GA120

 

 

A karma megnyilvánulásai

 

Tizenegy előadás, amelyeket Rudolf Steiner
1910. május 16. és 28. között tartott Hamburgban

 

Tartalom

Kiadói előszó Rudolf Steiner előadásainak közzétételével kapcsolatban

Rudolf Steiner (1861–1925) összes művének kiadása három nagy részre tagolódik: írások, előadások, művészi munkák.

Rudolf Steiner eredetileg nem akarta, hogy a Teozófiai, később Antropozófiai Társaság tagjainak tartott előadásainak és tanfolyamainak tartalmát írásban rögzítsék, mivel ezeket „szóbeli, és nem kinyomtatásra szánt közléseknek” tekintette. Miután azonban egyre több hiányos és hibás hallgatói jegyzet látott napvilágot, indíttatva érezte magát, hogy szabályozza a jegyzeteket. Ezzel a feladattal Marie Steinert bízta meg. Az ő fel adata volt a gyorsírók kijelölése, a lejegyzések kezelése, és a szövegek kiadás céljából történő átnézése. Mivel Rudolf Steiner – idő hiányában – a legritkább esetben tudta csak kijavítani ezeket a leírásokat, ezért minden ily módon nyilvánosságra hozott előadással szemben fenntartással kell élni: „Csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hiba van.”

A gyorsírás sajátosságaiból, a jegyzeteket készítők eltérő képességeiből, valamint a lejegyzések külső körülményeiből adódóan (a terem zsúfoltsága miatt a gyorsíró olykor a padlón ülve készítette lejegyzéseit) az előadásokról készült leírások minősége igen eltérő, sok helyen hiányos. Kiváltképp a korai előadások esetében, amikor még nem álltak rendelkezésre szakképzett, gyakorlott gyorsírók, illetve a jegyzeteket készítők csupán tartalmi összefoglalásra törekedtek.

A nyomtatásban megjelent egyes előadások címei, valamint a könyveken található összefoglaló címek nem Rudolf Steinertől származnak.

A tagoknak szóló előadások, valamint a teljes nyilvánosság számára szánt írásai közötti különbségről Életutam (GA 28) című önéletrajzának 35. fejezetében nyilatkozik Rudolf Steiner.

Az említett rész könyvünk végén található. Az ott elmondottak ugyanúgy vonatkoznak az egyes szakterületek tanfolyamaira is, amelyek korlátozott számú, a szellemtudomány alapjaival tisztában lévő hallgatóságnak szóltak.

Marie Steiner (1867–1948) halála után az ő iránymutatásai alapján kezdték meg Rudolf Steiner összes művének kiadását. Ez a kötet a teljes kiadás része. 

1. A karma mivolta és jelentősége az egyes személyiség, az individualitás, az emberiség, a föld és a világ életében

1910. Május 16.

Ez az előadásciklus olyan kérdéseket fog megtárgyalni a szellemtudomány köréből, amelyek mélyen belevágnak az életbe. A különböző fejtegetésekből, amelyeket az idők folyamán adtam, ismerős előttünk, hogy a szellemtudománynak nem elvont teóriának, nem pusztán doktrínának vagy tannak kell lennie, hanem az élet és az életrevalóság forrásának; és csak akkor teljesíti a feladatát, ha az általa nyújtott ismeretek által valami beleárad a lelkünkbe, ami az életet gazdagabbá, érthetőbbé teheti, a lelkünket tevékenyebbé és tetterősebbé alakíthatja. Ha valaki, aki ehhez a világnézethez csatlakozott, maga elé állítva azt az ideált, amit egypár szóval jellemeztem, kissé körültekint a jelenben, hogy miképpen tudná az életbe belevinni azt, ami a teozófiából [1] származik, akkor talán igen kevéssé örvendetes benyomást szerezhet. Mert ha elfogulatlanul szemléljük mindazt, amit ma a világ „tudni” vél, ami jelen korunkban az embereket erre vagy arra az érzésre vagy cselekedetre indítja, akkor azt mondhatjuk, hogy mindez a teozófiai ideáltól és ideáktól annyira különbözik, hogy a teozófusnak lehetetlen közvetlenül belenyúlnia az életbe azzal, amit a szellemtudomány forrásaiból elsajátított. Ez azonban mégis a tények nagyon felületes szemlélete lenne; felületes azért, mert az ilyen megállapítás nem számolna azzal, amit világnézetünkből magából kell merítenünk: ugyanis, ha majd azok az erők, amelyeket a teozófiából merítünk, valóban elég erősek lesznek, akkor ezek módot is találnak majd arra, hogy hatással legyenek a világ folyására; ha azonban soha semmi sem történne abban az irányban, hogy ezeket az erőket egyre erősebbé tegyük, akkor a világra való befolyásuk valóban lehetetlen lenne.

[1] Rudolf Steiner ebben az előadás-ciklusban is, amikor szellemtudományról beszélt, akkor a „teozófiát” említette. Ebben az időben (1910-ben) Rudolf Steiner a Teozófiai Társaság német szekciójának főtitkára volt. A Teozófiai Társaságból 1912-ben lépett ki, és ebben az évben, december 28-án Kölnben alapították meg az Antropozófiai Társaságot. Az „antropozófia” kifejezés is csak ettől kezdve fordul elő Steiner előadásaiban. (A szerk.)

De van valami egyéb is, ami megvigasztalhat, ha egy ilyen nézet elbátortalanítana, és éppen ez az, ami ennek az elő adás ciklusnak tartalmát fogja képezni: az emberi karma és általában a karma. Mert az előadások során egyre világosabbá válik majd, hogy mindent meg kell tennünk ama lehetőség megteremtésének érdekében, hogy a teozófia erőivel az életbe belenyúljunk; és ha komolyan hiszünk a karmában, akkor tudnunk kell, hogy a karma maga fogja elhozni nekünk azt, amit rövidebb vagy hosszabb időn belül erőink kifejlesztése érdekében tennünk kell. Látni fogjuk: ha azt véljük, hogy a világnézetünkből merített erőket még nem tudjuk alkalmazni, azt bizonyítja, hogy épp ezeket az erőket még nem tettük elég hatékonyakká ahhoz, hogy karmánk lehetővé tegye, hogy velük a világba bele tudjunk nyúlni. Ezért nem elég, ha ezekben az előadásokban csak a karmára vonatkozó ismeretek sokasága van, hanem óráról órára egyre inkább fel kell hogy ébresszék a karmába vetett bizalmunkat: a bizonyosságot, hogy ha eljön az ideje, legyen az holnap vagy holnapután, vagy sok esztendő múlva, karmánk feladatot állít majd elénk, amelyet világnézetünk vallóiként végre kell hajtanunk. A karma olyan tanként jelenik majd meg nekünk, amely nemcsak azt mondja meg, hogy ez vagy az miként van a világban, hanem amely a felvilágosításokkal együtt az élettel való megbékélést és felemelkedést is hozhat.

Mindenesetre, ha a karma ilyen feladatot kell hogy betöltsön, akkor szükséges, hogy mélyebben szemügyre vegyük annak törvényét, ahogyan az egész világra kiterjed. Ehhez ezúttal valami olyan szükséges, amit egyébként a szellemtudománnyal foglalkozó fejtegetéseimnél nem szoktam használni: egy definíció, szómagyarázat. Nem szoktam egyébként így tenni, mert az ilyen szómagyarázatokkal az ember nem sokat lendít a megértésen. Szemlélődéseink rendszerint a tények ábrázolásával kezdődnek, és ha a tények megfelelő módon vannak csoportosítva és rendszerezve, akkor a fogalmak és képzetek maguktól adódnak. Ha azonban a következő napokban megtárgyalandó átfogó kérdésekkel kapcsolatban hasonló eljárást követnénk, akkor sokkal több idő kellene, hogy rendelkezésünkre álljon, mint amennyivel rendelkezünk. Ezért a megértéshez ezúttal szükséges, hogy ha nem is éppen definíciót, mégis egyfajta leírást adjunk arról a fogalomról, amelyet hosszabb időn át fogunk használni. A definícióknak is az a céljuk, hogy megértessék ennek vagy annak a kifejezésnek a jelentését. Ilyen értelemben írjuk le a „karma” fogalmát, hogy tudjuk, miről beszélünk, amikor a következő napokban a „karma” kifejezést használjuk.

Sokféle közlésből mindannyian alkottunk már bizonyos fogalmat arról, hogy mi a karma. Nagyon absztrakt meghatározás, ha a karmát „szellemi oksági törvénynek” nevezzük, annak a törvénynek, amely szerint bizonyos okokra, amelyek a szellemi életben rejlenek, bizonyos okozatok következnek. Ez azonban a karmának túlságosan absztrakt megfogalmazása, mert részben túl szűk, részben viszont túl tág lenne. Ha a karmát egyáltalán mint „oksági törvényt” akarjuk felfogni, akkor ezzel tulajdonképpen egy kalap alá vesszük azzal, amit egyébként a világban kauzalitásnak, vagyis az ok és okozat törvényének nevezünk. Tisztázzuk először is azt, mit értünk ok és okozati törvény alatt a hétköznapi életben, ahol még nem szel le mi tényekről és szellemi eseményekről beszélünk.

Ma a külső tudomány gyakran hangsúlyozza, hogy ennek a tudománynak tulajdonképpeni jelentősége abban rejlik, hogy az ok és okozati törvényre épít, hogy mindenütt megfelelő okokra vezet vissza okozatokat. Hogy az okozatnak az okra való visszavezetése hogyan történik, ez az emberek előtt kevésbé világos, mert még ma is találunk könyvekben olyan ki jelentéseket, amelyek nagyon tudományosnak hiszik magukat, és filozofikusan akarják megvilágítani a fogalmakat, hogy az okozat az, ami egy okból következik. – De ha az ember azt mondja, hogy egy okozat egy okból következik, akkor alaposan eltér a tényektől. Mert ha például a napsugarat nézzük, amely egy fémlapra esik, úgy, hogy ez a fémlap ezáltal felmelegszik, akkor okról és okozatról beszélünk kinn a világban. De mondhatjuk-e valaha is azt, hogy az okozat – a fémlap felmelegedése – a meleg napsugár okából következett be? Ha a meleg napsugár ezt a hatást vagy okozatot már magában hordozta volna, akkor nem ez volna az eset, mert egyáltalán nem melegít fel a meleg napsugár egy fémlapot, hogyha azzal nem találkozik. Hogy a jelenségek világában, az élettelen világban, ami körülöttünk van, egy okra okozat, hatás keletkezzen, állandóan szükséges, hogy ez az ok valamivel találkozzon, és e nélkül a találkozás nélkül sohasem lehet arról szó, hogy az okot okozat kövesse. Nem felesleges, hogy egy ilyen látszólag elvontan hangzó megjegyzést előrebocsássunk, mert ha eredményesen akarunk előre jutni a teozófia területén, akkor hozzá kell szoknunk, hogy a fogalmakat nagyon pontosan fogjuk fel, és nem olyan hanyagul, mint ahogy az néha más tudományok esetében történik.

A karmáról azonban senki sem beszélhetne, ha pusztán olyan módon lépne fel egy okozat, mint amikor a meleg napsugár melegít fel egy fémlapot. Ott ugyan jelen van a kauzalitás, az oknak és okozatnak összefüggése, de sohasem jutunk a karma helyes fogalmához, ha csak ezen a területen beszélünk róla. Nem beszélhetünk tehát karmáról, ha pusztán csak arról van szó, hogy egy okozat összefüggésben áll egy okkal.

Továbbmehetünk, és valamivel magasabb rendű fogalmat alkot hatunk az ok és okozat közötti összefüggésről. Ha például van egy íjunk, azt megfeszítjük, és az íjjal egy nyilat ki lövünk, akkor az íj megfeszítése által egy hatás, okozat keletkezett.

A kilőtt nyíl, mint okozat az őt kiváltó okkal való összefüggésében éppoly kevéssé mondható „karmának”, mint az imént vázolt eset. De ha ennél a folyamatnál valami mást veszünk figyelembe, akkor már közelebb jutunk a karmához, noha a karma fogalmát ezzel még mindig nem fogtuk fel teljesen: ha ugyanis meggondoljuk, hogy az íj, ha sokszor megfeszítik, idővel elernyed. Ekkor az íj tevékenysége folytán, annak folytán, ami vele történik, nemcsak olyan okozat következik be, amely kifelé mutat, hanem egy olyan okozat is, amely magára az íjra hat vissza. Az íj folytonos megfeszítése következtében történik magával az íjjal is valami. Valami, amit a megfeszítés idéz elő, visszahat magára az íjra. Olyan hatásról van tehát szó, amely visszahat a hatást előidéző tárgyra.

Ez már hozzátartozik a karma fogalmához. Anélkül, hogy egy olyan hatás jönne létre, amely ismét visszahat arra a dologra, tárgyra vagy lényre, amely ezt a hatást létrehozta, azaz az okozatnak az őt előidéző lényre visszaható sajátossága nélkül a karma fogalma nem gondolható el. Ezzel a karma fogalmához annyiban közeledtünk, amennyiben kiviláglik, hogy egy dolog vagy lény által okozott hatás vissza kell hogy hasson magára erre a dologra vagy lényre. De az íjnak a folytonos megfeszítés folytán beálló elernyedését mégsem lehet az íj karmájának nevezni, éspedig a következő okból: ha az íjat három vagy négy hétig nagyon gyakran megfeszítettük, és három-négy hét múlva ernyedtté válik, akkor az elernyedt íj tulajdonképpen valami egészen más, mint négy héttel ezelőtt volt a rugalmas íj. Az íj valami mássá lett, nem maradt ugyanaz. Ha tehát a visszahatás olyan, hogy a dolgot vagy lényt egészen megmásítja, még mindig nem beszélhetünk karmáról. Csak akkor beszélhetünk erről, ha a hatás, amely a lényre visszaüt, az visszaütve ugyanazt a lényt találja, vagy az a lény legalább egy bizonyos értelemben ugyanaz maradt.

Ezzel a karma fogalmához ismét egy lépéssel közelebb jutottunk. De ha így akarjuk leírni a karma fogalmát, alapjában véve mégiscsak egy egészen absztrakt képzetet szerzünk róla. Mégis, ha ezt a fogalmat elvontan akarjuk megalkotni, aligha foghatjuk fel pontosabban, mintha úgy fejezzük ki, ahogy az imént tettük. Még csak egyet kell a karma fogalmához hozzáfűznünk: ha a hatás, amely a lényre visszaüt, ugyanabban az időpontban következik be, vagyis ha a kiváltó ok és a viszszahatás egyazon időpontban jön létre, nemigen beszélhetünk karmáról. Mert ebben az esetben az a lény, akitől a hatás kiindult, alapjában véve közvetlenül akarná előidézni ezt a hatást, tehát feltételezné ezt a hatást, átlátna minden részletet, amely ehhez a hatáshoz vezet. Ebben az esetben sem beszélhetünk karmáról. Így például nem beszélhetünk karmáról, ha valaki egy bizonyos tettével el akar érni valamit, és a szándékolt hatás bekövetkezik. Azaz az ok és okozat között kell lennie valaminek, amit az ok előidézésénél az előidéző lény közvetlenül nem ismer, azaz az ok és okozat közötti összefüggés létezik ugyan, de tulajdonképpen nem áll magának a lénynek szándékában. Ha ez az összefüggés az előidéző lénynek nem áll szándékában, akkor az, ami miatt az ok és okozat közötti összefüggés fennáll, valahol máshol rejlik, mint ennek az illetőnek a szándékaiban, azaz ennek alapját egy bizonyos törvényszerűségben kell hogy keressük. A karmához tehát még az is hozzátartozik, hogy az ok és okozat közötti összefüggés törvényszerű, és túlmegy azon, amit a lény közvetlenül szándékol.

Összegyűjtöttünk tehát néhány elemet, amelyek a karma fogalmát megvilágíthatják. De karmafogalmunknak mindezeket az elemeket tartalmaznia kell, ha nem akarunk megmaradni egy absztrakt definíciónál. Mert különben a karma megnyilatkozásait a világ különböző területein nem érthetjük meg. A karma megnyilvánulásait először ott kell megkeresnünk, ahol legelőbb lép elénk: az egyes ember életében.

Találhatunk-e az egyes emberek életében ilyesmit, és mikor találhatjuk meg azt, amit a karmafogalom megvilágítása révén éppen most feltártunk?

Ilyesmit találunk, ha például egy olyan élmény lépne életünkbe, amelyről ezt mondhatnánk: Ez az élmény, amely elénk lép, bizonyos összefüggésben van egy korábbi élménnyel, amelyben mi is részesek vagyunk, amelyre mi magunk adtuk az indítékot. Próbáljuk csak meg – egyelőre tisztán az élet meg figyelésével – megállapítani, hogy vajon létezik-e ilyen. Helyezkedjünk tehát tisztán a külső megfigyelés álláspontjára. Aki nem tesz ilyen megfigyeléseket, az sohasem juthat el az élet törvényszerű összefüggéseinek felismeréséhez; éppoly kevéssé, mint ahogy két biliárdgolyó rugalmas ütközésének törvényét sem ismerheti meg az, aki ezt az ütközést nem figyeli meg. Az élet megfigyelése valóban elvezethet bennünket törvényszerű összefüggések szemléletéhez. Ragadjunk ki tehát egy bizonyos összefüggést.

Tegyük fel, egy fiatalembert életének tizennyolcadik évében arról az életpályáról, amelyről azt hitte, hogy számára elő van írva, valamely esemény eltérítette. Tegyük fel, hogy ez az ember addig olyan tanulmányokat folytatott, amelyek egy bizonyos hivatásra készítették elő, és most, például a szüleit ért baleset révén letérült útjáról, és tizennyolc éves korában a kereskedői pályára kényszerült. Aki az ilyen eseteket az életben elfogulatlanul figyeli meg – olyan tekintettel, mint ahogy a fizikában a rugalmas golyók ütközésének jelenségét figyeli –, az úgy látja, hogy a kereskedői hivatás élménye, amelybe a fiatalember belesodródott, eleinte buzdítóan hat rá, kötelességét teljesíti, valamit tanul, talán egészen jól el is boldogul. Ámde az is megfigyelhető, hogy egy idő múlva valami más, bizonyos lelki nyomottság, bizonyos elégedetlenség lép fel nála. Ez az elégedetlenség nem azonnal jelentkezik. Ha tizennyolc éves korában ment végbe a hivatáscsere, a következő évek talán nyugodtan folynak le, de talán a huszonharmadik életév körül ki tűnik, hogy valami befészkelődik lelkébe, ami megmagyarázhatatlannak tűnik. Ha azután tovább kutatunk, és az esetet át tudjuk tekinteni, gyakran azt tapasztaljuk, hogy az öt évvel a pályaváltás után fellépő lelki nyomottság a tizenharmadik vagy tizennegyedik életév eseményeiben találja meg magyarázatát.

Ha egy ilyen jelenség okait keressük, gyakran annyi idővel kell a hivatásváltás időpontja előtti életszakaszra visszamennünk, mint amennyi idő utána telt el. Az illető tizenharmadik évében, tanulóideje alatt – tehát a hivatásváltoztatás előtt öt évvel – érzelmi világába olyasvalamit vett fel, ami őt bizonyos belső boldogsággal töltötte el. Tegyük fel, hogy ha a hivatásváltás nem következett volna be, akkor az, amit a fiatalember tizenhárom éves korában átélt, élete további folyamán kiteljesedett volna, és ezt vagy azt a gyümölcsöt hozta volna. Ám közbejött a hivatásváltozás, amely eleinte érdekelte a fiatalembert, betöltötte a lelkét. Ami ezáltal került be lelki életébe, elnyomta azt, ami korábban benne volt. Egy bizonyos ideig el lehet ezt nyomni, de éppen azért, mert el van nyomva, egy bizonyos belső erőt, úgyszólván feszítőerőt gyűjt. Hasonlít ez ahhoz, mint amikor egy rugalmas labdát összenyomunk; egy bizonyos határig nyomhatjuk, ekkor ellenállást fejt ki, és ha engedjük, hogy visszapattanjon, annál nagyobb erővel pattan vissza, minél jobban összenyomtuk. Az ilyen élmények, mint amilyeneket itt is érintettünk, melyeket egy fiatalember életének tizenharmadik évében élt át, és amelyek aztán a hivatásváltozásig megszilárdultak, egy bizonyos módon szintén elnyomhatók, ám egy bizonyos idő múlva ellenállást fejtenek ki a lélekben. És akkor láthatjuk, hogy ez az ellenállás elég erős lett ahhoz, hogy hatását megnyilatkoztassa. Mivel a léleknek hiányzik az, amit megszerzett volna, ha a hivatásváltás nem történik meg, ezért felszínre kerül az, ami el lett nyomva, és most a környezet iránt érzett elégedetlenség formájában lép fel.

Itt tehát egy olyan esetet látunk, amelyben az illető valamit átélt, valamit tett tizenharmadik-tizennegyedik életévében, majd később valami egyebet tett – hivatást változtatott. Itt látjuk, hogy ezek az okok úgy nyilvánulnak meg, hogy hatásaikban később visszacsapnak ugyanarra a lényre. Az ilyen esetben a karma fogalmát először az embernek az egyedi életére alkalmazhatjuk. – De ne tegyük ezt az ellenvetést: „Találkoztunk olyan esetekkel is, amikor egyáltalán nem mutatkozott ilyesféle!” Ez meglehet, de egyetlen fizikusnak sem jutna eszébe, aki egy bizonyos sebességgel eső kő törvényeit kutatja, hogy azt mondja, hogy nem helyes a törvény, ha a követ mondjuk egy ütés eltéríti az irányától. Meg kell tanulnunk a megfigyelés helyes módját, és azoknak a jelenségeknek a kizárását, amelyek nem tartoznak hozzá a törvény kialakításához. Bizonyos, hogy egy ilyen ember, aki – ha semmi más nem jönne közbe – huszonhárom éves korában a tizenhárom éves korában átélt benyomások hatását mint lelki nyomottságot érzi, nem érezné ezt a kedvetlenséget, ha például a közbeeső időben megházasodott volna. De akkor olyasmivel állnánk szemben, ami az alaptörvény kialakulására nincs befolyással. Azon van a hangsúly, hogy megtaláljuk a megfelelő tényezőket, amelyek rávezethetnek egy törvényszerűségre. Maga a megfigyelés nem elég, csak a szabályozott, a rendszerezett megfigyelés vezet a törvény megismerésére. Tehát erről is van szó, ha a karma törvényét akarjuk tanulmányozni, hogy az ilyen szabályozott megfigyeléseket helyes módon alkalmazzuk.

Abból a célból, hogy az egyes ember karmáját megismerjük, tegyük fel, hogy huszonöt éves korában valakit súlyos sorscsapás ér, ami neki fájdalmat és szenvedést okoz. Ha megfigyeléseinket egyszerűen úgy végezzük, hogy így szólunk: „Súlyos sorscsapás érte őt, ami fájdalommal és szenvedéssel tölti el” –, ha tehát csak a puszta megfigyelésnél maradunk, sohasem jutunk el a karmikus összefüggések megismeréséhez. Ha azonban továbbmegyünk, és megnézzük ötvenéves korában annak az embernek az életét, akit huszonöt éves korában ilyen sorscsapás ért, talán ez lesz a véleményünk: „Ez az ember, akit megfigyeltünk, szorgalmas és tevékeny emberré vált, derekasan megállja helyét az életben.” Ha még tovább nézünk visszafelé az életben, azt látjuk, hogy húszéves korában még egy semmirekellő volt, semmivel sem akart foglalkozni. Huszonöt éves korában érte aztán a súlyos sorscsapás. Ha ez a csapás nem érte volna – ezt mondhatjuk most magunkban –, semmirekellő maradt volna. Tehát a súlyos sorscsapás lett az oka annak, hogy ötvenéves korában mint tevékeny és jóravaló emberrel találkozunk vele.

Egy ilyen tény arra tanít minket, hogy hibát követnénk el, ha a huszonöt éves korban történt sorscsapást csupán okozatnak tekintenénk. Mert ha ezt kérdezzük: „Mit okozott a sorscsapás?” – nem maradhatunk a puszta megfigyelésnél. Ha azonban egy ilyen csapást nem okozatként szemlélünk, és nem helyezzük a jelenségsorozat végére, amelyek megelőzték, hanem a következő események kezdetére helyezzük, és mint okot tekintjük, akkor felismerjük, hogy érzelmi ítéletünket lényegesen megváltoztathatjuk ezzel a sorscsapással szemben. Talán szomorúak leszünk, ha pusztán okozatként szemléljük, hogy ezt az embert ilyen csapás érte. Ha azonban egy későbbi dolognak az okaként tekintjük, talán örvendezhetünk felette. Mert ennek a sorscsapásnak köszönhető – mondhatjuk magunkban –, hogy az illető becsületes emberré vált. Ebből láthatjuk, hogy érzéseink lényegesen megváltozhatnak aszerint, amint az élet egy tényét oknak vagy okozatnak tekintjük. Nem közömbös tehát, hogy valamit, ami az embert az életben éri, pusztán hatásnak vagy pedig oknak tekintjük. Persze, ha abban az időpontban végezzük a megfigyelést, amikor a fájdalmas eset történt, még nem láthatjuk a közvetlen hatást. Ha azonban hasonló megfigyelésekből megalkotjuk a karmatörvényt, akkor ez így szólhat hozzánk: „Most talán fájdalmas egy esemény, mert csupán az előzmények hatásaként áll előttünk”; de úgy is tekinthető, mint valami később bekövetkezőnek a kiindulópontja. Ekkor így szólhatunk: „Sejtjük, hogy ez a kiindulópontja olyan következményeknek, amelyek a dolgot egészen más megvilágításba állítják.” Így maga a karmatörvény válhat a vigasztalás forrásává. De nem válhatna vigasztalássá, ha hozzászokunk ahhoz, hogy valamely eseményt mindig az eseménysorozat végére tegyünk, és nem a kezdetére.

Tehát az a lényeges, hogy az életet bizonyos szabályok szerint figyeljük meg, és a dolgokat megfelelő módon helyezzük egymás mellé, mint okot és okozatot. Ha valóban átfogóan végzünk ilyen megfigyeléseket, akkor az egyes emberi életben olyan eredmények tűnnek elő, amelyek bizonyos szabályszerűséggel folynak le az egyes emberi élet számára; és feltárulnak előttünk más eredmények is, amelyek szabálytalanoknak tűnnek ebben az életben. Tehát az, aki megfigyeli az emberi életet, és nem csak addig, ameddig az orra ér, csodálatos összefüggéseket találhat az emberi életben. Ma azonban sajnos az emberi élet jelenségeit csak rövid időn, alig néhány éven keresztül figyelik meg, és ami jóval több év múlva történik, azt nem szokták az emberek azzal összefüggésbe hozni, ami esetleg korábban léphetett fel okként. Ezért csak kevés olyan embert találunk, akik összefüggésbe hozzák az emberi élet kezdetét és végét, noha ez az összefüggés rendkívül tanulságos.

Tegyük fel, hogy egy gyermeket életének első hét évében úgy neveltünk, hogy nem azt tettük, ami szokásos, nem abból a hitből indultunk ki, hogy ahhoz, hogy valaki rendes ember legyen az életben, ilyennek vagy olyannak kell lennie, feltétlenül meg kell felelnie a rendes emberről alkotott nézetünknek. Mert ez esetben éppen azt verjük bele a gyermekbe, ami a saját felfogásunk szerint rendes emberré teszi. De ha abból a megismerésből indulunk ki, hogy rendes emberré sokféleképpen válhat valaki, és hogy nem kell képzetet alkotnunk arra nézve, hogy milyen módon váljék a felnövekvő gyermek rendes emberré a saját individuális adottságának megfelelően, akkor így szólhatunk: „Bármilyen fogalmaim vannak is egy rendes emberről, az az ember, aki ebből a gyermekből kell hogy váljék, azáltal kell hogy kifejlődjék, hogy a legjobb adottságait hozzuk felszínre, amelyeket esetleg előbb nekem kell megfejtenem mint rejtélyt.” S ezért azt mondhatjuk magunknak: „Nem azon múlik a dolog, hogy én milyen szabályokat tartok magamra nézve kötelezőnek; a gyermeknek magának kell szükségét éreznie, hogy ezt vagy azt tegye!” Ha a gyermeket a saját individuális hajlamai szerint akarom nevelni, meg fogom próbálni a benne adottságként rejlő szükségleteket kihozni belőle úgy, hogy szükségét érezze a tevékenységnek, és a gyermek a tetteket a saját belső indíttatásából hajtsa végre. Láthatjuk ebből, hogy két teljesen különböző módszerrel lehet a gyermekre hatni életének első hét évében.

Ha most megfigyeljük a gyermek további életét, sokáig nem fog megmutatkozni, hogy mi a legkifejezettebb hatása annak, amit ily módon vittünk bele a gyermekbe az első években. Az élet megfigyelésénél ugyanis az világlik ki, hogy ami a gyermeki lélekbe mint ok belekerült, annak voltaképpeni hatása csak igen későn, azaz az élet alkonyán nyilvánul meg. Valaki eleven szellemét megtarthatja élete végéig azért, mert gyermekkorában úgy neveltük, ahogy az imént elmondtam, hogy lelki életére, mindarra, ami benne elevenen élt, tekintettel voltunk. Ha kihoztuk belőle és kifejlesztettük benne mindazt, ami benső erők ént benne volt, akkor élete alkonyán ennek a gyümölcse gazdag lelki élet alakjában érik be. Ezzel szemben elsatnyult és elszegényedett lelkében és – mivel, ahogyan később majd látni fogjuk, az elsatnyult lélek a testre is hat – az öregkor testi törődöttségében mutatkozik meg az, amit helytelenül tettünk vele kora gyermekkorában. Itt látunk valamit, ami bizonyos módon szabályszerűen, ami minden emberre érvényesen mutatja meg ok és okozat összefüggését az emberi életben.

A középső életszakaszoknál is találhatunk ilyen összefüggéseket, a megfelelő időben majd erre is felhívjuk a figyelmet. Az, hogy miként bántunk valakivel hetedik évétől tizennégy éves koráig, annak hatása az utolsó előtti életszakaszban jelentkezik. Így látjuk, hogy ok és okozat ciklikusan, mintegy körben játszódik le. Ami okként legkorábban volt meg, az okozatként legkésőbb lép fel. De nemcsak ilyen hatások és okok vannak az emberi életben, hanem a ciklikus lefutás mellett egy egyenes vonalú folyamat is zajlik.

Láttuk példánkban, hogy a tizenharmadik év belejátszhat a huszonharmadikba, hogy ok és okozat az emberi életben úgy függ össze, hogy amit az ember magában átélt, olyan hatásokat von maga után, amelyek aztán ugyanarra az emberi lényre ütnek vissza. Így teljesedik be a karma az egyes emberi életben. De nem jutunk el az emberi élet magyarázatához, ha csak ebben az egyetlen emberi életben keresünk ok és okozat közötti összefüggéseket. Azt, hogy miként alapozható meg és fejthető ki az a gondolat, amit most érintettünk, a következő előadásokban fogjuk megvilágítani. Most csak olyasvalamire szeretnék utalni, ami már ismeretes: a szellemtudomány megmutatja, hogy ez a születés és a halál közötti emberi élet korábbi emberi életek ismétlődése.

Ha azt keressük, mi jellemző a születés és a halál közötti életre, akkor azt találjuk, hogy – legalábbis lényegében – születésünktől halálunkig azonos tudattal rendelkezünk. Ha visszaemlékeznek korábbi életszakaszaikra, így szólhatnak: „Van egy időpont – amely nem esik egybe a születésemmel, hanem valamivel későbbre esik, amikor életemlékeim kezdődnek.” Minden ember ezt fogja mondani, aki nem tartozik a beavatottak közé, és arról fog beszélni, hogy tudata csak addig nyúlik vissza. Alapjában véve a születéstől a halálig tartó időszakban az életünkre vonatkozó emlékeink kezdeténél valami rendkívül sajátságos dologgal találkozunk, és erre is vissza fogunk térni, mert jelentős dolgokra fog rávilágítani. Ha azonban ezt figyelmen kívül hagyjuk, így szólhatunk: „A születés és a halál közötti életre az jellemző, hogy egyetlen tudat húzódik végig ezen az egész időszakon.”

Ha azonban az ember köznapi életében annak okát, ami egy későbbi időpontban éri, nem is szokta egy korábbi életszakaszában keresni, mégis megtehetné, ha mindent felkutatna és figyelmesen megvizsgálna azzal a tudattal, amely mint emlékező tudat a rendelkezésére áll. Ha emlékezetével megkísérelné a korábbi és a későbbi dolgok közötti összefüggést karmikus értelemben lelke elé állítani, akkor a következő eredményre juthatna.

Így szólhatna például: „Látom, hogy bizonyos események, amelyek nálam bekövetkeztek, nem történtek volna meg, ha egy korábbi életszakaszomban ez vagy az nem történt volna meg.” Vagy talán így szólna: „Annak, amit velem szemben nevelőim elkövettek, most iszom meg a levét.” Ha a későbbi eseményekkel kapcsolatban csak annak az összefüggését látja meg, amit nem ő vétett, hanem ellene vétettek, már az is segítségére lehet. Könnyebben fog utat és módot találni arra, hogy a neki okozott károkat helyrehozza. Az okok és okozatok összefüggésének felismerése egyes életszakaszainkban, melyeket szokásos tudatunkkal át tudunk tekinteni, a legnagyobb mértékben segítségünkre lehet az életben. Ha ezeket az ismereteket megszerezzük magunknak, talán még valami mást is tehetünk. – Ha az ember nyolcvanéves lett, és akkor tekint vissza arra, amit mint okot a nyolcvanadik életévének eseményeihez legkorábbi gyermekségében kell keresnie, talán nagyon nehéz lesz megtalálnia az ellenszert, hogy kiegyenlítse azt, amit ellene vétettek; és ha akkor megértéshez jut is, rajta ez már nem fog túl sokat segíteni. Ha azonban korábban jutott belátáshoz, és úgy tekint vissza arra, amit ellene vétettek, akkor mondjuk negyvenéves korában még van ideje arra, hogy bizonyos ellenintézkedéseket tegyen.

Látjuk tehát, hogy nemcsak azt kell megismernünk, ami az életkarmának közvetlen megnyilatkozása, hanem azt a törvényszerű összefüggést is, amit a karma jelent általában. Ez előnyös lehet az életünkre nézve. Mit tesz tehát egy olyan ember, aki negyvenedik életévében valamibe fog, hogy azoknak a vétkeknek károsító hatásai ne lépjenek fel, amelyeket például a tizenkettedik életévében követtek el ellene, vagy amit saját maga követett el? Meg fogja kísérelni, hogy amit vétett, vagy amit ellene vétettek, kiegyenlítse, és mindent megtegyen, hogy elhárítsa azt a hatást, aminek be kellene következnie. Sőt, a szükségszerű következményt, amely közbelépése nélkül létrejönne, bizonyos módon egy másikkal fogja helyettesíteni. Annak ismerete, ami a tizenkettedik életévében történt, negyvenedik életévében egy bizonyos meghatározott cselekvéshez fogja vezetni. Ezt a cselekvést nem vitte volna véghez, ha nem ismerte volna fel, hogy tizenkettedik életévében ez vagy az történt. Mit ért tehát el az ember azáltal, hogy korábbi életszakaszára visszapillantott? Ő maga tudatával idézte elő, hogy egy okot egy meghatározott okozat kövessen. Akarta az okozatot, amelyet most előidézett. Ez mutatja, hogyan tud saját akaratunk a karmikus következmények vonalába belenyúlni és valamit létrehozni, ami a különben bekövetkező karmikus hatások helyére lép. Ha egy olyan összefüggést tekintünk, amelyben az ember élete folyamán egész tudatosan idéz elő valamely ok és okozat közötti kapcsolatot, akkor azt mondhatjuk: „Ennél az embernél a karma vagy a karmikus törvényszerűség belépett a tudatba, bizonyos módon ő maga hozta létre a karmikus hatást.”

De tegyük csak fel, hogy hasonló fejtegetések alapjául azt vesszük, amit egy ember ismételt földi életeiről tudunk. Az a tudat, amelyről éppen beszéltünk, amely az említett kivételtől eltekintve születés és halál közötti életünkre terjed ki, azáltal keletkezik, hogy az ember az agyát mint eszközt képes használni. Ha az ember átlép a halál kapuján, másfajta tudat lép fel, amely független az agytól, és lényegesen más feltételekhez van kötve. És tudjuk, hogy ez a tudat – amely a következő születésig tart – visszapillant mindenre, amit az ember a születés és a halál közötti életben véghezvitt. A születés és a halál közötti létben az embernek előbb akarnia kell, hogy visszapillantson valamilyen bűnre, amit ellene elkövettek, ha ennek a véteknek a hatását valóban karmikusan ki akarja egyenlíteni. A halál után az ember visszapillant mindarra, amit életében vétett vagy egyáltalában cselekedett. Egyszersmind azt is látja, miként hatottak ezek a tettek a lelkére, és mivé alakították. Látja az ember, hogy azáltal, hogy egy bizonyos tettet elkövetett, értékében csökkent-e vagy emelkedett. Ha például egy másik embernek valamilyen fájdalmat okoztunk, akkor ezáltal veszítettünk emberi értékünkből; értékünk lecsökkent, tökéletlenebbé váltunk, ha valakinek fájdalmat okoztunk. Ha azonban a halál után így visszapillantunk, számos olyan esetre tekintünk vissza, amelyről azt mondjuk: ezáltal tökéletlenebbekké lettünk. Ez azonban a halál utáni tudatban felkelti az erőt és akaratot arra, hogy mindent megtegyen az ember, ha ismét alkalma lesz rá, elvesztett értéke visszaszerzésére, vagyis azt az akaratot, hogy minden okozott szenvedést kiegyenlítsen. Az ember tehát a halál és az új születés között azt a célt tűzi ki maga elé, hogy ami rosszat tett, azt kiegyenlítse, hogy ismét elérhesse a tökéletességnek azt a fokát, amelyen emberként állnia kell, de amit ez a bizonyos tett megakadályozott.

Most az ember ismét a földi életbe lép. Tudata ismét más lesz, nem emlékszik már a halál és az újabb születés közötti időre – és arra sem, hogy föltett célja valaminek a kiegyenlítése. De ez a szándék benne lakik. És ha nem is tudja, hogy ezt vagy azt kell tennie, hogy valamit kiegyenlítsen, a benne rejlő erő mégis valamely cselekedet felé hajtja, amely létrehozza a kiegyenlítést. S most fogalmat alkothatunk arról, mi megy végbe, ha egy embert például a huszadik életévében valami nagyon fájdalmas dolog ér. Azzal a tudatával, amellyel a születés és a halál között rendelkezik, a fájdalom letöri. Ha azonban visszaemlékezne arra, amit a halál és az újraszületés közötti életében szándékok gyanánt magába felvett, akkor azt az erőt is érezné, amely arra a helyre hajtotta, ahol ezt a fájdalmat elszenvedhette. Mert érezte, hogy a tökéletességnek azt a fokát, amelyet eljátszott, és amelyet ismét meg kell szereznie, csak azáltal tudja elérni, ha ezt a fájdalmat átéli. Ha tehát a mindennapi tudat azt is mondja: „Itt van a fájdalom, s te szenvedsz tőle” – és a fájdalmat csak hatásában nézi; annak a tudatnak azonban, amely a halál és az újraszületés közötti időt is áttekinti, esetleg éppen a fájdalomnak vagy valamely szerencsétlenségnek a felkeresése van szándékában.

Ez ténylegesen megmutatkozik, ha az emberi életet magasabb szempontból nézzük. Ekkor láthatjuk, hogy az emberi életben olyan sorsfordulatok következnek be, amelyek nem az egyedi élet okaiból következő okozatoknak tekintendők, hanem egy másik tudatból eredő okokból; egy olyan tudatból ugyanis, amely a születésünk előtti időhöz tartozik, és amely olyan korábbi időkbe vezet, amelyek megelőzik a születésünket. Ha ezt a gondolatot pontosan megértjük, így szólunk: Jelenleg olyan tudattal rendelkezünk, amely a születés és a halál közötti időre terjed ki, és amelyet az „egyedi személyiség” tudatának nevezünk; egyedi személyiségnek pedig azt jelöljük, akik születésünk és halálunk között vagyunk. Úgyhogy látjuk, hogy a születésen és a halálon túl is terjedhet a tudat, amiről a mindennapi tudat semmit sem tud, ami azonban éppúgy hathat, mint ez a mindennapi tudat. Ezért először azt vázoltuk, hogy valaki saját maga irányíthatja karmáját, és például negyvenéves korában valamit kiegyenlíthet, hogy a tizenkettedik életévének tettei ne sújtsák. Akkor a karmáját felveszi személyiségtudatába. Ezzel szemben, ha valaki oda kénytelen menni, ahol egy fájdalmat kell elszenvednie, hogy valamit kiegyenlítsen, hogy ezáltal jobb emberré váljék, akkor ez is az emberből származik; csakhogy nem a személyiségtudatból, hanem egy átfogóbb tudatból, amely magába foglalja a halál és az újraszületés közötti időszakot is. Azt a lényt az emberben, akit ez a tudat átfog, nevezzük az ember „individualitásának”, azt a tudatot pedig, amelyet tehát folytonosan megszakít a személyiségtudat, „individuális tudatnak”, ellentétben az egyes személyiség tudatával. Így látjuk a karma hatását az ember individualitására.

Az emberi életet ennek ellenére azonban mégsem értenénk meg, ha csak úgy követnénk az események sorát, mint ahogy eddig tettük, amikor csak azt vettük szemügyre, ami az emberben ok és okozatként található meg az ember érdekében. Elég, ha egy egészen egyszerű esetet veszünk, amelyet azonban úgy állítunk lelkünk elé, hogy szemléletesen hasson, s akkor azonnal látni fogjuk, hogy az emberi életet nem értjük meg, ha csak azt vesszük tekintetbe, amit az imént mondtunk.

Vegyünk egy feltalálót vagy felfedezőt, például Kolumbuszt, vagy a gőzgép feltalálóját [2] vagy másvalakit. A felfedezés egy meghatározott cselekedet, egy meghatározott tett. Ha ezt a tettet szemügyre vesszük úgy, ahogyan azt az illető véghez vitte, azután keressük az okot, miért tette azt, akkor mindig olyan okokat találunk, amelyek az imént megadott irányban állnak. Az például, hogy Kolumbusz miért hajózott Amerikába, miért éppen egy bizonyos időpontban született meg benne ez a szándék, ahhoz az okokat meg fogjuk találni az ő individuális és személyes karmájában. De most azt kérdezhetjük: Ezeket az okokat csak a személyes és individuális karmában kell keresnünk? És a tett mint okozat csak a Kolumbuszban működő individualitásban keresendő? – Az, hogy Kolumbusz felfedezte Amerikát, bizonyos hatással volt rá. Feljebb emelkedett, tökéletesebbé lett általa. Ez megmutatkozik majd individualitásának a következő életben való továbbfejlődésében. De milyen hatása volt ennek a tettnek rajta kívül még másokra is? Nem kell-e olyan oknak is tekintenünk, amely számtalan emberi életbe nyúlt bele?

[2] Az első iparilag használt gőzgépeket a vaskereskedő Newcomen (1663–1729) társával, Cowley-vel alkotta meg. James Watt (1736–1819) a konstrukción végzett javításokkal lehetővé tette a gőzgép felhasználását a legtágabb körben, úgy, hogy az a XIX. század iparosodásának egyik alapja lett.

Ez azonban még meglehetősen elvont felfogása egy olyan dolognak, amit sokkal mélyebben foghatunk fel, ha az emberi életet nagy időtávlatokon keresztül szemléljük. Tegyük fel, hogy az emberi életet úgy tekintjük, ahogy az az egyiptomi-káld korszakban játszódott le, amely megelőzte a görög-latin korszakot. Ha ezt a korszakot abból a szempontból vizsgáljuk, amit az embereknek adott, és amit az emberek abban az időben tapasztaltak, akkor valami egészen sajátságos dologra bukkanunk. Ha ezt a korszakot a saját korszakunkkal hasonlítjuk össze, akkor felismerjük, hogy az, ami a saját korszakunkban történik, összefügg azzal, ami az egyiptomi-káld kultúrperiódusban ment végbe. A görög-latin korszak a kettő között áll. Jelen korunkban bizonyos dolgok nem történnének meg, ha bizonyos dolgok nem történtek volna meg az egyiptomi-káld kultúrában. Ha a jelenkori természettudomány valamilyen eredményt mutat fel, az mindenesetre azokból az erőkből is származik, amelyek az emberi lélekből fejlődtek és bontakoztak ki. De az emberi lelkek, akik a mi korunkban működtek, megtestesültek az egyiptomi-káld korszakban is, és ott magukba fogadtak bizonyos élményeket, amelyek nélkül nem tudnák végrehajtani azt, amit ma végrehajtanak. Ha az óegyiptomi papok tanítványai az ég összefüggéseire vonatkozó asztrológiát nem vették volna fel magukba, akkor nem tudtak volna később a világtitkokba a maguk módján behatolni, és korunk bizonyos lelkeiben nem lettek volna meg azok az erők, amelyek az emberiséget most, a mi korunkban elvezették az égi terekre. Hogyan jutott például Kepler [3] a felfedezéseihez? Úgy, hogy olyan lélek élt benne, aki az egyiptomi-káld korban felvette magába az azok hoz a felfedezésekhez szükséges erőket, amelyeket azután az ötödik kultúrkorszakban véghez is vitt.

[3] Johannes Kepler (1571–1630): matematikus, fizikus, csillagász. A kopernikuszi bolygórendszer és tanítója, Tycho de Brahe tanai alapján állította fel három bolygótörvényét, melyekkel a bolygók pályájának dinamikáját igyekezett értelmezni, és az erőközpontot a Napba helyezte. V. ö. Keplerről: Az ember és az emberiség szellemi vezetése (GA 15); a három bolygótörvényhez: A különböző természettudományos területek viszonya az asztronómiához (GA 323).

Bizonyos belső megelégedéssel tölt el bennünket, ha az egyes szellemekben mintegy emlékezések lépnek fel arról, hogy mostani cselekedeteik csíráját a múltban fogadták magukba. Egy olyan szellem, aki igen fontosat alkotott az égi törvények kikutatásával kapcsolatban, Kepler, így szól önmagáról:

„Igen, én vagyok az, aki elraboltam az egyiptomiak aranyedényeit, hogy belőlük Istenemnek szentélyt emeljek, távol Egyiptom határaitól. Ha megbocsáttok, örülni fogok, ha haragszotok, elviselem. Most elvetem a kockát, és megírom ezt a könyvet a mai vagy az eljövendő olvasó részére – nem mindegy? És ha száz évig kell is olvasójára várnia: Isten maga hat évezredig várt arra, aki művét megértően szemléli.” [4]

[4] Kepler Harmonices mundi című könyvének előszavából. Kepler 5. könyve: Az égi mozgások tökéletes harmóniája és az ebből eredő excentricitások létrejötte, pályaátmérők és forgásidők.

Keplernek hézagosan felmerülő emlékezése ez arra, amit egykor csíraként vett fel ahhoz, amit személyes életében mint Kepler véghez vihetett. Hasonló példák százait említhetnénk meg. – De itt nem csupán azt a tényt látjuk, hogy Keplerben felmerül valami, ami egy korábbi földi élet élményeinek következménye. Valami mást is látunk felmerülni, ami úgy tűnik, hogy az egész emberiség számára törvényszerű következménye annak, ami egy korábbi korszakban is jelentőséggel bírt az egész emberiség számára. Látjuk, hogy az ember oda lesz állítva egy helyre, hogy az egész emberiség részére alkosson valamit. Látjuk, hogy nemcsak az individuális emberi életben, hanem az egész emberiségben összefüggések állnak fenn az okok és okozatok között, amelyek nagy időtávlatokra terjednek ki. És ebből azt állapíthatjuk meg, hogy az individuális karmatörvény kereszteződik azokkal a törvényekkel, amelyeket az emberiség karmikus törvényeinek nevezhetünk. Mindenesetre ez a kereszteződés néha alig látható át.

Gondoljuk meg, mi lett volna a csillagászatunkból, ha hajdan a távcsövet nem találták volna fel, amit egy meghatározott időpontban feltaláltak. Ha visszanézünk az asztronómia történetére, látjuk, hogy végtelenül sok múlt a távcső feltalálásán.

Márpedig ismeretes, hogy a távcsövet azáltal találták fel [5], hogy egy optikus műhelyében egyszer gyermekek játszottak az optikai lencsékkel, miközben úgymond egy „véletlen” folytán a lencséket úgy állították össze, hogy ezután valaki rájött: ebből valami messzelátó-félét lehetne csinálni. – Gondolják csak meg, milyen mélységekben kell keresniük, hogy eljussanak a gyermekek individuális karmájához és az emberiség karmájához, azzal kapcsolatban, hogy egy bizonyos időpontban a távcsövet feltalálták! Kíséreljék meg ezt mind átgondolni, és akkor belátják, milyen figyelemreméltó módon kereszteződik és fonódik egybe az egyes individualitások és az egész emberiség karmája. Ezért ezt mondhatják: „Az egész emberiségfejlődés másként alakult volna, ha ez vagy az egy bizonyos időpontban nem történt volna meg.”

[5] 1608-ban Hollandiában Hans Lippershey volt az első, aki távcsövet készített, de néhány héttel később hasonló felfedezést tettek, szintén Hollandiában.

Szokás szerint értelmetlen azt kérdezni, hogy mi lett volna a Római Birodalomból, ha a görögök a perzsa háborúban egy bizonyos időpontban nem verték volna vissza a perzsák támadását? De van értelme annak a kérdésnek: „Mi idézte elő azt, hogy a perzsa háború éppen ilyen módon folyt le?” Aki utánajár a kérdésnek, és feleletet keres rá, látni fogja, hogy Keleten bizonyos vívmányok csak azáltal jöttek létre, hogy voltak egyes despota uralkodók, akik csak saját személyük részére akartak valamit, és ebből a célból szövetkeztek az áldozópapokkal. Az összes akkori állami berendezkedés szükséges volt ahhoz, hogy Keleten létrejöhessen valami, de ezek a berendezkedések magukkal hozták azt is, hogy mindazok a károk bekövetkezzenek, amelyek azután később be is következtek. Ezzel függ össze, hogy egy más alkatú nép – a görög – a megfelelő pillanatban vissza tudta verni a keleti támadást. Ha ezt meggondoljuk, azt kérdezhetjük: „Hogyan is áll a dolog azoknak a személyiségeknek a karmájával, akik Görögországban úgy hatottak, hogy a perzsa támadást visszaverjék?”

Itt számos személyes vonatkozást találunk az illető emberek karmájában. De azt is látjuk, hogy a személyiség karmája össze van kapcsolva a nép és az emberiség karmájával, és így jogosan mondhatjuk: „Az egész emberiség karmája éppen ezeket a meghatározott személyeket állította ebben az időben erre a helyre.” – Látjuk itt, miként játszik bele az emberiség karmája az egyes emberek karmájába. S most tovább kell kérdeznünk, hogy miként játszanak össze ezek a dolgok? De még tovább mehetünk, és egy másik összefüggést is találhatunk.

A szellemtudomány segítségével a Föld-fejlődésnek egy olyan korszakára tekinthetünk vissza, amikor Földünkön még nem volt ásványvilág. Föld-fejlődésünket megelőzte a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-fejlődés, amikor még a mai értelemben vett ásványvilág nem létezett. Először csak a Földön keletkeztek a mai ásványok jelenlegi formájukban. Azáltal azonban, hogy az ásványvilág kiválasztódott a Föld-fejlődés folyamán, egy külön világgá lett minden elkövetkezendő időkre. Annak előtte az emberek, állatok és növények úgy fejlődtek, hogy nem létezett számukra talajként szolgáló ásványvilág. A többi világnak előrehaladása érdekében az ásványvilágot ki kellett választania magából. De miután azt kiválasztották, csak úgy fejlődhetnek, ahogyan egy olyan bolygón fejlődnek, amelynek szilárd ásványi alapja van. Többé sohasem létesülhet semmi egyéb, csak aminél előfeltételként ott van, hogy az ásványvilág kialakulása megtörtént. Az ásványvilág itt van, és a többi világ későbbi sorsa most már függ az ásványvilág keletkezésétől, amely Földünk életében valaha az ősrégi múltban alakult ki.

Így az ásványvilág keletkezésének tényével valami olyan történt, amivel minden további Föld-fejlődésnek számolnia kell. Valamennyi más lény sorsára kihatással van az ásványvilág keletkezése. Itt ismét egy későbbi korban látjuk a karmikus beteljesedését annak, ami korábban történt. A Földön teljesedik be az, ami a Földön készült elő. Összefüggés van aközött, ami korábban, és aközött, ami később történt, ámde egy olyan összefüggés, ami hatásában visszaüt az okozó lényre. Emberek, állatok és növények kiválasztották magukból az ásványvilágot, és az ásványvilág visszaüt rájuk. Láthatjuk tehát, hogy lehet beszélni a Föld karmájáról is.

Végül kiemelhetünk valamit, amihez az alapok „A szellemtudomány körvonalai” című könyvem általános fejtegetéseiben találhatók meg.

Tudjuk, hogy bizonyos lények visszamaradtak a régi Holdfejlődés fokán, és hogy ezek a lények azért maradtak vissza, hogy a Föld emberébe egészen meghatározott tulajdonságokat oltsanak bele. De nemcsak lények maradtak vissza a Föld régi Hold-korszakából, hanem szubsztanciák is. A Hold-fokon azok a lények maradtak vissza, akik mint luciferi lények hatnak bele földi létünkbe. A visszamaradás e ténye és földi létünkbe való belenyúlása által a földi létben olyan hatások mennek végbe, amelyek okai már a Hold-létben jöttek létre. De szubsztanciálisan is végbemegy valami hasonló. – Ha ma Naprendszerünkre tekintünk, azt találjuk, hogy olyan égitestekből tevődik össze, amelyek szabályosan visszatérő és bizonyos belső állandóságot mutató mozgásokat végeznek. Vannak azonban olyan égitestek is, amelyek szintén bizonyos ritmus szerint mozognak ugyan, de amelyek úgyszólván áttörik a Naprendszer általános törvényeit: nevezetesen az üstökösök. Az üstökös szubsztanciája nem a mi szabályos Naprendszerünk törvényeinek van alávetve, hanem a régi Hold-lét törvényeinek. Ténylegesen az üstökösökben a régi Hold-lét törvényszerűsége maradt meg. Gyakran említettem, hogy a szellemtudomány ezt a törvényszerűséget már kimutatta, mielőtt a természettudomány részéről megerősítést nyert volna. 1906-ban Párizsban felhívtam a figyelmet [6] arra a tényre, hogy a régi Hold-lét idején a szén és nitrogén bizonyos vegyületei hasonló szerepet játszottak, mint ma a Földön az oxigén és szén vegyületei, vagyis a szénsav, széndioxid stb. Ez utóbbi vegyületekben van valami halált hozó. Hasonló szerepet játszottak a régi Hold-létben a ciánvegyületek és a kénsavjellegű vegyületek. Erre a tényre a szellemtudomány már 1906-ban rámutatott. Más előadásokban is utaltam arra, hogy az üstökösök a régi Holdlét törvényszerűségeit viszik bele a mi Naprendszerünkbe, tehát nemcsak a luciferi lények maradtak vissza, hanem a régi Holdszubsztancia törvényszerűsége is, amely szabálytalan módon hat bele Naprendszerünkbe. És mindig szó volt arról is, hogy az üstökösöknek ma is kell atmoszférájukban tartalmazniuk valami olyasmit, mint a ciánvegyületek. Csak jóval azután, hogy mindezt közölte a szellemtudomány, azaz ebben az évben találták meg az üstökösökben a színképelemzés révén a kénsavspektrumot. [7]

[6] Lásd az 1906. június 11-én tartott előadást, ami a Kozmogónia című kötetben található (GA 94).

[7] A ciánvegyületek szerepéről és előfordulásukról, különösen az üstökösök atmoszférájában lásd az 1923. október 10-én és főként 24-én tartott előadásokat az “Ember és világ. A szellem működése a természetben. A méhek lényéről” című előadássorozatban, az ú.n. Munkás-előadások 5. kötetében (GA 351).

Ez is egyik válaszunk az ilyen kijelentésekre: „Mutassátok meg egyszer, hogy lehet-e valóban rájönni valamire a szellemtudomány által?” Van számos ilyen dolog, csak meg kellene őket figyelni. Tehát így hat bele valami a jelenlegi Föld-létbe régi Hold-létünkből.

Tegyük fel most a kérdést: „Szabad-e azt állítani, hogy a külső, érzékelhető jelenségek alapját valami szellemi képezi?”

Aki a szellemtudomány híve, tisztában van azzal, hogy minden érzékelhető valóság mögött egy szellemi valóság is rejlik. Ha a régi Hold-létből valami szubsztanciálisan belehat Föld-létünkbe, ha egy üstökös Föld-létünket besugározza, akkor emögött is hat valami szellemiség. És még azt is meg tudnánk adni, hogy milyen szellemiség nyilatkozik meg például a Halley-üstökös által. A Halley-üstökös – valahányszor Föld-létünk szférájába lép – külső kifejezése egy újabb impulzusnak a materializmus irányában. A mai világ számára ez babonaságnak tűnhet. Pedig az embereknek csak arra kellene gondolniuk, hogy a csillagok konstellációjából maguk is szellemi hatásokat vezetnek le. Vagy ki ne állítaná, hogy az eszkimó azért más felépítésű emberi lény, mint például a hindu, mert a sarkvidékre más szög alatt esnek a napsugarak? Mindenütt vannak olyan természettudósok is, akik az emberiségben működő szellemi hatásokat a csillagok konstellációjára vezetik vissza. A materializmus szellemi impulzusa tehát párhuzamosan halad a Halley-üstökös [8] megjelenésével. Ez az impulzus bizonyítható: a Halley-üstökös 1835-ben való megjelenését az a materialista áramlat követte, amelyet a múlt század második felének materializmusaként lehet megjelölni; az üstökös korábbi felbukkanását a francia enciklopédisták materialista felvilágosodása követte [8]. Ez az összefüggés.

[8] Így nevezték el pályája első kiszámítójáról, Edmund Halley angol csillagászról (1656–1742). Számításai során feltűnt számára, hogy az 1682-es nagy üstökös pályája hasonló az 1607-es és 1531-es pályájához. Ebből arra következtetett, hogy egy és ugyanazon üstökösről lehet szó. Halley megjósolta az üstökös visszatérését 1759-ben, a számított 75/76 éves ciklus alapján.

[9] A nagy francia Enciklopédiát 1751 és 1780 között adták ki harmincöt kötetben, melyben a francia felvilágosodás eredményeit gyűjtötték össze. Ezen időszak alatt, 1758 karácsonyán látták meg először szabad szemmel az üstököst. Amire ebben az előadásban Steiner utal, az jól látható a Halley-üstökös utolsó két megjelenése kapcsán is. Az 1910-es megjelenése körüli években alapvető atomfizikai felfedezéseket tettek a kutatók. Az atomfizika eredményei már régóta jelen vannak mindennapi életünkben; de ezekhez két nem felejthető esemény is kapcsolódik: Hirosima és Csernobil. A Halley-üstökös legutóbbi, 1986-os megjelenése is messze ható következményekkel járt. (A csernobili atomerőmű egyik blokkja is ebben az évben robbant föl.) Az 1980-as években két fontos technikai/technológiai fejlesztés is zajlott, amelyek beláthatatlan változásokat indítottak el: egyrészt a mobiltelefon, másrészt az internet jelent meg az életünkben. Az, hogy ezek a találmányok, fejlesztések létrejöhettek, illetve hogy ennyire el tudtak terjedni, abban minden bizonnyal szerepet játszhatott a Halley-üstökös által inspirált szellemi impulzus is. (A szerk.)

Így nevezték el pályája első kiszámítójáról, Edmund Halley angol csillagászról (1656–1742). Számításai során feltűnt számára, hogy az 1682-es nagy üstökös pályája hasonló az 1607-es és 1531es pályájához. Ebből arra következtetett, hogy egy és ugyanazon üstökösről lehet szó. Halley megjósolta az üstökös visszatérését 1759-ben, a számított 75/76 éves ciklus alapján.

Ahhoz, hogy bizonyos dolgok a Föld-létben megjelenjenek, az okokat korábban, a Föld-léten kívül kellett lefektetni. És itt már a világkarmával is van dolgunk. Miért választott ki magából a régi Hold valamiféle szellemiséget és szubsztancialitást? Azért, hogy bizonyos hatások ismét visszasugározhassanak azokra a lényekre, akik azokat kiválasztották. A luciferi lények ki lettek választva, nekik ugyanis más fejlődési utat kellett járniuk, hogy a Földön élő lények számára létrejöhessen a szabad akarat és a rosszra való lehetőség. Ez olyan valami, ami karmikus hatásaiban túlmegy Földünk létén: kitekintés a világkarmára.

Ma tehát alkalmunk volt a karma fogalmáról beszélni, az egyes személyiségre, az individualitásra, az egész emberiségre vonatkozó jelentőségéről, a Földön és a Földön túl való hatásaiban – és találtunk még valamit, amit világkarmának nevezhetünk. Így találjuk meg a karmatörvényt, amit az ok és okozat összefüggésének nevezhetünk, de oly módon, hogy az okozat az okra újból visszaüt, és a visszaütésnél a lény ugyanaz maradt. Ezt a karmikus törvényszerűséget a világon mindenütt megtaláljuk, amennyiben a világot mint valami szellemit tekintjük. Sejtjük, hogy a karma a legkülönbözőbb területeken a legkülönbözőbb módon fog megnyilatkozni; és sejtjük azt is, hogy a különböző karmikus áramlatok keresztezni fogják egymást – személyes karma, emberiségkarma, Föld-karma, világkarma –, és hogy éppen ezáltal kapjuk meg azokat a felvilágosításokat, amelyekre szükségünk van ahhoz, hogy az életet megértsük. Az élet egy-egy eseményét csak úgy érthetjük meg, ha felismerjük, hogyan működnek együtt benne a legkülönbözőbb karmikus áramlatok.

2. Karma és állatvilág

1910. Május 17.

Mielőtt a tulajdonképpeni emberi karma kérdéseire rátérnénk, néhány bevezető fejtegetésre van szükség. Ehhez tartoznak a tegnap elmondottak: a karmafogalom bizonyos leírása, és ide tartozik az is, amiről ma lesz szó a karma és az állatvilág összefüggésében. Amit a karmikus törvényszerűség valósága külső bizonyítékainak nevezhetünk, azt az előadásciklus során azokon a helyeken találják majd meg, ahol éppen alkalom nyílik rá, hogy rámutassunk ezekre a külső bizonyítékokra. Ezek lehetőséget nyújtanak majd arra is, hogy a karmagondolatot megokolhassuk olyan kívülállók előtt, akik kételkednek az egész karmagondolatban, és erről vagy arról kérdést intéznek önökhöz. Mindehhez azonban bizonyos előzetes szemlélődésre van szükség.

Mi is volna kézenfekvőbb, mint az a kérdés: Miképpen viszonylik az állat élete, az állat sorsa az emberi karma vonulatához, amiben – amint majd kiviláglik – benne foglaltatnak az ember legfontosabb és legmélyrehatóbb sorskérdései?

Az ember viszonya a Földön az állatvilághoz az idők folyamán és a különböző népek szerint is eltérő. S bizonnyal nem érdektelen azt látni, milyen részvétteljes, szeretetteljes bánásmódban részesítik az állatokat azok a népek, amelyek megőrizték az emberiség ősrégi szent bölcsességének legjobb részeit. A buddhizmus világán belül például, mely a régi világszemléletek fontos részeit úgy őrizte meg, ahogy azt az ősi idők embere átélte, az állatok iránt mélyen részvétteljes bánásmódot találunk, az állatok olyan kezelését és az állatok iránti olyan érzéseket, amelyeket Európában még számtalan ember nem tud megérteni. De más népeknél is – itt most csak arra utalok, hogyan bánik az arab a lovával –, különösen, ha ezek a népek megőriztek valamit a régi nézetekből, melyek mint régi örökség itt-ott fellépnek, azt találjuk, hogy az állatokat barátjuknak tekintik, és emberi bánásmódban részesítik. Ezzel szemben elmondhatjuk, hogy ott, ahol a jövendő egyfajta világnézete van kialakulóban, a nyugati országokban, kevés teret nyert az állatvilág iránti részvét. Jellemző, hogy a középkor folyamán és azután is, egészen a mi időnkig, éppen azokban az országokban, ahol a keresztény világszemlélet terjedt el, felbukkanhatott az a nézet, hogy az állatokat egyáltalán nem kell olyan lényeknek tekinteni, amelyeknek van lelki életük, hanem valamiféle automaták. És talán nem volt jogosulatlan felhívni arra a figyelmet – ha nem is történt mindig kellő megértéssel –, hogy a nyugati filozófia sokféleképpen képviselt nézetei, melyek szerint az állatok automaták, és tulajdonképpen nincs lelki életük, leszivárogtak azokba a néprétegekbe, amelyek sem a részvétet nem ismerik, sem a határt az állatokkal való kegyetlen bánásmódban. Sőt, odáig jutott a dolog, hogy az újkor egy nagy filozófusának, Descartes-nak [10] az állatvilággal kapcsolatos gondolatait képesek voltak alaposan félreérteni.

[10] René Descartes (1596–1650): francia filozófus, matematikus és természetkutató.

Azzal természetesen tisztában kell lennünk, hogy a nyugati kultúrfejlődés igazán nagy szellemei sohasem vallották azt a nézetet, hogy az állatok csak automaták. Ezt a nézetet Descartes sem vallotta, habár sok filozófiával foglalkozó könyvben olvasható, hogy Descartes ilyen szemléletet képviselt. Ez azonban nem igaz, hanem aki Descartes-ot ismeri, az tudja, hogy ő ugyan nem tulajdonít az állatoknak olyan lelkiséget, amely odáig fejlődhet, hogy az éntudat folyományaképpen Isten létének bizonyítékáig eljusson, mindamellett elismeri, hogy az állatokat áthatják, átlelkesítik az úgynevezett életszellemek, amelyek bár semmi esetre sem képviselnek olyan egységes individualitást, mint az ember énje, de az állati organizációban mégis lélekként hatnak. És éppen az jellemző, hogy Descartes-ot ebben a vonatkozásban alaposan félreérthették. Mert ez azt mutatja, hogy a nyugati fejlődés elmúlt évszázadaiban megvolt az az irányzat, hogy az állatnak csak gépszerűséget tulajdonítsanak, és ezt az irányzatot még oda is belevitték, beleolvasták olyan művekbe, amelyekbe, ha lelkiismeretesen látnak munkához, mindezt nem olvashatták volna bele – nevezetesen éppen Descartes-nál.

A nyugati kultúra fejlődésének az a sajátossága, hogy a materializmus elemeiből kellett felépülnie. Sőt, még azt is mondhatjuk, hogy a kereszténység, az emberiség fejlődésének ez a jelentőségteljes impulzusa, először a nyugati materialista gondolkodásmódba ültetődött bele. Az újabb kor materializmusa csak folyománya annak, hogy még a legspirituálisabb vallás, a kereszténység is Nyugaton először materialista felfogásra találhatott. Ez már – ha szabad ezt mondanunk – a nyugati népek emberiségsorsa, hogy materialista alapokról kell felküzdeniük magukat, hogy éppen a materialista nézetek és irányzatok legyőzéséből kell kibontakoztatniuk a legmagasabb rendű spiritualizmushoz szükséges hatalmas erőket. Azzal, hogy ez vált a nyugati népek sorsává, karmájává, keletkezett náluk az a vonás is, hogy az állatokat csak automatáknak tekintsék. Aki nem tudja kellőképpen áttekinteni a szellemi élet működését, aki csak ahhoz tudja tartani magát, ami az érzékelhető világban vesz körül bennünket, ennek az érzékelhető külvilágnak a benyomásaiból könnyen juthat az állatvilággal kapcsolatban olyan felfogáshoz, amely az állatokat meglehetősen alacsonyra értékeli. Ezzel szemben azok a világszemléletek, amelyek még megtartották az emberiség ősbölcsességének régi, spirituális világszemléletét, megőriztek magukban bizonyosfajta ismeretet afelől, ami az állatvilágban is szellemi; és összes félreértésük ellenére, mindannak ellenére, ami világszemléletükbe belecsúszott és annak tisztaságát megrontotta, mégsem tudták elfelejteni, hogy szellemi tevékenység és szellemi törvények munkálkodnak az állatok életében és megformálásában.

Hogyha tehát egyik oldalon azt látjuk, hogy éppen a szellemi világnézet hiánya okozza az állati lelkiség meg nem értését, a másik oldalon se essünk abba a tévedésbe, ami megint csak egy tisztán materialista világnézet folyománya lenne, hogy minden további nélkül az állatvilágra is alkalmazzuk a karmagondolatot, amely segítségünkre lesz az emberi sors és emberi karma megértésében. Ezt nem szabad tennünk. Már tegnap utaltam arra, hogy szükség van a karma fogalmának egészen pontos megértésére. Tévedésbe esnénk, ha azt, amit szükségesnek tartottunk, az okozatnak az őt előidéző lényre való visszaütését az állatvilágban is keresnénk. Mert a karmikus törvényszerűséget átfogó módon csak akkor ismerhetjük meg, ha a születés és a halál közötti egyes emberi életeken túlmenve, az újratestesülések sorrendjében követjük az embert, és azt találjuk, hogy annak az oknak a visszahatása, amelyet az egyik életben teremtettünk meg, csak egy későbbi életben következhet be. A karmikus törvényszerűség életről életre húzódik, és az okok hatásainak nem kell, sőt ha a karmát egészében tekintjük, egész biztosan nem is fognak a születés és a halál között ugyanabban az életben bekövetkezni.

Azt már a szellemtudományos vizsgálódásokból is tudjuk, hogy az állatnál nem beszélhetünk olyan újratestesülésről, mint ami az embernél történik. Ahhoz az emberi individualitáshoz, amely megmarad, amikor az ember a halál kapuján átlép, amely egy külön életet él át a szellemi világban a haláltól az újraszületésig terjedő időben, hogy azután egy újabb születés által ismét a földi létbe lépjen, ahhoz az emberi individualitáshoz hasonlót vagy éppen vele azonosat egyáltalán nem találunk az állatvilágban. Nem beszélhetünk ugyanabban az értelemben az állatok haláláról, ahogyan az ember halálát fölfogjuk. Mert mindaz, amit az emberi individualitás sorsaként jellemzünk, miután az ember átlépte a halál kapuját, az állatvilágban nem történik azonos módon; és ha azt hinnénk, hogy az állati individuumban egy már régebben a Földön élt állat lényét kereshetjük – mint ezt az ember esetében tennünk kell –, akkor teljes tévedésbe esnénk. Ma, amikor az ember hajlamos arra, hogy mindazt, amit a világ elébe tár, csak a külső oldaláról szemlélje, és nem néz a mélyére, ki sem derülhetnek a tulajdonképpeni nagy ellentétek, a legfontosabb különbségek ember és állat között. Külsőleg – tisztán materiálisan nézve a dolgot – a halál jelensége ember és állat esetében azonosnak látszik. Könnyen hihető, ha az állat életét szemléljük, hogy ennek egyes jelenségeit össze lehet hasonlítani az ember személyes életének egyes jelenségeivel a születés és a halál között. A dolog azonban egészen másképp áll. Ezért kell néhány példával rámutatnunk az ember és állat közötti lényeges különbségekre.

Ezt az állat és ember közötti különbséget csak az tudja egészen tisztán látni, aki elfogulatlanul nemcsak külső érzéki szemléletére bízza magát, hanem a kombináló gondolkodás számára adódó tényekre is felfigyel. Itt egy olyan jelenséggel találkozunk, amelyet a természetkutatók is kiemelnek, amivel azonban a jelenkor természetkutatói nem tudnak dűlőre jutni; azzal a jelenséggel ugyanis, hogy az embernek tulajdonképpen a legegyszerűbb dolgot is meg kell először tanulnia. Történelme folyamán meg kellett tanulnia a legegyszerűbb eszközök használatát is, és gyermekeinknek ma is meg kell tanulniuk a legegyszerűbb dolgokat is, és bizonyos időt kell arra fordítaniuk, hogy ezeket elsajátítsák. Fáradságba kerül az embernek valamit megtanítani: egyszerű fogásokat, eszközök, szerszámok készítését stb. Ezzel szemben, ha az állatokat tekintjük, azt kell mondanunk: mennyivel könnyebb nekik ebben a tekintetben! – Gondoljunk arra, hogyan építi fel a hód a maga bonyolult, művészi várát. Nem kell ezt megtanulnia, mert magával hozza ezt a tudást, mint egy beleoltott törvényszerűséget, mint ahogy mi emberek magunkkal hozzuk annak a lehetőségét, annak a „művészetét”, hogy hetedik életévünk körül fogat váltsunk. Ezt nem is kell senkinek sem megtanulnia. Így az állatok olyan képességeket hoznak magukkal, amilyen a hódé, hogy megalkossa építményét. És ha körültekintünk az állatvilágban, azt találjuk, hogy az állatok egészen meghatározott művészi készségeket hoznak magukkal, s ezekkel olyan dolgokat tudnak létrehozni, amelyekhez távolról sem ér fel az emberi ügyesség, bármily pompásan sokra vittük is.

Most felvetődhet a kérdés: Tulajdonképpen honnan van az, hogy az ember, mikor megszületik, tehetetlenebb, mint például egy kiscsirke vagy egy hód, hogy azt, amit ezek a lények már magukkal hoznak, előbb sok fáradsággal kell elsajátítania? Ez nagy kérdés. És mindenekelőtt azt kell megtanulnunk érzékelni, hogy ez nagy kérdés. Mert amit az embernek világszemlélete érdekében meg kell szereznie, sokkal kevésbé múlik azon, hogy fontos tényekre mutat-e rá, mint hogy az ember tudja, hogy hol kell fontos kérdéseket felvetnie. Vannak tények, amelyek helytállóak lehetnek, de világszemléletünk szempontjából nem mindig szükségképpen értékesek. Bár még ma rátérünk ezeknek a jelenségeknek a szellemtudományos magyarázatára, túl messzire vezetne, ha minden részletében rámutatnánk, miért van ez így. De előbb néhány szóval azért utalunk rá.

Ha szellemtudományos szemlélettel visszamegyünk az emberi fejlődés ősrégi múltjáig, azt találjuk, hogy azok az erők és elemek, melyek a hódnak vagy más állatoknak úgyszólván rendelkezésükre állnak, hogy ilyen művészi készségeket magukkal hozzanak a világra, az embernek is rendelkezésére álltak. Az nem úgy volt, hogy az ősrégi múltban az ember adottságai közé csak az ügyetlenséget vette fel, és átengedte az állatoknak a primitív ügyességet. Az ember is rendelkezett ezzel az adottsággal, sőt bizonyos vonatkozásban inkább, mint az állat. Mert ha bizonyos jelentős művészi készségeket hoznak is magukkal az állatok a világra, ezek az életben mégis egyoldalúak. Az ember alapjában véve semmit sem tud, mikor az életbe lép, előbb mindent meg kell tanulnia, ami a külső világra vonatkozik. Ez kissé radikális fogalmazás, de meg fogjuk egymást érteni.

Ha azonban az ember azután tanul, nemsokára megmutatkozik, hogy sokoldalúvá tud válni, hogy fejlődése gazdagabb lehet bizonyos művészi készségek kifejezésében stb., mint ez az állatoknál lehetséges. Az ember tehát eredetileg gazdagon el volt látva adottságokkal – és ma mégsem rendelkezik ezekkel. Az a sajátos jelenség kerül itt napvilágra, hogy eredetileg ember és állat azonos módon voltak felruházva adottságokkal. És ha visszamennénk a régi Szaturnusz-korszakig, azt találnánk, hogy ott az emberi és az állati fejlődés között még egyáltalán nem volt különbség. Adottságaik ott még tökéletesen egyformák voltak. – Mi történt hát időközben, hogy az állat minden lehetséges ügyességet magával hoz az életbe, míg az ember oly ügyetlen tagja a világlétnek? Miként viselkedett voltaképpen az ember időközben, hogy most egyszerre semmije sincs meg abból, amit eredetileg megkapott? Talán fejlődése folyamán esztelenül elpazarolta, míg az állatok, mint takarékos gazdák, megőrizték? Ezt a kérdést a valódi tényállás indokolja.

Az ember nem tékozolta el azokat az adottságait, amelyeket az állat ma külső ügyesség formájában használ fel; az ember is felhasználta őket, csak valami másra, mint az állat. Az állatoknál, mint külső ügyesség nyilvánul meg; a hód és a darázs megépíti a maga fészkét. Az ember ugyanazokat az erőket, melyeket az állatok ily módon élnek ki, önmagára fordította és használta fel. És ezáltal hozta létre azt, amit magasabb rendű emberi organizációnak nevezünk. Az, hogy az ember ma felegyenesedve jár, és tökéletesebb az agya, egyáltalán tökéletesebb organizációja van, ahhoz is szükségesek voltak bizonyos erők, méghozzá éppen azok az erők, amelyekkel a hód a maga hódvárát felépíti. A hód megépíti a várát. Az ember önmagára fordította ezeket az erőket: az agyára, az idegrendszerére stb. Ezért nem maradt az embernek semmije arra, hogy hasonló módon munkálkodjék külsőleg. Tehát az, hogy mi ma tökéletesebb felépítésűek vagyunk, mint az állatok, onnan van, hogy mindazt, amit a hód kívül használ fel, egykor a fejlődésünk során mi belső felépítésünkre használtuk fel. Mi magunkban hordjuk a hódvárat, és ezért nem tudjuk ezeket az erőket ugyan olyan módon kifelé alkalmazni.

Most láthatjuk, ha egy egységes világszemléletet képviselünk, hogy hová kerülnek a különböző adottságok, amelyek a lényekben megvannak, és miképpen lépnek ma azok elébünk. Mivel az ember a maga módján használta fel ezeket az erőket, földi fejlődése érdekében egészen határozott körülményekre volt szükség, melyeket részben már ismerünk.

Miért kellett az embernél organizációjának belsejére felhasználni a szóban forgó erőket, amelyek az állatvilág különböző fajtáinak tevékenységeiben mutatkoznak meg? Mert az ember csak azáltal válhatott annak az énnek a hordozójává, amely megtestesülésről megtestesülésre halad, hogy szert tett belső organizációjára. Más organizáció nem lehetett volna ilyen én hordozója, mert az teljességgel a külső buroktól függ, hogy a földi létben egy én-individualitás tevékenykedhet vagy sem. Nem tehetné, ha az én külső organizációja nem az én-individualitáshoz volna szabva. Tehát minden azt célozta, hogy ehhez az én-individualitáshoz szabja a külső organizációt. E célból különleges körülményeket kellett létrehozni, amit lényeges jegyeiben már ismerünk.

Tudjuk, hogy Föld-fejlődésünket a Hold-fejlődés előzte meg, ezt viszont a Nap-fejlődés és ezt a Szaturnusz-fejlődés [11]. Amikor a régi Hold-fejlődés véget ért, az ember külső létét tekintve olyan fokon állt, amit állat-embernek lehet nevezni. Ez a külső emberi organizáció még nem jutott akkoriban odáig, hogy az én-individualitás hordozója lehetett volna. Csak az ember Föld-fejlődésének volt az a feladata, hogy ebbe az organizációba beletagozza az ént. Ez azonban csak úgy történhetett meg, hogy Föld-fejlődésünk folyamatai egészen különleges módon alakultak.

[11] Erről bővebben „A szellemtudomány körvonalai” című könyv (GA 13), „A világ fejlődése és az ember” című fejezetében lehet olvasni.

Amikor a régi Hold-fejlődés a végéhez ért, minden egyfajta káoszban oldódott fel. Ebből emelkedett ki meghatározott ideig tartó kozmikus alkonyat után ismét Föld-fejlődésünk új kozmosza. A Föld-fejlődésnek ez a kozmosza mindent magába foglalt, ami ma, mint Naprendszerünk, velünk és a Földdel kapcsolatban áll. Ebből az összefüggésből, ebből a kozmikus egységből szakadt ki később, és vált le tulajdonképpeni Földünkről az összes többi égitest. Szükségtelen kitérnünk arra a módra, ahogy a többi bolygó: a Jupiter, a Mars stb. kivált, csak arra kell rámutatnunk, hogy a Föld-fejlődés egy bizonyos időpontjában Földünk és Napunk elváltak. Miután a Nap már kivált, és hatásait kívülről küldte a Földre, Földünk még összefüggött a mai Holddal, úgy, hogy azok a szubsztanciák és szellemi erők, amelyek ma a Holdhoz vannak kötve, akkor még Földünkkel voltak összekötve.

Több alkalommal érintettük már azt a kérdést, mi történt volna, ha a Nap nem vált volna le a Földről, és nem ment volna át abba az állapotba, amelyben ma kívülről hat a Földre. Amíg a Nap még összefüggött a Földdel, egészen más feltételek egyesítették az egész kozmikus rendszert és az emberi organizáció elődeit is. Ezért tévedés a mai állapot láttán így szólni: Micsoda értelmetlenség ez a teozófusoktól! Hiszen akkor az összes, szervezettel bíró lénynek el kellett volna égni! – Ezek a lények éppen olyanok voltak, hogy az akkori körülmények között, abban az egészen másképp kialakított kozmikus egységben fennmaradhattak. Ha a Nap összeköttetésben maradt volna a Földdel, akkor egészen más, sokkal hevesebb erők maradtak volna a Földhöz kötve, és ez azzal a következménnyel járt volna, hogy az egész Föld-fejlődés olyan hévvel és gyorsasággal haladt volna előre, hogy teljesen lehetetlen lett volna az emberi organizációnak úgy fejlődnie, ahogyan kellett. Ezért szükséges volt, hogy a Föld tempója lassúbb legyen, és erői sűrűbbek. Ez csak úgy jöhetett létre, hogy a viharos, vehemens erők kivonultak a Földből. Így a Nap erői elsősorban azért hatottak gyöngébben, mert most kívülről, távolból hatottak. Emiatt azonban bekövetkezett valami: a Föld most olyan állapotba került, hogy az emberek megint csak nem fejlődhettek volna helyesen. A körülmények most túl sűrűek voltak, elfásítottak, elszárítottak mindenféle életet. Az ember ismét nem fejlődhetett volna, ha ez így marad. Ezen egy különleges intézkedés segített, az ugyanis, hogy a Nap-leválás után bizonyos idővel a mai Hold elhagyta a Földet, és magával vitte a lassító erőket, amelyek az életet lassú halálhoz vezették volna. Így maradt vissza a Föld a Nap és a Hold között, pontosan a megfelelő tempót választva az emberi organizáció számára ahhoz, hogy valóban felvegyen egy ént, mint a megtestesülésről megtestesülésre haladó individualitás hordozóját. Az emberi organizációt mai formájában semmilyen más körülmények között nem lehetett volna a kozmoszból megalkotni, mint ezzel a folyamattal: először a Nap, és azután a Hold kiválásával.

Talán azt mondhatná valaki: Ha én lettem volna az Úristen, egészen másképpen csináltam volna; én azonnal olyan keveréket állítottam volna elő, hogy az emberi organizáció úgy haladhasson előre, amint haladnia kellett. Miért kellett előbb a Napnak kilépnie, és miért vált aztán megint szükségessé egy Hold-kiválás?

Aki így gondolkozik, túlságosan elvontan gondolkozik. Nem gondol arra, hogy amikor a világrendben egy olyan belső sokrétűséget kell létrehozni, amilyen az emberi organizáció, akkor minden egyes részhez különleges körülmények szükségesek, és hogy nem lehet a valóságba átvinni azt, amit a spekulálgató emberi gondolat kiagyal. Általában, in abstracto mindent el lehet gondolni; de a valódi szellemtudományban meg kell tanulni a konkrét gondolkodást, úgy, hogy azt mondjuk: az emberi organizáció bizony nem egyszerű. Fizikai testből, étertestből és asztráltestből áll. Ennek a három tagnak előbb bizonyos egyensúlyba kellett kerülnie oly módon, hogy az egyes részek helyes viszonyban kerüljenek egymáshoz. Ez csak e hármas esemény által történhetett meg, először az egységes kozmosz: a Föld, a Nap és a Hold együttes kozmikus egységének kialakulása által. Azután végbe kellett mennie annak, ami az emberi étertestre lassítóan hatott, mivel ez különben túl viharosan megsemmisített volna minden fejlődést – és ez a Nap kiválása által történt meg. Azután a Holdnak kellett kivonulnia, különben az asztráltest elhaláshoz vezette volna az emberi organizációt. Mivel az emberi organizáció háromtagú, ezért kellett ennek a három folyamatnak végbemennie.

Látjuk tehát, hogy az ember a létét, jelenlegi tulajdonságait a kozmosz egyik bonyolult intézkedésének köszönheti. Tudjuk azonban azt is, hogy a természet különböző világai nem tudnak egyformán lépést tartani az általános fejlődéssel. Az elmúlt évek általános fejtegetéseiből tudjuk, hogy Földünk minden egyes planetáris megtestesülésénél elmaradtak bizonyos lények az általános fejlődés mögött; ezek azután, mikor a fejlődés előrehaladt, olyan állapotok között éltek, amelyek nem feleltek meg tökéletesen a fejlődésnek. Azt is tudjuk azonban, hogy lényegileg minden fejlődésnek az ilyen elmaradások tudták a helyes indíttatást megadni. Hiszen tudjuk, hogy bizonyos lények a régi Hold-fejlődés alatt, mint „luciferi lények” visszamaradtak, tudjuk, hogy ők az okai számos rossznak, viszont nekik köszönhetjük azt is, ami emberi mivoltunkat lehetővé teszi, nevezetesen a szabadság lehetőségét, benső lényünk szabad kibontakozását. Sőt mondhatjuk azt is: a luciferi lények visszamaradása bizonyos vonatkozásban áldozat volt. Azért maradtak vissza, hogy a Föld fennállása alatt egészen különleges tevékenységet fejthessenek ki, nevezetesen, hogy az emberbe beleoltsák azokat a tulajdonságokat [12], amelyek az ember méltóságával és önrendelkezésével függnek össze. – Meg kell azt szoknunk, hogy egészen más fogalmakat alkalmazzunk, mint az egyébként szokásos, mert az általános fogalmak alapján azt mondhatnánk, hogy ez a luciferi szellemek bizonyos fokú hanyagsága volt. Azonban nincs szó a luciferi lények hanyagságáról; az ő visszamaradásuk bizonyos értelemben áldozat volt azért, hogy azzal, amit ezen áldozat által elsajátítottak, hatni tudjanak a földi emberiségre.

[12] A régebbi kiadásokban „tulajdonságok” helyett „szenvedélyek” állt, ami valószínűleg a gyorsíró félrehallásából eredt (Eigenschaften – Leidenschaften).

Már a tegnap elmondottakból tudják, hogy nemcsak lények, hanem szubsztanciák is visszamaradtak, és olyan törvényszerűségeket tartottak meg, amelyek a korábbi bolygóállapotokban voltak helyesek, és amiket azután belevittek a későbbi fejlődésbe. Így keresztezik egymást a régi idők fejlődési fázisai az új idők fejlődési fázisaival; áthatják egymást. Tulajdonképpen csak ezáltal válik lehetővé az élet sokfélesége. – Így azután a lények fejlődésének legkülönbözőbb fokai mutatkoznak meg a számunkra. Lehetetlen lett volna, hogy az emberiség mellett egyáltalán kifejlődjék egy állatvilág, ha a Szaturnusz-periódus után bizonyos lények nem maradtak volna vissza azért, hogy – mi alatt az emberek a Nap-periódus során más, magasabb fokra fejlődtek – egy második birodalmat képezzenek, és mint a mai állatvilág első előfutárai jelenjenek meg. A későbbi képződések alapjához ez a visszamaradás feltétlenül szükséges volt.

Ha most felvetődik a kérdés: Miért kell lényeknek és szubsztanciáknak visszamaradniuk? – úgy ezt egy hasonlattal szeretném megvilágítani. Az ember fejlődésének fokról fokra kellett előrehaladnia. Ez csak úgy válhatott valóra, hogy az ember egyre finomabbá vált. – Ha mindig ugyanazokkal az erőkkel munkálkodott volna, mint a Szaturnusz-periódus alatt, akkor nem jutott volna előbbre. Egy helyben maradt volna. Ezért kellett erőit kifinomítania. – Hogy erről képet nyerjünk, tegyük fel, hogy van egy pohár vizünk, amelyben valamilyen anyag fel van oldva. A pohárban fenn és lenn egyformán ugyanaz a szín, sűrűség stb. mutatkozik meg, teljesen egységes. Most tegyük fel, hogy a durvább anyagok a pohár aljára ülepednek le, a tisztább víz és a finomabb szubsztanciák felül maradnak. A víz tehát csak azáltal finomodhatott meg, hogy a durvább anyagokat kiválasztotta. – Valami ehhez hasonló volt szükséges a Szaturnusz-fejlődés lejárta után is: létre kellett jönnie egy ilyen üledéknek, az egész emberiség ki kellett válasszon magából valamit ahhoz, hogy a finomabb részeket megtarthassa. Amit ki választott magából, abból lettek azután az állatok. A kiválasztás által finomodhattak a többiek, és emelkedhettek egy lépéssel magasabbra. És minden ilyen lépcsőfokon lényeknek kellett kiválniuk azért, hogy az ember egyre magasabbra jusson.

Létrejött tehát egy emberiség, ami csak azáltal válhatott lehetségessé, hogy az ember megszabadította magát azoktól a lényektől, amelyek körülöttünk az alárendelt birodalmakban élnek. Ezek a lények összes erőikkel egykor benne álltak a fejlődés áramlásában, össze voltak kötve vele – mint a vízben a sűrűbb alkotóelemek. Lesüllyesztettük őket, és föléjük emelkedtünk. Ezáltal vált lehetségessé a fejlődésünk. Lenézünk tehát a természet mellettünk lévő három világára, és így szólunk: valami olyat látunk bennük, ami talajunkká kellett váljék, hogy mi tovább fejlődhessünk. Ezek a lények lesüllyedtek azért, hogy mi felemelkedhessünk. Így tekintünk helyes módon a természet alárendelt világaira.

Ha azonban a Föld-fejlődést nézzük, részleteiben még szemléletesebbé válhat számunkra ez a folyamat. Tisztában kell lennünk azzal, hogy Föld-fejlődésünkön belül minden eseménynek megvannak a maga körülményei és összefüggései. Láttuk, hogy a Nap és a Hold leválása a Földről tulajdonképpen azért történt, hogy az emberi organizáció a Föld-fejlődés során eljuthasson arra a magaslatra, ahol individualitássá válhat; ehhez kellett az, hogy az emberi organizáció mintegy megtisztuljon. Azáltal azonban, hogy a világmindenségben ezek a leválások az ember érdekében megtörténtek, az egész Naprendszerünkben történő mélyreható változások mégis befolyást gyakoroltak a természet másik három világára is, elsősorban az állatvilágra, amely a legközelebb áll hozzánk. És ha meg akarjuk érteni, hogy a Nap- és Hold-leválás eseménye milyen befolyással volt az állatvilágra, akkor szellemtudományos kutatásainkból a következő felvilágosítást nyerjük.

Amikor a Nap elvált a Földtől, az ember fejlődésének egy bizonyos fokán állt. Ha meg kellett volna maradnia azon a fokon, amelyen még a Holdnak a Földdel való együttléte idején állott, nem kaphatta volna meg jelenlegi organizációját, hanem bizonyos elhalásnak, elszáradásnak lett volna kitéve. A Hold-erőknek előbb el kellett távozniuk. Az azonban, hogy az emberi szervezet képessé vált a változásra, csak annak a körülménynek köszönhető, hogy az ember abban az időben, amikor a Hold még a Földben volt, olyan organizációt őrzött meg, amely még képlékeny volt; mert megtörténhetett volna, hogy organizációja már akkor annyira kemény lett volna, hogy a Hold kiválása már mit sem segített volna rajta. Ezen a fokon, ami még lehetővé tette az organizáció lágyabbá tevését, ténylegesen csak az emberelődök álltak. A Holdnak tehát egy meghatározott időpontban távoznia kellett. Mi történt addig az időpontig, amíg a Hold kilépett?

Az emberi organizáció egyre sűrűbb és sűrűbb lett. Jóllehet az ember nem úgy nézett ki, mintha fából lenne, ez túlságosan durva elképzelés volna. Az akkori organizáció minden keménysége mellett még mindig finomabb volt, mint a mai, de az akkori időkhöz képest mégis annyira sűrű volt, hogy szellemibb része, amely akkor is bizonyos módon felváltva élt együtt a fizikai testtel és nélküle, a Nap és Hold kilépése közötti időszakban végül odáig jutott, hogy amikor újból fel akarta keresni a fizikai testét, azt a Föld folyamatai folytán annyira sűrűnek és keménynek találta, hogy többé nem volt képes abba belehúzódni és lakóhelyül használni. Ezért történt az is, hogy sok emberelődünk lelki-szellemi része a Földtől egészen búcsút vett, és bizonyos időre más, Naprendszerünkhöz tartozó bolygón keresett menedéket. A fizikai testeknek csak egy egészen elenyésző része volt továbbra is használható, és mentette át magát ezen az időszakon. Több ízben leírtam már azt is, hogy az emberi lelkek túlnyomó többsége az égi térségekbe húzódott ki, de a folytonos fejlődés-áramlást egy kis rész fenntartotta, nevezetesen a legerőteljesebb emberi lelkek, akik mindezt el tudták viselni és le tudták győzni. Ezek az erőteljes lelkek mentették át az emberiséget a fejlődésnek ezen a kritikus periódusán.

Ennek az egész történésnek folyamán még tulajdonképpen nem volt szó arról, amit ma énnek, emberi individualitásnak nevezünk. Inkább a csoportlélek-jelleg volt még meg. Amikor a lelkek visszahúzódtak, a csoportlelkiségben oldódtak fel.

Azután jött a Hold-kiválás, és ezzel újra előállt annak a lehetősége, hogy az emberi organizáció annyira kifinomodjék, hogy újra képes legyen felvenni azokat a lelkeket, akik korábban elmenekültek. Ezek a lelkek egymás után újra lejöttek – egészen az atlantiszi időkig –, és elfoglalták az emberi testeket. Mindazonáltal visszamaradtak bizonyos, a kritikus időszakban képződött organizációk. Ez alatt az idő alatt keletkeztek szaporodás útján, de nem válhattak az ember lelkiségének hordozóivá, ehhez túlságosan durvák voltak. Azon organizációk mellett, amelyek képesek voltak később kifinomodni, ilyenek is fennmaradtak tehát a kritikus Föld-periódusból. Ezek váltak azután egy durvább organizáció elődeivé, és ebből adódik, hogy az emberi individualitást hordozni képes organizációk mellett tovább szaporodtak azok az organizációk is, amelyek nem lehettek emberi individualitás-hordozók, és amelyek azoknak az emberi lelkek által elhagyott organizációknak voltak az utódai, amelyek abból az időből származtak, amikor a Nap már elhagyta a Földet, és a Hold még össze volt kötve vele.

Az ember mellett tehát látjuk az organizációk olyan birodalmának formális kialakulását, amely a Hold-jelleg megtartása miatt képtelenek volt emberi individualitást hordozni. Lényegében ezek azok az organizációk, amelyek mai állataink szervezetévé váltak. Különösnek találhatja valaki, hogy a mai állatoknak ez a durvább szervezete mégis rendelkezik bizonyos képességekkel, amelyek napjainkban is bölcsen munkálkodnak a világban, például a hód építményében. Ez azonban világossá válik, ha nem képzeljük túl egyszerűnek a dolgokat, hanem tisztában vagyunk azzal, hogy éppen ezeknek a lényeknek a szervezete, amelyet nem foglalt el emberi lélek, alakította ki az állati felépítés külső szerveit, egyfajta idegrendszert és ehhez hasonlókat, ami lehetővé tette, hogy a földi lét törvényeivel teljes összhangba kerüljenek. Azok az organizációk ugyanis, amelyek nem maradtak alkalmasak az emberi lelkek befogadására, egész idő alatt a Földhöz kötve maradtak. A többi organizáció, amelyek később kifinomultak, úgy, hogy befogadhattak emberi individualitást, szintén együtt maradtak ugyan a Földdel, de mivel később változásoknak kellett alávetniük magukat, mikor a Hold már kivált, elvesztették azt, amit addig elsajátítottak, éppen azáltal, hogy kifinomultak, azáltal, hogy ezeknek a változásoknak alávetették magukat.

Jegyezzük meg tehát: amikor a Hold elvált a Földtől, voltak a Földön olyan organizációk, amelyek egyszerűen tovább szaporodtak azon az egyenes vonalon, amelyen a Holdnak a Földdel való együttléte idején létrejöttek. Ezek a szervezetek sűrűk maradtak, meglévő törvényeiket megtartották, és olyan keménnyé váltak önmagukban, hogy akkor, amikor a Hold kivált, már nem volt többé mód a megváltoztatásukra. Ebben a megkeményedett állapotban szaporodtak tovább. A többi organizációnak, amelyek emberi individualitás hordozóivá lettek, meg kellett változnia, nem szaporodhattak tovább merev állapotban. Oly módon változtak meg, hogy most már működhettek bennük azok a lények, akik időközben egyáltalán nem álltak kapcsolatban a Földdel, hanem valahol egészen máshol voltak, és most újra bele kellett illeszkedniük a földi létbe. Itt láthatjuk a különbséget ama lények között, akik megőrizték a régi merev Hold-jelleget, és azok között, akik megváltoztak. Miben állt ez a változás?

Amikor a Földről eltávozott lelkek visszatértek, és újból birtokukba vették a testeket, hozzákezdtek az idegrendszer, az agy stb. átdolgozásához. Meglévő erőiket a belső felépítésre használták fel. A többi megmerevedett lényen már nem lehetett változtatni. Ez utóbbi organizációkat most más lények vették birtokukba, olyan lények, akik nem avatkoztak bele az organizációk építésébe, akik megmaradtak régebbi fokukon, akik még egyáltalán nem jutottak el odáig, hogy beleavatkozzanak az organizációba, hanem kívülről hatottak, mint állati csoportlelkek. Így azok az organizációk, amelyek erre alkalmasak voltak, a Hold kilépése után felvették az emberi lelket, és ezek a lények azután úgy munkálkodtak az organizáción, hogy ez a tökéletes emberi felépítéshez vezetett. A Hold-korszak alatt mereven maradt organizációk nem változhattak. Ezeket most azok a lelkek vették birtokukba, akik még egyáltalán nem jutottak odáig, hogy egy individualitásba költözzenek, akik megmaradtak a Hold-fokon, akik mindent kialakítottak, ami a Hold-fokon elérhető volt, és akik ezért most mint csoportlelkek elfoglalták ezeket az organizációkat.

A kozmikus folyamatokból kiindulva így derül fény az ember és állat közötti különbségre. Éppen a Föld-fejlődés kozmikus folyamatai által adódik számunkra a kétfajta organizáció. Ha meg kellett volna maradnunk azoknak a lényeknek a fölépítésénél, amelyek közvetlenül az ember alatt állnak, akkor ma énünkkel a Föld körül lebegnénk, mert ezek az organizációk túl merevvé váltak. Nem jöhetnénk le, és annak ellenére, hogy tökéletesebb lényekké váltunk, ott kellene lennünk, ahol az állati csoportlelkek organizációi vannak. Mivel azonban a mi organizációnk kifinomodhatott, beléköltözhettünk és lakóhelyül használhatjuk, vagyis hús-vér megtestesülésbe jöhettünk le a Földig. A csoportlelkek nem érezték ennek szükségét. Ők a szellemi világból hatnak le a lényekbe.

A bennünket körülvevő állatvilágban láthatjuk, mivé váltunk volna, ha nem köszönhetnénk organizációnkat a most vázolt folyamatoknak. Kérdezzük meg magunkat: Mi által jöttek a Földre az alattunk álló állatok megkeményedett organizációjukkal? – Általunk jöttek le! Az állatok azoknak a testeknek az utódai, amelyeket mi a Hold-leválás után már nem akartunk elfoglalni, mert e testek túlságosan megkeményedtek. Ezeket a testeket elhagytuk, hogy később másokat találjunk. Nem találhattunk volna azonban később más testeket, ha annak idején ezeket az elsőket nem hagytuk volna el. Mert nekünk a Nap kiválása után meg kellett próbálnunk tovább élni a Földön. – Éppen ez az a folyamat, amelynek során úgyszólván magunk közül hagytunk hátra bizonyos lényeket azért, hogy mi magunk megtaláljuk a magasabbra jutás lehetőségét. Azért, hogy magasabbra jussunk, más bolygókra kellett vonulnunk, a testet romlásnak hagyva hátra. Ami odalenn visszamaradt, annak köszönhetjük bizonyos vonatkozásban azt, amik vagyunk. Hogy miként köszönhetjük annak, azt még sokkal pontosabban is vázolhatjuk. Megkérdezhetjük: Hogyan vált egyáltalán lehetségessé, hogy a kritikus periódus alatt elhagyhattuk a Földet? Azért mégsem megy az minden további nélkül, hogy egy lény oda mehessen, ahová akar.

Itt lépett be a fejlődésbe első ízben az, amit megint csak a luciferi szellemeknek köszönhetünk. A luciferi lények voltak a vezetőink, akik kiragadtak minket a Föld-fejlődésből a kritikus időszakban. Mintegy így szóltak hozzánk: Odalenn kritikus idő kezdődik most, el kell hagynotok a Földet! A luciferi szellemek voltak azok, akiknek vezetése alatt elhagytuk a Földet, ugyanazok a luciferi szellemek, akik az akkori asztráltestünkbe belevitték a luciferi princípiumot, a hajlamot mindarra, amit magunkban a rossz lehetőségének nevezünk, ám ezzel együtt a szabadság lehetőségét is. Ha annak idején nem vittek volna el bennünket a Földről, mindörökre ahhoz az alakhoz lennénk láncolva, amelyet akkor alkottunk meg, és ezt az alakot most legfeljebb fentről lebeghetnénk körül, de sohasem költözhetnénk bele. Így ezek a lények magukkal vittek bennünket, saját lényüket pedig összekötötték a mi lényünkkel.

Ha ezt tekintetbe vesszük, érthetővé válik, hogy mialatt eltávoztunk, felvettük a luciferi befolyásokat. Azok az organizációk, amelyek nem osztoztak ebben a sorsban, hogy akkoriban egészen különleges világterekre vezettessenek, amelyek összeköttetésben maradtak a Földdel, azok ott lenn mentesek maradtak a luciferi befolyástól. Meg kellett osztaniuk velünk a földi sorsot, de nem osztozhattak velünk az égi sorsban. Amikor visszatértünk a Földre, mi magunkban hordoztuk a luciferi behatást – az a többi lény azonban nem –, és ezáltal vált lehetségessé a fizikai testben való és mégis a fizikai testtől független élet, úgy, hogy egyre függetlenebbé válhattunk a fizikai testtől. A többi lény azonban, akik nem hordozták magukban a luciferi behatást, azt képviselték, amivé mi tettük őket, amilyen asztráltestünk nekünk volt a Nap és Hold kilépése közötti időkben, vagyis azt képviselték, amitől mi megszabadultunk. Az állatokra tekintünk, és azt mondjuk: Mindaz, amit az állatok kegyetlenségben, mohóságban és minden állati rossz tulajdonságban képviselnek az ügyesség mellett, amivel rendelkeznek, mindezt mi hordoznánk magunkban, ha nem tudtuk volna kihelyezni magunkból őket! Asztráltestünk felszabadítását annak a körülménynek köszönhetjük, hogy minden durvább asztrális tulajdonság a Föld állatvilágában maradt vissza. És elmondhatjuk: Szerencsénk, hogy mindez már nincs bennünk; így az oroszlán kegyetlensége, a róka ravaszsága, hogy mindez kihúzódott belőlünk, és rajtunk kívül álló önálló életet él.

Az állatok asztrálteste tehát közös a miénkkel, így megvan a lehetőségük arra, hogy fájdalmat érezhessenek. De éppen azáltal, amit most elmondtunk, nem juthattak el annak a lehetőségéig, hogy a fájdalom és a fájdalom legyőzése által mind magasabbra és magasabbra jussanak. Mert nincs individualitásuk. Ezért sokkal, de sokkal súlyosabb az állatok sorsa a miénknél. Nekünk el kell viselnünk a szenvedést, de számunkra minden szenvedés a tökéletesedés eszköze; ha legyőzzük, magasabbra jutunk általa. Az állatokat úgy hagytuk magunk mögött, mint valamit, aminek már megvan a fájdalomra való képessége, de még nincs meg az, ami a fájdalom fölé emelhetné, ami által a fájdalmat legyőzhetné. Ez az állatok sorsa. Saját organizációnkat mutatják azon a fokon, amikor a szenvedésre már képesek voltunk, de még nem tudtuk legyőzni, és ezáltal az emberiség javára fordítani. Így a Föld-fejlődés során átadtuk az állatoknak rosszabbik részünket, és most úgy állnak körülöttünk, mint intő jelei annak, milyen áron jutottunk el a tökéletesedéshez. Ha nem hagytuk volna hátra az állatokat, nem szabadulhattunk volna meg a salaktól.

Meg kell tanulnunk az ilyen tényeket nem elméletként, hanem kozmikus világérzéssel szemlélni. Ezzel az érzéssel kell az állatokra tekintenünk: ott kint vagytok ti, állatok. Ha szenvedtek, olyan valamit szenvedtek el, ami nekünk, embereknek javunkra válik. Nekünk, embereknek megvan a lehetőségünk a szenvedés legyőzésére, nektek azt el kell viselnetek. Meghagytuk nektek a szenvedést, magunknak pedig elvettük a szenvedés legyőzését!

Ha az ember az elméletből kifejleszti ezt a kozmikus érzést, ez az állatvilág iránt való átfogó részvétérzéssé válik. Ahol tehát a kozmikus érzés az emberiség ősbölcsességéből fakadt, ahol az emberek megőrizték az ősbölcsesség emlékét, amely a derengő szellemi látás alapján mindenkinek kinyilvánította, hogyan történtek egykor a dolgok, ott az ember megőrizte az állatok iránti együttérzést, és ott ez az együttérzés nagymértékben meg is mutatkozik. – Ez az együttérzés vissza fog térni, ha az emberek majd hozzászoknak ahhoz, hogy felvegyék magukba a spirituális bölcsességet, ha újra belátják, hogy az emberiség karmája összefügg az világ karmájával. Azokban az időkben, amelyek úgymond az elsötétedés idői voltak, amelyekben tért hódított a materialista gondolkodás, az embernek nem lehetett helyes elképzelése ezekről az összefüggésekről. Az ember csak arra tekintett, ami a térben egymás mellé sorakozik, tekintet nélkül arra, hogy mindaz, ami a térben egymás mellett van, közös eredetű, és csak a fejlődés során vált szét. És így természetesen azt sem érezte az ember, ami az állatokkal összeköti. És a Föld minden olyan táján, ahol az embernek az volt a küldetése, hogy a tudat elől eltakarja az ember és az állatvilág összefüggését, ahol ennek a tudatnak a helyére csak egy olyan tudat lépett, amely a külső fizikai térre korlátozódik, ott igen sajátos módon viszonozta az ember az állatnak azt, amivel tartozik neki – egyszerűen megette őket.

Ezek a dolgok azonban egyúttal azt is megmutatják, hogyan függnek össze világnézetek az ember érzésvilágával. Érzések és érzelmek végső soron a világnézet folyományai, és ahogyan a világnézetek és megismerések változnak, ugyanúgy megváltoznak az emberiség összefüggésein belül az érzések és érzelmek is. Az ember nem tehetett mást, feljebb kellett emelkednie; a mélybe kellett taszítania más lényeket, hogy ő maga feljebb jusson. Nem adhatott az állatoknak individualitást, ami a karmában kiegyenlíti azt, amit az állatoknak el kell szenvedniük; csak a szenvedést adhatta nekik anélkül, hogy a karmikus kiegyenlítődés törvényszerűségét is megadhatta volna. Amit azonban régebben nem adhatott meg, azt egykor megadja majd, amikor individualitása szabaddá és önzetlenné válik. Akkor majd ezen a területen is – tudatos módon – fogja fel a karmikus törvényszerűséget, és így szól: Az állatoknak köszönhetem azt, ami vagyok. Azt, amit azoknak az egyes állati lényeknek már nem adhatok meg, amelyek az egyéni létből az árnyéklétbe süllyedtek, amivel úgyszólván adósa maradtam egykor az állatvilágnak, azt most jóvá kell tennem az állatokkal szemben tanúsított bánásmóddal! Ezért fog a fejlődés előrehaladtával a karmikus összefüggések tudata révén újra kialakulni az ember jobb viszonyulása az állatvilághoz, mint ahogyan ez ma van, különösen Nyugaton. Be fog következni az állatokkal való olyan bánásmód, amellyel az ember az állatokat, akiket letaszított, ismét felemeli.

Így tehát azt látjuk, hogy a karma és az állatvilág mégis bizonyos kapcsolatban van egymással. Amit az állat sorsában átél, azt nem hasonlíthatjuk az emberi karmához, ha nem akarunk mindent összezavarni. Ám ha a Föld-fejlődés egészét tekintjük, és azt, aminek az emberiségért és fejlődéséért meg kellett történnie, akkor láthatjuk, hogy valóban beszélhetünk az emberiség karmájának az állatvilággal való bizonyos összefüggéséről. 

3. Betegség és egészség karmikus vonatkozásai

1910. Május 18.

A mai és a következő napok fejtegetései könnyen bizonyos félreértésekhez vezethetnek. A betegség és az egészség különböző kérdéseivel fogunk foglalkozni a karma szempontjából. A mai időknek éppen ezen a területen meglévő ellentétes áramlatai mellett könnyen teret nyerhet a szellemtudomány alaptételeinek félremagyarázott felfogása, ha ezt a fejezetet – a karma összefüggését a betegséggel és az egészséggel – érintjük. Hiszen tudják, hogy a legszélesebb körökben meglehetős hévvel és szenvedéllyel dúl a vita, ha az egészség és betegség kérdése vetődik fel. Mindannyian tudják, hogy úgy laikusok, mint egyes orvosok erőteljesen állást foglalnak az úgynevezett tudományos orvoslás ellen. Másfelől könnyen észrevehető, hogy az orvostudomány képviselőit talán éppen bizonyos igazságtalan támadások késztetik álláspontjuk védelmezésére, úgyhogy nemcsak akkor fogja el őket a szenvedély, amikor síkra szállnak a tudomány álláspontja mellett – amihez teljes mértékben megvan a joguk –, hanem ma erről az oldalról is igen éles harc folyik az ellen, amit ezen a téren a hivatalos orvostudománytól eltérő szemléletek juttatnak kifejezésre. A teozófia vagy szellemtudomány csak akkor lesz méltó magasrendű feladatához, ha egy ilyen – viták által sokszorosan elhomályosított – területen elfogulatlan és objektív marad. Aki hasonló előadásokat hallott tőlem, az tudja, milyen kevéssé célom együttműködni abban a kórusban, amely hiteltelenné akarja tenni azt, amit „akadémikus orvoslásnak” neveznek. A szellemtudománynak ehhez vagy ahhoz a pártirányzathoz való csatlakozásáról a legkevésbé sem lehet szó.

Talán éppen ebből az alkalomból hangsúlyozhatjuk bevezetésül, hogy a tények és a jelenségek tényleges kutatásának eredményei az emberiség betegség- és egészségügyi kérdéseire vonatkozóan az utolsó években és évtizedekben valóban annyi dicséretet, elismerést és csodálatot arattak, mint számos más természettudományos eredmény. És arról, ami ezen a téren tényekben megvalósult, azt is elmondhatjuk, hogy ha valaki örülhet annak, amit az orvostudomány az utóbbi években teljesített, akkor az elsősorban a szellemtudomány. Másfelől azonban hangsúlyoznunk kell azt is, ami főleg a természettudományra áll, hogy mindezek a vívmányok, tényleges ismeretek és felfedezések időnként alig találnak helyes és kielégítő magyarázatot a mai tudományos nézetek által. Éppen az a legszembeszökőbb napjainkban a természettudományos kutatások számos területén, hogy a vélemények, a teóriák milyen kevéssé felelnek meg a nem egyszer csodálatra méltó tényleges eredményeknek. És csak az a fény, ami a szellemtudományból árad, fogja megvilágítani az utolsó évek vívmányait a jelzett területen.

Mindezek előrebocsátása után világos, hogy szó sincs arról, hogy bármi módon is hozzájárulnánk az orvostudomány területén ma elérhető eredmények lebecsüléséhez. De ez feljogosít annak a kijelentésére is, hogy a legcsodálatraméltóbb tények, amelyek napvilágra kerültek, azért nem válhatnak korunkban az emberiség javára gyümölcsözővé, mert másfelől a materialista színezetű nézetek és elméletek ezt megakadályozzák. Ezért sokkal jobb, ha a teozófia egyszerűen kimondja, amit mondania kell, és nem vesz részt semmiféle pártharcban. Így sokkal kevésbé szítja fel a szenvedélyeket.

Ha egyáltalán véleményt akarunk kialakítani azokkal a kérdésekkel kapcsolatban, amelyekkel foglalkozunk, akkor tudnunk kell, hogy valamely jelenség okait – a közelebbi és a távolabbi okokat – a legkülönbözőbb módokon kell keresnünk, és hogy a teozófia, ha az egészség kérdésének karmikus okait keresi, foglalkozni fog a távolabbi okokkal is, amelyek nem találhatók meg a felszínen. Világítsuk meg ezt egy hasonlattal.

Ha átgondolják a hasonlatot, rájönnek, mit akadok mondani.

Tegyük fel, valakinek az az álláspontja, hogy „milyen felségesen haladtunk mi elő” ezen a téren [13], és lebecsüli mindazokat a véleményeket, amelyek az elmúlt évszázadokban az egészségre és betegségre vonatkozóan napvilágot láttak. Ha meg kísérlik áttekinteni a betegség és az egészség kérdéseit, az lesz a benyomásuk, hogy e terület képviselői többnyire úgy ítélnek, hogy ami ezen a téren az elmúlt húsz-harminc évben napvilágot látott, abszolút igazság, amit lehet ugyan kiegészíteni, de elvetni soha – amint sajnos ők teszik a legtöbb dologgal, amit ezen a téren az emberi gondolkodás és törekvés korábban megteremtett. Gyakran lehet hallani például, hogy épp ezen a területen találkozunk a legsötétebb babonával a régebbi korokban. És igen elrettentő példákat hoznak fel arra, hogy az elmúlt évszázadokban miképp próbálták ezt vagy azt gyógyítani. Főleg akkor van baj, ha valahol olyan kifejezésekre bukkannak, amelyek akkori értelme a mai tudat számára teljesen feledésbe merült, és amelyekkel nem tudnak mit kezdeni abban a formában, ahogy a mai ember értelmezi őket. Így aztán egyesek azt mondják: Voltak idők, amikor minden betegséget Istennek vagy az ördögnek róttak fel! A dolog azért nem áll olyan rosszul, mint ahogy ők feltüntetik, mert fogalmuk sincs arról, mit értettek a régiek „Isten” vagy „ördög” alatt. Ezt megvilágíthatjuk egy hasonlattal.

[13] Goethe: Faust, Első rész, Éjszaka. 570−574 vers (Jékely Zoltán fordítása)

Bocsánat! Nagy gyönyörűséget
lelsz abban, ha a múlt lelkét idézed,
hogy lásd, mit tudhatott egy régi bölcselő,
s milyen felségesen haladtunk mi elő!

Tegyük fel, hogy két ember beszélget. Az egyik meséli a másiknak: „Láttam az előbb egy szobát, amely tele volt léggyel. Most azt mondja nekem valaki, hogy ez egészen természetes; és én is ezt hiszem, mert a szoba nagyon piszkos, a legyek könnyen szaporodhatnak benne. Egészen érthető, hogy ezt el lehet fogadni a legyek jelenlétének okául – és én azt hiszem, hogy tökéletesen igaza van annak, aki azt mondja: A legyek eltűnnek majd a szobából, ha egyszer alaposan kitakarítanak! – Ámde most másvalaki azt meséli el, hogy ő tudna még egy okot, ami miatt annyi légy van a szobában: és az okot nem keresheti másban, mint abban, hogy abban a szobában régóta egy végtelenül lusta háziasszony lakik. – De hát nézd már, milyen határtalan babonaság ez, mintha a lustaság valamiféle személy lenne, akinek csak inteni kell egyet, és a legyek beözönlenek! Az előző magyarázat mégiscsak helyesebb, hogy a legyek jelenlétét a piszok indokolja!”

Nem sokkal különbözik ettől a helyzet egy más területen, ha azt mondják: „Valakit megtámadott egy betegség, mert éppen egy bizonyos fajta bacilus megfertőzte; ha kiűzik a bacilusokat, megtörténik a gyógyulás. Némelyek azonban itt valamiféle mélyebben fekvő szellemi okról beszélnek! De hiszen nem kell mást tenni, mint a bacilusokat kiűzni!” – Nem babonaság betegség esetén szellemi okokról beszélni, noha a többi okot is el kell fogadni, mint abban az esetben, amikor a legyek jelenlétének okaként a lusta háziasszonyt tekintik, s nem kell háborogni, ha valaki azt mondja: A legyek eltűnnek, ha egyszer ki lesz takarítva. Mert nem az a fontos, hogy egyik nézet legyőzze a másikat, hanem hogy megtanuljuk egymást kölcsönösen megérteni és kölcsönösen elfogadni, amit az egyik vagy a másik akar. Ezt feltétlenül tekintetbe kell vennünk, amikor joggal lehet közvetlenül kézenfekvő materiális okokról beszélni, és amikor távolabbi okokról is szó van. Az objektív teozófus semmi esetre sem képviseli azt az álláspontot, hogy a lustaságnak csak intenie kell, hogy a legyek a szobába repüljenek, hanem tudja, hogy emellett más, materiális dolgokat is tekintetbe kell venni, de azt is tudja, hogy mindannak, ami materiálisan kifejezésre jut, megvan a szellemi háttere, és hogy ezt a szellemi hátteret az emberiség üdve, boldogulása érdekében meg kell keresni. Azokat azonban, akik szívesen belemennének a harcba, emlékeztetnünk kell arra, hogy a szellemi okok nem mindig foghatók fel és küzdhetők le ugyanolyan módon, mint a kézenfekvő materiális okok. És nem szabad azt se gondolni, hogy a szellemi okok leküzdése felment a materiális okok elleni küzdelem alól, mert különben a szobát piszkosan lehetne hagyni, és csak a lusta háziasszony ellen kellene harcba szállni.

Ha most a karmát tekintjük, beszélnünk kell olyan események összefüggéséről, amelyek az emberi életbe egy korábbi időpontban lépnek be, és amelyeknek hatása ugyanarra az emberi lényre egy későbbi időben mutatkozik meg. Ha a karma szempontjából beszélünk egészségről és betegségről, akkor az ilyenformán hangzik: „Hogyan tudjuk elképzelni, hogy egy ember egészséges vagy beteg állapotának okai ennek az embernek korábbi tetteiben, teljesítményeiben, élményeiben találhatók meg? És hogyan tudjuk elképzelni, hogy jelenlegi egészséges vagy beteg állapota jövőbeli okozatokkal függ össze, amelyek ugyanarra a lényre hatnak vissza?”

A mai ember legszívesebben azt hinné, hogy egy betegség csak a legközelebbi okokkal áll kapcsolatban. Mert mai világszemléletünk alapja minden téren a kényelem, és a legközelebbi okoknál megállni kényelmes dolog. A betegségekkel kapcsolatban éppen ezért csak a legközelebb fekvő okokat veszik figyelembe – legtöbbször éppen maga a beteg. Hiszen ki tagadná, hogy a betegek maguk is hajlanak erre a kényelmességre? Ebből a körülményből fakad sok elégedetlenség, ha azt hiszik, hogy a betegség csak a legközelebbi okokra vezethető vissza, amelyekre a szakavatott orvosnak rá kell jönnie. Ha aztán az orvos nem tud segíteni, akkor valamit bizonyára elpuskázott. Ebből a kényelmes megítélésből adódik sok minden, ami ezen a területen elhangzik. Aki ért ahhoz, hogy meglássa a karma sokfelé ágazó hatásait, az egyre inkább túltekint azon, ami ma történik, és tekintetét kiterjeszti viszonylag igen messze fekvő eseményekig. Így mindenekelőtt arra a meggyőződésre fog jutni, hogy egy tényállás átfogó megismerése csak akkor lehetséges, ha az ember kitágítja látását a messze fekvő dolgokig. Különösen áll ez a beteg ember esetére.

Akár beteg, akár egészséges emberről beszélünk, ajkunkra tolul a kérdés: Hogyan alkothatunk egyáltalán fogalmat a betegségről?

Ha a szellemtudományos kutatás közvetlenül jár el, és a tisztánlátást hívja segítségül akkor, amikor az ember megbetegedéséről van szó, mindig szabálytalanságot tapasztal nemcsak az ember fizikai testében, hanem magasabb lénytagjaiban: az éter- és az asztráltestében is. És a tisztánlátó kutatónak egy betegségnél mindig tekintetbe kell vennie, hogy mennyi része van benne a fizikai testnek egyfelől, és az éter- és asztráltestnek másfelől; hiszen a megbetegedésben az ember mindhárom lénytagja részes lehet. Felvetődik a kérdés: Milyen fogalmat alkothatunk magunknak a betegség mineműségéről?

A kérdést úgy tudjuk legkönnyebben megközelíteni, ha tekintetbe vesszük, hogy meddig szabad a „betegség” fogalmát egyáltalán kiterjeszteni. Akik szívesen használnak mindenféle szimbolikus-allegorikus fogalmakat ott is, ahol ez nincs helyén, azokra ráhagyjuk, ha az ásványok és ércek megbetegedéséről is beszélnek; például mondhatják azt, ha a rozsda kikezdi a vasat, hogy ez a vas betegsége. Csupán azzal kell tisztában lennünk, hogy ilyen absztrakt fogalmak nem vezethetnek az élet valóban hasznos megértéséhez; elvezethetnek az életnek egyfajta játékos megismeréséhez, de nem olyan megismeréshez, ami valóban a tények mélyére hatol. Aki a betegség és az egészség reális fogalmához akar eljutni, annak tartózkodnia kell attól, hogy az ásványok és az ércek megbetegedéséről beszéljen.

Egészen más már a helyzet, ha tovább lépünk a növényvilághoz. Ott már beszélhetünk a növények megbetegedéséről. Éppen a növénybetegségek azok, amelyek különösen érdekesek és fontosak a „betegség” fogalmának megértése szempontjából. A növényeknél, ha nem játékosan fogjuk fel a dolgokat, nemigen beszélhetünk a betegségekkel kapcsolatban belső okokról. Nem lehet a növénynél belső betegségokokról szó ugyanolyan mértékben, mint az állatoknál és embereknél. A növényvilág megbetegedéseit mindig külső körülményekre, a talaj ilyen vagy olyan káros befolyására, elégtelen megvilágításra, a szél ilyen vagy olyan hatására, és más elemi és természeti hatásokra kell visszavezetnünk. Vagy pedig azoknak a parazitáknak a befolyására kell visszavezetnünk a növénybetegségeket, amelyek a növényre rátapadva ártalmára vannak. Joggal mondhatjuk, hogy a növényvilágon belül a „belső betegségok” fogalma alapjában véve nem alkalmazható. – Mivel természetesen nem áll egy fél év rendelkezésemre, hogy erről a témáról beszélhessek, hogy számos bizonyítékkal alátámasszam azt, amit most említettem. Ám minél inkább belemélyedünk a növénypatológiába, annál inkább látjuk, hogy a növények esetében szó sem lehet a „belső betegségok” fogalmáról, hanem itt külső okokról és ártalmakról, külső befolyásokról van szó.

Nos, a növényben, amint az a külső világban közvetlenül megjelenik előttünk, olyan lénnyel van dolgunk, amely fizikai és étertestből álló struktúrát mutat. S ugyanakkor olyan lény áll előttünk, amely úgyszólván felhívja figyelmünket arra, hogy egy ilyen fizikai és étertestből álló lény alapjában véve elvileg egészséges, és várnia kell, míg egy külső ártalom éri, hogy megbetegedjék. A szellemtudományos tényállás ezzel tökéletesen megegyezik. Míg a tisztánlátó kutatás módszereivel az állat- és embervilágban megbetegedés esetén a lények belső, érzékfeletti részeiben egészen határozott elváltozásokat látunk, a megbetegedett növényen belül sohasem beszélhetünk arról, hogy maga az eredeti étertest elváltozott volna, hanem csak arról, hogy különböző zavaró és ártalmas befolyások kívülről hatottak a fizikai testre és főleg az étertestre. A szellemtudományos tényállás teljesen igazolja azt az általános következtetést, hogy annál, ami a növényeknél tekintetbe jön – vagyis a fizikai és étertestnél –, valami olyannal van dolgunk, ami eredendően egészséges. Ámde valami mást is találunk benne, ami a növényt képessé teszi arra, hogyha valami külső károsodás éri, növekedésében és fejlődésében a károsodás ellen minden lehetséges módon védekezzék, és meggyógyítsa magát. Figyeljék csak meg, ha egy növényt megvágnak, hogyan igyekszik a megsérült helyet behegeszteni, kikerülni azt, ami útjában áll és károsítja. S szinte kézzelfogható, hogy mennyire jelen van a növényben egy belső védekezés, egy gyógyító erő, ha előáll egy külső sérülés.

Láthatjuk tehát, hogy a növény éter- és fizikai testében van valami, ami belső gyógyító erőkkel képes a külső sérülésekre felelni. Ez rendkívül fontos tény, ha világosan akarunk látni ezen a téren. Egy olyan lény, mint a növény, amelynek fizikai és éterteste van, nemcsak azt mutatja, hogy a fizikai és étertest eredetileg magában hordozza az egészség princípiumát, amennyire ez a szóban forgó lény fejlődéséhez és növekedéséhez szükséges, hanem azt is, hogy az ilyen lénynek még fölöslege is van abból, ami gyógyító erőkben juthat kifejezésre, ha külső károsodás áll be. – Vajon honnan származhatnak ezek a gyógyító erők?

Ha megvágunk egy pusztán fizikai testet, a sérülés megmarad, képtelen lesz magától bármit is tenni, hogy a sérülést begyógyítsa. Ezért egy csupán fizikai test esetében nem beszélhetünk megbetegedésről, és a legkevésbé arról, hogy betegség és gyógyulás összefüggésben lehetnek egymással. Ezt legjobban akkor láthatjuk, ha egy növény betegsége derül ki. Itt a belső gyógyító erő princípiumát az étertestben kell keresnünk. A szellemtudományos tényállás ezt is meggyőzően bizonyítja.

A növényi seb körül ugyanis a növény éterteste sokkal élénkebb tevékenységhez kezd, mint amilyet előzőleg kifejtett. Egészen más formákat, egészen más áramlásokat hoz létre. Az a rendkívül érdekes, hogy éppen a növény étertestét ösztönözzük élénkebb tevékenységre, ha a fizikai testét megsértjük.

Ezzel ugyan nem határoztuk meg a betegség fogalmát, de tettünk valamit, amivel megközelítettük a betegség mineműségét, és elértünk valamit, amiből sejtésünk lehet a gyógyulás belső mikéntjéről.

Menjünk most már tovább – mindig a belső, tisztánlátó megfigyelés fonalát követve –, és kíséreljük meg ésszerűen felfogni azokat a külső jelenségeket, amelyekhez a szellemtudomány vezet bennünket. Most akkor a növényeknek okozott sérülésektől továbbmehetünk bizonyos sérülésekhez, amelyeket állatokon ejtünk, tehát olyan lényeken, amelyeknek már asztráltestük is van. Ha most általánosságban fogunk a dologhoz, azt tapasztaljuk, hogy a magasabb rendű állatoknál viszonylag igen kevés – és minél magasabb rendű az állat, annál kevesebb – mutatkozik meg abból, ami a növényeknél átfogó módon szembetűnik: nevezetesen az étertest válasza a külső sérülésekre. Ha durva sérülést okozunk egy alacsonyabb vagy akár magasabb rendű emlősállatnak, például levágjuk egy kutya lábát vagy ehhez hasonlót, akkor azt találjuk, hogy a kutya éterteste nem tud olyan könnyen gyógyító erejével felelni, mint hasonló sérülés esetében a növény éterteste. De ez a jelenség az állatvilágban is még elég nagymértékben megmutatkozik. – Vegyünk példaként egy egészen alacsonyrendű állati lényt, például egy gőtét. Az ilyen alacsonyrendű állati lényeket szétvághatjuk, és ha egy ilyen lénynek bizonyos szerveit levágjuk, az úgyszólván nem is különösen kellemetlen az állatnak. A szervek nagy gyorsasággal újra visszanőnek, és az állat rövidesen úgy néz majd ki, mint korábban. Itt olyasvalami történt, mint a növénynél: bizonyos gyógyító erőt hívtunk életre az étertestben. Ki tagadná, hogy az étertest gyógyító erőinek ilyen ösztönzése az embernél vagy a magasabb rendű állatoknál az egészség lényeges károsodását vonná maga után? Az alacsonyabb rendű állatot ezzel szemben egy ilyen kihívás csak arra ösztönzi, hogy éterteste által bensőjéből egy új tagot növesszen. Lépjünk most még feljebb.

Ha most például egy ráknak vágjuk le egy végtagját, a rák nem lesz azonnal képes arra, hogy kinövesszen magából egy új testrészt. Amikor azonban a következő alkalommal vedlik, amikor elérkezik életének következő átalakulási fokozatára, akkor már a letört tag helyén egy csonk sarjad; ez a második alkalommal már nagyobb lesz, és ha az állat elég gyakran vedlenék, új tag nőne a régi helyébe. – Ebből a jelenségből láthatják, hogy egy ilyen étertest esetén már több szükséges ahhoz, hogy a belső gyógyító erő létrejöjjön. A magasabb rendű állatoknál azután már ilyen mértékben sincs ez meg. Ha egy magasabb rendű állatot megcsonkítunk, az már nem tudja ezt a gyógyító erőt közvetlenül az étertestéből előteremteni. Újra és újra hangsúlyozni kell azonban azt, ami ma egy jelentős természettudományos vitába is belejátszik: ha az állatot megcsonkítjuk, és annak utódai lesznek, a csonkulás nem vivődik át az utódra. A következő nemzedéknek újra megvan minden ép tagja. Amikor az étertest átviszi tulajdonságait az utódokra, arra kap ösztönzést, hogy hiánytalan szervezetet hozzon létre. A gőtéknél az étertest még ugyanabban az állatban működik, a ráknál már csak vedlésnél, a magasabb rendű állatoknál ugyanez már csak az utódoknál következik be. Itt pótolja azt az étertest, ami az előző nemzedéknél csonkult meg. Tehát ezeket a jelenségeket a természetben fokozataikban kell szemlélnünk, és akkor világossá válik, hogy még akkor is az étertest gyógyító erejéről kell beszélnünk, amikor az átöröklés az elődökről az utódokra száll, és hogy az étertest úgy öröklődik, hogy újra a teljes, hiánytalan állatot hozza létre. Ebből láthatják az étertest gyógyító erőinek működésmódját.

Felvethetjük most a kérdést: Mi az oka annak, hogy minél feljebb jutunk az állatvilágban – és ha külsőleg tekintjük az ember világát, ez ott is érvényes –, az étertestnek mind nagyobb erőt kell kifejtenie, hogy egyáltalán létrehozza gyógyító erőit? Ennek az a magyarázata, hogy az étertest a legkülönbözőbb módokon függhet össze a fizikai testtel. A fizikai és étertest között úgymond egy szorosabb és egy lazább közösség áll fenn. Nézzünk például egy alacsonyabb rendű állatot, a gőtét, ahol a levágott testrész azonnal ismét pótlódik. Ebben az esetben az étertest és a fizikai test laza összefüggését kell feltételeznünk. És még nagyobb mértékben áll ez a növényvilágra. Ennél azt kell mondanunk, hogy az összefüggés olyan, hogy a fizikai test nem képes az étertestre visszahatni, úgyhogy az étertestet nem érinti az, ami a fizikai testben végbemegy, és hogy az étertest bizonyos értelemben független a fizikai testtől. Márpedig az étertest lényege a tevékenység, a létrehozás, a növekedés ösztönzése. Serkenti a növekedést egy bizonyos határig. Abban a pillanatban, amikor egy növény vagy egy alacsonyabb rendű állat valamely tagját levágjuk, az étertest nyomban újra kész a tag pótlására, vagyis kész teljes tevékenységét kifejteni. De milyen ok játszhat közre akkor, amikor nem képes teljes tevékenységét kifejteni? Akkor szorosabban kell összefüggenie a szóban forgó testrésszel. S a magasabb rendű állatoknál valóban ez a helyzet. Itt a fizikai és étertest összefüggése sokkal szorosabb, sűrűbb. Mikor a fizikai test kialakítja a maga formáit, ezek a formák – tehát az, ami a fizikai természetben van – ismét visszahatnak az étertestre.

Ha szemléletesen akarunk beszélni, azt kell mondanunk, hogy az egészen alacsony rendű állatoknál vagy a növényeknél az, ami kívül van, nem hat vissza az étertestre, érintetlenül hagyja azt, önálló léte van. Mihelyt azonban a magasabb rendű állatokhoz jutunk, a fizikai test formái rákényszerítik magukat vissza az étertestre; ekkor az étertest teljesen hozzáidomul a fizikai testhez, és a fizikai testtel együtt az étertestet is megsebezzük. Ilyenkor természetesen mélyebb erőket kell hogy alkalmazzon az étertest, mert elsőként önmagát kell helyreállítania, és csak ezután a szóban forgó testrészt. Ezért kell mélyebb gyógyító erőkre apellálnunk, ha egy magasabb rendű állat étertestéhez szeretnénk hozzáférni. Azonban mivel függ ez össze? Miért függ egy magasabb rendű állat éterteste annyira a fizikai test formáitól?

Minél magasabb rendű egy állat, annál inkább tekintetbe kell vennünk a fizikai és étertest tevékenységén kívül az asztráltestét is. Az alacsonyabb rendű állatoknál még rendkívül csekély mértékben jön számításba az asztráltest működése. Ezért hasonlít annyira az alacsonyrendű állatvilág a növényhez. Minél magasabbra lépünk, annál inkább számításba jön az asztráltest. Ez azonban úgy működik, hogy az étertestet magától függővé teszi. Az olyan lénynek, mint a növény, amelynek csak fizikai és éterteste van, nem sok dolga van a külvilággal; érik ugyan ingerek, de ezek nem tükröződnek a belső folyamatokban. Ahol azonban asztráltest működik, ott a külső benyomások belső folyamatokban tükröződnek. Az a lény, amelynek nincs működő asztrálteste, a külvilágtól jobban el van zárva. Minél tevékenyebb az asztráltest, annál jobban kitárul egy lény a külvilág felé. Egy lény belsejét tehát az asztráltest köti össze a külvilággal. Az asztráltest fokozódó tevékenysége okozza azt, hogy az étertest sokkal nagyobb erőket kénytelen mozgósítani, ha a fellépett károsodásokat ki akarja egyenlíteni.

Ha azonban most az állattól az emberhez emelkedünk föl, még valami egyebet is számításba kell vennünk. Itt az asztráltestbe nem csak az előírt tevékenységek nyomódnak, vivődnek bele, mint ahogy ez az állatnál leginkább történik: az állat egy sokkal kötöttebb rendben, egy sokkal kötöttebb életprogram szerint él. Az állat esetében nehezen beszélhetünk arról, hogy ösztönei kiélésében különösebben mértéktelen, vagy hogy ösztönei felett mértéktartással uralkodik. Követi az életprogramját. Ami az állatnál kifejezésre jut, az egy bizonyos tipikus programnak van alávetve. Az ember azonban azáltal, hogy a fejlődés létráján magasabbra jutott, kiélhet minden lehető különbséget helyes és helytelen, igazság és hazugság, jó és rossz között. A külvilággal a legkülönbözőbb módokon jut érintkezésbe pusztán individuális indíték alapján. Az érintkezésnek mindezek a módjai visszahatnak, benyomást gyakorolnak asztráltestére. És ennek az a következménye, hogy az asztráltest és az étertest kölcsönhatása is ezen külső élmények alapján alakul. Ha tehát az ember valamely vonatkozásban kicsapongó életet folytat, akkor az hatást gyakorol asztráltestére. Láttuk azonban, hogy az asztráltest viszont az étertestet befolyásolja – s hogy miképpen, az attól függ, hogy mi került az asztráltestbe. Megérthetjük most tehát, hogy az ember éterteste megváltozik aszerint, hogy az ember jó és rossz, helyes és helytelen, igazság és hazugság stb. határai között ilyen vagy olyan életet folytat. Mindez befolyásolja az ember étertestét.

Emlékezzünk arra, milyen folyamatok mennek végbe, amikor az ember átlépi a halál küszöbét. Tudjuk, hogy fizikai testünket levetjük, de visszamarad az étertest, amely most az asztráltesttel és az énnel van összekötve. Ha a halál után eltelt egy bizonyos – csak napokkal mérhető – idő, akkor az étertestet nagyrészt szintén levetjük, mint egy második holttestet; megmarad azonban az étertest extraktuma, amit az ember magával visz, és ami fennmarad minden elkövetkező időben. Az étertestnek ebben az extraktumában azonban benne van minden, mint valami esszenciában, ami az élet folyamán belekerült, például egy kicsapongó életből vagy abból, amit az ember helyes vagy helytelen gondolkodás, cselekvés és érzés eredményeként vett fel magába. Ezt tartalmazza az étertest, és ezt magával viszi az ember az új születésig terjedő időbe. Mivel az állatnak egyáltalán nincsenek ilyenfajta élményei, természetesen nem vihet át magával semmit a halál kapuján ugyanilyen módon. Ha most az ember a születéssel ismét az életbe lép, korábbi étertestének esszenciája ismét beleárad új étertestébe, áthatja az új étertestet, miközben az felépül. Ezért hordja az ember új élete során étertestében előző léte életmódjának következményeit. Mivel az étertest egy egészen új organizáció felépítője, mindez most fizikai testébe is belevésődik. Miért vésődhet ez bele a fizikai testbe?

A szellemtudományos kutatás megmutatja, hogy a születés által az életbe lépő emberi test formájában körülbelül láthatók az előző életben véghezvitt cselekedetek. De találunk-e arra is egészen ésszerű magyarázatot arra, amit láttunk, hogy a gyógyító erő az állatoknál annál inkább csökken, minél magasabb fejlődési fokon állnak? Mivel az állatnál nem beszélhetünk arról, hogy születésekor egy újra megtestesült individualitást hoz magával egy előző földi létből, azért csak az adott állatfajta általános asztrális teste hatékony, és ez fogja ennél az állatnál az étertest gyógyító erőit korlátozni. Az embernél azonban azt találjuk, hogy nemcsak asztrálteste, hanem éterteste is át van hatva az előző élet tetteinek eredményeivel. S mivel az étertest képes felszínre hozni a régtől fogva benne nyugvó erőket, érthető, hogy most, ha benne egy másik erő fellép, képes a szervezet egész felépítésébe belevinni azt, amit előző megtestesüléseiből magával hozott. És most megérthetjük, hogyan hatnak bele egyik életünk cselekedetei következő életünk egészségi állapotába, és hogy egészségi állapotunkban milyen sokszor kereshetjük előző életünk cselekedeteinek hatását. De másként is közeledhetünk a kérdéshez.

Azt kérdezhetjük, vajon mindaz, amit az életben a születés és a halál között véghezviszünk, egyformán hat-e vissza étertestünkre? – Már a mindennapi életben is éles különbséget tehetünk arra nézve, ahogyan a tudatos és nem tudatos élmények hatnak belső organizációnkra. Itt egy rendkívül érdekes ténnyel állunk szemben, amire igazán csak a szellemtudomány deríthet fényt, de amelyet az ésszerűség alapján is teljesen fel lehet fogni. Az ember élete folyamán az élmények egész sorát éli át tudatosan, és köti össze énjével. Ezek képzetekké válnak benne, s ő feldolgozza őket. De gondolják csak el, milyen végtelenül sok élmény, tapasztalat és benyomás van, ami el sem jut addig, hogy képzetté váljon, és alapjában véve mégis ott van az emberben, és hat rá [14]. Gyakran megtörténhet, hogy így szól valaki önökhöz: Láttalak ma az utcán, még rám is néztél! – és önök erről mit sem tudnak. Ez sokszor van így. Természetesen ez benyomást gyakorol önökre. Szemük látta a másikat, de a közvetlen benyomás nem vált képzetté. – Számtalan ilyen benyomás van, úgyhogy életünk tulajdonképpen két részre szakad: az életnek olyan lelki folyamatára, amely tudatos képzetekből áll, és egy olyanra, amely sohasem vált bennünk igazán tudatossá. De vannak további különbségek is: könnyen meg tudnak különböztetni olyan benyomásokat, melyeket életükben kaptak, és amelyekre emlékezni tudnak, tehát olyan benyomásokat, amelyek oly módon hatottak önökre, hogy bármikor emlékezetünkbe tudják idézni; és vannak olyan benyomásaik, amelyekre nem tudnak emlékezni.

[14] Lásd még ehhez Rudolf Steiner 1918. április 18-án tartott előadását: Az örökkévaló az emberi lélekben. Halhatatlanság és szabadság (GA 67).

Lelki életünk tehát egészen különböző kategóriákra oszlik, és a különböző kategóriák között valóban jelentős különbség van, ha az ember benső lényére gyakorolt hatásukat nézzük. – Maradjunk most néhány percre az ember születés és halál közötti életénél. A pontos megfigyelés megmutatja, hogy óriási különbség van az olyan képzetek között, amiket mindig újra tudatunk elé tudunk idézni, amelyekre emlékezni tudunk, és az olyanok között, amelyek feledésbe merültek, úgyhogy tulajdonképpen nem fejlesztettek ki emlékeztető erőt. Ezt a különbséget legkönnyebben a következőkkel világíthatjuk meg: gondoljanak egy benyomásra, amely önökben világos képzetet hívott életre. Tegyük fel, hogy ez olyan benyomás, amely örömöt vagy fájdalmat okozott, tehát olyan benyomás, amelyet egy érzés kísér. Jegyezzük meg, hogy a legtöbb benyomást – tulajdonképpen az összes ránk ható benyomást – érzések kísérik; és az érzések nemcsak az élet tudatos felszínén jutnak kifejezésre, hanem mélyen belehatnak a fizikai testbe is. Csak arra kell ismét gondolniuk, hogy egyik benyomástól elsápadnak, egy másiktól elpirulnak. A benyomások még a vér áramlásában is változást idéznek elő. És most térjenek át egy olyan élményre, ami egyáltalán nem vagy csak futólag jutott el a tudatig – és nem válik emlékké. A szellemtudomány azt mutatja nekünk, hogy ezeket a benyomásokat nem kevésbé kísérik hasonló felindulások, mint a tudatosokat. Ha felfogják a külvilág egy benyomását, amely – ha tudatosan fogták volna fel – olyan ijedelmet okozott volna, hogy talán szívdobogást kapnak tőle, ha ez a benyomás nem is válik tudatossá, de hatástalan sem marad. Nemcsak benyomást kelt, hanem ez is a fizikai testig hatol, sőt az a különös dolog történik, hogy az a benyomás, amely tudatos képzetté válik, bizonyosfajta ellenállással találkozik a mélyebb emberi organizációba való behatolásnál; ha azonban a benyomás egyszerűen csak hat ránk anélkül, hogy tudatos képzetté alakítanánk, akkor semmi sem gátolja, de ettől még nem kevésbé hatásos. Az emberi élet sokkal gazdagabb annál, mint amennyi tudatossá válik belőle.

Van az emberi életnek egy időszaka, amikor különösen nagymértékben élünk át olyan benyomásokat, amelyek igen élénken hatnak az emberi szervezetre, de nem tudunk rájuk emlékezni. A születéstől egészen addig az időpontig, amikor az emlékezés elkezdődik, egész idő alatt számtalan gazdag benyomás hatott az emberre; ezek mindenkiben benne vannak, és ez idő alatt meg is változtatták az embert. Ezek éppen úgy hatnak, mint a tudatos benyomások; azonban – különösen, ha feledésbe merülnek – a lelki élet képzetei nem emelnek gátat eléjük, mint ahogy az a tudatos képzetek esetében történik. Már a külső élet is sokszoros bizonyítékot szolgáltat arra, hogy vannak az életben pillanatok, amikor a belső hatások második fajtája jut kifejezésre. A későbbi élet némely eseményére nem tudnak magyarázatot találni. Nem tudják okát lelni, miért kell ezt vagy azt éppen ilyen módon átélniük. Átélnek például valamit, ami olyan megrázó benyomást kelt, hogy egyáltalán nem tudják maguknak megmagyarázni, miért is hat ilyen megrázó módon egy viszonylag közömbös élmény. Ha elkezdenek ezután kutatni, talán azt találjak majd, hogy éppen a kritikus időben – a születéstől addig az időpontig, ameddig az ember képes visszaemlékezni – valami hasonló élményük volt, amit azonban elfelejtettek. Nem maradt róla vissza képzet. Annak idején volt egy megrázó benyomásuk; ez tovább él, az összekapcsolódik a jelenlegivel, és felerősíti azt. S így valami, ami egyébként sokkal kevésbé rázta volna meg önöket, most különösen erős benyomást kelt. – Aki ezt belátja, az képet alkothat magának arról, milyen végtelenül felelősségteljes a kora gyermekkorban a nevelés, és hogy miképpen vethet valami igen jelentős árnyékot vagy akár fényt a későbbi életre. Itt tehát áthat valami a korábbi időből a későbbibe.

Mindamellett kiderülhet, hogy a gyermekkor ilyen benyomásai – különösen, ha ismétlődnek – az élet egész hangoltságát úgy befolyásolják, hogy egy bizonyos időponttól kezdve fellép egy megmagyarázhatatlan lehangoltság, ami csak azáltal válik megmagyarázhatóvá, ha az ember visszatekint, és tudja, hogy a korábbi időben milyen benyomások vetették fényüket és árnyékukat a későbbi életre: mert hiszen ezek azok, amelyek most egy tartós lehangoltságban jutnak kifejezésre. Azt találjuk majd, hogy azok az események hatnak különös erővel, amelyek nem hagyták közömbösen a gyermeket, és amelyek már akkor különleges benyomást tettek rá. – Azt mondhatjuk tehát: Ha indulatok, érzések és érzelmek különösen belejátszanak a benyomásokba, amelyek később feledésbe merülnek, akkor ezek az indulatok és érzelmi túláradások különösen erősen hatnak ilyen élmények felkeltésébe.

Emlékezzenek a kamaloka-idő alatti életről szóló ismételt előadásaimra. Miután az ember étertestét, mint második holttestet, levetette, teljes utóbbi életét átéli visszafelé, elhalad minden átélt cselekedete és élménye előtt, de nem úgy halad el előttük, hogy ezek hatástalanok maradnának ránézve. Éppen a kamaloka-idő alatt – mivel még megvan az embernek a régi asztrálteste – az átélt események a legmélyebb érzelmi élményeket keltik. Tegyük fel, hogy valaki hetvenéves korában hal meg, visszafelé átéli életét a negyvenedik életévéig, amikor is adott valakinek egy pofont. Ekkor átéli azt a fájdalmat, amit a másiknak okozott. Ez egyfajta önvádat ébreszt benne; ami azután mint vágy marad meg, és ezt a vágyat magával hozza a következő életébe, hogy ezt a dolgot későbbi életében jóvátegye. És megérthetik, hogy mivel a halál és az újabb születés között ilyen asztrális élményeink vannak, mindaz, amit mint cselekvést élünk át, még biztosabban és mélyebben vésődik bele benső lényünkbe, és gyakorol hatást következő testiségünk felépítésére. Ha tehát már a mindennapi életünkben is olyan erővel érinthetnek minket bizonyos élmények – különösen, ha érzelmi benyomások voltak –, hogy lehangoltságot okozhatnak, akkor megértjük, hogy a kamaloka-idő sokkal erősebb benyomásai annyira belénk vésődhetnek, hogy egy új inkarnáció esetén magába a fizikai test organizációjába is mélyen belehatnak.

Itt egy olyan jelenség fokozását látjuk, amit pontos megfigyeléssel már a születés és a halál közötti életben is megtalálhatunk. Azok a képzetek, amelyeknek a tudat nem emel gátat, már a lélek nagyobb rendellenességeihez vezethetnek: neuraszténiához, mindenféle idegbetegségekhez, esetleg még elmebetegségekhez is. Mindezek a jelenségek mint korábbi és későbbi események oksági összefüggései mutatkoznak meg, és ennek szemléletes képét adják nekünk.

Ha ezt a fogalmat fokozni akarjuk, azt mondhatjuk: Minden tettünk, amit egy életben véghez viszünk, a halál utáni életben hatalmas indulattá alakul át, és ez az indulat, amelyet most fizikai képzet nem gyengít és mindennapi tudat nem gátol – mert itt ehhez az agyra nincs szükség –, amit a tudatnak egy másik, mélyebben ható formájában élünk át, most azt eredményezi, hogy előző életünk tettei és egész akkori lényünk az új életben hajlamainkban és organizációnkban jelennek meg. Ezért érthető, hogy az az ember, aki egyik megtestesülésében csak önző módon gondolkodott, érzett és cselekedett, ha halála után maga előtt látja önző gondolkodásának, érzéseinek és cselekvésének gyümölcseit, hatalmas indulatokkal itatódik át előbbi cselekedetei ellen. Valóban ez a helyzet. Olyan tendenciák lépnek fel benne, amelyek saját lénye ellen irányulnak. Ezek a tendenciák, amennyiben egy önző lény előző életéből adódnak, az új életben gyenge szervezetben jutnak kifejezésre. – A „gyenge szervezet” itt a belső lényegre és nem a külső megjelenésre vonatkozik. – Ezek szerint tudnunk kell, hogy egy gyenge szervezet karmikusan az előző élet önző cselekedeteire vezethető vissza.

Menjünk tovább. Tegyük fel, hogy valaki egyik életében különös hajlamot mutat a hazudozásra. Ez olyan hajlam, amely a lélek mélységeiből tör elő. Mert ha az ember csak annak engedi át magát, ami a legtudatosabb életében van, tulajdonképpen nem fog hazudni, csak a tudatalattiból ható indulatok és érzések vezetnek hazugságra. Itt már olyasvalami van előttünk, ami mélyebben fekszik. Ha az ember hazug volt, cselekedetei, amelyek a hazugságból következnek, a halál utáni létben újra a leghevesebb indulatokat fogják eredményezni, és ki fog fejlődni az emberben egy erős tendencia önmagával szemben. Az ember akkor a későbbi életébe nemcsak gyengébb szervezetet hoz magával, hanem – a szellemtudomány mutatja meg ezt – olyan organizációt, amely mondhatni helytelenül van felépítve, melynek finomabb szerveződésébe a szervek szabálytalanul épülnek bele. Nincs meg bennük a kellő összhang. Ezt a hazudozásra való korábbi hajlam okozza. De honnan adódik maga a hazudozásra való hajlam? Hiszen a hazudozásra való hajlam sem rendjén való, tehát még messzebbre kell visszamennünk.

S a szellemtudomány itt azt mutatja meg, hogy egy csapongó élet, ami sem odaadást, sem szeretetet nem ismer, tehát az egyik megtestesülésben egy felületes élet a következőben hazudozásra való hajlamban jut kifejezésre; és a hazugságra való hajlam a rákövetkező második megtestesülésben a helytelenül felépített szervekben mutatkozik meg. – Így három egymásra következő megtestesülést követhetünk karmikus hatásaiban: felületesség és csapongás az első megtestesülésben, hazugságra való hajlam a másodikban és fizikai betegségre való hajlam a harmadik megtestesülésben.

Így látjuk a karmát, ahogy egészségen és betegségen munkálkodik. – Amit most elmondtunk, úgy mondtuk el, hogy magukat a tényeket a szellemtudományos kutatásból merítettük. Ezek nem elméletek, hanem megfigyelt esetek, amelyek a szellemtudomány módszereivel kutathatók ki.

Először tehát a legmindennapibb esetekre mutattunk rá: az étertest gyógyító erőire a növények esetében. Azután bemutattuk, hogyan teszi az állatok étertestét kevésbé hatékonnyá az asztráltest beépülése; és láttuk továbbá, hogy az én felvétele által, ami individuális életet bontakoztat ki jó és rossz, igaz és hamis területén, az asztráltest, amely az állatvilágban való fellépésével a gyógyító erőket csak gátolja, most valami újat iktat be az emberbe: az individuális életből beleáramló karmikus betegséghajlamokat. A növénynél még nem találunk belső betegségeket, mert betegségük még külső jellegű, és az étertest gyógyító erői még gyengítetlen formájukban hatnak. Az alacsonyabb rendű állatok éterteste még olyan gyógyító erőkkel bír, hogy még végtagokat is képes pótolni; de minél magasabbra lépünk, annál inkább belenyomódik az asztráltest az étertestbe, és ezáltal korlátozza az étertest gyógyító erőit. De mivel az állatok nem újratestesülések útján szaporodnak, az, ami étertestükben van, nem függ össze valamilyen morális-intellektuális vagy individuális minőséggel, hanem csak az általános típussal. Az embernél azonban mindaz, amit énjében születése és halála között átél, az étertestig hat.

Vajon miért kerülnek a gyermekkor élményei az említett hangulati hatásokban csak könnyű megbetegedések formájában napvilágra? Azért, mert sok mindennek az okát, ami neuraszténiában, neurózisban, hisztériában mutatkozik meg, ugyanabban az életben találhatjuk meg. A mélyebb betegségokokat azonban egy előző életben kell keresnünk, mert csak az új életbe történő átmenetkor gyökerezhet bele igazán az étertestbe az, amit az ember morálisan és intellektuálisan átélt. Általában véve az emberi étertest nem képes egyazon életen belül mélyebb morális hatásokat felvenni és megtartani, ámbár egyes kivételes eseteket – éspedig igen jelentős eseteket – majd még meg fogunk ismerni.

Így tehát megismertük az összefüggést jó és rossz, morális és intellektuális életünk között az egyik inkarnációnkban, és egészséges vagy beteg mivoltunk között a másikban. 

4. Gyógyulás és gyógyíthatatlanság karmikus vonatkozásai

1910. Május 19.

Előrebocsáthatjuk, hogy az a két fogalom, amely mai szemlélődésünk tárgyát képezi, nevezetesen a betegségek gyógyíthatósága és gyógyíthatatlansága, értelmesebb és mondhatni emberbarátibb megvilágításba kerül, ha egyszer majd szélesebb körökben elterjed a karma és a karmikus összefüggések gondolata az életben. Hiszen elmondhatjuk, hogy a betegségek gyógyíthatóságának és gyógyíthatatlanságának fogalmával kapcsolatban a különböző évszázadokban a legkülönbözőbb vélemények terjedtek el. Nem kell nagyon messzire visszamennünk, hogy lássuk, milyen hallatlan nagymértékben változtak meg ezek a fogalmak.

Találunk egy időszakot – a középkor és az újkor fordulója körül, úgy a XVI–XVII. században –, amikor fokozatosan kialakultak azok a nézetek, hogy a betegségformákat szigorúan körül lehet határolni, és hogy voltaképpen minden betegségnek megvan a maga gyógyszere, a maga mixtúrája, amelynek az illető betegséget feltétlenül meg kell gyógyítania. Ez a hit alapjában véve elég sokáig tartott, még a XIX. századba is belenyúlt. S ha az ember laikusként vagy mint olyan valaki, aki a mai korszerű fogalmakat magáévá tette, elolvasná a betegségek kezeléséről szóló, a XVIII. század végéről vagy a XIX. század elejéről, sőt még a XIX. század közepéről származó közléseket, elcsodálkozhatna az eljárásokon és eszközökön, amiket akkoriban bőségesen alkalmaztak, a teáktól és mixtúráktól kezdve egészen a veszedelmesebb gyógymódokig, érvágásokig és így tovább. De éppen a XIX. század volt az, amely orvosi körökben, éspedig tekintélyes orvosi körökben ezt a nézetet pontosan az ellenkezőjére fordította. Én magam is elmondhatom, hogy fiatalabb éveimben ezeknek az ellentétes nézeteknek legkülönbözőbb árnyalataival és motívumaival találkoztam. Alkalom nyílt erre, ha például az ember követte a nihilista orvosi iskola irányzatát, amely a XIX. század közepén Bécsben alakult ki, és tulajdonképpen egyre inkább elismertté vált. A gyógyíthatóságra és gyógyíthatatlanságra vonatkozó felfogás gyökeres megváltozásának kiindulópontja az volt, amit az elismert orvos, Dietl [15] a tüdőgyulladás és más hasonló betegségek lefolyásáról hirdetett. Többirányú megfontolás útján arra a meggyőződésre jutott, hogy alapjában véve semmiféle szernek sem tapasztalható komoly befolyása erre vagy arra a betegségre. És éppen Dietl iskolájának befolyása alatt tanulták meg az akkori fiatal medikusok az évszázadok óta használt gyógyszerek értékéről azt a felfogást, amit a közismert szállóige értelmében minden régi gyógyszerre vonatkoztattak: „Ha kukorékol a kakas a szemétdombon, megváltozik az időjárás – vagy marad, amilyen volt!” Úgy vélekedtek, hogy a betegség lefolyására nézve meglehetősen egyre megy, hogy alkalmazzuk-e ezt vagy azt a szert, vagy sem. És Dietl volt az, aki az akkori idők számára igen meggyőző statisztikát állított fel, amely bebizonyította, hogy az általa bevezetett, úgynevezett „kiváró gyógymód” mellett a tüdőgyulladásban megbetegedett emberek közül körülbelül ugyanannyi gyógyult vagy halt meg, mint a régi köztiszteletben álló gyógyszerek alkalmazása mellett. A Dietl által alapított és Skoda [16] által továbbfejlesztett kiváró gyógymód abban állt, hogy a beteget olyan külső életkörülmények közé helyezte, amelyek lehetővé tették, hogy a beteg szervezetéből a felszínre hozza és a legelőnyösebben alkalmazhassa az öngyógyító erőket. Az orvosnak alig juttatott más szerepet, mint a betegség lefolyásának ellenőrzését, hogy jelen legyen, ha fellép valami, ahol emberi eszközökkel szakszerű segítséget nyújthat. Egyebekben beérték annyival, hogy látták közeledni a betegséget, kivárták, hogy a szervezet öngyógyító erői működésbe lépjenek, míg a láz bizonyos idő múlva alább szállt, és az öngyógyítást a szervezet létrehozta.

[15] Joseph Dietl (1804–1878): filozófiát és orvoslást tanult. Kórházi orvosként Bécsben mindenekelőtt a tüdőgyulladás eseteivel foglalkozott, és egy írást jelentetett meg ezzel kapcsolatban.

[16] Joseph Skoda (1805–1881): jelentős bécsi belgyógyász professzor. Elsősorban a betegvizsgálat fizikai módszereit tanulmányozta, írásaival lefektette a modern diagnosztika alapjait. A gyógyászatban az úgynevezett „bécsi iskola” képviselője volt.

Ezt az orvosi iskolát akkor és ma is a „nihilista iskola” kifejezéssel illették, ami Skoda professzor egy nyilatkozatán alapult, amely nagyjából így hangzik: „Talán megtanulhatunk betegségeket felismerni, leírni, talán még indokolni is – meggyógyítani azonban nem tudjuk őket!” – Azért mesélem el ezeket a dolgokat önöknek, hogy tudomást szerezzenek róluk, mint a XIX. század folyamán kialakult tényekről, hogy ezáltal érzékelni tudják, miképpen változtak a nézetek ezen a területen. Senki ne gondolja azonban, hogy ha ezt vagy azt itt pusztán elbeszélő formában kimondunk, azért mindjárt állást is foglalunk egyik vagy másik oldalon. Mert a híres Skoda professzor nyilatkozata magától értetődően a radikalizmus egy fajtája volt, és könnyű volna megmutatni azt a határt, amelyen belül egy ilyen nyilatkozat érvényes. Valamire azonban rámutatott véleményével anélkül, hogy tulajdonképpen módjában állott volna tudatosan alátámasztani, körülírni vagy szavakba foglalni ezt az utalást, ami még csak a gondolatig sem juthatott el; vagyis azokban a körökben, amelyekben ezt hangoztatták, gondolni sem lehetett egy ilyen utalásra. Arra történt utalás, hogy az emberben valóban lennie kell valaminek, ami bizonyos vonatkozásban meghatározó egy betegség kimenetelére és lefolyására, és ami alapjában véve túl van azon, amit az emberi segítség nyújtani tud.

Itt tehát utalás történt valamire, ami túl van az emberi segítség határán, és ez az utalás, ha az ember a dolgok mélyére néz, sohasem vonatkozhat másra, mint a karma törvényére és a karma érvényesülésére az emberi élet lefolyásában. Ha követjük egy betegség lefolyását az emberi élet folyamán – a betegség kifejlődését, a szervezetből magából feltörő gyógyító erőket –, ha követjük a gyógyulás kibontakozását, elfogulatlan szemlélettel, különösen, ha tekintettel vagyunk arra, hogy az egyik esetben gyógyulás áll be, míg egy másik esetben a gyógyulás nem látszik lehetségesnek, akkor arra kényszerülünk, hogy mélyebb törvényszerűséget keressünk. Szabad-e ezt a törvényszerűséget az ember előző földi életeiben keresni? Ez a kérdés a számunkra. Szabad-e arról beszélni, hogy az ember magával hoz bizonyos előfeltételeket, amelyek valósággal arra predesztinálják, hogy bizonyos esetben előhívhassa szervezetéből gyógyító erőit, míg más esetben arra van predesztinálva, hogy minden erőfeszítése ellenére sem képes legyőzni betegségét?

Ha visszaemlékeznek arra, amiről tegnap beszéltem, meg fogják érteni, hogy azoknak a folyamatoknak a során, amelyek a halál és az újraszületés között játszódnak le, mindenképpen egészen különleges erőket vesz fel az emberi individualitás. Hiszen elmondtuk, hogy a kamaloka-idő alatt az ember lelke elé lépnek legutolsó életének eseményei, az általa elkövetett jó és rossz cselekedetek, jellembeli tulajdonságai és így tovább, és hogy saját életének szemlélése által felveszi magába azt a tendenciát, hogy segítsen azon, ami benne tökéletlen, és kiegyenlítse azt, ami helytelen cselekedetnek bizonyult, hogy bevésse magába azokat a tulajdonságokat, amelyek ezen vagy azon a területen tökéletesebbé teszik. Ha ezt megértettük, azt mondhatjuk: Ezt a szándékot, ezt a tendenciát most már megtartja az ember, s újabb születésekor ezzel a szándékkal lép az életbe. – Az ember azonban maga építi fel új testiségét, és azoknak az erőknek megfelelően építi fel, amelyeket régebbi életútjaiból, valamint a halál és az új élet közötti időszakból hozott magával. Ezekkel az erőkkel van felruházva, és ezeket szövi bele új testiségébe. Így érthető, hogy ez az új testisége gyenge vagy erős, aszerint, hogy gyenge vagy hatékony erőket tud beleszőni.

Azzal tehát most már tisztában kell lennünk, hogy bizonyos következményekkel jár, ha például az ember a kamaloka-időben ezt látta: „Utolsó életedben olyan ember voltál, aki sok cselekedetet indulat, harag, félelem, utálat stb. hatása alatt követett el.” Ezek a tettek most elevenen állnak lelke előtt a kamalokaidő alatt, és lelkében kialakul a gondolat (a szóban forgó erőket kifejező szavak természetesen a fizikai élethez vannak szabva): „Tenned kell magaddal valamit, ami arra késztet, hogy tökéletesebbé válj ezen a téren, hogy a jövőben ne légy hajlamos indulataid befolyása alatt cselekedni!” – Ez a gondolat az ember lelki individualitásának alkotórészévé válik, és az újabb születésben való áthaladáskor ez a gondolat mint erő vésődik bele az újonnan létesülő testbe. És ezáltal abba beleárad az a tendencia, hogy egész organizációjával: fizikai, éter- és asztráltestével véghezvigyen valamit, ami most lehetetlenné teszi, hogy indulataiból kifolyólag, haragból, gyűlöletből, irigységből stb. hajtson végre bizonyos cselekedeteket, azért, hogy képes legyen ebben a vonatkozásban valóban tökéletesedni. És ezáltal fog eljutni olyan tettek véghez viteléhez, amelyek most régebbi cselekedetek kiegyenlítését eredményezik. Így az emberbe saját értelmét messze meghaladó okosság árasztja bele azt a szándékot, amely bizonyos területen magasabb rendű tökéletességhez és bizonyos tettek kiegyenlítéséhez vezethet.

Ha tekintetbe veszik, milyen sokrétű az élet, s hogy az ember napról napra olyan cselekedeteket visz véghez, amelyek ilyesfajta kiegyenlítést követelnek, meg fogják érteni, hogy sok ilyen kiegyenlítést kívánó gondolat él a lélekben, amikor a lélek egy új születésen át az életbe lép, és hogy ez a sokfajta gondolat keresztezi egymást, s ezáltal az ember fizikai teste és éterteste úgy alakul, hogy ezek a tendenciák mind bele vannak szőve. Hogy ezt most érthetővé tegyük, vegyünk egy egészen kirívó esetet. De éppen ma különösen hangsúlyoznom kell – amit egyéb ként is állandóan hangoztatok –, hogy sohasem beszélek valamiféle elmélet vagy hipotézisgyártás alapján, és ha példákat hozok föl, azok mindig olyanok, amiket a szellemtudomány alaposan megvizsgált.

Tegyük fel, hogy valaki úgy élt utolsó életében, hogy túlságosan gyenge én-érzés alapján tevékenykedett, amely én-érzés túlzottan átadta magát a külső világ hatásainak, annyira, hogy önállótlanul, önmagát elveszítve működött, ami az emberiség jelen ciklusában már nem időszerű. Tehát a hiányzó én-érzés sodorta őt egyik megtestesülésében bizonyos cselekedetekhez. Így a kamaloka ideje alatt maga előtt látta azokat a cselekedeteket, amelyek a hiányzó én-érzésből fakadtak. Ebből elsősorban azt a célt tűzi maga elé, hogy olyan erőket kell kifejlesztenie magában, amelyek növelik én-érzését; következő megtestesülésében alkalmat kell találnia arra, hogy testisége ellenállásával és azokkal az erőkkel szemben, amelyek fizikai, éter- és asztráltestéből fognak ellene törni, én-érzését megacélozza, és azt mintegy iskolázáson vezesse át. Olyan testet kell kialakítania, amely megmutatja, hogyan hajlamosít a testiség egy gyenge én-érzés keletkezésére.

Ami azután a következő megtestesülésben lejátszódik, kevéssé jut el az öntudatig, az többé-kevésbé a tudatalatti régióban játszódik le. Az illető olyan megtestesülésre fog törekedni, amely éppen én-érzésével fogja a legkeményebb ellenállást szembehelyezni, úgyhogy szüksége lesz rá, hogy én-érzését a legnagyobb mértékben megerősítse. Ezáltal szinte mágnesként fogják vonzani az olyan alkalmak, amelyekben erősebb akadályokkal találja szemben magát, és én-érzésének alaposan meg kell ütköznie a három test szervezetével. Bármilyen különösen hangozzék is: azok az individualitások, akiket az a karma terhel, hogy a jellemzett módon törekedjenek a születésen át a létbe, igyekeznek olyan alkalmakhoz jutni, ahol például egy olyan járványnak lehetnek kitéve, mint a kolera; mert ez alkalmat nyújt arra, hogy megtalálják azt az ellenállást, amiről éppen szó volt. Amit eközben a betegnek bensőjében véghez kell vinnie a három test ellenállásával szemben, azt eredményezheti, hogy a következő megtestesülésben az én-érzés jelentős mértékben megnövekszik.

Vegyünk egy másik különleges esetet, éspedig – hogy az összefüggést átlássák – ezúttal az előbbinek éppen az ellenkezőjét. Egy ember a kamaloka-idő alatt azt látja, hogy egy túl erős én-érzés hatása alatt a cselekedetek egész sorát vitte véghez, amelyek a túlságosan is erős önmagára hagyatkozás folyományai voltak. Látja, hogy mérsékelnie kell magát az én-érzését illetően, hogy vissza kell azt szorítania. Itt újra olyan alkalmat kell keresnie, ami a következő megtestesülésben lehetőséget nyújt három testének arra, hogy én-érzése a testiségén belül – bármennyire erőlködik is – sehol se ütközzék akadályba, hogy mindenütt elveszítse a talajt, és önmagát ad absurdum, a lehetetlenségig vezesse. Az ehhez szükséges elő feltételek úgy állnak elő, hogy az illetőt vonzani fogják az olyan körülmények, amelyek alkalmat adnak arra, hogy maláriában betegedjen meg.

Ez megvilágít egy karmikus betegségesetet, sőt azt a tételt is, hogy az embert alapjában véve olyan ésszerűség vezérli azokhoz az alkalmakhoz, amelyek karmája folyamán lehetővé teszik továbbfejlődését, amely észszerűség magasabb rendű, mint az, amit közönséges tudatával átláthat. Ha ugyanis szemügyre vesszük az éppen elhangzott dolgokat, könnyűszerrel eljuthatunk a betegségek járvány-jellegének megértéséhez. A legkülönbözőbb példákra hivatkozhatnánk, amelyek egyformán bizonyítják, hogy az ember kamaloka-idejének tapasztalatai alapján valósággal keresi az alkalmakat bizonyos betegségek megkapására, hogy azok leküzdése és az öngyógyító erők kifejtése által olyan erőkhöz jusson, amelyek életpályáját egészében felfelé irányítják.

Azt mondottam előbb, hogyha egy ember sok mindent tett indulatainak befolyása alatt, akkor a kamaloka idején is olyan cselekedeteket fog átélni, amelyek általában indulatok befolyására történtek. Ez adja majd meg neki azt a törekvést, hogy új inkarnációjában átéljen valamit saját testiségében, aminek a leküzdésével olyan cselekedeteket hajtson végre, amelyek előző életének bizonyos tetteire kiegyenlítően hathatnak. Itt kiváltképpen a megbetegedésnek az a formája jön tekintetbe, amit az újabb időkben mint diftériát ismerünk; ez legtöbbször olyan karmikus adottság esetén lép fel, amikor az illető előbbi életében gyakran cselekedett szenvedélyek, indulatok hatására.

Az előadások során hallunk még egyet-mást arról, hogy melyek a feltételei ennek vagy annak a betegségnek. Most azonban még mélyebb okokhoz kell folyamodnunk, ha felelni akarunk a kérdésre: Honnan van az, hogy ha az ember belép az életbe, és karmájában magával hozza a tendenciát ilyen vagy olyan szenvedés legyőzése révén ennek vagy annak az elérésére, akkor mégis honnan van az, hogy egyszer valóban sikerül győzedelmeskednie a betegség fölött, és olyan erőket felvennie, amelyek magasabbra viszik, míg egy más alkalommal vesztes marad, és a betegség győz? Itt vissza kell mennünk azokig a szellemi princípiumokig, amelyek az emberi életben egyáltalán lehetővé teszik a betegséget.

Az, hogy az ember egyáltalán megbetegedhet, és hogy a betegséget – éppen karmájából kifolyóan – egyenesen keresheti, az végső soron nem adódik más elvekből, mint azokból, amiket teozófiai szemlélődéseink legkülönbözőbb összefüggéseiben több alkalommal állítottunk már lelkünk elé. – Tudjuk, hogy a Föld-fejlődés egy bizonyos pontján beléptek az emberi fejlődésbe azok az erők, amelyeket luciferi erőknek nevezünk. Ezek olyan lények erői, akik a régi Hold-fejlődés idején maradtak vissza, és nem jutottak olyan messzire, hogy elérték volna Föld-fejlődésünk normális szintjét. Ezáltal az ember asztráltestébe – mielőtt énje még megfelelő módon hatni tudott volna – beleplántálódott valami, ami ezekből a luciferi lényekből áradt ki. A luciferi lények befolyása tehát kiváltképpen asztráltestünkre hatott egykor, és ez az ember asztráltestében későbbi fejlődése folyamán is megmaradt. Ez a luciferi befolyás sok mindent jelent az emberi fejlődésben. Mai célunk szempontjából azt kell kiemelnünk, hogy az embernek így bensőjében egy kísértője lett, hogy kevésbé legyen jó, mint lett volna, ha nem következik be a luciferi befolyás; és ugyanez a befolyás okozta, hogy inkább cselekszik és ítél mindenféle indulatok, szenvedélyek és vágyak alapján, mint ítélt és cselekedett volna, ha nem működik a luciferi befolyás. Ez a befolyás késztette az ember tulajdonképpeni individualitását arra, hogy más legyen, hogy úgyszólván nagyobb mértékben átadja magát annak, amit a „vágyak világának” nevezünk, mint ahogy ez különben bekövetkezett volna. Ezért történt, hogy az ember sokkal mélyebben bonyolódott bele a fizikai-földi világba, mint ez egyébként történt volna. Az ember a luciferi befolyásra mélyebben szállt le testiségébe, jobban azonosította magát testiségével, mint ahogy tette volna, ha nem jön közbe a luciferi hatás. Mert ha a luciferi lények befolyása nem következett volna be, akkor sok minden nem következett volna be abból sem, ami az embert a Földön arra csábítja, hogy valamit megkívánjon. Az ember közömbös maradt volna ennek vagy annak a csáberőnek a benyomásaival szemben. A külső, érzékelhető világ csábításai Lucifer befolyása által keletkeztek, s az ember felvette magába ezeket a csábításokat. Azt az individualitást, amelyhez az én által jutottunk, átitatták a luciferi princípiumból eredő hatások. Így történt, hogy az embert első földi inkarnációi alkalmával a luciferi princípium első csábításai hatalmukba ejtették, és ezeket a csábításokat magával vitte későbbi életeibe is. Ez annyit jelent, hogy az a mód, ahogy az ember a luciferi princípium csábításainak hatalmába került, karmájának egyik alkotóelemévé vált.

Ha azonban az ember csak ezt a princípiumot vette volna fel magába, egyre inkább áldozatul esett volna a fizikai-földi világ csábításainak; mondhatnánk, egyre inkább elveszítette volna a kilátást arra, hogy megszabaduljon ettől a fizikai-földi világtól. Tudjuk, hogy a későbbi hatás – a krisztusi hatás – ellensúlyozta a luciferi princípiumot, és azt mintegy kiegyenlítette, úgy, hogy az ember fejlődése során újra megkapta a lehetőséget, hogy ezt a luciferi hatást kiűzze magából. A luciferi befolyással azonban valami más is együtt járt. Azáltal, hogy az ember felvette asztráltestébe a luciferi hatást, egészen másnak tűnt előtte az egész külső világ, amibe belépett, mint amilyennek tűnt volna a luciferi befolyás nélkül. Lucifer bevonult az emberi bensőbe. Az ember Lucifert hordozta bensőjében, miközben maga körül a világot szemlélte. Ez megzavarta látását a földi világgal szemben, és külső benyomásaiba belekeveredett az ahrimani hatás. Ahriman csak úgy tudott beavatkozni és a külső világot látszattá alakítani, hogy mi már korábban megteremtettük belülről az illúzióhoz, a majához való hajlamunkat. Az ahrimani hatás tehát, ami az embert körülvevő külső világba bevonult, a luciferi hatás következménye volt. Azt mondhatjuk: Az ember, mivel a luciferi erők már benne voltak, magába szívta annak a lehetőségét, hogy jobban belebonyolódjék az érzékek világába, mint ezt a luciferi befolyás nélkül tette volna; de ugyancsak ezáltal teremtette meg annak a lehetőségét is, hogy az összes külső észleléssel együtt kívülről az ahrimani befolyást magába szívja. Így él a luciferi hatás az emberi individualitásban, miközben átmegy a különböző földi inkarnációkon, és mint a luciferi hatás folyománya az ahrimani hatás. Ez a két erő állandóan küzd az emberi individualitásban. És az emberi individualitás Lucifer és Ahriman küzdelmének színtérévé vált.

Az ember mindennapi tudatával még ma is ki van téve úgy a luciferi csábításoknak – aki asztráltestünk szenvedélyein és indulatain keresztül hat –, mint az ahrimani csábításoknak is, aki a külső világra vonatkozó tévedések és csalódások formájában kívülről hatol az emberbe. Mindaddig, amíg az ember egy megtestesülésben él, és képzetei mintegy reteszt tolnak a luciferi és ahrimani dolgok elé, úgy, hogy ezek nem hatolhatnak mélyebbre, mert a képzetek akadályába ütköznek – mindaddig a morális vagy intellektuális ítéletnek van alávetve az, amit az ember cselekszik. Mindaddig, amíg az ember születése és halála között a morál ellen követ el bűnt, ha Lucifernek engedelmeskedik, vagy a logika és az egészséges gondolkodás ellen vét, amikor Ahrimant követi, addig ez a mindennapi tudatos lelki élet ügye marad. Ha azonban az ember átlép a halál kapuján, megszűnnek a képzetek, amelyek az agyhoz vannak kötve. Itt a tudati élet egy más formája kezdődik, itt ténylegesen behatolnak az emberi lény legmélyébe mindazok a dolgok, melyek a születés és a halál közötti életben a morális vagy értelmi ítéletnek vannak alávetve, és belenyúlnak abba, amelyek a kamaloka után a következő létre nézve építően hatnak, és belenyomódnak azokba a plasztikus erőkbe, amelyek a háromrészű emberi testiséget felépítik. Itt azok a tévedések, amelyek az Ahrimanhoz való kapcsolódásból származnak, olyan betegségekké válnak, amelyek az étertestből kiindulva betegítik meg az embert, a kicsapongások pedig, tehát azok a dolgok, amelyek az életben morális ítéletnek vannak alávetve, olyan betegségokokká válnak, amelyek jobbára az asztráltestből hatnak.

Ha nem állunk meg egy inkarnációnál, hanem az egyik inkarnációnak a másikra gyakorolt hatását szemléljük, akkor az előzőekből láthatjuk, hogyan válnak valóban betegségokokká tévedéseink, amelyek a bennünk lévő ahrimani elemből fakadnak – ide számítanak a tudatos tévedések: a hazugságok, valótlanságok is –, és látjuk, hogy a luciferi befolyások is ugyanezen az úton válnak betegségokokká. Valóban elmondhatjuk: Tévedéseinket nem követjük el büntetlenül! Tévedéseink bélyegét magunkon hordjuk következő megtestesülésünkben, de ezt a mindennapi élet értelménél magasabb rendű értelem jegyében tesszük, abból az értelemből kifolyólag, amely a halál és az újabb születés közötti időben arra késztet, hogy úgy megerősödjünk, hogy a továbbiakban már ne legyünk kitéve ilyen csábításoknak. Ilyenformán a betegségek egyenesen, mint életünk hatalmas tanítói állnak előttünk. – Ha így tekintjük a betegségeket, pontosan látjuk, hogy egy betegség kifejlődésénél a luciferi vagy az ahrimani befolyások hatnak. Ha egykor ezeket a dolgokat majd átlátják azok, akik a szellemtudományos világnézet alapján lesznek gyógyítókká, ezeknek a gyógyítóknak az emberi szervezetre gyakorolt befolyása sokkal mélyrehatóbb lesz, mint amilyen ma lehetséges.

Éppen ebben az értelemben láthatjuk át bizonyos betegségformák szerkezetét. Vegyünk például egy olyan betegséget, mint a tüdőgyulladás. Ez a karmikus rendben olyan okozat, ami úgy keletkezik, hogy az illető a kamaloka ideje alatt olyan jellemre tekinthet vissza, mely magában hordozta az érzéki kicsapongások iránti hajlamot, mondhatnánk szükségét érezte az érzéki életnek. Össze ne tévesszük azonban azt, amit most egy korábbi tudatnak tulajdonítunk, azzal, ami majd a következő megtestesülés tudatában lép fel. Annak ehhez semmi köze sincs. Valószínű azonban, hogy amit az ember a kamaloka idején lát, úgy fog átalakulni, hogy a tüdőgyulladást legyőző folyamatokhoz szükséges erők vésődnek bele. Mert éppen a tüdőgyulladás legyőzésével, az öngyógyítással, amire az ember eközben törekszik, és különösen a láz leküzdésével fejt ki az emberi individualitás erőt a luciferi hatalmakkal szemben, szabályosan harcot vív a luciferi erőkkel. Ezért nyújt a tüdőgyulladás leküzdése alkalmat arra, hogy az előző inkarnáció jellemhibáját levessük. Így nyilatkozik meg a tüdőgyulladásban az ember harca a luciferi hatalmakkal szemben.

Más képet látunk, amikor a tuberkulózisra jellemző folyamatokat látjuk: ilyenkor az öngyógyító erők úgy lépnek közbe, hogy a fellépő káros hatásokat körülzárják, kötőszövettel veszik körül, és ezt töltik ki egy mész- és sótartalmú anyaggal, szilárd gócokat képezve. Ilyen gócok előfordulhatnak az ember tüdejében, és sokkal többen hordanak magukban ilyeneket, mint általában hinnénk; ezek ugyanis azok az emberek, akiknél a tüdőtuberkulózis gyógyuláson ment át. Ahol ez történt, ott megint csak az ember benső lényének harca zajlott le az ellen, amit az ahrimani erők idéztek elő. Ez egy kifelé irányuló védekező folyamat, ostrom az ellen, amit a külső anyagiság vitt oda, azért, hogy az emberi lényt ebben az értelemben elvezesse az önállósághoz.

Ezzel bemutattuk, hogy a két princípium – az ahrimani és a luciferi – végső soron ténylegesen részt vesz a betegség lefolyásában. Számos vonatkozásban bizonyítani lehetne, hogy a betegségformák esetében tulajdonképpen a betegségek két típusát kellene megkülönböztetni: az ahrimani és a luciferi betegségeket. Ha ezt tekintetbe vennénk, megtalálhatnánk a helyes elveket, amelyek alapján a betegeknek megfelelő segítséget tudnánk nyújtani. Mert egészen más segítséget igényelnek a luciferi betegségfolyamatok, mint az ahrimaniak. Ha ma még meglehetősen kritikátlanul alkalmazzák is külső gyógyító eljárásokban azokat az erőket, amelyek a mai elektroterápiában, hidegvíz-kúrában és hasonlókban rejlenek, azt kell mondanunk, hogy a szellemtudomány eleve fényt deríthet arra nézve, hogy egyik vagy másik módszert kell-e alkalmazni, azáltal, hogy különbséget teszünk, vajon luciferi vagy ahrimani betegségről van-e szó. Senkinél sem volna szabad például elektroterápiás eljárást alkalmazni, ha a betegség luciferi hatásból származik; ezt csak az ahrimani betegségformáknál kellene felhasználni. Mert a luciferi betegségformáknál sohasem lehet segítség az, aminek semmi köze sincs Lucifer hatásához, mint például az elektromosság elvének, mert az elektromosság kizárólag az ahrimani lények hatáskörébe tartozik. Ez nem jelenti azt, hogy az elektromosság erőit csak az ahrimani lények használják fel. Ezzel szemben egész különlegesen luciferi terület mindaz, ami úgymond a melegre és hidegre vonatkozik. Minden, ami azzal függ össze, hogy az emberi szervezet felmelegszik vagy lehűl, vagy amit külső hatásokkal ő maga hűt le vagy melegít fel, Lucifer hatáskörébe tartozik. Mindenütt, ahol meleggel és hideggel van dolgunk, luciferi típusú betegségformáról van szó.

Látjuk tehát, hogyan hat a karma a betegségben és hogyan hat annak leküzdésében. Most már nem fog többé érthetetlennek tűnni, hogy a karmában rejlik egy betegség gyógyíthatósága vagy gyógyíthatatlansága is. Ha világossá válik önök előtt, hogy a cél – a megbetegedés karmikus célja – az, hogy az embert előbbre vigye, és tökéletesebbé tegye, akkor világos lesz, hogy ennek az a feltétele, hogy ha az ember betegségbe esik annak a magasabb rendű értelemnek alapján, amit a kamaloka idejéből az új életbe való belépéskor hoz magával, akkor azokat a gyógyító erőket fejleszti ki, amelyek a benső ember megerősödését és a magasabbra jutás lehetőségét jelentik. Tegyük fel, a dolog úgy áll, hogy az ember abban az életben, amit még eltölthet, adott organizációja és hátralévő karmája folytán olyan erőkkel rendelkezik, hogy azt, amit betegsége által megszerzett, továbbjutására még ugyanebben az életben felhasználhatja. Ebben az esetben van értelme a gyógyulásnak. Ilyenkor bekövetkezik a gyógyulás, és az ember elérte, amit el kellett érnie, és ami a betegség megjelenésében mutatkozott meg. A betegség leküzdése által abba a helyzetbe került, hogy most már tökéletesebb erők fölött rendelkezik ott, ahol régebben tökéletlen erői voltak. Ha karmája olyan erőkkel vértezte fel, és korábbi sorsa kedvező körülményei folytán úgy áll a világban, hogy az új erőket saját maga és mások hasznára fel tudja használni, akkor bekövetkezik a gyógyulás, akkor átküzdi magát a betegségen.

Tegyük fel, hogy az ember helyzete úgy alakul, hogy leküzdi a betegséget, és kifejleszti a gyógyító erőket, de az előtte álló élet olyan követelmények elé állítaná, melyeknek az elért mértékű tökéletességével nem tudna eleget tenni. Elérhetne még egyet-mást a legyőzött betegség által, mégsem volna lehetséges, hogy annyit érjen el, amennyivel mások üdvét szolgálhatná, mivel ezt meglévő karmája nem teszi lehetővé. Akkor bekövetkezik az, hogy mélyebb tudatalattija így szól: itt többé nincs alkalmad arra, hogy teljes erejében elnyerd azt, amire tulajdonképpen szükséged van. Ebbe a megtestesülésbe azért kellett lejönnöd, mert a tökéletesedésnek azt a mértékét kellett elnyerned, amit csak fizikai testben, egy betegség legyőzése által szerezhettél meg. Ezt meg kellett szerezned, de továbbfejleszteni nem tudod. Most olyan körülmények közé kell kerülnöd, ahol fizikai tested és más erők nem zavarnak, és ahol szabadon feldolgozhatod azt, amit a betegségben nyertél. – Ez azt jelenti, hogy az ilyen individualitás a halált keresi, hogy a halál és az új születés között tovább dolgozzék azon, amit a születés és a halál között nem képes feldolgozni. Az ilyen lélek átmegy a halál és az új születés közötti léten, hogy ott azokkal a hatékonyabb erőkkel, melyeket a betegség legyőzése által nyert el, továbbfejlessze organizációját, hogy új életében jobban működhessék. Ily módon szabályosan „részletfizetésnek” tekinthető egy betegség fellépése, ami csak a halál küszöbének átlépése után egészül ki azzá, amivé válnia kell.

Ha így szemléljük a dolgot, így kell szólnunk magunkhoz: A karma tökéletesen indokolja, hogy egyik betegség gyógyulással végződik, a másik halállal. – Ha így tekintjük a betegségeket, magasabb szemszögből nézve a karma az élettel való megbékéléssel, mélységes megbékéléssel ajándékoz meg. Hiszen tudni fogjuk, hogy a karma törvényszerűségében rejlik az, hogy az ember akkor is előbbre jut, ha a betegség halállal végződik, hogy még ilyen esetben is az a betegség célja, hogy magasabbra emelje az embert. Ebből azonban nem szabad arra a következtetésre jutni, hogy bizonyos betegségek esetében esetleg egyenesen kívánnunk kellene a halált. Ezt senki sem mondhatja, mert a döntés afölött, aminek történnie kell – legyen az gyógyulás vagy gyógyíthatatlanság –, egy magasabb értelem feladata, mint ameddig mi mindennapi tudatunkkal fel tudunk érni. Mindennapi tudatunkkal a születés és a halál közötti világunkban be kell érnünk azzal, hogy ilyen kérdések előtt megálljunk. Magasabb rendű tudatunkkal mindenesetre magunk is arra az álláspontra helyezkedhetünk, amely még a halált is a magasabb szellemi hatalmak ajándékaképpen fogadja el. Azzal a tudatunkkal azonban, amellyel segítenünk kell, és bele kell avatkoznunk az életbe, nem merészkedhetünk odáig, hogy erre a magasabb álláspontra helyezkedjünk. Könnyen tévedésbe eshetnénk, és hallatlan módon beleavatkoznánk valamibe, amibe sohasem szabad beleavatkoznunk: az emberi szabadság szférájába. Ha segíthetünk egy embernek abban, hogy kifejlessze öngyógyító erőit, vagy ha mi magunk segíthetjük a természetet a gyógyulás érdekében, akkor ezt meg kell tennünk. És ha arról kell dönteni, vajon tovább kell-e élnie az embernek, vagy a bekövetkező halál segíti elő hathatósabban előrejutását, a döntés sohasem lehet más, mint hogy segítségünk csak a gyógyulás érdekében történhet. Ha a segítség ilyen, akkor rábízzuk az ember saját individualitására, hogy felhasználja erőit, és az orvosi segítség nem lehet egyéb, mint ennek alátámasztása. Akkor nem hat bele az emberi individualitásba. Egészen másképp történnék, ha egy ember gyógyíthatatlanságát olyan módon fokoznánk, hogy további előrejutását egy másik világban keresse. Akkor beleavatkoznánk individualitásába, és azt egy más hatásszférának adnánk át, ráerőszakolnánk akaratunkat egy másik individualitásra. Ezt a döntést át kell engednünk magának az individualitásnak. – Vagyis más szóval: A gyógyulás érdekében minden lehetőt meg kell tennünk. Mert minden olyan mérlegelés, ami a gyógyításhoz vezet, abból a tudatból származik, ami Földünk számára jogos; minden más intézkedés túlmenne földi szféránkon; ott más erőknek kell közreműködniük, mint amelyek a mi mindennapi tudatunkhoz vannak szabva.

Látjuk, hogy a betegségek gyógyíthatóságának és gyógyíthatatlanságának helyes karmikus megértése arra vezet, hogy mindent elkövessünk, hogy betegségében segítsük az embert; másrészt oda is elvezet, hogy megnyugvással fogadjuk azt is, ha más szférákból más döntés születik. Ezzel a más döntéssel kapcsolatban egyébre nincs is szükségünk. Szükséges, hogy megtaláljuk azt a szempontot, amelyből nézve a dolgokat nem esünk kétségbe egy betegség gyógyíthatatlansága miatt, mintha a világon más se volna, mint tökéletlenség, rosszaság, gonoszság. A karmikus megértés nem bénítja meg a gyógyítás érdekében kifejtett tetterőnket, másrészt viszont összhangba hoz a legsúlyosabb sorssal is, amikor ennek vagy annak a betegségnek gyógyíthatatlan voltáról van szó.

Ma azt láttuk tehát, hogy miként válik egyedül a karmikus megértés által lehetővé, hogy helyes módon fogjuk fel egy betegség lefolyását, és hogy megértsük, régebbi életeink karmikus hatásai egyenesen belevilágíthatnak a jelenlegibe. A következő kérdések megtárgyalásánál majd még találkozunk egyes példákkal.

Következő feladatunk majd az lesz, hogy különbséget tegyünk két különleges betegségforma között: aközött, amely az ember belsejéből adódik, és amelyet kimondottan a karma hoz magával, és az olyan megbetegedés között, amely látszólag véletlenül ér minket azáltal, hogy külső sérüléseknek vagyunk kitéve, hogy ez vagy az történik velünk. Röviden: arról lesz szó, hogyan juthatunk el a karmikus megértéshez akkor is, ha például egy vonat kerekei alá kerülünk, azaz: hogyan lehet a karma révén megérteni az úgynevezett „véletlen” megbetegedéseket [17].

[17] Ehhez lásd még Rudolf Steiner 1924. június 29-én tartott előadását „A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata II.” kötetében (GA 236).

5. Természetes és véletlen megbetegedések karmikus vonatkozásai

1910. Május 20.

A tegnapi előadás tartalma nagyfontosságú úgy a következő fejtegetéseink, mint általában a karmikus összefüggések megértésének szempontjából. Engedjék meg – éppen döntő fontosságuk miatt –, hogy a tegnapi előadás tartalmát főbb vonásaiban ma röviden még egyszer összefoglaljam.

Abból indultunk ki, hogy az elmúlt évszázadban viszonylag rövid idő leforgása alatt meglehetősen radikális változásokon estek át a gyógyítással és a gyógyszerekkel kapcsolatos nézetek. Rámutattunk arra is, hogyan alakult ki a XVI. és XVII. században az a nézet, amely egészen és mindenestől arra épült, hogy minden olyan betegségnek, amelynek neve van, és amelyet fogalmilag körülhatárolhatónak véltek, megtalálható valamiféle ellenszere a világon. És bizonyossággal hitték, hogy ha a megfelelő szert alkalmaznák, az befolyásolná a betegség lefolyását. Azután arra utaltunk, hogy ez a nézet többé-kevésbé fennmaradt egészen a XIX. századig, majd odaállítottuk emellé tökéletes ellentétét, amelyet főként a bécsi nihilista iskola juttatott kifejezésre; kiindulása a híres orvostól, Dietl-től származott, folytatói Skoda és különböző tanítványai voltak. A nihilista irányzatot úgy jellemeztük, hogy ez az irányzat nemcsak erősen kételkedni kezdett abban, hogy ilyen vagy olyan gyógyszer, vagy valamilyen gyógykezelési eljárás és maga a betegség között abszolút összefüggés lenne, hanem tudni sem akart többé ilyen összefüggésről. S azoknak a fiatal orvosoknak a lelkében, akik ennek az iskolának a befolyása alatt álltak, kialakult az úgynevezett „öngyógyítás” elve. Maga Skoda mondta ki az iskola nagy jelentőségű tételét: a betegséget tudjuk diagnosztizálni, talán meg is tudjuk magyarázni, le is tudjuk írni; de orvosságunk nincs a betegség ellen.

Ez az irányzat onnan vette kiindulópontját, hogy Dietl bizonyítani tudta, hogy a kiváró kezelés esetén egy olyan betegség, mint a tüdőgyulladás, úgy folyik le, hogy bizonyos időn belül kifejleszti az öngyógyító erőket, ha az ehhez szükséges előfeltételeket megteremti az ember. És statisztikailag bizonyítani tudta, hogy a kiváró kezelés mellett ugyanannyi ember gyógyult meg vagy halt meg, mint egyébként, a szokásos gyógyszerek alkalmazása esetén. Annak idején egyáltalán nem volt jogosulatlan a „terapeutikus nihilizmus” meghatározás, mert abszolút igazság volt, hogy ennek az iskolának az orvosai nem tudtak védekezni a betegek nézete ellen, hogy gyógyszernek, receptnek pedig lennie kell. A beteg nem tágított, környezete sem – gyógyszereket kellett felírni, és ennek az iskolának a követői többnyire úgy segítettek magukon, hogy híg gumiarábikum oldatot [18] írtak elő, aminek az iskola követői szerint ugyanazt a hatást kellett kiváltania, mint a régebben alkalmazott gyógyszereknek. Ebből arra a felismerésre jutottunk, hogy a modern tudományos tények világa egyenesen elvezet ahhoz, amit az életben karmikus összefüggésnek nevezünk. Mert most felelnünk kellett arra a kérdésre, hogy miképpen történik hát valójában az, amit „öngyógyításnak” lehet nevezni. Vagy jobban mondva: Miért történik ez? És miért nem következhet be egy másik esetben az öngyógyítás vagy egyáltalán a gyógyulás?

[18] Gumiarábikum: egy ártalmatlan sűrítő anyag, amelyet természetes úton, a Szahara vidékén honos fák gyantájából nyernek ki. Mint adalékanyag a vízben jól oldódik, használata élelmiszerekben engedélyezett.

Ha egy egész iskola, melynek élén orvos-korifeusok álltak, arra a gondolatra juthatott, hogy bevezesse az öngyógyítás fogalmát, akkor egy olyan embernek, aki ezen elgondolkozott, odáig is el kellett volna jutnia, hogy így szóljon: A betegség folyamatában fel lett keltve valami, ami a betegség legyőzéséhez vezet! Ez a továbbiakban a betegségfolyamat titkosabb okainak megérzésére kellett volna, hogy vezessen. Megpróbáltunk utalni arra, hogyan kereshetünk ilyen karmikus összefüggést a betegség lefolyásával kapcsolatban az emberiségfejlődésen belül. Rámutattunk arra, hogy az, amit az ember mindennapi életében jó és rossz cselekedetekben, okos és esztelen cselekedetekben visz véghez, amit helyes vagy visszás érzelmi felfogással átél, mindaz nem hatol be mélyen az emberi organizáció alapjaiba. És megmutattuk annak az okát, miért marad meg a mindennapi életnek csak a felszínén mindaz, ami a mindennapi élet morális, intellektuális és érzésbeli megítélése alá tartozik, és nem esik az alá a törvény alá, amit a másik esetben mutattunk meg, hogy az emberi organizáció mélyebben fekvő erőit befolyásolja. Megmutattuk, hogy van egyfajta gátlás, ami megakadályozza az immoralitás behatolását a szervezet mélyebb erőibe. S ez a védekezés az ellen, hogy organizációnk erőibe tetteink és gondolataink behatoljanak, abban rejlik, hogy cselekedeteinket, melyeket a születés és a halál között véghezviszünk, tudatos képzeteinkkel kísérjük. Amikor egy cselekedetünket vagy valami más élményt tudatos képzettel kísérünk, védelmet teremtünk az ellen, hogy tetteink következménye magába szervezetünkbe behatoljon.

Utaltunk azután arra, milyen jelentőségük van azoknak az élményeknek, amelyek visszavonhatatlanul feledésbe mentek. Ebben az esetben nincs többé mód arra, hogy újra visszaidézzük őket tudatos képzetvilágunkba. Ezekről az élményekről azt kellett mondanunk, hogy mivel itt a képzetek nem nyújtanak védelmet, ezek bizonyos módon már behatolnak belső organizációnkba, és ott szervezetünk alakító erőivel együtt tudnak hatni. És módunk volt rámutatni azokra az ezzel kapcsolatos betegségformákra, amelyek még a felszínhez közelebb fekszenek: neurózis, neuraszténia és hasonlók. Sőt, még a hisztériás állapotot is ugyanez magyarázza. Azt mondtuk, hogy az ilyen állapotoknak az okait azokban a tudatból kihullott, elfelejtett képzetekben kell keresnünk, amelyek a bensőnkbe süllyedtek le és – mint lelki életünk zárványai – betegségek formájában jelentkeznek.

Rámutattunk annak az időszaknak hallatlan jelentőségére, amely a születéstől addig az időpontig tart, amíg az ember képes az élményeire visszaemlékezni, és felhívtuk a figyelmet arra, hogyan folytatja működését az élő szervezetben az, amit korábban elfelejtettünk, amennyiben mintegy szövetségre lép organizációnk mélyebb erőivel, és onnan befolyásolja magát a szervezetet. Egy képzetkomplexumnak, egy élménysorozatnak tehát le kell süllyednie lényünk mélyebb rétegeibe, mielőtt hatni tudna az organizációnkba.

Azután arra utaltunk, hogy ez a lesüllyedés akkor történik meg a legteljesebben, amikor az ember átlépett a halál kapuján, és a halál és az új születés közötti további életet éli át. Ekkor minden élmény minőségében változik át olyan erővé, amely most a szervezetet alakító módon működik. És amit az ember a halál és az újabb születés közötti időben észlelt és érzett, azt felveszi azokba a plasztikus erőkbe, amelyek részt vesznek az új test felépítésében, amikor az ember újonnan az életbe lép. A képzőerőkben most benne van mindannak a következménye, ami régebben a lelki életében, esetleg a még tudatos képzeletvilágában is benne volt. És itt rámutathattunk arra is, hogy az ember énjével átitatott, tudatos képzet-életével ide-oda leng két befolyás: a luciferi és az ahrimani befolyás között. Ha az ember olyan hibát követ el, amit asztráltestének tulajdonságai: gonosz indulatok, harag és hasonlók okoznak, akkor a luciferi hatalmak serkentik cselekvésre. Ha azután ezek a cselekedetek az imént leírt utat járják, vagyis képzőerőkké válnak, akkor azokban az alakító erőkben, amelyek most már az új testiség alapját képezik, mint luciferi betegségokok szerepelnek. Újfent láttuk, hogyan kerül az ember a főleg kívülről ható ahrimani erők hatalmába. Az ahrimani hatásokról is azt kellett mondanunk, hogy átalakulnak képzőerőkké, az új életbe lépő ember születésekor újonnan felépített szervezet alakító erőivé. És amennyiben Ahriman befolyásai keverednek a képzőerőkbe, ahrimani jellegű betegséghajlamokról beszélhetünk. Azután egyes példákon rámutattunk arra, hogyan működnek az ilyen módon képződött erők. Ezt a működést radikális példákon mutattam be önöknek, mert radikális példák által válik a képzet világosabbá, élesen körvonalazottá.

Azt mondtam: Tegyük fel, hogy valaki előző élete folyamán mindent elkövetett, ami az embert csökkent én-érzéshez és önbizalomhoz vezeti, hogy énje semmire se becsülte magát, csak általánosságokban mozgott. Az ilyen ember a halál után azt a tendenciát veszi fel, hogy ezt az ellenállást leküzdje, s olyan erőket vegyen fel, amelyek majd inkarnációja későbbi lefolyásakor képessé teszik arra, hogy énjét erősebbé, tökéletesebbé tegye. Ez oly módon hat, hogy olyan körülményeket keres fel, amelyek lehetővé teszik, hogy bizonyos ellenállásokkal szembeszálljon, amelyekkel jó megküzdeni úgy, hogy a gyenge ént az ellenállás megerősítse. És valóban úgy van, hogy egy ilyen tendencia oda vezeti az embert, hogy úgyszólván keresse azokat a körülményeket, amelyek között megkaphatja a kolerát, mert ez alkalmat nyújt arra, hogy az ellenállást legyőzze. Ezeknek az ellenállásoknak a legyőzésében rejlik az, ami a következő inkarnációban – vagy akár ugyanabban – a gyógyulás bekövetkezése után erősebb én-érzéshez vezethet vagy olyan erőkhöz, amelyek lassanként megérlelik az erősebb én-érzést önnevelés útján. Azt mondtuk továbbá, hogy az olyan betegség, mint a malária, arra ad alkalmat, hogy kiegyenlítődjék valami, amit a lélek egy korábbi életében, mint túltengő én-érzést fejlesztett ki cselekedetei és érzései révén.

Akik önök közül teozófiai életünk korábbi szemlélődésein részt vettek, világosan áttekinthetik ezt a folyamatot. Mindig mondtuk, hogy az ember énje fizikai kifejezését a vérben találja meg. Az a két betegség, amelyekről éppen szó volt, a vérrel és a vér törvényeivel függ össze; oly módon függnek össze, hogy kolera esetében a vér sűrűsödése lép fel. Ezt a sűrűsödést lehet „ellenállásnak” nevezni; ezen kell a gyenge én-érzésnek átmennie, és ezáltal kell nevelődnie. Épp így magyarázatul szolgálhat önöknek az is, hogy a malária esetében a vér szétesésének bizonyos fajtája megy végbe, és a túlzottan erős én-érzésnek szüksége van arra a lehetőségre, hogy eljusson a végletekig, hogy a vér szétesése által a túl erős én erőfeszítéseivel a megsemmisülésig jusson el. Ezt szolgáltatja a vér szétesése. – A dolgok természetesen rendkívüli finomsággal függnek össze a szervezetben; de ha ezt így átgondolták, megtalálják a megértés módját.

Mindezekből az adódott számunkra, hogy ha szervezetünket olyan lélek építette fel, amely magával hozta azt a tendenciát, hogy ilyen vagy olyan téren valamit legyőzzön, akkor ez a tendencia arra ösztökéli az embert, hogy beépítse magába a betegség lehetőségét, de egyben a betegséggel való megküzdés lehetőségét is; mert a betegség nem másért lép fel, minthogy alkalmat nyújtson a gyógyulásra. És a gyógyulás akkor következik be, ha a kérdéses személy karmája értelmében a szóban forgó betegség legyőzése által olyan erőkhöz jut, hogy a halálig hátralévő életében a fizikai síkon való munkája által valóban előbbre juthat. Vagyis, ha a megmozgatandó erők olyan erősek, hogy a fizikai síkon el is érheti azt, ami miatt a betegség létrejött, akkor éppen azokkal a gyógyulási folyamatokból származó megnövekedett erőkkel dolgozik tovább az ember, amelyeknek régebben nem volt birtokában. Ha azonban úgy áll a karmája, hogy bár szándéka volt szervezetét oly módon alakítani, hogy a szóban forgó betegség legyőzése által olyan erőket gyűjtsön, amelyek tökéletesedéséhez vezetnek, mivel azonban a dolgok sokoldalúak, ugyanakkor mégis kénytelen volt szervezetét más irányban gyengeségében meghagyni, akkor előállhat az az eset, hogy azok az erők, melyeket az ember a gyógyulási folyamatban kitermel és felhasznál, erősítik ugyan, de mégsem annyira, hogy ez elegendő legyen a fizikai síkon való munkálkodásra. Ilyenkor azt a részt, amit már elnyert, akkor fogja majd felhasználni, amikor átlép a halál kapuján, mivel ez a fizikai síkon nem használható fel, és akkor igyekszik majd az erőihez hozzápótolni azt, amit a fizikai síkon nem tudott megszerezni, azért, hogy ezeket az erőket a következő test felépítésénél majd életre hívja, amikor új megtestesülésben újra a földi létbe lép.

Hátra van még, hogy utaljunk arra, hogyan áll a dolog azokkal a betegségformákkal, amelyek sem teljes gyógyuláshoz, sem a halálhoz nem vezetnek, hanem krónikus állapotba, az állandó kóros állapot bizonyos formájába mennek át. Itt mindenesetre olyasmiről van szó, amit a legtöbb embernek igen fontos tudnia. Itt azt látjuk, hogy az ember testi burkain belül a gyógyulási folyamat által valóban bekövetkezett az, ami csak elérhető volt – tehát, hogy bizonyos értelemben a betegséget sikerült leküzdeni. Más értelemben azonban még sincs leküzdve, mert megtörtént ugyan mindaz, amit az étertest és fizikai test között a kiegyenlítődés érdekében meg kellett teremteni, de nem egyenlítődött ki az, ami diszharmónia formájában az étertest és az asztráltest között fennáll. Ez visszamaradt, és az ember ide-oda ingadozik a gyógyulás kísérletei és a gyógyulni nem tudás között. Ilyen esetben mindig rendkívül fontos, hogy az ember lehetőleg kihasználja azt, amit már elért a valódi gyógyulás terén. De ez történik legritkábban az életben.

Mert éppen a krónikussá váló betegségek esetében valóságos körtánc kellős közepén találja magát az ember. Ha az ember képes volna ilyen esetben elszigetelni szervezetének azt a részét, amelyik bizonyos mértékben már meggyógyult, és azt úgyszólván külön tudná éltetni, ha az egészséges részből ki tudná vonni a másikat, azt, ami még nyugtalankodik, és nincs rendben, és többnyire a benső lelkiségben fészkel, akkor igen sokat segíthetne magán. Ezt azonban a legkülönbözőbb dolgok akadályozzák, elsősorban az, hogy az ember, ha átesett valamiféle betegségen, és visszamaradt egy krónikus állapot, állandóan ennek az állapotnak a hatása alatt él, és tulajdonképpen sohasem tud tökéletesen megfeledkezni az állapotáról. Sohasem jut el teljesen odáig, hogy azt, ami még mindig nem egészséges benne, elkülönítse ettől az állapottól, és külön kezelje, hanem az, amit úgy nevezhetnénk, hogy „a szervezet másik felével való szüntelen törődés”, arra indítja, hogy úgyszólván újra bizonyos összefüggésbe hozza egészséges részét azzal, ami régebben beteg volt – és így ezt újra irritálja. Különleges folyamat ez.

Ahhoz, hogy ezt a folyamatot megvilágítsuk, szeretném ezúttal ismertetni önökkel a szellemtudományos tényállást, amit a tisztánlátó tudat észlel olyankor, amikor valaki átesett egy betegségen, és ebből visszamaradt valami, amit krónikusnak lehet nevezni. Egyébként ugyanez történik akkor is, ha nem különösen feltűnő heveny megbetegedésről van szó, hanem ha előáll egy krónikus betegség anélkül, hogy az akut állapotot különösebben észlelték volna. Ilyenkor látni lehet, hogy az esetek többségében bizonyos ingadozó egyensúlyi állapot mutatkozik az étertest és a fizikai test között, az erők ide-oda lengése, aminek nem kellene lennie, ami mellett azonban még el lehet éldegélni. Az étertest és a fizikai test erőinek ez az ide-oda lengése szüntelenül irritálja a szóban forgó embert, aki ez által állandó izgalmi állapotban van. A tisztánlátó tudat ezt látja folyton felbukkanni az asztráltestben, és ez az izgalmi állapot állandóan behatol az organizáció félig beteg, félig egészséges részébe, ami által azután nem stabil, hanem labilis egyensúly jön létre. Az asztrális izgalmi állapotnak a szervezetbe való behatolása okozza, hogy az ember állapota, ami különben sokkal jobb lehetne, erősen romlik.

Vegyék tekintetbe, hogy az asztralitás ebben az esetben nem esik egybe a tudattal, hanem főként azokkal a belső lelki izgalmakkal, amelyeket a páciens magának sem akar bevallani. Mivel ilyen esetben hiányzik a képzetek gátló ereje, ezért nem működnek mindig tudatos erőkként ezek az állapotok és indulatok, kedélybeli megrázkódtatások, az állandó lehangoltság, az önmagával való elégedetlenség; hanem szervező erőkként, életerőkként működnek, amelyek az ember mélyebb lényében hatnak, állandóan irritálva a félig egészséges, félig beteg részt. Ha a szóban forgó páciens erős akarattal, lelki kultúrával valóban el tudna jutni odáig, hogy legalább egy bizonyos időre megfeledkezzék állapotáról, akkor ebből olyan megnyugvást meríthetne, hogy már ez a megnyugvás erőforrássá válhatna a folytatáshoz. Ha meg tudna feledkezni az állapotáról, ha egészen el tudna tekinteni tőle, ha ki tudná fejleszteni az erős akaratot ahhoz, hogy így szóljon: „Most nem akarok az állapotommal törődni” – és az így felszabadult lelki erőket valami szellemi tartalmú dologra fordítaná, ami felemeli, ami lelkét bensőleg telíti; akkor ezek az erők – amelyek egyébként mindig azzal voltak elfoglalva, hogy a fájdalom, nyomás, szúrás és hasonlók érzéseit átéljék – felszabadulnának, és ez nagy megnyugvására szolgálna. Mert hiszen, ha ezeket az érzéseket nem éljük át, erőink szabaddá válnak, és rendelkezésünkre állnak. Persze nem sokat segít, ha az ember csak mondogatja, hogy nem akarja tudomásul venni ezt a szorítást vagy azt a szúrást.

Mert ha az ember nem használja fel valami szellemire azokat az erőket, amik így felszabadulnak, rövidesen visszatérnek a régi állapotok. Ha azonban az ember a szabaddá vált erőket egész lelkét igénybe vevő szellemi tartalomra fordítja, akkor azt észleli, hogy bonyolultabb úton-módon eléri azt, amit szervezetünk magától, hozzájárulásunk nélkül a betegségfolyamat legyőzésével ér el. Az persze magától értetődő, hogy az illetőnek gondosan ügyelnie kell arra, nehogy éppen azon a módon töltse meg a lelkét tartalommal, ami a megbetegedésével függ össze, ami a betegsége; ha például valakinek gyönge a szeme, és azért, hogy ne gondoljon a szemgyöngeségére, úgy foglalja el magát, hogy szellemi erők megszerzése céljából sokat olvas, magától értetődő, hogy ez nem vezetheti célhoz. De nem kell ilyen messzire mennünk, hogy megszerezzük az erre vonatkozó kis bizonyítékokat.

Mindenki maga is megállapíthatja, hogy ha kissé gyengélkedik, mennyire hasznos, ha odáig jut, hogy meg tud feledkezni a gyengélkedéséről – nevezetesen, ha ezt a felejtést más irányú elfoglaltsággal idézi elő. Itt tehát a pozitív, egészséges felejtésről van szó. Ebben már utalást találnak arra, hogy nem vagyunk egészen tehetetlenek korábbi életutunk hibáinak karmikus hatásával szemben, amennyiben ezek betegségek formájában jutnak kifejezésre. Mert azt kell mondanunk magunknak: Ha elismerjük, hogy az, ami a születés és a halál közötti életben morális, érzelmi és intellektuális megítélés alá esik, egy életen belül nem juthat olyan mélyre, hogy szervi betegség okozója lehessen; a haláltól az újabb születésig terjedő időben viszont olyan mélyen szállhat le az emberi lénybe, hogy betegséget hozhat létre, akkor viszont annak is lehetségesnek kellene lennie, hogy ezt a folyamatot újra tudati folyamattá változtassuk vissza!

Ezt a kérdést így is fel lehet tenni: Ha a betegségek szellemi vagy más, a lélek által okozott vagy átélt élmények karmikus hatásaként lépnek fel, ha tehát a betegségek ilyen okok átalakulásai, nem gondolhatjuk-e – vagy a szellemi tények nem mondanak-e arról valamit –, hogy az átalakulás produktuma, a betegség, elkerülhető, mégpedig úgy, hogy a gyógyulási folyamat helyett, ahelyett, amit organikus régiókból hívunk elő, amit nevelődésünk érdekében, mint betegséget szerzünk meg, annak helyébe szellemi megfelelőjét, szellemi ekvivalensét helyettesítjük be? Ha elég okosak vagyunk, nem alakíthatjuk-e át a betegséget szellemi folyamattá, és az önnevelést, amit betegség formájában kellene kifejtenünk, nem végezhetjük-e el úgyszólván lelkünk erőivel?

Hogy az ilyesmi a tények birodalmába tartozik, azt újra egy példával szeretném illusztrálni. Itt azonban ismét meg kell jegyeznem, hogy csak a szellemtudomány által megvizsgált példákat hozok fel, melyek nem felállított hipotézisek, feltételezések, hanem esetek. Ezért nem várhatnak teljességet tőlem, mert nem hipotéziseket állítok fel, hanem eseteket választottam, melyeket olyanoknak kell elfogadni, amilyenek.

Tegyük fel, hogy valaki élete egyik későbbi szakaszában kanyarót kap, és ennek az esetnek karmikus összefüggését keressük. Ezzel kapcsolatban azt találjuk, hogy ez a kanyaró-eset egy korábbi élet olyan eseményeinek karmikus hatása, amelyeket körülbelül így írhatnánk le: a szóban forgó individualitás előző életében nemigen törődött a külső világgal, ha nem is éppen durván önző értelemben, de mégis sokat foglalkozott önmagával. Olyan személyiség volt tehát, aki sokat kutatott, gondolkodott, de nem a külső világ tényein, hanem azon, ami lelki életén belül maradt. Ma is nagyon sok olyan embert találnak, akik azt hiszik, hogy önmagukba zártság, töprengés stb. révén világrejtélyek megoldásához juthatnak. Annál a személynél, akit említettem, arról volt szó, hogy úgy akarta az életét megoldani, hogy magában töprengett azon, hogy milyen magatartást kell tanúsítania ebben vagy abban az esetben. Az a lelki gyengeség, ami élete folyamán ebből eredt, oda vezetett, hogy a halál és az új élet közötti életében olyan erők jöttek létre benne, amelyek szervezetét aránylag idős korban a kanyaró támadásának tették ki.

Most feltehetjük a kérdést: Itt van egyik oldalon a kanyaró, ami egy előző élet karmikus fizikai következménye; de hogy áll a dolog a lélek állapotával? Hiszen az előző élet karmikus hatása egy bizonyos lelkiállapot is.

Ez a lelkiállapot úgy nyilatkozott meg, hogy a szóban forgó személy abban az életében, amelyben a kanyarót megkapta, állandó önámításokban élt. Itt tehát az önámításokat kell az előző élet karmikus lelki következményének tekinteni, a kanyaró fellépését pedig ugyanazon élet karmikus fizikai következményének.

Tegyük fel, hogy ennek a személynek módjában állt volna a kanyaró-eset fellépése előtt lényegesen megjavulni, azaz olyan lelkierőre szert tenni, hogy többé nem lett volna kitéve mindenféle öncsalásnak. Az így megszerzett lelkierő akkor oda vezetett volna, hogy a kanyaró elmaradjon, mert az, ami az organizmusba ennek kialakítása közben beleépült, kiegyenlítődött volna azoknak a fokozott lelkierőknek a révén, amelyeket az önnevelés folytán szerzett volna meg. Nem tudok egy fél évig ezekről a dolgokról beszélni; de ha alaposan körülnéznek az életben, és mindazt, amit tapasztalnak, ebből az itt megadott kiindulópontból szemlélik, mindig azt fogják találni, hogy a külső tudás minden részletében maradéktalanul igazolja azt, amit itt mondtunk. És amit most egy kanyaró-esetről elmondtam, olyan szempontokhoz vezethet, amelyek megmagyarázzák, hogy miért tartozik éppen a kanyaró a szokásos gyermekbetegségekhez. Mert azok a tulajdonságok, amelyekre hivatkoztam, igen sok életben előfordulnak. Voltak bizonyos időszakok, amikor különösen sok életben harapóztak el. És ha azután egy ilyen személy az életbe lép, a lehető leggyorsabban hozzá akar kezdeni a megfelelő korrekcióhoz, és a születéstől a gyermekbetegségek szokásos fellépéséig terjedő időben organikus önnevelés céljából átesik a kanyarón; mert ebben a korban rendszerint még nem lehet szó a lélek önneveléséről.

Mindebből láthatják, hogy valóban beszélhetünk arról, hogy a betegséget bizonyos vonatkozásban újból vissza lehet változtatni szellemi folyamattá. És ebben az a rendkívül jelentős, hogy ha ezt a folyamatot a lélek, mint életelvet magáévá tette, olyan szemléletet hoz létre, ami gyógyítóan hat a lélekre. Napjainkban nem csodálkozhatunk különösebben azon, hogy olyan kevéssé lehet a lelkekre hatni. Aki korunkat szellemtudományos szempontból nézi, az megérti, hogy olyan sok medikus, oly sok orvos materialistává tud válni, vagyis kételkedik a lelki hatásokban. Hiszen az emberek többsége egyáltalán nem foglalkozik olyasmivel, aminek termékenyítő ereje van. Az a sok vacak, amit a szokványos irodalom kitermel, nem hat termékenyítően a lélekre. Azért érez az, aki a szellemtudomány érdekében akar tevékenykedni, ebben a teozófiai munkálkodásban valami olyat, ami a szó szoros értelmében gyógyítóan hat, mert a szellemtudományos ismeretek újra elhozhatnak az emberiségnek valamit, ami, ha beleárad a lélekbe, elvonja a lelket attól, amit a testi organizáció alakított ki. Csak nem szabad összetéveszteni azt, ami egy ilyen mozgalom kezdetén lép fel, azzal, amivé a mozgalom valóban válhat. Hiszen ma igazán belevisznek a teozófiai mozgalomba olyan dolgokat is, amelyek a külső világban is jönnek-mennek; vagyis az emberek, amikor teozófusokká lesznek, gyakran ugyanazzal az érdeklődéssel fordulnak a teozófia felé, mint a külső világ dolgai felé, és magukkal hozzák összes külső rossz szokásaikat is. Korunk árnyoldalaiból sok mindent belevisznek. Ha azután az illetőnél az árnyoldalak valamelyike megmutatkozik, azt mondják, hogy ez a teozófia hatása. Persze ezt könnyű így magyarázni!

Ha most már látjuk is, hogyan húzódik át a karma fonala egyik inkarnációból a másikba, ezzel még csak egyik oldaláról ragadtuk meg az ezzel kapcsolatos igazságot. Annak, akinek megvan az érzéke hozzá, még sok olyan kérdés merül fel, amelyeket az előadások során érinteni fogunk. Mindenekelőtt azt a kérdést kell érintenünk: mi a különbség két olyan betegség között, amelyek közül az egyiknek a külső okait ki lehet mutatni, míg a másik betegség teljesen magából az emberi organizációból adódik, úgy, hogy látszólag elintézhető azzal, hogy a betegség tisztára magától jött, és külső ok nem áll fenn.

Egészen így azért persze nem állnak a dolgok. Bizonyos oldalról mégis jogos az az állítás, hogy fellépnek olyan betegségek, amelyekre az ember belsőleg különösképpen hajlamos, ezzel szemben számos betegség megnyilvánulásának meg lehet jelölni a külső okait is. Persze nem mindent kell külső okok rovására írni, ami velünk történik, de némely dolgot, ami kívülről ér minket, igen, például ha eltörjük a lábunkat. Azt is a külső okok közé kell számítanunk, ami az időjárásból következik, és épp így azt a számos betegségesetet, aminek okát a rossz városi lakásokban kell keresnünk. Itt ismét tág tér nyílik meg előttünk. S aki tapasztalatok alapján szemléli a világot, az érthetőnek találja, hogy az orvostudomány jelenlegi divatos irányzata arra az eredményre jut, hogy a betegségek okait külső behatásokban keresse, különösen a bacilusokban, amikről egy szellemes úr [19] nem egészen jogosulatlanul így nyilatkozott: „Ma a bacilusoktól származnak a betegségek, amiként egykor azt mondták, hogy a betegségeket Isten vagy az ördög küldi ránk.” A XIII. században azt mondták, hogy a betegségek Istentől jönnek, a XV. században azután azt mondták, hogy a betegségek az ördögtől származnak. Később azután úgy tartották, hogy a betegségeket a nedvek okozzák – és ma azt mondják, hogy a betegségek a bacilusoktól származnak! Ezek azok a nézetek, amelyek az idők folyamán felváltották egymást.

[19] Frederik Troels-Lund (1840–1921): dán történészprofesszor a koppenhágai katonai akadémián, aki az itt említett egyes nézeteket a betegségek eredetéről „Egészség és betegség a régi idők szemléletében” című, 1901-ben Lipcsében kiadott könyvében tárgyalja. Ez a könyv megvolt Rudolf Steiner könyvtárában.

Így tehát beszélnünk kell az ember betegségének vagy egészségének külső okairól. S itt a jelenkor embere könnyen abba a kísértésbe eshet, hogy olyan szót használjon, ami alapjában véve igen alkalmas arra, hogy egész világfelfogásunkat összezavarja. Ha valaki, aki előzőleg teljesen egészséges volt, olyan vidékre kerül, amely diftériával vagy influenzával fertőzött, és aztán megbetegszik, akkor a mai ember egészen biztosan hajlani fog arra a megállapításra, hogy az illető a betegség csíráját azáltal szedte fel, hogy erre a környékre jött, és azután könnyen lehet, hogy a „véletlen” szót használja. Ma könnyen beszélnek véletlen hatásokról.

Ez a szó: „véletlen” minden világnézetnek az igazi keresztje. És mindaddig, amíg az ember még csak meg sem kísérli, hogy tisztába jöjjön azzal, amit olyan könnyedén „véletlennek” minősít, nem is fog valamelyest megnyugtató világnézethez jutni. S most itt állunk „az ember természetes és véletlen megbetegedéseiről” szóló fejezet kiindulási pontjánál. Ez azonban nem megy másképp, csak ha bevezetésül megkíséreljük a „véletlen” szót egy kissé megvilágítani.

Vajon a véletlen maga nem olyasmi-e, ami bizalmatlanná tehetne azzal szemben, amire vele kapcsolatban ma oly könnyen gondol az ember? Régebben egyszer már felhívtam a figyelmet arra, hogy egy szellemes ember [20] a XVIII. században nem tévedett túlságosan, amikor arról a szokásról szólva, hogy nagy felfedezőknek és feltalálóknak emlékműveket állítanak, ezt a megállapítást tette: „Ha az ember tárgyilagosan szemléli a történelem folyását, túlnyomó többségben a véletlennek kellene emlékművet állítani!” És igen különös: ha az ember elmélyed a történelemben, figyelemre méltó felfedezésekhez juthat arra nézve, ami a véletlen mögött rejtőzik.

[20] Feltehetően Voltaire (1694–1778).

Elmeséltem önöknek, hogy a távcső felfedezése annak köszönhető, hogy egy optikai műhelyben a gyerekek optikai üvegekkel játszottak; így jött létre a körülményeknek az az elrendeződése, aminek alapján valaki megalkotta a távcsövet. Utalni lehetne a pisai dóm hírneves lámpájára is, ami már előzőleg ezer és ezer ember szeme láttára ugyanazzal a szabályszerűséggel végezte lengéseit, mint Galilei [21] szeme előtt. De csak Galilei vizsgálta meg, milyen módon viszonyulnak a lengések saját pulzusa üteméhez, és így jutott el az ingalengés törvényeinek [22] felfedezéséhez. Ha nem lettünk volna az ingalengés törvényeinek birtokában, egész fizikánk, egész kultúránk más jelleget kapott volna. Kíséreljék meg, vajon nem kereshetnek-e értelmet az emberiség fejlődésében, és hogy ezek után még mindig azt állítják-e, hogy csak a véletlen játszott közre például Galilei esetében, és ez vezette őt a nagyjelentőségű felfedezéshez. De vegyünk egy másik esetet.

[21] Galileo Galilei (1564–1642): olasz fizikus, matematikus és csillagász.

[22] Galilei – Pisa szülötte –, mint egyetemi hallgató a pisai székesegyházban mise közben felfedezte, hogy a himbálódzó csillár lengésideje mindig azonos. Észlelését a rendelkezésre álló egyetlen „karórán”, saját pulzusán ellenőrizte, és meglepetésére a csilláringa lengésideje a kilengés tágasságának csökkenésével ugyanaz maradt. Megállapította, hogy bizonyos számú ingalengés például egy percig tart, s akárhányszor ismétli a kísérletet, mindig ugyanannyiszor leng az inga az adott időtartam alatt. Később ennek a felismerésnek a gyakorlati alkalmazásával az orvosok pulzusszámlálásra használták az ingát. (A szerk.)

Gondoljunk arra, mit jelent az európai világ kultúrállamainak Luther bibliafordítása [23]. Gondoljuk meg, milyen mélyreható befolyása volt a vallásos érzésre és gondolkodásra, másrészt annak a kialakulására, amit német irodalmi nyelvnek nevezünk. Csak fel akarom vetni a tényt anélkül, hogy arról beszélnék, hogyan kell róla gondolkodni; csak azt akarom hangsúlyozni, hogy megvolt ez a mélyreható befolyása. Mindamellett mégiscsak meg kell próbálniuk, hogy értelmet találjanak az emberiség ama nevelésében, ami a lutheri bibliafordítás hatása volt több évszázadon át. Ha megkísérlik, hogy ebben értelmet lássanak, akkor állítsák a mellé, amit a XVI–XVII. század óta eltelt fejlődésről a lehető legszellemteljesebb módon mondani tudnak, a következő tényt:

[23] Luther fordításában az Újszövetség 1522-ben jelent meg német nyelven, míg az Ószövetség 1534-ben.

Luther [24] életének egy bizonyos időpontjáig elmélyülten foglalkozott mindazzal, ami saját személyiségét a bibliaolvasás által egyfajta istengyermekséghez vezethette. Az Ágoston-rendiek [25] bevett szokásáról, hogy főleg az egyházatyákat olvassák, áttért magának a Biblia olvasásának élvezetére. Ez aztán arra vezetett, hogy lelkében az istengyermekség egy mindent átfogó érzésben lobbanjon lángra. S ezt a szempontot szem előtt tartva, tett eleget teológiai tanítói hivatásának az első wittenbergi periódusban [26]. Azt a tényt szeretném kiemelni, hogy Lutherben volt bizonyos idegenkedés a teológiai doktori cím megszerzésével kapcsolatban, és hogy egy „véletlen” beszélgetés alkalmával, amelyet egy régi erfurti Ágoston-rendi kolostorbeli barátjával folytatott, valóban engedett a rábeszélésnek, hogy a teológiai doktorátust megszerezze. Ez azonban a Biblia újbóli és ismételt tanulmányozását jelentette. A barátjával való „véletlen” együttlét tehát a Biblia ismételt tanulmányozásához vezette, és azután mindahhoz, ami ez által jutott kifejezésre.

[24] Luther Márton (1483–1546), a német reformáció megindítója. V. ö. Rudolf Steiner róla szóló közléseit az 1917. szeptember 11-én és 18-án tartott előadásaiban: „Az emberi fejlődés és az emberiség fejlődésének igazságai. A materializmus karmája” (GA 176).

[25] Ágoston-rendiek: Hippói Szent Ágoston (354-430) követői. Szent Ágoston a kereszténység egyik legbefolyásosabb filozófusa volt.

[26] Luther első wittenbergi működése az 1508 és 1510 közötti évekre esett; 1512-ben lett a teológia doktora.

Kíséreljék meg egybevetni annak értelmét, amire az utolsó évszázadokra vonatkozóan céloztam, azzal, hogy Luther egy alkalommal összejött egy barátjával, és hagyta magát rábeszélni a teológiai doktori kalap megszerzésére. Figyelemre méltó módon különös egybevetést kell tenniük a fejlődés értelme és a véletlen esemény között.

Amire a mondottakból elsősorban felfigyelhetnek, az az, hogy a véletlen jelentésével talán egy kicsit mégis másképpen áll a dolog, mint ahogy általában gondolják. Általában úgy gondolják, hogy a véletlen olyasvalami, amit a természeti törvényekkel, az élet törvényeivel egyáltalán nem lehet maradéktalanul megmagyarázni – hogy a véletlen valamiféle fölösleg azzal szemben, ami megmagyarázható. A most elmondottakhoz vegyék még hozzá azt a tényt, ami az élet olyan sok oldalának megismeréséhez segített már hozzá minket, hogy az emberi individualitás földi létezése óta alá van vetve a luciferi és az ahrimani princípium erőinek. Ezek az erők és princípiumok állandóan belejátszanak az emberbe, mégpedig úgy, hogy a luciferi erők inkább azáltal hatnak, hogy az ember asztrális testének bensőjét ragadják meg, míg az ahrimani erők főleg az által hatnak, amit az ember, mint külső benyomást vesz fel. Abban, amit a külvilágból veszünk fel, az ahrimani erők fészkelnek; abban pedig, ami öröm, kedvetlenség, indulatok stb. formájában lép fel és hat a lélekben, a luciferi erők húzódnak meg. Azonban, mind a luciferi, mind az ahrimani princípium azt eredményezi, hogy tévedésekbe esünk. A luciferi princípium arra késztet, hogy saját bensőnket illetően essünk tévedésbe, hogy saját bensőnket ítéljük meg helytelenül, hogy illúziót lássunk saját bensőnkben. Ha józanul szemlélik az életet, nem fog nehezükre esni, hogy saját lelki életükben ráeszméljenek erre a majára. Próbáljuk megfigyelni, milyen végtelenül sokszor áltatja magát az ember azzal, hogy ezt vagy azt ilyen vagy olyan okból teszi. Ámde szokás szerint egészen más okból teszi, olyan okból, ami lényegesen mélyebben fekszik: haragból, indulatból vagy szenvedélyből; felső tudatában azonban egészen másképpen magyarázza. Nevezetesen megkísérli, hogy eltagadja azt, amit a világ nem értékel. És ha az embert a legönzőbb indulatok hajtják is bele valamibe, gyakran tapasztalhatjuk, hogy durván önző ösztöneire az önzetlenség leplét aggatja rá, és megmagyarázza, miért kellett így történnie. Az ember azonban többnyire maga sem tudja, hogy így jár el. Ha tisztában van vele, bizonyos szégyenérzet mellett rendesen már a javulás is kezdetét veszi. A legrosszabb az, hogy az ember többnyire nem tudja, hogy a lelke mélyéből fakad az ösztönzés – és azután kigondol magának valami motívumot, aminek alapján a szóban forgó cselekedetet véghezvitte. Ezt már a modern pszichológusok is észrevették. De mivel ma a lélektani képzettség kevés, ezeknek a dolgoknak olyan groteszk értelmezése jön létre, mint ami a mai materialista pszichológusoknál előfordul. Az élet elemzésében egészen sajátságos eredményekhez jutnak.

Az a szellemi kutató, aki ilyen tényt észlel, természetesen valódi jelentésében át tudja tekinteni és úgy jellemzi, hogy két dolog: a tudat és a tudat küszöbe alatt uralkodó mélyebb ok ténylegesen együttműködik. Ha azonban ugyanezt egy materialista pszichológus észleli, egészen másképp fogja a dolgot kezelni. Nyomban egy teóriát fog kiagyalni arról a különbségről, ami az ürügy és a tulajdonképpeni motívum között fennáll, ami az embert egy cselekedetre rábírja. – Ha például egy pszichológus a ma az iskolások között olyan gyakran előforduló öngyilkosságról beszél, azt mondja, hogy nem az ürügyül felhozott motívum a valódi; a tulajdonképpeni motívumok sokkal mélyebben fekszenek, többnyire a tévútra jutott nemi életben. Ezek oly módon változnak át, hogy azután a tudatban illuzórikusan ilyen vagy olyan okok látszatát keltik.

Nemegyszer igaz is lehet egy ilyen dolog. De az, akit csak egy kissé is megérintett az igazán mély lélektani gondolkodásmód, sohasem tenné ezt általános teóriává. Az ilyen teória könnyen cáfolható, mert az illetőnek meg kellene gondolnia: ha valóban úgy áll a dolog, hogy az ürügy semmi és a motívum minden, akkor ugyanezt kellene ennél a pszichológusnál is alkalmazni, mondván: tehát nálad is csak ürügy az, amit itt előhozol és teóriává fejlesztesz; kutassunk a mélyebb okok után, esetleg ugyanilyen természetűek a te állítólagos okaid is.

Ha egy ilyen pszichológus komolyan megtanulta volna, miért lehetetlen az az ítélet, ami ilyen következtetésre van felépítve, mint ez: „Minden krétai hazudik!”, és hogy az ilyen ítélet hibás, ha egy krétai maga mondja. Ha megtanulta volna, miért van ez így, akkor azt is tudná, milyen különös körkövetkeztetések származnak abból, hogy bizonyos területeken az állításokat önmagukra lehet visszavezetni. Ám éppenséggel irodalmunk csaknem egész területén rendkívül kevés valóban mély képzettséget találunk, s így az emberek rendszerint már egyáltalán nem veszik észre, hogy mi az, amit ténylegesen cselekednek. Ezért szükséges feltétlenül éppen a szellemtudomány számára, hogy elkerülje az ilyen logikai zűrzavarokat. Az ilyen logikai zavarokat éppen azok a modern filozófusok kerülik el a legkevésbé, akik lélektannal foglalkoznak. És példánk erre nézve jellemző. Látjuk rajta azokat a vonásokat, amiket a luciferi befolyás űz az emberrel olyanformán, hogy lelki életét majává változtatja, és egészen más motívumokkal csalja meg magát, mint amelyek valóban uralkodnak bensőjében.

Ezen a téren meg kellene kísérelnie az embernek, hogy szigorúbb önnevelésre szorítsa magát. A szavakkal ma rendszerint könnyelműen dobálóznak. Ám a szó egyben félelmetes kísértő is. Ha szépen hangzik egy szó, és csak egy kissé is azt a benyomást kelti, hogy a mondat egy jótékony cselekedetet jelöl, a mondat jó hangzása máris félrevezet, hogy a szóban forgó motívum a lélekben benne van, míg igazság szerint megbújhat mögötte az önzés szempontja, amiről az illetőnek esetleg sejtelme sincs, hiszen az akarata nincs meg hozzá, hogy valódi önismeretet gyakoroljon! Így látjuk Lucifer működését az egyik oldalon. És hogyan működik Ahriman a másik oldalon?

Ahriman az a princípium, aki észleléseinkbe keveredik, és kívülről hatol belénk. Mármost Ahriman azokban az esetekben hat a legerősebben, amikor az az érzésünk: ezt már nem tudod gondolkodásoddal követni, itt gondolkodásoddal egy kritikus ponton vagy, itt már összegabalyodnak a gondolataid! – Ekkor ragadja meg az alkalmat az ahrimani princípium, hogy mintegy a külvilág hasadékán át belénk hatoljon. Ha követjük a világ eseményeinek menetét, és szemügyre vesszük a nyilvánvalóbb eseményeket, ha például a mai fizikát követjük visszafelé addig a percig, amikor Galilei a pisai dóm lengő templomi lámpája előtt ült, minden eseményre szőhetünk egy gondolathálót, ami könnyen megmagyarázza a dolgot. Mindenütt érthetővé válnak számunkra a dolgok. Azon a ponton azonban, ahol eljutunk a lengő templomi lámpához, ott összegabalyodnak a gondolataink. Ez az az ablak, ahol az ahrimani erők a legerősebben áradnak belénk, itt szűnik meg gondolkodásunk felfogni a jelenségből azt, amit az értelem és a megértés vihet a dologba. Ámde itt húzódik meg az is, amit véletlennek nevezünk. Ott rejlik, ahol Ahriman a legveszedelmesebbé válik számunkra. Azokat a jelenségeket nevezi az ember „véletleneknek”, amiknek igazi jelentése felől legkönnyebben tévedésbe ejtheti Ahriman.

Lassanként így fogja az ember megérteni, hogy nem a tények természetében rejlik, ha valahol indíttatva érzi magát, hogy a véletlenről beszéljen, hanem saját magán, a saját fejlődési fokán múlik. És fokozatosan rá kell magát nevelnie az embernek arra, hogy áttörje a maját és illúziót, vagyis hogy ott hatoljon át a dolgokon, ahol Ahriman hatása a legerősebb. És éppen ott, ahol fontos betegségokokról kell majd beszélnünk, és arról a fényről, amely némely betegségfolyamatra rá kell hogy világítson, lesz arra szükségünk, hogy erről az oldalról ragadjuk majd meg a jelenségeket. Először is megpróbáljuk majd megérteni, mennyiben nem véletlen, ha valaki éppen azzal a vonattal utazik, amelyen elpusztulhat, vagy hogy miként állnak azok a dolgok, amelyek által valaki éppen egy bizonyos időben valamilyen kívülről jövő betegségcsírának vagy valamilyen más betegségoknak van kitéve. S ha mélyebb megismeréssel tudunk a dolgok után kutatni, képesek leszünk az ember életében megnyilvánuló betegség és egészség igazi lényegét, és egész jelentőségét még mélyebben megérteni.

Ma részletesebben kellett rámutatnom arra, hogyan vezet Lucifer illúzióhoz az ember bensőjében, és hogyan keveredik bele Ahriman a külső észlelésekbe, és vezet ott majához; hogy hogyan hat Lucifer akkor, amikor az ember hamis indokkal csalja meg önmagát, és hogyan vezet a „véletlen” feltételezéséhez az ahrimani káprázat, amikor a jelenségek világával szemben hamis feltevést alkalmazunk. Ezt az alapot le kellett fektetnem, mielőtt bemutathatom, hogy a karmikus események, egy előző élet eredményei ott is működnek az embernél, és ott is megmagyaráznak jelenségeket, ahol látszólag véletlen külső okok idéznek elő betegségeket.

6. Balesetek karmikus vonatkozásai

1910. Május 21.

Könnyen érthető az, hogy karmikus törvényszerűség érvényesülhet olyankor, amikor a betegség oka a tegnap és tegnapelőtt említett értelemben az emberi bensőből hat. Ha azonban a betegségnek külső oka van – és milyen sokszor keresi a tudomány a betegség okát külsőleg a fertőzésben –, ha tehát figyelmünket elsősorban a betegségnek valamilyen külső előidézőjére fordítjuk, akkor sokan még nehezen értik meg és joggal, hogy a karmikus törvényszerűség, tehát az, amit az ember korábbi élete élményeinek és tetteinek hatásaként születésekor magával hoz, itt is ugyanúgy hat a betegség külső okának előidézésénél. Mégis, ha a karma voltaképpeni lényegét még tovább tanulmányozzuk, nemcsak azt fogjuk megérteni, hogy külső okok hogyan függhetnek össze azzal, amit korábbi életünkben átéltünk és tettünk, hanem azt is, hogy a külső balesetek, amelyek bennünket érnek az életben – tehát olyan események, amiket ma olyan szívesen neveznének véletlennek – törvényszerű összefüggésben állhatnak korábbi életünk menetével. Mindenesetre valamivel mélyebbre kell még behatolnunk az egész emberi lény természetébe, ha rá akarunk világítani ezekre a körülményekre, melyeket tulajdonképpen egész mai szemléletünk eltakar előlünk.

Tegnapi fejtegetéseinket azzal fejeztük be, hogy rámutattunk arra, hogy a véletlen tulajdonképpen mindig leplezett formában kínálja a külső eseményeket, mert az ahrimani erők által okozott külső megtévesztés lehetősége éppen ott a legnagyobb, ahol „véletlenről” beszélünk. Most vizsgáljuk meg néhány egyedi esetben, hogyan is jönnek létre az ilyen „véletlenek”, vagyis az olyan események, amit a hétköznapi életben véletlennek nevezünk.

Ehhez először is arra van szükség, hogy tisztába jöjjünk egy törvénnyel, egy igazsággal: az életben sok minden, amiről azt mondjuk, hogy „belülről jön”, az „ember bensőjéből származik”, tulajdonképpen már a megtévesztés álarcában jelenik meg, mert sok mindent, amiről azt hisszük, hogy az ember bensőjében jön létre, mint kívülről befelé áramlót kell tekintenünk, ha valóban túljutunk az illúzión. Ilyesmivel mindig ott találkozunk, ahol az embernek azokkal az élményeivel, azokkal az emberre gyakorolt hatásokkal van dolgunk, amelyeket „öröklött jegyek” néven foglalunk össze. Az öröklött jegyek, amelyek úgy tűnnek, mintha csak azért tartoznának hozzánk, mert már elődeinkben is megvoltak, a legnagyobb mértékben kelthetik azt a látszatot, mintha ezek önhibánkon kívül, hozzájárulásunk nélkül jutottak volna osztályrészünkül. És könnyen megtörténhet, hogy helytelenül különböztetjük meg egymástól azt, amit előző inkarnációnkból hozunk magunkkal, és amit szüleinktől vagy elődeinktől örököltünk. Azonban a megtestesülésbe való újra belépés egyáltalán nem úgy történik, hogy ne valamiféle bensőnkkel összefüggő ok vinne oda minket ehhez vagy ahhoz az emberpárhoz, ehhez vagy ahhoz a nemzethez, erre vagy arra a vidékre. Ezt még azoknál az öröklött jegyeknél sem szabad feltételeznünk, amelyek nem a betegség területére esnek, hanem azt kell mondanunk: Ha például egy olyan családban, mint a zeneszerző Baché [27] volt, amelyben több nemzedéken át újból és újból kisebb-nagyobb muzsikusok születtek – egyikük aztán rendszerint kimagaslóbb, de a Bach családban húsznál több többé-kevésbé tehetséges muzsikus született –, könnyen azt lehetne hinni, hogy pusztán az öröklési vonalról van szó, tehát hogy a jellegzetességek az elődöktől öröklődnek, és hogy az ember éppen azért, mert ilyen tulajdonságai vannak, bizonyos előző inkarnációkból magával hozott képességeket alakít át zenei tehetséggé. Ez azonban nincs így, sőt a dolog egészen másképpen áll.

[27] Johann Sebastian Bach (1685–1750): A legnagyobb muzsikus azoknak a jelentős zeneszerzőknek sorában, melyeket a XVI. és XVII. században a türingiai muzsikuscsalád adott. Lásd ehhez még Rudolf Steiner „A zeneiség lényege” címmel tartott előadásciklusából az 1906. november 26. előadást (GA 283).

Tegyük fel, hogy valakinek születése és halála között módja van arra, hogy sok zenei benyomásban részesüljön. Ezek a zenei benyomások azonban ebben az életben elmennek mellette, egyszerűen azért, mert nincs zenei hallása. Életének más benyomásai nem mennek el mellette hasonló módon, mert szervei éppen úgy vannak felépítve, hogy ezeket az élményeit és benyomásait saját képességeivé tudja átalakítani. Ezért azt mondhatjuk, hogy az embernek élete folyamán vannak olyan benyomásai, amelyeket át tud változtatni képességekké és bizonyos irányú tehetséggé, mert legutóbbi születésével magával hozott adottságai ezt lehetővé teszik; vannak azután más benyomásai, amelyeket karmája összességénél fogva nem tud megfelelő képességekké átalakítani, mert ehhez nem kapta meg a szükséges adottságokat. Ezek azonban megmaradnak, felhalmozódnak, és a halál és az újabb születés közötti időben átalakulnak azzá a különleges tendenciává, hogy a következő inkarnációban már eljussanak a megélésig. Ez a tendencia vezérli azután az embert arra, hogy következő életében éppen olyan családban keresse testiségét, ahol megkaphatja a megfelelő adottságokat. Ha tehát valaki sok zenei benyomást szerzett és ezeket a zenei hallás hiánya miatt nem tudta zenei képességekbe vagy zenei élvezetként átélni, akkor éppen ez a meg nem valósult vágy fogja lelkében felkelteni azt a tendenciát, hogy olyan családba kerüljön, ahonnan zenei hallást örökölhet. Itt értjük meg, hogy ha egy családban a fül felépítése éppúgy öröklődik, mint teszem azt az orr formája, akkor ebbe a családba fognak egybegyűlni mindazok az individualitások, akik – előző inkarnációjuk folytán – valósággal sóvárognak arra, hogy zenei hallásuk legyen. Így láthatjuk, hogy az ember éppenséggel nem „véletlenül” örökölt valamely inkarnációban zenei hallást vagy valami hasonlót, hanem, hogy ezeket az öröklött jegyeket kereste, valósággal megkereste.

Figyeljünk most meg egy ilyen embert születésének pontjától kezdve: úgy fog tűnni, mintha a zenei hallás benne volna, bensőjének egyik tulajdonsága lenne. Ha azonban megfigyelésünket kiterjesztenénk a születése előtti időre, rájönnénk, hogy a zenei hallás, amit előbb megkeresett, olyasvalami, amit kívülről kapott. A születés vagy a fogantatás előtt a zenei hallás nem olyan valami volt, ami a bensőjében lett volna, csak a tendencia volt meg benne, hogy ilyen fül iránt törekedjék. Az ember valami kívül lévőt vonzott magához; az újraszületés előtt valami külső dolog volt ez a tulajdonság. Kívülről jött felé ez a tulajdonság, és az ember is feléje törekedett. A megtestesülés által ez azután belsővé válik, és az ember bensőjében lép fel. – Ha tehát „öröklött adottságokról” beszélünk, újra csak tévedés áldozatai vagyunk, ami abban áll, hogy valamit, ami nem volt benső dolog, csak azzá vált, nem abban az időpontban szemlélünk, amikor még külső volt.

Tegyük fel most magunknak a kérdést, hogy ugyanúgy, mint a most említett esetben, nem történhet-e meg életünk folyamán a születés és a halál között lejátszódó külső eseményeknél is, hogy valami külső bensővé változik át? – Nem tudnánk erre a kérdésre feleletet adni, ha nem vennénk szemügyre még az eddigieknél is mélyrehatóbban a betegség és az egészség természetét. Felhoztunk némely dolgot a betegség és az egészség jellemzésére, és önök tudják, hogy nem definíciókat adok, hanem megkísérelem a dolgokat fokról fokra leírni, a dolgokhoz mind több ismertetőjegyet hozzáfűzni, hogy lassanként érthetővé váljanak. Most tehát további ismertetőjegyeket akarunk a már ismertekhez fűzni.

Ha a betegséget és az egészséget olyan valamivel kell összehasonlítanunk, ami a normális életben lép fel, akkor valami még mélyebbet találunk: az alvás és az ébrenlét közötti összehasonlítást. Mi történik az ember lényében, amikor az „ébrenlét” és az „alvás” naponkénti állapotai felváltják egymást? Tudjuk, hogy alváskor az ágyban visszamarad a fizikai test és az étertest, és hogy az asztráltest és az én elhagyja a fizikai és étertestet. Az elalvás tehát számunkra az énnek és az asztráltestnek a fizikai és étertestből való kihúzódása; a felébredés viszont az asztráltest és az én újra visszahúzódása a fizikai és étertestbe. Az ember tehát minden reggel alámerül fizikai és étertestébe azzal a részével, ami mint asztráltest és én a benső embert alkotja. Mi történik mármost azzal kapcsolatban, ami az emberi lényben, mint élmény elalváskor és felébredéskor lejátszódik?

Ha az elalvás pillanatát nézzük, úgy fogjuk találni, hogy mindazok az élmények, amelyek reggeltől estig életünkben fel s alá áramlanak, elsősorban a lelki élmények: öröm és bánat, derű és fájdalom, szenvedélyek, elképzelések stb., a tudattalanba süllyednek alá. Mi magunk a normális életben, ha alszunk, tudattalanságba merülünk. Miért leszünk tudattalanok az elalvással?

Tudjuk, hogy az alvásállapot időtartama alatt egy szellemi világ vesz körül bennünket, éppúgy, mint ahogy éber állapotban az érzékelhető fizikai világ dolgai és tényei vesznek körül. Miért nem látjuk ezt a szellemi világot? A mindennapi normális életben azért nem látjuk az elalvástól a felébredésig bennünket körülvevő szellemi tényeket és szellemi dolgokat, mert ez a látás számunkra a jelenlegi átlagos emberi érettség mellett a legnagyobb fokú veszélyekkel járhatna. Abban a pillanatban, ha az ember ma tudatosan menne át abba a világba, ami őt elalvástól felébredésig körülveszi, asztrálteste, mely a régi Hold-korszakban teljes kiképződését megkapta, kiáramlana a szellemi világba; de nem tehetné meg ezt az én, amelynek csak a Föld-korszakban kell kifejlődnie, és a Föld-korszak végén kell teljes fejlettségét elérnie. Az én még nem eléggé fejlett ahhoz, hogy elalvástól felébredésig ki tudja fejteni teljes tevékenységét.

Úgy áll a helyzet az énnel, hogy azt az állapotot, amibe akkor kerülne, ha az ember tudatosan aludna el, a következőkkel lehet összehasonlítani: tegyük fel, hogy van egy kis csepp színes folyadékunk, ezt egy vízzel telt medencébe ejtjük, és az ott szétoszlik. Ennek a kis cseppnek a színéből semmit sem látunk többé, mert annak az egész nagy víztömegben fel kellett oldódnia. – Valami ehhez hasonló történik akkor is, ha az ember elalváskor fizikai és étertestéből kivonul. A fizikai és étertest az, ami az egész emberi lényt összetartja. Abban a pillanatban, amikor a két alsó tagot elhagyja az asztráltest és az én, ezek arra törekszenek, hogy minden irányban kitáguljanak. Nincs más törekvésük, mint a folytonos kiterjeszkedés. Az énnel tehát az történnék, hogy feloldódnék, s bár ott volnának az ember előtt a szellemi világ képei, mégsem volna képes őket azokkal az erőkkel követni, amiket csak az én tud kifejleszteni – mert hiszen az én fel volna oldódva – tehát ítélőképességgel, fogalomalkotási képességgel stb., vagyis ugyanazzal a tudattal, amellyel a mindennapi dolgokat tudomásul veszi. Kívül volna önmagán, ide-oda ráncigálva, lénytelenül, céltalanul úszna az asztrális események és benyomások tengerében. Éppen ezért, mert az én még nem elég erős az ember normális állapotában, az én mindaddig vissza fog hatni az asztráltestre és meg fogja akadályozni, hogy tudatosan lépjen be tulajdonképpeni otthonába, a szellemi világba, amíg csak az én is nem követheti mindenüvé az asztráltestet, ahová az kiárad. Ezek szerint megvan a jó oka annak, hogy elalváskor elveszítjük öntudatunkat. Különben nem volnánk képesek énünket megtartani. Csak akkor fogjuk majd kielégítő módon fenntartani tudni, amikor a Föld-fejlődés végéhez ér. Ezért sem szabad, hogy asztráltestünket ki tudjuk fejleszteni a tudatosság képességét illetően.

Pontosan ennek a fordítottja történik akkor, amikor az ember felébred. Amikor felébred és alámerül fizikai és étertestébe, tulajdonképpen át kellene élnie a fizikai test és étertest bensőjét. Ez azonban nem történik meg. A felébredés pillanatában akadály gördül eléje, hogy testiségének bensőjébe tekintsen, mert figyelme nyomban a külső élményekre terelődik. Ilyenkor látóképessége, megismerő ereje nem bensőjének áttekintésére irányul, hanem elterelődik a külső világra. Ha az ember előtt megnyilvánulna a bensője, pontosan az ellenkezője történnék annak, ami akkor következnék be, ha az ember elalváskor tudatosan tudna belépni a szellemi világba. Mindaz, amit az ember már földi életének folyamán szellemiekben énje által megszerzett, összesűrűsödne – és most fizikai testében és étertestében az alámerülés után teljes erővel hatna rá. Ennek az lenne a következménye, hogy minden, ami csak valamelyest is önző tulajdonság, teljes erővel kibontakoznék. És az ember alámerülne énjével; és minél inkább alámerülne, annál erőteljesebb egoizmusba áradva jelennének meg szenvedélyei, ösztönei, vágyai. Minden önzése szétáradna ösztönéletében. Hogy ez meg ne történjék, ezért terelődik figyelmünk a külvilágra, ezért nem juthatunk tudatunkkal bensőnkbe.

Hogy ez így van, az kitűnik azoknak a közléseiből is, akik mint misztikusok megkísérelték, hogy valóban bejussanak az emberi bensőbe. Nézzenek csak utána Eckart mesternél [28], Johannes Taulernél [29] vagy más középkori misztikusoknál, akik valóban megtették az utat az emberi bensőbe. Ezek a misztikusok egy olyan állapotnak adták át magukat, ami figyelmüket tökéletesen elvonta attól, ami a külvilágból érdekelhette volna őket azért, hogy leszálljanak saját bensőjükbe. Olvassák el azoknak a szenteknek vagy misztikusoknak az életrajzát, akik megkíséreltek saját bensőjükbe alászállni. Mit tapasztaltak? Kísértéseket, támadásokat meg hasonló dolgokat, melyeket élénk színekkel ecseteltek. Ez volt az, ami az összepréselt asztráltestből és énből, mint ellenerő jutott érvényre. Ezért azok a misztikusok, akik úgyszólván bántatlanul akartak saját bensőjükbe leszállni, teljes erővel arra törekedtek, hogy énjük ugyanolyan mértékben aludjék ki, amilyen mértékben alászálltak. Eckart mester még egy szép kifejezést is talált arra, hogy ezt a testiségbe való alászállást jellemezze: „léttelenülés”-ről, vagyis az én kioltásáról beszél. És olvassák el a Deutsche Theologiet [30], hogyan ábrázolja a szerző a misztikus utat az emberi bensőbe, hogyan inti óva azt, aki a testiségbe le akar szállni, hogy ne saját énjéből cselekedjék többé, hanem hogy Krisztus cselekedjék benne, akivel teljesen áthatotta magát. Ezek a misztikusok ki akarták oltani énjüket. Nem ők akartak gondolkozni, érezni és akarni, hanem azt akarták, hogy Krisztus gondolkodjon, érezzen és akarjon bennük, hogy ezáltal ne az nyilatkozzon meg belőlük, ami szenvedélyként, ösztönként és vágyként él bennük, hanem az nyilvánuljon meg, ami mint Krisztus árad szét bennük. Ezért mondja Pál: „Nem én, hanem Krisztus énbennem.” [31] Ilyen mélységekből erednek az effajta dolgok.

[28] Eckhart mester (1250–1327): Dominikánus szerzetes és a német misztika jelentős gondolkodója; utolsó éveiben eretnekséggel vádolták.

[29] Johannes Tauler (1300–1361): Dominikánus szerzetes, Echkart mester tanítványa; lásd erről Rudolf Steiner könyvét: „A misztika az újkori szellemi élet hajnalán és viszonya a modern világszemlélethez” (GA 7).

[30] „Theologia deutsche”: A szöveg egyetlen eddig ismert középkori kézirata nyomán újkori német nyelvre fordította és kiadta Franz Pfeiffer 1855-ben.

[31] A Biblia szavaival: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” (Gal. 2,20)

Így írhatjuk le az ébredést és elalvást, mint az emberi lény belső élményét: a felébredést, mint az összepréselt én-organizáció alámerülését az ember testiségébe, az elalvást, mint a tudattól való felszabadulást, mivel az ember még nem érett meg arra, hogy belelásson abba a világba, amelybe elalváskor be kell lépjen. Így értjük meg az ébrenlétet és alvást abban az értelemben, amilyen értelemben a világ egynémely dolgát értelmeznünk kell: mint az ember különböző lénytagjainak egymást áthatását. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk az ébren lévő embert, azt mondjuk: Az ébren lévő ember egyesíti magában az ember négy lénytagját: a fizikai testet, az étertestet, az asztráltestet és az ént – és ezek bizonyos meghatározott módon illeszkednek egymásba. Mi következik ebből? Éppen az „ébrenlét”! Mert az ember nem lehetne ébren, ha nem olyan módon szállna le testiségébe, hogy figyelmét a külső világ magára vonja. Éppen az ember négy tagjának pontosan meghatározott, szabályos együttműködésén múlik az, hogy az ember ébren legyen. És ismét csak a négy tag helyes szétválasztottságától függ az, hogy az ember aludjék. Nem megyünk azzal sokra, hogy azt mondjuk: Az ember fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből áll! Csak akkor értjük meg az embert, ha tudjuk, milyen mértékben függnek össze egymással a különböző tagok, hogyan illeszkednek egymásba egy bizonyos állapotban. Ez a lényeges az emberi természet megismerésénél. Vegyük most szemügyre a négy emberi lénytag összeilleszkedésének módját úgy, ahogyan az éber embernél normálisan előttünk van. Induljunk ki ebből a fogalomból, tekintsük az ember éber állapotát normális állapotnak.

Legtöbben önök közül emlékezni fognak arra, hogy az a tudat, ami a jelenlegi földi ember születés és halál közötti tudata, csak egyike az egyáltalán lehetséges tudatformáknak. Ha például „A szellemtudomány körvonalait” vagy Az „Akasha Krónikából” [32] című könyveim fejtegetéseit tanulmányozzák, azt fogják látni, hogy a mai tudat egy a hét különböző tudatfokozat közül, s hogy mai tudatunk három más, előzetes tudatállapotból fejlődött ki, és később három ezt követő tudatformává fog fejlődni. Amikor az ember Hold-ember volt, még nem volt énje. Az én csak a Föld-korszak alatt kapcsolódott az emberhez. Ezért csak a Föld-korszakban kaphatta meg az ember a tudat mai formáját. Az olyan tudat, amilyennel születésünk és halálunk között rendelkezünk, feltételezi, hogy az én pontosan úgy működjék együtt a három másik lénytaggal, amint ez ma történik, és hogy az én a legfelső az emberi lény négy tagja közül. Az ember, mielőtt az énnel megtermékenyült, csak fizikai testből, étertestből és asztráltestből állt. Akkor asztrálteste volt a legfelsőbb tagja, és tudatállapota olyan volt, hogy azt ma – ha valamit a hétköznapi életből veszünk példaként – legfeljebb azzal hasonlíthatnánk össze, amit az ember régi örökség gyanánt őrzött meg az álomtudatában. De ne a mai álomtudatra gondoljanak, hanem egy olyanra, ami az álom képeiben realitásokat tükröz. Ha a mai álmot tanulmányozzák, igen sok kaotikusat találnak a különböző képekben, mivel a mai álomtudat régi örökség. Ha azonban azt a tudatot tanulmányoznák, ami a mait megelőzte, azt találnák, hogy külső dolgokat, például növényeket annak idején nem láthattak volna. Az emberre ható külső benyomás tehát nem volt lehetséges. Ha valami az ember közelébe került volna, olyan benyomásuk lett volna róla, ami kerülő úton álomképként lépett volna fel bensőjükben, tehát jelkép lett volna, ami azonban egy bizonyos külső tárgynak és benyomásnak felelt volna meg.

[32] GA 11

Az én-tudatot megelőzően tehát olyan tudattal van dolgunk, ami az asztráltesthez, mint az akkor legmagasabb lénytaghoz kapcsolódik, tehát asztrális tudatnak nevezhetnénk, ami tompa és ködös, még nem világítja át az én fénye. Ezt az asztrális tudatot, amikor az ember földi emberré lett, átsugározta, átalakította az én-tudat. Asztráltestünk azonban még mindig bennünk van, és azt kérdezhetnénk: Hogyan történhetett meg, hogy asztrális tudatunkat egyáltalán át lehetett formálni, ki lehetett kapcsolni úgy, hogy az én-tudat teljesen a helyébe lépett?

Ez úgy történhetett meg, hogy az embernek az énnel való megtermékenyülése által az asztráltest és az étertest korábbi kapcsolata erősen meglazult. A régebbi bensőségesebb összeköttetés mintegy felbomlott. Az én-tudat előtt tehát sokkal bensőségesebb volt a kapcsolat az ember asztrálteste és lényének alsóbb tagjai között. Az asztráltest sokkal mélyebben hatolt be a többi lénytagba, mint ma. Az asztráltest bizonyos vonatkozásban elszakadt az étertesttől és a fizikai testtől.

Mindazonáltal egészen világosan látnunk kell ezt a folyamatot, ahogyan az asztráltest részben kivonul a fizikai és étertestből, meglazítja velük a kapcsolatot. Akkor feltehetjük a kérdést, hogy vajon még ma is fennáll-e a lehetőség arra, hogy mindennapi én-tudatunk mellett létrehozzunk valamit, ami ehhez a régi összeköttetéshez hasonlít? Megtörténhet-e ma is az emberi életben, hogy az asztráltest mélyebbre akar behatolni a többi lénytagba, hogy jobban áthatja és átitatja magát mindenfélével, mint ahogy kellene?

Az asztráltest tehát bizonyos normális mérték szerint kell hogy áthassa az étertestet és a fizikai testet. Tegyük fel, hogy valamilyen irányban túllépi ezt a mértéket. Akkor az egész emberi szervezetben zavarnak kell keletkeznie, mert az, ami ma az ember, attól függ, hogy fennáll-e ez a meghatározott viszony a különböző lénytagok között, amit az éber embernél figyelhetünk meg. Abban a pillanatban, amikor az asztráltest ettől eltérően viselkedik, ha mélyebben hatol bele a fizikai testbe és étertestbe, szükségképpen zavarnak kell fellépnie. Láttuk azonban az utóbbi fejtegetésekben, hogy az, amire most következtettünk, valóban megtörténik. Csak az egész folyamatot a másik oldalról ismertettük. Mikor is történik ez meg?

Akkor történik meg, ha az ember egyik előző életében valamit belevésett, engedte, hogy valami beáramoljon asztráltestébe, olyasvalami, amit előző élete morális vagy intellektuális vétségének fogunk fel. Ez belevésődött asztráltestébe, s most, amikor az ember újból az életbe lép, tényleg arra ösztönözheti az asztráltestet, hogy más összefüggést keressen a fizikai testtel és étertesttel, mint amilyet keresett volna, ha az előző életben nem ültette volna el magába ezt a vétket. Tehát éppen a vétkeink – amelyek Ahriman és Lucifer befolyására jöttek létre, és alakultak át organizáló erőkké – azok, amelyek az új életben arra ösztönzik az asztráltestet, hogy más viszonyba kerüljön a fizikai testtel és étertesttel, mint tenné, ha az említett erők nem hatoltak volna bele.

Látjuk tehát, hogy éppen a korábbi gondolatok, érzések és érzelmek hatása ösztönzi az asztráltestet arra, ami azután megzavarja a rendet az emberi szervezetben. Mi történik azonban akkor, ha ilyen zavar keletkezik? Ha az asztráltest mélyebben nyomul bele a fizikai és étertestbe, mint a normális ember esetében kellene, akkor valami egészen ahhoz hasonlót cselekszik, mint amit mi a reggeli felébredéskor, amikor az ébredés pillanatában énünkkel alámerülünk két testünkbe. Az ébredés abból áll, hogy az én-ember alámerül fizikai és étertestébe. Miben áll az, amit az asztráltest visz véghez, amikor a korábbi élmények hatására mélyebben hatol bele a fizikai és étertestébe, mint kellene? Az, ami egyébként bekövetkezik, mikor énünkkel és asztráltestünkkel a fizikai testbe és étertestbe alámerülünk, amikor reggel felébredünk és észlelünk valamit, abban mutatkozik meg éppen, hogy felébredünk. Ahogy az ébrenlét az én-ember fizikai és étertestébe való alámerülésének a következménye, ugyanúgy fellép most valami, amit az asztráltest tesz, s ami ugyanaz, amit egyébként, mint én-emberek teszünk: belemerül az éter- és fizikai testbe. Ha tehát előttünk áll valaki, akinek asztrálteste felvette azt a tendenciát, hogy erősebben egyesüljön az étertesttel és fizikai testtel, mint ennek szükségképpen történnie kellene, akkor az asztráltesttel kapcsolatban ugyanazzal a jelenséggel állunk szemben, mint amit az én-ember esetében tapasztalunk felébredéskor. Mi az asztráltestnek ez a túlzott behatolása az étertestbe és fizikai testbe? Olyasvalami ez, amit másképp a betegség lényegének nevezhetünk. Ha asztráltestünk ugyanazt cselekszi, ami mi teszünk felébredéskor, hogy ugyanis belemélyed a fizikai testbe és az étertestbe, ha az asztráltest, aminek különben nem kellene bennünk tudatosságra ébrednie, a fizikai testben és az étertestben tudatosságra törekszik, ha fel akar ébredni bennünk, akkor betegek leszünk. A betegség asztráltestünknek abnormálisan éber állapota. Vajon mit is teszünk tulajdonképpen, amikor normális, egészséges állapotban vagyunk, amikor természetes éber állapotban élünk? Ébrenlétünk a szokásos hétköznapi életet szolgálja. Ahhoz azonban, hogy a megszokott éber tudat birtokába kerülhessünk, asztráltestünkkel előbb más viszonylatba kellett jutnunk. El kellett altatnunk. Az asztráltestnek aludnia kell, mialatt mi napközben én-tudatunk birtokában vagyunk; egészségesek csak akkor lehetünk, ha asztráltestünk alszik bennünk. Ezek szerint az egészség és a betegség mibenlétét a következőképpen foghatjuk fel: a betegség az asztráltest abnormális ébrenléte az emberben, míg az egészség az asztráltest normális alvó állapota.

De hát mi is valójában ennek az asztráltestnek a tudata? Ha a betegség valóban az asztráltest felébredése lenne, akkor olyasvalaminek kellene előállnia benne, mint egyfajta tudatosság. Természetellenes módon ébred fel, tehát abnormális tudatra kellene számítanunk, de jelen kellene lennie tudatnak. Ha betegségbe esünk, olyasvalaminek kellene történnie, mint ami reggel felébredéskor történik: átélésünknek valami másra kellene átterelődnie. Különben mindennapi tudatunk bukkan fel reggelenként. Azonban, ha betegek leszünk, felmerül-e ilyenkor valamilyen tudat?

Igen, felmerül egy tudat, amit az ember nagyon is jól ismer. És melyik ez a tudat? A tudat átélésekben jut kifejezésre: az a tudat, ami itt felbukkan, abban fejeződik ki, amit a betegség gyötrelmének nevezünk. Ezt nem észleljük az ébrenlét normális, egészséges állapotában, mert asztráltestünk ilyenkor éppen alszik. Az asztráltest „alvása”: a fizikai testtel és az étertesttel való szabályszerű összefüggése, ami egyet jelent a fájdalom-mentességgel. A fájdalom annak a kifejeződése, hogy az asztráltest annyira belepréseli magát a fizikai testbe és az étertestbe, ahogyan nem lenne szabad benne lennie – és tudatossá válik. Ez a fájdalom.

Mindenesetre fontos az, hogy ne vigyük a mondottakat a végletekig. Ha a szellemtudomány értelmében beszélünk, mindig be kell tartanunk azt a határt, amin belül valamiről szó van. – Azt mondtuk, hogy ha asztráltestünk felébred, olyan tudat jön létre, ami át van itatva fájdalommal. Ebből azonban nem szabad arra következtetnünk, hogy fájdalom és betegség mindig együtt jár. Az asztráltestnek az étertestbe és a fizikai testbe való benyomulása minden esetben feltétlenül betegséget okoz. Megfordítva azonban nem ebben áll minden betegség, és hogy a betegség lehet más jellegű is, azt abból érthetjük meg, hogy távolról sem jár együtt minden betegség fájdalommal. Ezt a legtöbb ember csak azért nem veszi tudomásul, mert az életben elsősorban nem arra törekednek, hogy egészségesek legyenek, hanem hogy a szenvedést elkerüljék; és ha nincs fájdalmuk, egészségesnek tartják magukat. Ez nincs mindig így; de igen sok esetben azt tartja az ember, hogy egészséges, ha nincs fájdalma. Óriási tévedésbe esnénk, ha azt hinnénk, hogy a fájdalomérzet egybeesik a betegséggel. Előfordulhat, hogy valakinek a mája a legnagyobb mértékben beteg; ha a betegség természete nem olyan, hogy például érinti a hashártyát, egyáltalán nem lép fel fájdalom. Hordozhat magában az ember egy kóros folyamatot, ami egyáltalán nem nyilvánul meg fájdalomban. Ez sok esetben megtörténhet. Tárgyilagosabb szemlélettel nézve éppen ezek a veszedelmesebb megbetegedések. Mert ha az ember fájdalmat érez, arra törekszik, hogy a fájdalomtól megszabaduljon; ha nincs fájdalma, nem fordít sok gondot arra, hogy megszabaduljon a betegségtől.

Hogyan áll most a dolog azokkal a jelenségekkel, amelyeknél nem kíséri fájdalom a betegséget? Mit tettünk ilyenkor? – Itt emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy valójában lassanként fejlődtünk olyan emberi lényekké, amilyenek ma vagyunk, hogy a Föld-korszak folyamán fűztük énünket asztráltestünkhöz, étertestünkhöz és fizikai testünkhöz. Valaha azonban olyan emberek is voltunk, akiknek csak fizikai és éterteste volt. Az a lény, amelynek csak fizikai és éterteste van, olyan, mint egy mai növény. Az ilyen lényeknél a tudat egy harmadik fokát találjuk, egy sokkal, de sokkal tompább tudatot, ami még a mai álomtudat világosságát sem éri el. Mert hiszen alapos tévedés azt hinni, hogy az embernek alvás közben nincs tudata. Van tudata, csakhogy ez annyira tompa, hogy az ember nem képes azt énjében az emlékezés szintjéig felhozni. Ilyen tudata azonban a növényben is lakik. Egyfajta alvás-tudat ez, tehát az asztrális tudatnál mélyebb szintű. Itt jutunk le az embernek egy még mélyebb tudatához.

Tegyük fel, hogy az ember korábbi inkarnációiból származó élményei folytán nemcsak olyasfajta rendellenességet vitt bele organizációjába, ami arra ösztönzi asztráltestét, hogy nem a rendes módon mélyedjen bele a fizikai testbe és az étertestbe, hanem valami olyat követett el, ami étertestét ösztökélheti a fizikai testbe való szabálytalan benyomulásra. Nagyon is lehetséges, hogy bekövetkezik egy olyan állapot, hogy az étertest és a fizikai test között fennálló kapcsolat sem az, ami normális a mai ember számára; azaz az étertest túlságosan belemélyed a fizikai testbe. Az asztráltest, mondjuk, egyáltalán nem venne részt a dologban, ellenben a korábbi életből származó adottságok azt eredményezik, hogy az étertest és a fizikai test a kelleténél szorosabban függ össze egymással. Itt ugyanazzal a jelenséggel állunk szemben az étertest esetében, mint amit az asztráltestnél figyeltünk meg a fájdalomtudattal kapcsolatban.

Ha most az étertest merül túl mélyre a fizikai testbe, akkor olyan tudat lép fel, amely hasonló az ember alvás-tudatához, a növénytudathoz. Nem csoda tehát, hogy ez az állapot olyan, hogy belőle az ember egyáltalán semmit sem érez. Ugyanúgy, ahogy alvás közben nem érez, úgy most ezt az állapotot sem érzi. És mégis a felébredésnek egy válfaja ez. Ahogy asztráltestünk természetellenes módon ébred fel, ha túlságosan belemélyed az éter- és fizikai testbe, ugyanúgy az étertest is abnormális módon ébred fel, ha túl mélyen merül bele a fizikai testbe. Csak éppen ezt nem tudja érzékelni az ember, mert ez az ébredés a fájdalomtudatnál is tompább tudatra való ráébredés. De tegyük fel, hogy az ember előbbi életében csakugyan elkövetett valamit, ami a halál és az újabb születés között úgy hat, hogy az étertest ébred fel, vagyis erőteljesen birtokába veszi a fizikai testet. Ha ez megtörtént, felébred az emberben egy mély tudat, amit azonban nem lehet úgy észlelni, mint ahogy az emberi lélek többi élményeit. Vajon szükségszerűen nem is működik, ha nem lehet tudomást szerezni róla? Próbáljuk tisztázni, milyen különös tendenciát vesz fel a tudat, amikor elkezd egy fokkal mélyebbre alászállni.

Ha olyan külső benyomást élnek át, mint például amikor megégetik magukat, ez fájdalmat okoz. Ahhoz, hogy a fájdalom beálljon, a tudatnak legalábbis az asztráltest tudatfokát kell elérnie. A fájdalomnak az asztráltestben kell élnie. Tehát ott, ahol az emberi lélekben bármilyen fájdalom lép fel, az asztráltest tényével állunk szemben. Tegyük fel azonban, hogy olyasvalami történik, ami nem jár fájdalommal, ami mégis külső ingert, külső benyomást hoz létre. Ha a szemünk felé repül valami, ez külső ingert okoz: szemünk becsukódik. Fájdalommal nem jár. Mit von maga után az inger? Egy mozdulatot. Hasonló ez ahhoz, mint amikor az önök talpát érinti valami. Fájdalomnak nem fájdalom – a láb mégis összerándul. Vannak tehát olyan benyomások is, amelyek fájdalom nélkül hatnak az emberre, mégis maguk után vonnak bizonyos történést, egy mozdulatot. Az ember nem tudja, mivel nem tud leszállni a tudatnak erre a mély fokára, hogyan jön létre az, hogy az ingert mozdulat követi. Ha fájdalmat éreznek, és ezért elhárítanak valamit, akkor a fájdalom az, ami felhívta a figyelmüket arra, amit azután elhárítanak. De felléphet valami, ami belső mozgásra kényszeríti önöket, egy reflex-mozgásra. Ilyenkor nem hatol le a tudat abba a mélységbe, ahol az inger mozgássá alakul át. Itt a tudatnak egy olyan fokával állunk szemben, ami nem kerül bele az asztrális élményekbe, amit nem élünk át tudatosan, ami egyfajta alvás-tudat szférában megy végbe, ami azonban mégsem olyan, hogy ne vezethetne történésekhez. Ha az étertestnek a fizikai testbe való ilyen mélyebbre hatolása megy végbe, ez nem más, mint egy olyan tudat létrehozása, ami azért nem fájdalom-tudat, mert az asztráltest nem vett részt benne; hanem annyira tompa, hogy az ember nem érzi. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ember ilyen tudat mellett nem képes cselekvéseket végrehajtani. Hiszen az ember különben is végrehajt olyan cselekedeteket, amelyekből hiányzik a tudat jelenléte. Gondoljanak csak arra az esetre, amikor a rendes nappali tudat kialudt, és az alvajáró minden lehetséges cselekedetet véghezvisz. Itt nem a tudat teljes hiányáról van szó, hanem olyan tudat közreműködéséről, amit az ember azért nem élhet át, mert átélni csak a két legmagasabb tudatformát tudja: az asztrális tudatot az öröm, a bánat és hasonlók formájában, és az én-tudatot, mint ítéletet és mint rendes nappali tudatot. De azért nem az a helyzet, hogy az ember képtelen lenne ilyen alvástudat mellett cselekedni.

Van tehát egy olyan mély tudatunk is, ahová az ember már nem ér el, amikor az étertest leszáll a fizikai testbe. Tegyük fel, hogy mégis tenni akar valamit, amiről a normális életben nem tudhat, ami valamiképpen összefügg az adott helyzettel; akkor megteszi anélkül, hogy tudomása volna róla. Valami őbenne, maga a dolog az, ami benne cselekszik, anélkül, hogy ő maga tudná. Vegyünk szemügyre egy olyan embert, aki valamiféle események kapcsán egy előző életben olyan okokat ültetett el magába, amelyek a halál és az újabb születés közötti időben olyan mélyre hatottak, hogy az étertestnek a fizikai testbe való mélyebb behatolására vezettek. Ebből azután olyan cselekmények következnek, amelyek mélyebben fekvő betegségfolyamatokhoz vezetnek. Így arra kényszerülhet az ember, hogy egyenesen keresse a betegséghez vezető külső alkalmakat.

Különösnek tűnhet, hogy a mindennapi én-tudat ezt nem látja át. Mindennapi én-tudatával azonban ilyesmit nem is tenne soha az ember. Mindennapi én-tudatával az ember sohasem parancsolna rá magára, hogy hatoljon be egy sereg bacilus közé. Tegyük fel azonban, hogy az a tompa tudat úgy találja, hogy szükséges a külső ártalom fellépése, és hogy lejátszódhat az, amit tegnap a betegség egész értelmének neveztünk. Ebben az esetben, az a tudat, ami a fizikai testbe behatol, felkeresi a betegség okát. Az ember önnön lénye az, aki azért keresi fel a betegségokot, hogy elérje, amit tegnap betegségfolyamatnak neveztünk. Így a betegség mélyebb természetéből meg fogják érteni, hogy akkor is felléphetnek ellenhatások, ha nem lép fel fájdalom. És ha mutatkoznak is fájdalmak, amikor az étertest túlzott erővel mélyed a fizikai testbe, akkor még mindig felléphet az, amit úgy nevezhetünk, hogy magának az emberi tudatnak mélyebben fekvő rétegei keresik a külső betegségokokat. Bármilyen groteszkül is hangozzék, az igazság az, hogy éppen úgy, mint az öröklött tulajdonságokat, egy más tudatfokon keressük meg magunknak azokat a külső betegségokokat, amelyekre szükségünk van. A most elmondottak azonban ismét csak a jelzett határokon belül érvényesek.

Ma elsősorban arról volt szó, hogy rávilágítsunk, hogy az ember képes lehet oly módon megkeresni a betegséget – anélkül, hogy ezt az ismert tudatfokon követni tudná –, hogy egy abnormális, mélyebb tudatállapot jön benne létre. A cél az volt, hogy bemutassuk, hogy a betegségben olyan tudatfokok felébredése jelenik meg, melyeket emberként már régebben leküzdöttünk. Azáltal, hogy egy korábbi életünkben lelkünket hibákkal terheltük meg, mélyebb tudatfokok létrejöttét okozzuk, mint ami mostani életünkhöz illene. És amit ezen tudatfokok ösztönzésére teszünk, befolyásolja a betegség lefolyását, és magát azt a folyamatot is, ami a betegséghez vezet.

Látjuk, hogy az abnormális állapotokban olyan régi tudatfokozatok jönnek elő, amelyeket az ember réges-régen leküzdött.

Ha csak egy kicsit is megfigyelik a mindennapi élet tényeit, máris megérthetik a ma elmondottakat. A dolog úgy áll, hogy az ember a fájdalmain keresztül bizonyos mértékig mélyebben leszáll saját lényébe. Bizonyára ismerik azt a mondást, hogy az ember csak akkor jön rá, hogy valamelyik szerve létezik, amikor az fájni kezd. Ez népszerű meghatározás ugyan, de nem is olyan értelmetlen. Miért nem tud róla az ember normális tudat mellett? Mert tudata normális esetben annyira alszik, hogy nem merül elég intenzíven az asztráltestébe. Ha azonban alámerül, akkor beáll a fájdalom, és a fájdalom tudatja az emberrel, hogy ez a bizonyos szerve létezik. A hétköznapi élet nem egy szólásában van valami nagy igazság, mert ezek a szólások olyan régebbi tudatállapotok örökségei, melyek birtokában az ember betekintett a szellemi világba, amikor még sok mindent tudott abból, amit nekünk ma fáradságosan kell újra felidéznünk.

Ha megértik, hogy az ember átélheti a tudat mélyebb rétegeit, akkor lehetővé válik annak a megértése is, hogy nemcsak külső betegségokokat, de még olyan külső sorscsapásokat is megkereshet az ember, amelyeket nem tud értelmével felfogni, amelyeknek az észszerűsége azonban úgy hat, hogy a tudat mélyebb rétegeire gyakorol hatást. – Így nyilván elképzelhető, hogy józan megfontolás alapján az ember nem fog pont oda állni, ahol villámcsapás érheti. Felső tudatával ezt elkerüli. De lehetséges, hogy egy olyan tudat működik benne, ami sokkal mélyebben fekszik, mint a felső tudata, és ami éppen arra a helyre vezérli, ahol a villám belecsaphat, egy olyan előrelátás alapján, ami hiányzik a felső tudatból – az a tudat tehát, ami azt akarja, hogy a villám belecsapjon, úgy, hogy az ember egyenesen keresi a szerencsétlenséget.

Ma a lehetőségeink alapján először is csak azt tisztáztuk, hogy karmikus hatások alapján szerencsétlenségeket vagy külső betegségokokat kereshetünk fel. Megint más kérdés, hogyan történnek ezek az egyes esetekben, hogyan működnek az emberben azok az erők, amelyek a mélyebb tudatrétegekben vannak, és hogy hogyan áll a dolog abban a tekintetben, hogy szabad-e felső tudatunknak elkerülnie az ilyen szerencsétlenségeket? Ezekkel a kérdésekkel is foglalkozunk még. Ahogyan megérthetjük azt, hogy ha az ember olyan vidékre megy, ahol fertőzés lehetőségének teszi ki magát, ott működik egy bizonyos tudatfok, ami az embert arra a helyre terelte, úgy azt is meg kell értenünk, hogyan áll a dolog azzal, hogy az ember olyan óvintézkedéseket tesz, amelyek állandóan csökkentik az ilyen fertőzések lehetőségét, tehát hogy egészségügyi rendszabályokkal újra el tudjuk hárítani a dolgokat felső tudatunk közreműködése által. Megérthetjük azt a lehetőséget is, hogy felső tudatunkkal elhárítjuk ezt a hatást, és azt kell mondanunk, hogy rendkívül értelmetlen dolog volna, hogy alsó tudatunk meg tudja keresni a betegség csíráit, ha a másfelől a felső tudat nem volna képes a betegségokokat elhárítani.

Meglátjuk majd, hogy éppúgy „értelmes” a betegségcsírákat keresnünk, mint ahogy „értelmes” az is, hogy felső tudatunkkal egészségügyi rendszabályokat hozunk a fertőző anyagok behatolása ellen, hogy ezáltal a betegségokokat el tudjuk hárítani.

7. Elemi csapások, vulkánkitörések, földrengések, járványok karmikus vonatkozásai

1910. Május 22.

Láthatták ezekből az előadásokból, hogy lépésről-lépésre közeledünk célunk felé, egyben minden megtett lépéssel megpróbálunk a tárgyban egyre mélyebbre hatolni. Legutóbb a betegségfolyamattal együtt járó szenvedések lényegéről beszéltünk; arra is felhívtuk azonban a figyelmet, hogy vannak esetek, amelyekben a betegségfolyamatot – legalábbis bizonyos vonatkozásban – nem kísérik fájdalomélmények.

A fájdalom természetét ezúttal még pontosabban kell részleteznünk. Szögezzük le ismételten, hogy a betegség kísérő jelenségeként felléphet a fájdalom. Az már előző fejtegetéseinkből is kitűnt, hogy a betegséget és a fájdalmat nem szabad egymással összefüggő dolgoknak tekinteni. Tudatában kell lennünk annak, hogy ha a betegséghez fájdalom is járul, akkor a puszta megbetegedésen kívül valami másnak is bele kell játszania a dologba. Arra már felhívtuk a figyelmet, hogy abban a folyamatban, ami az egyik inkarnációból a másikba való átmenet alatt játszódik le, amikor az előző inkarnációk élményei betegségokokká alakulnak át, egyrészt a luciferi, másrészt az ahrimani princípium is közrejátszik.

Miért is hozza létre az ember tulajdonképpen betegségfolyamatai alapját? Mi vezeti oda, hogy magáévá tegye azt a tendenciát, hogy beteg legyen? Mi indítja arra a halál és az újabb születés között, hogy olyan erőket készítsen elő, amelyek következő életében betegség formájában nyilatkoznak meg? – Az bírja rá erre az embert, hogy egyik oldalon a luciferi hatalom kísértésének, másik oldalon az ahrimani kísértésnek eshet áldozatul. Azt is tudjuk már, mit jelent „áldozatul esni a luciferi erőknek”. Mindaz, ami bennünk mint vágy működik, mint önzés, becsvágy, gőg, hiúság – mindazok a tulajdonságok, amelyek énünknek olyanfajta pöffeszkedésével függenek össze, amivel különösképpen érvényre akarja juttatni önmagát, mindez a luciferi hatalom bennünk lakozó kísértése. Más szóval, ha azoknak az erőknek esünk áldozatul, amelyek asztráltestünkben működnek, és amelyek önző vágyainkban és szenvedélyeinkben jutnak kifejezésre, akkor a megfelelő inkarnációban olyan cselekedeteket hajtunk végre, amelyekhez a kísértés Lucifertől indul ki. A halál és az újabb születés közötti időben azután látjuk ezeknek a luciferi befolyásra elkövetett cselekedeteknek az eredményét – és ekkor vesszük fel magunkba azt a tendenciát, hogy következő inkarnációnkban egy olyan betegségfolyamaton essünk át, ami – ha legyőztük – hozzásegít ahhoz, hogy ezeknek a luciferi hatalmaknak a karmaiból ismét kiszabaduljunk. Ha tehát luciferi hatalmak egyáltalán nem léteznének, nem eshetnénk áldozatul olyan kísértéseknek, amelyek oda vezetnek, hogy ilyen erőket vegyünk fel magunkba.

Ha egyébből sem állna az élet, mint egyedül abból, ami Lucifer hatására bennünk végbemegy, hogy ilyen vagy olyan önző ösztöneinket és szenvedélyeinket kifejlesszük, akkor az életben tulajdonképpen sohasem tudnánk megszabadulni ezektől a luciferi kísértésektől. Még az egymásra következő inkarnációk során sem szabadulhatnánk meg tőlük, mert újra és újra áldozatul esnénk nekik. Ha például a Föld-fejlődés folyamán egyszerűen magunkra maradtunk volna, és a luciferi befolyás mégis megvolna, úgy egyik inkarnációnkban megkapnánk a luciferi hatalmak kísértéseit, a halál után aztán észlelnénk, hogy ezek mire vezettek bennünket, és létrehoznánk a betegségfolyamatot. De ha valóban semmi más nem játszana közre, úgy ez a betegségfolyamat semmiféle különös javuláshoz sem vezetne abban az életben, amelyben lejátszódik. Javuláshoz ez csak azáltal vezet, hogy azok a hatalmak, amelyeknek ellenfele Lucifer, hozzáadnak valamit az egész folyamathoz. Tehát akkor, amikor az egyik oldalon Lucifer markába kerülünk, ellenhatásként nyomban felsorakoznak azok a hatalmak, amelyeknek a luciferi erők az ellenlábasai, és ezek most olyan ellenerő kifejtését kísérlik meg, ami által a luciferi hatás belőlünk valóban kiűzhető. Ezek a hatalmak, amelyeknek tehát a luciferi hatalmak az ellenfelei, ahhoz a folyamathoz, amit Lucifer befolyása okozott, hozzáadják a fájdalmat. A fájdalmat tehát olyasvalaminek kell tekintenünk, amit – ha a luciferi erőket gonosz hatalmaknak nevezzük – a jó hatalmaktól kapunk azért, hogy éppen a fájdalom közbejöttével képesek legyünk a gonosz hatalmak karmaiból kiszakítani magunkat, és így többé nem esnünk áldozatul nekik. Ha a betegségfolyamatot – ami annak a következménye, hogy áldozatul estünk a luciferi erőknek – nem kísérné fájdalom, arra juthatnánk, hogy nem is olyan rossz dolog Lucifer hatalmába kerülni! – És nem lenne bennünk semmi, ami arra bírna minket, hogy erőinket a luciferi hatalmaktól való elszakadásra használjuk fel. A fájdalom, amely a helytelenül éberré váló asztráltest tudatossá válása, egyben az a valami is, ami eltéríthet attól, hogy újból és újból Lucifer hatalmába essünk azon a területen, ahol egyszer már elbuktunk. Így válik a fájdalom nevelőnkké a luciferi hatalmak kísértéseivel szemben.

Ne mondják most: Hogyan válhat a fájdalom nevelőnkké, ha csak érezzük a fájdalmat, de annak jótevő ereje nem tudatosul bennünk? Az, hogy jótevő erejét nem érzékeljük, az csak én-tudatunk egyik következménye. Ha az ember nappali tudatával nem is tud róla, abban a tudatban, amelyet úgy jellemeztem, hogy az én-tudat alatt helyezkedik el, lejátszódik egy folyamat: én most fájdalmat érzek és ez annak a következménye, amit a jó hatalmak hibáim mellé ráadásul adtak. Ez egy olyan erő a tudatalattiban, amely teljesen úgy hat, mint egy karmikus beteljesülés, mint egy impulzus arra, hogy azoknak a cselekedeteknek, ösztönöknek és vágyaknak, amelyek éppen ennek a betegségnek az okozói voltak, többé áldozatul ne essek.

Látjuk tehát, hogyan működik a karma, hogyan kerülünk Lucifer hatalmába, hogyan hoznak ránk a luciferi hatalmak egy olyan betegséget, ami egy következő inkarnációban lép fel; és látjuk, hogy a jótékony hatalmak adják szerveink puszta károsodása mellé a fájdalmat, mint a tudatunk felszíne alatt ható nevelési eszközt. Azt mondhatjuk ezért: Valahányszor a betegség mellett fájdalom lép fel, ott van a luciferi erő, ez idézte elő ezt a betegséget. Éppen a fájdalom az ismertetőjele annak, hogy a dolgok mélyén a luciferi hatalmakkal van dolgunk.

Azok, akik szeretnek mindent rendszerbe foglalni, szükségét fogják érezni annak, hogy most különbséget tegyenek olyan betegségek között, amelyek tisztán a luciferi befolyáson alapulnak, és azok között, amelyeket tisztán az ahrimani befolyásra lehet visszavezetni; hiszen minden elméleti ténykedésnél kényelmesebb a rendszerbefoglalás, a sémakészítés, és azt hiszik, hogy ezek segítségével sok mindent megértenek. A valóságban azonban a dolgok nem úgy mutatkoznak meg, hogy ilyen kényelmes módon meg lehetne ragadni őket. Szüntelenül keresztezik egymást, és egymásba hatnak. Könnyen megérthetjük, ha egy valóságos betegségfolyamatról van szó, hogy egy részét a luciferi befolyásra vezethetjük vissza, tehát azokra a dolgokra, amelyek főleg asztráltestünk tulajdonságaiban keresendők, más részét viszont ugyanakkor olyan dolgokra, amelyekben ahrimani befolyást találunk. Így tehát senki se gondolja, ha fáj valamije, hogy azt kizárólag luciferi befolyásra kell visszavezetnie. Az a tény, hogy fájdalmai vannak, a betegségnek arra a részére utal, ami luciferi befolyásra vezethető vissza. Ezt azonban még könnyebben megértjük, ha azt a kérdést tesszük fel, hogy honnan ered hát az ahrimani befolyás?

Az arimáni befolyásnak egyáltalán nem estek volna áldozatul az emberek, ha előzőleg nem estek volna áldozatul a luciferi befolyásnak. Azáltal, hogy az ember a luciferi befolyást felvette magába, a négy emberi lénytagnak – a fizikai testnek, az étertestnek, az asztráltestnek és az énnek – olyan kapcsolata jött létre, ami nem jött volna létre, ha Lucifer nem hatott volna az emberre, és ha csak azok a hatalmak működtek volna, amelyeknek Lucifer az ellenfele. Akkor másképp fejlődött volna az ember. A luciferi princípium tehát zavart keltett az ember bensőjében. Az viszont az emberi bensőtől függ, hogy hogyan vesz az ember tudomást a külvilágról. Ugyanúgy, ahogy egy megromlott szemmel a belső hiba miatt nem látjuk helyesen a külvilágot, az ember a luciferi befolyás következtében a külvilágot egyáltalán nem olyannak látja, mint amilyen. S minthogy így meg volt adva az alapja annak, hogy az ember ne olyannak lássa a külvilágot, mint amilyen, a külvilágnak ebbe a nem helyes képébe be tudott furakodni az ahrimani befolyás, úgy, hogy Ahriman csak azért közelíthette meg az embert, mert előzőleg a luciferi befolyás érvényesült. Az ahrimani befolyás viszont azt eredményezte, hogy az ember nemcsak az önző szenvedélyek, ösztönök, vágyak, hiúság, gőg stb. bűnébe eshet, hanem most az emberi szervezetben, ahol az önzés ilyen módon működött, olyan szervek képződtek, amelyek a külvilágot elferdítve és helytelenül kellett hogy lássák. Ezáltal tudta magát belopni Ahriman a külvilág helytelen képeibe. Megjelent Ahriman és ennek következtében az ember ki van téve a másik befolyásnak, úgy, hogy nemcsak belső kísértésbe, de tévedésbe is eshet és – a külvilág megítélésében, és a külvilágra vonatkozó kijelentéseiben – hazugságba eshet. Ahriman tehát kívülről fejti ki ugyan a hatását, azt a lehetőséget azonban, hogy közelünkbe férkőzhessen, előbb mi nyújtottuk neki.

Így tehát az ahrimani és luciferi befolyás tulajdonképpen sohasem jelentkezik egymagában. Mindig hatnak egymásra és bizonyos módon egyensúlyban tartják egymást. Lucifer belülről tör kifelé, Ahriman kívülről hat befelé, és eközben alakul ki a világkép. Ha valamelyik inkarnációban erősebb lesz az ember bensője, ha inkább a belső befolyásoknak van kitéve, akkor azokban a dolgokban ahol a benső hatására főleg a gőg, a hiúság stb. ragadja meg, inkább a luciferi hatás felé hajlik.

Olyan inkarnációban, amelyben az ember karmája egésze folytán kevésbé hajlik arra, hogy a belső befolyásoknak engedjen, könnyebben fog Ahriman megtévesztéseinek és kísértéseinek áldozatul esni. Ez valóságosan így van az életünkben. Ahogy nap-nap után éljük az életünket, hol inkább Lucifer, hol inkább Ahriman kísértéseinek vagyunk az áldozatai. És e kettő között ingadozunk, melyek közül az egyik arra bír rá, hogy bensőnkben felfuvalkodjunk, a másik meg arra, hogy a külső világ felől illúzióknak adjuk át magunkat.

Ezen a helyen meg kell említenem, mert rendkívül fontos, hogy különösen annak kell mindkét oldal kísértéseinek ellenállnia, aki megpróbál magasabbra fejlődni, és a szellemi világba behatolni akár úgy, hogy a külvilág jelenségei mögött akar eljutni a szellemhez, akár úgy, hogy saját bensőjébe akar misztikusan elmerülni. A fizikai világ mögött lévő szellemi külvilágba való behatolásánál mindig ott állnak a csalóka képek, melyeket Ahriman varázsol oda; ha az ember misztikus úton akar saját lelkébe leszállni, mindig különleges mértékben van lehetőség Lucifer kísértéseire. Ha az ember, mint misztikus, alászállásra törekszik és ez sikerül is neki, anélkül, hogy előbb gondot fordított volna arra, hogy jellemének fejlesztése által a gőg, a hiúság és hasonlók ellen felvértezze magát, ha sikerül misztikusként élnie, de különösebb morális kultúra nélkül, akkor csak annál inkább eshet áldozatul a luciferi kísértésnek, ami belülről hat a lélekben. Ha tehát a misztikus nem ügyelt különösképpen morális kultúrájára, akkor, ha sikerül egy kissé behatolnia bensőjébe, abba a nagy veszélybe kerülhet, hogy a luciferi befolyás erejét nagyobb erővel idézi fel, mint eddig, és hiúbb és gőgösebb lesz, mint előzőleg volt. Ezért annyira szükséges, hogy az ember előbb jellemneveléssel vértezze fel magát a hiúság, a nagyzási hóbort, a gőg minden esetben fellépő kísértéseivel szemben. És nem tehetünk elég sokat annak érdekében, hogy éppen azokat a tulajdonságokat szerezzük meg, amelyek szerénységhez és alázathoz vezetnek.

Ennek elsőrangú fontossága van annál, amit magasabb fejlődésünk „misztikus” oldalának nevezünk. A másik oldalon fontos, hogy az ember Ahriman kényszerképzetei ellen is védekezzék, amikor megkísérli, hogy a fejlődésnek azon az útján, ami a külvilág jelenségei mögé vezet, eljusson a dolgok szellemi ősalapjaihoz. Ha itt nem kísérli meg, hogy jellemében olyan fejlődést érjen el, amitől bensőleg erőssé válik, ami bensőjét szilárddá teszi, akkor igen könnyen előfordulhat, hogy az illető – éspedig pont akkor, amikor sikerül kijutnia a szellemi világba – Ahriman karmaiba hullik, mert Ahriman illúziót illúzió után, hallucinációt hallucináció után varázsol eléje.

Az ember gyakran kerül abba a helyzetbe, hogy az emberek bizonyos vonatkozásban úgymond a „szaván fogják”. Mivel olyan gyakran hangsúlyozzuk, hogy annak a magasabb fejlődésnek, amely a külső világ jelenségei mögé akar jutni, teljes tudatossággal kell összekapcsolódnia, előfordul, hogy ismételten olyan félig alvajáró személyekkel hozakodnak elő, akik azt állítják, hogy: „Igen, én észlelem a szellemi világot, éspedig teljes tudatossággal!” Erre csak azt mondhatjuk: „Sokkal bölcsebb volna, ha nem volnál a tudatodnál!” Mert e felől a „tudat” felől tévedésben vannak az emberek. Ez nem egyéb, mint puszta képtudat, asztrális tudat; mert ha ezek a személyek nem egy tudatalatti fokon volnának tudatosak, akkor mindezt nem érzékelnék. Hiszen éppen az a lényeges, hogy az ember, ha belép a szellemi világba, egyben tartsa az én-tudatát. Az én-tudathoz viszont ítélőképesség és világos megkülönböztetési képesség kapcsolódik. Ez hiányzik ezekből az emberekből azokra az alakokra vonatkozóan, amelyeket a szellemi világban látnak. Hogy van tudatuk, azon semmi csodálnivaló nincsen; de arra a tudatra van szükségük, ami énünk kibontakozásával függ össze. Ezért sem hangsúlyozzuk a magasabb világok látásához vezető fejlődéssel kapcsolatban, hogy az ember amilyen gyorsan csak lehetséges, kerüljön be egy magasabb világba, hogy lásson egy világot, amely tele van mindenféle alakokkal, esetleg mindenféle hangokat is halljon; hanem azt hangsúlyozzuk, hogy a szellemi világba való belépés csak akkor lehet szerencsés és hasznos, ha az ember tudatát, megkülönböztetési képességét és ítélőképességét kiélesíti. És ez nem történhet jobban, mint a teozófia igazságainak tanulmányozása révén. Ezért hangsúlyozzuk, hogy a teozófia igazságaival foglalkozni annyi, mint felvértezni magunkat mindennemű alakok „vélt” látásával szemben, amire nem terjed ki az ítélőképesség. Aki ilyen módon valóban iskolázott, az nem fog minden tetszőleges jelenséget ennek vagy annak tartani, hanem mindenekelőtt képes különbséget tenni realitás és ködkép között, és mindenekelőtt azzal lesz tisztában, hogy különösen azokat a dolgokat kell nagyon óvatosan kezelnie, amelyek hallás-észleletekként jelentkeznek. Mert sohasem lehet valódi egy hallás-élmény, ha az illető nem ment át az abszolút nyugalom szféráján. És aki nem élte át előbb a szellemi világ abszolút csendjét és hangtalanságát, az kétséget kizáróan biztos lehet afelől, hogy amiket észlel, káprázat, ha még oly bölcsességeket is közölnek. Csak aki fáradozott azon, hogy ítélőképességét élesítse azáltal, hogy a magasabb világok igazságainak megértésére törekedett, csak az tud védekezni a megtévesztő képek ellen. A külső tudomány eszközei ehhez nem elegendőek. A külső tudomány nem biztosítja azt az éles, erőt adó ítélőképességet, ami szükséges ahhoz, hogy a szellemi világban igazán meg tudjuk különböztetni a dolgokat. Ezért valóban elmondhatjuk: Ha magasabb világokról közölnek valamit olyanok, akik előzőleg nem fordítottak különös gondot arra, hogy ítélőképességüket kiélesítsék – amit különösen a szellemtudománnyal kapcsolatos tanulmányok tesznek lehetővé –, ezek a közlések mindig a legnagyobb mértékben támadhatók, de legalábbis mindig ellenőrizni kellene őket azokkal a módszerekkel, amelyeket a helyes iskolázással vívunk ki.

Egyetlen hatalom van, ami előtt Lucifer meghátrál: ez a moralitás. Olyasvalami ez, ami úgy égeti Lucifert, mint a legfélelmesebb tűz. És nincs más eszköz, ami Ahriman ellen hatásos, mint a szellemtudományban iskolázott ítélőerő és megkülönböztetési képesség. Mert az, amit a Földön egészséges ítélőerő formájában megszerzünk, olyasvalami, ami elől Ahriman hanyatt-homlok menekül. Alapjában véve semmi sincs annyira ellenére, mint az, amit én-tudatunk egészséges iskolázásával elérünk. Mert látni fogjuk, hogy Ahriman egy egészen más régióhoz tartozik, ami igen távol esik attól, amit egészséges ítélőerőként kifejlesztünk. Abban a pillanatban, amikor találkozik azzal, amit Föld-létünk alatt egészséges ítélőerőben elértünk, rettenetes rémületet érez, mert számára ez valami egészen ismeretlen dolog, ettől nagyon fél. – Tehát minél inkább törekszünk arra, hogy kifejlesszük magunkban azt, ami a születés és a halál között az egészséges ítélőerőből osztályrészünk lehet, annál inkább munkálkodunk Ahriman legyőzésén.

Ez különösen megmutatkozik jó néhány olyan személynél, akiket elhoznak az emberhez, és akik aztán hetet-havat összehordanak arról, hogy miket láttak a szellemi világban. Ha azután az ember a legcsekélyebb kísérletet is teszi arra nézve, hogy ezeknek a személyeknek megvilágítson valamit, hogy megtanítsa őket a dolgok megértésére és megkülönböztetésére, Ahriman rendszerint olyan erővel tartja őket a hatalmában, hogy alig-alig képesek ezt felfogni; és ez annál erősebben van így, minél kifejezettebb az ahrimani csábítás a hallási élmények terén. Annak leküzdésére, ami víziószerű képekben mutatkozik, még több mód adódik, mint ami akusztikus úton nyilatkozik meg, hangok hallása stb. formájában. Az ilyen emberek igen nagymértékben idegenkednek attól, hogy megtanuljanak valamit is abból, amit a születés és a halál között az én-tudat terén kell elérni. Ezt nem szívlelik. De nem ők maguk azok, akik ezt nem óhajtják. Az ahrimani hatalmak azok, akik ettől elrángatják őket. Ha azonban az ilyen embernél mégis el tudjuk érni, hogy egészséges ítélőerőt fejlesszen ki magában, és hajlandó tanítást elfogadni, rövidesen a következők mutatkoznak meg: megszűnnek a hangok és hallucinációk, mivel ezek előzőleg csupán ahrimani ködképek voltak, és mert Ahriman szörnyen megretten, mihelyt megérzi, hogy az emberből egészséges ítélőerő árad.

Így ezek ellen az embert különösen károsító megbetegedések el len, amelyeket Ahriman látással és hallucinációs hallással okoz, valóban a legjobb módszer az embert minden rendelkezésre álló eszközzel eljuttatni ahhoz, hogy kiküzdje magának az egészséges és józan ítélőerőt. Ez egyes személyeknek rendkívül nehezére esik. Mert abban a helyzetben vannak, hogy a másik hatalom igen megkönnyíti a dolgunkat, ez a másik hatalom vezeti őket. Aki azonban ezt a hatalmat ki akarja űzni, az nem foghatja fel ilyen kényelmesen a dolgot. – Az ilyen emberekkel azután meglehetősen nehéz boldogulni, mert azt állítják, hogy elvették tőlük azt, ami azelőtt felvezette őket a szellemi világba; holott igazság szerint az ember az egészségüket adta vissza és megóvta őket attól, hogy ezek az erők mindjobban hatalmukba kerítsék őket.

Látjuk tehát, hogy mi az, ami a luciferi és az ahrimani hatalmakból nagymérvű ellenszenvet vált ki. Az alázat, a szerénység, hogy ne tartsa magát az ember többre, mint amire az egészséges ítélőképesség feljogosítja, ez az, ami Lucifernek egyáltalán nem tetszik. Bezzeg ott van, mint a legyek egy piszkos szobában, ha valahol a becsvágy, a hiúság tulajdonsága megjelenik. Mindezek – és különösen azok a dolgok, amelyek az ön magunk felől alkotott helytelen elképzeléseken alapulnak – azt eredményezik, hogy Ahriman számára is hozzáférhetővé tesszük magunkat. Ahrimannal szemben viszont semmi se véd meg jobban, mint hogyha valóban arra törekszünk az életben, hogy egészségesen gondolkodjunk, úgy ahogy erre az élet tanít a születés és a halál között. És éppen azoknak, akik a szellemtudomány talaján állnak, minden okuk megvan arra, hogy újra és újra a lehető legerőteljesebben hangsúlyozzák, hogy nekünk, földi embereknek nem szabad átsiklanunk afölött, amit éppen a földi élet kell hogy nyújtson nekünk.

Azok, akik elmulasztják, hogy egészséges ítélőerőre, és értelmes megkülönböztetési képességre tegyenek szert, és ezek nélkül kívánnak a szellemi világba feljutni, alapjában véve a földi életből akarják kivonni magukat. Csak lebegni akarnak a földi élet fölött, úgy találják, hogy tulajdonképpen nagyon is jelentéktelen foglalatosság volna az ő számukra, ha minden olyan dologgal törődnének, amelyek a földi élet megértéséhez vezetnek. Ennél többre tartják magukat. Csakhogy az ilyen érzület éppen a gőg újabb alapja. Ezért tapasztaljuk újra és újra, hogy éppen azok, akik rajongásra hajlamosak, akik a földi dolgoktól és a földi élettől érintetlenül akarnak élni, elutasítják a tanulást, „mivel mindebben már benne élnek”, és nem vállalják a közösséget egy olyan áramlattal, mint a miénk. Az ilyenek azt mondják: hiszen a szellemi világba be kell jutnia az emberiségnek!

Minden bizonnyal, oda azonban csak egyetlen egészséges ösvény vezet – és ez a magasabb értelemben vett moralitás megszerzése a Földön, ami nem engedi, hogy túlértékeljük magunkat, ami nem juttat magunk felől hamis ítélethez, és nem tesz bennünket függővé sem ösztöneinktől, vágyainktól és szenvedélyeinktől. Másfelől ez szorgos, egészséges együttműködés a földi élet körülményeivel, nem pedig a földi adottságok fölötti lebegni akarás.

Ezzel felhoztunk valamit a karma mélységeiből, ami összefügg a szellemi élet mélységeivel. Óriási értéke lehet ennek. Ám semmi sem értékes az ember és individualitása fejlődése szempontjából, amit egészséges értelem híján merítünk a szellemi világból, és értéktelen az is, amit moralitás nélkül merítünk onnan. Ez belátható azokból a tényekből, amiket legutóbb és ma megtárgyaltunk. S ha ezt beláttuk, ezt mondhatjuk: Miért ne vonná maga után a luciferi befolyás, éppen mivel régebb idő óta hat és betegséggé alakult át, és a fájdalom által kiegyenlítődik, miért ne vonná az embernél maga után az ahrimani befolyást? És abba, ami fájdalmat okoz nekünk, és ami a betegség luciferi eredetét jelzi, miért ne játszana bele az ahrimani hatás éppen a luciferi hatás következményeként? Hogyan működik hát az ahrimani hatás? És hogyan alakulnak át az ahrimani kísértések betegségokokká? Miképpen lép fel ez egy későbbi inkarnációban?

Amit ahrimani hatásnak tulajdonítunk, az közvetve mégis Luciferre vezethető vissza; ám ha a luciferi befolyás olyan erős volt, hogy egyenesen kihívta az ahrimani befolyást, az ahrimani befolyás viszont alattomosabb. Mélyebben fekszik, nemcsak az asztráltest, hanem az étertest hibáiban is. Abban a tudatban, ami a fájdalomtudat alatt van, az ahrimani befolyás egy olyan ártalommal lép fel, amit nem kísér szükségképpen fájdalom, hanem oda vezet, hogy az a szerv, amelyben a károsodás megjelenik, használhatatlanná válik.

Tegyük fel, hogy egyik inkarnációban egy ahrimani befolyás működött, és felidézte azt, amit az ahrimani befolyás felidézhet. Az ember azután átéli a halál és az újabb születés közötti időt, és újra belép egy új inkarnációba. Ekkor megmutatkozik, hogy valamelyik szervet megtámadta az ahrimani hatás, más szóval: ebbe a szervbe sokkal mélyebbre hatol az étertest, mint kellene; a szervet sokkal erősebben áthatja az étertest, mint kellene. Az embert ilyen esetben éppen a meghibásodott szerv vezeti félre, hogy még jobban belemerüljön a tévedésbe, vagyis abba, amit Ahriman visz végbe a világon. Az ember mélyebben belebonyolódna abba, amit Ahriman tud létrehozni: a majába, ha ezt az egész folyamatot ki akarná élni azzal a szervével, ami az ahrimani befolyásnak köszönheti károsodását, vagyis amibe az étertest olyan mélyen bele van ágyazva. Mivel azonban mindazt, amit a külső világ maja képében teremt, nem vihetjük magunkkal a szellemi világba, a szellemi világ mindinkább eltávolodik tőlünk. Mert ott csak igazság van, nincs illúzió. Tehát minél inkább belebonyolódunk az Ahriman teremtette illúzióba, annál inkább kényszerülünk arra, hogy még jobban belemerüljünk az érzékek külső világába, az érzékelhető fizikaiság illúziójába, mint azt egy ilyen hibás szerv nélkül tennénk.

Itt azonban az ellentétes hatás éppúgy fellép, mint ahogy a luciferi befolyás esetén a fájdalom lépett fel ellentétes hatásként. Az ellentétes hatás most olyanformán lép fel, hogy abban a pillanatban, amikor abba a veszélybe kerülünk, hogy az érzékelhető fizikai világ túlságosan leláncol, és ezáltal túl sokat elveszítünk abból, ami a szellemi világba vihetne fel bennünket, ebben a pillanatban a szerv elpusztul vagy megbénul, vagy annyira elgyengül, hogy nem képes tovább működni. Tehát egy pusztulási folyamat áll be. – Ha tehát azt tapasztaljuk, hogy egy szerv pusztulásnak indul, tudnunk kell, hogy ez tulajdonképpen a jótevő hatalmaknak köszönhető: azért kell egy szervünktől megválnunk, hogy megtaláljuk a szellemi világba vissza vezető utat. A valóságban tehát az történik, hogy – ha másképp nem megy – bizonyos hatalmak elpusztítják szerveinket, vagy beteg szervekkel látnak el azért, hogy bele ne mélyedjünk túlságosan a majába vagy illúzióba.

Ha tehát valakinek például májbetegsége van, amit nem kísér fájdalomélmény, akkor egy előzetes ahrimani befolyás hatásával van dolgunk, ami arra vezetett, hogy a máj a nevezett károsodást elszenvedte, mert különben azok az erők, amelyek az étertestnek mélyebbre behatolásával függnek össze, túl mélyre vittek volna az illúzióba, a majába, ha ettől a szervünktől nem fosztanának meg minket.

A mondák és mítoszok mindig ismerték és kifejezték a legmélyebb bölcsességet. Éppen a máj kitűnő példa erre. Mert a máj az a szerv, ami legkönnyebben gyakorolhat olyan hatást, hogy az ember belecsússzon a fizikai-illuzórikus világba. S egyben a máj az a szervünk, ami tulajdonképpen a Földhöz láncol bennünket. Ezzel az igazsággal függ össze az, hogy annak a lénynek, aki a monda szerint megajándékozta az embereket azzal az erővel, amely arra szolgált, hogy bevezesse őket a földi létbe és ott működésüket hatékonnyá tegye – azaz Prométheusznak – éppen a máját tépi egy keselyű. Egy keselyű tépi a máját, de nem azért, hogy ezzel Prométheusznak különösebben nagy fájdalmat okozzon, mert ebben az esetben a monda nem volna összhangban a valódi tényekkel. Márpedig a mondák mindig megegyeznek a fiziológiai tényekkel: a keselyű azért tépi a májat, mert az nem fáj! Mert arra kellett rámutatni, hogy Prométheusz olyasvalamit hozott az emberiségnek, ami jobban belebonyolíthatná az ahrimaniba, ha nem jöhetne létre egy ellentétes, kiegyenlítő hatás. Az okkult kútfők mindig összhangban vannak azokkal az igazságokkal, amelyeket a szellemtudományban hirdetünk.

Tisztán magából a dologból mutattam ma meg önöknek, hogy a jó hatalmak róják rá a fájdalmat az emberre a luciferi befolyással szemben. Hozzák most ezt összefüggésbe az Ótestamentummal, mint kútfővel. A luciferi befolyás létrejötte után, amit a Biblia a kígyóval szimbolizál, aki elcsábítja Évát, Lucifer ellenfeleinek éppen azért kellett, hogy a fájdalmat az emberre mérjék, hogy kiegyenlítsék azt, amire Lucifer rá akarta bírni az emberiséget. Most el kellett jönnie annak a hatalomnak, amelynek ellenfele Lucifer, és szólnia kellett arról, hogy a fájdalom mostantól kezdve az emberiség osztályrésze lesz. Ezt Jahve vagy Jehova cselekszi, amikor így szól: „Fájdalommal szülöd gyermeked!” [33]

[33] A Biblia szavaival: „… fájdalommal szülsz magzatokat…” (1Móz 3,16)

Az okkult kútfőkben található ilyen dolgokat rendszerint mindaddig nem tudjuk helyesen értelmezni, amíg a szellemtudományos magyarázatok birtokába nem jutunk. Akkor aztán rájön az ember, milyen mélyek ezek a kútfők. Ezért nem kívánhatják tőlem sem, hogy a semmiből – a megfelelő előfeltételek nélkül – minden további nélkül meg tudjam önöknek magyarázni a dolgokat. Hogy egyáltalán lehetséges legyen arról a részről beszélni, hogy „Fájdalommal szülöd gyermeked”, először a karmáról kell beszélnünk, mert csak a megfelelő helyen lehet az erre vonatkozó magyarázatot beiktatni. Kevés haszonnal jár ezért, ha az ember magyarázatot akar kapni az okkult írások valamelyik részére, mielőtt elérkezett volna okkult fejlődésében ahhoz a bizonyos részhez. És mindig hiábavaló dolog kérdezgetni: Mit jelent ez?, Mit jelent az? – Az embernek mindig ki kell várnia türelemmel, amíg eljut ahhoz a részhez; e nélkül semmit sem érhetünk el a magyarázatokkal.

Láthatjuk tehát, hogy életünkbe belehatnak egyfelől a luciferi hatalmak, másfelől azok a hatalmak, amelyeknek Lucifer az ellenfele. Azután belehatnak életünkbe az ahrimani hatalmak, de tudnunk kell, hogy azok a hatalmak, amelyek használhatatlanná teszik valamelyik szervünket akkor, amikor az ahrimani csábításnak engedünk, azokhoz a jó hatalmakhoz tartoznak, amelyeknek éppen Ahriman az ellenfele.

Ha a most elmondottakból indulnak ki, mélyen beleláthatnak az emberi természet bonyolult rendjébe és eljuthatnak oda, hogy ezt mondják maguknak: A luciferi hatalmak olyanok, amelyek a régi Hold-korszakban maradtak vissza; földi fejlődésünk során ma azokkal az erőkkel hatnak bele az ember életébe, amelyek voltaképpen Hold-erők, és amelyek abban a világtervben, ami csak azoknak a hatalmaknak felel meg, amelyeknek Lucifer az ellenfele, a mi Föld-fejlődésünkön belül egyáltalán nem szerepelhetnek. Így avatkozik bele Lucifer egy másik lény tervébe.

De visszamehetünk a fejlődés még távolabb lévő korszakaiba is.

Ha az egyik oldalon azt látjuk, hogy a Holdon bizonyos lények visszamaradtak fejlődésükben, azért, hogy a Földön beleavatkozzanak az emberi életbe, akkor azt is érthetőnek találhatjuk, hogy a régi Napon is maradtak vissza lények, akik azután a Holdon hasonló szerepet töltöttek be, mint most a luciferi lények a Földön. Van ma valami az emberi lényben, amit tulajdonképpen küzdelemnek nevezhetünk: ez a küzdelem az asztráltestünkbe befészkelődő luciferi hatalmak és azon hatalmak között folyik, amelyek énünkön, földi vívmányunkon keresztül hatnak ránk. Mert hiszen azok a hatalmak, amelyeknek Lucifer az ellenfele, csak énünkön keresztül tudnak ránk hatni. Ha megszerezzük azt a képességet, hogy tisztán lássuk és helyesen értékeljük önmagunkat, ezt csak azoknak a hatalmaknak a segítségével tehetjük, amelyek énünkre hatnak. Ehhez már énünket kell felhasználnunk. Ezért ezt mondhatjuk: Amikor énünk szembeszáll a luciferi hatalmakkal, Jahve vagy Jehova küzd bennünk Lucifer ellen; ami a jó világtervről gondoskodik, az harcol itt a luciferi hatalom ellen, amely fellázad e világterv egyedüli érvényessége ellen. És mi legbensőbb lényünkkel benne vagyunk ebben a harcban, Lucifer más lényekkel vívott harcában. Ennek a küzdelemnek mi magunk vagyunk a színtere, ez von bele bennünket a karmába – azonban csak közvetve, azáltal, hogy lejátszódik ez a harc Luciferrel. Ha ellenben kifelé irányítjuk tekintetünket, az ahrimani hatalmak befolyása alá kerülünk. Olyasvalami játszódik le itt, ami kívülről jön, és itt hatol belénk Ahriman.

Tudjuk [34], hogy éltek a régi Holdon olyan lények, akik annak idején éppúgy emberfokukat élték át, mint mi azt most a Földfejlődés alatt tesszük. Ezeket a lényeket „Az Akasha-krónikából” és „A szellemtudomány körvonalai” című könyvek angyal, arkangyal, arché néven jelöli meg, de nem a neveken múlik. Ezeknek a lényeknek a bensőjében akkoriban játszódott le hasonló küzdelem, mint a saját lényünkben lezajló luciferi harc. Ezek a lények a régi Holdon voltak annak a harcnak a küzdőterei, ami azokkal a lényekkel folyt le, akik viszont a Napon maradtak vissza. Ennek a Holdon lejátszódott harcnak semmi köze sincs a mi énünkhöz; mert a Holdon még nem volt énünk. Ez kívül áll azon, amiben énünk részt vehet, a régi Holdon „az angyalok kebelében” játszódott le. Ezek a lények annak idején ezáltal váltak olyanná, amilyenné csak más lények befolyása alatt válhattak, akik a normális Nap-fejlődéshez képest visszamaradtak, és akik akkoriban az angyalok számára ugyanazt a szerepet töltötték be, mint számunkra ma a luciferi lények. Ezek az ahrimani lények voltak, akik a Nap-fejlődés alatt éppen úgy maradtak vissza, mint a luciferi lények a Hold-fejlődés alatt. Ezért is van az, hogy ezekhez a lényekhez csak közvetve juthatunk. Ahriman volt az, aki úgymond a „kísértő” volt az angyalok kebelében és bennük működött. Általa lettek az angyalok azokká, akikké lettek, és azt, amivé Ahriman által lettek, éppúgy magukkal hozták, mint azt, amit a jóban értek el.

[34] Lásd Az „Akasha krónikából” című könyvben (GA 11) „Az élet a Holdon” fejezetet, és „A szellemtudomány körvonalai” című könyvben (GA 13) „A világfejlődés és az ember” fejezetet.

Lucifertől származik ránk az a jó, hogy lehetőségünk van különbséget tenni a jó és a rossz között, hogy kibontakoztathatjuk szabad elhatározó képességünket, hogy szabad akarathoz juthatunk. Ezt csak Lucifer közbejöttével érhetjük el. Ezek a lények azonban elértek és a földi létbe magukkal hoztak valamit, amiről azt mondhatjuk: Ahogy az angyalok most körülvesznek minket, mint szellemi lények, erre a mostani létükre lélekben a régi Hold-fejlődés idején készültek fel az ahrimani harc által. Amin ezek a lények keresztülmentek, és amit mint hatást magukban hordoznak abból, amin átestek, ez legbensőbb énünket nem érinti, abban énünkkel nem veszünk részt. – Meglátjuk majd, hogy hogyan jutunk hozzá közvetve, mivel az ahrimani befolyás mégiscsak hatással van ránk. – Az, amit ezek a lények Ahriman befolyása alatt kivívtak maguknak, az bizonyos hatásokban nyilvánul meg, amelyek okait Hold-létük alatt vették fel magukba. A Hold-lét alatt felvettek magukba valamit ezek a lények Ahriman befolyása alatt, amit lehoztak a mi Föld-létünkbe. Kíséreljük csak meg Föld-létünkben felkutatni azt, ami számunkra az akkori ahrimani harc ilyen hatásának tűnhet.

Ha ez az ahrimani harc a régi Hold-korszakban nem ment volna végbe, ezek a lények nem tudnák a mi Föld-létünkbe belevinni azt, ami a régi Hold-léthez tartozott. Mert hiszen az megszűnt volna, amikor a régi Hold elpusztult. Azáltal, hogy az angyalok felvették magukba az ahrimani befolyást, ugyanúgy belebonyolódtak a Hold-létbe, mint ahogy mi bonyolódunk bele a Föld-létbe a luciferi befolyás hatására. Felvették a Hold-elemet legbensőbb lényükbe és áthozták azt a mi Földlétünkbe. Így váltak képessé arra, hogy éppen azt idézzék elő Föld-létünkben, amit elő kell idézni azért, hogy Földünk ne essék egészén Lucifer befolyása alá. Földünk teljes egészében a luciferi befolyás martalékává lett volna, ha ez az esemény, ami egyet jelent az angyalok és Ahriman harcával a Holdon, nem szövődött volna bele Föld-létünkbe.

Melyek tehát azok a folyamatok a Föld-létben, amelyeket mint normálisakat jelölünk meg? Amikor a jelenlegi Naprendszer a Föld céljának megfelelően elrendeződött, kezdetét vette az, amit a Nap, a Föld és a többi égitest szabályos mozgásában látunk, és ami maga után vonta azt, hogy van nappalunk és éjszakánk, hogy az évszakok szabályszerűen követik egymást, hogy van napsütés és eső, hogy termésünk érik a földeken stb. Ezek olyan elrendeződések, amelyek újra és újra ismétlődnek a kozmosz ritmusa szerint, ami a jelenlegi Föld-lét számára alakult ki, miután a Hold-lét lealkonyult. A Föld-léten belül azonban Lucifer működik. És látni fogjuk majd, hogy sokkal többfelé működik, nem csak azon a területen, ahová már követni tudtuk, vagyis magában az emberben, akit mindenesetre működése legfontosabb színterévé választott. De még akkor is, ha Lucifer csak a Föld-léten belül volna jelen, az ember már azoknak a rendszabályoknak folytán, amelyek az égitesteknek a Nap körüli szabályszerű ritmikus mozgását, nyár és tél váltakozását, esőt és napsütést idéznek elő, belehullana abba, amit „luciferi kísértésnek” nevezhetünk. Ha az ember mindazt megkapná, amit a rendezett kozmoszból megkaphat, amit a Naprendszer ritmikus mozgásai létrehoznak, ha csak azok a törvények uralkodnának, amelyek a jelenlegi kozmoszhoz vannak szabva, akkor az ember szükségszerűen Lucifer befolyásának áldozatává válna; előnyben részesítené a jólétet azzal szemben, amit kozmikus üdve érdekében kell megszereznie, jobban ragaszkodna a dolgok szabályszerű menetéhez, mint ahhoz, amit ki kell vívnia.

Evégből ellenerőknek kellett létesülniük. Ellenerőknek kellett működésbe lépniük, amelyek azáltal jöttek létre, hogy földi életünk szabályszerű kozmikus folyamataiba olyan folyamatok keveredtek bele, amelyek a régi Holdra nézve nagymértékben hasznosak és normálisak voltak, amelyek azonban ma, ha a Föld-létre hatnak, abnormálisak és a Föld szabályszerű menetét veszélyeztetik. Ezek a hatások úgy lépnek fel, hogy bizonyos mértékig helyrebillentik azt, ami a jóléthez való ragaszkodás, kényelem és bőség képében mutatkozna, ha pusztán csak a ritmus létezne. S ezek az erők nyilvánulnak meg számunkra például akkor, amikor heves jégeső tombol. És ha elpusztul az, amit egyébként a Föld szabályszerű erői adnának nekünk, ezzel egyfajta helyreigazítás történik, ami egészében véve jótékonyan hat, még akkor is, ha ezt az ember egyelőre nem tudja belátni, mert van egy magasabb értelem, mint amit az ember képes felfogni. Ha jégeső viharzik át a földeken, azt mondhatjuk: A régi Holdon áldást hozó erők voltak ezek, melyek a jégesőben zúdulnak le, olyan áldást hozó erők, mint ma azok, amelyek az esőben és a napsütésben hatnak. Ma azért zúdulnak le, hogy helyrebillenjen az, amit a luciferi befolyás különben okozna. És ha tovább folyik a dolgok szabályos menete, ezek az erők egyre viharosabban zúdulnak le, hogy egyre több kiigazítást teremtsenek. Minden, ami a szabályos fejlődést segíti elő, magának a Földnek az erőihez tartozik. Amikor a vulkán ontja magából a lávát, azok az erők működnek benne, amelyek a régi Hold elkésett erőiként azért kerültek ide, hogy a földi életet korrigálják. Így van ez a földrengésekkel és egyáltalán az elemi csapásokkal is. Láthatjuk, hogy jó néhány kívülről jövő dolog megkapja a maga ésszerű indoklását a fejlődési folyamat egészében. Még látni fogjuk, hogyan függ ez össze az emberi én-tudattal.

Azt az egyet azonban mégis tisztáznunk kell, hogy mindezek a dolgok az emberi lét, a földi lét, és egyáltalán a kozmikus lét csupán egyik oldalát mutatják meg. Ha az egyik oldalon azt mondjuk, amikor valamelyik szervünk elpusztult, hogy ez a szellemi hatalmak jótékony hatása, és ha ma azt találtuk, hogy még a Föld-fejlődés egész folyamata is kiigazításra szorul a régi Hold-lét erői közbejöttével, akkor fel kell tennünk a kérdést: Hogy is van az, hogy nekünk, földi embereknek másfelől meg kell kísérelnünk, hogy ismét kiigazítsuk a régi Hold-erők káros befolyásait? – Hiszen sejthetjük, hogy földi emberekként nem szabad vulkánkitörések és földrengések után vágyakoznunk, hogy nem szabad magunknak elpusztítanunk szerveinket azért, hogy támogassuk a szellemi erők áldást hozó hatását. De mondhatjuk azt is – és bizonyára joggal: hogyha kitör valahol egy járvány, ezáltal olyasmi történik, amit az ember egyenesen keres, hogy helyrebillenjen benne valami. És feltételezhetjük, hogy az ember azért kényszerül bizonyos körülmények közé, hogy olyan károsodást szenvedjen el, amelynek legyőzésével tökéletesedését szolgálja.

Hogyan áll azonban a dolog a higiéniai és egészségügyi rendszabályokkal? Nem mondhatná-e valaki: a járványok tehát nagyon jó hatással járhatnak? Nem helytelen-e akkor mindenféle egészségvédelmi intézkedéssel és betegségmegelőző rendszabállyal csökkenteni azt a lehetőséget, hogy ilyen befolyások érvényesüljenek? – Arra a gondolatra juthatna valaki, hogy semmit sem kell tennünk az elemi csapások kivédésére, és ezt azzal indokolhatná, hogy ez egészen megfelel a mai és a tegnapi fejtegetések szellemének.

Látni fogjuk majd, hogy erről nincsen szó, de megint csak bizonyos feltételek érvényesülése mellett. Ugyanis csak mostanra készültünk fel kellőképpen arra, hogy megértsük a körülmények most következő fejtegetéséből egyrészt azt, hogyan róják ránk jótékony befolyások egy szerv megbetegedését egyenesen azért, hogy a maja hatásának ne essünk áldozatul; másrészt, hogy tudatossá váljék bennünk az a hatás, amit akkor teremtünk meg, amikor kivonjuk magunkat ezeknek a jótékony befolyásoknak a hatása alól azzal, hogy higiénikus és egészségügyi rendszabályokat foganatosítunk a betegségek ellen. – Meg fogjuk látni, hogy itt olyan ponthoz érkeztünk, amelyhez olyan gyakran eljut az ember: ha egy látszólagos ellentmondás bukkan fel, és őt az ellentmondás egész ereje sarkallja, akkor közel áll ahhoz, hogy olyan pontra jusson, ahol az ahrimani hatalmak erős befolyást gyakorolhatnak rá. Sehol sem annyira közeli a lehetősége annak, hogy tévedésbe essünk, mint most, amikor egy ilyen zsákutcába kerültünk. És jó, hogy belekerültünk, mert most így szólhatunk: Jótékony hatalmak azok, amelyek valamely szervünket használhatatlanná teszik, mert ez ellenhatás Ahrimannal szemben; tehát most az emberiség kártevői kell hogy legyenek azok, akik nem kívánják azt, amit az ahrimani hatalmak ellenében fellépő jótékony ellenhatásoknak nevezhetünk. Mert a higiénikus rendszabályok és az ehhez hasonlók ezeket a jótékony ellenhatásokat korlátozzák.

Zsákutcába kerültünk. És jó, hogy ehhez az ellentmondáshoz jutottunk, hogy gondolkodni kezdjünk afölött, hogy ilyesfajta ellentmondások lehetségesek – sőt, hogy ez szellemünk számára jó iskola. Mert ha majd meglátjuk, hogyan menekülhetünk meg ebből az ellentmondásból, akkor önmagunkból kiindulva tettünk valamit, ami erőt adhat ahhoz, hogy kivonjuk magunkat az ahrimani kísértések alól.

8. Jelentős személyek karmája

1910. Május 25.

Ha visszagondolunk arra az ellentmondásra, amit utolsó fejtegetésünk végén magunk elé idéztünk, a megoldás érdekében ma még egyszer vissza kell pillantanunk arra a két erőre, arra a két princípiumra, amelyek fokozatosan úgy jelentek meg előttünk, mint az idők során a karma előidézői és egyszersmind szabályozói.

Láttuk, hogy karmánk csak azáltal lép működésbe, hogy elszenvedjük a luciferi hatalmaknak az asztráltestünkre gyakorolt hatását, hogy ezeknek a hatalmaknak a kísértései által az érzések, ösztönök és szenvedélyek olyan megnyilvánulásaihoz jutunk, amelyek bizonyos vonatkozásban tökéletlenebbekké tesznek bennünket, mint különben volnánk. Ha a luciferi befolyások hatnak ránk, akkor a másik oldalon kihívják az ahrimani behatásokat, azokat az erőket, amelyek most nem belülről kifelé, hanem kívülről hatnak ránk; ezek a világgal való kölcsönhatásban fejtik ki hatásukat azon keresztül, ami kívülről lép elénk. Így valójában Ahrimant hívja ki Lucifer – és mi, emberek tulajdonképpen így eleven módon vagyunk e két princípium vetélkedésébe állítva. És meg kell kísérelnünk az életben, hogy éppen azáltal jussunk előre, hogy ha egyszer Lucifer vagy Ahriman kelepcéjébe estünk, megkeressük az útját és módját, hogy annak a legyőzésével, amit bennünk előhívtak, újra magasabbra jussunk. Egészen világosan láthatjuk azonban, hogy az ahrimani és a luciferi hatalmaknak ez a játszmája személyünk körül folyik, ha egy kissé megváltozott formában még egyszer felidézzük a múlt alkalommal már ismertetett esetet.

Valaki az ahrimani befolyás alá kerül, és ennek folytán mindenféle káprázatot és csalódást él át, és azt képzeli, hogy ilyen vagy olyan kiváltságos közléseket kap, avagy ilyen vagy olyan irányban benyomásokban részesül; másvalaki azonban, aki megőrizte józan ítélőképességét, mindebből könnyen felismerheti, hogy az illető tévedések és csalódások áldozata. A legutóbbi alkalommal beszéltünk ilyen esetekről, amikor valaki a szellemi világ tisztánlátó – de rossz értelemben vett tisztánlátó – csalódásainak van kitéve; akkor határozottan rámutattunk arra, hogy ilyen esetben az ahrimani erők okozzák ezeket a csalódásokat. És azt is láttuk, hogy az olyan csalódások ellen, amelyeket a helytelen szellemi látás teremt, nincs más, vagy legalábbis nincs jobb eszköz, mint az egészséges ítélőképesség, amelyet a fizikai életben a születés és a halál között szerzünk meg.

Amit utolsó előadásunkban mondottunk, jelentőségteljes és lényeges, ha a tisztánlátás eltévelyedéseivel van dolgunk. Mert az olyan tisztánlátás, ami nem a szabályszerű iskolázás, nem a szigorúan és helyesen vezetett gyakorlás eredménye, hanem régi örökölt jegyek útján lép fel képekben vagy hangok hallásában – az ilyen helytelen tisztánlátás esetében mindig azt találjuk, hogy az visszafejlődik, sőt egészen megszűnik, ha az illető megtalálja a lehetőséget és hajlama is van hozzá, hogy komolyan foglalkozzék teozófiai tanulmányokkal, vagy igazi, az értelemnek megfelelő és szakszerű iskolázásban vegyen részt. Olyan esetben tehát, amikor az érzékfeletti megismerés eltévelyedéseivel van dolgunk, azt mondhatjuk, hogy a megismerés valódi forrásai – hacsak el nem zárkózik előlük az illető – mindig segítséget nyújtanak, hogy rátaláljon a helyes útra.

Ezzel szemben köztudomású, hogy ha valaki karmikus bonyodalmak folytán jutott abba a helyzetbe, hogy olyan állapotokat teremtsen, amelyek az üldözési mánia, nagyzási hóbort tüneteihez vezetnek, akkor képes lelkében a rögeszmék egész rendszerét felépíteni, amelyeket ő maga a lehető leglogikusabban megindokol, de amelyek ettől még rögeszmék maradnak. Előfordulhat például, hogy valaki az élet más területein egészen helyesen és logikusan gondolkozik, csak éppen az az egyetlen rögeszméje, hogy őt valamilyen okból mindenütt üldözik. Akkor azután képes lesz rá, hogy ahol csak megfordul, a legcsekélyebb esemény kapcsán a legelmésebb kombinációkkal hozakodjék elő: ez már megint egy olyan klikk, ami semmi mást nem akar, mint hogy ezt vagy azt elkövesse ellenem. – És a legelmésebb módon fogja bizonyítani, hogy gyanúja mennyire indokolt. Eszerint lehet valaki egészen logikus fő, és mégis a téboly bizonyos tüneteit élheti ki magában. Ilyen embert logikus érvekkel meggyőzni teljességgel lehetetlen. Ellenkezőleg: ha ilyen esetben logikus érvekkel hozakodunk elő, megtörténhet, hogy még csak akkor élednek fel igazán a rögeszmék, és még hatásosabb bizonyítékokat keres, hogy igazolja azt, ami nála üldözési rögeszméje tartalmaként érvényesül.

Ha a szellemtudomány értelmében beszélünk, szó szerinti pontossággal kell vennünk a dolgokat. Amikor az előbbiekben és a legutóbbi alkalommal is hangsúlyoztuk, hogy a szellemtudományos megismerés – ha az ember teljes erejével foglalkozik vele, vagy éppenséggel rendszeres iskolázásban vesz részt – ellensúlyt képez a tisztánlátás eltévelyedett erőivel szemben, ezzel egészen más esetre céloztunk, mint amit az imént jellemeztünk. Most nem arról van szó, hogy az illetőt szellemtudományos megismerésekkel közelítsük meg. Az ilyen embert a köznapi értelem talaján nyugvó megokolásokkal szokták megközelíteni, de számára ezek teljesen hozzáférhetetlenek. Miért van ez így?

Ha egy olyan kórkép jelentkezik, ami a jelzett szimptómákban nyilvánul meg, akkor arról van szó, hogy az illető korábbi megtestesülések, korábbi eltévelyedések karmikus okait hozza napvilágra. Az, amit az emberi benső megtévedésének kell tekintenünk, nem gyökerezik és nem is gyökerezhet ebben az esetben a jelenlegi inkarnációban, hanem egy előző inkarnációból származik. Most tehát alkossunk képet arról, hogyan jön át az ilyesmi a korábbi inkarnációból.

Ehhez azt kell szemügyre vennünk, hogy tulajdonképpen hogyan megy végbe a lélek fejlődése. Mint külső emberek fizikai testből, étertestből és asztráltestből állunk, ezekbe a burkokba az idők folyamán az én munkájával beleépítettük az érző lelket az érzőtestbe, az értelmi lelket az étertestbe, és a tudati lelket a fizikai testbe. Amit bensőnkben háromtagú lélekként kifejlesztünk, azt beleépítettük a három burokba, az benne él ebben a három burokban.

Tegyük fel, hogy valamelyik inkarnációnkban Lucifer befolyása következtében – tehát annak következtében, hogy önző vagy más, a luciferi befolyásnak tulajdonítandó hajlamokat, vágyakat, ösztönöket fejlesztünk ki magunkban – olyan kísértésbe esünk, hogy lelkünket vétkekkel terheljük meg. Ezek a vétkek lehetnek az érző lélekben, lehetnek az értelmi lélekben, de lehetnek a tudati lélekben is. Ez azután az az ok, ami valamelyik következő inkarnációban a három lélektag valamelyikében adva van. Tegyük fel, hogy a vétség olyan, hogy különösképpen az értelmi lélek erőin alapul. Ez a halál és az újabb születés közötti állapotban úgy alakul át, hogy az, amit például az értelmi lélek vétett, hatásaiban az étertestben mutatkozik meg. Ez a halálból az újabb születésbe vezető átmenet időszakában beledolgozódott az étertestbe. Az új inkarnációban tehát az étertestben egy olyan hatást találunk, ami az értelmi lélekben egy korábbi inkarnációban keletkezett okra vezethető vissza. Csakhogy a következő inkarnáció értelmi lelke önállóan, önmagáért munkálkodik ebben az inkarnációban, és különbség van abban, hogy az ember ezt a vétket korábban elkövette vagy sem. Ha egy korábbi inkarnációjában elkövette, úgy most van egy hiba az étertestében. Mélyebben fekszik immár, nem az értelmi lélekben van a székhelye, hanem az étertestben. Azonban, amit az ember a fizikai síkon értelmesség, okosság formájában megszerezhet magának, az csak az értelmi lélekre hat, az nem hat arra, ahogyan értelmi lelke egy régebbi inkarnációban működött, és aminek eredménye most már beledolgozódott az étertestébe. Ezért előfordulhat, hogy az értelmi lélek erői abban a formában, ahogyan most egy embernél megjelennek, logikailag hibátlanul működnek, úgy hogy a tulajdonképpeni emberi benső teljesen érintetlen, mégis az értelmi lélek és az étertest beteg részének együttműködése folytán ebből az étertestből bizonyos irányban egy tévedés vetül ki. Ilyenkor az értelmi lélekre lehet ugyan hatni a fizikai síkon helytálló érvekkel, de az étertestre közvetlenül nem. Éppen ezért logikával, meggyőzéssel semmire se megyünk, éppoly kevéssé, mint ahogy mit sem ér a logika, ha valakit egy domború tükör elé állítunk, úgy, hogy az illető saját torzképét látja benne, és akkor meg akarják győzni arról, hogy téved, ha olyannak látja a képet. De hiszen torzképet lát! – Ugyanígy nem az embertől függ, ha valamit beteges módon, rosszul értelmez, mert egyébként ép logikáját éterteste nem tükrözi egészséges módon.

Ilyenképpen régebbi inkarnációink karmikus hatását szervezetünk mélyén magunkban hordozhatjuk. Pontosan meghatározhatjuk, hogy szervezetünk egy bizonyos részén – mint itt az étertestünkben – van az ártalom. Ebből látjuk, hogy egy korábbi megtestesülésben a luciferi befolyás hatására mit keltettünk életre és alakítottunk azután át. Az átalakulás a halál és az újabb születés időszakában úgy jön létre, hogy valami bensőből külső lett – és akkor Ahriman saját étertestünkből munkálkodik ellenünk. Így mutatkozik meg, hogy Lucifer odavonzza saját étertestünkhöz Ahrimant. A korábbi vétség luciferi volt – amivé alakult, az már olyasmi, hogy Ahriman „adja a nyugtát róla” a következő inkarnációban. Akkor aztán az ember étertestének ezt a károsodását ki kell hogy küszöbölje magából. Ez csak úgy történhet meg, hogy szervezetébe mélyebben bele kell nyúlni, mintsem ez a külső értelem szokásos eszközeivel egy inkarnációban lehetséges.

Aki átesik olyasvalamin, hogy például egy bizonyos inkarnációban az üldözési mánia tünetei mutatkoznak rajta, az, amikor újból átlépi a halál küszöbét, maga előtt látja mindazokat a tetteket, amelyeket az ahrimani ártalom következtében véghezvitt, és teljes képtelenségükben fogja őket látni maga előtt. Ez lesz majd az az erő, ami következő inkarnációjára alapos gyógyulást hoz számára. Mert csak azáltal gyógyulhat meg, hogy az, amit a szóban forgó szimptóma hatására véghezvitt, a külső világban következményeit tekintve abszurdnak fog tűnni. – Ezzel rámutattunk valamire, amit a gyógyulás érdekében tehetünk. Ha valaki ilyen kényszerképzetekben szenved, azt logikus érvekkel semmiképpen sem fogják kényszerképzeteitől eltéríteni tudni. Ezzel fognak csak igazán ellenkezést kiváltani belőle. De elérhetnek valamit, különösen, ha a korai ifjúság idején mutatkozik ilyesmi, ha ezt az ember olyan helyzetekbe hozzák, ahol szimptómáinak következményei egészen nyilvánvalóan esztelennek bizonyulnak, ha olyan tények elé állítják, amelyeket ő maga okozott, és amelyek mint teljes esztelenségek őrá ütnek vissza. Ezáltal bizonyos módon gyógyulást hozhatnak létre.

Akkor is gyógyítóan hathatnak, ha önök maguk a szellemtudomány igazságainak olyan mértékű birtokában vannak, hogy azok lelkük bensőséges tulajdonává váltak. Ha olyannyira tulajdonukká váltak, hogy eggyé válnak egész személyiségükkel, akkor egész személyiségükből sugároznak ki ezek a szellemtudományos igazságok. Ezekkel az igazságokkal, amelyek az érzékfeletti világról szóló megismerések, s amelyek a születés és a halál között áramlanak bele az életbe és töltik be azt, de az életen túlra is kiterjednek – ezekkel az igazságokkal mélyebbre ható eredményeket érhetnek el, mint az értelem igazságaival. Míg a külső logika érveivel semmire se mennek, viszont ha megfelelő idő és alkalom áll rendelkezésükre, hogy a szellemtudomány igazságait türelmesen alkalmazzák, a szóban forgó emberre olyan mértékben tudnak majd hatást gyakorolni, hogy úgymond egy inkarnáción belül képesek lesznek arra, ami egyébként csak az egyik inkarnációról a másikba vezető kerülő úton történhet meg: nevezetesen, hogy az értelmi lélekből az étertestbe tudnak belehatni. Mert a fizikai sík igazságai nem képesek áthidalni a szakadékot érzőlélek és érzőtest, értelmi lélek és étertest, vagy a tudati lélek és a fizikai test között. Ezért mindig azt fogják tapasztalni, hogy ha még olyan sok tudást szív is magába valaki az érzékelhető világról, ez a bölcsesség igen csekély mértékben függ össze lelkivilágával, vagyis érzőtestének impulzusokkal és szenvedélyekkel való áthatottságával. Előfordul ezért, hogy valaki igen tudós ember lehet, a fizikai világ dolgainak nagy elméleti ismerője, „öreg professzor” válhatott belőle – anélkül, hogy bensőjében eljutott volna ösztöneinek, érzéseinek és szenvedélyeinek megváltoztatásáig, ami érzőtestében játszódik le. Alapjában véve sokat tudhat a fizikai világról, s közben teljesen egoista lehet, ha fiatalságában felvette az ehhez szükséges impulzusokat. Természetesen igen jól megfér egymás mellett a külső fizikai tudomány, és az érzőtest és étertest belülről kifelé történő átalakítása. De ugyanúgy megtörténhet az is, hogy az ember felveszi magába az értelem igazságait, különféle dolgokat, amelyeket az értelmi lélek erői magukévá tehetnek a fizikai síkkal kapcsolatban, azt a mély szakadékot azonban, ami az értelmi lélek és az étertest között tátong, képtelen átugorni. Más szóval: mindig azt tapasztalhatják, hogy ha valaki külső igazságokkal gyarapodik, ha még olyan sokat tanul is, azt az egyet ritkán fogják találni, hogy ez a megszerzett tudás hatást gyakoroljon testének formáló erőire.

Annál az embernél, akire az igazságok úgy hatnak, hogy egész bensőjét megragadják, ott tapasztalhatják, hogy tíz év leforgása alatt megváltozik az arca [35], homlokáról leolvashatják küzdelmeit, hogy például mennyit küzdött bizonyos kételyekkel, amelyek szívében felmerültek. De észrevehetik ezt gesztusain is, például ha magatartásában nyugodt emberré vált. A szervezet formáló erőibe árad ez, és a szervezet legfinomabb részleteit is átjárja. Ekkor az, amit az ember szellemileg magába szív, szervezetének legapróbb részleteiben is érezteti hatását. Ha az, amit a lélek felfog, nem csak a fizikai síkra vonatkozik, akkor az ember is mássá válik tíz év alatt. A változás azonban beleilleszkedik abba a normális irányba, amiben az adottságok a szokott, mindennapi életben kialakulnak és változnak. Lehetséges, hogy tíz év leforgása alatt az embernek megváltozik az arckifejezése; ha azonban az ember a szakadékot nem a benső módon ugorja át, akkor ezt a változást külső hatások okozták. Ebben az esetben nem olyan erő alakította át az embert, amely bensőjét ragadta meg. Ebből láthatjuk, hogy csak a szellemiség, csak az, ami bensőnk legmélyén valóságosan összekapcsolódik a benső emberrel, csak az képes már a születés és a halál közötti időben alakítóan hatni a formáló erőkre, de a halál és az újabb születés közötti időben, a karma működése idején ez az átmenet, a szakadéknak ez az áthidalása biztosan megtörténik. Ha például az, amit az érzőlélek átélt, belekerül azokba a világokba, amiken a halál és az újabb születés közötti időben átmegyünk, akkor biztos, hogy ez a következő inkarnációban formáló, alakító erő képében nyilvánul meg.

[35] Lásd ehhez Rudolf Steiner fejtegetéseit a fogalmak összefüggéséről az arckifejezéssel az 1919. augusztus 30-án tartott előadásában az „Általános embertan” (GA 293) című kötetben.

Ilyenképpen megértettük Ahriman és Lucifer kölcsönös együttműködését. És most feltesszük magunknak a kérdést: Miképp en nyilvánul meg ez az együttműködés, ha a dolgok valamivel még távolabb fekszenek, ha például luciferi befolyásként nem csupán az értelmi lélek és az étertest közötti szakadékot kell áthidalniuk, hanem mintegy még ennél is messzebbre visz az útjuk?

Tegyük fel, hogy egyik életünkben egészen rendkívüli erővel hat ránk a luciferi befolyás. Ebben az esetben egész benső emberi mivoltunk jóval tökéletlenebbé vált, mint volt annak előtte. A kamaloka ideje alatt azután ez olyannyira világosan elénk tárul, hogy így szólunk magunkhoz: Valami egészen hatalmasat kell tenned, hogy tökéletlenségedet ismét helyrehozzad. Felvesszük tehát magunkba ezt a tendenciát – és a következő vagy egyik következő inkarnációban azzal, ami most formáló erővé vált, úgy építjük meg új szervezetünket, hogy ennek magában kell hordoznia azt az irányultságot, hogy megteremtse a korábban átéltek kiegyenlítését. Tegyük fel azonban, hogy az, ami a luciferi hatást kiváltotta, valami külső dologból indult ki, valami külső vágy volt. De akkor Lucifernek, mint befolyásnak, szintén ott kellett lennie. Az a külső dolog nem hathatott volna ránk, ha Lucifer nem működött volna bennünk. Magunkban hordozzuk tehát a tendenciát, hogy jóvátegyük azt, amivé Lucifer hatása alatt váltunk.

Azonban láttuk, hogy az egyik inkarnációban mutatkozó luciferi befolyás kihívja az ahrimani befolyást a következőkben, hogy odavonzza azt úgy, hogy ketten a legnagyobb mértékben kölcsönhatásban vannak egymással. A luciferi befolyás azonban olyan természetű, hogy megnyilvánul számunkra a tudatunkban, vagyis tudatunkkal asztráltestünkbe még csak behatolunk valahogy. Korábban már említettük, hogyha a fájdalom a tudatunkba jut, az luciferi befolyás. De nem tudunk behatolni azoknak a területeknek a mélységeibe, amit úgy nevezhetünk, hogy étertestünk és fizikai testünk tudata. Bár az álomtalan alvás idején is van tudatunk, ez a tudat azonban olyan alacsony fokú, hogy az ember a mindennapi életben nincs abban a helyzetben, hogy bármit is tudjon róla. Ez azonban még nem ok arra, hogy ebben a tudatunkban tétlenek maradjunk. Ilyen tudata van például normális körülmények között a növénynek, ami mindössze fizikai testből és étertestből áll. A növény állandóan álomtalan alvástudattal él. Étertestünk és fizikai testünk tudata a nappali ébrenlét idején is megvan, csak nem tudunk leszállni hozzá. Az, hogy ez a tudat cselekedni képes, azt látjuk abból, hogy például alvás közben szomnambul cselekedeteket, alvajáró cselekvéseket tudunk végrehajtani, amelyekről sejtelmünk sincs. Az álomnélküli alvástudat az, ami ezeket a cselekvéseket véghez viszi. A mindennapi éntudat és az asztrális tudat nem hatol le addig a mélységig, ahol például az alvajáró cselekedetei végbemennek.

Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy azért, mert napközben éntudattal és asztrális tudattal élünk, nem élnek velünk a többi tudatfajták. Csak éppen semmit sem tudunk róluk. Tegyük fel, hogy egyik régebbi inkarnációnkban egy luciferi befolyás kapcsán erős ahrimani befolyást hívtunk ki. Ez az ahrimani befolyás nem lesz képes a hétköznapi tudatunkra hatni. Megragadja azonban azt a tudatot, ami étertestünkben lakik, és azután ez a tudat esetleg nemcsak étertestünk valamilyen meghatározott felépítését vonja maga után, hanem akár olyan cselekményeket is, amelyek olyanformán nyilatkoznak meg, hogy étertestünk tudata így szól hozzánk: A magad erejéből most csak attól tudsz megszabadulni, amit régebbi inkarnációdban az a luciferi befolyás okozott, aminek olyan nagy mértékben áldozatul estél; és ezt úgy érheted el, ha most olyasvalamit cselekszel, ami ellentétes irányban áll a korábbi luciferi eltévelyedéssel.

Tegyük fel, hogy luciferi befolyás következtében korábbi vallásos vagy szellemi irányzatú álláspontunkat olyanra cseréltük fel, hogy így szólunk: Én ezt az életet ki akarom élvezni! – Vagyis teljes erővel megtörténik az ugrás az érzékibe. Az ilyesmi azután az ahrimani befolyást olyan módon provokálja, hogy pontosan az ellenkezője történik. Mert előfordul, hogy az ember, amint életén áthalad, felkeres egy olyan pontot, ahol az érzéki életből egyetlen ugrással újra átcsaphat a szellemibe. Amott egyetlen ugrással az érzékiségbe esett – itt egyetlen ugrással vissza akar térni a szellemi életbe. A felső tudat mindezt nem veszi észre, ám az a titokzatos tudatalatti, ami a fizikai és étertesthez van kötve, most arra kényszeríti az embert, hogy felkeresse azt a helyet, ahol vihar közeleg, ahol egy tölgyfa áll, alatta pad – és a villám lecsap! A tudatalatti hozzásegítette az embert, hogyan teljesedjék be annak az ellenkezője, amit egy korábbi inkarnációjában tett. Íme, itt az ellenkezője. Így megértjük, hogy van egy luciferi hatás egy korábbi életben, és ennek következményeként egy ahrimani hatás ebben az életben. Ahriman közreműködése itt azért szükséges, hogy felső tudatunkat oly mértékben kikapcsoljuk, hogy ebben az esetben az egész ember csak az étertest vagy a fizikai test tudatának engedelmeskedjék.

Ezen az úton az élet sok más eseményét is megértjük. Ha azonban valaki meghal vagy súlyosan megsebesül, nem szabad minden efféle szerencsétlenséget hasonló módon magyaráznunk. Igen szűkre szabnánk a karma kereteit, ha így tennénk. Kétségtelenül vannak a mi teozófiai mozgalmunkon belül is olyan irányzatok, amelyek a karmát igen szűkre szabottan fogják fel. Hiszik ugyan, hogy van valami a karmában, ami elvezet egy magasabb szemponthoz, de ezt nemigen ismerik. Úgy fogják fel a karmát, hogy ha az valóban úgy lenne, ahogyan ők felfogják, az egész világrend állandóan minden egyes ember különleges érdekeinek megfelelően külön volna berendezve, azért, hogy minden egyes emberi élet harmonikus lefolyását és kiegyenlítődését szolgálja – tehát, hogy egy életen belül mindig úgy találkozzanak a körülmények, hogy egy előbbi élet eseményeinek hajszálpontos kiegyenlítődését teremtsék meg. Ez az álláspont azonban tarthatatlan. Mi is volna, ha valaki odaállna egy ember elé, akit éppen szerencsétlenség ért, és így szólna hozzá: Ez a te karmád, ez egy korábbi élet karmikus hatása, ezt annak idején kiérdemelted! – Ha azonban az illetőt ilyen vagy olyan szerencse éri, a másik így szól: Ez valami jótéteményre utal, amit régebben tettél! – Ennek azonban csak úgy volna teljes értéke, ha az, aki így beszél, előzőleg látta volna azt, ami a korábbi életben történt, és ami szerinte ezt a hatást vonta maga után. Ha beletekintett volna a korábbi életbe, ott látta volna azokat az okokat, amelyek abból az életből származnak, azután pedig a következő inkarnációt kellett volna áttekintenie ahhoz, hogy a hatásokat meglássa. Számunkra azonban ebből logikusan ez következik: minden inkarnációban fellépnek olyan tények, amelyek az első eseményt képviselik minden ember életében, ahogyan az megtestesülésről megtestesülésre lejátszódik, és ezeknek az eseményeknek karmikus kiegyenlítése a következő életben történik meg. Ha azután az ember a következő életben a hatásokat meg nézi, akkor rátekinthet az okokra. Ha azonban most történik egy szerencsétlenség, és az ember az előbbi életben semmiképpen sem leli ennek okát, azt kell mondania, hogy a kiegyenlítődés majd egy későbbi életben fog bekövetkezni. A karma nem fátum! Minden életből átviszünk valamit a következőkbe.

Ha ezt megértjük, azt is érthetőnek fogjuk találni, hogy az ember életében értelmesnek és jelentőségteljesnek tud tekinteni új eseményeket is. Gondoljunk arra, hogy az emberiségfejlődés során csak úgy jöhetnek létre a nagy események, hogy ezeket bizonyos személyek hordozzák. A fejlődés szempontjait bizonyos időpontban személyeknek kell átvenniük. Gondoljanak arra, vajon hogyan alakult volna a középkor fejlődése, ha egy bizonyos időpontban nem avatkozott volna bele Nagy Károly [36], vagy hogyan alakult volna a régi idők szellemi élete, ha egy bizonyos időben nem lépett volna fel Arisztotelész. Ha az emberiség fejlődésének menetét meg akarják érteni, Arisztotelészt bele kell gondolni abba a korba, amelyben élt, mert nélküle később sok minden másként alakult volna. Ebből láthatjuk, hogy az olyan személyiségeknek, mint Nagy Károly, Arisztotelész, Luther stb. nem a maguk kedvéért, hanem a világ érdekében kellett a megfelelő időpontban élniük. Az ő személyes sorsuk ettől még nagyon is bensőségesen fonódott össze azzal, ami a világban történt. – Azonban mondhatjuk-e ezért, hogy az ő működésük egybevág azzal, amit korábban kiérdemeltek, vagy amit régebben hibáztak?

[36] Nagy Károly (742−814): egyesítette Nyugat- és Közép-Európa nagy részét. Az első császár volt a Római Birodalom bukása után; célja ennek felélesztése volt. Hódításai és reformjai indították el Nyugat-Európa igazi történelmét.

Vegyük Luther esetét: mindazt, amit átélt és elszenvedett, nem írhatjuk kizárólag az ő karmikus számlájára. Tudnunk kell, hogy az, aminek az emberiségfejlődés egy meghatározott

időpontjában meg kell történnie, az bizonyos individualitások odaállításával történik. Ezeket az individualitásokat le kell vezetni a szellemi világból, tekintet nélkül arra, hogy saját szempontjukból eléggé érettek-e arra, hogy leszálljanak, mert az emberiségfejlődés céljai érdekében szállnak le. És lehet, hogy egy karmikus út időnap előtt félbe kell hogy szakadjon, vagy meg kell hosszabbodjon azért, hogy a szóban forgó személyek egy bizonyos időpontban elfoglalhassák helyüket az életben. Ilyenkor egyes személyekre olyan sorsot rónak ki, aminek nem kell szükségszerűen összefüggnie megelőző karmájukkal. Ha azonban egyszer valakit, mint embert így beleállítottak az életbe, és ha ez az ember megtette azt, amit születése és halála között meg kellett tennie, akkor ez karmikus okká válik. Amilyen igaz tehát, hogy egy Luthert az emberiség érdekében állítanak bele az életbe, és itt esetleg olyan sorsot visel el, aminek semmi köze sincs korábbi karmájához, olyan igaz az is, hogy az, amit itt véghezvisz, annak már köze lesz későbbi karmájához. A karma általános törvény és azt mindenkinek át kell élnie. Nem szabad azonban úgy felfogni, hogy csak az előző megtestesülésekre tekintünk vissza, hanem úgy kell felfognunk, hogy előre is kell tekintenünk. Ezért nagyon is elmondhatjuk: ebből a szempontból azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy csak egy későbbi élet igazolhatja a megelőző inkarnációkat, amennyiben volt már olyan dolgokban is részünk, amelyek egyáltalán nem estek egybe karmánk vonalával.

Nézzük a következő esetet, ami a valóságban megtörtént: egy természeti katasztrófa alkalmával bizonyos számú lélek meghalt. A legkevésbé sem kell azt hinnünk, hogy az volt a karmájuk, hogy ott mindannyian együtt pusztuljanak el. Ez ugyanis igen olcsó feltevés lenne. Egyáltalán nem szükséges, hogy ilyesmi mindig korábbi hibákon alapuljon. Van egy megfigyelt eset, ahol bizonyos számú ember egy természeti katasztrófa következtében elpusztult. Ennek azonban az lett a következménye, hogy ezeket az embereket később az összetartozás érzése kötötte össze, és a közös sors folytán elég erősnek bizonyultak arra, hogy a világban együtt vállalkozzanak valamire. Az a katasztrófa volt az okozója annak, hogy a későbbi életben alaposan leszoktak arról, hogy csak az anyagisághoz ragaszkodjanak, úgyhogy későbbi életükbe olyan érzületet hoztak magukkal, ami spirituális irányba vezette őket.

Mi történt ebben az esetben? Ha visszatérünk előző életükre, azt találjuk, hogy közös haláluk akkor különleges eseményként következett be egy földrengés alkalmával. Ekkor a földrengés pillanatában lelkük elé tárult [37] az anyagiság értéktelensége, és ekkor fejlődött ki bennük a spirituálisra törekvő érzület. Ebből láthatjuk, hogy olyan emberek, akiknek valami spirituálisat kellett a világba hozniuk, hogyan készültek fel erre egy ilyen eset kapcsán, ami a fejlődés bölcsességét világítja meg előttünk. A szellemtudomány ezt megvizsgálta, és ez valóban megtörtént.

[37] Erről bővebben „A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata II.” kötetében (GA 236) lehet olvasni, különösen az 1924. június 27. és 29. előadásokban.

Kimutatható tehát, hogy látunk eseményeket első ízben fellépni egy ember életében, és hogy egy vagy több ember pusztulását egy katasztrófánál vagy szerencsétlenség esetén, vagy egy ember korai halálát nem szabad mindig korábbi hibára visszavezetnünk, hanem az ilyesmi, mint egy első ok is felléphet, és a kiegyenlítődés a következő életben történik meg.

Ezenkívül azonban lehetségesek más esetek is. Előfordulhat, hogy valakinek két-három egymásra következő inkarnációjában idő előtt kellett befejeznie életét. Ez történhet azért, mert ennek az individualitásnak az az elhívatottsága, hogy három inkarnáción keresztül olyasvalamit hozzon az emberiségnek, amit csak úgy hozhat, ha olyan erőkkel él a fizikai világban, melyek egy felépülő testből adódnak. Egészen más az, hogy valaki olyan testben él-e, amely a harmincötödik évig fejlődik, vagy a későbbi életkor testében él. Mert a harmincötödik életévéig az ember a testiségébe küldi az erejét, úgyhogy az erőt belülről kifelé bontakoztatja ki. A harmincötödik évtől kezdve azonban olyan élet kezdődik, amelyben az ember csak bensőleg halad előre, és életerőinek folytonosan a külső erőkkel kell szembeszállnia. Életünknek ez a két fele lényegesen különbözik egymástól, ha a belső organizációt tekintjük. Tegyük most fel, hogy az emberiség fejlődésének bölcsessége olyan embereket igényel, akik csak úgy tudnak fejlődni, ha nem kell ellenállást kifejteniük azzal szemben, ami az élet második felében áramlik felénk; akkor megtörténhet, hogy az inkarnációk idő előtt szakadnak meg. Vannak ilyen esetek. És mi magunk is utaltunk már összejöveteleink alkalmával egy olyan individualitásra [38], aki egymás után, mint próféta, mint jeles festő, és mint nagy költő jelent meg, és mindig korai halállal fejezte be életét, mert az, amit ennek az individualitásnak véghez kellett vinnie három inkarnációban, csak úgy volt lehetséges, hogy az inkarnációk megszakadtak, mielőtt megkezdődött volna az élet második felének leélése. Íme, ilyen sajátságosan szövődik össze az emberi individuális karma és az általános emberiségkarma.

[38] Lásd még ehhez Rudolf Steiner 1924. szeptember 28-án tartott utolsó előadását. Ebben a következőket mondta ezzel kapcsolatban: „Kedves barátaim, Raffaello földi személyiségét teljesen az töltötte be, amit Lázár-János adott a lelkének, hogy most az emberiség számára fejezze ki azt színekben és vonalakban. Így élt ez a lény. Úgy élt, hogy ezt a Raffaello-életet mintegy még egyszer végigélte Novalisban, amely megint csak a harmincas évekig tartott. Raffaello is és Novalis is fiatalon halt meg. Az Illés-János-lélek tehát később még két különböző alakban jelent meg az emberiség életében, festői és költői módon készítve elő a michaeli hangulatot. Michael áramlatának követeiként küldték le őket a földi emberekhez.” Az előadás, melyet Steiner betegsége miatt már nem tudott végigmondani, „A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata IV.” kötetében (GA 238) olvasható. (A szerk.)

Mehetünk még mélyebbre, és megkereshetjük az általános emberiségkarma bizonyos karmikus okait, amelyeknek hatásai a későbbi időkben mutatkoznak meg: az ember itt újra az emberiségkarmába beállítva kell hogy lássa magát.

Ha az Atlantisz utáni fejlődést vesszük tekintetbe, középütt találjuk a görög-latin korszakot, ezt az egyiptomi-káld kor előzte meg, és rákövetkezett ötödikként a mi kultúrkorszakunk. A mi korunkat követi majd a hatodik, és azután a hetedik kultúrkorszak. De más alkalmakkor is rámutattam már arra, hogy a különböző kultúrák sorrendjében bizonyos vonatkozású körforgás áll fenn úgy, hogy a görög-latin kultúra egyedülállóan áll magában, azonban az egyiptomi-káld korszak megismétlődik a miénkben. Ebben az előadássorozatban is kiemeltem már, hogy Kepler a mi kultúrkorszakunkban élt, de ugyanez az individualitás korábban egy egyiptomi testben élt, és akkor az egyiptomi papi bölcsek befolyása alatt az égre irányíthatta tekintetét úgy, hogy a csillagok titkai feltárultak előtte. Ezt aztán újra felszínre hozta Kepler-inkarnációjában, amely oda illeszkedett be, ahol az ötödik korszak bizonyos módon megismétli a harmadikat.

Ez azonban még folytatódik. A szellemtudomány alapján igazán kimondhatjuk, hogy a világfejlődést és az emberi életet legtöbb ember ma még teljesen vakon szemléli. A legapróbb részletekig követhetik ezeket a megegyezéseket, ezeket a megismétlődéseket, ezt a ciklikus életet. Ha az emberiségfejlődés egy bizonyos időpontját nézzük, ami körülbelül a Kr.e. 747. évre esik, bizonyos fajta hypomochliont [39], bizonyos fajta nullpontot kapunk, és ami ez elé és ez után az időpont után esik, egészen meghatározott módon egyezik egymással. Visszamehetünk az egyiptomi fejlődés bizonyos időszakára, és ott bizonyos szertartási törvényeket és parancsokat találunk, amelyek, mint az „istenek parancsai” jelentek meg. És azok is voltak.

[39] Hypomochlion: sarkpont, támasztópont.

Olyan parancsok voltak ezek, amelyek arra vonatkoztak, hogy az egyiptomiaknak például naponta szertartási szokások és rituális előírások által szigorúan szabályozott mosakodásokat kellett végbevinniük. Úgy tanították az egyiptomiakat, hogy csak akkor élhetnek az Istenek akarata szerint, ha ezen vagy azon a napon ennyi meg annyi mosakodást végeznek. Ez isteni parancs volt, ami bizonyos tisztaságkultuszban nyilatkozott meg. S ha azután a tisztálkodást kisebb fontosságúnak vélő korszakhoz érkezünk a közbeeső időben, most a mi időnkben újra olyan higiénikus rendszabályokra bukkanunk, amelyek most materialista okokból fakadnak; azt fogjuk látni, hogy nálunk teljesen megismétlődik az, ami a megfelelő időben Egyiptomban lehanyatlott. Egészen figyelemre méltóan mutatkozik meg a karma összességében a korábbi beteljesülése. Csak éppen a jellege mindig más.

Kepler egyiptomi inkarnációjában a csillagos égre emelte szemét, és amit ez az individualitás ott látott, azt az egyiptomi asztrológia nagy spirituális igazságaiban juttatta kifejezésre. Újramegtestesülése alkalmával abban a korszakban, amelynek a materializmus volt a hivatása, ugyanez az individualitás ezeket a tényeket, korunknak megfelelően, a három materialista színezetű „kepleri törvényben” juttatta kifejezésre. A régi Egyiptomban a tisztálkodás törvényei „istentől kinyilatkoztatott” törvények voltak. Az egyiptomi ember hite szerint csak úgy tehetett eleget az emberiséggel szemben fennálló kötelességének, ha minden alkalommal a leghihetetlenebb módon gondoskodott tisztálkodásáról. Ez újra kiütközik napjainkban, csak teljesen materialista gondolatok befolyására. A mai ember nem arra gondol, hogy az isteneknek tesz szolgálatot, amikor eleget tesz ilyen előírásoknak, hanem arra, hogy saját javát szolgálja. Ám mégis, a régi ismétlődik újra.

Így megy teljesülésbe minden a világon, éspedig bizonyos értelemben teljesen ciklikusan. S most már sejthetik, hogy azzal kapcsolatban, amit az utolsó alkalommal egy ellentmondás formulájába sűrítettünk, a dolog mégsem olyan egyszerű, mint hinnénk. Ha egy bizonyos korban az emberek nem voltak abban a helyzetben, hogy a járványokat megfelelő rendszabályokkal megfékezzék, úgy ezek azok az idők voltak, amikor az emberek azért nem tudták ezt megtenni, mert az általános, bölcsességgel teljes világterv értelmében hatniuk kellett a járványoknak azért, hogy az emberi lelkeknek alkalmuk legyen kiegyenlíteni azt, amit az ahrimani befolyás és bizonyos korábbi luciferi befolyások okoztak. Ha most más körülmények adódnak, ez újra csak meghatározott, nagy karmikus törvények függvénye. Ebből kitűnik, hogy ezeket a kérdéseket igazán nem szabad felületesen kezelnünk.

Hogyan függ ez össze azzal, amikor azt mondtuk, ha az ember megkeresi az alkalmat, hogy egy járványt, egy fertőzést megkapjon, úgy ez szükségszerű ellenhatás egy korábbi karmikus okkal szemben. Szabad-e mindazonáltal ellene küzdenünk higiénikus és egyéb rendszabályokkal?

A kérdés mély, és ahhoz, hogy döntsünk fölötte, előbb össze kell gyűjtenünk a megfelelő anyagot hozzá. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ahol – akár egyidejűleg, akár hosszabb időn át – a luciferi és az ahrimani princípium együttműködik vagy egymással szemben fejt ki hatást, bizonyos bonyodalmak lépnek fel az emberi életben. És ezek a bonyodalmak úgy hatnak, hogy a legkülönbözőbb esetekben a legkülönfélébb módon találkozunk velük, annyira, hogy nem fogunk két azonos fajta esetet látni. Ha azonban az emberi életet tanulmányozzuk, a kivezető utat a következőképpen találjuk meg: ha megkeressük Ahriman és Lucifer együttműködését az egyes esetekben, mindenütt megtaláljuk majd azt a fonalat, ami ezen az összefüggésen át vezet. Eközben azonban éles különbséget kell tennünk a belső és a külső ember között. Már ma élesen meg kellett különböztetnünk azt, ami az értelmi lélekben nyilatkozik meg, attól, ami az értelmi lélek hatásaként az étertestben mutatkozik meg. Meg kell figyelmünk azt a folyamatot, amiben a karma végbemegy, és ugyanakkor tisztában kell lennünk azzal, hogy mégis megvan a lehetőségünk rá, hogy megfelelő karmikus hatásokkal oly módon hassunk a bensőre, hogy a bensőn keresztül egy másik karmikus kiegyenlítés készüljön elő a jövőben. Ez adja meg a lehetőségét annak, hogy a következő megtörténhessen: meglehet, hogy az ember egy korábbi életében főként olyan érzéseken, érzelmeken stb. ment át, amelyek embertársa iránti szeretetlenségre indították. Gondoljunk például arra, hogy olyasmin ment keresztül, ahol karmikus hatásként vette fel magába a szeretetlenséget. Nagyon is meglehet, hogy mintegy lejtőn lefelé haladva először valami rosszat hozunk létre; hogy tehát előbb egy lefelé tendáló pályán haladunk, hogy ezen keresztül kifejlesszük az ellentétes feszítőerőt, hogy azután újra felemelkedjünk.

Tegyük fel tehát, hogy egy ember azáltal, hogy bizonyos befolyásoknak vetette alá magát, bizonyos mértékű szeretetlenségre vált hajlamossá. A szeretetlenség azután egy későbbi életében karmikus hatásként lép fel, és szervezetében benső erőket fejleszt ki. Mindazonáltal kétféle dolgot tehetünk: tudatosan vagy pedig nem tudatosan, mivel kultúránk még nem tart ott, hogy tudatosan tehessük meg ezt. Az ilyen embernél gondoskodhatunk arról, hogy szervezetéből kiűzzük azokat a tulajdonságokat, amelyek a szeretetlenségből fakadnak. Tehetünk valamit, ami ellenszere a külső szervezetben szeretetlenségként megmutatkozó hatásnak, ezzel azonban még nem mindig szűnik meg a lélekben a szeretetlenség, csak a szeretetlenség külső szervét távolítottuk el. Mert ha semmi továbbit nem teszünk, félmunkát végeztünk, vagy talán még azt sem. Fizikailag, külsőleg esetleg segítettünk ezen az emberen, a lelkén azonban nem. Azáltal, hogy eltávolítottuk a szeretetlenség szervét külső testiségéből, most nem élheti ki a szeretetlenséget, meg kell azt tartania belső szervezetében egy következő inkarnációjára.

Tegyük fel, hogy szeretetlenség folytán jó néhány embert vonzottak bizonyos fertőző anyagok azért, hogy egy fertőző betegségbe essenek. Tegyük fel továbbá, hogy tehetnénk valamit a járvány ellen. Ilyen esetben megóvnánk a külső testiséget attól, hogy kifejezésre juttassa a szeretetlenséget, ezáltal azonban még nem irtottuk volna ki a szeretetlenségre való belső hajlamot. Képzeljük el azonban az esetet úgy, hogy azzal, hogy a szeretetlenség külső szervét eltávolítjuk, magunkra vesszük a kötelezettséget, hogy a lelket is megfosztjuk a szeretetlenségre irányuló hajlamtól. A szeretetlenség szervét a szó szoros értelmében megöljük – külső, testi értelemben – a himlőoltással. Itt például a következő mutatkozik, amit a szellemtudomány megvizsgált: az egyik kultúrkorszakban akkor lépett fel a himlő, amikor általános volt a hajlam arra, hogy az önzés, a szeretetlenség nagymértékben kifejlődjék. Ekkor lépett fel a himlő a külső szervezetben is. Ez így van. A teozófiában feltétlenül kötelesek vagyunk kimondani az igazságot.

Most megérthetjük, hogy napjainkban fellépett az védőoltással történő védekezés. De még valami mást megérthetünk: az, hogy korunk legjobb szellemeiben van valami idegenkedés az oltással szemben. Ugyanis ez valami bensőnek felel meg, egy belső dologhoz tartozó külső valami. Azt mondhatjuk tehát: Ha egyik oldalon megöljük a szervet, kötelességünk lenne ennek ellensúlyozására a szóban forgó ember materialista jellemét megfelelő spirituális neveléssel másmilyenné formálni. Ennek kellene a szükségképpeni ellensúlynak lennie, különben csak félmunkát végzünk – sőt, csak olyan munkát végzünk, aminek ez az ember későbbi inkarnációjában maga lesz kénytelen megteremteni az ellensúlyát. Amikor a himlőre való hajlamot kiirtottuk, a karmikus hatásoknak csak a külső oldalát tartottuk szem előtt. Ha egyik oldalon higiéniát teremtünk, a másik oldalon kötelességünknek kell éreznünk, hogy ha átalakítottuk egy embernek a szervezetét, a lelke érdekében is tegyünk valamit. Senkinek sem fog ártani a védőoltás, ha az illető az oltás után később, élete folyamán spirituális nevelésben részesül. Túlságosan kibillentjük a mérleg egyik serpenyőjét, ha csak az egyiket terheljük meg anélkül, hogy a másikra is tennénk súlyt. Alapjában véve ezt érzik azokban a körökben, ahol így beszélnek: Ahol a higiénikus rendszabályokat túlzásba viszik, ott gyenge szervezetű utódok születnek. Ez ugyan nem helytálló, de láthatják: az a lényeges, hogy nem szabad az egyik feladatot a másik nélkül vállalni.

Itt az emberiségfejlődés fontos törvényéhez érkeztünk, aminek a működése abban áll, hogy a külső és a belső mindig egyensúlyban kell hogy tartsák egymást, és hogy nem szabad pusztán csak az egyiket szem előtt tartani, hanem ugyanakkor a másikat sem szabad figyelmen kívül hagyni. Itt egy nagy összefüggésbe pillantunk be, pedig még nem is jutottunk el oda, hogy foglalkozzunk azzal a kérdéssel: Hogyan viszonylik a higiénia a karmához? – Meglátják majd, hogy ennek a kérdésnek a megválaszolása még mélyebben bevezet a karmába. És meglátjuk majd azt is, hogy az ember születése és halála között is állnak fenn karmikus összefüggések; továbbá, hogy miképpen játszanak bele más személyek egy ember életébe; és hogy a szabad akarat és a karma milyen módon vannak összhangban egymással.

9. Férfi és nő élményeinek karmikus hatása. Halál és születés viszonya a karmához

1910. május 26.

Mint azt több alkalommal megjegyeztem, most csak arra lesz alkalmunk, hogy a nagy karmikus törvényszerűségeket néhány vázlatos vonással jelezzük, azért, hogy indíttatást adjunk ezen a csaknem felmérhetetlen területen. Ha átgondolják mindazt, amit az elmúlt napokban megbeszéltünk, már nem fogják különösnek találni, hogy az embert bizonyos tudatrétegek késztetik arra, hogy a külvilágban is keresse azoknak a karmikus okoknak a kiegyenlítő hatásait, amelyeket ő maga ültetett el magában. Lehetséges, hogy éppen arra a helyre hajtja valami, ahol például egy fertőzést kaphat, azért, hogy ebben keresse egy beleépült karmikus ok kiegyenlítő hatását; sőt, még abba is belesodródhat az ember, amit az életben balesetnek nevezhetünk, hogy egy ilyen baleset bekövetkeztében keresse a kiegyenlítődést.

Mármost, miképpen alakul a karma lefutása, ha bizonyos intézkedések segítségével módunkban áll az embert megakadályozni abban, hogy ezt a kiegyenlítődést keresse?

Tegyük fel, hogy bizonyos egészségügyi intézkedésekkel oda hatunk, hogy bizonyos okok, bizonyos dolgok teljesen megszűnnek, melyekhez pedig az embernek karmikus összefüggései folytán esetleg hajlama kellene legyen. Képzeljük el, hogy sikerülne higiénikus rendszabályokkal bizonyos kórokozókat egy meghatározott területen leküzdeni. Azt már tudjuk, hogy az ilyen rendszabályokat semmi esetre sem a maga kénye-kedve szerint foganatosítja az ember. Láttuk, hogy bizonyos korban például a tisztaságra való törekvés abból ered, hogy ez a hajlam, ami az előbbi korokból kiveszett, most ismét felbukkan a fejlődésben a fordított ismétlődés során. Azt láttuk ebből általánosságban, az emberiségkarma nagy törvényeiben rejlik, hogy az ember egy bizonyos időpontban arra a gondolatra jut, hogy ezeket a rendszabályokat foganatosítja. Azt is könnyen megértjük azonban, hogy egy korábbi időszakban az ember azért nem jutott oda, hogy ilyen rendszabályokat foganatosítson, mert az emberiségnek abban a korszakban szüksége volt azokra a járványokra, amelyeket most az egészségügyi intézkedésekkel meg kell szüntetni. Az élet nagy vonalakban történő elrendezését illetően az emberiségfejlődés valóban szigorúan megszabott törvényeknek van alávetve, és mielőtt valami az egész emberiség fejlődése szempontjából jelentőségteljes és hasznos lehet, elő sem fordul annak a lehetősége, hogy ilyen intézkedéseket tegyen, mert az ilyen intézkedések nem abból a teljesen tudatos, ésszerű és értelmes életből fakadnak, amit az ember születése és halála között magáénak mondhat, hanem az emberiség össz-szelleméből adódnak. Figyeljék csak meg, hogy az egyes találmányok vagy felfedezések is csak akkor jelennek meg, amikor az emberiség arra valóban megérett. Egy kis áttekintés az emberiség földi fejlődésének történetén sok példával szolgálhat ezen a téren.

Gondoljanak csak arra, hogy elődeink, vagyis saját lelkeink a maitól nagyon is eltérő testben éltek a régi atlantiszi kontinensen, azután ez az atlantiszi kontinens elsüllyedt, és mai életünk elrendezése és azok az intézkedések, amelyeket ma teszünk, csak jelenlegi kontinensünk területén alakultak ki. Csak egy bizonyos meghatározott korszakban találták meg az összeköttetést az egyik felbukkant földrész lakói a másik földrész lakóival. Csak nem régen, a nem is olyan távoli múltban érték el Európa népei újra azokat a földrészeket, amelyek az egykori atlantiszi kontinens túlsó felén alakultak ki. Ilyen dolgokban valóban nagy törvények uralkodnak. És hogy valamit felfedeznek-e, vagy, hogy életbe lépnek-e olyan intézkedések, amelyek ilyen vagy olyan irányban lehetővé teszik a karmába való beavatkozást, az nem az emberek vélekedésétől vagy önkényétől függ, hanem ezek akkor történnek meg, amikor meg kell történniük. Mindazonáltal, ha bizonyos okokat eltávolítunk, amelyek egyébként fennálltak volna, és amelyek karmájukkal való összefonódásuk folytán utolértek volna bizonyos embereket, ezáltal befolyásolhatjuk az emberek karmáját. Ez a befolyásolás azonban nem jelenti azt, hogy eltöröljük a karmát, hanem azt jelenti, hogy más irányba tereljük.

Képzeljük el tehát a következő esetet: bizonyos számú ember karmikus okok folytán indíttatva érzi magát, hogy alávesse magát bizonyos hatásoknak, amelyek a karmikus kiegyenlítődést szolgálnák; ezek a hatások vagy körülmények azonban higiénikus rendszabályok következtében egyelőre eltűntek, az emberek már nem kereshetik őket. Ezzel azonban nem mentesülnek ezek az emberek attól, ami számukra karmikus hatásként esedékes, hanem arra kényszerülnek, hogy más hatásokat keressenek. Karmájától nem szabadul meg az ember. Az ilyesfajta intézkedések nem mentesítik attól, amit különben keresett volna.

Láthatják ebből, hogy a helyett a karmikus kiegyenlítődés helyett, amit az egyik oldalon módjukban állna megszüntetni, egy más irányú kiegyenlítődésnek kell létrejönnie. Ha bizonyos hatásokat megszüntetünk, ezzel csak más alkalmak és hatások felkeresésének szükségességét teremtjük meg. Tegyük fel, hogy sok járványt, közös betegségokokat egyszerűen arra vezethetünk vissza, hogy azok az emberek, akik ezeket a betegségokokat megkeresik, meg akarnak szabadulni attól, amit karmikusan magukban kialakítottak, mint például a himlőjárvány esetében a szeretetlenség szerveitől. Ha sikerülne is ezeket a szerveket eltávolítani, a szeretetlenség oka mégis megmaradna, és a szóban forgó lelkek kénytelenek lennének ebben vagy egy másik inkarnációban más módon keresni egy megfelelő kiegyenlítődést. Ami itt történik, azt megérthetjük, ha rámutatunk valamire, amivel biztosan számolnunk kell, és ez a következő.

Tény, hogy ma egész sor külső hatást és okot kiküszöböltek, amelyeket egyébként felkerestek volna az emberek bizonyos karmikus dolgok kiegyenlítéseképpen, amelyekkel az emberiség régebbi korokban terhelte meg magát. Ezzel azonban csak annak a lehetőségét szüntetjük meg, hogy az ember külső befolyásoknak essék áldozatul. Külső életét kellemesebbé és egészségesebbé is tesszük. Ezzel azonban csak azt érjük el, hogy azt, amit az ember a megfelelő betegség útján karmikus kiegyenlítésként megkeresett volna, most más úton kell megkeresnie. Azok a lelkek, akik ma ezen az úton az egészség tekintetében megmenekülnek, arra vannak tehát ítélve, hogy más úton keressék ezt a karmikus kiegyenlítést. Amennyiben a jobb egészség fizikailag kellemesebbé teszi az emberi életet, amennyiben a fizikai lét könnyebbé válik, ez a lelket ellentétes irányban befolyásolja. Oly módon befolyásolja, hogy a lélek lassanként bizonyos ürességet, elégedetlenséget, beteljesületlenséget fog érezni. És ha ez így folytatódna, hogy a külső élet egyre kellemesebbé, egyre egészségesebbé válna, amint ez a tisztán materialista élet általános elképzelései alapján lehetséges, akkor az ilyen lelkek egyre kevesebb ösztönzést kapnának arra, hogy fejlesszék magukat. Ezzel párhuzamosan a lelkeknek bizonyos értelmű elsivárosodása indulna meg.

Aki az életet tüzetesebben megfigyeli, az már ma is észreveheti ezt. Aligha volt olyan kor, amelyben annyi ember élt olyan kellemes külső körülmények között, mint ma – ám sivár, tétlen lélekkel. Azért sietnek ezek az emberek szenzációtól szenzációig, azután – ha az anyagiak megengedik – városról-városra utaznak, hogy lássanak valamit, vagy ha már kénytelenek ugyanabban a városban maradni, minden este az egyik szórakozásból a másikba vetik magukat. A lélek azonban ettől még sivár marad, maga sem tudja végül, mit keressen még fel a világban, hogy valami tartalmat kapjon. A pusztán külsőséges, kellemes fizikai körülmények között eltöltött élet ugyanis magával hozza azt a hajlamot, hogy kizárólag csak a fizikaiakról gondolkodjunk. És ha ez a hajlam, hogy valaki csak a fizikaiakkal foglalkozzon, nem volna meg már régóta, az elméleti materializmushoz való vonzódás sem erősödött volna meg annyira, mint ez napjainkban történik. Így azután a lelkek egyre többet szenvednek, miközben a külső élet egészségesebbé válik.

Ámde éppen a teozófus panaszkodhat a legkevésbé egy ilyen tény miatt, mert a teozófia mindenütt lehetővé teszi a dolgok megértését, s ezzel együtt annak a meglátását is, hogy hol keressük a kiegyenlítődést. A lelkek csak egy bizonyos fokig maradhatnak üresek, s akkor a saját rugalmasságuk lendíti át őket a másik oldalra. Ilyenkor olyan tartalmat keresnek, amely rokon saját lelkük mélységeivel, és akkor majd belátják, menynyire szükséges számukra, hogy eljussanak a teozófiai világnézethez.

Látjuk tehát, hogy az, ami a materialista életfelfogásból fakad, megkönnyíti ugyan a külső életet, de a belső életben olyan nehézségeket támaszt, amelyek oda vezetnek, hogy a lélek szenvedései folytán egy spirituális világnézetet keres. A spirituális világnézet, ami ma a szellemtudományban nyilvánul meg, így közelíti meg a lelkeket, akik az elsivárosodásban, abban, amit az egészen kellemes külső élet a benyomásaival nyújtani tud, nem képesek kielégülésre lelni. A lelkek addig fognak mindig valami újat keresni, hogy felvehessék azt magukba, amíg a másik oldalról a rugalmasság olyan erővel nem hat, hogy a lelkek azzal egyesítik magukat, amit spirituális életnek nevezünk. Van tehát összefüggés a higiénia és a szellemtudományos világszemlélet jövőbeni reményei között.

Ezt ma kicsiben már észrevehetik. Vannak lelkek, akik más külsőségek mellé egy új külsőséget sorolnak: érdeklődnek a teozófiai világnézet iránt; akik a teozófiai világnézetet, mint új szenzációt veszik fel magukba. Olyasmi ez, ami az emberiség fejlődés minden áramlatában megmutatkozik, hogy az, aminek mély, benső jelentősége van, divatként, szenzációként is hat. Azonban a teozófiára valóban előkészült lelkek azok, akiket vagy nem elégítenek ki a külső szenzációk, vagy pedig belátják, hogy a külső tudomány minden tudása sem képes a tényeket megmagyarázni. Ezek a lelkek azok, akiket karmájuk egésze úgy készített elő, hogy lelki életük legbensőbb tagjaival kapcsolódnak a teozófiához. A szellemtudomány is hozzátartozik az emberiség karmájának egészéhez, és mint ilyen, bele fog illeszkedni.

Az ember karmáját tehát egyik vagy másik irányba el tudjuk terelni, de nem háríthatjuk el az emberre való visszahatását. Valamilyen módon visszatér az, amit az ember korábbi életei folyamán önmaga készített elő magának.

Az, hogy a karma milyen bölcsen működik a világon, azt legjobban egy olyan szemlélet bizonyíthatja, ahol a karma úgyszólván még morális mellékíz nélkül működik, ahol magában a nagyvilágban működik, anélkül, hogy bármi köze volna ahhoz, amit az ember a lelkéből morális impulzusként bontakoztat ki, és ami azután morális vagy immorális cselekedetekhez vezet. Állítsuk lelkünk elé a karmának egy olyan területét, amelyben a moralitásnak még nincs szerepe, hanem ahol karmikus összefüggésként valami semleges nyilatkozik meg.

Tegyük fel, hogy egy nő egy adott inkarnációban él. Bizonyára nem fogják tagadni, hogy a nőnek egyszerűen azáltal, hogy nő, más élményei kell hogy legyenek, mint egy férfinek, és hogy ezek az élmények nem kizárólag csak belső lelki élményekkel függnek össze, hanem a legmesszebbmenően össze függnek olyan történésekkel, az életnek olyan helyzeteivel, amikbe csak azért kerül a nő, mert nő, és amelyek azután visszahatnak egész lelki alkatára, egész lelki hangulatára. Ezért beszélhetünk arról, hogy a nőt bizonyos cselekedetekhez vezeti az élet, amelyek szorosan összefüggenek női létével. A nő és a férfi közötti kiegyenlítődés ugyanis csak a szellemi együttélés területén jön létre. Minél mélyebbre szállunk alá a puszta lelkiség és az emberi külső területén, annál nagyobb lesz a különbség férfi és nő között az életük tekintetében [40]. Így azt mondhatjuk, hogy a nő bizonyos lelki tulajdonságok tekintetében is különbözik a férfitől, hogy jobban hajlik olyan tulajdonságok felé, amelyek emocionális impulzusokhoz vezetnek; és hajlamosabbnak találjuk pszichikus élményekre, mint a férfit. Ezzel szemben a férfi életében az intellektualizmus és a materializmus – tehát az, ami a férfiak révén került a világba – hamarabb lel otthonra, s ez a lelki életre nagy hatással van. Pszichikai és emocionális hajlamok a nőnél, intellektuális és materiális mozzanatok a férfinél – egyenesen így határozza meg őket a természetük. Ezért hordoz azután a nő lelki életében is bizonyos árnyalatokat azáltal, hogy nő.

[40] Lásd ehhez még az 1910. március 5-én és 13-án, valamint május 10-én Dornachban tartott előadást a „Krisztus megjelenése az éteri világban” (GA 118) című kötetben.

Ecseteltük már, hogy amit a halál és az újabb születés között lelkünkben tulajdonságok gyanánt átélünk, az belehat következő testi organizációnkba. Ami erősebben pszichikus, erősebben emocionális, és a születés és a halál közötti létben inkább a lélek bensőjébe mélyed, hajlamosabb is arra, hogy mélyebben nyúljon bele a szervezetbe, hogy azt intenzívebben itassa át. Azáltal, hogy a nő olyan benyomásokat vesz fel, amelyek a mélyebb lelki életre, az emóciókkal való hajlammal függenek össze, az élet tapasztalatait is lelkének mélyebb rétegeiben raktározza el. Meglehet, hogy a férfi gazdagabb tapasztalatokat szerez, akár tudományosabbakat is, ám a tapasztalatok nem hatnak olyan mélyen lelki életébe, mint a nő esetében. A nő lelkébe mélyen belevésődik a tapasztalatok egész világa. Ezért erősebb nála az élményeknek az a tendenciája, hogy belehassanak a szervezetbe, hogy erősebben hatalmukban tartsák a szervezetet a jövőben. Így veszi fel egy női élet azt a tendenciát, hogy élményei által egyazon inkarnáción belül mélyen belehasson a szervezetbe, és ezáltal a következő inkarnációban a szervezetét így alakítsa ki. Ámde a szervezet mély átdolgozása, az abban való mély munkálkodás azonban egyet jelent egy férfi-szervezet létrehozásával. A férfi szervezete úgy jön létre, hogy a lélek erői mélyebben bele akarják vésni magukat az anyagiságba. Ebből látják, hogy az egyik inkarnáció női élményeiből ered az a hatás, hogy a következő inkarnációban férfi szervezet jöjjön létre. Íme, így mutat rá az okkultizmus egy olyan összefüggésre, amely nem érinti a morált. Ezért mondják az okkultizmusban: „A férfi a nő karmája.” – Megfelel a tényeknek, hogy egy későbbi inkarnáció férfi szervezete egy előző női inkarnáció tapasztalatainak és élményeinek az eredménye. Ezeket a dolgokat, mint tényeket, egészen tárgyilagosan meg kell világítanom, még ha számolnom is kell azzal a veszéllyel, hogy a jelenlévők némelyikében esetleg ellenszenves gondolatokat ébresztek; hiszen mindig előfordul, hogy a jelenkor férfiai szörnyen idegenkednek attól, hogy mint nők inkarnálódjanak.

Miként áll a dolog a férfi-élményekkel? A férfi-élményeknél az helyzet, hogy akkor értjük meg őket legjobban, ha mindjárt abból indulunk ki, amiről a korábbiakban volt szó. A férfiszervezet esetében a benső ember jobban beleélte magát az anyagiságba, jobban megragadta azt, mint a nő esetében. A nő többet tart meg a testetlen formában megjelenő szellemiségből, nem éli bele magát olyan mélyen az anyagba, testisége lágyabb marad. A nő természetének az a jellemzője, hogy többet őriz meg a szabad szellemiségből, ezért kevésbé dolgozza bele magát az anyagba, és elsősorban az agya marad képlékenyebb. Nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy a nők az új iránt – kiváltképpen a szellemiek terén – különösen fogékonyak, mert szabadabb maradt a szellemiségük, nem olyan nagy náluk az ellenállás. Nem véletlen, hanem mély törvényszerűségen alapszik, hogy egy olyan mozgalomban, ami természeténél fogva spirituális dolgokkal foglalkozik, nagyobb számban vesznek részt a nők, mint a férfiak. Aki férfi, az tudja, milyen nehézkes műszer gyakran a férfi agya. Merevsége makacsul ellenáll, ha hajlékonyabb gondolatmenetekre akarják használni. Ezeket nem hajlandó követni. Előbb minden lehetséges eszközzel ki kell képezni, hogy merevsége feloldódjék. Ez teljességgel a férfitapasztalat sajátos élménye lehet.

A férfitermészet tehát sűrítettebb, összevontabb; az, ami a férfiben a benső ember, jobban összepréselte, merevebbé, keményebbé, anyagibbá tette. A merevebb agy mindenekelőtt az intellektualitás eszköze, pszichikai téren kevésbé használható. Hiszen ami intellektuális, olyasvalami, ami sokkal inkább a fizikai síkra vonatkozik. Amit tehát a férfiak intellektualizmusának nevezünk, onnan származik, hogy agyuk merevebb, jobban megszilárdult. Ezzel kapcsolatban az agy bizonyos fokú „befagyottságáról” beszélhetünk; előbb fel kell engednie, ha finomabb gondolatmenetekre akarjuk használni. Ez azonban arra indítja a férfit, hogy inkább a külsőségeket fogja fel, kevesebbet tegyen magáévá azokból az élményekből, amelyek a lelki élet mélységeivel függnek össze. És amit magáévá tesz, az sem hatol benne mélyre. Ennek külső bizonyítéka az, hogy milyen kevéssé hatol mélyre a külső tudomány és milyen kevéssé ragadja meg a dolgok belső oldalát, bár széles körre terjed ki a gondolkozás, mégis milyen felületesen történik a tények összegezése. Aki belső késztetésből szükségét érzi, hogy a tényeket összefűzze, az attól, amit a külső tudomány nem fél egymáshoz társítani, néha egészen rosszul érezheti magát. Itt láthatja az ember, mily kevéssé mélyre mennek a dolgok.

Egy példa arra, hogy mennyire felületesek lehetnek a mai tudomány dolgai: tegyék fel, hogy egy fiatalember valamilyen egyetemi előadáson van, ahol az előadó egy elvakult darwinista. A kiválasztódás-elmélet eme képviselőjétől ilyesféle dolgokat hallhat a diák: Honnan ered az, hogy például a kakasnak olyan szép, kékesen csillogó színű tolla van? Ez a nemi kiválasztódásra vezethető vissza, mert színeivel vonzza magához a tyúkot, és a tyúkok azokat a kakasokat választják, amelyeknek kékesebben csillognak a tollai. A többiek így aztán a rövidebbet húzzák, és ennek következtében tenyésztődik ki különösképpen az egyik fajta. Ez a magasabbra fejlődés, ez a „nemi kiválasztódás”. – És a diák boldog, hogy tudja, miképpen jöhet létre egy felfelé irányuló fejlődési folyamat. Most azután elmegy egy másik előadásra, ahol, mondjuk, az érzékek pszichológiáját tárgyalják. Itt előfordulhat, hogy ugyanaz a diák körülbelül a következőket hallja: Kísérleteket folytattak arra nézve, hogy milyen különbözőképpen hatnak a spektrum színei különböző lényekre. Bizonyítható, hogy például a tyúkok a spektrum színeiből azt, ami a kékhez és ibolyaszínhez tartozik, nem észlelik, hanem csak azt, ami a zöldtől a narancsig és vörösig terjed!

Ha ez a diák ezt a két tényt, amelyeket valóban hallhat manapság, össze akarja egyeztetni, arra kényszerül, hogy felületesen vegye a dolgokat. Az egész kiválasztódási elmélet arra épül, hogy a tyúkok állítólag olyan színeket látnak a kakason, ami különös örömükre szolgál, amit azonban a valóságban egyáltalán nem is látnak, számukra az épp olyan fekete, mint a holló.

Ez csupán egy példa. De így állnak a dolgok, és aki valóban tudományos kutatást akar végezni, az lépten-nyomon ilyesmibe ütközik. Ebből láthatják, hogy az intellektualitás nem valami mélyen nyúl bele az életbe, megreked a felületen. Szándékosan választok ilyen kirívó példákat.

Nem is hinné az ember, hogy az intellektualitás olyasvalami, ami inkább külsődlegesen játszódik le, nem hat bele mélyen a lelki életbe, kevéssé ragadja meg az emberi bensőt. A materialista gondolkodásmód pedig különösen olyan, hogy nem ragadja meg a lelki életet. Ennek azonban az a következménye, hogy az ember az ilyen inkarnációból, amelyben kevés hatást vesz a lelkébe, azt a tendenciát veszi fel születése és halála között, hogy a következő inkarnációban kevésbé mélyedjen bele szervezetébe. Az ehhez szükséges erőt kevésbé szívta magába, ezért ez most úgy működik, hogy az ember kevésbé hatja át testiségét. Ebből azonban az a hajlam fakad, hogy a következő inkarnációban női testet építsen fel. Újra csak helytálló, ha az okkultizmusban azt mondjuk: „A nő a férfi karmája.”

Ezen a morálisan semleges területen látjuk, hogy az, amit az ember az egyik inkarnációban előkészít, hogyan alakítja ki testiségét a következő inkarnációban. S mivel ezek a dolgok nemcsak belső életünkbe avatkoznak bele mélyen, hanem külső élményeinkbe és tetteinkbe is, azt kell mondanunk, hogy amennyiben az embernek egyik inkarnációjában férfi vagy női élményei vannak, ezek a következő inkarnációban külső cselekvéseit ilyen vagy olyan módon határozzák meg, mert az ember női élményei folytán azt a hajlamot hordja magában, hogy férfi-szervezetet építsen fel, és megfordítva, a férfi-élmények következtében női szervezetet. Csak ritkán ismétlődik azonos nemű inkarnáció: legfeljebb hét ízben [41] ismétlődet. A szabály azonban az, hogy minden férfi organizáció a következő inkarnációban arra törekszik, hogy nőnemű legyen és megfordítva. Itt nem használ semmiféle ellenszenv; mert nem azon múlik, hogy mit szeretne az ember a fizikai világban, hanem azokon a hajlamokon múlik, amelyek a halál és az újraszületés közötti időben válnak az ember tulajdonává, és ezeket értelmesebb okok határozzák meg, mint az, hogy az ember egy férfiúi inkarnációban netalán borzad attól, hogy következő inkarnációjában nőként testesüljön újra. Itt láthatják, hogy a későbbi életet és a későbbi élet cselekvéseit is hogyan határozza meg az előző élet.

[41] Az az individualitás, aki legutóbb Rudolf Steinerben inkarnálódott, az ezt megelőző öt ismert inkarnációja során is férfiként született meg. Erről a témáról – érthetően – kevés adat áll rendelkezésre. A legfontosabb egy Steiner által írt vers, amely „A szív megerősítése” című könyvben jelent meg. (A szerk.)

Most az a fontos, hogy belássunk egy másik karmikus összefüggést is, amire szintén szükségünk van, ha meg akarjuk világítani a következő napok fontos fejtegetéseit.

Tekintsünk vissza e célból még egyszer az emberiség fejlődésnek egy igen távoli időpontjára, arra az időpontra, amikor megkezdődtek a Földön az emberi inkarnációk. Ez a régi lemúriai időben történt. Azonban, arról van szó, hogy akkor hatott első alkalommal az emberre döntő módon a luciferi befolyás, és ez azután maga után vonta az ahrimani befolyást. Kíséreljük meg ezúttal lelkünk elé állítani, hogyan hatott külsőleg az emberi életben a luciferi befolyás. Azáltal, hogy az ember egyáltalán abba a helyzetbe került, hogy azokban a távoli időkben felvegye magába a luciferi hatást, tehát, hogy asztráltestét áthassa a luciferi befolyással, azáltal vált asztrálteste hajlamossá arra, hogy még sokkal mélyebben belenyúljon az organizációba, még mélyebben szálljon le a fizikai test anyagiságába, és mindenekelőtt egészen másképpen, mint ahogy a luciferi befolyás nélkül tette volna. Az ember a luciferi befolyás által anyagibbá vált. Ha a luciferi befolyás nem hatott volna, kisebb mértékben fejlődött volna ki az embernek az a hajlama, hogy leszálljon az anyagi világba; az ember a maga mivoltában a lét magasabb régióiban maradt volna. Tehát sokkal erősebben áthatotta egymást a külső és belső ember, mint a luciferi befolyás nélkül tette volna.

Ez az áthatás volt elsősorban az oka annak, hogy az ember elvesztette a visszatekintés lehetőségét azokra az eseményekre, amelyek testbe költözését megelőzték. Az ember ezután olyan születéssel lépett az életbe, hogy szorosan elkötelezte magát az anyagisággal és ezzel kioltódott minden visszatekintés az előző élményekre. Különben megőrizte volna a visszaemlékezést arra, amit születése előtt a szellemi világban átélt. A luciferi befolyás következtében a születés olyan aktussá vált, amellyel az ember olyan intenzív kapcsolatot teremt a külső és belső ember között, hogy ez kioltja az ember korábbi, a szellemi világból származó élményeit.

A luciferi befolyás rabolta el tehát az ember múltbeli szellemi élményeinek emlékét. Ezáltal azonban az ember élete folyamán arra van utalva, hogy mindig csak a külvilágból szerezze ta pasztalatait és élményeit.

Egészen téves úton járnának azonban, ha azt hinnénk, hogy az emberre csak azok a durva külső anyagok vannak hatással, amelyeket fölvesz magába. Az emberre nemcsak az élelmiszerek és tápláló erők hatnak, hanem egyéb tapasztalatai, és azok a dolgok is, amelyek érzékein keresztül hatolnak bele. Az anyaggal való durvább összeköttetés által azonban a táplálékok is másképpen hatnak. Képzeljék el, hogyha a luciferi befolyás nem létezett volna, akkor a táplálékoktól az érzéki benyomásokig minden sokkal finomabban hatna az emberre. Mindazt, amit a külvilággal való kölcsönhatás kapcsán átél, áthatná azzal, amit halála és újabb születése között élt át. Azáltal, hogy az ember megsűrítette anyagiságát, hajlamossá vált arra, hogy sokkal sűrűbb anyagokat vegyen fel magába.

A luciferi befolyás tehát úgy hat, hogy az ember anyagiságának összesűrítése által a külvilágból is sokkal sűrűbb dolgokat vonz magához, mint vonzott volna különben. Ez a sűrűbb azonban, amit most kívülről magához vonz, egészen más, mint az a kevésbé sűrű, amit egyébként vonzana. A kevésbé sűrű még fenntartotta volna a korábbi életre való visszaemlékezést, magával hozná azt is, hogy az embernek megvolna az a bizonyossága, hogy mindaz, amit születése és halála között átél, hatásaiban belenyúlik egy soha véget nem érő időbe. Az ember tudná: bár külsődlegesen bekövetkezik a halál, mindaz, ami történik, tovább hat. Azáltal, hogy az ember kénytelen volt felvenni a sűrűbb anyagokat, születésétől fogva erős kölcsönhatást teremt saját testi természete és a külvilág között.

Mi a következménye ennek a kölcsönhatásnak? A szellemi világ a születéskor kialszik. S ahhoz, hogy az ember a szellemiségben, a szellemi világban fel tudjon ébredni, előbb újra be kell állnia annak az állapotnak, amelyben az embertől ismét elvétetik mindaz, ami sűrűbb anyagiság formájában kívülről belekerült. Mivel sűrűbb anyagiságot szereztünk magunknak, ha újra vissza akarunk kerülni a szellemiségbe, ki kell várnunk azt az időpontot, amikor külső anyagi testiségünktől megfosztanak bennünket. Ami most sűrűbb anyagiság formájában hatol belénk, az születésünktől kezdve, fokról fokra lerombolja emberi testiségünket. Ami belénk áramlik, az olyasvalami, ami egyre jobban lerombolja a testiséget, míg az végül teljesen elpusztul, úgyhogy nem képes többé fennmaradni. Születésünktől kezdve sűrűbb anyagiságot veszünk fel, mint vettünk volna fel a luciferi befolyás nélkül, úgyhogy testiségünket lassanként megsemmisítjük, míg az a halál beálltával tökéletesen használhatatlanná válik.

Ebből látjuk, hogy az ember halálának karmikus oka a luciferi befolyás. Ha nem léteznék a születésnek ez a formája, az ember számára a halálnak ez a formája sem létezne. Máskülönben az ember úgy állna szemben a halállal, hogy teljes bizonyossággal látná maga előtt az elkövetkezendőket. A halál a születés karmikus következménye, a születés és a halál karmikus összefüggésben állnak egymással. Ha a születés nem olyan volna, amilyennek az ember ma átéli, a halál sem volna olyan, mint ahogyan azt az ember átéli.

Azt már korábban elmondtam, hogy az állat esetében nem beszélhetünk ugyanolyan értelemben karmáról, mint az embernél. Ha azt állítaná valaki, hogy az állatnál a születés és a halál karmikusan összefüggnek, az illető éppenséggel nem tudná, hogy a születés és a halál egészen másvalami az ember számára, mint az állat számára. Az, ami ebben külsőleg azonosnak tűnik, bensőleg nem ugyanaz. A születésnél és a halálnál nem külső folyamatukról van szó, hanem a belső élményről. Az állatnál csak a fajta-léleknek, a csoportléleknek van élménye. Az állat kimúlása a csoportléleknek körülbelül annyit jelent, mint önöknek, ha a nyár közeledtével rövidebbre vágatják a hajukat, ami azután lassan újra megnő. Egy állatfajta csoportlelke egy állat kimúlásakor annyit érez, mintha egy olyan tagja halt volna el, amely fokozatosan újra pótlódik. Tehát a csoportlélek az, amit az emberi énhez hasonlíthatunk. Nem ismer születést és halált, állandóan arra tekint, ami a születést megelőzte; és azt is szüntelenül látja, ami a halált követi. Képtelenség az állat születéséről és haláláról olyan értelemben beszélni, mint az embernél, mivel egészen más okok tartoznak hozzá. És a szellem belső tevékenységét tagadja az, aki azt hiszi, hogy ami külsőleg hasonlóságot mutat, azt bensőleg is azonos okok hozzák létre. A külső folyamatok hasonlóságából sohasem lehet bizonyossággal azonos benső okokra következtetni. Az ember egészen más okokból születik, és egészen más okokból hal meg, mint az állat.

Ha az ember egy kissé elgondolkodna azon, milyen tökéletes hasonlóságot mutathat a külső, anélkül, hogy a benső megközelítően is hasonlót élne át, akkor az ember már maga is rájöhetne, hogy a dolog így áll. Az elképzelhető legegyszerűbb módon is rájöhetnek, hogy a külső érzéki látszat nem bizonyítja a benső életet. Képzeljenek el két embert. Kilenc órakor önök elhaladnak egy bizonyos hely előtt, és látják, hogy ez a két ember ott áll egymás mellett. Három órakor újra elmennek az említett helyre, miután a közbeeső időt másutt töltötték, s ez a két ember újra egyazon helyen áll. Ebből azt következtethetnék: „A” még mindig ugyanazon a helyen áll, „B” is ugyanazon a helyen áll, ahol kilenc órakor állt. Ellenőrizzék azonban, mit tett ez a két ember közben; talán azt találják majd, hogy az egyik nem mozdult el a helyéről, míg a másik ezalatt hosszú utat tett meg, és a közben eltelt idő alatt elfáradt. Ekkor már egészen más események képezik a dolog alapját. És amennyire értelmetlen volna azt állítani, hogy ha ez a két ember három órakor ugyanazon a helyen áll, hogy bensőjükben ugyanaz zajlott le; ugyanannyira értelmetlen, ha az ember két hasonló formájú sejtet talál és azok egyforma struktúrájából arra a következtetésre akarna jutni, hogy bensőleg azonos a jelentőségük. A lényeg az, hogy a tények egész összefüggését kell ismernünk, ami egy sejtet egy bizonyos helyre vezényelt. Ezért jár teljesen hamis úton a modern sejtfiziológia, ami a sejtek belső szerkezetének vizsgálatából indul ki. Az, ami a külső érzéki látszatnak megnyilatkozik, sohasem lehet döntő a dolog benső lényegét illetően.

Az ilyesmit át kell gondolni, ha az ember bele akar pillantani olyan dolgokba, amelyek az okkult megfigyelésekből nyilatkoznak meg az okkultistáknak. Így például a világra jövetel és elmúlás egészen másvalami az embernél, mint az emlősállatoknál, vagy akár a madaraknál. Ilyen dolgok tanulmányozása lehetségessé válik majd, ha az emberek kissé belehatolnak abba, amit a szellemi kutatás mondani tud. Amíg nem térnek erre az útra, addig a külső tudomány, amely megáll az érzéki látszatnál és a külső tényeknél, igen szép tényeket hozhat ugyan napvilágra, de mindaz, amit az emberek ilyen előfeltételek mellett ilyen tényekről vélhetnek, az soha sem lesz mérvadó a valóság szempontjából. Ezért minden, amiből ma az elméleti tudomány áll, fantasztikus képződmény, ami azáltal jön létre, hogy külső látszatuk szerint kombinálnak külső tényeket. Sok területen szinte kényszerítően lépnek fel a külső tények, hogy helyesen magyarázzák őket, ámde a mai nézetek révén mégsem jut el ide az ember.

A karmikus törvényszerűségek köréből két semleges területtel találkoztunk ma, és látni fogják, hogy ez lesz majd az alapja későbbi szemlélődéseinknek. Beláttuk, hogy a női szervezet a férfi élmények karmikus következménye – és a férfi szervezet a női élmények karmikus folyománya. S végül beláttuk, hogy az emberi életben a halál a születés karmikus hatása. Mindez olyasvalami, ami, ha az ember megkísérli, hogy fokról fokra megértse, mélyen bevezethet minket az emberi élet karmikus összefüggéseibe.

10. Szabad akarat és karma az emberiségfejlődés jövőjében

1910. május 27.

A karmikus összefüggés bizonyos mélyrehatóbb kérdéseire, nevezetesen azokra, amelyek a karmára gyakorolt emberi befolyásunkat, és különösen más emberek karmáját érintik, olyan kérdésekre tehát, amelyek a karma kisebb és nagyobb irányváltozására vonatkoznak, nem lehet felelni – még csak képzetet sem lehet alkotni arról, hogy hogyan kell felelni rájuk –, ha nem érintjük létünk bizonyos jelentőségteljes titkait olyan módon, mint ahogy azt ma fogjuk tenni. Ilyen kérdések talán mindenkiben felvetődnek a mondottak alapján, ha valamelyik gondolatot, amelyről szó volt, és amit egyik vagy másik oldalról megvilágítottunk, magukban tovább fejlesztik.

Így felvetődhet az a kérdés: Mi történik akkor, ha egy ember karmikus összefüggésében annak kapcsán, amit korábban átélt és cselekedett, szükségessé válik egy betegségfolyamat azért, hogy ezt a karmikus tényt kiküszöbölje, és ha ezen az emberen gyógyszerrel vagy más beavatkozással oly módon segítenek, hogy az emberi segítség révén valóban meggyógyul? Mi történik itt, és hogyan viszonyul egy ilyen tény a karmikus törvényszerűségek mélyebb értelmezéséhez?

Előre megjegyzem: ahhoz, hogy a kérdés lényegét valamelyest is megvilágítsuk, olyan dolgokat kell érintenünk, amelyek a mai tudománytól és az emberek mai gondolkodásától igen távol esnek, és amelyeket úgyszólván csak teozófusok körében lehet megtárgyalni, akik ilyen dolgokra már felkészültek azzal, hogy magukévá tettek egynémely olyan igazságot, amelyek a lét mélyebb alapjaira vonatkoznak, és akik már érzik azt is, hogy a dolgok, amiket ma csak érinteni lehet, valójában mégis tökéletesen bizonyíthatóak. Ennek ellenére szeretnék ezúttal egy kérést ide iktatni, amit kénytelen vagyok a földi lét mélyebb alapjairól elmondani, például amire törekedni fogok a legprecízebb formában kimondani, és ami azonnal helytelenné válna, ha más összefüggésben, vagy éppen összefüggés nélkül mondanánk el, és emiatt félreértésre adna alkalmat, erre nézve az a kérésem, hogy ezt ne kezeljék másként, mint hogy egyszerűen felveszik magukba. Éppen ezeknél a dolgoknál tehát magamnak is állandóan szem előtt kell tartanom, nehogy bárki ezt tananyagnak tekintse, amit valamiképpen tovább adhatna, mert az ilyen ábrázolást csak az összefüggés igazolja; és mert az ilyen leírás csak akkor jogosult, ha ott áll mögötte annak a tudata, hogy hogyan kell a szavakat megformálni ahhoz, hogy ilyesmit gondolatokban fejezzünk ki.

Amiről most szó van, az egyrészt az anyagi lét mélyebb értelemben vett mibenlétének, másrészt a lelki lét mibenlétének kérdése. A lelkiség és anyagiság mélyebb értelmezését kell ma magunkévá tennünk, éspedig egy pontosan meghatározott okból lesz erre szükségünk – abból az okból, hogy az elhangzott előadásokban leszögeztük, hogy az ember lelkisége többé-kevésbé mélyen behatolhat az anyagiságba. Tegnap ugye azzal jellemezhettük a férfi-jelleg természetét, hogy azt mondtuk: A férfi esetében a lelkiség mélyebben hatol az anyagiságba, mélyebben belevésődik, míg a nőiség esetében a lelkiség bizonyos vonatkozásban inkább visszahúzódik, és az anyagisággal szemben önállóbb létet biztosít magának. Láttuk tehát, hogy a karmikus átélésben sok minden múlik azon, hogy a lelki és az anyagi mennyire hatja át egymást. Azt is láttuk, hogy az egyik inkarnációban fellépő betegségfolyamat a lélek korábbi megtestesüléseiben elkövetett hibáinak karmikus következményeként mutatkozik meg, mert a lélek tetteit, élményeit és impulzusait annak idején feldolgozta magában, és azután a halál és az újabb születés közötti úton felvette azt a tendenciát, hogy ami korábban csak a lelkiséget befolyásoló jelenségként játszódott le, azt testiségébe, anyagiságába vésse bele. S minthogy az emberi lény átitatódik egy olyan lelkiséggel, ami felvette magába a luciferi vagy ahrimani befolyást, éppen ezáltal romlik meg az ember anyagisága. Hiszen éppen ezen alapul a betegségfolyamat. Ezért azt mondhatjuk, hogy a beteg testben megromlott lelkiség lakik, amely helytelen befolyás alá került: luciferi vagy ahrimani befolyás alá; és ha képesek lennénk a luciferi vagy ahrimani befolyást a lelkiségből eltávolítani, abban a pillanatban helyes módon hatná át egymást a lélek és a test – más szóval: helyreállna az egészség. Fel kell tehát tennünk a kérdést: Hogyan is áll a dolog a földi emberi létnek ezzel a két lénytagjával, amelyeket itt magunk előtt látunk: az anyaggal és a lelkiséggel? Mik is ezek alapvető mivoltukban?

Mikor ez a kérdés felvetődik, a mai ember többnyire úgy vélekedik, hogy erre a kérdésre: „Mi az anyag? Mi a lélek?” – a világon mindenütt feltétlenül ugyanaz a felelet; és nem hiszem, hogy könnyű lenne megértetni valakivel, hogy azoknak a lényeknek a számára, akik a régi Holdon éltek, lényegesen másképp nézett volna ki ez a kérdés: „Mi az anyag? Mi a lélek?”, mint azoknak a lényeknek, akik a Földön élnek. A lét azonban olyan erősen fejlődésben van, hogy még olyan dolgok is változnak, mint azok a képzetek, amelyeket valamely lény saját lényének mélyebb alapjairól alkothat magának. Így hát változik az is, amit arra a kérdésre kell válaszolnunk, hogy „Mi az anyag? Mi a lélek?” Ezért már eleve hangsúlyozni kell, hogy az adott feleletek olyan feleletek, amelyeket csak a földi ember adhat, és amelyeknek csak erre a földi emberre nézve van jelentőségük.

Az „anyagot” persze elsősorban annak alapján ítéli meg az ember, amivel a külvilágban találkozik különböző lények és dolgok formájában, és ami valamiféle módon benyomást tesz rá. Az ember aztán úgy találja, hogy különböző fajtái vannak az anyagnak, és nem is szükséges, hogy itt nagyon belebocsátkozzam a részletekbe, hiszen amit erről el lehetne mondani, ha több időnk volna, azt minden idevonatkozó triviális írásműben megtalálhatják. Most tehát eleget mondok, ha rámutatok arra, hogy az anyag különbözőképpen mutatkozik meg az ember számára, amikor a különböző fémeket látja, az aranyat, a rezet, az ólmot stb., vagy ha azt látja, ami nem tartozik a fémek sorába. Tudják azt is, hogy a kémia ezeket az anyagokat fokról fokra bizonyos alapvető anyagokra vezette vissza, amelyeket elemeknek nevez. Ezeket az elemeket még a XIX. század során is úgy tekintették, mint tovább nem bontható anyagokat. Míg valamely szubsztancia, amellyel anyagi formában találkozunk, például a víz, hidrogénre és oxigénre bontható, addig a hidrogén és oxigén olyan anyagok, amelyek a XIX. századi kémia ismeretei szerint tovább nem bonthatók. Közel hetven ilyen elemet különböztettek meg. Bizonyára azt is tudják, hogy az elemek fogalmát megrendítették azok a jelenségek, amelyeket egyes különleges elemekkel – például a rádiummal – hoztak létre, vagy azok, amelyek az elektromosság tanának némely jelenségéhez tartoztak. Ezért arra a nézetre jutottak, hogy az, amit az elemek körülbelül hetven fajtájaként ismernek, az anyagnak csak átmeneti határa, és hogy a felbonthatóságot egyetlen alapanyagig lehet visszavezetni, ami azután csak belső kombináció alapján, benső lényege által alakul hol arannyá, hol káliummá, hol kalciummá stb.

Ezek változó tudományos elméletek. És ugyanúgy, ahogy a XIX. században ötven év leforgása alatt megváltoztak a tudományos elméletek, ahogy odáig juthattak, hogy bizonyos fizikusok az anyag lényegét olyasmiben látták, amiket entitásoknak, lényeknek jelölhetünk, olyasvalamiben, ami az elektromosságból származik, mint most az ionelmélet (ezek tudományos divatok), ugyanúgy a nem is olyan távoli jövőben más tudományos divatok fognak lábra kapni, és az anyag felépítését másképpen fogják elgondolni. Ezek tények. A tudományos vélekedések változóak – ilyeneknek is kell lenniük, hiszen teljességgel azoktól az időleges tényektől függnek, amelyek éppen különösen jellemzően hatnak egy korra. Ezzel szemben a szellemtudományi tanítás minden korszakot felölelve, amióta csak földi kultúrák vannak – és mindazon korszakokat, amelyek a földi kultúrákból még hátravannak – mindig egységesen ugyanazt a nézetet képviselte az anyagi lét lényegét, az anyagot illetően. Hogy rávezessem önöket arra, amit a szellemtudomány az anyag lényegének, az anyagiság lényegének tart, a következőket szeretném elmondani.

Ismerik azt az egészen közönséges folyamatot: ha jeget látunk, az szilárd test, szilárd anyag. Ez az anyag nem tulajdonképpeni mivolta folytán szilárd, hanem csupán a külső körülmények hatására válik szilárd anyaggá. Mihelyt a hőmérsékletet megfelelő módon emeljük, megszűnik szilárd anyag lenni, folyékony anyag lesz belőle. Az tehát, hogy egy anyag milyennek mutatkozik a külső világban, az nem attól függ, ami benne magában van, hanem az őt körülvevő világmindenség körülményeitől. – Ezt az anyagot azután tovább melegíthetjük, és a vízből egy bizonyos hőmérséklet felett gőz lesz. Itt van tehát a jég, a víz és a gőz, és a környezet hőmérsékletének emelésével előidéztünk valamit, amit úgy jelölhetünk meg, hogy „az anyag a legkülönbözőbb formákban”. Az anyagot, ahogyan előttünk megjelenik, nem belső, szerkezeti lényege alapján kell tehát megkülönböztetnünk, hanem tisztában kell lennünk azzal, hogy az a mód, ahogyan az anyag nekünk megmutatkozik, a világmindenség össz-szerkezetének milyenségétől függ, és hogy a világmindenség egészétől semmit sem szabad egyes anyagokként elválasztanunk.

A dolog kétségtelenül úgy áll, hogy a mai tudományos módszerek távolról sem elegendőek ahhoz, hogy olyan eredményekhez jussanak, mint a szellemtudomány. A mai tudomány a maga eszközeivel képtelen arra, hogy azt az anyagot, ami egy jégdarabból a hőmérséklet emelése következtében előbb folyékonnyá, majd gőzneművé válik, valaha is eljuttassa addig a Földön elérhető végső állapotáig, mely állapotba minden anyag eljuttatható. Nincs rá mód, hogy tudományos eszközökkel ma megteremtsük azokat a körülményeket, amelyek lehetővé tennék, hogy megmutassuk: ha veszed az aranyat és addig hígítod, amíg ez a Földön egyáltalán lehetséges, végül egy bizonyos állapothoz jutsz. Ha ugyanezt az ezüsttel teszed, azzal ugyanoda jutsz, a rézzel szintén stb. – A szellemtudomány képes erre, mert végső fokon a tisztánlátó kutatási módszereken alapszik. Ezért egyvalamit meg tud figyelni, éspedig azt, hogy anyagainknak úgy mondhatnánk, hogy „anyag közti terében” mindig valami azonosat találunk, egy olyan azonos valamit, ami valóban azt a végső határt képviseli, ameddig az anyag egyáltalában eljuthat, lett légyen az a földi lét bármiféle anyaga. Az anyagnak valóban van egy, a tisztánlátó kutatás számára elérhető feloldott állapota, amelyben minden anyag azonosnak mutatkozik, csak éppen az, ami itt megjelenik, már nem anyag többé, hanem olyasvalami, ami túl van a minket körülvevő összes specializálódott anyagon. És ekkor minden egyes anyagról kiderül, hogy ebből az „alapanyagból” (de ez már nem anyag) tömörült, sűrűsödött össze, legyen az arany, ezüst vagy bármiféle anyag. Van a mi anyagi földi létünknek egy alapja, ebből sűrűsödött össze minden, ami anyagiság. És erre a kérdésre: Mi tehát a föl di létünk ezen alapanyaga? – Azt feleli a szellemtudomány: A Föld minden anyaga sűrített fény! Semmi sincs az anyagi létben, ami más volna, mint valamilyen formába sűrített fény.

Láthatják tehát, hogy annak, aki ismeri a tényeket, nem kell olyan elméleteket alkotni, mint például a XIX. század hullámelmélete. Ez kísérlet volt arra, hogy a fényt olyan eszközökkel ábrázolják, amelyek maguk durvábbak a fénynél. Ahová csak nyúlnak és anyagot tapintanak, mindenütt megsűrített, összepréselt fénnyel találkoznak. Az anyag lényegét tekintve: fény.

Ezzel szellemtudományos szempontból rámutattunk a dolog egyik oldalára. A fényben kell tehát látnunk azt, ami minden anyagi lét alapját képezi. És ha a materiális emberi testre tekintünk, ez sem egyéb – amennyiben anyagi test – mint a fény szövedéke. Az ember, amennyiben materiális lény, fényből van szőve.

Vegyük most a másik kérdést: Mi a lényege a lelkiségnek? Ha szellemtudományos eszközökkel hasonló módon vizsgálnánk meg a lelkiség igazi alapját, az tűnne ki – úgy ahogy minden anyagiság nem más, mint összepréselt fény –, hogy a Föld összes lelki jelenségei, ha mégolyan különbözőek is, annak a módosulásai, sokoldalú átformálódásai, amit – ha valóban felfogjuk a szó igazi értelmét – szeretetnek kell neveznünk. Minden lelki jellegű mozzanat, bárhol forduljon is elő, valamiképpen módosult szeretet. És ha az ember bensőjét és külsejét mintegy egymásba mélyesztve, egymásba vésve látjuk, akkor külső testiségét fényből szőve, benső lelkiségét átszellemített módon szeretetből szőve látjuk. Szeretet és fény valóságosan egybeszövődnek valami módon földi létünk minden jelenségében. És aki szellemtudományos alapon akarja megérteni a dolgokat, az elsősorban azt kérdezi: Miképpen szövődnek össze bizonyos fokon a szeretet és a fény?

A szeretet és a fény az a két elem, az a két összetevő, ami átjár minden földi létet: a szeretet, mint a földi lét lelki oldala, és a fény, mint a földi lét külső, anyagi oldala.

Most azonban fellép valami, ami ezt a két elemet, amelyek egyébként a világlét nagy áramában egymás mellett állnának, a szeretetet és a fényt közvetítőként egyesíti, ami az egyik elemet a másikkal egybeszövi, ami a fényt beleszövi a szeretetbe. Ennek olyan hatalomnak kell lennie, amit úgymond semmilyen különösebb érdek sem fűz a szeretethez, ami tehát beleszövi a szeretet elemébe a fényt – aminek csak az a célja, hogy a fénynek megadja a szétáradás legtágabb lehetőségét, ami tehát a fényt belesugároztatja a szeretet elemébe. Ez a hatalom nem lehet földi hatalom, hiszen a Föld éppen a szeretet kozmosza. A Földnek az a küldetése, hogy mindent átszőjön szeretettel. Tehát nem létezik a földi léttel szorosabban összefüggő olyan érdekterület, amit a szeretet valamiképpen ne érintene.

A luciferi lényeknek azonban ez az érdeke, ők éppen a Holdon, a bölcsesség kozmoszán maradtak vissza. Különleges érdekük, hogy fényt szőjenek a szeretetbe. Ezért ténylegesen mindenütt a luciferi lények munkálkodnak, ahol bensőnk, ami voltaképpen szeretetből szövődik, valamiképp a fényhez kapcsolódik ott, ahol ez valamilyen formában él; márpedig a fény minden anyagi léttel együtt jár. Bármiképpen kerülünk is a fénnyel kapcsolatba, fellépnek a luciferi lények és a luciferi elem beleszövődik a szeretetbe. Így került az ember megtestesülései során egyáltalán a luciferi elemmel kapcsolatba: Lucifer belevegyült a szeretet elemébe, úgy, hogy abba, ami szeretetből szövődött, belevésődött a luciferi elem, ami egyedül képes a szeretetet úgy formálni, hogy az ne csak maradéktalan odaadás legyen, hanem olyan szeretet, amit átjár a bölcsesség, s így ez a legbensőségesebb bölcsességgel áthatott szeretetté lesz. Mert különben, e nélkül a bölcsesség nélkül a szeretet magától értetődő erő lenne, amiért az ember nem lehetne felelős.

Így azonban a szeretet válik a tulajdonképpeni én-erővé, amibe beleszövődik a luciferi elem, amely különben csak kint az anyagiságban volt meg. Csak ezáltal válik először lehetségessé, hogy bensőnk, aminek a földi létben teljes mértékben a szeretet jegyében kellene élnie, átitatódik minden egyébbel, amit Lucifer művének tekinthetünk, és ami erről az oldalról vezet el a külső anyagiság áthatásához, úgy, hogy a szeretetet nemcsak az szövi át, ami fényből szövődött, hanem olyan szeretet jön létre, amit Lucifer hatott át. Minthogy az ember felveszi magába a luciferi elemet, saját testiségében olyan lelkiséggel szövi át az anyagi létet, ami, bár szeretetből szövődött, de bele van szőve a luciferi elem is. A luciferi elemmel áthatott szeretet, ami átjárja az anyagiságot, az a belülről kifelé ható betegségek oka. És mindazzal kapcsolatban, amit előzőleg a luciferi elemtől származó megbetegedések szükségszerű következményeként említettünk, most ezt mondhatjuk: Az, amit ennek következményeként a fájdalomban kell látnunk – hiszen láttuk, miképpen lesz folyománya a luciferi elemnek a fájdalom –, az oly módon mutat rá a karmikus törvényszerűség hatására, hogy egy Lucifertől származó cselekedet vagy egy kísértés hatása úgy jut karmikusan kifejezésre, hogy a fájdalom adja hírül, hogy mi az, ami a kérdéses hatás legyőzéséhez vezet.

Hogyan is áll azonban a dolog azzal a kérdéssel, hogy szabad-e ilyen esetben segítenünk? Szabad itt segítenünk? Szabad-e elhárítanunk mindazt, ami a luciferi elemből annak összes következményeivel a fájdalomba sűrűsödött?

Abból a válaszból, amit a lelkiség mibenlétére vonatkozó kérdésre adtunk, szükségszerűen következik, hogy ezt csak akkor szabad megtennünk, ha megtaláljuk az eszközt arra, hogy megfelelő módon kiűzzük a luciferit abból az emberből, aki betegségek formájában magában hordozza a luciferi elemet. Mi az az egyetlen eszköz, aminek erősebben kell hatnia, hogy a luciferi elemet helyes módon távolítsa el? Mi az, amit tisztátalanná tett földünk luciferi eleme? – A szeretet! Ezért ahhoz, hogy a karmikus elem a megfelelő helyes módon játszódjék le, csak szeretettel tudunk igazán segíteni. Végső soron tehát mindazzal kapcsolatban, ami ebben az irányban betegségokká válik, a szeretet elemében – ami Lucifer befolyása révén csorbult a lelkiségben – olyasvalamit kell látnunk, amihez hozzá kell adnunk valamit. Szeretetet kell árasztanunk, hogy ami szeretetből fakadó cselekedetként árad ki, segítség lehessen. Az odaadó szeretetnek ezt a jellegét viseli magán minden olyan gyógyító cselekedet, ami többé-kevésbé arra támaszkodik, amit pszichikai gyógyító eljárásnak nevezhetünk. Amit pszichikai gyógyító eljárásoknál alkalmaznak, valamilyen formában a szeretet átadásával függ össze. A szeretet az, amit balzsamként árasztunk embertársunkba; végső fokon mindaz, amit így adunk, a szeretetre kell hogy visszavezethető legyen. És ez lehetséges is. Szeretetre vezethető vissza, ha egyszerű pszichikai tényezőket mozgatunk meg, ha valakit arra késztetünk, hogy esetleg csak nyomott kedélyállapotát hozza rendbe. Mindezeknek a szeretet kell az impulzusa legyen, egyszerű gyógyító eljárásoktól kezdve egészen addig, amit ma laikus módon gyakran „magnetizálás” néven ismernek.

Valójában mit ad ilyenkor a gyógyító annak, akit meg akar gyógyítani? Ha a fizikából vett kifejezéssel akarunk élni: ez a „feszültségek cserehatása”. Ami a gyógyítóban él, nevezetesen étertestében egyes folyamatok, kapcsolatba kerülnek a gyógyítandóval, és ezáltal egyfajta polaritást hoznak létre a gyógyítandóval. A polaritás ugyanúgy jön létre, ahogyan polaritás keletkezik elvontabb értelemben, ha létrehozzuk az elektromosság egyik fajtáját, a pozitívot, és az ennek megfelelő másik, a negatív, bizonyos módon megjelenik. Polaritásokat hozunk létre. És ezt mindenekelőtt áldozati cselekedetnek kell felfognunk. Ténylegesen az ember egy olyan folyamatot kelt életre önmagában, amelynek nem az a rendeltetése, hogy önmagunkon belül bírjon jelentőséggel, mert akkor csak egy folyamat indulna meg; ebben az esetben azonban ennek a folyamatnak az kell hogy legyen a rendeltetése, hogy a másik emberben hozza létre az első folyamat polaritását. És ez a polaritás, aminek természetesen az az előfeltétele, hogy a gyógyító és a gyógyítandó bizonyos értelemben megtalálják egymással a kapcsolatot a folyamat létrejötte érdekében, elsőrendű értelemben egy erő feláldozása, ami nem más, mint átváltozott szeretet-erő, a szeretet valamilyen formájú cselekedete. Ez az, ami tulajdonképpen kiváltja a hatást ezeknél a pszichikus gyógyításoknál: a valamilyen formába átalakult szeretet-erő. Ezért tisztában kell lennünk azzal, hogyha a dolog nem a szeretet-erőn alapul, akkor sohasem lehet elérni az igazi célt. Ezeknek a szeretetből fakadó folyamatoknak azonban nem kell feltétlenül olyanformán vég bemenniük, hogy erről az embernek rendes nappali tudatával maradéktalan tudomása legyen – végbemehetnek csupán a tudatalatti rétegekben is. Abban, amit a gyógyítási eljárások „technikájának” tekinthetünk, még abban a módban is, ahogyan a kézmozdulatokat végzi valaki (például a masszírozásnál), ahogyan ezek egy technikai rendszerbe sorakoznak, már ebben is benne van, hogy ez egy áldozati cselekmény jelképe. Tehát még ott is, ahol nem látjuk közvetlenül az összefüggést egy gyógyítási eljárásban, ahol nem látjuk, mi történik, ott is szeretetből fakadó tettel van dolgunk, még ha teljesen technikává változott is át.

Látjuk, hogy mivel a lelkiség lényegében szeretet, azért tudunk pszichikai gyógyító tényezőket alkalmazni, amelyek látszólag főként az emberi lény perifériáján végbemenő eljárások lehetnek, de az ilyen gyógyító tényezők által az, ami lényegében szeretet, azzal gazdagodik, amire a szeretetnek szüksége van. Itt látjuk a segítség egyik oldalát – azt a segítséget, amit nyújtanunk szabad, hiszen segítségére kell sietnünk az embernek, hogy miután Lucifer kelepcéjébe esett, ki is szabadulhasson belőle. Éppen, mert a lelkiség alapja a szeretet, igenis szabad a karmát ebben az irányban befolyásolnunk.

A másik oldalról azonban azt kérdezzük: Mivé lett az a fényből szőtt anyagiság, ami magában hordja a lelkiséget? Mi történt az ember fényből szőtt anyagiságával?

Nézzük az ember testiségét, a külső embert anyagi testiségében. Ha a karmikus folyamat által nem egy olyan szeretet-szubsztancia vésődött volna a lelkiségből az anyagiságba, amelyet Lucifer vagy Ahriman hatott át, ha csak a tiszta szeretet-szubsztancia áramlana bele az anyagiságba, akkor nem érezhetnénk a fényből szőtt anyagra nézve tisztátalannak, megrontónak ezt a szeretet-szubsztanciát. Ha csak szeretet áramlana az anyagba, az úgy áramlana az emberi testiségbe, hogy az nem romolhatna meg. A fényből szövődött anyag csak az által válhat rosszabbá, mint amilyennek eredetileg lennie kellene, hogy olyan szeretet árad szét benne, amely luciferi vagy ahrimani erőket szívott magába. Az tehát, hogy az emberi szervezet nem olyan, amilyennek lennie kellene, csakis onnan származhat, hogy az inkarnációk egymásutánjában az embert luciferi vagy ahrimani károsodások érték. Ha olyan len ne, amilyennek lennie kellene, akkor egészséges emberi matéria volna, mivel azonban felvette magába Ahriman és Lucifer hatásait, létrejöhet a beteg testiség.

Vajon hogyan tudjuk kívülről kivonni azokat a befolyásokat, amelyek belülről áramlottak a testbe a nem helyes lelkiségen, a nem megfelelő szeretet-szubsztancián keresztül? Mi történik a testiséggel azáltal, hogy valami helytelen árad bele? A szellemtudomány szempontjából olyasvalami történik ez által, ami a fényszövedékből valamiképpen annak az ellenkezőjét hozza létre. A fény ellentéte a valamilyen módon formálódott sötétség. Bármily különösen hangozzék is, minden, ami a fényből szövődött szennyeződéseként reálisan megmutatkozik, az valamilyen sötétség vagy homály, amit az ahrimani vagy luciferi hatás szőtt bele. Így az ember anyagiságában beleszövődött sötétséget látunk. Ám ez a sötétség csak azáltal szövődött bele, hogy az emberi testiség annak a hordozója lett, ami az inkarnációkon keresztül, mint „én” él. Korábban ez nem volt benne. Csak egy emberi testiség képes éppen specifikusan ezeket a károsodásokat hordozni. Ezek korábban nem voltak benne abban, amit a fény szőtt.

Mindazonáltal, a mai ember az anyagiság alapját abból veszi, amit fejlődése során fokozatosan kihelyezett magából. Ez az állat-, a növény- és az ásványvilág. Ezek is tartalmazzák a különböző anyagokat, vagyis azt, ami fényből szövődött a földi lét számára. Mindezekben az anyagokban azonban még nincs benne az, ami az emberi karma folyamán az ember bensőjéből kerülhetett az ember anyagi létébe. Ez a bennünket körülvevő három világ tehát olyasvalami, amit az ember a benne lévő luciferi vagy ahrimani befolyás által magából kiindulva – amennyiben szeretet-szubsztanciájából hatott – sohasem tudott tisztátalanná tenni. Ezekben nincsen belőle semmi, úgyhogy a maga tisztaságában terjedhetett el az, ami az embernél tisztátalanná vált. Ha például a külvilágban egy ásványt találunk: valamilyen sót vagy valami mást, ez olyan anyag, amit az ember is magában hord vagy hordhat; őbenne azonban ez át van szőve azzal, amit Ahriman vagy Lucifer által tisztátalanná tett szeretet-szubsztanciának nevezhetünk. De ez a külvilágban tiszta. Így minden kinti szubsztancia különbözik attól, amit az ember szubsztanciaként magában hordoz. Kint mindig más, mint az emberen belül, mert az emberben át van szőve luciferi és ahrimani befolyással. Emiatt mindannak, amit az ember saját külső szubsztancialitásában többé-kevésbé megronthat, kint meg kell hogy legyen tiszta állapotban a megfelelője anélkül, hogy magában hordaná az ember által okozott károsodást. Ami kint a világban károsodás nélkül létezik, az a külső gyógyszere a megrontott megfelelőjének. Amennyiben ezt megfelelő módon alkalmazzák egy emberi lénynél, úgy megkapják a megfelelő ártalom specifikus ellenszerét.

Így önök teljesen objektív módon rendelkeznek azzal, amit gyógyszerként nyújtanak az emberi testnek. Az ártalmat, mint bizonyos fajta sötétséget jellemeztem, azt pedig, ami még nem sötét, mint a kívül szövődött tiszta fényt – és látják, hogy miért tudják megszüntetni az emberben található sötétséget, a sötét matériát, ha tiszta, fényből szőtt anyagot tudnak nyújtani neki. Így a tiszta, fényből szőtt matériában birtokoljuk a specifikus gyógyszert a károsodással szemben.

Arról van szó – és gyakran felhívtuk rá a figyelmet, hogy ez olyan tévedés, amibe éppen a teozófiának nem szabad beleesnie –, hogy szűkkeblűség volna, ha tagadnánk, hogy ilyen esetekben tulajdonképpen mégiscsak van valami, amit ilyen vagy olyan ártalom esetén valamely szerv károsodása esetén hatásos specifikus gyógyszerként alkalmazhatunk. Azt persze több ízben megállapítottuk, hogy a szervezet rendelkezik olyan erőkkel, amelyek segítségére sietnek; de ha igaz is az, amit a bécsi iskola nihilista gyógymódnak kiáltott ki, vagyis, hogy a gyógyítás folyamatát a védekező erők felidézésével kell megindítani – a gyógyulás folyamatát mégis elősegíthetjük specifikus szerekkel.

Itt egy olyan párhuzam érvényesülését figyelhetjük meg, amit a szellemtudomány alapján be is mutathatunk.

Abból például, amit a diftériáról említettem, megérthetik, hogy itt olyasvalamiről van szó, ami karmikus okaiban különösen az asztráltestet érintette. Ami az ember környezetében az asztráltest legközelebbi rokona, azt az állatvilágban találjuk meg. Ezért mindig úgy fogják találni, hogy azoknál a betegségformáknál, amelyek elsősorban az asztráltesthez állnak közel, a gyógyítás tudománya – ha nem is tudatosan, de valami homályos ösztön alapján – olyan szereket keres, amelyek az állatvilágból származnak. Azoknál a betegségeknél, ahol az ok az étertestben keresendő, az orvostudomány a növényvilágból származó gyógyszerekhez nyúl. És most érdekes előadást lehetne tartani például arról, hogy milyen kapcsolatban van a digitalis purpurea [42] bizonyos szívbetegségekkel. – Olyan dolgok ezek, amelyek, mivel a valóságon alapulnak, nem csak öt évig érvényesek és azután helytelennek bizonyulnak, ahogy egy orvos mondotta, és ahogy ez valóban történni is szokott, ha a következtetéseket kizárólag külső ismertetőjelek alapján vonják le. Ámde van a gyógyszereknek egy bizonyos kincsestára, amit mindig vissza lehet vezetni a szellemtudománnyal való valamilyen összefüggésre, ami régebbről öröklődött, úgy, hogy az emberek nem is tudják, honnan eredhet. Éppen úgy, mint ahogy a csillagászok ma nem tudják, hogy a Kant-Laplace elmélet a középkori titkos iskolákból ered, ugyanúgy nincs tudomásuk az embereknek arról sem, honnan is származnak tulajdonképpen a gyógyítás kincsei.

[42] Digitalis purpurea: piros gyűszűvirág. Az orvoslásban a növény szárított leveleiből kinyert digitoxint alkalmazzák szívelégtelenség kezelésére. Erősen mérgező növény, ezért házilag nem alkalmazható; alkalmazásakor szigorúan követni kell az orvos utasításait.

Azok a betegségokok pedig, amelyek a fizikai testtel kapcsolatosak, azután az ásványvilágból származó gyógyszerek felhasználásához vezetnek.

Tehát ha ezeket az analógiákat nézzük, már ez is rámutat a szóban forgó dologra. Ezért az ember számára az őt körülvevő világgal való kapcsolata lehetőséget ad arra, hogy két oldalról kapjon segítséget oly módon, hogy az egyik oldalon a pszichikus gyógyító eljárások kapcsán módosult szeretetet kap; vagy a másik oldalról a legkülönbözőbb módokon átalakult fényt azokban a folyamatokban, amelyek valamiképpen a külső gyógyító eljárásokkal függnek össze. Mindaz, amit tenni tudunk, az vagy belső, lelki eszközökkel, szeretettel, vagy külső eszközökkel, valamiképpen megsűrített fénnyel történhet. S ha a tudomány eljut egyszer odáig, hogy megtanul hinni majd az érzékfelettiben, és abban a tételben, hogy az anyag valamiképpen sűrített fény, akkor ebből az alaptételből szellemi fény vetül majd a rendszeres kutatásra, amely azt keresi, milyen külső eszközökkel lehet az emberen segíteni.

Ebből látjuk, hogy ami a régi Egyiptom és a régi Görögország titkos iskolái révén fokozatosan bekerült a gyógyítás kincsestárába, nem pusztán értelmetlenség, hanem a dolgok mélyén mindenütt jelen van egy egészséges mag. A teozófiának nem az a célja, hogy bizonyos pártállást foglaljon el, például hogy ilyesvalamit állítson: Ez az irányzat megmérgezi az emberiséget! – A „méreg” szó ma egyeneses szuggesztíven hat, és az emberek nem is gondolnak rá, mennyire viszonylagos ez a szó. Mert hiszen mi a méreg valójában? Minden anyag lehet méreg, csak a gyógymódon és a mennyiségen múlik, amit egyszerre elfogyasztanak belőle. A víz erős méreg, ha valaki egyszerre tíz litert iszik meg belőle. Ha belső kémiai hatását nézzük, nem különbözik lényegesen attól, mintha valamilyen más anyagot adnak be az embernek. Minden a mennyiségen múlik, mert ezek a fogalmak mind viszonylagosak.

Annak alapján, amit ma áttekintettünk, ezt mondhatjuk: Örülhetünk annak, hogy abban, ami a természetben körülvesz bennünket – ahogyan a világ folyamatát most látjuk – valamiképpen arra is megtalálható a gyógyír, amit az ember károsodásként vesz fel a testébe úgy, hogy az ember újra úrrá lehet a károsodás felett. És nagyon szép érzés tölthet el a külvilággal szemben: a külvilág nemcsak azzal örvendeztet meg bennünket, hogy nekünk ajándékozza nyíló virágait vagy fényözönbe borítja a hegyeket, hanem örömünk telhet abban is, hogy minden, ami körülvesz bennünket, olyan bensőséges kapcsolatban áll azzal, amit magában az emberben jónak vagy rossznak nevezhetünk. Nemcsak annak örülhetünk, ami a természetben közvetlenül szól hozzánk, hanem minél mélyebbre hatolunk abba, ami a külső anyagi létig sűrűsödött, annál inkább rájövünk, hogy ez a minket megörvendeztető természet egyben hatalmas gyógyítója mindannak, amivel az ember megkárosíthatja magát, valamiképpen a természetben rejtőzik a gyógyító. Minden azon múlik, hogy a gyógyító szavát ne csak értsük, de kövessük is, és valósítsuk meg igazán. Az esetek többségében azért hiányzik ma annak a lehetősége, hogy kövessük a gyógyító természet szavát, mert a fény félreismerése, a sötétség, ami a megismerésbe is belevegyült, sok vonatkozásban olyan állapotokat teremtett, amelyek lehetetlenné teszik, hogy a természet tiszta beszédét kövessük. Tisztában kell lennünk azzal, hogyha valamely esetben nem lehet segíteni, ha egy fájdalmat karmikus összefüggések miatt nem lehet enyhíteni, ez még nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem is lehetne segíteni.

Itt újra egy figyelemre méltó összefüggést látunk, ami megint egyetlen lényként jeleníti meg az egész nagy világot, beleértve az embert is. Az a tétel, hogy az anyag a fény szövedéke, a lelkiség pedig valamilyen módon felhígított szeretet, a földi lét számtalan titkának a kulcsa. Ez azonban csak a földi létre érvényes, a világlét semmilyen más területére nem igaz. Nem kevesebbet bizonyítottunk ezzel, mint azt, hogy ha a karmát valamelyik irányban megváltoztatjuk, egyik és másik esetben is Föld-létünk egy-egy alkotó elemével lépünk összeköttetésbe; egyik oldalon az anyaggá vált fénnyel, a másik oldalon a lelkiséggé lett szeretettel. A gyógyító anyagot vagy környezetünkből vesszük, a megsűrűsödött fényből, vagy saját lelkünkből, a szeretetből fakadó gyógyító cselekedetből, az áldozatból, s ilyenkor a szeretetből nyert lelki erővel gyógyítunk. Azzal kötjük össze magunkat, ami a Földön a legbensőségesebben jogosult, amikor egyik oldalon a fénnyel, másik oldalon a szeretettel kötjük össze magunkat. Minden földi állapot valamiképpen a fény és a szeretet egyensúlyi állapota. És egészségtelen a fény és a szeretet egyensúlyának megzavarása. Ha a szeretetben áll fenn valahol zavar, úgy segíthetünk, ha magunk fejtjük ki a szeretet erejét; ha a fényben van zavar, úgy tudunk segíteni, ha a világmindenségből teremtjük elő azt a fényt, ami megszüntetheti bennünk a sötétséget.

Ebben láthatják önök az emberi segítség alapelemeit. Azt mutatják, hogy a Föld-léten belül minden egymással ellentétes, vagy egymással szembenálló elemek egyensúlyi helyzetén alapul. Fény és szeretet tulajdonképpen egymással szembenálló elemek. Ámde végső soron összeszövődöttségükön alapul mindaz, ami földi életünkben lelki és anyagi téren történik. Nem szabad tehát csodálkoznunk, ha az emberi élet minden területén korszakról korszakra úgy megy végbe a fejlődés, hogy az egyensúlyi helyzet különösen kileng az egyik oldalra, és azután a másik oldalon megpróbáljuk helyreigazítani – ha tehát fejlődésünk úgy megy végbe, hogy a hullámmozgáshoz hasonlít. Fejlődésünk ténylegesen hasonló egy bizonyos fajta hullámmozgáshoz: lefelé süllyed és felemelkedik, és a megzavart egyensúlyi helyzetet mindig az annak megfelelő másik, az ellentétes oldal felé kilengő ingamozgás egyenlíti ki. Ha elfogadják azt, hogy az emberi életben mindenütt az egyensúly egyik vagy másik irányban történő megzavarásáról van szó, akkor azt találják, hogy ezzel valamilyen módon még a legbensőségesebb kulturális folyamatokra is rávilágíthatnak. Ha egy olyan korszakot vesznek szemügyre, amelyben az emberi fejlődés azáltal szenvedett bizonyos károkat, hogy az emberek tekintetüket csak a bensőre irányították és a külsőre nem, mint például a középkorban, amikor erőteljesen virágzott a misztika, de emellett a külvilágot figyelmen kívül hagyták, s ez nemcsak a megismerésben, de a cselekvésben is félreértésekhez vezetett, akkor a másik oldalon azt látják, hogy ezután olyan kor következik, amikor az ember teljességgel képtelen elviselni a misztikát, ehelyett azonban a külvilágra veti tekintetét, hogy mindent elkövessen annak érdekében, hogy az inga újra a másik oldalra lengjen ki. Ebben láthatják az átmenetet a középkor és az újabb kor között. És a legváltozatosabb formákban találhatják meg az egyensúlyi helyzet ilyenfajta zavarait.

Emellett szeretnék arra utalni, hogy olyan időkben, mint a mienk, sokaknak jellemző tulajdonságaként jelentkezik az, hogy tökéletesen elfelejtik és egészen szem elől tévesztik azt, amit „az érzékfeletti világ tudatának” lehetne nevezni. Vagyis számos olyan ember él napjainkban, aki számításon kívül hagyja, hogy létezik egy szellemi világ, aki tehát elutasítja a szellemi világ gondolatát. Egy ilyen korban – és egyáltalán az ilyen korokban – bizonyos vonatkozásban mindig fellelhető ennek az ellenképe is. Szeretném ezt egészen egyszerű módon jellemezni.

Ha a fizikai síkon vannak emberek, akik annyira belebonyolódtak az anyagiságba, hogy teljesen és tökéletesen megfeledkeznek a szellemiekről, akkor azok az emberek, akik a halál és az újabb születés között a szellemi világban élnek, a másik oldalon egy ellentétes késztetést éreznek, ami mintegy a fizikai síkról a szellemi síkra átható karma révén hívódik elő: azt a késztetést érzik ugyanis, hogy valamilyen módon olyan dolgokkal foglalkozzanak, melyek a szellemi világból a fizikai világba játszanak bele. Ténylegesen ez van a hátterében némely a fizikai világba történő behatásnak olyan emberek részéről, akik az újabb születést megelőző életüket élik. Ezek az emberek azután úgy hatnak bele a fizikai világba, ahogyan erre éppen mód kínálkozik, kerülőútnak olyan embereket használva fel, akik nagyobb mértékben hozzáférhetőek a szellemi világból ható ilyen behatások számára.

Ha ezeken a területeken világosságot akarunk teremteni, sok mindent vissza kell utasítanunk, amit egyik vagy másik oldalról mesélnek a szellemi világ megnyilatkozásaiként olyan emberek részéről, akik a halál és az újabb születés között állnak. És jól el lehet különíteni azokat a jellemző eseteket, amikor a halottak – azért, hogy az ingát a túlsó oldalra lendítsék ki – sok mindent elkövetnek azért, hogy kézzelfoghatóan bizonyítsák az embereknek: Igenis van szellemi világ! Amiatt, hogy a mai időkben vannak emberek, akik teljes homályban élnek, akik annyi sötétséget szőttek szellemiségükbe, hogy hallani sem akarnak a szellemi világról, cserébe viszont vannak halottak, akik ebből a hiányból kifolyólag arra törekednek, hogy belehassanak a fizikai világba. Többnyire akkor történnek ilyen dolgok, amikor a fizikai síkon semmit sem tesznek ennek az érdekében. És a legjellemzőbbek azok az esetek, amelyek mesterséges kísérletek nélkül adódnak, amelyek úgyszólván, mint a szellemi világ megnyilatkozásai lépnek fel. Innen van az összefüggés egyrészt a materializmus alapján álló emberek között, másrészt ama késztetés között, ami abban áll, hogy oktatóan hasson a szellemi világból.

Ennek számos bizonyítékát találhatják Ludwig Deinhard [43] barátunk Az ember misztériuma című könyvében. Itt sok minden van összeállítva és rendszerbe foglalva abból, amire éppen szükségük van, és ami a mai tudományos irodalomban annyira szét van szóródva, hogy nem mindenki képes azt a maga számára összegyűjteni. Éppen ezért nagyon szép, hogy ebben a könyvben megtalálják azoknak a szellemtudománnyal kapcsolatos tényeknek ilyen irányú összefoglalását, amelyek – mint most látják – elsőrendű értelemben jellemzőek éppen a mi korunkra. Találnak majd benne egy különösen jellemző tényt, amit igen szerencsésen jegyzett fel egy kutatóról, aki itteni földi életében minden lehetőt elkövetett, hogy a szellemi világot materialista módszer útján bizonyítani tudja – az elhunyt Frederick Myers [44] –, aki halála után erős kényszert érzett, hogy azt, amire itt törekedett, a szellemi világból való átsugárzásokkal, a szellemi világ által nyújtott segítséggel mutassa meg itt az embereknek.

[43] Ludwig Deinhard (1847–1918): német mérnök, teozófus, majd antropozófus. 1910-ben jelent meg hivatkozott műve: „Az ember misztériuma (Das Mysterium des Menschen)”. Hübbe-Schleidennel együtt a Német Teozófiai Társaság legrégebbi tagja, és 1894-96 között az első teozófiai zweig vezetője volt Münchenben. 1900-tól Günther Wagnerrel együtt az első német szekció megalakításán dolgozott, és 1902–1908 között a vezetőség tagja is volt. Fent említett könyvét Steiner igen sokra becsülte. Lásd ehhez az 1917. május 19-én tartott előadást a „Közép-Európa Kelet és Nyugat között” című kötetben (GA 174a), és „Az ezoterikus iskola elő osztályának története és témakörei 1904–1914” című kötetet (GA 264).

[44] Frederick W. H. Myers (1843–1901): költő, spiritiszta, Sir Oliver Lodge barátja; 1882–ben Londonban egyik alapítója a Pszichikai Kutatás Társaságának. – Rudolf Steiner róla és Sir Oliver Lodge-hoz fűződő kapcsolatáról részletesen beszélt az 1916. november 27-én tartott előadásában a „Hivatás karmája” című kötetben (GA 172).

Mindezek annak a tételnek az illusztrálására szolgáltak, hogy a világban és a világ létében az egyensúlyok szüntelen megzavarását, és azután újra az egyensúlyok keresését kell látnunk. A földi létben ennek az örökösen megzavart és újra helyreálló egyensúlynak legmélységesebb eleme a fény és a szeretet. Az emberi karmában most a fény és a szeretet két eleme hat kiegyenlítően a megzavart egyensúlyi helyzetekre inkarnációról inkarnációra. Mert alapjában véve a minden inkarnáción átkígyózó karma nem más, mint megzavart egyensúlyi helyzetek sorozata, s a fényben és a szeretetben van az állandó kísérlet az egyensúly helyreállítására. Így lesz ez mindaddig, míg az ember a távoli jövőben inkarnációin áthaladva végül elérkezik majd odáig, hogy megteremtse a Föld által elérhető utolsó egyensúlyi helyzetet, ami oda vezet majdan, hogy az emberiség betölti földi küldetését, és a Föld-lét új planetáris formává fejlődik tovább.

Megkíséreltem, hogy kifejtsek valamit, ami nélkül a karmikus összefüggések és törvények mélyebb megokolása nem lehetséges. Éppen ezért nem riadtam vissza attól sem, hogy olyan titokteljes alaptételeket tárgyaljak meg, melyekhez mai tudományunk még sokáig nem lesz elég érett, nevezetesen, hogy az anyag valójában a fény szövedéke, és hogy a lelkiség bizonyos vonatkozásban felhígított szeretet. Ezek régi okkult tételek, de olyan tételek, amelyek minden elkövetkező időkre nézve igazak maradnak, és amelyek az emberiség fejlődése során gyümölcsözőnek bizonyulnak majd, nemcsak a megismerés, hanem az emberi tevékenység és cselekvés számára is. 

11. Egyéni és közösségi karma, emberiségkarma és a magasabb lények karmája

1910. május 28.

Sok mondanivaló volna még a karma különféle megnyilatkozásairól. Mivel azonban ma tartjuk utolsó előadásunkat, és mivel egy ilyen gazdag témához mérten szükségképpen rövid volt az időnk, érthetőnek fogják találni, hogy a megbeszélnivalók egy részével, talán a lelkükben felmerülő kérdések némelyikével nem tudtunk ezúttal foglalkozni. Mozgalmunk azonban folytatódik, és ami az egyik kurzus keretében szükségszerűen elintézetlenül marad, azt egy másik alkalommal fogjuk tovább tárgyalni és megoldani.

Amit ismételten lelkük elé állítottam, az volt, hogy az ember a karmikus törvényszerűségekben olyasmit él át, ami úgyszólván életének minden pillanatában tökéletesen meghatározott valami, úgy, hogy életünk minden egyes pillanatában visszatekinthetünk arra, amin átmentünk, amit tettünk, gondoltunk, éreztünk inkarnációink folyamán, amelyek megelőzték ezt a jelenlegit, amelyben szemlélődésünket folytatjuk. És mindig azt fogjuk találni, hogy pillanatnyi külső és belső emberi sorsunkat úgy foghatjuk fel, mintha valamiféle „életszámlánk» volna, aminek egyik oldalára összes okos, értelmes, bölcs élményünket jegyezzük fel, másik oldalára pedig mindazt, ami értelmetlen, gonosz és csúf. Egyik oldalán többlet fog mutatkozni, és egyben ez jelenti az élet valamely pillanatában ennek a pillanatnak a sorsát.

Ezzel kapcsolatban különböző kérdések merülhetnek fel, és ezek közül az első a következő: Hogyan viszonylik az, amit az emberek együttélésükben cselekednek, amit mint emberi közösség visznek véghez, ahhoz, amit az egyes emberek „individuális” karmájának nevezünk? Ezeket a kérdéseket más-más oldalukról már többször is érintettük. Ha visszatekintünk a történelem valamelyik eseményére, például a perzsa háborúkra [45], képtelenség volna azt hinni, hogy ez az esemény – elsősorban a görögök oldaláról nézve – olyasvalamit jelent, ami csak azoknak az egyes embereknek a sorskönyvében volt megírva, akik a külső fizikai síkon közvetlenül részt vettek benne. Gondoljanak a perzsa háborúk összes vezérére, mindazokra az emberekre, akik akkor feláldozták magukat, gondoljanak mindarra, amit annak idején a vezérektől az egyes harcosokig a görög hadseregben véghezvittek. Ha csak valamelyest is ésszerűen engednek magukra hatni egy ilyen eseményt, elképzelhető-e, hogy azt, amit az egyes emberek akkor tettek, minden egyes embernél kizárólag az egyes személyek karmikus számlájára írják? Semmiképpen sem tehetik ezt. Mert képtelenség volna azt hinniük, hogy olyan eseményeknél, amelyek egy egész népet, vagy a civilizált emberiség egy nagy részét érintik, semmi más nem történik, mint az, hogy minden egyes emberi individualitás a maga karmáját éli ki! És így, ha a történelmi fejlődés során eseményről eseményre haladnak, azt fogják látni, hogy magán az emberiség fejlődésén belül is találunk értelmet és jelentőséget, de az ilyen események nem lehetnek egyezők az egyes emberek individuális karmájával.

[45] Kr. e. 499−449 között a görögök és a perzsák között több háború is volt a kereskedelmi útvonalak feletti ellenőrzésért. A tízszeres perzsa túlerő ellenére a görögök győztek a perzsák felett Miltiadész vezetésével Kr. e. 490-ben Marathónnál; Xerxész perzsa uralkodó hadiflottáját pedig Kr. e. 480-ban Szalamisznál győzték le Themisztoklész irányításával.

Lelkünk elé állíthatunk egy olyan eseményt, mint a perzsa háborúk, azután feltehetjük a kérdést: Mi volt ezeknek a jelentősége az emberiségfejlődés folyamában? Keleten kibontakozott egy bizonyos kultúra, amelynek hatalmas, nagy volt a fénye. De ahogy minden fénnyel együtt jár az árnyék, tisztában kell lennünk azzal is, hogy Kelet egész kultúráját csak azáltal lehetett az emberiség számára megteremteni, hogy ebbe a kultúrába belevegyült jó néhány árnyoldal is, amelyeket nem volt szabad tovább vinni az emberiség fejlődésében. Ilyen árnyoldal volt mindenekelőtt az, hogy Kelet magában hordta azt a törekvést, hogy külső, kizárólag a fizikai síkon ható hatalmi eszközökkel fejlődjék egyre nagyobbra. Ha nem lépett volna fel ez a terjeszkedési törekvés, természetesen az egész keleti kultúra sem jött volna létre. Az egyik nem képzelhető el a másik nélkül. Ám azért, hogy az emberiség tovább fejlődhessen, többek között egészen más előfeltételek mellett kellett a görög kultúrának kifejlődnie. A görög kultúra azonban nem kezdődhetett meg minden előzmény nélkül, bizonyos előfeltételeket máshonnan kellett, hogy megkapjon. És tényleg, lényeges előfeltételeket kapott a keleti kultúrából. Azok a mondák, amelyek görög hősökről szólnak, akik Görögországból Keletre vándoroltak, éppen azt érzékeltetik, hogy bizonyos görög iskolák tanítványai Keletre vonultak, és elhozták a görögöknek azokat a javakat, amelyeket csak a keleti kultúrán belül lehetett elnyerni, de azután tovább lehetett fejleszteni és át lehetett alakítani azáltal, ami a görög nép jellegéből, a görög nép tehetségéből fakadt. Ehhez azonban az áthozott javakból ki kellett irtani azt, ami az árnyoldaluk volt: azt a törekvést, hogy tisztán külső hatalmi eszközök révén, eredeti mivoltukban terjedjenek át Nyugatra. A Római Birodalom, amely később keletkezett mint a görög, és mindaz, ami még az európai emberiség továbbfejlődésének előfeltétele volt, nem alakulhatott volna ki, ha a görögök nem teremtették volna meg maguknak a szabad talajt a keleti kultúra továbbfejlesztéséhez, ha nem verték volna vissza a perzsákat és mindazt, ami ezzel összefügg. Így az ázsiaiak leverése által lehetett átszűrni azt, ami Ázsiában keletkezett.

A Föld-fejlődés sok eseményét kell ebből a szempontból megítélni, akkor azután egy sajátságos képet kapunk. Ha egy három-négy évig tartó előadássorozatban fejthetnénk ki ezt a gondolatot, csak az emberiség történelmileg ránk hagyott dokumentumai alapján, olyan eredményhez jutnánk, amit úgy lehetne nevezni, hogy tervszerűség az emberiség fejlődésében. Átlátva ezt a tervszerűséget így szólnánk: Ezt kellett kivívni; ennek megvoltak az árnyoldalai, amelyeket ismét ki kellett küszöbölni; az elnyert értéket át kellett adni másnak, és ott kellett azt tovább alakítani.

Ilyen módon megkapnánk az emberiségfejlődés tervét, és ennek a tervnek a megtárgyalásánál tulajdonképpen eszünkbe se juthatna egy olyan gondolat: Miképpen is történt az, hogy például éppen Xerxésznek [46] vagy Miltiadésznek [47] vagy Leónidasznak [48] volt ez vagy az az individuális karmája? Ezt az individuális karmát olyasvalaminek kell tekintenünk, ami önmagában meghatározott, és aminek bele kell szövődnie az emberiségfejlődés tervébe. Másképp egyáltalán nem is lehet a dolgot felfogni. Így fogja fel a szellemtudomány is. Ha azonban így áll a dolog, akkor az emberiségfejlődésnek ebben a tervszerű előrehaladásában valami önálló dolgot kell látnunk, ami önmagán belül összefüggő, mint ahogy a karmikus események az individuális emberi életben összefüggenek. És akkor tovább kérdezhetünk: Hogyan függ össze az egész emberiségfejlődés terve az ember egyedi, individuális karmájával?

[46] Xerxész (Kr. e. 520–465): perzsa uralkodó, Dareiosz fia; Görögország ellen vonult, hogy megbosszulja apjának Marathónnál elszenvedett vereségét, bevette a Leonidász által védett Thermopülai szorost, ám Kr. e. 480-ban vereséget szenvedett a szalamiszi tengeri ütközetben.

[47] Miltiadész (Kr.e. 550–489): athéni politikus. Kr. e. 490-ben legyőzte a perzsákat Marathónnál.

[48] Leónidasz (Kr. e. 540–480): spártai király.

Vegyük most szemügyre azt, amit úgy lehetne nevezni, hogy magának az emberi fejlődésnek a sorsa. Ha visszatekintünk, látjuk, hogyan lép fel kultúra kultúra után, népek fejlődése egymás után. Látjuk továbbá, hogyan alkot valami újat egyik nép a másik után, hogyan marad fenn az egyes népek kultúrájából valami maradandó – de látjuk ugyanakkor azt is, hogy éppen azért kell népeknek elpusztulniuk, hogy a nép javait, az egyes népek vívmányait átmentsék az emberiségfejlődés későbbi korszakai számára. Érthetőnek kell találnunk, amit a szellemtudomány állít, hogy az emberiség fejlődésének ebben a folyamatos menetében először is két áramlatot kell megkülönböztetnünk.

Figyeljék meg az emberiség fejlődésének egész folyamatából azt, amit folyamatos áramlatnak tekinthetünk, amelyen belül egyik hullám a másik után keletkezik, amelynél azonban az előző hullám kivívott értéke fennmarad a következő számára. Képet alkothatunk erről, ha az Atlantisz utáni kor első kezdeti kultúráját tekintjük, az óindiai nép nagyszerű alkotását. Ha azonban ezt a Védák gyenge visszhangjával hasonlítjuk össze, amelyek bár még mindig csodálatra méltóak, mégis csak gyenge visszfényei annak, amit a Risik cselekedtek, és amit a szellemtudomány közöl velünk a nagy indiai kulturális hatásról – akkor azt kell mondanunk, hogy annak, amivel az emberiséget ennek a népnek meg kellett ajándékoznia, eredeti nagysága már hanyatlóban volt akkor, amikor hozzáláttak, hogy ezt a kulturális kincset költői formába öntve megőrizzék az emberiség számára. Az azonban, amit az indiai kultúrának elsősorban nyújtania kellett, beáramlott az emberiségfejlődés folyamatának egészébe. És csak ezzel az előfeltétellel fejlődhetett ki később az, amire megint csak egy fiatal népnek volt szüksége, és nem az elöregedett népnek. Előbb vissza kellett szorítani az indiaiakat a déli félszigetre, azután fejlődött ki Perzsiában Zarathusztra világszemlélete. Micsoda nagyságot rejtett magában ez a világszemlélet abban az időben, amikor életre kelt – és aránylag milyen rövid idő alatt lehanyatlott annál a népnél, amely létrehozta! A későbbiekben ugyanezt a folyamatot találjuk meg Egyiptomban és Kaldeában. Azután látjuk, hogy a keleti bölcsesség átjut Görögországba – és látjuk, hogy a görögök visszaverik azt, ami a külső fizikai síkon Keletről jön. Látjuk azután, hogyan fogadja magába a görögség azt, amit az egész Kelet kidolgozott, és hogyan fonódik ez öszsze sok mindennel, ami addig más európai területeken jött létre. Ebből teremtődik azután egy új kultúrhatás, ami számos kerülő úton át képessé vált arra, hogy felvegye a keresztény impulzust és azt továbbadja a Nyugatnak. És ugyanígy, később is megtaláljuk azt a folyamatos kulturális áramlást, amelynek egyes tagjait egymáshoz illeszthetjük, és minden következő tag – mint az előző folytatása – valami újat képvisel, amit az emberiségnek meg kellett kapnia. De vajon miből nőtt ki az, ami így fejlődött tovább korszakról korszakra?

Gondoljanak mindarra, amit minden egyes nép a maga kulturális területén átél! Gondolják meg, mi mindennek kellett ezt minden egyes népnél megelőznie érzések, vágyak és lelkesedés összességeként, amelyek számtalan emberben éltek az iránt, ami a legkívánatosabbnak tűnt szemükben, és aminek éppen az ő területükön kellett kultúrhatásként fellépnie. Gondolják meg, hogy minden egyes kultúra megteremtésénél mennyire szívvel-lélekkel kell hogy csüggjenek az egyes emberek azon, ami után vágyakoznak, amire törekednek! És számtalan évszázadon keresztül szükséges volt ezen kívül még az is az emberiség fejlődése során, hogy a népek, miközben az egymást követő kultúrhatásokat kifejlesztették, mindig bizonyos fajta illúzióban éljenek – abban az illúzióban, hogy minden ilyen nép öröknek és múlhatatlannak tekintette az általa létrehozott kulturális kincset, amelytől őt soha többé megfosztani nem lehet. Csak az tette lehetővé az egyes népeknek a kultúráért való odaadó munkáját, hogy újra és újra felmerült az az illúzió, hogy az, amit itt megteremtettek, mindazzal együtt, ami ahhoz tartozott, örökké fennmarad. Ma is él ez az illúzió, és ha az emberek ma már nem is adják át magukat olyan fenntartás nélkül ennek, ha nem is beszélnek ennek vagy annak a kultúrának „örök voltáról», mégis él még abban a formában, hogy senki sem gondol kultúránk végére – sem részleteiben, sem egészében –, hogy úgyszólván nem fordítanak rá figyelmet.

Íme, két olyan dolog, amire a népek kultúráinak szüksége volt, és ami alapjában véve csak a mi időnkben kezd bizonyos fajta átalakuláson keresztülmenni. Mert az ember szellemi életének első területe, ahol már nem támadnak ilyen illúziók, a teozófiai szellemi élet lesz. Alapvető tévedés volna, ha valaki, aki szilárdan áll szellemi mozgalmunk talaján, azt hinné, hogy azok a formák, amelyekbe megismerésünket öntjük, hogy azok a gondolatmenetek, amelyeket ma nyújthatunk, hogy az, amit ma teozófus gondolkozásunk, érzésünk és akaratunk alapján adhatunk, örökre változatlanul fennmarad. Nagyfokú rövidlátásra vallana, ha valaki azt állítaná, hogy három évezred múltán lesznek még emberek, akik ugyanúgy beszélnek a teozófiai igazságokról, mint mi ma. Tudjuk, hogy a napjainkkal együtt járó körülmények késztetnek arra, hogy a folyamatos fejlődés eredményeit a jelenlegi formákba öntsük, és hogy utódaink ezeket a dolgokat az átélés egészen más formáiban fogják kifejezésre juttatni. Miért van ez így? Hasonló okból, mint amiért az emberiségfejlődés sok évszázadán és évezredén át az történt, hogy az egyik nép kultúrája a másik után számos tapasztalásban kellett hogy részesítse az embereket annak érdekében, hogy az egész nép fejlődéséből kialakulhasson az, amivel hozzájárultak az emberiség fejlődéséhez. Gondoljanak arra a megszámlálhatatlan tapasztalásra, amit a régi Görögországban átéltek, és gondoljanak arra, ami ebből kivonatként az egész későbbi emberiség számára megmaradt! Így fognak szólni: Több rejlik benne, mint csak az egyes külön áramlatok. Sok minden ennek a főáramlatnak az érdekében történik.

Ezért két dolgot kell megfigyelnünk: először azt, aminek keletkeznie kell, azután el kell pusztulnia, azért, hogy a második, ennek az egésznek egy része – mennyiségileg a legkisebb része –, mint maradandó, fennmaradhasson. Csak akkor fogjuk megérteni az emberiségfejlődés előrehaladását, ha tudjuk, hogy amióta az ember egyéni karmája létezik, két hatalom működik az emberiségfejlődésben, két olyan hatalom, amelyeket mindig hatékonyaknak találtunk: Lucifer és Ahriman. Számításba kell vennünk, hogy az emberiségfejlődés terve szerint, ami kor a Föld majd eléri végső célját, azok az eredmények, amelyek az egyes kultúrákból fokozatosan beleépültek az emberiségfejlődés összességébe, minden egyes individualitás számára gyümölcsözővé válnak, függetlenül attól, hogy milyen sorsokat éltek át. Ezt a célt azonban először csak azáltal pillantjuk meg, ha a világfejlődést a teozófia szellemében szemléljük. Mert ne essünk tévedésbe: ezt a célt helyesen elgondolni, vagyis azt, hogy az emberi individualitás érintetlenül megmarad anélkül, hogy valamilyen ködös panteisztikus egységbe olvadna, tehát hogy ez az individualitás a maga teljességében fennmarad, és újra magába fogadja azt, amit az emberiség nagyban kivívott magának – ezt a célt világosan és tisztán csak a teozófiai lelki kultúra képes megmutatni.

Ha tehát visszatekintünk a korábbi kultúrákra, eleve megállapíthatjuk, hogy amióta csak megtestesülnek az emberi individualitások, az emberiségfejlődésben részt vesz Lucifer és Ahriman. Lucifer oly módon veszi ki a részét belőle, hogy igyekszik állandóan részt venni a kultúráramlatok folyamatában, úgy, hogy befészkeli magát az emberi asztráltestekbe, és áthatja őket luciferi impulzussal. Ez az, amit Lucifer az emberiségfejlődés során véghezvisz: belehat az emberi asztráltestekbe. Egyedül csak azoktól a hatalmaktól, amelyek a folyamatos, előbb jellemzett kultúráramlatot irányítják, az ember sohasem kaphatná meg azt, amit Lucifer ad neki. Ha ezt a kultúráramlatot elválasztják az emberiség egész előrehaladásától, akkor megkapták azt, amit a normálisan haladó hierarchikus szellemi lények újabb és újabb kincsek gyanánt leárasztanak az emberiségre. Ha feltekintünk a hierarchiákra, azt kell mondanunk: Azok a szellemi lények, akik normális fejlődésüket követik, megajándékozták a földi kultúrát mindazzal, ami az emberiség maradandó java, ami ugyan később átalakuláson ment keresztül, mégis az emberiség maradandó kincsévé lett. Ez olyan, mint hogyha volna egy fánk és benne legbelsőbb része, a bél. Ebben van a folyamatos kultúra folyamatos élő áramlása.

Ezek a normálisan fejlődő hatalmak tették volna lehetővé ezen a módon, hogy az ember egyre jobban telítse énjét az emberiség fejlődésének ezzel a fokozatosan haladó gazdagodásával. Időnként beleömlött volna énjébe az, ami az embert előbbre viszi, az ember egyre jobban telítődött volna a szellemi világ adományaival, és végül, amikor a Föld elérte célját, magától értetődő lett volna, hogy az ember magában hordja mindazt, amit a szellemi világoktól kapott. Egy dolog azonban nem volna lehetséges: az hogy az ember őseredeti, szent buzgalmát kifejtse, az odaadást és lelkesedést az iránt, ami kultúrkorszakról kultúrkorszakra létesül. Az egymást követő emberi kultúrkorszakokban ugyanabból a talajból nő ki a nagy eszmények utáni vágy, az emberiség boldogításának vágya, a művészetek alkotásai, mint amiből minden vágy és kívánság származik. A Földön elérhető legmagasztosabb törekvések ugyanabból a forrásból fakadnak, mint amiből a megrontó, a gonoszságra vezető kívánságok. És nem jönne létre az, ami iránt az emberi lélek, mint legfőbb jó iránt gyullad lángra, ha a másik oldalon nem volna lehetséges, hogy ugyanez a kívánkozás a másik irányban bűnbe és gonoszságba meríthessen. Ez a lehetőség, ami az emberiség fejlődésében fennáll, a luciferi szellemek műve. Nem szabad tehát félreismernünk azt, hogy a luciferi szellemek a rossz lehetőségével együtt a szabadságot is meghozták az embernek, a szabad fogékonyságot az iránt, ami különben csak beleáradna az emberi lélekbe.

Láttuk azonban azt is, hogy mindarra, amit Lucifer felszínre hoz, Ahriman válaszol. Látjuk például, hogy Lucifer egész seregével közreműködik abban, ami azután konkrétan a görög kultúrhatást ajándékozza az egész emberi fejlődésnek a görög héroszokban, a görög hősökben és művészekben. Lucifer behatol az asztráltestekbe, lángra gyújtja őket azért, amit legfőként tisztelnek. Így válik az, aminek a görögség révén a fejlődésbe bele kell áramlania, egyszersmind a néplélek lelkesedésévé. Pontosan itt rejtőzik Lucifer. És mivel Lucifer erejét a Hold-fejlődésnek és nem a Föld-fejlődésnek köszönheti, kihívja Ahrimant; és miközben Lucifer korszakról korszakra kifejti tevékenységét, Ahriman belevegyül – és fokozatosan megrontja mindazt, amit Lucifer hozott létre.

Az ember világfejlődése Ahriman és Lucifer között zajló állandó kölcsönhatás. Ha Lucifer nem fejtett volna ki hatást az emberiségre, úgy hiányozna az emberiségfejlődés folyamatos áramlásából a buzgalom és a tűz; ha pedig Ahriman nem létezne, aki minden egyes népnél szétrombolja azt, ami nem a folyamatos áramlásból, hanem a luciferi behatásból származik, akkor örökre Lucifer akarná vezérelni az egyes kultúrákat. Itt látják, hogyan idézi elő Lucifer a saját karmáját, ami szükségszerű következménye régi Holdbéli fejlődésének. Ez a következmény pedig az, hogy Ahrimant mindörökre önnön sarkához láncolta. Ahriman Lucifer karmájának beteljesülése.

A luciferi és az ahrimani lények példáján így tekinthetünk be a magasabb lények karmájába. Ott fenn is van karma. Ahol én-lények vannak, ott mindenhol van karma is. Lucifer és Ahriman természetesen ént hordanak magukban, ezért üthetnek vissza rájuk tetteik hatásai. Ezeknek a titkoknak némelyikére majd csak nyáron, a bibliai teremtéstörténettel foglalkozó ciklusban [49] mutathatunk rá; itt csak egy helyre szeretnék kitérni, ami bizonyságul szolgálhat arra, micsoda véghetetlen mélységű minden egyes szó az igazi okkult kútfőkben.

[49] Tizenegy előadás Münchenben 1910. augusztus 16-tól 26-ig: „A bibliai teremtéstörténet titkai” (GA 122).

Gondoltak-e valaha arra, vajon miért van a bibliai teremtéstörténetben minden teremtési nap végén ez a mondat: „És az Elohák látták a művet és látták, hogy az igen jó”, hogy „az a lehető legjobb”? [50] Nagy jelentőségű szavak ezek. Miért állnak ott? A mondat maga megmutatja, hogy azokat az Elohákat akarták vele jellemezni, akik a Holdon normális módon fejlődtek, és akiknek ellenfele Lucifer. Az Elohák jellegzetességéhez tartozik, hogy minden teremtési nap után látták, hogy az „a lehető legjobb”. Azért említi meg a Biblia, mert ez olyan fok volt, ahová az Elohák felküzdötték magukat. A Holdon csak addig látták művüket, amíg megalkották. Utólagos tudatuk nem lehetett róla. Az Elohák tudatának egy különleges foka az, hogy művükre utólag gondolatokkal vissza tudnak tekinteni. Ez csak a Földön vált először lehetségessé. Belső jellegzetességük abban mutatkozik meg, hogy az akarati elem úgy áramlik ki lényükből, hogy amikor rátekintenek, látják, hogy az a lehető legjobb. Ezek azok az Elohák voltak, akik művüket a Holdon befejezték, és amikor a Földön utólag rátekintettek, azt mondhatták: „Így maradhat, ez a lehető legjobb!” Ehhez azonban a régi Hold-fejlődésüket be kellett, hogy teljesítsék.

[50] A Biblia szavaival: „És látá Isten, hogy jó.” (1Móz 1)

Mármost, miképpen áll a dolog a luciferi lényekkel, tehát azokkal a lényekkel, akik nem teljesítették be Hold-fejlődésüket? A Földön nekik is meg kell majd kísérelniük, hogy utólag művükre tekintsenek, így például akkor, amikor a görög kultúrához tüzükkel és lelkesedésükkel hozzájárultak. És azt látják majd, hogy Ahriman apránként szétmorzsolta azt! És azt kell majd mondaniuk, mivel művüket nem teljesítették be: „Látták a napi munkájukat és látták, hogy nem lett a legjobb, hogy meg kellett semmisíteni.”

A luciferi szellemek nagy csalódása az, hogy munkájukhoz újra és újra hozzálátnak, az ingát mindig újra megpróbálják a másik oldalra lendíteni – és művüket Ahriman mindig újra és újra tönkreteszi. Képzeljenek el az emberiségfejlődésen belül egy hullámzást, képzeljék el, hogy olyan lények, akik magasabban állnak, mint mi, állandóan új erőket szítanak, és képzeljék el ezeknek a lényeknek szüntelen csalódását: ezt élik át a luciferi szellemek a Föld-fejlődés során. És az emberiség magára kellett hogy vegye ezt a karmát, mert csak ezen az áron juthatott el az ember valódi szabadsághoz. A szabadság csak abból fakadhat, hogy az ember maga adja meg magának földi énje legmagasabb tartalmát. Az az én, ami akkor lenne az ember tulajdona, ha a Föld-fejlődés végén minden célját úgy érné el, hogy ajándékként kapta meg, nem lehetne szabad; mert az eleve el volt döntve, hogy a Föld-fejlődés minden java beleáramlik az emberbe. Szabaddá csak azáltal válhatott az ember, hogy ehhez az énhez egy másik, tévedésekre képes ént kapcsol hozzá, aki előtt nyitva áll a lehetőség, hogy hol a jó, hol a rossz irányába lengjen ki, és aki újra és újra ama magasság felé törhet, ami minden Föld-fejlődés tartalma. Az alsóbbrendű ént azért kellett az ember mellé adnia Lucifernek, hogy az embernek magasabb énjéhez való feltörekvése legsajátabb cselekedete lehessen.

A szabad akarat is csak így lehetséges az emberiség számára. A szabad akarat olyasvalami, amit az ember fokozatosan kiküzdhet, mert az ember beállítottsága olyan, hogy a szabad akarat ideálként lebeg előtte az életben. Szabad-e vajon az emberi akarat a fejlődés köztes állapotában? Egyáltalán nem szabad, mert percenként áldozatul eshet a luciferi vagy az ahrimani elemnek; mert minden embernek, aki átlépett a halál kapuján, a tisztulás ideje alatt – talán évtizedeken keresztül – egy pontosan meghatározott benyomása van. A kamaloka idejének lényege az, hogy látjuk, milyen mértékben váltunk mi magunk tökéletlenekké azáltal, amit tökéletlenül cselekedtünk a világban; hogy esetről esetre látjuk, milyen módon váltunk tökéletlenné. Ebből fakad azután az a döntő elhatározás, hogy kiirtsunk mindent, amit tökéletlenül tettünk. Olyan az élet a kamaloka idején, hogy egyik elhatározás kapcsolódik a másikhoz, és kialakul a végső döntés: „Ki kell javítanod mindazt, amit úgy gondoltál el és úgy tettél, hogy az lehúzott téged!“ – Amit az ember itt érez, azt belevési a további életébe, ezzel az elhatározással lép születésekor a létbe – és így vállalja magára karmáját. Ezért nem mondhatjuk, hogy akkor, amikor születésünkkor az életbe lépünk, szabad akaratunk van. Egyes-egyedül csak arról beszélhetünk, hogy olyan mértékben közelítjük meg a szabad akaratot, amennyire sikerül úrrá lennünk Lucifer és Ahriman befolyásai fölött. A luciferi és ahrimani hatások fölött másképpen nem lehetünk úrrá, mint megismerés útján. Először az önmegismerés útján, amennyiben egyre növeljük azt a képességünket – a születés és a halál közötti életben is –, hogy gyengeségeinket mindhárom lelki területen: a gondolkozásban, az érzésben és az akaratban felismerjük. Ha egyre törekszünk arra, hogy többé ne essünk illúziók áldozatává, akkor megnövekszik énünk ereje úgy, hogy a luciferi befolyást nélkülözni tudjuk, hiszen akkor egyre jobban növekszik az a képességünk, hogy döntsünk afölött, milyen odaadás révén szolgáljuk az emberiség fokozatosan kivívott javait. Azután a külső világ megismerése által, amit az önmegismerésnek kell kiegészítenie; ennek a kettőnek együtt kell működnie. Az önmegismerést és a külvilág megismerését egyesítenünk kell lényünkkel, akkor képesek leszünk Luciferhez való viszonyunkat tisztázni.

Éppen az a sajátossága annak, amit a teozófiai megismerés gyanánt magunkévá teszünk, hogy felvilágosítást kapunk arra nézve, hogy milyen mértékben részese Lucifer és Ahriman minden emberi cselekvésnek, hajlamnak és szenvedélynek. Mi mást tettünk ezeknek az előadásoknak során, mint hogy felvilágosítást szereztünk arra nézve, miképpen hatnak bele életünkbe a legváltozatosabb módon a luciferi és ahrimani erők! A jelenlegi korszakban azonban már kezdetét veheti a luciferi és ahrimani erőkről szóló felvilágosítás. És az embernek felvilágosultnak kell lennie, ha valóban hozzá akar járulni valamivel a Föld és az emberiség céljának eléréséhez.

Bárhova tekintenek is, ahol emberi módon gondolkodnak és éreznek, láthatják, milyen nagyon messze állnak még az emberek az igazi, valódi felvilágosodástól Lucifer és Ahriman befolyását illetően. Látják, hogy az emberiség döntő többsége egyáltalán nem akar effajta felvilágosítást. Láthatják, hogy az emberiség egy nagy része bizonyos vallásos önzésbe merül, hogy egy olyan jóérzéshez jusson el lelkével, amilyet csak el tud magának képzelni. Ez olyan önzés, amiről az emberek egyáltalán nem tudják, hogy a legnagyobb vágyak keveredhetnek bele. Sehol sem keveredik bele Lucifer annyira az érzelmeinkbe, mint ott, ahol az emberek szenvedélyeik és vágyaik alapján törekednek az isteni felé anélkül, hogy ezt az istenit átvilágítaná a megismerés fénye. Nem gondolják, hogy Lucifer éppen ott tevékenykedik leginkább, ahol az emberek azt hiszik, hogy a legmagasabb rendű iránt törekednek? De azok a formák, amelyeket ily módon létrehoznak, szintén Lucifer kísértései közé fognak tartozni. És azok, akik most azt hiszik, hogy puszta vágyakozás alapján fenn tudják tartani egy szellemi kultúra ilyen vagy olyan formáját, akik folyton csak azt prédikálják, hogy ez a teozófia azért olyan rossz, mert valami újat hisz, azoknak meg kellene gondolniuk, hogy nem az emberi akarattól függ, hogy Lucifer sarkában Ahriman jár. És ami a fejlődés folyamán formákban kialakult, az ismét el fog tűnni Lucifer által, mert Ahriman belekeveredik. Csak az emberiség fejlődésének folyamatos áramlata fog fennmaradni.

Így visszatekintettünk ezzel egy korábbi fejlődésre, ahol bizonyos lények értünk hozott áldozatként visszamaradtak. Tudjuk most már, hogy ezek a lények miértünk kell hogy megéljék karmájukat azért, hogy mi normális módon élhessük meg azt, amit ezek a lények így belénk áraszthatnak. Igen, valóban Jahve lehelte belénk eredetileg isteni leheletével az én képességét, de ha csak az isteni leheletet kaptuk volna meg, ami az emberi vérben lüktet, és nem egyszersmind azt is, ami újra és újra eltérülhet attól, amit Jahve lehelete adhat, ha nem működnének benne a luciferi és ahrimani impulzusok, az ember elnyerné ugyan a Jahve-adományból a „mit”, de nem a „hogyant”: azt, hogy ezt az ember öntudatos, szabad énjével érzékeli. Így tehát mégis a világfejlődés értelmében történt, hogy bizonyos lények a régi Holdon visszamaradtak.

Ma egy olyan korszakban élünk, amikor ténylegesen visszatekinthetünk Lucifer számos csalódására, amikor azonban feltekinthetünk egy olyan jövőre is, amelyben egyre jobban megértjük majd, hogy mit jelent a fejlődés folyamatos áramlata. És a teozófia lesz az az eszköz, ami hozzásegít a fejlődés folyamatos áramlatának megértéséhez, hogy ezáltal egyre tudatosabban álljunk szemben a luciferi hatásokkal, hogy egyre inkább képesek legyünk felismerni önmagunkban a luciferi impulzusokat, és ezeket az emberiségfejlődés érdekében helyes módon, hasznosan értékesíteni; miközben korábban sötét ösztönként működtek az emberiségben anélkül, hogy erről az embernek tudomása lett volna. És ugyanígy áll a dolog az ahrimani befolyásokkal.

Ez is egy olyan terület, amely alkalmas arra, hogy megfigyeljük: éppen a jelenkor az emberiség egyik fontos fejlődési korszaka; az a korszak ugyanis, amelyben a lélek erői bizonyos vonatkozásban ténylegesen megfordulnak. Sokan önök közül már hallották, hogy olyan korszak előtt állunk, amelyben bizonyos emberek, egyes emberek, más lelki képességeket fognak kifejleszteni, mint amelyek ma általánosak. Azt, amit ma például a teozófia a szellemi kutatás megismerései alapján kijelenthet, hogy az embernek fizikai testén kívül éterteste is van, azt csak azok tudják tapasztalat alapján, akik módszeres iskolázásban részesültek. Azonban még a huszadik század közepe előtt – ezt az Akasha-krónika olvasásából tudjuk – lesznek emberek, akikben természetes módon kifejlődik az éterikus tisztánlátás, és akik azért, mert az emberiség eljutott ahhoz az időponthoz, amikor ezek a dolgok természetes adományként fejlődnek ki, észlelni fogják az étertestet, amint az a fizikai testet áthatja és annak határain túlnyúlik. Ugyanúgy, ahogy az ember a szellemi világba való betekintéstől visszafejlődött a külvilág mai, csak külső fizikai észleléséig és értelmes felfogásáig, úgy kezd most fokról fokra új, de tudatos képességeket kifejleszteni. Ezek az új képességek a régiekhez kapcsolódnak, és az egyik ilyen különleges képességet a következőképpen jellemezhetem.

Lesznek emberek – eleinte csak egyesek, mert a nagyobb tömegeknél majd csak az elkövetkező két-háromezer év folyamán fog kifejlődni ez a képesség, de az előfutárok már a huszadik század első felében megjelennek –, akiknél körülbelül a következő fog történni: átélnek majd egy cselekvést – és ösztönzést éreznek majd arra, hogy kissé visszalépjenek a cselekedettől. Akkor azután egy kép áll majd előttünk, ami a szóban forgó cselekedettől származik. Eleinte nem fogják felismerni, nem fogják megtalálni a kép kapcsolatát azzal, amit tettek. De aztán talán hallanak már valamit a szellemtudományról és akkor rájönnek, hogy az a kép, ami úgy jelenik meg előttünk, mint egy tudatos álomkép, a saját cselekedetük tükörképe, annak a cselekedetnek a képe, aminek meg kell történnie azért, hogy megtalálja karmikus beteljesülését az, amit éppen véghezvittek.

Így az emberiség tényleg olyan korszak előtt áll, amelyben kezdi majd a karmát nemcsak felfogni a szellemtudomány tanításai és ábrázolásai szerint, hanem lassanként látni is. Míg korábban a karma az emberek számára sötét késztetés, homályos vágy volt, és csak a következő életben került sor annak kiélésére, csak a halál és az újabb születés közötti életben alakulhatott át szándékká; az emberek lassanként odáig fejlődnek, hogy képesek lesznek Lucifer teremtéseit tudatosan észlelni és látni, hogyan fog megmutatkozni ezeknek a hatása. Mindenesetre csak azok mennek majd valamire ezzel az éterikus tisztánlátással, akik megismerésre és önmegismerésre törekednek. Az emberek normális állapotban egyre gyakrabban látják majd maguk előtt cselekedeteik karmikus képét. Olyasvalami lesz ez, ami az embert egyre tovább vezeti, mert ezáltal tudja meg, mivel tartozik még a világnak, mi terheli még karmája számláját. Hiszen ami az embert megfosztja a szabadságától, az az, hogy nem tudja, mivel tartozik még a világnak. Így tehát, ha karmáról van szó, eleve nem kellene szabad akaratról beszélnünk. Már maga a „szabad akarat” kifejezés is hamis, mert azt kell mondani: szabaddá csak egyre növekvő megismerése révén válik az ember, azáltal, hogy ő maga egyre magasabbra lép, és mindjobban belenő a szellemi világba. Ezáltal telíti magát egyre jobban a szellemi világ tartalmával, és így válik egyre inkább olyan lénnyé, aki maga határozza meg akaratát. Nem az akarat válhat szabaddá, hanem az ember mint olyan maga lehet szabaddá, ha áthatja magát azzal, amit a világlét átszellemített területén megismerhet.

Így látjuk Lucifer csalódásait és tetteit, és ezt mondjuk: Évezredekkel ezelőtt vetették meg az alapját annak, ahol ma állunk; mert ha nem tartanánk ott, ahol tartunk, nem fejlődhetnénk a szabadság felé. Miután azonban felvilágosítást kaphatunk Luciferről és Ahrimanról, más viszonyba kerülhetünk ezekkel a hatalmakkal; a megcselekedettek gyümölcseit learathatjuk, mintegy elvehetjük a munkát Lucifertől és Ahrimantól. Lucifer cselekedetei, amelyeket véghez vitt, és amelyek állandóan csalódásokhoz vezettek, mindenesetre az ellenkezőjére kell hogy forduljanak, ha mi magunk visszük véghez őket. Lucifer tettei vágyakat kellett hogy ébresszenek, el kellett hogy vezessék az embert ahhoz, ami a gonoszba torkollhat. Láttuk, melyik lehet az az ellentétes erő, amely Lucifer ellen hat: ha nekünk magunknak kell Lucifer ellenében hatnunk, ha a jövőben nekünk kell az ő ügyeit elintéznünk, nálunk csak a szeretet lehet az, ami Lucifer cselekedetei helyébe léphet; azonban a szeretet alkalmas is lesz erre.

Éppúgy alkalmas lesz az is, ami a külvilágból árad belénk, ha egyre inkább csökkentjük a sötétséget, amit a külső matériába beleszövünk. Ha mindjobban elvonjuk ezt a sötétséget, ha az eltűnik, és ha sikerül az ahrimani befolyást maradéktalanul leküzdenünk, akkor abban a helyzetben leszünk, hogy a világot olyannak ismerjük meg, amilyen földi világként valóban. Akkor lassanként közelebb jutunk ahhoz a megismeréshez, amit ma csak a szellemtudomány jótéteménye lehet: áttörünk ahhoz, ami az anyag valósága, a fény természete. Ma még a fény természetét illetően maga a tudomány is a legváltozatosabb tévedések áldozata. Némelyek azt hiszik, hogy az ember a fényt fizikai szemmel látja. Ez így van. Fizikai szemmel nem fényt látunk, hanem csupán megvilágított testeket; a testeken színeket látunk. Az ember nem a fényt látja, hanem a fény által lát. Minden ilyesfajta tévedés eloszlik majd. Megváltozik ezáltal a világ képe, ami Ahriman befolyása miatt szükségképpen tévedéssel volt átszőve, és a bölcsesség tartalma fogja majd áthatni. Ha az ember elhatol a fényhez, még a fény lelki tükörképét is kibontakoztatja majd. És a fény lelki tükörképe a bölcsesség.

Ezáltal fog majd bevonulni az emberi lélekbe a szeretet és a bölcsesség. S a szeretet és a bölcsesség lesz az a gyakorlati erő, a tulajdonképpeni élet-impulzus, ami a teozófiai világszemléletből kell hogy létrejöjjön, és létre is jön majd. A bölcsesség, ami a szeretet belső tükörképe, a bölcsesség, ami összekapcsolódhat a szeretettel, és a szeretet, amely áthatja magát bölcsességgel, megtalálja majd a helyes utat, hogy újra vissza hasson arra, ami belemerült a külső világ bölcsességébe. Ha fokról fokra részeseivé akarunk válni a fejlődés másik felének, hogy Lucifert és Ahrimant újra legyőzzük, akkor át kell hatnunk magunkat bölcsességgel és szeretettel. Amennyiben kifejlesztjük magunkban a bölcsességet és a szeretetet, azokat az elemeket fejlesztjük ki, amelyek aztán a mi lelkünkből fognak adományként újra kiáradni azokra, akik a Föld-fejlődés első felében, mint luciferi és ahrimani hatalmak feláldozták magukat, hogy megajándékozzanak bennünket azzal, amire szabadságunk elnyeréséhez szükségünk van. Amit szeretetként és bölcsességként így kifejlesztünk, azt oda kell adnunk ezeknek a hatalmaknak. Ám eközben mindig tudatában kell lennünk a következőknek: minthogy életnek kell lennie a világban, el kell fogadnunk azokat a kultúrákat, amelyek a kifejezései ennek az életnek. Szívesen és szeretettel kell a teozófiai kultúrát fogadnunk, ami nem fog örökké tartani, de fogadjuk lelkesedéssel és alkossuk meg szeretettel azt, amire régebben Lucifer befolyása ösztökélt bennünket. Mivel most felismerjük, hogy szeretetből kell megtennünk azt, amire régebben a luciferi befolyás vágyak és szenvedélyek révén kellett hogy ösztönözzön, most eközben annál nagyobb szeretet-többletet fogunk kifejleszteni. Ha csak a szükséges szeretetet fejlesztenénk ki, nem jutnánk el oda, hogy felépítsük egyik kultúrát a másik után. A teozófia olyasvalami kell hogy legyen, ami minden, a kornak megfelelő követelményt odaadással és szeretettel teljesít; ugyanolyan lelkesedéssel, mint amilyennel egykor az emberek Lucifer befolyása alatt cselekedtek. Nem lesz meg többé az az illúziónk, hogy amit teszünk, örökké fog tartani. De ha egyre növekvő szeretettel alkotjuk meg egyik kultúrát a másik után, ezzel szeretet-többletet teremtünk. Ez Lucifer javára szolgál; ezáltal tesszük jóvá az ő csalódásait is. Rajtunk múlik, hogy Lucifer ismét megkapja a maga jóvátételét azért, amit csalódásokban kell elszenvednie, ha a másik oldalon visszaadjuk neki azt, amit értünk tett.

Ez a magasabb lények karmájának másik része: hogy szeretetet fejlesztünk ki, ami nem marad csupán az emberiségben, hanem aminek az a rendeltetése, hogy behatoljon a kozmoszba. Olyan lényekbe áraszthatjuk majd bele a szeretetet, akik magasabb rendűek, mint mi, és ezek a lények áldozatnak fogják majd ezt érezni. A lélek áldozata lesz ez. A lélek áldozata fel fog hatolni azokhoz, akik egykor leárasztották adományaikat, ahogy egykor a füstáldozatok szálltak fel a szellemekhez azokban az időkben, amikor az emberek még szellemi javak birtokában voltak. Akkoriban az emberek csak a szimbolikus füstáldozatokat küldhették fel az istenekhez. A jövőben szeretet-áramlatokat fognak az emberek a szellemeknek felküldeni, és a szeretet-áldozatból újra leáramlik valami: az emberbe magasabb erők fognak beleáradni, amelyek szellemi irányítással egyre nagyobb hatalommal fognak belenyúlni a mi fizikai világunkba. Ezek azután igazi értelemben vett mágikus erők lesznek.

Látjuk tehát az emberiségfejlődés menetét, amelyben az emberiség karmája és a magasabb lények karmája beteljesül. És most már azt is megértjük, hogyan viszonylik a fejlődés terve az egyes emberek karmájához. Tegyük fel, hogy egy emberfeletti individualitás 1910-ben valamilyen hatást fejtett ki, amit azután a fizikai síkon egy ember valósított meg. Ezáltal az emberfeletti individualitás és az ember között kapcsolat létesült. Az ember ekkor beleszövődik a magasabb lények karmájába. Ez egyfajta kölcsönhatás. Ilyenkor azonban valami leárad hozzá a magasabb világból, ami valamit belevisz az életébe; ezzel új tétel kerül a karmájába, ami valamelyik oldalon számításba fog majd jönni. Így termékenyíti meg az emberi karmát az általános karma, ami átáramlik a világon.

Nézzük például Miltiadészt vagy akármelyik más személyiséget: ott kellett állaniuk népük történelmének nagy tervében, ahol a történések ilyen vagy olyan irányát a magasabb hatalmak karmája határozta meg – s őket odaállították a maguk posztjára. Egyéni karmikus számlájukba áradt be az, amiben az egész emberiségnek kellett részesülnie. És amennyiben ezt megvalósították, ha tetteket, teljesítményeket fűztek hozzá, akkor mindez egyéni karmájukká vált. – Egyéni karmánkkal így hatunk és tevékenykedünk mi is a makrokozmoszban, mint kis világ, mint mikrokozmosz.

Bár ezzel a kurzus végéhez értünk, nem jutottunk a dolog végére. De hát ez nem is megy másképpen. Ha szabad még pár szót szólnom arról, hogy ezt az előadás-sorozatot olyan emberi kérdésekről, amelyek mélyen megindítják az ember szívét, amelyek azonban a magasabb lények hatalmas sorsával is összefüggenek, igazán lelkem legmélyéből tartottam, és örülök, hogy egyszer ezekről a dolgokról is beszélhettem, úgy ezeket a szavakat is szívem legmélyéből mondom. Azok, akiknek alkalmuk lesz további kurzusokat is hallgatni, meglátják majd, hogy sok mindenre feleletet kapnak, ami némelyikük lelkét nyomja a ciklus befejezése után. De akik nem vehetnek részt ezeken a nyári kurzusokon, azoknak is lesz később alkalmuk arra, hogy ilyesmiket megbeszéljenek velem. Így ezúttal is újra mondhatom, hogy szeretném, ha azokat a dolgokat, amelyeket itt meg kellett beszélnünk, úgy fogadnák magukba, hogy azok ne pusztán elvont ismeretek legyenek, hanem olyanok, amelyek átmennek egész gondolkozásunkba, érzésünkbe és akaratunkba, egész életünkbe. Úgy, hogy a teozófusokban példáját és képét láthassák a világban annak, amit a legmélyebb teozófiai igazságoknak nevezhetünk. Próbáljunk meg teljesen ilyen képpé és példává válni; csak akkor lesz teozófiai szellemi áramlatunk a világban. Szűkebb körünkben ez a teozófiai szellemi áramlat először a szellemi megismerés szemlélete kell hogy legyen. De azután ezek a megismerések – elsősorban tagjaink körében – meggyőződéssé kell hogy váljanak, és mint ilyenek kell a világ elé lépjenek. És a világ lassanként majd belátja, hogy nem volt hiábavaló, hogy a XX. század fordulóján voltak becsületes és őszinte teozófusok – emberek, akik őszintén és becsülettel hittek a szellemi hatalmak erejében. És mivel hittek benne, áthatotta őket az erő, hogy annak érdekében dolgozzanak is. Mind gyorsabban és gyorsabban fog a kultúra életünkben előrehaladni, ha önök maguk azt, amit hallanak, átalakítják érzületté, cselekedetté és tetté. Nem azáltal, hogy meggyőzzük az embereket! Erre a jelenlegi kultúra csak kevéssé alkalmas. Valódi meggyőződésük mindenkor csak azoknak lesz, akik szívük legmélyéről fakadó késztetésből közelítenek a teozófiához; a többieket nem fogjuk meggyőzni. Ezt a karmát megtaláljuk szellemi körökben is, mint olyasvalamit, amit a materializmusnak szükségképpen ki kellett váltania, s olyan káros hatásoknak kell ezeket tekintenünk, amelyek ellen a szellemtudománynak szellemi hatalomként kell fellépnie.

Így tehát azt, amit a világnak adhatunk, saját érzületünkből kell adnunk. Mindenki, aki a teozófiát lelke benső életévé alakította át, spirituális erőforrássá lesz. És aki hisz az érzékfelettiben, teljes mértékben meg lehet győződve arról, hogy teozófiai megismerésünk és érzületünk spirituálisan hat, láthatatlanul szétterjed a világban, ha magunkat valóban tudatos, a teozófus élettől áthatott eszközzé formáljuk. 

Az előadások alapján készített jegyzetekről

Rudolf Steiner Életutam (GA 28) című önéletrajzából (1925, 35. fejezet)

„Antropozófiai munkámnak két eredménye van: először is a teljes nyilvánosságnak szánt könyveim, másodszor pedig az a számtalan tanfolyamról készült leírás, amelyeket először magánkiadásnak és csak a Teozófiai (később Antropozófiai) Társaság tagjai számára megvásárolhatónak szántam. Ez utóbbiak az előadásokról többé-kevésbé jól készített jegyzetek voltak, amelyeket – idő hiányában – nem tudtam kijavítani. A legjobban annak örülnék, ha az elhangzott szó elhangzott szó maradna. A tagok azonban szerették volna az előadássorozatok anyagának magánkiadását, ezért ez megtörtént. Ha lett volna időm a leírtak kijavítására, akkor már a kezdetekben sem lett volna szükség a »csak tagok részére« korlátozásra. Ez a korlátozás most már több mint egy éve, hogy megszűnt.

Itt, az életleírásomban szükséges mindenekelőtt elmondani azt, hogy miként kapcsolódik ez a kettő – a megjelent könyveim és ezek a magánkiadások – ahhoz, amit antropozófiaként kidolgoztam.

Aki követni akarja az irányú belső küzdelmemet és munkámat, hogy az antropozófiát a jelenkor tudata elé állítsam, annak ezt a nyilvánosságra hozott írásaim alapján kell megtennie. Ezekben megvitatom mindazt, ami korunkban megismerési törekvésként jelenik meg, és itt található meg mindaz, ami bennem a »szellemi látásban« egyre inkább kialakult, és – jóllehet, sok tekintetben tökéletlen módon – az antropozófia építményévé lett.

Az »Antropozófia« felépítésének és szolgálatának követelménye mellett – ami abból adódik, hogy a szellemi világ közléseit a mai általános műveltségnek át kell adni – megjelent azonban egy másik, szintén teljesítendő követelmény is, ami lelki igényként, szellemi vágyként nyilvánult meg a tagság részéről.

Mindenekelőtt erős hajlandóság mutatkozott arra vonatkozólag, hogy az evangéliumokat és a Biblia írásainak tartalmát az antropozófia fényébe állítva hallhassák. Előadás-sorozatokon akartak ezekről az emberiségnek adatott kinyilatkoztatásokról hallani.

Míg a belső előadás-sorozatokat ennek a követelménynek eleget téve tartottam meg, ehhez hozzájött még valami. Ezeken az előadásokon csak tagok vettek részt, akik ismerték az antropozófia alapközléseit. Úgy lehetett szólni hozzájuk, mint haladókhoz az antropozófia területén. Ezeknek a belső előadásoknak ezért olyan jellege volt, amilyen a teljes nyilvánosságnak szánt írásoknak nem lehetett.

Ha kezdettől fogva nyilvános megjelenésre szánták, másképpen kellett beszélnem a dolgokról, mint ahogyan a belső körökben beszélhettem róluk.

A nyilvános és a magánkiadások kettősségének az az oka, hogy ténylegesen két különböző alapból származnak. A nyilvános írások annak eredményei, ami bennem küzdött és munkálkodott; a magánkiadásokban a társaság velem együtt küzd és munkálkodik. Hallgatok a tagság lelki életének rezdüléseire, és azáltal jön létre az előadások tartalma, hogy a hallottakban elevenen benne élek.

Sehol, a legcsekélyebb mértékben sem hangzik el olyasmi, ami ne a felépülő antropozófia legtisztább eredménye lenne. Szó sem lehet a tagság bármiféle előítélete vagy előzetes elvárása iránti engedményről. Ezeket a magánkiadásokat a legteljesebb értelemben annak veheti az olvasó, ami az antropozófia mondanivalója. Éppen ezért, amikor az igények kényszerítő erejűekké váltak, minden további nélkül el lehetett tekinteni attól az intézkedéstől, hogy ezeket a kiadásokat csak a tagság körében terjesszék. Csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hiba van.

Egy ilyen magánkiadás tartalmának megítélésére mindazonáltal csak az jogosult, aki ismeri az ítéletalkotás előfeltételét. A kiadványok legtöbbje esetében ez legalábbis az ember és a Kozmosz megismerése úgy, ahogyan az antropozófia ábrázolja, valamint annak megismerése, ami a szellemi világból eredő közlésekben, mint »antropozófiai történelem« található meg.”