GA122

A bibliai teremtéstörténet titkai

11 előadás, 1910. aug. 16-26., München

Impresszum

..

Tartalom

Bevezetés

München 1910. augusztus 16.

[Schurés ,,Lucifer gyermekei” című drámája és ,,A nagy beavatottak”. Köszönetnyilvánítás a közreműködőknek, akik az előadás-sorozat előtt elhangzott ,,A beavatás kapuja ,, című rózsakeresztes misztériumdrámában szerepeltek. Visszapillantás a drámára, amely kísérlet arra, hogy művészi képekben jelenítse meg a szellemi magasságokba vezető utat.]

Fontos előadássorozat előtt állunk és elöljáróban elmondhatom, hogy azért kerülhet csak most sor erre a ciklusra, mert évekig dolgoztunk már a szellem- tudomány területén; és hozzátehetem, hogy olyan eszméknek kell átadnunk magunkat a most következő napokban, melyek bizonyos vonatkozásban igénylik a nemrég elhangzott két előadásból fakadó hangulatot. Ezeknek az előadásoknak kellett szívünket ráhangolnia arra az érzésbeli felfogásra, ami szükséges ahhoz, hogy mindazt, amivel most majd az antropozófia területén találkozunk, igazi melegség, igazi bensőségesség hassa át. Gyakran hangsúlyoztuk már, hogy az absztrakt gondolatok, maguk az eszmék, csak akkor képesek lelkünkben hatásukat teljes erővel kifejteni, ha az átélés meleg bensőségességébe merülnek bele. Csak ez érezteti meg lelkünkkel, hogy nem elég, ha pusztán a megismerés vágyával fordulunk a létnek azokhoz a területeihez, melyeket szellemtudományos eszméinkkel közelítünk meg, fordítsuk feléjük szívünket is, és a hozzájuk kapcsolódó hangulatunk olyan lehet, hogy azt a szó legteljesebb értelmében szent hangulatnak nevezhetjük. És az elmúlt évek hosszú során át talán én magam sem éreztem soha azt, amit ezekben a percekben érzek, amikor olyan előadásciklus előtt állunk, amelyről talán joggal mondhatjuk: azt a merész célt tűzi ki, hogy az emberi gondolatokat kicsit közelebb vigye ahhoz, ami ősigeként évezredek óta áthatja az emberi szíveket és foglalkoztatja az emberi szellemet; hogy az emberi szíveket és szellemeket felemelje és ráirányítsa arra, amiről az embernek éreznie kell, hogy ez a legmagasabb és leghatalmasabb, ami számára létezik: saját eredetének teljes nagyságára.

* * *

Tegnap megkíséreltük, kedves Barátaim, hogy művészi képben állítsuk szemünk elé azt az utat, amely magasságokba visz; azokba a magasságokba, ahol az ember tudomást szerezhet arról, aminek az antropozófiai fejlődésből kell következnie; arról, amit tulajdonképpen át kell élnie a lélek kutatójának. Meglehet, hogy a ciklus mondanivalói majd lehetővé teszik, hogy egyes dolgokkal kapcsolatban visszatérjünk erre-arra, ami tegnap lelki szemeik előtt megjelent. Amit meg akartunk mutatni, az a szellemi megismerésre törekvő ember élete; meg akartuk mutatni, hogyan emelkedik ki a fizikai síkból; hogyan válik számára már itt, a fizikai síkon jelentőssé az, ami körülötte történik, és amit másvalaki esetleg teljesen köznapinak tekintene. A lélek-kutató lelkének a fizikai sík eseményeiből kell kinőnie. És meg kell még mutatnia, hogy mit kell ennek a léleknek önmagában átélnie, amikor beleárad mindaz, ami itt zajlik körülöttünk emberi sors, emberi bánat és emberi öröm, emberi törekvés és emberi illúziók formájában, hogyan őrlődhet fel és törhet össze ez a lélek; hogyan tud a bölcsesség ereje áthatolni ezen az összeroppanáson és hogyan érik utol az embert az igazán nagy tévedések akkor, amikor úgy hiszi, hogy bizonyos vonatkozásban már idegenné vált az érzéki világ számára.

Bizony, kedves Barátaim, ezek a szavak: „a világ maya, vagy illúzió'' vagy ezek: „megismerés révén jutunk el az igazsághoz” sokat mondanak és ugyanakkor alig valamit. Hogy ezek a szavak mit jelentenek, azt mindenki a maga individuális módján kell, hogy átélje. Ezért azt, ami így általánosságban érvényes, csak egyetlen személy átélése révén lehetett – mondhatnánk – lelkileg húsból-vérből valóan bemutatni. Nem azt kellett megláttatni, hogy az ember általában hogyan közelíti meg a beavatást, hanem hogy Johannes Thomasius individuális alakja, saját feltételeiből kiindulva, hogyan tudja megközelíteni a beavatás kapuját. Mindenképpen helytelen volna, ha valaki azt hinné, hogy az az esemény, amely a meditációs szobában játszódik le – Mária felemelkedése fizikai testéből a szellemi világba – általános érvényű történésként fogható fel. Ez az esemény teljesen reális, spirituálisán reális, de olyan esemény, melyből valaki, aki pontosan olyan adottságokkal rendelkezik, mint akit Johannes Thomasius jelenít meg, impulzust meríthet ahhoz, hogy átlépjen a szellemi világokba.

Különösen arra a pillanatra szeretném figyelmüket felhívni, ahol a drámából kitűnik, hogy a lélek akkor találja csak igazán szemben magát a nagy tévedések lehetőségével, mikor alapjában véve már elég erős ahhoz, hogy túllendüljön a hétköznapok illúzióin. Tegyük fel, hogy Johannes Thomasius nem volna képes átlátni – hiszen egyáltalán nem is tudatos, amit tesz, inkább csak benső látással érzi át – hogy abban a személyiségben, aki a meditációs szobában hátramarad és a hierophantnak odakiáltja az átkot, már nem az az individualitás van, akit követnie kell. Tegyük fel, hogy a hierophantot vagy akár Johannes Thomasiust egy pillanatra nyugtalanság fogná el emiatt. Ebben az esetben beláthatatlan időkre lehetetlenné válna, hogy Johannes Thomasius a megismerés ösvényén bármi módon továbbjusson; akkor abban a másodpercben minden megszűnne, és nemcsak Johannes Thomasius számára, hanem a hierophant számára is, mert akkor nem állna többé módjában azokat a nagy erőket kibontakoztatni Johannes Thomasiusban, amelyek ezen a szakadékon át tudják segíteni. A hierophantnak vissza kellene vonulnia küldetéséből, és Johannes Thomasius felemelkedését tekintve roppant hosszú idő menne veszendőbe. Ha megkísérlik visszaidézni azokat a jeleneteket, amelyek ezt a pillanatot közvetlenül megelőzik, és azokat az érzéseket, amelyek Johannes Thomasius lelkére hatottak, a szenvedések különleges mivoltát és az élmények különös módozatait, bizonyára úgy fognak vélekedni, hogy a bölcsesség ereje olyan mértékben megnövekedett benne – anélkül talán, hogy ezt ő maga, Johannes Thomasius tudná – hogy kiállja életének ezt a nagy próbatételét. Mindezeknek az élményeknek – melyek úgy mennek végbe, hogy lelki szemeink előtt semmi sem jelenik meg láthatóan – le kell játszódniuk, mielőtt a helyes sorrend szerint bekövetkezhet az, ami azután objektív módon, képszerűen állítja lelkünk, szellemi szemünk elé a szellemi világot. Ez történik meg a következő jelenetekben. A szenvedés az, ami ezt az embert előbb teljesen megrázza; annak az impulzusnak a hatalmas ereje, ami abból adódik, hogy ellenáll egy döntő tévedés lehetőségének. Mindez olyan feszítő lelkierővé növekedik, ami látásunkat – ha szabad ezt mondani – visszájára fordítja és ami addig szubjektív volt, az az objektivitás erejével lép lelkünk elé.

Amit a következő jelenetekben látnak, az azt igyekszik spirituális-realisztikus módon ábrázolni, hogy a magasabb világok felé törekvő ember mit érez annak külső tükörképeként, amit előbb ő maga érzésbeli lelki élményként átélt, és ami akkor is igaz, ha az, aki átéli, nem tudhatja, hogy mennyi igaz belőle. Először tehát odáig jut el az ember, hogy meglátja: az az idő, amit érzéki mivoltában él át, okaiban és okozataiban mindenütt valami mással határos. Itt már nemcsak azt a kis részletet látja az ember, amit az érzéki világ mutat fel, hanem fogalmat alkothat arról is, hogy ami az érzékelhető világban szemmel látható, ebben a formájában nem más, mint a szellem megnyilatkozása. Ezért van az, hogy Johannes Thomasius szellemi szemeivel Capesiust – azt a férfit, aki fizikai síkon elsőnek lép eléje – nem olyannak látja, amilyen most, hanem amilyen fiatal korában volt, évtizedekkel ezelőtt. És a másikat – Stradert – sem a jelenlegi alakjában látja, hanem prófétikusan előre látja, hogy milyenné kell majd válnia, ha fejlődése a jelenlegi nyomokon halad tovább. Csak akkor értjük meg a jelen pillanatot, ha képesek vagyunk azt kiterjeszteni a múltra és a jövőre. De akkor aztán előttünk áll az, amin – mintha szellemi szálak fűznék össze – a jelen minden történése felsorakozik. Akkor szemünk elé tárul a szellemi világ, amellyel mindig is kapcsolatban van az ember, még akkor is, ha külső fizikai értelmével, külső érzéki képességeivel nem is képes ezt átlátni.

Higgyék el kérem, hogy nem kép, nem szimbólum, hanem reális ábrázolás az a jelenet, amikor a fiatal Capesius szívvel-lélekkel kifejti eszméit, amelyek az érzékelhető világra nézve teljesen helyénvalók, de a szellemi világra vonatkoztatva azért egyoldalúak, mert hiszen az érzékekkel észlelhető világban gyökereznek – tehát, hogy teljesen reális annak bemutatása, hogy amit Capesius mond és amit Strader mond, olyan megrázkódtatást okoz az elemekben, hogy ez dörgést és villámlást vált ki. Az ember nem elszigetelt lény. Amit az ember szavaiban kimond, ami gondolataiban hatékony, ami az emberi érzésben él, az összefügg az egész kozmosszal és minden szónak, minden érzésnek, minden gondolatnak folytatása van; anélkül, hogy az ember tudna róla, minden tévedése, hamis érzése rombolóan hat létünk elementáris világában. És aki a megismerés útját járja, annak lelkét a szellemi világból származó első élmények mindenek fölött azzal a nagy felelősségérzéssel töltik el, mely így szól hozzá: „Amit mint ember teszel, nemcsak azon az elszigetelt helyen történik, ahol ajkad mozog, ahol gondolkozol, ahol szíved dobog, hanem az egész világra tartozik. Ha termékeny: az egész világra nézve az; ha romboló tévedés, akkor rontó erő az egész világban. „ – Mindaz, amit ilyen módon képesek vagyunk átélni felfelé vezető utunkon, még tovább is hat lelkünkben. Ha teljes a hatása, akkor a szellemi élet magasabb régióiba lendít tovább, ahogyan ezt a szellemi világnak azon a területén próbáltuk megjeleníteni, ahova Mária és társnői lelke már Johannes Thomasius előtt feljutott. Ne vegyék absztrakt gondolatnak, hanem tekintsék realitásnak, ha azt mondom, hogy a három segítőtárs – Philia, Astrid, Luna – azok az erők, melyeket elvontan érzőléleknek, értelmi léleknek és tudati léleknek nevezünk, ha a fizikai síkról van szó. De ne ringassák magukat abban az illúzióban, hogy már valamit tettünk, ha egy művészileg elgondolt műben az egyes alakokat absztrakt fogalmakkal próbáljuk szimbolizálni. Ezeket az alakokat nem szabad így értelmezni, ezek az alakok reálisak, ezek működő erők. Nehogy azt higgyék, hogy a szellemi világban táblákat találnak, amelyekre rá van írva, hogy „érző lélek, értelmi lélek, tudati lélek”, – a szellemi világban valóságos lényekkel találkoznak, akik épp olyan reálisak ott, amilyen reális egy húsból-vérből való ember a fizikai síkon. Jó volna, ha az ember tudatában lenne annak, hogy a dolgokat gazdagságuktól fosztja meg, ha mindent jelképes absztrakciókkal akar magyarázni. Johannes Thomasius abban a világban, amelyen addig áthaladt, csak azt élte át, amit úgy nevezhetnénk, hogy: a szellemi világ képszerűen kitárult lelki szemei előtt. Mármost, hogy mint szubjektív lény ő maga-e ennek a világnak létrehívója, vagy hogy ez a világ önmagában alapuló igazság, azt idáig nem tudta eldönteni. Hogy mennyi ebből a világból az illúzió és mennyi a valóság, azt csak abban a magasabb régióban tudta eldönteni, ahol Mária lelkével találkozott.

Gondolják el, hogy egy éjszaka, miután elaludtak, váratlanul egy egészen más világba kerülnének, és nem lelnének abban a másik világban semmit, de éppenséggel semmit, ami módot nyújtana arra, hogy korábbi élményeikhez kapcsolódjanak. Egyáltalán nem volnának azonosak önmagukkal, saját lényükkel. Szükséges volna, hogy valamit átvihessenek abba a másik világba, és azt ott újra lássák, hogy biztosítékuk legyen az igazságra. Megbizonyosodni az igazságról a szellemi világban csak úgy lehet, ha már e világon megszerezzük hozzá a szilárd támpontot. A drámai ábrázolásban ezt úgy kellett megjeleníteni, hogy Johannes Thomasius a fizikai síkon nem csak érzelmeivel, szenvedélyeivel kapcsolódik Mária lényéhez, hanem szíve legmélyével is, azért, hogy már a fizikai síkon átéljen valami magasabb rendűen szellemit ebben a kapcsolatban. Tehát csak ez lehetett az a súlypont a szellemi világban, mely a szellemi világ valamennyi más igazságát is bizonyítja. Azért terjed ki a szellemi világban minden egyébre is a valóság bizonyossága, mert Johannes Thomasius megtalálja azt a támasztékot, amelyet már a fizikai világban másképpen is megismert, nemcsak mint az érzékek vagy az értelem csalóka képét. Így kapcsolódik össze számára a két világ, így válik éretté arra, hogy reálisan ki tudja terjeszteni emlékezetét régen leélt életekre, és hogy ezzel lélekben a minket körülvevő érzéki világ fölé nőjön.

Ezért történik itt valami, ami – ha szabad ezt mondani – a szellemi világ bizonyos misztériumát öleli fel. Theodora, aki a fizikai síkon a jövőbe lát és képes rá, hogy előre lássa azt a jelentős eseményt, ami előtt állunk – Krisztus újbóli megjelenését – szellemi síkon a múlt jelentőségét tudja lelke elé idézni. Ha realisztikusan akarjuk ábrázolni a szellemi világot, mindent úgy kell megjeleníteni, ahogy az valóban történik. A múlt, a maga erőivel, jelentésével azért válik jelentőségteljessé azokra a lényekre nézve, akik a szellemi világban élnek, mert ott fejlődik ki azoknak az erőknek az ellentéte, amiket mi a fizikai síkon, mint prófétai erőket ismertünk meg. Realisztikus az a leírás, hogy Theodora, aki a fizikai síkon a jövőbe lát, a szellemi síkon a múlt lelkiismerete és emlékezés-ébresztője, s így ő idézi elő azt a pillanatot, amikor Johannes Thomasius visszatekint saját múltjára, ahol már kapcsolatban állt Mária individualitásával. Így felkészül arra, hogy élete további során véghezvigye mindazt, ami a szellemi világ tudatos átéléséhez vezet. És láthatják, hogy egyrészt a lélek egészen átalakul, ha a szellemi világban szerzett élményei áthatják és átjárják; láthatják, mennyire új megvilágításba kerül minden; hogy ami különben kínt és fájdalmat okoz, az vigaszt nyújt és reményt, ha mint másik én-ünket éljük át saját valónkban; hogy a világba való kitágulás naggyá és jelentőssé tesz minket. És látjuk, hogy az ember úgyszólván belenő a világmindenségnek ezekbe a részeibe. De látjuk azt is, mennyire nem szabad, hogy az ember gőgössé váljék; hogy a tévedés, a tévedés lehetősége még egyáltalán nem tágít az ember mellől; hogy Johannes Thomasius, aki bár sok mindent megismert már a szellemi világokból, mégis képes rá, hogy abban a pillanatban úgy érezze, mintha a testet öltött ördög lépne be az ajtón, amikor pedig legnagyobb jótevője, Benedictus közeledik hozzá.

Ha ez megtörténhet, kedves Barátaim, akkor a tévedés számtalan más válfaja is lehetséges még a szellemi világban. Nem szabad, hogy ettől bárki is kicsinyhitűvé váljék; de ez fel kell hogy idézze mindenkiben azt az alaphangulatot, hogy egyrészt: a szellemi világban óvatosságra van szükség, másrészt: hogy bátran és merészen szembe kell nézni a tévedés lehetőségével is, és semmiképpen sem szabad elbátortalanodni, ha olyasmi adódik, ami a szellemi világból származó téves értesülésnek bizonyul. Mindezeken a dolgokon teljesen reálisan át kell esnie az embernek, ha valóban meg akarja közelíteni a Megismerés Templomát, ha fel akar emelkedni annak a négy nagy világhatalomnak a megismeréséhez, akik, bizonyos vonatkozásban a világ sorsát irányítják és vezérlik, és akiket a Templom négy hierophantja képvisel.

Ha megérezzük, hogy a léleknek szüksége van erre az élményre, mielőtt képes meglátni, miképpen fakad az érzékelhető világ a szellemi világból, s ha ráhangolódunk arra, hogy a világ ősokait ne akarjuk banális módon, köznapi szavakkal jelölni, hanem előbb megközelítjük a szavak benső értékét, csak akkor lehet némi sejtelmünk arról, hogyan értendők azok az ősi igék, amelyek a Biblia kezdetén a teremtés leírására szolgálnak. Ereznünk kell, hogy fel kell hagyni azzal a szokott értelmezéssel, amit lelkünkben hordunk az „ég és föld”, „teremtés”', „világosság és sötétségi és a többi hasonló szónál. Adjuk fel azokat az érzéseket, melyeket megszokásból kapcsolunk össze ezekkel a szavakkal és szánjuk rá magunkat, hogy ennél a ciklusnál új érzésbeli árnyalatokkal, új szó-értékeléssel telítsük lelkünket, hogy ne csak halljuk, amit az eszmék tartalmaznak, hanem úgy is halljuk, ahogy az értendő, és ahogy csak akkor foghatjuk fel, ha megfelelően ráhangolt lélekkel találkozunk azzal, ami a világ sötétségbe burkolt területeiről szól hozzánk.

Azt szerettük volna elmondani antropozófiai működésünknek ezzel a – ha szabad így nevezni – határkövével: hogyan kell elgondolni az antropozófiai eszméknek, az antropozófiai életnek a kultúrába való beáramlását. És ha még- annyira vonakodik is a mai emberiség, hogy a külső kultúra egyéb területein felszívja magába azt, amit a szellemi élet nyújthat, legalább művészi képekben szeretnénk bemutatni, hogy mennyire életté tud válni az, ami gondolatok formájában a lelkünkbe árad és lelkünket átjárja. Ilyen érzések támadhatnak abból az előérzetből, hogy az emberiség jelenéből mégis olyan jövő felé halad, amelyben képes lesz megérezni, hogy a fizikai világ emberének szellemi-lelki erein keresztül szellemi élet árad le; hogy ez az emberiség olyan idők elébe megy, amelyekben közvetítőnek fogja érezni magát a szellemi világ és a fizikai világ között. Azért tartottuk meg ezeket az előadásokat, hogy ez az előérzet felébredjen.

És ha ez az előérzet él bennünk, akkor megtaláljuk majd annak is a lehetőségét, hogy azoknak az agyoncsépelt szavaknak, melyek ma olyan érzelmi értékekkel állnak lelkünk előtt, ami lehetetlenné teszi, hogy mindazt megértsük, amire utalnak, visszaadjuk eredeti világosságukat, eredeti fényüket. Senki sem fogja megérteni a Biblia kiindulópontját képező szavak monumentalitását, ha mai jelentésüket adja a szavaknak. Mi magunk is fel kell hogy emelkedjünk azokba a magasságokba, ahova Johannes Thomasiust követni próbáltuk, oda, ahol a szellemi élet lüktet, ha meg akarjuk érteni a fizikai életet a Földön. Bizonyos értelemben egészen más nyelvet kell beszélni ezekben a szellemi világokban. Nekünk embereknek azonban legalább az itt rendelkezésünkre álló szavaknak kell új értékeket, új érzésbeli árnyalatokat adnunk; valami mást kell megsejteni tudni belőlük, ha azt akarjuk, hogy azt jelentsék, amiről a Biblia első mondatai beszélnek, ha meg akarjuk érteni fizikai világunk szellemi eredetét.

Az ősigék misztériuma

München, 1910. augusztus 17.

[A Biblia kezdő szavai: ,,Beresit barah Elohim eth hasamajim veth harec A héber nyelv teremtő ereje és írásjeleinek jelentősége. Az emberiség eredetének megnyilatkozása a Genezis kezdő soraiban. Az ősi szavak jelentése: az Elohák a kavargó elemekben kigondolták a kifelé megnyilvánulót és a befelé elevenen működőt.]

Ha valaki a szellemtudomány alapján áll és magáévá tett valamit abból, amit világunk fejlődéséről a szellemtudomány szemszögéből el lehet mondani, képes felemelkedni azokig a hatalmas szavakig, amelyekkel a Biblia kezdődik, az előtt egy egészen új szellemi világ tárulhat fel. Az eredeti értelemtől való eltávolodás lehetősége talán az emberiségfejlődés egyetlen dokumentumánál sem akkora, mint annál, amit általában Genezisnek, az úgynevezett hat vagy hét teremtési nap leírásának neveznek.

Ha a modern ember a ma használatos nyelvek valamelyikén olyan szavakat idéz fel lelkében, mint például mondjuk német nyelven: „lm Urbeginne schufen die Götter die Himmel und die Erde” vagy magyar nyelven: „Kezdetben teremték az Istenek az eget és a földet” – akkor azt, amit ezek a szavak mondanak, alig nevezhetjük annál többnek, mint annak gyenge visszfényét, árnyképét, ami azoknak a lelkében élt, akik a héber ókorban a Biblia kezdő szavainak hatását felvették magukba.

Mert ennél a dokumentumnál igazán a legcsekélyebb mértékben sem az a lényeges, hogy módunkban áll-e modern szavakkal helyettesíteni a régieket; a lényeges itt éppen az, hogy szellemtudományos előképzettségünknél fogva képessé tegyük magunkat arra, hogy legalább részben átérezzük az ó-héber tanítvány szívében lelkében élő hangulati tartalmat, mikor átélte ezeket a szavakat:

„Beresit barah Elohim eth hasamajim veth harec”

Egy egész világ élt benne abban a percben, mikor ezek a szavak átcikáztak a lelkén. Milyen világ? Mihez hasonlíthatjuk azt a bensőséges világot, ami a tanítvány lelkében élt? Csak ahhoz hasonlíthatjuk, ami annak a lelkében megy végbe, aki előtt megjelennek azok a képek, amelyeket a látó él át, amikor betekint a szellemi világokba.

Mit is jelenít meg nekünk végső soron az, amit szellemtudományos tannak nevezünk? Tudjuk, hogy ennek a szellemtudományos tanításnak forrásai a tisztánlátás eredményei, élő látásoké, melyek akkor jelennek meg a látó előtt, ha felfogása teljességében szabaddá vált az érzéki észlelés és a fizikai testhez kötött értelem feltételeitől, amikor szellemi szervekkel tekint be a szellemi világba.

Ha át akarja ültetni a fizikai világ nyelvére azt, amit a szellemi világban lát, csak képekben tudja kifejezni magát; de olyan képekben, melyek – ha a látó ábrázolóképessége elegendő ehhez – a szellemi világban látottakkal azonos képzetet tudnak felidézni. Persze itt olyasvalami jön létre, amit nem szabad összetéveszteni a fizikai-érzékelhető világ dolgainak vagy eseményeinek valamiféle leírásával; olyasvalami születik itt, amiről mindig tudnunk kell, hogy egy egészen más világról szól; arról a világról, mely alapja ugyan az érzékelhető világnak, de eredeti értelmében semmiképpen sem fedi a közönséges érzékelhető világ képzeteit, benyomásait és észleleteit.

Ha ennek a mi érzékelhető világunknak az eredetét – az embert is ideértve – képben akarjuk lelkünk elé állítani, akkor képzetalkotásunk nem maradhat az érzékelhető világon belül. Mindazok a tudományok, melyek az eredetig akarnak visszamenni, de csak az érzékelhető világból származó képzetekkel rendelkeznek, hiába keresik a fizikai lét eredetét. Mert az érzéki lét az érzékfeletti létben gyökerezik és lehet ugyan, hogy történelmileg vagy akár geológiailag hosszú, sőt nagyon is hosszú utat tudunk megtenni visszafelé; de ha az eredetig akarunk visszanyúlni, akkor tudomásul kell vennünk, hogy egy bizonyos ponttól kezdve az ősrégi múltban, el kell hagynunk az érzékelhető világ színterét, hogy olyan területekig hatoljunk fel, amelyeket csak érzékfeletti módon közelíthetünk meg. – Amit Genezisnek nevezünk, az nem valami érzékelhető dolog ábrázolásával kezdődik, nem olyasvalaminek a leírásával, amit a külső fizikai világban szemünkkel láthatnánk. És az előadások során kellőképpen meggyőződhetünk majd arról, hogy mennyire téves volna, ha a Genezis első részeinek szavait olyan dolgokra vagy eseményekre akarnánk vonatkoztatni, amelyeket külső szemmel látni lehet, amelyeket akkor élünk át, ha külső érzékszerveinkkel körültekintünk a világban. – Mindaddig tehát, amíg ezekhez a szavakhoz: „ég és föld” bármi is társul még, ami magában hordja az érzékelhető látható világ maradványát, addig nem közelítjük meg azt, amire a Genezis első részei utalnak. Korunkban aligha kínálkozik más mód a szellemtudomány tanán kívül, ami képes volna bevilágítani abba a világba, amelyről itt szó van. De ez a szellemtudományos tanítás azután bizonyos értelemben arra is módot nyújt, hogy megközelítsük, amit az ősi igék misztériumának nevezhetnénk – amelyekkel a Biblia kezdődik – és hogy újra átérezzünk valamit abból, ami ezekben az ősi igékben rejtőzik.

Miben is áll tulajdonképpen ezeknek az ősi igéknek a rendkívülisége? Ha szabad itt absztrakt módon kifejeznem magamat, azt kell mondanom: abban áll, hogy héber nyelven íródtak, és ez a nyelv egészen másképp hat a lélekre, mint bármelyik modern nyelv. Ha hatásában nem is olyan ma már ez a nyelv, amelyen a Biblia első részei most ismeretesek, mint valaha volt, a maga idejében úgy hatott, hogy ha egy betű átzengett egy lelken, képet idézett fel benne. Annak a lelke előtt, akiben aktív hatást keltettek a szavak, bizonyos harmóniában, sőt organikus formában képek keltek életre, amelyek hasonlatosak ahhoz, amit ma is láthat egy tisztánlátó, ha felemelkedik az érzékiből az érzékfelettibe. Azt lehetne mondani: a héber nyelv – helyesebben a Biblia első részeinek nyelve – egyfajta eszköz volt arra, hogy képszerű képzeteket hívjon elő a lélekből; ezek erősen megközelítik azokat a látásokat, amelyekhez akkor jut a tisztánlátó, ha képessé válik a lét érzékfeletti részeinek érzékletmentes áttekintésére.

Ezért, ha azt akarjuk, hogy ezek a hatalmas ősi igék csak valamennyire is elevenen álljanak az emberiség lelke előtt, ki kell küszöbölni mindazt, ami egy modern nyelvben árnyékszerűen, halványan hat a lélekre és fogalmat kell alkotnunk arról, ami a héber nyelv egy-egy hangsorában erőteljesen életteli, lélekébresztő és teremtő volt. Ezért végtelenül fontos, hogy mialatt ezek az előadások folynak, mi is megkíséreljük kissé lelkünk elé állítani azokat a képeket, amelyek az ó-héber tanítvány előtt megjelentek, mikor egy bizonyos hang kifejtette alkotó hatását a lélekben és képben jelent meg előtte. – Láthatjuk ebből, hogy annak az útnak, amely ezeknek az ősi kútfőknek megközelítéséhez vezet, egészen más útnak kell lennie, mint amelyen ma járnak, amikor régi dokumentumokat értelmeznek.

Ezek a most megadott szempontok fognak vezérelni minket; csak lassan és fokról-fokra tudjuk majd megközelíteni azt, ami eleven képzetét adja annak, amit az ó-héber bölcs átélt, mikor azok a hatalmas szavak hatottak rá, amelyek legalább szó-formájukban még megvannak a világban. Következő feladatunk tehát az, hogy a legkevésbé se tartsuk magunkat eddigi ismereteinkhez és a lehető legnagyobb mértékben szabadítsuk meg magunkat mindattól, amit eddig elképzeltünk, amikor „égről és földről”, „istenekről”, „létrehozásról és „teremtésről” és az „őskezdetről” beszéltünk. Minél inkább el tudunk szabadulni attól, amit eddig éreztünk ilyen szavakkal kapcsolatban, annál könnyebben meg tudjuk majd közelíteni annak a dokumentumnak szellemét, amely egészen más lelki előfeltételek között jött létre, mint a maiak. Mindenekelőtt azonban azt kell megtárgyalnunk, mi is az tulajdonképpen, amiről szellemtudományosan beszélünk akkor, amikor a Biblia kezdő szavairól szólunk.

Azt tudjuk, kedves Barátaim, hogy annak alapján, amire a tisztánlátó kutatás ma képes, bizonyos értelemben le tudjuk írni Földünk és az emberi lét eredetét és fejlődését. „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemben megkíséreltem földi létünk fejlődésének három előző foka: a Szaturnusz-, Nap- és Hold-lét alapján a Föld létét, a Földet, mint színteret, mint az ember planetáris színterét, lépésről lépésre leírni. Bizonyára szemük előtt lebeg, ha csak nagy vonásokban is, az, ami ott le van írva. Felvetődik mármost a kérdés, hova illesszük be azt, ami abban a hatalmas „Beresit”-ben lelkünk elé kép? Hol iktassuk be szellemtudományos leírásunkba? Hol van a helye?

Tisztázzuk egy bizonyos nézőpont értelmében, hogy hogyan idézhetjük szemünk elé a Szaturnusz-, Nap- és Hold-létét? Ha röviden visszapillantunk a régi Szaturnuszra, akkor olyan égitest jelenik meg képszerűen lelkünk előtt, amelyből még hiányzik mindaz, amit környezetünk anyagi létének szoktunk nevezni. Ez az égitest tulajdonképpen csak a hő elemét hordozza magában mindabból, ami körülöttünk van. Levegő, víz, szilárd talaj még mind nincs a régi Szaturnuszon; csak hő vagy tűz, önmagában szövődő hő-elem. Úgyhogy ahol a legsűrűbb, ott eleven, szövődő hő. – Tudjuk, hogy a lét azután az úgynevezett Nap-létbe megy át. Később a szövődő, élő hő mellé egy levegő- vagy gázszerű elem társul, és a Nap planetáris állapotát akkor képzeljük el helyesen, ha – elemi állapotát tekintve – gázszerű, légnemű elemek és hő-elemek egybefonódásának és együttélésének gondoljuk el. – Föld-létünk fejlődésének harmadik állapotaként azután a Hold-állapotot kell figyelembe venni. Itt a hőhöz és levegőhöz társul az, amit a víz elemi állapotának nevezhetünk. Nincs még a régi Hold-állapotban semmi sem abból, amit ma földi létünkben szilárd elemnek nevezünk. De történik valami rendkívüli a régi Hold-lét alatt: a régi egység, amelyben planetáris létünk zajlott, kettéoszlik. – Ha a régi Szaturnuszt nézzük, az önmagában szövődő hő egységének tűnik. Még a régi Nap is összetevődött gáz- és hő-elemeknek tűnik. A Hold-lét alatt történik meg a hasadás: a Nap-jellegű és a Hold-jellegű kettéválik. És csak amikor a planetáris fejlődés negyedik fokához érünk, látjuk, hogy a korábbi elementáris állapotokhoz – a tűz- vagy hőszerűhöz, a levegőszerűhöz, a vizes elemhez – az önmagában szilárd, a földjellegű elem is társul. Ahhoz, hogy planetáris létünkben ez a szilárd elem is megjelenhessen, meg kellett ismétlődnie annak a kettéválásnak, ami már a Hold-létben is megtörtént. A Nap-jellegű újra el kellett hogy hagyja a mi Föld-jellegű planétánkat. Úgyhogy van bolygónk fejlődésében egy időpont, amikor az együttes planetáris állapotból – amelyben még össze volt szövődve a tűz, a levegő és a víz eleme – szétválik a sűrűbb föld-elem és a finomabb, levegőszerű Nap-elem. És csak ebben a Föld-jel- legűben tudott kialakulni, összesűrűsödni az, amit ma szilárdnak nevezünk.

Álljunk meg most annál a pillanatnál, amikor a planéták egységes állapotából kilép a Nap-jellegű, és a továbbiakban kívülről küldi erőit a Föld-jellegűre. Jegyezzük meg magunknak, hogy az is ekkor vált lehetségessé, hogy a Föld-jellegűben a szilárd – az, amit ma anyagi értelemben szilárdnak nevezünk – előkészüljön, mintegy földhöz hasonlóvá sűrűsödjék. Ha ezt a pillanatot rögzítjük, megtaláltuk azt az időpontot, ahol a Genezis, a Biblia kezdődik. Ez az az állapot, amelyről beszél. – Semmi esetre sem szabad a Genezis első szavait azonosítani azzal, ami absztrakt módon, árnyékhoz hasonlóan jelenik meg az ember szeme előtt ma, mikor kiejti ezeket a szavakat: „kezdetben”' vagy „őskezdetben”. Végtelenül sivár volna az, amit így kimondunk, ahhoz képest, amit az ó-héber bölcs átérzett. Mindaz, amit csak képesek vagyunk abba a kettőségbe beleképzelni, ami a Nap-jellegűnek a Föld-jel- legűtől való kettéválásakor keletkezett, minden, ami úgyszólván a kettéválás pillanatának a tartalma volt, mely akkor a kettősségbe beletagozódott, mindaz lelkünk előtt kell, hogy álljon, ha helyesen akarjuk felidézni a „Beresit”-et, az „őskezdetben”-t. És ne csak ezt idézzük lelkünk elé, hanem legyünk tudatában annak is, hogy az egész fejlődésnek, amit Szaturnusz-, Nap- és Hold-fejlődésnek nevezünk, szellemi lények voltak a vezetői, irányítói és hordozói; és hogy az, amit hő-, levegő és víz-elemnek nevezünk, mindig csak külső kifejezése, külső öltözéke azoknak a szellemi lényeknek, akik a fejlődés valóságát jelentik. Akkor is, ha a Nap-jellegűnek a Föld-jellegűtől való elválásakor létrejött állapotot tekintjük, és ezt az állapotot az anyag képzetével kitöltött képben gondoljuk el, akkor is tudatosítsuk magunkban, hogy mindabban, ami a víz, a levegő, a tűz elemeinek képeként kirajzolódik lelkünk előtt, csak a működő szellemiség fejezi ki önmagát; az a működő szellemiség, mely a három előző lépcsőfokot – a Szaturnusz-, a Nap- és Hold-fokot – megjárta, és az előbb jelzett időpontban érte el létének egy bizonyos fejlődési fokát.

Úgy állítsuk lelkünk elé ennek az összeszövődő víz-, levegő- vagy gáznemű és tűzelemnek a képét, mint egy hatalmas világgömböt, mely egy Nap-jellegű és egy Föld-jellegű elemmé hasad szét; de képzeljük el, hogy mindaz, ami ebben a képzetben elementáris-anyagi, az csak eszköze a szellem kifejeződésének. – Képzeljük el, hogy a víz-, légnemű és hő-elemből szőtt anyagburokból a benne működő szellemi lények arculata tekint ránk, akik ebben a lelkünk előtt megjelenő anyagképzetben manifesztálódnak, nyilatkoznak meg. Képzeljük el, hogy ez olyan, mintha szellemi lények állnának előttünk, akik felénk fordítják arcukat és azon munkálkodnak, hogy a hő, levegő és víz segítségével szellemi erőikből égitesteket organizáljanak. Képzeljük csak el ezt a képet!

Íme egy elementáris burok képe, egy buroké, amelyet csigaházhoz hasonlónak képzelhetünk – ha igazán vaskos érzéki képzetet akarunk alkotni – de ez a burok nem olyan szilárd anyagból áll, mint a csigaház, hanem a legfinomabb víz-, levegő- vagy gáz- és tűzelemből. Ennek a belsejébe kell belegondolnunk azt a szellemiséget, mely olyan, mintha arcok tekintenének ránk, melyek éppen ezen a burkon keresztül nyilatkoznak meg; ők maguk az a megnyilatkozó erő, amely az érzékfeletti rejtettségből a nyilvánvalóba úgyszólván áttöri magát – ha szabad ezt a kifejezést használnom.

Keltsék életre a lelkükben ezt a képet, amit most felvázoltam, kedves Barátaim, a szellem eleven működését az anyagban; és idézzék lelkük elé azt a belső lelki erőt, mely az anyagban való működést, az anyagban való organizálást létrehívja. Tekintsenek el egy pillanatra minden egyébtől, és íme itt áll Önök előtt az, amit egy ó-héber bölcs megközelítőleg átélt, amikor átjárták lelkét a Beresit hangzói. Beth – az első betű – a csigaház anyagi szövődését jelenítette meg; Rés – a második mássalhangzó – azoknak a szellemi lényeknek archoz hasonló megjelenését idézte fel, akik a csigaházban működnek; és Sit – a harmadik hangzó – azt az áttörő erőt keltette életre, mely belülről kifelé törekszik, hogy megnyilvánuljon.

Valahogy így közelíthetjük meg azt az alapelvet, amire ez a leírás épül. És ha eljutottunk eddig az elvig, akkor már meg is éreztünk valamit annak a nyelvnek a szelleméből, amelynek – mint mondtuk – bizonyos teremtő ereje volt a lélekben, amiről a modern embernek már nincs fogalma, mert minden nyelv absztrakt.

Éljük bele most magunkat teljesen abba az időpontba, ami úgyszólván megelőzi Föld-létünk fizikai kicsapódását, fizikai megsűrűsödését, mert ilyen volt az a pillanat, amire gondolok. Képzeljük el nagyon élénken ezt a pillanatot! Azt kell akkor mondanunk: ha le akarjuk írni, ami ott történik, félre kell tennünk minden olyan képzetet, amit ma külső érzéki folyamatok leírásánál alkalmazunk. Mert határtalan dilettantizmusra vall, ha valaki a Genezisben előforduló szavak közül a másodikat úgy fogja fel, hogy ez a szó bármiféle külső tényhez kapcsolódhat, ha mégannyira megközelítené is ez a tény azt, amit ma alkotáson vagy teremtésen értünk. Így nem lehet megközelíteni a Genezis második szavát. – Olyan valamit jelent ez a szó, ami valóban érinti azt a határt, ahol az érzékelhető már átlép az érzékfeletti-szellemibe. És ha valaki képzetet akar alkotni arról, amit általában a „teremtette” szóval szokás fordítani – „kezdetben teremtették az istenek”… – az semmi esetre sem azonosíthatja ezt a szót olyasmivel, amit szemmel, közönséges érzéki szemmel, mint teremtő tevékenységet, mint a létrehozás tevékenységét látni lehet.

Nézzenek a lelkük mélyére, kedves Barátaim! Kíséreljenek meg egyszer egy olyan állapotot előidézni, hogy – mondjuk – ha egy ideig aludtak és felébrednek, akkor – anélkül, hogy valami külső dologra tekintenének – ébresszenek lelkükben belső lelki tevékenységgel bizonyos képzeteket. Jelenítsék meg maguk előtt ezt a belső tevékenységet, ezt a produktív gondolkodást, mely a lélek mélyéről varázsolja elő a lelki tartalmat. Használhatják a „kieszelni” szót is erre a tevékenységre, amellyel egy lelki tartalmat a lélek mélységeiből a lélek tudatos látókörébe varázsolnak; s azt, amit az ember csak képzeteivel tud megtenni, most képzeljék el mint valóságos kozmikus teremtő tevékenységet. Gondoljanak el saját „gondolkodásuk”, saját benső gondolkodási élményük helyett egy kozmikus gondolkodást, akkor jutnak el ahhoz, ami a Genezisnek ebben a második szavában, a „barah” szóban rejlik. Annyira szelleminek gondolják el, amennyire csak tudják és annyira közel álljon amennyire csak lehet, ahhoz a gondolatszerűséghez, amit saját elmélkedésük során maguk elé idéznek. Annyira közelítsék ezt meg, amennyire csak tudják!

És most képzeljék el, hogy amikor így elgondolkodnak, mintegy kétféle képzetcsoportot sorakoztatnak lelkük elé. Tegyük fel – hogy lehetőleg világosan ábrázoljunk egy ilyen távolálló dolgot – tegyük fel, hogy valaki felébred, és két dolog jut eszébe, vagyis két különböző dolgot gondol ki. Legyen az egyik dolog, amit kigondol, valamilyen tevékenység képe, vagy egy külső dolog vagy lény képe; ez a kép nem külső ránézés, nem észlelet útján merül fel a tudat látóterében, hanem gondolkodás útján, a lélek teremtő tevékenysége következtében. A másik képzetkomplexum, ami fellép az így ébredőnél, az legyen egy vágy, akármi, amit valaki egész beállítottsága és lelki alkata alapján megkívánhat. Van tehát egy képzetnek megfelelő és egy vágynak megfelelő elemünk, amely belső gondolkodás útján merült fel lelkünk előtt. – Helyettesítsék mármost az így önmagába merülve gondolkodó emberi lelket azokkal, akiket a Genezis Elohim néven emleget. Gondoljanak az emberi lélek egysége helyébe egy többséget, gondolkodó szellemi lényeket, akik azonban hasonló módon, gondolkozva idéznek fel bensőjükből két komplexumot, melyeket az előbb leírt – egy tisztán képzetszerű és egy vágyszerű – két komplexummal hasonlíthatnék össze. A gondolkodó emberi lélek helyébe tehát olyan lények kozmikus organizációját gondoljuk, akik hasonló módon idéznek fel két ilyen komplexumot (csak persze az ő gondolkodásuk kozmikus): egy képzetszerűt, vagyis egy olyat, ami kinyilatkoztat valamit, ami tehát kifelé éli ki magát, ami kívül jelenik meg és egy másik komplexumot, ami vágyjellegű, amelyet belső mozgékonyság éltet, amely belül mozog, amelynek bensejét mozgékonyság hatja át. – Tehát azokra a kozmikus lényekre gondolunk, akiknek a neve Elohim és „gondolkodókénak gondoljuk el őket. És ezt, hogy „gondolkodók”„, ezt jelenítjük meg magunknak ennél a szónál: „teremték”„, „barah”„. Gondoljuk el azután, hogy ez a teremtő gondolkodás két komplexumot hoz létre: egy olyan komplexumot, amely inkább arra törekszik, hogy külsőleg nyilvánuljon meg, hogy kifelé mutatkozzék meg, és egy másik komplexumot, egy belül mozgékonyt, egy bensejében élőt; íme ez az a két képzet-komplexum, megközelítőleg, mely az ó-héber bölcs lelkében megjelent, mikor azok a szavak, amelyeket ma az „ég és föld”„ szavakkal helyettesítünk, felzengett a lelkében: hasamajim és hárec. – Felejtsük el lehetőleg azt, amit a modern ember jelöl az ég és föld szavakkal; igyekezzünk ezt a két képzet-komplexumot lelkünk elé állítani: a kifelé megmutatkozó komplexumot, a kinyilatkoztatást, azt a komplexumot, mely arra törekszik, hogy valami hatást váltson ki, és azt a másikat, a belső mozgékonyság komplexumát, amely bensőségesen át akarja élni magát, mely bensejében elevenen mozog: ez a „hasamajim”„ és a másik: „hárec”„. – És maguk az Elohák – (előadásaink során még közelebbről megismerjük és lefordítjuk őket szellemtudományos nyelvünkre, most azonban az ősi Igék értelmét próbáljuk némileg megközelíteni) – milyen lények maguk az Elohák? Aki képzetet akar alkotni arról, ami az ó-héber bölcs lelkében élt, mikor ezt a szót használta, annak tudnia kell, hogy abban az időben még élénken élt az a tudat, hogy a Föld fejlődésének meghatározott értelme, meghatározott célja van. – Mi az értelme, mi a célja Földünk fejlődésének?

Földünk fejlődésének csak akkor van célja és értelme, ha fejlődésén belül létrejön valami, ami annak előtte nem volt. Egy már meglévőnek örökös ismétlődése, örökös visszatérése értelemnélküli lét volna, és az ó-héber bölcs ilyen értelmetlen létnek érezte volna a Föld eredetét, ha nem gondolhatta volna, hogy a Földnek, miután más létformákból kifejlődött, minden korábbihoz képest valami újat kell hoznia. Valami új valósult meg ezáltal a Föld-lét által, az ugyanis, hogy az ember pontosan olyanná lett, amilyennek a Föld-létben megmutatkozik. Ahogy az ember a földi lét keretein belül megjelenik, amilyen már ma, és amilyenné a távolabbi és még távolabbi jövőben fejlődni fog: olyan ember a korábbi fejlődési fokozatokon nem volt, olyan ember a korábbi fejlődési fokozatokon nem is volt lehetséges. Azok a szellemi lények, akik azt a külső fejlődést vezették és hordozták, amit Szaturnusz-, Nap- és Hold-fejlődésnek nevezünk, más természetűek voltak, mint az ember (most nem akarjuk az alacsonyabb és magasabb rendű fogalmát bevezetni). És ezeket a lényeket, akik a tüzes, légies és vizes elemi létfokozatokon hatottak, akik a Szaturnusz-, Nap- és Hold-létet annak idején átszőtték, s akik a földi lét kezdetén működtek, hogyan tudnánk őket lényüket illetően legjobban megismerni? Hogyan tudnánk őket megközelíteni?

Mindenesetre sok, nagyon sok mindent le kellene írnunk ahhoz, hogy csak valamelyest is közelebb jussunk ezekhez a lényekhez. De egyik oldalukról megismerhetjük most őket, és ez elegendő lesz ahhoz, hogy legalább egy lépéssel közelebb hozzuk a Biblia ősi Igéinek mélységes értelmét. Vegyük szemügyre ezeket a lényeket, akik bizonyos vonatkozásban legközelebb álltak az emberhez akkor, amikor ő maga formát öltött abból, ami a régi Szaturnusz-, Nap- és Hold-létből bontakozott ki. Kérdezzük meg őket – ezeket a lényeket – mit is akartak tulajdonképpen? Megkérdezzük ezeket a lényeket, mi is volt a szándékuk, a céljuk? így legalább lesz egy elképzelésünk, egy szerény elképzelésünk a lényükről. Mit akartak ezek a lények? Sokféle képességük volt, megtett fejlődésük során többirányú tudásra tettek szert. Az egyik ezt tudta, a másik azt. De lényüket úgy látjuk át legjobban, ha azt mondjuk: az előbbiekben tárgyalt időpontban ezeknek a lényeknek egy csoportjában valami közös cél, egy közös motívum működött. Úgy van ez valahogy magasabb fokon, mint amikor ma összejön egy olyan embercsoport, amelyben mindenkinek külön-külön megvan a maga határozott rátermettsége. Mindegyikük ért valamihez és azt mondják: te ehhez értesz, én ahhoz, a harmadik amahhoz. Egyesítsük most valamennyiünk képességét egy közös munka érdekében, amelyben mindegyikünk tevékenysége érvényre juthat. – Tegyük fel tehát, hogy van egy embercsoport, mindegyikük valami máshoz ért, de a céljuk közös. Aminek majd létre kell jönnie, még sehol sincs.

Az az egység, amin munkálkodnak, egyáltalán még csak mint cél létezik, még egyáltalán nem jött létre. A sokféleség már megvan, az egység még csak eszményként létezik. – Gondoljanak most el egy szellemi lényekből álló csoportot: túl vannak a Szaturnusz-, Nap- és Hold-fejlődésen, valamennyien tudnak egy bizonyos, meghatározott dolgot, és abban az időpontban, amelyről beszéltem, így döntenek: tevékenységeinket egy közös cél érdekében egyesítjük; egységes irányban akarunk haladni. És valamennyiük tekintete előtt megjelenik ennek a célnak a képe. Mi volt ez a cél? Az ember – a földi ember.

A földi ember tehát olyan isteni-szellemi lények egy csoportjának céljaként élt, akik elhatározták, hogy összehangolják szerteágazó művészetüket, hogy elérjék, ami nekik maguknak egyáltalán nem volt sajátjuk, aminek ők nem voltak birtokában, de amit közös munkával létre tudtak hozni. Ha mindazt tekintetbe veszik, amit itt leírtam: az elemi burkot, az abban működő, kozmikusán elmélkedő szellemi lényeket, a két komplexumot, egy belsőleg mozgékony, vágyszerűt és egy kifelé megnyilvánulót; ha mindezt egybevetik és azoknak a szellemi lényeknek, akik mintegy kinéznek arcukkal az elemi burokból, az általam imént vázolt közös célt tulajdonítják, akkor kapják meg azt, amit az „Elohim” szó egy ó-héber bölcs szívében felkeltett. S ezzel képszerűen összefoglaltuk azt, ami ezekben a mindenható ősi Igékben él.

Felejtsük el most mindazt, amit a modern ember érezhet és gondolhat, amikor kimondja ezeket a szavakat: „Kezdetben teremték az istenek az eget és a földet”. Kíséreljük meg a ma elmondottak figyelembevételével szemünk elé állítani a következő képet: előttünk van a szövődő elementáris elem, amiben tüzes, gáz-szerű és vizes elemek működnek. Ebben az elementáris, működő, szövődő közegben szellemi lények élnek, szellemi lények egy csoportja, akik gondolkodnak. Produktív gondolkodásba mélyednek és teremtő gondolkodásukat áthatja az a cél, hogy egész működésüket az emberről alkotott képre irányítsák. Ebből a gondolkodásból elsőnek egy kifelé megnyilatkozónak, kinyilvánulónak és egy bensejében mozgékonynak, belsőleg elevennek a képzete lép elő. Ebben az elementáris burokban kigondolták az ős-szellemek a kívül megjelenőt, a belül mozgékonyt.

Ha megkísérlik, hogy ezekkel a szavakkal felidézzék, amit a Biblia első sora mond, akkor lerakták az alapjait annak, amit a következő napokban fogunk lelkünk elé idézni: azoknak a mindenható ősi Igéknek valódi értelmét, amelyek a legfőbbet: saját eredetét nyilatkoztatják ki az emberiségnek.

A hárec és a hasamájim (a Föld és az Ég)

München, 1910. augusztus 18.

[A hasamájim gondolat-jellege és a hárec vágy- és akarati jellege. A tohu-va-bohu állapota. Az Elohák. A Nap és a Föld szétválása. A szellemileg fénylő, hangzószerű és szóalkotó hasamájim kivonulása a hárec-ből, a hő-, gáz-, viz- és földszerűből. A hárec megszerveződése a hasamájim erő-sugárzásából. Az emberi alak megteremtése a hang-szerűből.]

Sok mindennel kapcsolatban, ami ebben az előadás-ciklusban elhangzik és egyáltalában ami antropozófiai megbeszéléseinken szóba kerül, úgy tűnhet – különösen a kívülállóknak, akik még kevéssé ismerik a mi antropozófus köreinkben uralkodó érzéseket – mintha valamiféle megelégedést vagy örömöt jelentene nekem, ha arra kényszerülök, hogy itt vagy ott látszólag el- lentmondjak a modern tudománynak. Igazán szeretném, ha éppen ezen a ponton nem értenének félre. Meg lehetnek győződve róla, hogy mindig is kemény próbatétel volt számomra, hogy szembehelyezkedjem azzal, amit ma tudományos állításnak neveznek; és hogy nem is tenném ezt soha másutt, mint pontosan ott, ahol lehetőségem van rá, hogy azt is kifejtsem a mindenkori beszédtémával kapcsolatban, ami a tudomány mai álláspontja. Felelősnek érzem magamat azért, hogy semmit se állítsak a modern tudománnyal ellentétben, hacsak nincs módomban egyúttal azt is mindenütt hozzátenni, amit ez a modern tudomány ugyanazon a ponton kimond. És ha ebből a nézőpontból indulunk ki, akkor nem is közeledhetünk olyan fontos fejezetekhez, mint amilyeneket ezekben a napokban akarunk megbeszélni, másképp, mint bizonyos szent megilletődöttséggel és megfelelő felelősségérzettel.

Sajnos tagadhatatlan, hogy az itt tárgyalt kérdésekben a modern tudomány teljes és tökéletes csődöt mond; sőt még csak addig sem jut el a modern tudós, hogy tudja: miért kell csődöt mondania kiindulási pontjainak; azt sem képes belátni, miért kényszerül éppen a modern tudomány a lehető legnagyobb fokú dilettantizmusra az élet és a lét valóságos, nagy kérdéseiben. Így hát igazán nyomatékosan kérem Önöket, vegyék az itt mondottakat mindig úgy, hogy teljes tudatossággal ott áll mögöttük az, amit ugyanazon a ponton a modern tudomány mondani tudna. Csak természetesen nem lehet egy rövid előadás- sorozattól azt kívánni, hogy részletekbe menő polémiában rámutasson mindarra, amit megfelelő helyen esetleg fel lehetne hozni ennek vagy annak a modern nézetnek a cáfolatára. Amennyire csak lehet, arra kell szorítkoznom, ami pozitív, és bízom benne, hogy egy antropozófus körben valóban minden részletében tiszteletben tartják az előbb említett feltételt.

Megkíséreltem tegnap, hogy rámutassak: azokat az ősi hatalmas szavakat, amelyekkel a Biblia kezdődik és olyan nyelven állnak előttünk, mely egészen más természetű, mint a modern nyelvek, – azokat az ősi hatalmas szavakat csak akkor magyarázhatjuk helyesen, ha megpróbálunk elfelejteni mindent, amit ezek a szavak modern nyelvekre a szokásos fordításban átültetett formájukban érzéseinkben életre keltenek. Mert annak a nyelvnek, amelyen ezek a hatalmas szavak eredetileg megjelentek, csakugyan megvan az a sajátossága, hogy hangzói jellegüknél fogva azokhoz a képekhez terelik a szívet és az értelmet, melyek a látó szem előtt tárulnak fel, mikor arra a pontra irányul, ahol az érzékfelettiből előbuzog világunk érzékelhetősége. És hatalom és erő van minden egyes hangzóban, mely – ha szabad ezt mondanom – földi létünk őseredetét állítja elénk. Ezeknek az előadásoknak a folyamán még több ízben rá kell majd mutatnunk éppen ennek a nyelvnek a jellegére; ma azonban csak néhány elsősorban fontos tárgyi dologra akarok kitérni.

Tudják ugye, hogy azoknak a szavaknak a nyomában, amelyeket tegnap megpróbáltam lelkük elé vázolni, annak az egyik komplexumnak a tulajdonságai kelnek életre, mely az isteni gondolkodásból, a produktív gondolkodásból bukkan elő. Elmondtam, hogy ezt úgy kell elképzelnünk, mintha egy kozmikus emlékezésből két komplexum bukkanna fel. Az egyik az a komplexum volt, mely jellegében leginkább a bennünk megjelenő képzethez hasonlatos; a másik komplexumot a vágy, vagy az akarat jellegéhez hasonlítottuk. Az egyik magában foglalja mindazt, ami kifelé akar megnyilvánulni, megmutatkozni, mintha erőt bocsátana ki: „hasamájim”; a másik komplexum: „hárec” a bensőleg mozgékonyt, a belülről vággyal telített, a bensőleg éltetőt, a mozgót tartalmazza. Megtudjuk azután erről a belül éltetőről, hogy tulajdonságai vannak, és ezeket a tulajdonságokat a Biblia a hangzók jellegzetes karakterével jelzi. Megtudjuk, hogy ez a belül mozgékony olyan állapotban volt, amit Tohu-va-bohu-nak neveznek, németül „wüst und wirr”-nek szokás fordítani, magyarul összevisszaságnak. Megérteni azonban csak akkor tudjuk, ha itt is pontosan magunk elé rajzoljuk annak a képi jellegét, amit ez a Tohu-va-bohu voltaképpen jelent. És csak akkor jövünk rá, hogy hogyan kell ezt érteni, ha szellemtudományos ismereteink alapján felidézzük magunkban azt, ami – mondjuk – a térben keresztül-kasul hullámzott, mikor mindaz, ami már megjárta a Szaturnusz-, Nap- és Hold-létet, mint Föld-lét, mint planetáris földállapot újra felbukkant.

Tegnap felhívtam figyelmüket arra, hogy az, amit szilárd állapotnak nevezünk – tehát ami érzékszerveinkkel szemben ellenállást fejt ki – még nem volt meg a Szaturnusz-, Nap- és Hold-állapotban, hanem csak a tűz- vagy hő-elem, a gáz- vagy levegőelem és a vizelem volt meg. A szilárd elem tulajdonképpen csak a planetáris Föld-állapot megjelenésekor kapcsolódott a korábbi elementáris állapotokhoz. Tehát abban az időpontban, amikor belép a létbe az, amit tegnap jellemeztünk, amikor úgyszólván fellép az a tendencia is, hogy a Nap-szerű leváljon a Föld-szerűről, akkor – az elemek összeszövődését tekintve – a hő, a levegő és a víz egymást átható elemeivel van dolgunk. Mindez áthatolt egymáson, összeszövődött egymással. Hogy hogyan hullámoztak át egymáson, hogyan szövődtek össze, hogyan kell ezt elképzelnünk, ha szellemi érzékeink elé festjük, ezt jelzik azok a szavak, melyeket németre „wüst und wirr”-nek fordítanak (szó szerinti magyar jelentése: kietlen és zavaros) de természetesen csak nagyon pontatlanul, és ezeket a szavakat jelzi tömören a Tohu-va-bohu hangzó-összetétel. Mert mit jelent ez a Tohu-va-bohu? Ha képszerűen lelkünk elé állítjuk, amit ezek a hangzók felkelthetnek a lélekben, akkor ez körülbelül a következő:

Az a hangzó, melyet a mi T betűnkhöz lehet hasonlítani, egy közös középpontból a tér minden oldala, a tér minden iránya felé szétáradó erő képét hozza mozgásba. Tehát abban a pillanatban, amikor a T hangzó felhangzik, egy képet idéz fel, az egy középpontból a tér minden irányába szétáradó erő, a végtelenbe áradó erő képét. Úgyhogy a hő-, levegő- és vízelemek fonadékát kell elképzelnünk és benne erőáramlatokat egy középpontból minden irányba szétáradóan. Ez az erő-szétáradás akkor történik, mikor a hangzó-összetételnek még csak az első fele van meg: „tohu”. Mi történik a második felénél? Pontosan az ellenkezője annak, amit előbb mondtam. A másik fél hangzója a mi B hangzónkhoz hasonló „beth” jellegénél fogva, mindannál fogva, amit ez a betű a lélekben ébreszt, ez a B betű mozgásba hozza mindazt, amit úgy tudnak képpé formálni, ha egy hatalmas gömböt, egy belül üres gömböt gondolnak el. Önmagukat képzeletben a gömb belsejébe állítják, és most ennek az üres gömbnek minden pontjáról, minden belső pontjáról ezúttal befelé hatoló sugarakat, a középpont felé hatoló sugárzást gondolnak el. Tehát ezt a képet gondolják el: van egy pont a térben, innen erők sugároznak szét minden irányba: „tohu”. Gondolják most ezeket a sugarakat úgy, mintha egy külső gömbhéj felfogná és visszaverné őket a tér minden irányából, vissza önmagukba: ez a „bohu”. Mert ha ezt a képzetet megalkotják, és mindezeket az erősugarakat úgy gondolják el, hogy ezek telítve vannak azzal, ami a három elementáris lényből: a hőből, levegőből és vízből adódik. Ha ezeket az erősugarakat úgy gondolják el, hogy ebben a három egymásba fonódott elemben képződnek, akkor tudni fogják, mi jellemzi a bensőleg mozgékonyát. Tehát ilyen módon juttatja tudomásunkra ez a hangzóösszetétel, hogy miképpen irányítják a létet az Elohák.

De hát mit is mondtunk most ezzel az egésszel? Nem fogjuk megérteni a hét teremtési nap egész nagyszerű drámai történését, ha nem jelenítjük meg lelkünk előtt ezeket a részleteket. Ha azonban felsorakoztatjuk őket lelkünk előtt, akkor e részletek egésze, mint csodálatos, hatalmas, kozmikus dráma bontakozik ki előttünk.

Idézzük itt még egyszer emlékezetünkbe, hogy mindaz, amit a „barah” igén értünk – kezdetben „teremték”„ az istenek – mindez lelki-szellemi tevékenységet jelent. Azt a hasonlatot használtam tegnap, hogy a lélekben képzetkomplexumok keletkeznek. Így gondoljuk el a térben elhelyezkedett Elohákat; és azt, amit a „teremték”, a „barah” jelez, a kigondolás, kieszelés kozmikus lelki tevékenységének. Amit kigondolnak (t.i. az Elohák) azt a „hasamájim”„ és „hárec”„ fejezi ki, a kifelé sugárzó és a belül mozgékony. De most egy más, jelentős dologra történik utalás. Hogy lehetőleg jó hasonlatuk legyen, helyezkedjenek a felébredés állapotába. Lelkükbe képzetkomplexumok hatolnak fel. Így hatol fel az Elohák lelkébe: hasamájim és hárec.

Tudjuk azonban – hiszen ezt tegnap már hangsúlyoztuk – hogy ezek az Elohák saját fejlődésük során átmentek a Szaturnusz-, Nap- és Hold-fejlődésen, így az, amit kigondoltak, hasonlatos azokhoz a képzetkomplexumokhoz, amiket felébredéskor Önök idéznek fel lelkükben. Ilyenkor mintegy lelki-szellemi módon láthatják ezeket a képzeteket, meg tudják mondani, hogy milyenek. Azt mondhatják: ha felébredek reggel és újra rátalálok arra, ami már régebben felgyülemlett lelkemben, és amit felidézek magamban, akkor le tudom írni, hogy az milyen. Így írható le az Elohákkal kapcsolatban az, ami akkor következik, miután – durván kifejezve – valahogy így szóltak magukhoz: gondoljuk csak el most, hogy mi lép a lelkünkbe, ha mindazt felidézzük, ami a Szaturnusz-, Nap- és Hold-állapotban történt. Lássuk csak, milyen is mindez az emlékezetünkben. – És amit láttak, az olyan volt, hogy a Tohu-va-bohu szavak illettek rá; olyan volt, hogy ahhoz a képhez lehet hasonlítani, amit előbb vázoltam fel a sugarakkal, melyek egy középpontból indulnak ki a térbe, majd vissza úgy, hogy az elemek ezekben az erősugarakban szövődtek össze. Az Elohák tehát valahogy így szólhattak: lám, tehát ez a kép alakul ki, miután eddig a pontig eljutottunk. Ilyen lett, amikor újra kialakult.

Most azonban még valamit szemünk elé kell idéznünk, ha meg akarjuk érteni a következőt, amit a modern nyelvek így szoktak kifejezni: „sötétség vala az áramló anyagok” vagy „a vizek fölött.” Fordítsuk vissza tekintetünket a Föld történetére, mielőtt a Föld-lét elkövetkezett volna.

Itt van először a Szaturnusz-lét, amint beleszövődik a tüzes elembe. Azután hozzákapcsolódik a Nap-lét a légnemű elemmel. De „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemben megtalálhatják, hogy ezzel a hozzá- kapcsolódással még valami más is együtt jár. Mert hiszen a hő-elemhez nemcsak a gáz vagy légnemű elem társul. Ez, mondjuk, a hő-elem durvábbá válása. A régi Szaturnusz finom hő-eleme gáznemű elemmé durvul. De minden ilyen durvulással együtt jár egy finomabbnak a keletkezése. Ha a gáznemű elemmé való durvulás egyértelmű egy lefelé-ereszkedéssel, akkor a másik oldalon előáll a fényelemhez való felfelé emelkedés. Úgyhogy ha a régi Szaturnuszról átlépünk a régi Napra, azt kell mondanunk: a régi Szaturnusz még teljesen a hő-elemben működik; a Nap-állapot közben társul hozzá valami megsűrűsödött, a gáznemű, de utána a fényelem is, aminek az a következménye, hogy a hő és a gáznemű kifelé sugározva meg tud nyilatkozni.

Ha most az itt fellépő két komplexum közül az egyiket vesszük, azt, amit a „hárec” jelent – amit általában Földnek fordítanak – és meggondoljuk, hogy az Elohák, minekutána emlékeztek, ezt lelki szemeik elé állították, akkor – kérdezhetjük – mit mondhattak róla? Nem mondhatták azt, hogy újra életre kelt benne az, ami már a régi Napon is megvolt. Hiányzott belőle a fény-elem. Ez különvált tőle. Így a hárec egyoldalúvá lett. Nem vitte magával a fény-elemet, hanem csak sűrűbb elemeket, a vizeset, a légneműt és a hő-elemet. Nem hiányzott azonban a fény-elem abból, amit a hasamájim jelent: ez a Nap-szerű, ami a másik komplexumból eltávozott. Ebből a másik komplexumból hiányzott az elemek kifinomultsága, hiányzott a fény. Így aztán azt mondhatjuk: az egyik komplexumban úgy hömpölyögtek át egymáson a hő-, leve- gő- és vízelemek, ahogy azt az imént a Tohu-va-bohu-nál értelmeztük. És hiányosak voltak; híjával voltak annak, ami régi Nap-lét fejlődése során jelent meg: a fény-elem hiányzott belőlük. Tehát sötétek voltak; nem volt bennük semmi Nap-szerű, ez kivonult belőlük a hasamájim-mal. A Föld-fejlődéshez való előrehaladás pontosan ezt jelenti: az, ami mint fény benne volt a régi Nap-szerűben – és mindaddig, amíg együtt volt azzal, amit Földnek nevezünk, ebben is benne volt – most kivált belőle. És visszamaradt, mint hárec, a hő, levegő és vizelem sötét szövedéke.

Így most még pontosabban a lelkünk előtt áll az, amit az Elohák kigondoltak. De a valóságnak megfelelően csak akkor tudjuk mindezt elképzelni, ha állandóan tudatában vagyunk annak, hogy mindaz, amit elementáris létnek nevezünk – levegő, víz és a hő is – alapjában véve egyúttal szellemi lények külső kifejezési formája. Nem egészen helyes, ha azt mondjuk: a ruhájuk; inkább külső megnyilatkozásukként kell ezt felfogni. Tehát mindaz, amit levegőnek, víznek, hőnek nevezünk, alapjában véve maya, illúzió, mely – még ha lelki szemünkkel nézzük is – csak a külső tekintet számára létezik. Ha tulajdonképpeni létét kutatjuk, valójában lelki-szellemi, az Elohák lelki-szellemiségének külső megnyilatkozása. De az Elohákról szólva semmi esetre sem szabad őket emberhez hasonlónak elképzelni, hiszen éppen az volt az ő céljuk, hogy kialakítsák az embert, hogy az által a különleges organizáció által hívják életre az embert, amelyet éppen akkor gondoltak ki. Emberinek tehát nem gondolhatjuk őket, de bizonyos vonatkozásban észrevehetünk már egyfajta szétválást az Elohák lényében. Hiszen ha a mai emberről beszélünk, az ő lényét sem tudjuk megérteni, hacsak nem osztjuk szét testre, lélekre és szellemre. Tudják, hogy éppen az antropozófiát mennyire foglalkoztatja az emberi hármasság – test, lélek és szellem – működésének és lényegének közelebbi megismerése. Ilyen megkülönböztetésre – hogy ezt a hármasságot, mint egy lényt ismerjük fel – majd csak az ember esetében kerül sor. Természetes, hogy a legnagyobb hiba volna az emberiség-előd lényeit – azokat tehát, akikről a Biblia, mint Elohimról szól – ugyanolyannak gondolni, mint amilyen az ember; de azért már náluk is meg kell különböztetni valamit, ami test jellegű és valamit, ami szellem jellegű.

Mármost, ha az emberre vonatkoztatva teszünk különbséget testisége és szellemi mivolta között, tökéletesen tudatában kell lennünk, hogy az ember lénye is különböző módokon lakik abban a külső formában, amiben megjelenik. Eszünkbe sem jutna például, hogy az ember tulajdonképpeni szellemi mivoltát a kézzel, vagy a lábbal hozzuk összefüggésbe, hanem azt mondjuk: testi mivoltunk például lényegében a törzsben, lábban, kézben van, a szellem szerve pedig a fej, az agy; itt helyezkednek el a szellem szervei. Az ember külső formáján belül tehát úgy teszünk különbséget, hogy bizonyos részeit inkább mint a testiség, más részeit túlnyomóan, mint a szellem kifejezését fogjuk fel.

Ugyanezt a megkülönböztetést az Elohákra vonatkoztatva is meg kell tennünk, ha nem is azonos, de hasonló módon. Alapjában véve ez az egész összeszövődés és áthullámzás, amiről beszéltem, csak akkor érthető igazán, ha úgy fogjuk fel, hogy ez az Elohák lelki-szellemi mivoltának a testisége. Tehát mindez, ami a légnemű, a hőszerű és a vízszerű elementáris szövődésében jelent meg, az az Elohák külső testisége. De az Elohák részeit ismét különbözőképpen kell szétosztanunk ezen elementáris tagok között; úgy kell elgondolnunk, hogy a vizeshez és a légneműhöz inkább az Elohák testisége kapcsolódik, inkább az, ami durvább. És mindaz, ami mint hő-elem a gázszerűt és a folyékonyt átjárta, ami ezt a Tohu-va-bohut, mint hő-elem áthatotta, ami áthullámzott rajta, mint hömpölygő hő, abban működött az, amit az Elohák szellemi részének nevezhetünk. Éppúgy, ahogy azt mondjuk, hogy az ember testi mivolta főleg a törzsében, lábában és kezében, ami pedig inkább szellemi, az a fejében működik, ugyanúgy mondhatjuk azt is – ha az egész Kozmoszt tekintjük az Elohák testének – hogy a levegő- és vízelemben élt az Elohák testibb mivolta és a hő-elemben élt a szellemi. Ezzel magát a Kozmoszt, mint az Elohák testi mivoltát fogtuk fel: és míg a külsődleges-testit úgy jellemeztük, hogy az az elementáris lények Tohu-va-bohu-j a, addig abban, ami hő formájában ezeket az elementáris lényeket átjárta, az Elohák működő szellemét találtuk meg.

Különös szót használ a Biblia arra, hogy kifejezze az Elohák szellemiségének viszonyát az elemekhez: „Ruah Elohim”.

Különös szó, mellyel közelebbről kell foglalkoznunk, ha meg akarjuk érteni, hogyan szőtte át az Elohák szelleme a többi elemet. Ezt a szót, hogy „raha” csak akkor érthetjük meg, ha segítségül hívjuk mindazt, ami abban a korban a lelken átsuhant, mikor ezt a szót kiejtették. Ha azt mondjuk:

„és az Istenek szelleme lebegett a szétterülő anyagi tömegek felett” vagy „a vizek felett”,

ezzel semmit sem mondtunk. Mert a „raha” igen helyes értelmezéséhez csak akkor jutunk el, ha a következőket gondoljuk el (egy kicsit talán durva, de szemléltető hasonlattal kell, hogy jellemezzem): egy tyúk ül a tojásokon és testének melege, amellyel azokat kikölti, kisugárzik a tyúkból az alatta lévő tojásokra. S ha most elgondolják ennek a melegnek a tevékenységét, amely a tyúkból a tojásokba sugárzik, hogy megérlelje azokat, a melegnek ezt a hatását, a melegnek ezt a sugárzását a tyúkból a tojásokba, akkor lesz fogalmuk arról az igéről, ami itt áll és ami kifejezi, hogy hogyan hat a szellem a hő-elemben. Persze egyáltalán nem fejeznénk ki magunkat pontosan, ha azt mondanánk, hogy az Elohák szelleme „költ”, mert nem arról van szó, amit ma a kiköltés érzékelhető tevékenysége alatt értünk; inkább a kisugárzó hő tevékenységéről van itt szó. Úgy, amint a meleg a tyúkból kisugárzik, úgy sugárzott ki a hő-elemen keresztül az Elohák szelleme a többi elemi állapotba, a légneműbe és a vízszerűbe. – Ha mindezt elgondolják, akkor kapnak képet arról, hogy mit jelent az, hogy: „az Elohák szelleme lebegett (a német szövegben „költött”) az anyagi tömegek felett, a vizek felett”. S ezzel bizonyos mértékig összeállítottuk azt a képet is, ami az ó-héber bölcs lelke előtt lebegett, mikor erre az ősállapotra gondolt. – Megszerkesztettünk magunknak egy komplexumot, ami úgy, ahogy a Tohu-va-bohut jellemeztem, gömbszerűen egymáson áthullámzó hőből, levegőből és vízből áll, amelyből a hasamájimmal kivált minden fényszerű elem, úgyhogy ezt az egymáson áthullámzó három elemi állapotot a sötétség hatja át. Az egyik hullámzó és szövődő elemben, a hőszerűben, az Elohák szellemisége van, mely a minden irányban szétáradó hővel együtt hullámmozgással terjed el mindenhova és megérleli azt, ami még éretlen a sötét elemben.

Ha eljutunk annak a mondatnak a végére, amit rendszerint azokkal a szavakkal jelölnek, hogy „Isten lelke lebegett a vizek felett”, akkor eljutottunk annak a jellemzéséhez, amit a Biblia első versében a „hárec”, a „Föld” szó jelöl. Jellemeztük, hogy mi maradt itt vissza, miután a „hasamájim” kivált.

Vegyük most még egyszer szemügyre az előző állapotokat. Visszamehetünk a Föld-állapotból a Hold-állapotra, a Nap- és Szaturnusz-állapotra. Menjünk át előbb a Nap-állapotra. Tudjuk, hogy akkoriban még nem lehetett szó a mai Föld-szerűnek a Nap-szerűtől való leválásáról, tehát arról sem, hogy a Föld-szerűt kívülről fény sugározta volna be. Hiszen földi életünknek éppen az a lényege, hogy a fény kívülről jön, hogy a Földet kívülről érik a fénysugarak. Úgy kell elgondolni a földgömböt, hogy a Nap magába zárja, így része magának a Napnak; tehát nemhogy nem kap fényt, de tartozéka annak, ami a térbe kisugározza a fényt. Ha ezt így elgondoltuk, akkor megértjük a régi Nap-állapotot. Ezt a régi Nap-állapotot csak így lehet jellemezni: ami Föld-jellegű, az nem fénybefogadó, hanem fényterjesztő, ő maga is fényforrás.

Figyeljék meg a különbséget! A régi Nap-állapot: a Föld részt vesz a fény kisugárzásában; új állapot, a Föld-állapot: a Föld már nem vesz részt benne. A Föld kibocsátotta magából mindazt, ami fényt terjesztett; arra kényszerül, hogy a kívülről jövő fényt fogadja be, a fény kell, hogy rásugározzon. Ez a jellegzetes eltérés az új Föld-állapot és a régi Nap-állapot között a fejlődés folyamán. A Nap-jellegű – a hasamájim – leválásával együtt a fény-jellegű is levált, most már a Földön kívül van, és annak az elementáris létnek, mely a hárecben, mint Tohu-va-bohu hömpölyög keresztül-kasul, nincs saját fényállapota, csak olyan valami van a birtokában, amit így lehet nevezni: „átmelegíti az Elohák szellemed De ez nem tette önmagában világossá, ez önmagában véve sötéten hagyta.

Vegyük most még egyszer szemügyre az egész elementáris létet! Tudhatjuk a régebbi előadásokból, hogy amikor Föld-létünk elementárisnak nevezett állapotait felsoroljuk, akkor a szilárddal kezdjük, a vizes elemmel folytatjuk, majd a gáz- vagy légnemű és a hő-elem következik. Ezzel – azt lehet mondani – a legsűrűbb anyag-állapotokat soroltuk fel. De ezzel még nem merítettük ki valamennyi állapotot. Ha feljebb megyünk, finomabb állapotokat találunk, és ezeket alig jellemeztük, ha azt mondjuk róluk, hogy finomabb anyagi létek. Az a döntő, hogy ismerjük fel bennük a a gáznemű, a hő, stb. durvább állapotával szemben. Általában éteri állapotnak nevezik ezeket. A finomabb állapotok közül első a fényjellegű. Tehát ha a hő-állapot felöl lefelé haladunk a sűrűbb felé, akkor a gázneműhöz jutunk, ha felfelé haladunk, akkor a fényjellegűhöz érkezünk. Ha a fényszerűtől még feljebb megyünk, akkor ennél is finomabb éteri állapotot találunk; akkor olyan valamihez értünk el, ami tulajdonképpen már nem tartozik közvetlenül a közönséges értelemben vett fizikai világhoz. A fizikai világban csak külső visszfényével találkozunk annak, amit a fényéternél is finomabb éterállapotnak nevezhetünk. Okkult értelemben lehet beszélni arról, hogy ebben a finomabb éterben az erők azonosak azokkal az erőkkel, amelyek az anyagok kémiai elrendeződését, egymásba szövődését kormányozzák, úgy szervezik az anyagot, ahogy ezt kifejezésre lehet juttatni, ha egy lemezre finom port szórunk, azután végighúzunk a lemezen egy hegedűvonót és megjelennek a lemezen az úgynevezett Chladni-féle hangábrák. Amit a durva fizikai hang a porrétegen idéz elő, az történik általánosságban a térben. A tér önmagában differenciált; olyan erők hullámai járják át, melyek a fényerőnél finomabbak és a szellemi síkon ugyanazt képviselik, amit a hang a fizikai síkon. Úgyhogy a kémiai vagy hangéterről, mint egy finomabb elemről beszélhetünk, ha a hő felől a fény irányába és innen a felé a finomabb éter felé haladunk, mely az anyagot differenciáló, szétválasztó és egyesítő erőket tartalmazza; de ez az erő a valóságban hangjellegű, lényegében zengő; az a fizikai hang, amit a fizikai fül felfog, ennek csak külső kifejezése, vagyis úgy jut kifejezésre, hogy levegőn halad át. – így közelíthetjük meg ezt a finomabb elemet, ami a fény fölött van. Ha tehát arról beszélünk, hogy a hasamájimmal az önmagát kifelé megjelenítő lépett ki a hárecből, akkor ne csak arra gondoljunk, ami a fényjellegűben nyilatkozik meg, hanem annak a hangzó-zengő jellegűnek az éteri mivoltára is, ami viszont a fényt hatja át.

Ahogy a hőtől leszállhatunk a gázjellegűhöz és innen még lejjebb a víz-jellegűhöz, ugyanígy felfelé: a hőtől a fényhez és a fénytől a hangzóig, a kémiai rendszerezőig emelkedhetünk fel. A víz-szerűtől tovább léphetünk lefelé a földszerűhöz. De hova jutunk akkor, ha a hangjellegű fölé, még magasabbra lépünk, a még finomabb, magasabb éteriségbe, ami szintén kilépett a hasamájim-mal? Olyan valamihez jutunk, ami mint legfinomabb éteri állapot, az imént leírt hangszerűt, a kémiai rendszerezőt hatja át. Ha szellemi füllel e felé az előbb leírt éteri állapot felé fordulunk, természetesen nem külső levegő-hangot fogunk hallani, hanem azt a hangot halljuk, amely a teret differenciálja, átjárja és úgy rendszerezi az anyagot, mint ahogy az a hang, melyet a vonó hoz létre a lemezen, a Chladni-féle hangábrát formálja meg. De éppen ebbe a hangéter által elrendezett létbe ömlik bele a magasabb éterállapot. Ez hatja át, ez járja át a hangétert oly módon, ahogy bennünk azt a hangot, amit a száj kiejt, áthatja a gondolat értelme, az, ami a hangot szóvá formálja. Ezt, ami a hangot értelmes szóvá formálja, ezt tartsák szem előtt és akkor képzetet tudnak alkotni arról, ami a hangétert, mint finomabb éteri elem átszövi, ami kozmikusán szövi át és értelmet ad a világhangnak: a téren áthullámzó szóról. És ez a téren áthullámzó szó, ami a hangéterbe ömlik, egyben az élet eredete, valóságosan szövődő, hullámzó élet. Tehát ami a hasamájim-mal kivonult a hárec-ből, ami átment a Nap-szerűbe, az a másikkal, az alacsonyabb Föld-szerűvel, a Tohu-va-bohu-val szemben kifelé, mint fényszerű meg tud jelenni. Mögötte azonban egy szellemi hangszerűség van, e mögött pedig a kozmikus beszéd. Ezért ezt mondhatjuk: a kiköltés melegében előbb az Elohák alacsonyabb szellemisége éli ki magát, valahogy úgy, ahogy a mi vágyaink az alacsonyabb rendű lelkiségben élik ki magukat. Az Elohák magasabb szellemisége a hasamájim-mal kivált: ez él a fényszerűben, a szellemi hangszerűben, a szellemi szó-jellegűben, a kozmikus szóban. Mindaz, ami ebbe a Nap-szerűbe távozott, csakis kívülről képes újra belesugározni a Tohu-va-bohu-ba.

Próbáljuk most az egészet képszerűen szemünk elé állítani: mi lebegett az ó-héber bölcs lelke előtt, mint „hárec”„ és mint „hasamájim”„. Az eltávozott szellemi-fényszerű, hangszerű, beszélő, szóképző hogyan hat akkor, amikor kívülről visszasugárzik? Úgy hat, mint a Nap-szerűből önmagát kimondó fény, olyan fény, amely mögött a kozmikus beszéd áll. Gondoljuk el tehát mindazt, ami a Tohu-va-bohu-ban megjelenik a maga sötétségében, a maga egymáson áthömpölygő hő-, gáz- és vízszerűségében, gondoljuk el a maga fényét vesztett sötétségében. És most gondoljuk el: a fény mögött áll a teremtő szó, mint legmagasabb éter-entitás; az Elohák tevékenysége következtében a fénnyel kívülről beáramlik a szó. Mi árad a szóból? Hogyan jellemezzük azt, ami itt történik? Úgy lehet ezt legtalálóbban jellemezni, ha azt a monumentális szót használjuk, ami kimondja, hogy azok a magasrendű lények, akik a hasamájim-mal kiküldték az éterbe azt, ami a legmagasabb rendű volt bennük, „visszaszóló fényt” sugároztak a világűrből a Tohu-va-bohu-ba. íme a tényállás, ami ezekben a monumentális szavakban van:

„És az Istenek szóltak: Legyen világosság! és lőn világosság abban, ami sötétség vala, a Tohu-va-bohu-ban. „

Ez a kép jelent meg az ó-héber bölcs előtt.

Az Elohák lényét tehát az egész kozmoszra kiterjedőnek, és ezt az egész kozmoszt, mint testet kell elgondolnunk: ami elementáris lét a Tohu-va-bohu-ban, azt a testiség legalacsonyabb formájának, a hőszerűt valamivel magasabb rendű alakzatnak, a hasamájimot pedig, ami kivált és most kívülről működik alkotóan befelé a Tohu-va-bohu kialakításán, a legmagasabb szellemiség alakjának.

Most azt mondhatják: ezzel tulajdonképpen azt ábrázolod, hogy a kozmikusán kimondott szó rendezte az elemek egymásba fonódását, tette azzá a Tohu-va-bohut, amivé később vált. De honnan, miből alakul ki az ember alakja? Nem létezhet a mienkhez hasonló emberi alak – két lábon, felemelkedve járó, kezét a mienkhez hasonlóan használó emberi alak – ha nem az agyban elhelyezkedő és onnan kisugárzó erők szervezik meg. Alakunkat a legmagasabb szellemi erők, szellemünkből kisugárzó erők építik fel. Az alsóbb rendűt mindig a magasabb rendű szervezi meg. Így a hárec-et, amit mintegy az Elohák alsóbbrendű testiségének tekinthetünk, magasabb rendű testiségük, a hasamájim és az abban ható szellemiségük szervezte meg. Az Elohák legmagasabb szellemi mivolta tehát birtokába veszi azt ami kivált, és úgy rendezi el, ahogy ezek a szavak juttatják kifejezésre:

„A kozmikus beszéden át megnyilvánuló fény beárad a sötétségbe.”

Így rendeződik a Tohu-va-bohu, így emelkedik ki az elemek rendezetlenségéből. Ha tehát úgy gondolják el a hasamájim-ot, hogy az hozzávetőleg az Elohák feje, és hogy a visszamaradt elementáris rész az Elohák törzse és végtagrendszere, majd hogy a fej erői megszervezik a törzset és a végtagokat – az elementális részt – akkor Önök előtt áll a tényleges folyamat: akkor itt áll, hozzávetőleg, a kozmoszig növekedett ember; és ebben a kozmoszban az ember szellemi szerveivel – melyek a hasamájim-ban vannak – szervezőleg működik. Egy önmagát organizáló, makrokozmikus ember képét festhetjük lelkünk elé, ha elgondoljuk mindazokat az erősugárzásokat, melyek a hasamájim felől a hárec felé áradnak le.

És most – hogy a képet még pontosabban festhessük lelkünk elé – nézzük a mai embert. Vessük fel a kérdést: miáltal is vált az ember a szellemtudomány – nem a mai dilettáns tudomány – számára olyanná, amilyen ma? Mi az, amitől azt a meghatározott formát kapta, ami környezetének valamennyi élőlényétől megkülönbözteti? Mi hatja át formálóan az emberi alakot? Rendkívül könnyű megmondani, hogy mi teszi az embert emberré, hacsak nem kötjük be a szemünket: az, ami az őt körülvevő földi lét összes lényeiből hiányzik, de az embernek birtokában van: a beszéd, ami hangzókban jelenik meg; ettől válik az ember emberré! Gondoljanak az állat alakjára! Mitől épül az tovább, emberi alakká? Mi az a hatás, ami ahhoz szükséges, hogy emberszabásúvá váljék? Vessük fel így a kérdést: gondoljuk el egy állat alakját és gondoljuk meg: ha ezt most át kellene hatnunk valamilyen áramlással, egy lehelet áramlásával, mi kellene, hogy ennek a leheletnek a tartalma legyen, ahhoz, hogy ez az alak beszélni kezdjen? Azt kellene átéreznie ennek az alaknak, hogy belső organizációjánál fogva hangszerűséget kell kisugároznia magából. A hang-tartalom teremti meg az állati alakból az emberi alakot.

Hogyan lehet tehát a kozmoszt képszerűen megérezni? Hogyan lehet mindazt, amit képekben lelkük elé írtam, amit körülményesen építettem fel az elementárisból, hogyan lehet ezt átérezni? Hogyan kell a makrokozmikus ember alakját mintegy belülről megérezni? Úgy, hogy érezni kezdjük: hogyan robban bele ebbe az alakba a hang. Tanuljuk meg az A hangzón, mikor átsüvít a levegőn, hogy ne csak a hangot, hanem azt is érezzük: hogyan alakul ki ez a hang úgy, ahogy a vonó hangjának hatására elrendeződik a por a lemezen. Tanuljuk meg az A-t érezni és tanuljuk meg a B-t érezni, amint a téren át hatnak! Tanuljuk meg ezeket ne csak mint hangzókat, hanem mint önmagukat megalkotókat érezni: akkor megérezzük, mit érzett az ó-héber bölcs, mikor hangzókból merítette az indítást azoknak a képeknek felidézéséhez, melyeket az Önök szeme elé állítottam. Ilyen volt a hangzó hatása! Emiatt kellett azt mondanom: a „Beth” valami önmagát körülfogót, valami hajlékszerűt, valami önmagát lezárót és belső tartalmat átölelőt idézett fel; az, amit a „res” jelentett, az olyan valamit ébresztett, ami érzett, úgy ahogy az ember önmagát érzi, mikor a fejét érzi. És a „sit” olyan valamit idézett fel, amit ezzel a szóval jelöltem meg: ösztökélés. Ez a nyelv egészen szubjektív; olyan nyelv, mely a hangzó kialakításában képpé kristályosodik, ha a lélek engedi magára hatni. Éppen ezért maguk ezek a hangzók az a magas iskola, mely a bölcseket azokhoz a képekhez vezérelte, melyek a látó szeme elé tolulnak, amikor belép az érzékfelettibe. Így vesz fel szellem-alakot a hangzó és varázsolja a lélek elé a képeket, azt a kép-sort, amit itt leírtam. Ennek az ősi kútfőnek az a rendkívüli jelentősége, hogy olyan nyelven maradt fenn, amely hangzóival alakot, formát teremt; olyan nyelv ez, amelynek hangzói kikristályosodnak a lélekben. És ezek az alakok ugyanazok, mint azok a képek, melyekhez akkor jutunk, ha felhatolunk abba az érzékfelettibe, melyből a mi fizikaiságunk érzékelhető része kifejlődött. Ha ezt tekintetbe vesszük, akkor eljutunk oda, hogy mélységes, határtalan, félő tiszteletet érezzünk a világ fejlődésével szemben és megtanuljuk átérezni, hogy valóban nem véletlen, hogy az emberi létnek ez a nagy, ez az ősi, hatalmas dokumentuma éppen ezen a nyelven maradt ránk, olyan írással, melynek már a betűi is képesek a lélekben a szellemet képszerűen felébreszteni és elvezérelni ahhoz, amit a jelenkor látójának újra felszínre kell hoznia. Ezt az érzést kellene az antropozófusnak magáévá tennie, mikor megközelíti azt az ősi kútfőt, mely az ótestamentum kezdetén áll.

A hét teremtési nap

München, 1910. augusztus 19.

[A hatnapos mű, mint a Föld múltbeli planetáris állapotainak ismétlése, a fény-szerű megjelenése. Az örvénylő elemi víz-, gáz- és hő-szerű elkülönülése levegő- és víz-szerűvé. A szilárd kiválása a víz-szerűből és a növényiség, a csoport- lélek-szerű felbukkanása. A külső kozmikus erők kapcsolódása a földi léthez. Az állati jellegű kialakulása a levegőben és a vízben.]

Azt a képet festettük tegnap lelkünk elé, amelyre a Bibliának ezek a jelentőségteljes szavai utalnak:

„És mondák az istenek: Legyen világosság: és lőn világosság!”

Olyan eseményre mutattunk rá ezzel, mely a Föld fejlődését ábrázolja. Újra csak arra a képre kell utalnom, amikor valaki felébred és lelkéből bizonyos lelki tartalmat hoz felszínre. Ehhez hasonlóan kell elképzelnünk, ahogy az Elohák lelkéből új formában, megváltozott formában előtör az, ami lassanként, fokozatosan kialakult a Szaturnusz-, Nap- és Hold-idők folyamán. És minden, amit a Biblia az úgynevezett hat vagy hét teremtési napról elmond, alapjában véve régi állapotok újjáélesztése, de nem a régi formában, hanem új formában, új alakban való újraéledés. – A következő kérdés, amit felvethetünk: hogyan kell egyáltalán felfognunk annak a realitását, amit a hat vagy hét teremtési nap lefolyásáról megtudunk?

Ezt a kérdést akkor értjük meg legjobban, ha így vetjük fel: képes volna-e a szem, a közönséges szem – de képesek volnának-e egyáltalán olyan érzékszervek, amilyenek a maiak – külsőleg, érzékileg követni azt, amit a hat teremtési nap elmond? Nem volnának képesek rá. Mert azok a történések, azok a tények, melyekről itt tudomást szerzünk, lényegében abban a szférában zajlanak le, melyet elementáris létnek nevezhetünk. Így tehát ahhoz, hogy ezeket az eseményeket meglássuk, a megismerés tisztánlátó fokára, tisztánlátó észlelésre volna szükség. Éppen itt bizonyul igaznak, amiről a Biblia beszél, hogy az érzékelhető az érzékfelettiből származik, és hogy azok a tények, amelyek a Biblia kezdetén állnak, érzékfeletti tények, még ha csak egy fokkal vannak is a mi közönséges tényeink fölött, amelyek ezekből az előbb jellemzett más tényekből származnak. Bizonyos vonatkozásban tehát a tisztánlátás területére látunk be mindazzal, amit a hat teremtési nap értelmében leírunk. Éteri formában és elementáris formában bukkan fel újra az, ami régebben már megvolt. Jegyezzük meg ezt jól, különben nem fogunk megfelelő módon tájékozódni tudni mindabban, amit a Genezis monumentális szavai voltaképpen jelentenek. Tehát számíthatunk rá, hogy új formában látjuk felbukkanni mindazt, ami a régi Szaturnusz-, Nap- és Hold-lét alatt lépésről-lépésre kialakult.

Vessük fel ezért előbb a kérdést: milyenek is voltak azok a különleges állapotok, amelyek a fejlődésnek ezen három planetáris formájában uralkodtak? Azt mondhatjuk: a régi Szaturnuszon minden egyfajta ásványi állapotban volt. (Ennek utánanézhetnek „A szellemtudomány körvonalad című könyvemben.) Ami a Szaturnuszon az emberről, mint kezdeti létforma már megvolt, amiből egyáltalán a régi Szaturnusz tömege állt, bizonyosfajta ásványi állapotban volt. Nem szabad itt a mai ásványi alakra gondolni, mert a régi Szaturnusz léte még távolról sem volt víz vagy szilárd elemű, csak egymást átható hő-szövedék volt. De a törvények, melyek ezt a hő-bolygót uralták – az tehát, ami a differenciálódást létrehozta, ami az összeszövődést rendszerezte – a törvények azonosak azokkal, melyek ma a sűrű, a szilárd ásványvilágban uralkodnak. Ha tehát azt mondjuk: ásványi állapotban volt a Szaturnusz is, az ember is, tudnunk kell, hogy az nem a maihoz hasonló, szilárd formájú ásványi állapot volt, hanem a szövődő hőn belüli állapot, de törvényei ásványiak voltak.

Ezután következik a Nap-állapot. Még ezt is úgy kell felfognunk, hogy a Nap tömegéről még nem vált le az, amiből később a Föld lett. Mindaz, ami ma Föld és Nap, úgyszólván közös test, egy kozmikus test a régi Nap idején. Ezen a régi Napon belül – ami a korábbi Szaturnusz-állapothoz képest sűrűsödés – kialakult a gáznemű, úgyhogy az egymásba szövődő hőszerűn kívül van egy egymáson átáradó, törvényszerűen összeilleszkedő gáz- vagy levegő-forma. Ugyanakkor azonban – mintegy a hőszerűnek fényszerűvé való ritkulásaként – van felfelé menő irányban egy új képződmény is: a fényszerű kisugárzása a világűrbe. Amit planetáris fejlődésünk lényeinek nevezhetünk, az a régi Nap-állapot ideje alatt a növény fejlődési fokára lépett. Ne gondoljuk itt sem, hogy a régi Nap-állapot idején a növény mai formája megtalálható; legyünk tisztában vele, hogy csak a mai növényvilágban uralkodó törvények működnek, azok a törvények, melyek meghatározzák, hogy ami gyökérjellegű, az lefelé, ami virágjellegű, az felfelé növekedjék. Tudnunk kell tehát, hogy ezek a törvények érvényesültek a régi Nap-állapotban a levegő és hőelemben. Szilárd növényforma természetesen nem alakulhatott ki, hanem azokat az erőket, amelyek a virágot felfelé, a gyökeret lefelé növesztik, úgy kell elgondolni, hogy egy levegőszerű képződményben működnek; úgyhogy a régi Nap-állapotot fényjellegű, a magasságban felvillanó virágformáknak kell elképzelnünk. Gondoljanak el egy gázgömböt, benne működő fényt, eleven, felfelé törő fényt, amely – miközben felfelé tör – a gázneműt fényvirággá formálva bontja ki, s ugyanakkor arra törekszik, hogy lenn tartsa azt, ami fel akar villanni, viszont a régi Napot a középpont irányában összetartja. Ilyen a fény, hő és levegő belső működése a régi Nap-állapotban. Az ásványi törvényszerűség megismétlődik, hozzájárul a növényi törvényszerűség, és az, ami az emberből itt megjelenik, még maga is csak növény-jellegű állapotban van.

Hol találhatnánk ma valamit, ami – ha nem is teljesen, de bizonyos vonatkozásban – hasonló ehhez a növény-jellegű szövődéshez a régi gáz-, hő-, fény- Napkorongban? Ha az ember körülhordozná mai érzékszerveit a világegyetemen, természetesen nem találna semmi ehhez hasonlót. A régi Nap bizonyos időszakában mindez fizikailag is létezett, vagyis: olyan fizikaiságban, mely a gáz sűrűségéig terjedt. Ez ma fizikai formában egyáltalán nem jelenhet meg. Az a létforma, mely akkoriban fizikailag is működésben volt, ma csak akkor jelenik meg az ember előtt, ha a tisztánlátó észlelőképesség az érzékfeletti világra irányul; oda, ahol külső fizikai növényeink szellemi alaplényei vannak; ezeket, mint a növények csoportszellemét ismertük meg az elmúlt évek során. Ismeretes, hogy a mögött a növény-jelleg mögött, amit ma fizikai érzékeinkkel felfogunk, van valami, amit csoportszellemnek nevezhetünk. Ma csak tisztánlátó tudattal lehet őket a szellemi világban megtalálni. A növények csoportszellemei ott nem egyes növényi egyedekként vannak jelen, mint a külső növények, melyek a földből nőnek ki, hanem megközelítően minden fajtának – tehát a rózsának, mint fajtának, az ibolyának, mint fajtának, a tölgynek, mint fajtának – egy-egy csoportszelleme van. Nem kereshetünk tehát a szellemi világban minden egyes növényhez egy hozzátartozó külön szellemi lényt, hanem a fajták csoportszellemét kell keresnünk. A növényfajták a mai szegényes, absztrakt gondolkodás számára nem egyebek, mint absztrakciók, fogalmak. Így volt ez már a középkorban is, és éppen, mert már akkor sem tudtak semmit arról, ami a fizikaiság alapjaként a szellemiben él és hat, azért támadt a nevezetes vita a realizmus és a nominalizmus között, vagyis, hogy az, ami mint fajta létezik, csak név-e, vagy szellemi realitás. A tisztánlátó tudat számára ez az egész vita tökéletesen értelmetlen, mert hiszen ha túltekint Földünk növénytakaróján, a növény külső fizikai formáján áthatolva a szellemi világba jut. Ebben a szellemi világban valóságos, reális lények élnek: a növények csoportszellemei: és ezeknek a csoportszellemeknek a realitása semmiben sem különbözik attól, amit mi a növények fajtáinak nevezünk.

Abban az időben, amikor a régi Nap levegő-, hő- és fénygömbje kiteljesedésének tetőpontján állt, amikor ott a fényjátéka feldobta a gáz-felszínre a növényi lét fényben szikrázó virágformáit, azok a formák voltak ott jelen, mégpedig fizikai formában, amiket ma már csak mint a növények fajtáit lehet megtalálni a szellemi világban. Jegyezzük meg jól és alaposan, hogy annak idején a régi Nap-lét alatt a növényfajták – mindannak a fajtája, ami ma zöldellő-virágzó fa- és bokorformában Földünk takarója – a régi Napot teljesen a csoportszellemek jellegének értelmében, a fajták értelmében hatották át.

Az ember is – már amennyire akkor létezett – ilyen növény-jellegű állapotban volt. Nem volt képes arra, hogy bensejében képzeteket alkosson, hogy tudatában életre keltse a körülötte történő dolgokat; éppannyira nem volt képes erre, mint amennyire egy mai növény sem tudja tudatállapotig emelni azt, ami körülötte történik. Az ember maga is növényi létfokon volt és az akkori ember testi mivolta is hozzá tartozott a villózó fényformákhoz, melyek a gázból álló Nap-gömbben kergetőztek. Annak ugyanis, hogy a tudat legkezdetlegesebb formája létrejöjjön, valami egészen különös feltétele van a Kozmoszban. Amíg Földünk léte a Nap létével össze volt kötve, addig tehát, míg – nagy vonásokban szólva – a Nap fénye nem kívülről esett a Földgömbre, addig nem fejlődhetett ki a Föld-jellegű lényekben az, amit tudatnak lehet nevezni. Nem hathatta át addig a fizikai és étertestet az asztráltest, ami pedig a tudat-jelleg előfeltétele. Ahhoz, hogy a tudat-jelleg megjelenhessen, valami szétválásnak, valami hasadásnak kellett történnie, valaminek ki kellett válnia a Nap-jellegűből. És ez Földünk harmadik fejlődési korszakában, a Hold-állapotban történt meg.

Az után, hogy a régi Nap kora lejárt és átment egy kozmikus éjszakához hasonló állapoton, újra feltűnt az egész képződmény, de most már úgy, hogy éretté vált arra, hogy kettősségként jelenjen meg. Mégpedig olyanformán, hogy minden, ami Nap-jellegű volt, önálló égitestként vált ki, és a régi Hold – ahol elemi állapotaink közül csak a víz-, levegő- és hő-jellegű volt meg – a Nap-jellegűn kívül álló égitestként maradt vissza. A régi Hold volt az, ami az akkori Földnek felelt meg, és a rajta élő lények csak a kívülről felfogott Nap erejénél fogva tudták felvenni az asztráltestet, és így tudták kifejleszteni a tudatjelleget, vagyis: így voltak képesek belső élményként visszatükrözni azt, ami körülöttük végbement. Az állat-foknak, a belső élettel bíró állat-jellegnek, a tudathordozó lény-jellegnek tehát az a feltétele, hogy a Föld- és Nap-jelleg elváljon egymástól. Az állat-jelleg a régi Hold idején jelent meg, és maga az ember – testi mivoltát illetően – állati létformáig emelkedett. (Az erre vonatkozó részleteket „A szellemtudomány körvonalai” című könyv írja le.)

Látjuk tehát, hogy ez a három állapot, amely Földünk létesülését megelőzte és előfeltétele volt a Földdé-válásnak, hogyan függ össze törvényszerűen. A Hold-állapotban a gázneműhöz hozzájött még a cseppfolyós, a vizes elem az egyik oldalon és egy hangjellegű, egy felcsendülés a másik oldalon; egy zengés, amit tegnap, mint a fény-állapot kifinomulását jellemeztem. Ez a fejlődés megközelítő leírása.

Ami az említett három állapot alatt történt, az most újra feléledt az Elohák emlékezetében, újra előbukkant – mint tegnap láttuk – előbb kusza, zilált állapotban; ezt jelöli a Biblia azokkal a szavakkal, amelyeket tegnap közelebbről jellemeztem, a Tohu-va-bohu-val. Azok az erősugarak, amelyek egy középpontból kifelé és a külső környezetből befelé sugároztak, magukba zárták az egymáson keresztülhatoló három elemi állapotot, a levegőt, hőt és a folyékony, víznemű elemet. Most együtt voltak, elválasztatlanul, míg régebben már elkülönültek egymástól. Már a Napon szétváltak a régi Hold-állapot idején is, amikor a hő-, gáz- és vízjellegű különvált. Most, a Tohu-va-bohu idején, tarka összevisszaságban voltak, keresztül-kasul buzogtak át egymáson, annyira, hogy a Földdé-válásnak ebben a kezdeti szakaszában nem lehetett különbséget tenni a vízszerű, a gázjellegű és a hőszerű elemek között. Mindezek áthatották egymást.

Az első, ami ezután bekövetkezett, az volt, hogy ebbe a kusza összevisszaságba belevillant a fényjelleg. És akkor abból a lelki-szellemi tevékenységből, amit mint kozmikus gondolkodást írtam le, kibontakozott az a tevékenység, mely az elemek rendezetlen tömegében elválasztotta a régi gázneműt a régi cseppfolyós elemtől. Ezt a momentumot, amely úgyszólván a fény létesülését követte, jegyezzék meg kérem nagyon pontosan. Ha száraz prózára fordítva mondanánk el azt, ami itt történt, azt kellene mondanunk: miután a fény belecikázott a Tohu-va-bohu-ba, az Elohák elválasztották egymástól azt, ami már régebben is gáz-szerű volt, attól, ami régen víz-szerű volt, úgyhogy újra meg lehetett különböztetni azt, aminek az állapota gáznemű volt, a régebbi értelemben vett vizes állapottól. Az a tömeg tehát, amely a három elemi állapot összekeveredése volt, most szétvált, éspedig úgy, hogy két dolog jelent meg: az egyiknek levegő jellege volt és az volt a jellegzetessége, hogy minden irányba szétterjedt; a másik, jellege szerint összetapadó, összesűrűsödő volt. Ez a vizes elem. Az a két állapot azonban, amiről itt szó van, még nem volt olyan, hogy a mai gáz- vagy levegő-formához és a cseppfolyóshoz lehetne hasonlítani. A víz lényegesen sűrűbb volt, rögtön látni fogjuk, miért. Ami levegő, az ezzel szemben olyanforma volt, hogy ha akkori minőségének jellegét meg akarjuk közelíteni, legjobb ha elképzeljük, hogy a levegőben a víz-jellegű gázneművé, gázformájúvá alakul és felhő-alakban igyekszik felszállni, hogy azután eső formájában újra lecsapódjék; az egyik elem tehát felszálló, a másik leszálló. Nedvesség mindkettőben van, csak az egyik nedvesség tendenciája a gőz-szerűvé válás, a felhőként való felfelé törekvés, a másik a leömlés, a felületet formáló lecsapódás felé tendál. Ez persze csak hasonlat, amit itt elmondok, hiszen mindez az elementáris síkon játszódott le.

Ha jellemezni akarjuk azt, ami a továbbiakban történt, akkor ezt kell mondanunk: az Elohák, kozmikus gondolkodásuk révén létrehozták a két elementáris állapot szétválását. Az egyiknek az volt a tendenciája, hogy felfelé törjön, gőzformájúvá váljék – vagyis a cseppfolyós átalakulása gázneművé – a másiknak az, hogy leömöljön, vagyis egy mind sűrűbbé tömörülő vízállapot. Ez az a tényállás, amit modern nyelveken így fejeznek ki:

„Az istenek cselekedtek valamit a fenti és a lenti vizek között”

Éppen az előzőkben mutattam be, hogy mit cselekedtek az istenek. Azt tették a vizekkel, hogy az egyik elem tendenciája felfelé törekvő, a másiké a középpont felé tartó lett. Nincs itt szó semmi kézzel tapinthatóról, hanem két erő-jelleg szétválasztásáról, amint azt imént jellemeztem. Ha külsőséges hasonlatot keresünk rá, azt mondhatjuk: az Elohák úgy fejtették ki hatásukat, hogy a vizek egyrészt felfelé vonuljanak, felhőformát igyekezzenek felvenni, a világ térségébe áradjanak szét, és hogy másrészt a Föld felületén akarjanak összegyűlni. A szétválasztás jellege tehát eszmei. Ezért azt a szót is, mely a Genezisben ezt a szétválást jelzi, eszmei értelemben kell felfogni. Tudják, hogy a latin Bibliában a firmamentum szó szerepel ezen a helyen. A Genezis-ben ez a szó: „rakiah”. Semmi esetre sem jelent ez a szó olyasmit, amit úgy kell értelmezni, mintha érzékelhető volna, hanem két erő irányának egymástól való eltávolodását jelenti.

Azt érintettük ezzel, amit a Genezis, mint második mozzanatot ábrázol, úgyhogy ha ezt a magunk nyelvére akarnánk fordítani, azt kellene mondanunk: az Elohák az egymáson átörvénylő elemi állapotokon belül először a levegőt választották el a cseppfolyós elemtől. S ez egészen pontosan visszaadja azt, amiről szó van: a levegőbe törekvőt – ami természetesen magában foglalja a gáz- és vízjellegűt – és a szilárdabba tömörülőt választották szét az Elohák. Ez a második mozzanat a teremtéstörténetben.

Haladjunk most tovább a következő mozzanathoz. Mi történik akkor? A kifelé irányított, kisugárzó, felhőformálásra törekvő elem olyan állapotba került, ami bizonyos módon, durvább formában, egy korábbi állapot ismétlődése, azé az állapoté, mely a Napon jelent meg. Ami befelé törekedett, ami bizonyos vonatkozásban azt ismétli meg, ami cseppfolyóssá sűrűsödött a régi Holdon, az most tovább differenciálódik. És ez az újabb osztódás az, ami a Föld létesülésének harmadik mozzanata. Azt mondhatjuk, hogy a második mozzanatban az Elohák elválasztották a légneműt a cseppfolyóstól. Ugyanígy választják szét a harmadik mozzanatban a cseppfolyóson belül azt, amit ma, mint vizet ismerünk, és azt a valamit, ami azelőtt még nem létezett: a szilárdat. Csak most jelenik meg a szilárd. A régi Hold-állapotban még nem volt meg ez a szilárd, ez a Föld-jellegű. Most válik ki a cseppfolyósból. A Föld-létesülés harmadik mozzanata tehát sűrűsödési mozzanat és azt kell mondanunk: ugyanúgy, ahogy az Elohák a második mozzanatban a levegő elemet elválasztották a vizes elemtől, most, a harmadik mozzanatban a régi Hold-szubsztancián belül az új vízjellegűt választják el a Föld-jellegűtől, ami most, mint valami egészen új jelenik meg. Mindaz, amit eddig vázoltam, alapjában véve már régebben is megvolt, csak más formában. Új csak a földszerűség, a szilárd elem, ami most, a Genezis harmadik mozzanatában jelenik meg; az új csak a vízjellegűből kiváló földszerűség. Ez teszi csak lehetővé, hogy megújult formában mutatkozzék meg az, ami már régebben megvolt.

Mi alakul ki most először? Az, ami már a régi Napon kialakult, amit úgy írtunk le, mint a Nap ritka gázelemében kisarjadó növény-jelleget; ez aztán a régi Holdon a víz elemben megismétlődött; persze a mai értelemben vett növényformák még ott sem voltak meg. Ez aztán csak a harmadik mozzanatban ismétlődik meg, magában a földelemben. A növény-jelleg a földelemben ismétlődik meg újra. Ezt csodálatosan mondja el a Biblia. Hogy a napok mit jelentenek, azt később fogom leírni, most a fény-hatásról, a levegő-hatásról, a víznek a szilárd elemtől való elkülönüléséről beszélek. A szilárd elem most önmagából hozza létre a növény-jellegű megismétlődését. Csodálatosan szemléletes az a mód, ahogyan a Biblia elmondja, hogy a növény-jellegű kisarjad a föld-szerűségből, miután az Elohák elválasztották a földelemet a vízelemtől. A növény-jelleg kisarjadása az úgynevezett harmadik teremtési napon, tehát a szilárd elemben – mintegy kozmikus emlékezésként – való megismétlődése annak, ami már a régi Nap-állapotban jelen volt. Az Elohák kozmikus gondolkodásában most szilárd állapotban, mint növény-szerűség bukkan fel az, ami a régi Napon gáz-állapotban volt meg.

Minden megismétlődik, más formában. Ez még mindig nem az az individuális állapot, ami a mai Földön van. Ezért hangsúlyoztam nyomatékosan, hogy azok az egyes individuális növényformák, melyeket ma a külső érzékelhető világban látunk, a régi Nap-állapotban még nem léteztek, még a régi Hold-állapotban sem, és még most ebben a Föld-állapotban sem, amikor ez a növény-jellegű a földelemben megismétlődik. De megvoltak a növények csoportszellemei, az, amit ma a növények fajtáinak nevezünk, és ez a tisztánlátó tudat számára egyáltalán nem absztrakció, hanem olyasvalami, ami a szellemi világban jelenlevő valóság. Ez ismétlődésként megmutatkozott akkor az érzékfeletti szférában. Ezért írja így le a Biblia. Érdekes, hogy a bibliamagyarázók mennyire nem tudnak mit kezdeni azzal a kifejezéssel, melyet így fordítanak:

„Hajta tehát a föld gyenge füvet, maghozó füvet, az ő neme szerint.”

Úgy kellene mondani: fajtánként. íme, ez a magyarázata. A csoportszellem alakjában volt meg, fajtánként, még nem individuálisan, mint ma. A növényvilág kisarjadásának egész leírása az úgynevezett harmadik teremtési napon, érthetetlen marad, ha nincs segítségünkre ez a csoportszellem-jelleg. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ott akkor nem a mai értelemben vett növények sarjadtak, hanem egy lelki, kozmikusán gondolkodó tevékenységből fakadtak a fajta-formák; más szavakkal: a növényvilág csoportszellem-jellege sarjadt ki. – Azt találjuk tehát, hogy abban a mozzanatban, amit az úgynevezett harmadik teremtési nap ábrázol, mikor az Elohák a víz-szerűből kiválasztják a szilárdat, a negyedik elemi állapotot, ebben a szilárd állapotban – amely persze elemi alapformájában a külső szem számára még nem lett volna látható, hanem csak a tisztánlátó tudat láthatta volna – megismétlődnek a növényiség fajtaformái.

Az állati lét még nem ismétlődhet. Elmondtuk már, hogy csak a régi Hold-állapot idején jelenhetett meg, amikor egy kettőség jött létre, amikor a Nap-szerű kívülről kezdett hatni. A Hold-leválás folyamatának kellett tehát előbb megismétlődnie, mielőtt a növényi lét állat-fokra tudott volna felfejlődni. Ezért történik most, a harmadik teremtési nap után, utalás arra, hogy hogyan kezd működni a Föld körzetében a külső Nap-jelleg, Hold-jelleg, csillag-jelleg; hogy hogyan kezd működni az, ami kívülről befelé sugárzik, ami kívülről küldi erőit befelé. Azzal a működéssel szemben, amelyet az előzményekben, mint a planetáris állapotból magából való kisarjadást láttunk, most azt látjuk, hogy ehhez a működéshez hozzájárul valami, ami kívülről sugárzik rá, valami, ami az ég térségeiből jön. Más szavakkal, valahogy így kellene folytatni a szóban forgó folyamat ismertetését: magának a Földgömbnek föld-erői mellé – a Földgömb csak annyit tud megismételni magából, mint egységből, amennyit korában, mint egység képes volt létrehozni – a Földgömbnek ezen erői mellé az Elohák működésbe hozták kozmikus gondolkodásukban azokat az erőket, melyek a külső világűrből áramlottak le a bolygóra. A földi léthez hozzákapcsolódott a kozmikus lét. Ne is lássunk most még mást a negyedik teremtési nap leírásában, mint ezt!

Mi történt mármost a kívülről jövő besugárzás következtében? Nos, természetesen meg tudtak ismétlődni – de megváltozott formában – azok a folyamatok, amelyek már a régi Hold-állapotban megvoltak. A régi Hold-állapotban kialakult az, ami, mint állatszerűség a levegő-jellegű és vizes elemben lehetséges volt. Mindaz, ami képes volt levegőben és vízben élni, az, mint állatszerűség kialakult; ez ismétlődhetett most legelőbb. Csodálatos szakszerűséggel mondja el a Genezis úgynevezett ötödik teremtési napja, hogy hogyan kezdődik meg levegőben és vízben a nyüzsgés. Ez a régi Hold-korszak ismétlődése, csakhogy magasabb fokon, Föld-jellegűben, új formában.

Látják kedves Barátaim, ez itt egyike azoknak a dolgoknak, ahol antropozófiai törekvéseink mélységes tiszteletté alakulnak át ezekkel az ősi dokumentumokkal szemben, ahol az ember antropozófiai szemléletét érzéssé szeretné áthangolni, a bensőséges hódolat és csodálat érzésévé ezek iránt az ősi kútfők iránt. Amit a tisztánlátó tudat nyomon követ, azt grandiózus, őserejű nyelven adja vissza ez az ősi kútfő; itt újra megtaláljuk, amit már előbb tudtunk: hogy – mikor a kívülről való besugárzás megtörtént – megismétlődhet az, ami a régi Hold-állapotban légnemű és folyékony elemben már megvolt. Mit jelentenek az ilyen, lelkierőket ébresztő megismeréshez mérve azok az észokokkal alátámasztott ellenvetések, amelyeket ezekkel a dolgokkal szemben fel szoktak hozni? Mit jelent mindenekelőtt az az ellenvetés, amely azt szeretné bizonyítani, hogy ezek a dokumentumok primitív korokban jöttek létre és, hogy az emberi megismerés akkoriban gyermeki fokon állt? Szép kis gyermekded szemlélet az, amit mi képességeink legfelső határán fedezünk fel ezekben a kútfőkben! Nem kell-e elismernünk, hogy azok, akiktől ezek a dokumentumok származnak, ugyanannak a szellemiségnek voltak birtokosai, amely egyes-egyedül képes ma arra, hogy felérjen ehhez a kinyilatkoztatáshoz? Nem szólnak-e érthető nyelven ezek a régi tisztánlátók, amikor hátrahagyták nekünk ezeket a dokumentumokat? Annak megismerése, ami bennük le van fektetve, önmagában véve bizonyíték arra, hogy ezeknek a dokumentumoknak a szerzői régi inspirált tisztánlátók voltak. Igazán nincs szükségünk történelmi bizonyítékokra. Bizonyítékot csak az szolgáltat, hogyha megtanuljuk, amit ezek a kútfők elmondanak.

Ha így fogjuk fel a dolgot, akkor azt mondjuk: valami új csak az ötödik mozzanat után – az úgynevezett ötödik teremtési nap után – következhetett be. Mert az, aminek ismétlődnie kellett, az most már megismétlődött. Maga a földszerűség, ami, mint új elem jelent meg, most benépesülhetett az állat-jel- legűvel és valamennyi új képződménnyel. Tehát nagyszerű tárgyilagossággal tárul elénk, amint megjelenik az úgynevezett hatodik teremtési napon az, ami létével a föld-jellegűhöz kötődik, mint új elem. Az az állat-jelleg, amiről azt mondja az írás, hogy a hatodik teremtési napon keletkezik a Földön, a föld-jelleghez van kötve, új elemként jelenik meg. Látjuk tehát, hogy egészen az ötödik teremtési napig az előzmények ismétlődnek magasabb fokon, új formában, de a földi jellegű lények csak a hatodik teremtési napon jelennek meg, akkor tagozódik be az, ami csak a Föld-jelleg feltételei között lehetséges.

Ezzel – azt mondhatnám – felvázoltam a hat teremtési nap körvonalait. Feltártam, hogy azoknak, akik a maguk mélységes bölcsességét belerejtették a hat teremtési nap leírásába, feltétlenül tudomásuk kellett, hogy legyen arról: mi az az új elem, ami kisarjadt. Mint ahogy tudatos volt az ő számukra az is, hogy miért csak itt, a Föld-jellegen belül tudott megjelenni az, ami az embert lénnyé teszi. Tudjuk, hogy mindaz, amit az ember a régi Szaturnusz-, Nap- és Hold-állapotban végigélt, a tulajdonképpeni emberré válás előkészítő stádiumait képviseli. Tudjuk, hogy a régi Szaturnusz-lét idején az emberből még csak a fizikai test alapja jött létre. A régi Nap-állapotban kapcsolódott ehhez az éter- vagy élettest alapja, a régi Hold-állapot alatt az asztráltesté. Ami az úgynevezett ötödik teremtési nap végéig megismétlődött, az asztralitást hordozott magában. Minden lény-jellegűnek volt asztralitása. Az, hogy az én-t – az ember-lény negyedik tagját – beleállítsák ebbe az egész fejlődési folyamatba, csak az után vált lehetségessé, hogy a Föld-jelleg előfeltételei teljesen készen álltak. Az Elohák tehát az úgynevezett öt teremtési napon át megismételték magasabb fokon a megelőző állapotokat és ebben az ismétlésben előkészítették a Föld-jelleget. Csak akkor volt birtokukban – éppen, mert az ismétlődés formája új – egy olyan lény-burok, melybe az emberi alakot bele tudták formálni, és ez volt az egész fejlődés megkoronázása.

Ha egyszerűen csak ismétlődés történt volna, az egész csak asztrális-állati fokig fejlődhetett volna. Mivel azonban kezdettől fogva mindig beleáramlott valami az ismétlődés momentumába, amiből végül is kibontakozott a Föld-jelleg, utoljára megjelent az, amibe a hét Eloha bele tudta árasztani mindazt, ami bennük élt. Jellemeztem már, hogyan élt ez bennük; úgy valahogy, mint hogyha hét ember egy csoporthoz tartozna, mindegyikük valami mást tanult, tudásban tehát különböznek egymástól, de a cél, aminek érdekében munkálkodnak, azonos. Ugyanazt az egy dolgot akarják létrehozni. Mindegyikük azzal járul hozzá, amit legjobban tud. Ezáltal közös mű jön létre. Külön-külön nincs elegendő erejük ahhoz, hogy ezt a művet megalkossák, valamennyiüknek együttvéve van. Mit mondhatunk hét olyan emberről, akik egy közös művet alkotnak? Azt mondhatjuk, hogy úgy formálják meg alkotásukat, hogy az hasonmása legyen annak a képnek, amit művükről kialakítottak. Ezt kell, mint legjellegzetesebb vonást szemünk előtt tartanunk, hogy a hét Eloha együttműködésének az volt a célja, hogy végül létrehozzák munkálkodásuk koronáját és emberi formát öntsenek abba, ami azért tudott az előzmények megismétlődéséből létrejönni, mert minden magában hordozta valami újnak a lenyomatát. Ez az oka annak, hogy a Genezis nyelvezete hirtelen egészen megváltozik. Eddig mindent határozott formában fejezett ki: „… az Elohák teremtették”, „az Elohák szóltak”, stb. Olyasmiről van szó, amiről úgy érezzük: ezek eleve elhatározott dolgok. Most, amikor a Földdé-válás megkoronázásának kell bekövetkeznie, egyszerre új nyelvezet szólal meg: „lássunk hozzá” … – ha a szokásos fordításhoz tartjuk magunkat – „lássunk hozzá, teremtsünk embert”. Úgy hangzik ez, mintha tanácsot tartanának ők heten, éppúgy, ahogy ez már szokás, ha az emberek valami közös művet akarnak létrehozni. Kiviláglik ebből, hogy mikor végül megjelenik a fejlődés művének koronája, ebben az Elohák együttműködésének eredményét látjuk; a közös műhöz mindegyikük hozzájárul azzal, amit tud és végül megjelenik az ember éteri formája, mint azoknak az erőknek és képességeknek kifejezése, melyeket az Elohák a régi Szaturnusz-Nap-Hold korszak alatt maguknak megszereztek.

Ezzel valami rendkívül fontos dologra utalunk. Ezzel úgyszólván azt érintettük, amit emberi méltóságnak nevezünk. Bizonyos korok vallásos tudata egyes szavakhoz fűződő érzületében akkoriban sokkal pontosabban átérezte, mint ma, hogy hogyan is áll a dolog tulajdonképpen. Az ó-héber bölcs is ismerte ezt az érzést. Ha érzéseivel a hét Eloha felé fordult, úgy tűnt neki, mintha minden alázat és tisztelet ellenére, amivel feltekint rájuk, valamit azt mondatná vele: az ember hatalmasság ebben a világban, mert hét tevékenységnek kellett összefognia azért, hogy létrehozza őt. Istenek célja az ember földi alakja. Érezzék át ezeknek a szavaknak teljes súlyát: istenekhez méltó cél az emberi alak a Földön! Mert, kedves Barátaim, ha átérzik ezeknek a szavaknak teljes súlyát, akkor azt fogják mondani: olyan valami ez az emberi forma, amelyért minden egyes lélek mérhetetlen felelősséggel tartozik; kötelessége, hogy a lehető legtökéletesebbé tegye. A tökéletesedés lehetősége abban a pillanatban adatott meg, amikor az Elohák arra a közös elhatározásra jutottak, hogy minden tudásukat egyetlen célra összpontosítják. Ami istenek öröksége, az átszáll az emberre azért, hogy a legtávolabbi jövőig fejlessze, egyre tökéletesebbé. Türelemmel és alázattal, de egyben erővel érezni ezt a célt: ez legyen eredményeink egyike, amelyek ebből a kozmikus szemlélődésből fakadnak, amelyet a Biblia monumentális kezdő szavaihoz fűzhetünk. Eredetünket tárják fel ezek a szavak, egyben célunkat, legmagasabb eszményünket jelölik ki. Érezzük isteni eredetünket, de érezzük egyszersmind azt is, amire „A beavatás kapuja”, a rózsakeresztes dráma akar rámutatni ott, ahol a beavatott már túljutott egy bizonyos fokon, ahol az „ember, éld át magadat”-ban érzi magát. Igaz, hogy átérzi ott emberi gyöngeségét, de ott áll mellette isteni célja is. Már nem veszti el többé önmagát, benseje már nem szikkad ki, hanem felemelkedettnek érzi magát, érzi, hogy belülről éli át önmagát – ha átéli magát, ha át tudja élni önmagát a másik én-ben, amin valami olyan árad át, ami rokon az ő lelkével, mert az az ő saját isteni célja.

Az Elohák: a lényformálók és lényteremtők. Az eonok vagy korszellemek.

München, 1910. augusztus 20.

[Az első három teremtést nap, a hőből kibontakozó közbülső állapot a finomodás hatására: fény, hangzás, éter, életéter, és a sűrűsödés állapotai: levegő, víz, föld. Ezek az állapotok lelki-szellemi lények megnyilvánulásai. Az Elohák a hierarchikus rendben: a formaszellemek (exuziák, hatalmasságok). Az archék vagy személyiség- szellemek, mint az Elohák kiszolgálói. A személyiség szellemei a Genezisben a ,,jom” vagy ,,nap” megfelelői. Az ,,első nap”: az első korszellemek működésének kezdete.]

Utaltunk arra, hogy hogyan mondja el az úgynevezett Genezis a Föld-létesülés leírásában a fejlődés előbbi állapotainak ismétlődését, amit ma csak tisztánlátó kutatással – tehát annak révén, amit szellemtudományos világszemléletünk forrásának nevezünk – ismerhetünk meg. Ha most újra lelkünk elé állítjuk, amit így a fejlődés állapotairól megtudtunk, azokból az időkből, amikor Földünk jellegéből még semmi sem létezett, akkor rá kell mutatnunk, hogy azt, ami később Naprendszerünkké vált, akkor még az a planetáris lét foglalta magában, amit régi Szaturnusznak nevezünk. Ne felejtsük el, hogy ez a régi Szaturnusz pusztán csak hő-állapotok, hő-viszonyok egymásba szövődése volt. Ha esetleg valaki a mai fizikai fogalmak értelmében fennakadna azon, hogy olyan világlényről beszélünk, ami csak hőből áll, azt emlékeztetem arra, amit tegnapelőtt mondtam, hogy ugyanis mindazokat az ellenvetéseket, melyek az úgynevezett modern tudományosság részéről felmerülhetnek azzal kapcsolatosan, ami ma vagy bármikor máskor itt elhangzik, én magam is kivédhetném. Csak nincs idő arra, ahogy ezekben az előadásokban érdemben érintsem mindazt, amit a jóhiszemű modern tudomány el tud mondani. A szellemtudományi kutatások forrásaival szemben nagyon dilettánsnak tűnik mindaz, ami a modern tudomány egész terjedelme alapján mondható volna. De hogy mégis figyelembe vegyek egyet s mást, ami erről az oldalról felmerülhet, egyszer majd (éspedig legközelebbi prágai előadássorozatomon, amit jövő tavasszal fogok tartani) el fogom kezdeni, hogy nem csak arról beszélek, amivel az antropozófia alátámasztható, hanem (hogy a modern kedélyek is megnyugodjanak) arról is, amivel az antropozófia megcáfolható. Ezért prágai előadássorozatomat két nyilvános előadás fogja megelőzni, az egyiknek a címe: Hogyan cáfolható az antropozófia? A másodiké: Hogyan lehet az antropozófiát alátámasztani? Ezeket az előadásokat azután másutt is megtartom és akkor nyilvánvaló lesz, hogy mi magunk is el tudjuk mondani, magunk is teljes tudatában vagyunk annak, amit egyik vagy másik oldalról kifogásolhatnak abban, amit a szellemtudomány talaján állók tanítanak. A szellemtudomány a saját szilárd talaján áll és azok, akik azt hiszik, hogy megcáfolhatják, egyszerűen csak nem ismerik még. Ez az idők folyamán megfelelő módon be fog bizonyosodni. A régi Szaturnusz hő-állapotával kapcsolatosan szabadjon még néhány megjegyzésre utalnom, melyeket „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemben tettem; ezek megnyugtathatják valamelyest azokat is, akik tudományos képzettségüknél fogva úgy érzik, hogy kötelesek ellenvetéseket tenni.

Mindezek előrebocsátása után a továbbiakban is teljes nyíltsággal és szabadon az antropozófia alapján fogok beszélni, tekintet nélkül arra, amit jó szándékkal fel lehet hozni ezekkel a dolgokkal szemben.

A régi Szaturnusz tehát hő-állapotok egymásba szövődéséből állt. Jegyezzük ezt meg alaposan. A Genezis értelmében a Föld-létesülésen belül megismétlődik ez a régi Szaturnusz-állapot, mely – mint mondtuk – hő- vagy tűzállapotok egymásba szövődése. Ez az első dolog, amit meg kell jegyeznünk az elementáris létről. Kérem Önöket, feltétlenül legyenek tekintettel arra, hogy milyen értelemben beszélünk hőről vagy tűzről, mikor egy olyan magas létformáról van szó, mint a régi Szaturnusz. Amiről itt, mint hőről vagy tűzről beszélünk, azt nem tudjuk megközelíteni olyanformán, hogy mondjuk egy gyufát, vagy gyertyát meggyújtva tanulmányozzuk a hő vagy a tűz fizikai mivoltát. Ezt sokkal szellemibbnek, helyesebben mondva sokkal lelkibbnek kell elgondolnunk. Ha átérzik, hogy lényük hőhordozó lény, mondhatnám, ha érzik saját melegségüket – saját lelki melegségüket – akkor ezt a saját magukról lévő élményüket, ezt az érzelmi élményüket tekintsék olyasvalaminek, ami megközelítő képzetet adhat a régi Szaturnuszon lévő hő-állapotok egymásba szövődéséről.

Azután továbbmegyünk a régi Nap-állapotig, bolygónk második fejlődési állapotáig és arról beszélünk, hogy az elementáris léten belül a hő azzá sűrűsödött, amit gáz- vagy légneműnek nevezhetünk. A régi Nap elementáris létében tehát meg kell különböztetnünk a hőt és gáz- vagy légneműt. Utaltunk azonban már arra, hogy a hőnek légneművé sűrűsödésével – tehát az elemi állapotoknak a sűrűsödés felé való leszállásával – együtt jár egy felszállás – ha szabad így neveznem – a ritkább felé, az éteribb felé. Úgyhogy, ha a hő alatt következő elemi állapotot légneműnek nevezzük, a hő fölött következő elemi állapotot fényjellegűnek kell neveznünk, fényjellegű éternek. Ha tehát a régi Nap-állapot elementáris viszonyainak összességét vesszük tekintetbe, ezt mondjuk: a régi Napon összeszövődött hő, fény és levegő volt. És mindaz, ami a régi Nap-állapot idején létezett, ezeken a hő-, fény- és levegő-állapotokon belül nyilatkozott meg. Tisztában kell lennünk mármost azzal, hogy ha csak ezeket a hő-, fény- levegő megnyilatkozásokat nézzük, akkor úgyszólván csak a maját, a külső oldalát, az illúzióját kaptuk meg annak, ami itt tulajdonképpen van. Valójában szellemi lények azok, akik a hő, a fény és a levegő közvetítésével kifelé megnyilatkoznak. Úgy van ez valahogy, mintha kezünket benyújtanánk egy fűtött helyiségbe, és azt mondanánk: annak, hogy ebben a helyiségben meleg van, az az oka, hogy van ott egy lény, aki meleget bocsát ki és ez a hő-kibocsátás az ő megnyilatkozási módja.

Ha a régi Hold felé haladunk tovább, akkor a közbülső állapot újra a hő, lefelé a levegővé vagy gázneművé sűrűsödött hő és még lejjebb a cseppfolyóssá sűrűsödött hő. Itt is megtaláljuk a fényt. A fény fölött helyezkedik el, úgyszólván egy finomabb, inkább éteri állapot; ezt már jellemeztem, mikor azt mondtam, hogy ami anyagaink között, mint az a rendező princípium működik, ami a kémiai egyesüléseket és a kémiai bomlásokat hozza létre, azt, az ember külső érzékszerveivel csak akkor ismeri fel, ha a levegő közege közvetíti. Szellemi módon azonban minden létnek ez az alapja. Ezt az éteri állapotot tehát hang- vagy zengő éternek nevezzük, vagy száméternek, mivel ez a szellemi zengés rendezi el az anyagi létet mérték és szám szerint. Azt mondjuk tehát: a fény után feljebb lépünk a hanghoz, de ezt a hangot nem tévesztjük össze azzal a külső hanggal, amelyet a levegő közvetít, hanem olyan valaminek tekintjük, ami csak úgy észlelhető, ha bizonyos módon felébresztettük tisztánlátó érzékünket. A régi Holdon tehát – mindabban, ami benne van magában a Holdban, és ami kívülről hat rá-a következő elemi állapotokat találjuk: hő, levegő, víz, fény, hang.

Ha azután a negyedik – a tulajdonképpeni Föld-lét – állapotához emelkedünk fel, akkor ezekhez az elemi állapotokhoz, mint új sűrűsödés és ritkulás, hozzátagozódik felfelé és lefelé a föld- vagy szilárd állapot és az, amit a tulajdonképpeni életéternek nevezünk, egy a hangéternél is finomabb éter. Úgyhogy a Föld-jelleg elementáris létét így vázolhatjuk:

a hő újra középső állapot
a sűrűsödés állapotai: légnemű-vízszerű-szilárd
a ritkulás állapotai: fény-, hang- és életéter

Még egyszer és nyomatékosan tisztázni kívánom – nehogy bármi is homályos maradjon ebben a fejtegetésben – hogy azt, amit föld-szerűnek, vagy szilárdnak nevezek, nem szabad összetéveszteni azzal, amit a mai tudomány nevez föld-szerűnek. Amit itt, fejtegetéseinkben így nevezünk, azt közvetlen környezetünkben nem láthatjuk. Amin lépkedünk, ha a földi talajon járunk, az természetesen „föld” okkult értelemben, amennyiben szilárd – de az arany, ezüst, réz és ón is föld. Okkult értelemben föld mindaz, ami szilárd anyagú. A mai fizikus, saját szempontjából, persze azt fogja mondani, hogy ilyen megkülönböztetés nincs; különbséget teszünk ugyan különféle elemeink között, de mit sem tudunk arról, hogy létezne valami föld-jellegű ősanyag, ami ezeknek az elemeknek az alapja volna. Majd csak, ha a tisztánlátás át tud hatolni azon, ami a tudomány külső elemeiben – az összes létező elemben – jelen van és a szilárd elem alapját kutatja, ha azokat az erőket keresi, amelyek az anyagot szilárd állapotúvá illesztik össze, – tehát csak amikor majd az érzékelhető lét mögé látunk, akkor találunk rá azokra az erőkre, melyek a szilárd, a cseppfolyós, a légnemű okkult értelemben vett felépítői, kiképzői, összetevői. És itt erről van szó. És erről van szó a Genezisben is, ha helyesen értelmezzük. – A Genezis megértéséhez tehát azt kell mondanunk erről a négy állapotról, hogy a három első Föld-létünkben valamiképpen meg kell, hogy ismétlődjék, míg a negyedik, mint új jelenik meg Földünk létében.

Kíséreljük meg most ebből a szempontból vizsgálni a Genezist. Kíséreljük meg azokkal az eszközökkel vizsgálni, melyekkel az elmúlt napokban ismerkedtünk meg.

Földünk kialakulásában tehát a régi Szaturnusz-állapot bizonyos fajta ismétlődését kellene megtalálnunk. A régi Szaturnusz-hőt itt más szavak útján kellene megtalálnunk, olyan szavak segítségével, amelyek egy szellemi-lelki tevékenységet fejeznek ki. És meg is találjuk ezeket a szavakat, ha a Genezist helyesen értjük meg. Azt mondottam, hogy azok a szavak, melyeket általában így fordítanak: „Isten lelke lebegett a vizek felett” (a német szövegben „költött a vizek felett”) tulajdonképpen azt jelentik, hogy az Elohák lelki-szellemisége kiterjeszkedik és az a hő-jellegű elem, amelynek hatását úgy kell elgondolnunk, ahogy költéskor a meleg a tyúkból a tojásokba sugárzik, ez az elem áthatja mindazt, ami akkor az elementáris létből megvolt. Az a mondat, hogy „Az Elohák szelleme hőt árasztva sugárzik át az elementáris léten, vagy a vizeken”, érzékelteti Önök előtt a régi szaturnuszi hő megismétlődését. – Menjünk tovább. A következő állapot az kellene, hogy legyen, amely a régi Nap ismétlődését jeleníti meg. Először ne azt vegyük most tekintetbe, ami a Nap-létben a sűrűsödés állapota – a levegővé vált hő – hanem a ritkulásként fellépő fény elemet. Ha tehát azt a tényt tekintjük, hogy a Nap-szerűség idején belép kozmikus terünkbe a fény, akkor ennek a régi Nap-állapotnak az ismétlődése a Föld-fejlődésben a fény felvillanása lesz. Ezt ezek az őserejű szavak fejezik ki:

„És szóltak az Elohák: legyen világosság és lőn világosság.”

A harmadik ismétlődésnek abban kell megnyilatkoznia, hogy a finomabb elementáris állapotokat illetően átsugározza Földünk létesülését az, amit rendteremtő hang-éternek nevezünk. Vessük fel tehát a kérdést, vajon utal-e a Genezis valamilyen formában a Hold-állapotnak erre az ismétlődésére, és ha igen, hogyan utal reá? Úgy, hogy a Föld-létesülés elementáris anyagállapotaiba olyanféle elrendező jelleggel nyúl bele a hang, mint amit akkor látunk, mikor a finom porral fedett lemezen végighúzzuk a hegedűvonót, és kialakulnak a Chladni-féle hangábrák. A megismétlődés esetében olyasminek kellene történnie, ami hírül adná, hogy megjelent a hang-éter és bizonyos módon elrendezte az anyagot. S mit tudunk meg földfejlődésünknek arról a mozzanatáról, ami a fény megjelenését követte? Azt tudjuk meg, hogy az Elohák valamit megmozgattak az anyagi elementáris tömegekben, ami által ezek az elementáris tömegek – amint azt Önöknek tegnap jellemeztem – rendeződtek, vagyis felfelé szétáradtak és lefelé tömörültek. Egy rendező erő-elem hatol be és rendezi az elementáris tömegeket: pontosan úgy, ahogy a hang hatol be a porrétegbe és hozza létre a Chladni-féle hangábrákat. Ahogy itt a por elrendeződik, ugyanúgy rendeződnek el az elemi tömegek is: szétszóródnak és összetömörülnek. A „rakiah” szó, ami itt áll és azt jelöli, hogy az Elohák mit iktattak be az elementáris anyagi tömegekbe, nehezen lefordítható szó, és a szokásos fordítások nem jutnak el odáig, hogy helyesen adják vissza jelentését. Ha tisztán filológiailag mindent egybevetünk is, amit ma fel lehet sorakoztatni, hogy ezt a szót megmagyarázzuk, azt kell mondanunk: az „égbolt”, vagy „sátor”, vagy „kiterjedés” szavakkal nem sokra megyünk, mert a „rakiah” szóban valami aktivitás, valamit mozgató-mozdító van. És egy objektívebb filológia rájönne, hogy éppen az van benne ebben a szóban, ami így jut kifejezésre: az Elohák mozgásba hoztak valamit az elemi anyagtömegekben, ami hasonló ahhoz, ami a Chladni-féle hangábrákban történik, amikor a hang rendezően beleavatkozik. Ahogy itt rendeződik a por, úgy rendeződik fel- és lefelé az elemi anyagtömeg az úgynevezett második teremtési napon. Látjuk tehát a hang-éter belépését a fényéter után a Genezisben és a második teremtési nap teljes tárgyilagossággal tárja elénk azt, amit bizonyos vonatkozásban a Hold-lét ismétlődésének foghatunk fel

Meglátják majd, hogy az ismétlődések nem történhetnek egészen egyértelmű módon, hanem mintegy átnyúlnak egymás fölött. Ami pedig a mai előadásban ellentmondásnak tűnne a tegnapihoz képest, az majd tisztázódik. Az ismétlődések úgy mennek végbe, hogy megtörténik előbb az az ismétlés, amiről most beszélek, azután következik egy átfogóbb, ahogy azt tegnap jellemeztem.

Most azt várhatnánk, hogy a Föld-fejlődésnek az után az időpontja után, mikor a hang-éter úgy rendezte az anyagokat, hogy egy részük felfelé, másik részük lefelé sugárzik, olyan valaminek kellene hatnia, amit a tulajdonképpeni Föld-jellegűnél finomabb állapotnak neveztünk, amit életnek, élet-éternek neveztünk. Az úgynevezett második teremtési nap után tehát olyasvalaminek kellene bekövetkeznie, ami arra vallana, hogy Földünk elemi anyagaiba élet-éter áramlik, ahogy előbb a fény és a rendteremtő hang-éter áramlott be. Kellene lennie valaminek a Genezisben, ami arra céloz, hogy itt villan fel az élet-éter, és mozgásba hozza, kibontakoztatja az életet.

Nézzük a Genezisben a Föld-fejlődés harmadik mozzanatát. Ez elmondja, hogyan sarjad ki a zöld, az élő, a fű- és faféle, ahogy tegnap mondtam: fajtánként. Íme: az élet-éter beáramlásának élő ábrázolása; az élet-éter idézi elő mindazt, amiről a harmadik teremtési nap szól.

Így tehát a Genezisben minden benne van, amit az okkultizmus tisztánlátó erői napvilágra tudnak hozni, és ennek így is kell lennie, ha a Genezis valóban okkult tudásból származik. S ezt igazolva is látjuk, ha hajlandók vagyunk a Genezist helyesen megérteni. Csodálatos, mennyire megtaláljuk mindannak az igazolását a Genezisben, amit előbb minden más kútfőtől függetlenül kutattunk fel. Biztosíthatom Önöket arról, hogy amikor „A szellemtudomány körvonalai” c. munkámban a Föld fejlődését, mint a régi Szaturnusz, régi Nap és régi Hold ismétlődését írtam le, szándékosan és lelkiismeretesen távoltartottam ettől az ábrázolásmódtól mindent, amit a Genezisből meríthettem volna. „A szellemtudomány körvonalai” csak olyan eredményeket tartalmaz, melyeket minden külső forrásműtől függetlenül meg lehet találni. De azután ha ezt a kútfőktől független kutatási eredményt összevetik a Genezissel, azt fogják találni, hogy a Genezis az a dokumentum, mely ugyanazt mondja, amit kutatásunk alapján mi is elmondhattunk. Erre a csodálatos egybehangzásra már tegnap is utaltam: amit mi magunk is mondhatnánk, az hangzik fel évezredekkel ezelőtti látók szózataként.

Ha tehát Föld-lényünk finomabb elemeit vesszük szemügyre, akkor abban, amit a három első teremtési napnak neveznek, a hő, fény, hang-éter és élet-éter egymást követő hatásait látjuk és abban, ami önmagában mozgásnak indult, önmagában életre kelt, egyidejűleg látjuk a sűrűsödési állapotok kifejlődését, a hőből a levegőt, majd a vizet és a szilárdat, a Föld-szerűt, ahogy ezt tegnap elmondtam. Látják tehát a ritkulási és sűrűsödési folyamatokat és így eljutunk Földünk létrejöttének egységes világképéhez. És ha így sűrűbb állapotokról – hő-levegő-víz-föld – vagy ritkább állapotokról – fény-hang-életéter – beszélünk, akkor lelki-szellemi lények megnyilatkozási formáival, külső ruházatukkal van dolgunk. Ezek közül a lelki-szellemi lények közül a Genezis értelmében elsőkként az Elohák lépnek lelki szemeinek elé; és a szellemtudományos bölcsesség értelmében ennek a kérdésnek kell felvetődnie bennünk: vajon milyen természetűek is voltak az Elohák, milyen lények is voltak ők? Hogy ezt világosan át tudjuk tekinteni, ezeket a lényeket be kell sorolnunk a Hierarchiák rendjébe. Feltehetően emlékeznek arra – az évek során elhangzott előadásokból vagy abból, ami „A szellemtudomány körvonalaidban olvasható – hogy a hierarchiák rendjében – ha a sort felülről kezdjük – először egy hármasságot találunk; ezt nevezzük a szeráfok, kerubok és trónok hármasságának, A következő hármasság: a kyriotetes -vagy uraságok – dynameos – vagy erők – és exusiai vagy kinyilatkoztatások, hatalmasságok. A legalsó hármasság pedig – ha a keresztény kifejezéseket használjuk – archai, vagy őserők, őskezdetek, személyiségszellemek, archangeloi vagy arkangyalok és angeloi vagy angyalok, vagyis azok a szellemi lények, akik a legközelebb állnak az emberhez. És csak ezután jutunk el a hierarchiák rendjében magához az emberhez, mint hierarchikus rendszerünk tizedik tagjához. Tegyük fel a kérdést: vajon hova illeszkednek be ebbe a rendszerbe az Elohák?

Pillantásunkat a második hármasságra kell vetnünk, azokra a lényekre, akiket exusiai-nak, vagy hatalmasságoknak, formaszellemeknek nevezünk, itt találjuk meg a rangsorban az Elohákat. Tudjuk az előző évek előadásaiból, hogy az archai – a személyiségszellemek – a régi Szaturnusz idején azon az emberfokon álltak, ahol mi állunk ma. A régi Nap-állapot idején az archangeloi – vagy arkangyalok – álltak emberfokon, a régi Holdlétben az angeloi – vagy angyalok – és a Földiét idején az ember áll emberfokon. Egy fokkal a személyiségszellemek fölött vannak a formaszellemek – az exusiai – ugyanazok, akiket Eloháknak nevezünk. Ezek tehát azok a szellemi lények, akik annak idején, mikor planetáris létünk a Szaturnusszal megkezdődött, már túlléptek az emberléten; magasztos, fenséges szellemi lények, akik a maguk emberfokát már a régi Szaturnusz előtt átélték. Ha ezt így megjelenítjük lelkünk előtt, fogalmat alkothatunk az Elohák magasztosságáról és megtudjuk, hogy a hierarchikus rendben bizonyos értelemben négy fokkal állnak az ember fölött. Ami tehát ott akkor működött és – ha szabad újra ezt a szót használnom – kozmikusán gondolkodott, és gondolkodásából Földünket létrehozta, négy fokkal feljebb áll a hierarchikus rendben az embernél – és gondolkodása teremtő erejű, míg az ember csak gondolati képeit illetően tud teremtően hatni. Az Eloháknak ez a gondolkodása négy fokkal az emberé fölött áll, ennélfogva nemcsak a gondolatvilágban rendez, képez és teremt, hanem lényformáló és lényteremtő gondolkodás.

Mindezek előrebocsátása után fel kell, hogy vetődjék bennünk a kérdés: vajon hogyan áll a dolog a többi hierarchikus lénnyel? Elsősorban az érdekel bennünket, hogy a Genezis értelmében mi történt azokkal, akiket az előbbiekben archai-nak vagy személyiségszellemeknek neveztünk. Mert a hierarchikus rend szerint ők következnek a sorban lefelé. Elevenítsük fel magunkban ismét, hogy az Elohák igen magasztos lények, akik a régi Szaturnusz-lét alatt már túl voltak az emberfokon. Az Eloha lények teremtően és rendezően kísérik a régi Szaturnusz-, Nap- és Hold-létet és beavatkoznak a Föld létébe is. De mit várhatunk vajon attól a hierarchiától, mely közvetlenül az Elohák hierarchiája alatt áll, mit várhatunk a személyiségszellemektől? Róluk vajon nem mond semmit a Genezis? Ha az Elohákat a Genezis értelmében számunkra megismerhető, magasrendű, magasztos lényeknek tekintjük, tulajdonképpen arra kellene számítanunk, hogy ezek az őserők, vagy őskezdetek, vagy személyiségszellemek mintegy szolgálattevő lényekként működjenek. Mond-e valamit a Genezis arról, hogy az Elohák, miután kifejtették nagy, teremtő tevékenységüket, szolgálatukba állították az alacsonyabb rendű munkálatokra, szolgálattevőkként az archékat vagy őskezdeteket? A leglényegesebb, legátfogóbb tevékenységeket az Elohák viszik véghez, de amikor az Elohák már megvonták a nagy vonalakat, kifejtették nagy, teremtő erőiket, vajon bevonták-e megfelelő módon az archékat vagy személyiségszellemeket?

Ha felelni akarunk arra a kérdésre, vajon mond-e valamit afelől a Genezis, hogy az Elohák felhasználtak-e ilyen hozzájuk képest alárendelt lényeket és saját helyükre állították-e őket, akkor újra csak arra van szükség, hogy a Genezist helyesen értsük meg. Van a Genezis megértésének egy pontja, ami minden külső bibliamagyarázat számára valóságos kereszt, éspedig azért, mert már évszázadok óta a legteljesebb mértékben számításon kívül hagyta minden külső Biblia-kommentátor azt, amit az okkult kutatás mond a Biblia kezdő szavainak eredeti értelméről. Bizony keresztje ez a Genezis értelmezésének. Ha átnézik a hosszú időn át kialakult irodalmat, meglátják, hogy így van.

A Genezisben az áll, ami modern nyelvekre átültetve így hangzik:

„És az Elohák elválasztották a világosságot a sötétségtől” s ezt úgy állítják be, mintha váltakozott volna a világosság és a sötétség. A szavakra még pontosabban vissza fogok térni. – Most a modern nyelv szavait fogom használni helyettesítésképpen, de nem helyesek és csak egyelőre használjuk őket. Ezt olvassuk az egyik helyen:

„És lőn este és lőn reggel, egy nap.”

– és tovább:

„És az Elohák nevezék a világosságot nappalnak.”

Ez aztán valóban próbára teszi a külső irodalmat. Mert mi az az egy teremtési nap? A naív értelem az egy napot 24 órás időtartamnak tekinti, amin belül éppúgy váltakozik világosság és sötétség, mint a mi napjainkban, mialatt ébren vagyunk és alszunk. Bizonyára tudják, mennyi gúny érte már ezt a naiv elképzelést arról, hogy a világ hét ilyen nap alatt teremtődött. Azt is tudják valószínűleg, hogy mekkora fáradságot – mondhatnánk dilettáns fáradságot – fordítottak arra, hogy a teremtési napokat valamiképpen, mint hosszabb-rövidebb periódusokat, mint geológiai periódusokat, stb. magyarázzák, hogy egy ilyen teremtési nap egy hosszabb időszakot jelentsen.

Az első nehézség természetesen akkor áll elő, amikor az úgynevezett negyedik teremtési napot veszi valaki szemügyre, amikor a Genezis értelmében először van szó a Napnak és Holdnak, mint az idő rendezőjének, megjelenéséről Márpedig azt minden gyermek tudja, hogy a mi 24 órás napunk rendjét a Földnek a Naphoz való viszonya határozza meg. De ha ez csak a negyedik napon keletkezett, akkor előtte ilyen napokról nem lehet beszélni. Ha tehát valaki ki akarna tartani amellett, hogy a Genezisben 24 órás napokról van szó, az éppen a Genezis ellen vétene. Lehet, hogy vannak ilyen szellemek; azt kell válaszolnunk nekik, hogy ők maguk egészen bizonyosan nem a kinyilatkoztatásra támaszkodnak, amikor azt állítják, hogy a mi értelmünkben vett napokról van szó. Azokkal az önkényességekkel még csak foglalkozni sem érdemes, amik azoknál merültek fel, akik a Genezis napjait geológiailag akarták magyarázni, mert nincs az irodalomban közel és távol egyetlen jel sem, ami azt bizonyítaná, hogy ott, ahol a Bibliában a „jom” szó áll, olyasvalamiről lenne szó, ami hasonlatos egy geológiai korszakhoz. – Mindezekkel szemben persze most már mi vetjük fel a kérdést: mit jelent ez a „jom” szó, amit általában napnak fordítanak?

Hogy mit jelent ez a szó, azt csak azok tudják felmérni, akik minden érzésükkel bele tudnak helyezkedni a régi meghatározási módokba, régi szóhasználatokba. Egészen másképp kell érezni és értékelni, mint ma, ha bele akarunk helyezkedni ebbe a régi szóhasználatba. De szeretném Önöket – hogy túlságosan meg ne lepődjenek – úgyszólván lépésről-lépésre visszavezetni. Először is a gnosztikusok egyik régi tanítására szeretném irányítani a figyelmüket. Bizonyos hatalmakról beszéltek, akik részt vettek létünk kialakításában, akik egymásután avatkoznak bele létünk fejlődésébe; ezeket a hatalmakat, ezeket a magasrendű lényeket eonoknak hívták. Sokat beszéltek a gnosztikusok eonjairól. Ezekkel az eonokkal nem időtartamokat jelöltek, hanem lényeket. Úgy értik, hogy működésbe lép az első eon és véghezviszi azt, amit véghez tud vinni, azután felváltja a második és ezt, miután erőivel hatott, ismét felváltja a harmadik, stb. Ilyen, a fejlődést vezérlő, egymást követő, egymást felváltó lényekre gondoltak a gnosztikusok, amikor eonokról beszéltek. És csak nagyon sokkal később tapadt hozzá a tisztán absztrakt időfogalom ahhoz, amit az eon szó eredetileg jelentett, eon: ez lényt jelent, eleven lényt. És amilyen értelemben eleven lényt jelent az eon, ugyanabban az értelemben lény az, amit a „jom” héber szó jelent. Nem pusztán absztrakt időmeghatározásról van itt szó, hanem valami lényről. „Jom” – ez egy lény. És ha az egymást követő hét ilyen jom-ról beszélünk, akkor hét egymást követő lényről – vagy ha úgy tetszik, lénycsoportról – van szó.

Ugyanazzal állunk itt szemben, mint ami egy másik szóhasonlatosság mögött is rejtőzik. Az inkább árja jellegű nyelvekben a „deus” és „dies” Isten és nap rokonszavak. Ezek benső lényegük szerint rokonságban állnak egymással, és régebbi időkben nagyon is érezték a rokonságot a „nap” és egy lény között. Amikor a hét napjairól beszéltek, mint ahogy mi vasárnapról, hétfőről, keddről beszélünk, akkor ez alatt nemcsak időszakokat értettek, hanem a dies egyszersmind jelentette a Napon, Holdon, Marson működő lénycsoportokat is. (Az indogermán nyelvekben a hét napjainak elnevezésében benne van a Nap, Hold, Mars, stb. neve is. – A fordító megjegyzése.) Ezt a Genezisben használt jóm szót, amit általában a nap szóval fordítanak, fogják fel szellemi lényeknek, és megtalálják azokat a lényeket, akik a hierarchiában egy fokkal az Elohák alatt állnak, akikkel az Elohák, mint alájuk rendelt szellemekkel rendelkeznek. Akkor, amikor az Elohák magasabb rendű rendező erőikkel már létrehozták a világosságot, a Genezis ősi igéi szerint jomot állították a maguk helyébe, az első lényt, az elsőt a korszellemek vagy archai közül. Így tehát azok a szellemi lények, akiket mi személyiségszellemeknek vagy őskezdeteknek nevezünk, azonosak azzal, ami itt a nap, a jóm szóban jut kifejezésre. Az Elohák szolgáló szellemei azok, akik voltaképpen véghezviszik azt, amit az Elohák magasabb szempontok szerint elrendelnek. – Azok, akik Önök közül hallgatták Christiániában röviddel ezelőtt tartott előadásaimat („Die Mission einzelner Volksseelen im Zusammenhang mit dér germanisch-nordischen Mythologie”) emlékezni fognak arra, hogy az archai-t korszellemekként emlegettem, és hogy akkor jellemeztem azt a tevékenységet, melyet ezek a szellemi lények még most is folytatnak. Ők az Elohák szolgálattevő lényei, tulajdonképpen őket bízták meg az Elohák, hogy megvalósítsák, amit ők maguk nagy vonalakban, a tervnek megfelelően elrendeztek. De így rendeződik a mi bölcsességünkben is minden egyetlen, nagy rendszerbe. Persze csak ha évekig követik az előadásokat, akkor lesz igazi áttekintésük arról, hogyan is rendeződik valóban minden egy egységbe.

Azt mondhatjuk tehát: mint magasztos lények avatkoznak be a különböző éterek, a levegő, víz, föld egymásba szövődésébe az Elohák; szolgáikká fogadták – ha szabad ezt a triviális kifejezést használnom – az alattuk álló lényeket. Velük közölték – úgyszólván – parancsaikat. Abban a pillanatban, amikor a létbe beárasztották a fényt, rábízták ezekre a lényekre annak további kidolgozását, amit ők kijelöltek. Azt mondhatjuk tehát: miután az Elohák megteremtették a világosságot, helyükbe állítják az őket szolgáló korszellemeket. Ez rejtőzik e mögött a közhasználatú kifejezés mögött: az első nap. Hogy mi az ennél is mélyebb értelme annak, amit ez az „első nap” jelent, azt csak akkor fogjuk megérteni, ha megértjük még azt is, ami ennek a mondatnak a szomszédságában áll: „és lőn este és lőn reggel, az első nap”. Működésbe lépett az első a korszellemek közül. És ehhez kapcsolódott az, amit, mint az „ereb” és a „boker” váltakozását írhatunk le. Az „ereb” nem ugyanazt jelenti, amit estének és „boker” sem azt, amit reggelnek fordítanak. Ha csak valamelyest alkalmas szavakat akarunk is rájuk találni, azt kell mondanunk: és Iőn „ereb”: a zűrzavar, és ezt követte „boker”: a rendezettség. Így kell mondanunk: zűrzavar mutatkozott, s ezt követte a rend, a harmónia és ebben működött az első korszellem.

Szaturnusz
Nap
Hold
Föld
 
 
 
élet
 
 
hang
hang
 
fény
fény
fény
hő (tűz)
 
levegő
levegő
levegő
 
 
víz
víz
 
 
 
föld

Világosság és sötétség. Jom és Lilith

München, 1910. augusztus 21.

[A fény és a sötétség, a két poláris entitás. Az előrehaladott archék (jom) megnyilatkozása: az Elohák segítői a fényben, és a visszamaradott archék (lilith): a sötétség. A ébrenlét és az alvás váltakozó állapotai: romboló és építő folyamatok, összefüggésük a Nap-lényekkel (jom) és a Szatumusz-lényekkel (lilith). A hierarchiák tevékenysége és ábrázolásuk a teremtéstörténetben.]

Ha most még egyszer visszatekintünk arra, ami a Föld-létesülés első szakaszának leírásából következik, meglehet, hogy szemünkbe ötlik néhány még tisztázatlan dolog. Kitűnik ugyanis mindabból, amit eddig közösen megtárgyaltunk, hogy a hagyományos bibliafordításoktól eltérően a Genezis szóhasználatában sokkal több lényszerűséget kell keresnünk. Utaltunk tegnap arra, hogy a jóm – nap – szó nem azonos azzal az absztrakcióval, azzal az absztrahált idővel, amit ma „egy nap”-nak nevezünk, hanem hogy ez a szó lényekre utal, azokra a lényekre ugyanis, akiket a hierarchiák rendjében személyiség-szellemeknek, korszellemeknek, archék-nak nevezünk. Gyakran elhangzott már itt az a megállapítás, hogy a Bibliában leírt élő és működő elementáris lét hátterében mindenütt lelki-szellemiséget kell látnunk. Ezt a megállapítást most az eddiginél is jobban elmélyítjük és a lelkünk elé lépő sok más dolog mögött sem üres absztrakciókat fogunk látni, hanem lényeket. Könnyű a lényeket ott meglátni, ahol ezt olvassuk: „az Elohák szelleme – ruah Elohim”. De ha meg akarjuk találni a régi dokumentumok értelmét, ne csak az olyan kifejezésekben keressük a lényszerűséget, amelyeknél talán még a mai lélek is rászánja magát, hogy meglássa a lény-mivoltot, hanem mindenütt meg kell vizsgálni, hogy nem lényekről van-e szó. Így azután nem tűnik majd jogosulatlannak, ha felvetődik a kérdés: miként vélekedjünk arról, vajon mi bújik meg, pl. e mögött a kifejezés mögött: és a belül mozgékony Tohu-va-bohu volt… ahogyan jellemeztem: sötétség volt az elemi-anyagi lét fölött. Vajon valami lényt kell-e keresnünk amögött is, amit itt „sötétség”-nek neveznek? Mert egyáltalán nem tudjuk megérteni a Genezist, ha ilyen kérdéseket nem tudunk megválaszolni. Ha mindannak a hátterében, ami az elementáris létben különben – mondhatni – mint pozitívum jelenik meg – mint fény, levegő, víz, föld, hő – ha tehát mindezekben csak szellemi megnyilatkozást kell látnunk, akkor talán a negatívabb kifejezéseket is csak valami mélyebb lényszerűség megnyilatkozásaként kell tekintenünk.

Ahhoz, hogy a kérdést megfejtsük, olyan messzire kell visszapillantanunk, ameddig csak követni tudjuk bolygónk létesülését. Több ízben volt már szó arról, hogy a régi Szaturnusz létét tiszta hő-állapotnak kell tekintenünk, hogy azután a régi Nap-létbe való átmenet idején egyrészt a levegő vagy gázneműig való sűrűsödés jön létre, másrészt az éteritás, a fény-éter felé való ritkulás egy fajtája. Azt is láttuk, hogyan történik a fényéter-állapot bizonyos fajtájú ismétlődése, amikor ezek a szavak felcsendülnek:

„És szóltak az Elohák: legyen világosság és lőn világosság.”

Azt kérdezhetjük: vajon magától volt-e ott a sötétség, vagy e mögött is szellemi lények rejtőznek? Ha elolvassák „A szellemtudomány körvonalad című könyvem idevágó fejezetét, rábukkannak valamire, ami minden létesülés megértéséhez elengedhetetlen: arra ugyanis, hogy a fejlődés minden egyes fokán lemaradnak bizonyos lények. A célt csak a lények egy bizonyos része éri el. Többször használtam már erre azt a banális, drasztikus hasonlatot, hogy nemcsak az iskolában buknak meg diákok a szülők legnagyobb bánatára, hanem a kozmikus létesülés folyamán is lemaradnak bizonyos lények egy előbbi fokon; azt lehet mondani: nem érik el a kitűzött célt. Így hát azt mondhatjuk, hogy bizonyos lények nem érték el fejlődésük tulajdonképpeni célját a régi Szaturnusz-fejlődés idején, lemaradtak, és mikor a régi Nap-lét már működésbe lépett, ők bizonyos vonatkozásban még mindig a Szaturnusz fokán álltak. Vajon hogyan nyilatkoztak meg a régi Nap-lét alatt ezek a lények, akik tulajdonképpen még Szaturnusz-lények voltak? Úgy, hogy elsősorban a Nap-lét lényegét, a fény-természetet nem érték el. Mivel azonban mégis jelen voltak, ez a régi Nap-lét – amit mint önmagában szövődő fényt-hőt-levegőt írtam le – a fény mellett, mintegy beleékelve a fénybe, beleszőtte magába a sötétséget. És ez a sötétség a Szaturnusz fokon lemaradt lények kifejezése volt, mint ahogy a fény azoké a lényeké, akik szabályszerűen érték el a régi Nap-fokot. Így szövődtek össze – kívülről nézve – a külső Nap-létben a visszamaradt Szaturnusz-lények és azok a Nap-lények, akik szabályosan fejlődtek. A bensőt tekintve tehát ezek a lények összeszövődtek és kifelé, mint világosság és sötétség nyilvánultak meg; mint egymáson áthatoló világosság és sötétség. Ha tehát a fényre tekintünk, azt mondhatjuk: az a Nap-létig emelkedett lények megnyilatkozása; ha a sötétséget nézzük, a Szaturnusz-fokon lemaradt lények külső megnyilvánulása áll előttünk.

Ha ezt felismertük, akkor most a régi Szaturnusz- és Nap-létnek a Föld-fejlődés folyamán való ismétlődésénél számolhatunk vele, hogy az előrehaladott és visszamaradott lényeknek ez a viszonylata újból előjön. És mivel azok a lények, akik a régi Szaturnusz-állapotban maradtak vissza, bizonyos fokig egy korábbi fejlődési fokot képviselnek, az ismétlésnél is korábban jelennek meg, mint a fény. Tehát egészen pontosan látjuk, hogy rögtön a Genezis első verse megjeleníti, hogy az elemi tömegek fölött sötétség uralkodik. Ez a Szaturnusz-lét ismétlődése, de a visszamaradott szaturnuszi lété. A másiknak – a Nap-létnek – még várakoznia kell; csak később jelenik meg, abban az időpontban, melyre ezek a szavak utalnak: Legyen világosság.

Látjuk tehát, hogy milyen találóan tapint rá a valóságra a Genezis az ismétlésekkel is.

Ha meg akarjuk érteni a létet általában, tudnunk kell, hogy ha valami egyszer egy korábbi fokon megjelenik, akkor nem az történik, hogy feltűnik és elmúlik, hanem a valóság inkább az, hogy bár állandóan létesül valami új, mellette a régi is fennmarad, és tovább működik az újon belül. Így a mai föld-létben is benne van az a két fejlődési fok, amit világosság és sötétség viszonylatának nevezhetünk. Fény és sötétség valóban olyan valami, ami áthatja létünket. Kétségtelen, hogy ezzel a jelenkornak egyik – mondhatnám – igazán fatális fejezetét érintjük.

Nem tudom, vannak-e olyanok Önök között, kedves Barátaim, akik tudják rólam, hogy immár 30 éve fáradozom azon, hogy bebizonyítsam, milyen mély jelentőségű és mekkora belső értéket képvisel Goethe szín-tana. Persze aki ma harcba száll Goethe színtana mellett, az legyen tisztában avval, hogy kortársainál süket fülekre talál. Mert azok, akiket fizikai ismereteik képessé tennének arra, hogy átlássák, miről van itt szó, azok ma még ahhoz is teljesen éretlenek, hogy Goethe színtanának lényegét egyáltalán felfogják. A fizika éterhullámokról és egyebekről fantáziái, és teljességgel képtelen arra, hogy belelásson abba, ami Goethe színtanának magva. Itt bizonyosan még várni kell pár évtizedet. Aki ezekről a dolgokról beszél, az tudja, hogy ez így van. A többiek pedig, akik az okkultizmus alapján, vagy más módon szellemtudományos szempontból már érettek lennének arra, hogy átlássák Goethe színtanának lényegét, azok meg – bocsánat a kijelentésért – a fizikához értenek túl kevéssé ahhoz, hogy szakszerűen lehessen velük ezekről a dolgokról beszélni. Ezek szerint tehát ma nincs megfelelő talaja ennek a dolognak. Goethe színtanának tartalma arra a rejtett igazságra épül, hogy fény és sötétség a világon két poláris lény-jellegű entitás együttműködése. És az, amit ma fantasztikus módon a matéria fogalmának tartanak – ami úgy, ahogy azt elképzelik, egyáltalán nem is létezik, hanem illúzió – az anyag tehát az, ami mint szellemi-lelki lény rejtetten mindenütt jelen van, ahol a fény poláris ellentéte – a sötétség – megjelenik. Az, amit az anyag fizikai fogalmának neveznek, valójában fantazmagória. A térnek azon a részein, ahol – a fizika szerint – azt kell keresnünk, ami mint anyag kísért, valójában semmi más nincs, mint a sötétség bizonyos foka; és az űrnek ezt a sötét tartalmát lelki-szellemi lények töltik ki, ez pedig rokon azzal, amit már a Genezis leszögez akkor, amikor a lelki-szellemiség egészét kitevő tömeget, mint sötétséget jellemzi és azt mondja, hogy ez a sötétség az elemi lét fölött hömpölyög. Mindezek a dolgok sokkal, de sokkal mélyebbek, semmint azt a mai természettudomány álmodná. Tehát amikor a Genezisben sötétségről van szó, akkor visszamaradt szaturnuszi lények megnyilatkozásával, és mikor világosságról szól, előrehaladott lények megnyilvánulásával van dolgunk. Ezek összeszövődnek és áthatnak egymáson.

Szó volt tegnap arról, hogy a vezérfonalat, mintegy a fejlődés vázlatos rajzát azok a lények adják meg, akikről megállapítottuk, hogy exusiai-fokon, a formaszellemek fokán állnak, így tehát nagy vonalakban a fény-tevékenységeket is ők határozzák meg. Azt is láttuk azután, hogy mintegy szolgálóikul rendelik a személyiség-szellemeket, és hogy a jóm – nap – úgy értendő, mint az Elohák alá rendelt lény az archék rendjéből. Feltételezhetjük tehát, hogy éppúgy, ahogy az egyik oldalon – amit nevezhetünk pozitív oldalnak – az Elohák alárendeltjeiként ezek a személyiség-szellemek munkálkodnak, akiket jom-nak – napnak – nevezünk, a hozzájuk viszonyított ellentétes oldalon a visszamaradt szellemi lények – azok, akik a sötétséget képviselik – szintén bizonyos szerepet játszanak. Elmondhatjuk valóban, hogy a sötétség olyan valami, amit az Elohák már készen találtak, a fényt ők gondolják ki. Amikor a régi lét maradványaiból kigondolják a két komplexumot, kiderül, hogy a sötétség, mint a visszamaradt lények kifejeződése már benne van, beleszövődött. A fényt ők ajándékozzák. De ahogy mintegy a világosságból odaállítják az Elohák azokat a lényeket, akiket jómnak – napnak – nevezünk, a sötétségből kibontakoznak az azonos fokon álló, de egy korábbi létfokon lemaradt lények. Azt mondhatjuk tehát, hogy az Elohákkal szemben áll mindaz, ami mint sötétség nyilatkozik meg. És most fel kell tennünk a kérdést, vajon mi az, ami a világosság közvetlen szolgálóival, az archékkal szemben áll, vagyis azokkal szemben, akiket jómnak – napnak – nevezünk; mi áll a nekik megfelelő túlsó oldalon a visszamaradottakból?

Hogy félre ne értsük egymást, jó lesz, ha előbb egy másik kérdést tisztázunk, azt ugyanis, hogy vajon a visszamaradt lényekben mindig valami rosszat kell-e látnunk, olyan valamit, ami a világ összefüggéseiben nem jó. A csak fogalmakhoz tapadó absztrakt emberrel könnyen megtörténhet, hogy szinte haragra lobban a visszamaradt lényekkel szemben, vagy ellenkezőleg a részvét hangulatába esik a szegény lemaradt lények iránt. Rosszul tennénk, ha ilyen érzésekkel és fogalmakkal közelednénk a világegyetemnek ezekhez a nagy, lényeges dolgaihoz, mert ezek teljesen félrevezetnének. Inkább azt elevenítsük fel lelkünkben, hogy minden, ami eképpen történik – vagyis akár elérik céljukat ezek a lények, akár visszatartják magukat bizonyos fokig a fejlődés egy előbbi fokán – hogy tehát mindez kozmikus bölcsességből fakad, és hogy ha lények egy bizonyos fokon lemaradnak, annak megvan a maga értelme. Hogy a fejlődés egésze szempontjából éppúgy jelentősége van annak, hogy lények hátramaradnak, mint annak, hogy lények elérik a céljukat; más szavakkal: hogy az előrehaladott lények bizonyos funkciókat egyáltalán nem is volnának képesek végrehajtani, mert oda azok a lények kellenek, akik lemaradtak egy előző helyen. Így is lehetne mondani: mivé válna az emberek világa, ha azokból is egyetemi tanár válna, akiknek a kisiskolásokat kell tanítani? Akik nem lettek professzorokká, azok sokkal jobban betöltik azt a helyet, mintha magasabb képzettségűek kerülnének oda. Valószínű, hogy egy egyetemi tanár 7-8-9-10 éves gyerekek mellett a legkevésbé sem bizonyulna jó pedagógusnak. Ugyanez áll a kozmikus összefüggésekre is. Azok, akik elérték céljukat, bizonyos feladatokra nem volnának alkalmasak a kozmoszban. Ezeknek a feladatoknak a végrehajtására másoknak kell az ő helyükre állniuk, olyanoknak, akikről éppúgy azt is mondhatjuk, hogy lemondásból maradtak vissza. És ha most az előrehaladott személyiség-szellemeket – jom – az őket megillető helyre állítják az Elohák, azért, hogy megalkossák a teljes rendet, Földünk létének minden törvényszerűségét, akkor a visszamaradt archékat is felhasználják, azokat a személyiség-szellemeket, akik nem világosságban, hanem a sötétségben nyilatkoznak meg. Azért állítják őket a megfelelő helyre, hogy megfelelő módon hozzájáruljanak létünk törvényszerű kialakításához.

Hogy ez mennyire fontos, az kitűnik egy, a mindennapi életből vett példából. Az a fény, melyről a Genezis beszél, nem az a világosság, ami külső fizikai szemmel látható; ez csak egy későbbi kifejeződése annak a fénynek, amiről a Genezis beszél. Amit mi fizikai sötétségnek nevezünk, ami éjszaka vesz körül bennünket, amikor nem süt a Nap, az szintén fizikai kifejeződése annak, amit a Genezis sötétségnek nevez. Ha azt kérdezzük: van-e jelentősége az ember számára annak a fizikai nappali világosságnak, amit ma látunk, senki sem fog kételkedni benne, hogy a fénynek mind ez emberre, mind minden más lényre nézve jelentősége van. Itt vannak például a növények. Ha elvonják tőlük a fényt, elsorvadnak. Mindannak ami csak él a Földön, életeleme a fény. Fényre tehát szüksége van az embernek is, külső testi létét tekintve.

De nemcsak fényre van szüksége, hanem valami másra is. És ahhoz, hogy ezt a valami mást megismerjük, szemügyre kell vennünk az éber állapot és alvás váltakozását a fizikai és az étertestre vonatkoztatva. Mit is jelent tulajdonképpen, mélyebb értelemben: ébren lenni? Mit is teszünk mi emberek, mikor ébren vagyunk? Alapjában véve egész lelki tevékenységünk – mindaz, amit képzeletvilágunkban, érzésvilágunkban, hullámzó szenvedélyeinkben, röviden ami asztráltestünk és énünk hullámzásában és erőkifejtésében végbemegy – valójában mindez fizikai testünk szüntelen elhasználódása napi életünk folyamán. Ez ősi, okkult igazság, olyan igazság, melyet ma már a népszerű fiziológia is meg tud közelíteni, ha csak valamelyest is helyesen értelmezi saját eredményeit. Amit a lélek benső életként kifejt, az éber állapotunkban folytonosan elhasználja külső, fizikai testünk erőit. Ez a fizikai test fejlődésének kezdeti alapját a régi Szaturnusz idején kapta meg.

Egészen más ennek a fizikai testnek az élete alvás-állapotban, mikor az asztráltest állandóan hullámzó benső életével eltávozik. Ahogy a nappali éber élet a fizikai test erőinek szüntelen elhasználódása – mondhatni lebontása – ugyan úgy az alvás-élet szüntelen helyreállítás, regenerálódás, felépítés. Úgyhogy fizikai és étertestünkben romboló és építő folyamatokat kell megkülönböztetnünk. A romboló folyamatok a nappali ébrenlét idején, az építő folyamatok az alvás-állapot idején mennek végbe. De bármi történik is bárhol a térben, az nem áll magában, egyedül a világban, hanem összefügg a lét egészével. És ha azokat a romboló folyamatokat vesszük szemügyre, melyek felébredéstől elalvásig mennek végbe a fizikai testben, nem mondhatjuk róluk, hogy bőrünk határán belül elszigetelten folynak le. Bensőségesen összefüggnek ezek a kozmosz folyamataival. Bennünk csak folytatódik, ami kívülről belénk áramlik, úgyhogy nappali ébrenlétünk alatt bizonyos fokig az univerzum lebontó erőivel állunk összefüggésben, az éjszakai alvás idején pedig a világegyetem építő erőivel.

Fizikai testünknek ez a lebontása az ébrenlétben a régi Szaturnusz-lét idején nem működhetett. Ha már a régi Szaturnuszon is ott lett volna, soha sem alakulhattak volna ki fizikai testünk alapjai. Mert természetes, hogy semmit sem építhetünk úgy, hogy közben le is bontjuk. A Szaturnusz tevékenysége testünket építő tevékenység kellett hogy legyen, erről a Szaturnusz-létben gondoskodás történt. Hiszen a testünket romboló folyamatok éppen napközben mennek végbe, a fény befolyása alatt; a régi Szaturnusz-lét idején pedig még nem volt világosság. A Szaturnusz tevékenysége testünkre nézve tehát építő volt. És ennek az építő tevékenységnek fenn is kellett maradnia, legalább egy bizonyos ideig még később is, amikor a régi Nap-lét idején belépett a világosság. Ez csak úgy történhetett, hogy Szaturnusz-lények visszamaradtak és ők gondoskodtak a felépítésről. Látják tehát, hogy a kozmikus fejlődésben szükségszerű volt, hogy visszamaradjanak Szaturnusz-lények alvásunk idejére, hogy a fény távollétében felépítsék a lebomló fizikai testet. Úgy kellett tehát lennie, hogy a visszamaradott Szaturnusz-lények össze legyenek szövődve létünkkel, mert nélkülük állandóan csak lebomlanánk. Szükséges a váltakozás állapota, Nap-lények és Szaturnusz-lények, fény-lények és sötétség-lények együttműködése. Ha tehát az Elohák helyesen akarták irányítani a fény-lények tevékenységét, akkor szabályszerűen bele kellett, hogy szőjék munkájukba a sötétség-lények ténykedését. A kozmikus tevékenységben nincs meg az állandóság lehetősége, ha a fényerők nem szövődnek össze mindenütt sötétség-erőkkel. És itt, a fény- és sötétség-erők szövevényében, hálószerű összefonódásában rejlik a kozmikus lét titkainak egyike, a kozmikus alkímia titka. Ezt a titkot érinti a rózsakeresztes dráma ott, ahol Johannes Thomasius feljut a devachanba és Mária egyik társa – Astrid – azt a feladatot kapja, hogy szője bele a fény-erőbe a sötétség-erőt. Egyáltalán, ezekben a mondatokban, melyek Mária és három társa között elhangzanak, számtalan kozmikus titok rejlik; soká, nagyon soká el lehet töprengeni rajtuk, ha meg akarjuk fejteni őket.

Jegyezzük meg tehát, hogy ha jelenkori létünket szemléljük, létünk egyik szükségszerűségének kell tekintenünk a Nap-eredetű fényerő és a Szaturnuszból származó sötétségerő összjátékát. Mikor tehát az Elohák a fényerők hatására, arra a munkára, ami rajtunk embereken és egyáltalában valamennyi földi lényen végbemegy, a személyiség-szellemeket rendelték maguk alá, társként melléjük kellett, hogy állítsák a visszamaradt lényeket; az egész univerzum munkájában egybe kellett szövődnie a szabályosan fejlődött és a visszamaradt archék munkájának. A visszamaradt archék működnek a sötétségben. Az Elohák ezért – triviálisan szólva – nemcsak a jómnak nevezett lényeket bízzák meg, hanem szembeállítják velük azokat a lényeket, akik a sötétségben működnek. És így hangzik ennek a helyzetnek csodálatosan realisztikus leírása:

És az Elohák jom-nak – napnak – nevezték a fényben működő lényeket; azt azonban, ami a sötétségben hatott, lilith-nek nevezték.

Ez nem a mi absztrakt éjszakánk, hanem a szaturnuszi archék, akik akkor nem érték el a Nap-fokot. És ugyancsak ők azok, akik ma is működnek bennünk éjszakai alvásunk idején, úgy, hogy fizikai és étertestünkben, mint építő erők tevékenykednek. Ez a titokzatos lilith kifejezés sokféle mitológiai kép alapjául szolgál, holott ez sem egyértelmű a mi absztrakt éjszakánkkal, és azt sem indokolja semmi, hogy mitológiai vonatkozásra gondoljunk; lilith nem más, mint a visszamaradt archék neve, azoké, akik összekötik munkájukat az előrehaladt archékkal.

A Genezis megfelelő helye tehát körülbelül ezt mondja: az Elohák felvázolták a lét nagy körvonalait, az alacsonyabb rendű munkára a haladott archékat állították be, és segítőikül melléjük adták azokat, akik lemondásból – a lét fejlődése érdekében – Szaturnusz-fokon, a sötétségben maradtak. Így hát jóm és lilith két lénycsoportot képvisel; az Elohák segítői ők, akik – mondjuk – a korszellemek, a személyiségszellemek fokán állnak. Látjuk, hogyan szövődik össze a lét a formaszellemekből és a személyiség-szellemekből, ennek a két foknak előrehaladott és visszamaradt szellemeiből.

Végtelenül sok minden rejlik még ezek mögött a dolgok mögött, de ha az elmondottak alapján nagyjából kielégítő választ kaptunk ezekre a kérdésekre, akkor most az a kérdés merülhet fel – és fel is fog merülni – mindannyiukban, hogyan áll hát a dolog a többi hierarchiával? Ugyebár, ha a hierarchiák rendjében a formaszellemektől kiindulva lefelé haladunk, először az archékat, a személyiség-szellemeket, majd az úgynevezett arkangyalokat – archangeloi – a tűz-szellemeket találjuk. Ezekről vajon nem szól semmit a Genezis?

Hogy tiszta képet nyerjünk, nézzük most közelebbről, hogyan is áll a dolog tulajdonképpen ezekkel a tűz-szellemekkel? Tudjuk, hogy a Nap-lét idején voltak emberfokon, s a Hold-léten át fejlődtek tovább a Föld-létig. Ők azok a lények, akik bensőségesen összefüggnek mindazzal, amit Nap-jellegűnek nevezhetünk, mert ők éppen a Nap-lét alatt jutottak emberfokra. Amikor azután a régi Hold-időkben előállt az a szükségszerűség, hogy a Nap-jellegű leváljon a Föld-jellegűről (ami abban a régi időpontban a Hold volt) akkor ezek a lények, akik legfontosabb létfokukat a Napon élték át, akik a Nap-jel- leggel jóformán természetszerű összefüggésben álltak, ezek a lények továbbra is a Nap-szerűhöz kötődtek. Amikor tehát a Hold-jellegű – a későbbi Föld-szerű – kivált a Nap-szerűből, akkor ezek a lények nem maradtak a leváló Föld-szerűvel, vagyis a régi Holddal összeköttetésben, hanem a Nap-szerűhöz kötődtek. Ők azok a lények, akik főleg kívülről hatnak erre a Föld-jel- legűre.

Utaltam már arra, hogy a Szaturnusznak Nap-szerűvé fejlődésében a Napon a növény-jelleg volt a legmagasabb fok, ami ott kialakulhatott. Az állatjelleg – az, aminek benső élete van – csak azzal a feltétellel állhatott elő, hogy szétválás, egy hasadás következett be. Az állat-jelleg tehát csak a Hold-lét alatt alakulhatott ki. Ehhez egy kívülről jövő hatásnak kellett létrejönnie. A Genezis egészen a harmadik teremtési napig nem szól arról, hogy kívülről valamilyen hatás működött volna. Éppen az úgynevezett harmadik és negyedik teremtési nap közötti átmenetben van nagy jelentősége annak, hogy a Genezis azt mondja a negyedik teremtési napról, hogy kívülről léptek be a fényerők, a fény-lények. Tehát azt, hogy ahogy a régi Holdon a Nap kívülről sütött a Holdra, ugyanúgy süt most kívülről a Földre a Nap és Hold. Ez azonban nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy eddig az időpontig mindazok az erők működhettek (csupán) melyek magán a Föld-szerűn belül vannak. Ismétlődni az ismétlődhetett addig, ami a régi fokozatokat képviselte; újonnan az létesült, aminek központi erői magának a Föld-lénynek az erői. Így láttuk tegnap, hogyan ismétlődik a hő-állapot az Elohák szellemében, akik a vizek fölött költöttek; hogy ismétlődik a fény abban az időpontban, melyet ezek a szavak jeleznek: Legyen világosság; láttuk, hogy a hangéter-állapot hogyan ismétlődik akkor, amikor ezek a hangéter erők betörnek és elválasztják a fenti vizeket az alsóktól. Ezt az a leírás ábrázolja, melyet a második teremtési napnak szokás nevezni. Láttuk azután, hogyan lép be az életéter az úgynevezett harmadik teremtési napon, amikor kilép a Föld-szerűből – az új állapotból – mindaz, amit az életéter képes létrehozni: a sarjadó zöld. Ahhoz azonban, hogy valami, ami állat-jellegű, talajra találjon a Földön, ismétlődnie kell annak, amit így nevezhetünk: a kívülről való megvilágítottság, erők kívülről való működése. A Genezis tehát a tényeknek teljesen megfelelően nem szól semmit állat-jellegűről azokban az időkben, amikor még nincs szó azokról az erőkről, melyek a kozmikus térségekből hatnak a Földre. Csak a növény-jel- legűről beszél; mindazok a lények, melyek a Föld kialakulásának részesei voltak, a növény-jelleg fokán álltak. Az állat-jellegű csak akkor vehette kezdetét, amikor a fény-lények kívülről hatottak. Azt, ami itt most bekövetkezik, – utánanézhetnek számos bibliafordításban – szokás szerint így fordítják (a steineri szövegben):

„Und die Elohim setzten Zeichen für die Zeiten Tag und Jahr” = „És az Elohák jelet állítottak a nap és az év idejének”.

Károli Gáspár fordításában:

„Legyenek világító testek az ég mennyezetén, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és legyenek jelek, és meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendőknek”

Luther fordításában:

„Es werden Lichter an den Festen des Himmels, die da scheiden Tag und Nacht und geben Zeichen, Zeiten, Tagé und Jahre.”

Vannak mármost kommentátoraink, bibliamagyarázóink, akik elkezdtek gondolkodni. De manapság, amikor megvetendő dolognak számít a reális alapok keresése, a kommentátor sorsa az, hogy ahhoz még csak hozzálát, hogy gondolkodni kezdjen, végiggondolni a dolgokat azonban már nem tudja. Ismerek olyan kommentátorokat, akik rájöttek, hogy tulajdonképpen értelmetlen a szokványos fordításnak ez a része: „Jelet tettek az időnek, napnak és évnek. „ Szeretném én látni azt az embert, aki ki tud hámozni valami értelmeset ebből a mondatból. De hát mit is mond valójában itt az írás?

Ha az ember híven és igazán, valóban átérzi azt, amit egy régi héber bölcs ezekhez a szavakhoz fűzött, és ezen az alapon akarja filológiai megalapozottsággal lefordítani ezt a helyet, akkor ezt kell mondania: itt sem jelekről van szó, hanem élőlényekről, azokról a lényekről, akik működnek, akik az időben egymást követő történésekben nyilatkoznak meg. Helyesen így hangzanék a fordítás:

„És az Elohák a maguk helyére állították az idő folyásának rendezőit, a Föld lényei számára (a nap szó ugyanis nincs leírva) a kisebb vagy nagyobb időegységek különösen jelentős időpontjainak rendezőit, amit rendszerint napnak és évnek neveznek/'

Tehát azokra a rendezőkre történik utalás, akik az arché-fok alatt állnak, és akik az életet elrendezik. A korszellemek – archék – feladata, hogy azt cselekedjék, ami egy fokkal az Elohák feladata alatt áll. Azután következnek azok a rendezők, akik felállítják a jeleket azon a területen, amit viszont az archék tevékenységén belül kell rendezni és csoportosítani. Ezek pedig nem mások, mint az arkangyalok. Azt mondhatjuk tehát: amikor a Genezis arra utal, hogy nemcsak a Föld testében történik valami, hanem kívülről is hatnak rá erők, akkor utal arra is, hogy olyan lények lépnek színre, akik már a Nap-léttel össze voltak kötve: a rendező arkangyalok, akik egy fokkal állnak az archék alatt. Míg ezek eonokként működnek, erőik kifejtéséhez eszközül az arkangyalokat, a fényhordozókat használják fel, akik a mi környezetünkben működnek. Vagyis a kozmikus térségből a Földet körülvevő fény-lények konstellációja következtében az arkangyalok olyan tevékenységet fejtenek ki, hogy az elrendeződés, amit tulajdonképpen az archék terveztek ki, most megvalósul.

Azok, akik Krisztiániában (a mai Oslo – a ford.) tartott előadássorozatomon részt vettek, emlékezni fognak rá, hogy amögött, amit ma korszellemnek neveznek, ma is az archék állnak; hiszen ha körültekintünk világrendünk dolgain, azt találjuk, hogy minden időkben bizonyos számú nép él. Azt lehet mondani ezekről a népekről, hogy egy bizonyos korszakot egy korszellem irányít, aki mindent átfog. De mellette mintegy alárendelt szellemek, külön népszellemek uralkodnak. Ahogy ma a korszellemek uralkodnak és mögöttük az archék állnak – erről beszéltem krisztiániai előadásaimban – úgy állnak az arkangyalok azok mögött, akiket népszellemeknek nevezünk, tulajdonképpen bizonyos módon ők a népszellemek.

A Genezis is utal arra, hogy már azokban az időkben is, amikor az ember tulajdonképpen még nem jelent meg, ezek a szellemi lények voltak a rendezés urai.

Azt kell tehát mondanunk: az Elohák tették lehetővé, hogy a világosság megjelenjen; ők a fényben nyilatkoztak meg. De a fényen belül adódó kisebb tevékenységek végrehajtásával a hierarchikus rendben alattuk álló archékat bízták meg, akiket a jóm szóval jelöl a Genezis, és melléjük állították azokat a lényeket, akik szükségszerűen fonódtak bele a lét hálójába azért, hogy a fény-tevékenység mellett megjelenhessen a hozzátartozó sötétség is. A jóm mellé állítják a lilith-et, amit éjszakának szokás fordítani. – Azután azonban sor kerül a következő lépésre, a fejlődés tovább specializálódik. Emiatt a hierarchiák rendjéből még más lényeket is ki kell emelni. Ha tehát azt mondjuk: az Elohák – vagy formaszellemek – a fényben nyilvánultak meg, a világosság és sötétség ügyeit az archékra bízták, akkor így kell folytatnunk: most azután előreléptek az Elohák, tovább specializálták a létet és arra a tevékenységre, mely most már nemcsak a növényszerű lét külsőjét alapozza meg, hanem olyan bensőt is létrehoz, mely a külső tükörképévé válhat, az arkangyalokat vonták be. Rájuk bízták azt a műveletet, melynek kívülről kell a Földre hatnia, hogy a növényvilágon kívül az állatjelleg is ki tudjon sarjadni, képzetben és érzetben megnyilvánuló benső élet.

Látjuk tehát: ilyen teljes tárgyszerűséggel mutat rá a Genezis az arkangyalokra is, csak helyesen kell a dolgokat értelmezni. Így aztán, ha gondolkodva veszik kezükbe, kedves Barátaim, a szokásos kommentátorok bibliamagyarázatait, elégedetlenséget fognak érezni. Ha azonban a szellemtudományhoz fordulnak, ahhoz a forráshoz, ahonnan a Genezis ered, akkor világosan át tudják majd látni az egész Genezist. Mindent új megvilágításban fognak látni; és ez a dokumentum, mely különben érthetetlen maradna, mivel az ősi, élő szavakat képtelenek vagyunk saját nyelvünkre átültetni, ez a kútfő minden időkhöz szóló dokumentumként fog fennmaradni.

Az elementáris lét és a mögötte működő szellemi lények – Jahve-Elohim

München, 1910. augusztus 22.

[A hierarchikus tevékenység megnyilvánulása a Földön: a trónok vagy az akarat szellemei a földben, a küriotészek vagy a bölcsesség szellemei a vízben, a dünamiszok vagy a mozgás szellemei a levegőben és az exuziák vagy a forma szellemei a hőben. A földi környezetben: a kerubok a felhőképződésben és a szeráfok a villámlásban és dörgésben. Jahve-Elohim – a hét Eloha, akik egységgé fejlődnek.]

Az a feladatom, hogy ezekben az előadásokban a legkülönbözőbb oldalakról adjak áttekintést mindarról, ami a Genezis megértéséhez vezethet. Mindemellett arra kérem Önöket, hogy e fejtegetések közben soha se tévesszék szem elől a tulajdonképpeni antropozófiai szempontot. Ez az antropozófiai szempont elsősorban magukra a szellemi élet tényeire irányul. A megtárgyalt dolgok mindegyikénél tehát mindenekelőtt ez a kérdés érdekel bennünket: hogyan mutatkoznak a dolgok a szellemi életben, a szellemi fejlődésben? Tehát ott is, ahol közléseink megegyeznek a Genezis közléseivel, az a lényeges számunkra, ami Földünk létének látható fejlődési menetét érzékfeletti történésekben és tényekben megelőzte. És – bár ennek is megvan a maga különleges fontossága – számunkra csak ezután következik az, hogy amit előbb minden írott emléktől függetlenül, szellemi kutatás alapján megállapítottunk, azt különböző korok különböző népeinek dokumentumaiban újra felfedezzük. Ez teszi számunkra lehetővé, hogy a megfelelő érzéssel, a megfelelő respektussal kerüljünk kapcsolatba azzal, ami régi idők, és népek távolából hangzik fel lelkünkben. Így válik lehetségessé, hogy mintegy szót értsünk azokkal az időkkel, melyek régebbi megtestesüléseinkben magunk is átéltünk; így válik lehetővé, hogy kapcsolódni tudjunk ahhoz, ami bizonyosan minket is érintett letűnt időkben. Így kell felfognunk azt a szempontot, amire ez az előadás-sorozat felépül.

Megkíséreltük az elmúlt napokban, hogy képzetet alkossunk arról, hogyan találunk rá a Genezisben azokra a szellemi lényekre, akiket a szellemtudomány alapján ismerünk. Ez eddig részben már sikerült is. Közben mindig szem előtt tartottuk azt a szempontot, hogy annál, ami elsősorban külsőleg lép elénk, – sőt annál is, amivel a tisztánlátó tudat alacsonyabb fokán találkozunk (és alapjában véve a Genezisben mindig a tisztánlátó tudat tényeivel van dolgunk) -, mindannál majáról, illúzióról van szó. Hogy az érzékelhető világról való mindennapi felfogásunk ez az érzékelhető világ úgy, ahogy megismerő képességünk számára közvetlenül adva van, nem más, mint maja, illúzió. Olyan alapvető dolog ez, amiről mindenkinek tudomása van, aki többé-kevésbé foglalkozott már a szellemtudomány tudnivalóival. Az is mindenki számára nyilvánvaló, aki hosszabb ideje foglalkozik szellemtudományos nézetekkel, hogy a tisztánlátás alsóbb régiói – mindaz, amit éter- és asztrálvilágnak nevezünk – magasabb értelemben részei ennek a világnak, a tévedések világának. A lét valóságos mélységeit – már amennyire számunkra elérhetők – csak akkor tudjuk megérinteni, ha az említett világokon túl a lét mélyebb forrásaihoz hatolunk; ezt sohase tévesszük szem elől. És nem szabad beérnünk annyival, hogy ezt elméletben hangoztassuk; ennek az érzésnek – hogy illúzióknak adjuk át magunkat, ha megállunk a külső létnél – úgyszólván hússá-vérré kell válnia bennünk. Persze akkor is a nagy illúziók egyikének szolgáltatná ki magát az ember, ha észre se venné vagy alábecsülné a külső létet.

Vegyük csak azt, amivel ezekben a napokban annyit foglalkoztunk – az elementáris létet – amely fizikai létünk mögött a számunkra elérhető legközelebbi lét; vegyük azt az elemi létet, amelyet a szellemtudomány, mint a föld, víz, levegő, tűz vagy hő, a fény, a hangéter és az életéter alapját képező elemeket jellemez; nézzük ezt az elementáris létet. Megpróbálunk képzetet alkotni a föld-jellegűről, a víz-jellegűről, a légneműről és így tovább. Ezeket a képzeteket próbáljuk rögzíteni. Semmire se megyünk, ha valami intellektuális gőggel – és ez könnyen előfordulhat az antropozófia híveivel – így szólunk: „Hát persze, mindez bizony csak maja, csak illúzió!” Hiszen éppen ebben a majában nyilatkoznak meg az igazi lények. S ha nem vagyunk hajlandók szemügyre venni ezeket a megnyilatkozásokat, nem akarunk megismerkedni azokkal az eszközökkel, és módokkal, melyeken keresztül megnyilatkoznak, akkor megfosztjuk magunkat minden olyan tartalomtól, mely lehetővé tenné, hogy a létet felfogjuk. Tudnunk kell, hogy ha azt mondjuk: víz, levegő, stb. akkor a tulajdonképpeni igazi szellemi lények közléseivel, megjelenésével állunk szemben; ha viszont azt mondjuk: „mit sem akarok tudni erről a majáról, akkor semmiféle képzetünk nem lesz arról, ami mindezek alapját képezi. Más oldalról tehát éppen azt kell világosan tudnunk, hogy ami föld-jellegű, ami víz-nemű, stb. az szellemi lények közlése, megnyilatkozása, megnyilvánulása.

Vegyünk most szemügyre a mi antropozófiai szemszögünkből olyan valamit, mint a föld-jelleg! Azt most már nagyon jól tudjuk, hogy a régi Szaturnusz-lét idején ilyenféle föld-jellegről nem lehetett szó, még a régi Nap- és Hold-lét idején sem. Tudjuk, hogy a fejlődésnek egészen a mi planetáris létünkig kellett várakoznia, s csak akkor kapcsolódhatott a föld-jelleg a régi Szaturnusz hőszerűségéhez, a régi Nap levegőszerűségéhez, a régi Hold vízszerűségéhez. Tudjuk, hogy e fejlődés minden egyes foka csak úgy mehet végbe, hogy szellemi lények működnek. Arról, amit ma fizikai testnek nevezünk – emberi létünk legalacsonyabb tagjáról – elmondhatjuk, ha ezt a fizikai testet egészen beleállítjuk az elemi létbe, hogy a régi Szaturnuszon kifejlesztett első építőkövétől, a hő-állapottól a Nap-jellegű levegő-állapoton és a Hold-jellegű víz-állapoton át felküzdette magát a jelenkori föld-állapotig. Tehát saját külső fizikai testünk olyan valami, amiről azt mondhatjuk: átment a csak-hőszövedék léten, végigcsinálta a levegő-jellegű test létét, a víz-jellegű test létét és felfejlődött a mai földi létig. Ismerjük azokat a lényeket is, akik a régi Szaturnusz munkájában, az ember fizikai testének akkori fejlődési fokán részt vettek. Emlékezzenek arra, kedves Barátaim, aminek ábrázolását a „A szellemtudomány körvonalaidban találják meg és amit különben is mindig hangoztatunk: a régi Szaturnuszon először csak azok a bizonyos szellemi lények működtek, akik alsóbb fejlődési fokozataikat egy ősrégi múltban élték át és akik a régi Szaturnusz-lét alatt már eljutottak odáig, hogy képesek voltak mintegy feláldozni saját testi mivoltukat, képesek voltak azt odaáldozni azért, hogy alapanyagot szolgáltassanak, a régi Szaturnusz alap-szubsztanciáját szolgáltassák. Ezek azok a szellemi lények, akiket a hierarchiák rendjében akaratszellemekként jelölünk meg. – Megvolt tehát az alap-szubsztancia, amit ezek az akaratszellemek adtak áldozatképpen; ebben fejtették ki azután a többi szellemi lények tevékenységüket; ebbe munkálták bele önmagukat a személyiségszellemek, akik ebbe az akarat-matériába – ha szabad ezt mondanom – saját ember-mivoltukat vésték bele. És az is ez az akarat-szubsztancia volt, ami mint hő-elem működött a régi Szaturnusz-létben és amiben az emberi fizikai test első alapköve kialakult.

De ne gondolják, hogy ilyen szellemi lények, mint az akaratszellemek, egy bizonyosonyos fokon befejezik munkájukat. A régi Szaturnuszon úgyszólván ők végezték el a legfőbb munkát, de azért a Nap-, Hold- és Föld-fejlődés folyamán is tovább működtek. És bizonyos vonatkozásban benne maradtak abban a szubsztanciában, amiért kezdetben feláldozták magukat. Láttuk, hogy a régi Nap-lét idején a sűrűsödés irányában – tehát mondhatni lefelé – a hő-jelleg levegő-jelleggé alakult át. Egy ilyen folyamat – melyet külső megjelenése szerint, mint a hő-jelleg levegő-jelleggé való sűrűsödését követhetünk – csak a maját, az illúziót tekintve sűrűsödési folyamat. Magában ebben a sűrűsödésben szellemi összefonódás és összeszövődés, szellemi tevékenysség megy végbe. És aki a dolgok mélyéig akar hatolni, fel kell hogy vesse a kérdést: vajon ki volt az a hierarchiák sorában, aki létrehozta azt, hogy a ritka hő-anyag – ha szabad ezt így kifejeznem – sűrűbb levegő-anyaggá szilárdult? Senki más, mint újra csak ugyanazok az akaratszellemek, akik odaáldozták a maguk hő-anyagát; úgyhogy az akaratszellemeknek ezt a tevékenységét akkor tudjuk felfogni, ha azt mondjuk: a régi Szaturnusz-lét alatt jutottak el odáig, hogy saját szubsztanciájukat, mint hőt kibocsássák, mint szubsztanciát feláldozzák, úgyhogy tüzük beáradt a Szaturnusz planetáris létébe. Ezt a tüzüket azután a régi Nap-lét alatt gázszerűvé keményítették. De ugyancsak ők voltak azok is, akik saját gázjellegüket a régi Hold-lét alatt vízjellegűvé sűrítették. És a Föld-lét idején tovább sűrítették víz-jellegüket föld-szerűvé, szilárddá. Ha tehát most körülnézünk a világban és megpillantjuk a szilárd dolgokat, azt kell mondanunk: ebben a szilárd anyagban erők működnek, s kizárólag ezek az erők teszik lehetővé, hogy szilárd forma létezzen; saját lényükkel kiáramlottak a régi Szaturnuszon, mint hő, azután egyre sűrűbbé tették azt, ami kiáradt, egészen a szilárd létformáig, amit most erőteljesen összetartanak. És ha tekintetünkkel a szilárdság, mint maja felé fordulva tudni akarjuk, kinek a műve ez, azt kell mondanunk: minden mögött, ami szilárd formában jelenik meg, az akarat szellemei, a trónok működnek. Tehát még a Föld létében is jelen vannak az akaratszellemek. S ezzel ismét újabb megvilágításban áll előttünk az, amit a Genezis elmond.

Ha azt halljuk, hogy az, amit a Genezis „bara”-nak nevez, az Elohák bizonyos fajtájú gondolkodó tevékenysége, így kell szólnunk: Igen, az Elohák gondolkodásukkal újrateremtettek – mintegy emlékezetből – valamit, amit a lét komplexumainak neveztem. De bizonyos értelemben az Elohákkal is az történt, ami velünk történik, ha emlékezetből teszünk valamit, csak persze a mi ilyen irányú tevékenységünk sokkal alacsonyabb szinten megy végbe. Egy hasonlatot mondanék. Képzeljék el, hogy valaki elalszik este. Érzés- és képzetvilága szubjektív tudatában feledésbe merül; alvás-állapotba megy át. Tegyük fel, hogy utolsó esti gondolata – csak hogy egy példát említsünk – egy rózsa volt; arra a rózsára gondolt, mely épp a közelében volt, mikor elaludt. Ez a gondolat lemerül a feledésbe. Reggel újra felbukkan a rózsa gondolata. Ha a rózsa időközben eltűnt volna, csak ez a gondolat maradt volna meg belőle. Tegyenek most különbséget, kedves Barátaim, e között a két tény között: az egyik a rózsa képzetére való emlékezés felelevenítése, tehát a gondolat, a rózsára való emlékezés; ez bizonyos körülmények között akkor is felmerülhetne, ha a rózsa már nem volna ott. De ha a rózsa a helyén maradt, akkor az észlelet számára a rózsa tárgyi mivoltában is újra ott áll; ez a másik tény. Kérem, hogy most mindannál, amit az Elohák kozmikus gondolkodásának neveztünk, ugyanilyen értelemben tegyenek különbséget két tény között. Ha tehát arról értesülünk, hogy a Föld-létesülés harmadik szakaszában kozmikus gondolkodás megy végbe, hogy az Elohák elválasztják a folyékonyt a szilárdtól, hogy a szilárdat kivonják, és földnek nevezik, akkor itt azoknak az Eloháknak a kozmikus gondolkodását is figyelembe kell vennünk, akiktől termékenyen csírázik ki ez a gondolat. De abban, ami elmélkedésük előtt megjelenik, az akarat szellemeit kell tevékenynek elgondolnunk, akik most újra életre hívják az objektívet saját szubsztanciális lényükben. Így működnek és így működtek kezdettől fogva az akarat szellemei mindabban, ami körülöttünk földjellegű.

Ilyen képzetekkel bizony meg kell ismerkednünk, kedves Barátaim, hogy adott körülmények között abban, ami közvetlenül körülvesz bennünket, és amit gyakran valami egészen alacsonyrendűnek minősítünk, igen magasrendű és magasztos lényekkel találjuk szembe magunkat. Könnyű és méltatlan dolog azt mondani arra, ami szilárd formában jelenik meg, hogy „hiszen ez csak anyag!” és talán akad olyan is, aki legszívesebben hozzátenné: „Ilyesmivel egy szellemkutató nem is törődik! Hiszen az anyag alacsonyrendű létforma! Mit érdekel minket ez az anyag? Mi az anyagon túl, a szellemi felé törekszünk!” Aki így gondolkodik, az számításon kívül hagyja, hogy amit kedve szerint teljesen lebecsülne, azon mérhetetlen időtartamokon át magasrendű, magasztos lények munkálkodtak, azért, hogy létrehozzák ezt a szilárd állapotot. És érzésvilágunk – ha normálisan tudnánk érezni – igazán a mélységes hódolat élményével hatolna fel a külső anyagtól – mondhatnánk a Föld elementáris takarójától – ahhoz, ami ezt a Föld-takarót megszilárdította; úgy kellene, hogy érzésben a legmélyebb tiszteletadást, a legnagyobb megbecsülést fejlesszük ki azok iránt a magasztos szellemi lények iránt, akiket az akarat szellemeinek nevezünk, és akik ebben a Föld-jellegűben hosszas munkálkodással építették meg azt a szilárd talajt, amin lépkedünk és amit magunkban hordunk mi is fizikai testünk földjellegű alkotó elemeiben. – Ezek az akaratszellemek, akiket a keresztény ezoterika trónoknak nevez, valóságosan megépítették – helyesebben összesűrítették – azt a talajt, amin járunk. Azok az ezoterikusok, akik nevet adtak az akaratszellemek földi létünkhöz kapcsolódó műveinek, azért nevezték ezeket a szellemeket trónoknak, mert ők a valóságnak megfelelően trónokat emeltek nekünk, melyekre mi szüntelenül, mint szilárd alapokra támaszkodunk, és amelyen az egész földi lét, mint szilárd talajon, mint szilárd trónokon nyugszik továbbra is. Ezek a régi kifejezések valami mérhetetlenül tiszteletreméltót, nagyra becsülendőt hordoznak magukban, ami egész érzésvilágunkat be tudja tölteni.

Ha mármost a szilárd, vagy földjellegű fölé emelkedünk az elemi létben – a vízelemhez – akkor ezt kell mondanunk: a földjelleg építésén, megsűrítésén való munkálkodás több időt vett igénybe, mint a vízelemé, ezért tehát a vízelem alaperőit is egy alacsonyabb hierarchia lényeiben kell keresnünk. A vízszerűnek, mint elemi létnek a megsűrítéséhez – ahhoz, hogy úgy működjék környezetünkben, ahogy működik – csak a bölcsesség szellemeinek – kyriotetes vagy uraságok – tevékenysége volt szükséges; ez a hierarchiák lefelé következő foka. Így tehát a szilárd talaj mögött az akarat szellemeit látjuk és a mögött, ami nem a fizikai víz, hanem azok az erők, amik a folyékonyt kialakítják, a kyriotetes vagy bölcsesség szellemeinek tevékenységét kell keresnünk. – Ha felemelkedünk a légneműhöz, ott a következő alacsonyabb hierarchiát kell keresnünk. Abban, ami légnemű formában jelenik meg és hat környezetünkben – mivel ezt is a mögötte rejlő erők hozzák létre – szintén a hierarchikus rend bizonyos szellemeinek tevékenységét kell látnunk. Ahogy a vizes elemben a bölcsesség szellemei, úgy a légneműben a mozgás szellemei – dynamis – működnek; a hatalmak, ahogy a keresztény ezoterikában szoktuk mondani. És ha a hőszerű állapothoz emelkedünk fel – a legközelebbi ritkább állapothoz – ott a sorban lefelé következő hierarchia, a formaszellemek élnek és működnek – az exusiai – ugyanazok, akikről most már napok óta szó van: az Elohák. Eddig egészen más oldalukról jellemeztük a formaszellemeket, akik a hő-elemben „költöttek”. Ha tehát a hierarchiák rendjét az akaratszellemektől a bölcsesség és a mozgás szellemein keresztül lefelé követjük, újra az Elohákhoz érkezünk, a formaszellemeinkhez. Látják, így fonódik össze mindez, ha helyes módon vetettük fel a vezérfonalat.

Ha most megkísérlik, hogy az eddig mondottakat érzésteli tartalommal telítsék, akkor azt fogják mondani: amit érzékeink környezetünkben látnak, annak egy földjellegű elementáris lét a alapja, de mindabban, ami föld-jellegű, valójában az akarat szellemei élnek. Alapja egy folyékony elem is; de ebben valójában a bölcsesség szellemei élnek, alapja egy légnemű elem; de ebben valójában a mozgás szellemei élnek; és egy hő-jellegű elem, amiben valójában a formaszellemek, az Elohák élnek.

Ne gondoljuk, hogy ezeket a területeket szigorúan el lehet választani egymástól, hogy éles határt vonhatunk közöttük. Hiszen egész földi létünk azon alapul, hogy a folyékony, a légnemű és a szilárd áthatják egymást, hogy a hő mindezen áthatol, mindent átjár. Nincs olyan szilárd elem, aminek ne volna valamilyen hőfoka; a hő megtalálható az összes többi elementáris létfokozatban. Ezért tehát azt mondhatjuk: az Elohák hatását – a hőszerűség tulajdonképpeni erőelemét – is mindenütt megtaláljuk; mindenüvé szétáradt. Igaz, hogy ennek előfeltétele az akaratszellemek, a bölcsességszellemek, a mozgásszellemek működése volt, de ez a hő-elem – a formaszellemek megnyilatkozása – a Föld-lét idején mégis áthatotta a lét valamennyi alsóbb fokát. A szilárd elem szubsztanciális alapköveként tehát nemcsak az akaratszellemek testét találjuk, hanem ezt a testet átjárják, átszövik maguk az Elohák, a formaszellemek is.

Próbáljuk most az érzékelhető világban megkeresni az előbb mondottak külső kifejeződését. Leírtuk, mi van az érzékfölöttiben: az akaratszellemek – trónok – és a formaszellemek – Elohák – összefonódása; ez az érzékfölöttiben van. Ám minden érzékfölötti ráveti árnyékát érzékelhető világunkra. Ami szubsztanciális, ami az akaratszellemeknek úgyszólván a testi lénye, az a szétterülő anyag, a matéria. Amit általában anyagnak tartunk, az illúzió; az anyagról alkotott képzetek: maya. A tisztánlátó, amikor – képletesen szólva – átlép azokba a birodalmakba, ahol az anyag állítólag kísért, a valóságban nem a fizikai matéria fantázia-szülte képzetét találja, mert az nem más, mint üres álom. Az anyag fogalma, amelyről az úgynevezett természetfilozófiai fizika beszél, csak elképzelés, csak ábránd, fantáziakép. Amíg nem látjuk többnek, mint elszámolási pénznek, addig nincs is baj, de aki azt hiszi, hogy ezzel rátapintott a lényegre, az álmodik. És így álmodik voltaképpen a mai fizika, mikor kifejti elméleteit. Igaz amit mond, ha tényeket konstatál, ha tényeket ír le, a realitást, a valóságot, ha azt írja le, ami szemmel látható, amit számítással meg lehet állapítani. De amikor atomokat, molekulákat kezd kieszelni, és azt állítja róluk, hogy ezek olyan dolgok, melyeknek anyagi léte van, akkor elkezd álmot szőni a világról. És erről igazán elmondhatjuk, úgy van, ahogy Félix Balde mondja a misztériumdrámában, a templomban: „ha az ember vásárolni akarna valahol valamit és azt mondaná: nem fizetek csengő arannyal, megígérem, hogy valamiféle ködből pénzt gyúrok, majd csak dukáttá sűrűsödik''. Ez a durva hasonlat igazán híven tükrözi a fizikusok elméletének azt az illúzióját, mely kész elfogadni az ősködből keletkezett világokat, ha így fedezni tudja az úgynevezett világnézeti szükségletet azzal az aprópénzzel, amivel a tudomány ezen a téren fizetni szeretne. Fantasztikummal van dolgunk, ha a mai szemlélet értelmében realitásnak tartjuk ezt az atom-létet. Amíg csak az érzékek útján tapasztalt dolgok rövidítésének tartjuk őket (elszámolási pénznek) addig a realitás talaján állunk. De ha áttörjük az érzékelhetőségnek ezt a talaját, akkor tovább kell jutnunk a szellemiséghez és ott egy alapszubsztancia létére és működésére találunk, ami nem más, mint a trónok teste, melyet átjár a formaszellemek tevékenysége. És miképpen tagozódik ez bele érzékelhető világunkba, hol vetül rá? Nos, itt van az elterülő matéria, mely azonban semmilyen fokán sem alaktalan. Az amorf, az alak-nélküli csak azáltal jön létre, hogy alapjában véve minden formára törekvő lét széttörik, összezúzódik. Amit a világ felépítésében por alakú létformában találunk, abból alapadottságánál fogva semmi sem por alakú; mindez porrá tört lét. Az anyag maga arra törekszik, hogy formát adjon önmagának. Minden arra törekszik, hogy kristályossá váljék. Ami szilárd anyag, az kristályformára törekszik, forma után törekszik. Azt mondhatjuk tehát, hogy amit a trónok és Elohák szubsztanciájának nevezünk, az úgy lép be érzékelhető világunkba, hogy a szétterülő szilárd elemben mutatkozik meg. Maga az a tény, hogy amit mi anyagi létnek nevezünk, manifesztálódik, a trónok jelenlétét árulja el. Az Elohák külső megnyilatkozása abban nyilvánul meg, hogy az anyag megformáltan jelenik meg, hogy ez az alapszubsztancia mindig alakká formálódik.

És nézzük most újra a régi idők szellemmel telített szóhasználatát. Így szóltak a régi tisztánlátók: ha végignézünk az anyagi léten, azt látjuk, hogy benne a trónok lénye nyilvánul meg; de ezt egy olyan erőelem hatja át, mely mindent formába akar önteni. Innen származik a „formaszellem” név. Mindezek a nevek arra a valóságos lényre utalnak, amelyet kifejeznek. Ha tehát környezetünk kristályformára való törekvését tekintjük, akkor egy alacsonyabb fokon azt találjuk meg, ami a kristállyá-formálódásban külsőleg juttatja kifejezésre erőit, vagyis magukat a trónok szubsztanciájában működő Elohákat, a formaszellemeket. Itt tevékenykednek hő-elemükben, mint kovácsok, akik a2 akaratszellemek alaktalan szubsztanciájából kikalapálják a különböző földei és fémek kristályos formáját. Ezek a hő-elemükben működő szellemek, akii egyúttal a lét formáló elemei is.

Ha így tekintik a dolgot, akkor bepillantanak abba az eleven létbe é, tevékenységbe, ami létünk alapja. Hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy mindenben, ami külsőleg megjelenik előttünk, maya-t, illúziót lássunk. De nem állhatunk meg ennél az értéktelen elméletnél, hogy a külvilág maya. Ezzel még nem tettünk semmit. Csak amikor már át tudunk nézni a maya egyes elemein és meglátjuk azokat a lényeket, akik alapjukat képezik, csak akkor éri el valódi jelentőségét ez az elmélet. Szokjuk meg tehát, kedves Barátaim, hogy mindabban, ami a külvilágban történik, ami a környezetünket alkotja, olyan valamit lássunk, ami illúzióként igaz ugyan, de alapjában véve mégsem több,  mint illúzió. Ami látszat, az látszat. Mint ilyen tény ugyan, de megérteni nem lehet, ha megállunk látszat-jellegénél. Tiszteletben tarthatjuk és elismerhetjük értékeit, de csak akkor, ha nem állunk meg látszat-mivoltánál.

A mai absztrakt elmélet mindent összekavar. A régi tisztánlátó nem tehetett így; nem volt abban a kényelmes helyzetben, hogy mindenütt ugyanazokat a triviális erőket lássa, mint pl. az a mai fizikus, aki azonkívül, hogy fizikus, még meteorológus is szeretne lenni. Mert ugyan ki kételkednék ma abban, hogy ugyanazok az erők, melyek mondjuk az elemi létben működnek – a szilárdban, folyékonyban, stb. – ki kételkednék a fizika mai fogalmai mellett abban, hogy ugyanazok az erők hatnak pl. akkor is, amikor a légkörben felhők képződnek, mikor a víz felhővé gomolyodik? Pontosan tudom, kedves Barátaim, hogy a fizikus ma nem is képes másképp gondolkodni, csak úgy, hogy lehet ő egy időben fizikus és meteorológus is, és az ő számára csak annak van értelme, ha ugyanazokat a törvényszerűségeket terjeszti ki a Földünket felhőképződés formájában körülvevő víztömegekre is, mint amiket a földi viszonyokra alkalmaz. A tisztánlátó helyezte már nem ilyen kényelmes. Mihelyt visszamegyünk a szellemi háttérig, már nem látjuk mindenütt ugyanazt; más szellemi lények tevékenykednek, ha mondjuk valami gázneműből közvetlenül a Föld felszínén keletkezik valami cseppfolyós, és megint mások, ha a gáznemű, a gőz, a Föld környezetében áll össze cseppfolyóssá. Ha tehát légterünkben látjuk a cseppfolyós keletkezését, akkor nem mondhatja a tisztánlátó, hogy a folyékony ugyanúgy jön létre ott, mint a Föld felszínén; nem mondhatja, hogy az, ami lebeg, ugyanúgy jön létre, mint az a víz, ami a Föld felszínén, magán a talajon sűrűsödik össze, mert az igazság az, hogy más lények vesznek részt a felhőképződésben, mint a víz keletkezésében a talajon. Amit most mondtam a hierarchiáknak elementáris létünkben való közreműködéséről, az csak a Földre vonatkozik, a középponttól odáig, ahol mi állunk; de ugyanezek az erők már nem terjednek odáig, hogy pl. felhőt is képezzenek. Ott más lények tevékenykednek. Az a természetfilozófia, amely a mai fizika alapjára épül, igen egyszerű alapelvvel dolgozik. Összeállít előbb néhány fizikai törvényt, azután kijelenti, hogy ez az egész létre vonatkozik. És nem veszi észre mindazt, ami a lét különböző területein más és más. Aki így jár el, az abból az alapelvből indul ki, hogy sötétben minden tehén fekete, ha mégolyán tarka is. De a dolgok nem egyformák mindenütt, hanem a legkülönbözőbb területeken nagy eltéréseket mutatnak.

Aki a tisztánlátó kutatás révén tudatára ébredt annak, hogy Földünkön belül a földelemben a trónok vagy akaratszellemek működnek, a vízelemben a bölcsességszellemek lényei, a légneműben a mozgásszellemek lényei, a hő-jellegűben az Elohák, az lassankint eljut addig a felismerésig, hogy a felhőképződésben – ebben a sajátságos, Földünk környezetében végbemenő folyamatban, a nedves gáznemű cseppfolyóssá-válásában – azok a lények munkálkodnak, akik a kerubok hierarchiájához tartoznak. – Ha így nézünk mindarra, ami szilárd, amit elemi Föld-létnek nevezünk, meglátjuk benne az Elohák és a trónok egymást átható működését. Feltekintünk és látjuk, hogy a levegőben – ahol ugyan a mozgásszellemek működnek – hogyan munkálkodnak a kerubok azon, hogy a bölcsességszellemek birodalmából felszálló nedvesség képes legyen felhővé összeállni. Éppolyan igaz, hogy a Föld környezetében a kerubok működnek, mint az, hogy Földünk elemi létében a trónok, a bölcsesség szellemei, a mozgás szellemei tevékenykednek. S ha most maguknak a felhőképződményeknek lényegét és működését nézzük, azt, ami mélyükön rejtőzik, és csak ritkán nyilatkozik meg, akkor ez a felhőből előtörő villámlás és dörgés. Ez sem olyasvalami, ami a semmiből terem. A tisztánlátó számára emögött a történés mögött azoknak a hierarchikus szellemeknek lénye és tevékenysége rejtőzik, akiket szeráfoknak nevezünk. És ezzel, ha Földünk körzetében maradunk, ha közvetlen környezetéig hatolunk, A hierarchiák valamennyi fokát megtaláltuk.

Tehát abban, ami érzékeink előtt megjelenik, hierarchikus tevékenység eredményét, megnyilatkozását látjuk. Tökéletesen értelmetlen dolog volna a felhőből lecsapó villámban ugyanazt látni, mint ami a gyufa lángjában lobban fel. Egészen más erők uralkodnak akkor, amikor az anyagból az az elem tör elő, ami a villámban működik, az elektromosság. Itt a szeráfok tevékenykednek.

Megtaláltuk tehát a hierarchiák összességét Földünk környezetében is, ahogy megtaláltuk őket kinn a kozmoszban. Mert ezek a hierarchiák kiterjesztik tevékenységüket arra is, ami a közvetlen környezetünkben van.

Ha mármost végignézzük a Genezist, ha megnézzük, hogyan írja le a Genezis a világfejlődés egész működését és minden történését, akkor azt találjuk, hogy úgyszólván valamennyi előző fok, mely a Szaturnusz-, Nap- és Hold-létet kialakította, megismétlődik, és hogy végül megjelenik a fejlődés koronája, az ember. Tehát azt, amit a Genezis elmond, úgy kell felfognunk, hogy a hierarchiák minden tevékenysége és egész lénye belefonódik a történésekbe és hogy mindez úgyszólván a Föld létének végső teremtményéig sűrűsödik, addig a szellemi lényig (mert hiszen akkor még érzékfölötti lény) akiről azt mondja az írás: az Elohák akkor döntöttek felőle, amikor így szóltak:

„És most teremtsünk embert!”

Ekkor minden egyéni képességüket egy közös műben egyesítették. Valamennyi tevékenységüket, melyeket korábbi fejlődési fokokról hoztak magukkal, összeszőtték, hogy végül létrehozzák az embert. Mindezek a hierarchiák tehát, akik az ember előtt jártak, és akiket így nevezünk: szeráfok, kerubok, trónok, bölcsességszellemek, mozgásszellemek, formaszellemek, archék vagy személyiségszellemek, tűzszellemek vagy arkangyalok és angyal-lények; őket valamennyiüket ott találtuk, amikor ezt az egész létet szőtték-létesítették. És ha a Genezis elbeszélését addig követjük, míg ennek az építménynek koronájaként az úgynevezett hatodik teremtési napon megjelenik az ember, ha áttekintjük az ember-előttinek nevezhető Föld-fejlődés egész működését és létesülését, akkor mindebben már ott találjuk a különböző hierarchiák mindegyikét. És mindezeknek a hierarchiáknak együttműködése szükséges volt ahhoz, hogy előkészítsék, ami végül megjelenik: az embert.

Azt mondhatjuk tehát: az a tisztánlátó, vagy azok a tisztánlátók, akiktől a Genezis származik, tudatában voltak annak hogy valamennyi említett hierarchiának már akkor is működnie kellett, amikor az ember még csak az előkészület stádiumában volt. De kellett, hogy tudatuk legyen arról is, hogy magának az embernek létrehívásához, ennek az egész hierarchikus rendnek végső betetőzéséhez még más oldalról is segítséget kellett kapniuk, olyan oldalról, mely bizonyos vonatkozásban mindezeknél a hierarchiáknál is magasabb rendű. Tehát bizonyos értelmében a szeráfoknál is magasabbra, egy még ismeretlen, csak megsejtett isteni lényre tekintünk fel. – Kövessük most a hierarchikus rend valamelyik tagjának a tevékenységét, mondjuk az Elohákét; addig, míg nem jutottak arra a döntésre, hogy művüket az ember megteremtésével koronázzák meg, elégségesnek bizonyult, hogy saját tevékenységüket összhangba hozzák a hierarchiákéval, fel egészen a szeráfokig. De akkor azután onnan kellett segítségnek jönnie, ahová sejtve emeljük fel szellemi tekintetünket, bizonyos értelemben a szeráfok fölé. Mikor az Elohák ebbe a szédítő magasságba akarták alkotó tevékenységüket emelni, úgyhogy onnan segítséget kaphattak, akkor történt valami, aminek teljes horderejét meg kell ismernünk. Úgyszólván felül kellett múlniuk önmagukat, meg kellett tanulniuk többet tudni, mint amennyit az előkészítő munka folyamán tudtak. Hogy munkájukat teljesen véghez vigyék, hogy azt tökéletesen megkoronázzák, képessé kellett válniuk arra, hogy még magasabb rendű erőket fejlesszenek ki magukban, mint amilyet az előkészítő munka során kifejtettek. Az Elohák csoportjának tehát bizonyos mértékben túl kellett nőnie önmagán. Próbáljunk képzetet alkotni arról, hogyan történhet ilyesvalami. Kíséreljük meg ezt a képzetet úgy megalkotni, hogy újra csak valami triviálisból indulunk ki. Induljunk ki az ember fejlődéséből.

Ha az életbe belépő embert, mint egészen kis gyermeket nézzük, tudjuk róla, hogy még nem fejlődött ki benne az, amit egységes tudatnak nevezünk. Sőt a gyermek a tudatot összetartó, egységbe foglaló én-t is csak bizonyos idő elteltével mondja ki. Akkor illeszkedik össze lelki létének tartalma a tudat egységébe. Az ember növekedése során egységgé ötvözi azokat a különféle tevékenységeket, melyek a gyermeknél még nem összpontosulnak. Ez az összpontosítás tehát az embert fejlődésének egy magasabb fokára emeli. Ehhez hasonlóan képzelhetjük el az Elohák fejlődését. Ők bizonyos tevékenységet fejtettek ki abban az előkészítő fejlődésben, ami elvezetett az emberhez. Mialatt ezeket a tevékenységeket megvalósították, ők maguk is tanultak valamit; ők maguk is hozzájárultak ahhoz, hogy magasabb fokra emelkedjenek. Most már csoportként bizonyos egységes tudathoz jutottak, nem maradtak meg csak csoportnak, hanem egységgé váltak. Az egység mintegy lénnyé vált. Amit itt kimondtunk, ez rendkívül fontos. Eddig azt mondhattam: az egyes Elohák olyanok voltak, hogy mindegyikünknek volt valami különleges tudománya. A közös döntéshez, a közös képhez, amely szerint az embert szándékozták megformálni, mindegyikük hozzájárulhatott. És ami az embert illeti az jóformán még csak képzet volt, melyen valamennyien közreműködtek. Az Elohák munkájában kezdetben ez még nem volt realitás. Realitássá akkor vált, amikor a közös művet létrehozták. De a közös munka folyamán önmagukat is fejlesztették, egységüket realitássá emelték, úgyhogy most már nem lehet csak azt mondani, hogy heten voltak, hanem ez a hetesség egységgé vált, most már egy olyan „Elohaság”-ról szólhatunk, mely hétszeresen nyilatkozik meg. Ez az Elohaság csak ekkor jött létre. Erre a fokra fejlesztették fel magukat az Elohák.

Erről a Biblia is tud. A Biblia ismeri azt a képzetet, hogy az Elohák előbb egy csoport tagjai voltak és csak később kovácsolódtak egységgé oly módon, hogy előbb egy csoport tagjaiként működtek együtt, majd egy közös organizmus vezérelte őket. És ezt a reális Eloha-egységet, melyben az Elohák mint tagok, mint orgánumok működnek, nevezi a Biblia Jahve-Elohimnak.

Íme a Jahve, a Jehova fogalom, még mélyebb formában, mint eddig lehetséges volt. Ezért is beszél a Biblia eleinte csak az Elohákról és csak akkor kezd Jahve-Elohimról szólni, mikor maguk az Elohák is magasabb fokra, az egység fokára emelkedtek. Ez a mélyebb oka annak, hogy a teremtési mű végén váratlanul felbukkan a Jahve név. Ebből látszik, hogy az okkult forrásokig kell eljutni ahhoz, hogy ezt megértsük.

Hogy formálta ezt át a XIX. sz. bibliamagyarázata? Mindezt, amit okkult források alapján most ismertettem, úgy alakította át a bibliamagyarázat, hogy azt mondja: Hát igen, egyik helyen az Eloha név szerepel, egy másik helyen a Jahve név. Ez természetesen azt bizonyítja, hogy a két forrás két különböző vallásos hagyományból származik, és különbséget kell tenni a kettő között. Az egyik esetleg olyan néptől származik, mely az Elohákat tartotta tiszteletben, a másikat olyan nép őrizte, mely Jahve-tisztelő volt. És aki ezt feljegyezte, összeolvasztotta a két nevet: az Elohát és a Jahve-Elohát; van tehát egy olyan kútfő, mely az Eloha nevet és van egy másik mely a Jahve nevet használja. Ezt szét kell választani. Most már odajutottunk ebben a kutatásban, hogy vannak úgynevezett szivárvány-bibliáink, melyekben kék színnel nyomtatják azt, ami állítólag az egyik oldalról származik és pirossal mindazt, ami a másik oldalon fordul elő. Vannak már ilyen bibliák! Csak az a kár, hogy helyenként úgy kell szétválasztani a dolgokat, hogy a mondat első fele kék, a másik fele piros, mivel a mondat elejét az egyik, a második felét egy másik néptől származtatják. Csak bámulni lehet, hogy fő- és mellékmondat oly csodásán összeillik, hogy csak egy kombinatív elmének kellett jönnie, aki ezt a két hagyományt összeillessze.

Századunk bibliamagyarázatára mondhatatlan mennyiségű fáradságot fordítottak és a dolgok ismeretében elmondhatjuk, hogy nincs az a természettudományos vagy történeti kutatás, amelyre akkora gondot fordítottak volna, mint erre a XIX. századi teológiai bibliamagyarázatra, mely mélységes fájdalommal és a tragikum mély érzésével tölt el bennünket. Ami hivatva volna, hogy a legszellemibbet közölje az emberiséggel, elvesztette kapcsolatát a spirituális forrásokkal. Olyan ez, mintha valaki azt mondaná: a Faust második részében például egészen más stílust találunk, ha azt a részt, ahol Ariéi beszél, összehasonlítjuk a Faust első részének páros rímű verselésével. Lehetetlen, hogy ez a kettő ugyanattól származna, Goethe következésképpen csak mitikus alak lehet. A legbuzgóbb munka, a legodaadóbb szorgalom eredménye az okkult forrásoktól való elszakadás következtében tragikus módon ugyanazon az alapon áll, melyre az helyezkedne, aki tagadná Goethe létezését csak azért, mert nem tudná elképzelni, hogy két egymástól annyira különböző dolog, mint a Faust első és második részének stílusa, ugyanattól a szerzőtől származhat. Az emberi élet mély tragikumára mutat ez rá és itt láthatjuk, mennyire szükséges, hogy az emberi szellem újra a spirituális élet forrásai felé forduljon. Szellemi megismerés csak akkor lehetséges, ha az ember újra az élő szellemet fogja keresni. Fogja is keresni, mert ez a keresés az emberi lélek ellenállhatatlan ösztöne. És minden, az antropozófiából származó lelkesítő erő arra a bizakodásra épül, hogy az emberi lélek magában hordozza ezt az ösztönzést, hogy a szíve hajtja az embert arra, hogy újra keresse a szellemi forrásokhoz való kapcsolódást és a vallásos kútfők tulajdonképpeni alapjainak megértését; valójában ebben rejlik mindaz az erő, mely lelkesítő lehet az antropozófia terén. Hassuk át magunkat ezzel a bizalommal, és valódi eredményeket fogunk elérni a szellemi életbe vezető úton.

Az első és második teremtési nap – Az elementáris lét munkálkodása az ember szervein

München, 1910. augusztus 23.

[A régi Hold képvilága. A tárgyi tudat, a tulajdonképpeni földi tudat. A hierarchiák tudata a régi Holdon és a Földön. Az Elohák tudata és tevékenysége a Genezis első három teremtési napján.]

Ha a lét megismerésére törekszünk, akkor mindig a lét fejlődését kell nyomon követnünk, egy-egy meghatározott oldaláról közelítve meg a dolgokat. Több alkalommal beszéltünk már arról, hogy minden ami körülvesz, mindaz, amit észlelünk, fejlődésben van. Hozzá kell azonban szoknunk, hogy a fejlődés képzetét szélesebb alapokra helyezzük, olyan területekre is kiterjesszük, ahol a mai tudat még alig gondol fejlődésre. Az ember lelkiéletével kapcsolatosan például aligha gondol valaki tényleges fejlődésre. Külső vonatkozásban persze – ha olyan szemmel láthatóan nyilatkozik meg, mint az ember egyéni életében születésétől haláláig – észreveszik a fejlődést. De az emberiség vonatkozásában ilyenkor azonnal az alacsonyabb, az állati fokról való felfejlődésre gondolnak és meglehetősen fantasztikus eredményre jutnak. Még olyasmiben is, ami ma már nyilvánvaló, az a szemlélet alakul ki, mintha a magasabb rendű az alacsonyabb rendűből, az emberi az állatiból csak úgy, minden további nélkül ki tudott volna alakulni. Ebben a ciklusban természetesen nem lehet az a feladatom, hogy ugyanolyan részletesen adjam elő, mint azt már gyakran tettem, hogy emberi tudatunk mai formájában már átment egy nagyvonalú fejlődésen; hogy nevezetesen azt a fajta tudatot, azt a fajta lelkiéletet, ami ma sajátunk, egy más tudatforma előzte meg. A tisztánlátó tudat egy alacsonyabb fokának szoktam nevezni azt, ami megelőzte mai külső tudatállapotunkat. Ez a mai tudat külső tárgyak képzetét juttatja el hozzánk a külső észlelet útján. Azt a másik tudatot azonban, amely mai tudatunk előfutára, úgy tudjuk legjobban tanulmányozni, ha visszapillantunk a régi Hold-fejlődésre.

Régi Hold-fejlődésünk és jelenlegi Föld-fejlődésünk között ugyanis az a legjellegzetesebb különbség, hogy a tudat a régi tisztánlátás egy fajtájáról – a képtudat bizonyos fajtájáról – emelkedett fel a mai tárgyi tudat fokára. Ezt egyébként most már évek óta hangoztatom és erről már jó néhány évvel ezelőtt értesülhettek a „Lucifer Gnosis” első cikkeiből, melyek az Akasha Krónika alapján a fejlődésről szólnak. Már ott is kifejtettem, hogy a régi, álomszerű képtudat – mely ősi időkben a mi lényünk sajátja is volt – hogyan fejlődött fel a földi tudat fokára, arra a tudatfokra, amely ma tudatossá teszi számunkra a külső dolgokat, vagyis amit térbeli külső dolgoknak nevezünk azzal szemben, ami a saját bensőnk. A külső tárgyak és saját benső életünk különválasztása egyben a legjellemzőbb mai tudatállapotunkra. Ha előttünk áll egy tárgy – például ez a rózsa – akkor azt mondjuk: ez a rózsa a térben van, tőlünk független. Mi magunk másutt állunk, mint ahol a rózsa. Észleljük a rózsát, a rózsa számunkra észlelet, és képzetet alkotunk róla. A képzet bennünk van, a rózsa rajtunk kívül. Földi tudatunk jellemzője, hogy különbséget teszünk kinn és benn között. A Hold-tudat nem ilyen volt. Akinek régi Hold-tudata volt, az nem tett ilyen különbséget kinn és benn között. Képzeljék el, hogy amikor ezt a rózsát látják, egyáltalán nem arra gondolnának, hogy „az a rózsa ott kinn van és én magamban képzetet alkotok róla”, hanem azt tudnák róla, hogy „az a térben kinn lebegő rózsa nem annyit foglal el a térből, amennyit lényével körülzár, hanem kitágul a térben és a rózsa tulajdonképpen bennem van”. – Ezt azután lehetne még folytatni. Gondolják el, hogy feltekintenek a Napra, de nem azt tudnák, hogy „a Nap fenn van, én lenn vagyok”, hanem, hogy „mialatt a Nap képzetét kialakítom, a Nap bennem van; tudatom többé-kevésbé szellemi módon megragadja a Napot”. Tehát nem volna meg a különbségtétel köztem és a rajtam kívül álló között. Ha ezt tisztázták magukban, akkor már megismerték a régi Hold-tudat első jellemzőjét.

Másik jellegzetessége az, hogy képtudat volt, vagyis a dolgok nem mint tárgyak jelentek meg közvetlenül, hanem jelképekben, mint ahogy ma is jelképekben jelenik meg néha az álom. Az álom hathat úgy, hogy például valami rajtunk kívülálló tűzet, mint képet észlelünk, mondjuk egy fényt árasztó lény jelképében. Ehhez hasonlóan észlelte a dolgokat a régi Hold-tudat, mondhatnánk bensőleg, de egyszer s mint képszerűen. A régi Hold-tudat tehát képi, a bensőség tulajdonságával áthatott tudat volt. Volt még egy lényeges különbség az akkori és a mai tudat között. Hatásában egyáltalán nem olyan volt, hogy külső tárgyak olyanformán léteztek volna, mint a mai tudat számára. Amit ma környezetünknek nevezünk, amit az ásvány, növény és ember világában észlelünk, az a régi Hold-fejlődés idején egyáltalán nem létezett. Alacsonyabb rendű, álomszerű fokon valami olyasmi volt meg, ami leginkább ahhoz hasonlít, ami ma akkor jelenik meg a lélekben, ha a tisztánlátás ereje, a tudatos tisztánlátás felébred. A tisztánlátó tudat ébredése először olyan, hogy egyáltalán nem külső lényekre vonatkozik az első időkben. Sőt éppen itt keresendő számos tévedés forrása azoknál, akik – mondjuk – ezoterikus fejlődésük következtében a tisztánlátó erők adottságát kifejlesztik.

A tisztánlátó erők fejlődése ugyanis fokozatosan megy végbe. Van a tisztánlátásnak egy első fokozata; ez alatt kifejlődnek bizonyos dolgok az emberben, az ember bizonyos dolgokat lát a környezetében. De tévúton járna, ha rögtön azt hinné, hogy amit a környezetében, tehát – mondjuk – a szellemi világban észlel, az egyben már szellemi realitás is. Az asztrális tisztánlátásnak ezt a stádiumát éli át rózsakeresztes drámánkban Johannes Thomasius. Emlékezzenek azokra a képekre, amelyek Johannes Thomasius lelke előtt megjelennek, mikor meditálva ül a színpad előterében, és úgy érzi, hogy lelke előtt kinyílik a szellemi világ. Képek jelennek meg és az első közöttük az, hogy az elemek szelleme olyan lények képét vetíti lelke elé, amelyeket életéből már ismer. Hiszen a dráma folyamán már megismerkedett professzor Capesius-szal és doktor Straderrel. Ismeri őket a fizikai síkról és ezen a síkon kialakított bizonyos képzeteket erről a két személyiségről. Amikor a nagy szenvedés után úgyszólván áttör Johannes Thomasius tisztánlátó képessége, akkor újra látja Capesius professzort és doktor Stradert. Szokatlan formában látja őket: Capesiust megfiatalodva, olyannak látja, amilyen 25-26 éves korában lehetett és nem olyannak, amilyen akkor, amikor Johannes Thomasius meditál. Hasonlóképpen doktor Stradert sem az adott időpontban látja, hanem olyannak, amilyen majd aggastyán korára lesz ebben az inkarnációjában. Ez és még sok egyéb vonul el Johannes Thomasius lelke előtt. Színpadon ezt csak úgy lehet megjeleníteni, hogy a színen játszódnak le azok a képek, amelyek tulajdonképpen a lélekben kelnek életre a meditáció folyományaképpen. A hiba, amit itt Johannes Thomasius elkövethetne, nem az, hogy káprázatnak hinné amit lát; akkor teljesen tévúton járna. Az egyedül helyes alaphangulat a látomásokkal szemben az, hogy azt mondja magában: most még nem tudhatom, mennyiben káprázat ez, vagy mennyiben valóság. Nem tudja, vajon szellemi realitás-e az, ami a képekben előtte áll, mondjuk, hogy azt látja-e, ami az Akasha Krónikában van feljegyezve, vagy pedig saját lényét tágította ki egy világgá. Mind a kettő igaz lehet, és mindkettő lehetőségét el kell fogadnia. Még nincs birtokában annak a képességnek, hogy szellemi realitás és képtudat között megkülönböztetést tegyen. Ezt kell tudnia. Csak a devachani tudat megjelenésének percétől kezdve, akkor, amikor egy olyan lény szellemi realitását ismeri fel a devachanban, akit a fizikai síkon is ismer – Máriáét – csak akkor képes visszatekinteni és a realitást a puszta képtudattól megkülönböztetni. Látjuk tehát, hogy az embernek ezoterikus fejlődése során át kell mennie egy olyan állapoton, amikor képek veszik körül, de még egyáltalán nincs meg az a képessége, hogy különbséget tudjon tenni a között, ami szellemi realitásként jelenik meg előtte és maguk a képek között. A rózsakeresztes dráma képeiben természetesen valóságos szellemi realitások jelennek meg. Az például, amit Capesius professzorként látunk, reális képe – az Akasha Krónikába beírt képe – a fiatal Capesiusnak. És ami Strader-ként jelenik meg, az az idős Strader reális képe, Strader öregségének az Akasha Krónikába beírt képe. A dráma értelmében reálisak, csak Johannes Thomasius nem tudja, hogy ezek az alakok reálisak.

Az itt átélt stádiumnak egy alacsonyabb, álomszerű foka – ahol ez a megkülönböztetés semmiképpen sem történhetett meg – volt a régi Hold-tudat idején érvényben. A megkülönböztetés képessége csak később kezdődik. A most elmondottakkal alaposan meg kell ismerkednünk. Jegyezzük meg jól, hogy a tisztánlátó a képtudatnak egy fajtáját éli át. De a régi Hold idején az ott megjelenő képek lényegileg egészen mások voltak, mint a mi földi tudatunk tárgyai, és egészen mások ma is a tisztánlátás kezdeti fokán. Akkor, amikor a tisztánlátás gyakorlatilag megkezdődik, a tisztánlátó először egyáltalán nem külső szellemi lényeket lát, hanem képeket. És fel kell vetnünk a kérdést: vajon mit jelentenek azok a képek, amelyek ilyenkor megjelennek? A tisztánlátás első fokán bizony egyáltalán nem reális szellemi lények külső kifejeződései ezek a képek, hanem ami eleinte megjelenik, az – ha szabad ezt mondanom – a szervi tudat egy fajtája; annak a képi ábrája, annak a térbe való kivetülése, ami tulajdonképpen bennünk, magunkban történik. És ha a tisztánlátó hozzálát, hogy erőket fejlesszen ki magában, akkor – hogy csak egy példát említsek – úgy érezheti, mintha két fénylő golyót észlelne kinn a térben. Ez tehát két, bizonyos színekben felfénylő gömb képe. Ha most azt mondaná a tisztánlátó: ott kinn valahol két lény van, akkor valószínűleg nagyot tévedne; bizonyos, hogy nem ez felelne meg a valóságnak, a valóság valami egészen más. A valóság az, hogy a tisztánlátás azokat az erőket, amelyek benne működnek, kivetítve két gömb formájában észleli. És meglehet, hogy ez a két gömb például azt ábrázolja, ami a tisztánlátó asztráltestében működik és belülről saját két szemének látási erőit képviseli. Ez a látási erő kivetülhet két gömb formájában. Ezek tehát tulajdonképpen belső erők, amelyek úgy jelennek meg, mintha az asztrális sík külső jelenségei volnának. És a lehető legnagyobb tévedésbe esne az, aki ezt esetleg külső szellemi lények megjelenésének vélné.

Ennél már csak az lenne nagyobb tévedés, ha valaki – kis mesterkedések révén – már kezdetben odáig jutna, mondjuk, hogy hangokat halljon, és ezeket azután rögtön úgy magyarázná, hogy kívülről jövő sugallatok. Ez aztán a legnagyobb tévedés, aminek csak áldozatul eshet valaki. Aligha más az, mint egy belső folyamat visszhangja. És míg az, ami rendszerint színképzés, formaképzésként jelenik meg, a bensőkben végbemenő meglehetősen tiszta folyamatokat ábrázolja, a hangok többnyire a lélekben végbemenő meglehetősen sötét dolgokat ábrázolják. Okosan teszi mindenki, aki hangokat kezd észlelni, ha eleinte a lehető legnagyobb fenntartással fogadja ezeknek a hangoknak a tartalmát. Mint látják, ezt a képi képzetalkotást minden körülmények között igen nagy óvatossággal kell kezelni. Ez a szervi tudat egy formája, saját bensőnk kivetülése a térbe. De a régi Hold-fejlődés idején ez a szervi tudat teljesen szabályszerű volt. Maga az ember, a régi Hold-fokon, alig is észlelt többet, mint ami benne végbement.

Gyakran idéztem Goethének egy fontos megállapítását: „A szem a fényben, a fényért jött létre.” Igazán mélyére kellene hatolni ennek a kijelentésnek. Az ember valamennyi szerve környezetének hatására, környezetéből alakult ki. És felületes az a filozófia, mely az igazságnak csak egyik felét hangoztatja, hogy: szem nélkül nem észlelné az ember a fényt. Mert ennek az igazságnak a másik, fontos fele ez: fény nélkül soha sem fejlődhetett volna ki a szem, és éppígy: hang nélkül fül sem, és így tovább. Mélyebb szempontból minden kantianizmus felületesség, mert az igazságnak csak az egyik oldalát mutatja meg. A fény, a világmindenséget átszövő és elárasztó fény: ez a szemnek, mint szervnek az okozója. A régi Hold-időkben az volt a világunk fejlődésében résztvevő lények fő tevékenysége, hogy az érzékszerveket felépítsék. A szerveknek előbb el kell készülniük, észlelni csak azután tudnak. Jelenlegi tárgyi tudatunknak az az alapja, hogy előbb megépültek a szerveink. Hiszen mint tisztán fizikai szervek az észlelés szervei már a régi Szaturnuszon kialakultak; a szem olyanformán, mint a fényképész sötétkamrája. Ezek a tisztán fizikai készülékek észlelni nem tudnak. Fizikai törvényszerűségek alapján szerkesztik őket. Bensőségessé a régi Hold-időkben váltak ezek a szervek. Ha tehát a szemről beszélünk, azt kell mondanunk: a régi Szaturnuszon olyanná formálódott, hogy legfeljebb fizikai apparátus volt; a Hold fokán a kívülről ráeső napfény alakította tovább észlelő szervvé, tudati szervvé. Ennek a tevékenységnek az a lényege a Hold-állapot idején, hogy a szervek mintegy kihúzódnak a lényekből. A földi időszakban az a lényeges, hogy például a fény hatással van a növényekre, biztosítja a növények működését. Ennek a fényhatásnak az eredményét látjuk a külső flórában. A régi Hold-állapotban nem így hatott a fény; akkor a szerveket hozta felszínre. És amit az ember észlelt, az ez a saját szervein való munkálkodás volt. Tehát képek észlelése volt, csak persze úgy tűnt, mintha ezek a képek kitöltenék a világ egész térségét. Úgy tűnt, mintha ez a képi tudat kiterjedne a térbe. Valójában csak az ember szervein működő elementáris lét kifejeződései voltak. Saját képződését észlelte az ember a régi Hold-időkben, amint – mintegy a lényéből – kifejlődik az észlelő szem; ezt a rajta végbemenő munkát, saját belső kialakulását észlelte az ember. A külvilág tehát az ő számára belső világ volt, mert az egész külső világ az ő bensején munkálkodott. És nem tett különbséget külső és belső között. – A Napot, mint valami rajta kívülállót, egyáltalán nem észlelte. Nem különítette el magától a Napot, hanem szemének kialakulását érezte magán. És ez a szemet alakító munka olyan képi észleléssé társult, mely betöltötte az egész világűrt. Az ő számára ez volt a Nap észlelete, de ez belső folyamat volt.

A régi Hold-tudatot az jellemezte, hogy képi világot látott maga körül, de ezek a képek belső létesülést, a lélek belső felépülését jelentették. Ilyen volt a Hold-ember asztralitása, saját létesülését külvilágként észlelte. – Ha ma saját belső létesülését mint külvilágot észlelné az ember – úgy, hogy nem tudná megkülönböztetni azokat a képeket, melyek csupán tükörképei belső létesülésének – az betegség lenne. A régi Hold-tudat idején ez volt természetes. Azoknak a lényeknek a munkáját például, akikből később Elohák lettek, önmaga lényében észlelte. Mintha ma valaki – mondjuk – a vér áramlását észlelné magában, úgy észlelte akkor az ember ezeknek az Eloháknak a tevékenységét. Bár kívülről tükröződött képekben, mégis benne volt az emberben.

De a régi Holdon ez a tudat volt az egyedül lehetséges. Mert ami Földünkön történik, annak az egész Kozmosszal összhangban kell történnie. Ennek a tudatnak, amely a mai földi ember sajátja – a külsőt a belsőtől megkülönböztető tudatnak, mely úgy észlel, hogy a külső reális tárgyak kinn állnak és mi bensőnkkel mellettük – ennek a tudatnak előfeltétele volt, hogy az egész fejlődés átkerüljön a régi Holdról a Földre; hogy a különválás egészen más formája jöjjön létre kozmikus rendszerünkben. A Hold és a Föle például a régi Hold-időkben egyáltalán nem volt úgy kettéválva, mint ma. Amit régi Holdnak nevezünk, azt úgy kell elképzelnünk, mintha a mai Hold még összefüggne a Földdel. De ennek megfelelően valamennyi többi bolygó – a Napot is ideértve – egészen másképpen alakult. És az akkori feltételek mellett csak ilyen tudatállapot fejlődhetett ki. Csak amikor már az egész hozzánk tartozó Kozmosz felvette azt a formát, mely a Föld környezetét képezi, alakulhatott ki a tárgyi tudat a mai formájában.

Tehát azt kell mondanunk: azt a fajta tudatot amilyen a Föld emberének tudata, nem nyerhette el az ember a Föld-korszak előtt. Nem csak az embernek nem volt ilyen tudata; de nem volt azoknak a lényeknek sem, akiket egyik vagy másik hierarchiához tartozónak említettünk. Felületesség volna azt hinni, hogy például azért, mert az angyalok a régi Holdon élték át emberfokukat, feltétlenül ugyanolyan tudattal rendelkeztek a régi Holdon, mint amilyen az emberé a Földön. Nem ilyen volt a tudatuk és éppen abban különböznek az embertől, hogy emberfokukat más tudattal élték ált. Ami egyszer már megtörtént, az sohasem ismétlődik ugyanúgy. A fejlődés minden mozzanata csak egyszer történik meg és éppen azért történik meg, hogy legyen, nem azért, hogy valami mást megismételjen. Tehát ahhoz, hogy az a tudatállapot, melyet a mai ember tudatának nevezünk létrejöhessen, szükségesek voltak mindazok a folyamatok, amelyek tulajdonképpen létrehozták ezt a Földet; és szükséges volt hozzá az ember mint ember. Lehetetlen lett volna, hogy a Föld lényei egy korábbi fejlődési fokon fejlesszék ki ezt a fajta tudatot. Ha egy tárgy áll előttünk, az rajtunk kívül van, rajtunk kívül álló tényként jelenik meg. A lények valamennyi szóba jöhető korábbi tudata olyan, hogy nem tesz különbséget külső és belső között, úgyhogy a korábbi tudattal értelmetlenség lett volna azt mondani: előttünk áll valami. Ezt még az Elohák sem mondhatták, ez nem létezett az ő számukra. Csak ezt mondhatták: a világmindenségben élünk és tevékenykedünk, és észleljük tevékenységünket. Nem előttünk állnak a tárgyak; nem előttünk tűnnek fel a tárgyak. Az a tény, ami ennek a kijelentésnek a tartalma: „Tárgyak jelennek meg előttünk'' – vagy mondjuk – „Egy lény a tér külső formájában jut kifejezésre, melytől mi magunk el vagyunk különítve, mellyel szemben állunk”… az a tény, ami ebben a kifejezésben nyilatkozik meg, az Eloháknak is csak a Föld-korszakban lett nyilvánvaló. Mikor ezek az Elohák abban a fényben működő lényeknek érezték magukat a régi Hold-időkben, mely a régi Napról áradt a Holdra, akkor azt mondhatták volna: benne érezzük magunkat ebben a fényben, azt érezzük, hogy ezzel a fénnyel belemerülünk azokba a lényekbe, akik a régi Holdon élnek, mint emberek; mintha átcikáznánk a világ térségein ezzel a fénnyel. De nem mondhatták volna ezt: „látjuk a rajtunk kívül lévő fényt”. Ilyesmi nem volt a régi Hold-állapotban, ez teljesen új, földi tény volt.

Amikor a Föld-fejlődésnek egy bizonyos fokán a Genezisben, ezzel a monumentális kifejezéssel találkozunk:

„És szóltak az Elohák: Legyen világosság!” – akkor egy új tényezőnek kellett megjelennie: az Elohák már nem csak azt érzik, hogy együtt áramlanak a fénnyel, hanem azt is, hogy a fény visszasugárzik rájuk a tárgyakról, hogy a tárgyak rajtuk kívül jelennek meg. A Genezis írója ezt úgy fejezi ki, hogy ezekhez a szavakhoz: „Legyen világosság! „ hozzáteszi: „És az Elohák látták a fényt. „ Igen, mert ebben a dokumentumban semmi sem fölösleges; itt nincsenek frázisok. És kívánatos lenne, hogy sok más mellett, amit az ember ebből az ősi kútfőből megtudhat, azt is megtanulja, hogy ne tegyen hozzá semmit, aminek nincs teljes értékű tartalma, ne egészítse ki semmivel, ami csak frázis. A Genezis írója semmi fölöslegeset nem írt le, semmit a nyárspolgári értelemben vett ékesítés szándékával, azért, hogy még valami széppel is megtoldja a fény teremtését, például úgy, hogy az Elohák most így szólnának: Igen, látjuk a fényt, és elégedettek vagyunk, hogy jól alkottuk meg. A Genezisben álló rövidke mondatban az a nagy jelentőségű, hogy valami új létesült.

De ennél többről is van szó. Nemcsak azt írja: „És az Elohák látták a fényt”, hanem: „látták, hogy szép – vagy hogy jó.” Megjegyzem, hogy a szép és jó szavak között nem tett olyan különbséget a héber nyelv, mint mi. A „szépet” és a „jót” ugyanaz a szó fejezi ki. Mi is az igazi értelme annak, amit szépnek vagy jónak nevezünk? A régi szanszkrit nyelvből, de még a németből is kicseng, hogy hogyan kell érteni. A „szép” szó magában foglalja minden nyelvnek valamennyi olyan szavát, melyben egy benső, szellemi tartalom külső képben jelenik meg. Hogy valami „szép” az annyit jelent, hogy valami benső kifelé mutatkozik meg. És még a legmegközelítőbb fogalom, amivel ma a „szépség” szót összeköthetjük, ha ahhoz tartjuk magunkat, hogy „szép” az a tárgy, amelynek felszínén egy belső szellemi lény fizikai képe jelenik meg. Azt nevezzük „szép”-nek, aminek külső fizikaiságán átdereng a szellem. Mitől szép egy márvány műalkotás? Attól, hogy külső formájával azt az illúziót kelti, hogy benne a szellem él. Mikor a külsőn keresztül megnyilvánul a szellem: ez a szép.

Így tehát azt mondhatjuk, ha a Genezisben ezzel a szóval találkozunk: „Az Elohák látták a fényt”, hogy ez a Föld-fejlődés sajátosságára való utalás, és egyben az is, hogy amit addig csak szubjektíven lehetett átélni, most kívül jelenik meg; hogy a szellem külső jelenségként mutatkozik meg. Azt a mondatot tehát, mely a szokásos fordításban így hangzik: És az Elohák látták a fényt és látták, hogy „az szép”, így fejezhetjük ki: És az Elohák átélték azt a tudatot mely most a külsőben mutatkozik meg, amiben régebben benne voltak; és ebben a jelenségben átélték, hogy a szellem a háttérben van és a külsőben fejezi ki magát – mert ez van a mögött a szó mögött, hogy „ez szép”. – Ha meg akarunk érteni egy olyan ősforrást, mint a Genezis, ezt úgy érjük el leghamarabb, ha nem akarjuk a szavakat önkényesen valami tartalommal megtölteni, hanem mindig azokat a titkokat kutatjuk, melyek valóban benne rejlenek a szavakban. Így nagy lépésekkel haladunk előre a kutatásban, míg e nélkül a magyarázatok egész garmadája sem több mint közönséges filiszterség.

De menjünk egy kicsit tovább. Láttuk, hogy a Hold-állapot jellegzetessége csak úgy jöhetett létre, hogy a Nap-jellegű levált a Hold-jellegűről. Átláttuk azután annak a szükségességét, hogy a Föld-fejlődés alatt a Nap-jellegű újra leváljon a Föld-jellegűről; hogy tulajdonképpen egy kettőség szükséges a tudattal telített lény létéhez. A Föld-jellegű leválásának meg kellett történnie. De ez a leválás összefügg még valamivel. Azzal függ össze, hogy az elementáris állapotok abban, ami majd Hold-jellegűvé és Nap-jellegűvé válik, úgyszólván megváltoztatják a természetüket, valami mássá alakulnak át. Ha a mai Napot csak fizikailag szemléljük is, azt kell mondanunk: azokat az állapotokat, melyeket a Földön találunk, és amelyeket szilárdnak és folyékonynak nevezünk, a fizikai Napon hiába keressük. Legfeljebb annyit lehet mondani, hogy a Nap egészen a gázformáig jutott el. Így látja még a mi fizikánk is a Napot. Mindig is ilyen különbség jön létre akkor, ha egy korábbi egység szétválik.

Láttuk, hogy a Föld úgy fejlődött, hogy egyfajta lefelé való sűrűsödés jön létre a hő-jellegűtől a föld-szerűig, a szilárdig, és mintegy kívülről behatolva jelennek meg az elementáris lét felfelé ritkuló elemei: a fény-éter, a hang-éter, és az élet-éter. De arról, ami mint Nap-jellegű kiválik, nem tételezhetjük fel ugyanezt. Inkább azt kell mondanunk: az első, legfinomabb állapot az, ami az életet hordozza és létrehozza; a következő az, amit szám- vagv hang-éternek nevezhetünk, azután van a fény-éter, a hő-éter, majd a levegő vagy gáznemű, a víz-jellegű és a föld-jellegű vagy szilárd. Ez az elementáris lét hét állapota. A Föld környezetében kell keresnünk azt, ami a hőig terjed. A hő átjárja Földünket; míg a fény-jellegről azt kell mondanunk, hogy a Föld csak annyiban részesül belőle, amennyiben a Föld környezetének lényei – vagy úgyis mondhatjuk, hogy az égitestek – részt vesznek a Föld létében. A fény a Napról sugárzik a Földre. Ha a három magasabb elemi állapotot: a fényétert, a hang-étert és az élet-étert helyhez akarnánk kötni, azt kellene mondanunk, hogy ezeket helyük szerint inkább a Nap-szerűben kell keresnünk. A Föld-jellegűben a szilárdat, a cseppfolyósat és a légneműt kell keresnünk; a hő azonban megoszlik a kettő között: a Föld-szerű és a Nap-szerű között. Főleg a Napra kell helyeznünk a fény-jellegűt, a szellemi hang-jel- legűt és az életadót is. Az életadót főleg a Nap-szerűben kell keresnünk.

Ez a Nap-szerű először a régi Hold idején vált le. Akkor – a régi Hold-korszakban – lépett először működésbe a fény, de nem mint fény. Hiszen kifejtettem az előzőekben, hogy a Genezisnek ez a mondata: „És az Elohák látták a fényt” semmiképpen sem hangozhatott volna el a Hold-korszak fejlődésével kapcsolatosan. Akkor ezt kellett volna mondani: És az Elohák átszelték a világűrt a fénnyel, benne voltak a fényben, de nem látták azt. Ahogy ma nem látja valaki azt a vizet, amiben úszik, hanem előrehalad benne, éppúgy nem lehetett a fényt látni, mert ez a kozmikus térben folyó munka hordozója volt. A fény csak a Földdel együtt kezdett feltűnni, a tárgyakról visszaverődni.

Természetes, hogy az, ami a régi Hold idején a fénnyel kapcsolatban érvényes volt, a Föld-fejlődés idején valamivel magasabb formában jelent meg. Arra kell tehát következtetnünk, hogy ami a régi Hold-fejlődés idején a fényre vonatkozott, az a Föld-fejlődés idején a hang-éterre érvényes. Más szavakkal: a Föld-fejlődés idején az történik a hang-éterrel, ami a Hold-fejlődés idején a fény-éterrel történt. Ebből az következnék, hogy az Elohák nem észlelhették ugyanolyan módon tükröződni azt, amit mi szellemi hang-jellegűnek nevezünk, mint a fény-jelleget. Ha tehát a Genezis arra akarna utalni, hogy a fejlődés menetében a fény-éter tevékenységét a hang-éter tevékenység követi, akkor valami ehhez hasonlót kellene mondania:

„És az Elohák látták a Föld létesülésében a fényt és látták, hogy szép”

de ezt nem folytathatná így:

„És az Elohák ebben a fázisban észlelték a hang-étert” hanem azt kellene mondania:

„Benne éltek és tevékenykedtek”.

Akkor arról a bizonyos második teremtési napról sem lehetne azt mondani, hogy az Elohák észlelték azt, ami előidézte, hogy az anyagok felfelé és lefelé kettéváljanak, akkor nem lehetne az Eloháknak erről a munkájáról azt mondani például, hogy „észlelték”', hanem akkor ki kellene hagyni a Genezisből az észlelés és a szépség szót; így vágna egybe azzal, amit a szellemtudomány segítségével meg lehet állapítani. Annak a tisztánlátónak tehát, aki a Genezist írta, ki kellett volna hagynia a második teremtési napnál ezt a mondatot: és az Elohák látták…

Vegyük elő a Genezist. Ez áll ott az első napnál: „És az Elohák látták a fényt és látták, hogy szép.” A második teremtési napon a közkézen forgó fordításokban ezt találják az első teremtési nap után:

„És monda Isten: Legyen mennyezet a víz között, amely elválassza a vizeket a vizektől… És úgy Ion. És nevezé Isten a mennyezetet égnek: és Ion este és Ion reggel, a második nap.”

És az első teremtési napon előforduló mondat a második napon kimarad. A Genezis úgy beszél, ahogyan ez várható azok után, amiket a szellemtudományból merítünk.

Íme egy újabb próbakő, amivel a XIX. századbeli bibliamagyarázók nem tudtak mit kezdeni. Voltak olyan magyarázók, akik azt mondták: nos, ha másodszor elmarad az a mondat, mi lehetne más: bizonyára kifelejtette a szerző. Megtanulhatná az ember a Genezisből, hogy ne csak ne tegyen hozzá semmit, ami nem odavaló, de ne is hagyjon ki belőle semmit, ami hozzá tartozik. A Genezis írója nem felejtett ki semmit. Nagyon is mély oka van annak, hogy a második teremtési napnál nincsenek ott azok a szavak. Ez is egyike azoknak a tényeknek, amelyek közül nem egyet említettem már; a legmélyebb tisztelettel és nagyrabecsüléssel töltik el az embert egy olyan ősi kútfővel szemben, amilyen a Genezis. Sokat lehetne tanulni ezektől a régi íróktól, akik, anélkül hogy esküvel fogadták volna, önként teljesítették azt az alapkövetelményt, hogy a megismert igazsághoz semmit se tegyenek hozzá és semmit se vegyenek el belőle. Mélységesen áthatotta őket az a tudat, hogy minden leírt szót szentnek kell tartani, és hogy a szükségesből semmit elhagyni nem szabad.

Ezzel beleláttunk az úgynevezett első és második teremtési nap szerkezetének legbensőbb mélységeibe. Aki a szellemtudományos kutatás alapján felfedezi azt, ami a dolgok mögött van, és azután vesz elő a Bibliát, bizonyára úgy érzi, hogy csodálatos, lenyűgözően bámulatos volna, ha ezeket a finom árnyalatokat, melyeket lelkiismeretes szellemkutatással fel lehet fedni, annál a régi tisztánlátónál is fel lehetne fedezni, aki a Genezis írásánál közreműködött. És amikor azután ez a lenyűgöző tény bebizonyosodik, akkor csodálatos érzés tölti el a kutatót; az az érzés, mely át kellene hogy hassa az emberi lelkeket, hogy végre újra teljes nagyságában átérezzék azt a magasztosságot, mely egy olyan régi dokumentum sajátja, mint amit mi a Genezisben megismerünk.

Az emberré válás előrehaladása a hatodik teremtési napig

München, 1910 augusztus 24.

[Az ember a teremtés elsőszülötte. Lelki-szellemi képességei az első öt teremtési napon: először az érzőlélek alakul ki, a második napon az értelmi vagy kedélylélek, és a harmadik napon a tudati lélek, az asztráltest felvétele a negyedik és az étertesté az ötödik napon történik. A fizikai ember fejlődése (hő-lényként) a hatodik teremtési napon. Levegő-lénnyé való fejlődése Jahve-Elohim segítségével csak a hatodik nap után történik meg. Az ember lesüllyedése a Föld környezetéből a luciferi hatás következtében. A további sűrűsödés víz- és föld-szerűvé, és a hús-ember kialakulása.]

Az előadások során képet alkottunk magunknak a Szaturnusz-Nap- Hold-idők előkészítő stádiumainak Föld-fejlődésünkbe való beáramlásáról. Azt természetesen mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a leglényegesebb dolog, ami a Föld egész kialakulásából minket érdekel, az magának az embernek a fejlődése, kialakulása. Tudjuk, hogy az ember az egész planetáris fejlődésnek úgyszólván az elsőszülötte. Ha visszatekintünk a Szaturnusz-létre, azt látjuk, hogy akkor, a hő szövedékében még csak a fizikai ember első kezdeményeit találjuk meg és hogy mindabból, ami egyébként még ma is körülvesz bennünket, amivel az állat-növény- és ásványvilág formájában találkozunk, akkor még semmi sem volt meg. Ezek csak később kapcsolódtak az ember világához. Éppen ezért fel kell vetnünk a kérdést: hogyan is áll a dolog közelebbről, a Genezis közléseinek értelmében, az ember fejlődésével a Föld kialakulása közben?

Az előadások során majd látni fogjuk, hogy tökéletesen igazolódik mindaz, amit ma magukból a szellemtudományos kutatásokból tudunk meg. Ha csak felületesen nézzük a Genezist, úgy tűnhet, hogy az ember csak az úgynevezett hatodik teremtési napon lép színre, mintha puskából lőtték volna ki. Holott tudjuk, hogy az ember a legfontosabb, a többi birodalmak inkább csak az emberré válás salakja. Éppen ezért kell, hogy érdekeljen bennünket: hogyan is áll a dolog az emberrel azokon a teremtési napokon, melyek a hatodikat megelőzték? Hol keressük akkor az embert? Ha a Föld létesülése a Szaturnusz-Nap-Hold bizonyos értelmű ismétlése, akkor fel kell tételeznünk azt is, hogy elsősorban mindenütt az ember kialakulása ismétlődik; hogy az embert nem csak a hatodik teremtési napon kell keresnünk, hanem már előbb is. Mivel magyarázható az a látszólagos ellentmondás, hogy a Genezis nem szól már előbb az emberről?

Itt elsősorban egy dologra kell figyelemmel lennünk. A Genezis akkor beszél Adámról, amikor az emberré válásról kezd szólni és bizonyos értelemben az ősi papi szóhasználatban az „Adám” kifejezés héberül egyet jelent a mi „ember”, kifejezésünkkel. De ezt az „Ádám” kifejezést pontosabban meg kell értenünk. Ez a kifejezés az ó-héber bölcs lelkében azt a képzetet hívta életre, amit németül „der Erdige”, magyarul „a földből való” szavakkal lehet megközelítően visszaadni. Az ember, mint ember tehát a földi lény tulajdonképpen, minden földi lény megkoronázása, ami végül a Föld kialakulásának gyümölcseként jön létre. Márpedig ami a gyümölcsben végül összegeződik, az – ha az előbbi képnél maradunk – már előzőleg benne volt magában a növény egész lényében. Nem lehet az embert az előző teremtési napokban megtalálni, ha nem tisztázódik, hogy a valóságban nem a fizikai ember előzi meg a szellemi-lelki embert, hanem éppen ellenkezőleg: a szellemi-lelki ember előzi meg a fizikait. Amit ma fizikai földi emberként látunk, amit ma embernek nevezünk, azt valahogy úgy kell elképzelnünk, mint hogyha egy kis mennyiségű vizet a jég halmazállapotáig hűtenénk. Ehhez hasonlóan kell elképzelnünk, hogy a hatodik teremtési napon az Elohák műveként a lelki-szellemi ember úgy szilárdul meg, úgy sűrűsödik földi emberré, ahogy a víz dermed jéggé. Amikor tehát elkövetkezik a hatodik teremtési nap, a lelki-szellemi ember sűrű földi emberré szilárdul. Természetes, hogy az előző úgynevezett teremtési napokon nem kereshetjük az embert abban a környezetben, amely előbb érzékfölöttien alakul ki, mint fizikai salak, vagy mint a fizikai salak törvényszerűségei; az embert az előzményekben szellemi-lelki állapotban kell keresnünk. Ha tehát arról beszélünk a Genezis értelmében, hogy az első napon a „belsőleg mozgékony” és a „külsőleg megnyilatkozó” létezett, akkor az embert ezen az első napon nem a Föld-szerűbben, hanem a Föld környezetében kell keresnünk, mint szellemi-lelki lényt. Azt kell mondanunk: földi léte szellemi-lelki lényként készül elő.

Ma elsősorban a szellemtudományos eredményeket akarom a Genezissel összekötni. Mi az, ami az ember legelső kezdeteként előkészül, mikor a Genezis arról beszél, hogy a kozmikus gondolkodás következtében előáll a két komplexum: a „belsőleg mozgékony” és „külsőleg megnyilatkozó”, amikor az Elohák szelleme átszövi, melengeti ezt a két komplexumot; mi az, ami ekkor az emberből előkészül? Amit mai szellemtudományos fejtegetéseink értelmében érzőléleknek nevezünk; amit ma úgy kell tekintenünk, mint ami bensőnkben van, az készül elő a Genezis értelmében az úgynevezett első teremtési napon addig az időpontig, míg elhangzik:

„Legyen világosság, és lőn világosság”.

Mindez magában foglalja – úgyszólván a szellemi környezetben – az érzőlelket, mint az ember szellemi-lelki mivoltát. Hogy ennek magyarázatát adjuk, azt fogjuk tehát mondani: a Föld környezetében először az érzőlelket keressük és helyét az elsőnek nevezett teremtési napnál határozzuk meg. Az ember szellemi-lelki mivoltát – éspedig elsősorban az ember érzőlelkét – tehát abban a szellemi-lelki légkörben kell keresnünk, ahol a Föld környezetében az Elohák és a nekik szolgáló lények fejtik ki tevékenységüket; ahol a lelki-szellemi lények működnek, és valahogy úgy kell keresnünk, ahogy manapság talán a felhőket keressük a légkörben. Az ember fejlődése azután tovább halad, és ha nyomon követjük, akkor azt kell keresnünk, amit értelmi léleknek nevezünk. Az érzőlélek értelmi lélekké lép elő. Az érzőléleknek ezt az értelmi lélekké való lelki felritkulását ott találjuk az úgynevezett második teremtési napon. Amikor tehát a hang-éter beletagozódik a Föld létébe, amikor a felső anyagtömegek elválnak az alsótól, akkor a felső szférában található az az ember, akiben még csak az érző lélek és az értelmi lélek hajlama van meg. A harmadik időszakot azután úgy kell tekintenünk, mint ez embernek a tudati lélekig való előrejutását, úgyhogy a Genezisben ábrázolt egész folyamatot úgy kellene elképzelnünk, hogy ezen a harmadik teremtési napon lenn a Földön az életéter hatására kifejlődik a zöldellő, a növény-jellegű – ahogy ezt megtárgyaltuk – fajtánként. A növényi élet kezdete kihajt a Földből, természetesen úgy, hogy csak érzékfölöttien észlelhető, és fenn van az éterben az, amit az érző- és értelmi lélekkel összekötött tudati léleknek nevezhetünk.

Így él a Föld-létesülés környezetében a lelki-szellemi ember. Mintegy benne van a különböző szellemi lények szubsztanciájában. Addigi léte tulajdonképpen nem önálló, hanem inkább olyan, mintha az Elohák, az archék stb. létén belül azok szerveként létezne; mintha az ő testükben élne, mint hozzájuk tartozó testrész. Éppen ezért természetes, hogy ezekről a hierarchikus lényekről szól az elbeszélés, hiszen a Föld-fejlődésnek ebben az időszakában csak ők azok, akik tulajdonképpen individualitások, és amikor ezeknek a lényeknek a sorsáról van szó, az egyúttal az emberkezdemény sorsát is jelenti. De nem nehéz elképzelni, hogy a későbbiekben valamikor, majd ha az embernek kell a Földet benépesítenie, történnie kell valaminek, amit az ember fokozatos megsűrűsödésének nevezhetünk. Ez a lelki-szellemi ember az idők folyamán úgyszólván magára kell hogy öltse testiségét. Tehát annak a végén, amivel a Bibliában, mint a harmadik teremtési nappal találkozunk, a szellemi-lelki emberből annyi van meg, amit ma tudati léleknek, értelmi léleknek és érzőléleknek nevezünk. Ezeknek közös burokra van szüksége, valami külső ruházatot kell ölteniük. Az embernek itt, a szellemi-lelki szférákban először is az asztráltest öltözékét kell megkapnia.

Képzeljük csak el, mit is mondtunk tulajdonképpen ezzel, hogy az embernek most a harmadik teremtési nap után magára kell öltenie az asztráltestet. Mikor fordul elő a mai életben, hogy az ember asztrálteste annyira elkülönül, hogy törvényszerűségeit tanulmányozni tudjuk? Nos – egészen más formában ugyan, mint abban az időben, amelyről a Biblia beszél – az asztráltest akkor különül el az embertől, amikor az ember alszik. Olyankor az ágyban marad a fizikai és étertest, maga az ember pedig énjét magában rejtő asztráltestében él.

Emlékezzenek arra, amit az elmúlt években az alvó állapotban lévő asztráltest sajátos életéről elmondtam. Idézzék fel magukban azt is, amit „A szellem- tudomány körvonalai” mond erről. Úgy fogják találni, hogy amikor ez az asztráltest elhagyta a fizikai és étertestet, összeköttetés létesül az asztráltest és kozmikus környezete között, mintegy áramlások indulnak ki az asztráltestből. Mire reggel visszatérnek alvó állapotukból az éber állapotba, az alvás-állapot ideje alatt mintegy magukba szívták az egész kozmosz támogató erőit. Asztráltestük az éjszaka folyamán áramlatai révén bizonyos értelemben beletagozódott az egész környező kozmoszba. Kapcsolatban volt valamennyi Földünkhöz tartozó planetáris lénnyel. Kiküldte áramlatait a Merkúrhoz, Marshoz, Jupiterhez, stb. és ezekben a planetáris lényekben vannak azok a támogató erők, amelyek az asztráltestbe árasztanak mindent, ami ahhoz szükséges, hogy a fizikai és étertestbe való visszatérésünk után folytathassuk az éber állapotot. Asztráltestünk az éjszaka folyamán mintegy szétömlött és belenőtt a világlétbe. A tisztánlátó tudat látja, amint elalváskor az asztráltest bizonyos vonatkozásban elhagyja a fizikai és étertestet. A kifejezés persze nem pontos. Az asztráltest spirálisan kígyózik ki a fizikai testből, úgy lebeg, mint egy spirális felhő. De amit ekkor látni, az még csak a kezdete az asztráltestből kiinduló áramlatoknak. Mert ezek valóságosan szétterülnek az egész világűrben és erőket gyűjtenek, megtöltik magukat a bolygók erőivel. És ha valaki azt állítaná, hogy az asztráltest azonos azzal, ami fejletlen tisztánlátással a fizika testet körüllebegő felhőnek tűnik, az nem mond igazat, mert az asztráltest éjszaka az egész Naprendszerben szétárad. Az alvás állapota alatt – mondhatni – a planetáris lényekhez kötődik. Éppen ezért is beszélünk „asztrál” testről. Az „asztrális test” kifejezés valamennyi más, a középkorban keletkezett magyarázata helytelen. Azért beszélünk „asztrál” testről, mert az ember alvó állapotában egyfajta bensőséges kapcsolatban áll a csillagokkal, a csillagvilággal, mert abban a világban pihen, mert erőit felveszi magába.

Ha ezt a tisztánlátó kutatásból még ma is kivilágló tényt tudomásul veszik, azt mondhatják: de hiszen akkor az első áramlatoknak, amelyek ezt az asztráltestet kialakították, ugyancsak az asztrális világból, a csillagvilágból kellett az emberbe áradniuk. Tehát ennek a csillagvilágnak már meg kellett lennie a Föld alakulása során. Ha tehát azt mondjuk, hogy az úgynevezett negyedik teremtési napon magára öltötte az asztráltest törvényeit és erőit az, ami addig szellemi-lelki volt, akkor ezeknek a csillagoknak – astra – már működniük kellett a negyedik teremtési napon a Föld környezetében.

Ezt el is mondja a Genezis. Amikor az úgynevezett negyedik teremtési napon elmondja azt, amit úgy nevezhetünk: „kialakul az ember asztrálteste és ennek törvényei”, akkor a Genezis egészen helyes párhuzamot von a még mindig a Föld szellemi vagy asztrális környezetében lebegő, asztráltesttel felruházott ember és a Földünkhöz tartozó csillagvilág tevékenysége között. Tehát a Genezis elbeszélésének mély értelme itt is tökéletesen egybevág azzal, amit a mai emberről most mond nekünk a tisztánlátó kutatás. Persze a továbbiakból kiderül, hogy abban az időben, amiről a Genezis szól, még nem volt olyan ez az asztráltest, mint amilyen a mi asztráltestünk ma, az éjszaka folyamán. Törvényei azonban ugyanolyanok voltak. A benne kibontakozó tevékenység ugyanolyan volt.

Feltételezhetjük tehát, hogy az elkövetkező időben – a Genezis az ötödik teremtési napnak nevezi – bekövetkezik az ember további sűrűsödése. Az ember továbbra is érzékfölötti éteri lény marad, de újabb sűrűsödés áll be; az éteritáson belüli sűrűsödés. Még mindig nem érinti a Földet az ember; még mindig úgyszólván a Föld szellemi-éteri környezetéhez tartozik. És itt érintünk valamit, aminek a megértése rendkívül fontos az ember egész, a Földdel kapcsolatos fejlődésére nézve. Ha az emberhez legközelebb álló világra, az állatvilágra tekintünk, felvethetjük a már többször érintett kérdést: vajon miért váltak tulajdonképpen az állatok állatokká és miért vált az ember emberré? Azt, hogy az ember csak az állatvilágból fejlődött ki, – ahogy ez korunk fantáziáló materialista képzeletvilágában él – még a felületes absztrakt értelem sem fogadhatja el, ha valóban érti is, amit állít. De ha ezt a folyamatot időbeliségében nézzük, ha a Föld-fejlődést figyeljük, mégis azt kell mondanunk: mielőtt az ember, mint földi lény látható formában megjelent volna, az állatok már jelen voltak. Ahhoz, hogy az ember emberré tudjon válni a Földön, szükséges volt, hogy a megsűrűsödéséhez legalkalmasabb feltételeket készen találja. Tegyük fel, hogy az ember az ötödik teremtési napnak nevezett időpontban már olyan földi lény lett volna, amilyen ma, vagyis sűrűségénél fogva már emberi lénynek lehetne nevezni, mi történt volna akkor? Ha az ember már akkor leszállt volna a sűrű földi létbe, nem válhatott volna azzá az alakká és lénnyé, amivé vált; mert a földi adottságok akkor még nem voltak érettek arra, hogy ezt a formát adják meg az embernek. Az embernek a szellemiben kellett várakoznia, magára hagyva a Föld-fejlődést, mert az még nem tudta a földi lét feltételeit nyújtani. Éretté válnia egy szellemi-lelki, egy főleg éteri szférában kellett. Ha nem várt volna a Földre való leszállással, az történik, hogy állati alakot öltött volna. Azért váltak az állatok állatokká, mert ezeknek az állatformáknak szellemi-lelki lénye, a nekik megfelelő fajtalélek akkor szállt le, amikor a Föld még nem volt érett, amikor még nem tudott azokkal a feltételekkel szolgálni, amelyek az ember földi formájához szükségesek voltak. Az embernek tehát fenn, a szellemi szférában kellett várakoznia. Amiből állat lett, az az emberré válás időpontját megelőzve, túl korán szállt le. A Föld az ötödik teremtési napnak megfelelő időben levegővel és vízzel volt telítve. Nem volt szabad, hogy az ember leszálljon, és ebben alakítsa ki földi testi mivoltát. Azok az állat-lények, azok az állati fajtalelkek, amelyek akkor leszálltak, a levegő lényeivé, a vizek lényeivé lettek. Míg tehát egyes fajtalelkek olyan testet öltöttek, amely a légkör és a víz-szubsztancia feltételeiből adódott, az embernek a szellemi szférában kellett várakoznia, hogy később azután felvehesse emberi alakját.

A Genezis ezt az egész folyamatot roppant szellemi telítettséggel mondja el. Mert mi történt volna például, ha az ember már az ötödik teremtési napon leszállt volna a sűrű anyagba? Fizikai ember-mivolta nem kaphatta volna meg azt az erőt, amihez azáltal jutott, hogy az Elohák felemelkedtek egységükig. Szóltunk már az Eloháknak erről az eggyé válásáról és akkor azt mondtuk hogy a Genezis csodálatosan ábrázolja ezt, olyanképpen, hogy előbb az Elohákról beszél, majd Jahve-Elohimról. Az Elohák lényéről azt mondtuk, hogy a hő-elemben tevékenykedtek. Az ő elemük a hőszerűség volt, úgyszólván ez volt testi mivoltuk, ezen keresztül nyilvánultak meg. Amikor az Elohák a Genezisben elbeszélt fejlődés-sornak a végén úgy folytatták fejlődésüket, hogy velük kapcsolatban egy egységes tudatról – Jahve-Elohimról – beszélhetünk, akkor ezeknek az Eloháknak a lényében is valami változás történt.

És ennek a változásnak ugyanaz a vonala, mint a többi hierarchikus lény változásáé. Emlékezzenek rá, hogy beszéltünk a testükről, például a trónok testéről. Azt mondtuk, hogy planetáris fejlődésünk kezdetén odaáldozták testüket a Szaturnusz hő-elemének. Azt is mondtuk, hogy a trónok testiségét a régi Napon a légnemű elemben, a régi Holdon a vízben és Földünk idején a földi vagy szilárd elemben kell keresnünk. A trónok előrehaladása éppen abban állt, hogy amilyen mértékben sűrítették lényüket a hőszerűtől a földszerűig, olyan mértékben emelkedtek fel.

Tegyük fel akkor a kérdést: ha az Elohák tesznek hasonló előrelépést, ha működésük jutalmául ők léphetnek egy fokkal magasabbra, minek kell történnie velük ebben a vonatkozásban? Az Eloháknak a sűrűsödés következő fokára kell lépniük – ez már magából a törvényszerűségből adódik. Ha a trónok az ősidőkben a régi Szaturnusz és a régi Nap közötti átmenetkor a hő-elemből a levegő-elembe emelkedtek, ugyanennek a törvényszerűségnek alapján azt várhatjuk, hogy az Elohák is – amikor egységes tudatukat elérték – előlépjenek külső megjelenésüket, külső testben való megnyilvánulásukat illetően a hő-elemből a levegő-elembe. De ez még nem az ötödik teremtési napon történt, hanem csak annak a fejlődési vonalnak a végén, amelyről a Genezis beszél. Ha tehát az ember már az ötödik teremtési napon leszállhatott volna a levegő sűrűbb elemébe, az történt volna vele, ami azokkal a lényekkel történt, amelyek ebben a levegő-elemben keresték testi mivoltukat. A levegőben élő állatok lettek belőlük, mert nem kaphatták meg azt az erőt, ami szükséges ahhoz, hogy valami földi jellegűvé váljék: a Jahve-Elohim erejét, miután megtörtént az Elohák előlépése Jahve-Elohimmá. Az embernek tehát várakoznia kellett. Nem vehette fel a levegőt. Amikor ezek a fajtalények leszálltak, neki – az embernek – még meg kellett várnia, míg az Elohákból Jahve-Elohim lett. Csak akkor juthatott ennek az erőnek – a Jahve-Elohim erőnek – a birtokába. A Jahve-Elohim hatókörében, a levegőben kellett inkorporálódnia, de a levegő elementáris létét csak akkor vehette fel magába, amikor a Jahve-Elohimtól kaphatta azt meg. Csodálatraméltó szellemben mondja el ezt a Genezis: az ember egy inkább szellemi-éteri létben vált éretté, és csak akkor kereste a sűrű testi létet, amikor az Elohák Jahve-Elohimmá léptek elő, amikor Jahve-Elohim az ember földi lényét úgy tudja kialakítani, hogy levegőt lehel az emberbe. Maguknak a Jahve-Elohimmá vált Eloháknak a kiáradása áramlott az emberbe a levegővel.

Ez is egyike a Genezis olyan közléseinek, amelyek bámulatosan egybevágnak azzal, ami korunk szellemtudományos kutatásában is megmutatkozik; ez az a Genezis-adta fejlődéstan, amihez képest korunk büszke fejlődéselméletei nem egyebek fantáziálásnál, puszta dilettantizmusnál. A Genezis ugyanis a létesülés mélyébe vezet bennünket, megmutatja, mi mindennek kellett az érzékfölöttiben történnie, mielőtt az ember az érzékelhető létig fejlődhetett.

Tehát azt mondhatjuk: az embernek még az éteri létben kellett maradnia, mialatt más lények már fizikai sűrűségig jutottak a levegő és a víz körzetében. És azt mondhatjuk: az embernek az étertestig való sűrűsödése abban a korszakban történik, amelyet a Biblia ötödik teremtési napjának nevezünk. Ekkor tehát még nem találjuk meg az embert a fizikai földi lények között. A tulajdonképpeni földi lények között csak a hatodik teremtési nap időszakában kereshetjük az embert. Akkor úgyszólván felveszi magába őt a Föld-létesülés és azt mondhatjuk: amit ma az ember fizikai testének tekintünk, az abban az időben keletkezik, amit a Genezis a teremtés hatodik napjának nevez.

Előbb azonban tisztázzunk még valamit. Még ekkor is hiba lenne azt hinni, hogy az az ember, aki a hatodik teremtési napon jön létre, közönséges szemmel látható, vagy akár kézzel tapintható lenne, úgy hogy az érezhető is legyen. Ha egyáltalán lehetséges lett volna egy mai érzékszervekkel bíró ember, az sem észlelhette volna az akkor éppen csakhogy létrejött földi embert. Az ember nagyon is hajlik ma arra, hogy materialista módon gondolkodjék. Ezért gondolja rögtön a hatodik napnál, hogy az ember már akkor pontosan olyan volt, amilyen ma. Kétségtelen, hogy fizikailag megvolt, de hát fizikai példának okáért a hő működése is. Ha belépnének valahová, ahol a gáznál ritkább, különböző hő-áramlatokat találnának, már ezt is fizikai létnek kellene nevezniük; és fizikai lét már a Szaturnuszon is volt, ha csak hő-szubsztancia alakjában is. A hatodik teremtési napon tehát semmiképpen sem szabad hús-vérré sűrűsödött embert keresni. Földi lényként, a fizikaiságban kereshetjük, sőt most már ott is kell keresnünk az embert, de csak legfinomabb fizikai megjelenésében, hő-emberként. Amikor bekövetkezett az az esemény, amelyet ezek a szép szavak jeleznek: „És szóltak az Elohák: teremtsünk embert!” akkor egy a hő-állapotok észlelésére alkalmas lény bizonyos eltéréseket talált volna a hő-szubsztanciában. A Földet akkor még a növény-jelleg, az állat-jelleg fajtafélesége borította a levegő és a vízelemben. Ha az a bizonyos lény ekkor a Földön járt, ezt mondhatta volna: figyelemreméltó dolgokat lehet itt észlelni: helyenként hő-benyomások tapasztalhatók, még csak nem is gáz- formájúak, csak tiszta hő-benyomások. A Föld környezetében bizonyos módon differenciálódik a hő, ezek ide-oda suhanó hő-lények. Mert az ember, mint lény, még a gázszerűt sem érte el, pusztán csak hő-lény volt. Tekintsenek el mindentől, ami az emberen szilárd, semmisítsék meg gondolatban a szilárd elemet; vessenek el minden folyékonyt és gázneműt is, és tartsanak meg képzeletben a mai emberből annyit, amennyi a vérben lüktető hő, gondoljanak saját vérük melegére: és Önök előtt áll, ami akkor keletkezett, amikor az Elohák kimondták a teremtő szózatot: „Teremtsünk embert!” A következő sűrűsödési folyamat csak a teremtési napok után következik. A levegő, annak a beáradása, amit a Jahve-Elohim tudott adni, csak azután következik, hogy a hatodik teremtési nap lejárt. Az ember mindaddig nem fogja megérteni saját eredetét, míg nem jut el addig az elhatározásig, hogy úgy képzelje el saját származását, hogy a Föld létesülésében eredetileg a szellemi-lelki volt, azután az asztralitás, azután az éteri; hogy ezt követően a fizikai állapotok közül elsőnek a hő-állapot volt meg és csak utána a levegő-állapot. És mindaddig, míg nem fogadja el az ember, hogy még ami a hat teremtési nap elbeszélése után következik:

„És Jahve-Elohim élő lelket lehelt az emberbe”, – még abban az időpontban is fizikailag csak hő- és levegő-embernek kell elképzelnie magát; mindaddig, míg úgy hiszi, hogy akkor már megvolt a hús-vér ember, nem fogja megérteni saját eredetét. A finomabból keletkezik a durvább és nem a durvábból a finomabb. Ez a gondolat bizony nagyon idegenül hangzik a mai tudat számára, az igazság mégis ez.

Ha ezt tekintetbe vesszük, azt is érthetőnek fogjuk találni, miért beszél olyan sok teremtéstörténet arról, hogy az ember létesülését a Föld környezetéből való leszállásnak kell tekinteni. És amikor maga a Biblia beszél az úgynevezett Paradicsomról, miután elmondta a hat teremtési napot, ott is valami mélyebbet kell keresnünk mögötte; a valóságot csak akkor találjuk meg, ha szellemtudományosan magyarázzuk a dolgot. A dolgok ismeretében igazán különösen hat, amikor bibliamagyarázók a fölött vitáznak, hogy a Paradicsom, ahonnan az ember kiűzetett, a Földnek ezen vagy azon a pontján volt-e. Napnál világosabban kiderül némelyik teremtés-magyarázatból, de magából a Bibliából is, hogy a Paradicsom egyáltalán nem magán a Föld színén állt, hanem sokkal inkább a Föld fölé emelkedve, valahol a felhők magasságában, és hogy az ember, amikor a Paradicsomban élt, még hőszerű szellemi lény volt. Két lábon álló ember akkor még igazán nem járt a Föld hátán, ez materialista képzelgés. Úgy kell tehát elképzelnünk, hogy az ember még a teremtési napok – már ahogy nevezni szokás őket – bevégeztével is olyan lény, aki nem a Föld felszínéhez, hanem a Föld környezetéhez tartozik.

Hogyan is jutott hát le a Föld környezetéből a Föld felszínére, hogyan történt, hogy addig az állapotig sűrűsödött tovább, amelybe a Jahve-Elohim helyezte az embert? Itt érkezünk el ahhoz, amit a „A szellemtudomány körvonalai” megközelítő pontossággal leír; itt érkezünk el ahhoz, amit luciferi befolyásnak nevezünk. Ha közelebbről akarjuk jellemezni, hogy mit is jelent ez a luciferi befolyás, el kell képzelnünk, hogy bizonyos lények – tehát azok, akiket luciferi lényeknek nevezünk – úgyszólván beözönlöttek az emberi asztráltestbe. Úgyhogy az ember, akit a Földfejlődésben eddig említett összes erő épített fel, ezután felvette magába a luciferi befolyást. Ezt a befolyást akkor értjük meg, ha ezt mondjuk: az ember szenvedély- és vágyéletét, és egyáltalában mindent, ami az asztráltesthez kötődik, átjárja a luciferi elem. És ezáltal – ha szabad ezt a kifejezést használnom – vehemensebbé, szenvedélyesebbé, vágyakozásra hajlamosabbá vált, jobban bezárult önmagába. Röviden: amit ma önzésnek nevezünk, az a törekvés, hogy bezárkózzunk önmagunkba, az a szempont, hogy belül lehetőleg minél jobban érezzük magunkat, mindez a luciferi elemmel együtt költözött az emberbe. Minden jó és rossz, ami beletartozik ebbe a jóérzéssel-telítettségbe, a luciferi befolyással tört rá az emberre. Tehát idegen behatás volt. Az asztráltest már nem volt olyan, mint annak idején, amikor a beáradó áramlatok kialakították; az asztráltest akkor felvett formája most más asztráltestté lett, luciferi befolyással áthatott asztráltestté. Ennek következtében az ember levegő-hő teste összehúzódott, tovább sűrűsödött. Csak ekkor keletkezett az, amit hús-vér embernek nevezünk, az ember további sűrűsödése csak ekkor következett be. Úgyhogy azt lehet mondani: a Lucifer előtti ember abban van, ami az emberben hő- és levegő-elem; a luciferi befolyás abba lopózott be, ami az emberben folyékony és szilárd; oda tört be, abban él. Mindabban, ami szilárd, ami folyékony, él a luciferi hatás. És tulajdonképpen egyáltalán nem képletes beszéd, hanem elég világosan és helytállóan megközelíti a tényeket, ha azt mondom: az emberi testnek a luciferi hatás következtében beállt összepréselődése tette az embert súlyosabbá és emiatt szállt alá a Föld környezetéből magára a Földre. Ez a Paradicsomból való kivonulás képi megjelenítése. Ekkor jutott csak az ember ahhoz a súlyhoz, a gravitációs erőhöz, ami a Föld környezetéből a Föld talajára húzta le. Ez az embernek a fizikai földre való leszállása; ez az, ami az embert a Földig hozta le, holott előtte a Föld környezete volt a lakóhelye. Ezt a luciferi befolyást tehát az ember valóságos képzőerői közé kell sorolnunk.

Ezért is találunk a tisztán szellemtudományos kutatás és a Biblia leírásai között figyelemreméltó párhuzamokat. Figyeljék csak meg, mennyire távol tartja magát „A szellemtudomány körvonalai'' c. könyvem mindattól, ami könnyen megtörténhetett volna, ha magából a Genezisből belekeveredett volna valami is. Ettől gondosan őrizkedtem a „A szellemtudomány körvonalad leírásaiban. Csak a szellemtudományos kutatásokra támaszkodtam. Itt azután, egészen más oldalról ábrázolva, egy bizonyos helyen felbukkan a luciferi befolyás. De amikor aztán már rátalált az ember, akkor a szellemtudományos leírásban pontosan ugyanarra az időpontra bukkán. rá, amit a Biblia, mint az embernek a kígyó – Lucifer – által való, úgynevezett megkísértését ír le. Ezt a párhuzamot azután utólag megtaláljuk. Amilyen valóságos erő a Föld kialakulásában a ma durvább formában résztvevő nehézkedés, elektromosság és mágnesesség, ugyanolyan valóságos erő az, amit luciferi befolyásnak nevezünk; e nélkül az erő nélkül nem mehetett volna végbe a Földdé-válás. És a Földet építő erők közé kell számítanunk ezt a luciferi befolyást. A keleti teremtéstörténetek is – nem olyan finoman, mint a Biblia – de a Föld környezetébe és nem magára a Földre helyezik a Paradicsomot, és a Paradicsomból való kiűzetést a Föld környezetéből a Föld felszínére való leszállásnak fogják fel. – így mutatkozik meg tehát ezen a téren is a szellemtudományos kutatás és a Biblia közötti tökéletes egyezés, ha képesek vagyunk a szavak megértésére.

Vegyünk most szemügyre egy másik időpontot. Említettük már, hogy a szellemi kutatónak nem olyan könnyű a dolga, mint azé a tudományé, amely körülbelül arra az alapelvre épül, hogy sötétben minden tehén fekete, és a legkülönbözőbb folyamatokat ugyanarra az okra vezeti vissza, A lélek kutatójának egészen mást kell látnia ott, ahol felhő képződik, mint ott, ahol a Föld felszínén képződik víz. Beszéltünk már a kerubokról, mint a felhőképződést irányító hatalmakról, és a szeráfokról, mint a felhőkből előtörő villámlást kormányzó hatalmasságokról. Ha most elképzelik, hogy a Paradicsomból való kiűzetés valójában a Föld környezetéből a Földre való leszállásra utal, akkor csaknem szószerinti leírásban találják meg, hogy hogyan húzza le az embert saját súlya a Föld környezetéből, és hogyan kell elhagynia azokat az erőket és lényeket, akik a felhőket és a villámlást létrehozzák: a kerubokat, villámló kardjukkal. Az ember úgyszólván leesik a Föld környezetéből, abból a régióból, ahol a kerubok tüzes villámkardjukkal uralkodnak. Íme így adja vissza szószerinti pontossággal a szellemtudomány azt, amit a Paradicsomból való kiűzetés így mond el: „Isten odaállította a Paradicsom elé a kerubot a villogó pallos lángjával”. Ha ilyen szemmel nézzük, akkor szinte kézzelfogható, milyen tökéletes látó erővel tekintettek bele azok az ősi látók, akik a Genezist ránk hagyták, a titkokkal telt folyamatokba, az emberi éteri magasságokban folyó életébe és létébe, mielőtt lebukott azokból a régiókból, ahol a szeráfok és kerubok uralkodtak. A Biblia olyan realizmussal ábrázol, amely nem pusztán hasonlatokat akar elénk állítani, sem pedig nehézkes, érzékletes képeket, hanem közölni akarja velünk, ami a tisztánlátó tudatnak megnyilatkozik.

Csakhogy a ma embere rosszul ismeri a régi idők képzeteit. Ma úgy bírálgatják a Bibliát, mintha oly mértékben naiv lenne, hogy azt mesélje: az a régi Paradicsom nagy kert volt, amit csinosan beültettek fákkal és oroszlánok, meg tigrisek sétáltak az emberek között. Így persze könnyű kritizálni; egy komolytalan kritikus arra vetemedett, hogy feszegetni kezdte: ha ez valóban így lett volna, vajon mi történik azzal az emberrel, aki együgyűségében hozzányúlt volna egy ilyen oroszlánhoz? Könnyű kritizálni, ha valaki azzal kezdi, hogy felépít egy olyan fantasztikus képet, ami nem is szerepel a Genezisben. Az ilyesfajta szemléltetés csak az utóbbi századokban kezdődött. Az emberek nem sokat tudnak a korábbi évszázadok képzeteiről. Nagyot néznének a XII. század skolasztikusai, ha ma visszatérnének és meghallanák, amit nekik tulajdonítanak, mint a Bibliáról szóló állításaikat. Nincs skolasztikus, akinek olyan képzetei támadtak volna a bibliai elbeszélések felől, mint amilyenek ma ismeretesek. Tudhatná ezt a mai ember is, ha igazán tanulmányozná a skolasztikusok írásműveit, kiderülne, milyen világosan kifejezésre jut ott, hogy másvalamiről van szó. Ha bizonyos mértékig már tűnőben volt is annak a tudata, hogy a Biblia elbeszélései tisztánlátó kutatásból származnak, azért az még mindig valami egészen más volt, mint azok a durván érzéki alapon álló bibliamagyarázatok, amik a XVI-XVII. századtól kezdve terjedtek el Ilyesféle állításokra senki sem ragadtatta volna magát a középkor első századaiban. Könnyű ma a Bibliát bírálni. Már az is elég, ha valaki nem tudja hogy azok a képzetek, amelyek ellen ma harcolnak, csak pár évszázaddal ezelőtt keletkeztek. És akik ma legjobban támadják a Bibliát; azok emberi képzetek fantasztikus termékei ellen harcolnak és nem a Biblia ellen; ez a harc olyasvalami ellen irányul, ami nem is létezik, amit csak a fantázia hordoz össze. A szellemtudománynak ezzel szemben az a feladata, hogy a szellemtudományos eredmények ismeretében újra rámutasson a Biblia igazi értelmére, és hogy teret adjon azoknak a benyomásoknak, amelyek el kell, hogy töltsék lelkünket, amikor megértjük azt, ami ilyen monumentálisán szól hozzánk a régmúlt időkből.

A Hold-jelleg az emberben

München, 1910. augusztus 25.

[A Nap és a Föld szétválása. Az emberi lélek-szellemek visszahúzódása a planétákra, egyetlen fő emberpár, Ádám és Éva kivételével. A Hold elválása a Földtől. Az emberi lélek-szellemek visszaáramlása. A Genezis és ,,A szellemtudomány körvonalai”-ban leírtak megegyezése. A Hold-szerű a Földön és az emberben. Karmikus Hold-szubsztancia és emberi önállóság. A földi matéria szétdarabolódása földi porrá a Hold-erők következtében. A Hold-szerű földi por benyomódása az ember testiségébe Jahve-Elohim közvetítésével.]

Nagyon sok olyan pontja volt ezeknek az előadásoknak, amelyekből kiviláglik, hogy a Genezis helyesen értelmezett elbeszélése mennyire tükrözi a tisztánlátó kutatás eredményeit. Feladatunk, hogy erre a megegyezésre még további pontokon is rámutassunk. Mindenekelőtt arról lesz szó, hogy még jobban megközelítsük azt az időpontot, amelyről a Genezis szól – tekintetbe véve, amit a szellemtudományos kutatás a Föld létesüléséről mond. Bizonyos vonatkozásban már utaltam erre, amikor a Genezis tulajdonképpeni kezdetét abban az időpontban jelöltem meg, amikor a Nap és a Föld kezdett szétválni; de ezt a körülményt még közelebbről meg kell tárgyalnunk.

Akik Önök közül az elmúlt évek különböző előadásait hallgatták és azok is, akik foglalkoztak egy kicsit a Föld-fejlődés leírásával a „A szellemtudomány körvonalaidban, emlékezni fognak rá, milyen nagy jelentősége van ott a Föld-fejlődés két időpontjának. Az egyik a Nap elválása a Földről. Ez az időpont rendkívül fontos. A Nap Földtől való elválásának egyszer be kellett következnie, mert ha ez a két égitest megmaradt volna abban az egységben, amiben a Föld-létesülés kezdetén volt, akkor az emberiség fejlődésmenete nem adhatta volna meg az embernek tulajdonképpeni földi jelentőségét. Az, amit összességében Napnak nevezünk, – tehát természetesen nemcsak a Nap-test elementáris és fizikai része, hanem a hozzátartozó valamennyi szellemi lény is -, ki kellett, hogy lépjen a Földből, vagy – ha így jobban tetszik – a Földnek mindezt el kellett távolítania magából. Mert triviálisan szólva, azoknak a lényeknek az erői, akik áttették színhelyüket a Földről a Napra, túl erősen hatottak volna az ember fejlődésére, ha együtt maradnak a Földdel. Azáltal kellett ezeknek a lényeknek erőiket mondhatni: tompítaniuk, hogy elhagyták a Föld színterét és kívülről hatottak rá. Ez tehát az az időpont, amikor bizonyos számú lény – hatásának csökkentése érdekében – kihelyezi működése színterét és ettől kezdve mérsékeltebb erővel nyúl bele az emberi és az állati fejlődésbe is. A Föld tehát egy bizonyos időponttól kezdve magára marad, és erői veszítenek addigi finomságukból, mert a finomabb, szellemibb erők a Nappal együtt kiváltak a Földből. Az ember azonban, mint a Szaturnusz-, Nap- és Holdfejlődés következtében kialakult lény, egy ideig még a Nap leválása után is kapcsolatban maradt a Földdel, hiszen a Napra csak az egészen magasrendű lények tették át székhelyüket.

De amikor a Föld levált, még magában hordozta mindazt, ami a mai Hold-fejlődés szubsztancialitásához, erőihez tartozik. A Nap leválása után tehát a Föld úgyszólván testében hordozza még a Hold-fejlődést is. – Az ember tehát olyan körülmények közé került, amelyek sokkal mostohábbak voltak, mint amilyenekké a Föld későbbi állapotai váltak, mert a Hold szubsztanciája – mondhatni – durvább volt. Ennek az lett a következménye, hogy a Napnak a Földről való leválása után a Föld – erőit illetően – egyre Holdszerűbb, egyre sűrűbb lett. Ennek egy további velejárója az volt, hogy az ember egy másik veszélynek volt kitéve az elhalás, a mumifikálódás veszélyének: asztrálisan persze, de mumifikálódott volna. A Föld-Nap együttes körülményei túl finomak voltak, most viszont túlságosan durvákká váltak. Ebből az következett, hogy a Földfejlődés további menetében az emberi lény mind kevésbé volt képes léte fenntartására a Földdel való kapcsolat fenntartása mellett; mindezt a „A szellemtudomány körvonalad írja le pontosabban.

Tudjuk a tegnapi előadásból, hogy az ember abban az időben szellemi-lelki lény volt ugyan, de éppen ebben a szellemi-lelki állapotában nem tudta összekötni magát azzal, ami a Föld anyagaiból felsugárzott a Föld környezetében, mert ez túlságosan eldurvult, mialatt a Hold még a Földhöz kapcsolódott. És így történt, hogy az emberi lelkek túlnyomó többsége kénytelen volt feloldani Földhöz-kötöttségét. Ezzel arra a jelentőségteljes eseményre utalunk, ami a Nap és a Hold leválása közötti időben ment végbe. Az emberi lélek-szellemek egészen kevés kivétellel elhagyták a földi viszonyokat ebben az időközben és magasabb régiók felé törekedtek. Fejlődési fokuktól függően a Föld-Nap rendszerünkhöz tartozó bolygókon folytatták fejlődésüket. Egyesek – adottságaiknál fogva a Szaturnuszon, mások a Marson, ismét mások a Merkúron és így tovább. A Földdel csak az emberi lelki-szellemi lények legerősebbjei közül igen kevesen maradtak összeköttetésben. A többiek ebben a köztes időben Földünk bolygó-szomszédainak lakói lettek. Ez abban a2 időben történt, ami a szokásos szóhasználat értelmében lemuriai kornál nevezett időt megelőzte. Ekkor a Földünkkel szomszédos bolygókon fejlődőt tovább az, amit „emberi lelkiállapotunknak'' nevezhetünk.

Ezt követte az a másik jelentős esemény, amelyről tudjuk, hogy a lemuriai korszakban történt és amelynek következtében a Hold-szubsztancia valamennyi Hold-erővel együtt elhagyta a Földet: megtörtént a Hold kiválása a Földből. Ezzel azonban a Föld hatalmas átalakuláson ment keresztül. Csak most érte el a Föld azt az állapotot, amely alkalmas arra, hogy az ember itt fejlődhessen. Míg a Föld és a Nap együtt maradása esetén az erők – mondhatni – túlságosan szellemiek lettek volna, a Hold és Föld együttese mellet viszont túlságosan eldurvultak volna. Ezért tehát a Hold eltávozott és a Föld bizonyos egyensúlyi állapotba került, ez pedig úgy jött létre, hogy a Nap- és Hold-lények kívülről hatottak rá. Így készült elő a Föld arra, hogy az emberi lét hordozójává váljék. Mindez Lemuria idején történt.

A Föld-fejlődés halad tovább és apránként elkezdődik a szomszédos bolygókra menekült emberi lélek-szellemek vissza- és leszállása, visszaözönlése. Ez a folyamat, hogy a szomszéd bolygókról egyre térnek vissza a lelkek, mélyen belenyúlik az atlantiszi időkbe. Lemuria végén és Atlantisz alatt úgy történt a fejlődés, hogy ami emberré kristályosodott, az fokozatosan különböző jellegű lélek-szellemhez jutott, aszerint, hogy ez a lélek-szellem a Marsról, Merkúrról, Jupiterről, stb. jött-e le. Ennek következtében az ember földi fejlődése igen sokrétűvé vált. Akik hallgatták legutóbb Krisztiániában tartott előadásaimat a népszellemek missziójáról, tudják, hogy ez a „Mars-emberek”, „Szaturnusz-emberek” stb. szerinti tagozódás volt az alapja annak, ami később az ember faji differenciálódásához vezetett. Itt kell tehát keresnünk az emberi fajon belüli különbségeket, és akinek van szeme a látásra, az még ma is fel tudja ismerni valakin, hogy lelke Földünknek erről vagy arról a szomszédos bolygójáról jött-e le.

Azt is több ízben hangsúlyoztuk – és „A szellemtudomány körvonalai” pontosan kifejti – hogy a Földet egyáltalán nem hagyta el valamennyi lélek. Ha triviálisan szólunk, azt mondhatjuk: a legtevékenyebb lelkek továbbra is képesek voltak arra, hogy a földi matériát felhasználják, és összeköttetésben maradjanak vele. Sőt arra is rámutattam, hogy meglepő módon volt egy vezető emberpár, mely túlélte a Föld-állapotnak ezt a bizonyos eldurvulását. Ha mégoly hihetetlennek hangzik is először, a lélek-kutatás egyenesen kényszer erejével vezet arra a felismerésre, hogy volt egy ilyen fő-emberpár, akiket a Biblia Adámban és Évában ábrázol, és hogy az ő utódaikhoz tagozódnak hozzá azok az emberfajták, melyek úgy jöttek létre, hogy lélek-szellemük a világmindenségből szállt alá.

Ha mindezt tekintetbe vesszük, közeledünk ahhoz a magyarázathoz, mely elárulhatja, hogy tulajdonképpen melyik is szellemtudományos nyelvünkön az az időpont, amelyről a Biblia beszél. Emlékeztetem Önöket még arra, hogy a Bibliában az úgynevezett hat vagy hét teremtési nap leírását az a másik leírás követi, amelyet a mai bibliakutatás dilettantizmusa egy másik teremtés- történetnek tart, pedig ez a valóságban nagyon is a tárgyhoz tartozik. Szeretném Önöket bizonyos szellemtudományos felfedezésekre emlékeztetni, melyeket már több ízben említettem és „A szellemtudomány körvonalaidban részletesebben ki is fejtettem. Megmutattam, hogyan halad előre a Földfejlődés a lemuriai időktől az atlantiszi időkig, rámutattam, hogy ez alatt az előhaladás alatt úgyszólván a fizikai Föld egyfajta lehűlése megy végbe. A lemuriai idők folyamán a Földet tulajdonképpen tüzes lénynek kell elgondolnunk, olyan lénynek, melyben még mindenütt a tűz-elem szikrázik fel és csak az atlantiszi időkbe való átmenetkor következett be ez a lehűlés. Rámutattam arra, hogy Atlantisz idején még egészen más volt az, ami a Föld felszínét körülvette, mint később; hogy az atlantiszi időkben még nagyon sokáig nem vízmentes légkör vette körül a Földet. A Földet víz- és ködtömegekkel teljesen telített levegő fedte. Amit ma úgy ismerünk, mint az eső és az esőmentes levegő elkülönülését, az ezekben a régi időkben nem létezett. Mindent beleptek a mindenféle párákkal és más anyagokkal terhes víz- és ködtömegek, amelyek akkor még nem öltöttek végleges formát. Sok minden, ami ma szilárd, akkor még gőz formájában áramlott át azon, ami ma a légkör. És az atlantiszi időkben még jó sokáig mindent átjártak ezek a víz- és ködtömegek.

De ezek voltak egyúttal azok az idők is, amikor először alakult ki, ami addig sokkal szellemibb állapotban volt. Utaltam arra, hogy az úgynevezett harmadik teremtési napnál említett körülmények között nem szabad azt gondolnunk, hogy olyan egyedi növényformák sarjadtak a földből, amilyeneket ma látunk, hanem a „fajta szerinti” kifejezést kell irányadónak tekinteni, mert itt inkább fajtalelkekkel van dolgunk, amelyek éteri-asztrális állapotban léteztek a Föld-testen belül. Mindaz, amit a harmadik teremtési nap, mint a növények létrejöttét ír le, nem lett volna külső érzékekkel látható, ezt csak a tisztánlátó észlelőszervek észlelhették volna. Míg a lemuriai időktől az atlantiszi időkig a Föld környezetében kialakult a köd-állapot, és most mindinkább feltisztultak a ködök, az is, ami addig éteri volt, felvette azt az állapotot, amely megközelíti a mait. Az éteri mindinkább fizikaivá vált, és bármilyen csodálatosan hangzik is (mert még a szellemtudományt is át- meg átjárják materialista nézetek) a külső szemmel látható növényi lények nem abban az időben fejlődtek ki, ami az úgynevezett harmadik teremtési napnak nevezünk, hanem csak sokkal később. Csak az atlantiszi idők táján fejlődtek ki. A mai növényzethez szükséges geológiai feltételeket nem tehetjük kutatásunk egészen korai időszakára.

A Lemuriából Atlantiszba átvezető időszak folyamatát tehát így lehetne jellemezni: a Földet akkor köröskörül sűrű ködtömegek borították, amelyekben oldott állapotban még benne voltak a később a Föld-kéreggé alakuló különböző szubsztanciák füst-tömegei. És még nem jutottak el a fizikai sűrűsödésig azok a fajtajellegű lények, amelyek a tisztánlátó tudat számára láthatók voltak. Még nem következett be, amit úgy nevezhetünk, hogy a levegőben lebegő vizek termékennyé tették a Föld talaját. Ez csak később következett be. Hogyan beszélhetett hát erről előbb a Biblia? Úgy, hogy egy bizonyos meghatározott helyen ezt kellett mondania: mai fizikai növényeink még akkor sem bújtak elő a Földből, a földet még akkor is ködtömegek borították, amikor a hét teremtési nap már végére járt, amikor már az is befejeződött, ami csak a lemuriai korral esik egybe.

A Biblia a tényeket mondja el. Ha tovább olvasnak, a hét teremtési nap után utalást találnak rá – annak ellenére, hogy már korábban szó esett arról, hogy a növényformák fajtánként kialakultak – hogy még sem füvek, sem bokrok nem voltak a Földön. Először arról van szó, ami fajtalélek jellegű, másodszor arról, ami fizikai egyedként, mint növényzet sarjad ki a földből. És a tényeknek megfelelően Atlantisz ködét írja le, amikor ködről beszél a teremtési napok után. Hogy a levegő-víz esővé sűrűsödése csak ezután történik meg, az ezekben a szavakban jut kifejezésre:

Mert a Jahve-Elohák még nem bocsátották le az esőt.

Mélységes bölcsesség rejtőzik tehát ezekben a dolgokban, de biztosíthatom Önöket, hogy mindabból, ami ebben a forrásban le van fektetve, semmit sem vettem át „A szellemtudomány körvonalai”-nak leírásaiba. Szándékosan tartottam távol magamat a Bibliától és mondhatom, voltak idők, amikor becsülettel küzdöttem, hogy ezeket a dolgokat ne a Bibliából, hanem másképpen találjam meg. A Bibliáról alkotott mai materialista képzetek mellett szinte szükségszerűnek tűnik, hogy az embernek nehezére essék nem belemagyarázni valamit a Bibliába a szellemtudomány tényeiből. De a szellemtudomány kényszerít, hogy éppen a Bibliában találjunk rá arra, amit ezekben a napokban elmondhattunk, és még ha vonakodunk is tőle, végül rákényszerülünk, hogy amit előbb a tisztánlátó kutatás megtalál, arra a Bibliában újra rátaláljunk.

Ilyen előzmények után felvethetjük a kérdést: hova helyezzük a teremtéstörténetben a szellemi-lelkiség kivonulását, az emberi lélek-szellemeknek a szomszédos bolygó-testekre vagy bolygó-lényekre való távozását, aminek a földi állapotok durvábbá válása miatt kellett bekövetkeznie. Oda kell helyeznünk, ahol arról van szó, hogy a hang-éter létrejötte miatt (ezt pontosan elmondtam az úgynevezett második teremtési nap elbeszélésénél) a felső szubsztanciák elkülönültek az alsóktól. S ha mindazt, amiről ott szó van, a látó szemével követjük, azt mondja az ember: azzal, ami felfelé megy, ami a Földtől eltávolodik, amiről azt mondja a Genezis, hogy az Elohák égnek nevezték, azzal egyidejűleg távoztak el az emberi lélekszellemek is. Így a második teremtési nap egybeesik a Napnak és a Holdnak a Földtől való elválása közötti meghatározott időszakkal, az emberi lélekszellemeknek a Föld környezetébe való távozásával.

De tekintetbe kell vennünk, hogy ennek valami rendkívüli következménye van. Mert tulajdonképpen mi is az, ami akkor kiment a világmindenségbe? Más szavakkal: hol található ez meg ma az emberben? Az embernek milyen tagjában kell keresnünk azt, ami annakidején kilépett a világ térségébe? Ugyanabban a formában természetesen ma már nincs meg; de azért párhuzamba állíthatjuk a mai emberi szervezet bizonyos részeivel. Vessünk egy pillantást ilyen értelemben az emberre. Ma az ismert tagozódás szerint erre a négy részre osztjuk az embert: fizikai test, étertest, asztráltest, én-hordozó. Tudjuk, hogy ebből a négy részből az éjszakai alvás állapotában, az ágyban marad a fizikai és az étertest. Ha azokról a régi időkről beszélünk, amelyekre a második, sőt még a harmadik teremtési nap elbeszélése is vonatkozik, akkor nem beszélhetünk a fizikai és étertestről a mai értelemben. Ezek csak később váltak ki a Föld szubsztanciájából. Ami már akkor megvolt az emberből, az ma lényegében ahhoz tartozik, ami az éjszakai alvás állapotában az emberi természet sűrűbb tagjait elhagyja, amit az ember asztrális lényének nevezünk. Arról kell szólnunk, ami asztráltestünkben erők formájában működik, ha azt az emberi lélek-szellemet nézzük, amely annak idején búcsút mondott a Földnek, hogy a környező bolygókon jobban boldoguljon. Az tehát, amit a második teremtési nap után a Földdel szomszédos bolygókon kell keresnünk, azokhoz az erőinkhez tartozik, melyek akkor hatnak, mikor asztráltestükkel fizikai és étertestünkből kiléptünk.

Tudjuk azonban, hogy ha a mai ember éjszakai alvás-állapotában finomabb részeivel fizikai és étertestén kívül van, akkor úgyszólván beletagozódik Földünk asztrális környezetébe, bolygórendszerünk tagjainak erőibe és áramlataiba. Éjszakai alvás-állapotában az ember a bolygók lényeihez kötődik. Így azt is mondhatjuk: azokban a régi időkben nemcsak valamiféle alvás-állapotban került az ember kapcsolatba ezekkel a külső bolygókkal, hanem a Földről való elmenekülése után mindenképpen összekötődött velük. Az ember ezeken a bolygókon tartózkodott. Arra az időre nézve tehát, amelyről a harmadik teremtési nap elbeszélése szól, tudnunk kell, hogy azoknak a túlélő emberi lélek-szellemeknek kivételével, akikről szóltam, az emberi lélekszellemek egyáltalán nem a Földön, hanem a környező bolygókon voltak, ott ütötték fel lakóhelyüket, és velük együtt fejlődtek tovább. A Földön pedig közben azok fejlődtek, akik mint legerősebbek, legtevékenyebbek, itt maradtak. Fejlődésük pedig abban állt, hogy mindinkább magukra öltötték a Föld anyagát, úgyhogy itt lenn a földön az is kezdett kialakulni, ami a mai éter- és fizikai testünk. Éppen ezért maradtak meg a Földön egyes lélek-szellemek, hogy ez az éter- és fizikai test a Föld-fejlődés minden szituációjában részt vehessen; így lehetett átörökíteni az alatt az idő alatt is, míg a Hold-erők még a Földhöz voltak kötve azt, amiből az éter- és fizikai testnek kellett kialakulnia.

Ha ezt a Nap-leválás utáni állapotot pontosan lelkünk elé idézzük, azt kell mondanunk, hogy az emberi lélek-szellemek nagyobb része a Föld környezetében, a szomszédos bolygókon van. A Nap már levált a Földről; de ha akkor lehetséges lett volna, hogy egy ember a Földön megálljon, sűrű köd-, füst- és gőztömegeket látott volna a Föld felszíne fölött. A Napnak nyomát se látta volna. A Nap, erőivel együtt távozván, csak lassanként hatott úgy a Földre, hogy ezek a füst és ködtömegek feltisztultak és idővel olyan formát öltöttek a Föld körül, ami az emberiség fejlődéséhez szükséges volt. És ha az ember, aki – mondjuk – külső szemlélője lehetett volna a fejlődésnek, lassanként láthatta volna a ködöket felszállni, a füstgomolyt ritkulni, s hogy a Nap-erők már nemcsak hatást fejtenek ki a sötét füstleplen keresztül, hanem lassanként valóban észlelhetővé – mondhatnánk – láthatóvá válnak.

Közeleg a negyedik teremtési nap és vele együtt az az esemény, amelyet a Hold leválásának nevezünk. Tehát ha élt volna akkor ember a Földön, valóban megpillanthatta volna a füst- és gőztömegeken áttörő napsugarakat. És mikor ez az állapot elkövetkezett, fokozatosan elnyerte a Föld az emberré váláshoz szükséges feltételeket, amelyek között újra élhetett ember a Földön; amikor lehetővé vált, hogy a túlélők fizikai utódaiból testek alakuljanak azoknak a lélek-szellemeknek a számára, akik most visszatértek a Föld környezetéből.

Azt lehet mondani, hogy a további fejlődésnek két formája van. Az ember későbbi éter- és fizikai teste a túlélőktől származik. A lelki-szellemi elem a Föld környezetéből adódik. A planetáris szomszédok köréből való közeledés a Földhöz kezdetben szellemi behatás volt. Mihelyt a Nap úgyszólván áttörte a Földet körülvevő gőz- és füsttömegeket, és miután a Hold eltávozott, felébredt a szomszédos bolygók lélek-szellemeiben a vágy, hogy leszálljanak ebbe a földi birodalomba. Miközben az egyik oldalon a Nap, a másikon a Hold láthatóvá vált a Földről, a Föld felé igyekvő lelkek erői is a Földre törekedtek. Ezeket a realitásokat írja le a negyedik teremtési nap ezekkel a szavakkal: Az Elohák kialakították a nagyobbik fényt, és a kisebbik fényt, a Napfényt, a Holdfényt és a csillagokat. Mert a csillagok jelentik Földünk bolygó-szomszédjait. A művet tehát, mely bizonyos értelmű egyensúlyt hozott létre, egyrészt a Napról, másrészt a Holdról készítették elő; ugyanakkor készült elő azoknak az emberi lélekszellemeknek a Föld felé irányuló tevékenysége, akik arra törekedtek, hogy itt öltsenek újra testet.

Íme tehát a negyedik teremtési nap; – ekkor, Lemuria idején a Hold leválása után, következtek be azok az állapotok, amelyeknek leírását „A szellem- tudomány körvonalaidban találják meg, és amelyeket azzal jellemezhetünk, hogy azt mondjuk: az emberi lélek-szellemek újra a Föld felé törekednek.

Itt azonban szemügyre kell vennünk a szellemi kísérő jelenségeket is. Eddig főleg azt láttuk, ami a későbbiekben fizikaivá vált. Mind világosabbá kell válnia számunkra, hogy minden durvább mögött egy finomabb van, és minden fizikaiságra törekvő mögött szellem van. A Nappal együtt lényegében az Elohák hagyták el a Földet, hogy színhelyet változtatva kívülről, a Föld környezetéből fejtsék ki hatásukat. De nem valamennyien! Visszamaradt – mondhatnánk – valami az Elohákból a Földben akkor is, amikor a Föld még magában hordta a Hold-erőket. És ami akkor a szellemi Eloha-erőkből a Földben maradt, azonos azzal, ami bizonyos módon a Hold-erők jó hatásait képviseli. Mert hiszen a Hold-erők jó hatásairól is beszélnünk kell. A Nap leválása után a Földön minden, – elsősorban az ember – a mumifikálódás, a megkeményedés, a megfásulás felé sodródott volna. Az ember a Föld számára elhalt volna. Kihalttá vált volna a Föld, ha magában tartja a Hold-erőket. Ezek a Hold-erők nem lettek volna áldásosak a Földön belül. Miért kellett akkor mégis egy ideig együtt maradniuk a Földdel? Azért, mert az emberiségnek jóformán valamennyi földi állapotot át kellett élnie, mert az emberiség legtetterősebb képviselői ténylegesen át kellett, hogy essenek ezen a Hold-sűrűsödésen. De azután, mikor a Hold már levált a Földről, ezek a különben halált hozó erők áldásossá váltak. A Hold-erők távozása után újra felfrissült minden, úgyhogy a gyengébb lelkek is lejöhettek, inkorporálódhattak embertestekben. Így a Hold azáltal, hogy a Föld szomszédja lett, jótevőjévé vált. Mint szomszéd azzá vált, ami soha sem lehetett volna magán a Földön belül. Az ember nagy jótevői azok a lények, akik ezt az egész esemény-sorozatot rendezték. Kik is voltak hát ezek a lények? Nos, ezek voltak azok a lények, akik a Holdhoz kötődtek és azután valósággal kiszakították a Holdat a Földből, hogy továbbvezessék az embert a Föld-fejlődésen. A Genezis elbeszéléséből megtudjuk, hogy a nagy, vezérlő erők, az Elohák voltak. És ami a Hold-leválás hatalmas tényét végrehajtotta és ezáltal az ember tulajdonképpeni lényét létrehozta, nem volt mást, mint ugyanaz, ami az Elohák lényét Jahve-Elohimmá emelte. Ez a Holddal együtt maradt és azután ez is vitte ki a Holdat a Földből. Azt mondhatjuk tehát: amit teremtésünkön belül Hold-testként ismerünk, bensőségesen összefügg azzal, amit Jahve-Elohimnak nevezünk.

Képzeljük el most pontosabban, mit jelentenek az embernek tulajdonképpen földi léte szempontjából ezek a körülmények? Az ember – ha a Napot magában hordozó Földhöz kötődött volna – olyan lénnyé vált volna, aki voltaképpen a semmi; egyszerűen az Elohák lény-jellegéhez kötődött volna, nem lett volna képes lefűződni, és önállóvá válni. Mivel azonban az Elohák Napjukkal együtt leváltak a Földről, az ember megmaradhatott Földhöz-kötöttségében, és tovább vihette lelki-szellemi életét. De ha ez így is marad, akkor megkeményedett volna az ember; halálát lelte volna. Miért kellett az embernek olyan állapotba kerülnie, ami a halálnak a lehetőségét nyújtja számára? Azért, hogy szabaddá válhasson; azért, hogy le tudjon fűződni az Elohákról, azért, hogy önálló lénnyé tudjon válni. Hold-részében hordoz az ember valamit magával, ami ennek az elhalásnak tulajdonképpeni okozója és úgyszólván túl nagy adagot kapott volna belőle, ha a Hold nem válik le a Földről. De ebből mégiscsak kiderül, hogy ez a Hold-jelleg az, ami mint kozmikus szubsztancia bensőségesen összefügg az ember önállóságával.

Ha a mai földi állapotokat vesszük, azt kell mondanunk: ezek az állapotok tulajdonképpen csak a Hold leválása után jöttek létre. Tehát kevesebb van bennük a Hold-erőkből, mint amennyi egykor régen volt. Az ember azonban fizikai és étertesti adottságait tekintve a Hold-korszakot is, a Földnek a Holddal való összekötöttségét is átélte és ennek következtében benne van az, ami a Földben már nincs benne. Hordoz magában valamit abból, ami fenn van a Holdon, amit fizikai és étertestében ezeken az időkön túl is megőrzött. Így van tehát az emberben valami, ami Hold-jellegű; így függ össze ezzel a Hold-jelleggel. A Föld nem tudta volna elviselni magában ezt a Hold-jelleget; az ember azonban bizonyos módon magában hordozza, megvan tehát az adottsága, hogy valami más is legyen, mint pusztán földi lény.

Ha mindezt átgondolják, be fogják látni, hogy az, ami úgyszólván alattunk, emberek alatt van, az a Föld, s hogy ebből a Földből ki kellett lökődnie a Holdnak. De csak akkor lökődött ki, amikor lényéből a kellő adag beleoltódott magába az emberbe. A Föld nem hordja magában a Hold-jelleget, mi magunkban hordjuk. Mi történt volna a Földdel, ha a Hold nem szakadt volna ki belőle? Nézzenek egy kicsit más szemmel a Holdra, mint ahogy manapság általában szokás. Matériájának egész alkata különbözik a Földétől. Az asztrofizika szigorúan materiális értelemben azt mondja, hogy a Holdnak nincs levegője, alig van vize, (A tudomány mai állása szerint a Holdon egyáltalán nincs víz – a szerk.) vagyis sokkal mélyebbre zuhant a sűrűségbe, mint a Föld. Tehát tartalmazza azokat az erőket, amelyek úgyszólván még tovább fokozzák a megkeményedés jelenlegi állapotát, amelyek fizikailag még keményebbé tennék ezt a Földet. Hogy mivé válna a Föld, ha a Hold-erők benne lennének, arról képet alkothatnak, ha egyszerűen egy föld-rögre gondolnak, mely az utcán hever és teleszívta magát vízzel, mondjuk, hogy olyasmi mint a sár; most gondolják el, hogy a víz lassankint elpárolog belőle. Akkor ez a föld-anyag egyre porszerűbbé válik. Jóformán képszerűen követhetik ezt az egész folyamatot, ha eső után megfigyelik, hogyan válik egyre porosabbá az utca talaja. Nagyjából valami ehhez hasonló történt volna a Földdel, így esett volna szét portömeggé, ha a Hold-erők benne maradnak. Valami ehhez hasonló is fog történni egykor a Földdel, mikor már teljesítette feladatát. Világporrá hullik szét. A Föld anyaga világporrá oldódik a kozmikus térben, mikor a rajta élő ember befejezte fejlődését.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a Föld porrá vált volna, magában hordja a porráválás, a por-részecskékre való feloszlás adottságát. Ettől az idő előtti porráválástól csak az mentette meg, hogy a Hold kivált belőle. Ám az emberben megmaradt valami abból, ami hajlamos arra, hogy porrá legyen. Az ember – az említett összes körülmények következtében – felvesz valamit a maga lényébe a Hold-jellegű Föld-porból. A Holdhoz kapcsolódó lények tehát tulajdonképpen beiktattak valamit az ember testi mivoltába, ami alapjában véve nem a minket közvetlenül környező, Hold-kiválás utáni Föld-anyag tartozéka, hanem hold-szerű Föld-por; ebből iktattak be valamit az ember testi mivoltába. Mivel azonban ehhez a Hold-jellegűhöz kapcsolódik Jahve-Elohim, ez annyit jelent, hogy Jahve-Elohim az, aki a Hold-beli Földpor-anyagot hozzáadta az ember testiségéhez. – Azt kell mondanunk: a Föld-fejlődés folyamán el kellett következnie annak az időpontnak, amelyet helyesen így jellemezhetünk: az Elohák kozmikus előrehaladásában elkövetkezett az idő, amikor Jahve-Elohim hozzáadta az ember testiségéhez a Föld-port, a Hold-jellegű Föld-port. Ez az a végtelen mélységű bibliai hely, amely így szól: „És Jahve-Elohim megalkotta az embert a Föld porából.” Mert így szól. És minden fordítás, amely ezt úgy értelmezi, hogy Jahve-Elohim egy földrögből alkotta az embert, teljesen értelmetlen. Beleiktatta az emberbe a Föld porát.

A múló tiszteletre kényszerültünk már nem egy dologgal szemben, amit a Biblia az ősi tisztánlátók jóvoltából elmond, és a szellemtudományos kutatás tár fel újra, de ezeknél a szavaknál: „És Jahve-Elohim az emberi testbe iktatta a Hold-szerű Föld-port” eljutunk oda, ahol tiszteletünk hatalmassá fokozódik, attól, amit a régi tisztánlátók a Genezis elbeszélésében kimondanak. Ezek a régi tisztánlátók annak tudatában, hogy a közlés, mely képessé teszi őket mindezeknek a kimondására, azokból a régiókból származik, melyekre az Elohák és Jahve-Elohim működnek, tudatában annak, hogy bölcsességüket maguknak a világteremtő lényeknek régióiból kapják, elmondhatták: az árad belénk tudásként, bölcsességként, gondolatként, ami magát a Föld-létesülést megalkotta, amikor ezekben a lényekben szőtt és hatott.

Meghatott tisztelettel tekinthetünk fel a régi tisztánlátókra és arra a mélységes hódolatra, amivel viszont ők maguk néztek fel azokba a régiókba, ahonnan kinyilatkoztatásaikat kapták: az Elohák és a Jahve-Elohim régióiba. Milyen névvel illették volna azokat a lényeket, akiktől a teremtés és az ő saját megismerésük származott? Mi más lehetett volna az ő számukra ez a szó, ha nem az, amivel egész szívük eltelt, mikor magukba fogadták a világteremtő hatalmasságok kinyilatkoztatásait? így szóltak, mikor feltekintettek rájuk: kinyilatkoztatásaink isteni-szellemi lényekből áradnak le reánk. Nem tudunk más szót találni arra, ami mélységes tiszteletünk érzését kifejezi: „azok, akik iránt hódolattal teljes tiszteletet érzünk”. Hogyan hangzik, ha héberre fordítjuk ezt: „azok, akik iránt félő tiszteletet érzünk”? így hangzik: „Elohák”. Ez a szó jelenti azokat, akik iránt félő tiszteletet érez az ember. Itt találkoznak az ősi tisztánlátók érzései azoknak a világlényeknek a nevével, akiktől a teremtést, akiktől kinyilatkoztatásaikat származtatták.

A Biblia és a tisztánlátó kutatás egybehangzása

München, 1910. augusztus 26.

[A férfi-női ember létrehozása a hatodik teremtési napon. A hatodik teremtési nap időbeli azonossága ,,A szellemtudomány körvonalai”-ban megjelölt lemúriai korszakkal Az én-természet megjelenése Jahve-Elohim közvetítésével. Differenciálódás külsőleg sűrűbb fizikai testben és belsőleg finomabb éteri testiségben. A hetedik nap ,,nyugalmának” értelme: az Elohák Jahve-Erlohimmá való felemelkedése. A lemúriai kor éteri Elohim-emberének átalakulása Atlantisz fizikai Jahve-emberévé. Az összes többi teremtmény közül az ember száll alá utolsóként a szellemiből a fizikaiságba.]

Az utóbbi napokban, de különösen a tegnap elmondottakból megközelítően kiderül, hogy szellemtudományos leírásunkban melyik korra tehetjük a Genezis elbeszélését. Utaltunk már arra, hogy ahol a Biblia első monumentális szavai felhangzanak, ott arról az időpontról van szó, amelyet szellemtudományosan körülbelül ezekkel a szavakkal jelezhetünk: a Föld és Nap még közös szubsztanciája felkészül rá, hogy a szétválást megkezdje. Ez a szétválás azután megtörténik, és amit a Genezis elbeszél, az a szétválás folyamata közben játszódik le. A Genezis elbeszélése mindazokat a dolgokat mondja el, amelyek egészen a lemuriai időkbe menően, a Hold kiválásáig tartanak. Amit azután a Hold-leválás bekövetkezése után, a lemuriai idők lezajlása és az atlantiszi idők kezdeteként mond el a szellemtudomány, azt abban a leírásban kell keresnünk, ami a teremtési napok után következik. Ezt már jeleztük tegnap. Utaltunk arra is, milyen mély értelmű a Genezisnek az a közlése, hogy az ember testiségébe belepréselődik a Föld-Hold-por. Ez tehát ugyanakkor történik, amikor a Kozmoszban bekövetkezik az az előrelépés, amit az Elohák Jahve-Elohimmá való emelkedésének neveztünk. Ezt az előrelépést megközelítőleg ugyanarra az időpontra tettük, amikor a Hold kezd kívülről hatni. Csakhogy a Hold-tevékenységet – vagyis azét a lényét, aki a Hold-leválás folyamataival, a Hold kívülről jövő hatásával függ össze – most már, mint az Elohák együttesét kell elgondolnunk, mint azét a lényét, akit Jahve-Elohim-nak nevezünk. Azt lehetne mondani: A Hold hatása a Földre első stádiumában annak felel meg, amit a Föld-Hold-anyag emberi testbe való beiktatásának nevezhetünk; az addig csak hő-állapotú embertesthez hozzájárul, amit általában ezekkel a szavakkal fejeznek ki: Jahve-Elohim isteni leheletet lehelt az emberbe és az ember eleven lélekké lett, vagyis élőlénnyé vált.

Itt újra fel kell figyelnünk a Biblia kifejezéseinek hallatlan pontosságára, nagyságára és erejére. Rámutattam már arra, hogy az ember tulajdonképpeni földi emberré válása azon alapszik, hogy szellemi mivoltában, még szellemi állapotában várhatott, míg a Föld fejlődésében magában ki nem alakultak a megfelelő feltételek és így amikor testiségét magára öltötte, érett lénnyé válhatott. Ha arra kényszerült volna, hogy korábban szálljon alá szellemi mivoltából testi mivoltába – például amikor azok az események zajlottak le, amelyekről az úgynevezett ötödik teremtési nap szól – akkor csak olyan lény válhatott volna belőle, aki fizikailag a levegő és vízszférákban leírt lényekhez lenne hasonlatos. Milyen is hát tulajdonképpen ez az emberi lény? Bizony csodálatos és nagyszerű; és itt a kifejezések megválasztása olyan találó, hogy a mai ember okulhatna belőle, éppen ami a kifejezések pontosságát és találó megválasztását illeti. Az elbeszélés úgy szól, hogy azok a lények – tehát azok a fajta-lelkek – amelyek az ötödik teremtési napon bocsátkoztak bele a Föld matériájába, élő lényekké váltak. Az ember akkor még nem szállt alá. Azok a fajta-lelkek, amelyek – mint valami óriás szellemi gyűjtőmedencében – még fenn voltak, csak később ereszkedtek le. Még a hatodik teremtési napon is előbb az emberhez legközelebb álló magasabb állat-lények – a tulajdonképpeni földi állatok – szálltak le először. Tehát még az úgynevezett hatodik teremtési nap elején sem volt szabad az embernek a sűrű anyagba leszállnia, mert ha már akkor felvette volna magába a Föld-fejlődés erőit, fizikailag olyan lénnyé vált volna, amilyenek a földi állatok. Először azoknak a magasabb rendű állatoknak a fajtalelke ereszkedett le, amelyek akkor – a levegővel és a vízzel szemben – a föld felületét népesítették be. Csak azután alakultak ki fokozatosan olyan feltételek, amelyek alkalmasak voltak a későbbi ember alapjainak kiépítésére.

Hogyan ment ez végbe? Erre annak az elbeszélése utal lenyűgöző erővel, hogy az Eloha-lények hozzálátnak embert formálni arra a képre, amit elmondtam, hozzálátnak, hogy egyesítsék ténykedésüket. Tehát azt kell mondanunk, hogy először olyan módon jött létre ez a földi ember, hogy az Elohák – mint egy különbözőképpen megosztó képességekkel felruházott lénycsoport – közös célért működtek együtt. Az Elohák csoportjának közös célja tehát elsősorban az ember volt.

De pontosabb képzetet kell alkotnunk arról, hogy az úgynevezett hatodik teremtési napon tulajdonképpen hogyan is jött létre az ember; hiszen akkor még nem volt olyan, ahogyan ma áll előttünk. Mert az ember fizikai testisége amelyben ma látjuk, csak később jött létre, akkor, amikor a Jahve-Elohim élő leheletének (Odem) belelehelése megtörtént. Az Elohák emberteremtését elbeszélő folyamat korábban megy végbe: még mielőtt a föld pora bepréselődik az ember fizikaiságába. Milyen volt tehát az az ember, akit a Elohák még az u.n. Lemuria idején állítottak be a létbe?

Emlékezzenek arra, amit ismételten elmondtam a mai ember jellegéről és természetéről: hogy az, amit fizikai testnek nevezünk, bizonyos értelemben csak a magasabb rendű testrészekre vonatkoztatva azonos minden embernél. Ami már a két nemet illeti, közöttük azt a megkülönböztetést kell tennünk, hogy ami a mai fizikai formában, mint férfi jelenik meg, étertestében nőnemű; ennek megfelelően, ami fizikaiságában, mint nő jelenik meg, az étertestében hímnemű! Így oszlik meg ma az emberi nem: ami külsőleg hímneműként jelentkezik, az bensőleg nőnemű, és ami kívülről a nő jegyét viseli, bensejét illetően hímnemű. Hogyan jött ez létre? Ez úgy történt, hogy az ember testiségében csak a teremtési napok után, egy viszonylag késői időpontban következett be a differenciálódás. Azoknál az embereknél, akik az Elohák céljaként jöttek létre a hatodik teremtési napon, még nem áll fenn ez az elkülönülés, a férfi és nő kettőssége, akkor még egynemű volt az ember testi mivolta. Legjobban úgy közelíthetjük meg ezt az embert, – amennyiben egyáltalán képet alkothatunk róla – hogy azt mondjuk: fizikai testisége még éteribb, éteri testisége viszont valamivel sűrűbb volt, mint ma. Tehát az, ami ma sűrű fizikai test, az akkoriban, amikor az Elohák kialakították, még nem volt olyan sűrű, mint ma, az étertest viszont sűrűbb volt. Az elkülönülés, a fizikaiság felé eltolódó sűrűsödés csak később következett be, Jahve-Elohim befolyására. Bizonyára sejtik, hogy az Elohák-teremtette embert semmiképpen sem nevezhetjük a mai értelemben hímneműnek és nőneműnek: férfi volt és egyben nő is; nem volt közöttük különbség. Az az ember tehát, aki abban az értelemben jött létre, ahogyan ezt a Biblia az Elohákkal mondatja ki: „Teremtsünk embert…” még nem differenciált, hanem férfi és egyben nőnemű. Az Elohák e teremtéséből jött létre a hímnemű-nőnemű ember. Ez a jelentése, az eredeti értelme annak, ami a modern bibliafordításokban ilyen groteszkül hangzik a német szöveg szerint:

„Und die Elohim schufen den Menschen, ein Mánnlein und ein Fráulein.”

Károli fordításában:

„Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket.”

Ez a „Mánnlein és Fráulein” – „férfi és nő” talán a legkevésbé organikus fordítás a Bibliában. Nem a mai idők értelmében vett férfiről és nőről van itt szó, hanem a differenciálatlan emberről, a hím-nő emberről.

Nagyon is jól tudom, hogy számos bibliamagyarázó szembehelyezkedett ezzel a magyarázattal és megpróbálta bizonyos kérkedéssel nevetségessé tenni, amit régebbi tekintélyes magyarázók is állították már – az igazságot. Megpróbálnak szembehelyezkedni azzal a magyarázattal, hogy az Eloháktól származó ember férfi és egyben nőnemű is volt, hogy tehát az Elohák képmása – az, ami az Elohák képmásaként jött létre – a hímnemű-nőnemű ember. Szeretném megkérdezni azokat, akik tiltakoznak ez ellen, hogy tulajdonképpen mire támaszkodnak? Tisztán látható kutatásra nem támaszkodhatnak, mert ez a kutatás soha sem fog egyebet mondani, mint amit én elmondtam. Azoktól viszont, akik külső kutatásra támaszkodnak, azt szeretném megkérdezni, hogy mi az a másféle értelmezés, amit tulajdonképpeni hagyomány ellenében meg tudnak védeni? El kellene egyszer már mondani az embereknek, hogy külső formájában hogyan származott át ránk a Biblia. Ha valaki azon kezdi, hogy tisztánlátó kutatással felfedi a való tényeket, élettel és világossággal telik meg a Biblia szövege és akkor a ránk maradt szövegben előforduló kisebb eltéréseknek nincs jelentőségük, mert az igazság ismerete rávezeti az embert a szöveg helytálló olvasására. Egészen más a helyzet, ha a filológiai oldaláról közelítjük meg a dolgokat. Tudnunk kell, hogy egészen az első keresztény évszázadokig semmi sem volt meg, még a Biblia első részéből sem, ami arra utalt volna, hogy a szöveget úgy kell olvasni, ahogyan ma olvassák. Magánhangzók egyáltalán nem szerepeltek benne és a szöveg olyan volt, hogy még az egyes szavak egymástól való elválasztását is ki kellett előbb alakítani. Csak később kerültek oda azok a pontok is, amelyek a héber nyelvben a magánhangzókat jelzik. Szeretném tudni, hogy a szellemtudomány előzménye nélkül milyen jogon akarja interpretálni bárki is az eredeti szöveget olyan módon, hogy arról tudományos felelősséggel ki lehessen jelenteni, hogy megfelel a valóságnak.

Az Elohák művéről szólva tehát az ember előkészületi stádiumáról van szó. Mindezek a folyamatok, amelyeket ma „az ember szaporodása'' vagy ehhez hasonló kifejezésekkel határozunk meg, az emberré vonatkoztatva akkor még sokkal éteribb, sokkal szellemibbek voltak. Akkor még – mondhatnám – magasabb fokon állnak, vagy – más szóval – szinte egy magasabb síkon vannak. Majd csak a Jahve-Elohim műve teszi az embert azzá, ami ma. Ezt meg kellett, hogy előzze a többi, alacsonyabb rendű lények törvényszerű megteremtése. Az alsóbbrendű állati lények tehát – azt lehet mondani – egy idő előtti teremtési aktus következtében váltak élőlényekké. Ugyanaz a „nefes” kifejezés az állati élőlények kísérője, mint végül az emberé, de hogyan vonatkozik az emberre? Úgy, hogy abban az időpontban, amikor Jahve-Elohim fellép és az embert a mai emberré teszi, ott kifejezetten ez áll: Jahve-Elohim betagozza a „nesama”-t. Azáltal válik a ember élő lénnyé, hogy megkapja lényének magasabb részét.

Jegyezzék meg itt jól, milyen végtelenül termékenyítően nagyjelentőségű fogalom jelenik meg ezzel – éppen a Biblia által – a fejlődéstanban!

Persze teljesen naiv dolog lenne nem felismerni, hogy az ember – külső megformálását illetően – tulajdonképpen az állatvilág legmagasabb fokán áll. De hagyjuk meg ezt a trivialitást a darwinizmusnak; a lényeges az, hogy az ember nem ugyanazon a módon vált élőlénnyé, mint a többi, alacsonyabb rendű lény, amelyeknek jellegét a „nefes” határozza meg, hanem az ember lényéhez előbb egy magasabb rész járult; olyan magasabb rész, amelyet szellemi-lelki vonatkozásban már korábban előkészítettek.

Itt ugyanis elérkeztünk egy másik párhuzamhoz, amely az ősi héber tan és a szellemtudomány között fennáll. Ha az ember lelkiségéről beszélünk, megkülönböztetjük az érzőlelket, az értelmi lelket és a tudati lelket. Tudjuk, hogy ezek már előbb, azokban az időkben jöttek létre szellemi-lelki mivoltukban, amelyeket a három első teremtési nappal jelölünk. Alapjaikat illetően akkor alakultak ki. De a testbeöltözés, a tulajdonképpeni testbe-préselődés, úgy hogy az ember belső lényszerű lelki természetét a fizikai test juttatja kifejezésre, csak jóval később történt meg. Azt kell tehát megjegyeznünk, hogy a voltaképpeni szellemi jön létre legelőbb; ez a szellemi azután előbb asztralitással veszi körül magát, majd egyre sűrűbbé válik, az éteri- fizikaiságig tömörül, és csak akkor vésődik bele a szellem, vagyis élet-odem formájában, az tagozódik hozzá, ami korábban már megvolt. Az tehát, amit – mint magot – a Jahve-Elohim plántált az emberbe, már régebben kialakult; ott van az Elohák ölén. Most pedig belevésődik az emberbe, akinek testi mivolta egy másik vonalon alakult ki. Olyan valami ez tehát (az élet-odem) ami más oldalról kerül be az emberbe. Csak amikor már bevésődik az emberbe ez a „nesama” akkor válik lehetővé annak a beiktatása, amit mi az emberi én-természet kiindulópontjának nevezünk. Mert ezek a héber kifejezések: nefes, ruah, nesama, ugyanazok, mint amelyeket párhuzamosan szellemtudományos kifejezéseinkkel is jellemeztünk. A nefes az emberre vonatkoztatva az érzőlélek megfelelője, a ruah-ot az értelmi lélekre, a nesama-t a tudati lélekre alkalmazhatjuk.

Ezt a fejlődést tehát rendkívül bonyolult folyamatnak kell elképzelnünk. Mindent, ami magukra a teremtési napokra vonatkozik – ami, mondhatni – az Elohák műve azt megelőzően, hogy Jahve-Elohimmá léptek elő – úgy kell elképzelnünk, hogy bizonyos mértékig szellemi, magasabb régiókban játszódik le és amit ma az ember világában fizikailag látunk, az majd csak Jahve-Elohim műveként jön létre.

Az ember voltaképpeni benső természetét csak az teszi érthetővé, amit így megtalálunk a Bibliában, és amire a tisztánlátás tanít meg minket újra. Minderről – különböző beavatási helyek révén – a görög filozófusoknak még tudomása volt. Elsősorban Platónnak, de még Arisztotelésznek is. Aki ismeri Platónt és Arisztotelészt, az tudja, hogy Arisztotelész tudatában még élt, hogy az embert csak egy magasabb szellemi-lelki rész tette élő lénnyé, míg az alacsonyabb rendű lények más fejlődési folyamatokon mentek keresztül. Arisztotelész megközelítően így képzelte el ezt: az alacsonyabb állati lények más fejlődési aktusok következtében váltak azzá, amik; de annak idején, amikor az állatban működő erők már aktivizálódni tudtak, az akkor magasabb régiókban lebegő szellemi-lelki emberi lény még nem válhatott földi-testi lénnyé, mert akkor megállt volna az alacsonyabb állatfokon. Az ember lénynek várakoznia kellett. Az alacsonyabb állati fokok pedig el kellett, hogy veszítsék szuverinitásukat az emberi szellemi-lelki rész betagozódása következtében. Van erre egy kifejezés, amit Arisztotelész használt: szfairesztai. Ezt ő abban az értelemben használja, mintha ezt mondaná: kétségtelen, hogy kívülről nézve a dolgot, az emberi és az állati természet funkciói külső testi mivoltukat tekintve azonosak; csakhogy abban a formában, ahogyan az állat természetében működnek, szuverének. Az emberben ezek a funkciók meg vannak fosztva szuverinitásuktól és egy magasabb princípiumnak kell engedelmeskedniük: ezt jelenti a szfairesztai.

Ugyanez az alapja a teremtéstörténetnek is. Azáltal, hogy a nesama bevésődött, az alacsonyabb részek elvesztették szuverén voltukat. Így jutott az ember egy magasabb szellemi-lelki részhez, amikor én-mivoltának hordozóját megkapta. De így korábbi, éteribb természete mintegy lejjebb szállt egy fokkal, lefelé differenciálódott. Hozzájutott egy külső testi részhez és egy belső, éteribb részhez; az egyik megritkul, a másik megsűrűsödik. Megismétlődik az emberben az, amit mint az egész fejlődés értelmét ismertünk meg. Láttuk, hogyan sűrűsödött meg a levegő vízzé és ritkult hangéterré és így tovább. Ugyanez a folyamat megy végbe magasabb fokon az emberre nézve. A hímnemű-nőnemű tovább differenciálódott férfivé és nővé, és differenciálódik tovább úgy, hogy a sűrűbb fizikai testiség kifelé, a ritkább étéri testiség láthatatlanul befelé húzódik. Ezzel egyúttal utaltunk valamire, amit haladásnak nevezhetünk: az Elohák műve Jahve-Elohim művéhez emelkedik. A ma előttünk álló ember tehát Jahve-Elohim műve. Amit tehát hatodik teremtési napnak nevezünk, az időben egybeesik azzal a lemuriai idővel, amelyben hím-nőnemű emberről beszélünk.

Ám a Biblia egy hetedik teremtési napról is beszél. Azt mondja erről a hetedik teremtési napról, hogy az Elohák munkája elpihen. Mit jelent ez tulajdonképpen? Miképpen fogjuk fel a további elbeszélést? A szellemtudomány értelmében csak akkor fogjuk fel helyesen, ha tisztában vagyunk azzal, hogy éppen most érkezik el az az időpont, amikor az Elohák egy fokkal magasabbra lépnek, amikor Jahve-Elohimmá való előlépésük megtörténik. De Jahve-Elohimot ne úgy fogjuk fel, mint az Elohák összességét, hanem úgy, hogy az Elohák lényüknek csak egy részét adják le a Hold-lénynek, ami pedig nem tartozik lényük e leadott részéhez, azt megtartják; saját további fejlődésük – mondhatni – lényüknek ebben a régi tagjában folytatódik. Vagyis ennek a résznek a működése nem irányul többé az ember fejlesztésére. Az ember további fejlődésében azzal a részükkel vesznek részt, amely bennük Jahve-Elohimmá vált. A másik most nem hat közvetlenül a Földre, hanem saját fejlődésének szenteli magát. Ezt jelenti a földi tevékenységben való „megpihenés”, ezt jelenti a sabbath-nap, a hetedik teremtési nap.

Most pedig még egy fontos dologra kell utalnunk. Ha mindaz helytálló, amit most elmondtam, akkor a Jahve-embert, akibe Jahve saját lényét lehelte bele, úgy kell felfognunk, mint annak az éteribb, puhább embernek közvetlen utódát, aki a hatodik teremtési napon jött létre. Tehát ez az egyenes vonal vezet a még hím-nő, a még éteribb embertől a fizikai emberhez. A fizikai ember az utóda, úgyszólván a megsűrűsödött állapota az éteri embernek. Ha tehát az Atlantiszba átvonuló Jahve-embert akarnánk ábrázolni, azt kellene mondanunk:

„És az ember, akit az úgynevezett hatodik teremtési napon az Elohák hoztak létre, egynemű emberré, Jahve-emberré fejlődött tovább. A hét teremtési napot az Eloha-emberek utódai követik; ők az utódai mindannak, ami egyáltalán belépett a létbe a hat teremtési nap folyamán.”

Itt a Biblia újra a maga nagyszerűségében mondja el a második fejezetben, hogy a Jahve-ember valóban utóda az égi embernek, ha szabad azt mondanom, annak az embernek, akit az Elohák alakítottak ki a hatodik teremtési napon. Ahogy utóda a fiú atyjának, éppúgy lett utóda a Jahve-ember az Eloha-embernek. Erről szól a Biblia, amikor a második rész 4. versében ezt mondja:

„Most következzenek az utódok, az égi lények után következő nemzedék.”

Ezt írja itt a Biblia. Ha úgy olvassák a Bibliát, ahogy ez ma szokásos, akkor ezt a figyelemreméltó mondatot találják benne:

„Ez az égnek és a földnek eredete, amikor teremtettek, mikor az Úristen a földet és az eget teremté.”

Az Elohák összességét általában „Isten”-nek, a Jahve-Elohimot „Úristenének” nevezik. Az Úristen teremtette a földet és az eget. Nagyon kérem, figyeljék meg egészen pontosan ezt a mondatot és kérem, hogy azután próbáljanak meg nagyon lelkiismeretesen valami értelmet találni ebben a mondatban. Szeretném tudni, ki képes rá. De nehogy aztán eszébe jusson annak, aki képes volt erre, hogy tovább keresgéljen a Bibliában, mert az itt található „toletos” szó, ami azt jelenti, hogy „az utána következő nemzedékek” itt ugyanúgy jelenik meg, mint Noé-nál, amikor a következő nemzedékekről van szó. Itt tehát ugyanabban az értelemben van szó a Jahve-emberről, mint utódairól – mint az égi lények utódjáról, – mint ott Noé utódjairól. Értelemszerűen körülbelül így kell ezt a helyet olvasni:

„Ami itt következik, amiről a következőkben olvasunk, azoknak az égi és földi lényeknek az utódai, akiket az Elohák teremtettek és Jahve-Elohim folytatott.” így tehát a Jahve-embert a Biblia értelmében is az Elohim ember utódának kell tekinteni. Ha valaki ezt új teremtéstörténetként akarja felfogni csak azért, mert arról van szó benne, hogy Isten teremtette az embert, annak azt tanácsolom, hogy akkor már azon a helyen, ahol a következő fejezetek egyikében, az ötödikben, ami általában így kezdődik:

„Ez a nemzetségek könyve…”

(itt ugyanis ugyanaz a „toletos” szó áll, mint a másik helyen) alkosson rögtön egy harmadik teremtéstörténetet is, hogy a szivárvány-biblia teljes legyen. Akkor aztán valóban megvan a töredékekből összerótt Biblia; csakhogy az már nem Biblia lesz, hanem tákolmány. – Ha tovább mehetnénk, arra is meg tudnánk találni a magyarázatot, amit az ötödik fejezet mond.

Látjuk tehát, hogy ha valóban belülről szemléljük ezeket a dolgokat, akkor a legteljesebb mértékben egyezik a Genezis azzal, aminek nyomát a szellemtudománnyal követni tudjuk. Ha ezt szem előtt tartjuk, akkor fel kell vetnünk a kérdést: mit jelentenek hát tulajdonképpen azok a többé-kevésbé képletes kifejezések, amelyeket a Biblia használ? Mi a tárgya ezeknek a leírásoknak? Tudnunk kell ehhez, hogy azt találjuk meg újra, ami a tisztánlátó kutatásból adódik. Ahogy az érzékfölötti tisztánlátó pillantás ma tekint rá földi létünk eredetére, ugyanúgy látták azok is az érzékfölöttit, akik a bibliai leírást eredetileg megalkották. Tisztánlátással megragadott tények azok, amelyekről ez az eredeti leírás szól. Amikor tehát a pusztán fizikai szemlélet értelmében idézzük fel azt, amit „ősidők”-nek nevezünk, akkor a külvilágban fellelhető maradványokra támaszkodunk. De minél messzebb követjük visszafelé a fizikai életet és létrejöttét, annál ködösebbé válnak a fizikai képződmények. Csakhogy ebben a ködösségben a szellemi lények működnek és tevékenykednek és az ember maga, szellemi mivoltát tekintve, eredetileg benne van ezekben az őseredeti lényekben. Ha azután azokig az időkig követjük a Föld léte- sülését, melyekről a Genezis szól, azt mondhatjuk, hogy földünk létrejöttét szellemi ősállapota előzte meg. A teremtési napok csak a tisztánlátó kutatással követhető szellemi fejlődési állapotokat jelentik, és egyben azt is, hogy ami fizikai, az fokról-fokra a szellemiből alakul ki. A tisztánlátó tekintett előtt ez a fejlődés így bontakozik ki:

A Genezisben leírt tényekre irányított tisztánlátó tekintet mindenekelőtt szellemi folyamatokra talál. Minden, amit a Genezis leír, szellemi folyamatként jelenik meg. A fizikai szem semmit sem látna; a fizikai látás a semmibe veszne. De az idő halad, amint láttuk, és a tisztánlátás számára kikristályosodik a szellemiből az, ami szilárd, ahogy a jég alakot ölt a vízből és megszilárdul. Az asztrális, devacháni hullámtengerből előbukkan az, ami már fizikailag is látható. A tisztánlátó szemlélődés folyamán tehát a kezdetben csak szellemi módon megragadható képben a fizikai úgy jelenik meg, mint kristályosodás a szellemiben. Ezzel rámutattunk arra is, hogy az embert egy korábbi időpontban nem lehetett fizikai szemmel megtalálni. A hatodik, illetve a hetedik teremtési napig – tehát a lemuriai időkig – fizikai szem nem láthatta volna az embert, mert az ember akkor még csak szellemi mivoltában létezett. – íme a nagy különbség a valódi és a kiagyalt fejlődéstan között. Ez nem úgy jön létre, hogy alacsonyabb rendű lények valahogyan emberi alkattá fejlődnek fel. Annál fantasztikusabb elképzelés, minthogy az állati alak magasabb rendű emberi alakká formálódjék át, nincs. Mialatt ezek az állati formák idelenn kialakulnak, az ember már régen létezik, csak éppen később ereszkedik alá és sorakozik a már régebben leszállt állati lények mellé. Aki nem képes így látni a fejlődést, azon nem lehet segíteni, mert az a jelenkori fogalmák bűvöletében él; egyáltalán nem a természettudományos tények, hanem a jelenkori vélemények befolyása alatt áll.

Ha az ember fejlődését minden más fejlődés összefüggésében akarjuk jellemezni, ezt kell mondanunk: Itt vannak a fejlődés sorrendjében – mondjuk például – a madarak és a tengeri állatok, mint a fejlődés két ága. Itt vannak azután a szárazföldi állatok, mint egy különleges ág. Az egyik az úgynevezett ötödik, a másik a hatodik teremtési napnak felelne meg. És akkor megjelenik az ember, de nem úgy, hogy ez a vonal folytatódik, nem a sor folytatásaképpen, hanem úgy, hogy leereszkedik a Földre. Ez a valóságnak megfelelő fejlődéstan. Ezt pedig egzaktabb módon foglalja magában a Biblia, mint bármely modern, a materialista fantázia szolgálatában álló könyv.

Ezek csak amolyan elejtett észrevételek, kedves Barátaim! Egy ciklus záró előadása mindig is kiegészítő megjegyzésekből áll. Hiszen az ember, ha egy ilyen témát, a maga teljességében minden oldalára kitérve akarna kifejteni, akkor bizony hónapokig beszélhetne egyfolytában, mert végtelenül sok az, amit a Genezis felölel. Ciklusaink mindig csak a kezdeményezést adhatják meg. Ezúttal sem akartam egyebet. Szeretném még egyszer nyomatékosan hangsúlyozni, mennyire nem volt könnyű éppen ezt az előadás-sorozatot létrehozni, mert alig hiszem, hogy aki végighallgatta ezeket a dolgokat, könnyen el tudja képzelni, milyen nehéz út vezet a bibliai teremtéstörténetnek ezekhez a mélyebb alaprétegeihez; hogy milyen nehéz a már fellelt szellemtudományos tényeket a nekik megfelelő bibliai részekkel párhuzamba állítani Rendkívüli nehézségeket támaszt ez a munka, ha az ember lelkiismeretesei végzi. A tisztánlátásról gyakran azt hiszik, hogy az könnyen áthatol mindenen Csak éppen rá kell tekinteni – gondolják – a többi már megy magától. A dolgok naiv szemlélője persze többnyire úgy gondolja, hogy mindenre könnyű magyarázatot találni. De minél mélyebbre hatol az ember, annál több nehézség merül fel. Ez már a külső kutatásnál is így van, hát még, ha az ember a fizikaiból a tisztánlátó kutatásba lép át! Itt jönnek csak elő az igazi nehézségek, és hozzájárul az a felelősségérzet is, amely elengedhetetlen, hogy egyáltalán megszólalunk ilyen dolgokról. Mindemellett bizonyos vonatkozásban úgy hiszem, hogy nem használtam ebben az előadás-sorozatban egyetlen olyan szót sem, amelyről nem mondhatnám azt, hogy a helyén van, hogy az adott lehetőségeken belül a német nyelvben ez az a megfelelő kifejezés amely a helyes kép kialakításához vezet. De könnyű nem volt!

Kiegészítés

A csillagjelek közötti szövegrész az eredeti, gyorsírás után készült szövegben olvasható. A nyomtatott könyvből kimaradt.

* * *

Eredeti tervünk az volt, hogy felkérjük a mi kedves Seiling barátunkat, hogy a ciklus elején vagy végén előadja a Genezis hét napjáról szóló előadását azon a művészi módon, amelynek tegnap is részesei lehettünk. Nem lesz nehéz megérteniük, hogy lehetetlen volt a szokásos szövegekkel előállni akkor, amikor éppen ez a ciklus volt az, amelyben a Genezis tulajdonképpeni tartalmához méltó és megfelelő kifejezések után kutattunk. Halványan ugyan, de reménykedtünk, hogy talán ma befejezésül elő tudjuk adni a kutatáson alapuló átültetést. De az elmúlt napok nagyszámú látogatójának ostromában merészség lett volna akár csak meg is kísérelni, hogy összehozzuk valahogy a Genezis átültetését úgy, hogy az megüsse az előadhatóság mértékét. Jó lelkiismerettel ezt meg sem lehetett kísérelni és a kárpótlást csak egy későbbi időpontra ígérhetem. Érjük be most azokkal az impulzusokkal, amelyek ebből a ciklusból fakadhatnak. Mert afelöl biztosíthatom Önöket, hogy az igazi átültetést olyan munkának tartom, amely talán százszor akkora szellemi erőfeszítést követel, mint amekkorát a rózsakeresztes misztériumokra fordítottunk attól az első perctől kezdve, amikor a csírája megszületett, az utolsóig: az előadásig. Aki ismeri a nehézségeket, az százszor nehezebbnek fogja találni a Genezis szövegének tisztességes átültetését, mint amekkora az az önmagában nem könnyű dolog volt, amit a rózsakeresztes misztérium létrehozásával kíséreltünk meg.

A nehézségek éppen akkor sokszorozódnak meg, amikor az ember már messzire jutott abban, amit a világot érintő kinyilatkoztatás nyújt. Nem árt, ha erről tudomásunk van. Mert éppen azáltal, hogy ezeket a nehézségeket belátjuk és felismerjük, jutunk egyre mélyebbre a szellemtudomány helyes megértésében. Az antropozófiának nyíltszívű érzésekkel kell fogadnia mindent, aminek az összehangolása szükséges ahhoz, hogy az antropozófiai munka ki tudjon alakulni. Ezért – ha mi magunk ragaszkodunk is bizonyos munkamódszerekhez – nem tekinthetünk más módszereket tőlünk idegennek. Napjainkban az idők fejlődése, korszakunk szellemi evolúciója többféle utat, módot követel meg, amelyek a mindannyiunk elé kitűzött nagy célhoz kell, hogy elvezessenek. Jóllehet távol áll tőlem, hogy az ezoterikus úton kívül más működési területen nyilatkozzam meg, azt sohasem fogják tapasztalni, hogy más munkamódszereket elutasítok. Mondhatom ezt különösképpen ennek a ciklusnak a végén, amely az ezoterika segítségével vezetett bennünket a szellemtudományos kutatás igen magas régióiba.

* * *

Éppen erre való tekintettel szeretnék rámutatni arra, hogy jó, ha szellemtudományos szemléletüket minden oldalról alátámasztják, jó, ha megismerkednek azzal is, ami más módszerekből kapcsolódik a mi ezoterikánkhoz.

Emiatt szeretném felhívni a figyelmüket Ludwig Deinhart kedves barátunk könyvének üdvös voltára; szépen összegezi benne, ami a kutatás más oldalaiból hasznunkra válhat, ha sokoldalúak akarunk lenni e téren. Mivel ez a könyv szép, harmonikus összefüggést keresett és talált az ezoterikának azzal a fajtájával is, ami a mienk, nekünk, antropozófusoknak is csak hasznos lehet. Egynémely dolgot szellemtudományos útjuk során fel tudnak használni belőle.

** *

Sok mindent mondhatnék még. Főleg arra szeretnék még utalni, ami különösen ezekben az előadásokban bontakozott ki fokról-fokra előttünk: az a szükségesség, hogy a szellemtudományos tanítás szívükben-lelkükben azzá váljon, ami benső életünk egész erejével valóban egyre magasabbra emel minket, egyre magasabb érzésformákhoz, egyre nyíltszívűbb magatartáshoz a világ megértése tekintetében. Ami az antropozófia terén közölhető, az csak akkor állja ki az eredményesség próbáját, ha jobb emberekké válunk intellektuális, érzésbeli és morális világunkban.

Így elmondhatjuk, hogy pontosan azok a tanítások, amelyek a szellemtudományos kutatásaink és a Biblia közötti párhuzamot bizonyítják, különösen gyümölcsözőek lehetnek számunkra. Mert éppen ezek a tanítások vezetnek rá bennünket arra, hogy mi magunk is az érzékfölötti szellemi világ öléből származunk, ugyanannak a szellemiségnek az öléből, ahonnan maguk az Elohák származnak, akik Jahve-Elohimmá – erre a magasabb fejlődési fokra – fejlesztették fel magukat azért, hogy létrehozzák alkotó tevékenységük nagy célját, azt amit embernek nevezünk.

Fogjuk fel kellő áhítattal ezt a mi származásunkat. Legjobb erőikkel indították el fejlődésünket az Elohák. Legjobb erőivel a Jahve-Elohim; – tekintsük ezt a mi eredetünket elkötelezettségnek emberi természetünkkel szemben olyanformán, hogy egyre jobban magunkba fogadjuk azokat a szellemi erőket, amelyek a későbbi evolúció során léptek be a Föld létesülésébe.

Beszéltünk Lucifer befolyásáról. Általa, Lucifer közbelépése által, visszamaradt valami annak a szellemiségnek az ölén, amelyből maga az ember is származik; visszamaradt ott valami, ami egy későbbi időben újra felszínre került, Krisztusnak a Názáreti Jézus testében való megtestesülésekor. Attól az időtől fogva, mint egy egészen más isteni princípium működik Krisztus a Föld fejlődésében.

A Genezis nagy igazságainak láttán el kell jutnunk annak a kötelezettségnek a vállalásáig, hogy Krisztus szellemi lényét egyre jobban magunkba fogadjuk; mert embervoltunk feladatát csak úgy tudjuk maradéktalanul teljesíteni, ha áthatjuk magunkat ezzel a Krisztus-principiummal; csak úgy válhatunk a Földön egyre inkább azzá, aminek megvolt az alapfeltétele azokban az időkben, amelyről a bibliai teremtéstörténet szól. Egy ilyen előadás-sorozat eredményezheti azt is, hogy nem pusztán a tanításokat tesszük magunkévá, hanem hogy lelkünkben erők kelnek életre. Bár működnének a lélekben erőkként tovább ezek a tanítások, amelyek a Genezis közelebbi megismeréséből származnak; még akkor is, ha egyes részletei feledésbe mennek. – Talán azt mondhatnánk, az elmúlt napok befejezéseképpen, lezárva ezeket a napokat, melyek alatt rövid időre el akartunk merülni az antropozófiai élet áramlatában: vigyük magunkkal, ha lehet, azokat az erőket, amelyeknek ezekből a tanításokból kell fakadniuk. Vigyük magunkkal ezeket az erőket és tegyük termékennyé velük külső életünket. Bármit tegyünk is az élet bármelyik területén, bármi legyen is világi hivatásunk, ezek az erők minden alkotómunkánkat, minden ténykedésünket át tudják hevíteni, gyümölcsözővé tudják tenni, de fokozzák lelkesültségünket, életörömünket is. Aki eredeti értelmében fogta fel az emberi lét magasztos származását, az nem folytathatja életútját anélkül, hogy életerejében, életörömében ne vinné tovább ezeknek a tanításoknak termékenyítő erőit. Ha a szeretet cselekedeteit akarják gyakorolni, sugározzék szemükből, hogy igaz az ember származásának nagysága, elhivatottságának magasztossága: ez lesz a legjobb módja annak, hogy az antropozófia tanítását elterjesszék.

Az antropozófia tanát megvalósítása fogja igazolni azzal, hogy az ember környezetét boldogítja, a magunk szellemi mivoltát, saját lelkünket-testünket lelkesíti, derűvel tölti el, felfrissíti, gyógyítja. Jobb, erősebb, egészségesebb emberekké kell válnunk azáltal, ha ez a ciklus elsősorban ilyen értelemben hatna, ha nem is több a hallgatók lelkébe elvetett magnál, amely kicsírázik és kinn a világban meghozza gyümölcseit környezete számára. Így válunk meg egymástól testben, de így maradnak együtt lélekben az antropozófusok, ha együttműködve viszik át az életbe a tanításokat.

Hasson át minket ez a szellem, ne lankadjon bennünk ez a szellem mindaddig, míg nemcsak szellemi téren, hanem a fizikaiságban is megvalósul az a szó, amellyel ezúttal is búcsúzom: A viszontlátásra!