GA123

A Máté-evangélium

12 előadás, 1910. szept. 1-12., Bern

Impresszum

Tartalom

– Bern, 1910. szeptember 1.

[A népek áramlása Atlantisz után. Irániak és turániak. A Zarathusztra-individualitás.]

Most harmadszor nyílt számomra lehetőség, hogy itt, Svájcban beszélhessük meg a Föld és az emberiség történetének bizonyos szempontból legnagyobb eseményét. Az első alkalommal, amikor erről az eseményről Bázelben beszélhettem, a János-evangélium adta hozzá az indítékot, másodszor a Lukács-evangélium alapján szabadott leírnom az eseményt, most pedig, vagyis a harmadik alkalommal, a Máté-evangélium ösztönöz az események ábrázolására. Gyakran utaltam arra, hogy mekkora jelentősége van, hogy négy, egymástól látszólag sok tekintetben eltérő forrásmű őrzi az esemény leírását. Antropozófus meggyőződésünk alapján éppen az tűnik jelentőségteljesnek, ami a mai, külsődleges, materialista gondolkodás számára alkalmat nyújt az elutasító, részekre szabdaló bírálatra. Senki se merészeljen jellemezni egyetlenegy ügyet vagy tényt sem, ha csak egyik oldaláról vizsgálja. Gyakran használom azt a hasonlatot, hogy senki sem állíthatja, aki valahonnan lefényképez egy fát, hogy fényképe a valóságnak megfelelően adja vissza a látványt, de ha négyfelől fényképezné le, négy különböző, egymásra talán alig hasonlító képet kapna ugyan, összevetve őket mégis zárt, egységes képet alkothatna a fáról. Ha láthatóan mindennel így állunk, akkor hogyan ne kételkedhetnénk abban, hogy a mi számunkra, emberek számára egyetlen nézőpontból össze lehet-e egyáltalán foglalni azt az eseményt, amely a történések és minden létezés lényeges dolgainak hatalmas gazdagságát foglalja magába? Nem ellentmondások jelennek meg tehát a négy evangéliumban. A látszólagos eltérések alapja inkább az, hogy akik leírták az eseményeket, azok világosan látták, hogy mindegyikük csupán a hatalmas esemény egy-egy oldalának megörökítésére képes, az emberiségnek azonban sikerülhet a különböző ábrázolásokat egymás mellé helyezve lassanként összképet nyernie belőlük. Legyünk tehát türelmesek mi is, és próbáljunk meg lassanként e négy ábrázoláshoz igazodva közelebb kerülni a földfejlődés legnagyobb tényéhez, és az Újtestamentumnak nevezett dokumentumokat alapul véve fejtsük ki még azt is, amit erről tudhatunk.

Néhány korábban elhangzott dologból már láthatják, hogyan írhatjuk le az evangéliumok különböző kiindulópontjait vagy nézőpontjait. Mielőtt azonban e négy nézőpontnak akár csak a külsődleges leírását megadnám, szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy az előadássorozatot nem azzal szeretném kezdeni, amivel manapság kezdik az evangélium-magyarázatokat. Általában ugyanis történeti keletkezésük bemutatásával szokták kezdeni. Számunkra az lesz a legjobb, ha majd csak az előadás- sorozat végén beszélünk arról, amit el kell mondanunk – például – a Máté-evangélium keletkezésének történetéről. Hiszen az csak természetes, és más tudományok példáján is bemutatható, hogy bármilyen dolog történetét csak akkor érthetjük meg, ha már magát a dolgot is megértettük. Senkinek sem lehet haszna abból, ha úgy lát neki például a számtan történetének, hogy nem ért a számtanhoz. A történeti ábrázolásnak mindenütt a magyarázatok végén van a helye, ha pedig mégsem oda helyezik, akkor a mű felépítése ellentmond az emberi megismerés természetes igényeinek. Mi tehát elébe megyünk ezeknek az igényeknek, és előbb a megbeszélendő evangélium tartalmát próbáljuk megvizsgálni, és majd csak utána foglalkozunk kissé ugyanennek az evangéliumnak a keletkezéstörténetével.

Ha valaki „kívülről” engedi magára hatni az evangéliumokat, bizonyos eltéréseket érezhet már abban is, ahogyan ábrázolnak, ahogy szólnak. Ha engedik magukra hatni az előadásaimban a János- és a Lukács-evangéliumról elhangzottakat, a két evangéliummal kapcsolatban még pontosabb érzéseik lesznek majd. Aki a János-evangéliummal foglalkozik, azt kell mondania, hogy akárhol próbál a hatalmas közlésekbe hatolni, ahová csak sejtve tekinthet fel, mindenütt a szellemi nagyság érzése ragadja meg, és hogy a János-evangéliumban található meg, miképpen adja tanújelét a legmagasabb, amire az emberi bölcsesség fel tud tekinteni, a legmagasabb, amihez lassanként férkőzhet hozzá az emberi megismerés. Az ember itt mintegy lent áll, a mélyben, és a kozmikus lét egyik csúcsára tekint fel – azt mondja, hogy akármilyen kicsi is lehetsz te, ember, a János-evangélium megsejteti veled, hogy a lelkedbe merül valami, aminek a rokona vagy, és ami a végtelenség érzésével tölt el. Kiváltképpen a kozmikus lény emberrel rokon szellemi nagysága merül bele lelkünkbe, amikor a János-evangéliumról beszélünk.

Emlékezzünk most arra az érzésre, ami a Lukács-evangélium ismertetésekor töltött el bennünket. Mindennek akkoriban másképpen kellett áthatnia a Lukács-evangélium ismertetését. Míg a János-evangéliumnál kiváltképpen a szellemi nagyság varázslatos illata járja át a lelkünket, amelyre csak sejtve tekintünk fel, átadva magunkat az evangélium közléseinek, addig a Lukács-evangéliumban a bensőségességgel, a lelki nagysággal találjuk szembe magunkat, mondhatni, mindannak hatékony voltával, amire a világ szeretet-erői képesek, amit az áldozatok erői hoznak létre a világban, ha részesülhetünk belőlük. Míg a János- evangélium Jézus Krisztus lényének szellemi nagyságát ábrázolja, addig a Lukács-evangélium az ő mérhetetlen áldozatkészségét írja le, és egyúttal sejteni engedi azt is, hogy a világ és az emberiség együttes fejlődése során mi történt e szeretetből hozott áldozat következtében, amely más erőkhöz hasonlóan lüktetve hatja át és szövi át vele a világot. Kiváltképpen az érzésvilágban élünk és mozgunk, amikor a Lukács-evangéliumot engedjük hatni magunkra, a János-evangéliumból pedig a megismerés világa mond el nekünk valamit e világ végső okairól és céljairól. A János-evangélium inkább a megismerésünkhöz, a Lukács-evangélium pedig inkább a szívünkhöz szól. Ezt az egyes evangéliumokon meg is érezhetjük, most azonban igyekeztünk azt is betölteni ezzel az alaphangulattal, amit szellem- tudományos leírásként csatoltunk e két forrásműhöz. Aki a János- és a Lukács-evangéliummal foglalkozó előadássorozatnál csak a szavakat akarta hallani, az valóban nem hallott mindent. A két sorozat előadásmódja alapvetően különböző volt. Amikor pedig a Máté-evangéliumba fogunk bele, az előadásmódnak ismét teljesen másnak kell lennie.

A Lukács-evangéliumnál azt láttunk, hogy mindaz, amit ember-szeretettek nevezünk, és ami egykor megvolt az emberiség fejlődése során, az az időszámításunk kezdetén élő Jézus Krisztus személyébe áramlott. Aki a Máté-evangéliumot csupán kívülről engedi magára hatni, annak azt kell mondania, hogy az tulajdonképpen a másik két evangéliumnál sokoldalúbb forrásmű, sőt, bizonyos vonatkozásban még mind a három másik evangéliumnál is sokoldalúbb kútfő.

Ha pedig majd egyszer a Márk-evangéliummal foglalkozunk, meg fogjuk látni, hogy bizonyos szempontból az is egyoldalú. Míg a János-evangélium Jézus Krisztus bölcsességének nagyságát, a Lukács-evangélium pedig szeretetének hatalmát mutatja meg, addig Márk evangéliuma leírásakor mindenekelőtt az erő, a teremtő hatalom, a világnak az összes kozmikus térségeket átjáró nagyszerű voltát tárja elénk. Van valami lenyűgöző a Márk- evangéliumban, amikor erejének intenzív életét éli a világ. Ha igazán meg akarjuk érteni Márk evangéliumát, az olyan, mintha zúgva áradna felénk a világ ereje a tér minden szögletéből.

A Lukács-evangéliumban tehát egyfajta lelkünkbe áramló belső meleggel találkozunk, a János-evangélium reménységgel tölti el a lelkünket, ha pedig Márk evangéliumát engedjük hatni magunkra, szinte megborzadunk a világ erőinek hatalmától, nagyszerű voltától, és csaknem összeroppanhatunk alatta.

A Máté-evangélium más. Benne van mind a három elem: a megismerés reményteljes, szépreményű eleme, a meleg érzések, a szeretet eleme és a világ fenséges nagysága is. De bizonyos fokig mérsékelve vannak benne, emberibbnek, közelebbi rokonainknak tűnnek, mint a másik három evangéliumban, amelyekben a megismerés, a szeretet és a nagyszerűség jelentősége alatt igazán összeroppanunk, ha hatni engedjük magunkra.

Mindez benne van a Máté-evangéliumban is, de úgy, hogy terhük alatt megőrizhetjük egyenes tartásunkat. Itt minden emberibb, tehát nem kell valaminek alávetnünk magunkat, hanem bizonyos értelemben mellette állhatunk. A Máté-evangélium nem sújt le minket soha, noha nyújt valamit abból is, aminek a másik három evangéliumban lesújtó hatása lehet. A négy forrásmű közül éppen ezért a Máté-evangélium az egyetemesen emberi evangélium. Ő írja le Jézus Krisztust leginkább embernek. Ha a Máté-evangélium Jézus Krisztusát engedjük hatni magunkra, emberként minden részében, minden tettében közel áll hozzánk. Bizonyos nézőpontból a másik három evangélium szövegmagyarázatának tekinthetjük. Ami a másik háromban néha túl nagy ahhoz, hogy át tudjuk tekinteni, az – noha kisebb léptékben van meg benne, de – a Máté-evangéliumból világossá válik. Ha pedig ezt megértjük, az jelentőségteljesen fényt deríthet a másik három evangéliumra, amit könnyen megérthetünk majd, ha részletezzük.

Most következő mondanivalónkat előbb csupán stílusa szempontjából nézzük. Ahhoz, hogy a Lukács-evangélium leírhassa, hogyan árad az emberiségbe és a világba a legmagasabb fokú szeretet és áldozatkészség abból a lényből, akit Jézus Krisztusnak nevezünk, az emberiségnek a földfejlődés legősibb korszakából leszálló áramlatát kellett segítségül hívnia. Maga Lukács egészen az emberiség eredetéig vezeti vissza ezt az áramlatot. – A János-evangélium mindjárt az elején utal arra, hogy Jézus Krisztus ábrázolásánál magára a teremtő Igére támaszkodik, hogy megmutassa, hol vetheti latba az ember saját megismerését és bölcsességét, és hol indulhat el a cél felé, ahová eljuthat a megismerés. A János-evangélium már legelső mondataival is a megismerésünkkel elérhető legszellemibbet pendíti meg, azonnal megismerő törekvésünk legmagasabb fokára vezet, az ember lelkében megjeleníthető legmagasabbhoz. – A Máté-evangéliumban másképpen van. A názáreti Jézus, az ember leszármazása során örökölt kapcsolatait sorolja fel mintegy történeti távlatból és egyetlen népen belül – hogyan találjuk meg benne mintegy összegződve az Ábrahámtól kezdve öröklött összes tulajdonságokat, hogyan áramoltatta bele egy nép Jézus vérébe háromszor tizennégy nemzedéken át a legjobbat, amije volt, hogy tökéletesen hozza létre a legmagasabb emberi erőket egyeden emberi individualitásban. – A János-evangélium a Logosz végtelenségéhez, a Lukács-evangélium az emberiség fejlődésének mérhetetlen magasan lévő kezdetéhez vezet, a Máté-evangélium pedig arról a népről nyújt áttekintést, mely a jó tulajdonságait Ábrahám ősatyától kezdve háromszor tizennégy nemzedéken keresztül átörökítette, így mutatva meg nekünk a názáreti Jézust, az embert.

Itt csak utalhatunk arra, hogy aki Márk evangéliumát valóban meg akarja érteni, annak bizonyos vonatkozásban ismernie kell a kozmosznak az egész világfejlődésen átáramló erőit. A Márk-evangélium ugyanis úgy ábrázolja Jézus Krisztust, hogy lássuk, hogyan van benne egy emberi tevékenységben a kozmosz kivonata, esszenciája, egy olyan esszencia, mely különben kozmikus erőként csak a világ mérhetetlen távlataiban él. Megmutatja, hogy Jézus Krisztus cselekedetei mintegy a kozmikus tevékenységeknek a kivonata. A Márk-evangélium azt akarja velünk megismertetni, hogy Jézus Krisztus, az istenember, ahogyan a Földön él, felmérhetetlen voltában is mintegy a Nap tevékenységének a kivonata. Márk tehát azt írja le, hogyan hat egy ember erején keresztül a csillagok tevékenysége.

Bizonyos módon a csillagok tevékenységéhez kapcsolódik a Máté-evangélium is. Ezért vezet bennünket már a názáreti Jézus születésekor is arra a pontra, ahonnan a világnak ezt a nagy eseményét a kozmikus tények és az emberiségfejlődés közötti bizonyos összefüggésnek kell tekintenünk, megmutatva a három mágusnak a Jézus születése helyére vezető csillagot. De nem a kozmosz működését írja le, mint a Márk-evangélium, nem kívánja tőlünk, hogy a kozmosz tevékenysége felé fordítsuk tekintetünket, hanem három embert mutat be, három mágust és a kozmikus erők rájuk gyakorolt hatását, csatlakozhatunk mi is hozzájuk, hogy megsejthessük, amit éreznek. Emberekre vagyunk tehát ráutalva még akkor is, ha fel akarunk szárnyalni a kozmosz magasságaiba. Az emberek szívében mutatja meg a kozmosz visszfényét. Nem vész el tekintetünk a mérhetetlen messzeségben, hanem az emberek szívében mutatja meg nekünk a kozmosz működését.

Ismételten kérem, hogy csupán stílus szempontjából vegyék az imént mondottakat. Hiszen alapvető jellegüknek megfelelően az evangéliumok különböző irányokból ábrázolnak. Ábrázolásmódjuk pedig mindenképpen arra jellemző, hogy az emberiség és a Föld fejlődésének legnagyobb eseményéről mit kívánnak nekünk mondani.

A Máté-evangélium elején egyszersmind a legfontosabb is, hogy a názáreti Jézus legközelebbi vérrokonságára mutat rá. Válaszol mintegy a kérdésre, hogy milyen volt a názáreti Jézus mint fizikai személyiség. Hogyan összegződött az ősatya, Ábrahám óta egy nép összes tulajdonsága ebben az egyetlen személyiségben úgy hogy meg tudott nyilatkozni benne az a lény, akit Krisztus-lénynek nevezünk? Erre a kérdésre kapunk választ. Ahhoz, hogy a Krisztus-lény egy fizikai testben tudjon testet ölteni, ez a fizikai test csak akkor kaphatta meg azokat a tulajdonságokat, amelyeket megkapott, ha az Ábrahámtól származó nép vérének összes tulajdonsága egyetlen kivonatban egyetlen személyiségbe, a názáreti Jézusba sűrűsödhetett össze. Meg kell tehát mutatni, hogy ez a názáreti Jézusban lévő vér a nemzedékeken keresztül valóban egészen a héber nép ősatyjáig vezet vissza. Ezért van főleg a názáreti Jézus fizikai személyiségébe sűrítve ennek a népnek a lényege, vagyis az, amit ez a nép jelent a világtörténelem, az emberiség és a Föld fejlődése számára. Mit kell elsősorban ismernünk tehát, ha meg akarjuk érteni, hogy milyen szándék vezette a Máté-evangélium íróját a Bevezetésben? A héber nép mivoltát kell ismernünk. Válaszolnunk kell arra a kérdésre, hogy a héber népnek – sajátos mivoltával – miben kellett részesítenie az emberiséget!

A külső történelem, a materialista történetírás nem nagyon veszi figyelembe, hogy itt miről van szó. A mindenki számára hozzáférhető tényeket írja le. Mivel elvontan írja le a tényeket, nagyjából csak egymás mellé állítja a népeket, és így teljesen háttérbe szorul az a tény – ami pedig egy alapvető tény annak, aki az emberiség fejlődését meg akarja érteni – hogy egyetlen népnek sem ugyanaz a feladat jutott osztályrészül, hanem minden népnek külön küldetése és sajátos feladata van. Minden népnek a saját részével kell hozzájárulnia a közös kincshez, amelyet az emberiség fejlődése kell majd hogy átnyújtson a Földnek, és minden rész más és más, teljesen meghatározott. Minden népnek meghatározott küldetése van. De minden nép olyan, még fizikai körülményeinek legkisebb részletében is, hogy képes legyen helyesen meghozni azt a részt, amelyet meg kell hoznia az emberiség egésze számára. Vagyis az egy néphez tartozó emberek testisége fizikai-, éter- és asztráltestüket illetően úgy van kialakítva, és ezek a testek úgy vannak egymással összeillesztve, hogy az a test megfelelő eszköze lehessen annak, amit az emberiség összessége számára az adott népnek teljesítenie kell. – Melyik részt kellett kiváltképpen a héber népnek teljesítenie, és hogyan alakult át azután a héber népre eső rész esszenciája a názáreti Jézus testévé?

Ha meg akarjuk érteni a héber nép küldetését, akkor jobban bele kell tekintenünk az emberiség fejlődésébe. Most kissé pontosabban kell majd ismertetnem, ami vázlatosan megtalálható már A szellemtudomány körvonalai című könyvemben és előadásaimban is. Akkor értjük meg leginkább a héber nép részesedését az emberiség együttes fejlődéséből, ha néhány rövid, de jellegzetes vonással abból a nagy katasztrófából indulunk ki, amit az emberiség fejlődése során atlantiszi katasztrófának neveznek.

Amikor az atlantiszi katasztrófa fokról fokra rázúdult a földi viszonyokra, az akkoriban a régi atlantiszi kontinensen lakó emberek nyugatról kelet felé vonultak. Vándorlásuk lényegében két áramlatból állt, egy jobbára északra vonuló és egy másik, inkább délre tartó áramlatból. Atlantisz lakóinak egyik nagy emberáradata Európán keresztül még Ázsiába is eljutott, ha pedig szemügyre vesszük a Kaszpi-tenger környékét, képet alkothatunk arról, lassanként meddig terjeszkedett az atlantiszi népességnek ez a vonulata. A másik áramlat viszont a mai Afrikán vonult végig. Odaát azután, Ázsiában, mondhatnám, egybeáradt a két vonulat, mint amikor két folyam örvényt alkotva torkollik egymásba.

Minket most elsősorban a régi Atlantiszról keletre vetődött népek, vagy legalábbis nagyobb tömegük szemléletmódja, lelki alkata érdekel. Tényleg úgy volt, hogy az Atlantiszt követő első időkben még egészen más volt a lelkek állapota, mint amivé később lett, és főleg mint amilyen ma. Ezek a néptömegek még inkább szellemi látással észlelték környezetüket. Abban az időben az emberek még bizonyos fokig képesek voltak látni a szellemiséget és szellemibb módon látták még a fizikailag látható dolgokat is. Akkoriban még inkább szellemi látással észlelték az élet és a lelkek formáját. Különösen fontos azonban, hogy az eredendően Atlantisz utáni lakosság szellemi látása bizonyos tekintetben ismét más volt, mint például Atlantisz lakosságának szellemi látása az atlantiszi fejlődés virágkora idején. Ekkor az embereknek még olyan magas fokú volt a szellemi látóképessége, hogy még tisztán beleláttak a szellemi világba, melynek megnyilvánulásai az emberi lelkeket jóra ösztönözték. Mondhatni, minél inkább képes volt valaki belelátni a szellemi világba, az atlantiszi fejlődés virágkorában annál erősebb ösztönzést kapott a jóra, aki pedig csak kevésbé tudott belátni oda, az csupán alacsonyabb fokú indíttatást kapott rá.

A Földön ugyanis olyan változások mentek végbe, hogy a régi szellemi látásnak éppen a jó oldalai mentek lassanként veszendőbe az atlantiszi korszak utolsó harmadában, de főleg az Atlantiszt követő idők során. Az atlantiszi szellemi látás jó oldalait csak azok őrizték meg, akik külön iskolázáson mentek keresztül a beavató helyeken. Ami viszont az atlantiszi szellemi látásból természetes úton maradt meg, az idők folyamán egyre jobban olyan jelleget öltött, amiről azt mondhatjuk, hogy az, amit láttak az emberek, nagyon könnyen a lét rossz, csábító és kísértésbe ejtő látásához vezette őket. A szellemi látás ereje lassanként már alig volt elég erős ahhoz, hogy meglássák a jó erőket. Megmaradt viszont a rossz látása, ami az ember számára csak kísértésből, csábításból állhatott. Az Atlantiszt követő népesség bizonyos területein pedig elterjedt a szellemi látásnak egy egyáltalán nem jó fajtája, ami voltaképpen már maga is egyfajta kísértő erő volt.

A régi szellemi látás erejének hanyatlásával együtt járt a mai emberiség normálisként ismert érzékelésének fokozatos felvirágzása. A dolgok, amelyeket az ember az Atlantiszt követő első időkben szemeivel látott, és amelyeket fizikai szemeivel ma lát, akkoriban nem vitték kísértésbe, mert még hiányoztak hozzá a lélek kísértő erői. Az, ami az embert ma élvhajhásszá teheti, az Atlantisz után élő embert a külvilágból nem nagyon csábította, bármennyire is csábítaná a látványa ma. Amikor viszont már kifejlesztette a régi szellemi látás örökségét, akkor ösztönözte. A szellemi világ jó oldalait már alig látta, de olyan nagy erővel hatott rá Lucifer és Ahrimán, hogy képes volt meglátni a lehetséges kísértő és megtévesztő erőket és hatalmakat. Az ember a régi szellemi látásától örökölt erőivel tehát a luciferi és ahrimáni erőket észlelte. Azon múlt a dolog, hogy az emberiség fejlődésének vezetői és irányítói, akik az emberiség vezetéséhez szükséges bölcsességet a misztériumoktól kapták, úgy intézkedtek, hogy az emberek e tény ellenére is mindinkább eljutottak a jóhoz és a világossághoz.

Az atlantiszi katasztrófát követően kelet felé terjeszkedő emberek azonban a fejlődés igen különböző fokán álltak. Azt mondhatjuk, hogy minél keletebbre jutunk, morálisan és szellemileg annál magasabbra fejlődött emberekre találunk. Ami külső észlelésként, mint egy új világ alakult ki, bizonyos értelemben egyre világosabban hatott, mindinkább úgy hatott, hogy a külsőleg érzékelhető világ nagy és pompás volta hatással lehetett az emberekre. Minél keletebbre jutunk, annál inkább ez volt a helyzet. Főleg azoknak az embereknek volt ilyen irányú hajlamuk, akik például a mai Indiától északra fekvő vidékeken laktak, egészen a Kaszpi-tengerig, az Oxus és a Jaxartes mentén (az Amu-darja és a Szir-darja folyóknál, a Turáni-alföldön – a ford.). Ázsiának ezen a középső területén egy olyan keverék nép telepedett le, amely alapjául szolgálhatott a népek különféle áramlásának, melyek később több irányba rajzottak szét – közéjük tartozott a szellemi világszemléletüket illetően már sokszor említett ó-indiai nép is.

Ennek a keverék népnek Ázsia szívében, röviddel az atlantiszi katasztrófa után és részben már tartama alatt is, igen erősen fejlett volt a külső valóság iránti érzéke. Ezzel karöltve azonban a Földnek erre a területére inkarnálódott embereknél egyfajta emlékezetbeli megismerésként élt még az eleven visszaemlékezés az atlantiszi világban átéltekre – legerősebben a később India felé lehúzódott néptömegnél. Nagy megértést tanúsítottak ugyan a külvilág nagyszerű volta iránt, és ez a nép volt a legelőrehaladottabb a külső úton észlelt világ megfigyelésében, ugyanakkor azonban náluk alakult ki a legerősebben az atlantiszi korszak régi szellemi észlelésére való visszaemlékezés is. Emiatt ennél a népnél egy erős törekvés jött létre a szellemi világ felé, amire emlékeztek még, és ahová könnyűszerrel újra be is tudtak pillantani. Ettől azonban olyan érzésük lett, hogy a fizikai érzékek illúziót, látszatot keltenek, mayát nyújtanak. Ezért ettől a néptől ered az az impulzus is, hogy ne a külsőleg érzékelhető világra tekintsenek kiváltképpen, hanem tegyenek meg mindent, hogy lelkük – most már mesterségesen fejlesztve a jógával – fel tudjon emelkedni ahhoz, ami az ősi atlantiszi időkben közvetlenül a szellemi világból lehetett az övék.

Az Indiától északra lévő területeken megmaradt népeknél azonban csak kevéssé alakult ki az a sajátosság, hogy a külvilágot lebecsülve és mayának tekintve csak a szellemiségre törekvő impulzusokat fejlesszék ki. Ezek a népek azonban tragikus helyzetben voltak. Az ó-indiai népnek megvolt hozzá az adottsága, hogy az ember könnyűszerrel keresztül tudjon jutni egy bizonyos jógafejlődésen, amellyel ismét azokba a régiókba került, ahol az atlantiszi idők folyamán élt. Könnyen fölébe kerekedhetett annak, amit látszatnak kellett tekintenie, és amit a megismeréssel győzött le. „Az érzékelhető világ csak látszat, maya. De ha dolgozol a lelkeden, ha iparkodsz, az érzékelhető világ mögött rejtőzködő világhoz jutsz el!” – ez volt számára a megismerés csúcsa. Amit tehát a régi Indiában élő ember mayának, látszatnak tekintett, és aminek fölébe akart kerekedni, azt egy belső folyamattal győzte le.

Az északi népeknél, akiket a történelem azután szűkebb értelemben véve árjáknak nevezett – a perzsáknál, a médeknél, a baktriaiaknál – más volt a helyzet. Nekik is erősen fejlett érzékük volt a mindenki számára hozzáférhető szemlélet, az intellektus iránt. De nem volt valami különösen erős náluk a belső törekvés, az impulzus, hogy belső fejlődés útján, egyfajta jógával kívánják elérni az atlantiszi ember természetes adottságát. Az északi népeknél nem volt olyan mértékű az eleven visszaemlékezés, hogy a külvilág látszatának, a mayának a legyőzésére ösztönözte volna őket a megismerés során. Náluk nem található meg a régi hinduk lelki beállítottsága. Nekik olyan lelki beállítottságuk volt, hogy minden iráni, perzsa vagy méd embernek az volt az érzése, amit mai fogalmainkkal így fejezhetnénk ki: „Ha mi, emberek, egykor a szellemi világban voltunk, átéltük és láttuk a szellemiséget és a lelkiséget, most pedig kihelyeztek minket a fizikai, a szemünkkel látható és az agyunkhoz kötött intellektussal felfogható világba, ennek nem lehet csak az emberben az oka, amit pedig le kell most győznünk, azt nem küzdhetjük le pusztán csak az ember belső világában, mert az jóformán semmit sem jelentene!” – Iránban régen azt mondta volna az ember: „Nem csak az emberben kellett végbemennie változásnak, amikor aláereszkedett, hanem meg kellett változnia a természetnek is, és mindennek, ami csak van a Földön. Az tehát nem elég, hogy azt, ami körülöttünk van, meghagyjuk olyannak, amilyen, és egyszerűen azt mondjuk, hogy minden csak illúzió, maya, mi magunk pedig a szellemi világba emelkedünk! Ekkor megváltozunk ugyan, de az egész körülöttünk lévő megváltozott világ változatlan marad.” – Nem azt mondta tehát, hogy a külső világ maya, majd egymagában túllép rajta és így legyőzve azt, egymaga majd eléri a szellemi világot, hanem azt mondja, hogy hozzátartozik az őt körülvevő világhoz, annak egy része csupán. Fia tehát át kell alakítania azt, ami az emberben isteni és az isteni-szellemi magasságokból szállott alá, akkor nem szabad pusztán csak azt visszaváltoztatnia szellemivé, ami benne van, hanem azt is vissza kell változtatnia, ami a környezetében van. – Főként ez indította ezeket a népeket a világ hatékony átalakítására és átformálására.

Míg Indiában azt mondták, hogy a világ lefelé haladt, és amit most kínál, az csak látszat, maya, addig északon erről azt mondták, hogy a világ kétségtelenül lefelé haladt ugyan, de úgy kell rajta változtatnunk, hogy újból szellemivé legyen! – Meditálás, elmélkedő megismerés volt a hindu nép alapvető jellege, úgy bánt a világgal, hogy illúziónak, mayának nevezte az érzékelést. Az irániak és a többi északi nép alapvető jellege a tetterő, a külső energia volt, a külső természet átdolgozására irányuló akarat. Ok így szóltak: „Ami csak körülöttünk van, az istenségből szállott alá, az ember azonban arra hivatott, hogy mindezt újból visszavezesse oda!” – A misztériumhelyekről kikerült szellemi vezetők azt emelték a legmagasabb fokra és vitték teljes erővel keresztül, ami alapjában véve már benne volt az irániak népi jellegében.

Még kívülállókkal is csak akkor tudjuk teljesen megértetni, hogy mi játszódott le a Kaszpi-tengertől keletre és délre, ha összehasonlítjuk azzal, ami a tőlük északabbra fekvő, vagyis a mai Szibériáig és Oroszországig terjedő, sőt Európába is benyúló vidékeken történt, ahol azok az emberek éltek, akik a régi szellemi látást még megőrizték, és akiknél a régi szellemi és érzékszervi észlelés, illetve az új, értelemszerű gondolkodás lehetősége egyensúlyban volt. Náluk a szellemi világba való betekintés még a nép legszélesebb rétegeiben is elterjedt volt. De ha megvizsgáljuk ennek a szellemi világba való betekintésnek a jellegét – ami természetesen már egy alacsonyabb fokra süllyedt és ezeknél a népeknél alapjában véve egy alacsonyabb fokú asztrális tisztánlátás volt, ahogyan ma mondanánk – akkor láthatjuk, hogy az az emberiség egyetemes fejlődését illetően bizonyos következménnyel járt. Akinek ilyesfajta szellemi látása van, abból teljesen meghatározott ember lesz, és bizonyos jellembeli tulajdonságokra tesz szert. Ez főleg az olyan néptömegeknél mutatkozott meg, melyek népi jellegzetességéhez hozzátartozott az ilyen alacsonyabb fokú tisztánlátás. Az ilyen emberek lényegében véve elvárják a természettől, hogy mindent megkapjanak tőle, ami létfenntartásukhoz szükséges, és lehetőleg keveset kelljen tenniük, hogy kicsikarják tőle. Elvégre ugyanúgy tudták, hogy léteznek a mindenben megbúvó, elrejtező isteni-szellemi lények, mert hiszen látták őket, ahogyan a mai emberek is tudják, hogy vannak növények, állatok és egyebek, mert használják érzékeiket. Tudták azt is, hogy azok lények, amelyek a fizikaiak mögött állnak, hatalmas lények. De annyira pontosan ismerték őket, hogy el is várták tőlük, hogy kevés munka árán tegyék számukra lehetővé azt az életet, amelybe ők helyezték bele az embereket. Sok mindent felsorolhatnánk, ami külsőleg kifejezi az asztrálisan tisztán látó emberek hangulatát és érzületét. Most csak egyet említünk meg közülük.

Ebben az időszakban, amelyet most fontos megvizsgálnunk, az összes olyan nép, amely hanyatlófélben lévő szellemi látással rendelkezett, nomád, ide-oda vándorló pásztornép volt, akik anélkül, hogy letelepedtek és állandó lakhelyet alapítottak volna, egyik lakhelyüket sem kedvelték különösképpen, és arra sem nagyon fordítottak gondot, amit a Föld kínált nekik, ha pedig szükségük volt valamire a megélhetésükhöz, akkor még a körülöttük lévő dolgokat is képesek voltak elpusztítani. De a kultúra színvonalának emelése, a Föld átalakítása érdekében semmit sem voltak hajlandóak tenni.

Így jött létre a nagy és lényegi ellentét, az Atlantisz utáni fejlődés talán legfontosabb ellentéte a jobbára északi és az iráni népek között. Az irániaknál kibontakozott a vágy, hogy beleavatkozzanak a körülöttük zajló történésekbe, hogy letelepedjenek és munkával szerezzék meg, ami az emberé és az emberiségé lehet, vagyis hogy valóban az emberi szellem erejével alakítsák át a természetet. A világnak ebben a szögletében főleg erre törekedtek az emberek. Észak felé közvetlen szomszédjuk volt az a nép, amely belelátott a szellemi világokba és mintegy tegező viszonyban volt a szellemi lényekkel, de nem szívesen dolgozott, nem telepedett le és egyáltalán nem érdekelte, hogy a kulturális tevékenység előrehalad-e a fizikai világban.

Ez talán a legnagyobb ellentét az Atlantisz utáni időszak történelmében, amely külsőleg is megnyilvánult, és amely tisztán csak az eltérő jellegű lelki fejlődés egyik következménye volt. Ezt az ellentétet Irán és Túrán között a külső történelem is ismeri, de az okait nem. Most következnek az okok.

Északon volt a Szibériába nyúló Túrán és egy olyan néptömeg, amelyben nagymértékben megvolt ugyan az asztrális látás öröksége, de mivel a szellemi világban éltek, sem kedvük, sem érzékük nem volt egy külső kultúra alapjainak lerakására. Mivel pedig ezek az emberek jobbára passzív természetűek, papjaik pedig sokszor alacsonyabb szintű mágusok és varázslók voltak, alantasabb varázslatokkal, sőt részben még fekete mágiával is foglalkoztak, különösen ott, ahol a szellemiségről volt szó. Tőlük délre volt Irán, azok a vidékek, ahol már korán megindult az a törekvés, hogy azt, ami az érzékelhető világban adva van, kezdetleges eszközökkel ugyan, de mégis átalakítsák az emberi szellem erejével, és ilyen módon külső kultúrák jöjjenek létre.

Irán és Turán között ez a nagy ellentét. Szépen mutat rá a mítosz, a legenda, hogyan költözött le északról az emberek – kultúra szempontjából – legelőrehaladottabb része egészen addig a vidékig, amelyet most Iránnak nevezünk. A népét északról Iránba vezető Dzsamsíd királyról elmondja a legenda, hogy az Isten, akit ő Ahura Mazdának nevezett, és aki aztán lassanként ismertté is vált, egy arany tőrrel ajándékozta meg őt, amellyel teljesítette küldetését a Földön. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a népét a turániak lusta tömegéből kivezető Dzsamsíd királynak az arany tőrrel a bölcsességnek azt a törekvését adták át, ami az ember külső erőihez van kötve, a bölcsességnek azt a törekvését, ami újból kifejleszti a korábban már hanyatlásnak indult erőket, és áthatja-átszövi a fizikai síkon az ember számára kiharcolható szellemi erővel. Ez az arany tőr mint egy eke szántotta fel a földet, szántóföldet csinált belőle, létrehozva az emberiség első, legkezdetlegesebb találmányait. Az arany tőr tovább is hatott és hat még ma is mindenben, amire mint a kultúra vívmányára büszkék az emberek. Fontos dolog, hogy a Turánból lefelé, Irán területeire vonuló Dzsamsíd király megkapta Ahura Mazdától ezt az arany tőrt, amely erőt ad az embereknek a külsőleg érzékelhető világ megmunkálására.

Az iráni népesség vezetőjének, akit Zarathusztra, Zoroaszter vagy Zardust néven ismerünk, ugyanaz a lény volt a nagy inspirátora, akitől az arany tőr származik. Ő volt az, aki az ősrégi időkben, nem sokkal az atlantiszi katasztrófa után, a szent misztériumokból merített javakkal hatotta át azt a népet, amelyben élt a törekvés, hogy a külső kultúrát az ember szellemi erejével szőjék át. Ehhez kellett Zarathusztrának a szellemi világra vonatkozóan új kilátásokat, új reménységeket nyújtania azoknak a népeknek, amelyeknek már nem volt meg a szellemi világba látás régi, atlantiszi képessége. Zarathusztra tehát azt az utat nyitotta meg, amiről már sokat beszéltünk: a népek lássák be, hogy a látható napfény csupán egy magas szellemi lény külső teste, akit ő az ember kis aurájával ellentétben „Nagy Aurának”, Ahura Mazdának nevezett. Arra akart rámutatni, hogy ez a most még nagyon távoli lény egykor leszáll majd a Földre, hogy szubsztanciálisan egyesüljön vele az emberiség története folyamán, és hogy tovább működjön az emberiség fejlődésében. Zarathusztra ezzel ugyanarra a lényre utalt ezeknek az embereknek, aki később Krisztusként élt a történelemben.

Zarathusztra – vagyis Zoroaszter – ezzel hatalmas nagy feladatot teljesített: újból felfelé ívelő pályára áhította az új, Atlantisz utáni, Istentől elszakadt emberiséget és elhozta nekik a reményt, hogy mégiscsak fel tudnak emelkedni a szellemiséghez azokkal az erőkkel, amelyekkel alászállottak a fizikai síkra. A régi hindu ember egy bizonyos módon, jóga-iskolázással érte el újra a régi szellemiséget. Zarathusztrának azonban új utat kellett nyitnia az emberiség számára.

Zarathusztrának tehát volt egy hatalmas pártfogója. – Kifejezetten hangsúlyozni szeretném, hogy most Zarathusztráról mint olyan személyről beszélek, akinek az életét már a görögök is ötezer évvel a trójai háborút megelőző időkbe helyezték, aki tehát nem azonos azzal, akit a történelem ma annak nevez, sőt azzal sem, akit Dareiosz idejében emlegetnek Zarathusztraként. A koraókori Zarathusztrának volt tehát egy pártfogója, akit később használatos nevén Gustászpnak nevezhetünk. Zarathusztra tehát egy hatalmas lény, olyan volt, mint egy pap, aki rámutatott a Nap nagy szellemére, Ahura Mazdára, arra a szellemi lényre, aki majd visszavezeti az embereket a fizikai világból a szellemiségbe. Gustászp pedig királyi alkat volt, aki mindent hajlandó volt megtenni a külső területeken, ami Zarathusztra nagy inspirációit elterjeszthette a világban. Ezért is volt elkerülhetetlen, hogy a régi Iránban Zarathusztra és Gustászp révén érvényesülő inspirációk és szándékok összeütközésbe ne kerüljenek azokkal, amelyek északon a közvetlen szomszédságukban éltek. Ezek az összeütközések a világ és minden idők egyik legnagyobb háborúját idézték elő, bár a külső történelem erről nem nagyon számol be, mivel ez a háború az ősidőkben zajlott le. Hatalmas volt az összecsapás Irán és Turán között. A nem évtizedekig, hanem évszázadokig tartó háborúból pedig egy hosszú ideig tartó hangulat alakult ki Ázsia belső vidékein, amelyet a következőképpen önthetünk szavakba.

Iránban a Zarathusztrát követő ember körülbelül azt mondhatta, hogy bárhová tekintünk, a látott világ, noha az isteni szellemiségből szállott alá, most csupán a korábbi magasságok maradványának mutatkozik. Feltételeznünk kell, hogy mindaz, ami körülöttünk van, az állatok, növények és ásványok világa, korábban magasabban volt még, de hanyatlásnak indult. Az embernek azonban van reménye arra, hogy mindezeket ismét felfelé vezesse. – Vegyünk például egy állatot. Ha lefordítjuk a magunk nyelvére, amit egy iráni ember érzett, és úgy mondjuk el, ahogyan az iskolában a tanító mondaná el a tanítványainak, amikor egy hasonló lelkiállapotot szeretne leírni, akkor a következőket mondhatnánk: „Nézz körül a világban! Korábban még szellemibb természetű volt, de most már aláhanyatlott, dekadens lett. Vegyük most a farkast! A farkasban lévő állat, amelyet észlelhető lénynek látsz, lesüllyedt, dekadens lett. Eleinte, korábban még nem mutatott rossz tulajdonságokat. De ha benned kicsíráznak a jó tulajdonságok, akkor azokat szellemi erőiddel összefogva meg tudod szelídíteni az állatot. Beléje szőheted saját tulajdonságaidat, és szolgáló kutyáddá szelídítheted a farkast. Mintegy a világ két áramlatára jellemző két élőlényt: farkast és kutyát kapsz.” – Azok az emberek, akik szellemi erejüket környezetük átdolgozására fordították, képesek voltak megszelídíteni, magasabb fokra emelni az állatokat, a többiek viszont, akik erejüket nem erre használták, meghagyták őket olyannak, amilyenek voltak, ezért egyre mélyebbre kellett süllyedniük. Két különböző erőről van szó. Az egyik olyan hangulatot kelt, hogy amennyiben a természetet úgy hagyom, ahogyan van, akkor minden egyre lejjebb süllyed, minden elvadul. A másik érzület az, hogy egy jó hatalomra is irányíthatom szellemi tekintetemet, amely – ha követem őt – segít nekem, így segítségével újból felfelé tudom vezetni azt, ami le akar hanyatlani. Ez a hatalom nyújthat nekem reményt a további fejlődésre, ha fel tudok rá tekinteni. – Ez a hatalom Ahura Mazdával volt azonos az iráni ember számára, aki így szólt: „Minden, amit az ember megtehet a természet erőinek nemesebbé és magasztosabbá tételére, csak akkor lehetséges, ha Ahura Mazdával, Ormuzd erejével egyesül. Ormuzd a felfelé haladó áramlat. De ha az ember meghagyja a természetet olyannak, amilyen, akkor láthatja, hogy minden elvadul. Ez Ahriman miatt van.” – Az iráni területen emiatt a következő hangulat alakult ki: „Tőlünk északra sok ember él Ahriman szolgálatában. Ahriman népe ők, akik csak összevissza kóborolnak a világban, elfogadják a természettől, amit kínál nekik, ám nem dolgoznak azon, hogy szellemmel hassák át a természetet. Mi azonban Ormuzddal, Ahura Mazdával szeretnénk szövetkezni!” Ilyennek érezték az emberek a világban megjelenő kettősséget. Ilyennek érezték az iráni, Zarathusztrát követő emberek, és amit így éreztek, azt törvénybe is foglalták. Úgy kívánták berendezni életüket, hogy a külső törvényhozás is kifejezze fölfelé törekvésüket. Ez volt a zoroasztrizmus külső következménye. Eszerint kell tárgyalnunk az Irán és Turán közötti ellentétet. A turáni király, Ardzsászp és Zarathusztra pártfogójának, Gustászpnak a háborúját pedig – amelyről az okkult történelem annyi mindent, még pontos részleteket is mond – Észak és Dél ellentétének, illetve még a háborút követően is folytatódó lelkiállapotnak kell tekintenünk mindkét területen, Iránban és Turánban is. Ha ezt megértjük, akkor láthatjuk, hogy Zarathusztrából egy bizonyos lelki áramlat árad ki a hatása alatt álló emberiségre.

Mindenekelőtt így kellett leírnunk azt a keretet, azt a környezetet, ahová Zarathusztrát helyezték. Hiszen tudjuk, hogy Zarathusztra individualitása inkarnálódott az Ábra- hámtól háromszor tizennégy nemzedéken keresztül átáramló vérben, aki a Máté-evangéliumban azután a názáreti Jézusként jelenik meg. Ezt az individualitást először ott kellett felkeresnünk, ahol legelőször találkozunk vele az Atlantiszt követő korszakban. Most pedig felmerül a kérdés: miért éppen az a vér felelhetett meg leginkább Zarathusztra egyik későbbi megtestesülése számára, amely Ábrahámtól kezdve nemzedékeken keresztül áramlott alá Elő-Ázsiában? Végül is a názáreti Jézus Zarathusztra következő inkarnációinak egyike.

Először az ebben a vérben megnyilvánuló középpont kérdését kellett felvetnünk és megválaszolnunk ahhoz, hogy fel tudjuk tenni a második kérdést. Zarathusztra individualitásában van a középpont, amely a héber nép vérében testesült meg. Holnap azt kell majd megbeszélnünk, hogy Zarathusztrának miért éppen ebből a vérből és ebből a népből kellett külső testi burkát vennie.

– Bern, 1910. szeptember 2.

[A tér és az idő titkai. Hermész és Mózes bölcsessége. Turániak és héberek.]

A sorozat elején elhangzó előadásokban szükségképpen újra előfordul majd néhány dolog, amit a Lukács-evangélium megbeszélésekor már elmondtam. Jézus Krisztus életében bizonyos tények csak akkor érthetők meg, ha ezt a két evangéliumot némiképp összevetjük egymással.

A Máté-evangélium belső megértéséhez elsősorban azt kell tudnunk, hogy az az individualitás, akiről ez az evangélium szól, testiségét illetően Ábrahámtól származik, és háromszor tizennégy nemzedéken keresztül átöröklődve magában hordozza Ábrahám egész nemzetségének, vagyis a hébereknek mintegy a sűrített kivonatát, ez az individualitás pedig a szellemtudomány kutatója számára azonos azzal, akit Zoroaszternek vagy Zarathusztrának nevezünk. Tegnap Zarathusztra működésének mintegy a külső környezetét írtuk le. Ám szükség lesz még arra is, hogy néhány dolgot megemlítsünk a Zarathusztra környezetében uralkodó világszemléletekről és eszmékről. Meg kell ugyanis mondanunk, hogy egy főbb vonalaiban mélységesen fontos világszemlélet bontakozott ki azon a területen, ahol az ősidőkben Zoroaszter vagy Zarathusztra tevékenykedett. Elég csak néhány mondatot idéznünk a legrégebben élt Zarathusztrának tulajdonítható tanításból, hogy rámutassunk az egész Atlantisz utáni világnézet mély alapjaira.

Már a külső történelem is elmondja, hogy Zarathusztra egy olyan tanítást képviselt, amely arra a két princípiumra épült, amelyet mi Ormuzd, a jó, a fényes lény és Ahriman, a sötét, a gonosz lény princípiumának nevezünk. Ám a vallásrendszer ugyanakkor már külső megjelenítésükben is azt hangsúlyozza, hogy a két princípium – Ormuzd vagy Ahura Mazda és Ahriman – mégiscsak egyetlen közös princípiumra, Zurván Akaranára vezethető vissza.

Mi ez az egységes és ősi princípium, ahonnan a két másik – a világban egymással harcoló – princípium származik? Zurván Akaranát általában „a meg nem teremtett, végtelen idő”-nek fordítják. Azt mondhatjuk tehát, hogy Zarathusztra végeredményben arra az ősi princípiumra vezeti vissza tanítását, amelyben a világ folyása közben csendesen tovatűnő időt kell látnunk. De a szó jelentésében benne van az is, hogy az idő, az idő körforgásának eredete felől már nem kérdezősködhetünk. – Fontos világosan tudatosítanunk magunkban a gondolatot, hogy kozmikus összefüggésben bármiről beszélhetünk anélkül, hogy belsőleg jogunk lenne tovább kérdezősködni, például az efféle ősi princípiumok okairól. Az emberek külsődleges, absztrakt gondolkodása aligha mond le valaha is arról, hogy amikor valamilyen okra rámutatnak, akkor ne kérdezősködjék újra és újra az oknak az okáról, és hogy ne forgassa vissza szinte a végtelenségig a fogalmakat. Ha valóban szilárdan akarunk állni a szellemtudomány talaján, akkor egy alapos meditációval egyszer tisztáznunk kellene, hogy valahol meg kell állnunk, és fel kell hagynunk az eredetre, az okra vonatkozó kérdezősködéssel, ha pedig egy bizonyos pontnál tovább teszünk fel kérdéseket, akkor csupán játékot űzünk a gondolkodásból.

A szellemtudomány körvonalai című könyvemben már rámutattam erre az ismeretelméleti tényre, ahol azt mondtam, hogy ha valaki barázdákat lát az úton, akkor megkérdezheti, hogy azok mitől vannak. A válasz: egy kocsi kerekeitől. Az illető tovább kérdezhet: hol vannak a kocsin a kerekek? Még tovább kérdezhet: miért vág barázdát a kerék? Választ is kaphat rá: azért, mert végigment az úton. De az illető még tovább kérdezhet: miért ment végig a kocsi az úton? A válasz pedig: azért, mert valakinek arra kellett mennie. – Ennél a kérdésnél azonban végül már oda lyukadunk ki, hogy milyen elhatározás késztette az illetőt a kocsi használatára, és ha nem állunk meg ott, hogy az illetőnek ez volt a szándéka, hanem tovább kérdezősködünk szándékának okai felől, akkor kérdezősködéseinknek tulajdonképpen már nincs semmi értelme, és benne rekedünk egy kérdés-felelet játékban.

Így van ez a nagy világnézeti kérdésekkel is – valahol meg kell állnunk velük. Meg kell állnunk tehát Zarathusztra tanításainak alapjánál, a csendesen tovatűnő időnél. Zarathusztra követői magát az időt ismét két részre osztják, jobban mondva két princípiumot származtatnak belőle: a jó, a fény princípiumát – tegnap meglehetősen határozott képet adtam erről, mint Ormuzd princípiumáról – és a gonosz, a sötétség, Ahrimán princípiumát. Az óperzsa felfogásnak hallatlanul mély a jelentősége, hiszen azt jelenti, hogy mindaz, ami a világban gonosz, ami rossz, és mindaz, amit fizikai képében homályosnak, zavarosnak, sötétnek kell neveznünk, az nem eredendően gonosz, sötét és rossz. Éppen arra hívtam fel a figyelmet, hogy az óperzsa gondolkodás például a farkast – amely bizonyos vonatkozásban valamiféle vadat és gonoszát ábrázol, olyasvalamit, amiben az ahrimáni princípium működik – úgy tekinti, mint olyan lényt, amely visszafejlődött, amikor magára maradt, és így az ahrimáni princípium működni tudott benne, a farkas ilyen értelemben tehát egy lecsúszott lény, amely eredendően kétségkívül jó volt. Ó-perzsa, ó-árja felfogás szerint minden létesülésnek az az alapja, hogy a rossz, a gonosz abból jön létre, ami egy korábbi időpontban, akkori formájában jó volt, de egy későbbi időszakban is ezt az alakját őrzi meg, vagyis ahelyett, hogy előrehaladna, továbbra is megtartja korábbi időponthoz illő alakját. Az óperzsa szemlélet mindent, ami rossz, sötét és gonosz, abból vezet le, hogy a lények korábban jó formája később is megőrizte ugyanazt az alakját, ahelyett, hogy kellőképpen megváltozott volna. A jó és a rossz harca onnan ered, hogy azok a lények, amelyek a korábbi időkből a későbbi időszakokba változatlan formában jutnak át, összeütközésbe kerülnek az előrehaladottakkal. Ó-perzsa felfogás szerint a jó és a rossz harca tehát nem más, mint összecsapás a között, aminek megfelelő alakja van a jelenben, illetve ami a régi alakját hozza át a jelenbe. A rossz tehát nem abszolút rossz, hanem csupán nem megfelelő helyen lévő jó – olyasvalami, ami egy korábbi időszakban volt jó. Vagyis az, ami ma rosszként jelenik meg, olyasvalami, ami a korábbi időszakot őrzi meg a jelenben. Ahol pedig a korábbi és a későbbi még nem lépett harcba egymással, ott az idő még egységesen és külön mozzanatokra való tagolódás nélkül hömpölyög tovább.

Mély jelentősége van annak a szemléletnek, amelyet az Atlantisz utáni első népek nyomán a zoroasztrianizmusban találunk meg. Ha megfelelő módon nézzük ezt a szemléletet, amelyet tulajdonképpen a zoroasztrianizmus alapelvének is tekinthetünk, akkor láthatjuk, hogy ugyanazt foglalja magába, amit egy bizonyos szempontból tegnap már jellemeztünk, és amiről láthatjuk, hogy éppen azoknál a népeknél kerül oly erősen előtérbe, melyek Zarathusztra tanítását követték. Láthatjuk, hogy ezek a népek mind belátták, hogy ennek a két, egyaránt az idő egyforma áramlatából kinövekvő mozzanatnak szükségképpen magában az időben kell egymással szembekerülnie, és hogy csak az idők folyamán lehet rajtuk felülkerekedni. Láthatjuk, hogy arra is szükség van, hogy valami új jöjjön létre, és arra is, hogy megmaradjon a régi, és hogy a világ, de különösen a Föld, e kettő kiegyenlítődésével érje majd el fokozatosan a célját. Ám ez a szemléletmód oly módon az alapja minden magasabbra törő fejlődésnek, ahogyan az imént írtuk le, és ahogyan abban mutatkozik meg, ami a zoroasztrianizmusból ered. Miután a zoroasztrianizmus a tegnap jelzett időkben kijelölte magának ősi székhelyét ezeken a területeken, mindenütt éreztette hatását, ahol csak megjelent, mégpedig úgy, hogy mindenbe, amire hatással, mégpedig igen mély hatással volt, apránként belecsepegtette a régi és az új ellentétét.

Zarathusztra azért lehetett olyan mély hatással az összes őt követő korszakra, mert amikor eljutott az ő idejében elérhető legmagasabb beavatáshoz, akkor két tanítványt nevelt fel. Korábban már említettem őket. Az egyik tanítványát mindenre megtanította a bennünket körülvevő, érzékelhető tér, az egyidejűség titkairól, a másiknak pedig a tovatűnő idő, az evolúció, a fejlődés összes titkát tanította meg. Rámutattam már arra is, hogy egy olyan tanító-tanítvány kapcsolatnak, mint amilyen Zarathusztra és két nagy tanítványa között volt, bizonyos időpontjában valami egészen különleges dolog következhet be: a tanító feláldozhat valamit saját lényéből a tanítványai számára. Zarathusztra pedig – amilyen akkor volt, amikor Zarathusztrának hívták – saját lényéből odaáldozta két tanítványának tulajdon asztráltestét és étertestét. Zarathusztra individualitása, legbenső lénye azonban érintetlen maradt a mindig visszatérő megtestesülései számára. De asztrális ruhája, asztrálteste, amelyben az Atlantisz utáni fejlődés ősrégi korszakában mint Zarathusztra élt, olyan tökéletes volt, annyira áthatotta Zarathusztra egész lénye, hogy nem porladt szét, mint a többi ember asztrálteste, hanem épen maradt. A világfejlődés során bizonyos emberi burkok épségben maradhatnak az őket hordozó individualitás elmélyültsége következtében. Az egyik tanítvány, aki a tér és az érzékeink terét egyidejűleg átható dolgok titkait kapta Zarathusztrától, abban a személyiségben született meg újra, akit a történelem folyamán az egyiptomiak Thotnak vagy Hermésznek neveztek. Zarathusztra újra megtestesült tanítványának, akit arra szemeltek ki – az okkult kutatás így tanítja -, hogy Egyiptomban Hermész vagy Thot legyen, nemcsak hogy meg kellett szilárdítania magában mindazt, amit egy korábbi megtestesülése során Zarathusztrától vett át, hanem még azzal is meg kellett erősítenie, hogy a szent misztériumok szerint lehetséges módon magába fogadja, magába ömlessze vagy szűrje át Zarathusztra épen maradt asztráltestét. Így született meg újra Zarathusztra egyik tanítványának individualitása az egyiptomi kultúra megalapítójaként, és így fogadta magába Hermész – vagy Thot – Zarathusztra asztráltestét. Az egyiptomi Hermészben tehát egyenesen Zarathusztra lényének egyik alkotórésze van benne. Zarathusztra lényének ezzel az alkotórészével – és azzal, amit tőle még tanítvány korából hozott magával – vitte véghez Hermész mindazt, ami nagy és jelentőségteljes az egyiptomi kultúrában.

Természetesen egy megfelelő népnek is rendelkezésre kellett állnia, hogy megtörténhessen olyasvalami, ami Zarathusztra e képviselője, e küldötte által megtörtént. Amit Hermész, Zarathusztra tanítványa a lelkekbe ültetett, csak azoknál a népeknél találhatott termékeny talajra, akik Atlantisz tájairól a jobbára déli utakon vándoroltak el és Afrika keleti részén telepedtek le, sokan közülük megőrizve a tisztánlátás atlantiszi módját. Az egyiptomi lakosságban ütközött össze lelki állapotuk azzal, amit Hermésztől kaphattak meg, és ebből alakult ki az egyiptomi kultúra.

Ez egy egészen különleges kultúra volt. Gondoljanak csak arra, mi mindent adott át tanításaiból Zarathusztra drága kincsként Hermésznek az egyidejűség, a tér titkaiból! Ennek következtében Hermészben éppen a legfontosabb volt meg abból, amit Zarathusztra tudott. Többször rámutattunk már Zarathusztra tanításának legjellegzetesebb pontjára, arra, hogy a Nap testéről, külső fényéről, a Nap külső, fizikai fénytestéről beszélt híveinek, és megmutatta nekik, hogy a Nap teste egy magas szellemi lény külső burka csupán. Zarathusztra tehát annak titkait bízta rá Hermészre, ami szellemi lényként az egész természet alapja a térségeken át, ami egyidejű ugyan, de az idő következtében korszakról korszakra mindig előrehaladva, mindig újnak mutatkozik egy-egy korszakban. Hermész azt tudta, ami a Napból ered és fejlődik tovább. Ezt helyezhette bele azoknak a lelkébe, akik Atlantisz lakói közül kerültek át oda, mert ezek a lelkek láttak bele egykoron természetes adottságuk következtében maguk is a Nap titkaiba, halványan megőrizve belőle valamit emlékezetükben. Hiszen szakadatlanul fejlődésben volt minden, azoknak a lelke is, akiknek fel kellett vennie Hermész bölcsességét, és maga Hermész is.

Zarathusztra másik tanítványánál más volt a helyzet. Ő az idő folyásának titkait vette át, meg kellett kapnia tehát azt is, ami a fejlődés során a régi és az új torlódása, az ellentét vagy ellentett hatás. De Zarathusztra ennek a tanítványának is odaáldozta mivolta egyik részét, ő is megkaphatta újraszületéskor Zarathusztra áldozatát. Míg tehát Zarathusztra megőrizte individualitását, burkai leváltak róla, mivel azonban egy ennyire hatalmas individualitás tartotta össze őket, érintetlenek maradtak, nem porladtak szét. Ez a második tanítvány, aki a tér bölcsességével ellentétben az idő bölcsességét kapta meg, újraszületése bizonyos időpontjában megkapta Zarathusztra étertestét, amelyet ugyanúgy feláldozott, mint az asztráltestét. Az újratestesült Zarathusztra-tanítvány pedig nem más, mint Mózes, aki Zarathusztra épen maradt étertestét még egészen kicsi gyermek korában fogadta magába. A valóban az okkultizmusra épülő vallásos forrásművekben rejtélyes módon minden benne van, ami úgy vezet bennünket a rejtélyek nyomára, ahogyan az okkult kutatás tanítja. Ha Mózes Zarathusztra újratestesült tanítványa volt és fel kellett vennie magába Zarathusztra épségben megmaradt étertestét, valami egészen különös eseménynek kellett történnie vele. Mielőtt még megszerezhette volna környezetéből a megfelelő benyomásokat, mint a többi ember, mielőtt még individualitásába leereszkedhettek volna a külvilág benyomásai, szellemi mivoltába már be kellett szűrődnie annak a csodálatos örökségnek, amelyet Zarathusztrától kellett kapnia. Erről szól a jelképes leírás, hogy elhelyezték egy ládikában, és úgy tették bele a folyóba, ami egyfajta különös beavatásnak látszik, hiszen a beavatás abból áll, hogy az ember egy időre elzárkózik a külvilágtól, közben pedig azt, amit meg kell kapnia, magába átszűrve kapja meg. Amikor tehát Mózes el volt rekesztve a külvilágtól, egy bizonyos pillanatban beletagozódhatott Zarathusztra épségben megőrzött éterteste. Kivirágozhatott belőle az idő csodálatos bölcsessége, melyet egykor Zarathusztra közölt vele, megajándékozták most vele, ami képessé tette, hogy a nép számára is érthető, egymást követő képekkel ábrázolja az idő bölcsességét. Ezért találkozhatunk Mózesnél a Teremtés hatalmas képeivel olyan közérthető imaginációk formájában, amelyek az idő bölcsességének részeként Zarathusztrától erednek. Újraszületett a tudás, újraszületett a bölcsesség, amit Zarathusztrától kapott. Belső világa mélyén ez attól szilárdult meg, hogy Zarathusztra éteri burkát vette át.

Az emberiség fejlődése számára ennyire fontos folyamathoz azonban nemcsak az szükséges, hogy egy beavatott kezdeményezze a kultúra megmozdulását, hanem az is, hogy amit a kultúra csírájaként az ilyen nagy individualitásnak el kell vetnie, azt a megfelelő, vagyis a hozzá illő nép talajába tudja vetni. Ha pedig meg akarjuk vizsgálni a népi csírát, a népi talajt, ahová Mózes el tudta vetni, amit Zarathusztra bízott rá, helyénvaló Mózes bölcsességének bizonyos sajátosságával foglalkoznunk.

Mózes tehát egy korábbi inkarnációjában Zarathusztra tanítványa volt. Akkoriban ismerte meg az idő bölcsességét és a titkot, amelyet úgy jellemeztünk, hogy mindig egy korábbi ütközik össze egy későbbivel, és így jön létre az ellentét. Ha Mózesnek az idő bölcsességével kellett bekapcsolódnia az emberiség fejlődésébe, az ő bölcsességének ellentétbe kellett kerülnie egy másfajta bölcsességgel, amilyen Hermész bölcsessége volt. Ez történt. Azt mondhatjuk, hogy Hermész Zarathusztrától a közvetlen bölcsességet, a Nap bölcsességét kapta, vagyis azt a tudást, ami lényegének megfelelően titokzatosan él a fény és a Nap testének külső fizikai burkában, vagyis ami a közvetlen úton halad. Mózesnél másképpen volt. Ő azt a bölcsességet kapta, amelyet az ember inkább a sűrűbb étertestben és nem az asztráltestben tart meg. Azt a bölcsességet kapta, amely nemcsak feltekint a Napra és megkérdi, hogy fenséges lényéből mi minden árad, hanem azt is megérti, ami a Nap fényével, a Nap adományaival szembehelyezkedik és anélkül, hogy rosszabbá válna tőle, feldolgozza magában, ami földivé, sűrűvé lett, ami elöregedve, megszilárdulva válik ki a Földből: Mózes a Föld bölcsességét kapta meg, ami ugyan a Nap bölcsességében él, de mégis a Földé. A Föld létesülésének titka lett Mózesé, hogy hogyan és mi módon fejlődött a Földön az ember és alakult ki a Föld szubsztanciája azután, hogy elszakadt tőle a Nap. Ez a kirívó ellentét Hermész tanítása és Mózes bölcsessége között, ha nem kívülről, hanem belülről vesszük szemügyre azt.

Korunkban persze vannak olyan nézetek is, amelyek „a sötétben minden tehén fekete” elvet követve szemlélik az ilyen dolgokat. Ők azután mindenütt csak azt veszik észre, ami ugyanaz, és felettébb boldogok, ha például Hermésznél és Mózesnél is ugyanazt találják: itt is hármasság van, és ott is, emitt is négyesség van, és amott is. De ezzel nem sokra mennek. Hiszen ez olyan, mintha valakit botanikusnak szeretnénk nevelni, és mondjuk nem a rózsa és a szegfű közötti különbségre tanítanák meg, hanem csak arra mutatnának rá, ami megegyezik a kettőnél. Nem boldogulunk vele. Tudnunk kell, miben különböznek a lények és a bölcsességek is. Azt is tudnunk kell, hogy Mózes bölcsessége teljesen más volt, mint Hermészé. Mindkettő Zarathusztrától eredt ugyan, de ahogyan az egység is szétválik és különféleképpen nyilvánul meg, Zarathusztra is különböző módon nyilatkozott meg mindkét tanítványának.

Ha engedjük hatni magunkra Hermész bölcsességét, mindent megtalálunk, ami számunkra világossá teszi a világot, ami megmutatja nekünk a világ kezdetét, és hogy milyen hatással van rá a fény De Hermész bölcsességében nem találunk olyan fogalmakat, amelyek egyúttal megmutatnák, hogyan gyakorol hatást minden keletkezés során az előbbi a későbbire, hogyan keletkezik emiatt viszály a múlt és a jelen között, és hogyan szegül szembe a sötétség a fénnyel. Hermész bölcsességében alapjában véve nincs is meg a Föld bölcsessége, amiből megérthetnénk, hogyan alakult ki az emberrel együtt a Föld, miután elszakadt tőle a Nap. Mózes bölcsességének küldetése viszont kiváltképpen az volt, hogy éppen ezt értesse meg az emberrel. Mózesnek a Föld, Hermésznek a Nap bölcsességét kellett elhoznia. Mózesben tehát a Föld létesülése, az ember földi fejlődése világlik fel, amikor emlékezetébe idézi mindazt, amit Zarathusztrától kapott, mintegy a földi világból indul ki. A földi világ azonban elszakadt a Naptól, elhalványodott, árnyék lett már abból, ami benne még napszerű. A földi világ elébe megy a napszerűnek és találkozik vele. Ezért kellett Mózes földi bölcsességének a konkrét létezés során ténylegesen összetalálkoznia Hermész Napbölcsességével, a két irányzatnak össze kellett ütköznie. Ezt írja le a maga teljes valóságában még kívülről nézve is egészen csodálatos módon Mózesnek, a Mózes-féle beavatásnak és Hermész bölcsességének összecsapása. Abban, hogy Mózes Egyiptomban született, népét Egyiptomba hurcolták és Hermész egyiptomi népével került összeütközésbe, a Nap és a Föld bölcsessége összecsapásának külső visszfénye rejlik, ahogyan Zarathusztrától eredtek mind a ketten, de mégis a fejlődés teljesen más áramlatát árasztották le a Földre, és ahogyan együtt kell működniük, és egybe kell vágniuk.

A misztériumok módszereivel kapcsolatos bölcsesség mindig egészen különleges módon fejezi ki magát az emberi és az egyéb események legmélységesebb titkairól. A bibliai teremtés- történet titkai címmel Münchenben tartott előadásaim során rámutattam már, milyen rendkívül nehéz szavakba foglalni bármilyen ismert és közérthető nyelven a nem csupán az ember, hanem a világ legmélyebb titkainak tényeit is felölelő nagy igazságokat. Számunkra sokszor csak béklyók a szavak, hiszen már jó ideje szigorúan meghatározott értelmük van. Ha pedig a lelkünkben feltárulkozó nagy feleletekkel a nyelvhez fordulunk, és szavakba szeretnénk önteni őket, akkor csak küszködünk a bizonyos vonatkozásban oly gyenge és valóban nem megfelelő eszközünkkel, a nyelvvel.

A legnagyobb otrombaság, ami a 19. században elhangzott, sőt, mostanában is számtalanszor megismételték, az itatóspapír korszakában, hogy minden valódi igazság kifejezhető egyszerűen, és a maga kifejezésformáival éppen a nyelv a mércéje annak, hogy valaki valamilyen igazság birtokában van-e, vagy sem. A mondat azonban csak azt fejezi ki, hogy akik kimondják, nincsenek a valódi igazság birtokában, csupán a nyelv útján évszázadokon keresztül átadott igazságokat ismerik, csak kissé átalakítva őket. Nekik azután elegendő a nyelv, és nem is érzik a harcot, amelyet néha meg kell vívnunk vele. Ahol azonban valami nagy, hatalmas dologról van szó, nagyon is nagy a lelki harc, amelyet meg kell vívnunk.

Már Münchenben is megemlítettem, milyen nagy harcot jelentett a nyelvvel A beavatás kapuja című rózsakeresztes misztériumjáték első, a „meditációs szobában” játszódó jelenetének vége. Csak a legeslegcsekélyebb mértékben lehetett a nyelv szűk kereteibe öntenem, amit ott a hierofantosznak kellett volna mondania a tanítványnak.

A szent misztériumokban pedig éppen a legmélységesebb titkokat fejezték ki. Emiatt érezték mindig a misztériumokban, milyen gyenge eszköz a nyelv, mennyire alkalmatlan, hogy képet nyújtson arról, amit az ember tulajdonképpen mondani akar. Ezért kerestek mindig a misztériumokban kifejezőeszközöket a lélekben belsőleg átélt élmények számára. A leggyengébb kifejezőeszközöknek pedig éppen azok bizonyultak, amelyeket évszázadokon át külső használatra, külső érintkezésre őrzött meg az ember. Alkalmasnak bizonyultak viszont a tér végtelenségébe vetett tekintet előtt feltáruló képek, a csillagképek: egy meghatározott időpontban felkelő csillag, vagy ahogyan két csillag takarja egymást egy meghatározott időpontban, röviden, az ilyen és az ehhez hasonló képeket jól lehetett használni arra, hogy kifejezzék, mi megy végbe bizonyos módon az emberi lélekben. Ezt szeretném röviden bemutatni.

Tegyük fel, hogy egy bizonyos időpontban azáltal kell megtörténnie egy nagy eseménynek, hogy egy ember lelke akkor vált éretté arra, hogy átéljen valami nagy dolgot. És hogy azt átadja a népeknek, vagy azt akarták kifejezni, hogy az illető nép, vagy az emberiség egy egész része egy különösen érett állapotba került, a fejlődés során egy bizonyos fokozatra érkezett, és meg akarták mutatni, hogyan illeszkedett bele ebbe a népbe egy talán egészen másfelől érkező individualitás. Amikor tehát egy individualitás és egy néplélek fejlődésének tetőpontja egybeesik és a kettő egybeesésének egyedülálló voltát akarták kifejezni. Ebben az esetben bármit is öntenénk szavakba az eseményről, sohasem hangoznék eléggé fenségesen ahhoz, hogy eltöltse érzésvilágunkat az esemény jelentőségével. Ezért fejezték ki ezt úgy, hogy egy nagy individualitás és egy néplélek legmagasabb erejének egybeesése olyan, mint amikor a Nap az Oroszlán csillagképben áll, onnan sugározza fényét. Itt az Oroszlán képét vették, hogy képszerűen fejezzék ki erejét az emberiség fejlődésében. Arra, ami az emberiségben zajlik le, abból lett a kifejezőeszköz, ami odakint, a világűrben kínálkozott rá. Az emberiség története során használt kifejezések a világűrből eredtek, a csillagok járásából vették őket. Szellemi tényeket fejeztek ki velük az emberiségben.

Amikor olyasmit mondanak, hogy a Nap az Oroszlán jegyében áll, és az égi esemény – vagyis hogy a Nap egy bizonyos csillagképet eltakar – szimbolikusan egy eseményt fejez ki az emberiség fejlődésében, könnyen lehet, hogy a közönségesen gondolkodó emberek megfordítják az ilyesmit és úgy vélik, hogy az emberiség történelmére vonatkozó összes esemény már eleve, titkosan, burkoltan meg van írva a csillagok járásában. Holott valójában csak a csillagok konstellációjából vett képekkel fejezték ki, mi történik az emberiségben. A valóság mindig az ellenkezője annak, amit a közönségesen gondolkodó emberek szeretnek.

Ennek a kozmosszal való kapcsolatnak bizonyos tisztelettel kellene eltöltenie bennünket minden iránt, amit az emberiség fejlődésének nagy eseményeiről mondanak, és amit a kozmikus létből vett képekben fejeznek lei. De mégis van egy rejtett kapcsolat a teljes kozmikus lét és a között, ami az emberi létben történik. Ami ugyanis a Földön végbemegy, az a tükörképe annak, ami a kozmoszban történik.

Hermész Nap-bölcsességének és Mózes földi bölcsességének szembekerülése, úgy, ahogyan az Egyiptomban kifejeződik, szintén a kozmosz hatásmódjainak képmása, tükörképe. Gondoljanak csak a Nap bizonyos, a Földre sugárzott hatásaira, továbbá azokra a hatásokra, amelyeket a Föld sugároz vissza a világűrbe. Nem mindegy hol találkozik a kétféle hatás a térben, mert a kibocsátott és a visszavert sugarak találkozásának különböző lesz majd a következménye is aszerint, hogy közelebb vagy távolabb találkoznak. Hermész és Mózes bölcsességének összeütközését Ó-Egyiptom misztériumaiban úgy ábrázolták, hogy az olyasvalamivel hasonlítható össze, ami a mi szellemtudományos kozmológiánk szerint lényegében már megtörtént a kozmoszban. Tudjuk, hogy egykor régen a Nap elszakadt a Földtől, a Föld azután egy ideig még együtt maradt a Holddal, majd egy része kisodródott az űrbe, a mai Hold formájában szintén elhagyta a Földet. A Föld tehát ismét visszaküldött magából egy részt a Nap felé, mint Holdat. A sajátos folyamat, amikor Mózes földi bölcsessége az egyiptomi népben Hermész Napbölcsességével találkozott, szintén olyan volt, mint a Föld „kisugárzása” a Nap felé.

A Mózes-bölcsességről azt mondhatjuk el a továbbiak folyamán, hogy a Nap-bölcsességtől való elszakadása után a Föld és az ember tudományaként – mint földi bölcsesség – fejlődött tovább, de úgy hogy a Nap felé növekedve magába fogadta, ami közvetlen bölcsesség formájában érkezett a Napról, és amivel most áthatotta magát. De a közvetlen Nap-bölcsességgel csak egy bizonyos pontig kellett magát áthatnia, később már egyedül kellett továbbhaladnia és önállóan kellett fejlődnie. Ezért a Mózes-bölcsesség csak addig maradt Egyiptomban, amíg eléggé magába nem fogadhatta, amire szüksége volt, utána megtörtént „Mózes gyermekeinek kivonulása Egyiptomból”, azért hogy megemésszék, és most már önállóan vigyék előbbre azt, amit a földi bölcsesség magához vett a Nap-bölcsességből.

Mózes bölcsességén belül tehát két részt kell megkülönböztetnünk: az egyik Hermész bölcsességének ölén fejlődik, amely minden oldalról körülveszi és szakadatlanul táplálja, a másik része azután elválik tőle és az Egyiptomból való kivonulás után tőle különválva fejlődik, Hermész bölcsességét saját kebelén belül három szakaszban fejlesztve tovább. Hová kell fejlődnie Mózes bölcsességének? Mi a feladata? – Nem más, mint hogy újra visszataláljon a Naphoz vezető útra, miután földi bölcsességgé lett. Mózes azzal, amit egykor Zarathusztrától kapott, földi irányítónak született. Neki kell újra visszatalálnia az útra. Különböző szakaszokban iparkodik visszafelé, miközben átitatja magát az első szakaszban Hermész bölcsességével, és úgy fejlődik tovább. Amit átélt az úton, az a legjobban ismét csak kozmikus folyamatok képével ábrázolható. Amikor ismét visszasugárzik az űrbe, ami a Földön történik, a Naphoz vezető úton először a Merkúrral találkozik. Tudjuk, hogy az okkult terminológia szerinti Merkúrt ma szokás szerint Vénusznak nevezi a csillagászat, annak a neve pedig, amit általában Merkúrnak neveznek, okkult értelemben véve Vénusz. Amikor tehát elindulunk a Nap felé a Földről, először a Merkúrral, majd továbbhaladva a Vénusszal és végül a Nappal találkozunk, illetve azzal, amit e három névvel jelölünk. Mózesnek tehát Zarathusztra örökségét úgy kellett belső, lelki folyamatokban továbbfejlesztenie, hogy a visszafelé vezető úton ismét megtalálhassa, ami a Naphoz tartozik. Bizonyos fokig előre kellett fejlődnie tehát. A bölcsességnek, amelyet ő ültetett el a világi kultúrába, úgy kellett fejlődnie, ahogyan népének adatott meg. Az ő útja tehát az volt, hogy azt, amit Hermész mint egy sugár- köteget közvetlenül a Napról hozott, újból kifejlessze a visszavezető úton, mintegy fordítva járva az utat, miután felvett valamit magába Hermész bölcsességéből.

Tudjuk, hogy a később Merkúrnak, Thotnak nevezett Hermész művészetet és tudományt hozott népének, evilági ismereteket és művészeteket, oly módon, ahogyan népe használni tudta. Más, szinte ellentétes módon kellett Mózesnek továbbhaladnia a Hermész-Merkúr állapotig, neki visszamenőlegesen kellett kialakítania Hermész bölcsességét. Ezt ábrázolja a héber nép fejlődése Dávid korának és uralkodásának időpontjáig, aki zsoltárénekes királyként, isteni prófétaként lép elénk, isteni férfiúként hol kardot, hol hangszert tartva a kezében. Dávidot a héber nép Hermészének, Merkuriuszának ábrázolják. A héber népből eredő áramlat most már oly messzire jutott, hogy megteremthette saját Hermészét, saját Merkúrját. Dávid korszakában tehát Hermész magukba fogadott bölcsessége Merkúr régiójáig jutott el.

Mózes bölcsességének most már addig a pontig kellett eljutnia visszafelé haladó pályáján, ahol a Vénusz régiója van, ha szabad így mondanom. A héberség abban az időben jutott el a Vénusz-régióhoz, amikor Mózes bölcsességének, vagyis annak, ami az ő bölcsességeként áramlott alá évszázadokon át, egyesülnie kellett egy egészen más elemmel, a bölcsességnek egy másik, mintegy a másik oldalról odasugárzó áramlatával. Ahogyan a Földről az űrbe visszasugárzó fény egy ponton a Vénuszra talál a Naphoz vezető úton, Mózes bölcsessége is így találkozott össze a babiloni fogságban azzal, ami az ellenkező irányból, Ázsiából sugárzott át oda. A babiloni fogság során a héber nép bölcsessége azzal találkozott össze különleges fejlődése során, ami a babiloni és a kaldeus misztériumokban már csak mérsékelt formában nyilvánult meg. A Mózes-féle bölcsesség úgy fogadta magába azt, ami közvetlenül a zoroasztrianizmus szentélyeiből indult ki és a kaldeusok és a babiloniak misztériumaiban és bölcsességében csökkentett formában terjedt tovább, mintha egy vándor úgy hagyta volna el a Földet, hogy tudta volna mindazt, ami ott van, áthaladt volna a Merkúr körzetén és a Vénusz régiójába érkezett volna, hogy ott fogadja magába a ráeső napfényt. Most, a babiloni fogság folyamán, ezt fogadta magába a Mózes-bölcsesség, ekkor egyesült azzal, ami egészen az Eufrátesz és a Tigris vidékéig jutott el.

Ekkor azonban még valami más is történt. Mózes ténylegesen is találkozott azzal, ami egykor a Naptól eredt. Nem ő maga, hanem az, amit bölcsességével népének örökül hagyott, közvetlenül a Naphoz kötődő babiloni bölcsességgel egyesült azokon a helyeken, ahová a héberek bölcsességének a babiloni fogság idején kellett vetődnie. Mert ott tanított ez idő tájt az Eufrátesz és a Tigris környéki misztériumhelyeken – amelyekkel akkoriban ismerkedtek meg a héber bölcsek – az újra testet öltött Zarathusztra. Nagyjából a babiloni fogság idején öltött testet újra Zarathusztra, és ő, aki bölcsessége egy részét egykor átadta, ott tanított, hogy abból egy részt visszakapjon. Mindig újból testet öltött és így lett ebben a Zaratasz vagy Nazaratosz nevet viselő életében a babiloni fogságba vetett és a vidék szentélyeivel ismerkedő zsidók tanítója.

Közben Mózes bölcsessége előrehaladt, tovább áramlott, így került össze azzal, ami maga Zarathusztra lehetett, miután a távolabbra eső misztériumhelyekről Elő-Ázsiába költözött. Mert Zarathusztra ott a kaldeus beavatott tanítványoknak és egyes beavatott tanítóknak is a tanítómestere lett, azokat tanítva, akik a Mózes-féle bölcsesség megtermékenyítő erejét most fogadták magukba, és ennek azért tehettek eleget, mert amit egykor Zarathusztra az ősapjuknak, Mózesnek tanított, azt most magától az újratestesült Zarathusztrától – Zaratasztól vagy Nazaratosztól – kaphatták meg újból. Ez volt a Mózes- bölcsesség sorsa. Valójában Zarathusztrától eredt, de idegen területre helyezték át. Olyan volt ez, mintha egy lényt a Napról bekötött szemmel levittek volna a Földre és visszafelé haladtában mindent újból meg kellene keresnie, amit elveszített.

Így volt Mózes Zarathusztra tanítványa. Az egyiptomi kultúrában élve belső világában felragyogni látta mindazt, amit egykor Zarathusztrától kapott, de úgy, mintha nem tudta volna, hogy az elválasztott szárazföldekről honnan is ragyog feléje, és elindult afelé, ami egykor Nap volt, Hermész bölcsessége felé Egyiptomban, ami nem visszatükrözve nyújtotta Zarathusztra bölcsességét, mint ő, Mózes, hanem közvetlen úton. Miután pedig Hermész bölcsességéből már eleget vett fel magába, a Mózes-féle bölcsesség áramlata egyenesen fejlődött tovább. Azután, Dávid korszakában, egyenesen egy Hermész-kultusz, egy saját tudomány és művészet alapjait veti meg, a Nap felé halad, ahonnan egy olyan alakban indult el, amelyben eleinte rejtve kellett megjelennie.

Az óbabiloni iskolákban Zarathusztra csak úgy taníthatott – Püthagoraszt is ő tanította -, ahogyan egy bizonyos testben egyáltalán tanítani lehet, hiszen eszközül mindenki a maga testére van utalva. Mivel Zarathusztrának a kor haladásához mérten új formában kellett kifejeznie a teljes Nap-bölcsességet, amelyet egykor Hermésznek és Mózesnek kifejezésre juttatott és átadott, a korszak előrehaladásának megfelelő eszközzel, testi burokkal kellett rendelkeznie. Mindazt, amit újból létrehozhatott, amit átruházhatott Püthagoraszra, a héber tudósokra, meg a kaldeus és a babiloni bölcsekre, akiknek alkalmuk volt hallgatni őt a Krisztus előtti 6. században, azt csak egy olyan testben tehette meg, amilyen a régi Babilonban jöhetett létre. Amit Zarathusztra taníthatott, valóban olyan volt, mintha a napfény nem juthatna közvetlenül le a Földre, mert előbb a Vénusz felfogná, mintha bölcsessége nem őseredeti, hanem csak mérsékelt formájában mutatkozhatott volna meg, mert ahhoz, hogy őseredeti alakjában hathasson, Zarathusztrának ehhez megfelelő testi burokkal kellett volna körülvennie magát. Az ehhez megfelelő test pedig csak egy egészen sajátos módon jöhetett létre, amelyet talán a következőképpen írhatnánk le.

Azt mondtuk tegnap, hogy Ázsiában háromféle néplélek volt: délen az indiai, az iráni, Észak-Ázsiában pedig a turáni. Rámutattunk, hogy ez a háromfajta lelkiség úgy jött létre, hogy Atlantisz lakosságának északi áramlata átvándorolt Ázsiába és ott szerteáradt. Egy másik áramlat azonban Afrikán haladt keresztül, ám utolsó sarjait elküldte még Türánig is. Ott pedig, ahol az Atlantiszból Ázsiába költöző északi és az Atlantiszból Afrikán keresztül terjedő másik áramlat összetalálkozott, egy sajátságos népkeveredés jött létre, egy olyan népcsoport alakult ki, amelyből később a héber nép keletkezett. Egy egészen különleges dolog történt ezzel a népcsoporttal. Azoknál az embereknél, akikből a héber nép lett, befelé fordult mindaz, amiről azt mondottuk, hogy egyes népeknél asztrális-éteri látásként dekadens formában megmaradt, és ebben a formájában rosszá vált, mert mintegy utolsó mozzanatként külsőséges szellemi látássá fajult. Ez náluk teljesen más irányt vett. Ahelyett, hogy külső hatásában a régi atlantiszi tisztánlátás maradványaként egy alacsonyabb asztrális látásban mutatkozott volna meg, ennél a népnél szervező erővel hatott a test belsejében. Ami külsőleg kissé már dekadens volt, amiből a szellemi látás kissé ahrimáni elemekkel átitatott, dekadens eleme lett, mivel konzerválódott, az a hébereknél helyes módon haladt tovább, az ember belső világában működő, szervező erő lett belőle. A héber népnél ez tehát nem a megmaradt szellemi látásban nyilvánult meg, hanem úgy, hogy átszervezte és így tudatosan tökéletesebbé tette a testiséget. A héber népnél előrevivő és átalakító hatása volt mindannak, ami a turániaknál hanyatlófélben volt.

Ezért mondhatjuk, hogy a héber nép testiségében – amely nemzedékről nemzedékre öröklődött a vérrokonok körében – mindaz hatott, ami külső szemléletként megfelelt korának, és az is, aminek nem kellett már külső szemléletnek lennie, más színtéren kellett megjelennie, hogy a neki megfelelő elemben legyen. Mindaz, ami erőt adott az atlantiszi embereknek, hogy szellemi úton tekintsenek az űrbe és a szellemi világokba, és ami a turániaknál a szellemi látás maradványaként eltorzult, befelé fordulva hatott ennél a kis héber népnél. A héber népnél belül hatott, a szerveket, a testet építette mindaz, ami isteni és szellemi volt az atlantisziaknál, és ezért tudott úgy felvillanni a héber nép vérében, mint a bennük lévő Isten tudata. Olyan volt ez a héber népnél, mintha megjelent volna mindaz, amit egy atlantiszi ember látott, amikor szellemi tekintetét mindenfelé végigjártatta az űrben, de teljesen befelé fordítva, legbelül, mint a héber nép szervi tudata, Jahve- vagy Jehova-tudat, a bennük lévő Isten tudata. Ez a nép úgy érezte, hogy vérével egyesült a térben kiterjedt Isten, eltölti, átitatja a térben kiterjedő Isten, és tudta, hogy ez az Isten az ő belső világában, vére lüktetésében él.

Ahogyan a tegnapi leírás alapján az irániakat és a turániakat, úgy ma a turániakat és a hébereket állítottuk szembe egymással, és azt, ami a turániaknál dekadens, azt a héber nép vérében látjuk lüktetni, olyan előrehaladott és elemi állapotban, amilyenné később kellett válnia. Belsőleg érezve éledt újjá mindaz, amit az atlantiszi ember még látott. Mindez egyetlenegy szóban egyesült, Jahve vagy Jehova nevében. Mint egyetlenegy pontba, az Isten-tudat egyetlenegy középpontjába tömörítve él Ábrahám, Izsák, Jákob és az őket követő nemzedékek vérében láthatatlanul, de belsőleg érezhető módon az Isten, aki az atlantiszi szellemi látás számára minden lény mögött megmutatkozott, aki most Ábrahám, Izsák és Jákob Istene volt, és nemzedékeiket vezette sorsuk folyamán. Ami eddig kívül volt, ily módon belülre került – már nem látták, hanem átélték Őt, már nem adtak neki különböző neveket, csak egyetlenegyet: fagyok, aki vagyok!” Isten teljesen más alakot öltött. Míg az atlantiszi korszakban az ember mindenütt megtalálta Őt, a külső világban is, ahol az ember maga nem volt jelen, most a saját középpontjában, saját énjében talált rá, és a nemzedékeken keresztül csörgedező vérében érezte meg Őt. A világ nagy Istene most a héber nép Istene lett, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, aki nemzedékeken keresztül csörgedezik alá a vérben.

Így vetették meg az alapjait annak a népnek, amelynek sajátos belső küldetését az emberiség fejlődése számára holnap tárgyaljuk majd meg. Ma csupán a kiindulópontot tudtuk jelezni e nép vérének adottságaihoz, ahol mindaz, amit az ember egykor kívülről engedett magára hatni az atlantiszi korszakban, belül halmozódott fel. Látni fogjuk majd, milyen titkok mennek végbe abban, amit most csak érintettünk, és meg fogjuk majd ismerni ama nép sajátos természetét, amelyből Zarathusztra testét vehette ahhoz a lényhez, akit a názáreti Jézusnak nevezünk.

– Bern, 1910. szeptember 3.

[Thot-Hermész és Mózes kölcsönhatása, mint egy kozmikus folyamat tükröződése. A héber nép titka. Az emberi gondolkodás az isteni látás visszfénye. A régi szellemi látás erői behúzódnak az ember belső szerveződésébe. Az öröklődés számtörvénye a nemzetségek sorában.]

Mielőtt még rátérnék a mai témánkra, szeretnék hozzáfűzni egy kis kiegészítést a tegnap mondottakhoz. Felhívtam a figyelmet arra, hogy az emberiség fejlődésének folyamatait, különösen létünk nagy, jelentőségteljes folyamatait olyasvalaminek kell tekintenünk, ami jellegzetes módon fejezhető ki a kozmoszban zajló folyamatokból vett nyelven. Említettem, hogy szinte lehetetlen világos, értelmes és mélyreható módon közönséges szavakba öltöztetni azt, amiről a nagy titkokat illetően beszélnünk kell.

Ha jellemző módon szeretnénk ábrázolni a Zarathusztra két nagy tanítványa, Hermész vagy Thot és Mózes kölcsönhatásának nevezhető jelentőségteljes folyamatot, a legjobb, ha egy nagy kozmikus esemény ismétlődéseként írjuk le, amelyet természetesen úgy kell felfognunk, ahogyan az okkult bölcsesség, a szellemtudomány értelmében tárul elénk. Hogy ez a kozmikus folyamat előttünk legyen, ismételten tekintsünk vissza arra az időszakra, amikor Földünk elszakadt a Naptól, amikor mind a kettő úgyszólván egy-egy önálló középponttal folytatta tovább a maga életét a kozmoszban. A folyamatot úgy képzelhetjük el, hogy a Föld és a Nap együttes szubsztancialitását az ősi múltban még egységes egésznek, mint egy hatalmas kozmikus testnek gondoljuk el, és hogy e két rész a távoli múltban vált szét egymástól. Természetesen mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a Föld és a Nap elválásával párhuzamosan zajló többi kozmikus folyamatot, a naprendszer többi bolygójának leválását ekkor figyelmen kívül hagyjuk. Célunk szempontjából a többi bolygó leválásának időbeli viszonyait egyelőre figyelmen kívül hagyhatjuk, és azt mondhatjuk, hogy egykor tehát úgy váltak szét, hogy a Nap képezte az egyik, a Föld pedig a másik középpontot.

Ha most szemügyre vesszük a Föld és a Nap elválásának időszakát, tekintetbe kell vennünk azt is, hogy egy olyan időre tekintünk vissza, amikor még a mostani „Hold” szubsztancialitását is magában – mintegy saját ölében – hordozta az, amit ma „Földnek” nevezünk, és így mintegy a Föld-Hold és a Nap állt szemben egymással. A szétválás előtt meglévő összes szellemi és fizikai erők kétfelé váltak, mégpedig oly módon, hogy a mintegy durvább elemek, a durvább, sűrűbb hatóerők a Földdel, míg a finomabb, magasabb fokozatú, szellemi-éteri hatóerők a Nappal tartottak. Úgy kell elképzelnünk, hogy a Föld és a Nap hosszú időn keresztül külön-külön fejlesztették tovább a maguk életét. Elsősorban annak volt teljesen más a természete, ami a Napból sugárzott le a Földre, mint mondjuk ma a Napból a Föld felé tevékenynek bizonyuló hatásoknak. Itt elsősorban egyfajta földi létünk, földi életünk van, ami úgyszólván belső, elzárt földi életnek bizonyul, keveset vesz át a Nap életéből, vagyis abból, ami szellemileg, külső képében pedig fizikailag sugárzik le a Napról a Földre.

A Nap és a Föld szétválásának első időszakában a Föld bizonyos mértékig a kiszáradás, a megmerevedés, a mumifikálódás felé haladt, és ha továbbra is megtartotta volna ölében a Holdat, sohasem lett volna lehetséges a mai élet a Földön. Amíg a Föld magában hordozta a Holdat, a Nap élete sem lehetett teljes mértékben hatékony erre csak később nyílt lehetőség, amikor a Föld leválasztotta magáról azt, ami ma a Hold, és a Holddal kapcsolatban lévő szellemi lényeket ugyanúgy elkülönítette magától, ahogyan a Hold szubsztancialitását is.

A Hold és a Föld szétválásakor azonban történt még valami más is. Tisztában kell lennünk vele, hogy mindaz, amit ma földi életünknek nevezünk, csak lassan és fokozatosan fejlődött ki. A szellemtudományban azt is megadjuk, hogyan fejlődtek és bontakoztak ki a földi életet lehetővé tevő, egymást követő állapotok. Először a régi Szaturnuszon, majd a régi Napon és a régi Holdon éltünk, s végül most a Földön élünk. Azt tehát, amit a

Nap Földtől való elszakadásának vagy ezt megelőző együttélésének neveztünk, a fejlődés egészen más természetű folyamatai előzték meg, a Szaturnusz-, Nap- és Hold-lét, földi létünk csak ezután alakult ki belőlük. Amikor pedig a Föld mostani alakjában kezd el élni, akkor még össze van kötve naprendszerünk tőle csak később elváló összes bolygójának szubsztanciájával, a bolygók kiválása pedig a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-lét idején működő erők eredménye.

Tudjuk, hogy a Szaturnusz-lét idején az anyagnak még nem létezett olyan konfigurációja, térbeli elrendeződése, mint ma. A régi Szaturnuszon nem voltak szilárd testek, sem folyékony, víznemű, sőt még gáz, gőz vagy levegő halmazállapotú testek sem. Pusztán csak hőből állt az egész felépítmény, csupán a hő tagolódott szét, alkotott belső formákat rajta. Azt mondhatjuk tehát, hogy a régi Szaturnusznak hőből álló teste volt, és ami kifejlődött rajta, az a hő elemében fejlődött ki. Szükségtelen ismételnem, hogy aki ilyesmiket mond, az egészen pontosan tudja, hogy a mai fizika számára teljes képtelenség még csak elgondolni is egy efféle, pusztán csak hőből álló testet, hiszen egy mai fizikus számára a „hő” csak egy állapot, nem pedig egyfajta önálló anyagiság. Itt azonban kizárólag a valósághoz van valamiféle közünk, nem pedig a mai fizikához.

Nos, a fejlődés ezután a Szaturnusz hőtestétől a később bekövetkező régi Nap-állapot felé halad tovább. Ekkor a Szaturnusz hőből álló teste némiképpen sűrűbb lesz, ahogyan azt A szellemtudomány körvonalai című könyvemben leírtam. Benne marad ugyan a hő egy része, de a hőtest másik része a Nap gázszerű, levegőszerű állapotává sűrűsödik. De nemcsak a sűrűsödés, hanem a ritkulás is ezzel jár, közben a fénnyé alakulás is végbemegy Azt mondhatjuk, hogy a régi Szaturnusz hőállapotától a Nap-állapot felé haladva egy légneműből, hőből és fényből álló égitesthez érkezünk.

Ha azután a Napról a Föld-állapotunkat megelőző régi Hold-állapotra térünk át, egy újabb sűrűsödésre találunk, már nemcsak gáz- vagy légnemű állapottal találkozunk, hanem rajtuk kívül még folyékony halmazállapottal is. De változás történt a másik, mintegy a szellemivé, éterivé válás irányában is, a Hold-állapot idején nemcsak fényt látunk, hanem azt is, amit a mostani kémiai éterrel azonos hang-éternek nevezünk. De amit itt hang-éternek mondunk, az nem azonos azzal, amit ma fizikai hangzás vagy hang alatt értünk, az utóbbiak csupán visszfényei annak, amit a szellemi látóképesség a világban működő és lüktető szférák zenéjének, éteri hangoknak érzékel. Amikor tehát erről az éterről és erről a hangzásról van szó, valamiféle sokkalta szellemibb, sokkalta éteribb dologról beszélünk.

A régi Hold-létből azután a Föld-állapotba jutunk, ahol megtörténik a szilárddá válás. A régi Holdon még nem voltak olyan szilárd testek, mint amilyenek a Földön vannak. Ez a halmazállapot csak a Földön alakult ki. A Földön tehát hő, gáz vagy légnemű, víznemű vagy folyékony és szilárd testek vannak, másfelől pedig fény-, hang- és élet-éter, ez utóbbihoz csak a Földön érkezett el a fejlődés. A Földön tehát hét elemi természetű állapotunk van, míg a régi Szaturnuszon csupán egyetlenegy, a közbülső, a hő-állapot. Úgy kell elképzelnünk tehát, hogy minden ebben a hét elemi állapotban élt és mozgott a Föld mostani létének kezdetén, amint előbukkan a kozmosz homályából, amikor még egy volt a Nappal, meg a többi bolygóval is. Amikor azonban elszakad a Naptól, akkor valami különös dolog történik.

A mai külső élet számára a hő és a fény megtalálható ugyan a Napról a Földre sugárzó hatás módozataiban, de a hang- és az élet-éter megnyilvánulásai, megnyilatkozásai nem tartoznak az érzékekkel észlelt világhoz, nem esnek az érzékelés területére. Ezért az, amit a hang-éter hatásainak hívunk, csupán kémiai összetételekben és bomlásfolyamatokban, vagyis az anyagi lét kölcsönös viszonylataiban nyilvánul meg. Amit pedig a Napból a Földre sugárzó élet-éternek nevezünk, azt szintén nem észlelhetjük ugyanolyan közvetlenül, mint a fényt, amikor az érzékelés útján különböztetjük meg egymástól a világosságot és a sötétséget. Az élet hatásait észleljük ugyan az élőlényekben, de a közvetlenül besugárzó élet-étert nem. Ezért kénytelen kijelenteni a tudomány is, hogy az élet mint olyan: rejtély – Úgy találjuk tehát, hogy az éter megnyilvánulásainak két legmagasabb fajtája, az élet-éter és a hang-éter, noha a Napból ered, márpedig ami a Napból ered, az a legnemesebb dolgok közé tartozik, mégsem válik közvetlenül nyilvánvalóvá a földi fejlődés számára. Olyasvalami ez, ami a Napból sugárzik ugyan, de mégis rejtve marad a közönséges észlelés elől. Mindabból, ami a hang- és az élet-éterben él, a Földön – a mai viszonyok között – úgyszólván csak az a kevés észlelhető, ami benne van az emberben. A Földön nem az élet és a szférák harmóniájának közvetlen hatásai válnak észlelhetőkké, hanem ami az ember egész felépítésében működik.

Ezt úgy írhatom le majd Önöknek a legkönnyebben, ha még egyszer rámutatok a fejlődésre, amelyet az ember a Földön megtett. Tudjuk, hogy a régi időkben – egészen az atlantiszi korszakig – az embernek közvetlen szellemi látóképessége volt, amellyel nemcsak az érzékelhető világot látta, mint ma, hanem a fizikai lét szellemi hátterét is képes volt látni. Hogyan volt erre képes? Úgy, hogy abban az időben az embernek volt még egy köztes állapota a mai, a felébredéstől az elalvásig tartó éber tudatállapot és a között az állapot között, amelyet alvó állapotnak nevezünk. Éber állapotban az ember a fizikailag érzékelhető dolgokat észleli, alvó állapotban viszont – legalábbis az emberek többsége – egyelőre nem észlel semmit, csak él. Persze ha szellemi látással vizsgálnák meg az ember életét alvó állapotában, akkor különös dolgokat fedeznének fel, amelyek természetesen csak a világot felszínesen vizsgáló emberek számára lennének különösek.

Alvó állapotban az ember asztrálteste és énje – mint tudjuk – fizikai testén és étertestén kívül van. Sokszor felhívtam már a figyelmet arra, hogy ne úgy képzeljük, hogy az éjszaka folyamán a fizikai és az étertesten kívül lévő asztráltest és én mint valamiféle ködfelhő lebeg a fizikai test közelében, ahogyan általában mondják. Az, amit például egy alacsonyrendű asztrális látás állapotában efféle ködfelhőnek tekinthetünk, és amit asztráltestnek nevezünk, csak a legeleje annak, amit az ember megmutat alvó állapota során. Aki pedig ezt a felhőt a fizikai és az étertest közelében csupán az egyetlennek kívánja tekinteni, csak azt bizonyítja vele, hogy az asztrális látás legalacsonyabb rendű formáiból indul ki. Valójában az ember messzire kiterjed alvó állapotában. Az elalvás pillanatában az asztráltestben és az énben lévő belső erők valóban elkezdenek kiterjedni az egész naprendszerre és a naprendszer részévé válnak. Az alvó állapotban lévő ember életének erősítésére mindenünnen erőket szív fel asztráltestébe és énjébe, hogy azután felébredésekor ismét visszahúzódva bőre szűk határai közé, magába illessze mindazt, amit éjjel a naprendszer teljes kiterjedéséből szívott fel. Azért nevezték az embernek ezt a szellemi testét „asztrál”-testnek már a középkori okkultisták is, mert tudták, hogy kapcsolatban van a csillagok világával, és belőle szívja fel erőit. Elmondhatjuk tehát, hogy az ember éjszakai alvása folyamán valóban az egész naprendszerre kiterjed.

Mi hatja át tehát alvás közben asztráltestünket? Amikor éjszaka fizikai testünkön kívül vagyunk, asztráltestünket a szférák harmóniája járja és szövi át, ami egyébként csak az éterben, a hang-éterben tud terjedni. Az éjszaka során úgy rezeg és lüktet végig az emberen a szférák harmóniája és hozza rendbe újból, amit összezavart a nap folyamán külső érzékeléseivel, ahogyan egy bizonyos porral beszórt fémlemezen a levegőben lüktető rezgések végiglüktetnek a poron belül is, ha egy hegedűvonót húzunk végig a lemez peremén, az ismert Chladni-féle hangképeket állítva elő ezzel. Alvás közben is az lüktet át rajtunk, ami az élet-étert járja és szövi át, csupán burkaink belső életét nem észleljük fizikai és étertestünktől elvált állapotban. Rendes körülmények között az ember csak akkor érzékel, ha újból belemerül fizikai és étertestébe, és az utóbbi külső szerveit gondolkodásra, fizikai teste külső szerveit pedig érzékelésre használja.

A régi korokban voltak még olyan átmeneti állapotok az ébrenlét és az alvás között, amelyeket ma csak rendellenes módon lehet előidézni, de a mindennapi életben ne is idézzük őket elő egyáltalán a velük kapcsolatos veszély miatt. Atlantisz idejében azonban még a rendes módon alakultak ki ezek az észlelőképességek, az ébrenlét és az alvás közötti átmeneti állapotok voltak. Velük tudta az ember beleélni magát a szférák zenéjének és az élet-éternek az életébe és tevékenységébe. Másképpen mondva, a régi időkben – noha földi hatásaiban csak a külsőleg látható élőlényekben mutatkozik meg a szférák zenéje és az élet – a régi szellemi látással az ember észlelni tudta a szférák Napból feléje sugárzó harmóniáját és a téren keresztül lüktető életet.

Ez a lehetőség fokozatosan megszűnt. Amikor az ember elvesztette egykorvolt szellemi látását, az efféle észlelések előtt becsukódott a kapu, amit azután fokozatosan valami más követett: a tudás, a megismerés belső ereje. Csak ezáltal tanult meg az ember belsőleg gondolkodni, gondolkodóba esni. Csupán a régi szellemi látás eltűnésével együtt alakult ki mindaz, amit ma éber állapotban a fizikai világ dolgain való gondolkodásnak és hasonló dolgoknak nevezünk, vagyis tulajdonképpen a belső életünk. A korai atlantiszi időkben az ember még nem élt olyan belső életet, mint ma, amely az érzésekben, érzetekben, gondolatokban és képzetekben zajlik, és ami alapjában véve kultúránk alkotóereje. Az ember akkor még az ébrenlét és az alvás közti átmeneti állapotokban, egy szellemi világba kiáradva élt, ködnek észlelte az érzékek világát, mindenképpen teljesen távol a megértéstől, a külső élet belső tükörképeitől. – A külső élet tehát előtérbe kerül, míg a régi szellemi látás fokozatosan eltűnik.

Így azt mondhatjuk, hogy az ember belső világában kifejlődött ugyan valami, amit a szférák zenéje és az élet-éter működése halvány visszfényének nevezhetünk, de a szférák zenéje ugyanolyan mértékben tűnt el előle, mint amilyen mértékben úgy érezte, hogy belsőleg betöltik a számára a külső világot megismétlő és mai belső életét kialakító érzések, észleletek. A világot keresztüllüktető isteni élet-éter érzékelése ugyanolyan mértékben tűnt el előle, amilyen mértékben én-lénynek érezte magát. A külső élet bizonyos oldalainak elvesztésével kellett megvásárolnia a mai állapotot. Így mint földi lény, önmagában véve lezártnak érezte az életet, amit nem tudott már közvetlenül a Napból sugárzónak érzékelni, belső életében pedig ma már csupán a kozmosz hatalmas életének, a szférák zenéjének és az élet-éternek egy halovány visszfénye van meg.

Az emberi megismerés számára is létrejött, mintegy megismétlődött, ami a Föld számára jött létre. Amikor a Föld elvált a Naptól, akkor önmagába zárult és megkeményedett volna, ha továbbra is együtt marad az összes szubsztanciával, amelyekkel együtt vált el a Naptól. A Nap egyelőre nem tudott hatásaival beavatkozni a Föld fejlődésébe, és ez mindaddig tartott, míg a Hold el nem vált a Földtől. Azt tehát, hogy a Föld kivetette magából a Holdat, az összes olyan szubsztancia eltávolításának kell tekintenünk, amelyek a Nap közvetlen hatásainak befogadását lehetetlenné tették. Ezzel tárta csak fel igazán létét és mivoltát a Föld a tőle elválasztott Nap befolyása, hatásai előtt, s mintegy elébe ment a Napnak. Abban az irányban küldte a Nap felé saját mivoltának egy részét, a Holdat, amelyben elvált tőle, ez azután visszatükrözte, visszaadta a Földnek a Nap hatását, ahogyan külsőleg a fényt is visszatükrözi. A Hold elválása a Földtől tehát egy rendkívül jelentős esemény: a Föld kitárulkozása a Nap hatásai előtt.

Ami így kozmikusán történt, annak mintegy ismétlődéseként az ember életében is be kellett következnie. Csak akkor érkezett el a megfelelő időpont, hogy az ember elzárkózzon a Nap közvetlen hatásai elől, amikor a Föld már régen feltárulkozott előttük. Az atlantiszi ember számára a Nap közvetlen hatásai még jelen voltak a szellemi látásban, ezzel fogta fel azt, ami a Napról sugárzott. S ahogy a Föld számára is elérkezett az idő, amikor elkezdett megszilárdulni, az ember számára is bekövetkezett a visszahúzódás, a belső élet kibontakoztatásának időszaka, amikor a Nap hatása előtt mar nem tudott feltárulkozni. És a belső élet kialakulásának folyamata, az az időszak, amikor az ember már nem tudott feltárulkozni a Napnak és csak azt fejleszthette tovább magában, ami az élet-éter, a hang-éter és a szférák harmóniája működésének halovány visszfény volt, ez az időszak sokáig tartott, belenyúlt még az Atlantisz utáni időkbe is.

Az atlantiszi fejlődés első időszakában tehát még közvetlenül érzékelték a Nap hatásait, később viszont már elzárkóztak előlük az emberek. Amikor pedig a Nap hatásai már nem tudtak az emberekbe hatolni, belső életük viszont egyre jobban virágba borult, csak a szent misztériumok fejlesztették tovább híveik szellemi erőit úgy, hogy mintegy a rendes földi körülmények ellenére is közvetlenül érzékelni tudták a Nap hatásait azon az úton, amit jógának nevezhetünk. Ezért alakultak ki tehát az atlantiszi korszak második felében az atlantiszi szárazföldön a – teljes joggal – jóshelyeknek nevezett helyek, ahol a szent bölcsesség olyan tanítványait és híveit képezték ki, akik annak következtében, hogy eleinte elfojtották érzékszervi észlelésüket, érzékelni tudták a hang- és az élet-éter megnyilatkozásait, miközben az emberiség javarésze rendszerint már nem tudta érzékelni közvetlen hatásaikat. Ez a lehetőség pedig fenn is állt az atlantiszi korszakban a titkos tudomány igazi helyei számára, és olyan erős maradt, hogy Püthagorasz iskolájából még a külső tudomány is megőrizte – bár aligha érti – azt a hagyományt, hogy a szférák zenéjét hallani lehet. Csakhogy a külső tudomány azonnal elvont fogalommá változtatja az olyasvalamiket, mint a szférák harmóniája, holott az sohasem volt olyan, és nem azt érti alatta, ami valójában. Püthagorasz iskolájában ugyanis a szférák zenéje érzékelésének képessége valójában azt jelentette, hogy az emberi lény valójában ismét kitárulkozik a hang-éternek, a szférák harmóniájának és a valójában isteni élet-éternek.

Nos, Zarathusztra vagy Zoroaszter volt az, aki a legnagyobb erővel, a legnagyszerűbb módon mutatott rá, hogy a Napnak a Földre fényt és meleget sugárzó tevékenysége mögött még más is van, ott van a hangzások, sőt, az élet tevékenykedése is, amelyeknek éppen csak halovány visszfénye érvényesül az ember belső életében. Ha pedig mai nyelvünkre akarjuk lefordítani tanításait, azt mondhatjuk, hogy tanítványait a következőkre tanította: „Ha feltekintetek a Napra, akkor azt a jótevő meleget és fényt észlelitek, amit az a Földre sugároz. De ha magasabb rendű érzékszerveiteket, szellemi látásotokat kifejlesztitek, akkor a Nap fizikai élete mögött lévő szellemi lényt is észlelhetitek. Akkor pedig a hangzások hatásait, bennük pedig az élet értelmét érzékelitek!” Zarathusztra a Nap fizikai tevékenysége mögötti, a hozzá legközelebbinek észlelhető szellemi lényt tanítványai számára Ormuzdnak, Ahura Mazdának, a Nap nagy aurájának nevezte. Érthetőnek tartjuk tehát, ha Ahura Mazdát a „nagy bölcsességének fordítják, ami ellentétben áll azzal, amit ma az ember „kis bölcsességéként fejleszt ki magában. A nagy bölcsesség az, amely a Nap szellemiségét, a Nap nagy auráját érzékeli.

Egy költő, az emberiség fejlődésének régi korszakaira tekintve, rá tudott mutatni arra, ami a szellemi kutató számára valóság, és így szólt:

Szférái közt most s mindörökre
zengi a Nap versenydalát,
s a megszabott pályán dörögve
fejezi be rohanatát.

(Goethe: Faust. Égi prológus, 1-4. sor, Jékely Zoltán fordítása.)

A szemellenzős esztéták ezt persze mesterkéltnek érzik, hiszen csak azt vennék szívesen, hogyha azt mondanánk: Goethe csupán a költői szabadsággal élt, amikor azt írta, hogy dalt zeng a Nap. Sejtelmük sincs róla, hogy egy olyan költő lakozik Goethe szellemében, aki csupán valós dolgokat ábrázol, amikor azt írja, hogy a régi módon „zengi a Nap versenydalát”, vagyis úgy zengi, ahogyan az emberek régen ismerték. Hiszen ma is így zengi a beavatottaknak.

Zarathusztra is erre mutatott rá tanítványainak. Közülük természetesen különösen a legbizalmasabb tanítványainak nevezhető kettőnek mutatott rá erre a hatalmas tényre, akik azután újra testet öltve, mint Hermész és Mózes jelentek meg. De Zarathusztra két teljesen különböző módon mutatott rá, mi van a Nap fénytől sugárzó teste mögött. Hermésznek úgy hogy az megmaradt annál, ami közvetlenül a Napból ered, Mózest viszont arra ösztönözte, hogy a Nap-bölcsesség titkát mintegy emlékezetében tartsa meg.

Ha most A szellemtudomány körvonalai című könyvem értelmében idézzük magunk elé a Földet, miután elszakadt a Naptól, a Hold erői eltávoztak róla, ő pedig ki tárulkozott a Napnak, akkor a Vénuszt és a Merkúrt a Nap és a Föld között látjuk elhelyezkedni. Ha most három közbülső részre osztjuk e térközt a Nap és a Föld között, azt mondhatjuk, hogy a Föld, kiszakadva a Napból, a Nap irányába küldte a Holdat, majd a Vénusz és a Merkúr a Napból kiszakadva elindult a Föld felé. A Vénuszt és a Merkúrt tehát olyasvalaminek kell tekintenünk, ami a Föld felé jön a Napról, a Hold pedig elébe megy a Napnak.

A kozmikus körülmények tükröződéseként alakultak az emberiség fejlődésének körülményei is. Ha Zarathusztra megnyilatkozásait az egyfelől Hermésznek, másfelől Mózesnek közvetített Nap-bölcsességnek tekintjük, akkor Hermészben, aki Zarathusztra asztráltestét kapta meg, a Zarathusztrából sugárzó Nap-bölcsesség élt, Mózesben pedig egy zárt bölcsesség, mintegy a bölcsesség zárt bolygója, amelynek előbb abba az irányba kellett továbbfejlődnie, ami közvetlenül a Napból sugárzott ki. Mózes bölcsessége tehát úgy tárult fel a közvetlenül Zarathusztrából kisugárzó bölcsesség, a Nap-bölcsesség előtt, ahogyan a Föld tevékenysége nyílt meg a Napé előtt azáltal, hogy leadta a Holdat. És e két dolog, Mózes Föld-bölcsessége, Hermészben pedig Zarathusztra Nap-bölcsessége talált egymásra Egyiptomban, ahol a mózesi elem összetalálkozott a hermészi elemmel. Amit tehát Mózes saját magából fejlesztett ki és mintegy Zarathusztrától eltávolodva vett fel és keltett életre magában, amit kisugárzott és népének átadott, azt a megítélés szempontjából azonosnak kell vennünk a Hold szubsztanciájának a Földből történt kiválásával.

A bölcsességet, a mózesi bölcsesség összefoglalását, amelyet Mózes ily módon sugárzott ki népének, Jahve vagy Jehova bölcsességének is nevezhetjük. Mert Jahve vagy Jehova neve helyesen értelmezve Mózes egész bölcsességének rövid összefoglalása. De ha így fogjuk fel, akkor azt is megértjük, miért nevezte régen Jahvét vagy Jehovát a hagyomány Hold-istenségnek. Magát a tényt sok közlésben megtaláljuk ugyan, de az okát csak akkor láthatjuk be, ha ilyen mélyebb összefüggések hatása alá kerülünk. Önálló fejlődése előtt Mózes földi bölcsességének is úgy kellett elébe mennie Hermészének, aki a Zarathusztra által számára odaáldozott asztráltestben Zarathusztra közvetlen bölcsességének birtokában volt, ahogyan a Föld is kivetette magából és a Nap felé küldte a benne lévő Holdat. Már leírtuk, hogyan fejlődött tovább a mózesi elem a Hermésszel való találkozás után egészen Dávid korszakáig, és hogyan jelent meg Dávidban, a héber nép királyi harcosában és isteni énekesében egy másik, egy új hermészi vagy merkúri elem. Azt is láttuk, hogyan került Mózes bölcsessége ismét közelebb a Nap eleméhez, amikor a babiloni fogság idején újra érintkezésbe került a Nap sugárzó bölcsességével, mert Zaratasz vagy Nazaratosz néven maga Zarathusztra volt a héber beavatottak tanítómestere a babiloni fogság idején. A mózesi bölcsességben tehát olyasvalamit látunk, ami megismétli a Föld és a Nap szétválásának egész kozmikus menetét és azt, ami ennek nyomán történt a Földdel.

Az efféle összefüggések a legmélyebb tisztelettel töltötték el a héber nép régi bölcseit és mindazokat, akik átérezték azokat. Valamiféle, a világ térségeiből és a világlétből feléjük sugárzó közvetlen megnyilatkozásoknak érezték őket. És egy olyan személyiség, mint Mózes, a kozmikus hatalmak küldöttének tűnt a számukra. Így érezték. És nekünk is valahogyan így kell éreznünk, ha a régi időket valóban meg akarjuk érteni, különben csak üres absztrakció marad minden értelmezés.

Mi kellett még ahhoz, hogy ami így Zarathusztrából kisugárzott, és Hermész és Mózes révén átáramlott az utókorra, az a megfelelő módon fejlődhessen tovább, magasabb fokon jelenhessen meg újra egy más, magasabb formában? Az kellett, hogy Zarathusztra, az a személyiség, aki asztráltestét és étertestét már feláldozta, fizikai testben jelenhessen meg a Földön, hogy azt is feláldozza. Ezek fokozatok, egymást követő, gyönyörű fokozatok. Zarathusztra először az ősidőkben élt a maga módján és az ős-perzsa, az iráni kultúrában adott ösztönzést az Atlantisz utáni fejlődésnek, majd feláldozta asztráltestét, hogy Hermész közvetítésével életre keltse a következő kultúrát, étertestét pedig Mózesre hagyta. Így tehát burkai közül kettőt már feláldozott. Most pedig lehetőséget kellett kapnia még arra is, hogy fizikai testét is feláldozza, mert az emberiség fejlődésének nagy titka megkövetelte, hogy egy lény feláldozhassa mindhárom testiségét. Zarathusztra asztráltestét Hermésznek, étertestét Mózesnek áldozta oda, hátra volt még a harmadik áldozat: fizikai testének feláldozása. Ám ehhez különleges előkészületek kellettek, Zarathusztra fizikai testét előbb egészen különleges módon kellett előkészíteni. Tegnap már utaltunk rá, hogyan készítette elő a héber nép sajátos életmódjával nemzedékeken keresztül azt a fizikai testet, amelyet azután harmadik nagy áldozataként Zarathusztra feláldozhatott. Ehhez arra volt szükség, hogy a héber népben belső tevékenységgé váljon mindaz, ami különben a turáni népeknél hanyatlófélben lévő, közvetlen, külső szellemi észlelés, asztrális látás volt.

Ez a héber nép titka. Míg a turániaknál a régmúltból örökölt erők a szellemi látás külső szerveinek előkészítését szolgálták, addig a héber népben befelé sugároztak és a test belső szervezetét építették fel, így a héber nép arra volt kiszemelve, hogy belső világában érezze és érzékelje azt, amit egykor, az atlantiszi időkben az egyes érzékelt dolgok mögött, az érzékek terén túlterjedve láttak. Jahve vagy Jehova – ahogy a héber nép tudatosan nevezte őt – azt az egy pontba tömörített „Nagy Szellem”- et jelentette, aki az ősrégi szellemi látás számára minden dolog és lény mögött megjelenik. Arra is van utalás, hogy a héber nép ősatyja – akit éppen ezért neveznek ősatyának – egy egészen sajátos úton-módon nyerte el ezt az újfajta belső szerveződést.

Itt jegyzem meg, amit már többször is megjegyeztem, hogy a régi időkben megesett tényeket képszerű formában elmesélő mondák és legendák igazabbak és pontosabbak, mint az a kép, amelyet ma az emberiség fejlődését kutató antropológia az ásatások nyomán egyes emlékművek töredékeiből állít össze. A szellemtudományosnak nevezett kutatás az esetek többségében igazolja a régi legendákat. Azért nem mondom, hogy minden esetben, csak többségükben, mert nem vizsgáltam meg mindet, bár nagyon valószínű, hogy ahol valóban régi legendák vannak, ott mindenütt ez a helyzet. Így a héber nép sem arra vezet vissza bennünket, amikor eredtét kutatjuk, amit ma az antropológia feltételez, hanem valóban arra az ősatyára vezet vissza, akiről a Biblia beszél. Ábrahám vagy Ábrám valóságos alak, és teljesen igaz, amit mesél róla a legenda a Talmudban.

A legenda Ábrahám apját úgy említi, mint annak a mondabeli, de megint csak valóságos személynek a hadvezérét, akit a Biblia Nimródnak nevez. Egy álombeli élmény alapján az idők jeleit értő bölcsek jelentik Nimródnak, hogy hadvezére fia sok királyt és uralkodót foszt majd meg trónjától. Nimród félelmében megparancsolja, hogy hadvezére fiát öljék meg. Így szól a monda, amit az okkult kutatás is igazol. Ábrahám atyja kibúvót talál, Nimródnak egy idegen gyermeket mutat be, a sajátját, Ábrahámot pedig egy barlangban neveli fel. Arra a tényre, hogy valóban Ábrahám az első, aki most belső világában azokkal az erőkkel fejleszti ki a belső Isten-tudathoz vezető szervező erőket, amelyeket korábban a külső szellemi látás képességéhez használtak fel, arra a tényre, hogy az erők egész tömege befelé fordul, a monda azzal mutat rá, hogy a három éven keresztül barlangban nevelkedő gyermek Isten kegyelméből tejet szopik saját jobb kezének ujjából. Hogy saját magunk tápláljuk magunkat, hogy a korábban a régi szellemi látást létrehozó erők befelé fordulnak, az ember belső szervezetébe kerülnek, ezt írja le csodálatosan a monda a héber nép ősatyjának, Ábrahámnak a sorsában. Ha az ilyen legendák valódi mélységét átéljük, olyan erővel hatnak ránk, hogy be kell vallanunk: megértjük, hogy a régiek csak képekben közölhették, mi áll a legendák hátterében. A képek azonban alkalmasak voltak arra, hogy legalább érzéseket ébresszenek a hatalmas tények iránt, még ha nem is tudatosították őket. De akkoriban ez is elég volt.

Így tehát Ábrahám az első, aki az isteni bölcsesség, az isteni látás belső visszfényét valóban emberi módon, az isteni dolgokról való emberi gondolkodásként fejleszti ki. Ábrám vagy – ahogyan később hívták – Ábrahám fizikai szervezete tényleg más volt, mint az összes többi körülötte élőké, ezt mindig hangsúlyoznia kell az okkult kutatásnak. A többi embernek ekkor még nem volt olyan a szervezete, hogy a belső gondolkodást egy különleges eszközzel kialakíthatta volna. Tudtak ugyan gondolatokat kialakítani, amikor testüktől szabad állapotban voltak, amikor mintegy erőket fejtettek ki étertestükben, de amikor benne voltak fizikai testükben, a gondolkodás eszközét még nem fejlesztették ki. Ábrahám valóban az első, aki élenjáró módon kialakította a gondolkodás fizikai eszközét. Némi túlzással talán, de joggal nevezik tehát őt a számtan, a gondolkodás fizikai testi eszközét leginkább igénybe vevő tudomány feltalálójának. A számtan olyasvalami, ami belső bizonyossága következtében a maga formájában közel kerül ahhoz, amit szellemi látással lehet tudatosítani. De rá van utalva egy testi szervre.

Itt egy mélységesen belső kapcsolat van tehát az eddig szellemi látásra felhasznált külső erők és a között, amit most egy belső szerv használ fel a gondolkodásra. Ezt jelzik azzal, hogy Ábrahámot nevezik a számtan feltalálójának. Ábrahámot kell tehát annak a személyiségnek tekintenünk, akibe legelőször ültették bele a gondolkodás fizikai szervét, azt a szervet, amellyel az ember fizikai gondolkodása révén emelkedhetett fel Isten gondolatáig. Istenről és az isteni létről az ember korábban csak szellemi látással való megfigyelés révén tudhatott meg valamit. A régebbi időkből származó minden tudás Istenről és az isteni létről a szellemi látással való megfigyelésből eredt. Ahhoz, hogy gondolatokkal emelkedjék fel Istenhez, egy fizikai eszközre volt szükség, és ezt Ábrahámba ültették bele először. Mivel pedig itt egy fizikai szervről van szó, az Istenről egy fizikai eszközzel felfogott gondolat is egészen más viszonyba került az objektív világgal és az ember szubjektív mivoltával, mint korábban volt.

Régen a titkos iskolákban Isten gondolatát az isteni bölcsességben értették meg és átadhatták annak, aki szintén tovább tudta azt adni, ha maga is odáig jutott, hogy fizikai szerveitől mentesen lehettek észleletei az étertestében. Egy fizikai eszköz azonban csak egy módon mehet át másvalakire: ha a fizikai szervezetben öröklődik. A fizikai szervet, ami Ábrahám számára a legfontosabb és leglényegesebb volt, tehát meg kellett őrizni a Földön, fizikai átöröklődés során kellett nemzedékről nemzedékre továbbadni éppen azért, mert fizikai szerv volt. Így érthetjük meg, miért volt olyan fontos a héber népnek a népen belüli öröklődés, vagyis hogy ez a fizikai adottság a nemzedékek vérén csörgedezzen végig.

Előbb azonban bele kellett élni magukat abba, ami kezdetben csak Ábrahám fizikai adottsága volt, vagyis hogy kifaragják, kikristályosítsák az isteni dolgok felfogására szolgáló fizikai szervet. Míg ez nemzedékről nemzedékre öröklődött, egyre mélyebbre hatolt az ember mivoltába és annál mélyebben ragadta meg, minél mélyebben öröklődött. Azt mondhatjuk tehát, hogy annak, amit Ábrahám a héber nép küldetéséhez kapott, egyre tökéletesebbé kellett válnia, emberről emberre öröklődve, továbbfejlődve kellett tökéletesednie, hiszen egy fizikai szerv csak átöröklés útján lehetett egyre tökéletesebb.

Ha az eddig Zarathusztraként megismert lénynek egy lehetőleg tökéletes, vagyis olyan fizikai testet kellett kapnia, amelynek már megvolt az a szerve is, ami az ember fizikai testében az Isten-gondolat megértésének eszköze lehetett, akkor az Ábrahámba ültetett fizikai eszközt a legmagasabb színvonalra kellett emelni. Belsőleg kellett megerősíteni, s úgy kellett tovább öröklődnie és fejlődnie, hogy Zarathusztrának megfelelő test lehessen belőle, annak minden olyan tulajdonságával, amelyre Zarathusztra fizikai testének szüksége volt. De ha egy ember fizikai testének olyan módon kell tökéletesednie, ha úgy kellett használhatóvá válnia, ahogyan Zarathusztrának volt rá szüksége, akkor nem lehet pusztán csak az emberi fizikai test tökéletesebb. Természetesen lehetetlen, hogy az ember fizikai teste egymagában, a teljes emberből kiszakítva váljon tökéletessé. Lassanként mindhárom buroknak tökéletesednie kellett a fizikai öröklődés következtében. Ami tehát a fizikai, az éteri és az asztrális embernek a fizikai átöröklés útján volt adható, azt az egymást követő nemzedékek során kellett megkapnia.

A fejlődésen belül van egy bizonyos törvény, amelyet az egyes ember fejlődésével kapcsolatban már megismertünk és többször le is írtunk. Megmutattuk, hogy az ember fejlődésének egy bizonyos szakasza születésétől hat-hétéves koráig tart, erre az időszakra esik fizikai teste fejlődése. Az étertest fejlődése a hat-hét és a tizennégy-tizenöt éves kor közé esik, innen pedig huszon- egy-huszonkét éves korig tart az asztráltesté. Ez úgyszólván az egyes ember fejlődésének a hetes számmal megjelölt törvényszerűsége. Hasonló törvényszerűség érvényesül az emberiség külső burkainak nemzedékeken keresztül tartó fejlődésében is, e folyamat mélyebb törvényszerűségeire még rá kell majd mutatnunk. Míg az egyes ember hét évenként halad végig a fejlődés egyes fokozatain, hét éves koráig kifejleszti a fizikai testét, amely egyre tökéletesebb lesz ez alatt az idő alatt, addig a fizikai test nemzedékeken keresztül tökéletesíthető egész felépítése hét nemzedéken keresztül juthat el a tökéletesség egy bizonyos fokára. Ám az öröklődés nem úgy történik, hogy az egyik emberről annak legközelebbi utódjára, az egyik nemzedékről pedig közvetlenül a másikra száll. Az öröklött tulajdonságok nem szállhatnak közvetlenül apáról fiúra, anyáról lányára, hanem csak az apáról az unokára, tehát a második nemzedékre, majd a negyedikre és így tovább. Az öröklődés tehát nem történhet közvetlenül. Hét nemzedékenkénti öröklődéssel kellene számolnunk, de mivel az átöröklés mindig átugrik egy láncszemet, a valóságban tizennéggyel kell számolnunk.

Az Ábrahám fizikai testében elhelyezett képességek tehát tizennégy nemzedékkel később juthattak el csúcspontjukra. Ahhoz azonban, hogy az étertestet és az asztráltestet is hatalmukba kerítsék, az egyes ember hét és tizennégy éves kora közé eső fejlődésnek további hét, illetve tizennégy nemzedéken kellett keresztülhaladnia. Az ember tizennegyedik életévét követő hétéves fejlődésének pedig újabb tizennégy nemzedék alatt kellett végbemennie. Az ősatya, Ábrahám fizikai testében elhelyezett képességnek tehát háromszor hét, illetve háromszor tizennégy nemzedékben kellett tovább élnie, akkorra vált olyanná, hogy a fizikai testet, az étertestet és asztráltestet is hatalmába keríthette. Háromszor tizennégy, azaz negyvenkét nemzedékre volt szükség ahhoz, hogy a nemzetségek sorában megtörtént öröklődés következtében egy ember számára lehetővé váljék, hogy fizikai, éter- és asztráltestében tökéletesen kidolgozva kapja meg azt, amit Ábrahám kezdeti adottságként kapott.

Ábrahámtól háromszor tizennégy nemzedéken át lefelé haladva tehát egy olyan embertestet találunk, amelyet már teljesen áthatott, átitatott az Ábrahám által kapott kezdeti adottság. Csak ez lehetett az a test, amelyet Zarathusztra megtestesüléséhez használhatott. Ezt mondja el nekünk a Máté-evangélium írója is. A megadott nemzetségtáblán nyomatékosan utal arra, hogy tizennégy nemzedéket sorol fel Ábrahámtól Dávidig, újabb tizennégyet Dávidtól a babiloni fogságig, és tizennégyet a babiloni fogságtól Krisztusig. A háromszor tizennégy nemzedéken keresztül – minden másodikat átugorva – alakult bizonyos módon tökéletessé az, ami Ábrahámnál adottság volt a héber nép küldetése számára. Ez az adottság ekkorra vésődött bele teljesen az ember tagolódásába. Ebből vétethetett az a test, amire Zarathusztrának szüksége volt ahhoz, hogy testet ölthessen abban az időben, amikor valami teljesen újat kellett feltárnia az emberiség előtt.

Látjuk tehát, milyen rendkívüli mélységekből merített a Máté-evangélium eleje. Az efféle dolgokat előbb azonban meg kell értenünk. Meg kell értenünk, hogy amit a háromszor tizennégy nemzedékkel mondanak el nekünk, azt jelenti, hogy a názáreti Jézus azt örökölhette Józseftől, amiben az Ábrahám által kapott kezdeti adottság esszenciája élt, ami azután kisugárzott az egész héber népre, majd egyetlen eszközbe, egyetlen burokba, Zarathusztra burkába tömörült, amelyben testet tudott ölteni Krisztus.

– Bern, 1910. szeptember 4.

[Az ó-héber istenek megismerése. Ábrahám és Melkizedek. A héber nép keletkezése mint a kozmosz keletkezésének tükröződése. A Krisztus-eseményt előkészítő fő- és mellékáramlatok. Jeshu ben Pandira.]

A tegnap elmondottak szerint nagy és jelentős eltérés áll fenn a szellemi-isteni világ megismerésének két fajtája között: az egyiket a megismerés mindenkor érvényes módjának nevezhetjük, a másikat pedig egy olyan módjának, amelyre éppen a héber nép sajátságos tulajdonságai, szervezetének különleges felépítése alapján lehetett törekedni. Utaltunk arra, hogy a héber nép már ősatyjában, Ábrahámban vagy Ábrámban egy különleges szervhez jutott: egy fizikai eszköz, egy fizikai szerv illeszkedett bele az emberi szervezetbe, hogy mintegy az érzékek közvetítésével nyert megismeréssel ne csak az isteni-szellemi világ megsejtéséig, hanem – amennyire lehet – bizonyos fokú megismeréséig is felemelkedhessen. Az isteni-szellemi világ megismerése mindenhol és mindenkor létezett és létezik, de az isteni-szellemi világ mintegy örökérvényű megismerését általában a misztérium-beavatás, az iniciáció útján érik el. Ettől azonban, ami az ember különleges fejlődése következtében, az emberiség fejlődésén belül mintegy mesterséges úton érhető el, meg kell különböztetnünk a szellemi világnak azt a fajta megismerését, ami az egyes korszakokban normálisnak tekinthető, s ami úgyszólván különleges küldetésként jelentkezik az emberiség fejlődése során. Így például a régi atlantiszi időkben az isteni-szellemi világ asztrális szellemi látással való észlelését nevezhetjük normálisnak. A héber nép virágkorában azonban a szellemi világ külsődleges, exoterikus megismerése számított normálisnak, vagyis az, ami egy különleges fizikai szerv segítségével, az ehhez a fizikai szervhez kötődő megismerés ereje által jön létre. Rámutattunk már, hogy Ábrahám népe olyan módon jutott ehhez a megismeréshez, hogy Isten létét mintegy saját belső világával összeforrottnak érezte. Ezzel a szervvel tehát a belső felismerés vált lehetővé, vagyis az, hogy az istenséget saját, legbelső világukban ragadják meg.

A belsőleg átélt isteni-szellemi világot azonban e megismeréssel nem lehetett azonnal úgy megragadni, hogy az egyes ember elmondhatta volna, hogy ha saját belső világába merülve annyira mélyen próbálja azt megragadni, amennyire csak lehet, akkor megleli az isteni-szellemi lét egy kis cseppjét, amely ismereteket tud nyújtani a külvilágot is átszövő és éltető isteni-szellemi világ állapotáról. Ez nem ment azonnal, és csak Krisztusnak az emberiség fejlődésén belül való megjelenése, megnyilatkozása következtében vált lehetségessé. Az ó-héber népnek adatott meg először annak lehetősége, hogy a népszellemben élje át az istenséget, ha az egyes ember nem önálló individualitásnak, hanem népe egyik tagjának érezte magát. Ha úgy érezte, hogy vérével a nemzedékek leszármazási sorához tartozik, akkor azt érezte, hogy a népe tudatában él, mintegy a vérében van az Isten, Jahve tudata. Ha tehát szellemtudományos értelemben helyesen akarjuk meghatározni Jahvét, az Istent, akkor nem mondhatjuk Ábrahám istenének, hiszen ez nem volna pontos meghatározás. Ehelyett Ábrahám, Izsák és Jákob istenének kell neveznünk. Ő az a nemzedékről nemzedékre szálló szellemi lény, aki az egyes emberben, az egyes embereken keresztül pedig a nép tudatában megnyilatkozik.

Ábrahám, Izsák és Jákob megismerése és a keresztény megismerés között a különbség és a nagy előrelépés az, hogy a keresztény megismerés az egyes emberek individualitásában ismeri fel ugyanazt, amit az óhéber megismerés csak úgy érhetett el, ha elmélyedt a népszellemben, a nemzedékek vérében csörgedező szellemben. Ábrahám ezt mondhatta: „Minthogy ígéretet kaptam, hogy egy olyan nép alapítója leszek, amely a tőlem származó nemzedékek során sokasodik majd, alácsörgedező vérükben az általunk legmagasabbnak tartott Isten fog élni, Ő nyilatkozik majd meg népünk tudatában.” – Ez általánossá is vált.

De minden koron végigvonul az isteni-szellemi világ egy magasabb és más sajátos formáitól független megismerése, a misztérium-megismerés. A régi atlantiszi fejlődés idején az ember egy bizonyos asztrális-éteri tisztánlátással képes volt betekinteni a lét isteni-szellemi alapjaiba, belső erőit fejlesztve misztérium, vagy orákulum-tudáshoz juthatott. Még abban az időben is, amikor a héber megismerési út volt az általános, bizonyos helyeken az ember azáltal emelkedhetett fel, hogy nem a testében ismerte fel az istenséget – mint azok, akik Ábrahámot követték -, hanem a testén kívül. Az ember azáltal tudott felemelkedni az isteni-szellemi világhoz az örökkévalóság szempontjából, hogy az isteni-szellemi világ szemléléséhez emelte fel azt, ami benne örökkévaló.

Most már könnyen elképzelhető, hogy Ábrahámnak még valamire szüksége volt. Ő ugyanis a maga sajátos módján, egy fizikai szervvel, a fizikai megismerés útján ismerte meg az isteni-szellemi világot, ilyen úton ismerte meg a világ vezérlő Istenét. Ha azonban elevenen akart bekapcsolódni a fejlődés együttes menetébe, akkor végtelenül fontos volt felismernie, hogy az az Isten, aki népe tudatában ad hírt magáról, ugyanaz, mint akit a misztériumokban mindenkor a teremtő és alkotó istenségként ismertek. Ábrahámnak tehát a maga Istenét a misztériumok Istenével kellett azonosítania, és ez csak egy bizonyos feltétel mellett volt lehetséges: meg kellett bizonyosodnia arról, hogy népe tudatában ugyanazok az erők szólalnak meg, amelyek a misztériumokban egy magasabb formában szólnak. Ha meg akarjuk érteni, hogyan bizonyosodott meg róla, akkor lelki szemeink elé kell idéznünk az emberiség fejlődésének egyik tényét.

A szellemtudomány körvonalai című könyvemben utánanézhetnek, hogy a régi Atlantiszon voltak olyan beavatottak, akiket „a jósda papjaidnak neveztek, de most nem a nevükről van szó. Utaltam arra, hogy e nagy beavatottak egyike, a Nap beavatottja volt az összes atlantiszi jóshely vezetője, ellentétben Atlantisz alárendelt jóshelyeivel, amelyek a Merkúr, a Mars, a Jupiter és a többi bolygó beavatottjainak adtak rejtekhelyét. Arra is utaltam, hogy ez a nagy Nap-beavatott, a Nap jóshelyének vezetője egyúttal annak a jelentőségteljes kultúráramlatnak is a vezetője volt, amely nyugatról keletre, Atlantiszból Belső-Ázsia felé haladt, hogy onnan sugározza szét és indítsa el az Atlantisz utáni kultúrát. Ez a már akkor is nagy beavatott Belső-Ázsia rejtett helyeire vonult vissza, s elsősorban a szent risiknek nevezett nagy bölcseknek adott lehetőséget arra, hogy népük nagy tanítómesterei lehessenek. És ő volt az a nagy, titokzatos beavatott, aki azután Zarathusztrát vagy Zoroasztert is beavatta.

A hindu risik természetesen másféle beavatást kaptak, mint Zarathusztra, mivel a feladatuk is más volt. A risik olyan beavatás kaptak, hogy ha belső világukat továbbfejlesztették, úgyszólván maguktól tudták kimondani a lét nagy titkait, így lettek a Védák előtti, óind kultúra nagy vezetői és tanítói. Volt nekik még valamijük, ami ugyan mesterséges úton jött létre, de mégis hasonló volt a régi, atlantiszi szellemi látáshoz, csakhogy ez a valami szét volt osztva a hét risi között. Mind a hét risinek megvolt a maga területe és a saját feladata, ahogyan a különböző jóshelyeknek is meghatározott munkaterülete volt. Amikor pedig mind a hét risi elmondta, amit a világ ősi bölcsességéről tudott, akkor mint testület szólaltak meg. Ezt a bölcsességet a Nap nagy beavatottjától kapták, aki a régi atlantiszi bölcsességet nyugatról keletre ültette át és egy különleges formában adta tovább azoknak, akiknek az Atlantisz utáni kultúra hordozójává kellett válniuk. Zarathusztrának viszont másképpen adta át ezt a bölcsességet, ezért szólhatott ő úgy, ahogyan azt már jeleztem.

A risik azt mondták, hogy csak úgy emelkedhetünk fel a legmagasabb isteni-szellemi világba, ha mayának, illúziónak tekintjük mindazt, ami a külvilágban van, amit a világ a külső érzékeknek kínál, ha tekintetünkkel belső világunkba merülve elfordulunk tőle, és akkor egy másik világ tárul fel nekünk, mint ami előttünk van. A ó-indiai risik tehát azt tanították, hogy ha elfordulunk a maya látszatvilágától és belső világunkat továbbfejlesztjük, akkor felemelkedhetünk az isteni-szellemi szférába. Zarathusztra mást tanított. Ő nem fordult el attól, ami külsőleg nyilvánul meg, nem mondta, hogy ami odakint van, az maya, vagyis illúzió, amitől el kell fordulnunk. Azt mondta, hogy a maya, az illúzió az isteni-szellemi lét megnyilatkozása, valósággal annak ruhája, ezért nem szabad elfordulnunk tőle, ellenkezőleg, át kell kutatnunk. A Nap fénytestét külső szövedéknek kell tekintenünk, amiben Ahura Mazda él és mozog.

Zarathusztra álláspontja bizonyos vonatkozásban tehát épp az ellenkezője volt a régi ősikének. Az indiai utáni kultúra éppen attól lett jelentős, hogy kidomborította, mit hódíthat meg az ember szellemi tevékenységével a külvilágban. A leírásból azt is láttuk, hogy Zarathusztra miként adta át Mózesnek és Hermésznek a legjobbat, amit csak adhatott. Hogy Mózes bölcsessége kellőképpen termékeny lehessen és magként csírázhasson ki, abba a népbe kellett beültetni, amelynek Ábrahám volt az ősatyja. Hiszen elsőként Ábrahám fejlesztette ki magában azt a szervet, amellyel a Jahve-tudatra tehetett szert. Ám tudnia kellett, hogy az Isten, aki belső világában a megismerés fizikai erőinek megnyilatkozhatott, ugyanazon a hangon szól, mint a misztériumok örökkévaló, mindent átható Istene, csakhogy olyan korlátozott módon nyilatkozott meg, ahogyan Ábrahám képes volt felismerni őt.

Egy olyan jelentős lény, mint amilyen a Nap nagy atlantiszi beavatottja volt, nem szólhat azonnal, minden további nélkül érthető nyelven azokhoz, akikre valamelyik korszakban különleges küldetés vár. Egy annyira magasztos individualitás, mint a Nap nagy beavatottja, aki a maga individualitásában örök életet él, akiről – hogy individualitásának örökkévaló jellegére rámutassanak – joggal mondják, hogy sem a nevét, sem az életkorát, sem az apját, sem az anyját nem szabad említeni, az emberiség létének egy ilyen nagy vezetője csak úgy nyilatkozhat meg, hogy olyasvalamit ölt magára, aminek révén rokonságba kerül azzal, akinek megnyilatkozhat. Hogy Ábrahámnak a megfelelő felvilágosítással szolgáljon, ezért öltötte magára a risik és Zarathusztra tanítómestere azt az alakot, amelyben az Ábrahám ősatyja által megőrzött étertestet viselte, ugyanazt az étertestet, amelyet már Ábrahám ősatyja, Sém, Noé fia is hordozott. Sém étertestét úgy őrizték meg, ahogyan Zarathusztráét Mózes számára, és a Nap misztériumának nagy beavatottja az ő – mármint Sém – étertestét vette igénybe, hogy Ábrahám számára érthető módon nyilatkozhasson meg. Ábrahám és a Nap-misztérium nagy beavatottjának találkozását az Ótestamentum Ábrahám és a király, a magasságos Isten papja, Melkizedek, vagy ahogy nevezni szokták, Malek-Zadik találkozásaként írja le (lMóz 14, 18-20). Nagyon nagy, egyetemes jelentőségű találkozás volt ez Ábrahám és a Nap-misztérium nagy beavatottja között, amelyen a beavatott – úgymond nehogy megdöbbentse Ábrahámot – Sém, a szemita törzs ősatyjának étertestében jelent meg. A Biblia jelentőségteljesen mutat rá arra, amit sajnos csak kevéssé értenek, hogy honnan származhat az, amit Melkizedeknek módjában állt átadni Ábrahámnak. Mit adhatott át Melkizedek Ábrahámnak? A Nap életének titkát adta át, amit Ábrahám természetesen csak a maga módján érthetett meg, a Zarathusztra kinyilatkoztatása mögött álló titkot, amelyre látnoki szavaival először Zarathusztra mutatott rá.

Ha elképzeljük a tényt, hogy Zarathusztra kedvelt tanítványainak arra mutatott rá, ami a Nap fényteste mögött szellemileg mint Ahura Mazda él, és így szólt: „Látjátok, a Nap mögött búvik meg valami, ami most még nem egyesült a Földdel, de egykor majd beleárad a Föld fejlődésébe és alászáll a Földre”, és ha elismerjük, hogy Zarathusztra csak látnoki módon hirdethette meg előre a Nap szellemét, Krisztust, akiről azt mondta, hogy egy emberi testben fog eljönni, akkor azt kell mondanunk, hogy az előtt az ember előtt, akinek Krisztus földi megtestesülését elő kellett készítenie, s később elő is kellett idéznie, a Nap titkának még ennél is nagyobb mélységei kellett hogy feltáruljanak. Ez azáltal történt meg, hogy Zarathusztra tanítómestere Ábrahámmal való találkozásakor olyan hatással volt Ábrahámra, amelyet ugyanabból a forrásból merített, ahonnan Krisztus hatása is származik. A Biblia erre ugyancsak szimbolikusan utal, ahol azt olvassuk, hogy amikor Ábrahám találkozott Melkizedekkel, akkor ő, Sálem királya, a magasságos Isten papja, kenyeret és bort hozott neki. Kenyeret és bort később még egyszer osztottak a Bibliában: amikor Krisztusnak az utolsó vacsora kezdetén ki kellett nyilvánítania titkát hívei számára, akkor ezt szintén kenyérrel és borral tette meg. A Biblia a két áldozat hasonlósát nyomatékosan hangsúlyozva arra utal, hogy Melkizedek és Krisztus ugyanabból a forrásból merítenek.

Be kellett következnie tehát egy olyan hatásnak, amelynek később Melkizedek kerülőútján kellett a Földre érkeznie és a későbbi esemény nagy előkészítőjén, Ábrahámon kellett végbemennie. Ábrahám pedig Melkizedekkel való találkozásának hatására úgy érezte, hogy az, ami őt buzdítja, amit ő – mint az elképzelhető legmagasabbat – Jahve vagy Jehova nevével illet, az ugyanabból a forrásból ered, ahonnan minden magasabb rendű földi tudással ellentétben a beavatott tudata is származik: az összes világokat átszövő és éltető, legmagasabb Istentől. Most már ezt a tudatot hordozhatta tovább Ábrahám. – Egy másfajta tudat is felébredt Ábrahámban, annak tudata, hogy a nemzedékek vérével, ami lefelé csörgedezik a népéhez tartozó embereken keresztül, ténylegesen adva van valami, amit helyesen csak azzal hasonlíthatunk össze, amit a misztériumokban lehet meglátni, amikor a szellemi látó kifelé, a lét titkaira irányítja tekintetét és megérti a kozmosz nyelvét.

Már felhívtam a figyelmet arra, hogy a misztériumokban a csillagok nyelvén fejezik ki a kozmosz titkait, amelyeket viszont mondanivalójuk kifejezőeszközéül használnak. Voltak olyan idők, amikor a misztériumok tanítói a csillagok állásából vett szavakba és képekbe öltöztették mondanivalójukat. Mintegy a csillagok útjában, egymáshoz viszonyított helyzetében látták meg azokat a képeket, amelyekkel ki akarták fejezni, hogy szellemileg mit él át az ember, amikor felemelkedik az isteni-szellemi világba.

Mit olvasott ki a misztériumbölcsesség a csillagírásból? A világot átszövő és éltető istenség titkait. A csillagok rendje volt az istenség legszembeötlőbb kifejeződése. Kitekintettek a világűrbe és azt mondták, hogy az istenség ott ad hírt magáról. Azt pedig, hogy miként ad hírt magáról, a csillagok rendje és harmóniája mutatja meg. – E szerint a szemlélet szerint a világmindenség Istene a csillagok rendjében érhető tetten.

Hogy a világmindenség Istene egy bizonyos módon részt vehessen a héber nép küldetésében, ahhoz ugyanazon rend szerint kellett megnyilvánulnia, ahogyan a kozmoszban, a csillagok pályáján van előírva. Vagyis a nemzedékek – Jahve megnyilatkozásainak külső eszközét tartalmazó – vérén keresztül kellett egy ahhoz hasonló elrendeződést kifejeznie, mint ami a csillagok pályáján jut kifejezésre. Más szóval, kellett lennie valaminek Ábrahám ivadékaiban, a nemzedékek sorában, a vérrokonságban, ami a kozmoszbeli csillagírás tükörképe volt. Ezért kapta Ábrahám az ígéretet: „A te utódaid oly rendben legyenek, mint a csillagok az égen!” Ez a helyes értelmezése annak a mondatnak, amely rendszerint így hangzik: „és bőségesen megsokasítom a te magodat, mint az ég csillagait”, ami az utódok nagy számára utal csupán (lMóz 22, 17). Pedig nem a számszerűségről van szó, hanem arról, hogy az utódok között olyan rend legyen, amilyen az égen, az istenek beszédében, a csillagképekben érzékelhető. Oda feltekintve az ember egy olyan rendbe pillantott, amely az állatöv rendjében jutott kifejezésre, a mozgó égitestek, a bolygók állatövhöz viszonyított helyzete pedig azt a konstellációt fejezte ki, amelyben megtalálták a nyelvet a világmindenségben mindenütt tevékenykedő istenek tetteinek kifejezésére. Az állatövben és a bolygóknak a tizenkét állatövi jegyhez való viszonyában megmutatkozó szilárd köteléknek kellett tehát kifejezésre jutnia Ábrahám leszármazottainak vérrokonságában.

Jákob tizenkét fiában, a héber nép tizenkét törzsében tehát az állatöv tizenkét jegyének képmását kell látnunk. Ahogyan oda- fönt az állatöv tizenkét csillagképe az istenek beszédét fejezi ki, úgy Jahve a nemzedékeken keresztül lefelé csörgedező vérben, a Jákob tizenkét fia nyomán tizenkét törzsre tagolódó zsidó nép vérében fejezi ki magát idelent. A bolygók, vagyis a Vénusz, a Merkúr, a Hold, a Nap és a többi bolygó nevével jelöljük meg mindazt, ami az állatöv konstellációjában rendeződik el. Láttuk, hogy ami az idők folyamán a héber nép életének egyes szakaszaiban játszódik le, bizonyos vonatkozásban valóban párhuzamba állítható a bolygók állatövön keresztül vezető útjával: Dávidot, a királyi dalnokot, Hermésszel, illetve Merkúrral kell párhuzamba állítanunk, a babiloni fogság időszakát pedig – vagyis az időszámításunk kezdetét mintegy hatszáz évvel megelőző állapotot, amikor Jahve megnyilatkozása egy újabb behatással gyarapodott – bolygórendszerünk egy másik tagjával, a Vénusszal állíthatjuk párhuzamba. Ezt kellett finoman Ábrahám értésére adni. Így például egy olyan személyiség, mint Dávid, a Merkúr állatövön belül elfoglalt helyzetével párhuzamosan helyezkedik el a nemzetségek sorában. Júda törzse például az Oroszlán csillagképnek felel meg, az pedig, hogy Dávid Júda törzséhez tartozott, a héber nép története során annak felelt meg, hogy a Merkúr eltakarta az Oroszlán csillagképét kint a kozmoszban. Így olvasható ki az egyes részletekből – a leszármazás sorrendjéből, a királyi és papi méltóság különös átruházásából, a törzsek harcaiból vagy győzelmeiből, a héber nép egész történetéből – az egyes csillagképek takarása kint a világűrben. Ez rejlik ebben a jelentőségteljes mondatban: „A te utódaid oly rendben legyenek, mint a csillagok rendje az égen!” Az okkultizmusra épülő régi forrásművekben nemcsak a bennük szívesen látott közhelyeket kell látnunk, hanem végtelenül mélységes voltukat is feltételeznünk kell.

Valóban azt látjuk tehát, hogy milyen rend van a nemzetségek sorában, amit aztán a Máté-evangélium le is ír nekünk. Látjuk, hogy az evangélista tudtunkra adja, hogy milyen rendkívüli módon összetett volt annak a testnek a vére, amelynek előbb Zarathusztra individualitását kellett befogadnia, hogy ez az individualitás aztán előidézhesse Krisztus földi megnyilatkozását.

Mit értek el tehát Ábrahámtól Józsefig a negyvenkét nemzedéken keresztül? Azt érték el, hogy Józseffel a nemzedékek sorának végére olyan vérösszetétel jött létre, amely a csillagok világa és a szent misztériumok törvényei szerint való. Zarathusztra individualitásának pedig ahhoz, hogy végrehajtsa nagy művét, erre a vérösszetételre volt szüksége, amelyben benne volt a csillagvilág egyik legszebb, legfontosabb rendszerének megfelelő belső rend és harmónia. Zarathusztra tehát azt a vérösszetételt találta meg, amely az egész kozmosz képmása volt. A kozmosz rendje szabályozta, hogyan keveredjék össze ez a vér a nemzedékeken keresztül. Mindezek olyan ősrégi ismeretek alapjául szolgálnak, amelyek most a Máté szerinti evangéliumban – ha szabad így mondanom – tompított formájukban vannak előttünk. Egy nép fejlődésének mint a kozmikus fejlődés képmásának mélységes titka szolgál ennek alapjául.

Azok éreztek így, akik elsőként tudtak valamit Krisztus nagy misztériumáról. Megérezték, hogy Máténál a názáreti Jézus vérében a kozmosz, az egész kozmoszban működő szellem képmása van. Ezt a titkot fejezték ki, amikor azt mondták, hogy az egész kozmosz szelleme élt abban a vérben, amelyben annak az Ennek kellett élnie, aki azután a názáreti Jézus volt. Ha tehát meg kellett születnie ennek a fizikai testnek, akkor az egész kozmosz szelleme, a világban tevékenykedő szellem lenyomatának kellett lennie. – Eredetileg úgy összegezték, hogy az ennek a vérösszetételnek az alapjául szolgáló erő, amely Zarathusztráé vagy a názáreti Jézusé lett, egész kozmoszunk szellemének ereje volt, azé a szellemé, amely eredetileg, miután a Nap elvált a Földtől, perzselő meleggel hatotta át azt, ami a kozmikus fejlődés során széttagolódott. A bibliai teremtéstörténet titkai című müncheni előadásokból tudjuk, hogy ha nem mai semmitmondó szavainkkal akarjuk lefordítani a Teremtés könyvének elejét – „Beresit bara Elohim et hasamajim v'et h'aretsz” (Kezdetben teremté Isten az eget és a földet) -, mivel ezek már nem fedik a mondat eredeti értelmét, ha felkutatjuk e szavak igazi jelentését, akkor azt a következőképpen kell lefordítanunk: „Ami kifelé nyilvánul meg, és ami belül mozdul meg, azt kozmikus tevékenységük során az Elohák abban az állapotban gondolták el, amely a Szaturnusz-, a Nap- és Hold-állapotból került át. A legnagyobb sötétség uralkodott azon, ami belül mozdult meg és azáltal, ami mozdult, de az Elohák teremtő szelleme, Ruah terjedt szét benne, és meleggel áthatva úgy költögette, mint tyúk a tojásait.” A „költögető” szellem itt ugyanaz, teljesen ugyanaz, mint aki létrehozta a kozmikus rendet, amelyet azután bizonyos módon a csillagok konstellációjával fejezhettek ki. A Krisztus-misztérium eredeti beavatottjai érezték, hogy a názáreti Jézus vérösszetétele annak a képmása volt, amit Ruah- Elohim a világ létén keresztül véghezvitt. Ezért a nagy esemény számára ily módon előkészített vérről azt mondták, hogy „a világiét szelleme teremtette”, ugyanaz a szellem, akit a Teremtés jelentőségteljes leírása, a „Beresit bara…” Ruahnak nevez.

Mindenekelőtt ez a valóban minden más közönséges értelmezésnél hatalmasabb, magasabb rendű, szent jelentés szolgál annak alapjául, amit „a világmindenség Szent Szellemétől való fogantatásának neveznek. Ezen alapul a következő mondat: „E lény szülőanyját a világmindenség szellemének ereje töltötte be.” (Máté 1, 18 – „.. .viselésnek találtaték a Szent Lélektől.”) Csak át kell éreznünk egy ilyen misztérium teljes nagyságát, és akkor majd úgy találjuk, hogy az előbbi leírásban egy végtelenül magasabb rendű dolog rejlik, mint amit exoterikusan „conceptio immaculata”, vagyis „szűzi fogantatás” alatt értenek. Elég két dolgot ellenvetésként felhoznunk a Bibliából, ha fel akarjuk ismerni az írás igazi szándékát, és el akarunk szakadni a szűzi fogantatás közönséges értelmezésétől. Az egyik, hogy minek sorolta volna fel a Máté-evangélium írója a nemzedékek egész sorát Ábrahámtól Józsefig, ha netán azt akarta volna mondani, hogy az egész nemzetségsorozatnak semmi köze sincs a názáreti Jézus születéséhez. Azon fáradozna, hogy bemutassa a vér lefelé vezető útját Ábrahámtól Józsefig, majd kimondaná, hogy ennek a vérnek valójában semmi köze sincs a názáreti Jézus véréhez?! A másik tény, hogy „Ruah-Elohim”, akit a Biblia „Szent Lélek”- nek, „Szent Szellem”-nek nevez, a héber nyelvben nőnemű, s ezt semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagynunk. Később még lesz erről szó, most csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy ez a misztérium már a kiindulópontján is milyen hatalmas gondolati koncepción alapul.

Ami időszámításunk kezdetén játszódott le, és amit csak a kozmikus lét titkaiba valóban beavatott bölcsek tudtak, azt elsőként arámi nyelven fejezték ki a Máté-evangélium alapját képező iratban. És nemcsak okkult, hanem tisztán szövegtani kutatással is bizonyítható, hogy a Máté-evangélium alapjául szolgáló irat már 71-ben is létezett. A kereszténység mint misztikus tény című könyvemben megtalálhatják annak leírását, hogyan jöttek létre valójában az evangéliumok. De ha valóban helyesen járunk el, még szövegtanilag is kimutathatjuk, hogy helytelen mindaz, amit a Máté-evangélium későbbi keletkezéséről mondanak, bizonyítható ugyanis, hogy már 71-ben, tehát viszonylag nem sokkal a palesztinai esemény után, a Máté- evangéliumnak létezett egy arámi nyelvű kézirata. De mivel itt nem szövegtani, hanem szellemtudományos tényeket kell képviselnem, csak egyvalamire akarok rámutatni a talmudista irodalomból, amit a zsidó tudósok teljes bizonyossággal állítanak.

A talmudista irodalomban találjuk azt az adatot, amely szerint II. Gamaliel rabbi perbe keveredett nővéreivel az apai örökség miatt, aki 70-ben a rómaiakkal viaskodva vesztette életét. Megtudjuk, hogy II. Gamaliel rabbi ügye akkoriban egy olyan bíró elé került, aki a talmud-irodalom összes beszámolója szerint félig keresztény úgynevezett zsidó-keresztény volt. Akadtak már olyan bíróságok, ahol a rómaiak zsidókat ültettek a bírói székbe. Ráadásul most egy furcsa dolog történt: II. Gamaliel rabbi az örökségért, apjuk vagyonáért harcolt nővéreivel. Azt bizonygatja a bírónak, aki tud már valamit a kereszténységről, hogy a zsidóknál érvényes törvény szerint csak a fiúk örökölhetnek, a lányok pedig nem, így tehát az örökség egyedül őt illeti. A bíró erre azt válaszolja, hogy azon a területen, ahol ő mint bíró illetékes, ahol nála keresnek jogot és ítéletet, már nem érvényes a tóra, tehát nem ítélkezhet pusztán a zsidók törvénye szerint, hanem azt a törvényt kell követnie, amely a tóra helyébe lépett. Mindez, mint már mondtam, 71-ben történt, hiszen Gamaliel apja 70-ben, a zsidóüldözés során vesztette életét. Mivel Gamaliel rabbi nem talált más kiutat, így megvesztegette a bírót. A lekenyerezett bíró másnap egy idézettel, mégpedig a Máté-evangélium arámi nyelvű kéziratából kölcsönzött idézettel állt elő, amely így szólt: Krisztus „nem azért jött, hogy eltörölje, hanem inkább hogy betöltse” Mózes törvényét (Máté 5, 17). Úgy vélte, könnyíthet a lelkiismeretén, hogy kiforgatta a törvényt, amikor azt mondta, hogy mégis Krisztus szellemében hoz ítéletet, ha Gamalielnek ítéli oda az örökséget.

Innen tudjuk, hogy 71-ben már létezett egy keresztény forrásmű, ahonnan olyan szavakat vettek át, amelyeket ma a Máté- evangélium tartalmaz. Tehát e külső jel is arra utal (az említett helyet ugyanis arámi nyelven idézték), hogy e forrásmű, a Máté-evangélium arámi nyelvű kézirata akkoriban – legalábbis részben – már létezett. Ami az okkult kutatás idevonatkozó mondanivalóját illeti, arról még szó lesz. Most csak azért hoztuk fel, mert meg akartuk mutatni, hogy ha már segítségül hívjuk a külső tudományt, nem szabad azt tennünk, amit oly gyakran csinálnak, vagyis hogy mindenfélét összehordanak, amit éppen olvasnak az urak, miközben például a talmud-irodalmat figyelmen kívül hagyják, ami pedig rendkívül fontos azt illetően, ami erről a dologról exoterikus úton is megismerhető.

Látjuk tehát, hogy kívülről tekintve is eléggé jó talajon állunk, ha a Máté-evangéliumot viszonylag korai időpontra helyezzük. Mondhatnám, hogy ezzel már kívülről nézve is bizonyítékkal szolgálunk, hogy a Máté-evangélium megfogalmazásában részt vevő emberek nem állhatták időben túl messze a palesztinai eseményektől, és ezzel még exoterikusan is biztosítva van, hogy akkoriban nem lehetett egyszerűen csak úgy az emberek szemébe hazudni és azt mondani, hogy időszámításunk kezdetén Jézus Krisztus, akiről beszélnek, nem is élt. Hiszen még fél évszázad sem telt el azóta, úgyhogy akkoriban még lehetett beszélni szemtanúkkal, akiknek nem lehetett meg nem történt dolgokat mondani. Ezek fontos dolgok exoterikus szempontból, amelyeket csupán az ügy exoterikus oldalához tartozó adalékként kívántunk megemlíteni.

Látjuk tehát, hogy a kozmosz titkaiból kiindulva milyen intézkedések történtek az emberiség fejlődése során, hogy a héber nép mintegy szűrt véréből, amely a világmindenség rendjét fogadta magába, egy olyan test jöjjön létre, amelyben a nagy beavatott, Zarathusztra újra testet ölt. Hiszen a Máté-evangélium Zarathusztra individualitásáról beszél: akiről ez az evangélium szól, az nem más, mint Zarathusztra. De ne gondoljuk, hogy amit a kozmikus fejlődés legmélységesebb titkaiból mintegy kiemelünk, az a nyílt színen, mindenki szeme előtt játszódott le. Mélységes titok fátyla fedte a kortársak szeme elől is, és csak kevés beavatott számára volt felfogható. Érthető tehát, hogy mélységes csend honol minden fölött, ami akkoriban az emberiség fejlődésének legnagyobb eseményeként történt meg. Azon pedig ne csodálkozzunk, hogy a történészek manapság a forrásművekre hivatkozva kijelentik, hogy ezek az iratok mélységesen hallgatnak erről az eseményről, tekintsük ezt teljesen természetesnek.

Míg most azt írtuk le, hogyan készítették elő Zarathusztra oldaláról az emberiség fejlődésének legnagyobb eseményét, most egy kis időre még a nagy esemény más előkészítő áramlatait is lelkünk elé kell állítanunk. Sok minden történt az emberiség fejlődése során a Krisztus körül lejátszódó eseményeket közvetlenül megelőzően és azt követően is. Alapjában véve már jóval korábban elő volt készítve ez az esemény Ahogyan külső oldalról készítették elő, amikor Zarathusztra útjára bocsátotta Mózest és Hermészt, amikor Melkizedek a Nap-misztériumból készítette elő a názáreti Jézus külső burkát, úgy készítettek elő még valami mást is, e nagy áramlatnak mintegy a mellékáramlatát, aminek – még ha csak mellékáramlatként is, de – valamiképpen mégiscsak köze van a Zarathusztrától eredő fővonulathoz. Ez a mellékáramlat lassan készül elő azokon a helyeken, ahol a külső történetírás is bizonyos különleges lelki fejlődésre törekvő szektákra hívja fel a figyelmünket, amelyeket Philón „terapeutáknak” nevez. A terapeuták egy titokzatos szektához tartoztak és arra törekedtek, hogy belső úton tisztítsák meg a lelküket a külső kapcsolatok és a külső megismerés szennyétől, hogy ezáltal a tiszta szellemi szférákba emelkedjenek. A terapeuták szektájának egyik elágazása volt az Ázsiában élő esszeusok vagy esszénusok közössége, ahol tovább folyt az említett mellékáramlat előkészítése. Az ezekbe a szektába tömörült emberek egy bizonyos közös szellemi irányítás alatt álltak (A kereszténység mint misztikus tény című könyvemben találhatnak róluk egy rövid ismertetést). Tehát mind a terapeuták, mind az esszénusok egy bizonyosfajta közös szellemi irányítás alatt álltak. Ha pedig szellemi irányításukat exoterikusan akarjuk megismerni, akkor vissza kell emlékeznünk arra, amiről tavaly a Lukács-evangéliumról szóló előadások során beszéltünk. Gautama Buddha titkát akkor úgy említettük, ahogyan a keleti iratok exoterikusan is tárgyalják, és azt mondtuk, hogy aki a fejlődés folyamán „buddha” akar lenni, annak előbb „bodhiszattvává” kell válnia. Említettük, hogy az, akit „Buddha”-ként ismerünk a történelemből, először szintén bodhiszattva volt, és csak később vált buddhává. Fizikai életében, 29 éves koráig Szuddhodana király fiaként még bodhiszattva volt, és csak 29 éves korában, lelkének belső fejlődése következtében vált bodhiszattvából buddhává. A bodhiszattváknak egész sora van az emberiség fejlődésében, és az a bodhiszattva, aki hatszáz évvel időszámításunk kezdete előtt vált buddhává, egyike azon bodhiszattváknak, akik az emberiség fejlődését irányítják. Egy olyan individualitás, aki a bodhiszattva-rangról a buddha-méltóságra emelkedik, később nem ölt magára újra fizikai testet a Földön. Azután láttuk, hogyan nyilvánult meg Buddha a Lukács- evangéliumbeli Jézus-gyermek születésekor (akit mi nátháni Jézusnak neveztük), amikor étertestével egyesült vele. Láttuk továbbá, hogy ez egy másik Jézus, nem az, akiről a Máté- evangéliummal kapcsolatban a továbbiakban beszélünk.

Szuddhodana királyfi buddhává válását egy régi keletű fejlődés lezárulásának kell tekintenünk. A bodhiszattva királyfi buddhává válásával végződő fejlődés valójában ugyanahhoz az áramlathoz tartozik, ahová az indiai szent risik is, de ennek a bodhiszattvának a buddhává válásával ez a fejlődés mintegy le is zárult. – Mármost amikor egy bodhiszattvából buddha lesz, akkor az utódja lép a helyére. Erről egy régi indiai legenda is mesél: a bodhiszattva, aki azért ereszkedik alá, hogy Szuddhodana királyfiként emelkedjék a buddha-méltóságra, utolsó alá- ereszkedése előtt a szellemi világokban továbbadja utódjának a bodhiszattva-koronát. Ettől az időtől kezdve ennek a bodhiszattvának tehát volt egy utódja, aki akkoriban vált buddhává. Az új bodhiszattvának pedig, aki immár bodhiszattvaként működött tovább, különleges feladata volt az emberiség fejlődése számára. Az a feladat várt rá, hogy szellemi úton vezesse a terapeuták és az esszénusok mozgalmát, így tehát – mivel náluk fejtette ki hatását – azt a bodhiszattvát tekintjük a terapeuta és esszénus közösségek szellemi vezetőjének, aki Buddha utódja lett. Ez a bodhiszattva Alexander Jannai király uralkodása idején – kb. i. e. 125 és 77 között – úgymond az esszénusok vezetésére egy különleges individualitást küldött, aki nagyjából egy évszázaddal Jézus Krisztus földi megjelenése előtt vezette az esszénus közösségeket. Személyét jól ismeri az okkultizmus, de a külső talmud-irodalom is.

Időszámításunk kezdete, Krisztus földi megjelenése előtt egy évszázaddal tehát létezett egy individualitás, akinek sem a Lukács-evangélium, sem a Máté-evangélium Jézusához nincs köze: ez a személyiség volt az esszénus közösségek irányítója és vezetője. Személyét az okkultizmus a kereszténység egyfajta esszénus előfutáraként ismeri, de mint Jézus, Pandira fia, vagyis Jesua ben Pandira néven a talmud irodalmában is ismert alak. Ezt a Jézust, Pandira fiát, akiről a rosszindulatú zsidó írók mindenfélét összehordtak, amit aztán újabban ismét előásnak, ezt a nagy és nemes személyiséget nem szabad összetévesztenünk – ahogyan azt néhány talmudista teszi – a názáreti Jézussal, akiről itt szó van. Jézust, Pandira fiát mi is a kereszténység esszénus előfutáraként ismerjük. És tudjuk, hogy azok, akik akkoriban istenkáromlást láttak az esszénusok tanaiban, Jesua ben Pandirát istenkáromlással és eretnekséggel vádolták, majd előbb megkövezték, utána pedig felakasztották egy fára, hogy büntetését még szégyene is tetézze. Ez egy okkult, de a talmud irodalmában is előforduló tény

Jesua ben Pandira személyében annak a bodhiszattvának a védencét kell látnunk, aki a Szuddhodana király fiaként Buddhává lett bodhiszattva utódja. Most már teljesen világosak a dolgok. Egyfajta előkészületnek, a keresztény fővonulat egyik mellékvonulatának kell tekintenünk azt az áramlatot, ami Buddha utódjától, a mostani bodhiszattvától indul ki, akiből később Maitreya- buddha lesz, és aki az esszénusok közösségeibe küldte követeit. Ez az áramlat akkoriban abban a misszionáriusban élt, aki az esszénus közösségekben olyasmiket művelt, amit majd a következő előadásból fogunk megismerni.

A „Jézus” nevet tehát annál az individualitásnál kell keresnünk, akiről a Máté- és a Lukács-evangélium tudósít bennünket, de „Jézus” a neve annak a nemes személyiségnek is, aki időszámításunk előtt száz évvel az esszénus közösségben működött, akire a rosszindulatú talmud-irodalom mindenféle rágalmakat szórt, akit istenkáromlással és eretnekséggel vádoltak, s akit előbb megköveztek, majd felakasztottak egy fára.

– Bern, 1910. szeptember 5.

[Jeshu ben Pandira és az esszénusok beavatása. A 7-es és a 12-es szám. A kozmikus viszonylatok tükröződése az emberiség fejlődésében. A vér titka a nemzetségek sorában és a kozmikus tér titkai.]

Nyomatékosan hangsúlyoznunk kell, hogy Pandira-fia Jézusnak, Jeshu ben Pandirának rokonság tekintetében semmi köze sincs ahhoz a személyiséghez vagy individualitáshoz, akiről mint Jézusról a Máté-evangélium, a Lukács-evangélium, vagy bármelyik más evangélium szól. Pandira-fia Jézus az időszámításunk kezdete előtti évszázadban élt, már jóval a Krisztus- esemény előtt megkövezték, majd felakasztották egy fára, nem szabad összetévesztenünk tehát semmivel sem, amiről akkor beszélünk, ha az evangéliumokról van szó. Meg kell még azt is jegyeznem, hogy Jeshu ben Pandira személyének kimutatására, létének igazolására semmiféle okkult ismeretre vagy szellemi látásra nincs szükség, ha erre törekszik valaki, a régi héber talmud-irodalom dokumentumait kell csupán elolvasnia. Különböző időpontokban össze is tévesztették már az igazi Jézussal, először már az i. u. II. században is. Bár kifejezetten hangsúlyoztuk, hogy Pandira-fia Jézusnak ebben a vonatkozásban az evangéliumok-béli Jézushoz semmi köze sincs, másfelől viszont mégis meg kell állapítanunk e két személy között egy történeti, most azonban természetesen csak szellemtudományos kutatással feltárható kapcsolatot, amelyet azonban teljes mélységében akkor értünk majd csak meg, ha újból ejtünk néhány szót az emberiség fejlődéséről és vezetőiről.

Ha feltekintünk az emberiség nagy vezetőire, vezető individualitásaira, végül is magasztos individualitások sorához érünk, akiket bodhiszattváknak szoktak nevezni, mivel leginkább Keleten alkottak róluk mintegy elméletet. Egy egész sereg bodhiszattva létezik. Az a feladatuk, hogy az emberiség nagy tanítói legyenek és beáramoltassák a szellemi világokból a misztériumiskolákon át korszakról korszakra haladva az emberiségbe, aminek az emberek érettségi foka szerint bele kell a korszakba áramlania. Mondhatjuk, hogy az egymást követő időszakok során a bodhiszattvák váltják egymást, a bodhiszattva mindig az előző utódaként tevékenykedik. Korunkban elsősorban az a két bodhiszattva érdekel bennünket, akiket sokszor kellett már említenünk, amikor az emberiség fejlődéséről van szó, – akiből mint Szuddhodana királyfiból lett Buddha és aki a bodhiszattva-méltóságon utóda lett és még ma is az, hiszen a keleti bölcsesség és a szellemi kutatás egybehangzó állítása szerint még ezt a tisztséget tölti be majd a következő 2500 évben is. Ez a bodhiszattva majd csak akkor emelkedik oda, mint Buddhává magasodott elődje. A jelenlegi bodhiszattva akkor emelkedik majd a buddha-méltóságra, ő lesz majd a Maitreya-buddha.

Az emberiség fejlődését az egymást váltó bodhiszattvák irányítják. A bodhiszattvák sorát pedig az emberiség fejlődése nagy tanítómesterei sorának kell tekintenünk és nem szabad összecserélnünk tanításaik forrásával, ahonnan megkapják, amit az egymást követő tanítások formájában az emberiség fejlődésének nyújtaniuk kell. A bodhiszattvákat egy testületnek kell képzelnünk, tanításaik eleven forrását pedig a testület középpontjának, ami nem más, mint akit „Krisztusnak” nevez a nyelv, így tehát az összes bodhiszattva Krisztustól kapja meg, amit a korszakok fejlődése során az embereknek nyújtania kell.

Nos, a bodhiszattvának, ameddig bodhiszattva, kiváltképpen a tanításnak kell szentelnie magát, hiszen láttuk, hogy buddha- rangra emelkedve nem száll már többé alá, hogy fizikai testben inkarnálódjon. Az összes keleti filozófiával összhangban állíthatjuk, hogy az annak idején Szuddhodana királyfiként utolsó inkarnációját fizikai testben megélt Gautama Buddha azóta már csak étertestig alászálló testekben ölt testet. A Lukács-evangéliumról szóló előadásokban pedig kiemeltük, mi volt a buddhává lett bodhiszattva következő feladata. Láttuk már, hogy amikor a Lukács-evangélium szerint Jézus megszületett, – a Máté-evangélium Jézusával nem azonos, úgynevezett nátháni Jézus – az akkoriban étertestben testet öltött Buddha lénye mintegy behatolt a nátháni Jézus asztráltestébe. A Lukács-evangélium elsősorban a nátháni Jézust írja le. Mondhatjuk tehát, hogy ez a lény Gautama Buddha-inkarnációja óta már nem azért volt itt, hogy tanítson, hanem hogy elevenen tevékenykedjen. Reális, a szellemi világból a mi fizikai világunkba ható erő lett belőle. Egészen más, ha valaki tanításával hat, vagy eleven erővel, a növekedés erejével. A bodhiszattva egészen addig tanítómester, míg buddha nem lesz belőle, attól kezdve viszont eleven erő, valamilyen vonatkozásban szervező, életet adó erővel hat. Így hatott Buddha a nátháni Jézus szervezetére, amint ezt a Lukács-evangélium leírja, új méltóságához mérten így viselkedett.

A kereszténységet megelőző VI. századtól mindmáig a Buddhává lett bodhiszattva utóda, az a bodhiszattva lépett a nagy tanítók sorába, aki később majd a Maitreya-buddha lesz. A tanítást ezért, amire az emberiségnek szüksége van azóta, hogy Gautama Buddha, Szuddhodana király fia működött, ott kell keresnünk, ahol az ő bodhiszattva-utóda inspirálja, mintegy beleárasztja tanítványaiba, növendékeibe, hogy mit közöljenek a világgal. – Tegnap már felhívtam rá a figyelmet, hogyan választotta ki magának ez a bodhiszattva eszközül mindazt, ami például a terapeuta- és esszénus-közösségekben egyesült és hogy az esszénus-közösségeken belül Pandira-fia Jézus a legfontosabb, legmagasztosabb és a legtisztább személyiségek közé tartozott. A bodhiszattva tanítása tartalmát mintegy az esszénusokon keresztül sugározta bele a földi emberiségbe.

A tanítás mélyebb tartalmát illetően viszonylag hamar eltűntek az igazi esszénus-közösségek, miután a Krisztus-esemény lejátszódott a Földön – meggyőződhetnek róla a külső történelemből is. Egyáltalán nem tűnhet hihetetlennek tehát, ha azt mondom, hogy alapjában véve, lényegében a terapeuta- és az esszénus-közösségek tették lehetővé, hogy amire Krisztus földi megjelenése nagy és fontos eseményének megértéséhez szükség van, lejuthasson ide a szellemi régiókból, a bodhiszattvák szférájából. Az emberiség a terapeuta- és az esszénus-közösségektől kapta meg a Krisztus-esemény megértését szolgáló legfontosabb tanításokat. Pandira-fia Jézust pedig mintegy kiválasztották arra, hogy olyan tanításokra inspirálja a bodhiszattva, aki egykor majd a Maitreya-buddha lesz és hatása volt az esszénus-közösségekre, amelyek érthetővé tudták tenni a palesztinai misztériumot, Krisztus misztériumát. Természetesen csak szellemtudományos kutatással lehet pontosabb részleteket megtudni a terapeutákról és az esszénusokról, a külső történelem csak nagyon keveset tud róluk. Mi pedig most bátran ki akarjuk deríteni titkaikból mindazt, amire szükségünk van a Máté- és a többi evangélium mélyebb megértéséhez, – hiszen antropozófusok között vagyunk, ahol elfogadják az efféle eljárást – és úgy akarjuk leírni ezeket a titkokat, ahogyan a szellemtudomány művelőjének kell gondolkodnia a terapeutákról és az esszénusokról.

A legfontosabb, amiről szó volt ezeknél a közösségeknél, – amelyek tehát egy évszázaddal a Krisztus-esemény előtt élték virágkorukat, hogy azt tanítással készítsék elő – az a mód volt, amellyel elérték a beavatást azoknál, akik a terapeuta- és az esszénus-közösségek tagjai voltak. Egy olyan beavatáson mentek át, amely különösen alkalmas volt arra, hogy a héberségnek, Ábrahám követésének fontos voltát a Krisztus-esemény számára szellemi látás útján értesse meg. Ez egyenesen a terapeuta- és az esszénus-közösségek misztériuma volt. Hitvallóit azért avatták be, hogy szellemi látással egyenesen az imént jelzett összefüggésbe tudjanak pontosan betekinteni. Az így beavatott esszénusnak tehát legelőbb is teljes jelentőségében be kellett látnia, ami Ábrahám által történt meg a héber népért, így tudta értékelni, hogy miért kell Ábrahámot valóban a héber nép egyfajta ősatyjának tekintenie. Az esszénusnak saját felismerésével kellett belátnia, hogy Ábrahámba helyezték bele azt a képességet, amiről az utóbbi órák során beszéltem, és aminek azután sok nemzedéken át mintegy le kellett szűrődnie és alá kellett csörgedeznie a vérrel.

Gondosan szemügyre kell vennünk egy fontos igazságot, ha meg akarjuk érteni, hogyan történhet meg az emberiség egész fejlődése számára valamilyen fontos dolog egy olyan személyiség által, mint Ábrahám. Amikor arra szemelnek ki valakit, hogy az emberiség fejlődése érdekében különleges eszköz legyen, mindig szüksége van az illetőnek egy isteni-szellemi lény közvetlen beavatkozására.

Akik Önök közül részt vettek „A rózsakeresztes misztérium” müncheni előadásán, vagy olvasták már, („Die Pforte dér Einweihung” – „A beavatás kapuja” – ősbemutatóján 1910. augusztus 15-én a „Münchener Schauspielhaus”-ban) tudják, hogy a legfontosabb drámai bonyodalmak egyike azon alapul, hogy a hierofantosz figyelmezteti Máriát: a küldetésének csak úgy tehet eleget, ha egy magasabb rendű lény efféle befolyása ténylegesen megtörtént már, ami nála valóban egy olyasvalamit vált majd ki, amit a magasabb alkotórészek alacsonyabbaktól való elválásának nevezhetünk, és így az utóbbiakat egy alantas szellem szállhatja meg. – Ha engednek lelkükre hatni mindent és nem veszik félvállról, ami „A rózsakeresztes misztérium”-ban található, az emberiség fejlődésének nagy titkaira hívhatja fel a figyelmüket.

Mivel pedig Ábrahám volt kiszemelve rá, hogy az emberiség fejlődése során ilyen fontos szerepet játsszon, szükség volt nála arra, hogy szervezetébe hatoljon az, amit az emberiség az atlantiszi korszakban a külvilágot mozgató és éltető szellemnek észlelt. Első ízben Ábrahámnál történt ez meg és vele együtt először nyílt lehetőség a szellemi látásmód megváltozására. Természetesen, hogy ez megtörténhetett, egy isteni-szellemi lény hatására volt szükség, aki mintegy beültette Ábrahám szervezetébe a nemzedékek sorában tőle származó összes szervezetek számára a csírát.

Annak idején azt mondta tehát az esszénus, hogy azt, ami tulajdonképpen a héber népet olyanná alakította, hogy Krisztus küldetését hordozhatta, adottság tekintetében először az a titokzatos lény vitte véghez, akit csak akkor találhatunk meg, ha a nemzetségek teljes során keresztül egészen Ábrahámig jutunk fel, ahol Ábrahám szervezetének belsejébe mintegy belesurrant, hogy azután a véren keresztül egyfajta népszellemként működjön a héber népben. Ha tehát az emberiség fejlődésének ezt az úgyszólván végső titkát meg akarjuk érteni, ehhez a szellemhez kell felemelkednünk, aki ezt az adottságot ültette el és ott kell felkutatnunk, ahol még nem surrant bele Ábrahám szervezetébe. Az esszénus ezért azt mondta, hogy ha az ember fel akar emelkedni a héber népet tulajdonképpen inspiráló és megalapozó szellemhez és teljesen tiszta voltában akarja megismerni, ha esszénus vagy terapeuta, bizonyos fejlődésen kell keresztülhaladnia, melynek következtében megtisztul mindattól, ami Ábrahám eseménye óta érte az emberi lelket a fizikai világból. Mert az esszénus azt mondta, hogy az a szellemi lény, akit az ember magában hordoz és az emberiség létesülésében közreműködő összes szellemi lények is csak a szellemi világban láthatók tiszta állapotban, bennünk lakozva a fizikai, érzékelhető világ erői beszennyezik őket.

Az esszénus véleménye szerint – ami tökéletesen igaz is a megismerés bizonyos területén – minden egyes akkor élő emberben benne volt mindaz a tisztátalanság, ami az előző idők folyamán került az emberi lélekbe, és amitől nem látta tisztán azt a bizonyos adottságot Ábrahámba ültető szellemi lényt. Minden esszénus-léleknek meg kellett tisztulnia tehát a nemzedékek vérében lakozó lény látását zavaró szennyeződéstől, csak utána láthatta meg helyesen. Az esszénusok mindenféle lelki tisztulása, lelki gyakorlata arra vonatkozott, hogy megszabaduljon a lelkük a nemzedékeken át öröklődő hatásoktól és jellegektől, ami miatt az Ábrahámot inspiráló lényt csak homályosan láthatták, hiszen az emberben nem egyedül csak saját legbelső szellemi-lelki mivolta van, hanem az azt magában megzavaró és beszennyező öröklött ismertetőjegyek is.

Kutatásukkal és szellemi szemléletükkel kiváltképpen az esszénusok tudtak eleget tenni a szellemtudományos törvénynek, amely szerint az átöröklés hatása csak akkor szűnik meg igazán, ha megtesznek 42 lépcsőfokot felfelé az ősök sorában. Örök- lünk tehát valamit apánktól és anyánktól, egy kicsit nagyapánktól és nagyanyánktól is és így tovább, de minél feljebb haladunk őseink sorában, annál kevesebb van bennünk belső mivoltunk átöröklés útján létrejött tisztátalanságaiból, 42 nemzedéken áthaladva pedig már semmi sem marad belőlük, az átöröklés hatása eltűnik. Ezért volt az esszénusok belső gyakorlatainak, szorgos iskolázásának az a célja, hogy eltávolítsák vele lelkükből a 42 nemzedék során odakerült tisztátalanságokat. Ezért kellett minden esszénusnak súlyos belső gyakorlatokat végeznie, nehéz misztikus utat bejárnia, ezek vezették el lelke tisztulásához 42 lépcsőfokon át. Valóban 42 pontosan meghatározható fokozaton kellett átmennie magában, akkor szabadult meg az érzékelhető világ hatásaitól, mindattól, amit az átöröklés szennyezett be belső mivoltán.

Így hágott fel az esszénus 42 lépcsőfokon át oly magasra, hogy legbelső mivoltát, lénye központi magvát az isteniség- szellemiség rokonának érezte. Azt mondta ezért, hogy egészen az Istenig emelkedik fel, amikor megjárja a 42 lépcsőfokot, neki az a fontos. Jól látta, hogyan tud felemelkedni egy isteni lényhez, aki még nem merült bele az anyagba. Ismerte, saját tapasztalatából ismerte a felvezető utat. Az akkoriban a Földön élő emberek közül egyedül a terapeuták és az esszénusok tudták helyesen, hogyan történt meg Ábrahámmal az esemény Tudták, amennyiben a nemzedékeken át való öröklődésről van szó. Tudták, hogy aki az átöröklés vonalába került lényhez fel akar emelkedni és el akar jutni arra a helyre, ahol az még nem merült bele az anyagba, 42 nemzetségnek megfelelő 42 lépcsőfokon kell felhágnia, akkor talál rá. Tudtak azonban még valami mást is. Tudták, hogy ahogyan az embernek 42 nemzetségnek megfelelő 42 lépcsőfokot kell felfelé haladnia, hogy eljusson ehhez az isteni lényhez, neki is 42 lépcsőfokon át kell aláereszkednie, a fordított utat kell megtennie, ha le akar kerülni az emberi vérbe. Ha az embernek 42 lépcsőfokra van szüksége, hogy felemelkedjen az Istenhez, az Istennek is 42 lépcsőfokra van szüksége, hogy aláereszkedjen, hogy ember legyen az emberek között.

Így tanítottak az esszénusok és közöttük mindenekelőtt Jeshu ben Pandira, az őt inspiráló bodhiszattva hatására. Az tehát egy esszénus tan volt, hogy 42 nemzedékre volt szüksége annak a lénynek arra, hogy teljes ember voltáig szállhasson alá, aki Ábrahámot arra ösztönözte, hogy szervezetébe felvegye az isteni csírát.

Ha ezt tudjuk, ismerjük most a forrást is, ahonnan a Máté- evangélium írója merítette ismereteit, felkutatva éppen ezt a 42 nemzetséget. Pandira-fia Jézus volt az, aki az esszénusok figyelmét elsősorban valamire hívta fel. Egy évszázaddal előbb élt a 42 nemzedéknyi idő lejártánál, ami csak száz év múlva lehetett. Felhívta rá az esszénusok figyelmét, hogy a 42 lépcsőfokból álló utat csak bizonyos fokig tehették meg, ahol a történelemhez tudnak kapcsolódni és innen kezdve csak felső kegyelemmel haladhatnak rajta tovább. De eljön az ideje, amikor ez egy természetes esemény lesz majd, megszületik majd egy ember, akinek lehetősége lesz rá, hogy saját vérével oly messzire emelkedjen fel, hogy alászállhasson hozzá az isteni erő, amire szüksége van ahhoz, hogy a héber nép teljes szellemét, Jahve szellemét megnyilatkoztassa a héber nép vérében.

Ezzel megmutattuk, hogy a Máté-evangélium legelején lévő nemzetségtáblázat forrása az esszénus-közösségektől eredt. De ha tökéletesen meg akarjuk érteni ezeket a tényeket, természetesen az egész ügynek még valamivel jobban rá kell mutatnunk a mélyére.

Úgyszólván mindennel kétfelől találkozunk, ami az emberi fejlődéssel függ össze, – egyszerűen azért, mert az ember kétfelé osztott lény Ha nappali tudatállapotában találkozunk vele, négy alkotórésze összetartozik és nem különböztethető meg azonnal, hogyan oszlik két részre. Éjjel azonban, amikor szintén előttünk van az ember egész mivolta, mégis világosan két részre van osztva, a fizikai világban maradó fizikai és étertestre és a belőlük kihúzódó asztráltestre és énre. Ebből a két részből van mintegy összeillesztve. Míg arról van szó, hogy mivel tartozik az ember a fizikai világhoz, voltaképpen csak a fizikai és az étertestről beszélünk. Az ember fizikai világban lévő összes intéznivalója, ügye, csak a fizikai és étertestére tartozik, bár nappali ébrenléte során részt vesz bennük a többi alkotórésze is. Ébrenléte idején énjéből és asztráltestéből hat két másik alkotórészére, míg ha alszik, magukra hagyja őket. Valójában azonban mihelyt elalszik, erők és lények kezdenek hatni a világűrből, a kozmoszból és áthatják, amit magukra hagyott, így tehát voltaképpen a kozmoszból tart tovább a hatás az ember fizikai és étertestére. Azt azonban, ami belőlünk az ágyban marad, lényünk külső oldalát, vagyis fizikai és étertestünket voltaképpen 42 nemzedék döntötte el, bennük öröklődött át. Ha tehát a nemzedékek sorának első tagjától kezdve összevetünk mindent, ami az ő akkori fizikai voltához tartozott és 42 nemzedéken haladunk át tovább, az utolsó nemzedéket követően már semmit sem találunk meg az első nemzedék leglényegesebb adottságaiból. Hatszor hét nemzedék alatt dől el tehát, hogy mi van és milyen erők működnek egy ember fizikai és étertestében. Az ebben a két testben található összes öröklött jegyeket az elődöknél kell keresnünk, de csak 42 nemzedéken keresztül. Tovább haladva már semmit sem találunk belőlük, minden eltűnik, ami korábbi nemzedékekhez tartozott. Az ember mivoltának külső oldalát vizsgálva tehát a rajta keresztül ható erőket 42 nemzedékhez kötöttnek találjuk.

Az emberi fejlődés tehát időben egy számszerű viszonylaton alapul. Vizsgáljuk ezt meg, vegyük ezúttal pontosan szemügyre. Úgy vizsgáljuk meg, ahogyan tulajdonképpen akkor kell vizsgálnunk, ha a Máté-evangéliumban éppen a nemzetségek sorozatát akarjuk megérteni.

Minden, ami a fizikai testre vonatkozik, 42 nemzedékhez van kötve, mert minden, ami időbeli fejlődéshez van kötve, ami az időt érinti, a 7-es számhoz van kötve. Ezért volt az esszénusoknál is a 7-es számhoz kötve a fejlődés az öröklött fizikai jegyeken túlra. Az esszénus azt mondta, hogy hatszor hét, vagyis 42 fokozaton kell keresztülmennie, akkor ér fel a következő hét fokozatra, tehát azokra, amelyek a 7-es szám betetőzését, a 7 x 7 = 49 fokozatot adják ki. Ami azonban a 42. fokozaton túl van, már nem sorolható a fizikai és az étertestben ható erők és lények közé. Bár a fizikai és az étertest teljes fejlődése valóban csak a 7-es szám törvénye szerint, 7×7 nemzedék után zárult le, az utolsó hét nemzedék számára azonban már egy teljes átalakulást ért el, itt már semmi sem volt meg az első nemzedékből. Azt tehát 6×7 nemzedéken belül kell keresnünk, ami számunkra tekintetbe jön. De ha kiteljesedik a 7-es szám, olyasvalamivel van dolgunk, amiről el kell ismernünk, hogy új. Már nem egy emberi, hanem egy ember feletti léttel van dolgunk azon a területen, ahová a 42 nemzedéket magunk mögött hagyva kerülünk. Hatszor hét, mindenképpen a Földhöz igazodó nemzetséget különböztetünk meg tehát, a rajtuk túl lévő, hetedszer hét nemzedék a Földön túlra vezet, az már a szellemi világ számára termő gyümölcs. A hatszor hét nemzedék után már kezd piroslani a termés, amiből azután a hétszer hetedik nemzedéknél gyümölcs lesz a szellemi világ számára.

Ezért mondták, akiktől a Máté-evangélium származott, hogy a Zarathusztra által igénybe vett fizikai testnek annyira érettnek kellett lennie, hogy 42 nemzedék után már a szellemivé, istenivé válás küszöbénél tartson, ahol már istenként kell tisztelni. – Ez tehát már a 43. nemzedék kezdetére esik, de nem kezd bele, hanem rajta keresztül egy másik lény érvényesül, – a názáreti Jézus, aki mint Zarathusztra szelleme ölt testet a Földön. Így történt meg a számok titkának beteljesülésével minden, ami a názáreti Jézusban a legalkalmasabb testet, a legmegfelelőbb vért adhatta Zarathusztra lelkének. Ezzel az emberiség fejlődése számára a fizikai és étertest vonatkozásában minden elő volt készítve.

Az embernek azonban nem csak fizikai és éterteste van, hanem asztrálteste és énje is, és így annak az embernek is, akinek a Krisztus-lényt kellett hordoznia. Nem csupán a fizikai és az étertest megfelelő előkészítésére kellett tehát megtenni mindent, hanem az asztráltest és az én megfelelő előkészítésére ugyanúgy meg kellett mindent tenni. Egy ilyen nagy esemény számára ez nem volt keresztülvihető egy személyen: két személyen kellett megtörténnie. A fizikai és az étertestet annál a személynél készítették elő, akiről mindenekelőtt a Máté-evangélium szól, az asztráltestet és az ént pedig annál, akit a Lukács-evangéliumból nátháni Jézusnak ismerünk és aki élete első éveiben még egy másik személy volt. Míg a Máté-evangéliumban szereplő Jézus megfelelő fizikai és étertestet kapott, a Lukács-evangéliumban szereplő Jézusnak megfelelő asztráltestet és én-hordozót kellett kapnia. Ez utóbbi hogyan történhetett meg?

Láttuk, hogy teljesen meghatározott módon kellett előkészíteni 42 nemzedék erőit, hogy a Máté-evangélium Jézusa számára szükséges alkotórészek létrejöhessenek. Elő kellett azonban készíteni az asztráltestet és ént is, hogy később megfelelő módon kerülhessenek össze. Beszélünk majd még róla, hogyan kerülhettek össze. – A Lukács-evangélium Jézusánál is megfelelő előkészületeket kellett tehát tenni. Vizsgáljuk meg ehhez az alvó állapot természetét.

Alacsonyabb szellemi látásból eredő mesebeszéd, – mondottam – hogy az alvó ember fizikai és éterteste közelében lebegő ködfelhőben egész asztrális és én-volta benne van. Mert a valóság az, hogy amikor az ember kilép alvó állapotában fizikai és étertestéből, az egész kozmoszba kiterjed, oda, ami kozmoszunkhoz tartozik. Az alvás titka az is, hogy a csillagok világából kivonjuk az egész kozmosz legtisztább erőit, majd felébredéskor, amikor fizikai és étertestünkbe újra bele kell merülnünk, magunkkal hozzuk onnan – ezért beszélünk a csillagok világára kiáradt, asztrális testről – és új erőkre ébredve kelünk fel attól, amit fel tudtunk szívni magunkba a teljes kozmoszból.

Minek kell ma történnie az emberrel, – de ez Jézus Krisztus idejében is hasonló módon történt – ha magasabb értelemben véve lesz szellemi látó? A mai normális körülmények között az ember, ha asztráltestével és énjével kihúzódik fizikai és étertestéből, elveszti tudatát. A szellemi látónak azonban olyan helyzetbe kell hoznia tudatát, hogy fizikai és étertestéből kihúzódva, pusztán csak asztrálteste és énje eszközeivel lásson. Ekkor a szellemi látó tudata hozzáfér a csillagok világához és észleli, mi van benne, sőt, nemcsak észleli, hanem fel is emelkedik bele. Az embernek a világűr szellemi látással való észlelését lehetővé tevő lépcsőfokokat ma is ahhoz hasonlóan kell végigjárnia, ahogyan az esszénus-tudat emelkedett fel oda az idő 7-es számon alapuló sorozatán keresztül.

Sokszor rámutattam már, honnan fenyegeti veszély mind az egyik, mind a másik irányú fejlődést. Alapjában véve az esszénusok azért merültek bele a fizikai és az étertestbe, hogy a 42 nemzedéken végighaladva találjanak rá az Istenre. Olyan volt ez náluk, mintha valaki felébredne és nem a világot látná maga körül, hanem azért merülne fizikai és étertestébe, hogy az ő erőiket lássa meg, vagyis a külsejét belülről észlelje. Ha felébred az ember, nem tudatosan merül bele fizikai és étertestébe, megóvja ettől, hogy tudata a környezete és nem a fizikai és az étertest erői felé fordul a felébredés pillanatában. Az esszénusoknál az volt lényeges, hogy megtanulták, hogyan észleljék a 42 nemzedékből származó összes erőket, hogyan tekintsenek el a külvilágban láthatóktól, hogyan merüljenek bele saját fizikai és étertestükbe és ott hogyan lássák meg, mi élt bennük a 6 x 7, vagyis 42 nemzedék titkának szellemében.

Ha az ember a kozmoszba akar felemelkedni, ha az egész kozmosz alapjául szolgáló, még hatalmasabb titkokat akarja megismerni, felfelé is hasonló életet kell élnie. Saját belső világába merülve csupán az a veszély fenyegeti, hogy az ott lévő erők, a vágyak, a szenvedélyek ragadják magukkal és mindaz, ami még a lelke mélyén van és amire rend szerint ügyet sem vet, amiről sejtelme sincs, mert a külső nevelés általában véve távol tartja az ilyen erők ismeretétől. Nincs is rá lehetősége tehát, hogy elragadtassa magát velük, hiszen amikor felébred, tekintetét azonnal az előtte felmerülő külvilág vonja magára. Amikor tehát saját belső világába merül, az a veszély fenyegeti, hogy mintegy saját természete legalacsonyabb ösztönei és önös erői kerítik hatalmukba, míg az egész kozmoszra kiterjedve egy másfajta veszélynek van kitéve. Ezt a veszélyt le sem írhatjuk pontosabban, csak úgy ha azt mondjuk, hogy aki átéli a pillanatot, amikor nem tudattalan állapotban, hanem annyira tudatosan alszik el, hogy asztrálteste és énje a szellemi világ észlelésére szolgáló eszköz, a hatalmas káprázat veszélye fenyegeti, mintha vakító napsugarak kerülnének a szemébe. Elvakítják a hatalmas benyomások és mindenekelőtt hallatlanul zavarba ejtő voltuk.

Ahogyan a hatszor hetes szám titkának kellett neveznünk a lépcsőfokokat, amelyeket végig kellett járnunk, hogy megismerjük a fizikai és az étertestben öröklött összes jegyeket, van a számoknak egy olyan titka is, amellyel a kozmikus titkok, a nagy világ titkainak ismeretéhez jutunk. Ehhez a titokhoz ismét úgy férkőzhetünk a legjobban hozzá, ha kint a kozmoszban lévő mozgásokat és konstellációkat, a magukban a csillagokban meglévő kifejezésformákat vesszük igénybe, ami a csillagokban mintegy meg van írva. – Ahogyan az ember belső világának titkaihoz 6×7 lépcsőfokon át jutunk el, 12 x 7, vagyis 84 lépcsőfokon át érünk fel a világűr szellemi titkaihoz. A 12 x 7, vagyis a 84 lépcsőfokot megjárva jutunk el arra a pontra, ahol már nem vakít el minket a kozmikus szellemi erők labirintusa, ott nyerjük el csak igazán az ahhoz szükséges nyugalmat, hogy a hatalmas labirintusban kiismerjük magunkat, hogy ezt a labirintust áttekintsük. Bizonyos értelemben ezt tanították az esszénusok is.

Ha a leírt módon lesz az emberből szellemi látó, elalvásakor beleárad abba, amit a 12 x 7-es szám titka fejez ki. A 12 x 7-nél azonban már a szellemiségben van, mert amikor a 11 x 7-et befejezte, elérkezett a titok határához. Ugyanúgy a szellemiségen belül van már a 12 x 7 is, mint a 7×7. Aki ezt az utat meg akarja járni, 11×7 lépcsőfokra van szüksége, hogy a szellemi világba érkezzen, vagyis asztráltestének és énjének 11×7 fokozaton kell keresztülmennie. Ezt fejezi ki csillagírással, ha a 7-es számot a bolygók számából, amin pedig a világűrben kell keresztülmennie, az Állatöv 12 csillagképének számából veszi. Ha beleéli magát a világűrbe, úgy kell keresztülhaladnia 7 x 12, illetve 7×11 fokozaton, míg a szellemiségbe jut, ahogyan a 7 bolygó áll, takarva a 12 csillagképet.

Ha képet akarnak alkotni róla, szellemi környezetüket az Állatöv 12 képében képzelhetik el, emberrel a közepén. A szellemiség azonban annyira kiterjedt, hogy ha az ember el akarja érni, nem kezdhet el mintegy a középpontból szétáradni, hanem spirálisan kell terjeszkednie, hét fordulatot mintegy csigavonalban kell megtennie és minden fordulatnál érintenie kell mind a 12 csillagképet, vagyis 7 x 12 pontot kell érintenie. Az ember fokozatosan, csigavonalban terjeszkedik ki a koszmoszba – természetesen az ember élményének mindez csak a jelképe – amikor pedig már hetedszer járja körbe a 12 csillagképet, az isteni szellemiséghez érkezik. Ekkor azután ahelyett, hogy a saját központjából a kozmoszba kifelé tekintene, a szellemi peremről, a 12 pontból befelé tekint és onnan tudja nézni, mi van a külvilágban. Ezt kell átélnie, ha látni akarja, mi van a világban. Egy szempont nem elegendő, 12 szempontra van szükség. Aki fel akart hatolni az isteni szellemiséghez, 11×7 fokozaton kellett áthaladnia, 11 x 7 lépcsőfokon kellett felvezetnie énjét és asztráltestét. Amikor a 12 x 7-ikhez érkezett, már a szellemiségben volt.

Így kellett az asztráltestnek és az énnek 12 x 7, illetve 11×7 fokozaton áthaladnia, ha el akart jutni az istenséghez. Ha viszont az istenség kíván alászállni és egy emberi ént alkalmassá akar erre tenni, szintén 11×7 fokozaton kell aláereszkednie.

Ha tehát a Lukács-evangélium azokat a szellemi erőket akarta leírni, amelyek az asztráltestét és az énjét tették alkalmassá Krisztus hordozására, azt kellett leírnia, hogyan szállott 11×7 fokozaton alá az isteni-szellemi erő. Valóban ezt is írja le. De mivel a Lukács-evangélium azt a másik személyiséget mutatja be, akinek az asztráltestét és az ént készítették elő, nem 6×7 nemzedéket sorol fel, mint a Máté-evangélium, hanem 11×7 fokozatot, amelyen maga az Isten vezeti le azt, – az evangélium ezt kifejezetten meg is mondja – ami a Lukács-evangéliumban leírt Jézus individualitásában lakozott. Ha összeszámolják a Lukács-evangéliumban közölt és emberekből álló lépcsőfokokat, akiken keresztül vezetik le az isteni erőt, 77 fokozatot kapnak (Lukács 3, 23-38).

Mivel a Máté-evangélium a fizikai és az étertestet kialakító isteni erő alászállása közben történő működésének titkát írja le, benne a 6 x 7-es számnak kell uralkodnia. A Lukács-evangéliumban pedig a 11 x 7-es számnak kell feltűnnie, mert az asztráltestet és az ént átalakító isteni erő alászállását írja le. Látható belőle, micsoda mélységekből kerültek elő ezek a dolgok, hogyan közöl valóban beavatási titkokat a Máté- és a Lukács-evangélium, a lépcsőfokok sorozatát az isteni szellemiség átszállásakor egy emberi individualitásba és kiszállásakor a kozmoszba.

Holnap beszélünk majd arról, hogy miért jött létre egy nemzetségsorozat a Lukács-evangéliumban is és hogy abban az időben, amikor csak kevés embert tanítottak meg Jézus Krisztus titkára, miért közölték velük, hogy Istentől és Adámtól le egészen a Lukács-evangéliumban leírt Jézusig 77 nemzedék volt.

– Bern, 1910. szeptember 6.

[A Lukács-evangéliumbeli és a Máté-evangéliumbeli Jézus átöröklésvonalának nemzetségsora. Fokozatok az isteni-szellemiség behúzódásakor egy emberi individualitásba és kitágulásakor a kozmoszba. Az ember isteni-szellemi mivolta és a földi Ádám. A nemzetségek vérében csörgedező, személyeket összekötő emlékezet. A názárénusok és az esszénus települések. Jeshu ben Pandira tanítványai. Mathai és Nezer. A két Jézus-gyermek.]

Aki kezébe veszi a Lukács-evangéliumot és szemügyre veszi azt a fejezetet, amelyben a benne tárgyalt Jézus származását a korábbi nemzedékekre vezeti vissza, minden további nélkül világosan láthatja, hogy az evangélista szándéka megegyezik a tegnap mondottakkal. Amikor arról volt szó, hogy úgyszólván ugyanabban az értelemben véve, ahogyan egy isteni erőlénynek át kellett hatnia a salamoni Jézus fizikai és étertestét, szintén át kellett hatnia egy isteni erőlénynek, annak a személyiségnek az asztráltestét és az énjét, akit a nátháni Jézusnak, a Lukács-evangélium Jézusának ismerünk. Világosan mondja a Lukács-evangélium, hogy ez az isteni erőlény attól lett az, ami, hogy az átöröklés egyenes vonalban áramlott lefelé az összes nemzedékeken keresztül az emberré válásnak arról a fokáról, ahol az ember a földi léten belül még nem lépett be egyszer sem egy földi, fizikai és érzékelhető inkarnációba. Látjuk, hogyan vezeti vissza Jézusa származását a Lukács-evangélium nemzedékeken át Ádámig, az Istenig. Ez azt jelenti, hogy ha ezt a princípiumot a nátháni Jézus asztráltestében és énjében meg akarjuk találni, az embernek egy olyan állapotáig kell emelkednünk, amikor még nem vette fel magába egy fizikai és érzékelhető földi inkarnáció, még nem ereszkedett alá az isteni-szellemi létből, hanem annak a szellemi szférának az ölében volt még, ahol még Istenhez tartozó, isteni lénynek nevezhetjük. Összes antropozófiai fejtegetésünk értelmében a régi lemúriai korszaknak arra az időpontjára kell utalnunk, amelyről meg kell állapítanunk, hogy akkor még nem öltött testet az ember a Föld elemeiben, hanem egy isteni-szellemi szférában volt még. A Lukács-evangélium valóban egészen azokig az időkig követi Jézusát, amikor az ember isteni természetű volt és még az sem hatott rá, amit luciferi befolyásnak nevezünk.

Azok a misztériumok, amelyek tanítványaikat egészen addig a beavatásig vezették, amelyet tegnap a kozmikus űr nagy titkai ismeretének írtunk le, valóban túl akarták vezetni az embert mindazon, ami földi, jobban mondva azon, amivé az ember a földiektől lett. Azt akarták megtanítani, hogyan láthatják a világot, ha nem azokkal az eszközökkel nézik, amelyeket azóta kapott meg az ember, amikor a luciferi hatás már működni tudott. A misztérium tanítványai számára elsősorban az volt a nagy kérdés, hogyan néz ki szellemi látással a világmindenség, amikor az ember megszabadul a fizikai és az étertesttel való érzékeléstől és mindattól, ami a földi világból juthat el hozzá. Mielőtt az ember először öltött volna földi testet magára, – hogy a Biblia, de különösen a Lukács-evangélium szellemében szóljunk: mielőtt „földi Ádámmá” lett, – ez volt a természetes állapota. Csak kétféleképpen lehet tehát az emberből isteni-szellemi ember. – A nagy misztériumok magas fokú beavatása az egyik, a másikat viszont nem lehet a Föld valamelyik tetszőleges korszakában valóra váltani, hanem az emberi lét egy elemi fokán volt meg, mielőtt az isteni ember aláereszkedett volna a lemúriai korszakban abba, amit a Biblia „földi embernek” nevez, mert „Ádám” a „földi embert” jelenti, aki nem isteni-szellemi természetű már, hanem földi elemekbe öltözött.

De ha kimondunk ilyesmit, fel is tűnhet valami. Az, hogy mindamellett csak 77 nemzedéket említenek, a lét, az öröklődés 77 fokozatát. Már a Máté-evangéliumnál is feltűnhetne valakinek, hogy Ábrahámtól Krisztusig 42 nemzedéket említenek csupán, holott utánaszámolhatnának, hogy az egy nemzedékre eső évek átlagértéke szerint nem futná ki Ábrahámig. De ha valaki ezt mondaná, azt is tekintetbe kellene vennie, hogy korábban, a pátriárkák régebbi, Salamont és Dávidot megelőző korában joggal vettek hosszabb időszakot egy nemzedéknyi időnek, mint később. Ha a történeti adatokkal csak valamennyire is zöld ágra akarunk vergődni, három nemzedékre – például Ábrahámra, Izsákra és Jákobra – nem számíthatunk annyi időt, amennyi a három nemzedék együttes idejének átlaga most lenne, hanem körülbelül a hármat együtt 215 évben kellene megállapítanunk. Ez az okkult kutatás eredménye is. Az Adámtól Ábrahámig terjedő nemzedékek részére még világosabban kiderül az a tény hogy a régebbi korokban az egy nemzedékre eső időt hosszabbra kell szabnunk mai idejüknél. A nemzedékek Ábrahámtól lefelé vezető soránál már mindenki tisztában lehet vele maga is, hogy az egyes nemzedékek számára hosszabb idő van megszabva, hiszen a pátriárkáknak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak már mindig magas életkort tulajdonítanak, amikor fiuk, az örökösük megszületik. Míg ma nemzedékenként általában 33 évvel számolnak, addig a Máté- evangélium írói joggal számítottak 75-80, vagy még több évet egy-egy nemzedékre a régebbi korokban. De hangsúlyoznunk kell, hogy a Máté-evangélium Ábrahámig egyes emberekre gondol. Viszont ha az Ábrahámnál feljebb lévő és a Lukács-evangéliumban felsorolt neveket vesszük számba, már nem egyes emberekről van szó. Itt mindenképpen emlékeztetnünk kell valamire, ami még akkor is igaz, ha az emberek mai materialista gondolkodása számára hihetetlennek is tűnik talán.

Amit ma emlékezetünknek, összefoglaló tudatunknak nevezhetünk, a belső mivoltunk változatlanul megmaradó részére való emlékezés ma egy átlagembernél csak az első gyermekévekig nyúlik vissza. A modern ember, életét visszafelé követve, úgy találja, hogy az emlékezete valahol megszakad. Van aki jobban, van aki kevésbé emlékszik a gyermekkorára. De mai emlékezetünk mindenképpen csak az egyes, személyes életre szorítkozik, de teljesen, egészen a születésünk napjáig még azt sem öleli fel. Ha eszünkbe jut, hogy egyáltalán milyen lelki képességei, tudatbeli sajátosságai voltak a régi időkben az embernek, ha emlékszünk rá, hogy az emberiség fejlődését visszafelé követve olyan korokra bukkanunk, amikor egy bizonyos fokú szellemi látás az ember normális tudatállapota volt, azon sem fogunk már csodálkozni, hogy ezekről az aránylag közeli időkről azt mondhatjuk, – amit a szellemi kutatás meg is erősít – hogy a tudati viszonyok az emlékezőképességet illetően teljesen mások voltak régen, mint lettek később.

Ha tehát visszamegyünk a Bibliában az Ábrahám korának nevezett idő elé, az egész lelkiállapot, de különösen az emlékezőképesség teljesen más lesz, mint a későbbiek során. Ha pedig Ábrahámtól még távolabbra, az atlantiszi korszakra nyúlunk vissza és még azon is túl, azt kell mondanunk, hogy akkoriban teljesen más volt az emlékezőképesség. Mindenekelőtt nem csak egy élet személyes élményeire emlékeztek vissza, hanem születésükön túl arra is, amit apjuk, nagyapjuk, többi ősük élt meg. Az emlékezés olyasvalami volt, ami nemzedékek egész során át csörgött végig a vérrel együtt és csak később zsugorodott össze egyes korokra és az egyes életre.

Amikor pedig a korábbi idők során neveket használtak, – ma külön tanulmányozást érdemelne a régi idők névhasználata – az ilyen neveken valami teljesen mást kell értenünk, mint amit ma füzünk a nevekhez. Amit pedig erről az exoterikus nyelvészet ma mondani tud, valóban dilettáns dolog. Azelőtt egészen másképpen használták a neveket. Egyáltalán nem is alkothattak volna maguknak olyan fogalmat róluk, hogy kívülről tudták volna összekapcsolni őket a dolgokkal vagy a lényekkel, ahogyan ezt ma teszik. Régen a név a lényhez illő dolog volt, lényegének megfelelően függött össze a lénnyel vagy a dologgal, és belső jellegét fejezte ki hangokban. Akkoriban a név a lény hangokban való utócsengése volt. A mi korunknak erről már fogalma sincs, különben nem jöhetnének létre olyan írások, mint Fritz Mauthner „Kritik der Sprache” (A nyelv kritikája) című könyve, amely kiválóan tekintetbe veszi az utóbbi évek összes újabb kutatását, tudományos bírálatát a nyelvről, de azt már nem, mi volt a régi idők számára lényeges a nyelvben. Régebben a nevet semmiképpen sem személyes életén belül az egyes emberre alkalmazták, hanem arra, amit az emlékezőképesség tartott össze, addig használták, amíg az illető emlékezete tartott. Így például Noé nem egy külön ember, hanem a Noé név azt jelenti, hogy egy különálló ember elsősorban a saját életére, majd születésén túl az apja, nagyapja és a többi őse életére is emlékszik mindaddig, amíg tart az emlékezete. Ugyanazt a nevet használták az emberek olyan sorára, ameddig az emlékezés fonala tartott. Ádám, Seth, Énoh szintén annyi személyt egybefoglaló nevek, amennyit a visszaemlékezés során össze lehetett tartani az emlékezőképességgel. Amikor tehát régente azt mondták, hogy valakit Énohnak neveznek el, azt akarták mondani, hogy egy olyan személyiség jött létre, akinek az apját másképpen nevezték, ő már az emlékezés új fonala, a korábbi személyiségekre nem emlékezik már. De az emlékezés új fonala az először Énohnak nevezett személy halálával nem szakadt el, apáról fiúra szállt és még tovább is, míg végül létre nem jött újból az emlékezés egy újabb fonala. Amíg az emlékezés fonala tartott, mindig ugyanazt a nevet adták. A nemzedékek sorában tehát különböző személyeknek közös volt a nevük, például amikor Ádámról van szó.

A Lukács-evangélium természetesen a neveket ebben az értelemben használja, hiszen azt akarja mondani, hogy az isteni-szellemi létnek egészen odáig kell követnünk azt az erőlényét, aki a nátháni Jézus énjébe és asztráltestébe merült, míg az ember először földi testet nem öltött. A Lukács-evangéliumban tehát elsősorban egyes személyek nevei állnak. De ha Ábrahámon túljutunk, abba a korba érünk, ahol már tovább tart az emlékezés és valóban úgy foglalnak össze egy név alatt több személyt az emlékezőképességgel, mintha egyetlen én lenne.

Így lesz majd könnyebb önöknek valóban nagyon hosszú időszakokra kiterjedőnek tekinteni a Lukács-evangéliumban felsorolt 77 nevet, valóban egészen odáig terjedőknek, amikor először inkarnálódott egy fizikai és érzékelhető emberi testben az a lény, akit az ember isteni-szellemi mivoltának nevezhetünk. Még másvalamit is meg kell találnunk benne. Aki a nagy misztériumokban a 77 fokozaton keresztül elérte, hogy lelkét megtisztította mindattól, amit földi léte során felvett magára az emberiség, olyan állapotba került vele, amely ma csak úgy lehetséges, ha testétől mentesen, asztráltestében és énjében tud élni. Akkor tud szétáradni arra, amiből maga a Föld is keletkezett, a környező kozmoszra, az egész kozmikus rendszerre. Ekkor érte el az isteni-szellemi erőlényt, aki a nátháni Jézus asztráltestébe és énjébe költözött.

A nátháni Jézusban azt kellett ábrázolni, amije az embernek nem földi, hanem mennyei viszonyokból van. A Lukács-evangélium tehát a Jézusának asztráltestét és énjét átható, impregnáló isteni-szellemi lényt írja le, míg a Máté-evangélium azt az isteni-szellemi erőlényt, aki egyfelől Ábrahámban fejtett ki hatást, hogy a Jahve-tudat belső szerve létrejöjjön, másfelől pedig ugyancsak ő hatott 42 nemzedéken át a fizikai és az étertestben és ott ezzel a 42 nemzedékkel egy öröklődés-vonulatot fogott össze.

Már tegnap említettem, hogy ezeket a tanokat, különösen a Máté-evangéliumnak a názáreti Jézus vérének eredetéről szóló tanokat hogyan ápolták, hogyan értették meg azokban a közösségekben, amelyeket terapeuta- és esszénus-közösségeknek nevezhetünk, és hogyan tevékenykedett a terapeuták és az esszénusok között Jeshu ben Pandira, a nagy tanítómester, akinek Jézus Krisztus korszakát kellett előkészítenie. Legalábbis néhányat közülük elő kellett készítenie arra, hogy egy bizonyos időpont lejártával, nevezetesen Ábrahám után 42 nemzedékkel a héber nép olyan messzire jut majd, hogy Zara- thusztra individualitása testet ölthet Ábrahám vonalának egyik sarjában, Dávid házából a salamoni vonal egyik sarjában. Ezt már előre megtanították. Természetesen ehhez akkoriban misztériumbeli tapasztalat kellett és nem csak tanították az esszénus-iskolákban, hanem olyan növendékek is voltak ott, akik már valóban felhágtak 42 lépcsőfokon és így szellemi látással érzékelhették, milyen volt a 42 lépcsőfokon aláereszkedett szellemi lény Erről kellett megfelelő tanításokkal felvilágosítani a világot. Az esszénusoknak kellett arról gondoskodnia, hogy legalább néhányan megértsék, mi lesz majd Krisztus.

Említettük már, milyen sajátos utat tett meg az abban a vérben testet öltött emberi individualitás, amelynek összetételéről a Máté-evangélium beszél. Tudjuk, hogy a Zarathusztra vagy Zoroaszter néven ismert, már eleve nagy tanítómester azt tanította Keleten, amit kellőképpen megvizsgáltunk és ami egyenesen alkalmassá tette erre az inkarnációra. Tudjuk, hogy ő vezette be a Hermész-kultúrát Egyiptomban azzal, hogy e célból feláldozta asztráltestét, amelyet azután Hermész kapott meg. Tudjuk továbbá, hogy akkori étertestét is feláldozta, amelyet Mózes számára őriztek meg, Mózes Zarathusztra étertestét hordozta magában, hogy kultúráját megteremtse. Zarathusztra pedig később továbbra is inkarnálódhatott más asztrál- és étertestekben. Bennünket majd különösen Zaratasz vagy Nazaratosz nevű inkarnációja érdekel Kaldeában, az i. e. 6. században, ahol káld bölcsek és mágusok voltak a tanítványai és ahol a babiloni fogság idején különösen a legbölcsebb héber okkult tanítványok kerültek vele kapcsolatba. A rákövetkező 600 év alatt a káld okkult iskolák telve voltak a Zaratasz vagy Nazaratosz személyében élő Zarathusztrától származó hagyományokkal, ceremóniákkal és kultuszokkal. A káld, babiloni, asszír és a többi okkult iskolák összes, Ázsiának azon a részén élt tanítványai a legmagasztosabban tisztelték nagy tanítómesterüknek, Zarathusztrának Zarataszra vagy Nazaratoszra változott nevét. Sóvárogva vártak nagy Mesterük és vezetőjük legközelebbi inkarnációjára, mert tudták, hogy 600 év múlva majd újra megjelenik. Ismerték újramegjelenésének titkát, a jövőből beléjük világító fénysugárként élt bennük.

Amikor pedig közeledett az idő, a vér Zarathusztra új inkarnációjához elő volt készítve, a három küldött, a három bölcs napkeleti mágus útra kelt. Tudták, hogy csillagukként vezeti majd el őket Zarathusztra tisztelt neve oda, ahol újból testet kell öltenie Zarathusztrának. A nagy tanítómester széllé- mi lénye maga vezette mint „csillag” a három mágust a Máté- evangéliumbeli Jézus szülőhelyére. – Az exoterikus nyelvészet még azt is alátámaszthatja, hogy emberi individualitások megnevezésére valóban használták régente a „csillag” szót. Az, hogy magát Zarathusztrát kell értenünk a bölcseket vezérlő csillag alatt, nemcsak a szellemi kutatásból derül ki, amely a maga forrásaiból mindennél világosabban megmondja, hogy a három mágus annak idején a Zoroaszter-csillagot, Zoroasztert, az „arany csillagot” követte, amely oda vezette őket, ahol újból testet akart ölteni, hanem abból is, hogy a „csillag” szót kimagasló emberi individualitások megjelölésére is használják, – mint mondottuk, a tényt a nyelvészet is alá tudja támasztani.

Hat évszázaddal időszámításunk előtt tehát a keleti mágusok együtt voltak azzal az individualitással, aki a Máté-evangéliumbeli Jézusként öltött testet. Maga Zarathusztra vezette őket oda, ők pedig követték a jelét. Mert úgyszólván Zarathusztra, a mágusokat irányító, Palesztina felé vonuló csillag vándorlása vezette útjukon a mágusokat a keleti, a káld misztériumoktól Palesztinába, ahol Zarathusztra a legközelebbi inkarnációjára készülődött.

Zarathusztra, Zaratasz vagy Nazaratosz eljövendő inkarnációja titkát a káld misztériumokban is ismerték. A héber nép vérének titkát azonban – amelynek Zarathusztra új testisége számára kell alkalmasnak lennie, ha közeleg a megfelelő időpont – azok tanították, akik az esszénus misztériumokban a 42 lépcsőfokon át mintegy felmagasodtak.

Alapjában véve tehát kétféle ember tudott valamit egyelőre a Máté-evangéliumbeli Jézus titkáról. Zarathusztra oldaláról a káld beavatottak ismerték a titkot, rámutatva az individualitásra, akinek a zsidóságban kell testet ölteni, viszont a vér oldaláról, a külső oldalról, a test oldaláról az esszénusok ismerték. Létezett tehát egy tan, amelyet nagyjából már több mint száz éven át tanítottak az esszénus iskolákban, a Máté- evangéliumbeli Jézus eljövetelének tana, akinek egyszer majd eleget kell tennie az összes feltételeknek, amelyekről már beszéltem és még másoknak is, amelyeket – mondjuk – a következőképpen jellemezhetünk.

Az esszénusok hosszú idő elteltével, lelke megtisztítása és sok lelki gyakorlat után vezették tanítványukat felfelé a 42 fokozaton, hogy mintegy lássák a fizikai és az étertest titkait. Akinek itt kellett megszületnie, ebben a vérben kellett testet öltenie, fentről szállott alá, birtokában volt már azoknak a képességeknek, amelyeket az esszénus-tanítvány hosszú és nehéz próbatételek után, 42 fokozaton keresztül érhetett csak el. Arról viszont, aki ott alászállott, azt kellett mondaniuk, hogy már eleve megvolt a képessége ahhoz, hogy ilyen adottságokat fejlesszen ki. – Veleszületett adottságok voltak, – mondták az esszénus-közösségek- ben, ahol a lélek megtisztítása céljából végzett gyakorlatok alapjában véve egyfajta okkult iskolázás folytatását képezték, ami egyébként ősidők óta megvolt a zsidóságon belül is.

A zsidók között mindig voltak olyan emberek, – már a terapeuta és az esszénus szekták létrejötte előtt is – akiket nazarénusoknak neveztek és ami abból állt, hogy teljesen meghatározott módszereket alkalmaztak lelkük és testük fejlesztésére. A nazarénusok főként egy bizonyos diétából álló módszert alkalmaztak, ami bizonyos vonatkozásban ma is hasznos, ha valaki gyorsabban akar előbbre jutni lelki fejlődésében, mint az egyébként lehetséges. Különösen a húsevéstől és a borivástól tartózkodtak teljesen. Így teremtettek maguknak lehetőséget egy bizonyos könnyebbségre, mert a húsételek a szellemileg törekvő embert valóban képesek feltartóztatni a fejlődésben. Valóban úgy van, hogy a tartózkodás a húsfogyasztástól mindent megkönnyít, – amivel nem kívánok propagandát csinálni a vegetáriánusoknak. Az ember lelkileg ellenállóképesebbé válhat, a fizikai és az étertestből érkező ellenállások, gátlások legyűrése során erősebbnek bizonyulhat, ha elhagyja a húsételeket. Tűrőképesebb, kitartóbb lesz. Természetesen nem attól, hogy pusztán csak tartózkodik a húsevéstől, hanem elsősorban attól, hogy lelkében teszi magát erősebbé. Ha csupán nem eszik húst, akkor csak fizikai testén változtat, ha pedig a lélek oldaláról nincsen meg az, aminek meg kellene lennie és aminek át kellene hatnia a fizikai testet, egyáltalán nincs is különösebb értelme tartózkodni a húsevéstől.

A nazarénus szekta tehát megmaradt, de az esszénusok sokkal szigorúbb formában folytatták előírásaikat, még egészen más dolgokkal is kiegészítették, hozzávették mindazt, amiről tegnap és tegnapelőtt beszéltem. De különösen a húsevéstől tartózkodtak a legszigorúbban. Ezzel viszonylag gyorsan érték el, hogy az ilyen emberek kitágítsák emlékezésüket, végigtekintsék felfelé a 42 nemzedéket, belelássanak az Akasha-krónika titkaiba. Egy ág eredő-rügyének nevezhetjük, mi lett belőlük, rügynek egy fán, egy növényen, ami sok nemzedéken végigtekeredik. Nem csupán olyasmik voltak, ami az emberiség fájáról vált le, érezték a szálakat, amelyek az emberiség többi részének fájához köti őket. Kissé mások voltak, mint akik leváltak a törzsről és emlékezetük az egyes személyekre korlátozódott. Az ilyen embert még az esszénus-közösségeken belül is „élő ágnak” hívták, nem levágott ágnak. Olyan emberek voltak, akik a nemzedékek során belül érezték magukat, nem pedig az emberiség fájáról levágva. „Nezerek”-nek hívták az esszénusoknál az ezt az irányzatot követő, a 42 lépcsőfokot megjárt tanítványokat.

Pandira-fia Jézusnak, akit tegnap tanítómesternek neveztem az esszénus-közösségben, a „nezereknek” ebből az osztályából is volt egy hűséges, rendkívüli tanítványa. Mert Jeshu ben Pandirának – akit eléggé jól ismernek az okkultisták – öt tanítványa volt, mindegyikük Mestere együttvéve hatalmas tanításának egy-egy külön ágát vette át tőle, majd külön-külön folytatta. Jeshu ben Pandira öt tanítványának Matai, Nakai, Nezer, Boni és Tona volt a neve. Köztük a harmadikat azért hívták éppen Nezernek, mert kiváltképpen a „nezerek” osztályából való volt. Az istenkáromlás és eretnekség miatt i. e. egy évszázaddal a már említett módon mártírhalált szenvedett Jeshu ben Pandira öt tanítványa vagy növendéke úgyszólván öt különböző ágon terjesztette tovább Mestere, átfogó, hatalmas tanítását. Jeshu ben Pandira halála után – így tartja a szellemtudományos kutatás – a Máté-evangélium szerint majd megjelenő Jézus vérének előkészítéséről szóló tanítást főleg Matai terjesztette. A régi nazarénusokkal, de az új nezerekkel is összefüggő belső lelkiállapotról szóló tanítást pedig Jeshu ben Pandira másik nagy tanítványa, Nezer folytatta, akit kiváltképpen arra szemeltek ki, hogy egy kis települést alapítson. Palesztinában egy egész sor ilyen esszénus-település volt, mindegyikükben az esszénusok egy-egy külön ágazatát művelték. A nezerek ágazatát – amelyet elsősorban a Nezer nevet viselő tanítvány gondozott tovább – mindenekelőtt egy titokzatos életet élő településen művelték, amely az idő tájt alapjában véve csak egy kis hely volt csupán és azután a Bibliában a Názáret nevet kapta. Nezer, Jeshu ben Pandira tanítványa, ott, Názáretben – Nezerethben – hozott létre el egy esszénus-települést. Az ott élő – meglehetősen szigorú titokban élő – emberek a régi nazarénus-életet folytatták. A Máté-evangéliumbeli Jézus számára tehát semmi sem volt kézenfekvőbb annál, mint hogy a nazarénusok légkörébe kerüljön, – miután lezajlottak a még megbeszélendő események, miután Egyiptomba menekültek és vissza is tértek onnan. Ezt jelzi a Máté-evangéliumnak az Egyiptomból való visszatérést követő és erre vonatkozó mondata is: az eldugott kis városkába, Názáretbe vitték, „hogy beteljesedjék, amit a próféták mondottak: hogy nazarénus legyen.” (Károli szerint: „… hogy názáreti legyen.” Máté 2, 23) – Ezt azután a legkülönbözőképpen fordították le, mert a fordítók a helyes értelmezést nem ismerték és igazából senki sem tudta, mit ért ez alatt a Biblia. Arról volt szó, hogy itt egy olyan esszénus-település volt, ahol Jézusnak először is fel kellett serdülnie.

De most, mielőtt még rátérnénk a többi részletre, nevezetesen a Lukács-evangéliumbeli Jézussal kapcsolatos vonatkozásokra, nagy vonásokban mutassunk rá előbb egy s másra a Máté-evangéliumbeli Jézusnál. Mindaz, amit főleg a Máté- evangélium ír le, azokra a titkokra vezet vissza, amit Jeshu ben Pandira az esszénus-közösségekben tanított és amit azután tanítása javaként tanítványa, Matai terjesztett tovább, és már a Máté-evangélium első titkai is erre a tanítványra, Mataira utalnak. Mindazzal, ami úgyszólván arról az oldalról érkezik, amelyet a Máté-evangéium ír le, az ő evangéliuma Jézusának fizikai és étertestét lehetett előkészíteni, bár természetesen a 42 nemzedéken belül az asztráltestre gyakorolt hatásokról is szó volt. De ha azt is mondtuk, hogy az első 14 nemzedék folyamán a fizikai testet, a második 14 során az étertestet, a harmadik 14 nemzedék számára pedig – a babiloni fogság óta – az asztráltestet kell tekintetbe vennünk, mégis meg kell állapítanunk, hogy ami Zarathusztrának ilyen módon elő volt készítve, e hatalmas individualitás számára csak úgy volt használható, amennyiben fizikai és étertest volt.

Emlékezzenek rá, hogy mindig azt mondtam Önöknek, személyes fejlődése során az ember születése és hétéves kora között kiváltképpen a fizikai testét fejleszti, a következő hét év folyamán, a fogváltástól a nemi érettségig főleg az étertestét, csak ezt követi az asztráltest szabad kifejlődése. A fizikai és az étertest fejlődésének le kellett zárulnia az Ábrahámmal kezdődő nemzedékekkel előkészített fizikai és étertestben, Zarathusztrának pedig át kellett élnie az új inkarnációban. De amikor az étertest fejlődése végére ért, nem volt elegendő már, amit előkészítettek a számára, és neki kellett hozzálátnia az asztráltest kifejlesztéséhez.

Ekkor megtörténik a nagyszerű és csodálatos esemény, amit ha nem értünk meg, érthetetlen marad Jézus Krisztus egész hatalmas misztériuma is. Zarathusztra individualitása 12 éves koráig fejlődött gyermekkorában a Máté-evangéliumbeli Jézus fizikai és étertestében, mert nála és az éghajlat következében valamivel korábban következett be az az időpont, amit mifelénk a 14-15 éves kor jelez. Ott 12 éves koráig mindent elért, ami a salamoni vonal megfelelően előkészített fizikai és étertestében elérhető volt. Ekkor Zarathusztra individualitása valóságosan elhagyta ezt a fizikai és étertestet, amiről szó volt az előbb a Máté-evangéliumban, és átköltözött a Lukács-evangéliumbeli Jézusba. Hiszen a Lukács-evangéliumról tartott előadásokból tudjuk már, hogy valójában mit is ért Lukács – ahogyan ő mondja el – a 12 éves Jézus templomi jelenete alatt. (Lukács 2,42-50). Amikor a Lukács-evangéliumbeli Jézus-gyermek hirtelen úgy lép szülei elé, hogy meg sem tudják őt érteni, mert már teljesen más, akkor történt meg, hogy behúzódott belső világába Zarathusztra individualitása, amely egészen addig a salamoni Jézus-gyermek fizikai és étertestében ment keresztül a fejlődésen. – Előfordul ilyesmi az életben, bármilyen nehéz is elhinni ezt a mai laikus, materialista természetű világszemléletnek. Előfordul, hogy egy individualitás átköltözik az egyik testből a másikba. Annak idején, amikor Zarathusztra individualitása az eredeti testet elhagyta és átköltözött a Lukács-evangéliumbeli Jézusba, ahol megfelelő módon elő volt készítve az asztráltest és az én, ilyesvalami történt.

Így tudta Zarathusztra 12 éves korától kezdve a nátháni Jézus különlegesen előkészített asztráltestében és én-jében tovább folytatni a fejlődést. Erről számol be nekünk oly nagyszerűen a Lukács-evangélium, amikor megmutatja azt a hallatlan dolgot, hogy a 12 éves Jézus az írástudók között ül a templomban és furcsán hangzó dolgokat mond. Honnan tudta ezt a nátháni vonalhoz tartozó Jézus? Onnan, hogy abban a pillanatban „bújt belé” Zarathusztra individualitása, aki 12 éves koráig meg sem szólalt a gyermekből, akit akkoriban vittek fel Jeruzsálembe, és a jellegbeli változás emiatt volt annyira erős, hogy a szülei sem ismerték meg, amikor az írástudók között ülve rátaláltak.

Így tehát két szülőpárral van dolgunk, mind a kettőt Józsefnek és Máriának hívják – sokakat hívtak akkor így, de nevükből olyan módon levezetni valamit, ahogyan a neveket ma értik, minden igazi kutatásnak ellentmond – és két Jézus-gyermekkel. Egyikükről, a Dávid-ház salamoni vonalának Jézusáról a Máté- evangélium nemzetségtáblázata ad hírt nekünk. A másik gyermek, a nátháni vonal Jézusa, egy teljesen más szülőpár fia, róla a Lukács-evangéliumból értesülünk. A két gyermek egymás mellett nő fel és 12 éves korukig egymás mellett is fejlődik. Ezt találhatják meg az evangéliumokban. Az evangélium mindenütt jól mondja. Ám amíg nem akarták rávezetni az embereket az igazságra, vagy ők nem akarták hallani az igazságot, elzárták előlük az evangéliumokat is. Csak érteni kell az evangéliumokat, jól mondják.

A nátháni Jézus hallatlanul nagy belső melegségben serdült fel. A mindennapi bölcsességben, a külső ismeretekben kevésbé volt jártas, de színtiszta, határtalanul meleg lelkületű, tisztán és határtalanul szeretni képes lény volt, mert étertestében élt az abból az időszakból leáramlott erő, amikor az ember még nem ereszkedett le egy földi inkarnációba, amikor még isteni életet élt. Ez az isteni élet élt őbenne a határtalan szeretet képességében. Ez a gyermek kevéssé volt alkalmas arra, amit az embereknek a fizikai test eszközével kell inkarnációkon keresztül elsajátítania, viszont ami a lelkét, belső világát illeti, hallatlanul áthatotta a szeretet melege. Annyira telve volt belső melegséggel, hogy egy olyasvalami játszódott le, ami a gyermek egészen nagy belső melegségére hívta fel azok figyelmét, akik erről az eseményről tudtak. A Lukács-evangéliumbeli Jézus bizonyos módon kezdettől fogva tudta azt, amit az ember egyébként csak a külső világon lobbant lángra, – mihelyt megszületett, bizonyos, a környezete számára érthető szavakat mondott. Minden vonatkozásban nagy volt tehát, ami a belső melegséget illeti, és mindennel kapcsolatban ügyetlen, amit magának a földi emberiségnek kellett nemzedékeken keresztül kivívnia. Hogy ne érte volna tehát a legnagyobb meglepetés a szülőket, amikor most az így felserdült testiségben hirtelen egy olyan gyermek jelent meg előttük, akit csupa külső bölcsesség hatott át, amit csak külső eszközökkel lehetett megszerezni? Az annyira hirtelen, oly hatalmas átalakulás azért volt lehetséges, mert Zarathusztra individualitása abban a pillanatban költözött át a salamoni Jézus-gyermekből a nátháni Jézusba. Zarathusztra, Zaratasz szólt a gyermekből abban a pillanatban, amit úgy írnak le, hogy szülei a templomban keresik.

Zarathusztra természetesen elsajátított minden képességet, amit csak lehet a fizikai test és az étertest eszközeinek használatával. Ki kellett keresnie magának a salamoni irányzat vérségi vonalát és az általa előkészített testiséget, mert a legerősebb erők ott voltak meg és ott voltak a legjobban kiképezve. Ebből a testiségből merítette, amit el tudott sajátítani és azzal egyesítette, ami a Lukács-evangéliumbeli Jézus-gyermek belső melegségéből származott, amit az egy olyan időszakból vont magához, amikor az ember még nem élt földi inkarnációban. Ez a két dolog most egyesült, most egy lény áll előttünk. Ezenfelül – mondhatni – most még valami különös dologra is felhívják a figyelmünket, – nem csak a Lukács-evangéliumbeli Jézus szülei vettek észre, vagy találtak egy előre nem feltételezhető különös változást, hanem az külsőleg is megmutatkozik. Amikor a szülei rátalálnak a Jézus-gyermekre az írástudók között a templomban, miért említi meg az evangélium különösen azt, hogy „és aláméne velők és méné Názáretbe… Jézus pedig gyarapodék fizikai teste jó formájában, legnemesebb szokásaiban és bölcsességben”? (Károli szerint: „…Jézus pedig gyarapodék bölcsességben és testének állapotában és emberek előtt való kedvességben.” Lukács 2,51-52). Mert ez három olyan tulajdonság volt, amelyeket most tudott elsajátítani, amikor Zarathusztra individualitása már őbenne volt.

Nyomatékkal jegyzem meg, hogy az idézett mondatot a közkézen forgó Bibliákban általában így fordítják: „Jézus pedig gyarapodék bölcsességben, életkorban és kegyességben Isten és az emberek előtt.” Azt szeretném tudni, valóban szükség van-e egy evangéliumra, hogy azt mondjuk: egy 12 éves gyermek gyarapodik életkorában? Sőt, Weizsacker így fordítja: „Jézus pedig gyarapodék bölcsességben és megjelenésben és kegyességben Istennél és embereknél.” (Rudolf Steiner „Das neue Testament, übersetzt von Cari Weizsacker”, 3. és 4. változatlan nyomatának 9. kiadását idézte. Tübingen 1904.) De nem erről van szó, hanem arról, hogy a nátháni Jézus-gyermekben most egy olyan individualitás van, aki nem csak belső életet élt, mint korábban, kifelé meg nem nyilatkozva, hanem most már fizikai teste jó formájában is megmutatkozott, hogy egy tökéletes fizikai testben nőtt fel. De a nátháni Jézusnál nem volt meg az sem, ami az étertestben különösen meg szokott lenni, hogy milyen szokásokat sajátítanak el az életből és alakítanak ki az étertestben. Ő határtalanul képes volt a szeretetre és erre továbbra is építeni lehetett nála. Ez a képessége azonban egy csapásra volt meg, nem kellett beleszorítania szokásokba. De most ott volt a másik individualitás, akiben benne voltak a fizikai test és az étertest növekedésének erői, és most a külső szokások is megmutatkozhattak és az étertestbe áramolhattak. Ez a második, amiben gyarapodott a Jézus-gyermek. A harmadik, a „bölcsességben gyarapodás” valamivel magától értetődőbb már. A Lukács-evangéliumbeli Jézus nem volt bölcs, a legnagyobb mértékben szeretetre képes lény volt. Bölcsességben attól gyarapodott, hogy Zarathusztra individualitása beleköltözött.

Említettem már a Lukács-evangélium megbeszélésekor, hogy még egy ideig nagyon könnyen életben maradhat az a személy, akit individualitása elhagyott, és már csak a három teste, a fizikai teste, az éterteste és az asztrálteste marad meg, – hiszen ezek maradnak életben. De ami a salamoni Jézusból maradt életben, megbetegedett és nem sokkal később valóban meg is halt. Ez azt jelenti, hogy az a Jézus-gyermek, aki eredetileg a Máté- evangélium első fejezetében szerepel, aránylag nem sokkal 12 éves kora után meghalt. Eleinte tehát nem egy, hanem két Jézus-gyermek van, azután azonban ez a kettő eggyé lesz.

A régi idők iratai néha nagyon furcsa dolgokat mondanak el, amelyeket azután persze meg kell értenünk, de csak a megfelelő tények ismeretében érthetjük meg. Majd foglalkozunk még a két gyermek összekerülésének közelebbi módjával is, most csak egyvalamit említek meg.

Az úgynevezett „Egyiptomi evangéliumban” található egy furcsa hely, amelyet már az első évszázadokban is nagy eretnekségnek találtak, mert a keresztények köreiben nem akarták hallani róla az igazságot, vagy nem akarták, hogy elterjedjen. – Az Egyiptomi evangélium csak egy töredékeiben meglévő, apokrif evangélium. Az itt következő idézet Hennecke, Neutestamentliche Apokryphen című könyvében („Kétes eredetű Újszövetség-töredékek”, 2. kiadás, Tübingen 1904.) így hangzik: „Salome tudakozódására, hogy mikor lesz ismeretes kérdésének tárgya, /mikor jön el az ország/, azt mondta az Úr: Ha lábbal tiporjátok majd a szégyen közeledését és eggyé válik a kettő, /a kívül lévő pedig mint a bent lévő lesz/…” – De van egy apokrif evangéliumként fennmaradt írás, amelyben ez áll: „az üdvösség akkor jelenik majd meg a világban, ha a kettő eggyé válik, a külső pedig olyan lesz, mint a belső.” A mondat pontosan fejezi ki a tényállást, amelyet az előbb okkult tények alapján írtam le Önöknek. Az üdvösség attól függ, hogy a kettő eggyé váljon. Eggyé is váltak, amikor a tizenkettedik évben Zarathusztra individualitása átköltözött a nátháni Jézusba és a belsőből külső lett. A Lukács-evangéliumbeli Jézus lelki ereje egyetlen hatalmas belső melegség volt. Ez a belső melegség azonban külső megjelenéssé változott, amikor Zarathusztrának a salamoni Jézus külső burkain, fizikai és étertestén nevelődött individualitása áthatotta ezt a belső melegséget és mintegy betöltötte fizikai és étertesten kifejlődött erőkkel. Ekkor belülről egy erőteljes hatás hatolt keresztül a nátháni Jézus fizikai és étertestén, és így most külső megjelenése ki tudta fejezni belső világát, külső megjelenése, ami korábban, mielőtt Zarathusztra individualitása a Lukács-evangéliumbeli Jézus-gyermeket áthatotta, belső világ maradt. – Így lett a kettő eggyé.

Most a Máté-evangéliumbeli Jézus-gyermek születésétől 12 éves koráig követtük Zaratusztrát, amikor hátrahagyva eredeti testét, a nátháni Jézus testét foglalta el, amelyet most annyira továbbfejlesztett, hogy később, egy bizonyos tetőponton, valóban oda tudta áldozni három testeként annak a szellemi lénynek a felvételére, akit azután Krisztusnak hívunk.

– Bern, 1910. szeptember 7.

[Az emberi képességek tökéletesedésének fokozatai és törvényei. (A nyolcas ösvény) A beavatás lényege a kereszténységet megelőző misztériumokban. Alászállás a fizikai testbe és kiterjeszkedés a kozmoszba. A megvakulás és a csalóka képek veszélye. A hierofantosz 12 segítőtársa. A Krisztusesemény lesz majd a szabadság kiindulópontja. Krisztus az új beavatás beteljesedése és példaképe.]

Ha a Krisztus-esemény teljes jelentőségét meg akarjuk érteni az emberiség fejlődése számára, előbb még egyszer meg kell említenünk egy tényt, amelyet már ismernek Önök közül azok, akik tavaly Bázelben meghallgatták a Lukács-evangéliumról szóló előadásaimat. (Das Lukas-Evangelium. – A Lukács-evangélium – GA 114., Dornach 1968.) Annál is inkább meg kell említenünk ezt a tényt, mert ebben az órában ezúttal a Krisztus-esemény kulcspontját akarjuk lelkünk elé állítani, hogy a következő órákon azután mintegy inkább a részleteket fessük meg a képen, amelyet ma néhány nagy vonással akarunk csak ecsetelni. De hogy megkapjuk ezeket a nagy ecsetvonásokat, arra van szükség, hogy emlékezzünk az emberiség fejlődésének egyik alaptörvényére, mégpedig arra, hogy az emberek egyre újabb képességeket vesznek fel a fejlődés folyamán, a tökéletesedés – ha annak kívánjuk nevezni – egyre magasabb fokára jutnak. Ha csak történetileg pillantanak vissza a rövid időszakra, amit a külső történelem képes átfogni, kívülállók számára is közérthető tény, mikor nem fejlődtek ki még bizonyos képességek az emberekben, majd az új korszakok fordulóját követően hogyan áramlottak új képességek az emberekbe az idők folyamán, végül mai kultúránkat idézve elő. Ahhoz azonban, hogy az emberi természetben egy képesség egészen biztosan fel tudjon éledni, majd fokozatosan az emberek általános képessége lehessen, hogy úgyszólván a kellő időben szerezhesse meg magának mindenki, az kell, hogy a képesség előbb különösen nagy jelentőséggel forduljon elő valahol.

Tavaly, amikor a Lukács-evangéliumot tárgyaltuk meg, a „nyolcágú ösvényre” hívtam fel a figyelmet, amit az emberiség akkor tud követni, ha ahhoz tartja magát, ami Gautama Buddhán keresztül áramlott bele fejlődésébe. Ezt szokás szerint a következőképpen írhatjuk le: a helyes nézet, a helyes ítéletalkotás, a helyes beszéd, a helyes eljárás, a helyes álláspont, a helyes szokások, a helyes emlékezés és a helyes szemlélődés. Ezek az emberi lélek bizonyos tulajdonságai. Azt mondhatjuk, hogy azóta, hogy Gautama Buddha élt, az emberek természete egy olyan fokot ért el, ami lehetővé teszi, hogy az ember önmagában, természete belső képességeként, fokról fokra ki tudja fejleszteni a nyolcágú ösvény tulajdonságait. De előzőleg, mielőtt Gautama Buddha buddha-inkarnációjában élt volna a Földön, nem tartozott még hozzá az ember természetéhez, hogy elsajátítsa ezeket a tulajdonságokat. Állapítsuk meg tehát, hogy ahhoz, hogy ezek a tulajdonságok fokozatosan kifejlődhessenek az ember természetében, szükség volt arra a tényre, hogy egyszer egy olyan magasztos lény jelenléte következtében, mint amilyen Gautama Buddha, megjelenjen egy ösztönzés a fizikai ember természetében, hogy évszázadokon, évezredeken át önálló tulajdonságokként fejlődhessenek számos emberben. Említettem akkoriban, hogy ezek a tulajdonságok számos emberben önállóan fejlődnek majd ki és ha már elég sok ember megszerezte őket, akkor válik a Föld éretté arra, hogy a következő buddhát, a Maitreya-buddhát fogadja, aki most bodhiszattva.

E két esemény közé van tehát zárva az a fejlődés, amelyben elegendően nagyszámú embernek kell a nyolcágú ösvénynek nevezett magasabb rendű intellektuális, erkölcsi és lelki tulajdonságokat elsajátítania. De hogy egy ilyen haladás létrejöhessen, az kell, hogy egy különösen magas individualitás adjon hozzá indíttatást egy rendkívüli esemény során. Egyszer megtörtént tehát, hogy a nyolcágú ösvény összes tulajdonsága egyetlen emberben, nevezetesen Gautama Buddha személyében volt összefoglalva. Így adta meg az indíttatást, hogy ezeket a tulajdonságokat minden ember el tudja sajátítani.

Az emberiség fejlődésének törvénye tehát, hogy egyszer valaminek teljesen átfogó értelemben egy személyben kell jelen lennie, majd fokozatosan kell beleáramolnia az emberiségbe, még ha csak évezredek alatt is, így tudja mindenki felvenni az indíttatást és kifejleszteni a képességeket.

Annak viszont, aminek a Krisztus-esemény következtében kell az emberiségbe áramlania, nincs szüksége 5000 évre, mint aminek Gautama Buddhán keresztül kellett eljutnia az emberiségbe. Amit a Krisztus-lény áraszt az emberiségbe, a földfejlődés egész hátralévő részében élni és hatni fog benne. De voltaképpen mi az, ami Buddháéhoz hasonló, de végtelenül hatalmasabb impulzusként került ide a Krisztus-esemény folytán?

Ha lelkünk elé akarjuk állítani, hogy mi került az emberiségbe a Krisztus-esemény folytán, a következőképpen írhatjuk le. Ami az összes régi, a kereszténységet megelőző időkben pusztán csak a misztériumokon belül juthatott el az emberekhez, a Krisztus-esemény óta bizonyos módon lehetővé vált, – és egyre jobban lehetővé válik majd – hogy az emberi természet általános tulajdonsága legyen. De hogyan? Ezúttal elsősorban a régi misztériumokra és a kereszténység előtti korok beavatására kell rávilágítanunk.

A beavatás eltérő volt a földkerekség különböző népeinél és az Atlantiszt követő korszakokban is. Teljes terjedelme úgy volt elosztva, hogy egy bizonyos részén az egyik vagy másik nép ment keresztül, a beavatás vagy iniciáció másik részén pedig ismét más népek. Aki az újratestesülés talaján áll, maga is megadhatja a választ az esetleg felmerülő kérdésre, hogy miért nem kaphatott régen minden egyes nép teljes terjedelmű beavatást. Nem volt rá szükség, mert egy valamilyen népbe beleszületett lélek, aki ott ment keresztül a beavatás egyik részén, nem volt az ebben a népben leélt inkarnációjára korlátozva, hanem váltakozva testet öltött a többi népben is, ahol a beavatás megfelelő többi részén is keresztülmehetett.

Ha meg akarjuk érteni a beavatás lényegét, azt kell mondanunk, hogy az iniciáció, a beavatás az ember betekintése a szellemi világba, amire nem lehet képes a fizikai testhez mint eszközhöz kötött érzékelés és ész. A mindennapi életben 24 órán belül kétszer van alkalma arra az embernek, hogy ott legyen, ahol a beavatott is van, aki csak másképpen van ott, mint a mindennapi földi életét élő ember, aki viszont mindig ott van, csak nem tud róla. A beavatott azonban tudja, hol van. Ismeretes, hogy az ember életének minden 24 óráján belül váltakozva éber és alvó állapotban van. Elég sokszor leírtuk már, közismert dolog tehát, hogy elalváskor az ember énjével és asztráltestével kilép fizikai és étertestéből, ekkor azok kiáradnak a minket legközelebbről érintő kozmoszba és lei vonják belőle azokat az áramlásokat, amelyekre nappali ébrenléte folyamán szüksége van. Az ember tehát elalvása és felébredése között valóban kiárad a teljes őt érintő kozmoszba, de nem tud róla. Elalvása pillanatában a tudata kialszik, amikor az asztráltest és az én kilép a fizikai testből és az étertestből, alvó állapotban tehát a nagy világban, a makrokozmoszban él ugyan az ember, de rendes földi léte során erről nem tud. – A beavatás éppen abból áll, hogy nemcsak tudattalanul él ott, ahol az egész kozmoszra árad ki, hanem megtanul tudatosan részt venni a Földdel kapcsolatban lévő többi égitest életében. Ez a lényege a makrokozmoszba, a nagy világba való beavatásnak.

Ha az ember elalváskor előkészületlenül tudná észlelni, mi van a világban, ahol alvó állapotában él, az adódó erőteljes, hatalmas benyomástól olyasmit élne át, ami csak azzal hasonlítható össze, amikor a felkészületlen szemet elvakítják a napsugarak és a fénysugarak. Kozmikus vakságot élne át, ami lélekben megölné. Minden beavatás azon alapul, hogy az ember a nagy világba, a makrokozmoszba ne felkészületlenül, hanem felkészülten, megerősödött érzékekkel lépjen be, hogy ezt az ütközést kibírja. Az egyik, amit a beavatás lényegével kapcsolatban ismertetnünk kell, hogy a világ, amelyben éjjel élünk és amiről alvó állapotban semmit sem tudunk, megvilágosodik és észlelhető lesz.

A nagy világban való tartózkodás azért különösen vakító és zavaró, mert az ember egészen más körülményekhez szokott a fizikai világban, mint amilyenekre a nagy világban talál. A fizikai világban ahhoz van szokva, hogy úgyszólván egy szempontból vizsgáljon meg mindent. Ha pedig hagyja, hogy megtörténjen valami, ami nem pontosan egyezik a valamilyen szempontból kialakított véleményével, az szerinte téves, nincs rendben. Ha valaki a fizikai síkon az élet szempontjából egészen hasznos és kényelmes véleménnyel akarna beavatás útján a makrokoszmoszba kerülni, hogy ilyen módon kell mindennek azonosnak lennie, sohasem igazodna el benne. Mert az ember a fizikai világban élve egy pontra összpontosít, és onnan, csigaházából ítél meg minden körülményt. Ami azután egyezik azzal, amit véleményeként alakított ki, az igaz, ami nem illik hozzá, az téves. A beavatást átélve azonban ki kell lépnie a nagy világba. Feltéve ezúttal, hogy egy bizonyos irányban lépne ki oda, csak azt élné meg, ami abba az irányba esik, minden mást figyelmen kívül hagyna, ismeretlen maradna előtte. De az ember nem is léphet ki csak egy irányban a makrokozmoszba, minden irányban ki kell jutnia oda. A kilépés kitágulás, kiterjeszkedés a makrokozmoszba. Ott nincs is rá lehetősége, hogy csak egyetlen nézőpontja legyen és bár tudnia kell egy pontból mintegy saját maga felé szemlélni a világot, – mivel vissza is tekint – de el kell jutnia abba a helyzetbe is, hogy egy második, harmadik szempontból is meg tudja tekinteni. Vagyis mindenekelőtt a szemlélődés egyfajta egyensúlytalan állapotára, a minden oldalról való szemügyre vétel lehetőségére kell szert tennie.

Mindamellett természetesen csak átlagos, nem végtelen viszonylatokkal számolhatunk. De igazán nem kell rögtön attól félniük, hogy el kell jutniuk az elméletileg lehetséges végtelen sok szemponthoz, 12 nézőpont is elegendő az embert egyáltalán érintendő összes viszonylathoz, amelyeket a misztérium-iskolák csillagnyelvén ismét az Állatöv 12 képe jelképez. Például az embernek nem csupán a Rák irányában kell kilépnie a kozmoszba, hanem úgy, hogy a világban valóban 12 különböző nézőpontból lássa meg magát. Itt nem használ, ha valaki egy elvont, észhez kötött nyelven egyezéseket keres. A különböző, adódó szemléletmódokban nézhet utána az egyezéseknek. Előbb arra van szüksége, hogy a világot különböző oldalairól figyelje meg.

Emellett szeretném mintegy zárójelben felhívni a figyelmet arra, hogy a világ minden okkult igazságokon alapuló mozgalmának úgyszólván púp a hátán, hogy az élet egyébként érvényben lévő megszokásait könnyen bevezetik a mozgalmakba. Ha valaki szükségét érzi, hogy az érzékfeletti kutatással elért igazságokat közölje, még ha csak kívülállóknak és közérthetően ecseteli is, be kell tartania azt, hogy különböző nézőpontokból írja le. Akik pedig évek óta figyelemmel kísérik mozgalmunkat, valóban észre is vehették, hogy alapjában véve mindig arra törekedtünk, hogy ne egyoldalúan, hanem a legkülönbözőbb szempontokból ismertessük a dolgokat. Természetesen ez az oka annak is, hogy akik mindig csak a fizikai sík mindennapi szokásai szerint akarnak mindent megítélni, hébe-hóba ellentmondásokra akadnak, hiszen egy dolog kétségtelenül másképpen néz ki, ha az egyik vagy a másik oldaláról nézik. Könnyen lehet ilyenkor ellentmondást találni. Persze egy szellemtudományos mozgalom első alaptételét úgy is kell egy kicsit értelmezni, hogy ha valamit mondanak, vegyék figyelembe, ami látszólag másképpen hangzik, mint amit egyszer már másféleképpen mondtak, hogy azután adott esetben már egyetlen bizonyos nézőpontból írják le. De éppen azért tartjuk be a szabályt, hogy a dolgokat különböző oldalairól írjuk le, hogy ne uralkodjon el közöttünk az efféle ellentmondások méltánytalan szelleme. A „Lucifer gyermekei és Krisztus testvérei” címmel tavaly Münchenben tartott előadásaimban például nagy kozmikus titkok leírását hallhatták a keleti filozófia szemszögéből. (Lásd „Die Kinder des Lucifer und die Brüder Christi” cím alatt a „Dér Orient im Lichte des Okzidents” – „A Kelet a Nyugat megvilágításában” – címet viselő GA 113.sz. kötetben, Dornach 1960.) Annak azonban, aki a jelzett úton akar kijutni a kozmoszba, szükséges elsajátítania a szemlélődés mozgékonyságát, egyfajta egyensúlytalan állapotát. Ha éppen ezt nem akarja, útvesztőbe jut. Hiszen gondolnia kell rá, hogy igaz ugyan, hogy az ember igazodni tud a világhoz, de az is igaz, hogy a világ nem igazodik az emberhez. Ha előítéleteivel egy irányban halad csupán és meg akar maradni ezen az állásponton, miközben a világ előre halad, hátramarad a fejlődésben. Ha például csak a Kos irányában akar kilépni – hogy a csillagírás képeivel mondjuk – és meg is kíván maradni ott, mivel a világ tovább mozog, azt vetíti szeme elé, ami már a Halak csillagképében van, a Koshoz tartozó élménynek tekinti majd, ami a Halakból érkezik, – jelképes csillagnyelven szólva. Így áll be ezután a zavar és valóban útvesztőben találja magát az ember. Arról van szó, hogy vegye figyelembe, hogy ahhoz, hogy a makrokozmosz útvesztőjében ki tudjon igazodni, valóban 12 álláspontra, nézőpontra van szüksége.

Ez az egyik, amit ezután a kinti, a makrokozmoszbeli életünk egyik jellegzetességének kívánunk tekinteni. De az ember még másképpen is benne van az isteni-szellemi világban anélkül, hogy tudna róla valamit, nevezetesen a nap 24 órájának egy másik szakaszában. Felébredésekor belemerül fizikai és étertestébe, de semmit sem érzékel belőle, mert a belemerülésekor, a felébredés pillanatában azonnal a külvilágra fordítja érzékelését. Ha tudatosan merülne fizikai és étertestébe, egészen mást észlelne.

Így védi meg az embert az alvás állapota attól, hogy tudatosan élje bele magát a makrokozmoszba, ha nincs rá előkészítve, a felébredéskor azonnal a külvilág felé forduló észlelőképessége pedig attól óvja meg, hogy fizikai és étertestébe élje bele magát tudatosan. Nem ugyanaz a veszély fenyegetné az embert, ha előkészítetlenül merülne fizikai és étertestébe, mint amit kozmikus vakságnak és zavarodottságnak írtunk le, amikor előkészítetlenül kerül ki a makrokozmoszba.

Amikor az ember felkészítés nélkül kerül bele fizikai és étertesti természetébe és azonosul vele, sajátos erővé fejlődik ki benne, hogy voltaképpen miért is kapott fizikai és étertestet. Miért kapta őket? Hogy én-életet élhessen, én-tudatot fejleszthessen ki. Az én azonban előkészítetlenül, tisztítatlanul és tisztátalanul kerül a fizikai és az étertest világába. Ha az ember előkészítetlenül merül bele a fizikai testbe és az étertestbe, úgy megragadják őt, hogy a bekövetkező misztikus észlelés, csalóka képeket idézve az ember elé, kirekeszti a benne lévő valóságot. Cserébe azért, hogy bepillantást nyer saját belső természetébe, egyesül a benne lévő önző vágyakkal, rossz adottságokkal, önző ösztönökkel és az összes többivel. Különben nem egyesül velük, hiszen a nap folyamán a külvilágban lévő élményekre irányítja tekintetét, amelyek egyáltalán nem ellenzik, ami az ember saját természetéből fejlődhet ki.

Máskor említettem már, milyen élményeket írnak le a keresztény vértanúk és szentek, amikor legelőször egyesülnek saját természetükkel és elmélyednek abban, ami belső világukban élt. Felhívom rá figyelmüket, hogy ez ugyanaz, mint amire itt akarunk rámutatni, és a keresztény szentek a kifelé irányuló észlelés kizárásával és belső világukba mélyedve írták le, hogy milyen kísértések és csábítások ragadták meg őket. Leírásuk mindenképpen megfelel a valóságnak. Alapjában véve voltaképpen azért roppant tanulságos a szentek életét ebből a szempontból tanulmányozni, hogy lássuk, hogyan működnek a szenvedélyek, az indulatok, az ösztönök és mindaz, ami az emberben van és amiről tekintetét a mindennapi életben a külvilágra irányítva, eltereli a figyelmét. – Azt mondhatjuk tehát, hogy amikor az ember belemerül a saját belső világába, énségét mintegy összetömöríti, az énsége teljesen behálózza, összezsúfolódik arra a pontra, ahol semmi más nem akar lenni, csak egy én, ahol nem is tehet mást, csak a vágyainak és kívánalmainak tehet eleget, ahol pont az emberben lévő rossz akarja megragadni az énjét. Ráadásul ilyen hangulatban is van.

Látjuk ebből, hogy az embert egyrészt a megvakulás veszélye fenyegeti, ha előkészületlenül akar kitágulni a kozmoszba, másrészt pedig összehúzódik, összesűrűsödik, teljesen énjébe szorul, ha előkészületlenül húzódik be fizikai és étertestébe.

De van a beavatásnak még egy másik oldala is, amelyet ismét bizonyos más népek alakítottak ki. Míg az egyik oldalát, a kilépést a makrokozmoszba, főleg az árja és az északi népek dolgozták ki, a másik oldalát az egyiptomiak fejlesztették magas fokra. Van olyan beavatás is, ahol az ember úgy közeledik az istenséghez, hogy befelé fordítja tekintetét és az istenség működését belső élmények útján, a saját természetébe merülve ismeri meg.

A régi misztériumok idején az emberiség együttes fejlődése még nem jutott odáig, hogy akár a makrokoszmoszba kifelé törekvő, akár a befelé, magába az emberbe irányuló beavatást úgy lehetett volna végrehajtani, hogy teljesen magára hagyják az embert. Ha például egy egyiptomi beavatást hajtottak végre és az embert bevezették fizikai és étertestének erőibe és így fizikai és éterteste eseményeit teljes tudattal élte át, asztrális természetéből a legszörnyűbb szenvedélyek és indulatok szikráztak mindenfelé, démoni, ördögi világok jöttek elő belőle. Ezért az egyiptomi misztériumokban a hierophantosznak segítőkre volt szüksége, akik átvették ezeket és saját természetükön keresztül terelték el. A hierophantosznak tehát 12 segítője volt, akiknek a kiszabaduló démonokat át kellett vennie. Így tehát alapjában véve az ember sohasem volt teljesen szabad a régi beavatás során. Hiszen aminek szükségképpen létre kellett jönnie a fizikai és az étertestbe történő alámerüléskor, csak altkor jöhetett létre és csak altkor volt szabad létrejönnie, ha az ember körül ott volt és mert körülötte volt a démonokat átvállaló és megzabolázó 12 segítő.

Hasonlóképpen volt ez az észalti misztériumokban is, ahol a makrokozmoszba azért tudtak kilépni, mert szintén ott volt a beavató 12 szolgálója, akik átadták erőiket a beavatandónak, hogy képes legyen kifejteni a gondolkodásnak és az érzésnek azt a módját, amelyre szüksége volt ahhoz, hogy a makrokozmosz útvesztőjén átjusson.

Az olyan beavatásnak, ahol az ember függő viszonyban van, ahol teljesen az iniciátor segédeire van ráutalva, akik a démonokat elvezetik, egy másfajta beavatásnak kellett fokozatosan átadnia a helyét, ahol az embernek magának kell elbánnia velük és aki a beavatást végzi és módot ad rá, csak annyit mond, hogy ezt és ezt kell tennie és utána az ember lassanként már saját maga tud eligazodni tovább. Ezen az úton ma még nem jutott túl messzire az ember. De lassanként önálló képességként alakul majd ki benne, hogy mind a makrokozmoszba felemelkedni, mind a mikrokozmoszba alámerülni segítség nélkül tudjon és a beavatás mindkét oldalát szabad lényként élhesse át. Azért volt a Krisztus-esemény hogy ez megtörténhessen. A Krisztus-esemény jelenti az ember számára a kiindulópontot, hogy szabadon merüljön bele a fizikai és az étertestbe, valamint hogy szabadon lépjen ki a makrokozmoszba, a nagy világba. Egyszer mindent magába foglaló módon kellett megtörténnie, hogy egy legmagasabb szintű szellemi lény, Jézus Krisztus, aláereszkedjen a fizikai és az étertestbe, valamint ki is lépjen a makrokozmoszba. Voltaképpen a Krisztus-esemény alapjában véve az, hogy Krisztus mindent felölelő lénye mintegy „előre megmutatta” az emberiségnek, mit érhetnek el az emberek majd legalábbis meglehetősen nagy számban a földfejlődés érlelődése folyamán. Ezért volt rá szükség, hogy ez az esemény bekövetkezzen. – Mi történt meg tehát a Krisztus-eseménnyel?

Egyrészt annak kellett megtörténnie, hogy a Krisztus-lény maga ereszkedjen alá fizikai testbe és étertestbe. Az pedig, hogy egy ember-lény fizikai és éterteste attól szentelődhetett meg, hogy a Krisztus-lény hatolt belé, – ami csak egyszer történt meg – az emberiség fejlődésében megadta az impulzust, hogy a fizikai és az étertestbe való alámerülést szabadon élheti át mindenki, ha kívánja. Ehhez a Krisztus-lénynek alá kellett szállnia a Földre és azt kellett véghezvinnie, amit soha nem vittek még véghez, ami még soha nem történt meg. Mert a régi misztériumokban valami teljesen más volt a segítők tevékenységének eredménye. A régi misztériumokban belemerülhetett ugyan az ember a fizikai és az étertest rejtelmeibe és felmagasodhatott a makrokozmosz titkaihoz is, de csak úgy, ha közben valójában nem fizikai testben élt. Behatolhatott ugyan a fizikai test rejtelmeibe, de nem fizikai testben, úgyszólván teljesen mentesnek kellett testétől lennie. Testébe visszatérve pedig emlékezni tudott ugyan a szellemi szférákban átélt élményeire, de nem tudta azokat átvinni fizikai testébe. Emlékezett ugyan rájuk, de fizikai testébe nem tudta magával vinni őket.

Ezen kellett a Krisztus-eseménynek gyökeresen változtatnia és ezt meg is tette. Előtte egyszerűen nem is létezett még olyan fizikai és étertest, ami megélte volna, hogy az ember egész belső világát még a fizikai és az étertestben is áthatja egy én. Azelőtt még valóban senki sem tudta énjével áthatni a fizikai és az étertestét is. Ez történt meg első ízben a Krisztus-eseménynél. A másik hatás, hogy egy bár végtelenül az ember fölött álló, de az emberi természettel mégis egyesült lény idegen segítség nélkül, saját énségével áradjon ki a makrokozmoszba, szintén innen indult ki. Azonban ezt is csak Krisztus tette lehetővé. Az ember csak ezért tud olyan képességekre szert tenni, hogy egyre szabadabban hatolhat ki a makrokozmoszba. Így találkozunk a két evangéliumban – a Lukács- és a Máté- evangéliumban is – ezzel a két tartóoszloppal.

Láttuk, hogy Zarathusztra ugyanazzal az individualitással öltött testet, mint Zaratasz vagy Nazaratosz, amellyel az ősrégi Atlantisz utáni időkben Ázsia nagy tanítómestere volt és ugyanazzal az individualitással öltött testet abban a Jézus-gyermekben is, akit a Dávid házának salamoni ágából származó Jézus-gyermeknek ír le a Máté-evangélium. Láttuk, hogy Zarathusztra individualitása ebben a Jézus-gyermekben – vagyis saját magában – 12 év alatt kifejlesztette az összes olyan tulajdonságot, amelyet Salamon házának egyik sarjából a fizikai és az étertestben mint eszközben ki lehetett fejleszteni. Csak attól lettek ilyen tulajdonságai, hogy 12 évig élt ebben a fizikai és étertestben. Emberi képességekre úgy tehetünk szert, hogy az eszközökben dolgozzuk ki őket. Azután Zarathusztra individualitása elhagyta ezt a Jézus-gyermeket és a Dávid házának nátháni ágából származó, Lukács-evangéliumbeli Jézus-gyermekbe ment át, aki második Jézus-gyermekként született meg és Názáretben nevelkedett fel a másik Jézus-gyermek szomszédságában. Ebbe a gyermekbe ment át Zarathusztra individualitása abban a pillanatban, amit a Lukács-evangélium úgy ír le, hogy újra rátalálnak Jeruzsálemben, a templomban, miután elvesztették az ünnep során. Míg a salamoni Jézus-gyermek nemsokára meghalt, Zarathusztra a Lukács-evangéliumbeli Jézusban 30 éves koráig élt és elsajátított minden képességet, ami csak elsajátítható olyan eszközökkel, amije csak akkor van, ha egyrészt már magával hozta, amit a leírt módon előkészített fizikai és étertestben meg tudott szerezni, továbbá hozzá tudja fűzni azt, amit egy olyan asztráltestben és én-hordozóban nyerhet el, mint amilyen a Lukács-evangéliumbeli Jézusé volt.

Zarathusztra tehát a Lukács-evangéliumbeli Jézus testében növekedett fel 30 éves koráig, a leírt testben kifejlesztett összes tulajdonságaival jutott el oda, hogy most már meg tudta hozni harmadik nagy áldozatát is, fel tudta áldozni fizikai testét, ami három éven át a Krisztus-lény fizikai teste lett. Zarathusztra individualitása tehát, miután már korábban feláldozta asztráltestét és étertestét Hermésznek és Mózesnek, most a fizikai testét áldozta fel, vagyis elhagyta ezt a burkot a benne lévő étertesttel és asztráltesttel együtt. Amit pedig eddig Zarathusztra individualitása töltött be, most egy egyedülálló természetű lény Krisztus foglalta el, a bölcsesség összes nagy tanítómestere minden jelentős bölcsességének forrása. Erre az eseményre utal a János-féle keresztség a Jordán vizében, – majd pontosabban is leírjuk még – amelynek átfogó voltára és teljes nagyságára mutat rá az egyik evangélium a következő szavakkal: „Te vagy az én szerelmetes fiam, akiben saját magamat látom, akiben saját magammal találom szemben magam!”, és amit nem ilyen közönséges szavakkal kell lefordítani, hogy „…akiben én gyönyörködöm”. (Máté 3,17). Sőt, a Lukács-evangéliumban még így is fordították: „Te vagy az én fiam, ma nemzettelek téged.” (Lukács 3,22. Károli Gáspárnál itt is az áll, hogy „te benned gyönyörködöm”. – a ford.) Itt világosan utalnak rá, hogy születésről van szó, nevezetesen Krisztus megszületéséről abban a burokban, amelyet Zarathusztra előbb előkészített, majd feláldozott. A János-keresztelő pillanatában száll alá a Krisztus-lény a Zarathusztra által előkészített emberi burokba. Most a három burok egyfajta újjászületésével van dolgunk, amikor Krisztus szubsztancialitása hatja át őket. A János-keresztelő a Zarathusztra által felnevelt burkok újjászületése, és Krisztusnak a Földön való megszületése. Krisztus most egy emberi testben van, különlegesen előkészített emberi testekben ugyan, de olyan emberi testekben, amilyen más embereknek is van, még ha tökéletlenebbek is.

Krisztus, a legmagasabb individualitás, aki a Földdel egyesülhet, most emberi testekben van. Ha előre akarja élni a legnagyobb eseményt, a teljes beavatást, mindkét oldalát előre meg kell élnie, alá kell szállnia a fizikai testbe és az étertestbe és fel kell emelkednie a makrokozmoszba is. Krisztus az ember számára előre megéli mindkét eseményt. De amint ez a Krisztus-tények egész természetében benne kell hogy legyen, az eseményeknek úgy kell elénk tárulnia, hogy amikor Krisztus alászáll a fizikai és az étertestbe, ne fogjanak rajta a kísértések, amelyek ugyan érik, de leperegnek róla és ugyanilyen világosan kell látnunk, hogy neki nem árthatnak azok a veszélyek sem, amelyek az embert akkor érik, ha behatol a makrokozmoszba.

Nos, a Máté-evangélium leírja, hogyan száll alá valóságosan a Krisztus-lény a fizikai és az étertestbe a János-keresztelő után. Ezt az eseményt mondja el a kísértések története. (Máté 4,1- 11). Látjuk, hogyan ábrázolja minden részletében is a jelenet az élményeket, amelyek általában érik az embert, amikor fizikai és étertestébe merül. Itt tehát Krisztus előre megélte az ember számára, hogyan költözik be egy ember fizikai és étertestébe, az emberi énségbe összeszorult állapotot az emberben, elmondható tehát: ez lehet, ez érhet titeket! Ha Krisztusra emlékeztek, ha Krisztushoz hasonlókká váltok, lesz erőtök tapasztalni, sőt, még le is győzni mindazt, ami felfelé áramlik ilyenkor a fizikai és az étertestből.

A megkísértés a Máté-evangélium első jellegzetes jelenete. A beavatás egyik oldalát, a fizikai és az étertestbe való merülést írja le. De leírja a másik oldalát, a makrokozmoszba történő kitágulást is, mégpedig úgy ahogyan Krisztus emberi természettel, teljesen az érzékelhető, emberi természet értelmében kezd el kitágulni a kozmoszba.

Itt legalábbis megemlítenék egy kézenfekvő ellenvetést. Teljes mértékben majd a következő napok során találkozunk vele, de most ki akarjuk tűzni legalább a fő pontot az ellenvetésben, hogy amennyiben Krisztus valóban egy ilyen magasztos lény volt, miért kellett átélnie mindezt, miért kellett belemerülnie a fizikai és az étertestbe, miért kellett emberhez hasonló módon kilépnie és kitágulnia a kozmoszba? Nem saját maga miatt volt rá szüksége, az emberekért kellett megtennie! Magasabb körzetekben, magasabb szférák szubsztancialitásával képesek voltak erre a Krisztushoz hasonló lények, de emberi fizikai és étertestben ez még nem történt meg, emberi testet még nem hatott át a Krisztus-lény Isteni szubsztancialitás áramlott már ki az űrbe, de azt, ami az emberben él, még nem vitték ki oda, egy Krisztus vihette csak magával és áraszthatta csak bele az űrbe. Első ízben egy emberi természetben élő Isten tehette csak meg!

A Máté-evangélium úgyszólván egy második pillért helyez oda, amikor ezt a második esemény ott írja le, ahol megmutatja, hogy Krisztus valóban emberi természettel hajtotta végre a beavatás második oldalát, emberi természettel élte bele magát a nagy világba, olvadt össze a Nappal és a csillagokkal. Ekkor először felkenték, kenetet öntöttek rá, mint más emberre is, hogy megtisztuljon, felvértezzék az ellen, ami mindenekelőtt a fizikai világból érhetné. Látjuk, hogy a régi misztériumokban szerepet játszó felkenetéssel újból találkozunk egy magasabb szinten, a történelem útján, míg egyébként a felkenetést templomban végezték. (Máté 26, 6-13). Látjuk, hogyan fejezi ki most Krisztus az Utolsó vacsoránál, hogy összeolvad az egész világgal, – nemcsak önmagában létezik, hanem kiárad az egész világba – ahol kijelenti a körülötte állóknak, hogy benne lévőnek érzi magát mindenben, ami szilárd alakot vesz fel a Földön, – erre utal a mondat: ^egyétek, én vagyok a kenyér” (Károlinál: Egyétek, egyétek, ez az én testem.” – a ford.) – és ugyanígy mindenben, ami folyékony (Máté 26,17-30). Arra, hogy tudatosan lép lei a nagy világba, ahová az ember alvás közben tudattalanul kerül, az Utolsó vacsorán mutat rá, az összes olyan érzést pedig, amit a közelgő megvakulásnak kell az embernek éreznie, a lenyűgöző mondat fejezi ki: „Felette igen szomorú az én lelkem mind halálig!” (Máté 26,38). Jézus Krisztus ténylegesen átéli, amit az ember különben úgy él át, mintha megölnék, megbénulna, megvakulna. Arról, amit a Gecsemane-jelenetben él át, azt mondhatjuk, hogy a lélektől elhagyott fizikai test mutatja be saját szorongó állapotait. Ebben a jelenetben azt ábrázolják az átélt élmények, hogyan tágul ki a lélek a világba és hagyja el a testet (Máté 26, 36-46).

Mindaz, ami ezután következik, valóban a kilépést ábrázolja a makrokozmoszba, – a keresztre feszítés, az, amit a sírba tétel ír le és mindaz, ami különben a misztériumokban ment végbe. Ez a Máté-evangélium másik tartóoszlopa, – az élet odakint a makrokozmoszban. Világosan fejezi ki ezt a Máté-evangélium, amikor rámutat, hogy Jézus Krisztus idáig abban a fizikai testben élt, amely azután a kereszten függ. A térnek erre a pontjára volt összevonva, de most kitágul az egész kozmoszba. Aki pedig őt most keresné, már nem látná meg ebben a fizikai testben, hanem szellemi látással kellene megkeresnie a tereken áthatoló szellemben.

Miután Krisztus valóban végrehajtotta, amit korábban – de idegen segítséggel – harmadfél nap alatt végeztek el a misztériumokban, miután véghezvitte, amit egyenesen szemére vetettek, mert azt mondta, hogy lerombolja a templomot és három nap alatt felépítheti azt (Máté 26,61), – amivel világosan a makrokozmoszban máskülönben harmadfél nap alatt lezajló beavatásra utal – arra is utal vele, hogy a jelenet után már nem lehet őt ott keresni, ahová be volt zárva lénye a fizikai világban, hanem odakint, a kozmikus tereket átható szellemben. Általában így fordítják és még az újabb kori gyenge fordításokban is teljes méltóságában tárul elénk: „Mostantól fogva az emberiség fejlődéséből megszületett lényt a Hatalmasság jobbján kell keresnetek és az ég felhőiből jelenik majd meg nektek.” (Máté 26, 64. – Károli szerint: „Mostantól fogva meglátjátok az embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján és eljőni az égnek felhőiben.” – a ford.) Ott kell keresnetek a világba kiáradva Krisztust, a nagy beavatás mintaképét, amit az ember akkor él meg, ha elhagyja testét és kívül él, kitágul a makrokozmoszba.

Voltaképpen így kezdődik és végződik Krisztus élete. Abban a testben születik meg, amiről a János-keresztelőnél volt szó, vagyis a beavatás egyik oldalával indul, a kísértések során száll alá a fizikai és az étertestbe és a beavatás másik oldalánál fejeződik be, kiáradva a makrokozmoszba, ami az Utolsó vacsorával kezdődik és a továbbiakat a megkorbácsolás, a töviskoronázás, a keresztre feszítés és a feltámadás folyamatai írják le. A Máté-evangélium eseményei e két pont között zajlanak, közéjük illesztjük be most, amiről az előbbiekben még csak egy vázlat készült.

– Bern, 1910. szeptember 8.

[Az esszénus beavatás. A beavatás három fokozata. A történelmi Krisztus-esemény kiviszi a külvilágba a misztérium-titkokat. Krisztus megkísértésének fokozatai. Malkut és a mennyország. A gazdag én.]

Abban, amit a Krisztus-eseményben a beavatás mindkét oldalának világtörténeti folyamatok szintjére való emeléséről tegnap adtunk elő, ha teljesen át tudjuk tekinteni, egyúttal az is adva van, ami számunkra a lényeges benne.

Különösen az egyiptomi szent kultúrán alapuló összes misztérium- és beavató helyeken adtunk meg már olyanfajta iniciációt, vagyis beavatást, ami abból állt, hogy az ember mintegy úgy ment keresztül a felébredés mindennapi élményén, hogy amikor fizikai és étertestébe merült, észlelőképessége nem a külső, fizikai környezet felé, hanem az étertest és a fizikai test folyamatai felé fordult. Akik a régi értelemben véve keresték az ilyenfajta beavatást, – vagyis úgy hogy a beavatás ilyen fajtájával járó veszélyeket kikerülendő, irányították és vezették közben őket, – bizonyos vonatkozásban más emberekké lettek, olyanokká, akik a beavatás eljárása során bele tudtak tekinteni a szellemi világba, elsősorban a fizikai és étertestünkben részt vevő szellemi erőkbe és lényekbe.

Ha most az esszénus beavatást akarjuk ebből a szempontból jellemezni, azt mondhatjuk, hogy amikor egy esszénus haladt át a leírt 42 fokozaton és ennek következtében alaposabban megismerte igazi belső mivoltát, énjének és mindannak igazi természetét, ami képessé teszi az embert, hogy a külső, az átöröklés következtében arra hivatott szervekkel lásson, a 42 fokozaton át Jahvéhoz vagy Jehovához vezették. Ahhoz az isteni-szellemi lényhez, akinek a hatására jött létre az a szerv, amelyet Önöknek Ábrahámnál írtam le, ezt tekintette azután korszaka szellemileg lényeges szervének. Az esszénusok tehát az ember belső mivoltához illő belső struktúrára tekintettek vissza, amit ez az isteni-szellemi lény eredményezett. Az ilyenfajta beavatásnál tehát az ember belső világának megismerésére törekedtek.

Tegnap általánosságban írtam le Önöknek, mi vár az emberre, ha előkészítetlenül akar belső világába hatolni. Azt mondtam, hogy elsősorban mindenféle önzések ébrednek fel benne, minden, ami arra készteti, hogy azt mondja, olyanok legyenek benne az énjével kapcsolatos és a szellemi világról tudni sem akaró összes erők, szenvedélyek és indulatok, hogy eggyé válhasson velük és csak a saját, önző, belső világa alapján cselekedjen, észleljen és érezzen! – Az tehát a veszély hogy az ember az önzés legmagasabb fokára hág, ha belső világába így merül bele. Önzés az is, ami egyfajta illúzió formájában éri minduntalan azokat, akik az ezoterikus fejlődés következtében ma is arra akarnak törekedni, hogy így merüljenek bele saját belső világukba. Ilyen alkalommal különböző önzések érvényesülnek az embernél és ha azután jelen vannak már, rendszerint el sem hiszi róluk, hogy önzések. Voltaképpen mindent elhisz magáról, csak azt nem, hogy önző. A magasabb világokba vezető utat eléggé olyannak írtuk le, amelyhez, még ha korunkban keresik is, önmegtartóztatásra van szükség. Sokan azok közül, akik – a mi korunkban is – szívesen járnák a magasabb világokba felvezető utat, de nem akarnak efféle önmegtartóztatásokat, akik ugyan szeretnének a szellemi világokba látni, de nem akarják átélni, ami voltaképpen elvezethet oda, minduntalan kényelmetlennek találják azután, ha mindenfélét látnak felbukkanni magukban, ami bizony benne van az ember természetében. Anélkül szeretnének a magasabb világokba jutni, hogy a különféle önzések és a hasonló dolgok felbukkannának. Nem veszik észre, hogy gyakran a legnyersebb, legjelentékenyebb önzés derül ki abból, hogy azzal nincsenek megelégedve, ami voltaképpen teljesen szabályosan következik be, és amiről meg kellene kérdezniük, hogy nem nekik kellene felidézniük az efféle erőket is, mivel emberek? Furcsának találják, hogy vannak ilyen dolgok, annak ellenére, hogy ezerszer elmagyarázták nekik, hogy egy bizonyos időben bekövetkezik ilyesmi. Csak az illúziókra és a csalóka tévedésekre akarok ezzel rámutatni, amelyeknek bizonyos emberek áldozatul esnek. A mi korunkban még azt is tekintetbe kell venni, hogy bizonyos módon elkényelmesedtek az emberek és a legszívesebben a mindennapi életben megszokott kényelemmel szeremének járni a magasabb világokba vezető úton. Ott azonban nem terem meg az élet mindennapi területein oly szívesen megteremtett kényelem.

Azt tehát, alti a régi időkben a szellemi világba vezető útra úgy talált rá, hogy az ember belső világába vezető beavatáson ment keresztül, mivel az ember belső világát isteni-szellemi hatalmak teremtették meg, az isteni-szellemi erőkbe vezették be. Ekkor azután meglátták, hogyan dolgoznak az isteni-szellemi erők a fizikai és az étertestben. Az ilyen ember alkalmas lett arra, hogy a szellemi világ titkainak tanúja, hírnöke legyen. Elmondhatta embertársainak, min ment keresztül, amikor a misztériumokban a saját belső világába és ezzel a szellemi világba vezették be. De mi járt ezzel együtt? Ha egy ilyen beavatott visszatért a szellemi világokból, elmondhatta, hogy belelátott ugyan a szellemi létbe, de hozzásegítették! A hierofantosz segítőtársai tették neki lehetővé, hogy túlélje azt az időszakot, ami alatt egyébként elnyomták volna saját természetének démonai. – De mivel így a külső segítségnek köszönhette, hogy a szellemi világba beleláthatott, egész életében a beavató közösségtől, vagyis azoktól függött, akik segítettek neki. Az őt segítő erők vele együtt mentek ki a világba.

Ezen változtatni kellett. Ezt le kellett győzni. A beavatandóknak egyre függetlenebbekké kellett válnia tanítómestereiktől és beavatóiktól. Mert még valami más, lényegbevágó dolog is kapcsolatban volt ezzel a segítséggel. Mindennapi tudatunkban teljesen világosan érezzük énünket, az érzés életünk meghatározott órájában ébred fel. Sokszor volt már szó róla és a „Theosophie” című könyvemben is leírtam az időpontot, mikor jut el az ember oda, hogy énnek mondja magát. Ezt az állat nem tudja. Ha egy állat úgy tekintene magába, mint az ember, nem egy individuális, hanem egy fajta-énre, csoport-énre találna, egy egész csoporthoz tartozónak érezné magát. Bizonyos módon ez az én-érzés hunyt ki a régi beavatásoknál. Miközben ugyanis az ember belépett a szellemi világokba, én-érzése elhomályosult és mindazt egybevetve, amit mondtam, érthetőnek találják majd, hogy ez jó is volt. Mert az én-érzéssel minden önzés, szenvedély egyesül és még a többi is, ami az embert el akarja választani a külvilágtól. Mivel nem akarták a szenvedélyeket, az indulatokat bizonyos erejűvé fokozni, el kellett nyomniuk az én-érzést. A régi misztériumokban tehát nem álomtudatban ugyan, de mégis egy letompított én-érzés állapotában zajlottak a beavatások. Azonban fokozatosan és egyre inkább arra törekedtek, hogy az ember képes legyen a felébredéstől elalvásig éber tudatállapotában magában hordott énjének teljes fenntartása mellett átélni a beavatást. Szűnjön meg az énnek a régi misztériumokban a beavatással mindig velejáró elhomályosulása. Ez általában csak lassan és fokozatosan érhető el ugyan az idők folyamán, de ma már minden helyes és jogos beavatásnál lényegesen nagyobb mértékben érik el, hogy az én-érzés még magas fokon sem hal el, amikor a magasabb világokban él az ember.

Lessünk ki egyszer egy ilyen beavatást még alaposabban, például a kereszténység előtti időkben élő esszénusokét. Az ő beavatásuk is az én-érzés bizonyos fokú mérséklődésével járt. Akkoriban tehát el kellett nyomni azt is, ami földi létünk során az embernek én-érzést nyújt, ha a külső érzékelésekre figyel. Elég csak a legközönségesebb dolgokat látniuk a mindennapi életben, hogy például elmondják majd, hogy abban a másféle állapotban, amikor alvó tudatban él az ember a szellemi világban, nincs én-érzése, ilyen érzése csak nappali, éber tudattal van, amikor tekintetét eltérítik a szellemi világról és a fizikailag érzékelhető világra fordítja. Így van ez a most a földön élő embernél, de annál is, akiért Krisztus tevékenykedett a Földön. Rendes körülmények között ma a Földön egyáltalán nincs is ébren a másik világ számára az ember énje. A krisztusi beavatás lényege éppen az, hogy az én a magasabb világokban is olyan ébren marad, mint a külső világban.

Vizsgálják csak meg egyszer egészen pontosan a felébredés pillanatát, – csak azért, hogy le tudjunk írni vele valamit. A pillanat azt tárja elénk, hogy az ember megérkezik egy magasabb világból és fizikai és étertestébe merül. Alámerülése pillanatában azonban nem a fizikai és az étertest belső folyamatait látja meg, hanem érzékelő-képességét a környezet köti le. Nos, mindazt, amire az ember tekintete a felébredés pillanatában esik, amit akár a szeme, akár a füle fizikai észlelés útján tekint át, vagy amin az agyához mint fizikai szervhez kötött eszével gondolkodik, vagyis mindent, amit környezetében észlel, az ó-héber titkos tanítás szóhasználatával „malkútnak”, „az országnak” nevezték. Megkérdezhetnénk tehát, hogy az ó-héber szóhasználatban mi tartozott „az ország” kifejezéshez? Minden, amiben az ember énje tudatosan tartózkodhatott. A legpontosabb meghatározás, hogy mit kötöttek össze a héber ókorban „az ország” kifejezéssel: az, aminél az ember énje jelen lehet. Ha megtartjuk ezt a kifejezést, azt kell mondanunk, hogy „az ország” szóval az ó-héber nyelvhasználat elsősorban az érzékelt világot illette, azt a világot, ahol az ember énjének teljes fenntartása mellett éber állapotban van.

Nézzük most meg, milyen fokozatai vannak a beavatásnak, amikor valaki belemerül saját belső világába. Az első fokozat, mielőtt étertestébe hatolna és titkait észlelhetné, könnyen kitalálható. Az ember burkai, mint tudjuk, az asztráltest, az étertest és a fizikai test. Ez is olyasvalami, amin keresztül kell még mennie, – ha ezt a fajta beavatást meg akarja élni, az asztráltestét mintegy belülről át kell tudatosan tekintenie. Ha le akar merülni fizikai és étertestének belsejébe, előbb asztrálteste belsejét kell átélnie. Ez a kapu, amin keresztül kell mennie. Ott átél olyasvalamit is, ami ugyanannyira objektív valóság, mint a külvilág tárgyai.

Ha „az országnak” nevezzük az érzékelhető világ körülöttünk lévő tárgyait, amelyeket mai emberi szervezetünk következtében tapasztalunk, mai szóhasználatunkkal ismét három világot, az ásvány-, a növény- és az állatvilágot különböztethetjük meg benne, – az ó-héber nyelvhasználat még nem különböztette meg őket ennyire pontosan. Az ó-héber nyelvhasználat szerint ezek együtt alkotnak egy országot és a három világ együtt összegződik „az ország” egyetlen fogalmában.

Ugyanúgy ahogyan tekintetünket kifelé, az érzékelhető világra irányítva állatokat, növényeket és ásványokat látunk, – ahol énünk jelen lehet – aki belső világába merül, annak a tekintete arra esik, amit mind az asztráltestében észlelhet. Ezt nem az énjével látja, hanem énje ezalatt az asztráltestet használja eszközül. Amit pedig ekkor lát, – amikor tehát egy másfajta észlelőképessége van, énjével abban a világban van, amivel az asztrális szervek útján kerül kapcsolatba, – természetesen már az ó-héber nyelvhasználat is három kifejezéssel jelölte meg. Ahogyan mi egy állat-, egy növény- és egy ásványvilágról beszélünk, az ó-héber nyelvhasználat necahnak, jesodnak és hódnak nevezete azt a hármasságot, amelyet az ember asztráltestébe merülve tekint át.

Ha ezt a három kifejezést valamennyire is nyelvünkkel egyező módon akarjuk lefordítani, ismét mélyebbre kellene ásnunk a régi héberek nyelvérzékébe, mert a szótárak megszokott szókészlete szerinti fordítások mit sem segítenek. Ha meg szeretnénk érteni, miről van most szó, ugyancsak segítségül kellene hívnunk a kereszténységet megelőző korok nyelvérzékét. Példaképpen, elsősorban tekintetbe kellene vennünk, hogy amit a „hod” hangzócsoporttal jelölhetünk, „a kifelé megjelenő szellemiséget” fejezné ki. Figyeljék meg jól tehát, ez a szó egy kifelé megnyilatkozó, kifelé törekvő szellemiséget, de egy olyan szellemiséget jelentene, ami alatt asztralitást kellene értenünk. A „necah” viszont a kifelé megnyilvánulás szándékát egy árnyalattal erősebben fejezi ki. Olyasvalami nyilvánul meg benne, amit annak mondhatunk talán, hogy „áthatolhatatlan”.

Ha ma kezükbe vesznek egy fizikatankönyvet, találnak valamit benne, amit ítéletként adnak meg, de tulajdonképpen meghatározásnak kellene lennie, – most azonban nem logikáról van szó – ugyanis a fizikai testeket áthatolhatatlanként határozzák meg. Voltaképpen így kellene meghatározni: fizikai testnek nevezzük azt a testet, amelyre érvényes, hogy azon a helyen, ahol van, ugyanakkor nem lehet egy másik test. Meghatározásul ezt kellene megadni. Ehelyett egy dogmát állítanak fel és azt mondják, hogy a fizikai világ testeinek sajátossága, hogy áthatolhatatlanok, – míg úgy kellene hangoznia, hogy egy helyen egyidejűleg két test nem lehet. Ez azonban olyasvalami, ami a filozófiára tartozik. A „necah” szóval azt jelölik, ami úgy nyilatkozik meg a térben, hogy kizárja a másikat – a „hod” erősen eldurvult árnyalatát. A „jesod” pedig a kettő között foglal helyet.

Három különböző árnyalatról van szó tehát. Először is valamilyen kifelé megnyilvánuló asztrális tény megnyilatkozásáról, ez a „hod”. Ahol azután a dolog annyira eldurvult már, hogy fizikai értelemben áthatolhatatlanná lett, ott az ó-héber nyelvhasználat szerint „necah” áll. A „jesod”-ot pedig közbülső árnyalatnak kellene vennünk. Azt mondhatjuk tehát, hogy ezzel a három szóval azt a három sajátosságot jelölik, amelyekkel valóban fel vannak ruházva az asztrális világ létezői.

Most a beavatandóval együtt mintegy még jobban bele tudunk merülni az ember belső világába. Amikor már túljutott azon, amin asztráltestében túl kellett jutnia, étertestébe jut. Itt magasabb dolgot észlel, mint amit ezzel a három szóval meg lehet jelölni. Megkérdezhetnék, hogy az mitől magasabb? Ez egy furcsa sajátossággal függ össze, és ha meg akarják érteni a világ tulajdonképpeni belső szerkezetét, ügyelniük kell rá. Arra kell ügyelniük, hogy a külső világ úgy kerül elénk, hogy éppen azon munkálkodtak a legmagasabb szellemi erők, ami nekünk a legalacsonyabb megnyilvánulásának tűnik. Már sokszor felhívtam rá a figyelmet, – mégpedig az ember természetének tárgyalásakor – hogy itt mit kell tekintetbe vennünk.

Az ember fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből áll, így szoktuk leírni. Bizonyos vonatkozásban biztosan az én az ember legmagasabb része, de mai állapota szerint, ő a csecsemő az emberi természet négy része közül. Megvan benne az adottság a legmagasabbhoz, ami az emberből majd lehet, de most saját magához képest a legalacsonyabb foknál tart. A fizikai test viszont a maga nemében a legtökéletesebb, ami természetesen nem az ember érdeme, hanem azé, hogy a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-korszak folyamán az emberen isteni-szellemi lények munkálkodtak. Már az asztráltest is tökéletesebbé vált, mint az ember énje. Ha tehát az ember énjére tekintünk előbb, nekünk ez a nyilvánvaló, vele azonosulunk. Mondhatjuk tehát, hogy ha valaki nem túlságosan közönséges és nem akar elzárkózni a látvány elől, elég csak belső világába tekintenie és ott megtalálja énjét. Viszont gondolják csak meg, milyen távol állunk az ember fizikai testének rejtélyeitől! A fizikai testen nemcsak évmilliókon, hanem milliószor millió éven át dolgoztak az isteni-szellemi lények, hogy mai struktúráját elérjék. A fizikai testhez képest az emberi természet kevésbé tökéletes része az asztráltest is, indulatok, szenvedélyek, vágyak és még egyebek is vannak benne. Az asztráltest indulatainak következtében pedig az ember sok olyasmit fogyaszt élvezettel, ami egyenesen fizikai testének csodálatos szervezete ellen dolgozik, de még annak ellenére is, hogy ott áll közöttük akadályként az étertest. Felhívtam rá a figyelmet, hogy például mi mindent élvez az ember, ami méreg a szívére, hogyan ásná alá nagyon hamar egészségét, ha ez csak az asztráltestén múlna és hogy az egészségét csak annak a körülménynek köszönheti, hogy az emberi szív organizációja oly csodálatosan és tökéletesen van berendezve, hogy sok évtizeden át kiállja az asztráltest támadásait. Így van ez. Minél mélyebbre ereszkedünk, annál magasabb, alkotórészeinken közösen munkálkodó szellemi erőkre találunk. Azt mondhatnánk, hogy énünket a legfiatalabb istenektől, a legfiatalabb isteni-szellemi erőktől kaptuk, alacsonyabb alkotórészeinken sokkal idősebb istenek hozták létre azt a tökéletességet, amit az ember ma éppen csak hogy elkezd kiismerni, arról nem is beszélve, hogy képes lenne-e leutánozni a maga eszközeivel, amit az isteni-szellemi erők és lények ebben a csodálatos építményben felsorakoztattak az ember számára.

Ezt a tökéletességet azonban elsősorban azok látták, akik például esszénus-beavatással merültek bele az ember belső világába. Az esszénus beavatott azt mondta, hogy ha megjárja az első 14 lépcsőfokot, előbb asztráltestébe jut. Elébe tárulnak a vele kapcsolatos összes szenvedélyek és indulatok, mindaz, ami inkarnációjában rosszat tett asztráltestének. Az étertestének azonban nem tudott még annyit ártani, mint az asztráltestének. Az éterteste még sokkal istenibb, sokkal tisztább, ha végigjárja a következő 14 lépcsőfokot, ez derül majd ki. – Úgy érezte, amennyiben az asztráltest támadásait kiállta, legyűrte azt is, ami az első 14 fokozat után a legnehezebb volt és éterteste fénylő világába lép, az ő erőinek nem árthatott oly sokat.

Arra, amit ott látott, az ó-héber titkos tanítás ismét három olyan kifejezést használt, amit szintén rendkívül nehéz jól visszaadni mai nyelven, – „gedulah”, „tiferet” és „geburah” volt a nevük. Próbáljuk meg elképzelni az ezekkel a kifejezésekkel megnevezett három területet.

Ha az ember észlelte azt, amivel étertestében egyesül, úgy mondhatnánk, hogy az első szó, a „gedulah” hatására el tudta képzelni mindazt, ami a szellemi világban méltóságteljesnek, nagynak mutatkozik, lenyűgöző benyomást kelt. Bár a „geburah” az előbbi szó rokona ugyan, de a nagyságnak mégis egy teljesen más színezetét, a hatása következtében újra lecsökkent nagyságét jelenti. A „geburah” a nagyságnak, az erőnek már a védekezés, önálló létezőként kifelé való megnyilvánulást célzó színezete. Míg a „gedulah” kifejezéssel a belső megbízhatóságból, az illető belső lényéből fakadó tevékenység áll kapcsolatban, a „geburah”-hal egy agresszívnek mondható, kifelé agresszív eljárásban megnyilvánuló ténykedés kapcsolatos. Az önmagában véve nyugodt nagyságot, a nem agresszív, de kifelé mégis megnyilvánuló, az önmagában vett szellemi nagyságot kifejező bensőségességet nevezték „tiferet”-nek. Ezt a szót csak úgy fordíthatnánk le, ,ha a „jóság” fogalmunkat társítanánk „szépség” fogalmunkkal. Azt látjuk szépnek, aki bensőséges voltát külső formába öntve fejezi ki. Jónak pedig azt tartjuk, aki belsőleg megbízható voltát fejezi ki külsőleg. Az ó-héber titkos tanítás szerint azonban a „tiferet” egyesíti magában ezt a két fogalmat. – Aki tehát alámerült az étertestbe, ezen a három tulajdonságon keresztül megnyilvánuló és ott lévő erőkkel került kapcsolatba.

Utána következett a lemerülés a fizikai testbe. Ott ismerkedett meg az ember a rajta munkálkodó úgyszólván legidősebb isteni-szellemi lényekkel. Emlékezzenek rá, mit írtam „Az Akasha-krónikából” és „A szellemtudomány körvonalai” című könyveimben, hogyan jött létre a régi Szaturnuszon a fizikai test első kezdeménye. Magas, magasztos szellemi lények, a trónok áldozták fel saját akarat-szubsztanciájukat, hogy létrejöhessen az ember fizikai testének első kezdeménye, amelyben a Szaturnusz, a Nap és a Hold további fejlődése során magas szellemi lények működtek közre. „A bibliai teremtéstörténet rejtélyei” címmel Münchenben tartott előadások folyamán említettem, hogyan maradtak kapcsolatban ezek a magasztos szellemi lények az emberrel a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-korszakon át, egyre tovább és magasabbra szervezve az ember fizikai testének ezt az első kezdeményét, és így jöhetett létre a fizikai test csodálatos építménye, amelyben ma az ember étertestével, asztráltestével és énjével együtt lakhat.

Ha az ember így valóban bele tudott merülni belső világába, azt észlelte, amit az ó-héber titkos tanítás úgy írt le, hogy olyan tulajdonsága van, ami az emberben csak úgy képzelhető el, ha arra gondol, hogy például mi a lelkében elérhető bölcsesség csúcsa. Az ember úgyszólván mint egy eszményre tekintett fel a bölcsességre. Ha lényét részben betöltheti a bölcsesség, emelkedettnek érzi magát. Akik a fizikai testbe alámerültek, tudták, hogy ekkor azoknak a lényeknek a közelébe kerültek, akik teljes egészében abból a szubsztanciából álltak, amiből csak egy picikét, csak egy parányit tud elsajátítani az ember, ha bölcsességre, de olyan bölcsességre törekszik, amelyet nem az általános, külső ismeretekkel szerez meg magának, hanem a lélek súlyos élményein keresztül és nem is egy, hanem sok inkarnáció alatt és akkor is csak részben, hiszen a bölcsesség teljes birtokába csak úgy kerülhetne, ha a bölcsesség összes lehetőségének is utána járna. Az ó-héber titkos tanítás „khokmah”-nak nevezte a bölcsességből álló lényeknek ezt a tulajdonságát és nem egészen helytelen, ha ma bölcsességnek mondják.

A bölcsesség „khokmah”-nak nevezett tulajdonságának ismét van egy sajátos, durvább színezete, ami megvan az emberben is, de individuálisan még ehhez is csak bizonyos csekély mértékben jut hozzá. Itt azonban, ha alámerül fizikai testébe, ismét olyan lényekre talál, akikben egészen szembetűnő mértékben van meg ez az ó-héber titkos tanításban „binah”-nak nevezett és a bölcsességhez képest eldurvult tulajdonság, és így olyanoknak tűnnek, mint akik teljességgel ragyognak ettől a tulajdonságtól. Ha az embert emlékeztetik értelmi képességére, – amit valóban csak bizonyos csekély mértékben vív ki magának – nála is létre lehet ezt hozni. Ezeknél az értelmi képesség által kivívottaktól teljesen áthatott lényeknél azonban arra kell gondolnunk, hogy vegyük tekintetbe, mit értünk „binah” alatt, – a durvább színezetű „khokmah” alatt. Ezért mondja az ó-héber titkos tanítás, amikor az igazi, teremtő és produktív, a világ rejtélyeit önmagában létrehozó bölcsességről beszél, vagyis amikor a „khok- mah”-ra gondol, hogy a vízsugárral, míg a „binah”-ot a tengerrel kellene összehasonlítani. Ez fejezné ki jól az eldurvulást.

A legmagasabbat pedig, ahová fel lehetett lendülni, ha a fizikai testébe merült alá valaki, „keter”-nek nevezték. Aligha található kifejezés, ami vissza tudná adni, mi ez a szó. A tulajdonság csak a magas, magasztos isteni-szellemi lények tulajdonságát mintegy sejtető szimbólummal jelezhető csupán. Ezért is jelölték a koronával, egy olyan szimbólummal, amitől az ember felmagasodik és többet jelent, mint valójában jelenthet. Így is fordítsuk le tehát.

binah        khokmah  keter

geburah   tiferet         gedulah

necah       jesod         hod

malkút, az ország, én

Ezzel felsoroltuk a szellemi lények tulajdonságainak lépcsőzetes csoportosítását, akiknek a körzetébe az ember saját belső világába alámerülve növekszik fel. Ez ugyanis felnövekvés. Az esszénus beavatást pedig úgy képzelhetik el, hogy teljesen új tapasztalatai, teljesen új élményei voltak az embernek, azzal ismerkedett meg, amit a valóságnak megfelelő módon neveztek el ilyen tulajdonságoknak.

De mit kellett különösen elmondani az esszénus beavatottakról és beavatásuk módjáról a környező népek beavatásával ellentétben? Mit kell itt különösen tekintetbe vennünk?

Minden régi beavatás arra épült, hogy az ember én-érzését, amit a „malkút”, az ország áttekintésekor érzett, egyenesen el kellett fojtani, ki kellet oltani. Azt mondhatjuk tehát, hogy a beavatás során nem lehetett úgy embernek lenni, ahogyan az ember kint, a fizikai világban ember. Felvezették ugyan a szellemi világba, de ott nem lehetett úgy ember, mint a kinti országban. Tehát éppen a régi beavatások számára kellett egy vastag vonalat húzni a közé, amit átél a beavatott és ahogyan énjében érezte magát.

Ha pedig egy mondatba akarjuk sűríteni, hogyan álltak jót a régi titkos iskolákban a régi beavatásért, a nyilvános élettel ellentétben ott mi számíthatott, azt kellene mondanunk, hogy senki sem gondolhatta, hogy ha valaki beavatott akar lenni, megtarthatja ugyanazt az én-érzést, amelyet az országban, a „malkút”-ban érez. Miközben felnövekszik, hihetetlen, milyen nagyszerűnek éli meg a maguk valóságos voltában a háromszor három tulajdonságot, de az én-érzésről, arról, amit a külső világban él át, le kell mondania. Nem viheti le magával az országba, amit „necah”-nak, „jesod”-nak, „hod”-nak és a többi tulajdonságnak él meg, ezek nem maradhatnak kapcsolatban az ember közönséges én-érzésével. – Általánosan így gondolkodtak, és aki ennek a megállapításnak akkoriban ellentmondott volna, azt esztelennek, őrültnek és hazugnak kellett volna tartaniuk.

Az esszénusok voltak azonban az elsők, akik azt tanították, hogy eljön az idő, amikor mindent le lehet majd hozni odafentről és így az ember én-érzése fenntartása mellett is átélheti majd azt. Ezt a görögök azután βασιλεα τϖυ ουραυϖυ -nak, „basileia”-nak nevezték. Az esszénusok tanították először, hogy eljön valaki, aki lehozza majd a „malkút”-ban, az országban élő én számára azt, ami odafent „a mennyek országában” van és ezt tanította hatalmas beszédeivel elsőként Jeshu ben Pandira is az esszénusoknak és néhányuknak a környezetükből is. Ha néhány jellemző mondatban akarjuk összefoglalni, hogy a következő kor számára tanítványa, Mathai, hogyan adta tovább tanításait, az körülbelül így nézne ki.

Jeshu ben Pandira mondta ki először Gautama Buddha utódja, a bodhiszattva inspirációjára, – akiből egykor majd a Maitreya-buddha lesz – hogy addig úgy volt, hogy a mennyek országát nem lehetett levinni a „malkút”-ba, ahová az én is tartozik. De ha betelik majd az idő, ha eltelt már háromszor 14 nemzedék, Ábrahám nemzetségéből, Dávid nemzetségéből, – amit mi, jesszénusok vagy esszénusok Jessze-nemzetségnek élünk át – megszületik majd valaki, aki lehozza a mennyek országának új tulajdonságait abba az országba, ahol az én jelen van. – Ez a tanítás volt az oka, hogy Jeshu ben Pandirát megkövezték, mert káromolta Istent, hiszen egy ilyen tanítás a beavatás legszörnyűbb meggyalázásának számított azoknak a szemében, akik nem akarták, hogy lábra kapjon és nem akarták belátni, hogy ami az egyik időszak számára helyes, már nem okvetlenül helyes egy másikban is, mivel az emberiség előbbre jut.

Azután elérkezett az idő, amikor beteljesült, amit megmondták előre, valóban teljes volt már a háromszor 14 nemzedék, a nép véréből valóban létrejöhetett az a testiség, amelyben Zarathusztra inkarnálódhatott, hogy miután a nátháni Jézus testében lévő eszközökkel még tovább alakította, Krisztusnak fel tudta ajánlani. Ekkor érkezett él az ideje, hogy Krisztus előfutára elmondhatta, hogy egy olyan idő következik most, amikor „a mennyek országa” eljut majd a körülöttünk lévő országban, a „malkút”-ban élő énhez.

Most értjük majd meg, mit tűzött feladatul maga elé Krisztus, kiállva a kísértést. Saját belső mivolta erejével állt ellen a kísértésnek azzal, amit ma az embernél énjének nevezünk. Elérte, hogy legyőzött minden támadást és kísértést, amivel az ember találkozik, ha lemerül asztráltestébe, étertestébe és fizikai testébe. Ez világosan le is van írva. Minden önzés le van írva, mégpedig úgy hogy annak legmagasabb fokozatára hívják fel a figyelmünket mindenhol.

Az ezoterikus fejlődésre törekvő emberek egy súlyos akadállyal találkoznak, – ami egészen természetes, amikor saját belső világukba merülnek alá – felmerül bennük az a rossz szokás, hogy igazából mindig csak a saját kedves személyükkel foglalkoznak. Valóban nem találjuk meg sohasem gyakrabban, mint éppen azoknál, akik a szellemi világba szeretnének kerülni, hogy a legszívesebben a saját kedves személyükről beszélnek, arról, ami nekik a legkedvesebb, amire állandóan, minden órában és percben figyelnek és amin aprólékosan megfigyelnek mindent. Míg máskülönben teljesen határozott életvitele van az embereknek, ők, ha nem csupán törekedni kezdenek a fejlődésre, hanem még ha antropozófusok is lesznek, hallatlan erővel kezdenek foglalkozni saját énjükkel és ekkor mindenütt olyan ábrándképek ütik fel a fejüket, amelyek mellett határozott életvitelük azelőtt könnyen elvezette őket.

Miért van ez? Mert az ember nem igazán tudja, mit kezdjen magával, ha egyesül vele mindaz, ami a saját belső világából merül fel. Nem tud mit kezdeni vele, hiányzik saját magával kapcsolatos tapasztalata. Azelőtt figyelmes volt és könnyen engedett a külvilág vonzásának, most inkább elfordul tőle, belső világa felé fordul, ahonnan mindenféle érzés bukkan fel, amelyek ott laktak. Miért? Mert annyira szeretne igazán „én” lenni, a külvilágtól igazán független lenni. Persze ilyenkor gyakran esik abba a hibába, hogy kezdetben a legjobban azt szeretné, ha úgy bánnának vele, mint egy gyerekkel, akinek világosan megmondanak mindent, hogy mit tegyen. Minden szeretne lenni, csak éppen olyan ember nem, aki onnan szab irányt és célt magának, amit az ezoterikus élet nyújt neki. Nem szokta még meg, hogy ezen gondolkodjon, de úgy érzi, zavarja a külvilágtól függő viszonya. A legerősebben pedig éppen akkor jelentkeznek zavarok, ha igazán független akar lenni, ha én-voltára igazán ügyelnie kell. De ha igazán utána akar járni, valami miatt – ami ugyan egy nagyon közönséges dolog – a környezettől mégsem szabadulhat meg, mégpedig azért, mert az embereknek ennie kell! A dolog ugyan nagyon közönséges, de mégis végzetes körülmény sok embernek. Megtanulhatjuk belőle, mennyire kevesek vagyunk a környezetünk nélkül. Ez nagyon figyelemre méltó példája annak, hogy függünk a környezetünktől, nem tudunk nélküle élni és igazán olyanok vagyunk, mint a kezünkön egy ujj, el is szárad, ha levágjuk. Egy egészen mindennapi felismerés is megmutathatja, mennyire függünk a környezettől.

Ha az önzés a feszültség tetőpontjára ér, kívánsággá változhat, hogy az illető bárcsak független lehetne a környezettől és ő maga tudná elővarázsolni azt, ami a környezettől való függést érezteti vele, amire átlagemberként szüksége van a fizikai életben. Ez a kívánság ténylegesen felmerülhet a beavatásra törekvőkben. Még egyenesen gyűlöletté is válhat, ha valaki a külvilágtól függ és nem varázsolhatja elő magának az ennivalót, egyszerűen nem teremtheti elő, mert itt van. Nagyon különösnek látszik ilyesmit mondani, mert az embernél éppen azok a kívánságok néznek ki furcsán, amelyek kicsiben valóban azonnal felbukkannak, ha fejlődni akar, de szélsőségesen ábrázolva képtelenségek. Az ember nem is tudja, hogy kicsiben ilyen kívánságai vannak. Persze egyetlen ember sem annyira erős, – mivel túlságosan függ a külső szokásaitól – hogy abban az illúzióban ringathatná magát, hogy azt mondja, varázslattal tud előteremteni magának ennivalót, olyasmivel tud élni, ami nem a külső világból, a „malkút”-ból való. Ez azonban, ha túlzásba vinné, olyan lenne, hogy azt hihetné, ha csak egyszer odáig jutna, hogy asztráltestében és énjében igazán úgy élhetne, ahogyan a saját kívánságain múlik, nem lenne többé szüksége az egész környezetre.

Ez a kísértés jelenik meg. Jézus Krisztusnál pedig – akinek a legmagasabb szinten kellett ezt megélnie – ezt úgy írják le, hogy az eléje lépő kísértő azt mondja neki, változtassa kenyérré a köveket. Ez a megkísértés legmagasabb fokozata. A Máté- evangélium a megkísértés történetében valóban a legcsodálatosabban írja le az ember, hogyan merül le belső világába (Máté 4,1-11).

A második fokozat altkor jelenik meg, ha valaki már belemerült az asztráltestébe és valóban szembesült minden indulattal és szenvedéllyel, amelyek ennyire különösen egoistává tehetik. De ha szembesült velük, – anélkül, hogy legyűrné őket vagy felvértezné magát velük szemben – mégis le szeretne zuhanni az étertestbe és a fizikai testbe, ami valóban a szakadékba zuhanással ábrázolható helyzet. A Máté-evangélium is az étertestbe és a fizikai testbe történő zuhanásnak írja le, vagyis abba, aminek nem sokat lehetett eddig ártani. De ezt nem lenne szabad, míg le nem győzte a szenvedélyeket és az indulatokat. Krisztus tudja ezt és a kísértének, miközben saját erejével győzi le ellenlábasát, így válaszol: „Ne kísértsd magát a lényt, akinek meg kell adnod magad!” (Máté 4,7 – Károknál: „Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet!” – a ford.)

A harmadik fokozat pedig a fizikai testbe való alámerüléskor a következő. Különösen jellegzetes, ha a fizikai testbe való lemerülés kísértés formájában jelenik meg. A beavatásnál valóban lehet az embernek ilyen élménye, sőt, kell is, hogy ilyen élménye legyen mindenkinek, aki fizikai és étertestébe merülve eléri azt a fokot, hogy úgyszólván belülről látja magát. Ekkor mindent lát, ami a három legmagasabb tulajdonságban van és ami neki egy egész világnak tűnik, ami azonban egyelőre a saját illúziója, egy olyan világ, amelyet mindaddig nem tekinthet belső valóságnak, amíg át nem hatolt a fizikai test burkán és még nem emelkedett fel a fizikai testben már jelen nem lévő, csupán rajta munkálkodó szellemi lényekhez. Ha nem tudunk megszabadulni az önzéstől, saját magunkat illetően még mindig félre akar vezetni bennünket a fizikai világ kísértője, Lucifer vagy Diabolus. Mindent nekünk ígér, ami csak elénk kerül, ami azonban nem más, mint saját mayánk, illúziónk szüleménye. Egy egész világ tárul ugyan elénk, ha nem távolítjuk el az önzés szellemét, de ez egy félrevezetésekből és hazugságokból álló világ, amit ő ígér meg nekünk és nem szabad elhinnünk, hogy a valóság világa. Ebbe a világba kerülünk előbb és ha ismét nem szabadulunk meg tőle, meg is rekedünk a látszatvilágban.

A kísértésnek ezt a három fokozatát Krisztus modellként, mintaként éli meg előre az emberiség számára. Mivel pedig a régi misztériumhelyeken kívül és a három emberi testben élt szellemi lény erejével élte át őket egyszer valaki, már adva van az impulzus, hogy a jövőben az emberiség is elérheti fejlődése folyamán, hogy az ember a „malkút”-ban, az országban lévő énjével a szellemi világba is felemelkedhet. Azt kell elérni, hogy azt, ami a két világot elválasztja, már ne legyen meg, és az ember a szellemi világba a „malkút”-ban élő énjével emelkedhessen fel. Ezt érte el Krisztus az emberiség számára a kísértések legyőzésével, ahogyan a Máté-evangéliumban le van írva, egy Földön élt lény volt rá a mintapélda, hogyan viszik fel az ént „az ország” helyett a magasabb birodalmakba és a magasabb világokba.

Mit kellett Krisztusnak kivívnia azzal, hogy ami máskülönben csak a misztériumok fátyla mögött játszódott le, külső, történeti formában élte meg, mintegy élőre? Az országról szóló beszédet. A Máté-evangélium pedig a tárgyhoz illő módon előbb a megkísértést írja le, utána pedig egy olyan én felmagasodásának szakaszait mondja el, amely Önmagán belül képes megélni a szellemi világot és nem kell hozzá előbb kilépnie magából. A Máté-evangélium előbb a megkísértések történetét tárja elénk. Az utána következő időben Krisztusnak a külső világban kellett felfednie az olyan én titkát, amely a szellemi világba azt a mintát követve emelkedik fel, ahogyan ő a külső világban él. Ezt követik a hegyi beszéddel kezdődő fejezetek és a leírás, minek tekinti Krisztus az országot, „malkút”-ot. (Máté 5'7)-

Ekkora mélységeket kell kikutatnunk a Máté-evangéliumban. Forrásait és alkotóelemeit valóban nem csak az esszénusok titkos tanításaiban kell megkeresnünk, hanem általában az egész ó-héber és görög világéban is. Akkor ébred fel bennünk az efféle ősi híradás iránt az a szent és mély tisztelet, hódolat, amiről már Münchenben volt szó, ha egy szellemi látótól kapott iratokhoz a szellemtudomány kutatásainak eredményeivel felvértezve látunk hozzá. Ha meghalljuk, hogy miket mondanak a régi szellemi látók, úgy érezzük, mintha nekünk szólnának át a régi korokból. Olyan ez, mintha áthallatszana hozzánk egy szellemi beszélgetés, amelyet évszázadokon át folytatnak egymással a nagy egyéniségek úgy, hogy akik meg akarják hallani, azok meghallgathatják. Persze csak azok, akik értenek a szóból, – az evangélium szavából is, hogy „Akinek van füle a hallásra, hallja!” (Máté 11,15).

Újabb kori szellemtudományunk arra való, hogy újból megtanuljuk olvasni a szellemi forrásműveket. És majd csak ha már fel leszünk vértezve az én, az országban élő én mivoltának ismeretével, akkor tudjuk megérteni a Máté-evangéliumnak azt a fejezetét, amelynek az elején ez áll: „Boldogok, akik keresik a szellemet, mert ők saját maguktól, saját erejükkel találják meg a mennyek országát.” (Máté 5,3 – Károli szerint: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa.” – a ford.) Egy régi beavatott azt mondhatta volna, hogy saját énjével hiába keresné a mennyek országát. – De Jézus Krisztus azt mondta, hogy eljött az ideje, hogy az emberek saját énjükben találjanak rá a szellemre, ha majd a mennyek országát keresik!

Krisztus történelmi tette, hogy a mély misztériumtitkokat kivitte a külső világba. Ebben az értelemben majd még közelebbről is meg kell vizsgálni őket. Akkor majd meg fogják látni, hogyan kell értelmezni a hegyi beszédnek a „boldogok” szóval kezdődő mondatait.

– Bern, 1910. szeptember 9.

[A Krisztus-esemény mint történelmi tény Az én-beavatás. Az evangéliumok misztérium-könyvek. Krisztus élete a világtörténelem nagy színterén éli át a beavatást. Gyógyítások. A ,,hegyi beszéd” kilenc boldogsága.]

A ciklus előző előadásaiban hallottakból már kiderült, hogy a Krisztus-esemény lényege a következőkből áll. Az ember fejlődése, amelyet úgy fejeztünk ki, hogy a lelke a szellem birodalmába emelkedik, a Krisztus előtti időkben csak a misztériumokon belül volt elérhető, mégpedig úgy, hogy amennyiben énje a rendes emberi tudatállapotban fejlődött ki, akkor azt bizonyos módon letompították. Ennek kellett egy olyan impulzust kapnia, hogy az ember ezt úgy érhesse el, – ami persze legnagyobb részt még az emberek jövőjéhez tartozik – hogy a szellemi világba lépve meg tudja tartani a teljes, korunkban rendszerint csak a külső, fizikailag érzékelhető síkhoz tartozó én-tudatát. A Krisztus-esemény következtében így megadatott előrehaladás az emberiség fejlődésében egyúttal a legnagyobb előrelépés is, amit meg lehetett tenni és valaha is meg lehet majd tenni az emberiség fejlődése során. Vagyis aminek még ezzel a ténnyel kapcsolatban be kell következnie a Föld fejlődése során, az mind a Krisztus-eseménnyel megadott nagy impulzus kiépítése, kivitelezése.

Kérdezzük most meg, hogy voltaképpen minek kell ekkor bekövetkeznie! Bizonyos módon ismétlődnie annak, részleteiben kell megismétlődnie, ami a régi misztériumok titkaihoz tartozott, például – ami valamiképpen még ma is oda tartozik – hogy amikor az ember fizikai és étertestébe merül, asztráltestében átélje a kísértéseket, amelyekről tegnap beszéltünk. A görög misztériumokban viszont az összes olyan nehézséget és veszélyt kellett kiállnia, amely akkor áll előttünk, ha kiáradunk, kiterjeszkedünk a makrokozmoszba. Ezt is leírtuk már közelebbről. A beavatás valamelyik irányzata szerint megélt eseményt Jézus Krisztus egy nagy kimagasló egyéniség egyszeri impulzusaként éli át, mintaképül, hogy a jövő fejlődése folyamán legyen rá indíttatás, hogy a beavatásból kiindulva fokozatosan egy ilyen fejlődésen mehessenek keresztül az emberek. Vizsgáljuk meg előbb tehát, mi ment végbe a misztériumokban.

Bár az ember lelke úgy hajtott végre mindent, amit végrehajtott, hogy letompították, egyfajta félálomba ringatták az énjét, de belső világa, lelkisége mégis átélt bizonyos, a következőképpen leírható tényeket. Átélte az önzés felébredését, – független akart lenni a külvilágtól. De mivel az ember függ a külvilágtól, – amint tegnap megmutattuk – mert nem tudja magának elővarázsolni az élelmet és függ attól, ami fizikai testisége következtében adódik elő, ki van téve az illúziónak, hogy azt tartja a világnak és a világ belső gyönyörűségének, ami pusztán csak a fizikai testiségből adódik. Ezen minden- tanítvány, minden beavatandó keresztülment á misztériumokban, csak éppen nem abban az állapotban, mint Jézus Krisztus, aki a legmagasabb szinten ment rajta keresztül. Ha tehát valaki kizárólag a tényeknek megfelelő módon írja le, amit ekkor a misztérium-tanítványok ott átélnek és ezt leírja Jézus Krisztus esetében is, bizonyos fokig hasonló módon írja le a tényeket. Hiszen akkor történt, hogy ami előzőleg még a misztériumok homályában játszódott le, az kilépett a világtörténelem színterére és egyszeri, történeti eseménnyé vált.

Vegyük a következő esetet, ami az ókorban, nevezetesen Krisztus megjelenése előtt az utolsó századok folyamán mindig meg is történt. Egy festő vagy egy író tudomására jutott, milyen hosszadalmas eljárásokat alkalmaznak, ha valakit beavatnak, és lefestette vagy megírta azt. Az ilyen festmény vágy leírás hasonlíthatott arra, amit az evangéliumok írnak a Krisztus-eseményről. Elképzelhető tehát, hogy egyes régi misztériumokban a beavatandót testileg – miután bizonyos előkészítésen ment keresztül, hogy lelkileg szabaddá váljon – széttárt karokkal egyfajta keresztre kötötték. Egy időre ebben az állapotban maradt, hogy kiemeljék a lelkiséget, és így át tudta élni azt, amit leírtunk. Mindezt megfestették vagy irodalmi eszközökkel ecsetelték. Ma azután valaki úgy találhatná és azt mondhatná, hogy egy régi hagyomány alapján írta le az író, illetve festette meg a festő, mit éltek át a misztériumokban. Azt mondhatná, hogy az evangéliumokban csak újból lejegyezték, közölték, ami már korábban is megvolt!

Ezt számtalan esetben megtalálhatjuk. „Das Christentum als mystische Tatsache” (GA 8 – „A kereszténység mint misztikus tény”) című könyvemben leírtam, hogy az evangéliumokban a régi misztériumok összes titka éled fel újra, alapjában véve az evangéliumok nem egyebek a misztérium-beavatások régi leírásainak megismétléseinél és kimutattam, hogy ez mennyire így van. De amikor azt közölték, ami Jézus Krisztussal történt, hogyan lehetett csak egyszerűen leírni a régi misztériumfolyamatokat? Úgy, hogy éppen azt látták lejátszódni történeti tényként, ami a régi misztériumokban történt, ami mint belső lelki folyamat zajlott le, hiszen én-lénnyé magasodott formában Jézus Krisztus eseménye is ugyanazt ábrázolta, mint a régi beavatásban a szimbolikus, vagy a mindenkori adott helyzetet szimbolizáló cselekmények. Szem előtt kell tartanunk ezt a tényt. Csak az tudja megállapítani, hogy Krisztusnak az evangéliumokban leírt életrajza azonos a misztériumokban zajló folyamatokkal, aki szilárdan azon a talajon áll, hogy a Krisztus-esemény történelmi esemény, azok a folyamatok játszódtak le történeti tényként, amelyek azelőtt a misztériumokon belül zajlottak le.

Ha pontos képet akarunk festeni róla, úgy is mondhatnánk, hogy akik észrevenni voltak hivatottak, azok észre is vették a palesztinai Krisztus-eseményt, az esszénus jóslatok beteljesedését, a János-keresztelőt a Jordán vizében, a megkísértést, majd ami következett, a keresztre feszítést és a továbbiakat is. Elmondhatták, hogy egy életet lámák maguk előtt, egy szellemi lény életét embertestben. Végigtekintve rajta, melyek a legfontosabb, leglényegesebb pontjai? Meglepő módon a külső életben, a történelem életében lezajló bizonyos pontokra találtak benne, amelyek ugyanolyanok voltak, mint amilyenek a misztériumokban játszódnak le a beavatandóknál. A misztériumok szabályait kellene elővenniük csupán és megtalálnák köztük a folyamat mintaképét, amelyet itt mint történelmi tényt írhatnának le!

A nagy rejtély egyenesen az, hogy ami azelőtt a templom homályába volt temetve, ami ott játszódott le, és azután csak az eredményeit hordták szét a világba, az a Krisztus-eseménnyel a világtörténelem nagy színpadán játszódott le azok előtt, akik szellemi látásban részesültek. Persze tisztában kell lennünk vele, hogy amikor az evangéliumokat írták, akkor még nem voltak olyan életrajzok, mint amilyeneket ma írnak Goethéről, Schillerről vagy Lessingről, belebújva minden szögletbe, összehordva minden papírszeletkét, hogy azután mint a legfontosabbakat, életrajzzá foglalják össze a valójában legkevésbé lényeges dolgokat. Míg ma a cédulagyűjtögetéstől nem jutnak hozzá, hogy szemügyre vegyék a leglényegesebb fordulópontokat, addig az evangélisták megelégedtek azzal, hogy Jézus Krisztus életében a lényeget írják le, vagyis azt, hogy Krisztus élete a beavatás megismétlése volt a világtörténelem nagy színpadán. Csodálhatjuk-e, hogy ennek a ténynek a következtében manapság olyasvalami történt, ami sok-sok embert igazán nagy zavarba hozott? Ha felhívjuk akkor a figyelmet a következőkre, még élesebben derül ki, hogy mi hozta így zavarba az embereket.

Vannak régi mítoszaink és mondáink. Mik ezek? Aki ismer mítoszokat és mondákat és tudja, mik azok, sokukban talál olyan fizikai folyamatok képébe öltöztetett folyamatokat, amelyeket a régi tisztánlátó tudat látott meg a szellemi világokban és így beszélte el másoknak, vagy megismerkedik majd más mítoszokkal és mondákkal, amelyek lényegében nem egyebek misztériumfolyamatok leírásainál. Részben a Prométheusz-mítosz és sok más mítosz sem más, mint misztérium-cselekmények leírása. Ismételten megtalálható például egy ábrázolás, ahol Zeusz látható, mellette egy alacsonyabb istenség, áld arra hivatott – a görögök szellemében ezt mindenképpen így lehetett kifejezni – hogy megkísértse Zeuszt, „a Zeuszt kísértő Pán”. Zeusz a magaslaton, mellette az őt kísértő Pán, a jelenetet a legkülönbözőbb ábrázolásban találják meg. Mire valók voltak az efféle ábrázolások? Arra, hogy kifejezzék az ember belső világába merülésének folyamatát, amikor fizikai és étertestébe merülésekor alacsonyabb természetére, önző Pán-természetére bukkan. – így van tele az egész ókori világ olyan folyamatok ábrázolásával, amelyek akkor játszódtak le, amikor a beavatandók a szellemi világba vezető utat élték át, a mítoszok és a mondák pedig művészi eszközökkel ábrázolták azokat.

Sok ember tesz ma nagyszerű felfedezéseket anélkül, hogy végiggondolná – és zavarba hoz vele sokakat, akik nem tudják vagy nem akarják megismerni a tényeket – hogy léteznek már olyasmik, mint a „Pán a hegyen lévő Zeusz mellett, akit kísértésbe visz” című kép, és azt mondják, félreérthetetlenül látható belőle, hogy volt már olyan jelenet, amelyben Krisztust megkísértik, az evangélisták. Tehát nem tettek mást, mint újra elővettek egy régi képet és az evangéliumokat efféle régi ábrázolásokból állították össze, amiből viszont arra következtetnek, hogy nem is mondanak semmi különöset, hanem csupán azért állították őket össze mítoszokból, hogy a kitalált Jézus Krisztusról szóljanak. Németországban volt egy nagy mozgalom, ahol felelőtlenül beszéltek arról a témáról, hogy Jézus Krisztus élt-e valaha. A szakismeretek egyenesen eltorzult hiánya, de nagy olvasottság mellett újra meg újra felsorolták az összes különféle mondákat és mítoszokat, amelyek azt mutatják, hol voltak már olyan jelenetek, amelyekkel újból találkozunk az evangéliumokban. Ha a valóságos helyzetről manapság az emberek értésére adunk valamit, még akkor sem használ semmit, ha a dologban jártas emberek éppenséggel ismerik az ismertetett tényállást. Manapság azonban ugyancsak furcsa módon alakulnak ki szellemi mozgalmak!

Voltaképpen itt nem is beszélnék róla mintegy mellékesen, ha nem kerülnénk minduntalan olyan helyzetbe, hogy állást kell foglalnunk a szellemtudományos felfogások és tények ellen innen-onnan látszólag igazán mély műveltség alapján felhozott bizonyos ellenvetésekkel szemben.

Az igazi tényállás az, amit itt adtam elő. Az evangéliumokban azért találkozunk ismét misztériumokból származó ábrázolásokkal, mert a beavatás titkait egy teljesen más individualitásra alkalmazzák, és éppen azt akarják megmutatni, hogy ami azelőtt a misztériumokban a tudat letompításával zajlott le, az most valami rendkívüli dologként történt meg, mert egy én-lénynek az én-tudat letompítása nélkül kellett átélnie azokat az eljárásokat, amelyeken azelőtt a misztériumokban ment keresztül! – Nem csodálkozhatunk tehát rajta, amikor azt mondják, hogy alig van valami az evangéliumokban, ami már előzőleg ne lett volna meg. Csak úgy volt meg, hogy minden előzetessel kapcsolatban azt mondhatnánk, hogy az embernek valóban fel kellett emelkednie a mennyek országába, már nem úgy van, hogy az jött volna le az énhez, amit a mennyek országának hívunk. Az új azonban az, hogy amit korábban csak az én letompításával lehetett a magasabb régiókban átélni, az most az én megőrzése mellett élhető át a „malkút”-ban, az országban.

Ezért hirdeti Jézus Krisztus „az országról” szóló igéket, miután azt átélte, amit megkísérlésként ír le a Máté-evangélium. Alapjában véve mit akart vele mondani? Azt, hogy amit korábban az ember úgy ért el, hogy énjét letompította és befogadott más lényeket, azt most énje megőrzése mellett érheti el! Pont az a lényeges tehát, hogy kihangsúlyozza, hogy most az én teljes fenntartásával lehet azt elérni, amit korábban csak másképpen lehetett. Emiatt Krisztus életében nem csupán megismétlődhettek a beavatás eseményei, hanem „az országról” szóló beszédben is az lesz majd a lényeges, hogy kihangsúlyozza: most mindaz, amit korábban ígértek azoknak, akik eljöttek a misztériumokba vagy elfogadták tanításait, most már azokat illeti, akik én-voltukat megélik magukban és úgy élik meg, ahogyan Krisztus előre megélte nekünk.

Mindennek vissza kell térnie tehát még a tanítások vonatkozásában is. De nincs mit csodálkoznunk rajta, hogy a régi tanításokkal szemben éppen a különbség jelentkezik, hangsúlyozva, hogy amit azelőtt nem lehetett az énnel elérni, az most az énen belül érhető el! Tegyük fel, hogy arra akarta Krisztus felhívni azoknak figyelmét, akiknek rá akart mutatni a nagy igazságra, hogy korábban az emberek azt követően, ami eljutott hozzájuk a misztériumok tanításaiból, mindig feltekintettek a mennyek országába és azt mondták, hogy onnan jöhet el – de nem merül énjükbe – ami boldogokká teheti őket. Krisztusnak ekkor meg kellett volna maradnia annál, amit a lét istenatyai forrásáról korábban mondott, mert az a letompított énnel volt elérhető és csak a színezetet változtatta volna meg, amin múlt a dolog. Azt kellett volna például- mondania: „Míg azelőtt azt mondták, hogy fel kell tekintenetek azokba az országokba, ahol a lét atyaisteni forrása van, és meg kell várnotok, hogy az leragyogjon a mennyek országából, most elmondhatják, hogy az nemcsak leragyog hozzátok, hanem amit odafent akarnak, annak be kell hatolnia az ember énjének legmélyén lévő természetébe és ott is akarni kell.”

Tegyük fel, hogy a Miatyánk minden mondata már létezett azelőtt is és csak néhány változtatásra lenne szükség: „Korábban úgy tekintettek fel a régi isteni Atya-szellemre, hogy minden, ami ott van, az ott is marad és onnan tekint le földi országotokra. De most ennek az országnak le kell jönnie a Földre, ahol az én van” – így kellett volna Krisztusnak mondania – „és a fenti akaratnak kell meglennie itt a Földön is.” – Mi lesz ennek a következménye? Az, hogy aki a dolgok mélyére lát, akinek érzéke van a finomabb, de döntő árnyalatokhoz, az egyáltalán nem csodálkozik rajta, hogy a Miatyánk mondatai már korábban is létezhettek. A felületes embernek azonban nem számítanak a finomabb árnyalatok, észre sem veszi őket. Neki nem fontos a kereszténység értelme, hiszen nem érti meg! Ha pedig rátalál a régi időkben ezekre a mondatokra, azt mondja majd: „íme, az evangélisták a Miatyánkról írnak, ami már azelőtt is megvolt!” – Mivel a döntő árnyalatokat sem veszi észre, azt mondja majd, hogy a Miatyánk már azelőtt is létezett! – Önök azonban most vegyék észre a helyes írásmagyarázat és a felületes szemlélet közötti óriási különbséget! Az a fontos, hogy aki érzékeli az új árnyalatokat, a régire alkalmazza-e azokat. A felületes ember viszont, aki az új árnyalatokat észre sem veszi, csak azt állapítja meg, hogy a Miatyánk már létezett korábban is.

Ezeket a tényeket mellesleg át kell élnünk és egyszer itt is meg kell említenünk őket, mert az antropozófusok abba a helyzetbe kerülnek, hogy egy kissé meg kell ismerkedniük azzal a ma kibontakozó és kellő szakismeret nélkül művelt tudományossággal, amelyet az újságok százainak csatornáin áthaladva „tudománynak” tekintenek az emberek. – Szeretnék még mondani valamit a Miatyánkkal kapcsolatban. Valóban eszébe jutott valakinek, hogy a régebbi korok összes lehetséges hagyományából, a talmud minden elképzelhető helyéről kikeresgélje az olyan mondatokat, amelyek együttesen valami Miatyánkhoz hasonló dolgot tesznek ki. Ha jól megfigyelik, nem úgy áll a dolog, hogy amit ez a tudós összeállított, az ugyanebben az összeállításban az evangéliumon kívül is megtalálható valahol, hanem külön-külön találhatóak meg valahol az egyes mondatok. Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy Goethe is így állította össze a „Faust” első mondatát! Még talán ki is mutathatnánk, hogy a XVII. században élt egy diák, aki megbukott a vizsgán, majd ezt mondta az apjának: „Ah, miként tanultam forró buzgalommal jognak berkeit!” – Egy másik, az orvostudományból megbukott diák pedig hasonlókat mondhatott: „Ah, miként tanultam forró buzgalommal gyógyításnak berkeit!” – Goethe pedig ezekből állította volna össze azután a „Faust” első mondatát. Nem furcsa? Elvileg és módszer tekintetében ez azonban ugyanaz, mint amivel az evangéliumok kritikája során találkozunk.

Így vannak összetoldozva, mint azt az előbb leírtuk, „Miatyánkká” a következő mondatok:

„Miatyánk, ki vagy a mennyekben, légy hozzánk kegyes, szenteltessék meg a te neved és magasztaltassék emlékezeted odafent a mennyekben, miként idelent a Földön. Uralkodjék fölöttünk a te országod most és mindörökké. A szent férfiak azt mondották régen: engedd el és bocsájtsd meg mindenkinek, akármit is tettek velem. És ne vígy minket a kísértésbe, hanem szabadíts meg a gonosztól. Mert tiéd a mennyek országa és uralkodjál dicsőségben mindörökké.”

Ezek a most leírt módon összeállított mondatok, – együtt van tehát a „Miatyánk”, csak a döntő árnyalat hiányzik, aminek bele kellene kerülnie ahhoz, hogy rámutasson a Krisztus-esemény hatalmas jelentőségére. Egyetlen szóval sem mondja, hogy „jöjjön el a te országod”. Azt mondja, hogy „uralkodjék fölöttünk a te országod most és mindörökké” és nem azt, hogy „jöjjön el a te országod”! Ez a lényege. A felületes ember azonban ezt nem veszi észre. Továbbá, annak ellenére, hogy ezeket a mondatokat nem egy, hanem sok könyvtárból hordták össze, arra sem bukkantak rá, ami a Miatyánkban a döntő: „Legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.” Vagyis nyúljon bele az énbe. Itt áll Önök előtt a különbség – még ha csak kívülről, tudományos értelemben veszik is – egy látszólagos és egy valóban lelkiismeretes, minden részletre tekintettel lévő kutatás között. Ez a lelkiismeretes kutatás pedig létezik, el kell csupán fogadni.

Az imént szándékosan egy nyomtatott könyvből olvastam fel Önöknek a mondatokat, – John M. Robertson: „Az evangéliumok mítoszai” című könyvéből (a szerző 1856-ban született, „Die Evangelien-Mythen” című könyve 1910-ben jelent meg Jénában. 1. „A Miatyánk” című fejezetét a 191.0.-tói.) – mivel ezt a könyvet egyfajta modern evangéliumként most lefordították németre is, hogy mindenki számára hozzáférhető legyen, mert aki sok előadást tartott a kérdésről, hogy „élt-e vajon Jézus?”, annak még angolul kellett felolvasnia. Gyorsan híres lett és most németre is lefordították, hogy az embereknek már ne kelljen angolul olvasniuk. – Lehetővé vált, hogy egy német egyetemi tanár a világban járva mindenfelé előadást tartson a kérdésről, élt-e vajon Jézus és a most felhozott tények alapján választ is adjon rá, miszerint egyetlen dokumentum alapján sem szükséges feltételeznünk, hogy igaz lenne az amit a kútfők mondanak arról, hogy egy olyan személy, mint Jézus, élt. A legjobb könyvek között, amelyekre közben hivatkoznia kell, Robertson könyvét is felsorolja. Az antropozófusok védelmére legyen mondva azonban, hogy a könyvből, az Újszövetség okmányainak ebből a történeti kutatásából még tanulhatnak is egyet s mást. Valami különösen jellemző dolgot szeretnék még közölni belőle.

Meg kellene mutatnia benne, hogy nem csak a talmudban vannak olyan helyek, amelyekről kimutathatók, hogy a Miatyánk előfutárai, hanem évezredekre visszanyúlva is találhatnánk mindenütt ősrégi erre vonatkozó feljegyzéseket. Már a következő oldalon is azonnal megmutatja, – mivel arról van szó, hogy a Miatyánkot már korábban is meglévő mondatokból állították össze és nem kellett hozzá Krisztus, hogy azt előimádkozza az embereknek – megmutatja tehát, hogy létezik káld nyelven egy ima, amelyet kis agyagtáblákra írva találtak meg és amelyben Mardukhoz, az óbabiloni istenhez folyamodnak, és néhány helyet idéz is belőle. Most arra kérem Önöket, igen nagy figyelemmel hallgassák meg. (Megjegyzés: T G. Pinches először 1891 októberében hozta nyilvánosságra az 1882-ben Sipparában talált agyagtáblácska fordítását a Royal Artistáé Society-ben. Közöttük vannak a Mardukhoz folyamodó következő sorok is.) Így hangzanak: „Jöjjön el körödbe (városodba) a világ teljessége, teljesedjen parancsod mindörökké… Lakozzék a gonosz városodon kívül…” A tudós pedig hozzáteszi, hogy nagy nyomatékot adjon az idézetnek: „Itt a Miatyánkkal egy sorba állítható és még talán Kr. e. 4000-re is visszanyúló imamintákat látunk tehát.”

Keressenek maguknak valamiféle értelemszerű hasonlatosságot a Miatyánk és az előbbi mondatok között! Ez az ember azonban ennek ellenére is ima-mintáknak tekinti őket és a Miatyánkot egyszerűen csak lemásolta. Az efféle dolgok azonban ma igazi kutatásoknak számítanak e téren.

De még más oka is van, miért lehet ezt elmondani antropozófusoknak. Mert meg kell tudják nyugtatni lelkiismeretüket, amire nyomasztóan hatna, ha minduntalan azt kellene hallaniuk, a külső kutatás mit állapított meg, vagy azt olvasnák az újságokban és a folyóiratokban, hogy egy kis agyagtáblát találtak most Ázsiában, és elolvasásakor az derült ki, hogy a Miatyánk már Krisztus előtt 4000 évvel is létezett. Amikor egy ilyesmit megállapítanak, mégiscsak meg kellene kérdezni, hogy ezt mire alapozzák? Azt akartam megmutatni, mire mondják ma, hogy „tudományosan megállapított dolog”. Lépten-nyomon akadnak ilyenek, az antropozófusoknak pedig használ, ha törődnek vele, milyen féreg rágja az antropozófiával szemben felhozott dolgok hátterét. – De menjünk tovább.

A fontos az, hogy Jézus Krisztus az emberiségnek az énre, az én teljes megtartására alapuló fejlődését indította el. Az én-beavatás alapjait helyezte le, azt kezdeményezte. Elmondhatjuk majd, hogy az én az ember egész mivoltának lényege, központja és mindaz, ami a Krisztus-eseménnyel jött el a világba az én számára, az magával tudja ragadni az ember természetének összes többi részét, alkotóelemét is. De természetesen ennek egészen sajátságos és az emberiség fejlődésének megfelelő módon kell majd történnie.

Az előadásokból különösen világosan kiderül, hogy mit fejleszthetünk. Az embert környező, fizikailag érzékelhető világ nem csupán az érzékek, hanem az agyhoz kötött értelem útján történő megismerése csak nem sokkal a Krisztus-esemény előtt jelent meg teljes mértékben. Korábban az ember mindig egyfajta szellemi látással tapasztalta az agyhoz kötött intellektussal megismerhető világot, vagyis az embereknek szellemi látása volt. Önök már jól tudják az atlantiszi fejlődés első időszakáról tartott előadásaimból, hogy ez így volt. Ami azonban egy általánosan elterjedt bizonyos fokú szellemi látásként az Atlantiszt követő fejlődés első időszakaiban még teljes mértékben megvolt, az lassanként és fokozatosan alábbhagyott. Még a Krisztus-esemény idején is sok olyan ember élt, aki az ébrenlét és az alvás közötti állapotokban a szellemi világba tekinthetett, sajátos közbülső állapotokban a szellemi világ részese lehetett. De amikor így lettek a szellemi világ részesei az akkori átlagemberek, az nemcsak azzal járt, hogy a szellemi értelemben alacsony fokon látó ember elmondhatta, hogy tudja: minden fizikailag érzékelhető dolog mögött szellemiség van, hiszen látja, hanem ez még mással is járt. Régebben még könnyen a szellemi világ részesévé lehetett tenni az emberi természetet. Ma már viszonylag nagyon nehéz helyesen és úgy élni át az ezoterikus fejlődést, hogy szellemi látáshoz jusson az ember. Ma alvajárás és hasonló jelenségek formájában lép fel régi idők maradványaként, örökségeként a tisztánlátás, de már nem tekinthető normális állapotnak. Régente az volt és az emberi természetet bizonyos eljárásoknak alávetve ez még fokozható is volt. Ha az embert odáig juttatták, hogy a szellemi világba magasodott, még más dolgok is együtt jártak azzal.

Ma, amikor nem igazodnak történelmi szempontokhoz, az dönti el, mi legyen a történelemmel, amit hisznek róla. De ma bármennyire is kételkedhetnek benne, mégis úgy volt, – még Krisztus korában is – hogy meg lehetett gyógyítani például valakit úgy, hogy szellemi látóvá tették. Ma, amikor az emberek a fizikai síkon még mélyebbre ereszkedtek, így már nem lehet. Akkoriban azonban a lélek még könnyen megragadható volt, bizonyos eljárásokkal szellemi látóvá lehetett tenni, és így bele tudta magát élni a szellemi világba. Mivel pedig a szellemi világ a földi világba is gyógyerőket küldő gyógyító közeg, megnyílt a lehetőség arra, hogy gyógyítani kezdjenek vele. Tegyük fel tehát, hogy valaki beteg volt és olyan eljárásoknak vetették alá, hogy a szellemi világba lásson. Amikor azután leáramlottak az erők a szellemi világból, a beléje áramló erők gyógyhatású erők voltak. Általában ilyen eljárásokkal gyógyítottak. Amit ma „templomi gyógyításként” írnak le, az meglehetősen dilettáns dolog. Minden fejlődik, a lelkek pedig a régi korok szellemi látásától eljutottak odáig, hogy már nem látnak szellemi úton. De korábban az ember szellemi látó állapotát még fokozni lehetett úgy, hogy a fizikai világba gyógyerők áradtak le a szellemi világból és így bizonyos betegségekből szellemi úton lehetett kigyógyítani az embert. Nem kell csodálkoznunk tehát azon, ha azt mondják az evangélisták, hogy a Krisztus-esemény folytán olyan idők következnek, amikor nem csak azok emelkedhetnek fel a szellemi világba, akiknek régi szellemi látása van, hanem azok is, akik az emberiség fejlődése következtében már elvesztették azt.

Tekintsünk vissza a régmúltba! Az emberek beleláttak a szellemi világba. A régi szellemi látás előtt feltárult a szellemi világ gazdagsága. De most szellemben szegények, szellemet koldulok lettek, a fejlődés haladtával már nem tudnak a szellemi világba betekinteni. Azzal azonban, hogy Krisztus elhozta a világba a titkot, hogy a mennyek országának erői az énbe áradhatnak, – a fizikai síkon élő énbe is – megélhetik magukban a szellemet és boldogok, boldogokká lehetnek azok is, akik elvesztették a régi szellemi látást és vele együtt a szellemi világ gazdagságát is. – Ezért hangozhatott el a nagy Ige, hogy mostantól kezdve már nem csupán azok boldogok, akik a régi szellemi látás következtében bővelkednek a szellemben, hanem a szegények, a szellemet koldulok is, mert amit mi mennyországnak szoktunk nevezni, az az ő énjükbe is beleárad, ha Krisztus megnyitja előttük az utat.

A régebbi idők folyamán tehát az ember fizikai szervezete még normális állapotában is lehetővé tette, hogy a lélek részben kihúzódjon belőle, és ha ez megtörtént, akkor szellemi látóvá vált, gazdag lett a szellemi világban. A fizikai test anatómiailag természetesen nem kimutatható sűrűsödése azzal járt, hogy a szellemi világban többé nem lehetett gazdag. Ha most akarta volna leírni az állapotát, azt kellett volna mondania, hogy elszegényedett, mintegy kéregeti a szellemet, de annak folytán, amit Krisztus lehozott, át tudja élni magában a mennyek országát. Ezt írhatnánk le a fizikai test folyamataival kapcsolatban.

Ha a tényeknek megfelelően szeretnénk leírni, hogy mi történik az emberrel mint én-lénnyel, akkor természetének minden alkotórészéről meg kellene mutatnunk, hogyan lehetne új módon boldog önmagában. „Boldogok a szellemet koldulok, mert magukban találják majd meg a mennyek országát” – ez a mondat az új igazságot a fizikai test számára mondja ki. Az étertest számára ezt úgy lehetne kifejezni, hogy ott van a fájdalom végső oka. Egy élőlénynek csak éterteste sérülése miatt fájhat, mert ha még van is asztrálteste, a fájdalom székhelyét mégis az étertestben kell keresnünk. Ezt különböző előadásaimból is megérthetik. – Ha az új igazságot illetően szeretnénk kifejezni, hogy mi vehető tekintetbe az étertest számára a szellemi világból korábban leáramló gyógyító erőkből, akkor azt kell mondanunk, hogy most nem csak úgy lehet megvigasztalni a szenvedőket, hogy önmagukból kihúzódva lépjenek kapcsolatba a szellemi világgal, hanem egy újfajta kapcsolatot létesítve a világgal, már saját magukban tudnak megvigasztalódni, mert Krisztus új erőt hozott az étertestbe. Az új igazságnak tehát az étertestet illetően úgy kell hangoznia, hogy a szenvedőt most már nem csupán úgy lehet boldoggá tenni, hogy beleéli magát a szellemi világba és azt, ami onnan érkezik, magára áramoltatja a szellemi látás állapotában, hanem ha Krisztushoz fordulva betelik az új igazsággal, akkor minden fájdalmára vigaszt talál magában.

Mit kellene mondanunk az asztráltestet illetően? Ha azelőtt az ember meg akarta fékezni asztráltestének indulatait, szenvedélyeit és önzését, a felsőbb régiókba feltekintve erőt kért a mennyek országából, és ekkor asztráltestének kártékony ösztöneit megsemmisítő eljárásoknak vetették alá. De most eljött az ideje, amikor Krisztus tettének következtében már saját magának kell énjében megszereznie ezt az erőt, amellyel megzabolázza és féken tartja asztráltestének szenvedélyeit és indulatait. Ezért az asztráltestet illetően úgy kellett hangoznia az új igazságnak, hogy boldogok, akik önmagukról, énjük erejétől szelídek, mert ők öröklik majd a földkerekséget! – A harmadik boldogságról szóló mondatnak mély értelme van. Próbálják ki ezúttal azon, mit tudtunk meg a szellemtudományból. Az asztráltestet a régi Hold-korszak során illesztették az emberbe. A szellemi lények, akik befolyásra tettek szert az ember felett, vagyis a luciferi lények, szintén kiváltképpen az asztráltestbe fészkelték be magukat. Ezért nem érheti el az ember már kezdettől fogva sem legmagasabb földi célját. Mint tudjuk, a luciferi lények megmaradtak a Hold-fokozaton és távol tartották az embert attól, hogy megfelelőképpen fejlődjön tovább a Földön. De most, amikor Krisztus alászállott a Földre, ahol ereje átitathatta az ént, az ember már valóban eleget tudott tenni a Föld végső okának, ha megtalálta magában az erőt, hogy féken tartsa asztráltestét és a luciferi hatásokat kiűzze onnan. Most tehát elmondhatjuk, hogy aki féken tartja asztráltestét, aki olyan erős lesz, hogy nem haragszik meg anélkül, hogy jelen ne volna az énje, aki „közömbös” és belső világában olyan erős, hogy féken tartja asztráltestét, az valóban elnyeri majd a földi fejlődés végső okát. – Ebben a megfogalmazásban a szellemtudomány alapján érthetik meg a harmadik boldogságról szóló mondatot.

Hogyan jut el az ember oda, hogy Krisztus benne lakozó lénye által felemelje, boldoggá tegye mivoltának további alkotórészeit? Úgy, hogy az én erejével olyan komolyan és érdemben keríti hatalmába a lelkiséget, ahogyan azt a fizikaiságga1 tette.

Az érző-lélekhez feljutva azt mondhatjuk, hogyha az ember lassanként meg akarja élni magában Krisztust, érző-lelkében egy olyan késztetést kell éreznie, amelyet máskülönben testében tudtán kívül érezve éhségnek és szomjúságnak neveznek. Úgy kell szomjaznia a lelkiségre, ahogyan a test éhezik a táplálékra és szomjazik az italra. Amit ma így, Krisztus benne lakozó erejével érhet el az ember, azt a régi szóhasználat a legtágabb értelemben vett igazságszomjnak nevezte, ma pedig érző-lelkét Krisztus erejével betöltve elérheti, hogy saját magában találjon lehetőséget igazságszomja kielégítésére.

Különösen figyelemreméltó az ötödik boldogságról szóló mondat, ami várható is. Valami rendkívülit kell nyújtania, az ember értelmi- vagy kedély-lelkére kell vonatkoznia. Mindenki tudja, aki a „Geheimwissenschaft im Umriss”, vagy a „Theosophie” című könyvemet tanulmányozta, („A szellemtudomány körvonalai” és „A világ és az ember szellemi megismerésének alapjai”) – és amit egyébként évek óta nyomon követhetett a legkülönbözőbb előadásaimon is – hogy az ember énje fogja össze lelkének három alkotóelemét, az érző-lelket, az értelmi- vagy kedély-lelket és a tudati-lelket. Mindenki tudja, hogy az én még csak bizonytalanul van jelen az érző-lélekben, az értelmi- vagy kedély-lélekben azonban előtör és ezáltal lesz csak az ember teljesen ember. Míg alacsonyabb alkotórészeit illetően isteni-szellemi lények uralma alatt áll, – még érző-lelkét illetően is – addig értelmi-lelkében már önálló lény lesz belőle, ott ragyog fel az én. Az értelmi- vagy kedély-lélekről tehát – amennyiben megszerezte a krisztusi erőt – bizonyos értelemben másképpen kell beszélnünk, mint a lélek alacsonyabb alkotóelemeiről, amelyekben az ember az alacsonyabb alkotórészekre, a fizikai testre, az étertestre, az asztráltestre és még az érző-lélekre is ható bizonyos isteni lényekkel kerül kapcsolatba, amit pedig ekkor erényeként és egyéb tulajdonságaként fejt ki, azt ismét ezek az isteni lények fogadják be. Amit azonban értelmi- vagy kedély-lelkében fejleszt ki, annak elsősorban emberi tulajdonságnak kell lennie, ha azt a krisztusi tulajdonság alakítja ki. Amikor az ember rátalál értelmi-lelkére, altkor egyre függetlenebbé kezd válni környezete isteni-szellemi erőitől. Ami tehát itt van, az magára az emberre utal. Ezért fejleszthet ki az ember értelmi-lelkében olyan erényeket, – ha a krisztusi erőt befogadja – amelyeket nem az egekből könyörög ki magának jutalmul, hanem amelyek hasonló lények között terjednek, s ismét egy ugyanolyan lényhez, egy emberhez térnek vissza. Tehát mintegy meg kell sejtenünk, hogy az értelmi-lélek erényeiből olyasmi árad, ami újból egy hasonló valamit áramoltat vissza hozzánk. – Érdekes, hogy az ötödik boldogságról szóló mondat valóban erre a tulajdonságra utal. Bár a fordítások nem nagyon jók, mégsem tudták eltakarni a tényt, hogy az az összes többitől eltér, amikor azt mondja, hogy „boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek!” Ismét visszaáramlik, ami kiárad, – a szellemtudomány értelmében ennek így kell lennie.

A következő, a tudati-lélekre vonatkozó mondatban viszont olyasmihez érkezünk el az emberben, ahol az én már teljesen kidomborodik és az ember új módon ismét felfelé emelkedik. Tudjuk, hogy az értelmi- vagy kedélylélek éppen Krisztus megjelenésének idején fejlődött ki. A mi korunkban azonban már a tudati-léleknek kell kifejlődnie és az embernek ismét a szellemi világba kell emelkednie. Míg az ember előbb saját maga tudatára ébred, önmagáról tudva villan fel az értelmi- és kedély- lélekben, addig a tudati-lélekben már teljesen kibontakoztatja ismét a szellemi világba emelkedő énjét. A krisztusi erőt magába fogadó ember előbb tudati-lelkébe árasztja énjét, azt tisztán ott éli meg, ez az út vezet Istenéhez, vagyis úgy jut el oda, hogy énjében éli meg Krisztust és még tudati-lelkébe is befogadja. – Nos, mondottuk, hogy az ént a fizikai testben a vér fejezi ki, központja a szív. Ennek megfelelően a hatodik boldogságnak azt kell kifejeznie, hogy az én a vérnek és a szívnek kölcsönzött tulajdonság következtében juthat el Istenhez. Hogyan is hangzik a mondat? „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent.” Bár a fordítás nem túl jó, de célunknak megfelelő. – így teszi érthetővé a szellemtudomány a csodálatos Igék egész szerkezeti felépítését, amelyeket Jézus Krisztus hirdetett ki bizalmas tanítványainak, megbirkózván a kísértésekkel.

A következő mondatok arra vonatkoznak, hogy az ember mivoltának magasabb alkotórészeibe felemelkedve él, ha kifejleszti a szellem-ént, az élet-szellemet és a szellem-embert. Ezért csak jelzésszerűen írják le, amit a jövőben él majd meg és amit most csak néhány kiválasztott élhet meg. A következő mondat tehát a szellem-énre vonatkozik: „Boldogok, akik első szellemi alkotórészükként lehozzák magukhoz a szellem-ént, mert Isten gyermekeinek nevezik majd őket.” (Károli szerint: „Boldogok a békességre igyekezők, mert ők az Isten fiainak mondatnak.” – a ford.) A magasabb hármasság első eleme már beléjük költözött. Magukba fogadták az Istent, az istenség látható kifejezői lettek. – De különösen azt érzékeltetik, hogy az élet-szellem kifejlesztéséig csak a kiválasztottak juthatnak el, azok, akik teljes mértékben megértik, mit hoz a jövő az egyetemességnek, amikor az emberek „Krisztus belső világunkba való teljes befogadásának” nevezik majd az élet-szellemet, ami most csak egyes kiválasztottak számára létezik, és éppen ezért nem érthetik meg őket a többiek, aminek viszont az a következménye, hogy üldözik is őket. Ezért mondja a mondat azokkal kapcsolatban, akiket jelenleg egy eljövendő dolog magányos képviselőiként üldöznek, hogy „Boldogok, akiket üldöznek az igazságosságért, mert magukban találják meg a mennyek országát.” (Károli szerint: „… mert övék a mennyeknek országa.” – a ford.) – Az ember utolsó, kilencedik alkotóelemére, a szellem-emberre vonatkozó mondat pedig különösen csak a legbizalmasabb tanítványok számára jelzi, hogy „Boldogok vagytok, ha az emberek szidalmaznak és üldöznek benneteket én miattam.” (Károli szerint: „Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak rólatok én érettem.” – a ford.)

Így mutatják meg ezek a csodálatos, az emberi természet kilenc alkotóelemére vonatkozó mondatok, hogyan alakul az emberi természet kilenc alkotóeleme számára az én és hogyan teszi őket boldoggá, ha krisztusi énné válik. Nagyszerű, fenséges mondatokkal mondja el a Máté-evangélium a megkísértés jelenetét követően (Máté 5,3-11), milyen hatása van a krisztusi erőnek az ember kilenc alkotóelemből álló lényére elsősorban a jelenben, majd a közeljövőben, ahol Isten gyermekeinek nevezik majd még azokat, akikben már most felragyogott a szellem-én, de az Isten efféle gyermekei ott mégis csak egyes áldott emberek formájában fordulnak majd elő. Éppen az a csodálatos, hogy az első, a már meglévő alkotóelemekről határozott formában szólnak a mondatok, a távoli jövőre érvényes utolsó mondatok pedig a határozatlanságban érnek véget.

Itt azonban újból egy felületességgel találkozunk. Képzeljék el, hogy valaki az után kutatna, hátha valahol máshol is találna hasonló mondatokat és az evangélisták esetleg valami másból állíthatták, ragaszthatták össze mondataikat. Képzeljék el, hogy az illetőnek sejtelme sincs arról, hogy miről van szó, – hiszen itt arról kellene hogy szó legyen, hogy azt az „én” Krisztussal átitatott természetére alkalmazza! Azután, ha a lényeges dolgok csodálatos fokozását sem veszi észre, a következőre mutathatna rá. Csak néhány oldallal kell a már említett könyvben tovább lapozniuk, és „A boldogságok” című fejezetben egy bizonyos Hénohra találnak utalást, aki nem azonos a közismert Hénohhal, és ahol kilenc „boldogságot” sorol fel a fejezet. Különösen arra büszke kissé az illető, hogy azt állítja, a dokumentum a keresztény korszak első időszakában jött létre, amit pedig mi az előbb oly mélyenszántó dokumentumnak írtunk le, azt véleménye szerint „a szláv Hénoh” következő kilenc boldogságáról másolhatták le (1.: John M. Robertson: „Az evangéliumok mítoszai” című könyvében a 200/201. oldalt. Jena, 1910.):

  1. Boldog, aki az Úr nevét féli és szakadatlanul orcája előtt szolgál, és így tovább.
  2. Boldog, aki nem a jutalom kedvéért, hanem magáért az igazságért ítélkezik helyesen, nem várva érette semmit, és színtiszta ítéletben lesz osztályrésze később.
  3. Boldog, aki felruházza a mezíteleneket, és odaadja kenyerét az éhezőknek.
  4. Boldog, aki helyesen ítélkezik az árváknak és az özvegyeknek, és gyámolít mindenkit, akit méltánytalanság ér.
  5. Boldog, aki a hiú világ bolyongó ösvényének hátat fordít és az igaz utat járja, mely örök életre vezet.
  6. Boldog, aki igaz magot vet, hétszeresen arat majd.
  7. Boldog, akiben igazság van, azért, hogy felebarátainak az igazat mondja.
  8. Boldog, akinek az ajkán szeretet, a szívében pedig gyengédség van.
  9. Boldog, aki az Úr minden szavát érti és dicsőíti az Úristent, és így tovább.

Kétségtelenül szépek a mondatok. De ha egész felépítésük és lényegük tekintetében vizsgálják meg őket – nevezetesen néhány jó irányelv felsorolását illetően, amelyeket mindenkor el lehet mondani, csak éppen annak a fordulatnak az idején nem, amire az én erejének meghonosítása a jellemző – és ha össze akarják őket vetni a Máté-evangélium „boldogságaival”, akkor azoknak a felületes álláspontján állnak, akik az emberiség vallásait külsőleg vetik össze egymással és mihelyt valamiféle hasonlóságot találnak köztük, azonnal megállapítják, hogy azonosak, ügyet sem vetve arra, mi a fontos.

Csak akkor vesszük észre, hogy mi a fontos, ha tudjuk, hogy az emberiség fejlődése során előrehalad, fokról fokra felfelé halad és egy későbbi évezred folyamán nem azért születik meg az ember ismét fizikai testben, hogy ugyanazt élje át ismét, amit már átélt, hanem hogy azt élje át, ami miatt az emberiség feljebb emelkedett a közben eltelt időben. Ez a történelem értelme és ez az értelme az emberiség fejlődésének. A Máté-evangélium minden egyes oldala pedig éppen a történelem és az emberiség fejlődésének értelméről szól!

– Bern, 1910. szeptember 10.

[Az emberi én erőinek fokozatos ellátása misztériumismeretekkel. A tanítványok felvezetése a magasabb világokba. A négyezrek és az ötezrek megvendégelése. A Mennybemenetel. Krisztus csak egyszer jelenik meg fizikai testben. Étertestben fog ismét megjelenni. A boldogságok. A gyógyítások. A mennyei kenyér. Új esszénusok. Hamis messiások.]

Az utóbbi órák során kifejtettük, hogy Jézus Krisztus fokozatosan olyan erőkkel ruházta fel az ember énjét, amelyekhez a régi misztériumokban csak az én letompításával juthatott hozzá. Ha pedig világosan lelkünk elé akarjuk még egyszer idézni, hogy miről van szó, azt mondhatjuk, hogy ugyan minden régi beavatásnál volt rá lehetőség, hogy visszavezessen a szellemi világba, – más szóval a mennyek országába – de az emberiség régi, a kereszténységet megelőző fejlődésének jellegzetességei, sajátosságai nem tették lehetővé, hogy a mennyek országába emelkedő ember tulajdonképpeni énje ugyanolyan állapotban maradjon, mint amilyen állapotban a fizikailag érzékelhető világgal szemben van. Különböztessük meg tehát az ember lelkének ezt a két állapotát. Az egyiket a mai átlagember felébredése és elalvása között éli meg, amikor énjével észleli a fizikailag érzékelhető világ tárgyait, a másik lelkiállapotban énje viszont le van tompítva, nem tud róla világos formában, és a régi misztériumokban az embert ilyen állapotban emelték fel a mennyek országába. Azt kellett ide lehozni, – előbb Keresztelő János, majd maga Jézus Krisztus prédikációjának értelmében – hogy az emberiség ösztönzést kaphasson a fejlődés előrehaladásához, melynek során a magasabb világokat énje mindennapi erejének fenntartása mellett élheti át. Természetes volt tehát, hogy akik beszámoltak a Jézus Krisztussal kapcsolatos eseményekről, az összes különböző folyamatokat is felsorolták, amelyeknek alávetették a beavatandókat, de ugyanakkor rámutattak, hogy mindennek új színezete van és az eltérés az, hogy eközben most nem az előbb másodikként leírt lelkiállapotról van szó, hanem arról, amikor az én jelen van.

Tegnap pedig a kilenc boldogságot, az úgynevezett „hegyi beszéd” kezdetét írtuk le ebből a nézőpontból. Folytathatnánk még tovább is a Máté-evangélium mai formájának ismertetését úgy, ahogyan azt arameus nyelvről görögre átültették – kissé homályosan, de még a szöveg kissé homályos görög változatát véve is átérezhetjük, – még a „hegyi beszéd” folytatásában is – hogy mindenütt világosan arra utal, amit az ember korábban énje letompításával élhetett meg. Míg tehát az ember korábban azt mondhatta, hogy ha letompítja énjét és letompított énnel jut a szellemi világba, egyet s mást meg fog érteni az alapvető dolgokból, akkor a jövőben énje jelenlétében tanulja meg majd megérteni őket. Persze az efféle dolgokat csak akkor értjük meg majd valóban, ha bővebben foglalkozunk azzal, amire már rámutattam, vagyis a régi nevek, a régi elnevezések használatával. Régen ugyanis mindig a dolog lényegének tudatában választották az elnevezéseket, nem úgy, ahogyan ma választanak ki neveket, megjelöléseket. Épp a „hegyi beszéd” megjelölésein ragyog keresztül világosan, hogy Jézus Krisztus úgy érezte, ő hozza el a korábbinál magasabb fokú, a mennyek országát önmagában átélni képes én-tudatot. Ezért állítja tanítványai lelke elé azt az ellentétet, hogy régente a mennyek országából érkeztek hozzájuk a kinyilatkoztatások, de mostantól azt élik majd meg, amit az énjük közöl velük, ha szóhoz engedik jutni. Azért tér vissza mindig újból ismétlésként, hogy „Én mondom azt néktek…” (Károknál: „Bizony mondom néktek…”, – a ford.), mert amikor Jézus Krisztus azt mondta, hogy „Én mondom azt, teljes én-tudatommal jelen vagyok”, akkor úgy érezte, hogy minden egyes ember lelkét ő képviseli. Nem szabad közönséges értelemben vennünk a „hegyi beszéd” folytatása során megjelenő „Én mondom azt néktek…” kifejezést. Ennek ismétlésével Jézus Krisztus az emberiség fejlődésébe helyezett új impulzusra mutat rá. Ha így olvassák tovább a „hegyi beszéd” folytatását, kiérzik majd belőle, hogy Jézus Krisztus azt akarta mondani: „Mindezidáig nem tudtatok énetekre hivatkozni, de most azáltal, amit én nyújtottam néktek, már fokozatosan el tudjátok sajátítani majd belső világotok erejével, énetek saját erejével a mennyeknek országát”. – A „hegyi beszéd” egész szellemét az ember énjének új impulzusa lengi át, és ugyanígy a folytatását is, amely az úgynevezett „gyógyításokra” tér át.

Ismeretes, hogy a gyógyítások hallatlanul messzire nyúló viták tárgyát képezik, és ezek a viták – mint mindnyájan tudják – a csodák kérdése körül dúlnak, s a leggyakrabban azt hangsúlyozzák, hogy itt állítólagos csodákról mesélnek. De ismerkedjük meg közelebbről a csodák kérdésével. Valamire már felhívtam tegnap a figyelmüket. Rámutattam, hogy ma az emberek teljesen alábecsülik a fejlődés folyamán az emberen végbement változásokat, átalakulásokat. Ha összehasonlítanának – nem durván, hanem finomabb értelemben véve – egy Jézus Krisztus idejében vagy akár egy még azelőtt élt fizikai testet egy ma élő fizikai testtel, akkor igen tekintélyes különbség derülne ki közöttük, ami természetesen csak okkult kutatással lenne kimutatható, anatómiai eszközökkel nem lehetne megállapítani, – a fizikai test mára megsűrűsödött, összébb húzódott, Jézus Krisztus idején még lágyabb volt. Nevezetesen az ember szemléletmódja volt olyan, hogy bizonyos mértékben még ismerte a testet megformáló bizonyos erőhatásokat a testben, amelyeket ma már egyáltalán meg sem lát és így világosan és sokkal erőteljesebben rajzolódtak ki az izmok, – persze csak a finomabb meglátás számára – és ez a szemléletmód lassan és fokozatosan veszendőbe ment. Gyermeteg dolog, hogy például különösen kiemelt izomrajzolatokra mutatnak rá régi rajzokon a művészettörténeti könyvekben, túlzásnak és a régi rajzolók ügyetlenségének tartva őket, mert nem tudják, hogy az ilyesmi a tényleges és az akkoriban helyes megfigyelésre nyúlik vissza, de ma már hibás lenne. Ezt azonban kevésbé figyelembe véve, ma inkább csak az ezekkel a teljesen másfajta embertestekkel összefüggő dolgokat kívánjuk kiemelni.

A lélek, a szellem ereje akkor még sokkal nagyobb, úgyszólván azonnali hatással volt az emberi testre, mint később, amikor a test megsűrűsödött és emiatt a lélek már vesztett a testre gyakorolt hatalmából. Ezért lehetett akkoriban még sokkal nagyobb mértékben a lélek erejével gyógyítani. A léleknek még sokkal nagyobb volt a hatalma. Ha rendellenesség keletkezett a testben, akkor a lélek úgy át tudta hatni a szellemi világból lehozott gyógyhatású erőkkel, hogy ismét mintegy önmagától összhangba, rendbe hozta azt. A lélek test fölötti hatalma fokozatosan csökkent, ez a fejlődés menete. De a régi időkben ezért voltak a gyógyító eljárások sokkal nagyobb mértékben szellemi úton gyógyító folyamatok, mint később. Akkoriban nem a mai értelemben vett fizikai orvosokat tartották orvosnak, hanem javarészt a testre a lélek kerülő útján ható gyógyítókat, akik a lelket tisztították meg és olyan szellemi-lelki hatásokat fejthettek ki, amelyekkel a lelket helyes érzésekkel, impulzusokkal és akarati erőkkel itatták át, akár a fizikai érzékelés megszokott állapotában, akár az úgynevezett templomi alvás során, ami az akkori időkben azt jelentette, hogy egyfajta szellemi látó állapotba hozták az embert.

A korabeli kulturális viszonyokat tekintetbe véve mindenképpen rá kell mutatnunk, hogy akik lélekben erősek voltak és hivatkozhattak arra, amit saját maguk fogadtak magukba, erősen tudtak hatni akkoriban a lelkekre és vele együtt a testekre is. Ezért is nevezték „gyógyítóknak” a valamiképpen szellemmel átitatott embereket, akikről tudták, hogy környezetükbe gyógyító erőket árasztanak. Alapjában véve pedig nemcsak a terapeutákat kellene gyógyítóknak neveznünk, hanem bizonyos módon az esszénusokat is, sőt tovább is kellene lépnünk, mert az egyik kisázsiai nyelvjárás, – amelyet különösen azok beszéltek, akikből a kereszténység kisarjadt – amit mi „szellemi gyógyítónak” neveznénk, azt Jézusnak fordította. „Jézus” alapjában véve „szellemi orvost” jelent. Eléggé helyes fordítás, különösen, ha érzésbeli értékéről van szó. Egyúttal fényt deríthetnének vele mindarra, amit egy ilyen nevet hallva egy olyan korban érezhették, amikor még éreztek valamit a nevek hallatán. Ezúttal azonban mintegy képzeljük bele magunkat teljesen az akkori idők kulturális viszonyaiba.

Az akkori idők szellemében azt mondhatták volna, hogy vannak a misztériumokba bejáratos emberek, akik én-tudatuk bizonyos mértékű feláldozásával tudnak ott kapcsolatra lépni bizonyos szellemi-lelki erőkkel, amelyek azután kisugároznak a környezetre, és így lesz belőlük környezetük gyógyítója. Tegyük fel, hogy Jézus Krisztus tanítványa lett volna közülük valaki. Azt mondta volna, hogy most egy nagyon furcsa dolgot tapasztal. Míg azelőtt csak olyan emberekből lehetett lelki gyógyító, aki a misztériumokban én-tudata letompítása mellett vette fel magába a szellemi erőket, most azt tapasztalja, hogy a misztériumokban szokásos eljárások nélkül, énjét megtartva gyógyít. – Nem az volt feltűnő, hogy egyáltalán vannak szellemi gyógyítások, a korabeli ember nem csodálkozott volna rajta, hogy a Máté-evangélium fejezetei egy szellemi gyógyítóról szólnak. Azt mondta volna, hogy mi csodálni való van azon, hogy ilyen emberek szellemi úton gyógyítanak, hiszen ez magától értetődik! – Akkoriban nem ment volna csodaszámba, ha ilyen gyógyításokat sorolnak fel. Az a fontos, amit a Máté-evangélium írója mond, vagyis hogy itt van valaki, aki mivoltának egy új erejét vitte bele az emberiségbe, énje impulzusa alapján gyógyított, ahonnan kiindulva azelőtt nem lehetett gyógyítani, azt az erőt vette igénybe, amelynek segítségével azelőtt nem lehetett gyógyítani. – Az evangéliumok tehát egészen mást mondanak, mint amire általában gondolnak. Számos bizonyítékkal szolgálhatnánk arra, – történetekkel is – hogy okkult források alapján a szellemtudomány a helyeset állapítja meg. Csak egyet említsünk meg bizonyságképpen.

Ha igaz, amit most mondtunk, akkor az ókorban ténylegesen meg kellett volna mutatkoznia, hogy bizonyos feltételek mellett szellemi behatásra meg lehetett gyógyítani a vakokat. Nos, helyesen mutattak rá ilyesféléket ábrázoló régi képekre. Már az előző előadásban említett John M. Robertson is rámutat, hogy van Rómában egy Aszklépioszt ábrázoló kép (Aszklépiosz Apolló fia, a gyógyítás istene, Hügiéniának, az egészség istennőjének apja. – a ford.), aki két vak ember előtt áll, és a szerző természetesen ebből arra következtet, hogy a kép egy gyógyítást ábrázol, ezt vették azután át és vették bele az evangéliumok leírásaiba az evangéliumok írói. Itt azonban nem az a lényeges, hogy a szellemi gyógyítások valamiféle csodálnivaló dolgok, hanem hogy aki a képet festette, azt akarja mondani vele, hogy Aszklépiosz egyike azoknak a beavatottaknak, akik én-tudatuk letompításával szellemi gyógyító erőkhöz jutottak a misztériumokban. A Máté-evangélium írója viszont azt akarta mondani, hogy Krisztusnál nem ilyen módon gyógyultak meg az emberek, hanem ahhoz az impulzushoz, ami Krisztusban még csak mint egyszeri impulzus élt, úgy kell fokozatosan eljutnia az egész emberiségnek, ahogyan az én a maga erejéből fokozatosan érheti el. – Ezt ma még nem érhetik el az emberek, mert később fog csak hozzászokni az emberiség. De megszokottá válik majd, ami Krisztussal történt időszámításunk kezdetén és az emberek lassanként majd képesek lesznek rá, hogy azt ki is fejezzék. Apránként történik majd meg. Ezt akarta bemutatni a Máté-evangélium írója a csodatevő gyógyításokkal.

Az okkult tudat alapján kijelenthetem tehát, hogy a Máté- evangélium írója egyáltalán nem „csodákat”, hanem teljesen természetes, magától értetődő dolgokat akart leírni. Csupán azt akarta ismertetni, hogy azok teljesen új módon zajlottak le. Így festenek a dolgok, ha valóban tudományos lelkiismeretességgel ismertetik. Éppen az evangéliumokat illetően harapódzott el tehát a legmélységesebb tévedés.

Hogyan kell tehát a tárgyhoz illő módon folytatódnia az elbeszélésnek? Láttuk, hogy Jézus Krisztus élete folyamán belemerült minden olyan folyamatba az úgynevezett kísértések során, amelyeket az ember fizikai és étertestébe merülésekor él át. Láttuk, hogy a fizikai és az étertestből kiáramló erő képessé vált arra, hogy úgy hasson, ahogyan a „hegyi beszédben” és az azt követő gyógyításokban fejeződött ki. Ezt követően Jézus Krisztus erejének még egy olyan hatása volt is, amilyen egy beavatott erejének egyébként is van a misztériumokban, – tanítványokat nevelt fel. Jézus Krisztusnak pedig ismét a maga sajátos módján kellett felnevelnie a tanítványait.

Ha ebből a szempontból akarjuk megérteni a Máté-evangéliumot ott, ahol a „hegyi beszédhez” és a gyógyításokhoz a további történések kapcsolódnak, előkészítésül kell majd hozzá egy s más abból, amit az évek folyamán megszereztünk magunknak az okkult tények ismeretéből. Az kell hozzá, hogy az ember egyfajta imaginatív, imaginációkban élő szemlélethez jusson el, hogy a beavatás következtében valóban felvezethető legyen az úton a magasabb világokba. A Jézus Krisztus körül lévőknek nemcsak azt a képességet kellett elsajátítaniuk, hogy meghallgassák, mi van egy olyan fenséges kinyilatkoztatásban, megnyilatkozásban, mint a „hegyi beszéd”, nemcsak részt kellett venniük a gyógyításokban, amelyeket Jézus Krisztus maga vitt véghez, hanem a Jézus Krisztusban működő hatalmas erőnek lassanként át kellett áradnia legközelebbi barátaira és tanítványaira is. Ezt is leírja az evangélium. Előbb azt írja le, hogyan lett képes a kísértéseket követően Jézus Krisztus új színben megmutatni a régi tanításokat, a régi gyógyításokat pedig egy új impulzussal végrehajtani. Utána azonban azt mutatja meg, hogyan hat új módon a tanítványaira, a benne legnagyobb mértékben testet öltött erő milyen hatással van tanítványokból álló környezetére. Hogyan mutatja ezt meg? Úgy, hogy amit előad, annak az érzéketlen emberek számára szavakban is kifejezhetőnek kell tűnnie, a fogékonyakra azonban, akiket ő maga választott ki és vezetett, más hatással volt, imaginációkat adott meg nekik, felgyújtva bennük a megismerés legközelebbi magasabb fokozatát. Ami tehát Jézus Krisztustól indult ki, az kétféleképpen hatott. A kívülállókra úgy, hogy hallották szavait és egyfajta elmélethez jutottak el vele, a többiekre pedig, akik szintén megélték erejét és akiket azért választott ki magának, mert sajátos karmájuk következtében erejét át tudta ruházni rájuk, úgy hatott, hogy imaginációkat, a magasabb világokban bizonyos módon egy fokkal magasabbra mutató ismereteket váltott ki lelkükből. Ezt így fejezi ki az evangélium: „A kívülállók csak példázatokat hallanak” – vagyis a szellemi világ történéseinek képszerű kifejezéseit – „de ti megértitek, mit jelentenek a példázatok, ti megértitek a beszédet, amely titeket a magasabb világokba vezet.” (Máté 13,10-11. Károli szerint: „Miért szólasz nékik példázatokban?… Mert néktek megadatott, hogy érthessétek a mennyek országának titkait, ezeknek pedig nem adatott meg.” – a ford.) Ezt sem a hétköznapi értelmében kell vennünk, hanem úgy, hogy a tanítványokat a magasabb világokba vezetik.

Most pedig mélyedjünk bele ezúttal igazán, hogyan vezethették fel a tanítványokat a magasabb világokba. Természetesen, hogy érthető legyen, amit most mondok, ahhoz nem elég csak idefigyelniük, hanem szellemtudományos tanulmányaik során megszerzett ismeretekkel áthatott jóakarat is kell hozzá. Szeretném ugyanis Önöket lehetőleg világosan rávezetni arra, hogy tulajdonképpen mit akar mondani a Máté-evangélium az itt következő leírásokkal.

Most még egyszer emlékezzünk rá, hogy a beavatásnak két oldala van. Az egyik, amikor fizikai és étertestébe merül alá az ember, tehát a saját belső világát ismeri meg, amikor magában az emberben működő alkotóerőkbe vezetik be, a másik oldala pedig az, amikor kifelé vezetik, a szellemi világba, amikor szétárad a makrokozmoszban. Tudjuk, hogy ez a folyamat a valóságot – nem a tudatot – illetően mindig végbemegy amikor elalszunk, asztráltestünket és énünket kivonjuk fizikai és étertestünkből és kiárasztjuk a csillagok világába, így szívunk fel erőket az egész csillagvilágból – ezért is „asztráltest” a neve. A beavatásnak ezzel a módjával, amikor asztráltestünkkel és énünkkel kivonulunk fizikai és étertestünkből, nem csak azt érhetjük el, hogy tudatosan tekintjük át, mi van a Földünkön, hanem kiáradunk a kozmoszba, megismerjük a csillagvilágot és befogadjuk az onnan felénk áradó erőket. Ez azonban, amit olyasvalaminek kell tekintenünk, amit az ember a kozmoszba kiáradva fokozatosan szerez meg magának, Jézus Krisztusnak a János-keresztelőt követő rendkívüli állapota következtében jelen volt és nem csak egy alváshoz hasonló állapotban volt jelen, hanem jelen volt akkor is, ha nem aludt, mivoltát akkor is egyesíteni tudta a csillagvilág erőivel és akkor is le tudta hozni annak erőit a fizikai világba, amikor benne volt fizikai és étertestében.

Ezért írhatjuk le Krisztus működését úgy is, ha azt mondjuk, hogy a számára különleges módon előkészített fizikai és étertestének, egész mivoltának vonzerejével odavonta a Nap, a Hold, a csillagok, az általában a Földünkhöz tartozó kozmosz erejét. És amikor ő tevékenykedett, most az hatott az ő közvetítésével, ami egyébként a kozmoszból mint gyógyító, erővel átitató élet áramlik át az emberen, ha alszik és fizikai és étertestén kívül tartózkodik. Jézus Krisztus olyan erőkkel hatott, amelyek testisége vonzása következtében áramlottak alá a kozmoszból és testén keresztül kifelé áramolva tanítványaira áradtak. Fogékonyságuk folytán ekkor kezdték megérezni, valóban érezni a tanítványok, hogy az előttük álló Jézus Krisztus egy olyan lény, akin keresztül a kozmosz erői szellemi táplálékként jutnak el hozzájuk, aki őket elárasztja velük.

A tanítványok azonban kettős tudatállapotban éltek, mert még nem voltak legmagasabban fejlett emberek, hanem éppen most Krisztus révén kapaszkodtak fel a fejlődés magasabb fokára. Állandóan az ébrenléttel és az alvással összehasonlítható, kettős tudatállapotban éltek. Ezért tehát azt mondhatjuk róluk, hogy az alvás és az ébrenlét között váltakozva lehetőségük nyílt rá, hogy mindkét állapotban engedjék magukra hatni Krisztus mágikus erejét. Nappal akkor hathatott rájuk, ha elébük lépett, ereje azonban akkor is hatott, amikor aludtak, amikor fizikai és étertestükön kívül voltak. Míg máskülönben az ember tudattalanul árad ki a csillagvilágba és semmit sem tud róla, náluk akkor is mellettük volt Krisztus ereje, megpillantották azt. Tudták, hogy Krisztus ereje nyújtja nekik a táplálékot a csillagok világából.

De a tanítványok kettős tudatállapotának még egy másik vonatkozása is volt. Mindenkinél – tehát Jézus tanítványainál is – figyelembe kell vennünk, hogy az illető eleinte micsoda, és azt is, hogy milyen adottságokat hordoz magában további jövője számára a következő inkarnációjában. Már most benne van mindannyiunkban, ami a következő kultúrkorszakban majd egy új inkarnációban megjelenve egészen másképpen látja környezetét. Ha pedig az, ami Önökben már most megtalálható, szellemi látássá válna, akkor a szellemi látás egyfajta kezdeti benyomásaként elsősorban a legközelebbi jövőt látná meg. A szellemi látás első élményei közé tartozna, – amennyiben tiszták, igaziak és valóságosak – hogy meglátnák, mi történik a közeljövőben. – Kiváltképpen a tanítványoknál volt ez így Rendes nappali tudatállapotuk során Krisztus ereje úgy áradt beléjük, hogy azt mondhatták, úgy áramlik beléjük Krisztus ereje, ahogyan akkor kell beléjük áramolnia, amikor ébren vannak. Hogyan volt ez, amikor aludtak? Attól, hogy Jézus tanítványai voltak és Krisztus ereje hatott rájuk, alvás közben egy bizonyos időre mindig szellemi látókká lettek, de ilyenkor nem azt látták, ami akkor történt, hanem azt, amiben az emberek a jövőben részesülnek. Mintegy belemerültek az asztrális látás tengerébe és előre látták, mi történik a jövőben.

A tanítványoknak tehát két állapota volt. Az egyikre azt mondhatták, hogy az a nappali állapotuk. Ebben az állapotban hozza le nekik Krisztus a kozmikus messzeségekből és osztja meg velük a kozmikus erőket szellemi táplálékként. Ő hozza le nekik, mert ő a Nap ereje, mindaz, amit Zarathusztrának a kereszténység szellemében felvett tanításaként írtunk le. Ő közvetíti azokat az erőket, amelyeket a Nap küldhet le hozzájuk a hét nappali csillagképből, ahonnan nappali táplálékukat kapják. – Éjszaka viszont azt mondhatták, hogy azt észlelik, ahogyan Krisztus ereje mintegy mennyei eledelül küldi lelkükbe az éjjeli, az éjszaka folyamán a másik öt csillagképen áthaladó, láthatatlan Napot.

A tanítványok tehát imaginatív szellemi látásuk során érezhették, hogy egyesülnek a krisztusi erővel, a Nap erejével. Krisztus azt küldi le hozzájuk, ami jelenkorukban, vagyis a negyedik kultúrkorszakban élő emberek számára „a helyes”. A másik tudatállapotban pedig a krisztusi erő azt küldi le nekik, amit az éjszakai Nap, az öt éjszakai csillagkép erejeként küldhet, ez viszont a következő, vagyis az ötödik kultúrkorszakra érvényes. – Ezt tapasztalták a tanítványok. Hogyan lehet ezt kifejezni? A következő órán foglalkozunk majd még néhány szóval a kifejezésmódokkal, most csak a következőket említsük meg.

A régi kifejezésmód egy embersokaságot „ezreknek” nevezett és ha közelebbről meg akarta határozni őket, akkor még valamilyen fontos jellemzőjüket is hozzáfűzte. A negyedik kultúrkör- szakban élő embereket például „a négyezreknek”, a már az ötödik kultúrkorszaknak megfelelő módon élő embereket pedig „az ötezreknek” nevezték. Ezek egyszerű szakkifejezések. Ezért a tanítványok elmondhatták, hogy nappali állapotukban azt észlelik, amit a krisztusi erő a hét nappali csillagkép felől küld el nekik a Nap erőiből, így azután a negyedik kultúrkorszakban élő embereknek, „a négyezreknek” szóló táplálékot veszik magukhoz. Éjszaka pedig az imaginatív szellemi látás állapotában az öt éjszakai csillagképpel azt érzékelik, ami a közeljövőnek, „az ötezreknek” való. A negyedik korszakban élő embereket tehát – „a négyezreket” – a hét mennyei kenyér, a hét nappali csillagkép táplálja az egekből, az ötödik korszakhoz tartozó embereket – „az ötezreket” – pedig az öt mennyei kenyér, az öt éjszakai csillagkép. Azonkívül az evangélium mindig rámutat a nappali és az éjszakai csillagképek érintkezésének helyére, a Halakra is.

Egy titkot érint ezzel, a misztériumok egyik fontos folyamatára, Krisztus tanítványaival való mágikus érintkezésére mutat rá. Krisztus világosan megérteti velük, hogy nem a farizeusok elavult kovászáról beszél, hanem mennyei eledelt közvetít számukra a kozmoszból, a Nap erőiből, amelyeket annak ellenére hoz le nekik, hogy semmi más nem áll rendelkezésére, mint egyfelől a hét nappali kenyér, a hét nappali csillagkép, másfelől az öt éjszakai kenyér, az öt éjszakai csillagkép, közöttük mindig az elválasztást képező Halakkal, sőt az egyik esetben, hogy ez különösen világos legyen, két halról beszél. (Máté 14,13-21 és 15,32-38).

De ha így pillant bele valaki a Máté-evangélium mélységeibe, hogyan kételkedhetne abban, hogy itt valóban Zarathusztrára visszanyúló kijelentésről van szó, akire vissza is kell nyúlnia, hiszen először ő mutatott rá a Nap szellemére, és az elsők között volt, akiket a Nap Földre sugárzó mágikus erejének az arra fogékonyakkal való megértetésével bíztak meg.

A felületes bibliamagyarázók viszont mit tesznek? A Máté- evangélium egyik helyén az ötezreket öt kenyérrel, egy másik helyén a négyezreket hét kenyérrel vendégelik meg, és ez utóbbit pusztán csak ismétlésnek tartva, azt mondják, hogy gondatlanul írta le valaki az eredetiről, a leíráskor előfordul, hogy hanyagul másolnak, így az evangélium egyszer a négyezrek hét kenyérrel, másszor az ötezrek öt kenyérrel való megvendégeléséről ír, előfordul az ilyesmi, ha hanyagul másolnak! – Nem vitatom, hogy előfordulhat ilyesmi az újabb korban írott könyveknél. Az evangéliumok azonban semmiképpen sem így jöttek létre. Ha egy elbeszélés bennük kétszer szerepel, annak mély oka van, amire most is rámutattam. Ezekből a mélységekből ismertet a Máté-evangélium azok szerint a közlések szerint, amelyeket a nagy esszénus tanítómester, Jeshu ben Pandira egy évszázaddal a Krisztus-Nap megjelenése előtt készített elő, hogy segítségükkel később meg lehessen majd érteni a Krisztus- Napot, és ha meg akarjuk érteni a Máté-evangéliumot, akkor éppen emiatt kell kikutatnunk benne ezeket a mélységeket is. – De menjünk tovább.

Krisztus először az imaginatív, az asztrális látás erejét, vagyis azt sugározta ki magából tanítványaira, amit az asztrális látásból oda bevihetett. Az evangélium még erre is egészen világosan utal. Mondhatnám: „Akinek szeme van az olvasásra, olvassa!”, ahogyan korábban mondták, amikor még nem írtak le mindent: „Akinek füle van a hallásra, hallja!” – Akinek szeme van az olvasásra, olvassa el az evangéliumokat! Jelezve van valahol, hogy a Krisztus-Nap ereje nappal másképpen jelent meg a tanítványok előtt, mint éjjel? Igen, világos az utalás. Olvassák el azt a fontos helyet a Máté-evangéliumban, ahol ezt elmondja!

Az éjszaka negyedik negyedében – vagyis hajnali 3 és 6 óra között – az alvó tanítványok megpillantottak a vízen járva valakit, vagyis az éjszakai Nap Krisztusról visszasugárzó erejét, akit először kísértetnek tartottak. (Máté 14, 25-26). Itt még az időpont is meg van adva, mert a tanítványoknak csak egy bizonyos időben lehetett rámutatni arra, hogy ez az erő csak egy olyan lény közvetítésével tud a kozmoszból hozzájuk áramlani, mint Krisztus. Az evangélium úgy mutatja meg, hogy amikor Jézus Krisztus Palesztinában jár, ő az egyetlen személyiség és individualitás, aki ennek során a Nap erejét közvetíti, hogy az a Földbe hathasson, hogy mindenütt utal rá, hogy hol áll a Nap és milyen kapcsolatban van a csillagképekkel, a mennyei kenyerekkel. Az evangélium mindenütt a kozmosz ilyen irányú természetét, a kozmikus erők Krisztuson keresztül történő behatását mutatja be. De menjünk tovább.

Jézus Krisztusnak még külön is be kellett avatnia tanítványait – vagyis azokat, akik erre különösen alkalmasak voltak – hogy ne csupán imaginatív szinten, vagyis mintegy asztrális képekben láthassák a szellemi világot, hanem hogy maguk is láthassák, sőt jól is hallhassák, ami ott végbe megy – gyakran volt már szó róla, hogy ez azt jelenti, hogy a devachánba emelkedjenek. Így tehát a fizikai síkon Jézus Krisztusként látott személyiséget szellemileg felemelkedve tudták felkeresni oda-fent, a szellemi világban. Még az asztrális szintnél magasabb területeken is szellemi látókká kellett válniuk. Erre azonban nem mindegyik tanítvány volt képes, csak azok hárman, akik a Máté-evangélium szerint a Krisztusból kisugárzó erő iránt a legfogékonyabbak voltak: Péter, Jakab és János. Ezért mondja el az evangélium (Máté 17,11-13), hogy Krisztus ezt a három legfogékonyabb tanítványát választja ki, hogy az asztrális sík fölé, a devachán területére vezesse őket, ahol megláthatták a szellemi ősképeket. – Jézus Krisztus saját ősképét is, hogy láthassák, kikkel áll kapcsolatban – és a vele kapcsolatban állók ősképeit is, Illését, a régi igehirdetőét, aki Keresztelő János képében újra testet öltve Jézus Krisztus előhírnöke volt, – a jelenet János fejevételét követően játszódik le, amikor Jánost már a szellemi világokba ragadták – de már láthatták szellemi előfutáráét, Mózesét is. Ez azonban csak akkor történhetett meg, ha nem csupán az asztrális, hanem már a szellemi látás fokára vezette három kiválasztott tanítványát. A Máté-evangélium pedig úgy adja tudtunkra, hogy valóban a devachánba emelkedtek, hogy nemcsak Krisztust és az ő Nap-erejét látták meg, – külön ki van emelve, hogy „.. .és az ő orcája ragyog vala, mint a nap”… (Máté 17,2 – a ford.) – hanem arról is szó van, hogy arra lesznek figyelmesek, hogy azok hárman hogyan beszélgetnek. Arról van szó tehát, hogy a devachánba emelkedtek, hiszen hallották – nem látták – a beszélgetést. Az evangélium tehát mindent a tényeknek megfelelően mond el, úgy, ahogyan a szellemtudományos kutatás írja le a szellemi világ jellegzetességeit. Sehol sincs ellentmondás a között, amit mi tanítunk és amit Krisztus vonatkozásában a tényeknek megfelelően az evangélium közöl, vagyis hogy a tanítványokat ő maga vezeti fel előbb az asztrális, majd a devacháni, a szellemi világba.

A Máté-evangélium tehát világosan akként ábrázolja Jézus Krisztust, mint akiről egykor Zarathusztra azt hirdette, hogy megtartja és hordozza a Nap erejét, és híven mondja el, hogy a Nap ereje, szelleme – Ahura Mazda, vagyis Ormuzd, akiről Zarathusztra csak annyit mondhatott, hogy a Napon él – a názáreti Jézus közvetítésével a Földön élt és úgy egyesült vele, hogy egyetlen egyszer élve fizikai, éter- és asztráltestben, a földfejlődés ösztönzője lett és egyre jobban benne él majd a Föld fejlődésében. Másképpen úgy mondhatjuk, hogy az én mivolta egyszer úgy élt itt a Földön egy személyiségben, hogy az emberek következő inkarnációik során fokozatosan sajátítják el majd az én mivoltának erejét azáltal, hogy Krisztusban részesülnek, illetve Pál szellemében fogadják magukba Krisztus mivoltát. Miközben pedig az emberek inkarnációról inkarnációra haladva élik át a Földkorszak hátralévő részét, akik át akarják hatni lelküket az egykor itt járt személyiség erejével, azok egyre magasabbra emelkednek majd. Annak idején fizikai szemükkel láthatták a kiválasztottak Krisztust a názáreti Jézus testében. Egyszer meg kellett történnie az egész emberiség számára a földfejlődés folyamán, hogy Krisztus, aki korábban csak mint a Nap szelleme volt látható, aláereszkedjék, így egyesülhessen a Föld erőivel.

Az ember pedig az a lény, akiben a Nap áradó ereje teljességének kellett élnie, akinek egyetlen egyszer kellett alászáll- nia és egy fizikai testben laknia. Ezzel azonban megkezdődött a Nap-erő kiáramlásának ideje. Fokozatosan majd egyre inkább bele fog áradni az emberekbe, akik egymást követő inkarnációkban élnek és lassanként áthatják majd magukat krisztusi erővel, amennyire ezt a földi test megengedi. Természetesen nem minden fizikai test, hiszen csak az a különleges test volt ilyen, amelyet tagoltságát illetően a két Jézus-gyermek készített elő a leírt bonyolult módon, majd Zarathusztra emelt arra a bizonyos legmagasabb foltra, amelyen Krisztus egyszer valóban teljességében élhetett. Egyetlen egyszer!

Az emberek, akik rászánják magukat, előbb belsőleg, majd egyre inkább külsőleg is át fogják hatni magukat a krisztusi erővel. Így Krisztus mivoltát nemcsak meg fogják érteni, hanem majd át is hatják vele magukat. Önök közül sokaknak leírtam már, hogy földi fejlődése folyamán az emberiség a továbbiakban hogyan részesül Krisztusban. Sőt, a „rózsakeresztes misztériumjátékban” megpróbáltam Theodora látnoknő alakjában ábrázolni, – akit egy olyan személynek képzeltem el, aki kifejlesztette magában az erőt, hogy belelásson a közeljövőbe – hogy egy olyan időszak áll előttünk, amikor a nem túl távoli jövőben, eleinte csak néhányan, majd egyre többen és nem csak szellemi iskolázás folytán, hanem az emberiség által elért földi fejlődés bizonyos fokozata következtében valóban képesek lesznek majd meglátni Krisztus alakját, – most azonban az éteri és nem a fizikai világban, majd egy még távolabbi jövőben ismét más alakban. Egyszer fizikai alakban volt látható, mert a fizikai síkon élő embereknek egyszer így kellett megélniük. De a Krisztus-impulzus nem tette volna meg a hatását, ha nem úgy működne tovább, hogy továbbfejlődhetne.

Egy olyan korszak felé haladunk, amikor az ember magasabb erői majd láthatják Krisztust. Néhány emberből valóságos „Theodora” lesz még a XX. század vége előtt, vagyis ténylegesen felnyílt szellemi szemükkel ugyanolyan élményük lesz, mint Pálnak Damaszkusz előtt, mert „koraszülött” volt. (lKor, 15,8 Károli szerint: „…idétlen…”/!/ – a ford.). Néhányan még a XX. század vége előtt majd újra átélik Pál Damaszkusz előtti Krisztus-élményét (ApCsel 9,1-22) és ugyanúgy nem lesz szükségük evangéliumokra és kútfőkre, hogy Krisztusról tudjanak, ahogyan Pálnak sem volt. Belső élmény alapján fogják tudni, mi van Krisztussal, aki ekkor majd megjelenik az éteriség felhőiből.

Ez Krisztus egyfajta újra-eljövetele lesz éteri képében, amelyben olyannak látszik majd, amilyennek Pálnak mutatkozott meg előre. Feladatunk különösen hangsúlyozni, hogy a Krisztus-esemény természetéhez hozzátartozik, hogy aki Jézus Krisztusként egyszer élt fizikai testben időszámításunk kezdetén, éteri képében jelenik majd meg újra – mint Pálnak Damaszkusznál – még korszakunk letelte előtt. Ha pedig az emberek egyre magasabb képességekhez emelkednek, akkor Krisztus természetének teljes gazdagságát megismerik majd. De nem volna haladás, ha Krisztusnak másodszor is fizikai testben kellene megjelennie, hiszen akkor először hiába jelent volna meg, első megjelenésének nem lett volna meg az a hatása, hogy az emberben kifejlődjenek a magasabb erők. A Krisztus-esemény eredménye, hogy az emberben új, magasabb erők fejlődnek ki, amelyekkel ott lehet őt meglátni, ahol a szellemi világokból hat. Nekünk pedig, ha megértjük a jelenkor történelmi harcát, az a feladatunk, hogy korunkban úgy mutassunk rá erre az eseményre, ahogyan előzőleg Jeshu ben Pandira, az esszénus tanítómester mutatott rá, előre meghirdetve Krisztust, akinek mint Oroszlánnak kell majd Dávid nemzetségéből származnia, ezzel ismét a Nap erejére, az Oroszlán csillagképre utalva. Ha pedig az emberiségnek ma olyan szerencséje lenne, – ezt csak célzásképpen mondom – hogy Jeshu ben Pandira, – akit annak idején az a nagy bodhiszattva inspirált, aki egykor majd a Maitreya- buddha lesz – újból testet öltene korunkban, legfontosabb feladatának azt tekintené, hogy rámutasson az éteriség fellegeiben megjelenő éteri Krisztusra, és hogy hangsúlyozza, hogy a Krisztus-esemény csak egyszer játszódott le fizikai testben.

Feltéve, hogy az a Jézus, akit Pandira fiaként körülbelül 105 évvel a Krisztus-esemény előtt köveztek meg Palesztinában, az egyik inkarnációjában a mi korunkban is rámutatna a Krisztuseseményre, akkor arra a Krisztusra mutatna rá, aki nem jelenhet meg fizikai alakban, hanem akinek éteri képében kell megjelennie, ugyanúgy, ahogyan Damaszkusz előtt Pálnak megjelent. Az esetleg újraszületett Jeshu ben Pandirát éppen erről ismerhetnénk fel. Másfelől viszont az a lényeges, hogy az új esszénus irányzat hogy úgy mondjam meg is értené, hogy nekünk a majdani Maitreya-buddhától kell megtanulnunk, hogyan jelenik majd meg Krisztus a mi korszakunk számára, és nagyon fontos óvakodnunk a korunkban mintegy újrakeletkező esszénus irányzatot illető téves megítéléstől.

Az esetleg újraszülető Jeshu ben Pandirát korunkban biztosan megkülönböztető ismertetőjelnek azt kell tekintenünk, hogy nem állítja majd magáról, hogy ő Krisztus. Mindazokat, akik ma fellépnének és valamiképp arról beszélnének, hogy ugyanaz az erő él bennük, mint ami a názáreti Jézusban élt, fel kellene ismernünk erről az állításukról, hogy Krisztus száz évvel ő előtte élt előfutárának hamis egyéni megnyilvánulásai. Ez az állítás a biztos jele annak, hogy nem azok, és ha valamilyen kapcsolatba hozzák magukat Krisztussal, akkor személyükben hamis jövendőmondó jelenik meg. E téren azonban hallatlanul nagy veszély fenyeget, mert korunkban két szélsőség között ingadozik az emberiség. Egyfelől erőteljesen hangsúlyozzák, hogy ma nem hajlandók elismerni az emberek között működő szellemi erőket. Még az újságok is minduntalan hangoztatják az út- széli igazságot, hogy a mi nemzedékünk nem tudná elismerni egy valahol megmutatkozó eredeti szellemi erő adományát és erejét. Ez a mi korszakunk egyik hajtása. Váló igaz, hogy ha a legnagyobb újratestesülés játszódhatna is le korunkban, akkor is csak érzéketlenül néznénk és hagynánk, hogy elmúljon anélkül, hogy törődnénk vele. De nem kevésbé van ma jelen – korunk előbbi hajtásával együtt, hogy a szellemi egyéniségeket annyira lebecsülik, hogy el sem ismerik őket – a másik rossz szokás sem, hogy másfelől viszont a leghevesebben igénylik, hogy istenítsenek, valamiképpen a fellegekbe emeljenek valakit. Nézzenek körül ma mindenütt a közösségekben, mindegyiknek megvan a maga Messiása, mindenütt igénylik, hogy valakit istenítsenek. Ez a jelenség persze már az évszázadok során is számtalanszor megmutatkozott.

Már Maimonidész is beszél egy Franciaországban 1087 körül megjelent hamis Krisztusról, akinek annak idején számtalan követője volt, de később halálra ítélte a világi hatóság. [- Moses ben Maimon (1135-1204), a híres középkori zsidó filozófus 1172-ben egy Iggeret Témán néven ismertté vált írott üzenetet küldött levelezőtársának, Jákob ibn Alfajuminak Jemenbe, amelyben egy hamis Messiás megjelenéséről ír. J. Münz „Moses ben Maimon. Élete és művei.” (Moses ben Maimon. Sein Leben und Werke) címmel 1912-ben Frankfurt am Mainban megjelent könyvében a következőképpen közli a hamis Messiásról szóló rész tartalmát (1.: 76.Ő.):

„így lépett fel az iszlám időszak kezdetén az Eufráteszen túl (Perzsiában) egy magát Messiásnak mondó fanatikus (Obadja Abu Isa), aki magas küldetését azzal akarta tanúsítani, hogy hirtelen gyógyított meg leprásokat. Számos követője volt, 10.000 ember sereglett körülötte, de nem sikerült a terve, a vidék zsidósága pedig bajba került miatta (755).* Megjelent még továbbá Fezben is (1127 körül) egy 45 éves férfi, aki Messiásnak hirdette magát, valamint körülbelül egy évtizeddel korábban (1117 körül) Cordovában egy másik is, működésük helyén azonban sok bajt hoztak Izraelre mind a ketten. Nagyjából 30 évvel ennek előtte (1087 körül) Franciaországban lépett fel egy ál-Messiás, ő és követői közül sokan a frankoknak estek áldozatul.”

*Ennek a Messiásnak vagy szektaalapítónak a követői még egészen a X. századig is fennmaradtak és Isfahan város neve után „isavitáknak” hívták őket. Vö.: Gratz: „A zsidók története” (Geschichte dér Juden), V kötet, 176.o. és 15. jegyzet.

Az írásmű első négy fejezete – az idézett hely a 3. fejezethez tartozik – már 1902-ben megjelent mint I. rész, Rudolf Steiner tehát éppenséggel erre a leírásra hivatkozhatott.] – Ugyancsak Maimonidész írja le továbbá (1172-ben), hogy 55 évvel azelőtt Spanyolországban, Cordobában megjelent valaki, aki Krisztusnak adta ki magát (1117-ben), valamint hogy nagyjából 45 évvel korábban, tehát 1127 körül a Marokkóbeli Fez városában lépett fel egy hamis Messiás, aki még nagyobb feltűnést keltett. Végül 955-ből azt jelenti, hogy megjelent valaki Perzsiában, aki ugyan nem állította magáról, hogy ő a Krisztus, de utalt Krisztusra. A legkirívóbb esetet, Sabbataj Cévi fellépését 1666-ban Szmirnában, említettük már. – Sabbatai Cévi (1626-1675), 1.: J. Kastein: „Sabbataj Cévi, Izmir Messiása.” (Sabbatai Cévi. Der Messiás von Ismir.), Berlin 1930.)

Egy hamis Messiás természetét és környezetére gyakorolt hatását éppen az ő alakján lehet a legalaposabban tanulmányozni, hiszen azt állította magáról, hogy Krisztus egyik újratestesülése. Annak idején elterjedt a hír Szmirnából, hogy egy új Krisztus jelent meg Sabbataj Cévi személyében. Ne higgyék, hogy akkoriban kevésbé nagy felfordulást okozott. Európa minden részéből, Franciaországból, Spanyolországból és Itáliából, Lengyelországból, Magyarországról, Dél-Oroszországból, Eszak- Afrikából és Belső-Azsiából vándoroltak Szmirnába az emberek, hogy megismerjék az új Krisztust, Sabbataj Cévit. Az egész világot megmozgatta. Ha valaki azt mondta volna azoknak az embereknek, akik akkoriban egy új Krisztust láttak Sabbatai Céviben, hogy ő nem az igazi Krisztus, – mielőtt még el nem árulta magát, a mesterkedésein még nem láttak át – az rosszul járt volna, rengeteg ember dogmájába ütközött volna. – Ez a másik, ha talán nem is éppen a keresztény területeken, de máshol naponta megmutatkozó hajtás. Igény van rá, hogy Messiásokat jelentessenek meg földi inkarnációkban. A keresztény országokban általában kisebb körökben játszódnak le a dolgok, de Krisztusok már ott is akadnak.

Arról van szó ugyanis, hogy az ember akkor nem esik bele egyik hibába sem, ha szellemtudományos ismeretekkel, a szellemtudománnyal tisztázza és az okkultizmussal tekinti át pontosan a tények anyagát. Ha pedig megérti az ebben a szellemben kapott tanításokat, akkor mindkét hibától távol tartja magát. Azután majd kissé jelenkorunk legmélyebb történeti tényébe hatolunk, – mélyebbre hatolva a szellemi életbe, részesei lehetünk az esszénus irányzat egyfajta újjáéledésének. Annak idején kerülő úton, Jeshu ben Pandira szájából hangzott el először a Krisztus-eseményre mint fizikai történésre vonatkozó jövendőmondás. Ha pedig a mi korunkban akarjuk megújítani az esszénusok tanait, ha nem a régi bodhiszattva hagyományainak szellemében, hanem az új bodhiszattva eleven szellemének megfelelően akarunk élni, úgy annak a bodhiszattvának kell minket inspirálnia, aki egykor majd a Maitreya-buddha lesz. Ő pedig úgy inspirál minket, hogy felhívja rá a figyelmünket: közeleg az idő, amikor Krisztus új alakban, éteri testben lesz majd malaszt azoknak, akik az új esszénus-bölcsességgel fejlesztenek ki új erőket abban az időszakban, amikor Krisztus éteri alakban történő újra-eljövetele az emberekhez felelevenítő hatással indul majd meg. Teljesen annak a bodhiszattvának a szellemében kívánunk szólni, akiből majd Maitreya-buddha lesz. Tudjuk ekkor, hogy nem valamelyik vallásfelekezet szellemében szólunk Krisztusról és arról, hogyan lesz ismét érzékelhető a fizikai sík számára, és nem félünk kijelenteni, hogy közömbös lenne számunkra, ha mást kellene mondanunk, mert akkor azt ismernénk igazságnak. Nem viseltetünk előszeretettel valamelyik keleti vallás tanítása iránt sem, mert csak az igazságnak élünk. A bodhiszattva inspirációjából megismert szóképekkel fejezzük ki, hogy milyen lesz majd Krisztus elkövetkezendő megjelenése.

– Bern, 1910. szeptember 11.

[Krisztuson keresztül tanító és éltető erők áramlanak be a kozmoszból. A tanítványokra átáramló hatása és felnövekedésük. Péter hitvallása. Az ember fia és az élő Isten Fia. Az emberközösségek rendező erői etikai-morális-szellemi viszonylatok alapján. Krisztus kivezeti tanítványait a makrokozmoszba. A Nap-logosz előzőleg tanításként elhangzó erői a golgotai misztérium következtében valóságosan és élő formában áramlanak alá. Felnövekedés a mennyek országába.]

A megkísértések történetét egy bizonyos fajta beavatás ösztönző erejének mutathattuk be. Ezt követően Jézus Krisztus teljesen új formában terjeszthette a régi tanításokat, – elsősorban tanítványainak – majd nem csupán a támlásokat, hanem – ha szabad így mondanom – az erőt, a gyógyító erőt is továbbadhatta az embereknek. Erről szólnak a gyógyítások. Tegnap azután áttértünk arra, ami az évek folyamán magunkba fogadott szellemtudományos ismeretek feldolgozásából adódó – mint mondottam – kis jóakaratot feltételezi. Rátértünk az élő oktatásnak a Jézus Krisztusból kiinduló erők átadásával történő és úgyszólván a tanítványok lelkébe sugárzó sajátos módjára. Megpróbáltunk emberi szavakkal kifejezni – amennyire ez megy – egy hatalmas misztériumot. Megpróbáltuk felhívni a figyelmet arra, amit Jézus Krisztusnak kellett nyújtania tanítványainak. Egyfajta gyújtópontja – gyűjtőlénye – volt a makrokozmoszból a földi viszonyok közé áramlott erőknek, amelyeknek a tanítványok lelkéhez kellett áramolnia és amelyeket csak a Jézus Krisztus lényében egyesült erőkkel lehetett összegyűjteni. Az egyébként az emberekhez csak tudattalanul, az alvás állapota alatt áramló erők Jézus Krisztus lényén keresztül a kozmosz oktató és éltető erőiként áramlottak a tanítványokhoz a kozmikus távlatokból. Ezeket a kozmikus életről felvilágosítást nyújtó erőket természetesen csak akkor írhatjuk le részletesen, ha belemélyedünk a kozmosz különféle konstellációiba. Ma még rá kell mutatnunk erre a misztériumra, amennyiben a Máté-evangélium is beszél róla. Előbb azonban azt kell tisztáznunk, hogyan kellett gyarapodnia bölcsességben a tanítványoknak a földi viszonyokhoz képest attól, hogy rájuk sugároztak Jézus Krisztus erői. Úgyszólván saját magukban, életükben, eleven bölcsességükben kellett növekedniük, a legkülönbözőbb módon gyarapodniuk.

Nos, az evangélium éppen egy ilyen sajátos módot ír le az egyik tanítvány vagy apostol gyarapodása során. De hogy egy apostol életében mi az egyedülálló, a különösen fontos, csak úgy értjük majd meg, ha kiemeljük egy nagy összefüggésből. Most tisztában kell lennünk vele, hogy az emberiség fejlődése során az ember előbbre jut. Nemhiába haladunk inkarnációról inkarnációra. Így az Atlantisz utáni korban sem hiába haladtunk keresztül inkarnációkon az Atlantiszt követő első, ó-indiai kultúrkorszakban, majd az óperzsa kultúrkorszakban, az egyiptomi-káld, a görög-latin kultúrkorszakokban és tovább is, hanem ezekben az inkarnációkban mintegy az élet nagy iskolájába jártunk, hogy minden egyes inkarnációnk során magunkba fogadjunk valamit az abban a kultúrkorszakban meglévő körülményekből. Lassanként, fokozatosan gyarapodtunk tőle. De miből áll az ember gyarapodása az emberiség fejlődésének egyes korszakain keresztül?

Az ember különböző alkotóelemekből áll, ezt már az antropozófia elemi ismereteiből tudjuk. Ha ilyen értelemben fel akarjuk sorolni őket, fizikai, éter- és asztráltestünk van, az érző- lélek, az értelmi- vagy kedély-lélek és a tudati-lélek asztráltestünkhöz kapcsolódik. Emberi természetünknek vannak azután még magasabb alkotórészei is, amelyekhez iparkodunk felfejlődni, a szellem-én, az élet-szellem és a szellem-ember. Nos, az Atlantiszt követő minden egyes kultúrkorszak valóban nyújtott valamit az emberi természet valamelyik alkotórészének. Így az első korszakban, az ó-indiai kultúrában azokból az erőkből iktattak be valamit az emberbe, amitől étertestében lett több, mint azelőtt volt. Aminek ebben a vonatkozásban a fizikai testbe kellett bevésődnie, már az atlantiszi korszak utolsó időszakában beleillesztették. Azok az adományok viszont, amelyek az Atlantiszt követő korszakban illették meg az embereket, az étertesttel kezdődnek. Így kaptuk meg az ó-indiai időszakban azokat az erőket, amelyeket étertestünkbe kellett ültetni, majd az óperzsa időszakban azokat, amelyeket asztráltestünkbe, érző-testünkbe, az egyiptomi-káld időszak folyamán pedig érző-lelkünkbe ültettek. A negyedik, a görög-latin kultúrkorszak folyamán az értelmi- vagy kedély-lelkünkbe süllyesztették az erőket, most pedig abban a korban élünk, amikor az ide tartozó megfelelő erőket fokozatosan a tudati-lélekbe kell iktatnunk, e téren azonban még nem jutottunk túl messzire. Utána majd az Atlantiszt követő hatodik időszak következik, amikor a szellem-én, a hetedik kultúrkorszakban pedig az élet-szellem erői vésődnek bele az emberi természetbe, majd egy távoli jövő elé tekintünk, amikor az atma, vagyis a szellem-ember vésődik majd bele a rendes úton fejlődött emberekbe.

Nézzük meg most az ember fejlődését az egyes embereket illetően. Akik a szent misztériumokból tudtak meg valamit ezeknek a dolgoknak az igazi összefüggéseiről, azok mindig úgy szemlélték az embert, ahogyan most kell áttekintenünk. A tanítványoknak is lassanként kellett megtanulnia, hogy a Jézus Krisztusból áradó és rájuk átáramló, serkentő és oktató erővel így tekintsék át az embert. Azt mondhatjuk tehát, hogy akár most, akár Jézus Krisztus idejében vizsgáljuk az embert, olyan adottságok rejlenek benne, mint amilyenek például egy növényben már akkor is benne vannak, amikor még csak zöld levelei vannak, virágai és termése pedig még nincsen. Ránézünk egy növényre, amelynek még csalt zöld levelei vannak, de tudjuk, hogy úgy igaz, mint ahogyan a növény ott van, hogy már a virág és a termés adottsága is benne van, – ha rendben megy minden, kialakítja majd azokat. Ahogyan igaz, hogy a növény virágokat hoz és gyümölcsöket terem még akkor is, ha most még csak zöld levelei vannak, ugyanúgy biztos, hogy az emberből, akinek Jézus Krisztus idején még csak érző-lelke és értelmi- vagy kedélylelke volt, kibontakozik majd a tudati-lélek, feltárul a szellem-én előtt és így mint valami új dolog, isteni-szellemi adomány, a legfelső hármasság az emberhez áramolhat majd. Mondhatjuk tehát, hogy az ember lelkének tartalmából, lelkének tulajdonságaiból bontakozik ki. A növény, amelynek csak zöld levelei vannak, úgy bontakozik ki, hogy virágba borul és gyümölcsöt terem, az ember pedig úgy, hogy az érző-lélekből, az értelmi-lélekből és a tudati-lélekből mivoltának virágaként elébe tár valamit annak az isteni dolognak, ami fentről jut el hozzá, hogy a szellem-én befogadásával egy további utat tehessen meg az emberiség fejlődésének magasabb körzeteibe.

Azokról az emberekről tehát, akik Jézus Krisztus idejében teljesen normális módon csak a nyilvánvaló dolgokat tudták kialakítani, azt lehetett mondani, hogy rendes körülmények között most csak az értelmi- vagy kedély-lelkük alakult ki. Ami még nem tudja magába befogadni a szellem-ént, de ugyanez az ember, aki most legmagasabb alkotórészeként az értelmi- vagy kedély-lelkét fejlesztette ki, gyermekéül, eredményeképpen kialakítja majd a tudati-lelket, ami azután már fel tud tárulni a szellem-énnek.

Minek nevezték a misztériumokban, amit egész mivolta szerint mintegy virágként kellett kibontania az embernek, ami kinövekedett belőle, ami természetéből adódott? Minek kellett tehát nevezni ezt Jézus Krisztus környezetében is, ha a tanítványok valóban előbbre akartak jutni? Mai nyelvünkre lefordítva „az ember fiának” mondták, de a görög υιοσ του ανθρωπον (hűjosz toh anthropon) kifejezésnek mégsem annyira korlátozott a jelentése, mint a mi „fiú, az apa fia” kifejezésünknek, hanem egy élőlény utódját jelenti, aki úgy növekedik ki belőle, mint a virág az eddig csak leveleket hozó növényből. Amikor az átlagemberek még nem fejlesztették ki mivoltuk virágát, a tudati-lelket, még nem volt bennünk semmi abból (a hűjosz toh anthropon-ból), az ember fiából, ezért mondhatták, hogy amíg az átlagemberek még semmit sem fejlesztettek ki magukban az ember fiából, mindig kell lennie korukat megelőző embereknek, akik egy későbbi korszak tudását és életét már egy korábbi időszakban magukban hordják. Az emberiség vezetői között kell lenni olyanoknak, akik a negyedik korszakban, amikor rendes körülmények között csak az értelmi- vagy kedélylélek alakult ki, belsőleg mégis kifejlesztették már a tudati lélek lehetőségét, amelybe beleragyog a szellem-én, annak ellenére, hogy külsőleg úgy néznek ki, mint a többi ember. – És voltak is ilyen „ember fiai”. Jézus Krisztus tanítványainak tehát ezért kellett odáig felnövekedniük, hogy megértsék, milyen az emberiség vezetőinek természete és mivolta.

Ekkor Jézus Krisztus, hogy meggyőződjön róla, miképpen gondolkodnak erről bizalmas tanítványai, megkérdezte őket: „Mondjatok nekem valamit arról, hogy ebből a nemzedékből kikről, milyen emberekről mondható el, hogy ők az ember fiai?” – Valahogyan így kellene feltenni a kérdést, ha az eredetileg arameus nyelven írt Máté-evangélium szellemében akarnánk feltenni, hiszen már felhívtam arra a figyelmet, hogy ha jól értjük a görög változatot, bár az még mindig jobb, mint ahogyan ma értelmezik, de ennek ellenére néhány dolog szükségképpen mégis homályossá vált, amikor az eredeti arameus nyelvről görögre ültették át. Úgy kell elképzelnünk tehát, hogy Jézus Krisztus tanítványai előtt áll és azt kérdi tőlük, hogy általában milyen vélemény alakult ki arról, hogy kik voltak az ember fiai az előző nemzetségnek már a görög-latin korszakba tartozó emberei közül? Ekkor felsorolják neki Illést, Keresztelő Jánost, Jeremiást és más prófétákat is. A tanítványok a Krisztusból rájuk áramló tanítás erejének következtében tudták, hogy ezek a vezetők olyan erőkhöz jutottak, amelyekkel odáig emelkedtek fel, hogy magukban hordozták az ember fiát. Az egyik tanítvány, akit általában Péternek neveznek, ugyanezen alkalommal még más választ is adott (Máté 16, 13-16).

Péter válaszának megértéséhez erősen lelkünkbe kell vésnünk, amit éppen az elmúlt napok során a Máté-evangélium értelmében Jézus Krisztus küldetéseként mutattunk be, vagyis hogy az emberiség számára a Krisztus-impulzus adott lehetőséget arra, hogy teljesen kialakítsa az én-tudatát, teljesen felvirágoztassa az „én vagyok”-ban rejlő lehetőségeket. Ezt mondhatjuk másképpen is. Az embereknek ezentúl a beavatás során is úgy kell belenövekedniük a magasabb világokba, hogy a mai átlagember csak a fizikai világ számára megszerzett én-tudata teljes mértékben megmaradjon a magasabb világokba vezető összes úton is. Ezt Jézus Krisztus fizikai világban való jelenléte tette lehetővé. Elmondhatjuk tehát, hogy Jézus Krisztus azt az erőt képviseli, amely az „én vagyok” teljes tudatát adta az emberiségnek.

Sokszor rámutattam már, hogy a szabadgondolkodók vagy akár az evangélium-ellenes irányzatok bibliamagyarázatai általában éppen azt nem hangsúlyozzák, ami fontos. Mindig arra céloznak, hogy az evangéliumok egyes szóösszetételei már korábban is előfordultak valahol. Így például kimutathatnák, hogy még az úgynevezett „boldogságok” tartalma is létezett már azelőtt. Ami azonban nem volt meg, amit korábban nem lehetett elérni az ember én-tudatának fenntartása mellett, – erre mindig újból rá kell mutatnunk – az a Krisztus-impulzussal elérhető lesz majd az ember számára! Ez rendkívül fontos! A „hegyi beszéd” egyes részeit elemezve megmutattam, hogy az első mondatnak így kell hangoznia: „Boldogok a szellemet koldulok”, mert az emberiség fejlődésének megfelelően az emberek, ha a régi szellemi látás értelmében már nem láthatnak bele a szellemi világba, akkor szellemben szegények. Krisztus azonban vigasszal és felvilágosítással szolgál nekik, mert ha a szellemi látás régi szerveivel már nem is láthatnak be oda, most a maguk erejével, saját énjükkel tekinthetnek be a szellemi világba, mert „saját magukban találják majd meg a mennyek országát!” (Máté 5,3). Így van ez a második mondattal is: „Boldogok a szenvedők.” (Máté 5,4). Nem kell már a régi szellemi látás képességével belenövekedniük a szellemi világ körzeteibe, énjüket fogják majd annyira kifejleszteni, hogy bele tudjanak növekedni a szellemi világba, ehhez azonban egyre jobban magába kell fogadnia énjüknek a Krisztusban mint a maga nemében egyedülálló lényben egykor a Földre lekötött erőt.

A ma élő emberek igazán gondolkodóba eshetnének kissé éppen az afféle dolgokon, hogy a hegyi beszéd boldogságainak minden egyes mondatában nem hiába áll egy nagyon fontos görög szó: οτι αυτων εστι η βαιλεια τον ουρανων (óti auton esztin hé baszileja ton ouranon). Ha tehát az első mondatot vesszük, „boldogok a szellemet koldulok”, így hangozna tovább: „magukban” vagy „maguktól találják majd meg a mennyek országát”. A második, a harmadik és a többi mondat is mindig a „magukban”-ra vagy „maguktól”-ra mutat rá. – Bocsássanak meg, ha most úgy mutatok rá egy korunkra vonatkozó fontos dologra, hogy közönségesnek hangzik. Korunknak rá kell szánnia magát, hogy az αυτων (auton) szót – ami az automobil szóban is benne van – ne pusztán csak gépekre alkalmazza, ne mindig csak külső értelemben használja, hanem, hogy értse meg szellemi téren is az οτι αυτων (óti auton-ra), a „mint saját magadra” jellemző tulajdonságot. Korunk valóban intelemnek is felfoghatná, hogy a gépeket saját maga szereti üzembe helyezni, de azzal kapcsolatban, ami korábban az én-tudaton kívülre esett és amit minden régi misztériumban, egészen a Krisztus-eseményig, az én-tudaton kívül éltek meg, az emberiségnek meg is kell tanulnia saját magának „üzembe helyeznie”, úgy, hogy lassanként az ember majd saját teremtő erejével idézhesse elő mindezt. Ezt pedig éppen a ma élő emberek értik majd meg, ha átitatják magukat a Krisztusimpulzussal.

Ezt szem előtt tartva azt mondjuk majd, hogy még valami egészen rendkívüli dolgot is jelentett a kérdés, amit másodjára tett fel Jézus Krisztus tanítványainak. Először azt kérdezte, hogy ennek a nemzetségnek a vezetői közül kiket nevezhetnének az ember fiának? A tanítványok pedig egyes vezetőkre céloztak. Majd még valamit megkérdezett. Hovatovább oda akart eljutni, hogy megértsék saját természetét, megértsék, hogy mit képvisel ő az én-állapotot illetően. Ezt rejti a másik kérdés: „Mit gondoltok, ki vagyok én?” (Máté 16,15 – Károli szerint: „Ti pedig kinek mondotok engem?” – a ford.) Az „én vagyok”-ot pedig éppen a Máté-evangéliumban minden egyes esetben különösen ki kell hangsúlyoznunk. Péter ekkor úgy válaszolt, hogy most nem csupán az ember fiának nevezte Krisztust, hanem „az élő Isten Fiának”, – amit mindig a szokásos módon fordíthatunk le (Máté 16,16). Mi az ellentét „az élő Isten Fia” és „az ember fia” között? Ki kell egészítenünk az imént elmondott tényeket, hogy ezt a fogalmat is meg tudjuk érteni.

Azt mondtuk, hogy az ember úgy fejlődik magasabbra, hogy kibontakoztatja magában a tudati-lelket, amelyben megjelenhet a szellem-én. De ha a tudati-lelket kifejlesztette, akkor mintegy meg kell indulnia feléje a szellem-énnek, az élet-szellemnek és a szellem-embernek, hogy kitáruló virága be tudja fogadni magába a magasabb hármasságot. Az ember magasabbra fejlődését le is rajzolhatjuk egyfajta magasba törő növény fejlődéséhez hasonló módon:

Az ember tudati lelkével kitárul és szembejön vele a szellemén vagy a manasz, az élet-szellem vagy a buddhi és a szellemember vagy az atma. Ez tehát olyasvalami, ami felülről jön az ember felé, hogy megtermékenyítse szellemét. Míg az ember tehát többi alkotórészével alulról növekszik felfelé és az ember fiának virágává bomlik ki, ha továbbhalad és magába akarja fogadni teljes én-tudatát, szembe kell jönnie vele fölülről annak, ami lehozza hozzá a szellem-ént, az élet-szellemet és a szellemembert. De ki képviseli azt, amit levisznek neki és ami az ember legtávolabbi jövőjére utal? A szellem-én az első adomány amit megkapunk. Kit képvisel, aki lehozza majd az alászálló szellem-én adományát? Az élő Isten, az élet-szellem Fiát, „az élő Isten Fiát”!

Jézus Krisztus tehát pillanatnyilag azt kérdi, minek kell eljönnie az emberekhez az ő impulzusa következtében? A szellem fentről érkező, serkentő princípiumának! Így áll szemben egymással az alulról felfelé növekvő „ember fia” és az Isten Fia, „az élő Isten Fia”, aki felülről lefelé növekedik. Meg kell különböztetnünk őket egymástól. De meg kell értenünk, hogy a tanítványok számára nehéz kérdés volt ez. Különösen akkor tárul majd lelkük elé, hogy ez a tanítványok számára mennyire nehéz kérdés volt, ha meggondolják, hogy Jézus Krisztus óta ma már a legegyszerűbb emberek lelkébe is elültették mindazt az evangéliumok, amit nekik, a tanítványoknak, akkor kellett befogadniuk, Jézus Krisztus élő tanításának erejével kellett magukba felvenniük. Az akkoriban már kifejlesztett értelmi képesség erőivel nem lehetett válaszolni arra a kérdésre, hogy „kit képviselek én?” Erre mutat rá, hogy az egyik tanítvány, akit Péternek hívtak, azt válaszolja: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia!” (Máté 16,16). Ebben a pillanatban ez a válasz – ha szabad így mondanunk – Péternek nem a rendes szellemi erőiből adott felelete volt. Jézus Krisztusnak pedig Péterre tekintve – próbáljuk meg a dolgot bizonyos értelemben a látható állapotra hivatkozva feleleveníteni – azt kellett mondania, hogy a Péter szájából érkező feleletben sok minden már egy egészen távoli jövőre mutat. – Amikor pedig arra vetett egy pillantást, hogy mi volt Péter tudatában, mi volt már meg benne úgy, hogy intellektusával vagy a beavatással megszerzett erőkkel ilyen választ adhatott, akkor Krisztusnak azt kellett mondania, hogy nem onnan van a válasz, amit Péter tudatosan tud, hanem azok az emberben lévő mélyebb erők szólalnak meg most, amelyeket majd csak fokozatosan tudatosít az ember.

Egy fizikai, egy éter-, egy asztráltestet és egy ént hordunk magunkban. Az asztráltest, az étertest és a fizikai test átalakításával jutunk fel a szellem-énhez, az élet-szellemhez és a szellem-emberhez. Ezt sokszor leírtuk már az elemi fokú szellem- tudományban. Az egykor majd az asztráltestükben szellem-énként kifejlődő erők azonban már benne vannak asztráltestünkben, csupán isteni-szellemi hatalmak által vannak benne, nem mi fejlesztettük ki azokat, és ugyanígy van már benne étertestünkben is egy isteni-szellemi élet-szellem. Ezért mondja Krisztus Péterre tekintve, hogy ami jelenleg a tudatában van, nem tőle szólal meg, hanem az olyasvalami, amit csak a jövőben fejleszt ki majd, benne van ugyan, de még nem tud róla. A hús-vér Péter nem tud még úgy beszélni, hogy nyilvánvaló legyen előtte a mondat: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”, hanem ekkor mélyen a tudat küszöbe alatt lévő, sőt, az emberben legmélyebben benne rejlő isteni-szellemi erők szólalnak meg. – Péterből az szólalt meg ebben a pillanatban, ami a magasabb rendűből már rejtve benne élt, akit Krisztus mennyei Atyának nevez és az olyan erők, amelyekből ugyan Péter született, de még nincsenek a tudatában. Ezért hangzik így a mondat: „Nem hús és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám.” (Máté 16,17).

De Krisztusnak emellett még valami mást is kellett mondania, azt, hogy Péter képében egy olyan természet, egy olyan tanítvány áll előtte, akinek már egész emberi alkata olyan, hogy a tudatában kifejlesztett erőkkel, szellemi tevékenységének módjával már nem zavarja meg a benne lévő Atya-erőket, a tudat alatt lévő emberi ereje már annyira erős, hogy építhet rá, rábízhatja magát. Ez a fontos benne, mondhatta Krisztus. Ami azonban benne megvan, az megvan minden emberben is, csak nem eléggé tudatos még, a jövőben alakul majd csak ki. „Azt, amit nekem kell adnom az emberiségnek és aminek én vagyok az impulzusa” – így szólhatott Krisztus – „arra kell alapozni, amit Péter képében az imént mondtak ki: «Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!», hogy tovább fejlődjön és felfogják az emberek. Erre, az Atya erejeként megszólalt, az emberben meglévő és a már kialakult tudat háborgó hullámaitól még le nem rombolt sziklára akarom építeni, aminek majd egyre jobban ki kell csíráznia az én impulzusomból.” – Ha pedig az emberek kimunkálják ezt az alapot, akkor majd kiderül, milyen lesz a Krisztus-impulzus emberisége. – Ezt rejti a mondat: „Te Péter vagy, és erre a sziklára akarom építeni azt, aminek az eredménye a Krisztus-impulzus mellett hitet tévő emberek összessége, közössége lehet!” (Máté 16,18 – Károli szerint: „…te Péter vagy és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat…” – a ford.)

A Máté-evangéliumnak ezeket a szavait valóban ne vegyük annyira könnyen, mint ahogyan ma vitatkoznak róla, – hiszen szinte az egész világon különösen ezeken a szavakon vitatkoznak. Ezek csak annak a bölcsességnek a mélyéről merítve érthetők, ami egyúttal misztériumbölcsesség is.

Most világosan és érthetően rá kell mutatnunk még valami másra is, vagyis arra, hogy Jézus Krisztus valóban a Péterben mélyebben lévő, tudat alatti erőre épít, hiszen a következő pillanatban a legközelebbi, a golgotai misztérium történéseiként lejátszódó eseményekről kezd beszélni. Most már elmúlt a pillanat, amikor a Péterben mélyebben rejlő erő szólalt meg, most Péterből már az szólal meg, ami benne tudatos. Nem tudja megérteni, nem tudja elhinni, mit ért Krisztus az alatt, hogy el kell jönnie szenvedésének és halálának. Amikor pedig a tudatos, a saját tudatos erőit magában már kifejlesztett Péter szólal meg, akkor Krisztusnak rendre kell utasítania őt, hogy nem valamilyen isten szól belőle, hanem az, amit már mint ember fejlesztett ki, ami méltatlan arra, hogy felnövekedjen: az ámítás, Ahrimán, a Sátán tanításától való! – Ezt rejtik e szavak: „Távozz tőlem Sátán! Bántásomra vagy nékem, mert nem Isten dolgaira gondolsz, hanem az emberi dolgokra.” (Máté 16,23) Krisztus rögtön Sátánnak nevezi, egyenesen a Sátán szót alkalmazza Ahrimánra, míg a Bibliában minden luciferi vonatkozásban a „diabolus” (ördög) szó áll. Péternek még át kell engednie magát az ámításnak, amire Krisztus itt valóban a megfelelő szót használja.

Válóban így állnak a dolgok. Nos, mit csinált ebből a mai, népszerű bibliakritika? Teljesen lehetetlennek találta, hogy Jézus Krisztus Péter előtt állva egyszer azt mondja, hogy egyedül ő értette meg, hogy egy isten áll előtte, utána pedig azonnal Sátánnak nevezze Pétert. A bibliakritika szerint ebből arra kell következtetnünk, hogy a Sátán szót, amit Krisztus mondott volna Péterről, később csúsztatta be oda valaki, vagyis hamisítás. – Ebből csak annyi igaz, hogy az ilyen szavak mélyebb értelmét illetően ma semmit sem ér a nyelvészeti kutatás anélkül, hogy előzőleg ne értenék meg érdemben a bibliai iratokat. Csak a Biblia érdemi megértése alapján lehet bármit is mondani arról történetileg, hogyan jöttek létre a szóban forgó iratok.

De a két idézett mondat között van még egy másik is, amelyet csak akkor érthetünk meg, ha szemügyre vesszük a misztériumoknak ősrégi és mégis mindig új tanítását, hogy az ember – de nem csak maga az ember, hanem minden emberi közösség is – egyfajta képmása annak, ami a nagy mindenségben, a makrokozmoszban végbemegy: Különösen a názáreti Jézus leszármazásának tárgyalása kapcsán írhattuk le ezt. Láttuk, hogy az Ábrahámhoz intézett szavak voltaképpen azt jelentik, hogy „utódaid sora az égi csillagok rendjének képmása legyen.” (lMóz 22,17 – Károli szerint: „… megsokasítom a te magodat, mint az ég csillagait…”). A 12 törzs és amit a héber nép a 3×14 nemzedéken keresztül él meg, az azt ismételje meg, ami előttük áll az égen: a 12 állatövi csillagképet és a bolygók járását. A 12 törzsben a vérségi kötelék következtében sajátos átörökléssel egymást követő nemzedékek tehát a makrokozmosz viszonyainak képmásai legyenek. Ezt mondták Ábrahámnak.

Abban a pillanatban, amikor Jézus Krisztus ott állt Péterrel szemben, aki már fel tudja fogni, mi adatott meg tulajdonképpen a Krisztus-impulzussal, – az élő Isten Fián keresztül lefelé áradó szellemi erő – akkor Krisztus tudja, hogy a körülötte állóknak rámutathat arra, hogy most valamiféle új kezdődik a Földön, egy új képmás jöhet létre. Míg Ábrahámnak a vérrokonság jelentette a kozmikus viszonyok képmását, most az etikai, morális és a szellemi viszonylatok terén annak a képmását kell megformálni, amivé az én által lehet az ember. Ha az emberek a Péterben lévő jobbik természet szellemében értik majd meg, hogy mi a Krisztus, nemcsak vérközösségeken alapuló közösségeket, elrendeződéseket vezetnek majd be, hanem olyanokat, amelyek a lelkek között tudatosan fonnak szeretetből álló köteléket. Vagyis ahogyan a zsidó vérben a nemzetségeken végighaladó szálakkal illesztették össze azt, amit a makrokozmosz mintaképe szerint kellett összeilleszteni az emberi nemben, és ahogyan szintén az ég rendje szerint választották széjjel azt, ami az emberi nemben szét volt választva, úgy az, ami most választja el, vagy szeretetben egyesíti az embereket, etikai, morális és szellemi viszonylatokban a tudatos én erejéből jöjjön létre. A tudatos én formálja meg és hozza majd összhangba az emberek elrendeződését. Ezt rejti az a mondat, amit Krisztus a Péternek adott válasz folytatásaképpen mondott: „Amit megkötsz a Földön, – amit a benned lévő mélyebb természet köt meg – ugyanaz, mint amit a mennyekben kötöttek meg, amit pedig ez a természet idelent felold, olyasvalami, amit a mennyekben is feloldanak.” (Máté 16,19 – Károli szerint: „…a mit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen; és a mit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen.”).

Régente az emberek közötti kapcsolatokban a vérrokonság jelentett mindent. Az embernek azonban egyre jobban bele kell növekednie az etikai, morális és szellemi viszonylatokba. Ezt szem előtt tartva azt kell mondanunk, hogy az embernek kell legyen valamije, amit közösségként alapoz meg. Antropozófus megfogalmazásban ezt úgy mondhatjuk, hogy az ember egyéni karmájának közösségek karmájához kell kapcsolódnia. Ezt már az elmúlt évek során mondottakból is tudhatják. Ahogyan a karma eszméjének nem mond ellent, ha odaajándékozok valamit egy szegény embernek, ugyanúgy az sem ellentétes vele, ha egy közösség átveszi valakinek az egyéni karmáját. A közösség osztozhat az egyén sorsában. A karma lehet olyan kapcsolat, amelyben a közösség osztozik az egyén karmájával. Másképpen mondva, a morális kapcsolatokban előfordulhat, hogy a közösség egyik tagja hibát követ el, és az biztosan be is lesz írva az illető karmájába, rendeznie kell azt a világ nagy összefüggései között, viszont mondhatja valaki, hogy segít neki rendbe hozni azt! – Bár a karmának teljesülnie kell, de segíthet benne valaki. Annak, aki hibát vétett, egész közösségek segíthetnek. Az egyén annyira összefonhatja karmáját a közösséggel, hogy mivel egyik tagjának tekinti őt a közösség, tudatosan átvállal valamit, ami ezt a tagját illeti, együtt érez vele és együtt akar vele javítani rajta, a közösség azt mondhatja, hogy az egyén hibát vétett, de kiáll érte, magára vállalja azt, ami a karma helyrehozatalához vezet. – Ha a közösséget egyháznak kívánjuk nevezni, úgy az egyháznak kell magára vállalnia azt a kötelezettséget, hogy az egyének bűneit magára vegye és részt vállaljon karmájukból. De most nem arról van szó, amit ma bűnbocsánatnak neveznek, hanem az elkövetett vétkek igazi átvállalásának kötelezettségéről és arról, hogy ezt a kötelezettséget a közösség tudatosan vállalja magára.

Ha ezt értjük „oldás és kötés” alatt, akkor minden helyesen értelmezett bűnbocsánatnál a belőle a közösségre háruló elkötelezettségre kellene gondolnunk. Így egy háló szövődik annak következtében, hogy az egyéni sors szálai beleszövődnek az egész társaság karmájába. A hálót pedig a mennyei rend jellemzi annak következtében, amit Krisztus lehozott a szellemi magasságokból, vagyis az egyén sorsa a szellemi világ rendje szerint és nem tetszőlegesen, hanem úgy van kapcsolatban a közös karmával, hogy a közösség szervezete a mennyei rend képmása legyen. Péter úgynevezett hitvallásának jelenete lassanként végtelenül mély értelmet kap, ha így kezdi érteni valaki. Úgyszólván ez a jövő én-természetre épülő emberiségének alapvetése. A Krisztus és a legközelebbi tanítványai között lejátszódó meghitt beszélgetésben Krisztus a makrokozmoszból lehozott erőt átruházza arra, amit a tanítványok alapítanak meg. Ettől kezdve pedig a Máté-evangélium lépésről lépésre vezeti fel a tanítványokat oda, ahol az, amit Krisztus azért gyűjt össze, hogy átruházza rájuk, beléjük áramolhat a Nap és a kozmosz erőiből. Tudjuk, hogy a beavatás egyfelől kilépés a makrokozmoszba, amikor pedig Krisztus tanítványait vezeti, azért vezeti lei őket a mindenségbe, mert az ilyenfajta beavatásnak ő az impulzusa. Ahogyan pedig egy beavatandó a beavatás során a makrokozmoszba tudatosan belenövekedve apránként ismeri meg azt, Krisztus is mintegy így lépked el a makrokozmosz előtt, az ott működő és onnan befelé áramló erőket mindenütt megmutatva és tanítványaira átruházva.

Tegnap egy helyen már rámutattam, hogyan történik ez. Képzeljük el, hogy valaki elalszik. Ekkor a fizikai és éterteste az ágyban van, míg asztrálteste és énje kiáradt a kozmoszba, melynek erői viszont behatolnak ezekbe a részeibe. Ha most Krisztus odalépne hozzá, ő lenne az a lény, aki odavonja és megvilágítja neki ezeket az erőket. De éppen erről szól az a jelenet, amikor az éjszaka negyedik részében a tanítványok a tengerre kimenve látják, hogy Krisztus, akit az előbb még kísértetnek véltek, a makrokozmosz erejét árasztja beléjük (Máté 14,25-26). Kézzelfogható módon írja le az evangélium, hogyan vezeti oda Krisztus tanítványaihoz a makrokozmosz erőit.

A Máté-evangélium következő jelenetei semmi mást nem ábrázolnak, mint azt, hogyan vezeti ki Krisztus tanítványait lépésről lépésre arra az útra, amelyen a beavatandók haladnak. Olyan ez, mintha Krisztus maga járná végig és lépésről lépésre, kézen fogva vezetné tanítványait azokra a helyekre, ahová a beavatandókat vezetik. Elmondok valamit, amiből igazán láthatják, hogyan vezeti ki fokozatosan Krisztus a makrokozmoszba tanítványait.

Aki élénken szemléli a szellemi világot és növekvőben van a szellemi látása, az felismer egyet s mást, amiről előzőleg nem is tudhatott. Így például felismeri, hogy milyen kapcsolatban vannak voltaképpen egymással az egyre csak növekvő növény növekedésének egyes körülményei. A materialista felfogás szerint itt van a virág, – most gyümölcsöt termő virágot vegyünk – magok fejlődnek majd ki belőle, kivehetjük őket onnan, a földbe helyezhetjük, ahol elrothadnak és újabb, ismét magokat termő növények jelennek meg. Így megy tovább sarjról sarjra. A materialista felfogás emellett úgy hiszi, hogy az elrothadó magszemből átmegy valami az új növénybe. El sem tud képzelni mást, csak azt, hogy bármilyen kicsi, akármilyen apró, de mégiscsak valamilyen anyagi dolognak kell az új növénybe átmennie. Pedig nem így van! Az anyagát illetően ténylegesen elpusztul az egész régi növény, „ugrik” egyet ebben a vonatkozásban, az új növénynek teljesen új az anyaga. Valóban új anyag képződik.

Ha megértjük és az egész makrokozmoszra alkalmazzuk azt a sajátos törvényt, hogy az anyagi körülményeket illetően tényleges ugrások történnek, akkor a legfontosabb viszonyokat ismerjük meg a világban. Különös módon fejezték ki ezt a misztériumokban. Azt mondták, hogy amikor a beavatandó kilép a kozmoszba, az egyik fokozaton meg kell ismerkednie az ugrásokat előidéző erőkkel. Nos, a kozmoszban úgy ismerünk meg valamit, ha egy olyan irányba megyünk, amit a csillagképeket segítségül híva fejezünk ki, ők azután a betűk. Ha egy bizonyos irányban így növekszünk tovább, akkor ugrást tapasztalunk az elődökről az utódokra, mind a növények, az állatok és az emberek világának területén, mind a bolygók életében, hiszen a Szaturnusz-állapotból a régi Nap állapotába történő átmenetkor is kárba veszett minden, ami anyagi volt. A szellemiség megmaradt, ami anyagi volt, az szerteoszlott. Az ugrást a szellemiség idézte elő. Ugyanígy volt ez a régi Nap és a régi Hold, a régi Hold és a Föld közötti átmenet esetében is. – Nos, az ugrásszerű dolog ábrázolására két jelzés is van: egy régi, amellyel képszerűbben, inkább imaginatív írással ábrázolták, és egy újabb, amelyet megtalálhatnak a naptárakban. A fejlődés előrehaladtával a régi hurkot vet, mint egy spirál, az új fejlődés pedig egy második spirálként indul ki a régiből és belülről kifelé halad tovább. Az új fejlődés azonban nem csatlakozik közvetlenül a régihez, hanem csak úgy halad tovább, hogy a régi vége és az új eleje között egy kis ugrás van.

Így kapjuk meg ezt az ábrát, a két egymásba fonódó vonalat, közepén egy kis ugrással, a makrokozmoszba növekedésünket jelképező és valamely fejlődés során valamiféle új sarj létrejöttét ábrázoló Rák jelét.

Nos, ennek a körülménynek a leírására még egy másik jelzés is volt. Bármilyen furcsának is tűnik, egy szamárral és csikójával, az előddel és az utóddal ábrázolták. Így írták le az állapotok közötti átmenet tényleges körülményeit. Régi képeken még gyakran a Rák csillagképét is ténylegesen egy szamárral és csikójával ábrázolták – nem mellékes ezt tudnunk. Egy fontos dologra tanítja meg az embereket: megérthetik belőle, hogy a makrokozmoszba emelkedve is van ilyen fontos átmenet, amikor azonban a szellemi világba emelkednek, akkor teljesen új megvilágításokhoz kell kapcsolódniuk. Nagyon helyesen ezt úgy írják le a csillagok nyelvén, hogy amikor a beavatandó előbb a szellemi világba emelkedik, hogy megismerje annak erőit, majd amikor megismerte, akkor ismét lehozza ide, hogy az emberiség szolgálatába állítsa őket. Olyan ez, mint amikor a fizikai Nap áthalad a Rák csillagképén, miután pedig elérte a legmagasabb pontot, ismét aláereszkedik.

A Máté-evangélium elmondja, mint a többi evangélium is, hogy Jézus Krisztus hogyan mutatja ezt be tanítványainak. (Máté 21,1-11). Mégpedig nem pusztán csak szavakkal mutatja meg, hanem annak az imaginációját, élő képét is megmutatja, amit ő maga hajt végre, amikor elindul a felé a magasság felé, ahová fejlődése következtében az emberiségnek idővel fel kell emelkednie. Ekkor a szamár és csikója képét használja, vagyis rávezeti a tanítványokat, hogy értsék meg, mi felel meg a Rák csillagképének a szellemi életben. Ez fejezi ki tehát azt, ami a szellemileg élő, spirituális kapcsolat során történt Krisztus és tanítványai között, és ami annyira fenséges és hatalmas, hogy emberi szavakkal ki sem fejezhető, bármilyen nyelvet választunk is hozzá, hanem csak úgy, ahogyan Krisztus vezeti be tanítványait a szellemi világ viszonylataiba és a fizikai világ körülményei között teremti meg számukra a makrokozmikus világ képmásait. Ekkor egészen addig a helyig vezeti őket, ahol a beavatottak erői ismét hasznossá válnak az emberiség számára. Ott áll abban a magasságban, amelyre csak úgy mutathat rá, ha azt mondja, hogy a Rák jegyében áll a Nap magaslatán! Nem csoda tehát, ha ezen a helyen a Máté-evangélium arra figyelmeztet, hogy Krisztus földi élete elérte csúcspontját, és hatalmas erővel, ezekkel a szavakkal mutat rá: „Hozsanna a magasságban!” (Máté 21,9). Minden hang úgy van megválasztva, hogy a történtek következtében a tanítványok növekedjenek, at- tói viszont, ami bennük zajlik le, az emberiségben az tud majd növekedni, ami Jézus Krisztus következtében kerülhet bele az emberiség fejlődésébe.

A zsidó húsvét most következő története voltaképpen annak a beáramlásáról szól, aminek előbb tanításként kellett a tanítványokba áradnia, majd a golgotai misztériumból kiinduló erő következtében mágikus hatással kell az emberiségbe áramlania. Így kell felfognunk a Máté-evangélium folytatását. Akkor majd azt is megértjük, hogy a Máté-evangélium írója mindig mintegy szándékosan hívta fel a figyelmet az ellentétre a kozmikus magasságokból meghallott és a tanítványoknak szóló élő tanítások és a között, ami a Jézus Krisztus erői iránt nem fogékony kívülállók elé kerülhetett. Ezért találkozunk az írástudókkal és a farizeusokkal való beszélgetésekben a holnap megvizsgálandó fejtegetésekkel. De ma még arra akarjuk felhívni a figyelmet, hogy miután Jézus Krisztus olyan messzire elvezette tanítványait, amennyire csak lehetett, és ott lehettek azokon a helyeken, ahová a beavatandókat vezetik, még azt is kilátásba helyezte nekik, hogy ezt az utat járva saját maguk tapasztalják majd, hogyan növekednek bele a makrokozmosz szellemi világába. Megmondja nekik, hogy megvan a képességük a beavatáshoz, hogy beavatás vár rájuk, hogy odakint élnek majd a makrokozmikus világban, ahol egyre jobban megismerhetik Krisztus igazi természetét, az összes szellemi tereket betöltő szellemi lényét, akinek a názáreti Jézus volt a földi képmása. Krisztusnak meg kellett mondania tanítványainak, hogy megérnek a beavatásra, hogy az emberiség beavatottjai lesznek. Még arra is felhívhatta figyelmüket, hogy önálló beavatáshoz csak akkor nőhetnek fel, ha belső világukat türelemmel és kitartással érlelik.

Minek kell tehát növekednie az ember belső világában, ha az egyre hatalmasabb lesz és kifejleszt egy magasabb erőt, a szellemi látás erejét? Adottságainak kell úgy növekednie, hogy a szellem-én, az élet-szellem és a szellem-ember erőit fel tudja venni. De hogy az emberben felragyog-e a fentről érkező erő, amely őt beavatottá, a mennyek országának részesévé teszi, az attól a pillanattól függ, hogy mikor érhet meg rá – vagyis a karmájától függ. Kik tudják ezt? Csak a legnagyobb beavatottak. Akik a beavatás alacsonyabb fokán állnak, még nem tudják. Ha egy individualitás megérett arra, hogy a szellemi világba emelkedjen, el is jön az ideje, amikor addig fel tud növekedni. Hogyne, eljön az ideje, de úgy hogy nem is számít rá, „…ha tudná a ház ura, hogy az éjszakának melyik órájában jő el a tolvaj…” (Máté 24, 43). De hogyan növekszik bele az ember a szellemi világba?

A régi misztériumokban három fokozata volt a beavatásnak és bizonyos vonatkozásban az újabb misztériumokban is három fokozata van. Az első fokozatig emelkedve az illető mindazt észlelte, amit szellem-énnel észlelni lehetett. Ekkor nem csak egy új értelemben vett emberré növekedett, hanem hierarchikus értelemben angyal-természetűvé is – ez az ember fölött álló legközelebbi hierarchia. Ha valaki úgy nőtt bele a makrokozmoszba, hogy szellem-én tevékenykedett benne, akkor vagy „a perzsának” nevezték a perzsa misztériumokban, mert már nem volt egyedül, hanem a perzsa nép angyalához tartozott, vagy pedig egyenesen „angyalnak” vagy „isten-természetűnek” tartották. A második fokozaton azután ennek megfelelően az életszellem ébred fel. Ezen a fokon az embert a perzsa misztériumok szellemében vagy „a Nap hősének” nevezték – mivel ekkor felvette magába a Nap erejét, alulról fejlődött fel a Nap erőihez, ahol a Nap szellemi ereje elébe megy a Földnek – , vagy „az Atya Fiának” hívták. Akibe pedig az atma vagy a szellem-ember húzódott be, annak a régi misztériumokban „Atya” volt a neve.

Csak a legnagyobb beavatottak ítélhetik meg, mikor ébredhet fel az emberben a beavatás. Ezért mondta Krisztus, hogy a beavatás akkor jön el, ha a tanítványok továbbhaladnak az úton, amelyen akkor vezette őket. Felemelkednek majd a mennyek országába, de annak óráját még a szellem-énnel beavatott angyalok, még a Fiúval, az élet-szellemmel beavatottak sem ismerik, hanem csak legnagyobbak, az „Atyával” beavatottak. – Amit tehát a Máté-evangélium mond, az ismét teljesen megegyezik a misztériumok hagyományaival. Látni fogjuk még, hogy a mennyország meghirdetésével nem történik más, mint hogy Jézus Krisztus megjósolja a tanítványoknak, hogy beavatásban részesülnek majd. Jézus Krisztus még külön ki is nyilvánítja (a Máté-evangélium 24. fejezetében), hogy erre gondol. Ha helyesen olvassuk, hogy ez a hely miről szól, a napnál is világosabb, hogy Krisztus a mennyországba jutásra vonatkozó bizonyos és akkoriban közismert tanításokra akar rámutatni. Materiálisán értelmezték, hogy hogyan kerülünk a mennyországba és azt hitték, hogy az egész Föld feljut oda, – pedig tudniuk kellett volna, hogy a beavatás folytán csak egyes beavatandók növekednek fel oda – vagyis egyesekben az a vélemény alakult ki, hogy nemsokára anyagi értelemben alakul majd át a Föld a mennyek országává. Krisztus pedig erre még külön is felhívja a figyelmet: azt mondja, hogy lesznek majd, akik ezt állítják és hamis prófétáknak, álmessiásoknak nevezi őket (Máté 24,24). Ennélfogva nagyon furcsa, hogy néhány evangélium-magyarázó még ma is arról locsog, hogy az Isten anyagi értelemben elközelgő országáról alkotott véleményt maga Jézus Krisztus tanította volna. Aki azonban a Máté- evangéliumot valóban tudja olvasni, tudja, hogy Jézus Krisztus arra a szellemi folyamatra gondol, amelyhez a beavatandó növekszik fel és földi fejlődése során a Krisztushoz igazodó egész emberiség is, de közben maga a Föld is szellemivé válik.

Erről az oldaláról is mélyebbre kell pillantanunk a Máté- evangélium felépítésének egészébe, és ekkor ez iránt az evangélium iránt is őszintén nagy tiszteletet kell érezünk, annak következtében, hogy a többi evangélium közül egyik sem vezet el minket ennyire könnyen mintegy odáig, hogy valósággal kihallgassuk, hogyan tanítja Jézus Krisztus első ízben az én nézőpontjából tanítványait. Látjuk körülötte álló tanítványait és látjuk, hogyan hatják át az emberi testet a kozmosz erői. Látjuk, hogyan vezeti kézen fogva tanítványait, hogy megismerhessék, amit a beavatandó megtanulhat. Meglessük, hogyan alakulhatnak Jézus Krisztus körül az emberi kapcsolatok. Ettől annyira emberhez közel álló alkotás a Máté-evangélium, csak rajta keresztül ismerjük meg igazán emberként a názáreti Jézust, Krisztus hordozóját. Mindent megismerünk, amit emberi természetbe alászállva tesz. Sőt, a Máté-evangélium tényei még a mennyei eseményeket is igazi emberi kapcsolatok formájába öntik.

A következő, utolsó előadásban arról lesz szó, hogy ez nemcsak a beavatás körülményeire érvényes, hanem minden másra is.

– Bern, 1910. szeptember 12.

[Az ember felemelkedése isteni magasságokba és isteni-szellemi lények aláereszkedése emberi lelkekbe és testekbe. A Krisztus-lény és a két Jézus-gyermek. Az evangélisták négy nézőpontja a Krisztus-tényék leírásánál, a négyféle beavatásnak megfelelően. A Jordán-keresztelőnek és Krisztus életének és halálának lefolyása mint a beavatás két szakasza. Feltámadásakor Krisztus a földi létet átható és lélekkel átitató szellemnek mutatkozik. A Nap aurája a Föld aurájában. Az emberben lehetséges isteni nagyság. Ami az emberhez illő a Máté-evangéliumban.]

Ha úgy kísérjük figyelemmel az emberiség fejlődését, ahogyan szellemtudományunk értelmében halad fokozatosan előre, akkor az emberi fejlődés keretei között az tűnik számunkra a legfontosabbnak, hogy az ember az egyes korszakokon keresztül mindig újból testet öltve halad felfelé, a tökéletesség bizonyos magasabb fokára jutva, hogy végül is legbelső világában lassanként a planetáris fejlődés egyes fokozatainak éppen akkor megfelelő célokat változtassa tevékeny erőkké. Egyfelől tehát itt van a fölfelé törő ember, akinek fejlődése során isteni célja lebeg szeme előtt. Másfelől azonban sohasem juthatna olyan magasra, mint ahová fejlődnie kell, ha bizonyos módon nem sietnének segítségére olyan szellemi lények, akik a fejlődés más útjait járták meg a világmindenségben, mint az ember. Időről időre más szférákból érkeznek lények Földünk fejlődésébe – nagyjából így fejezhetjük ki ezt – az emberek fejlődéséhez kapcsolódva, hogy saját emberi színvonalukra emeljék az embereket. Ezt lényegében még Földünk korábbi bolygóállapotairól is elmondhatjuk, – már a régi Szaturnusz-állapot fokán is voltak olyan magasztos lények, a trónok, akik odaáldozták akarat-szubsztanciájukat, hogy az ember fizikai testének első kezdeményét meg lehessen formálni belőle. Ez csak egy példa, nagy méretekben. De mindig szállnak alá az emberhez az emberek fejlődésénél előbbre tartó lények – valóban használhatjuk ezt a kifejezést -, olyan módon kapcsolódva az emberi fejlődéshez, hogy átmenetileg egy ember lelkében, lényében laknak. Úgy is jó, ha azt mondjuk, hogy emberi alakot öltenek, vagy ahogyan általánosabban szokták kifejezni, egy ember lelkét inspirálva járja át a benne megjelenő erő, és így az ilyen isteni erővel áthatott ember többet tehet az emberi fejlődés keretein belül, mint másvalaki.

A mindent azonos szintre hozó, mindent materialista fogalmakkal átható korunk nem szívesen hall ilyesmiket. Mondhatni, hogy korunkban a most elhangzott szemléletnek már csak egy kis maradványa van meg. Azt, hogy egy magasabb régiókból alászállott lény bizonyos mértékben áthatott volna valakit és az illetőhöz szólt volna, a modern ember, ha valaha is azt kívánnák tőle, hogy ezt el is higgye, borzasztó nagy babonaságnak tartaná. De még materialista korunkban is megőrzött az ember legalább egy kis csökevényt belőle, bár tudattalanul a csodákba vetett hitébe burkolja azt és hisz abban, hogy hébe-hóba mégiscsak megjelennek zseniális emberek, lángeszek. A nagy embertömegből a hétköznapi modern tudat szerint is kimagaslanak zseniális emberek, akikről azt mondják, hogy más képességek csíráznak ki lelkükben, mint máskülönben az emberek természetében. Legalább még az ilyen zsenikben hisznek korunkban. De vannak olyan körök is, ahol már a zsenikben sem hisznek és rendeletet akarnak hozni ellenük, mert a materialista gondolkodásmódnak már nincs érzéke a szellemi élet tényei iránt. De széles körben még hisznek a zsenik létezésében. Ha pedig nem akarunk megmaradni az üres hitnél, akkor azt kell mondanunk, hogy az emberiség fejlődését továbbmozdítani akaró zseniből az emberi természet másfajta ereje szólal meg, mint amilyenek az átlagember erői. Ha természetesen tekintettel lennénk a zseniális emberek igazi helyzetét ismerő tanításokra, akkor abban az esetben, ha egy ilyen, valamiféle rendkívüli jó, nagy és hatalmas erőtől hirtelen megszállott ember jelenik meg, tisztában lennénk vele, hogy egy szellemi erő szállott alá és foglalta el mintegy azt a helyet, ahol ezúttal ilyen lényeknek kell tevékenykedniük, vagyis az ember belső világában.

Ha antropozófus módon gondolkodunk, már eleve világos, hogy mind a két dolog lehetséges, az ember is fejlődhet felfelé, az isteni magasságok felé és isteni-szellemi lények is szállhatnak alá emberi testekbe vagy lelkekbe. „A rózsakeresztes misztérium”-ban felhívtam rá egy helyen a figyelmet, hogy ahhoz, hogy az emberiség fejlődésében valamiféle jelentőségteljes dolog történjen, egy isteni lénynek úgyszólván egyesülnie kell egy emberi lélekkel és át kell azt hatnia. Ez az emberiség fejlődésének egyik követelménye.

Emlékezzünk rá, – hogy ezt földi szellemi fejlődésünk vonatkozásában megértsük – hogy kezdetben a Föld még egy volt a Nappal, de ma már elvált tőle. Később azután, a távoli ősmúltban, elváltak egymástól. Aki antropozófus, az persze tudja, hogy nem pusztán csak a Föld és a Nap anyagának szétválásáról van szó, hanem a Nappal vagy más anyagi bolygókkal kapcsolatban lévő bizonyos szellemi lényekéről is. Miután a Föld elvált a Naptól, bizonyos szellemi lények kapcsolatban maradtak a Földdel, míg a Nappal más szellemi lények maradtak kapcsolatban, akik további kozmikus fejlődésüket a Földön nem tudták volna befejezni, mert túlnőttek a földi körülményeken. Az tehát tény, hogy bizonyos fajta szellemi lények a Földdel maradtak szorosabb kapcsolatban, más szellemi lények pedig a Napról küldték hatásaikat a földi létbe. A Nap elválása után úgyszólván két színtér létezik, – a földi színtér a maga lényeivel és a Nap színtere a sajátjaival. Éppen azok a szellemi lények lehetnek egy magasabb szférából az ember hasznára, akik színterüket a Nappal együtt a Földön kívülre helyezték. Azok a lények pedig, akik időről időre a földi emberiséghez kapcsolódnak, hogy előbbre vigyék a Föld és az emberiség fejlődését, a Nap színteréhez tartozó szellemi lények köréből érkeznek.

A népek mitológiáiban sokszor megtaláljuk „a Nap-hősöket”, az emberiség fejlődésére a szellemi szférákból ható lényeket. Akit pedig betölt, áthat egy „Nap-hős”, az voltaképpen sokkal több, mint amit külső megjelenésekor mutat. Csalóka a külseje, látszat, ami igazi mivoltát eltakarja, és csak az tudja megsejteni, aki bele tud tekinteni az ilyenfajta természet legmélyén rej-lő mélységekbe.

Az emberiség fejlődésének erről a kettős tényéről mindig is tudtak és tudnak a misztériumokban. Megkülönböztették és meg is különböztetik a szellemi szférákból úgyszólván aláereszkedő isteni szellemeket a Földről felmagasodó, a szellem titkaiba való beavatásra törekvő emberektől. – Milyen lénnyel van dolgunk Krisztus esetében?

Tegnap láttuk, hogy a „Krisztus, az élő Isten Fia” kifejezés egy aláereszkedő lényt jelöl. Ha a keleti filozófia kifejezésével akarnánk illetni, „avatár”-nak, leszálló istennek neveznénk. De csak egy bizonyos időponttól kezdve lenne dolgunk egy ilyen aláereszkedő szellemi lénnyel. Mind a négy evangélista, Máté, Márk, Lukács és János is leírja, mit kell ilyennek tekintenünk. Ez a lény a János-keresztelő pillanatában ereszkedik úgyszólván alá a Nap életének körzetéből a Földre, és egyesül egy emberi lénnyel. Nos, tisztában kell lennünk vele, hogy ez a Nap-lény a négy evangélista értelmében minden más avatárnál, minden más valaha is alászállott Nap-lénynél nagyobb. Megkívánja tehát, hogy vele szemben az emberek közül egy különösen előkészített ember növekedjék fel.

Mind a négy evangélista beszámol tehát az ember fejlődését elősegítő Nap-lényről, „az élő Isten Fiáról”, de arról az emberről, aki vele ellentétesen azért növekszik felfelé, hogy őt magába fogadhassa, róla csak a Máté- és a Lukács-evangélium számol be. Elmondják, hogyan törekszik egy ember harminc évig arra a pillanatra, hogy a Nap-lényt fel tudja venni magába. Mivel pedig ez a lény akit Krisztusnak nevezünk, annyira egyetemes, mindent felölelő szellemi lény ezért nem elegendő csak egyszerűen előkészíteni az aláereszkedő Nap-lény felvételére alkalmas testi burkokat. Arra van szükség, hogy egy egészen különlegesen előkészített fizikai és éteri burok felfelé, az aláereszkedő Nap-lénnyel ellentétesen növekedjék. Amikor megvizsgáltuk a Máté-evangéliumot, akkor láttuk, hogy ezek honnan valók voltak. Az asztráltestet és az igazi én hordozóját azonban nem lehetett egyúttal ugyanannak a lénynek ugyanazokból a burkaiból előkészíteni, akinek a Máté-evangélium értelmében a héber nép 42 nemzetségéből készítették elő a fizikai és az éteri burkát a Nap-lény számára. Különleges előkészítésre volt szükség ahhoz: ezt a célt egy másik emberi lénnyel lehetett elérni, akiről az úgynevezett nátháni Jézus ifjúkoráról beszámoló Lukács-evangélium szól. Láttuk azután, hogy ők kerten, a Máté- és a Lukács-evangélium Jézusa eggyé válnak. Miközben a Máté- evangéliumban leírt testi burkokban előzőleg én-lényként helyet foglaló lény, vagyis Zarathusztra individualitása, 12 éves korában elhagyja a Máté-evangéliumbeli Jézust és a Lukács- evangéliumbeli nátháni Jézusba nyomul át, hogy ott éljen tovább, és asztráltestét és énje hordozóját azokkal a vívmányokkal együtt alakítsa ki, amelyeket a Máté-evangéliumbeli Jézus különlegesen előkészített fizikai és étertestében sajátított el magának, hogy így azután a magasabb alkotóelemek megérlelődhessenek és harminc éves korban fel tudják venni a magasabb körzetekből aláereszkedő szellemi lényt.

Ha az egész folyamatot a Máté-evangélium értelmében akarnánk ábrázolni, azt kellene mondanunk, hogy a Máté-evangélium írója arra irányította tekintetét, hogy milyen fizikai és étertest használható arra, hogy egyszer majd Krisztus járjon- keljen vele a Földön. Abból pedig, amit megtudott, a kérdésre következőképpen válaszolt. Ahhoz, hogy akkoriban elő lehetett készíteni ezt a fizikai és étertestet, arra volt szükség, hogy a héber nép 42 nemzetségén keresztül teljesen kifejlődjenek az egykor Ábrahámba ültetett képességek, és így az átöröklés folytán éppen az a fizikai és étertest jött létre, amire szükség volt. Majd így folytatta a választ. Egy ilyen fizikai és étertest csak akkor áldozhatja oda az eszközeit, ha ezeket előbb a legnagyobb individualitás, Zarathusztra individualitása használta, aki az emberiséget Krisztus befogadására és megértésére készítette elő. Amennyiben ezek az eszközök megadják a fejlődés lehetőségét, akkor 12 éves koráig használhatja őket, utána el kell hagynia a Máté-evangéliumbeli Jézus testét és mintegy át kell telepednie a Lukács-evangéliumbeli Jézus testébe. Ekkor a Máté-evangélium írója elfordítja tekintetét erről a Jézusról és a Lukács-evangéliumbeli Jézusra fordítva azt, 30 éves koráig Zarathusztra életét követi tovább, aki 30 éves korában hozta asztráltestét és én-hordozóját olyan állapotba, hogy már mindet feláldozhatta, hogy a Nap szelleme, a szellemi körzetek lénye birtokba vehesse. Erre mutat rá a János-keresztelő.

Ha most még egyszer visszaemlékezünk a Föld és a Nap szétválására és nem veszítjük szem elől, hogy akkoriban azok a lények váltak el a Földtől, akiknek Krisztus volt a legmagasabb vezetője, akkor azt mondjuk majd, hogy vannak olyan lények, akik hatásukat csak fokozatosan terjesztik ki a Földre, ahogyan Krisztus is csak az idők folyamán tudja érvényre juttatni hatását a Földön. A Nap elválásával azonban még valami más is kapcsolatban volt. Most ismételten elhangzott dolgokra kell újból emlékeznünk, arra, hogy szubsztanciák tekintetében a régi Szaturnusz-állapot egy viszonylag egyszerű, tűz- vagy hő-ál- lapot volt. Levegő és víz még nem volt a régi Szaturnuszon, de még fényéter sem, ezek csak a régi Nap-állapot során jelennek meg. A régi Holdon további sűrűsödésként a folyékony halmazállapot társul hozzájuk, további ritkulásként pedig a hangéter, a Föld élete során pedig sűrűsödésként a földi, a szilárd halmazállapot, ritkulásként pedig az, amit élet-éternek hívunk. A Földön tehát hő, légnemű halmazállapot vagy gáz, folyékony halmazállapot vagy víz, és földi vagy szilárd halmazállapot van, ritkulásként pedig fény-éter, hang-éter és az ismert legfinomabb éter-állapot, az élet-éter.

Nos, a Nap elválásával nem csak a Nap anyagi része vonult ki a Földből, hanem eltávozott egyúttal annak szellemi része is. Fokozatosan, de nem teljesen tér csak vissza újra a Földre. Münchenben, „A bibliai teremtéstörténet titkai” címen tartott előadásaimban (GA 122) ezt már részleteztem, itt tehát csak röviden kívánom említeni. Az ember itt, a Földön, a magasabb, mintegy éteri halmazállapotokból csak a hőt, a hő-étert érzékeli és adott esetben még a fényt is. Amit hangként érzékel, az az éteriségben lévő igazi hangnak csak az árnyéka, anyagivá változtatott alakja csupán. Amikor hang-éterről beszélünk, akkor ezen a csak szellemi hallással meghallható szférák zenéjének hordozó közegét értjük. Bár a Nap – most fizikailag – leküldi fényét a Földre, de ez a magasabb állapot is a Napban él.

Sokszor mondtuk már, hogy nem üres beszéd, ha azok, akik ezt tudják, olyasmiket mondanak azután, mint Goethe:

Szférái közt most s mindörökre
zengi a Nap versenydalát
s a megszabott pályán dörögve
fejezi be rohanatát.

(Faust: Égi prológus. Jékely Zoltán fordítása)

Itt Goethe a szférák harmóniájára, vagyis arra mutat rá, ami a hang-éterben él. Ezt azonban csak úgy élheti meg az ember, ha vagy a beavatás útján halad felfelé, vagy egy Nap-lény száll alá, hogy valamelyik, a többi ember fejlődése eszközéül kiválasztott emberrel közölje azt. Az ilyen embernek elkezd zengeni a Nap, hallhatókká válnak a szférák harmóniái. – A hang-éter fölött van még az élet-éter. Ahogyan pedig a puszta hangnak magasabb, belső, lelkének megfelelő tartalomként a szó, a hangzás vagy az értelem alkotja az alapját, úgy van kapcsolatban az életéter is az Igével, az értelemmel, ugyanazzal, amit Perzsiában később „honover”-nek neveztek és amit „logosz”-nak, a Naplényre jellemző mély értelmű szónak nevez a János-evangélium.

Az Atlantisz utáni fejlődésünk korai időszakaszában éppen Zarathusztra tartozott azok közé az istentől áldott emberek közé, akik az idők folyamán nem pusztán csak mint a süketek álltak a zengő Nap, a megszólaló Nap és lényei előtt. Nem csak egy mítosz, hanem szó szerint igaz, hogy Zarathusztrát is a Nap-logosz tanította. Alkalmas lett arra, hogy magába fogadja a Nap-logoszt. Alapjában véve pedig mik voltak azok a fenséges, lenyűgöző tanok, amelyeket a régi Zarathusztra átadott tanítványainak? Azt mondhatjuk, hogy Zarathusztra volt az eszköz, amelyen keresztül magának a Nap-logosznak a mély értelmű szava, hangja csendült föl. Ezért szól a perzsa legenda a Nap magát Zarathusztra száján keresztül hírül adó szaváról, a napbeli élet mögött rejtőző titokzatos szóról, ezért beszél a Nap asztráltestéről, amikor Ahura Mazdáról szól, de szó van benne a Nap szaváról, igéjéről is, amit azután a „logosz” szóval fordítottak le görögre.

A régi Zarathusztrára tekintve azt látjuk nála, hogy a régi idők során még egy ilyen magas személyiség sem volt annyira beavatott, hogy tudatosan fogadja be azt, ami ekkor az emberhez szól, hogy az ilyen személyiséget mintegy lélekkel hathatja át egy nála magasabb rendű, akihez még nem fejlődött fel. Zarathusztra azért tudott tanítani Ahura Mazdáról, mert feltárult előtte a Nap aurája, felcsendült benne Ahura Mazda szellemi mivolta, mert a Nap logosza, Igéje, a nagy aura, a világ világossága rajta keresztül szólalt meg. A Nap istenének mintegy külső testisége, amely hatásait előre küldte az emberhez, akkor is megvolt már, amikor még nem is volt itt a Földön. A Nap logosza akkor inkább benne volt még. – Zarathusztra szellemében azt mondhatnánk talán, hogy tanítványait arra tanította, hogy legyenek tisztában vele, hogy a fizikai napfény mögött szellemi fény van. Ahogyan a fizikai ember mögött ott van az asztralitása, az aurája, úgy a Nap mögött is ott van a nagy aura. A fizikai Napot azonban szinte egy lény fénytestének kell tekintenünk, aki egykor leszáll majd a Földre, a fizikai Nap bizonyos értelemben a szellemi látással megismerhető külső testisége, amelyen belül még egy belső, lelki része is van. Ahogyan a hang fejezi ki a lelkiséget, úgy hatol keresztül a Nap hangja, a Nap logosza a Nap eszközén, az auráján. Zarathusztra pedig megígérhette az emberiségnek, hogy eljön majd egykor az isteni-szellemi szférákból a nagy aura, a fény-lény, és a fénylény lelke majd a Nap logosza lesz. Ezt mint forrást, mint a Nap aurája és a Nap logosza eljövetelének bölcs megjövendölését, elsőnek a régi Zarathusztránál kell keresnünk.

Korszakról korszakra tovább élt a misztériumokban, hogy megjövendölték az emberiségnek a Nap-Iogosznak, a Nap Igéjének eljövetelét, és mindig ez volt az emberiség fejlődése során magasabbra vágyó emberek vigasza és reménysége. A Nap Földdel egyesült kisebb szellemei pedig, akik alapjában véve a Nap-logosznak, a Nap fényének, aurájának követei voltak, azok mindig pontosan tudták ezt tanítani.

A misztériumok korszakokat felölelő hagyományainak ez volt az egyik oldala. A másik pedig az, hogy tanulják meg az emberek és a gyakorlatban is alkalmazzák, hogy felnövekedhetnek afelé, ami most ereszkedik alá a Földre. A kereszténységet megelőző időkben azonban nem hihették azt az emberek, hogy gyenge, egyedülálló emberként minden további nélkül a Nap leghatalmasabb lénye, a napszellemek vezetője, Krisztus felé növekedhetnek. Ezt az ember egymagában semmiféle beavatással nem érhette el. Ezért írja le a Máté-evangélium, hogy mintegy fölsorakoztatták a héber nép összes életnedvét, hogy egy ilyen ember jöjjön létre, másfelől viszont a Lukács-evangélium 77 fokozattal ábrázolja, hogyan szűrték ki mintegy a legjobbat, ami egy földi ember egyáltalán lehetett, hogy a Földre aláereszkedő legnagyobb lény felé a megfelelő test növekedjék fel.

A misztériumokban természetesen az volt a helyzet, hogy ott úgyszólván gyenge embereket kellett tanítani, rájuk kellett hatni, semmiképpen sem olyan emberekkel volt tennivaló, akik teljes terjedelmében el tudták volna sajátítani azt, ami az emberiségre vár, vagy amit a maga fejlődésével egyedül érhet el valaki. Ezért a régi misztériumokban bizonyos osztályokba sorolták a misztérium-titkokba beavatandókat, hogy különböző módon kerüljenek a titkok közelébe. Voltak, akiknek különösen arra mutattak rá, hogyan éljen az inkább kívül álló ember, mit kell teljesítenie, hogy az aláereszkedő Nap-lény megfelelő eszköze, temploma lehessen. De voltak olyan misztérium-tanítványok is, akiket inkább arra kellett figyelmeztetni, hogy mit kell a léleknek teljes csendben kifejlesztenie magában, ha a Napszellem megértéséhez, megérzéséhez és átéléséhez akar eljutni. El tudják-e képzelni, hogy természetes volt a misztériumokban, hogy vannak tanítványok, akiknek úgyszólván feladatuk volt külső életüket úgy berendezni és ennek megfelelően kora gyermekkoruktól úgy gondoskodni róla, hogy testük olyan irányba fejlődjék, hogy a Nap aláereszkedő szellemének hordozója, temploma lehessen? így volt ez régen és alapjában véve így van újabban is, csak a kívülálló, materialista világszemléletek keretében ezt nem veszik észre.

Képzeljük el, hogy eljött az idő, amikor egy magasabb szellemi lény száll alá a szellemi körzetekből, hogy újból lendületet adjon az emberiség előrehaladásának. Akik a misztériumokban teljesítenek szolgálatot, azoknak ki kell várniuk, mikor következik el az időpont, mert az a feladatuk, hogy megfejtsék az idők jeleit. Teljes nyugalomban, mindenről lemondva és nagy feltűnés nélkül kell kivárniuk azt az időpontot, amikor egy isten alászáll a mennyei magasságokból, hogy előrelendítse az emberiség haladását. Az is feladatuk azonban, hogy a kívülálló emberekre ügyeljenek és így találjanak valakit, akit irányíthatnak és vezethetnek, hogy egy ilyen szellemi lény befogadására alkalmassá tegyék. Amennyiben egy különösen magas szellemi lény ereszkedik alá, az ilyen embert alapjában véve már zsenge gyermekkorától kezdve vezetniük kell, hogy az ő temploma lehessen. Ez meg is történik, csak nem lehet észrevenni. Csak utólag találnak az ilyen emberek életében bizonyos szabályosságokat, amikor az életrajzukat megírják. Még ha életkörülményeik külső oldalának vonatkozásában különbözőképpen írják is le őket, mégis vannak közöttük bizonyos azonosságok. Kimutatható tehát, hogy tekintetünket az emberiség fejlődésének eddigi menetére vetve, itt-ott olyan lelkekre bukkanunk, akiknek még a külső életrajza is bizonyos hasonlóságokat mutat. Ez egyáltalán nem is tagadható, újabban fel is tűnt a kutatóknak. A használatban lévő, de nem túlságosan mélyenszántó tudományos munkákban még táblázatokat is találhatnak ilyen személyiségek életrajzainak hasonlatosságairól. Így például E Jensen, a marburgi egyetem professzora, összeállította az óbabiloni Gilgames, Mózes, Jézus és Pál apostol életrajzaira vonatkozó hasonlóságokat. – E Jensen: „Moses, Jesus, Paulus. Drei Varianten des babylonischen Gottmenschen Gilgamesch. Eine Anklage und ein Appel.” (Mózes, Jézus, Pál. A babiloni istenember, Gilgames három változata. Vád és figyelmeztetés.) 3. kiadás, Frankfurt am Main, 1910. – Nagyon szemrevaló táblázatokat állított össze róluk. Mindhárom személy életéből kiragad egyes egészen jól összehasonlítható vonásokat, amelyekből amellett egészen csodálatosan furcsa, materialista gondolkodás- módunkat elképesztő hasonlóságok derülnek ki. Természetesen azt a végkövetkeztetést vonja le belőlük, hogy a mítoszokat egymásról írták le, Jézus életét írója az óbabiloni Gilgames életrajzából másolta ki, Mózes életrajza egy régi eposz gyenge utánzata csupán. Az utolsó végkövetkeztetés szerint pedig mint fizikai személy egyikük sem létezett, sem Mózes, sem Jézus, sem Pál! Általában nem is sejtik az emberek, hogy a dolgok materialista értelmezése tekintetében hova jutott ma már az úgynevezett kutatás.

Az életrajzok attól hasonlók, hogy már rögtön gyermekkorban ténylegesen vezetni, irányítani kell azokat a személyeket, akik egy isteni lényt fogadnak majd be. Az emberiség és a világ fejlődésének mélyebben zajló folyamataiba tekintve nem is kell ezen csodálkoznunk. Alapjában véve tehát nemcsak az összehasonlító mitológia egy magasabb színvonalú játék csupán, hanem a hasonlatosságok mítoszokból való kierőszakolására vonatkozó összes kéjelgés is. Ráadásul nem derül ki belőle semmi. Hiszen mit használ a megállapítás, hogy a német Siegfried, vagy valamelyik görög vagy más hős életének közös vonásai vannak? Magától értetődő, hogy vannak közös vonásaik. Egyáltalán nem azon múlik, hogyan néznek ki az öltözetek, hanem hogy kik viselik! Nem az a fontos, hogyan zajlik Siegfried élete, hanem hogy milyen individualitás éli meg. Ezek a dolgok azonban csak okkult kutatással állapíthatók meg.

Itt tehát azt kell tekintetbe vennünk, hogy azokat az embereket, akikből templomot építenek egy olyan lénynek, aki magasabb fokra emeli az emberiséget, azokat életük során bizonyos módon vezetik és ezért kell életük alapvető vonásait illetően bizonyos tekintetben hasonló, párhuzamos életpályát felmutatniuk. Ősidők óta ezért mindig voltak a misztérium-templomokban olyan előírások, hogy minek kell történnie ezekkel az emberekkel. Az esszénus közösségekben ezek között az előírások között Jézus Krisztusra vonatkozó előírások is voltak, hogy milyeneknek kellett lennie azoknak az emberi lényeknek, akik a salamoni és a nátháni Jézusként a magasztos Nap-lény Krisztus felé növekednek majd fel.

De nem mindenkit avattak be mindenbe. A beavatottaknak különböző osztályai, fajtái voltak. Voltak, akik különösen azzal voltak tisztában, hogy min kell keresztülmennie egy embernek, hogy az istenhez növekedhessen, hogy az isten befogadására méltó lehessen. Mások arról tudtak, hogyan viselkedik az isten, amikor egy emberben mutatkozik meg, hétköznapi nyelven, ha úgymond lángésznek tűnik. Hiszen ma az emberek azt sem látják be, hogy teljesen hasonló dolgot mutatnak a géniuszok is, amikor az ember hatalmába keríti őket. De ma nem a szellem szempontjából írják az életrajzokat. Mert ha mondjuk Goethe géniuszát a szellem szempontjából akarták volna megírni, akkor érdekes hasonlóságra találtak volna például Dante, Homérosz, Aiszkhülosz géniuszával. De ma nem a szellem szempontjából írják az életrajzokat, hanem kartotékrendszert állítanak fel, ahol cédulák sorakoznak az illető külső életére vonatkozó semmiségekkel, amik sokkal jobban érdeklik az embereket. Goethe életére vonatkozóan ma már kiadós cédulagyűjteményünk van, de arról, hogy ki is volt Goethe, még sincs igazi leírásunk. Ma az emberiség bizonyos vonatkozásban – és igazán roppant gőgösen – képtelen nyomon követni a géniusz fejlődését egy ember személyében, és iparkodnak előráncigálni nagy költőink egyik költeményének legelső, fiatalkori formáját, és különösen nagy tett kimutatni, hogy a versnek ebben az ifjúkori formájában elemi erővel él a frissesség és az eredetiség, amit az emberek későbbi éveik során elvesztenek és megöregednek. E mögött azonban valójában az a tény búvik meg, hogy az öntelt emberek csak a fiatalkorú költőket akarják megérteni és nem akarnak bejárt útjukon a költőkkel tartani. Hallatlanul büszkék rá, hogy fiatalok maradtak, lenézik az öregeket és nem is sejtik, hogy nem az öreg lett „öreg”, hanem ők maradtak csupán gyerekek! Igen elterjedt betegség, de mivel annyira meggyökeresedett, nem kell csodálkoznunk rajta, ha oly kevéssé értik meg, hogy egy isteni lény birtokba vehet egy emberi személyiséget és hogy az ilyen isteni lények alapjában véve mégis hasonló életet élnek különböző emberekben és különböző időkben.

Éppen azért osztották fel különböző osztályokra ezeket a területeket, mert még sok minden hozzátartozik megértésükhöz. Ne csodálkozzunk tehát rajta, hogy a misztériumok bizonyos tagozataiban azt tanították, hogyan készüljön fel az ember arra, hogy egy isteni lényhez növekedjék, más osztályokban viszont azt, hogyan növekedik lefelé a Nap belső lényegének aurájában lakozó fény-lény, az Ige, a Nap-logosz belső világa.

Krisztus tehát a legbonyolultabb módon növekszik lefelé. Nem is csodálkozhatnánk rajta, ha ennek a nagy, hatalmas ténynek a megértéséhez négy embernél többre lett volna szükség – de négyen jártak utána. Ketten – akik a Máté- és a Lukács-evangéliumot írták – azt igyekeztek leírni, milyen volt az aláereszkedő Nap-lény felé növekvő személyiség: Máté a fizikai és az éterteste, Lukács az asztrálteste és az én-hordozója vonatkozásában. Márk viszont nem a Nap-lény felé növekvővel törődött. A Napnak a világ térségein keresztül tevékenykedő és Jézus Krisztus alakjába ható auráját, a nagy aurát, a fénytestet, a szellemi fényt ábrázolja. Ezért kezdi rögtön a János-keresztelővel, ahol a világ világossága ereszkedik alá. A János-evangélium pedig a Nap szellemének lelkét, a logoszt, a Nap Igéjét, belső világát írja le. Ezért a János-evangélium a legbensőségesebb az evangéliumok közül.

Önök tehát így elosztva látják a tényeket, négy oldalról írták le Jézus Krisztus bonyolult mivoltát. Krisztust tehát mind a négy evangélista a názáreti Jézusban ábrázolja, de mind a négyen kénytelenek ragaszkodni a maguk kiindulópontjához, mert tőlük kapták meg a szellemi látás képességét, hogy ezt a bonyolult szellemi lényt le tudják írni. Vonultassuk el még egyszer szemünk előtt, hogy valóban lelkünkbe ivódhasson.

Máté a salamoni Jézus születésére volt kénytelen irányítani tekintetét és követni, hogyan készítették elő a fizikai és az étertest erőit, majd hogyan vetette le Zarathusztra ezeket a burkokat és azt, amit a salamoni Jézus fizikai és étertestében vívott ki magának, hogyan vitte át magával a Lukács-evangéliumbeli Jézusba. A Máté-evangélium írójának azután azt kell nyomon követnie, amit kezdetben nem írt le, de elsősorban mégis azt kísérte figyelemmel, ahonnan elindult, azoknak a vívmányoknak és következményeknek a sorsát, amelyek átkerültek a salamoni Jézusból a nátháni Jézusba. Nem is annyira a Lukácsféle Jézus asztráltestében és én-hordozójában lévő elemi erők felé fordítja tekintetét, hanem inkább afelé, ami az ő Jézusából került át oda. Amikor pedig az alászállott Nap-lényt írja le, ismét kiváltképpen arra figyel, ami csak azért lehetett Jézus képessége, mert a fizikai és az étertestet már a salamoni Jézusban kidolgozhatta. Ezt természetesen észre lehetett venni még Krisztuson is, hiszen ezek a képességek ott voltak, Krisztusnak pedig különösen azt a részét követte nyomon pontosan, amelyet először vett tervbe, mert neki az volt a fontos.

A Márk-evangélium írója kezdettől fogva a mennyekből ide érkező Nap-szellemre irányítja tekintetét. Nem a földi lényt követi nyomon, hanem azt, aki itt fizikai testben él, számára csak eszköz, hogy azt ábrázolja, aki mint Nap-szellem tevékenykedett benne. Azokra a tényekre hívja fel tehát a figyelmet, amelyeket nyomon tud követni, vagyis hogy a Nap-szellem erői hogyan hatnak. Emiatt sok a hasonlóság Máté és Márk evangéliuma között, de nézőpontjaik különböznek. Máté inkább a burkok jellegét írja le és különösen arra hívja fel a figyelmet, hogyan mutatkoznak meg a későbbi évek folyamán a már az első évek során felvett tulajdonságok, és mindezt úgy is írja le, hogy látjuk, azok mennyire sajátosan működnek. A Márk-evangélium írója viszont a földön járó Jézust formálisan csak arra használja, hogy megmutassa, mit tud cselekedni a Nap-szellem a Földön. Még a részletekbe is belemegy Ha az evangéliumokat valóban minden részletükben meg akarják érteni, tekintetbe kell venniük, hogy az evangélisták mindig arra irányítják tekintetüket, amire kezdetben irányították.

A Lukács-evangélium írója ezért majd azt tartja különösen szem előtt, ami az ő számára fontos, vagyis az asztráltestet és az én-hordozót, amit tehát nem külső, fizikai személyiségnek, hanem amit asztráltestnek, az érzések és érzetek hordozójának él meg. Az asztráltest hordozza az alkotóképességeket is. Minden, ami részvét, ami könyörületesség, szintén az asztráltestből árad, Jézus Krisztus pedig éppen azért lehetett olyan könyörületes lény, mert a nátháni Jézus asztrálteste volt az övé. Ezért irányítja tekintetét Lukács kezdettől fogva a könyörületes cselekedetekre, mindarra, amit Jézus Krisztus azért cselekedhet, mert éppen ezt az asztráltestet hordja magában.

A János-evangélium írója pedig arra irányítja tekintetét, hogy Jézus Krisztus mint közvetítő, lehozza a Földre a legmagasabbat, ami csak hatékony lehet itt: a Nap-szellem belső világát. Ő szintén nem elsősorban a fizikai testtel törődik, hanem a legmagasabbra, a tiszta Nap-logoszra irányítja tekintetét, a földi Jézus számára csak eszköz, hogy nyomon kövesse, milyen magatartást tanúsít a Nap-logosz az emberiségben. Tekintetét mindig arra irányítja, amire kezdetben is irányította.

Ha alvás közben tekintjük külső burkainkat, a fizikai és az étertestet, e két alkotórészünkben élnek az összes, az évmilliók sokaságán keresztül fizikai testünk templomának felépítésén munkálkodó isteni-szellemi lényektől származó erők. Már Lemúria óta ebben a templomban élünk és egyre jobban el is rontjuk azt. Eredetileg azonban a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-állapoton keresztül jutottunk hozzá, ekkor isteni természetek éltek és tevékenykedtek benne. Fizikai testünket tekintve pedig azt mondhatjuk, hogy ezt a templomot az istenek készítették a számunkra, azok az istenek, akik szilárd anyagból akartak templomot készíteni nekünk. – Étertestünk természetesen ember voltunk finomabb szubsztancialitásait tartalmazza, amelyek csak azért nem láthatók, mert a luciferi és ahrimáni behatások következtében az ember nem képes őket meglátni. Az is az étertestben él, ami a Naphoz tartozik. Benne csendül fel, ami a szférák harmóniájaként működött, ami az istenek számára a pusztán fizikai világ mögött észlelhető. Azt mondhatjuk tehát róla, hogy az étertestben magas istenek élnek, méghozzá a Nap-istenekkel rokonságban lévők. – A fizikai és az étertestet tehát mivoltunk legtökéletesebb alkotórészeinek tekinthetjük. Amikor alszunk és elhagyjuk őket, ha lehullanak rólunk, akkor olyanok, ahogyan az isteni lények hatják és szövik át őket.

A Máté-evangélium írójának, aki tekintetét kezdettől fogva főleg a fizikai testre irányította, Jézus Krisztusnál továbbra is főleg a fizikai testre kellett irányítania tekintetét. De az anyagi, fizikai test már nem is volt ott, hiszen 12 éves korában levetette. Az isteni erők azonban vele együtt átkerültek a nátháni Jézus fizikai testébe. A nátháni Jézus fizikai teste attól volt oly tökéletes, hogy áthatotta azt a salamoni Jézus testéből magával hozott erőkkel. Nos, képzeljük el, hogyan fordítja tekintetét a Máté-evangélium írója a kereszten haldokló Jézusra. Mindig arra nézett, amit különösen nyomon kellett követnie, amit kezdettől fogva kiindulópontjául választott. A szellemiség most elhagyja a fizikai testet és vele együtt a magával hozott isteni erőket is. A Máté-evangélium írója tekintetét most arra irányítja, hogyan válik el Jézus Krisztus belső világa a fizikai természetben lévő isteni erőktől. Azokat a misztérium-igéket pedig, amelyek mindig elhangzottak, amikor az ember szellemi természete kilépett a fizikai testből – „Istenem, Istenem, mennyire megdicsőítettél engem!” -, a fizikai testre tekintve így változtatta meg: „ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI, azaz: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” (Máté 27,46). Eltávoztál tőlem, magamra hagytál e pillanatban. – A Máté- evangélium írója pedig főleg „az elhagyás” mozzanatára irányította tekintetét.

Viszont aki a Márk-evangéliumot írta, az azt írja le, hogyan érkeznek el ide a Nap aurájának külső erői, hogyan egyesül a Nap-lény teste az étertesttel, ami ugyanolyan helyzetben van, mint a mi étertestünk, ha alszunk. Ahogyan alvás közben nálunk is eltávoznak a külső erők, hasonlóképpen távoznak el Jézus fizikai halálakor is vele együtt. Ezért van ott a Márk- evangéliumban is ugyanaz a mondat (Márk 15,34).

Jézus Krisztus halálakor a Lukács-evangélium írója is arra irányítja tekintetét, amire kezdettől fogva irányította: az asztráltestre és az én-hordozóra. Ezért nem ugyanazt a mondatot mondja. Ő főleg a többi, az asztráltestre vonatkozó tényeket tekinti, most a legmagasabb fokú könyörületességet és szere- tetet kibontakoztató pillanatot. Ezért jegyzi fel ezeket a szavakat: „Atyám! Bocsásd meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” (Lukács 23,34). Ilyen szeretetből fakadó szavak egyedül csak az asztráltestből csendülhetnek fel, amire a Lukács-evangélium írója kezdettől fogva rámutatott. Ami odaadás és alázat egy asztráltestből csak ki tud csendülni, az a legnagyobb mértékben csendült ki az asztráltestből, amire Lukács mindvégig irányítja tekintetét. Ezért áll a végén a mondat: „Atyám, a te kezeidbe ajánlom szellemem.” (Lukács 23,46 – Károli szerint: „Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet.”)

János pedig a Nap Igéjében, a Nap logoszában rejlő földi rend értelmét írja le, amit elvettek ugyan a Földtől, de a földi rendben az embernek mégis valóra kell azt váltania. Főleg a Golgotán álló keresztről végbemenő rendelkezésre fordítja tehát a figyelmét. Leírja, hogyan jelöli ki Krisztus a vérrokonságon alapuló rendnél magasabb szintű rendet. Korábban a vér volt a testvérközösségek alapja. Mária a gyermeke vér szerinti anyja. Amit Jézus Krisztus kijelöl, az a lelkeket egyesíti a szeretetben. A tanítványnak, akit ő szeret vala, lélekben nem a vér szerinti, hanem a tulajdon anyját nyújtja oda. Megújítva az emberiség eredetileg veszendőbe ment kötelékét, ilyen értelemben hangzik el a keresztről, hogy „Imhol a te fiad!” és „Imhol a te anyád!” (János 19,26-27). Ami Krisztus tettének következtében mint az életet elrendező élet-éter értelme áramlik a Földbe, rendet teremtő lelkületként új közösségeket alapított.

Krisztus mint tény tehát ott áll minden mögött, amiről az evangélisták írnak. De mind a négyen abból a nézőpontból ábrázolják, amelyet kezdettől fogva elfoglaltak, ami úgy vette igénybe szemlélődésüket, hogy arra kellett irányítaniuk szellemi látásukat, amire elő voltak készítve, és ezáltal a többi dolgot nem vették figyelembe. Azt kell mondanunk tehát, hogy ez az átfogó esemény nem azért tűnik számunkra ellentmondásmentesnek, mert négy oldalról írják le, hanem attól, hogy akkor ismerjük meg, ha össze tudjuk foglalni a négy különböző oldalát. Így azután mindenképpen természetesnek találjuk, hogy Péter hitvallása – amire tegnap utaltunk – csak a Máté- evangéliumban állhat, és hogy a többi evangéliumban miért nincs benne. Márk az akkor új módon a Földre ható Nap erejének, egyetemes kozmikus erőnek írja le Krisztust, tehát elementáris hatásai során ábrázolja a Nap aurájának fenséges erejét. A Lukács-evangélium pedig azzal, hogy Jézus Krisztus belső világát ábrázolja, elsősorban az asztráltestet, a különálló emberi individualitást írja le, ahogyan egy ember egyedül él, hiszen az ember asztráltestében éli a maga saját életét, ott van az ő saját, legmélyebb jellegzetessége, önmagában ott növekedik. Az ember elsősorban nem az asztráltest vonatkozásában alkot közösséget, a közösségalkotó erő, amellyel más emberekkel lép kapcsolatba, az étertestben van. Lukácsnak tehát sem alkalma, sem indítéka nincs, hogy valamiféle alapítandó közösségről szóljon, a János-evangélium írójának pedig, aki egy én-lényt ír le, szintén nincs.

A Máté-evangélium írójának viszont, aki Jézus Krisztust emberként írja le, különösen arra vannak indítékai, hogy az egy ízben emberi alakot öltött Isten emberi eseményekként megmutatkozó körülményeit is ábrázolja. A Jézus Krisztust emberi voltában ábrázoló evangélistának különösen azt kellett leírnia, hogy milyen emberek közötti, közösségnek, összetartozó egésznek nevezhető kapcsolatok alapját vethette meg az Isten mint ember az emberek között, mert kezdettől fogva arra irányította tekintetét, hogy Krisztus mint ember, hogyan fejt ki hatást azzal, amit a fizikai és az étertestből merít. Így tehát – ha van hozzá belső érzékünk – természetesnek találjuk majd azt is, hogy csak a Máté-evangéliumban fordul elő a sokat vitatott mondat: „Te Péter vagy, és erre a kősziklára akarom építeni közösségemet.” (Máté 16,18). Áttekintve pedig a mai, legkülönbözőbb színezetű teológusoknak a Máté-evangélium erről a mondatáról folytatott sok vitáját, a mondat elutasításának vagy elfogadásának tulajdonképpen mindig csak különös, sajátos okait találjuk meg csupán, de mélyebb értelme iránt egyik oldal sem tanúsít megértést. Akik a mondatot elvetik, azért teszik, mert ez képviseli a katolikus egyház világi közösségét, erre alapozták annak külső intézményét. Vissza lehet ugyan esetleg élni vele, de ez még nem bizonyítja, hogy ezt csak a katolikus egyház kedvéért szőtték bele az evangéliumba. Azok sem tudnak felhozni ellene semmi különöset, akik harcolnak ellene, mert nem látják a ferdítéseket. Így azután egészen furcsa az illetők helyzete. Közülük az egyik azt ecseteli, hogy négyük közül a Márk- evangélium a legeredetibb, a Máté- és a Lukács-evangélium később jött hozzájuk, bizonyos módon a Márk-evangéliumról írták le és egészítették ki őket, így tehát érthető, hogy mivel a Máté-evangélium írója lemásolta azt, így bizonyos dolgokat hozzá is írt és a Lukács-evangélium írója úgyszintén. Mivel a Máté-evangélium írója a közösséget akarta támogatni, különösen neki juthatott eszébe beleszőni a mondatot: „Te Péter vagy, és erre a kősziklára akarom építeni közösségemet”.

Természetesen a ránk maradt szöveg nem is segít néhány mondat tekintetében, hiszen bizonyos régi szövegeknél nem bizonyítható, hogy az illető mondatok megvannak-e bennük. A Máté-evangéliumnak ennél a mondatánál azonban az a helyzet, hogy az evangéliumok leginkább biztonságba helyezett értékei közé tartozik, hiszen még filológiai lehetőség sincs arra, hogy kétségbe vonjuk azt. Akadnak ugyan a valóban igen bonyolult fordítás miatt kétségbe vonható mondatok, de Péter hitvallása ellen, hogy „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”, és a másik mondat ellen, hogy „Te Péter vagy, és erre a kősziklára akarom építeni közösségemet, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat”, nincs mit felhozni a filológia nézőpontjából sem. Nem is emelnek ellenük kifogást a filológusok. Sehol nincs olyan szöveg, amiből kiindulva ellenvetéseket tehetnének. Az újabban megtalált szövegektől remélhették talán, hogy ellentmondások derülhetnek ki belőlük, de éppen az érintett szövegrészek olvashatatlanok, annyira meg vannak rongálva. Legalábbis ez az eredmény a filológia szempontjából. Természetesen ekkor arra kell hagyatkoznunk, amit azok mondanak, akik a kéziratokat látták.

Így erről a helyről még csak azt sem állíthatjuk, hogy szó szerint meglenne máshol is. A mondat a kívülálló filológia szerint is a legbiztosabb mondatok közé tartozik, mi pedig nagyon is jól megértjük, hogy a Máté-evangélium egész természete folytán miért tartozik oda. Benne valóban embernek ábrázolva látjuk Jézus Krisztust. Ha pedig már megvan ez a kulcs, bekopogtathatunk vele, ahová csak akarunk és meg fogjuk majd érteni a Máté-evangéliumot. És megértjük majd a példabeszédeket is, amelyeket Jézus Krisztus mond el tanítványainak és a jobbára kívülállóknak is.

Tegnap bemutattuk, hogyan fejlődik alulról felfelé az ember, hogyan növekszik a lényében virágként kiboruló tudati-lélekig és hogyan fejlődik így odáig, hogy a Krisztus-impulzussal találkozzon. Az öt kultúrkorszak adottságai, az étertest, az asztráltest, az érző-lélek, az értelmi- vagy kedély-lélek és a tudati-lélek, az emberi természet öt alkotóeleme alulról növekedik felfelé. Hasznukat vehetjük, ha úgy képezzük, fejlesztjük, használjuk őket, hogy tartalmuk lehetővé tegye, hogy a Krisztus-impulzus átjárhassa őket, ha eljött az ideje. Az emberiség úgy fejlődhet, hogy a jövőben mindenki hozzájuthat Krisztushoz. De ezt az öt, alulról fölfelé növekedő alkotórészt megfelelő módon kell kidolgoznia az embereknek. Ha ezt nem teszik meg, akkor nem válnak éretté Krisztus befogadására. Ha különböző inkarnációik során nem törődnek velük, nem fejlesztik őket Krisztus befogadására alkalmassá, akkor Krisztus eljöhet ugyan, de ők nem egyesülhetnek vele, mert „nem öntöttek olajat a lámpásaikba”! Az öt alkotórészt olaj nélkül is ott lehet hagyni. „Az öt bolond szűz” csodaszép példabeszéde ábrázolja mindazokat, akik nem töltötték meg olajjal lámpásaikat, akik nem egyesülhetnek Krisztussal, mivel nem gondoskodtak idejében lámpaolajról, a másik öt szűz viszont, akiknek van olaja, egyesülhetnek vele a megfelelő órában (Máté 25,1-13). Minden számokra épülő példázat az impulzus mélységére vet fényt, amelyet Krisztus hozhatott el az embereknek.

De menjünk tovább. Krisztus megmagyarázta azoknak, akik csak kintről nézték, ahogyan tanít, hogy néhány dolgot ők maguk sem pusztán csak közvetlenül, anyagi valóságában tekintenek, hanem valami más dolog jelzésének. Rá akart mutatni az ő saját gondolkodásukra, gondolkodásmódjukra. Kért tőlük egy pénzdarabot, megmutatta rajta nekik a császár képét, hogy felhívja a figyelmüket arra, hogy a pénzdarab nem csak azt fejezi ki, ami benne van a fémben, hanem még valami mást is, nevezetesen azt, hogy valamilyen hatalomhoz, egy bizonyos uralkodóhoz tartoznak. „Ami benne a császáré, azt adjátok meg a császárnak, az a császáré”, ez pedig a képen, nem a fémdarabban van. De – ezt akarta vele mondani – ilyennek tekintsék az embert is: az élő Isten hordozójának és templomának. Tekintsenek az emberre is úgy, mint a pénzdarabra, vegyék észre benne az Isten képét, akkor majd felismerik, hogyan tartozik az ember az Istenhez (Máté 22,15-22).

Minden példabeszédnek a megszokott, közönséges értelmezésénél mélyebb oldala is van, amelyet úgy találunk meg, ha tudjuk, hogy Krisztus nem az újságpapíros korunkban oly gyakran alkalmazott módján használta a példázatokat, hanem az ember egész természetéből hozza őket a világra, hogy amikor az ember elgondolja, egész természetére kiterjeszti őket, akkor kénytelen legyen azt, amit tenni szokott, mindenütt úgy csinálni, ahogyan az egyes területeken illik. Éppen így kellett volna megmutatnunk, hogyan kell az embernek gondolkodásával áttérnie az egyik területről egy másikra, ha azt akartuk volna bemutatni, milyen értelmeden lehet valami.

Amikor például először jelentek meg azok az emberek, akik Buddha, Krisztus és mások számára mindenféle „Nap-mítoszokat” agyaltak ki, akkor végül is valakinek elege lett ebből, de ma újra megesik, hogy „Nap-mítosznak” tüntetnek fel minden ilyen személyt. Ekkor az illető azt mondta, hogy valamilyen nagy eseményre külsődleges módszerrel mitológiai képeket, csillagjegyeket alkalmazva, mindenfélét meg lehet csinálni. Ha jön valaki és kimutatja, hogy Krisztus életének értelme egy Nap-mítoszt takar, hogy ennek alapján bebizonyítsa, hogy Jézus Krisztus nem is élt, ezzel a módszerrel azt is be lehetne bizonyítani, hogy Napóleon sem létezett soha. Mi sem könnyebb, mint azt mondani, hogy Napóleon Apolló, a Nap-isten nevét viselte. A görög nyelvben a név előtt álló „N” betű nem tagadást jelentett, hanem fokozást, Napóleon – N'Apollon – tehát még több is Apollónál, valamiféle „szuper-Apolló”.

[- A fentieket egy könyvtáros, J. B. Peres írta le 1835-ben név nélkül megjelent „Grand erratum, source d'un nombre infini d'errata, á noter dans l'histoire du XLX siécle” (Nagy tévedés, a XIX. század történetében feljegyzett végtelen számú tévedések forrása) című írásában. A könyv negyedik kiadása, amelyen először állt a szerző neve, a következő címet viselte: „Comme quoi Napoléon n'a jamais existé, ou grand erratum source d'un nombre infini d'errata, á noter dans l'histoire du dix-neuviéme siécle.” (Paris, 1838. – „Mivel pedig Napóleon sohasem létezett, vagy a nagy tévedés, a XIX. század történetében feljegyzett végtelen számú tévedések forrása”). Az írásmű azóta megjelent sok kiadásban és fordításban is, egyik német fordítását Friedrich M. Kircheisen „Hat Napokon gelebt?” (Élt-e Napóleon?) című könyve tartalmazza. (Stuttgart, 1910, 179.o.-tól.) Kircheisen közelebbi részleteket is közöl J.B. Pérés írásművének keletkezéséről:

„Pérés-t voltaképpen egy fiatalemberrel egykor Dupuis 'Origine de tous les cultes' (A kultuszok keletkezése) című művéről folytatott vitája bírta rá, hogy ritkaságszámba menő művét megfogalmazza. Ismeretes, hogy Dupuis a mitológiai istenségeket a csillagképekkel azonosítja és végezetül megállapítja, hogy Jézus Krisztus a Nap, 12 tanítványa pedig az Állatöv jegyei. A fiatalember a híres csillagász buzgó követője volt és semmiképpen sem fogadott el ellenérveket. Heves szópárbaj alakult ki közte és Pérés között, ami úgy ért véget, hogy Pérés megígérte, egy olyan könyvet ír majd, amelyben Dupuis saját módszerével fogja bizonyítani az ellenkezőjét. Az ifjú rajongó beleegyezett, néhány nappal később pedig Pérés felolvasta előtte a kis művet, amellyel megpróbálta tökéletesen megcáfolni Dupuis tíz kötetből álló művét.” (1.: 49/50.o.)]

De tovább is mehetünk, és felfedezhetünk egy furcsa hasonlóságot. Gondoljanak arra, hogy Drews, a német filozófia-professzor, aki felfedezte, hogy Jézus nem létezik, hasonlónak találja az olyan neveket, mint a Jézus, József, Jászon és még más nevek is. Így furcsa módon más hasonló csengésű neveket is találhatunk, Napóleon anyját például Letíciának, Apollóét pedig Létónak hívták. De tovább is mehetünk, mondhatjuk azt is, hogy 12 csillagkép áll Apolló, a Nap körül, Napóleon körül pedig 12 tábornok, nem voltak tehát egyebek a Nap körül elhelyezkedő állatövi csillagképek szimbolikus kifejeződéseinél. A Napóleon-mítosz hősének azonban nem hiába volt éppen hat nőtestvére sem, mert vele együtt heten voltak testvérek, ahogyan a bolygók száma is hét. Napóleon tehát nem is élt!

Ez a ma oly nagy szerepet játszó szimbolikus értelmezések igen szellemes gúnyrajza. Alapjában véve azonban az emberek nem tanulnak soha, máskülönben tudniuk kellene, hogy a ma újból alkalmazott módszerrel régóta kimutatták már, hogy például Napóleon sem élt soha, de az emberiség semmit sem tanul, hiszen ma is megint ugyanezzel a módszerrel bizonyítják, hogy Jézus sem élt.

Az ilyen ügyek mutatják meg tehát, hogy mindenképpen felkészülten, belsőleg is felkészülve lássunk hozzá, hogy mit mondanak az evangéliumok a világ legnagyobb eseményéről. Tisztában kell lennünk vele, hogy éppen az antropozófusok vétkezhetnek igen könnyen ellene. Az antropozófus mozgalom semmiképpen sem volt mentes a csillagok világából vett mindenféle szimbólumokkal való efféle játszadozásoktól. Ezért akartam megmutatni éppen ebben az előadássorozatban, ahol az emberiség fejlődése nagy eseményeinek a csillagok nyelvén való leírásáról is beszéltem, hogyan kell tényleg helyesen használnunk a csillagok nyelvét, amikor már valóban megértettük az összefüggéseket.

Így felkészülve közelítsenek az evangéliumok csúcspontjaihoz. Utaltam már rá, hogy a keresztség, meg az élet és a halál története a beavatás két szakasza. Hozzá kell még tennem, hogy miután Jézus Krisztus odavezette tanítványait, ahol megláthatták, hogyan lép ki a makrokozmoszba az ember legbelső mivolta, ahol a halálon túlra tudtak látni, ott sem egy olyan közönséges értelemben vett feltámadásra mutatott rá, ahogyan azt sokszor értik, hanem a Máté-evangélium szellemében mindenképpen Pál mondása az igaz – vegyék csak elő szavait és valóban értsék éppen úgy, ahogyan a János-evangélium is világosan mutatja. Ő a feltámadott Krisztust a damaszkuszi esemény következtében látta meg, és még külön is hangsúlyozza, hogy szintén abban részesült, mint a többi testvére, „a tizenkettek és több mint ötszáz atyafi egyszerre” (lKor 15,4-6). Feltámadása után Krisztust a többiek is úgy látták, mint Pál.

Eléggé rámutat erre az evangélium, amikor elmondja, hogy a feltámadást követően Mária Magdolna, aki néhány nappal előbb látta Krisztust, meglátja a feltámadottat, és mivel nem talál benne hasonlatosságot, így a kertésznek tartja őt (János 20,11-18). Ez kizárt és természetellenes lett volna, ha Krisztus valóban úgy nézett volna ki, mint néhány nappal azelőtt. Senkiről sem feltételezhető, hogy néhány nappal később nem ismer fel valaki ugyanabban az alakban újból egy illetőt, akit néhány napja látott, meg kell tehát értenünk, hogy Krisztus valóban meg is változott. Az evangéliumokat pontosan nyomon követve pedig eredményképpen tisztán kell látnunk, hogy a palesztinai események, a golgotai misztérium következtében felnyíltak a tanítványok szemei és Krisztust olyannak ismerhették meg, amilyen a világot átható, átjáró szellemként volt, aki most fizikai testét átadta ugyan a Földnek, de a Föld érdekében ugyanolyan tevékeny maradt, mint fizikai testében volt.

Megfelelő súllyal, sőt olyan szavakkal mutat rá erre a Máté- evangélium is, amilyeneket voltaképpen talán csak vallási kútfőkben találhatunk. Egészen világosan megmutatja, hogy arra kellene rámutatni, hogy bár Krisztus csak egyszer volt itt fizikai testben, ez az esemény azonban nem pusztán csak egy esemény hanem indíték, impulzus, onnan indul ki a hatás. Jézus Krisztus életének következtében egybekelt, egyesült és együtt is marad a Földdel a Nap Igéje, a Nap aurája, amiről egykor Zarathusztra mint a Földön kívül lévőről beszélt. Ami Jézus Krisztus élete után egyesült a Földdel, előtte még nem egyesült vele.

Nekünk, antropozófusoknak, ezt illik értenünk. Megértjük tehát, hogy a feltámadott Krisztus mint szellem értethette meg a szellemi látókká lett tanítványokkal, ő mutathatott rá, hogy most mint szellem hatja át a földi létet és mondhatja, hogy „Menjetek és tegyetek tanítványokká minden népet és kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevében, és tanítsátok meg őket megtartani mindazt, amit parancsoltam néktek! És íme, én veletek vagyok minden nap a földi idők végezetéig.” (Máté 28,19-20 – Károli szerint: „Elmenvén ezért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek: és íme én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”). A szellemtudománynak kell velünk megértetnie, hogy mi kezdődött el akkor, amikor a Föld aurája egyesült a Napéval, és ez látható lett annak, akinek szellemi szemei felnyíltak, a Nap auráját pedig, ami Pálnak láthatóvá vált, meghallhatjuk a Föld aurájában, ha megnyílnak belső füleink, hallhatjuk a Nap Igéjét, ahogyan meghallhatta Lázár is, akit Jézus Krisztus maga avatott be. Arra való a szellemtudomány, hogy felkészítsen minket erre a tényre, hogy elmagyarázza, mi történt a világ szellemi fejlődésének vonatkozásában. Amikor pedig ezt teszi, valójában ugyanannak veti majd meg az alapját, – méghozzá a Máté- evangélium szellemében – aminek Jézus Krisztus is meg akarta verni az alapját.

Általában teljesen rosszul fordítják a Máté-evangélium egyik gyönyörű, nagyszerű mondatát: „Nem azért szállottam alá erre a Földre, hogy elűzzem a Földről a békét, hanem hogy a fegyvert vessem el! (Máté 10,34 – Károli szerint: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássák e földre, nem azért jöttem, hogy békességet bocsássák, hanem hogy fegyvert”). Sajnos, az idők folyamán az ellenkezőjére fordították a legszebb, legcsodálatosabb békeszózatot. Krisztus lénye azért tett oly mély benyomást a Föld szellemi életére, hogy fokozatosan megszabadítsa attól, ami békétlenséget, diszharmóniát hoz az emberiségnek. A szellemtudomány pedig békét teremthet majd, ha úgyszólván valóban krisztusi tud lenni és a vallásokat ebben az értelemben véve egyesíti, mégpedig, ha a béke legnagyobb megteremtőjét megérti, akkor nem csak közvetlen szomszédságunkban tud majd békét teremteni, hanem valóban az egész földkerekségen. Biztosan nem felel meg a béke legnagyobb megteremtője szellemének, ha a Föld egyik feléről fanatikus emberek mennek át a másik felére és egy szűk keretek közé szorított krisztusi tanítást kényszerítenek rá egy teljesen más népre, amelynek felvételére abban a formában, ahogyan más népeknél kell kifejeződnie, ott nincsenek meg a feltételek. Nagy hibákat vétenek, amikor korunkban ugyanúgy akarják – mondjuk – Keletre elvinni a krisztusi tanításokat, ahogyan éppen itt vagy éppen ott fejezték ki. Mi, antropozófusok, sokszor rámutattunk már, hogy Krisztus nem csak a „keresztényekhez” tartozik, és hogy alapjában véve ő ugyanaz a szellemi lény, mint Ahura Mazda, akire Zarathusztra és Vishva Kármán, akire a hét indiai risi mutatott rá. Mi itt élünk Nyugaton, tudva, hogy ha Keleten más neveket használnak is rá, de Krisztusról van szó.

Mi Krisztust úgy is meg akarjuk érteni, hogy összeegyeztethető legyen az emberiség fejlődésével, az emberek előrehaladásával. Tisztában vagyunk vele, hogy Krisztusról nem nyújthatnak felvilágosítást őt elutasító forrásanyagok, hanem csak élő hatását tudatosan tartalmazó okiratok és ismeretek. Tudjuk, hogy amennyiben más, Krisztust elutasító népeknek a mi keresztény felfogásunkban beszélünk Vishva Karmanról, Ahura Mazdáról, még akkor is megértenek minket, ha semmiféle nevet nem erőszakolunk rájuk, és saját maguktól jutnak el Krisztus megértéséhez. Nem akarjuk Krisztust név szerint rájuk erőltetni. Ha nem csak antropozófusok vagyunk, hanem okkult emberek is, akkor tisztában vagyunk vele, hogy a név teljesen mellékes, a szellemi lény a fontos. Ha csak egy pillanatra is meg lennénk győződve róla, hogy a Krisztus képében megjelenő szellemi lényt más névvel is illethetnénk, akkor azt meg is tennénk. Hiszen ezt a valóság miatt kell így csinálnunk és nem előszeretetből, mert a Föld egy bizonyos részén állunk és valamilyen néphez tartozunk. Azt se mondják azonban, hogy Krisztus megérthető olyan eszközökkel, amelyek azért nem alkalmasak erre, mert ők maguk vonták ki magukat Krisztus hatása alól – ez mindenki számára lehetetlen. Krisztust megtalálhatjuk ugyan más népeknél is, de magától Krisztustól eredő eszközökkel kell őt tanulmányoznunk.

Senki se tegyen szemrehányást az antropozófusoknak azért, mert a kereszténységet nem akarják a nem magából a kereszténységből vett formákkal tanulmányozni. Krisztust nem lehet megérteni keleti nevekkel, egyáltalán meg sem látjuk, elnézünk mellette, esetleg látni véljük csupán. Mi lenne, ha elvárnák tőlünk, hogy Krisztust a keleti szemlélet alapján értsük meg a teozófia terén? Fel kellene lázadnunk ellene, hogy Krisztust Keletről hozták volna ide! Ezt nem akarjuk ugyan, de arra kényszerítene minket, hogy a Nyugatot átvigyük Keletre és Krisztus fogalmát ennek megfelelően alakítsuk át. De ezt nem tehetjük meg és nem is szabad megtennünk, mégpedig nem az előítélet miatt, hanem azért, mert a régebbi eredetű keleti fogalmak Krisztus megértéséhez nem elegendők, mivel Krisztus csak a fejlődésnek abból a vonalából érthető meg teljesen, amelybe először Ábrahám, majd Mózes esik. De Mózesbe Zarathusztra szellemi lénye húzódott bele, így azután Zarathusztránál kell tovább kutatnunk, hogyan terjeszti ki hatását Mózesre. Zarathusztrát pedig nem az óperzsa vallási iratokban kell tovább kutatnunk, hanem ahogyan újra testet öltött a názáreti Jézusban. A fejlődésre kell tekintenünk! Buddhát sem ott kell keresnünk, ahol időszámításunk előtt hat évszázaddal volt, hanem ahol a Lukács-evangélium írja le és ahol a magasságból tündöklik elő, miután bodhiszattvából buddha lett és a Lukács-evangéliumbeli Jézus asztráltestébe világít. Ott találjuk meg Buddhát és ismerjük meg fejlődése során.

Látható ebből, hogyan vannak egymással valóban összehangolva a vallások, hogyan működnek együtt közösen, hogy előbbre vigyék az emberiséget. Nem arról van szó, hogy pusztán csak prédikáljuk az antropozófia irányelveit, hanem ültessük is át őket eleven érzésekbe, ne csak beszéljünk a toleranciáról, miközben intoleránsak vagyunk, mert előszeretettel vonzódunk a Föld bizonyos vallási rendszeréhez. Csak akkor vagyunk toleránsak, ha mindent a maga saját mércéjével mérünk és saját magából értjük meg. – Biztosan nem a mi hibánkból és nem különös előszeretetünk hibájából működtek együtt szemmel láthatóan a különböző vallási rendszerek, hogy a kereszténységet létrehozzák. A szellemi magasságokban, ahol a hatalmas szellemi lények tevékenykedtek, valóban másképpen zajlottak a dolgok, mint a Földön, ahol híveik működtek, akik például zsinatot hívtak össze Tibetben, hogy Buddha nevével egy ortodox tanítást kapcsoljanak össze éppen akkor, amikor maga az igazi Buddha aláereszkedett, hogy a Lukács-evangéliumbeli Jézus asztráltestét inspirálja. Mindig így van ez, a földi hívek arra esküsznek, ami a Földön még továbbra is hat, az isteni lények azonban időközben tovább tevékenykednek, hogy az emberiség előre haladhasson, de az emberiség leginkább akkor jut előbbre, ha az emberek megpróbálják megérteni az isteneiket, és iparkodnak egy ahhoz hasonló fejlődésen keresztülmenni, mint ők, az istenek, ha letekintenek az emberekre. Keljen ettől életre bennünk az érzés és a megértés az iránt, amit a különböző evangéliumokban megpillantottunk.

Látták, hogy a három evangélium kapcsán mindegyikükben más és másvalamit találhattak. Ha egyszer majd a Márk- evangéliumot tanulmányozzuk, akkor egy különösen bensőséges kozmológiát fogunk találni ott, mert az összes térségeket átható Ahura Mazdát valóban a Márk-evangéliumhoz helyesen kapcsolódva lehet leírni, a Máté-evangélium pedig az emberi vér titkát, az individuum és annak öröklődés útján létrejövő kapcsolatait tárta lelki szemeink elé azzal a néppel, ahonnan az individuum kiemelkedik.

Amit leírtam Önöknek ezekben a napokban, azt a nagy Krisztus-esemény egyik oldalának vegyék csupán és legyenek tisztában vele, hogy ezzel még egyáltalán nem mondtam el róla mindent, a nagy misztériumokról ma még a legszűkebb körben sem mondható el minden. A legjobb, ami számunkra ma a tények közléséből következhet az az, hogy nem csupán értelmünk és intellektusunk világával, hanem lelki életünk legbelül lévő szálaival, egész kedélyvilágunkkal és egész szívünkkel kötjük őket össze, hogy ott éljenek tovább. Az evangéliumok szavai olyan szavak, amelyeket a szívünkbe vésve, bennünket átható erők lesznek ott belőlük, és ha megértjük őket, akkor figyelemreméltó életerőt bontakoztatnak ki. Meg fogják látni, hogy ezt az életerőt ki is visszük magunkkal az életbe. Ma pedig, amikor be kell fejeznem a Máté-evangéliummal foglalkozó előadássorozatot, mindenekelőtt azt szeretném elmondani, amit nyári előadássorozataim végén oly sokszor elmondtam már, de most a Máté-evangéliumhoz, a keresztény forrásművek emberileg legszebb bizonyságához kapcsolódva is elmondom.

Mi az, amit különösen a Máté-evangéliumban találunk meg, mert kezdettől fogva Jézus Krisztus emberi voltát tartja szeme előtt? Bármekkora távolságot feltételezünk is egy földi átlagember és a között az ember között, aki magába fogadhatta Krisztust, kellő alázattal olvasva a Máté-evangéliumot, mégis elénk tárja, mit ér és mire méltó az ember. Mert ha a saját természetünk még messze el is marad a názáreti Jézusé mögött, mégis elmondhatjuk, hogy emberi természetet hordozunk magukban, ami abban mutatkozik meg, hogy az Isten Fiát, az élő Isten Fiát magukba fogadhatjuk és ebből fakadhat az ígéret is, hogy az Isten Fia most már kapcsolatban maradhat a Föld szellemi létével, és ha a Föld majd eléri célját, Krisztus szubsztanciája és szellemi lénye minden embert áthathat, amennyiben ezt legbelső mivolta szerint ő maga is akarja. Eszményképünk gondozásához alázatra van szükség, mert alázat hiányában gőgösek, elbizakodottak lennénk és csak arra gondolnánk, mi lehetne belőlünk, emberekből, és nem nagyon emlékeznénk rá, hogy mind ez ideig csak milyen keveset tudtunk ezért tenni. Alázattal kell ezt megélnünk, mert ha így értjük meg, oly nagynak és hatalmasnak, annyira fenségesnek és tündöklőén nyomatékosnak tűnik, hogy teljes súlyával alázatra int. De nem sújthat le minket az efféle alázat, hiszen felismerjük az eszmény valóságos voltát. Ha pedig felismerjük, akkor bármilyen kicsi erő is van bennünk, az egyre magasabbra emel majd minket isteni célunk felé.

A „rózsakeresztes misztérium” minden erre a célra alkalmas hangot megüt, előbb a második jelenetben, amikor Johannes Thomasius lesújtva áll e szavak hatására: „Ember, ismerd meg önmagad!”, majd amikor ujjongva emelkedik a világmindenség messzeségeibe a szavak hallatán: „Ember, éld át önmagad!”. Ezt szem előtt tartva és alapul véve lesz érthető a Máté-evangéliumbeli Jézus személyében az az alázatra intő és kicsiny voltunkat kézzelfoghatóan szemléltető fenség és nagyság, ami azonban megmutatja a belső igazságot és valóságot is, ami elszakít bennünket mindattól, ami ahhoz képest, aminek lennünk kellene és amivé válhatunk, kicsiny voltunk előtt tátongó mélységnek tűnik. Ha pedig a megismerés útján haladva és néha meg is rendülve akarjuk érezni magunkat azt illetően, ami emberi-isteni nagyság lehet az emberben, akkor mégis át kell élnünk valamit az isteni impulzusból, „az élő Isten Fiából”, ha van bennünk egy kis jóakarat, emlékezve Jézus Krisztusra, aki maga intett bennünket, amikor tömör formában minden elkövetkezendő időkre felszólított minket: „Ember, éld át önmagad!”, hogy mikor élhetjük át mi, emberek, az ént, amit ő képvisel a legmagasabb szinten.

Ha így értjük azt, ami az emberhez szóló a Máté-evangéliumban – és ezért áll hozzák ez az evangélium a legközelebb – akkor bátorság árad majd belőle felénk az élethez, erő és reménység, hogy életünk során a munkában is helytálljunk.

Vigyék magukkal az elhangzottakat és próbáljanak elgondolkodni rajtuk. Mindig éppen csak utalni tudtam a dolgokra. Szívükön és lelkükön múlik, hogy merítenek-e még valami mást is az elhangzottakból. Meg lehetnek győződve róla, hogy ha a Krisztus-eseménnyel kapcsolatban megtalálták, hogy mi a helyes, kétszeresen is megelevenednek azok a dolgok, amit hallottak, és ha következményeit utólag is megcsendítik szívükben, akkor még többet találnak majd bennük, mintha csak a külső emlékezőképességükhöz igazodnának. Ami elhangzott, ösztönzés legyen, de eredményeit, hatásait saját szívükben keressék, és lehet, hogy akkor majd még egészen mást is megtalálnak benne, mint ami itt elhangzott és amit itt egy ilyen rövid idő alatt megtaláltak benne.