aki a Földhöz csak fokozatosan közeledik.” így tanulta meg saját szellemi világát azonosítani ez a beavatott azzal a világgal, amelynek a közeledő Krisztus az ura. Akit János vízbemerített, annak nem kellett beavatottnak lennie, de megismerte vele egyénisége, személyisége összefüggéseit a világ nagy Atyaszellemével. Persze eddig a megismerésig csak kevesen jutottak el, a legtöbben szimbólumnak fogták fel csak a keresztelést, ami számukra mintegy csak arra szolgált, hogy Jahve-isten létéről Keresztelő János jelentőségteljes tanítása alapján győződjenek meg.

De az alámerítettek között olyanok is voltak, akik előző inkarnációik során már megértek arra, hogy egyet és mást saját tapasztalásuk alapján ismerjenek meg. A János-keresztség az embernél mindenképpen természetellenes állapotot idézett elő.

János vízzel keresztelt, amelynek következtében rövid időre eltávolodott az étertest a fizikai testtől. De Keresztelő János annak az előfutára akart lenni, „aki Szent Lélekkel (Szellemmel) és tűzzel keresztel”. Krisztus hozta a Földre a tűzzel és Szellemmel (Szent Lélekkel) történő keresztelést. Mi a különbség János víz- keresztsége és Krisztus tűz- keresztsége között? Ezt csak az értheti meg, akik a kezdet kezdetétől fogva megtanulta, hogy megértést tanúsítson. Mert Krisztus megértését illetően ma még a kezdetek kezdeténél tartunk. Krisztust mindinkább meg lehet majd érteni, de ma ennek csak az alapjait sajátítja el az ember. Legyen türelmük hozzá, hogy velem együtt elinduljanak a Krisztus megértéséhez vezető úton, kezdve az abc-nél.

Először is azt kell tudomásul venni, hogy valóban szellemi folyamatok állnak az összes fizikai folyamatok mögött, az ember fizikai folyamatai mögött is. Ezt nehezen tudják elfogadni ma az emberek. Ha majd fokozatosan eljutnak odáig, hogy ezt megértsék, meg fogják érteni majd Krisztust is. Vannak, akik szeretnek szellemről beszélni, de ma még ők sem hiszik komolyan, hogy mindazt, ami az emberben fizikailag megy végbe, végső soron a szellemiség irányítja.

Tudat alatt – ha szabad ezt a kifejezést használnom – még akkor sem hiszik, ha idealistáknak vallják magukat. Egy amerikai tudós például gondosan gyűjt össze bizonyítékokat, hogy rendellenes állapotban fel tud a szellemi világba emelkedni az ember, és a legkülönbözőbb tényeket iparkodik megmagyarázni vele. Ez az amerikai – William James [13] alaposan lát neki a munkának. De az erősen tevékenykedő korszellem ellenében még az emberek közül a legjobbak is tehetetlenek. Nem akarnak materialisták lenni, mégis azok. William James filozófiája erősen hatott néhány európai tudósra is, kiemelem ezért az ő néhány groteszk mondatát, amelyek az imént mondottakat bizonyítják. Azt mondja például, hogy nem azért sír az ember, mert szomorú, hanem azért szomorú, mert sír! Úgy tudtuk eddig, hogy szomorúnak kell lenni előbb, vagyis előbb le kell játszódnia egy lelki-szellemi folyamatnak, amely azután belenyomódik az ember fizikai testébe. Egy lelki folyamatnak kell megelőznie, hogy kicsordul, kiválasztódik a könnycsepp. A spirituális világnézetnek ma úgyszólván ki kell ásnia a mindent elfedő materiális alól azt, ami szellemi és ősrégi korok örökségeként még ma is mennek végbe bennünk olyan folyamatok, amelyek megmutatják, hogyan hat a szellemiség. Két dologra hívnám fel a figyelmüket, – a szégyenérzetre és a félelemre, illetve ijedségre. Előrebocsátom, hogy a kétféle élmény feltételezésen alapuló magyarázatait könnyű lenne felsorolnom, de nem szándékozom. És senki se gondolja, hogy ezeket a feltevéseket nem ismeri a szellemi kutató.

A szégyenérzetről a következőket mondhatjuk. Amikor szégyelli magát az ember, azt szeretné, hogy ne lássa a környezete, mi megy végbe benne, olyan ez, mintha a benne, szégyenérzet formájában lejátszódó dolgot el akarná rejteni. Mit vált ki a fizikai síkon ez a lelki élmény? Elpirul a szégyentől az arca, arcába száll a vér. Mi történik tehát a szégyenérzet lelki-szellemi élménye hatására? Megváltozik a vérkeringés! Belülről kifelé áramlik a vér. Fizikai tény, hogy a vér útját egy lelki-szellemi tény változtatja meg!

Amikor megijed az ember, valamiféle fenyegető dolog ellen védekezik, elsápad, – a felszínről visszahúzódik a vér. Külső elváltozásban nyilvánul meg a félelem és az ijedség lelki szellemi folyamata is. Tudjuk, hogy a vér az ént fejezi ki.

Mire törekszik az ember, amikor olyasvalamivel áll szemben, ami őt fenyegeti? Összeszedi erőit, és lénye középpontjában gyűjti össze. Az én, amely össze akarja szedni magát, lénye középpontjába húzza össze a vért is. Ezek a fizikai folyamatok is lelki-szellemi folyamatok hatására jönnek létre. Lelki-szellemi hatás eredménye az a fizikai folyamat is, amikor kibuggyannak a könnyek. Nem az a helyzet, hogy a könnyek valamiféle titokzatos fizikai hatásra préselődnek ki és ettől lesz az ember szomorú.

A materialista szemlélet a feje tetejére állítja azt is, ami a legegyszerűbb. Mérhetetlenül sok olyan esetet lehetne felsorolni, ami lelki-szellemi folyamatokkal összefüggő fizikai bántalomként érheti az embert. Számunkra ma az a fontos, hogy megértsük, – a fizikai folyamatok lelki-szellemi folyamatok hatásai. Ahol látszólag nem lelhető fel lelki – szellemi háttér a fizikai folyamat mögött, biztosak lehetünk benne, hogy nem ismertük fel még a mögöttes lelki-szellemi hatást. Ma az ember nem hajlamos arra, hogy azonnal felismerje a lelki és a szellemi dolgokat. A mai kutató az ember fejlődését a fogamzás első pillanatától kezdve, előbb az anyaméhen belül, majd azon kívül figyelemmel kíséri. Látja, hogyan alakul az ember külső, fizikai teste. Mivel a kutatás mai lehetőségeivel figyeli meg mindezt, kialakul a véleménye, hogy az ember csak a fogantatással, a fizikai test csírájával jön létre. Nem hajlandó tudomásul venni, hogy szellemi folyamatok játszódnak le a fizikai folyamatok mögött. Nem hiszi el, hogy szellem is van a fizikai ember-csíra mögött, és hogy a fizikaiakhoz kapcsolódva ez a szellem munkálkodj a ki azt, ami az előző inkarnációkból származik. Aki kizárólag az elméletre támaszkodik, nem pedig az élet- tapasztalataira, azt mondhatná, hogy „meglehet, hogy a fizikaiak mögötti szellemi történés egy magasabb megismerés számára megnyilvánul, de mi, emberek, a fizikaiak mögött lévő szellemieket nem tudjuk felismerni.” Egyesek ezt mondják. Mások úgy vélekednek, hogy „Nincsen kedvünk elvégezni az isteni-szellemi megismerés elérésre előírt, megerőltető gyakorlatokat. Ugyan mit változtat a világon, hogy ezt megismerjük-e, vagy sem?” Vétkes elképzelés, tévhit, sőt, babona azt gondolni, hogy az élet gyakorlati területén az ilyen megismeréstől, semmi sem függ. Most azt szeretném szemléltethető módon elmondani, milyen sok függ éppen a gyakorlati életben ettől a megismeréstől.

Van, aki hallani sem akar arról, hogy az emberben lelkiek szellemiek állnak minden fizikai jelenség mögött, nem tudja felfogni, hogy szellemi folyamatot fejez ki, ha például a fizikai máj megnagyobbodik. Másvalaki hajlamos elfogadni, – esetleg éppen a szellemtudomány indíttatására, – hogy a szellemi megismerés útja a sejtésen, majd a hiten átvezet a szellemiség megismeréséhez, és megfigyeléséhez. Két ember áll tehát előttünk, egyikük elutasítja, a másik felveszi magába a szellemiséget, azt, amit annak nevezhetünk, hogy „szellemi megismerést akar”. Aki nem hajlandó befogadni magába a szellemi megismerést, egyre jobban gyöngül, mert szelleme éhen pusztul, elszárad, tönkremegy attól, hogy nem nyújt neki megfelelő táplálékot, ami egyedül a megismerés szellemisége lenne. Az ilyen legyengült szellem nem tud felerősödni és az kerekedik felül az emberben, ami a szellemtől független.

Elgyengül az ember azzal szemben, ami fizikai testében és étertestében az ő közreműködése nélkül megy végbe. De a megismerésre törekvő másik ember táplálékot nyújt szellemének, ettől szellemisége megerősödik és az étertestében és fizikai testében, tőle függetlenül végbemenő folyamatokon uralkodni tud. Ez a lényeges. Azonnal láthatjuk is egy olyan eseten, amely ma nagy szerepet játszik.

Tudjuk, hogy két irányból jön a világra az ember. Fizikai testét elődeitől, apjától, anyjától és az ő őseiktől örökli. Jó és rossz jegyeket örököl a véren keresztül, az átöröklés áramlata folytán. Az ilyen, a gyermekben megmutatkozó öröklött tulajdonságok az illető előző inkarnációiból magával hozott erőivel egyesülnek. Egy fellépő betegséggel kapcsolatban, gyakran halljuk ma, hogy „öröklött hajlam”. Ezzel a szűkebb keretek között jogosult szóval, „öröklött hajlam”, mennyire visszaélnek! „Öröklött hajlam”-ra hivatkoznak minden olyan esetben, amikor az embernél bizonyíthatóan az elődeinél is fellelhető tulajdonságok mutatkoznak. Mivel az illetők nem tudnak az emberben működő, az előző inkarnációiból származó szellemi erőkről, úgy gondolják, hogy az „öröklött hajlamok”-nak van meghatározó szerepük. Ha tudnának arról, hogy az előző inkarnációból működik egy szellemi erő, azt mondanák, hogy „Rendben van, hiszünk az öröklött hajlamokban, de hisszük azt is, hogy a léleknek belső, központi erői származnak át az előző életéből. Ha felerősítjük és fejlesztjük őket, felülkerekednek a materiális, az ‘öröklött’ hajlamokon.”

Egy olyan ember, aki képes felemelkedni a szellemi megismeréshez, még azt is mondaná, hogy „Bármilyen erősen is hatnak rám az öröklött hajlamok, táplálékot akarok nyújtani a bennem lévő szellemieknek! Ezáltal győzhetem le az öröklött hajlamokat.” De aki a benne lévő, nem öröklött szellemiségen nem dolgozik, hitetlensége következtében az öröklött hajlamoknak esik áldozatul – és így, a materialista babona eredményeképpen, valóban egyre inkább hatalmukba kerítik az öröklött hajlamok. Bele fognak süllyedni az emberek az öröklött hajlamokba, ha nem erősítik meg szellemiségüket, és nem győzik le minduntalan erős szellemükkel öröklött tulajdonságaikat. De a szellemi erőket túl sem szabad becsülni mai korunkban, amikor a materializmus következtében már annyi minden történt. Ne mondják azt, hogy ha ez így lenne, minden antropozófusnak makkegészségesnek kellene lennie, hiszen hisznek a szellemiségben. Az ember nem elszigetelten áll a világban, benne áll az egész világ összes folyamatában és erősödnie kell a szellemiségnek is még. De ha már a szellemiség legyengült, bármily sok táplálékot is nyújt neki, egy mégoly antropozófus beállítottságú ember, nem tud majd azonnal győzedelmeskedni a materiális dolgokon. De mint az egészség és az erő forrása annál inkább jelentkezni fog ez majd a következő inkarnációjában. Egyre gyengébbek lesznek majd az emberek, ha nem hisznek a szellemiségben, mert így kiszolgáltatják magukat az öröklött hajlamoknak. Hiszen a szellem gyöngeségét ők maguk okozzák. Minden attól függ, hogyan viszonyul az ember a szellemiekhez. De az ezzel kapcsolatos körülményeket ne higgyük könnyen áttekinthetőknek.

Egy groteszk példán mutatom be, milyen könnyen tévedhet az ember, ha csak a külső szerint ítél. Ezt mondhatja valaki: „Volt egy ember, aki az antropozófia világnézetének híve volt. Az antropozófusok azt állítják, hogy világnézetük következtében javul az egészség, sőt, hosszabb lesz az élet. Szép kis tanítás! Az illető 43 éves korában halt meg!” Az emberek azt tudják csupán, hogy 43 éves korában halt meg az illető, ezt látták csak. De mi az, amit az emberek nem tudnak? Azt, hogy mikor halt volna meg az antropozófia nélkül! Lehet, hogy az antropozófia nélkül csak 40 évig élt volna? Ha az élete 40 évig tartott volna csak antropozófia nélkül, akkor 43 évig élhetett az antropozófiával. Azáltal, hogy mindinkább tért hódít az antropozófia, hatása már az élet folyamán megmutatkozik. Igaz ugyan, hogyha már ebben az életben, születése és halála között akarja a hatást látni már, egoista, mert saját önös célja érdekében akar elérni mindent. De ha az antropozófiát az egész emberiség érdekében teszi magáévá, akkor megszerezte összes következő inkarnációjára.

Láttuk tehát, hogy az ember, ha szellemét friss erőkkel látja el, szellemi mivolta megmunkálása által erőssé is teheti. Meg kell értenünk, hogy lehetőségünk van engedni a szellem befolyásának, és ez által a magunk uraivá lennünk. A fejlődés mai fokán mi a leghatásosabb módja, hogy a szellem befolyásának utat nyissunk?

Bizonyos vonatkozásban utaltam már rá, hogy szellemünket a szellemtudomány a szellemi kutatás eszközeivel táplálja. Azt mondhatnánk talán, hogy a szellemi táplálék, amit így vesz fel az ember, még nagyon kevés. Láthatjuk azt is, hogy ennek mértéke egyre növekszik majd a következő inkarnációk során. De ez csak egy feltétellel lehetséges. A feltétel megismerése érdekében közelebbről kell megismerkednünk az antropozófia világszemléletével.

Az antropozófia világszemléletéből tudjuk, hogy az emberi-lény milyen részekből áll, megtudjuk azt is, hogy a látható embernek milyen nem látható részei is vannak, megtanít bennünket arra is, hogy az ember lényege, magva hogyan halad életről életre és hogy az előző életünkből magunkkal hozott lelki szellemi eredmény hogyan tagolódik be az elődöktől öröklött fizikai-materiális részbe. Az antropozófia megmutatja azt is, hogyan fejlődött az ember a Földön, hogyan élte át az atlantiszi korszakot, az azt megelőző és követő kultúrkorszakokat. Megtudjuk, hogy maga a Föld is átalakulásokon ment keresztül, hogy a Föld előző megtestesülését Hold-állapotnak, az azt megelőzőt Nap-állapotnak, és a még régebbit Szaturnusz-állapotnak nevezzük. Így vezet el bennünket a szellemtudományos világszemlélet a hozzánk legközelebb álló, szemmel látható, kézzel megfogható, a mai tudomány által felkutatható dolgoktól a világot átfogó tényekhez és legfőképpen az érzékfelettiekhez. Azáltal, hogy az embert kivezeti az érzéki világból, szellemi táplálékhoz juttatja. Akik az antropozófia világszemléletével behatóbban foglalkoztak már, tudják, hogy hét év óta részletesen foglalkozunk az ember keletkezésével, a Föld átalakulásaival és az ember életével a különböző kultúrkorszakokban. Ma le tudunk írni már ilyen finom részleteket is. Ha lesz lehetőségünk rá, a részletekbe még jobban belemehetünk majd. Lelkünk elé tárul majd az érzékfeletti tények átfogó képe. De még egy jellegzetessége van ennek a tablónak.

Beszéltünk már arról, hogy egy bizonyos időpontban kivált és olyan lények lakhelye lett a Nap, akiknek ott kellett továbbfejlődniük. Ezeknek a Nap-lényeknek a vezetője Krisztus, ő az, aki vezetőjükként a Napra költözik, amikor kiválik a Földből a Nap. Erejét akkor még a Napról árasztja le a Földre. De egyre közelebb kerül a Földhöz. Zarathusztra még „Ahura Mazdao”-nak látja, Mózes már az elemekben pillantja meg, amikor pedig a názáreti Jézusban jelenik meg a Földön Krisztus, egy ember testében jelenik meg Krisztus ereje.

Így az antropozófia világszemlélete szerint a Krisztus-lény a reinkarnáció tanának, az ember lényének és a világegyetem megismerésének együttes középpontjában áll.

Aki helyesen látja az antropozófia világszemléletét, azt mondja: „Szemlélni tudom mindezt, de megérteni csak akkor fogom, ha az egész kép gyújtópontja Krisztus felé mutat számomra.” A reinkarnáció tanát, az emberi fajok, a bolygók fejlődéstanát különböző nézőpontokból írtam le, de Krisztus lényét most egy pontból festettem le és ez vet fényt minden egyébre. Hatalmas kép, amelyen egy főalak látható és minden egyéb rá vonatkozik, a többi alak jelentőségét és kifejezését csak akkor értem meg, ha a főalakot megértettem.

Ez a helyzet az antropozófia világszemléletével. Hatalmas képet vázoltunk fel a szellemi világ különböző tényeiről. Majd a főalakra, Krisztusra tekintünk és a képet minden részletében csak ezután értjük meg.

Akik a szellemtudományos fejlődés útját járják, érezni fogják, hogyan lehet ezáltal mindent megérteni. A jövőben a szellemtudomány is tökéletesedni fog és egy sokkal magasabb megértés váltja fel majd Krisztus mai megértését. Ettől egyre erősebb lesz majd az antropozófia ereje, de fejlődik az ember is, ha magába fogadja az antropozófia erejét. Így az anyagiak fölött egyre nagyobb lesz benne a szellemiek hatalma. Mivel az embernek ma csupán öröklött teste van, olyan folyamatok mutatkoznak meg csak benne, mint a szégyenpír, az elsápadás, a nevetés, meg a sírás. A jövőben mindinkább hatalma lesz majd az ilyenfajta jelenségek fölött.

Az ember, lelkéből kiindulva, át fogja majd hatni szellemiséggel testi funkcióit és úgy áll majd a külső világban, mint egy lelki-szellemi uralkodó. Ez lesz majd a Krisztus-erő, az emberiséget átható Krisztus-impulzus. Ha megfelelő módon erősítjük ezt az impulzust, már ma is elvezethet oda, ahová a régi beavatás vezetett el.

Régen a beavatás a következőképpen történt. Előbb alaposan megtanulta az ember mindazt, amit ma az antropozófiában tanulunk meg. Ez előkészület volt a régi beavatásra, amelyre végül a záró esemény tett pontot, amely abból állt, hogy 3 és fél napra egy koporsóba helyezték az illetőt, mint ahogyan a halottakat. Amikor kiemelték belőle az étertestet, végigjárta étertestében a szellemi világot, a szellemi világ tanúja lett. Az étertest kiemelésére a szellemi világba való beavatáshoz, a szellemi világnak az étertest erőin belüli szemléléséhez volt szükség. Régebben, normális nappali tudatállapotban, nem rendelkezett az ember ezekkel az erőkkel, elő kellett idézni nála a rendkívüli, a normálistól eltérő tudatállapotot. Krisztus lehozta magával a Földre a beavatáshoz szükséges erőt is. Ma az ember már szellemi látóvá lehet az étertest kiemelése nélkül is.

Ha valaki elég érett arra, hogy olyan erős impulzust kapjon Krisztustól, amely, ha rövid időre is, de a vérkeringését úgy befolyásolja, hogy ez a krisztusi hatás különleges vérkeringésben, egészen a fizikaiakig lenyúló hatásban fejeződik ki, képes az illető akkor arra, hogy fizikai testén belül váljék beavatottá.

Képessé teszi erre a Krisztus-impulzus. Aki a palesztinai eseményekbe, a Golgotái Misztérium általi történtekbe olyan erősen bele tud mélyedni, hogy valósággal bennük él és ezeket az eseményeket elevenen maga előtt látja, aki vérkeringésében is észleli a belőlük áradó erőt, ugyanazt éri el ezzel az élménnyel, mint amit régebben az étertest kiemelése eredményezett.

A Krisztus-impulzus által tehát az ember arra tud hatni, ami előidézi a vér lüktetését. Nincs szükség rendkívüli eseményre, arra, hogy víz alá merítsék, itt egyedül Krisztus individualitásának hatalmas befolyása érvényesül. A keresztelés nem földi anyaggal történik, hanem szellemi hatással és anélkül, hogy elváltozást szenvedne a mindennapi tudat. A Krisztus-impulzusként leáramló szellem által a testet olyan hatás éri, mint amilyet egyébként csak a vérkeringésben kifejeződő tűz, belső hevület által lehet előidézni pszichikai-fiziológiai fejlődés útján. János az embereket még a vízbe merítette, ettől kihúzódott az étertest, és bepillanthatott az ember a szellemi világba. A Krisztus-impulzus úgy hat viszont, hogy beáramlanak az étertestbe az asztráltest élményei és így az ember szellemi látóvá lesz.

Ez a „vízzel- és tűzzel-keresztelés” magyarázata. Ez a tényeknek megfelelő különbség a János- és a Krisztus-keresztség között. A Krisztus-impulzus folytán új beavatottak sora léphetett fel. A régi időkben kevesen voltak olyanok, akiket a nagy tanítók tanítványaként bevezettek a misztériumokba. Kiemelték étertestüket, hogy tanúskodhassanak a szellemi világról és elmondhassák embertársaiknak, hogy „Létezik egy szellemi világ! Saját szemünkkel láttuk. Mi úgy láttuk a szellemi világot, ahogyan ti látjátok a növényeket és a köveket!” Ezek voltak a „szemtanuk”. Akik ilyenformán kiléphettek a misztériumokból az emberek elé, a szellem evangéliumát hirdették, az ősi bölcsesség szerint. Míg ők ahhoz a bölcsességhez vezették vissza az embert, ahonnan származott, Krisztus által a fizikai testükön belül, hétköznapi tudatuk megtartása mellett juthattak a szellemi világ megfigyeléséhez a beavatottak. Ugyanazt ismerték fel a Krisztus-impulzus által, mint amit felismertek a régi beavatottak, azt, hogy létezik egy szellemi világ. A szellemi világról szóló evangéliumot hirdethették ők is. Ahhoz tehát, hogy beavatott legyen valaki és új, krisztusi értelemben hirdesse a szellemi világ evangéliumát, az kellett, hogy impulzusként áradjon át a tanítványra a Krisztusban lévő erő, a tanítványra, aki majdan tanúságot tehet erről az erőről.

Mikor történt meg első ízben ilyen krisztusi beavatás?

A fejlődés során az újat mindig hozzá kell a régihez kapcsolni. Krisztusnak is lassan kellett a régi beavatást átvezetnie az újba. Mintegy meg kellett teremtenie az átmenetet. Számolnia kellett a régi beavatás bizonyos menetével, de úgy, hogy mindenbe beleáradjon a Krisztus-lény, ami a régi istenektől származott. Krisztus azt a tanítványt avatta be, aki a későbbiek folyamán a világgal a legmélyebb értelmében közölte Krisztus evangéliumát. A János-evangélium Lázár történetében úja le ezt a beavatást. (11. előadás)

Sokat, hihetetlenül sokat írtak már Lázár történetéről. De csak mindig azok értették meg, hogy mi rejlik mögötte, akik ezoterikus iskolákból, vagy saját megfigyelésük segítségével szereztek tudomást róla. Elöljáróban Lázár történetének egyik jellemző mondatát idézem, amikor Jézus-Krisztusnak jelentik, hogy Lázár betegen fekszik, Krisztus így szól: „Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségére való, Isten Fiának kell megdicsőülnie általa.”

Lázárban azért van a betegség, hogy Isten nyilvánvalóvá váljék általa. Tévedés történt, amikor a görög szövegrészt úgy fordították, hogy „Isten dicsőségére”. Nem Isten dicsőségére történik, hanem azért, hogy észlelhetően jelenjen meg benne a rejtett Isten. Ez a valódi értelme ennek a mondatnak.

Azt jelenti, hogy a Krisztusban lakozó isteniség Lázár individualitásába áramlik át, – az Isteninek, a Krisztus-Istenségnek, láthatóvá kell Lázár által, Lázárban válnia.

Csak akkor foghatjuk fel Lázár feltámasztását, ha így értjük. Ne gondolják, hogy olyan nyíltan lehet szellemtudományos tényekről beszélni, hogy minden kézenfekvő legyen. Csak burkoltan és áttételesen közölhető, hogy mit rejt egy ilyen szellemtudományos tény. Így kell ennek lennie. Mert aki meg akar egy ilyen misztériumot érteni, le kell a látszólagos nehézségeket küzdenie, hogy megerősödjön a szelleme. Éppen azzal az erőfeszítéssel juthatunk el az efféle dolgokat rejtő szellemiekhez, amit a szavak között való eligazodás jelent.

Emlékezzünk arra, hogy amikor „életről” beszélnek, – vagyis, hogy eltávozott Lázárból az élet, nővérei: Márta és Mária pedig szeretnék ismét életben látni Lázárt, – Krisztus ekkor azt mondja: „Én vagyok a feltámadás és az élet.” Lázárban ismét benne lesz az élet. Vegyük csak szó szerint az evangélium szövegét és meg fogjuk látni, hogy a szó szerinti szöveg mögött mi minden rejlik. Nem kell töprengeni, csak az értelmét kell nézni a szavaknak: „Én vagyok a feltámadás és az élet.” Mit hoz magával Krisztus, amikor megjelenik, és Lázárt feltámasztja? Mi áramlik át Lázárra? A Krisztus-impulzus, a Krisztusból kiáradt erő! Krisztus az életét adta Lázárnak,… amint azt is mondta Krisztus, hogy „Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten megnyilatkozására való.” A régi beavatottak 3 és fél napig feküdtek halálhoz hasonló állapotban és utána vált bennük nyilvánvalóvá az Istenség. Így feküdt, halálszerű állapotban Lázár is 3 és fél napon át, de Jézus-Krisztus pontosan tudta, hogy ezzel a régi beavatások véget érnek. Tudta, hogy ez a látszathalál valamiféle magasabbhoz, magasabb élethez vezet, – tudta, hogy Lázár ez alatt az idő alatt észlelte a szellemi világot. Mivel pedig Krisztus a vezetője, ennek a szellemi világnak, Lázár felvehette magába így a Krisztus-erőt, Krisztus látása által. (Közelebbit erről, „A kereszténység, mint misztikus tény” című könyvemben [14] olvashatnak, ahol egy külön fejezetben próbáltam meg érthetővé tenni Lázár csodáját.) Krisztus átárasztotta erejét Lázárba, aki új emberként kel életre.

Érdemes a János-evangéliumban megfigyelni egy bizonyos szót. Lázár csodájánál azt mondja az evangélium írója, hogy „az Úr szerette vala” Lázárt. Ezt a szót használja akkor is, amikor arról a tanítványról beszél, akit „az Úr szeretett vala”. Mit jelent ez? És ezt csak az Akasha-krónikából tudhatjuk meg.

Ki ez a Lázár, feltámadása után? Ő maga, a Krisztus által beavatott Lázár a János-evangélium írója. Krisztus beleárasztotta a saját lényéről szóló híradást Lázár lényébe, hogy a Krisztus-lényről hírt adjon a világnak a negyedik evangélium, a János-evangélium.

Ezért nincs szó a János-evangéliumban egy János nevű tanítványról Lázár feltámasztása előtt. Olvassák el figyelmesen, és ne hagyják magukat félrevezetni azoktól a teológusoktól [15], akik úgy találták, hogy a János-evangélium 1. fejezete 35. versében már úgy fordul elő a „János” név, mintha az egyik tanítványra vonatkozna. A vers így hangzik: „Másnap megint ott állt János, tanítványai közül kettővel….”

Semmi, de semmi sem utal arra, hogy arról lenne szó ezen a helyen, akit úgy említ később, mint „a tanítványt, akit az Úr szeretett vala”. Erről a tanítványról a János-evangéliumban nincs szó, egészen Lázár feltámasztásáig, Vajon miért? – Mert „a tanítvány, akit az Úr szeretett vala”, ugyanaz, akit már előzőleg is szeretett az Úr. Azért szerette, mert lelkében felismerte már azt a tanítványt, akit fel fog támasztani majd, hogy a világnak hírt adjon Őróla, Krisztusról. Ezért lép színre csak Lázár feltámasztásának leírása után az a tanítvány, „akit az Úr szeretett vala”, – az apostol. Csak akkor lett azzá. Csak akkor alakult úgy át a Lázár-individualitás, hogy a keresztény értelemben vett János-individualitás lett belőle. Lázár a legmagasabb értelemben megkereszteltetett a Krisztus – impulzussal. Lázár a szó új értelmében véve lett beavatottá. Beavatása, bizonyos módon, a régi formák szerint történt még és így átmenetet jelent a régi és az új beavatás között.

Az evangéliumok azokat a szellemi igazságokat beszélik el, amelyeket ki lehet minden okmánytól függetlenül kutatni. A szellemi kutatónak tudnia kell, hogy ami az evangéliumokban áll, minden okmánytól függetlenül megtalálhatja. De amikor megtalálja a János-evangéliumban utólag szellemi kutatása eredményét, számára az evangélium dokumentum, amelyet egy, Jézus-Krisztustól beavatást nyert tanítvány írt le. A János-evangélium ezért olyan mély értelmű írás.

Manapság gyakran hangzik el, hogy a János-evangélium írójától helyenként eltér a többi evangélista. Oka kell, hogy legyen. Ezt az okot majd akkor találjuk meg, ha éppen olyan behatóan foglalkozunk a többi evangéliummal, mint ahogyan tettük most ezt a János-evangéliummal. Ha az egyes evangéliumok gyökeréig jutunk el, úgy látjuk, hogy csakis abból adódhattak az eltérések, hogy a János-evangélium íróját maga Jézus-Krisztus avatta be. Ezt tette lehetővé, hogy a Krisztus-impulzust úgy ábrázolja, amint tette. Meg kell ismernünk Krisztushoz való viszonyát a többi evangélium íróinak is és azt is, hogy mennyiben részesültek tűz- és szellem-keresztségben. A János evangéliumnak a többi evangéliumhoz fűződő kapcsolatát csak így értjük majd meg és így leszünk csak képesek megérteni az Újtestamentum szellemét is.

8. Kassel, 1909. július 1.

[A beavatások misztériumai. Krisztus feltámasztja Lázárt. Lázár-János. A damaszkuszi esemény.]

Tegnapi fejtegetéseink eredményeként láttuk, hogyan kapcsolódott össze a Krisztus-impulzus a Föld fejlődésével, miután a názáreti Jézus személyén keresztül hatott. Azóta annyira erős ez az impulzus az emberiség földi fejlődésében, hogy úgy tud az emberre hatni, mint ahogyan azelőtt a beavatás során az étertest 3 és fél napig tartó kiemelése hatott a fizikai testből, amely procedúra azonban az ember számára egyre veszélyesebbé vált. A Krisztus-impulzus ennyire erős hatással van a tudatra.

Nyilvánvaló, hogy az ember fejlődésében csak lassan, fokozatosan mehetett végbe az ilyen jelentős átalakulás és ugyanennyire hatalmas erővel kezdetben, nem léphetett a színre. Ezért volt szükséges Lázár feltámasztásával valamiféle átmenetet megteremteni. Lázár még halálhoz hasonló állapotban volt 3 és fél napon át. De ez mégis egy másféle állapot volt, nem olyan, amilyet a régi beavatottak éltek át. Az étertestet Lázár esetében nem mesterséges úton, az itt el nem mondható eszközökkel emelte ki, aki őt beavatta. Azt mondhatjuk, hogy ez nála természetes úton zajlott le. Megtudtuk az evangéliumból, hogy Krisztus már előzőleg is kapcsolatban volt Lázárral és nővéreivel, Mártával és Máriával, hiszen így szól az írás. „Az Úr szerette vala őt”, vagyis Krisztus már hosszú ideje hatalmas befolyással volt Lázárra, és ezáltal kellőképpen elő is készítette, éretté tette. Ennek következtében pedig Lázárnál nem kellett művi úton előidézni nála az étertest 3 és fél napig tartó kiemelését, mintegy magától bekövetkezett a Krisztus-impulzus mérhetetlenül nagy hatására. Lázár 3 és fél napig szinte halott volt a külvilág számára, és noha átélte a legfontosabbakat ez alatt az idő alatt, Krisztusnak kellett végrehajtania a beavatás utolsó aktusát, a feltámasztását. Aki ismeri a történést, fel tudja ismerni Jézus-Krisztus szavaiban:

„Lázár, jöjj ki!”, a régi beavatási szertartás utócsengését. A feltámasztott Lázár pedig, mint láthattuk, János, illetve a János- evangélium írója volt. Ő volt az első, keresztény értelemben vett beavatott, aki a Krisztus-lényről szóló evangéliumot közölte a világgal. A János-evangéliumot félreismeri ma a történeti-kritikai- teológiai kutatás, csak lírikus himnusznak, szubjektív érzések leírásának, tartja. De mi feltehetjük, hogy a János evangélium betekintést tud nyújtani a Krisztus-impulzus legmélyebb titkaiba.

Ma megütköznek rajta a materialista Biblia-kutatók, ha összehasonlítjuk a János-evangéliumot a másik három, úgynevezett szinoptikus evangéliummal.

Az első három evangélium alapján maguknak kialakított kép Krisztusról a mai tudós urak számára roppant hízelgő. Kimondták már azt is, – ráadásul éppen a teológia részéről, – hogy „az egyszerű názáreti emberről van szó.” És folytonosan hangsúlyozzák, hogy Krisztus, bár a legnemesebb ember volt talán a Földön, de mégiscsak egy ember volt. Sőt, igyekeznek minél jobban leegyszerűsíteni a Krisztusról alkotott képet, mondván, hogy létezett egy Platón, egy Szókratész és még sok más kiváló ember is, elismerve ugyan, hogy fokozatok lehetnek az egyes nagy emberek között. – Persze az, az ábrázolás, amit Krisztusról a János-evangélium ad meg, nagyon eltér ettől a felfogástól.

Kimondja, mindjárt az elején, hogy a názáreti Jézus testében három éven át a LOGOSZ, az örökkévaló Ige élt, – „örök teremtő bölcsességnek” is nevezhetjük. Mai korunkban nem érthető, hogy élete 30. évében annyira érett legyen egy ember, hogy saját énjét feláldozva befogadjon magába egy olyan lényt, aki az emberi természet fölött áll, Krisztust, akit „Ahura Mazdao”-nak nevezett Zarathusztra. Ezért gondolják a teológia Krisztus-kutatói is, hogy a János-evangélium írója csupán a saját Krisztushoz való kapcsolatát akarja megörökíteni egy lírikus himnuszban.

Szerintünk, a János – evangélium áll az egyik oldalon, a másikon pedig a többi három, de ha egy átlagos képet akarunk Krisztusról nyerni, mégiscsak „az egyszerű ember áll előttünk” – mondják, – még ha talán történelmileg nagy voltában is. Nem tetszik a kutatóknak, hogy a názáreti Jézusban isteni lényt lássanak.

Kitűnik az Akasha-krónikában végzett kutatásokból, hogy akit a názáreti Jézusnak nevezünk, az előző inkarnációi során átéltek következtében annyira éretté vált, hogy 30 éves korában feláldozhatta saját énjét.

Mert ez történt. Amikor a názáreti Jézust János megkeresztelte, Jézus el tudta határozni, hogy kilépjen énjével, az ember-lény negyedik alkotórészével fizikai testéből, éter- és asztráltestéből. Egy nemes, a legmagasabb fokra felfejlődött, tiszta éntől átitatott fizikai testet, éter- és asztráltestet hagyott hátra. Olyan volt ez, mint egy tiszta edény, amely magába tudta fogadni a János- keresztelőnél Krisztust, az örökkévaló Logoszt, a teremtő bölcsességet. Ezt mondja az Akasha-krónika. És ezt ismerjük fel a János- evangélium leírásában, – ha van bennünk egy kis jóakarat.

De nem kell-e vitába szállnunk azzal, amit materialista korunk hisz? Egyesek Önök között talán csodálkozni fognak, hogy teológusokról, tehát a szellem dolgaival foglalkozó emberekről, mint materialista gondolkodókról beszélek. Ugyanis a lényeg nem az, hogy valaki mit hisz, vagy mit kutat, hanem hogy hogyan kutat, nem az, hogy kutatásának mi a tartalma. Aki semmit sem akar tudni arról, amivel itt foglalkozunk, aki a szellemi világ létezését tagadja és kizárólag a materiális világban található és meglévő dokumentumok alapján hajlandó csak a világról képet alkotni magának, – az a materialista. A kutatás eszközei a döntőek. Ezzel kell számolnunk.

Az evangéliumok olvasása közben észrevehető, hogy közöttük bizonyos ellentmondások vannak, noha az Akasha-krónikában megtalálható, legfontosabbaknak talált alapvető dolgokban feltűnően egyeznek. Például a János-keresztelőt illetően megegyeznek. Mind a négy evangéliumból kitűnik, hogy íróik szerint a János-keresztelő volt a lehető legfontosabb esemény a názáreti Jézus számára. Megegyeznek továbbá a kereszthalál és a feltámadás tényében és éppen ezek a tények azok, amelyek a mai materialista gondolkodó számára a leginkább csodálni valók.

Ezeket tekintve nincs is ellentmondás közöttük. De a többi látszólagos ellentmondás hogyan magyarázható?

Nézzük a Márk- és a János-evangélium íróit. írásukat mind a ketten a János-keresztelő leírásával kezdik. Jézus-Krisztus tevékenységének utolsó három évét beszélik el, – tehát kizárólag azt, ami az után történt, hogy a názáreti Jézus hármas burkába, fizikai, éter- és asztráltestébe beköltözött a Krisztus- szellem.

Nézzük a másik két evangéliumot, Mátéét és Lukácsét. Bizonyos vonatkozásban leírják a megelőző időszakot is, vagyis azt, hogy mi történt az Akasha-krónika értelmében a názáreti Jézussal, mielőtt még feláldozta magát Krisztusnak. Az ellentmondások kutatóinak itt azonnal szembetűnő, hogy Máté Jézus családfáját Ábrahámig vezeti vissza, Lukács viszont Ádámig, de Ádámon túl Ádám Atyjától, magától az Istentől származtatja Jézust. Egy másik ellentmondásra ott bukkanhatnak, hogy míg Máté szerint az újszülött Jézus üdvözlésére három mágus (napkeleti bölcs) érkezik, akiket egy csillag vezérel oda, addig Lukács a pásztorok látomásáról, hódolásukról, majd a templomban történő bemutatásról beszél, ezzel szemben Máté arról ír, hogy Heródes üldözteti a Szent Családot, Egyiptomba menekülnek, majd onnan vissza is térnek.

Ezeket tekinthetjük ellentmondásoknak és még sok mást is. De ezt mind megérthetjük, ha egy kissé még pontosabban foglalkozunk az evangéliumoktól függetlenül, az Akasha-krónikából megismerhető tényekkel.

Az Akasha-krónika feltárja előttünk, hogy nagyjából a Biblia által megjelölt időben (néhány éves eltérés nem lényeges) a názáreti Jézus megszületett és testében egy olyan individualitás lakozott, aki előző inkarnációi során a beavatás magas fokát érte el, betekintést nyert a szellemi világba. Egyelőre csak körvonalakban utalok erre. – Az Akasha-krónika – amely az egyetlen valóságos történetet őrzi – elmondja, hogy aki a názáreti Jézusként jelent meg, előző megtestesülései során a legkülönbözőbb vidékeken a legkülönbözőbb beavatásokban részesült, felfedi előttünk, hogy aki később a „názáreti Jézus” nevet viselte, eredetileg a perzsa világban érte el a beavatás magas, jelentős fokát és ott folytatott kimagasló tevékenységet. Az Akasha-krónika tehát rámutat, hogy a názáreti Jézus testében élő individualitás hogyan működött az ó-perzsa kultúrkorszak szellemi életében, hogy akkoriban feltekintve a Napra, hogyan nevezte a Nap-szellemet Ahura Mazdao-nak. Tisztában kell azzal lennünk, hogy Krisztus ugyanennek az individualitásnak a burkaiba szállott alá. Mit jelent az, hogy ennek az individualitásnak a burkait vette birtokba Krisztus? – nem egyebet, minthogy Krisztus tevékenysége szolgálatába állította a názáreti Jézus asztráltestét, étertestét és fizikai testét. Minden az asztráltestünkkel függ össze, amit gondolunk, amit szavakkal fejezünk ki, tapasztalunk és érzünk. Mindezeket az asztráltest hordozza. A názáreti Jézus énje ebben az asztráltestben élt 30 éven át, ennek az asztráltestnek adta át mindazt, amit átélt és felvett magába előző inkarnációi során. Milyen értelemben kellett alakítania gondolatait ennek az asztráltestnek? Úgy kellett őket kialakítania, hogy hozzá idomuljanak, csatlakozzanak a 30 éven át benne lakozó individualitáshoz. Amikor régen Perzsiában felnézett Zarathusztra a Napra és Ahura Mazdao-ról beszélt, ez beletagolódott asztráltestébe. Krisztus ebbe az asztráltestbe szállt alá. Nem volt-e természetes, hogy amikor Krisztusnak gondolatképekre, érzések kifejezésére volt szüksége, bármilyenek voltak is, csak abba tudta öltöztetni őket, amit asztrálteste tett lehetővé? Ha Önök szürke felöltőt viselnek, a külvilág előtt szürke felöltőben jelennek meg. Krisztus a külvilág előtt a názáreti Jézus testében jelent meg, az ő fizikai, éter-és asztráltestében, ezért tehát Krisztus gondolatai a názáreti Jézus gondolat- és érzésképeinek színezetét viselték magukon. Nem csoda tehát, ha sokszor csendül fel mondásaiban régi perzsa kifejezésmód és hogy a János-evangéliumban a régi perzsa beavatásban használt szóképek ismerhetők fel. Mert a Krisztusban lévő impulzus átsugárzott a tanítványra, a feltámasztott Lázárra. Ezért tehát a János-evangéliumból úgyszólván a názáreti Jézus asztrálteste szól hozzánk. Nem csoda hát, hogy versében perzsa kifejezésmód csendül fel, a régi perzsa beavatásra és gondolatképeire emlékeztető szavak. Ó-Perzsiában nem csak Ahura Mazdao-nak nevezték a Napban egyesült szellemeket, hanem bizonyos vonatkozásban a „Vohumanu”, azaz „Teremtő Ige”, illetve „Teremtő Szellem,, megnevezéseket használták a Nap-szellemek megjelölésére. A ”Logosz” szót, mint a „Teremtő Erő” fogalmát, a perzsa beavatásban használták először. Ez jelenik meg újra a János-evangélium első sorában.

Még sok minden mást is megértünk majd a János-evangéliumból, ha tudjuk, hogy maga Krisztus szólalt meg egy olyan asztráltesten keresztül, amely a názáreti Jézusnak szolgált 30 éven át, ez az individualitás viszont egy régi perzsa beavatott reinkarnációja volt. Sok mindenre tudnék rámutatni a János – evangéliumban, ahonnan kiderül, hogy ez a legbensőségesebb evangélium éppen a beavatás titkainak vonatkozásában úgy használ a perzsa kifejezés- móddal. egybecsengő kifejezéseket, ahogyan azok a későbbi korokig fenn maradtak.

Mi a helyzet a többi evangéliummal? – Ha ezt akarjuk megérteni, néhány olyan dologra kell emlékeztetnünk, amelyekről beszéltünk már.

Megtudtuk, hogy bizonyos szellemi lények áthelyezték színterüket a Napra, amikor különvált tőle a Föld. Arról is szó volt, hogy a Napra kivonult magas lények külső, asztrális formái némileg egyes földi állatformák ellenképei voltak. A Bikaszellemek formája azoknak az állat-természeteknek szellemi ellenképe volt, akik számára az volt a fejlődés lényege, amit a táplálkozás és anyagcsere szerveződésének nevezhetünk.

A szellemi ellenkép szellemileg természetesen magasrendű, a földi mása bármennyire alacsonyrendűnek is tűnik. Vannak tehát a Napra áttelepült magas szellemi lények, akik onnan hatottak a földi szférára, ahol Bika-szellemnek jelentek meg. Más lények Oroszlán-szellemnek jelentek meg, az ő ellenképük olyan állati természetekben nyilvánult meg, amelyek különösen a szív és a vérkeringés szerveit fejlesztették ki. Vannak azután olyan szellemi lények, akik az állatvilágban sas-természetet mutató lények ellenképei, – ezek a Sas-szellemek. Végül vannak olyan szellemi lények is, akik hatalmas szintézisben egyesítik harmonikusan az összes többieket, – ezek az Ember-szellemek. Bizonyos vonatkozásban ők voltak a legelőrehaladottabbak. – Térjünk rá most a régi beavatásra. Ez tette az ember számára lehetővé, hogy a fejlődésben előtte járó magas szellemi lényeket színről-színre lássa. A beavatásnak a szerint kellett más-más módon történnie, ahogyan a régebbi időkben lejöttek a Marsról, a Jupiterről, a Szaturnuszról, a Vénuszról az emberek. Emiatt voltak különféle orákulum-helyek az atlantiszi korban. Volt olyan orákulum, amely szellemi-látó tekintetét elsősorban a most Sas-szellemeknek nevezett szellemekre irányította, mások az Oroszlán-szellemeket, megint mások a Bikaszellemeket látták, és ismét mások, arra összpontosítottak, hogy az Ember-szellemeket lássák, a beavatandók sajátos alkata szerint. Ez a különféleség az atlantiszi kor egyik jellegzetessége volt, utócsengése érezhető maradt az Atlantiszt követő korban is. Az Elő- Ázsiában, Egyiptomban lévő misztériumhelyeken a beavatottak a magas szellemi lényeket Bika-szellem, vagy Sas-szellem alakjában látták. A külső kultúra a misztériumokból alakult ki. Akik szellemi látással a magas szellemi lényeket oroszlán-alakban látták, oroszlántesttel ábrázolták a látottakat. Azt mondták: „Ezek a szellemek részt vesznek az ember fejlődésében”, tehát emberfejet illesztettek az oroszlántesthez. Később ebből alakult ki a szfinx.

A szellemi ellenképeket Bika-szellemnek látó beavatottak a bika tiszteletét vezették be, így tanúskodva a szellemi világról, ez vezetett Egyiptomban az Apis-bika kultuszához, máshol pedig a perzsa Mithras-bikáéhoz. A különböző népeknél fellelhető kultikus szokások mind a beavatás rítusaiból erednek. Olyan beavatottak, akik főleg a Bika-szellemekre, mások pedig a Sas-szellemekre voltak szellemi látásukkal beállítva, mindenhol voltak.

Bizonyos mértékig a beavatás egyes módjai között lévő eltérést is elmondhatjuk. Az olyan beavatottak, akiknek Bika-szellem formájában jelentek meg a szellemi lények, különösen az emberi természet mirigyrendszerével, éterikus szintjével összefüggő titkaiba nyertek betekintést. De megismerhették az emberi természet egy másik területét is, – azt, ami szorosan összefügg a földdel, ami a földhöz láncol. Akiket a Bika titkaiba avattak be, látták mindezt.

Képzeljük magunkat egy ilyen beavatott érzésvilágába. – Nagy tanítójától ilyesfajta oktatást kapott. Az ember isteni magasságokból szállott alá. isteni-szellemi lények utódai voltak az első emberek. Így az első ember eredete az Atya-istenre vezethető vissza. Lejött az ember a Földre, egymást követték földi alakjai. Ezeket az embereket különösen az érdekelte, ami földhöz volt kötve és mindaz, amit akkor éltek át az emberek, amikor apáik még isteni-szellemi lényeknek számítottak. Ez volt a helyzet a Bika beavatottainál.

A Sas beavatottainál más került előtérbe. Ők az emberhez sajátos módon viszonyuló szellemi lényeket láttak. De előbb néhány szót kell szólnunk a madár-természet szellemi voltáról, hogy ezt meg tudjuk érteni.

Az embernél alacsonyabb rendű megnyilvánulású állatokban úgyszólván túl korán megszilárduló lényeket kell látnunk, nem őrizték meg testük szubsztanciájának lágy, képlékeny voltát addig a pillanatig, amikor emberi alakot ölthettek volna.

A madarak olyan lények, akik nem merültek ugyan bele a legalacsonyabb funkciókba, a megfelelő pontot viszont felfelé ugrották át. Nem szálltak alá eléggé mélyre, túlságosan puha szubsztanciákat őriztek meg, míg a többi állat túlságosan kemény szubsztanciákban élt. Amidőn a fejlődés fokról-fokra haladt előre, a külső körülmények folytán meg kellett sűrűsödniük. Túl puha, a földi viszonyokhoz még nem eléggé alkalmazkodott állapotban sűrűsödtek meg. Kissé durván, leegyszerűsítve fejeztem magamat ki, de a tényállásnak megfelelően.

A madár-természetű lények ősképei olyan szellemi lények, akik fölfelé lépték túl a határt, túl lágy szellemi szubsztanciát őriztek meg, ezáltal fejlődésük során túlszárnyalták azt a fokot, amelyet el kellett volna egy bizonyos időpontban érniük. Felfelé térnek el, míg a többiek lefelé mutatnak eltérést.

Az Oroszlán-szellemek és azok a harmonikus szellemek, akik – mint az Ember szellemek is – a megfelelő időpontot betartották, mintegy középen állnak.

Már láttuk, hogy akik a régi beavatásban részesültek, hogyan fogadták magukba a Krisztus-eseményt. Már régebben betekintést nyerhettek a szellemi világba, mégpedig sajátos beavatásuknak megfelelő módon. Akik Bika-beavatásban részesültek, – például az egyiptomi beavatottak többsége, – tudták, hogy „Betekinthetünk a szellemi világba, – a magas szellemi lények az emberiben lévő bika-természet ellenképei formájában jelennek előttünk meg.” Akik a Krisztus-impulzus közelébe jutottak, azt mondhatták: „Most valódi alakjában jelent meg előttünk a szellemi világ Ura. Krisztus egyik előfutára volt, akit régebben láttunk, aki felé a beavatás fokozatain keresztül törekedtünk. Abba, amit régebben láttunk, be kell helyettesítenünk Krisztust. Ha megfelelő fokozatra jutottunk volna már akkor, amikor a szellemi világ fokozatosan feltárult előttünk, hová vezetett volna az út? Krisztushoz vezetett volna!” Az ilyen beavatott a szellemi világba vezető utat a Bikabeavatás szellemében írta volna le. Utána azt mondta volna: „Krisztus benne valóság!” Ugyanígy szólt volna az Oroszlán-beavatott, vagy a Sas-beavatott is.

Minden ilyen beavatás-misztériumban szigorú előírások szerint vezették be a szellemi világba a tanítványt.

A szertartások a szerint különböztek, hogy milyen úton akarták bevezetni a szellemi világba a tanítványt. Különösen Elő-Ázsiában és Egyiptomban voltak ismeretesek a misztériumok legkülönbözőbb árnyalatai, voltak helyek, ahol a bika-természet megismerése volt a beavatandó végső célja, más helyeken az Oroszlánszellemekhez jutottak el és így tovább. Nézzük meg most közelebbről ebből a szemszögből azokat, akik különféle előző beavatásuk során éretté váltak arra, hogy megértsék a Krisztus-impulzust, helyesen értsék meg Krisztust. Vegyünk egy olyan beavatottat, aki az Ember-szellem meglátásához vezető utat járta végig. Ez a beavatott azt mondhatta: „Megjelent előttem a szellemi világ igazi Ura, Krisztus, aki a názáreti Jézusban élt! Hogyan jutottam hozzá, hogy felismerjem? – Régi beavatásomon keresztül.” Ismerte az Ember-szellem meglátásához vezető utat. Ezért tehát azt írja le, amit az ember a beavatáshoz, a Krisztus-természet megismeréséhez vezető úton él át. Ő a beavatásnak azt a módját ismerte, amelynek misztérium-előírásai az Ember-beavatáshoz vezettek. A názáreti Jézus testében élő magas beavatott ezért az ő számára az általa elért és megismert misztérium-képekben jelent meg, – úgy írta le, ahogyan ő látta. Így látta és ábrázolta Máté.

Helyesen ismerte fel a régi tradíció ezt a tényt és ezért hozta kapcsolatba a Máté-evangélium íróját az itt, az oszlopfőkön jobbra és balra található négy szimbólum közül azzal [17], amelyet „az ember szimbólumának” nevezünk. (Az előteret, amelyben a Bemewitz professzor által tervezett, Mihály arkangyalt ábrázoló szobor is állt, két oszlop és hétágú gyertyatartók díszítették). A régi hagyomány, „az ember” szimbólumával kapcsolta össze a Máté- evangélium íróját. Ez onnan ered, hogy a Máté-evangélium írója az „Ember-misztériumhoz” vezető útját ismerte a beavatásnak. Az evangéliumok megírása idején nem volt még szokás olyan életrajzokat írni, mint manapság. Akkor az emberek számára még az volt a lényeges, hogy a Krisztusszellemet befogadta magába egy nagy beavatott. Azt tartották fontosnak, hogyan lesz valakiből beavatott, és min megy keresztül az a beavatott. Ezért nem veszik figyelembe a napi eseményeket, amelyek oly lényegesnek tűnnek a mai életrajzíróknak. Mi mindenre nem képes ma egy életrajzíró, hogy elegendő anyag hoz jusson! Friedrich Theodor Vischer [17], – akit „sváb-Vischernek” is neveznek – egy ilyen tudósról találóan gunyoros képet festett, hogy a mai életrajzírókat nevetségessé tegye. Azt írja, hogy egy fiatal tudós Goethéről készült doktori disszertációt írni. Azzal kezdte, hogy összegyűjtötte az összes fellelhető anyagot. De nem találta elegendőnek. Felkutatta Goethe egykori lakóhelyeit minden városban, felforgatta a padlástól a pincéig a házakat, kiborította a bűzlő szemetes edényeket, hátha még valami adalékot talál doktori disszertációjához, amelynek „Christiane von Goethe asszony fagydaganatainak kapcsolata a Faust II. részében szereplő mitológiai-allegorikus- szimbolikus alakokkal” volt a címe. Ez erős túlzás ugyan, de a mai életrajzírókra alapjában véve mégis jellemző. Akik Goethéről életrajzot akarnak írni, nem riadnak vissza még attól sem, hogy hulladékok között turkáljanak. A „diszkréció” szót nem is ismerik már.

De akik evangéliumaikban a názáreti Jézusról írtak, másként jártak még el. Minden külső esemény eltörpült a számukra azok mellett a fokozatok mellett, amelyeken keresztül kellett haladnia a názáreti Jézusnak, mint beavatottnak, Ezt írták le, de mindegyikük a maga módján, ahogyan tudta. Máté az Emberszellembe beavatottak módján írja le.

A beavatásnak ez a módja az egyiptomi bölcsességhez állt közel. Most már megérthetjük azt is, hogyan jutott el sajátos ábrázolásmódjához a Lukács-evangélium írója. Ő a Bika-szellemhez vezető beavatásokat nyerte el előző inkarnációi során. Azt tudta leírni tehát, ami ennek a beavatásnak felelt meg, azt mondhatta tehát, hogy csak egy nagy beavatott érhette el ezeket a fokozatokat. Saját színezete szerint írta le az eseményeket. Lukács azok közé tartozott, akik régebben főleg az egyiptomi misztériumokban éltek. Nem meglepő tehát, hogy éppen az egyiptomi beavatásra jellemző módon ábrázol. Vegyük szemügyre a fentebb ismertetettek alapján a Lukács-evangélium íróját.

Lukács így gondolkodhatott: „Egy magas beavatott élt a názáreti Jézus individualitásában. Azt tudom, hogyan jut az ember Bikabeavatáshoz az egyiptomi misztériumokon keresztül.” Jól ismerte a beavatásnak ezt a fajtáját. – Azt gondolta továbbá: „Aki ilyen magas beavatott, mint a názáreti Jézus, régebbi inkarnációi során részesült az egyiptomi beavatásban a többi beavatás mellett.” A názáreti Jézus olyan beavatott tehát, aki egyiptomi beavatásban is részesült. Ezt persze tudta a többi evangélista is, de nem ezt tartották különösen fontosnak, mert erről az oldaláról nem ismerték ennyire pontosan a beavatást. Emiatt nem is tűnt fel nekik a názáreti Jézus egyik különleges vonása.

Szó volt már arról, hogyha valaki beavatást nyer előző inkarnációjában, újabb inkarnációjában különös dolog történik vele. Bizonyos, a régebben átéltek ismétlődésének tűnő események következnek be. – Tegyük fel, hogy a régi Írországban ment át beavatáson valaki. A régi beavatás emlékét most egy külső eseménynek kellene felidéznie. Úgy történhet például, hogy külső indítékok arra késztetik, hogy Írországba utazzék. Annak, aki az ír beavatást közelebbről ismeri, fel fog tűnni, hogy az illető pont Írországba utazik, aki az ír beavatásban nem járatos, az nem tartja majd figyelemre méltó útnak.

A názáreti Jézusban élő individualitás egyiptomi beavatásban is részesült. Ezt jelzi az egyiptomi út. Kinek tűnhetett fel leginkább „a menekülés Egyiptomba”? Annak, aki saját tapasztalataiból ismerte. Ezt az utat azért írta le, mert jelentőségét ismerte. A Máté- evangélium írója saját beavatása folytán tudta, hogy a régi időkben sok beavatott számára mit jelentett egy utazás Egyiptomba. Miután tudjuk, hogy a Lukács-evangélium írója különösen a Bika-szolgálathoz vezető utat ismerte az egyiptomi misztériumok közül, érthető, hogy a bika szimbólummal jelöli meg őt a régi hagyomány. Idő hiányában nem részletezhetem most, hogy egy egyiptomi utazást milyen jól indokolt okból nem említ. Viszont jellegzetes történetekre utal, amelyek jelentőségét különösen az egyiptomi beavatáshoz közel állók mérhették csak fel. A Máté-evangélium írója inkább csak külsődlegesen utal a názáreti Jézus kapcsolataira az „egyiptomi utazással”. A Lukács-evangélium írója viszont az eseményeket az egyiptomi beavatás szellemében írja le.

Most a Márk-evangélium íróját vegyük szemügyre. Elhagyja az előzményeket, azt úja csak le, hogyan működött három éven át Krisztus a názáreti Jézus testében. Ebben a vonatkozásban a Márk- evangélium teljesen egyezik a János-evangéliummal. A Márk – evangélium írója az elő-ázsiai, sőt, görög, vagy ha úgy tetszik, az eurázsiai „pogány” beavatáshoz hasonló, akkoriban legkorszerűbb beavatásban részesült. A külső világban ez úgy tükröződik, hogy a magas beavatott személyiség nemcsak természetes, hanem természetfölötti eseménynek is köszönheti eredetét. Gondoljunk csak arra, hogy Platón tisztelőit nem nagyon érdekelte, amikor valódi mivoltát, lényét akarták megérteni, hogy ki volt a természetes apja. Platón szellemisége számukra elhomályosított minden egyebet. Azt mondták: „Számunkra az, aki Platón testében, mint Platón lelke él, egy magas szellemi lény, aki az alacsonyrendű emberi természetét megtermékenyíti.” Apollótól, az Istentől származtatták a szemükben oly értékes, látóvá lett, Platónt. Számukra Platón Apolló fia volt. Ezekben a misztériumokban nem szoktak különösebben törődni az illető előéletével, az időpontot tartották csak szem előtt, hogy az illető mikor lett azzá, amit úgy írnak le az evangéliumok, hogy „az istenek fia”, Istenfia. Platón „egy isten sarja”!

Így nevezték legnemesebb tisztelői és ismerői. Emellett tisztában kell lennünk azzal, hogy az istenek leírása az ilyen „isteni sarjak” emberi életére milyen jelentőséggel bírt a Földön. Az emberek éppen a negyedik kultúrkorszakban tagolódtak legjobban bele a fizikai, érzékelhető világba, ekkor szerették meg a Földet a legjobban. Régi isteneiket azért szerették, mert rajtuk keresztül mutathatták meg, hogy „isteni sarjak” voltak a Föld vezető személyiségei. Így írták le azokat, akik a Földön jártak.

A Márk-evangélium írója is ilyen ember volt. Ezért írja csak azt le, ami a Jordán-keresztelő után történt. A Márk-evangélium írója olyan beavatás részese volt, amely a magasabb világ megismeréséhez az Oroszlán-szellem képében vezetett. Ezért hozza a Márk-evangélium íróját az oroszlán jelképével kapcsolatba az ősi hagyomány. – Most pedig térjünk vissza arra, amit érintettünk ma már, – a János-evangéliumra.

Azt mondtuk, hogy a János-evangélium íróját maga Jézus- Krisztus avatta be. Ezáltal nyújthatott olyasvalamit, ami úgyszólván nem csupán a Krisztus-impulzus jelenlegi működésének a csírája, hanem a távoli jövőben ható Krisztus-impulzusé is. Közléseinek a legtávolabbi jövőben is érvénye lesz. A János-evangélium írója azok közül való, akik Sas-beavatottak voltak, túlhaladták tehát a normális időpontot, a megfelelő ponton túlléptek. Ami abban az időben korszerű volt, azt Márk képviselte. János a jövőbe mutat, megmutatja, hogyan hat Krisztus a távoli jövőben, túlszárnyal mindent, ami földhöz kötött. Ezért a hagyomány a sas szimbólumával ábrázolja Jánost. – Láthatjuk, hogy az evangélistákat beavatásuk lényegének jelképeivel ábrázoló hagyomány nem csupán a fantázia szüleménye, hanem a keresztény fejlődés mélységeiből ered. Ennyire mélyen kell beletekintenünk a dolgokba, hogy megértsük, hogy Krisztus életének legnagyobb, mindent felülmúló eseményeit egyformán ábrázolják az evangélisták, de Jézus-Krisztust úgy úja le mindegyikük, ahogyan a maga beavatottsága szerint megérti. Utaltam már erre: „A kereszténység, mint misztikus tény…” (Das Christentum als mystische Tatsache…, GA 8) című könyvemben, de úgy, ahogyan a nem felkészített olvasó számára tehettem meg, hiszen a könyv szellemtudományos fejlődésünk kezdetén íródott. Tekintettel kellett lennem arra, hogy korunk értetlenül áll az okkult tényekkel szemben.

Látjuk tehát, hogy Krisztusra négy oldalról világítottak rá, mindegyik evangélista az általa legjobban ismert oldalról. A Krisztusból áradó hatalmas impulzus láttán nyilvánvaló, hogy Krisztusnak sok oldala van. – De azt már mondtam, hogy megtalálhatóak mindegyik evangéliumban a következő események. A Krisztus-lény isteni-szellemi magasságokból száll alá a János – keresztelőnél, a názáreti Jézus testében lakozott, meghalt a kereszten és legyőzte a halált. Erre a misztériumra visszatérünk még. Tegyük fel most magunknak a kereszt-halállal kapcsolatos kérdést, hogy mit jelent a Krisztus-lény számára a kereszt-halál? Azt kell rá válaszolnunk, hogy nem jelent ez az esemény különbséget az azt megelőző és az azt követő életében. Krisztus halálának az a lényege, hogy Krisztus nem lett más a halál következtében, ugyanaz maradt; hogy valaki volt itt, aki megmutatta a halál lényegtelen voltát. Akik megértették Krisztus halálának lényegét, mindig az élő Krisztushoz tartották magukat.

Mit jelent ebből a szempontból tekintve a damaszkuszi élmény, ahol „Paulus” lett „Saulus”-ból? – Paulus (Pál), abból, amit addig tanult, tudta, hogy fokozatosan közeledett a Földhöz az a szellem, akit, mint „Ahura Mazdao”-t előzőleg Zarathusztra a Napon keresett, később pedig Mózes megpillantott már az égő csipkebokorban, majd a Sínai-hegy tüzében és azt is tudta, hogy ember-testet fog ölteni ez a szellem. De amikor Paulus még Saulus volt, nem tudta felfogni, hogy az, az ember, aki Krisztust hordozza majd, szégyenletes kereszt-halált fog szenvedni. Azt tudta csak elképzelni, hogy Krisztus, amikor eljön majd, diadalmaskodni fog és miután alászállt a Földre, benne lesz mindenben, ami földi. Nem tudta elképzelni, hogy Krisztust az hordozza, aki meghalt a keresztfán. Ez a lényege Pál szemléletének, mielőtt még „Paulus” lett belőle „Saulus”-ból. Pált a kereszthalál, a szégyenletes halál a keresztfán és mindaz, ami ezzel függött össze, tartotta vissza attól, hogy felismerje, hogy Krisztus itt járt már a Földön. Minek kellett történnie tehát?

Valaminek kellett Pállal történnie, hogy egy bizonyos pillanatban meggyőződjék arról, hogy Krisztus volt az, az individualitás, akit a názáreti Jézus testében feszítettek keresztre. Krisztus itt járt a Földön! Pál látóvá lett a damaszkuszi eseménynél. Ez győzte meg őt. – A szellemi látó számára megváltozott szellemi világ a golgotai esemény után. Előtte ott volt megtalálható Krisztus. Krisztust a Föld aurájában meg lehetett találni a golgotai esemény után. Krisztus nem volt látható a Föld aurájában a golgotai esemény előtt, utána viszont, látható volt benne. Ez a különbség.

Pál így gondolkodott: „Ha szellemi látó vagyok, meg tudok győződni arról, hogy Krisztus lakozott abban az emberben, aki a kereszten, mint názáreti Jézus halt meg és most a Föld aurájában van.” – És meglátta a Föld aurájában ugyanazt, akit először a Napon látott meg Zarathusztra, mint Ahura Mazdao-t. És ekkor tudta, hogy aki függött a kereszten, feltámadott. Ezért mondta: „Krisztus feltámadott, megjelent előttem, mint Kephase előtt, a többiek előtt és az ötszázak előtt.” – Ezután az élő Krisztust hirdette, akinek nem azt jelenti a halál, mint más embernek.

Ha egyesek a kereszthalált, Krisztus halálát ilyen formában kétségbe is vonják, a tisztánlátók egyet fognak majd érteni egy- sváb íróval, aki „Őskereszténység” című művében történelmi pontossággal állította össze mindazt, amit erről a legbiztosabban lehet tudni. Gförer [18] – róla van szó – joggal emelte ki éppen a kereszthalált. Bizonyos fokig egyet lehet vele érteni, amikor így fejezi ki magát szarkasztikus modorában: „Keményen a szemébe néznék mindenkinek, aki ellentmond nekem és megkérdezném, hogy rendben van-e nála minden.”

A kereszthalál, a feltámadás és ezeknek a szavaknak a lényege: „Veletek vagyok az idők végezetéig”, – ez a kereszténység legbiztosabb alapja és ez jelentette Pál híradását. Ezért mondta: „Ha Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a mi prédikálásunk és hiábavaló a ti hitetek is.” Pál a kereszténységet Krisztus feltámadásához kapcsolja. Az emberek csak most kezdenek kissé elgondolkodni ezeken a dolgokon olyan körökben, ahol a tét a kereszténység létének kérdése és nem a teológiai vita. Szolovjov, a nagy filozófus, alapjában véve teljesen Pál álláspontját képviseli, ha azt mondja, hogy a kereszténységben minden, a feltámadás gondolatán múlik, ha a feltámadás gondolatában nem hiszünk, és nem tesszük magunkévá, a kereszténység elképzelhetetlen a jövőben! A maga módján Pál szavait ismétli, (I. Kor. 14.): „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a mi prédikálásunk és hiábavaló a ti hitetek is.” Akkor a Krisztus impulzus lehetetlen. A feltámadt, élő Krisztus nélkül nem lehetne kereszténység!

Jellemző és elmondhatom ezért, hogy akadnak olyan elmélyült gondolkodók is, akik kizárólag filozófiájukra támaszkodva – mindenféle okkultizmus nélkül – ismerik fel Pál szavainak igaz voltát.

Kitűnik az ilyen gondolkodók írásaiból, hogy lassanként egyre több ember alkot fogalmat magának arról, milyennek kell a jövőben az ember meggyőződésének, világszemléletének lennie. Egyébként ezt a szellemtudománynak kell hoznia. Akik a szellem- tudománnyal nem kerülnek kapcsolatba, azok számára a feltámadás gondolata csak üres fogalom, tartalom nélkül. Szolovjovnál, a nagy gondolkodónál is ez a helyzet. Filozófia-rendszerei üres fogalom-edények, meg kell őket azzal tölteni, amire áhítoznak, amire megadják a formát, de ami hiányzik belőlük, és amihez egyes egyedül az antropozófia áramlata révén juthatnak csak. Az antropozófia lesz az élő víz, amely ezeket az edényeket megtölti a szellemi világ tényeiről szóló híradással, okkult tudással. Ezt fogja nyújtani legjobbjainknak a szellemtudományos világszemlélet, azoknak, akiknek már ma szüksége van rá és az a tragikumuk, hogy nem lehetett részük benne. Az ilyen gondolkodók esetében mondhatjuk, hogy „az antropozófiára vágynak”, de nem tudják megtalálni. Töltse meg az antropozófia mozgalma az általuk előkészített edényeket azzal, ami fényt deríthet a legfontosabb eseményekre, olyanokra, mint a Krisztus-esemény és a Golgota Misztériuma. Csak az antropozófia, illetve a szellemi kutatás adhat róluk a szellemi világok ismeretében felvilágosítást. Igenis, csakis az antropozófia, a szellemtudomány segítségével érthetjük meg a mi korunkban a Golgotái Misztériumot.

9. Kassel, 1909. július 2.

[A János-evangélium művészi kompozíciója. Krisztus egyre fokozódó ereje a jelek és csodák véghezvitele folyamán.]

Tegnapi fejtegetéseink végkicsengése az a mondat volt, hogy meg kell még beszélnünk a legfontosabb tényezőt a Krisztus impulzusban, – a halált és annak jelentőségét. De mielőtt még rátérnénk az előadássorozat csúcspontjára, Krisztus halálára, meg kell beszélnünk néhány dolog értelmét, amelyet a János-evangélium ír le és ezek jelentőségét, valamint vonatkozásaikat a többi evangéliumhoz. Az utóbbi napok folyamán megpróbáltuk a Krisztus-impulzust, mint az emberiség történetének valóságos eseményét más forrásból – szellemi látással az Akasha-krónikából – megérteni. Voltaképpen csak arra hivatkoztunk, amit az evangéliumok a szellemi kutatás eredményeiből mintegy igazolnak. További fejtegetéseink érdekében ma bizonyos oldalról magát a János- evangéliumot, az emberiségnek ezt a fontos dokumentumát akarjuk jellemezni. Említettem már, hogy a materializmustól megfertőzött jelenkori teológiai kutatás a János-evangéliummal kapcsolatban nem tud megfelelőképpen állást foglalni és történelmi jelentőségét sem képes, megérteni. A János-evangélium csak a szellem- tudomány látásmódja előtt tárul fel az emberiség legcsodálatosabb dokumentumának és a legnagyobbak közé tartozik, nem csupán a vallás-dokumentumok között, hanem – ezt a profán szót használva, – minden irodalmi mű között is. Közelítsük meg ezt a dokumentumot ezúttal erről az oldaláról.

Kompozíciója tekintetében – ha jól értjük és tudjuk, mi van a sorok mögött, – a János-evangélium már első soraitól a világ egyik legkerekebb, legegységesebb stílusú írásműve, ami persze első látásra felületesen szemlélve nem szembetűnő.

De feltűnhet a felületes szemlélőnek is, hogy a Lázár-esemény előtt hét csodatételt említ meg a János-evangélium írója. (A 7-es számról és jelentőségéről szó lesz még a következő napokban.) Melyek a csodatételek, illetve jelek?

1. A kánai menyegző alkalmával adott jel Galileában.
2. A királyi tisztviselő fiának meggyógyításával adott jel.
3. A 3 8 éve beteg ember meggyógyítása a Bethesda tavánál.
4. Az ötezrek megvendégelése.
5. Krisztus a tengeren j ár.
6. A vakon született meggyógyításával adott jel.
7. Végül a legjelentősebb jel: Lázár beavatása. Lázárból lesz a János-evangélium írója.

Ez 7 jel. Fel kell tennünk a kérdést, hogy mi a helyzet ezekkel a jelekkel, csodatételekkel?

Bizonyára emlékeznek rá, hogy volt már szó arról, hogy az emberiség fejlődése során megváltozott az emberek tudatállapota. Visszatekintettünk ősrégi időkbe, láttuk, hogy az ember nem állati szintről fejlődött ki, hanem még egy természetes szellemi látással rendelkező állapotból. Szellemi látása volt az embereknek, ha nem is volt a tudatuk olyan, hogy azt mondhatták volna: „én vagyok”. Az öntudat képességét az emberiségnek fokozatosan kellett kialakítania, ennek fejében viszont le kellett a régi szellemi látásáról mondania. Eljön majd az ideje a jövőben, amikor minden embernek szellemi látása lesz, annak ellenére, hogy az „én vagyok”-ot, az öntudatát megőrzi. Ezen a három fokozaton részben már átment az emberiség, részben át fog még menni. – Az atlantiszi korban az ember álomtudathoz hasonló, de szellemi-látó tudattal rendelkezett. Lassanként szerezte meg az öntudatot, a külső, tárgyi tudatot, amelyért cserébe fel kellett áldoznia szellemi látását. Végül a-jövőben eléri majd az öntudattal párosult szellemi látást. A régi, tompa szellemi látástól az öntudatos szellemi látáshoz a tárgyi tudaton keresztül vezet az út.

De az emberiségben még minden más is megváltozott, a tudatállapotán kívül is. Aki úgy gondolja, hogy mindig minden úgy volt, mint manapság, valóban rövidlátó. Minden fejlődött. Semmi sem volt mindig ugyanúgy, – az emberek egymáshoz való kapcsolata sem. Utaltam már erre az elmúlt napokban, a régebbi időkben, egészen addig, míg be nem kapcsolódott az emberiség fejlődésébe a Krisztus-impulzus, a lélektől lélekre ható befolyás még sokkal erősebb volt. Ilyen volt az ember alkata. Nemcsak azt hallotta, mit mond ki szavakkal a vele szemben álló, hanem bizonyos módon azt is érezte, tudta, mit érzett, mit gondolt el élénken a másik. Abban az időben egészen más volt a SZERETET, mint ma, – bár inkább a vérségi kapcsolathoz volt kötve. Jelenleg inkább lelki jellege van, de gyengébb lett. Csak akkor nyeri vissza majd az erejét a szeretet, ha minden ember szívében a Krisztus-impulzus lakozik. Amikor a szeretet hatott a régebbi időkben, a másik lelkére egyszersmind jótékony, gyógyító hatással is volt.

A szintén fokozatosan kifejlődött intellektus, az okosság megjelenésével együtt eltűnt a lélektől-lélekre ható régi befolyás. A régebbi idők népeinek megvolt az a képessége, hogy saját lelke erejét az ember átárassza a másik ember lelkére. Képzeljenek el egy olyan hatalmas erőt, amellyel be tudta fogadni a lélek a másik lélektől érkező óriási hatást. Ha erről nincsenek is írásos dokumentumok, ha nem is beszélnek róla kövek és emlékoszlopok, az Akasha-krónika mégis megmutatja a szellemi látónak, hogy a betegségeket gyakran úgy gyógyították akkoriban, hogy pszichikai-lelki befolyást vittek át az egyik emberről a másikra. Sok másra is képes volt akkoriban a lélek, ami ma például mesének tűnik, – képes volt csökkenteni, vagy fokozni a növényzet növekedését az ember, ha erősen akarta és különösen erre összpontosított, ez lehetséges volt a réges-régi, elmúlt időkben. Ma már ezek a képességek csak szórványosan, csökevényesen találhatóak meg. Szóval, régen még teljesen más volt az ember élete. Senki sem csodálkozott volna akkor azon, hogy valahol, ahol két ember között megfelelő kapcsolat jött létre, egyikükről a másikra lelki hatás áramlott át. De azt nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy két, vagy több embernek kellett ahhoz jelen lennie, hogy ilyen hatás elérhető legyen. Feltételezhetnénk, hogy egy ember ma Krisztus erejével lépne fel, de alig akadna olyan ember, aki benne kellően erős hittel hinne, és így lélekről-lélekre irányuló hatását nem tudná keresztülvinni. Nem csak az kell ehhez, aki képes hatni, hanem aki a hatás befogadására is eléggé érett. Az ilyen hatások befogadására többen voltak képesek a régmúlt időkben. Nem meglepő hát, hogy akkoriban a pszichikai ráhatás eszközeivel lehetetett a betegségeket gyógyítani még olyan esetekben is, amelyeket ma csak mechanikus úton lehet kezelni. – Az emberiség fejlődésének melyik szakaszában történt meg a Krisztus esemény? Tisztában kell azzal lennünk, hogy egy egészen meghatározott időpontban történt meg. Akkor, amikor az atlantiszi kor örökségeként az egyik emberről a másikra ható lelki áramlásoknak már csak utolsó maradványai maradtak fenn. Mindinkább az anyagi sík felé kezdett fordulni az emberiség és a lelki áramlások hatásának lehetősége egyre jobban csökkent. Ekkor kellett eljönnie a Krisztus-impulzusnak. Mérhetetlenül nagy hatással volt azokra, akik akkor még fogékonyak voltak rá.

Aki az emberiség fejlődését valóban ismeri, természetesnek fogja találni, hogy a názáreti Jézus 30 éves kora táján, miután a Krisztus-lény az ő testi burkaiba költözött, ezen a testi burokrendszeren keresztül Krisztus különös erővel tudott hatni. Mert ez a burokrendszer ősrégi idők óta érlelődött már. Említettem, hogy a názáreti Jézus individualitása egyik előző inkarnációjában, Perzsiában élt, majd egyre magasabb fokot ért el szellemi fejlődése során minden következő megtestesülésekor.

Krisztus lejövetelének az volt az előfeltétele, hogy egy olyan testbe tudjon beköltözni, amely kész arra az áldozatra, hogy Őt befogadja. Az evangélisták ezt jól tudták. Ezért írtak le mindent a szellemi kutató számára teljesen érthető módon. De ami az evangéliumokban áll, szó szerint kell venni mindent, – vagyis meg kell előbb tanulnunk olvasni bennük. Miért hangsúlyozza például az evangélium írója az első jelnél, – a csodák értelmére visszatérünk majd még, – hogy a „galileai Kánában” volt a menyegző? Kutathatnak, amennyire csak akarnak, másik Kána nem volt sem a régi Palesztinában, sem az akkor ismert vidékén. Szükséges-e a megkülönböztetés egy olyan helység megjelölésénél, amelyből csak egy van? Miért mondja mégis az evangélista, hogy a „galileai” Kánában történt ez az esemény? Mert lényegesnek tartotta hangsúlyozni, hogy ami történt, Galileában kellett megtörténnie. Krisztus ugyanis az eseményhez szükséges embereket sehol máshol nem találta volna meg, csak éppen Galileában. Mint már mondtam, egy hatás eléréséhez nem elegendő az a személy, aki képes hatni, szükség van a többiek jelenlétére is, akik a hatás befogadására alkalmasak. Krisztus első megnyilatkozása nem történhetett volna a zsidók közösségén belül, Galileában kellett megtörténnie, azon a helyen, ahol a legkülönbözőbb törzsek és népcsoportok keveredtek. Mivel Galileában a világ minden tájáról érkező emberek találkoztak össze, nem tartották ott már annyira a vérrokonságot, elsősorban nem hittek már a vérségi kapcsolatban úgy, mint Júdeában,- a héber nép szűkebb körében. Galileában összekeveredtek az emberek. Mire kellett Krisztusnak, impulzusa szellemében különösen hivatottnak éreznie magát?

Elmondtam már, hogy egyik leglényegesebb kijelentése így hangzott: „Mielőtt Ábrahám volt, megvolt az Én vagyok’” és a másik: „Én és az Atya egyek vagyunk”. Azt akarta ezzel mondani, hogy a régi életformához ragaszkodók számára csak vérrokonságon belül őrzik az én-t. Az Ótestamentum őszinte hívőjét különleges érzés járta át ezeknél a szavaknál: „Én és Ábrahámatya egyek vagyunk!” Ma nehezen képzelhető el ez az érzés. Végesnek érzi az ember, amit születése és halála között énjének nevez. De aki őszintén vallotta, hogy az Ótestamentumhoz tartozik, akit az akkori idők tanai megérintettek, nem allegorikusán, hanem tényként mondhatta: „A magam számára egymagam vagyok, ám egy nagy közösség, egy nagy, összefüggő egység tagja vagyok, amely egészen Ábrahám-atyához vezet fel. Amint addig él csak az ujjam is, amíg testemmel összefügg, az én életemnek is csak addig van értelme, amíg érzem, hogy az Ábrahám-atyáig visszavezethető nagy népközösség tagja vagyok. Ha az ujjat leválasztjuk, hamarosan nem ujj már többé, csak akkor van jó helyen, ha hozzátartozik a kezemhez, a kezem a karomhoz, az pedig a testemhez, ha leválasztják a kezemről, nincs is értelme már. Nekem magamnak is csak akkor van értelmem, ha mindazon nemzedékek tagjának érzem magam, amelyeknek ereiben az Ábrahám-atyától származó vér folyt. Számomra az, védelmet jelent. Egyéni énem átmeneti, elsuhan. De a nagy, Ábrahám-atyától származtatható nép szervezete nem időszakos. Ha teljesen benne érzem magam, időszakos, múlandó énemet legyőzöm, biztonságban lehetek egy nagy énben, a nép-énben, amely Ábrahám-atyától kiindulva jutott el hozzám nemzedékek vérén át.”

Így szólt az Ótestamentum hívője. Az Ótestamentumban minden, ma csodálatosnak tűnő, jelentős dolog az „Én és Ábrahám- atya egyek vagyunk” szavak átéléséből fakadó erővel történt meg. Mivel azonban eljött az idő, amikor ez a tudatállapot már az ember számára nem felelt meg, fokozatosan meg is szűnt. Krisztus nem fordulhatott azokhoz, akik egyrészt már elveszítették azt a képességet, hogy a vérségi kapcsolatokban rejlő mágikus erővel hassanak, másfelől pedig, megtartották még kizárólagos hitüket az Ábrahám-atyával való közösségben. Ezeknél az embereknél nem találhatta meg Krisztus azt a hitet, amely szükséges volt ahhoz, hogy hatását lelkéből a többiek lelkébe tudja árasztani. Olyanokhoz kellett mennie, akiknek a vérük keveredése folytán nem volt már ilyen hitük. El kellett mennie a galileaiakhoz. Ott kellett misszióját megkezdenie. A régi tudatállapot általában eltűnőben volt. Galileában olyan keverék népre talált Krisztus, akiknél a vér keveredése kezdeti állapotban volt még. Röviddel azelőtt még a régi vérségi kapcsolatok hatása alatt állottak a mindenfelől idesereglő néptörzsek. Most éppen átmeneti időszakban voltak. Elevenen élt még bennük az érzés: „Apáink a régi tudatállapotban éltek még, lélekről – lélekre ható mágikus erejük volt még.” Krisztus, új missziója értelmében, az ő körükben kezdhetett el hatni, én-tudatot akart adni az embereknek, amely azt mondja: „Önmagamban találok kapcsolatra a szellemi Atyával, azzal az Atyával, aki nem a fizikai vérét adja át nemzedékről-nemzedékre, hanem szellemi erejét árasztja bele minden egyéni lélekbe. A bennem lévő „én”, amely a szellemi Atyával közvetlen kapcsolatban van, megvolt már, mielőtt még Ábrahám lett volna. Arra vagyok hivatott, hogy az én-be, amelyet a világ szellemi Atya erejének tudata megerősít, erőt árasszak. „Én, és az Atya egyek vagyunk. Nem én, és a testem őse, – Ábrahám-atya – vagyunk egyek.” – Krisztus azokhoz ment el, akik éppen arra a pontra jutottak el, hogy ezt megértsék, – azokhoz az emberekhez, akiknek keveredésük folytán nem a vérségi kapcsolatokban kellett megtalálniuk az erőt, amely oda vezet, hogy fokozatosan kifejezésre juttassa a szellemieket a fizikaiakban, hanem az egyes lelkekben kellett megtalálniuk. Ne mondják erre, hogy „Miért nem látjuk ma is, hogy olyan dolgok történnek, mint akkor?” Mert eltekintve attól, hogy aki látni akarja, láthatja is, ne felejtsük el, hogy túljutott már az ember ezen a tudatállapoton, – alászállt az anyagi világba. Az, az időszak volt éppen a határvonal. Krisztus az emberiség fejlődése előző korszakának utolsó képviselőin mutatta meg, hogy mire képes a fizikai fölött a szellem. Az akkor történt jeleket példaképként, szimbólumként, a hit szimbólumaként tisztelték, amikor már eltűnő félben volt ugyan, de még megvolt a régi tudatállapot.

Nézzük meg közelebbről a Galibában megtartott kánai menyegzőt. Persze, ha részletesen ki akarnék minden szóra térni, ami le van írva a János-evangéliumban, ha elemezni akarnám az evangélium igazi tartalmát, nem 14 előadásra lenne szükségem, hanem néhány évre. De az összes fejtegetés azt igazolná csupán, amit röviden mondhatok el Önöknek.

Azt tudjuk meg az első jelről, hogy „menyegző volt a Galilea-béli Kánában.” – Tudnunk kell, hogy egyetlen olyan szó nincs a János-evangéliumban, amelynek ne lenne különleges jelentősége. Tehát, miért „menyegző”? Mert a menyegzővel az történik meg, ami fokozott mértékben történik meg Krisztus missziója révén, – a menyegző egymáshoz vezeti, összehozza az embereket. És egy „Galilea-béli” menyegző? Galilea volt az a hely, ahol fellazultak a vérségi kapcsolatok, idegen vér idegen vérrel keveredett. Éppen a vérkeveredéssel függött össze Krisztus teendője, olyan eseményről van szó, tehát, ahol nem vérrokon emberek kerültek egymással kapcsolatba, hogy nem vérrokonoktól származó utódaik lehessenek. Amit most mondok, különösnek fogják tartani majd. Mit éreztek volna hasonló esetben nagyon régi korokban az emberek, abban a korban, amikor a szellemtudományos értelemben vett „közel-házasság” volt a szokás? Mert hozzátartozik az emberiség fejlődéséhez, hogy eredetileg „közel-házasságok” voltak, ezekből lettek a „távoli házasságok”. A régebbi korokban minden nép törvényébe ütközött volna, ha valaki a törzsön kívüli, nem-vér- rokon egyénnel házasodott volna össze. Csak a vérrokonok, az egyazon törzshöz tartozók kötöttek házasságot. A törzsbeliekkel kötött házasság, a vérrokonok közötti házasság következtében jutottak az akkori emberek mágikus erő birtokába. Ezt a szellemtudományos kutatás igazolja. A vérrokon törzs utódai a rokonházasság következtében rendelkeztek lélekről-lélekre ható mágikus erővel.

Mi lett volna a helyzet, ha ősrégi időkben egy menyegzőre lettünk volna hivatalosak? Tegyük fel, hogy az akkoriban szokásos ital, a bor, elfogyott volna. Mi történt volna? Az ünneplő család tagjai között fennálló vérségi kapcsolat kötelékei következtében csak a megfelelő kapcsolatnak kellett fennállnia ahhoz, hogy lelki hatásukra a többiek bornak érezzék a későbbi időpontban felkínált vizet. Ha az egyik személyiség a többiekkel megfelelő kapcsolatot tudott volna létesíteni, bort ittak volna a többiek. – Ne mondják, hogy az a bor mégiscsak víz lett volna! – Értelmes ember erre úgy válaszol, hogy az ember számára olyanok a dolgok, amilyeneknek megnyilvánulnak a szervezete számára, amilyenekké válnak az ember számára, nem pedig amilyeneknek látszanak. Azt hiszem, ma is örülne sok borkedvelő, ha valamilyen hatásra bor-íze lenne a neki nyújtott víznek és a bor hatását, érezné a szervezetében. Nem kell más, csak hogy bornak igya a vizet. Mi kellett tehát a régi időkben ahhoz, hogy megtörténjen egy ilyen jel, hogy bornak igyák meg az edényben lévő vizet? A vérségi kapcsolatból származó mágikus erő kellett hozzá. A Galilea-béli Kánában tartott menyegző részvevőinek lelkében élt az, az erő, amelyre a befogadáshoz szükség volt. De átmenetet kellett teremteni.

A János-evangéliumban a következőt olvassuk:

„Ott volt Jézus anyja. És Jézus is meghívaték, az ő tanítványaival együtt a menyegzőbe. És elfogyván a bor, a Jézus anyja monda néki: Nincs boruk.”

Mint mondottam, átmenetet kellett teremteni ahhoz, hogy megtörténhessen az ilyesmi. A lélek erejének támaszra volt szüksége. Mi lehetett a támasza? – A következő mondat az általában ismert fordításban voltaképpen szentségtörés. Jó érzésű embert roppant kellemetlenül érintene, ha erre a megjegyzésre, hogy „Nincs boruk”, azt válaszolnák neki, hogy „Mi közöm nékem tehozzád, te asszony. Nem jött még el az én órám.” Teljességgel lehetetlen, hogy az evangéliumban ilyesmi álljon. Hiszen a szeretet eszményképe az, ahogyan leírják az evangéliumok a názáreti Jézust anyjával kapcsolatban. Hogyan mondhatna ilyet, hogy „Mi közöm hozzád, te asszony.” Nem is kell erről többet mondani, hiszen ezt érezni kell. Ezek a szavak nincsenek is benne, az evangéliumban. Keressék meg a görög szövegű János-evangéliumban ezt a részt, ott nem áll egyéb, mint a názáreti Jézus valami egészen másra utaló szavai: „Ó, te asszony, árad tőlem valami hozzád.” Pontosan arra a finom, bensőséges, lélekről-lélekre ható, erőre utal, amely belőle árad az anyjára, ebben a pillanatban erre van szüksége. Az adott pillanatban nem vihet véghez még magasabb jelet, nem jött még el az ideje. Ezért mondja: „Még nem jött el az, az idő, amikor egyedül a magam erejével tudok hatni.” – Most még szükség van a mágneses kötelékre, amely összekapcsolja a názáreti Jézus lelkét az anyja lelkével. „Ó, te asszony, ez árad tőlem hozzád.” Miért mondaná az anyja, azok után, hogy neki azt mondták, hogy „Mi közöm nékem tehozzád, te asszony”, a szolgákhoz fordulva, hogy: „Valamit mond nektek, megtegyétek.” Arra volt szükség, hogy olyan régi erők birtokában legyen az anya, amelyekről fogalmuk sincs ma az embereknek. Tudja, hogy Jézus az anya és a fia között lévő vérségi kapcsolatra utal, amelynek a többiekkel is kapcsolatot kell teremtenie. Tudja, hogy láthatatlan szellemi erő kezd működni, és hatni most. De megkérem Önöket, hogy figyelmesen olvassák el az evangéliumot. Szeretném tudni, hogyan értik az evangéliumot, akik azt hiszik, hogy akkor nem is tudom, micsoda valami történt, – hogy ott állt „a zsidók tisztálkodására” 6 közönséges kőveder és a víz borrá változott volna bennük anélkül, hogy az előbb elmondottak megtörténtek volna? Hogyan képzelik, hogy ez csak úgy, külsődlegesen történt volna meg?

Mi ez? És milyen hittel közelít a csodához az, aki itt áll Önök előtt, egyáltalán milyen hittel lehet hinni a csodában, mármint abban, hogy egy szubsztancia átalakul az ember számára egy másik szubsztanciává. Közönséges, általános magyarázattal nem boldogulunk vele.

Feltételeznünk kell, hogy nem voltak tele vízzel az ott álló korsók. Arról nincs szó, hogy kiürítették volna tartalmukat. De ha a korsókat kiürítették, és újra megtöltötték volna, – amiről nem esik szó, – azt kellene hinnünk, hogy úgyszólván egy bűvészmutatvány segítségével az a víz változott volna borrá, amely előzőleg volt a korsókban. Nos nem, ezen nem lehet eligazodni, így az egész dolog érthetetlen. A korsóknak nyilvánvalóan üreseknek kellett lennie, hiszen különleges jelentősége van, hogy megtöltötték őket.

„Valamit mond nektek, megtegyétek”, – mondta a szolgáknak az anya. Milyen vízre volt Krisztusnak szüksége? Olyanra, amelyet éppen akkor merítettek a természet forrásaiból. Ezért kell hangsúlyozni különösen, hogy a vizet akkor merítették.

Csak olyan víz volt megfelelő a célnak, amelyik belső, elemi erejét még nem veszítette el, mert összefüggött még a természettel.

Mint már mondottam, mély jelentősége van a János-evangélium minden egyes szavának. – Frissen merített vizet kellett hozniuk, hiszen a Krisztus-lény éppen akkor érkezett le a Földre, éppen akkor kapcsolódott a Földben működő erőkhöz. A víz élő erői és az, ami „tőlem árad feléd”, együtt hatnak és eközben történhet az meg, amit leír az evangélium, – hívják a násznagyot, aki érzi, hogy különleges valami történt, de hogy valójában mi is történt, azt nem tudja. Az evangélium kifejezetten azt írja, „nem tudja vala, honnét van, (de a szolgák tudták, kik a vizet meríték vala)” és a násznagy a történtek hatása alatt bornak érzi a vizet. Ezt az írás egyértelműen kimondja. Egészen az ember fizikai testéig tudott hatni a lélek ereje a külső elemre. Mire volt szüksége a názáreti Jézus anyjának, hogy elég erős hite legyen az adott pillanatban egy ilyen hatás kiváltására? Arra a meggyőződésre, hogy akit az ő fiának neveztek, a Föld szelleme lett – és erről meg is volt győződve. Az anya erős hite egyesülve Jézus erős hitével – ami tőle feléje áradt – olyan erőt jelentett, hogy amit az evangélium leír, meg is történhetett.

Az első jel körülményeinek konstellációjából azt láthattuk, hogyan lehetett a fizikai világra hatni a lelkeknek a vérségi kötelékek kapcsolatán alapuló egybecsengésével. Ez volt az első jel. Krisztus ereje még csak a legcsekélyebb mértékben nyilvánul meg, erősítésre, az anyja lelki erejével való kapcsolatra volt még szüksége. Az anyának viszont a természet egyesült erőire volt szüksége, amelyek benne voltak még a frissen merített vízben.

Itt igen csekély mértékben mutatkozik csak meg a Krisztuslény hatóereje, azon van a hangsúly, hogy a Krisztus-erő egy másik lélekre hat és hatásokat vált ki az arra alkalmas lélekből. Éppen az a lényeg, hogy a Krisztus-erő képes alkalmassá tenni a másik lelket a megfelelő hatás megnyilatkoztatására. Ez az erő tette képessé arra a menyegző vendégeit, hogy bornak érezzék a vizet. Hatásában önmagától fokozódik minden valóságos erő. Krisztus erősebb már, amikor ezt az erőt másodszor fejti ki. Amint a legegyszerűbb erőt is fokozza a gyakorlat, úgy növekedik a szellemi erő is, ha egyszer már eredményesen alkalmazták.

A második jel – amint tudják a János-evangéliumból, – a királyi tisztviselő fiának meggyógyítása. Mitől gyógyul meg a királyi tisztviselő fia? – Az igazság ebben az esetben is csak akkor tárul fel előttünk, ha a János-evangéliumot helyesen olvassuk, ha a lényegét tartjuk szem előtt a megfelelő fejezetnek. A negyedik fejezet 50. verse – miután a tisztviselő elpanaszolta bánatát a názáreti Jézusnak – így szól: „Monda néki Jézus: Menj el, a te fiad él. És hitt az ember a szónak, amit Jézus mondott néki, és elment.” Ezúttal is két lélek csendül össze, Krisztusé és a fiú apjáé. Hogyan hat Krisztus szava: „Menj el, a te fiad él”? Úgy, hogy lángra lobbantja a másik lelkében azt az erőt, hogy szavának hinni tudjon. Együtt hat a két erő. Krisztus szavának ereje a másik ember lelkére úgy hatott, hogy fellángolt benne a hit. Ha a tisztviselő nem hitt volna, a fia nem gyógyult volna meg, így hat az egyik erő a másikra. Ketten kellenek hozzá. Ezúttal azonban a Krisztus-erő nagyobb mértékben mutatkozik már meg. A kánai menyegzőnél erősítésképpen még az anyja erejére is szüksége volt, hogy hatni tudjon egyáltalán. Majd eljött az idő, hogy bele tudja a tisztviselő lelkébe helyezni a lángra lobbantó szót Krisztus ereje. Krisztus erejét fokozódni látjuk.

Térjünk át a harmadik jelre, a Bethesda tavánál meggyógyít egy 38 éve beteg embert. Megint az eseményre fényt vető legfontosabb szavakra kell figyelnünk. Így hangzanak a szavak: „Kelj fel, vedd a te nyoszolyádat és járj!” Előzőleg azt mondta a beteg, hogy feküdni kénytelen, mozdulni sem tud. „Uram, nincs emberem, hogy amikor a víz felzavarodik, bevigyen engem a tóba, és mire én odaérek, más lép be előttem.” Krisztus szól hozzá, (nagyon fontos, hogy ez szombati napon történt, amikor mindenhol ünnepi hangulat, a felebaráti szeretet hangulata uralkodott) és mondanivalóját ezekbe a szavakba önti: „Kelj fel, vedd a te nyoszolyádat és járj!”

Ezeket a szavakat a következő, nagyon fontos szavaival együtt kell átgondolnunk:

„Imé, meggyógyultál: többé ne vétkezzél, hogy rosszabbul ne légyen a sorsod!”

Mi jelent ez? – Azt, hogy a 38 év óta beteg ember betegsége a vétkével függött össze.

Most ne firtassuk, hogy ezt a vétket ebben az életében követte-e el, vagy az előzőben. Számunkra az a lényeges, hogy Krisztus erőt sugárzott a lelkébe, olyan erőt, amely a másik ember erkölcsi és lelki mivoltára hatott. Ez ismét Krisztus erejének fokozása. Az előző esetben arról volt szó, hogy hatására a fizikaiakban történt meg valami. Most azonban egy olyan betegségről van szó, amelyről maga Krisztus mondja azt, hogy a beteg vétkével függ össze. Krisztus közvetlenül tud a beteg lelkére hatni az adott pillanatban. Az előző esetben szükség volt még az apára, ezúttal közvetlenül a beteg lelkére hat Krisztus ereje, – aminek különös varázst kölcsönöz, hogy az eset szombaton történik. Ma már nincs is érzéke az efféle dolgokhoz az embernek. De az Ótestamentum hívőjének jelentős esemény volt, hogy szombaton történt, egészen rendkívüli dolog volt. Ezért találták, felháborítónak a zsidók, hogy a beteg szombaton vitte az ágyát. Ez igen lényeges mozzanat. Amikor az emberek az evangéliumokat olvassák, meg kell tanulniuk gondolkodni. Nem szabadna magától értetődőnek tartani, hogy meggyógyítottak egy beteget, aki 38 éve nem tudott járni és most jár. El kellene gondolkodni az ilyenfajta szavakon:

„Mondának azért a zsidók a meggyógyultnak: Szombat van, nem szabad néked a nyoszolyádat hordanod! ”

Nem az tűnt fel nekik, hogy meggyógyult, hanem, hogy szombaton vitte az ágyát! A beteg meggyógyításához szükség volt arra a körülményre, hogy a szent napon történjen meg. Felmerült Krisztusban a gondolat, hogy ha Isten előtt szent a szombat, ezen a napon az isteni erő folytán különösen erősek a lelkek. Az előtte állóra ezzel az erővel tudott hatni, vagyis át tudta vinni erejét a beteg ember lelkére Krisztus. Mindezidáig nem volt elegendő erő a beteg ember lelkében vétke következményeinek leküzdésére, Krisztus erejének hatására ez az erő feltámadt benne. Ez Krisztus erejének egy újbóli fokozása.

Menjünk most tovább. – Mint említettem, később lesz majd arról szó, hogy tulajdonképpen a csodáknak mi a lényege.

A negyedik jel: Krisztus ötezer embert lát vendégül. Most is a legfontosabb szót kell kiemelnünk. Melyik ez a szó? – Tudnunk kell, hogy nem szabad egy ilyen eseményt mai tudatunkkal megközelítenünk. Ha azok, akik Krisztusról írtak, úgy gondolkodtak volna a János-evangélium keletkezésének idején, ahogyan ma, a materialista korban gondolkodnak, másképpen írtak volna, mert más tűnt volna fel nekik. De számukra nem az a legfigyelemreméltóbb, hogy jóllakhatott ötezer ember azzal a kevéssel, ami ott volt, a hangsúly ezeken a szavakon van:

„Jézus pedig vevé a kenyereket és hálát adván, adta a tanítványoknak, a tanítványok pedig a letelepedetteknek, hasonlóképpen a halakból is, amennyit akarnak vala.”

Mit tesz itt Jézus-Krisztus? A tanítványok lelkét veszi igénybe ahhoz, hogy történjen meg, aminek meg kell történnie, a tanítványokét, akik vele voltak, és akik fokról-fokra felnőttek hozzá, ehhez ők kellettek. Jótékony lelki erőt tud életre kelteni az őt körülvevő tanítványokban, Krisztus ereje a tanítványokba árad át. Arról majd még szó lesz, hogy ez az esemény hogyan történhetett meg, de Krisztus erejének további fokozódását itt is megfigyelhetjük. Erejét előzőleg a 38 éve beteg ember lelkébe árasztotta, most a tanítványokéba. Az Úr lelkéből az erő a tanítványokéba megy át. Átáramlott ez az erő az egyik lélekből a többiekébe, felfokozódott. – A tanítványok lelkében tehát már ekkor az él, ami Krisztuséban. – Ha azt kérdezné valaki, hogy egy ilyen befolyás hatására mi történik, a tapasztalat adja meg a választ rá. Figyeljék csak meg, mi történt, amikor nem csak egyedül a Krisztusban lévő hatalmas erő működött, hanem más emberek lelkében is erőt lobbantott lángra úgy, hogy az tovább tudott hatni. Ennyire erős hittel megáldott emberek ma nincsenek, – lehet, hogy elméletben hisznek, de ahhoz, hogy meg tudják figyelni, mi történik, nem elég erősen. A szellemtudomány jól tudja, mi történt. – Láttuk Krisztus erejét, amint fokról-fokra növekszik.

Most nézzük meg az ötödik jelet, amelyről ugyanebben a fejezetben van szó és így kezdődik:

„Mikor pedig estveledék, lemenének az ő tanítványai a tengerhez, és beszállva a hajóba, mennek vala a tengeren túl Kapemaumba. És már sötétség volt, és még nem ment vala hozzájuk Jézus. És a tenger a nagy szél fúvása miatt háborog vala. Mikor ezért huszonöt, vagy harmincz stádiumra beevezének, megláták Jézust, amint jár vala a tengeren, és a hajóhoz közeledik vala: és megrémülének.”

Akik kinyomtatják ma az evangéliumokat, teljesen fölöslegesen adják ennek a résznek, például azt a címet, hogy „Jézus a tengeren jár”, mintha ez a szövegben szó szerint előfordulna. Hol áll a szövegben az, hogy „Jézus a tengeren jár”? Az áll benne, hogy „megláták Jézust, amint jár vala a tengeren”. Erről van szó. Szó szerint kell venni az evangéliumokat. Ugyanis újból felfokozódott Krisztus ereje! Az előző tettek végrehajtásának természetes ereje következtében annyira megerősödött, hogy most már nem csak lélekről-lélekre tudott hatni, Krisztus lelkének ereje nem csak mások lelkében nyilvánulhatott már meg, hanem az arra megfelelő lelkek előtt meg tudott jelenni maga Krisztus is. Úgy történt tehát ez az esemény, hogy egy távoli helyen tartózkodik valaki, de olyan nagy az ereje, hogy a tőle távol lévő emberekre is hatni tud vele. Krisztus ereje most már nemcsak azt váltja ki tanítványaiból, amit akkor váltott ki, amikor a hegyen letelepedtek, akkor átáramlott ereje a tanítványokba, hogy megtörténhessen a csoda. De most erőt nyertek ahhoz, hogy meglássák Krisztus alakját, noha fizikai szemekkel nem láthatták Őt. Krisztus láthatóvá vált a távolban is azoknak, akikkel lelki kapcsolatot teremtett. Krisztus alakja, eljutott odáig, hogy szellemileg láthatóvá lett. Amikor megszűnik a tanítványok számára a lehetőség, hogy Krisztust fizikailag lássák, felmerül bennük a szellemi látás adottsága – és meglátják Krisztust. Olyan ez a távolba-látás, hogy teljesen közelinek tűnik a látott alak, vagy tárgy képe. Ismét fokozódik Krisztus ereje.

A következő jel: Jézus meggyógyít egy vakon született embert. A János-evangéliumból ismert szöveg ismét eltér az eredetitől. Bizonyára sokszor olvasták e sorokat.

„És amint eltávozék, láta egy embert, aki születésétől fogva vak vala. És kérdezék őt a tanítványai, mondván: Mester, ki vétkezett, ezé, vagy ennek szülei, hogy vakon született? – Felele Jézus: Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei, hanem hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai.”

Ezt követően meggyógyítja. Kérdezzük csak meg, hogy fakadhat-e keresztényi érzésből egy effajta magyarázat: „Itt egy vakon született ember. Nem vetkezett sem ő, sem a szülei, de Isten megvakította, hogy Isten dicsőségére csodát tehessen vele Krisztus.” Szóval Istennek előbb vakká kellett tennie az illetőt, hogy hatása később látható legyen!

Ez a szöveg helytelen értelmezése. Nem is arról szól, hogy „nyilvánvalókká legyenek benne Isten dolgai”. – Ha meg akarjuk érteni ezt a jelet, vissza kell nyúlnunk előbb a szóhasználathoz, ahogyan az „Isten” szót használták. Lapozzuk fel a jelenetet, ahol megvádolják Krisztust, hogy azt állítja magáról, hogy Ő és az Isten egyek. Mit is válaszol?

„Felele nékik Jézus: Nincs-é megírva a ti törvényetekben: Én mondám, Istenek vagytok? ”

Krisztus válasza azt jelenti, hogy az emberi lélek mélyén az istenné-válás lehetősége szunnyad. Egy isteni szikra. Gyakran emlegettük, hogy az emberben az emberi lény negyedik alkotórésze az isteni szikra alapja. „…Istenek vagytok!”, azaz isteni szikra lakozik bennetek! Ez az isteni szikra más, mint az ember, az ember személye, amely születése és halál között él itt és más, mint amit a szüleitől örökölt. Honnan van ez az isteni valami, honnan van az ember individualitása? Ismételt megtestesülések során inkarnációról-inkarnációra vándorol. Ez az individualitás az előző inkarnációból érkezik ide. Nem szülei vétkeztek tehát és az ő személye sem, amelyet az „én”-jének nevezünk általában, ez az ember valamelyik előző inkarnációjában adott okot arra, hogy ebben az életében vakon szülessék. Azért lett vak, hogy egyik előző életéből most mutatkozzék meg benne Isten műve vak mivoltában. Itt Jézus-Krisztus tisztán és egyértelműen a karmára, az ok és okozat törvényére mutat rá. Mire kell hatnia, tehát, hogy meggyógyítsa ezt a betegséget? – Nem elég a születése és halála közötti múlandó énjére hatnia, mélyebbre, az életeken keresztül vándorló Én-be kell az erőknek hatolnia. Ismét fokozódott Krisztus ereje. Eddig csak arra hatott, ami előtte állt, most arra hat, ami túllép a születésen és a halálon, az egyik életből a másikba megy át. Krisztus úgy érzi, hogy magát az „én vagyok”-ot képviseli. Erejét az „én vagyok”-ba árasztja, a Krisztus-Isten megérinti az Istent az emberben, aki ettől nyer erőt arra, hogy saját magát belülről meggyógyítsa. Krisztus a lélek legmélyebb lényegébe hatolt. Ereje a beteg örök individualitására hatott, erőt adott neki, az Ő ereje működött a beteg individualitásában és így előző inkarnációjának következményeire is hatni tudott.

Fokozódhat-e még Krisztus ereje? Már csak az a fokozódás lehetséges, hogy Krisztus azt kelti egy emberben életre, aminek következtében megfogan az illetőben a Krisztus-impulzus, ha úgy veszi fel Krisztus erejét, hogy az egész lényét áthatja és más, Krisztussal áthatott ember lesz belőle. Ez történik Lázár feltámasztásakor. Ez ismét Krisztus erejének fokozása.

Fokról-fokra lesz hatalmasabb Krisztus ereje.

Van-e a világon még egy ilyen nagyszerűen felépített lírai írásmű, amely ehhez fogható? Egyetlen író sem tud felmutatni ilyen kompozíciót. Ki ne érezné, hogy az egyre fokozódó események ábrázolása előtt alázattal és áhítattal kell meghajolnia! A János- evangélium előtt akkor is tisztelettel és ámulattal kell adóznunk, ha csak művészi kompozíció szemszögéből nézzük. Minden fokozódik, és lépésről-lépésre teljesedik ki.

Valamire rá kell mutatnunk még. Fel kell tennünk a kérdést, hogy néhány eseményt ragadtunk ki, amelyek a jelek, a csodák fokozódását mutatják meg. Még sok minden más is történik az események között. Hogyan tagolódnak ezek bele az egészbe? – Holnap az lesz a dolgunk, hogy megmutassuk, hogy a János-evangélium nemcsak bámulatra méltó fokozódást mutat be, hanem olyan szervesen kapcsolódik az egészhez a közbeeső események céltudatos beiktatása is, a János-evangélium írójánál jobban meg sem lehetett volna tenni. – Ma a János-evangéliumot művészi szempontból, kompozícióját tekintve vizsgáltuk. Aligha képzelhető, hogy egy műalkotás kompozíciója tökéletesebb lehet a János- evangélium Lázár feltámasztásáig terjedő felépítésénél. A János- evangélium mélységesen mély értelmét csak az érzi, aki ért a szóból és ismeri a lényegét. Ma az antropozófia hivatott ezt feltárni lelkünk előtt. – De a János-evangéliumban ennél több is van még. Fejtegetéseinket a János-evangéliumról még más magyarázatok is követik majd és magasabb bölcsesség lesz bennük, mint a mienkben. Új igazságok feltárására szolgálnak majd, amint a mi bölcsességünk hét éve kutatja azt, amit az antropozófia nélkül nem találhatnánk meg.

10. Kassel, 1909. július 3.

[Mi is történt a János-keresztelőnél? Krisztus ereje egészen a csontrendszerig hatol. Krisztus uralkodik a csontrendszer törvényein és legyőzi a halált.]

Az időszámításunk kezdetén Palesztinában lejátszódó események közül ismételten kiemeltük azt, amelyet a názáreti Jézus János- keresztelőjének nevezünk. Hangsúlyoztuk, hogy a János – keresztelőre vonatkozóan lényegében megegyezik mind a négy evangélium. Ma egy bizonyos nézőpontból ismét a János-keresztelőt idézzük fel.

Az Akasha-krónikából is magyarázatra szoruló legjelentősebb történés, a János-keresztelő leírása arra utal az evangéliumokban, hogy a názáreti Jézus három burkába körülbelül 30 éves korában beköltözött az, az isteni lény, akit Krisztusnak nevezünk. Az Akasha kutatás eredményeképpen a kereszténység alapítójának életét két irányból kell megközelítenünk. Látjuk a nagy beavatott, a názáreti Jézus életét. A benne élő én sok inkarnáción ment már keresztül, ismételten élt a Földön, míg olyan magas fokra nem fejlődött, hogy képes lett ebben az életében a nagy áldozatra, amely abból állt, hogy 30 éves kora táján elhagyta énje az addigra megtisztított, megnemesített fizikai testét, étertestét és asztráltestét. Ezáltal egy hármas emberi burokrendszert hagyott hátra, a legtökéletesebb, legtisztább, fizikai testből, étertestből és asztráltestből álló emberi burkot. A János-keresztelőnél – miután ezeket a burkokat a názáreti Jézus énje elhagyta, – helyet foglalhatott bennük az a lény, aki sohasem volt azelőtt a Földön, akinél szó sem lehetett arról, hogy előzetes inkarnációkon ment volna keresztül. Krisztus lénye az, akiről elmondhatjuk, hogy mindezidáig csak a Földünkön túl lévő világban volt megtalálható. Az Ő individualitása csak a János-keresztelő pillanatában egyesült három évre egy emberi testtel, alászállt a Földre, hogy mindazt véghezvigye ez alatt a három év alatt, amit feladatunk egyre alaposabban megismernünk.

Amit most elmondtam, szellemi megfigyelés eredménye. Az evangéliumok a János-keresztelő leírásával mondják el ezt az eseményt. Azt akarják vele értésünkre adni, hogy míg valami történt a különféle emberekkel, akiket János megkeresztelt, a názáreti Jézus esetében az, az esemény következett be, hogy alászállt hármas burkába Krisztus. Már az első előadásban elmondtam, hogy Krisztus ugyanaz a lény, akiről így ír az Ótestamentum: „Isten lelke lebegett a vizek felett.” A názáreti Jézus hármas burkában ugyanez a szellem foglalt helyet, vagyis a naprendszer isteni szelleme. Ezt szándékozom kifejteni most részleteiben. Legyenek, kérem tisztában vele, hogy a János-keresztelőnél történt eseményeket nagyon nehéz megérteni, hiszen ez a Föld fejlődésének legnagyobb eseménye. Ki ne hinné el, hogy a földfejlődés kisebb eseményeit könnyebb megérteni a nagyobbaknál? Ki ne hinné el, hogy a föld- fejlődés legnagyobb események megértése a legnagyobb nehézségekbe ütközik?! Hallgatóim közül megütköznek majd talán bizonyos vonatkozásban most következő szavaimon, akik nem készültek fel rá. De gondoljanak arra, hogy az emberi lélek feladata a Földön az, hogy egyre tökéletesebbé váljon. A megismeréssel is az a helyzet, hogy idővel magától értetődő lesz, amin megütköznek kezdetben, ha nem így lenne, kétségbe kellene vonni az emberi lélek fejlődőképességét. Így viszont minden nap elmondhatjuk, hogyha már bármit is megismertünk, egyre tökéletesebbé kell tennünk lelkünket és így leszünk egyre jobban képesek arra, hogy a dolgokat megértsük.

Egy ember hármas burokrendszere áll tehát előttünk, fizikai teste, éter- és asztrálteste. Ezekbe költözik Krisztus. Erre utalnak a világmindenségből felcsendülő szavak: „Ez az én szeretetemmel telt Fiam, akiben én magam nyilatkozom meg!” Így kell fordítani ezeket a szavakat. Elképzelhetik, milyen hatalmas változásoknak kellett bekövetkeznie a názáreti Jézus hármas burkában, miután Isten elfoglalta benne helyét. Ezek után érthető lesz az is, hogy milyen hatalmas, az egész embert érintő változások mentek végbe a régi beavatásnál. Hiszen már elmondtam, hogy a régi beavatás záró aktusa milyen volt. – Miután tanulással és gyakorlással hosszú időn keresztül készítették rá elő a tanítványt, majd beavatták az isteni titkokba, 3 és fél napig tartó, halálhoz hasonló állapotot idéztek nála elő, úgy, hogy ez alatt a 3 és fél nap alatt az éterteste különvált a fizikai testétől. Így az asztráltestbe felvett gyakorlás gyümölcsei kifejeződhettek az étertestben. Vagyis, akit beavattak, a „megtisztultból” – így mondták, – a szellemi világba belelátó „megvilágosodott” fokára emelkedett. A régebbi időkben, amikor lehetséges volt még az ilyen beavatás, hatalma volt testisége fölött a beavatottnak.

Amikor fizikai testébe visszatért, bizonyos finom elemek tekintetében nagyszerűen uralkodott rajta. Felvetődik talán a kérdés, hogyha az ember egy ilyen beavatotthoz, aki különböző burkain, még a fizikai testén is uralkodni tudott, közeledett, észre lehetett-e rajta venni, meglátszott-e rajta? Igen. Aki megszerezte az ilyenfajta észleléshez a képességet, látta, más emberek számára általában egyszerű embernek tűnt, semmi különöset nem vettek észre rajta. Miért? Egyszerűen azért, mert a fizikai szemmel látható fizikai test csak kifejezi azt, ami mögötte van, de a változások a fizikai test mögött lévő szellemiekre vonatkoznak. A velük történt különleges procedúrák következtében a régi beavatottak mind elértek egy bizonyos fokot, hogy fizikai testük fölött uralkodhassanak. Csak egy valamit nem tudott egyik régi beavatás sem az ember szelleme uralma alá hajtani. Bizonyos mértékig egy nagy titok, vagy misztérium peremét érintjük vele. Volt az emberi természetben valami, amihez nem ért el a kereszténység előtti beavatott hatalma. A csontrendszerben lejátszódó finom fizikai-kémiai folyamatok összessége volt ez, – bármennyire különösen hangzik is, ez így van. Egészen addig, amíg Jézus-Krisztust János meg nem keresztelte, nem volt egyetlen beavatott, sem, be nem avatott emberi individualitás a földfejlődés folyamán, akinek még a csontrendszer fizikai-kémiai folyamatai fölött is hatalma lett volna.

A názáreti Jézus testébe alászállott Krisztus jelen lévő Énje még a csontrendszer fölött is úrrá lett. A következménye az lett, hogy a Földön élt egyszer egy olyan test, amely úgy volt képes összpontosítani erőit, hogy át tudta adni a földfejlődésnek a csontrendszer formáját, szellemi alakját. Ha nem tudná az ember csontrendszerének nemes formáját törvényként beletagolni a Föld fejlődésébe, ha csontrendszere törvénye fölött nem lenne fokozatosan úrrá, semmi sem maradna fenn abból, amit a földfejlődés folyamán átél. A régi népi babona is erre vezethető vissza, mert a régi hagyományok gyakran függnek össze okkult igazságokkal, – bizonyos körökben ugyanis csontváznak ábrázolják a halált. A Föld fejlődése elején már olyan fokon voltak az ember egyéb szervrendszereire vonatkozó törvények, hogy a földfejlődés végén ismét megjelenhetnek magasabb szinten, de nem lehetne semmit sem a jövőbe átmenteni a földfejlődésből, ha a csontrendszer formáját nem lehetne oda átvinni. Fizikai értelemben legyőzi a halált a csontrendszer formája. Akinek le kellett a Földön győznie a halált, úrrá kellett lennie csontrendszere fölött, mégpedig úgy, ahogyan a testi tulajdonságok és bizonyos csekélyebb képességek esetében már volt róla szó. Az ember vérkeringésének csak igen csekély mértékben ura. Szégyenében például belülről kifelé hajtja a vérét, vagyis a lélek hat a vérrendszerére. Ha megijed, elsápad, vagyis visszatereli a vérét a központ felé. Ha gyász éri, szeméből könnyek préselődnek ki. Mindez a lélek test fölötti uralma.

Aki bizonyos fokig beavatott, a testiségén ennél sokkal jobban uralkodik, képes lesz arra, hogy meghatározott módon, önkénye szerint uralkodjék agyveleje részeinek mozgásán, stb.

A Názáreti Jézus burkát alkotó emberi lény tehát Krisztus uralma alá került. Krisztus önkénye, szabad akarata, egészen a csontrendszeréig hatolt, úgy, hogy mintegy első ízben tudott hatni erre a csontrendszerre. A következőképpen írható le ennek a ténynek a jelentősége.

Az ember a Földön – nem bolygónk egyik előző megtestesülése folyamán – nyerte el a csontrendszere által meghatározott formát, de ha nem jött volna el az a szellemi hatalom, akit Krisztusnak nevezünk, el is veszítené. Semmit sem vihetne az ember magával gyümölcsként a jövőbe a Földről, ha Krisztus uralma a csontrendszer felett nem következett volna be. A János-keresztelőnél mérhetetlenül nagy erő hatolt a názáreti Jézus hármas burkába, egészen a csontja velejéig. Idézzük lelki szemünk elé ezt a pillanatot, mert ez volt egyike azoknak a dolgoknak, amelyek akkor történtek.

Közönséges születés esetében az ember előző inkarnációiból származó tényezői egyesülnek az öröklött hajlamaival. Az előző életekben jelen volt individualitás az új testi és éteri burokkal egyesül. Tehát valami, ami a szellemi világból érkezik, a fizikaiakkal egyesül. Önök közül néhányan már bizonyára hallották tőlem, hogy amint a szellemi világba lépünk, minden tükörképszerűen, fordítva mutatkozik meg előttünk. Amikor tehát racionális módszerekkel lesz valakiből szellemi látó, fokozatosan meg kell először tanulnia kiismernie magát a szellemi világban, ahol minden fordítottnak látszik. Amikor megpillant egy számot, mondjuk „345”-öt, nem szabad 345-nek olvasnia, mint a fizikai világban, hanem visszájáról, 543-nak kell olvasnia, meg kell tanulnia mindent, nem csak a számokat, hanem minden mást is bizonyos módon visszájáról nézni. A szellemi látó Krisztus egyesülését is ellentétes eseménynek észleli a názáreti Jézus külső burkaival. Míg a fizikai megtestesüléskor a magasabb világokból érkező szellemiek egyesülnek a fizikaiakkal, ebben az esetben fehér galamb formájában jelenik meg a názáreti Jézus feje fölött az, amit feláldozott Jézus, hogy a Krisztus-szellemet magába fogadhassa, megjelenik valami, ami szellemi, amint eloldódik a fizikaiaktól. Ez kimondottan a szellemi látó megfigyelése! Az állítás, hogy ez a leírás csak szimbolikus, vagy allegorikus, nem felel meg a valóságnak. Reális szellemi tény, valóságosan jelen van az asztrális síkon a szellemi látó számára. A fizikai születéskor a magasabb világokból érkezik le ide az, ami szellemi, ebben az esetben a születés áldozat volt, odaadás. Lehetővé vált vele, hogy a názáreti Jézus hármas burkával egyesülhessen és a már leírt módon, áthassa és áthevítse azt a szellem, amely a földfejlődés kezdetén a „vizek fölött lebegett”.

Szinte magától értetődik, hogy abban a pillanatban, amikor bekövetkezett ez az esemény, nem csak arra a kicsiny területre hatott ki, ahol megtörtént a János-keresztelő. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy az, ami egy lénnyel kapcsolatban történik, csak szemmel látható határok között zajlik le. Ez csupán a külső érzékszervekben bízó emberek illúziója. Hol is van vajon az ember határa a külső érzékszervek szerint? A felületes szemlélő szerint ez a határ a bőr. A bőre határolja körül az embert. Valaki mondhatná még azt is, hogyha levágja az orromat, már nem vagyok egész ember, ebből is látszik, hogy hozzátartozik lényemhez. Ez bizony rövidlátó szemlélet. Csak a fizikai úton szemlélő számára nem tartozik az emberhez már, ami a bőrétől néhány centiméterrel távolabb van. De gondoljuk csak meg, hogy minden lélegzetvételünknél a körülöttünk lévő légtér levegőjét lélegezzük be. Már nem egész ember, akinek levágják az orrát, de akkor sem az, ha megvonják tőle a levegőt. Önkényes dolog, ha a bőrével körül- határoltnak képzeljük el az embert. Az emberhez tartozik az is, ami körülötte van, – még fizikai vonatkozásában is hozzátartozik az emberhez. Ha egy bizonyos helyen valami történik vele, nemcsak a teste által elfoglalt helyet érinti. Ha megpróbálná valaki egy mérföldnyi körzetben megfertőzni a levegőt egy ember körül, úgy, hogy eljussanak a gőzök az emberig, csakhamar észre is venné, hogy egy mérföldnyi körzetben részt vesz az ember életfolyamataiban az egész térség. Minden életfolyamatban az egész Földnek része van. Ha már egy fizikai életfolyamatnál is ez a helyzet, nem tűnik érthetetlennek, hogy a legtágabb körben részt vett a szellemi világ a János keresztelő eseményében s hogy ahhoz, hogy létrejöhessen ez az esemény, nagyon sok mindennek kellett történnie. Ha megmérgezik a levegőt egy mérföldes körzetben egy ember körül, annyira, hogy befolyásolja életfolyamatait, és mellé állítanak egy másik embert is, utóbbinak ugyanazt a hatást kell elszenvednie. Lehet, hogy a hatás eltér kissé a másikra gyakorolt hatástól, aszerint, hogy az illető a hatósugárhoz közelebb áll-e, vagy távolabb tőle. Ha például távolabb áll tőle, gyengébb hatás éri, de mégis észlelhető. Így azután nem is meglepő, ha felvetődik ma a kérdés, hogy nincsenek-e még más, a János-keresztelővel összefüggő hatások is? Egy mélységesen mély titok peremét érintjük vele, amelyről csak alázattal és tisztelettel beszélhetünk ma. Az ilyenfajta dolgok megértésére csak fokozatosan készülhet fel az emberiség.

Abban a pillanatban, amikor alámerült a Krisztus-szellem a názáreti Jézus testébe és a már említett változás végbement, egy rendkívüli hatás érte a názáreti Jézus anyját is, amelynek következtében visszanyerte szüzességét a János-keresztelő pillanatában, vagyis belső organizációja olyanná vált, amilyen a női organizáció az ivarérés előtt. A názáreti Jézus anyja ismét szűz lett Krisztus születésekor!

A János-evangélium írója, ha burkoltan is, de erre a legfontosabb két tényre, hatalmas jelentőségű hatásokra utal. Bizonyos módon mindezt megtaláljuk a János-evangéliumban, ha helyesen tudjuk olvasni. Néhány, már különböző oldalakról érintett dologhoz kell kapcsolódnunk, hogy ezt felismerhessük.

Említettük már, hogy a régebbi időkben „közeli” házasságban éltek az emberek. Ez azt jelenti, hogy a vérrokonok, az azonos törzs keretein belül kötöttek házasságot. Idegen törzshöz tartozókkal csak az idő előre haladtával házasodtak össze, keveredett össze a törzs vére. Minél távolabbra megyünk a régebbi időkben vissza, annál inkább tapasztalható, hogy a vérrokonság befolyása alatt állottak az emberek. A mágikus erők a régebbi időkben a törzsnek az emberek ereiben folyó vére hatására jelenhettek meg. Ha régebbi korokban őseik sorára tekintettek vissza az emberek, mindig vérrokonságra találtak, ezért működtek vérükben olyan mágikus erők, amelyekkel lélekről-lélekre tudtak hatni, amint erről szó volt tegnap. Annak idején tudta ezt mindenki, még a legegyszerűbb ember is. Nagy hiba lenne belőle arra következtetni, hogyha ma kötnének vérrokonságon belül házasságot az emberek, a régiekhez hasonló mágikus erők jelentkeznének. Olyan hibát követnénk el, mintha a gyöngyvirág azt mondaná, hogy ezentúl nem májusban akar virágot hozni, mostantól kezdve októberben nyílik majd. Nem hozhat októberben virágot, mivel a gyöngyvirág virágzásához szükséges feltételek akkor nincsenek meg. Így van ez a mágikus erőkkel is. Nem fejlődhetnek mágikus erők olyan korban, amelyben már nincsenek meg a szükséges feltételek hozzá. A mai korban a mágikus erőket már másképpen kell kifejleszteni, amit elmondtam, a régebbi időkre áll csak. Persze a természettudós nem érti, hogy a fejlődés során megváltoznak a törvények, azt hiszi, mindig minden úgy történt, ahogyan fizikai kísérleteivel tapasztalja. Ostobaság, mert változnak a törvények. Akik hitüket kizárólag a természettudományból merítik, csodálkozva látják a János-evangéliumban leírt palesztinai eseményeket. Ezzel szemben Jézus-Krisztus idejében élő hagyományok voltak még és az efféle dolgok lehetségesek is voltak, sőt, ezek nem is voltak különösebben meglepőek az akkor élő embereknek. Utaltam már tegnap erre, amikor megemlítettem, hogy nem is nagyon csodálkoztak az emberek a kánai menyegzőn tett jelen. Miért is csodálkoztak volna? Külsőleg egy általuk ismert megfigyelés ismétlése volt. Lapozzák csak fel a Királyok II. könyve 4. fejezetét, ez áll a 42.-44. versekben:

„Jőve pedig egy férfi Baál Sálisából, és hoz vala az Isten emberének első zsengék kenyereit, húsz árpakenyeret és megzsendült gabonafejeket az ő ruhájában; de ő monda: Add a népnek, hadd egyenek. Felele az ő szolgája: Minek adjam ezt száz embernek? Ö pedig monda ismét: Add a népnek, hadd egyenek, mert ezt mondja az Úr: Esznek, és még marad is. És ő eleikbe adá, és evének, és még maradt is belőle, az Úrnak beszéde szerint.”

Így mondja el az Ótestamentum az ötezer ember meg- vendégelését az akkori időknek megfelelő módon. Miért is csodálkoztak volna ilyen jelen azok az emberek, akiknek régi írásai szerint az ilyesmi nem először történt meg! De lényeges, hogy ezt megértsük.

Mi történt azzal, akit a régi módon avattak be? Beléphetett a szellemi világba, betekinthetett a szellemileg ható erőkbe, vagyis megláthatta, hogyan függ össze a vér a szellemi erőkkel. Az ilyen dolgokat csak homályosan sejtette a többi ember, de a beavatott fel tudott tekinteni legelső ősére, akitől eredt a vére. Azt mondhatta, hogy a nemzedékek ereiben folyó vérben az egész nép énje jut kifejezésre, ahogyan az egyes ember vérében az egyed énjei – Az ilyen beavatott fel tudott tekinteni a nemzedékek ereiben keringő vér forrásához és lélekben azonosult a népszellemmel, akinek fiziognómiája az egész nép vérében fejeződött ki. Aki egynek érezte magát az egész nép vérével, bizonyos fokig beavatott volt és a régi értelemben véve bizonyos fokig ura is lehetett bizonyos mágikus erőknek.

Még valamire oda kell figyelnünk. Az emberiség fajfenntartásában a következőképpen működik együtt a női és a férfiúi princípium.

Ha a női princípium dominálna csupán, minduntalan azonos módon jelentkeznének újra meg újra az emberek jellegzetességei. A gyermek például mindig a szüleihez, nagyszüleihez, stb. lenne hasonló. A hasonlóságot megtartó erők a nőiséggel vannak kapcsolatban. Ami változtat a hasonlóságon, eltéréseket teremt, a férfiprincípiumnak köszönhető. A nőiség hatása, ha sok hasonló arcvonás lelhető fel egy népközösségben. De mégis van ezek között az arcok között bizonyos eltérés, úgy, hogy meg lehet egymástól különböztetni őket, – ez a férfi-princípium hatásának köszönhető. Ha csak a női hatás érvényesülne, nem lehetne egymástól megkülönböztetni az embereket, ha viszont csak a férfi-princípium hatna, egyetlen embercsoport sem tudná azonos törzshöz tartozónak érezni magát. Elmondhatjuk tehát a férfi- és női princípiumról, hogy a férfi-princípium hatása individualizáló, specializáló, szétválasztó, a női hatás viszont általánosító. – Tehát mi az, ami az egész néphez tartozik, milyen erők képviselik különösképpen? – Ami az egész néphez tartozik, elsősorban a nőiségből fakad. Mondhatjuk úgy is, hogy a nő ereje fejezi ki azt, ami a véren keresztül nemzedékről-nemzedékre áramlik. A vérségi kapcsolatokban rejlő mágikus erőket tehát úgy is lehet jellemezni, hogy az egész népet átható, a nép minden tagjában élő női princípiumtól származnak. Mi volt tehát a lényegbevágó az olyan emberen, aki beavatáshoz jutott és a nép női eleme folytán a nemzedékeken keresztüláramló véren át képes volt uralkodni az ilyen erőkön?

A szellemi világokba való felemelkedés különböző fokozatait különböztették meg a régi beavatásnál. A perzsa beavatás szóhasználatával, más-más névvel illették ezeket. Az egyik ilyen elnevezés bennünket különösen érdekelhet. – A perzsa beavatás első fokozatát „holló”-nak, a második fokozatát „okkult”-nak, a harmadikat „harcos”-nak, a negyediket „oroszlánynak nevezték, az ötödiket annak a népnek a nevével jelölték, amelynek a beavatott a fia volt, ha egy perzsa ember érte el a beavatás ötödik fokozatát, azt mondták róla, hogy „perzsa”.

A beavatott előbb „holló” lett, vagyis megfigyeléseket végezhetett a külső világban, majd a szellemi világban lévők szolgája lett és elvitte a híreket a szellemi világba a fizikai világból. A holló a fizikai és a szellemi világ közötti közvetítés jelképe, – ezt láthattuk Illés próféta és Barbarossa Frigyes hollójánál is. Aki a második fokozatot éri el, benne él már a szellemi világban. A harmadfokú beavatott túlhaladja a másodfokút, ezért a feladata az, hogy kiálljon az okkultizmus igazságaiért, ő „harcos” már. A második fokon álló beavatottnak nem engedik meg, hogy a szellemi világ igazságaiért harcot vívjon. A negyedfokú beavatásnál már a szellemi világ igazságainak bizonyos megerősödése következik be. Az ötödik fokra az a beavatott jutott, aki megtanult úrrá lenni mindazon, ami a női princípiumon keresztül a vér által ültetődött át nemzedékről-nemzedékre. Hogyan kellett tehát nevezni azt a beavatottat, aki beavatását az izraelita népben nyerte? „Izraelitának” nevezték, ahogy „perzsának” hívták Perzsiában a hasonló beavatottat. Ennek ismeretében nézzük meg a következőket.

A János-evangélium szerint Nátánael az első között volt, akit Jézus-Krisztushoz vezettek. A többiek, aki Jézus-Krisztus követői már, így szólnak hozzá: „Megtaláltuk a Mestert, aki a názáreti Jézusban lakozik!” Nátánael-ezt feleli: „Názáretből támadhat-é valami jó?” Amikor pedig Krisztus elé vezetik Nátánaelt, Krisztus így szól:

„Ímé egy igaz Izraelita, akiben hamisság nincsen.” Egy igazi Izraelita, – akiben az igazság lakozik! Krisztus azért mondta ezt, mert tudta, hogy Nátánael milyen fokú beavatott. Ekkor Nátánael felismeri, hogy olyan valakivel áll szemben, aki annyit tud, mint ő maga, sőt, fölötte áll, többet tud nála. Krisztus hozzáteszi, utalva arra, hogy valóban a beavatásról van szó:

„Mielőtt hitt téged Filep, láttalak téged, amint a fügefa alatt voltál.”

A „fügefa” megjelölés ugyanazt jelenti itt, mint Buddhánál, a fügefa a bodhi-fával azonos. Ez a beavatás jele. Krisztus tehát azt mondja, „Felismerlek, mint ötödfokú beavatottat.” A János- evangélium írója arra utal, hogy Krisztus, mint aki fölötte áll, felismer egy ötödfokú beavatottat. A János-evangélium írója fokról – fokra feljebb vezet bennünket azzal, hogy rámutat, hogy egy olyan valaki lakozik a názáreti Jézus testében, aki egy ötödfokú beavatott fölött áll.

De menjünk tovább. Megállapítottuk, hogy az ötödfokú beavatott ura a nemzedékek vérében áramló okkult, mágikus erőknek. Úgyszólván eggyé vált a néplélekkel. Említettem, hogy a népszellem a női erőkben fejeződik ki. Az ötödik fokozatot elért beavatott – a régi módon – a női erőkkel van kapcsolatban. Mindezt természetesen szellemi értelemben képzeljük el. – Krisztusnak azonban a nőiséggel teljesen új módon van kapcsolata. Ő azzal az asszonnyal van kapcsolatban, aki a János-keresztelő folytán újból szűzzé vált, akiben újból megjelentek a viruló szűzies erők. Erre az új tényezőre utalt a János-evangélium írója, amikor leírta azt a bizonyos áramlást, amely a Fiútól indul ki és az anyára áramlik át. Akiknek akkortájt okkult tudása volt, jól tudta, hogyha valakinek a fia csak ötödfokú beavatott volt is, anyjának a népi alkotóelemben kifejezésre kerülő népi erőit képes volt mágikus erővel felhasználni. De Krisztus az újból szűziessé vált női princípiumra szellemileg magasabb szintről mutat rá.

Ez készíti elő a kánai menyegzőt. Láthattuk, hogy ami ott történt, egy olyan beavatott által történhetett meg, aki fölötte áll a beavatás ötödik fokozatát elért beavatottnak. És ez összefügg a női princípiummal kapcsolatos népi erőkkel is.

A János-evangélium írója erre az eseményre csodálatosan készíti elő olvasóit. (Mint már említettem, a „csoda” fogalmával foglalkozni fogunk majd még.) Könnyen elképzelhető, hogy más a frissen merített víz, mint az, amely állott már egy ideig, – más a frissen szedett virág is, mint a harmadnapos, amely hervad már. Persze a materialista felfogás nem tesz ilyen különbségeket. Más tehát az imént még a Föld erőivel áthatott víz, mint az, amit később használnak csak fel. A megfelelő fokon álló beavatott a frissen merített vízben lévő erőkhöz kapcsolódva hatni tudott az olyan szellemi kapcsolatokhoz kötődő erőkön keresztül, mint amilyen Krisztus kapcsolata volt újból szűzzé vált anyjával. Krisztus azt folytatja, amit a Föld kezdett el. A Föld képes borrá változtatni a szőlőben lévő vizet. Krisztus, aki a Földhöz közeledett, a Föld szelleme lett, az a szellemi erő, amely egyébként az egész Földön belül hat. Ha Ő a Krisztus, ugyanazt kell tudnia, amit tud a Föld, amit a szőlőfürttel tesz a Föld, – borrá változtatni a vizet.

Az első jel tehát, amit a János-evangélium szerint Jézus-Krisztus véghezvitt, egy olyan jel, amely ahhoz kapcsolódik, – amint ez a Királyok könyvéből is látható, – amit a régebbi idők folyamán, a vérségi kapcsolatokon keresztül ható erők felett uralkodni tudó beavatott tudott, végrehajtani.

Nem a Krisztusban lévő erők fokozódása folytatódik, hanem azoké az erőké, amelyeket Krisztus fejleszt ki a názáreti Jézus testében. Ne kérdezzék tehát, hogy Krisztusnak kell-e fejlődnie? Természetesen nem kell. De Krisztus által tökéletesebbé kellett tenni a názáreti Jézus testét, bár az már addig is megtisztult volt, megnemesedett. Ezt a testet fokról-fokra kellett vezetni, hiszen bele kellett áramlania azoknak az erőknek, amelyeknek érvényre kellett jutnia az elkövetkezendő időkben.

A királyi tisztviselő fiának meggyógyítása volt a következő jel, majd a 38 éve beteg ember meggyógyítása követte ezt a Bethesda tavánál. Az erők miféle fokozódását látjuk Krisztus földi működés során? Abban nyilvánul meg az erők fokozódása, hogy már nemcsak testközelben jelen lévő emberekre tud Krisztus hatni. A kánai menyegzőn úgy hatott az emberekre, hogy amikor a vizet itták, borrá vált. Akkor a körülötte lévő emberek étertestére hatott. Borrá vált a víz, vagyis bornak itták a vizet annak következtében, hogy ereje a körötte állók étertestébe áramlott át. De nem csak a testre kellett hatnia, hanem a lélek legmélyére is. Csak így hathatott a királyi tisztviselő fiára az apján keresztül. És a 38 éve beteg, bűnös ember lelkére is csak így tudott hatni. Nem lett volna elegendő, ha erejét csak az étertestükre sugározza, az asztráltestre kellett hatást gyakorolnia, mert a bűnt az asztráltest követi el. Borrá lehet változtatni a vizet az étertestre gyakorolt hatással, de ha mélyebbre akar hatni valaki a másik személyre, mélyebbre is kell nyúlnia. Az kellett hozzá, hogy Krisztus tovább munkálkodjon a názáreti Jézus hármas burkán. – De jól jegyezzük meg: Krisztus nem lesz ettől más! De a názáreti Jézus burkait átdolgozta, mégpedig úgy, hogy az ezt követő időszakban lazábban kötődik az éterteste a fizikai testéhez, mint ennek előtte. – Egy olyan időszak következett el tehát, amikor szabadabbá, oldottabbá vált az étertest a fizikai testtől a názáreti Jézus hármas burokrendszerén belül.

Ezáltal jobban tudott uralkodni a fizikai testen, mintegy erősebb hatást tudott kifejteni benne, ami annyit jelent, hogy jelentős, egészen a fizikai testig ható erőkifejtésre volt képes. A János-keresztelő adta meg hozzá a lehetőséget. De ezt a lehetőséget még rendkívüli módon fejleszteni kellett. A szellemiségből kiindulva kellett megtörténnie mindennek. A názáreti Jézus hármas burkában olyan erősen kellett hatnia az asztráltestnek, hogy az étertestnek hatalma lehessen a fizikai test fölött. Mi által tud ilyen erősen hatni az asztráltest? Azáltal, hogy megfelelő érzésekhez jut, helyes érzéseknek engedi át magát a környezetében zajló eseményeket illetően, mindenekelőtt azáltal, hogy az emberi önzéshez megfelelő módon áll hozzá. Ezt tette Krisztus a názáreti Jézus testével? Hatására megfelelő kapcsolatot teremtett-e a környezetében lévő mindenfajta önzéssel, – így, hogy nyilvánvalóvá lett-e a lelkek önző jellegű, alapvető vonása? Igen, Krisztus ezt tette. A János- evangélium írója elmondja, hogyan lép fel Krisztus azok ellen, akik az önzésnek hódolnak, hogyan tisztítja meg a templomot megszentségtelenítő kalmároktól a templomot. Itt mondhatja el, hogy az asztráltestet olyan hatalmassá tette, hogy képes lenne három nap alatt újra felépíteni a fizikai testet, ha az tönkremenne. A János-evangélium írója utal erre is:

„Felele Jézus, és monda nékik: Rontsátok le e templomot, és három nap alatt megépítem azt. Mondának azért a zsidók: Negyvenhat esztendeig épült e templom, és te három nap alatt megépíted azt? 0 pedig az ő testének templomáról szól vala.”

Ez azt jelenti, hogy a Krisztusnak feláldozott buroknak most hatalma van a test fölött, a fizikai test ura. Szabaddá vált ekkor ez a test és függetlenül a fizikai világ törvényeitől, tekintet nélkül a térbeli világ egyéb törvényeire, szabadon mozoghat, és eseményeket idézhet elő mindenütt, kormányozhat a szellemi világban. Meg is teszi? – Igen, megteszi. Erre utal a templom megtisztítását követő fejezet.

„ Vala pedig a farizeusok közt egy ember, a neve Nikodémusz, a zsidók főembere. Ez jőve Jézushoz éjjel és monda néki:… ”

Miért áll itt, hogy „éjjel”? Persze, a legközönségesebb magyarázat erre, hogy a zsidók főembere félt elmenni Jézushoz fényes nappal, ezért éjjel osont be hozzá az ablakon keresztül. Bárki kitalálhat ilyen magyarázatot. Itt az „éjjel” azt jelenti, hogy Krisztus az asztrális síkon, a szellemi világban találkozott Nikodémusszal és nem a hétköznapi tudatunk világában. Vagyis Krisztus Nikodémusz kívül lévő asztráltestével tudott beszélni „éjjel”, amikor a fizikai test nincs jelen, amikor az asztráltest a fizikai testen és az étertesten kívül tartózkodik.

Így készítette elő a názáreti Jézus hármas burokrendszerét az elkövetkezendő tettekre a benne lakozó Krisztus, arra készítette elő, hogy a lelkekre tudjon hatni. Annyira szabadnak kellett lennie hozzá a názáreti Jézus hármas burkában lakozó léleknek, hogy mások testére tudjon hatni. Egy másik lélekre hatni, vagyis egy olyan hatást kifejteni, amilyenről tegnap volt szó, egészen más, merőben más dolog. Ez már a következő fokozás, amikor Jézus ötezer embert lát vendégül, és a tengeren jár. Ahhoz azonban, hogy Krisztust, fizikai jelenléte nélkül, ne csak a tanítványai lássák, hanem a názáreti Jézus testében működő hatalmas erő folytán még azok is, akik nem voltak a tanítványai, még másvalamire is szükség volt. A János-evangéliumot helyesen kell olvasnunk még ezen a ponton is, máskülönben azt mondhatná valaki, hogy a tanítványokról még ezt elhiszi, de a többiekről, nem.

„Másnap a sokaság, amely a tengeren túl állott vala, látva, hogy nem vala ott más hajó, csak az, az egy, amelybe a Jézus tanítványai szállottak, és hogy Jézus nem ment be az ő tanítványaival a hajóba, hanem csak az ő tanítványai mentek el. De jöttek más hajók Tibériásból közel ahhoz a helyhez, ahol a kenyeret ették, miután hálákat adott az Úr. Mikor azért látta a sokaság, hogy sem Jézus, sem a tanítványai nincsenek ott, beszállának ők is a hajókba, és elmenének Kapemaumba, keresvén Jézust.”

Nyomatékosan felhívom arra a figyelmet, hogy a sokaság keresi Jézust és így folytatja tovább:

„És megtalálván öt a tengeren túl, mondának néki: Mester, mikor jöttél ide? ”

Ez pontosan azt jelenti, amit a tanítványok számára jelentett. Nem az áll ezen a helyen, hogy Jézust minden közönséges szem látta, hanem az, hogy azok látták meg, akik keresték, és lelkierejük felfokozása folytán megtalálták Őt. Ha azt mondjuk, hogy „valaki meglátott egy másik személyt”, más, mint amikor azt mondjuk, hogy „az a másik személy térben, testi valójában, fizikai szemmel látható alakban állt ott”. Akik a köznapi életben általában azt emlegetik, hogy „az evangéliumot szó szerint kell érteni”, éppen a legkevésbé sem „szó szerint” értelmezik. Ha a figyelmünket nem kerüli el, hogy lényegében fokozódást találhatunk mindenütt, akkor válik érthetővé, hogy ezt meg kell valami másnak is előznie. – Ismét olyasvalaminek kell történnie, ahonnan kitűnik, hogy Krisztus a názáreti Jézus hármas burkában úgy hatott, hogy egyre hatalmasabbá vált a burokrendszer ereje. Gyógyított. Ez azt jelenti, hogy képes volt a másik ember lelkébe árasztani erejét. Csak azáltal tehette ezt meg, hogy úgy működött, amint azt Ő maga mondta el a kútnál a samáriai asszonynak: „Én vagyok az eleven víz”. Előzőleg, a kánai menyegzőn, úgy nyilatkozott meg, mint egy ötödik fokozaton álló beavatott, olyan valaki, akinek hatalma van az elemek fölött, most pedig olyannak vallja magát, aki benne van, benne él az elemekben. A továbbiakban megmutatja, hogy Ő és a Földön működő, az egész világot átható erők egyek. A „Jézus, akinek hatalma van élet és halál fölött” című fejezetben történik ez, – élet és halál ura, amennyiben uralkodni tud a fizikai testben működő erőkön. Ez a fejezet pedig megelőzi azt a jelet, amelyhez tovább kell fokozni az erőt.

Látjuk, hogyan növekedik ez az erő tovább. Tegnap utaltam már rá, hogy annál a jelnél, amikor Krisztus egy vakot gyógyít meg, nem csak arra hat már, ami a születés és a halál között van, hanem arra is, ami az ember individualitásaként megy át egyik életéből a másikba. Ez az ember vakon született, hogy az isteni individualitás működése nyilvánvaló legyen. Látóvá lett, mivel Krisztus olyan erővel árasztotta el, amely meg nem történtté tette azt, ami az illető individualitásától eredt és nem volt sem az élete és a halála közötti személyiségének, sem az átöröklésnek a következménye.

Többször is idéztem már Goethe szép mondását, amelynek mélységesen okkult felismerése a rózsakeresztes beavatás ismeretéből ered: „A fény alakította ki a szemet a fény számára.” Schopenhauer megállapítása – hogy ugyanis szem nélkül nincs fény – igaz ugyan, de honnan van a szem? – Helyes, amit Goethe mond: Ha nem lenne fény, a fény-érzékeny szerv, a szem, sohasem fejlődhetett volna ki. [19] – A szemet a fény teremtette meg. Látható például abból is, hogyha látóképes szemekkel rendelkező állatok kénytelenek sötét barlangokban élni, fény hiányában csakhamar elvesztik látóképességüket. A fény hozta létre a szemet. Krisztusnak rendelkeznie kellett a fényben lévő szellemi erővel, ha az ember individualitásába olyan erőt akart sugározni, amellyel az addig nem látó szemet fényérzékeny szervvé alakíthatja. Ezt jelzi a János-evangélium. De a vak meggyógyításáról szóló fejezetet megelőzi a János evangéliumban ez a rész:

„Ismét szóla azért hozzájuk Jézus, mondván: Én vagyok a világ világossága. ”

Csak azt követően van szó a vak meggyógyításáról, miután elhangzott, hogy „Én vagyok a világ világossága”. Nézzük meg most a Lázár feltámasztását megelőző fejezetet és olvassunk el figyelmesen néhány szót ebből a fejezetből. Arra a részre utalok, ahol ez áll:

„Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt. Senki sem veszi el azt éntőlem, hanem én teszem le azt én magamtól. Van hatalmam letennem azt,..stb.,stb.…Ha az én Atyám dolgait nem cselekszem, ne higgyetek nekem”,…stb., stb.

Mindaz, ami elhangzik „a jó pásztorról”, arra mutat, hogy Krisztus érzi: „Én és az Atya egyek vagyunk”, hogy már nem akar másikként, Én-ként szólni saját magáról, hanem csak úgy, hogy az Atya-erőt felveszi magába. Míg az előbb azt mondta, hogy „Én vagyok a világ világossága”, most így szól: „Odaadom Én-erőmet, mivel felveszem magamba az Atyát, hogy belém áradjon és általam kiáradhasson egy másik emberbe az ős-princípium. Feladom az életemet, hogy újból elnyerjem azt.” Lázár feltámasztását ez előzi meg.

Vizsgálják meg mindezek ismeretében kompozícióját tekintve a János-evangéliumot. Figyeljék meg, hogy nem csak a názáreti Jézus testében működő erők fokozódását írja le, egészen Lázár feltámasztásáig, hanem részletesen leírja minden fokozat előtt, hogy mi az, ami tevékenykedik a názáreti Jézus testét illetően. A kompozíciója azért olyan csodálatos, mert az íróját – mint mondtuk – maga Jézus-Krisztus avatta be.

Ma abból a kérdésből indultunk ki, hogy mi történt a János- keresztelőnél? Láttuk, hogyan jelent meg a világon a halál legyőzésének lehetősége azáltal, hogy Krisztus a názáreti Jézus hármas burkába áramlott be. Láttuk, hogy a názáreti Jézus anyja mássá lett Krisztus alászállásakor, hogy a János-keresztelőnél reá gyakorolt hatás következtében szűzzé lett ismét, így lett valóban igaz, hogy a názáreti Jézus anyja ismét szűz lett, amikor megszületett Krisztus a názáreti Jézus testében a János- keresztelőnél.

Ez a János-evangélium kiindulópontja. Ha megértik, hogy az annak idején a Jordánnál lejátszódott eseménynek milyen hatalmas kozmikus hatása van, meg fogják érteni azt is, hogy elsőnek – „szakszerűen” – ezt a folyamatot csak az írhatta le, aki beavatását magától Krisztustól nyerte el, vagyis a halottaiból feltámadt Lázár, „akit az Úr szeretett vala”, akit úgy emlegetnek, hogy „az a tanítvány, akit az Úr szeretett vala”. Ezt az evangéliumot a feltámasztott Lázár adta nekünk, egyedül ő volt arra képes, hogy ennyire pontosan illessze össze az evangélium minden pontját, mert ő vette fel a legnagyobb iniciátortól, Krisztustól, a legnagyobb impulzust. Csak ő tudott rámutatni arra, amit más módon Pál értett meg a saját beavatása folytán, hogy a halál legyőzésének csírája ekkor helyeződött bele a Föld fejlődésébe. Ezzel magyarázható meg a kereszten függőre vonatkozó, jelentőségteljes kijelentés: „Az Ő csontja meg ne törettessék!” Miért ne törettessék meg? Mert nem volt szabad beleavatkozniuk abba a formába, amely fölött Krisztus úrrá lett. Ha megtörték volna a csontját, egy alacsonyabb rendű, emberi erő avatkozott volna bele abba az erőbe, amelyet Krisztusnak úgy kellett kifejtenie, hogy egészen a názáreti Jézus csontjáig hasson. Ebbe a formába beleavatkozni senkinek sem volt szabad! Teljesen Krisztus hatalma alatt kellett maradnia.

Ez lesz holnap a kiindulópont, amikor megbeszéljük majd Krisztus halálát.

11. Kassel, 1909. július 4.

[A Krisztus-impulzus összhangot teremt az ember belső erői között. A misztériumok sajátosságának kapcsolata a kinyilatkoztatásokkal és az evangéliumokkal.]

A ciklus eddig megtartott előadásaiból bizonyára nyilvánvaló lett Önök előtt, hogy a szellemtudományos kutatás alapján az emberiség egész történetének legfontosabb eseményeként kell értékelnünk a Krisztus-eseményt, hogy a Krisztus-eseményben kell látnunk azt, ami az egyetemes földfejlődés számára új impulzust hozott. Azt kell mondanunk, tehát, hogy valamiféle teljesen új dolog kezdődött meg az emberiség fejlődése során a Golgotái Misztérium, a Palesztinában történtek folytán és mindazzal együtt, ami előtte és utána kapcsolatban volt vele. Ha a Krisztus-esemény nem következik be, egészen más irányt vett volna az emberiség fejlődése. Ha a golgotai misztériumot meg akarjuk érteni, szemügyre kell vennünk magának a Krisztus-fejlődésnek intim részleteit is. – Természetesen egy olyan eseményről, amely az egész világot felöleli, mindent elmondani még 14 előadás alatt sem lehet, a János-evangélium írója is utal rá: „De van még sok egyéb is, amiket Jézus cselekedett vala, amelyek, ha egyenként megíratnának, azt vélem, hogy maga a világ sem foghatná be a könyveket, amelyeket írnának.” így azt sem kívánhatják, hogy ami a Krisztus-eseménnyel, annak leírásával a János-evangéliumban és a vele rokon többi evangéliumban összefügg, el lehessen mindent mondani 14 előadásban.

Tegnap és tegnapelőtt arról volt szó, hogy mindaz, amit leír a János-evangélium, – a Lázár feltámasztásáról szóló fejezetet is beleértve, – miként jött létre a Krisztus-szellem, a Krisztus-individualitás működésének következtében a názáreti Jézus hármas burkában. Láttuk, hogy Krisztusnak fokozatosan át kellett dolgoznia a hármas burkot: a fizikai testet, az étertestet és az asztráltestet, amelyeket áldozatként átengedett Neki a názáreti Jézus, a nagy beavatott. De igazán csak akkor érthetjük meg, hogy Krisztus mit vitt véghez a názáreti Jézus hármas burkában, ha az emberi lény alkotórészei között lévő összefüggéssel tisztában vagyunk. Eddig még csak nagy vonalakban vázoltam fel, hogyan hatja át egymást a szellemi-látó tudata számára az emberben a fizikai test, az étertest, az asztráltest és az „én”, és hogyan alkotnak egyetlen egységet, hogyan marad az ágyban éjjel a fizikai test és az étertest, és hogyan húzódik ki belőlük az asztráltest és az „én”. A Golgotái Misztérium alaposabb megértése érdekében meg kell kérdeznünk, hogy az ember éber állapotában pontosabban hogyan kapcsolódik egymással össze lényének ez a négy alkotórésze, vagyis reggel, ébredéskor, hogyan hatol az „én” és az asztráltest a fizikai testbe és az étertestbe? A legjobb lesz ezt egy sematikus ábrán megmutatnom. Tegyük fel, – ha sematikusan rajzolom le, hogy az ember fizikai teste itt, lent van, az éterteste pedig fölötte. Reggel, amikor a fizikai testbe és az étertestbe ismét behatol az asztráltest és az „én”, lényegében – hangsúlyozni kívánom, kérem, hogy ez a szó nagyon fontos! – lényegében az asztráltest az étertestbe hatol, az „én” pedig a fizikai testbe. (Az asztráltestet és az étertestet a vízszintesen vonalkázott részek jelzik a rajzon, a függőleges vonalkázás pedig az én-1 és a fizikai testet.)

Azért hangsúlyoztam, hogy lényegében, mert természetesen az emberben minden áthatja egymást, mondhatjuk tehát azt is, hogy az „én” jelen van az étertestben is, stb. Itt lényegében a közvetlen hatásuk értendő. A sematikus rajz azt mutatja, hol érvényesül egymás áthatása a legerősebben.

Felvetődik a kérdés, hogy mi is történt a János-keresztelőnél valójában? – Azt mondtuk, hogy a názáreti Jézus fizikai testét, éter- és asztráltestét az „én”-je elhagyta a János-keresztelőnél, visszamaradt ez a hármas burok, hogy befogadja a Krisztus-lényt. Sematikusan le is rajzolhatjuk, hogy a názáreti Jézus énje elhagyta a fizikai testet, fizikai teste, éter és asztrálteste megmaradt, a helyére, a názáreti Jézus énje helyére a Krisztus-lény költözött be ebbe a hármas burokba – megint csak lényegét tekintve – mégpedig főleg a fizikai testbe.

Egy mélységesen mély titok peremét érintettük ezzel. Mert ha tekintetbe vesszük, hogy voltaképpen mi is történt, azt kell mondanunk, hogy ami ott történt, az utóbbi napokban említett összes nagy emberi viszonylatot érinti. – Beszéltem az utóbbi napok során arról, hogy az öröklés női eleméből fakad mindaz, ami az emberekben közös, az emberek egy csoportján belül azonos. Ami a női ágon öröklődik nemzedékeken át, az azonos néphez tartozókat egymáshoz hasonlóvá tenné, külső megjelenésük tekintetében. A férfiágon átöröklődik nemzedékről-nemzedékre mindaz, ami megkülönbözteti egymástól az embereket, ami individuális lénnyé teszi őket itt, a Földön, egyénivé teszi énjeiket. Ezt mindig pontosan érezték is, azok, akik kapcsolatban álltak a szellemi világgal. Csak akkor tudja kellőképpen megérteni és értékelni az ember, hogy mit is mondtak a szellemi világgal kapcsolatban álló kiváló, nagy emberek, ha a világmindenség titkainak mélységéibe hatol.

Nézzük meg az első sematikus ábrát még egyszer. – Azt mondhatjuk, hogy él bennünk egy étertest és az asztráltest ebben az étertestben van benne. Az asztráltest hordozza a képzeteket, eszméket, gondolatokat, érzeteket és érzéseket és az étertestben él. Viszont azt hallottuk, hogy a fizikai testet úgyszólván teljes mértékben megdolgozza az étertest, benne vannak a fizikai testet formáló erők. Azt kell mondanunk tehát, hogy mindaz, ami az embert emberré teszi, ami belülről, a szellemi alkotórészekből kiindulva kölcsönöz bizonyos alakot neki, az asztráltesttel áthatott étertestben van. Az teszi az embert egy másik emberhez hasonlóvá, ami a belsejében hat, ami nem csupán külsőség, vagyis ami nem a fizikai test függvénye, hanem az étertesté és az asztráltesté. Ezek belső alkotórészek. Az olyan ember tehát, akinek ezekbe a dolgokba betekintése van, érzi, hogy az, ami étertestét és asztráltestét áthatja, az anyai princípiumtól származik. Ami meghatározott formát ad a fizikai testének, amire rányomja bélyegét az énje, a fizikai testében lévő énje, az apai öröksége. Mit mond Goethe?

„Apámtól kaptam alakot, s azt, hogy komolyan élek,
Anyuska víg kedélyt adott,
Hogy szívesen meséljek.”
(Vas István fordítása) [20]

Így fejezi ki a költő, amit sematikusan ábrázoltam.

„Apámtól kaptam alakot”, vagyis amit megmunkált az énem, Anyácskától van a képzetek, a versfaragás adománya, – ezek az étertestben és az asztráltestben gyökereznek. Nagy szellemek mondásait még távolról sem értjük meg, ha triviális emberi képzetekkel úgy véljük, hogy megértettük őket.

Vonatkoztassuk most a Krisztus-eseményre, amit ilyen módon szemléltettünk. Tegyük fel a kérdést ebből a szemszögből, hogy mi történt volna az emberiséggel, ha a Krisztus-esemény nem következett volna be?

Ha a Krisztus-esemény nem következett volna be, abban az irányban folytatódott volna az emberiség fejlődésének menete, amerre az Atlantiszt követő korszakban indult el.

Láttuk, hogy az ősrégi időkben, az emberi kultúra forrásánál a vérrokonsággal szorosan összefüggő szeretet uralkodott. Azok szerették egymást, akik vérrokonok voltak. Azt is láttuk, hogy a továbbiak folyamán egyre jobban meglazult a vérségi kapcsolat. Lépjünk most át az emberiség fejlődésének legrégebbi időszakából abba a korba, amikor Jézus-Krisztus megjelent.

Míg a régebbi korokban a törzsön belül kötöttek csak mindig házasságot, a római korban – ebben a korban történt meg a Krisztus-esemény, – a közeli, a vérrokonok közötti házasság egyre ritkább lett. Éppen Róma hadjáratai következtében keveredtek egymással össze a különböző népek és így a „távolállók” házassága foglalta el a közel-házasságok helyét. A vérségi köteléknek egyre jobban el kellett szakadnia az emberiség fejlődése során, mert az embernek az a feladata, hogy a saját énjét fejlessze ki.

Tegyük fel, hogy Krisztus a régi, vérségi szeretet helyett nem hozott volna új erőt, új, szellemi szeretetet, – mi történt volna akkor? Az embereket összefűző szeretet mindinkább eltűnt volna a Földről. Ami szeretetben egyesíti az embereket, kihalt volna az emberi természetből. Krisztus nélkül nem jutott volna el oda az ember, hogy tapasztalnia kelljen, hogyan születik meg az embereket egymáshoz fűző szeretet. Csak a saját, személyes individualitására korlátozódott volna az ember. Pusztán csak a külső tudomány szemszögéből nézve természetesen nem látható, hogy ebben mennyire mély igazság rejlik. Ha a mai és a néhány évezreddel Krisztus eljövetele előtt élő emberek vérét nem kémiai eszközökkel vizsgálnánk meg, hanem a szellemi kutatás rendelkezésére álló módszerekkel, azt tapasztalnánk, hogy megváltozott a vér, – egyre kevésbé lett alkalmas arra, hogy a szeretetet hordozza. A régi korok beavatottja, aki bele tudott az emberiség történetének menetébe tekinteni, aki tudta, hogyha csak egy, a Krisztus-esemény nélküli, régtől fogva fejlődő irányzat folytatódna, mi történne, milyennek láthatta, képzelhette el az eljövendő fejlődés menetét? Az emberek lelkeinek milyen képekben mutathatta volna meg, hogy mi történne a jövőben, ha a vérségi kapcsolatok helyére nem kerülne ugyanolyan mértékben a lelki szeretet, a krisztusi szeretet? – Azt kellett mondania, hogy ha egyre jobban elkülönülnek egymástól az emberek, ha mindenki megkeményedik a maga énjében, ha egyre áthatolhatatlanabb lesz a lelkeket egymástól elválasztó fal, ha egyre kevésbé értik meg egymást a lelkek, egyre több lesz majd a viszály, a veszekedés a külső világban és „a mindenki harca mindenki ellen” foglalja majd el a szeretet helyét a Földön. – Ez lett volna a következménye, ha az emberi vér fejlődése a Krisztus-esemény nélkül folytatódott volna. Minden ember ki lett volna szolgáltatva menthetetlenül „a mindenki harcának mindenki ellen”, – ami be fog így is következni, de csak azok számára, akik nem hatották magukat át a megfelelő módon a Krisztus-impulzussal. Ilyennek látta meg előre, lelkét rémülettel töltve el, a földfejlődés végét a prófétai látnok. Azt; látta, hogy egymásra támadnak a lelkek, ha nem tudják már egymást megérteni!

A legutóbbi napokban elmondtam már, hogy a Krisztusprincípium csak fokozatosan vezetheti egymáshoz az embereket. Egy példán mutattam be, hogyan áll egymással szemben két nagy, nemes szellem véleménye, az egyik, Tolsztoj, úgy véli. hogy ő az, aki az igazi Krisztust hirdeti, és ugyanezt hiszi a másik is, Szolovjov, miközben az egyikük az Antikrisztusnak tartja a másikat. Hiszen Szolovjov az Antikrisztusnak tekinti Tolsztojt. Az kerülne egyre inkább kifejezésre a külső világban, ami egyelőre a lelkek között lévő véleménykülönbség formájában kerül felszínre, – vagyis egymásra támadnának az emberek. Ezt a vér fejlődése megköveteli. – Ne mondják ellenvetésül, hogy még ma is látunk viszályt és veszekedést a Krisztus-esemény ellenére is, hogy a keresztényi szeretet valóra váltásától távol állunk még. Hiszen elmondtam már, hogy a keresztény fejlődésnek még csak az elején tartunk. Megadatott a hatalmas impulzus, amellyel Krisztus a Föld további fejlődése során az emberek lelkébe költözhet, és szellemileg egymáshoz vezetheti őket. A ma tapasztalható veszekedés és viszály – ami még csak fokozódni fog, – abból adódik, hogy még csak a legkisebb mértékben hatotta át magát az emberiség az igazi Krisztusprincípiummal. Még továbbra is az érezteti hatását, ami az emberiségben megvolt már ősrégi idők óta. Lassan, fokozatosan lehet csak úrrá lenni rajta. A Krisztus-impulzus lassan, fokozatosan hódít teret magának az emberiségben.

Ezt látta volna meg előre, aki szellemi látó volt a kereszténységet megelőző korokban és be tudott volna tekinteni az emberiség fejlődésének menetébe. Ezt mondhatta volna: „A régi szellemi látás utolsó maradványának részese lehetek. Nektek, embereknek, volt lehetőségetek az ősrégi időkben betekinteni tompa, szellemi látással a szellemi világba. Ez fokozatosan megszűnt. Ám a régi idők örökségeként be lehet még tekinteni a normálistól eltérő, álomszerű tudatállapotban a szellemi világba. Így még megláthat az ember abból valamit, hogy mi rejlik a dolgok felszíne mögött.” A régi mondák, mesék, mítoszok – amelyek bizony a modem tudománynál mélyebb bölcsességet tartalmaznak, – arról adnak hírt, hogy régente milyen nagymértékben nyílt lehetőség arra, hogy az ember különleges állapotba kerüljön. Alomnak is nevezhetjük, de az ilyen álom az eljövendő eseményekről adott hírt. De nem úgy, hogy az ilyesfajta álom kellőképpen megóvja az embert „a mindenki harcától mindenki ellen”! Ezt a régi bölcs tagadta, – méghozzá a lehető leghatározottabban. Azt mondta: „Részesei lehettünk egy ősi bölcsességnek, amelyet a régi Atlantisz idején rendellenes állapotban észlelni tudtak az emberek. Egyes emberek még most is tudják észlelni, ha rendellenes állapotban vannak. Híradást kaphatnak arról, hogy mi történik majd a legközelebbi jövőben-. De ami így, álom által adatott hírül az embereknek, nem nyújtott biztonságot nekik, csalóka volt és egyre inkább csalóka is lesz.” A kereszténységet megelőző időkben így tanította a tanító a népet.

Igen fontos, hogy egy nagy igazság felismeréséhez vezet, ha belátjuk a Krisztus-impulzus teljes jelentőségét. Be kell látnunk, hogy ha az emberek a Krisztus-impulzus nélkül egymástól elkülönülnek, szembehelyezkednek egymással, olyasvalami alakulna ki, mint „a létért való küzdelem”, – amit ma a darwinista- materialista elmélet az állatvilágban zajló létért való küzdelemnek emleget, de ami az emberek világában nem lenne helyénvaló. Ha groteszk módon fejezzük ki, olyan képet mutat majd fejlődése végén a Föld, amilyet bizonyos materialisták festenek róla az állatvilág alapján, Darwin elmélete értelmében. De ez az elmélet ma helytelen az emberiségre vonatkoztatva! Az állatvilág vonatkozásában helytálló, mert ott a harcot szeretetté változtató impulzus nem működik. Krisztus szellemi erőként működik az emberiségben, és tettével megcáfolja a materialista darwinizmust! Ahhoz, hogy belássuk ezt, tisztában kell lennünk azzal, hogy a fizikailag érzékelhető külső világban csak akkor kerülhetik el az emberek, hogy eltérő véleményeik, érzéseik és tetteik miatt szembe kerüljenek egymással, ha azt, ami különben a külvilágba áramlik ki, saját magukban küzdik le, önmagukkal intézik el. Aki a legyőzni- valót önmagában győzi le, összhangot tud teremteni és fenntartani lényének alkotórészei között, nem kívánja legyőzni a másik lélek eltérő véleményét. Az ilyen ember nem a viszályok okozójaként nyilvánul majd meg a külvilágban, hanem szerető emberként. Át kell irányítani a kifelé irányuló harcot az ember belső világába, – ez a lényege.

Önmagukat kell leküzdeniük az emberi természetben működő erőknek. Két egymással ellentétes véleményt így kell tekintenünk: ez az egyik vélemény, – ám legyen, ez meg a másik, – ám legyen.

De ha csak az egyik véleményt tartom elfogadhatónak, a másik ellen pedig harcolok, viszály keletkezik a fizikai síkon. Ha csak a magam véleményét erősítem meg, – önzés! Ha csak a magam cselekedetét tartom egyedül jogosnak, önző vagyok! – Tegyük fel, hogy befogadom magamba a másik ember véleményét, iparkodok összhangot teremteni magamban, így egészen más lesz majd a másikhoz fűződő kapcsolatom, csak így fogom megérteni őt. Így is kifejezhetjük az emberiség fejlődésének folyamatát: a külvilágban lejátszódó harcot az ember belső erőinek összhangba hozatalával vezetjük le. Krisztus által lehetővé kellett válnia – az ember számára, hogy megteremtse belső összhangját, összhangba hozza a benne ellentmondásban lévő erőket. Krisztus erőt ad az embernek, hogy előbb saját belső viszályát küzdje le. Ma már ez nem lehetséges Krisztus nélkül. Joggal tekintették a kereszténység előtt élő emberek a külső viszályok közül a legborzasztóbbnak, ha a gyermek harcol apja és anyja ellen! Abban a korban, amikor tudták, hogy a dolgok a Krisztus-impulzus nélkül hová fejlődnek, az apagyilkosság számított a legszörnyűbb, legvisszataszítóbb bűnnek. A régi bölcsek, akik Krisztus eljövetelét előre látták, világosan kinyilvánították ezt. De ők tudták azt is, hogy mire vezetne a külső világban, ha a harc nem az ember belső világában játszódna le előbb.

Nézzük meg a saját belső világunkat. Láttuk, hogy ott, ahol áthatja egymást az étertest és az asztráltest, az anya-princípium hat az emberben, ott pedig, ahol jelen van a fizikai testben az „én”, az apai princípium fejeződik ki. Ez azt jelenti, hogy az anyai, a női elem uralkodik abban, ami közös, a fajtához tartozik, belső bölcsességünkben és képzeteink világában. A külsőleg eltérő formában, abban, ami az „én” és a fizikai test egyesülése által jön létre, abban, ami én-né teszi az embert, az apai, a férfi-elem működik. Az így gondolkodó régi bölcseknek mit kellett tehát elsősorban megkívánnia az embertől? – Azt, hogy tisztán lássa a fizikai test és az „én” viszonyát az étertesttel és az asztráltesttel kapcsolatban, azt, hogy tisztában legyen a benne működő anyai és apai princípiummal. Azáltal van anyai rész az emberben, hogy éterteste és asztrálteste van. Mintegy a fizikai síkon, rajta kívül élő anyja mellett benne is van egy anyai alkotóelem, egy anya és a külső síkon élő apján kívül van benne is egy apai alkotóelem, egy apa is. Hatalmas eszményképként lebegett az emberek előtt, hogy megfelelő összhangba hozzák az apai és az anyai princípiumot. Ha nem képes az ember az apai és az anyai princípiumot önmagában összhangba hozni, a köztük lévő összhangtalanság kihelyeződik az emberből a fizikai síkra, ahol pusztításokat visz véghez. A régi bölcs tehát így szólt: „Az embernek az a feladata, hogy az apai és az anyai alkotóelem között összhangot teremtsen magában. Ha nem sikerül ez neki, olyasvalami kerül ki a világba, amit a legszörnyűbbnek kell tartanunk.”

Hogyan értették meg az emberekkel a régi bölcsek, ami most úgyszólván az antropozófia szavaival hangzott el? Azt mondták: „Ősrégi időkben ősi bölcsességet örököltünk, egy különleges tudatállapot folytán ennek még részese lehet az ember, de ez az állapot egyre nehezebben idézhető elő és az emberiség fejlődésének egy bizonyos pontján nem tudja átsegíteni az embert még a régi beavatás sem.” Térjünk még egyszer vissza a régi beavatásra. Mi történt egy ilyen beavatásnál?

Az ilyen beavatásnál a fizikai test, az étertest és az asztráltest együtteséből az éter- és az asztráltestet kiemelték – de az „én” ott maradt. Emiatt nem lehetett az embernek öntudata a 3 és fél napig tartó beavatás alatt. Kioltották öntudatát. Az ember az őt vezető és beavató papon keresztül kapott tudatot a magasabb szellemi világból, ez a pap vezette őt, a saját énjét bocsátotta rendelkezésére. Mi is történt ennek következtében? Egy különösnek tűnő formulával fejezték ki, hogy ez által mi történt, de ha ezt a formulát megértik, nem fog már Önöknek különösnek tűnni. – A következőképpen fejezték ezt ki. A régi beavatásnál kihúzódott az anyai alkotóelem, az apai pedig visszamaradt, vagyis megölte magában az ember az apai alkotóelemet, a benne lévő anyai elemmel viszont egyesült. Másképpen: megölte magában az apját és feleségül vette az anyját. Amikor tehát a régi beavatott 3 és fél napon át letargikus állapotban feküdt, az anyjával egyesült és megölte az apját magában, ez alatt. Apátlanná lett. Így kellett ennek lennie. Saját individualitását fel kellett adnia, – a magasabb szellemi világban kellett élnie. Eggyé vált a népével. De az anyai alkotóelemben éppen az volt benne, ami a népében élt. A népe egész organizmusával vált eggyé. Azzá lett, ami Nathánael volt, amit mindig is az adott nép nevével jelöltek, – a zsidóknál „izraelita”, a perzsáknál „perzsa”. – Mindig csak a misztériumoktól eredő bölcsesség létezhet a világon, más nem. Akik a megfelelő dolgokat megtanulták a misztériumokban, közvetítették tudásukat a külvilág felé és így tanulhatta meg a külvilág, hogy a misztériumokban mit láttak. Ezt viszont a régi bölcsesség szellemében tanulták meg, annak a bölcsességnek a szellemében, amelyhez úgy jutott a beavatott, hogy önmagában egyesült anyjával és megölte magában az apját. De ez öröklött ősi bölcsesség nem vezetheti az embert a fejlődés bizonyos pontján túlra. Valami másnak, újnak kellett jönnie a régi bölcsesség helyére. Ha az ember mindig csak a leírt módon megnyert régi bölcsesség részese lehetett volna csak, – mint már mondtam, – belesodródna „a mindenki harcába mindenki ellen”. Vélemény, vélemény ellen, érzés, érzés ellen, akarat, akarat ellen lázadna fel, így válna valóra a jövő szörnyűséges képe, hogy az ember egyesül anyjával és megöli az apját. A régi beavatottak, akik Krisztusra vártak, grandiózusán festették le ezt a képet. A kereszténység előtti bölcsek szemléletének lenyomatát a mondák és a mítoszok őrzik.

Elég megemlítenünk Oedipus nevét. Itt kapcsolódhatnak bele, hogy a régi bölcsek hogyan fejezték ki, amit erről el akartak mondani. A régi görög monda, amelyet olyan nagyszerűen írtak le a görög tragédia-írók, így szól:

Élt egy király Thébában, Laios volt a neve, Jokastének hívták a feleségét. Sokáig nem született gyermekük. Ekkor megkérdezte Laios a Delphi-beli jóshelyet, nem lehet-e fia. Az orákulum így válaszolt: Ha fiút akarsz, meg fog téged ölni az a fiú! – Kábulatban, vagyis letompított tudatállapotban tette meg azt, aminek következtében fia születhetett. Oedipus világra jött. Laios tudta, hogy meg fogja ölni ez a fiú! Elhatározta tehát, hogy megszabadul tőle. Átszúratta lábait és így tetette ki a pusztába, hogy biztosan el is pusztuljon. Egy pásztor rátalált a gyermekre és megsajnálta, Korinthosba vitte, ahol felnevelték a királyi palotában. Amikor felnőtt, megtudta a jóslatot, hogy az apját megöli, az anyját pedig feleségül veszi majd. De ezt nem lehetett megakadályozni. Ugyan elment a helyről, ahol a királyi pár fiának tartották, de útközben találkozott valódi apjával és anélkül, hogy ezt tudta volna, megölte. Megérkezett Thébába. Mivel a Szfinx kérdéseire tudott válaszolni és a szörnyeteg rejtvényeit is megfejtette, amely annyi ember halálát okozta, a Szfinx kénytelen volt megölni magát. Így lett hazája jótevője Oedipus. Királlyá koronázták és elnyerte az özvegy királynő kezét, – aki az anyja volt. Tudtán kívül ölte meg apját és egyesült az anyjával. Királyként uralkodott. De mivel az említett módon került uralomra, szörnyű bűn terhelte lelkét, az országra végtelen nyomorúság zúdult. Szophoklész drámájában végül, miután megvakította magát, világtalan képében lép elénk.

Ez a kép a régi bölcsesség helyeiről származik. Azt akarja elénk tárni, hogy Oedipus bizonyos vonatkozásban, a régi értelemben véve, kapcsolódni tudott még a szellemi világhoz.

Kérdésével apja az orákulumhoz fordult. Az orákulumok voltak a régi szellemi látás utolsó örökségei. De ezek az utolsó örökségek nem voltak elegendők ahhoz, hogy békét teremtsenek a külső világban. Nem tudtak összhangot teremteni az anyai és az apai alkotóelem között, ezt az embernek kellett létrehoznia. Oedipus a régi értelemben vett bizonyos szellemi látáshoz egyszerűen öröklés útján jutott, utal erre az a tény, hogy megfejtette a Szfinx rejtvényét, vagyis annyira ismerte az emberi természetet, amennyire lehetővé tették ezt az ősi bölcsessége utolsó maradványai. De ez kevés volt ahhoz, hogy az emberiségtől távol tartsa az egymás elleni acsarkodást, vagyis azt, amit az apagyilkosság és az anyjával történt egyesülés képe ábrázol. Oedipus annak ellenére nem látta át ezeket az összefüggéseket, hogy az ősi bölcsességgel kapcsolatban volt. Nem teszi már látóvá ez az ősi bölcsesség! Ezt akarták vele szemléltetni a régi bölcsek. Ha a régi, vérségi értelemben lett volna belőle látó, megszólalt volna a vér szava, amikor apjával szembe került és megszólalt volna a vér szava akkor is, amikor az anyjával találkozott. Már nem szólalt meg a vér! Így ábrázolják, szemléltető módon, hogy elapadt a régi, ősi bölcsesség.

Minek kellett történnie, hogy egyszer s mindenkorra megtaláljuk a harmonikus egyensúlyt az anyai és az apai princípium között, saját énünk, ahol az apai princípium van és az anyai alkotóelem között? A Krisztus-impulzusnak kellett eljönnie! Most pedig tekintsük meg a kánai menyegző bizonyos mélységeit egy másik oldaláról.

Ezt olvassuk: „…és ott volt a Jézus anyja; és Jézus is meghívaték az ő tanítványaival együtt, a menyegzőbe.” Jézus – jobban mondva Krisztus – az emberek elé példaképül egy olyan lényt állít, aki saját maga – az énje – és az anyai princípium között megtalálta az összhangot. A galileai Kánában történt menyegzőn utalt erre: „tőlem árad valami hozzád”. Ez az „áramlás tőlem-hozzád” az új, már nem a régi értelemben véve történt, az egész kapcsolat megújítását jelentette. A nagy kiegyenlítődés eszményképe egyszer s mindenkorra saját magán belül, anélkül, hogy előbb az apát megölte volna, anélkül, hogy a fizikai testéből kilépett volna, – vagyis énjében találja meg a kiegyenlítődést az anya-princípiummal. Elérkezett az ideje, amikor megtanulja magában legyőzni az ember az önzés, az érc-princípium eltúlzott erejét, megtanulja összhangba hozni az éter- és az asztráltestben működő anyai princípiummal. A kánai menyegző a saját énnek, az apai princípiumnak az anyai princípiumhoz való viszonyát vetíti elénk, Jézus- Krisztus és az anyja között a külső világban uralkodó összhang és szeretet képében. Ezzel ábrázolták a kiegyenlítődést az én és az anyai alkotóelem között. Ilyen kiegyenlítődés nem létezett azelőtt, Jézus-Krisztus tette által történhetett csak meg. De mivel Krisztus tette következtében történt meg a kiegyenlítődés, az egyetlen lehetséges feloldódás – a tett következtében történő feloldódás – is megtörtént, feloldódott mindaz, ami a régi, öröklött bölcsesség hatására máskülönben apagyilkossághoz és az anyával való egyesüléshez vezetett volna. Mit is győz le, tehát a Krisztusprincípium? Amikor Krisztusra tekintett a régi bölcs, összevetve a régit az újjal, elmondhatta, hogy amennyiben az egybekelést az anyával a régi értelemben véve keressük, az emberiség számára már nem származhat belőle semmi jó. De ha új értelmében véve keressük, ahogyan a kánai menyegzőn láthatjuk, ha a benne lévő asztrál-, és étertesttel egyesül az ember, az idők folyamán áldás, béke és testvériesség hódít majd teret az emberek között, ettől legyőzetik majd az apagyilkosság és az anyával való egybekelés princípiuma. – Mi is volt tehát az ellenséges alkotóelem, amelyet Krisztusnak kellett eltávolítania? Nem a régi bölcsességet kellett leküzdenie, hiszen az elvesztette erejét, fokról fokra elapadt magától. Láthatjuk, hogy éppen általa kerülnek belsőleg békétlen állapotba, akik még rábízzák magukat, mint Oedipus. De ha hátat akarnánk fordítani az új bölcsességnek, vagyis a Krisztus-impulzus működése módjának, ha mereven ragaszkodnánk a régi princípiumhoz, a vész önmagától nem szűnne meg. A legnagyobb haladásnak éppen azt érezték, ha nem maradnak meg a régi princípiumnál, nem ragaszkodnak mereven a régi vonalhoz, hanem felismerik, hogy mi az, ami eljött a világba Krisztus által. Történik-e vajon utalás erre is? Igen! A legmélyebb bölcsességet tartalmazzák a mondák és a mítoszok. Van egy olyan monda, amely nem áll ugyan az evangéliumban [21], de azért mégis keresztény monda, keresztény igazságot tartalmaz, így szól:

Élt egyszer egy házaspár. Sokáig nem született fiúgyermekük. Ekkor álmában (erre jól ügyeljenek!) megtudta az anya, hogy fia fog születni. De ez a fiú előbb megöli az apját, majd egybekél az anyjával, és ennek következtében egész törzsére szörnyű vészt hoz.

Álomról van szó itt is, mint az orákulumban Oedipusnál, vagyis az ősi szellemi látás örökségéről beszélhetünk. Még a régi módon adták tudtára az anyának, hogy mi történik majd. Elég-e ez ahhoz, hogy a világ dolgainak viszonyait áttekintsük: a hírül adott szörnyűséget megakadályozzuk? Kérdezzük meg a mondától. A továbbiakban a következőket tudjuk meg.

Az anya, az álmában hírül adott bölcsesség hatására, újszülött gyermekét elvitte Kariot szigetére és otthagyta, de a szomszédos királyné megtalálta, magához vette a gyermeket és fel is nevelte, mivel gyermektelen volt a királyi házaspár. Később saját gyermekük is született, a talált gyermek pedig csakhamar úgy érezte, hogy mellőzik. Szenvedélyes indulatai odáig sodorták, hogy megölte a királyi pár fiát. Ezek után nem maradhatott már tovább ott, el kellett menekülnie. Így került Pilátushoz, a helytartóhoz. Hamarosan háztartása felügyelőjévé lett. – Egyszer azután összeveszett a szomszéddal, akiről csak annyit tudott, hogy egy szomszéd és vitatkozás közben agyonverte – és nem tudta, hogy az illető saját apja volt. Ezután feleségül vette a szomszéd özvegyét, – a saját anyját! A Kariót-béli Júdás – volt ez a talált gyermek. – Amikor szörnyű tettére ráébredt, ismét elmenekült. Helyzetében egyedül és kizárólag csak annál talált irgalomra, akinél kegyelemre talált mindenki, aki csak környezetébe került, – aki nemcsak hogy egy asztalhoz ült le a vámszedőkkel és a bűnözőkkel, de mindent átható tekintete ellenére a maga körébe fogadta ezt a nagy bűnöst is, mert az Ő feladata az volt, hogy ne csak a jókért tevékenykedjen, hanem minden emberért, és hogy az üdvösségbe vezesse őket a bűnből. Így került a Kariót-béli Júdás Krisztus környezetébe. Ezután hajtotta végre a megjövendölt szörnyűséget. Schiller szavai szerint a gonosz tettnek az, az átka, hogy önmagát termékenyítve meg, gonoszt szül [22].

Az ő gonosz tettei egészen Jézus-Krisztus köréig gyűrűztek tovább. Ő árulta el Jézus-Krisztust. Alapjában véve már az apagyilkossággal és az anyjával kötött házassággal beteljesedett rajta, aminek be kellett teljesülnie, de mintegy eszköz maradt, mert eszközzé kellett válnia, gonosz eszköznek, amely jóra vezet. Mintegy ráadásul még egy tettet végre kellett hajtania.

Oedipus elveszíti szeme világát abban a pillanatban, amikor a maga okozta rémségek tudatára ébred. De ez az ember nem vakul meg, akinek a régi, ősi bölcsesség örökségével való kapcsolata folytán ugyanez a sorsa. Arra szemeltetett ki, hogy a sors beteljesedjék, és általa történjék meg, ami előidézi a Golgotái Misztériumot, ami „a Világ Világossága” fizikai halálát idézi elő. A „Világ Világossága” tette látóvá a vakot. Oedipusnak meg kellett vakulnia, Krisztus látóvá tette azt, aki vakon született. De Jézus-Krisztus egy Oedipus-jellegű ember közreműködésével halt meg, akinek a példája azt mutatja, hogyan apad el fokozatosan az emberiségben a régi bölcsesség, amely nem elégséges már ahhoz, hogy üdvösséget, békét és szeretetet nyújtson az embereknek. Ehhez a Krisztus-impulzus és a golgotai esemény volt szükséges. Be kellett előbb következnie annak, ami Galileában külső képben mutatja meg a kánai menyegzőn Jézus-Krisztus Énjének kapcsolatát az anyjával. És még valamire volt szükség, a János-evangélium írója így úja le:

„A Jézus keresztje alatt pedig ott állottak vala az ő anyja,… és az a tanítvány, akit szeret vala…”, vagyis Lázár-János, akit Ő maga avatott be, aki által át kell az utókorra szállnia a kereszténység bölcsességének, akinek az emberek asztráltestére úgy kellett hatnia, hogy a Krisztus-princípium bennük lakozhasson. A Krisztusprincípiumnak az emberek asztráltestében kell lakoznia, és azt Jánosnak kell elhelyeznie benne. De ehhez még a keresztről egyesülnie kellett a Krisztus-princípiumnak az éteri princípiummal, az anyai princípiummal. Ezért szól így Krisztus a keresztről:

„Ez órától fogva ímé az anyád – és ímé a fiad!” Ez azt jelenti, hogy a saját bölcsességét összekötötte az anyai princípiummal!

Láthatjuk, hogy mennyire mély tartalom van az evangéliumokban és milyen mélyek az összefüggések a misztériumokkal. Valóban úgy vannak kapcsolatban a régi mondák az újabb kor evangéliumaival és híradásaival, mint a jövendölések a beteljesülésükkel. Az Oedipus- és a Júdás-mondával világosan megmutatják a régi mondák, hogy volt valamikor egy ősi bölcsesség, de elapadt, új bölcsességnek kell eljönnie! Az új bölcsesség pedig elvezeti majd az embert oda, ahová a régi bölcsesség nem vezethette már el. Az Oedipus-monda azt tálja elénk, mi lett volna Krisztus nélkül. A Júdás-monda a Krisztussal szembenállókról, a régi bölcsességhez mereven ragaszkodókról szól. Az új kinyilatkoztatás, az evangélium új megvilágításban mondja el azt, amit „nem elegendőnek” tartottak már a régi mondák és mítoszok. Arra ad választ az evangélium, amit a régi mondák képekben tárnak elénk a régi bölcsességről. Azt mondták: „Amire a jövőben van szüksége az emberiségnek, nem fakadhat már a régi bölcsességből.” Az új bölcsesség, az evangélium azt mondja: „Azt hirdetem nektek, amire az emberiségnek szüksége van, és ami a Krisztusprincípium működése, a golgotai esemény nélkül nem jöhetett volna létre!”

12. Kassel, 1909. július 5.

[Elapadnak a bölcsesség ősrégi javai és megújulnak a Krisztus-impulzustól. A Golgotái Misztérium jelentősége a Földön az ember fejlődése számára.]

Fejtegetéseink egy fontos pontjához, úgyszólván tetőpontjára érkeztünk. Természetesen sok nehézséggel kellett megbirkóznunk, míg az evangéliumok magyarázata során idáig jutottunk. Ezért röviden felvázolnám a lényegre vonatkozóan elhangzottak áttekintését, mielőtt folytatnám a tegnapi témát.

Tudjuk, hogy az emberiség fejlődése egészen más fokon állt az ősrégi időkben, mint ma áll. Azt is tudjuk, hogyha az időben egyre távolabbra nyúlunk vissza, más és más formában mutatkozik meg az ember. Említettük, hogy visszatekinthetünk a mai korból – amit közép-európai kultúrkorszaknak nevezhetünk – az ezt megelőző görög-latin korszakra, a még régebbi egyiptomi-káld korszakra, majd arra az időszakra, amikor az ó-perzsa népet Zarathusztra vezette. Az ezt megelőző, ősrégi múltban virágzott a miénktől teljesen különböző indiai kultúra, amely egy hatalmas katasztrófát követően alakult ki. Ez a hatalmas erejű katasztrófa eredményezte a levegőben és a vizekben lejátszódó viharos eseményeivel azt, hogy eltűnt az emberiség indiai kultúrkorszakát megelőző lakhelye, az Európa, Afrika és Amerika között egykor elterülő régi Atlantisz, az emberek pedig elvándoroltak Nyugat és Kelet felé, benépesítve egyrészt Amerikát, másrészt az európai, ázsiai és afrikai térségeket, amelyek jelenlegi arculata fokozatosan alakult ki. Az atlantiszi korban, különösen annak első időszakában, lelkét illetően lényegesen eltért az emberiség a maitól. Minket pedig elsősorban az emberiség lelkisége érdekel, hiszen tudjuk, hogy egy lelki-szellemi fejlődés következménye mindaz, ami testiség. – Milyen életet élt tehát a lélek az atlantiszi korban?

Tudjuk, hogy az embernek egészen más volt a tudata az atlantiszi korban, mint később, bizonyos vonatkozásban megvolt még akkor a régi szellemi látása, viszont még nem volt meg a képessége, hogy kifejezett öntudata, én-tudata lehessen. Mert az én-tudatot csak attól nyeri el az ember, hogy meg tudja különböztetni magát a külvilág tárgyaitól. De az ember akkor még nem tudta teljesen megkülönböztetni magát a kívül lévő tárgyaktól. Képzeljük csak el, mi történnék mai korunkban, ha a jelenlegi körülmények között nem tudná az ember megkülönböztetni magát a környezetétől.

Ma azt mondja az ember: „Hol van a határa ember-voltomnak?” És bizonyos fokig joggal mondja mai álláspontja szerint: „Embervoltom határa ott van, ahol elhatárol bőröm a külső világtól.” Azt hiszi az ember, hogy csak az tartozik hozzá, ami a bőrén belül van és minden más, vele szemben álló külső tárgy különbözik tőle. Azért mondja, mert tudja, hogy ha valamit elvesznek abból, ami a bőrén belül van, nem lehet már egész ember. A megállapítás, hogyha egy darab húst kivágnak az emberből, nem egész ember már, bizonyos szempontból helyes is.

De tudjuk azt is, hogy az ember levegőt lélegez be minden lélegzetvételével. Ha azt kérdezzük, hol van ez a levegő, azt kell válaszolnunk, hogy körülöttünk, mindenhol, ahol határosak vagyunk a környezetünkkel, kívülünk van az a levegő, amely a következő pillanatban már bennünk van. Már nem tudunk élni, ha a levegőt elzárják előlünk, ha a levegőtől elkülönítenek! Kevésbé lesz ekkor teljes az ember, mintha a bőrén belül lévő kezét vágnák le. – A valóságnak megfelelve azt kellene mondanunk, hogy nem igaz, hogy az ember határa a bőre! Hozzátartozik az őt körülvevő levegő is, hiszen szakadatlanul ki- és beáramlik rajta keresztül. Nem szabad önkényesen határt szabnunk magunknak a bőrünkkel. – Ha ezzel a ténnyel szembe akarnánk nézni, – (persze, elméletben, hiszen az észlelés nem ezt a megfigyelést szolgáltatja), – azon kellene elgondolkodnunk, amire a külvilág nem nyújt indítékot. Ha állandóan látnánk a levegő-áradatot, amely belénk áramlik, elterjed bennünk, átalakul, majd ismét elhagy bennünket, ha ez állandóan szemünk előtt lenne, eszünkbe se jutna olyasmit mondani, hogy a kezünk jobban hozzánk tartozik a belénk áradó levegőnél. A levegőt saját magunkhoz tartozónak tekintenénk. Hallucinálónak tartanánk azt az embert, aki azt mondja, hogy ő önálló lény, létezni tud környezet nélkül is.

Az atlantiszi ember ilyen illúziókban nem ringathatta magát. Megfigyelése világosan mást mutatott. Nem a környezetében lévő tárgyak határozott körvonalait látta, hanem az őket körülvevő színes aurát. Nem úgy látott egy növényt-, ahogyan mi, hanem mindent ahhoz hasonlóan látott, ahogyan mi látjuk az utcai lámpákat színes karikákkal körülvéve ködös, őszi estéken. Azért volt ez így, mert szellemiség van, szellemi lények vannak a külvilágban látható dolgok között, akiket észlelni tudott az akkori tompa szellemi látásával. Amint köd terülhet el a lámpák között, úgy vannak szellemi lények mindenütt a térben. Az atlantiszi ember úgy látta ezeket a lényeket, mint Önök a ködöt látják. Számára a szellemi lények valamiféle köd-aurában telepedtek rá a külvilág tárgyaira. Magukat a kívül léve tárgyakat homályosan látta. De mivel a szellemet látta, a testén keresztül ki- és beáramló szellemiséget is látta. Saját magát is környezete egyik tagjának érezte. Mindenhol látta a ma nem látható, testébe hatoló áramlásokat. A levegő közülük a legdurvább, sokkal finomabb áramlások áradnak az emberbe. Már nem látja az ember a szellemieket, mert nincsen már meg a régi tompa szellemi látása.

Az atlantiszi ember úgy látta a szellemi áramlatokat ki- és betódulni, ahogyan az ember ujja látná – ha tudata lenne – a vér keringését és tudná, hogyha leszakítják, el kellene száradnia. Az atlantiszi ember is úgy érezte egy szervezet részének magát, ahogyan annak érezné magát az ujjunk is. Érezte: „Szememen, fülemen keresztül áramlások tódulnak belém. Nem lehetek ember már, ha kiszorítom magamat belőlük.” Úgy érezte, beleolvad az egész külső világba. Látta a szellemi világot, de nem tudta tőle megkülönböztetni magát, nem volt mai értelemben vett erős én-érzése, öntudata. Ez attól alakulhatott ki, hogy ami a környezetétől való függőség érzetét keltette, visszahúzódott megfigyelése köréből. Az öntudat, az énné válás lehetősége attól alakulhatott ki, hogy ez láthatatlanná lett. Az Atlantiszt követő kor emberének feladata volt kifejleszteni az öntudatot, az „énséget”. A szellemi világ visszahúzódott a nagy atlantiszi katasztrófát követő idők népeinek tudatából és fokozatosan egyre tisztábban és világosabban kezdték látni a fizikai világot. Minden fejlődésre vonatkozik a világon, hogy nem egyszerre, hanem apránként, fokozatosan történik, – a fejlődés egy lassú folyamat. Így tűnt el, lassan, fokozatosan a régi tompa szellemi látás. Örökségként ma is megtalálható még bizonyos embereknél és bizonyos feltételek mellett a mediális hajlamú embereknél. De ami a kellő időben csúcspontját elérte, lassanként el is hal.

Az Atlantiszt követő legrégebbi időkben a hétköznapi embereknek nagyfokú szellemi látása volt még. Beavatottaik, akiket a már említett különleges módszerekkel vezettek be a szellemi világba és ennél fogva, hírnökei lehettek annak, amit régebben bizonyos módon minden ember láthatott, folyamatosan kiegészítették, kibővítették, és ébren tartották, amit a hétköznapi emberek láttak a szellemi világban. A mondák és mítoszok, különösen az orákulumhelyekhez kötött mondák és mítoszok a régi korok igazságait jobban őrzik meg, mint a külső történelemkutatás. Az arra kiválasztott embereknél rendkívüli tudatállapotot – mondhatnám, hogy „álomállapotot”, „mediális állapotot” – idéztek elő ezeken a helyeken, azzal, hogy a világos, nappali tudatállapotnál tompább, homályosabb tudatállapotot hoztak létre. Lefokozott tudatállapotukban ugyan a külvilág tárgyai között voltak, de ők maguk azokat nem látták. Ez nem volt a régi szellemi látással azonos, hanem egy félig álom-, félig szellemi látásszerű köztes állapot volt. Ha az ember meg akart valamit tudni a világ összefüggéseiről, vagy arról, hogy valamilyen helyzetben hogyan viselkedjék, kérdésével az orákulumhoz fordult, – oda, ahol tompa szellemi látással rendelkeztek a régi idők örökségeként.

Fejlődése kezdetén tehát bölcsességhez jutott az ember. Belé áradt a bölcsesség. De a bölcsesség lassanként el is apadt. A szellemi világban csak egyre bizonytalanabb megfigyeléseket tudtak tenni még a beavatottak is, – tehát azok, akiket étertestük kiemelésével, vagyis rendellenes állapotban lehetett csak a szellemi világba vezetni. Akik nemcsak a régi értelemben voltak beavatottak, hanem a korral karöltve haladva egyszersmind a jövő látnokai is voltak, felismerték, hogy egy új impulzusra van az emberiségnek szüksége. Amikor alászállt az emberiség az isteni-szellemi magasságokból, részesült ugyan a régi bölcsesség adományában, de az egyre jobban elsötétült. Régen minden ember rendelkezett vele, – azután csak azok a kevesek, akik különleges tudatállapotba kerültek az orákulumokban, – még később csak a beavatottak, és így tovább.

Ezt mondták az idők jeleit felismerő beavatottak: „El kell jönnie az időnek, amikor annyira elapad az emberiségben a régi bölcsesség, hogy nem tudja már irányítani és vezetni, de a bizonytalanság lenne az úr akkor az emberen. Ez jutna kifejezésre akaratában, tetteiben és érzéseiben. Mivel fokozatosan elhalna a bölcsesség, nem vezetnék bölcsen az emberek magukat, mind nagyobb erőre kapna énjük, úgy, hogy a bölcsesség visszahúzódásával együtt saját énjében kezdene mindenki az igazság után kutatni, saját érzéseit, akaratát kezdené – mindenki külön-külön – fejleszteni, és ez által egyre jobban elkülönülnének, elidegenednének egymástól az emberek, egyre kevésbé tudnák megérteni egymást. Ha saját, nem az egységes bölcsességből fakadó gondolatokra törekszik mindenki, senki sem tudja megérteni a másik gondolatait. Ha nem az egységes bölcsesség vezérli az ember érzéseit, az emberek érzései egymás ellen fordulnak. Ugyanígy lenne a cselekedeteikkel is. Egymás ellen cselekednének, gondolkodnának, éreznének az emberek – és végül csupa egymás ellen hadakozó individualitássá forgácsolódna szét az emberiség.”

Mi volt a fejlődés kifejeződésének tűnő külső, fizikai jel? Az a változás, amelyet a vérben élt át az emberiség – Mint tudjuk, az egészen régi időkben a vérrokonok házassága volt a szokás. Csak a vérrokon törzsön belül házasodtak az emberek. Később mindinkább a távoli házasság került a helyére. Idegen vér keveredett idegen vérrel. Ennek következtében egyre jobban elapadt a régi idők öröksége. Emlékezzünk csak újból Goethe már tegnap idézett soraira:

„Apámtól kaptam az alakot, s azt, hogy komolyan éljek,
Anyácska víg kedélyt adott, hogy szívesen meséljek.”
(Vas István fordítása) [23]

Tegnap ezt arra vezettük vissza, hogy mindaz, ami az ember étertestében van, a nemzedékről-nemzedékre öröklődő anyai alkotóelemtől származik. Étertestében minden ember az anyai alkotóelem örökségét hordozza, ahogyan fizikai testében az apai alkotóelem örökségét fedezhetjük fel. A vérrokonság esetében az étertestről-étertestre átszármazó örökség nagy volt, vele volt kapcsolatban a szellemi látás régi képessége is. A rokonok között kötött házasságból született emberek a vérrel, a rokon-vérrel együtt étertestükben a bölcsesség régi képességét is megörökölték. A vér fokozatos elkeveredésével, a távoli házasságokkal, idegen törzsek keveredésével együtt egyre csökkent a régi bölcsesség öröklésének lehetősége. Ahogyan tegnap is mondtuk, – megváltozott, az ember vére, olyanná vált a keveredés következtében, hogy fokozatosan elhomályosult a régi bölcsesség. Másképpen: egyre kevésbé volt a szellemi látás átörökítésére alkalmas a vér, amely az öröklődő anyai tulajdonságokat hordozta. Olyanná fejlődött, hogy a szellemi világokba egyre képtelenebb lett betekinteni az ember. Fizikai viszonylatban azt kell mondanunk, hogy az emberi vér olyan irányban fejlődött, hogy egyre kevésbé volt alkalmas arra, hogy hordozza a régi, az embereket irányító bölcsességet és mindinkább a másik végletbe esett, vagyis az önzést kezdte el hordozni, ami egymással szembe és egymás mellé állítja az emberek énjeit. Ezáltal csökkent az a képessége, hogy az embereket a szeretet erejével hozza össze.

Természetesen a vér romlásának folyamatában benne vagyunk még, hiszen ez a folyamat, amely a régi időkben kezdődött már el, lassan egészen a földfejlődés végéig folytatódni fog. Ezért kellett eljönnie egy olyan impulzusnak, amely újból képes megjavítani, ami megromlott a vér következtében. A régi bölcsek mondákkal és mítoszokkal mondják el, hogy a vérrokonság az embereket tévedéshez és nyomorúságba vezette volna. Arra már nem hagyatkozhattak az emberek, ami a régi bölcsességből maradt örökül rájuk: „Ha az orákulumhoz küldesz valakit és megkérdezed, hogy mi történjék, – az orákulum válasza még inkább veszekedésbe és civakodásba taszít.” Megjövendölte például az orákulum, hogy fia fog születni Laiosnak és Jokastének, aki megöli majd az apját, és nőül veszi az anyját. De, annak ellenére, hogy a régi bölcsesség öröksége, az orákulum-bölcsesség a birtokában volt, mégsem akadályozhatta meg annak idején, hogy a vér ne legyen egyre inkább a tévedések áldozata, – Oedipus mégis megöli apját, és nőül veszi anyját, elköveti az apagyilkosságot és a vérfertőzést!

Azt akarta ezzel mondani a régi bölcs: „Egykor bölcsességet kapott az ember. De ha ez még meg is maradt volna, az énje fejlesztését akkor is tovább kellett volna folytatnia és akkor, olyan méreteket öltött volna az önzés, hogy vér támadt volna a vére ellen. Nem alkalmas már a vér arra, hogy pusztán csak a régi bölcsesség segítségével vezesse magasabbra az embert!” Amikor a szellemi látó, a beavatott, az emberek elé tárta az Oedipus-monda eredeti képét, óva intette őket, mintegy figyelmeztetésképpen: „Ez történne veletek egykoron, ha nem lenne semmi más, csak a régi orákulum-bölcsesség.” A Júdás-monda még világosabban mutatja meg, mi lett volna a régi orákulum-bölcsességből. Megjövendölték Júdás anyjának is, hogy a fia megöli majd az apját, őt pedig nőül veszi és ennek következtében leírhatatlan szerencsétlenség fog történni majd. Mindez be is teljesedett mégis! Ez azt jelenti, hogy az ősi, öröklött bölcsesség nem tudja megóvni attól az embert, aminek áldozatul kell esnie, ha az emberiség számára nem jön el egy új impulzus. – Nézzük meg közelebbről, miért is történt ez így. Tegyük fel a kérdést, hogy az ősi bölcsességnek miért kellett az emberiség vezetésére alkalmatlanná- válnia? – Kérdésünkre akkor kapunk választ, ha az emberiségre vonatkozó ősi bölcsesség eredetét közelebbről vizsgáljuk meg.

Szó volt már arról, hogy az ember fizikai teste és éterteste között merőben más volt a kapcsolat az atlantiszi időkben, mint a későbbi korokban. Ma jellemző, az embertermészetű lény négy alkotórészére az, hogy az étertest úgy kapcsolódik a fizikai testhez, hogy nagyjából fedik egymást, és ez különösen az ember feje körüli részére vonatkozik. De ez csak a mai korban van így. Ha a régi atlantiszi korra tekintünk vissza, azt látjuk, hogy az étertest nagyobb volt a fizikai testnél, az ember étertestének különösen a feje körüli része volt minden irányban jóval nagyobb a fizikai fejénél. Az atlantiszi időkben az étertest különösen az ember fejét illetően nőtt jóval a fizikai fején túl. Az atlantiszi fejlődés során azonban egyre jobban fedni kezdte egymást az étertest és a fizikai test, az étertest különösen a fejrésznél húzódik egyre jobban bele a fizikai testbe és ezáltal természetesen az ember-lénynek ezt az alkotórészét át is alakítja. Ebben a vonatkozásban az ember fejlődésének az a lényege, hogy fejének éterteste mindinkább belehúzódik a fizikai testbe és fokozatosan, egyre jobban, fedik egymást. Amíg az étertest kívül volt a fizikai fejen, egészen más helyzetben volt, mint utána. Mindenfelől kapcsolatban volt áramlatokkal, szellemi lényekkel és az ember éterteste az atlantiszi időkben annak köszönhette a szellemi látás képességét, ami így ki- és beáramlott rajta keresztül. A szellemi látás képessége tehát onnan eredt, hogy a fej tekintetében az étertest még nem volt teljesen benne, a fizikai testben, az étertestnek a fejet mindenfelől érő áramlások adták meg a szellemi látás képességét. Majd eljött az idő, amikor az étertest behúzódott a fizikai testbe. Ekkor, bizonyos fokig – nem teljesen – elzárta magát az étertest ezek elől az áramlások elől. Lassanként függetlenítette magát a szellemi látás képességét nyújtó áramlatoktól, amelyek folytán betekintést nyerhetett a világ bölcsességébe. Ha viszont valakit a régi időkben beavattak, és az étertestét kiemelték, éterfeje újból bekapcsolódott a körülötte lévő áramlatokba és ettől ismét szellemi látóvá lett. – Ha az étertest és a külvilág kapcsolata egy csapással megszakadt volna az atlantiszi. kor közepe táján, régi szellemi látását sokkal gyorsabban veszítette volna el az ember. A régi szellemi látás maradványai nem nyúltak volna át az Atlantiszt követő korokba, és a későbbi korok folyamán nem lettek volna emlékei az embernek a szellemi látásról. Az ember viszont, bizonyos vonatkozásban, kapcsolatban maradt a külső áramlásokkal, de történt még valami más is. Éterteste, mely a környezete áramlásaitól függetlenítette magát, megőrizte magában a régi bölcsesség maradványait. Jegyezzük meg jól, hogy miután az atlantiszi kor vége felé felvette magába az ember az étertestet, megvolt még az étertestben a maradványa, – ha szabad így mondanom, – az írmagja annak, ami valaha sajátja volt. Úgy van ez, mint amikor egy fiúnak olyan apja van, akinek van jövedelme és ezt-azt, amire éppen szüksége van, folyamatosan megkapja az apjától. Így vonta ki az ember is környezetéből a bölcsességet, amire szüksége volt, egészen odáig, amíg éterteste el nem szakadt az őt körülvevő áramlatoktól. Tegyük fel, – az előbbi hasonlatnál maradva, – hogy meghal az apja és csak némi örökrészt hagy a fiára, aki azonban semmit sem szerez hozzá. Előbb-utóbb elfogy az örökség és semmi sem marad meg belőle. Ebben a helyzetben volt az ember ekkor. Elszakította magát az Atya-bölcsességtől, de nem szerzett meg hozzá semmit, egészen a kereszténység koráig ebből élt, sőt, abból él még a mai napig is, amit örökölt és nem abból, amit ő szerzett meg hozzá. Az Atlantiszt követő korszak elején még rendelkezett az ember ezzel a tőkével, a-nélkül, hogy a bölcsességért ő maga megdolgozott volna, úgyszólván a kamataiból élt és néha-néha valamiféle pótlást tett még hozzá, amit a beavatottaktól kapott. De végül is a régi bölcsesség-garas veszített már értékéből, Oedipus esetében már semmit sem ért. Nem óvta már meg a rettenetes tévedéstől a régi bölcsesség és Júdást sem tudta megóvni tőle.

Fejlődése során ide jutott el az emberiség. Mi volt az oka vajon, hogy fokozatosan kimerítette bölcsesség-készletét az ember? Az volt az oka, hogy már régebben befogadta magába az ember a szellemi lények kétféle kategóriáját, – előbb a „luciferi”, majd következményeképpen az „ahrimáni”, vagy „mefisztofeleszi” lényeket is. Ezek akadályozták meg a régi bölcsesség gyarapításában. Ugyanis a következőképpen működtek az ember lényében. A luciferi lények az érzéseket, a szenvedélyeket rontották meg, az ahrimani, illetve mefisztofeleszi lények inkább megfigyeléseire, világszemléletére gyakoroltak romboló hatást. Ha a luciferi lények nem nyúltak volna bele a Föld fejlődésébe, az emberben nem ébredt volna fel az érdeklődés a fizikai világ iránt, ami saját szintje alá húzza le. Ha a luciferi lények működése következtében nem avatkoztak volna be a mefisztofeleszi, ahrimáni, vagy sátáni lények, most is tudná, és mindig is tudta volna az ember, hogy szellemiség van minden fizikai dolog mögött! Betekinthetne a szellemiekbe a külső, fizikai világ felszínén keresztül. Ahriman azonban elködösíti az ember szemléletét, és a szellemieket sötét füstfelhő takarja el előlünk. Ahriman hazugsággal fonja körül az embert, ő általa lesz a maja, az illúzió rabja. Ezek a kétféle lények akadályozzák meg benne az embert, hogy újabb javakat szerezzen meg az egyszer már adományképpen elnyert régi bölcsesség javai mellé és ezért apadt el lassanként, majd vált fokozatosan használhatatlanná ez az adomány.

Ám a fejlődés bizonyos más vonatkozásban mégis folytatódik. Az atlantiszi korban az ember étertestével belemerült fizikai testébe. Szerencsétlenségére, amikor bizonyos szempontból „Istentől elhagyatott” volt, a fizikai világban, a fizikai testén belül élte át Lucifer és Ahriman befolyását, – és ez lett a veszte. A régi bölcsesség a fizikai test befolyására, a fizikai testben való élet következtében lett használhatatlan. Hogyan is történt ez? – Régebben nem élt az ember fizikai testben, úgyszólván az Atya javaiból, a régi bölcsességből merített ekkor, vagyis a fizikai testén kívül volt javainak forrása, minthogy kívül volt az éterteste is. Ez a forrás apadt lassanként ki. Az ember fizikai testén belül kellett volna egy forrásnak lennie, hogy a bölcsességhez hozzá tudjon valamit tenni. Mivel ilyen, a bölcsesség megújításához szükséges forrása a saját testén belül nem volt, az történt, hogy valahányszor elhagyta halál után a fizikai testet, étertestében egyre kevesebb bölcsesség volt. Étertestében egyre kevesebb bölcsesség maradt minden egyes megtestesülése, halála után, éterteste bölcsességben egyre szegényebb lett. De folytatódik a fejlődés menete. Egykor, az atlantiszi korban, úgy fejlődött az ember, hogy éterteste belemerült a fizikai testbe, további fejlődése során újra kiemelkedik majd fizikai testéből fokozatosan. Amint az étertest azelőtt behúzódott, mindinkább alámerült, míg Krisztus meg nem jelent és akkor jött el az ideje, hogy a fejlődés menete megváltozzék. Abban a pillanatban, hogy megjelent Krisztus, újból elkezdett kihúzódni az étertest és ma már a fizikai testhez kevésbé szorosan kapcsolódik, mint Krisztus földi tartózkodás idején. De ezáltal a fizikai test még durvább lett.

A jövőben tehát az étertest fokozatosan kihúzódik újra a fizikai testből, és lassanként eléri majd azt a pontot, amikor kívül lesz ismét, mint az atlantiszi korban volt. – A hasonlatunkat folytathatjuk még.

A fiú, aki régebben az apja pénzéből élt, egyre rosszabb körülmények közé kerül, ha elkölt mindent és semmit sem szerez hozzá. De az ő fia, ha van neki, – vagyis az unoka, – már nem lesz olyan helyzetben, mint az apja volt. Az apja még örökölt valamit, volt miből költenie. Az unokának már semmije sincs, nem is örököl semmit, ott áll minden nélkül. – Bizonyos értelemben ilyen volt az emberiség fejlődésének menete. Az étertest bölcsességet vitt bele az ember fizikai testébe, amikor az istenség adományaképpen bizonyos mennyiségű isteni bölcsességet hozott magával. De a luciferi és ahrimáni szellemek megakadályozták, hogy a hozott bölcsesség gyarapodjék a fizikai testben. Ha most újból kihúzódik az étertest, nincs mit magával vinnie a fizikai testből. Ha valami más nem történt volna, ennek következtében olyan jövő elébe nézne az ember, ahol az övé lenne ugyan az éterteste, de sem bölcsesség, sem tudás nem lenne benne. Eközben pedig teljesen elszáradna a fizikai test és az étertestnek sem lenne semmije, hiszen semmit sem kaphat a fizikai testtől. Ha tehát a fizikai testnek nem szabad elszáradnia a jövőben, erővel, a bölcsesség erejével kell rendelkeznie az étertestnek. Miközben az étertest a fizikai testből egyre jobban kihúzódik, a fizikai testből előzőleg meg kell már kapnia ismét a bölcsesség erőit. Meg kellett kapnia valamit, amit magával vihet. Ha az ilyen bölcsesség birtokában húzódott ki a fizikai testből, vissza is tud rá hatni, életet ad neki, nem engedi, hogy elszáradjon.

Az emberiség fejlődésének két lehetősége van. Az egyik lehetőség a következő:

Krisztus nélkül fejlődik az ember. Ebben az esetben az étertest semmit sem tudna magával vinni a fizikai testből, mivel nem is kapna belőle semmit, – üres kézzel távozna. Mivel az étertestnek semmije sincs, a fizikai testet nem is tudná életben tartani, nem tudná az elszáradástól, szétmorzsolódástól megóvni. Az ember lassacskán elveszítené a fizikai test minden eredményét, semmit sem nyerne a fizikai testtől, és kénytelen lenne el is hagyni. – Az ember viszont éppen azért jött a Földre, hogy fizikai testet is kapjon előző adottságai mellé. A fizikai test, mint adottság, régebbi keletű ugyan, de földi misszióját az ember sohasem tudná teljesíteni anélkül, hogy fizikai testét ki ne alakítaná. Lucifer és Ahriman viszont kezdett már hatni a Földön. Ha az ember semmit sem produkál fizikai testben, ha anélkül hagyja el az étertest, hogy valami újat tudna magával vinni és ráadásul még a régi bölcsesség javait is elhasználta, vége lenne a Föld missziójának. A világmindenség számára elveszne a Föld küldetése. Nem vinne magával a jövőbe semmit sem az ember, csak üres éter-koponyáját, amelyet a Föld fejlődésébe teletöltve hozott le ide!

De tegyük fel, hogy a megfelelő időpontban valami történik, aminek következtében az ember képes lenne adni valamit az étertestnek, amikor a fizikai testből kivonul, újra fel tudná eleveníteni, ismét át tudná bölcsességgel hatni. Az étertest ebben az esetben is kihúzódna az elkövetkezendők folyamán, de most új élet, új erő töltené be, amelyet felhasználhatna arra, hogy a fizikai testet életben tartsa. Erőt és életet juttathatna vissza a fizikai testbe. Előbb azonban neki magának lenne szüksége ezekre, erőt és életet kell kapnia. Ha erőt és életet kaphat, megérlelődhet az ember földi gyümölcse! Nemcsak hogy nem pusztul el akkor a fizikai test, hanem még a halhatatlan étertest formáját is felveszi! Így a fizikai testben megszerzett javakkal együtt válhat valóra az ember feltámadása.

Meg kellett a Földön jelennie egy olyan impulzusnak, amely a régi bölcsesség elhasznált kincsét felújítja, és ez által új életet nyerhet az étertest, ezt az elpusztíthatatlant magához tudja vonzani a pusztulásra ítélt fizikai test. Egy olyan étertesttel töltheti be magát, amely őt is elpusztíthatatlanná teszi, és a földfejlődésből kimenti. Az étertestnek ezt az életet, új életet hozta el Krisztus. – Krisztussal függ össze, tehát, hogy átalakuljon az ember halandó fizikai teste, hogy a pusztulásnak ne essen áldozatul, hanem magához tudja vonzani azt, ami romolhatatlan. A Krisztus-impulzus az ember étertestének életet, új életet adott, miután az ember már elhasználta a régit! Aki pedig a jövőbe tud tekinteni, azt mondhatja: „Akkorra, amikor már az étertestem a fizikai testemen kívül lesz, el kell érnem már, hogy Krisztus áthassa étertestemet. Bennem kell Krisztusnak élnie! Földi fejlődésem folyamán étertestemet illetően át kell fokról-fokra hatnom magamat Krisztussal.” A most leírt folyamat mélyen el van rejtve a fizikai szem elől, a világ fizikai fejlődése mögött lejátszódó szellemi folyamat ez. De milyen külső formában jelenik meg?

Mi hatolt be a fizikai testbe a luciferi, ahrimáni lények következtében? A pusztulás, a feloszlás lehetősége, más szóval a halálé. Behatolt a fizikai testbe a halál csírája. Ha Krisztus nem jött volna el, a földfejlődés végére teljes kibontakozásában mutatkozott volna meg a halál csírája. Mert akkor az étertest mindörökre képtelen lett volna az embert újra eltölteni élettel. A fejlődés befejeztével pedig elpusztulna mindaz, ami mint az ember fizikai teste jött létre és a halál áldozatává lenne maga a Föld is, küldetésével együtt. Amikor ma, jelenlegi életünkben, szemben találjuk magunkat a halállal, ez annak a jelképe, ami egyetemes halál formájában következne be a földfejlődés végén. Amit egykor az emberiség útravalóul kapott, csak lassan, fokozatosan apad el és csak ennek az élet-tartaléknak köszönhető, hogy mindig megszülethet újra, megtestesülésről-megtestesülésre fejlődhet. A külső életet illetően csak a fejlődés végén halna el minden életlehetőség az egymást követő inkarnációk során, fokozatosan ugyan, de mégis megmutatkozna, hogy az ember kihal. Lassan, részletekben következne ez be, és mindinkább elszáradna a fizikai test. Ha a Krisztus-impulzus nem jelent volna meg, a földfejlődés végére az ember fokozatosan kihalna. – A Krisztus-impulzus ma még fejlődése elején tart, apránként tagolódik csak majd bele az emberiségbe. Csak az eljövendő korok mutatják majd meg, – egészen a földfejlődés végéig, – hogy mit is jelent Krisztus az emberiségnek.

Ám a Krisztus-impulzus nem egyforma módon érintette az emberek dolgait és tetteit. Vannak ma még olyan dolgok, amelyeket a Krisztus-impulzus egyáltalán nem hat át és csak majd a jövőben fogja áthatni. Egy ideillő példán mutatom meg, hogy a Krisztus-impulzus az emberek tevékenységének nagy területét nem hatja ma még át.

Az emberi tudást illetően az ős-bölcsesség és az ős-erő a kereszténységet megelőző időszak vége felé, időszámításunk előtt a VI.-VII.- században fogyatkozott meg. Friss, fiatal életerejét más életjelenségek tekintetében sokáig megőrizte még, de – különösen a tudást illetően – mégis elhalványodott. De visszamaradt mégis valami az időszámításunkat megelőző VIII, VII, VI. századból, amit a maradék maradékának nevezhetünk. Visszatekintve az egyiptomi-káld, vagy az ó-perzsa és indiai bölcsességre, úgy találnánk, hogy az ő bölcsességüket még valódi szellemi szemlélet, az ősi szellemi látás eredménye hatotta át. Akik nem voltak egészen szellemi látók, abból merítettek, amit a szellemi látók mondtak el. A szellemi látás alapjai nélkül nem létezett „tudomány”, sem az indiai, sem a perzsa, sem a későbbi korokban. Szellemi látáson alapuló kutatás nélkül nem létezett tudomány még a görögök korában sem. Ezután következett az, az idő, amikor a szellemi kutatás forrása elapadt az emberi tudomány számára. Ekkor bukkan először fel az a fajta emberi tudás, ahonnan a szellemi látás kiszorult, vagy legalábbis fokozatosan szorul ki. Miért tűnik el a szellemi látás? Mert most az étertest fent ismét kezd megjelenni. Már megmutatkoznak az első előjelek.

A szellemi látás elapad és elapad a szellemi látók közléseibe vetett hit is. Az emberi tudomány alapjait, ahonnan a szellemi kutatás eredményeit mindinkább kiűzik, a Krisztus megjelenése előtti VII. században rakják le és ez egyre folytatódik. A természetkutatók írásaiban, a régi orvosoknál, továbbá Parmenidesnél [24], Hérakleitosznál, Platónnál, de még Arisztotelésznél is kimutatható, hogy amit tudománynak neveztek, eredetileg a szellemi kutatás eredményei hatották át. De a szellemtudomány elapadt, egyre haloványabb lett. A lelki képességekben, az érzésben és az akaratban jelen van még, de a gondolkodást illetően lassanként elapad. Az étertest befolyása a fizikai testre az ember gondolkodását, tudományos gondolkodását illetően tehát Krisztus megjelenésekor már csökkenőben volt. Mindez fokozatosan, apró lépésekben történik. – Ekkor jött el Krisztus, megadva az impulzust.

A Krisztus-impulzust természetesen nem vette fel mindenki azonnal, különösen bizonyos területeket illetően. Voltak különböző területek, ahol felvették, de a tudományok területén kimondottan elutasították. Nézzük csak meg a tudományt a római császárság korában. Celsus [25] például mi mindent összeirkált Krisztusról! Celsus igen nagy tudós volt, de az emberi gondolkodást illetően a Krisztus-impulzusból semmit sem értett meg. Ezt úja: „Állítólag élt egyszer Palesztinában egy házaspár, József és Mária, a keresztények szektája hozzájuk kapcsolódik. Minden babona, amit róluk mondanak. Az igazság az, ennek a Józsefnek a felesége megcsalta egyszer a férjét egy Panthera nevű római századossal. József azonban nem tudta, hogy ki a gyermek apja.”

Annak idején ez a történet kora legismertebb történetei közé tartozott. – Aki korunk irodalmát figyelemmel kíséri, tudja, hogy sokan még ma is Celsus módjára gondolkodnak.

A Krisztus-impulzus bizonyos területeken valóban lassan hódít csak teret, de a szóban forgó területekre még egyáltalán nem tudott eljutni. Ilyenek az elszáradóban lévő területek. Láthatjuk, hogyan szárad el valami az emberi agyban, – pedig ha Krisztus befolyása érvényre jutna benne, egészen más formában keltené újra életre a tudományt. Különösnek tűnik ez ma, a tudományos fanatizmus korában, de mégis így van. Az emberi agy tudományos gondolkodásra hivatott része folyamatban van a lassú elhalás felé. Érezhetően tűnik el lassan, folyamatosan a tudományos gondolkodásból a régi örökség. Arisztotelész viszonylag sokat örökölt még a bölcsességből, de ez a régi örökség mindinkább kiszorul a tudományból, amit a megfigyeléssel nyer, gondolkodását illetően „istentől elhagyatottá” teszi később. A régi javakból már semmije sincs meg. Látható, hogy bármennyire át is éljük Krisztust, nem tudjuk megtalálni az összefüggést a Krisztus-impulzus és az emberiség által meghódított tudomány között. Külső bizonyítékok vannak erre.

Tegyük fel, hogy a XIII. században élt valaki, aki intenzíven élte át a Krisztus-impulzust. Azt mondhatta volna: „Megkaptuk Krisztustól az impulzust! Az evangéliumból hatalmas új kinyilatkoztatások folyama árad felénk, áthathatjuk magunkat vele!” Tegyük fel, hogy az illető a tudomány és a kereszténység közötti kapcsolat megteremtését tekintette volna feladatának. Bizony már a XIII. században sem talált volna kora tudományában semmi olyat, ami szükséges lett volna hozzá! Vissza kellett volna nyúlnia Arisztotelészig. Nem a XIII. századbeli tudománnyal tudta volna a kereszténységet interpretálni, hanem csakis Arisztotelésszel. A korabeli tudomány olyan volt, ami a Krisztus-princípium megközelítésére egyre képtelenebb lett. Ezért kellett visszanyúlnia a XIII. században élő embereknek egészen Arisztotelészig, akinek a régi bölcsesség öröksége még rendelkezésére állt és képes volt olyan fogalmakat alkotni, amelyekkel a tudományt össze lehetett egyeztetni a kereszténységgel. – A fogalmak terén egyre szegényebb lett a tudomány, annak arányában, ahogyan megfigyelésekben gazdagodott. Azután eljött az, az idő, amikor eltűnt a tudományból a régi bölcsesség összes fogalma.

Tudományuk tekintetében a legnagyobbak is, természetesen a saját koruk gyermekei. Galilei [26] nem tudott az abszolútumból kiindulva gondolkodni, csak korának megfelelő módon gondolkodhatott. Éppen az teszi őt naggyá, hogy a tiszta, az Istentől elhagyatott gondolkodást, a pusztán csak mechanikai gondolkodást képviseli: Galilei a tudományban nagy változást jelent. Előtte a legegyszerűbb fizikai jelenséget is másképpen magyarázták, mint őt követően. – Például, eldob valaki egy követ. Ma azt mondják, hogy a kő mindaddig mozgásban marad, amíg mozgásában egy másik erő meg nem állítja. Galileit megelőzően nem így gondolkodtak. Meg voltak róla győződve, hogyha azt akarjuk, hogy tovább mozogjon a kő, valakinek folyamatosan löknie kell. Valamiféle aktivitást láttak a leeső kő mögött. Galilei az embereket egy másféle gondolkodásra tanította meg, de úgy, hogy mechanizmusnak fogták fel a világot. Ma már szinte az az ideál, hogy mechanikus, mechanisztikus módon magyarázzák a világot és kiűzzenek belőle mindent, ami szellemi. Annak a következménye ez, hogy annyira összeszáradt már az emberi agynak, a gondolkodás eszközének az a része, amely a tudományos gondolkodás szerve, hogy a fogalmakat nem képes megtölteni új élettel és így egyre szegényebbek és még szegényebbek lesznek a fogalmak.

Könnyen be lehetne bizonyítani, hogy bár a tudomány egymásra halmoz részleteket, de az emberiséget nem gazdagította egyetlen fogalommal sem. Jegyezzük meg jól: a megfigyelések nem fogalmak! Ne mondják, hogy az emberiséget fogalmakkal gazdagította az olyasvalami, mint a darwinizmus, meg az effélék. Mások tették ezt meg, – nem a tudósok, hanem akik egészen más forrásokból merítettek. Goethe volt ilyen ember. Ő az emberiséget egészen más forrásokból fakadó fogalmakkal gazdagította. Ezért azután dilettánsnak tartják a tudósok.

Valóban az a helyzet, hogy nem gyarapodott fogalmakkal a tudomány. Az ősrégi időkben sokkal élettől duzzadóbb, magasabb rendű és nagyszerűbb fogalmakat találhatunk. A darwinizmusnak olyan fogalmai vannak, mint a kipréselt citrom. Darwin összegyűjtött megfigyeléseket és elszegényedett fogalmakkal kapcsolta össze őket. Ez a tudományos irányzat világosan az elhalás fokozatos folyamatát mutatja be. Egy elhaló félben lévő része van az ember agyának, ez a része tevékenykedik ma a tudomány területén. Az, az oka, hogy a Krisztus-impulzus nem érte el ma még az ember étertestének azt a részét, amely a kiszáradó agyat élettel lenne hivatott megtölteni. Nem lesz élet a mai tudományban mindaddig, amíg a Krisztus-impulzus bele nem árad az ember agyának abba a részébe, amelynek el kell látnia a tudományt. Ez a következménye a világ nagy törvényszerűségének. Ha a tudomány így folytatódik, fogalmai egyre szegényesebbek lesznek és lassan ki is halnak majd. Egyre többen lesznek olyanok a tudomány terén, akik egymás mellé állítják majd a megfigyeléseket, de rettegnek azoktól, akik egyszer gondolkodni kezdenek. Borzasztó dolog egy professzornak, ha egy fiatalember ma némi gondolkodást tartalmazó disszertációt ír.

De ma már létezik az antropozófia; amely a Krisztus-impulzust egyre jobban érthetővé fogja tenni az emberiség számára, és így az étertestet mind több élettel látja majd el. Képes lesz neki annyi életet adni, amennyi feléleszti majd az agy kiszáradó részét, éppen azt a részét, amelynek a mai tudományos gondolkodás irányzata lett az eredménye. Ez lesz a példa arra, hogy a Krisztus-impulzus, ha teret hódít magának az emberiségben, hogyan kelti életre újra az ember egyes elhaló részeit. A jövőben egyre több olyan része lenne, amely elhalna. De a Krisztus-impulzus minden elhaló félben lévő részt illetően beárad majd az emberiségbe és a földfejlődés végére az egész étertestet átható Krisztus-impulzus, újra felelevenít majd minden olyan részt, amely egyébként halálra lenne ítélve, ha az ember éterteste nem válik eggyé a Krisztus-impulzussal.

Az emberiségnek új életet adó impulzus, az első impulzus az emberiség feltámadásához, abban a pillanatban adatott meg, amelyet olyan gyönyörűen ír le a János-evangélium írója. Képzeljük el, hogy Krisztus egyetemlegesen belépett a világba és a nagy tettet először hajtja végre egy Vele teljesen áthatott étertestből…, hiszen Krisztus ilyenné tette a názáreti Jézus étertestét, úgyannyira, hogy ez az étertest életet adhatott a fizikai testnek is. Krisztus éterteste megdicsőült abban a pillanatban, amikor a názáreti Jézus éterteste, amelyben Krisztus lakozott, teljesen áthatotta élettel a fizikai testet. A János-evangélium írója így úja le ezt a pillanatot:

„Atyám, dicsőítsd meg a Te nevedet! Szózat jőve azért az égből: Meg is dicsőítettem és újra meg is dicsőítem. A sokaság azért, amely ott állt és hallotta vala, azt monda, hogy mennydörgött. ” így írja: a sokaság mennydörgést hallott, de nincs arról szó, hogy olyasvalaki hallotta volna a szózatot, aki nem lett volna előkészítve rá.

„Mások mondának: Angyal szólt néki. Felele Jézus és monda: Nem én érettem lőn e szó, hanem ti érettetek.”

Azért, hogy körülötte megértse mindenki, hogy mi történt. Krisztus így szól arról, ami történt:

„Most van az ítélet e világ felett, most vettetik ki e világ fejedelme.”

Lucifer és Ahriman ebben a pillanatban vettetett ki Krisztus fizikai testéből.

Előttünk áll a nagy példa, amelynek a jövőben, az egész emberiségben meg kell valósulnia, – ki kell taszítani a Krisztus-impulzus segítségével a fizikai testből az akadályokat, amelyeket Lucifer és Ahriman gördítettek eléje. Úgy kell a Krisztus-impulzusnak feltöltenie élettel az ember földi testét, hogy át lehessen vinni a földi küldetés gyümölcseit azokra az időkre, amelyek felváltják majd a Föld létét.

13. Kassel, 1909. július 6.

[A Golgotái Misztérium kozmikus jelentősége. A halál legyőzetése a luciferi-ahrimani befolyás elhárítása következtében. A halál, mint ami életet ajándékoz. Az első indíték, hogy Földünkből Nap legyen és a Föld Nap-létének első csírája. Krisztus erejének kisugárzása az ember étertestébe. A krisztusi fény működése és tükröződése, mint a Föld körül lévő szellemi szféra. A Szent Szellem.]

Tegnap felidéztük a Golgotái Misztérium jelentőségét, az emberiség Földünkön végbemenő fejlődését illetően. A világon minden esemény alapjában véve szinte végtelenül sok vonatkozásban függ össze az egész kozmosz fejlődésével. A Golgotái Misztérium lényegét teljesen csak akkor érthetjük meg, ha feltárul előttünk az esemény kozmikus jelentősége is.

Azt már tudjuk, hogy az a szellemi lény, akit Krisztusnak nevezünk, a Földön túli régiókból szállott alá Földünkre, miközben úgyszólván látható is volt, hogyan közeledik. A régi Perzsiában Zarathusztra szellemi látó szemével a Napon pillantotta meg, később Mózes észlelte az égő csipkebokorban és a Sínai-hegy tüzében, végül, akik a Krisztus-esemény kortársai voltak, a názáreti Jézus testében élhették meg jelenlétét. Tudjuk, hogy a földi események mindenekelőtt naprendszerünkkel függnek össze, elsősorban az emberiség fejlődését illetően. Hiszen már beszéltünk róla, hogy az emberiség fejlődése egyáltalán be sem következett volna, ha egykor nem vált volna ki a Nap-Hold-Föld egységes égitestéből előbb a Nap, majd a Hold. Így jött létre az egyensúly a Nap és a Hold között. Mivel ez ember nem tudta azoknak a lényeknek a fejlődési ütemét követni, akik fejlődésüknek megfelelő színteret a Napon találtak meg, a Napot el kellett választani a Földtől. Ha pedig a Föld a Holddal együtt maradt volna, az emberiség annak esett volna áldozatul, hogy gyorsan megkeményedik, megcsontosodik. Ezért ki kellett szubsztanciáival és lényeivel együtt válnia a Holdnak is. Így vált lehetővé, hogy megfelelő módon fejlődjék az emberiség. De tegnap már megbeszéltük, hogy valami még megmaradt a megkeményedésre való hajlamból, ami éppen elég lenne ahhoz, hogy az emberiség a földfejlődés végére a megsemmisülés irányába haladjon, – ha a Krisztus-impulzus nem jött volna el. Földünk fejlődését most ezek ismeretében tekintjük át kissé.

Egykor tehát egy égitestet alkotott a Nap, a Hold és a Föld. Majd levált róla a Nap és már csak a Föld és a Hold maradt meg együtt. Azután a mai Hold is kivált és visszamaradt a Föld, mint az emberiség fejlődésének színtere. Ez a régi lemúriai korban történt, amely a már több szempontból megbeszélt atlantiszi kort előzte meg. A Föld, ezután, úgy fejlődött tovább, hogy az atlantiszi kortól mindmáig kívülről hatottak rá a Nap és a Hold erői. – Most a Krisztus-impulzus eljöveteléig kísérjük figyelemmel a földfejlődés menetét, mégpedig egy meghatározott pillanatáig, addig a pillanatig, amikor a Golgotán felállították a keresztet és Krisztus-Jézus sebeiből folyt a vér. Most a földfejlődésnek ezt a pillanatát vegyük szemügyre.

Ami az emberiséggel eddig az időpontig történt, annak a következménye, hogy az egyesült luciferi, és ahrimáni lények behatoltak az ember lénybe. Tudjuk, hogy ennek következtében majának, illúziónak látja az ember a külső világot. Ahriman működése következtében nem a valóságos formájában látja a külső világot, hanem úgy, mintha kizárólag csak anyagi, materiális lenne a világ, mintha nem lenne minden mögött, ami anyagi, szellemiség. Az emberek hosszú időn át egy tévedés következtében létrejött szemléletben éltek és sokan így élnek ma is. Csak az érzékelhető, materiális benyomásokat ismerik el, amelyeket feldolgoznak képzetekké. Ahriman, illetőleg Mefisztofelész befolyása következtében hamis képe van az embernek a külső világról és hazug, téves elképzelései vannak a szellemi világról is. De minden, ami szellemi, fizikai hatásokkal függ össze. Láttuk, milyen fizikai hatások járnak együtt a külső szemlélet hazug képével. Azt is láttuk, hogy a vér éppen a luciferi és ahrimáni befolyás hatására egyre kevésbé volt alkalmas arra, hogy a külső világban a valóságot lássa meg. A régi vérrokonság idejéből való vér megromlásával, a vérkeveredés folytán a vér hígulásával, szétporladásával, elhalásával függött össze, hogy fokozódtak az illúziók. Mert nem fordulhatott már kérdésekkel az ember a régi bölcsességhez, amely azelőtt még öröksége volt, és amely azt mondta: „Nem igaz, hogy a külső világ csak anyag, ha tartod magad a régi bölcsesség örökségéhez, megtudod, hogy a fizikai világ mögött van egy szellemi világ.” De veszendőbe ment az örökség és az ember rá volt utalva lelkivilágával és megismerésével a külső, fizikai világra. Ez változtatta illúzióvá, tévedéssé fizikai benyomásait. Ha a Krisztus-esemény nem következett volna be, oda jutott volna az ember, hogy a régi bölcsesség minden maradék örökségét elveszítette volna, fokozatosan kizárólag az érzékelhető világra és benyomásaira lett volna utalva. Elfelejtette volna, hogy a szellemi világ létezik. Ennek kellett volna bekövetkeznie, vak lett volna a szellemi világot illetően az ember.

A legkomolyabban szembe kell néznünk azzal az igazsággal, hogy a külső világot illetően az ember egyre inkább a tévedésnek és a megtévesztésnek esik áldozatul. Az igazságot, hogy az érzékelhető világot illetően tévedés áldozata az ember, nem olyan egyszerű teljes horderejével és komoly voltával felfogni. Próbáljuk csak megérteni, mit jelent, hogy illúziónak, csalódásnak kell tartanunk a fizikai, érzékelhető világban szerzett érzékelhető benyomásokat. Azt kell mondanunk önmagunknak: a módja téves, ahogyan hatással vannak ránk az érzékelhető világ tényei. Meg kell tanulnunk, hogyan lássuk meg a külső benyomások mögött valódi alakjukat. – Egy olyan eseményt említek most meg, ahol az igazság meglátása az embernek általában nehezére esik, nehezen mondja hazugnak, illúziónak, majának azt az alakot, amely megmutatkozik egy bizonyos eseménnyel kapcsolatban. Tudják, melyik ez az esemény? A halál. A halál, ahogyan előttünk megjelenik a fizikai világban, ahogyan az említett benyomások hatására megismerésünk csak a külső, fizikai események felfogására képes, a halál olyan tulajdonságok ismertetőjegyeit viseli magán, olyanná lett, hogy már csak a külső, fizikai világ szemszögéből tudja szemlélni az ember. Éppen a halált illetően kellett az embernek áldozatul esnie a legtévesebb, legvégzetesebb hiedelemnek. Le kell a következtetést vonnunk tehát, hogy maja, illúzió, megtévesztés formájában mutatkozik meg a halál.

Sokféle dologgal találkozunk a fizikai világban. A világmindenségben csillagok, hegyek, növények, állatok, az ásványok és az emberek világa tárulnak szemünk elé és minden egyéb, amiről érzékszervi megfigyeléseinkkel szerezhetünk tudomást. Ha megkérdezzük: „Honnan van mindez? Honnan van a külső, materiális világnak ismert, fizikai úton érzékelhető világ?” Azt kell válaszolnunk: „A szellemiségtől! Fizikai, érzékelhető világunknak a szellemiség az alapja.” Ha vissza akarnának nyúlni a szellemi eredetre, arra, ahonnan mindaz, ami fizikaiság, származik, „minden létezés alapjának” neveznénk azt, – vagyis a keresztény ezoterika nyelvén az „Atya-princípium”-nak. Minden teremtett dolog és lény alapja az isteni „Atya-princípium”. Mi az tehát, amit az ember elől azzal, hogy eléje varázsoltak egy maját, illúziót, elrejtettek? Az isteni „Atya-princípiumot” rejtették el vele. Mindenben, ami körülveszi az embert, az Atya-princípiumot kellene meglátnia az érzékszervek által mutatott csalóka képek helyett! Az isteni szellemi Atya-princípiumot kellene mindenhol látnia az embernek, ahonnan minden származik, – az ember maga is. Az isteni-szellemi Atya-princípium tehát, amelyhez tartozik az ember és minden más dolog is, nem valóságos alakjában mutatkozik meg. Az ember képességeinek csökkenése következtében – ahogyan erről szóltunk már, – az Atya-princípium a nagy megtévesztésen, a maján keresztül mutatkozik meg.

Miféle szövevény ez a nagy megtévesztés? – A körülöttünk lévő összes dolgok között egy alapvető tény áll előttünk, – a halál! Azt kellene mondanunk, hogy az érzékszerveink elé táruló külső dolgok valójában az Atya-princípiumot, az isteni-szellemi Atyaprincípiumot fejezik ki. Amennyiben pedig a halál hozzátartozik az érzékelhető világhoz, számunkra az isteni-szellemi Atya-princípiumhoz tartozik. Annak következtében, hogy az ember a már említett módon fejlődött, szeme elől különféle burkok rejtették el az isteni-szellemi Atya-princípiumot, – végezetül még a halál burka is. Mit kell az embernek keresnie? Az Atyát, a kozmikus Atyát! Amint meg kell tanulnia az embernek, hogy mindenben azt lássa: „Valójában ez az Atya!”, meg kellene azt is tanulnia, hogy: „A halál, az Atya!”. Miért jelenik meg előttünk hamis kép az Atyáról az érzékelhető, fizikai világban? Miért látjuk az Atya képét annyira eltorzított, megmásított formában, hogy a halál csalóka képében mutatkozik meg előttünk? – Mert belenyúlt az életünkbe a luciferi-ahrimáni princípium! Minek kellene történnie tehát, ha az ember el akarna jutni a halál téves, hamis, maja-szerű szemléletétől a valódi szemléletéhez?

A halál mivoltáról az embert a tények világosíthatják fel. Valaminek kellene történnie, ami által az ember megtanulná, hogy amit a halálról tudott, amit vele kapcsolatban érzett, amit a halálról alkotott elképzelése hatására tenni tudott, valótlan. Be kellett az eseménynek következnie, amely a halál valódi alakját mutatja meg, a megtévesztő alakját el kellett törölni, az ember előtt, valódi alakjában kellett megmutatkoznia a halálnak.

Krisztus küldetése volt a Földön az, hogy tettével a halál igazi mivoltát tálja szemünk elé, valótlan alakja helyett.

A halálból attól lett az Atya torzképe, hogy beleavatkozott az emberiség fejlődésébe Lucifer és Ahriman. A halál a luciferi-ahrimáni befolyás következménye volt. Mit kellett tennie tehát annak, aki ki akarta iktatni a világból a halálnak ezt a valótlan alakját?

Sohasem lehetett volna eltávolítani az emberéletből a halál hamis alakját anélkül, hogy kiküszöbölték volna az okát, Lucifert és Ahrimánt. Egyetlen földi lény sem lett volna erre képes. Egy földi lény a földi lények által előidézett dolgokat eltörölheti a fejlődés folyamán, de a luciferi-ahrimáni hatásokat nem törölheti el. Ezt csak egy olyan lény tehette meg, aki nem volt még a Földön Lucifer és Ahriman működése kezdetén, aki odakint volt még a világmindenségben és akkor szállt alá a Földre, amikor Lucifer – Ahriman már egészen az emberi testbe hatolt.

Ez a lény valóban lejött a Földre, és mint láttuk, Lucifer – Ahrimánt éppen a megfelelő pillanatban távolította el, megszüntette azt az okot, amely a halált a világba hozta. Olyan lénynek kellett tehát lennie, akinek semmi olyanhoz nem volt köze, ami halált okoz az emberiségben. Semmihez sem lehetett köze, aminek következtében a halált elszenvedték az emberek, vagyis ahhoz, ami Lucifer, majd később Ahriman hatására történt, amit Lucifer és Ahriman befolyására tettek az emberek a Földön, más szóval: ennek a lénynek nem lehet köze ahhoz, ami által bűnbe esett az ember. Mert ha ez lény ilyen okok következtében szenvedett volna halált, ez a halál indokolt is lett volna. A „vétkes” halált csak egy indokolatlan, teljesen ártatlan halál törölhette el, amelyet egy bűntelen lény vállalt magára.

A halált egy ártatlan, bűntelen lénynek kellett elszenvednie, egyesülnie kellett vele, el kellett tűrnie. Ettől árasztott az emberek életébe olyan erőket, amelyek hatására fokozatosan jutnak el a halál valódi alakja megismeréséhez, vagyis, hogy felismerjék, hogy úgy, ahogyan az érzékelhető világban megjelenik a halál, nem igaz, ellenkezőleg, – azért kell bekövetkeznie a halálnak, hogy a szellemi világban lehetővé váljon az élet. A halál a szellemi élet alapja.

A Golgotán ártatlanul elszenvedett halál azt bizonyítja, amit csak lassacskán értenek meg majd az emberek, vagyis, hogy a halál az örökkön élő Atya! Ha helyesen tudjuk a halált szemlélni, ha a golgotai esemény folytán felismerjük, hogy a külső halál semmit sem jelent, hogy egyesülhetünk a názáreti Jézus testében lakozott Krisztussal, ha ráébredünk, hogy Krisztus tette eredményként a kereszthalál külső esemény csupán, és Krisztus élete a halál előtt és után az étertestben ugyanaz, vagyis az élettel szemben a halál tehetetlen, – akkor értettük meg, hogy a halál nem oltja ki az életet, hanem ő maga az élet. A kereszten függő szent test egyszer és mindenkorra azt hirdeti, hogy a halál valójában életet ad. Amint a növény is egy magból bújik ki, a halál sem megsemmisítő, hanem az élet magva. Azért vetették el a fizikai világban, hogy ne hulljon ki ez az érzékelhető világ az életből, hanem vétessék oda fel! Be kellett a keresztfán következnie az ellentmondásos, ártatlan halálnak, hogy rácáfoljon a halálra. Mi is történt ez által?

Tudjuk már az előző előadásokból, hogy az ember lényének negyedik alkotórésze az „én” és az „én” fejlődése során a vér az „én” fizikai eszközévé lett. A vér fejezi ki az „én”-t. Emiatt, annak arányában, ahogyan egyre romlott a vér, az „én” egyre jobban áldozatul esett a tévedésnek, a majának, vagy illúziónak. Az énje erejének fokozódását annak köszönheti az ember, hogy van vére. Szellemi vonatkozásban az énjét annak köszönheti, hogy megtanulta megkülönböztetni magát a szellemi világtól, – individualitássá lett. Ez pedig másképpen nem volt lehetséges, csak úgy, hogy egy időre elvágták a lehetőségtől, hogy betekintsen a szellemi világba. És éppen, a halál volt az, ami elvágta attól, hogy betekintsen a szellemi világba.

Ha mindig tudta volna az ember, hogy a halál az élet csírája, önálló én-voltáig nem jutott volna el, mert a szellemi világgal kapcsolatban maradt volna. A halál ténye keltette benne azt az illúziót, hogy a szellemi világtól el van vágva és az önálló „én” ezáltal fejlődött ki benne. De az „én” egyre önállóbb lett, mégpedig úgy, hogy önállóságát túlzásba is vitte, túlfeszítette egy bizonyos ponton. Másfelől ez csakis úgy egyenlíthető ki, hogy én-voltától elvonták azt az erőt, amely túlhajtotta ezen a ponton. Ki kellett küszöbölni tehát, ami az énben túlságosan erős önzéshez vezetett, ami nemcsak én-tudatot, énséget, hanem önzést eredményezett. Ezt pedig az énből akkor távolították el, – és a jövőben az egyes énekből is egyre jobban kiűzetik majd, – amikor a golgotai kereszten a halál bekövetkezett és a sebekből a vér folyt.

A Krisztus sebeiből folyó vér az ember-én túláradó önzésének valóságos szimbóluma. Ahogyan a vér fejezi ki az én-t, úgy fejezi ki a Golgotán elfolyt vér az ember énjében lévő többletet. Ha a vér nem folyt volna a Golgotán, belecsontosodott volna az ember az önzésbe, és egy olyanfajta végzet felé haladt volna, amiről tegnap volt szó. A Golgotán kicsorduló vérrel együtt elindult az a folyamát is, amely az emberiségből majd lassanként ki tudja azt iktatni, amitől az „én” önzővé lesz.

De minden fizikai eseménynek van szellemi ellenképe. Egy szellemi történés is végbement abban a pillanatban, amikor folyt a vér a Golgotán a sebekből. Abban a pillanatban történt meg először, hogy a világmindenség felé sugarak indultak el a Földtől. Előzőleg ez nem történt meg. Így ettől a perctől fogva a Földből kiinduló sugarakat kell elképzelnünk… – A Föld mind sötétebb és sötétebb lett az idők folyamán, egészen a Golgotái Misztériumig. Amikor a vér folyik a Golgotán, világítani kezd a Föld!

Ha a kereszténységet megelőző időkben egy szellemi-látó lény valamely távoli égitestről a Földre nézett volna, a Föld auráját lassacskán kihunyni látta volna, és az aura a golgotai eseményt közvetlenül megelőző időszakban lett volna a legsötétebb. Ekkor azonban új színekben látta volna a Föld auráját felragyogni. A golgotai tett a Földet fokozatosan éteri, majd fizikai fénnyé váló asztrális fénnyel hatotta át. Mert tovább fejlődik minden a világon. Ami ma Nap, előzőleg bolygó volt, amint Nappá fejlődött a régi Szaturnusz, Nappá fog fejlődni a Földünk is, ami jelenleg egy bolygó. A napiét felé Földünk az első indítékot akkor kapta meg, amikor a Golgotán a Megváltó sebeiből a vér folyt. Akkor kezdett el világítani a Föld – az asztrális síkon, vagyis csak a szellemi látó számára látható módon. De a jövőben fizikai fénnyé válik az asztrális fény, a Földből pedig világító égitest, egy Nap lesz majd.

Ismételten rámutattam már, hogy egy égitest nem úgy jön létre, hogy fizikai anyag gyúródik össze, hanem egy szellemi lény új szellemi központot, új színteret teremt magának. Az égitest teremtése a szellemi lénytől indul ki. Előzőleg még minden fizikai égitest szellem volt. Földünk egykor azzá lesz majd, ami aurikus asztralitás formájában kezdett most el kisugározni belőle. Ez a jövendő Nap – Föld első csírája. De amit az ember csalóka érzékszerveivel akkoriban látott volna, csak délibáb, szertefoszló kép, ami megszűnik létezni majd. Minél inkább „Nap” lesz majd a Földből, ez a maja annál inkább elég majd a Nap tüzében. Attól, hogy a Földet új erő járta át, hogy Nappá-válása alapjai megteremtődtek, lehetővé vált, hogy ez az erő az embert is átjárja. Ez volt ahhoz az első indíték, amiről tegnap szó volt, vagyis ahhoz, hogy Krisztus ereje beáramoljon az ember étertestébe. Attól, ami asztrálisan beleáradt az emberbe, éterteste elkezdhette felvenni magába a távoli jövőben szükséges új életerőket. – Ha képzeletben összehasonlítunk egy későbbi időpontot a golgotai esemény időpontjával, – ha tehát az emberiség egy eljövendő állapotát vetjük össze azzal az állapottal, amelyben volt a golgotai esemény idején, – azt mondhatjuk, hogy a Föld már semmit sem tudott magától belesugározni az ember étertestébe, amikor a Krisztus-esemény bekövetkezett. Bizonyos idő elteltével azután áthatotta az élet sugara azoknak az embereknek az étertestét, akik a Krisztus impulzushoz kapcsolatra találtak. Akik Krisztust megértették, felvették magukba azt az erőt, amely a Földben van azóta, – a Föld új, világító erejét. Felvették étertestükbe Krisztus fényét! Beleárad az emberek étertestébe Krisztus fénye.

Azon idő óta megadatott az ember étertestében a lehetőség, hogy mintegy a krisztusi fény hatására valami új jelenjen meg benne, ami életet lehel, elpusztíthatatlan, a halálnak nem esik áldozatul soha. De ha nem esik ez áldozatul a halálnak, meg is menekül tőle ez a valami, nem lesz a halálnak részese, – noha a Földön az embert megtéveszti még a halál valótlan képe. Azóta van tehát az ember étertestében valami, ami a Föld halált hozó erőinek nem esik áldozatul. Ez a valami, amit a halál nem érint, amit az ember a Krisztus-impulzus hatására tesz fokozatosan magáévá, visszaáramlik, kiárad a világmindenségbe. Aszerint, hogy erősebb, vagy gyengébb az emberben, aszerint képvisel egy olyan erőt, amely a világmindenségbe árad ki. Ez az erő egy szférát alkot a Nappá alakulófélben lévő Föld körül. A Föld körül mintegy szellemi szféra képződik az elevenné vált étertestekből. Amikor Krisztus fénye kisugárzik a Földből, a Földet mintegy a krisztusi fény visszatükröződése veszi körül! Krisztus azt nevezi szent Szellemnek, ami a krisztusi fényként tükröződik vissza, a Krisztus-esemény következményeképpen jelent meg! Amennyire igaz, hogy a Föld a golgotai esemény folytán kezd el Nap-létet élni, ugyanannyira igaz, hogy ettől az eseménytől kezdve elkezd teremtővé válni. Szellemi gyűrűt képez maga körül, amelyből körülötte a későbbiek során valami bolygó-féle lesz majd.

Nagyon lényeges dolog történik a kozmoszban a golgotai eseménnyel. Amikor felállították a keresztet a Golgotán és vér folyt Krisztus sebeiből, új kozmikus központ teremtődött. Az új kozmikus központ teremtésénél jelen voltunk! Jelen voltunk, mint emberek, – akár fizikai testben, akár a fizikai életen kívül, halálunk és újabb születésünk között voltunk, így történik a világok teremtése. Meg kell értenünk, hogy Krisztus halálával egy új Nap létrejötte van megszületőben.

Egyesül Krisztus a halállal, amelyből az Atya-szellem jellemző kifejeződése lett a Földön. Krisztus felmegy az Atyához és kifejeződésével, a halállal egyesül, ettől lesz valótlanná a halál képe. Mert a halálból a világmindenség egy új Napjának csírája lesz. – Ha ezt az eseményt, a halál valótlanná válását átérezzük, ha átérezzük, hogy a kereszten elszenvedett halál a csíra, ahonnan az új Nap sarjad, megérthetjük, hogyan tudta átérezni és megsejteni a Földön élő ember az emberiség fejlődésének legfontosabb átmeneti szakaszát.

Volt egykoron egy időszak, amikor az embernek tompa, homályos szellemi látása volt még. A szellemiségben élt még akkor – és életére vissza tudott tekinteni. Amikor például 30 éves lett, visszatekinthetett 20, 10 éves korára, sőt, egészen születéséig, de tudta, hogy isteni-szellemi magasságokból érkezett le erre a Földre. Nem jelentett akkor kezdetet a születés. Szellemi lényként látta az ember a születést is és a halált is és tudta, hogy van benne valamiféle szellemi, valami, amit a halál nem érinthet. Akkor nem létezett még a mai értelemben vett születés és halál, ez később keletkezett csupán és akkor alakult ki az Atyáról a valótlan, megtévesztő kép. Az Atya külső képét jellemezte a halál, amelyre tekintve az emberek úgy látták, hogy látszatra megsemmisíti az életet. Egyre inkább az élet ellentétét ábrázoló kép lett a halálból. Az élet sok szenvedéssel jár, a halált tekintették az emberek a legsúlyosabb szenvedésnek. – Aki kívülről szemlélte a földi eseményeket, hogyan kellett gondolkodnia a halálról, vagyis arról, ahogyan ezek az események az emberiségben Krisztus eljövetele előtt tükröződtek? Az isteni-szellemi magasságokból alászálló lénynek, – akinek más nézetei voltak, mint az embernek, – azt kellett mondania az emberiségre tekintve, amit Buddha mondott.

Buddha elhagyta a királyi palotát, ahol nevelkedett odáig, és ahol csak az élet magasztos oldalát látta. De amint kilépett a palotából, meglátott egy szenvedő embert, egy beteg embert és meglátott egy halott embert. Átélte a látottakat és megfogalmazódott benne, hogy: „A betegség – szenvedés. Az öregség – szenvedés! A halál, – szenvedés!” Valóban így is érezte az emberiség. Buddha nemes lelkében pedig visszhangra talált, amit az egész emberiség érzett.

Azután eljött Krisztus. És Krisztus után újabb 600 évvel – amint 600 év telt el Buddha és Krisztus között is, – voltak emberek, akik a keresztre feszített ember láttán azt mondhatták, hogy: „A kereszten egy csíra jelképét látjuk, amelyből élet fakad életre!” Megtanulták a halált az igazságnak megfelelő módon értékelni!

Jézus-Krisztus egyesült a halállal, odament hozzá, az Atya jellemző kifejeződéséhez, egyesült vele. Jézus-Krisztus, és a halál egyesüléséből született meg az Élet új Napjának kezdete. Megtévesztő, hamis kép, maja, illetve illúzió lett, hogy a halál a szenvedéssel egyenlő! Ha az ember az elkövetkezendő idők során a halált úgy fogadja majd, ahogyan Krisztus fogadta, megérti majd, hogy a halál valójában az élet csírája! Egy új Nap és egy új bolygórendszer keletkezéséhez az emberek annyival járulnak majd hozzá, amennyit odaadnak a sajátjukból, abból, amit a Krisztus-impulzustól kaptak, és aminek folytán az Élet Napját egyre hatalmasabbá teszik.

Azt mondhatná valaki, hogy ezt a szellemtudomány állítja, de az evangéliumokkal szemben mit lehet kezdeni ezzel a kozmológiával?

Krisztus tanította a tanítványait. Olyan módszerhez folyamodott, hogy éretté tegye őket a legnagyobb igazságok befogadására, amely a legmagasztosabb dolgok kellő megértésére is képessé tette őket, példabeszédekben, „közmondásszerűen”, hasonlatokkal, képeken keresztül szólt hozzájuk. Mind érettebbek és érettebbek lettek a tanítványok, mígnem úgy érezték, hogy hasonlatok nélkül is képesek befogadni már az igazságot. Jézus-Krisztus kiválasztja azt az időpontot, amikor az apostolokhoz hasonlatok nélkül kíván szólni. Mert az apostolok azt a nevet, a fontos nevet akarják hallani, amely miatt eljött Krisztus a Földre.

„Mostanáig semmit sem kértetek az Atyától az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy a ti örömetek teljes legyen. Ezeket példázatokban mondtam nektek, de eljő az idő, mikor nem példázatokban beszélek majd nektek, hanem nyíltan beszélek nektek az Atyáról.” Érezzük, hogy közeledik az idő, amikor az Atyáról akar majd beszélni tanítványainak.

„Azon a napon az én nevemben kértek majd: és nem mondom nektek, hogy én kérni fogom az Atyát ti érettetek; mert maga az Atya szeret titeket, mivelhogy ti szerettetek engem és elhittétek, hogy én az Istentől jöttem ki. ”

Az igazi alakjában lévő Atyától jött ki, nem a hamis, félrevezető alakjától.

„Kijöttem az Atyától és jöttem e világba; ismét elhagyom e világot és elmegyek az Atyához. ”

Mivel a tanítványok már eléggé érettek lettek, feldereng bennük, hogy a körülöttük lévő világ az Atya külső kifejeződése és hogy a külső világ leglényegesebb, mozzanata, ahol a maja, az illúzió a legerősebb, szintén az Atyát fejezi ki, és hogy halál az Atya neve. Ezt értik meg a tanítványok. Helyesen kell csak olvasnunk.

„Mondának néki az ő tanítványai: ímé, most nyíltan beszélsz, és semmi példázatot nem mondasz. Most tudjuk, hogy te mindent tudsz, és nincs szükséged arra, hogy valaki téged megkérdezzen: erről hisszük, hogy az Istentől jöttél ki. Felele nékik Jézus: „Most hiszitek? Ímé eljő az óra és immár eljött, hogy szétoszoljatok, ki-ki az övéihez, és engem egyedül hagyjatok; de nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van. Azért beszéltem ezeket nektek, hogy békességetek legyen énbennem. E világon nyomorúságtok lészen; de bízzatok, én meggyőztem a világot.”

Tudták-e a tanítványok, hová megy? – Igen, most már tudták, hogy elmegy a halálhoz, egyesül a halállal. – Olvassák csak el, mit is mondott nékik, miután megértették ezeket a szavakat: „Kijöttem a haláltól” – vagyis a halál igazi alakjától, az élő Atyától, – „és jöttem e világba: ismét elhagyom e világot és elmegyek az Atyához.” Ekkor mondják a tanítványok azt, hogy:

„Most tudjuk, hogy mindent tudsz és nincs szükséged arra, hogy valaki téged megkérdezzen: erről hisszük, hogy az Istentől jöttél ki. ”

Ekkor már tudták a tanítványok, hogy az Atya-szellemben van a halál igazi alakjának gyökere, hogy csalóka jelenség az a halál, amelyet az emberek látnak és érzékelnek. Krisztus tanítványai előtt leleplezi a halál nevét, amely mögött a legmagasztosabb élet forrása rejlik. Sohasem jöhetett volna létre az Élet új Napja, ha a halál nem jön a világba, és Krisztus nem győzedelmeskedik fölötte. Valódi alakját tekintve tehát az Atya, a halál. Krisztus azért jött el a világba, mert a halál alakjában létrejött az Atya hamis tükörképe. Krisztus azért jött, hogy megteremtse az élő Atya-Isten valódi alakját, igazi képét. A Fiú az Atya leszármazottja, aki kinyilatkoztatja az Atya igazi alakját. Valóban, az Atya elküldte Fiát a világba, hogy az Ő, az Atya természete, vagyis az időszakos halál mögött rejlő örök élet nyilvánvalóvá váljék.

Ez nem csupán a szellemtudomány kozmológiája. Erre van szükségünk ahhoz, hogy a János-evangélium teljes mélységeiből merítsünk. Úgyszólván ezzel fektette le a legmélyebb igazságokat a János-evangélium írója. Elmondhatta, hogy olyan igazságokat írt le, amelyek egészen a legtávolabbi jövendőkig is táplálékot adhatnak az embereknek. Mindjobban meg fogja érteni, és gyakorolni fogja majd az emberiség ezeket az igazságokat, úgy, hogy a szellemi világba az új igazság birtokában, új módon fog belenövekedni! De ez majd csak lassanként következik be. A keresztény fejlődés irányítóinak ezért mintegy segédkönyvekről kellett gondoskodnia a János-evangélium mellett. Krisztus örök időkre szóló hagyatékaként a legbuzgóbbak számára íródott a János-evangélium, a közvetlen jövő számára segédkönyvekre volt szükség.

Létrejött egy olyan könyv, amelyből megtanulhatták – fejlődésük fokának megfelelően – az emberek a keresztény fejlődés első századai során a Krisztus-esemény megértéséhez szükséges dolgok legjavát. Természetesen ebből a segédkönyvből is kevesen értették csak meg, – az egész emberiséghez képest kevesen, – hogy miről is van szó. Ez az első segédkönyv, amely nem a leginkább kiválasztottaknak, de mégis kiválasztottaknak íródott, a Márk-evangélium, amelynek mondanivalója és szerkezete – amelyre még visszatérünk – az akkori idők felfogásához különösen közel állt. Utána következett az, az idő, amikor kevésbé kezdték érteni az emberek a Márk-evangéliumot, mivel akkor Krisztus erejének belső értéke került a lélek számára előtérbe az emberek felfogása szerint és a külső világra bizonyos mértékig megvetéssel tekintettek. Akkortájt arra a véleményre hajlottak az emberek, hogy értéktelenek a külső, a múlandó javak, a helyesen fejlődött ember belső világában rejlik a valódi gazdagság. Ekkortájt írta például „Krisztus szegény életéről” című könyvét Johannes Tauler [27]. Ez volt az a kor, amikor a legjobban a Lukács-evangéliumot értették meg.

Lukács, aki Pál tanítványa volt, azok közé tartozott, akik a korabeli időknek megfelelően alakították Pál evangéliumát. Elsősorban a názáreti Jézus „szegény életét” hangsúlyozta ki, aki istállóban, szegény pásztorok között született meg. Johannes Tauler az emberiség továbbfejlődését elősegítő második segédkönyv, a Lukács-evangélium szellemében írta „Krisztus szegény életéről” szóló könyvét.

Lesznek viszont manapság olyanok, akik azt, ami számukra érthető, leginkább a Máté-evangéliumból tanulhatják meg. Korunk embere mindinkább azt választja, ami a Máté-evangéliumnak felel meg, még ha talán Máté nevét nem is említi. Eljön az idő, amikor majd arra hivatkoznak, hogy a János-keresztelőnél lejátszódott érzékfeletti eseményekből, amelyekről beszéltünk, semmit sem lehet megérteni. Sokak számára csak a jövőben lesz érthető. Azt, aki 30 éves korában magába fogadta Krisztust, korunkban és a közeljövőben is csak „egyszerű názáreti ember”-ként emlegetik majd. Akik a Máté-evangéliumot tartják – legalábbis értelemszerűen – különösen fontosnak, számukra „az egyszerű názáreti ember” a lényeges, a názáreti Jézust akarják, és ezt a magasztos beavatottat Krisztusnál többre értékelik. A materialista gondolkodás korában azt mondhatjuk: vegyük elő a Máté-evangéliumot. Egy nemzetség-táblázatot, leszármaztatást találunk benne, a názáreti Jézus elődei sorát Ábrahámtól 3 x 14 nemzedéken át Józsefig. Ábrahám fia volt Izsák, Izsáké Jákob, stb., stb., Józsefen keresztül a názáreti Jézusig. Azért áll ez ott, hogy tudomásunkra hozza annak a testnek öröklési vonalát, fizikai leszármazását, amelybe beleszületett a názáreti Jézus individualitása és hogy ez Ábrahámig visszavezethető. Ha Józsefet elhagyjuk belőle, a nemzetségtáblázatnak nincs értelme. Megszűnik a nemzetségek levezetésének értelme, ha szellemi születésről beszélünk. Ugyan miért fáradna a Máté-evangélium írója a 3 x 14 nemzedék származássorozatának leírásával, ha utána azt mondaná, hogy a názáreti Jézus fizikai test szerint nem Józseftől származik? A Máté- evangéliumot csak akkor érthetjük meg, ha azt hangsúlyozzuk, hogy József folytán ez az individualitás egy valóban Ábrahámtól származott testbe született bele. A nemzetségek sorának levezetése azt mondja, hogy a Máté-evangélium értelmében nem lehet Józsefet elhagynunk! Nem hagyhatják ki a sorból Józsefet, akik megértik a János-keresztelőnél történt szellemi születést. Józsefet csak azok hagyhatják ki a sorból, akik a János-keresztelőnél történt szellemi születést nem képesek megérteni.

A Máté-evangélium eredetileg abban a közösségben íródott, ahol a fő hangsúlyt nem Krisztusra, hanem a beavatott názáreti Jézus személyében élt individualitásra helyezték. A Máté-evangélium az ebionita-gnosztikus beavatási okmányra vezethető vissza, amelyben a beavatott názáreti Jézus áll az előtérben. Minden más is attól válik világossá, hogy az ebionita evangéliumban áll. A Máté-evangélium hangvétele is innen adódik, bár nem kell okvetlenül kiolvasni belőle, – mert valójában nincs is benne, – de bele lehet magyarázni. Fel lehet úgy fogni a Máté-evangéliumot, hogy azt mondjuk: „Nincs is benne szó természetfölötti születésről!” És ami le van írva a Máté-evangéliumban, mégis felfogható egy olyan Isten szimbólumának, akit Istennek neveznek ugyan, de mint Isten, voltaképpen mégis ember, – még ha Máté nem is gondolja így. De így fogják interpretálni majd, akik ma Mátéra hivatkoznak, – és egyre inkább rá fognak majd hivatkozni.

Gondoskodás történt arról, hogy aki Krisztust keresi, közeledhessen is hozzá. Aki nem tud még felemelkedni Jézustól Krisztushoz, a Máté-evangéliumban talál útmutatást, hogyan fejlődhet fel a názáreti Jézushoz.

A szellemi kutatás hivatott arra, hogy az embert az evangéliumok evangéliumának, a János-evangéliumnak megértéséhez vezesse el. Az összes többi evangéliumot úgy kell felfognunk, hogy a János-evangéliumot kiegészítik. A többi evangélium oka is benne van a János-evangéliumban. Ezért a többi evangéliumot is akkor értjük meg igazán, ha a János-evangéliumot alapul véve, vizsgáljuk meg őket.

A János-evangélium vizsgálata vezeti majd el az embereket a golgotai esemény legszélesebb körű megértéséhez, oda, hogy megértsék, hogy a halálnak az emberiség fejlődése során felvett valótlan alakját milyen misztérium révén cáfolták meg. Megértik majd az emberek, hogy nem csak az lett nyilvánvalóvá a golgotai tettel, hogy valójában az élet forrása a halál, hanem az is, hogyha helyesen áll hozzá a halálhoz az ember, oda jut, hogy saját lényét élőbbé teszi, mígnem teljesen élővé nem válik, vagyis feltámadhat a halálból, – legyőzheti a halált. Pál is ezt értette meg, amikor az élő Krisztust pillantotta meg Damaszkusz előtt – és megtudta: „Krisztus él!” Szellemi-látóvá lett szemével meglátta, mi volt – a Föld körül. Ó-testamentumi beavatottként tudta: „Mindezidáig egy bizonyos fény nélkül láttam a Földet, most már benne látom ezt a fényt. Itt volt tehát Krisztus, aki tehát meghalt a kereszten, Krisztus volt az, a názáreti Jézus testében!”

Így érthette meg a Golgotán történt eseményt Damaszkusz előtt Pál.

14. Kassel, 1909. július 7.

[A Föld, mint Krisztus teste és mint az új fény középpontja. Az Utolsó Vacsora, mint a Krisztussal való misztikus egyesülés előfokozata. Pál, mint a szellemileg élő Krisztus hirdetője. A keresztény beavatás hét fokozata. Újraszületés és karma. A halál, mint az örök énség magva. A szellemi megismerés az élet tüze.]

A nem kellőképpen felkészült hallgatók nyilván különösnek tartották, hogy a világ Atya-szellemének nevét tegnap kapcsolatba hoztam a halál nevével. De ne feledjék, hogy ugyanakkor azt is mondtam, a halálnak nem a valódi alakja az a forma, amelyben megjelenik előttünk a fizikai világban. A külső, érzékelhető világ a maga valódi lényegének, a mögötte álló szellemi lénynek éppen azért nem az igazi alakja, mert úgy kell látszania, mintha a halálnak ki lenne szolgáltatva. Végül is ez nem jelent egyebet, mint azt, hogy az ember abban a vonatkozásban, ami körülveszi őt a térben, és amit érzékeivel érzékel, illúziónak, egy nagy tévedésnek, majának adja át magát. Ha felismerné a valóságot, nem az érzéki képet, hanem a szellemet látná. Ha igazi alakjában ismerné fel a halált, úgy látná, az fejeződik ki benne, hogy ilyennek kellett lennie az érzékelhető világnak ahhoz, hogy kifejezhesse az isteni Atya – szellemet.

Ahhoz, hogy egyáltalán létrejöhessen a mi földi világunk, a fizikai matéria szintjéig, földi értelemben véve egészen az anyagig kellett megsűrűsödnie egy ősibb, Földön kívüli világnak. Ezáltal fejezhette ki csak a külső világ az isteni-szellemi világot, – egy olyan isteni-szellemi világot, amely teremtményeket tudhat maga mellett és saját magán kívül is. A világmindenség régebbi teremtményei többé-kevésbé az isteni lényben benne voltak. – A régi Szaturnuszon nem volt még mai értelemben vett levegő, víz, föld, vagyis nem voltak még szilárd anyagok. A régi Szaturnusz hőből állt még csupán, hő-tér volt és a Szaturnuszon található összes lények az isteni Atya-szellem ölén nyugodtak még. A régi Napon is ez volt még a helyzet, bár az már a levegő állagáig sűrűsödött össze. Minden teremtmény a levegő-égitest, a régi Nap ölén nyugodott – és egyúttal az isteni-szellemi lény ölén is. Így volt még a régi Holdon is. Az isteni-szellemi lény öléből csak a Földön tör magának utat a teremtés, hogy az isteni-szellemi lény mellett létezzék. Mindaz, ami a visszamaradt szellemi lényektől származott, lassanként beleszövődött abba, ami az isteni-szellemi lény mellett jött létre, és ami úgyszólván az ember ruhája, burka, fizikai teste lett. Ettől nem válhatott az ember olyan teremtménnyé, mint amilyen az isteni-szellemi lény képmásaként lett volna.

Azt követően, hogy az isteni-szellemi lény minden ölében hordozott teremtményét – a jelenlegi ásványokat, növényeket, állatokat és az embereket – mintegy szabadjára engedte és mint valami szőnyeget, maga köré terítette, ez az isteni-szellemi lény képmása lett és így is kellett volna maradnia. De beleszövődött mindaz, ami hátra maradt, amit előzőleg kitaszított az isteni-szellemi lény. Beletagolódott mindez a teremtésbe, ettől elhomályosult a képmás, kevésbé értékessé lett, mint amilyen lett volna máskülönben.

A „homályossá válás” abban az időben következett be, amikor kivált a Földből a Hold, vagyis abban az időszakban, amire azt mondtuk, hogy a Föld már sivárrá vált volna annak idején, ha nem történt volna semmiféle változás, ha nem vált volna külön a Hold. De hogy az ember elérhesse az önállóságot, tovább kellett istápolni. Meg kellett tehát testesülnie a külső, földi-fizikai anyagban. Úgy kellett az embert vezetni a lemúriai kortól kezdve az atlantiszi korszakon keresztül, hogy egyre inkább lehetősége nyíljon testet ölteni a fizikai érzékelhető anyagban.

Ám a fizikai-érzékelhető anyagban az elmaradott lények is benne voltak. Más lehetőség az ember számára nem is volt, mint egy olyan testi burokban testet ölteni, amelyben jelen voltak visszamaradt lények is. – Az atlantiszi korban bizonyos lények az ember társai voltak. Akkor maga az ember is puha állagú volt még, az ember húsa nem volt még olyan, mint ma. A régi Atlantiszon sűrű, nehéz pára töltötte be a levegőt, az ember vízi lény volt, és ha mai szemmel néznénk, azt kellene mondanunk, hogy a ma a tengerekben élő kocsonyás, a víztől alig megkülönböztethető állatokra hasonlított. Ilyen volt az ember. Már megvolt ugyan a szerveinek alapja, de maguk a szervek lassan, fokozatosan szilárdultak csak meg. A csontok és egyebek kialakulásához hosszú folyamatra volt szükség. Szóval megvoltak már a finom, anyagi kezdemények, de csak az idők folyamán szilárdultak meg. – Az atlantiszi fejlődés első szakaszában voltak még olyan lények, akik úgyszólván az ember társai voltak. Amennyiben akkor még szellemi látó volt az ember, a Nap sugaraiban megláthatta feléje ragyogni a Napon lakozó lényeket. Nemcsak a fizikai Nap fénye ragyogta be az embert, lények jöttek az ember felé a fizikai Nap sugaraiban és láthatta is őket. Amikor pedig az alváshoz hasonlítható állapotban volt, azt mondhatta, hogy „Kihúzódtam most a testemből, és abban a szférában vagyok, ahol a Nap-lények tartózkodnak.” Ezután, az atlantiszi kor közepe és utolsó harmada táján, mind sűrűbb és sűrűbb lett a Föld fizikai anyaga és megkapta az ember azokat a feltételeket, amelyekre öntudata kifejlesztéséhez szüksége volt. De akkor nem látta már ezeket a lényeket. Vissza kellett húzódniuk a Földtől a szellemi lényeknek, a földi ember szeme elől el kellett rejtőzniük. A luciferi befolyás egyre mélyebbre húzta le az embert, a sűrű matériába. Az egyik lénynek – akit Lucifernek kell neveznünk – sikerült az emberi asztráltestbe annyira befészkelnie magát, hogy az ember a sűrű fizikai testébe egyre lejjebb szállt alá. Azok a lények viszont, akik egykor az ember társai voltak, egyre feljebb emelkedtek. Azt mondták: „Semmiféle közösséget nem akarunk a visszamaradt lényekkel!” Függetlenítették tőlük magukat. A luciferi lények beköltöztek az emberek asztráltestébe. A magasabb lények viszont elfordultak tőlük, letaszították őket, mondván: „Ne gyertek feljebb velünk! Boldoguljatok odalent, ahogyan tudtok!”

Michael azon magasabb rendű lények egyike, akik a luciferi lényeket letaszították a szakadékba, a Föld birodalmába. Ettől kezdve ezek az ember asztrális mivoltában iparkodtak hatásukat kifejteni. Nem maradt meg már lakóhelyüknek az „ég”, a „menny”. A „mennyek országában” lakozó lények letaszították őket a Földre. – De minden rossznak jó oldala is van és a világ bölcsessége szerint való az is. Ott kellett hagyni a luciferi lényeket, hogy a fizikai anyagba húzzák le az embert, mert azon belül tanulhatta csak meg, hogy „én”-nek nevezze saját magát, vagyis, hogy kifejlessze öntudatát. Az ember sohasem tanulhatta volna meg, hogy saját magát „én”-nek nevezze, ha a majába nem bonyolódott volna bele. De véglegesen áldozatul esett volna az ember az illúzióknak és alkotóinak, Lucifernek és Ahrimánnak, ha sikerült volna nekik meg is tartani az embert az illúziókban.

Kérem önöket, hogy „a megismerés kellő óvatosságával” hallgassák meg azt a néhány dolgot, amelyet kénytelen vagyok most elmondani. A mondanivalómat csak akkor értik meg majd helyesen, ha továbbfejlesztik a gondolatokat, és ha szó szerint veszik ugyan, de nem abban az értelemben, ahogyan a materialista szemlélet szokott szó szerint venni valamit.

Mi volt a luciferi-ahrimáni lények szándéka a fizikai világgal? Miután az atlantiszi korban bekapcsolódtak az emberek fejlődésébe, mit akartak kezdeni a jelenleg a Földön élő lényekkel, amelyekre hatással tudtak lenni?

Lucifer és Ahrimán nem kevesebbre törekedett, mint arra, hogy a Föld minden lényét abban a formában tartsa meg, amelyben beleszövődött a sűrű fizikai matériába. Vegyünk példának egy növényt. Kinő a gyökeréből, szárat, leveleket hajt, majd kibontja virágait. Lucifer és Ahriman szándéka az, hogy tovább fokozza a növekedést, vagyis jelenlegi fizikai formájában tartsa meg a fejlődő lényt, és ez által elszakítsa a szellemi világtól. Ha ezt a szellemi világhoz tartozó lényt sikerülne a fizikai formához hasonlóvá tenni, elszakítanák mintegy a mennybéli világot a Földtől. A luciferi-ahrimáni lények törekvése az állatokkal kapcsolatban is az, hogy ahhoz a testhez tegyék őket hasonlóvá, amelyben vannak, és isteni-szellemi eredetüket elfeledtessék velük az anyagban. Az emberrel is ugyanez a szándékuk.

Az isteni-szellemi Atya, hogy ez ne történhessen meg, azt mondta: „A földi lények koronája, az ember, énjében megszerezte a külső megismerést, de az életet nem engedhetjük át neki!” Mert az élet úgy alakulna, hogy elszakítaná a lényeket isteni-szellemi gyökereiktől, fizikai testébe tagolódna bele az ember, és isteni-szellemi eredetéről megfeledkezne mindörökre. – Az isteni Atyaszellem a földi lények számára csak úgy menthette meg, hogy visszaemlékezzenek isteni eredetükre, hogy a halál kegyelmével ajándékozott meg mindent, ami az anyag felé törekszik. Így történt tehát, hogy a növény a megtermékenyülés pillanatáig növekszik, – akkor hervadásnak indul és új növény sarjad a magból. Megtermékenyüléskor egy pillanatra az isteni-szellemi világban van a növény és megújhodik tőle.

Különösen az ember számára van ez így. A Földhöz lenne láncolva az ember, isteni-szellemi eredetéről megfeledkezne, ha nem lenne a halál a világon, ha halála és újabb születése között nem jutna új erőforráshoz, hogy el ne felejtse isteni-szellemi eredetét.

Vizsgáljuk meg alaposabban ezután, hol található meg a Földön a halál. – Kérdezzünk meg egy olyan lényt, mint a növény, amely megörvendeztet bennünket. Néhány hónap elteltével, a szemünket csodálatos virágaival gyönyörködtető növény már nincs többé, – elragadta a halál. Figyeljünk meg egy állatot, amely – mondjuk – hűséges hozzánk, vagy bármely más állatot. Rövid idő múlva megszűnik létezni, elragadta őt is a halál. Nézzünk egy embert, fizikai mivoltát tekintve. Egy idő múltán elragadja a halál őt is, már nem él. Mert ha még tovább élne, elfelejtené isteni-szellemi eredetét. Nézzünk egy hegyet. Eljön az idő, amikor a Föld vulkáni tevékenysége elnyeli majd a hegyet, – utoléri a halál. Bármerre is fordítjuk tekintetünket, semmi sincs, amibe a halál nem lenne beleszövődve. Semmi sem kerüli el halálát a Földön. – A halál jótékonyan szakít el attól a léttől, amely az isteni-szellemi világból teljesen kivezetné az embert. Le kellett a fizikai világba jönnie, mert öntudatát, emberi én mivoltát csak a fizikai világban nyerhette el. Ha a halál küszöbét mindig úgy lépné át, hogy semmit sem visz magával, visszatérne ugyan az isteni-szellemi világba, de tudat nélkül, én-jellege nélkül. Én-jellegével együtt kell belépnie az isteni-szellemi világba! Úgy kell tehát megtermékenyítenie a halállal át- meg átszőtt földi világot, hogy a halál az örökkévalóságban, a szellemi világban élő „én” csírája legyen. – A Krisztus-impulzusnak köszönhetjük azt a lehetőséget, hogy az örök „én” csírájává változzék a halál, amely egyébként csak pusztulást jelent. A Golgotán mutatkozott meg az emberiség számára először a halál valódi alakja. Azáltal, hogy Krisztus, az Atya-szellem képmása, az Atya-szellem Fia, egyesült a halállal, egy új élet – és ahogyan tegnap megbeszéltük, – egy új Nap- kiindulópontja lett a halálból. Az után, hogy az ember örökkévaló énjét elnyerte, régebbi tanulóidejétől eltekinthet és megmentett énjével együtt, amelyből egyre inkább a Krisztus-én mása lesz, a jövő felé haladhat.

Az elmondottak megértése érdekében képzeljünk el egy hétkarú gyertyatartót. Az első gyertya lángja jelképezi az emberiség fejlődésének első korszakát, a Szaturnusz-fejlődést. Minden nagy korszak hét kisebb korszakot ölel fel. Az első gyertya lángja tehát a Szaturnusz korszak során az emberbe áradt erőket jelképezi. A hétkarú gyertyatartó második lángja azokat az erőket jelképezi, amelyek a Nap-fejlődés folyamán áradtak az emberbe. A hetesség harmadik lángja a régi Hold-korszak idején leáramló erőket példázza. A negyedik láng jelképezi mindazt, ami az emberbe a Föld-fejlődés során áramlott. Most azt képzeljük el, hogy a középső gyertya, fényes lánggal ég, a következők viszont csak pislákolnak. A középső láng jelzi azt az időpontot, amikor Krisztus belépett a Föld fejlődésébe. Ha a Krisztus-impulzus nem lépett volna be az emberiség fejlődésébe, sohasem gyulladna meg a többi gyertya, a fejlődés további korszakai nem következhetnének be sohasem. Ezek a lángok ma is csak pislákolnak még.

Ha az eljövendő fejlődést is ugyanilyen jelképesen ábrázolnánk, el kellene az első gyertyának hamvadni, – miközben a középsőt követő gyertya meggyulladna, és egyre fényesebben égne. Az ezt követő gyertya, lángra lobbanása után, el kellene hamvadnia a másodiknak, – és így tovább, mert ez már egy új Nap-fejlődés kezdete. Ha pedig ég majd már minden gyertya, el lehet oltani az elsőket, mert gyümölcseik már átmentek az utolsó gyertyák fényébe, a jövőbe. – Ilyen a múlt fejlődése, amely erőit az Atyaszellemtől nyerte. De, ha az Atya-szellem, hasonló módon működne továbbra is, sorra kialudnának a gyertyák, mert a fejlődésbe belenyúlt Lucifer és Ahriman. Mivel azonban a Krisztus-impulzus eljött, felragyog az új fény, létrejön a világ új Napja.

Igen, minden természethez tartozó létbe bele kellett szőni a halált, mert Lucifer és Ahrimán beletagolódott. Lucifer és Ahrimán nélkül pedig, nem érhette volna el az ember az önállóságot. De ez az önállóság mind erősebb és még erősebb lett volna pusztán csak a luciferi-ahrimáni hatásra, és végül oda vezetett volna, hogy isteni-szellemi eredetünket elfelejtjük. Ezért be kellett a halált kapcsolni a mi testünkbe is. Ha a halál nem lenne az „én” külső kifejeződésében, a vérben jelen, nem tudnánk egykor az én-t magunkkal vinni az örökkévalóságba.

Bennünk van az élet vére, – a vörös vér áramlása, – és a halál vére, – a kék vér. A vörös vérben áramló életet pillanatonként- ki kell oltania a kék vérnek ahhoz, hogy énségünk élhessen. Ha nem oltaná ki, úgy merülne alá az életbe az ember, hogy isteni-szellemi eredetét elfeledné. A nyugati ezoterika két oszloppal, egy vörössel és egy kékkel jelképezi a kétféle vért. Az isteni Atya-szellemből áradó élet szimbóluma az egyik, abban a formában, amelyben önmagát elveszítené. A másik oszlop azt szimbolizálja, ami ezt megsemmisíti. A halálé az erősebb, erőteljesebb, – annak elpusztítását segíti elő, amely saját magát veszejtené el, különben. Ha elpusztítja, ami egyébként saját magát veszejtené el, megteremti vele a feltámadás lehetőségét. – Láthatják, hogyha helyesen interpretáljuk a János evangéliumot, az egész élet értelmébe be tudunk tekinteni. Amiről tegnap és ma beszéltünk, nem egyéb, mint az, hogy történt valami fejlődésünknek abban a pillanatában, amelyet az „l”-es számmal jelöl a keresztény időszámítás, aminek a legnagyobb jelentősége van egész földfejlődésünk tekintetében – és amennyiben összefügg a Földdel a kozmikus fejlődés, úgy arra nézve is, – a golgotai eseménynél egy új középpont teremtődött meg. Igen, a golgotai eseménynél egy új középpont teremtődött meg! Azóta a Krisztus-szellem egyesült a Földdel. Fokozatosan közeledett, és azóta benne van a Földben. Fel kell ismerniük az embereknek, hogy a Krisztus-szellem minden termésben benne van. Tisztában kell lenniük azzal, hogy mindent a halál szemszögéből néznek, ha nem látják meg mindenben a Krisztus-szellemet, de az élet szemszögéből ismernek meg mindent, amiben a Krisztus-szellemet megpillantják.

Ma még csak a keresztény fejlődés kezdeténél tartunk. Ennek a fejlődésnek a jövője abból áll, hogy az egész Földet Krisztus testének lássuk. Mert Krisztus a Földbe költözött be, új fényközpontot teremtett meg a Földben, áthatja a Földet és kisugárzik a Mindenségbe, örökre beletagolódva a Föld aurájába. Ha tehát ma a Földet a lényegét jelentő Krisztus-szellem nélkül nézzük, elenyésző, bomlásban lévő, porladó holttestét látjuk. Ha bármilyen kicsi részecskékre szedve vizsgáljuk a Földet, Krisztus megértése nélkül, a Földnek csak oszlásnak indult tetemére találunk. Ahol kizárólag csak anyagot látunk, valótlanságot látunk. – A földi embert tanulmányozva nem találhatják meg az igazságot, hiszen csak a feloszló holttestét vizsgálják. Egy holttestet vizsgálva és következetesen gondolkodva a Föld elemeit csak úgy ítélhetik meg, ha azt mondják: „A Föld anyag-atomokból áll”…. és lényegtelen, hogy térben elhelyezkedő atomokról van-e szó, vagy erőközpontokról. Amikor úgy látjuk, hogy Földünk atomokból áll, a Föld holttestét látjuk, vagyis azt, ami folyamatosan felbomlik és egykor majd nem is létezik már, amikor nem lesz már a Föld. Ez a Föld feloszlik! Az igazságot csak akkor ismerjük meg, ha minden atomban a benne lévő Krisztus-szellem egy részét látjuk. Miből is áll a Föld azóta, hogy áthatotta a Krisztus-szellem? Életből áll a Föld, azóta, hogy áthatotta Krisztus, a legkisebb atomjáig! Attól van csak az atomnak értéke és arról ismerhető fel, hogy egy olyan burkolatot látunk benne, ami körülveszi a szellemiséget. Ez a szellemiség pedig – Krisztusnak egy része.

Vegyünk a Földből valamit. Mikor ismerjük fel helyesen? Ha azt mondjuk: „Ez Krisztus testének egy része!” Mit mondhatott Krisztus azoknak, akik Őt fel akarták ismerni? Megtörte a kenyeret, amely a Föld gabonájából való volt és ezt mondta: „Ez az én testem!” Mit mondhatott, amikor a bort nyújtotta át nekik, amely a növények levéből való volt? „Ez az én vérem!” A szilárd anyagra azért mondhatta, hogy „Ez az én testem!”, a növényi nedvre pedig, hogy „Ez az én vérem!”, mert Krisztus a Föld szelleme lett, – ahogyan Önök mondják a testükről, hogy „ez az én testem” és a vérükről, hogy „ez az én vérem”. Aki Krisztus szavainak valódi értelmét képes felfogni, olyan gondolatképeket idéz fel, amelyek Krisztusnak a kenyérben és a szőlő levében lévő testét és vérét odavonzzák. Odavonzzák a bennük lévő Krisztus-szellemet, és egyesülnek a Krisztus-szellemmel.

Így lesz az Úrvacsora szimbólumából valóság.

A Krisztus-szellemhez kapcsolódó gondolatok nélkül az ember szívében nem fejlődhet ki az Úrvacsoránál vonzerő. De ezzel a gondolatformával ezt a vonzerőt ki lehet fejleszteni. Ezért az Úrvacsora az útja mindazoknak, akiknek egy szellemi aktus átéléséhez – a Krisztussal való egyesüléshez – külső szimbólumra van szüksége. Ez az út vezet el odáig, amíg annyira átható, annyira Krisztussal telített nem lesz a belső erőnk, hogy egyesülni tudunk Krisztussal külső, fizikai közvetítés nélkül is. Az Úrvacsora a Krisztussal való misztikus egyesülést előkészítő iskola. Az előkészítés első lépcsőfoka. Így kell értenünk az ilyen dolgokat. Ahogyan a krisztusi befolyás hatására minden a fizikaiaktól a szellemiek felé fejlődik, úgy azoknak a dolgoknak is Krisztus hatására kell fejlődniük, amelyek először a hidat alkották: az Úrvacsorának fel kell fejlődnie a fizikaiaktól a szellemiekhez, hogy el tudjon vezetni a Krisztussal való valóságos egyesüléshez. – Utalnunk lehet csak az ilyen dolgokra, mert igazi értelmükben csak akkor érthetők, ha teljes, szent méltóságuk szerint vesszük őket fel.

Az a feladat állt az ember előtt, hogy felismerje a golgotai esemény folytán azon idő óta Krisztus együtt van a Földdel. Ezt egyre jobban fel kellett az embereknek ismernie és át is kellett hatniuk magukat ezzel a felismeréssel. De közvetítőkre volt hozzá szükségük. Az első nagy közvetítők közé tartozott Saulus, akiből később Pál lett. – Mit tudhatott Saul, aki zsidó beavatott volt? Nagyjából a következőképpen lehetne szavakba foglalni, amit tudhatott. Azt tudhatta, ami a héber titkos tanítás birtokában volt. Tudta, hogy közeledett a Földhöz, akit Zarathusztra Ahura Mazdaó-nak látott, akit Mózes az égő csipkebokorban látott, és akit a Sínai-hegyén látott mennydörgés és villámlás közepette, mint „Ejeh ash- er ejeh”-et, mint Jahvét, vagy Jehovát és egyszer egy emberi testben lakozik majd, amelyben a Föld megújhodása érdekében fog működni. De Saul a kor megítélése és a zsidó törvények hatása alatt állt. Átélte ugyan a golgotai eseményt, de nem vált benne tudatossá, hogy Krisztust hordozta az, aki a kereszten lelte halálát. A tapasztalt és megélt események nem tudták arról meggyőzni, hogy az, akit a zsidó beavatás szerint várnia kellett, a názáreti Jézusban öltött testet. Mit kellett ahhoz átélnie, hogy meggyőződjék arról, hogy a Golgotán haldokló názáreti Jézus testében lakozott a halhatatlan Krisztus-szellem?

Héber beavatása szerint tudta, hogy ha egy ember testében lakozott Krisztus szelleme és meghalt ez az emberi test, Krisztusnak a Föld aurájában kell jelen lennie. Krisztusnak a Föld aurájában kellene láthatónak lennie a szellemi látó számára. Ezt tudta. Mindezidáig viszont nem volt még képes arra, hogy a Föld aurájába betekintsen. A bölcsességekbe beavatták, de még nem volt szellemi látó. Azonban megvolt nála annak a feltétele, hogy a szabályostól eltérő módon legyen szellemi látóvá, ő maga beszél erről az előfeltételről, amelyet „kegyelemnek” nevez és fentről adatott neki meg. Elmondja magáról, hogy koraszülött volt, – ezt általában „időtlen szülött”-nek fordítják. Nem a teljes ideéig hordta ki az anyja, a szellemi világból a fizikai világba jött le, még mielőtt a földi lét alkotóelemeibe teljesen belemerült volna, ahogyan az ember általában el szokott szakadni a vele még tudattalanul összetartozó szellemi hatalmaktól. Úgy vált számára lehetővé a damaszkuszi esemény, hogy koraszülöttként nyílt meg a szellemi szeme.

Mint koraszülöttnek nyílt meg a szellemi szeme, a Föld aurájába látott vele és meglátta benne Krisztust. Előzőleg kellett már megtörténnie tehát, hogy Krisztus emberi testben járt a Földön. Számára ez volt a bizonyíték, hogy az, aki meghalt a kereszten, Krisztus volt. Mert elevenen jelent meg szeme előtt, akiről tudta, hogy legyőzi majd a halált. Ekkor ismerte fel a golgotai esemény jelentőségét. Megtudta, hogy Krisztus feltámadott! Hiszen akit meglátott, annak előtte nem lehetett látni a Föld aurájában. Megértette a szavakat: „Nehéz néked az ösztökélő (fullánk) ellen rugódoznod.” Mi is az a fullánk? – Pál ki is mondta: „Halál, hol a te fullánkod?” Hiába próbálsz rugódozni a fullánk ellen, mert ha meg is tennéd, csak elismernéd vele a halált. De most már nem is tiltakozhatsz a halál ellen, hiszen láttad Őt, aki legyőzte a halált.

Ettől lett Pál a kereszténység olyan hirdetője, aki elsősorban az élő, a szellemileg élő Krisztust tudta hirdetni.

Mitől vált Krisztus a Föld aurájában láthatóvá? Attól, hogy Jézus-Krisztusnál jelent meg a földfejlődés során először a jövőbe mutató impulzus, attól, hogy Krisztus teljes mértékben áthatotta az étertestet. A názáreti Jézus étertestét természetesen teljesen áthatotta Krisztus. Így az után ez az étertest uralkodott is a fizikai testen és azáltal, hogy fizikai testének urává lett, a halálát követően újból helyre is tudta állítani. Ez azt jelenti, hogy olyannak mutatkozhatott meg, hogy megjelent mindaz, ami a fizikai testben volt, – de az étertest ereje következtében jelent meg. Amikor tehát Krisztust halála után látták, Krisztus étertestét látták. Azok számára, akik az események következtében elnyert erő folytán egy nemcsak fizikai érzékelhető testet voltak képesek testnek elismerni, hanem egy, a fizikai test ismertetőjegyeit magán viselő étertestet is, ezek számára Krisztus testben támadott fel. És valóban az is volt.

Már az evangélium is beszél arról, hogy ha az ember odáig jut, hogy romolhatatlanná fejleszti a romlandót, magasabb szemlélethez jut. Arról is szól híradás, hogy akik magasabb szemlélethez jutottak, Krisztust már akkor felismerték. Ezt egyszerűen tudtunkra adják, – de az emberek egyszerűen nem hajlandók valóban el is olvasni, hogy mi áll az evangéliumban. Nézzük például Krisztus első, halálát követő megjelenését. Ezt olvashatjuk:

„Mária pedig künn áll vala a sírnál sírva. Amíg azonban siránkozék, behajol vala a sírba; és láta két angyalt fehér ruhában ülni, egyiket fejtől, másikat lábtól, ahol a Jézus teste feküdt vala. És mondának azok néki: Asszony, mit sírsz? Monda nékik: Mert elvitték az én Uramat – és nem tudom, hová tették Őt. És mikor ezeket mondotta, hátra fordula és látá Jézust ott állani és nem tudja vala, hogy Jézus az. Monda neki Jézus: Asszony, mit sírsz? Kit keressz? Az pedig azt gondolván, hogy a kertész az, monda néki: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nékem, hová tetted őt, és én elviszem őt. Monda néki Jézus: Mária! Az megfordulván, monda néki: Rabbóni!, ami azt teszi: Mesterem!”

Nos, képzeljék csak el, hogy néhány nappal ezelőtt láttak valakit és néhány nap múlva, viszontlátják. Feltételezhető-e, hogy nem ismerik fel? Feltételezhető-e, hogy megkérdezik, ő-e a kertész és hová tették, amikor szemben állnak vele? Ezt kellene feltételeznünk Máriáról, – vagy arról, akit itt „Máriának” neveznek, – ha azt gondolnánk, hogy Krisztust fizikai szemmel bárki felismerte volna, és úgy látta volna, amint azelőtt fizikai szemmel látták!

Előbb a szavak szent erejének kellett az asszonyba hatolnia, erre szükség volt! Akkor csendült fel azután benne a szavak visszhangja és felelevenedett benne, hogy mit látott azelőtt. Ezt tette szellemi szemét képessé a Feltámadott megpillantására. – Nem ugyanezt mondja-e Pál is?

Senki sem kételkedik abban, hogy Pál akkor látta meg szellemi szemével Krisztust, amikor már a szellemi magasságokban, a Föld aurájában volt. Mit mond maga Pál? – Annak bizonyítására, hogy Krisztus él, annyit mond, hogy megjelent és említést tesz több, hasonló megjelenéséről is:

„…hogy megjelent Kéfásnak, azután a tizenkettőnek. Azután megjelent ötszáznál több testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben máig is élnek, néhányan azonban elhunytak. Azután megjelent Jakabnak, majd az összes apostoloknak. Mindnyájuk közül pedig utoljára, mint időtlen szülöttnek, nékem is megjelent. Mert én vagyok a legkisebb az apostolok között, aki nem vagyok méltó az apostol névre …”

A többiek által látott jelenségeket azonosnak tekinti a saját tapasztalásával, amely csakis szellemi látással volt lehetséges. Ezért Pál szó szerint azt mondja, hogy „Ahogyan én láttam Krisztust, úgy látták Őt a többiek is.” Az átéltek nyomán – mondja Pál – gyúlt lángra bennük az erő, amely által Krisztust, mint Feltámadottat látták meg. – Most értjük már, hogy Pál mire utalt. Szemléletében közvetlenül az antropozófia szellemi szemléletét ismerhetjük meg, amely azt mondja, hogy „Létezik a szellemi világ! Ha Krisztustól kapott impulzussal szemléljük a szellemi világot, úgy hatolhatunk bele, hogy világosan Krisztusra találunk benne, arra találunk rá, aki keresztülment a golgotai eseményen.” Ezt akarta mondani vele Pál. Ha pedig az ember türelemmel és kitartással és különösen azáltal, amit „keresztény beavatásnak” nevezünk, úgyszólván Pál követője lesz, fokozatosan olyan tulajdonságokat tud kifejleszteni, amelyekkel be tud tekinteni a szellemi világba, ahol, szellemi értelemben, Krisztussal találja szemtől-szembe magát.

Más előadások során többször ismertettem már a kezdeti lépéseket [28], amelyekkel a Krisztus-lény látásához juthatunk el. A tanítványnak át kell élnie, ami a János – evangéliumban van leírva. Most a legrövidebbre összefoglalva írom le körvonalakban, hogyan fejlődhet fel az ember a szellemi világba, ahol a golgotai esemény óta a krisztusi fény kigyúlt, ha rászánja magát, hogy végigjárja az érzések egy bizonyos skáláját.

Az első lépés, hogy azt mondja az ember: „Megnézem a növényt.” Ásványi talajból nő ki, felnövekszik és virágba borul. De ha olyan tudata lenne, mint az embernek, le kellene tekintenie a kövek birodalmára, a Föld ásványi anyagaira, ahonnan kinőtt és azt kellene mondania: „A természet mai lényei között te alacsonyabb rendű lény vagy nálam, de nélküled, az alacsonyabb világ nélkül, nem létezhetnék.” Ugyanígy fordulhatna az állat a növény felé és észlelhetné, hogy létének a növényvilág az alapja és azt kellene mondania: „Én, mint állat, nálad magasabb rendű lény vagyok, de nem létezhetnék nélküled!” És alázattal kellene lehajolnia a növényhez az állatnak, mondván: „Létemet neked, az alacsonyabb rendű növénynek köszönhetem!” – Az ember esetében pedig ennek a következőképpen kellene lennie. Minden embernek, aki valamivel magasabbra emelkedett a létrán, szellemi vonatkozásban le kellene hajolnia az alatta állókhoz, és azt kellene mondania: „Igaz, hogy ti alacsonyabb világhoz tartoztok, de ahogyan le kellene hajolnia a növénynek a kőhöz, az állatnak a növényhez, nekem, a magasabban álló embernek úgy kellene azt mondanom, hogy létemet az alacsonyabb fokokon állóknak köszönhetem!” – Ha azután heteken, hónapokon, sőt, talán éveken át, megfelelő tanítója irányítását követve, teljesen átadja magát az ember az egyetemleges alázat érzésének, akkor jut el oda, hogy tudja, mit is jelent a „lábmosás”. Mert akkor már közvetlen szellemi úton látja, mit is csinált Krisztus, amikor Ő, a magasabb lény, tizenkettejükhöz lehajolva, megmosta lábukat. Ekkor tárul fel a tanítvány előtt ennek az eseménynek a teljes jelentősége, úgy, hogy tudja: ez az esemény – a lábmosás – megtörtént. A megismerés fonala vezeti úgy, hogy további bizonyítékra nincs is szüksége, – közvetlen betekintést nyer a szellemi világba, meglátja a lábmosás jelenetében Krisztust.

Ez az ember, tanítója vezetésével, eljuthat oda, hogy elegendő ereje lesz azt mondani: „Állhatatosan, tiltakozás nélkül tűrök el majd minden szenvedést és fájdalmat, bármi is ér a világon. Edzeni fogom magam, hogy a szenvedés és a fájdalom ne legyen már számomra szenvedés és fájdalom, hanem azt tudatosítsam magamban, hogy szükségszerű dolgok ezek a világban.” Ha ez az ember azután lelkében eléggé megerősödött már, az „ostoroztatás” érzése fakad ebből a lelki magatartásból, és szellemileg sajátmagán érzi, a megostoroztatott állapotot. Felnyitja szellemi szemét és ő maga is látni képes az ostoroztatást úgy, ahogyan leírja a János- evangélium. – Ezután útmutatást kap az ember arra, hogy egy fokkal még több erőt fejtsen ki. Ekkor már nem csak a világ minden szenvedésének és fájdalmának elviselésére képes, hanem arra is, hogy azt mondja: „Van valami, ami számomra a legfontosabb és teljes személyemet ennek áldozom fel! Gúnyt űzhet belőlem az egész világ és csúfoljon bár, ahogyan csak akar, de nekem ez a legszentebb. Ettől, ami a legszentebb nekem, nem tántoríthat el a mindenfelől felém áradó gúny és csúfolódás sem, még ha teljesen magamra maradok is. Kiállók érte!” Ekkor az ember a „töviskoronázást” éli szellemileg át. Minden történelmi dokumentum nélkül, szellemi szemével látja a János-evangéliumban „töviskoronázásként” leírt jelenetet. – Ha az után megfelelő irányítás mellett odáig jut el az ember, hogy fizikai létét teljesen másként tekintse, mint annak előtte, ha megtanulta, hogy a saját testét olyasvalaminek lássa, amit az ember külsőleg hord magán, természetessé, magától értetődővé válik számára a felismerés: „Fizikai testemet külső eszközként hordozom”, elérve vele a keresztény beavatás negyedik fokozatát, a „kereszt hordozását”. Nem lett ettől gyenge aszkéta, sőt, fizikai eszközével, vagyis a testével, sokkal erőteljesebben tud bánni. Ha megtanulta testét úgy tekinteni, mint valamilyen tárgyat, amit hordoz, elérte a keresztény beavatás negyedik fokozatát, amit úgy mondanak, hogy „hordozza a keresztet”. Ezzel válik alkalmassá arra, hogy szellemi úton lássa azt a jelenetet, ahol Krisztus a hátán hordja a keresztet. A felmagasztosult lélek úgy hordja magán a testét, mint egy darab fát. Ami ezt követi, a keresztény beavatás ötödik fokának kell tekintenünk, – ez a „misztikus halál”. Belső érettsége folytán ekkor úgy tűnik, mintha eltűnne minden, ami körülvette eddig, eltűnne az egész fizikai világ. Sötétség veszi körül. Majd elkövetkezik a pillanat, amikor úgy tűnik, hogy középen, akár egy függöny, kettéválik a sötétség, és az illető be tud tekinteni a fizikai világ mögött rejlő szellemi világba. Közben azonban történik még valami más is. Valódi alakjában ismerjük meg mindazt, ami bűn és gonoszság, vagyis ezen a fokon megtanuljuk, hogy mit jelent „alászállni a poklokra”. – Utána azt tanuljuk meg, hogy ne csak a testünket érezzük idegennek, hanem mindent, ami csak van a Földön – úgy, mint régen, a szellemi látás idején, – magunkhoz tartozónak erezzünk, a mások szenvedését is úgy érezzük át, mintha egy nagy organizmus részei lennénk. Olyan mértékben vagyunk egyek a Földdel, amilyen mértékben átéljük ezt. Átéljük, hogy „a Földbe helyeztek”, a „sírba tételt” éljük át. Ha a Földdel egyesültünk, fel is támadunk belőle. Így kóstolunk bele, hogy mit is jelent: „Alakulófélben, új Nappá alakulóban van a Föld”.

A keresztény beavatás 4. 5. és 6. fokán keresztül érjük el azt, hogy a golgotai eseményt más szemszögből tudjuk nézni, – hogy a golgotai eseménybe bele tudjuk élni magunkat. Nincs már dokumentumokra szükségünk. A dokumentum csak arra szolgál, hogy a fokozatokon végigvezessen.

A hetedik fokozatot „mennybemenetelnek” nevezik, ez más szóval a szellemi világban való feltámadás. Joggal mondják, hogy nem lehet szavakkal jellemezni ezt a fokozatot, – egy olyan ember tudja csak ezt elképzelni, aki megtanult gondolkodni az agy eszköze nélkül. A feltámadás csodáját azok tudják elgondolni csupán, akiknek fizikai agyukra, mint eszközre, nincs már a gondolkodáshoz szükségük.

Akik mint hívők voltak jelen a golgotai eseménynél, és azt ami történt, szellemi szemükkel láthatták, képesek lettek volna úgy látni Krisztust, ahogyan leírtam. Szellemi látással láthatták volna a Föld aurájában. De ha Krisztus bizonyos vonatkozásban, ugyanabban az alakjában maradt is volna meg, mégsem láthatták volna, ha Krisztus, mint szellemi lény, a halál legyőzésével nem ért volna el valamit. Most pedig meg kell ismerkednünk egy nehezen érthető fogalommal.

Folytonosan tanul az ember, elindulva arról a fokról, ahol áll, egyre tovább és tovább fejlődik. De, nemcsak az ember tanul, továbbfejlődve, hanem minden lény, – a legalacsonyabbtól a legmagasabb isteni lényig is. – Mostanáig arról, az ember számára gyümölcsöt termő hatásról beszéltünk, amit Krisztus, mint isteni lény fejtett ki a názáreti Jézus testében. Felmerül a kérdés, hogy vajon átélt-e ettől maga Krisztus is valamit, ami Őt emelte még magasabb fokra? Igen, ez történt. Isteni-szellemi lények is átélhetnek olyasvalamit, ami őket magasabb fokra emeli. Amit Krisztus élt át, – a még az eddigieknél is magasabb régiókba való emelkedést, – azoknak, akik társai voltak a Földön, a „mennybemenetellel” mutatta meg. Ezért aki nem beavatott, aki nem szellemi látó, ha maga nem is láthatja, de a fizikai agy eszközét használva megértheti a keresztény beavatás első hat fokozatát. De a hetedik fokozatot, a „mennybemenetelt”, csak a szellemi látó foghatja fel, aki nem kötődik már a fizikai agyhoz, mint eszközhöz, – aki átélte saját maga is, hogy agy nélkül gondolkodni, agy nélkül látni mit is jelent. Ezek a dolgok így függenek össze.

Ilyen módon fejlődött a világ abban az időszakban, amelyről alkalmunk volt beszélni a 14 előadás során.

Láttuk, hogyan utalt Krisztus a vakon született ember meggyógyításakor arra, amit a beteg egy előző életében követett el. Krisztus megtanította az emberiséget a reinkarnáció tanra, amennyire ezt tehette akkoriban. Feltárta a karma-törvényt, azt, hogy az egyik megtestesülés okait az előzőben kell keresnünk. – Úgy tanított, ahogyan a gyakorlati életben lehetett tanítani. Mintha azt mondta volna: „Eljön az idő, amikor minden ember fog tudni a karmáról, amikor érthető lesz majd, hogy amikor rosszat tesz valaki, nem kell megbüntetnie a külső hatalomnak, mert a rossz szükségszerűen megtalálja kiegyenlítődését, vagy még ebben, vagy a következő inkarnációban. Elég tehát egyszerűen beleírnunk az Akasha-krónika nagy törvénykönyvébe, a szellemi világba! Nem kell elítélnünk a bűnöst, mint embert, szembe állhatunk vele, és tettét átengedhetjük a szellemi törvényeknek, – a tett beleíródik a szellemi világba, az embert átengedhetjük – a karmának!

„Jézus pedig elméne az Olajfák hegyére. Jó reggel azonban ismét ott vala a templomban, és az egész nép hozzá méné; és leülvén, tanítja vala őket. Az írástudók és a farizeusok pedig egy asszonyt vivének hozzá, akit házasságtörésen kaptak vala, és a középre állítván azt, mondának néki: Mester, ez az asszony tetten kapatott, mint házasságtörő. A törvényben pedig megparancsolta nekünk Mózes, hogy az ilyenek köveztessenek meg: te azért mit mondasz? Ezt pedig azért mondák, hogy megkísértsék őt, hogy legyen őt, mivel vádolniok. Jézus pedig lehajolván, az ujjával ír vala a földre.”

Mit írt? Beleírta a szellemi világba a bűnt. A bűn ki- egyenlítést nyer majd a szellemi világból. Viszont a többieket arra figyelmezteti Jézus, hogy nézzenek magukba, nem követtek-e el ők is valamilyen bűnt! Mert csak akkor állíthatják, hogy az asszony bűnével semmiféle kapcsolatban sincsenek, és csak akkor ítélkezhetnek felette, ha nincs nekik sem kiegyenlítenivalójuk. Ellenkező esetben nem tudhatják, előző életükben az asszony jelenlegi tettének indítékához nem járultak-e hozzá, nem tettek-e olyasvalamit előző életükben, ami az asszonyt házasságtörővé tette ebben az életben, nem tudhatják, hogy nem követték-e el, előző életükben ugyanezt a bűnt, vagy nem teremtették-e meg hozzá a feltételeket. – Minden bele van a karmába írva. Jézus a Földbe írt, amelyet szellemi fényével már áthatott. Ez azt jelenti, hogy a házasságtörő asszony karmáját a Földnek adta át. Mintha azt mondta volna: „Azon az úton járjatok, amelyet számotokra kijelölök. Olyanok legyetek, hogy azt mondhassátok: Nem ítélkezünk, átengedjük a karmikus kiegyenlítődésnek, ami az emberben van.” Ha megtartják ezt az emberek, a karma szerint cselekszenek. Nem dogmaszerűen kell a karmát tanítani, Krisztus tettekkel tanította az embereket.

De tanítványai és követői közül ezeket a dolgokat csak az írhatta le, akit maga Krisztus avatott be, – Lázár-János. Ezért értette meg teljesen csak ez a tanítvány, hogyan hat, ha egy lény a János- keresztelőtől kezdve étertestében fokozatosan lesz fizikai testének ura, – ha életet adóvá lesz az éterteste. Ezért értette meg a János- evangélium írója, hogyan lehetséges a külsőleg víznek látszó folyadékot úgy átváltoztatni, hogy ivás közben, amikor az emberek befogadják magukba, borrá változzék. Ezért értette meg, hogy lehetséges olyan módon hatni az emberekre az étertest erejével, hogy jóllakjanak kevés számú hallal és kenyérrel. A János- evangélium írója ezt beszéli el, csupán az evangéliumot komolyan kell vennünk. Említi-e valahol is, hogy úgy fogyasztották el a kevés kenyeret és a kevés halat, ahogyan általában szoktak fizikailag étkezni? Végigböngészhetik az egész János-evangéliumot, erre nem találnak utalást sehol. A János-evangélium írója tisztán és világosan mondja, – csupán szó szerint kell érteni minden egyes szavát: Krisztus megtörte a kenyereket és hálát adott az Égnek. ”Jézus pedig vévé a kenyereket, és hálát adván, adta a tanítványoknak, a tanítványok pedig a leülteknek, hasonlóképpen a halakból is, amennyit akarnak vala.,, A szavak értelme, helyes fordításban, nagyjából a következő. A tanítványok továbbadták a kenyereket és a halakat és mindenki azt tett velük, amit akart, de abban a pillanatban senki sem akart mást, csak azt, hogy átérezze a Krisztus hatalmas étertestéből sugárzó erőt. És mivel laktak jól? így szól a 2 3 vers:

”De jöttek más hajók Tibériásból közel ahhoz a helyhez, ahol a kenyeret ették, miután hálákat adott az Úr.„ Az ima folytán ettek kenyeret! Kenyeret ettek, de anélkül, hogy a fizikai aktus megtörtént volna. Ezért mondhatta el később Jézus-Krisztus e szavakat: ”Én vagyok az életnek kenyere!”

Szóval, mit is ettek az emberek? Krisztus testének erejét ették! Mi maradhatott meg belőle? Csakis Krisztus testének ereje maradhatott meg belőle! Annyi erőt sugárzott, hogy össze lehetett még a maradékokat is szedni. Okkult nézőpontból minden test 12 alkotórészből áll. A felső alkotórészt KOS-nak, az alatta következőt BIKÁ-nak nevezik, a két kar az IKREK. A mellkas a RÁK, az ember szívtájéka az OROSZLÁN, lefelé haladva a SZŰZ, a törzs következik, majd a csípő, a MÉRLEG, még lejjebb van a SKORPIÓ, majd a felső comb, a NYILAS, a térd a BAK, a lábszárak a VÍZÖNTŐ, a lábfejek pedig a HALAK.

Az emberi test 12 alkotórészre bontható, – ez jól megalapozott tény. Ha az emberek jóllaktak Krisztus testének erejével, és a maradékokat összeszedik, 12 kosarat kell megtölteniük

„Szedjétek össze a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne vesszen. Összeszedék azért és megtöltének 12 kosarat az 5 árpakenyérből való darabokkal, amelyek megmaradtak vala az evők után. ”

Nem az árpakenyereket ették meg, hanem az erőt, amely Krisztusból áradt. Jóllaktak a Krisztusból kiáradt erővel, a hálaima folytán, amellyel Krisztus fordult azok felé a szférák felé, ahonnan lejött a Földre. – Így kell értenünk, hogyan hat a fizikai világra a szellemi világ. És így érthetjük meg, hogy az egyes események hogyan tagolódnak bele a Föld Nappá válásának alapvető történésébe. Mindegyik esemény hatalmas erővel illeszkedik a Föld Nappá válásába. Nyilvánvaló, hogy az emberhez lassanként, fokról-fokra közeledik csak az a hatalmas erejű impulzus, amely a Földet annak idején érte. Az ember számára csak fokozatosan válhat érthetővé.

Amint azt már tegnap jeleztem, a Márk-evangélium volt először alkalmas arra, hogy megismertesse az igazságokat az arra megfelelőképpen érett emberekkel. Ez az első századokra vonatkozott. A cél az volt, hogy az ember azt, ahonnan lefűződött, saját erejével hódítsa vissza. – Gondoljunk csak bele, hogy isteni-szellemi magasságokból szállt le az ember a legmélyebb pontra, amelyet abban az időben ért el, amikor a golgotai misztérium segítségével újból elkezdhetett felfelé haladni. Egy hatalmas erejű lökésnek hatott ez, amely az embert újból felfelé lendítette. Isteni-szellemi magasságokból szállt alá az ember és mind lejjebb haladt, majd, miután az újjászületett szellemi fénnyel áthatotta magát, a Krisztus-impulzussal erőt kapott ahhoz, hogy régi tulajdonát újból fokozatosan birtokába vegye, – mégpedig a következőképpen. A Krisztus-eseményt közvetlenül követő időszakban az embernek azt kellett újra meghódítania, amit a Krisztus-eseményt megelőző századokban veszített el. Ez csak a Márk-evangélium útján volt lehetséges. Amit egy még régebbi időben veszített el, azt egy későbbi időszakban kellett újra elnyernie egy olyan evangélium útján, amely főleg a bensőségességre irányult. Ez volt a Lukács-evangélium.

Elmondtuk már azt is, hogy Krisztus megjelenése előtt 600 évvel Buddha, ez a nagy és jelentős lény, összefoglalta mindazt, ami az emberiségnek az előző évszázadokban megadatott, és amit fokozatosan elveszített. Buddha akkor élt, hat évszázaddal Krisztus előtt és összefoglalta mindazt az ősi bölcsességet, ami csak volt akkor a világon, és amit elveszített az emberiség. Ezt hirdette Buddha. A monda szerint anyjának, Majának, megjövendölték, hogy Buddha meg fog születni. Megtudjuk továbbá, hogy azt mondta valaki a gyermekről: ”Ez az a gyermek, akiből Buddha lesz, a Megváltó, aki halhatatlansághoz, szabadsághoz és a fényhez vezet el majd minket.,, Több olyan legenda is szól Buddháról, hogy 12 éves korában nyoma veszett, majd megtalálták, amint egy fa alatt ülve az őt körülvevő dalnokokat és bölcseket tanította.,A kereszténység, mint misztikus tény…” című írásművemből tudhatják, hogy hat évszázaddal Buddha után a róla szóló legendák újra megjelennek a Lukács-evangéliumban. – Az jelenik meg új formában a Lukács-evangéliumban, amit Buddha nyilatkoztatott ki. Amit a Buddháról szóló legendák tartalmaznak, megtaláljuk a Lukács-evangéliumban is. Ha a dolgokat a szellemi kutatás megvilágításában vizsgáljuk, ennyire összhangban vannak egymással.

Nyilvánvaló lesz számunkra, hogy a János-evangélium és a hozzá csatlakozó evangéliumok milyen mérhetetlen mélységeket tartalmaznak. Az előadások során ezekbe a mélységekbe tekinthettünk bele. Ha ezeket az előadásokat folytathatnánk és megkétszerezhetnénk a számukat, újabb és még újabb mélységekre bukkannánk az evangéliumokban. És még akkor is egyre újabb, és újabb mélységek tárulnának fel előttünk, ha megduplázhatnánk és megsokszorozhatnánk ezt a kétszeres időt is. Megsejtenénk, hogy ezekből a dokumentumokból egyre újabb mélységek kerülnek majd felszínre az emberiség távoli jövőjében is. Valóban sohasem jut majd el az ember e dokumentumok magyarázatának a végére. Semmit sem kell belemagyaráznunk, csak arra kell felkészülnünk, hogy amit az evangélium rejtenek, az okkult igazságok útján találjuk meg. Elénk tárulnak ekkor az evangéliumokból az egyetemes emberiség kapcsolatai – és ezek összefüggései a világmindenséggel – és egyre mélyebben tanulunk meg bele látni a szellemi világba.

Egy ilyen előadás-sorozat meghallgatása után elmondhatjuk, hogy nemcsak egy ismerethalmazt és egyes igazságokból áll gyűjteményt sajátítottunk el. Noha ez elengedhetetlen, mégis ez lenne a dolog kevésbé lényeges része, – csakhogy nem jutnánk el a másik részéhez nélküle. Fejtegetéseinknek az lenne a különleges gyümölcse, ha azt, amit eszünkkel fogtunk fel, szívünkbe fogadnánk és érzéssé, akarati impulzussá alakítanánk át. Ha abból, amit felfogott a szellem, szívbéli melegség lesz, erő lesz belőle bennünk, gyógyító erő a szellem, a lélek és a fizikai test számára. Akkor mondhatjuk el, hogy szellemi fejtegetéseink folyamán belemerültünk a szellemi életbe, 14 napig tartó fejtegetéseink folyamán sok mindent sajátíthattunk el a szellemi élet által. De nemcsak üres fogalmakat és eszméket sajátítottunk el, hanem olyan igazságokat, fogalmakat és eszméket is, amelyek alkalmasak arra, hogy felbuzogjanak a lélekben, eleven erővel töltsék el érzéseinket. Az ilyen érzések és benyomások megmaradnak, nem veszítjük el őket, velük együtt élünk tovább. Nemcsak megtanultunk valamit, hanem élettel telítettebbek lettünk általuk. Ha ilyen érzésekkel távozunk erről az előadás-sorozatról, életünk tartalmává lesz a szellemtudomány, és nem von el majd minket a külső élettől, hanem közvetíteni fogja majd a legmagasztosabb eszméket, amelyeket leírtunk az előadások során. Arról beszéltünk, hogy bár a világon szükség van a halálra, de a halálról alkotott nézetünk nem helytálló. Krisztus tanított meg arra, hogy a halált a megfelelő módon szemléljük. Ezáltal lett a halálból egy magasabb élet csírája.

Odakint, távol az elhangzott előadásoktól, zajlik az élet. Benne élnek az emberek. A külső életet egy hajszálnyival sem szándékozik a szellemtudomány lekicsinyleni, nem fog elvenni belőle egy jottányit sem. De mielőtt ezt az életet szellemi úton vizsgáltuk volna, általában véve szemléletünk helytelen volt és helytelen voltát illúziónak kell tekintenünk. El kell halnia bennünk az életről alkotott illúziónak, és akkor magasabb életté teljesedik ki majd a mag, amelyet az illúzió hintett el. De ez csak akkor lehetséges, ha egy életteljes szellemi szemléletet sajátítunk el. Nem leszünk tőle aszkéták, sőt, éppen így tanuljuk meg az életet valódi alakjában megismerni, – irányítani tudjuk az életet és megérleljük valódi gyümölcsét. Olyan mértékben tesszük az életet kereszténnyé, amilyen mértékben a szellemtudományt keresztény módon éljük meg, és képben éljük át, hogyan változik az élet képmásává a halál. Ha életfelfogássá tesszük a szellemtudományt, nem idegenedünk el az élettől, hanem megtanuljuk felismerni, hogy az életről alkotott szemléletünk mire vonatkozóan helytelen. Utána a helyes felismeréstől megerősödve lépünk ki az életbe, dolgos emberekként és miután erőt adott nekünk a szemlélet, amely a szellemi világba vezet, az élet feladatai alól nem vonjuk magunkat ki.

Ha csak kis mértékben sikerült is az előadásokat úgy kialakítani, hogy gyümölcsöt teremjenek az életben, ha csak kis, nagyon kis mértékben is, de hozzájárult, hogy az élet felmagasztosításának, érzésben, gondolkodásban és akarásban az élet melegének érezzék a szellemi megismerést, az élet melegeként, az élet tüzeként fog világítani az antropozófia világszemléletéből fakadó fény. És ha elég erős lesz majd ahhoz ez a tűz, hogy állandóan tovább is égjen, elértem, amit szándékoztam, amikor elhatároztam, hogy megtartom ezeket az előadásokat.

Az imént elhangzott szavakkal belső meditáció tárgyául szeretném lelkűkre kötni ezeket, az érzéseket.

Jegyzetek

A könyv új kiadását az előadások eredeti lejegyzéseit újból átvizsgálva készítettük el. Ennek alapján, néhány helyen javítani tudtunk a szövegen. Az evangéliumok idézett szövegrészeit Rudolf Steiner majdnem mindenütt a Luther-féle német Biblia-fordítás szerint mondta el. (Ebben a magyar nyelvű fordításban a Károli-féle Biblia szerint idézzük) Ahol a szövegrészek a zárójeleken belül csak a fejezet- és versszámokat tartalmazzák, mindenütt a János-evangéliumra vonatkoznak.

Az előző kiadások elején Marié Steiner előszava szerepelt, amelyet most „Rudolf Steiner antropozófiája. Összegyűjtött előszavak Rudolf Steiner műveinek első kiadásaihoz.” ( Die Anthroposophie Rudolf Steiners. Gesammelte Vorworte zu Erst-veröffentlichungen von Werken Rudolf Steiners. Domach, 1967) – címen megjelent összegyűjtött írásai I. kötetében találhatnak meg.

1. Figyelemre méltó kijelentést tett a nagy misztikus, Jákob Böhme: a „Mysterium magnum, vagy Mózes I. könyvének magyarázata” („Mysterium magnum, oder Erklarung über das erste Buch Mo- sis”, – 1623) című műve 18. fejezetében: „Tudom, hogy minden szofista szememre hányja, és lehetetlennek kiáltja ki, hogy ezt tudom, hiszen nem voltam ott, és én magam nem is láthattam. Nekik mondom, hogy lelkem és életem esszenciájában, amikor még nem voltam ”Én”, hanem Ádám esszenciája voltam, ott voltam mégis és eltékozoltam Ádámban gyönyörűségemet. De mivel Krisztus azt nékem visszahozta, az Ő szellemében látom, hogy mi voltam én a Paradicsomban, mi lettem én a bűnbeesés során és mivé kell lennem újból, és senkise kiáltson ki tudatlannak, mert én ugyan valóban nem tudom, hogy milyen tudomány alapján írjak, de Krisztus énbennem mégis tudja.,, (Jáakob Böhme összes művei. K.W. Schiebler kiadása, V. kötet, Leipzig, 1843, 94. oldal.)

2. egy Nausikaaról szóló költemény töredékét is… A szóban forgó vázlatok Goethe műveinek weimari kiadásában (az u.n. Sophia-ki- adásban) vannak kinyomtatva, az I. rész 10. kötete 97. oldalától és tovább. V.ö. Wilhelm Scherer „Nausikaa” c. írásával a „Goethe- tanulmányok” c. művében, Berlin, 1886.177.-234. oldal.

3. Wilhelm Scherer; 1841-1886.

4. Hermann Grimm: 1828-1901.

5. Két éve itt is rámutattam: „A teozófia és a rózsakeresztesek” (Theosophie und Rosenkreuzertum) c. előadássorozat során, amelyet Rudolf Steiner Kasselban tartott, 1907. június 16. és 27. között. Nyomtatásban megjelent a GA 100. sz. kötetben, Domach, 1967.

6. Ezt az állapotot „régi Holdnak” nevezi a szellemi kutatás: 1.: „A szellemtudomány körvonalai” (Genius, Budapest, 1995) (Die Ge- heimwissenschaft im Umriss, GA 13., Domach, 1968., 186. o.-tól) c. kötetben „A világ fejlődése és az ember” c. fejezetet.

7. Adni és kapni, – az ember élete e kettő metamorfózisai között zajlik: Szó szerint: „A magasabb értelemben vett metamorfózist találóan írta le már Dante azzal, hogy kapunk és adunk, megnyerünk és elvesztünk valamit.” Prózai kijelentések, 461.sz. (Sprüche in Prosa. Zsebkönyv-kiadás Rudolf Steiner bevezetőjével és megjegyzéseivel, Stuttgart, 1967.)

8. Veszünk egy zsírkupacot,…: Rudolf Steiner az u.n. Plateau-féle kísérletet írja le. V.ö. azzal a leírással, amelyet „A filozófia főproblémája” (Die Hauptprobleme dér Philosophie, Wien és Leipzig, 1892) c. előadásaiban ad meg Vincenz Knauer: „A fizika kísérletei közül az egyik legmutatósabb kísérlet Plateau kísérlete. Egy keveréket készítenek vízből és alkoholból, amelynek a fajsúlya pontosan a tiszta olívaolajéval egyenlő, majd egy meglehetősen nagy csepp olajat öntenek bele ebbe a keverékbe, amely nem úszik a folyadék tetején, hanem félig lesüllyed benne, mégpedig golyó alakjában. Egy karton-lapocskát átszúrnak egy tűvel a közepén, és óvatosan belesüllyesztik az olajgolyócskába, úgy, hogy a lapocska külső széle a golyó egyenlítője legyen és így hozhassák mozgásba. Most forgásba hozzák a lapocskát, eleinte lassan, majd egyre gyorsabban és gyorsabban. A mozgást természetesen átveszi az olajgolyó és a centrifugális erő részecskéket választ le róla, amelyek leválásuk után még hosszú ideig körmozgásokat végeznek körülötte, kis golyócskákká válva később. Ilyen módon a mi bolygórendszerünkhöz gyakran meglepően hasonló alakzat jön létre, középen van ugyanis a legnagyobb, Napunkat képviselő golyóbis és körülötte keringve kisebb golyócskák és gyűrűk láthatók, számunkra a bolygókat jeleníthetik meg, a Holddal együtt.” (A fentebb megnevezett írásmű 281.oldalán, a nyári szemeszter folyamán tartott 9. előadás.)

9. „Nem érzi a népség bizony a Sátánt… Faust, I. rész, Auerbach pincéje.

10. „Inkább vagyok koldus a felső világban, mint…”: Homérosz: Odisszeia, 11. ének, amikor Odisszeusz az alvilágba látogat.

11. Vlagyimir Szergejevics Szolovjov: 1853-1900.

„Bennünket, mint népet, a kereszténységnek kell egyesítenie”.. Mindezidáig nem lehetett biztosan megtudakolnunk, a kijelentés kitől származik.

12. Leó Nikolajevics Tolsztoj: 1828-1910, orosz költő, „Az életről” (Über das Leben) c. könyve első ízben németül, Sophie Behr fordításában 1889-ben jelent meg Leipzigben.

13. William James: 1842-1910, idézett kijelentése: „A lélektan alapelvei” (Priciples of Psychology) c. műve II. kötetében található. (1890, németül 1909)

14. „A kereszténység, mint misztikus tény és az ókori misztériumok. ” (Das Christentum als mystische Tatsache und die Mysterien des Altertums.) GA8. sz., Domach, 1959 (Genius kiadó, Budapest.)

15. ..ne hagyják félrevezetni magukat azoktól a teológusoktól: Ezek közé a „különös teológusok” közé tartozik, például Theodor von Mopsuestia, 350-428, az antiochiai iskola nagy Biblia-magyarázója, az újabbak közül Frédéric Godet, 1812-1900, svájci reformált evangélikus teológus és a Neuchatel-i egyetem professzora és Theodor von Zahn, evangélikus teológus, 1838-1933, professzor Göttingenben, Kielben, Erlangenben, hogy csak néhányat említsünk meg.

16. …az oszlopfőkön jobbra és balra található négy szimbólum közül azzal,: Ez a két oszlop Kasselban, a Weinbergspark 6. sz. házban díszítette azt a termet, ahol az előadás elhangzott. A négy szimbólum a négy apokaliptikus szimbólumra utal.

17. Friedrich Theodor Vischer: 1807-1887.

18. August Friedrich Gfrörer: 1803-1861, német történetíró. ”Az őskereszténység története,, (Geschichte des Urchristentums) c. műve 1838-ban jelent meg 3 kötetben.

19. Helyes, amit Goethe mond: ”Ha nem lenne fény, a fényérzékeny szerv, a szem, sohasem fejlődhetett volna ki.,, Szó szerint: „A szem a fénynek köszönheti létét. A közömbös állati segédszervekből a fény egy olyan szervet hív elő, amely hozzá hasonlóvá lesz, és így alakul ki a szem a fényen a fény számára, hogy a belső fény találkozzék a külsővel.” (A színelmélet vázlata.) „Goethe természettudományos írásai.” (Goethes Naturwissenschaftliche Schriften), kiadta: Rudolf Steiner, III. kötet 88. old. 3. kiadás, Bem, 1947.

20. „Apámtól kaptam alakot,… ” „Jámbor epigrammák” VI, 32. a költemények III. kötetében, 1. rész. H. Düntzer kiadása. (= a Kürschner-féle Német Nemzeti Irodalom, Goethe műveinek III. részével.).

21. Van egy olyan monda, amely nem áll ugyan az evangéliumokban:

V. ö. azzal, ahogyan Jacobus de Voragine úja le a Júdás-legendát az „Arany-legenda” (Legenda aurea) „Szent Mátyás,-az apostol” c. fejezetében.

22. „A gonosz tettnek az az átka…”: Schiller: A Piccolominiak c. drámája, 5. felvonás, 1. jelenet.

23. „Apámtól kaptam alakot,…’. 1. 20. jegyzet.

24. Parmenidész: Elea szülötte, görög filozófus, Kr.e. 540-480. Herakleitosz: Ephesosban született, görög filozófus, kb. Kr.e. 540- 480ig, vagy 483-ig. Platón: Kr.e. 427-347. görög filozófus Arisztotelész: Kr.e 384-322, görög filozófus.

25. Celsus: római filozófus, Kr.u. 178 körül írta az „Igaz szó” címmel az első írásművet a kereszténység ellen.(Töredékei megtalálhatók Origines ”Contra Celsum,, című írásában. Németül: Keim kiadása, 1873.)

26. Galileo Galilei: 1564-1642, olasz természettudós.

27. Johannes Tauler: 1300-1361, dominikánus és prédikátor, Eckhart Mester tanítványa, a legjelentősebb német misztikusok egyike.

28. Más előadások során többször ismertettem már a kezdeti lépéseket,…: például:”A teozófia kapuja előtt,, (Vor dem Toré dér Theosophie) c. előadássorozat 13. előadásában, (GA95, Domach, 1964.) és „A rózsakeresztesek teozófiája,” (Die Theosophie des Rosenkreuzers) c. előadássorozat 14. előadásában, (GA 99, Dornach, 1962.). Új Manifest kiadó, Budapest