GA119

Makrokozmosz és mikrokozmosz

Impresszum

Tartalom

Nyilvános előadás

Bécs, 1910. március 19.

[Az ember körforgása az érzéki, a lelki és a szellemi világokon keresztül Az emberi lélek élményei a halál után a lelki és a szellemi világban. A karma alakulása. Készülődés az újjászületéshez. Mottó: ,,Rejtély rejtélyhez társul az életben”.]

A múlt csütörtöki előadásomnak az volt a célja, hogy jellemezze az utat, amelyen az ember eljuthat a szellemi világokba. Igyekeztem rámutatni arra, hogy életünk során a születés és a halál közötti időszakban az egymást követő jelenségek egyszerű, hétköznapi megfigyelése is hatalmas törvényeket sejttet, amelyek a fizikai világ mögötti szellemi világra utalnak, és felvázoltam, hogyan juthat az ember ebbe a világba.

Ma nagy vonalakban szeretném körvonalazni azoknak az ismereteknek egyik fejezetét, amelyekhez a szellemi kutató a tegnapelőtt jellemzett úton eljuthat. A mai előadás, mondhatnám, még inkább fantáziálásnak tűnhet, mint a tegnapelőtt elhangzott. De a tegnapelőtti fejtegetések alapján talán szabad feltételeznem, hogy amit ma egyszerű elbeszélés formájában szándékozom előadni, azt a magasabb világok szemléléséből adódó kutatási eredmények összességének fogják tekinteni. Ma tehát egyszerűen elbeszélem, milyen élményekben lesz része az embernek, amikor a halál után áthalad a különböző világokon, amelyeken át kell haladnia.

Kezdjük az emberi élet fejlődésének azon a pontján, amelyhez az ember akkor érkezik, amikor áthalad a halál kapuján, amikor a tegnap ecsetelt módon leteszi fizikai testét, és belép egy magasabb szellemi létbe. Először is azt vesszük tehát szemügyre, amit az ember közvetlenül a fizikai test levetése után a halál kapujának átlépésekor átél.

A halál beállta után az ember énjének és asztráltestének első benyomása az, hogy vissza tud tekinteni elmúlt életére, amely a születés és a halál között zajlott, visszatekint egy átfogó emlékképre. A legutóbb lezajlott élet – a szellemi tekintet számára rég eltűnt egyes eseményei – úgyszólván teljes részletességgel tárulnak a lélek elé ezen a jelentős fordulóponton. Ha azt kérdezzük, hogyan lehetséges ez, akkor azzal lehet érthetővé tenni, hogy mi tárul fel a szellemi látó számára, hogy utalunk egy közismert élményre: akik egyszer életveszélyben forogtak, közel a lezuhanáshoz vagy fulladáshoz, elmondják, hogy abban a pillanatban elmúlt életük hatalmas festményként tárult szemük elé. A szellemtudomány igazolja ezeket az elbeszéléseket.

Hogy lehet az, hogy egy ilyen pillanatban az ember szeme elé tárul egész addigi élete, mint valami hatalmas festmény? Ez azért lehetséges, mert ami az emberen fizikai szemmel látható, kézzel fogható, azt áthatja az élet- illetve étertest. Ez az ember lényének második és már nem látható része, amely a születés és a halál közötti időszakban megakadályozza a fizikai testet abban, hogy kövesse a számára sajátos fizikai és kémiai törvényszerűségeket. Ez az éter- vagy élettest az ember lényének második része, úgyszólván a fizikai test felbomlása ellen küzdő hűséges harcos.

Érthető, hogy a halál beállta a fizikai tudomány, a fizikai szem számára úgy jelenik meg, mintha az egész emberi lény a halál martalékává válna, mert az, ami átlép a halál kapuján, aminek az imént említett élményben van része, csupán a szellemi látó, a szellemi megismerés számára észlelhető. Mindaz, ami a szellemi megismerés számára létezik, a fizikai tekintet számára szükségszerűen semminek tűnik.

„ …az örök űrben mindezt nem találod,
nem hallod önnön léptedet,
lankadsz, s nem lelsz szilárd helyet.”

Ezt mondja Mefisztó Goethe Faust-jában. „Így lesz ez örökké”. Ez jellemző Mefisztóra, egy olyan világszemlélet képviselőjére, aki csakis a külső, fizikai létet ismeri el, és semminek tekinti mindazt, ami ezen a fizikai léten túl, szellemi megismeréssel érhető el. De az, akinek tudomása vagy akárcsak sejtelme is van arról, hogy az emberben szunnyadnak olyan erők, amelyeknek fejlesztésével kitárulnak előtte a szellemi világok, ahogyan a vakon született ember számára a szemműtét után feltárul a fény- és színvilág, ez az emberi lélek örökké azt fogja válaszolni a materializmusnak, amit Faust mond Mefisztónak:

„Semmid a Mindent rejti, azt remélem”.

Ahogyan Faust reméli, hogy a semmiben megtalálja a mindent, nekünk is a materialista szemlélet és nézet semmijéhez kell fordulnunk, ha meg akarjuk ragadni azt, ami átmegy a halál kapuján, és élményekben van része akkor is, amikor már nincsenek fizikai eszközei, fizikai érzékszervei, amelyek közvetítik számára a külvilágot. A materialistának ez a semmije a szellemi tekintet számára az emberi természet alapeleme – ez látja maga előtt a hatalmas emlékképet a legutóbbi élet legapróbb részleteivel, ahogy a fuldokló. Mi történik az emberrel, amikor életveszélyben van? Az áléit sokk következtében rövid időre kilazul a fizikai testből az éter- vagy élettest. Ez az éter- vagy élettest azonban az embernél – hangsúlyozom, hogy az embernél – az emlékezet, az emlékezés hordozója, és amikor az élet folyamán ez az éter- vagy élettest szorosan kapcsolódik a fizikai testhez, akkor a fizikai test mintegy akadályozza az egyes emlékképek felbukkanását. Ha azonban az éter- vagy élettest egy sokk következtében rövid időre kikerül a fizikai testből, akkor az egész élet egy óriási emlék-festményként tárul a lélek elé. A vízbefúlást megelőző pillanatban hasonló élményben van része az embernek, mint közvetlenül a halál után, amikor az éter- vagy élettest a maga erőivel szabaddá válik, miután a fizikai testet levetettük.

Ez az egyik élmény, miután az ember átlépte a halál küszöbét. Ezt még pontosabban kell jellemeznünk. Különös élmény ez. Mert ez az emlékezés nem olyan, hogy az elmúlt élet eseményeit úgy éljük át, ahogy az életben megtörténtek. Az életben a napi események, öröm, bánat, szenvedés benyomását keltik. Úgy érnek bennünket, hogy rokonszenvet vagy ellenszenvet ébresztenek bennünk. Vagyis ezek az események érzésvilágunkra hatnak, és sarkallják akaratunkat, vágyainkat, hogy ilyen vagy olyan irányban cselekedjünk. Mindez: öröm, bánat, fájdalom, rokonszenv vagy ellenszenv, ami a lét külső jelenségeihez fűződik, mintegy kitörlődik az emberi lélekből az említett időszakban, és csupán egy emlékkép áll előttünk, valóban csak egy kép. Ha egy képet nézünk, ha elképzelünk egy jelenetet, amelyben borzasztóan szenvednénk, akkor tárgyilagosan, semlegesen nézzük annak ábrázolását. Így tárul lelkünk elé az egész élet emlékképe. Részvétlenül, együttérzés nélkül nézzük.

Ez az egyik dolog. A másik az, hogy közvetlenül a halál küszöbének átlépése után olyasmit él át az ember, amit a születés és a halál között csak nagyon csekély mértékben ismert meg, hacsak nem volt szellemi kutató. Az életben mindig a bennünket körülvevő dolgokon, lényeken kívül vagyunk. Az asztalok, a székek rajtunk kívül vannak, a mezőt borító növényzet rajtunk kívül van. Közvetlenül a halál után az a benyomásunk, mintha lényünk kiáradna mindarra, ami kívül van. Mintegy elmerülünk a dolgokban, egynek érezzük magunkat velük. A lélek kiterjedésének, kitágulásának, szétáradásának érzése jelenik meg, az összeolvadás érzése a képekben megjelenő környezettel. Az említett módszerekkel történő szellemi kutatás szerint ennek az élménynek az időtartama különböző hosszúságú, de általában rövid ideig tart a halál után. Ma már a szellemi látó kutatás pontosabb eredményinek birtokában beszélhetünk arról, hogy az egyes ember individualitását tekintetbe véve, milyen hosszú ez az idő. Bizonyára tudják, hogy a normális életben az emberek nem tudnak egyformán hosszú ideig ébren maradni a nélkül, hogy elaludnának. Az egyik ember akár 3-4-5 napig is képes ébren maradni, a másik csak 36 óráig. Amennyi ideig az ember az életben átlagosan ébren tudott maradni, anélkül, hogy elaludt volna, általában körülbelül annyi ideig tart ez az emlékkép. Napokról van szó tehát, és minden ember számára más-más az időtartama.

Ez az emlék-képsor aztán fokozatosan elhalványul, elsötétedik, és ekkor az ember úgy érzi, mintha bizonyos erők visszahúzódnának belőle, és elválna tőle valami, ami eddig a sajátja volt. Ami elválik tőle, az egy második holttest, egy láthatatlan holttest, ez az, amit éter- vagy élettestéből nem tud magával vinni a lélekvilágba. Míg a fizikai holttest már korábban levált és visszatért fizikai anyagaihoz és erőihez, most az éter- vagy élettest válik el és oszlik szét abban a világban, amelyet étervilágnak nevezünk. Ez a világ megint csak semmi a csupán materialista módon látó és gondolkodó ember számára, de akinek szellemi látó szeme felnyílt, annak számára ez az étervilág mindent áthat és átsző. A levált éter- vagy élettestből visszamarad valami, amit minden átélt élmény kivonatának, magvának nevezhetünk. A legutóbbi születés és halál közötti élet mintegy maggá összesűrűsödött élményei együtt maradnak az emberrel. A elmúlt élet gyümölcse tehát összesűrítve megmarad.

Vajon mit hordoz az ember további halál utáni élete során? Azt tartja meg, amit az én hordozójának, énnek nevezünk. Ezt az ént még beburkolja az emberi lény fizikai és éter- vagy élettest utáni harmadik része: az asztráltest. Az ember asztráltestéről elmondhatjuk, hogy élvezet és bánat, öröm és fájdalom, indulatok, vágyak szenvedélyek hordozója. Mindannak a hordozója tehát, ami napközben átsuhan lelkünkön, mint élvezet, bánat, indulat, vágy, szenvedély. Az én és az asztráltest minden éjjel elhagyja az ember fizikai testét, valamint éter- vagy élettestét, amelyek az alvás ideje alatt az ágyban maradnak. A halál után az én és az asztráltest egyesül azzal az élet-esszenciával, amelyről elmondhattuk, hogy az étervagy élettest gyümölcse vagy csírájaként kiválasztódott. Az ember lényének ezekkel a részeivel indul további vándorújára az úgynevezett lélekvilágban.

Ha meg akarjuk érteni, mi tárul az ember szeme elé ebben a világban, akkor elsősorban azzal kell tisztában

lennünk, hogy az asztráltest mindannak hordozója, ami élvezetet, örömöt okoz, és ami felkelti érdeklődésünket a körülöttünk lévő dolgok iránt. Igen, az asztráltest minden élvezet, vágy, fájdalom és szenvedés hordozója, még a legalacsonyabb rendű vágyaké is, mint például, amelyek a táplálkozással függnek össze A fizikai test fizikai és kémiai erők és törvényszerűségek összessége. Nem a fizikai test érez örömöt és élvezetet valamely étel vagy élvezeti cikk felvételekor, hanem az asztráltest. A fizikai test csupán az eszközöket szolgáltatja ahhoz, hogy az asztrál- testben lejátszódó élvezeteket megszerezzük. Akinek van fogalma arról, hogy az ember asztrálteste nemcsak fizikai és kémiai hatások együttműködésének az eredménye, hanem reális, valóságos dolog, az nem fog csodálkozni azon, ha azt mondjuk, hogy a halál pillanatában, amikor levetettük a fizikai testet, az asztráltest még nem szabadul meg az élvezetek utáni vágytól. Nem mentes a vágyakozástól. Nézzünk egy szélsőséges példát, mondjuk egy ínyencet, aki életében különösen élvezte a jóízű ételeket. Mi történik vele a halál után? Mivel már nem rendelkezik fizikai eszközökkel, nincs meg a lehetősége arra, hogy asztráltestének ezeket az élvezeteket megszerezze. De az élvezetek utáni vágy megmaradt asztráltestében. Következésképpen az említett élvezetek tekintetében úgy érez az ember, mint az, aki a fizikai életben kínzó szomjúságtól szenved, de se közelben, se távolban nincs semmi, amivel szomját olthatná. A halál után az asztráltest kínzó szomjúságot érez, mert nem rendelkezik a szomjúság csillapításához szükséges fizikai szervekkel.

Az eszközöktől megválunk, de az élvezet iránti vágy megmaradt az asztráltestben. Ennek következtében kerül az ember abba a helyzetbe, hogy az élvezeteket illetően az asztráltest kínzó szomjúságot érez, mert benne még megvannak azok a vágyak, szenvedélyek, amelyeket csakis fizikai eszközökkel lehet kielégíteni. Egyszerű logikai érveléssel érthető az, amit a szellemi kutató mond: az ember az éter- vagy élettest levetése után eltölt egy időt, amelynek során legbelső lényét illetően le kell szoknia minden vágyról és szenvedélyről, amely csupán a fizikai test eszközének segítségével elégíthető ki. Ez a megtisztulás időszaka, amikor az asztráltestből ki kell gyomlálni minden óhajt és vágyat, amely csak a fizikai test eszközeinek segítségével elégíthető ki.

Nyilvánvaló, hogy az egyes emberek individualitása szerint különböző hosszúságú a megtisztulás, a fizikai világra irányuló vágyak kigyomlálásának időszaka. Ez az idő nem csupán napokig tart, hanem a szellemtudomány kutatásai szerint körülbelül a születés és a halál között eltelt élet egyharmadát teszi ki. Aki mélyebb betekintésre képes, annak számára érthető, hogy a megtisztulás ideje körülbelül az élet egyharmadáig tart. Ha az emberi életet nézzük, úgy találjuk, hogy ez a születés és a halál között három részre oszlik. Az élet első harmada arra való, hogy a születéssel a földi létbe hozott hajlamok és képességek legyőzzék a fizikai világ akadályait. Az első harmadban mintegy felfelé ível az élet. Az ember, mint szellemi lény, fokozatosan birtokba veszi fizikai szerveit. Az élet második harmada átlagosan, nagyjából a 21. életévtől a 42. évig tart. Az első harmad 21 éves korig tartott. A második harmad azokat az erőket veszi igénybe, amelyeket az ember azáltal fejleszt ki, hogy belső világa, lelkisége útján kölcsönhatásba lép a külvilággal. Ekkorra már plasztikusan kialakította fizikai testének, valamint éter- vagy élettestének szerveit, ezek már nem jelentenek akadályt számára. Az ember kifejlődött. Lelkisége közvetlen kapcsolatba lép a külvilággal Ez addig tart, amíg az ember ismét kénytelen lesz fizikai testéből és éter- vagy élettestéből élni – ez aztán élete végéig tart. Az ember ezalatt fokozatosan felszívja azt, amit ifjú korában plasztikusan kialakított. Már volt alkalmam, hogy rámutassak arra, milyen csodálatos az összefüggés a fiatalság és az öregkor között. Ha az ember abban az időszakban, amelyben belső lénye plasztikusan alakítja szerveit, bizonyos tulajdonságokra tett szert, ha ebben az időszakban a lélek legyőzött mindenféle haragkitörést, és átélte azt, amit az áhítat érzésének nevezünk, akkor ezeknek a hatása éppen az élet utolsó harmadában jut kifejezésre. A középső harmadon ez rejtett folyamként áramlik át. Amit legyőzött haragnak nevezünk, az később, az idős korban szelídségként jelentkezik, úgy hogy a szelídség oka a legyőzött harag. A ifjú években érzett áhítat az élet vége felé olyan tulajdonságként mutatkozik meg, amely azoknak az embereknek a sajátja, akik egy közösségben szavak nélkül is áldásos hatást fejtenek ki.

A ember élete láthatóan három harmadra oszlik. Az első harmadban az ember kimunkálja fizikai testét, az utolsó harmadban a fizikai testből táplálkozik, a középső harmadban a lelkiség úgyszólván magára marad. Nyilvánvaló, hogy ennek a középső harmadnak felel meg a megtisztulás ideje a halál után. Ekkor már a lélek megszabadult a fizikai testtől, az élet- vagy étertesttől, és hasonló viszonyban van szellemi környezetével, mint az élet második harmadában.

Ha egy pillantást vetünk a hétköznapi életre, akkor logikailag érthető lesz számunkra az, amit a szellemi kutató láthat. Megérthetjük, hogy a megadott időtartam átlagos hosszúságot jelent, a megtisztulás az egyik embernél hosszabb, a másiknál rövidebb. Hosszabb ideig fog tartani annál, aki minden szenvedélyével az érzéki léthez kötődik, aki alig ismer mást. mint a fizikai szervekhez kötött élvezetek kielégítését. Aki azonban a hétköznapi életben a művészethez fűződő kapcsolat révén, a megismerés révén képes megpillantani valamit a fizikai élet fátyolán keresztül a lét titkaiból, aki számára a fizikai fátyolon át felsejlenek a szellemi megnyilvánulások, annak számára rövidebb lesz a megtisztulás ideje, mert felkészülten lépi át a halál kapuját, felkészült arra, ami csak a szellemi világból nyújthat kielégülést.

Az az időszak tehát, amit az ember a halál és a új születés között átél, lényegesen különbözik attól, amit néhány napig közvetlenül a halál beállta után él át. Míg ezalatt a napokban mérhető időszakban semlegesen szemléljük az emlékképeket, részvét és érdek nélkül, addig a megtisztulás időszakában az él a lelkünkben, ami az élvezet utáni vágy által vezetett el bennünket élményeinkhez. Éppen az érzésvilág, az érzelmi élet pereg le a lélekben a megtisztulás időszakában.

A szellemi kutatás ennek a megtisztulási időszaknak egy különös sajátosságára mutat rá. Bármilyen furcsán hangzik, mégis így van, a megtisztulás időszakában visszafelé zajlanak le az események, úgy hogy az a benyomásunk, hogy fizikai életünk utolsó éveit éljük át először, aztán az utolsó előttit, és így tovább. Ilyen módon mintegy tükörképben éljük át életünket, megtisztulva, mintha a haláltól a születésünkig tartana, és a tisztító időszak végén eljutunk a születés pillanatáig. Előbb jön az öregkor, azután a középkor, végül a gyermekkor.

Ne gondolja senki, hogy ez egyértelműen borzalmas időszak, amelyben kínzó szomjúságot, beteljesíthetetlen vágyakat élünk át. Mindez persze jelen van, de nem csupán ez van jelen. Azt is átéljük, amit a születés és a halál között, mint szellemi élményt élünk át, a jó események is mintegy tükörképként állnak előttünk. Mindjárt meg fogjuk érteni, hogy ez miként van, ha közelebbről megnézzük ezt az időszakot. Tegyük fel, hogy valaki 60 éves korában meghalt. Előbb az 59., aztán az 58., majd az 57. évét éli át, és így tovább, mindent visszafelé, mintegy tükörképszerűen. Megmarad ugyanis az az érzés, hogy úgy érezzük, kiáradunk a világ dolgaira és lényeire, mintha minden lényben és dologban benne lennénk. Tegyük fel tehát, hogy egy ember, aki 60 éves koráig élt, 40 éves korában megbántott valakit. 20 évet háromszoros gyorsasággal él át visszafelé. Amikor megérkezik 40. évéhez, akkor átéli azt a fájdalmat, amit a másik embernek okozott, de nem azt érzi, amit akkor érzett, hanem azt, amit a másik ember érzett. Ha bosszúból vagy dühkitörésből okozott másnak fájdalmat, és halála után visszatekintve elérkezik ehhez a pillanathoz, akkor nem a tette elkövetésekor érzett kielégülést éli át, hanem a másik ember fájdalmát. Szellemileg éljük bele magunkat a másik emberbe. Így van ez mindennel, amit visszafelé vándorolva átélünk. Az életben véghezvitt jó tetteinket is átéljük azokban a jótékony hatásokban, amelyeket környezetünknek okoztunk.

Mindezt az egész környezetbe kiáramlott lélekkel éljük át. Ez nem marad hatástalan, mert az ember átélés közben bizonyos benyomásokat, jegyeket visz magával. Ezt a következő módon jellemezhetem, bár hangsúlyozom: ilyen dolgokat csak hasonlatként lehet jellemezni, hiszen szavaink a fizikai világ számára alakultak, és voltaképpen csak a fizikai világra alkalmazhatók. Ha mégis használjuk őket – mivel más módon nem tudjuk közvetíteni a szellemi szem által látott titokzatos világ eseményeit – akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy a szavak csak megközelítően fedik a tényeket. Tehát csak így jellemezhetjük azt, amit ekkor átélünk: miközben érezzük a másnak okozott fájdalmat, átéljük a halál után a másik ember fájdalmát, ezt fejlődésünk akadályának érezzük. A lélekben felvetődik a kérdés: mi lett volna belőlem, ha nem okoztam volna a másiknak ezt a fájdalmat? Ez a fájdalom megakadályoz abban, hogy elérjem a tökéletességnek azt a fokát, amelyet elérhettem volna. Ezt érzi az ember mindazzal kapcsolatban, amit mint tévedést, hazugságot, csúfságot terjesztett el környezetében: ezek további fejlődésem akadályai, amelyeket én magam gördítek fejlődésem útjába. Ebből formálódik a lélekben az az erő, amelyből aztán a halál és a újabb születés között az a vágy, az az akarati impulzus keletkezik, hogy elhárítsa útjából ezeket az akadályokat. Ez azt jelenti, hogy a visszafelé vándorlás közben minden egyes esetre vonatkozóan arra irányuló impulzusokat veszünk fel, hogy a következő életben jóvátegyük, kiegyenlítsük mindazt, amit mi magunk állítottunk az utunkba akadályként.

Ezért nem szabad abban a hitben élnünk, hogy amit ekkor átélünk, a csupán szenvedés. Igaz, hogy szenvedés, nélkülözés és fájdalom, ha mindannak súlya nehezedik lelkünkre, amit magunk okoztunk, azonban mindezt úgy éljük át, hogy örülünk annak, hogy átélhetjük, mert csak ezáltal tudjuk az akadályok elhárításához szükséges erőt kifejleszteni. Így adódnak össze a megtisztulás ideje alatt felvett impulzusok, amikor visszaérkezünk legutóbbi életünk elejére, és ekkor az említett élmények hatalmas mennyisége arra sarkall bennünket, hogy a következő életben, létünk következő fokozatain kiegyenlítsük a kiegyenlíteni valót. A megtisztulás idejének végére tehát felvérteződünk azzal az erővel, amellyel a jövőben úgy fejleszthetjük akaratunkat, hogy kiegyenlítsük mindazt a helytelent, csúfat, rosszat, amit tettünk. Aki bölcs önismeret révén megtapasztalja, milyen lelkiismeret furdalást okoz, ha visszagondol, mit vétett ennek vagy annak az embernek, annak halvány sejtelme lehet erről. Az életben mindez csupán gondolat marad. A halál és az újabb születés között hatalmas erejű tettvágy lesz. Ezzel a tettvággyal felvértezve lép tovább az ember az új. a tulajdonképpeni szellemi életbe.

Ha meg akarjuk érteni a megtisztulás időszakát követő szellemi életet, akkor a következőkkel kell tisztában lennünk: nagyon nehéz a mi nyelvünk szavaival leírni a szellemi kutató teljesen más jellegű élményeit, amelyekben része van, miközben a halál és az új születés közötti életet tanulmányozza, azokat a semmihez sem hasonlítható lényszerű benyomásokat, amelyek alapvetően különböznek mindattól, amit a szem az érzékelhető világban láthat, és az agyhoz kötött értelem gondolhat. Képzetet alkothatunk magunknak viszont arról, ami a szellemi kutató szeme elé tárul, amikor betekintést nyer a szellemi világba. Amikor magunk köré nézünk, és meg akarjuk érteni a világot, ez azáltal történik, hogy gondolkodunk, képzeteket alkotunk a bennünket körülvevő dolgokról. Abszurd elképzelés lenne, ha valaki azt gondolná, hogy vizet meríthet egy pohárból, amelyben nincs víz. Ugyanilyen lehetetlen volna az az elképzelés, hogy gondolatokat, törvényszerűségeket lehetne meríteni egy olyan világból, amelyben nincsenek gondolatok, nincsenek törvények. Minden emberi tudás, minden emberi megismerés csak hiú álmodozás, fantáziálás lenne, ha a szellemünkben megformált gondolatok nem lennének már eleve, mint gondolatok a dolgok alapjai, ha a dolgok nem sarjadtak volna a gondolatokból. Aki azt hiszi, hogy a gondolatokat csak az emberi szellem alkotja, és a dolgok alapja nem a bennük lévő cselekvő, alkotó erő, az legjobban teszi, ha felhagy a gondolkodással, mert a külső gondolati világnak nem megfelelő gondolatok hiú agyszülemények lennének. Csupán az az ember gondolkodik reálisan, aki tudja, hogy gondolkodása megfelel a külső gondolati világnak, és ezt a külső gondolati világot, mint egy bennünk lévő tükör, ismét életre kelti. Tudja, hogy eredetileg minden dolog ebből a gondolati világból származik.

Számunkra, emberek számára a gondolat az utolsó, amit a dolgokból megragadunk, de a dolgok számára a gondolat az elsődleges. A dolgok alapja a teremtő gondolat, de az ember gondolatai, amelyek által végül megismer, nagyon jelentős vonatkozásban különböznek a külső teremtő gondolatoktól. Ha megpróbálunk betekinteni az emberi lélekbe, akkor azt fogjuk mondani: bárhogyan keringjen is az emberi gondolkodás a gondolatok és képzetek távlatában, amíg az ember gondolkodik, amíg igyekszik gondolataival a dolgok titkait megismerni, addig olyannak tűnnek, mint amelyek távol állnak minden alkotó jellegtől. A emberi gondolatoknak az a sajátossága, hogy elvesztették a külső világot átszövő, átható, tevékeny alkotóelemet.

A külső világot átható gondolatokon átvonul az emberi belsőből, mint a lét titokzatos mélységéből feltörő elem. Önök tudják, hogy ha képzeteiket akarattá akarják átalakítani, akkor alá kell merülniük az emberi lény mélységeibe, mert magát a gondolatot még nem hatja át az akarat. A külső világban ható gondolatokat azonban át- meg áthatja az akarat. Éppen az a dolgokat kívül objektíven átszövő szellem sajátossága, hogy alkotó. Ezáltal azonban már nem csak gondolat, ezáltal szellem. Az emberi természet gondolata úgy jött létre, hogy a szellemből kipréselődött az akarat, és ez reflex-szerűen tör fel az emberből. A szellemi tekintet számára sehol sem mutatkozik az alkotástól elkülönítve.

Az akaratot a gondolattal egyesítő szellembe, mint új világba lép be az ember, miután a halál után átélte a megtisztulás időszakát. Ahogyan ebben a világban a születés és a halál között körülvesznek bennünket az érzékszerveink által közvetített benyomások, és mindaz, amit az értelmünk által elgondolunk, egyszóval: ahogy körülvesz és körülzár bennünket a fizikai világ, úgy veszi körül az embert a megtisztulási idő után az alkotó szellemi világ. Benne van ebben az alkotó szellemi világban, hozzá tartozik. Ez az első élmény a megtisztulási idő lejárta után: az ember nem olyan világban érzi magát, ahol észlelhető dolgok veszik körül, hanem olyan világban, amelyben ő maga az alkotó. Mindazt, amit az ember felvett a legutóbbi életében, és amennyiben még nem dolgozott fel mindent az előző életeiben, ami különösen az éter- vagy élettest kivonatában van, ami visszamaradt asztráltestében hatalmas impulzusként, és az akadályok kiegyenlítését szorgalmazza, mindazt az ember most tevékenynek, alkotónak érzi önmagában.

A tevékenységen belüli életet leginkább boldogságnak, boldogítónak jellemezhetjük. Hasonlatként mondom, hogy a mindennapi életben alacsonyabb szinten megfigyelhetjük, hogy a tojásain ülő tyúk milyen boldog a kiköltés teremtő tevékenységétől. Az áthevítő boldogság magában a tevékenységben rejlik. Magasabb szinten tapasztalhatjuk a teremtés, az alkotás boldogító érzését, amit a művész él át. amikor az anyagi külvilágban megjeleníti azt, ami megérlelődött a lelkében, amikor alkot. Ez a boldogító érzés – amelyről így megközelítő fogalomra teszünk szert – teljes egészében áthatja az emberi lényt, miközben áthalad a szellemi világon.

Mit visz bele az ember a szellemi világba? Beledolgozza a legutóbbi és az előző életek gyümölcseinek kivonatát – amiről tegnapelőtt elmondtuk, hogy élményként megérintette ugyan lelkünket, de mivel az embernek a születés és a halál között a fizikai test és az éter- vagy élettest határt szab, az ember egyelőre kénytelen magában tartani, és nem dolgozhatja bele egyetemes lényébe. Most már nincs jelen a fizikai és az éter-vagy élettest, most már tiszta szellemi szubsztanciában dolgozik, mindent belevéshet a lelkébe, amit az utóbbi életben átélt, amit addig nem tudott önmagába beledolgozni a fizikai és az étertest korlátai miatt.

Ami az időtartam hosszát illeti, amelyben az ember a legutóbbi élet eredményeit tevékenyen beledolgozza a szellemibe, először is fel kell tennünk magunknak egy kérdést: van-e az ismételt földi életeknek bizonyos értelme? – Igen, van értelme, és ez abból látszik, hogy az ember az egyik megtestesülés után a következő életben nem akkor jelenik meg újra, amikor ugyanolyan élményekben lehet része, mint előzőleg, hanem akkor, amikor a földi külvilág időközben annyira megváltozott, hogy új élményekre tehet szert. Aki csak egy kicsit is elgondolkodik a fejlődésen, az észreveszi, hogy már a Föld arculata is évezredről-évezredre alaposan megváltozik. Gondoljuk csak el, milyen lehetett ez a hely, ahol ma ez a város áll, Krisztus idejében, milyen más volt itt minden, és azóta mennyire megváltozott a Földnek ez a pontja. Gondoljuk csak el, hogy néhány évszázad leforgása alatt mennyire megváltozott mindaz, amit az emberiség morális és egyéb fejlődésének nevezünk. Gondoljuk el, hogy néhány évszázaddal ezelőtt mit tanultak a gyerekek életük első éveiben, és mit kell ma első éveikben feldolgozniuk. A Föld arculata megváltozik, és az ember egy bizonyos idő múltán újra megjelenhet a Földön, ahol minden annyira megváltozott, hogy új élményekben lehet része. Csak akkor jön el újra a Földre, amikor új dolgokat élhet át.

A halál és az újabb születés közötti időszakot az határozza meg, hogy ha az ember egy bizonyos században élt a Földön, születése révén meghatározott öröklési körülmények közé kerül. Tudjuk, hogy nem szabad úgy elképzelnünk az ember lényének magját, lelki-szellemiségét, mintha az a szülők, nagyszülők, dédszülők, stb. tulajdonságaiból tevődne össze. Hangsúlyoztuk már, hogy amint a giliszta nem keletkezik a sárból, úgy az emberi lélek sem keletkezik a fizikaiságból. Lelkiség csak lelkiségből jön létre, ahogyan az élő is csak élőből. Arra is rámutattunk már, hogy az ember lelke egy előző életre utal, és a születéskor összegyűjti az öröklött tulajdonságokat. De azzal is tisztában kell lennünk, amikor visszatekintünk előző életünkre, hogy az új születésbe magunkkal hozzuk azokat a tulajdonságokat, amelyek a halál és az új születés között fokozatosan kialakultak. A halál kapuján át ugyanis azt visszük magunkkal, amit újólag szereztünk meg a születés és a halál között, amit nem tudtunk az előzőből meríteni A halál kapuján át tehát mindazt magunkkal visszük, amit a legutóbbi életben apránként megszereztünk. Amit a halál és az új születés között szellemileg átélünk, azt csak azáltal tudjuk új körülmények között kibontakoztatni, hogy új életünkben nem vagyunk kénytelenek ismét magunkévá tenni az előző életünkben öröklött körülményeket. Előző életünkben lelkünk összevonta őseink bizonyos tulajdonságait. Ha az ősök tulajdonságait ugyanúgy megtalálnánk, akkor semmi újjal nem találkoznánk az új életben. Ha egy bizonyos évszázadban megtestesülünk, akkor – hogy ebben az irányban is kiélhessük magunkat — addig kell utunkat folytatnunk a szellemi világban, amíg megszűnnek azok az öröklött tulajdonságok, amelyekhez vonzódtunk, és amelyekhez addig vonzódunk, ameddig még jelen vannak. Új megtestesülésünk attól függ, hogy a nemzedékeken átvonuló öröklött tulajdonságok mikor tűnnek el. Ha tehát őseinkre tekintünk, akkor szüleinknél, nagyszüleinknél, dédszüleinknél bizonyos tulajdonságokat találunk, amelyek átöröklődtek jelenlegi létünkig. Halálunk után belépünk a szellemi világba. Addig maradunk ott, amíg az öröklési vonalból eltűnt minden olyan tulajdonság, amelyhez ebben a megtestesülésünkben vonzódtunk. Ez több évszázadnyi ideig tart, és a szellemi kutatás azt mutatja, hogy annyi évszázadnak kell eltelnie, amennyi alatt bizonyos nemzedékről- nemzedékre öröklődött tulajdonságok még megmaradnak. Körülbelül 700 évig tart, amíg a nemzedékeken át öröklött tulajdonságok annyira eltűnnek, hogy azt mondhatjuk: amit egykor az ősöknél találtunk, az elpárolgott. Most azonban olyan tulajdonságoknak kell kialakulniuk, amelyek ismét 700 évig fennmaradnak. Hozzávetőleg kétszer 700 év telik el addig, amíg a lélek egy új születés után ismét megkezdi földi életét. Ez persze csak megközelítő szám, de a szellemi kutatás szerint átlag ennyi időt tölt a lélek a halál és a új születés között.

Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a szellemi világba feljut mindaz, ami már itt a Földön szellemi volt. Hiszen éppen hangsúlyoztuk, hogy amit szellemünkbe befogadunk, az a szellemi világban teremtő erő lesz. Láthattuk, hogy alkotó tevékenységünkkel bizonyos módon benne vagyunk ebben az alkotó világban. A kívül alkotó szellemi világ bizonyos módon tükröződik saját lelkünkben. Amennyiben tulajdon lelkünk szellemi élményeket él át, szellemi életet él, annyiban tartoznak a szellemi világhoz ezek a bensőnkben lejátszódó lelki-szellemi élmények. Ahogyan a szellemi világ lefelé hatol a fizikai világba, úgy emelkedik fel a mi szellemiségünk az általános szellemi világba. Ezáltal érthetővé válik a szellemi kutatás állítása: az ember lényének különböző részei levetik külső burkaikat, megmarad a szellemiség, és felnövekszik a tevékeny szellemi világba. Az is érthető lesz, hogy a szellemi viszonylatok, minden a fizikai világban lejátszódó lelki folyamat, leveti külső burkait és felemelkedik a szellemi világba. Vegyük például az anya szeretetét gyermeke iránt. Ez a fizikai világból fejlődik ki. Kezdetben állati jellege van. Az anyát a gyermekével összekötő rokonszenv-érzések bizonyos fizikai erőhatások. Később megtisztul az. ami a fizikai világból kifejlődik, megnemesedik a két lény szeretete. Ez a szeretet egyre inkább lelki-szellemi lesz. Ami a fizikai világból származik, azt a halál után levetik, mint a külső burkokat. Ezzel szemben megmarad mindaz, ami a fizikai emberi burokban a szeretet lelki-szellemi tartalmaként alakult ki, ugyanúgy, ahogy az emberi benső beleéli magát a szellemi világba, úgy, hogy az anya és gyermeke közötti szeretet tovább él a szellemi világban. Ott ismét találkoznak, most már a fizikai világ korlátai nélkül, abban a szellemi környezetben, ahol a dolgok nincsenek rajtunk kívül, hanem ahol benne élünk és vagyunk a dolgokban. A fizikai világban megalapozott szeretet és barátság-kapcsolatok eredménye uralkodik tehát a szellemi világban. Ezt úgy kell elképzelnünk, hogy a szellemi világban sokkal bensőségesebb a kapcsolat, mint a fizikai világban szőtt szeretet és barátság-kapcsolatok Értelmetlen volna a kérdés feltevése, hogy halálunk után ismét találkozunk-e azokkal, akikhez a szeretet és a barátság szálai fűztek a fizikai világban. Nemcsak találkozunk velük, hanem bennük élünk, úgyszólván rájuk ömlünk. Mindaz, ami az érzékelhető világ korlátai között szövődik, akkor nyeri el igazi értelmét és jelentőségét, ha annak szellemi részével belenövünk a szellemi világba.

Nem csupán az ember, hanem az egész emberiség szellemivé válását látjuk legnemesebb vonatkozásában, abban a szellemi világban, amelyben az ember a halál és az újraszületés között él. Azok az impulzusok, amelyeket az ember magával vitt a szellemi világba, ott eleven ősképekké alakulnak Szóltunk már arról, hogy az ember magával viszi a szellemi világba éter-, illetve élettestének kivonatát, azaz a születés és a halál között átélt élményeinek kivonatát. Az ember azzal a hatalmas erejű impulzussal lép be a szellemi világba, amelynek segítségével kiegyenlíti majd helytelen tetteit. Ezt az ember szellemi ősképpé szövi össze. A szellemi világban eltöltött idő alatt ebbe az ősképbe egyre inkább beleszövődnek az előző élet gyümölcsei és az indíttatás, az akarat minden elkövetett helytelenség, és csúfság kiegyenlítésére. Ez alatt az idő alatt az ember képessé válik arra, hogy egyrészt az új megtestesüléshez rendelkezésre álló testbe plasztikusan beledolgozza az előző életekben megszerzett képességeket, másrészt azáltal, hogy ősképébe beleszőtte az indíttatást, az impulzust az általa elkövetett helytelen, gonosz tettek kiegyenlítésére, olyan körülmények vonzásába kerül, amelyek lehetővé teszik a helytelen, rút tettek kiegyenlítését. Születésünkkor azzal a szándékkal, azzal az akarattal jövünk a világra, hogy olyan körülmények közé kerüljünk, amelyek alkalmasak az előző élet tökéletlenségeinek kiegyenlítésére. Bizonyos esetekben ez a rejtett akarat keresteti meg velünk a fájdalmat, ha a születés előtti indíttatásunk révén tudat alatt felismertük, hogy csak a fájdalom távolíthatja el az utunkból a magunk által emelt akadályokat.

Az ember áthalad a szellemi világon, amelyben már a születése előtt plasztikusan ki tudja alakítani fizikai testét. Azt is megfigyelhetjük, hogy amit az ősképünkbe beleszőttünk, az csak fokozatosan egyesül születésünk utáni életünkkel. Aki azt képzeli, hogy a gyermekben már minden képesség, lelki adottság jelen van, ami az élet során kifejlődik, az nem ismeri az életet. Aki helyesen szemléli az életet, az látja, hogy a születés után az ember csak fokozatosan illeszkedik bele az életbe, élete első éveiben semmiképpen sincs még benne teljesen az, amivé lehet. Jobban megértjük az életet annak tudatában, hogy az ember fokozatosan válik eggyé a halál és az új születés közölt szőtt szellemi ősképpel, lassanként összenő vele, míg szabad kölcsönhatással lép a külvilág elé. – Ha előítéletek nélkül szemléljük az életet, akkor láthatjuk, hogy a gyermeket még körülöleli az a szellemi atmoszféra, amelyet a halál és az újabb születés között alakított ki. Láthatjuk, hogyan idomul fokozatosan saját ősképéhez, amely még nem szövődött össze a születéskor magával hozott testiséggel. Míg az állat már a világra jöttekor összeszövődött ősképével, addig az embernek előbb egyénileg és meghatározóan bele kell nőnie az ismételt földi életek során – beleértve a legutóbbit is – az önmaga által megteremtett ősképbe. Az emberi élet fizikai-érzéki jellegét akkor értjük meg a legjobban, ha úgy fogjuk fel, hogy az olyan, mint egy üres csigaház. Ha olyannak képzeljük, hogy csak úgy összeállt, esetleg sárból, akkor sose értjük meg a csigaházat. De ha feltételezzük, hogy az állat kiválasztott magából valamit, ami rétegről-rétegre lerakodott, mielőtt az állat elhagyta volna házát, akkor érthető lesz ez a képződmény.

A ember születés és halál közötti életét sem értjük meg, ha önmagából akarjuk megmagyarázni, ha csupán közvetlen környezete összegzéséből próbáljuk megközelíteni. Hiába mondjuk, hogy az ember alkalmazkodik a környezethez, a néphez, a családhoz. Amennyire nem lesz érthető számunkra a csigaház csiga nélkül, az emberi élet sem lesz érthető, ha csak közvetlen környezetéből kialakítódnak tekintjük. Világossá és érthetővé válik azonban, ha feltételezzük, hogy az ember egy lelki-szellemi világból jön, és ebben a lelki-szellemi világban feldolgozta az előző életek gyümölcseit, kivonatát, és új életét ennek alapján alakítja ki. Az élet csak azáltal lesz érthető számunkra, ami az élet fölött van: a fizikai világ csak a lelki-szellemi világ által válik érthetővé.

Ez az ember körforgása az érzéki, a lelki és a szellemi világon át. Ha így nézzük az embert, akkor fizikai-érzékszervi életében az egész élet körforgásának csak egy részét látjuk. Az ilyen módon megszerzett megismerés akkor nemcsak elméleti – mint a külső tudományé – hanem olyan, amely egyúttal objektíven megmutatja, hogy a halál és az új születés közötti értelmes élet jelentősége abban áll, amit itt összegyűjtünk és a magasabb világban feldolgozunk. Az ilyen megismerésből merítünk akaraterőt az élethez, ebből fakad az élet értelme és jelentősége, a bizalom és a remény. Ez a felismerés nem arra sarkall, hogy reményvesztetten tekintsünk vissza az elmúlt életekre, mondván: „Azt állítjátok, hogy mi magunk készítettük elő a fájdalmunkat. Ehhez a fájdalomhoz még hozzájárul a reménytelenség is”. – Nem! Azt kell mondanunk: ez a törvény nemcsak a múltra utal, hanem a jövőbe is mutat, megmutatja, hogy a legyőzött fájdalom erőforrás, amelyet a következő életben értékesítünk. Minél többet dolgozunk, minél inkább legyőztük a fájdalmat, annál több erőre teszünk szert. A boldogság magasabb értelemben a szenvedést jelenti, előző életek beteljesülését. A fájdalom által megszerzett erő fokozódást jelent a következő élet számára. Bízvást léphetjük át a halál küszöbét, ha tudjuk, hogy a halált bele kell vinni az életbe, hogy ez az élet fokról-fokra fokozódhasson. Ezért jogosnak tűnhet a megállapítás: a szellemtudomány ilyen értelemben nem pusztán elmélet, hanem erő az élethez, azáltal, ami közvetlenül belefolyik egész lelki életünkbe, és azt egészségessé, erőteljessé és erőssé teszi. A szellemtudomány igazolja azokat a szavakat, amelyeknek minden szellemi kutató és minden a szellemi világról valamit megsejtő ember lelkében kell élniük, mint igaz szavaknak, mint az egészséges, erőteljes élet vezérfonalának, amely még a fájdalom leküzdésében is az erő fokozódását látja:

Rätsel an Rätsel stellt sich im Raum
Rätsel an Rätsel läuft in dér Zeit
Lösung bringt dér Geist nur,
Der sich ergreift
Jenseitsvon Raumesgrenzen
Und jenseits vöm Zeitenlauf.

Rejtély rejtély mellett áll a térben
Rejtély rejtélyt követ az időben
Megoldást csak a szellem ismer;
Önmagát megragadva
Túl a tér határán
Túl az idő múlásán.

– Bécs. 1910. március 21.

[A megismerés külső és belső határai, és az ezeken a határokon túli világokba való behatolás extázis vagy misztikus elmélyülés révén. Extázis és misztika mint abnormális állapotok. Az ébredés és elalvás között váltakozó normális állapotok. A belső és a külső világ átélése. Az extatikus és misztikus élmények tükröződése az ember lényének különböző részeiben.]

Ez az előadássorozat azokkal a szellemtudományos kutatásokkal akar megismertetni bennünket, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy az emberi élet legfontosabb rejtélyeit áttekinthessük, olyan mértékig, ameddig korunkban a magasabb világok megértésének feltételei és határai ezt lehetővé teszik. Ezúttal úgy szeretnék áttekintést adni, hogy a hozzánk közel fekvő dolgokból indulunk ki, és megkíséreljük, hogy innen a lét egyre magasabb területeire emelkedjünk fel, az emberi lét egyre nagyobb titkaihoz. Nem úgy akarjuk ezt elérni, hogy valamiféle lerögzített dogmák fogalmaiból indulunk ki, hanem egyszerűen abból, amit a mindennapi életben minden ember magához közelinek érez.

A szellemi kutatás, a szellemtudomány azon a feltevésen alapszik ugyanis, hogy a számunkra mindenekelőtt ismert világnak, amelyben élünk, egy másik világ, a szellemi világ az alapja, és ebben a világban, amely érzékelhető világunk és bizonyos fokig lelki világunk alapja is, ebben kell keresnünk mindannak feltételeit és okait, ami az érzékelhető és a lelki világban tulajdonképpen történik. Nos, a jelenlévők számára bizonyára ismert, amit a bevezető előadásban is érintettem, hogy vannak bizonyos módszerek, amelyeket az ember lelki élete során igénybe vehet, és amelyekkel felébresztheti azokat a képességeket, amelyek a szokásos mindennapi életben a lelkében szunnyadnak, úgy, hogy átéli a beavatás pillanatát. Ezáltal körülveszi őt egy új világ, az érzékelhető és a lelki világ szellemi okainak és szellemi feltételeinek a világa, mint ahogy operáció után az addig vak embert körülveszi a színek és fények világa. Ettől a világtól – amelyet ezeknek az előadásoknak a folyamán egyre inkább fel fogunk deríteni – a szellemi lények és tények világától az ember a mai mindennapi élete során elszakadt. Két irányból is elszakadt tőle, egyrészt abból az irányból, amit külső világunknak, másrészt abból, amit belső világunknak nevezhetünk.

Ha tekintetünket a külső világra irányítjuk, elsősorban azt látjuk, ami érzékszerveink számára megnyilvánul, színeket és fényeket látunk, hangokat hallunk, meleget és hideget érzékelünk, ízeket és szagokat érzünk, és így tovább. Ez az embert közvetlenül körülvevő világ. Képzeljük el ezt a bennünket körülvevő előttünk szétterülő világot. Azt mondhatjuk, hogy ez a világ egyfajta határt jelent szánunkra, mert közvetlen észlelés, közvetlen átélés útján nem látunk túl a színek, fények, hangok, szagok, stb. szabta határon. E határon túl nem tudunk érzékelni. Egyszerű példával világíthatjuk meg, hogyan kell értenünk ezt a határt. Gondoljunk el, mondjuk, egy kékre festett felületet. Ami mögötte van, azt a szokásos körülmények között nem látjuk. Hétköznapi gondolkodással lehetne persze olyan ellenvetést tenni, hogy hiszen csak a felület mögé kellene néznünk. De más a helyzet az előttünk szétterülő világgal. Amit észlelünk, éppen az fedi el a külső szellemi világot, legfeljebb azt észleljük, hogy a színek, fények, hangok, a meleg és a hideg egy mögöttük rejlő világ külső megnyilvánulása, de mégsem észlelhetjük, mégsem élhetjük át bármely pillanatban a színeken, fényeken és hangokon át azt, ami mögöttük van. Az egész szellemi külvilágot kell megnyilatkozásaiban érzékelnünk. Mert egyszerű logikával azt mondhatjuk: ha például a mai fizika a színek mögött mozgó éteranyagot lát, akkor csak egy kicsit kell utána gondolnunk, hogy kijelenthessük: amit itt a színek mögött feltételeznek, azt csupán hozzá gondolták. Senki sem képes közvetlenül észlelni azt, amit például a fizika rezgésnek nevez, olyan mozgásnak, amelynek a szín csupán hatása. Senki sem mondhatja meg, hogy az érzékelhető benyomások mögött feltételezhető dolgok megfelelnek-e a valóságnak. Ez egyszerűen csak elképzelés. A külső érzéki világ szőnyegként terül el előttünk, és az az érzésünk, hogy e szőnyeg mögött van valami, amibe észlelésünk nem tud behatolni.

Ez az egyik határ. A másikkal akkor találkozunk, ha saját magunkba tekintünk. Önmagunkban az öröm és bánat, a kedv és fájdalom, a szenvedélyek és ösztönök világát találjuk, mindazt, amit más szóval lelki életünknek nevezünk. Ezt a lelki életet általában így foglaljuk össze: ezt az örömet vagy fájdalmat érzem, ilyen vagy olyan ösztön vagy szenvedély él bennem. De azt is érezzük, hogy e lelki élet mögött rejtőzik valami, van valami, amit lelki élményeink éppen úgy eltakarnak, ahogy érzéki észleléseink is eltakarnak valamit a külvilágban. Mert ki kételkedne benne, hogy kedv és fájdalom, öröm és bánat, és a többi lelki élmény reggeli ébredésünkkor az ismeretlenből merül fel, és az ember bizonyos módon átadja magát nekik. És ki tagadhatná – ha mindezt bizonyos önmegfigyeléssel szemléli, hogy ebben valami mélyebbnek kell lennie, valaminek, ami egyelőre rejtett marad, amiből kedv és fájdalom, öröm és bánat, és minden lelki élményünk kiárad, és hogy ezek éppen úgy egy ismeretlen világ megnyilatkozásai, mint a külső érzéki észlelések.

Felmerül a kérdés: ha két ilyen határ létezik – vagy legalábbis feltételezhető – van-e lehetőségünk arra, hogy ezeken a határokon valamilyen módon áthatoljunk? Van- e olyan élmény, amelynek segítségével mintegy áthatolunk az észlelések külső kárpitján, mintha átszakítanánk egy hártyát, ami valamit eltakar? Van-e valami, ami mélyebben bevezet az emberi bensőbe, örömeink, fájdalmaink, szenvedélyeink mögé? Be tudunk-e hatolni mintegy ugrásszerűen mélyebben a külvilágba, és belső világunkba?

Van két olyan élmény, amelynek révén az ember elérheti, hogy bizonyos módon legyőzze az ellenállást kifelé és befelé. Minek a révén mutatkozhat meg, hogy ezt a külső hártyát, az érzékek külső kárpitját valamilyen módon szétszakíthatjuk, és behatolhatunk abba a világba, amelyet ez a kárpit eltakar előlünk? Hogyan mutatkozik ez meg számunkra? Megmutatkozhat, ha a szokásos élet- folyamatok során olyan új élménnyel találkozunk, amellyel a mindennapi életben nem kerülünk szembe. Ha olyan új élményeink vannak, amelyeket általában nem érzékelhetünk, és amelyek átélése közben azt érezhetjük, hogy a külső észlelések, a külső érzékekkel szerzett észlelések eltűnnek, és a külvilág kárpitja behasadt, akkor azt mondhatjuk, hogy kissé behatolunk az érzéki észlelések mögött rejlő világba.

Van tehát ilyen élmény, de ennek van egy komoly hátránya az ember életére. Ez az élmény, amit a szó igazi értelmében véve általában extázisnak neveznek, egy pillanatra, ha szabad így mondani, elfeledteti az emberrel a körülötte lévő érzéki világ benyomásait, úgy hogy a lét bizonyos pillanataiban nem lát színt, nem hall hangot, hanem érzéketlen lesz a mindennapi fizikai benyomások iránt. Az extázis élménye bizonyos körülmények között mindenesetre eljuttatja oda, hogy új élményei legyenek, amelyek nem tartoznak a szokásos mindennapi élmények közé. Hangsúlyozzuk, hogy az extázist egyáltalán nem tekintjük valamiféle ajánlatos dolognak, csak mint lehetőséget említjük, és nem is szabad minden olyan állapotot extázisnak nevezni, amikor valaki magán kívül van. Mert kétféle dolog lehetséges. Lehet az ember magán kívül úgy is, hogy elveszti fogékonyságát a fizikai benyomások iránt, egyszerűen elájul, és sötétség borítja el az érzéki benyomások helyett. A normális ember számára ez még a legjobb eset. Van azonban olyan extázis is – erről még hallani fogunk az előadások során -, amelynek az a jelentősége, hogy nemcsak sűrű sötétség veszi körül az embert, hanem e sűrű sötétség olyan világgal népesül be, amelyet azelőtt egyáltalán nem ismert. Ne mondjuk, hogy ez valószínűleg illúzió, a tévedés világa. Tekinthetjük akár annak is, de ne tulajdonítsunk neki jelentőséget: nevezzük, mondjuk, ködképek világának. Nem ez a lényeges, hanem az, hogy valóban olyan világgal állunk szemben – akár képek, akár illúzió -, amelyet addig nem ismertünk. Vessük fel a kérdést: fel tudok-e építeni összes képességemmel, mindennapi tudatomból ilyen világot? Ha az ott látott képek olyanok, hogy az embernek el kell ismernie: én magam jelenlegi képességeim birtokában képtelen volnék ilyen képekből álló világot felépíteni – akkor világos, hogy a képeket valahonnan kaptam. Hogy valamiféle hatalmas varázslat-e ez, valami káprázat vagy valóság, ennek eldöntését hagyjuk későbbre. Most maradjunk annál, hogy vannak olyan állapotok, amikor az extázisban addig ismeretlen világot látunk.

Ez az extatikus állapot azonban egészen különleges hátrányt jelent a normális ember számára. Az ember természetes módon ugyanis csak úgy juthat ebbe az extatikus állapotba, ha mintegy kioltódik az, amit egyébként énjének nevez, erős belső én-jének, amellyel összefogja összes különálló élményét. Az extázisban lévő ember mintegy magán kívül van, énje cl van fojtva, olyan, mint aki kifolyt, kiömlött az új világba, amely benépesíti a sűrű sötétséget. Számtalan embernek volt már, vagy lehet ilyen élménye, és hogy ez hogy jön létre, erről a további előadásokban szólunk. Ebben az élményben tehát egy kettősséget látunk: egyrészt eltűnnek az érzékek benyomásai, kialszik minden, amit az ember a szokásos módon tapasztal, kialszanak a fizikai világ élményei, az a világ, ahol érzékel és elmondhatja: hallom a hangot, látom a színt. Másrészt kialszik az én is. Az ember az extázis állapotában soha sem éli át az ént, nem tudja magát megkülönböztetni a tárgyaktól. Nem különböztethető meg az sem, hogy vajon a külső valósággal vagy káprázattal van-e dolga. Mert alapjában véve csak az én az, ami meg tudja különböztetni, hogy szemfényvesztésről vagy realitásról van-e szó.

Ez a két élmény tehát párhuzamosan halad az extázisban, egyrészt az én-érzés elvesztése, vagy legalábbis lecsökkenése, másrészt a külső érzéki észlelés megszűnése. Az extázis tehát valójában azt mutatja meg, hogyan oszlik fel, hogyan szűnik meg az érzéki világ szőnyege, és énünk, mintha beleütközne a külső burokba, a külső érzéki világ szőnyegébe, átszüremlik az érzéki észleléseken, és a képek világában él, ami valami újat jelent. Mert az a jellegzetes, hogy az extázisban az ember olyan lényekkel és tényekkel ismerkedik meg, amelyek korábban ismeretlenek voltak számára. Ezeket sehol sem találja meg, bármilyen messzire jutott is el az érzéki észlelésben és a tények kombinálásában. Az a lényeg tehát, hogy az ember új dolgokkal ismerkedik meg. Hogy mindez milyen kapcsolatban áll a realitással, erről a későbbi előadásokban fogunk beszélni.

Az extázist az ember elé állított külső határ áttörésének tekinthetjük. Hogy az extázisban egy igaz világhoz jutunk-e, hogy ez a világ az a világ-e, amelyről úgy véljük, hogy érzéki világunk szellemi alapját képezi, ez később fog kiderülni.

Másrészről megkérdezhetjük, hogy eljuthatunk-e belső világunk mögé is, örömeink, bánataink, fájdalmaink, szenvedélyeink ösztöneink és vágyaink világa mögé? Itt is van út. Vannak élmények, amelyek kivezetnek a lelki élet birodalmából, ha a lelki életet egyre jobban elmélyítjük. Ez az út úgy ismert, mint az úgynevezett misztika útja. amelyen számos misztikus járt. A misztikus elmélyülésben az ember elfordítja figyelmét a külső benyomásokról, és a felé fordítja, amit önmagában él át, saját belső átéléseinek adja át magát. Az ilyen misztikusok nem arra használják erőiket, hogy saját érdekeik, szimpátiáik, fájdalmaik, szenvedélyeik és örömeik külső okait kutassák, hanem csupán arra tekintenek, ami lelkükben hullámzik, lényegében mélyebben hatolnak lelki életükbe. Meghatározott élményeik vannak, amelyek különböznek a szokásos lelki élményektől.

Olyasmit ismertetek, amit már számtalan ember átélt. Először csak olyan tapasztalatokat írok le, amelyeket az ember akkor él át, amikor csak kevéssé halad túl az átlagos élményeken. Az ilyen tapasztalatok például abban állnak, hogy az önmagában mind jobban elmélyedő misztikus átformálja, megváltoztatja bizonyos érzéseit. Ha például egy normális, a mindennapi életben minden misztikus élménytől távol álló embert valaki megüt, akkor érzései a másik ember ellen fordulnak. Az életben ez a természetes. Aki viszont misztikusan magába merül, akkor abban, elmélyülése folytán az ilyen ütés más érzést vált ki. Hangsúlyozom, hogy egy tapasztalást írok le, nem állítom, hogy ennek így kell lennie, csupán azt írom le, amit számos ember átél. A következőket érzi: ezt az ütést semmiképpen sem kaptad volna, ha valamikor az életben valamilyen cselekedeteddel nem szolgáltál volna rá. Egyszerűen ez az ember nem került volna az utadba, ha nem tettél volna valamit, ami ennek az ütésnek az oka lenne. Ezért ellenérzéseidet nem fordíthatod jogosan ez ellen az ember ellen, mert tulajdonképpen csak a világ- események vezettek hozzá, hogy megkaphasd azt az ütést, amelyre rászolgáltál.

Az ilyen emberek, ha különböző lelki élményeiket a legnagyobb mértékben elmélyítik, oda is eljutnak, hogy egész lelki életük bizonyos egységes érzéssé válik. Ezt nagyjából így jellemezhetnénk: sok szenvedés, sok fájdalom ért, de valamikor és magam okoztam őket. Bizonyosan elkövettem valamit, bizonyára nem megfelelően viselkedtem, ha nem is emlékszem rá. Ha nem ebben az életben szolgáltam rá, akkor világos, hogy egy másikban tettem olyan dolgokat, amelyeket most szenvedésemmel, fájdalmammal kell kiegyenlítenem.

Ezzel az önmagába merüléssel a lélek megváltoztatja addigi érzéseit, és inkább önmagát terheli, önmagában keresi azt, amit azelőtt a külvilágban keresett. Mert inkább önmagunkban keresünk, ha azt mondjuk: azért került az utamba az, aki megütött, mert okot adtam rá – mintha érzéseink kifelé irányulnának. Az ilyen emberek így egyre többel terhelik meg benső világukat, lelki életüket mindinkább megsűrűsítik. Ahogy az extatikus az érzéki észlelésnek külső szőnyegén áthatol, és betekint a lények és tények világába, amely eddig ismeretlen volt számára, úgy hatol a misztikus a mindennapi én-je alá. Mert ez a mindennapi én szembeszegül a kívülről jövő ütéssel, a misztikus azonban ennek az ütésnek az alapjáig hatol, ennek indítóokáig. Ezzel a misztikus mindenképpen oda jut, hogy fokozatosan egészen szem elől veszti a külvilágot. Lassanként elveszíti a külvilág fogalmát, és egyre növekvő én-je, ami benső világában rejlik, mintegy átfogja az egész világot. De ahogy ma nem akarjuk eldönteni, hogy az extatikus világa káprázat, csupán fantázia-e, vagy valóság, úgy azt sem döntjük el, valóság-e az, amit a misztikus érez a mindennapi lelki élettel szemben, és hogy vajon valóban ő idézte-e elő fájdalmát, szenvedését. Talán ez is egyfajta álmodozás, de olyan élmény, amiben az embernek ténylegesen része lehet. Ez a lényeg. Mindenesetre az ember itt a másik oldalon behatol egy számára eddig ismeretlen világba. Ez a fontos. Így hatol az ember az egyik oldalon kifelé, a másik oldalon befelé egy addig ismeretlen világba.

Gondoljuk át, amit az előbb mondtunk, hogy az extatikus elveszti énjét, és ekkor azt kell mondanunk: ez az extatikus állapot nem olyasmi, ami az ember számára valami nagyon kívánatos dolog volna. Mert a világban való mindenfajta tájékozódás, mindenfajta lehetőség arra, hogy a világban missziónkat véghez vigyük, azon nyugszik, hogy énünkben lelkünk szilárd középpontját találjuk meg. Ha az extázis elveszi tőlünk azt a lehetőséget, hogy énünket megérezzük, énünket átéljük, akkor ezzel elsősorban saját magunkat veszítjük el. Ha viszont a másik oldalon a misztikus mindent belement az énbe, ha az én úgyszólván mindenért önmagát tartja vétkesnek, akkor ez egy másik hátrány, mert akkor mindannak, ami a világban történik, önmagában keresi az okát. Ezzel pedig elveszti a világban való egészséges tájékozódás képességét. Mert ha ezt ténylegesen áttesszük a cselekvések területére, akkor semmi egyebet nem tennénk, mint csupán vétkekkel terhelnénk meg magunkat és a külvilágban nem tudnánk helyesen viselkedni.

Így mindkét irányban, a közönséges extázissal és a közönséges misztikával is elveszítjük a világban való tájékozódási képességünket. Ezért azt mondhatjuk, jó, ha az ember folyamatosan két irányban ütközik. Ha kifelé bontakozik ki énjével, akkor az érzéki észlelésekbe ütközik, amelyek nem engedik át az érzéki világ kárpitja mögé, és ez azért jó az ember számára, mert ezáltal tudja fenntartani énjének normális működését. A másik oldalon pedig a normális magatartásban a lelki élmények nem engedik, hogy az én alá merüljön, hogy ne jusson el ahhoz az én-érzéshez, ami a normális tájékozódáshoz szükséges. Az ember két határ közé van bezárva: egy ideig kint jár a világban, és itt egy határhoz érkezik, behatol lelki életébe, átéli az úgynevezett örömet, bánatot, fájdalmat, és a többi érzést, de a mindennapi életben itt is csak addig jut el, ameddig az életben való tájékozódás még lehetséges számára.

Az eddigiekben összehasonlítottam a mindennapi élet állapotát az extázis és a misztika abnormális állapotával. Az extázis és a misztika abnormális állapotok, de a mindennapi életben van valami, ahol sokkal világosabban megfigyelhetjük ezeket az állapotokat: ez a 24 órán belül váltakozó ébrenlét és alvás átélése.

Mit teszünk alvás közben? Bizonyos vonatkozásban lényegében ugyanazt, mint az imént abnormális állapotként ismertetett extázisban: belső lényünkkel kihúzódunk, kiterjesztjük a belső embert a külvilágba. Valóban ez történik. Ahogy énünket kifelé kiárasztjuk és elveszítjük az extázisban, úgy vesztjük el én-tudatunkat alváskor. De alváskor többet veszítünk el, és ez a jó. Az extázisban csak énünket veszítjük el, de megmarad körülöttünk egy eddig ismeretlen képvilág, a szellemi lények és tények világa. Alváskor ez a világ is hiányzik, egyáltalán nincs jelen. Az alvás tehát abban különbözik az extázistól, hogy alváskor az én kiválásán kívül az észlelőképesség is kialszik. Mind a fizikai, mind a szellemi érzékelő képességet teljesen elveszítjük. Míg az extázisban csak az én alszik ki, alváskor kialszik az érzékelő képesség is, helyesebben mondva a tudat. A tudatot sem éljük át. Az ember nemcsak énjét árasztja ki a világba, tudatát is átadja neki. Alváskor tehát az marad vissza, ami az énen és a tudaton kívül van még az emberben. Az alvó ember megvált tudatától és énjétől. Hová lett az én és a tudat? Az extázis ismertetése után választ adhatunk erre a kérdésre. Ha csak extázis következik be, akkor szellemi tények és lények világa van körülöttünk. Amikor az én mellett tudatunkat is feladjuk, abban a pillanatban sűrű sötétség vesz körül bennünket – elalszunk. Az alvásban feladjuk énünket, úgy, mint az extázisban, de ezen kívül – és ez jellemző az alvásra – tudatunkat is. Mondhatjuk tehát, hogy az ember alvása olyan jellegű extázis, amelyben az ember nemcsak énjével, hanem tudatával is testén kívül van. Amit énnek nevezünk, azt az extázisban feladjuk. Ez emberi lényünk egyik része. Alváskor még egy részt adunk fel, tudati jelenségeink hordozóját, az asztráltestet is. Amit a szellemtudomány asztráltestnek nevez, ez egy teljesen a mindennapi életből vett fogalom. Az én az extázisban elhagyja a fizikai testet, és ha az alvásban az is eltávozik, amit asztráltestnek nevezünk, akkor az a lehetőség is megszűnik, hogy tudatunk legyen.

Az alvó ember elsősorban abból áll, ami az ágyban fekve marad, ezt a részét most nem követjük tovább. Az ágyban az marad, ami külsőleg érzékelhető. Valami azonban kívül van ezen az emberen, valami, ami átadja magát egy olyan világnak, ami ismeretlen. Az emberi lénynek egy olyan része adja át magát ennek a világnak, ami az extázisban is kikerül belőle: ez az én. Kikerül azonban egy másik része is, ami az extázisban benne marad, ez az emberi asztráltest.

Az alvás tehát az emberi lény kettészakadását mutatja. A tulajdonképpeni belső ember, a tudat, és az emberi én elválik tőlünk. Alváskor olyan állapotba kerül az ember, amelyben semmit sem tud mindennapi élményeiről, amelyben már semmi sincs a tudatában abból, ami a külső benyomások útján kerül bele. Belső lénye olyan világba kerül, amelyről semmiféle tudata sincs, egy olyan világba tágul bele, amelyről nem tud. Bizonyos okból – amellyel később majd még megismerkedünk – makrokozmosznak, nagyvilágnak nevezzük azt a világot, amelyben most a belső ember tartózkodik, énjét és asztráltestét ez fogadta magába, és itt elfelejtette a mindennapi benyomásokat. Azt mondhatjuk tehát – és ez csak utalás most, e kifejezés jogosultságát majd később megmagyarázzuk -, az alvó ember a makrokozmosznak adta át magát, a makrokozmoszba tágult ki. csak nem tud róla.

Az extázis alatt is kitágul az ember a makrokozmoszba, de ekkor tud valamit erről az állapotról. Az extázisban az a sajátságos, hogy az ember átél valamit – akár képek ezek, akár a valóság ami szétterül körülötte, egy hatalmas teret tölt be, és úgy hiszi, hogy szinte elvész ebben. Ezt éli át az extázisban. Átéli énjének elvesztését, de úgy, hogy mintegy beletágul egy olyan birodalomba, amelyet eddig még nem ismert. Ez a beleáramlás egy olyan világba, amely mindennapi világunktól különbözik, ahol úgy érezzük, hogy csak testünkhöz tartozunk, már eleve feljogosít arra, hogy nagyvilágról, makrokozmoszról beszéljünk, ellentétben a kisvilággal, amelyben mindennapi életünket éljük. Itt bőrünkbe zárva érezzük magunkat. Ennek a testi világnak ez csak a legfelszínesebb jellemzése. Az extázisban belenövünk a nagyvilágba, a makrokozmoszba, ahol lépten-nyomon fantasztikus alakzatokat látunk, amelyek egyáltalán nem hasonlítanak a fizikai világ dolgaihoz. Nem tudjuk önmagunkat tőlük megkülönböztetni, nem tudjuk, mi magunk élünk-e ezekben az alakokban, kiterjedve érezzük magunkat ebben a makrokozmoszban. Ha így megértjük az extázist, akkor fogalmat alkothatunk arról, miért veszítjük el ilyenkor énünket.

Képzeljük el az emberi ént egy csepp festett folyadéknak. Tegyük fel, hogy van egy egészen kis edényünk, de elég nagy ahhoz, hogy ezt a cseppet felvegye, és így láthatnánk benne. De egy vízzel telt nagy edényben már nem láthatnánk ugyanezt a cseppet. Ha ezt a hasonlatot a nagyvilágba kitáguló énre alkalmazzuk, akkor elképzelhetjük, hogy amilyen mértékben növekszik, olyan mértékben gyengül. Amikor kiárad a makrokozmoszba, elveszti azt a képességét, hogy önmagát érzékelje, ahogy a kis csepp is elvész a nagy edényben. Így megérthetjük, hogy amikor az ember átadja magát a nagyvilágnak, elveszti énjét. Jelen van ugyan, de a nagyvilágba kiáradva semmit sem tud magáról.

Alváskor azonban még más fontos dolog is történik az emberrel. Amíg ugyanis tudata van, cselekszik. Az extázisban van tudata, de nincs tájékozódó énje. Énjétől függetlenül cselekszik. Nem ellenőrzi cselekedeteit, mintegy átadja magát tudati benyomásainak. Az extázisban az a lényeges, hogy az ember cselekedeteket hajt végre, de ha egy ilyen embert kívülről ellenőriznénk, olyannak találnánk, mint akit kicseréltek. Tulajdonképpen nem ő cselekszik, mintha más benyomások következtében cselekedne. Mert amit itt lát, az általában a sokféleség – az extázisban számos esemény jelenik meg -, hol ennek, hol annak a lénynek adja át magát, és egy széttördelt lény benyomását kelti. Ez az extázisban lévő ember jellemzője, és ez az extázis veszélye. Bár az ember a szellemi világnak adja át magát, de a sokaság világának, és ez széttépi belső lényét.

Ha viszont az alvást nézzük, már az eddigiek alapján is el kell ismernünk, hogy annak a világnak, ahová belépünk, mégis csak van valami realitása. Egy világot addig tagadhatunk, amíg semmilyen hatását nem érezzük. Ha valakivel egy fal előtt állunk, és az illető azt állítja, hogy a fal mögött van valaki, megtehetjük, hogy ezt addig nem hisszük el, amíg a fal mögül nem kopogtatnak. Amikor azonban ez történik, nem az egészséges értelmünket használjuk, ha továbbra is tagadjuk, hogy valaki áll a fal mögött. Amíg valamely világ hatásait észleljük, megszűnik a lehetősége annak, hogy ezt a világot pusztán a fantázia termékének tekintsük.

Jönnek-e hatások abból a világból, amelyet az extázisban még látunk, de az alvásban a mindennapi normális ember számára eltűnik? Nos, ennek a világnak a hatásairól minden ember meggyőződhet, aki reggel felébred. Amikor este elalszunk, fáradtak vagyunk, úgyszólván elhasználtuk erőinket. Pótolni kell őket. Reggel olyan erőkkel ébredünk, amelyekkel este nem rendelkeztünk. Mikor szereztük ezeket? Az alatt az idő alatt, ami elalvásunk és felébredésünk között folyt le. Mialatt alszunk, asztráltestünkkel és énünkkel egy olyan világnak adjuk át magunkat, amelyet az extázisban még látunk, a normális mindennapi ember számára azonban az alvásban megszűnik. Ebből a világból merítjük azokat az erőket, amelyekre a mindennapi életben szükségünk van. Ezek ebből a világból származnak. Szükségünk van az alvásra, mert abból a világból, amelyet az extázisban még látunk, az alvásban azonban nem, fel kell szívnunk azokat az erőket, amelyekre szükségünk van a mindennapi életben. Mai célunk szempontjából mellékes, hogy ez hogyan történik, a fontos az, hogy ebből a világból áradnak ki azok a erők, amelyekkel kialusszuk az esti fáradtságunkat. Ez éppen olyan, mint példánkban a fal mögött álló kopogtató, akit nem látunk, de a hatását érzékeljük. Minden reggel érzékeljük annak a világnak a hatását, amelyet az extázisban még látunk, de az alvásban nem. Ha egy világ hatásait tapasztaljuk, nem beszélhetünk annak irrealitásáról. Az a világ, amelyet az extázisban látunk, de az alvásban a mindennapi tudatunk számára megszűnik, hatásokat jelez, amelyek a napi élet során megmutatkoznak. Ezért irrealitásáról nem beszélhetünk.

Arról beszélünk tehát, hogy ugyanaz a világ az, amelybe az extázisban betekintünk, de az alvásban szokásos tudatunk számára eltűnik, ebből merítjük az erőinket a mindennapi élet számára. Ezt egészen sajátos körülmények között visszük véghez. Olyan körülmények között tesszük ezt, hogy – ha szabad ezt a kifejezést használnom – az erőknek ennél a felszívásánál, amikor kiáradunk a szellemi világba, nem látjuk magunkat. Az alvásnak az a lényege, hogy végrehajtunk valamit, de e tevékenység közben nem látjuk magunkat. Ha ekkor látnánk magunkat, meggyőződhetnénk arról, hogy sokkal rosszabbul hajtanánk végre, ha tudatunk jelen lenne. A mindennapi életben is vannak dolgok, hogy azt mondjuk: ne nyúlj hozzá – mert az ember csak elrontaná, ha hozzányúlna. Ugyanilyen helyzetben vagyunk, amikor az éjszakai alvás során pótolni kell azokat az erőket, amelyeket napközben elhasználtunk. Ha részt vennénk az erők pótlásának e nehéz munkájában, akkor ebből csinos dolog származna, az egészet alaposan tönkretennénk, mert ma még nem vagyunk képesek erre. Ténylegesen nagy áldás tehát, hogy abban a pillanatban, amikor az ember oda jutna, hogy további fejlődésében valamit tönkre tehetne, megszakad a tudata, elfelejti saját létezését.

Így lépünk át a nagyvilágba, a makrokozmoszba, miközben saját létünket elfelejtjük. Elalváskor az ember minden este átlép a maga kisvilágából, a mikrokozmoszból a makrokozmoszba, és egyesül vele: beleárasztja énjét és asztráltestét. Mivel azonban mai életfolyamatában csak a nappali élet világában tud cselekedni, így tudata megszűnik az elalvás pillanatában. Az okkult tudomány ezt így fejezi ki: a mikrokozmoszban és a makrokozmoszban zajló élet között a feledés folyama terül el. A feledés folyamába nyomulunk be. amikor elalváskor átkerülünk a mikrokozmoszból a makrokozmoszba. Azt mondhatjuk tehát, hogy amikor az ember este elalszik, egy másik világba lép át, a makrokozmoszba, a nagyvilága. Ezt az átlépést úgy jellemezhetjük, hogy lényünk két részét adjuk át a makrokozmosznak: az asztráltestet és az ént.

Most nézzük a felébredés pillanatát. A felébredés pillanatában ismét elkezdünk örömet és fájdalmat, kedvet és kedvetlenséget érezni, mindazt, amit az ösztönök és vágyak során a mindennapokban átélünk. Mindezt újra átéljük. Ez az egyik dolog. A másik az én-tudat visszatérése. Az alvás határozatlan sötétségéből felébredéskor kilépnek a lelki élmények és az én. Ekkor azt kell mondanunk: ha az ember csak abból állna, ami éjszaka alváskor az ágyban marad, akkor nem érezhetne lelki élményeket, örömet, fájdalmat, kedvet és kedvetlenséget, erre nem lenne képes. Mert ami az ágyban fekszik, az a szó legigazabb értelmében olyan, mint egy növény. Nem él át lelki élményeket. De a belső ember sem él át éjszaka ilyen élményeket, és a lelki élet hordozója mégis ez a belső ember. Örömet és bánatot nem az ágyban maradó rész él át, hanem az a rész, amely elalváskor a makrokozmoszba távozott. Így láthatjuk, hogy a kedv, fájdalom, ösztönök, vágyak, szenvedélyek, rokonszenv és ellenszenv átéléséhez az asztráltesten kívül még más is szükséges: az asztráltestnek bele kell merülnie a külső emberbe, aki az ágyban fekve maradt, különben nem érzi lelki élményeit. Azt mondhatjuk tehát, hogy az, ami éjjel a makrokozmoszba kitágul, csak azáltal érzékelhető, hogy reggel belemerülünk abba, ami az ágyban maradt.

Amibe így belemerülünk, az megint csak kétrétű. Az egyik az, amit úgyszólván csak belső életünkként élünk át. A nap folyamán átéljük hullámzó érzéseinket, az érdeklődést, a rokonszenvet és ellenszenvet, átéljük lelki élményeinket. Az éjszaka folyamán mindezt nem élhetjük át, csak akkor, ha mintegy beleütközünk, belemerülünk abba, ami az alvás alatt az ágyban maradt. De ha felébredéskor ismét belemerülünk abba, ami az ágyban maradt, ha mintegy beleütközünk, akkor nemcsak lelki élményeinket éljük át, hanem érzéki észleleteink is vannak. Nemcsak örömet érzünk a rózsa megpillantásakor, hanem átéljük annak piros színét is. A rózsa látásakor érzett öröm belső élmény, a rózsa piros színe olyasmi, ami kívül van. Így van ez mindazzal, amit éber nappali tudatban élünk át. Két dolgot élünk át tehát: alámerülünk testiségünkbe, és eközben tükröződnek, szembe jönnek velünk lelki élményeink, de egy külső világ is megjelenik. Ezért annak, ami az ágyban maradt, két részből kell állnia: az egyik résznek tükröznie kell azt, amit belsőleg átélünk, a másiknak azt kell tennie, hogy áthat bennünket és kitekint a külső világba. Nem lehet egységes, két részből kell állnia. Ha csak egy rész volna, akkor felébredéskor csak egy belső világot élnénk át, vagy csak egy külső világot. Egy panoráma terülne el előttünk, vagy csak belsőleg éreznénk kedvet, kedvetlenséget, örömet és bánatot. Mindkettőben részünk van azonban, nem csak az egyikben vagy a másikban. Belemerülünk a külső emberbe, aki alvás alatt az ágyban maradt, mégpedig úgy merülünk bele, hogy egy belső világot találunk belevarázsolva, és találunk egy külső világot is. Nem egységbe merülünk bele tehát, hanem kettősségbe. Kettősséget árasztottunk ki alváskor a makrokozmoszba, és amikor felébredéskor belemerülünk a mikrokozmoszba, itt is kettősséget találunk.

Ami belső lelki életünk átélésére képessé tesz bennünket, azt éter- vagy élettestnek nevezzük, és ami képessé tesz arra, hogy az érzéki világ külső tablóját észleljük, az a fizikai test. Így tehát az, ami alvás alatt az ágyban maradt, ugyancsak két részből áll: fizikai testből és éter- vagy élettestből. Ha a reggeli felébredéskor csak a fizikai testbe nyomulnánk be, egy külső tablóval kerülnénk szembe, de belül üresek, sivárak volnánk, nem éreznénk örömet és fájdalmat, nem érdekelne mindaz, ami körülöttünk végbemegy, hidegen és érzéketlenül állnánk szemben az érzéki világ tablójával. Ez így lenne, ha csak fizikai testünkbe húzódnánk be. Ha csak étertestünkbe húzódnánk be, akkor nem találnánk magunk körül külvilágot, csak a kedv és kedvetlenség, az öröm és fájdalom világát, ez hullámzana bennünk, nem tudnánk hozzáfűzni a külvilágot, egyszerűen csak érzésvilágunk bugyogna fel és le.

Láthatjuk ebből, hogy amikor a reggeli felébredéskor alámerülünk a külső emberbe, két részbe merülünk bele. Az egyiket úgy jelölhetjük meg, mint ami tükrözi belső világunkat, ez az éter- vagy élettest, a másik a külső érzéki szőnyeg, a külső tabló okozója, ez a fizikai test. Ezzel a ténylegesen jelen lévő élményeink alapján megmutattuk, hogy jogosan beszélhetünk az emberi lény négy részéről, egy négy részből álló lényről, amelynek két része az alvásban a makrokozmoszhoz, a nagyvilághoz tartozik: az én és az asztráltest. Ez a két rész ébrenlétkor a mikrokozmoszhoz tartozik, a kisvilághoz, amit bőrünk zár körül. Az emberi élet tehát úgy folyik le. hogy az ember váltakozva él a mikrokozmoszban és a makrokozmoszban. Minden reggel belép a mikrokozmoszba. Ez a kisvilág az okozója napi élményeinknek a reggeli felébredéstől az esti elalvásig. És az a tény, hogy alváskor asztráltestünkkel és énünkkel a makrokozmoszba áradunk ki, ahogy a csepp elvegyül egy nagy edény tartalmában, ez az okozója annak, hogy amikor kilépünk a kisvilágból, a mikrokozmoszból, át kell haladnunk a felejtés folyamán.

Most feltehetjük a kérdést: hogyan lehet az előzőleg jellemzett állapotokat misztikus elmélyüléssel előidézni?

Az extázist úgy jellemeztük, hogy az én kiárad a makrokozmoszba, míg az asztráltest a mikrokozmoszban, a fizikai testben marad. Ha a dolgot így nézzük, megértjük az extázist. Az extázis egyszerűen az én kiáradása a makrokozmoszba, míg az asztráltest a mikrokozmoszban visszamarad. Miben áll akkor az, amit fejtegetéseink kezdetén misztikus állapotként írtunk le? Ez a következőkben áll: életünk a fizikai és étertestben, a kisvilágban, a mikrokozmoszban a reggeli felébredéstől az esti elalvásig, rendkívül érdekes. A reggeli felébredéskor nem úgy szállunk alá fizikai és éterestünkbe, hogy a fizikai testet és az étertestet érzékelnénk, nem észleljük őket alászállásunk során. Fizikai és étertestünk lehetővé teszi lelki életünket és a külső érzékelést, ezt emberi lényünknek ez a két része idézi elő. Miért észleljük reggeli ébredésünkkor lelki életünket? Mert étertestünk nem engedi meg, hogy belső világunkat érzékeljük. Amennyire a tükör nem teszi lehetővé, hogy mögé lássunk, és csak azt engedi meg, hogy magunkat lássuk benne, így van ez az étertesttel is. Étertestünk visszatükrözi lelki életünket. Nem hagyja, hogy azt lássuk, ami benne magában van, hanem lelki életünket tükrözi vissza. Ezért tűnik lelki életünk tulajdonképpeni okozójának. Ő maga, azonban áthatolhatatlan, belső lényegét nem láthatjuk. Az emberi étertestben az a sajátságos, hogy nem tudunk beléje hatolni, de lelki életünket visszaveri. A misztikusnak azonban azáltal, hogy erőteljesen átalakítja lelki életét, és egyfajta belső elmélyülést él át, sikerül elérnie, hogy bizonyos mértékig benyomuljon étertestébe, és ne csak a tükörképet lássa, hanem ténylegesen belefúrja magát a mikrokozmoszba. Ezáltal átéli önmagában azt, amit normális állapotban a külvilágban él át, ami egyébként a külvilágban tárul elé. Amíg például, az ember egy ütést elutasít, a misztikus mintegy behatol önmagába, és az ütés okát önmagában keresi. A misztikus tehát bizonyos mértékig befúrja magát saját étertestébe, áthatol azon a küszöbön, amelyen keresztül lelki élete visszatükröződik, és benyomul étertestének bensőjébe. Átéli az étertestében végbemenő folyamatokat, amikor átlépi azt a küszöböt, amely egyébként lelki életét tükrözi vissza. Ekkor azonban ténylegesen olyasmit is átél, ami bizonyos értelemben hasonló az én elvesztéséhez az extázisban. Amikor az ember az extázisban beleárad a makrokozmoszba, az én mintegy felhígul. Most, a misztikus alámerüléskor az ember saját belső világába, az étertestbe fúrja bele magát. Ezáltal az én most megsűrűsödik. Lényegében az ember énjének megsűrűsödését azáltal éli át, hogy megszűnik annak uralkodó jellege, vagyis a tájékozódó képesség az agyhoz kötött értelem és az érzékszervek útján, és hogy cselekvéséhez az impulzust bizonyos belső érzések útján kapja. Mindaz, ami a misztikusnál megjelenik, mély belső élmény, mert a dolgok közvetlenül az étertestből származnak, míg a többi embernél az étertest tükrözése útján. A misztikusnak azért vannak erőteljes belső élményei, mert belefúrja magát étertestébe.

Míg az extatikus beletágul a makrokozmoszba, a misztikus beszűkíti magát a mikrokozmoszba. És itt valami rendkívül figyelemreméltó dolog mutatkozik meg. A két élmény, az extatikusé, amikor kívülről néz bizonyos eseményeket és lényeket, és a misztikusé, amikor bizonyos érzéseket, amelyeket egyébként nem tudna átélni, belsőleg él át, olyan viszonyban áll egymással, amit a következőképpen lehetne jellemezni. Világunk, amelyet szemünkkel látunk és fülünkkel hallunk, az öröm és fájdalom bizonyos érzéseit kelti bennünk, és érezzük, hogy mindez összetartozik. Az egyik ember jobban örül a külvilág bizonyos dolgainak és történéseinek, a másik kevésbé, de ezek csak fokozati különbségek. Ezek nem térnek el annyira egymástól, mint a misztikus félelmetes és vehemens fájdalmai és elragadtatásai és a mindennapi élmények. Óriási különbség van a között, amit a hétköznapi ember átélhet, és amit a misztikus él át belső lelki világában elragadtatásai és kínjai során. Ezek hatalmas minőségi különbségek. Ugyanilyen hatalmas különbség van a között, amit a hétköznapi ember lát és hall, és a között, amit az extatikus érzékel, amikor átadja magát annak a világnak, amely nem hasonlít az érzéki világhoz. Ha leíratnánk az extatikussal a maga világát és a misztikussal is a maga boldogságát, elragadtatásait és kínjait, akkor azt mondhatnánk: olyan lényeket és tényeket, amelyeket az extatikus lát, a misztikus is átélhet. Ha pedig a misztikust hallanánk, azt mondhatnánk: ilyesmi akkor is lehetséges lenne, ha az extatikus mondaná el, azt hihetnénk, hogy az extatikus írta le így a világot.

Ahogy a misztikus világa reális, szubjektív világ, vagyis ahogy ő ténylegesen lát, ugyanígy van az extatikusnál is. Hogy objektíve reálisak vagy nem, erre most nem térünk ki. Valaki azonban azt mondhatná: hogy illúzió vagy valóság, ez közömbös, az extatikus olyan világot lát, amely eltér attól, amit az érzéki világban észlelhetünk, és a misztikus is átél olyan érzéseket, boldogságot, elragadtatást és kínokat, amik nem hasonlíthatók össze azzal, amit a hétköznapi ember átél. Mindkét világ csak bizonyos emberek számára jelenik meg. A misztikus nem látja az extatikus világát, és az extatikus nem éli át a misztikusét. A két világ független egymástól. Lehetséges azonban, hogy valaki az egyik világ által megértse a másikat. Rendkívül sajátos dolog, hogy az egyik világ megmagyarázható a másikkal, ez a két világ összefüggésére mutat rá.

Ezzel a misztikus és a extatikus világának bizonyos összefüggésére utaltunk, és rámutattunk, hogy az ember kívülről is és belülről is a szellemi világba ütközik.

Úgy tűnhet esetleg egyeseknek, hogy amit ma elmondtunk, a levegőben lóg. Feladatunk az lesz majd, hogy válaszoljunk az alábbi kérdésekre: hogyan juthatunk egyáltalán egy reális világba, ha a külső érzéki világ szőnyegén áthatolunk? Hogyan lehet túljutni az extatikus világán, hogy kívülről az igazi szellemi világba jussunk? És hogyan tudunk alámerülni a misztikus belső világába, hogy ott egy igazi szellemi világot találjunk? – A makrokozmosz és a mikrokozmosz útján a szellemi világba vezető utat a következő napokban majd egyre pontosabban le fogjuk írni.

– Bécs. 1910. március 22.

[Az ébren lévő és az alvó ember a bolygók vonatkozásában. Az érzőlélek, az értelmi vagy kedélylélek és a tudati lélek megkülönböztetése. A Vénusz, a Merkúr és a Hold szellemi erőinek hatása az érző-, értelmi és tudati lélekre az ember éber állapotában. A Mars, a Jupiter és a Szaturnusz hatása az alvó állapotban. A bolygórendszer mint világóra.]

Általánosságban már utaltunk az ember éber és alvó állapotának viszonyára, és azt mondtuk, hogy az ember alvó állapotából meríti azokat az erőket, amelyek lelkiéletének felépítéséhez szükségesek. Ezek a dolgok tulajdonképpen sokkal bonyolultabbak, mint ahogy azt az emberek általában gondolják, és ma a szellemtudomány álláspontjáról szeretnénk az ember éber és alvó állapotának különbségéről pontosabban szólni. Csak mintegy idézőjelek között jegyzem meg, hogy most eltekintünk azoktól a többé-kevésbé érdekes hipotézisektől, amelyeket a jelenlegi fiziológia állított fel, hogy az alvó és az éber állapot közötti különbséget megmagyarázza. Ezt könnyen megtehetnénk, de eltérítene bennünket a voltaképpeni szellem- tudományos fejtegetéstől. Legfeljebb annyit kell mondanunk, hogy amikor a mai szokásos tudomány az alvó állapotról beszél, csak azt veszi tekintetbe, ami a fizikai világban visszamarad, amit tegnap úgy jellemeztünk, hogy az ember fizikai és éterteste. E fizikai tudomány számára teljességgel idegen az – és ez nem ítélkezés akar lenni, mert a maga szempontjából a tudomány jogosan egyoldalú -, ami a szellemtudomány és a szellemi látók felnyílt tekintete számára valóság, az ugyanis, hogy elalváskor az ember fizikai és étertestéből kiemelkedik az én és az asztráltest. Mialatt az ember alszik, az én és az asztráltest a szellemi világban van, ébrenléte folyamán viszont mintegy belemerül a fizikai és étertestbe.

Nézzük most az alvó embert. Egészen természetes, hogy az átlagos tudat számára az ember alvó állapotában egységes valami. A mindennapi életben nem kérdezik, hogy éjszaka a szellemi világban lévő embernél többféle erő hat-e a testéből kiszabadult lélekre, vagy csak egyetlen erő. Csupán egyetlen, az egész világot átható erőnek van kitéve az ember, vagy többféle erőt különböztethetünk meg, amelyek alvó állapotában hatnak rá? Igen, pontosan megkülönböztetjük az alvó embert ért hatásokat, amelyek nem abban érvényesülnek elsősorban, ami fekve maradt az ágyban, hanem az ember kihúzódott lelkiségében, asztráltestében és énjében.

Az alvó embert érő hatásokat kézenfekvő tapasztalatok és tények útján akarjuk megközelíteni. Ha pontosabban megfigyeljük, amit elalvásunk során átélünk, akkor észrevehetjük, hogyan kezd elernyedni az a belső aktivitás, az a tevékenység, amellyel az ember napközben tagjait mozgatja, és mindazt véghez viszi, amire azt mondhatjuk, hogy a lélek segítségével mozgásba hozza a testét. Ha az elalvás pillanatában kissé megfigyeljük magunkat, észrevehetjük, hogy valami ilyesféle érzés jelenik meg: már nem uralkodom többé tagjaimon. A külső tevékenységet illetően egyfajta tehetetlenség lesz úrrá rajtunk. Először is képtelenek leszünk arra, hogy végtagjaink mozgását akaratunkkal irányítsuk, majd beszédünkön veszítjük el uralmunkat. Az első dolog az, hogy egyfajta bénultságot érzünk, nem tudjuk végtagjainkat mozgatni, aztán képtelenek leszünk beszélni. Az ember fokról-fokra érzi, hogy megszűnik a lehetősége a külvilággal való kapcsolattartásra. A napi benyomások egyre inkább megszűnnek. Először a végtagok és a beszélőszervek mozgása szűnik meg, aztán a ízlelő és szaglóérzék, végül a hallás. A belső lelki tevékenységnek ezen a fokozatos tehetetlenné válásán érzi meg az ember, hogy kilép testiségének burkából.

Ezzel jellemeztük az első hatást, amely az embert alvó állapotában éri, és kiszorítja testiségéből. Aki megfigyeli önmagát, érzi, hogy valamiféle erő keríti hatalmába. A mindennapi normális állapotban ugyanis nem parancsolunk magunkra: most el kell aludnod, most abba kell hagynod a beszédet, az ízlelést, a szaglást, a hallást, hanem valamilyen hatalom érvényesül az emberben. Ez az első hatása annak a világnak, amelybe az ember esténként alámerül, és amely úgyszólván kiűzi őt fizikai és étertestéből. De ha elalváskor csak ez a hatás érvényesülne, mi történne akkor az emberrel? Akkor ennek teljesen nyugodt, zavartalan alvás volna a következménye. Tudjuk azonban, hogy a mindennapi életben egyáltalán nem csak ez a normális, zavartalan alvás létezik, hanem kétféle lehetőség is kínálkozik, hogy ez az alvás más formát vegyen fel. Mindnyájan ismerjük az álom-állapotot, amikor többé-kevésbé kaotikus vagy világos képek, álomképek merülnek fel az alvásban. Ha csak az előbbi hatás érvényesülne, ami az embert kiragadja tudatából a szellemi világba, akkor mindig csak az következne be, amit álom nélküli, zavartalan alvásnak lehetne nevezni, így tehát meg kell különböztetnünk azt a hatást, amely a tudatot egyszerűen kioltja, miközben az embert kiemeli külső testiségéből, és azt, amely a test nélküli állapotban az álomvilágot a lélek elé varázsolja, amely alvó életünkbe beleszorítja az álmok világát.

A normális alvás azonban nem csak ilyen módon ölthet más alakot az embernél. Van egy harmadik formája is. Ez csak keveseknél fordul elő, de mindenki tudja, hogy vannak, akik álmukban beszélnek, vagy bizonyos cselekedeteket hajtanak végre, anélkül, hogy tudnának róla. Nappal általában nem tudnak arról, hogy mi ösztönzi őket az ilyen alvás közbeni cselekedetekre. Ez addig az állapotig fokozódhat, amelyet a mindennapi életben alvajárásnak neveznek. Esetenként alvajárás közben bizonyos álmok is felléphetnek, de általában nem ez a helyzet, hanem az alvajáró anélkül beszél és cselekszik, hogy közben álmodna. Bizonyos értelemben automatikusan cselekszik, homályos indítékok hatására, amelyek még álomszerűén sem jutnak tudatára. Ezek a cselekvések, amelyek révén az ember alvás közben bizonyos mértékig úgy kerül kapcsolatba a külvilággal, mint napközben – csak napközben tudatánál van, míg ilyenkor nincs – egy harmadik hatás következtében jönnek létre.

Így alváskor világosan három hatás különböztethető meg. Ezek a belső emberre hatnak, a külső embernél nincsenek meg, és mindig jelen vannak. A szellemtudomány bizonyos eszközökkel, amelyeket még az előadások során meg forgunk ismerni, meg tudja állapítani, hogy ez a három hatás valóban minden embernél megvan. A legtöbb embernél túlnyomórészt az első hatás érvényesül, úgy, hogy az alvásidő legnagyobb részében az alvás álomtalan és nyugodt. Hellyel-közzel a második hatás is megjelenik majdnem mindenkinél, ilyenkor az alvás állapotába benyomul az álomállapot. E két állapot olyan intenzíven hat a legtöbb embernél, hogy a harmadik, az alvás közben való beszéd és cselekvés ritkaságnak számít. Ez a harmadik hatás is jelen van mindenkinél, de az alvajárónál olyan erős, hogy a másik kettő gyenge hatása mellett túlsúlyba kerül, míg a többieknél az előző kettő erős annyira, hogy a harmadik nem jut érvényre, és az embert semmiféle cselekvésre nem készteti. De ez is jelen van mindenkinél.

E három hatást a szellemtudomány mindig megkülönböztette, és az ember lelki életében három területet kell feltételeznünk, ahol az első főként az első hatás befolyásának van alávetve, a második inkább a másodiknak, a harmadik pedig a harmadiknak. Az emberi lélek tehát három részre tagozódik, mert háromféle hatás érheti. A léleknek azt a részét, amely az első hatásnak van kitéve, és a lelket kiűzi a testi burkokból, a szellemtudomány érzőléleknek nevezi. Azt a részt, amelynél a másodikként jellemzett hatás érvényesül, és amely az éjszaka folyamán az álomképeket nyomja bele az emberi lélekbe, értelmi vagy kedélyléleknek nevezzük, a harmadik részt pedig, amely sajátos természete folytán a legtöbb embernél egyáltalán nem nyilvánul meg, mert a másik két hatás elnyomja, tudati léleknek. Így az ember alvásideje alatt három hatást különböztetünk meg, és a lélek három része, amelyek e hatásoknak alá vannak vetve, az érzőlélek, az értelmi vagy kedélylélek és a tudati lélek. Ha tehát az egyik erő álomnélküli alvásba meríti az embert, akkor érzőlelkét éri hatás, ha álomképek hatják át, akkor értelmi vagy kedélylelkét, ha viszont az éjszaka folyamán beszél vagy cselekszik, akkor tudati lelke kerül befolyás alá.

Ezzel azonban az ember alvás alatti lelki életét csak egyfelől írtuk le. Az alvást egy másik oldalról is le kell írnunk, ami ezzel ellentétben áll. Leírtuk az elalvó embert, nézzük most a felébredőt, aki az alvásból újra visszatér a fizikai életbe. Mi történik az emberrel, aki reggel felébredéskor ismét visszatér a fizikai világba? Este egy bizonyos erő kiűzte fizikai és étertestéből. Ez az erő azért tudja az embert este kiszorítani testéből, mert legyőzi őt. Az alvás későbbi állapotaiban a másik két hatás győzi le, ami értelmi és kedélylelkére, illetve tudati lelkére hat. Amikor azonban ezek a hatások bekövetkeznek, az ember más lesz, mint korábban volt, az alvás alatt megváltozik. Ez a változás egyszerűen abban mutatkozik meg, hogy az ember este elfárad és testi burkaiból ki kell kerülnie, reggel viszont már nem fáradt, képes visszatérni. Ami alvás alatt történt vele, megadja számára a képességet, hogy visszatérjen testiségébe. Az az erő, amely áloméletünkben érvényesül, az egész alvás alatt hat az emberre, akkor is, amikor nem álmodik, és a harmadik hatás is mindig jelen van, ami az alvajárónál lép előtérbe, csak más embereknél nem éli ki magát. Mindhárom hatás érvényesül az alvás alatt. Amikor az utóbbi két hatás, ami az értelmi vagy kedélylélekre és a tudati lélekre hat, előtérbe kerül, akkor az ember megerősödik, felfrissül, a szellemi világból felszívja azokat az erőket, amelyekre szüksége van, hogy a következő napon a külső fizikai világot újra felismerje, és élvezni tudja. Az értelmi vagy kedélylélekre illetve a tudati lélekre irányuló hatás erősíti meg tehát az embert az éjszaka folyamán.

Amikor azonban megerősödött, akkor reggel, felébredéskor ismét az a hatás vezeti vissza fizikai és étertestébe, amelyik kiszorította onnan, csak most ellenkezőleg érvényesül. Ugyanaz az erő hozza vissza az embert reggel, amelyik este kiszorította: az érzőlélekre gyakorolt hatás. Mindaz, amit az érzőlélek tartalmaként kell megjelölnünk, este bágyadttá, fáradttá teszi az embert. Hogyan érezzük magunkat érzőlelkünkben este? Ezt könnyen elképzelhetjük: ha napi életünkben frissek vagyunk, akkor érdekelnek bennünket a fizikai világ benyomásai, a színek, a fények a körülöttünk lévő tárgyak, rokonszenvvel és ellenszenvvel töltenek el, örömet, bánatot és fájdalmat hoznak. Átadjuk magunkat a külső világnak. Mi érez bennünk örömet, bánatot, kedvet és kedvetlenséget, mi kelti fel érdeklődésünket a külső tárgyak iránt, mi gyullad fel bennünk, amikor érzőlelkünkkel átadjuk magunkat a külső világnak? Maga az érzőlélek. És ez a külső világban való eleven részvétel bágyaszt el bennünket, amikor az elalvás szükségességét érezzük. Ami este bágyadtságot érez, ugyanaz érez reggel megerősödést és felfrissülést. Belenövekszünk szokásos nappali állapotunkba, érezzük, hogy az érzőlélek megnyilvánulásai, amelyek este ernyedtséget okoztak, most újra frissen jelennek meg. és új alakban érvényesülnek. Ebből felismerjük, hogy ugyanaz az erő, amely este kivezetett bennünket testiségünkből, reggel az ébredő lelket újra visszavezette a testbe, mert amit este elhalónak éreztünk, az reggelre újjászületett. A jelleg ugyanaz, csak most ellenkező irányban mozog az ember.

Ha erről egy rajzot akarnánk készíteni, az így festene.

Megjegyzem, hogy ez egy sematikus rajz. Az elalvás pillanatát, azt a pillanatot, amikor az ember kikerül az öntudatlanságba, úgy jelzem, hogy ide egy pontot teszek, és amikor átadjuk magunkat az alvó állapotnak, azt úgy, hogy húzok egy vonalat felfelé, míg a reggeli felébredést, mint visszatérést abból az állapotból, amelyben éjszaka voltunk, úgy, hogy húzok egy vonalat lefelé. A nappali élet menetét ezzel az alsó vonallal jelzem, és a visszatérést az alvó állapotba ezzel a másik vonallal, úgy hogy ezek a kanyarodó vonalak jelzik egyrészt az éber, másrészt az alvó állapotot. A felső rész az alvó állapotot jelöli, az alsó az ébrenlétét. Ha az elalvás pillanatát vesszük szemügyre, azt mondhatjuk: a szellemi világból itt egy erő hat, ami behúz bennünket a testiségbe, ezt ezzel a vonallal jelöljük, ez az első harmad. Amikor álmodunk, az értelmi vagy kedélylélekre irányuló hatást ez a vonal jelzi, ez a második harmad. Azt az állapotot, ahol egy erő a tudati lélekre hat, a harmadik hatást, a harmadik vonalrész jelöli. Reggel ugyanazzal az erővel van dolgunk, ami itt kihúzott bennünket, amikor elaludtunk, ez vezet be bennünket a nappali életbe. Ez annak az erőnek felel meg, ami az érzőlélekre hat. És ugyanilyen módon működik az az erő, ami az értelmi vagy kedélylélekre hat. És itt van az a terület, ami az első két rész befolyását jelzi a tudati lélekre. Az ember az éjszaka folyamán tehát úgyszólván egy kört fut be. Miközben elalvástól annak az állapotnak a közepéig halad, ami az elalvás és a felébredés között van, annak az erőnek a hatása alatt mozog, ami a legerősebben hat a tudati lélekre. Ettől a ponttól újra szemben halad azzal az erővel, amelyik ismét az érzőlélekre fejti ki hatását és visszahozza őt az éber állapotba.

Alvó állapotában tehát három erő hat az emberre. Ennek a három erőnek a szellemtudományban régóta meghatározott neve van. Kérem, hogy e neveknél ne gondoljanak egyébre, mint arra a három erőre, amelyre vonatkoznak. Mert ha visszamennénk a régi időkbe, azt találnánk, hogy ezeket a neveket eredetileg ennek a három éréinek adták, és ha ezeket a neveket most másra alkalmazzák, akkor megvonják tőlük az eredeti jelentést. Azt az erőt, amely elalvástól a felébredésig az érzőlélekre hat, azzal a névvel jelöljük, amit régen a ..Mars szó takart. (A következő rajzon bejelölve találjuk ezeket a neveket.) A Mars nem egyéb, mint megjelölése annak az erőnek, ami az érzőlélekre hat, és ami az embert esténként kiűzi testi burkaiból, reggelenként viszont visszavezeti oda. Az az erő, ami elalvás és felébredés között az értelmi vagy kedélylélekre hat, és belehelyezi az álomvilágot, a „Jupiter” nevet viseli. És végül az az erő, amely az embert bizonyos körülmények között alvajáróvá teszi, az alvó állapot alatt a tudati lélekre hat, és ez az ősi szellem- tudomány értelmében a „Szaturnusz” nevet viseli. Ennek alapján mondhatjuk tehát, hogy a Mars elaltatja az embert, a Jupiter álmot küld alvásába, és a sötét Szaturnusz az oka annak, hogy a hatásának ellenállni nem tudó embert alvás közben felrázza, és öntudatlan cselekvésre indítja. E neveknél tehát ne gondoljunk az asztronómiai jelentésre. Eredeti jelentésükre gondoljunk, amelyek erőket jelölnek, és szellemi módon hatnak az emberre, amikor alvása alatt fizikai és étertestén kívül a szellemi világban tartózkodik.

Nos, mi történik az emberrel reggelenként – ezt egy ponttal jelöltem, mert az ember lényegében egy egészen más világba lép be – amikor felébred? Olyan világba kerül, amit ma egyedüli világának tekint, és amelyben szembekerül az érzéki benyomásokkal. Ezek a benyomások úgy hatnak rá, hogy nem lát mögéjük. Egyszerűen jelen vannak, lelke elé lépnek, amikor reggelenként felébred. Az érzéki világ egész kárpitja bontakozik ki előtte. Más is jelen van azonban: nemcsak észleljük érzékszerveinkkel ezt a külső világot, hanem amikor ezt vagy azt észleljük, mindig érzünk is valamit. Ha valamilyen szín észlelésekor mégoly csekély is az öröm érzése, mégis végbemegy egy belső lelki folyamat, jelen van egy bizonyos érzés. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az ibolya másképpen hat ránk, mint a vörös, a kék másképpen, mint a zöld. Minden külső érzéki benyomás úgy hat, hogy belső állapotot hoz létre. Mindaz, amit így a külső érzéki benyomások érzésként előhívnak, az érzőlélekhez tartozik, míg azt, ami az emberben képes arra, hogy az érzéki benyomásokat megragadja, érzőtestnek nevezzük. Az érzőtest okozza, hogy sárgát vagy pirosat látunk, míg az érzőlélek idézi elő azt, amit a sárga vagy a piros láttán érzünk.

Élesen meg kell különböztetnünk a következőket: ami kívülről varázsolódik a lélek elé, azt az érzőtest okozza, amit viszont belül átélünk, a kedvet, kedvetlenséget vagy bármilyen csekélységet, amit egy benyomás hoz létre, amit a színek keltenek bennünk, mindez az érzőlélekhez tartozik. Reggel az érzőlélek átadja magát az érzőtest benyomásainak, így azt mondhatjuk, hogy a külvilág benyomásait az érzőtest erői veszik fel. Amit éjszaka, alvás közben a Mars befolyásolt, az reggel felébredéskor az érzőlélek útján, a külvilág benyomásainak adja át magát. Jelöljük most az egész érzéki világot, amennyiben a lelkünkben kedvet, kedvetlenséget, örömet és bánatot hív elő, a szellemtudomány értelmében ismét egy sajátos névvel, ,,Vénusszal”. Itt ismét csak arra gondoljunk, amit éppen most jellemeztem, tehát arra, ami érzőlelkünkben a külső érzéki világ útján benyomást kelt, ami nem hagy bennünket hidegen, hanem érzésekkel tölt el. Ezt az érzőlelkünkre gyakorolt hatást, amely reggel jut érvényre, ezt nevezzük a Vénusz erejének. Ahogy tehát elalvás után az érzőlélekre gyakorolt befolyást Marsnak neveztük, a felébredés utáni befolyást Vénusznak nevezzük.

A fizikai világ azonban befolyást gyakorol az értelmi vagy kedélylélekre is. amikor napközben alámerülünk testi burkainkba. E befolyás révén tudjuk elvonni magunkat a külső benyomásoktól, és ezáltal tudjuk feldolgozni őket. Jegyezzék meg, hogy különbség van az érzőlélek és az értelmi vagy kedélylélek benyomásai között. Az érzőlélek csak annyi ideig él át valamit, amíg a külvilágnak átadja magát, csak a külvilág benyomásait érzi. Amikor az ember a napi ébrenlét állapotában nem figyel a külvilág benyomásaira, hanem hagyja, hogy azok tovább csengjenek benne, és feldolgozza őket a lelkében, akkor az értelmi lelkének adja át magát. Ez tehát olyasmi, ami önállóbb, mint az érzőlélek. Azt a hatást, ami lehetővé teszi, hogy az ember mindennapi élete folyamán úgyszólván ne legyen állandóan jelen, nyitott szemmel és a külső érzéki világra meredve, hanem figyelmét mindettől el tudja fordítani, és gondolatokat tud kialakítani, amelyekkel a külvilág benyomásait kombinálni tudja, és önállóvá teszi magát a külvilágtól, ezt a hatást Merkúr- erőnek nevezzük. Azt mondhatjuk tehát, hogy míg az éjszaka folyamán értelmi és kedélylelkünkre a Jupiter befolyása érvényesül napközben a Merkúr hat rá.

Jegyezzük meg tehát, hogy a Merkúr- és a Jupiter- hatás között bizonyos kapcsolat létezik. A Jupiter-hatás a mai átlagos embernél álomképek alakjában érvényesül a lelki életben, míg nappal a Merkúr-hatás gondolatokként, belső élményként jelenik meg. Ugyanakkor az álmokban kifejeződő Jupiter-hatásnál az ember nem tudja, hogy tulajdonképpen honnan származnak a dolgok, míg nappali tudata folyamán a Merkúr-hatásnál tudja. Ezek belső folyamatok, amelyek a lélekben futnak le belső képekként. Ez a kapcsolat a Jupiter- és a Merkúr-hatás között.

Vannak azonban olyan hatások, amelyek nappal hatnak a tudati lélekre. Mi akkor tulajdonképpen a különbség az érzőlélek, az értelmi vagy kedélylélek és a tudati lélek között? Az érzőlélek akkor érvényesül, amikor a külső világra egyszerűen csak rábámulunk. Ha egy kicsit elvonjuk magunkat a külvilág benyomásai elől, nem figyelünk rájuk, hanem feldolgozzuk őket, akkor az értelmi vagy kedélyléleknek adjuk át magunkat. Ha felhasználjuk azt, amit feldolgoztunk és ismét a külvilág felé fordulunk, cselekvéseinkkel ismét kapcsolódunk hozzá, akkor a tudati léleknek adjuk át magunkat. Tegyük fel például, hogy szemem előtt van egy virágcsokor. Amíg pusztán csak nézem, és a rózsa fehérsége érzéseket vált ki belőlem, addig az érzőléleknek adom át magam. Ha azonban tekintetemet elfordítom, és már nem nézem a virágcsokrot, de gondolkodom róla, akkor az értelmi vagy kedélyléleknek adom át magam. Ilyenkor feldolgozom a kapott benyomásaimat, összefüggéseket keresek. Ha viszont azért, mert a virágcsokor tetszett nekem, azt mondom, hogy szeretnék valakinek örömet szerezni, akkor elhagyom az értelmi vagy kedélylélek területét és a tudati lélek területére lépek, ismét kapcsolatba lépek a külvilággal. Ez egy harmadik erő, ami ilyenkor az emberben érvényesül, amikor képes arra, hogy ne csak feldolgozza a külvilág benyomásait, hanem ismét kapcsolatba lépjen vele.

Ugyancsak összefüggés van a tudati lélek működése között ébrenlétkor és alváskor. Azt mondtuk, hogy ha egy ilyen hatás az alvás állapotában jelen van, akkor az ember alvajáró lesz, alvás közben beszél és cselekszik. Csakhogy amikor az ember alvajáró, akkor a Szaturnusz sötét erői hatnak rá, nappal viszont jelen van énje, és tudatosan cselekszik. Azt, ami a napi élet folyamán az emberi tudati lélekre hat, amivel szokásos élete folytán önállósághoz jut, azt Hold-erőnek nevezzük. Most ismét felejtsük el, amit eddig ehhez a szóhoz kapcsoltunk. Majd még meg fogjuk érteni, miért alkalmazzuk ezeket a megjelöléseket.

Így nyomon követtük az ember lelki életét az alvó és az éber állapot alatt. Megállapítottuk, hogy három elkülönült részre osztható, három befolyásnak van alávetve. Amikor az ember éjszaka annak a világnak adja át magát, amelyet szellemi világnak mondunk, akkor azok az erők hatnak rá, amelyeket a szellemtudomány Mars-, Jupiter- és Szaturnusz-erőknek nevez. Amikor viszont napközben lelki élete az érzőlélek, az értelmi vagy kedélylélek és a tudati lélek útján kibontakozik, azoknak az erőknek adja át magát, amelyeket Vénusz-, Merkúr- és Hold-erőknek nevezhetünk.

Ezzel vázoltuk az ember 24 óra folyamán megtett mindennapos útját. Egyelőre helyezzünk e mellé – anélkül, hogy valami egyébre gondolnánk – egy olyan jelenségsorozatot, amit rendszerint nem az általunk alkalmazott szempont szerint szoktak szemlélni. Kérem, tekintsék úgy ezt a ciklust, hogy annak egyes előadásai összetartoznak, és amit az elején mondunk, az csak később kerül helyes megvilágításba. Most tehát egy olyan eseménysort helyezek e mellé, ami egy egészen más területhez tartozik, és amit bizonyos okokból ide kell helyeznünk. Hogy miért, ez később fog kiderülni.

Az asztronómiai tudományból mindnyájan tudjuk, hogy a Föld a Nap körül forog. Most úgy akarunk ehhez közelíteni, ahogy általában szokás, és azt nézzük, hogy ehhez még mi tartozik. Ha a többi bolygó mozgását is tekintetbe vesszük, amelyek a Naphoz tartoznak, és úgy nézzük mindezt, ahogy a mai tudomány, akkor a szellem- tudomány számára ez csupán a kezdet. A szellemtudomány számára ugyanis mindaz, ami a külső fizikai világban végbemegy, csupán hasonlat, belső szellemi folyamatok külső képe, és ha azt, amit a szokásos elemi asztronómiában bolygórendszerünkről gyermekkorunktól kezdve tanulunk, összehasonlítjuk azzal, ami a valóságban történik, akkor ez olyan, mint amit a gyermek megtanul az óra járásáról. Ha a gyereknek érthetővé akarjuk tenni az óra járását, akkor elmagyarázzuk neki, hogy a számlapon tizenkét szám van és két mutató, az egyik lassan jár, a másik gyorsabban. Elmagyarázzuk, hogy mit jelent a tizenkét szám és a két mutató, és ha mondjuk az egyik mutató itt áll, a másik meg ott, akkor fél tíz van. Ez azonban még nem jelentene sokat, ha a gyerek tudná, amit így az óráról elmagyaráztunk. Azt is meg kell például tanulnia, hogy ha a kismutató a hatoson áll, a nagy pedig a tizenkettesen, akkor ez a nap milyen időpontját jelenti, hogy a Nap az év bizonyos időszakában ilyenkor kel fel. Meg kell tanulnia, hogy amit az óra a számlapon kifejez, azt nagyobb összefüggésekben lássa. Vagyis meg kell tanulnia, hogy lássa a világ összefüggéseit, és amit az óra kifejez, azt hasonlatnak tekintse, olyan képnek, ami bizonyos viszonyokat jelez a világban. Így tanulja meg az ember, aki a nagyvilággal szemben gyermek, hogy naprendszerünk közepén a Nap helyezkedik el, körülötte keringenek a bolygók, a Merkúr, a Vénusz, a Föld a Holddal, aztán a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz. A többit most figyelmen kívül hagyjuk. Az asztronómiából így megtanulhatjuk – főleg, ha van egy naptárunk, amelyből az egyes égi események leolvashatók – hogy bizonyos hónapokban hol található a Szaturnusz vagy a Mars. Ha így az egyes bolygók járását megtanuljuk, és hogy bizonyos évszakokban hol helyezkednek el, akkor annyit tanultunk meg az égi térségekről, amennyit a gyerek tanul meg. amikor az óra mutatóinak állásából meg tudja mondani, hogy fél tíz van.

De még mást is megtanulhatunk. Ahogy a gyermek megtanulhatja, hogy az óra számlapja hogyan függ össze az életviszonyokkal, úgy megtanulhatjuk mi is, hogy azokat a világerőket, amelyek a makrokozmosz láthatatlan hatalmaiként területünkön működnek, úgy tekintsük, mint egy hatalmas kozmikus órát. Naprendszerünk az egyes planéták helyzetével azt fejezi ki, amit egy hatalmas kozmikus óraként írhatunk le. Bolygórendszerünk órájáról áttérhetünk a nagy kozmikus szellemi viszonyokra. Akkor bolygórendszerünk valamely planétájának a helyzete azt fogja kifejezésre juttatni, amit mögötte kell látnunk. Azt mondhatjuk: nem ok nélkül áll tehát a Vénusz egyszer ilyen meghatározott helyzetben a Jupiterhez, máskor másikban. Ezeket a dolgokat a mögöttük álló isteni-szellemi hatalmak alakították így ki, éppen úgy, ahogy az óra is egy bizonyos módon van megszerkesztve. Így a bolygórendszerhez tartozó planéták mozgása is értelemmel teljesedik ki. A bolygórendszer egyfajta világóra lesz számunkra. Ha semmi sem állna a bolygórendszer mögött, akkor olyan volna, mintha valaki egy órát csak tréfából, értelem nélkül készített volna el. Azt mondhatjuk tehát, hogy a bolygórendszer számunkra egyfajta világóra, annak a kifejezője, ami naprendszerünk egyes égitestei és a vonatkozó mozgások mögött valóban ott áll.

Nézzük mindenekelőtt a világórát most önmagában, úgy, ahogy a tudományban szokták, nehogy a külső tudomány részéről szemrehányás érhessen bennünket. Elöljáróban annyit szeretnék még mondani, hogy az a gondolat, amely szerint ez a bolygórendszer önmagát építette fel, könnyen megcáfolható. Mindnyájuk számára ismert, hogy az iskolában a bolygórendszer létrejöttét hogyan ábrázolták. Azt mondták: valamikor volt egy hatalmas ősköd, ez forgásba jött, középen kialakult a Nap és körülötte a bolygók. Nehogy bárkinek is kétségei támadjanak, hogy ez tényleg így történt, kísérletileg is bemutatták. Csinosan be lehet mutatni, ugyebár, úgy hogy veszünk valamilyen anyagból egy kis cseppet, aztán kivágunk egy lapot, a cseppet a közepére helyezzük, egy gombostűvel átszúrjuk, aztán vízbe tesszük az egészet és a gombostűvel megforgatjuk. Ezzel ki lehet mutatni, hogy a csepp szétválik, középen marad egy nagyobb csepp, és körülötte kisebbek keringenek. Így természetesen könnyen be lehet mutatni, hogy kicsiben egy bolygórendszert állítottunk elő! Ki kételkedhetne abban, hogy ez nagyban is így történt? Egy huncut tanuló azonban azt mondhatná: de tisztelt tanár úr, valamit elfelejtett, valamit, ami nélkül a dolog nem jön létre, kifelejtette önmagát, aki felülről forgatja az egészet. A legfontosabbat nem lenne szabad elfelejteni. Fel kellene tételeznünk, hogy a világűrben ül egy hatalmas tanár úr, aki az egész naprendszert forgásba hozza. Mert logikus, hogy az összehasonlításnál nem szabad figyelmen kívül hagyni, ami lényeges a dolog létrejöttéhez. Ez egészen világos. A kísérlet tehát utal valamire, ami kívül van a dolgon. Ebből könnyen megállapíthatjuk, hogy ami kint a világűrben kering, ami a külső szem számára történik, a mögött áll valami. Ahogy a kísérletben a forgó olajcsepp mögött ott áll a tanár, úgy állnak bizonyos erők és hatalmak az egész világépítmény mögött is, amit naprendszerünkben magunk előtt látunk.

Most a naprendszert kívülről akarjuk megszemlélni. Ehhez a szükséges, hogy a Napot középre rajzoljuk. A Föld körülötte forog. A részletektől eltekintek. Tudjuk, hogy a Föld egy év alatt kerüli meg a Napot. Azt is tudjuk azonban, hogy a Föld az év egy bizonyos pontján itt áll, máskor meg itt. A Hold a Föld körül forog, ezt is felrajzolom. Tudjuk továbbá, hogy a Naphoz legközelebb az az égitest kering, amit szokás szerint Merkúrnak nevezünk, aztán az, amit Vénusznak. Távolabb kering a Mars – a rajz természetesen nem pontos, de most ez nem lényeges – aztán a Jupiter és a Szaturnusz.

A többi bolygót most figyelmen kívül hagyjuk. Vegyük most úgy a Föld helyzetét, ahogy természetesen igen ritkán adódik, hogy a Föld a Nap körüli útján úgy helyezkedik el, hogy a Nap itt van, a Föld itt, aztán a Naptól távolabb a Mars. a Jupiter és a Szaturnusz. Ha elképzeljük, hogy Földünk éppen itt áll, hogy a Mars és a Nap közé kerül, akkor elgondolhatjuk, hogy a térben a Nap és a Föld között az helyezkedik el, amit általában Vénusznak, és az, amit Merkúrnak nevezünk. Szeretném nyomatékosan hangsúlyozni, hogy az idők folyamán e két bolygó megnevezését felcserélték. Amit ma Merkúrnak nevezünk, azt korábban Vénusznak nevezték, és amit ma Vénusznak hívnak, az korábban Merkúr volt. Az elnevezéseket tehát fordítva kell elgondolni, a mai elnevezések már nem megfelelőek. Ami a Naphoz közelebb van. az a Vénusz, ami távolabb, az a Merkúr. Aztán következik a Hold. Ha most elképzeljük a másik helyzetet, úgy, hogy a Föld a Nap másik oldalára kerül, akkor a Földről a Nap felé menve először a Hold következik, aztán a régi megjelölés szerint a Merkúr, majd – ugyancsak a régi megjelölés szerint – a Vénusz, majd a Nap túloldalán a Mars. a Jupiter és a Szaturnusz. Ha most a Földtől eltekintünk, és ezt az egymásutániságot nézzük, akkor a Nap egyik oldalán a Vénuszt, a Merkúrt és a Holdat találjuk, a másik oldalán a Marsot, a Jupitert és a Szaturnuszt. Ha ezeket a különböző égitesteket összekapcsoljuk, úgy, hogy a Napot a keresztezési pontban rajzoljuk fel, akkor azt a hurokvonalat kapjuk meg, amelyet korábban az ember napi élményeinek megbeszélésekor felrajzoltam. Vagyis, a naprendszerben lehetséges olyan állás, amikor a különböző bolygók térbeli elrendeződése megegyezik az ember alváson és ébrenléten át történő haladásával.

Bolygórendszerünkben tehát figyelemreméltó módon fel lehet rajzolni azokat a viszonyokat, amelyek megegyeznek az ember napi pályájának sematikus ábrázolásával. Ezzel megkapjuk azt a perspektívát, hogy bolygórendszerünk elrendeződése nagy erőkön alapulhat – egyelőre ma úgy mondjuk: alapulhat – amelyek úgy szabályozzák a térben nagy világórát, ahogy az időben, huszonnégy óra alatt személyes életünk is szabályozódig így nem tűnik abszurdnak az a gondolat, hogy a makrokozmoszban hatalmas erők működnek, és ezek hasonlóak azokhoz az erőkhöz, amelyek bennünket nappal és éjszaka irányítanak. Ilyen meggondolásból ered, hogy a régi tudományban a bennünket működtető erők nevei azonosak a bolygók elnevezésével. Mert ezt mondták: az az erő, amely a Marsot a makrokozmoszban, a nagyvilágban körbe hajtja a Nap körül, hasonló ahhoz, jellegében rokon avval az erővel, amely elaltat bennünket. A Jupitert hajtó erő hasonló ahhoz, amely álmokat küld az értelmi lélekbe, és a Vénuszt hajtó erő rokon azzal, amely nappal az érzőlelket szabályozza. A távoli Szaturnusz gyenge ereje azokhoz az erőkhöz hasonló, amelyek bizonyos esetekben az alvajárók tudati lelkére hatnak. És a Földhöz egészen közeli Holdat Földünk körül mozgató erő ahhoz hasonló, amely nappali életünk tudatos cselekvéseit szabályozza, amelyek a legközelebb állnak hozzánk.

Ezek már külső támpontok, amelyek a távoli térségekben olyasmit jelentenek, ami saját időbeli életünkben fejeződik ki erősebb és gyengébb hatások formájában. E dolgok mélyebben fekvő viszonyait is vizsgálni fogjuk, ma csak a figyelmet szerettem volna felhívni. Ha csak felületesen vesszük is tekintetbe, hogy a Szaturnusz a legtávolabb eső bolygó, tehát naprendszerünkre a legcsekélyebb a hatása, akkor ez azzal hasonlítható össze, ahogy a sötét Szaturnusz erők csak gyengén hatnak az alvó emberre. A Jupitert mozgató erőt is összehasonlíthatjuk az életünkre csak ritkán ható álomvilággal. Így szembetűnő egyezést találunk az emberi élet, a mindennapi élet, és a térben, a nagy világórában működő erők között, amelyek az egyes bolygók Nap körüli forgására hatnak: a mikrokozmosz és a makrokozmosz megfelelését.

A világ valóban sokkal bonyolultabb, mint azt általában hiszik, és emberi mivoltunkkal csak úgy jöhetünk tisztába, azt csak úgy érthetjük meg, ha mindazt figyelembe vesszük, ami bennünk rokon a nagyvilággal. Ez az oka annak, hogy a szellemi kutatók minden időben ugyanazokat az elnevezéseket alkalmazták a nagyvilág eseményeire, mint azokra, amelyek a látszólag oly kis világban, az ember bőrébe zárt testiségében mennek végbe.

Csak távolról utalhattam a mikrokozmosz és a makrokozmosz bizonyos összefüggéseire. Az ember napi élete és a naprendszer közötti párhuzammal szemléletessé tettem, hogy ilyen megegyezés létezik. Távolról rámutattam arra, hogy vannak lények, akik áthatva a térségeket, erejükkel óraműszerűen szabályozzák a világrendszer mozgását, ahogy a mutatók járása szabályozza közönséges óráink működését. Kitekintettünk egy olyan rendszer határáig, ahol remélhetjük, hogy a szellemi világok megnyílnak előttünk. A következő előadásokban az lesz a feladatunk, hogy a bolygókkal, mint a világóra mutatóival megismerkedjünk, és alkalmat fogunk találni arra, hogy utaljunk azokra a lényekre, akik a naprendszer egész menetét mozgásba hozzák, a bolygókat a Nap körül mozgatják, és kimutatjuk rokonságukat mindazzal, ami az emberben végbemegy. Megértjük majd így, hogy az ember mikrokozmoszként, kis világként hogyan született a nagyvilágból, a makrokozmoszból.

– Bécs, 1910. március 23.

[A misztikus útja: a fizikai és az étertest szemlélése belülről. A küszöb kis őre. Az északi misztériumok tanítványának útja: együttérzés a nagy természettel az év folyamán. A Nap meglátása éjfélkor. Utalás a nemrég megjelent ,,Die Geheimwissenschaft im Umriss” c. könyvre. A küszöb nagy őre.]

Tegnapi előadásom – a félreértések elkerülése végett jegyzem meg – nem akart már most valamit bizonyítani, csak rá akartam mutatni, hogy az elmúlt korok szellemi kutatóit bizonyos észleleteik arra indították, hogy az égi tér egyes folyamatait és dolgait azonos értékű névvel jelöljék, és ugyanezekkel a nevekkel a mi nappali és éjszakai élményeink más folyamatait és dolgait is megjelöljék. Az előadást inkább arra szántam, hogy legközelebbi fejtegetéseinkhez előkészítse a szükséges fogalmakat. Az e ciklushoz tartozó előadásokat egyébként is egy egésznek kell tekinteni, és az első előadásokat a legtágabb értelemben arra szántam, hogy először ismertessem a szellemi világ megértéséhez szükséges eszméket és fogalmakat, amelyeket majd a további előadásokban közölnöm kell. Bizonyos vonatkozásban még ma is közeli dolgokhoz fogom mondanivalómat kapcsolni, hogy fokozatosan emelkedjünk fel a távolabbi szellemi területekre.

Az előző előadásokból láttuk, és más nyilvános előadásokból is kiderülhetett, hogy az ember belső lénye, a tulajdonképpeni én és az asztráltest, alvó állapotban a szellemi világokban él, majd felébredéskor visszatér abba, ami az ágyban fekve maradt, a fizikai és étertestbe. Aki az életet szemléli, hamar rájön arra, hogy az alvó állapotból az ébrenlétbe való átmenetnél teljesen megváltoznak az ember élményei. Amit éber állapotban átélünk, az nem olyan szemlélet vagy megismerés, ami emberi természetünknek abból a két részéből származik, amelyekbe felébredéskor belemerülünk. Alámerülünk étertestünkbe és fizikai testünkbe, de éber állapotunk alatt, mintegy belülről szemlélve, egyáltalán nem ismerkedünk meg velük. Mit tud az ember mindennapi életében arról, hogy fizikai és éterteste milyen belülről? Az éber állapot élményeinél éppen az a lényeges, hogy saját lényünket, ahogy az a fizikai testben él, kívülről nézzük, és nem belülről. Fizikai testünket ugyanazzal a szemmel nézzük, amivel a fizikai világot. Saját lényünket az éber állapot alatt sohasem nézzük belülről, mindig csak kívülről. Önmagunkkal alapjában véve csak kívülről ismerkedünk meg, úgy nézzük, mint az érzéki világ egyik lényét. Ha az alvásból az ébrenlétbe való átmenet állapotát szemügyre vesszük, megkérdezhetjük: mi lenne akkor, ha az étertestbe és a fizikai testbe való lemerüléskor valóban belülről szemlélnénk magunkat?

Akkor valami egészen mást látnánk. Azokat a bensőséges élményeket látnánk, amelyeket a misztikus keres, és amire már némileg utaltunk. A misztikus igyekszik figyelmét elfordítani a külvilágtól, igyekszik elhallgattatni a külső benyomásokat, és arra törekszik, hogy valóban belemerüljön saját belső lényébe. De ha most eltekintünk a misztikus ilyen élményeitől, azt mondhatjuk: az élet megóv bennünket attól, hogy belelássunk saját bensőnkbe, mert abban a pillanatban, amikor felébredünk, tekintetünk a külvilág felé fordul. A felébredést tehát így is leírhatjuk: ahelyett, hogy önmagunkba tekintenénk, a felébredés pillanatában a külvilág felé fordulunk, a körülöttünk elterülő érzéki világ szőnyege felé, és fizikai testünk ehhez az érzéki világhoz tartozik, amikor azt szemléljük. Éber állapotunkban tehát nincs lehetőségünk arra, hogy belülről lássuk magunkat. Olyan ez, mintha egy folyamon vezetnének át bennünket: amikor alszunk a folyam egyik oldalán vagyunk, amikor felébredünk, a másikon. Ha az innenső oldalról" tudnánk valamit észlelni, akkor láthatnánk asztráltestünket és énünket. De megóvnak bennünket attól, hogy alvó állapotunkban saját belső világunkat észleljük, mert amikor elalszunk, az észlelés lehetősége megszűnik, tudatunk kialszik.

Külső és belső világunk között tehát éles határ húzódik. Ezt elalváskor és felébredéskor átlépjük, de egyik határátlépés sem történhet meg anélkül, hogy valamit el ne veszítenénk. Ha elalváskor lépjük át a határt, akkor tudatunk kialszik, a szellemi világot már nem tudjuk megfigyelni. Felébredéskor tudatunk a külvilág felé fordul, így azt a szellemiséget, ami bensőnkben van, ismét csak nem tudjuk megfigyelni, mert tudatunkat lekötik a külső élmények. Amit itt átlépünk, ami abban a pillanatban, amikor felébredünk, eltakarja a szellemiséget, és csak, mint valami fátyolon át engedi felismernünk, ez nem más, mint ami érzőlelkünk és fizikai meg étertestünk közé ékelődik. Lényünk e két részét felébredéskor az érzőtest fedi el. Ez az oka annak, hogy a külső érzéki világot látjuk. Felébredésünk pillanatában az érzőtestet teljesen lefoglalja a külső érzéki világ, ezért nem tudunk önmagunkba betekinteni. Az érzőtest határként áll a között, ami szellemileg a külső érzéki világ alapja, és a között, amit belsőleg átélünk.

Látni fogjuk, hogy ez szükséges az ember élete számára, mert, ha az ember tudatosan lépné át ezt a folyamot, olyasmit látna, amit normális élete folyamán nem szabad látnia, mert nem tudná elviselni, fel kell készülnie rá. A misztikus fejlődés nem abból áll, hogy erőszakkal behatoljunk fizikai és étertestünk belső világába, hanem hogy felkészítsük, éretté tegyük magunkat annak látására, amit láthatunk, ha tudatosan kelünk át ezen a folyamon. Mi történne azzal, aki előkészületlenül hatolna be saját belső világába, aki tehát felébredéskor nem a külső világot akarná látni, hanem be akarna nyomulni abba, ami szellemileg étertestében és fizikai testében található? Olyan érzést élne át lelkében iszonyú erővel, amit a mindennapi életben csak egészen letompítva ismerünk, ez kerítené az embert hatalmába, ha felébredéskor bele tudna merülni saját bensőjébe. Hasonlatszerűen fogalmat alkothatunk erről. Ez megint nem bizonyítás akar lenni, csupán azt szolgálja, hogy fogalmat alkossunk erről az érzésről.

Az emberben van valami, amit szégyenérzetnek nevezünk. Ennek az a lényege, hogy az ember lelkében szeretné elterelni mások figyelmét valamilyen dologról vagy tulajdonságról, amit szégyell. Ez a szégyenérzet aziránt, ami az emberben van. és amit nem akar kinyilvánítani, gyenge mása annak az érzésnek, ami rendkívüli erővel megnövekedne, ha az ember felébredéskor tudatosan beleláthatna saját belső világába. Ez az érzés olyan erővel kerítené hatalmába az ember lelkét, hogy mindent elárasztana, amivel a külvilágban találkozik, olyan élménye volna, mintha tűzben pusztulna el. Az elégés erejével hatna rá ez a szégyenérzet. Miért hatna rá így? Azért, mert abban a pillanatban megérezné, hogy tulajdonképpen fizikai és éterteste milyen tökéletes saját lelki lényéhez képest. Erről egyszerű logikával is fogalmat alkothatunk. Aki csak külsőlegesen, a fizikai tudomány segítségével hatol az emberi szív, vagy az emberi agy csodálatos építményének egyes részleteibe, vagy mondjuk, belemélyed a csontrendszer nagyszerű felépítésébe, az megérezheti, milyen végtelenül bölcsen és tökéletesen van mindez megalkotva. Ha csak egyetlen csontot nézünk, például a felső combcsontot, és megfigyeljük, hogy annak finom hálózata milyen bölcsen és tökéletesen hozza létre azt, hogy a legcsekélyebb anyagfelhasználással a legnagyobb teherbírás jöjjön létre, amely az ember felső testet hordozza, vagy ha az emberi szív és agy csodálatos felépítését nézzük, akkor sejtelmünk lehet arról, mit élnénk át, ha a maga egészében belülről átlátnánk, milyen bölcsességből fakadt mindez. Ha most összehasonlítjuk ezzel az ember lelki lényét a maga élvezeteivel, szenvedélyeivel és vágyaival, akkor látjuk, hogy az ember tulajdonképpen egész életében azon van, hogy fizikai testének csodás építményét összerombolja, hogy vágyait, ösztöneit és szenvedélyeit kibontakoztassa, és fizikai szívének, agyának csodálatos felépítését romba döntse. A mindennapi életben megfigyelhetjük, hogyan teszi tönkre az ember ezzel vagy azzal az élvezeti cikkel szívét és agyát, és ez úgyszólván csak egy triviális példája a csodálatos emberi testet szétromboló tevékenységünknek. Mindez elevenen állna a lélek előtt, ha tudatosan alászállna fizikai és étertestébe. Rendkívül lesújtó és megrázó volna az ember számára, ha össze tudná hasonlítani az emberi lélek tökéletlenségét a test csodálatos építményével, ha minden reggel, amikor felébred, láthatná, hogy mi van a lelkében, és ezt összehasonlítaná azzal, ahogy a világ bölcs vezetése fizikai és étertestét megalkotta. Ezért óvják meg attól, hogy tudatosan leszálljon saját belső lényébe, és irányítják figyelmét a külső fizikai világra, amely egész nap kitárul előtte. Nem tud betekinteni saját belső világába.

A emberi lélek összehasonlítása a fizikai és étertest szellemi alapjával szégyenérzetet idézne elő, és erre készül fel a misztikus mindazokkal a lelki élményekkel, amelyeket átél, mielőtt méltóvá válik arra, hogy belső világába leszálljon. Ezek az élmények lelkéből előhívják azt az erős szándékot, hogy lelkét gyengének és jelentéktelennek érezze, azt érezze, hogy a tökéletesedés végtelen útja áll előtte. A misztikusnak ezért lelkében fel kell ébresztenie az alázat és a tökéletesség utáni vágyódás érzését, hogy ezzel előkészüljön az összehasonlítás elviselésére, különben a szégyen tüze égetné el. A következő gondolatok útján teszi éretté magát erre: ha magamra tekintek, és látom, ki vagyok, aztán összehasonlítom ezt azzal, amivé a világ bölcs vezetése tett. valóban be kell látnom, milyen kicsi, milyen rossz, milyen alacsonyrendű vagyok még. A szégyenérzet, a keletkező szégyenpír annyira elhatalmasodna, hogy valóban égető, emésztő tűzzé válhatna, ha a misztikus nem mondaná ezt: igen, most nagyon csekélynek érzem magam, mindahhoz képest, amivé lehetek, de igyekszem kifejleszteni erőimet, amelyek képessé fognak tenni, hogy szellemileg is megfeleljek annak, amit a világ bölcs irányítása testiségembe beépített.

A belsejébe leszállni készülő misztikussal szellemi tanítója megérteti, hogy végtelen alázatot kell éreznie. Ezt körülbelül így lehetne leírni: nézd a növényt. A talajban gyökerezik. A talaj olyan területet nyújt neki. amely egy alacsonyabb birodalomból származik. A növény azonban nem tud e nélkül a birodalom nélkül élni. Amikor a növény lehajol az ásványi birodalomhoz, ezt mondhatja: ennek az alacsonyabb birodalomnak, amelyből kinőttem, ennek köszönhetem létemet. Alázattal kellene lehajolnia az alacsonyabb világhoz, és azt mondani: neked köszönhetem létemet. Ugyanígy köszönheti az állat létét a növényvilágnak. Ha a világ felépítésének tudatára jutna, alázattal kellene lehajolnia az alacsonyabb birodalomhoz. Az embernek is körül kellene tekintenie a világban, és ezt kellene mondania: tulajdonképpen nem érhettem volna el ezt a fokot, ha mindaz, ami alattam van, nem fejlődött volna ki a megfelelő módon. Ha az ember lelkében ilyen érzéseket fejleszt ki, akkor jön létre az a hangulat, hogy nemcsak hálával fog felfelé tekinteni, hanem köszönettel néz majd arra is, ami alatta van. Ha így megfelelő módon szétárad a lélekben az, amit az alázatra való nevelésnek nevezhetünk, akkor a lelken átáramlik és áthullámzik az alázat érzése, amelytől még végtelen hosszú út vezet a tökéletesség elérésig.

Amit elmondtam, az nem meríthető ki fogalmakkal és eszmékkel. Ha így volna, a misztikus hamar elkészülne. Ezt csak átélni lehet. Aki újra meg újra átéli, annak lelkét olyan alaphangulat hatja át, amire a misztikusnak szüksége van. Ha az ember éretté akar válni arra, hogy belső világába alászálljon. akkor ki kell fejlesztenie egy olyan érzést, amely képessé teszi őt arra, hogy elviselje mindazt, ami a tökéletesedés útján elébe állhat. Az odaadás érzését kell kifejlesztenie mindazzal szemben, amit el kell viselnie, hogy a tökéletesedés bizonyos lépcsőfokait megközelítse. Hosszú-hosszú időn keresztül kell kialakítania azt az érzést, hogy csak a szenvedések legyőzése útján tudja a ember azokat az intenzív erőket kifejleszteni, amelyekre szüksége van, hogy lelkét kiemelje abból a állapotból, amelyben gyengének érzi magát azzal szemben amit a világ elébe hoz. Aztán azt az érzést kell átélnie a léleknek, melynek révén azt mondhatja: ha mégoly sok fájdalom és szenvedés ér is, nem akarok meginogni, szilárdan akarok szemben állni velük, mert ha csak azt akarnám átélni, ami örömet szerez, akkor sohasem tudnám kifejleszteni azokat az erőket, amelyekre a léleknek szüksége van. Ezek az erők csak ellenállással, az akadályok leküzdésével érhetők el, nem azáltal, hogy az ember valamilyen állapotnak átengedi magát. Csak azáltal acélozódnak meg, hogy az ember megfeszíti őket az akadályok leküzdésekor, hogy készen áll arra, hogy a fájdalmat és szenvedést megadással elviselje. Ezt kell a misztikusnak lelkében kifejlesztenie, hogy alá tudjon merülni saját belső világába, anélkül, hogy a szégyenérzet elégetné.

A mindennapi életben az embernek természetesen ezt nem kell követnie, ne gondolja senki, hogy ilyen gyakorlatok az átlagembertől megkívánhatok. Amit itt leírtunk, nem követelmény, hanem egyszerűen elmondtuk, hogy aki szabad akaratából ilyen élményeket él át, annak mi jön létre a lelkében, és mire törekszik a misztikus, hogy lelkét alkalmassá tegye az emberi bensőbe való alámerülésre. A mindennapi élet folyamán az ember érzőteste helyezkedik a misztikus élményei és a külvilág átélése közé, megőrizve őt attól, hogy előkészületlenül leszálljon belső lényébe, és a szégyenérzet elégesse. Ami így az embert megóvja attól, hogy előkészületlenül szálljon alá belső világába, azt az élet normális lefolyása során nem tapasztaljuk, mert itt már a szellemi világ határához érünk. Az emberi bensőt tanulmányozó szellemi kutatónak ál kell lépnie ezt a határt, át kell lépnie azon a folyamon, amely a szokásos, normális emberi tudatot a belső világtól a külvilág felé fordítja. Ez a szokásos, normális emberi tudat meg van védve attól, hogy éretlenül hatoljon be az emberi bensőbe, meg van védve attól, hogy a szégyen tüze elégesse. Azt a hatalmat, amely az embert megóvja ettől, nem láthatjuk. Ez az első szellemi lény, akivel az igazi szellemi kutató a belsejébe vezető úton találkozik. E lény mellett kell elhaladnia, aki úgy óvja meg a normális tudatot a szégyenérzetben való elégéstől, hogy a befelé nézés helyett tekintetét a külső érzéki világra irányítja. Az ember normális tudatával érzi e lény működését, de látni nem képes. Ezt a szellemi lényt, aki minden reggel az ember mellett áll, és megóvja attól, hogy szellemileg éretlenül tekintsen bele saját belső világába, a szellemtudomány a küszöb kis őrének nevezi. Mellette vezet el az út a szellemi világba.

Így a hozzánk közelálló napi élmények útján elvezettük tudatunkat addig a határig, ahol megsejthetjük, mit ért a szellemi kutató a küszöb kis őrén. A küszöb kis őrét később fogjuk leírni, mert a már ismertből akarunk kiindulni, és fokozatosan közeledünk az ismeretlenhez. Ezzel arra is utaltunk, hogy tulajdonképpen nappali tudatállapotunkban igazi lényünket nem látjuk. És ha saját lényünket az utóbbi két előadás értelmében mikrokozmosznak nevezzük, kis világnak, akkor elmondhatjuk: a mikrokozmoszt tulajdonképpen sohasem látjuk igazi szellemi alakjában, csak azt látjuk, ami a normális állapotban számunkra megmutatkozik, csak a külsejét. Ez tehát ténylegesen olyasmi, amit a tükörképhez hasonlíthatunk. Ahogy ha a tükörbe nézünk, saját képünket látjuk, és nem önmagunkat, úgy látjuk a mikrokozmoszt is, az ember tulajdonképpeni lényét nappali tudatunk folyamán, nem önmagában, hanem csak egy tükörképet látunk: a mikrokozmosz tükörképét.

És a makrokozmoszt látjuk-e a maga valóságban? Ismét kézenfekvő napi eseményeket akarunk említeni. Mit él át az ember 24 óra leforgása alatt az érzéki világban? Ott is átéli a nappal és éjszaka váltakozását, mint a mikrokozmoszban, csak most a külvilág lép elébe. Átéli, ahogy reggel a Nap felkel, és este lenyugszik, és hogy a napfény minden tárgyat megvilágít körülötte. Mit lát az ember napfelkeltétől naplementéig? Alapjában véve egyáltalán nem a tárgyakat, hanem a napfényt, amit azok visszavernek. A sötétben egyetlen tárgyat sem látunk, ha nincsenek megvilágítva, nem láthatjuk őket. Ami a szem számára érvényes, azt a többi érzékszervre is elmondhatjuk, de most a szemnél maradunk. Ha a Napba nézünk, elvakítja a szemünket. Az ember érzékeli a napsugarakat. amiket a külvilág visszaver. Nem érzékeli a tárgyakat, hanem csak a napsugarak visszaverődését. Ez történik reggeltől estig. De csak nagyon tökéletlen módon látjuk azt, ami a látást előidézi. A külső dolgokat látjuk, mert aminek köszönhető, hogy a nap folyamán egyáltalán a külső világot érzékelni tudjuk, az elvakít bennünket. Amit látunk, az csak kép, csak hasonlat. Ugyanúgy viszonyulunk a külső érzéki világhoz, ahogy saját belső világunkhoz. Sohasem látjuk azt, ami a dolgok érzékelését okozza. Érzékeljük a dolgokat, de nem tudunk felemelkedni ahhoz, ami a dolgokat érzékelhetővé teszi számunkra. Elvakít bennünket, mint a Nap, amikor a tárgyakat akarjuk érzékelni, annak alapján, hogy látjuk őket. A külső Nappal ugyanaz a helyzet napközben, mint saját bensőnkkel felébredéskor. A saját bensőnkben élünk, és az ott lévő erők képessé tesznek bennünket arra, hogy éljünk, és a külvilágot észleljük, de megakadályozzák, hogy önmagunkat érzékeljük. Így van ez a Nappal is, lehetővé teszi, hogy a tárgyakat észleljük, de elvakít bennünket, amikor őt magát akarjuk érzékelni.

Azt sem tudjuk nappal érzékelni, ami a Naphoz tartozik, ami valamilyen módon vele függ össze. Azt érzékeljük, amit a Föld mutat a visszavert napfényben. Ha kitekintünk a világűrbe, azt sem látjuk, ami naprendszerünkhöz tartozik. Naprendszerünkhöz nemcsak a Nap tartozik, hanem hozzátartoznak a bolygók is. Nappal ezeket sem láthatjuk. A Nap nemcsak önmaga látásától foszt meg bennünket, hanem a bolygókétól is. nappal ezeket sem láthatjuk. Amikor kitekintünk a térbe, tudjuk, ha ott kint vannak is bolygók, amelyek naprendszerünkhöz tartoznak, visszahúzódnak tekintetünk elől. Azt mondhatjuk tehát: ahogy napközben saját bensőnk visszahúzódik előlünk, ahogy éjjel a szellemi világ visszahúzódik, amikor alvó állapotban vagyunk, úgy húzódik vissza nappal érzéki észlelésünk előidézője is, amikor tekintetünket az érzéki világra irányítjuk. Napközben visszahúzódik előlünk az, ami a Nap alapja, és ami összeköti a naprendszer többi égitestével, a Merkúrral, Vénusszal, Marssal, Jupiterrel, Szaturnusszal, és így tovább, vagyis a Nap és az égitestek közötti eleven együttműködés. Amit észlelünk, az a napfény hatása. Ha ezt az állapotot összehasonlítjuk az érzéki világ éjszakai állapotával, amely naplementétől napfelkeltéig tart, úgy bizonyos módon érzékelhetjük azt, ami naprendszerünkhöz tartozik. Tekintetünket felemelhetjük a csillagos égre, ahol a bolygók elénk tárulnak, de amíg láthatók az éjszakai égen. addig a Nap elhúzódik előlünk. Így azt kell mondanunk: ami nappal láthatóvá teszi érzéki világunkat, éjszaka megfoszt attól, hogy szemléljük. Éjszaka érzéki világunk láthatatlanságba burkolózik, és csak a bolygók világát láthatjuk.

Van-e rá lehetőség, hogy olyasmit hozzunk létre az éjszakai állapot számára, mint a misztikus állapota, amikor leszáll belső világába? Létezik valami ehhez hasonló? A mai emberiségnek nemigen van tudomása erről az állapotról, de létezik ilyesmi. Ez abból áll, hogy az ember a misztikushoz hasonlóan kifejleszti az alázat és a megadás bizonyos tulajdonságait, és még egyéb tulajdonságokat is, amelyek érthetővé válnak, ha a legegyszerűbbeket tartjuk szem előtt. Ezek a mindennapi életben is megvannak az emberben, de csak gyengén, ahogy a szégyenérzet. Ha az ember ezeket a gyenge érzéseket végtelenül felfokozza, akkor képessé válik arra, hogy éjszakánként mást is átéljen, mint az átlagos tudat. Ez a következőképpen történhet. Mindnyájan tudjuk, hogy tavasszal másképpen érzünk, mint ősszel. Az egészséges lélek másként érez, amikor a bimbók kihajtanak, és a nyár szépségét és pompáját ígérik, mint ősszel. Amikor a tavasz érkezését látjuk, ez az ébredő reménység érzését kelti a lélekben. Ez az érzés gyengén fejlett a mindennapi emberben, de jelen van. Ami tavasszal a nyár reménységét ébreszti fel a lélekben, az ősszel borongóssá alakul: amikor a fák elhullatják lombjaikat és a nyár csodálatos virágainak látványa helyett egyre több csupasz bokrot látunk, az ősz mélabúja járja át a lelket. Ha együtt haladunk az év folyamán a külső jelenségekkel, csekély mértékben ugyan, de átélhetjük az élet körforgását. És ezeknél az előbb említett érzéseknél, a tavasszal és ősszel kialakuló érzéseknél, amelyek a mindennapi életben csak gyengén fejlettek, az ember nem a megfelelő módon érzi át azt a fokozódását, ahogy a tavasz a nyár felé halad, és nem érzi az őszi mélabú kialakulását, vagy ahogy a Föld lassanként téli ruhába öltözik.

Ilyen érzésekben nevelték azokat a tanítványokat – és nevelik még ma is -, akik a misztikus úttal ellentétes úton akartak járni. Míg a misztikus a maga belső világába szállt alá, aki az ellenkező úton akart járni, azt kivezették a nagy természet körforgásába, és úgy nevelték, hogy a nagy természet folyamataival éljen együtt. Lelkét úgy irányították, hogy amit a mindennapi életben gyengén érzett tavasszal, azt megtanulja erősen érezni, úgy, hogy tavasszal együtt érzett a sarjadó növényzettel. Ha ebbe teljesen bele tudott merülni, ha el tudta felejteni önmagát, és együtt tudott élni a tavaszi természettel, akkor ez az átélés nyár közeledtével egészen mássá alakult. A tavasz ébredező reménye nyáron teljes belső örömujjongássá vált. Erre nevelték azt, aki úgyszólván ellentétes utat járt be, mint a misztikus. És ha az ember odáig jutott, hogy önmagáról megfeledkezve, a legnagyobb fokozással megtanulta átélni az ősz mélabúját, akkor tél felé az együttérzés fokozására is képes lett, és az őszi mélabútól tél közepén eljutott az egész természet halálának átérzéséig.

Így éreztek a ma már csak a hagyományból, külsőségesen ismert régi északi misztériumok érzelmi oktatásban részesült tanítványai. Úgy nevelték őket, hogy sajátos módszerek révén átérezzék lelkükben a természet és az évszakok járását. És mindaz, amit a tanítványok nyáron János-nap körül átéltek, az egész természettel való együtt- ujjongást jelentették. A János-éji tüzek arra utaltak, hogy a tavaszi reménység érzésének fokozódása nyáron a természettel való együtt-ujjongássá vált, amikor az ember átélte az egész kozmoszt átható élet leheletét. És a téli napfordulókor a tanítvány lelkének legmélyén átérezte a természet elhalását, végtelenül felfokozva az őszi mélabú- érzést egészen a halál átérzéséig.

Ezek olyan érzésbeli élmények voltak, amelyek intenzitását a mai ember aligha élhetné már át. Mert a mai embert az utóbbi évszázad intellektuális kultúrájának a fejlődése lényegében képtelenné tette arra, hogy átélje azokat a hatalmas élményeket, amiket a közép- és észak-európai vidékek régi természeti népei lelkük eredetisége folytán képesek voltak átélni. És amikor ezt átélték, lényegében azok számára, akik így felfokozták belső lelki élményeiket, valami egészen sajátságos dolog mutatkozott meg: egy bizonyos képességre tettek szert. Ahogy a misztikusnak megvan a képessége arra, hogy saját belső világába leszálljon, úgy érték el ezek az emberek azt a képességet – bármilyen különösen hangozzék is, de ez az igazság, csak azt ábrázolom, amit számos ember átélt és még ma is át tud élni hogy keresztülláttak az anyagon, vagyis nemcsak azt tudták meglátni, amit a felszínen észleltek. E képességük révén naplementétől napfelkeltéig át tudtak látni földünk anyagán, és így elevenen ragyogott számukra a Nap. A régi misztériumokban ezt az éjféli nap meglátásának nevezték. Mindazonáltal legteljesebben és legfenségesebben csak akkor látták, amikor lelkükkel a téli napforduló idejében ahhoz az állapothoz közeledtek, amikor az érzéki világ külső szőnyege elhalt. Ekkor értek el azt a képességet, hogy a Napot ne vakító lénynek lássák, ahogy nappal megjelenik, hanem vakító fényét letompítva, nem külső fizikai, hanem szellemi lényként. Látták a Nap szellemét. A vakító fizikai hatást a Föld anyaga kioltotta, átlátszóvá vált, és csak a Nap szellemiségét bocsátotta át. De a Nap ilyen látásához valami igen különös dolog kapcsolódott. Most nyilvánult meg ugyanis a maga valóságában az, amire tegnap csak elvontan utaltunk: hogy eleven kölcsönhatás van a Naphoz tartozó bolygók és a Nap között, mivel a Napból folytonosan áramlások indulnak ki minden bolygóhoz, és azokból vissza a Naphoz. Röviden: olyasmi mutatkozott meg szellemileg, amit az életben az emberi test vérkeringésével hasonlíthatunk össze. Ahogy a vér a szívtől a szervekig áramlik, és a szervektől újra vissza a szívhez egy eleven körforgásban, ahogy ez az eleven vérkör működik, a Nap is, mint a szellemi áramlások középpontja, hatását a bolygókhoz áramoltatja, majd a bolygóktól ez visszaáramlik a Naphoz. Az egész naprendszer eleven szellemi rendszerként működik, amihez képest a külvilág csupán hasonlat.

Mindaz, amit az ember érzelmi képességeinek fokozásával tanul meg átélni, az a kozmikus tér szellemi tartalmaként visszahúzódik az átlagos nappali észlelés elől. Az éjszakai szemlélet is elfedi. Mert mit lát az ember szokásos képességeivel éjszaka, amikor feltekint az égi térségekre? Alapjában véve csak a külső oldalát látja, ahogy belső világának is. Amit csillagos égnek látunk, az egy szellemi valóság teste, amelynek szellemiség az alapja. Amikor szemünkkel a testünket nézzük, a szellemiség külső lenyomatát látjuk magunkon. Ugyanígy, ha az ember éjjel a csillagos eget nézi, egy csodálatos építményt lát, de ez csak a kozmikus szellem anyagi teste, amely ennek a testnek az útján fejezi ki magát, azokban a mozgásokban, amelyeket külsőleg látunk. Itt ismét fátyol vetődik a mindennapi emberi tudat elé, és eltakarja azt, amit látna, ha szellemi módon át tudna látni a térbeli dolgokon. Ahogy mindennapi életünkben meg vagyunk védve attól, hogy belső mivoltunkat lássuk, éppúgy megóvnak bennünket attól is. hogy lássuk a külső világ alapjául szolgáló szellemiséget. Mindennapi életünkben az érzéki világ fátyla borul rá.

Miért van ez így? Ha az ember a természeti folyamatok átélésével megszerzett előkészület és érettség nélkül azonnal meglátná a szellemiséget, akkor olyan érzés kerítené hatalmába, amelyet így fejezhetnénk csak ki: zavarodott rémület, vagy rémült zavarodottság. Mert a jelenségek oly nagyszerűek, oly hatalmasak, hogy azok az emberi fogalmak, amelyeket a mindennapi életben elsajátítunk, nem alkalmasak arra, hogy ezt a zavarodottságot kifejezzék. Az embert rémült zavarodottság fogná el, a borzadás és félelem rendkívülien felfokozott érzése. Ahogy az ember elégne a szégyentől, ha saját belsejébe előkészület nélkül alászállna, ugyanígy, ha a szellemi külvilágba előkészület nélkül tekintene bele, valósággal megdermedne a rémülettől, mert egy labirintusban érezné magát. Csak a mindennapi élményeken túlvezető fogalmak és képzetek révén előkészült lélek tud hozzászokni ahhoz, hogy az érzéki világ mögé nézzen. Az intellektuális élet miatt ma nem lehetséges, hogy az ember átélje az északi misztériumok élményeit, nem élheti át a tavasszal és ősszel kialakuló érzések fokozódását. Az emberek ma egészen másképpen gondolkodnak, mint akkoriban. A gondolkodás akkor még nem volt így kifejlődve. Az intellektualitás csak fokról-fokra alakult ki. És amikor kialakult, az ember számára elveszett az a lehetőség, hogy ilyesmit átéljen. Közvetett módon, tükörképszerűen azonban átélheti, úgy hogy ezeket a érzéseket nem a külső természeti folyamatoknál éli át, hanem azoknak a leírásoknak és ismertetéseknek az alapján, amelyeket a szellemi látók a szellemi világról és azok összefüggéseiről adnak.

Ezért ma, a mi időnkben lassanként az emberek kezébe kell adni az olyan leírásokat – ezt nem szerénytelenségből mondom, hanem mert ez a követelmény -, mint amilyenek például „A szellemtudomány körvonalai" c. könyvemben találhatók. Ott azt mondom el a világról, ami külsőleg nem észlelhető, ami leírható a világ külső alapjáról, és amit az láthat, aki az említett módon készült elő. Ilyen könyvet nem szabad úgy olvasnunk, mint más egyéb mai könyveket, hanem úgy, hogy lelkünkben valóban teljes intenzitással érezzük az ott leírt fogalmakat és eszméket, akkor ezek az élmények hasonlóak lesznek azokhoz, amelyeket a régi északi misztériumokban átéltek.

Megtalálhatjuk benne a Föld összes korábbi megtestesüléseinek ismertetését, a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-állapot leírását. Ha az ott leírtakat nem úgy olvassák, mint valami teoretikus leírást, hanem együtt haladnak vele, ha figyelnek rá, akkor stílusbeli különbséget fognak észrevenni a régi Szaturnusz-állapot, valamint a Nap- és a Hold-állapot leírása között. Ha a Szaturnuszról leírtakat hagyjuk magunkra hatni, olyasmit fogunk érezni, ami a tavasz hangulatával egyezik meg, a Nap ismertestésénél pedig olyasmit, ami ahhoz az érzéshez hasonlít, ami a János-éji ujjongásoknál fogta el a régi északi misztérium-tanítványokat. A könyv értéke abban áll. hogy olyan érzéseket ébreszt, amelyek hasonlóak az északi misztériumok tanítványainak hangulatához. És ha a Földfejlődés leírásához érkezünk, és mindent megfigyelünk, ami annak stílusában megnyilvánul, akkor olyan hangulatunk lesz, amilyennek a téli napforduló idején, december 21. körül kell kialakulnia. Ez a halál szomorúságát ébreszti fel, ami aztán átvált a karácsonyi hangulatba. Ez annak helyére állhat, amit ma az ember nem tud véghez vinni, mert az érzelmi élettől felemelkedett az intellektualitáshoz, a gondolkodáshoz. Ezért ma az érzéseket, amiket régen maga a természet keltett fel, a gondolkodás útján kell felkelteni. Ezért a szellemtudományos írásokat ma úgy kell megfogalmazni, hogy kiolvashatók legyenek belőlük az év változásainak hangulatai. A teoretikus ábrázolás teljesen értelmetlen, mert ez a szellemi dolgokat úgy adja elő, mint valami szakácskönyv. A szellemtudományos és az egyéb könyvek között nem az a különbség, hogy mit ábrázol, hanem hogy hogyan írja le a dolgokat. Ebből belátható, hogy mi a szellemtudományos könyvek alapja, az hogy a dolgokat bizonyos mélységből hozza elő. Korunk feladatának tehát abban kell állnia, hogy az érzéseket a gondolkodás kerülő útján át gyújtsa fel.

Mire kell figyelnünk, hogy ma lehetőségünk legyen találni valamit, ami kivezet bennünket abból a zűrzavarból, amelybe az emberi lélek kerül, ha bejut a kozmikus szellemi események labirintusába? Nos, ha az ember bejut ebbe a labirintusba, akkor vezetőre van szüksége. Ez olyasmi, amire már a görög nép prófétikusan utalt, amikor előkészítette a gondolkodást. A régi északi lakosságnak még sokáig megvolt az a képessége, hogy a természet nagy könyvében olvasson, amikor a görögök az intellektualitást már egy magasabb fokra fejlesztették. A görögöknek azt kellett előkészíteniük, amit ma nekünk oly nagymértékben kell kialakítanunk. Görögországban még nem lehetett volna egy olyan könyvet megírni, mint ..A szellemtudomány körvonalai”, de más módot kínáltak azok számára, akik bemerészkedtek a szellemi világ labirintusába, egy fonalat, amivel kitalálhattak annak zűrzavarából. Erre utal Theseus legendája, aki Ariadné fonalával hatol be a labirintusba. Korunkban ez az Ariadné-fonal nem más, mint azoknak a fogalmaknak a képe, amelyeket az érzékfeletti világokról ki kell alakítanunk. Ez az a szellemi tudás, amit a szellemtudomány nyújt, és amivel biztonsággal bemehetünk a szellemi világ, a makrokozmosz labirintusába. Annak tehát, amit ma a szellemtudomány ad, és ami mindenekelőtt az értelemhez szól, Ariadné fonalának kell lennie. Ez minden olyan zűrzavarból kivezet bennünket, amelybe belekerülünk, amikor előkészületlenül lépünk be a makrokozmosz szellemi világába.

Láthatjuk tehát, hogy ha az ember ténylegesen meg akarja találni a szellemet a külvilágban, akkor olyan területen kell áthaladnia, amelyen a normális életben ön- tudatlanul halad át, tudatosan kell áthaladnia azon az áramlaton, amely egyébként megfosztja tudatától. Az embernek engednie kell, hogy vagy az olyan érzések hassanak rá, amelyeket a természet változásai gyújtanak fel benne, vagy azok a fogalmak és eszmék, amelyeket az előbb jellemeztünk. Ha az ember így fejlődik, akkor fokozatosan eljut ahhoz a képességhez, hogy rémület nélkül lépjen az elé a szellemi hatalom elé, amely egyébként rémülettel és borzalommal töltené el. Ez a küszöb nagy őre, aki a szellemi világ előtt áll, és a mindennapi tudat számára nem érzékelhető. Csak az tudja érzékelni, aki a már említett módon előkészül erre. Aki tehát így előkészül, az beléphet a nagy szellemi világba, a szellemi makrokozmoszba, és nem rémül meg attól a zűrzavartól, amellyel egyébként találkozna, elhalad a küszöb nagy őre mellett, aki azt is megmutatja nekünk, mennyire jelentéktelenek vagyunk még, és hogy új szerveket kell kifejlesztenünk, ha fel akarunk nőni a nagyvilághoz, a szellemi makrokozmoszhoz. Ha az ember készületlenül jutna a küszöb nagy őre elé. bátortalanul és csüggedten állna előtte.

Megmutattuk, hogy az ember úgyszólván két határ közé van bezárva. Az előző előadásban már felhívtuk rá a figyelmet, ma pontosabban leírtuk, mennyire be van zárva a ember e két kapu közé. Az egyik előtt a küszöb kis őre áll, a másik előtt a küszöb nagy őre. Az egyik kapu az ember belső világába vezet, a mikrokozmosz szellemébe, a másik a makrokozmosz szellemébe. Azzal is tisztában kell azonban lennünk, hogy ebből a makrokozmoszból származnak azok az erők, amelyek felépítenek bennünket. Honnan ered fizikai és étertestünk anyaga? Mindaz, ami fizikai testünket és étertestünket felépíti, az összes erő, ami egybeáramlik, hogy felépítse azt, ami ilyen bölcsességgel telten áll előttünk, a nagyvilágban valóságosan elénk tárul. Amikor elhaladunk a küszöb nagy őre mellett, nem csak a makrokozmosz ismeretét szerezzük meg. Az ismereteket megszerezhetjük, de ezzel még nem lépünk be a hatások és erők világába. Mert ismeretekből nem lehet fizikai testünket felépíteni, erőkből kell, hogy felépüljenek. Amikor tehát elhaladunk a küszöb nagy őre mellett, emellett a csodálatos, titokzatos szellemi lény mellett, ismeretlen hatások és erők világába jutunk. Erről a világról el kell mondanunk, hogy az ember semmit sem tud róla, mert az érzéki világ fátyla borul rá. De ezek az erők belénk áramlanak, ezekből áll össze fizikai és étertestünk.

Ezt az egész összjátékot, ezt a kölcsönhatást a nagyvilág és a kisvilág között, a között, ami belül van, és ami kívül van az érzéki világ fátylával beborítva, ezt tartalmazza a zavart keltő labirintus. Itt egy eleven létbe lépünk be. Ez az eleven lét az, amit ábrázolni akarunk, és holnap azzal fogjuk kezdeni, hogy mindenekelőtt pillantást vetünk abba, amit az ember bár nem tud érzékelni, de hatásai mégis megmutatkoznak, ahogy az ember az együk vagy a másik kapun áthalad, elhaladva a küszöb kis őre és nagy őre mellett.

– Bécs, 1910. március 24.

[A misztikus útja saját belső világába. Hogyan tudja kiismerni magát az asztráltestbe való tudatos lemerüléskor? Akarat, érzés és gondolkodás, az emberi lélek alaperői, és kapcsolatuk a világ-gondolkodás, világ-érzés és világ-akarat makrokozmikus erőivel. A szellemtudomány feladata, hogy tudatosítsa a világ-erőkhöz kapcsolódó viszony jövőbeni megváltozását. Hála és felelősségérzet a makrokozmosszal szemben. A ,,misztikus fogadalom”. Saját mulasztási bűneink tükörképszerű átélése.]

A tegnapi előadás végén utaltunk a két határra, amelyek közé normális tudatunkkal be vagyunk zárva, és ma azzal kezdjük, hogy bizonyos módon kitekintünk azokra a területekre, amelyek e határokon túl fekszenek. Ezeket akkor találjuk meg, ha a már érintett, és később még tovább kifejtendő lelki fejlődéssel átlépünk az egyik vagy a másik kapun, és elhaladunk az előtt, akit a küszöb kis, illetve nagy őrének neveztünk.

Először is kíséreljük meg annak tisztázását, hogy milyen élményekhez jut az ember, ha a küszöb kis őre mellett elhaladva, tudatosan száll le saját benső világába. Tudjuk, hogy ez a leszállás a mindennapi életben felébredéskor naponta megismétlődik, és már hangsúlyoztuk, hogy a felébredés pillanatában lehetetlen meglátnunk saját bensőnket, ahová lejutunk. Ha ezt meg akarjuk érteni, állítsuk pontosan a lelkünk elé, amit a nyilvános előadásokban már röviden érintettünk, most azonban részletesen meg akarunk beszélni. Ez olyasvalami, ami szorosan összefügg az emberi fejlődéssel.

Tudjuk, hogy az ember élete folyamán fokról-fokra fejlődik. Már a születés és a halál közötti életében is olyan fejlődésen megy át, amelynek során a kisebb erőkkel rendelkező kezdeti állapotokból eljut a képességek, tehetségek és erők további kibontakoztatásához. Tulajdonképpen hogyan történik ez a fejlődés a mindennapi életben? Úgy megy végbe, hogy az elalvás és felébredés jelentős szerepet játszik benne. Ha tekintetbe vesszük, hogy az ember ifjúkorában a tanulás mennyi élményét éli át naponta, és meggondoljuk, hogy ezek az élmények hogyan változnak képességekké és tudássá, akkor az alvó állapotra kell tekintenünk, mert egyedül ez teszi lehetővé, hogy ezek az élmények az ember lélekben képességekké és erőkké váljanak. Esténként elalváskor beleviszünk lelkünkbe valamit a nappali életből, és amit magunkkal viszünk, ami élményeink eredménye, azt alakítjuk és formáljuk át alvás közben. Így válik képességekké és erőkké. Vegyünk egy szemléletes példát: mennyit kellett fiatal korunkban nap. mint nap kínlódnunk, hogy megtanuljunk írni. Számos élményt idézhetünk fel így, de ezek ma egyáltalán nem állnak lelkünk előtt, amikor tollat fogunk, hogy leírjuk gondolatainkat. Amit annak idején átéltünk, amikor egyik vagy másik betűt megformáltuk, az mintegy összegződött, és az írás képességévé vált. Ami így a napról-napra átélt élményeket az írás képességévé alakította, az lelkünk mélyén rejlik, de csak akkor hat a helyes módon, ha nem avatkozunk bele.

Ebből arra következtethetünk, hogy lelkünkben van valami, ami magasabb rendű, mint a tudatunk, mert ha saját erőnkből akarnánk átalakítani magunkat, abból gyönyörű dolog sülne ki. Magasabb erők működnek bennünk, mint tudatos létünkben. Ezek a magasabb erők alvó állapotunkban tevékenyek, amikor öntudatlanok vagyunk. A nap folyamán szerzett élményeink képességekké alakulnak, és a lélek egyre érettebb lesz. Egy magasabb lény dolgozik bennünk továbbfejlődésünkön, elalváskor átveszi a napi élményeket, átdolgozza őket, hogy életünk egy későbbi szakaszában, mint képességek álljanak rendelkezésünkre. Sokkal többet hozunk magunkkal az alvásból, mint amit tudatos élményeink révén belevittünk. Napközben, reggeltől estig, amikor a körülöttünk lejátszódó eseményekben részt veszünk, erőket használunk el. Este ezeknek az erőknek az elhasználódása miatt fáradtságot érzünk. Amit napközben elhasználunk, az az éjszaka folyamán, alvás közben felfrissül. Ezt érezzük reggel. Alvás közben más erőket kapunk, mint amilyeneket napközben felhasználtunk, az erők jelentős mennyiségét, amiket aztán napi életünk folyamán felhasználunk.

Így fejlődünk fokról-fokra, de tudjuk, hogy ennek a fejlődésnek van egy bizonyos határa. Reggelente felébredéskor ugyanazt a fizikai és étertestet találjuk, és ezeket alapjában véve igen kevéssé tudjuk saját erőinkből alakítani, magasabbra fejleszteni. Mindenki tudja, aki az életet ismeri, hogy bizonyos fokig magára a fizikai testre is hatni tudunk, és átalakíthatjuk. Ha megfigyelünk valakit, aki tíz évig olyan mélyebb megismerésnek szentelte magát, amelyek nemcsak külső teóriák maradtak, hanem belenyúltak lelki életébe, akkor tíz év múlva fogalmat alkothatunk magunknak belső átalakulásáról, ha mostani és korábbi arcvonásait összehasonlítjuk, és látjuk, hogyan vésődtek bele a megszerzett ismeretek. Láthatjuk, hogy ami a lélekben kifejlődött, az plasztikusan is dolgozott a külső testiségen. De látjuk azt is, hogy ez a külső fejlődés mégis csak szűk határok közé van zárva, mert reggelente lényegében ugyanazt a fizikai és étertestet találjuk, ugyanazokkal az adottságokkal, amelyeket születéskor hoztunk magunkkal. Ezeken az adottságokon keveset tudunk változtatni. Míg lelkünkön, értelmünkön szellemi és akaraterőnkön aránylag sokat fejleszthetünk, addig fizikai és étertesti adottságainkon alig tudunk változtatni valamit. Mégis, egész életünk folyamán a születés és a halál között belső erőknek kell tevékenykedniük, és folyton megújulniuk, hogy az élet folytatódjék. A halál pillanatában látjuk, mi lesz a fizikai testből, ha nem dolgozik folyton rajta az étertest. A halál pillanatától kezdve a fizikai test tulajdonképpeni fizikai és kémiai erői érvényesülnek, és felbontják, feloszlatják azt. Hogy az, ami a fizikai testtel a halál pillanatában megtörténik, ne jöhessen létre a születés és a halál között, ezt az étertest teszi lehetővé a maga erőivel. A születés és a halál közötti időben híven küzd a fizikai test feloszlása ellen. Fizikai testünk minden pillanatban szétesne, ha az étertest erői ezt nem akadályoznák meg. Az étertest még mélyebben fekvő erőktől kapja azt, amire ehhez szüksége van. az asztráltestből, az öröm és bánat, a jókedv és szenvedés hordozójától, úgy, hogy a külső testen mindig dolgozik és épít a megfelelő belső test. Ami külsőleg látható rajtunk, azt folyamatosan belső erők tartják fenn. Ha az ember felébredéskor tudatosan merülne bele éter- és asztráltestébe, látnia kellene, hogyan dolgozik az asztráltest az étertesten és az étertest a fizikai testen, de ettől az alámerüléstől tekintetét a külső események elterelik.

Ha azonban lelkét úgy fejleszti, hogy az étertestbe és fizikai testbe való leszállást, vagyis a felébredés pillanatát tudatosan át tudja élni, akkor megismerheti azt, ami alváskor teremtően működik és hat bensőjében. Emberi mivoltunk belső mozgató erőiről szerzünk tudomást, ha – és ezt a szót most a legjobb értelemben kell venni – misztikusan tudunk bensőnkbe lemerülni. Mit kell elérnünk – hogy hogyan érjük el, erről később szólunk -, ha tudatosan akarunk belső világunkba leszállni? Azt kell elérnünk, hogy felébredéskor a külső benyomások ne zavarjanak. Úgy kell előkészülnünk, hogy a felébredés pillanatában szemünk és fülünk benyomásai ne kerüljenek azonnal hozzánk. Lehetővé kell tennünk, hogy egy másik tudatállapotból – az alvás állapotából – úgy éljük bele magunkat a kozmikus létbe, hogy minden külső benyomást elcsendesítsünk. Ha ezt meg tudjuk tenni, akkor elhaladunk a küszöb kis őre mellett. Mindjárt beszélünk róla, hogy ő milyen. Most azt akarjuk szemügyre venni, mi történik, ha elhaladunk mellette, ha belépünk a kapun, amely saját bensőnkbe vezet bennünket. Olyasmivel ismerkedünk meg, amivel a misztikus, és amiről azelőtt fogalmunk sem volt. A teozófiai kézikönyvek külsődleges leírást adnak az asztráltestről, a fizikai testről és az étertestről. Ha ezeket belsőleg akarjuk nézni, csak megközelítő leírásokat kapunk. Utalnak arra, hogy miről van szó, de az igazi megismerés csak úgy lehetséges, ha türelmesen, hosszú időn át, a legkülönbözőbb oldalakról közeledünk a lét nagy igazságaihoz. Ma megkíséreljük, hogy az egyik ilyen oldalról közelítsük meg ezeket a titkokat.

Ha az ember nem kényszerül arra, hogy azt lássa, ami kívülről hal rá. akkor – mondjuk így – érzelmileg megismeri, hogy amit általában léleknek nevezünk, az mégis csak egészen más, mint a róla alkotott fogalmak. Felismeri, hogy az emberi lélek voltaképpen egészen kicsi, de valami egészen nagyhoz hasonlítható, és hogy az egyes képességek, amelyekkel rendelkezik, és amelyek segítségével fejlődhet, csekélyek ennek a nagynak a képességeihez mérten. Fizikai és étertestünkbe lemerülve felismerhetjük. hogy felébredéskor egyfajta realitásból érkezünk, hogy elalvástól felébredésig egy másik világban voltunk, amelyben olyan lények vannak, amelyek hasonlóak lelkünkhöz, csak sokkal nagyobb, sokkal hatalmasabb tulajdonságokkal és képességekkel rendelkeznek, mint saját lelkünk. Az emberi lélek ténylegesen kicsinek érzi magát felébredéskor, amikor a küszöb kis őre mellett elhalad. Azt mondhatja: valóban kicsi vagyok, mert ha most nem volna egyéb bennem, csak az, amit magamnak adni tudok, ha nem áradtam volna ki a nagy. a hatalmas világokba, amelyekben hasonló tulajdonságok vannak, mint bennem, csak végtelenül felfokozva, és ha ezekből nem áradt volna belém az, amire szükségem van. akkor most teljesen tanácstalan volnék. A lélek most megérti, hogy szüksége van arra, ami az éjszaka folyamán belé áramlott, és ami beleáramlott, az hasonló a benne lévő három alaperőhöz.

Melyek a léleknek ezek az alaperői? Először is az, amit akaratnak nevezünk. Minden, ami akaratszerű, ami arra indít bennünket, hogy ezt vagy azt akarjuk az életben. A lélek második alapereje az érzés. Ez hozza létre, hogy az egyik dolog vonzza lelkünket, a másik taszítja, hogy az egyék dolognál örömet érzünk, a másiknál fájdalmat. És a harmadik alaperő a gondolkodás, az a lehetőségünk, hogy képzeteket alkossunk az egyes dolgokról. Ezek az emberi lélek alaperői. Tudjuk azt is, hogy ezt a három alaperőt, amelyek a legértékesebbek számunkra, a születés és a halál között fejleszthetjük. Ha akaratunkat fejlesztjük, és egyre erőteljesebbé tesszük, akkor olyan emberekké válunk, akik aktívan tudnak hatni az életben. Ha érzéseinket fejlesztjük, akkor egyre nagyobb biztonsággal tudjuk megítélni, mi helyes és mi nem helyes a világban, a helyeset örömmel fogadjuk, a helytelent fájdalommal. És ha gondolkodásunkat fejlesztjük, akkor egyre inkább képesek leszünk a világ bölcsességgel teli megértésére. Születésünk és halálunk közötti életünk egész időszakában dolgozunk ezen a három lelki alaperőn.

Ha reggel olyan állapotban ébredünk fel, ahogyan leírtam, akkor észrevesszük, hogy mindaz, amit életünkben, mint akaratot, érzést és gondolkodást kifejlesztettünk, csekélység a szellemi világban szétterülő gondolkodás, érzés és akarat erejéhez képest. És belátjuk, hogy szükségünk van arra, amit éjjel vettünk fel lelkünkbe, mert nem jutnánk messzire, ha csak az a gondolkodás, érzés és akarat lenne bennünk, amit nappali életünk folyamán tudtunk kifejleszteni magunkban. A szellemi világ adományaként kell a világ-gondolkodás, világ-érzés és világ-akarat erőiből belénk áramlania annak, ami most bensőnkbe alámerül. Ha tudatára ébredünk annak, hogy felvettük lelkünkbe a világ-akaratot, világ-érzést és világgondolkodást, akkor észrevesszük, hogy ezt a három alaperőt nem magunk sajátítottuk el az élet folyamán, hanem közreműködésünk nélkül áramlott belénk az elalvás és a felébredés között.

Amikor lelkünkkel, amely mintegy teleszívta magát ezekkel a tulajdonságokkal, lemerülünk saját testiségünkbe, észrevesszük, hogy ezek az alaperők átalakulnak, más arculatot öltenek. Az az erő, amit gyenge képmásában akaraterőként ismertünk meg lelkünkben, de végtelenül nagyobb mértékben hoztunk magunkkal a kozmikus akaratból, az a beáramláskor átalakul, és lehetővé teszi, hogy mozgásra képes lények legyünk, bensőnkből olyan képességre tegyünk szert, hogy tagjainkat mozgatni tudjuk. Ez a lehetőség, ez a képesség belénk áramlik, és külsőleg is megnyilvánul, amikor az ember napi munkáját végzi. Amit a belénk áramlott kozmikus akaratból merítünk, az végtagjaink mozgásában válik láthatóvá, megjelenik egész mozgásunkban. Bennünket kitöltő, belső erővé válik. Láthatjuk most, hogy ez a bennünket átható erő, amit lelki jellegűnek érzünk, ténylegesen a világ-akaratból származik. Most világossá válik számunkra. hogy az akarat áthatja a világot, áthat bennünket, és hogy csak ezáltal vagyunk mozgékonyak. Olyan emberekké válunk, akik önálló tevékenységre képesek a világ-akarat révén, amely alvó állapotunkban lelkünkbe áramlott. Ezt a reggel belénk áradó világ-akaratot használjuk el napközben. A mindennapi életben nem érezzük ezt a beáramlást, de ha elhaladunk a küszöb őre mellett, akkor megérezzük, hogy tovább hat bennünk a makrokozmosz akarata, úgy érezzük, hogy összeforrtunk a világakarattal. Ez egy végtelenül jelentőségteljes érzés: érezzük, hogy összekapcsolódtunk, összefonódtunk az általános világ-akarattal.

Amit viszont a mindennapi életben az érzés erejének ismerünk, azt a kozmikus érzés mintegy végtelen tárházából vontuk ki, és most belénk áramlik. Ez úgy alakul át, hogy annak számára, aki idáig fejlesztette magát, belsőleg láthatóvá válik, mintha ez a kozmikus érzés olyasmivel hatotta volna át, amit – ha valamivel össze akarjuk hasonlítani az életben – csak a fényhez hasonlíthatunk. Amikor arra tekintünk, ami így belénk áramlik a kozmikus érzés alvásban felvett hatásaként, az olyan, mintha belsőleg átvilágítana bennünket. A beáramló kozmikus érzés fénnyé válik bennünk, belső fénnyé. Külsőleg ez nem látható, de ha a látóvá vált ember elhalad a küszöb őre mellett, látja, hogy az a fény, amelyre a belső átéléshez szüksége van, nem más, mint annak eredménye, amit éjszaka a kozmikus érzésből magába szívott. Láthatjuk ebből, hogy ha az ember átadja magát belső világának, lelkében valami egészen újat tapasztal. Tapasztalja, hogy mi árad bele a makrokozmoszból, és mivé válik ez saját belső világában. Amikor a külső világmindenség lényeinek ereje és képességei belénk áradnak, lényegében az asztráltest áll előttünk a maga valóságában.

A gondolkodás ereje rendezőként, szabályozóként hat bennünk, a belénk áramló mozgási erő és a belső fény között. E kettő között egyfajta egyensúlynak kell kialakulnia, hogy ne jöhessen létre a nem megfelelő kapcsolat a belső érzés és a tevékenység indítéka között. Ha nem létesülne helyes viszony a belső fény és a tevékenység indítéka között, akkor az ember testisége belülről nem volna megfelelően ellátva. Ha az egyik vagy a másik túlsúlyba kerülne, az ember tönkre menne. Csak a helyes egyensúly révén tudja az ember úgy kifejteni erőit, hogy külső létét a megfelelő módon szolgálja.

Alvó állapotban tehát ez a három erő dolgozik az emberen, és úgy működik bennünk, hogy a külső embert át- tüzesíti, hogy végre tudja hajtani, amit kell. Ezt szem előtt tartva elmondhatjuk: lelkünk valóban kicsi ahhoz képest, ami a nagyvilágban van, ahová alvó állapotban kiterjedünk, de lelkünk mégis hasonló hozzá. Ahogy lelkünkben egyre magasabb fokra fejlesztjük a gondolkodást, érzést és akaratot, ugyanígy kint a láthatatlan érzékfeletti világban szétárad a kozmikus érzés, gondolkodás és akarat.

És még egy másféle tapasztalatot is átél az ember, ami közvetlen élményként jelenik meg. Ha a lélek ma még kicsi is a nagy világlélekhez képest, mégis útban van afelé, hogy hozzá hasonlóvá váljék. Gondolkodási, akarati és érzésbeli képességei még csekélyek, de azon az úton jár. hogy olyanná váljék, mint a kozmikus gondolkodás, kozmikus érzés és kozmikus akarat. Ez az első dolog, amit átélünk. A másik az, hogy egészen pontosan tudjuk, hogy ami itt, mint hatalmas makrokozmosz jelenik meg, mint világ-érzés, világ-gondolkodás és világ-akarat, az valamikor olyan volt, mint a mi lelkünk, az a kis kezdetekből fejlődött ilyen hatalmassá.

Ennek a két érzésnek a gyümölcse beérik a misztikus lelkében és ez abban áll, hogy így szólhat: mi lett volna, ha azok a lények, akik megteremtették azt, ami ma kitárul a világban, és oly sokat ad nekünk, semmit sem tettek volna, hogy tovább fejlődjenek? A végtelen távoli múltban ők is olyan gyengék voltak a gondolkodásban, érzésben és akaratban, mint mi. Valamikor olyan gyengék voltak, mint a mi lelkünk, és ma olyan erősek, hogy nincsenek ráutalva arra, hogy kapjanak, hanem csak adnak. Mi lett volna belőlünk, ha nem fejlődtek volna tovább? Semmi sem lett volna belőlünk! Nem lehetnénk most itt! Ez az az eleven érzés, ami áthatja lelkünket, a végtelen hála érzése. Ha létünk értékét fel tudjuk becsülni, akkor a végtelen hála érzése áraszt el bennünket. Ez a hálaérzés realitás minden igazi misztikus számára, és a legcsekélyebb mértékben sem lehet összehasonlítani a mindennapi életben megnyilvánuló hálaérzéssel. Ennek az érzésnek, ami átlelkesíti belső világunkat, létre kell jönnie, mert a misztikus legfontosabb élményeihez tartozik. Amit a külső világ ma misztikának nevez, az általában nem más, mint frázisok tömege. Az igazi misztikus ismeri ezt a hálaérzést, és amikor feltekint a nagyvilágra, ezt mondja: hol lennél, ha ezek a lények nem jártak volna előtted, és nem tettek volna meg mindent, hogy olyan magasra emelkedjenek, hogy minden éjjel megadhassák neked azt, amire szükséged van, és ezt beleárasszák testiségedbe? Aki szívének legmélyebb rejtekében nem érzi ezt a hálát a makrokozmosz iránt, az nem igazi misztikus.

Egy másik érzés is társul ehhez, amit a következő szavakkal lehetne jellemezni: ha ma csak a kezdeteknél állunk, mint ahogy valamikor ezek a lények is a kezdeteknél álltak, nem kell-e dolgoznunk magunkon, hogy a világlétben célunkat elérjük, nem kell-e mindent megtennünk, hogy kijussunk a magunk csekély gondolkodásából, érzéséből és akaratából, hogy egyszer ne csak arra kényszerüljünk, hogy kapjunk, hanem hogy adhassunk is? Hogy mi is hasonlóképpen átadhassunk, kiáraszthassunk, mint ahogyan belénk is erő áramlik, amikor a makrokozmosznak átadjuk magunkat? Ez az érzés bizonyos kötelezettséggé alakul át, óriási kötelezettséggé, hogy lelkünket fejlesszük. És akkor, mint igazi misztikusok azt mondhatjuk: elmulasztod a kötelességedet, ha nem teszel meg mindent, hogy lelked erőit, amelyek ma még csak csekély mértékben vannak meg, olyan magasra fejleszd, mint az az eszménykép, amit a makrokozmoszban látsz, és amiből erőidet meríted. Ha nem fejlődsz, ha ellenállást fejtesz ki, akkor ahhoz járulsz hozzá, hogy más lények se tudjanak majd fejlődni, úgy, ahogy te fejlődtél. Akkor a világ teremtése, újjáalakítása és fejlődése helyett annak elpusztításához járulsz hozzá. Ez a másik érzés, ami a misztikusnál kialakul, és látjuk, hogy amit az ember a lelkében átél, a vágyak, ösztönök és szenvedélyek összessége, csodálatos módon átalakul. Amit hálaérzésként ismerünk, az a makrakozmosz iránti végtelen hálaérzéssé alakul, és amit az életben kötelességnek érzünk, az mérhetetlen elkötelezettséggé, hogy tudatosan fejlesszük magunkat.

Ez a két érzés áramlik át lelkünkön, amikor elhaladunk a küszöb őre mellett, és ez teszi lehetővé, az emberi asztráltest valóságos megismerését. Ha ezek az érzések így élnek az emberben, és az ember mindinkább átadja magát a makrokozmosszal szembeni hála érzésének, és a világlétesüléssel szembeni kötelességérzetnek, és ezek átáramlanak a lelkén, akkor látó szeme megnyílik. Ekkor szeme előtt áll saját asztrálteste, az a burok, ami közvetlenül körülveszi, és amit mindennapi tudata folytán nem lát, de érzékelhet, ha van türelme, hogy ezt az érzést hosszasan hatni engedje lelkére. Akkor asztráltestünk igazi alakja áll előttünk, az a test, amely a makrokozmoszból született. Mindazonáltal, ha ezt az asztráltestet látjuk, és elegendő erővel rendelkezünk, hogy valóságnak tartsuk azt, hogy minden érzékelhető mögött a szellem áll, akkor elhaladunk a küszöb őre mellett. Az árnyoldalát is meg kell látnunk annak, amit az előbb a fény oldaláról írtam le.

Láttuk, hogy a kozmikus akarat, mint tevékenységi erő, a kozmikus érzés, mint fény, és a kozmikus gondolkodás, mint rendező erő áramlik belénk. Ezekre az elemekre szükségünk van, nélkülük nem tudnánk élni. nem lehetnénk itt, mint emberek, ha nem hatnának át bennünket. Hasonlítsuk össze azt, ami bennünk dolgozik, azzal, ami már a sajátunk. Itt világosan szembetűnik, hogy mit dolgozott a lélek eddig a gondolkodási, érzésbeli és akarati erőn. Világosan megláthatjuk, mennyit mulasztottunk, hogy elsajátítsuk az akarati erőt, a gondolkodási intelligenciát és a megfelelő érzéseket. Megmutatkozik, hogy mindaz, amit az intelligencia elsajátítása érdekében tettünk, azzal hasonlítható össze, ami a kozmikus érzés fényeként jár át bennünket, és amit az intelligencia fejlesztésében elmulasztottunk, az bilincsként fogva tart. Annyival kevesebb kozmikus fény áramlik belénk a kozmikus érzésből, amennyit mulasztottunk, hogy intelligenciánkon. saját gondolkodási erőinken dolgozzunk. Ha előre akarunk haladni a világlétben, gondolkodásunknak helyes viszonyban kell állnia azzal, amit a kozmikus érzésből felveszünk.

Puszta kombinálással könnyen azt gondolhatnánk, hogy amit az emberi intelligencia megszerez magának, az abból szűrődik le, ami a kozmikus gondolkodásból áramlik. Ez csak külsőséges kombinálás, puszta teória lenne, és nem felelne meg a valóságnak. A valóságban az emberi gondolkodás a kozmikus érzésből szűrődik le. Az emberek gyakran esnek abba a hibába, hogy az adott jelzésekből téves következtetéseket vonnak le, például a hasonlót a hasonlóval kombinálják össze. A dolgok azonban nem olyanok, amilyeneknek a kombináló gondolkodás véli őket. A kozmikus érzés tehát, ahogy azt az alvás alatt magunkba szívjuk, az emberi intelligenciában összegződik. Minél több intelligenciával rendelkezünk, annál többet kaptunk belső fényként a kozmikus érzésből. Ugyanakkor látjuk azt is, hogy a kozmikus érzés fényébe ellenálló sötétség, homály áramlik, ha gondolkodásunk, intelligenciánk fejlesztésében elhanyagolunk valamit. Minden hanyag vétség, amit az ember itt elkövet, minden kényelmesség, ami a gondolkodási erők kialakítását elmulasztja, megbosszulja magát azáltal, hogy az ember saját belső fényébe behúz valamit, ami ezt a belső fényt homállyal, sötétséggel tölti el. Így működik a szellem belső világunkon.

Nos. valaki azt mondhatná: rendkívül kényelmetlen, ha arra kell gondolnom, hogy van egy ilyen különleges szellemi áramlat, egy szellemtudományos áramlat, amely az embert ilyen dolgokra figyelmezteti. Nem éltek az emberek a világon eddig is egészen boldogan e két határ közé zárva, egészen jól abban az arasznyi létben, amely a kis és nagy őr között terül el? A szellemi hatalmak, akikről eddig fogalmunk sem volt, gondoskodtak boldogulásunkról, nem mehetne ez így tovább? Ha a mai ember ezt nem is mondja ki, de így gondolkodik: mit zaklat bennünket ez a világ-áramlat! Azt akarjuk, hogy az élet továbbra is úgy folyjon, ahogy eddig. Az embert félrevezetne, ha észrevenné, hogy a fény és a sötétség keveredik benne. A szellemi hatalmak eddig gondoskodtak arról, hogy ne történjen rendellenesség, ha most erről valamit megtapasztalnánk, elrontanánk az egészet. Inkább hagyjuk! Lehet valakinek ilyen hangulata, és az emberek inkább azt mondják: enni és inni akarunk, ki akarjuk fejleszteni a külső világban szükséges erőket, de ezen túl nem akarunk menni, erről gondoskodjanak az istenek, ahogy eddig is tették.

Ez alapjában véve nem volna oktalan ellenvetés, mert eddig ténylegesen úgy volt, hogy az emberek a jelenlegi fejlődési fokig elegendő erőt meríthettek az alvásból. A lélek felszívhatta a makrokozmosz erőit, amelyeket a szellemi hatalmak felhalmoztak. Eddig ez így volt. De ezen a területen nem szabad, hogy az absztrakcióknál maradjunk, a valósághoz kell tartanunk magunkat. És a valóság az, hogy életünk alapfeltételei korszakról-korszakra változnak. Azok a kozmikus hatalmak, akiknek minden éjszaka átadjuk magunkat, kezdettől fogva számítottak arra az emberi lényre, akit kifejlesztettek, számoltak azzal, hogy az emberekből is fény áramlik fölfelé. Fénytartalékuk nem kimeríthetetlen, hanem lassanként csökken, fokozatosan egyre kevesebb erőt kapnánk, ha az emberi létből a gondolkodáson, érzésen és akaraton végzett munka eredményeképpen nem áradna a magasabb világokba új erő. új fény az általános kozmikus érzés és kozmikus fény számára. Korunkban az emberiségnek tudatosítania kell magában, hogy nem szabad csupán arra bíznia magát, ami fentről áramlik felénk, hanem együtt kell dolgoznunk a szellemi lényekkel a világ létesülésén.

A szellemtudomány semmiképpen sem valami közönséges eszményt tűz maga elé. Nem úgy munkálkodik, mint más szellemi áramlatok és világnézetek, amelyek ilyen vagy olyan eszményért lelkesednek, és nem tesznek mást, minthogy erről prédikáljanak az embereknek. Akik valódi világmisszióból hirdetnek szellemtudományt, azokat nem ilyen impulzus vezeti, hanem az a felismerés, hogy a makrokozmoszban lévő bizonyos erők kimerülőben vannak, és olyan jövőnek nézünk elébe, amelyben túl kevés erő áramlana le, és ezek elfogynának, ha mi magunk nem működnénk közre. Ebben a korban élünk. Ezért kell a szellemtudománynak megjelennie a világban. Nem valamiféle önkényes impulzusból jön létre, hanem korunk szükségletéből, hogy az embereket rávezesse arra, hogy maguk pótolják a kimerülőben lévő leáramló erőket. Ebből a felismerésből meríti a szellemtudomány az impulzusát. és ha ezek a tények nem állnának fenn, nem tevékenykedne, hanem nyugodtan magára hagyná az emberi fejlődést. Előre látja azonban, hogy ha a következő évszázadokban nem akad elég olyan ember, aki szellemileg fejleszti magát, akkor az emberek egyre kevesebb erőt kapnának a szellemi világból, és ennek következtében szellemi elszegényedés jönne létre, és az emberi lét elsorvadna. Az emberek gyengévé válnának mindazzal szemben, amit a világban meg kell tenniük. Az emberi élet elsorvadna, mint egy elkérgesedő fa, amely nem kap elég éltető nedvet. Eddig az emberi nem kívülről kapta az erőket. Akik csak a külső világot nézik, gondolkodás nélkül élnek, és azt hiszik, hogy csak a külső érzéki világ létezik, azok semmit sem tudnak azokról a változásokról, amelyek az érzéki világban lejátszódnak. Ezekhez a fontos változásokhoz tartozik az is, hogy a szellemi erők elapadnak, és hogy az embereknek maguknak kell ezeket az erőket létrehozniuk. Ha az emberiség fejlődése a felületes emberekre lenne bízva, akik csak a külső fizikai világhoz tartják magukat, akkor az egész emberiség elsivárosodna, kiszáradna.

Itt elértük a legmélyebb pontot, ezért a szellemtudományt közölni kell az emberekkel, hogy eldönthessék, együtt akarnak működni ebben a munkában vagy nem. Az emberiségnek erről a fordulópontjáról a következő előadásokban még szó lesz. Most vessük szellemi tekintetünket arra, amit az előbb érintettünk, azokra a mulasztási bűnökre, amelyek lelkünkben akadályozzák, a felülről jövő erőket. A gondolkodás minden mulasztási bűne sötétségként fúrja bele magát a fénybe. Az érzelmekkel kapcsolatos bűnök a mozgási erőkbe furakodnak be, míg az akarati bűnök gátolják a kozmikus gondolkodás rendező tevékenységét. Elevenen áll előttünk, amit lelkünk az eddigi fejlődés folyamán elmulasztott, és ami hatalmas akadályként tornyosul a további haladás útjában. Amit a magas hatalmak adnak nekünk, és ami így bennünk dolgozik, ami erőt fejleszt a világ-akaratból, fényt a világ-érzésből, rendet és harmóniát a világgondolkodásból. azt akadályozza tehetetlenségünk, hogy csak olyan mértékig fejlesztettük magunkat, ahol most tartunk. Itt valódi önismeretre teszünk szert. Mint fénylő kép előtt a sötétség, a sötét árnyék, úgy jelenik meg az, amivé mulasztási bűneink miatt lettünk, amit ki kell javítanunk magunkon, azáltal, hogy lelki erőinket a helyes módon fejlesztjük. Amivé nem lettünk, az áll elénk, és nagyon világosan mutatkozik meg, háromfelé bocsátva szét sugarait. Megmutatkozik, milyen akadályt állítunk a világfejlődés elé azzal, amit elhanyagoltunk akaratunk, gondolkodásunk és érzésünk vonatkozásában. E három irányban sugárzik ki lényünk tökéletlensége. Mindegyik egészen határozott dolgot mond nekünk.

Az első az, ami bennünk saját akaratunkból hat gátlón a rajtunk átáramló kozmikus akaratra. Amit saját akaratunkon elhanyagoltunk, akadályként áll velünk szemben, és azt kell mondanunk: mindazzal, amit elmulasztottál, a Föld hanyatló erőihez vagy kötve, ez szilárdan odaköt ahhoz, ami pusztulásba viszi a Földet. Gondolkodásbeli mulasztási bűneinkről azt mondhatjuk: e bűneid miatt nem leszel képes akaratod és érzéseid között harmóniát létrehozni. És az érzésbeli mulasztási bűneinkről ezt mondhatjuk: a világ fejlődése túlhalad rajtad. Semmit sem tettél, amit a világ fejlődéséhez hozzájárulhatott volna, ezért a világiét visszaveszi tőled, amit adott neked, és úgy lép rajtad keresztül, mintha itt sem lennél.

Így elválasztva látjuk magunk előtt mindazokat az erőket, amelyek a Földhöz kötnek, és látjuk, amint a világfejlődés elhalad felettünk, mert munkánkkal nem vettünk részt benne. Aztán érezzük, hogy a bennünket a Földhöz kötő és a felettünk elhaladó erők széttépik valódi lényünket. Amit lelkünkben elmulasztottunk, az bomlasztó erővé válik. Ebben a pillanatban, amikor elhaladunk a küszöb kis őre mellett, érezzük, hogy mulasztási bűneink szétrombolják lelki létünket.

Ebben a szörnyű pillanatban csak az tehet képessé a fennmaradásra, ha megfogadjuk, hogy a jövőben semmit sem mulasztunk el. Eléggé világos támpontokat kaptunk, amelyek a kis őr előtt való elhaladáskor azt mondják nekünk: ezek az erők lehúznak téged, dolgoznod kell tehát akaratodon, gondolkodásodon és érzéseden. Még hálásak is lehetünk, ennek a borzalmas látványnak, amelyben itt részünk van, mert lehetővé teszi, hogy ezt a fogadalmat megtegyük. amit egyébként nem tennénk meg.

Ez hozzátartozik a misztikus átéléshez. Ha a hála- és kötelességérzetet szükségesnek mondtuk, akkor ehhez még a misztikus fogadalmat is hozzá kell tennünk. Alapjában véve mindenki fogadalmat tesz, amikor saját elégtelenségével szembesül. Megfogadja, hogy a jövőben annyit dolgozik saját lelkén, amennyit csak lehet, hogy kijavítsa mindazt, amit mulasztásai okoztak. Az élet ekkor egy új, sajátos tartalmat kap a fogadalom révén, olyan tartalmat, amely a tevékeny önismeretnek felel meg, hogy az ember nemcsak töpreng önmagán, hanem dolgozik is saját énjén. Ehhez az élményhez kétféleképpen juthatunk. Egyrészt azáltal, hogy kezdetleges módon mindazt átérezzük, amit most elmondtam. Amíg csak hála- és kötelességérzet van bennünk, az az érzésünk: valami még hiányzik neked, valami még köt téged a múlandó léthez, a világiét még áthaladhat feletted.

Amikor ezt érezzük, akkor még csak az asztráltestet éljük át. De ha a hála- és kötelességérzetet újra és újra átéljük, akkor ez egy meghatározott látvánnyá alakul át, egy belső élménnyé, ami azáltal jön létre, hogy sok belső erőt gyűjtünk össze misztikus gondolkodásunk, érzésünk és akaratunk útján. Ekkor asztrális élményünk az étertestben tükröződik, és az visszaveri. Most képmásunk valóságként áll előttünk, mintegy a háttérből kiemelkedve. A háttér megmutatja, hogy a külső világhatalmak, akikbe belemerültünk alvás alatt, fényt és erőt dolgoznak bele burkainkba, és ebből a háttérből kiemelkedik az, amit magunk vittünk véghez. Ahogy egyébként a külső világban az állatok, növények és ásványok állnak előttünk, úgy jelenik meg most saját énünk, reális alakban. Bensőnk láthatóvá válik a külvilágban. Azelőtt, amikor leszálltunk burkainkba, tekintetünk a külvilág felé fordult. Az érzéki világ külső benyomásai belénk áradtak, ezáltal nem láthattuk azt, amit most látnunk kell, amennyiben elhatározzuk. hogy mi is dolgozunk az emberiség előrehaladásán. Ahogy egyébként a külvilágot látjuk, ahhoz hasonlóan látjuk most saját belső világunkat. Mintegy fel van festve a háttérre. Mindaz, ami a Földhöz láncol bennünket, ami a múlandóhoz köt, most egy meghatározott képben jelenik meg, egy torz bika képében. Ezt a képet, amelynek asztrális jellege van, egy torz bika képéhez hasonlíthatjuk, amely lehúz bennünket. Ami egyébként összhangot teremt lelkünkben akaratunk és érzésünk között, az most a mulasztási bűnök tekintetében úgy mutatkozik meg, mint egy torz oroszlán képe. És ami gondolkodásbeli mulasztásaink miatt halad el felettünk, az torz sas képében jelenik meg. Ezt a három képet saját torz képmásunk szövi át, így jelenik meg az, amit magunkból létrehoztunk, és amit a jövőben ki kell javítanunk, hogy hozzáadjuk a világfejlődéshez azt. ami szükséges. Három állati torzkép és saját torzképünk. Amilyen viszonyban állnak ezek a képek egymással, ez jelzi annak mértékét, amennyit még magunkon dolgoznunk kell.

Gondolkodásunk, érzésünk és akaratunk így hasad szét három torzképpé, amikor elhaladunk a küszöb kis őre mellett. Így igazi önismeretre teszünk szert, mert képszerűen áll előttünk, hogy mivé lettünk. Ez olyan önismeret, amely egész eljövendő életünkben buzdítóan hat ránk. Visszaborzadhatunk tőle, de csak akkor, ha azt hisszük, hogy amit nem látunk, az nincs is. Vannak emberek, akik ezt hiszik. Hasonlóak azokhoz, akik egy lehulló tetőcserép láttán behunyják szemüket, ahelyett, hogy félreállnának. Azáltal, hogy az ember nem látja, a dolog nem változik meg. Az emberek nem akarják belátni, hogy ha nem veszik észre, hogy pusztítanak, éppen ezáltal válnak pusztítókká. Itt az egyetlen segítség az önismeret. Eddig a világerők elegendők voltak arra, hogy az emberképnek ezt a külső torzulását megakadályozzák. A jövőben ezek az erők már nem elégségesek. Nekünk kell magunkon dolgoznunk. Mi vagyunk a küszöb őre. A küszöb kis őreként mi jelenünk meg ebben a torzképben. Mi akadályozzuk meg, hogy leszállhassunk önmagunkba. Egyedül és kizárólag ez az ismeret teszi lehetővé, hogy a jövőben, amikor már nem fog leáradni fentről a szükséges erő, az emberiség ne bénuljon le, erői ne legyenek egyre gyengébbek, vagyis hogy földi misszióját be tudja tölteni.

Ezzel átjutottunk azon a régión, amelyet érzőtestünk régiójának nevezhetünk: ebbe merülünk felébredéskor. A mindennapi életben azonban nem vagyunk ennek tudatában, mert tudatunkat elterelik a felénk nyomuló külső benyomások. Most azonban láttuk, mit élhetünk át önmagunkban, ha nem hagyjuk, hogy felébredéskor a külső benyomások hassanak ránk. Emberi lényünk egy részét, asztráltestünk egy részét, az érzőtestet jellemeztük belülről, mégpedig úgy, hogy képzetet alkothatunk arról, hogy milyenek vagyunk. Ahhoz a határhoz jutottunk el, ahol az érzőlélek az étertesthez ütközik. Itt tükörképként jelenik meg valami. Ez torz alakként mutatkozik meg, de nincs szükségünk többre, minthogy tudjuk, milyenek vagyunk. Ha az ember tudni akarja, hogy milyen, akkor nincs értelme vitatkozni azon, hogy amit lát, az tükörkép-e, megtévesztés, vagy realitás. Aki látni akarja magát, annak célnak, reális értéke van (?!). Ha egy filozófus azt mondaná: amit te itt elmondasz nekünk a háromfejű állatról közepén az emberrel, arról tudjuk, hogy csak képzelődés – akkor azt felelnénk neki: ami az étertestben mutatkozik, csak tükörkép, ugyanabban az értelemben, mint az, amit a külső tükörben megjelenik, de ez az önismeretet szolgálja, és ebben áll a realitása. Amit egy filozófus felhozhatna annak valóságával szemben, amit a tisztánlátó tudat átél. azt a látó maga is tudja. A tévedés ott kezdődne, ha a látó azt hinné, hogy a tükörkép maga a valóság, ha nem tudná, hogy ez a kép saját belső világát mutatja, hanem azt hinné, hogy valóban egy négyfejű lény közeledik hozzá. Ha a látó azt hinné, hogy a kép ugyanúgy betölti a teret, mint valami fizikai lény, akkor ahhoz az emberhez hasonlítana, aki, miután meglátja saját orrát a tükörben, és az nem tetszik neki, elkezdi ütlegelni a tükörképet, mert azt hiszi, hogy valóság.

Ezt kell elsajátítani, ha az ember fel akarja küzdeni magát a magasabb világokba: a dolgokat úgy kell venni, amilyenek azok a valóságban. Ha a tükörképet az ember olyasvalaminek tekinti, ami kitölti a teret, és nem annak, ami az valójában, akkor illúziónak adja át magát. Az ember akkor nem hallucinál, ha tudja, hogy saját énje ilyen tükörképként jelenik meg számára. Ezért fontos, hogy mielőtt az ember hozzákezd ahhoz, hogy a szellemi világba benyomuljon, megszerezze azt a képességet, hogy a dolgokat a maguk értékének megfelelően ismerje fel és értse meg. Nem szabad, hogy valaki látóvá váljon, ha fizikai realitást tulajdonít valaminek, ami csupán tükörkép, ha a lélek tükörképét összetéveszti a szellemi lényekkel. Ezért nagyon fontos, hogy senki ne kezdjen igazi komoly szellemi iskolázásba, aki nem tud értelmesen gondolkodni, mert akkor nem tudja értékelni, hogy mit lát. és annak mi a jelentősége. Nem csupán a látás a lényeges, hanem az, hogy az ember megtanulja kiértékelni, hogy mit lát, és amit lát, azt meg tudja különböztetni.

Olyan lényekhez is eljutunk, akik valóban rajtunk kívül léteznek, de amit ma ismertettem – evvel tisztában kell lennünk -, azok saját bensőnk élményei, amelyek tükörképekként jelennek meg, azaz, saját érdeklődésünk jelenik meg külvilágként. Az önmegismerés és misztikus elmélyülés útja reális élményekhez vezet, de ezek hallucinációkká válnak, ha a misztikus elmélyülést kereső ember azt képzeli, hogy a neki megjelenő alakzatok rajta kívül, a térben vannak, és nem veszi észre, hogy ezek belső világának tükörképei. Olyan lényekkel, amelyek valóban rajtunk kívül a térben vannak, csak akkor találkozik az ember, ha egészen étertestéig száll alá, azon az úton. amelyen a küszöb nagy őre mellett halad el. Erről holnap fogunk beszélni.

Ma tehát így annak az áramlatnak a felméréséig jutottunk el, amelyet a felébredés pillanatában élünk át. Azt akartuk ábrázolni, amit a misztikus tapasztalhat, amikor felébredéskor figyelmét elfordítja a külső érzéki világtól, és saját belső világába merül bele.

– Bécs, 1910. március 25.

[A beavatás útja az egyiptomi Ozirisz- és Ízisz-misztériumokban. A tanítvány élményei miközben az őt vezető Hermész-pap segítségével alámenti saját belső világába. Átélés fordított időrendi sorrendben. Ősök, öröklési jegyek, régebbi inkarnációk felkutatása. A vezető nélküli misztikus út veszélyei.]

Ma aránylag nehéz feladat előtt állunk. A tisztelt hallgatók azonban megértik a mai erősebb igényt, ha egyúttal hozzáteszem, hogy a legközelebbi napokban aztán ismét olyan területre érünk, ahol majd több talajt érzünk a lábunk alatt. De ha a szellemtudományban nem akarunk a puszta absztrakcióknál maradni, hanem a valóságba akarunk behatolni, akkor időnként olyan közléseket is el kell fogadnunk, amelyek a szellemi megismerés magasabb területeihez tartoznak. Még hozzáfűzhetem, hogy a mai fejtegetések nem következtetések, nem pusztán elméleti levezetések, hanem olyan tények, amikről mindig tudtak azok, akik mélyebben hatoltak a dolgokba. Tehát bizonyos emberek ismereteinek közléseiről van szó.

Láttuk tegnap, hogy az ember tájékozódhat asztráltestének belső világában, ha abba felébredéskor tudatosan merül bele, és fogalmat alkothattunk arról, hogy mit jelent a küszöb kis őre mellett elhaladni. Amit tegnap kifejtettünk, meglehetősen hipotetikus, mert az ember mindennapi élete folyamán alapjában véve a puszta felébredés révén sohasem hatolhat be tudatosan belső világába. Mindazonáltal elmondtuk, hogy az ember azáltal, amit misztikus elmélyülésnek nevez, előkészülhet a külső testi burkokba való alámerülésre. Hogy ez mit jelent, a következő előadások majd megmutatják, és fogunk még hallani arról, hogy miben áll ez az előkészület. Az átlagos tudat számára legfeljebb az következik be olykor, hogy az előző inkarnációiban rejlő körülmények folytán átéli a tudatos felébredés ilyen pillanatait. Ez néha előfordulhat. Ilyenkor az ember bizonyos szorongással ébred. Ez a szorongás onnan ered, hogy a belső ember az éjszaka folyamán kiterjedt a makrokozmoszban, szabadnak érezte magát, most pedig visszatér testének börtönébe. Ehhez még egy másik érzés is járulhat. Ezt inkább úgy lehetne jellemezni, hogy ha ilyen abnormális állapot létrejön, akkor az ember a felébredés pillanatában jobban érzi magát, mint a nap folyamán. Úgy érzi, hogy van valami benne, amit jobb embernek lehetne nevezni. Ez abból adódik, hogy felébredéskor van egy utólagos érzése arról, hogy beleáramlott valami abból a világból, amely az érzéki világnál magasabb rendű. Ezek olyan érzések, amelyek előfordulhatnak az átlagos tudatú embernél, és megerősíthetik a tegnap elmondottakat. De teljes mértékben mégis csak az igazi misztikusnál fordulnak elő.

Arról van szó azonban, hogy tovább lehet-e még menni? Mert amit a tegnap ábrázolt módon átélünk, az a külső ember szellemi részének belső oldala, annak belső oldala, amit asztráltestnek nevezünk. Felmerül a kérdés, lehet-e még beljebb menni, a kevésbé szellemi részekhez, az emberi természet olyan részeihez, amelyeket a mindennapi életben kevésbé szelleminek mondunk. Alapjaikat tekintve azonban mégis szellemiek, mert mindennek, ami a külső világban elénk kerül, mélyebb szellemi háttere van. Kérdés, hogy még mélyebbre szállhatunk-e, egészen a fizikai testig, és hogy az elsősorban szellemi asztráltest és a fizikai test között, van-e még valami más is? A antropozófiai könyvek ezt éter- vagy élettestnek nevezik, úgy, hogy ha alászállnánk, miután megismerkedtünk asztráltestünkkel, az étertesttel és esetleg fizikai testünk valamilyen nyomával találkoznánk, amit egyébként csak kívülről látunk. Belülről csak egy ilyen tudatos alászállás révén tudnánk megismerni.

Általában azonban nem helyes, nem veszélytelen a misztikus elmélyülésben tovább menni, mint ahogy azt tegnap leírtuk. Ezt is csak nagyon óvatosan lehet megtenni, és szükséges hozzá annak ismerete, amit a „Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez?” és „A szellemtudomány körvonalai” c. könyveimben leírtam. Erről a következő előadásokban még lesz szó. Eddig tehát az ember még segíthet magán. De tovább menni ezen az úton belső világunkba nem veszélytelen, és oly módon, ahogy az ember ma szerzi meg ismereteit, nem is lehet. Ezért látni fogjuk, hogy ma egy másik megismerési utat kell választani. Mai kultúránkban nem szabad olyan úton járni, amelyen az ember mélyebben száll le belső világába, anélkül, hogy ne fordítana gondot másra is. Mai szellemi életünk olyan, hogy az ember csak bizonyos fokig veti alá magát szívesen, a legnagyobb szabadságban akarja a megismerési utat végigjárni. Látni fogjuk, hogy olyan út is létezik a szellemi világba, ami a mai embernek ezt a sajátosságát teljes mértékben számításba veszi. Meg fogunk ismerkedni ezzel az úttal, az úgynevezett rózsakeresztes megismerési úttal, amely ma igazán korszerűnek mondható. Ez az újabb idők megismerési útja, amely a régi misztériumokban, vagyis azokon a helyeken, ahol az ókorban az embert a mélyebb titkokba bevezették, még nem létezett. Ezek olyan misztériumok voltak, ahol az embert egyszerűen elvezették a küszöb kis őre mellett, bevezették saját belső világába, de voltak olyanok is, amelyekben kivezették a nagyvilágba, tehát egyfajta extázishoz vezették el. A régi időkben főleg ezen a két úton jártak.

Azt az utat, ahol saját belső világukba szálltak le, a legjobban és legintenzívebben azokon a beavató helyeken járták, amelyeket Egyiptomban Ozirisz- és Ízisz-misztériumoknak neveztek. Hogy megmutassuk, mit élhettek át az emberek egy ilyen belső világukba való alászállásnál, ma egy kicsit bele kell, hogy éljük magunkat annak a tanítványnak a tapasztalataiba, aki részt vett az Ízisz- és Ozirisz-misztériumokban. Ma és a következő előadásokban látni fogjuk, hogyan érhető el ez a beavatás, megismerkedünk ezekkel a misztériumokkal, de nem azon az úton, ahogy a régi egyiptomiak. A régi Egyiptomban olyasmire volt szükség, ami ellen a mai természet fellázadna. Arra volt ugyanis szükség, hogy a tanítvány a leszállás pillanatában – vagy még előbb – ne önállóan, saját megismerése útján keresse előrehaladását, hanem egy nagy beavatott tanítóra – a keleti filozófia megnevezése szerint egy gurura bízza rá magát. Enélkül az egyes ember részére túlságosan veszélyes lett volna az út. A tanítvány általában már a tegnap leírt misztikus elmélyülés lépéseit is a nagy beavatott, a guru vezetése mellett tette meg.

Mi célja volt tulajdonképpen a beavatott nagy tanító vezetésének? Az egyik korábbi előadásban hallottuk, hogy ha reggel lemerülünk testiségünkbe, három hatalom fogadja lelkünket, ezeket egy régi terminológia kifejezései szerint Vénusz-, Merkúr- és Hold-erőnek neveztük. Amit általában Vénusz-erőnek neveznek, azzal még egymaga is boldogul az ember, amikor belső világába száll le. Ha alázatra és önzetlenségre nevelte magát, akkor megbirkózhat a Vénusz-erővel. Belső mivoltának ismeretlen világába való leszállása előtt le kell győznie minden egoista ösztönt, az önszeretet ösztönét, és önzetlenségre kell nevelnie magát. Olyan lénnyé kell válnia, aki nemcsak embertársai iránt érez szeretetet és részvétet, hanem minden létező iránt. Akkor testiségébe való leszállása folyamán rábízhatja magát a Vénusz-erőre, de veszélyes volna, ha annak a hatalomnak engedné át magát, amelyet Merkúr-erőnek neveztünk. A régi egyiptomi beavatásnál itt a nagy tanító vezette, aki korábbi élményei alapján képes volt ezeket a Merkúr-erőket tudatosan kézben tartani. Egy Hermész- vagy Merkúr-pap vezette az embert saját belső világába. Ez mindenesetre szigorú alárendeltséggel járt mindabban, amit a tanító a tanítványtól követelt. Az alávetettség olyan fokát követelte meg, hogy a tanítványnak el kellett határoznia, hogy kikapcsolja saját énjét, önmaga nem akar semmit saját lelkének egyéni impulzusából, hanem szigorúan csak azt hajtja végre, amit a Hermész-pap rábízott. Ezt az alárendeltséget kellett az egyiptomi misztériumok tanítványának vállalnia, amit a mai ember elutasítana, és amire már nincs is szüksége. Sok éven át kellett követnie a tanítót, nemcsak a külső cselekvések vonatkozásában, hanem gondolkodásában és érzésvilágában is rá kellett bíznia magát, hogy veszélytelenül lemerülhessen saját belső világába. Most olyan dolgokat említettünk, amelyeket számos ember átélt nagy tanítójának keze alatt, és saját élményei alapján beszélt el. Mindezt így fejezhetnénk ki: az ember megismerkedett saját belső mivoltának mélyebb rétegével.

Tegnap áttekinthetően és konkrétan leírtuk, mit jelent belülről megismerni asztráltestünket. Most arról szeretnénk néhány dolgot elmondani, hogy vezetője mellett mit élt át az Ízisz- és Ozirisz-misztériumban a beavatandó tanítvány az emberi étertestről. Énjének kikapcsolása arra indította, hogy tanítója szellemi szemeivel lásson, az ő gondolataival gondolkodjon, önmagát tanítója szellemi szemeivel nézze, külső tárgy legyen önmaga számára. Ekkor különleges élményekhez vezették, olyan élményekhez, amelyeknél az volt az érzése, mintha élete visszafelé haladna az időben, mintha egész lénye – amelyet most a Hermész-pap szellemi szemeivel nézett – kiterjedne. Olyan érzése volt, mintha kiterjedne és beletágulna a mostani életét megelőző korba, mintha visszafelé haladna az időben. Fokozatosan az az érzése támadt, mintha sok-sok évet ment volna vissza, sokkal messzebbre a születése óta eltelt időnél. Míg ezt átélte, a beavatott tanító szemeivel látta önmagát, aztán távolabbra tekintett, a generációk sorára, azokra, akikről úgy érezte, hogy ősei voltak. Bizonyos ideig az volt az érzése, hogy őseinek során vándorol vissza, de nem úgy, mintha bennük élne, nem mintha azonos volna velük, hanem mintha felettük lebegne egy bizonyos pontig, egy ősrégi ősig. Aztán eltűnt ez a benyomás, és úgy érezte, mintha földi alakokat látna, akikkel földi léte valamilyen kapcsolatban áll.

A vezető megmagyarázta a beavatandónak, hogy miről volt szó, hogy tulajdonképpen mit látott. Ezt a következőképpen tehetjük érthetővé. Amikor az ember a születés útján az életbe lép, szellemi lényével – miután halála és újabb születése között áthaladt a szellemi világon -, nemcsak az előző életből fakadó sajátosságokat hozza magával, hanem azt is – ezt mindenki tudja, aki megfigyeli az életet -, amit öröklött tulajdonságoknak nevezünk. Beleszületünk egy családba, egy népbe, egy fajba. Magunkon hordjuk őseink örökségét. Ezt természetesen nem az utolsó megtestesülésből hoztuk, ezek nemzedékről-nemzedékre öröklődtek át. Arról van szó, hogy felismerjük: mi okozza, hogy az ember legbensőbb lényével éppen egy bizonyos családban, népben, fajban testesül meg? Mi okozza, hogy leszállásakor bizonyos örökletes ismertetőjeleket keres fel? Sohasem keresné fel ezeket, ha nem volna kapcsolatban velük. Ezekkel a tulajdonságokkal valójában már jóval születése előtt kapcsolatban volt. Ha egy bizonyos emberből kiindulva felmegyünk apjához, nagyapjához, dédapjához, és belsőleg valóban követjük őket, az öröklött jegyek igen nagyszámú nemzedéken át jelennek meg egy bizonyos generációig. Aztán elvesznek. Követhetünk tehát egy generációs sort, és azt fogjuk találni, hogy az örökletes jegyek átszármaznak. Végül felhígított állapotban találjuk őket, majd teljesen eltűnnek.

Ahogy az öröklési jegyek a generációkon keresztül fokról-fokra eltűnnek, láthatjuk azt is, hogy ami a fiúnál megvan, az leginkább hasonló az apához, kevésbé a nagyapához még kevésbé a dédapához, és így tovább. A beavató pap ténylegesen olyan messzire vezette vissza a tanítványt, addig az ősig, akiben még volt olyan sajátosság, amit az öröklődési erő eljuttatott hozzá. Ez azt mutatja, hogy az ember bizonyos kapcsolatban áll öröklött tulajdonságaival. Valójában az a helyzet, hogy szellemi kapcsolatban vagyunk azzal az őssel, akitől még örököltünk valamit, azzal a legősibb ősünkkel, akitől még valamilyen, ha mégoly csekély mértékű tulajdonság is átszármazott. Az ember bizonyos módon hosszan készül elő arra, amit végül öröklött jegyekként megkap. Nemcsak örökli ezeket, hanem bizonyos értelemben ő adja őseinek, ő oltja beléjük a szellemi világból. Az egész generáció-soron dolgozik, úgy, hogy végül az a fizikai test születhessen meg, amelyhez vonzódást érez. Bármilyen különösen hangzik is, mi magunk dolgozunk a szellemi világban őseink fizikai testén, hogy fokozatosan kialakuljanak azok a tulajdonságok, azok az öröklött jegyek, amelyeket születésünkkor magunkkal hozunk.

Ez mutatkozik meg, amikor az ember leszáll saját étertestébe. Kiderül számára, hogy annak az étertestnek, amit most magán visel, hosszú története van, hosszasan készült elő. Jóval születése előtt ő maga dolgozott a szellemi világban azon az étertesten, amelyet most visel. Akkor kezdett rajta dolgozni, amikor az a legrégibb őse a Földre került, akitől még örökölt valamit. Ezzel valóban átéljük étertestünk egy részét. Azzal, hogy felsoroljuk az ember részeit: fizikai test, étertest, asztráltest és én – csak utalunk bizonyos alapvető dolgokra. Arról, hogy belső világunk valójában mit tartalmaz, csak úgy tudunk meg valamit, ha megismerkedünk azoknak a közléseivel, akik leszálltak saját testi burkaikba.

Így tanuljuk meg, hogyan lehet azokba a birodalmakba belépni, amelyeken születésünk előtti létünkben vándoroltunk át. Mint a misztikusok, megismerkedünk születésünk előtti életünk egy szakaszával, évszázadokat ölelünk át. Mert évszázadok telnek el addig, míg az utolsó halál és a jelenlegi születés között elkezdtük étertestünk ősképét formálni. Mát ott került vérünkbe a sajátos jegyek első csírája, ami egyre határozottabb lett, míg az étertest eljutott odáig, hogy a születéssel felvehette ezeket a jegyeket. Ez az egyik része annak, amit átélünk. Amit öröklünk, az annak leképezése, amit jóval azelőtt, hogy jelenlegi inkarnációnkban megszülettünk, nekünk kellett a szellemi világban végrehajtani. Amit itt felépítünk, majd mintegy jelenlegi étertestünkbe belesűrítve, belepréselve hordunk, ami évszázadok során összegződött benne, azt „felső” embernek, égi vagy szellemi embernek nevezték. Ez a technikai kifejezés azt jelenti, hogy az ember étertestébe való leszállása révén ismerkedik meg „felső lényével”. Égi vagy szellemi embernek is nevezték ezt, mert az embernek éreznie kellett, hogy ami így leszáll, az a szellemi világból származik.

Amikor az embert a Hermész-beavatott idáig elvezette, akkor valami mást ismert meg, olyasmit, ami eleinte talán idegen volt számára, de a pap magyarázata után már nem tűnt teljesen idegennek. Megmutatta neki – és a tanítvány rögtön felfogta, hogy ez így van hogy olyasmivel került szembe, ami tulajdonképpen ő maga, ami saját emberi mivoltából maradt vissza, amivel belső rokonságban áll, de most külső, idegen dologként áll vele szemben. Mi ez, amihez az ember ilyen különös módon kötődik? A legjobban úgy érthetjük meg, ha a halál pillanatának leírásából indulunk ki.

A szellemi kutatás kimutatja, hogy az ember a halál pillanatában leveti fizikai testét. Az marad vele, amit énként és asztráltestként ismertünk meg, és ami alvó állapotában minden éjjel elválik tőle, ezen kívül vele marad éterteste is. Az ember tehát halála után egy ideig lényének e három részében él: énjében, asztráltestében és étertestében. Aztán étertestének legnagyobb része holttestként eltávozik tőle. Azt szoktuk mondani, hogy ami így második holttestként eltávozik, az szétoszlik az általános étervilágban, és az ember csak egy esszenciát, egy kivonatot, egy csírát visz magával a halál és újraszületés közti életbe. Szokás szerint így írjuk le ezt a folyamatot, a valóságban azonban ez lényegesen bonyolultabb. Ami így második holttestként lassan feloszlik az általános étervilágban, annak hosszú időre van szüksége a teljes feloszláshoz, és ennek a feloszló étertestnek az utolsó nyomait találja meg most a beavatandó, mint idegen dolgot, amikor visszafelé vándorlása során eljutott addig a pontig, ahol legutolsó ősével találkozhatott, akitől még valamit örökölhetett. Itt találja meg előző étertestének utolsó maradványait. Ha most folytatja a beavatást, be kell hatolnia ebbe az utolsó étertestbe, amit visszahagyott. Ekkor további éveket él át visszafelé, de nem egészen annyit, mint korábban, amíg eljutott legrégebbi őséig. Ez az idő úgy viszonylik ahhoz, amit most él át, mint hét az öthöz. Most olyan időszakot él át az ember, amelyben egyre sűrűbbnek találja azt, amivel így korábbi életének maradványaként szembekerült. Miközben ez érzékelése számára összehúzódik, egyre hasonlóbbá válik korábbi étertestéhez, míg végül eljut ahhoz az étertesti alakhoz, amelyben legutóbbi halála pillanatában élt. És most, miután ez az alak mindinkább összehúzódott, ott áll legutolsó halála előtt. Ebben a pillanatban a beavatott számára nem kétséges többé, hogy a reinkarnáció valóság, hogy visszaérkezett legutóbbi halálához. Itt azzal ismerkedtünk meg, amit az ember utolsó földi életének maradványaként talál meg,

Amit itt az ember átél, ami utolsó földi életéből szembejön vele, azt a szellemtudományban mindig „alsó” vagy földi embernek nevezték. Beavatási élményének közepén tehát végrehajtja a „felső” és a „alsó” összekapcsolását, és az alsót addig követi, amíg előző földi életéhez nem érkezik el. Beavatása folyamán tehát egy körforgást tesz meg, miközben jelenlegi étertestébe benyomul, eljut előző életének étertestéig, aztán újra visszatér jelenlegi életébe. Szellemileg egyesül azzal, amivé korábbi inkarnációjában vált. A szellemtudományban ezt mindig körforgásnak nevezték, és a saját farkába harapó kígyó szimbólumával fejezték ki. A kígyó sok mindennek a szimbóluma, annak az élménynek is, amit az él át, akit az Ízisz- és Ozirisz-misztériumokba beavattak.

Láthatjuk, hogy e szavak: „az embernek éterteste van”, az étertest természetét korántsem merítik ki. Csak akkor ismerjük meg, ha belemerülünk. Ekkor két embert ismerünk meg, amelyek mindenkiben egységet alkotnak, és megismerjük a karmát működése közben. Most megértjük, mi az oka annak, hogy születésünkkel egészen meghatározott módon lépünk be az életbe. Várnunk kellett a legutolsó haláltól az új születésig, míg a régi étertest felbomlott, és csak akkor kezdhettünk hozzá az új étertest kialakításához. Amit most elmondtam, jelzi, hogy az ember nem győzte le teljesen a felbomlott étertestet, hiszen megtalálja, amikor belső világába behatol. Miért tudja megtalálni? Azért, mert egy esszenciát, egy extraktumot visszatartott belőle. Ha ezt nem tartotta volna vissza, nem tudná megtalálni a felbomlott részt.

Láthatják, milyen alapos oka van annak, hogy a szellemtudományos előadásokban csak fokról-fokra fedjük fel a tényeket. Ha a nyilvános előadásokban azt mondjuk, hogy az ember halála után étertestéből egy kivonatot visz magával, ez nem absztrakció. Most ahhoz a ponthoz érkeztünk, ahol kiviláglik, honnan veszi a szellemtudomány azt, amit elmond. Mindaz, amit elmondunk, mélyebb alapokon nyugszik, szellemi kutatáson alapul. Most ebből a kutatásból adtunk közre valamit.

Az ember tehát eljutott legutolsó haláláig, miközben olyan tulajdonságok tárultak fel előttünk, amelyekkel a még mélyebbre hatoló misztikus ismerkedik meg beavatása során vezetője segítségével. Tegnap asztrális tulajdonságokat láttunk, egyrészt a végtelenül felfokozott hálaérzést, másfelől a kötelesség és felelősség érzését, amiket a misztikus asztráltestében talál meg. Ma azzal ismerkedtünk meg, amivel a misztikus akkor találkozik, amikor étertestébe merül alá: a „felső” és a „alsó” emberrel.

A beavatás további lépései azután oda vezetnek, hogy az ember szellemi visszapillantásában, utolsó haláláig eljutva tovább haladhat, és megismerheti előző életét. Ennek megismerése azonban nem éppen egyszerű. Most ugyanis arról van szó, hogy vezetője még egyszer figyelmezteti az embert, hogy nem szabad tovább lépnie, mielőtt önmagát teljes mértékben fel nem adta, ha nem felejtette el önmagát. Mert nem haladhat tovább, ha jelenlegi életének és megtestesülésének személyes öntudatából még van benne valami. Amíg még bármit is sajátjának nevez, nem ismerheti meg előző megtestesülését, ami egy másik személyiség: a korábbi inkarnáció. Képessé kell válnia arra, hogy önmagát valaki másnak tekintse – ez a legfontosabb -, és mégse veszítse el. Olyan mértékű átalakuló képességet kell elsajátítania, hogy úgy érezhesse, mintegy belebújik egy egészen más testbe. Csak ha az önzetlenségnek olyan fokára jutott el, hogy mindent elfelejt, ami jelenlegi inkarnációjával függ össze, és ha az elképzelhető legintenzívebben azonosult vezetőjével, akkor léphet tovább előző életébe, a legutolsó haláltól az azt megelőző születésig.

Ekkor – és most ez a fontos – nem azt éli át, amit előző inkarnációjában a külvilágban érzékelt, hanem amit e megtestesülése során önmagából csinált, amit önmagán dolgozott. Amit szemünk látott, fülünk hallott, amivel a külvilágban találkoztunk, azt másképpen éljük át. Átéljük viszont azt, amit legutóbbi inkarnációnkban halálunkig önmagunkkal tettünk. Átélünk minden erőfeszítést, amit azért hajtottunk végre, hogy egy lépéssel előbbre jussunk.

Ha ezt megtettük, ha ezt az önmagunkon végzett munkát átéltük, akkor a vezető ismét visszahoz jelenlegi inkarnációnkba, mostani megtestesülésünkbe. Most tehát gyorsan megy ez a lépés az előző inkarnációnkból a mostaniba, és ismét magunkra találunk. Most sajátságos érzése van az embernek: mintha tulajdonképpen két személyiségből állna, az egyiket magával hozta, és behúzódott vele jelenlegi személyiségébe. Ez kelti azt az érzést, hogy benne van fizikai testében. Fizikai testünkben csak azzal az érzéssel tudjuk magunkat átélni, hogy egy előző inkarnációval együtt élünk benne.

Már többször elmondtam, hogy a normális mindennapi életben fizikai testünket kívülről látjuk. Most fogalmat alkothattunk arról, mit jelent a fizikai testet belülről nézni. Csak ilyen módon tudunk önmagunkba behatolni, hogy az előző inkarnáció kerülő útján haladunk. Ekkor saját fizikai testünket az előző inkarnáció tapasztalatai alapján láthatjuk meg. Ez azonban még nem elég, mert így még csak keveset fedezhetünk fel jelenlegi fizikai testünkből. Ha a vezető odáig vitte el a tanítványt, hogy az az érzése támadt, hogy tudatosan áll benne korábbi személyiségében, akkor a vezetőnek még egyszer vissza is kell vezetnie őt ezen az úton. Most a leírt módon megteszi az utat az előző születéstől az előző halálig, ismét átéli azt, amit a közbeeső időben a szellemi világban, mint felső és alsó ember véghez vitt, és előző halálán keresztül eléri korábbi inkarnációját. Hangsúlyozom, hogy ezzel az egyszeri körforgással csak az előző inkarnációig lehet eljutni, ekkor újra vissza kell térni a testbe, és most lehet megtenni a második körforgást. Így jut el az ember az előző inkarnációjához, és ekkor visszatér jelenlegi testébe. Most az az érzése, hogy három személyiség rejlik benne.

A körforgás addig ismételhető, amíg az ember a földfejlődés igen távol eső idejébe nem jut el. Itt úgy találja, hogy korábbi személyiségével inkarnálódott az előző kultúrkorszakban, a görög-latin korban, majd még régebben az egyiptomi, az ős-perzsa és még korábban az ó-indiai korban. Aztán tovább visszafelé az atlantiszi korba jut, és még tovább az úgynevezett lemúriaiba. Ott aztán megszűnik az ilyen tapasztalatok további megszerzésének a lehetősége. Így tehát az embernek ténylegesen lehetősége van, hogy kövesse magát minden lehető kultúrán és fajon keresztül egészen a földi létesülés kezdetéig, egészen az első földi megtestesülésig. Abban tehát, amit fizikai testünk belső mivoltának nevezünk, ténylegesen megtalálható a korábbi megtestesülésekből származó összes erő. Amit ma exoterikusan mondanak, hogy az ember fizikai testből, étertestből és asztráltestből áll, ez azt jelenti, hogy belülről nézve benne vannak az összes egymásra rétegződött inkarnációk. Fizikai testünk bensőjében ténylegesen összes inkarnációnk együtt működik. És ha az étertestről beszélünk, tudnunk kell, hogy belülről nézve körforgásnak látszik, ami jelenlegi születésünktől legutóbbi halálunkig megy vissza. Itt mutatkoznak meg burkaink tulajdonságai, amelyekbe misztikusan alámerülhetünk.

Ha aztán az ember ilyen messzire visszament, és mint beavatott a Hermész-pap vezetésével eljutott első megtestesüléséig, akkor sokkal többet tud meg. A visszafelé vándorlásnak ezen a pontján megtudja, hogy földfejlődésünk egy bizonyos időszakában egészen más volt, mint most, és hogy a környezete is teljesen különbözött a maitól. A Föld egészen más volt annak idején, amikor az ember első inkarnációját, első megtestesülését élte át. Amikor ma kitekintünk a világba, a természet három birodalmával találkozunk, az állati, a növényi és az ásványi birodalommal. Alapjában véve mindhárom birodalom bennünk van, bennünk van az állati, a növényi és az ásványi világ is. Az állati világ azáltal van bennünk, hogy asztráltestünk van, ami külső testiségünket erőteljesen áthatja, a növényi világ azáltal, hogy olyan étertestünk van, amely ahhoz hasonlóan működik, az ásványi világ pedig azáltal, hogy olyan anyagok vannak bennünk, amelyek a külső ásványi birodalomban is megtalálhatók, ezek egyesülnek velünk, felvesszük őket magunkba és áthatnak bennünket. Ha a szellemiségben eljutunk odáig, hogy fizikai testünk belsejének átélésekor az első inkarnációhoz érkezünk, azt tapasztaljuk, hogy a Föld ebben az időpontban ért fejlődésének ahhoz a korszakához, amikor éppen kialakult a mai formában megjelenő ásványiság. Első fizikai megtestesülésünk azért jött létre csak ekkor, mert így, amikor az ásványi birodalom létrejött, felvehettünk valamit belőle. Az ásványi birodalom kezdetével egy időben szálltunk le a Földre.

Most meg lehet kérdezni: az ásványi birodalom tehát nem volt itt hamarabb a Földön, mint a növényi és állati birodalom? Akinek a gondolatai nem terjednek túl messzire, az ezt hiheti. Aki viszont tud egy kicsit hasonlatokban gondolkodni, az azt mondhatja: a kőszénben van valami, ami a növényből keletkezett, és csak később lett belőle ásvány, korábban növény volt. A növényvilág az ásványi világ előtt keletkezett a maitól eltérő körülmények között. Az ásványi birodalom későbbi képződmény, mint a növényi. A növényi birodalom megelőzte az ásványit. Nem a növényvilág követte az ásványi világot, hanem a növényvilág más feltételek között már korábban létezett. Az ásványi világ a növényvilág megszilárdulásának termékeként jött létre. Az ember akkor lép be első megtestesülésébe, amikor Földünkön kialakul az ásványi birodalom. Az ásványi birodalom hosszú korszakokon keresztül fejlődött, és kialakulása óta élünk földi inkarnációkban. Ez az ásványi birodalom tehát akkoriban lett a miénk. Korábban más módon voltunk szubsztanciális lények, nem voltunk ásványi anyagba beletagolva, ahogy ma fizikai testiségben élünk. Ezért is mondják mindenkor a szellemtudományban: Földünk előrehaladt az ásványvilág kialakulásáig, és ezzel az ember egyszersmind birtokába vette az ásványi világot.

Ismételten láthatjuk ebből, hogy ha az ember egészen a fizikai testének megismeréséig száll le önmagába, olyan ponthoz ér, ahol kilép önmagából. Mi következik ebből? Asztráltestünk révén az állatvilággal vagyunk rokonságban, étertestünk révén a növényvilággal, és fizikai testünk révén az ásványvilággal. Nem csoda, hogy ha fizikai testünkig szádunk alá, akkor az ásványi birodalom határánál a külvilággal találkozunk. Önmagunkba ereszkedünk alá, és csodálatosképpen annál a pontnál, ahol kijutunk önmagunkból, az ásványi birodalomba érkezünk. Nem abba az ásványi birodalomba, amely most vesz körül bennünket, hanem abba, amelyben keletkezésének pillanatában volt, a lemúriai korban. Meg kell különböztetnünk jelenlegi földi korszakunkat, amely a nagy atlantiszi katasztrófáig vezethető vissza, és az azt megelőző lemúriai korszakot. Az atlantiszi katasztrófa előtt a Föld arculata egészen más volt, mint ma. A mai Európa, Afrika és Amerika között egy nagy kontinensen éltünk, ez volt az atlantiszi kontinens. A még korábbi földi korszakban a Föld arculata megint más volt. Itt az emberek, azaz mi magunk, korábbi inkarnációinkban olyan kontinensen éltünk, amelyet, mai Földünket tekintetbe véve Ausztrália, Afrika és Ázsia között kell keresnünk. Ez volt az ősi Lemúria, amit a mai természettudomány is ismer. Akkoriban élte át az ember az első inkarnációját, és ekkor jött létre az ásványi birodalom. Ez volt az az időszak is, amelyben a Hold – amit ma az égen látunk – kivált a Földből. Korábban a Hold együtt volt a Földdel. Ezt csak mellékesen jegyzem meg, részletesebben a következő napokban fogunk beszélni erről.

Ebből láthatjuk, hogy ha önmagunkba leszállunk, ha valóban megismerjük magunkat és a vezető segítségével, igazi misztikus átéléssel elmélyedünk önmagunkban, akkor ki is jutunk önmagunkból. Utunk kivezet bennünket emberi mivoltunkból az ásványi Földhöz, amelyből földi anyagainkat, fizikai szubsztanciánkat merítettük.

Ez az egyik út, amelyet vázolni akartam, olyan út, amelyen járni lehetett, és sokan jártak is rajta a régi Ízisz- és Ozirisz-misztériumokban. Csak vezető segítségével lehetett megtenni a legszigorúbb alávetettségben. Aki énjét nem vetette alá a vezető akaratának, az nem járhatta végig, mert úgy merült volna alá önmagában, hogy saját belső világának legrosszabb oldalát ismerte volna meg. Azt ismerte volna meg, amit önző énje hozott létre önmagán. A következő napokban a másik utat fogjuk megismerni, az északi misztériumok útját. Itt az embert nem önmagába vezették, hanem kifelé az égi világba. És miután megismertük ezt a két utat, amelyek ma már nem járhatók az emberi természet fejlődése miatt, mert az meg akar szabadulni a teljes alávetettségtől, meg fogunk ismerkedni a mai emberiség számára járható helyes úttal, az úgynevezett rózsakeresztes úttal.

Megemlítem még, hogy bizonyos újabb misztikusok igyekeztek segíteni magukon, minthogy nem volt gurujuk, akinek így alávetették volna magukat. Ismertek egy másik utat, és érdekes megfigyelni, hogyan világosodott meg számukra az a titok, amit elmondtam. Nézzük például Eckhart mestert, a középkori misztikust, akinek a régi Ízisz- és Ozirisz-misztériumok értelmében nem volt vezetője, hanem úgyszólván saját erejéből szállt le belső világába. Nagyon veszélyessé vált volna számára, ha bizonyos ponton túl tovább halad a saját módszere szerinti belső elmélyedéssel. Aligha óvhatta volna meg magát, hogy egy bizonyos ponton túl ne jelenjen meg saját énjének követelése. Mert ennek a bensőbe való lemerülésnek éppen az a veszélye, hogy az én érvényt akar szerezni a maga önzésének. Természetesen hosszasan lehet beszélni arról, hogy aki alámerül belső világába, és elmélyed önmagában, az ott megtalálja az isteni embert. De akik így beszélnek, szokás szerint nem jutnak túl messzire. Ha túl messzire jutnának, azt is tapasztalnák, hogy magukra hagyatva önző énjük rettenetes módon érvényesülne. Ilyen misztikusoknál előfordulhat, hogy míg a külső, mindennapi életben tűrhető, becsületes emberek, abban a pillanatban azonban, amikor belső világukba alámerülnek, tehát elhagyják azt, ami kívülről hat rájuk, akkor ez a belső ember jut érvényre. Míg azelőtt neveltetésük folytán csak igazat mondtak, megtörténhet, hogy most, miután önző énjük érvényesül, elkezdenek hazudozni, nem lesznek többé őszinték, sokkal önzőbbek lesznek, mint a többi ember. Lehet szerezni ilyen tapasztalatokat azoknál a misztikusoknál, akik rosszul haladnak, de szívesen beszélnek arról, hogy az önmagunkba való lemerüléssel meg lehet találni a magasabb rendű embert. Általában nem a magasabb rendű ember található meg náluk, hanem a szokásosnál is rosszabb. Az önző én ilyenfajta érvényre jutásától óvakodni kell.

Az egyiptomi misztériumokban ettől óvta meg a beavatandót a vezetést magára vállaló Hermész-pap, hogy ne a saját énjét kövesse. Eckhart mesternek nem volt ilyen vezetője. Tauler követte azt, egy bizonyos pontig, de Eckhartnak nem volt tanítója. Mivel védekezett az önző én érvényesülése ellen? A maga egészséges természetével, éppúgy, ahogy a középkor majdnem mindegyik keresztény misztikusa, akiknek nem volt gurujuk. Azzal védekezett, hogy teljesen áthatotta magát azzal az érzéssel, hogy „most már nem vagy többé önmagad, most valaki mássá váltál, most már nem te beszélsz, érzel és akarsz, hanem engedd, hogy teljesen betöltsön téged Krisztus”. Pál szavait váltotta valóra: „Nem én, hanem a Krisztus én- bennem”. Végigélte ezt az átváltozást, úgyszólván „éntelenítette” önmagát. Feladta énjét, hagyta, hogy egy másik én hassa át. A középkor keresztény misztikusainak szép kifejezése a „lenni” igével ellentétben a „léttelenülés”. Ahogy egy önző én „lesz”, a misztikus a „nemlétet” kereste, azaz teljesen feladta saját énjét, és hagyta, hogy egy másik én hassa át. Ez volt az eszköz az önző én követelődzésével szemben, amelyet az olyan misztikusok alkalmaztak, mint Eckhart mester, vagy az olyanok, mint az úgynevezett „Theologia Teutsch” írója. Nem önmagukat akarták kifejezésre juttatni, hanem a magasabb rendű embert, egy olyan embert, aki belsőleg áthatja, és inspirálni tudja a jelenlegi embert. Ezért ismételten hangsúlyozták, hogy énjüket teljesen át akarják adni annak, ami belsőleg élteti őket. Látjuk tehát, hogy új idők közelednek. A középkori keresztény misztikusok mintegy előre vetítették a modern ember korát, amelyben a külső guru helyét a belső guru, Krisztus foglalja el.

Holnap megmutatjuk, mit kell tennie a mai szellemi életben álló embernek, hogy a mai szellemi és lelki beállítottságának megfelelően megtalálja a maga útját a szellemi világokba. Az északi misztériumok megbeszélése után megismerkedünk a makrokozmosszal, amelybe az ember elalváskor lép be. Az elalvásból indulunk majd ki, és meg fogjuk látni, milyen makrokozmikus szférákat él át az ember. Ezt követően szólunk majd a magasabb világokba vezető megismerési út újabb módszereiről.

– Bécs. 1910. március 26.

[A tanítvány élményei az északi misztériumokban. Az extatikus út veszélye: az én elvesztése. A misztikus út veszélye: az egoista én megerősödése. A én-erő megszilárdítását szolgáló módszerek. A beavatandó tanítvány előkészítése önmaga legyőzésének és a különbségek felismerésének gyakorlásával. Szellemi lények megnyilatkozása az elemek világában (tűz, víz, levegő, föld). A szellemi világ: az állatöv és a bolygók. Az értelem világa és az ősképek világa.]

Tegnapi fejtegetésünk végén az ember tulajdonképpeni mélyebb misztikus útjával kapcsolatos fő veszélyre mutattunk rá, ha azon valaki a régi korokban vezető nélkül járt. Ekkor még nem léteztek a beavatásnak mai módszerei, amelyekről később fogunk beszélni. Hogy még pontosabban utaljak a nehézségek súlyára, a következőket említem meg. Láttuk, hogy ezek a nehézségek főként abból adódnak, hogy a saját belső világába merülő embert csaknem teljesen kitölti egoista, önző énje. Ez az én olyan intenzitással ébred fel, hogy minden észleletet, mindent, amit meg akar ismerni, ennek az énnek akar alárendelni, és mindent csak olyan színben akar látni, amilyennek az egoista lélek felerősödött fénye mutatja. Ezért kellett a régi beavatásban az én-érzés, az én-tudat erejét egészen letompítani, és az ént úgyszólván alárendelni a szellemi vezetőnek – ahogy ezt tegnap ismertettük. Az én letompítását úgy hajtották végre, hogy a szellemi vezetőből fakadó erő a beavatandó én-tudatát a harmadára csökkentette. Ez már igen sok, ha tekintetbe vesszük, hogy tudatunk az egészen mély alvás alatt csökken nagyjából a harmadára. A régi egyiptomi misztériumokban ezt még tovább csökkentették, úgy hogy ez a harmad tovább csökkent a negyedére, tehát a szokásos tudat tizenketted részére. Így az ember valóban a halálhoz hasonló állapotba került. A külső szemlélet számára ténylegesen olyan volt, mintha meghalt volna.

Szeretnék azonban rámutatni, hogy a tudatnak ez a tizenegy tizenkettede nem tűnt el mintegy a semmibe. Egyáltalán nem ez történt. Ellenkezőleg, az ember szellemi észleléssel ekkor láthatta csak igazán, hogy az emberi egoizmus mennyire intenzív, mert a én-tudat minden egyes tizenketted részével az egoizmus egy erőteljes része lépett ki. És bármennyire különösen hangzik is, mégis így volt: az emberből kiáramló egoizmus megfékezéséhez tizenkét segítőre volt szükség, hogy szellemileg tartsák a beavatandót, amikor énjét letompították. Ez az ókori magasabb fokú beavatás egyik titka. Itt csak meg akartam említeni, hogy tudjuk, mit találunk, ha bensőnkbe szállunk le. Ha az ember minden további nélkül magára lenne hagyva, amikor bensőjébe alámerül, ténylegesen olyan tulajdonságai támadnának, amelyek tizenkétszer rosszabbak lennének, mint a mindennapi életben. Ezeket a tulajdonságokat, amelyeket általában a konvenciók, a szokások és szabályok eltakarnak, a régi egyiptomi beavatásban a Hermész-pap segítői tartották féken. Ahogy mondtam, ez csak egy mellékes megjegyzés, hogy megerősítsem, amit tegnap befejezésül említettem.

Ma arra törekszünk, hogy a másik utat mutassuk meg, amelyen azok jártak, akik nem belső világukba szálltak alá, nem a bensőbe való bepillantást élték át felébredéskor, hanem az elalvás pillanatát, és tudatosan tekintettek bele abba, aminek az ember alváskor adja ál magát. A korábbi előadásokban láttuk, hogy az ember ekkor mintegy kiárad a makrokozmoszba, míg nappali éber tudatában saját lényébe, a mikrokozmoszba merül. Azt is említettük, hogy ha az én kiáradna a nagyvilágba, a makrokozmoszba, ez az ember számára olyan vakító, olyan lenyűgöző volna, hogy bölcs gondoskodásnak kell tekintenünk, hogy az elalvás pillanatában elveszítjük tudatunkat, mert ha megmaradna, a makrokozmosz elvakítana bennünket. Amit az ember átélhet, amikor bizonyos fokig tudatosan beletágul a makrokozmoszba, azt az extázis állapotának neveztük. Ugyanakkor azt is mondtuk, hogy az extázis olyan, mintha az ember felszívódna, mintha valamely folyadék egy cseppje elvegyülne egy nagy víztömegben. Az extázisban az ember olyan állapotba kerül, amit úgy lehetne nevezni, hogy kívül van önmagán, mintegy kikerül saját lényéből. Az extázis így egyáltalán nem nevezhető olyasminek, ami kívánatos az ember számára, mert a makrokozmoszba való ilyenfajta bejutáskor az ember elveszíti önmagát, énje nem uralkodik többé rajta.

Mégis volt a régi időkben, különösen az európai vidékeken olyan állapot, ami összehasonlítható az extázissal. Ilyen állapotba hozták azokat, akiket a makrokozmosz titkaiba akartak beavatni. Ma ez már megszűnt, de a régi időkben, Európa északi területein, de a mi területünkön is, teljesen megfelelt az ott élők fejlődésének, hogy egyfajta extázisban vezessék ki őket a nagyvilágba. Ezáltal azonban annak is kitették őket, hogy elveszítsék énjüket. Az akkori emberek számára ez az állapot nem volt annyira veszélyes, mert bizonyos egészséges elemi erővel rendelkeztek, eredeti lelki erőik még nem voltak úgy legyengítve a magas fokú intellektualitással, mint a mai embernél. Mindabban a felfokozott érzésben, amit a tavasz reménysége, a nyár ujjongása, az ősz mélabúja és a tél halálfélelme jelentett számukra, megőriztek valamit énjükből. De gondoskodni kellett azokról, akik beavatottakká, a mai emberiség tanítóivá készültek válni, hogy a makrokozmoszba való bevezetésük még más módon is megtörténjen. Ennek lényegét megérthetjük, ha elképzeljük, hogy a makrokozmoszba való kiáramlás lényege az én elvesztése volt. Az én egyre gyengébb lett, és az ember végül olyan állapotba került, hogy elvesztette emberi mivoltát.

Minek kellett történnie, hogy az ember ne veszítse el önmagát? Kívülről kellett megkapnia azt az erőt, amelyet én-erőnek nevezünk. Azt az erőt, amely gyengébb volt saját erejénél, az én-erőt, kívülről kellett megadni neki. Ez úgy történt, hogy az északi misztériumok folyamán a beavatandót mindig segítők támogatták, akik a szellemi vezetőnek is segítettek. A szellemi vezetőnek jelen kellett lennie, de a segítőknek is, akik támogatták a szellemi vezetőt. Ezeket a segítőket a következő módon képezték ki. Egyes embereket különleges módon neveltek és készítettek elő, úgy, hogy az egyik például azokat a belső élményeket és érzéseket élte át rendkívül intenzíven, amelyeket az élhet át, aki a tavasz sarjadó természetének adta át magát. Korábban azt mondtuk, hogy a beavatandó ezt nem tudta kellő mértékben átélni. Ezért olyan embereket neveltek, akik minden lelki erejüket úgy állították az északi misztériumok szolgálatába, hogy lemondtak minden olyan érzésről, amit a nyár, az ősz és a tel vált ki az emberből, és minden lelki erejüket arra fordították, hogy a tavaszi sarjadást éljék át. Másokat arra ösztönöztek, hogy a nyár teljes életét éljék át, illetve az ősz mélabúját vagy a tél halálfélelmét. Különböző emberekre osztották szél azt. amit az év folyamán egy ember átélhet, így olyan emberek álltak rendelkezésükre, akik énjüket egyoldalúan, a legkülönbözőbb módon erősítették meg. Ezt azáltal érték el, hogy az én-erőben egyoldalúan fölösleg jött létre. Most bizonyos szabályok szerint úgy hozták őket a beavatandóval kapcsolatba, hogy én-erejük feleslegét neki adták, beleárasztották. A beavatandó úgy élte át az évi körforgást, hogy a makrokozmosz bizonyos magasabb fokú megismeréséhez vezették, míg énjébe beleáramlott a beavató pap és segítőinek én-ereje. Lelkébe befogadta azt, amit a többiek adhattak neki.

Ha az ember meg akar érteni egy ilyen folyamatot, mindenekelőtt fogalmat kell alkotnia arról, hogy milyen odaadással és áldozatosan dolgoztak a régi misztériumokban. A mai külsőséges világban nem nagyon találunk ilyen odaadást, ilyen áldozatosságot. Régebben akadtak olyan emberek, akik önként, egyoldalúan fejlesztették énjüket, hogy annak erejét a beavatandónak átadhassák, hogy aztán ők is megtudhassák, mit élt át, amikor az extázishoz felemelkedett. Ez azonban már nem is extázis volt, mert idegen én-erőket kapott, hanem tudatos felemelkedés volt a makrokozmoszba. Tizenkét segítőre volt szükség, három tavasz-, három nyár-, három ősz- és három tél-emberre, akik különböző módon kialakított én-erőiket a beavatandóhoz juttatták, aki így fel tudott emelkedni a magasabb világokba, és aztán tapasztalatai alapján beszámolt arról, mit látott ezekben a világokban. Egy ilyen tizenkét fős kollégium dolgozott együtt a maga erejével a régi misztériumokban, hogy lehetővé tegye a beavatandó útját a makrokozmoszba. Ennek emléke még fennmaradt egyes ma már természetesen dekadenciában lévő társaságoknál, amelyeknél egy tizenkét tagú közösség egyes tagjai meghatározott funkciókkal rendelkeztek. Ez azonban csak egy utolsó és ráadásul félreértett emlékezés volt arra, ami a régi északi misztériumok beavatásánál történt.

Ha tehát az ember mesterségesen fenntartott én-erővel így élte bele magát a makrokozmoszba, akkor ténylegesen a magasabb világokba emelkedett. Az első világ, amelyen át kellett haladnia, az volt, amely akkor mutatkozna meg az embernek, ha elalváskor nem vesztené el tudatát. Hogy ezt pontosabban megértsük, vegyük szemügyre az elalvás pillanatát, ahogy az előbb a felébredést néztük meg. Az elalvás valóban a makrokozmoszba való felemelkedés. A normális mindennapi életben létre jöhetnek szokatlan körülmények, amelyekben némi tudomást szerezhetünk az elalvás folyamatáról. Ez nagyjából a következő módon jelenik meg: az ember egyfajta boldogságot érez. amelyet pontosan meg tud különböztetni nappali tudatától. Egyfajta könnyűvé válást, felemelkedési érez, mintha túlnőne önmagán. Ez a pillanat aztán összekapcsolódik az emberi jellem személyes hibáira és gyengeségeire való kínzó emlékezéssel. Ez a hibákra való fájdalmas emlékezés csupán legyengített visszfénye annak az érzésnek, ami a küszöb kis őre melletti elhaladáskor tölti el az embert lelkének csekélysége és tökéletlensége láttán a makrokozmosz hatalmas tényeihez és lényeihez viszonyítva. Ezt bizonyos megrezzenés követi, ami tulajdonképpen a belső ember kilépése a makrokozmoszba. Ezek ritka élmények, de vannak, akiknél többé-kevésbé tudatosak lehetnek az elalvás pillanatában. A szokásos normális tudatú ember azonban elveszti ezt a tudatot, amikor elalszik. A nappal minden benyomása – színek, fények, hangok – eltűnik a tudatból, és az embert sűrű sötétség veszi körül a szokásos nappali benyomások helyett. Ha az ember ekkor meg tudná tartani a tudatát – ahogy az erre előkészült beavatott képes rá akkor a benyomások eltűnésének pillanatában nem a semmit látná, nem sűrű sötétség venné körül, hanem azt érzékelné, amit a szellemtudományban elemi világnak nevezünk.

Elsősorban tehát az elemi világ az, amely elrejtőzik az alvó ember elől. Ahogyan felébredéskor bensőnk elrejtőzik előlünk, úgy, hogy a külvilág benyomásai térítenek el bennünket, úgy rejtőzik el elalváskor a legközelebbi világ, amelyhez tartozunk, a makrokozmosz első foka, az elemi világ. Ide tanulunk meg bepillantani, amikor az ismertetett módon valóban felemelkedünk a makrokozmoszba. Az elemi világ annak tudatára ébreszti az embert, hogy mindaz, ami környezetünkben van, ami érzéki benyomásokként tárul elénk, az tulajdonképpen a szellemiség eredménye, annak megnyilvánulása: szellemiség rejtőzik a érzéki szemlélet mögött. Ha az ember beavatandóként szemléli ezt a világot – tehát nem alszik bele az öntudatlanságba akkor már nem kételkedik abban, hogy az érzéki világ mögött szellemi lények és tények állnak. Amíg az ember csak az érzéki világot látja, csupán álmodik arról, hogy amögött mindenféle absztrakt érzéki dolog lehet, atomok örvénylése és hasonlók. Aki behatol az elemi világba, annak számára nem lehet szó többé ilyesmiről, a szokásos módon érzékelhető anyagi atomokról. Tudja, hogy nem az rejlik a színek és a hangok mögött, amit a materializmus anyagnak tekint, hanem szellemiség. Mindazonáltal az elemi világ első fokán, ahová belépünk, ez a szellemiség nem mutatkozik meg saját szellemi alakjában, úgy hogy szellemi benyomások helyett más benyomások jelennek meg. Ez még nem az, amit igazi szellemi világnak lehetne nevezni, hanem olyasmi, ami a szellemi lények és tények egyfajta új fátyolénak mondható.

Erre az elemi világra a régi korok óta alkalmazhatók azok a megjelölések, amelyeket kiválasztottak. Amit itt látunk, azt a következő szavakkal jelölhetjük: szilárd, folyékony, levegő illetve gáznemű és hő, vagy egyszerűen: föld, víz, levegő, tűz. De tisztában kell lennünk azzal, hogy ezeket a szavakat az érzéki világból vesszük, az érzéki világra vonatkoznak. Nyelvünk ugyanis teljesen az érzéki világot fejezi ki. Ha valamilyen szót használunk, ez az érzéki világban ezt vagy azt jelenti. Ha tehát a szellemtudományos kutató a magasabb világokat akarja leírni, azokat a szavakat kell használnia, amelyeket a mindennapi nyelvből vesz, ezért a szellemi területre csak hasonlatszerűen alkalmazhatók. Csak olyan szavak kiválasztására törekedhet, amelyek lassanként hívják elő azokat a képzeteket, amelyek a szellemi látásban érzékelhető dolgokra vonatkoztathatók. Az elemi világok leírásánál nem szabad lehatárolt fogalmakat használnunk, hanem olyanokat, amelyek a dolgok egész soránál meglévő közös tulajdonságokra vonatkoznak. Különben nem járunk el helyesen. A mindennapi életben vannak bizonyos dolgok, amelyeket szilárdnak nevezünk, vannak, amiket folyékonynak, megint mások, amelyeket lég- vagy gázneműnek. Ismerjük azt is, amit akkor érzékelünk, amikor a dolog felszínét érintjük, vagy a levegő fuvallatában érezzük: a hőt. Amikor a mindennapi életben érzékeljük a dolgokat körülöttünk, azok ilyen állapotban mutatkoznak: szilárd, folyékony, levegő vagy gázszerű, illetve hő-állapotban. Egy test mindegyik állapoton átmehet. A víz például lehet szilárd, amikor megfagy, lehet folyékony, ha a jég felolvad, lehet gázszerű, ha gőzölög. Emellett mindegyik állapotot áthathatja az, amit hőnek nevezünk. Alapjában véve így van ez a külső érzéki világban minden dolognál.

Az elemi világban nem találunk olyan tárgyakat, amelyekkel az érzéki világban találkozunk, de ténylegesen megtaláljuk azt, ami az érzéki világban csupán tulajdonság. Olyasmit érzékelünk, amit nem tudunk megközelíteni. Ezt valahogy így írhatjuk le: a szilárd olyasvalami – legyen az lény vagy tárgy -, amibe nem tudok behatolni, csak azáltal szemlélhetem, ha körüljárom, van külseje és belseje. Az elemi világban az ilyesmit nevezzük „föld”-nek. Vannak aztán olyan dolgok és lények, amelyekre a „folyékony” szót alkalmazhatjuk. Ezeken az elemi világban bizonyos fokig keresztül lehet látni. Behatolhatunk a belsejükbe, olyan érzést keltenek, mint amikor a fizikai világban vízbe mártjuk a kezünket. Le tudunk merülni a belsejükbe, míg amit „Föld”-nek nevezünk, olyan, hogy valami kemény dologba ütközünk bele. Ezt jelöljük tehát az elemi világban „víz” szóval. Amikor a szellemtudományos könyvekben „föld”-ről vagy ,,víz”-ről beszélnek, ez tehát nem fizikai dolog. A fizikai víz csak külső hasonlat annak megjelölésére, amit látunk, amikor a fejlődésnek ezt a fokát elértük. Az elemi világban a víz olyasvalami, ami ömlik, amin át lehet hatolni, természetesen nem fizikai értelemben, hanem a beavatás magasabb értelmében, a szellemi érzékelő képesség értelmében.

Van aztán olyasmi, amit azzal lehet összehasonlítani, amit a fizikai világban gáz-, vagy légnemű dolognak nevezünk, ez az elemi világban „levegő”, és van olyasmi is, aminek „tűz" vagy „hő” nevet adunk. Tisztában kell lennünk vele, hogy amit az elemi világban tűznek nevezünk, annak a fizikai világban lévő „tűz" csak hasonmása. Az elemi világban lévő tűz könnyebben leírható, mint a másik három állapot, mert e három állapotot valóban csak azáltal tudjuk leírni, hogy azt mondjuk: víz, levegő, hő csupán hasonlat. Az elemi tűz azért írható le könnyebben, mert rokon azzal, amit az ember belső lelki melegként ismer, azzal a sajátos melegséggel, amelyet akkor észlelünk, amikor olyan emberekkel vagyunk együtt, akiket szeretünk. Ami ilyenkor árad szét a lélekben, ami beleárad, ha emelkedettebb állapotban vagyunk, azt természetesen meg kell különböztetnünk attól a mindennapi fizikai tűztől, ami megégeti az ujjunkat, ha hozzáérünk. A mindennapi életben is érzi az ember, hogy a fizikai tűz bizonyos módon hasonló a lelki tűzhöz. Ezt a lelki tüzet, ami megragad bennünket, felgyújtja lelkesedésünket, jobban ismerjük, mint a másik három állapotot. Ha valami köztes dolgot képzelünk el az ujjunkat megégető külső tűz és a lelki tűz között, akkor körülbelül fogalmunk lehet arról, amit elemi tűznek nevezünk. Ha a beavatandó felemelkedik az elemi világba, valóban úgy érzi, mintha egyes helyekről olyasmi áramlana hozzá, ami tűzzel hatja át. más helyeken viszont kevésbé érzi ezt. Ilyenkor úgy érzi, mintha benne lenne a meleget adó lényben, egyesülne vele, ezért érzi annak tüzét.

Láthatjuk tehát, hogy az ember egy magasabb világba lép, amelyben olyan benyomásokat kap, amilyeneket korábban az érzéki világban nem ismert. Ez az elemi világ, amelynek kapuja bezárul, amikor az ember mindennapi tudatával elalszik. Ennek így kell lennie, mert ahogy láttuk, az ember egészen kiárad ebbe az elemi világba, mindenben benne van. Azáltal azonban, hogy kiárad ebbe a világba, saját lényét viszi bele. Elveszti énjét, beleömlik ebbe a világba. Ami nem az én, vagyis asztrális tulajdonságait, vágyait, szenvedélyeit, igazságérzékét és hazugságra való hajlamát, valamennyi tulajdonságát beleviszi ebbe a világba, énjét azonban elveszti. Viszont éppen az én az, ami a mindennapi életben féken tartja, ami asztrális lényébe rendet és harmóniát visz bele. Amikor az ember énjét elveszti, rendetlenség jön létre, minden lehetséges ösztön, vágy és szenvedély, ami még a lélekben van, érvényre jut, cs benyomul azokba a lényekbe, akiket itt talál az elemi világban. Az ember nemcsak önmagát hatja át mindazzal, amit kívül átél, hanem ténylegesen beleviszi az elemi világba azt, ami lelkében van. Ez valóságos folyamat. Nem úgy van, hogy mindezt az ember csupán elképzeli, hanem, ha például rossz tulajdonsága van, ezt valóban átadja az elemi világ valamely lényének, ami aztán belekerül ebbe a lénybe. Ha tehát az embernek van egy bizonyos rossz tulajdonsága, ezt az elemi világ egy olyan lénye vonzza magához, amely vonzódik ehhez a tulajdonsághoz. Az én elvesztésével az ember tehát a makrokozmoszba behatolva egész asztrális lényét odavetné olyan lényeknek, akik az elemi világban, mint rossz lények élnek. Ennek az lenne a következménye, hogy mivel összekerül ezekkel a lényekkel, de gyengébb náluk – énjét ugyanis elvesztette, és ezeknek a lényeknek erős énjük van táplálékot ad nekik, és ezért ők negatív értelemben jutalmazzák meg. Asztrális lényéből táplálékot ad nekik, és ők ezt saját tulajdonságaikkal viszonozzák, és ez azt jelenti, hogy amikor felébred, énje megerősödött rossz, gonosz hajlamokkal tér vissza.

Látjuk, milyen bölcs elrendezés, hogy az ember elveszti tudatát az elemi világba való belépéskor, hogy nem énjével éli át ezt a világot, hanem a normális elalváskor megóvják ettől. Ezért készítették elő gondosan azt, akit a régi beavatás során bevezettek az elemi világba, azáltal, hogy előbb a segítők erőkhöz juttatták. Ez az előkészítés úgy történt, hogy az illetőnek először komoly próbákat kellett kiállnia, ezáltal vált képessé arra, hogy morális erőkkel leküzdje a nehézségeket. Erre nagy súlyt helyeztek. Ahogy a kezdő misztikusnál is súlyt helyeztek az alázat tulajdonságának a kifejlesztésére, ugyanígy annál is, aki a makrokozmoszba akart belépni, bizonyos súlyt helyeztek arra, hogy erőket kapjon saját maga legyőzéséhez. Ezért mielőtt valakit ilyen misztérium-beavatásra bocsátottak, feladatok elé állították, már a fizikai síkon az élet minden lehetséges kellemetlenségével meg kellett birkóznia. Különböző veszedelmeknek tették ki. amelyek leküzdésével akarata megerősödött. Erős lélekkel kellett mindezt legyőznie, ezáltal készült elő arra, hogy ha ezekkel a lényekkel találkozik, elég erővel rendelkezzen, hogy átvészelje a támadásokat, hogy azokat visszaverhesse, és ne veszítse el magát bennük. Félelemnélküliségre és önuralomra nevelték.

Ismételten szeretném hangsúlyozni, hogy e misztériumok jellemzésétől senkinek sem kell megriadnia, mert ezeket a dolgokat ma már nem alkalmazzák, nem szükségesek, mert más utak lehetségesek. De a modern beavatás horderejét is jobban megértjük, ha látjuk, hogyan történt ez korábban, amikor sok embert vezettek be a makrokozmoszba, hogy azt ilyen értelemben átélje.

Ha azután az illető hosszabb időn át tartó élményei alapján meg tudta érteni, hogy mindaz, amit a külső érzéki világban észlel, a föld, a víz a levegő és a tűz szellemi lények megnyilatkozása, akik mögöttük állnak, amikor megtanulta, hogy ezeket megkülönböztesse és eligazodjon az elemi világban, akkor egy fokkal tovább lehetett őt vezetni, hogy megismerkedjen azokkal a lényekkel is, akik az elemi világ mögött rejtőznek. Ekkor vezették be a beavatandót a tulajdonképpeni szellemi világba, amely az elemi világ mögött van. Az ember akkor válik éretté, hogy ebbe a világba belépjen, ha már az elemi világban eltöltött egy bizonyos időt, és azt úgy megismerte, hogy szert tett a megkülönböztetés képességére. Ekkor átélte – ezt a beavatottak élményei és közlése alapján mondjuk el – hogy ténylegesen bizonyos lények vannak jelen a mi érzéki világunk, és az elementáris világ mögött. De ezek a lények, akikbe itt beleéljük magunkat, egyáltalán nem hasonlítanak hozzánk, emberekhez. Míg az emberek a Földön szociális rendben és bizonyos társadalmi viszonyok között élnek, tökéletesen vagy tökéletlenül, addig a beavatandó olyan szellemi lények világába éli bele magát, akiknek magától értetődően nincs külső testük, hanem szellemiek, és akiknek egymás közti viszonyában rend és harmónia uralkodik. A beavatandónak megmutatják, hogy ezt a rendet és harmóniát csak úgy értheti meg. ha e lények cselekedeteiben a csillagvilág kifejeződését, nevezetesen naprendszerünk bolygóinak mozgását látja. Ahogy a bolygók a Naphoz viszonyítva állnak, és ahogy egymáshoz viszonyítva mozognak, ebben a fejeződik ki. amit ezek a szellemi lények tesznek.

Az előző fejtegetésben elmondtuk, hogy naprendszerünk világát úgy is tekinthetnénk, mint egy hatalmas világórát. Ahogy egy óránál a mutatók állásából következtethetünk arra, hogy mi történik a külső világban, mert erre utalnak a mutatók, így következtethetünk a csillagok egymáshoz való viszonyából is arra, ami mögöttük van. Aki megnéz egy órát, és megmondja, hogy ennyi meg ennyi az idő, azt természetesen nem érdekli a mutatók állása. hanem az, hogy ez mire utal, például, hogy a napnak ebben az órájában Bécsben mi történik, vagy itt van-e az ideje annak, hogy valaki a munkáját megkezdje. Az óramutatók állása tehát kifejez valamit, ami mögöttük van. A naprendszer is, ez a hatalmas világóra, a mögötte álló szellemi folyamatok és szellemi lények kifejeződése. A beavatandó megismerkedik a szellemi lényekkel és cselekedeteikkel. A reális szellemi világot, ami érzéki világunk mögött áll, úgy tudjuk a legjobban megérteni, ha a naprendszerünkből vett nevekkel írjuk le, mert ez a szellemi világ külső megjelenési formája. Az elemi világra vonatkozó hasonlatokat a földi világból merítjük, a földi dolgokból, amelyek körülvesznek bennünket: levegő, víz, és így tovább. A szellemi világra vonatkozóan azonban más hasonlatokat kell keresnünk, ezeket a csillagvilágból hozzuk le. Láthatják tehát, hogy az óra-hasonlat mélyebb értelemben sem ostobaság.

Ahogy a fizikai víz csupán hasonlat, annak kifejezése, amit az elemi világban „víz”-ként jelölünk, a naprendszer is szellemi lények hatásának kifejeződése, akiket bolygóink neveivel és az állatövi csillagképekkel nevezünk meg. Vegyük az állatöv tizenkét csillagképét, és nézzük a hét bolygó járását – a többiről még majd beszélünk -, hogyan áll az egyik a másik mögött, akkor a bolygók mozgásában láthatjuk a szellemi lények cselekedeteit, és az állatöv tizenkét csillagképében magukat a szellemi lényeket. Ahogy a naprendszerben megkülönböztetjük a mozgó bolygókat, és a mögöttük álló, nyugalomban lévő csillagképeket, úgy elképzelhetjük a szellemi lények világát és azok cselekedeteit is, mint a lények tizenkét csoportját, akiknek cselekedetei a bolygók mozgásában fejeződnek ki. Ezt azonban nem szabad külsődlegesen szemlélni. Amikor az állatöv konstellációit írjuk le, nem szabad, hogy a csillagképekben csak magukat a szellemi lényeket lássuk, ekkor még a külsőségnél maradnánk. A csillagképek is csak a magasabb világok, és az azokban működő magasabb lények kifejeződései. Ezeket a lényeket a tizenkettes szám fejezi ki, és cselekedeteiket a hetes szám. De a tizenkét állatövi csillagkép neve nem elég, hogy kifejezze a mögöttük álló szellemi lényeket. Ezeket a lényeket, akiknek neve a különböző helyek és korok szerint változott, a keresztény ezoterika szeráfoknak, keruboknak és trónoknak nevezi, valamint a további hatalmakat küriotészeknek, dünamiszoknak és exuziáknak. Ez eddig hat, de vannak még a személyiség szellemei, az archék, aztán az arkangyalok és az angyalok. A tizedik az ember a maga jelenlegi fejlődési fokán. Az ember azonban tovább fog fejlődni, további fokokat fog elérni, amelyeket más lények már elértek. Ezeket is ide kell számolnunk, így a lények tizenkét fokát kapjuk meg.

Ha a szellemi világot le akarnánk írni. akkor a világ létrejöttét e tizenkét féle lény együttműködésének kellene tulajdonítanunk. Ha le akarnánk írni tetteiket, akkor ezeknek ki kellene fejeznie az állatövi csillagképek térbeli viszonyát és a bolygók mozgását, mert a bolygók pályája jelenti ezeknek a szellemi lényeknek a cselekedeteit.

Ezek a lények az időben működnek együtt. Tegyük fel, hogy az akarat szellemei, vagyis a trónok együttműködnek a személyiség szellemeivel, akkor létrejön az, amit Szaturnusznak nevezünk. Más lények együttműködése létrehozza a Napot, megint másoké a régi Holdat. Ezáltal fejezzük ki ezeknek a lényeknek a cselekedeteit. Ha le akarjuk írni azt, ami a makrokozmoszban történik, akkor először a szellemi világ lényeit kell leírnunk, a hierarchiákat, és aztán cselekedeteiket, amik a bolygók mozgásában fejeződnek ki. Aztán ehhez hozzá kell venni még, hogyan nyilvánul meg ez az elemi világban, amit a fizikai világból vett fogalmakkal fejeztünk ki: tűz, levegő, víz, föld. Ezt is planetáris fejlődésnek nevezzük.

Ha fellapozzák „A szellemtudomány körvonalai” című könyvem „A világfejlődés és az ember” című fejezetét, ott megtalálhatják ennek az egész folyamatnak a leírását. Itt le vannak írva azok a lények, akik a térben az állatövi csillagképekben fejeződnek ki, hogyan nyilvánulnak meg cselekedeteik a bolygókhoz kapcsolódóan, és hogyan működnek az elemi világban. Ez a mélyebb oka annak, hogy miért kellett ezt a fejezetet így megírni. Csak nem szabad azt hinni, hogy amikor valaki egy hasonlatot ír le, amikor tehát például az állatövi csillagképekről beszél a hierarchiák helyett, akkor ezzel már csinált valamit. Aki valóban le akar írni valamit, annak vissza kell mennie a szellemi lényekig. Mert ha csak az égi tereket és a csillagképeket írjuk le, ez ugyanaz volna, mintha egy órát külsőleg írnánk le. Ha viszont azt írjuk le, ami a szellemi világban végbemegy, vagyis szellemtudományos módon járunk el, akkor úgy kell leírnunk, ahogy az előbb elmondtam. Ezzel megkíséreltem, hogy egyfajta vezérfonalat adjak a szellemi világ valódi leírásához, hogyan nyilvánul meg mindez a makrokozmoszban.

Ezt a makrokozmoszba való felemelkedést még tovább lehet folytatni, mert a makrokozmosz nem merül ki azzal, amit az előbb elmondtam, fel lehet jutni magasabb világokba is. Csak ezekről a magasabb világokról annál nehezebb fogalmat alkotni, minél magasabbra jut fel az ember. Ezért ha a még magasabb világokról képzetet akarunk alkotni, az szükséges, hogy még más módon is tegyünk valamit. Ezekről a világokról a következőképpen szerezhetünk benyomást. Ha az embert úgy írjuk le. ahogy megjelenik előttünk, a következőket mondhatjuk: az ember csak azért jöhetett létre, mert a magasabb világok léteznek. Nos, egy fantaszta materialista azt hiheti, hogy a Kant-Laplace féle ősködből össze lehet kombinálni egy embert. Ebből azonban semmi más nem jöhet létre, csak egy emberi automata. Az ember csak azáltal jöhetett létre, hogy nem a fizikai-érzéki világból, hanem a teljes világból, mindenekelőtt a szellemi világból fejlődött ki. Az ember a szellemi világból született meg.

Ha a körülöttünk lévő világokat nézzük, elsősorban a fizikai-érzéki világot látjuk. Ahogy ezt érzékeljük, úgy érzékeljük az emberi fizikai testet is. Ezzel tegnap bizonyos módon megismerkedtünk. Szokásos tudatunkkal, csak kívülről tudjuk érzékelni. A fizikai test tehát ahhoz a világhoz tartozik, amelyet érzékszerveinkkel kívülről észlelünk. Melyik világhoz tartoznak akkor az ember mélyebben fekvő, láthatatlan részei? A magasabb világokhoz. Ahogy a fizikai szemmel látható embernél csak az érzéki külsejét látjuk, a külső világnál is csak annak érzéki oldalát vesszük észre, és nem azokat az érzékfeletti világokat, amelyekből most kettőt, az elemi világot és a szellemi világot említettük. Az ember azonban a maga belső organizációjával ezekből a világokból jött létre. Nos, mindaz, ami az embert alkotja, beleértve külső testiségét is, csak azáltal jöhetett létre, hogy bizonyos láthatatlan szellemi lények dolgoztak rajta. Az emberi fizikai testen nem csupán az éter- vagy élettest dolgozott. Ha csak az étertest dolgozott volna rajta, növény lenne, mert ahogy előttünk áll, a növénynek van fizikai és éterteste. Az ember azonban nem növény, mert fizikai és étertestén kívül asztrálteste is van. Ezzel azonban az állatok is rendelkeznek. Ha az ember csak ebből a három részből állna, akkor állat lenne. Minthogy azonban az embernek énje is van, kiemelkedik a három természeti világ alacsonyabb teremtményei közül, az ásvány-, a növény- és az állatvilágból, és magasabb részeivel dolgozik fizikai testén. Az emberi fizikai test nem lehetne olyan, amilyen, ha ezek a magasabb részek nem dolgoznának rajta. A növény ásvány lenne, ha nem volna éterteste. Az embernek viszont nem lenne idegrendszere, ha nem lenne asztrálteste, és nem tudna felegyenesedetten járni, nem lenne gondolkodó agya, ha nem lenne énje. Ha az embernek nem lennének a magasabb világokból származó láthatatlan részei, nem jelenhetne meg előttünk abban az alakban, ahogy látjuk.

A emberi organizáció különböző részeit azonban különböző szellemi lények alakították ki. Ha ezt meg akarjuk érteni, legjobban úgy tehetjük, ha emlékezetünkbe idézzük Goethének egy szép, a mély világbölcsességből származó mondását: „A szemet a fény hozta létre a fény számára”. Van ma egy olyan filozófia, amely Schopenhauerhez és Kanthoz kapcsolódik, ami az egész világot az emberi képzetből akarja megmagyarázni, illetve azt hangsúlyozza, hogy szem nélkül nem érzékelnénk a fényt, szem nélkül sötétség volna körülöttünk. Ebben kétségkívül van igazság, de nem az a lényeg, hogy egy dolog igaz, hanem az, hogy az életben megjelenő igazságok mindig egyoldalúak, és ha a másik oldalt nem tesszük hozzá, ami teljessé teszi őket, akkor éppen saját igazságunk révén esünk tévedésbe. Mert nem az a legrosszabb, ha az ember téved, ha olyasmit mond, ami nem igaz, mert a világ kiigazít bennünket. De ha egy egyoldalú igazságot abszolútnak tekintünk, és ragaszkodunk hozzá, akkor az igazságból tévedés lesz. Igazság ugyan, de egyoldalú igazság, hogy szem nélkül nem láthatjuk a fényt. De az is igaz, hogy ha a világot mindig sötétség borította volna be, akkor szemünk sosem alakult volna ki. Mert a szem olyasmi, ami még a differenciálatlan testiségből jött létre. Ezt az ellentétes folyamat útján láthatjuk be. A sötét barlangokban lakó állatok szeme visszafejlődik, elvesztik látásukat. Igaz tehát, hogy szem nélkül nem láthatjuk a fényt, de az is igaz, hogy a szemet valóban a fény alakította ki a fény számára. Egy igazságnál az a lényeges, hogy ne csak az egyik oldalát nézzük, hanem hogy lássuk meg a másikat is. A legtöbb filozófus nem abba a hibába esik, hogy téves, amit mond – sokan nem is tudják megcáfolni, mert éppen hogy az igazat mondja -, hanem hogy az egyoldalú igazságot hangoztatja, amit csak az egyik oldalról lát, és nem látja a másikat. Ha ezt a mondatot „A szemet a fény hozta létre a fény számára”, a helyes értelemben fogjuk fel, akkor azt mondhatjuk: kell valaminek a fényben rejlenie, ami a szemet kialakította abból a szervezetből, amely még nem rendelkezett vele. A fényben tehát rejtőzik valami magasabb rendű, és azt mondhatjuk, hogy a szemet kialakító erő benne rejlik minden napsugárban.

Ebből ismerhetjük fel, hogy mindabban, ami körülöttünk van, valóban bele van rejtve az, ami bennünket megalkotott. Mert ahogy szemünk abból jött létre, ami a fényben van, többi szervünk is abból alakult, ami a dolgok alapja, és aminek csak a külső felszínét látjuk.

Az ember rendelkezik valamivel, amit értelemnek nevezhetnénk. Az embernek értelme, intelligenciája van. A fizikai életben azért tudja értelmét használni, mert megvan hozzá az eszköze, az agy. Ahogy szeme van a látáshoz, van egy eszköze arra, hogy a fizikai világban értelmet fejlesszen ki, hogy gondolkodni tudjon. Hangsúlyozom, hogy most arról a gondolkodásról beszélünk, amit a fizikai-érzéki világban használunk, nem arról, ami akkor lesz gondolkodásunkból, amikor a halállal megszabadulunk testünktől, tehát arról beszélünk, hogyan használjuk agyunk eszközét itt a Földön a gondolkodáshoz. Amikor reggel felébredünk, szemünkkel látjuk a fényt, de a fény mögött van valami, ami a szemet kialakította. Agyunk műszerével gondolkodunk, tehát kell lennie valaminek a világban, ami ezt az agyat előzőleg létrehozta, hogy a fizikai világban a gondolkodás eszköze lehessen. Ez az, amit most lelkünk elé akarunk állítani. Az agy a fizikai világban a gondolkodás szerve, tehát kellett lennie egy olyan erőnek, amely külsőleg létrehozta, és ez az intelligencia. Ahogy a fény, amit szemünkkel észlelünk, egy szemet létrehozó erő, úgy van egy agyat létrehozó erő is, ami agyunkat kialakította. Agyunkat egy olyan világ hozta létre, amely magasabb a szellemi világnál. A beavatandó felismeri, hogy ha csak az elemi és a szellemi világ létezne, akkor az intelligencia emberi szerve sohasem jöhetett volna létre. Bármilyen magasztos is a szellemi világ, azoknak az erőknek, amelyek úgy formálták meg a gondolkodás fizikai szervét, hogy az értelem külsőleg megjelenhetett benne, még magasabb világból kellett hozzánk áramlania.

A szellemtudomány nem ok nélkül nevezte el a szellemi világ határmezsgyéjét, amit az előbb írtunk le, mint a hierarchiák világát, hasonlatképpen „állatövnek”. Az ember sokkal messzebb állna a mai embertől, nem lenne intelligenciája, úgyszólván állati fokon állna, ha csak az említett világok léteznének. Hogy az ember olyan lénnyé váljon, amely egyenes tartással jár, agyával gondolkodik és intelligenciát képes kifejleszteni, ehhez magasabb erők leáramlására volt szükség, olyan erőkre, amelyek a szellemi világon túli magasabb világokból származnak. Itt jutunk fel abba a világba, amelyet a szellemtudomány olyan névvel jelöl, amelyet ma egészen rosszul használnak, de a régebbi korokban – nem szükséges nagyon messzire visszamenni – még eredeti értelmében fogtak fel. Amit az ember a fizikai világban kifejleszt, amikor gondolkodik, azt intelligenciának nevezzük. Ami erőként, realitásként egy a szellemi világnál magasabb világban él, és onnan áramlik le a szellemi és elemi világba, hogy agyunkat kiformálja, azt a szellemtudományban mindig „az ész világának nevezték. Ebben a világban vannak azok a lények, akik hatalmas erőiket le tudják árasztani a fizikai világba, hogy ott az ember értelmi tevékenységének szellemi árnyképét létrehozzák.

Látják, milyen szegénnyé vált a nyelvünk. A „ész” szót a materializmus korában teljesen helytelenül használják. Azelőtt sohasem használták volna a fizikai világbeli gondolkodásra. Ezt „intelligenciának”, „értelemnek” nevezték volna. Észről akkor beszéltek, amikor a beavatott a szellemi világnál magasabb világba küzdötte fel magát, és ott közvetlenül felvett valamit. A német nyelvben a „ész” szó (Vernunft), összefügg a „felvenni” igével (vernehmen), arról van szó tehát, amit a szellemi világnál magasabb világból közvetlenül megtapasztal, „felvesz” valaki. Ezzel bizonyos módon a szellemi világnál még magasabb világba emelkedhetünk, és ezzel mintegy kimerítettük azt, aminek még képmása van az emberben. A ész világának árnyékszerű hasonmása jelenik meg az emberi értelemben. Értelmi szervünk megszerkesztőit, építőit az ész világában kell keresnünk.

Ha egy még magasabb világhoz akarunk eljutni, erről csak úgy beszélhetünk, ha az érzéki-fizikai értelmet túlhaladó szellemi képességhez emelkedünk fel. Láttuk, hogy az ész világából származó erő építette fel az emberi szervezetben az agyat az értelem számára, ezért megkérdezhetjük: tudjuk, hogy az ember az értelemnél magasabb képességre is szert tehet, nevezetesen a szellemi látó tudatra, ez a képesség vajon nem olyan erők kifejeződése, amelyek egy még magasabb világból származnak? A szellemtudományos módszer, amelyről részletesebben fogunk még beszélni, ennek a tisztánlátó tudatnak az első fokát imaginatív tudatnak nevezi. Ez egyfajta képi tudat. Ez a képtudat mindaddig képzelődés, puszta fantáziálás marad, amíg a hozzá megfelelő szervet egy magasabb világ nem alakítja ki. úgy, ahogy az agyat is kialakította az ész világa az emberi gondolkodás számára. Amikor azt mondjuk, hogy létezik a világban tisztánlátó tudat, azt is ki kell jelentenünk, hogy ezt egy olyan világnak kell megadnia, amelyből a látó szervek kialakulásához szükséges erők származnak. A szellemtudományban ezt a világot az ősképek világának nevezzük. Ami imaginációként tárulhat elénk, az az ősképek világának a képmása.

A makrokozmoszba tehát négy magasabb világon át juthatunk fel fokról-fokra. Ezek: az elemi világ, a szellemi világ, az ész világa és az ősképek világa. Holnaptól kezdve ezekről a magasabb világokról fogunk beszélni, először az ész világáról, majd leírjuk annak módszereit, hogy a mai lehetőségeink szerint milyen erőket kell lehoznunk az ősképek világából, hogy a szellemi látó tudatot megszerezzük.

– Bécs. 1910. március 27.

[Beilleszkedés az elementáris világba. Az emberi temperamentumok rokonságú az elementáris világ négy elemével. Önmegismerés a mindennapi életben és a magasabb világokban. Elfelejtett lelki élmények. Az önnevelés szükségessége a magasabb világokba való belépés előtt. Találkozás a küszöb nagy őrével. Önmegismerés és öntökéletesedés. Találkozás a haladó szellemi lényekkel. A szellemi látó tudat fejlesztéséhez szükséges erők az ősképek világában.]

Tegnap megkíséreltünk egy kicsit betekinteni abba. amit a makrokozmoszba, a nagyvilágba való belépésnek nevezhetünk, ellentétben az előző napok fejtegetéseivel, amelyek a mélyebb misztikus utat, vagyis a mikrokozmoszba való leszállást kívánták lelkük elé állítani. Tegnap megmutattuk, hogy a makrokozmoszba, a nagyvilágba való felemelkedés hogyan vezet oda, amit a szellemtudományban szokás szerint elemi világnak neveznek, hogyan emelkedik fel az ember ezen keresztül a szellemi világba, majd az ész világába és végül egy még magasabb világba, amit a tegnapi előadás végén úgy jellemeztünk, mint az ősképek világát. Közben rámutattunk arra, hogy a mai beszédben már nincsenek helyes kifejezéseink ezekre a világokra, mert a régebben tartalmasabb német „ész” (Vernunft) szó triviálissá vált, olyasmire használják, ami általában csupán az érzéki világban érvényes, és ezért könnyen félreérthető, ha az úgynevezett szellemi világnál magasabb világ megjelölésére használják.

Természetesen ezekről a világokról nem órákig, hanem hetekig, hónapokig lehetne beszélni. Csak teljesen vázlatszerűen lehet ezt vagy azt kiemelni. Hogy még pontosabb képzeteket kapjunk ezekről a világokról, néhány dolgot még meg kell említenünk. Ha az ember a tegnap említett módon jut el az elemi világba, tehát kap egy valódi áttekintést arról, amit szokás szerint elemeknek – föld, víz, levegő, tűz – neveznek, akkor megtudja, hogy saját testisége is – ezen most a teljes testiséget értjük, tehát azt is, amit az ember magasabb részeinek nevezünk – ebből az elemi világból épül fel. Ezen az észrevételen kívül még egyebet is megtudunk, azt ugyanis, hogy az elemi világ külső szemlélete eltér belső észlelésétől. Ha szellemi látás nélkül, a szokásos mindennapi emberi tudattal magunkba tekintünk, akkor találunk bizonyos tulajdonságokat, amelyek félig a lelkiséghez, félig a testiséghez sorolhatók, olyan tulajdonságokat, amelyeket temperamentumoknak nevezünk. E temperamentumokat megkülönböztetve beszélünk melankolikus, flegmatikus, szangvinikus és kolerikus temperamentumról.

Tegnap mondtuk, hogy a makrokozmoszba lépve az ember nem érzi úgy, mintha szemben állna a dolgokkal, hanem hogy benne van az elemi világ minden tényében. Amikor valamilyen fizikai tárgyat nézünk, azt mondjuk: a tárgy ott van, mi itt vagyunk. És a fizikai világban addig vagyunk értelmes emberek, míg egészen világosan meg tudjuk különböztetni magunkat a tárgyaktól és lényektől. Ahogy azonban beleéljük magunkat az elemi világba, ez a megkülönböztetés lényegesen nehezebbé válik, mert összenövünk a szellemi világ lényeivel és tényeivel. Ezt tegnap főként a tűz elemével jellemeztük. Azt mondtuk, hogy ez nem fizikai tűz, hanem olyasvalami, ami a belső lelki melegséggel, a lelki tűzzel hasonlítható össze. Ha az elemi világ tüzet valóban észleljük, ekkor ez összeolvad velünk, benne érezzük magunkat a tűz lényében, mintegy egyesülünk vele. Az összeolvadásnak ez az érzése a többi elemnél is bekövetkezhet. Ez alól bizonyos vonatkozásban csak a föld eleme kivétel. Említettem, hogy az elemi világban azt nevezzük földnek, amihez nem tudunk hozzáférkőzni, ami mintegy visszalöki az embert.

Az elemi világ négy jellemzett elemével sajátos, mondhatnánk titokteljes rokonságban állnak az úgynevezett temperamentumok, mégpedig úgy, hogy rokonság áll fenn a melankolikus temperamentum és a föld között, a flegmatikus temperamentum és a víz között, a szangvinikus temperamentum és a levegő között, és a kolerikus temperamentum és a tűz között. Az elemi világ átélésekor ez a rokonság úgy jut kifejezésre, hogy például a kolerikus ember inkább az elemi világ tűz-elemében lévő lényekkel hajlamosabb összenőni, mint a többiekkel. A szangvinikus ember inkább a levegő elemében lévő lényekhez érez vonzódást, a flegmatikus a víz elemében élő lényekkel és a melankolikus a föld elemében lévőkkel, így az ember, amikor valóságos átélés útján belép az elemi világba, különböző függőségbe kerül, és könnyen elképzelhetjük, hogy a különböző emberek a legkülönbözőbb dolgokat mondhatják el az elemi világról, és tulajdonképpen mindegyiknek megvan a maga igaza, amikor saját élményeit beszéli el.

Aki ismeri a dolgokat, az tudja, hogy ha egy melankolikus vázolja az elemi világot, olyan világként írja le, amelyben sok minden van, ami őt visszalöki. Ez egészen természetes, mert melankóliája révén, titokzatos módon rokonságban van a földiséggel, és a többi hatástól eltekint. A kolerikus viszont azt fogja elmondani, mennyire tűzszerű ott minden, mert az ő számára minden tűzben izzik, és a többitől tekint el. Ezért nem kell csodálkozni, ha bizonyos alacsonyabb szintű látók nagyon eltérő módon írják le az elemi világot, mert ezt csak akkor tudjuk helyesen megítélni, ha pontosan ismerjük saját magunkat. Ha tudjuk, hogy például milyen mértékben vagyunk kolerikusak, akkor tudjuk, hogy miért mutatkozik az elemi világ éppen ilyennek vagy olyannak. Ez az önmegismerés éppen arra buzdít, hogy ne csak arra fordítsunk figyelmet, amihez természetes tulajdonságaink közül a legtöbb rokonság fűz.

Ez lehetőséget ad, hogy szélesebb fogalmat alkothassunk arról, mit nevez a szellemtudomány önismeretnek. Az önismeret egyáltalán nem könnyű dolog, mert abból áll, hogy valóban ki tudjunk bújni önmagunkból, és kívülről tudjuk nézni saját lényünket, mintha teljesen idegen volna. Elképzelhetik, hogy ez nem éppen könnyű. Viszonylag könnyű az élet folyamán megszerzett lelki tulajdonságokkal tisztába jönni. Sokkal nehezebb azonban tisztába jönni a temperamentumokkal, mert ezek egészen a testiségig halnak. Ami az igazi önismeretben akadályoz, az éppen az. hogy a legtöbb ember mindig igazat ad önmagának. Általános egoista hajlam, hogy mindig igaznak tartjuk a világról alkotott ítéleteinket. Ezt nem kell túlságosan elmarasztalni és élesen kritizálni, mert az ember természetes tulajdonsága. Inkább azt kell mondani: hová jutnánk a mindennapi életben, ha nem rendelkeznénk azzal a biztonsággal, hogy szilárdan támaszkodjunk önmagunkra? Ha viszont az ember ilyen szilárdan támaszkodik önmagára, akkor magával viszi mindazt, ami temperamentumában rejlik. Rendkívül nehéz a temperamentumtól eltávolodni, és komoly önnevelésre van szükségünk ahhoz, hogy objektíven álljunk önmagunkkal szemben. Minden igazi szellemi kutató azt mondja, hogy tulajdonképpen a szellemi világba való behatoláshoz nem szükséges az érettség különös foka, inkább az, hogy képes legyen követni azt az alapelvet, hogy az ember csak akkor jut el az igazsághoz, ha nem veszi figyelembe saját véleményét. A saját véleménnyel kapcsolatban talán a következőképpen lehetne eljárni. Azt mondjuk magunknak, megnézem, emlékszem-e rá, hogy valamilyen véleményemet életem melyik szakaszában sajátítottam el. Képzeljük el, hogy valaki ilyen vagy olyan politikai irányt követ. Mielőtt elérné azt az érettséget, hogy a szellemi világba belépjen, teljesen objektíven fel kellene tennie a kérdést, mi vitt engem oda, hogy éppen ezt a gondolkodásmódot, ezt az irányt kövessem? Mennyire gondolkodnék másképpen, ha a karma erre vagy arra a helyre állítana? Ezt a kérdést fel kell tennünk magunknak.

Ha nemcsak átmenetileg, hanem újra meg újra gondosan feltesszük magunknak azt a kérdést, hogy mi munkál bennünk, hogy jelenlegi mivoltunk hogyan jött létre, akkor megvan a lehetőségünk rá, hogy megtegyük az első lépéseket ahhoz, hogy kijussunk önmagunkból. A nagyvilágban, a makrokozmoszban nem olyan egyszerű a dolgokon kívül lenni, mint a fizikai világban. A fizikai világban könnyű egy rózsabokron kívül lenni, mert a hely természetes állapota ezt lehetővé teszi. Az elemi világban azonban éppen az következik be, hogy az ember belenő a dolgokba, azonosul velük. Mert ha már nincs meg az eszköz körülöttünk, hogy megkülönböztessük magunkat a dolgoktól, mivel bennük vagyunk, akkor nem tudunk tisztába jönni velük. Kolerikus temperamentumunk az elemi világban közvetlenül összekapcsol bennünket a tűz elemével, és már nem tudjuk megkülönböztetni, mi áramlik ki belőlünk, mi jön a dolgokból, vagy mi áramlik belénk a többi lényből, ha nem sajátítottuk el ehhez a képességet. Először tehát meg kell tanulnunk valamit, meg kell tanulnunk, hogy úgy legyünk benne egy lényben, hogy attól megkülönböztessük magunkat.

Csak egy lényen tanulhatjuk ezt meg, és ez mi magunk vagyunk. Mi vagyunk az a lény, akiben benne állunk, és akinél elkezdhetjük megtanulni, hogy megkülönböztessük magunkat tőle. Ha eljutunk oda, hogy lassanként úgy ítéljük meg magunkat, ahogy a mindennapi életben egy másik embert ítélünk meg, akkor megtanuljuk, hogy megkülönböztessük magunkat önmagunktól. Mindenkinek szüksége van rá, hogy feltegye magának a kérdést, miben különbözik a magunkról és a másokról alkotott ítéletünk? Az ember rendszerint önmagának ad igazat és nem a másiknak, ha annak véleménye eltér az övétől. A mindennapi életben ez így van. Nincs azonban hasznosabb annál, ha azzal kezdjük az önnevelést, hogy ezt mondjuk: nekem ez a véleményem, a másiknak más, arra az álláspontra akarok helyezkedni, hogy a másik véleménye éppen annyit ér, mint az enyém. A mindennapi életben szükség van erre az önnevelésre, hogy az elemi világba való belépéskor meg tudjuk különböztetni magunkat a dolgoktól, akkor is, ha bennük vagyunk.

Láthatjuk tehát, hogy bizonyos élménybeli finomságok mennyire döntőek, ha tudatosan akarunk a magasabb világokba emelkedni. Ebből a példából is kiderül, mennyire jogosult az, amit tegnap mondtam, hogy ha az ember a makrokozmoszba emelkedik, állandóan az a veszély fenyegeti, hogy elveszti énjét. Mert a mindennapi életben énünk tulajdonképpen nem egyéb, mint nézeteink, szokásaink, érzéseink összessége, és a legtöbb ember rendkívül nehéznek találja, hogy egyáltalán még valamit gondoljon, érezzen és akarjon, ha búcsút vesz attól, amivé az élet alakította. Ezért nagyon fontos, hogy mielőtt az ember rászánja magát arra, hogy belépjen a szellemi világba, megismerkedjen mindazzal, amit a szellemi kutatás kiderített. Ezért kell újra meg újra hangsúlyozni, hogy e terület ismerője sohasem fog segítséget nyújtani bárkinek is ahhoz, hogy a szellemi világba bevezesse, mielőtt az illető értelmével, mindennapi egészséges ítélő erejével fel nem fogta, hogy a szellemtudomány tanítása nem ostobaság, nem fantáziálás. Teljes mértékben lehetséges, hogy az ember bizonyos módon ítéletet alkosson a szellemtudományos közlések helyességéről vagy helytelenségéről. Bár szellemi látó szemek nélkül nem tudunk a szellemi világban kutatni, a látók közlései azonban kifejlesztenek bennünk bizonyos ítélő képességet. Figyeljük meg ezért az életet, érthetővé válik-e annak révén, amit a szellemi kutató mond. Az így kialakított ítéleteknek mindig lesz egy sajátosságuk: az átlagos emberi gondolkodást meghaladják. Mindabba, amit vélemények formájában elsajátítottunk, beleszólnak az emberi érzések is. Ha elfogulatlan ítélettel átadjuk magunkat annak, amit a magasabb világokról itt elmondtam, és az életben megszokott szimpátiáinkat és antipátiáinkat elhagyjuk, akkor úgy fogjuk találni, hogy a legkülönbözőbb emberekkel is lehetünk egy véleményen ezekről a dolgokról. A szellemtudományból kaphatunk valamit, ami a szokásos személyes véleményeket túlhaladja, és ami akkor is a miénk marad, ha belépünk a szellemi világba. Ezért fontos, hogy a szellemtudományos ismeretek egy bizonyos mennyiségét elsajátítsuk, mert ez megvéd bennünket attól, hogy énünket a szellemi világba való belépéskor azonnal elveszítsük.

Az én elvesztése a szellemi világba való belépéskor sok ember számára még egyéb következményekkel is járna. Ezek a következmények gyakran már a mindennapi életben is megmutatkoznak azok számára, akik felismerik őket. Itt olyasmihez értünk, amiről röviden beszélnünk kell. Fontos ezt tudni, amikor azokról az utakról szólunk, amelyek révén magunk juthatunk fel a szellemi világokba. A szellemi kutatónak semmilyen értelemben nem szabad álmodozónak, fantasztának lennie. Olyan biztonsággal és belső erővel kell mozognia a szellemi világban, mint a- hogy az értelmes ember mozog a fizikai világban. Minden ködösség, zavarosság bajjal járna, és veszélyes lenne, miután beléptünk a szellemi világba. Ezért szükséges és nagy jelentőséggel bír, hogy már a mindennapi életről egészséges ítéletet alkossunk. Különösen korunkban mutatkozik már a mindennapi életben is olyasmi, ami komoly akadályt jelentene a szellemi világba való belépéskor, ha nem vennénk tekintetbe. Ha végiggondolják életüket, és felidézik azt, ami születésük óta hatást gyakorolt életükre, akkor még felületes visszapillantással is sok mindenre fognak emlékezni, de sok mindenre azt mondják majd, hogy elfelejtették. Sok mindenről, ami befolyásolt, ami alakított bennünket, nincs világos tudomásunk, sok mindenre feledés borult. De nem tagadhatjuk valaminek az átélését csak azért, mert most nincs a tudatunkban. Miért felejtjük el az ilyen hatásokat? Azért, mert az élet minden nap újat hoz utunkba, és végül nem is tudnánk élni, ha mindent meg kellene tartanunk, amit átéltünk. Amit naponta átélünk, az képességekké válik bennünk. Már beszéltünk arról, hogy élményeink mintegy képességekké összegződnek. Mi lenne, ha mindenkor, amikor tollat ragadunk, emlékeznünk kellene azokra az élményekre, amelyeket átéltünk, amikor írni tanultunk? Az élmények összessége az írás képességévé alakul. Ezeket az élményeket, amelyek dolgoztak rajtunk, joggal borítja feledés, és jó hogy feledés borítja őket. A felejtés tehát nagy szerepet játszik az életünkben. Vannak területek, ahol jótékonyan hat, hogy átélünk valamit, aztán újra eltűnik a tudatunkból. Számos olyan benyomás ér bennünket, különösen a gyermekkorban, amelyeket teljesen elfelejtünk, nincsenek már tudatunkban, mert az élet eltörölte őket. Ez jó számunkra. mert nem is tudnánk élni, ha mindent magunkkal kellene hurcolnunk.

A felejtésnek azonban mégsem az a következménye, hogy ezek a benyomások elvesztik hatékonyságukat. Érhetnek olyan benyomások, amelyek eltűnnek emlékezetünkből, és bár nem tudunk róluk, mert elfelejtettük őket, hatékony erőkként működnek lelki életünkben. Ez odáig mehet, hogy lelki életünkre kártékony befolyást is gyakorolhatnak. Ha ezek az elfelejtett benyomások olyanok, hogy az egészséges lelki életet veszélyeztetik, akkor előfordulhat, hogy lelki életünk szétdarabolódik, szétválik, és ez a szétválás egészségtelen módon fog hatni egész lelki állapotunkra, és még testiségünket is befolyásolhatja. Kóros állapotokat idézhet elő, amelyeket különböző nevekkel jelölhetünk, nevezhetjük hisztériának, idegességnek, és így tovább, de amelyek alapjában véve teljesen érthetővé válnak, ha tudjuk, hogy a tudatos élet terjedelme nem fedi a teljes lelki élet terjedelmét. Ha valaki azzal jön, hogy mindenféléről panaszkodik, ami megnehezíti az életét, akkor a jó emberismerő felhívhatja a figyelmét erre vagy arra, amit már elfelejtett, amire már nem emlékszik, de ami lelki életében nem csekély erőként működik. Vannak az emberi léleknek bizonyos szigetei, amelyek – mondhatnánk – ellentétes módon állnak ott, mint a többi sziget. Ha valaki a tengeren jár. mondhatja, hogy szilárd talajon áll, ha egy szigetre lép. Az ember lelki életére mindenféle veszélyeket rejthet, ha olyasmibe ütközik, ami ilyen öntudatlan sziget, amiről nincs világos tudomása. A mindennapi életben ezek a szigetek úgy kerülhetők el, a legkönnyebben, hogy életünk egy későbbi pontjáról igyekszünk megérteni, milyen hatások értek. Rendkívül egészséges, ha az embernek olyan világnézete van, amelynek révén megértheti ezeket a lelki szigeteket, így el tudja viselni őket. Ha egy emberi lelket minden további nélkül elvezetnénk egy ilyen zátonyhoz, akkor először nagyon megriadna. De ha lehetőséget kap arra. hogy a dolgot megértse, hogy önmagát bizonyos megértéssel fogadja, akkor könnyebben eljut oda, hogy besorolja lelki életébe. Minél többet tudunk megértéssel felvenni tudatos lelki életünkbe, annál kedvezőbb lesz ez mindennapi életünkre.

Ilyen öntudatlan szigetek nemcsak a mindennapi életben vannak, hanem sokkal inkább előfordulnak a szellemi világban, amikor az ember kilép a makrokozmoszba. Láttuk, hogy az ember elalváskor minden éjjel kilép a makrokozmoszba, de amit ott átélhet, arra teljes feledés borul. Ha az elalvás pillanatában tudatosan lépne a makrokozmoszba, többek között saját magát is átélhetné. Saját emberi mivoltával volna ott jelen. Tegnap leírtuk, hogy ott az ember körül a makrokozmoszban szellemi lények és tények vannak. Ez kétségkívül így van, de mindezek között jelen van az embernek önmagára irányuló objektív szemlélete is. Most összehasonlíthatja magát ezzel a világgal és láthatja, mennyire tökéletlen ahhoz viszonyítva, ami ebben a világban van, mennyi olyan tulajdonsága van még, ami méltatlan ehhez a világhoz. Ott bőven van alkalom ahhoz, hogy elveszítse önbizalmát, biztonságát. Ettől megóvhatja a szellemi világba való belépést megelőző önnevelés, annak érett megítélése, hogy most még tökéletlen ugyan, de megvan a lehetősége ahhoz, hogy olyan képességeket szerezzen, amelyekkel felnövekedhet a szellemi világhoz. Az embernek képessé kell válnia arra, hogy elviselje saját tökéletlenségét, valamint annak látványát, amivé a tökéletlenség legyőzésével válhat, ha megszerzi a ma még hiányzó tulajdonságokat. Ez egy olyan érzés, amelynek a küszöb tudatos átlépésekor meg kell jelennie az emberi lélekben. Az embernek meg kell tanulnia, hogy jelenlegi helyzetét figyelembe véve tökéletlennek lássa magát. Meg kell tanulnia, hogy elviselje magát és így szóljon: ha visszatekintek mostani életemre és előző inkarnációimra, az vagyok, amit önmagamból csináltam. De lehetőséget kell találnia arra is, hogy e mellett az alakja mellett másik alakját is megérezze, aki így szól hozzá: ha dolgozol magadon, ha mindent megteszel annak kifejlesztésére, amire lényed legmélyén megvan a hajlamod, akkor olyan lénnyé válhatsz, mint a melletted álló reális eszménykép, akire félelem és csüggedés nélkül feltekinthetsz.

Félelem és csüggedés nélkül azonban csak akkor tud az ember feltekinteni arra, ami saját tökéletlensége mellett áll, ha ránevelte magát, hogy legyen ereje az élet nehézségeinek leküzdésére. Ha már a szellemi világba való belépés előtt gondoskodott arról, hogy a fizikai világban megszerezze a lelki erőt, hogy a fájdalmat, a szenvedést és az élet nehézségeit leküzdje, ha megedződött abban, hogy a nehézségekkel dacolva, szinte kívánja azokat, akkor az ilyen érzés kialakulásának pillanatától átérzi magában az impulzust: bármi történjen is veled, bármivel találkozol is a makrokozmosz szellemi világában, túl fogsz jutni rajta. Mert egyre erősebbé válnak benned azok a tulajdonságok, amelyeket azért sajátítottál el, hogy az akadályokat legyőzd.

Ha az ember így előkészült, akkor az elemi világba való belépéskor egészen sajátságos élménye lesz. Meg fogja érteni, amit átél, ha eszébe jut az, amit az előbb mondtam, hogy a kolerikus temperamentum a tűz elemével rokon, a szangvinikus a levegőével, a flegmatikus a vízével és a melankolikus a földével. Ha temperamentumunkkal beleéljük magunkat az elemi világba, akkor az elemi világ lényei annak megfelelően közelednek hozzánk, amilyenek mi vagyunk. A kolerikus tulajdonságok izzóan jelentkeznek a tűzelemben, a szangvinikus tulajdonságok elillanóan a levegő-elemben, a flegmatikusak mintegy a vízelemben és a melankolikusok a földelemben. Ki fog derülni, hogy amit önneveléssel, lelkünk megerősítésével elsajátítottunk, az hozzásegít bennünket, hogy ezt mondjuk: megvan az erőd ahhoz, hogy minden akadályt legyőzz!

Ami az emberben van, rokon azzal, ami a szellemi világban elébe lép, rokon azzal, ami az összes elemből mintegy egybeáradóan úgy közeledik hozzá, hogy önmagát, mint kívülálló lényt szemlélje. Ha elhatároztuk, hogy önneveléssel minden tökéletlenségünkön úrrá leszünk, akkor ez az impulzus úgy hat a lélekben, hogy előttünk áll ugyan ez a tökéletlen ember, de látványa nem sújt le. A megfelelő érettségi fok nélkül mindig ez a megsemmisítő érzésünk lenne, amikor megpillantjuk képmásunkat. Ettől őriz meg bennünket a mindennapi életben tudatunk megszűnése, mert egyébként elalváskor minden éjjel előttünk állna ez a tökéletlen ember, és lesújtóan hatna ránk, ha tudatosan aludnánk el. Ugyanígy előttünk állna az a másik lény is, aki megmutatná, hogy milyennek kellene lennünk. Ezért szűnik meg a tudat elalváskor. Ha azonban egyre inkább kialakítjuk magunkban az érettséget, ez azt fogja mondani nekünk: le fogod küzdeni az akadályokat! Akkor lassanként meglebben az, ami a mindennapi életben fátyolként terül el a lélek előtt, amikor elalszunk. Ez a fátyol egyre vékonyabb lesz, és végül el tudjuk viselni az előttünk álló alakot, aki saját képmásunk, és olyan, amilyenek most vagyunk, és észrevesszük a másikat is. aki azt jelzi, milyenek lehetünk, ha tovább dolgozunk önmagunkon. Ez az alak a maga pompájában, fenségében és dicsőségében mutatkozik meg. E pillanatban tudjuk, hogy ez a lény éppen azért hat olyan lesújtóan, mert nem vagyunk olyanok, mint ő, holott olyanoknak kellene lennünk, és hogy csak akkor szerezhetjük meg a helyes lelki beállítottságot, ha látványát el tudjuk viselni. Ez az élmény a küszöb nagy őre előtt való elhaladást jelenti. A küszöb nagy őre oltja ki a tudatot a szokásos elalváskor, úgy hogy feledést borít a tudatra. Megmutatja, mi hiányzik belőlünk, amikor a nagyvilágba akarunk belépni, és mivé kell alakítanunk magunkat, hogy fokról-fokra belenőhessünk ebbe a világba.

Korunknak szüksége lenne rá, hogy fogalmat alkosson az ilyen dolgokról, de rendkívül iszonyodik ettől. A mai kor egy sajátos átmeneti állapotban van. Elméletben sokan belátják, hogy tökéletlenek, de az elméletnél nem jutnak tovább. Ez leginkább szellemi életünkben mutatkozik meg. Győződjenek meg róla. Vegyenek kézbe egy irodalmi művet, amelyben a szellemi világról van szó a mai stílusban. Olyan hang szólal meg benne, amely teljesen ellentétes azzal, amit az előbb jellemeztem. Mindenütt hallhatják vagy olvashatják, amit ez vagy az jelent ki a szellemi világról: ezt tudhatja az ember, azt nem tudhatja. Gyakran találkozhatunk a „ember" szócskával a mai irodalmi művekben: ezt tudhatja az ember, azt nem tudhatja. Megismerési határt vonunk ezzel a szócskával, és ezt áthághatatlannak véljük. Valahányszor ilyen módon mondjuk ki az „ember” szócskát, ezt teljesen ellentétes módon használjuk, mint a szellemtudományban. Mert az élet egyetlen pillanatában sem szabad azt mondanunk: ezt az „ember” megismerheti, azt nem ismerheti meg az „ember”, hanem azt kell mondanunk: annyit tudunk megismerni, amennyi a jelenlegi fejlődési fokunknak megfelel, amennyit képességeink lehetővé tesznek, ha majd magasabb fokra fejlődünk, többet fogunk tudni megismerni. Az, hogy „az ember nem képes rá”, ilyen nincs. Aki így beszél, az már eleve elárulja, hogy az önismeret fogalmát sem képes megérteni. Mert tudjuk, hogy az ember fejlődőképes lény, és csak arról beszélhetünk, hogy képességeink jelenlegi fejlődési foka szerint mennyit tudunk megismerni.

Bármennyire is rossz ez „az ember nem tudhatja”, mégsem a legrosszabb, mert végül is csak egy kifejezési forma, amin túl tudjuk tenni magunkat. A szellemi kutató túlteszi magát rajta, megszokja, hogy a mai irodalmat úgy olvassa, hogy ha valaki „embert” mond, akkor ezen saját magát érti. Ha ebből a szempontból nézzük, akkor rendben van. Ez elárulja azt, amit az illető tud. Ha ez csak egy formaság lenne, nem lenne olyan rossz. Aggasztóbbá válik azonban a dolog, ha az illető tovább megy, és tényleges gyakorlatot csinál belőle. Mert az elméletek egyáltalán nem veszélyesek, akkor válnak azzá, ha átviszik őket a gyakorlatba. Veszélyessé válik, ha az illető ezt mondja: tudom, hogy mennyit ismerhet és tudhat meg az ember, tehát nincs szükség arra, hogy bármit is tegyek. Mert ezzel akadályt gördít a saját útjába, meggátolja a saját fejlődését. Alapjában véve ma sokan így zárják el magukat a fejlődés elől. Szellemtudományos szempontból csak azt kívánhatjuk nekik, aludjanak jól, jó mélyen, hogy a fátyol bármilyen csekély fellebbentésével se jussanak annak tudatára, mennyire tökéletlenek ahhoz viszonyítva, amilyenek lehetnének. Korunk emberének gondolkodási szokásaiban, egész érzületében rejlik, hogy a szellemi világ előtti fátylat inkább még sűrűbbé teszi, hogy ne tudjon oda belépni, ne tudjon a küszöb őrének hatalmas alakja előtt elhaladni, aki mindig megtagadja a bebocsátást az. előtt, aki nem teszi meg a maga szent fogadalmát. Enélkül nincs továbbjutás, és ez a szent fogadalom abból áll, hogy azt mondjuk: tudjuk ugyan, hogy mennyire tökéletlenek vagyunk, de folytonosan arra törekszünk, hogy egyre tökéletesebbekké váljunk. Csak ezzel az impulzussal szabad a makrokozmoszba belépni. Akinek nincs erős akarata, hogy folytonosan dolgozzék önmagán, annak előbb ki kell fejlesztenie ezt az erős akaratot, ha be akar lépni a makrokozmoszba.

Ez önmegismerésünk szükséges kiegészítése, amelyet meg kell szereznünk, ha meg akarjuk tanulni a magasabb világokban a megkülönböztetést. Önmegismeréshez kell jutnunk, de ez halott dolog maradna, ha nem kapcsolódna öntökéletesítésünk erős akarásához. Az idők fordulóján felhangzik az ősi apollóni mondás: Ismerd meg magad! Ez helyes, semmit sem lehet felhozni ellene, de még valami tartozik hozzá, amit tegnap mondtam az igazsággal kapcsolatban: nem a téves fogalmak a legrosszabbak az ember számára, hanem azok, amelyek egyoldalúak, a féligazságok, ezek sokkal több akadályt jelentenek életünkben. És ez a követelmény: ismerd meg magad – egyoldalú maradna, ha nem néznénk a másik oldaláról is, ami a folytonos öntökéletesítést jelenti. Ha ilyen fogadalmat teszünk magasabb rendű lényünknek, akivé lennünk kell, akkor veszélytelenül bemerészkedhetünk a makrokozmoszba, mert akkor úgy jutunk be a labirintusba, hogy fokról-fokra tájékozódni tudunk majd benne.

Láttuk, hogy természetünk rokon azzal, amit elemi világnak nevezünk, és ami ott elénk lép, az rokon temperamentumunkkal. Van azonban más is, ami rokonságban van velünk, ha egyéb lelki tulajdonságainkra tekintünk. Ami rajtunk kívül van, az mindig bennünk is megvan, mert a környező világból származunk. De nemcsak azon keresztül tudunk betekinteni az elemi világba, amit a fizikai világban érzékelni tudunk, például kolerikus temperamentumunk útján a tűz elemébe, hanem fel tudunk emelkedni a szellemi világba, és a még magasabb világokba is. Ezt szeretnénk még ma röviden megbeszélni.

Tudjuk, hogy mint emberi lények, inkarnációról inkarnációra haladunk. Ha jelenlegi megtestesülésünkben éppen melankolikusok vagyunk, azt mondhatjuk: nos, ebben a megtestesülésben melankolikus vagyok, de egy másikban, esetleg az előzőben szangvinikus lehettem, vagy a következőben flegmatikus lehetek, az egyoldalúság tehát kiegyenlítődik. Ezáltal fogalmat alkothatunk arról, hogy akkor is, ha az egyik életben melankolikusok vagyunk, lényünk több mint pusztán melankolikus. Ugyanaz a lény, aki most melankolikus, esetleg korábbi életében kolerikus volt, és lehet, hogy a következő életében szangvinikus lesz. Lényünk tehát nem merül ki egy temperamentum-adottságban, ezen túl is van még valami. Ha tehát a látó az elemi világban megfigyel valakit, és azt melankolikusnak látja, azt kell mondania: ahogy most az elemi világban melankolikusnak mutatkozik, ez átmeneti jelenség, egy inkarnáció megnyilvánulása. Aki úgyszólván jelenlegi inkarnációjában földinek tűnik, egy másikban lehet levegő- vagy tűzszerű. Így jelenik meg az ember az elemi világban a látó tudat számára. A melankolikusok szívesen töprengenek, nincsenek készen önmagukkal, és úgy tűnik, hogy ha az elemi világ szempontjából nézik őket, ezt mintegy visszautasítják. A kolerikusak úgy tűnnek az elemi világban, mintha a tűz lángjait terjesztenék. Itt a tüzet lelki elemként kell figyelembe vennünk, és nem szabad összetévesztenünk a fizikai tűzzel. A félreértések elkerülése végett megjegyzem, hogy a teozófiai kézikönyvek asztrális világnak, vagy asztrális síknak nevezik azt, amit itt elemi világnak neveztünk. Amit viszont szellemi világnak neveztünk, azt ezek a könyvek mentális síknak. vagy a devacháni világ alsóbb részének nevezik. A devachán magasabb részét, amit arupa-devachánnak is neveznek, itt az ész világaként jellemeztük.

Amikor a szellemi világból az ész világába lépünk, hasonlóval találkozunk, mint amivel az elemi világban találkoztunk, ahol mint lények úgy jelentünk meg, hogy a temperamentumunkban lévő elemet egyre inkább legyőzzük, életeink során kiegyenlítjük. Hasonlóval találkozunk, amikor a szellemi világ határához érünk. Tegnap leírtuk, hogy a szellemi világban olyan tényeket találunk, amelyek a bolygók mozgásában, mint valami világ-órában fejeződnek ki. Azt mondtuk, hogy a lények az állatöv képeiben fejeződnek ki, mint külső hasonlatokban, cselekedeteik pedig a bolygókban. Arra is utaltunk, hogy ezekkel a hasonlatokkal nem sokra megyünk, magukhoz a lényekhez kell fordulnunk. E lények összességét a hierarchiákként jelöltük meg, a szellemi világban tehát azokhoz a lényekhez jutunk, akiket szeráfoknak, keruboknak trónoknak, stb. kell megjelölnünk. Nem tudnánk azonban fogalmat alkotni a magasabb világokról, ha nem térnénk át itt is azokról a nevekről, amelyeket tegnap választottunk ezeknek a lényeknek a megjelölésére, magukra a lényekre. Azt mondtuk, hogy az ember az egyik megtestesülésében melankolikus, a másikban szangvinikus lehet, igazi lénye azonban több mint ami a temperamentumban van, mert egy másik inkarnációban tovább fejlődik. Lénye áttöri tehát azt, amit ez a kifejezés jellemez. Csak ha tisztában vagyunk azzal, hogy azok a magasabb rendű lények, akiket szeráfoknak, keruboknak, trónoknak, és így tovább nevezünk, és akik a fizikai térben az állatövi csillagképekben fejeződnek ki, mint lények, többet jelentenek annál, amit a nevük jelöl, akkor fogunk helyes fogalmat alkotni a makrokozmosz felső határáról.

Egy olyan lény, aki mondjuk, szeráfként, a bölcsesség szellemeként lép elénk, nem marad mindig olyan, amilyennek leírjuk. Mert ahogyan az ember fejlődik, és különböző tulajdonságokat vesz fel, úgy fejlődnek azok a lények is, akiket a szellemi világ felső határánál találunk, különböző állapotokon mennek keresztül, úgy hogy egyszer ilyen, máskor olyan névvel kell jelölnünk őket. A lények túlnőnek nevükön. Triviálisan rangjelzéseknek mondhatnánk ezeket a neveket. Ez jól szemlélteti a dolgot. Ha a bölcsesség szellemeiről vagy az akarat szellemeiről beszélünk, ez olyan, mintha itt mondjuk kormánytanácsosról vagy titkos tanácsosról beszélnénk, ugyanaz az ember aztán más és más hivatali beosztást kaphat. Így lehet, hogy ugyanaz a hierarchikus lény egyszer bölcsesség szellemeként, egyszer akarat szellemeként működik, mert ezek a lények különböző rangfokozatokon keresztül fejlődnek. Amíg a szellemi világban maradunk, ezeket a lényeket ilyen vagy olyan névvel jelölhetjük, kerubokként, szeráfokként, és így tovább. Amikor azonban ettől a rangmegjelöléstől eljutunk oda, hogy ezt a lényt úgy tekintsük, mint szellemileg fejlődő lényt, akkor a magasabb világba érkezünk, az ész világába, amit úgy jellemeztünk, hogy megjelöltük, az ember melyik részén dolgozik ez a birodalom.

Ha a fejlődés bizonyos fokára el akarunk jutni, különbséget kell tennünk a fejlődő lények és fejlődésük különböző fokai között. Így kell eljárnunk azokkal a lényekkel is, akik fejlődő lényekként még a Földön jelennek meg, cs akikkel a szellemi világban találkozunk. Példaként Buddhát említhetjük. Az emberek azt a Buddhát ismerik, aki időszámításunk előtt nagyjából az ötödik-hatodik században élt. Aki szellemileg belemélyed ebbe a témába, annak meg kell tanulnia különbséget tenni a között a lény között, akit akkori inkarnációjában Buddhának neveztek, és a buddhai „rang-megjelölés” között. Az a lény, aki körülbelül időszámításunk előtt az ötödik-hatodik században élt, ebben az inkarnációjában vált buddhává. Korábban más lény volt. Előzőleg bodhiszattva volt, és évezredeken át kapcsolatban volt a Földdel. De ez a lény, aki a korábbi évezredekben bodhiszattva volt, megjelent Gautama Buddhaként, és ebben a inkarnációjában vált buddhává. Ez a lény azonban még tovább fejlődött, úgy. hogy – bizonyos okokból, amelyeket később még érinteni fogunk – a buddha-lét után már nem volt szüksége arra, hogy fizikai testben jelenjen meg, nem kellett fizikai testben inkarnálódnia. Más formában élt tovább. Azt mondhatjuk tehát: Buddha bódhiszattvaként kapcsolódott a földfejlődéshez évezredeken át. Aztán a buddha fokra emelkedett, és ezzel az inkarnációjával odáig jutott, hogy nem volt szüksége többé hús-vér testre. Magasabb lénnyé fejlődött, akit a szellemi világban lehet megtalálni. A látó felnyílt szemei kellenek tehát ahhoz, hogy Buddhát a mai fejlődési fokán valaki megtalálja. Ha ezt egyfajta összehasonlításnak veszik, akkor láthatják, hogy különbséget kell tenni a „buddha” megjelölés, és a között a lény között, aki úgyszólván átment a buddhai fokozaton. A magasabb világokban is különbséget kell tenni azok között a megjelölések között, amelyeket a hierarchiáknak adunk, és az olyan lények között, akik ezen a fokon keresztül fejlődnek, mondjuk a trónok fokáról felemelkednek a kerubok vagy a szeráfok fokára.

A szellemi világ határánál is azt láthatjuk, hogy bizonyos lények felülről érintik ezt a határt és felvesznek bizonyos tulajdonságokat, amelyek révén úgy tűnnek számunkra, hogy ez vagy az a feladatuk, ezeket nekik tulajdonítjuk, amikor bizonyos cselekedetek útján működnek. Ha a még magasabb világokba emelkedünk, ezek a lények a maguk eleven fejlődésében jelennek meg. Úgy állnak a magasabb világokban, ahogy mi emberek inkarnációnkat, megtestesülésünket véghez visszük a fizikai világban. És ahogy valójában egy embert csak akkor tudunk megismerni, ha nemcsak a jelenlegi inkarnációját vesszük tekintetbe, hanem követjük, hogyan haladt megtestesülésről megtestesülésre, ezeket a magas szellemi lényeket is csak úgy ismerhetjük meg, ha arról, amit cselekedeteik kifejeznek, fel tudunk tekinteni saját lényükre. Az ész világában élni azt jelenti, hogy érintkezünk ezekkel a lényekkel, és részt veszünk fejlődésükben.

Tegnap utaltunk rá, hogy az ész világánál van egy magasabb világ is, és hogy ebből a világból származnak azok az erők, amelyek képessé tesznek bennünket arra, hogy a mindennapi átlagos tudatból felemelkedjünk a tisztánlátó tudathoz, amelyben szellemi szemmel és füllel rendelkezünk. Egy még magasabb világhoz jutunk el tehát, amelyre akkor tekintünk fel, amikor saját fizikai világunkat akarjuk megmagyarázni magunknak. Nem csodálatos-e, hogy az embernek ezeket a tulajdonságait annak a világnak az útján kell megmagyarázni, amely magasabb, mint a szellemi világ és magasabb az ész világánál is.

Ezek olyan képességek, amelyek révén az ember belenőhet a magasabb világokba, míg a fizikai világ érzékelhetetlen marad számára. Az ember részese lesz a szellemi világnak, ha tisztánlátó tudata felébred. De miért is lenne csodálatos, ha ehhez a felébredéshez abból a világból származnak az erők, amelyből a magasabb szellemi lények is merítik az erejüket? Értelmünket az ész világából merítjük. Ha ezen túl akarunk lépni, akkor ehhez az erőket egy még magasabb világból kell merítenünk. Így jutunk el az imaginatív világhoz. Az lesz a feladatunk, hogy ezt az imaginatív világot úgy jellemezzük, mint ami csak akkor nyílik meg az ember számára, ha tisztánlátó tudata felébredt. Meg kell mutatnunk, milyen szervekre van szüksége az embernek, hogy betekintsen az imaginatív világba, és hogy az ősképek világából származnak azok az erők, amelyek az imaginatív tudathoz szükséges szerveket kialakítják, ahogy az ész világából származnak azok az erők, amelyek bennünket szellemileg ítélkező emberekké tesznek. Következő feladatunk lesz, hogy megismerjük az összefüggést a magasabb megismerés első foka és az ősképek világa között, aztán tovább haladunk az inspiratív és intuitív világ leírásához. Meg fogjuk mutatni, hogy a mai ember iskolázottságának megfelelően hogyan tud felnőni a magasabb világokhoz, hogyan lehet azoknak a világoknak is polgára, amelyekben ő a legalacsonyabb lény. És ahogy itt a fizikai világban letekint az ásványok, növények és állatok birodalmára, amelyek körülveszik, úgy tekinthet fel ott a felette álló magasabb lényekre. Ez bekövetkezik számunkra, ha a magasabb képességek elérését megbeszéljük, amelyek révén az ember új lényeket és új tényeket ismer meg, amikor továbbmegy a makrokozmosz felé vezető úton.

– Bécs, 1910. március 28.

[A emberi mikrokozmosz, az érzékszervek, az idegek és az agy kialakulásának alapjai az elementáris, a szellemi és az értelmi világ makrokozmikus erőiből. A magasabb szellemi érzékszervek kialakulása az ősképek világának erőiből. A rózsakeresztes út. A ember belső tevékenységének szükségessége olyan képességek elsajátításához, amelyek révén imaginatív, inspiratív és intuitív megismeréshez juthat.]

Az előadások további megértése kedvéért mai fejtegetésünk elején újra megnézzük az ember felébredését, de most úgy, hogy szemügyre vesszük mindazt, ami a szellemi világból az ember felépítésén tevékenykedik. Felébredéskor egész lelki-szellemi lényünk a makrokozmoszból, ahová az alvás állapota alatt kiáradt, átlép a mikrokozmoszba. Érthető, hogy az ember átlagos tudata nagyon kevéssé értesül a makrokozmosz és mikrokozmosz kölcsönhatásának eközben lejátszódó folyamatairól, így rendszerint azt hiszi, hogy amit énjének nevez, az tulajdonképpen csak őbenne helyezkedik el. Ha azonban meggondolják, hogy az ember alvása idején asztráltestével és énjével a testi burkokon kívül van, akkor világos, hogy éjszaka nem kereshetjük énünket bőrünk határain belül, hiszen kiárad a kozmikus szférákba, és átadja magát azoknak a világoknak, amelyekről beszéltünk, az elemi világnak, a szellemi világnak, az ész világának és annak a világnak, amelyről ma szeretnénk valamennyit beszélni. Ez a dolgok szellemi ősképének a világa, ami még magasabban helyezkedik el, mint az ész világa. Az én mintegy kiárad a kozmikus messzeségekbe, szétterül bennük, ezért reggel felébredéskor visszatérését nem foghatjuk fel úgy. hogy azt mondjuk: énem ott van, ebből az irányból jön, és aztán belém bújik. A felébredés az én összehúzódása, egyre sűrűbbé válik, majd behúzódik a fizikai és étertestbe, és bizonyos sűrűségben tartózkodik bennük. A tisztánlátó tudatnak azonban az nyilatkozik meg, hogy az én a napi ébrenlét során nincs egészen benne az emberben, hanem olyasvalami, ami bizonyos módon mindig az ember környezetében is jelen van. Az emberi én csak részben esik egybe a fizikai testtel. Ezért azt mondhatjuk, hogy az én szubsztanciálisan is környezetünkben van. Amit a szellemi látó az ember egyfajta fényaurájának lát, azt én-aurának nevezhetjük. Az ember tehát folytonosan egy szellemi szubsztanciális felhőben van, ezért az ént nem lehet csupán ezen, vagy azon a helyen keresni, mert ez az én-aura mintegy kitölti a környezetet. A reggeli felébredéskor az én minden oldalról közeledik, az ész világának, a szellemi világnak és az elemi világnak minden lényéből és tényéből.

Nézzük meg még egyszer jobban az én behúzódását a tulajdonképpeni emberi testbe, és tegyük fel a kérdést: hogyan történik, hogy felébredéskor hirtelen körülöttünk van mindaz, amit érzékileg észlelünk, a színek, a hangok és a fénybenyomások? Nézzük ezt egy bizonyos szín vonatkozásában. Képzeljük el, hogy amikor reggel felébredünk, látunk egy kék felületet. Első benyomásunk tehát a kék szín. Hogyan jön ez létre? Az átlagos emberi tudat evvel kapcsolatban teljesen tájékozatlan, az egész dolgot fordítva képzeli el. Az érzéki benyomás azáltal jön létre, hogy amikor az én a makrokozmoszból belép a mikrokozmoszba, akadály kerül a szellemi erők beáramlása elé, az elé, amit elemi világnak nevezünk. Ezt feltartja valami, ha nem is teljesen, de mégis úgy, hogy az elemi világnak csak egy része áramlik keresztül. Ha egy kék felület van előttünk, akkor mindazok az erők átáramlanak rajta, amelyek a magasabb világokból jönnek, az elemi világ egy részét kivéve. Amit az elemi világ visszatart, az tükörképként jut az ember tudatára, mint egyfajta visszaverődés. és ez a kék szín. Mindaz, amit tegnap az elemi világból úgy írtunk le, mint a tűz, a levegő, a víz és a föld elemét, az átáramlik. Mindaz beleáramlik a szembe, ami az elemi világban van, kivéve azt, amit éppen látunk. Az érzéki észlelet tehát úgy jön létre, hogy szemünk visszatartja az elemi világból a fényt, fülünk a hangot, és többi szervünk a hő egy részét. Amit nem tartunk vissza, az beáramlik.

Most kiegészíthetjük az előző előadásban mondottakat. Azt mondtuk: a szemet a fény hozta létre a fény számára. Amikor a szem észleli a fényt, természetesen nem az hozza létre, amit lát, hanem az, amit beenged, és ez az elemi világ egy része. Azt mondhatjuk tehát, hogy amikor az érzékfeletti világokból beáramlanak az erők, a szem ezek egy részét visszatartja, és ez hasonlóan megy végbe más érzékszerveknél is. Ami nem áramlik belénk, ami fennakad, az érzéki észleleteink összessége. Tehát azt látjuk, azt halljuk, amit nem engedünk be magunkba. Amit viszont beengedünk, az hozta létre a szem fizikai organizációját. Bizonyos erőket tehát visszatartunk, bizonyos erőket átengedünk. Azok az erők, amelyeket átengedünk, azok az elemi világ erői, ezek hozzák létre a szemet, úgy hogy ha szemgolyónkat megnézzük, mondhatjuk: az elemi világban, amit éppen nem látunk, mert átengedtük, itt van az, ami szemünket kialakította. Többi érzékszervünk is ezen a módon alakult ki az elemi világból. Így jöttünk létre, mint érzékelő lények. Ha belelátunk az elemi világba, az a világ áll előttünk, amely érzékszerveinket alkotja.

Ott azonban, ahol az érzékszerv befelé elhatárolódik, a szem hátsó falán található egy második tükör, és itt áramlik belénk és tükröződik vissza az összes többi erő egy további világból. A szem hátsó falánál visszaverődnek az elemi erők, ezáltal megszűnnek hatni, és hátul már csak a szellemi világ erői áramlanak keresztül, ezek alkotják például a látóidegünket. A szem látóidegéhez hasonlóan a fül hallóidege is a szellemi világ beáramlásából származik. Egész idegrendszerünk a szellemi világból alakul ki. Innen áramlanak hozzánk azok az erők és lények, amelyek idegrendszerünk létrehozói. Idegeink elrendezése olyan, mint a bolygók törvényei odakint, mert a bolygókat úgy foghatjuk fel, mint egy olyan óra külső kifejeződését, ami szellemi lények és ténynek hatására működik.

Kézenfekvő lenne, ha most azt mondanánk: ha tényleg ez a helyzet, és idegeinken valóban ez a világ működik, amit külsőleg bolygórendszerünk fejez ki, akkor ideg- rendszerünknek olyan törvényszerűség kell, hogy az alapja legyen, ami a naprendszernek felel meg. Idegrendszerünket egyfajta belső naprendszernek lehet tekinteni. Mert ha az elemi világon áthaladtunk, a szellemi világ erői a bolygó- és naprendszert fejezik ki. Az égi világ erői áramlanak belénk, ezek szervezik meg idegrendszerünket. Most megkérdezhetjük: idegrendszerünket valóban úgy tekinthetjük, mint annak tükörképét, ami kint a makrokozmoszban, a bolygókban és az állatövben fejeződik ki?

Tudjuk, hogy az időt a Földnek a Naphoz és az év folyamán a tizenkét állatövi csillagképhez való állása szabályozza. A Nap egy év alatt láthatóan áthalad a tizenkét csillagképen. Ez a fő időbeosztás, a tizenkét hónapos időbeosztás, amelyet az a törvényszerűség szabályoz, amely a naprendszerben a bolygók és az állatövi csillagképek között uralkodik. Ezt a törvényszerűséget a tizenkettes szám fejezi ki. Tizenkét hónap van egy évben, és vannak hónapjaink, amelyek, mint leghosszabb hónapok, harmincegy napból állnak. Ez megint olyasmi, ami az égitestek egymáshoz való viszonyából származik, és összefügg időszámításunkkal. A leghosszabb hónapok harmincegy naposak, a többi harminc napos, a február huszonnyolc. vagy huszonkilenc napos. Itt van egyfajta szabálytalanság, aminek megvan a maga oka, de ettől most eltekintünk.

Próbáljuk meg ezt a csodálatos időbeosztást lelkünk elé idézni, és tegyük fel a kérdést: ha az, ami a makrokozmosz alapjául szolgál, valóban idegrendszerünk alkotó ereje, hogyan kell ennek idegrendszerünkben számszerűen is tükröződnie? Nos, tizenkét pár agyidegünk van, és harmincegy pár gerincidegünk. A kozmikus törvényszerűségek tehát ténylegesen tükröződnek idegrendszerünkben. Hogy bizonyos szabálytalanság uralkodik, annak az az oka, hogy az embernek önálló lénnyé kell válnia idegrendszere útján, és függetlenednie kell attól, ami a külső térben lejátszódik. Az embernek harmincegy pár gerincidege van. Ahogy a tizenkettes szám, a hónapok száma jelzi a Nap áthaladását az állatövi csillagképeken, úgy kellene tulajdonképpen egy hónapban a napok számának is a Hold szerint kifejeződnie, ami huszonnyolc napot eredményezne. És ha nem lenne úgyszólván három többlet-idegpárunk, amelyek útján szabad emberekként függetlenné tehetjük magunkat, akkor ténylegesen a huszonnyolcas számnak lennénk alávetve. Láthatjuk, hogy itt egy mély titok rejlik, és csodálatos összefüggés van a tér nagy szimbólumai között, amelyek a szellemi világ lényeiben és tényeiben tükröződnek. és a között, amit idegrendszerünk tartalmaz.

Most a tükröződés harmadik részéhez értünk. Ideg- rendszerünket tehát a szellemi világ építi fel. Ahol az idegek az agyba torkollnak, ott ismét tükröződés megy végbe. Itt a szellemi világ akad fenn. és most az hatol át, amit az ész világának ismertünk meg. A hierarchiák erői itt keresztülhatolnak, és az ész világa felépíti bennünk azt, ami az idegek mögött található: agyunkat és gerincvelőnket. Agyunkban és gerincvelőnkben van tehát mindannak a tevékenységnek az eredménye, ami végül is az ész világából származik. Aki be tud tekinteni a szellemi világba, az az agy és az idegrendszer legkisebb visszatükröződésében is a nagy világfolyamatok pontos képmását látja.

Az ősképek világa azonban teljesen áthalad rajtunk, anélkül, hogy feltartóztathatnánk. Minek a révén lehet tudatunk valamiről a mindennapi életben? Annak révén, hogy fel tudjuk tartóztatni. Az elemi világ egy részéről azáltal tudunk, hogy azt feltartóztatjuk. Érzékelő szerveinkben ennek az elemi világnak a termékei vagyunk. Azáltal van tudomásunk érzékszerveinkről, hogy az elemi világ egy részét feltartóztatjuk. Idegeinkben a szellemi világ termékei vagyunk. Amikor idegeinkről tudomást szerzünk, bizonyos módon a szellemi világról is tudomást szerzünk, természetesen csak képmások formájában, ahogy a szellemi világ egy részét visszatartjuk. Mit ismer az ember az elemi világból? Amit érzékszervei visszatükröznek. És mit ismer a szellemi világból? Azt, amit idegei visszatükröznek, ez az, amit általában természeti törvényeknek neveznek. A természeti törvény nem egyéb, mint egyfajta árnykép, a szellemi világ letompított tükörképe. És amit az ember saját szellemi életének, saját értelmének tart, az az ész világának letompított tükörképe. Amit nyelvünk intellektusnak, értelemnek nevez, az az ész világának a képmása, de gyenge, árnyékszerű képmása.

Most megkérdezhetjük: mire kellene képesnek lennünk, hogy a felsoroltaknál többet lássunk? Ha többet akarunk látni, olyan helyzetbe kell kerülnünk, hogy többet tartóztassunk fel. Ha az ősképek világáról akarnánk benyomást szerezni, akkor azt valamilyen módon fel kellene tartóztatnunk. Fizikai szerveink csak úgy lehetnek, hogy beengedjük magunkba az elemi világot, aztán feltartóztatjuk. Így alakul ki például a szemünk. Ideg- rendszerünk csak úgy lehet, hogy a szellemi világot engedjük be magunkba, aztán feltartóztatjuk. Csak azáltal van bennünk gondolkodási erő, hogy beengedjük az ész világát, aztán feltartóztatjuk. Így alakul ki az agyunk. Ha magasabb szerveket akarunk kialakítani, akkor lehetőséget kell találnunk, hogy az ezeknél is magasabb világot visszatartsuk. Elébe kell állítanunk valamit, ahogyan agyunk révén az ész világa elé állítjuk azt, ami visszatartja, aztán tükröződik rajta. Az embernek tehát tennie kell valamit, ha magasabbra akar fejlődni. Tennie kell valamit, hogy visszatarthassa a magasabb világot, hogy abból erőket kapjon, amelyek egyébként áthaladnak rajta. Mert az ősképek világának erői egyszerűen áthatolnak rajtunk. Létre kell hoznunk egy tükröző készüléket. Olyan értelemben, ahogy a mai ember számára szükséges és lehetséges, az imaginatív megismerésből kiinduló és az emberi lelken munkálkodó szellemtudományos módszer alkot ilyen készüléket.

Az ember általában a fizikai külvilágot ismeri meg. Ha magasabb megismeréshez akar jutni, akkor tennie kell valamit, hogy magasabb szerveket alakítson ki magának. Az ész világánál magasabb világot, a ősképek világát, megállásra kell késztetnie önmagában, és ez úgy történik, hogy egy új tevékenységet alakít ki. Könnyen meg lehet érteni, hogy a normális tudati tevékenységgel nem lehet magasabb megismeréshez jutni, mert az, amit az ember a szokásos tudatával létrehoz, abból jön létre, amit véghez viszünk. Kell tehát valamit tennünk, amivel új tevékenységet hozunk létre, amit szembe helyezünk az ősképek világával, és azt így feltartóztathatjuk. Ez oly módon történik, hogy az ember megtanul átélni olyan belső élményeket, amelyek nem tartoznak a szokásos tudat élményeihez. Egy ilyen élmény leírását megtalálhatják „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemben, ahol a rózsakeresztes meditáció felépítéséről van szó.

Hogyan élhetjük át belsőleg helyesen ezt a rózsa- keresztes meditációt? Bár ezt már korábban itt is elmondtam, most megismétlem, hogy az egészet átlássuk. Aki egy szellemi tanítványt a megismerés magasabb fokára akar vezetni, először – kezdetként – ezt fogja mondani neki: nézd a növényt, ahogy kinő a talajból, szárat növeszt, leveleket hajt, majd virágja és gyümölcse lesz. Úgy növekszik, hogy átjárja a zöld növényi nedv. Most hasonlítsd össze ezt a növényt az emberrel. Tudjuk, hogy az embert átjárja a vér, és azt is tudjuk, hogy a vér külső kifejeződése annak, ami az emberben szenvedélyekként, ösztönökként és vágyakként lüktet. Mivel az ember én-lény, a növénynél magasabb rendű lénynek tűnik. Nos, egy fantaszta azt hihetné – bár ilyen sok van -, hogy a növény hasonló tudattal rendelkezik, mint az ember, hogy belsőleg tükrözni tudja a külső benyomást. Mert nem annak révén van tudatunk, hogy valamilyen tevékenységet végre tudunk hajtani – ezt a növény is tudja -, hanem annak révén, hogy egy külső benyomást belsőleg tükrözni tudunk. Az ember képes erre. Bizonyos vonatkozásban tehát magasabbra fejlődött, mint a növény, amely ezt nem tudja megtenni. Ezzel szemben viszont el kellett fogadnia egy bizonyos alsóbbrendűséget, annak lehetőségét, hogy tévedhet. A növény nem téved, követi a maga törvényeit. Itt nem beszélhetünk tévedésről, a növénynek nincs alacsonyabb rendű és magasabb rendű lénye, nincs benne olyasmi, amit alacsonyrendű ösztönöknek, vágyaknak és szenvedélyeknek lehetne nevezni. Amikor egy növény előtt állunk, hatással van ránk szűzi tisztasága, míg az embert áthatják az ösztönök, a vágyak és a szenvedélyek. Az ember tehát a maga piros vérével úgy áll szemben a növénnyel, mint olyan lény, aki bár tudatilag magasabbra fejlődött, e magasabbra fejlődésért cserébe el kellett fogadnia egyfajta visszacsúszást, egy alsóbbrendűséget.

A tanító mindezt megvilágítja a szellemi tanítványnak. Aztán utal rá, hogy az embernek most el kell érnie azt, ami alacsonyabb fokon a növényben tárul elé. Ismét uralkodnia kell ösztönein, vágyain és szenvedélyein, mindazon, ami forrongó vérében buzog. Akkor lesz úrrá rajtuk, ha majd magasabb természetével legyőzi alacsonyabb természetét, ha piros vére olyan tiszta lesz, mint a zöld növényi nedv, amely felpiroslik a rózsában. Ez a piros rózsa annak szimbóluma, amivé az embernek válnia kell, ha átéli azt a reális eszményt, amelynek révén magasabb természete uralkodni fog alacsonyabb természetén. A rózsára úgy tekintünk, mint előképre, mint szimbólumra, a megtisztított, lecsendesített vér jelképére. És ha aztán a piros rózsát egyesítjük a halott fából készült fekete fakereszttel, amit a növény maga után hagy, miután elhalt, elszáradt, akkor a fekete fakereszten lévő piros rózsakoszorú szimbóluma lesz annak, hogy az ember magasabb természete úrrá lesz alacsonyabb természetén, amelyet le kell győznie. A fekete fakereszt, az ember legyőzendő alacsonyabb természetének a jelképe, és a piros rózsa a megtisztított piros véré. A rózsakereszt az emberi fejlődést jelképezi, ahogy ez a világban végbe megy. Itt nem egy absztrakt fogalom áll előttünk, hanem egy olyan jelkép, amit átélünk és átérzünk. Lelkünk átmelegszik, ha úgy tekintünk az emberi fejlődésre, ahogy azt a rózsakereszt ábrázolja.

Láthatjuk ebből, hogy az embernek lehetnek olyan képzetei, amelyek nem külső dolgoknak felelnek meg. Aki csak az átlagos tudatnál akar maradni, most ezt mondhatja: őrült fantaszta vagy! Miben segít ez a rózsakereszt? A képzetek valótlanok, ha nem ábrázolnak valami külső dolgot. Létrehoztál egy rózsakeresztet. Hol létezik ilyesmi? Hol nőnek rózsák a kiszáradt fán? – Ezt lehet mondani. De éppen az a lényeg, hogy lelkünkben olyan képességet sajátítsunk el, amely a szokásos tudatban nem létezik. Olyan tevékenységhez kell felemelkednünk, ahol a bennünk kialakított képzetek nem csupán kapcsolatban állnak valamilyen külső dologgal, hanem ahol a külső dolgokat eleven képzetekké dolgozzuk fel, amelyek kapcsolatban állnak ugyan a külvilággal, de mégsem olyanok, mint az. A rózsakeresztnek van bizonyos kapcsolata a külvilággal, de e kapcsolat módját, mi alakítjuk ki. Megérezzük a felemelkedést a növénytől az emberig. Eleven érzésekkel rajzoltuk fel magunk előtt a rózsakereszt képzetét. Így lehet bizonyos jelképeket a lélek elé állítani.

Hogy pontosan értsük egymást, még egy jelképet állítok a lelkük elé. Nézzük egy ember mindennapi életét, ahogy életének napjait éli. Mindenekelőtt a nappal és az éjszaka, az ébrenlét és az alvás váltakozását látjuk. Nappal számos élményünk van, reggeltől estig minden lehetséges dolgot átélünk. Megkérdezhetjük: mi történik éjszaka? A korábbi előadásokból úgy tudjuk, hogy a szellemi világból öntudatlanul bizonyos erőket merítünk. Napközben élményeink tudatosak, az éjszaka folyamán öntudatlanok. Ez a váltakozás fennáll. Ha tehát néha bizonyos önismeret-szerzés céljából önmagunkba tekintünk, feltehetjük a kérdést: hogyan haladsz előre? Valóban előrevitt a nap minden élménye a megfelelő lendülettel? Tulajdonképpen van-e oka az embernek az elégedettségre, ha naponta csak egy kis mértékben jut előre, azáltal, hogy napközben élményei vannak, éjszaka pedig erőket kap? Úgyszólván igen sokat kell az embernek napközben átélnie, hogy élményei következtében egy kicsit érettebb legyen. Tegyük fel, tehát a kérdést: tulajdonképpen mennyivel lesz az ember érettebb, amikor egy nap folyamán engedi, hogy az élmények hassanak rá, éjszaka folyamán pedig erőket kap? Úgy találjuk, hogy tulajdonképpeni lényünk, énünk, igen lassan jut előre, miközben viszonylag igen sok élmény halad el mellettünk. Napi élményeinket és lényünk előrehaladását a fejlődésben valahogy így képzelhetjük el: énünkkel egy nap alatt talán egy kicsit előbbre jutunk, a következő nap megint egy kicsit, és így tovább. És akkor ezt egy kicsit még el is túloztuk, mert valójában az emberek többsége csak nagyon keveset halad előre nap, mint nap. Ha életünk boldog időszakára, gyermekkorunkra tekintünk vissza, azt fogjuk látni, hogy gyermekként rendkívül gyorsan fejlődtünk későbbi életünkhöz viszonyítva. Nem alaptalan, ha azt állítjuk, hogy egy világutazó sem jut előbbre mindazzal, amit utazásai során tapasztal, mint a gyermek azzal, amit dajkájától tanult.

Az én szakaszos előrehaladását egy ábrán lehet szemléltetni. A függőleges bot az előrehaladást, a körülötte kígyózó vonal a nappali élményeket jelzi. Napközben sok élményünk van, ezek a metszéspontig visznek bennünket. A következő napon megint sok élményünk van, ezek megint egy ilyen szakaszt tesznek ki. Ha most azokat az erőket nézzük, amelyek éjszaka érnek bennünket, ezeket szaggatott vonallal ábrázolhatjuk. Így tehát az ember előrehaladását az élményeihez viszonyítva egy függőleges bottal és két kígyózó vonallal jelölhetjük, az egyik világos, a másik sötét. A világos kígyóvonal jelzi a napi élményeket, a sötét az éjszakai erőket. Így megkapjuk az emberi élet jelképét.

Készíthetünk magunknak egyszerű és bonyolult jelképeket. Egy egyszerű jelkép a következő: átadjuk magunkat a csírázó növény szemlélésének, hogyan növekszik addig, amíg a gyümölcs megjelenik, aztán lassan elszárad, míg végül a magot kivéve, minden része tönkremegy. Így a növény kifejlődésében és elhervadásában egy egészen egyszerű jelképet kaphatunk. Az alábbi vonal egyszerű jelképe annak, ami a növekvő és elszáradó növénnyel történik.

A rózsakereszt az emberi fejlődés jelképe, ahogy alacsonyabb lényétől a magasabbhoz emelkedik, míg a Merkúr-bot az én előrehaladásának szimbóluma nappali és éjszakai élményei útján. Így alakíthatunk ki különböző jelképeket. Ezek a jelképek semmi külső dolgot nem tükröznek, de ha belső elmélyedéssel átadjuk magunkat jelentésüknek, akkor úgy dolgozunk a lelkünkön, hogy olyan belső tevékenységhez szoktatjuk, amelyet egyébként nem végez. E belső tevékenység eredményeképpen létrejön egy belső erő, amely képes arra, hogy feltartóztassa azt, amit az ősképek világának nevezünk.

A jelképek nemcsak szemmel látható képek lehetnek, hanem szavak is, amelyekben a világ mély igazságai foglalhatók össze. Ha a világ átfogó nagy igazságai jelképes mondatokban fejeződnek ki, akkor ez egy olyan szövedék, amellyel alakítani tudjuk lelkünk szubsztanciáját. Ha így dolgozunk magunkon, tudatosan alakítjuk azt, amit közreműködésünk nélkül a külső világ végzett rajtunk, amikor az ész világa agyunkat, a szellemi világ idegrendszerünket. és az elemi világ érzékszerveinket alakította ki. Az ember maga alakíthat ki az agynál magasabb szerveket, amelyek azonban külsőleg nem láthatók, mert a fizikai világon kívül helyezkednek el. A szokásos mindennapi tudat ezeket a szerveket nem tudja érzékelni. Ahogy az elemi világból alakult ki a szem. a szellemi világból az idegrendszer és az ész világából az agy, úgy alakul ki az ősképek világából az, amit magasabb szerveknek nevezünk. azok a szervek, amelyek fokról-fokra képessé tesznek bennünket arra, hogy a szellemi világba belelássunk. Ezeket az érzékelő szerveket, minthogy az emberből szellemi virág-képződményekként alakulnak ki, lótuszvirágoknak, vagy szellemi kerekeknek, csakráknak nevezzük.

Annál, aki ilyen gyakorlatokat végez, amilyeneket leírtunk. a tisztánlátó tudat ténylegesen új szerveket fog észlelni, amelyek a szokásos tudattal nem láthatók. A homlok közepén kialakulhat olyasmi, ami egy kerékhez, vagy virághoz hasonlít, és amit kétlevelű lótuszvirágnak nevezünk. Ez egy szellemi érzékszerv. Ahogy a fizikai szervek azért vannak, hogy általuk a körülöttünk lévő világról tudomást szerezzünk, a szellemi érzékszervek arra valók, hogy a szellemi világról tudósítsanak bennünket, amelyet a szokásos, normális tudattal nem tudunk érzékelni. Ezeket a szerveket tulajdonképpen az emberi lélekből kisarjadó erők és erő-rendszerek hozzák létre. Egy másik lótuszvirág a gégefő tájékán jöhet létre, egy harmadik a szív tájékán, és így tovább. Ilyen szellemi szerveket – a kifejezés ellentmondást tartalmaz, de nincs megfelelő szavunk a jelenlegi nyelvben, ami megfelelne – akkor tudunk kialakítani, ha teljes belső odaadással, türelmesen és energikusan újból és újból olyan jelképes képzeteknek adjuk át magunkat, amelyek nem külső képzetek, hanem eltérnek attól, amit a szokásos tudat átél, lelkünkben működnek, és olyan erőket hoznak létre, amelyek torlaszt jelentenek az ősképek világa előtt.

Nem elég azonban, ha csak idáig jutunk el, mert akkor még semmit sem látunk. Aki már szellemi látó, láthatja az idáig jutott embernél a vonatkozó érzékszerveket, de ezeket tovább kell fejleszteni a szellemi látásig. Ezek most kialakultak abból a világból, amely magasabb, mint azok a világok, amelyek eddig bennünket alakítottak. Most a második lépés következik, amellyel előkészítjük a tulajdonképpeni látást. Ez az előkészítés abból áll, hogy az, aki a magasabb megismerést, tehát a lótuszvirág kialakítását már elérte, most a belső lelki munka magasabb fokára tér át. Ez valamivel nehezebb, mint az előző volt. Az első fok abból áll, hogy lehetőleg sok szimbolikus képzetet alakít ki magában, olyan jelképes képzeteket, amelyeket a szellemi kutatás valamennyi iskolájában megadnak a szellemi tanítvány egyéniségének megfelelően. Így a tanítvány fokról-fokra, türelemmel és kitartással kialakíthatja a maga szellemi érzékszerveit. A következő fokozat abból áll, hogy miután az ember már elsajátított egy bizonyos készséget az ilyen képzetek kialakításában, képessé kell válnia arra, hogy ezeket a képzeteket tudatából kiiktassa, és csak arra legyen tekintettel, ami ezeket a képeket létrehozta.

A rózsakereszt képzetének létrehozásánál egy meghatározott tevékenység vezérelt bennünket. A növényre és az emberre tekintettünk, valamint a távoli jövőre, és lelkünkből így építettük fel a jelképet. Tegyük fel, hogy most ezt a jelképet teljesen eltüntetjük. Távolítsuk el tudatunkból a rózsakeresztet, vagy a Merkúr-botot, és tegyük fel a kérdést: hogyan hoztuk létre ezt a képet? Figyeljünk saját tevékenységünkre, anélkül, hogy annak eredményét tekintetbe vennénk. Ez nehezebb. Eltekintünk tehát a jelképtől, és az azt létrehozó tevékenységünkre figyelünk. Eltereljük a figyelmet önmagunkról. Miután egy jelképet létrehoztunk, így gondolkodunk: hogyan hoztad ezt létre? Elképzeljük, mit tettünk, hogy ez létrejöjjön. A legtöbb embernek sok-sok próbálkozást kell tennie, hogy eljusson a jelképtől a jelképet létrehozó tevékenységig. Ezt be kell gyakorolni. Az ember így szól önmagához: amikor a jelképet létrehoztam, semmi más nem volt. Ez igen sokáig tart. A jelképeket újra meg újra létre kell hozni, hogy aztán eltávolítsuk őket, és a jelképet létrehozó tevékenységet élhessük át.

Ha a gyakorlatokat hosszabb időn át végezzük, és úgy érezzük, hogy bensőnk mintegy forrni és buzogni kezd, akkor már egy lépéssel előbbre jutottunk. Akkor már addig jutottunk, hogy valóban átélhetjük azt az időpontot, amikor nemcsak magasabb érzékszerveink, vagyis lótuszvirágaink vannak, hanem különféle nem is sejtett új dolgok felvillanását látjuk, bepillanthatunk a szellemi világba. Elértük azt a fokot, hogy egy új terület nyílik meg előttünk. Ez az élmény nagyjából a következő: mindent magunk mögött hagytunk, elhagytuk a megszokott külső érzéki világot. Belemerültünk a jelképek világába, most ezeket a jelképeket eltávolítjuk, fekete sötétség van körülöttünk. A tudat azonban nem szűnik meg, hanem buzogni és forrni kezd egyfajta tevékenységben. És ezáltal képesek leszünk további dolgokat feltartóztatni. Korábban az ősképek világát tartottuk vissza, most azt is visszatartjuk, amit az ész világának nevezhetünk, de másképpen, mint korábban – most az ellenkező oldalról. Visszatartjuk azt, ami egyébként beáramlik. Korábban csak az ész világának árnyképeit láttuk saját értelmi tevékenységünkben. Most az ész világát a másik oldalról látjuk. Látjuk azokat a lényeket, akiket hierarchiákként jelöltünk meg, – most lassanként minden megelevenedik.

Ez a következő lépés, amit meg kell tennünk. Ez azonban még nem minden. A további lépés abból áll, hogy saját tevékenységünktől is el kell tekintenünk. El kell nyomnunk a képeket, és vissza kell tartanunk tevékenységünket. Most el kell tekintenünk ettől a tevékenységtől, ezt is el kell nyomnunk. Itt ismét észrevesszük, mennyire nehéz ezt véghez vinni. Még tovább tart, amíg egyáltalán valamit elérünk. Mert általában az történik, hogy ha az ember eltekint saját tevékenységétől, rendszerint elalszik, vagy olyan állapotba jut, amely hasonló az elalváshoz. Ha azonban tudata már valamelyest megmarad, akkor eljut oda, hogy már nemcsak az ész világát tartja vissza, hanem a szellemi világot is. A másik oldalról látja a szellemi világot. A szellemi világban most meglátja a tényeket és a lényeket.

Azt a megismerést, amelyhez azáltal jutunk el, hogy a képeket kitöröljük, és a tevékenységet visszatartjuk, inspiratív megismerésnek nevezzük, míg azt, amit akkor érünk el, ha a saját tevékenységünket kikapcsoljuk, intuitív megismerésnek. Ezek révén megláthatjuk a szellemi világ igazi alakját, amelyet egyébként csak árnyképszerűen látunk a természeti törvényekben. Most megláthatjuk a lényeket és a tényeket a maguk tudati területén, amelyek megjelennek a természeti törvényekben és a természet tényeiben.

Most leírtunk egy megismerési utat, ami egészen más, mint amikor egyszerűen a szellemi világba való leereszkedésről vagy felemelkedésről tudósítunk. A szellemi fejlődés módszere útján létrehozunk valamit, ami egészen más úton vezet be bennünket a szellemi világba. Ez a módszer először megalkotja a szerveket, azáltal, hogy az ősképek világát visszatartja, és felhasználja ezeknek a szerveknek a kialakítására. Aztán az ember az imaginatív és inspiratív világ útján visszajut a szellemi világba, amelybe most már be tud tekinteni. Ha azonban eljut az intuitív megismeréshez, és ezt tovább fejleszti, akkor elérkezik oda, amit úgy fejezhetünk ki, hogy visszatér az elemi világba. Belenövekszik ebbe, mégpedig úgy, hogy nem előkészítetlenül érkezik, hanem teljesen felkészülve, mert ezt, mint végső célt látja maga előtt.

Ez az út azért nehezebb sokak számára, mert nagy lemondást igényel. Hosszú ideig kell gyakorolni a jelképekben való elmélyedést, és várni kell, amíg szervek kialakulnak. És ezzel még nem jut el a látáshoz. A mai emberek gyakran ezt mondják: az a fontos számomra, hogy valamit lássak! Nem akarnak biztos úton járni, hanem elsősorban eredményt akarnak elérni. Az eredmény kétségkívül megjön, de ezt bizonyos lemondással kell kivívni. Először önmagunkon kell dolgoznunk, hogy aztán e munka révén lassanként az említett módon fokozatosan tovább lépjünk, és bejussunk a magasabb világokba. Amit először az ész világából és a szellemi világból látunk, az igen halvány. Amikor az ész világából visszaérünk az elemi világba, amikor tovább megyünk az intuitív megismerésben, csak akkor kap mindez színt és fényt, mert csak akkor itatódik át az elemi világ hatásával. Mindezt áttekinthetően leírni csak az intuitív megismerés szempontjából lehet.

Szükség van tehát bizonyos lemondásra. Csak úgy juthatunk előre, ha örömünket leljük a jelképekben, ha türelemmel és kitartással dolgozunk a szervek kialakításán, még ha kezdetben keveset látunk is a szellemi világból. De ha örömmel veszünk részt ebben a belső munkában, ezáltal megszűnik a lemondás érzése. Az ilyen tevékenység finom belső megragadásában kell örömet találnunk. Ha ezt az utat követjük, jutalmunkat csak később nyerjük el, de ez biztos út, amely megóv minden képzelődéstől, minden illúziótól. Ha imaginatív megismeréshez jutottunk, akkor már közvetlenül a mi világunk felett álló világba érkeztünk. Ezt azonban legfeljebb úgy érzékeljük, hogy azt érezzük, lényünkbe beletagolódik valami egy magasabb világból. Csak fokozatosan jutunk el a magasabb világ igazi megértéséhez. E fejlődés menetéről, amellyel ide eljutunk, „Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez?” és „A szellemtudomány körvonalai” című könyveimben találhatnak vázlatszerű ismertetést. Ezekben a nyilvánosság számára írtam le ezeket a dolgokat, némileg rövidebben. Ma szeretnék még néhány részletet ezekhez hozzáfűzni, és ha ezt majd hozzáveszik az ott ábrázoltakhoz, mélyebb megértéshez juthatnak. A most leírt úttal megpróbáltam megértetni, hogy a szokásos emberi szemlélet alapjai, a mikrokozmoszban kialakuló érzéki szemlélet, az idegrendszer és az agy, a makrokozmosz lényeinek és működésének tükröződései.

Megmutattam, hogy mielőtt elkezdtünk volna dolgozni magunkon, hogy a magasabb embert kialakítsuk, hogyan működtek és tevékenykedtek rajtunk a magas hatalmak, hogy a köznapi emberi kialakítsák. Láttuk, hogy most ténylegesen azt a tevékenységet folytatjuk, amelyet már rajtunk elvégeztek. Ahogy fizikai emberekként a magasabb világokból felépültünk, úgy építjük most fel a szellemi embert önmagunkból. Miközben a fejlődésben előrehaladunk, magunk is felemelkedünk. Aki a fejlődés fogalmát komolyan veszi, annak számára nem tűnhet csodálatosnak, hogy ilyen fejlődés lehetséges. Aki úgy hiszi, hogy ami ma van, az a lét korábbi fokozatain keresztül fejlődött idáig, annak azt is hozzá kell tennie, hogy a fejlődés tovább folytatódhat. Mivel a mai ember tudatos lénnyé vált, fejlődését is tudatosan kell kézbe vennie. Láttuk, hogy amit fejlődési útként leírtunk, azt az ember teljesen tudatosan viheti véghez. Akinek tanítóra van szüksége, ez nem olyan értelemben szükséges számára, mint a régi módszereknél, amikor a tanító átvett valamit a tanítványtól, vagy beleárasztott valamit, tehát amikor a tanítvány önállótlan volt. Ma olyan úttal ismerkedtünk meg, amely a modern ember tudatának teljesen megfelel. Aki ma ezen az úton jár, az csak olyan értelemben bízza rá magát a szellemi tanítóra, mint ahogy egy matematika tanárra rábízzuk magunkat. Ha nem tételeznénk fel, hogy többet tud, mint mi, akkor teljesen felesleges lenne, hogy elmenjünk hozzá. Így bízzuk rá magunkat arra a vezetőre is, aki nem ad mást, csak útmutatást, jelképet. Aztán a hatás folytán észrevesszük, hogy ez a jelkép hová vezet. Lépésről-lépésre a magunk urai maradunk. Követjük a szellemi tanító útmutatásait, ahogy a matematika tanár útmutatásait is követjük, amikor feladatokat ad. Csak míg egy matematikai problémát az értelmünkkel oldunk meg, a szellemi tanító útmutatásait teljes lelkünkkel követjük. Az új beavatási módszer lényege az, hogy a legnagyobb mértékben számol az ember önállóságával. A vezető már nem a régi értelemben vett guru, csak tanácsokat ad: így és így kell tenni, hogy a megfelelő módon előre jussunk.

Az egymást követő korszakok úgy változnak, hogy mindig új állapotokon haladunk át. Ezért a beavatás módszerei is változnak. A régi korokban más beavatási módszerekre volt szükség, mint ma. A mai ember számára az a módszer a megfelelő, amit leírtam. Ezt a legfontosabb szimbólum alapján rózsakeresztes iskolázásnak nevezhetjük. Sok szimbólum van, de a rózsakeresztes szimbólum a legfontosabb, mert az emberi fejlődés jelképe. A rózsakeresztes módszer a tulajdonképpeni modern beavatási módszer, mert képes arra, hogy a mai embert a rászabott, megfelelő módon a magasabb világokba bevezesse.

Mindezt ma csak vázlatosan ismertettük. Holnap azt fogjuk leírni, hogy aki lépésről-lépésre dolgozik önmagán, hogyan növekszik bele a szellemi világba, és az hogy tárul fel előtte fokról-fokra. Ma azt ábrázoltuk, hogy az embernek mit kell tennie. Holnap arról beszélünk majd, hogy milyen lesz az ember, és mi jelenik meg előtte.

– Bécs, 1910. március 29.

[Az alvás jótékony erőinek és a szellemi megismerési szerveknek kialakítása. Az ítélőképesség három fokozata: érzelemszerű igazságérzék, értelemszerű bírálat és szív-gondolkodás. Az ellentmondások kezelésének megtanulása. Az én szemlélése tizenkét különböző szempontból. Szellemtudományos ismeretek és a logikus gondolkodás nyelve.]

Tegnap a szellemi világokba vezető úgynevezett rózsakeresztes útról beszéltünk. Felhívtam a figyelmüket arra, hogy ez olyan út, amely az emberiség fejlődésének törvényei szerint a legjobban megfelel a mai ember számára. Elmondtam azt is, hogy az ember lelki életében véghezvitt bizonyos tevékenysége folytán felemelkedik az imaginatív, inspiratív és intuitív megismeréshez. Ha nem volna más, csak az, amit tegnap leírtam, ha csak azok a módszerek állnának rendelkezésünkre, amelyeket akaratunktól függően alkalmazunk lelkünkben, akkor felemelkedésünk a tegnap vázolt módon történne e három fokozaton át. Először a szellemi megismerés szerveit kellene kialakítani, és csak a lemondás ideje után emelkedhetnénk fel egy bizonyos árnyékszerű, alig észlelhető átéléstől a valódi tapasztalásig. Az emberiség jelenlegi korszakában azonban még nem vagyunk csupán arra utalva, amit szándékosan cselekszünk lelkünkkel. Ha majd a távoli jövőben erre leszünk utalva, akkor a fejlődés törvényei is mások lesznek, és akkor majd kezdettől fogva tudatosan lépünk be a szellemi világba. Ez ma is megtörténhet, de csak azért, mert fejlődésünkben segítséget kapunk.

Tegnap nem beszéltünk arról, hogy annak számára, aki egy ilyen szellemi fejlődés útjára lép, aki lelkén olyan módszer szerint dolgozik, amelyet leírtunk, miben nyilvánul meg az alvás erősítő hatása. Ha az ember fejlődése folyamán nem létezne az alvás, akkor igen sokáig kellene várnia, amíg felfigyelhetne az ismertetett módszerek folytán létrejövő egészen finom élményekre. Azáltal azonban, hogy az ember élete az ébrenlét és az alvás között váltakozik, az alvás erői javára válnak, amikor kialakítja azokat a szerveket, amelyeket lótuszvirágoknak neveztünk. Ha a lótuszvirágokkal egyelőre még nem is észlel semmit, alvása idején erőket kap a magasabb világokból, a makrokozmoszból, és ezek az erők, amelyek alvása alatt beleáramlanak, azt idézik elő, hogy e szervekkel előbb vagy utóbb bekövetkezik a szellemi világ valóságos átélése, úgyhogy valamit látni is fog. Ennek előfeltétele, hogy hosszabb-rövidebb ideig úgy dolgozzon a lótuszvirágok kialakításán, hogy ismételten szimbolikus képzetekhez folyamodik, újra meg újra átéli ezeket, és ekkor belsőleg úgy megerősödik, hogy lelki élete gazdaggá válik, akkor is, ha külső benyomások nem érik. Az imaginatív megismerés, ha ezt az ember valóban eléri, arra teszi képessé, hogy bizonyos módon belelásson a szellemi világba.

Ez a következőképpen történik. Az embernek aránylag hosszú ideig kell ilyen kedélyvilágához szóló, közvetlenül az életből merített jelképeket vagy bizonyos nagy kozmikus titkokat röviden magukba foglaló mondásokat belső elmélyedéssel átélnie. Egyik nap azonban észreveszi – eleinte az alvásból való felébredés pillanatában, majd aztán, ha elfordítja figyelmét a külső élményekről, napközben is – hogy lelke előtt van valami, ami a saját maga által megalkotott jelképekhez hasonlóan jelenik meg, de úgy, mint a virág vagy a kő a mindennapi tudatban, és ezekről tudja, hogy nem ő hozta létre őket. Már az előkészület ideje alatt a jelképek gondos megalkotása révén megtanulja, hogy megkülönböztesse a hamis jelképeket az igaziaktól. Aki valóban gondosan előkészül, és ezáltal megtanulja, hogy magasabb rendű életéből kiküszöbölje saját véleményét, kívánságait, vágyait és szenvedélyeit, és megtanulja azt is, hogy ne azért tartson valóságnak valamit, mert az tetszik neki, az egy ilyen jelkép megjelenésekor tudni fogja, hogy melyik igaz és melyik hamis.

Ekkor bekövetkezik valami – és ezt fontos megfigyelni, hogy a valódi és hamis jelképeket megkülönböztethessük – amit nem tudunk másképpen megnevezni, mint úgy, hogy ez a szívvel való gondolkodás. Ez olyasvalami, ami a fejlődés folyamán egyszer csak létrejön, ahogy tegnap leírtuk. Az ember a mindennapi életben úgy érzi, hogy a fejével gondolkodik. Ez természetesen csak képszerű kifejezés, mert az ember a szellemi szervekkel gondolkodik, amelyeknek alapja az agy, de mégis úgy véljük, hogy a fejünkkel gondolkodunk. Egészen másképpen érzünk azzal a gondolkodással kapcsolatban, ami akkor jelenik meg, ha fejlődésünkben kissé előrehaladtunk. Ekkor valóban úgy érezzük, hogy ami eddig a fejünkben lokalizálódott, most a szívbe került. Persze nem a fizikai szív az, ami gondolkodik, hanem az a szerv, ami a szív közelében fejlődik ki, az úgynevezett tizenkét levelű lótuszvirág. Ez egyfajta gondolkodó szervvé válik, és ez a gondolkodás élesen különbözik a szokásos gondolkodástól. A szokásos gondolkodáshoz köztudottan megfontolás szükséges, hogy valamilyen igazsághoz eljussunk. Fogalomról fogalomra haladunk. Egy bizonyos pontból kiindulunk, logikusan haladunk a következő pontig, és e logikai megfontolás útján eljutunk oda, amit aztán igazságnak, megismerésnek nevezünk. Ez a mindennapi gondolkodás útján megszerzett megismerés. Másképpen van ez, ha a valóságot az előbb leírt igazi jelképek útján akarjuk megismerni. Ezek úgy állnak előttünk, mint a tárgyak, de a róluk való gondolkodás nem téveszthető össze a fej szokásos gondolkodásával. Mert itt közvetlenül adódik, hogy valami igaz vagy téves, és nincs szükség megfontolásra ahhoz, hogy a magasabb világok valamely tényére vonatkozóan ezt vagy azt mondjuk. Amíg a kép előttünk áll, tudjuk, hogy mit kell mondanunk róla. Ez a közvetlenség jellemzi a szívgondolkodást.

A mindennapi életben nincs sok dolog, amit ehhez hasonlíthatnánk, de a jobb megértés kedvéért megemlíthetünk valamit. Ezek mindenekelőtt azok az események, amelyeknél úgyszólván „megáll az ész”, mert a magasabb világokból származónak érezzük őket. Képzeljünk el, például egy villanásszerűen megjelenő eseményt, ami megijeszt bennünket. Itt a külső esemény és az ijedtség közé nem kerül semmiféle gondolat, az esemény közvetlenül idézi elő az ijedtséget. Értelmünket belső élményünk, az ijedtség állította meg. Ez egy egészen jó kifejezés, mert az ember egy ilyen eseménynél szinte megérzi, hogy értelme leáll. Éppígy előfordulhat, hogy, mondjuk, az utcán egy esemény láttán haragra lobbanunk. A belső lelki élményt itt is egy közvetlen benyomás idézi elő. A legtöbb ilyen esetnél megállapíthatjuk, hogy ha az eszünket használjuk, a történteket másképpen ítéljük meg, mint az első benyomás alapján. Ezeket az élményeket, amelyeknél az első benyomásra következik a lelki élmény, összehasonlíthatjuk azokkal, amelyeknél a szellemi kutató számot ad magának arról, amit a magasabb világokban átélt. Ha az ilyen élményeket logikával kezdjük kritizálni, akkor elűzzük őket, a mindennapi gondolkodás töprengéseire ezek az élmények egyszerűen eltűnnek. Ez az egyik dolog. A másik az, hogy a mindennapi gondolkodás alkalmazásával többnyire téves következtetésekre jutunk ezekkel a dolgokkal kapcsolatban.

Amennyire szükséges – ezt már hangsúlyoztuk, hogy az előkészületek folyamán mindenekelőtt elsajátítsuk az értelmes gondolkodást, amikor megtanuljuk felfogni a dolgokat, mielőtt a magasabb világokba emelkedünk, annyira szükséges az is, hogy e mindennapi gondolkodástól a közvetlen megértéshez eljussunk. És éppen azért, mert a magasabb világokban a közvetlen felfogást kell megtanulnunk, azért kell előkészületként ennek logikai alapjait kifejlesztenünk. Azért szükséges ez, mert különben érzéseink egészen biztosan tévedésbe vinnének. A magasabb világokban nem tudunk helyesen ítélkezni, ha nem alakítottuk ki előbb a fizikai világban az értelmes gondolkodást. A magasabb gondolkodás, a szívgondolkodás sajátosságai esetleg arra indíthatnának sok embert, hogy lerázza magáról a szokásos logikát. Azt mondják, ha a fizikai sík szokásos logikáját úgyis el kell felejteni, akkor minek előzőleg megtanulni? Figyelembe kell azonban vennünk, hogy a logikus gondolkodás gyakorlása a fizikai síkon más embert farag belőlünk. Nem ezzel a gondolkodással értjük meg a magasabb világokat, hanem ez más emberré tesz bennünket. A logikus gondolkodással átélünk valamit, átélünk egyfajta lelkiismeretet, és ha ezt kialakítjuk, akkor lelkünkben kifejlődik egy bizonyos felelősségérzet az igaz és a hamis iránt, enélkül pedig nem sokra megyünk a magasabb világokban.

Alapos oka van annak, hogy a magasabb világokba való felemelkedéskor a gondolkodást ne hagyjuk figyelmen kívül, mert az ember a mindennapi életben többnyire a következő három fokozatot éh át. A legtöbb ember azon a fokon áll – a normális tudatnál ez történik ahol a közvetlen, természetes érzései mondják meg, hogy valami helyes vagy helytelen, ezt meg kell tennie, azt pedig nem. Az embert legtöbbször ilyen közvetlen érzés vezeti abban, hogy mit tartson igaznak vagy tévesnek.

Tegyék fel a kérdést: hány ember van ma, aki veszi a fáradságot, hogy utánagondoljon annak, ami a legszentebb kincse. Azáltal, hogy bizonyos viszonyok közé, egy bizonyos közösségbe születtek, mondjuk, nem Törökországban, hanem Közép-Európában, közvetlen, magától értetődő érzéssel tartják helyesnek a kereszténységet a mohamedanizmussal szemben. Tehát bizonyos érzések alapján nem a mohamedán igazságot tartják helyesnek, hanem azt, amit a kereszténység mond. Az ilyesmit nem szabad félreértenünk, ezért bele kell gondolnunk, hogy igazi ismeretekhez jussunk. Tisztában kell tehát lennünk azzal, hogy a legtöbb embernél közvetlen érzései döntik el, hogy mit tartson helyesnek vagy tévesnek. Ez az egyik fejlődési fok.

A második fokon az ember elkezd gondolkodni. Egyre többen vannak ma, akik az eredeti érzésből kiindulva elgondolkodnak azokon a dolgokon, amelyekbe beleszülettek. Ez az oka annak, hogy olyan sok kritika éri az ősi, szent hagyományokat és hitvallásokat. Ez az értelem, az intellektus reakciója azzal szemben, amit az érzések útján értelmünk ellenőrzése nélkül vettünk át. Az emberi léleknek ez a képessége, hogy kritikával illeti azt, amibe beleszülettünk, vagy amit belénk neveltek, annak uralmából fakad, amit tudománynak nevezünk. A mai értelemben vett tudomány éppen azoknak az erőknek a munkája, amelyeket most jellemeztünk. A külső tapasztalatokat, a külső észleleteket, akár közvetlenül az érzékszervek útján jutunk hozzájuk, akár kifinomult módszerekkel, mint a teleszkóppal, mikroszkóppal vagy hasonlókkal, az értelem törvényekbe foglalja össze, és ezekből jön létre az intellektuális tudomány.

Látjuk tehát az emberi léleknek ezt a két fejlődési momentumát. Az ember abban a vonatkozásban, hogy bizonyos dolgokat igaznak tart-e, az első fokon áll, amikor az eredeti, nem kifejlesztett érzése szólal meg, az az érzés, amely veleszületett, vagy amelyet neveltetése útján sajátított el. A második fokon az érzésen túl megszólal az értelem, az intelligencia. Akinek a lelkében némi önismeret él, az tudja, hogy az intelligenciának egészen határozott tulajdonsága van. Ez a tulajdonság megöli, kioltja az érzést. Ki ne tudná – ha az intelligenciát jól megfigyeli – hogy a puszta értelmi tevékenység megöli az érzést. Akik saját eredeti érzésükből kiindulva, a fejlődés bizonyos fokán feljogosítva érzik magukat, hogy ilyen vagy olyan véleményük legyen, attól tartanak, hogy hitbeli meggyőződésüket, hitigazságukat összezúzza, eltünteti az intelligencia. Ez jogos félelem. Ha viszont ez a félelem odáig megy, hogy azt mondják: óvakodjunk a gondolkodástól, hogy feljussunk a magasabb világokba, maradjunk meg érzelmi életünknél – akkor sohasem juthatnak fel a magasabb világokba, hanem megmaradnak a közvetlen, de fejletlen érzelmi életüknél. Lehetnek különböző élményeik, ezek azonban alacsony fokon maradnak.

Magunkra kell vennünk azt a kényelmetlenséget, hogy a gondolkodást valóban iskolázzuk. Ezzel olyasmit nyerünk, ami a külső világban is a legnagyobb mértékben hasznos. A magasabb világokba való bejutáshoz a gondolkodás nem szükséges, előkészületként szolgál, gyakorlásként. Aki ezt megérti, az sohasem fog dicshimnuszokat zengeni a szokásos intellektusról, mert puszta logikával a magasabb világok igazságait nem lehet megismerni. Ez teljes lehetetlenség. Azt a gondolkodást, amit a természettudományokra irányítunk, nem lehet ugyanolyan módon a magasabb világok élményeire és tapasztalataira alkalmazni. Aki a magasabb világokban logikus gondolkodással akarna kombinálni, csak kevéssé megalapozott sekélyes igazságokat hozhatna létre. A külső fizikai világban viszont a gondolkodásra közvetlenül szükség van, mert intelligencia nélkül nem tudnánk gépeket szerkeszteni, hidakat építeni, nem lehetne botanikát, zoológiát, orvostudományt tanulni. Itt az intelligencia alkalmazása közvetlen, míg a magasabb fejlődés számára annyi a jelentősége, mint az írás megtanulásáé fiatal korunkban. Az írás megtanulása csak akkor válik fontossá, miután túljutottunk rajta. Ha már mögöttünk van, úgy tekintünk vissza rá, mint az íráskészség elsajátításának feltételére. Amíg csak tanuljuk az írást, nem tudjuk gondolatainkat írásban kifejezni. Ezt csak akkor tudjuk, ha már az írás megtanulásán túl vagyunk. Az írás tanulása egy olyan képesség gyakorlása, amelyet el kell végeznünk, ha azt akarjuk, hogy alkalmazni tudjuk. A logikával is ez a helyzet. Aki magasabb fejlődésre törekszik, annak bizonyos ideig iskoláznia kell magát a logikus gondolkodásban is, amit aztán le kell vetnie, hogy eljusson a szív gondolkodásához. A logikai iskolázásból azonban megmarad számára az igazsággal szembeni lelkiismeretesség, amikor a magasabb világokba jut. Aki elvégzi ezt az iskolázást, az nem fog minden tetszés szerint megjelenő képet valódi imaginációnak tekinteni, vagy valamilyen értelemben megmagyarázni, hanem belső erővel fog közeledni a realitáshoz, és a megfelelő értelemben fog látni és értelmezni. Éppen ezért szükséges az aprólékos és helyes előkészület, mert ott közvetlen érzésekkel kell közelednünk ahhoz, hogy valami igaz vagy hamis. Pontosan a következőnek kell történnie: míg a mindennapi életben a dolgokat megfontolhatjuk, addig itt a léleknek annyira iskolázottnak kell lennie, hogy a magasabb dolgokkal szemben közvetlenül el tudja dönteni, hogy azok igazak, vagy hamisak.

Az ilyen közvetlen szemléletre jól fel kell készülnünk, ha egy kicsit elsajátítottunk abból, ami a mindennapi életben csak kis mértékben fordul elő. A mindennapi életben a legtöbb ember fájdalmat érez, esetleg fel is kiált, ha egy tűvel megszúrják, vagy forró vizet öntenek a fejére. De tegyük fel a kérdést: hány ember érez a fájdalomhoz hasonlót, ha valaki valami ostobaságot, vagy abszurditást állít? Ez sok ember számára egészen jól elviselhető. Aki azonban közvetlen megérzést akar kialakítani arra vonatkozóan, amiről beszéltünk, hogy az imaginatív világban közvetlen élménye legyen arról, hogy valami igaz vagy hamis, annak úgy kell gyakorolnia magát, hogy egy tévedés fájdalmat okozzon neki, az igazság pedig – már a fizikai életben megjelenő igazság is – boldogságot és örömet szerezzen. Minden mástól eltekintve ennek a megtanulása is fárasztó, és bizonyára ezzel függ össze a magasabb világokba való bejutás előkészítésének a fáradsága. Kényelmesebb egészségünkre, ha közömbösen megyünk el a tévedés és az igazság mellett, mintha fájdalmat éreznénk egy tévedés esetén és örömet az igazság láttán. Ma bőséges alkalom adódik arra, hogy egy könyvet vagy újságot kézbe véve fájdalmat érezzünk a bennük lévő sok ostobaság miatt. Fájdalmat és szenvedést érezni a csúf, a hamis, a gonosz miatt, még ha nem is ránk vonatkozik, és örülni a szépnek, az igaznak és a jónak, akkor is, ha személyesen nem érint bennünket, mindez hozzátartozik a gyakorláshoz, ha meg akarjuk tanulni a szív gondolkodását, és fel akarunk emelkedni az imaginációkkal szembeni közvetlen érzésekhez.

Az előkészülethez azonban még másvalami is tartozik, ha valaki fel akar emelkedni az imaginatív világba. Amikor ugyanis képekben szemléljük azt, ami a magasabb világokhoz tartozik, akkor még valamit el kell sajátítanunk, ami a mindennapi életben nincs meg. Meg kell tanulnunk új módon gondolkodni azon, amit szokásos módon ellentmondásnak, illetve összhangnak neveznek. A mindennapi életben tapasztalhatjuk, amikor ezt vagy azt állítják, hogy két állítás ellentmond egymásnak. Ha nem is azt a triviális mondást vesszük figyelembe, hogy ha ketten mondják ugyanazt, az nem ugyanaz, mégis előfordulhat, hogy két ember azonos körülmények között egészen mást él át. Ha az egyik előadja az élményeit, ez esetleg egészen más, mint a másiké, és a maga szempontjából mégis mindkettőnek igaza lehet. Az egyik, mondjuk, elmeséli, hogy volt valahol, ahol egészséges a levegő, egészen feléledt, felélénkült. Ezt el is hihetjük neki. Aztán jön a másik, és azt mondja: ez egy teljesen egészségtelen hely, egészen legyengültem, erőtlenné váltam. Ezt is elhihetjük. Alapjában véve mindkettőnek igaza lehet. Az első valószínűleg egy erős testalkatú ember, csak kimerült volt, kifáradt, és az éles levegőt frissítőnek érezte. Ha viszont egy beteges ember megy el erre a helyre, az éppen a friss levegőt nem tudja elviselni. Leromlik attól, ami a másik számára egészséges. Mindkettőnek igaza van, mert különböző előfeltételekkel mentek oda. Ha mindent figyelembe veszünk, akkor az ellentétes vélemények már a mindennapi életben feloldhatók.

A dolog azonban sokkal bonyolultabb lesz, ha a magasabb világokba emelkedünk fel. Előfordul például, hogy valaki, mondjuk, egy előadáson erről vagy arról hall, aztán egy másikon hall valami látszólag eltérőt, és a mindennapi életben használatos mértéket alkalmazva azt mondja, hogy ez nem lehet igaz, mert a két kijelentés ellentmond egymásnak. Ezt egy konkrét példával is alá tudom támasztani. Valaki egy korábbi előadásciklusomban azt a kijelentést hallotta, hogy az ember új születésre való leszállása óriási sebességgel történik, amikor felkeresi azt a helyet, ahol meg akar testesülni. Ezt a megfigyelést – amely egyébként teljesen igaz – az egyik előadásban említettem. Ebben a ciklusban pedig azt mondtam, hogy az ember már hosszú ideje dolgozott azokon az öröklődő tulajdonságokon, amelyeket születésével végül is megkap, tehát együttműködött azoknak a tulajdonságoknak a létrejöttén, amelyekben aztán családja, népe folytán részesül. Ha az ember az ilyesmit a szokásos módon akarja megítélni, magától értetődően könnyen találhat ellentmondást. Pedig mind a kettő valóságos élmény. Mivel nem lehet mindig mindent elmondani, amikor az egyik élményt ábrázoljuk, az természetesen nem mindig egyezik meg a másik ábrázolással. Pedig mindkettő helyes. Egy hasonlat segítségével a következőképpen oldhatjuk fel az ellentmondást. Valaki, mondjuk, öt-hat napon át farigcsál valamit, és a hetedik napon nem találja. Körül kell néznie a szobában, hogy hová tette. Látható ebből, hogy öt-hat napon keresztül pontosan előkészítette a dolgot, és a hetedik napon úgy találja, hogy amit gondosan előkészített, azt keresnie kell. Ehhez hasonló történhet a magasabb világokban is. Megtörténik egy megtestesülés ilyen fajta előkészítése, minthogy azonban itt az élmények bonyolultabbak, lehetséges, hogy az embernek közvetlenül abban a pillanatban, amelyben alászáll, keresnie kell azt a fizikai és étertestet, amellyel egyesülni akar, mert tudatának bizonyos elsötétülése következik be. És mivel ez az elsötétülés bekövetkezik, az embernek egy alacsonyabb tudatfokon kell keresnie azt, amit egy magasabb tudatfokon előkészített.

Látjuk az ilyen példából, hogy szükség lehet valamire, ha a magasabb világokba emelkedünk. Mindig készen kell lennünk arra, hogy az imaginációk világában ez vagy az a dolog egy meghatározott képben jelenik meg. Ha megfelelően erős érzéseket fejlesztettünk ki, hogy a szívgondolkodás alapján a kép igazságát felismerjük, akkor megtörténhet, hogy amikor hasonló módon más imaginációhoz jutunk, amely másnak mutatkozik, a közvetlen érzésünk ismét azt mondja: ez igaz. Annak számára, aki a magasabb világba, az imagináció világába lép, ez zavarólag hat. Ezt úgy oldhatjuk meg, hogy a megfelelő pillanatban figyelmeztetést kapunk.

A helyes magatartáshoz úgy jutunk el, ha az imaginatív világban megkeressük énünket. Említettük, hogy énünkön kívül állunk, és visszatekintünk rá. Amikor a küszöb őre előtt elhaladunk, objektíven áll előttünk, de felkereshetjük többször is, és mindig más képet kapunk. Amikor ezek a dolgok jelentkeznek, és külsőleg megzavarodunk, a fizikai világban elsajátított követelményeknek megfelelően azt mondhatnánk: most beláttam, milyen vagyok a magasabb világban, aztán másodszor ismét megtalálom magam, és látom, hogy más vagyok, harmadszor ismét más. Ez történik. Amikor a leírt iskolázás útján az imagináció világába lépünk, és képben látjuk meg énünket, tisztában kell lennünk azzal is, hogy énünk tizenkét különböző képét láthatjuk. Minden egyes énnek tizenkét különböző képe van, és teljes énünket csak akkor értjük meg, ha énünkön kívül állva azt tizenkét különböző szempontból szemléljük. A énnek ez a kívülről történő szemlélése pontosan olyan, mint az, ami a tizenkét állatövi csillagkép Naphoz való viszonyában tükröződik. Ahogy a Nap tizenkét csillagképen halad át, és mindegyikben más az ereje, ahogy tavasszal egy meghatározott csillagképben jelenik meg, aztán az év folyamán tovább halad a tizenkét csillagképen keresztül, és így tizenkét különböző állásból ragyogja be a Földet, úgy ragyogja be önmagát az emberi én is tizenkét különböző helyzetből, amikor a magasabb világból visszatekint.

 Ezért azt kell mondanunk: a magasabb világba való felemelkedéskor szükség van arra, hogy ne elégedjünk meg csupán egy állásponttal. Ezt gyakorolnunk kell, hogy a zavart elkerüljük. Ez csak úgy sikerül, ha a fizikai világban hozzászokunk ahhoz, hogy nem egyetlen álláspont az egyedül üdvözítő az emberi életben. Korunkban vannak materialisták, spiritualisták, monisták és így tovább. A materialisták azt állítják, hogy minden az anyag és annak törvényei. A spiritualisták azt mondják, hogy minden a szellem, és csak a szellemnek tulajdonítanak jelentőséget. A monisták úgy gondolják, hogy mindent az egységből kell megmagyarázni. Mások a jelenségek sokféleségét az egyedi dolgok együttműködésében keresik. Ezek az emberek marakodnak és vitatkoznak a világban, a materialisták a spiritualisták ellen, a monisták a dualisták ellen, és így tovább. Civakodnak és veszekednek, amennyire csak tudnak. Aki azonban a magasabb világok valódi megismeréséhez akar eljutni, annak a következőket kell mondania. A materializmusnak van bizonyos létjogosultsága, a materialista törvények szerinti gondolkodást el kell sajátítanunk, de csak az anyagi világra vonatkoztathatjuk őket. Ebben a világban eligazodunk vele, de a szellemiben nem. Az anyagi világot a matéria törvényeivel kell megértenünk, különben nem igazodunk el benne, aki másképpen akarná ezt a világot megmagyarázni, az nem menne semmire. Aki például az órát úgy akarná megmagyarázni, hogy azt mondja: a mechanikában nem hiszek, az órában két kis démon lakik, ők irányítják a mutatók mozgását – azt kinevetnék. Így az a magyarázat is, amely a csillagok külső mozgását mechanikus törvényeknek tulajdonítja, teljesen jogosult. A materializmus hibája nem abban áll, hogy ez a magyarázat hibás, hanem abban, hogy úgy vélik, ezzel az egész világot meg tudják magyarázni. Haeckel például nem azzal követett el hibát, hogy az alaktant materialista törvényekkel magyarázta, ezzel nagyon értékes szolgálatot tett az emberiségnek. A materialista gondolkodás hibája abban áll, hogy mindent ezekkel a törvényekkel akar megmagyarázni.

Azt kell tehát mondanunk: az anyag területén a materialista gondolkodást kell elsajátítanunk, de fontos tudnunk, hogy jogosultsága csak egy bizonyos területen érvényes. Ahogy a materiális területen a materialista gondolkodásmód a jogos, a szellemi területen a spirituális gondolkodást kell elsajátítanunk. Ami spirituális törvények szerint történik, azt nem lehet mechanikus törvényekkel megmagyarázni. Ha valaki azt mondja: te itt egy sajátos pszichológiával állsz elő, amelynek megvannak a maga saját törvényei, én azonban tudom, hogy az agyban vannak bizonyos folyamatok, amelyek megmagyarázzák a gondolkodást – akkor nekünk azt kell mondanunk, hogy az illető a gondolkodás magyarázatába más természetű dolgokat kever bele, amelyek más területen érvényesek. Ugyanazt a hibát követi el, mint az, aki az óramutatók járását két démon működésével akarja megmagyarázni. Ahogy ez nem lehetséges, éppúgy nem lehet az agy folyamatait sem így magyarázni. Vagy aki az este jelentkező fáradtságot azzal akarja megmagyarázni, hogy azt mondja: mérgező anyagok gyűlnek össze, az a külső jelenségre helyes magyarázatot adhat, de a lélekről nem mond semmit. Itt a dolgot a másik oldalról, a lelki folyamatok oldaláról kell megvilágítani.

Így van ez a monizmussal is. Ha a világot a harmónia oldaláról igyekszünk megmagyarázni, akkor helyes, hogy az egységhez jutunk el, de ez absztrakt egység. Ezáltal magyarázatunk szegényessé válik, mert ha elvont egységhez jutunk, ahogy néhány filozófus, akkor végül is semmink sincs. Ismertem egy okos urat, aki a világot monisztikusan, néhány mondatból akarta megmagyarázni. Egyszer nagy örömmel jött, és azt mondta, most két egyszerű mondattal az egész kacatot megmagyarázom, „Kacat”-nak gondolta az egész világot. Nagyon örült annak, hogy két absztrakt mondattal a világ minden jelenségét összefoglalhatja. Ez jól jelzi a monisztikus magyarázatok egyoldalúságát. A monizmus olyasvalami, ami előtt az a hatalmas cél lebeg, hogy az összes világmagyarázatot egyetlen harmóniába hozza össze. A monizmust ki kell egészíteni azokkal a gondolatokkal, amelyek különböző pontokból indulnak ki, és így jutnak el az egységhez.

Ha különböző álláspontokra helyezkedünk, megszokjuk, hogy mindenütt megtaláljuk a helyeset. Ha a dolgokat különböző oldalakról szemléljük, ráneveljük magunkat arra, amire szükségünk van, hogy a magasabb világokban énünket is különböző szempontok alapján láthassuk. Sokat kell tennünk, hogy ehhez előkészüljünk. A mai korban azonban kevés a megértés az iránt, hogy a dolgokat objektíven, különböző szempontokból nézzük. Aki ezt egyszer megkísérelte, ódákat zenghet arról, milyen különösen viselkedik a világ, ha valaki saját személyes véleményét elhagyva másnak a szemléletmódjába próbál belehelyezkedni.

Így például megpróbáltam Nietzschét nem a saját véleményem szerint tárgyalni – mert mi dolga a világnak az én véleményemmel -, hanem úgy, ahogy kell, ha magunkból kilépve belehelyezkedünk. Akik ezt olvasták, amikor a könyvem megjelent, rossz néven vették tőlem, mondván, hogy állhatatlan vagyok. Nem tudták megérteni, hogy az embernek nem kell Nietzsche-követőnek lennie ahhoz, hogy őt belülről, a maga szemszögéből nézve ábrázolja. Ugyanez történt, amikor Haeckelről írtam, mindenki azt mondta: aki ezt írta, az haeckelianus.

Ez olyasmi, amit nagyon fontos elsajátítanunk, ezt a kilépést önmagunkból, hogy a másik szemével, a másik szempontjai szerint tudjunk látni. Így jön létre az, ami átfogó igazsághoz vezet. Olyan ez, mint amikor egy rózsabokrot nem csak egy oldaláról nézünk meg, hanem körbejárjuk, és minden oldaláról megszemléljük, vagy lefényképezzük. Így jutunk el ahhoz a képességhez, hogy valóban azt lássuk, ami szükséges, amikor a magasabb világokba felemelkedünk. Ehhez már a fizikai világban hozzá szokhatunk. A magasabb világokban zavarólag hat, ha belevisszük személyes véleményünket. Az igazság helyett hamis képet kapunk.

A szívgondolkodás eléréséhez meg kell szereznünk az erőt ahhoz, hogy kilépjünk önmagunkból, és teljesen idegenként, kívülről tekintsünk vissza önmagunkra. Amikor szokásos tudatunkkal egy bizonyos helyen állunk, és azt mondjuk: „ez vagyok én!” – akkor összegezzük azt, amit hiszünk és képviselünk. Aki azonban felemelkedik a magasabb világokba, annak a maga szokásos személyiségét el kell hagynia, ki kell lépnie önmagából, hogy visszatekintve önmagára ugyanazzal az érzülettel mondhassa: ez vagy te! A korábbi énnek valódi értelemben „te”-vé kell válnia. Ahogy másvalakinek azt mondjuk, hogy „te”, úgy képesnek kell lennünk arra, hogy ezt önmagunknak is mondani tudjuk. Nem szabad, hogy ez elmélet maradjon, élménnyé kell válnia. Láttuk, hogy ez iskolázás útján elérhető. Nem kell sok hozzá, viszonylag egyszerű dolgokkal elérhetjük, és így eljutunk a szívgondolkodáshoz. A magasabb világok igazi ismeretei ilyen szívgondolkodásból erednek. Még ha ez kívülről gyakran úgy látszik is, mintha logikai fejtegetések lennének, a magasabb világokból származó ilyen megismerésekben semmi sincs, amit nem a szív gondolt volna ki. Amit itt a szellemtudomány szempontja szerint ismertetünk, azt a szív élte át. Akinek azt kell ismertetnie, amit a szívével élt át, annak ezt mindenképpen olyan gondolati formákba kell átültetnie, hogy a többi ember számára is érthető legyen.

Ez a különbség a szellemtudomány és a szubjektíven átélt misztika között. A szubjektíven átélt misztika mindenkinek a sajátja, a személyiséghez tartozik, nem közölhető másokkal, és alapjában véve nem is tartozik másra. A valódi, igazi misztika azonban annak a lehetőségéből áll, hogy imaginációink, benyomásaink legyenek a magasabb világokban, és hogy ezeket rendezni, osztályozni tudjuk a szívgondolkodással, ahogy a fizikai világ dolgait az értelemmel rendezzük.

Ehhez mindazonáltal valami más is kapcsolódik, az ugyanis, hogy a magasabb világokból kapott igazságok az ember szíve vérét hordozzák, színezetet kapnak a szívgondolkodástól. Még ha elvontan vesszük is őket, és gondolati formákba foglaljuk, bennük van a szívünk vére, mert közvetlenül lelkünk élményei. Attól a pillanattól kezdve, hogy a szív gondolkodása kialakul, az imaginatív világba kerülő ember tudja, hogy amit lát, az víziónak tűnik, de nem az, hanem a szellemi-lelki kifejeződése, az áll mögötte, ahogy a piros szín is az anyagi világban megjelenő rózsa külső megnyilvánulása. A szellemi látó az imaginatív világra veti tekintetét, kék vagy ibolya benyomása keletkezik benne, vagy valamiféle hangot hall, meleg vagy hideg érzése járja át – a szívgondolkodás útján azonban tudja, hogy ez nem képzelődés, nem puszta vízió, hanem egy szellemi-lelki lény kifejeződése, ahogy a piros szín is a rózsa anyagát jeleníti meg.

Így éljük bele magunkat a lényekbe, magunkból kell kiindulnunk, és a lényekhez kell kapcsolódnunk. Ezért a szellemi világ mindenfajta kutatása egyidejűleg saját személyiségünk odaadásával kapcsolatos, sokkal nagyobb mértékben, mint a külső élményeknél. Egyre erősebben elragad bennünket, egyre jobban belekerülünk a dolgokba. A jót és rosszat, a szépet és rútat, az igazat és hamisat a lényekben kell átélnünk. Ahol a fizikai világban az emberek valamilyen tévedést látnak, ott a szellemi kutatónak az imaginatív világban ezt nemcsak látnia kell, hanem fájdalmat is kell éreznie. A csúfat, a visszataszítót nemcsak nézni kell, azzal, hogy mit sem árt nekünk, hanem belsőleg együtt kell élni vele. A leírt iskolázással, ami teljesen megfelel a mai embernek, eljuthatunk oda, hogy együtt éljünk a jóval, igazzal és széppel, de a rosszal, a csúffal és a tévessel is, anélkül, hogy rabul ejtene bennünket, vagy elmerülnénk benne. A szívgondolkodás megfelelő előkészítése ugyanis elvezet oda, hogy közvetlen érzéssel a látottakat meg tudjuk különböztetni.

Aki a szellemi világot akarja ábrázolni, annak a logikus gondolkodás nyelvét kell használnia. Ha az ember azt, amit ott átél, logikus gondolatokba akarja átültetni, annak olyan érzése támad, mintha egy dombra lépne, amelynek csodálatos sziklaképződményei vannak, és azokról kődarabokat akarna letörni, hogy házat építsen az embereknek. Így érzi magát az ember, ha a szellemi világban szerzett élményeket az értelem logikus gondolataivá kell átalakítania. Ahogy az embernek a köznapi világban szavakban kell kifejeznie azt, amit lelkében átél, ha azt másokkal is közölni akarja – és ahogy nem szabad a szavakat a gondolatokkal összecserélni -, úgy a szellemi kutatónak is, ha közölni akarja, amit a szívével élt át, azt a logikus gondolkodás nyelvébe kell foglalnia. A logikus gondolkodás nem maga a dolog, az csak a nyelv, amivel a szellemi kutató közli, amit a szellemi világban átélt. Aki a logikus gondolatformákon megütközik, és nem érzi, hogy több van mögöttük, az ugyanolyan helyzetben van, mint az a hallgató, aki csak a beszélő szavait hallja, és nem tudja a bennük megnyilvánuló gondolatokat átvenni. Ha valaki a szellemtudományos igazságokat ilyen gondolatokba öltözteti, és a hallgató nem találja meg azokban a szív igazságait és ismereteit, ez lehet a beszélő hibája. De nem biztos, hogy így van, lehet a hallgató hibája is, ha csak a szavakat hallja, és nem tud a mögöttük lévő gondolatokhoz eljutni.

A szellemi kutatásból csak az közölhető az emberiséggel, amit tiszta, logikus gondolatokkal meg lehet fogalmazni. Amit nem lehet logikus gondolatokba foglalni, az még nem érett meg arra, hogy az emberiséggel közöljék. Ennek az a próbaköve, hogy érthető szavakba, világosan megfogalmazott éles körvonalú gondolatokba foglalható-e. Ezért hozzá kell szoknunk, hogy amikor a szív mély igazságait halljuk, azokat gondolati formákban fogjuk fel, és meglássuk mögöttük a tartalmat.

Ezt meg kell szoknia a szellemtudománnyal foglalkozónak, ha hozzá akar járulni ahhoz, hogy az emberiségben elterjedjen az, ami a szellemiségből nyilvánosságra hozható. Önzés volna, ha valaki magának akarná megtartani saját misztikus élményeit. Az igazi szellemi kutatás eredményeinek az emberiség közkincsévé kell válniuk. Ezeket a jövőben egyre inkább nyilvánosságra kell hozni, éppen úgy, mint az értelem kutatásának eredményeit. A szellemtudomány missziója az emberiség számára csak úgy válik érthetővé, ha az igazi szellemi kutatás eredményei ebben az értelemben nyilvánosságra kerülnek.

– Bécs, 1910. március 30

[Az emberi ítélőképesség három fejlődési fokozata: a szív öntudatlan logikája (múlt), az értelmi logika (jelen) és a szív tudatos logikája (jövő). Az emlékezet. A szellemi kutató emlékezetének változása a szokásos, időhöz kötött emlékezettől a szellemi tér-emlékezetig. Olvasás az Akasha Krónikában. A negyedik dimenzió. A szív és az agy átalakulása a makrokozmikus fejlődés folyamán. A kérdezés.]

Ezekben az előadásokban arra törekedtem, hogy azokat az ismereteket, amelyeket ma az emberi fejlődésből következően közölni kell, bizonyos értelemben más oldalról mutassam meg, mint az egyéb ilyen tárgyú könyvek. Ezeket az ismereteket a közvetlen átélés szempontjából akartam ismertetni, éppen ezért remélhető, hogy a tudat közvetlen tényei átitatják az egyébként megszerzett igazságokat, és így új megvilágításba kerülnek. Mindazonáltal, aki csak ezeket az előadásokat hallotta, és csak keveset foglalkozott a tárggyal, fontos kiegészítéseket találhat olyan könyvekben, mint például „A szellemtudomány körvonalai”, vagy a „Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez?” A tegnapi előadásból láthatták, hogy ha ismertetni kezdjük a magasabb világokat, ez különböző szempontokból történhet. Láttuk azt is, hogy ha belépünk a szellemi világba, és kívülről látjuk magunkat, saját énünket is milyen sok szempontból szemlélhetjük.

Bizonyos vonatkozásban szeretnék amellett maradni, hogy az ismertetéseket inkább belülről alakítsam ki, és ezért ahhoz kapcsolódom, amit tegnap a fej, az értelem logikájával szemben a szív logikájának neveztem. Már a tegnapi előadásból megérthettük, hogy az emberi fejlődés során a szív logikájával kétszer találkozhatunk. Először abban a fejlődési formában jelenik meg, amelyben a fej, az értelem logikája még nem szövi át azt, amit a szív gondol. Utaltam arra, hogy ma még vannak olyan emberek, akik az értelem logikájával való foglalkozást szívesen elutasítanák, és azt szeretnék eszmékbe, fogalmakba átültetni, amit igaznak éreznek. Ez a fejlődési állapot korunkban már nem áll fenn, nem állhat fenn. Mert bárhová tekintünk, a jelenkori embernél mindenhol rátalálunk az értelemnek bizonyos fogalmaira és eszméire, még ott is, ahol majdnem teljesen a szív közvetlen benyomásai alapján ítélkeznek. Ha olyan fejlődési fokot akarnánk találni, amely még teljesen kizárja az értelmet, messzire vissza kellene mennünk az emberiség fejlődésében, mai fejlődésünk kezdeti fokához. Azt mondhatjuk tehát, hogy az elmondottak természetéből adódik, hogy mai fejlődési fokunk egy korábbira utal, amikor a szív ítélt a tudattalanból, az értelemmel még át nem hatott tudat alapján.

Ma olyan korban élünk, amelyben a szív eredeti ítélőképességét, a szív eredeti logikáját áthatják a fogalmak és eszmék, röviden: az, amit az értelem logikájának nevezünk. Ha mindazt tekintetbe vesszük, amit tegnap az emberi fejlődés lehetőségeiről mondtunk, akkor a jelenlegi fejlődési fokból kiindulva láthatjuk a jövendő fejlődési fokot, amelyre már ma is törekszenek néhányan. Jelenlegi tudatuk arra ösztönzi őket, hogy bizonyos módon elővételezzék a jövőt. Az emberiség jövőbeni állapotát úgy láthatjuk magunk előtt, hogy a szív logikája széles körben elterjed, vagyis az ember képes lesz arra, hogy közvetlen érzések útján meglássa az igazságot. A közbeeső fejlődési fokot azonban, az értelem, a logika fokát meg fogja tartani. Így tehát azt mondhatjuk: most a fej, az értelem fejlődési fokán haladunk át – az egész emberiség hogy magasabb fokon ismét elérjük azt, ami alacsonyabb fokon már megvolt: a szív logikáját. Míg alacsonyabb fokon a szív logikáját nem izzította, nem világította át az, amit az ember értelmével sajátít el, magasabb fokon át fogja itatni, át fogja izzítani, és át fogja világítani az, amit a jelenlegi fokon fogalmak és eszmék útján megszerzett.

Az ember három fejlődési foka áll tehát előttünk: egy, ami korunkat megelőzte, a jelenlegi és egy eljövendő. Ez a fejlődés értelmét is megvilágítja: egy korábban elért fokhoz hozzájön valami új. Az új magába fogadja a régit, és ez teljesedik ki a jövőben.

Még pontosabb felvilágosítást kaphatunk éppen azoknak az embereknek a tapasztalataiból, akik már elérték azt a magasabb tudatállapotot, amelyről tegnap beszéltünk, és amelynek révén a magasabb világokba tekinthetnek. Könnyű megérteni, hogy az ilyen átalakulás nemcsak a gondolkodás erőit érinti, hanem más lelkierők is más formát öltenek, ha a gondolkodási erők megváltoznak.

Feltehetjük tehát a kérdést: ha valaki a szellemtudományos iskolázással a megismerés magasabb fokára jut, ha a fej, az értelem logikájától tovább halad a szív logikájához, a fejgondolkodástól a szívgondolkodáshoz, megváltoznak-e a lelki képességek is? Induljunk ki valamilyen képességből – ezek a dolgok elég bonyolultak, így csak egy példával lehet őket megvilágítani -, vegyük például az emlékezetet. Az emlékezés ugyanolyan lelkierő, mint a gondolkodás. Ha a szellemi tanítvány tovább fejlődik, a gondolkodás megváltozik, a fej gondolkodása szívgondolkodássá válik. Mi történik az emlékezettel? Az emlékezet a mindennapi életben, a szokásos tudatállapotban a következőképpen jelenik meg. Az embernek elsősorban arról van tudata, ami a jelenben történik. Látja maga körül a dolgokat, észleletei vannak, fogalmakat alkot. Mindezt fel tudja venni a tudatába. Tudata van azonban arról is, ami térbelileg jelen volt, de időbelileg nincs jelen. Erről az emlékezet útján lehet tudatunk, az emlékezet az embert a jelenből visszaviszi a múltba. Ha emlékezünk valamire, amit tegnap éltünk át, akkor visszanézünk az időben. Olyasmire tekintünk, ami már nincs a környezetünkben, de valamikor ott volt. Aki az emlékezést ebből a szempontból vizsgálja, észreveszi, hogy az nincs úgy a térhez kötve, mint a jelenben működő tudata, hanem az időhöz kapcsolódik. Amikor emlékezetünkhöz fordulunk, visszanézünk az időben. A tudat ilyen jellegű tevékenysége a szellemi tanítványnál nagymértékben megváltozik.

Meg kell jegyeznünk, hogy a szellemi kutatónak természetesen nincs szüksége arra, hogy életének minden pillanatában magasabb képességeihez forduljon. Rendelkezik velük, de csak akkor alkalmazza azokat, ha a magasabb világokban akar kutatni. Ilyenkor a fej logikájáról áttér a szív logikájára. A szokásos napi élmények folyamán azonban a szellemi kutatónak természetesen nincs szüksége azokra a lelki képességekre, amelyek őt magasabb tudatfokra emelik, a mindennapi életben ugyanúgy gondolkodik, mint a többi ember. A szellemi kutatónak tehát rendelkeznie kell azzal a képességgel, hogy a normális tudatállapotból egy magasabb tudatállapotba helyezze át magát. Ezt mindig szem előtt kell tartanunk. Nem mondhatjuk tehát azt, hogy a szellemi kutató mindig egy magasabb tudatállapotban van.

A szellemi kutató emlékezete tehát megváltozik, amikor a szellemi világ kutatásának tudatállapotában van, hasonló a szokásos emlékező képességhez, de jellege nem időbeli, hanem térbeli. Az emlékezés teljes átalakuláson megy át. Míg az ember az időben megy vissza, amikor szokásos tudatával emlékezni akar valamire, amit tegnap élt át, cs a tegnapi eseményeket mintegy megkeresi, a szellemi kutató a jelennel egyidejűleg éli át a múltat, de ezek térbelileg vannak elválasztva, valahogy úgy, mintha az ember egy ajtón keresztül nézne át a szomszédos helyiségbe. A tegnapi események tehát egyidejűleg jelen vannak a térben, de a mai eseményektől elválasztva, vagyis ami az időben távolabb van, az csak a térben különül el a jelenlegitől. Azt mondhatjuk tehát, hogy a szellemi kutató emlékezésében az egyébként időbeli események egymás mellett jelennek meg, és neki mintegy az egyiktől a másikhoz kell haladnia.

Aki pontosan végiggondolja, látni fogja, hogy amit a korábbi előadásokban elmondtam, az megegyezik az előbb elmondottakkal. Azt mondtam, hogy a szellemi világban egyesülünk az ottani dolgokkal és lényekkel. Ha ezek a dolgok és lények időben távol vannak egymástól, akkor oda kell menni hozzájuk, hogy egyesüljünk velük. Az idő vonalán, mint térbeli vonalon kell elhaladnunk, hogy a dolgokkal és a lényekkel egyesülni tudjunk. Azt mondhatjuk, hogy az emlékezet lelki képességének vonatkozásában az idő térré változik át, ahogy belépünk a szellemi világba. A szellemi tanítvány számára tehát az emlékezés egy teljesen új képességgé válik. Egy múltbeli eseményt úgy lát, mintha az még a jelenben lenne, az idő hosszúságát abból a távolságból ítéli meg, amely ezt tőle elválasztja. Látható ebből, hogy a szellemi tanítvány számára a múlt olyasmi, mint a térben egymás mellett álló dolgok összessége. Ha az emlékezésnek ezt a formáját ténylegesen elérte, a múltban való kutatás olyanná válik, mint az egymás mellett álló események leolvasása. Ezt nevezzük az Akasha Krónikában való olvasásnak. Ez olyan világ, ahol az idő térré vált. Ahogy a mi világunkat fizikai világnak nevezzük, a térré vált idő világát Akasha-világnak nevezhetjük. Ez megváltoztatja az igazi, valódi misztikus egész lelkületét, mert amit a mindennapi életben időnek nevezünk, az itt ebben a formában már egyáltalán nincs meg.

Éppen ebből a példából derül ki nagyszerű módon, hogy lényegi szempontból a dolgok csodálatos összhangban vannak. Gondolják meg, mi lenne az emberrel a mindennapi életben, ha gondolkodását nem tudná emlékezetével összehangolni, ha logikus gondolkodását ellentmondásban találná az emlékezettel? Ilyen esetet könnyen el lehet képzelni. Gondolják el, mondjuk, hogy valamilyen okmányon szerepel a március 26-i dátum. Ez van az Önök jelenlegi tudatában. Jelen voltak, amikor az ott leírt esemény végbement, és most, hogy visszagondolnak, emlékezetük azt mondja, hogy ennek egy nappal előbb kellett történnie. Ez egy olyan eset, amikor a jelenlegi tudat ellentétbe kerül az emlékezéssel. A fizikai világban ez rendszerint magától kiderül, a szellemi világban viszont sokkal nehezebb egy tévedést helyesbíteni, mert a tévedéseinket magunkkal vihetjük a szellemi világba. A fizikai világban általában egy gondolati tévedés nem olyan rossz, mert a külső fizikai világ viszonyai maguktól helyesbítik a hibát. Ha például, valaki az utcán nem figyel eléggé, és elfelejti, hogy melyik utcába kell fordulnia, hogy hazaérjen, és mondjuk, balra fordul, hamarosan belátja, hogy tévedett. A fizikai síkon tehát egy tévedés nem annyira rossz. A szellemi síkon azonban nem tudjuk a tévedést ilyen kényelmesen kijavítani, ott biztosnak kell lennünk abban, hogy ilyen hibát nem követünk el. A leggondosabban elő kell készülnünk, hogy meglegyen ez a biztonságunk. Egy szellemi világbeli tévedést drágán kell megfizetnünk, egyetlen hibával könnyen elveszíthetjük magunk alól a talajt. A szív logikája és az emlékezés között határozott összhangnak kell lennie, éppen úgy, ahogy megvan az összhang a fej logikája és a mindennapi tudat emlékezése között.

Ha azonban a szellemtudomány útmutatásai alapján magasabbra fejlődünk, biztosak lehetünk benne, hogy ez az összhang létrejön. A szellemi tanítványnak meg kell szívlelnie ezt a mondatot: minden külső fizikai dolog tulajdonképpen csak úgy érthető meg, ha nem közvetlenül értelmezzük, hanem az érzékfeletti szellemi hasonlatának fogjuk fel. A fizikai agy valóban a fej logikájának a műszere. Ezt mindenki tudhatja a jelenlegi tudomány alapján. Nem mondhatjuk ugyanígy, hogy fizikai szívünk a szív logikájának a műszere, mert ez a fej logikájánál sokkal szellemibb, és szívünk a szívgondolkodásnak nem olyan mértékben a fizikai szerve, ahogy a fej gondolkodásának az agy. A fizikai szív-rendszert azonban hasonlatként mégis alkalmazhatjuk. Ha ugyanis a szívgondolkodás térré változtatja az időt, akkor, ha bejutunk a szellemi világba, egész lényünkkel állandóan vándorolnunk, keringenünk kell. Ez is egy határozott érzés, ami áthatja azt, aki a mindennapi emlékezéstől felemelkedik a szellemi kutató magasabb emlékezéséhez. Míg az átlagos emlékezettel rendelkező ember úgy hiszi, hogy szilárdan áll a jelenben, és visszatekint a múltra, a szellemi kutatónak olyan belső élménye van, hogy visszasétál az időben, elhagyja az időt. Ez a tudat külsőleg vérkeringésünkben fejeződik ki, amelynek szintén állandó mozgásban kell lennie, ha élni akarunk. Vérünkben folytonos mozgást végzünk a szívtől testünkön át, és vissza. A vér körforgása az állandó mozgás képét mutatja, ami a szívhez tartozik, az állandó mozgásban van. Ami a fejhez tartozik, az nincs állandó mozgásban. Az agy részei mindig azon a helyen maradnak, ahol vannak, lényegében tehát az agy annak a tudatnak fizikai képe, ami a térben játszódik le. A lüktető vér, a szív nedve, a maga keringésében a szívgondolkodás mozgékonyságának a képe. Így minden fizikai dolog valamilyen szelleminek a képe. Lényegében rendkívül érdekes tény, hogy vérrendszerünk a szellemi kutató bizonyos képességeinek a képe, és azé a világé is, amelyben a szellemi kutató mozog.

A magasabb tudat fogalmaihoz emelkedve tehát valóban egészen más térbe tekintünk, amit az átlagos tudat nem ismer, ez akkor jönne létre, ha az idő folyása mindig megállapodna. Gondolják el, hogy ha a tegnap átélteket akarnák maguk elé idézni, akkor a tegnapi pillanatnak meg kellene merevednie. A következő pillanatban a világ már megint más, és a mostani elröppenő pillanatot mintegy pillanatfelvételben kellene rögzíteni. Így minden pillanatot rögzíteni kellene, aztán egymás mellé állítani őket a térben. Így jönne létre az, amit a szellemi kutató ténylegesen maga előtt lát. Nemcsak a szokásos teret látja maga előtt, hanem egy egészen más természetű teret is lát, egy olyan teret, amely lényegesen különbözik a megszokott tértől. A fizikai térben nem lenne lehetséges a szellemi tér képmását létrehozni. Mert ha a fizikai térben megpróbálunk valamerre egy vonalat húzni, ezt csak ezen a téren belül tehetjük meg. Ebből a térből nem tudunk kijutni. Amit azonban a szellemi kutató jár be a szellemi térben, azt egyáltalán nem lehet berajzolni, mert a szellemi kutató számára az idő térré válik, ahol az egyik ponttól a másikig halad.

Az átlagos tudat tehát be van zárva a térbe, nem tud kijönni onnan. A szellemi kutató azonban kijut belőle. Tudja, hogy kell mozognia, ha például a négy-öt nappal ezelőtt történt eseményekhez akar eljutni. Az utóbbi négy-öt nap eseményeinek képei útján halad visszafelé, mint valami vonalon. Ez a vonal olyan jellegű, hogy sem két, sem három dimenzióban nem lehet ábrázolni. A mindennapi tudat egyáltalán nem tudja elképzelni, mert a háromdimenziós térből nem tud kilépni. A szellemi kutató azonban kijut a szokványos térből, és egy olyan térbe lép, ahol egy dimenzióval több van, tehát igazi értelemben véve van egy negyedik dimenzió is. Abban a térben tehát, amelybe a szellemi kutató belép, amikor szert tesz az új emlékezetre, egy dimenzióval több van, és ez a dimenzió a fizikai térben nem található meg. Így azt kell mondanunk, hogy a szellemi kutató, amikor eljut ehhez a magasabb emlékezethez, kilép a háromdimenziós térből. Ennek a négydimenziós térnek a fogalma nemcsak elképzelhető, hanem létezik egy bizonyos képesség is, az ember magasabb emlékezete, amelyben ez a négydimenziós tér valósággá válik.

Bizonyos vonatkozásban minden dolognak van fonák oldala is, és ez így van az említett lelki képesség kifejlődésénél is. Ha valaki útmutatást kap, és így jut el a magasabb világokba, akkor az a cél lebeg a szemei előtt, hogy elérje ezt a szellemi tér-emlékezést. Az ilyen fejlődés során azonban azt tapasztalja, vagy mások mondják, akik hasonló fejlődésen mennek keresztül, hogy ha a dolgot még nem látja teljesen át, talán panaszkodni fog – ha átlátja, akkor nem panaszkodik, mert a dolgot természetesnek találja – hogy korábban kitűnő volt az emlékezete, de mióta az előkészületi gyakorlatokat végzi, ez meggyengült. Ez egy valóságos átélés. A mindennapi emlékezés ugyanis a fejlődésnek ezen a fokán valóban csorbát szenved. Ezen a tapasztalaton keresztül kell menni. Aki ezt tudja, nem aggódik miatta, mert tudja azt is, hogy teljes mértékben kárpótlást kap helyette, amikor annak határához jut, ahol a dolog veszélyessé válhat. A tegnap történtekre nehezen fog emlékezni, de kárpótlásként egy eleven kép jelenik meg a szellemi szemei előtt, amely az átélt élményeket jeleníti meg, az elmúlt történések képként jelennek meg a tudatában. És ez az emlékezés sokkal biztosabb, sokkal hűségesebb, mint amihez életünkben hozzászoktunk. Ezért hallhatjuk azoktól, akik ilyen fejlődésen mentek át, hogy emlékezetük átmenetileg elhomályosult, aztán új formában ismét megvilágosodott. Ennek az új emlékezetnek az a sajátossága, hogy képszerűen jelenik meg az ember szemei előtt, és sokkal jobb, mint a szokásos emlékezet, mert annak az volt a hiányossága, hogy árnyszerűen mutatta a dolgokat, és a részletek elvesztek. A tér-emlékezés viszont kiemeli a részleteket. Minden sokkal körülhatároltabbá és pontosabbá válik, és az emlékezeti hűség rendkívül megnövekszik.

Így tehát új lelki képesség keletkezik, amely nem úgy jelenik meg, mint az elmúlt eseményekre való emlékezés, mint gondolati vagy értelmi emlékezés, hanem úgy, mint a történtek áttekintése. Látjuk, hogy egy új képesség jelenik meg, de azt is látjuk, hogy a meglévő mai képesség és a között, ami ebből lehet, egyfajta elhomályosulás következik be. Hogy az új emlékezés létrejöjjön, a régi bizonyos módon lecsökken, elhomályosul. Az új aztán egyre erőteljesebbé válik. A két képesség között tehát egyfajta elhomályosulás következik be. Az emlékezés háromféle állapotát kell tehát megkülönböztetnünk: a szokásos emlékezetet, amelyet egy bizonyos fokú hűség jellemez, egyfajta elhomályosulást, aztán az emlékezet ismételt megvilágosodását új formában. Az ilyen lelki képesség mintegy csúcspontján megjelenő állapotot a keleti filozófia kifejezésével „manvantara” állapotnak nevezzük, az elsötétülés állapotát pedig „pralayá-nak. Először van egy erőteljes emlékezetünk, egy manvantara, aztán bekövetkezik az elhomályosulás, az emlékezeti pralaya, majd újra a manvantara, ahol az emlékezeti képesség magasabb fokban jelenik meg újra.

Az emberi fejlődéssel kapcsolatban elmondtuk, hogy a régebbi időkben az ember már rendelkezett a szív logikájával, a jelen korban az értelem logikáján halad keresztül, és a jövőben ismét birtokolni fogja a szív logikáját, mintegy az értelem logikájának gyümölcseként. Az emberi lelki képességek korábbi állapotában azonban más képességek is voltak, amelyek hasonló folyamaton mennek keresztül, mint a szív logikája. Nemcsak a léleknek arra a régi állapotára mutathatunk rá tehát, amelyben az értelmi gondolkodás még nem volt jelen, hanem arra is, ami hasonló az előbb leírt magasabb emlékezethez, csak annál alacsonyabb fokú. A gondolkodás ősi állapotával össze volt kötve egyfajta emlékezés, amely képekben jelent meg, éppen úgy, ahogy a jövőben az emlékezet is képekben jelenik majd meg. Képzeljük el a régi ember lényét. Nem úgy gondolkodott, mint a mai ember, mert az eszmékben, fogalmakban való gondolkodást csak később szerezte meg, Rendelkezett a szív logikájával de azt nem világította át a mai értelemben vett értelem és tudomány. Össze volt viszont kötve a tér-emlékezéssel, úgy, hogy az idő térré vált számára. Ha az ember ma vissza akar tekinteni a múltba, meg kell erőltetnie emlékezetét, ameddig elér vele. Ahová már nem ér el, ott különböző dokumentumokat kell kézbe vennie, és azokban kell kutatnia. Kutatnia kell abban, amit egyes emberek megőriztek emlékezetükben, ami a népek hagyományaiban fennmaradt, ami a régészeti leletekből kiolvasható. És ha még messzebbre akarunk visszamenni, kutatni kell a csontmaradványokban, kagylóhéjakban, kövekben, amelyek még ma is jelzik, hogy mire használták őket. Mindezek a fejlődés korábbi állapotaira utalnak. Röviden: mindaz, amit így átvizsgálunk, ad valamilyen képet a múltról. A jelenkori állapotból kiindulva kell feltárnunk a múltat.

Most az emberiség ősi állapotába tekintünk, ahol nem úgy volt, hogy az ember a múltat, mint jelenlegi térbeli képet szemlélte. Ez egyfajta magyarázatot ad a lélek állapotának korábbi jellegére. Korábban az embernek nem volt szüksége arra, hogy eredetét kutassa, láthatta azt. Fejlettségének foka szerint nézhetett vissza a múltba, és láthatott többet vagy kevesebbet. És ha így visszanézett, láthatta, hogy honnan származott. Ebből érthetjük meg azt a kegyeletet, amellyel a múltba tekintett, és azt a közvetlen tudást, amellyel a múltról rendelkezett.

Miután az emberiség e három egymásra következő állapotát lelkünk elé állítottuk, kicsit pontosabban kell az ember lényébe pillantanunk, hogy előbbre jussunk az emberiség fejlődésének megértésében. Az ember külső megjelenését tekintve nem volt mindig ilyen, mint ma, csak ilyenné alakult. A lét más állapotaiból, más formáiból szükségszerűen kapta jelenlegi alakját. A lelkiségre vonatkozóan egy korábbi állapotot idéztünk fel, mert felismerhettük, hogy az hasonló ahhoz, amit a jövőben el kell érnünk, ha a gondolkodás erőit megfelelően fejlesztjük.

Ha szem előtt tartják, amit tegnap és tegnapelőtt mondtam, hogy az ember jelenlegi állapotában alkalmazza azokat a módszereket, amelyeket a szellemtudomány további fejlődéséhez felkínál, akkor ezt kell mondania: elképzelhetetlen, hogy ezt korábban meg lehetett volna tenni. Éppen azt hangsúlyoztuk, hogy az embernek először a jelenlegi állapot eredményeit kell felvennie lelkébe, hogy magasabb fokra jusson. Az emberi fejlődés egyetlen fokozatát sem lehet átugrani, mindegyik fokot végig kell járni. Az embernek tehát el kellett jutnia a jelenlegi fokra, hogy jövőbeni fejlődését elérhesse, hogy eljuthasson oda, amit eszményként tűzött lelke elé. Mielőtt a magasabb rendű szívlogikához jutna, a fej logikáját kellett kifejlesztenie. Ennek eszköze az agy és a gerincvelő, amely az ész világának hozzánk áramlott erőiből létesült. Minden mást elhárítottunk, csak az ész birodalmának erőit engedtük beáramlani, hogy agyunk csodálatos építményét bensőnkben létrehozhassuk. Azt mondhatjuk tehát: az emberi agy azáltal jött létre, hogy az ember képes volt kizárni az összes többi világot és csak az ész világát engedte beáramlani.

Ahogy azonban az emberi agynak jelen kell lennie ahhoz, hogy az ember továbbfejlődjön, és a szívgondolkodás fokát elérje, amelynek szerve az ősképek világából jön létre, úgy könnyen elképzelhetjük, hogy mielőtt az agy az ész birodalmának erőiből létrejött, valami másnak kellett jelen lennie. Ahogy ma agyunkkal kell dolgoznunk, ha fel akarjuk küzdeni magunkat a magasabb világokba, korábban az ész világának munkáját egy másik birodalomból kellett elvégezni. Vagyis, ahogy további fejlődésünk feltételezi az ész logikájának eszközét, az agyat, úgy feltételezi az ész világának munkáját az agy eszköze, és ennek feltétele az alatta lévő birodalom munkája.

Itt arra pillantunk vissza, amit egy magasabb fokra való fejlődésként foghatunk fel, amikor az ész birodalma még nem áradt az emberbe, hanem a szellemi világ áradt bele, minthogy az ész világa még nem tevékenykedett. De egy olyan jövőbe tekintünk, ahol majd az ősképek világából áramlanak hozzánk az erők. Aztán a jelenre tekintünk, ahol az ész világából alakult ki az emberi agy, majd a múltra tekintünk, ahol a szellemi világ alakította ki a korábbi fejlődés megfelelő alapjait. Ez könnyen érthető, ha az elmondottakat értelemszerűen alkalmazzuk.

Agyunkat az ész világa alkotta, és láttuk, hogy a szív logikája megelőzi az értelem logikáját, ami csak az ész világának tettei alapján jöhetett létre. Így érthető, hogy a jelenlegi szív egy korábbi fokon alakult ki a szellemi világból. A mai szív lényegében szoros kapcsolatban áll a nem tudatos szívlogikával. A magasabb fokú szívlogika természetesen sokkal szellemibb. A szokásos szívlogikát még nem kezdte ki az értelem, és valójában a fizikai szív a kifejező eszköze, ahogy a fizikai agynak az értelem. Ha az ember valamit szépnek, nagynak, igaznak, jónak, fenségesnek lát, ezt nem a hideg, józan ész megfontolása alapján teszi, hanem megfontolás nélkül közvetlenül közeledik a széphez, az igazhoz, a jóhoz. Ekkor már szívdobogásának élénksége is jelzi, hogy egyetért a széppel, az igazzal és a jóval. Szívünk valóban másképp dobog, ha szembekerül azzal, ami szép, fenséges, nagy és jó, mint amikor a kártékonnyal, rosszal, gonosszal, alacsonyrendűvel találkozik. Itt a szív eredeti logikájában olyasmi alakult ki, amit közvetlen átélésnek nevezhetünk. Ha ez a nem tudatosan működő szívlogika világosabban szólal meg, akkor ez már a szív vérkeringésében is megnyilvánul, ami a szív logikájának a kifejeződése. Láthatjuk, hogy valamely veszteség feletti ismétlődő fájdalom látványa közvetlenül kiválthat bennünk valamit, ami egész testiségünkben kifejeződhet, esetleg beteggé is teheti azt.

Megérthetjük tehát ebből, hogy amint agyunk az ész világából jött létre, és a jövőben átszellemített szívünk az ősképek birodalmából fog kialakulni, úgy jelenlegi szívünket a szellemi világ alakította ki. Szívünk tehát olyan szervnek mutatkozik, amelynek alapjai még a gondolkodás szervének létrejötte előtt alakultak ki. A fejünkben lévő agy létrehozása tehát csak a szív után történhetett meg. Itt olyasmit látunk, aminek következtében más fogalmat alkothatunk a külső emberi testiségről. Ahogy a szervek egymás mellett állnak a térben, ez arra utal, hogy nem azonos értékűek, az agy később alakult ki, mint a szív. A szív régebbi szerv. Először bizonyos módon a szívnek kellett kialakulnia, aztán lehetett csak ennek alapján az agyat, mint további szervet létrehozni. Ez rendkívül érdekes. Azt jelzi ugyanis, hogy ha két szervet látunk egymás mellett, tévedünk, ha azt hisszük, hogy egyenértékűek. Akkor járunk el helyesen, ha ezt mondjuk: az agy fiatalabb képződmény, a szív idősebb. Hogy a szív eredetét megtaláljuk, régebbi korokba kell visszamennünk.

Egy szerv fejlődése azonban nem szűnik meg, ha egy másik létrejött. Azt mondhatjuk tehát: a szívnek korábban kellett megjelennie, mint az agynak, de ahogy az agy létrejött és kifejlődött, a szív is tovább fejlődött, átalakult. A szív tehát kialakulása után még egyszer átalakult, az agy nem. A szívet nem érthetjük meg, ha egyszerűen csak térben az agy mellé állítjuk, hanem csak úgy, ha régebbi szénnek tekintjük, mint az agyat. Aki csak egymás mellé állítja őket, hasonló ahhoz, aki egy negyvenéves embert egy tizenöt éves ifjú mellé állít, és azt mondja: itt vannak egymás mellett, tehát együtt is szemlélem őket, és úgy alkotok fogalmat róluk, ahogy egymás mellett állnak. Az ilyen ember természetesen ostobaságot csinálna, ha a két embert ugyanolyan fejlődési elvek szerint akarná osztályozni. Ha a tizenöt évest meg akarjuk érteni, tizenöt év fejlődését kell áttekintenünk, míg a negyvenévesnél negyven évet. Ostobának tartanánk azt az embert, aki nem látná be, hogy a tizenöt éves esetleg a negyvenévesnek a fia is lehetne, és esetleg sok minden érthetőbbé válna, ha utódának tekintené. Ostobaság volna, ha ezt nem vennénk tekintetbe. Ilyen ostobaság a mai anatómia álláspontja. Nem vesz tudomást arról, hogy az emberi szervek nem egyszerűen egymás mellett állnak, hanem a fejlődés különböző fokain jöttek létre. Az agyat csak akkor érthetjük meg helyesen, ha a szívnél fiatalabb képződménynek tekintjük. Amíg nem lesz olyan anatómia, amely a különböző szerveket nem egyszerűen a térben egymás mellett állóknak tekinti, hanem értékük szerint, mint fiatalabb és idősebb képződményeket, addig az ember igazi lényét nem fogják megérteni.

Az emberi szervek megértéséhez a szellemtudományos módszernek kell a kulcsot szolgáltatnia, amit a szokásos tudomány nem tud megadni. Csak aki igazi fejlődésen megy át, hogy a magasabb világokba feljusson, az jut a szervek igazi megértéséhez. A szokásos töprengés itt nem vezet eredményre. Aki csak külsőleg kombinálgat, nem tud zöld ágra vergődni, mert kívülről nem látható, hogy melyik szerv idős vagy fiatal. Csak aki eljut a tér-emlékezethez, az tanulja meg, hogy az ilyen dolgokat megkülönböztesse. Ha tér-emlékezésünkkel visszafelé haladunk, nem kell túl messzire mennünk, hogy az agy eredetét megtaláljuk. Messzebbre kell mennünk, ha a szív eredetét akarjuk megtalálni. És ha aztán a szellemtudományos ismeretekkel ezeket a dolgokat a fizikai világban megkeressük, ott megerősítést kapunk. Az emberi szervezetet ténylegesen csak a szellemtudomány magyarázatai alapján értjük meg helyesen.

Azt mondtuk, hogy a normális tudatban megjelenő emlékezet, mint lelki képesség, és a tér-emlékezet új képessége között egyfajta elhomályosulás lép fel, az emlékezés egyfajta kiesése. A szellemi kutató az emlékezetnek ezt a manvantara- és pralaya-állapotát hasonlónak tartja ahhoz, ami az egész fejlődésben megjelenik. Képzeljük el például az ember szívét és agyát, ahogyan ma állnak egymás mellett fizikai testiségünkben, azt találjuk, hogy a szív és az agy egy darabig egymás mellett fejlődtek. Ha visszafelé megyünk, eljutunk az agy létrejöttének kezdetéhez. Ez azonban nem a szív létrejöttének kezdete. Tovább kell mennünk visszafelé, és eljutunk egy olyan fokra, ahol az agy még nem volt összeköttetésben a szívvel, ahol az ész birodalmának erői még nem áramlottak alá, hanem csak a szellemi világ erői. Megkülönböztethetünk tehát egy olyan állapotot, amikor az ember lényébe legmagasabb erőként a szellemi világ erői áramlottak le, aztán pedig egy olyan állapotot, amelyben az ész birodalmának erői is beáramlottak az emberbe. A két állapot között van egy pralaya, itt az egész emberi fejlődésben egyfajta elhomályosulás lép fel, aztán a fejlődés új formában jelenik meg újra. Ha a mai embertől, akinek szíve és agya van, visszatekintünk a korábbi emberre, akinek még nem volt agya, aki még szív-ember volt, közben egy pralaya-állapotot látunk, amelyben a külső emberi lét kialudt.

Ha egykor majd a jövőben elérjük azt a magasabb állapotot, amelyet ma a szellemi kutató a szellemiségben ér el, akkor elérjük azt is, hogy ez a külső testiségben is kifejeződik, akkor az ember egy új állapotban jelenik meg. Mert el lehet képzelni, hogy az az ember, akinek agya van, másképpen néz ki, mint az, akinek szervezete a szívén keresztül nyilvánul meg. A szív emberének máshogyan kell kinéznie, mint az agy emberének. A szellemi kutató azonban ma még nem képes testi állapotán változtatni. Ha egy isten leszáll, a mai ember testiségében kell megjelennie. Ami a szellemi fejlődés során elérhető, azt láthatatlan részletekben érjük el, de a jövőben ez a változás a fizikai testben is kifejeződik majd. Úgy kell tehát elképzelnünk, hogy a jövőben az ember külsőleg is másképpen fog kinézni. Agya és szíve is át fog alakulni, és agya mellett egy új szerv jön létre. És ahogy ma az agy átível a szív fölött, a jövőbeni szén is egy bizonyos kapcsolatban lesz az aggyal. Az ember jelenlegi állapota és jövőbeni alakja között is egy pralaya következik be, vagyis a jelenlegi külső fizikai emberi létnek ki kell oltódnia, és egy új állapot fog bekövetkezni.

Három egymásra következő állapotra utaltunk tehát. Az első az, amikor az ember szív-ember volt, mindent a szíve útján fogott fel, mint ahogy ma mindent az agyával fog fel. Aztán létrejött a mai ember, és fogalmat alkothattunk a jövő emberéről is, aki a tudatos szív-ember lesz. Ha a mai embert nézzük, azt kell mondanunk, hogy ahogy ma fizikai formájában megjelenik, és egész organizmusával előttünk áll, úgy jelenlegi alakjában csak a Földön képzelhető el. Aki az embert az egész földi lét összefüggésében szemléli, azt mondhatja: az ember olyan, mint a Föld, mert összefügg a Föld erőivel, annak tulajdonságaival és viszonyaival. Ha elképzeljük, hogy a Föld egy kicsit megváltozik, az ember mai formájában nem élhetne rajta. Ha például, a víz kémiai összetétele vagy a levegő nem olyan lenne, mint amilyen, ha a légnyomás erősebb, vagy gyengébb lenne, az emberi alaknak egészen másnak kellene lennie. A mai embert tehát nem tudnánk elképzelni a maga fizikai testiségében, ha a Föld nem olyan lenne, mint amilyen ma.

Ha az ember korábbi állapotát, a régi szív-embert nézzük, akkor úgy kell elképzelnünk, hogy egy más bolygóhoz tartozott. Ha pedig a jövő emberére gondolunk, aki majd rendelkezni fog azzal, amivel ma a szellemi kutató rendelkezik, akkor ismét egy másik bolygóhoz tartozónak kell őt elképzelnünk. Ha egyáltalán el akarunk igazodni, egyfajta Ariadné-fonalunk kell, hogy legyen. El kell képzelnünk, hogy amint az ember egy korábbi állapotból fejlődött ki, az egész Föld is vele fejlődött. Jelenlegi Földünk tehát egy korábbi planetáris állapotból alakult ki fokról-fokra, és ugyanígy fog egy jövőbeni állapotba tovább fejlődni. És a két állapot között egy pralaya-állapot lesz, egy bizonyos fokú elsötétedés. Azt az állapotot, amelyből a Föld kialakult, amelyben az ember a leírt korábbi állapotában élt, régi Hold-nak nevezzük, azt az állapotot pedig, amelyben az ember majd új formában fog élni, Jupiter-állapotnak. A Föld egymásra következő három állapotát említettük: a Föld a régi Hold-állapotból fejlődött ki, és majd Jupiterré fog átalakulni.

El lehet képzelni, hogy az ilyen átalakulások csak valamennyi körülmény megváltozásával történhetnek meg. Az ember is csak az összes körülmény átalakulásával változhatott meg. A régi Hold-állapot folyamán az emberiségbe csak a szellemi világ erői áramlottak be, míg a mai Földre az ész világának erői áramlanak. A Jupiterre majd az ősképek világának erői fognak leáramlani. E három állapotban tehát a szellemi világok különböző hatásai érvényesülnek.

Most megfogtuk annak egy csücskét, amire iskolai tudományunk nem képes. Említettem már, hogy iskolai tudományunk a bolygórendszer keletkezését egy forgó olajcseppel akarja megvilágítani. Ez után az iskolai kísérlet után, amelynek során egy olajcseppet egy kartonlapon egy tű segítségével forgásba hoznak, egy élelmes tanuló ezt mondhatja: kint a világűrben tehát kell lennie egy hatalmas tanár úrnak, aki a világködöt megforgatja. A tanulókat, akik ilyen kérdéseket fel szoktak tenni, megnyugtatja a tanár kijelentése. Mi viszont most képzetet alkothattunk arról, hogy egy bolygó hogyan jön létre egy korábbi alakzatból. Nekünk nincs tanárunk, aki az olajcseppet megforgassa, de láthatunk bizonyos kozmikus lényeket, akik különböző világokból hatnak. Láthatjuk, hogy a szellemi világból jött létre a régi Hold, és hogy ez úgy alakult át aztán, hogy a még magasabb világokból erők áramlottak le. Láthatjuk így, hogy a szellemi hogyan alakítja a fizikait.

Azt akartam ábrázolni, hogy a mai ember nem létezhetne, ha nem állna összhangban mindazzal, ami Földünkön van. Az ember kialakulásának meg kell egyeznie a Föld kialakulásával, ahogy a Föld kialakulásának is meg kell egyeznie az emberével. Mai Földünk csak úgy lehetséges, hogy bizonyos távolságban van a Naptól és a bolygóktól. Ha naprendszerünkben valami eltolódás következne be, akkor az embernek is meg kellene változnia. Ha tehát egy korábbi planétára megyünk vissza, mondjuk a régi Holdra, itt egészen más rendszert találunk, mint amilyenben jelenleg a Föld van. Az ész birodalmának lényei működésükkel tehát nemcsak a Földet változtatták meg, hanem az egész naprendszert is, amikor a régi Hold jelenlegi Földünkké alakult.

Láthatjuk tehát, hogy ha a mikrokozmosz, a kisvilág, az ember átalakulásából indulunk ki, meg lehet találni a fonalat a makrokozmosz, a nagyvilág átalakulásához. Látjuk a különböző birodalmak működését, ahogy a makrokozmoszt és a mikrokozmoszt átalakítják, ugyanazok a lények működnek mindkét esetben. Ha visszatekintünk abba a korba, amely naprendszerünket megelőzte, akkor először egy elhomályosulást látunk. Külsőleg olyan ez, mintha egy hatalmas gázköd lenne, de ezen a gázködön folyamatosan a szellemi birodalmak lényei dolgoznak. Ezt megelőzően egy még korábbi rendszert látunk, amelyből jelenlegi naprendszerünk kialakult. Ha még tovább megyünk vissza, végül egy olyan állapothoz jutunk, amely egészen más, mint a mai, annyira nem hasonlít a maihoz, hogy itt a szokásos kérdezés megszűnik. Meg kell tanulnunk másképpen kérdezni, ha a világnak ezekhez az egészen más állapotaihoz jutunk. Miért kérdezősködünk tulajdonképpen? Azért, mert értelmünk egy bizonyos irányban mozog. Láthattuk azonban, hogy értelmünk agyunkhoz kapcsolódik. Az értelmi kérdés azonban értelmetlenné válik, ha olyan állapotra vonatkozik, amelyben az agy még nem fejlődött ki. Az értelmi kérdezésnek nincs értelme egy olyan világra vonatkozóan, amely még csak az értelmi világ alapjait alakította ki. Ott a kutatás és megismerés más eszközeihez kell folyamodnunk, mint amelyeket az értelem nyújt. Akik nem látnak tovább az orruknál, azt hiszik, hogy a kérdezés szokásos formái az egész világra alkalmazhatók. Ez azonban nem így van, tisztában kell lennünk azzal, hogy mindent csak a maga módján kérdezhetünk. Abban a világban, amely a jelenlegit megelőzte, csak úgy tudunk eligazodni, ha azokat az erőket mozgósítjuk, amelyek a szívgondolkodásban fejeződnek ki.

Látjuk tehát, hogy a kíváncsiskodó kérdezésnek meg kell változnia. Nem akarunk olyan udvariatlanok lenni, mint az a férfi, aki arra a kérdésre, hogy mit csinált az Isten mielőtt a világot megteremtette, azt felelte, hogy virgácsot faragott, hogy a haszontalanságokat kérdezőt megfenyítse, de ez a válasz mégis arra utal, hogy az ember kérdezési módjának meg kell változnia, ha a magasabb világok megismeréséhez akar eljutni.

– Bécs, 1910. március 31.

[A ember jövőbeni képességeinek fejlesztése. Alkalmazkodás bolygónk különböző állapotaihoz. A szellemi kutató az igazságérzetre hivatkozik. A fizikaiság eredete a szellemiségben. Nap-hatások a növénynél és az embernél. A múltra és a jövőre utaló fizikai szervek: a szív és a gégefő. A nyelv jövőbeni fejlődése. A légzési gyakorlatok. Bölcsesség és szeretet.]

Szükségessé vált, hogy a tervezett tíz előadáshoz ma este még egyet hozzáfűzzek, mert egyik-másik érintett téma kiegészítésre szorul. Bizonyára érezték, hogy ezekről a témákról nem hetekig, de hónapokig, esetleg évekig is beszélnünk kellene, ha azokat minden oldalról ki akarnánk fejteni. Korunkban azonban a szellemtudományos közléseknél nem arról van szó, hogy az ismeretek egész területét előadjuk – ez nem is lehetséges -, hanem inkább arról, hogy ösztönzést adjunk. Ez szükségessé teszi, hogy kezdettől fogva ne csak az értelemhez szóljunk – bár elsődlegesen ennek kell történnie hanem, hogy mást is figyelembe vegyünk. Ismételten hangsúlyoznom kell, minthogy ez a szellemtudomány velejéhez tartozik, hogy mindaz, amit a szellemtudományos kutatás lehoz a magasabb világokból, felfogható és megérthető azokkal az eszmékkel, és fogalmakkal, amelyeket ma az ember a külső fizikai világban elsajátíthat. Semmi olyasmi nincs a szellemtudományos ismeretekben, amit ezen a módon ne lehetne megérteni.

Mindezek valóban nagy kérdéseket ölelnek fel, és teljes megértésükhöz gyakran hosszú és nehéz utat kell bejárni. A jelenleg használatos eszmék és fogalmak széles körére van szükség, majdnem mindenre, ha értelemszerűen a szellemtudományos ismeretekbe akarunk hatolni. Ezért azt mondhatjuk: talán ma még nem tudok látó szemekkel feljutni az érzékfeletti világokba, de értelmileg fel tudom fogni azt, amit ezekről a világokról közölnek. Ez valóban lehetséges, de nem lehet minden pillanatban megtenni. Ma nincs mindenki abban a helyzetben, hogy az általam leírt nehéz értelmi úton járjon, bármennyire is igényli a szellemtudományos közléseket saját vágyaiból és eszméiből fakadóan. Ezért aki a szellemtudományos ismeretekről beszél, nem tételezheti fel mindig, hogy valamennyi közlését azonnal, minden pillanatban értelmi vizsgálat alá veszik. Ezért mást kell feltételeznie, azt ugyanis, hogy az emberi lelkekben nemcsak azok a képességek és erők vannak jelen, amelyek hosszú idő alatt jöttek létre, és ma bizonyos tökéletességre emelkedtek. Kétségkívül ezekhez a képességekhez tartozik az is, amit emberi értelemnek, intellektusnak nevezünk. A szellemtudomány azonban tudja, hogy az intellektusnak nincs jövője. Az emberiség átalakulásával más képességek fognak majd megjelenni, olyanok, mint a szívgondolkodás. Új, ma még nem is sejtett képességek fognak kifejlődni. Az intellektus, az értelem magas fokot ért el, ezt, mint a jelenlegi emberi fejlődés gyümölcsét a léleknek fel kell vennie magába, de a szellemtudomány tudja, hogy az értelem nem képes arra, hogy a jelenlegi pontról magasabbra fejlődjön.

Az emberi lélek ilyen képességei mellett, amelyekkel úgy találkozunk, hogy a múltra utalnak, és kis tökéletlen kezdetekből mai magasságukig fejlődtek, vannak más képességek is, amelyekre prófétikusan rámutathatunk, de csak a jövőben fognak kibontakozni a maguk tökéletességében. Ahogy viszont az, ami ma már tökéletes, hosszú idő alatt bontakozott ki a maga tökéletlen kezdeteiből, így lesz a ma még csak csíraszerűen jelenlévő jövőbeni lelki képességekkel is. Ami a jövőben fényesen fog felragyogni, ma még csak csíraként van meg az emberi lélekben. Elmondhatjuk tehát, hogy sokan a szív logikájával ma még nem szereznek aktívan ismereteket, de az erre való hajlamuk megvan. Természetes igazságérzettel rendelkeznek aziránt, ami a szív logikájának segítségével csak a jövőben válik majd érthetővé.

A szellemi kutató az értelemre való támaszkodás mellett ezekhez a szívben szunnyadó, igazságot felismerő erőkhöz is fordul. Feltételezi, hogy az emberi lélek nem a tévedésre és valótlanságra, hanem az igazságra hajlik, és így érzelmileg el tudja fogadni a szellemtudományos megismerés legmagasabb igazságait. Más szavakkal: a magasabb világok igazságait sok szív megérezheti, mielőtt megértené őket. Az igazság iránti érzékkel rendelkező lelkek létezését bizonyítja, hogy sokan fordulnak a szellemtudományhoz, akiket a külső megismerés nem elégít ki, amikor a lét nagy kérdéseire vonatkozóan vágyakozó lélekkel keresik a választ. Vannak, akik nem keresik az úgynevezett bizonyítékokat, hanem szunnyadó magasabb képességeik igent mondanak a szellemtudomány közléseire, még akkor is, ha természetes igazságérzetük révén csak érzik azt, amit később fognak megérteni.

Így a szellemi kutató sokkal nagyobb mértékben fordul közvetlenül az emberi lélekhez, mint a jelenkor egyéb kutatói. A mai kutatók kísérletek és matematikai bizonyítékok útján késztetnek igazságaik elismerésére, így hallgatóik nem tehetnek egyebet, minthogy elfogadják közléseiket. A szellemi kutató más helyzetben van. Neki az emberi lélek sokkal intimebb oldalaihoz kell fordulnia. Ma még nincs abban a helyzetben, hogy olyan módon teremtse elő a külső bizonyítékokat, mint ahogy a többi tudós, de tudja, hogy ami az ő szívében rejlik, az minden ember szívében benne van, ezért az emberek megérthetik őt, akkor is, ha nem értenek meg mindent, amit közöl. Így az emberi szív természetes igazságérzékéhez fordul, és az emberi lélek szabad megfontolására bízza, hogy egyetért- e vele vagy nem. Amit ismertet, azzal nem beszél rá senkit, mert az a véleménye, hogy ami a lelkében él, az minden ember lelkében megvan. Tudja, hogy olyasmire kell indítékot adnia, ami minden lélekből csak önként fakadhat. Csak olyan igazságok kimondására törekszik, amelyeket minden lélek átélhetne, ha elegendő ideje volna. Mivel mi emberek egymásra vagyunk utalva, így együtt kell keresnünk azt, amit szellemi téren megtalálhatunk. A szellemi tanító a szellemtudomány terjesztését úgy képzeli el, hogy a kereső emberek egy csoportját ösztönzi, akik aztán minden törekvő hallgatóban előbb vagy később egyéni élményeket ébreszthetnek.

Csak ennek szem előtt tartásával látunk sok mindent helyes megvilágításban abból, ami itt az előző napokban elhangzott. Az elmondottakból néhány dolog úgy fogható fel, mint felhívás a lelkek számára, hogy önmaguk megértése útján keressék meg annak a lehetőségét, hogy eljussanak annak megértéséhez, ami itt elhangzott. Néhány dolgot úgy mondtam el, hogy számítottam rá: a megértés nem következhet be azonnal, hanem csak akkor, amikor a szívben az ösztönzés megérlelődik, tovább csírázik, és meghozza a maga gyümölcsét. Ebben az értelemben mondok el még néhány kiegészítést az előző előadásokhoz.

Tegnap odáig jutottunk, hogy megbeszéltünk valamit, ami a látó élménye: hogy ugyanis a jelenlegi Föld-állapot egy másik planetáris fejlődés eredménye. Földünk a régi Holdból alakult ki, amelynek semmi köze sincs a mai Holdhoz. Azután arról beszéltünk, amit a szellemi látó prófétikusan lát: egy új bolygó keletkezéséről, amely Földünkből fog kifejlődni, miután egy elsötétedési állapot következik be, egyfajta pralaya. A Föld át fog alakulni a Jupiter-állapotba, amelynek ismét semmi köze sincs a jelenlegi Jupiterhez, hanem Földünk jövőbeli megtestesülése lesz, amit Jupiternek nevezünk. Azt próbáltam érthetővé tenni, hogy a Földnek egymásra következő megtestesülései vannak, ahogy az ember is megtestesülésről megtestesülésre halad.

Ha ezt a megkezdett gondolatmenetet folytatjuk, akkor van egy olyan vezérfonalunk, amelyet a szellemtudomány olyan fogalmakba öltöztet, hogy a köznapi értelemmel felfogható legyen. Tegnap visszamentünk a régi Hold-állapotig, amelyről azt mondtuk, hogy egészen más volt. Most feltehetjük a kérdést, hogy vajon ez a másik planetáris állapot, a régi Hold, szintén egy előzőből származott? Voltak a Földnek esetleg még korábbi megtestesülései? Ezek a kérdések fejtegetéseink szempontjából teljesen természetesek. Hogy válaszolhassunk rájuk, még messzebbre kell visszamennünk. Emlékezzünk arra, hogy az ember mindennapi élete az alvás és az ébrenlét között váltakozik. Ez volt az a vezérfonal, amely az előadások folyamán vezetett bennünket; az ember életének erre a váltakozására hivatkoztunk. Tudjuk, hogy az embernek éber állapotban fizikai teste, éterteste, asztrálteste és énje van, és azt is tudjuk, hogy az alvó embernél a fizikai test és az étertest az ágyban marad, az asztráltest és az én viszont kitágul a nagyvilágba, a makrokozmoszba. Az ember tehát alvó állapotban két részre oszlik. Egyik része láthatóan visszamarad a fizikai világban, mint fizikai test, azzal együtt, ami láthatatlanul ugyan, de vele marad, étertestével. A másik ugyancsak láthatatlan érzékfeletti rész az asztráltestből és az énből áll. Az emberi lénynek ez a része a külső kutatás számára nem követhető, csak a tisztánlátó tudat számára mutatkozik meg, amikor az alvó embert vizsgálja.

Tegyük fel a kérdést: Van-e a külső világban némileg hasonló ahhoz, ami éjszaka marad vissza az emberből, tehát aminek fizikai és éterteste van? Tudjuk, hogy az ember fizikai teste azonnal egészen más törvényeket követ, amint az étertest elhagyja. Ekkor pusztán a fizikai és kémiai törvényeknek engedelmeskedik: felbomlik. Az étertest hűséges harcos, aki születésétől haláláig megakadályozza az emberi test széthullását. Amit azonban életnek nevezünk, az nemcsak az állatokkal, hanem az egész növényvilággal is közös. Ha itt a fizikai világban környezetünkre tekintünk, a növényvilágot látjuk magunk körül. A növény olyan lény, amely nem csak fizikai és kémiai törvényeknek engedelmeskedik, ez csak elhalásával következik be. A fizikai és kémiai törvényeket csak az ásványvilág követi. Ezek a törvények az ember fizikai testére is vonatkoznak. Az ember fizikai testét azonban az étertest révén magasabb törvényszerűség hatja át, ez viszont csak halálakor hagyja el. Ezért kerül a fizikai test ekkor a fizikai és. kémiai törvények hatása alá.

Látjuk tehát, hogy az alvó ember fizikai világban visszamaradó külseje fizikai és étertestből áll. A növény is fizikai és étertestből áll. Érthető ezért, ha a szellemi kutató azt mondja, hogy az ember és a növény közösen rendelkezik fizikai és étertesttel. Mégis óriási a különbség az ember és a növény között, mert az embernél ezt a két részt áthatja az asztráltest és az én. A növénynek csak fizikai és éterteste van. Azért más az ember külsőleg is, mint a növény, mert fizikai és étertestéhez még az azokat átható asztráltest és én is tartozik. Az ember tehát két alsó tagját, a fizikai és étertestet tekintve hasonló a növényhez, kiemelkedik azonban a növényvilágból, mert asztráltesttel és énnel is rendelkezik. A növényi természet tehát csak annyiban rokonunk, amennyiben a növény a két alsó rész kialakításáig jutott el. A földi világban azonban, ahol élünk, teljesen a növényvilágtól függünk. Az ember fizikailag teljesen a növényvilágtól függ. Testiségét tekintve teljesen lemondhat az állatvilágról. Ha nem akarja, nem kell, hogy az állatvilágból táplálkozzon, de szüksége van a növényvilágra, hogy fizikai testét életben tartsa. Az emberi fizikai testének előfeltétele a növény fizikai teste. Nem lehetnek meg egymás nélkül. Az emberi fizikai test, úgy, ahogy ma előttünk áll, nem létezhet, nem állhat fenn anélkül, hogy ne lenne körülötte az a növényi birodalom, amelyet jelenlegi bolygónk nyújt.

Mindezt tekintetbe véve, most egy kicsit előbbre mehetünk fejtegetésünkben. Nézzük az alvó állapotba kerülő embert. Az alvás a Nap és a Föld külső állásától teljesen függetlenül történhet. Az ember a nap vagy az éjszaka bármely órájában alhat, anélkül, hogy a Nap állásától függene, persze a legjobban akkor tud aludni, amikor a Nap nem süt. A fizikai teste és éterteste közötti összhangot akkor is fenn tudja tartani, ha nem süt a Nap.

Ha a megfelelő folyamatot a növényvilágban nézzük, azt látjuk, hogy itt a helyzet egészen más. Az ember, ahogy láttuk, a fizikai és éterteste közötti kapcsolatát a napsugarak hatásától függetlenül is fenntarthatja, bárhogyan is viszonyul a Nap a Földhöz. A növény ezt nem tudja megtenni. A növény közvetlenül a Naptól kapja az erőit, teljesen tőle függ. A növény a Nap évi járásától függően él, illetve hal el. Ez már a felületes szemlélet számára is megállapítható, például a gyomnövényeknél. De az úgynevezett évelő növényeknél, fáknál és hasonlóknál is tudjuk, hogy fennáll ez a Naphoz való kapcsolat, ami éppen a növényi lét lényege: ősszel, a természet elhalásával elhullajtják leveleiket, csak a fás rész marad vissza, amelyből aztán tavasszal új hajtás sarjad. A növény tehát ősszel egészen vagy részben elhal, vagyis éterteste kivonul a fizikai testből, télen új erőket gyűjt, és amikor tavasszal a Nap ismét leküldi meleg, éltető sugarait, a növényi lét újra csírázni kezd, mintegy feléled. Amikor a Nap ősszel elveszti ezt a meleg, éltető erőt, az egész növényi lét egyfajta nyugalmi állapotba kerül. Az évelő növényeknél is látjuk, hogy télen közel kerülnek az elhalás állapotához. A növény tulajdonképpeni élete télen elhal, és tavasszal ébred fel újra, hogy aztán nyáron teljes erőből kibontakozzon. Ez tehát egyfajta ébredés és elhalás, abban a ritmusban, ahogy a Föld a Nap körül kering. A növény ősszel olyan állapothoz kerül közel, amelyhez az ember akkor jut el, amikor meghal.

A növénynél tehát más a kapcsolat a fizikai és az étertest között, mint az embernél. A növény ebben a vonatkozásban a Nap földi helyzetétől függ, míg az ember függetlenítette magát tőle, ősszel nem hal el, éterteste nem húzódik ki fizikai testéből a tél folyamán, egész életében benne marad. Ezzel szemben asztrálteste és énje naponta kilép belőle, amikor alszik, majd újra visszatér, megújítva az étertest erőit. Ha azt nézzük, amit az ember alváskor visszahagy az ágyban, akkor lényének azt a részét látjuk, amely ugyanúgy van felépítve, mint a növény. Ez azt mutatja meg számunkra, milyenek lennénk, ha növényi természetünkhöz nem kapcsolódna asztráltest és én. A növény saját lényünk egy részét tárja szemünk elé. Az ember azonban lényegileg különbözik a növénytől. Bár alváskor láthatóan egyfajta növényi létbe merül, de minthogy asztrálteste és énje van, amelyek dolgoznak rajta, nincs szüksége arra, hogy mint a növény, időszakosan belemerüljön egy növény alatti állapotba. Ez a különbség teszi az emberi életet lehetővé, mert a növény alacsonyabb fokon áll, és az ember belőle építi fel a maga testét. A növény nélkül az ember nem élhetne. Érthető ezért, hogy az ember és a növényvilág között nemcsak fizikai kapcsolat van, hanem morális-szellemi is.

Ha az ember átengedi magát természetes, egészséges érzéseinek, ezt a növényvilággal való morális-szellemi kapcsolatot hamar észreveheti. Az embernek nemcsak táplálékul van szüksége a növényvilágra, hanem belsőleg is. Azért is szüksége van az őt körülvevő növényvilágra, hogy az olyan érzéseket keltsen benne, amelyek fontosak lelki élete számára. Ha az ember lelki életét frissen és egészségesen akarja tartani, szüksége van azokra a benyomásokra, amelyeket itt a fizikai síkon a növényvilágtól szerezhet. Ez olyasmi, amit nem lehet eléggé hangsúlyozni, mert aki elzárkózik a növényvilág friss, eleven benyomásai elől, annak lelkében hamarosan hiány fog mutatkozni. Aki azáltal, hogy egy nagyvárosban lakik, bizonyos vonatkozásban elzárja magát a növényvilággal való közvetlen kapcsolattól, az – ha komolyabban szemügyre vesszük – mindig valami lelki hiányosságban szenved, és alapjában véve bizonyos, hogy lelkének kárára van, ha elveszti azt a közvetlen örömet, amit a növényvilággal, a vegetatív természettel való kapcsolat jelent. Ez is a modern kultúra árnyoldala, amely főként a nagyvárosokban fejlődik ki, azáltal, hogy megszűnik az eleven növényvilággal való közvetlen együttlét. Tudjuk, hogy ma vannak emberek, akik alig tudják megkülönböztetni a zabszemet a búzaszemtől, pedig ez hozzátartozik az egészséges emberi természethez. Ez szimbolikusnak tekinthető. Voltaképpen sajnálkozva kell azokra a jövőbeli kilátásokra tekinteni, amelyek az embert esetleg teljesen eltávolíthatják a növényvilág közvetlen benyomásaitól. Az embernek szüksége van a növényvilágra.

Hogy az összefüggés milyen mély, ez az alábbiakból is kitűnik. A mai ember nem lehetne olyan, hogy állandóan alszik, nem képzelhető el egy folyton alvó ember. Így nem élhetne. A mai ember csak úgy képzelhető el, hogy fizikai és étertestét éber állapotában az asztráltest és az én tölti be. Ez hozzátartozik az ember lényéhez. Azt is tudjuk, hogy ahhoz, hogy tudata legyen a külső fizikai világról, énjével és asztráltestével alá kell merülnie fizikai és étertestébe. Az embernek alvó állapotában, amikor énjével és asztráltestével szellemi hazájában van, nincs tudata a külvilágról. Csak akkor kezd tudatára ébredni, amikor alámerül fizikai és étertestébe. Azt kell tehát mondanunk: egyrészt az ember, ahogy a fejlődés jelenlegi fokán előttünk áll, nem képzelhető el asztráltest és én nélkül, másrészt nem lenne én-tudata, és nem fejlődnének ki érzésbeli és akarati impulzusai, ha nem rendelkezne fizikai és étertesttel. Az embernek tehát belső életéhez, mint alapra, szüksége van a fizikai és étertestre. Ebből látszik, hogy ezek az asztráltest és az én fejlődésének előfeltételei. A fizikai és étertestnek jelen kell lennie, hogy az asztráltest és az én beléjük költözhessen.

Nemcsak a régi Hold állapotára kell tehát visszautalnunk, ahol az embernek még egészen más volt az alakja, mint ma, hanem azokra a időkre, amikor az embernek még nem volt asztrálteste és énje, csak fizikai és éterteste. A makrokozmoszból előbb fel kellett építeni az emberi fizikai és étertestet, így alakulhatott ki az asztráltest és az én alapja. Az ősi múltban kellett megtörténnie annak, ami ma minden reggel megtörténik. Ahogy minden reggel a szellemi világból az én és az asztráltest behúzódik a fizikai és étertestbe, úgy kellett egyszer a szellemi világból az asztráltestnek és az énnek megjelennie és rátalálnia a fizikai és étertestre. Mielőtt tehát az ember olyan négytagú lénnyé válhatott, amilyen ma, a világmindenség magasabb rendű erőinek és lényeinek el kellett készítenie fizikai és étertestét, az ő közreműködése nélkül.

Azt mondhatjuk ezért: ha az ember fizikai és étertestét már azelőtt elkészítették, mielőtt az asztráltest és az én kialakulhatott volna, akkor először az ember növényi természetének kellett kifejlődnie, mielőtt magasabb részeit megkapta volna. Az embernek először növényi lényként kellett megjelennie, ezt követte magasabb természete. Az emberiségfejlődés egy olyan korábbi időszakába kell tehát visszamennünk, ahol a makrokozmoszból növényszerű lényként fejlődtünk ki. A növényeket csak akkor látjuk ma helyesen, ha azt mondjuk: ez a körülöttünk lévő zöldellő, sarjadó és rügyező növényvilág olyan természetű, amilyenek mi is voltunk egykor, amikor még mentesek voltunk mindattól, ami tévedéshez és gonoszsághoz vezetett bennünket. A növényvilág saját emberi lényünkre utal, amikor a távoli ősidőkben még eredeti tisztaságban éltünk, amikor még ösztönök, vágyak és szenvedélyek nem hatottak át bennünket.

Ha azonban figyelembe vesszük, hogy a mi mostani növényi természetünk független a Nap Földhöz való helyzetétől, míg a mai növények függenek tőle, tavasszal kisarjadnak, ősszel elhalnak, akkor azt mondhatjuk, hogy mi sohasem lehettünk ilyenfajta növények. Azokba a növényi lényekbe, akik mi voltunk, az asztráltestnek és az énnek be kellett húzódnia. Mai növényeinkbe asztráltest és én nem húzódhat be. Az ember növényi jellege abban különbözik a mai növénytől, hogy az ember fizikai és éterteste független a Nap Földhöz való helyzetétől. Az ember fizikai és éterteste közötti összefüggés más planetáris körülmények között keletkezett, mint ahogy ez a mai növényeknél van.

Ezeket a körülményeket megérthetjük, ha megfontoljuk az alábbiakat. Tudjuk tehát, hogy az emberi étertest és fizikai test közötti összefüggés független a Nap Földhöz való helyzetétől. De vajon teljesen független a Naptól? Nem, mert a fizikai és étertest nem létezhetne a Nap nélkül.

A Nap állandó hatása nélkül az ember nem fejlődhetne a Földön. Az ember tehát mégis függ a Naptól, de független a Nap és a Föld állásától. A Nap hatása folyamatosan szétárad. Tudjuk, hogy ha a Nap közvetlen felmelegítő hatását elvonja a Földtől, ez akkor sem szűnik meg, melegítő erejét a Föld áldására és üdvére továbbra is a Földre árasztja. Ha az ember vidékre megy, láthatja, hogy ősszel mély gödröket ásnak, és a burgonyát ebben tárolják. Így megmarad, mert a Nap melegítő ereje, amely nyáron a Föld felszínét éri, visszahúzódik a Föld belsejébe. Ez a melegítő erő a felszín alatt egy bizonyos mélységig jelen van. A Föld megőrzi a Nap melegét télen is, amikor a Nap maga visszahúzódik. A szén, amivel a kályhát fűtjük, a Föld belsejéből való. Hogyan jött létre a szén? Úgy keletkezett, hogy egykor az igen régi időkben növényeket temetett be a Föld. Ezek a növények a Nap fényének és melegének hatására jöttek létre. Amit a Nap fénye és melege létrehozott, az a szénben megmaradt, és amikor kibányásszuk, régmúlt idők napfényét és melegét hozzuk újra a felszínre. A Nap tehát akkor is benne van a Földben, ha a Nap állása folytán külső hatása már megszűnt. Mai növényeink sarjadó, rügyező létében van valami, amit közvetlenül csak a Napnak a Földhöz való helyzete idéz elő. Mindannak, ami a Földön él, szüksége van a Napra, és a Föld megőrzi azt, amit a Naptól kap, megtartja télen át is, megtelik a Nap hatásával. A Nap hatása tehát úgyszólván mindig benne van a Földben, és ha a Nap állása folytán már nem melegíti fel a Földet, a Nap konzervált melege akkor is jelen van, és hat a Föld teremtményeire. Enélkül az ember fizikai és éterteste nem állhatna fenn. Ha az embert csak egy kicsit is elvonjuk a Földtől, nem élhet tovább. Szüksége van a Napnak az egész Földre kiterjedő hatására.

Naprendszerünk mai viszonyai között Földünk nem közvetlenül teremti meg azt a fizikai és étertest közti összefüggést, amelyet az embernél tapasztalunk, hanem azt, ami a növénynél létrejön. Az ember fizikai és éterteste közötti összefüggés közvetett módon kell, hogy létrejöjjön. Az embernek, hogy egyáltalán élni tudjon, a Föld konzervált Nap-hatására van szüksége. Ezért válik érthetővé, hogy az emberi fizikai és étertestnek egy korábbi planetáris létben kellett létrejönnie, ahogy ma a növényvilág közvetlenül létrejön. Ahogy ma a növény a Föld gyermeke, úgy kellett, hogy valamikor a fizikai és étertest egy korábbi planetáris állapotban a Föld gyermeke legyen. A mai viszonyok között ez nem lenne lehetséges. Más viszonyok között kellett létrejönnie. A szellemtudomány utal ezekre a viszonyokra, amikor kimutatja, hogy a régi Hold-állapotot egy másik planetáris állapot előzte meg, amelyet a Föld régi Nap-állapotának nevezünk. A Föld a régi Hold-állapotból jött létre, az pedig a régi Nap-állapotból. Milyen volt ez a régi Nap-állapot? Nem olyan volt, hogy a Nap kívülről sütött a Földre, mert akkor az embernek nem a jelenlegi fizikai és éterteste fejlődött volna ki, hanem olyan lett volna, mint a mai növény. Kívülről tehát nem érhette a Nap-hatás. A Nap hatása nélkül azonban a fizikai és étertest nem alakulhatott volna ki. Annak a Nap-hatásnak, amely ma részben a Földben konzerválódik, teljes egészében a Földből kellett létrejönnie. A Földnek magának kellett létrehoznia azt a hatást, amelyet ma a Nap hoz létre. Ez azt jelenti, hogy neki magának kellett Napnak lennie. Fia tehát bolygónk egy korábbi állapotát keressük fel, olyan állapotot találunk, amelyben a Nap nem kívülről sütött. A Nap-hatásnak magából a Földből kellett létrejönnie.

Így érthetővé válik, hogy a szellemtudomány miért nevezi a régi Hold-állapotot megelőző állapotot Nap-állapotnak. A szellemi kutató úgy látja, hogy a Föld akkoriban egy világító és meleg égitest volt. A mai értelemben vett növények még nem alakulhattak ki rajta, de létrejöhetett az ember fizikai és éterteste közötti kapcsolat.

Kézenfekvő tehát, ha valaki ezt mondja: ha a Föld Nap volt, és az ember fizikai és étertestből állt, akkor el kellett volna égnie. Természetesen, ha a fizikai és étertest olyan lett volna, mint amilyen ma! De akkoriban a fizikai test egészen más volt. Nem voltak szilárd alkotórészei, ezek a Nap-állapotban nem létezhettek. Folyékony alkotórészei sem voltak, a mai víz nem lehetett jelen egy ilyen égitesten. Levegőszerű, gázszerű állapot azonban lehetséges volt, de főképpen hő-állapot. Földünknek tehát egy olyan planetáris állapotához érkezünk, amelyben az ember fizikai és étertestből állt ugyan, de egészen más viszonyok között. Szilárd és folyékony elem még nem létezett, a fizikaiság légnemű és tűzszerű állapotban volt jelen. Az ember mai állapota a régi Nap régi Holddá, illetve a jelenlegi Földdé való alakulása folyamán jött létre. Az ember akkoriban teljesen a mai Föld planetáris elődeinek állapotához igazodott. Elképzelhetjük, hogy akkoriban nemcsak a Föld volt más, hanem az egész naprendszer is. Amit ma víznek vagy folyékonynak nevezünk, akkoriban még nem létezett, és nem volt szilárd, földi állapot sem csak hő, tűz és légnemű. Naprendszerünknek tehát egy olyan állapotához jutunk, amely lényegesen különbözött a maitól, és egészen más törvények uralkodtak, mint a jelenlegi Földön.

Röviden szeretnék még arra utalni, hogy ezt az állapotot, amelyet Földünk Nap-állapotaként írtunk le, egy másik, még korábbi állapot előzte meg. A Nap-állapotban összefüggést találtunk a hőből és levegőből álló fizikai test és az étertest között. A fizikai test nem állhatott fenn étertest nélkül, de az étertestnek is, amennyiben fenn akart maradni, szüksége volt a fizikai testre. A régi Napon tehát már lennie kellett egy fizikai testnek, vagyis, az ember már a fizikai és étertest közötti összefüggés megtalálása előtt rendelkeznie kellett fizikai testtel. Itt tehát Földünknek egy még korábbi planetáris állapotára kell utalnunk. Ahogy a fizikaiság a régi Nap-állapotban levegőszerű, gázszerű állapotra hígult, így egy még további híguláshoz jutunk, egy olyan állapothoz, amely csak hőből állt. Ezt a hőt kell az első fizikai állapotnak tekintenünk, és egész akkori naprendszerünk, ehhez az első, hőből, tűzből álló planetáris állapothoz igazodott.

A tisztánlátó tudat lényegében azt mutatja, hogy fejlődésünk egy eredetileg csak hőből álló állapotra vezethető vissza. Ezt a hő-rendszert a régi Szaturnusznak nevezzük. A tisztánlátó megfigyelés számára ez közvetlen élmény, de értelmileg is megközelíthetjük. Hangsúlyoztuk, hogy amikor egy ilyen másfajta rendszerhez jutunk, mint például ez a hő-rendszer, mindent úgy kell elképzelnünk, hogy ehhez az állapothoz igazodik, ahogy ezt az elemi világ ábrázolásánál láttuk. Egy másféle hő-fogalmat kell tehát kialakítanunk. A mai tüzet nem tudjuk elképzelni anélkül, hogy a többi három állapot, a gázszerű, a folyékony és a szilárd ne lenne jelen, a mai tűz másképpen nem lehetséges. Érthetőnek látszik tehát, hogy a régi Szaturnusz tüze lényegesen különbözött a mai tűztől. Minden a körülmények szerint változik és alakul. A mai tűz égő gáz, vagy valamilyen más égő test. Gáz vagy egyéb test azonban a régi Szaturnuszon még nem volt. Egy szabadon megnyilvánuló hő-állapot volt jelen, ez töltötte be a teret, és úgy nyilvánult meg, mint valami lelkiség. Amit ma tűznek nevezünk, azt úgy érzékeljük, hogy például ujjunkat valami égő dologhoz közelítjük. Akkoriban azonban a tűz nem olyan volt, hogy valamit közelíthettünk volna hozzá, az egész teret betöltő hőként volt jelen. Erről a hőről csak úgy alkothatnánk képzetet, ha a hő külső fogalmáról áttérünk arra, amit lelki melegségnek nevezünk. Ha valakit áthevít a szeretet, vagy fellelkesít egy magasztos eszmény, akkor lelkileg felmelegszik. Ez fizikailag is hatni tud, az ember fizikailag is felhevül, vére átmelegszik, és másképpen is kering. Finomabb megfigyeléssel érzékelhető, hogy a lelki meleg fizikailag is melegítőén hat. Az ilyen meleg eredetét, ami akkor jön létre, ha az emberi természetben a szellemiség működik, Földünk első planetáris megtestesülésében kell keresnünk. A makrokozmoszból jön a szellemiség működése következtében, úgy hogy szellemileg-lelkileg átmelegszünk. Földünk első planetáris állapota tehát a hő-állapot volt, mert a szellemiség a makrokozmoszból kiárasztotta a maga hőjét.

Ha a külső világban egy hő-jelenséggel találkozunk, megkérdezzük: hogyan jött létre? Ha viszont az ember egy szellemi-lelki benyomás hatására felhevül, ostobaság lenne megkérdezni, miért történt így. Hogy az ember felhevülhet egy magasrendű eszmétől, ezt csak az értheti meg, aki maga is átélheti. Ha erre nem képes, nem érti meg. Az ilyen folyamatot belsőleg kell megérteni, külső magyarázat útján nem értjük meg. Akik külsőleg nézik a világot, nem értik, hogy vannak emberek, akiket a szellemtudomány eszméi belsőleg felhevítenek. Erre nem képesek, ezért azt mondják: a szellemtudománnyal foglalkozók teljesen bolondok, engem egészen hidegen hagy, amitől ők fellelkesülnek. Nem tudják ugyanazt átélni. Ha át tudnák élni, nem kérdezősködnének.

Mire van szükségünk, ha a régi Szaturnusz hő-állapotához akarunk közelíteni? Hogyan tudjuk megérteni ezt a hőt? Csak azáltal, hogy kijelentjük: a hő a szellemből jött létre. Ha a Szaturnusz állapotáig megyünk vissza, minden anyagiság megszűnik, és megértjük, hogy a fizikaiság közvetlenül a szellemből keletkezett. Földi létünk eredetét akkor értjük meg, ha visszamegyünk a szellemig, nem valamiféle világ-ködhöz, hanem a szellemig, és elképzeljük, hogy a földfejlődés kezdete a szellemi lények együttműködéséből jött létre.

Ha ezt tekintetbe veszik, érthetőnek fogják találni, amit „A szellemtudomány körvonalai" című könyvemben a Szaturnusz-létről elmondtam. Azt mondtam, hogy bizonyos szellemek, akiket az Akarat Szellemeinek nevezünk, mintegy nagy áldozatként kiárasztották saját lényüket. Együttműködtek velük a Bölcsesség Szellemei, a Mozgás Szellemei és más szellemi lények. Leírtam azt is, hogy ezek a szellemi lények a makrokozmoszban összehangolták tetteiket, és tetteiknek ez az egybeáramlása hozta létre a Szaturnuszt. Látjuk, hogy a kutatás elvezet bennünket ahhoz, hogy a fizikaiság a szellemből jött létre. És minthogy itt a magasabb világok lényeinek cselekedeteivel van dolgunk, az okokról való kérdezés ezen a ponton megszűnik. Ha a szellemiséghez jutunk, ha azokat a szellemi lényeket nézzük, akik itt megjelennek, akkor nem tudjuk ugyanúgy megkérdezni, hogy „miért?”, mint korábban. Csak az absztrakt módon gondolkodó tudja feltenni a miérteket a végtelenségig. Ha például keréknyomokat lát az úton, megkérdezi: „Miért vannak itt ezek a nyomok?” – Mert egy kocsi járt erre. – „Miért ment erre a kocsi?” – Mert valaki utazott benne. – „Ki volt ez az ember?” – Ez és ez. – „Miért utazott?” – Itt eljutunk az ember szándékához, és ez az utolsó, amire rákérdezhetünk, a miértekkel nem jutunk tovább. Így van ez a nagy világ- összefüggésekkel is, eljutunk arra a pontra, ahol a kérdések megszűnnek, mert a szellemi lényekhez érkezünk.

Ezzel rámutattunk arra, hogy a szellemtudomány által ábrázolt tények logikusan követik egymást és értelmileg felfoghatók. Mindazonáltal nem ez a szellemi kutató útja. A szellemi kutató nem a logikus következtetések rendszerét építi fel, hanem azt ábrázolja, amit valóban lát. Vissza tud tekinteni a Szaturnusz- és Nap-létbe, és le tudja írni, milyen volt a Föld a Nap-állapotban. A dolgokat azonban úgy kell ábrázolni, hogy a jelenlegi intellektus számára elfogadható legyen. Láthattuk, hogy a dolgokat gyakran messziről kell összeszedni, ha megértéshez akarunk jutni. Ha mindent tekintetbe veszünk, ami a különböző világokból összeszedhető, akkor láthatjuk, hogy amit a szellemtudomány állít, azt a külső tények igazolhatják. Csak képesnek kell lennünk arra, hogy elegendő tényt hozzunk össze.

Láthattuk, hogy ami a távoli múltban a makrokozmoszból kiáradt, az a mikrokozmoszba behúzódott. Azt is láttuk, hogy az embert hogyan hozták létre hosszú időn keresztül a Szaturnusztól kezdve a Napon és a Holdon keresztül, míg a földi lét folyamán jelenlegi formáját megkapta. Végül arra is utaltunk, ami a jövőre vonatkozik. Van valami az emberben, ami a jövő felé mutat? Van benne valami, ami csak később fog kialakulni? Láttuk a tegnapi előadásban, hogy a szív régi szerv, megvolt már a Hold-állapotban is, ha más formában is, és aztán a Földön átalakult olyanná, amilyen ma. Ha szellemi látással megnéznénk egy korábbi Hold-embert, tapasztalnánk, hogy megvolt benne az a lehetőség, hogy a mai szív kialakuljon. Ahogy a növény virága magában hordja a gyümölcs lehetőségét, úgy hordta magában a holdbéli szív a földi szívet. Ehhez hasonlóan vannak olyan szerveink, amelyek még nincsenek teljesen kialakulva – bár a jelenlegi emberben tökéletesnek tűnnek – de bennük van a lehetőség, hogy magasabb tökéletességre fejlődjenek, és a jövőben jelentősebb szerepet kapjanak, hogy a jelenlegi ember a jövőbeli Jupiter-emberré alakuljon. Ezekhez a szervekhez tartozik a gégefő, ami jelenleg nem több mint egy szerv-csíra. A szellemtudomány szempontjából a gégefő olyan szerv, amely más szervekhez hasonlóan tökéletességét a távoli jövőben éri majd el. Ha a gégefőnek a tüdőhöz való viszonyát nézzük, azt mondhatjuk, hogy bizonyos módon feltételezi a tüdőt, a tüdő léte alapján fejlődik. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy amit az ember a gégefőben hoz létre, az tökéletlen fokon áll.

Mi az, amiben a legtökéletesebb az ember? Az emberiségfejlődés jelenlegi állapotában hol mutatkozik meg a legnagyobb tökéletesség? Ahol megkapja annak lehetőségét, hogy énnek nevezze magát. Mindaz, ami az embernek megadja a lehetőséget, hogy énnek nevezze magát, ami emberré teszi, ami a többi lény fölé helyezi. Az ember individualitás, és egyes szervei annyira tökéletesek, amennyire hozzájárulnak, hogy énjével kapcsolatba kerüljön, ami megtestesülésről megtestesülésre halad, és magával viszi az egyes életek gyümölcseit. A gégefő esetében ez csekély mértékben van így. Ha visszatekintünk korábbi inkarnációinkra, például a görög-latin korba, az egyiptomi-káldeai korba, az óperzsa vagy a régi indiai korba, azt látjuk, hogy mindig más nyelven beszéltünk. A beszéd tehát, amit gégefőnk hoz létre, még nem individualizálódott. Nem olyasmi, amit az én magáévá tesz, és inkarnációról inkarnációra magával visz. Ha az ember egyik inkarnációjában valamely népben megtestesül, aztán a következő inkarnációjában egy másik népben, mindig más nyelvi fordulatokban fejezi ki magát. A nyelv kisebb mértékben áll kapcsolatban az énnel, mint a gondolkodás. A nyelv a többi emberrel közös tulajdonunk. Születésünkkel egy bizonyos nyelvbe születünk bele. A nyelvben van valami csoportlélekszerű. Ugyanakkor mégis olyasmi, amelyben belső világunk, a szellem fejeződik ki. Az ember olyan képessége, amely a szavak összetétele útján, a hangokban hordozza a lélek érzéseit és a gondolatokat. A gégefő tehát olyan szén, ami individualitásunkat olyan szellemi szövedékbe iktatja be, amit nem magunk alkottunk. Ha a nyelvet nem a szellemiség hozta volna létre, akkor a szellem nem fejezhetné ki magát. Ha a gégefő nem tudná megragadni a szellemtől származó hangot, akkor az emberi lélek nem tudná az énekben kifejezni magát. A gégefő olyan szerv, amelyben szellemi hatás jut kifejezésre, de nem individuális szellemi hatás; az ember valamely csoportlélekhez tartozik általa, nem tud az individualitáshoz felemelkedni, de útban van afelé, hogy felvegye az ember individuális hatásait. Az ember a jövőben úgy fogja átdolgozni a gégefőt, hogy azt is kifejezésre juttassa vele, ami teljesen individuális. Ez egy profetikus utalás a jövőre. A gégefő egy szerv-csíra, ami a jövőben át fog alakulni. Ha ezt figyelembe vesszük, érthetőnek fogjuk találni, hogy a mai ember számára a nyelv egyfajta kegyelmi adottság, amelyen nincs hatalma, és amelybe individualitásával bele kell nőnie. Ahogy énünkkel önmagunkban állunk, gégefőnkkel az egész makrokozmoszban gyökerezünk. Onnan áramlanak hozzánk azok az erők, amelyek beszélő lénnyé alakítanak bennünket.

Szívünk olyan szerv, melynek révén önálló emberekké válunk. Rajta keresztül történik a vér zárt körforgása a testben, mint az én kifejeződése. Gégefőnk útján a makrokozmosz magasabb lényei tesznek bennünket emberré. Amikor egy új megtestesüléskor belenövünk a mikrokozmoszba, egy olyan szervezetbe növünk bele, amelynek a szív a középpontja, de nemcsak a mikrokozmoszba növünk bele, hanem testiségünket a makrokozmosz folyamatosan tovább alakítja. Gégefőnkön keresztül a makrokozmoszból a legmagasabb szellemiség árad belénk. A makrokozmosszal úgy állunk kapcsolatban, hogy nemcsak hatások érnek bennünket, hanem tőlünk is erednek hatások, még ha nincs is individuális hatalmunk azon, amibe beleszülettünk. Beleszületünk a népszellembe, ezen nincs individuális hatalmunk. Nagy igazságot fejez ki a Biblia, amikor az elején azt mondja, hogy az embernek földi létesülésével addig kellett várnia, amíg légzőszervének koronáját, a gégefőt, az isteni-szellemiség fel nem építette, és Isten bele nem lehelte az emberbe éltető leheletét, és így élőlénnyé nem vált. Ezek a szavak arra a pillanatra utalnak, amikor a makrokozmoszból az emberbe áramlott az isteni-szellemiség. Szívünk útján az emberivel állunk kapcsolatban, gégefőnk útján a szellemivel.

Azzal, hogy az ember lélegzik, és légzési folyamatát a gégefő működtetése útján át tudja alakítani beszéddé és énekké, olyasvalamit kapott, ami a legmagasabb fejlődésre képes. Ezért teljesen jogosult, ha azt, ami az embert megkoronázza, amit az ember egyre magasabbra fejleszt, keleti kifejezéssel „atmá”-nak nevezzük. Az „atma” szónak ugyanaz a töve, mint a „atmen-nek, a lélegzésnek. Az atma, a szellemember a legmagasabb részünk, amit a jövőben kifejleszthetünk. Ennek kialakításán azonban az embernek magának kell dolgoznia, mert ma csak képességként van meg. Részt kell vennie a módosult légzési folyamatban, a beszédben és az énekben. Ez még csak a kezdeténél tart, de egyre tovább fog fejlődni, és egyre szélesebb körökre terjed ki.

Ha ezt meggondoljuk, azt mondhatjuk: amikor az ember szakszerű módon tud légzési folyamatára hatni, az minden egyébnél magasabb fejlődési fok lesz. Minthogy azonban magasrendű szellemi erőkről van szó, amelyekhez az ember jelenleg még nem elég érett, nyilvánvaló, hogy ez bizonyos veszélyeket is rejt magában. Ha tehát az ember saját tökéletesítése érdekében végzett különböző gyakorlatai között, a légzést szabályozó gyakorlatok is vannak, fontos, hogy ezeknél a legnagyobb gondossággal járjunk el. A tanítónak a legnagyobb felelősséget kell éreznie, mert a légzési folyamatot az isteni- szellemi lények maguk alakították úgy, hogy az embert beszéddel megáldott lénnyé tegyék. És mivel az ember még nem elég érett ehhez, a nyelvet nem helyezték saját individualitásának befolyása alá, hanem ettől mentesnek kellett lennie. Minden légzési gyakorlat tehát egy magasabb szférába való behatolást jelent, és tisztában kell lennünk azzal, hogy ezt a legnagyobb felelősségtudattal kell összekapcsolni.

Sajnos, ma gyakran könnyelműen utalnak erre a területre, és aki a dolgokat megérti, borzadva tekint arra, hogy sokan végeznek légző gyakorlatokat, anélkül, hogy megfelelő előkészületeket tennének ez irányban. A szellemi kutató számára ez olyan, mintha gyerekek játszanának a tűzzel. Senkinek sem szabad azt hinnie, hogy külső anatómiai ismeretek és fizikai meggondolások képessé teszik arra, hogy a légzéssel kapcsolatban utasításokat adjon. Az igazi tanító tudja, hogy ha az ember tudatosan nyúl bele légzési folyamatába, akkor az emberi természetben lévő isteni-szellemihez folyamodik. Ezért a vonatkozó törvények, csak az elérhető legmagasabb ismeretekből menthetők. Ezen a téren csak olyan tanítóra bízhatjuk rá magunkat, akitől a legnagyobb gondosságot és elővigyázatosságot lehet elvárni. Korunkban, amikor az emberek csak kevéssé ébrednek tudatára annak, hogy minden anyaginak szellemiség az alapja, túlságosan könnyen azt képzelik, hogy ilyen vagy olyan légző gyakorlatok előírhatók. Ha azonban tudjuk, hogy minden fizikainak szellemi alapja van, akkor azt is tudjuk, hogy a légzési folyamat a fizikaiban a szellemiség legnemesebb kinyilatkoztatásai közé tartozik, és megváltoztatása a léleknek csak olyan hangulatához kapcsolódhat, ami az imádsághoz hasonló. Aki a légzési folyamathoz hozzá akar nyúlni, ezt csak annak ismeretében teheti, hogy ez egyfajta imádság, amelyet a legmélyebb áhítattal kell megtennie. Másképpen nem volna szabad utasításokat adni ezekre a leginkább felelősségteljes dolgokra vonatkozóan. A megismerésre törekvőnek olyan áhítatossá kell válnia, hogy lelkét betöltse azoknak a lényeknek a kegyelme, akikhez közeledik ugyan, de ma még fel kell tekintenie rájuk, mert bölcsességüket a magas makrokozmoszból árasztják le, és sokkal magasztosabbak, semhogy azt felfoghatnánk. A szellemtudomány végső eredményéből adódóan kell felcsendülnie az alábbi szavaknak, mint magától értetődő imádságnak:

Isten védő, áldó sugara
Töltse meg növekvő lelkemet,
Hogy mindenünnen
Szilárd erőket meríthessen.
Megfogadja, hogy magában
Elevenen felkelti
A szeretet hatalmát,
És így Isten erejét veti el
Élete ösvényén mindenüvé,
És Isten szellemében működik
Mindazzal, amije van.

A szellemtudománynak a teljes embert a magasabb világokba kell vezetnie, nemcsak a gondolkodó, hanem az érző és akaró embert is. Elgondolkodhatunk a világról, de ha csak gondolkodunk, megismerésünk hideg és közömbös marad. A magasabb világok megismerésének sokkal inkább érzéseket kell kiváltania, és minél magasabbra tud az ember feltekinteni, annál mélyebben kell az érzés impulzusainak működnie, hogy cselekvésre ösztönözzenek, és azokhoz a eszmékhez vezessenek, amelyek a szellemi világból átvilágítanak bennünket. Ha a szellemi megismerést követjük, megtanulunk áhítatosan imádkozni, érzésünk áhítattá válik, akaratunk Istennel áthatott. Mert aki az igazságot így ismeri meg, és így érzi, az nem áll meg ennél, hanem saját akaratából, minden kényszer nélkül meg fogja tenni azt, amit helyesnek ismer fel. Ez próbakő. Aki csak ismeri a szellemet, de érzése és akarata közömbös, arra a szellemtudomány nem hatott a helyes módon. A szellemtudomány próbaköve abban áll, hogy a megismerés áhítatos hangulatot keltsen, az ember vegye fel akaratába, és ösztönözze annak megtételére, amit helyesen ismert fel. Ahol a szellemtudományos megismerés ilyen értelemben hat, ott az emberben valóban felbukkan egy szellemi Nap, ami átmelegíti és átvilágítja.

Mivel a szellemi ismereteket szívünkbe kell felvennünk, természetes, hogy kultúránkon az emberi összefogás útján haladunk át az egyesülés, a közösség irányában. Ha egyedül jutnánk ismeretekhez, remetévé válhatnánk. De ha a megismerést a szív és az érzés is követi, akkor ez az embereket egymáshoz vonzza. A szellemi megismerés ezért olyasmi, ami az embereket egyesíti. Ezért természetes és érthető, hogy kialakul egy önkéntes vágy: összehozni azokat az embereket, akikben hasonló törekvések és hasonló sóvárgások élnek a szellemtudományos eszmék és eszményképek iránt, hogy egyesüljenek egy olyan társaságban, amelynek tagjai ezeket a magas szellemi célokat szívükben hordozzák. Nagyjelentőségű dolog lesz, ha a szellemtudomány ezen a módon elterjed és összehozza azokat az embereket, akik bensőséges érzéseik és akaratuk útján felismerik rokonságukat más lelkekkel. Hol találhatunk ma a társadalmi káosz világában olyan embereket, akikkel rokonságot érzünk? Milyen szétdarabolt ma a világ! Az emberek együtt ülnek az irodákban, együtt dolgoznak műhelyekben, gyárakban, ugyanazt a munkát végzik, és lelkük mégis mennyire távol lehet egymástól! Egymás mellett ülhetünk emberekkel, és az életkörülményeink annyira bonyolultak, hogy nem értjük meg egymást. Ha azonban elmegyünk valahová, és tudjuk, hogy ott olyan emberek vannak, akik ugyanazt a legszentebbet tisztelik, amit lelkünkben hordozunk, akkor feltételezhetjük, hogy él bennük valami, ami rokon lelkünk legmélyével. Ha összejövünk olyan emberekkel, akik azt, amit a legszentebbnek nevezünk, szintén a legszentebbnek tartják, akik lelkükben ugyanazt a fényt és ugyanazt a szeretetet hordozzák, mint mi, akkor ezeket az embereket, akiket egyébként nem ismerünk, úgy ismerjük fel, hogy belsőleg ugyanazt a lényt jelenítik meg. Akkor tudjuk, hogy létezik szellemi rokonság.

Mindenütt, ahol mozgalmunk elterjed azok között az emberek között, akik ugyanazt a fényt és szeretetet hordozzák magukban, mint mi, megtalálhatjuk a velünk rokon lelkeket, akik hasonló eszményekért lelkesednek. Nagyon sokat jelent, ha a szellemi magasságokból a telkekbe leáradó megismerés megváltoztatja az embereket, hogy más emberekké alakítja őket, és azokban a lelkekben is, akik napról-napra, évről-évre egymás mellett élnek, az együttélés és a szeretet csíráit alakítja ki, és az olykor hideg józan embereket közelebb hozza egymáshoz. Amikor az ismereteket ki akarjuk szélesíteni, nemcsak a magasabb világok bölcsességéről beszélünk, hanem arról is, ami ezekben az ismeretekben az egyik emberi lélektől a másikig hat. Ez az igazi útja annak, hogy az emberek között a barátságot a gyakorlatban is elősegítsük. Nem programok vagy szónoklatok révén terjesztjük a testvériséget, nem elméletben vagy jótékonyságra való ösztönzés útján, hanem azáltal, hogy összehozzuk a szellemileg rokonságban álló embereket, akikben ugyanazok az eszmények élnek, és ugyanazt tartják a legszentebbnek, amit mi.

Minden előadássorozatnak – és alapjában véve minden előadásnak – az a célja, hogy ne csak eszményeket adjon lelkünknek, hanem szinte észrevétlenül elérje azt, hogy az embereket jobban tudjuk szeretni, és összekovácsolódjanak a világ szellemében. Nemcsak arra szolgál, hogy ismereteket terjesszen, hanem hogy az embereket a testvériesség felé vezesse. Minél több ismeretet szerzünk az ilyen előadásokból, annál inkább el kell jutnunk oda, hogy az embereket a szeretet melege együttműködésre késztesse.

Ilyen értelemben tartottam meg ezeket az előadásokat. Sokszor nagyon távoli területekről igyekeztünk összeszedni azt, ami megértetheti velünk a világot, saját létünket, és azt, ami a szellemiségből származik. Csak akkor találjuk meg igazi belső világunkat, ha a szellemiséghez felemelkedünk. Az igazi szeretet a szellemben gyökerezik. Ha a szellemben találjuk meg az embert, akkor a szilárd, megdönthetetlen szeretetben találtuk meg. Alkotó, alakító elem kerül a lelkünkbe, ha olyan értelemben érezzük melegét, hogy ez összekapcsolja az embereket. Akkor megsejtjük, hogyan tér át a gondolkodás logikája a szív logikájára. A gondolkodás logikája egoizmushoz vezet, a szív logikája legyőzi az egoizmust, és minden ember az egész emberi közösség részévé válik. Ha áthatottuk magunkat a szellemi igazságokkal, mint az élő vízzel, akkor megértettük és felfogtuk a szellemi világ impulzusát. Ha egy előadásciklusról nemcsak ismereteink bővülésével távozunk, hanem több lelki melegséggel, akkor az elérte célját. Kívánom, hogy megvalósuljon valami ebből az eszményből. Bármilyen hosszú is egy ciklus, a dolog természetében rejlik, hogy csak keveset lehet elmondani. A legszebb mindenesetre az volna, ha egyes szívekben és lelkekben annyi melegség gyúlna fel, és oly sokáig megmaradna, amíg ismét nem találkozunk. Így még maradna belőle arra az időre, amikor újra láthatjuk egymást. Addig is: a viszontlátásra!

Jegyzetek

A nyilvános előadáshoz:

„A múlt csütörtöki előadásomnak…” – Az 1910. március 17-én elhangzott előadásról van szó, amelyről nem maradt írásos anyag. Témája „A halál mibenléte és az emberi sors rejtélye” volt.

A Goethe-idézetek a Faust II. részének I. felvonásából valók (Kálnoky László fordítása)

II. előadás:

„…a forgásba hozott olajcsepp… ” – A.F. Plateau (1801- 1883) fizikus kísérlete, amelyről V Kraner (1828-1894) filozófus számol be 1882-ben ..A filozófia fő problémái” c. előadásában: „Plateau kísérlete a legaranyosabb fizikai kísérletek egyike. Vizet és alkoholt olyan arányban keverünk össze, amely azonos a tiszta olívaolaj fajsúlyával. Ebbe a keverékbe egy nagy csepp olajat öntünk. Ez nem úszik az oldat tetején, hanem a folyadék közepéig süllyed egy golyó formájában. Ennek a mozgatásához egy, a közepén hosszú tűvel átszúrt kartonlapocskát az olaj- cseppbe mélyesztünk, úgy, hogy a lapocska pereme a golyó egyenlítőjét képezze. Ezt a lapocskát forgatni kezdjük, előbb lassan, majd egyre gyorsabban. A forgás erejénél fogva kisebb cseppek válnak le az olajcseppből, amelyek még jó ideig követik a nagy golyó forgását. Ilyen módon létrejön egy, a bolygórendszerhez meglepően hasonló képződmény: középen a nagy, a Napot jelképező golyó, körülötte pedig a kisebb golyók és karikák keringenek a bolygókhoz és holdjaikhoz hasonlóan."

„Amit régebben Merkúrnak neveztek…” – A ptolemaioszi világrend szerint az álló Föld körül keringett a Hold, aztán a Merkúr, a Vénusz, a Nap, a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz. Ezzel szemben a kopernikuszi világkép szerint a Nap van a középpontban, és körülötte keringenek a bolygók a következő sorrendben: Merkúr, Vénusz, Föld (+ Hold), Mars, Jupiter, Szaturnusz. A ptolemaioszi világrendben tehát a Naphoz legközelebbi bolygó a Vénusz. – „A teozófia kapuja” c. kötetben az 1906. IX.1-jén tartott előadásában Rudolf Steiner azt mondja, hogy a kopernikuszi rendszer a fizikai síkra érvényes, a ptolemaioszi az asztrális síkon jogosult. További részletek a „Szellemi hierarchiák és tükröződésük a fizikai világban” c. kötetben olvashatók (GA 110).

III. előadás

„…A szellemtudomány körvonalai” – A könyv eredeti címe: Geheimwissenschaft (GA 13). Magyarul 1995-ben jelent meg.

V előadás

„Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez? – A mű eredeti címe: „Wie erlangt mán Erkenntnisse dér hóhérén Welten?” (GA 10) – Magyarul 1992-ben jelent meg „Hogyan juthat az ember a magasabb világok megismeréséhez?” címen Hendi Ilma fordításában.

Eckhardt mester – német misztikus (1250-1327).

Johannes Tauler – német misztikus (1300-1361)

A páli idézet helye. Gál, 2,20.

VI. előadás

A goethei idézet pontosan így hangzik: „A szem a fénynek köszönheti létét. A fény semleges állati kisegítő szervekből olyan szervet alkot, amely önmagához hasonló: így a szem a fény által a fény számára alakul ki, hogy a belső fény a külső fénnyel szembeállhasson.”

„Bizonyos sötét barlangokban élő állatok… ” – a megállapítás Darwintól származik (1809-1882).

Vili. előadás

„A leghosszabb hónapok 31 naposak…” – Lásd bővebben a „Mítoszok, mondák, okkult jelek és szimbólumok c. kötetet (GA 101).

A rózsakereszt felépítése – lásd bővebben „A szellemtudomány körvonalai” c. könyvben „A magasabb világok megismerése” című fejezetet.

„…egy világutazó” – Jean Paul Richterről van szó (1763-1825).

IX.  előadás

„…egyszer elhangzott…” – lásd „A rózsakeresztesek teozófiája” c. kötetben az 1907. V 28-án tartott előadást (GA 99).

„Haeckel nem követett el hibát ezáltal” – Lásd a Rätsel der Philosophie” c. kötetben a darwinizmus világnézete c. fejezetet (GA 18)

X.    előadás

„…mit csinált a Jóisten… ” – Egy anekdota szerint valaki megkérdezte egyszer Luthertől, hogy mit csinált a Jóisten, mielőtt megteremtette a világot. Luther így felelt: egy nyírfaerdőben ült, és vesszőket vágott, hogy azokkal fenyítse meg a haszontalan kérdések feltevőit.

XI.  előadás

„…a Biblia elején… ” – IMóz 2,7.

A fohász eredeti német szövege a következő:

Gottes schützender segnender Strahl Erfülle meine wachsende Seele Dass sie ergreifen kann Stárkende Kráfte allüberall.

Geloben will sie sich,

Der Liebe Macht in sich Lebensvoll zu erwecken, Und sáen so Gottes Kraft Auf ihrem Lebenspfade Und wirken in Gottes Sinn Mit allém was sie hat.