GA118

Krisztus megjelenése az éteri világban

16 előadás, 1910. jan. 25. – ápr. 13., különböző városokban

Impresszum

Tartalom

Jegyzetek

Krisztus megjelenése az éteri világban

Karlsruhe, 1910. január 25.

[Az újratestesülés jelentősége az emberi lélek fejlődésében. Az emberi tudat változása a különböző korszakok – aranykor, ezüstkor, érckor, sötét kor – során. Az új éteri látás kifejlődése a sötét kor letelte (1899) után. Krisztus éteri alakban történő észlelése. A próféták (Mózes, Ábrahám) jövőbeli küldetése.]

Ha valaki, miután egy ideig szellemtudományos világszemlélettel foglalkozott, hatni engedi magára mindazokat a gondolatokat, ideákat és felismeréseket, melyeket e világszemlélet révén nyert el, úgy ezek a megismerések a legkülönfélébb kérdéseket állítják elé. És az ember azáltal válik valójában egyre inkább a szellemtudomány művelőjévé, hogy ezeket a kérdéseket – melyeket tulajdonképpen érzelmi, lelki, jellembeli, röviden életkérdéseknek nevezhetünk – hozzákapcsolja a szellemtudományos ideákhoz. Hiszen ezek az ideák nem csupán elméleti, tudományos kíváncsiságunkat elégítik ki, hanem felvilágosítanak az élet rejtélyeiről, a lét titkairól. Ezek a gondolatok és ideák csak akkor válnak igazán termékennyé számunkra, ha tartalmukat, értéküket és jelentőségüket nem csupán elgondoljuk és átérezzük, hanem ha megtanuljuk, úgymond, hogy hatásukra másképp szemléljük a környező világot. Ezek az ideák át kell hogy melegítsenek; impulzusokká, lelki erőkké kell válniuk bennünk. Ez egyre inkább bekövetkezik, amennyiben az egyes kérdésekre kapott feleletek mintegy újabb kérdéseket tárnak elénk; így jutunk el a kérdéstől a válaszig, ahol a válasz újból kérdéssé válik, amelyre újabb feleletet kapunk, és így tovább. Így haladunk előre a szellemi megismerésben és a szellemi életben.

Elég hosszú idő kell még ahhoz, hogy a mai emberiségnek nyilvános előadásokon tárjuk fel a szellemi élet bensőségesebb oldalait, Zweigjeinkben[1] azonban egyre jobban közeledik az az idő, amikor bensőségesebb kérdésekről is szó lehet. Ezeknél mindig ki fog derülni, hogy az újonnan érkezett tagokat meglepi, megbotránkoztatja valami. Nem jutnánk azonban munkánkkal előbbre, ha nem lépnénk tovább a szellemtudományos kutatás és megismerés révén az élet intimebb kérdéseinek megbeszélésében. Ezért ma megint lelkünk elé tárjuk a szellemi megismerés néhány bensőségesebb tényét, még ha esetleg félreértések adódnak is azoknál, akik nem olyan régen merültek bele a szellemi életbe.

Ha az újratestesülésről, az ismétlődő földi életek ideájáról nem csupán elvontan gondolkodunk, hanem végiggondoljuk – tehát ha értelemmel mélyedünk bele a szellemi életnek ebbe a tényébe -, úgy egy kétségtelenül fontos kérdés merül fel lelkünk előtt. Ekkor úgymond újabb kérdések fűződnek az újratestesülés ideája révén kapott válaszhoz, az élet e fontos gyümölcséhez. Felvethetjük például a következő kérdést: mi a mélyebb értelme annak, hogy az ember többször él a Földön; hogy mindig újabb és újabb megtestesülésekben tér vissza? – Általánosságban úgy mondják, hogy ezáltal emelkedünk egyre magasabbra; későbbi földi életeink során átéljük az előző földi életek eredményeit, és éppen ezáltal tökéletesedünk. – Ez azonban még mindig elég általánosan és elvontan hangzik. Az ismétlődő földi életek jelentőségébe kizárólag a földi élet egész értelmének pontosabb ismerete révén hatolhatunk be. Ha ugyanis Földünk maga nem változna, ha az ember egy lényegében ugyanolyan Földre térne vissza, akkor voltaképpen nem sokat tanulhatnánk az egymást követő inkarnációkból, avagy megtestesülésekből. Az inkarnációknak vagy megtestesüléseknek azáltal van csupán értelmük, hogy Földünkön valójában minden inkarnáció, avagy megtestesülés során új dolgokat tanulhatunk és élhetünk át. Rövid időszakokat illetően ez nem jut érvényre olyan erősen, hosszabb időszakok vizsgálata esetén azonban – ami a szellemtudomány által lehetséges – megmutatkozik, hogy Földünk korszakai különbözőképpen alakulnak, és mindig valami újat élünk át. Itt azonban valami mást is be kell látnunk. Be kell látnunk azt, hogy magát a földi életet tekintve is figyelembe kell vennünk ezeket a változásokat. Mert ha földi létünk egy bizonyos korszakában elmulasztjuk annak átélését, megtanulását, ami a földfejlődésnek abban a korszakában tanulható meg, akkor visszatérünk ugyan egy új megtestesülésbe, de valamit elmulasztottunk. Nem fogadtuk be magunkba azt, amit az előző időszakban be kellett volna fogadnunk. Ennek pedig az a következménye, hogy a következő időszakban nem tudjuk erőinket és képességeinket helyesen alkalmazni.

Általánosságban a következőt mondhatjuk: korunkban olyasvalami lehetséges a Földön – szinte az egész Földgolyón -, ami a most élő emberek előző inkarnációjában nem volt lehetséges. Különösen hangzik, de igaz, hogy ennek igen nagy a jelentősége. Az emberek egy bizonyos része ugyanis eljuthat jelenlegi inkarnációjában a szellemtudományhoz, vagyis felveheti magába a szellemi kutatás azon eredményeit, amelyek a szellemtudomány területén ma felvehetőek. Felettébb jelentéktelennek tűnhet, hogy néhány ember azért jön itt össze, hogy magába fogadja a szellemi kutatás megismeréseit. Akik azonban ezt jelentéktelennek találják, éppen hogy nem értik az újratestesülés jelentőségét, és azt, hogy valamit csakis egy bizonyos megtestesülés folyamán lehet felvenni. Ha ezt nem veszik fel, elmulasztottak valamit, ami azután a következő megtestesüléseiknél hiányozni fog.

Mindenekelőtt azt kell helyesen a lelkünkbe fogadnunk, hogy az, amit ma a szellemtudományban tanulunk, egyesül a lelkünkkel, és magunkkal hozzuk, amikor következő megtestesülésünkkor ismét lejövünk.

Most először is azt akarjuk megérteni, hogy mindezeknek milyen jelentősége van lelkünk számára. Ennek érdekében a más előadásokból és olvasmányokból már ismert tényekhez hozzá kell fűznünk a szellemi élet többé-kevésbé új, vagy még teljesen ismeretlen tényeit. Elsőként az emberiség fejlődésének régebbi korszakaihoz kell visszatérnünk. Már többször visszapillantottunk földfejlődésünk régebbi időszakaira. Azt mondtuk, hogy most a nagy atlantiszi katasztrófa utáni ötödik korszakban élünk. Ezt az a korszak előzte meg, amelyben a görög és a latin népek megadták a földi akarat számára legfőbb eszméket és érzéseket; a miénket tehát a negyedik, a görög-latin korszak előzte meg. Ezt a harmadik, a káldeus-babilóniai-asszír-egyiptomi korszak előzte meg, mely előtt az óperzsa, majd az ó-indiai korszakot találjuk. Ha pedig egy még ennél is távolabbi őskorba megyünk vissza, akkor eljutunk a nagy atlantiszi katasztrófához, amely megsemmisített egy egész földrészt, egy régi szárazföldet, a mai Atlanti-óceán helyén elterülő régi Atlantiszt. Ez a katasztrófa egyrészt lassanként elsöpörte az egész szárazföldet, másfelől megadta a ma lakott szilárd Föld arculatát. Még tovább visszamenve még régebbi, az atlantiszi katasztrófa előtti korszakokhoz érünk. Olyan kultúrákhoz és életkörülményekhez jutunk, amelyek ezen az atlantiszi földrészen fejlődtek ki, és amelyeket atlantiszi kultúráknak, az atlantiszi fajok kultúrájának nevezünk. Ezeket pedig még régebbi állapotok előzték meg.

Ha mármost áttekintjük mindazt, amit számunkra a történelem elbeszél – hiszen nem is nyúlik vissza olyan nagyon messzire -, könnyen úgy vélhetjük – bár ez még a rövidebb időszakokra is teljesen alaptalan elképzelés -, hogy Földünkön mindig a maihoz hasonló állapotok uralkodtak. Ez azonban nincs így. Földünkön a körülmények alapvető változásokon mentek keresztül, és a legintenzívebben az emberek lelki körülményei változtak. A most itt ülő emberek lelke a Föld valamennyi korszakában testet öltött az adott kornak éppen megfelelő testekben, és felvette magába mindazt, amit a földfejlődés egyes korszakaiban felvehetett. A lélek inkarnációról inkarnációra más-más képességet fejlesztett ki. Teljesen másmilyen volt a lelkünk, mint ma, még ha a görög-latin korszakban talán nem is volt olyan nagymértékű ez az eltérés. Az óperzsa, és különösen az ó-indiai korszakban azonban nagyon is eltért a maitól. Egészen más képességeket hordozott, és egészen más feltételek között élt lelkünk ezekben a régi korokban.

Ma a lehető legvilágosabban szellemi szemeink elé tárjuk, milyen is volt a lelkünk – nos, nézzünk rögtön valami jelentőset – a nagy atlantiszi katasztrófa után, amikor az első indiai kultúra idején lehetséges testben élt a Földön. Ezt az első, indiai kultúrát nem úgy kell felfognunk, hogy csak a régi Indiában érvényesült, hanem úgy, hogy az indiai nép volt ekkor a leginkább hangadó és a legjelentősebb. Az egész Föld kultúrája másmilyen volt, és sajátosságának jellege abból eredt, amit a régi indiaiak a vezetőiktől kaptak. Ha megnézzük, milyen volt a lelkünk akkoriban, először is azt kell mondanunk, hogy az a fajta megismerés, amilyennel a mai ember rendelkezik, akkoriban még teljességgel lehetetlen volt. Nem létezett olyan világos öntudat és én-tudat, mint ma. – Az emberek úgyszólván alig gondoltak arra, hogy individuumok. Az én mint erő bennük volt ugyan, az én megismerése azonban más, mint az én ereje és az én hatása. Nem rendelkeztek tehát még úgy benső mivoltukkal, mint ma, viszont egészen más képességeik voltak, melyeket gyakran neveztünk régi homályos szellemi látásnak.

Ha megnézzük az akkori kor emberlelkének nappali életét, azt találjuk, hogy még nem érezte magát igazán énnek. A törzs, a nép tagjának érezte magát. Az egyes én a törzs, az egész nép közösségének szolgálatában állt; hasonlóan volt a tagja, mint a kéz a testnek. Az ember még nem érzékelte magát individuális énnek oly módon, mint ahogyan azt ma érzi. A népi, a törzsi én volt az, amire feltekintett. Így élt napközben. Úgyszólván nem is tudta még igazán, hogy ember. Amikor azonban beesteledett és elaludt, a tudata sem sötétedett el annyira, mint ahogyan az ma megtörténik. Alvás közben a lélek képes volt arra, hogy szellemi tényeket észleljen. Szellemi tényeket észlelt a környezetében, melyeknek a mai álom csupán árnyéka; szellemi eseményeket és tényeket, melyeknek a mai álom rendszerint már nem jeleníti meg a teljes valóságát. Ilyen észleleteik voltak, s ily módon az emberek hajdanán tudták azt, hogy létezik egy szellemi világ. A szellemi világ valóság volt számukra, de nem valamilyen bizonyítást igénylő logika révén, hanem azáltal, hogy még ha csak tompa, álomszerű tudattal is, de átélték a szellemi világot minden éjszaka. De nem is ez volt a lényeg. Az alváson és ébrenléten kívül ugyanis léteztek közbülső állapotok is, amikor az ember nem aludt teljesen, de nem is volt egészen ébren. Ekkor én-tudata még a nappalinál is jobban megszűnt; a szellemi történések észlelése, álomszerű szellemi látása viszont lényegesen intenzívebbé vált, mint az éjszaka folyamán. Voltak tehát olyan közbülső állapotok, melyekben az emberek, öntudat nélkül ugyan, de mégiscsak rendelkeztek szellemi látással. Ilyenkor mintegy önkívületbe estek, úgyszólván nem is tudtak magukról. Nem tudták, hogy emberek, azt viszont jól tudták, hogy tagjai egy szellemi világnak, amelyben képesek észlelni; tudták, hogy létezik egy szellemi világ. – Ezek voltak az emberlélek élményei ebben a korban. És még ennél is sokkal világosabb, sokkal-sokkal világosabb volt a szellemi világ tudata és a benne való élet az atlantiszi időkben. Amikor tehát ezt áttekintjük, lelkünk álomszerű, homályos szellemi látására pillantunk vissza, amely az emberiség fejlődése során lassanként csökkent.

Ha lelkünk megmaradt volna ennél a régi, álomszerű szellemi látásnál, nem sajátíthattuk volna el mai individuális öntudatunkat. Sohasem tudhattuk volna meg, hogy emberek vagyunk. Úgymond el kellett veszítenünk a szellemi világ tudatát, hogy megkaphassuk érte cserébe az én-tudatot. A jövőben viszont mindkettővel rendelkezni fogunk. Valamennyien elérjük majd az én-tudat megtartása mellett a teljes szellemi látást is, amire ma a beavatás útját járóknak van csupán lehetőségük. A jövőben minden ember számára lehetséges lesz, hogy ismét betekintsen a szellemi világba, de úgy, hogy mindeközben embernek, énnek érezheti magát.

Gondolják csak el újból, mi is történt. A lélek megtestesülésről megtestesülésre haladt. Korábban szellemi látó volt, majd egyre világosabban és világosabban létrejött énné válásának tudata, ezzel pedig saját ítéletalkotásának lehetősége is. Addig ugyanis, amíg szellemi látással tekint a szellemi világba, de nem érzi magát énnek, nem alkothat ítéletet, nem tud következtetni. Az utóbbi képesség egyre inkább megjelent, a régi szellemi látás ezzel szemben minden rákövetkező inkarnációban gyengült. Egyre kevésbé élt olyan állapotban, hogy betekinthessen a szellemi világba. Egyre jobban beleélte magát a fizikai síkba, kialakította a logikus gondolkodást, és egyre inkább énnek érzi magát. Szellemi látása pedig egyre gyengül. Az ember észleli a külső világot, majd mindjobban belebonyolódik; a szellemi világhoz fűződő kapcsolata azonban egyre gyengül. Tehát mondhatjuk azt, hogy az ősrégi időkben az ember egyfajta szellemi, spirituális lény volt, mert szellemi lényként közvetlen társas kapcsolatban élt más szellemi lényekkel. Olyan szellemi lényekhez tartozónak érezte magát, akikhez mai átlagos érzékeivel nem tud már feltekinteni. Hiszen tudjuk, hogy a bennünket közvetlenül körülvevő világon kívül ma is vannak körülöttünk más szellemi világok is, melyekben más szellemi lények élnek. Átlagos tudatával azonban a mai ember nem lát bele ezekbe a világokba. Régebben viszont társuk volt, egyrészt éjszakai alvó tudatában, másrészt az említett közbülső tudatállapotban. Benne élt a szellemi világokban, és érintkezett ezekkel a lényekkel. Erre rendszerint most már nem képes. Úgymond kitették otthonából, a szellemi világból, és minden újabb megtestesülésével egyre jobban és jobban belehelyezték a földi világba.

A szellemi élet ápolásának helyein, valamint azokban a magasabb megismerésekben és tudományokban, amelyekben még tudtak az ilyen dolgokról, mindig figyelembe vették azt, hogy inkarnációink eltérő Földkorszakokon haladtak át. Visszapillantottak egy igen régi, még az atlantiszi katasztrófát is megelőző korszakra, ahol az emberek tulajdonképpen még közvetlenül együtt éltek az istenekkel vagy szellemi lényekkel, és így természetesen önmagukat is egészen másképp érzékelték és élték át. Hiszen gondolhatják, hogy az emberléleknek teljesen másként kellett érzékelnie egy olyan korban, amikor biztosan tudta, hogy képes feltekinteni a magasabb lényekhez, és amikor tudta, hogy önmaga is tagja ennek a magasabb világnak. Ily módon egészen másképp tanult meg érzékelni és érezni is. Gondoljuk csak el, hogy ma is kizárólag akkor tanulhatunk csak meg beszélni és gondolkodni, ha emberek között növekszünk fel, mert ezeket a képességeket csakis emberek között szerezhetjük meg. Ha egy gyermeket kitennének egy lakatlan szigetre, és ott anélkül kellene felnőnie, hogy találkozna emberekkel, egyáltalán nem szerezné meg a gondolkodás és a beszéd képességét. Egy lény fejlődését illetően tehát függ valami attól, hogy milyen lények között nő fel, és milyen lényekkel él együtt. A fejlődés szempontjából függ valami ettől. Ez már az állatokon is megfigyelhető. Ismeretes, hogy ha az emberekkel együtt élő kutyákat olyan körülmények közé helyezik, ahol sohasem találkoznak emberrel, elfelejtik az ugatást. Az ilyen kutyák utódai rendszerint már nem tudnak ugatni. Függ valami attól, hogy egy lény milyen lények között nevelkedik és él. Képet alkothatnak tehát arról, hogy különbség van aközött, hogy Önök csupán mai emberek között élnek a fizikai síkon, illetve hogy régebben – úgymond ugyanezek a lelkek – egy szellemi világ szellemi lényei között éltek, amely szellemi világba ma az átlagos tekintet nem ér el. A lélek akkoriban másként is fejlődött; az ember más impulzusokat hordozott akkor, amikor az istenek között élt. Más impulzusokat bontakoztat ki, ha emberek között él, és megint másokat az istenek között élve. Ezt a magasabb megismerés mindig is tudta. Egy ilyen megismerés visszapillantott arra a régi korszakra, amikor az emberek úgymond közvetlenül érintkeztek az isteni-szellemi lényekkel. Ebben a közvetlen érintkezésben a lélek az isteni-szellemi világhoz tartozónak érezte magát, melynek során impulzusok és erők ébredtek benne, mely erők egészen más értelemben voltak isteni-szellemiek, mint a mai erők. Amikor a lélek úgy működött, hogy a magasabb világhoz tartozónak érezte magát, akkor a lélekből megszólalt egy akarat is, amely az isteni-szellemi világból származott, és amelyről azt mondhatjuk, hogy ezt az akaratot beleoltották, mivel a lélek az istenek között élt.

A magasabb megismerés aranykornak, avagy Krita-yugának[2] nevezi azt a korszakot, amikor az ember még egy volt az isteni-szellemi lényekkel. Ez tehát egy régi korszak, melynek tényleges lefolyását még az atlantiszi katasztrófa előtt kell keresnünk. A következő korszakban az emberek nem éreztek már olyan intenzív összefüggést az isteni-szellemi világgal, mint a Krita-yugában, impulzusaikat nem határozta már meg annyira az istenekkel való együttélés, és tekintetük is homályosabbá vált a szellem és a lélek meglátására. De még emlékeztek a szellemi lényekkel és istenekkel való együttélésre. Ez különösen az ó-indiai világban volt kivehető. Ekkor még igen könnyen beszélhettek az embereknek a szellemi dolgokról. Rámutathattak a fizikai észlelés külső világára, és mégis mintegy majának, avagy illúziónak tekinthették, mivel az emberek még nem túl régóta rendelkeztek ezekkel a fizikai észlelésekkel. Így volt ez a régi Indiában. A lelkek magukat az isteneket már nem látták, de a szellemi tényeket és az alacsonyabb rendű szellemi lényeket még igen. A magasrendű szellemi lényeket csak kevés ember látta, az istenekkel való eleven együttélés azonban már az ő számukra is elhomályosult. Az isteni-szellemi világ akarati impulzusai eltűntek előlük. De legalább a különleges tudatállapotokban – alvás közben és az említett közbülső állapotban – lehetőségük volt bepillantani a szellemi tényekbe. A szellemi világ legfontosabb tényei azonban, melyekkel régebben együtt éltek, most már csupán mintegy az igazság egyfajta megismeréseként jelentek meg; olyasvalamiként, amit a lélek pontosan ismert ugyan, ám csak mint megismerés, csak mint igazság működött. Bár az emberek még a szellemi világban voltak, az erről való bizonyosság mégsem volt már olyan intenzív, mint azelőtt. Ezt ezüstkornak, avagy Treta-yugának nevezik.

Ezután olyan inkarnációk, avagy megtestesülések kora érkezett el, amikor az ember tekintete egyre inkább bezárult a szellemi világot illetően, és az ember mindjobban a közvetlen külső érzéki világhoz igazodott. Egyúttal meg is erősödött ebben az érzékelhető világban, ahol az én-tudat, az emberi tudat került egyre jobban előtérbe. Ezt a kort érckornak, avagy Dvapara-yugának nevezik. Az embereknek nem volt már olyan magasrendű közvetlen tudásuk a szellemi világról, mint korábban, az emberiségben általánosságban azonban mégis megmaradt ebből valami. Ezt talán ahhoz hasonlíthatnánk, ahogy korunk emberében is marad valami idősebb korában az ifjúkori örömből. Bár elmúlt, de átéltük. Ismerjük, tudunk róla, és úgy beszélhetünk róla, mint jól ismert tényről. Így a lelkeknek is ismerős volt még valami abból, ami a szellemi világokhoz vezet. Ez a Dvapara-yuga lényege.

Ezután azonban egy másfajta kor következett, egy olyan kor, amelyben ez a szellemi világgal kapcsolatos ismerősség is megszűnt; a szellemi világ kapui úgymond bezárultak. Az emberek tekintete egyre inkább a külső érzékelhető világra és az érzéki benyomásokat feldolgozó értelemre korlátozódott; a szellemi világról ily módon már csak gondolkodni voltak képesek. Ez a legalacsonyabb rendű formája annak, ahogyan a szellemi világról még tudni lehet valamit. Az emberek saját átélésük révén most már valójában csupán az érzéki-fizikai világról tudtak. Ha meg akartak tudni valamit a szellemi világról, azt a gondolkodásukkal kellett elérniük. Ez az a kor, amelyben az ember a legszellemtelenebbé vált, és ezáltal egyben a leginkább hozzárögzült, hozzákötődött az érzéki világhoz is. Erre azonban szüksége volt ahhoz, hogy öntudatát lassanként a legmagasabb fokon bontakoztathassa ki. A külső világ durva ellenállása révén tanulhatta ugyanis csak meg, hogy megkülönböztesse magát a világtól, és különálló lénynek érezze magát. Ezt a kort Káli-yugának, avagy sötét kornak is nevezik.

Nyomatékosan jegyzem meg, hogy ezeket a kifejezéseket nagyobb korszakokra is alkalmazhatjuk, például a Krita-yuga megjelölést egy nagyobb időszakra is alkalmazhatjuk. Mert már a fentebb ábrázolt aranykor kezdete előtt is részesült az ember a még magasabb világok átélésében, így valamennyi még régebbi kort ezen a néven foglalhatnánk össze. Ha azonban mérsékeljük igényeinket, és megelégszünk a szellemi átélés leírt mértékével, úgy a beosztás az előbbiek szerint történhet. Valamennyi kor számára megadhatunk egészen konkrét időszakokat. Bár a fejlődés lassan és fokozatosan megy végbe, vannak azonban határok, amelyekről azt mondhatjuk: előttük ilyen életkörülmény és tudat uralkodott, utánuk pedig másmilyen. Az előzőek értelmében úgy kell számoljunk, hogy a Káli-yuga mintegy időszámításunk előtt 3101 évvel kezdődött. Ekkor azt látjuk, hogy lelkünk mindig olyan újabb megtestesülésekben jelent meg a Földön, amikor az emberek tekintete egyre jobban bezárult a szellemi világot illetően, és így egyre inkább a külső érzéki világra szorítkozott. Látjuk tehát, hogy lelkünk valóban minden újabb megtestesüléssel új körülmények közé kerül, és ennek köszönhetően mindig valami újat tanulhat. A Káli-yugában én-tudatunk megerősödését érhetjük el. Korábban ez nem volt lehetséges, mert akkoriban ezt az ént először is fel kellett vennünk magunkba.

Ha a lélek elmulasztotta valamelyik inkarnációjában, hogy felvegye a kor adományát, ezt nagyon nehéz más korokban helyrehoznia. Hosszú ideig kell várnia, míg mulasztását valamilyen vonatkozásban pótolhatja, de erre semmiképpen sem szabad hagyatkoznunk. Azt akarjuk tehát most lelkünk elé tárni, hogy a Káli-yuga korában valami igen lényeges történt, amennyiben úgymond a szellemi világ kapui bezárultak. Ebben a korszakban fejtette ki tevékenységét Keresztelő János és Krisztus is. Lényeges volt, hogy ekkor, amikor már 3100 év eltelt a sötét korszakból, minden ember több ízben, de legalább egyszer vagy kétszer megjelent ebben a korban. Az én-tudat megszilárdult, a szellemi világ emlékezete elhalványult, és az embereknek – amennyiben a szellemi világgal való kapcsolatukat nem akarták teljesen elveszíteni – meg kellett tanulniuk a szellemiség énjükben történő átélését. Úgy kellett az énjüket kifejleszteniük, hogy ez az én legalább bensőleg bizonyos legyen a szellemi világ létezésében és abban, hogy az ember hozzátartozik ehhez a szellemi világhoz, valamint hogy léteznek magasabb szellemi lények. Az énnek képessé kellett válnia a szellemi világ belső átélésének, hitének lehetőségére.

Hogyha valaki Krisztus Jézus korában kimondta volna a kor igazságát, a következőt mondhatta volna: a mennyek országát az emberek korábban énjükön kívül élhették át, a szellemi messzeségekben, amit önmagukból kiáradva értek el. Énjétől távol kellett az embernek a mennyek országát, a szellemi világ birodalmait átélnie. Ezen a módon most már nem élheti át, mert az ember olyannyira megváltozott, hogy az énnek önmagában kell ezeket a birodalmakat átélnie. A mennyek birodalma olyan közel jött az emberhez, hogy belehat énjébe. – Ezt mondta el Keresztelő János az embereknek: „Elközelített a mennyeknek országa",[3] vagyis közel jött az énhez. Régebben az emberen kívül volt, most legbensőbb lényében, énjében kellett a közelébe ért mennyek országát felfognia. És mivel az ember a Káli-yugában, a sötét korszakban nem tudott már az érzéki világból a szellemi világba jutni, ezért az isteni lénynek, Krisztusnak le kellett szállnia egészen a fizikai-érzéki világig. Ez az alapja annak, hogy miért kellett Krisztusnak egy hús-vér emberbe, a Názáreti Jézusba alászállnia: hogy ezáltal a fizikai testben élő emberek Krisztus fizikai Földön látott élete és tettei révén kapcsolatba kerülhessenek a mennyek országával, a szellemi világgal. Krisztus földi útjának ideje tehát a Káli-yuga, a sötét korszak olyan időszaka, amikor a korukat megértő és nem eltompultan élő emberek azt mondhatták: az Istennek azért kell az emberekhez leszállnia, hogy ismét létrejöjjön a szellemi világhoz fűződő, elveszített kapcsolatunk.

Hogyha ezt akkoriban senki nem érti meg, ha senki nem talál rá a Krisztushoz fűződő eleven lelki kapcsolatra, úgy az emberek lassanként elveszítették volna a szellemi világgal való kapcsolatukat, és nem veszik fel énjükbe a mennyek országával való összefüggést. Megtörténhetett volna, hogy ha minden ember sötétségben marad ebben a fontos időpontban, akkor egy ilyen fontos esemény elmegy mellettük. Ez az emberlelkek kiszáradásához, elsivároso- dásához, elsatnyulásához vezetett volna. Krisztus nélkül is bizonyosan megtestesülhettek volna még egy ideig, énjükbe azonban nem olthatták volna be azt, amivel a mennyek országához fűződő kapcsolatot megtalálhatják. Előfordulhatott volna, hogy Krisztus földi megjelenése mindenhol észrevétlen marad, ahogyan például a római emberek sem vették észre. Hiszen azt mondták, hogy létezik valahol egy félreeső piszkos utcában egy különös szekta, szörnyű emberekkel, és él közöttük egy borzalmas szellem, aki Názáreti Jézusnak nevezi magát, és olyasmit prédikál az embereknek, ami mindenféle gaztettekre indítja őket. Ennyit tudtak bizonyos időkben Rómában Krisztusról! Önök is tudják talán, hogy Tacitus,[4] a jelentős római történetíró is hasonlóképpen írt mintegy száz évvel a palesztinai események után.

Valóban nem mindenki vette tehát észre, hogy itt valami fontos dolog történt, ami átmentheti az embereket a Káli-yugán; ami isteni fényként világított be a földi sötétségbe. Az emberiség továbbfejlődésének az adta meg a lehetőséget, hogy bizonyos lelkek megértették az akkori időpontot, és tudták, mit jelent az, hogy Krisztus itt járt a Földön.

Ha belehelyezkednek az említett korba, könnyen elképzelhetik, hogy valaki abban a korban élve mit sem tudott Krisztus Jézus földi síkon való megjelenéséről! Élhetett valaki anélkül a Földön, hogy ezt a legfontosabb eseményt felvette volna a tudatába.

Lehetséges-e vajon ma is, hogy valami végtelenül fontos történik, de azt az emberek nem veszik fel a tudatukba? Előfordulhat, hogy a leglényegesebbről, ami a világban végbemegy, ami most megy végbe, arról kortársainknak sejtelmük sincs? Ez így van! Mert igen fontos dolog történik, de ezt csak a szellemi látás észlelheti. Sokszor beszélnek átmeneti korokról. Ilyenben élünk mi is, mégpedig egy igen fontosban. Fontosságát az adja, hogy éppen abban a korban élünk, amikor a sötét korszak letelt, és most kezdődik az az időszak, amikor az emberek lassan, fokozatosan új képességeket fejlesztenek ki; amikor az emberi lelkek lassanként megváltoznak.

Ne csodálkozzanak azon, hogy a legtöbben ezt észre sem veszik, hiszen a legtöbben azt sem vették észre, amikor időszámításunk kezdetén a Krisztus-esemény megtörtént. A Káli-yuga 1899-ben lejárt, most egy új korba kell magunkat beleélnünk. És ami most kezdődik, az az embereket lassan új lelki képességekre készíti elő.

Az új lelki képességek első jelei már viszonylag rövid időn belül észrevehetőek lesznek egyes lelkeknél. Századunk harmincas éveinek közepén – 1930 és 1940 között – ezek még világosabban meg fognak mutatkozni. Különösen az 1933., az 1935. és az 1937. év lesz fontos. Egészen különleges képességek mutatkoznak majd természetes adottságként az embernél. Ebben az időben nagy változások mennek majd végbe, és bibliai írások jövendölései fognak beteljesedni. Ekkor minden megváltozik a Földön tartózkodó lelkek, de azok számára is, akik már nem élnek fizikai testben. Bárhol is vannak ezek a lelkek, egészen új képességek elé néznek. Minden megváltozik. Korunk legfontosabb eseménye azonban az emberek lelki képességeinek mélyreható változása.

A Káli-yuga letelt, és az emberlelkek most új képességeket kezdenek el kifejleszteni. Ezek a képességek, mivel itt van az ideje, mintegy maguktól hozzák felszínre a lelkekből a szellemi látás bizonyos képességeit, a szellemi látás azon képességeit, melyeknek a Káli-yuga alatt a tudat alá kellett merülniük. Bizonyos számú lélek átéli majd azt a különös élményt, hogy én-tudatra tesz szert, de emellett mintha egy olyan világban élne, amely teljesen elüt mindennapi tudatától: egy árnyszerű, sejtelmes világban; mintha egy vakon születettet megoperálnának. Ezeket a szellemi látóképességeket az úgynevezett ezoterikus iskolázás révén még inkább meg lehet majd szerezni. Mivel azonban az emberek továbbhaladnak, ezért ezek a képességek csak igen kezdetlegesen, a legelemibb fokon, a természetes fejlődés révén lépnek fel az emberiségben.

Könnyen előfordulhat azonban – és most sokkal könnyebben, mint valaha -, hogy korunk emberei egyáltalán nem lesznek abban az állapotban, hogy felfogják ezt az emberiség számára legfontosabb eseményt. Előfordulhat, hogy egyáltalán nem lesznek képesek felfogni azt, hogy ez egy szellemi világba történő valóságos bepillantás, még ha árnyszerű és erőtlen is. Előfordulhat például, hogy a Földön akkora méreteket ölt a gonoszság és a materializmus, hogy az emberiség nagy része a legcsekélyebb megértést sem tanúsítja majd, és őrültnek tekinti a szellemi látással rendelkező embereket; őrültek házába zárják őket, azok közé, akik zavaros módon bontakoztatják ki a lelküket. Lehetséges tehát, hogy ez a korszak úgymond nyomtalanul haladjon el az emberek mellett, bár hívó szavunkat ma is megszólaltatjuk, mint ahogy megszólaltatta hívó szavát Krisztus előfutára, Keresztelő János és maga Krisztus is: egy új korszak érkezett el, és az emberlelkeknek be kell lépniük a mennyek országába!

Igen könnyen előfordulhat, hogy ez a nagy esemény az emberek megértése nélkül múlik el. Ha 1930 és 1940 között a materialisták diadalmaskodnának – mondván, hogy: volt ugyan néhány őrült, de a várt hatalmas történésekből semmi sem valósult meg -, ez egyáltalán nem cáfolja meg az előbb elmondottakat. Ha ők diadalmaskodnának, és az emberiség elmenne az események mellett, az nagy szerencsétlenség volna az emberiség számára. Ha nem is lesz képes a megjelenő nagy esemény észrevételére, azért az még meg fog történni.

Ami bekövetkezhet az az, hogy az emberek megszerezhetik az éteriben való észlelés új képességét – először legalábbis bizonyos számú ember -, a többiek pedig egyre követik majd őket, mivel az emberiségnek 2500 éve lesz arra, hogy egyre jobban kibontakoztassa ezeket a képességeket. Az embereknek nem szabad ez idő alatt elszalasztaniuk ezt az alkalmat. Ennek elmulasztása óriási szerencsétlenség volna, és az emberiségnek várnia kellene egy későbbi időre, hogy pótolhassa mulasztását, hogy még utólag kifejleszthesse ezt az új képességet. Ez pedig az a képesség lesz, hogy az emberek látni fognak a környezetükben valamit az éteriségből, amit eddig normális körülmények között nem észlelhettek. Most csak a fizikai testét látják az embernek, akkor azonban képesek lesznek arra, hogy – legalább árnyszerű képben – az étertestét is lássák, és valamennyi mélyebb történés összefüggését is átélik majd az éteriségben. Képük és sejtelmük lesz a szellemi világ eseményeiről, és átélik, hogy az ilyen események három-négy nap múlva beteljesednek a fizikai síkon. Látni fognak éteri képekben bizonyos jelenségeket, és tudni fogják, hogy másnap vagy néhány nap múlva ez vagy az fog történni.

Az ember lelki képességei ilyen változásokon fognak keresztülmenni. Létrejön valami, amit éteri látásnak nevezhetünk. És mi kapcsolódik ehhez? Nos, az a lény, akit Krisztusnak nevezünk, aki egykor, időszámításunk kezdetén hús-vér testben élt a Földön. Fizikai testben nem jön már el többször, mert az egy egyszeri történés volt. Éteri alakban azonban visszatér az említett időkben. Ekkor az emberek megtanulják Krisztus észlelését, amennyiben éteri látásuk révén felnőnek hozzá, mivel fizikai testbe nem fog már leszállni, csak étertestbe. Az embereknek tehát fel kell nőniük Krisztus észleléséhez. Mert igaz Krisztus kijelentése: „Veletek vagyok minden nap, a világ végezetéig”.[5] Ő itt van, itt van szellemi világunkban, és különösen áldottak azok, akik mindig észlelhetik őt ebben a szellemi-éteri világban.

Egy ilyen észlelés győzte meg különös erővel Pált is a damaszkuszi esemény során. Ez az éteri látás azonban természetes képességként fog kialakulni egyes embereknél. Az eljövendő kor emberei számára egyre inkább lehetséges lesz a damaszkuszi eseménynek, Pál élményének átélése.

A szellemtudományt ily módon most egészen más értelemben ragadjuk meg. Megtanuljuk, hogy a szellemtudomány olyasvalami, ami óriási felelősséget ró ránk, mert a szellemtudomány előkészítés Krisztus újbóli megjelenésének egészen konkrét történésére. Krisztus amiatt jelenik meg ismét, mert az emberek fel fognak hozzá emelkedni az éteri látásban. Ha ezt felfogjuk, akkor a szellemtudomány akként fog megmutatkozni számunkra, mint ami előkészíti az embereket Krisztus visszatérésére – nehogy bekövetkezzen az a szerencsétlenség, hogy ezt a hatalmas eseményt elmulasszák -, előkészíti őket arra, hogy éretté váljanak Krisztus visszatérésének, ennek a nagy pillanatnak a felfogására. Az ember képes lesz arra, hogy lássa az étertesteket, és ezek között Krisztus étertestét is megláthatja, vagyis egy olyan világba növekszik bele, amelyben újonnan felébredt képességeinek megjelenik Krisztus.

Ezek után nem lesz már szükség arra, hogy Krisztus létezését mindenféle okiratokból bizonyítsák, hanem lesznek az élő Krisztus jelenlétének szemtanúi, olyanok, akik étertestében élik majd át Őt, és akik ebből az élményből fogják megtanulni, hogy ez a lény ugyanaz, mint aki időszámításunk kezdetén a Golgotai Misztériumot végrehajtotta; hogy ez a lény Krisztus. Ahogy Pál Damaszkusznál meggyőződött arról, hogy: ez Krisztus, úgy lesznek majd olyanok, akik éteri átélésük révén győződnek meg arról, hogy Krisztus valóban él.

Ez korunk legnagyobb titka: Krisztus visszatérésének titka, melynek ez az igazi formája. A materialista érzület azonban bizonyos módon hatalmába fogja keríteni ezt az eseményt. Bár a következő években sokszor elhangzik majd, amit most elmondtam, hogy tudniillik minden igazi szellemi megismerés erre a korra utal; a materialista érzület azonban ma mindent elront. Így következhet be az, hogy ez a materialista értelem képtelen lesz elképzelni azt, hogy az emberi lelkeknek fel kell majd emelkedniük az éteri szemlélethez, és ezzel Krisztus étertestben való megjelenéséhez.

A materialista értelem úgy képzeli majd el ezt az eseményt, hogy azt gondolja, Krisztus leszáll egy hús-vér testbe, fizikai testben fog inkarnálódni. Lesz néhány ember, aki mérhetetlen gőgjében ezt kihasználja, és az újra megtestesült Krisztusnak adja ki magát. A következő korszak tehát hamis Krisztusokat hozhat számunkra. Az antropozófusoknak azonban olyan embereknek kell lenniük, akik szellemi érettségükből kifolyólag nem tévesztik össze Krisztus szellemi testben – csak magasabb rendű látással észlelhető – visszatérését egy fizikai testben történővel. Ez az emberiséghez közeledő egyik legszörnyűbb kísértés lesz. És azoknak lesz a feladata, hogy ebből a kísértésből az emberiséget kivezessék, akik a szellemtudomány révén megtanulják, hogy valóban felemelkedjenek a szellem megértéséhez; akik nem akarják a szellemet az anyagba lehozni, hanem maguk emelkednek fel a szellemi világba. Így beszélhetünk tehát Krisztus visszatéréséről, és arról, hogy az éteri látás elsajátításával felemelkedhetünk Krisztushoz a szellemi világba.

Krisztus mindig itt van, de a szellemi világban. Elérhetjük, ha oda felemelkedünk. És minden antropozófus tanításnak azzá az intenzív kívánsággá kellene válnia bennünk, hogy ne engedjük ezt az eseményt nyomtalanul elhaladni az emberiség mellett, hanem alakítsunk ki a rendelkezésre álló idő alatt lassanként egy olyan emberiséget, amely érett lesz az új képességek kifejlesztésére, és így összekapcsolódhat Krisztussal. Mert az emberiségnek különben igen sokáig kellene várnia arra, hogy egy ilyen alkalom újból megadasson számára. Hosszú ideig kellene várnia: a Föld egy újbóli megtestesüléséig. Hogyha az emberiség elmenne Krisztus visszatérésének eseménye mellett, úgy Krisztus étertestben való meglátása azokra korlátozódna, akik ezoterikus iskolázásuk által késznek bizonyulnak arra, hogy egy ilyen átéléshez felemelkedjenek. Az a hatalmas lehetőség azonban, hogy ezeket a képességeket az egész emberiség, minden ember megszerezze, és hogy természetesen kifejlesztett képességei révén minden ember megértse ezt a hatalmas eseményt, ez nagyon sokáig lehetetlen lenne.

Látjuk tehát, hogy létezik korunkban valami, ami igazolja a szellemtudomány létezését és működését a világban. Nem csak az elméleti igények, a tudományos kíváncsiság kielégítéséről van szó. A szellemtudomány előkészíti az embereket erre az eseményre, előkészíti őket arra, hogy megfelelő módon illeszkedjenek a korba, hogy tiszta értelmi és megismerő világossággal lássák azt, ami valóban itt van, de el is haladhat az emberek mellett anélkül, hogy gyümölcsözővé tudnák tenni. Erről van szó!

Rendkívül fontos lesz, hogy Krisztus megjelenésének eseményét megértsék. Mert ezt más események fogják követni, mint ahogy a palesztinai Krisztus-eseményt megelőzték más történések. Azok, akik ezt annakidején profetikusan megjövendölték, most is követői lesznek a jellemzett korban, miután Ő ismét láthatóvá vált az emberiség számára, étertestében. Mindannyian, akik Őt régebben hírül adták, előkészítették, új alakban lesznek felismerhetők azoknak, akik az új Krisztus-eseményt átélték. Az emberek újra felismerhetik azokat, akik mint Mózes, Ábrahám és a próféták éltek a Földön, és tudni fogják, hogy Ábrahám, aki annakidején Krisztus előkészítőjeként járt a Földön, felvállalja azt a missziót is, hogy ezután segítse a krisztusi munkát. Ha az ember nem alussza át a közeljövő legfontosabb eseményét, lassanként belenövekszik azok közösségébe, akik mint pátriárkák előzték meg a Krisztus-történést. Összekapcsolódik velük. Ismét megjelenik az egész kara azoknak, akikhez felemelkedhetünk. Azok, akik az emberiséget levezették a fizikai síkra, Krisztust követően újra megjelennek és felvezetik az embert; ismét összekapcsolják őt a szellemi világokkal.

Az emberiség fejlődésében messzire visszatekintve megpillantjuk azt az időpontot, amelyről elmondhatjuk: ettől kezdve az emberiség egyre jobban leereszkedik a szellemi világ közösségéből az anyagi világba. – Még ha van is földi jellege a következő képnek, itt most mégis élhetünk vele: az ember régebben szellemi lények társa volt, szelleme benne volt a szellemi világban, és azáltal, hogy a szellemi világban élt, az istenek fia volt. Az azonban, ami maga a mindinkább megtestesülő lélek volt, az mindinkább részt vett a külső világban, s ekkor az istenek fia az emberben volt, aki kedvét lelte a Föld leányaiban,[6] vagyis azokban a lelkekben, akik rokonszenvet éreztek a fizikai világ iránt. Ez pedig azt jelenti, hogy a régebben isteni szellemiséggel átitatott emberszellem, aki leereszkedett a fizikai érzéki világba, házastársa lett az értelemnek, mely az agyhoz kötött, és belebonyolította őt az érzéki világba. És most rá kell találnia arra az útra, és azon felemelkednie, amelyen leereszkedett, hogy újból az istenek fiává legyen. Az emberek fia, akivé lett, elpusztulna idelent ebben a fizikai világban, ha az emberek fiaként nem emelkedne fel újra az isteni lényekhez, a szellemi világ fényéhez, ha nem lelné a jövőben kedvét az istenek leányaiban. Az emberiség fejlődése számára szükséges volt, hogy az istenek fiai összekössék magukat az emberek leányaival, a lelkekkel, akik hozzá vannak láncolva a fizikai világhoz, hogy az ember, mint az emberek fia, megtanuljon a fizikai síkon uralkodni. A jövő emberének azonban arra van szüksége, hogy mint az emberek fia kedvét lelje az istenek leányaiban, a bölcsesség isteni-szellemi fényében, amivel össze kell kapcsolódnia ahhoz, hogy ismét felnövekedjék az istenek világába.

Az isteni bölcsességen fog fellobbanni az akarat, és a leghatalmasabb impulzust ehhez az adja meg, amikor az erre felkészült emberek számára Krisztus Jézus magasztos éteri alakja észlelhető lesz. Aki kifejlesztette a természetes szellemi látást, annak számára ez mintegy Krisztus Jézus új megjelenése lesz, ugyanúgy, ahogyan Pálnak is szellemi lényként jelent meg az éteri Krisztus. Újra megjelenik az embereknek, ha azok megértik, hogy ehhez használniuk kell majd az emberi lélek fejlődésével megjelenő képességeket.

A szellemtudományt tehát ne csupán kíváncsiságunk kielégítésére használjuk, hanem oly módon, hogy ezáltal a nagy feladatok, az emberi nem nagy missziójának előkészítőjévé váljék számunkra, amely misszióba egyre jobban bele kell nőnünk.

Egy kérdésre adott válasz

Amikor olyasmit mondunk el, mint ma is, amikor bensőségesebb titkokba világítunk be, akkor ezt nem akarjuk olyan felületesen tenni, ahogyan az ma szokásos, hanem tisztában kell lennünk azzal, hogy az antropozófia valóban nem lehet számunkra pusztán elmélet. A tanításra persze szükség van, különben hogyan is emelkedhetnénk fel az olyan gondolatokhoz, mint amelyek ma elhangzottak, ha ezeket nem vehetnénk fel tanítás formájában? A lényeges azonban az, hogy ez ne maradjon csupán tanítás, hanem alakuljon át a lelkünkben lelki és jellembeli tulajdonságokká, egy egészen más beállítottsággá, érzületté, és alakítson át bennünket egy teljesen más emberré. Vezessen rá bennünket arra, hogy megtestesülésünket a megfelelő, a helyes módon használjuk fel, hogy megtestesülésünk során egészen megváltozhassunk.

Megpróbáltam, hogy egyetlen szóval se mondjak többet vagy kevesebbet, ezért fontos dolgokat csak futólag jeleztem. Az elmondottak azonban nem csupán az 1930 és 1940 között fizikai síkon megtestesült lelkek számára lesznek fontosak, hanem azoknak is, akik ekkor a halál és az újabb születés között a szellemi világban tartózkodnak. A lelkek akkor is hatnak a szellemi világból az élők világára, ha ez utóbbiak erről mit sem tudnak. Az új Krisztus-esemény révén a fizikai síkon megtestesültek és a már szellemi világban élők közötti együttélés is egyre tudatosabbá válik. Lehetségessé válik majd a fizikailag megtestesült emberek és a szellemi lények együttműködése. Erre utaltunk annak a képnek az említésével is, hogy a próféták ismét megjelennek a Földön élő emberek számára. Amikor ez a nagy időszak eljön az emberiség jövőjében, akkor a fizikai és a szellemi világban lévő emberek is tudatosabban fognak együttműködni egymással. Ma ez nem lehetséges, mert hiányzik hozzá a közös nyelv. Az emberek itt a fizikai világban olyan szavakat használnak csupán beszéd közben, amelyekkel fizikai dolgokat és fizikai viszonyokat neveznek meg. A halál és az újabb születés között azonban egy olyan világban élnek, amely egészen másképp néz ki, mint a bennünket most körülvevő világ, és más nyelvet is beszélnek. Mindabból, ami a mi világunkban elhangzik, a halottak azt tudják csupán felvenni, amit a szellemtudományban mondunk el. Az antropozófiában tehát ily módon ápolunk valami olyasmit, amit a halottak egyre jobban megértenek, és ezen a téren azokhoz is szólunk, akik a halál és újabb születés között tartózkodnak. Az emberiség tehát egy olyan korba növekszik bele, amikor a szellemi világ befolyása egyre nagyobb lesz. Az eljövendő kor nagy eseményei valamennyi világban észrevehetőek lesznek. Az éteri világban végbemenő új Krisztus-esemény következtében a halál és az újabb születés között lévő embereknek is új élményeik lesznek a másik világban. Ha azonban erre nem készítették fel magukat a Földön, akkor egyáltalán nem érthetik meg ezeket az eseményeket, mint ahogy a Földön megtestesült embereknek is elő kell készülniük arra, hogy a megfelelő módon vehessék fel ennek a fontos időpontnak a történéseit. Minden ma megtestesült lélek számára fontos – mindegy, hogy fizikai megtestesülésben él-e még akkor, vagy már nem -, hogy az antropozófia igazságainak felvételével előkészüljön ezekre a fontos eljövendő eseményekre. Ha ezt nem teszik meg, várniuk kell. Ha nem vették fel földi tudatukkal az antropozófia adományait, akkor egy újabb megtestesülésükig kell várniuk arra, hogy lehetőségük legyen itt a Földön a megfelelő tanítások felvételére. Mert vannak dolgok, amiket csak itt a Földön lehet átélni és megtanulni. Ezért mondjuk például azt, hogy a halált egyáltalán nem lehet a szellemi világban megismerni, és egy istennek a fizikai világba kellett ahhoz leszállnia, hogy meghalhasson. A Golgotai Misztériumot egyetlen másik világban sem lehet úgy megismerni, mint itt, a fizikai világban. Azért vezettek le bennünket a fizikai világba, hogy megszerezzük azt, ami csakis itt szerezhető meg; és Krisztus azért szállt le az emberekhez, mert valamit kizárólag itt, a fizikai világban mutathatott meg: az emberek a Golgotai Misztériumban élhették át azt, ami azután a szellemi világban érleli meg és viszi tovább gyümölcsét. A magokat azonban itt, a fizikai világban kell elültetni és elvetni.



[1]  Egy országos antropozófiai társaság helyi munkacsoportja, melynek tagjai hetente találkoznak.

[2]  Krita-yuga, Treta-yuga, Dvapara-yuga, Káli-yuga: a négy világkorszak indiai megnevezése, a Védák szerint ezek alatt történt a Föld teremtése.

[3]  Máté evangéliuma 3,2 (Károli Gáspár fordítása).

[4]  Tacitus a keresztény szektáról: Annalen XV, 44.

[5]  Máté evangéliuma 28,20.

[6]  Mózes I/6, 2. vers.

A szellemtudomány mint az új éteri látás előkészítése

Heidelberg, 1910. Január 27.

[Az ismétlődő földi életek értelme és jelentősége. A régi szellemi látás elvesztése és az én-tudat kifejlesztése. Az aranykor, az ezüstkor, az érckor és a sötét kor. Krisztus megjelenése a sötét korban. Az új szellemi látás kifejlődése a XX. században. Krisztus megjelenése az éteriben. Pál damaszkuszi Krisztus-élménye.]

Zweig-előadásainkban kevéssé jutnánk előre, ha nem beszélnénk olykor az emberiség szellemi életének bensőségesebb folyamatairól is. Zweigjeinkben a magasztos szellemi igazságok felfogásának előkészítését kell elsajátítanunk, és ezzel kapcsolatban nem gondolhatunk pusztán elméletek, eszmék tanulására. Amit a magasabb rendű igazságokra való felkészülésnek nevezünk, annak voltaképpen lelkünk bizonyosfajta érzés- és érzületbeli beállítottságából kell inkább állnia. Az ágazati élet, a Zweigek heti összejövetelei révén érlelődjön meg a lelkünk lassanként arra, hogy a szellemtudomány olyan részei iránt is fogékonnyá váljon, amelyek leszállnak – vagy ha akarjuk, azt is mondhatjuk, hogy felemelkednek – az általános igazságoktól, amiket ma már a szélesebb közönségnek is elmondhatunk az exoterikus előadásokban, az élet konkrét tényeihez.

Ezért a mai estén lelkünk ilyesfajta előkészítésére, érzésbeli előkészítésére szeretnénk törekedni. Ma olyan tények fognak lelkünk elé tárulni, melyeket mindazonáltal csak lassan és fokozatosan értünk meg; de átérezhetjük és megsejthetjük őket, amennyiben az ágazati élet révén elérendő érettséget elsajátítjuk. Mindamellett feltételezzük, hogy az ilyen igazságokat megfelelő tapintattal veszik fel, lelkünk értékes kincsének tekintik őket, és nem gondolják, hogy ezek minden további nélkül kivihetőek egy felkészületlen közönség elé. Az ismert dolgoktól fokozatosan emelkedünk fel az ismeretlenekhez.

Van egy kérdés, amely már az antropozófus világszemlélet kezdeti alapjait ismerő emberben is felmerül, mégpedig az, hogy van-e célja és értelme annak, hogy az emberi lélek egymást követő inkarnációk, avagy megtestesülések során mindig újból megjelenik itt a Földön. Beláthatjuk az újratestesülés elvont igazságát, az életben azonban alapjában véve nem sokra megyünk az ilyen elvont igazságokkal. Az élet számára az igazságok csak akkor nyerik el a jelentőségüket, ha alkalmasak arra, hogy lelkünkben az érzés melegévé, az életutunkat továbbvezető belső fénnyé formálódjanak. Az újratestesülés elvont igazsága ezért csak akkor válik számunkra jelentőssé, ha úgymond valami pontosabbat, intimebbet tudunk az ember egymást követő inkarnációinak értelméről és jelentőségéről. Ez lesz az egyik kérdés, amellyel ma foglalkozni fogunk.

A másik kérdés: mi a jelentősége annak, hogy éppen jelenlegi inkarnációnkban vagyunk abban a helyzetben, hogy az antropozófiát bevezethetjük lelkünkbe, hogy az antropozófus igazságokat összeköthetjük legbenső életünkkel? Meg fogjuk látni, hogy ez a két dolog harmonikusan egymáshoz fog ma illeszkedni.

Már többször hallottak arról, hogy az ember két egymásra következő inkarnációja nem tetszőleges módon követi egymást. Az ember, amikor halálával elhagyja földi életét, akkor tér csak vissza egy újabba, ha ebben az új földi életben alkalma van arra, hogy Földünkön valami újat ismerjen meg és egyesítsen lelkével. Ezt mindenesetre csak az értheti meg, aki Földünk fejlődésére nem úgy tekint, mint ami néhány évszázad vagy évezred alatt játszódik le; csak az láthatja helyesen, aki a Föld teljes fejlődésére tekint. Már a külső fizikai viszonyok tekintetében is beláthatjuk – elegendő csupán a külső forrásokra szorítkoznunk -, hogy a Föld arculata aránylag rövid időszakonként megváltozik. Olvassanak csak utána, milyenek is voltak az itteni tájak abban a korban, amikor Krisztus a Földön járt, és azt találják, hogy ennek a vidéknek az arculata alig néhány évszázad alatt teljesen megváltozott. Majd tegyék fel maguknak a kérdést, miként változhattak meg e néhány évszázad folyamán a morális és egyéb kulturális viszonyok. Próbálják meg egyszer a lelkük elé tárni, hogy például mit tanult egy gyermek időszámításunk kezdetén, és mit tanul ma. Tisztázzák magukban mindezt, majd emlékezzenek az antropozófus tanításokból arra, hogy visszatekinthetünk az ősi múltba, amikor a Föld arculata még egészen másmilyen volt, amikor a mai földrészek nagy része még nem létezett, a mai Atlanti-óceán helyén viszont egy hatalmas kiterjedésű földrész terült el. És gondoljanak arra, mi mindennek kellett végbemennie hosszú-hosszú korszakokon át, hogy a Föld arculatának mai elrendeződése létrejöhessen. Ha mindezt lelkük elé tárják, azt kell mondaniuk: fennáll a lehetősége annak, hogy a lelkek mindig újat élhessenek át, hogy Földünk létének mindig újabb gyümölcseit vegyék fel magukba, majd ezeket a gyümölcsöket egyesítsék saját életükkel, hogy azután egy szellemi életen haladjanak át haláluk és újabb születésük között. Ha pedig a körülmények megint úgy alakulnak, hogy újat lehet tanulni, és érdemes ismét lejönni a Földre, akkor a lelkek valóban újra megtestesülnek.

Az embert nem pusztán a jelenségek mögött működő lények és erők játéka hozza le minduntalan egy újabb inkarnációba, hanem ez úgy van, hogy minden megtestesülés egy új erőt és képességet illeszt be az ember összes életét ábrázoló isteni tervbe. Az ismétlődő földi életek törvénye kizárólag az élet ilyen szemlélete révén kapja meg igazi értelmét. Ekkor azonban azt is kell mondanunk: ez esetben nem mulaszthatunk-e el voltaképpen valamit, nem függ-e attól valami, hogy helyesen használunk-e fel egy inkarnációt, egy megtestesülést? Ha jelenlegi életünket minden további nélkül megismételhetnénk egy rákövetkező inkarnációban, azt is mondhatná valaki, hogy ráér, hiszen még sokszor fog élni.

Ha azonban az élet legfontosabb tényeire tekintünk, és tudjuk, hogy amit a Föld egy bizonyos időszakban nyújtani képes számunkra, az egy másik korban nem élhető át, akkor már azt fogjuk mondani, hogy el is mulaszthatunk valamit, és így elsajátíthatjuk azt a belső elkötelezettséget és felelősséget, hogy minden inkarnációt, minden megtestesülést megfelelően, helyesen használjunk fel. És még pontosabban belátjuk, miként használhatjuk fel megtestesüléseinket, ha most a szellemi kutatás alapján egy kissé visszapillantunk. Részben már ismert dolgokról fogok beszélni, de ezt majd ki kell bővítenem a legtöbb jelenlévő számára még ismeretlen tényekkel. Tudják, hogy lelkünknek a régebbi megtestesüléseiben egészen másmilyen képességei voltak. Azok a képességek, amelyek által a mai emberiség él és munkálkodik, nem léteztek mindig. Ha azt kérdezzük, mi által munkálkodik a mai emberek lelke, a következőt mondhatjuk: érzékszerveinkkel pontosan felvesszük a világ külső tényeit; öntudatos értelemmel és ítélő erővel rendelkezünk, melyeket az érzékszervi észleletekre alkalmazunk, és melyek által ezeket az észleleteket kombinálni tudjuk, hogy megismerésünk révén ily módon képet kapjunk a világról. Tudjuk továbbá, hogy ha valaki a „Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez?”[1] című könyvemben leírt módszerekkel továbbfejleszti a lelkét, úgy még egy másik, egy szellemi környezete is lehet. Tudjuk, hogy létezik a felnyílt szellemi szem, a mai átlagembernél alvó állapotban lévő magasabb érzékfeletti képességek felébresztése, és azt is, hogy volt egy olyan kor, amikor minden ember észlelhette a szellemi világot. De azt is tudjuk, hogy lesz egy olyan kor, amikor a szellemi világ ismét beleáradhat a lelkünkbe, mint a vakon született, megoperált emberbe a fény és szín, amely azelőtt is ott volt a környezetében, de nem áramolhatott bele, mivel befogadásához nem volt nyitott szerve.

Így ma olyan az emberiség, hogy csak rendellenes fejlődés révén, illetve teljesen sajátságos módszerek segítségével tekinthet be a szellemi világba. Hiszen a mai ember természetes állapota olyan, hogy a világ dolgait külső érzékszerveivel észleli, és észleleteit fizikai agyához kötődő értelmével kombinálja.

Az emberiség azonban nem volt mindig olyan, mint ma. Ha visszapillantunk az emberiség fejlődésének régi korszakaiba, ha szellemi látó szemmel az Akasha-krónikának[2] nevezett ősi írásba tekintünk, úgy ott azt találjuk, hogy az embernek egészen másmilyen általános lelki képességei voltak. A régi korokban minden embernek volt valamilyen szellemi látása. Nem olyan, mint amilyen az említett módszerekkel ma megszerezhető, hanem másmilyen, amit inkább homályos, tompa, álomszerű szellemi látásnak nevezhetünk. Az embereknek megvolt ez a szellemi látásuk, különösen bizonyos rendellenes körülmények között. Ilyenkor ez egészen magától lépett fel, nem kellett őket ez irányban különösebben nevelni. Messzire kellene visszamennünk, hogy állandó szellemi látással rendelkező emberiséget találjunk, az alvás és ébrenlét közötti közbülső állapotokban azonban mindig volt az emberiségnek egy bizonyos szellemi látása. Mennél messzebb megyünk vissza, annál inkább megtaláljuk ezt a szellemi látást. Emlékeznek rá, hogy amikor különböző kultúrkorszakokon át visszafelé megyünk, akkor az emberiség műveltségének különböző korszakain haladunk át. Mostani kultúrkorszakunkat megelőzte egy másik, amelyet görög-latin kultúrkorszaknak nevezünk. Az ezt megelőzőt – vezető népeiről – egyiptomi- káldeus-babiloni-asszír korszaknak nevezzük. Ezt az óperzsa korszak előzte meg, ezután a még régebbi, az ó-indiai korszakhoz jutunk. Eddig a kultúráig már csak a szellemi látó szem tekinthet vissza, mert az a kultúra, amely a Védákat létrehozta, sokkal később jött létre, és gyenge utóhangja volt csupán annak a magasztos bölcsességnek, melyet a hét szent risi az eredeti ó-indiai kultúrában ajándékozott a világnak. Még tovább visszafelé haladva a nagy atlantiszi katasztrófát találjuk, amely hatalmas víz- és levegőhatásokkal oly módon változtatta meg Földünk arculatát, hogy az atlantiszi földrész lassanként eltűnt, helyette pedig egyfelől a mai Afrika és Európa, másfelől Amerika jelent meg.

Még messzebbre is visszamehetünk, ez esetben az Akasha-krónika ősi írásaiból megtudhatjuk, hogy a régi atlantiszi földrész emberei még egészen más lelki képességekkel rendelkeztek, olyanokkal, amelyek a mai ember számára alig hihetőek, olyannyira távol esnek mindattól, amit ismer.

Ezen korszakok mindegyikében létezett már a lelkünk; más testekben létezett, és mindig másmilyen képességei voltak. Ha visszamehetnénk, azt találnánk, hogy lelkünk nagyfokú szellemi látó fogékonysággal rendelkezett, és különösen az alvás és ébrenlét közötti bizonyos közbülső állapotokban volt a szellemi világ tanúja; betekinthetett a szellemi világba. Ha visszamehetnének, azt tapasztalnák, hogy látnák a szellemi világok tényeit és lényeit. Az ember- lelkek nem eshettek kísértésbe arra vonatkozólag – lehetőségük sem volt rá -, hogy tagadják a szellemi világot, mert látták; mert a nap néhány órájában fordultak csupán a fizikai világ felé. A külső fizikai világ tárgyai még nem voltak olyan láthatóan elrendezve, mint a későbbi korokban. Ezért amikor az emberek ebbe az alvás és ébrenlét közötti közbülső állapotba kerültek, egy olyan világ volt körülöttük, amelyet szellemiként kellett hogy érzékeljenek, és amelynek azt a meggyőződést kellett nyújtania számukra, hogy az ember ebből a világból származik. Az ember leszállt ebből a világból, azért, hogy megszerezzen valamit a fizikai világban, amit a szellemi világban nem szerezhetett volna meg. Mit szerezhetett meg ebben a külső világban, amit a szellemi világban már nem kaphatott meg? A szellemi világban nem volt lehetőség az én-tudat kibontakoztatására, nem volt meg a lehetősége annak, hogy az ember énnek nevezze önmagát. Ez nem adatott meg az emberiség számára. Az ember éppen életének legfontosabb pillanataiban mintegy önmagán kívül volt, elragadtatott állapotban, melyben még egyáltalán nem tudta, hogy ő egy önálló benső individualitás. Átadta magát a szellemi világnak. Az ember csak itt, a fizikai világban tanulhatta meg, hogy énnek érezze magát, csak itt kaphatott igazi öntudatot. Az öntudattól elválaszthatatlan az, amit ítélő erőnek, mai gondolkodásunknak és észlelőképességünknek nevezünk. Az embernek ily módon meg kellett válnia szellemi világhoz fűződő korábbi kapcsolatától, régi homályos szellemi látásától, hogy elsajátíthassa annak lehetőségét, hogy önmagát mint ént különböztesse meg környezetétől, és ezáltal énhez, öntudathoz jusson.

A jövőben ismét megszerzi majd, és öntudatához kapcsolja azt az adottságot, hogy szellemi látással tekintsen a szellemi világba. A szellemi világ kapuja azért zárult be előtte, hogy öntudatos, bensőséges szellemi lénnyé váljék, öntudatra emelkedhessen, és azután önálló lényként ismét beléphessen a szellemi világba.

Voltak tehát ősrégi korok, amikor az ember úgymond egy teljesen más környezetre tekintett, mint ma. Mit látunk, ha ma kitekintünk fizikai környezetünkbe? Az ásványok, növények, állatok világát, valamint fizikailag érzékelhető embertársainkat. Ez vesz körül bennünket; ehhez tartozunk, mint születésünk és halálunk között számunkra feltáruló világhoz.

A mögötte rejlő világba, amelyből ez utóbbi származik, csak a szellemi látás képességével hatolhatunk be, ez pedig, mint mondtuk, jelenkorunk embereinél nem mindennapi képesség, a régi korokban azonban, bizonyos állapotokban, minden embernek rendelkezésére állt. Beleélte magát a szellemi világba, észlelte benne azokat a szellemi lényeket és tényeket, amelyekről mi a szellemtudományban hallunk, és melyek létezését nem utasíthatjuk el csupán azért, mert átlagos mai észlelésünk nem látja. Éppúgy léteznek, mint ahogy a fény és a szín is ott van a vak ember körül, még ha nem is képes észlelni. Ezek a szellemi lények akkoriban az ember társai voltak, és az ember ezt mondhatta: a szellemi világhoz tartozom, szellemi-lelki lényként hozzátartozom egy olyan világhoz, ahol saját szellemi-lelki mivoltomhoz hasonló lények vesznek körül ezekben az állapotaimban.

Az ősi korokban az ember szellemi-lelki lények társa volt. A világ olyan megértése és megismerése, amely belelátott ezekbe a körülményekbe, mindig pontosan meg tudta különböztetni, és ma is megkülönbözteti az egyes fokozatokat, amelyeken az ember a különböző korokban végighaladt. Először is azt a fokot, amikor még teljesen benne élt a szellemi világban, amikor tudatával voltaképpen alig szállt le az érzéki-fizikai világba, hanem olyannyira a szellemi világhoz tartozónak érezte magát, hogy belőle merítette minden erejét. A szellemi megismerés megkülönböztette ezt a fokot a következőktől, amikor is ez az erő egyre gyengült, és mindjobban előtérbe került a külső világ élesen határolt tárgyainak észlelése, valamint ezen benyomások logikai gondolkodás és ítéletalkotás révén történő feldolgozása, és egyben az én, az öntudat kifejezésre juttatása.

A keleti filozófia, amely még belelátott ezekbe a viszonyokba, mert megvoltak benne a régi szent risik tanításainak maradványai, meg is nevezte az emberiség fejlődésének különböző időszakait. A legrégebbi kort, az emberi fejlődés szellemi látó korszakát, amikor ez a szellemi látás mintegy a szellemi világ legmagasztosabb régiójáig, a világunkkal összefüggő legmagasabb rendű lényekig terjedt, Krita-yugának, később aranykornak nevezték. Ezután egy olyan kor következett, amelyben az emberek már sokkal kevesebbet láttak a szellemi világból, a szellemi világ hatásai nem voltak már olyan elevenek bennük. Ezt a kort Treta-yugának nevezték, később pedig ezüstkornak. Ekkor az emberek a születés és a halál között másféle módon szereztek bizonyosságot a szellemi világról. Igaz ugyan, hogy már csak homályos közvetlen átéléseik voltak a szellemi világról, de még emlékeztek azokra a születésük előtti időkre, amikor együtt éltek a szellemi lényekkel. Ebben a korban tehát az ember még mindig bizonyos volt a szellemi világ létezését illetően, mint ahogy ma sem tagadhatja le öreg korában, hogy volt egyszer fiatal is. Ezt a kort nevezte tehát az ilyen dolgokról még tudó megismerés Treta-yugának, később pedig, kissé homályosabban, ezüstkornak. Ezeknek a régi kifejezéseknek mély jelentőségük van, ám a mai tudomány szinte gyermeteg módon kezeli őket, mivel sejtelme sincs azokról a realitásokról, amelyekből ezek az elnevezések erednek.

Az ezüstkor után egy olyan korszak következett, amikor jelen volt még ugyan a szellemi világról való tudás, egyfajta valódi ismeret, de az ember már olyannyira leszállt a fizikai-érzéki világba, hogy meggyőződését illetően mintegy választhatott a két világ között. Ebben a harmadik korban – az érckorban, avagy Dvapara-yugában – a régi szellemi látás egyre jobban elsötétedett, de még mindig létezett bizonyos fokig valamilyen homályos formában, és az ember saját belső meggyőződéséből többé-kevésbé hozzákapcsolódhatott a szellemi világhoz. Ebben a korban még tudta, hogy a szellemi világ valaha saját élménye volt.

Lassanként elérkezett azután az a kor, amelyet keleti kifejezéssel Káli-yugának, avagy sötét korszaknak nevezünk. Ebben a korban az ember lelki képességei előtt lassan, fokozatosan teljesen bezárult a szellemi világ kapuja; az emberek mindinkább rá voltak utalva arra, hogy csak a fizikai világban észlelhessenek; és így ebben a világban egyre jobban kifejleszthették önmaguk, énjük átérzését, éntudatukat. Ez a kor viszonylag későn, mintegy 3100 évvel időszámításunk előtt kezdődött, és a mi korunkig tartott.

Ezt ma abban az értelmében nézzük meg, hogy megtanuljuk a korszakok megkülönböztetését, és ezáltal megérthessük jelenlegi inkarnációnk legfontosabb feladatait.

Ha a Krita-yugát követnénk egészen a kezdetéig, úgy az atlantiszi korba jutnánk vissza. A Treta-yuga a szent risik korára esik, vagyis az indiai korszakra, de részben az óperzsa kultúrára is. A Dvapara-yuga a későbbi kultúrkorszakoknak felel meg, a káldeus-babiloni-asszír-egyiptomi időknek. Ekkor még mindig megvolt bizonyos mértékben a régi homályos szellemi látás. Az az időszak pedig, amikor a szellemi világ kapujának bezárulása lassan, fokozatosan egyre inkább a fizikai síkra kezdi úgymond korlátozni az emberiséget, időszámításunk – vagyis Krisztus Jézus földi működése – előtt 3101 évvel kezdődik. Valamivel több mint 3000 évvel a Krisztus-esemény előtt lép be tehát az a korszak, amely mai jellegünket lassanként megalkotta. Ha tudjuk, hogy erre a korszakra esik az egész földfejlődés legfontosabb cselekedete, Krisztus tette, méltányolni tudjuk ennek a tettnek egész jelentőségét. Mert milyenek is voltak az emberek ebben a korban, a Káli-yugában, amikor Krisztus leszállt a Földre? Már több mint 3000 éve részesei voltak egy olyan fejlődésnek, amely a fizikai világra korlátozta őket, vagyis arra, hogy születésük és haláluk között csak azt vegyék fel magukba, ami ebben a fizikai világban kínálkozott számukra, ami itt jelent meg nekik. Ha ez a fejlődés ily módon folytatódik, akkor az emberek én-tudata ugyan egyre erősödött volna, de csakis az egoizmus irányában. Az ember élveteggé, a vágyak lényévé vált volna, aki ridegen mindent énjébe zár. Ha semmi egyéb nem történik, teljesen elveszítette volna annak tudatát, hogy létezik egy szellemi világ. Mi történt ekkor? Egész jelentősége lelkünk elé tárul annak, ami történt, ha megértjük, hogy a földfejlődésben valóban léteznek átmeneti időszakok. Azok, akik csak spekulálnak, akik elvont filozófiával foglalkoznak csupán, vagy más egyéb ideológiát ápolnak, gyakran minden korszakot átmenetinek neveznek. Menjünk bármilyen messzire vissza abban az időben, amióta a könyvnyomtatást feltalálták, és azt találjuk, hogy szinte minden kort átmeneti kornak neveznek azóta, hogy annyi mindent kinyomtatnak. Aki a szellemtudomány alapján áll, az nem bánik ezzel a kifejezéssel ilyen bőkezűen, mert csak azok az átmeneti korszakok, amikor valóban valami lényegesebb, döntőbb történik, mint a többi korban.

Van a tudományban egy gyakori, magától értetődően használt kifejezés, miszerint a természetben nincsenek ugrások. Az antropozófusoknak meg kellene tanulniuk, hogy ez ostobaság. Nagyon tárgyilagosan hangzik, mégis ostobaság, mert a természet nyilvánvaló ugrásokat végez. Kövessék egy növény fejlődését: mindig ugrás történik, amikor egy új dolog kerül a fejlődés menetébe; például a szabályszerű levélképződéstől a virághoz, a kehelylevéltől a sziromlevélhez, a szirmoktól a porzókhoz és így tovább. Miután egy ideig lassan haladt, színtiszta ugrásokat visz véghez nem csupán a természet, de minden létforma. Éppen ez a fejlődés lényege: hogy krízisek és ugrások jelennek meg; és az emberi gondolkodás kényelmességének legszörnyűbb közhelyeihez tartozik az a kijelentés, hogy a természet nem végez ugrásokat – hiszen valójában rengeteg ugrást visz véghez.

Különösen a szellemi életben vannak ugrások. A szellemi fejlődés során nagy, jelentős ugrások történnek. Ezután az élet ismét lassúbb menetben folytatódik, majd újból jelentős szellemi ugrások következnek. Egy ilyen hatalmas ugrás történt az emberiség életében abban a korban, amikor Krisztus a Földön járt, mégpedig nem csak azok számára, akik Krisztus körül voltak. Ilyen értelemben átmeneti kornak nevezhetjük azt a kort, amikor Krisztus Palesztinában élt és tanított. Ne gondolják, hogy egy ilyen ugrás, egy ilyen átmenet minden ember számára könnyen észrevehető. Ó, egy kor leglényegesebb történése teljesen elrejtőzhet a kortársak szeme elől, elmehet mellettük anélkül, hogy bármit is észrevennének belőle. Hiszen tudjuk, hogy egy ilyen esemény nyomtalanul haladt el valaha sok millió ember mellett. Tudjuk, hogy Tacitus, a jelentős római író, úgy ír művének egyik helyén a keresztényekről, mint valami rejtett szektáról; vagy hogy csaknem száz évvel azután, hogy a kereszténység már elterjedt Európa déli vidékein, Rómában még mindig egészen sajátos dolgokat meséltek a kereszténységről. Voltak tehát Rómában ebben az időben olyan társadalmi körök, amelynek tagjai annyit tudtak csupán a kereszténységről, hogy létezik egy őket zavaró szekta, amely egy félreeső sikátorban él, és egy bizonyos Jézus a vezetőjük, aki mindenféle gaztettre bujtogatja őket. Ezt beszélték egész Rómában, miután a kereszténység már száz éve létezett. Ilyen nyomtalanul haladt el nagyszámú ember mellett nem csupán a kor, de az egész emberiségfejlődés legfontosabb eseménye. Elképzelhető tehát, hogy miközben az emberek semmit, de egyáltalán semmit sem vesznek észre, a legfontosabb, a legjelentősebb dolog történik. Hogyha tehát az emberek azt mondják, hogy egy olyan korban élünk, amikor nem történik semmi lényeges, semmi fontos dolog, az még nem bizonyíték arra, hogy ezeknek az embereknek valóban igazuk van.

Valójában ma megint egy átmeneti korban élünk, amikor is a legfontosabb szellemi tények mennek végbe; amiről sok kortársunk semmit sem tud, ám attól még léteznek. Tisztáznunk kell tehát, hogy valóban beszélhetünk átmeneti korokról, de ezzel a kifejezéssel nem szabadna bőkezűen bánnunk. Mi volt a lényege annak az átmeneti kornak, amikor Krisztus Jézus megjelent? Jelentős szavakban fejeződik ki mindaz, ami abban az átmeneti korban lényeges volt az egész emberiség számára, csupán helyesen kell értenünk. Keresztelő János prófétai szavaiban fejeződik ki, melyeket azután Krisztus is felvett, és ezek így hangzanak: „Változtassátok meg a lelki felfogásotokat, mert a mennyek országa közel jött hozzátok." Ebben a kijelentésben egy egész világ rejlik, éppen az a világ, amely bensőségesen összefügg azzal a legfontosabbal, ami az egész emberiségfejlődés számára akkoriban végbement.

Az emberek a Káli-yugában természetes fejlődésük révén lassan eljutottak oda, hogy ítélő erőre és én-tudatra tegyenek szert, arra azonban képtelenek voltak, hogy ebből az én-tudatból saját erejük révén ismét elérjék a szellemi világhoz fűződő kapcsolatot. A Keresztelő ezt mondta: elérkezett annak az ideje, amikor éneteknek úgy kell nevelődnie, hogy ez az én olyannyira elmélyülhessen lelkileg, hogy megtalálja magában a mennyek országához fűződő köteléket, mert önmagán kívül, szellemi látó állapotokban az ember már nem emelkedhet fel természetes módon a szellemi világba. A mennyek országának le kellett jönnie a fizikai világba. Úgy kell megnyilvánulnia, hogy az én a mindennapi öntudata által, annak igazságérzékével, felismerhesse. Változtassátok meg az értelmet, a régi lelkiállapotot, hogy hihessetek abban, hogy lelki életetek úgy felmelegedhet önmagában, az énben, hogy a körülöttetek zajló történések megfigyelésével megértitek: létezik a szellemi világ! Énetekben, énetek révén kell a szellemi világok megértését megtanulnotok. A szellemi birodalmak lejöttek, közel jöttek hozzátok. Nem az elragadottság világában kell keresni! – Krisztusnak azért kellett leszállnia, és egy emberi, hús-vér testben megjelennie, mert az ember lelkiállapota a fizikai sík felfogására hangolódott. Az Istennek azért kellett eljönnie az emberekhez a fizikai síkra, mert az emberek – énjük kialakítása, valamint a szellemi világ kapuinak bezárulása miatt – nem tudtak már a régi módon az istenekhez eljutni. Az említett kornak éppen az volt a hatalmas történése, hogy egyfelől az emberi képességek természetes fejlődése révén megszakadt a szellemi világokhoz fűződő régi kapcsolat, és létrejött az én-tudat, másfelől viszont éppen ezáltal lehetett itt a fizikai világban a szellemi világokról való tudatot megszerezni. ily módon Krisztus közvetítette a szellemi világokat azoknak az embereknek, akik eljutottak a fejlődésnek arra a fokára, hogy fizikai síkon élő énjükben kapcsolatot találhattak a szellemi világgal. Változtassátok meg a lelki felfogásotokat: ne higgyetek már abban, hogy az ember az önkívületben emelkedhet fel természetes módon a szellemi világba; hanem abban higgyetek, hogy az énetekben rejlő lehetőségek kibontakoztatásával, Krisztus segítségével, magatok is rátalálhattok a szellemi világokba vezető útra. Mert az emberiség csak így találhatja meg a szellemet.

Ma ismét egy hasonló jellegű korban élünk, mert a Káli-yuga, a sötét korszak, 1899-ben letelt, és most lassanként hasonlóképpen új lelkiállapotok, új lelki képességek készülnek elő. Nagyon is lehetséges, hogy kortársaink, korunk emberei ezt átalusszák. Lassanként megismerjük azt, ami minden ember számára meg fog történni korunkban, abban a korban, amely most, a Káli-yuga letelte után már megkezdődött. Ma az a feladatunk, hogy gondoskodjunk arról, hogy ez az esemény, ez az átmeneti esemény ne haladjon el mellettünk észrevétlenül, az emberiség előrehaladására tett hatás nélkül.

A Káli-yuga néhány éve telt le. Leteltének időpontja hozzávetőlegesen 1899. Most egy olyan kor felé haladunk, amikor kifejlesztett öntudatunk mellé, természetes módon, ismét kifejlődnek bizonyos szellemi látóképességek. Az embereknek az a sajátságos és különös élményük lesz, hogy voltaképpen nem is tudják, mi történik velük! Sejtelmeik támadnak, amelyek megvalósulnak; eseményeket látnak meg előre, melyek azután megtörténnek velük. Az emberek elkezdik lassanként meglátni azt – még ha először árny- szerűen és kezdetlegesen is -, amit az ember étertestének nevezünk. Ma csak a fizikai testet látják. Ehhez hozzájárul majd lassanként az étertest látása is, oly módon, hogy az emberek vagy megtanulják azt, hogy ennek van realitása, vagy úgy vélik, hogy érzéki csalódás, nem is létezik. Ez odáig fajul majd, hogy egyesek felteszik maguknak a kérdést: megőrültem?

Még ha a következő évtizedekben először csak csekély számú ember fejleszti is ki ezeket a képességeket, a szellemtudományt azért terjesztjük, mert felelősséget érzünk az iránt, ami az események természetes menetéből kifolyólag reálisan be fog következni, mert be kell következnie. Miért tanítjuk a szellemtudományt? Mert olyan jelenségek fognak fellépni, amelyeket csak a szellemtudomány révén lehet megérteni; nélküle érthetetlenek maradnak.

Ezek a képességek néhány embernél viszonylag gyorsan ki fognak fejlődni. Mindazonáltal igaz, hogy ezoterikus iskolázása révén ma már sokkal magasabb fokra juthat valaki annál, mint ami most csírájában minden ember számára előkészül. Az azonban, amihez az ember ma mesterséges úton, megfelelő iskolázással felemelkedhet, még ha apró kezdetekben is, de legalább előkészül az egész emberiség számára, és beszélni kell róla, akár megértik ezt majd 1930 és 1940 között, akár nem. Már csak néhány évtized választ el bennünket attól az időponttól, amikor az ilyen jelenségek gyakoribbá kezdenek válni.

Ekkor azonban még valami más is bekövetkezik majd azok számára, akik megszerezték ezeket a képességeket. Ezek az emberek bizonyosságot szereznek az Újtestamentum egyik leghatalmasabb mondatáról, és ez megrendíti lelküket. Mert ezekben a lelkekben feltámad ez a mondat: „Veletek vagyok minden nap, a világ végezetéig”, vagyis helyesen fordítva: „a földi eonok végéig”. Ez a kijelentés azt mondja nekünk, hogy a kereszténység nem csupán az, amit a könyvekben egyszer leírtak, amit bizonyos korokban megtanultak. Azt mondja, hogy a kereszténység nem csupán az, amit ma mindenféle dogmákba foglalnak, hanem a kereszténység valami eleven dolog, ami kinyilatkoztatások meglátását és átélését foglalja magában, és ami egyre erősebben fog kibontakozni. Ma még a kereszténység működésének kezdetén vagyunk csupán, és aki valóban összekötötte magát Krisztussal, az tudja, hogy a kereszténységből mindig újabb és újabb kinyilatkoztatások áradnak majd. Tudja, hogy a kereszténység nem húzódik vissza; a kereszténység növekszik, létesülőben van, a kereszténység eleven áramlat, nem pedig egy halott dolog.

Az, aki ma szellemi fejlődésen megy keresztül, már ma is elkezdheti ennek a kijelentésnek az igazságát átélni: „Veletek vagyok minden nap, a földi idők végezetéig.” Velünk van, szellemi alakban lebeg a Föld körül. A golgotai esemény előtt a szellemi látók nem találhatták meg Krisztust a Föld atmoszférájában. Krisztus csak a golgotai esemény óta látható a Föld atmoszférájában, mivel azóta van ott. Volt valaki, aki ismerve a kereszténység előtti kor szellemi látását, tudta, hogy eljön egyszer az az idő, amikor a következő történik. Tudta, hogy Földünk asztrális környezetében nem található még meg az a lény, akit Krisztusnak neveznek, de eljön az az idő, amikor a szellemi látó szem felnyílik, és látni fogja Krisztust a Föld környezetében! Tudta, hogy a földi szellemi látás tekintetében egyszer nagy változás fog bekövetkezni. Nem jutott el odáig, hogy már a palesztinai események meggyőzhessék arról, hogy ezek az események már megtörténtek. A fizikai események nem győzték meg arról, hogy Krisztus már leszállt a Földre. Egyvalami győzte meg csupán: az, amikor szellemi látással a Föld atmoszférájában meglátta Krisztust. Ekkor meggyőződött arról, hogy Krisztus eljövetele, amit a misztériumokban előre jeleztek, valóban megtörtént. Azt, amit Pál átélt, Krisztus jelenlétét a Föld atmoszférájában, átélheti ma minden olyan ember, aki ezoterikus iskolázása révén szellemi látáshoz jut, és ezt élheti át az a néhány ember is, akikben, mint arról már szó volt, 1930-1940 között felébred a természetes szellemi látás; a későbbiekben pedig mindez természetes jelenséggé fog válni. A damaszkuszi esemény sok embernél megismétlődik majd, és ezt az eseményt Krisztus visszatérésének, szellemi visszatérésének nevezhetjük. Krisztus jelen lesz azok számára, akik fel tudnak emelkedni az étertest látásához.

Mert hús-vér testbe Krisztus csak egyszer szállt le: akkor, Palesztinában. Étertestben azonban mindig jelen van a Föld éterszférájában. És mert az emberek fejlődésük során elérik az éteri látást, ezért látni fogják őt. Krisztus visszatérése ily módon abból következik, hogy az emberek felemelkednek ahhoz a képességhez, hogy láthassák Krisztust az éteriségben. Ez várható a mi átmeneti korunkban. A szellemtudománynak pedig arra kell a lelkeket előkészítenie, hogy fogadni tudják a hozzájuk leszálló Krisztust.

Most már úgymond a másodikként feltett kérdést is szemügyre vettük. Láttuk egyfelől, hogy megvan a jó értelme annak, hogy inkarnációinkat jól használjuk fel, de láttuk azt is, hogy jelenlegi megtestesülésünket oly módon használhatjuk fel a legjobban, ha felkészülünk Krisztus eljövendő meglátására. És hogyha ezt a visszatérést helyesen értelmezzük, akkor azt is meg fogjuk érteni, hogy ehhez milyen nagy veszélyek kapcsolódnak. Ezt még el kell mondanom.

Krisztus jellemzett szellemi visszatérésével hatalmas tények állnak az emberiség előtt az eljövendő időkben. Korunk materializmusa azonban olyan erős lesz, hogy még egy ilyen igazságot is materialista módon fognak értelmezni. És ezek a materialista értelmezések realizálódni fognak. Az igazságot hús-vér testben történő visszatérésre fogják átértelmezni. A nem is nagyon távoli időben hamis Krisztusok, hamis megváltók járnak majd a Földön, olyan emberek, akik az újra alászálló Krisztusnak adják ki magukat. Az antropozófusoknak azonban nem szabad materialistává válniuk, és azt hinniük, Krisztus újra leszáll hús-vér testben a Földre, hiszen tudják, hogy véget ért a sötét korszak, amelyben az embereknek én-tudatuk kifejlesztéséhez a fizikai-anyagi életre volt szükségük, a szellemi világba való betekintés nélkül. Az embernek most ismét fel kell fejlődnie a szellemi szférákhoz, ahol az élő és jelenlévő Krisztust az éteriségben láthatja.

Az emberiségnek mintegy 2500 éve lesz arra, hogy ezeket a képességeket elsajátítsa. 2500 év áll a rendelkezésére ahhoz, hogy az éteri látást mint az emberiség természetes, általános képességét megszerezze; hogy azután egy újabb átmeneti korban egy újabb képességhez emelkedjen fel. Ez alatt a 2500 év alatt egyre több emberi lélek fejlesztheti ki ezeket a képességeket. Nem jelent különbséget, hogy az emberek a nevezett időszak alatt éppen a Földön élnek-e, a születés és a halál között, vagy pedig haláluk után a szellemi világban tartózkodnak. Az emberi lélek a halál és az újabb születés közötti időt is másképpen fogja eltölteni, ha a lelkek átélték Krisztus visszatérését. Ezáltal ez az élmény is másmilyenné válik. Ezért lesz a most megtestesült lelkek számára olyan nagy jelentősége annak, hogy jól készüljenek fel a század (a XX. század – a fordító megjegyzése) Krisztuseseményére, akár fizikai testben élnek még, akár áthaladtak már a halál kapuján, és a halál és az újabb születés között tartózkodnak akkor, amikor az új Krisztus-esemény megtörténik. Minden jelenlévő lélek számára fontos, hogy felkészüljön erre a történésre, és ezáltal felvértezze magát a veszélyek ellen is.

Amikor ezt mondjuk, érezzük, hogy mit jelent, mit jelenthet számunkra az antropozófia, hiszen arra kell bennünket előkészítenie, hogy beteljesíthessük azt, hogy ez a hatalmas esemény ne haladjon el nyomtalanul az emberiség mellett. Mert ha nyomtalanul haladna el az emberiség mellett, úgy az emberiség elveszítené fejlődésének egy fontos lehetőségét, és belesüllyedne a sötétségbe, kiszáradna. Világosságot csak az hozhat, ha az emberek ráébrednek az új észlelésre, és ily módon megnyitják magukat az új Krisztuseseménynek is. Ez újra és újra elhangzik majd a jövőben. De elhangzik majd az is, hogy a hamis próféták meggátolhatják ezt a jót és hatalmasat, amennyiben sikerül elterjeszteniük azt a véleményt, hogy Krisztus hús-vér testben fog megjelenni. Ha ezt az antropozófusok nem értik meg, úgy áldozatul fognak esni annak a tévedésnek, amely lehetővé teszi a hamis megváltók megjelenését. Meg fognak jelenni, mert számítanak a materializmus által legyengült lelkekre, akik nem gondolhatnak mást, minthogy amennyiben Krisztus újból eljön, úgy hús-vér testben kell megjelennie. A hírül adás ilyen félreértelmezése nagyon rossz; ez az emberiség iszonyú kísértése lesz. Az antropozófiának az a feladata, hogy megóvja az emberiséget ettől a kísértéstől. Ezt nem hangsúlyozhatjuk eléggé mindazoknak, akik meg akarják hallani. Ebből azonban azt is láthatják, hogy az antropozófiának fontos mondanivalója van, nem csupán azért műveljük, mert kíváncsiak vagyunk a különböző igazságokra, hanem azért műveljük, mert tudjuk, hogy ezekre az igazságokra szükség van az emberiség üdvéhez, az emberiség állandó tökéletesítéséhez.

Krisztus sokféle alakban fog még közeledni az emberiséghez. A palesztinai eseményeknél azért választotta azt a formát, mert az emberiség akkoriban rá volt utalva arra, hogy tudatát a fizikai síkon bontakoztassa ki és szerezze meg. Az emberiség azonban arra hivatott, hogy egyre magasabb rendű képességeket fejlesszen ki, hogy ezáltal a fejlődés azután mindig egy újabb ugrást tehessen.

Krisztus itt lesz, hogy ezeken a magasabb rendű megismerési fokokon is átélhessük. A kereszténység működése ebben a vonatkozásban sem fejeződött be, hanem éppen ellenkezőleg: a kezdeténél tart csupán; az emberiség fokról fokra emelkedni fog, a kereszténység pedig fokról fokra jelen lesz, hogy a Föld egész jövője során kielégítse az emberlélek legmélyebb igényeit.



[1]  Rudolf Steiner: Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez? (GA 10)

[2]  Rudolf Steiner: Az Akasha-krónikából (GA 11).

Belső fejlődés és külső fejlődési lehetőségek

Pforzheim, 1910. január 30.

[A belső és külső fejlődés két áramlata: a megtestesüléseken át hordozott individuális jelleg kibontakoztatása, valamint az ember burkainak kialakítása a hétéves periódusok során. A szellemnek megfelelő nevelés mint a fizikai, éter- és asztráltest helyes kialakításának feltétele. Az ifjúkori elmebaj mint a rosszul megdolgozott burkok következménye. A földi körülmények megváltozása és a lelki képességek újra- testesülés által történő átalakulása közötti összefüggés. Az egyes inkarnációk vétkes és vétlen mulasztásai.]

A fejlődésben, legyen szó az egyes ember vagy akár az egész emberiség fejlődéséről, sosem szabad valami egyszerűt, valami egyenes vonalban haladót keresnünk, mert akkor nem értjük meg az élet naponta szemünk elé táruló bonyolult folyamatait. Már az egyes embernél is tisztában kell lennünk azzal, hogy úgymond két fejlődési áramlat fut egymásba. Emlékeznek rá, hogy – amint azt például „A gyermek nevelése szellemtudományos szempontból” című kis írásomban[1] is megadtam – az ember életében különböző periódusokat határozhatunk meg. Így a fizikai születéstől mintegy a hetedik életévig, a fogváltásig terjedő periódust, azután a hetediktől körülbelül a tizennegyedik életévig, majd pedig a tizennegyediktől a huszonegyedik életévig tartó életszakaszt, tehát nagyjából hét évig tartó periódusokat. Egy átlagos élet első felében meglehetősen szabályos az emberi élet ilyen időszakokra való felosztása. Az élet második, leszálló ágában azonban ez a hétéves periódusokra való tagolás szabálytalanná válik. Ez azért van így, mert ma életünk első felében voltaképpen azokat a törvényeket és tényeket éljük ki, melyek egyfajta megismétlődései az emberiség ősidők óta végbemenő szabályszerű fejlődésének, míg életünk második felében nem élünk ki olyasmit, ami a külső világban már megtörtént, hanem csak olyasmit, ami majd a jövőben fog megtörténni. Az ember életének második fele ezért a jövőben a mainál sokkal szabályosabbá válik, egyre szabályszerűbb és szabályszerűbb lesz. Legyen ez mégiscsak kimondva, utalásként arra, hogy ilyen szabályos fejlődés egyáltalán végbemegy az emberi életben. Tudjuk, hogy ez úgy jut kifejezésre, hogy azt mondhatjuk: az ember a hetedik életévéig még egy éteri burokban van. Étertestét illetően úgymond csak a hetedik évében születik meg. Asztráltestét illetően körülbelül tizennégy évesen születik meg, és így tovább. Ezzel azonban az ember fejlődésének tulajdonképpen csak az egyik áramlatát adtuk meg, mégpedig a külső áramlatát. Emellett létezik egy belső áramlat is, amely, a külső áramlattal ellentétben, bizonyos mértékben önállóan zajlik. Ehhez a belső áramlathoz tartoznak voltaképpen karmánk mélyebb folyamatai, okai és okozatai, mindaz, ami egyik inkarnációnkból a másikba halad tovább.

Hogyha azt mondjuk, hogy az ember a hetedik, tizennegyedik vagy huszonegyedik évéig bizonyos módon fejlődik, tudatában kell lennünk annak, hogy ez többé-kevésbé mindenkire érvényes. Az említett kis írásban megadott szabályokat például minden egyes emberre érvényesnek tekinthetjük. Érvényesek korunk bármely emberének nevelésére, legyen ez az ember kis tehetségű, szerény képességű, vagy éppen zseni, mivel ezek a törvények az emberi burkok fejlődésére vonatkoznak. Ami tehát ebben a fejlődési vonalban rejlik, az többé-kevésbé mindenkire érvényes, mégsem közömbös azonban, hogy ezek az emberek mit éltek át régebbi megtestesüléseik során. Az egyikük sok okosat, szépet és jót élt át. Képességei, sorsa ennek megfelelően alakul; az ember tulajdonképpeni belső magva alakul eszerint, és ez mindenkinél individuális. Az ember lényének sajátos árnyalatát fejlődésének éppen ez a belső áramlata adja meg. Ezért lehetséges az, hogy a különböző emberek fejlődésének titkai eltérnek egymástól, jóllehet a hétéves periódusokra való általános tagolódás mindenkire érvényes. Jöhet valaki jelentős képességekkel a világra, de neki is meg kell várnia a hetedik életévét, ameddig fizikai testének formája teljesen kialakul, azt is meg kell várnia, amíg éterteste a tizennegyedik évéig teljesen kifejlődik; ami azonban a bensőjében dolgozik, az mégiscsak egészen más, mint egy olyan embernél, aki kevesebb képességet hoz magával.

Két fejlődési vonal fut tehát egymás mellett, és ebből most azt is láthatjuk, hogy az emberben úgymond bizonyos kettéhasadt lelkiállapot léphet fel. Külső fejlődését illetően a szellemtudomány értelmében nem mondhatunk mást, minthogy az illető a tizennegyedik évéig kifejleszti étertestének képességeit. Asztrálteste a tizennegyedik-tizenötödik évével születik meg és válik szabaddá. Meglehet, hogy egy olyan individualitással van dolgunk, aki előző megtestesüléseinek köszönhetően erőteljes, jelentős belső lelki képességekkel rendelkezik. Egy olyan ember esetét feltételezzük tehát, akinek karmája – régebbi életeiben végbemenő fejlődése – révén erőteljes belső képességei vannak. Ahhoz, hogy valaki kiélhesse a világban a képességeit, szüksége van minden emberi burok erőire és szerveire. Tegyük fel, hogy egy ilyen képességeket magával hozó ember nevelésénél elhanyagoljuk asztráltestének megfelelő időben történő fejlesztését, azt, hogy képességeit különösen asztrálteste révén élhesse ki. Mi történik ekkor? Ennek megértéséhez nézzük meg konkrétan a következőket.

Tegyük fel, hogy egy ilyen gyermekünk van. Felnövekszik. Vigyázunk arra, hogy hétéves koráig szabályosan fejlődjék, ügyelünk rá, hogy jól egyen és igyon, pirospozsgás legyen. Erre nagyon vigyázunk. A gyermek jól tápláltnak látszik. Hetedik életéve után is gondoskodunk jóltápláltságáról, de most nem vesszük figyelembe azokat a szabályokat, amelyek a gyermek nevelését hétéves korától fogva értelmes módon szabályozzák. Mellőzni kezdjük ezeket a szabályokat, és elkövetjük például azt a hibát, hogy a materialista előítéletek miatt főleg arra törekszünk, hogy a gyermek lehetőleg korán jusson értelmen alapuló ítélethez, tanuljon meg minél előbb önállóan ítéletet alkotni. Hiszen materialista gondolkodásmódunknak megfelelően ma ez a szokás. Ezt a példát már többször említettem.

Míg a hetedik és a tizennegyedik életév között különösen az emlékezet kifejlesztésére kellene a hangsúlyt fektetni, számológépeket alkalmaznak. Míg régebben a gyermeket megtanították a 2*2=4-re és az ehhez hasonlókra, még mielőtt ezeket megértette volna, ma azt mondják, hogy nem kell olyasmit tanítani, amit csupán az emlékezetre alapozva tanul meg, hanem csak azt kell tudnia, amiről képes ítéletet alkotni. Piros és fehér golyókkal dolgoznak. Ahelyett, hogy a gyermeket tekintélyhez szoktatnák – mert ez jelenti számára hét- és tizennégy éves kora között az igazság forrását -, az ítéletalkotással koraéretté teszik. Az ilyen korú gyermeknek azt kell éreznie, hogy abban kell higgyen, amit az általa tisztelt tekintély mond; ezzel szemben most figyelmen kívül hagyják azt, hogy olyan szülőkre és tanárokra van szüksége, akikre bensőséges tisztelettel tekint fel, és akiktől a magától értetődő tekintély érzésével fogadja el az igazságot.

Tegyük fel, hogy figyelmen kívül hagyjuk azt, hogy a hetedik és a tizennegyedik életév között a tekintély szavának szentnek kell lennie. Ha a hetedik és a tizennegyedik év között ilyen fontos törvényeket figyelmen kívül hagyunk, akkor a helytelenül fejlődő étertestből nem jöhet létre a tizennegyedik-tizenötödik évtől kezdve helyesen kifejlődő asztráltest sem. Tegyük fel, hogy olyan emberrel van dolgunk, aki előző életeiből különleges erőket, jó képességeket hozott magával. Tehetségének kibontakoztatásához azonban olyan asztráltestre van szüksége, amely képes lelkesedni a magasztos ideálokért. Az asztráltesten múlik például, hogy amikor környezetünkben igazságtalanságot látunk, nemes haragra gyulladunk, sokkal korábban annál, minthogy azt önálló világos gondolkodásunkkal meg tudnánk ítélni. A szóban forgó embernek természetéből adódóan ilyen tulajdonságokkal rendelkező, egészséges asztráltestének kellene lennie, mert erre szüksége van ahhoz, hogy előjöhessen az, ami régebbi inkarnációi révén benne él. Tegyük fel, hogy elhanyagoltuk azokat az alapelveket, amelyeket figyelembe kell vennünk ahhoz, hogy az asztráltest odaadásra, lelkesedésre képesen szülessék meg a tizennegyedik-tizenötödik életévben. Ekkor a magával hozott jelentős hajlamok, képességek ellenére is hiányzik a képességek kifejlesztésének lehetősége, mert az asztráltest nem engedi azokat felszínre jutni. Nincsenek meg azok az erők és áramlatok, amelyeket a megtestesülésről megtestesülésre haladó énnek képességei kibontakoztatásához alkalmaznia kell. Itt van egy én, amely jelentős képességeket fejleszthetne ki, de az asztráltestnek elkorcsosultak azok a szervei, amelyek révén az én megjeleníthetné a képességeit. A burkok előrehaladását szabályozó fejlődési áramlat nem jutott érvényre.

Aki figyelemmel kíséri az életet, az különösen mai, borzasztóan materialista korunkban azt látja, hogy az előbb leírt eset számtalanszor előfordul. Számtalan esetben fordul elő, hogy aki az okkult fejlődés iskolázása révén szemléli az életet, vérző szívvel látja azt, hogy egy individualitásban benne rejlik valami, de nem tud megjelenni, mert a másik fejlődés-áramlatról nem gondoskodtak jól a megfelelő időpontig. Ez esetben éppen abban az időpontban, amikor szükség volna a nem létező szervekre, fellépnek azok a jellegzetes jelenségek, amelyeket fiatalkori elmebajnak – dementia praecoxnak – neveznek. Mindenféle gonosz, rossz szenvedélyek jelennek meg, a legszörnyűbb eltévelyedések.

Honnan erednek ezek az eltévelyedések? Nem csupán abból erednek, hogy az illetőnek rossz hajlamai is vannak, hanem onnan, hogy jelenlegi inkarnációjában nem rendelkezik olyan szervekkel, hogy éppen a jó hajlamait fejlessze ki. Talán jótétemény egy ilyen fiatal számára, ha az énnek ezek a hajlamai szétrombolják, széjjeltépik a burkokat, hogy egy következő megtestesülésben jobb lehetőségeket teremtsenek fejlődése számára. Bármilyen különösnek is tűnik ez, tekintetbe kell vennünk, mert a fejlődést sokszor még a szellemtudománnyal foglalkozó emberek is túlságosan egyenes vonalúnak tartják.

A belső fejlődésnek és a fejlődés külső lehetőségének összhangban kell lennie. Ez az egyes embernél éppúgy fennáll, mint egy egész korszak fejlődését illetően. Csak azért hoztam fel radikális példát, hogy könnyebben érthető legyen az, ami ma oly sokszor előfordul. Hiszen ez nem mindig jelenik meg ilyen radikálisan, de gyakran előfordul elégedetlen lelki hangulatok, reménytelenség, a „nem tudja, mit is kezdjen magával” formájában, különösen a tizennégy-tizen- öttől huszonegyedik életévig. Ekkor megmarad, és már nem hozható helyre az élet számára. Megmarad a reménytelenség, a céltalanság, a pesszimizmus és a kielégületlenség belső hangulata. Ha az emberiség egy spirituális-szellemtudományos világszemlélet révén nem tér rá más utakra, hanem ott marad, ahová azáltal jutott, hogy a materialista gondolkodás mindjobban belevésődött az emberek legmélyebb gondolataiba és érzéseibe, akkor ez a jelenség egyre gyakrabban fel fog lépni ebben az enyhébb formában.

Hogyha a most elmondottakat halljuk, úgy szellemi kutatóként ezt kell mondanunk: ha a szellemtudományt csak egy kicsit is értjük, akkor nem művelhetjük csupán kedvtelésből, csak azért mert tetszik és örömet, boldogságot ad, hanem – ha egy kissé megközelítjük a mélyebb oldalait – az egész emberiség iránt érzett kötelességtudatból kell művelnünk. – Mert a ma uralkodó világszemléletek oda vezetnek, hogy az életet egyre kevésbé értjük. Az élettelent egyre jobban meg fogják érteni. Az élettelen egyre jobb megértéséhez szükség volt egy ideig a materializmusra. Pusztán az élet megértéséből sohasem építhettek volna gőzhajókat, vonatokat, alagutakat. Azt sem remélhettük volna, hogy külső, fizikaira irányuló tudományunkat elvezessük mai állapotához, és hogy még további előrelépéseket tehessen.

Az embereket úgy kellett vezetni, hogy úgymond olyan világnézeteket vegyenek fel a lelkükbe, amelyek képesek helyesen kifejezésre juttatni mindenféle kultúra sajátos életfelfogásának jellegét.

Senkinek sem szabad ezt mondania: nem volt igazságtalan, hogy az embereknek az elmúlt századok során materialista felfogást kellett felvenniük magukba? Nem, így nem beszélhetünk. Hiszen a jövőben, más inkarnációikban, elvezetik a szellemi élethez azokat a lelkeket, akiknek el kellett viselniük a materializmus hatását. De mindennek a maga idejében kell megtörténnie, a megfelelő időben. Gondoljanak csak arra, hogy bizonyos dolgok jók, kiválóak lehetnek, ha nappal végzik el őket. Ha ezeket éjszaka tennék meg, rosszak volnának. Mindennek megvan a maga ideje, és ez így van az emberiség fejlődésének menetében is, az emberiségfejlődésben. Ami az elmúlt századokban jó volt, az nagy bűn az emberiség ellen, ha a következő századokban is fenntartják. Ma elérkeztünk ahhoz az időponthoz, amikor a materialista gondolkodás helyett olyan gondolkodásnak és szemléletnek kell megjelennie, amely elvezet a szellemben való élethez. Szellemi világnézetnek kell következnie azután, ami az elmúlt időkben a materializmus felé sodort, és olyan emberekre van szükség, akik tesznek valamit azért, hogy ez a szellemi világnézet utat találjon az emberi nemhez és történetéhez. Tudniuk kell, hogy ha ma, ebben az időpontban, nem történne meg az, amit úgy nevezhetünk, hogy a materialista világszemlélethez hozzáadódik a spirituális szemlélet, akkor az emberiség elszalasztaná a helyes időpontot. Korunkban azonban egyéb más vonatkozásban is elmulaszthatunk fontos dolgokat. Ezt megértjük, ha az egyes ember fejlődésének előbb említett két áramlatát az egész emberiség összefüggésében szemléljük.

Az ember egyik inkarnációból a másikba, egyik megtestesülésből a másikba megy át. Ez azonban nem történik ok nélkül. Miért száll le az ember a szellemi magasságokból mindig újra és újra a Földre? Miért nem elegendő egyetlen inkarnáció a Földön? Azért, mert a hosszú korszakok folyamán a Föld maga is változik; mind fizikai, mind szellemi és lelki vonatkozásában. Hasonlítsák össze a Föld külső arculatát, azt, amilyen most, itt, azzal, amilyen két-háromezer évvel ezelőtt volt. Hasonlítsák össze az akkori pforzheimi talajt a maival. Már a természettudomány is képes felvilágosítást adni arról, milyen volt a talaj kétezer évvel ezelőtt. De hasonlítsák össze azt is, hogy mit tanult az ember gyermekkorában és ifjúságában akkoriban, és mit tanul ma, és azt kell mondaniuk, hogy változik a fizikai és szellemi élet a Földön. A Föld egészen másmilyen volt két-háromezer évvel ezelőtt, és mindig újra mássá és mássá válik; mindig másmilyen lesz. Állandóan változik. Valahányszor leszállunk a Földre, mindig új körülményeket találunk; új dolgokat tanulhatunk, tapasztalhatunk, élhetünk át, amiket egyesítünk lényünkkel, és új tapasztalatokat viszünk fel a szellemi világba. Azért születünk meg egymást követő földi életekben, hogy fokozatosan, egymásra következő periódusokban vegyük fel a földi élményeket. Mindazt, amit az egymás után következő korokban a külső földi élet nyújthat, összehangoljuk azzal, amit ebben a földi életünkben meg kell tanulnunk. Ennek harmóniában kell lennie.

Nézzünk egy ma élő lelket. Élt a régi egyiptomi korban, és élt az ó-indiai korban is. Valamennyi itt ülő lélek számtalanszor élt már a Földön, mindig más-más életkörülmények között, és ma azért élnek újra, mert amit akkor tanulhattak és tapasztalhattak a Földön, az ma már nem létezik, most viszont valami újat élhetnek át, újabbat tapasztalhatnak. Tételezzük fel, hogy valaki, például a régi Egyiptomban, nem használta fel helyesen az inkarnációit, nem vette fel magába azt, amit akkor lehetett felvenni a Földön. Tegyük fel, hogy emberek, akik a Föld karmája és az egyéni karmájuk tekintetében még különállóak voltak a régi Egyiptomban, elmulasztották a lelkükkel egyesíteni azt, amit éppen ebben a régi Egyiptomban tudtak volna megélni. Ez azt nem akadályozta meg, hogy a kellő időpontban meghaljanak a régi Egyiptomban. Azt azonban megakadályozta, hogy következő születésükkor magukkal hozzák azt, amit ahhoz használnak, hogy teljes értékű emberek legyenek. Ezt nem tudják a következő inkarnációikban minden további nélkül megszerezni. Pedig egy későbbi megtestesülésünkben – hogy lelkünk ne korcsosuljon el – szükségünk van azokra a képességekre és erőkre, melyeket az előző inkarnációnkban sajátíthattunk el az akkori földi viszonyokból. Vannak dolgok, amiket nem pótolhatunk, hogyha elmulasztottuk. Önök talán most azt mondják: szép kilátásokat fest elénk ez az ember! Hiszen nem tudhatjuk, hogy nem mulasztottunk-e el régebbi megtestesüléseinkben hihetetlenül fontos dolgokat. Ez igazán vigasztalan perspektíva, hiszen lehet, hogy szörnyű mulasztásokat követtünk el régebbi inkarnációinkban; mit segít most rajtunk bármi más! Mit segít rajtunk az, ha még erősebben csatlakozunk a szellemtudományhoz, és még jobban fel akarjuk használni jelenlegi inkarnációnkat? Ezt talán nem is tudjuk megtenni, éppen azért, mivel előző inkarnációnkban valami egészen különösen fontosat mulasztottunk el!

Úgy tűnik, ez a most elhangzott igazság iszonyú perspektívát jelent számunkra, vigasztalanná teheti a lelkünket. Mert ha a mulasztásainkat nem tudjuk bepótolni, akkor azt kell mondanunk, hogy bármennyire dolgozunk is a lelkünkön, az mit sem segít, hiszen amit elmulasztottunk, azt nem tudjuk behozni, nem tudjuk bepótolni azt, amit lelkünk csak az ó-indiai, vagy az egyiptomi korban vehetett fel magába.

Ez a vigasztalan perspektíva azonban csak akkor létezne, ha a most levont következtetés helyes volna. De nem helyes, a dolog másképpen áll. Mindazonáltal teljesen igaz, hogy amit lelkünk a régi egyiptomi, indiai, perzsa, vagy görög korban nem sajátított el, azt ma már nem pótolhatja, ez lehetetlen. A helyzet azonban az, hogy most, a mi korunkban vannak az embereknek tulajdonképpen az első olyan inkarnációik, amelyekben tudatosan, a saját hibájukból mulaszthatnak el e tekintetben valamit. És ez még eltart egy ideig. Ez megmagyarázza azt is, hogy miért éppen most érkezik a szellemtudomány a világba: mivel az embernek most adódik csupán lehetősége arra, hogy elmulasszon valamit. Mostantól kell ezeknek az igazságoknak az emberekhez eljutnia, mert most kezdődnek azok az inkarnációik, amelyeket ha nem használnak fel megfelelően, akkor a későbbi földi körülmények között már nehezebb lesz a most elmulasztottakat helyrehozni. Most az a helyzet, hogy az emberek, ha akarnak, eljuthatnak a reinkarnáció, a karma és más szellemtudományos igazságok magyarázatához, így nem kell magukra venniük egy ilyen mulasztás terhét. A szellemtudomány mindent meg fog tenni a következő évszázadok és évezredek során annak érdekében, hogy az emberek helyesen használhassák fel az inkarnációikat, és ne kelljen ezt a vétket magukra vonniuk. Egyetlen inkarnáción ez kevésbé múlik, de hogyha korunkban – mely most kezdődött, és még két-háromezer évig tart – úgy használunk fel két-három inkarnációt, hogy eközben abból, amit a Földön el lehet nyerni, nem vonjuk ki a helyeset, akkor a következő korban hiányozni fog valami lényeges. Ezért jelenik meg a szellemtudomány éppen most, és tudatja az emberekkel azt, hogy mekkora fontossággal bír inkarnációik helyes felhasználása.

Megkérdezhetjük, hogy miért nem követhették el az emberek ezeket a hibákat a régebbi korokban? Azért, mert az ember úgy fejlődött inkarnációról inkarnációra, hogy az ősi múltban maga is a szellemi világok társa volt. Mai képességeink – mindenekelőtt érzékeink fizikai világra való korlátozódása – nem léteztek mindig. Az embernek a régebbi korokban homályos szellemi látása volt, betekinthetett a szellemi világokba. Ez a szellemi látás annál intenzívebb, minél korábbi időkbe megyünk vissza. Az ember tudta azokban a korokban, hogy a szellemi világból származik. Erről nem csupán absztrakt tudása volt, hanem azt is tudta, hogy milyen ez a világ; ismerte a szellemi világ törvényeit. Ezeknek a törvényeknek ösztönösen eleget tett. Mivel lelkünk még kapcsolatban állt a szellemi világgal, ezért lényegében megfelelően használta fel az inkarnációit. Az emberek egybekapcsolódtak az isteni-szellemi világokkal, ezért a tudás tovább hatott bennük, és a régi tudás befolyására ösztönös módon helyesen cselekedtek. A mi korunkban élünk először egy olyan korszakban, amikor a szellemi világ kapui úgymond bezárultak; amikor az ember a születése és a halála között teljesen rá van utalva arra, hogy egyedül az érzéki-fizikai világban észleljen.

Az a korszak, amikor eltűnt az a régi szellemi látás, amelynek révén az emberek mintegy az Égből kapták a megismerést, Krisztus földi útja előtt 3101 évvel kezdődött. Ezt az időpontot meglehetősen pontosan meg tudjuk adni. Ezt megelőzően olyan korszakok voltak, amikor az emberek

–    még ha nem is rendelkeztek a mai erős öntudattal, világos tudattal az énjükről – homályosan, tompán, ezt megelőzően pedig jóval világosabban, valóban betekintettek a szellemi világokba. Az időszámításunk előtti 3101. esztendő előtt egy olyan korszakhoz érünk, ahol az embereknek igen homályosan ugyan, de még volt tudásuk a szellemi világról. Ezt a korszakot Dvapara-yugának nevezik. A Dvapara-yuga, avagy érckorszak, a régi egyiptomi-babiloni-káldeus és az óperzsa korra terjed ki. A még régebbi időkben az emberek mélyebben tekintettek a szellemi világba; ez a Treta-yuga, avagy ezüstkor. Ha tovább haladunk visszafelé, túljutunk az atlantiszi katasztrófán; az ekkor inkarnálódott emberek viszont még olyannyira beleláttak a szellemi világokba, hogy társaiknak érezték azokat a lényeket, akiket ma csak a halál és újabb születés közötti állapotban ismerhetnek meg. Ez volt a Krita-yuga kezdete.

Időszámításunk előtt 3101 évvel kezdődött az a korszak, amelyben az ember számára lassanként megszűnt minden lehetőség, hogy természetéből eredő, normális erői révén tekintsen be a szellemi világba. Ebben a korszakban – időszámításunk előtt 3101-től egészen korunkig – már csak a tompa, homályos szellemi látás öröklött maradványai léteztek néhány embernél. Ekkor már csak a valódi ezoterikus iskolázás révén lehetett a szellemi világokba szabályszerűen feljutni. Az ember átlagos képességei úgy fejlődtek, hogy csak a külső fizikai világra terjedtek ki. Ezt a korszakot keleti kifejezéssel élve Káli-yugának, avagy sötét kornak nevezik, mert az ember a természetes képességei révén már nem lát bele a szellemi világba. A Káli-yuga tehát az a korszak, amely időszámításunk előtt körülbelül 3101 évvel kezdődött, és az emberek figyelmét egyre jobban ráirányította a fizikai síkra.

A szellemi síkon történő legfontosabb eseményeket az emberek általában nem látják meg, mert nem elég figyelmesek. Korunkban fontos dolgok történnek. A legfontosabb az, hogy 1899-ben véget ért a Káli-yuga, vagyis az emberiségfejlődésnek letelt az a korszaka, amelynek az volt a küldetése, hogy az emberi képességeket ráirányítsa a fizikai sík megfigyelésére és észlelésére. 1899-ben egy olyan korszak kezdődött el, amelynek során – mintegy 2500 éven át – lassan ismét más képességek fejlődnek ki természetes képességként az emberlelkekben. Tehát egy olyan korban élünk, amelyben már más képességek fognak kifejlődni. A Káli-yuga befejeződött, és az emberek egy olyan kor felé haladnak, amelyben a lelkükben természetes módon bizonyos új képességek fognak kifejlődni – anélkül, hogy ennek érdekében, vagy ez ellen bármit tehetnének -, és ezek a képességek másmilyenek lesznek, mint amilyeneket a Káli- yuga idején fejlesztettek ki.

Milyen képességek ezek? A Káli-yuga hatása alatt az embernek azok az erői váltak egyre intenzívebbé, amelyek az embert feltalálóvá, a fizikai sík erőinek felfedezőjévé, megmunkálójává tették. Ez természetesen folytatódik, hiszen az egyszer már megszerzett képességek nem mennek veszendőbe. Nem szabad tehát azt mondanunk, hogy a természeti erőkkel való munka képessége mostantól megszűnik. Járulnak hozzá azonban más képességek. A Káli- yuga alatt megszerzett képességhez a természetes éteri látás jellegzetes képessége járul, vagyis egy olyan kor kezdődik, amikor először csak néhány emberlélekben, majd egyre többen, felébrednek bizonyos természetes szellemi látóképességek. Ezt mindenesetre meg kell különböztetnünk attól a sokkal magasabb rendű képességtől, amit a szellemi iskolázás módszereinek alkalmazásával szerez meg valaki. Az ilyen ember minden korban felülmúlja képességeivel azt, ami az emberiség átlagának megfelel. A most kezdődő korban egy olyan természetes képesség fog felébredni, amelynek révén nem csupán a fizikai jelenségek, de a fizikai jelenségek alapját képező éteriség is látható lesz. Vagyis ilyen képességekkel rendelkező lelkek jönnek. Ez már a mi korunkban megkezdődött, és egyre többen érkeznek majd. Most még csak igen szórványosan fordulnak elő a Földön. Ezek a képességek azonban egyre elterjedtebbek lesznek az emberek körében. 1930 és 1940 között már jelentős mértékben lesznek jelen. Ez egy fontos korszak, mert szembetűnővé fog válni az ember új képességeinek megjelenése. Míg ma csak a fizikai testet látják, akkorra azt a képességet is megszerzik, hogy először csupán néhány lényeges vonást, később azonban egyre többet észleljenek az étertestből. Ez fog történni. Az emberiség a közeljövőben úgy fog fejlődni, hogy egyre többen, végül egészen sokan lesznek azok – hiszen ezt voltaképpen az egész emberiségnek szánták -, akik nem csupán az ember fizikai testét látják majd, hanem ezt a fizikai testet mintegy az éteriségbe foglaltan, éteri sugarakkal, éteraurával észlelik. Ez az egyik, amit látni fognak. A másik az lesz, hogy egészen különös élményük támad: képek tárulnak eléjük, és ezeken a képeken különféle dolgok mutatkoznak meg számukra. Először észre sem veszik, hogy miről van szó, majd betegesnek fogják tartani, de azután egyre többen lesznek azok, akik felfigyelnek arra, hogy egy- egy ilyen kép tulajdonképpen egy esemény, amely két, három vagy négy napon belül megtörténik, és amely előzőleg éterikusan leképeződött. Ezek a képességek már századunk első felében ki fognak fejlődni.

Kétféle lehetőség van. Az egyik az, hogy az emberek gondolkodásukkal, érzésükkel és érzékelésükkel megmaradnak annál, amit a Káli-yugában megszereztek. Azok, akik világszemléletükkel, filozófiájukkal, gondolkodásukkal és érzékelésükkel annál maradnak, amit napjainkig tanultak, hamar ítéletet alkotnak majd azokról az embertársaikról, akik ilyesmit észlelnek. Azt mondják, hogy bolondok, megőrültek, hiszen mindenféle csalóka, nem létező dolgot látnak. – Lesznek azonban olyanok is, akik a szellemtudományból értesültek arról, hogy ez realitás. És ezt a következő évtizedekben, évszázadokban mindig hangsúlyozni fogják. És akik meghallják, hogy ez a realitás létezik, azok helyes kapcsolatot találnak majd ezekhez az újonnan megjelenő képességekhez.

Mit teszünk, amikor a szellemtudománnyal foglalkozunk? Nem valami olyasmit csinálunk, ami kielégíti a kíváncsiságunkat, és ezáltal kedvenc elfoglaltságunknak tekintjük, hanem olyasmit cselekszünk, ami előkészíti az embereket arra, aminek el kell jönnie és el is fog jönni. Szellemtudomány nélkül egyszerűen nem is értenénk meg az eljövendő eseményeket. Az emberiség elveszítené azt, amit meg kell kapnia. Ha a Földön teljesen megtiltanák a szellemtudományt, ha mindazokat, akik a szellemtudományért tevékenykednek, esetleg éhhalálra ítélnék, ha kiszorítanák őket az állásaikból és így éhhalálra jutnának, akkor ez megtörténne. Ez esetben az emberiség teljesen elveszítené annak a lehetőségét, hogy megértse azt, ami természetes fejlődésként be fog következni. Ha ez megtörténne, akkor az emberiségfejlődés kiszáradna, elsivatagosodna. E nélkül az impulzus nélkül kellene folytatódnia, és így kiszáradna, elsivatagosodna. Ez teszi a szellemtudományt felelősségteljes kötelességé.

Ha a dolgot így nézzük, akkor azt is megkérdezhetjük, hogy például az előbb elmondottaknak miben fog megmutatkozni a hatása? Nos, az itt ülő lelkek újra testet fognak ölteni egy olyan korban, amikor az emberlelkek már régóta rendelkeznek az említett lelki képességekkel. Mit fog ez eredményezni? Ezekkel a képességekkel még valami más is bekövetkezik. Mégpedig az, hogy az ember képes lesz visszatekinteni a jelenlegi inkarnációjára. Az előbb ábrázolt képességekkel együtt természetes képességként jelenik meg nem csupán a halál és az újraszületés közötti életre való emlékezés, hanem az előző életre történő visszapillantás is. És most arról van szó, hogy a mostani vagy a következő inkarnációnkban valami olyasmit alakítsunk ki, amire visszaemlékezhetünk. Az, amit mindennapi életünk során cselekszünk – ami újabb születésünk idején már réges-régen megsemmisült -, nos, nem ez lesz az, amire emlékezni fogunk. Csak arra leszünk képesek visszaemlékezni, ami benső lényünk központi erejében, énünkben történt. A mindennapi történésekre nem tudunk visszaemlékezni. Azt, ami jelenlegi inkarnációnkból a következőig fennmarad, azt most énünkben kell megragadnunk, átéreznünk. Bár az is igaz, hogy a legtöbb ember még nem hajlamos arra, hogy olyan mélyen merüljön bele benső lényébe, hogy énnek érezze magát. Fichte szerint[2] a legtöbben még mindig inkább a Hold egy salakdarabjának tartják magukat, mint énnek! Ez az én azonban nem jelent belső lelki értéket, ha nem ápoljuk, ha a szellemtudomány révén nem tanuljuk meg megismerni és átérezni. Először is meg kell most teremtenünk azt, amire következő inkarnációnkban vissza tudunk majd emlékezni.

A szellemtudomány, miközben kapcsolatba lép az emberrel és megismeri, megteremti a világ-elemeket, melyek leginkább az emberi én-ben fejeződnek ki; megteremti mint tényeket mindazt, amire az embernek következő inkarnációjában emlékeznie kell. Ha az ember nem használja fel helyesen ezeket az adományokat, akkor következő inkarnációjában rendelkezni fog ugyan a visszaemlékezés képességével, de ennek nem lesz semmi tárgya, mert nem alkotott semmi olyasmit, amire emlékezhetne.

Az ember legnagyobb gyötrelmeihez tartozik, ha van egy képessége, de semmire sem tudja használni. Vissza akarnak majd tekinteni régebbi inkarnációikra, erre képesek is lesznek, de egyetlen tényt sem találnak magukban, amit az emlékezet erejébe felvehetnének. Iszonyúan szomjazzák majd a régebbi inkarnációikra való visszatekintést. A visszatekintés akarása belső kínná válik, de nem látnak semmit, mert nem teremtették meg azt, amit láthatnának. Jelenlegi inkarnációnkban tehát kidolgozzuk azt, amit mint tényt, mint tárgyat teremtünk meg az emlékezés számára, míg a visszaemlékezés képességét az emberiség fejlődésének természetes menetében szerezzük meg.

Itt ismét két áramlatunk van. Az egyik külső: az emberek képességekre tesznek szert; a másik belső: az embereknek meg kell teremteniük azt, amire ezeket a képességeket alkalmazhatják. Mindenütt ezt a két áramlatot találjuk. Mindemellett, legfontosabb erőként és impulzusként – összefüggésben az éteri látás új képességével – hatalmas, óriási élményben lesz részük az embereknek a XX. század első felében.

Akkoriban, amikor a Káli-yuga már 3100 éve tartott, az emberek olyan állapotba kerültek, hogy azt kellett mondaniuk: már nem tudunk a mennyek szellemi birodalmaiba feltekinteni. A szellemi világ kapui bezárultak. – Ekkor azonban eljött először Keresztelő János, majd Krisztus, és megmutatta az embereknek, hogy a fizikai síkon a megfelelő belső fejlődés révén felébreszthető a lélek központi ereje, az én, és az emberek ezáltal megérthetik a szellemiséget. Az Isten Krisztusként leszállt a fizikai síkra, mert az emberi képességek olyanná váltak, hogy a dolgokat már csak a fizikai síkon értették meg. Krisztus azért hozta meg azt az áldozatot, hogy leszállt a fizikai síkra, mert azok az istenek, akik nem szálltak le idáig, nem voltak már érthetőek az emberek számára, mivel az emberek mostanra azt a képességet fejlesztették ki magukban, hogy csak a fizikai síkot vegyék figyelembe.

Most azonban újból kifejlődnek az érzékfeletti látás, az éteri látás képességei. Ennek az lesz a következménye, hogy 1930-1940 között bizonyos számú ember, akik az éteri látás úttörői lesznek, látni fogják azt, hogy ki is a mi korunkban Krisztus. Krisztus egyszer élt csak fizikai testben a Földön. Földünk azonban azóta megváltozott. Ha valaki a Krisztus születése előtti időkben szellemi látóvá vált és betekintett a Földünket közvetlenül körülvevő szellemi lények és jelenségek világába, akkor ott nem találhatta meg azt, amit a golgotai esemény megtörténte után megtalálhatott; amikor Krisztus már leszállt a Földre. Volt valaki, aki ezt pontosan tudta. Tudta a tanításokból, hogy ha az emberek szellemi látóvá válnak, akkor még nem látnak meg a Földön valamit, ami azonban a jövőben, ha Krisztus egykor majd leszáll a Napról, benne lesz a Föld szellemi atmoszférájában. Ez a személyiség ezt mondta: át fogjuk élni a Földön azt a hatalmas időpontot, amikor a szellemi látóvá vált emberek számára szellemileg megjelenik Krisztus, mert le fog szállni a Földre, és annak atmoszférájában szellemileg is látható lesz. – Ez a személyiség tudta ezt, odáig azonban nem jutott el, hogy a palesztinai eseményekből hitet nyerjen afelől, hogy ez a várva várt lény, Krisztus, benne élt a Názáreti Jézusban. Nem volt képes Krisztus Jézust elismerni, nem ismerte el őt. Azután elérkezett az az idő – jóval a golgotai esemény után -, amikor ez a személyiség szellemi látóvá vált: meglátta Krisztust étertestben. Most meglátott valamit a Föld környezetében! Ekkor tudta, hogy Krisztus itt volt. A fizikai valóság, a fizikai látás nem győzte meg; a szellemi látás, Krisztus étertestben való szellemi észlelése azonban igen. Ez a személyiség Pál volt. A damaszkuszi élményben ő látta meg először szellemi látással Krisztust étertestben, ahogyan a golgotai esemény óta láthatják Őt mindazok, akik a szellemi látáshoz felemelkednek.

Ez az a legfontosabb esemény, amelyben ma a szellemi látást kifejlesztett ember részesül: meglátja Krisztust a Föld szellemi atmoszférájában. Mivel ez a képesség az említett időszakban nagyobb számú embernél fel fog lépni, ily módon ők közvetlenül, természetes látással észlelik majd Krisztust az étertestében, akivel úgy érintkeznek majd, mint egy fizikai személyiséggel. Krisztus nem fog még egyszer fizikai testbe leszállni, az emberek azonban képességeik révén felemelkednek az éteriségbe, ahol Ő most megnyilatkozik. Krisztus vissza fog térni hozzájuk kitágult átélésük világába.

Krisztus visszatérése az 1930-1940 közötti időszakban kezdődik el. Ez az esemény észrevétlenül mehet el az emberek mellett, amennyiben nem készülnek elő ennek a nagy eseménynek a megértésére. Erre az eljövendő történésre a szellemtudománynak kell az emberiséget felkészítenie. Nem szabad, hogy észrevétlenül menjen el az emberiség mellett, mert akkor az emberiség elszárad, elsivatagosodik.

Amit most elmondtam, az a következő két évtizedben több helyen, különböző formában elhangzik majd, mert egy igen fontos igazságról van szó, melynek elő kell készítenie az embereket korunk leglényegesebb eseményeire. Ismét eljöttek azok az idők, amelyben jelentős dolgoknak kell történniük. Korunkban azonban tombol a materializmus, ezért megtörténhet, hogy ez a materialista beállítottság még az ilyen tanításokat meghalló és befogadó embereket is megkísérti, arra csábítva őket, hogy Krisztus újbóli hús-vér testben történő megjelenésében higgyenek. Ez materialista hit volna, és ebben csak azok hihetnek, akik nem képesek felemelkedni ahhoz a szemlélethez, hogy a szellem reálisabb, mint a fizikai. Nos, a materializmus abba a kísértésbe viheti az embereket, hogy Krisztus étertestben való visszatérését – ami az ember magasabban fejlett képességeivel látható – összetévesztik egy fizikai, hús-vér testben történő visszatéréssel. Ha ez így történne, az további nagy szerencsétlenségekkel járna az emberiség számára. Épp elég olyan egyén, olyan személyiség létezik azonban korunkban, aki ezt kihasználja, és áldozatul esve az illúziónak, önámításnak, vagy saját alacsonyrendű ösztöneinek, hamis Krisztusnak, a hús-vér testben megjelenő Krisztusnak adja ki magát.

A hamis Krisztusok éppen abban a korszakban fognak megjelenni, amikor az emberiségnek az igazi Krisztust étertestben kell meglátnia. Az antropozófusok azonban arra hivatottak, hogy meg tudják különböztetni a szellemit a materiálistól, és hogy felvértezzék magukat minden olyan állítással szemben – bárhonnan származzanak is -, hogy Krisztus hús-vér testben fog eljönni. Az antropozófusok hivatottak annak belátására, hogy ez materializmus, és hogy ez az a legveszélyesebb kísértés, amely az emberiség fejlődésének egyik legfontosabb eseményénél, Krisztus visszatérésénél, megjelenhet. Ekkor kiviláglik, hogy az emberek eljutottak-e már odáig, hogy nemcsak beszélnek a szellemről, hanem ezt a szellemi valóságot, élő módon, magasabb- rendűnek ismerik el az anyag valóságánál.

Meg kell mutatkoznia annak, hogy az emberek eljutottak-e már odáig, hogy felismerjék Krisztust egész jelentőségében, éppen azért, mert Ő szellemi módon nyilvánul meg számukra. Ez lesz az emberek legnagyobb próbatétele, hiszen Földünk legnagyobb impulzusa jelenik meg számukra, és azt mondja nekik: csak akkor ismerhettek meg, ha nemcsak beszéltek a szellemiségről, hanem tudjátok is azt, hogy a szellem reálisabb, valóságosabb és értékesebb, mint a pusztán hús-vér anyagiság. – Ezt is fel kell vennünk az érzéseinkbe ahhoz, hogy megfelelőképpen találkozzunk az elkövetkezendő évtizedekkel, amelyek felé haladunk. Ez az esemény azonban nem csupán azoknak lesz fontos, akik akkor még fizikai testben fognak élni, hanem azoknak a lelkeknek is, akik már a halál és az újabb születés között tartózkodnak. Az úgynevezett halottaknak ez éppúgy fontos lesz, mint ahogyan a Golgotán elszenvedett halál is fontos volt nem csupán a fizikai testben élő kortársaknak, de a kamalókában, vagy a devachánban tartózkodó lelkeknek is. Ezt jelképesen úgy fejezték ki, hogy Krisztus azokhoz is leszállt, akik a másik világban voltak: „alászállt a pokolra”. Századunk nagy spirituális próbatétele fontos lesz nem csupán a fizikai, hanem a szellemi síkon élőknek is, az úgynevezett halottaknak is.



[1]  Rudolf Steiner: Gyermeknevelés (GA 34).

[2]  J. G. Fichte: A teljes tudománytan alapja (1794), a 4. fejezet jegyzete.

Az új spirituális korszak és Krisztus visszatérése

Düsseldorf, 1910. február 20.

[A régi álomszerű szellemi látás és a hierarchiák észlelése. A nappali tudat és a fizikai világ észlelése. Egészség és betegség régen és most. Gyógyulás a szellemi világ behatása révén. A Krisztus-impulzus és az én-fejlődés. A hegyi beszéd boldogságai. Az új éteri látás.]

Ha egy antropozófus olykor felpillant hétköznapi tevékenységei közepette, és megkérdi: létezik-e valami a hétköznapi életen kívül, a mindennapi fáradozáson és terheken túl, valami, ami összefügg az emberi boldogsággal és az emberi törekvéssel; nos, erre antropozófusként bőséges választ tud adni. Tudja például, hogy mindazt, amit az antropozófia révén felvesz, nem azért veszi fel, hogy mintegy elfoglaltságot nyújtson lelkének amiatt, mert elégedetlen hétköznapi életével, hanem mert mindaz, ami az antropozófia felvételénél az érzésen halad keresztül, erővé alakulhat át a lelkében. Mindig képes arra, hogy azt mondja magának: mint ember még valami más is vagyok, mint az, ami a külső világban vagyok.

Az ilyen gondolatoknál mélyen lelkünkbe kell vésnünk azt, hogy emberként mindig két áramlatban állunk egyszerre: az egyik áramlat a mindennapi életbe állít bele bennünket, a másik révén a jövő egy birodalmába tekint fel a lélek, ezáltal válva képessé annak megértésére, amit az egész összefüggésében kell megértenie. Ez az eszme soha nem szabad, hogy ahhoz vezessen bennünket, hogy egy esetleg kevésbé vonzó foglalkozást kevésbé jelentősnek tartsunk a világ egésze szempontjából, mint egy másik hivatást. Tisztában kell lennünk azzal, hogy bizonyos szempontból a legkisebb és a legnagyobb elvégzett tevékenység is ugyanolyan fontos az egész számára. Az élet olyan, mint egy mozaikkép, amely az egyes kövecskékből tevődik össze. Az, aki egyetlen kövecskét illeszt bele, nem kevésbé fontos, mint az, aki kigondolta a mozaikkép tervét. Az isteni-szellemi világrend tekintetében a legkisebb éppen olyan jelentős, mint a legnagyobb. Ennek belátása megóvhat az életben könnyen felmerülő számtalan elégedetlenségtől.

Csak hogyha ilyen hangulatot ápolunk az életben elvégzendő dolgaink iránt, akkor adódhat számunkra helyes megértés a lelkünkben végzendő benső munka iránt. Csak ekkor viszonyulhatunk helyesen a legmagasabb rendű szellemi törekvéshez. Egy antropozófus számára az ilyesmi sohasem szabad, hogy puszta gondolattá, elméletté váljon. Jól teszi, ha belső elmélyedésében olykor tisztázza, milyen kevéssé felelne meg a nagy kozmikus rendnek, ha az életben elfoglalt bármely helyzetéből elégedetlenség fakadna. A világfejlődés egész lénye nem tudna saját medrében haladni, ha az életben látszólag legjelentéktelenebb dolgokat nem végeznénk el megfelelően. Így kapjuk meg a helyes érzéseket a lét nagy jelenségeivel kapcsolatban is. Csak ekkor világosodhat meg számunkra a következő mondat nagysága és jelentősége: azon túlmenően, amit a fizikai síkon képviselünk, a világ bölcsességének értelmében alakítsuk ki magunkból mindannyian a lehető legtöbbet. Az antropozófus fejlődést tekintsük szükségszerűnek. Némelyek ezt mondják: mit használ az antropozófus fejlődés, ha nem tudom általa az életben hasznosítani magamat? – Gondoljuk meg azonban, hogy azt, amit az életben tennünk kell, azt életünk karmája meg fogja mutatni számunkra, amennyiben először megtanuljuk megérteni életünk karmájának jelzéseit. Nem az a feladatunk csupán, hogy ezt vagy azt megtegyük, hanem nekünk valójában az a feladatunk, hogy önmagunkból a lehető legtöbbet alakítsuk ki. Fel kell emelkednünk ahhoz a gondolathoz, hogy végtelen erők és képességek rejlenek bennünk, és ezeket nem szabad elveszni hagyni a lelkünkben. Azt, hogy az isteni-szellemi világrend mit kezd azzal, amit a lelkünkből kialakítottunk, rá kell bíznunk az isteni-szellemi világrendre. Hogyha dolgozunk a lelkünkön és figyelünk a karma jelzéseire, akkor meg fogjuk látni, hogy mit kell tennünk.

Ne gyártsunk elméleteket. Könnyen azt gondolhatnánk, hogy az a legjobb antropozófus, aki egy ideig dolgozik önmagán, majd utána külső, áldásos tevékenységbe kezd. Lehetséges azonban, hogy külső élethelyzetünk olyan, hogy nem tudjuk a világban érvényre juttatni azt, amit a lelkünkben megdolgoztunk. A létező leghelytelenebb gondolat, hogy csak az a jó antropozófus, aki a tanultakat a világban is érvényre juttatja. Előfordulhat például, hogy évtizedekig nem kerülünk abba a helyzetbe, hogy a bennünk lévő antropozófus impulzusból bármit is meg tudnánk valósítani. Azután esetleg összetalálkozunk valakivel egy pályaudvaron, és egy olyan fontos mondatot mondunk neki, amit különben nem mondhattunk volna. Ez az egyetlen cselekedet fontosabb lehet az élet összefüggése szempontjából, mint egy nagyszabású cselekedet. Tisztáznunk kell magunkban azt, hogy mit tehetünk, de azt is, hogy ennek a megfelelő órában történő alkalmazását majd a karma jelzése határozza meg.

Ha ezt átérezzük és észleljük, akkor az antropozófia valami olyanná válik, aminek a céljára többé nem kérdezünk rá, mivel az abszolút értékű. Így viszonyulunk csak helyesen ahhoz, ami összeköt bennünket az élet nagy, döntő eseményeivel. Olykor azt feltételezik, hogy minden fejlődés lépésről lépésre halad előre. A teljesség élete azonban nem úgy megy végbe, hogy azt mondhatnánk, a természet nem végez ugrásokat. Ez így nem helyes. A természet állandóan ugrásokat hajt végre. Nézzünk meg egy növényt. Fejlődése során folytonosan ugrásokat végez: a gyökér és a levél közötti átmenetnél, vagy amikor a levélből kehely, a kehelyből virág, a virágból pedig termés lesz. Ugyanígy gyors átmenetek találhatók az emberiség életében is. Mindenütt azt találjuk, hogy az emberiség egy ideig folyamatosan fejlődik, miként a növényen is az egyik levél jelenik meg a másik után. Majd jön egy időszak, amikor az emberiség egy nagy ugrást tesz előre, hasonlóan a növényhez, amikor a levélből kehely, a kehelyből virágszirom, a virágsziromból pedig termés lesz. Ily módon mennek végbe mindenütt az emberiség fejlődésének menetében is gyors átmenetek, ugrások. A földi emberiség leghatalmasabb ugrása a palesztinai események révén történt. Ekkor egy egészen hatalmas ugrás következett be.

Emlékezzünk arra, hogy az ember lelkének mai állapota lassan és fokozatosan fejlődött ki. Az ember ma úgy él, hogy érzékszervei révén ösztönzést kap a külső világból. Még egy olyan ember, mint Helen Keller[1] is, csak külső ösztönzés révén fejlődhetett. Az ember tehát ma úgy él, hogy teljes lelki fejlődése rá van utalva az érzékek külső ösztönzésére. Ítéletalkotása és eszméinek kialakítása az agy eszközére szorul. Az ember nem mindig volt ilyen. Lelki élete valaha olyan volt, hogy nem szorult rá ezekre a külső benyomásokra, mert homályos, álomszerű szellemi látással rendelkezett. Benső lényében szellemi látással érzékelt képek merültek fel, melyek a külső valóságot jelenítették meg, de nem egy olyan külső valóságot, mint amilyen ma vesz körül bennünket. Az akkori ember számára még nem körvonalazódtak úgy az őt körülvevő növények és állatok, a levegő, a víz, a felhők és a hegyek, mint a mai ember számára, ezeket legfeljebb mintegy ködön át látta. Álomszerű, homályos tudatállapotában feltekintett a következő birodalomhoz, az angyalok birodalmához. Egy ennél magasabb tudatállapotában az arkangyalok és a személyiség szellemeinek birodalmához tekintett fel. Az ember akkoriban úgy tekintett fel a hierarchiákra, akiket álomszerű, homályos tudattal észlelt, ahogyan ma a kövek világára tekintünk. És ahogyan az ember ma tudja azt, hogy ásványi szubsztanciákból tevődik össze, úgy tudta akkoriban azt, hogy lelke a személyiség szellemeinek birodalmából szállt le, és az arkangyalok és angyalok birodalmának szubsztanciáiból áll. A felette lévőhöz mint szellemi hazájához tekintett fel. Onnan szállt le fizikai világban való létéhez, a fizikai külvilág észleléséhez. Először a személyiség szellemeinek észlelését veszítette el, és meglátta az állatok világát. Azután az arkangyalok észlelésének képességét veszítette el, és meglátta a növényvilágot; majd az angyalok birodalmának észlelése veszett el, és láthatóvá vált számára az ásványvilág. sokáig fel tudtak még nézni bizonyos időkben ezekbe a birodalmakba, és tudták, hogy ezek a magasabbrendű lények léteznek. Tekintetük lassan, fokozatosan korlátozódott kizárólag a külső világra. A szellemi világ kapuja bezárult. De nem csak ez történt.

Amíg az emberek még betekintettek a szellemi világokba, egészen mást jelentett nekik a betegség és az egészség, mint ma nekünk. Ha az akkori embert valamilyen betegség támadta meg, lehetősége volt arra, hogy előidézzen egy köztes állapotot – egy köztes állapotot az ébrenlét és az alvás között -, amelynek révén szellemi látással szemlélte a szellemi világot. Ebben a szellemi módon érző és látó állapotban áthatotta őt a szellemiség, és ez a szellemivel áthatott állapot gyógyítóan hatott rá. A betegnek teljesen át kellett hatnia magát a szellemiség erejével, és ez gyógyítóan hatott betegségére. Ma az ember leszállt a fizikai világba. Ezáltal a fizikai test nagy erőhöz jutott, a lélek viszont tehetetlenné vált vele szemben. Hasonlítsuk össze a puha viaszt a megmerevedettel. Utóbbit nehéz benyomni. A másik képlékeny. A régi korokban az ember fizikai teste plasztikus anyagból épült fel, melyet a lélek alakíthatott. Amikor a lélek kapcsolatot alakított ki a szellemiséggel, formálni tudta a fizikait. A szellemiség iránti erős odaadás előidézheti a szellemiség gyógyító hatását. A régi korokban az ember nemcsak a megismerés céljából, hanem gyógyulása végett is áthatotta magát a szellemiséggel. Azokban a korokban az emberek közösségben éltek a magasztos szellemi lényekkel. Amikor leszálltak, de még kapcsolatban voltak a szellemi világokkal, nem tudták megóvni magukat a káros szellemi lényektől. Gonosz szellemi hatalmak is áthathatták őket, például az asztrális síkon lakó elementáris lények. Az ember átadhatta magát a jó szellemi befolyásoknak, de ki volt téve a gonosz szellemi lények hatásának is. Ma kevésbé van dolgunk ezekkel a gonosz démoni lényekkel. A régi időkben ezek a démoni lények úgy működtek a plasztikus anyagban, hogy megszállottá tették az embereket. Mindez amiatt volt, mert az embernek öntudatra ébredése érdekében le kellett szállnia a fizikai síkra. Nem juthatott volna valódi öntudathoz, ha mindig átadja magát a szellemi világnak. Ilyenkor önmagán kívül volt. Az én már a régi korok óta dolgozott az emberi természeten. Az ember a Krisztus-impulzus révén tudhatott először teljes tudatossággal önmagáról, az én jelentőségéről. A Krisztus-impulzus először annak a villámnak a tüzében mutatkozott meg, amelyben Jehova jelent meg Mózesnek. Úgy tükröződött a villám tüzében, ahogy a Nap fénye tükröződik a Hold fényében. Jehova nem más, mint a visszatükrözött Krisztus, aki először tükröződve jelenik meg.

A János-evangéliumot csak akkor értjük meg, ha belátjuk, hogy a Krisztus-impulzus az emberi fejlődésben az én-tudaton végzett legjelentősebb munka.

Az embert ki kellett vonni az olyan befolyások alól, amelyek öntudata megkerülésével áradtak belé. Ezáltal megszerezhette én-tudatát, és felkészülhetett a régi kor szellemi látásának visszaszerzésére. De meg kell szabadulnia a démoni befolyásoktól. Mennél több erő van énjében, annál szabadabbá válik a démoni befolyásoktól. Csak így érthetjük meg azokat a gyógyításokat, amelyek a démonoktól szabadították meg az embereket. Számos beteget hoztak Krisztus közelébe éppen abban az időben, amikor a szellemi Krisztus a legerősebben tudott hatni. Nem a fizikai napfénynek – a szellemi fény ruhájának – kellett hatnia, hanem a szellemi fénynek. Ezeket a betegeket akkor hozták Krisztushoz, amikor a Nap lenyugodott. A gyógyítás tényleges folyamatát így kell elképzelnünk: az odajövő emberek szilárdan hittek abban, erős meggyőződésük volt, hogy Krisztus által olyan impulzus hat, amely elűzheti a démonokat. Ha ez külső eszközzel történik, akkor Krisztus nem az én által hatott volna. Az ember majd csak akkor ismeri meg Krisztust, ha az ember minden hatalmat kibontakoztat a bensőjében. Krisztus csak ott tud hatni, ahol ez az erő az emberi énben kifejezésre jut. Mindebből láthatjuk, hogy az emberiség hatalmas fordulópont előtt állt abban a korban. Egy régi kor záróakkordja volt mindez, és egyben egy hatalmas impulzus megjelenése, amely egy új korba vezette az embereket. Ekkor az ember visszatekinthetett, és a következőket láthatta: régebben az ember közelebbi kapcsolatban állt a szellemi világgal. Extázis révén megtalálhatta a szellemi világhoz vezető utat. Most azonban az énben kell megtalálnunk a kapcsolódási pontot, hogy bejussunk a szellemi világba. Ezt az impulzust a Keresztelő hatalmas szózata és maga Krisztus adta meg: „Változtassátok meg a lelki felfogásotokat, mert a mennyek országa közel jött hozzátok." Magatokban kell keresnetek azt a köteléket, amely a mennyek országával összeköt.

Azoknak, akiknek ezt teljes mélységében el lehetett mondani, a következőt mondták: régebben volt egy olyan kor, amikor az emberi lelkek énjükből kiszállva eljutottak a szellem birodalmába. Itt gyógyulásuk érdekében megajándékozták őket a szellemmel. Gazdagok voltak, vagyis a szellem birtokosai lettek. Ekkor egy fordulópont következett. Most éppen azok hivatottak a mennyek országába bejutni, akik koldusai a szellemnek. Most azok lehetnek Istennel áthatottak, boldogok, akik koldulják a szellemet. A szellemi szegények fogják a mennyek országát befogadni.

A szenvedők is boldogok, avagy Istennel áthatottak lesznek, ha a Krisztus-impulzust felveszik. Azáltal, hogy keresik énjükben a szellemi világhoz fűződő köteléket, meggyógyulnak. Azok, akik régebben szenvedélyeik miatt őrjöngtek, megszelídülhettek, ha extázisban átszellemültek. Azáltal, hogy most önmagukban, énjükben megtalálják a Krisztushoz fűződő kapcsolatot, az őrjöngő szenvedélyeket, a vad ösztönöket meg tudják szelídíteni. A földi missziónak az a sorsa, hogy azoknak jut osztályrészül, akik az én révén lecsillapítják szenvedélyeiket. A szenvedők megszabadulnak szenvedésüktől azáltal, hogy énjükbe felveszik Krisztust; szelíd lelkűek lehetnek azok, akik Krisztust felveszik az énjükbe, és ők fognak uralkodni a Földön.

A hegyi beszéd[2] első mondata a fizikai testre, a második az étertestre, a harmadik az asztráltestre vonatkozik. A negyedik mondat, amely szerint az ember ne egy pusztán a fizikaira törekvő lelkiismeretet bontakoztasson ki, az érzőlélekre vonatkozik. Akik érzőlelkükben szomjazzák és éhezik az igazságot, most Istennel áthatottak, avagy boldogok lehetnek.

Amit az ember az értelmi, avagy kedélylélekben találhat meg, azt ez a mondat fejezi ki: boldogok az irgalmasok. Minek kell történnie akkor, amikor az érzőlélektől az értelmi, avagy kedélylélekhez emelkedünk? Itt először az én emelkedik fel. Ezt az embernek azáltal kell kifejlesztenie, hogy önmagát énnek érzékeli, és mindenki mást is énnek érzékel; azáltal, hogy az, ami a lélekben él, éntől énhez vezetődik. Annak, ami embertől emberig megy, az alanynak és az állítmánynak, azonosnak kell lennie. A boldogságok első mondataiban az alany eltér az állítmánytól. Az értelmi, avagy kedélylélekre vonatkozó mondatban azt találjuk, hogy az alany és az állítmány azonos. „Boldogok az irgalmasok, mert irgalmasságot, avagy szeretetet nyernek. ”

Itt egy olyan hatalmas és mély értelmű dokumentumot látunk, amihez hasonló aligha létezik. A Krisztus által megjelenő, hatalmas átmenet értelmében alkották meg. A Káli-yuga, a sötét korszak, ekkor már 3000 éve tartott. A Káli-yuga, pontosabban meghatározva, Krisztus születése előtt 3101-ben kezdődött. A szellemi világ kapuinak bezárulása ebben az évben kezdődött. 3101 előtt megtaláljuk még a szellemi világ közvetlen tudatát. A szellemi világ azután egyre jobban elsötétült. Miután a Káli-yuga már 3101 éve tartott, megjelent az az impulzus, amely ismét bevezeti az embert a szellemi világba. De miáltal jelenhetett meg ez az impulzus? Csakis azáltal, hogy egy isten leszállt a fizikai világba. Ez adja meg az indíttatást a szellemi világba való visszatéréshez. Az emberiség fejlődésében egy hatalmas ugrás történt azáltal, hogy az emberiség elnyerte annak lehetőségét, hogy énjéből kiindulva ismét felemelkedhet a szellemi világba. Az emberiségnek úgymond szüksége volt Krisztusra, mert felemelkedett az énjéhez. Krisztus leszállására azért volt szükség, hogy az emberi én ne sorvadjon el, ne essen ki a fejlődésből.

Látjuk, hogy számos ember sokáig mit sem tudott arról, hogy odaát, Palesztina kis országában, ott élt Krisztus. Például Tacitus igen keveset tud erről. Körülbelül száz évvel később arról meséltek, hogy él Róma egyik utcácskájában egy szekta, amely Jézusról tanít. Ez a hatalmas impulzus, a Krisztus-impulzus sok ember mellett elment akkoriban. Akár mindenki mellett elmehetett volna. Ez azonban nem történt meg. Az emberiség akkoriban felvette a Krisztusimpulzust. Ha az emberiségben újra megjelenik egy hasonló impulzus, az emberiségnek képesnek kell lennie arra, hogy ne engedje meg, hogy egy ilyen ugrás az emberiségfejlődésben észrevétlenül múljon el.

1899-ben véget ért a sötét korszak, a Káli-yuga. Az emberiség elindította magát egy felfelé irányuló pályán. A sötét korszak 5000 évig tartott. Ma egy olyan korszak kezdetén élünk, amelyben teljesen új erők és képességek fognak kifejlődni az emberiségben. Még a XX. század első felének letelte előtt meg fog mutatkozni, hogy lesznek olyan emberek, akiknek a természetes fejlődés révén különleges képességei lettek. A Káli-yuga leteltével, 1899-től kezdve, egy bizonyos éteri látás fejlődik ki az emberiségben. Ez az éteri látás 1930-1940 között alakul ki ezekben az emberekben. Ekkor kétféle lehetőség lesz. Az emberiség tovább élhet a materializmus mocsarában. A materializmus mindent eláraszthat. Az emberiség ugyanúgy elmulaszthatja ezt az eseményt, ahogy a Krisztus-eseményt is elmulaszthatta volna. Ha nem lesznek olyanok, akik ezt az éteri látást átélik, akkor az oda vezet, hogy az emberek belesüllyednek a materializmus mocsarába. Vagy pedig az elkövetkezendő 2500 év során elegendően nagyszámú ember fejlődik majd úgy, hogy lesz éteri látásuk. Ez a kezdete a szellemi látásnak, amelyet az emberek hozzászereznek az én-tudathoz.

Ehhez hozzájárul még valami. Ha bizonyos számú ember szellemtudományos megértése révén kifejleszt eziránt egy érzéket, akkor bekövetkezik az, hogy ezek az emberek éppúgy meggyőződhetnek a Krisztus-esemény igazságáról, ahogyan Pál is meggyőződhetett róla a damaszkuszi élmény során. 1930-1940 között még csak kevesen fogják kifejleszteni ezt a képességet, de a 2500 év során azután egyre többen látják majd Krisztust étertestben. Az emberek, ha felfejlesztik magukat az éteri látáshoz, látni fogják Krisztust étertestben, ehhez azonban csak szellemtudományos megértés és érzés révén juthatnak el. Ez Krisztus újbóli leszállása a földi emberhez. Valójában ez inkább egy felemelkedés, mert Krisztus hús-vér testben már nem fog inkarnálódni. Azok az emberek azonban, akik felfejlődnek Hozzá, képesek lesznek arra, hogy étertestben észleljék. Közvetlen tapasztalásból fogják tudni, hogy Krisztus él. Azok számára, akik Krisztust meg akarják ismerni, újra megjelenik, étertestében. Látásuk révén fognak Krisztusról tudni.

Korunk emberiségének legfontosabb eseményét éppen lelki fejlődésünk révén fogjuk megérteni. Ha az emberiséget a szellemtudomány nem vezetné el hozzá, akkor ez az esemény észrevétlenül menne el mellette. A szellemtudománynak kell előkészítenie bennünket arra, hogy ezt a Káli-yuga letelte után bekövetkező legnagyobb eseményt gyümölcsözővé tegyük. Azok az emberek lesznek fontosak – bármilyen foglalkozást űznek is -, akik felkészültek ennek az eseménynek az észlelésére. Ez az esemény azonban azok számára is fontos lesz, akik a halál és az újabb születés közötti világban tartózkodnak. Mert ez az esemény a szellemi világokban is hat, de csak azáltal, hogy itt a Földön felkészültünk rá. Éppen itt a Földön kell erre az eseményre felkészülnünk, és megteremtenünk hozzá a szerveinket. Most a XX. század új Krisztus-eseményét adjuk hírül.

Később ezt úgy magyarázzák majd, mint egy olyan eseményt, ami tovább hat az egész emberiségért. Ez hamarosan köztudottá válik. Ez egy próbatétel lesz az antropozófia számára. Előfordulhat, hogy a Krisztus-esemény antropozófiai felfogásába beleviszik a materializmust. Csak a materialista tudat hiheti azt, hogy Krisztus hús-vér alakban térhet vissza. Az esemény bekövetkeztekor ki fog derülni, hogy megértették-e az antropozófiát. A XX. század első felében látni fogjuk, hogy itt-ott hamis messiások érvényesülnek. Nagy baj volna korunkban, ha az emberek nem tudnának felemelkedni egy olyan spirituális szemlélethez, hogy Krisztus éteri alakban fog újból visszatérni. Nem beszélhetnénk az emberiség fejlődéséről, ha Krisztus újból hús-vér testben jelenne meg.

Az emberiség azért fejlődik, hogy a Messiást magasabb képességekkel észlelje. Ez lesz a próbaköve annak, hogy az antropozófia valóban elvezette-e az embereket ennek az eseménynek a helyes megértéséhez, vagyis hogy az ember felemelkedett-e olyannyira a spiritualitáshoz, hogy helyes módon értse meg Krisztus visszatérését. Ennek bizonyos számú ember az előfutára lesz, az ő számukra ebben a században (a XX. században – a fordító megjegyzése) fog visszatérni, úgy, ahogyan egykor a damaszkuszi élményben Pálnak jött el.

A történelmi okmányok kritikája révén a hitetlenség egyre jobban terjedni fog. Mennél jobban gyengül a történelmi tanúságok ereje az emberek számára, annál jobban kisarjadnak azok a képességek, amelyek révén Krisztust láthatják. Krisztus valóságát azok az emberek fogják felismerni, akik a szellemtudomány révén képesek felemelkedni Krisztus igazi visszatérésének megértéséhez és meglátásához.



[1]  Helen Keller (1880-1968): amerikai írónő.

[2]  A hegyi beszéddel kapcsolatban lásd még: „A Krisztus-impulzus és az éntudat fejlődése” (GA 116) és „A Máté-evangélium” (GA 123).

A buddhizmus és a páli kereszténység

Köln, 1910. február 27.

[Buddha tanítása szerint a világ Máyá. Pál a lelki erők megtisztítását tanítja, hogy észlelhessük a Máyá mögött a szellemet. Az új éteri látás és Krisztus meglátása az éteriben. Az eljövendő Maitreya Buddha.]

Ma valami olyasmivel kívánunk foglalkozni, ami megmutatja annak jelentőségét, hogy a magasabb világokról adható közlésekből megismerjük, mi vár az emberiségre a jövőben. A szellemtudományos mozgalom missziója összefügg annak az átmeneti periódusnak a fontos eseményeivel, amelyben élünk. Mindez meggyőzhet bennünket arról, hogy a jövőben még sokkal többet fogunk megtudni, ezért a szellemtudományban éppen azt keressük, amihez cselekvésünket igazíthatjuk. Ezért tudnunk kell azt, hogy minek van különös jelentősége korunk számára az érzés, a gondolkodás és az akarat terén.

Nagy különbség van a Buddhától eredő és a Krisztusimpulzusból fakadó szellemi áramlat között. Ezen nem szembeállítást értünk, inkább azt kell belátnunk, hogy ezek az áramlatok milyen vonatkozásban lehetnek termékenyek. A jövőben a két áramlatnak együtt kell haladnia, a kereszténységet pedig a szellemtudománynak meg kell termékenyítenie. A kereszténységnek először hagynia kellett, hogy az újratestesülés tana feledésbe merüljön. Ezoterikusan tartalmazta ugyan, az exoterikus kereszténységbe azonban, bizonyos kozmikus pedagógiai okokból, nem vehették fel. Ez a tanítás ezzel szemben jellegzetes, alapvető princípiuma volt a buddhizmusnak, hozzákapcsolódott a szenvedés tanításához, amelynek legyőzése viszont éppen a kereszténység feladata volt.

Ha megismerjük mindkét áramlat feladatát és küldetését, eltéréseiket is világosan szem előtt tarthatjuk. A legfőbb különbséget akkor vesszük észre, ha szemügyre vesszük Buddha és Pál individualitását.

Gautama Buddha a boddhifa alatti megvilágosodása által eljutott a megismerésig, és azt tanította, hogy ez a világ Máyá. Nem tekinthetjük valóságnak, mert a Máyá, a nagy illúzió éppen abban áll, hogy valóságnak tartjuk. Az embernek törekednie kell az elemek birodalmából való kiszabadulásra, és akkor eljut egy olyan birodalomba, amelynek már nem lehet se neve, se tárgya: ez a Nirvána. Csak ekkor szabadul meg az illúziótól. A Máyá birodalma szenvedés. A születés, a halál, a betegség és az öregség szenvedés. Az embert a lét utáni szomj hozza ebbe a birodalomba. Ezért meg kell szabadulnia ettől a szomjúságtól, és akkor nem kell többé megtestesülnie.

Megkérdezhetjük: hogyan jutott el a nagy Buddha ahhoz, hogy ezt a tanítást hirdesse? A feleletet csak az emberiség fejlődésének áttekintése útján kaphatjuk meg.

Az ember nem mindig volt olyan, mint most. A régebbi korokban az embernek nem csupán a fizikai teste állt rendelkezésre ahhoz, hogy megismeréshez jusson, hanem az egész emberiség körében elterjedt volt egyfajta szellemi látó megismerés. Az emberek éppúgy tudtak a szellemi hierarchiák létezéséről, mint ahogy mi tudjuk, hogy léteznek növények, és így tovább. Ítélőképességük nem volt; magukat a teremtő lényeket látták. Ez a bölcsesség lassanként eltűnt, az erre való emlékezés azonban megmaradt. Indiában, Perzsiában, de még Egyiptomban is emlékeztek a régebbi földi életekre. Az ember lelkének hangoltsága akkoriban olyan volt, hogy tudta: isteni lényektől származom, de megtestesüléseim lassanként olyan erősen behatoltak a fizikaiságba, hogy tekintetem elsötétült a szellemiség irányában.

Az idő előrehaladását ezért romlásnak, visszalépésnek érezték. Különösen azok éreztek így, akik bizonyos különleges pillanatokban el tudták még hagyni a fizikai testüket, ami még a viszonylag későbbi időkben is előfordult. Ezért tűnt számukra a hétköznapi, megszokott világ az illúzió, a Máyá birodalmának. Buddha csak azt mondta ki, ami az emberek lelkében élt. Az emberiséget lehúzó erőnek éppen azt érezték, ami a fizikai-érzéki világban rejlik. Ismét fel akartak belőle emelkedni. Az emberiség leszállásáért az érzékek világát okolták.

Hasonlítsuk össze ezt a felfogást a Krisztus-impulzussal és Pál tanításával. Pál nem nevezte illúziónak az érzéki világot, bár éppen olyan jól tudta, mint Buddha, hogy az ember a szellemi világokból szállt le ebbe a világba, és hogy a lét iránti törekvés hozta ide. Keresztény értelemben feltéve a kérdés így hangzik: ez a létezésre való törekvés vajon mindig rosszat jelent? Az érzéki-fizikai világ csupán megtévesztés, illúzió? – Pál felfogása szerint a létezésre való törekvés önmagában nem rossz. Eredetileg jó volt; az ember bűnbeesése, a luciferi lények befolyása miatt vált csupán számunkra szerencsétlenséggé. Nem volt mindig ilyen, de ilyenné vált, szenvedést, hazugságot, betegséget és egyebeket hozva. A Buddhánál szereplő kozmikus történésből ily módon Pálnál emberi történés lesz.

A luciferi befolyás közbelépése nélkül az ember valóságot és nem illúziót látott volna a fizikai világban. Nem az érzéki világ helytelen, hanem az emberi megismerés, mert a luciferi befolyás elhomályosította. Ez a felfogásbeli különbség bizonyos következményeket von maga után. Buddha a megváltást egy olyan világban keresi, amelyhez már nem tapad semmilyen érzéki jelleg. Pál azt mondja, hogy az embernek meg kell tisztítania az erőket, a lét utáni szomjat, hiszen ő maga rontotta meg ezeket. Az embernek saját erőinek megtisztításával kell széttépnie azt a fátylat, amely elfedi előle az igazságot, hogy meglássa azt, amit saját maga takar el önmaga elől. Így például a növényvilágot elfedő fátyol helyén azokat az isteni-szellemi erőket fogja látni, amelyek a növények mögött, és a növényeken dolgoznak. Ha a függöny széthasad, az érzéki világ áttetszővé válik, és végül meglátjuk a szellemi birodalmat. A mi vétkünk, hogy egy állati, növényi és ásványi világot képzelünk magunk elé. Valójában a hierarchiákat látjuk felénk áramlani.

Pál ezért ezt mondja: ne fojtsd el a létezés örömét, hanem tisztítsd meg, mivel eredetileg jó volt. Ez pedig azáltal történhet, hogy felvesszük magunkba Krisztus erejét. Ha ez áthatja lelkünket, megszünteti a lélek elsötétedését. Az istenek nem hiába helyezték az embereket a Földre. Mindemellett az embernek az a kötelessége, hogy elvesse magától azt, ami megakadályozza őt abban, hogy ezt a világot szellemi módon szemlélje. Az a következtetés, amelyhez Buddhának kellett eljutnia – kerüljük el az inkarnációkat! – az emberek ősi bölcsességére utal vissza. Pál ezzel szemben ezt mondja: haladjatok át az inkarnációkon, de hassátok át magatokat Krisztussal, és akkor a távoli jövőben eltűnik minden illúzió, amit az ember felvett.

Ennek a tanításnak, amely nem a fizikai-érzéki világot, hanem magát az embert okolta, szükségképpen történelmi tanítássá kellett válnia. Éppen ezért azonban nem adhatták meg kezdettől fogva a teljes tanítást; kezdeti impulzusokat adhattak csupán, amelyekkel át kell magunkat hatnunk. Ezek az impulzusok azután lassanként áthatják az élet minden területét. Annak ellenére, hogy a Golgotai Misztérium óta csaknem két évezred telt el, a Krisztus-impulzus felvételének ma még csak a kezdeténél tartunk. Egész területei vannak az életnek, melyeket még nem hatott át, mint például a tudomány és a filozófia. Buddha sokkal inkább átadhatta azonnal a tanítását, mert egy olyan ősi bölcsességre hivatkozott, amelyet akkor még átéreztek. A Krisztusimpulzusnak lassanként kell előretörnie. Az az ismeretelmélet, amely ezeken a tényeken alapul,[1] élesen eltér Kantétól, amely nem is tud arról, hogy éppen a megismerésünket kell megtisztítani.

Pálnak azt kellett tudatnia az emberekkel, hogy az egyes inkarnációkban végzett munkának valójában igen nagy a jelentősége. Ezt a tanítást mintegy el kellett túloznia, szembeállítva Buddha nem sokkal korábban hirdetett tanításával, miszerint az egyes inkarnációk értéktelenek. Annak kimondását kellene megtanulnunk, hogy: „Nem én, hanem a Krisztus énbennem!”[2] Ez a megtisztított én. Pál révén az egész jövő szellemi élete ettől az egyetlen inkarnációtól függ. Miután megtörtént a lelkek ilyen nevelése, amit az eltelt két évezred alatt elegendő számú ember átélt, újra elérkezett annak az ideje, hogy a karmáról és a reinkarnációról tanítsunk. Meg kell kísérelnünk, hogy énünket ismét olyan állapotba hozzuk, mint amilyen az inkarnációk kezdete előtt volt.

Mindig mondták, hogy Krisztus állandóan a környezetünkben van. „Veletek vagyok minden napon, a világnak végezetéig.” Most az embernek azt kell megtanulnia, hogy meglássa Krisztust, és hogy elhiggye, hogy az, amit látunk, igaz. Ez már a legközelebbi jövőben, már ebben a században bekövetkezik többeknél (a XX. században – a fordító megjegyzése), a következő két évezredben pedig egyre több embernél. Milyen lesz ez részleteiben? Tegyük fel a kérdést: hogyan látjuk most például a bolygónkat? A Földet a tudomány mechanikus, fizikai, kémiai módon írja le, a Kant-Laplace-féle elmélet és ehhez hasonlók alapján. Most azonban fordulat előtt állunk ezen a területen. Olyan szemlélet fog felmerülni, amely a Földet már nem csupán ásványi erőkből, hanem növényi, vagyis életerőkből vezeti le. A növény a gyökereit a Föld középpontja felé irányította, felső része a Nappal áll kapcsolatban. Ezek az erők teszik a Földet olyanná, amilyen. A nehézségi erő csak másodlagos. A növények az ásványok előtt keletkeztek, éppúgy, ahogy a kőszén is korábban növény volt. Ezt nemsokára fel fogják fedezni. A növények adják meg a Föld-bolygó alakját, és adják át azt a szubsztanciát, amelyből az ásványi talaj létrejön. Ennek a tanításnak az alapját Goethe adta meg növénymorfológiájában.[3] De nem értették meg. Azután az emberek lassanként meg fogják látni az éteriséget, mert ez jellemzi a növényeket. Az ember felveszi a növényvilág növekedési erejét, és akkor megszabadul azoktól az erőktől, amelyek akadályozzák abban, hogy lássa Krisztust. Ebben a szellemtudománynak kell közreműködnie. Ez azonban mindaddig lehetetlen, amíg az emberek úgy vélik, hogy a fizikai felemelkedésének az éterihez semmi köze sincs az ember benső mivoltához. A laboratóriumban mindegy, hogy valaki morálisan magas vagy alacsony fokon áll. Amikor az étererőkkel van dolgunk, akkor azonban nem ez a helyzet. A morális képesség meghatározza, befolyásolja az eredményt. Ha a mai ember megmarad olyannak, amilyen, nem fejlesztheti ki ezt a képességet. A laboratóriumi asztalnak előbb oltárrá kell válnia, úgy, mint Goethénél, amikor gyermekkorában a felkelő Nap sugarain gyújtotta meg természeti terményekből felállított kis oltárát.[4]

Ez a közeljövőben be fog következni. Azok, akik ki tudják majd mondani, hogy „Nem én, hanem a Krisztus énben- nem", azok a növényi erőket is kombinálni tudják majd, mint ahogy ezt most az ásványi erőkkel teszik. Az ember benső lénye kölcsönhatásban áll a külső jelenségekkel, és ezek aszerint változnak meg számunkra, hogy tisztán, vagy homályosan látunk. Emberek még ebben a században (XX. század – a fordító megjegyzése) eljutnak oda – a következő két és fél évezredben pedig egyre többen lesznek -, hogy Krisztust éteri alakban lássák. Látni fogják az éteri Földet, amelyből a növényvilág kisarjadt. Ezáltal azonban azt is felismerik, hogy az ember benső lényének jósága másképpen hat környezetére, mint gonoszsága. Ezzel a tudománnyal legnagyobb mértékben a mintegy 3000 év múlva eljövő Maitreya Buddha fog rendelkezni. A Maitreya Buddha jelentése: a jóindulatú buddha. Ő fogja az embereknek a jóindulat jelentőségét megvilágítani. Mindez ahhoz fog vezetni, hogy az emberek tudni fogják, milyen irányba kell haladniuk. Az elvont ideálok helyére olyan konkrét ideálok kerülnek, amelyek megfelelnek az előrehaladó fejlődésnek. Ha ez nem sikerül, akkor a Föld belesüllyed a materializmusba, az emberiségnek pedig mindent elölről kell kezdenie – egy nagy katasztrófa után – itt a Földön, vagy egy következő bolygón. A Földnek szüksége van az antropozófiára! Aki ezt belátja, az antropozófus.



[1]  Rudolf Steiner: Igazság és tudomány. A szabadság filozófiájának előjátéka (GA 3), valamint: A szabadság filozófiája (GA 4).

[2]  Pál levele a galáciabeliekhez 2,20.

[3]  Lásd „Goethe természettudományos írásai” Rudolf Steiner kiadásában és kommentárjaival, Kürschner „Deutsche National Literaturen”-jában (1884-1897), GA 1a-e, öt kötetben utánnyomva, Dornach 1975., valamint a „Bevezetések” különkiadása GA 1.

[4]  Johann Wolfgang Goethe: Költészet és valóság, I. rész, 1. könyv.

A világmindenség titkai. Az üstökösök és a hold jellege

Stuttgart, 1910. Március 5.

[A Nap és a Föld makrokozmikus ellentétének megfelelője az emberi organizmusban: a fej és a végtagok ellentéte. Az üstökös és a Hold ellentéte és ennek összefüggése a férfi és a női jelleggel. Az üstökös- és a Hold-jelleg hatása az ember földi életére. A Halley-üstökös és az ember szellemi élete.]

Ha csillagfényes éjszakákon tekintetünket az égi tér felé fordítjuk, a csillagok számtalan csodája láttán felemelő érzés járja át lelkünket. A lelket elárasztó magasztos érzés az emberek sajátos, individuális hajlamainak megfelelően az egyiknél jobban érvényesül, a másiknál kevésbé. Az emberben hamarosan felébred a vágy, hogy megértsen valamit a világtér eléje táruló csodáiból, és ez kiváltképp a csillagos ég jelenségével kapcsolatban merül fel. Minden bizonnyal azt mondhatjuk, hogy éppen a csillagos ég megértésénél tarthat vissza bennünket legkevésbé az a gondolat, hogy amennyiben a csillagvilág titkait megértésünkkel akarjuk áthatni, akkor elveszíthetjük a fenségesség osztatlan, közvetlen átérzését. Jogos az érzés, hogy a felfogás, a megértés éppen ezen a területen nem csorbíthatja közvetlen átérzésünket. Ha egészséges értelemmel rendelkezünk, úgy hamarosan az élet más területein is kiderül kisebb-nagyobb mértékben, hogy érzéseinket különösen a szellemtudományos megismerés fokozza és erősíti. Ugyanígy egyre inkább meggyőződhetünk arról is, hogy érzéseink a legcsekélyebb módon sem szűkülnek be a hatalmas, fenséges kozmikus tényekkel kapcsolatban, ha megismerjük és felfogjuk azt, ami ott a téren tulajdonképpen áthalad, vagy látszólag mozdulatlan.

A világot természetesen bármilyen leírásban, úgymond, mindig csak az egyik sarkánál ragadhatjuk meg, és rá kell bíznunk az időre, hogy a világ tényeit lépésről lépésre megismerjük. Ma a tér világának egy kicsiny részletével fogunk foglalkozni, az emberi élettel összefüggésben. Még ha az ember sejti is, hogy a világmindenség teljességéből született, és annak titkai összefüggenek saját titkaival, mindezt a szellemtudomány révén ismeri meg egyre jobban és pontosabban. Ez különösen akkor mutatkozik meg, ha behatóbban foglalkozunk az élet bizonyos titkaival.

Az emberi életben, ahogyan az a Földön fejlődik, megnyilvánul egy ellentét. Ezzel az ellentéttel mindenütt és állandóan találkozunk. A férfi és a női jelleg ellentétéről van szó. Tudjuk, hogy az emberi nemnek ezt az ellentétét a Földön a régi lemúriai kor óta kell keresnünk, és azt is tudjuk, hogy földi létünk során ez egy ideig fennmarad, majd ismét egy magasabb egységbe oldódik fel.

Ha felidézzük az előbb elmondottakat, miszerint minden emberi élet a kozmikus életből született, akkor megkérdezhetjük: ha a Föld fejlődésének egy szakaszát végigkíséri az, amit az emberi életben a régi lemúriai kor óta férfinek és nőnek nevezünk, ez esetben – éppen azért, mivel minden élet az univerzumból született – találhatunk-e valamit a világmindenségben, ami úgymond egy magasabb értelemben hasonlót jelenít meg, mint a férfi és a női jelleg ellentéte? Találhatunk-e bizonyos vonatkozásban valamit, aminek kozmikus mivoltából a férfi és a női jelleg született a Földön? Feltehetjük ezt a kérdést.

Ha a szellemtudomány talaján állunk, semmi esetre sem járhatunk el a mai materialista recept szerint. A mai materialista nem tud mást elképzelni, csak azt, ami a közvetlen környezetében él, és ezért könnyen hajlamos arra, hogy ezt az ellentétet, aminek az emberi életben csak földi viszonylatban van jelentősége – és az állati életben is tulajdonképpen legfeljebb csak a Hold és a Föld tekintetében -, az egész világmindenségben keresse, és éppúgy férfi és női jellegnek nevezze. Ez korunk helytelen hozzáállása. Határozottan ki kell jelentenünk, hogy az emberre vonatkozó, szorosan behatárolt értelemben vett „férfi” és „női” megjelölés kizárólag a lemúriai kor óta, és csak a földfejlődés bizonyos időpontjáig érvényes, az állat és a növény szempontjából pedig legfeljebb a holdfejlődés és a földfejlődés idejére. A kérdés az, hogy a földi férfi és női jelleg egy magasabb kozmikus ellentétből jött-e létre? Ha rátalálunk erre az ellentétre, akkor ebből egy csodálatos, titokzatos összefüggés adódik számunkra e jelenség és egy kozmikus jelenség között. Nos, a kozmoszban kétségtelenül mindenütt léteznek ellentétek. Csak a helyes módon kell rájuk találni.

Az emberi élet számára legfontosabb kozmikus ellentétek közül először is a Nap és a Föld ellentétét adhatjuk meg. A földfejlődéssel foglalkozó fejtegetések során láttuk, hogy a Nap levált Földünkről, és hogy mindkettő önálló testté lett a térben, de megkérdezhetjük ezt is: hogyan ismétlődik meg a Nap és a Föld makrokozmoszban létrejött ellentéte az emberben, a mikrokozmoszban? Létezik-e az emberben olyan ellentét, ami az emberi természetben megfelel Naprendszerünk Nap-Föld ellentétének? Igen, van ilyen ellentét! Ez az ellentét az emberi szervezetben – a teljes testi és szellemi organizmusban – található, mégpedig úgymond aközött, ami külsőleg egyrészt a fej szervében, másrészt az emberi mozgásszervekben fejeződik ki. Mindaz, ami az embernél a fej és a mozgásszervek, vagyis a végtagok ellentétében fejeződik ki, megfelel annak az ellentétnek, annak a polaritásnak, melyet a kozmoszban Napnak és Földnek nevezhetünk. Megnézzük majd még azt is, hogy ez hogyan fér meg azzal a másik összefüggéssel, mely szerint a Napot bizonyos vonatkozásban a szívnek feleltetjük meg. Most nem erről van szó, hanem arról az ellentétpárról, hogy az embernek egyfelől ott van a feje, másfelől pedig az úgynevezett mozgásszervei.

Könnyen belátható, hogy az ember, végtagjai tekintetében, egészen másmilyen lény volt a régi holdfejlődés idején, mint a földfejlődés alatt. Földünk tette az embert felegyenesedett lénnyé, olyan lénnyé, aki kezét és lábát a maihoz hasonló módon használja; és feje is csupán azáltal tekinthet a Földön szabadon a világtérbe, hogy a Nap-erők felegyenesítették abból a helyzetből, amilyenben a holdfejlődés alatt volt, amikor is hátgerince a Hold felszínével párhuzamosan helyezkedett el. A mai Földről elmondhatjuk: ő a felelős azért, hogy az ember oly módon használhatja ma a lábát és a kezét, ahogyan azt ma használja. És a Nap a felelős azért – azáltal, hogy kívülről hat a Földre, és ellentétet alkot a Földdel -, hogy az emberi arc a fejjel úgymond kiszabadult földi kötöttségéből, és szabadon tud a világtérbe tekinteni. Ami tehát kint a Naprendszerben a Nap és a Föld ellentéte, az az emberben a fej és a végtagok ellentétének felel meg. A fej és a végtagok ellentétét megtaláljuk minden embernél, akár férfi, akár nő, ez lényegében és alapjában véve azonos jellegű. Így azt mondhatjuk, hogy a Nap és a Föld ellentétének megfelelő emberi ellentét egyformán fejeződik ki a férfiaknál és a nőknél. A Föld ugyanolyan mértékben hat a nőre, mint a férfira, a nő ugyanolyan módon van a Földhöz kötve, mint a férfi, és a Nap ugyanolyan módon ragadja ki földhöz kötöttségéből a nő fejét, mint a férfiét.

A most említett ellentétet akkor fogjuk teljes mélységében értékelni, ha meggondoljuk, hogy azok a lények, amelyek úgymond túlságosan korán hullottak a sűrű anyagba – az emlősállatok -, nem juthattak el a világtérbe való szabad kitekintéshez, így arcukkal a földi léthez vannak bilincselve. A Nap és a Föld ellentéte nem vált ugyanolyan értelemben saját lényük ellentétévé. Az emlősállatot ezért nem nevezhetjük mikrokozmosznak. Az embert azonban mikrokozmosznak nevezhetjük. A fej és a végtagok ellentéte egyik tanújele az ember mikrokozmikus természetének.

Jöjjön egy példa, amely megmutatja, milyen végtelenül fontos, hogy szemléletünk ne váljék egyoldalúvá. Megszámolhatják az ember és az emlősállatok csontjait és izmait, és ebből előállhat az az összefüggés, amely az újabb korban egy bizonyos világszemléletet oda vezetett, hogy az embert a lehető legközelebbi kapcsolatba hozza a magasabb rendű emlősállatokkal. Hogy ilyesmi megtörténhet, az abból ered, hogy az emberek csak a szellemtudomány révén fogják megtanulni annak a fontosságát, hogy nem elég az, amit a való életben tapasztalnak, hanem ehhez még kell valami. Legyenek tudatában annak, hogy most, ebben a pillanatban, valami igen fontos hangzik el, valami olyasmi, amit egy antropozófusnak jól az emlékezetébe és a szívébe kell vésnie: sok minden igaz, de nem elég, hogy valamiről tudjuk, hogy igaz! – Kétségtelenül igaz például, amit a természettudomány az ember és a majom rokonságáról mond. Egy igazságnál azonban nem csupán az a lényeges, hogy egy igazsággal van dolgunk, hanem hogy tudjuk azt is, milyen jelentőséggel bír ez az igazság a lét egésze szempontjából. Tehát bármilyen igazságunk is van, ez nem elegendő, hanem azt is tudnunk kell, hogy ez az igazság mennyiben fontos az egész létezés megvilágításához. Megtörténhet, hogy egy teljesen megszokott, látszólag mindennapi igazságot csak azért nem tekintenek meghatározónak, mert nem látják át a jelentőségét. Mindenki ismer egy teljesen hétköznapi igazságot, amelynek azonban értékelnünk kell a fontosságát, és akkor mély, igen mély jelentősége lesz földi fejlődésünk egész tanítása számára. Ez pedig az az igazság, hogy a Földön az ember az egyetlen olyan lény, aki elvileg valóban szabadon fordíthatja az arcát a világtér felé. Ha az embert összehasonlítjuk ebben a vonatkozásban a hozzá legközelebb álló majommal, akkor csakis azt mondhatjuk, hogy ha a majom meg is próbált felegyenesedni, ezt a felegyenesedést úgy tűnik, mégiscsak elpuskázta. – Erről van szó. Csak be kell látnunk egy igazság súlyát. Ha átérezzük annak fontosságát, hogy az ember ezzel az előnnyel rendelkezik, akkor ezt fontosságában összekapcsoljuk azzal a másik most jellemzett kozmikus ténnyel is, miszerint nem maga a Föld, hanem a vele ellentétes Nap, tehát egy Földön kívüli dolog teszi az embert az égi tér polgárává, azáltal, hogy kiragadja a földi létből. Bizonyos szempontból azt mondhatjuk, hogy az egész kozmikus berendezkedést – amelyet ma a Nap és a Föld ellentétének ismerünk – azért kellett létrehozni, hogy az ember megkapja világmindenségünkben ezt az előnyös helyzetet. A Nap és a Föld ezen konstellációját az ember kedvéért kellett létrehozni, azért, hogy felemelkedhessen az állatok helyzetéből.

Ily módon ha rátekintünk az emberre, azt mondhatjuk: ugyanazt az ellentétet tapasztaljuk nála, mint amelyet az égi térbe kitekintve a Nap, és ellentéte, a Föld szemlélésekor látunk.

Most az a kérdés, hogy rátalálhatunk-e a Kozmoszban arra a másik, Földön található ellentétre is, amelyre kezdetben utaltam: a férfi és a nő ellentétére. Van-e esetleg olyan elrendeződés a Kozmoszban – Kozmoszon a mi naprendszerünket értem -, amelynek egyfajta hatása, tükörképe a férfi és a nő ellentétét adja meg a Földön? Létezik ilyen. Ezt a magasabb ellentétet az üstökös- és a Hold-jelleg, az üstökösök és a Hold ellentétének nevezhetjük. Az üstökösök és a Hold ellentéte érvényes a női és a férfi jelleg ellentétére, amennyiben azt a Nap és a Föld ellentétéhez hasonlóan szemléljük. Így azt mondhatjuk, hogy miként a fejben és a végtagokban a Nap és a Föld polaritása, úgy a női és a férfi jellegben az üstökösök és a Hold polaritása, ellentéte tükröződik.

Ez bizonyos vonatkozásban mélyen bevezet minket bizonyos kozmikus titkokba. Bármilyen különösen hangzik, mégis igaz, hogy az emberi természet különböző részei, melyek a külső fizikai embertesten lépnek elénk, különböző értékűek, vagyis eltérő mértékben fejezik ki a mögöttük rejlő szellemet. Az emberen fizikai testét illetően valójában csupán a fej, és – bizonyos más értelemben – a végtagok felelnek meg külső alakjuk vonatkozásában az őket megalapozó belső szellemi erőknek. Jegyezzük meg tehát jól, hogy megértsük: mindaz, ami a fizikai világban külsőleg megjelenik, a szellemiség képmása; a szellemi formálta meg a külső fizikait. A szellemiség oly módon formálja a külső fizikait, hogy fejlődésének egy bizonyos fokán ez a fizikai többé-kevésbé hasonló hozzá, vagy többé-kevésbé eltér tőle. Külső alakjukat illetően csupán a fej és a végtagok hasonlítanak némileg szellemi megfelelőjükhöz. Az emberi test többi része egyáltalán nem hasonlít szellemi képéhez, így az ember külső alakja – a fejen és a végtagokon kívül – tulajdonképpen egy csalóka kép. Akinek iskolázott szellemi látása van, az voltaképpen mindig úgy látja az embert, hogy valódi benyomást csak a fej és a végtagok gyakorolnak rá. Ezeknél a szellemi látó azt érzi, hogy ezek igazak, nem hazudnak. Az emberi test többi részénél ezzel szemben a szellemi látó tudat azt érzi, hogy ez a forma valótlan, hazug, egyáltalán nem hasonlít a mögötte rejlő szellemiséghez. A szellemi látó tudat számára minden női jelleg úgy jelenik meg, mintha nem jutott volna el egy bizonyos fejlődési fokhoz, hanem visszamaradt volna.

Mondhatjuk azt, hogy a fejlődés így halad előre A ponttól a B ponthoz: C az úgymond szabályos fejlődés, ily módon a C pontban az emberek számára adott a fej- és a végtagforma. Ezzel szemben a női test többi formája olyan, hogy a női test megállt a D-nél, nem jutott el a jelenlegi fejlődési ponthoz. Ha nem értjük félre, ezt mondhatjuk: a ma megjelenő női test egy szellemibb fokon maradt vissza; a női test formája nem szállt le olyan mélyen az anyagba, mint ahogyan ez az átlagos fejlődési foknak megfelel. Minden a szellemitől a testiséghez fejlődik. A női test megmaradt a fejlődés egy korábbi fokán, és nem ért el a fejlődés középső pontjáig. A férfi test azonban – eltekintve a fejtől és a végtagoktól – túlhaladt a fejlődés középső pontján. Átlépte, átugrotta ezt a pontot. A férfi test tehát azért hazug, mert materiálisabb, mint szellemi ősképe, mélyebben szállt le az anyagba, mint ahogy az a fejlődés átlagos fokának megfelel. A női test tehát mintegy elmarad a normális fejlődéstől, a férfi test pedig mélyebben szállt le az anyagba, mint ahogyan az a teljes ember [Vollmensch] fejének és végtagjainak megfelel.

Ugyanez az ellentét a Kozmoszban, naprendszerünkben is megtalálható. Ha Földünket és a Napot tekintjük a fejlődés szabályos fokának, akkor az üstökös az, amely nem jutott el erre a normális fejlődési fokra: ez felel meg a Kozmoszban az ember női jellegének. Az üstökösi létet ily módon a női organizmus kozmikus ősképének kell tekintenünk. A Holdlét pedig a férfi-lét képmásának felel meg. Ezt könnyen megérthetik az eddigi fejtegetésekből. Hangsúlyoztuk, hogy a Hold a Föld egy darabja, amelyet el kellett különíteni. Ha a Földben maradt volna, a Föld fejlődése nem haladhatott volna tovább. A Holdat éppen sűrűsége miatt kellett leválasztani. Az üstökös és a Hold ellentéte felel meg tehát a Kozmoszban az emberi női és férfi jelleg ősképének.

Ez rendkívül érdekes, mert azt látjuk belőle, hogy amennyiben egy lényt szemlélünk, legyen az akár egy emberként a Földön járkáló emberi lény, vagy az egész világ lénye, nem rakhatjuk az egyik részt egyszerűen a másik mellé, úgy, ahogy a térben egymás mellett megjelennek, mert akkor egy teljesen képtelen illúzió rabjai leszünk. Az, ami a térben egymás mellett van, nem egyenértékű. Az igaz, hogy az emberi szervezet különböző részei egymás mellett vannak, és az átlagos materialista anatómus egyenértékűnek is tekinti ezeket a térben egymás mellett lévő szerveket; aki azonban valóságuknak megfelelően szemléli a tényeket, észreveszi a különbségeket, amennyiben az egyik szerv már eljutott a fejlődés egy bizonyos pontjához, a másik még előtte van ennek a pontnak – bár mindemellett már előrehaladott állapotban van -, míg egy harmadik szerv már át is lépte a fejlődésnek ezt a pontját. Egykor eljutunk majd oda, hogy az egész emberi organizmust ilyen módon szemléljük; ekkor válik csak lehetségessé egy igazi értelemben vett okkult anatómia. Mert, mint ahogy most bemutattam, az egymás melletti részek a fejlődés különböző fokán állnak; ily módon akkor érthetjük csak meg az emberi organizmus szerveit, ha tudjuk, hogy mindegyikük egészen más fejlődési fokon áll. A térben egymás mellett elhelyezkedő dolgokat nem lehet egyszerűen egymás mellé állítani, mert az említett vonatkozásban különböző értékük van.

Ha emlékeznek arra, hogy földfejlődésünket a régi holdfejlődés előzte meg, akkor a most megbeszéltek alapján azt mondhatják, hogy bár jelenlegi Holdunk a régi holdfejlődés egy darabja, a Hold nem a régi holdfejlődés fokán áll, nem azt képviseli. Mert nem csupán a Földig haladt előre, hanem még túl is lépett rajta. Nem tudta kivárni, hogy a Föld Jupiterré váljék, és ezért megmerevedett. A Hold tehát átugrotta ezt a pontot, túllépett a szabályos fejlődésen, és ezáltal anyagi oldalát tekintve megmerevedett; de szellemi hovatartozását illetően természetesen nem.

Ezzel szemben van valami, ami ma is ugyanúgy megfelel a Hold Naphoz fűződő kozmikus viszonyának, ahogyan az a régi holdfejlődés idején fennállt, ez pedig az üstökösben jelenik meg. Az üstökös megmaradt a fejlődésnek ebben az állapotában, csak ezt most egy kissé másképpen kell megélnie. De megmaradt a régi Hold-lét állapotában. Az üstökös tehát nem haladt előre a szabályos földi létig. A mostani Holdban ily módon a későbbi Jupiter egy koraszülött darabja jelenik meg – ami ezáltal megmerevedett, nem életképes -, az üstökösökkel viszont a régi Hold-lét egy darabja nyúlik bele mostani földfejlődésünkbe.

Mintegy zárójelben szeretném csak megjegyezni, hogy ez egy olyan érdekes pont, ahol szellemtudományos szemléletmódunk aratott egy kis diadalt. Azok, akik jelen voltak 1906-os párizsi előadássorozatomon,[1] emlékezni fognak rá, hogy ábrázoltam bizonyos dolgokat – az ember nem beszélhet mindig mindenről -, amelyek hozzátartoznak ugyan a Föld egész fejlődéséhez, „A szellemtudomány körvonalaidban[2] azonban nem szerepelnek, mert ott másra kellett kitérnem. Ha mindent ki akarnánk fejteni, nem egy könyvet kellene írni, hanem végtelenül sokat. Kifejtettem tehát valamit, ami inkább anyagi-kémiai vonatkozású. Azt mondtam akkor, hogy a holdfejlődés – amely tehát belenyúlik a mostani üstökösök létébe, mivel az üstökös megmaradt ezen a fokon, és amennyire a jelenlegi körülmények engedik, kiéli a régi viszonyok törvényszerűségeit -, tehát a holdfejlődés abban különbözik a Földtől, hogy a régi Hold lényeinek éppolyan szükségük volt a nitrogénre és bizonyos vegyületeire, a ciánra és a ciánvegyületekre, mint a mai földi lényeknek az oxigénre. A cián és a hozzá hasonló vegyületek ma megölik a magasabb rendű lényeket, pusztulásukat okozzák. A szén és a nitrogén vegyületei, a cián és a hozzá hasonló vegyületek azonban egészen hasonló szerepet játszottak akkor, mint ma az oxigén.

Ezek voltak azok a dolgok, melyeket a szellemtudomány egész területéről akkoriban Párizsban kifejtettem, így azután mindazok, akik ezt a lelkükbe vésték, évek óta azt kellett hogy mondják: hogyha ez igaz, akkor a mai üstökösökben tulajdonképpen szén- és nitrogénvegyületeket kellene kimutatni. Talán emlékeznek rá – nekem januárban, éppen a stockholmi kurzus[3] alatt hozták a hírt -, hogy az újságok hírt adtak arról, miszerint az üstökösök színképében valóban ciánszerű vegyületek mutatkoznak. Ez egy kiváló megerősítése annak, hogy amit a szellemi kutatás már korábban közölhet, arra utólag a fizikai természettudomány is megtalálja a bizonyítékot. Ezt azért említettem meg, mert állandóan ilyen bizonyítékokat követelnek tőlünk. Hogyha van egy ilyen feltűnő eset, akkor fontos, hogy mint antropozófusok utaljunk rá, és hogy – minden elbizakodottság nélkül mondom – emlékezzenek a szellemtudomány ezen kis diadalára.

Látják tehát, hogy a férfi és a női jelleg ellentétét valóban megtaláljuk magasabb értelemben – mintegy ősképében – a Kozmoszban: az üstökösök és a Hold ellentétében. Ha ebből kiindulva – ami természetesen nem lehetséges minden részletében – ábrázolnánk egyfelől a Hold, másfelől az üstökösök teljes hatását, meglátnák, hogy lelkünk minden áhítatos érzését felülmúlná az a nagyszerű és hatalmas érzés, hogy látunk itt a Földön valamit tükröződni, és ez funkcióiban ugyanúgy nyilvánul meg a Földön, mint az üstökösök és a Hold ellentéte a világmindenségben. – De mindebből most csupán néhány dolgokra utalhatunk. A fontos dolgokra akarunk rámutatni.

Mindenekelőtt az üstökösök és a Hold ellentétében kifejeződő, emberre gyakorolt hatás tudatára kell ráébrednünk. Ezt nem úgy kell elképzelnünk, hogy ez az ellentét az emberiség viszonylatában csupán a férfi és a nő mivoltában fejeződik ki, hanem tisztában kell lennünk azzal, hogy minden nőben vannak férfias tulajdonságok, és minden férfiban vannak nőies tulajdonságok is. Azt is tudjuk, hogy a férfinak női éterteste, a nőnek pedig férfi éterteste van – és ezáltal a dolog rögtön rendkívül bonyolulttá válik. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a férfiban lévő női étertest, és a nőben lévő férfi étertest megfordítja ezt az ellentétet, vagyis az étertestre vonatkozóan mintegy megfordul az üstökösök és a Hold jellegének hatása. A hatások az asztráltestre és az énre vonatkozóan is fennállnak. Az üstökösök és a Hold ellentétének tehát mélységesen döntő jelentősége van az emberiség földi fejlődésében. Az, hogy a holdfejlődés titokzatos összefüggésben áll a nemek kapcsolatával – ami kikerült ugyan az exoterikus szemléletből, de fel fogják ismerni -, kifejezésre jut többek között abban a látszólag teljesen mellékes körülményben is, hogy a férfi és nő együtthatásából létrejövő eredménynek – a gyermeknek – fogantatásától születéséig tíz holdhónapra van szüksége a fejlődéshez, és hogy még a mai tudomány is holdhónapokban és nem naphónapokban számol, mert itt éppen az a viszony a mérvadó, amely a Hold – mint a férfi jelleg képviselője a világmindenségben – és a Föld és az üstökösök – mint a női jelleg képviselője a világmindenségben – között uralkodik; ez képződik le a nemek eredményében, a gyermekben.

Ha megnézzük a másik oldalt is, az üstökösöket, akkor az emberiség fejlődésének egy másik igen fontos eredményéhez jutunk. Az üstökös tehát mintegy női jellegű; az üstökösök mozgásában, időről időre történő megjelenési módjában úgyszólván női természetünk kozmikus ősképe jut el hozzánk. Valóban olyannak tűnik, mintha megállt volna egy bizonyos szabályos középső fejlődési fok előtt. Nos, ez a kozmikus női jelleg – a kifejezés nem túl találó, de nincsenek megfelelő kifejezéseink -, ez a kozmikus nőiség, amely az üstökösök létében jelenik meg a szemünk előtt, úgy tör be tehát olykor, mint valami, ami létünket úgymond az ősidők természeti mélységeiből rázza meg. Így az üstökös megjelenésében is hasonló úgymond a nőiséghez. Ezt így fejezhetnénk ki: az, ami a szabályszerű, józan holdjárásból ered, úgy viszonyul ahhoz, ami látszólag éppen hogy szabálytalanul, hébe-hóba, üstökösszerűen nyúlik bele létünkbe, mint ahogy a száraz, józan férfiúi ítélethez – jól jegyezzük meg: a száraz, józan férfiúi ítélethez – viszonyul mindaz, amit a nő inkább szenvedélyből, érzésből, érzelemből fakadóan tesz. Hiszen ez a női szellemi élet sajátossága. Jegyezzük meg jól, nem a nő szellemi életét értem ezen, hanem a női szellemi életet. Ez nem ugyanaz. A nő szellemi életében természetesen vannak férfi tulajdonságok; a női szellemi élet, akár férfiben, akár nőben jelenik meg, úgy illeszkedik létünkbe, hogy egész létezésünkbe belevisz valami eredeti, elementáris jelleget. Ezt teszi az üstökös is. Bárhol, ahol a férfi és a nő ellentétével találkozunk, láthatjuk, milyen világosan fejeződik ez ki. Azok, akik mindent csak külsődlegesen szemlélnek, hibáztatják a szellemtudományt amiatt, hogy korunkban különösen sok nő csatlakozik hozzá. Nem értik, hogy ez egy egészen magától értetődő dolog, mégpedig egyszerűen azért, mert az átlagos férfiagy valójában túllépett a fejlődésnek azon a bizonyos középső pontján. Szárazabbá, fásultabbá vált, ezért szigorúbban ragaszkodik a hagyományos fogalmakhoz, nem tud kiszabadulni az őt fogva tartó előítéletekből. Az, aki ezt a férfiagyat szellemtudományos szemlélettel használja, olykor nehézségnek érzi, hogy ebben az inkarnációban férfiagya van! Mert az nehézkes, kemény és nehezebben kezelhető, mint a női – amely ezért könnyebben túl is teszi magát bizonyos akadályokon, amelyeket a férfiagy éppen a saját sűrűsége által támaszt magának -, a női tehát túlteszi magát bizonyos nehézségeken, és ezért könnyebben követi a világnézetünkben megjelenő újat. Sőt, még azt is mondhatjuk, hogy amennyiben az emberi agy felépítésében férfi és női jelleg is van, akkor korunkban igen kellemetlen és kényelmetlen, ha férfiagyat kell használni. A férfiagyat sokkal szabályszerűbben, radikálisabban kell dresszírozni, mint a nőit. Látni fogják, hogy egyáltalán nem olyan különös, hogy a nő ma könnyebben kiismeri magát egy olyan eminensen új dologban, mint a szellemtudomány.

Ezek kultúrtörténetileg roppant fontos tények, az antropozófia területén kívül azonban alig beszélhetünk róla. Ki is venné bárhol komolyan azt – az antropozófia területén kívül -, hogy férfiaggyal élni kellemetlenebb, mint nőivel? Ezzel természetesen nem azt mondjuk, hogy jó néhány női testben élő agynak nincsenek igen férfias tulajdonságai. A világ dolgai nem olyan egyszerűek, mint ahogy fogalmainkkal manapság meg akarjuk ragadni azokat.

Az üstökös-jelleg elementáris, felrázó volta azonban bizonyos tekintetben szükséges ahhoz, hogy a fejlődés előrehaladása a Kozmosz által a megfelelő módon fenntartható legyen. Azt, hogy ez az üstökös-jelleg valamilyen kapcsolatban áll a földi lényekkel, mindig sejtették. Ezt csak ma nem sejtik az emberek, mert nem is akarják. Képzeljük csak el, milyen komikus arcot vágna ma egy átlagos tudós, ha az történne vele, mint Bode professzorral, akinek Hegel egyszer bátran és egyenesen azt állította, hogy az üstökösök megjelenése után jó bortermő évek következnek.[4] Ezt azzal próbálta bizonyítani, hogy utalt az 1811-es és az 1819-es évekre, melyek jó bortermő évek voltak, és ezeket üstökösök áthaladása előzte meg. Ebből ma jó kis felháborodás kerekednék! Hegel azonban azt mondta, hogy ez az állítás éppolyan jól bizonyítható, mint számos csillagpálya kiszámítása, mert ez olyan tapasztalati tény, amely igazolódott ebben a két esetben. Ha eltekintünk az ilyen tréfás ügyektől, akkor is elmondhatjuk, hogy az emberek mindig is gyanítottak, sejtettek e tekintetben valamit.

Részletekbe nem bocsátkozhatunk, mert ezek úgyszólván kimeríthetetlenek. Az emberi fejlődésre vonatkozó egyik legfőbb hatást azonban megvilágítjuk.

Az üstökösök nagy időközönként jelennek meg. Az a kérdésünk, hogy megjelenésük összefügg-e vajon úgy az emberi fejlődéssel, hogy valamilyen módon ösztönzi az emberi természet női jellegét? Itt van például az úgynevezett Halley- üstökös,[5] amelynek most ismét van bizonyos aktualitása. Több más üstökösről is említhetnénk hasonlókat. A Halley- üstökösnek van egy egészen konkrét feladata, és minden, amit hoz, összefügg ezzel a feladattal. A Halley-üstökösnek – most először a szellemiségéről beszélünk – az a feladata, hogy úgy vésse be lényét az emberi természetbe, hogy az emberi természet és bölcsesség – valahányszor ez az üstökös földközelbe, a Föld sajátos szférájába lép – továbblépjen az én-fejlődésben, mégpedig úgy, hogy ez a lépés kivezesse fogalmaiban az ént a fizikai síkra. Az üstökös először az emberi természet két alsó tagjára fejti ki hatását, azokra, melyek férfi- és nőneműek; majd ezután csatlakozik a Hold hatásaihoz. Amikor az üstökös nincs jelen, a Hold hatása egyoldalúan érvényesül; tehát az üstökös jelenlétében a hatások megváltoznak. Az üstökös hatása a következőképpen érvényesül: ugyebár ha az ember énje előrelendül, akkor ahhoz, hogy az egész ember előrejuthasson, a fizikai és az étertestnek is át kell alakulnia a megfelelő módon. Ha az én másképpen szeretne gondolkodni a XIX. században, mint a XVIII. században, akkor kell lennie valaminek, ami megváltoztatja az én fizikai és étertestben megnyilvánuló külső kifejeződését; ez pedig az üstökös! Az üstökös úgy hat az ember fizikai és éter-, avagy élettestére, hogy ezek ténylegesen létrehozzák azokat a finom szerveket, melyek megfelelnek az én továbbfejlődésének; annak az énnek, amivé ez az én mint tudati-én – kiváltképp a Krisztus-impulzus földi behatása óta – fejlődött. Az üstökösök megjelenése az említett időpont óta bír azzal a jelentőséggel, hogy a korszakról korszakra egyre tovább fejlődő én megkapja azokat a fizikai és éteri szerveket, amelyeket ez az előrehaladó én használhat. Mert képzeljék csak el, bármilyen különösen hangzik is, és bármilyen őrültségnek tartják is kortársaink, mégis úgy van, hogy ha 1850-1860 körül Büchner, Moleschott[6] vagy más materialisták énjének nem lett volna megfelelő fizikai – és éteri – agya, akkor nem tudtak volna olyan materialista módon gondolkodni, mint ahogyan azt tették. Akkor a jó Büchnerből talán egy derék, átlagos pap lett volna. Ahhoz, amit az „Erő és anyag”-ban létrehozott, amit a gondolataiban megalkotott, ahhoz nem csupán énjének kellett a szükséges fejlődésen keresztülmennie, hanem fizikai és étertesti organizációjának is megfelelőnek kellett lennie. Ha magát az én-fejlődést keressük, elegendő, ha ennek a szellemi kultúréletben járunk utána. Ha azonban azt akarjuk megtudni, minek hatására volt a XIX. század emberének materialista gondolkodásra alkalmas fizikai agya és éter-, avagy életteste, úgy azt kell mondanunk, hogy ez az 1835-ben megjelent Halley-üstökösön múlott. És azt mi okozta a XVIII. században, hogy megjelent az úgynevezett „felvilágosodás”, amely szintén az én fejlődésének egy bizonyos szakasza? A XVIII. század második felében jelent meg az átlagember agyában az a szellemi konfiguráció, amit „felvilágosodásnak” nevezünk. Ez volt az, ami miatt Goethe oly bosszús volt, hogy ugyanis leszögeznek néhány fogalmat, és az emberek ennyivel meg is elégednek! Mi hozta létre a „felvilágosodás korának” agyát? Ezeket az agyakat az 1759-es Halley-üstökös hozta létre. Ez a Halley-üstökös egyik központi hatása.

Minden üstökösnek megvan a maga egészen meghatározott feladata. Az ember szellemi élete bizonyos kozmikus, mondhatni polgári szabályszerűséggel zajlik. Miként az ember földi, polgári szabályszerűséggel végez bizonyos napi elfoglaltságokat – például délben és este asztalhoz ül -, úgy szellemi élete is bizonyos kozmikus szabályszerűséggel zajlik. Ebbe belekerülnek olyan egyéb események, melyek a hétköznapi polgári életben is eltérnek a megszokott eseményektől; ezek révén bizonyos előrehaladás vehető észre. Például amikor egy családban gyermek születik. Így megy végbe az egész emberi fejlődést illetően is a kozmikus polgári szabályszerűség a Hold, a lunáris égitest hatására. Az üstökös hatására ezzel szemben olyan dolgok történnek, amelyek mindig előre lendítenek, bár ezek természetesen hosszabb időszakokra osztódnak. A különböző üstökösöknek különbözők a feladataik. Amikor az egyik elvégezte a feladatát, szétesik. Ezért látjuk azt, hogy bizonyos üstökösök egy meghatározott időpontban kettéválnak, majd szétesnek. Feladatuk teljesítése után feloldódnak. Ami tehát úgymond napról napra, szabályosan történik, az a Hold hatására jön létre, az üstökös hatása viszont elementáris jellegű, mindig valami újat hoz. Ezek a jelenségek azt is megmutatják nekünk, hogy ami látszólag üstökösként vándorol az égen, annak megvan a maga kellő helye és jelentősége világunk felépítésében.

Most azt is elképzelhetik, hogy ami a kozmikus nőiség hatására új elemként kerül be az emberiség fejlődésébe, az bizonyos vonatkozásban viharokat támaszt, amelyek nagyon is észrevehetőek, még ha az emberek nem is akarják ezeket észrevenni. Pedig előfordulhat, hogy az embereket nagyon is észrevehetően ráébresztik annak tudatára, hogy a földi élet bizonyos eseményei milyen szorosan összefüggenek az üstökösök létével. Az üstökösöket illetően valóban az a helyzet, mint amikor a nő valami újat, valami ajándékot hoz a család mindennapi életébe. Az üstökös visszatérése révén valami egészen új adódik, mint amikor egy új csemete születik. Bizonyos üstökösök azonban valóban egyre jobban kiterelik az ént a fizikai világba, és e hatások ellen védekeznünk kell. Mert ha ez úgy folytatódna, mint a Halley- üstökös esetében, akkor a Halley-üstökös újbóli megjelenése a Büchner-féle gondolkodásmód egészen rendkívüli fokozódásához vezetne. Ez pedig nagyon rossz volna. Ha tehát a Halley-üstökös visszatérne, akkor ez jelezze nekünk azt, hogy nagyon rossz vendégünk lenne, ha teljesen átadnánk magunkat neki, ha nem dolgoznánk a befolyása ellen. Arról van szó, hogy tartsuk magunkat a Kozmosz Halley-üstökösnél magasabb rendűbb, jelentősebb hatásaihoz és befolyásaihoz. Szükséges lesz azonban, hogy az emberek valóban jelnek tekintsék, és tudják, hogy most már más a helyzet, mint a régebbi korokban, amikor az ember számára bizonyos értelemben még gyümölcsöző volt az, hogy alászállt. Most már nem az. Az embereknek most más hatalmakhoz kell kapcsolódniuk annak érdekében, hogy úgymond kiegyenlítsék a Halley-üstökös veszélyes befolyását. Igazán nem akarunk semmiféle régi babonát feléleszteni, hanem egy mélységes igazságot szeretnénk tudatosítani, amikor arra utalunk, hogy a Halley-üstökös egy jel lehet arra vonatkozólag, hogy amennyiben kizárólag az ő hatása érvényesül, akkor az emberiség egyre jobban ellaposodik, az én pedig egyre inkább kivezetődik a fizikai síkra; és hogy ez ellen éppen most kell tevékenykednünk. Ez csakis azáltal történhet meg, ha a Halley-üstökös fejlődési vonalának helyére egy olyan spirituális világszemlélet lép, mint az antropozófia.

Úgy is mondhatnánk, hogy az Úristen újból kifüggeszti az Égre a mennyei virgácsot, hogy ezzel a jellel közölje az emberekkel: itt az ideje a spirituális élet lángra lobbantásának!

Másfelől viszont nem csodálatos, hogy az üstökösök hatással vannak az élet mélységeire? Hogy hatással vannak az emberhez kötődő állati és növényi életre is? Igen, aki kellő figyelemmel kíséri az ilyen jelenségeket, megfigyelheti, hogy még a virágok virágzása is másmilyen ilyenkor mindenütt, mint egyébként. Ezek a tények jelen vannak, de az emberek könnyen szemet hunynak felettük, mint ahogy általában a szellemet sem akarják meglátni.

Most megkérdezhetjük, hogy kivezet-e bennünket a Kozmoszba az, amire éppen most utaltunk, vagyis a spirituális élethez történő felemelkedés? Létezik-e valami a Kozmoszban, ami ennek felel meg? Láttuk, hogy létezik a Kozmoszban a fej és a végtagok poláris ellentéte, mint ahogy létezik a férfi és a női jelleg poláris ellentéte is, így megkérdezhetjük azt is, hogy van-e a Kozmoszban valami, ami megfelel a spiritualitás feltörésének, az ember önmaga fölé, alacsonyabb énjéből magasabb énjébe való emelkedésének?

Ezt a kérdést holnap tesszük fel, korunk szellemi életének legnagyobb feladatával összefüggésben. Ma először meg akartam teremteni annak a feltételeit, hogy holnap egy bizonyos nagyobb összefüggés alapján jobban megérthessük jelenkorunk egyik fontos kérdését. Kétségtelen, hogy a ma elmondottak olykor egy kissé távol estek a korábban elmondottaktól, de az üstökös évében élünk. Ezért jó, ha elmondhatunk valamit az üstökösök és földi létünk titokzatos kapcsolatáról. Ehhez kapcsolódóan fogunk holnap korunk nagy szellemi tartalmairól beszélni.



[1]  Rudolf Steiner: Kozmogónia (GA 94), 18 előadás, Párizs, 1906. május 25-31., június 1., 2., 6-14.

[2]  Rudolf Steiner: A szellemtudomány körvonalai (GA 13).

[3]  1910. január 3-15.: A János-evangélium és a másik három evangélium. Az előadássorozatról csak jegyzetek maradtak fenn.

[4]  „…Az üstökösök befolyását semmiképpen sem tagadhatjuk. Bode urat elkeserítettem egyszer, mert azt mondtam, hogy a tapasztalat szerint az üstökösöket jó bortermő évek követik, mint 1811-ben és 1819-ben is, és ez a kétszeres tapasztalat éppen olyan jó, sőt még jobb, mint az üstökösök visszatéréséé. Az üstökösök bora azért olyan jó, mert a víz folyamata elszakad a Földtől, és így a bolygó megváltozott állapotát hozza létre. ” Hegel: A filozófiai tudományok alapvonalainak enciklopédiája. II. rész: Természetfilozófiai előadások. Berlin, 1847, 154. oldal, a 297. § kiegészítése.

[5]  Edmund Halley után; az angol csillagász 1682-ben figyelte meg az üstököst és visszatérését 1759-re számította ki. 1835-ben és 1910-ben újra belépett a Föld atmoszférájába.

[6]  Ludwig Büchner (1824-1899), Jakob Moleschott (1822-1893): materialista filozófusok.

 

Krisztus megjelenése az éteriségben

Stuttgart, 1910. március 6.

[A szellemi észlelés különböző formái az ábrahámi, a mózesi és a salamoni korszakban; tükröződésük a keresztény korban. A jövő szellemi látása, az eljövendő karmikus kiegyenlítő hatások észlelése. Pál Krisztus-élménye Damaszkusz előtt. Hamis messiások megjelenése. Shambala országa.]

Az emberiség fejlődésének múltja és jövője között bizonyos összefüggést találunk. Ha megfigyeljük ezt az összefüggést, az komoly segítséget nyújt az olyan kérdések megválaszolásában, amelyeket azzal kapcsolatban vethetünk fel, hogy egy bizonyos kor embereként mi a feladatunk.

Egyik korábbi együttlétünk alkalmával[1] sok mindent elmondtunk az emberiségfejlődés múltjáról. Ma az emberiségfejlődés múltja és legközelebbi jövője közötti összefüggésről lesz szó. Tegnap azzal fejeztük be, hogy rámutattunk egy fontos jelzésre, amely úgyszólván az égből közli velünk, hogy az emberiségnek egy szellemi ösztönzésre, egy új korimpulzusra van szüksége. Korunknak ezt az új impulzusát csak akkor érthetjük meg, ha bizonyos vonatkozásban összevetjük egymással a kereszténység megalapítása előtti utolsó évezredeket, valamint a kereszténység megalapítása utáni évezredeket, melyekben magunk is benne élünk.

Van egy törvény, mely szerint az emberiségfejlődés során bizonyos események megismétlődnek, és a legutóbbi stuttgarti előadássorozatban[2] beszéltünk is ilyen, az emberiségfejlődésben végbemenő ismétlődésekről. Ma csak arra szeretnék különös nyomatékkal rámutatni, hogy azért, mert a szellemtudomány említést tesz ilyen szabályos ismétlődésekről, az embernek nem szabad azt hinnie, hogy intellektuális okoskodással ő maga is megkonstruálhat ilyen ismétlődéseket. Minden ilyen ismétlődést egyenként kell megvizsgálni, mindegyiket szellemi kutatással kell megállapítani. Nagyon helytelen útra tévedhetünk, ha az egyik vagy másik ismétlődés mintájára újakat szerkesztünk. Nos, van egy ismétlődés, amely kétségkívül hasonlít egy másikhoz, ez pedig az az ismétlődés, amely úgy mutatkozik meg, hogy bizonyos fontos, alapvető események, melyek a kereszténység megalapítása előtt hatottak, bizonyos módon újból fellépnek a kereszténység megalapítása után. Vegyük szemügyre a kereszténység megalapítása előtti három utolsó évezredet, melyek az emberiség fejlődéstörténetének abba a korszakába esnek, melyet az úgynevezett „sötét kornak”, mégpedig a kisebbik sötét korszaknak – Káli-yugának – nevezünk.

A Káli-yuga a kereszténység megalapítása előtt 3101-ben kezdődött. Ezzel a sötét korszakkal kapcsolatos tulajdonképpen mindaz, amit jelenleg az emberiség nagy vívmányainak nevezünk, ez adja meg jelenlegi kultúránk alapvető jellegét. Ez előtt a sötét korszak, avagy a Káli-yuga előtt bizonyos tekintetben másképpen voltak berendezve mind az emberi gondolkodás, mind az ember összes lelki erői. A 3101 előtti korszakban – a 3101 egy átlagos időpont, a tulajdonságok egyik fajtájából a másikba való fejlődés fokozatosan ment végbe -, tehát az előző korszakban még létezett az, amit a régi szellemi látás utolsó maradványainak nevezhetünk. Az emberiségfejlődés során a következő korok követik egymást: Krita-yuga, Treta-yuga, Dvapara-yuga, Káli-yuga. Ma különösen ez utóbbi érdekel bennünket. Az előző korok Atlantiszba vezetnek vissza. Ezekben a korokban még megvoltak a régi szellemi látás maradványai, úgyhogy a sötét korszak előtt az ember még teljes mértékben tudatában volt a szellemi világ létezésének, mert be tudott tekinteni ebbe a szellemi világba. A szellemi világba való betekintés, és a róla való közvetlen tudás egyre inkább háttérbe szorult, és általánosságban azt mondhatjuk, hogy kezdtek kialakulni azok az erők és képességek, amelyek egyrészt az érzékelhető világra korlátozzák az emberi ítéletet, másrészt kialakítják az emberi öntudatot. Ezek az erők mind a Káli-yugában kezdtek kifejlődni. Az ember tehát nem tudott már ebben a korszakban a szellemi világokba betekinteni, a fizikai világban viszont egyre inkább kifejlesztette bensőjében azt a biztos pontot, amit az öntudatról való tudásnak nevezünk. Ne higgyék azonban, hogy ez az öntudatról való tudás ma már magas fokon áll; még egyre tovább és tovább kell fejlődnie. Sohasem tudott volna azonban megjelenni az emberi tudatban, ha ez a sötét korszak nem lett volna. Az ember a kereszténység megalapítását megelőző három évezred folyamán tehát egyre inkább elvesztette kapcsolatát a szellemi világgal. Közvetlenül nem tudta már megközelíteni.

Legutóbbi ittlétem alkalmával láttuk, hogy az első évezred vége bizonyosfajta kárpótlást hozott az elveszett szellemi látásért, mégpedig a kiválasztott individuum, Ábrahám személyében, akinek fizikai agyában különösképpen megvolt az az adottság, hogy a régi látóképesség nélkül is eljusson a szellemi világ tudatához. Ezért a Káli-yuga első részét a szellemtudomány általában ábrahámi kornak nevezi; egy olyan kornak, amelyben az ember elveszti ugyan közvetlen betekintését a magasabb szellemi világokba, de megjelenik benne valami, amit úgy nevezhetnénk, hogy istentudat. Ez egyre inkább belenövekszik énjébe, úgyhogy az Istent egyre inkább az én-tudattal – az emberi én-tudattal – rokonságban állónak képzeli el. Az Istenség a Világ Énjeként jelenik meg ebben a korban – a Káli-yuga első évezredében -, amelynek végét ábrahámi korszaknak nevezhetjük.

Ezt az ábrahámi korszakot a mózesi korszak követte, amikor Jahve-Isten, a Világ Énje már nem csupán úgy nyilatkozik meg, mint az emberi sorsok titokzatos vezetője, mint egyetlen nép istene, hanem mint tudjuk, a mózesi korban ez az istenség az égő csipkebokorban, az elemek isteneként nyilatkozik meg. Nagy haladás volt ez, hogy Mózes tanításai nyomán az emberek úgy érezték át a Világ Énjét mint istenséget, hogy így szólhattak magukhoz: a lét elemei, mindaz, amit fizikai szemünkkel látunk – a villám, a mennydörgés és a többi -, végeredményben a Világ Énjének, az egységes Világ-Énnek a megnyilvánulásai, tettei. – Teljesen világosan kell látnunk, hogy ez mennyiben volt haladás.

Ha visszatérünk az ábrahámi korszak és a Káli-yuga előtti időkbe, azt találjuk, hogy az emberek a régi szellemi látás maradványainak birtokában közvetlenül betekintettek a szellemi világokba, és látták a szellemiséget. Minden régi korban látták a szellemiséget. Nagyon-nagyon messzire kellene visszamennünk ahhoz, hogy valami mást találjunk. Az emberek látták a szellemiséget mind a Dvapara-yuga, mind a Treta-yuga, mind a Krita-yuga korszakaiban, mégpedig úgy, hogy ez a szellemiség lények sokaságaként jelent meg előttük. Tudjuk, hogy ha felemelkedünk a szellemi világokba, akkor ott a szellemi lények hierarchiáit találjuk. Ezek természetesen szellemi vezetés alatt, mégpedig egységes szellemi vezetés alatt állnak. A tudat azonban még nem ért fel eddig az egységes vezetésig azokban a régi időkben. Az ember az egyes hierarchiákat, az isteni lények sokaságát látta. Ezeket egységbe összefogni csak a beavatottak voltak képesek. Most azonban megjelent a Világ Énje, amelyet az ember először az agy fizikai eszközével fogott fel – ami Ábrahámnál jutott különösképpen kifejezésre -, és most pedig úgy fogta fel ezt a Világ-Ént, mint ami a természet különböző világaiban, a különböző elemekben ad hírt magáról.

A kereszténység megalapítása előtti utolsó évezredben, a salamoni korban, az emberiség további haladást ért el. A kereszténység megalapítása előtti három évezredet tehát alapjában véve úgy különböztetjük meg egymástól, hogy az elsőt ábrahámi korszaknak nevezzük, arról az individualitásról, aki ebben a korban lépett fel, és akinek a hatása átnyúlik a második korba is. A Káli-yuga kezdetétől Ábrahámig az emberek arra készülnek elő, hogy a természeti jelenségek mögött felismerjék az egységes Istent.

Ábrahámmal belép ennek a lehetősége. A mózesi korszakban ez az egységes Isten lesz a természeti jelenségek irányítója, őt keresik a természet jelenségei mögött.

A salamoni korszakban mindez egy magasabb fokra emelkedik. Ez a korszak vezet el bennünket a fejlődésnek ahhoz a pontjához, amikor emberi alakot ölt az az isteni lény, akire az ábrahámi kor mint Jahvéra tekintett fel, és akit a mózesi kor szintén Jahveként tisztelt. Mert a dolog szellemtudományos vizsgálatánál le kell szögeznünk, hogy az evangéliumoknak e tekintetben igazuk van: Jahvét nem másként kell Krisztustól megkülönböztetnünk, mint ahogy a Hold által visszavert napfényt különböztetjük meg a közvetlen napfénytől. Mert milyen fény világít egy holdas éjszakán? A Nap valódi fénye, csak a Holdról verődik vissza. A napfény napközben közvetlenül süt le ránk, a holdfényes éjszakákon pedig a Hold sugározza vissza ránk. Az, ami a térben ily módon mutatkozik meg, megmutatkozik abban is, hogy a szellemi Nap, amely végül Krisztusként jelent meg, ezt megelőzően úgymond visszavert formában mutatkozott meg. Jahve Krisztus visszasugárzása, aki megelőzi Őt az időben. Mint ahogy a holdfény a Nap fényének visszasugárzása, úgy jelent meg Krisztus lénye visszasugárzott formában Ábrahám, Mózes és Salamon számára. Mindig ugyanaz a lény volt. Ez a lény, maga a krisztusi Nap jelent meg azután a kereszténység megalapításakor. Így készült elő ez a nagy esemény az ábrahámi, a mózesi és a salamoni korban.

Ez a három Krisztus előtti korszak megismétlődik a Krisztus utáni időkben, éspedig fordított sorrendben. Ez az ismétlődés úgy történik, hogy a salamoni kor alapvonásai megismétlődnek a Krisztus utáni első évezredben, mégpedig oly módon, hogy az első keresztény évezred legkiemelkedőbb szellemeiben Salamon szelleme él. Alapjában véve a salamoni bölcsesség volt az, aminek segítségével megkísérelték megérteni a Krisztus-esemény természetét és lényegét. Amit a salamoni bölcsességből tanultak, az által próbálták megérteni a Krisztus-esemény jelentőségét.

Ezután az a korszak következett, amelyet a mózesi kor újjáéledésének nevezhetünk. A Krisztus utáni salamoni kort tehát a mózesi kor követte. Ha elérkezünk a Krisztus utáni második évezredbe, azt találjuk, hogy a kor legjobbjait Mózes szelleme hatja át. Valóban azt látjuk, hogy Mózes szelleme, új formában, ismét életre kel. Mert míg a kereszténység előtti korban ez a mózesi szellem kifelé tekintett, a természet fizikai világába, hogy ott találja meg a Világ Énjét, a Világ Istenét mint Jahvét – hogy megtalálja őt a mennydörgésben és a villámlásban, hogy megtalálja őt az emberi cselekvések kívülről kapott nagy törvényében -, tehát míg Mózeshez a Világ Énje kívülről áradt, kívülről nyilatkozott meg számára, addig a második keresztény évezredben azt találjuk, hogy ugyanez a lény belülről, a lélek bensejében jelenik meg. Az az élmény, amely Mózes számára úgymond külső esemény volt, amikor népét hátrahagyva felment a Sínai-hegyre, hogy átvegye a Tízparancsolatot, ez a jelentős esemény most megismétlődik. Megismétlődik a második keresztény évezredben, mégpedig egy hatalmas belső kinyilatkoztatás formájában. A dolgok ugyanis nem ugyanabban a formában ismétlődnek meg, hanem oly módon, hogy az egymást követő események egyfajta polaritást képeznek. Ha tehát Mózesnek a természet elemeiben nyilatkozott meg az Isten, akkor most, a második keresztény évezredben az emberi lélek legmélyéről nyilatkozott meg. Mi is mutathatná ezt meg nagyszerűbben, mint az, ha például prédikálni hallunk egy jelentős, kitűnő tehetségű embert, akinek prédikációjából kihallatszik, hogy lelke mélyéről fakadnak azok a hatalmas dolgok, amiket hírül ad. Feltételezhetjük, hogy mélyen áthatja az úgynevezett keresztény misztika. Azután ugyanabba a városba, ahol ez az ember prédikál, egy látszólag jelentéktelen laikus érkezik, aki először meghallgatja a prédikációkat, később azonban kiderül róla, hogy egyáltalán nem laikus, hanem a prédikátor Tauler[3] tanítójává válik; aki arra készteti Taulert, hogy – bár igen nagy magaslatra ért el – hagyjon fel egy időre a prédikációival, mivel nem érzi magát teljesen áthatottnak azzal, ami ebben a laikusban él. Amikor azután ugyanez a prédikátor – Tauler -, most már inspirációtól áthatva, újra a szószékre lépett, prédikációjának óriási hatását szimbolikusan úgy fejezik ki, hogy hallgatói közül sokan holtan estek össze. Vagyis beszéde megölte bennük alacsonyabb rendű természetüket. A Világ-Én belülről jövő megnyilatkozása volt ez, amely éppolyan hatalmas erejű volt, mint a Krisztus előtti második évezredben Mózesnél az elemekből jövő kinyilatkoztatás. Látjuk tehát, hogy újraéledt a mózesi kor, mégpedig oly módon, hogy az egész keresztény misztika szellemét – Eckhart mestertől kezdve egészen a késői keresztény misztikusokig – Mózes szelleme sugározta be és hatotta át. ó, ezekben a keresztény misztikusokban Mózes szelleme élt! Oly módon volt úgymond jelen, hogy beleélte magát a lelkükbe. Ez volt tehát a Krisztus utáni idők második korszaka, az a korszak, amelyben a mózesi kor jellege támadt fel újra. Míg a Krisztus utáni első évezredben a salamoni kor úgymond elhozta a keresztény misztikus szemlélet formáit – mindazt, amit például keresztény értelemben hierarchiáknak ismerünk; kialakult úgymond részleteiben a magasabb világokról szóló bölcsesség -, addig a második mózesi kor különösképpen a német misztikát alakította ki: a mély misztikus tudatot az Egy Istenről, akit felébreszthetünk az emberi lélekben, aki feltámadhat az emberi lélekben.

És ez a mózesi kor tovább hatott mindabban, ami ettől az időtől kezdve arra törekszik, hogy egyre mélyrehatóbban kutassa a Világ Énjét, az Egy Istent. Az emberiség fejlődésének menetében azonban a mi korunktól kezdve – amikor is lassanként belépünk a harmadik évezredbe – bekövetkezik az ábrahámi kor megújulása. Miként a Krisztus előtti korban az ábrahámi kort a mózesi kor és a salamoni kor követte, úgy a Krisztus utáni időkben ugyanezek a korok fordított sorrendben követik egymást: salamoni kor, mózesi kor, ábrahámi kor. Most ennek az ábrahámi kornak nézünk elébe, és ez a kor hatalmas dolgokat kell, hogy hozzon – és fog is hozni – számunkra. Emlékezzünk csak vissza, mi is volt az ábrahámi kor jelentősége.

Az volt a jelentősége, hogy a régi szellemi látás úgymond megszűnt, és hogy az emberek egy olyan istentudatot kaptak, ami szorosan összefüggött az emberi képességekkel. Lassanként azonban kimerült mindaz, amit az emberiség ettől az agyhoz kötött istentudattól nyerhetett. Ezen az úton ma már igen keveset nyerhet az ember istentudata. Az új ábrahámi korban azonban éppen az ellenkező úton haladunk. Azon az úton, amely kivezeti az emberiséget a pusztán fizikai érzékelésen alapuló szemléletből, a pusztán fizikai észleletek kombinálásából; azon az úton haladunk, amely visszavezeti az embereket azokba a régiókba, ahol egykor, az ábrahámi kor előtt voltak. Azon az úton haladunk, amely az embereket újból elvezeti a természetes szellemi látás állapotába, a természetes szellemi látóerőkhöz. A Káli-yuga ideje alatt csak beavatás útján lehetett szabályszerű módon eljutni a szellemi világokba. A beavatás természetesen olyan magas fokra vezet el, ahova az emberiség csak a nagyon távoli jövőben fog feljutni, a természetes emberi képességként ismét megjelenő szellemi látás első nyomai azonban viszonylag hamar meg fognak mutatkozni, amint belépünk a megújult ábrahámi korba.

Miután kiküzdöttük az én-tudatot, miután az emberek felismerték, hogy az én biztos középpontja bensőjüknek, az embereket ismét kifelé irányítják, hogy újból mélyebben betekinthessenek a szellemi világokba. Ez még azzal a korral áll kapcsolatban, amelyben véget ért a Káli-yuga. A Káli-yuga 5000 évig tartott, és 1899-ben ért véget. Az 1899-es esztendő valóban fontos volt az emberiség fejlődésében. Ez természetesen egy átlagos időpont, mert a dolgok fokozatosan bontakoztak ki. De éppúgy, ahogy megadhatjuk a Krisztus előtti 3101. évet mint azt az évet, amelyben az emberiséget levezették a régi szellemi látás állapotából az érzékszervi észlelés és az értelemre alapozó ítéletalkotás állapotába, ugyanígy megadható az 1899. év is, melyben az emberiség indíttatást kapott arra, hogy felemelkedjen a jövőbeni szellemi látás kezdeteihez. És az emberiségnek még ebben a században, a jövő évezredet megelőző XX. században – igen, néhány embernek már a XX. század első felében – megadatik, hogy kifejlesszék egy új szellemi látás első elemeit, egy szellemi látásét, amely egészen bizonyosan fel fog lépni az emberiségben, ha az emberek képesek lesznek megérteni. Az emberi lélek mélyén már ott rejtőzik a szellemi látás természetes képességének eljövendő adottsága – mindazonáltal különbséget kell tennünk a kifejlesztett és a természetes szellemi látás között -, néhány ember már a XX. század első felében megkapja ezt a természetes szellemi látást, majd ez az elkövetkezendő 2500 év folyamán egyre több embernél fog fellépni, míg végül elég nagy számban lesznek már olyanok, akik eljuthatnak ehhez az új, természetes szellemi látáshoz, ha akarják.

Két dolog történhet azonban. Az egyik az, hogy bár az embereknek meglesz az adottságuk ehhez a szellemi látáshoz, de a legközelebbi évtizedekben a materializmus kerekedik felül, és az emberiség elmerül a materializmus mocsarában. És bár lesznek olyanok, akik azt mondják, hogy olyan élményük van, mintha a fizikai emberben még egy második embert is látnának, ám hogyha ekkorra a materialista tudatnak sikerül elérnie azt, hogy a szellemtudományt bolondságnak deklarálja, és a szellemi világról való tudatot eltapossa, akkor az emberek éppen ezeket az első képességeket nem fogják megérteni. Magán az emberiségen múlik majd, hogy a javára, vagy a kárára válik-e az, ami bekövetkezik, mert meglehet, hogy észrevétlenül el is múlik az, aminek el kell jönnie. De megtörténhet az a másik eset is, hogy a szellemtudományt nem tiporják el. Akkor meg fogják érteni, hogy az ilyen tulajdonságokat nem csupán az okkult beavatási iskolákban kell ápolni, hanem akkor is, ha némely embernél évszázadunk (a XX. század – a fordító megjegyzése) közepe táján, a lelki élet finom hajtásaként, megjelennek. Az ilyen emberek felébredt lelki erőik alapján azt mondják majd: realitásként látom a fizikai emberben a második embert, mint ahogy azt az antropozófiában leírják. Más lelki képességek is fel fognak azonban lépni, például a következő: az ember úgymond végrehajt valamilyen cselekedetet, s ha ebből közben feltekint, mintha egyfajta álomkép jelenne meg a lelke előtt, melyről tudni fogja, hogy az valamiféle kapcsolatban áll a tettével. – És az emberek ilyenkor tudni fogják a szellemtudományból, hogy amennyiben tevékenységük során megjelenik előttük egy ilyen kép – amely azonban lényegesen különbözik ettől a cselekvéstől -, akkor az nem mást mutat, mint tettük karmikus hatását, melynek a jövőben be kell következnie.

Ilyen karmikus megértés birtokába jut néhány ember századunk (a XX. század – a fordító megjegyzése) közepén, mert véget ért a Káli-yuga, és az emberekben korszakról korszakra mindig új képességek jelennek meg. Ha azonban ezek a képességek nem találnak megértésre, ha úgymond agyontapossák őket, ha a bolondok házába csukják azokat, akik ilyen képességekről beszélnek, akkor ez az emberiség kárára válik: az emberek elpusztulnak a materialista mocsárban. Minden azon fog múlni, hogy felébred-e a megértés a szellemtudomány iránt, vagy a materialista ellenáramlatnak – Arimánnak – sikerül visszavernie azt, amit a szellemtudomány jó szándékkal tesz. Akkor persze jöhetnek majd azok, akik benne fulladoznak a materialista mocsárban, mondván: szép kis próféták voltak, akik azt mondták, hogy az emberek a fizikai emberen belül egy másik embert is látni fognak! – Persze, hogy nem mutatkozik meg semmi, ha az erre szolgáló képességeket eltapossák. Ha nem mutatkoznak meg ilyen élmények a XX. század közepén, az nem azt bizonyítja, hogy az emberben nincsenek ilyen adottságok, hanem csak azt, hogy az emberek ezt a fiatal palántát már csírájában eltaposták. Amiről ma beszéltem, az itt van, és kifejlődhet, ha az emberiség akarja.

Közvetlenül előtte állunk tehát egy ilyen fejlődésnek. Úgymond ismét végigmegyünk, csak most visszafelé, a fejlődés útján. Ábrahámnál az agyba helyezték az istentudatot. Most, hogy egy új ábrahámi korba lépünk, az istentudatot kiemelik onnan, és az elkövetkezendő 2500 évben egyre több olyan emberrel találkozunk, aki birtokában lesz bizonyos magasztos beavatási titkoknak, a kozmikus titkok nagy szellemi tanításainak. Míg az elmúlt időszakban – egészen mostanáig – Mózes szelleme uralkodott, úgy most Ábrahám szelleme kezdi meg ismét uralmát, mégpedig oly módon, hogy miután egykor bevezette az emberiséget az istentudatba az érzékelhető világon belül, most ezzel szemben kivezeti ebből az emberiséget. Mert ős-örök kozmikus törvény, hogy egy individualitásnak egy bizonyos tettet periodikusan többször, általában kétszer kell megtennie, mégpedig úgy, hogy az egyik ellentéte legyen a másiknak. Amit Ábrahám lehozott az emberiség számára a fizikai tudatba, azt most fel fogja vinni számukra a szellemi világba.

Látjuk tehát, hogy egy fontos, igen jelentős korban élünk, és fogalmat nyerhettünk arról, hogy a szellemtudományt nem valamiféle előszeretetből terjesztjük, hanem azért, mert korunk megköveteli. A szellemi kutatás feladatai közé tartozik, hogy előkészítse az emberiséget a fejlődés jelentős mozzanataira. A szellemtudomány azért van itt, hogy az emberek tudják majd, hogy mit látnak. Aki becsületesen gondolkodik korunkról, annak tudnia kell, hogy a szellemi megismerésnek el kell jönnie a világba, nehogy észrevétlenül menjen el az emberiség mellett az, ami be fog következni.

Ezek a dolgok azonban még más dolgokhoz is kapcsolódnak. Bizonyos más vonatkozásokban is megújul minden egy ilyen ismétlődés folyamán. Egy olyan kor felé haladunk, amelyben egyre több olyan dolognak kell megújulnia az emberiség számára, ami a kereszténység előtti századokban megvolt; csakhogy most mindent áthat az, amit az emberiség a Krisztus-esemény által nyerhetett. Láttuk, hogy azt a hatalmas élményt, melyet Mózes az égő csipkebokor és a villám tüze által élt át a Sínai-hegyen, az emberiség most keresztény bensőségességben élte át újra. Mert Johannes Tauler és Eckhart mester tisztában volt vele, hogy ha bensejükben felmerül az, akit Mózes Jahvénak nevezett, akkor az Krisztus; akkor az már nem a visszatükrözött Krisztus, hanem közvetlenül maga Krisztus merül fel a szív mélyéről. Úgymond közvetlenül volt újra átélhető az – egy kereszténnyé vált formában, a Krisztus-impulzus által megváltoztatott formában, a keresztény misztikusok által -, ami Mózestől kezdve átélhető volt. És az emberek egy megváltozott, új formában át fogják élni azt is, amit úgymond a kereszténység előtti, ábrahámi korban éltek át. Mi lesz ez? Minden olyan dolog és esemény, amely az emberiségfejlődés folyamán természetes módon lép majd fel, mintegy előrevetíti a fényét. Nem akarom azt a gyakran hallható triviális kifejezést használni, hogy előrevetíti az árnyékát, hanem azt mondom, hogy előrevetíti a fényét. Ily módon bizonyos vonatkozásban az eljövendő események előrevetített fényét találjuk abban, amit a Saulból lett Pál megtérésének nevezünk, vagyis a damaszkuszi élményben.

Világosan kell látnunk, mit jelentett Pálnak ez az élmény. Pál, amikor ez az esemény bekövetkezett, ismerője volt már mindannak, amit az ó-héber okkult tudomány tanított. Mit tudott Pál? Tudta az ó-héber okkult tanításokból, hogy egykor leszáll majd a Földre egy individualitás, aki az emberiség számára úgy jelenik meg, mint aki legyőzi a halált. Tudta, hogy meg fog jelenni hús-vér testben egy individualitás, aki az életével megmutatja, hogy a szellem úgy él a halálon túl, hogy épp ennek az individualitásnak földi inkarnációján belül a halál nem jelent mást, mint bármely más fizikai esemény. Ezt tudta. De még valami mást is tudott az ó-héber okkult tanításokból. Tudta, hogy miután az eljövendő Krisztus, a Messiás, itt élt hús-vér testben és feltámadt – amikor győzelmet aratott a halál felett -, megváltozik a Föld szellemi szférája; a szellemi látás változást tapasztal majd benne. Míg azelőtt a szellemi látó nem látta a Krisztus-lényt a Föld szellemi atmoszférájában

–      akkor láthatta csupán, ha pillantását a Napszellemre irányította -, addig a Krisztus-impulzus által – és ezt jól tudta Pál – egy olyan változásnak kell előállnia a Föld léte számára, hogy halálon aratott győzelme után Krisztus megtalálható lesz a szellemi látó tudat számára a Föld szférájában. Ha tehát az ember szellemi látóvá válik, akkor a földi szférában látnia kell Krisztust mint a Föld hatékonyan működő szellemét. Arról azonban nem tudott meggyőződni Pál – amikor még Saul volt -, hogy az, aki Palesztinában élt és meghalt a kereszten, és akiről a tanítványai azt mondták, hogy feltámadt, valóban azonos volt-e azzal, akiről az ó-héber titkos tanítások szóltak. Az a lényeg, hogy Pált nem győzte meg az, amit fizikailag látott mindabból, amit az evangéliumok elmondanak. Akkor kezdett csupán meggyőződni arról, hogy Krisztus azonos az előre jelzett Messiással, amikor épp őrajta mutatkozott meg ez az előrevetített fény, amikor a mintegy felülről jött kegyelem által szellemi látóvá vált, és felfedezte Krisztust a Föld szférájában. Tehát már itt volt, már feltámadt – ezt kellett mondania önmagának. Miután Pál saját szellemi látásával meglátta Krisztust a Föld szellemi szférájában, tudta, hogy itt van. Ettől a perctől kezdve meg volt győződve arról, hogy Krisztus Jézus volt az, akit Messiásként vártak; de ennek az volt az alapja, hogy damaszkuszi élménye során szellemi látással felfedezte Krisztust a Föld szférájában. Ha tehát Pál valamivel később él, ha már nem hallhatja Palesztinában a Krisztus Jézus tetteiről szóló elbeszéléseket, ha nem hallhatja személyesen az evangéliumokat, akkor megtörténhetett volna, hogy csak később következik be damaszkuszi Krisztus-élménye, de akkor is ugyanerre a meggyőződésre jut. Mert ez az élmény nyilatkoztatta ki számára azt, hogy Krisztus már itt volt, és hogy az, aki a Föld szférájában megnyilatkozik, ugyanaz, mint akiről az ó-héber titkos tanítások szólnak! – Ez a Krisztus-esemény nincs időponthoz kötve. Pálnál igen korán bekövetkezett (a Golgotai Misztérium után), hogy ezáltal a kereszténység Pál révén elterjedhessen.

Nos, a Káli-yuga idején – 1899-ig – nem olyan volt az emberiség fejlődése, hogy az ember csak úgy egyszerűen részesülhetett volna egy ilyen Pál-élményben; az emberi képességek akkor még nem voltak ehhez elég érettek. Pál kegyelemként részesült benne, és kegyelemként részesültek mások is a hasonló élményekben. Most azonban abban a korban élünk, amikor be kell következnie annak a hatalmas fordulatnak, amikor is ki kell fejlődniük a természetes szellemi látás első csíráinak. Belépünk az ábrahámi korba, kivezetnek bennünket a szellemi világba. Ezzel megkapjuk azt a lehetőséget, hogy egy bizonyos számú ember – és az elkövetkezendő 2500 év folyamán egyre több és több – részesüljön a damaszkuszi élményben. A következő korszaknak az lesz a hatalmas, felmérhetetlen jelentősége, hogy sok ember számára újjáéled a damaszkuszi élmény; hogy azon képességek számára, melyekről az imént azt mondtuk, hogy meg fognak jelenni, észlelhető lesz a Föld szellemi szférájában található Krisztus, fel fog ragyogni számukra. Amikor az emberek képesek lesznek arra, hogy lássák az étertestet, látni fogják Krisztus Jézus étertestét is, ahogy azt Pál látta. Ez az, ami egy új kor jellegzetességeként elkezdődik, és az emberiség ilyen adottságú előfutárainál ez már az 1930-as, 1940-es években megmutatkozik. Ha az emberek figyelmesek lesznek, közvetlen szellemi látás útján átélik a damaszkuszi élményt, és ezáltal a Krisztus-esemény valóságát.

Érdekes párhuzam mutatkozik majd az események között. A következő két évtizedben az emberek egyre távolabb kerülnek az evangéliumok betűitől, egyre kevésbé fogják azokat megérteni. Hiszen a triviális magyarázók már ma is állandóan azt „bizonygatják”, hogy az evangéliumok nem történelmi forrásművek, hogy a történelmi Krisztusra egyáltalán nem hivatkozhatunk. A történelmi dokumentumok elveszítik a jelentőségüket az emberiség számára, és egyre nagyobb lesz azoknak a száma, akik tagadják Krisztust. Emellett igen rövidlátóak, akik azt hiszik, hogy a dolgokat pusztán történelmileg fent lehet még tartani. Nem nevezhetjük jó szándékú keresztényeknek azokat, akik elutasítják azt, hogy Krisztus Jézust szellemileg lehet bizonyítani. Krisztus Jézus szellemi bizonyítása azáltal fog megtörténni, hogy ápoljuk az emberek képességeit; hogy az emberek meg akarják látni a valóságosan jelenlévő Krisztust az étertestében. Bármilyen jó keresztényeknek is nevezik magukat azok, akik csak az okmányokra akarnak támaszkodni, valójában szétrombolják a kereszténységet. Bármennyire kiabálnak, bármilyen hangosan hirdetik is azt, amit a kereszténységről az írásos dokumentumokból tudnak, mégis tönkreteszik a kereszténységet, mert elutasítanak egy olyan szellemi tanítást, amely által Krisztus a közvetlen látás útján valósággá válik az emberek számára évszázadunkban.

Időszámításunk kezdetén az emberek már több mint háromezer éve leszálltak a sötét korszakba, és a külső képességeikre voltak utalva. Akkoriban Krisztus semmilyen más módon nem mutatkozhatott meg ezeknek a képességeknek – melyek szükségek voltak az emberiségfejlődés szempontjából -, mint fizikai inkarnáció révén. Az ember fizikai képességei ekkor érték el a legmagasabb fokot, ezért kellett Krisztusnak egy fizikai testben megjelennie. Az emberiség azonban egy lépéssel sem jutott volna előbbre, ha nem válhatna képessé arra, hogy Krisztus realitására magasabb képességekkel, a magasabb világokban is rátaláljon. Ahogy akkoriban pusztán fizikai képességekkel kellett Krisztust megtalálni, úgy most – újonnan kibontakozó képességeikkel – abban a világban fogják az emberek Krisztust megtalálni, ahol csak az étertestek láthatók. Mert Krisztus nem fog még egyszer megtestesülni fizikailag. Egyszer jelent meg csupán hús-vér testben, mert az emberi képességek egyszer voltak csak ráutalva arra, hogy Krisztus hús-vér testben álljon előttük. Most azonban magasabb- rendű képességeikkel érzékelni tudják majd Krisztus sokkal reálisabb étertestét.

Ez az a hatalmas esemény, amely előtt állunk: Krisztus Jézus újra megjelenik, először keveseknek, azután egyre több embernek. Ennek az eseménynek nem csak azok számára lesz jelentősége, akik akkor még fizikai testben élnek. Lesznek a most élő emberek közül néhányan, akik még akkor is fizikai megtestesülésükben lesznek, amikor ez a Krisztus-esemény bekövetkezik. Ők úgy fogják ezt az eseményt átélni, ahogy leírtam. Mások akkorra már átmennek a halál kapuján. De mint ahogy azt egy korábban itt tartott előadásomban elmondtam, miszerint a golgotai esemény sem csupán a fizikai világ számára ment végbe, hanem hatása átsugárzott az összes szellemi világba – mint ahogy Krisztus leszállása az alvilágba szintén valódi tény volt -, úgy századunk Krisztus-eseménye is hatni fog abban a világban, ahol halálunk és újraszületésünk között tartózkodunk, még ha más formában is fog hatni, mint ahogy azt az ember itt a Földön fogja átélni. Egyvalamire azonban szüksége lesz: azokat a képességeket, amelyekkel halála és újabb születése között észlelheti Krisztus megjelenését, csak itt, a fizikai síkon lehet megszerezni, innen kell ezeket magával vinnie halála és újabb születése közötti életébe. Vannak olyan képességek, melyeket itt a Földön kell elsajátítanunk. Nem ok nélkül helyeznek bele bennünket a Föld fizikai világába. Itt kell magunkévá tennünk azokat a képességeket, melyeket semmilyen más világban nem szerezhetünk meg. Azt a képességet például, hogy az előbb tárgyalt Krisztus-eseményt és a rákövetkező eseményeket megértsük, itt, ezen a Földön kell elsajátítanunk. És mindazok, akik itt a Földön a szellemtudomány közlései révén megszerzik most ezt a képességet, azok magukkal viszik ezt a halál kapuján át. Nem csak beavatás útján, hanem a szellemtudomány közléseinek értő befogadása által is elsajátíthatja az ember azt a képességet, azt a lehetőséget, hogy a halál és az újraszületés között, a szellemi világban is észlelhesse a Krisztus-eseményt. Akinél azonban a szellemtudomány híradása süket fülekre talál, annak várnia kell egy következő inkarnációig, hogy megszerezhesse azokat a képességeket, amelyeket itt kell megszereznie ahhoz, hogy a Krisztus-eseményt ott átélhesse. Ne gondolja tehát senki, hogy a Krisztus-eseményről szóló híradás, amely a szellemtudományos tanítások összessége alapján érthető csupán meg, nem lesz számára gyümölcsöző, ha akkor, amikor ez az esemény bekövetkezik, ő már átment a halál kapuján. Gyümölcsöző lesz az ő számára is.

Látjuk tehát, hogy a szellemtudományos kutatás egy újabb Krisztus-esemény előkészítője. Azok, akik a szellemről való tanítások lényegét egész lelki életük tartalmaként, eleven életként fogadják magukba, azoknak valóban fel kell nőniük a dolgok szellemi megértéséhez, és világosan kell látniuk, hogy újraébredő korunkat a szellemtudományon keresztül kell alaposan megérteniük. Meg kell értenünk, hogy a jövőben a legfontosabb eseményeket már nem a fizikai síkon kell keresnünk, hanem a fizikai síkon kívül; mint Krisztust, akit visszatérésekor éteri alakban, a szellemi világban kell keresnünk.

Ami most elhangzott, az újra és újra el fog majd hangzani a következő évtizedekben. Lesznek azonban olyanok, akik ezt félreértik, és azt mondják: Krisztus tehát újra eljön! Mivel meggyőződésükbe beleviszik azt a hitet, hogy ez egy fizikai visszatérés lesz, előkészítik a talajt az álmessiások számára. Mert bőven lesznek ilyenek a XX. század közepén. Kihasználják majd az emberek materialista hitét, materialista gondolkodását és érzését, és Krisztusnak adják ki magukat. Mindig voltak hamis messiások. Itt van például az az időszak a keresztes háborúk előtt, amikor Dél-Franciaországban fellépett egy álmessiás, akiben hívei egy fizikai testben megtestesült Krisztus-félét láttak. Azelőtt Spanyolországban lépett fel egy álmessiás, aki szintén sok követőre talált. Észak-Afrikában is nagy feltűnést keltett valaki, aki Krisztusnak adta ki magát. A XVII. században Szmirnában lépett fel egy ember Krisztusként. Sabbatai Cévinek[4] hívták, és rengetegen zarándokoltak el hozzá Lengyelországból, Magyarországról, Ausztriából, Spanyolországból, Németországból, Franciaországból; egész Európából, de Afrika és Ázsia nagy részéből is. Az elmúlt évszázadokban ez még nem volt olyan nagy baj, mert az emberiségtől akkor úgymond még nem kívánták meg azt, hogy megkülönböztesse az igazat a hamistól. Most élünk csupán abban a korban, amikor végzetessé válhat az, ha az emberek nem állják ki a szellemi próbát. Azok fogják kiállni, akik tudják, hogy az emberi képességek továbbfejlődnek, akik tudják azt, hogy azok a képességek, amelyekkel Krisztust a fizikai síkon kellett látniuk az embereknek, arra szolgáltak, hogy csupán a kereszténység megalapításakor lássák velük Krisztust ezen a módon. Az emberiség azonban nem jutna tovább, ha századunkban nem találná meg újra Krisztust egy magasabb rendű alakban. A szellemtudománnyal foglalkozó emberek feladata lesz az, hogy meg tudják különböztetni az álmessiásokat az egyedüli Messiástól, aki nem hús-vér testben, hanem szellemi lényként jelenik meg az újjáébredő képességek számára. S eljön majd az az idő, amikor az emberek ismét belelátnak a szellemi világba, és ott látni fogják azt az országot, ahonnan leáradnak azok az áramlatok, melyek valódi szellemi táplálékot nyújtanak mindannak, ami a fizikai világban történik.

Tudjuk, hogy az emberek régi szellemi látásukkal beleláttak a szellemi világba. A keleti írások tradíciói beszélnek egy szellemi országról, melybe az emberek egykor bepillanthattak; ebből szívhatták magukba mindazt az érzékfeletti tartalmat, ami a fizikai világba beáradhatott. Az ilyen leírások némelyike mélységes szomorúsággal beszél arról, hogy ez az egykor elérhető ország visszahúzódott az emberek elől. Ez az ország egykor valóban elérhető volt az emberek számára, és most, hogy a Káli-yuga, a sötét korszak véget ért, ismét elérhető lesz. A beavatás azonban mindig elvezetett oda, és a beavatottaknak mindig megvolt a lehetőségük arra, hogy lépteiket efelé a titokzatos ország felé irányítsák, amely a Káli-yuga alatt visszahúzódott az emberek elől, és amelyről azt beszélték, hogy mintegy eltűnt az emberi tapasztalat birodalmából. Megindítóak azok az írások, melyek erről az ősi országról beszélnek. Ez ugyanaz az ország, ahova a beavatottak állandóan újra és újra betérnek, hogy onnan hozzanak új áramlatokat és ösztönzést mindahhoz, amiben az emberiségnek évszázadról évszázadra részesülnie kell. Állandóan újra és újra betérnek ebbe a Shambalának nevezett titokzatos országba azok, akik a szellemi világgal ily módon állnak kapcsolatban. Ez az az ősforrás, amelyet egykor elért a szellemi látás, és amely azután a Káli-yuga alatt visszahúzódott. Úgy beszélnek róla, mint egy régi mesebeli országról, amely azonban vissza fog térni az emberek birodalmába. Most, hogy a Káli-yuga véget ért, ismét lesz Shambala. Az emberiség természetes emberi képességei révén ismét bele fog nőni Shambala országába, ahonnan a beavatottak erőt és bölcsességet merítenek missziójukhoz. Shambala van, Shambala volt és Shambala ismét lesz az emberiség számára. Amikor Shambala újra megmutatkozik, az emberek az elsők között Krisztust fogják megpillantani éteri alakjában. Kizárólag Krisztus vezetheti el az emberiséget ebbe a keleti írásokban eltűntnek mondott országba. Krisztus fogja az embereket Shambala országába elvezetni.

Ezt lelkünkbe kell vésnünk. Ez lehet az emberiség osztályrésze, ha a tegnap említett jelet (a Halley-üstököst – a fordító megjegyzése) helyes értelemben fogja fel. Ha az emberiség megérti, hogy most már nem szabad mélyebbre süllyednie az anyagba, hogy meg kell fordulnia, hogy kezdetét kell vennie egy spirituális életnek, akkor megadatik – először keveseknek, azután a 2500 év alatt egyre többeknek – ez a fénnyel átszőtt, az élet végtelen gazdagságával telt, szívünket bölcsességgel betöltő tündöklő ország, Shambala. Ez az az esemény, amelyet hirdetni kell azok számára, akiknek van fülük a hallásra és van szemük a látásra. Ez az esemény a legnagyobb fordulópontot jelenti az emberiség fejlődésében a kereszténység megalapítása utáni ábrahámi kor hajnalán. Ez lesz az az esemény, amely által az emberek egy magasabb szinten fogják megérteni a Krisztus-impulzust. Mert az lesz a különös, hogy a bölcsesség ezáltal semmit sem fog veszíteni az értékéből. Minél inkább látóvá válnak az emberek, annál nagyobbnak, annál hatalmasabbnak fogják látni Krisztust! Csak ha az emberek bepillantást nyerhetnek Shambalába, akkor fognak belátni jó néhány dolgot, ami benne van ugyan az evangéliumokban, de egy bizonyos fajta damaszkuszi élményre lesz szükségük ahhoz, hogy felismerjék, mi áll az evangéliumokban. Ily módon abban a korban, amikor az emberek a leghitetlenebbek lesznek a dokumentumokkal szemben, létre fog jönni Krisztus Jézus új hitvallása, éspedig azáltal jön létre, hogy belenövünk abba a régióba, ahol a legközelebb találkozhatunk vele, belenövünk Shambala titokzatos országába.



[1]  Rudolf Steiner: Az emberiség létesülésének mélyebb titkai az evangéliumok fényében (GA 117).

[2]  Rudolf Steiner: A világ, a Föld és az ember, és tükröződésük az egyiptomi mítosz és jelenlegi kultúránk összefüggésében (GA 105).

[3]  Johannes Tauler (1300-1361 körül): Eckhart mester tanítványa.

[4]  Sabbatai Cévi (1626-1675). Lásd: J. Kastein: Sabbatai Cévi, az ismiri messiás (1930).

A spirituális korszak kezdete. Az üstökösök és jelentőségük a földi lét számára

München, 1910. március 13.

[A kozmikus erők hatása az alvó emberre. A Nap és a Föld ellentéte a Kozmoszban; megfelelője az emberben mint az emberi fej és a végtagok ellentéte. A férfi és a női jelleg összefüggése a Hold- és az üstökös-jelleggel. A materializmus kifejlődése és a Halley-üstökös. A jövő szellemi látása.]

Ezúttal néhány olyan dolgot fogunk megbeszélni, amelyek alkalmasak arra, hogy elvezessenek jelenkorunk megértéséhez. Tudjuk, hogy a fejlődés itt a Földön úgy játszódik le, hogy az ember minden földi megtestesülésében új élményekhez juthasson, és új tapasztalatokat szerezhessen. Földi fejlődésünk eseményei ezért úgy rendeződnek el, hogy az ember, két egymást követő inkarnációjában, nem találkozik ugyanazokkal a viszonyokkal; ami azt jelenti, hogy a Föld a két inkarnáció között eltelt időszak alatt megváltozik. A külső tudás azonban ezt nem tekinti át olyan mélyen, hogy megláthassa, miszerint a hosszú időszakok alatt minden alaposan megváltozik. Ebből levonhatjuk azt a következtetést is, hogy önmagunkat is csak akkor érthetjük meg igazán, ha ismerjük a Föld fejlődésének azt a korszakát, amelyben élünk, és ha a közeljövőről is képet tudunk alkotni. Mindemellett azt is tekintetbe kell vennünk, hogy az előttünk álló ember, minekutána végtelenül hosszú időszakokon át fejlődött, igen bonyolult lény.

Az ember éber állapotában alapvetően másmilyen lény, mint alvó állapotában. Hiszen tudjuk, hogy lényének négy része alvás közben két csoportra válik szét: míg fizikai és éterteste a fekhelyén nyugszik, addig asztrálteste és énje a szellemi világba távozik, hogy ott a szellemi világ törvényeinek megfelelően éljen. Azt már korábban megtudtuk, hogy a fizikai és az étertest nem maradhatna fenn mostani formájában, ha őket az asztráltest és az én anélkül hagyná el, hogy ez utóbbiak helyét közben ne foglalná el valami. Egy ilyen lehetőség nélkül az alvó embernek növényi értéke volna csupán. Míg a növény mint zárt organizmus életképes, addig az alvó ember nem, mivel fizikai és étertestének olyan a felépítése, hogy asztráltestének és énjének át kell ezeket hatnia. Amíg tehát az embert emberi énje és asztrálteste elhagyja, addig fizikai és étertestét éjszaka egy másik lény egy vele egyenértékű, de isteni-szellemi asztráltesttel és hozzá illő énnel hatja át. Azt, ami az alvó emberből ott marad, átengedjük a világ külső szellemi hatalmainak. Ami tehát a fizikai világban van, az beleillesztődik a makrokozmosz szellemi hatalmaiba, a makrokozmosz szellemi hatalmai pedig az emberi én és az asztráltest korlátozása nélkül dolgoznak.

Ma megismerünk néhányat a nagyvilág emberre ható erői közül. A világ szellemi erői sokféle és igen bonyolult kölcsönhatásban állnak az emberrel. Az ember valójában egy kis világ, s ebbe alvás közben a nagyvilágból tükörkép- szerűen beleáramlik valami. Mindezt csak akkor érthetjük meg, ha behatolunk a világ mélységes titkaiba.

Ha jelen korunkban a tudomány rátalál egy-egy igazságra, akkor az emberek úgy vélik, hogy ezt az igazságot ezek után bizton birtokolhatják. Az antropozófusnak azonban ki kell fejlesztenie az ilyen igazságok súlya iránt egy érzéket, hogy megállapíthassa: lényeges vagy lényegtelen igazságról van-e szó; olcsó, kézenfekvő igazsággal áll-e szemben, vagy olyannal, amely mélyen bevezeti őt a világ titkaiba. Ez a hiányos megértés jelenik meg mindabban, amikor az emberek kétségbevonhatatlan igazságokat állapítanak meg, melyek azután döntő tényezőként szerepelnek fontos végkövetkeztetések levonásakor. Például összehasonlítják az ember csontjainak és izmainak számát a magasabb rendű állatokéval. Az, hogy ez az igazság fontos-e az ember és az állat viszonyában, nem derül ki minden további nélkül ebből a tényből. Egy másik, fontos igazságba azonban tulajdonképpen naponta beleütközünk. Ez pedig az, hogy az ember – eltérően minden más földi lénytől, és azokkal ellentétben – fizikai értelemben véve szabadon tekinthet a világtérbe, hogy gondolataival és képzeteivel felemelkedhessen ahhoz, ami nem tartozik a Földhöz. Az állatok nem tudnak elemelkedni a Földtől, nem szabadulhatnak el tőle. Bármennyire is hangsúlyozzák a majom fejlődésének hasonlatosságát az emberéhez, mégis azonnal feltűnik, hogy a majomnál a járás és az állás tekintetében nem sikerült a felegyenesedés kísérlete. Az ember Földtől való felemelkedését ezért egy nagyon fontos, szellemi értelemben vett igazságnak kell tekintenünk. Amit az emberben találunk, az mind a nagyvilág mikrokozmikus utánzata. Az ember szabad felemelkedése a fej és a végtagok mikrokozmikus viszonyában fejeződik ki. Ezt azonban odakint a nagyvilágban is megtaláljuk, mégpedig a Nap és a Föld viszonyában. Azáltal, hogy ezt az összefüggést hatni hagyjuk magunkra, megérezzük, hogy míg az állat organizációját kizárólag a Föld határozza meg, addig az embert – szabad kitekintésében, érzésében és gondolkodásában – a Nap határozza meg. Ez az ellentét elsőre nem érthető, ezért csak lassan közelítjük meg.

Az ember világmindenséghez való tartozását akkor értjük meg, ha tudjuk, hogy a Földnek a Nap küldi azokat a bizonyos erőket, amelyek által az ember organizációja a jelenlegi állapotáig fejlődhetett. A Nap erői által irányul az ember feje felfelé, a Föld erői pedig lefelé húzzák a végtagjait. A végtagok a fejtől kapják a parancsokat, miként a Földet a Nap irányítja.

Ma még egy másik ellentétet is ki szeretnénk emelni. Az eddig elmondottakban minden ember egyenlő. Nem különböztetjük meg a nőt és a férfit. Az emberi organizmusban azonban jelen van a férfi és a nő ellentétessége. Az említett analógiák alapján megkérdezhetjük: van a világmindenségben olyasfajta ellentét is, mint amilyen a férfi és a nő között áll fenn; ahogyan azt az előzőekben a fej és a végtagok esetében láttuk? – Ezen a ponton különösen fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a szellemtudománynak semmi köze sincs az olyan leírásokhoz, amelyek a férfi és a női jelleg ellentétét ki szeretnék terjeszteni az egész nagyvilágra. Ezek korunk sematikus materializmusának következményei; mai tudományunk bárdolatlanságából fakadnak. Mostani fejtegetéseink nem így értendők. Itt azt értjük ezen, hogy a férfi és a nő ellentéte nem más, mint egy makrokozmikus ellentét legalsó kifejeződése. A földi lét tekintetében a férfi és a nő ellentéténél először is határozottan rá kell mutatnunk arra, hogy itt kizárólag a két külső burokról, a fizikai és az étertestről beszélhetünk. Az asztráltestnek és az énnek semmi köze sincs ehhez az ellentéthez, tehát a következő fejtegetéshez sem.

Először is meg kell említenünk a szellemi látó megismerésnek azt a tényét, miszerint az emberről alapjában véve csupán a fej és a végtagok adhatnak valódi benyomást. Tehát ha minden fizikaiban megszólal a szellemiség, akkor azt kell megfigyelnünk, hogy a fizikai mennyiben lehet a szellemiség kifejeződése; valóságos, avagy valótlan képet nyújt-e róla. Valóságos képet csak a fej és a végtagok nyújtanak. A többi nem felel meg a szellemiségnek, így az ember férfi és női mivolta sem. A szellemi kutató a fejet és a végtagokat ismeri el csupán a szellemiség igazi képmásának, az összes többi hamis ábrázolás. Ez abból ered, hogy a férfivé és nővé történő szétválás a lemúriai korra vezethető vissza, amikor is még egyetlen alak egyesítette magában mindazt, amit most különváltan látunk. A szétválás azért következett be, hogy a további fejlődéshez hozzákötődhessék egy egyre inkább anyagivá válás. Ily módon az ember egy szellemi ősformából egyre jobban materializálta az alakját. A semlegesnemű formában alakja közelebb állt még a szellemhez. A további fejlődés női iránya során ez az alak mintegy visszamaradt egy régebbi formában, az ember egy szellemibb formájában. A női alak megtartotta ezt a szellemibb formát, nem szállt le olyan mélyen az anyagba, mint ahogy az a szabályos fejlődésnek valójában megfelelt volna. A nő ily módon megtartotta a fejlődés egy régebbi fokának szellemibb alakját. Ezzel konzervált valamit, ami voltaképpen valótlan. A nő a szellemiség képmása ugyan, de egy materiálisan torz alakban. A férfinél ez éppen fordítva van. Átugrotta a fejlődés szabályos menetét, tehát túlhaladt rajta, és egy olyan külső alakot fejez ki, amely materiálisabb, mint a mögötte lévő – a szabályos középnek megfelelő – árnyalak.

A nő előtte áll ennek a valódi középnek, a férfi túlhaladt rajta. Egyik sem adja vissza az igazi embert. Az emberi alakban tehát nem találjuk meg a legmagasabbat, a legtökéletesebbet. Ezért aztán megpróbálták hozzátenni azt, ami például a régi papi öltözékben fejeződik ki, hogy ezáltal az emberi, és különösen a férfi alakot igazabb módon jelenítsék meg természetes mivoltánál. Érezték azt, hogy a természet hamisan is ábrázolhat. A női alak a Föld életének egy régebbi fokozatára vezet vissza bennünket, a régi holdkorszakba. A férfi forma túlvezet a Földkorszakon, a Jupiter-létbe, de egy ehhez még nem életképes alakban.

A férfi és a női jelleg ellentétének a makrokozmoszban az üstökösök és a Hold ellentéte felel meg. A Hold a Földnek egy darabja, amely később vált le róla, minthogy a Nap a Földtől különvált. Az választódott ki, amit a Föld nem használhatott fel, mert akkor az emberi forma a fejlődése során elcsontosodott, elfásult volna. A Hold túl gyorsan lezárta volna az ember fejlődését. A Hold azt jeleníti meg, teljesen kiszáradtan és elöregedve, ami csak később, a Jupiter-létben válik majd újra életképessé, most azonban mintegy halálra van ítélve.

Az üstökös valami olyasmit jelenít meg, ami a régi Holdlétből mintegy átnyúlik földi létünkbe, valami olyasmit, ami fejlődésében visszatartva nem jutott el a Földig, hanem visszamaradt egy magasabb, szellemibb fokon. A Hold ezzel szemben Földünkből jött létre, és túl is haladt rajta. Maga a Föld a kettő között van. Az üstököst és a Holdat tehát úgy tekinthetjük – hasonlóan a női és a férfi alakhoz -, mint a normális fejlődés visszamaradt, illetve túlhaladott formáját. Az üstökös bizonyos módon úgy viselkedik, mint az emberi létben a női természet. Egy hasonlattal még érthetőbbé tehetjük, mit is jelent az üstökös a földfejlődés számára. Ha tisztán látjuk azt, hogy a földfejlődés a holdfejlődés és a Jupiter-lét között helyezkedik el, akkor tudatában kell lennünk annak is, hogy a régi Holdon más természeti törvények uralkodtak, mint a Földön, amit részben az üstökösökön is látunk. Mellesleg jegyezzük meg, hogy éppen az üstökösök létével kapcsolatosan kaptunk egy példát arra, miként igazolta a tudomány később azt, amit 1906 júniusában mondtam el a párizsi Teozófiai Kongresszuson tartott előadásomban: hogy ugyanis az üstökösök konzerválják a régi Hold akkori természeti törvényeit. A régi Holdon szerepük volt többek között bizonyos szénvegyületeknek és ciánvegyületeknek, tehát ezeket ki kellene tudnunk mutatni az üstökösökben. És a színképelemzés időközben valóban be is bizonyította, hogy az üstökösben cián-hidrogén vegyületek találhatók. A szellemtudomány közlései tehát megegyeznek a materiális tudomány által megtalált tényekkel.

Mit jelent a Föld számára az üstökös léte? Milyen küldetés kapcsolódik hozzá? Ezekre a kérdésekre legalább hasonlat- szerűen felelünk, és utalunk arra, hogy a férfi és a nő földi ellentétében kétféle élet játszódik le. A család mindennapi eseményeinek lefolyása olyan szabályos reggeltől estig, mint a nyár és a tél, vagy a napfény, a vihar, a zivatar és a jégeső váltakozása. Ez így megy egy ideig. Majd jön valami, ami ebbe beleszól, ami beható változást hoz létre, például egy gyermek születése. Ez megszakítja a dolgok megszokott menetét, és újat hoz a férfi és a nő együttélésébe. Ezt összehasonlíthatjuk az üstökös feladatával, melyet a földi élet szempontjából hordoz. Azt hozza be földi életünkbe, ami a kozmosz női eleméből származik. Amikor az üstökös megjelenik, előrelendülést hoz létre az emberiség fejlődésében. Nem is annyira a tulajdonképpeni előrehaladásban, hanem mindabban, amit még beleoltanak az emberiségbe. Ezt megfigyelhetjük például a Halley-üstökösön, pontosabban a mögötte álló szellemi erőkön. A Halley-üstökös megjelenése mindig valami új megjelenéséhez kapcsolódott a földfejlődés számára. Jelenleg ismét visszatérőben van. Ezzel materialista értelemben egy új korszak kezdődik. Ez jól követhető a három legutóbbi – az 1682-es, 1759-es és 1835-ös – években történt megjelenésén. 1759-ben belőle hatottak azok az erők és szellemi hatalmak, amelyek a materialista felvilágosodás szellemét hozták el. Az, ami a Halley-üstökös mögött rejlő szellemek és erők ösztönzésére például Holbach báró[1] „Systéme de la Nature”-jében, vagy a francia enciklopédisták működésében ebben az értelemben kibontakozott, rendkívül felbosszantotta Goethét. Amikor a Halley-üstökös 1835-ben újból megjelent, a materializmus igen feltűnően tükröződött például Büchner és Moleschott nézeteiben, melyek azután a XIX. század második felében a legszélesebb körökben befogadásra találtak. Idén, 1910-ben, egy újabb megjelenését éljük át ennek az üstökösnek, ami a most megbeszélt szemlélet értelmében egy kritikus évet jelent. Minden erő azon dolgozik, hogy az emberi lélekből egy még laposabb, még rosszabb érzületet hozzon világra, a világszemlélet materialista mocsarát. Az emberiség hatalmas próbatétel, hatalmas megpróbáltatás előtt áll, és arról lesz szó, hogy bebizonyítsa azt, hogy a felemelkedés impulzusa még a legmélyebb, legfenyegetőbb zuhanásnál is jelen van. Mert különben az ember nem tudná leküzdeni azokat az akadályokat, melyeket a materialista szemléletek gördítenek útjába. Ha az ember nem volna kitéve a materializmusnak, nem is tudná ezeket saját erőiből legyőzni. Most érkezett el annak az ideje, hogy válasszon a spirituális és a materialista irány között. Ehhez a kritikus évhez a feltételeket a Kozmosz küldi el hozzánk.

A szellemtudományt a nagy égi jelekről olvasták le és hozták el a világba azok, akik értelmezni tudják ezeket a jeleket, e hatalmas írás jegyeit. Az emberiség megóvása érdekében – hogy ne kövesse azt a materialista utat, amely külsőleg a Halley-üstökös megjelenésében mutatkozik meg – a szellemtudománynak kell megadnia az ellentétes impulzust. A Kozmosz tehát – más jelekkel – a felfelé vezető útra segítő erőket is elküldi hozzánk.

A golgotai esemény bekövetkeztekor a Nap tavaszpontja egy ideje már a Kos jegyében állt. Ez a pont 25920 év leforgása alatt halad végig az Állatöv tizenkét csillagképén. Az előrehaladás következtében az történt, hogy a tavaszponttal most beléptünk a Halak csillagképébe. A XX. század közepéig eljutunk e csillagkép bizonyos pontjáig. A Kos csillagképe a Káli-yuga, a sötét korszak befejezését jelenti, amely a keleti filozófia szerint Krisztus előtt 3101-ben kezdődött. A Nap tavaszpontja akkor a Bika csillagképén haladt át. Ennek az eseménynek a képmását a perzsa Mithras-bikában és az egyiptomi Ápisz-bikában alkották meg. A Kos csillagképen való áthaladás képmását az argo- nautákról szóló monda aranygyapjában, majd abban a kifejezésben találjuk meg, amely Krisztust mint bárányt nevezi meg. Az első keresztények a kereszt lábánál általában egy bárányt ábrázoltak.

A Káli-yuga 1899-ben fejeződött be. Krisztus előtt 3101-től Krisztus után 1899-ig, 5000 évig tartott tehát az a korszak, melynek során a fizikai síkon lejátszódó események megfigyelésénél az emberek kizárólag fizikai érzékszerveikre hagyatkozhattak, anélkül, hogy a szellemi látás képességét segítségül hívhatták volna. Most azonban elkezdenek kialakulni azok a képességek, amelyek az emberi természetet ismét fel tudják majd vezetni a spirituális fejlődéshez. Az én mostani tudatának elérése kizárólag a Káli-yuga idején – és csakis az ebben a korban lehetséges módon – mehetett végbe, és ennek meg is kellett történnie. Ehhez az én-tudathoz mostantól kezdve egy szellemi látó tudat csatlakozhat – mely a következő 2500 évben fog kifejlődni -, ami által a világ fizikai-érzékelhető felfogásához hozzájárul majd annak szellemi felfogása is. Ezt a XX. század közepe táján hozzánk küldött erők fogják lehetővé tenni számunkra; az emberek tehát elkezdik majd látni az éter- és az asztráltestet, mégpedig oly módon, hogy ez az egyes előfutároknál már természetes képességként jelenik meg. Ha valaki meg akarja majd valósítani valamely szándékát, vagy tervét, akkor egyfajta álomkép jelenik meg előtte, ami nem más, mint a végrehajtandó tett karmikus beteljesedésének előre történő meglátása. Közben az emberiség belesüllyedhet a materialista világ- és életszemléletek mocsarába. Könnyen megtörténhet, hogy az ekkor jelentkező gyenge szellemi látóképességeket nem annak tekintik majd, amik, és az ezzel rendelkező embereket őrülteknek, fantasztáknak tartják. Mert aki egyáltalán nem hallott még a szellemtudományról, az nem ismeri fel ezeket a finom képességeket. Ezek a jelek ennek ellenére igazak. Ha azonban a spirituális világszemlélet győzedelmeskedik, akkor az említett képességeket gondosan ápolni fogják az emberiségben, és a szellemi látóképességgel rendelkező emberek képesek lesznek arra, hogy szellemi igazságokat hozzanak le a szellemi világból.

Ilyen körülmények között azt mondhatjuk, hogy a világ fejlődésének egy fontos pontja előtt állunk, melyet elő kell készítenünk, nehogy már csírájában agyontapossák azt, ami Földünket egy új képességgel akarja elárasztani. Ma csak a beavatottak ismerhetik meg azt, amit akkor a szellemi szervekkel mint szellemi világot, szellemi atmoszférát lehet majd látni. Hosszú ideig tart még azonban, míg az első gyenge képességek eljutnak erre a fokra, vagy akár csak addig a magasságig is felfejlődnek, ahogyan ezeket a képességeket az ősi emberiség – akkor még csak álomszerű szellemi látásával, eksztatikus állapotaiban – ismerte. Ez az állandóan fejlődő képesség azonban szellemi burokként veszi majd körül Földünket. A keleti írások – különösen a tibetiek – sokat beszélnek egy bizonyos eltűnt országról, amit szomorúan Shambalának neveznek, amely ország eltűnt a Káli-yuga korában. Jogosan mondják azonban, hogy a beavatottak visszavonulhatnak Shambalába, hogy onnan hozzák el az emberiségnek azt, amire fejlődésének elősegítéséhez szüksége lesz.

Minden bodhiszattva Shambala országából hoz erőt és bölcsességet. Az átlagos fejlettségű ember számára azonban eltűnt. Vannak olyan jövendölések, miszerint Shambala ismét vissza fog térni az emberekhez. Ha a szellemi látás gyenge erői megjelennek, egyre jobban megerősödnek és kiterjednek; ha az emberek felveszik ezeket a Nap-létből származó, jó erőket, hogy ezek működjenek a Halley-üstökös erői helyett, akkor Shambala visszatér. Abban a korban élünk, amely előkészíti az emberiséget az új szellemi látás kifejlődésére, ami a következő 2500 évben fog végbemenni. Ez az előkészület állandóan folytatódni fog, mind a születés és a halál, mind a halál és az újabb születés közötti időben. A következő előadás tárgya az lesz, hogy mi minden fog ekkor történni.



[1]  Paul Heinrich Dietrich Holbach (1723-1789): német származású francia író, filozófus, enciklopédista. Fő műve: A természet rendszere (1770).

A hegyi beszéd. Shambala országa

München, 1910. március 15.

[Az emberi én leszállása és a Krisztus-esemény. Keresztelő János tanítása és a keresztelés. A hegyi beszéd boldogságai és az emberi lénytagok. Az éteri látás mint természetes képesség kifejlődése. Krisztus éteriségben való megjelenésének jelentősége az élők és a holtak számára.]

Tegnapelőtt utaltunk arra, hogy az emberiség a jelen időpontban súlyos események felé halad. Hogy miről is van szó, azt akkor érthetjük meg, ha korunkat teljesen belehelyezzük az emberiségfejlődés menetébe. Ily módon újból megjeleníthetünk egynémely ismert és ismeretlen tényt. Tudják, hogy a Krisztus-esemény megjelenése előtt elhangzó egyik leglényegesebb kijelentés ez volt: „Változtassátok meg a lelki felfogásotokat, mert a mennyek országa közel jött hozzátok.” Ezek mélyreható, jelentős szavak, mert arra utalnak, hogy az egész lelki fejlődéssel kapcsolatban jelentős dolgok történtek akkoriban. Az úgynevezett Káli-yugából, avagy sötét korszakból akkorra valamivel több mint 3000 év telt el. Mi az értelme ennek a korszaknak? Ebben a korszakban az ember – szokásos körülményei között – egyedül arra hagyatkozhatott, ami külső érzékszerveinek megnyilvánult, és amit az agy eszközéhez kötődő értelem meg tudott közelíteni. A Káli-yuga sötét korszakában ez volt minden, amit képes volt megtapasztalni, tudni és érteni. Ezt a sötét korszakot megelőzte egy másik, amikor az ember nem csupán a külső érzékeire és az értelmére volt utalva, hanem többé- kevésbé emlékezett még azokra a régi, álomszerű állapotokra is, amelyek lehetővé tették számára a szellemi világhoz való kapcsolódást. Erről az ősi emberi korról akarunk most képet alkotni.

Az ember nem csupán az ásványok, a növények és az állatok világát, valamint önmagát észlelte a fizikai ember birodalmában, hanem egy ébrenlét és alvás közötti állapotában láthatta az istenek világát is. Önmagát ekkor a hierarchikus rend legalsó tagjának észlelte, maga felett pedig az angyalokat, arkangyalokat, és így tovább látta. Átélése révén tudta, hogy a szellemi világ tagadása ostobaság volna, mint ahogy ma ostobaság volna az ásványi, a növényi és az állati birodalom tagadása. Az ember megismerése azonban nem csupán e birodalmak ismeretéből fakadt, hanem lehetősége nyílt arra is, hogy áthassa magát a szellemi világ birodalmának erőivel. Ilyenkor extázisban volt, én-érzése háttérbe szorult, a szellemi világ azonban valósággal beleáradt. Ennélfogva nem csupán tudással és tapasztalattal rendelkezett, hanem például ha megbetegedett, az extázis révén felfrissüléshez és gyógyuláshoz is juthatott. Azokat a korszakokat, amikor az ember még közvetlen kapcsolatban állt a szellemi világgal, a keleti bölcsesség Krita-yugának, Treta-yugának és Dvapara-yugának nevezte. E legutóbbiban nem pillanthatott már be közvetlenül a szellemi világokba, úgy emlékezett csupán rájuk, mint az öregember a fiatalságára. Ezután mintegy bezárultak a szellemi világ kapui. Az ember szokványos tudatállapotaiban nem érintkezhetett a szellemi világgal. Egy olyan kor jött el, amikor már csak az okkult iskolázás hosszú, szigorú előkészülete alapján lehetett a szellemi világ felé fordulni. A Káli-yuga ideje alatt olykor behatolt valami a szellemi világból a fizikaiba. Ez azonban legtöbbször nem a jó hatalmaktól érkezett, hanem démoni természetű volt. Az evangéliumok leírásaiban szereplő, sajátos betegségekben szenvedő személyiségek megbetegedései – melyet megszállottságnak neveztek – minden esetben ezekre a démoni hatásokra vezethetőek vissza. Ezekben a betegségekben gonosz szellemi lények befolyását kell felismernünk. A kis Káli-yuga Krisztus előtt körülbelül 3000-ben kezdődik, és az jellemzi, hogy a szellemi világ kapui lassanként teljesen bezárultak az átlagos tudat előtt, így minden megismerést az érzékelhető környezetből kellett megszerezni. Hogyha ez így folytatódott volna, az ember teljesen elveszíti a szellemi világgal a kapcsolatot. Addig még megőrzött ugyan a hagyomány révén egynémely emléket, ekkor azonban ezzel is egyre jobban elveszítette a kapcsolatot. Mert a tanító mint a hagyomány őrzője sem tudott már közvetlenül beszámolni neki a szellemi világról. A szellemi világ felvételéhez nem volt már meg a képessége. Az emberiség megismerése egyre inkább csak az anyagra terjedt ki.

A fejlődés további menetében az emberek nem találhattak volna rá újból a szellemi világgal való kapcsolatra – még ha meg is próbálják -, hogyha másfelől nem történik valami. Ez azáltal jött létre, hogy az az isteni lény, akit Krisztusnak nevezünk, megtestesült a fizikai síkon.

Régebben az ember felemelkedhetett a szellemi lényekhez. Most azonban a szellemi lényeknek kellett egészen közel jönniük az emberhez; teljesen le kellett szállniuk az ember szférájába azért, hogy az ember az én-lényével felismerhesse őket. Ezt az időpontot a régi korokban profetikusan kinyilatkoztatták. Elmondták, hogy az ember akkor majd saját énjével és énjében találja meg a kapcsolatot istenéhez. Amikor azonban ez a pillanat elérkezett, erélyesen kellett az embereket figyelmeztetni arra, hogy az ígért időpont valóban eljött. Ezt Keresztelő János tette meg a legerőteljesebben. Utalt arra, hogy az Idők megváltoztak, és ezt mondta: „Elközelített a mennyeknek országa!" Hasonlóképpen utalt erre azután Krisztus Jézus is. A legjelentősebb utalást azonban erre vonatkozólag, még ezt megelőzően, a Jordán folyóbeli keresztelések – melyben sok ember részesült János révén -, valamint János tanítása jelentették. Ez azonban önmagában még nem tette volna lehetővé a változást. Számos embernek kellett a szellemi világban olyan élményhez jutnia, amely felélesztette benne azt a meggyőződést, hogy egy istenség fog megnyilatkozni. És ez a vízbemerülés révén történt meg. Mikor valakit a vízbe- fulladás fenyeget, meglazul az étertest és a fizikai test közötti kapcsolat, az étertest részben kiemelkedik a fizikai testből, és az ember átéli a világfejlődésben bekövetkező új impulzus jelzését. Ebből adódik ez a hatalmas intelem: változtassátok meg a lelki felfogásotokat, mert közel van a mennyek országa! Olyan lelkiállapotba kerültök, amely által kapcsolatba léptek majd a leszállott Krisztussal. Az Idők beteljesedtek.

Krisztus Jézus az Idők beteljesüléséről az úgynevezett hegyi beszédben adta meg a legbehatóbb tanítást. Mindazonáltal ez nem a népnek szóló beszéd volt, mert: „Amikor pedig Krisztus látta a sokaságot, elment, és a tanítványainak nyilatkozott meg”. Ekkor Krisztus nagyjából a következőket nyilatkoztatta ki nekik. A régi korokban az embert az extázisban töltötte be az istenség, énjén kívül lett boldog; közvetlen átélése volt a szellemi világról, ahonnan szellemi erőket hozhatott le, és gyógyító erőket meríthetett. Most azonban – mondta Krisztus Jézus a tanítványainak – azt az embert töltheti be az istenség, aki önmagán belül hatja át magát az Isten- és a Krisztus-impulzussal; aki ebben az impulzusban magát énként tudja kibontakoztatni. Korábban az emelkedhetett fel csupán a szellemi világba, akit betöltöttek ennek a szellemi világnak az áramlatai, csak őt nevezhették boldognak, szellemben gazdagnak. Ez volt a régi értelemben vett szellemi látó, és a legritkább személyiségek közé tartozott. A legtöbb ember a szellem koldusa lett. Most azonban azok találhatták meg a mennyek országát, akik az énjükben keresték. Ami az emberiség egy ilyen jelentős korszakában történik, az mindig az egész emberért történik. Ha ez lényének akár egyetlen részét is megragadja, a többi is vele csendül. A mennyek országának közelségétől az ember minden része megelevenedik: fizikai teste, éterteste, érzőlelke, értelmi- vagy kedélylelke, tudati lelke, énje és lelkének magasabb tagjai. Ezek a tanítások megegyeznek az ősi kozmikus bölcsesség nagy tanításaival.

Régebben a szellemi világba való belépéskor az étertestnek könnyen el kellett válnia a fizikai testtől, amelynek tehát egészen különös természetűnek kellett lennie. Ezért mondta Krisztus Jézus a fizikai testre utalva: boldogok lehetnek a koldusok, vagyis akik a szellemben szegények, mert ha helyesen fejlesztik az én által irányított külső testet, megtalálják a mennyek országát. – Az étertestről azután azt mondta: régebben az emberek kigyógyulhattak testi és lelki szenvedéseikből, ha extázis révén felemelkedtek a szellemi világba. Ha a szenvedőket most bensőségesen áthatja az istenség, meggyógyulnak, megvigasztalódnak; önmagukban találják meg az alapot és a vigaszt. – Az asztráltestről pedig ezt mondta: akik azelőtt vad, viharos szenvedélyeket és impulzusokat tápláltak asztráltestükben, azáltal szelídültek meg, hogy az isteni-szellemi lényektől nyugalom, higgadtság és megtisztulás áradt feléjük. – Most azonban saját én-erejük által Krisztus hatására kell az embereknek az asztráltestük megtisztításához szükséges erőt megtalálniuk. Most a Föld lett az asztráltest megtisztulásának helyszíne. Ezért kellett az asztráltestre vonatkozó impulzust úgy leírni, hogy csak azok lehetnek boldogok és Istennel telítettek asztráltestükben, akik a kiegyensúlyozottságot megszerzik; sorsuk és fizetségük a Föld minden reménysége és java lesz. – A negyedik boldogság az érzőlélekre vonatkozik. Aki érzőlelkében valóban meg akar tisztulni, és magasabb fejlődést akar benne átélni, az megkapja énjében Krisztus impulzusát, szíve szomjazni fogja az igazságot, betölti az istenség, és énje önmagában kapja meg táplálékát. – A következő lénytag az értelmi- vagy kedélylélek. Az én az érzőlélekben tompán szendereg, és csak az értelmi- vagy kedélylélekben ébred fel. Ha énünkkel az érzőlélekben szendergünk, akkor nem vagyunk képesek megtalálni minden emberben azt, ami valóban emberré teszi, az énjét. Mielőtt az ember kifejleszti magában az énjét, fel kell növesztenie érzőlelkét a magasabb világokba, hogy ott észlelhessen valamit. Hogyha azonban kifejleszti magát az értelmi- vagy kedélylélekben, képes észlelni a mellette lévő embert. Minden eddig említett lénytagnál emlékeznünk kell arra, ami az előző birodalmakban megadatott. A lélek csak az értelmi- vagy kedélylélekben telítődhet azzal, ami az egyik embertől a másikhoz áramlik. Az ötödik boldogság mondatfűzésében valami különlegesnek kell megjelennie: az alanynak és az állítmánynak azonosnak kell lennie, mert arra kell utalnia, amit az én bontakoztat ki magában. Ez az ötödik mondat így szól: „Boldogok az irgalmasok, mert irgalmasságot nyernek.” Ez egy keresztpróba, amit itt egy okkult iratnál végzünk. Krisztus mindezeket megígérte az emberi természet egyes lénytagjaira vonatkozóan – minden összhangban van.

A Boldogságok következő mondata a tudati lélekre vonatkozik. Általa az én – mint tiszta én – oly módon jut fejlődéshez, hogy felveheti magába Istent. Ha tehát az ember képes idáig feljutni, akkor képes lesz az isteni egy cseppjét, az énjét, önmagában észlelni. Megtisztított tudati lelke révén láthatja az Istent. A Boldogságok hatodik mondatának tehát Isten látására kell vonatkoznia. Az én és a tudati lélek külső fizikai kifejeződése a fizikai vér, és amiben ez különösképpen kifejezésre jut, az az emberi szív, mint a megtisztított én kifejeződése. Krisztus ezért így szólt: „Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják Istent. ” Ezzel éppen arra utal ilyen bensőségesen, hogy szívünk az énnek, az emberben levő isteninek a kifejeződése.

Most még ahhoz kell felemelkednünk, ami a tudati léleknél is magasabb, a manaszhoz, a buddhihoz és az atmához. A jelenlegi ember kifejlesztheti lelkének három részét; magasabb lénytagjait – a szellem-ént, az életszellemet és a szellemembert – azonban csak a távoli jövőben fogja kifejleszteni. Ezek önmagukban nem élhetnek még az emberben, ehhez magasabb lényekhez kell feltekintenie. Szellem-énje még nincs benne; ez később árad csupán ki az ember fölé. Az ember még nem elég fejlett ahhoz, hogy a szellem-ént teljesen felvegye magába. ilyen vonatkozásban fejlődésének kezdetén tart csupán; olyan, mint egy edény, amely lassanként fogja azt befogadni. Erre utal a Boldogságok hetedik mondata. A szellemén először csak átmelegítheti, átszőheti az embert. Csak Krisztus tette hozza le a Földre, mint a szeretet és a harmónia erejét. Ezért mondja Krisztus: boldogok, akik a szellem-ént mint első szellemi lénytagot lehozzák magukhoz, mert Isten gyermekei lesznek. – Ez a magasabb világok felé küldi az embereket. Ezen kívül utalás történt arra is, amit a jövő számára kell létrehozni, amit azonban a jelenkor egyre jobban támad, minden erejével és hatalmával üldöz. Erre a boldogságok nyolcadik mondata utal: boldogok, avagy Istennel telítettek azok, akiket üldöznek az igazságért, mert énjüket betölti a mennyek országa, az életszellem, a buddhi. – Ehhez kapcsolódva utalást találunk még Krisztus különleges missziójára is, abban az értelemben is, hogy Krisztus bensőséges tanítványai boldogok lehetnek, ha üldöztetést szenvednek érte: ez a halvány utalás az atmával függ össze, ami csak a távoli jövőben lesz elérhető.

A hegyi beszédben tehát hírül adatik a nagy tanítás a mennyek országáról, mely elközelített. Ezen események során teljesült be Palesztinában az emberiségfejlődés misztériuma: az ember olyannyira éretté vált minden lénytagját illetően, hogy megtisztított fizikai erőivel közvetlenül felvehette a Krisztus-impulzust. Ily módon ment végbe az Istenember – Krisztus – összekapcsolódása az emberrel – a Názáreti Jézussal -; három évig hatotta át a Földet erőinek áramlatával. Ennek azért kellett megtörténnie, hogy az ember a Káli-yuga idején ne veszítse el teljesen a szellemi világhoz fűződő kapcsolatát. A Káli-yuga – a sötét korszak – azonban még hosszú időn át tartott, egészen 1899-ig. Ez egy különösen fontos év az emberiségfejlődésben, mert ekkor telt le a Káli-yuga 5000 éves időszaka, és egyben elkezdődhetett az emberiség fejlődésének egy új szakasza. A Káli-yuga régi képességeihez az ember új szellemi képességeket fog kialakítani. Ezzel egy olyan időszak felé haladunk, amelyben az isteni-szellemi világokba való bepillantás új, természetes képességei és lehetőségei ébrednek fel. Lesznek néhányan, akik még a XX. század közepe előtt teljes én-tudattal fogják megtapasztalni az isteni-szellemi világ átnyúlását fizikai világunkba, azon a módon, ahogyan ezt Saul élte át Damaszkusz előtt, Pállá történő átalakulásakor. Ez bizonyos számú embernél természetes állapot lesz.

Krisztus nem fog újra fizikai testben inkarnálódni, mint ahogy tette ezt annak idején Jézusban, mert ezzel most semmit sem lehetne elérni. Erre akkor a kozmikus-földi fejlődés mélységes törvényszerűségei miatt volt szükség, mert az emberek különben nem lettek volna képesek Őt felismerni. Az emberek azonban azóta továbbfejlődtek: képessé váltak arra, hogy lelki erőik révén eljussanak az éteri látásig. Krisztus ezért nem fizikai, hanem étertestben lesz látható számukra. Mindez az elkövetkező 2500 év során, a XX. század közepétől kezdve fog egyre inkább fellépni. Elegendően nagyszámú ember éli át majd a damaszkuszi eseményt ahhoz, hogy ezt végül mint közismert történést az egész Földön elismerjék. Azért foglalkozunk a szellemtudománnyal, hogy ezek az először csak erőtlenül fellépő képességek ne menjenek el észrevétlenül, nyomtalanul az emberek mellett; hogy a kegyelemben részesült embereket ne tekintsék álmodozónak vagy őrültnek, hanem legyen egy kis embercsoport, amely megérti és támogatja őket, megakadályozva ezzel azt, hogy az emberi értetlenség brutálisan agyontapossa ezeket a zsenge csírákat, adottságokat. A szellemtudománynak elő kell készítenie annak lehetőségét, hogy ezek a képességek fejlődni kezdjenek. Az előző előadásban utaltunk ezekre a képességekre mint a Shambala országába való bepillantásra, mellyel az ember felismerheti Krisztus lényét és jelentőségét, akinek újbóli megjelenése nem más, mint az ember Krisztus megismerésébe való belenövekedése.

A korszakok általában megismétlődnek, ám mindig némileg másképp. A szellemtudomány úgy tekint a Káli-yuga korszakára, mint aminek kezdetén bezárultak a szellemi világ kapui. Az első ezer év elteltével az hozta az első kárpótlást, hogy Ábrahám individualitása révén – miután Melkizedek beavatta – lehetségessé vált egy ember számára, hogy a környező világ érzékek elé táruló kárpitjának felismerésével és helyes értékelésével felismerje Istent ebben a külső világban. Ábrahámnál mutatkozott meg az Én-Isten megismerésének első hajnalpírja, egy olyan istenének, aki rokonságban van az emberi én-természettel. Ábrahám számára nyilvánvaló volt, hogy van valami az érzékelhető világ jelenségei mögött, ami elvezet ahhoz, hogy az emberi ént a hatalmas, megfoghatatlan kozmikus-én egy cseppjének fogjuk fel.

Az isteni megnyilatkozás második fokát Mózes korában élték át az emberek, mert ekkor Isten az elemek révén közeledett az emberhez. Az égő csipkebokorban, a Sínai- hegyi villámlásban és mennydörgésben nyilatkozott meg érzékeinek; legmélyebb lényét szólította meg. Az ily módon kiküzdött Isten-megismerés harmadik évezredében a salamoni korszak következett, amelyben Isten annak a templomnak a szimbólumai által nyilatkozott meg, amelyet Salamon Jeruzsálemben felépített. Az isteni kinyilatkoztatás tehát fokozatosan történt: Ábrahámnál mint Én-Isten, avagy Jahve-Isten; Mózesnél az égő bokor tüzében, a villámlásban és a mennydörgésben; Salamonnál pedig a templom szimbólumában. Az, ami egy bizonyos korszakra érvényes, később fordított sorrendben megismétlődik. A fordulópont Krisztus Jézus palesztinai megjelenése. Legelőször az merül fel ismét, ami ezelőtt az időpont előtt legutoljára hatott. A Krisztus utáni első évezred ezért újból salamoni; az emberek legjobbjaiban Salamon szelleme működik azért, hogy áthassa a Golgotai Misztériumot. Az tudta ezeket a jeleket a legátfogóbban és a legbensőségesebben értelmezni, aki a Krisztus utáni első századokban mélyen át tudta érezni a golgotai tettet.

A Krisztus utáni második évezredben a mózesi korszak ismétlődését ismerhetjük fel. Ami akkor külsődleges átélés volt, az most Eckhart mester, Johannes Tauler és mások misztikájában jelent meg. Amit Mózes külsőleg élt át az égő bokorban, a dörgésben és a villámlásban, azt a misztikusok lényük bensejében élték át. Erről a bensőjükbe történő visszahúzódásról azt mondták, hogy ilyenkor az Én-Isten nyilatkozik meg számukra. Ha megragadták lelkükben énjük apró szikráját, akkor az Én-Isten, a Jahve Egyisten nyilatkozott meg számukra. Így volt ez Taulernál is, aki nagy prédikátor, hatalmas tények hirdetője volt. Felkereste őt egy laikus, egy felföldi istenbarát, akiről először úgy vélték, hogy Tauler tanítványa kíván lenni, nemsokára azonban a tanítója lett; ezután Tauler olyan bensőséges erővel tudta Istent a benső lényéből hirdetni, amint ez a beszámolókból kiderül, hogy számos tanítványa és hallgatója szinte élettelenül esett össze a beszédeit hallva, ami emlékeztet azokra az eseményekre, amelyek között Mózes a Sínai-hegyen megkapta a törvényeket.

Korunkig ez a szellem töltötte be az évszázadokat. Most azonban az ábrahámi korszak emlékezete és újbóli felélesztése felé haladunk, de abban az értelemben, hogy az embereket kivezetik a fizikai érzékekkel megközelíthető világból. Ábrahám szelleme olyan módon fogja a megismerésünket befolyásolni, hogy az emberek szakítanak az érzékelhető világ kizárólagos nagyrabecsülésével. Míg Ábrahámnál az érzékek világában találták meg csupán a szellemet, az Istent, addig az emberek most túlnőnek az érzékelhető világon, és belenőnek a szellemi világba. Azt mondhatjuk: eddig nem ártott a fejlődésnek, ha az emberek mit sem tudtak mindezekről, a most kezdődő korban azonban olyan helyzetbe kell kerülniük, hogy tudatosan vegyék kezükbe a sorsukat. Tudniuk kell arról, hogy a későbbiekben Krisztus észlelhető lesz. Jogosan beszélnek arról, hogy Krisztus a golgotai esemény után leszállt a holtakhoz, a szellemi világba, hogy elhozza nekik a megváltás igéjét. A Krisztus-esemény még most is ugyanilyen értelemben hat. Épp ezért mindegy, hogy az ember itt, a fizikai földi világban él-e, vagy már meghalt: a Krisztus-eseményt átélheti a szellemi világban is, ha itt a Földön eljutott annak megértéséhez. Akkor meg fog mutatkozni, hogy az ember nem ok nélkül élt itt a Földön. Ha azonban nem szerezte meg a Földön a Krisztus-esemény megértését, akkor ezek a hatások nyomtalanul mennek el mellette a halál és az újabb születés közötti időben, és várnia kell a következő földi visszatéréséig, az újabb születéséig arra, hogy az előkészületekhez lehetőséget kapjon. Nem szabad azt hinnünk, hogy Krisztus újra hús-vér testben fog megjelenni, ahogy ezt egyes tévtanok hirdetik, hiszen akkor nem hihetnénk az emberi képességek továbbfejlődésében, hanem azt kellene mondanunk, hogy az események ugyanolyan módon ismétlődnek meg. Ez azonban nincs így, mert az események mindig magasabb fokon ismétlődnek meg.

A következő századokban sokszor fogják még hirdetni, hogy Krisztus visszatér és megnyilatkozik. Hamis messiások, hamis Krisztusok jelennek majd meg. Azok azonban, akik az elmondottaknak megfelelően valóban megértik Krisztus valódi megjelenését, elutasítják az ilyen jelenségeket. Aki ismeri a legutóbbi századok ez irányú történelmét, nem találja meglepőnek az effajta messiások megjelenését. Ez történt többek között a keresztes hadjáratok előtt, majd a XVII. században is, amikor például Szmirnában lépett fel egy hamis messiás – Sabbatai Cévi -, akihez még Franciaországból és Spanyolországból is áradtak a zarándokok.

Akkoriban egy ilyen tévútra vezető hit nem sokat ártott. Most azonban, amikor az előrehaladott emberi képességekkel fel kellene ismernünk, hogy Krisztus hús-vér testben való megjelenése tévedés – míg étertestben való megjelenése viszont helyes és igaz -, most, amikor szükségszerű a határozott megkülönböztetés, egy ilyen összetévesztés csúnyán megbosszulja magát. Nem hihetünk egy állítólagos, hús-vér testben megtestesült Krisztusban, csakis kizárólag az étertestben megjelenőben. Ez a jelenség mintegy természetes beavatás lesz, miként a beavatott most különleges élményként részesül ebben az élményben. Egy olyan korszak felé haladunk tehát, amikor az ember megismerése számára a fizikai-érzékelhető birodalmon kívül ott lesz körülötte egy szellemi is. A szellemek eme új birodalmában azonban az éteri Krisztus lesz a vezető. Azok, akik tapasztalják magukban ezeket a tényeket, elismerik majd ezt a

Krisztus-eseményt, bármilyen vallási közösséghez vagy hitvalláshoz tartozzanak is. A keresztények talán nehezebb helyzetben vannak, mint a más valláshoz tartozók, amikor ténylegesen átélik az éteri Krisztust; a Krisztus-esemény elfogadását azonban ugyanolyan neutrálisan kell megpróbálniuk. Épp az lesz a feladat, hogy különösen a kereszténységből fejlődjön ki annak megértése, hogy a szellemi világba való belépés lehetősége független minden pozitív hitvallástól, mert kizárólag a jóakarat révén megy végbe.

Ehhez mindenekelőtt az antropozófiának kell hozzásegítenie bennünket. Be fog vezetni abba a szellemi országba, amelyről a régi tibeti írások mint távoli, elragadtatott meseországról beszélnek – ezen a szellemi világot értik -, Shambala országába. Az embernek azonban most nem elragadtatott állapotban, hanem Krisztus vezetése alatt, teljesen tudatosan kell ide belépnie. A beavatott már most is gyakran elmehet – és el is kell mennie – Shambalába, hogy új erőket hozzon el onnan. Később a többi ember is be fog lépni Shambala országába, meglátja ragyogását, ahogy Pál látta maga felett ragyogni Krisztus fényességét. Ez őfeléjük is áramolni fog, nekik is megnyílik a fény világának kapuja, amelyen keresztül belépnek Shambala szent országába.

Krisztus visszatérése

Palermo, 1910. április 18.

[A természetes álomszerű szellemi látás eltűnése a sötét korszak kezdetén. Egy új, az öntudat fenntartása mellett kifejlesztett szellemi látás a sötét korszak letelte (1899) után. Krisztus éteriségben való megjelenésének tanítása mint a rózsakeresztesek ötödik evangéliuma.]

Ma, amikor első ízben vagyunk együtt, a szellemtudomány bensőséges témáiról fogunk beszélni. Először általános dolgokról lesz szó, a legközelebbi alkalommal[1] pedig az emberi individualitás fejlődésére vonatkozó egyes részletekről. Egy individualitás életét ugyanis csak akkor értjük meg, ha ismerjük a kort is, amelyben élt. Az emberi lélek úgy fejlődik az idők folyamán, hogy egyik inkarnációtól a másikig halad. A mai lélek képességei nem azonosak a régi korok képességeivel. A képességek ma ahhoz a ponthoz érkeztek el, amikor az ember képes észlelni és magában feldolgozni az érzékelhető világot. Az előző korszakban, amikor az emberi lélek még rendelkezett egy bizonyos – álomszerűnek nevezett – szellemi látással, ez egészen másképpen volt.

Az ember abban a korszakban nem fejleszthetett volna ki öntudatot, én-tudatot. A régi, álomszerű szellemi látásnak el kellett tűnnie, az embernek pedig az érzékek világára kellett szorítkoznia, hogy a fizikai jelenségek megkülönböztetésének képessége révén öntudathoz jusson. A jövőben újra elnyeri a szellemi látást, és ugyanakkor fenntarthatja öntudatát is.

Ha lassú és haladó volt is a fejlődés, mégis pontosan megadhatjuk a fizikai-érzéki észlelés tudatállapotának kezdeti időpontját. Ez Krisztus földi megjelenése előtt 3101-ben volt. Addig az emberek természetes szellemi látással rendelkeztek, ami azután lassanként eltűnt, és ekkortól fogva kezdődött a sötét korszak, a kis Káli-yuga, melyet azért neveztek így, mert az emberi lélek ebben a korban már nem tudta észlelni a szellemi világot.

Képzeljük most el a lelkek helyzetét a sötét korszak elején. Az emberi lélek az elmúlt korokra emlékezve ezt mondhatta: rátekinthettem a szellemi lényekre, legalább részben láttam azt a világot, amelyben a régi risik, a régi Zoroaszter tanított. Figyelhettem ezekre a nagy mesterekre, vezetőkre, meghallgathattam őket, akik a szellemi világból eredő bölcsességről beszéltek nekem. – Ez az érzés azonban egyre gyengébbé vált ezekben a lelkekben.

3000 évvel a sötét korszak kezdete után újból létrejött annak a lehetősége, hogy az ember a szellemi világhoz kapcsolódjon. Ez a lehetőség abban állt, hogy az ember az énjével elérhette a szellemi világgal való egyesülést, vagyis lehetősége nyílt arra, hogy észlelje a szellemi világot, annak ellenére, hogy az emberi észlelés az érzékszervekre korlátozódott. Ez a lehetőség Krisztus megtestesülése révén jött létre. Minden nagy vezető lény oly módon testesült meg, hogy szellemi lénye egységet alkotott asztráltestével. Ha azon fáradozunk, hogy a bodhiszattvák lényét megértsük, arra jutunk, hogy szellemi részük, amely a Földön hatott, a magasabb világokban tartózkodott, és csak az asztráltesttel alkotott egységet. Csak Krisztusnál találjuk azt, hogy isteni-szellemi lénye közvetlenül kapcsolódik egy fizikai testhez; vagyis hogy Jézus énje elhagyja fizikai, éteri és asztrális burkát, melyekben Krisztus mint én megtestesül, és így minden ember énjének kapcsolata lehet vele. Ennek következtében azt látjuk, hogy az első korszakokban az emberiség nagy vezetőit úgy észlelhették, hogy az emberek csak képek révén közelíthették meg tanítóik szellemi világhoz való kapcsolódásának megértését. Krisztusnál ezzel szemben az egész életrajz olyan tényekből áll össze, amelyek kifejezésre juthatnak a fizikai világban, vagyis a Krisztus-esemény megérthető az intellektus, a fizikai értelem által.

Istennek le kellett szállnia a fizikai síkra, mert az emberi észlelőképesség nem tudott már a fizikai érzékek világa fölé emelkedni. Ezért áll az evangéliumban Keresztelő János nagy próféciája arról, hogy meg kell változtatni a lélek állapotát ahhoz, hogy a mennyek országa közel jöhessen hozzánk.

Régebben az ember szellemi látása megközelíthette bizonyos mértékben a mennyek országát. Most magában Krisztusban kellett megtalálni, az érzékszervek révén. A szellemi világnak azért kellett a fizikai síkra leszállnia, hogy az emberiség a Káli-yuga sötét korszaka alatt ne veszítse el a hozzá fűződő kapcsolatát.

A sötét korszak 5000 évig tartott. A Káli-yuga végét jelentő fontos időpontban élünk. A Krisztus előtt 3101 óta tartó sötét korszak 1899-ben letelt, és ettől az időtől kezdve lassanként kifejlődnek bizonyos képességek, melyeket azonban az emberi tudomány még nem ismert el. A XX. században fokozatosan új lelki képességek fognak az emberiség egy részében kifejlődni. Például még a XX. század letelte előtt lehetővé válik az emberi étertest észlelése. Egy másik képesség révén az ember bepillanthat benső lényébe, és álomszerű képben észlelheti cselekedetének ellenképét. Bizonyos különös adottságokkal rendelkező emberek még más tapasztalatra is szert tesznek. Amit Pál Damaszkusz előtt átélt, és ami számára személyes tapasztalást jelentett, az bizonyos számú ember számára általános tapasztalat lesz.

A következőkből ismerhetjük fel a XX. században bekövetkező esemény jelentőségét. Pál mindenről tudhatott, ami Palesztinában végbement, anélkül, hogy ez a tudás Saulból Pállá tehette volna. Lelki állapota olyan volt, hogy ez a tudás nem győzte meg arról, hogy a Názáretiben Krisztus él. A damaszkuszi történés nyilvánította csak ki szellemi látó tudatának, hogy Krisztus jelen van.

Azoknak az embereknek, akik a XX. században fogják átélni a damaszkuszi eseményt, közvetlen tudásuk lesz Krisztusról, nem lesz szükségük arra, hogy Krisztus megismerését illetően okiratokra támaszkodjanak; olyan közvetlen tudásuk lesz, amilyennel ma csak a beavatott rendelkezik. Minden olyan képesség, amely ma csupán beavatás révén szerezhető meg, a jövőben az emberiség általános képességévé válik. A léleknek ezt az állapotát, ezt a lelki átélést az okkultizmus „Krisztus visszatérésének” nevezi. Krisztus nem testesül meg újból fizikai testben, hanem étertestben fog megjelenni, úgy, mint a Damaszkusz felé vezető úton.

Krisztus a fizikai síkon testesült meg akkor, amikor az emberiség csupán a saját fizikai testére korlátozódott. Ma megismételhetjük a János-evangélium szavait: változtassátok meg a lelkületeteket, hogy képességeitek megnyíljanak a szellemi világ felé. – Mert az éteri látással rendelkező emberek étertestben fogják Krisztust maguk előtt látni.

A leírt képességek most csíraként rejlenek a lélekben. A jövőben kifejlődnek, és azt mondhatjuk majd, hogy az ember sorsa bizonyos értelemben a saját kezében van. Szükséges lesz, hogy amikor ez a jelenség fellép, tudják az emberek, hogy mit jelentenek ezek a képességek. Akkor lehetetlen lesz, hogy úgy, mint most, visszaessenek a materializmusba. A képességek megjelenésekor nem fognak mindjárt felfigyelni ezekre. Sőt, még fantasztának, vagy akár betegnek is tekintik azokat, akiknek ilyen képességeik vannak. A szellemtudományos közlésnek ezért az a küldetése, hogy előkészítse az embereket az ilyen képességek megértésére. A szellemtudomány által közzétett ideálok tehát nem önkényesek, hanem ezek az emberiség fejlődésének szükséges eszközei.

Az eljövendő években többször el fogjuk még ismételni mindazt, amit most elmondtunk, a helyes megértésére azonban szükség van. Lehetséges, hogy a Teozófiai Társaságba olyan mértékben behatolnak a materialista tendenciák, hogy úgy vélik, Krisztus anyagi testet öltve fog visszatérni.[2] Ezzel azt bizonyítanák be, hogy az emberiség a legutóbbi 2000 év alatt semmit sem haladt előre. Krisztus 2000 évvel ezelőtt fizikai testben jelent meg a fizikai észlelés számára. Az eljövendő szellemi látásnak étertestben fog megjelenni. Az előttünk álló jelentős korszak megértésére a szellemtudomány révén készülünk fel. Nem elég elméletileg megérteni, hanem át is kell élni. Ezt a hatalmas eseményt egészen egzakt módon kell szemlélnünk.

Lesznek olyan vállalkozó szellemű emberek, akik hasznot akarnak húzni a szellemtudomány materialista irányvonalából, és azt akarják majd elhitetni, hogy ők a Krisztus. És találnak majd olyan embereket, akik hitelt adnak nekik. Ez próbatétel lesz a valódi teozófusok számára; fel kell vértezniük magukat az ilyen kísértések ellen, és az emberi érzés lealacsonyítása helyett fel kell emeljék azt a szellemi világokhoz. Azok, akik helyesen értik az antropozófiát, ezt fogják mondani a XX. század hamis messiásainak: ti Krisztus fizikai síkon való megjelenését hirdetitek, mi azonban tudjuk, hogy Krisztus kizárólag éteri jelenségként fog megnyilvánulni. – Az igazi teozófusok Krisztus magasabb érzékszervek számára történő megjelenését várják. Az embernek még halála előtt meg kell értenie Krisztus visszatérésének igazi jelentőségét, és akkor ez a megértés megnyitja majd szellemi érzékszerveit a halál és az újabb születés közötti élete során. Azoknak azonban, akiknek nem lesz meg a képességük ahhoz, hogy Krisztus visszatérésének jelentőségét megértsék itt a Földön, azoknak várniuk kell egy újabb megtestesülésre ahhoz, hogy ezt a megértést a fizikai síkon megszerezhessék.

Nagyon fontos korban élünk. Jellemezzük most Krisztus visszatérésének eseményét, melyet azok fognak átélni, akik szellemi látással rendelkeznek. Ezt oly módon jellemezhetjük, ha figyelmünket a Kozmosz felé irányítjuk, és rámutatunk egy napjainkhoz közeli történésre. Ez pedig a Halley- üstökös megjelenése, amely a rózsakeresztes teozófia stúdiumának ugyancsak tárgya. Ennek az üstökösnek a megjelenése összefügg a szellemi világ eseményeivel. Ahogy a Nap körül keringő bolygók mozgása megfelel az emberi fejlődés szabályos történéseinek, úgy egy üstökös megjelenése egy olyan befolyásnak felel meg, amely hozzáadódik ezekhez a szabályos eseményekhez. A rózsakeresztes kutatás bebizonyította, hogy minden üstökös különleges befolyást gyakorol az emberi fejlődésre. A mostani üstökös azzal a különleges befolyással bír, hogy elmélyíti a materializmus impulzusát. A Halley-üstökös minden megjelenése egy újabb hatással volt a materializmus impulzusára. 1759-es megjelenése annak a korszaknak felel meg, amikor a volterianizmus a tetőpontján állt; 1835-ös megjelenése pedig Moleschott, Büchner és a többiek materializmusának felel meg. Most ugyanígy egy új impulzus adódik a materializmushoz, és ennek külső jele az üstökös megjelenése. Azok, akiket ez a befolyás magával sodor, a legmélyebb materializmusnak esnek áldozatul.

Ma azonban nem csupán ez az impulzus létezik, hanem van egy másik behatás is, melynek a szellemi magasságokba kellene az emberiséget felemelnie. Ezt azok figyelték meg, akik megértik az idők jeleit. A makrokozmoszban az a jele ennek a befolyásnak, hogy a Nap a tavaszi napéjegyenlőségnél belép a Halak jegyébe. Krisztus megjelenésének idején a Nap a tavaszi napéjegyenlőségnél a Kos jegyében járt. Krisztus előtt körülbelül 800 évvel lépett be ebbe a jegybe, és a golgotai esemény idejére már megtett egy bizonyos utat. Most a Nap már évszázadok óta a Halak jegyében jár. A közeljövőben olyannyira előrehalad ebben a jegyben, hogy ez Krisztus étertestben való megjelenésének külső jele lesz. Látják tehát, hogy az antropozófiát nem valamiféle elméleti tanításként hirdetjük a világnak, hanem az idők jelei adják számunkra azt a feladatot, hogy az antropozófiát tanítsuk. Ezt a híradást már évszázadok óta előkészítik Nyugaton azok, akik rózsakereszteseknek nevezik magukat. A rózsakeresztesek egy ötödik evangéliumot[3] is tanítanak a négy másik evangélium mellett. A másik négy evangéliumot e szellemi evangélium által lehet megérteni, és a XX. századi emberiség egy része ugyanúgy megismerheti majd, mint azokat az evangéliumokat, melyeket Krisztus megjelenésekor kaptunk meg. A rózsakeresztes mozgalom világos tudattal rendelkező hívei meg fogják érteni, hogy milyen jelentősége van ennek az evangéliumnak az emberiség számára.

Ha Önök a rózsakeresztes teozófiára egyre több figyelmet fordítanak, akkor az Önök törekvése beleszövődhet az emberiség előrehaladásába, és ezáltal az emberiség képessé válik az új alakban megjelenő Krisztus megértésére. Eljön az az idő, amikor képesek leszünk Krisztust közvetlenül megismerni, akkor is, ha az evangéliumok minden dokumentuma elveszne – ami persze szinte lehetetlen.

Ilyesmiről olyan körben lehet csak beszélni, ahol olyan előkészületek folytak, ami nem csupán elméleti tanulásból, hanem a csoportok atmoszférájának állandó belélegzéséből áll, míg a nyilvános előadásokban ezzel szemben ügyelni kell bizonyos határokra. Ebben a csoportban azonban ilyen az atmoszféra, ezért beszélhettem ma este ezekről a nagy igazságokról. Lelkünk nem elégedhet meg az ilyen igazságok szavainak puszta kimondásával, hanem erőt is kell belőlük merítenie mindennapi munkája számára, egy olyan fényt, amely beragyogja mindennapi megszokott életét, és erőt jelent a jövő számára.

Az igazságtól bölcsebbé kell válnunk, de egyre bátrabban beszélnünk is kell róla, mint egy olyan szellemi vérről, amellyel át akarjuk hatni érzésünket és akaratunkat.

A következő zártkörű előadásban különösen fontos tényekre mutatunk rá.



[1]  A második palermói előadásról nem maradt fenn jegyzet.

[2]  Ez arra vonatkozik, hogy nem sokkal később a Teozófiai Társaság Adyarban kihirdette, hogy Krisztus Krishnamurtiban, a hindi fiúban tért vissza. Ezt Rudolf Steiner elutasította, ami a továbbiakban a vezetése alatt álló német szekcióból való kizárásához vezetett.

[3]  Az ötödik evangéliumra való itteni utalása után Rudolf Steiner a dornachi épület alapkőletételénél beszélt erről először, 1913. szeptember 20-án. Nyomtatásban: „Az ezoterikus iskolázás útmutatásai. Az ezoterikus iskola tartalmaiból” (GA 245), valamint „Az Akasha kutatásból. Az ötödik evangélium” (GA 148).

Az eljövendő éteri látás

Hannover, 1910. május 10.

[Az emberi étertest észlelése, valamint a cselekedetek (karma) ellenképeinek észlelése az új szellemi látás kifejlesztése révén. A makrokozmosz és a mikrokozmosz kölcsönhatása: az ember felegyenesedett járásának összefüggése a Nap és a Föld erőivel; a férfi és a női jelleg mint az üstökös és a Hold makrokozmikus ellentétének mikrokozmikus kifejeződése; a férfi és a női agy; az üstökösök jelentősége a földi lét számára. A Halley-üstökös és a materializmus kifejlődése. Krisztus megjelenése az éteriben.]

Sokszor felvetik korunkban azt a kérdést, hogy miért éppen most kell a szellemtudományos tanításokat terjeszteni, miért nem lehetett ezekről régebben – például 120 évvel ezelőtt – semmit sem hallani? Mindig történt valami ilyesmi, csak más formában, mint napjainkban. A XVII. és a XVIII. században kis társaságok útján terjedtek el a tanítások, ezeket azonban jól megfontolt okokból nem a szerzőik, hanem mások jegyezték le. Az akkori okkult iskolákból gyéren szűrődtek csupán ki híradások. Ma is találunk még például olyan könyveket, melyeknek elsárgult – külsőleg elsárgult – lapjain egészen csodálatos dolgok állnak. Például Goethe is megemlít egy ilyen könyvet, az „Aurea Catena Homeri”-t.[1] Tartalmát a mai emberek – főként a felvilágosultabbak, természetesen – fantazmagóriának, esztelenségnek tartják. Ha azonban ezt az „ostobaságot” a szellemtudomány eszközeivel közelítjük meg, egészen mást találunk. A legnagyobb titkok lepleződnek le annak számára, aki belemerül. Régebben kevesen juthattak el ehhez a titkos tudományhoz, most azonban határtalan lehetőség áll mindenki előtt, akit csak szíve vágya oda vezet. Honnan ered mindez, és miért lehet ezeket a titkokat éppen most a nyilvánosság elé tárni?

Nincs olyan kor, amelyről ne állíthatnánk azt, hogy átmeneti kor. Ez többé-kevésbé jogosan minden korról megállapítható. A mi korunkban azonban valóban olyan alapvető tények játszódnak le, hogy joggal nevezhetjük átmeneti kornak. Korunk mélységes alapjainak megértéséhez ismert tényekhez kell kapcsolódnunk. Olyan idők felé haladunk, amikor a magasabb világokhoz való felemelkedésnek tiszta, szellemi látó tudattal kell megtörténnie. Krisztus előtt 3101- ben az atlantisziak régi szellemi látása kialudt, és egy olyan kor köszöntött be, amikor az ember az agyhoz kötött értelmével észleli a körülötte lévő jelenségeket. Ezt az évszámot természetesen csak átlagosnak tekinthetjük. Az emberiség szellemi látó tudatát azért kellett egy időre elhomályosítani, hogy ezáltal eljusson a fizikai sík teljes meghódításához. Elkezdődött tehát a kis Káli-yuga – a sötét korszak -, amely azután 5000 évig tartott és 1899-ben ért véget. Most egy olyan korszak készül elő, amelyben az embernek újból lehetősége nyílik arra – különösebb iskolázás nélkül is -, hogy zsenge szellemi látóképességeket bontakoztasson ki. Már az 1930 és 1950 közötti időszakban is lesznek olyanok, akik azt mondják: látok az emberek körül egy világos fénycsíkot. – Mások különös tartalmú, álomszerű képeket látnak majd maguk előtt. Amikor ezek az emberek egy tettet, egy cselekvést hajtanak végre, lelkükben megjelenik valami, ami képként merül fel bennük. Ez a kép megmutatja nekik, hogy tettük kiegyenlítéséhez milyen cselekedetet kell majd előbb-utóbb végrehajtaniuk. Nos, előfordulhat, hogy valaki, akiben ezek a képességek megjelennek, beszámol erről egy barátjának, és ez a barát talán ezt mondja: igen, mindig voltak olyanok, akik tudtak arról, amit látsz. Ezt az ember étertestének nevezik, azt pedig, ami álomkép- szerűen jelenik meg, karmának.

A szellemtudománynak tehát azért kellett megjelennie, hogy az éteri látás kora – amely az agyhoz kötött értelmi gondolkodás korának uralmát váltja le – ne múljék el észrevétlenül. És miként Krisztusnak is szüksége volt egy előfutárra, úgy a szellemtudománynak is azért kellett megjelennie, hogy előkészítse ezt a szellemi-látó kort. Megjelenhet azonban valami, ami akár már csírájában elfojthatja ezeket a zsenge lelki képességeket. Ez a veszély akkor áll fenn, ha az emberek nem akarják meghallani a szellemtudományos tanításokat, hanem elzárkóznak előlük. Ez esetben fantasztáknak, őrülteknek bélyegzik azokat, akiknél ezek a képességek megjelennek, és tébolydába zárják őket. Néhányan maguk is azt fogják hinni, hogy hallucinálnak, mások nem mernek majd erről beszélni, nehogy kinevessék, kigúnyolják őket. Ez oda vezethet, hogy agyontapossák ezeket a frissen megjelenő lelki képességeket. A kor okos és „felvilágosult” emberei – a „felvilágosult” mindig macskakörmök között értendő, valódi macskakörmök között, nem idézőjelben – azt mondják majd: voltak régebben olyanok, akik azt állították, hogy lesznek majd ebben a korban, ebben az időszakban különleges lelki képességekkel rendelkező emberek. Hol vannak? Semmit sem látunk belőlük.

A szellemtudomány jóslata ennek ellenére beteljesül. A kiterjedt materializmus azonban mindezt elfojthatja. A mai lelkektől várják majd ennek a most kezdődő szabadabb, világosabb kornak a megértését.

A világ valamennyi történése kölcsönhatásban van egymással. A mikrokozmosz megfelel a makrokozmosznak. Vessünk tehát egy pillantást a világ azon jelenségeire, amelyekkel kapcsolatban állunk. Az emberek könnyen megelégszenek azzal, ha valamiről megállapíthatják, hogy igaz. A szellemtudomány számára azonban sokkal kevésbé döntő a dolog igaz volta, mint az, hogy ez az igazság fontos- e. Sokat beszélnek és írnak például az emberi és az állati csontváz hasonlóságáról. Ez igaz is, semmit sem hozhatunk fel ellene. Vannak azonban ennél sokkal fontosabb igazságok is. Itt van például az az igazság, amelyet bárki megfigyelhet, amely egészen egyszerűen lép elénk, amely azonban összefügg egy nagy kozmikus eseménnyel.

Ez az az igazság, miszerint az ember az egyetlen olyan lény, amelynek felegyenesedett járása van; az ember az egyetlen olyan lény, amely felegyenesedett. Hiába az emberi csontok és a majom csontjai közötti hasonlóság gyakori említése, a majom esetében a felegyenesedett járás nem valósult meg. Megpróbált ugyan felegyenesedni, de ezt nem sikerült véghezvinnie, elpuskázta. Az ember felegyenesedett járása ugyanis a Nappal és a Földdel függ össze, a Nap és a Föld szellemi kölcsönhatásával. A Napnak és a Földnek azért kellett szétválnia, hogy az ember felegyenesedhessen. Az állat Földhöz kötött lény, az ember azonban felegyenesedett, arcát felfelé fordítja. Függőleges vonalban jelenik meg, felegyenesedett járásával a Föld sugarának folytatása. Meg kell tanulnunk annak átérzését, hogy ez az igazság milyen fontos.

Utalhatunk még a makrokozmosz és mikrokozmosz megfelelésének egy másik fontos esetére is. Külső alakjában az ember férfi vagy női jelleggel jelenik meg. Figyeljünk jól arra, hogy most kizárólag az ember külsejéről van szó; nem a benső lényéről, hanem egy megtestesülés külső tulajdonságairól. Melyik ellentét felel meg odakint a makrokozmoszban annak, ami a férfi és a nő jellegében jelenik meg előttünk? – Ennek megvilágításához vessünk egy pillantást a világtérbe. Vannak olyan anyagi szubsztanciák, amelyek visszamaradtak, nem vették fel a Nap és a Föld törvényeit, hanem megálltak a Hold fokozatán. Az ellenkező eset áll fenn a mai Holdnál, ami egy olyan test, amely elsiette a fejlődést, és ennek következtében túlságosan megkeményedett. El kellett száradnia, el kellett jegesednie, miután túllépte saját fejlődési fokozatát. Ez egy félresikerült jövőbeni Jupiter-állapot. Olyan, mintha az életben egy gyermek aggastyán alkatot akarna ölteni. A Hold tehát ily módon átugrotta a saját erejét, túlzásba esett, elölte magát. Az emberek általában olyan igazságokra esküsznek, amelyeket elvont fogalmakként elfogadnak, konkrétumként azonban ugyanezek az igazságok illúziónak tűnnek számukra. Minden teozófiai könyvben megtaláljuk például azt a kijelentést, hogy a világ Máyá, illúzió. Ezt minden teozófus igazságnak ismeri el, és gyakran ki is mondja. Hogy úgy a férfi, mint a női test csupán illúzió – ez is konkrétumként viszonylik ahhoz az elvont képzethez, amit a férfi és női testről alkot ma az ember. A tények azt mutatják, hogy a fej kivételével sem a férfi teste, sem a nő teste nem igaz. A női alak nem fejlődött ki teljesen, a férfi alakja pedig túllépett a fejlődési fokozaton. Nincs középállapot. Az ember alakja tehát azért nem felel meg az igazságnak, mert a női test elmaradt a fejlődés középállapotától, a férfi teste pedig túllépett rajta. A valódi művészek mindig érezték ezt a hiányosságot. A ruházat e tény magasztos megérzéséből jött létre. A régi papi öltözékek azt akarták megjeleníteni, hogy az emberi testnek milyennek kellene lennie. A meztelenség kultuszához az érzéki lények fordulhatnak csupán, mivel nem ismernek a maguk előtt látott testnél magasabb rendű kifejeződést.

Van tehát egy lunáris test, a Hold, amely túlnőtt a fejlődés célján, de vannak olyan testek is, melyek megrekedtek egy régebbi fokon, ezek pedig az üstökösök.

Megkérdezhetik, hogy mi köze van ennek a férfihez és a nőhöz? – A Hold és az üstökös a férfi és a nő kozmikus kifejeződése. Az üstökös régebbi Hold-törvényeket hozott magával. Az üstökösök tehát régi Hold-törvényeket újítanak meg. Ezért hordoznak magukkal például cián-hidrogént, amint ezt nemrégiben a külső tudomány is megállapította; a szellemtudomány azonban már régen ismerte ezt a tényt. Mert éppúgy, ahogy a Földön szénvegyületekre és oxigén- vegyületekre van szükség, a régi Holdon ciánvegyületekre volt szükség. Ezt már 1906-ban, a Párizsi Kongresszuson kifejtettem, akkori elnökünk, Olcott,[2] és más tanúk jelenlétében.

Mivel a nő visszamaradt fejlődésében, anyagi része ezért lágyabb és hajlékonyabb, nem vált annyira materiálissá. A szellem könnyebben uralkodik az agyán; míg a fejlődésben előresietett férfinek nehézséget okoz a merev matéria, az agy sűrűbb erőinek legyőzése. Ezért fogékonyabbak a nők minden új eszme iránt. Lelkük hatalmába keríti ezeket az eszméket, és könnyebben tudják agyuk révén a gondolataikat irányítani, mint a férfiak, akik nem egykönnyen hozzák működésbe szívós agyi tevékenységüket. Teljesen jogos tehát például az, hogy a Teozófiai Társaságban több a nő, mint a férfi, bár ezt több szempontból is visszás helyzetnek rótták már fel. Hogy egy későbbi megtestesülésükben mint nők jelenjenek meg: az ettől rettegő férfiak számára ebből a nézőpontból talán elviselhetőbb lesz ez a gondolat.

Most a makrokozmosz és a mikrokozmosz – a nagy- és a kisvilág – megfelelésének törvényét egy másik fontos tényre is alkalmazzuk. Ahogy mindennapi életünkben követjük a nap menetét – aludni térünk, újból felébredünk, elvégezzük szokásos tennivalóinkat -, ugyanígy történik ez a világtérben is. Ott is megvan mindennek a szokásos menete; a napkelte és a napnyugta szabályos időközönként ismétlődik. És miként egy családban is átalakítja a nap menetét az, ha egy gyermek megjelenésével egy egészen új impulzus érkezik – ha egy új szellemiség lép be a földi létbe -, ugyanígy hat a világtérben is egy új égitest – például egy üstökös – megjelenése. Minden anyagi egy szellemiség kifejeződése, és a szellemtudomány megadhatja, mi rejlik mögötte. Az a mód, ahogyan a külső tudomány foglalkozik az üstökösökkel, ahhoz hasonlatos, mint ahogy egy légy szemléli például a Sixtusi Madonnát. Amikor ez a légy végigmászik a Madonnán, látja ugyan a színeket, látja, hogy az egyik helyen piros szín van, a másikon pedig kék, egyebet azonban nem lát. A legyek tudománya – ez a kifejezés természetesen csak az előbb elmondottakra alkalmazható – mit sem tud azokról a belső törvényszerűségekről, amelyeknek az üstökösök a külső jelei. A Halley-üstökösnek különösképpen az a tendenciája, hogy az embert még jobban belesodorja a materializmusba. A Halley-üstökös nélkül nem jelentek volna meg az enciklopédisták könyvei, de nem jöttek volna létre 1835 után Moleschott és Büchner írásai sem. Ez a végzetes jel most újból megjelenik, és ha az emberek nem hallgatnak a szellemtudomány tanításaira, és nem használják fel mindazt, amit a szellemtudomány nyújt nekik, akkor a szellemiséget agyontapossák.

Van azonban egy másik jelentős jel is, amely lehetővé teszi azt, hogy az emberek ne essenek áldozatul az üstökös kártékony hatásának, és ennek az erői az üstökösénél erősebbek. Ez a Halak csillagkép tavaszi jele, amelyben néhány évszázada benne állunk, míg Krisztus idejében a tavaszpont a Kos csillagképében állt. Ily módon beléptünk a szellemi erőknek ebbe a jelébe, melyek fel fognak emelni bennünket, hogy megértésük révén fejlesszük majd ki azokat a képességeket, melyeket a Halak korszakában megszerezhetünk.

Az ember akkor emelkedik csak fel valódi emberi méltóságához, ha mélységeiben fogja fel a szellemi alapok összefüggéseit. Az embereknek nem szabad vakon elsietniük az égi jelek mondanivalója mellett. Bölcsességnek kell áthevítenie és átvilágítania szűkebb és tágabb együttélési formáikat. Példát vehetnek a hangyaboly bölcs rendszeréről. Ott az egésznek megvan a maga értelme. Minden hangya az egész egyik tagjának érzi magát, míg az emberek aszerint rendezik el együttélésüket, ami egyedül számukra hasznos. Értelem és ész nélkül rohannak összevissza. Az emberi élet valójában sokszor esztelen. Amikor az ember belehelyezkedik egy belső törvényszerűségbe, éretté válik arra, amit harmadik tényként említünk most meg. Lehetősége nyílik arra, hogy újonnan ébredt képességeivel kitekintsen az éteriségbe. A lélek azt látja meg ekkor, amit egykor Pál látott: Krisztust az étertestében. Könyvek és okiratok nélkül áll ott Krisztus visszatérésének nagy eseménye azok számára, akik méltóképpen felkészülnek rá. És az antropozófiának az a kötelessége, hogy ezt hirdesse. Vannak olyan emberek, akik sejtik azt, hogy leküzdöttük a sötét korszakot, és egy világosabb korszak felé haladunk. Az antropozófusoknak tudatosan kell erre az útra rálépniük. Az antropozófia eredményeinek meg kell jelennie az emberiségben, hogy képessé tegye a lelkeket a Krisztussal való egyesülésre. Nincs különbség e tekintetben aközött, hogy fizikai testben élnek-e még, vagy már levetették azt, hiszen Krisztus a holtakhoz éppúgy leszállt, mint az élőkhöz; és akkor ez a hatalmas esemény – Krisztus éteri megjelenése – jelentőséggel bír majd valamennyi világ számára.



[1]  Joseph Kirchweger: Aurea Catena Homeri, avagy a természet eredetének és természeti dolgoknak a leírása, hogyan és miből születtek és keletkeztek, Frankfurt és Lipcse, 1723.

[2]  Henry Steel Olcott (1832-1907): 1875-ben alapította meg H. P. Blavatskyval a Teozófiai Társaságot.

Pünkösd, a szabad individualitás ünnepe

Hamburg, 1910. május 15.

[A pünkösd ünnepének jelentősége a Nyugat számára. Népi (női) princípium, individualizáló (férfi) princípium és általános emberi princípium (Krisztus). A Szent Szellem és a szabad emberré való fejlődés. Állandó és mozgó ünnepek. A Krisztus-impulzus mint a szabadság impulzusa. A reinkarnáció eszméje a buddhizmusban és a keresztény korban; a reinkarnáció tanításának az exoterikus kereszténységbe is be kell áramlania. A pünkösdi gondolat és a kereszténység jövője.]

„Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket. ” [1]

Az ünnepek mint az idő emlékeztetőjegyei gondolatainkat és érzéseinket a múltba irányítják. Azáltal, amit képviselnek, olyan gondolatokat ébresztenek bennünk, melyek összekötnek mindazzal, ami lelkünk számára a múltban szent volt. Ha megértjük, mi rejlik az ilyen ünnepekben, egyéb gondolataink is támadnak, mégpedig olyanok, amelyek tekintetünket az emberiség jövőjére, vagyis saját lelkünk jövőjére irányítják. Érzések ébrednek bennünk, melyek lelkesedéssel töltenek el, hogy beleéljük magunkat az eljövendő időkbe; ideálok lelkesítik akaratunkat, és ezek az ideálok erőt adnak ahhoz, hogy tevékenységünk révén mindinkább felnőjünk jövőbeni feladatainkhoz.

Ha szellemileg előre- és visszapillantunk, következőképpen jellemezhetjük a pünkösdöt. Az, amit a pünkösd a nyugati ember számára jelent, hatalmas, az emberi lelket mélyen megragadó képben tárul elénk. Ezt a képet nyilvánvalóan minden jelenlévő ismeri. A kereszténység megalapítója, azt követően, hogy véghezvitte a Golgotai Misztériumot, egy ideig még azok között időzik, akik képesek arra, hogy lássák őt abban a testiségben, melyet a Golgotai Misztérium után öltött magára. A további események jelentőségteljes képsorban tárulnak lelkünk elé. A testiség, melyet a kereszténység megalapítója a Golgotai Misztérium után magára öltött, egy, a legközelebbi hívei számára észlelhető hatalmas jelenésben – az úgynevezett mennybemenetel során – feloldódik. Tíz nap múlva következik be az az esemény, melyet egy másik kép fejez ki szívhez szólóan mindazok számára, akik ezt meg akarják érteni. Összegyűltek Krisztus hívei, összegyűltek mindazok, akik Őt elsőként értették meg. Mélyen átérzik azt a hatalmas impulzust, amely Általa bevonult az emberiségfejlődésbe, és reménnyel telten várakoznak az ígéret beteljesülésére, arra az eseményre, amelynek lelkükben kell végbemennie. Bensőséges áhítattal vannak együtt a Krisztus-impulzus első értő hívei e napon, melyet azon a vidéken régóta mint pünkösdünnepet tisztelnek. És lelkük felemelkedik a magasabb látáshoz; mintegy megszólítja őket az, amit a Biblia „sebesen zúgó szélnek”[2] ábrázol, hogy irányítsák a figyelmüket arra, ami be fog következni; arra, ami akkor vár majd rájuk, amikor a szívükbe fogadott tűzimpulzussal újabb és újabb inkarná- ciókban élnek majd a Földön.

Lelkünk elé vetítődik a „tüzes nyelvek” képe. Minden hívő fejére leereszkedik egy-egy tüzes nyelv, és hatalmas jelenés mutatja be a jelenlévőknek az impulzus jövőjét. Mert az itt egybegyűltek – Krisztus első megértői, akik szellemi látással észlelik a szellemi világot – úgy érzik, mintha nem csupán azokhoz beszélnének, akik térben és időben a közvetlen közelükben vannak: érzik, amint szívük kitágul és elér a messzi távolba, a földkerekség legkülönbözőbb népeihez. Érzik, hogy olyasvalami él a szívükben, ami lefordítható minden nyelvre, amit minden ember szíve megérthet; érzik ebben a kereszténység jövőjéről bennük felmerülő hatalmas vízióban, amint körülveszik őket a Föld valamennyi népének jövőbeni értő hívei. És úgy érzik, mintha egykor hatalmuk lenne majd arra, hogy a kereszténység híradásait olyan szavakba öltöztessék, melyeket nem csupán azok értenek meg, akik térben és időben most éppen a közvetlen közelükben vannak, hanem érthető lesz minden ember számára a Földön, akikkel a jövőben találkozni fognak.

Ez a benső érzés- és lelkülettartalom adatott meg a kereszténység első hitvallóinak az első keresztény pünkösdkor. A valódi ezoterikus kereszténység értelmében a képekben megadott magyarázat így hangzik: az a szellem, melyet Szent Szellemnek is neveznek, amely leküldte erejét a Földre abban az időben, amikor Krisztus Jézus a Földre küldte a szellemét; az a szellem, amely újból megjelent akkor, amikor a Keresztelő megkeresztelte Jézust; ugyanez a szellem más alakban, sok egyedi tüzes, világító nyelv formájában leereszkedett a kereszténység első megértőinek egyes individualitásaihoz. – Erről a Szent Szellemről pünkösdkor még egy egészen különleges formában is szó van. Állítsuk lelkünk elé a „Szent Szellem” szó jelentését oly módon, ahogy ezt az evangélium érti. Mert hogyan is beszéltek a régmúlt időkben – a keresztény híradást megelőző időkben – a szellemről?

A régi időkben sok vonatkozásban beszéltek „szellemről”, különösen azonban egy bizonyos vonatkozásban. Azt a nézetet vallották – amit egyébként a mi szellemtudományos ismeretünk is igazol -, hogy amikor egy ember a születéssel belép a születéstől halálig tartó létbe, akkor a testét, amelyben ez az individualitás megjelenik, két dolog határozza meg. Ennek az emberi testiségnek tulajdonképpen kétféle feladatot kell betöltenie. Testiségünk révén egyrészt általános értelemben véve vagyunk emberek, másrészt tagjai vagyunk egyik vagy másik népnek, fajnak és családnak. A keresztény híradást megelőző időkben keveset éreztek még abból az összetartozás-érzésből, amit „általános emberségnek” nevezhetnénk – mert ez a kereszténység kialakulása óta van csak egyre inkább jelen az emberi szívekben -, és amely így hangzik: ember vagy, a Föld minden emberével együtt! – Ezzel szemben sokkal inkább érezték azt, ami az egyes embert egy nép vagy egy törzs tagjává tette.

Ezt az igen tiszteletreméltó hindu vallás úgy fejezi ki, hogy igaz hindu csak az lehet, aki vérközössége révén hindu. Ezt vallották Krisztus Jézus megérkezése előtt a héber nép tagjai is, bár ezt az elvet sok vonatkozásban nem tartották be. Nézetük szerint kizárólag azáltal lehetett valaki népük tagja, ha olyan szülőktől származott, akik szintén ehhez a néphez tartoztak, vagyis ha vérrokonság kapcsolta őket a néphez.

Mindig éreztek azonban valami mást is. A régi időkben minden nép esetében érezték tehát többé-kevésbé azt, hogy egy nép, egy törzs tagjai, minél régebbre megyünk azonban vissza, annál intenzívebben van jelen az az érzés is, hogy az emberek egyáltalán nem egyedi individualitásnak, hanem egy népközösség tagjának érzik magukat. Lassacskán megtanulták azonban magukat egyedi individualitásnak is érezni, individuális emberi tulajdonságokkal rendelkező egyedi emberi individualitásnak. Érezték tehát, hogy két princípium hat az emberben: a népközösséghez való tartozás, és az egyedi ember individualizálódása.

Azokat az erőket, amelyek ezt a kétféle princípiumot hordozták, különböző értelemben tulajdonították az egyik vagy a másik szülőnek. Azt a princípiumot, amely révén az ember inkább a néphez tartozott, a közösségbe tagolódott, az anya általi átöröklődésnek tulajdonították. E régi szemlélet értelmében azt mondták az anyáról, hogy benne a nép szelleme tevékenykedik. Az anyát áthatotta népének szelleme, és az általános népi tulajdonságokat átörökítette gyermekére. Az apáról pedig azt mondták, hogy ő annak a princípiumnak az örököse és hordozója, amely az embernek inkább az individuális, a személyes tulajdonságait adja. Amikor tehát egy ember a születése révén belépett a földi létbe, akkor azt mondták – még a keresztény kort megelőző héber nép tagjai is -, hogy ez az ember személyiséggé, individualitássá az apai erők következtében lesz. Anyja egész lénye ezzel szemben a népben ható szellemiséget hordozta, és ezt örökítette át gyermekére. Az anyáról úgy beszéltek, mint akiben a nép szelleme lakik. Ilyen összefüggésben beszéltek arról a szellemről, amely leküldi az erejét a szellemi világból az emberiségbe; arról a szellemről, amely ezen a kerülő úton, az anyán keresztül áramoltatja be erejét a fizikai világba, az emberiségbe.

A Krisztus-impulzus által azonban új szemlélet alakult ki. Eszerint az új szemlélet szerint azt a szellemet, amelyről korábban beszéltek, ezt a népszellemet leváltotta egy vele rokon, de nála sokkal magasabb, sokkal nagyobb hatáskörű szellem; egy olyan szellem, amely úgy viszonyul az egész emberiséghez, ahogyan a régi szellem egy néphez viszonyult. Erről a szellemről tudomást kell szereznie az emberiségnek; ennek a szellemnek el kell töltenie az embereket belső erővel, hogy az ember azt mondhassa: már nem csupán az emberiség egy részéhez, hanem az egész emberiséghez tartozónak érzem magam; az egész emberiség tagja vagyok, és egyre inkább tagja leszek ennek az egész emberiségnek! – Azt az erőt tehát, amely az általános emberit kiárasztotta az egész emberiségre, a Szent Szellemnek tulajdonították. Ily módon az a szellem, amely abban az erőben nyilvánult meg, amely a népszellemből az anyákba áradt, szellemből Szent Szellemmé emelkedett.

Annak, aki az emberek számára elhozta azt az erőt, hogy a földi lét során egyre inkább kifejlesszék az egyetemes emberit, annak – mint elsőnek – egy olyan testben kellett laknia, amely a Szent Szellem erejének értelmében öröklődött. Ez volt az, amit Jézus anyja az Angyali Üdvözletben hírül vett. És a Máté-evangélium értelmében értesülünk arról, mennyire megrendül József – akiről tudjuk, hogy jámbor, hívő ember, ami a régi szóhasználat szerint azt jelenti: olyan ember, aki csak abban tudott hinni, hogy ha egyszer gyermeke lesz, akkor az népének szelleméből fog megszületni – amikor megtudja, hogy gyermekének anyját egy olyan szellem ereje tölti be, „hatja át” – a mi szóhasználatunk szerint így érthető helyesen -, amely szellem nem csupán egy népszellem, hanem az egész emberiség szelleme. És nem hiszi, hogy köze lehet egy olyan asszonyhoz, aki egy olyan gyermeket szül számára, aki az egész emberiség szellemét hordozza magában, és nem azt a szellemet, akihez ő jámborságában mindeddig tartozott. Ezért, ahogy azt az evangélium elmondja: „titkon el akarta őt bocsátani." És csak miután ő is híradást kap a szellemi világból, és ez erőt ad neki, akkor tudja magát rászánni arra, hogy fia legyen attól az asszonytól, akit áthatott, betöltött a Szent Szellem ereje.

Ez a szellem tehát teremtően tevékenykedik, amikor a Názáreti Jézus születésével beáramoltatja erejét az emberiség fejlődésébe. Azután tovább tevékenykedik a Jordán- keresztelő hatalmas aktusánál. Most már tehát értjük, mi a Szent Szellem ereje: az az erő, amely az embert mindinkább felülemeli mindazon, ami őt differenciálja és különválasztja; felemeli ahhoz, ami a Földet benépesítő emberiség tagjává teszi, ahhoz, ami lelki kötelékként hat egyik lélektől a másikig, függetlenül attól, hogy melyik testben lakik ez a lélek.

Ugyanez a Szent Szellem az, amely egy másik kinyilatkoztatás alkalmával, pünkösdkor, beáramlik a kereszténység első értő híveinek individualitásába. A János-keresztelőnél ez a szellem a galamb képében áll előttünk, most azonban egy másik kép jelenik meg: a tüzes nyelvek képe. Egy galamb, egy egységes alak képében manifesztálódik a Szent Szellem a János-keresztelő alkalmából, sok egyedi lángnyelv formájában manifesztálódik pünkösd ünnepén! És ezek a lángnyelvek inspirálóan hatnak az individualitásokra, a kereszténység első híveinek individualitására. Miként áll tehát lelkünk elé ez a pünkösdi szimbólum?

Csak miután az egyetemes emberi szellem hordozója a Földön hatott, csak miután Krisztus szétoszlatta utolsó burkait az egyetemesben, csak miután Krisztus egységes buroktermészete egységként oldódott fel a szellemi Föld-létben, csak ezután vált lehetővé az, hogy a Krisztus-impulzus megértőinek szívéből megszülessen annak lehetősége, hogy beszéljenek erről a Krisztus-impulzusról, és működhessenek a Krisztus-impulzus értelmében. Az, ami a Krisztus-impulzusból a külső burkokban manifesztálódott, mennybemenetelkor alámerült az egyetemes szellemi világban; tíz nappal később azonban újból felmerült Krisztus első híveinek szívéből. Ugyanaz a szellem, amely a Krisztus-impulzus erejében hatott, megsokszorozódott alakban jelent meg ismét, és általa válhattak a kereszténység első hívei a Krisztusról szóló híradás hordozóivá, hirdetőivé. Hatalmas jelkép áll a kereszténység fejlődésének kezdetén, amely ezt mondja nekünk: miként az első hívek mindegyike felvette, felvehette magába mint lelkét átizzító tüzes nyelvet a Krisztusimpulzust, úgy minden ember befogadhatja szívébe a Krisztus-impulzust, individualizálhatja ezt az erőt, amennyiben igyekszik megérteni a Krisztus-impulzust; felveheti ezt az erőt, amelynek révén azután egyre tökéletesebben és tökéletesebben tevékenykedhet.

Reményünk forrása lehet ez a jel, melyet annakidején, a kereszténység kialakulásakor megkaptunk. Minél inkább tökéletesíti magát az ember, annál jobban érezheti, hogy bensőjéből megszólal a Szent Szellem; hogy gondolkodását, érzését és akaratát áthatja a Szent Szellem, amely megsokszorozódása révén individuális szelleme minden egyes emberi individuumnak. A Szent Szellem ezáltal a szabad emberré, a szabad emberlélekké való fejlődés szellemét jelenti számunkra. A szabadság szelleme hat abban a szellemben, amely az első keresztény pünkösdkor kiárad a kereszténység első megértőire; az a szellem hat, amelynek legfontosabb tulajdonságát maga Krisztus Jézus így határozta meg: „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket! ”

Az ember szabad csak a szellemben lehet. Egészen addig, ameddig függ attól, amiben szelleme mint testiségben lakik, addig rabszolgája ennek a testiségnek. Szabaddá csak akkor válhat, ha újból megtalálja magát a szellemben, és a szellem révén uralkodni fog mindazon, ami benne van. A „szabaddá válás” feltétele az, hogy az ember magát szellemként találja meg önmagában. A valóságos szellem, amelyben rátalálhatunk önmagunkra, az egyetemes emberszellem, melyet a Szent Szellem pünkösdkor belénk húzódó erejeként ismerünk; melyet mi magunknak kell a bensőnkben világra hoznunk, kinyilvánítanunk. Így változik át számunkra a pünkösd szimbóluma hatalmas ideállá, az emberi lélek önmagában zárt, szabad individualitássá történő szabad fejlődésének ideáljává.

Érezték ezt többé-kevésbé homályosan azok is, akik nem is annyira a világos tudatukra támaszkodva, mint inkább inspirációjuk révén tudták, mikorra időzítsék az év során pünkösd ünnepét. Figyelemreméltó az ünnepnapok meghatározása, és csak keveset ért meg a világból az, aki nem érzi át, milyen bölcsesség nyilvánul meg az ünnepek idejének meghatározásában. Vegyük sorra a három ünnepet: a karácsonyt, a húsvétot és a pünkösdöt. A karácsony mint keresztény ünnep az év egy bizonyos napjára esik. Ezt egyszer s mindenkorra egy bizonyos decemberi napban határozták meg; a karácsonyt minden évben ugyanazon a napon ünnepeljük. Másként áll a dolog a húsvét ünnepével. A húsvét mozgóünnep, melyet az égi konstelláció határoz meg. A tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnap húsvét vasárnapja. Ehhez az embernek már ki kell tekintenie a mennyei távlatokba, ahol a csillagok futják be pályájukat, és kozmikus távlatokból adják hírül számunkra a világ törvényeit. A húsvét mozgóünnep, miként az egyes embereknél is változó, hogy mely időpontban támad fel bennük a magasabb rendű, a magasabb tudatú ember ereje, hogy szabaddá váljon az alacsonyabb rendű embertől. Ahogy egyik évben erre a napra esik a húsvét, a másikban pedig arra, úgy jön el az egyes ember számára is – múltjától és igyekezetétől függően – előbb vagy utóbb az az időpont, amikor tudatossá válik benne: megtaláltam magamban az erőt ahhoz, hogy feltámasszam magamban a magasabb- rendű embert!

A karácsony azonban nem mozgóünnep. Ez az az ünnep, amikor az ember – miután az év folyamán tanúja lehetett a természet virágzásának és hervadásának, az eleven, áramló természeti erők minden örömének – alvó állapotában látja a Földet, amikor is a Föld befogadta a csírák erejét; a külső természet visszahúzódott mindazokkal, amik benne mint forráserők rejlenek. Amikor az érzékelhető világban a legkevésbé láthatóak e forráserők megnyilvánulásai, amikor a Föld maga mutatja meg, miként húzódnak vissza egy adott időben a szellemi erők, hogy összeszedjék erőiket a következő évre, amikor a külső természet teljesen elcsendesül: akkor kell az embernek karácsony ünnepén felélesztenie magában azt a gondolatot, hogy van számára remény; hogy nem csupán a Föld erőihez kapcsolódik – melyek most, karácsony idején hallgatnak -, hanem rokon azokkal az erőkkel is, melyek sohasem hallgatnak, azokkal az erőkkel, melyek nem csupán a Földön, hanem a szellemi világban is laknak. Ennek a reménynek kell felélednie az emberi lélekben, amikor a Földet mintegy elaludni látja. A lélek legmélyéről kell ennek a reménynek fakadnia, és szellemi fényként kell világítania akkor, amikor a külső fizikai természet a legsötétebb. Emlékeztesse karácsony jelképe az embert arra, hogy én-erői egyelőre éppúgy hozzá vannak kötve földi testéhez, mint ahogy az őt körülvevő természeti megnyilvánulások is kötve vannak az év folyamán a Föld pályájához. Karácsony ünnepe tehát egybeesik a Föld elalvásával – ami minden évben ugyanabban az időpontban következik be -, amikor is az embernek emlékeznie kell arra, hogy hozzá van ugyan kötve egy testhez, de nem ítéltetett arra, hogy kizárólag ezzel a testtel képezzen egységet, mert reménye lehet arra, hogy rálel arra az erőre, amellyel lelkét szabaddá teheti. Emlékeztessen tehát bennünket a karácsony jelentése egyrészt a testhez való kötöttségünkre, másrészt viszont arra, hogy várományosai vagyunk annak, hogy megszabadítsuk magunkat ettől a testtől.

Az azonban a mi törekvésünktől függ, hogy mikor tudjuk kifejteni azokat az erőket, melyektől azt reméljük, hogy ismét felvezetnek bennünket a szellemibe, a mennyekbe. Ezt a gondolatot a húsvét jelképe hozza el nekünk.

A húsvét emlékeztessen bennünket arra, hogy nem csupán olyan erőkkel rendelkezünk, amelyek a testünkből származnak – melyek természetesen szintén isteni-szellemi erők -, hanem emlékezzünk arra, hogy emberként a földi lét fölé tudunk emelkedni. A húsvét tehát az az ünnep, amely arra az erőre emlékeztet bennünket, amely előbb vagy utóbb felébred bennünk. A húsvét időpontja az égi konstelláció szerint változik. Ahhoz, hogy az ember emlékezzen arra, amivé válhat, szemét az égre kell emelnie, hogy láthassa: képes kiszabadulni a földi létből és felülemelkedni rajta.

Benső szabadságunk, benső felszabadulásunk lehetősége rejlik abban az erőben, amely ily módon jut osztályrészünkül. Ha érezzük, hogy képesek vagyunk magunk fölé emelkedni, akkor törekedni fogunk arra, hogy valóban el is érjük ezt a felemelkedést; akkor benső emberünket szabaddá akarjuk majd tenni, mintegy ki akarjuk majd szakítani a külső emberhez kapcsolódó kötöttségéből. Külső emberünkben fogunk ugyan még lakni, de teljesen tudatos lesz számunkra a benső ember belső szellemi ereje. És ettől az időponttól – amikor észrevettük, hogy szabaddá tudjuk magunkat tenni -, ettől a benső húsvétünneptől függ azután, hogy elérjük a pünkösdöt is, amennyiben szellemünket, amely önmagára talált, most megtöltjük azzal a tartalommal, amely nem e világból, hanem a szellemi világokból való. Csak ez a szellemi világokból fakadó tartalom tehet bennünket szabaddá. Ez az a szellemi igazság, amelyről Krisztus Jézus azt mondta: „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket."

Ezért függ a pünkösd a húsvéttól. A pünkösd a húsvét következménye: a húsvét ünnepét az égi konstelláció határozza meg, a pünkösd pedig olyasvalami, aminek meghatározott számú héttel a húsvét után – mintegy szükségszerű hatásként – be kell következnie.

Ha mélyebben elgondolkodunk, látjuk, milyen bölcsesség munkálkodott az ünnepek meghatározásában. Látjuk, hogy az ünnepeket szükségszerűen helyezték az évnek éppen ezekre az időpontjaira, és hogy ezek az ünnepek évről évre megmutatják számunkra ember mivoltunk múltját, jelenét és jövőjét. Ha így gondolkodunk, akkor megértjük, hogy ezekben az ünnepekben – melyek összekötnek bennünket a múlttal – az emberiség előrejutását elősegítő impulzusok rejlenek. Különösen a pünkösd tölthet el bennünket bizakodással, erővel és reménnyel, ha tudjuk, mivé válhatunk lelkünkben, amennyiben követői leszünk azoknak, akik mint a Krisztus-impulzus első megértői méltóvá tették magukat arra, hogy a tüzes nyelvek kiáradjanak föléjük. A Szent Szellem fogantatásának várományossága vetül szellemi szemeink elé, ha megértjük a pünkösdöt mint a jövő ünnepét. De akkor valóban keresztény értelemben kell megértenünk a pünkösdöt. Meg kell értenünk, mit mondanak ezek a hatalmas lángnyelvek, a pünkösd-inspirációk; mi áradt szét a sebes szél zúgásának érchangjaként ezen az első pünkösdön; miféle hangok közölték a szférák csodálatos harmóniájában: befogadtátok a Krisztus-impulzus erejét, ti első értő hívők! És Krisztus ereje úgy vált bennetek saját lelketek egy erejévé, hogy minden egyes lélek képessé vált arra, hogy a golgotai esemény után Krisztust a jelenben lássa. ilyen erősen hatott mindannyiótokra a Krisztusimpulzus!

A Krisztus-impulzus azonban a szabadság impulzusa. Tevékenysége – a szó legszorosabb értelmében – nem mutatkozhat meg másutt, mint az emberi lélekben. A Krisztus-impulzus valódi hatása akkor lép majd fel, ha az individuális emberi lelkekben fog tevékenykedni. És Krisztus első értő hívei a pünkösdi élmény következtében hivatottnak érezték magukat arra, hogy hirdessék azt, ami a lelkükben élt, azt, ami a Krisztus-tanítás tartalmaként nyilatkozott meg lelkük inspirációjában. Krisztus adta az erőt ahhoz, hogy lelkükben felfakadjanak azok a szavak, melyeket mint keresztény küldötteknek, hirdetniük kell. Tudták, hogy a Krisztus-impulzus hatott abban a szent előkészületben, melyet pünkösd előtt ápoltak, és a bennük ható Krisztus-impulzus – a tüzes nyelvek – ereje által hivatva érezték magukat arra, hogy megszólaljon bennük az individualizált Szent Szellem, és hirdessék a Krisztusról szóló üzenetet.

Azok, akik ily módon megértették a pünkösdi események értelmét, nem csupán azt ismerték már el, amit Krisztus maga mondott nekik, nem csak azokat a szavakat ismerték el, amiket Krisztus mondott, hanem Krisztus szavainak ismerték el azt is, ami egy Krisztus-impulzussal áthatott lélekből fakadt. E célból árad bele a Szent Szellem individualizáltan minden olyan emberi lélekbe, amely kifejleszti magában azt az erőt, hogy megérezze a Krisztus-impulzust. És akkor egy ilyen lélek számára új tartalommal telnek meg e szavak: „Veletek vagyok minden napon, a világ végezetéig!"

És azok, akik komolyan fáradoznak a Krisztus-impulzus megértésén, éppen a szívükben ható Krisztus-impulzus ösztönzésére, elhivatottságot is fognak érezni arra, hogy Krisztus szavait hirdessék; hangozzék bár ez mindig másként, mindig új formában az emberiség egyes korszakaiban. A Szent Szellem nem azért áradt ki, hogy az evangéliumokhoz ragaszkodjunk – ahhoz a néhány szóhoz, amely a kereszténység megalakulásának első évtizedében hangzott el -, hanem azért áradt ki, hogy a krisztusi üzenetből mindig újat és újat kaphassunk. Mivel az emberi lélek korszakról korszakra, inkarnációról inkarnációra halad, ezért mindig újat kell hallania. Avagy az inkarnációról inkarnációra haladó lelkeknek arra kellene szorítkozniuk, hogy mindig ugyanazokat a szavakat hallják, mint Krisztus-híradást, amelyek akkor hangzottak el, amikor ezek a lelkek olyan testekben éltek, amelyek Krisztus földi megjelenésével egy időben voltak itt? A Krisztus-impulzusban benne rejlik az az erő, hogy képes legyen a földfejlődés végéig szólni minden egyes emberhez. Ehhez azonban lehetővé kell tenni azt, hogy a Krisztusról szóló üzenetet minden korszakban a megfelelő módon lehessen közvetíteni az időközben előrehaladó emberlelkek számára. És hogyha átérezzük a pünkösdimpulzus erejét és nagyságát, akkor éreznünk kell azt is, hogy oda kell figyelnünk ezekre a szavakra: veletek vagyok minden napon a földfejlődés végezetéig. Hogyha áthat benneteket a Krisztus-impulzus, akkor minden korszakban hallhatjátok a kereszténység megalapítójának igéit, mert Krisztus minden időben szól hozzátok, mindig az emberekkel marad, hallhatóan mindazok számára, akik meg akarják őt hallani.

A pünkösdi impulzus ereje tehát feljogosít bennünket arra, hogy a kereszténységet állandó növekedésében ismerjük fel, olyasvalaminek, ami mindig újabb kinyilatkoztatásokat ad nekünk. És mi, akik tudatosan hirdetjük a mai antropozófia révén a szellemi kórusból hozzánk hatoló Krisztus-szavakat, azt mondjuk azoknak, akik a kereszténységet eredeti formájában akarják konzerválni: mi vagyunk azok, akik valóban megértjük Krisztust, mert mi értjük a pünkösd tulajdonképpeni értelmét!

És hogyha ily módon hivatottaknak érezzük magunkat arra, hogy a kereszténységből mindig új bölcsességeket nyerjünk, akkor azokat a bölcsességeket hozzuk el, melyek az inkarnációról inkarnációra fejlődő lélek számára éppen megfelelnek.

A kereszténység végtelenül gazdag és bőséges, az emberek azonban nem voltak végtelenül bölcsek azokban az évszázadokban, amikor a kereszténységet el kellett kezdeni hirdetni. Micsoda vakmerőség lenne azt állítani, hogy az emberiség ma már érett arra, hogy megértse a kereszténységet a maga teljes gazdagságában és nagyszerűségében! – Az egyedüli és kizárólagos keresztény alázatosság ezt vallja: a keresztény bölcsesség végtelen terjedelmű, az ember felfogóképessége azonban eleinte korlátolt volt e bölcsesség tekintetében, de egyre tökéletesebbé és érettebbé válik.

Tekintsünk végig az első keresztény évszázadokon, sőt, tovább is, egészen a mi időnkig: az emberiség egy óriási, egy hatalmas impulzust kapott a Krisztus-impulzussal, a legnagyobbat, amit a földfejlődés során valaha is kaphatott. Ezt bárki tudatosíthatja magában, aki megismeri a Föld fejlődésének alaptörvényeit. Egyet azonban nem szabad elfelejtenünk: mindabból, amit a Krisztus-impulzus tartalmaz, ma még egy igen csekély részt értünk meg csupán. A közel kétezer éve tartó keresztény fejlődés alatt nem lehetett a külső életbe beleáramoltatni azt, amit az ezoterikus kereszténység tartalmaz, azt, ami azonban azok számára, akiknek a kereszténységet elhozták, rejtett tanítássá válhatott. Nem lehetett például beiktatni az exoterikus életbe azt, amit ma már keresztény igazságként hirdethetünk: az ember újra- testesülését, a reinkarnációt. És hogyha ma a reinkarnációt hirdetjük, akkor – éppen abban az értelemben, ahogyan ma a pünkösd értelmét jellemeztük – tudjuk azt, hogy a reinkarnáció keresztény igazság, melyet az érettebb lelkek számára ma már exoterikusan is hirdethetünk; amelyet azonban az első évszázadokban az éretlen lelkek számára nem lehetett még hírül adni.

Azzal még nem tettünk sokat, ha itt-ott rámutatunk arra, hogy a kereszténység is tartalmazza a reinkarnáció gondolatát. Az antropozófia azon ellenfeleitől, akik keresztényeknek nevezik magukat, tudhatjuk, milyen keveset tud az exo- terikus kereszténység a reinkarnációról. Az egyetlen, amit tudnak, hogy a szellemtudomány valami újratestesülés-félét tanít! – Ez elegendő ok arra, hogy az emberek azt mondják: ez valami hindu vagy buddhista tan. Nem tudják, hogy ma a szellemi világokból maga az élő Krisztus a reinkarnáció eleven tanítója. Azt hiszik, hogy az emberiség egy régi, konzervált tanítását akarjuk közreadni. A reinkarnációról és a karmáról szóló tan tehát olyasvalami, ami eddig még nem hatolhatott be az exoterikus kereszténységbe. Apránként, részletenként, lépésről lépésre kell megkapnia az emberiségnek a kereszténységben rejlő igazságokat.

A Krisztus-impulzus azonban – amely nem egy tanítás vagy egy tan, hanem egy erő, melyet a lélek legmélyén kell átélni – adott valamit az emberiségnek. Ezt éppen akkor érthetjük meg, ha a Krisztus-impulzust összefüggésbe hozzuk a reinkarnációról szóló tanítással. Tudjuk, hogy csupán néhány évszázaddal a kereszténység kialakulása előtt egy tényleges tanítás adatott Keleten: a nagy Buddha tanítása. És míg a kereszténység ereje és impulzusa Elő-Ázsiából Nyugat felé terjedt, addig Keleten a buddhizmus hatalmas kiterjedését látjuk. Ez utóbbiról tudjuk, hogy magában foglalja a reinkarnációról szóló tanítást is. De hogyan?

A buddhizmus a tények ismerője számára az azt megelőző tanítások és kinyilatkoztatások utolsó produktumának látszik, amely tartalmazza az ősi idők minden nagyságát. Mindazonáltal úgy jelenik meg, mint az emberiség ősi bölcsességének egyfajta utolsó konzekvenciája, amely bölcsesség tartalmazta a reinkarnációról szóló tanítást is. De hogyan jelenik ez meg a buddhizmus kinyilatkoztatásaiban? Úgy, hogy az ember rátekint a már mögötte lévő és a még előtte álló inkarnációkra. Teljes mértékben exoterikus tanításnak nevezhetjük a buddhizmusban azt, hogy az ember inkarnációkat él végig. Ne beszéljenek a vallások absztrakt egyenlőségéről, egyformaságáról! Valójában igen mélyek ezek a különbségek; a kereszténységből például évszázadokon át hiányzott a reinkarnáció gondolata, míg az exoterikus buddhizmus benne élt ebben a gondolatban. Nem szabad a dolgokat absztrakt módon egymás mellé állítani, hanem meg kell ismerni a valóság világát. A buddhizmus számára bizonyosság, hogy az ember mindig visszatér a Földre. A buddhista azonban úgy tekint erre, hogy közben azt mondja: küzdd le az inkarnáció utáni vágyadat, hiszen az a feladatod, hogy amint lehet, szabadítsd meg magad az inkarnáció iránt érzett szomjúságtól, hogy azután minden földi inkarnációtól szabadon, egy szellemi világban élj!

Így tekint a buddhista az egymást követő emberi inkarnációkra, és arra törekszik, hogy olyan erőkre tegyen szert, amelyekkel amilyen gyorsan csak lehet, kivonhatja magát a további inkarnálódások alól. Egyvalami hiányzik a buddhizmusból, és ez megmutatkozik exoterikus tanításában. Nincs benne az az impulzus, amely egy olyan erő lenne, amely egyre tökéletesebbé válhatna bennünk, oly módon, hogy a buddhista azt mondhatná: jöjjenek csak azok az inkarnációk! A Krisztus-impulzus által úgy alakíthatjuk magunkat, hogy a tapasztalatokból és az élményekből egyre többet tudjunk magunkba szívni az inkarnációk során. A Krisztus-impulzus által egy olyan erőt nyerünk, amely ezeknek az inkarnációknak egyre magasabb tartalmat adhat. Ha áthatjuk a buddhizmust – illetve azt, ami a reinkarnációról szóló igaz tanítás benne – a Krisztus-impulzussal, akkor egy új elemet kapunk, ami új értelmet ad a Földnek az emberiségfejlődésben!

Most nézzük a kereszténységet! A Krisztus-impulzus exoterikus értelemben a kereszténységé. De milyen módon volt az övé az elmúlt évszázadokban? Az exoterikus keresztény nyilvánvalóan valami végtelenül tökéleteset lát benne, egy hatalmas ideált, amely benne él az emberben, és amihez egyre jobban és jobban közelít. Micsoda vakmerőség volna azonban, ha a keresztény ember azt gondolná, hogy egyetlen inkarnáció során szert tehet bármilyen erőre is, aminek révén kibontakoztathatja azt a csírát, amelyet a Krisztusimpulzus tüzesít át! Micsoda elbizakodottság lenne az exoterikus keresztények részéről, ha azt hinnék, hogy képesek vagyunk eleget tenni annak, hogy egy élet alatt bontakoztassuk ki a Krisztus-impulzust. Az exoterikus keresztény ezért ezt mondja: amikor átmegyünk a halál kapuján, a szellemi világban lehetőségünk lesz arra, hogy ott tovább fejlődjünk, és a Krisztus-impulzust kiteljesítsük. – Az exoterikus keresztény tehát egy olyan szellemi életet fűz a halálhoz, amelyből nem tér vissza a Földre. Megérti-e vajon a Krisztus-impulzust az az exoterikus keresztény, aki azt hiszi, hogy egyetlen földi életünk van, amit azután a szellemi lét követ? Egyáltalán nem érti meg! Mert ha megértené, akkor sohasem hihetné, hogy azt, amit a Krisztusimpulzus adhat, elérheti egy olyan szellemi életben, amely újbóli földi megtestesülés nélkül kapcsolódik a halálhoz.

Ahhoz, hogy a golgotai tett megtörténhessen, hogy a halál feletti győzelem létrejöhessen, Krisztusnak a földi életbe kellett leszállnia; olyasvalamit kellett végrehajtania, amit csak a Földön lehet megélni és megtapasztalni. Krisztus azért jött le a Földre, mert a Golgotai Misztérium erejének a fizikai testben élő emberekre kellett hatnia. A Krisztus-erő ezért elsősorban a fizikai testben élőkre képes hatni. És hogyha valaki fizikai testében magába fogadta a Golgotai Misztérium erejét, akkor ez az impulzus tovább hathat akkor is, amikor ez az ember átmegy a halál kapuján. De csak annyi tökéletesedik benne ezen impulzus révén, amennyit a Krisztus-impulzusból földi életében befogadott. Annak további tökéletesítéséért, amit felvett magába, az embernek még küzdenie kell, mégpedig akkor, amikor legközelebb visszatér a Földre. És későbbi földi életei során értheti meg csupán azt, hogy mi él a Krisztus-impulzusban. Sohasem érthetné meg az ember a Krisztus-impulzust, ha csak egyszer élne; sőt, sokkal inkább igaz az, ahogy ennek az impulzusnak kell bennünket végigvezetnie az ismételt földi életeken, mert a Föld a Golgotai Misztérium megélésének és megértésének helye.

A kereszténység tehát csak akkor érthető meg, ha a vakmerő gondolatot, miszerint az ember képes lenne a Krisztus-impulzust egyetlen egy inkarnációban átélni, kicseréljük egy másikkal: kizárólag az ismételt földi életek által tudja az ember magát úgy tökéletesíteni, hogy a Krisztusideált saját magában kiteljesíthesse. Ez esetben képes azt – amit abban átélt – felvinni a szellemi világba. De csak annyit vihet fel, amennyit ebből az impulzusból a Földön felfogott. Mert ennek az impulzusnak – mint minden földi történés legfontosabb tartalmának – éppen itt a Földön kell beteljesednie.

Látjuk tehát, hogy a következő tétel, amelynek a szellemi kinyilatkoztatásokból a kereszténységhez hozzá kell kapcsolódnia: egy magából a kereszténységből származó reinkarná- ciós gondolat. Ha ezt megértjük, akkor belátjuk azt is, hogy mit jelent ma számunkra az antropozófia területén az a tudat, amit a pünkösdi kinyilatkoztatásból nyerünk. Ez annak igazolását jelenti, hogy hallgathatunk a kinyilatkoztatásra, és érezhetjük annak az erőnek a megújulását, amely a tüzes nyelvek képében a kereszténység első híveire leereszkedett.

Ma újólag lelkünk elé állhat néhány olyan ismeret, amely az utóbbi időben hangzott el mozgalmunkon belül. Ez látszatra úgy fest, mint a Kelet és a Nyugat – a kereszténység és a buddhizmus – két nagy kinyilatkoztatásának összevonása. Látjuk, amint a szellemiségben egyesülnek. A keresztény pünkösdi gondolat helyes felfogása lehetővé teszi számunkra, hogy igazoljuk a Föld két legnagyobb vallásának egymásba áramlását. Kizárólag külső impulzusok révén azonban nem lehet két ilyen kinyilatkoztatást egymáshoz közelíteni: az csak teória maradna. Az, aki egyszerűen csak ötvözné egy új vallásban mindazt, amit a kereszténység és a buddhizmus ez idáig nyújtott, az nem adna az emberiségnek új lelki tartalmat; absztrakt teóriát gyártana csupán, amely egyetlen emberi lelket sem volna képes átmelegíteni. Ahhoz, hogy ilyesmi megtörténhessen, új kinyilatkoztatások szükségesek. És ez az, ami számunkra mint a szellemi megismerés híradása hangzik fel, de amit ma még csak azok hallanak, akik szellemtudományos iskolázással éretté tették magukat arra, hogy a Föld végezetéig velünk lévő Krisztus megszólalhasson bennük. Utaltunk azonban arra, hogy jelenleg az emberiségfejlődés egy fontos időszakánál tartunk. Az emberi lelkekben olyan új erők fognak kifejlődni még ennek az évszázadnak (a XX. század – a fordító megjegyzése) a vége előtt, amelyek elvezetik az embereket egyfajta éteri látáshoz. És ezáltal mintegy a természetes fejlődés eredményeként fog megismétlődni egyesek számára ugyanaz az esemény, amit Pál élt át Damaszkusz előtt. Krisztus éteri köntösében újból eljön az ember magasabb szellemi erői számára. Egyre több lélek részesül Pál damaszkuszi élményében. És akkor észreveszik majd a világban, hogy az antropozófia nem más, mint a Krisztus-impulzus megújult, metamorfizált igazságának előhírnökszerű kinyilatkoztatása. Csak azok fogják ezt az új kinyilatkoztatást megérteni, akik hisznek abban, hogy a szellemi élet új áramlata – amelybe egyszer, de minden idők számára, beleáradt Krisztus – mindenkor eleven marad. Aki ezt nem akarja elhinni, az egy elavult kereszténységet fog hirdetni. Aki azonban hisz a valódi pünkösd-eseményben és megérti azt, az tudatosítani fogja magában azt is, hogy az, ami a keresztény híradással megkezdődött, egyre tovább és tovább fejlődik, mindig újabb és újabb hangon szól az emberiséghez; tudatosítani fogja magában, hogy a Szent Szellem individualizált lelki világai – a tüzes nyelvek – mindig itt lesznek, és hogy az emberi lélek mindig új tűzben és megújult impulzussal élheti át és teljesíti ki a Krisztusimpulzust.

A kereszténység jövőjében akkor hihetünk, ha valóban megértjük a pünkösd gondolatát. És akkor – olyan erővel, amely mintegy jelen idejűként hat a lélekben – elénk lép a magasztos kép! Érezni fogjuk a jövőt – miként a kereszténység első értői érezték a jövőt a Szent Szellem inspirációjára -, amennyiben olyasvalamit akarunk életre kelteni a lelkünkben, ami nem ismeri az ember által húzott határokat, és ami olyan nyelven szól, melyet minden lélek ért a Földön. Megérezzük a pünkösdi gondolatban a béke, a szeretet és a harmónia gondolatát. És érezzük, amint ez a pünkösdi gondolat megeleveníti pünkösd-ünnepünket. Érezzük, hogy ez a gondolat nem más, mint szabadság és örökkévalóság iránti reményünk záloga.

Hiszen az individualizált szellem ébred fel lelkünkben; felébred bennünk a szellem legjelentősebb tulajdonsága: a szellemiség végtelensége. A szellemiségben való részvétel során tudatosulhat az emberben halhatatlansága és örökkévalósága. Jogosan érezzük a pünkösd gondolatában azoknak az ősi szavaknak az erejét, melyeket beavatottak adtak tovább egymásnak a legkülönbözőbb nyelveken, és amelyek a bölcsesség és az örökkévalóság értelmét nyilatkoztatják ki számunkra. A pünkösdi gondolatot érezzük bennük, melyet korszakról korszakra adtak tovább azokkal a szavakkal, amelyek ma hangozhatnak fel csupán exoterikusan, hogy az egész emberiség megértse:

Lény lény mellett áll a tér távolában,
Lény lényt követ az idők folyamában.
Ha megmaradsz, ó ember,
A tér távolában, az idők folyamában,
A múlandóság honában vagy csupán.
Ámde föléje emelkedik lelked hatalmasan,
Ha megsejtve vagy tudva az el-nem-múlót nézi,
Túl a tér távolán, túl az idők folyamán.
Wesen reiht sich an Wesen in den Raumesweiten,
Wesen folgt auf Wesen in den Zeitenlaufen.
Verbleibst du in Raumesweiten und Zeitenlaufen,
Bist du, o Mensch, allein im Gebiete der Verganglichkeit. Über sie aber erhebt deine Seele sich gewaltiglich,
Wenn sie erahnend oder wissend schaut das Unvergangliche, Jenseits der Raumesweiten und jenseits der Zeitenlaufe.



[1]  János evangéliuma 8,32.

[2]  Apostolok cselekedetei 2,2.

 

Krisztus visszatérése az éteriségben

Kassel, 1910. február 6. – előadás jegyzetek

[A fejlődés külső és benső áramlata az egyes ember és az emberiség élete során (példák: Petőfi Sándor magyar költő és Asmus Carstens német festő). A régi szellemi látástól az én-tudathoz való átmenet, összefüggésben a Káli-yugával és a golgotai eseménnyel. Az új éteri látás és Krisztus megjelenése az éteriségben.]

Az elvont fogalmakban élő emberek – akiknek nincs különösebb hajlamuk arra, hogy a szellemi élettel a maga valóságában foglalkozzanak – gyakran mondogatják, amikor az emberi fejlődés menetéről beszélnek, hogy ekkor vagy akkor egy-egy átmeneti korszak volt. A szellemi kutatónak azonban nem szabad az „átmeneti korban élünk” kifejezéssel túl bőkezűen bánnia. Aki a szellemi életet valóban megfigyeli, annak tudnia kell, hogy igen, vannak ilyen átmeneti korok, de olyanok is, amikor a fejlődés egyenletesebben halad. Ebben az értelemben csakugyan elmondhatjuk, hogy egy szellemileg átmeneti korban élünk. Mai előadásunk alkalmával e kor történéseiből veszünk néhányat szemügyre.

Minden fejlődés – legyen szó akár az egyes ember születés és halál között végbemenő fejlődéséről, akár a planetáris fejlődésről – áramlatokat foglal magába; sohasem halad egyenes vonalban. Már az egyes ember életében is két áramlatot különböztetünk meg. Az egyiket már a gyermek nevelése során is megtapasztalhatják; az erről szóló leírást „A gyermek nevelése szellemtudományos szempontból” című könyvecskében, valamint a most megjelent „A szellemtudomány körvonalai” című könyv második részében olvashatják. Az ember tulajdonképpen több születést él át. Először is a fizikai születést. Ekkor csak az születik meg, amit fizikai testnek nevezünk. Ezt mindeddig az anya fizikai burka vette körül. Ez az első állapot a gyermek hétéves koráig tart; addig az éteri burok veszi körül. A nemi érettség körül kiszabadul ebből a burokból is, és megszületik az asztráltest. Huszonegy éves korában pedig megszületik az én.

Ha megnézzük ezt a fejlődést, azt mondhatjuk, hogy ez minden embernél bizonyos törvények szerint megy végbe. Követhetőek bizonyos szabályok, melyeket „A gyermek nevelése szellemtudományos szempontból” című kis írásomban közöltem, és üdvös, ha ezeket követjük. Ehhez azonban hozzájárul még az is, ami minden embernél individuális: egy benső áramlat, amely párhuzamosan halad az elsővel. A második áramlat az elsőben megy végbe. Ez a második magában foglal mindent az illető régebbi életeiből és tapasztalataiból. A fejlődés külső és benső áramlata közötti különbség mindenkinél felismerhető, különösen azonban a kiemelkedő jellembeli tulajdonságokkal rendelkező embereknél.

Petőfi egy magyar költő. Honfitársai valami egészen különlegeset láttak benne. Magyarsága lírai költeményeiben jut kifejezésre. Felismerhető belőlük a magyar akarat, érzés és gondolkodás. Ha utánanézünk, megtudjuk, hogy egyáltalán nem Petőfinek hívták, az apja szerb volt, az anyja pedig horvát. Semmi magyar nem volt Petőfiben. Benne az épült fel, ami nem volt magyar: ez volt a külső fejlődés. Azután ott van a belső fejlődés, ami azt tükrözi vissza, ami a régebbi életekből jelen van: a magyarság esszenciáját.

Egy másik példa: Asmus Carstens[1] német festő. Leküzdhetetlen vágyat érzett a festés iránt. Ha megnézik a munkáit, azt fogják mondani: ez az ember nem is tud festeni. – Individualitása azonban benne rejlik képeiben. Egy híres festőnél akart tanulni, amikor azonban a festő sétakocsikázásra indult, neki kellett volna a kocsi bakján ülni. Ezt nem akarta, és elment. Egy borkereskedő inasa lett, és ki kellett mosnia a hordókat. Azután Koppenhágába ment, ahol nem vették fel az Akadémiára, mondván, hogy túl öreg. – Így tehát nem tanult meg festeni, nincs is érzéke a színekhez; az azonban, amit alkotott, mégis jelentőssé vált a művészet számára. Ez egy olyan esetre példa, amikor ott van az előző életekből a különleges vágy, a külső fejlődés azonban nem kedvez ennek.

Hogyha az életet helyesen akarjuk megragadni, alkalmaznunk kell a szellemtudomány ilyen eredményeit, különben az élet bebizonyítja, hogy elmulasztottunk valamit. Például: megjelenik a Földön egy individualitás. Arra rendeltetett, hogy végrehajtson valamit. A nevelés során azonban elmulasztjuk testeinek megfelelő kialakítását. Tizenhetedik, tizennyolcadik évében – kritikus évek – megmutatkozik, hogy burkai nem alakultak ki megfelelően: sem az asztráltest hajlamai és vágyai, sem az étertest megfelelő képességei, szokásai. Ez esetben a külső és a belső fejlődés nincs összhangban. Enyhébb esetben az történik, hogy az ember elveszíti belső egyensúlyát, de bekövetkezhet a lelki élet teljes zavarodottsága is. Ha ilyesmi következik be a kritikus években, az csakis arra vezethető vissza, hogy a különböző áramlatok nincsenek összehangolva.

Az ember-énnek meg kell adnunk a fogalmakat és az élet megértését: az étertestnek a szokásokat, az asztráltestnek pedig a fogalmakat. Annak, ami az előző életből származik, szabadon kell fejlődnie.

A nagy emberiségfejlődésben láthatjuk, miként egyesül a fejlődés két áramlata. Azok a lelkek, akik most itt megtestesültek, azelőtt más korszakokban testesültek meg: a göröglatin, az egyiptomi, a perzsa, az indiai korszakban. Másmilyen volt a világ, amikor lelkük a tiszteletreméltó piramisokra tekintett fel. Hogyha a Föld mindig ugyanolyan volna, az inkarnációknak nem lenne semmi értelme. Azért van értelmük, mert mindig valami más jelenik meg.

Előfordulhat például, hogy az egyiptomi-babilóniai korban nem használtunk ki megfelelően két vagy három életet. Ez esetben elmulaszthattunk valamit, ami visszahozhatatlan. A belső fejlődés ugyanis a külső élet révén megy végbe, azáltal, amit a külső életből tanulhatunk. Ily módon tehát itt is felléphet a diszharmónia a külső és a belső fejlődés áramlata között. Azt mondhatnák: elszomorító, amit mondasz, hiszen ha valamit elmulasztottunk, akkor azt soha többé nem pótolhatjuk be. A szellemtudományból értesülhettünk csupán minderről, és most már nem vagyunk képesek pótolni. – Ez azonban nincs így. Egészen mostanáig egyáltalán nem voltak az emberek abban a helyzetben, hogy szabadon, önállóan választhassanak és mulaszthassanak. Most kezdődik csupán el az a kor, amikor a lelkek elmulaszthatnak valamit. Ezért érkezik a szellemtudomány csak most: hogy az emberek most meghallhassák, mit mulaszthatnak el, és hogy meglássák azt, hogy hibát követnek el, ha elmulasztanak valamit. Azért hirdetjük a szellemtudományt most, mert az emberiségnek most van rá szüksége.

Az emberi lélek képességei nem mindig voltak olyanok, mint ma. Az embereknek korábban régi, homályos szellemi látásuk volt. A régi korokban nem léteztek olyan fejlettségű éber állapotok, mint ma. A tárgyakat éteraura vette körül. Az ember felébredése és elalvása között a szellemi világokban élt, ahol szellemi-isteni lények társa volt. Nem csupán közlésekből, hanem saját tapasztalataiból volt tudomása a szellemi világok létezéséről. Mennél messzebbre megyünk vissza, annál inkább a szellemi világban látjuk az embert. A szellemi világ kapui azonban lassanként bezárultak előtte. Ezek az időpontok viszonylag pontosan megadhatóak. A közmondás úgy tartja, hogy a természetben nincsenek ugrások. Ez a közmondás nagyon pontatlan, és egyáltalán nem helytálló. Ahol egy zöld levélből virág jön létre, az ugrás, és így van ez mindenütt.

Ugyanúgy, ahogy rámutattunk a zöld levél és a virág közötti ugrásra, ugyanúgy megadhatjuk a szellemi látás megszűnésének idejét is. Ez természetesen lassanként ment végbe, de átlagosan egy meghatározott időben szűnt meg. Ez az időpont a Krisztus előtti 3101. évben határozható meg. Ekkor vetették le az emberek a régi szellemi látásukat. Ez előtt az időpont előtt létezett még egy homályos szellemi látás, melyet mintegy a még régebbi szellemi látás emlékezetének mondhatunk. Ebben a régi korban az emberek még valóban tisztán beleláttak a szellemi világba. Létezett egy olyan, még ennél régebbi kor is, amikor a fizikait teljesen jelentéktelennek tekintették. Ez volt az aranykor. Ezt az ezüstkor követte, melyben az emberek még mindig betekintettek a szellemi világokba. Ezután az érckor következett, amikor az emberek visszaemlékeztek a régi szellemi látásra, majd 3101-gyel kezdődően beköszöntött a következő, a mi korunk, amikor is bezárultak a szellemi világ kapui.

Az első a Krita-yuga, avagy aranykor, a második a Treta- yuga, avagy ezüstkor, a harmadik a Dvapara-yuga, avagy érckor, a negyedik pedig a Káli-yuga, amelyet sötét kornak is neveznek. Ez Krisztus előtt 3101-ben kezdődött. A sötét korban kell keressük azt, ami sehol máshol nem lehetett volna: 3000 évvel e korszak kezdete után találjuk a golgotai történést.

Az emberiség nem tudott már az istenekhez felemelkedni. Ezért egy istennek kellett leszállnia. Ez történt meg a Krisztus-esemény által. Az emberi én csak a Káli-yugában tudott kiteljesedni. Ezért kellett a golgotai eseménynek ekkor végbemennie. Krisztus Jézus sorsát elmondhatjuk földi szavakkal. Ha régebben a beavatottak felemelkedtek a szellemi világba, akkor azt szellemi kifejezésekkel kellett leírni. Ma ezért nem értjük meg ezeket. Mivel azonban ez az isten földi életet élt, beszélhettek róla földi kifejezésekkel. Akkoriban szintén egy átmeneti kor volt. Nem is lehet ezt világosabban leírni, mint ezekkel a szavakkal: változtassátok meg a lelki felfogásotokat, mert a mennyek országa közel jött hozzátok. – A mennyek országának megértését, a hozzá fűződő kapcsolatot az én csak önmagában találhatja meg. Nem találhatjátok már meg földi éneteken túl, hanem a menny jött el az énetekhez. Erre utal a „Boldogok a szellemben szegények” is. Régebben megajándékozták őket a szellemmel. Az emberek mostanra szegények lettek. Most már csak saját énjükben találhatják meg a szellemet.

Gyermeteg szemléletre vall, ha azt mondják, hogy Krisztus vagy Keresztelő János egy olyan birodalmat hirdetett, amely ezer év múlva visszatér. Arra utaltak csupán, hogy ebbe a birodalomba saját énünk révén kell bejutnunk. Ma ismét egy ilyen különleges kor van. Megtörténhet, hogy ezt a kort átalusszák.

Tacitus, a latin történetíró, nem tartja a keresztényeket jelentősnek, csupán valamilyen új szektának. Rómában azt mesélték, hogy egy félreeső utcában egy új szekta él, amelynek a vezetője egy bizonyos Jézus. – Így lehet elmenni egy lényeges esemény mellett! Ahogy az akkori kor egy fontos átmeneti kor volt, úgy most is egy fontos átmeneti korban élünk, még ha nem is ugyanannyira fontosban. Az emberiség új képességeket szerez meg. Ezeket a képességeket arra kell felhasználni, hogy Krisztust egyre jobban felfedezzük.

A Káli-yuga 1899-ben letelt. Az emberben új erők készülnek elő, de nem csupán azok, amelyekről „A szellemtudomány körvonalai”-ban mint okkult iskolázással megszerezhető erőkről van szó. A következő évtizedekben egyesek azt fogják mondani, hogy egészen másként látják az embereket. A tudomány már nem elégíti ki őket. Az emberek lassanként meg fogják látni az étertestet. Néhányan előre megsejtenek, előre megmondanak majd ezt-azt, bizonyos összefüggéseket, és így tovább. Ez fokozatosan jelenik meg.

Ekkor kétféle dolog történhet. Tegyük fel, hogy sohasem létezett volna az antropozófia, amely azt mondja, hogy meg tudja az ilyen dolgokat magyarázni. Akkor az emberek azt mondanák: ilyet csak őrültek látnak – és tébolydába zárnák őket. Ha viszont az antropozófiának szerencséje van, utat talál az emberek szívéhez. Ily módon ismét két fejlődési áramlatunk van: az előbb leírt képességek az emberiség külső áramlatában fejlődnek; individualitásunknak azonban bele kell nőnie ezekbe a képességekbe. Az ember-éneknek meg kell érteniük, mi is az tulajdonképpen, ami itt fejlődik.

Nem szükségszerű azonban, hogy azt, amit az antropozófia most mintegy jövendölésként hírül ad, az emberek el is higgyék, és figyelembe vegyék. Ha azután ez a jövendölés nem következik be, azt fogják mondani: látjátok, hogy fantazmagória volt csupán. A fejlődés azonban – csak ezt az emberek nem értik meg – ez esetben oly módon folytatódna, ahogyan nem kellett volna folytatódnia. Az emberiség kiszáradna, megdermedne.

Krisztus csak egyszer élt fizikai testben. Ha egy ember valaha régen – a kereszténység előtti időkben – képes volt belelátni a szellemi világokba, akkor azt mondták neki: létezik valami, egy olyan szellemiség, ami ma még nem látható, de eljön az az idő, amikor majd látni lehet, és azután elérkezik annak az ideje is, amikor ez a nagy szellem fizikai testben fog élni. – Élt valaki Palesztinában, aki tudott erről, de nem ismerte fel Krisztust. Amikor azonban szellemi látásban felismerte Krisztust étertestében, akkor felismerte, hogy beteljesült az, amiről tudta, hogy el kell jönnie. Ekkor már tudta, hogy Krisztus élt. Ez volt a damaszkuszi esemény.

A szellemi látó tudat számára mindig megtalálható Krisztus az étertestében. Ha bekövetkezik az emberiség ilyen irányú továbbfejlődése, az emberek át fogják élni a damaszkuszi történést. Ezek a képességek a Káli-yuga leteltével jelennek meg, a damaszkuszi esemény átélésének képessége pedig az 1930-1940-es években. És hogyha nem megyünk el vakon emellett az időpont mellett, akkor beszélhetünk majd a Krisztushoz való eljutásról. Ez az, amit az okkult iskolákban Krisztus visszatérésének neveznek. – Ezután egy 2500 évig tartó időszak következik. Egyre több ember fog Krisztushoz felemelkedni az antropozófus szemlélet révén. Krisztus visszatérése a XX. század első felében történhet meg, és ez a kereszténység elmélyítéséhez és továbbfejlődéséhez fog vezetni.

Ma ugyanazt mondhatjuk el, mint egykor: változtassátok meg a lelki felfogásotokat, hogy megtalálhassátok a mennyek országát, mely közeledik! – Gondoskodni kell arról, hogy ez az idő ne múljék el észrevétlenül.

Krisztus azokra is hatni fog, akik addigra már áthaladtak a halál kapuján. Az, aki 1920 körül hal meg, képes lesz a devachánban megérteni azt, ami ebben az időben itt történik, de csak akkor, ha földi életében szert tett erre a megértésre, ha felkészült rá.

A most elmondottak gyakran el fognak még hangzani a következő tíz évben, nehogy észrevétlenül múljon el ez az idő. Azoknak is meg kell ezt hallaniuk, akik olyannyira bennrekedtek a materializmusban, hogy Krisztus megjelenését kizárólag fizikai testben tudják elképzelni. A XX. század közepe táján hamis messiások fognak megjelenni, akik Krisztusnak nevezik majd magukat. És a valódi antropozófián fog múlni az, hogy tudjuk: ők nem azok; itt materialista eszmék hatnak csupán. Fontos tehát, hogy az antropozófusok tudják, hogy a szellemben való életnek jelen kell lennie.

Elmondhatjuk tehát, hogy egy fontos átmeneti korban élünk. Az idő gyorsan múlik. A Káli-yuga 5000 évig tartott. A következő korszak 2500 évig fog tartani.

A Krisztussal való találkozás az, ami most közvetlenül előttünk áll. Krisztus nem száll le az emberiséghez, hanem az emberiség fog Krisztushoz felemelkedni.



[1]  Asmus Jacob Carstens (1754-1798): német klasszicista festő.

 

Az ember lénye

Róma, 1910. április 11. – előadás jegyzetek

[A szellemtudomány viszonya a valláshoz és a tudományhoz. A régi fejlődés két útja: az extázis (a tudatos elalvás), valamint a keresztény misztika és az egyiptomi misztériumok útja (a tudatos felébredés). A modern rózsakeresztes beavatás ötvözi a két utat.]

Már az elmúlt évben is tarthattam itt néhány előadást[1] a szellemtudomány témakörében, és nagyon örülök, hogy igen tisztelt hercegnőnk[2] engedélyével idén tavasszal is tarthatok három előadást e helyen, Rómán átutazóban. Ezt a három előadást arra szeretném felhasználni, hogy azt, amit a világ antropozófiai értelemben vett szellemi megismerésének nevezünk, egy még bensőségesebb oldaláról világítsam meg, mint ahogyan azt a tavalyi bevezető tanfolyamon tettem.

Az antropozófia, avagy szellemtudomány – ahogyan szintén nevezhetjük – olyasvalami, amit korunkban még számos oldalról félreismernek; mindenekelőtt azok részéről történik mindez, akiknek világnézete egy meghatározott valláson alapul. Nos, a szellemtudománynak egyáltalán nincs szándékában szembehelyezkedni egyik vallásos meggyőződéssel sem. A vallásokkal kapcsolatban kizárólag az lehet a feladata, hogy elvezessen a vallásos igazságok mélyebb megértéséhez. Így azt mondhatjuk: a szellemtudományos ismeretek a világon senkitől sem vehetik el vallásos meggyőződésének legcsekélyebb részét sem. Oly sokszor nem ismerik fel azt, hogy a szellemtudomány alapjában véve teljesen más talajon áll, mint bármelyik vallás. A tisztán szellemi tudomány alapján áll.

Ezzel egy olyan ellenállást érintünk, amelyet ma gyakran felhoznak a szellemtudománnyal szemben, és ami abban jut kifejezésre, hogy tudománytalannak, fantasztának, álmodozónak nevezik. Aki azonban egy kicsit is foglalkozott korunk szellemtudományos áramlatával, hamar belátja, hogy a szellemtudomány egészen más területet érint, mint a külső tudomány. Míg ez utóbbi a fizikai érzékekkel és értelemmel felfogható külső, érzékelhető világ dolgaival foglalkozik, addig a szellemtudománynak az a feladata, hogy az érzékelhető világ mögött lévő, mindennapi tudatunk elől rejtve maradó szellemi területet kutassa. Az egzakt tudomány, illetve a szellemtudomány ugyanazzal a gondolkodásmóddal, ugyanazokkal a képzetekkel és fogalmakkal közelíti meg az érzékelhető világot, illetve a szellemi világot. A szellemtudomány két dologban különbözik csupán a többi tudománytól. Először is abban, hogy minden emberi lélek számára érthető, mert olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyek voltaképpen a nap minden órájában felmerülnek minden ember szívében. A szellemtudomány tartalma teljesen általános-emberi, és az emberi léleknek nincs is olyan kérdése, amelyre ne adhatna választ. Az embernek ezer és ezer esetben van szüksége arra a vigaszra, melyet a szellemtudomány nyújthat neki; és szüksége van arra a reményre és bizakodásra is, melyet a szellemtudomány mint reményt és bizakodást adhat neki jelen életére és a jövő számára.

A másik különbség az, hogy míg a többi tudományhoz előfeltételek elsajátítására van szükség, addig a szellemtudomány érthetően szól mindenkihez, aki csak nyelvének megértésére törekszik. És ha mégoly gyakran mondják is azt, hogy nehezen érthető, ez csak azért van, mert előítéletekkel és saját maguk elé gördített akadályokkal közelednek feléje. A nehézség nem a szellemtudomány nyelvezetében, hanem a gondolkodásmódunkban rejlik.

Ebben a három előadásban a következőkről lesz szó: ma az ember lényéről, holnap a magasabb világok lényeiről és a mi világunkkal való kapcsolatukról, holnapután pedig az emberi fejlődés menetét, valamint a szellemi életünkben résztvevő magasztos személyiségek behatásait beszéljük meg.

Az ember lényét csak úgy érthetjük meg, ha képesek vagyunk azt a szellemből kiindulva megragadni. Mert miként az ember külső, testi alakját illetően az érzéki világból épül fel, úgy szellemi és lelki lényként az érzékfeletti világból képződik és épül fel. Tehát egy olyan tudomány érheti el csupán az ember valódi lényét, amely a szellemi világ területére tekint; és már előre tisztáznunk kell azt, hogy miként juthatunk el a magasabb világok megismeréséhez.

Erre itt most csak röviden, mintegy bevezetésként utalhatunk. Azzal az értelemmel és azokkal az érzékszervekkel, amelyekre az ember a külső életében rá van utalva, sohasem közelíthetjük meg a szellemi világot, mint ahogy a vak ember sem közelíti meg a fényt és a színeket. De miként a fény és a szín világa betör egy sikeresen megoperált vakon született ember lelkébe, ugyanúgy lehetséges az is, hogy megnyíljon a szellemi megismerés szerve, a szellemi érzékszerv, és hogy az ember átélje azt a hatalmas pillanatot, amely egy magasabb szinten ugyanazt jelenti számára, mint az imént jellemzett pillanat a vakon születettnek. Felébredhetnek a mindennapi tudatban szuny- nyadó lelki és szellemi erői, és olyan szellemi erők jelenhetnek meg, melyeket mintegy szellemi szemként, vagy szellemi fülként ábrázolhatunk. A magasabb érzékszervek felébredésének pillanatában szellemi tények és szellemi lények világa tör be lelkünkbe, éppúgy, ahogy a látóvá vált vakon született ember előtt felragyog a fény és a szín. Azokat, akik képesek a szellemi világok meglátására, és arra, hogy létünk alapjait ezekből értelmezzék, felébredt vagy beavatott embereknek nevezzük. Azt, amit megismertek, képesek azután megosztani másokkal is, és hogyha feladatukat helyesen értelmezik, akkor ezt oly módon teszik, hogy közléseiket minden egyes ember értelme és intellektusa megértheti. A szellemtudomány, avagy antropozófia megértéséhez ugyanis maga a szellemi kutatás nem tartozik hozzá; ez csak az átéléséhez szükséges.

Röviden utalunk csupán arra, hogyan szerezhetünk ilyen magasabb képességeket. Először is meg kell tanulnunk a mesterséges előidézését egy bizonyos, naponta magától bekövetkező pillanatnak. Ez az elalvás pillanata, amikor is az ember egy különleges tudatállapotba megy át. Mi történik az elalvás pillanatában? Azt tapasztaljuk, hogy a bennünk napközben fel-alá áramló szenvedélyek, vágyak és észleletek lassanként elcsendesülnek, a külső benyomások megszűnnek, és az átlagembernél bekövetkezik az elalvás pillanata. Ilyenkor semmit sem tudunk már magunkról, és semmit sem észlelünk a környezetünkből. Abban a pillanatban tehát, amikor kiválunk a külső világból, bekövetkezik az öntudatlanság. Annak, aki lassanként el akar jutni a beavatáshoz, vagyis a magasabb titkokba történő beavatáshoz, meg kell tanulnia, hogy mesterségesen idézze elő a külső benyomások eltűnésének pillanatát. Egy olyan állapotot kell létrehoznia magában, amely éppúgy mentes a benyomásoktól, mint az alvás, amikor is a lélek nem észlel sem színeket, sem meleget, sem hangot; és nem érez fájdalmat vagy örömet sem a külvilág jelenségei nyomán.

A tanítványnak azonban nemcsak hogy teljesen tudatosan kell magában létrehoznia ezt az állapotot, de éppolyan tudatosnak is kell lennie, mint megszokott nappali élete folyamán, annak ellenére, hogy lelke mentes minden külső benyomástól. Ezt az ily módon kiüresedett lelket most olyan képzetekkel és érzésekkel kell megtöltenie, amelyek nem kívülről származnak, hanem a lélek bensejében ébrednek fel. Erős akarattal, és a saját erejéből kell a léleknek bizonyos érzeteket, érzéseket és akarati impulzusokat előhívnia, melyeknek erősebbnek kell lenniük minden kívülről érkezőnél. Ez a meditáció állapota. Ha a meditáló mindössze ezt a két képességet alakítaná ki magában, akkor hamarosan egy földrengésszerű megrázkódtatást élne át bensejében. Ennek elkerüléséhez meg kell tanulnia a lehető legnagyobb lelki nyugalom megőrzését. A meditáció során bekövetkező intenzív belső impulzusok átélése alatt lelkének olyan nyugodtnak kell lennie, mint a tengernek teljes szélcsend idején.

A beavatandó személynek tehát három feltételt kell teljesítenie: először is a lélek minden külső benyomástól való mentességét, másodszor a lélek benső képzetekben való gazdagságát, végül pedig a teljes lelki nyugalom megőrzését. Aki kitartóan iskolázza magát, az hatalmas pillanatot fog átélni; van, aki talán már néhány hónap elteltével, mások esetleg csak évek múltán. Megnyílnak szellemi érzékei, és így szól: ó, van a világunkban valami egészen más is, mint amiről eddig tudtam. Eddig csak azt láttam, amit az értelmem képes volt összerakosgatni, most azonban látom, hogy ebben a világban szellemi tények és lények is vannak; és hogy léteznek olyan világok, melyeket rejtett világoknak nevezhetünk.

A tanítvány ettől a magasztos pillanattól kezdve a szellemi világok kutatója lesz, és maga is megismerheti azt, amit az ember lényéről most fel akarunk vázolni. Ma a léleknek azokról az állapotairól és élményeiről fogunk beszélni, amelyek mindenkit mélységesen érdekelnek: az ébrenlét és az alvás egymást váltó állapotáról, valamint arról, amit életnek és halálnak nevezünk. Az ébrenlét és az alvás külső állapotára már utaltunk, most belső oldaláról fogunk hozzá közelíteni. Képtelenség volna, ha akár csak a mindennapi értelmünkkel is logikusnak találnánk azt, hogy az ember tulajdonképpeni belső lénye elalváskor – amint a külső benyomások megszűnnek – eltűnne, és reggel úgymond újonnan létrejönne. Ez lehetetlen; az gondolhatná csak azt, hogy a benső ember esténként megszűnik és reggelenként újonnan létrejön, aki képtelen eszméknek adná át magát.

Vajon a benső ember-e az, amit fizikai szemünk alvó testként az ágyban nyugodni lát? Ezt bizonyára senki sem állítja. Aki az ébrenlétből az alvásba való átmenetet csupán a mindennapi tudatával követi, az természetesen csak azt észleli, hogy a fizikai test lassanként mozdulatlan állapotba kerül. Aki azonban az előbb jellemzett eszközökkel szellemi szemét kifejlesztette, az észleli azt is, amint a benső, szellemi, a tulajdonképpeni ember kiemelkedik a fizikai testből. És miként az elalvó ember külső látványát másképp észleli egy látó, mint az átlagember – aki a fizikai szemével képes csupán észlelni -, úgy kettejük alvó állapota is alaposan eltér egymástól. Míg a szellemi látással nem rendelkező ember öntudatlanságba merül, addig a látó elalváskor is tudatos marad, mert lelki testében – amely most elhagyja a fizikait – kialakította a szellemi világ észlelésére szolgáló érzékszerveket.

Most pedig megpróbáljuk röviden jellemezni azt a szellemi világot, ahová a szellemi látóvá vált ember felemelkedik. Észlelései kezdetben a fizikai test alvásának idejére korlátozódnak. Kitartó gyakorlással azonban eljut odáig, hogy akaratától függően a nap bármely pillanatában kiiktassa fizikai érzékeit, és testének elhagyása nélkül is észleljen szellemi módon. Hogyha például ezt a rózsacsokrot szellemi szemmel szemléljük, azonnal feltűnik egy hatalmas különbség. Akkor hirtelen nem mondhatjuk már azt, hogy a rózsacsokor előttem van; nem mondhatjuk azt, hogy én itt vagyok, az pedig ott – ahogy ezt a szokásos nappali éber állapotban elmondhatjuk. A szellemi világban a térbeli különbség – az itt és az ott – teljesen elveszíti az értelmét; tudatunkkal nem a rózsacsokor előtt vagyunk már, hanem benne. Abban a világban a szellemi tudat a lényben, a tényben érzi magát; a szellemi látó beleárad az észlelt objektumba. Benső lénye mintegy áthatol fizikai testünk bőrén, és eggyé válik mindazzal, amit a szellemi világban maga körül megpillant. Mi tehát az, ami éjszakánként kiárad a környező világba, napközben pedig leláncolva érzi magát a fizikai test korlátai között? Ez az, amit az „én” szócskával foglalunk össze, és amelyről általános nappali tudatában az ember azt mondja: a testemben él. – Ezt az ént a szellemi látó tudat az egész – számára elérhető – külső világba kiáradva érzékeli. Megkérdezhetjük: tehát akkor hol van? Erre egyetlen egy válasz létezik: a látó énje alapjában véve ott van mindenütt, ahol észlel.

A szellemi látással nem rendelkező ember is ugyanezen a szellemi világba vezető úton megy végig elalváskor, csupán tudattalanul. Így élünk valamennyien: ébrenlétünk során fizikai testünkbe, a mikrokozmoszba beszorítva, alvás közben pedig hatalmas kiterjedésben, egyesülve a körülöttünk lévő nagyvilággal, a makrokozmosszal.

De miért kell vajon öntudatlanságba merülnünk? – kérdezhetjük. Ennek az az oka, hogy a mai ember nem érett még arra, hogy tudatosan áradjon ki a világmindenségbe, énje ezt nem viselné el. Egy kép segítségével némileg megvilágíthatjuk ezt a folyamatot. Képzeljünk el egy hatalmas, vízzel teli medencét, amelybe belecseppentjük valamely színes folyadék egy kis cseppjét. Látjuk, amint a csepp feloldódik az őt körülvevő vízben; megfigyelhetjük, hogy minél inkább szétterjed, annál láthatatlanabbá válik. Valami hasonlót él meg az ember is az énjében, amikor mint apró cseppnek ki kell terjednie a szellemi világba. A mai ember nem viselné el a tudatos feloldódást, ezért szellemi otthonába való befogadásáért öntudatlansággal kell fizetnie. Mi történne vele, ha okkult előkészítés nélkül, teljes tudatosságban terjedne ki a szellemi világba? Ezt úgy képzelhetjük el a legjobban, ha az énnek annyi erőt tulajdonítunk csupán, amennyi a fizikai síkon való, korlátozott észleléshez szükséges. Amikor testi határain túlra kiterjed, veszít az erejéből – miként a csepp is veszít konzisztenciájából -, és minél jobban kiterjed, észlelése annál halványabbá válik, míg végül az a szörnyű érzése támad, hogy egy feneketlen mélység felett lebeg, a legnagyobb sötétségben. Az ént nem csupán erőnek, hanem érző és érzékelő lénynek kell elképzelnünk; ennélfogva lehet egy halvány elképzelésünk a semmibe való beleveszés benyomásáról. A szellemi látó tudat megszerzésének előkészületeihez ezért szorosan hozzátartozik a félelemnélküliség elsajátítása; a szellemi kutató iskolázásához tehát hozzátartozik az is, hogy sok olyan alkalom nyílik számára, ahol nyugalmát és kitartását próbára teheti. Az, akinek nem volt még ezer és ezer alkalma arra, hogy olyan események során, amikor az emberek inkább megrémülnek és elsápadnak, nyugodt lélekkel azt tudja mondani, hogy: a legszörnyűbb veszély előtt állok, de tudom, hogy félelmem által nem lesz a helyzetem biztonságosabb, csakis a bátor tevékenység által – az az ember még nem készült fel kellőképpen. A régi misztériumokban előfordult ugyan, hogy a beavatandót abban az esetben is kivezették tudatosan a makrokozmoszba, ha énje nem rendelkezett még kellő erővel, ilyenkor azonban beavatójának mindvégig vele kellett lennie, hogy amikor arra szükség van, megsegíthesse. A szellemi látásnak ezt a formáját – melyet Európa régi okkult iskoláiban lehetett elérni – eksztatikus szellemi látásnak nevezik. Fejlődésünk mai fokának ez a módszer már nem felel meg, és most arról fogunk beszélni, ami ennek a helyére lépett. Ez pedig a rózsakeresztes módszer.

Amint azt épp az előbb említettük, a régi misztériumokban a tanítvány a tanítója felügyelete alatt állt, aki megakadályozta, hogy a kilépő én teljesen feloldódjon és elaléljon. Ezt az eksztatikus elmélyedést bizonyos érzések szigorúan szabályozott ápolásával érték el, olyan érzésekével, amelyek a mindennapi életben is léteznek. A régi módszer az volt, hogy ezeket az érzéseket olyan érzésekhez kapcsolták, amelyekkel még ma is rendelkezünk – még ha sokkal csekélyebb mértékben is – az évszakok változásakor. Ha például a tanítvány az üde tavaszi vidéken járt, és látta, amint az olvadó hótakaró alól kisarjad a fiatal fű és az első virág, ha látta maga körül a téli álomból való feltámadást, ha érezte lába alatt a dermedtségéből felengedő földet, és látta a száraz, kopár fákon a meleg napfény ébresztő érintése nyomán kihajtó új rügyeket: akkor át kellett, hogy érezze magában ezt a feltámadó életet; mély meditációban, egész lelkével át kellett magát adnia neki.

Ezt az érzést azután folytonos ismétléssel hihetetlen nagy erővé kellett felduzzasztania. Olyan erővel és elevenséggel kell fellobbantanod magadban ezt az örömöt, bizakodást és életfrissességet – mondta a beavatója -, ahogyan azt maga a Föld érezné, ha volna tudata.

Ősszel a szomorúság átérzését kellett ugyanígy megtanulnia a tanítványnak; a természeti környezet elhalása kellett rá hasson; átérezte, ahogy az erdők elveszítik lombkoronáikat, a mezők a virágaikat, és az élet visszahúzódik a Föld mélyébe. Vele együtt kellett gyermekeit meggyászolnia. A többi évszakot is ugyanígy élte át bensejében, különösen a téli és a nyári napfordulót.

Úgy tűnik, mintha ez a mindennapi élet rejtett jelensége volna csupán, de nem így van; a régi kor ezoterikusának – csakúgy, mint a mainak – bensője legmélyén kellett ezeket az érzéseket teljesen elcsendesült lélekkel, minden külső benyomás kizárásával létrehoznia. Aki ilyen érzésre tett szert, az hosszabb gyakorlás után azt élte át – és ez még ma is így van -, amit a régi misztériumokban az éjféli Nap meglátásának neveztek. – A Föld átlátszóvá vált, és az elhalványuló fizikai formán át meglátták a Föld alapját képező szellemiséget. A fizikai Nap helyett a hatalmas szellemi Napot pillantották meg, azt az ősi hatalmas lényt, amelynek a fizikai Nap az anyagi teste csupán.

A látóvá vált tanítvány énjét azonban ennél a lenyűgöző látványnál az a veszély fenyegette, hogy ájulásba hanyatlik, beavató tanítójának ezért segítésre készen mellette kellett állnia. A tanító ma már nem gyakorolhat tanítványa felett olyan hatalmat, mint akkoriban, mert a tanító-tanítvány viszony megváltozott; az ember mai természetének eltérő felépítése miatt minden jó szándék és készséges alávetés ellenére sem lenne lehetséges az emberben élő lázadó erők elnyomása.

Az eksztatikus úton kívül létezett még a beavatás úgynevezett misztikus útja is. Ez abban állt, hogy a meditáló egyre jobban beleélte magát saját bensejébe. Amit az eksztatikus úton a kihúzódás révén éltek át, azt itt önmagukban élték át. Ennek az útnak is megvoltak azonban a maga hatalmas veszélyei. Míg az eksztatikus úton járót a feloldódó én ájulása fenyegette, addig a misztikus énje hihetetlen erősségűre húzódott össze, és iszonyúan felduzzadt benne az egoizmus. Az ént fékezhetetlen vágy szállta meg: minden én akarok lenni, mindent birtokba akarok venni.

Hogyan érték el ezt az önmagukba való elmélyedést? Gondoljunk a felébredésre. Mi történik ilyenkor? A makro- kozmoszba kiterjedt én összehúzódik és belemerül a fizikai burkokba. Hogyha nem létezne a külső világ, amely benyomásaival határt szab ennek az összezsugorodásnak, akkor az ember valóban beleereszkedne a bensőjébe. Mit kell tehát megtanulnunk? Azt, hogy úgy ébredjünk fel, hogy a külső benyomások ne hassanak ránk. Ennek következtében az én akadálytalanul koncentrálódhat az ember lényének bensejében. A határtalanul fokozódó egoista kívánságok élményeit valamennyi misztikus „kísértésnek” nevezi. Azért, hogy ne essen áldozatul ennek a veszélynek, már előzőleg magas fokúra kell fejlesztenie magában a szeretet, az alázat és az áhítat erényét. Ily módon felvértezve nyugodtan nekivághat a meditáló ennek az útnak. A nagy misztikusoknál az én nem is tudott már önmaga akarni; egyáltalán nem is tudtak már önmaguk lenni: képesek voltak arra, hogy feltétel nélkül átadják magukat Krisztusnak, hogy Ő gondolkodjon, érezzen, cselekedjen és akarjon bensőjükben. Ezért mondja azt Pál, hogy: nem én akarok, hanem Krisztus én- bennem.

Más régi misztériumokban, például az egyiptomiban is megtaláljuk ezt a módszert; a beavatásnál azonban mindig jelen volt a beavató is, aki kívülről megvédte a beavatandót az egoista erőktől.

Mai korunk megváltozott viszonyai új utat tesznek szükségessé. Az ember önállóbb lett, és át kell adni számára azokat a szükséges eszközöket, amelyek révén a tanító közvetlen beavatkozása nélkül térhet rá a benső, magasabb világok ösvényére. A mai rózsakeresztes beavatási út ötvözi a két módszert, és iskolázása, mely a szellemi világokban való látáshoz vezet, elhárítja az előbb említett veszélyeket, melyeknek a régi eksztatikus vagy misztikus úton járó ki volt téve.

Holnap közelebbről fogunk ezzel foglalkozni, és ábrázolni fogjuk azt, hogy miként építi be lelki testébe a rózsakeresztes tanítvány a világmindenség szellemi alapjainak kutatására szolgáló szellemi észlelőszerveket.



[1]  Rudolf Steiner: A spirituális ökonómia elve az újratestesülés kérdésével kapcsolatban. Az emberiség vezetésének egy nézőpontja (GA 109), hét előadás Rómában 1909. március 25-31. között.

[2]  Elika del Drago Principessa d'Antuni 1909-ben és 1910-ben meghívta Rudolf Steinert, hogy előadjon a római Palazzo del Dragóban.

A magasabb világok és összefüggésük a mi világunkkal

Róma, 1910. április 12. – előadás jegyzetek

[Az ébrenlét és az alvás, valamint az élet és a halál váltakozó állapotai. Az élmények átalakulása képességekké és erőkké az alvás folyamán. Az élet inkarnációról inkarnációra történő fokozódása. A rózsakeresztes beavatás.]

Tegnap a beavatás két módszerére mutattunk rá, a misztikus és az eksztatikus útra. Azonban mindkettő a régi korok fejlődési állapotának felelt meg. Ma másmilyen az emberek belső állapota, ezért újfajta beavatásra van szükség. A mai körülményeknek a helyesen értelmezett rózsakeresztes beavatás felel meg. Ahhoz, hogy megközelítőleg helyes fogalmat kaphassunk arról, hogy mi játszódik le ennek során az emberi lélekben, az lesz a legjobb, ha előbb megismerkedünk azokkal a folyamatokkal, amelyek az ébrenlét és az alvás, valamint az élet és a halál állapotával állnak kapcsolatban. Mai megbeszélésünkön ezért ezekkel az állapotokkal fogunk közelebbről megismerkedni.

Az ember általában nem fogja fel elég mélyen az ébrenlét és az alvás váltakozásának jelentőségét. Olyannyira mindennapos jelenség ez a számára, hogy alig méltatja figyelemre. Ezáltal teljességgel rejtve marad előtte minden titok, ami ezekben a folyamatokban megbúvik. Arra a kérdésre, hogy mi történik az emberrel, amikor elalszik, azt a választ kapnánk, hogy a tudata kialszik, a fáradt agy egyfajta kábulatba esik, és nem veszi már fel a külvilág érzéki benyomásait. Ez annyiban helyes is, amennyiben a fizikai szemmel észlelhető dolgokra vonatkozik. Hogyha azonban a szellemi látót kérdezzük észlelése felől, akkor ő azt fogja mondani, hogy valami egészen jelentős dolog történik. Ő azt látja, hogy a pihenő fizikai testből kiemelkedik a benső, az asztrális ember, és beleárad az asztrális világtestbe, a makrokozmoszba. Reggel, az ébredésnél pedig azt látja, hogy mindaz, ami a világmindenségbe kiáradt, most újból összehúzódik, és elnyeli a fizikai test, a mikrokozmosz. Szellemi szeme az ember nagy- és kisvilágban végbemenő, váltakozó életét látja.

Milyen jelentősége van az alvásnak az ember számára? Mi történik vele? Miért hagyja el a testét? És hogyan képes az nélküle élni? – kérdezhetnénk. A tulajdonképpeni, a benső ember – amelynek anyagi kifejeződése és eszköze a külső, a fizikai test – elalváskor azt veszi észre, hogy észleléséből eltűnik az egész külvilág, lassanként érzéketlenné válik a napközben felvett érzéki benyomásokkal szemben, és minden lelki érzelem, öröm és fájdalom is teljesen elhalványul. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az öröm és a fájdalom, a gyűlölet és a szeretet hordozója nem a fizikai test, hanem a fizikai érzékek által észlelő benső ember. Erre azt az ellenvetést tehetnénk, hogy amennyiben ez így van, akkor miért nem tartja meg ez a benső ember a fizikai test elhagyásakor a hozzátapadó fájdalom vagy öröm érzéseit az asztrális világban is? Ennek az az oka, hogy belső élete tényeinek észleléséhez fizikai testében kell lennie, amely mintegy tükörszerűen visszaveri kedélyének hullámzásait, és tudtára hozza ezeket. A tükör elhagyásával kialszik a benyomások képe, és az ember akkor ébred csupán ismét tudatukra, amikor újból visszahúzódott a testébe. Ily módon állandó kölcsönhatás megy végbe a benső és a külső ember között.

Érdekes ezt összehasonlítani azzal, amit az egzakt tudomány mond minderről; ez egészen hasonló. Elalváskor azt vesszük észre, hogy a nappal felhasznált erők következtében az egész szervezet elfáradt, a végtagok mozgása lassanként leáll, megszűnnek a hangok, a szagok, az ízek és a fények – legutoljára a hallás, a legszellemibb érzékelés szűnik meg; felébredéskor pedig azt érezzük, hogy minden végtagunk és érzékszervünk új erőre és frissességre tett szert. De honnan erednek ezek az erők, melyek a benső embert napközben visszatükrözik a külsőnek? Ezeket szellemi hazánkból, a makrokozmoszból merítjük éjszakánként; reggel pedig magunkkal hozzuk a fizikai világba, ahol nem létezhetnénk e nélkül a belső kozmikus életbe való éjszakai lemerülés nélkül. Szükségünk van az alvásra, mert nélküle zavarok lépnének fel lelki életünkben. Az alvás ajándékoz meg bennünket szellemi erőkkel.

Láttuk, mit nyerünk a szellemi világban a fizikai világ számára, és most feltehetjük a második kérdést is: mit viszünk át esténként az éber állapotból az alvásba? Erre az ember születés és halál közötti élete ad számunkra választ. Látjuk, ahogyan a külső élmények folytonos sokasodása egyfajta fokozódást jelent életünkben, amit individuálisan kell feldolgoznunk. Mindenki individuálisan fogja fel az eseményeket. Vegyünk például egy történelmi eseményt: ezt mindenki a saját lelki érettségének megfelelően ítéli meg; van, akit nem befolyásol, semmit sem tanul belőle, egy másik emberre viszont nagy hatást gyakorol, és bölccsé válik általa. Egy ilyen embernél az élmény szellemi erőkké alakul át.

A következő példával még világosabban szemléltethetjük ezt a folyamatot. Gondoljunk egy írni tanuló gyermekre. Mennyi sikertelen próbálkozás előzte meg az első írásjegyeket; mennyi papírt és írószert kellett elhasználnia, mennyi büntetést kapott tintafoltos, csúnya írásáért: évekbe került, míg végül megtanult jól írni. Mindaz, amit végigcsinált, bizonyos módon összehúzódott, és átalakult az írás képességébe.

Így szövődnek lelki erőkké azok az élmények, melyeket esténként átviszünk az asztrális világba. Az alvás hozzáteszi a továbbiakat, és véghezviszi az erők átalakítását. A legtöbben saját tapasztalatból is tudjuk, hogy egy kívülről megtanult költemény alvás után erősebben rögződve merül fel. Ebből az igazságból született az a közismert szólásmondás, hogy: aludjunk rá egyet. – Az eddig elmondottakból kitűnik tehát, hogy a napközben feldolgozott élményeket este átvisszük szellemi hazánkba, majd ezeket reggel, szellemi erőkké átalakítva, visszahozzuk a fizikai világba. Most már világosabbá válhatott számunkra a lét két síkján váltakozó élet célja és szükségszerűsége, valamint az alvás jelentősége, amely nélkül nem tudnánk itt élni.

Az erők átalakításának azonban van egy határa, ami reggelenként, a testbe történő belemerülésnél, egyre világosabban szembetűnik. Ezt a határt fizikai testünk szabja megszerzett képességeink számára. Hiszen egyet s mást valóban képesek vagyunk egészen a testünkig hatolóan átalakítani, de nem mindent. Vegyünk példának egy olyan embert, aki tíz éven át foglalkozott a külső és a rejtett világ valódi ismereteinek elsajátításával. Azzal, amit külsőleg és tudományosan sajátított el, intellektusát és értelmét gazdagította csupán, rejtett tapasztalatai azonban, azok a megismerések, melyeket az örömből és a fájdalomból merített, belevésődtek testiségébe: megváltoztatták fiziognómiáját és mozdulatait.

A következő példával annak a határnak a mibenlétét magyarázzuk meg, amelyet a test állít a képességek felvétele elé. Egy ember zenei érzékkel nem rendelkező füllel született. – Ahhoz ugyanis, hogy valaki hivatásos zenész lehessen, olyan finom szerkezetű szervre van szüksége, amit a tudomány meg sem képes figyelni. – Ha egy ilyen ember sokat tanul zenei téren, akkor mindaz, amit nappal felvett, átalakul ugyan éjszaka szellemi zenei erővé, a tökéletlen fizikai szervbe való belépéskor azonban nem tud kifejezésre jutni. Ez a példa egy olyan esetet mutat be, amikor a fizikai szerv átalakításának lehetetlensége leküzdhetetlen akadályt gördít a szellemi erők felhasználása elé. Az embernek ilyen esetben bele kell ebbe törődnie, és nyugodtan kell viselnie a teste és megbilincselt erői között lévő diszharmóniát. Aki képes mélyebbre tekinteni, az tudja, hogy számtalan olyan élménye van mindenkinek, ami az illetőt teljesen megváltoztatná, amennyiben bele tudná azokat foglalni fizikai emberi mivoltába. Minden meg nem nyilvánítható képesség, mindazok a vágyak, melyek a merev testről leperegnek, az élet folyamán összegyűlnek, és egy olyan egészet alkotnak, ami a szellemi látás számára világosan látható.

A látó háromféle dolgot lát: az ember születésével magával hozott képességeit, azután azokat az új képességeket, amelyeket ebben az életében szerzett meg, és be tudott magába illeszteni, végül pedig azoknak az erőknek az összességét, amelyek nem tudtak bejutni a testiségbe, és arra várnak, hogy kibontakozhassanak. Ez utóbbiak mintegy ellentétet képeznek a külső testiséggel szemben, és ellenerőként hatnak rá. Ez az a legfontosabb erő, amely nincs összhangban a fizikai testben folytatott életünkkel. Lassanként felbontja testünket, elsorvasztja, és mint terhes bilincset, megpróbálja levetni; igyekszik félretenni, mint a fokozódó követelmények teljesítésére már nem megfelelő szerszámot. Ez az oka annak, hogy testünk, mint egy virág, elhervad; hogy egymás után veszíti el leveleit, míg végül semmi más nem marad belőle életben, csupán egy új mag. A szellemi látó valami ilyesmit lát az emberben: olyan, mintha az ember életének második részében mindaz, amit megszerzett, kibontakozásra képtelenül összehúzódna a bensejében, hasonlóan egy maghoz, amely a következő tavasz számára egy apró csírát rejt magában. A szellemi látó tehát minden elhalóban valami csírázót lát. Mindannyiunkban formálódik mély rejtettségben az új élet magja.

A halál értelmét ezek után minden érzésünk teljes erejével kell megragadnunk. Milyen más érzésekkel fogunk akkor odalépni egy szeretett ember halálos ágyához. Ezalatt nem azt értjük, hogy az elválás szomorúságát el kellene nyomnunk magunkban, hiszen elszáradna a lelkünk, amennyiben nem érezne már fájdalmat. Az életet azonban egy magasabb álláspontról kell néznünk, onnan, ahova a szellemtudomány helyez bennünket, és ezért ezt kell mondanunk: lentről, földi világunkból szemlélve a halál fájdalmas és kegyetlen; fentről rátekintve azonban egészen másként tárul szellemi pillantásunk elé. A lélek, fáradságos földi életének hosszú évei alatt, képességek gazdag tárházát szerezte meg, amit azonban nem lenne képes felhasználni, ha továbbra is ugyanahhoz a testhez kötődne. A halál teszi lehetővé számára azt, hogy magasabb fokra emelkedjék. – És miként rövid éjszakai alvása során nappali életének szellemi nyereségét teszi magáévá, úgy a halál arra teszi őt képessé, hogy teljes életművének nyereségét alakítsa át és transzformálja a szellemi világban. Az alvás és a halál között azonban mégis van egy hatalmas különbség. Alvás közben az átlagember – testének kényszere miatt – öntudatlan; a halálban azonban, amely megszabadítja őt a test igézetétől, felébred.

Teljes tudatosságban aratja le elmúlt életének gyümölcseit, és dolgozza ki a szellemi síkon mindazt, amit a fizikai síkon nem tudott felhasználni. Így megy át azután egy új inkarnációba, melyhez olyan testet keres, amely lehetővé teszi számára, hogy megszerzett képességeit érvényre juttassa. Ha például zenei ismereteket gyűjtött, akkor olyan szülőpárt fog keresni, akiknek zeneileg kedvező a fülstruktúrájuk. Élete ily módon az új inkarnációban egy olyan fokozódást tapasztal, amely a régi testben nem jöhetett volna létre. A fokozódás azután, az újonnan megszerzett képességek mértékében, inkarnációról inkarnációra folytatódik, egészen a teljes átszellemiesítésig. Ekkor az embernek nincs már szüksége arra, hogy egy fizikai burokhoz kötődjön, és az inkarnációk láncolata véget ér. Ha az elmondottakat teljes mértékben megértettük, akkor levonhatjuk belőle azt a következtetést, hogy a halál, minden fájdalma ellenére, jótékony szükségszerűség, és az énnek a halál megteremtését kellene kívánnia, amennyiben az nem létezne. Ebben a szemléletben nincs semmi életellenesség, aszkézis, vagy életfélelem; ez világosan kiderül abból, hogy életünk felemelésére törekszünk, és hogy igyekszünk mind a külső, mind a benső embert egyre nemesebbé és szellemibbé tenni. Minden olyan kérdés, amely arra irányul, hogy miként menekülhetnénk el az életből, kizárólag a halál és a reinkarnáció tanításának tökéletlen és hamis ismeretéből fakad. Minden – a fizikai síkon éppúgy, mint halálunk után, a szellemi síkon – egy újabb földi megtestesülés érdekében végzett munka és előkészítés csupán. Ugyanazokat a kölcsönhatásokat látjuk itt nagyban, mint amelyeket kicsiben a nappali és az éjszakai élet vizsgálatakor figyelhettünk meg.

Tegnap két olyan útra utaltunk, amelyek révén a szellemi világokhoz el lehet jutni: a misztikus és az eksztatikus útra. Egyúttal hangsúlyoztuk azt is, hogy a régi beavatási módok nem felelnek már meg a mi korunknak; a fejlődés mostani foka új eszközöket követel meg, melyeket a jövőben megint más módszereknek kell majd felváltaniuk. A XII-XIV. századtól kezdve a rózsakeresztes módszer vált szükségessé, amely a közeljövőben még nagyobb jelentőségre tesz majd szert. Aki benne áll a szellemi életben, és követi annak inkarnációról inkarnációra végbemenő fokozódását, az tudja, hogy a mai szellemtudományt a mi körülményeinkhez szabták, és hogy évezredek múlva ezt is túlhaladottnak fogják már tekinteni. Abban az időben még a mainál is sokkal tudatosabb erőkkel fognak számolni. A mai ember, amint azt láthattuk, alvás közben fogadja be az erőit, amikor öntudatlan állapotban van. A fejlődés folyamán ez a folyamat egyre inkább a tudatába, és akaratának uralma alá fog kerülni.

A beavatás régi formáihoz hozzátartozott az ember saját bensejébe való alászállása, ami az egoista erők megerősödését vonta maga után, és valódi kísértést jelentett a tanítvány számára, mert eközben felszínre került összes – még eleven, és már leküzdött – ösztöne. Hogyha például rögtön felébredés után kikapcsolnánk az érzékeinket minden külső benyomással szemben, és magunkba mélyednénk, akkor valódi belső mivoltunk nem mutatkozna meg számunkra ebben a pillanatban, önérzetünk azonban mérhetetlen egoizmussá fokozódna, amennyiben tudatosak maradnánk. Az eksztázisnál ezzel szemben azt láttuk, hogy a makro- kozmoszban tudatosan feloldódó ember énje egyre gyengül, és a tanítványnak a tanító segítségére van szüksége ahhoz, hogy ne aléljon el teljesen.

A rózsakeresztes beavatás egyesíti ezt a két utat, és megadja a jelöltnek a helyes egyensúlyt, ami megvédi a fent említett veszélyektől; ugyanakkor annyi önállósággal ajándékozza meg, hogy nincs már szüksége a beavató felügyeletére. Először belső világába vezeti, melyhez a külső világon keresztül vezet az út; a tanítványnak híven meg kell figyelnie a külső világot, valamennyi formájában. Meg kell tanulnia, hogy mindenütt felismerje a jelképszerűt, míg végül megérti, hogy az egész fizikai világ hasonlat. Ezzel nem azt állítjuk, hogy a botanikus, a költő vagy a festő tévesen lát – ők is helyesen látnak -, a rózsakeresztes tanítványnál azonban arról van szó, hogy figyelmét a forma jelkép-mivoltára fordítja, mivel célja mélyebben rejlik, mint a többi megfigyelőé.

Ha meglát például egy rózsát, akkor felismeri benne az élet jelképét, és ezt mondja: szárában tiszta zöld nedv emelkedik fel, mely levélről levélre árad, odafent, a növényt megkoronázó virágban azonban átalakul a rózsa piros nedvévé. – Ezután elfordítja tekintetét a virágról, az emberre néz, és ezt mondja: ha a növényt összehasonlítom az emberrel, a növény első pillantásra sokkal alacsonyabb fokon állónak tűnik: se mozgása, se érzése, se tudata. Az emberen is átáramlik a piros tápláló nedv, mégis szabadon mozog. Oda megy, ahova akar, látja a külvilágot, benyomásait örömmel vagy fájdalommal éli át, és tudatában van létezésének. A növény azonban mégis felülmúlja valamiben: nem képes tévedni, szűzies és tiszta, nem tesz rosszat senkinek. A piros vér a magasabb rendű szellemiség kifejeződése és magasabb fokon áll, mint a zöld növényi nedv, amely fent, a virágban felölti a jelképes piros színt; de a vér ugyanakkor a vágyak, szenvedélyek, tévedések és hibák hordozója is. A rózsa alárendelt lény ugyan, de mégis mintegy az ember ideálja. Az ember uralkodni fog egykor önmagán, és énje a mindennapi énje fölé fog emelkedni. Megnemesedik, megtisztul, és vére olyan szűzies és tiszta lesz, mint a zöld növényi nedv. A rózsa piros színében az átszellemiesített ember megtisztított vérének jelképét látom.

A bennünk lévő alacsonyabb rendűnek a hatalmunk alá kell kerülnie; uralkodnunk kell mindazon, ami ellene szegül a felemelkedésünknek, és tiszta erőkké kell őket átformálnunk. A rózsakereszt jelképében – a halott, fekete keresztfában és a rajta viruló, élő rózsákban – önmagunkat látjuk. A sötét fa saját alacsonyrendű természetünk, amely áldozatul esik a halálnak, és melyet le kell küzdenünk; a piros rózsákban pedig magasabb, az életnek szentelt természetünket láthatjuk, amely győzedelmesen hajt ki az elhaló tisztátalanságból.

A rózsakeresztesnek ilyen szimbólumokkal kell teljes erővel hatnia magára; mindenütt keresnie kell ezeket az őt körülvevő környezetben, ki kell alakítania őket és meditálni rajtuk. Ezeknél a képzeteknél nem is annyira a valódi tény, mint inkább a jelkép helyessége a döntő. Különösen a rózsakereszt meditációjánál kell bevonnunk a teljes érzületünket, szívünk minden vérét: a természetünk átalakítását szimbolizáló képnek éltetően, hevítően kell ránk hatnia. A tanítványnak olyan intenzívvé kell fokoznia ezt a benyomást, és azután állandóan ismételnie, hogy az el se tűnjön belőle, és asztrálteste átvigye magával este a szellemi világba. A rózsakeresztes tanítvány azt érzi ezek után, hogy alvásának korábbi öntudatlansága lassanként eltűnik, mintha egy lassú lelki tűz lobbanna fel benne, melyet azután világító lámpásként hordoz magában, és amely beragyogja az éjszaka sötétjét, hogy láthatóvá tegye mindazt, amit eddig a sötétség elfedett. Látóvá vált a túlvilágon. Kinyílt benne egy fényt árasztó, aktív szem; ellentétben fizikai, passzív szemével, amelyben nincs fényforrás, hiszen idegen fénnyel észlel csupán.

A rózsakeresztes, amennyiben ilyen gyakorlatokat végzett, külső realitást csak ott lát, ahol azt szimbólumokká tudja alakítani, melyek bensőjét képességekhez juttatják és fénnyé alakítják, amit a meditáció révén szerzett meg.

A tanítvány énje ily módon védetté válik az egoizmus keménysége, valamint az aléltság ellen, és veszélytelenül haladhat a magasabb világok felé. A misztika erejét a megfelelő módon sajátítja el, majd felhasználja azt az eksztázisban. Komoly gyakorlással eljut végül oda, hogy meglássa az éjféli Napot – ahogy ezt a régi okkult iskolákban nevezték -, vagyis a fizikai forma mögött, azzal egy időben, meglátja a szellemet.

Ezekre most csak elviekben és röviden utalhattunk, minderről bővebben a „A magasabb világok megismerésének útja"[1] című könyvemben olvashatnak. Ezzel a témával ennél behatóbban nem foglalkozhatunk nyilvánosan, mert a legtöbb ember képességei nem teszik még lehetővé az okkult fejlődést. A régi beavatási utakról kevés a nyilvános ismeret, és akik ezekről írtak, azoknak egy része nem is élte át azokat személyesen. Minden korszaknak fel kell mutatnia a körülményeinek megfelelő változásokat, mivel vezetőiknek mindig újat kell az emberi életbe beleáramoltatniuk.

Holnap azt fogjuk megvizsgálni, hogy miben állt egy olyan hatalmas személyiség mint Gautama Buddha műve, aki előfutára volt annak, akire az emberiséget évezredek óta előkészítették, és akitől a legnagyobb impulzust kellett kapnia: Krisztus Jézusnak. Meglátjuk továbbá, hogy hatalmas impulzusa a mi korunkban kezd csupán érezhetővé válni, és hogy ez a jövőben egyre jobban kiterjed majd az egész emberiségre. Beszélni fogunk az őt követő Maitreya Buddháról is, aki új alakban veszi fel a Krisztus-impulzust.

Tekintsük át most végül az elmondottakat, és tárjuk világosan a lelkünk elé, hogy életünket jelen korunkban alvásunk és halálunk során termékenyíti meg a szellem, és hogy hiábavaló volna minden törekvésünk, és értéktelenül heverne földi életünk minden nyeresége, hogyha mindig ugyanahhoz a fizikai testhez kellene kötődnünk. Kizárólag a halál átmeneti állapota teszi lehetővé számunkra azt, hogy learassuk életünk gyümölcseit; hogy azután gazdagabban, a tökéletességhez vezető ösvény egy magasabb fokán térhessünk vissza ebbe a világba. Engedjük be a szellemtudományt az életünkbe, és részesülni fogunk a benne lévő vigasz, remény és erő kincseiben.

Azt, amit a szellemtudomány ma a tudatunkba hoz, a múlt legnagyobb szellemei is ismerték már. Egy költő szavai:[2]

Mint a világnak mikor átadattál, állott a Nap s trónjánál a Planéták, úgy sarjadtál s felnőve úgy haladtál: törvény szerint, mely végzetednek célt ád.
Így kell lenned, más nem lehetsz magadnál:
Megmondották szibillák és próféták.
Mivel idők s hatalmak el nem rontják, mely élve nő, a rendeltetett formát.
Wie an dem Tag, der dich der Welt verliehen,
Die Sonne stand zum GruDe der Planeten,
Bist alsobald und fort gediehen
Nach dem Gesetz, wonach du angetreten.
So muDt du sein, dir kannst du nicht entfliehen!
So sagten schon Sybillen, so Propheten,
Und keine Zeit und keine Macht zerstückelt Gepragte Form, die lebend sich entwickelt!



[1]  Rudolf Steiner: A magasabb világok megismerésének útja (GA 10).

[2]  Johann Wolfgang Goethe: Orphikus ősigék (Keresztury Dezső fordítása).

A Krisztus-impulzus és nagy hirdetői

Róma, 1910. április 13.

[Krisztus megértésének előkészítése a bodhiszattvák által. Buddha és Krisztus. A Maitreya Buddha. Zarathusztra és Pál. Az új éteri látás és a karmikus kiegyenlítés képeinek meglátása. Krisztus megjelenése az éteriségben. A bodhiszattvák jövőbeli missziója: a Krisztus-erő teljes kibontakoztatása.]

A két legutóbbi előadás az ember lényéről adott áttekintést. Ma az emberiségfejlődés bizonyos korszakaival és a hozzájuk tartozó szellemi élettel fogunk foglalkozni. Fejlődésünk mai korszakának nézőpontjából kitekintve visszamehetünk a távoli múltba, és következtethetünk belőle a jövőre is. Szellemi látó szemünk segítségével ez a vizsgálat könnyebbé válik; az eljövendő korokba vetett profetikus pillantás pedig még biztosabb lesz.

Az emberi képességek folytonos változáson mentek keresztül az évezredek során; a régi nemzedékek egészen más képességekkel rendelkeztek, mint kortársaink. A hajdani szellemi látó tudat nem olyan volt, mint amit ma a rózsakeresztes iskolázással lehet megszerezni. Ez egy tompább szellemi látás volt, amellyel azonban minden ember rendelkezett. Azokban az emberekben mi magunk – akik most itt összegyűltünk – testesültünk meg, de másmilyen képességeink voltak, és ezek a képességek az eljövendő inkarnációinkban még további változásokon fognak keresztülmenni. Korunkban azokat a képességeket kellene kifejlesztenünk, amelyek lehetővé teszik a fizikai külvilág pontos megfigyelését; például a külső értelmet, amely ehhez igénybe veszi az agyat és a fizikai érzékszerveket. Korábban a lélek nem szorítkozott úgy az utóbbiakra, mint ma, mert szellemi látó szervei voltak, melyek lassanként eltompultak. A lelki észlelőképesség belső világunkból teljesen áttevődött a külsőre, a jövőben azonban ezek ismét megváltoznak, és fokozódni fognak. Az érzéki-fizikai látást ki fogja egészíteni a szellemi látás, amely minden ember általános adottsága lesz. Leszálltunk az anyagba, tekintetünk elhomályosult, ám közeledik az az idő, amikor újból fény támad körülöttünk, és az anyagon keresztül feltekintünk a szellemhez. Ehhez arra volt szükség, hogy a szellemi világokból mindig új behatások érkezzenek. Az ember azért kapta az egyik adományt a másik után, hogy lényének minden oldalát kialakíthassa, és éretté váljon arra, hogy a legmagasztosabb adományt magától Krisztustól kapja meg, amikor Ő leszállt a Földre és testet öltött a Názáreti Jézusban.

Krisztus olyan hatalmas lény, hogy még a legmagasabb- rendű szellemi látó tudattal sem fogható fel. Bármilyen magasra emelkedik is egy beavatott, egy csekély részt ért meg csupán Belőle. Mi, akik kétezer évvel Krisztus után élünk, mi is a kezdetén tartunk csupán Krisztus megértésének. Lényének magasabb megismerését a jövő emberisége számára tartják fenn, ha majd felébrednek benne a bensőségesebb akarati impulzusok. Egész eddigi fejlődésünk a Krisztus-princípium felvételének előkészülete volt csupán, és néhány magasrendű előfutár feladata volt, hogy az emberi lelkek érésének folyamatát irányítsák. Az utánuk következők egyre magasztosabb eszméket és érzelmeket fognak az emberi lelkekbe belevésni, és egyre alkalmasabbá teszik őket arra, hogy működjön bennük az isteni erő. Azokat a hatalmas vezetőket és tanítókat, akik az emberiség szolgálatában feláldozzák szellemi erejüket és feltárják a lelkünket, Keleten bodhiszattváknak nevezik. Bölcsességgel teljes lények ők, és az a küldetésük, hogy kiárasszák a bölcsességet. Közülük most Gautama Buddhát, a nagy Buddhát emeljük ki, aki öt-hatszáz évvel élt Jézus előtt.

Ahhoz, hogy helyes képet alkothassunk róla, vissza kell gondolnunk régebbi inkarnációira, amikor bodhiszattvaként tevékenykedett a Földön. A bodhiszattvák egyfajta kórust alkotnak, minden tagjuk egy meghatározott misszióval rendelkezik, és közülük többen is beavatkoztak már az emberiség életébe az évezredek során, mindig az emberiség érettségének állapota szerint.

A buddha-fokozatot akkor érte el, amikor az indiai Siddhartha királyfiként inkarnálódott. Az volt a missziója, hogy előkészítse az együttérzés és a szeretet tanítását. Azt az ellenvetést tehetnénk, hogy ezt Krisztus tette; de ez nem így van. Krisztus nem csupán tanította, hanem bele is oltotta a szeretetet és az együttérzést az emberi szívekbe.

Buddha tanítása és Krisztus ereje között akkora a különbség, mint a Raffaello képe előtt álló műértő és maga Raffaello között. Éppen abban áll sokak hatalmas tévedése, hogy úgy tekintenek Buddhára, mint az emberi alakot öltött legmagasabb rendű szellemre. Nem tudják, hogy az, aki hatszáz évvel később a Názáreti Jézusban testesült meg, magának a Logosznak volt az inkarnációja. Buddhának az együttérzés és a szeretet impulzusát kellett előkészítenie. Előkészítette a lelkeket arra, amit Krisztusnak kellett elhoznia. Összességében nézve az ő előkészítő munkája a legjelentősebb az eddigiek közül. Személyiségének jobb megértéséhez tisztáznunk kell a bodhiszattva és a buddha közötti különbséget. Szellemi látó szemünkkel azt láthatjuk, hogy a bodhiszattva egy olyan emberi lény, aki állandó kapcsolatban van a szellemi világgal, és nem él teljesen a fizikai világban. Lénye mintegy túlságosan nagy ahhoz, hogy elférjen egy emberi testben; részben nyúlik csupán bele földi burkába, nagyobbrészt a magasabb világokban marad. A bodhiszattva ennek következtében folyamatosan az inspiráció állapotában van.

Gautama Buddha ilyen lényként született meg. Földi személyisége csupán huszonkilencedik évében erősödött meg annyira, hogy felvehette magába magasabb részét. A legenda szerint vándorútja során leült egy fügefa alá, és ott nyerte el azt a megvilágosodást, amely buddhává tette. A szellemi világban uralkodó hierarchiának megfelelően egy magasabb méltóságra emelkedett. Ezzel egy időben előbbre lépett közülük egy másik, és elfoglalta az általa elhagyott helyet. Utóda most bodhiszattvaként tölti be hivatalát mindaddig, míg maga is el nem éri a buddha-érettséget. Háromezer év múlva Maitreya Buddhaként fog az emberek között inkarnálódni. Feladatáról később lesz szó.

Mi a jelentősége az emberiség számára annak, hogy egy bodhiszattvából buddha lett? Ezáltal nyílt az emberiségnek lehetősége arra, hogy új képességeket szerezzen. Gyakori az a nézet, miszerint különböző mértékben ugyan, de mindig ugyanazok a képességek léteztek. Ez egyáltalán nincs így. A fejlődés folyamán mindig új képességek járultak a már meglévőkhöz, és valahányszor az emberiség éretté vált arra, hogy egy új adottsággal gazdagítsák, ennek az új képességnek először egy kimagasló emberi lényben kellett testet öltenie. Benne nyilvánult meg először, és azután ő ültette el ennek csíráit az erre alkalmas lelkekben. Ezért volt Gautama Buddha megjelenése előtt minden érzés és gondolkodás másmilyen. A tanításokat is másképpen fogadták be, mint a későbbi emberek. Félig öntudatlanul, mintegy szuggesztióként fogadták magukba mindazt, amit a bodhiszattvák inspirációként kaptak meg, és mint erőt árasztottak beléjük. Az együttérzésre és a felebaráti szeretetre való hajlamot Gautama Buddha révén kapták csak meg az emberek; és ezzel megtörtént a Krisztus-impulzus befogadásának előkészítése. Nem elég azonban ezt a képességet érezni; vezérlő életerővé kell válnia bennünk, és eszerint kell élnünk.

Honnan kapják erejüket és tanításaikat a bodhiszattvák? – kérdezhetjük. Fent, a szellemi világokban – ahová felnyúlnak -, ott ül trónján magasztos kórusuk közepette mindannyiuk tanítója, minden rájuk áramló fény, erő és bölcsesség kiapadhatatlan forrása: Krisztus. Belőle merítettek, és az Ő előfutáraiként szálltak le az emberek közé. Azután Krisztus maga is lejött a Földre, és testet öltött a Názáreti Jézusban. Az Ő testet öltése után a bodhiszattvák ismét vissza fognak térni, hogy tervét véghezvigyék.

Magasztos pályafutásának végén a bodhiszattva buddha lesz, és nem kell már fizikai testet öltenie. A buddha-fok lezárja inkarnációinak ciklusát, ő pedig áttér egy új, egy magasabb fejlődésre. Lényének legalsó része ekkor már nem a fizikai test, hanem az étertest, és ezután már csak a szellemi látás észlelheti. Csak a látó követheti, amint Gautama Buddha a halála után is tovább tevékenykedett az emberiség üdvére, oly módon segítve minden földi erő fejlődését, hogy Krisztus képes legyen egy hús-vér testben inkarnálódni, egy olyan földi eszközben, amely a személyiségévé vált: a Názáreti Jézusban. Ehhez sok mindennek kellett történnie, hatalmas események egész sora kapcsolódott hozzá, ahogyan azt a Lukács-evangéliumból láthatjuk. Itt arról van szó, hogy a mezőn lévő pásztorok megkapták a kegyelmet, hogy megláthassák azt, amit földi szem egyébként nem képes meglátni. Szellemi látókká váltak, és meglátták a Jézus-gyermek születési helye felett lebegő angyalokat. Kik voltak ezek az égi szellemek? Ez Buddha adománya volt, azáltal, hogy feláldozta magát. Őt látták, az ő erőit látták a hely aurájába beleszövődve. Ehhez a legnagyobb történéshez azonban nem csupán neki kellett hozzájárulnia; minden előző bodhiszattvának is át kellett nyújtania a saját részét. Buddha része, a legnagyobb, angyali auraként láthatóvá is vált.

Ezt az értelmezést valószínűleg sokan nem találják majd megegyezőnek azzal, amit Buddháról és a buddhizmusról tudnak. Nem gondolják azonban végig azt, hogy tudásuk régi írásokból származik, és hogy Buddha nem maradt ugyanaz, mint aki halálakor volt. Elfelejtik, hogy ő is előrelépett a fejlődés során. Az akkori buddha előkészítette a kereszténységet, a mostani pedig benne él a kereszténységben.

Tekintsünk csak vissza az elődeire, akiknek tanításaiból azt láthatjuk, hogy az emberek már a legtávolabbi múltban is tudatában voltak a Krisztus-lény létezésének. Valamennyi nép és kor nagy vezetője beszélt róla. Például a régi Indiában, a Védákban is találunk valamit – még ha csupán egy apró részt is – a szent risik hatalmas tanításából. Visva- Karmannak nevezték azt a felfoghatatlan lényt, akit a szférájukon túl sejtettek. Később, a régi Perzsiában Zarathustra azt hirdette, amit szellemi szemével látott. Ez pedig az volt, amit a beavatással értek el: az éjféli Nap látása. – A fizikai anyagon átnézve meglátta a Nap szellemét.

A jobb megértés kedvéért idézzük most még egyszer emlékezetünkbe, hogy egy égitest fizikai teste – az emberéhez hasonlóan – egy része csupán az egész lénynek; mindkettőnek vannak ugyanis finomabb princípiumai is, melyek a szellemi látó számára auraként láthatóak. És miként az embernek asztrál- és étertestéből képződött aurája – kis aurája – van, úgy a makrokozmoszban a nagy aurát, „Ahura Mazdao”-t különböztetjük meg, ahogy Zarathusztra nevezte. Ebből a névből később Ormuzd lett, ami fényszellemet jelent. Krisztus akkoriban még messze volt tőlünk, ezért Zarathusztra így szólt a tanítványaihoz: amíg tekintetetek a Földhöz tapad, nem fogjátok Őt meglátni; ha azonban szellemi látó erővel felemelkedtek a magasztos égi térbe, a Naphoz, rátaláltok a nagy Napszellemre.

Az ó-héber titkos tanítás ugyancsak beszél arról a hatalmas szellemről, amely a világtéren lebeg át, és akit a látónak a magas régiókban kell keresnie. Ezt azonban követi az a jövendölés, hogy ez a hatalmas szellem le fog majd szállni, és egyesül a Föld aurájával. Pál egyike volt azoknak, akik ezt meglátták a Föld szférájában. Saulként jól tudta ugyan, hogy a Messiás el fog jönni, és a Föld egyesülni fog a Napszellemmel, de mindezt a messzi távolban képzelte el. Damaszkusz felé vezető útján hirtelen szellemi látóvá vált, és felismerte, hogy ez a nagy esemény már megtörtént, és hogy a Názáreti Jézus volt az, akit oly régóta vártak. Ez az élmény változtatta Pállá, és átlelkesült apostolként hirdette ezek után a történteket.

A Krisztus-impulzust nem foghatjuk fel csupán egyes emberek megvilágosodásának. A szellemi látónak módjában áll arról beszélnie, hogy Őáltala az egész Föld megújult. Amikor Krisztus vére a Golgotán kiáradt, Földünk bensőségesen egyesült azzal a legmagasztosabb lénnyel, aki az emberiség üdvére leszállt az elérhetetlen mennyei térből. Sokan felismerték már, hogy Ő volt az, akinek az érkezését idelent bodhiszattvák készítették elő hosszú évezredeken át; a kereszténység azonban kevesekben vált igazi életté. A Krisztus-impulzus még csíraállapotban van, és az emberiségnek hosszú időre és számos vezető ösztönzésére lesz még szüksége ahhoz, hogy ez az impulzus a szociális élet minden megnyilvánulásában érvényre juthasson.

Az életszemlélet hatalmas előrehaladását könyvelhetjük el azonban a Buddhát Krisztustól elválasztó rövid időszakban. Ezt a lehető legszemléletesebben mutatja a következő tény. A fiatal Siddhartha királyfi, a leendő buddha, kilépett egyszer a palotájából – ahol kizárólag örömet, pompát, ifjúságot és szépséget láthatott -, és meglátott egy nyomorékot. A látvány megrémisztette, és így szólt: az élet betegséget hoz, és a betegség szenvedés. – Egy másik alkalommal egy aggastyánnal találkozott, aminek kapcsán elszomorodva következtetett arra, hogy az élet öregséget hoz, és az öregség szenvedés. – Nemsokára meglátta a legriasztóbbat, egy bomlásban lévő holttestet, és elborzadva ismételgette: az élet halált hoz, és a halál szenvedés. – Ahová csak nézett, nem látott mást, mint a test fogyatkozását, a lélek fájdalmát, és az elválást mindattól, ami az életben kedves és értékes. Az egész élet szenvedés, mondta, és felépítette erre az alapelvre az életről szóló lemondás tanítását. Azt tanította, hogy az embernek a szenvedések elkerülésére kellene törekednie, arra, hogy a lehető leggyorsabban kiemelkedjék az inkarná- ciók körforgásából; hogy örökre kivonja magát az élet és a halál fájdalmas váltakozásából.

Hogyha most előbbre lépünk néhány évszázaddal, akkor számtalan olyan embert látunk, akik nem voltak buddhák, csupán egyszerű lelkek, mégis megsejtették Krisztus hatalmát. Rátekintenek egy holttestre, de nem borzadnak el tőle. Nem az az egyetlen gondolat tölti el őket, hogy a halál szenvedés, mert átélték Krisztus halálában a példaszerű halált, ami azt jelenti, hogy a halál nem más, mint a szellem győzelme minden testiség felett. A halál az örökkévaló győzelme minden időbeliség felett.

Sohasem adatott korábban olyan impulzus, mint az, amely a Golgotai Misztériumból ered, és soha nem is fog az ember a Földön hatalmasabb impulzusban részesülni. Ezt érezték meg ezek a naiv lelkek is, amikor feltekintettek a keresztre, a leghatalmasabb jelképre. Érezték, hogy létezik valami magasabb rendűbb és erősebb is, mint a betegségnek, öregségnek és halálnak alávetett, romlékony test.

Tekintsünk most Buddha tanításának többi tételére is keresztény-szellemtudományos szemléletünkkel: a betegség és az öregség nem csüggeszthet el, nem futamíthat meg bennünket, mert felismertük az okukat. Tegnap beszéltünk arról, hogy asztráltestünk újonnan megszerzett képességei egyre lakhatatlanabbá teszik merev fizikai testünket; lelkünk és testünk egyre fokozódó diszharmóniája lassanként szétrombolja testünket, míg végül le is vetjük. Az öregség nem rémít meg bennünket, mivel tudjuk, hogy ha életünk elérte a tetőpontját és testünk hervadni kezd, akkor az újonnan megszerzett képességek ifjú csírává húzódnak össze benne, amely egykor egy gazdag földi életté virágzik majd ki. A kereszténység megtanít bennünket arra, hogy a szellemi fejlődésben végtelen vigasz rejlik, és enyhíti a szeretteinktől való fájdalmas elválást is, mivel tudjuk, hogy ez az elválasztottság a fizikai korlátokból következik csupán; a szellemben megtalálhatjuk a hozzájuk vezető utat.

Hogyha így gondolkodunk és érzünk, akkor új, szellemmel áthatott arculata lesz egész itteni életünknek, és egyre értékesebbé válik számunkra. Szellemi szemünk átlátja a fizikai fogyatékosságokat, és hozzásegít higgadt elviselésükhöz. Tudjuk, hogy munkaterületünk idelent van, és hogy itt kell elvetnünk az új élet magjait. Amit a szellemi tanításból ma megismerhetünk, az fejlődésünk eljövendő fokain bizonyossággá fog válni számunkra. A most még csupán kezdetlegesen megértett Krisztus-erő nemsokára létrehozza észlelésünk fokozódását. Véget ért az az átmeneti korszak, amely az anyagba való lemerülés és a szellemi vakság legmélyebb pontját jelenti, és nincs messze az az idő, amikor a fizikai-érzéki észleléshez csatlakozni fog a lassanként kifejlődő szellemi látás. Ezt a felemelkedést kétféle jelenségből ismerhetjük majd fel. Egyes embereknél – akiknek a száma egyre növekedni fog – felébred az a képesség, hogy meglássák a fizikait körülvevő éteri formákat. Látni fogják az emberi test körül csillogó élettest finom burkát.

A látás ilyesfajta gazdagodásán kívül egyesekben valamely cselekedetük végrehajtásakor egyfajta álomkép fog felmerülni. Ezeket a képeket kezdetben szinte figyelembe sem veszik, és nem is fogják érteni. A képek először árnyszerűek lesznek, és lassanként válnak csupán kivehetővé; különösen a materialista beállítottságúaknál lesz ez így, mert minél erősebben tartja fogva az embert a materializmus, annál nehezebben ébred a szellemiség tudatára, annál nehezebb számára a fizikain túli jelenségek észlelése. A jövő szellemi látóit természetesen ki fogják gúnyolni, mint az őrülteket, esetleg be is zárják őket, mint betegeket. Ez azonban nem akadályozhatja meg azt, aminek meg kell történnie. Az érzékfeletti látás egyre tisztább és gyakoribb lesz, és az emberek meg fogják érteni, hogy mi tárul tekintetük elé. Az éteri formák megtanítják őket arra, hogy mindenütt ott van az élet, és a felmerülő víziókban nemsokára felismerik a karmikus kiegyenlítés képeit. Látni fogják azt, amit tetteikkel létrehoztak, és megértik azt is, hogy amennyiben ez gonosz volt, miként kell kiegyenlíteniük.

A most említettekhez más képességek is csatlakozni fognak még: néhányan saját tapasztalással fogják átélni azt, ami Sault Damaszkusznál átváltoztatta Pállá. Hozzá hasonlóan ők is meglátják hirtelen azt, hogy Krisztus a golgotai kereszthalál révén egyesült a Földdel. Ezt a hatalmas benső élményt – melyben a nem is távoli jövőben többen is részesülni fognak – ismerjük úgy, mint „Krisztus újbóli megjelenésének ígérete”. Mert Krisztus egyszer jelent meg csupán hús-vér testben, egyszer volt fizikai érzékszervekkel látható, akkor, amikor az emberiség nem rendelkezett szellemi látással. Itt maradt azonban az embereknél, mint maga is ígérte: „Veletek vagyok minden nap, a világ végezetéig.” Krisztus nem hús-vér burokban maradt itt, és nem is fog újra hús-vér testben megjelenni. Aki hisz az emberi képességek fokozódásában, az meg fogja ezt érteni.

Az embereknek a Krisztus-erő révén ismét fel kell emelkedniük, felül kell emelkedniük a fizikai világ korlátain, észlelésüknek nem szükséges megmaradnia az anyagban megtestesült lényeknél. A szellemi birodalom és a szellemi birodalom lényei ismét feltárulnak előttük, és az emberek megláthatják azt, aki megváltotta őket a sötétségtől és a bűntől.

Ezt újból és újból elmondják majd az embereknek. Sokan lesznek, akik a mai szellemtudomány alapján ezt el fogják fogadni, mások viszont ragaszkodni fognak ahhoz a téves nézethez, miszerint Krisztus hús-vér testben tér majd vissza; őket hamis messiások fogják megtéveszteni, és így tévútra jutnak. Akik nem akarnak tudni a szellemről, akik nem akarják meglátni a szellemet, azok az anyagban fogják Őt keresni, az emberek között; az ellenséges hatalmak pedig kiküldik majd képviselőiket, hogy a konokságot és a vakságot saját céljaikra használhassák fel. A századok folyamán sokszor beszéltek ezekről a messiásokról, a külső történelem számos ilyen esetet mutat be. Az ilyen esetek próbatételt jelentenek majd azok számára, akik antropozófusnak nevezik magukat. Hiszen sokan vannak, akik antropozófusnak vallják magukat, de az antropozófiát nem hordozzák a szívükben, csupán beszélnek róla. Az azonban, aki nem hisz jobban fizikai szemének, mint megnyíló szellemi szemének, az át fogja élni a damaszkuszi eseményt.

Először csak kevés ilyen ember lesz, később azonban egyre több. A látók számának növekedésével erősödni fog az egész emberiségre gyakorolt befolyásuk, melyet így meg is fognak változtatni. A szellemi észleléshez új morális képességek is járulnak majd a következő két évezred során. Ahhoz, amit az ember most létrehoz, értelemre és intelligenciára van szüksége; a feltaláló moralitásán nem múlik semmi. Ez később másképpen lesz. Például a vegyész munkája most az anyagok összeállítására korlátozódik csupán. Eljön azonban az az idő, amikor életet áramoltathat az általa előállított képződménybe. Ahhoz azonban, hogy idáig eljusson, az embernek először ki kell fejlesztenie magában a legfinomabb és legnemesebb impulzusokat; kizárólag ekkor lesz majd képes arra, hogy a benne lévő erőt beleáramoltassa művébe. Az ember ma még túlságosan fejletlen és immorális, és a legnagyobb szerencsétlenséget okozná az, hogyha ilyen erők állnának a rendelkezésére. Ezért ez nem is sikerülhet neki hamarabb, mint amikor már képes lesz nem csupán értelmet, hanem moralitást, lelkiséget és szeretetet is áramoltatni mindabba, amit tesz. Lehetetlenné kell válnia az áhítat nélküli, egoista szándékú kísérletezésnek; a szeretetnek kell minden alkotás hajtóerejévé válnia, és a laboratóriumi asztalnak oltárrá kell válnia.

A Krisztus-erő megjelenésével új kor kezdődik, melyre Keresztelő János ezekkel a szavakkal utal: „Változtassátok meg a lelki felfogásotokat, mert a mennyek országa közel jött hozzátok.” Látta a Napisten, Ahura Mazdao leszállását, és felismerte hordozóját a Názáreti Jézusban. Fel kell készülnünk erre az új korra, és ki kell nőnünk a materializmusból. Tudatában kell lennünk annak, hogy látókörünk ki fog tágulni, és hogy mostani fizikai érzékszerveinkhez a tökéletesebb észlelés érdekében új szervek fognak járulni. Ne kételkedjünk ebben az igazságban, és ne tartsuk fantáziálásnak, vagy veszélyes tanításnak, amely árthat a Krisztusimpulzusnak. Egyre tisztább és mélyebb lesz ennek a megértése és érzékelése, és egyre többen lesznek azok, akikben a Krisztus-csíra elkezd növekedni. Ahhoz azonban, hogy ez a csíra az egész emberiségben teljesen kibontakozhasson, meg kell még testesülnie közöttünk egy nagy individualitásnak.

Az a bodhiszattva, aki Gautama helyére lépett, amikor ő buddha lett, a Maitreya Buddha alakjában fog leszállni annak érdekében, hogy az embereket eljuttassa Krisztus teljes felismeréséhez. Ő lesz a Krisztus-impulzus legnagyobb hirdetője, és sok ember számára fogja lehetővé tenni a damaszkuszi élmény átélését. Hosszú időbe telik még, és a szellemtudománynak is újabb és újabb formában, és egyre magasabb nézőpontból kell majd megértetnie az emberekkel Krisztus lényét, míg az utolsó bodhiszattva is befejezi földi misszióját, és az emberiség teljes jelentőségében felfogja Krisztust, egész életét maradéktalanul összeolvasztva az Ő impulzusával.

Ez a hatalmas perspektíva azt jelzi számunkra, hogy az embernek fel kell tekintenie az érzékfeletti történelemre ahhoz, hogy megértse a földi történelem értelmét. Minden arra irányul, hogy megértesse az emberrel azt, ami a beteljesedése ezeknek a szavaknak: „Veletek vagyok minden nap, az idők végezetéig!”