GA124

A Szentháromság titka

Az ember viszonyának változása a szellemi világhoz az idők haladtával
11 előadás, 1922. júl. 23. – aug. 9., Dornach, és aug. 20., 22., 27., Oxford, aug. 30., London

Impresszum

Fordította: Dr. Kellner Ágnes

Lektorálta: Drahos Sándor

A szöveget az eredetivel egybevetette:

Szentkúti Márta, Malina János

A könyv megjelenését az Ex Libris Consulting támogatta.

Tartalom

– Dornach, 1922. július 23.

[Szellemtudományos nézőpontok a teológiai fejlődéséhez: Az első négy keresztény század eltemetett szellemi élete. Dionysius Areopagita, Ágoston, és a skolasztika. A beavatási princípium kiirtásán dolgozó itáliai kollégium. A dél felé áramló északi népek és a szellemiséghez, különösen a holtakhoz fűződő viszonyuk. Kiválasztott halottak, mint a Szent Grál őrzői, a Hattyúrend lovagjai. Lohengrin mondája. A középkori teológia. Martianus Capella. A hét szabad művészet. A modern teológia. Gregor Mendel.]

Már utaltunk rá, hogy az első négy keresztény század szellemi élete alapjában véve teljesen betemetődött. Mindaz, amit ma leírnak a Golgotai Misztérium idején és az ez után következő négy században élt emberek nézeteiről, ismereteiről, alapjában véve csak az ellenfeleik írásaiból maradt az utókorra; így a szellemi kutató visszapillantó tekintetére van szükség ahhoz, hogy pontosabb képet kapjunk az első négy keresztény század történéseiről. Az utóbbi időben igyekeztem Hitehagyott Julián képét is néhány vonással felrajzolni.[1]

Azt azonban nem mondhatjuk, hogy a történelem szokásos leírásai nyomán a következő századok világosabban állnak a jelenkor embere előtt.

Az európai népesség úgynevezett lelki élete voltaképpen teljesen homályos marad az V. századtól a XII., XIII., XIV. századig terjedő szokásos történelmi leírás nyomán. Mi is van lényegében ezekben a szokásos történelmi leírásokban? És mi történik valójában akkor, amikor tollforgatók, az úgynevezett drámaírók vagy költők gyorsan odavetett költeményei kerülnek elénk, mint például von Wildenbruch úré, akik verseikben lényegében madárijesztő külsővel ruházták föl Jámbor Lajos vagy hozzá hasonló emberek családjának történeteit, amelyekből aztán történelem lesz? Mégis rendkívül fontos, hogy pillantásunkat egyszer az európai élet olyan korszakainak igazságára vessük, amelyekből jelenkorunk sok eleme is származik. Ezeket alapjában véve különösen az európai népesség lelki életére vonatkozóan kell megértenünk, ha egyáltalán meg akarunk érteni valamit a későbbi kor mélyebb kulturális áramlataiból is. Először olyasmiből szeretnék kiindulni, amit sokan kissé távol esőnek fognak találni, de ezt ma is csak szellemtudományos megvilágításban láthatjuk helyesen, ezért tartozik ide.

Tudják, hogy létezik ma egy úgynevezett teológia. Ez a ma ismert teológia az európai világ egész mai teológiája, alapvető felépítésében, belső lényében voltaképpen a IV., V., keresztény században jött létre, a következő meglehetősen homályban maradó századokon át, egészen a XII., XIII. századig, amikor azután a skolasztika révén jutott bizonyos befejezéshez. Ennek a teológiának a valóságos mibenléte alapjában véve csak Szent Ágoston kora után alakult ki, hiszen Ágoston ennek segítségével egyáltalán nem, vagy csak alig érthető. Az előző közlések, így a Golgotai Misztériumra vonatkozóak is, ugyanakkor nem érthetők meg e teológia alapján. Ez a teológia a középkornak éppen abban a legsötétebb időszakában jött létre, amely megismerésünk, külső megismerésünk számára a leghomályosabb, és lényegét tekintve mindenekelőtt az derül ki, hogy egészen másmilyen, mint a régebbi teológia vagy más így nevezhető jelenség. A régebbi teológiát voltaképpen, mint örökséget oltották be azokba a korokba, amelyekben azután az általam most jellemzett teológia létrejött. Ennek a későbbi teológiának régebbi alakjáról benyomást szerezhetnek, ha elolvassák a „Goetheanum” e heti számában a Dionysius Areopagitáról szóló rövid cikket, amelynek a folytatását az egyik következő számban fogják találni. Ez leírja, hogy az első keresztény századoknak a világhoz fűződő beállítottsága teljesen eltért a IX., X. és még későbbi századokétól.

Ha vázlatosan akarnánk jellemezni azt az ellentétet, amely a régi, Dionysius Areopagita késői művében kifejeződő teológia és a későbbi új teológia közt fennáll, azt kellene mondanunk, hogy a régebbi teológia belülről szemlélte mindazt, ami a szellemi világra vonatkozik, mintegy közvetlenül tekintve a szellemi világ folyamataira. Ha bepillantást akarunk nyerni abba, hogyan gondolkodott ez a régebbi teológia, milyen volt a belső, lelki szemléletmódja, úgy megint csak a mai antropozófiai szellemtudomány módszertanához kell fordulnunk. Így a következőhöz jutunk. Más szempontból már tegnap is hasonló tényeket jellemeztem.

Ha felemelkedünk az imaginatív megismeréshez, egyre inkább észrevesszük, hogy a felemelkedés egész folyamatával szellemi folyamatok közt lebegünk. Az imaginatív megismeréshez való felemelkedés során egész lelki életünk ilyen ottani lebegése úgy jelenik meg, mintha olyan lényekkel érintkeznénk, akik nem a fizikai síkon élnek. Az érzékszervi észlelés megszűnik, és azt tapasztaljuk, hogy mintegy eltűnik minden érzéki szemlélet. De az egész folyamat úgy jelenik meg, mintha ennél egy magasabb világ lényei segítenének és rájövünk, hogy ugyanazokat a lényeket kell felismerni bennük, akiket a régebbi teológia angyaloknak, arkangyaloknak és archéknak tekintett. Azt mondhatnám, hogy ezek a lények segítenek az imaginatív megismeréshez való feljutásunknál. Ekkor az érzéki világ szétválik, mint a felhők, és mögé látunk. Feltárul mögötte az úgynevezett inspiráció; az érzéki világ mögött megnyilatkozik a második hierarchia, az exuziák, dünamiszok, küriotészek hierarchiája. Ezek a rendező, teremtő lények jelennek meg a lélek inspiratív megismerése előtt. Az intuícióhoz való további felemelkedéskor pedig az első hierarchia tűnik fel, a trónok, kerubok, szeráfok. Ezek lehetőségek arra, hogy közvetlen szellemi iskolázással felismerjük, valójában mit is értettek a régebbi teológusok az első, második és harmadik hierarchia megjelölésen.

Ha megnézzük az első keresztény századok nagyrészt kiirtott teológiáját, észrevesszük, hogy bizonyos vonatkozásban még hasznára válik, hogy az ember látja ugyan érzékeivel a megszokott érzéki külvilág tárgyait, hinnie is kell ezekben, de nem ismeri meg őket. A régebbi teológiában ott él annak bizonyos tudata, hogy először át kell élnünk valamit a szellemi világban és csak ezekből az átélésekből adódnak azok a fogalmak, amelyekkel az érzéki világot megközelíthetjük, és mintegy megvilágíthatjuk a szellemi világból nyert ideákkal. Ekkor lesz csak valami ebből az érzéki világból.

Ez bizonyos értelemben annak is megfelel, ami egy régebbi álomszerű atavisztikus tisztánlátásból adódott. Az emberek akkor, ha álomszerű képzetekkel is, de először egy szellemi világba tekintettek, és amit ebben átéltek, azt alkalmazták az érzéki észlelésre. Ha ezeknek az embereknek csak érzéki észleletei lettek volna, úgy érezték volna magukat, mint aki fény nélkül áll egy sötét szobában. Amikor azonban megvolt a szellemi észlelésük, a szellemi világba való tiszta betekintés eredménye, és amit megláttak, például az állatvilág teremtő erőiről, azt a külvilág állataira alkalmazták, akkor úgy érezték magukat, mintha lámpával lépnének egy sötét szobába. Úgy érezték, hogy szellemi szemlélettel közelednek az érzéki szemlélethez, és megvilágítják vele. Ezzel ismerik meg. Ez volt ennek a régebbi teológiának a tudata. Az első keresztény századokban ezért voltaképpen mindig belülről szemlélték a krisztológiát. Alapjában véve nem kívülről szemlélték azt a folyamatot, ami Krisztus földi világba való leszállásakor játszódott le, hanem belülről, szellemi oldalról. Először a szellemi világokban keresték fel Krisztust, és azután követték a fizikai-érzéki világba történő leszállását. Ez volt a régebbi teológia tudata.

Azután ez az esemény következett be: a római világ – amely által a keresztény impulzus a legmesszebbre tolódott el nyugat felé – szellemi felfogása át volt hatva az absztrakcióktól való függéstől, és attól, hogy elvont fogalmakba ültesse át az észleleteket. Ez a római világ azonban pusztulóban, korhadóban volt, mialatt a kereszténység lassanként nyugat felé tolódott. Az északi népek Kelet-Európából nyugat és dél felé hatoltak. Különös, hogy mialatt egyfelől a rómaiság szétkorhadóban volt és északról megújító népek közeledtek, kollégium alakult ki az itáliai félszigeten. Erről már elmondtam mostanában, hogy valójában az volt a célja, hogy minden eseményt a régi szemléletek gyökeres kiirtására használjon fel, és csak a kollégiumnak megfelelő írásokat hagyja meg az utókornak.

A történelem valójában mit sem közöl erről a folyamatról, pedig ez reális folyamat volt. Ha megvolna ennek történelmi leírása, egyszerűen rámutatnának erre a kollégiumra, amely a római pontifex kollégium örököseként alakult meg Itáliában és alaposan eltakarított minden számára kellemetlent, a többit meg átalakítva hagyta az utókorra. Ahogy Rómában a nemzetgazdasági folyamatokra vonatkozóan kitalálták a végrendeletet, hogy kiterjesszék az egyes ember akaratának rendelkezését, úgy ebben a kollégiumban is olyan indíték támadt, hogy Róma lénye a történelmi fejlődés következő korában is tisztán örökségként, dogmák összességeként éljen tovább, sok nemzedéken át. A kollégium kimondta, hogy a lehető legtovább ne lássanak meg semmi újat a szellemi világban. A beavatási princípiumot tövestől ki kell irtani. A most általuk átformált írások maradjanak az utókorra.

Szárazon leírva ezt ilyen tényszerűen kellene bemutatni. A kereszténységre még egészen másfajta sors várt volna, teljes megmerevedés, ha nem jöttek volna az északi népek, akik nyugatra és délre tolódtak. Ezek a népek ugyanis magukkal hoztak bizonyos természetes képességet és ez egészen más volt, mint a déli, görög és római népé.

A déli népek hajlama, legalábbis a régebbi korokban, arra irányult – a rómaiaknál kevéssé, a görögöknél azonban erősen -, hogy a népek egészéből mindig kifejlődjenek olyan egyéniségek, akik átélték a beavatást, és be tudtak tekinteni a szellemi világba. Így olyan teológiák jöhettek létre, amelyek a szellemi világ közvetlen meglátásai voltak, ahogyan végső fázisukban Dionysius Areopagita teológiájában fennmaradtak.

Az észak felől jövő népeknek először egyáltalán nem volt ilyen hajlamuk, ez, mint mondtam, a görögöknél volt igen erős. Volt azonban náluk valami egyéb. Ahhoz azonban, hogy jól megértsük azt, ami az elkövetkező korokban éppen az északi, gót, germán népek, az angolszászok és frankok révén jutott be az európai fejlődésbe, állítsuk lelkünk elé a következőt.

Történelmileg nincsenek erről közlések, de szellemtudományosan megtalálhatóak. Nézzünk meg egy régebbi teológust röviddel a Golgotai Misztérium után, úgy az I-II. században, azoknak egyikét, akik még a régi beavatás tudományából merítettek. Ha le akarta volna írni teológiájának lényegét, mondhatnám, az elveit, azt mondta volna: a szellemi világhoz fűződő kapcsolat kialakításához az embernek vagy közvetlenül saját beavatás révén kell tudást szereznie a szellemi világról, vagy pedig beavatottak tanítványaként. Amikor fogalmakat és eszméket kapott a szellemi világban, alkalmazhatja ezeket az érzéki világra.

Kérem, ezt jegyezzék meg jól! Ez a régebbi teológia először a szellemi világba való közvetlen behatolással kereste a fogalmakat és ideákat. Feltételezte, hogy a szellemi világból merített fogalmak és ideák alkalmazhatóak azután az érzéki világra. Ezek voltak egy ilyen régebbi teológus elvont elvei.

A gót és germán népek hajlamai mellett ilyen teológiai hangulat közvetlenül nem merülhetett volna fel. Hiszen ez a teológiai hangulat teljesen olyan jellegű volt, hogy a világban látható folyamatokat bensőleg lássa, előbb a szellemit lássa meg és elismerje, hogy az érzéki csak akkor látható, ha a szellemiből indulunk ki. Ilyen teológia csak a régi atavisztikus tisztánlátásból adódhatott legérettebb eredményként, mert az atavisztikus tisztánlátás is belső látás volt, még ha álomszerűen imaginatív is. Az északról betörő népek egész alkata szerint nem jöhettek létre köztük olyan beavatottak, akik közvetlenül betekintettek a szellemi világba, hogy azután innen tekintsék át az érzéki világot. Ezek a népek még valamelyest atavisztikus látók is voltak; hiszen voltaképpen az emberi fejlődés régebbi, primitívebb fokán álltak. Ezek a gótok, longobárdok és a többiek magukkal hoztak még egy kevés régi szellemi látást. Ez azonban nem belső látásra vonatkozott, bár szellemi látás volt, hanem inkább a külső oldal szemlélésére. Bizonyos mértékben kívülről nézték a szellemi világot, viszont a déli népek arra hajlottak, hogy belülről szemléljék azt.

Mit jelent az, hogy ezek a népek kívülről nézték a szellemi világot? Azt jelenti, hogy látták például, hogy egy ember bátran harcol és elesik a csatában. Az ember külsejét szemlélve ugyanis nem fejeződött be számukra az élete, hanem tovább követték őt, amint beleéli magát a szellemi világba. De nemcsak azt követték, ahogy beleéli magát a szellemi világba, hanem azt is, ahogyan még továbbra is tevékenykedett a földi emberekért. Ezek az északi népek így azt mondhatták: valaki, miután egy nép vagy néptörzs vezetője volt, meghalt valamilyen jelentékeny tett végrehajtása után. Látjuk, hogy hogyan él tovább a lelke, ha harcos volt, hogyan fogadták maguk közé az elesett hősök, az „Finherier”-ek, vagy pedig másképpen élt tovább. A lélek, az ember azonban létezik még. Itt van, tovább él. A halál csak a Földön lejátszódó esemény. A IV-V. századtól a XII-XIII. századig szinte elsüllyedt az a mindig is fennálló szemlélet, hogy a nagy tiszteletben tartott ember lelke a földi emberek számára is jelen van, még vezeti is őket, ha harcba szállnak. Úgy gondolták, hogy ezek a lelkek megvannak, nem tűntek el a földiek elől, földi életük működését bizonyos értelemben a szellemi világtól kapott erőkkel folytatják. Az északi népek atavisztikus látása olyan volt, hogy itt a Földön látták az emberek tevékenységét, közvetlenül felettük észlelték azonban az árnyak valamilyen világát. Ebben az árnyékvilágban voltak az elhaltak. Az emberek úgy érezték, hogy csak oda kell tekinteniük és akkor tovább élnek az előző és még előbbi nemzedékek tagjai. Jelen vannak, közösséget alkotnak velük, csak rájuk kell figyelni, és itt vannak. A IV. századot követően roppant erősen megvolt a halottak jelenlétének ez az érzése, amikor az északi képzettség keveredett a rómaiakéval.

Látják, az északi népek ebbe a szemléletbe fogadták be Krisztust. Először a holtak világára tekintettek, de voltaképpen ezek voltak igazán élők. A halottak egész népességét látták maguk fölött lebegni, de valójában ők voltak igazán élők. Krisztust nem itt a Földön keresték, a fizikai világban járkáló emberek között, hanem ott, ahol ezek az élő halottak a Föld felett léteztek. A talán egy szász szerzetestől származó „Heliand” igazi átérzéséhez ezeknek a szemléleteknek a kibontakoztatása szükséges. Akkor értik meg, ahogy Krisztust teljesen konkrétan írja le a követői között, egészen német szokás szerint, és megértik, hogy mindezt voltaképpen az árnyak birodalmába helyezi, ahol az élő halottak élnek. De még jobban értik, ha jól megfigyelik azt a képességet, amely az északi népek és a római nép keveredéséből jött létre. A külső irodalomtörténet mindig feljegyez például valamit, amin voltaképpen el kellene gondolkodni, de jelenkorunk emberei szinte teljesen leszoktak arról, hogy éppen a történelmi élet meghökkentőbb jelenségein gondolkodjanak. Az irodalomtörténet feljegyez például olyan költeményeket, amelyek Nagy Károlyt a keresztes hadjáratok egyik vezetőjeként említik. Egyszerűen a keresztes hadjáratok vezetőjének írják le a IX. századtól kezdve, a következő századokon át mindenütt élőnek írják le. Az emberek mindenütt őrá hivatkoznak. Úgy írnak róla, mintha ott volna. A századokkal később bekövetkezett keresztes hadjáratok idején olyan költeményeket írnak Nagy Károlyról, mintha a keresztes hadakkal vonulna a hitetlenek ellen.

Ennek hátterét csak úgy érthetjük meg, ha tudjuk, hogy a középkor úgynevezett sötét századainak igazi történelme teljesen elsikkadt, de ezekben tudatuk volt az eleven holtak csapatáról, amely árnyként él tovább. Nagy Károlyt csak később helyezték a Vutesbergbe. Őt a Vutesbergbe, Barbarossát pedig a Kyffhauser hegybe helyezték, amikor az intellektualizmus szelleme már hosszabb ideje annyira erős volt, hogy ez az árnyélet megszűnt. Addig úgy tudták, hogy ott él velük.

De miben keresték kereszténységüket, krisztológiájukat, keresztény szemléletüket ezek az emberek, ha atavisztikusan ilyen eleven világot láttak maguk közt? Úgy keresték, hogy tekintetüket az életben tisztelt élő halott felé fordították, aki a maga összes követőivel lelkük elé tárult. Sokáig így látták Nagy Károlyt, amint első keresztes hadjáratában a spanyolországi hitetlenek ellen indul; de úgy látták, hogy ezt az egész keresztes hadjáratot voltaképpen az árnyak világába helyezték. Az árnyak világában látták ezt a fizikai síkon megindított keresztes hadjáratot és az árnyak világában folytatták is tovább, de mint a világban működő Krisztus képmását. Leírták, hogy Krisztus tizenkét palotagróf között lovagol be Spanyolországba, ezek egyike Júdás, aki az egész ügyet elárulja. Látjuk tehát, hogy szellemi tisztán látó pillantásukat a szellemi világ külső oldalára vetették – nem a bensejére, mint régebben -, arra, ami abból adódik, ha a szellemeket kívülről szemlélik, ahogyan azelőtt belülről. Most az árnyak világában lejátszódó legfontosabb dolgok mintegy a Krisztus-esemény visszfényei voltak.

Így Európában a IV. századtól a XIII-XIV. századig az a képzet élt, hogy az elhalt emberek életük fontos feladatainak véghezvitele után úgy rendeződnek halál utáni tetteikben, hogy ezekben a Krisztus-esemény visszfényeit, képmását láthatjuk. Mondhatnám, hogy mindenhol a Krisztus-esemény folytatását látták, mint a levegőben szálló árnyakat. Ha az emberek kifejezték volna az érzelmeiket, azt mondták volna: Krisztus áramlata még felettünk lebeg; Nagy Károly vállalta, hogy belehelyezkedjen ebbe az áramlatba, palotagrófjaival létrehozta Krisztusnak és tizenkét apostolának a képmását, Krisztus tetteit a reális szellemi világban folytatta. Így képzelték ezek az emberek a középkor úgynevezett sötét időszakában. Ekkor a szellemi világot – mondhatnám – kívülről szemlélve, az érzéki világ mintájára alkották meg, mint annak árnyképét, míg azokban a régebbi időkben, amelyeknek a régi teológia volt a visszfénye, belülről szemlélték. Vagyis a pusztán intellektuális emberek számára olyan a fizikai és szellemi világ közti különbség, hogy szakadék tátong közöttük. Ilyen különbség nem létezett a középkor első századaiban, az úgynevezett sötét kor emberei számára. A halottak mintegy ott maradtak az élőknél, és a különösen kiváló tisztelt személyiségek a haláluk utáni legelső időben, miután megszülettek a szellemi világ számára, mintegy szentté válásuk novícius korát élték át.

Az élő halott emberek egy részét, ha különösen kiválasztottak voltak – az akkori kor emberei nem találták furcsának, hogy ezekről az élő halottakról, mint reális személyekről beszéljenek, miután megszülettek a szellemi világ számára -, tették meg a Szent Grál őrzőjének. Különösen kiválasztott élő halottakat rendeltek a Szent Grál őrzőinek. Sohasem érthetjük meg teljesen a Grál-mondát, ha nem tudjuk, hogy voltaképpen kik is őrizték a Grált. Annak a kornak az emberei roppant nevetségesnek találták volna, ha azt mondanánk, hogy akkor a Grál őrzői nem is voltak igazi emberek. Azt mondták volna: azt hiszitek, Földön járkáló árnyalakok, hogy többek vagytok azoknál, akik meghaltak és most a Grál köré gyűltek? Annak a kornak az emberei egészen nevetségesnek találták volna, ha ilyen földi alakok reálisabbnak tartották volna magukat az élő halottaknál. Bele kell érezni magunkat a kor lelkeibe: ebben a korban ezt így élték át. Mindaz, ami csak létezhetett a világ számára, a lelkekben is lejátszódott, éppen azért, mert tudatukban ilyen összeköttetésben voltak a szellemi világgal Azt gondolták: a Földön élő emberek közvetlen mivoltukból alakultak ki. De a jelenkor embere csak akkor igazul meg, ha felveszi, amit egy élő halott adhat neki. – A fizikai embereket bizonyos értelemben úgy tekintették itt a Földön, mintha voltaképpen csak az élő halottak külső működésének burkai volnának. Ezeknek a századoknak az volt a sajátosságuk, hogy azt mondták: ha ezek az élő halottak olyasmit akarnak a Földön elvégezni, amihez kézre van szükség, akkor belehúzódnak egy élő fizikai emberbe és általa végzik el.

Ezenkívül azonban olyan emberek éltek abban a korban, akik azt mondták, hogy jobbat nem is tehetünk, minthogy burkot adunk olyan embereknek, akiket tiszteltek itt a Földön, és most olyan jelentékeny lények az élő halottak világában, hogy őrizniük szabad a Grált. A nép körében olyan szemlélet élt ebben a korban, hogy azt mondták: ez az ember például a Hattyú-rendnek szentelte magát. Azok szentelték magukat a Hattyú-rendnek, akik azt akarták, hogy a Grál- lovagok általuk működhessenek itt a fizikai világban. Hattyúnak nevezték az olyan embert, aki által egy ilyen Grál- lovag hatott itt a fizikai világban.

Gondoljanak a Lohengrin-mondára! Ez elmondja, hogy amikor Brabanti Elsa nagy bajban van, eljön a hattyú. Ez a Hattyú-rend tagja, aki felvett magába egy Szent Grál-körhöz tartozó társat és tulajdonképpeni titkát nem szabad firtatni. A század fejedelmei, sőt még a következő században élők is, mint Szász Henrik, a magyarok ellen vezetett hadjáratánál például akkor voltak a legboldogabbak, ha seregükben volt ez a Lohengrin, a Hattyú-lovag.

De több olyan lovag volt, aki alapjában véve csak a halálon túlról harcolók külső burkának tekintette magát. Kapcsolatban akartak maradni a halottakkal, érezték a hozzájuk fűződő kapcsolatot. Ez a monda ma voltaképpen egészen elvonttá vált, csak úgy mérhetjük fel, hogy milyen jelentős volt az élőknek a realitás számára, ha beleéljük magunkat a kor lelki felfogásába. Ez a felfogás, amely egyedül és kizárólag a fizikai világra tekintett – arra, ahogyan a fizikai emberből kiemelkedik a szellemi ember, aki azután az élő halottakhoz tartozik -, a lélekben élő legfontosabb, a kor lelkületén uralkodó szemlélet volt: hogy egy embert előbb a Földön kellett megismernünk és csak azután juthattunk fel a szelleméhez. Valóban az történt, hogy a régebbi szemlélettel ellentétben a külső nyilvános életben is megfordult a helyzet. A régi korban előbb a szellemi világba tekintettek be. Leginkább arra törekedtek, hogy az embert olyan szellemi lénynek lássák, aki még nem szállt le a Földre, és mint mondták, földi mivoltát csak ez után értik meg. Ezeknél az északi népeknél most a rómaisággal való keveredésük után az a szemlélet alakult ki, hogy a szellemit előbb a fizikai világban követi és ez akkor válik érthetővé, miután szellemiként kiemelkedett a fizikai világból. A korábbiak fordítottja volt.

Ennek a szemléletnek a visszfénye lett a középkori teológia. A régi teológusok szerint először ideákra van szükség, a szellemiséget kell megismerni. A hit fogalma teljes képtelenség lett volna a régi teológiák számára, hiszen előbb a szellemet ismerték meg, mielőtt fizikai megismerésre csak gondolni is lehetett volna. Hiszen azt előbb a szellemivel kellett megvilágítani. Miután azonban most a szélesebb világon abból indultak ki, hogy előbb a fizikait ismerjék meg, a teológiában is olyan gondolkodásmódhoz jutottak el, hogy a megismeréssel az érzéki világból kell kiindulni, a fogalmakat pedig azután kell kihámozni az érzéki tárgyakból. A fogalmakat nem a szellemi világból kell az érzéki tárgyakhoz közelíteni, hanem ezekből kell kihámozni.

Most képzeljék csak el a hanyatló római világot és a régi korból e világban fennmaradt küzdelmet: hogy a fogalmakat még a szellemi világban élték át, és ezeket közelítették az érzéki tárgyakhoz. Ezt olyan emberek érezték, mint Martianus Capella, aki az V. században írta a „De nuptiis Philologiae et Mercurii" című tanulmányát, amelyben azért küzd, hogy az egyre elvontabbá váló ideákat mégis a szellemi világban keresse. Ez a régi szemlélet azonban azért pusztul el, mert az említett konzorciumnak a szellemi ellen történt római összeesküvése kiirtott minden szellemhez fűződő közvetlen emberi kapcsolatot.

Látjuk, ahogyan a régi szemlélet lassanként megszűnik, elmosódik. Ez a szemlélet tudta még, hogy a szellemi világba belépőt angyalok kísérik. A görögök „őröknek” nevezték őket. A szellem útján távozó ember úgy tudta, hogy őr kíséri.

Capella korában már a grammatika, az úgynevezett hét szabad művészet első foka volt az őr, aki a régi korokban még valóságos szellemi lény volt. A régebbi korokban tudták, hogy ami a grammatikában, a szavakban és szókapcsolatokban él, az tovább vezet az imaginációhoz. Tudták, hogy a szavak összefüggésében az angyal, az őr működik.

A régi korok leírásában sehol sem találnánk száraz definíciót. Érdekes, hogy Capella nem úgy írja le a grammatikát, mint később a reneszánsz, őnála a grammatika még valóságos személy és a második fokon álló retorika ugyancsak személy. Később ezek száraz allegóriák lettek, holott régebben szellemi meglátások voltak, és nemcsak tanítottak, mint például Capellánál, hanem alkotó lények is voltak, a szellemhez való belépést pedig éppen alkotó lényekhez való behatolásnak érezték. Most már allegóriákká váltak, de legalább allegóriák voltak. A grammatika, a retorika és a dialektika nem túlságosan erőteljes, sőt meglehetősen vézna hölgyalakok. Nagyon soványak, mondhatnánk, csak a szellemi erőfeszítés csontjaiból és a fogalmak bőréből állnak, de mégis tiszteletre méltó hölgyek, akik átviszik a szellemi világba Capellát, a hét szabad művészet legrégebbi íróját. Lassanként megismeri ezt a hét hölgyet, először Grammatikát, azután Retorikát, Dialektikát, Aritmetikát, Geometriát, Muzsikát és végül a mindet felülmúló égi hölgyet, Asztrológiát. Tulajdonképpen mind hölgyek. Ahogy mondtuk, heten vannak. A hétszeres nőiség vonz minket magához – mondhatta volna Capella, amikor leírta a bölcsességhez vezető útját. De gondolják csak meg, hogy mi lett ebből! Gondoljanak a későbbi középkori kolostoriskolákra. Amikor grammatikát és retorikát bifláztak, nem érezték az örök nőiség vonzását. Az elevenségből először valóban az allegória sarjadt ki, azután pedig az intellektualitás.

A régi korban Múzsa-jellegű lény hatott annál, aki utat keresett az emberi szótól a kozmikus Igéhez. Ez áthatotta, így kellett szólnia: „Haragot, istennő zengd Péleidész Akhilleuszét…”.[2] A Múzsával kötött ismeretség a szellemi világba vezette az embert, így már nem is ő énekelt, hanem a Múzsa zengett Péleidész Akhilleusz haragjáról. Hosszú út vezetett ettől a foktól odáig, amikor már maga a retorika szólt római sajátosságként, később ez a jelleg elegyedett az északról érkezett bevándorlókkal, és minden elvonttá, fogalmivá, intellektuálissá vált. Mennél közelebb jutunk Kelethez és a régi korokhoz, annál konkrétabb szellemi életre találunk. A régi teológia a szellemi lényekhez járult, hogy fogalmait megkapja. Ezeket azután az itteni világra alkalmazta. Az északi népek és a rómaiak keveredéséből kisarjadt teológia azonban azt mondta, hogy a megismerést itt az érzéki világban kell keresnünk, úgy nyerhetünk fogalmakat. Így viszont nem juthattak fel a szellemi világba. Éppen a római kollégium gondoskodott arról, hogy az emberek idelent keresgéljenek az érzéki világban, és ne jussanak túl rajta. Érzéki világunk ugyan már azelőtt is megvolt, de a fogalmakat és ideákat itt fent (rajzolja) keresték a szellemi világban, és ezután világították meg a fizikai világot, most viszont a fizikai világból szívták ki a fogalmakat. Messzire nem jutottak fel, csakis a fizikai világ értelmezéséig. De megvolt még az örökségük. Saját megismerő útjukon már nem jutottak fel, de az örökség még megvolt. Ezt leírták, vagy a hagyományban fennmaradt, dogmákban megmeredve öltött testet. Ez volt tehát itt fent (a rajzon) és megőrzése hitvallás lett. Ez tartalmazta azt, amit a szellemről elmondhattak. Fgyre inkább ahhoz a tudathoz jutottak el, hogy a felső jelenségek kinyilatkoztatásaihoz nem szabad hozzányúlni, sem felülvizsgálni ezeket. A megismerésnek odalent kell maradnia: ennél minden fogalmiságot elő kell vennünk.

Így jött létre fokozatosan annak az öröksége, ami a középkor első sötét századaiban még megvolt. Látják, mégiscsak másmilyen volt az a kor, amikor Európában még létezett a középkori atavisztikus látás. A szász paraszt lelkész például egyszerűen ránézett környezetének embereire és képes volt meglátni, ahogy halálakor eltávozik szellemi-lelkisége és kialakul holt-eleven emberi lénye. Parasztnak nevezik, de a „Megváltó” megmutatja, hogy paraszti sorból született lelkész volt. A földiség felett lebegő vonulatban írja le azután Krisztus történetéről kialakult szemléletét a „Megváltó”-ban.

Ami azonban itt él a Földön, azt egyre jobban lehúzták a tisztán élettelen elembe. Az atavisztikus képességek megszűntek, már csak az érzékelhetőben keresték a fogalmakat. Milyen szemlélet adódott ebből? Az a szemlélet, hogy a megismerésnek nem kell különösebben törődnie az érzékfelettivel. Ez ott van az írásokban és hagyományokban, csak fel kell lapoznunk a régi könyveket, utána kell néznünk a régi hagyományokban. Ezekben megvan mindaz, amit az érzékfelettiről tudnunk kell. Most az sem zavar minket, ha az érzéki világ környezetében éppen csak a benne rejlő fogalmakat vesszük tekintetbe a megismerés számára.

Egyre inkább az a tudat terjedt el, hogy míg az érzékfelettit őrizzük, a kutatásban az érzéki világhoz kell tartanunk magunkat.

Gregor Mendel még a XIX. század olyan szelleme volt, aki folytatta a „Heliand”-ot író szász paraszt lelkésznek ezt az érzéki világból való kihámozását. Minek is törődjünk a régi korokban kikutatott átörökléssel, hiszen ez benne van az Ótestamentumban. Le kell tekinteni az érzéki világra, a piros és fehér borsó keveredésére, amelyekből megint piros, fehér és tarka borsó lesz és így tovább. Így kiváló természetkutató lehet az ember, nem is kerül összeütközésbe az érzékfelettivel, hiszen meg sem érinti.

Így éppen a régi teológiából kialakult modern teológia terelte oda az embereket, hogy úgy kutassák a természetet, ahogyan például Gregor Mendel kutatja igazi katolikus papként.

Mi is történik? A tárgyilagos tudomány természetkutatói egy ideig lenézik Gregor Mendelt, majd pedig utólag – nem az ő kifejezésük, de alkalmazhatjuk – szentjükké avatják, minden akadémián nagy természetkutatónak nevezik. Ennek megvan a belső összefüggése. Jelen korunk természetkutatási jellege csak úgy lehetséges, hogy éppen egy, a középkori teológia álláspontján álló embert tekint mérvadó természetkutatónak. Jelenkorunk természetkutatása teljesen a skolasztikus teológia belső lényegét folytatja, egészen a mi korunkig folytatja a skolasztikus kort, a többi csak utána kullog.

Teljesen rendben van tehát, hogy Johann Gregor Mendelt utólag nagy természetkutatónak ismerik el, valóban az, de jó katolikus értelemben. Megvan nála az értelme, hogy csak az egymással keveredő borsókra tekintsen, mert ez katolikus elv. Hiszen minden érzékfeletti megvan a hagyományokban és a könyvekben, a természetkutatóknál nincs a legcsekélyebb értelme sem, legfeljebb ha elakadnak az ignorabimusnál és megadják magukat az agnoszticizmusnak.

Ez jelenkorunk alapvető ellentmondása. Ez valami, amire figyelnünk kell. Ha nem figyelünk rá, egyáltalán nem fogjuk megérteni, hogy miből ered jelenlegi tevékenységünk mindenféle zavarossága és ellentmondása. Jelenkorunk kényelmessége azonban nem engedi, hogy az emberek ezekbe betekintsenek.

Gondolják csak el, hogy a történelem abból lesz, amit ma mondanak el a világ eseményeiről, és az utókor emberei ezt a történelmet fogják megkapni! Gondolják, hogy sok igazságot kapnak? Semmiképpen! De a mi történelmünk így készült. A történelem bábjai nem tükrözik az emberiség történelmének valóságos fejlődését. Pedig korunkban ott tartunk, hogy égető szükség van arra, hogy az emberek az igazi történést ismerjék meg. Nem elég Attila, Nagy Károly és Jámbor Lajos mondáit feljegyezni – itt a történelem már egészen meseszerűvé kezd válni -, mindazok a dolgok, amiket ma tesznek, eltorzulnak a történelemben. A legfontosabbat észre sem veszik. A jelenkort valójában a lélek történetei teszik érthetővé, erre van szükségünk. Az emberek fejlődő lelkébe bele kell világítania az antropozófus szellemtudománynak. Elfelejtettük a szellemibe való beletekintést, ezért ma már történelmünk sincs. Minden érző ember azt mondhatja: már Martianus Capellánál is voltaképpen igen sovány, vézna hölgyekké váltak azok a régi vezetők és őrök, akik a szellemi világba vezettek. A történelemben feljegyzett és ma megismert I. Henrik, I. Ottó, II. Ottó, II. Henrik azonban alapjában véve csupa olyan történelmi bábu, aki a grammatika, retorika, dialektika és a többi vézna hölgy mintájára alakult ki. Hiszen alapjában véve a történelemben sorban következő személyiségek leírásában sem látunk erőteljesebb alakokat!

A tényeket a maguk valóságában kell szemlélnünk, a jelenkor emberének valójában erre kellene vágyakoznia. Ezért kötelességünk, hogy bemutassuk ezeket a tényeket, ahol csak lehet, ami ma az Antropozófiai Társaságban lehetséges. Remélem, hogy a jövőben legalább ez felébred majd.

 


[1]   Rudolf Steiner: Emberi kérdések és kozmikus feleletek (GA 213), 1922. július 16-i előadás.

[2]   Homérosz: Íliász, Első ének (Devecseri Gábor fordítása).

– Dornach, 1922. július 28.

[Goethe Linnével ellentétben mozgékony fogalmakkal szemlélte a természeti világokat az imaginatív szemléletmód kezdeteként. A növényi formák imaginációk révén, az állati formák inspirációk révén, az emberi én intuíció révén való megragadása. Az emberi lény különböző részeinek (fizikai test, étertest, asztráltest, én) külső és belső kifejeződése az ember alakjában. Az állati formákról: a Szfinx, a Szent Szellem mint galamb, Krisztus mint Isten báránya; a régi szellemi látás inspirált imaginációi.]

Már többféle bonyolult módon láttuk, hogy az embert voltaképpen csak az egész világmindenségből, a kozmosz teljességéből érthetjük meg. Az ember kozmoszhoz fűződő kapcsolatát ma egyszerűbb alakban tárjuk lelkünk elé, hogy a következő napokban azután egy speciális irányban vezessük a tetőpontjához. Számunkra a fizikai világ jelenik meg, mint a legközelebbi kozmikus környezet. De ez a fizikai világ voltaképpen csak mint az ásványvilág jelenik meg előttünk úgy, hogy igazán legsajátosabb alakjában mutatkozik meg. Az ásványvilágon tanulmányozhatjuk a fizikai világ lényegét, erőit, tágabb értelemben természetesen hozzászámítjuk a vizet, a levegőt, a hőjelenségeket és a hő-éter jelenségeit is. Ez a fizikai világ többek között a nehézségben, a jelenségekben, mondjuk kémiai, mágneses és további viszonyokban nyilvánul meg. Valójában azonban csak az ásványvilágon belül tanulmányozhatjuk, mert ahogy felemelkedünk a növények világába, nem igazodunk el többé a fizikai világról alkotott ideákkal és fogalmakkal. Az újabb korban ezt senki sem érezte át olyan intenzíven, mint Goethe. Goethe, aki aránylag fiatalon ismerte meg a növényvilág tudományos oldalát, azonnal megérezte azt is, hogy másfajta szemlélet kell a megértéséhez, mint a fizikai világéhoz. Föllépett a növénytan Linné által kialakított tudományos formájával szemben Hiszen ez a nagy svéd természetkutató úgy alakította ki a növénytant, hogy mindenekelőtt az egyes növényfajok és növényfajták pontos külső alakját vette tekintetbe. A hasonló növényeket fajokba tömörítve ilyen formák szerint képezte a növények rendszerét, így a növényi fajok és fajták úgy állnak egymás mellett, mint ahogy az ásványi tárgyakat teszik egymás mellé. Goethét éppen azért taszította ez a Linné-féle növénymeghatározás, mert az egyes növényi formák így egymás mellett álltak. Azt mondta, hogy ilyen módon az ásványvilágban található ásványokat szemléljük, a növényeknél más szemléletmódot kell alkalmaznunk. Goethe szerint ezeknél így kell például eljárnunk: itt van egy növény, gyökereket ereszt, azután szárat hajt (lásd a rajzot), a száron leveleket és a többit.

1 – 2. rajz

Ennek nem kell azonban így történnie (1. rajz), a 2. rajz szerint is lehetséges. Itt van a gyökér, de az első növényalaknál, a gyökérnél azonnal kibontakozó erő ebben a második esetben még magába zárul, és nem fejleszt olyan vékony szárat, amely mindjárt levelekbe tagolódik, hanem vastag törzset képez. A levelek ereje ezáltal ebben a vastag törzsben jut érvényre és csak kevés erő marad a levélrügyek és esetleg virágok kibontakoztatására. Az is lehetséges azonban, hogy a növény csak gyéren fejleszt gyökeret. A gyökér erőiből fennmarad valami. Ez így bontakozik ki (3. rajz) és kifejlődnek rajta a gyér levél- és szárkezdemények.

3. rajz

Bensőleg azonban mindez azonos. Itt a szár (1. rajz) alakult ki gyengén és a levelek erősen. A másodiknál a szár alakult ki gumósan és a levelek gyéren. Az idea mindhárom növényben azonos, de az ideát bensőleg mozgékonyan kell tartanunk, hogy egyik formából átjussunk a másikba. Az 1. rajzon ilyen formát kell kialakítanom: vézna szár, külön álló levelek; „összeszedett levélerők”. A második rajz ideájában más formát kapok: „összeszedett gyökérerő”. Ezzel az ideával megint újabb harmadik formát kapok. Így hát mozgékony fogalmat kell alkotnom és a mozgékony fogalomból egységgé alakul az egész növényrendszer.

Míg Linné egymás mellé helyezte a különböző formákat, és ásványi alakként figyelte meg ezeket, Goethe viszont mozgékony ideákkal egységbe akarta foglalni az egész növényrendszert. Így ezzel az ideával mintegy kibújik az egyik növényi formából, és az idea megváltoztatásával bújik bele a másik növényi alakba és így tovább.

Goethénél a mozgékony ideák révén történő megfigyelés az imaginatív szemléleti mód kezdetét jelentette. Azt mondhatjuk, hogy amikor Goethe Linné növényrendszeréhez közeledett, megérezte, hogy a növényi életnél nem elegendő az a szokásos tárgyi megismerés, amelyet az ásványvilág fizikai birodalmában jól alkalmazhatunk. Érezte, hogy szemben Linné rendszerével, imaginatív szemléletmódra van szükség.

Más szavakkal ez azt jelenti, hogy Goethe azt gondolta: ha egy növényre ránézek, nem is a fizikait látom, vagy legalábbis nem azt kell látnom, ez a fizikai láthatatlanná vált, és amit meglátok, azt másmilyen ideákkal kell megragadnom, nem az ásványvilág ideáival. – Rendkívül fontos, hogy ezt figyelembe vegyük. Mert ha helyesen tárjuk lelkünk elé, azt mondhatjuk: az ásványvilágban külsőleg láthatóan vesz körül bennünket a fizikai természet. Ez a fizikai természet a növényvilágban láthatatlanná vált. A fizikai természetben meglévő nehézség és a többi erő természetesen hat a növényvilágra is, amely azonban láthatatlanná vált; egy magasabb természet vált láthatóvá, amely bensőleg állandóan mozgékony és eleven. A növényben voltaképpen az éteri természet látható. Nem helyes azt mondani, hogy a növény fizikai teste látható. A növény fizikai teste voltaképpen láthatatlanná vált, amit látunk, az az éteri alak.

Hogyan jön létre valójában a növény látható része? Egy fizikai testnél, például a hegyikristálynál, közvetlenül a fizikait látjuk (4. rajz). A növénynél nem a fizikait látjuk; az éteri formát látjuk a növényen (5. rajz). De ezt az éteri formát a fizikai tölti ki, fizikai anyagok élnek benne. Amikor a növény elhal és elszenesedik a földben, a megmaradó fizikai szenet látjuk: ez van a növény belsejében. Azt mondhatjuk tehát, hogy a növényt kitölti a fizikai, de ezt a fizikait éterivel oldja fel. A növényi formában voltaképpen az éteriség látható, a fizikai láthatatlan.

4 – 5. rajz

A fizikai tehát az ásványi természetben válik láthatóvá. A növényi természetben már láthatatlan, mert amit látunk, az csak a fizikai révén láthatóvá tett éteriség. Szokásos szemmel természetesen nem látnánk a növényeket, hogyha láthatatlan étertestük nem viselne magán – durván kifejezve – fizikai szemcséket. Az éteri forma a fizikai révén válik láthatóvá, de valójában az éteri formát látjuk, a fizikai csak az éteri meglátásának az eszköze. Így a növény éteri alakja az imagináció egyik példája, de ez az imagináció nem közvetlenül a szellemi világban válik láthatóvá, hanem fizikai zárványok révén.

Ha tehát azt kérdezik, kedves barátaim, hogy mi az imagináció, úgy azt felelhetjük, hogy minden növény imagináció. De mint imaginációk csak az imaginatív tudat számára láthatók; a fizikai szem azért látja ezeket, mert a növényt fizikai részecskék töltik ki, és az éteriség ezáltal a fizikai szem számára fizikailag is láthatóvá válik. Ha viszont helyesen akarunk beszélni, nem mondhatjuk azt, hogy a növényben valami fizikait látunk. A növényben igazi imaginációt látunk. A növényvilág formáiban tehát imaginációk vesznek körül bennünket.

Emelkedjünk most fel a növényvilágtól az állatvilághoz! Ekkor már nem elég az éteriséghez fordulnunk. Tovább kell mennünk egy lépéssel. A növénynél azt mondhatjuk, hogy mintegy megsemmisíti a fizikait, és az éteriséget „létezi” a „létet” igének használva.

A növény:
megsemmisíti a fizikait
létezi az éteriséget

Az állat mivoltához felemelkedve már nem ragaszkodhatunk csupán az éteriséghez, az állat alkatát úgy kell elképzelnünk, hogy már az éteriség is megsemmisül. Így azt mondhatjuk: az állat megsemmisíti a fizikait, ezt már a növény is megteszi; megsemmisíti azonban az éteriséget is, és abban létezik, ami az éteriség megsemmisítése nyomán jut érvényre.

Ha a növény megsemmisíti a fizikait, érvényre juthat az éteriség. Amikor durván kifejezve az éteriség is csak mintegy szemcsés töltelékké válik, akkor létezhet az az asztralitás, amely már nem a mindennapi térben van, hanem ebben hat.

Azt kell tehát mondanunk, hogy az állati jellegben az asztralitás létezik.

Az állat:
megsemmisíti a fizikait
megsemmisíti az éterit
létezi az asztralitást

Goethe teljes erővel arra törekedett, hogy mozgékony ideákat és fogalmakat kapjon a növényvilág hullámzó életének átlátásához. A növényvilágban még az éteriség tárul elénk, mivel a növény bizonyos értelemben a felszínéig terjeszti ki ezt az éteriséget. Ez benne él a növényi formában. Az állatnál azt kell mondanunk, hogy olyasmi van benne, ami nem terjed ki a felszínig. A növénynek azon a helyen kell maradnia, ahová odanőtt, már ez is azt mutatja, hogy a növényben semmi olyan sincsen, ami ne jelenne meg láthatóan a felszínén. Az állat szabadon mozog. Van benne valami, ami nem jelenik meg láthatóan a felszínen. Ez az állatban lévő asztralitás. Ez olyan valami, ami nem ragadható meg pusztán azáltal, hogy ideáinkat mozgékonnyá tesszük és magában az ideában haladunk az egyik formától a másikig, ahogy itt szemléltettem (lásd a három első növényrajzot). Ez nem elegendő az asztralitáshoz. Ha az asztralitást akarjuk felfogni, tovább kell mennünk, azt kell mondanunk: az éteriségbe még bemegy valami, és ami benne van, az a formát belülről kifelé például gumóssá tenné és megnövelhetné (2. rajz). – A növénynél az alak változásának okát mindig kívül kell keresnünk. Mozgékony ideára van szükség. Ez a puszta mozgékonyság azonban önmagában nem elég az állat megragadásához. Itt még valami mást is be kell vinnünk a fogalmakba.

Ha tisztázni akarjuk, hogy a fogalmi tevékenységnek milyen másnak kell lennie az állatnál, mint a növénynél, nemcsak olyan mozgékony fogalomra van szükségünk, amely különböző alakokat tud ölteni, hanem a fogalomnak is fel kell vennie magába valamit, ami nincsen benne. Ezt a fogalomalkotásnál lévő inspirációnak nevezhetjük. Ahogy inspirációnknál, belélegzésünknél levegőt veszünk fel kívülről, míg a lélegzés alatt elhelyezkedő egyéb organikus tevékenységünknél önmagunkban maradunk, úgy az állat felfogásához nemcsak mozgékony fogalmakra van szükségünk, hanem ezekbe a mozgékony fogalmakba kívülről is fel kell még vennünk valamit.

Másképpen kifejezve, a növény helyes megértéséhez megállhatunk, gondolatban is állva maradt lénynek tekinthetjük magunkat. A különböző növényi formák megértéséhez akkor is elég mozgékony fogalmakat alkothatnánk, hogyha egész életünkben csak állnánk. Ha nem tudnánk azonban szaladgálni, sohasem alkothatnánk meg egy állat ideáját, fogalmát. Egy állat fogalmának létrehozásához képesnek kell lennünk a szaladgálásra. Miért?

Ha mondjuk, fogalmuk van egy ilyen növényről (lásd az 1. rajzot) és ezt ebbe a másikba formálják át, akkor ezt a fogalmat önök maguk formálták át. Ha azonban szaladnak, akkor a fogalmuk a futás által megváltozik. Önöknek maguknak kell életet vinniük a fogalomba. Ez inspiratívvá teszi a csupán imaginált fogalmat. A növénynél elképzelhetik, hogy belülről teljesen nyugodtak és csak a fogalmakat változtatják meg. Ha állati fogalmat akarnak elképzelni – amit a legtöbb ember nem szívesen tesz, mert a fogalomnak bensőleg elevenné kell válnia, fészkelődik benne -, akkor inspirációt, belső elevenséget vesznek fel, nemcsak az egyik formától a másikig elmozduló külső érzékelést. Nem tudnak teljességében maguk elé képzelni egy állatot anélkül, hogy ne vennék föl a fogalmakba ezt a belső elevenséget.

Ezt Goethe már nem érte el. Elérte, hogy azt mondhatta: a növényvilág fogalmak, imaginációk összessége. Az állatoknál azonban fel kell vennünk valamit a fogalomba, magát a fogalmat kell belülről elevenné tennünk. – Az egyedi növénynél az imagináció nem él, ami már abból kitűnik, hogy a talajon álló és növekvő növény megváltozatja ugyan külső indítékok nyomán a formáját, de bensőleg változatlan az alakja. Az állat mozgó, eleven fogalom, ennél inspirációt kell felvennünk, és csak az inspiráció révén hatolunk az asztralitásig.

Ha az emberhez emelkedünk fel, azt kell mondanunk: Megsemmisíti a fizikait, az éterit, az asztrálist és az ént létezi.

Az ember:
megsemmisíti a fizikait
megsemmisíti az éterit
megsemmisíti az asztrálist
létezi az ént.

Az állatnál azt kell mondanunk, hogy valójában nem a fizikait látjuk, hanem egy fizikailag megjelenő inspirációt. Ezért válik nagyon könnyen állati alakká valamilyen zavar esetén az emberi inspiráció, a lélegzés. Próbáljanak csak néhány lidércnyomásos álomra emlékezni: miféle állatalakok jelennek meg! Az állatalakok valóban inspirált formák.

Az emberi ént csak intuíció révén ragadhatjuk meg. Igazán csak intuíció révén ragadhatjuk meg. Az állatnál tehát az inspirációt látjuk, az embernél pedig voltaképpen az ént, az intuíciót. Helytelen azt mondani, hogy az állatnál a fizikai testet látjuk. A fizikai testet egyáltalán nem látjuk. Ez feloldódott, megsemmisült, éppúgy, mint az étertest; csak az inspirációt szemlélteti. Az állatnál voltaképpen az asztráltestet látjuk a fizikai és az éteri révén. Az embernél már az ént látjuk. Nem a fizikai testet, az éppen láthatatlan; az étertest és az asztráltest úgyszintén. Az embernél a külsőleg fizikai módon megformált ént látjuk. Ezért jelenik meg az ember megtestesülése például a szem észlelése, meglátása számára olyan színben, amely egyébként nem létezik, mint ahogyan én sincs az egyéb lényekben. Helyesen kifejezve tehát azt kellene mondanunk, hogy az embert csak akkor értjük meg teljesen, ha fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből felépítve gondoljuk el. Az ént látjuk magunk előtt, és ebben láthatatlanul ott van az asztráltest, az étertest és a fizikai test.

Az embert azonban csak akkor fogjuk fel, ha még egy kissé pontosabban megnézzük. Hiszen először csak az én külső oldalát látjuk. Az én igazi alakját belülről csak az intuíció révén észlelhetnénk. Az ember azért mindennapi életében és tudatánál is észrevesz ebből az énből valamit: ezek az elvont gondolatai; az állat ezekkel nem rendelkezik, mivel még nincs énje. Az állatnak nincs absztraháló képessége, mert még nincsen énje. Azt mondhatjuk tehát: az emberi alakban külsőleg látjuk az én földi megtestesülését. Amikor pedig elvont gondolatainkban belülről éljük át magunkat, az az énünk, de csak gondolatok, nem realitások, hanem képek.

Ha most leereszkedünk az emberben lévő, de megsemmisített asztráltesthez, úgy ahhoz jutunk el, ami kívülről nem látható, csak az ember mozgása közben, amikor az alakját a mozgásából értjük meg. Ehhez a következő szemlélet szükséges. Képzeljenek el egy kicsi, törpeszerű, igazán kövérkés embert, aki rövid lábaival halad, és önök nézik a mozgását: rövid, oszlopszerű kis lábainak tologatásából értik meg. Egy hosszú lábú másképpen jár. Szemléletük meglátja a mozgás és a formák egységét. Iskolázással meg is találják ezt az egységet. Látják, hogy akinek hátrahajló homloka és előre- ugró álla van, az másképpen mozgatja a fejét, mint az, akinek visszafogott álla és előredomborodó homloka van. Mindenütt meg fogják látni az összefüggést az ember alakja és mozgása között, amint egyszerűen csak ott áll, és még nyugalmi állapotában is benyomásuk támad a megtestesült formájáról. Ha megfigyelik azt, ami a formájából mozgásba megy át, és a mozgásból mintegy újra visszatér, akkor az énjére tekintenek.

Próbálják az emberi kézen tanulmányozni, hogy hosszú ujjakkal milyen másképpen hadonászik valaki, mint ha rövidek az ujjai. A mozgás formába, a forma mozgásba megy át: itt, mondhatnám, asztráltestének árnyékát értik meg, bár külső fizikai eszközök kifejezése révén. De látják, hogy itt egy primitív inspirációt írok le. A legtöbb ember nem látja, hogy mi rejlik például az olyan emberekben, mint a Jéna utcáin járó Fichtében. Aki a Jéna utcáin járó Fichtét látta, az megérezte a beszédszerveiben rejlő mozgást és alkatot, amely különösen akkor jutott kifejezésre, amikor meggyőzően akart hatni, ez benne rejlett már beszédszerveinek az alkatában. Ennek meglátásához primitív inspiráció kell.

Ha belülről nézzük most azt, amit így kívülről látunk, és mint leírtam, primitív inspiráció révén észlelhetünk, úgy ez lényegében az emberi érzéssel áthatott fantázia élete, ebben már bensőleg éljük át az elvont gondolatokat. A képekben megjelenő emlékezés képzetei is ebben az elemben élnek. Azt mondhatjuk, hogy az én kívülről nézve kifejeződik például a testiségben, de a megjelenő egyéb formákban is. Különben nem beszélhetnénk fiziognómiáról. Ha valakinél például lefele görbülő szájszögleteket látunk, amikor az arca nyugalomban van, úgy ez karmikusan teljesen ennek az inkarnációnak az én-alkatában rejlik. Befelé tekintve azonban ezek az elvont gondolatok.

Az asztráltest esetében ezt kifelé a mozgások jellegzetessége jeleníti meg, befelé pedig képzelgések vagy fantáziaképek. A tulajdonképpeni asztráltest többé-kevésbé kivonja magát a megfigyelés alól.

Az emberi étertest még inkább kivonja magát alóla. Kívülről az étertest legfeljebb sajátságos esetekben látható, egyes fizikai megnyilvánulásokban. Ha például valaki – bocsánat a kifejezésért – izzad, úgy az étertest válik kifelé láthatóvá. Ahhoz azonban már imagináció kell, hogy ezt az izzadást az egész emberrel összefüggésbe hozzuk. Paracelsus ezt meg is tette. Szerinte az egyik ember izzadása nemcsak jellegében, de szubsztanciálisan is eltért a másikétól. Az ő számára ez kifejezte az egész embert, az egész ember éteriségét. A külső tehát itt már erősen visszaszorul; de az átélés bensőleg, az érzésben, annál jobban előtérbe kerül. Az étertestben voltaképpen ott él az egész bensőleg átélt érzelmi élet, amikor belülről hat és így belülről éljük át. Az érzelmi életet mindig belső kiválasztás kíséri. Az embernél lényegében úgy jelentkezik az étertest szemlélése – tisztesség ne essék, szólván -, hogy például a máj izzad, a gyomor izzad, minden izzad, kiválaszt. Az ember éterikus élete éppen ebben a belső kiválasztásban él. A májat állandóan verejtékfelhő veszi körül, a szívet úgyszintén: mindez ködös felhőbe burkolódzik. Ezt imaginatív módon kell felfognunk.

Amikor Paracelsus az ember izzadásáról beszélt, nem mondta, hogy ez csak a felületen van, hanem azt, hogy ez az egész embert áthatja, ez az éterteste, amelyet akkor látunk, ha a fizikaitól eltekintünk. Tehát az étertest belső átélése az érzelmi élet.

A fizikai test külső átélése már csakugyan nem észlelhető minden további nélkül. A testiség fizikai mivoltát mégiscsak észleljük, amikor például karunkra veszünk egy gyermeket, súlya van, mint a kőnek is. Amit itt észlelünk, az fizikai átélés, a fizikai világhoz tartozik. Ha valaki arcul üt, úgy a morális élményen kívül fizikai lökés is létrejön; de fizikailag voltaképpen csak olyan rugalmas lökés, mint amikor egy biliárdgolyó a másiknak ütközik. A fizikait teljesen el kell választanunk a másiktól. De ha ezt a fizikaiságot ugyanúgy belül észleljük, mint ahogy az előbb elmondottak szerint az érzelmi élet külső mivoltát is befelé észleljük, akkor a belsőleg átélt pusztán fizikai folyamatokban az emberi akarat van jelen. Az emberi akarat az a valami, ami az embert egyszerűbb módon hozza össze a kozmosszal.

Látják, hogy ha inspirációt keresünk magunk körül, az állati formákban találunk rá. Az állati formák sokfélesége észlelésünk számára inspirációban hat ránk. Ebből felismerhetik, hogy ha az inspirációkat tisztán, fizikai testiség kitöltése nélkül látjuk, akkor ezek az inspirációk az állatoknál lényegesen magasabb rendűt jeleníthetnek meg. Ezt meg is tehetik. De a tisztán a szellemi világban létező inspirációk is megjelenhetnek állathoz hasonló alakban.

A régebbi atavisztikus szellemi látás korában az emberek a kapott inspirációikat szellemi módon állati formákban próbálták ábrázolni; a szfinx például azáltal kapta meg formáját, hogy valójában olyasmit kellett leképeznie, amit inspirációban láttak. Amikor tehát a tisztán szellemi világban lévő állati formákról beszélünk, emberfeletti lényekkel van dolgunk. Az atavisztikus szellemi látás korában, az első négy keresztény században, a Golgotai Misztérium idején tehát mindenképpen, nem külsőséges száraz jelkép, hanem valóságos belső tudás fejezte ki állati formákban az inspirációval megközelíthető magasabb szellemi lényeket.

Teljesen ennek felel meg, ha a Szent Szellemre galamb képében utaltak azok, akik fel akarták hívni a figyelmet az inspirációra. Hogyan kell ma felfognunk, ha a Szent Szellemről galamb alakjában szólnak? Úgy, hogy azt mondjuk: akik így beszéltek, a régi atavisztikus értelemben inspirált emberek voltak. Ilyen formában látták a Szent Szellemet inspirációként abban a régióban, ahol tisztán szellemi módon nyilatkozott meg számukra. Hogyan jellemezhették Krisztust a Golgotai Misztérium atavisztikus inspirációval rendelkező kortársai?

Talán látták külsőleg, mint embert. Ahhoz, hogy a szellemi világban lássák, mint embert, intuíciókkal kellett volna rendelkezniük. Olyan emberek azonban a Golgotai Misztérium idején sem voltak, akik mint ént láthatták volna az intuitív világban; erre nem voltak képesek. Atavisztikus inspirációval azonban még láthatták. Még Krisztus kifejezésére is állatalakokat használtak. „Íme, az Isten báránya!”, ez a korszaknak megfelelő nyelv, ebbe kell beilleszkednünk, ha ismét felismerjük, hogy mi is az inspiráció, illetve, hogy hogyan látjuk meg általa a szellemi világ jelenségeit. „Íme, az Isten báránya!” Fontos, hogy újra megismerjük azt, ami imaginatív, inspiratív és intuitív, és ezáltal illeszkedjünk be a régebbi korokból felénk hangzó beszédmódba.

Ez a beszédmód a régi szemléletmódnak megfelelő valóságokat ír le; de bele kell szoknunk abba, hogy ezeket a valóságokat úgy fejezzük ki, ahogyan például még a Golgotai Misztérium idején kifejezték, és ezt magától értetődőnek találjuk. Csakis így hatolunk be annak az értelmébe, amit például odaát Ázsiában szárnyas kerubokként, Egyiptomban szfinxként ábrázoltak, és számunkra a Szent Szellemben galambként, Krisztusban bárányként; ez inspiráció, helyesebben inspirált imagináció volt, ahogyan a legrégebbi korokban képet alkottak róla.

– Dornach, 1922. július 29.

[A középkor vallási küzdelmei, mint az újkori szellemi irányzatok alapja. Johannes Scotus Eriugena és Gottschalk szerzetes. A predesztináció és az úrvacsora vitái. Az értelmi és a kinyilatkoztatási megismerés skolasztikus ellentétének folytatódásai legújabb korunkig, például Schiller és Goethe ellentétében.]

Tegnap megkíséreltem bemutatni önöknek, milyen egyszerű utat lehet találni ahhoz, hogy lelkünk elé tárjuk az embernek a kozmoszhoz fűződő testi, lelki, szellemi kapcsolatait. A tegnapi előadást azután néhány imaginatív képpel tetőztem be, hogy így felhívjam a figyelmüket egynéhány jelenségre. Meg akartam mutatni, hogy helyesen kifejezett, inspirált imaginációk rejlenek azokban a képekben, amelyeket például Krisztusról, mint Isten bárányáról alkottak meg. Azt is meg akartam mutatni, hogy amikor ilyen képeket alkottak és még teljes megértéssel fejezték ki és alkalmazták is ezeket az ember lelki életére, akkor valóban tudatában voltak annak, hogy az ember hogyan küzdi fel magát mindennapi tudatának lelki élményeitől egy olyan tudat lelki élményéhez, amely kapcsolatba hozza a szellemi világgal. Felhívtam a figyelmüket arra, hogy az első négy keresztény században olyan volt még az úgynevezett keresztény tanítás jellege, hogy mindenütt a szellemiség meglátásán alapult, és a kereszténység titkait úgy írták le, ahogy azok láthatták, akik lelki életüket felemelték a szellemiség szemléléséhez. A IV. század után a szellem közvetlen kifejeződésének a megértése egyre jobban eltűnt az emberek általános tudatából. Látjuk, hogy az északi-germán világnak a latin-görög világgal való érintkezése voltaképpen még megnöveli a nyugati kultúra során adódó nehézségeket. Tisztában kell lennünk azzal, hogy közvetlenül a IV. század után még bizonyos komoly tisztelettel tekintettek a keresztény szemlélet inspirált imaginációkban való régebbi ábrázolásaira. Tisztelték a hagyományt. Tisztelték azokat a képeket, amelyek a hagyomány révén maradtak az utókorra. A haladó emberi szellem azonban mindinkább olyan formákat öltött, amelyek révén úgy gondolta: ránk maradt a hagyomány révén, hogy a galamb a Szent Szellem képe, a bárány pedig Krisztusé. Ezt hogyan értsük? Hogyan jutunk el megértésükhöz? – És éppen ennek lehetetlenségéből vagy sokkal inkább abból a hitből, hogy az emberi szellem számára lehetetlen, hogy önmagától fölküzdje magát a szellemi látás világába, alakult ki a skolasztikus tan. A skolasztika azt tanította, hogy az emberi szellem saját erejéből az érzékletesség megértéséhez jut el, és azokhoz a következtetésekhez is, amelyek közvetlenül az érzékletesség fogalmaiból adódnak. Ami azonban az érzékfeletti világból nyilatkozhat meg az embernek, azt meg nem értett kinyilatkoztatásként kell elfogadnia.

Az ember lelki életébe vetett, mondhatnám, kétféle hit nem fejlődött minden nehézség nélkül: egyfelől a földiségre korlátozott megismerés, másfelől az érzékfelettiségnek csak a hitben elérhető megismerése. Ha többé-kevésbé homályosan is, de mindenképpen érezték, hogy az érzékfeletti megismeréshez már nem lehet úgy viszonyulni, mint a régebbi és régi korokban. Kezdetben, a IV. század után, az emberek úgy érezték, hogy az ember lelki élete mégis elérheti bizonyos értelemben az érzékfeletti világot, de nem mindenkinek adatott meg, hogy a lelki életét ilyen magasságra emelje. Meg kell elégednünk azzal, hogy a régi kinyilatkoztatásokból egyet és mást hozzáfűzzünk.

Mint mondtuk, a régi kinyilatkoztatások tisztelete nagyobb volt, mintsem hogy hozzámérjék az emberi megismerés mércéjét, amely nem ért fel ezekhez, vagy legalábbis úgy vélték, hogy semmiképpen sem ér fel a kinyilatkoztatásokhoz. Az emberi megismerés kettéosztásának szigorú skolasztikáját azonban mégis csak lassanként fogadták el. Ezt a skolasztikus elvet csak a középkor X-XIII. százada idején fogadták el teljesen. Addig bizonyos módon még mindig ingadoztak: Hátha mégis felemelhetnék ezt a későbbi korban esetleg egykor megszerezhető emberi megismerést az érzékfeletti világhoz tartozó jelenségekig?

Ezzel azonban hatalmas fordulat következett be a régebbi korokhoz képest. Azelőtt, így a legelső keresztény századokban, a kereszténységhez eljutott ember azt mondta volna, az isteni elrendelés titkához, vagy a kenyér és bor Krisztus testévé és vérévé való átváltozásához közelítve: ezt nehéz megérteni, vannak azonban olyan emberek, akik ki tudják fejleszteni a lelküket ennek megértéséhez. Ha feltételezem az isteni lény mindent tudását, úgy ennek a mindent tudó lénynek valójában azt is tudnia kell, hogy eleve elkárhozott-e az egyik ember, míg a másik üdvözül. Az ilyen ember azt mondta volna, ezzel kevéssé egyeztethető össze, hogy az embernek nem kell feltétlenül bűnt elkövetni, és voltaképpen a bűn által kárhozik el: ha nem követ el bűnt, úgy nem kárhozik el, és ha a bűnt levezekli, akkor sem. Így hát azt kell mondanunk, hogy az ember az életvitele révén teheti magát bűnösségével kárhozottá, bűntelenségével üdvözültté. De még egyszer: a mindent tudó Istennek már most tudnia kell erről az emberről, hogy elkárhozik vagy üdvözül!

Tehát ilyen megfontolásokhoz jutott volna az ember, ha ilyesmi közeledik hozzá. Ezekben az első keresztény századokban nem mondta volna minden további nélkül, hogy vitatkoznia kell azon, hogy Isten tudja-e, hogy ki kárhozik el, és ki üdvözül, annak ellenére, hogy az ember bűnös vagy bűntelen lehet. Azt mondta volna: ha beavatott volnék, úgy belátnám, hogy Isten előre látja. – Az első keresztény század embere így szólt volna.

Ha pedig azt mondták volna neki, hogy az átlényegülés, az úrvacsora, az áldozás révén a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé alakul, úgy azt feleli: ezt nem látom be, de ha beavatott volnék, belátnám. – Régen ezt mondták volna, mert úgy gondolták, hogy amit az érzéki világban megfigyelhetünk az látszat és nem valóság, a valóság e mögött rejlik a szellemi világban. Amíg az érzéki világban élünk, a látszatok világában, addig ellentmondás, hogy valaki vétkes vagy vétlen lehet, és a mindent tudó Isten mégis eleve tudja, hogy egy ember elkárhozik-e vagy üdvözül. Ahogy azonban a szellemi világba lépünk, már nem ellentmondás: megtudjuk, hogyan lehet, hogy ezt Isten mégis előre látja. – Ugyanúgy mondták volna azt is: a fizikai-érzéki világban ellentmondás, hogy a külső szemlélés számára voltaképpen azonosan maradó kenyér és bor átváltozása után Krisztus teste és vére lesz; de ha mint beavatottak, lelki életünkkel a szellemi világban tartózkodunk, be fogjuk látni. – Ezt mondták volna a régebbi korokban.

Küzdelmek támadtak az emberi lelkekben. Egyfelől egyre jobban érezték a szellemi életből való kiszakadást. Az egész kultúra arra irányult, hogy a szellemi embernél csak az értelmet engedje érvényesülni, az pedig nem tudott eljutni a szellemi világba. Ezekből a küzdelmekből fejlődtek ki az érzékfeletti világgal kapcsolatos bizonytalanságok. A történelem szimptomatikus művelésénél kiragadhatjuk azokat a pontokat, amelyeken meglátjuk, hogy ilyen bizonytalanságok különösen erősen jelennek meg a világban.

Az ilyen előadásokban többször felhívtam a figyelmüket Scotus Eriugenára, arra a skót szerzetesre, aki a IX. században Franciaországban élt, Kopasz Károly udvarában, és akit ott a bölcsesség csodájának tekintettek. Kopasz Károly, és akik a véleményét osztották, minden vallásos és tudományos kérdés eldöntésénél Scotus Eriugenához fordultak. De ahogy Scotus Eriugena szemben állt korának szerzeteseivel, abból kiderül, hogy milyen harc dúlt az érzéki világra és néhány abból levont következtetésre szorítkozó értelem és aközött, ami dogmák alakjában maradt fenn a szellemi világokról.

Éppen a IX. században látunk két egymással szembenálló személyiséget: Scotus Eriugenát és Gottschalk szerzetest, aki kifejezetten azt a tanítást juttatta érvényre, hogy Isten teljesen előre látja, hogy egy ember elkárhozik-e vagy üdvözül. Ezt lassanként úgy fogalmazták meg, hogy Isten az emberek egy részét az üdvösségre, másik részét a kárhozatra rendelte. Ezt a tanítást úgy hirdették, ahogy már Ágoston is, akinek a tanítása szerint az isteni eleve elrendelés az emberek egyik részét üdvösségre, a másikat kárhozatra rendelte. Gottschalk szerzetes azt tanította, hogy Isten az emberek egy részét üdvösségre, másik részét kárhozatra rendelte, de egyiket sem bűnre. A külső megértés számára tehát ellentmondást tanított.

A vita éppen a IX. században dúlt rendkívül hevesen. Egy mainzi zsinaton éppenséggel eretnekségnek nyilvánították Gottschalk írását és megostorozták e tanítása miatt. Gottschalk annak ellenére, hogy megostorozták és bezárták a tanítása miatt, mégis arra hivatkozhatott, hogy semmi mást nem akart, csakis valódi alakjában megmutatni Ágoston tanítását. Különösen a francia püspökök és szerzetesek figyeltek fel arra, hogy Gottschalk voltaképpen nem tanított mást, mint amit már Ágoston is. Így Gottschalk szerzetes bizonyos fokig úgy állt kora elé, hogy olyasmit tanított a misztériumok régi tudásának hagyományaiból, amit a felderengő értelem próbálkozásai nem tudtak megérteni, és ezért küzdöttek ellene. Akik azonban ragaszkodtak a tiszteletre méltó régihez, azok teljesen igazat adtak az olyan teológusnak, mint amilyen Gottschalk volt.

Az emberek ma roppant nehezen értik meg, hogy ilyesmin vitatkozni lehetett. De nemcsak vitatkoztak. Ha valakinek tanításai nem tetszettek az egyik pártnak, azt ezek miatt nyilvánosan megostorozták és bezárták, végül aztán mégis igazat adtak neki. Mert azután éppen az igazhitűek álltak Gottschalk mellé, az ő tanítása maradt a helyes katolikus tanítás. – Kopasz Károly természetesen a Scotus Eriugenához fűződő beállítottsága nyomán őhozzá fordult, hogy döntésre tudjon jutni. Scotus Eriugena nem Gottschalk értelmében döntött, hanem úgy, hogy az istenség benne rejlik az emberiség fejlődésében, és a gonosz csak látszólagos lehet, hiszen különben benne kellene rejlenie Istenben. Mivel Isten csakis a jó lehet, így a gonosz csak a semmi lehet; a semmi pedig nem lehet az, amivel végül egyesítik az embereket. – Így Scotus Eriugena Gottschalk ellen nyilatkozott.

Scotus Eriugena tanítása körülbelül azonos a mai panteistákéval, de az igaz hitű egyház ezt azután ismét elátkozta, és Scotus Eriugena írásait csak később találták meg újra. Mindent elégettek, ami emlékeztetett rá, őt tekintették igazán eretneknek. Amikor a Kopasz Károly elé tárt nézeteit ismertette, akkor Gottschalk újra elismert hívei kijelentették: Scotus Eriugena voltaképpen csak fecsegő, aki a külső tudomány tollaival ékeskedik, és mit sem tud valójában az érzékfeletti belső titkairól. – Egy másik teológus „De corpore et sanguine domini" címmel írt Krisztus testéről és véréről. Ebben az írásban azt is kimondta, ami a régi beavatott számára átlátható tanítás volt: hogy a kenyér és a bor igazán Krisztus valóságos testévé és vérévé alakulhat át.

Ezt az írást is bemutatták Kopasz Károlynak. Scotus Eriugena nem írt ugyan ez ellen, de az írásaiban számos utalás történik arra, hogy hogyan döntött. Ezekben azt találjuk, hogy mivel az a hithű katolikus tanítás, amely szerint a kenyér és bor valóban Krisztus testévé és vérévé alakul át, nem látható be, ezért módosítani kellene. Scotus Eriugena már akkor ezt jelentette ki.

Röviden, a IX. században egész különösen dúlt az emberi lelkeknek az érzékfeletti világhoz fűződő kapcsolatáért vívott harc, és a kor komoly szellemei rendkívül nehezen igazodtak el. Mert a keresztény dogmákban mindenütt megvoltak a régi beavatás igazságainak a maradványai; de jelen volt a megértés tehetetlensége. Azt vizsgálták, ami a szavakban külsőleg adva volt. A szavakat csak akkor érthették volna, ha lelkük fejlődésével bejutnak a szellemi világba. A szavak külső adottságát aszerint vizsgálták, ahogy tudatában voltak az akkori emberi értelem kibontakozásának. Ezekből a vizsgálódásokból jöttek akkor létre a legsúlyosabb küzdelmek Európa keresztény életében.

Hová tartottak ezek a lelki élmények? Oda, hogy az emberben két, régebben nem létező elem alakult ki. Régebben az ember betekintett az érzéki világba, és képességei révén egyúttal azt a szellemit is meglátta, ami átszűrődött az érzéki jelenségeken: az érzéki jelenségekkel a szellemiséget is észlelte. A régi ember egészen biztosan nem kenyeret és bort látott, mint ahogy a IX. század emberei, hiszen ez materiális szemlélet lett volna. Az embernél azonban együtt volt akkor az anyagi és a spirituális szemlélés.

Ezekben a régi korokban nem is voltak az embernek olyan intellektuális fogalmai és eszméi, mint már a IX. században. A fogalmak és eszmék nem voltak olyan hígak és elvontak. Az ember még megfogható, lényszerű fogalmakat és eszméket élt át. Felhívtam a figyelmüket arra, hogy lassanként a grammatika, retorika, dialektika, aritmetika, geometria, muzsika, asztrológia is teljesen elvonttá vált. Mint elmondtam, a régebbi korokban úgy tekintették azokat a tudományokat, amelyekbe az ember beleélte magát, hogy valódi, reális lényekkel került kapcsolatba. De ez a grammatika, retorika, dialektika és a többi már akkor, később pedig mindinkább, teljesen erőtlenné, elvonttá vált, a régebbi korokhoz képest annyira nem lényszerűen, hogy úgyszólván szinte csak ruházatként hatott. Ez a fejlődés még egyre folytatódott. Az absztrakció mindinkább a fogalmak elvontságává vált, a kézzelfogható pedig pusztán külsőséges érzékletességgé. A IX. században látható két áramlat hatására vívtak iszonyú lelki küzdelmeket az emberek, és ezek az áramlatok a legújabb korig is elértek. Csak néhol jobban, másutt kevésbé találkozunk ezekkel.

Voltaképpen Goethe és Schiller ellentétében is ezek állnak teljes elevenséggel az emberiség fejlődése előtt. Tegnap beszéltem arról, hogy Goethét Linné botanikájának megismerése ösztönözte arra, hogy a növények lényét eleven fogalmakban tárja lelke elé. Olyan eleven fogalmakban, amelyek át tudnak alakulni, tehát megközelítik az imaginatív jelleget. Arra is felhívtam azonban a figyelmüket, hogy Goethe megbotlik, amikor a tisztán növényi elevenségtől tovább akar haladni az állati érzésbeliséghez. Az imaginációt még megközelíti, de az inspirációt már nem. Látja a külső dolgokat. Az ásványok nem indítják arra, hogy eljusson az imaginációhoz, a növények igen. Ezzel nem jut tovább; az elvont fogalmak távol állnak tőle. Ezért nem is foglalja elvont fogalmakba a növénynél magasabb rendű szellemiséget. Így alapjában véve nem a saját korának megfelelő módon filozofált.

Schiller filozofál. Sőt Kanttól tanul meg filozofálni, míg Kant módszerét mégis túlzottnak találja és otthagyja. Ezt Schiller azonban a lényszerűhöz el nem jutó fogalmak elvontsága nélkül teszi. Goethével és Schillerrel szembeállva éppen ezt érezzük a soha át nem hidalt ellentétüknek, amelyet csak a bennük élő emberi nagyság egyenlített ki.

Ez az ellentét a XVIII. század kilencvenes éveiben mutatkozott meg, amikor az a kérdés tárult Goethe és Schiller elé, hogy hogyan juthat voltaképpen emberhez méltó léthez az ember. Schiller a kérdést a saját jellegének megfelelő elvont gondolkodás alakjában vette elő, és mondanivalóját „Az ember esztétikai neveléséről szóló levelek" című írásában közölte. Azt mondta: az ember egyfelől alá van vetve a logikai, értelmi szükségszerűségnek. Ha ezt követi, úgy nem szabad. Szabadsága elvész az alávetettségben. Ha azonban csak érzékeinek, az érzékek kényszerének adja át magát, akkor sem szabad, mivel az ösztönei kényszerítik, tehát megint csak nem szabad. Az ember voltaképpen szellemi és természeti oldaláról is rabszolgává válik, nem lesz szabad lény. Schiller szerint az ember csak akkor válhat szabaddá, ha a természetet eleven szellemmel és lélekkel rendelkező lénynek tekinti, ha tehát felemeli a természetet. Akkor azonban az értelmi szükségszerűséget is le kell hoznia a természetig. A természetet az embernek bizonyos módon értelmesként kell szemlélnie. Akkor eltűnik az értelemből a merev értelmi szükségszerűség, a merev logika. Ha viszont képszerűen fejezi ki magát az ember, úgy a logikus elemzés és szintézis helyett kiformál, és ezzel elveszi a természet pusztán érzéki szükségszerűségét. Schiller szerint azonban mindezt csak a művészi alkotásban és az esztétikai élvezetben lehet kifejezni. Ha csak egyszerűen szemben állunk valamilyen módon a természettel, úgy alá vagyunk vetve a természeti szükségszerűség ösztöneinek. Ha ennek szellemében mozgunk, a logikai szükségszerűséget kell követnünk, ha nem akarunk hűtlenek lenni emberi mivoltunkhoz. Ha a kettőt összekapcsoljuk, úgy csökken az értelmi szükségszerűség, és átad valamit szükségszerűségéből az érzékletességnek, az érzékletesség pedig ösztönszerű természetéből ad le valamit. A szobrászat művei például úgy ábrázolják az embert, mintha az érzéki már magában foglalná a szellemet. A szellemet az érzékletesbe vezetjük le, miközben az érzékleteset felvezetjük a szellemhez és létrejön az alkotás, a szépség. Az ember csak a szépség alkotása és élvezése közben él a szabadságban.

Gondolják meg, hogy Schiller esztétikai leveleinek megfogalmazásával egész belső lelki erejével arra törekedett, hogy találjon valamit az ember számára, például, szabadságának a lehetőségét. Az emberi szabadság megvalósításának lehetőségét egyes egyedül a szép látszatban való életben látja. Ha Schiller nem is mondja ki világosan, de szerinte az embernek menekülnie kell a durva valóság elől, hogyha szabad akar lenni, vagyis emberhez méltó életet akar magának kivívni. A szabadság voltaképpen csak a látszatban érhető el.

Nietzschét még áthatotta mindez, de mégsem tudott a szellem valóságos szemléletéhez eljutni; első könyvében – „A tragédia születése a zene szelleméből” – azt akarta megmutatni, hogy a görögök azért találták fel a művészetet, hogy általa emelkedhessenek szabad emberként, emberi méltósággal a külső érzékek valósága fölé, hiszen ebben sohasem vívhatjuk ki emberi méltóságunkat. Azért tették túl magukat a dolgok valóságán, hogy kivívják maguknak a szabadság lehetőségét a látszatban, a művészi látszatban. Ezt Nietzsche a görögségre vonatkoztatta. Ilyen vonatkozásban csak radikális módon mondta ki azt, ami már Schillernek „Az ember esztétikai neveléséről szóló levelei”-ben benne rejlik. Azt mondhatjuk tehát, hogy Schiller elvont szellemiségben élt, de ugyanakkor az az impulzus is élt benne, hogy megadja az embernek a méltóságát. Nézzék meg az esztétikai levelek nagyszerűségét, fenségességét, csodálatra méltó mivoltát. Alapjában véve költészet és emberi lelkierő vonatkozásában felülmúlják Schiller összes többi művét. Ha figyelembe vesszük egész teljesítményét, voltaképpen ez Schiller legnagyobb munkája. De Schiller abból az elvont álláspontjából kiindulva harcol általa, ahová a nyugati szellemi élet értelmében intellektualizmusánál is elérkezett. Ebből az álláspontból nem tudott az igazi valósághoz eljutni. Csak a szépség látszatát érte el.

Amikor Goethe megkapta „Az ember esztétikai neveléséről szóló levelek”-et, nem egykönnyen tudta kiismerni magát. Az emberi értelem elvont menetében voltaképpen nem volt járatos. De az ő számára is problémát jelentett, hogy az ember hogyan vívhatja ki emberi méltóságát, és a szellemi lényeknek hogyan kell együttműködniük olyan emberi méltóságot adva az embernek, hogy ráébredhessen a szellemi világra és beleélje magát. Schiller nem tudott a képből a valósághoz kijutni. Goethe a maga módján szintén azt akarta kifejezni, amit Schiller az esztétikai levelekben.

Ezt képszerűen mondta el a maga módján a „Zöld kígyóról és a szép Liliomról” szóló mesében. Minden alakjában olyan lelkierőt kell látnunk, amelyek azért működnek együtt, hogy megadják az embernek szabad emberi méltóságát, a szabadságban rejlő emberi méltóságot. Goethe azonban nem talált rá az imaginatív kifejezéstől az igazi szellemiséghez felvezető útra. Ezért maradt meg a mesénél, a képnél valamilyen magasabb jelképességnél, amely rendkívül eleven ugyan, de mégiscsak a jelképesség egy fajtája. Schiller elvont fogalmakat képezett, nem jutott be a valóságba, megmaradt a látszatnál. Goethe szabadságában akarta megérteni az embert, és eközben sok szemléletes, érzékletesen szemléletes képet alkotott, de ő sem jutott be ezekkel a valóságba. Megragadt az érzékletesség leírásánál. Látják, hogy milyen gyönyörű az érzékletesség leírása a Zöld kígyóról és a szép Liliomról szóló mesében, de a béna herceg megszabadítása voltaképpen csak jelképesen válik szemléletessé. Ebben a két személyiségben az a két felmerült ellentétes áramlat fejeződik ki, amelyet úgy jellemeztem, hogy voltaképpen egyik sem jutott be a szellemi világba. Schiller és Goethe alapjában véve ellentétes oldalról igyekezett a szellemi világba jutni, de nem jutottak be.

Mi is volt itt a helyzet? Különösnek találhatják, amit mondani fogok önöknek, de aki pszichológiailag elfogulatlanul szemléli a dolgokat, annak mégis úgy kell tekintenie, ahogyan most elmondom.

Lássuk csak a skolasztikában fennálló két áramlatot. Az egyik az értelmi megismerés, amely az érzékletességből meríti a tulajdonságait, de nem jut el a valósághoz. Ez az áramlat a legkülönfélébb alakzatokon át halad tovább, egyik személyiségtől a másikig, még egészen Schillerig is. Ő olyan megismerési módhoz kapcsolódik, amelyről a skolasztika azt mondta, hogy ezzel csak az érzékletesből nyerhetjük az eszméket. Schiller azonban sokkal intenzívebben kiteljesedett ember, hogysem képes volna az érzékletességről elismerni, hogy az az ember emberi méltóságának megtartása mellett megengedhető létforma. A skolasztikus megismerés csak felhozza az eszméket az érzéki világból. Schiller elhagyja az érzéki világot, csak az ideák maradnak meg. Ezekkel nem jut el a valósághoz, csak a szép látszathoz. Azzal küszködik tehát, hogy mit is tehetünk ezzel a skolasztikus, az emberből merített megismeréssel, hogy megadjuk valahogy az ember méltóságát. Így nem is lehet a valósághoz igazodni, a szép látszathoz kell menekülni. Látják, hogy hogyan található meg Schillernél a skolasztikus értelmi megismerés áramlatának kifutása.

Goethe nemigen törődött ezzel az értelmi megismeréssel. Bármilyen különösnek találják, őt voltaképpen inkább a kinyilatkoztatási megismerés ihlette meg. A logikázás nem felelt meg neki. Ha nem is igazodott éppen a katolikus dogmákhoz, később a „Faust" befejezésére törekedve, a művészi kialakítás során mégis belátta szükségességüket. Fiatalkorában nem igazodott a katolikus dogmákhoz, de mégis tartotta magát ahhoz, ami az érzékfeletti világot annyira megközelítette, ahogy számára elérhető volt. Goethe bizonyos értelemben felbőszült, ha hitről beszéltek neki. Amikor fiatalkorában Jacobi hitről beszélt, azt mondta, hogy ő a nézéshez tartja magát. A hitről nem akart tudni. Akik Goethét valamilyen hit számára sajátítják ki, azok egyáltalán nem értik. Ő nézni akart. Útban volt afelé, hogy eljusson az imaginációktól az inspirációkhoz és intuíciókhoz is. Ezzel természetesen nem lehetett volna középkori teológus, de lehetett volna Isten régi szemlélője, vagy az érzékfeletti világok látója. Már útban is volt ezek felé, de nem tudott ide felérni. Csak a növényvilágban lévő érzékfeletti meglátásáig jutott el. A növényvilág követésénél így már egymás mellett követte a spirituálisat és az érzékleteset, ahogyan ez a régi beavatási misztériumoknál is volt, de Goethe megmaradt a növényeknél.

Mit is tehetett hát? Nem tehetett egyebet, minthogy az egész érzékfeletti világra azt a képszerű, szimbolikus, imaginatív jelleget alkalmazza, amelyet a növényeken ismert meg. Így alapjában véve csak a világ imaginatív ábrázolásáig jutott el, amikor a Zöld kígyóról és a szép Liliomról szóló meséjében a lelkiségről beszélt.

Figyeljék meg, hogy ez a mese ott a legszebb, ahol a növényszerűre emlékeztet, ahol olyan imaginációkkal megközelíthető jelenségekhez érünk, amelyeket Goethe a növények világán bontakoztatott ki. Csodálatosan szép ez a mese, amikor a növényi imaginációk stílusának hatása alá próbálunk kerülni. Alapjában véve minden egyéb tartalma is mindig a növényi átalakulás felé tart. A különösen fontos női alakot Liliomnak nevezi. Nem kap igazán intenzív életet, valamilyen növényi életet ad neki. Nézzék meg a mese minden előforduló alakját, valójában valamennyien növényi életet folytatnak. Ahol azonban feljebb kell emelni őket, ott magasabb létük csak jelképpé válik, voltaképpen csak látszatéletet folytatnak odafent.

A megjelenő királyok sem igazán reálisak. Ők is csak a növényi létig jutnak el, bár azt mondják, hogy mással rendelkeznek. Ha valóban a szellemi világban élnének, úgy inspirálódnia kellene valaminek az arany-, az ezüst-, az érckirályban.

Azt mondanánk, hogy Goethe a kinyilatkoztatás, az érzékfelettiség megismerésének életét élte, és ezzel csak bizonyos fokig boldogult. A skolasztika révén kialakított másik módosulat az értelmi megismerés, amelyet Schiller jelenít meg, de mégsem viseli el, mivel a valósághoz akarja eljuttatni, de ez csupán a szépség látszatának valóságáig ér el.

Azt mondhatjuk, hogy a két személyiség nagy belső igazsága olyan őszintévé teszi őket, hogy egyikük sem mond többet, mint amire képes. Ezért Goethe úgy ábrázolja a lelkiséget, mintha vegetáció volna, Schiller pedig úgy írja le a szabad embert, mintha ez a szabad ember csakis esztétikailag élhetne. Esztétikai leveleinek végén az esztétikus társadalmat mintegy „szociális követelményként” állítja elénk: legyetek olyanok, hogy a szociális társadalom szépnek mutatkozzék, amikor az embernek szabaddá kell válnia. Goethe és Schiller viszonyában meglátjuk, hogy hogyan élnek tovább ezek az áramlatok. Goethénél az imagináció inspirációhoz való felemelésére lett volna szükség, Schillernél pedig az elvont fogalmak imaginatív világgal történő megelevenítésére. Találkozásuk csak így lett volna teljes.

Ha mindkettőnek a lelkébe tekintenek, azt kell mondaniuk, hogy mindketten hajlamosak voltak a szellemi világba való belépésre. Mennyire küzdött Goethe azzal, amit jámborságnak nevezett! Schiller ki is mondta: Melyik létező vallást vallod magadénak? Azt mondta: Egyiket sem. – Miért? –   Vallásosságból!

Látjuk, hogy az érzékfeletti kiterjedése nyomán éppen a megvilágosodott szellemek számára a vallás is abból fakad, amit az ember megismerően élhet át. A vallás visszaszerzése tehát csak a mai, pusztán intellektuális megismerés spirituális megismeréssé való átalakítása révén történhet meg.

– Dornach, 1922. július 30.

[A teljesen tudatos emberi én és a Szentháromság titka. A kozmosz élő Atya-princípiuma. A romló emberi test gyógyító-princípiuma és a Fiú mennybemenetele. Krisztus elküldi a Szent Szellemet. Az ember a benne élő szellem révén értheti meg az érzékfelettit. Krisztus a Szentháromság nélkül nem érthető meg igazán.]

Tekintsünk vissza még egyszer arra, amiről tegnap említettem, hogyan bénult le az emberi kultúra a fokozódó intellektualizálódás révén. Pillantsunk vissza a régebbi atavisztikus beavatási elvekre, és nézzük meg, hogy hogyan közeledtek az ilyen beavatási elvekkel élő beavatott emberek a kereszténységhez, és hogyan alakították ki nézeteikből azt a későbbi dogmatikus tartalmat, amelyet különösen a VIII-IX. század után már meg sem értettek.

Arra kell csak emlékeztetnünk, hogy a Golgotai Misztérium előtt lényegében hiányzott az emberi civilizációból a voltaképpeni emberi én princípiumának az impulzusa, bár az ember mindig is hajlamos volt az én princípiumának befogadására. Arra is teremtették, hogy külső és belső lényét ebből az énprincípiumból alakítsa ki. Az ember azonban csak lassan, fokozatosan jutott el annak a megérzéséhez és különösen tudatához, hogy mi is benne az énlény és az énerő. Így azt mondhatjuk, hogy az emberi lény természetesen a Golgotai Misztérium előtti korokban is fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből állt, de az emberi tudatosságban nem volt benne ez az énlényiség. Az énlény többé-kevésbé tudattalan maradt. Ezekben a régi korokban alapjában véve olyan emberek jártak a Földön, akik az énjüket nem élték át teljesen tudatosan. Az én azonban csak akkor fejtheti ki működését az ember lényében, ha az ember már nem teljesen, mondhatnám egészen erőteljesen fejleszti a fizikai testét. Amíg az emberek nem voltak még teljesen az énjük tudatában, erőteljesebben fejlesztették fizikai testüket, mint azok, akik az énjükben már teljesen tudatossá váltak.

Az én teljes tudatossá válása nem hirtelen következett be, hanem a Golgotai Misztériumot megelőző és követő századok során, de a történelem szellemtudományos szemlélete ezt világosan felismeri. Azt kell mondanunk, hogy az ember voltaképpen csak úgy tudja a fizikai, éter- és asztráltestét teljes élénkségben tartani, ha a lényébe beáramlik valami az isteni-szellemi természetből. Amíg az embereknek éntudat híján atavisztikus szellemi látásuk volt, addig beléjük áramlott a kozmoszból az isteni szellemiség. Az emberek sohasem válhattak volna szabad lénnyé, ha az Én nem jelenhetett volna meg azáltal, hogy a régi értelemben már nem áramlott beléjük az isteni szellemiség. Az emberek csak azáltal váltak szabad lénnyé, hogy tudatukban az énjük is naggyá lett. Ez azonban csak úgy vált lehetségessé, hogy az emberek lassanként eljutottak fejlődésükben az elvont gondolatokhoz. Az elvont gondolatok azonban voltaképpen a szellemi világ holttestei. Már felhívtam a figyelmüket az előadások során arra, hogy ahogyan a földi halálon áthaladva a fizikaiságból visszamarad a holttest, úgy a szellemi világban élő szellemi-lelki lényünkből is visszamarad egy holttest, mielőtt a fizikai világba leszállunk. Ez azonban csak azóta van így, amióta az ember éntudattal rendelkezik. Ezt a holttestet a gondolatok, az elvont gondolatok képezik. Amikor elvont gondolatokat tudunk összeszedni magunkban, Földre szállásunk előtti szellemi-lelki lényünk holttestét ragadjuk meg. De ennek az a feltétele, hogy fizikai testünkbe is beköltözzön valamilyen elhaló, bénító princípium.

Az ember fejlődése már csak olyan, hogy a Föld-fejlődés folyamán megváltozott a természete. Régen a testek másmilyenek voltak, mint a mostaniak. A régi testekben az ember nem volt ugyan szabad, de saját fizikai, éteri és asztrális tevékenysége révén lezajló természetével mozgott benne. Így azt mondhatjuk, hogy a civilizált világban az emberiség fejlődésének már olyan szakaszában élünk, amikor a test kezd széthullani. Szabadságunkat éppen az intellektus, vagyis az elvont gondolatok alapját képező széthulló test révén kapjuk meg. Az ember hanyatló teste révén szerezte meg mindazt, amire ma, mint intellektuális színezetű tudós olyan büszke.

Ha ezt megfontoljuk, azt kell mondanunk, hogy a Földön a Golgotai Misztérium előtt még nem élt teljes éntudat az emberekben. Voltak azonban olyan emberek, akik a misztériumcselekmények révén már akkor kifejlesztették ezt a teljes éntudatot. Ezek beavatottak voltak. A legkülönbözőbb dolgokat elmondtuk már arról, mi történt azokkal, akik a régi misztériumhelyeken végigélték a beavatást, és ezzel fölemelkedtek a teljesen tudatos énhez, míg az általános emberi természet még nem rendelkezett teljesen tudatos énnel. A régi beavatott azonban csak azáltal emelkedhetett fel ehhez a teljesen tudatos énhez, hogy a misztériumok szent cselekménye révén belehúzódott valami, amit minden régi kultúrában és civilizációban örök kozmikus Atyaként éltek át. A beavatás bizonyos pontjához érkezve volt olyan élménye a régi misztérium beavatottjának, hogy magában azt mondta: az Atya bennem él.

Ha például az óhéber kultúra ilyen beavatottját képzeljük el, azt kell mondanunk: ez a beavatott a következőképpen jellemezte azt, ami a beavatása révén történt vele. Azt mondta, hogy az átlagos emberiséget az jellemzi, hogy bár az Atya tartja fenn és hordozza, de a tudatába nem költözik be, és éntudatát nem lobbantja fel. Az átlagembernek az Atya csak a lélegzet szellemét adja, lélegzetet lehel bele, és ez az eleven lélek. A beavatott azonban azt érezte, hogy ezzel a belelehelt lélekkel különleges szellem, a kozmosz élő Atyaprincípiuma költözött az emberbe. Amikor a héber világ régi beavatottjába beköltözött az isteni Atya princípiuma és az ember ennek tudatára ébredt, akkor teljes joggal kimondhatta azt, ami az „ént” jelentette nála: én vagyok az én vagyok. Ezért tartották az Atya földi képviselőjének azt az embert, aki a régi népek között járva jogosan mondhatta ki a benne lakozó isteni Atya-princípium révén az ént, ami voltaképpen az egész ókorban az istenség, az Atyaisten kimondhatatlan neve volt. Ezeket a népek között járó beavatottakat Atyáknak nevezték, mivel a többi ember között az isteni Atya-princípiumot képviselték. Azt mondták róluk, hogy a misztériumokban az Istenatya költözött beléjük. A misztériumokat ezért úgy tekintették, mint ahol földi téren bontakozott ki az, ami egyébként csak odakint hullámzott és vonult át az egész kozmoszon. Az isteni Atya-princípiumnak a misztériumhelyen építették meg a kunyhóját, a misztériumhely pedig ezt az emberben építette fel. Az ember maga lett az isteni Atya-princípium kunyhója.

Így a misztériumok révén érezték át, hogy az Istenatya a földi világban hullámzik és vándorol. Kitekintettek a kozmosz nagy világába, amelyen felfogásuk szerint az isteni Atya-princípium hullámzott és vonult át és Makrokozmosznak, nagyvilágnak nevezték. Rátekintettek azután a misztériumhelyre, ahol kunyhót építettek az Atyaistennek és ahol beavatták azokat, akik mint emberek maguk is az Atyaisten kunyhói lettek, és kisvilágnak, Mikrokozmosznak nevezték a misztériumokat és azt is, amivé az ember általuk vált. Ez fennmaradt egészen még Goethéig; mert amikor Goethe a páholyok tagja lett, elsajátította a „nagy- és kisvilág” szóhasználatot. A nagyvilágon a Makrokozmoszt értette, kisvilágon pedig a páholyt, amelynek a nagyvilág képmását kellett megjelenítenie.

Mindez más helyzetbe került, amikor az emberiség fejlődésében elérkezett a Golgotai Misztérium. Ekkor lényegesen másról volt szó. A Golgotai Misztérium idején jártak először olyan emberek a Földön, akik megéreztek valamit az önálló énjükből. Az éntudat mintegy elkezdett beleköltözni az emberbe. Ezzel azonban ugyanakkor más is megjelent: az ember fizikai teste bensőleg törékennyé kezdett válni, kezdett széthullani. Ekkor, a Föld-fejlődés közepén, az a nagy veszély fenyegette az emberiség fejlődését, hogy a szellemi világhoz fűződő kapcsolatát egyre inkább elveszíti, de az is, hogy a fizikai test egyre jobban széthullik.

Az a lény, akit mi Krisztusként ismerünk, azért határozta el, hogy beleáramlik a Názáreti Jézusba – ahogyan régen az isteni Atya-princípium áramlott bele a beavatottakba -, hogy ezen segítsen. A beavatottakban azáltal lobbant fel fizikai, éter- és asztráltestükhöz még az énjük is, hogy ez az isteni Atya-princípium beléjük áramlott. Elmondtam, hogy az én voltaképpen Isten kimondhatatlan neve volt, és csak azok mondhatták ki, akikbe az isteni Atya beköltözött.

A Föld-fejlődés közepén azonban voltak olyan emberek, akik önmagukat énnek kezdték nevezni és az énjüket a tudatukba emelték. Ilyen ember volt a Názáreti Jézus, akibe most beköltözött a Fiú-princípium, Krisztus princípiuma. Ez a Krisztus-princípium lépett be tehát az énbe. Míg régebben az Atya-princípium költözött a fizikai, éter- és asztráltestbe, most a továbbfejlődött emberbe a Krisztus-princípium költözött be.

Emlékezzenek rá, hogyan írtam le az embert ezekben a napokban. Azt mondtam Önöknek, hogy a növények megsemmisítik, tönkreteszik magukban a fizikai természetet, az állatok a fizikai és éteri természetet, az ember pedig a fizikai, éteri és asztrális természetet. Az emberiség fejlődésének a Golgotai Misztériumot megelőző korában nem tette ezeket teljesen tönkre, csak most, amikor az énje valóban behúzódott a lényébe. A régi misztériumok beavatottja azonban teljesen szabaddá tette magát a fizikai, éter- és asztráltesttől, mert befogadta az isteni Atya-princípiumot és már abban a korban énlénnyé vált.

Amikor Krisztus beköltözött a Názáreti Jézusba, behúzódásával nemcsak fizikai testét, étertestét és asztráltestét semmisítette meg, hanem az ént is, amennyire akkor az kifejlődött a Názáreti Jézusban. Így Jézus Krisztusban a magasabb Krisztus-princípium lakott, és ez úgy viszonylik az énhez, ahogy egyébként az emberi én viszonylik az asztráltesthez.

Ezt éppen azok a régi beavatottak látták, akik kifejlesztették a látás magasabb képességeit. Amikor ezek a régi beavatottak rátekintettek a saját koruknak megfelelő emberre, azt találták, hogy ez az ember egyesítette magában a többi természeti lény valamennyi erejét, kimagaslott a többi természeti lény fölé, mintegy összefoglalta ezeket. Látták, hogyan találhatjuk meg újra az ember fizikai testében az ásványvilágot, étertestében a növényvilágot, asztráltestében az állatvilágot és azután a voltaképpeni embert. Amikor a régi korokban még meglévő egyes látó beavatottak, a népek atyjai hírül kapták a Krisztus-eseményt, a közelgő golgotai történést, olyan lényt láthattak Krisztusban, akiben ennél több volt, akiben a földi lények nemcsak az emberig értek fel, hanem akiben az ember újra felért az isteni-szellemi léthez.

Az ember külső fizikai testében benne él emberi mivoltának jól ismert kifejeződése, így megérthetjük, hogy ezek a beavatottak Jézus Krisztusban többet láttak, mint embert. Azt látták, hogy a Földön járva kimagaslik az emberiség, az emberi mivolta fölé. Ezek a beavatottak Jézus Krisztust különleges ragyogásban látták, nemcsak emberi megtestesülésben, hanem sugárzó ragyogásban.

A régi beavatottak különben társaikban is észlelték ezt a különleges sugárzó ragyogást: ez a beavatottakban lakozó Atya-princípium ereje volt. Most azonban nemcsak a régi beavatottakban élő isteni Atya-princípiumot észlelték, hanem azt is, ami Jézus Krisztusból azért sugárzott különösképpen, mivel benne nemcsak a fizikai, éter- és asztráltest semmisült meg, hanem az én is, amennyire jelen lehetett annak a kornak az emberében.

Ebből eredt, hogy Jézus Krisztus különösen sugárzó lényét nemcsak beavatottak láthatták, hanem más, erre kiváltképpen képes emberek is. Ez a Golgotai Misztérium korában még a beavatottak számára is teljesen új volt: Jézus Krisztus magasabb természetét nemcsak a misztériumok adományaival, hanem a csak természeti adottságokkal rendelkező egyes emberek is felismerték.

Ebből értették meg, hogy a Golgotai Misztériummal most olyasminek kell történnie, ami azelőtt alapjában véve csak a misztériumokon belül mehetett végbe. Kihelyeztek valamit a nagyvilágba, a makrokozmoszba, ami azelőtt csak a mikrokozmoszban, a kisvilágban mehetett végbe. Krisztus titkát először éppen az ókor legutolsó misztériumhelyei hirdették a legtisztábban, legvilágosabban, míg az európai fejlődés első négy százada során elveszett az az újabb civilizáció számára. Ezek a régi beavatottak tudták, hogy Jézus Krisztusban nem csupán az Atya-princípium, hanem a Fiú-princípium élt, és Krisztus ezért egyedülálló jelenség a Földfejlődésben. A továbbiakban nem jelenhet meg ilyen Golgotai Misztérium, nem történhet meg a Fiú-princípiumnak egy emberben való lakozása, ahogyan ez a Názáreti Jézusban történt.

A beavatottak tudták, hogy Krisztus, mint nagy gyógyító jelent meg az emberiségben, aki megakadályozza, hogy az emberi test kárt szenvedjen azáltal, hogy az én behúzódása törékennyé teszi. Mi történt volna, ha Krisztus nem jelenik meg, mint gyógyító? Ha Krisztus nem jelent volna meg gyógyítóként, az emberek úgy halnának meg, hogy a halál után kibontakozó lelki mivoltukra visszahatnának levetett széthulló testük pusztuló jelenségei. A halottakat nyugtalanítaná, gyötörné, amit a széthulló fizikai test a földi létben jelent. A halálon áthaladt lelkeknek látniuk kellene, hogy a Föld maga kárt szenved a széthulló test felvételével. A régi beavatottak tudták, hogy aki a szó igazi értelmében nevezi kereszténynek magát és a Krisztus-princípium belső kiteljesedéssel hatja át, az úgy tekinthet le a halállal elveszített testére, hogy azt mondhatta: míg a Föld gyermekei voltunk, Krisztus lakozott bennünk, és ezáltal gyógyult meg úgy ez a fizikai test, hogy a Földbe lehet süllyeszteni, anélkül, hogy pusztulást okozna a Földben. Amire az ember énné válásához szükség volt, azt a Földön kellett meggyógyítani. Mert ahhoz, hogy én lehessen, romló testre volt szüksége, de ha ez megmarad, a Föld szenved kárt. A haláluk után letekintő lelkeket az az érzés gyötörte volna, hogy a fizikai testüket befogadó Föld kárt szenved ettől a pusztuló fizikai testtől.

A Golgotai Misztérium révén mondhatták a halál kapuján áthaladt emberi lelkek: romló fizikai testünket hordoztuk a Földön, ennek köszönhetjük azt a lehetőséget, hogy emberi lényünkkel szabadabb ént bontakoztathattunk ki. De Krisztus a Názáreti Jézusban lakozva meggyógyította ezt a fizikai testet, így már nem káros a Föld létére. Így megnyugvással tekinthetünk le a földi létre, mert tudjuk, hogy a Golgotai Misztérium után már nem vet kártékony magot a földi létbe az a test, amelyre az embernek szüksége van énjének használatához. Krisztus tehát azért haladt át a Golgotai Misztériumon, hogy megszentelje az emberi fizikai testet a földi lét számára.

Mi történt volna a Föld-fejlődés folyamán, ha ez ennyiben marad? Ha ez ennyiben marad, úgy azt mondhatták volna: a régi korokban az Atyaisten költözött az emberekbe, hogy lélekként feljussanak az énig, és mint beavatottak hirdethessék a többieknek az ember voltaképpeni lényét, az énlényét.

Azután Krisztus, a Fiú, költözött az ember lényébe. Akik eljutottak odáig, hogy elérjék magukban Krisztus jelenvalóságát, azok ezáltal megmentik testüket a Föld-fejlődés számára. Ahogy az emberek lelkiségét a régi Atya-princípiumnak az emberiség fejlődésében való jelenléte mentette meg a misztériumok révén, úgy testiségüket a gyógyító, üdvözítő Krisztus menti meg, aki áthaladt a Golgotai Misztériumon.

Ha ez csak ennyiben maradna, úgy a testük megmentését felismerő embereknek Krisztust, mint bennük testileg is működő lényt kellene magukban hordozniuk. Így az emberek megint csak nem válhatnának szabad lénnyé. Ha ez ennyiben maradt volna, az emberek felvehették volna lelkük halál utáni megnyugvásához Krisztust a XIV. századi fejlődésük során, amikor a szabadság megjelent. Ezek a lelkek így a most leírt módon tekinthettek volna a Földre, de nem lehettek volna szabadok. Ahhoz, hogy jók legyenek, Krisztus olyan hatását kellett volna magukban érvényre juttatniuk, ahogy az ókorban az Atya működött azokban az emberekben, akik nem voltak beavatottak. Az emberek akkor váltak szabaddá, amikor az én kifejlődött bennük. A régi korokban a beavatottak lettek szabad emberek, a többiek nem voltak szabadok, mert az Atya nem tudatos módon élt bennük. Ha a keresztények a bennük lévő Krisztus tudatában lettek volna, úgy valahányszor jók akartak lenni, ki kellett volna oltaniuk az éntudatukat, hogy ezzel felkeltsék magukban Krisztust. Ők maguk nem lehettek volna jók, csakis Krisztus őbennük. Az emberek itt járkáltak volna a Földön, Krisztusnak bennük kellett volna lakoznia, és az emberi testek gyógyítása azáltal történt volna, hogy Krisztus használja az emberi testeket. Az emberek jó cselekedetei azonban Krisztus tettei lettek volna, nem emberi tettek.

Nem ez volt az isteni Fiú feladata, missziója, aki a Golgotai Misztérium révén kötődött a Föld-fejlődéshez. Az emberiségben akart lakozni, de anélkül, hogy elhomályosítsa az emberek leendő éntudatát. Ezt Jézusnál egyszer megtette, őbenne a keresztelés óta éntudat helyett a Fiú tudata élt. Ez az eljövendő korok embereinél nem szabad, hogy így legyen. Az eljövendő korok emberének énje teljesen tudatosan kell, hogy felemelkedjen, úgy, hogy Krisztus mégis ott élhessen benne.

Ehhez arra volt szükség, hogy Krisztus eltűnjék az emberek közvetlen szemlélése elől, és bár egyesült a földi léttel, mégis eltűnt az emberek közvetlen tekintete elől. Erre a már a régi beavatási helyeken is megszokott kifejezést alkalmazták: Amikor egy fizikailag látható, fizikai szemléléssel követhető lény már nem látható, úgy ezt mennybemenetelnek nevezik. Olyan régiókba lépett át, ahol már nincs fizikai láthatóság. Ilyen volt Krisztus mennybemenetele, így vált láthatatlanná. Mert ha az emberekben lakozott volna, énjüket kioltva, akkor bizonyos módon megtartotta volna teljes láthatóságát és ők így azáltal lettek volna csak jók, hogy valójában Krisztus cselekszik bennük.

Eltűnt az a mód, ahogyan Krisztus az apostolok és a tanítványok számára még feltámadása után is látható volt: Krisztus a mennybe ment. De azt az isteni lényt küldte el az embereknek, aki nem oltja ki az éntudatot, akihez nem szemléléssel emelkedünk fel, hanem éppen a nem szemlélhető szellemben. Elküldte az embereknek a Szent Szellemet.

Így valójában a Szent Szellem az, amit azért kellett Krisztusnak elküldenie, hogy általa az ember megtarthassa éntudatát, és Krisztus nem tudatosan lakhasson benne. Ha tehát az ember a szó teljes értelmében lelke elé tárja valóságos mivoltát, azt kell mondania: ha visszapillantok arra, amit a régi beavatottak tudtak, azt látom, hogy az a kozmoszt betöltő Atya-princípium él bennem, ami ezekben a régi beavatottakban jelent meg, és kibontakoztatta az énjüket. Ez a princípium élt velünk, mielőtt leszálltunk a fizikai világba. – Ennek az Atya-princípiumnak a bennünk lakozása révén emlékeztek a régi beavatottak teljesen világosan arra, ahogyan a fizikai világba való leszállásuk előtt éltek. Az istenséget ekkor a születés előtti preegzisztenciában keresték: Ex deo nascimur.

A Golgotai Misztérium után nem maradhatott meg az embernek Krisztus látása, mivel akkor nem lehetett volna önmagától jó, csak a benne élő Krisztus lehetett volna jó. Csak az „In Christo morimur” ragadhatta meg. Krisztusban halhatott meg; a benne lévő halálprincípiumával tudta Krisztust egyesíteni.

Új tudatát azonban a Krisztus által küldött lény révén ébreszthette fel, a Szent Szellem lénye által: Per spiritum sanctum reviviscimus.

Látják, ez a Szentháromságban lévő összefüggés. Ezáltal azt is megkapjuk, hogy a kereszténységben valóban benne rejlik, hogy Krisztus szemlélése nélkül is eljuthatunk benne a szellem feltámasztásához. Amikor Krisztus elküldte az emberiségnek a Szent Szellemet, képessé tette arra, hogy az intellektusból kiindulva önmaga emelkedjen föl a szellemiség felfogásához. Nem szabad tehát azt mondanunk, hogy az ember nem képes szellemével a szellemi érzékfeletti felfogására. Az ember csak akkor nem képes az érzékfeletti felfogására, ha nem vesz tudomást a Szent Szellemről, ha csak az Atyaistenről és Krisztusról beszél. Aki látni és olvasni akar, annak számára az evangélium is világosan utal arra, hogy önmagában véve is kinyilatkoztatás, hogy az ember a benne lakozó szellem révén fel tudja fogni az érzékfelettit, ha Krisztus felé fordul. Ezért közli velünk, hogy Krisztus keresztelésénél megjelent a Szent Szellem. A Szent Szellem megjelenésekor hangzanak fel a kozmoszban ezek a szavak: „Ez az én szeretett fiam, ma nemzettem."

Az Atya az a nemzetlen nemző, aki fiát a fizikai világba helyezte. Az Atya ugyanakkor a Szent Szellem segítségével közli az emberiséggel, hogy ha ez a szellem nem is látható, az érzékfeletti mégis megragadható a szellemben, ha elvont szellemiségét bensőleg elevenné dolgozza át és életre kelti a születés előtti létünkből származó gondolati holttestet a benne lakozó Krisztus révén.

A Szent Szellemről való közlés – és magának a Szent Szellemnek a kereszteléskor való megjelenése – akkor az Atya révén történt. Amikor pedig Krisztus elküldte övéinek ezt a Szent Szellemet, akkor a közlés a Fiú által történt. Ezért volt régi dogma, hogy az Atya a nemzetlen nemző, a Fiút az Atya nemzette, a Szent Szellemet az Atya és a Fiú közölte az emberiséggel. Ez nem önkényesen megállapított dogma, hanem az első keresztény századok beavatási bölcsessége, de később ugyanúgy eltemetődött, mint a trichotómia és a Szentháromság.

A fejlődő emberiségben a kereszténység értelmében működő isteni princípium nem érthető meg a Szentháromság nélkül, és ha a Szentháromság helyére más isteni közlés kerül, akkor ez alapjában véve nem teljesen keresztény közlés. Ha az isteni közlést kézzelfogható helyes értelemben akarjuk érteni, úgy az Atyát, a Fiút és a Szent Szellemet kell megértenünk.

Így már magát az evangéliumot sem értették meg többé, amikor a skolasztikában azt hirdették, hogy az ember csak a hitben kap kinyilatkoztatást, megismerésével azonban nem fejlődhet az érzékfelettihez. Ez a határozat a hittel korlátozta az emberi megismerést, és bűnt követett el a kereszténység ellen, bűnt követett el az Atya ellen, aki Jézus keresztelésekor hirdette a Szent Szellemet, akit Jézus maga küldött el pünkösd ünnepén.

Az európai fejlődés mindig kereszténynek nevezte magát, de sok bűnt követett el az eredeti keresztény impulzusok ellen. Az emberiségnek ma valóban arra van szüksége, hogy visszatérjen ezekhez az eredeti keresztény impulzusokhoz.

Ezek sokszor dogmákká merevedtek. Ha azonban behatolunk az eleven szellembe, újból tüzet csiholhatunk a dogmák igazságából. Akkor már nem lesznek dogmák. Az egyház hibája nem a dogmák továbbterjesztése, hanem az, hogy befagyasztotta, kikristályosította a dogmákat, elvette ezeket az emberi megismeréstől. Amikor az emberi megismerést az érzéki világra korlátozták, a dogmáknak kristályossá, keménnyé, érthetetlenné kellett válniuk. Hiszen képtelenség, hogy a hit valaha is igazán megértést nyújthasson. Az emberiségben magát a megismerést kell megváltani, vissza kell vezetni az érzékfelettihez.

Ez a felhívás alapjában véve a Golgotáról hangzik felénk, ha jól megértjük és tudjuk, hogy Krisztus a Golgotai Misztérium átélése után elküldte az emberiségnek az isteni Atyaprincípiumhoz a Szellemet is. Aki a golgotai keresztet látja, annak a Szentháromságot is látnia kell, mert Krisztus a földi emberi fejlődéssel összefonódva valójában a Szentháromságot tárja elénk.

Ma éppen ezt akartam lelkükre kötni, kedves barátaim, és ez adja meg legközelebbi további fejtegetéseink alapját.

– Dornach, 1922. augusztus 5.

[Utóképek, gondolatképek és emlékek. Az én, az asztráltest, az étertest, és a fizikai test viszonyának változása az idők folyamán. Az emlékezés ezzel kapcsolatos változása. A fej észlelése az intellektuális korszakban, az istenek megismerése a régi korokban és Krisztus új átélése. Emlékezés a halál utáni életben.]

Amikor az ember megszokott tudatát alkalmazza, a létével összefüggő jelenségeknek csak egy részét ismeri. Ha körültekintünk a világban, szokásos tudatunk révén a külvilág érzékeink által felkeltett képeit kapjuk meg. Ha ezután gondolatokat képezve tűnődünk azon, amit az érzékeink nyújtanak, emlékképeink maradnak ezekről a gondolatokról. Tehát a lélek életének folyamatában az ember a külső világra tekint és együtt él ezzel, de a külvilággal élve magában hordozza az átélt múlt emlékképeit is.

Megszokott tudatunk nem ismeri fel helyesen azt, ami az emlékezetben él. Hiszen ezt az ember körülbelül így képzeli el: a külső világról ismereteket, észleleteket kapott, és ezek képeket hoztak benne létre; ezek a képek megmaradnak valahol, és lelki életében emlékképekként hívhatóak újra elő. Ez azonban nem így van. Nézzék meg egyszer lépésről lépésre, hogy valójában mi is játszódik le az embernél! Bizonyára észrevették, hogy ha valamivel nem annyira gondolatilag törődnek, csak érzékeikkel, például szemükkel szemlélik, utóképek keletkeznek. Goethe színtanában nagyon jól leírja az ilyen szem által képzett utóképeket: ezek halványuló képek. Ránézünk valamire, lehunyjuk a szemünket: megváltozott képek szűnnek meg. Mindennapi életünkben nemigen figyelünk ezekre a halványuló képekre, mert az észlelésnél energikusabb tevékenységet folytatunk. Gondolkodunk. Amikor az ember gyenge gondolati tevékenységet folytat és a külső világ ad egy képet számára, akkor ezt utókép követi: Amikor azonban gondolkodik, mintegy jobban felveszi a kívülről érkező tevékenységet és ekkor gondolatképe cseng le. Ez is lecsengés.

Ezek a gondolati képek erősebbek és utóhatásuk is intenzívebb, mint a pusztán érzéki utóképeké, de alapjában véve ez is csak egy magasabb fok. Azonban a gondolatok utóképei is az érzékek utóképeihez hasonlóan csendesednének el, ha csak gondolatképekként hoznánk létre ezeket. De egyáltalán nem ez a helyzet. Hiszen az embernek nemcsak feje van, hanem a fejtől teljesen eltérő egyéb organizmusa is. A fej voltaképpen elsősorban annak az utóképe, ami akkor történik az emberrel, mielőtt születése vagy fogantatása révén leszállt a szellemi világból a fizikai világba. Sokkal inkább fizikai, mint a szervezet többi része, amely fizikailag a fejnél kevésbé fejlett. Azt mondhatnánk: a szellemiség a fejben voltaképpen csak mint kép van jelen, míg az organizmus egyéb részeiben szellemileg erős. Erősen fizikai, plasztikusan kialakított fejünk van; spirituális értelemben kevés szellem van benne. Az organizmusuk fizikailag nem erős utóképe az ember születés előtti, leszállás előtti mivoltának, de a szellemiség ebben a másik organizmusban erősebb. A fejnél a fizikai, az organizmus többi részénél a szellemi alakult ki jobban.

Meglévő gondolataink éppen úgy megszűnnének, mint szemünk utóképei, ha szellemi organizmusunk nem venné át és dolgozná fel ezeket. De a szellemi organizmus nem sokra menne ezekkel a képekkel, ha nem történne valami más is. De mint ahogyan szemünk révén a gondolatokká feldolgozott képekhez jutunk, ugyanúgy ezeknek a képeknek az észlelésekor is létrehozunk csak fejünkben elhelyezkedő illékony gondolatokat. A szem képeit a fizikai-éteri világban kapjuk, itt pedig a képen kívül a világ többi részének szellemiségét is befogadjuk, tehát nemcsak szellemet hordozunk magunkban, hanem a szellemiség a világ egyéb területeiről is állandóan belénk áramlik. Azt mondhatjuk hát, hogy szemünkkel olyasmit észlelünk a fizikai-éteri világból, ami belül képhatás; e mögött azonban egy nem tudatos, de nagyon reális szellemi folyamat áll. Ezt az ember nem tudja a szokásos tudatával észlelni. Ez a fizikai észleléssel teljesen párhuzamosan zajló szellemi folyamat. Mialatt észlelik ezt a képet, amelynek az utóhatása rövid ideig van meg szemükben, és mialatt megvan az a gondolatuk, amelyet egy kissé megtartanának, de szintén elhalványulna, belsőleg valamilyen szellemi folyamat megy végbe, és visszaemlékezéskor egyszerűen befelé fordítják a tekintetüket és ránéznek arra, ami az észleléskor szellemi módon történt a bensejükben.

Ezt még szemléletesen is megvilágítom. Tegyük fel, hogy a külső világban látnak valamit, mondjuk például egy gépet. Képet kapnak a gépről. Goethe leírásának értelmében ez egy röviden megjelenő, majd elhalványuló utóképet ad. Gondolatot is alkotnak a gépről, amely tovább megmarad, de szintén elhalványul. A gép azonban ezenkívül még valamit küld szellemi organizmusukba. Ez a gépnél ugyan nem túlságosan szép, a növénynél például sokkal szebb. Valamit beküld önökbe. Mondjuk, egy hónap múlva magukba tekintenek. Az emlékezés azáltal jön létre, ami azzal együtt húzódott be észrevétlenül, ami a gondolatot felkeltette. Nem a gondolat járkált ott lent, hanem egy nem tudatos szellemi folyamat zajlott le. Ezt figyeljük meg később! Az emlékezés megfigyelés, egy olyan szellemi folyamat későbbi megfigyelése, amely a fizikai észleléssel párhuzamosan ment végbe. Látják, ilyen az emberi életünk a világban: itt van az életünk folyamatos áramlása; a szellemi világ tengerében vagyunk. Halálunk és újabb születésünk között ebben a szellemi világban folytatjuk életünket. Bizonyos időkben kiemeljük fejünket a szellemi világból. Vagyis továbbhaladunk, és olykor a vízből kiugró halhoz hasonlóan, előjövünk. Ez a földi élet. Aztán újra lemerülünk. Majd megint egy földi élet következik. A szellemi lét tengeréből ugyanis nem egész szellemi lényünkkel merülünk fel, csak a fejünkkel. Lent mindig a szellemi világban maradunk. De megszokott tudatunkkal nem tudunk erről a folyamatról. A szellemi észleléssel kapcsolatban voltaképpen azt mondhatjuk: az ember halála és újabb születése között a szellemi világban él. Azután kipillant a fejével fizikaiságába, de fő részével születése és halála között is a szellemi világban marad. Kedvező is, hogy ebben úszkálunk, hiszen különben nem volnának emlékeink. Ezeket az teszi lehetővé, amit a szellemi világ nyújt. Az emlékezés szellemi folyamat, amely egy teljesen objektív világhoz tartozik, nem csupán egy szubjektívhez. Megszokott tudatunk itt tévedésben van. Nem hiszi, hogy az emlékezéshez reális folyamat kötődik. De a szokásos tudat ugyanúgy téved, mint az, aki egy hegyen kastélyt lát. Amikor pontosan látja, akkor valóságosnak hiszi. Azután eltávolodik. A dolog távlatibbá válik, és ezért azt mondaná: ez már csak kép, nem is valóság. Így távolodunk az időben a valóságtól. A kastély térbeli valósága nem változik, amikor a képünk megváltozik. Ugyanilyen kevéssé változik az emlékképünknek megfelelő realitás is. Megmarad, mint a kastély. Csak azért tévedünk, mert időbeli távlatunkat nem tudjuk helyesen megítélni. Az emberre vonatkozó számos dolog igazítható egyszerűen helyre. Az időben zajló tudatunk ugyanis csupán a múlt távlati szemlélése. A múlt megmarad, nem múlik el. Képeink csak időbeli távlatba helyezkednek.

A földi élet folyamán nagyon lényegesen megváltozott az embernek a születés és halál közti belső szellemibb folyamatokhoz fűződő kapcsolata. Ha az embert megnézzük, fizikai és étertestből áll. Ez azonban csak az, ami éjszakai alvása közben az ágyban fekszik. Nappal a fizikai és étertestébe még az asztráltest és az én is belemerül. A Golgotai Misztérium előtt élő emberek énje – saját régebbi emberi inkarnációinkban – elhomályosult, amikor a Golgotai Misztérium közeledett. Az emberek ekkor másképpen ébredtek fel, mint a Golgotai Misztérium után. Az asztráltest mindig teljesen belemerül az étertestbe. De régebben az én is mélyen belemerült az étertestbe. Ma ez nincs már így. Ma az én csak az étertest fejrészébe merül bele. Így az én a régi embernél egészen bemerült és ezzel az étertest alsó részeibe is bejutott. Ide ma nem jut le, hanem csak a fejbe. Ezért tudunk intellektuálisan gondolkodni. Amint mélyebbre merülnénk, máris ösztönös belső képeink lennének. Jelenkorunk emberénél az én voltaképpen még nagyon is a fizikai testen kívül van. Intellektuális lénye így éppen azon alapul, hogy énjével már nem merül be az egész étertestébe. Ha ez megtörténne, úgy ösztönös szellemi látása volna. Mivel azonban már csak a fej étertestébe merül bele, és nem az egészbe, ezért nincs ilyen ösztönös szellemi látása, hanem tudatos világos látása van, a külvilág tudatos világos észlelése. Ez azonban csak olyan fejjellegű észlelés, amellyel rendelkezünk. A régi ember még egész emberi mivoltával látott. Az újabb ember már csak a fejével lát. Születésünk és halálunk között pedig a fej a leginkább fizikai jellegű. Az intellektuális korszak embere így csak azzal rendelkezik, amit fizikai feje, valamint fejének éterteste révén észlel: a gondolatokkal, amelyeket létre tud hozni. Az emlékezés folyamata, amely a mélyben játszódik le, már kivonja magát a tudata alól. Ezt a modern ember olyan tévesen értelmezi, ahogyan leírtam.

A régi ember így nemcsak a külső fizikai világot látta maga körül, hanem a mögötte lévő szellemi lényt is. A külső fizikai világ nem is volt nagyon éles számára, sokkal elmosódottabb jellegű volt, mint az újabb embernél. A fizikai világban elterülő jelenségek mögött viszont mindenütt meglátta az alacsonyabb, de a magasabb rendű isteni-szellemi lényeket is. Gyermeteg naiv elképzelés költészetnek vélni, ha a régi emberek leírták a természetben lévő isteneiket. Ez nem volt költészet. Ez ugyanolyan naivitás, mintha azt neveznénk költészetnek, amit valaki éber állapotban látott. Ez a régieknél nem volt költészet, ők mindezt az érzékletes szemlélettel összefonódva látták, amely azért is volt sokkal elmosódottabb, mert mintegy a lejátszódó isteni-szellemi jelenségek háttere előtt látták. A régi embernek tehát egészen más világképe volt, mivel felébredéskor mélyebben merült az étertestébe. Benne volt önmagában, és ezáltal megnyilatkozott neki az isteni-szellemi lények sorsa.

Az ember azokba az isteni világokba látott bele, amelyek megelőzték saját világát. Az istenek megmutatták sorsukat az embernek, aki az isteni világokba tekintve látta meg ezeket a sorsokat. Azt mondhatta: tudom, honnan jövök és melyik világhoz tartozom. Ez azért volt így, mert az ember perspektívájának kiindulópontja saját magában volt. Étertestét olyan szervvé alakította, amellyel észlelni tudta az isteni világot. Erre a modern ember nem képes. Ő a perspektíváját csak a fejéből hozhatja létre, az pedig kívül esik az étertest szellemi részén. A fej éterteste kaotikus, nem olyan organizált, mint az egyéb szervezet éterteste. Az ember ezért látja most pontosabban a fizikai világot, mint azelőtt, de a mögötte lévő isteneket nem látja többé. Korunkban viszont bizonyos előkészület történik erre. Az ember afelé halad, hogy teljesen kihúzódjék önmagából, és perspektíváját kint foglalja el. Ezt az ember a jövőben kapja majd meg. Hiszen már most is efelé halad, mert ha csakis a fejében van, akkor már csupán egészen elvont gondolataival van a világban. Azt mondhatnánk, hogy nincs ott semmilyen igazán valóságosban. Kissé szélsőségesen kifejezve: csakis az emberi fejben vagyunk. Mert az emberi fej csak a fizikai-földi létről ad nekünk tudatot. Amennyire azonban az ember kinő a fejéből, úgy jut ismét tudáshoz, de most már magáról az emberről. Amikor az ember még önmagában volt, megismerte az istenek sorsát. Önmagából kihúzódva saját kozmikus sorsát ismerheti meg. Betekinthet önmagába. Ha pedig az emberek már most igazán igyekeznének, úgy a fejük nem is akadályozná őket annyira, mint általában hiszik, saját emberi sorsuk, az ember kozmikus sorsának meglátásában. Az akadályt csak az jelenti, hogy az emberek mereven ragaszkodnak ahhoz, hogy csakis a fejükben éljenek, a fejembernek megfelelő, szűk látókörű megismerésről beszélhetnénk. Amikor az emberek nem akarnak ma az antropozófia által nyújtott emberi bölcsességgel foglalkozni, hogy egészséges emberi értelmükkel lássák be azt, amit az emberről tudni lehet, akkor azon nem akarnak túltekinteni, amit a fejükkel hoznak létre.

Az ember lassanként az emberen kívülre helyezi a kiindulópontját, így halad arrafelé, hogy megismerje az embert. Általános emberi sors, hogy egyre jobban kihúzódjunk az étertestből és megismerjük az embert. Ez természetesen bizonyos veszéllyel jár. Lassanként elveszítjük, vagy legalábbis elveszíthetjük az étertestünkhöz fűződő kapcsolatot. A Golgotai Misztérium éppen ezen segített az emberiség kozmikus sorsában. Azelőtt az ember kint az istenek sorsát látta, azóta képes saját kozmikus emberi sorsának a meglátására. De amint egyre jobban kihúzódik önmagából és Pál szavai szerint érti meg a Golgotai Misztériumot – „Nem én, hanem a Krisztus énbennem.”-, úgy Krisztushoz fűződő kapcsolata révén újra eljut emberi mivoltába. Ezt a fokozatos kihúzódást éppen Krisztus átélése révén képes elviselni. Krisztus átélésének azonban egyre intenzívebbé kell válnia. Amikor a kozmikus sors nyomán az istenek külső világa egyre inkább lealkonyult, felderengett annak a lehetősége, hogy az emberben olyan, a földön lejátszódott isteni sors jelenjék meg, amely teljesen hozzá fűződik.

A régi embert úgy képzeljük el, hogy az istenek észlelése ott volt körülötte. Képekből alakította ki, ez volt mitológiája, a mítosz. Az istenek észlelése lealkonyult. Bizonyos mértékben már csak a fizikai világ van az ember körül. Viszont megkapta azt a lehetőséget, hogy belsőleg kötődjék egy isteni sorshoz, amikor az isten átmegy a halálon és feltámad. A régi korokban az ember szellemi tekintetét kifelé fordította, látta az istenek sorsát, ebből alkotta meg a hullámzó képekben átélt mítosz sokféle alakját, hiszen ez igen különbözőképpen él a szellemi világban. Azt mondhatnánk, hogy a földi ember bizonyos fokig már elmosódottan látta ezt az isteni világot, amikor ösztönös szellemi látással észlelte. Ezért alakítottak ki az emberek eltérő jellegük szerint különböző képeket erről az isteni világról. Ezért különböznek egymástól a különféle népek mítoszai. Az ember valóságos világot észlelt, de inkább álomszerűen, bár ezek az álmok a külső világból érkeztek. Többé-kevésbé világos képek voltak, de nem annyira világosak, hogy mindenki számára egyértelműek legyenek.

Ekkor magán a Földön játszódott le egy isteni sors. A többi isteni sors az embertől távolabb volt, így az ember távlatban látta, nem világosan. Földi életétől messzebb estek. A Krisztus-esemény földi életében egészen közel van hozzá. Az isteneket homályosan látta, mert mintegy perspektívában szemlélte őket. A Golgotai Misztériumot azért nem látja át még megfelelően, mert túlságosan közel áll hozzá. Az isteneket perspektivikusan, némi távlati homályossággal látta, mivel túlságosan messze voltak ahhoz, hogy egész élesen lássa őket, különben minden nép ugyanazt a mítoszt alkotta volna meg. A Golgotai Misztérium túlságosan közel van az emberhez, nagyon is szorosan kötődik hozzá. Távlathoz kell jutnia, és ezt a távlatot azáltal kell megkapnia az Isten földi sorsához, a Golgotai Misztériumhoz, hogy önmagából egyre jobban kihúzódik.

Ez az alapja annak, hogy akik a Golgotai Misztérium korában éltek, és még látni tudtak, azok miért érthették meg könnyen Krisztust. Azért érthették meg könnyen, mivel látták az istenek világát és tudták, hogy Krisztus ebből az isteni világból érkezett a Földre, a Golgotai Misztériummal kezdődő további sorsához. Már a Golgotai Misztériumot is homályosan látták ugyan, de Krisztust a Golgotai Misztériumig még jól látták. Krisztusról, mint istenről, még sok mindent el tudtak mondani. Csak akkor kezdtek vitatkozni arról, ami ezzel az istennel történt, amikor ő János Jordán keresztelőjénél egy emberbe költözött bele. A kereszténység első idejében ezért igen kifejezett krisztológia létezett, Jézus-tan (jezuológia) azonban nem volt. A krisztológia azért alakult át pusztán jezuológiává, mert az isteni világ általában ismeretlenné vált. A jezuológia a XIX. századba terjedően egyre erősebbé vált, ekkor Krisztust már értelemmel sem fogták fel. A modern teológia nagyon büszke volt arra, hogy Jézust lehetőleg emberileg értse meg, Krisztust pedig elengedje.

De éppen a szellemi megismerés révén kell újra olyan perspektívát találnunk, hogy Jézusban felismerjük a lényegest, Krisztust. Csak ezáltal válik lehetségessé, hogy a Golgotai Misztérium megértésének, a Krisztushoz fűződő kapcsolatnak a kerülő útján tegyük újra magunkévá az ember és az emberiség mivoltát ahelyett, hogy ettől elszakadva csak kívülről szemléljük.

Így azt mondhatjuk, hogy az emberiség útban van arrafelé, hogy önmagából kihúzódva a szellemi realitást lassanként teljesen elvont fogalmakká és eszmékké alakítsa át. Ilyen vonatkozásban már nagyon előrehaladt és voltaképpen a következő előtt áll. Az emberek elvont, intellektuális képességük további előrehaladásával, az önmagukról alkotott ismeretük alapján azt mondhatják, hogy bár szellemit élnek át, de ez a szellemi csak délibáb, súlytalan, pusztán eszmei.

–    Az embernek ismét meg kell találnia annak a lehetőségét, hogy ideáit szellemi szubsztanciával töltse meg. Ez akkor történhet, ha az intellektuális életbe való átmenettel Krisztust is átéli. A modern intellektualizmusnak Krisztus-tudattal kell tehát összeforrnia. Ha ezt a Krisztus-tudatot nem tudjuk éppen az intellektualizmus útján megtalálni, úgy emberként egyáltalán nem is kell valaminek az elismerését akarnunk.

Látják, az ember a régi korokban bűnbeesésről beszélt. Olyan értelemben beszélt a bűnbeesés képéről, mintha lényével egy magasabb világhoz tartozott volna, ahonnan mélyebbre zuhant; ez képszerűen felfogva meg is felel a valóságnak. Teljesen reális értelemben beszélhetünk bűnbeesésről. Ahogy a régi ember helyesen érzett, amikor azt mondta, hogy lezuhant a szellemi magasságból és egyesült egy alacsonyabb rendűvel, úgy az újabb embernek is éreznie kellene, hogy egyre elvontabbá váló gondolatai is bizonyos esést jelentenek. Ez ugyan felfelé történő esés, mintegy emelkedés, de ugyanolyan értelemben romlást jelentő emelkedés, mint ahogy a régi ember az esését érezte romlásnak. A régi ember még a régi értelemben értette a bűnbeesést, és Krisztusban látta meg azt, aki a megváltás lehetőségét megadva helyreállította az embernek a bűnhöz való viszonyát. Ahogyan ez a régi ember tudatát kifejlesztve Krisztusban látta tehát azt, aki leesettségéből felemeli, úgy az intellektualizmusba behúzódó újabb embernek azt kellene Krisztusban látnia, aki megadja neki azt a súlyt, hogy ne szálljon el szellemileg a Földről, illetve arról a világról, amelyben benne kell lennie.

Ha a régi ember a bűnbeeséssel kapcsolatban főként az akarat fejlesztésének értelmében látta a Krisztus-eseményt, úgy az újabb embernek Krisztust a gondolattal összefüggésben kellene látnia, de ennek el kell vesztenie a realitását, ha az ember nem tud számára olyan súlyt adni, hogy a gondolati életben újra realitást találhatunk.

Azt kell mondanunk, hogy az emberiség fejlődésen megy át. Ahogy Pál régi Ádámról és új Ádámról, Krisztusról beszélhetett, úgy ezt bizonyos értelemben a modern ember is megteheti. Tisztában kell lennie azonban azzal, hogy a régi tudattal rendelkező ember úgy érezte, hogy Krisztus felemelte, az újabb embernek pedig azt kell tudnia, hogy Krisztus megvédi a puszta absztrakció, az intellektualizmus lényegtelenségébe való kiröppenéstől. A modern embernek azért van szüksége Krisztusra, hogy messzeségekbe szálló bűnét önmagában alakítsa olyanná, hogy ismét megjavulhasson. A gondolat pedig azáltal javul meg, hogy ismét az igazi realitáshoz, a szellemi realitáshoz tud kötődni. Aki tehát átlátja a világmindenség titkait, az megkapja annak a lehetőségét, hogy Krisztust a legmodernebb tudati fejlődésbe is beleillessze.

Most térjünk vissza előző képünkhöz, amelyet az emberi emlékezés képességéhez fűztem. Azt mondhatjuk, hogy mint emberi lények a szellemi világban élünk, és amikor fejünkkel kitekintünk a fizikai világba, akkor a szellemi világ fölé emelkedünk. De nem merülünk bele teljesen, csak a fejünkkel. Úgy maradunk a szellemi világban, hogy még az emlékeink is mindig ebben játszódnak le. Emlékezetünk világa a szellemi világ tengerének mélyén marad. – Amíg születésünk és halálunk között élünk és nem vagyunk az énünkben annyira erősek, hogy meglássuk mindazt, ami az emlékeinkkel odalent végbemegy, addig észre sem vesszük, hogy milyen is az emberiség helyzete az újabb korban. Fizikai életünk során úgy emelkedünk ki a szellemi világból, mint a levegő után kapkodó hal, de ha meghalunk, komolyra fordul ezzel a dolog. Akkor nem hisszük visszatekintés közben, hogy lényegtelen emlékképeket látunk, nem adjuk át magunkat annak a tévedésnek, hogy az idő távlata a realitást is elöli. Az ember az idő nyomán úgy adja át magát az emlékezésnek, mint aki a távolban látottat csak képnek tartja a térbeli perspektíva miatt, nem pedig realitásnak. Tehát azt mondaná: amikor eltávolodom, olyan apró lesz az a kastély, olyan rettentően kicsi, hogy nem is lehet reális, hiszen ilyen kis kastélyban nem is lakhatnak emberek, hát nem is lehet igaz. – Körülbelül ez a végkövetkeztetés áll fenn itt is. Az ember visszapillant az időben, nem veszi tekintetbe az időperspektívát, és ezért nem tartja az emlékképeket realitásnak. Ennek vége van a perspektíva megszűntével, amikor kilépünk a térből és az időből. Halálunk után megszűnik. Akkor nagyon is reálisan jelenik meg az, ami az időperspektívában él.

Most azt vihetjük bele az átélésünkbe, amit Krisztus-tudatnak nevezek. Halálunk után visszapillantva meglátjuk, hogy életünkben realitáshoz kötődtünk és nem csupán absztrakt módon éltünk. A perspektíva megszűnik, itt a realitás. Ha megmaradtunk a csupán elvont átélésnél, akkor is a valóság jelenik meg, így azonban légvárakat építettünk a földi életünkben. Olyasmit építettünk, amiben nincs szilárdság. Intellektuális megismeréssel és tudással is építhetünk, de ez törékeny, nincs meg a szilárdsága.

A modern embernek a realitáshoz való kötődéséhez arra van szüksége, hogy a Krisztus-tudat hassa át és így ne légvárakat, hanem szellemi várakat építsen. A Föld számára az a légvár, ahol az alapot képező réteg nem elég szilárd. A szellemi élet számára azok a légvárak, amelyek a szellem alatt helyezkednek el. A légvárak mindig saját helyükön vannak. De a földi élet számára túlságosan hígak, a szellemi élet számára túlságosan sűrűn fizikaiak. Az emberek ekkor nem tudnak eloldódni a sűrű fizikaitól, pedig ennek a szellemihez képest voltaképpen csekélyebb a realitása. Ha az intellektualizmus révén építették légváraikat, úgy földhöz kötöttek maradnak, nem jutnak szabad kapcsolatba a földi élettel.

Látják, hogy a Krisztus-tudatnak éppen az intellektualizmus számára, az igazi megváltás tanításának, a légvárak építésétől való megváltásunknak értelmében van igen reális jelentősége a halál kapuján való áthaladás utáni életünknél.

Ezek az antropozófia számára nem hittételek, hanem olyan megismerések, amelyek éppen úgy megszerezhetőek, mint matematikai módszerek révén a matematikai ismeretek.

– Dornach, 1922. augusztus 6.

[Oswald Spengler világszemlélete ,,A Nyugat hanyatlása” című művének első és különösen második kötetében. Spengler materialista misztikája és a gépekkel kapcsolatos tanácstalansága. Jelenkorunk gépies életének jelentősége a világ fejlődésében. Az imaginatív gondolkodáshoz történő felébredés szükségessége.]

Amikor rövid idővel ezelőtt megjelent Spenglertől „A Nyugat hanyatlásá”-nak első kötete, akkor ebben az irodalmi jelenségben megláthattuk, hogy az a szándék rejlik benne, hogy behatóbban foglalkozzon korunk elemi romlásának és hanyatlásának a jelenségeivel. Láthattuk, hogy itt valaki a korunkban egész Nyugaton ható sok jelenséggel kapcsolatban azt az érzéket fejleszti ki, hogy ezeknek az impulzusoknak voltaképpen oda kell lassanként vezetniük, hogy a nyugati civilizáció, amerikai tartozékával együtt, teljesen kaotizálódik. Ezt az érzéket fejlesztette ki, és arra törekedett, hogy sok tudományos eszme kiterjedt ismeretének birtokában meg is ítélje ezeket a jelenségeket.

Látható volt, hogy Oswald Spengler meglátja ezt a hanyatlást. Már akkoriban is úgy találhatták, hogy azért is volt ilyen érzéke minden hanyatló iránt, mert egész gondolkodása is benne rejlett ebben a hanyatlásban, mondhatnám, saját lelki alkatában is érezte a dekadenciát, és érthető módon, nem is várt semmit mindattól, ami még a tömegcivilizációból származhat. Úgy gondolta, hogy a Nyugat bizonyos cézárizmus, egyesek hatalmi kibontakozásának áldozata lesz, olyanoknak, akik a differenciált, sokféleképpen tagolt kultúrák és civilizációk helyére egyszerű brutalitást helyeznek.

Látható volt, hogy Spenglernek a legcsekélyebb mértékben sem volt az az érzése, hogy az emberiség akaratából létrejöhet a nyugati kultúra és civilizáció megmentése, ha ez az akarat arra irányul, hogy az ember belső lényéből új erőt lehessen érvényre juttatni, mindazzal szembeszegülve, ami teljes erővel a vesztébe rohan. Oswald Spengler a legcsekélyebb mértékben sem érzett egy olyan új erőt, amelynek természetesen szellemi erőnek kell lennie, és a spirituális munkán kell alapulnia.

Láthattuk, hogy egy nagy tudású szellemes ember beható látásával jó megfigyeléseket alakít ki, voltaképpen semmi máshoz nem tud eljutni, mint hogy egy olyan brutális hatalom kibontakozását várja, amely távol esik minden szellemiségtől, az emberiség minden belső törekvésétől, és csak a külső brutális erő kifejtésén alapul.

Az első kötet megjelenésekor mégis legalább tisztelhettük azt a beható, elvont, intellektuális szellemet – újra ezt a kifejezést kell használnom -, ellentétben a mai irodalomban sokszor hangadó tompasággal, amely annyira nem felel meg a történelmet alakító erőknek.

Nem régen jelent meg Oswald Spengler második kötete, és kétségtelenül sokkal erőteljesebben mutatja mindazt, ami jelen korunk olyan emberében él, aki bizonyos brutalitással taszít el minden igazi szellemiséget, amely világszemléletként és életfelfogásként jöhet létre.

Ez a második kötet is szellemes. De szellemes megfigyelései ellenére voltaképpen csak egy szélsőségesen elvont és intellektuális gondolkodás iszonyú terméketlenségét mutatja. Ez azért rendkívül figyelemreméltó, mert kiderül belőle, hogy milyen különleges szellemi alkatra tesz szert jelenkorunk egy mégiscsak jelentős személyisége.

Spengler „A Nyugat hanyatlása” című könyvének második kötetében mindenekelőtt már az eleje és vége is rendkívül érdekes. De ez szomorú érdekesség, voltaképpen jellemző ennek az embernek egész lelki beállítottságára. Csak néhány mondatot kell az elején elolvasnunk, és máris ott vagyunk Oswald Spengler lelkiállapotánál, valamint jelenkorunk sok emberének lelkiállapotánál is.

Amit erről el kell mondanunk, az nemcsak német irodalmi, hanem teljesen nemzetközi értelemben is jelentős. Spengler a következő mondattal kezdi: „Nézd meg a virágokat este, amikor egymás után becsukódnak napnyugtakor: valami kísérteties, a Földdel kapcsolatos vak, álomszerű léttől való titokzatos félelem érzése fog el. A néma erdő, a hallgatag mező, ott ez a bokor, itt ez az inda meg sem rezdül. A szél játszik velük. Csak a kis szúnyog szabad. Még táncol az esti fényben, oda száll, ahová akar.” – és így tovább.

Virágokból, növényekből indul ki – amikor éppen jelenkorunk gondolkodásának jellemző vonására akartam utalni, mindegyre arra kényszerültem, hogy ezt olyan jellegű megértésnél kezdjem el, amellyel az ember ma az élettelen, ásványi, szervetlen természet felé fordul. Talán emlékeznek rá néhányan, hogy amikor a szemlélet átláthatóságára való törekvést jellemeztem mai gondolkodásunknál, mindig a két rugalmas golyó ütközésének azt a példáját alkalmaztam, ahol az egyik golyó megadott állapotából átlátható számítással vezethetjük le a másik golyó állapotát.

Aki Oswald Spengler lelki kaliberével rendelkezik, az természetesen azt mondhatja, hogy a mindennapi gondolkodással sem látjuk át, hogy hogyan hat odabent a rugalmassági erő, és mélyebb értelemben milyen összefüggések vannak ott. Aki így gondolkodik, az nem tudja, hogy jelenleg mi a lényeges a gondolkodás átláthatóságánál. Mert egy ilyen ellenvetés éppen annyit ér, mintha valaki, akinek azt mondom: értem a papírra írt mondatot, erre azt válaszolná: nem értheted, mivel nem vizsgáltad meg a mondatot leíró tinta tulajdonságát! A dolog mindig azon múlik, hogy rájöjjünk arra, amiről szó van. A szervetlen természet áttekintésénél nem arról van szó, hogy mögötte esetleg milyen erőimpulzusok találhatók, mint az írás mögött lévő tintánál, hanem arról, ami átláthatóan van gondolati folyamatunkban.

Az emberiség Galilei és Kopernikusz kora óta olyan jellegű gondolkodásra tett szert, amellyel egyfelől csak az élettelen, szervetlen természetet érthetjük meg, de ha másfelől ennek, mint a legegyszerűbb és legprimitívebb tiszta gondolkodásnak adjuk át magunkat, úgy legelőször ebben bontakoztathatjuk ki az emberi lélek szabadságát, egyáltalán az ember szabadságát. A gondolkodás egyéb folyamataihoz és ahhoz a szemlélethez, amely szemléléssel – imaginációval, inspirációval, intuícióval – hatja át a gondolkodást, csakis az emelkedhet fel, aki átlátja a tárgyi gondolkodásnak az élettelen természetben uralkodó átlátható természetét.

Aki tehát igen intim értelemben hozzá akar szólni mai kultúréletünk külső konfigurációjához, annak elsőrendű feladata, hogy észrevegye, amin éppen mai gondolkodásunk tulajdonképpeni ereje alapul.

Aki pedig megérezte mai gondolkodásunk erejét, az tudja, hogy ez a gondolkodás hogyan működik a gépben, hogyan hozta létre modern technikánkat, ahol ezáltal építünk fel olyan külső, szervetlen, élettelen összefüggéseket, amelyek rendelkeznek mindazzal az átláthatósággal, amelyre az ember külső tevékenységéhez szükség van.

Aki ezt megérti, az eljut annak felismeréséhez, hogy a növények áttekintésénél az ilyen elvontan megragadott gondolkodással azonnal teljes zagyvasághoz jutunk. Aki ezt a kristályosan átlátható gondolkodást csakis az ásványvilág elvontságában akarja megtartani, nem pedig csak mint az emberi szabadság kifejlesztéséhez vezető átmeneti pontot, és pusztán ezzel a gondolkodással irányítja pillantását a növényvilágra, az ködös, homályos, misztikus dolgot lát benne, amelyet nem tud áttekinteni. Mert ahogy a növényvilághoz feltekintünk, máris tisztában kell lennünk azzal, hogy ez korunk legrosszabb értelmében sötét és misztikus marad, ha nem jutunk imaginatív szemlélethez, legalább azon a fokon, amelyet Goethe akart az ősnövénnyel és azzal a princípiummal kapcsolatban, amelynek révén az ősnövényt az összes növényi formák során átalakította. Aki megismerésével eljut a szervetlenben működő gondolkodás igazi erejéhez, annak legalább olyan értelemben kell ehhez eljutnia, ahogy Goethe alapozta meg botanikai meglátásait.

Aki Oswald Spenglerhez hasonlóan elutasítja az imaginatív megismerést, és mégis a növényvilág leírását kezdi el, az nem jut olyasmihez, ami erőt és világosságot nyújt. Gondolatok zagyvalékához jut, a legrosszabb értelemben vett misztikához, a materialista misztikához. Ha az elejéről ezt kell elmondanunk, ezzel éppen a könyv végét is jellemeztük.

A könyv vége a gépről szól, amely megadta az újabb civilizáció jellemző vonását és másfelől úgy áll szemben az emberrel, hogy a természetéről mindenképpen idegen, de éppen az átlátható gondolkodásával fejlesztette ki.

Egy kis idővel ezelőtt – közvetlenül Oswald Spengler könyvének megjelenése után – előadást tartottam a könyv hatása alatt, a stuttgarti műszaki főiskolán az antropozófiáról és a műszaki tudományokról, hogy megmutassam, hogy az ember éppen a technikába merülve bontakoztatja ki lelki életének azt a konfigurációját, amely azután szabaddá teszi. A gépek világában éli át minden szellemiség kioltását, és ezáltal – éppen a gépi világban – kap indítékot ahhoz, hogy a szellemiséget belső erőfeszítéssel, saját bensejéből hozza elő. Ha tehát megérti a gép mai civilizációnkba való beilleszkedését, azt kell mondania: ennek a gépnek az arcátlan átláthatósága, brutális, félelmetes, démoni szellemtelensége arra készteti az önmagát megértő embert, hogy felhozza a bensejében rejlő spirituális csírákat. A gép ellentétességével kényszeríti az embert spirituális életének kibontakoztatására.

Az utóhatásokból mindenesetre az derült ki, hogy senki sem értette meg, amit el akartam akkor mondani.

Művének végén Spengler a gép fejtegetésébe bocsátkozik. Amit a gépről itt olvasnak, az végül a géptől való rettegés valamilyen dicsőítésében ér véget. A gépről elmondottat éppenséggel a modern ember géppel kapcsolatos legfőbb babonájának érezhetjük, olyan démonikusnak érzi, mint egyes babonás emberek a démonokat. Leírja a gépek feltalálóit, a gépek fokozatos megjelenését, és ahogy lassanként megkaparintották a civilizációt. Leírja azokat az embereket, akiknek a korában a gépek megjelentek: „Valamennyien abban a valójában fausti veszélyben forogtak, hogy az ördög játszik itt szerepet, hogy szellemüket arra a hegyre vezesse, ahol nekik ígéri a Föld minden hatalmát. Ezt jelenti az olyan különös dominikánusok álma, mint Petrus Peregrinusé a perpetuum mobiléről, amely elragadná Isten teljhatalmát. Mindegyre áldozatul estek ennek a becsvágynak; kicsikarták az istenség titkát, hogy maguk váljanak istenné.”

Oswald Spengler tehát úgy fogja fel a dolgot, hogy mivel az ember eljutott a gép irányításához, így éppen az irányítás révén képzelheti el, tanulhatja meg isteni voltát, mert a világmindenség gépezetének az istene szerinte egy gépet vezérel. Hogyan is ne érezne hát az ember az isteni felemelkedést, amikor egy mikrokozmoszt irányít!

„Kihallgatták a kozmikus ütem törvényeit, hogy erőszakot tegyenek rajta, így alkották meg kis kozmoszként a gép ideáját, amely csakis az emberi akaratnak engedelmeskedik. Ezzel azonban átlépték azt a finom határt, ahol a többiek áhítatos vallásossága számára a bűn kezdődött, és Bacontól egészen Giordano Brunóig ezen mentek tönkre. Az igazi hit mindig úgy érezte, hogy a gép az ördögé.”

Ezt itt természetesen csak ironikusan érti. De hogy nem csak ironikusan, az kiderül, amikor szellemesen kissé régies hangzású kifejezéseket használ. Ezt mutatja a következő hely: „A racionalizmussal egy időben következik azután a gőzgép feltalálása, amely mindent felborít, és alapjában változtatja meg a gazdaság képét. A természet addig szolgálatokat végzett, most rabszolgaként fogják igába, és munkáját mintegy gúnyként lóerővel mérik. A szervezett üzemekben a négerek felhasznált izomerejétől a földkéreg organikus tartalékaihoz nyúltak, ahol évezredek életereje raktározódott el és ma a szervetlen természetre vetnek szemet, ennek vízi erőit már a szén pótlására vonják be. A népesség száma a sok millió és milliárd lóerővel olyan mértékben fokozódik, amelyet valaha egyetlen más kultúra sem tartott volna lehetségesnek. Ez a fokozódás a gép teljesítménye, amelyet ki kell szolgálni és vezérelni, és ezért mindenkinek megszázszorozza az erejét. Az emberi élet a gép kedvéért lesz értékes. Az etikus gondolkodás nagy szava a munka lesz. A XVIII. század minden nyelvén elveszíti lebecsülő jelentését. A gép dolgozik és együttműködésre kényszeríti az embert. Az egész kultúra olyan mértékű tevékenységbe jutott, amely megrengeti a Földet.”

„Ami egyetlen század folyamán kibontakozik, az olyan hatalmas színjáték, hogy egy másmilyen lélekkel és szenvedélyekkel rendelkező eljövendő kultúra emberének azt kell éreznie, hogy a természet annak idején megingott. A politika máskor is átlépett a városokon és népeken; az ember gazdasága mélyen beavatkozott az állat- és növényvilág sorsába, ez azonban csak az életet érinti, és újra elmosódik. A technika viszont akkor is otthagyja napjai nyomát, amikor minden egyéb eltűnt és elmerült. Ez a fausti szenvedély megváltoztatta a Föld felszínének a képét.”

„A gépek alakja egyre kevésbé emberi, egyre aszkétikusabb, misztikusabb, ezoterikusabb. Finom erők, áramlások és feszültségek végtelen szövedékével fonják be a Földet. Testük egyre szellemibbé, hallgatagabbá válik. Ezek a kerekek, hengerek és karok már nem beszélnek. Minden döntő elem bensőjükbe húzódik vissza. A gépet ördöginek érezték, mégpedig jogosan. Egy hívő ember szemében Isten trónfosztását jelenti. Kiszolgáltatja a szent kauzalitást az embernek, aki hallgatagon, ellenállhatatlanul, valamilyen előrelátó mindentudással hozza mozgásba.”

„A mikrokozmosz sohasem érezte magát nagyobb fölényben a makrokozmosz felett. Az apró élőlények szellemi erejükkel tették az élettelent maguktól függővé. Ehhez a győzelemhez semmi sem fogható, ez csak egyetlen kultúrának sikerült és talán csak néhány századig.”

„A fausti ember azonban éppen ezáltal lett saját teremtményének rabszolgája.”

Mint látjuk, itt a gondolkodó teljesen tanácstalanul áll a géppel szemben. Mit sem sejt abból, hogy aki az élettelennek misztikától független jellegét felfogja, az a gépet semmiképpen sem találhatja misztikusnak.

Így azt látjuk, hogy Oswald Spengler azért kezdi a növényvilág zavaros leírásával, mert valójában fogalma sincs a gépi élet fejlődésével szorosan összefüggő jelenlegi megismerés jellegéről. A gondolkodás absztrakció marad számára, ezért nem képes ráérezni a gondolkodásnak a gépiességben működő funkciójára. Pedig a gondolkodás itt éppen azért válik teljesen valószerűtlen képpé, hogy az ember ebben a gépi korszakban annál lényegibbé válhasson és a gépiesség ellen szegülve hozhassa létre önmagából lelkét és szellemét. Ez a gépi élet jelentősége az ember és a kozmikus fejlődés számára!

Amikor valaki metafizikus világossággal akarja kezdeni a dolgot, és a növényiség zavaros leírásából indul ki, azért cselekszik így, mert hangulatában a gép ellen irányul.

Oswald Spengler tehát csak elvontságában értette meg az újabb gondolkodás funkcióját, és a számára homályban maradó növényi jelleghez közelít.

Ha megnézzük az ásvány, növény, állat és ember mivoltát, úgy az ember mivoltát jelenkorunk számára az jellemzi, hogy a XV. század közepe óta teljesen az ásványi átlátható gondolkodáshoz jutott el. Ha tehát azt nézzük, hogy a mai kor embere hogyan szemléli belső mivoltában a külvilágot, azt kell mondanunk, hogy éppen az ásványiság szemlélését fejlesztette ki. Akkor ennek az ásványi gondolkodásnak a jelentőségét úgy kell azonban jellemeznünk, ahogy most tettem.

Ha viszont valaki mit sem tud az ásványiság lényegéről, és a növényivel kezdi, akkor csak az állatihoz jut el. Mert az állati ugyanabban az alakban hordozza magában a növényiséget, mint ahogyan mi hordozzuk ma az ásványiságot. Oswald Spenglernél az a jellemző, hogy a növénnyel kezdi, és fogalmaiban egyáltalán nem jut túl az állatin, az embert pedig csak annyiban fogja fel, amennyiben állat; és rendkívül érthetőnek találja azt a gondolkodást, amelynek voltaképpeni jelentése valójában csak a XIV. század óta érthető meg úgy, ahogy most leírtam. Ezért, amennyiben lehetséges, lecsúsztatja az állatiságba. Látjuk például, amint feltárja, hogy az állathoz hasonlóan ő is érzéki észleléssel rendelkezik és ez az érzéki észlelés az állatban már valamilyen ítéletté válik. A gondolkodást az állati észlelésélet felfokozódásaként próbálja beállítani.

Alapjában véve senki sem mutatta meg olyan radikálisan, mint Oswald Spengler, hogy az ember az absztrakt gondolkodással ma csakis az emberen kívüli világhoz jut el, az emberi világot már nem érti meg! Oswald Spengler, voltaképpen csak valamilyen ráadásnak érzi az embernek azt az igazi jellegzetességét, hogy képes a gondolkodásra. Ezt érthetetlennek és alapjában véve feleslegesnek tartja. Szerinte ez a gondolkodás alapjában véve teljesen felesleges az emberben: „Az érzésből levont megértést gondolkodásnak hívjuk. A gondolkodás mindig is meghasonlást vitt az emberi éberségbe. Az értelmet és az érzékiséget kezdettől fogva magasabb és alacsonyabb rendű lelkierőnek értékelte. Végzetes ellentétet hozott létre a szem látszatvilágnak és érzéki csalódásnak nevezett fény világa, és a képzetek szó szerint vett világa között, amelyben a fogalmak a fény soha le nem vethető enyhe hangsúlyozásával garázdálkodnak.”

Spengler ezek kifejtésével rendkívül különös eszmét bontakoztat ki, azt ugyanis, hogy az ember egész szellemi civilizációja alapjában véve a szemtől függ, voltaképpen csakis a fény világából jött létre, és a fogalmak valójában csak a szem által közvetített némileg kifinomított, lepárolt fénybeli meglátások. Oswald Spenglernek sejtelme sincs arról, hogy a tisztán működő gondolkodás nemcsak a szem fényvilágát veszi fel magába, hanem összehozza a szem fényvilágát az egész emberrel. Egészen más, hogy olyan entitásra gondolunk-e, ami a szem észlelésével függ össze, vagy pedig képzetekről beszélünk. Képzetalkotásról Spengler is beszél, de ezzel éppen azt akarja bizonyítani, hogy a gondolkodás voltaképpen csak az ember agyának valamilyen álma és kifinomult fényvilág.

Csak szeretném tudni, hogy ha nem is elvont gondolkodással, de egészséges emberi értelemmel helyes átéléssel összehozható-e a „felállítani” kifejezés olyasmivel, ami a fényvilághoz tartozik? „Felállítani” valamit lábbal lehet, ehhez az egész ember kell. Aki azt mondja: „állítani”, az a fényelemet dinamikusan hozzákapcsolja ahhoz, amit a valóságba belemerülő dinamikus erőhatásként él át saját magában. A realisztikus gondolkodással teljesen belemerülünk a valóságba. Nézzék csak meg a legfontosabb gondolatokat. A matematikai gondolatoktól eltekintve a gondolatok mindig olyasmihez vezetnek, amiből kiderül, hogy a gondolat nemcsak fény- és levegőorganizmus, hanem az ember lelki élménye is, amikor fénnyel világítja meg a dolgokat, és ugyanakkor két lábbal áll a Földön.

Amit tehát Oswald Spengler kifejt itt a gondolkodássá alakított fényvilágról, az alapjában véve csak rendkívül szellemes csevegés! Egyszer ki kell mondanunk: a második kötet bevezetése szellemes csevegés. Ez a szellemes csevegés azután ilyen megállapításokhoz emelkedik: „Az érzéki elszegényedés egyben mérhetetlen elmélyülést is jelent. Az ember ébersége már nem pusztán a test és a környező világ közt fennálló feszültség. Most egy körös-körül zárt fényvilágban való életről van szó. A test a látott térben mozog. A mélység átélése egy fénycentrumból a látható messzeségekbe való erőteljes behatolás: ezt a pontot nevezzük énnek. Az ’én’ fényfogalom.”

Aki azt állítja, hogy az én fényfogalom, annak sejtelme sincs arról, hogy az én átélése milyen szorosan összefügg például az emberi szervezet súlyélményével, sejtelme sincs a mechanika átéléséről, amely már az emberi organizmusban is megjelenhet. Amikor azonban tudatosan jelenik meg, akkor olyan ugrás történik az elvont gondolkodástól a konkrét reális gondolkodáshoz, amely a valóságba vezet.

Azt mondhatnánk, hogy Oswald Spengler csakugyan annak a példája, hogy az elvont gondolkodás „levegőssé”, sőt „világossá” vált és az egész embert eltávolítja a valóságtól. Így valahol kint támolyog a fényben, és sejtelme sincs arról, hogy létezik például nehézség is, meg olyasmi, amit nemcsak nézhet, hanem át is élheti. Itt szélsőségesen érvényesíti például John Stuart Mill szemlélő álláspontját. Ez a könyv ezért rendkívül jellemző korunkra.

A 13. oldal egyik mondata roppant szellemesnek tűnik, de alapjában véve „szellősen sziporkázik”. „Egyik képzetet alkotjuk a másik után és végül olyan nagystílű gondolati építészethez jutunk, amelynek az építményei teljes világosságban, mintegy belső fényességben tárulnak elénk.”

Oswald Spengler így a frázisszerűből indul ki. A növényiséget „alvónak” találja; ez a körülöttünk szunnyadó világot jeleníti meg. A világ szerinte az állatvilágban „ébred fel”, az állat valamilyen mikrokozmoszt bontakoztat ki magában. Az állaton nem is jut túl, csak a növényi és állati kapcsolatát bontakoztatja ki, a növényit az alvásban, az állatit az ébrenlétben találja meg.

alvás:

ébrenlét:
 

ásványi
növényi
állati
emberi

Voltaképpen az alvó befolyásolja mindazt, ami a világban történik. Az állatban – Oswald Spengler számára így az emberben is – benne rejlik az alvás. Őbenne is. A világ számára minden jelentős az alvásból ered, mert az alvásban mozgás van. Az ébrenlétben csak olyan feszültségek vannak, amelyek belső ellentmondásokat hoznak létre, de ezek a feszültségek bizonyos mértékben külsőségesen járulnak hozzá a világmindenséghez. Alapjában véve csak az az önálló valóság, ami az alvásból ered.

Ebben a levesben mindenféle többé-kevésbé felesleges, ízletes vagy élvezhetetlen zsírszem úszkál – ez az állati. A leves zsírszemek nélkül is megvolna, bár ezek belevisznek a valóságba valamit. Alvás közben nem található meg a hol és a hogyan, csak a mikor és a miért. Az ember állatként még a növényit is magában hordja – az ásványiság emberiben játszott szerepéről Oswald Spenglernek sejtelme sincs -, és így a következőt találjuk nála: Amennyiben növényi jellegű, úgy az időben él; beleilleszkedik a mikor-ba és miért-be, amikor is az előző a későbbi miértje. Ez a kauzalitás. Az ember a történelemben továbbélve voltaképpen a növényiséget éli ki a történelemben. Az állati és a hol és hogyan kérdését feltevő emberi zsírszemként járul ehhez. Ez a belső feszültségekre vonatkozóan egészen érdekes, de a világban valóban végbemenő jelenségekhez semmi köze sincs. Így azt mondhatjuk: a világba a kozmikus összefüggések oltották be az időrend mikor és miért kérdését.

Ebben az áramló levesben úsznak a zsírszemek a hol és hogyan kérdésével, amely voltaképpen csak ezt az úszkáló embert – a zsírszemet – érinti, az ő belső feszültségét és éberségét. Amit történelmi lényként cselekszik, az az alvásból ered.

Régebben, mint valamilyen vallási elképzelést mondták, hogy az Úr az övéinek alvás közben ad útmutatást. Spengler emberének a természet ad útmutatást alvás közben. Így korunk egyik legjelentősebb személyiségének gondolkodása előbb belekeveredik a növényiségbe, nehogy önmagával tisztában legyen, ebből a kavarodásból pedig csak az állatihoz jut el, amibe az ember is belekeveredik.

Azt hihetnénk, hogy ez a kavarás elkerüli szellemiségével a gondolkodás legnagyobb múltbéli hibáit, tehát hű marad önmagához valahogy. Ha már növényi léttel árasztotta el az emberiség történelmét is, úgy megmarad ennél a növényi létnél. De a növényvilág emberével mégsem lehetne megfelelő történelmi szemléletet kialakítani. Oswald Spengler nagyon szellemes történelmi szemléletet alakít ki arról, hogy az emberiség mit tesz alvás közben növényi módon fejlődése folyamán. De hogy mégis elmondhasson valamit az emberiség alvásáról, erre a lehető leghelytelenebb gondolkodást alkalmazza: olyan antropomorfizmust, amely mindent mesterségesen eltorzít, mindenbe emberit képzel. Már a 9. oldalon olyan növényről beszél, amely nincs ébren, így akarja megtudni, hogy hogyan írjon a történelemről meg arról, amit az emberek alvás közben cselekszenek.

De olvassuk el a 9. oldal első mondatait:

„A növény ébrenlét nélkül él.” Jól van.
„Alvás közben minden lény növény lesz.” Az ember tehát éppen úgy, mint az állat. Rendben van.
„A környezettel fennálló feszültség megszűnik, az élet ritmusa folytatódik.”

Most következik egy óriási mondat:

„A növény csak a mikor és a miért kérdéséhez fűződő kapcsolatot ismeri.”

Most már nemcsak álmodni kezd boldog alvása közben, hanem meg is ismer. Feltételezhetjük tehát, hogy az emberi fejlődésben történelemként áramló alvás voltaképpen ébredezni is kezdhetne. Így Oswald Spengler ugyanolyan joggal történelmet is írhatna, mint ahogy a növénynek a mikor és a miért ismeretét tulajdonítja. A növény alvó lényének igen érdekes tulajdonságai vannak.

„A téli talajból feltörő első zöld hajtások, a rügyek duzzadása, a virágzás, illatozás, ragyogás, érés egész ereje: mindez egy sors beteljesedése utáni vágy, és a mikor állandó vágyakozó kérdése.”

Könnyű a történelmet növényi életként leírni, ha erre előbb antropomorfizmusokkal készültünk elő! Mivel pedig mindez így van, ezért Oswald Spengler így folytatja: „A hol- nak nincs értelme a növényszerű élet számára. Ezzel a kérdéssel az ébredő ember eszmél naponta saját világára. Mert csak a lét érverése tart valamennyi nemzedéken át. Az ébrenlét minden mikrokozmosznál újra kezdődik: ez a különbség a nemzés és a születés között. Egyik az állandóságért kezeskedik, a másik kezdet. Ezért jön létre a növény, bár nem születik. Jelen van, de sem ébredés, sem első nap nem tárja elé az érzékek világát.”

Ha követni akarjuk Spengler gondolatait, csakugyan keljfeljancsi módján előbb fejre kell állítani, utána átugrani, hogy az emberi értelem egyenes elgondolását újra megfordítsuk. De Oswald Spengler ilyen metafizika és filozófia kialakításával jut olyan kijelentéshez, hogy a történelmet az emberben levő növényszerű, alvó elem hozza létre. Mi ez az emberben? Az a vér, amely átáramlik a nemzedékeken.

Így Oswald Spengler olyan módszert készít elő magának, hogy azt mondhassa: az emberi történelem legfontosabb kibontakozó eseményei a vér által mennek végbe. Ehhez el kell ugyan végeznie még néhány gondolati bakugrást:

„Ennyiben az ébrenlét a ’megállapítással’ azonos értelmű, akár egy ázalag tapogatózásáról, akár a legmagasabb rendű emberi gondolkodásról van szó.”

Ilyen elvont gondolkodással nem is ismerhető fel egy ázalag tapogatózása és a legmagasabb rendű emberi gondolkodás különbsége! Ez így mindenféle roppant különös megállapításokhoz vezet; ahhoz, hogy ez a gondolkodás voltaképpen az egész emberi élet ráadása: a tettek a vérből kiindulva jönnek létre, a történelmet a vérből kiindulva hozzák létre. Még ha vannak is néhányan, akik elgondolkodnak ezen, az elvont gondolkodás, és a történéshez a legcsekélyebb köze sincs: „Hogy nem csak élünk, de tudunk is az életről, az annak az eredménye, hogy testi lényünket a fényben szemléljük. Az állat azonban csak az életet ismeri, a halált nem.” Kifejti, hogy voltaképpen minden lényegesnek a sötétből, a homályosból, a növényszerűből, a vérből kell fakadnia, és hogy akik a történelemben valamit létrehoztak, nem valamilyen eszméből, gondolatból hozták létre, hanem a gondolatok, még a gondolkodóké is, csak úgy elhaladnak mellette. A gondolkodás teljesítményéről Oswald Spenglernek csakis lebecsülő szavai vannak.

Azután szembeállítja ezzel mindazokat, akik valóban cselekednek, mert nem törődnek a gondolkodással, azt ráhagyják másokra: „Vannak született emberei a sorsnak és a kauzalitásnak is. A valóban élő embert, parasztot, harcost, államférfit, hadvezért, világfit, kereskedőt, mindenkit, aki gazdagodni, parancsolni, uralkodni, harcolni akar menni, a szervezőt, vállalkozót, kalandort, vívót és játékost, egész világ választja el a 'szellemi' embertől – Spengler a 'szellemit' idézőjelbe teszi -, a szenttől, a paptól, a tudóstól, az idealistától és ideológustól, akár gondolkodásának ereje, akár vérszegénysége rendelte annak. Lét és éberség, tapintat és feszültség, ösztönök és fogalmak, a keringés és a tapintás szervei – alig létezik olyan jelentős ember, akinek a számára az egyik oldal feltétlenül felül ne múlná a másikat.”

„… a tevékeny a teljes ember: a szemlélődőben egyetlen szerv szeretne a test nélkül és ellene hatni.”

„Mert végső soron csak a cselekvő, a sors embere – akinek tehát semmi köze a gondolatokhoz – él a valóságos világban, a politikai, háborús és gazdasági döntések világában, ahol a fogalmak és rendszerek nem számítanak. Itt egy jó ütés többet ér egy jó következtetésnél, és van értelme annak a megvetésnek, amellyel a katona és az államférfi mindenkor lenézte azokat a tintanyalókat és könyvmolyokat, akik úgy vélték, hogy a világtörténelem a szellem, a tudomány vagy akár a művészet kedvéért létezik.”

Ez világos beszéd! De olyan világos, hogy felismerjük, ki mondta: végül is olyan „tintanyaló” és „könyvmoly”, aki csak megjátssza a másikat. „Tintanyalónak és könyvmolynak” kell lennie annak, aki azt írja: „Vannak született emberei a sorsnak és a kauzalitásnak is. A valóban élő embert, a parasztot, harcost, államférfit, hadvezért, világfit, kereskedőt, mindenkit, aki gazdagodni, parancsolni, uralkodni, harcolni akar menni, a szervezőt, vállalkozót, kalandort, vívót és játékost, egész világ választja el a ’szellemi’ embertől, a szenttől, paptól, a tudóstól, az idealistától és ideológustól”. – Mintha sohasem lettek volna gyóntatószékek és gyóntató- atyák! Sőt, léteznek még mások is, akiknél mindezek az emberek gondolatokat merítenek. A felidézett emberek, államférfiak, hadvezérek, világfiak, kereskedők vívók, játékosok és mások társaságában még javasasszonyokat és kártyavető jósnőket is találtak! Így hát az államférfiak és politikusok a „szellemi” embertől állítólag oly elválasztott világa nincs is ettől valójában olyan nagyon messze. Az, aki képes megfigyelni az életet, úgy találja, hogy ilyesmit csak az életszemléletének kizárásával írnak le. És Oswald Spengler, aki szellemes férfi és jelentős egyéniség, alaposan jár el. Miután azt mondta, hogy az igazi történés birodalmában egy ütés többet ér egy logikus következtetésnél, így folytatja: „Itt egy jó ütés többet ér egy jó következtetésnél és van értelme annak a megvetésnek, amellyel a katona és az államférfi mindenkor lenézte azokat a tintanyalókat és könyvmolyokat, akik úgy vélték, hogy a világtörténelem a szellem, a tudomány vagy akár a művészet kedvéért létezik. Mondjuk ki egyértelműen: az érzéstől szabaddá vált megértés az életnek csak az egyik és nem is a döntő oldala. A nyugati gondolkodás történetéből hiányozhat Napóleon neve, de az igazi történelemben Arkhimédész összes felfedezése talán kisebb hatású volt, mint az a katona, aki őt agyonütötte Siracusa ostrománál.”

Ha tehát Arkhimédésznek tégla esett volna a fejére, akkor ilyen elmélet szerint ez a tégla többet ért volna mindannál, ami az igazi logikus történelem értelmében Arkhimédésztől indult ki! De így ma nem egy átlagos újságíró ír, hanem korunk egyik legokosabb embere. Éppen az a jelentős, hogy ezt korunk egyik legokosabb embere írja.

Mi hatásos hát voltaképpen? A gondolkodás a felszínen úszkál. A vér az, ami hatásos.

Aki a vérről szellemi szempontból, tudományosan beszél, először is azt kérdezi, hogy hogyan jön létre a vér, hogyan függ össze az ember által felvett táplálékkal. A belekben a vér nincs még jelen, csak magában az emberben alakul ki. A vér nemzedékeken át való leáramlása – ha képezhető rossz misztikus nézet, hát ez az. Amit a homályos misztikusok mondtak valaha, legalább némileg világosan, még ha elmosódottan is, a belső lelki életről, nem volt olyan rossz misztika, mint Spengler vérmisztikája. Olyasmire utal, amitől nemcsak a gondolkodás lehetősége szűnik meg – ami Oswald Spenglernél nem számítana, hiszen nincs is rá szükség, ez voltaképpen csak az élet fényűzése -, tehát nem számít. De mint értelmes embernek, vagy csak értelmes magasabb rendű állatnak, nem kellene olyasmiről beszélnie, ami oly kevéssé közelíthető meg, mint a vér.

Ilyen nézőpontból azután persze a történelem szemlélete beiktatható a következő mondattal: „A történelem minden nagy eseményét ilyen kozmikus jellegű lények hordozzák: népek, pártok, hadseregek, osztályok, míg a szellem története laza közösségekben és körökben, iskolákban, művelődési rétegekben, irányzatokban, izmusokban folyik le. Itt megint csak sorskérdés, hogy ilyen tömegek találnak-e vezetőt legerősebb hatóerejük döntő pillanatában vagy vakon sodródnak előre és hogy véletlen vezetőjük magasrendű vagy teljesen jelentéktelen személyiség, akit az események hullámzása emelt az élre, mint Pompeiust vagy Robespierre- t. Az államférfit az jellemzi, hogy az idő áramlatában kialakuló és feloldódó tömeglelkek erejét, tartósságát, irányát és szándékát tökéletes biztonsággal látja át, de ennek ellenére itt is a véletlenen múlik, hogy uralkodni tud-e rajtuk vagy magukkal ragadják.”

Ezzel azután olyan történelemszemléletet iktat be, amely szerint a vér mindazt legyőzi, ami a szellem révén kerül a történelmi létesülésbe.

„Egyik hatalmat csak a másik döntheti meg, nem egy elv, és a pénzzel szemben nincs más” – mint a vér, úgy gondolja. „A pénzt csak a vér győzi le és szünteti meg. Az élet az első és végső, a mikrokozmikus alakban való kozmikus áramlás. Ez a tény a világ történelmiségében. A nemzedékek sorának ellenállhatatlan üteme előtt tovatűnik végül mindaz, amit az éberség felépített a maga szellemi világában. A történelemben mindig csakis az életről, a fajról, a hatalom akarásának diadaláról van szó, nem pedig az igazságok, feltalálások vagy pénz győzelméről. A világtörténelem a világ ítélete: mindig az erősebb, teljesebb, magabiztosabb életnek adott jogot az élethez, akár igaz volt az éberség előtt, akár nem, és az igazságot és igazságosságot mindig feláldozta a fajnak, és halálra ítélte azokat az embereket és népeket, akiknek fontosabb volt az igazság a tetteknél, az igazságosság lényegesebb a hatalomnál. Így a magas rendű kultúra színjátéka, az istenek, művészetek, gondolatok, harcok, városok egész csodálatos világa megint az örök vér ősi tényeivel fejeződik be, ez azonos a kozmikus áramlások örök körforgásával. A világos, formagazdag éberség újra lemerül a lét néma szolgálatába, ahogy a kínai és római császárság tanítja. Az idő legyőzi a teret, és az idő kérlelhetetlen menete beleágyazza a kultúra illékony véletlenét ezen a bolygón az ember véletlenségébe; olyan forma, amelyben az élet véletlensége egy ideig tova- áramlik, míg mögötte feltárulnak szemünk fényvilágában a Föld-történet és csillagtörténet áramló látóhatárai.”

„Bennünket azonban a sors ebbe a kultúrába és létesülésének abba a pillanatába állított, ahol a pénz végső győzelmeit ünnepli, és öröksége, a cézárizmus, halkan és feltartóztathatatlanul közeledik. Ezzel számunkra az akarat és kényszer olyan szűkre szabott iránya adatott meg, amely nélkül nem érdemes élni.”

Így utal Oswald Spengler az eljövendő cézárizmusra, amely a nyugati kultúrák teljes bukása előtt fog bekövetkezni, és amibe mai kultúránk át fog alakulni.

Ezt azért állítottam önök elé, mert az éber embernek – bár Oswald Spengler semmit sem ad az éber emberre -, ha antropozófus is, rá kell tekintenie arra, ami valóban történik. Így éppen ilyen szempontból akartam korunk egyik problémájára utalni. Rossz befejezés volna azonban, ha korunknak erről a problémájáról csak ezt mondanám el. Ezért oxfordi utazásom előtt még egy előadást tartok jövő szerdán, mielőtt hosszabb szünetet kell tartanunk.

– Dornach, 1922. augusztus 9.

[Továbbiak Oswald Spenglernek ,,A Nyugat hanyatlásá”-ról és az emberi fejlődés igazi menetének teljes félreértéséről. Az emberiség gondolkodásának fejlődése a szabadságra való nevelés. Bizonyos elementáris lények tevékenysége a XVI. század óta és összefüggésük a szociális élettel. Búcsúszavak az angliai utazás előtt.]

Az író, akiről itt a múltkor beszéltem, voltaképpen éppen azoknak adhatna rendkívül sok elgondolkodnivalót, akik az antropozófiai mozgalomhoz tartoznak. Oswald Spenglerben ugyanis olyan személyiséget látunk, aki rendkívül sokat tud a ma megismerhető tudományosságból. Valósággal azt mondhatjuk, hogy Spengler teljesen ismeri azokat a különböző gondolatokat, amelyek az utóbbi századok folyamán váltak a civilizált emberiség tulajdonává. Éppenséggel úgy tekinthetjük, hogy a tudományok vagy legalábbis a tudományos gondolatok egész sorát felvette magába.

Létrehozott gondolatkombinációi olykor ragyogóak. Közép-Európában – nem Franciaországban, hanem Közép-Európában – legnagyobb mértékben szellemes embernek nevezhető. A nyugati-franciás szellemességhez Oswald Spengler gondolatai mindenesetre túlságosan nehezek és sűrűk. De mint mondtuk, közép-európai értelemben valóban szellemes gondolkodónak számíthat. A szó legjobb értelmében aligha nevezhető elegáns gondolkodónak, mert gondolatainak öltözete, minden szellemesség ellenére, szörnyen fontoskodó jellegű. Különböző helyeken még az is kitűnik, hogy e szellemes ember mondatainak résein erősen filiszter szem kandikál ki. Mindenesetre magukban a gondolatokban is van némi durvaság.

Ez, mondhatnám, inkább a gondolatok esztétikai szemlélése. A lényeges azonban az, hogy itt olyan személyiség áll előttünk, akinek gondolatai, mégpedig időszerű gondolatai vannak, de voltaképpen az egész gondolkodást semmibe veszi. Mert Oswald Spengler a világ valóságos történése számára nem azt tartja mérvadónak, ami a gondolkodásból ered, hanem az élet ösztönösebb impulzusait. Azt mondhatjuk, hogy a gondolkodás nála valójában fényűzésszerűen lebeg az élet felett, és így a gondolkodók szerinte olyan emberek, akik az életen töprengenek, de elgondolásukból semmi sem áramolhat be az életbe. – Az élet már megvan, amikor a gondolkodók eljönnek, hogy felőle gondolkodjanak.

Valóban azt kell mondanunk: abban a világtörténelmi pillanatban, amikor egy gondolkodó némileg általános módon uralkodik a jelen kor gondolatainak speciális alakján, abban a pillanatban voltaképpen terméketlennek, sterilnek érzi ezeket a gondolatokat. Ezektől a terméketlen gondolatoktól afelé fordul, ami az ösztönös életben pezseg, és az így adódó nézőpontból tekint jelenkori civilizációnkra.

Ezt voltaképpen úgy látja, hogy azt mondja: amit ez a jelenkori civilizáció létrehozott, az mindenütt a pusztulás útján van. Csak az remélhető, hogy abból, amit Spengler „vér”- nek nevez, egykor ismét olyan ösztönösség merül fel, ami nem működik együtt a jelenkori civilizációval, sőt szét is veri és kiterjedt, csak az ösztönösségből fakadó hatalmat állít a helyére.

Oswald Spengler látja, hogy az újabb civilizáció emberei lassanként a gépi élet rabszolgái lettek. Nem látja azonban, hogy ebben a gépi életben, és általában a technikában, éppen azért érkezhet el visszahatásként az emberi szabadság átélése, mivel alapjában véve üressé vált a szellemiség vonatkozásában. Erről neki sejtelme sincs. Miért nincsen?

Látják, legutóbb, mondhatnám, inkább tréfásan utaltam arra, hogy Spengler azt mondja: Az államférfi, a gyakorlati ember, a kereskedő és a többi, más impulzusból cselekszik, mint ami a gondolkodásban hódítható meg. – Tréfásan azt mondtam: Úgy látszik, Oswald Spengler sohasem vette figyelembe, hogy gyóntatóatyák és hasonló kapcsolatok is léteznek. – Oswald Spengler más olyasmit sem figyelt meg megfelelő értelemben, aminek a gyóntatóatyához fűződő kapcsolat csak egyik világtörténelmileg dekadens oldalát jelenti.

Ha az emberiség fejlődésében visszamegyünk, mindenütt azt találjuk, hogy az úgynevezett tettek emberei, akiknek külsőleg dolguk van a világban, későbbi korokban a jóshelyekhez, régebbi korokban pedig a misztériumokhoz fordulnak a szellemi világból felismert tanácsokért. Elég, ha a régebbi egyiptomi kultúrát vesszük figyelembe, ahol a misztériumokban a szellemi világ szellemi módon megismert tanácsait átadták olyanoknak, akik a tettek embereivé akartak válni, és azzá is kellett válniuk. Ha visszafelé követjük az emberiség fejlődését, rájövünk, hogy a földi tettekbe átjutó impulzusokat éppen a szellemi világból, a szellemiségből merítették, nem pedig a vérből, a vér homályos mélységéből, hiszen a vér egész elmélete a lehető legmisztikusabban ködös.

Éppen az úgynevezett tettek emberei voltak bizonyos értelemben az eszközei azoknak a nagy szellemi alkotásoknak, amelyeknek az irányait a misztériumok szellemi kutatásában ismerték fel. Azt mondanám, hogy a misztériumok utócsengésének belejátszását mindenütt ott látjuk a görög és a római történelemben, de még a középkor első időszakában is.

Felhívtam a figyelmüket, hogy például a Lohengrin-mondát csak akkor értjük meg, ha visszakövetjük a külső fizikai világból a korai vagy tulajdonképpen középső középkor Grál várába.

Tehát az emberré fejlődés valóságos menetének teljes félreértése, ha Oswald Spengler úgy véli, hogy a világtörténelem eseményei valahogyan a vérből sarjadnak ki, és ehhez semmi köze sincs annak, ami a gondolat révén jut be az emberbe.

Ha régebbi korokba megyünk vissza, azt találjuk, hogy az emberek nagymértékben függenek a szellemi világ kutatásától, amikor valamit tenni akarnak. Ha szabad így kifejeznünk, az istenek szándékait kellett kikutatni. Azt látjuk, hogy az embereknek az istenektől való ilyen függősége nem tette lehetővé a régebbi korokban az emberek szabadságát. Az emberek gondolatai teljesen arra irányultak, hogy mintegy olyan edények legyenek, amelyekbe az istenek beleárasztották szellemi szubsztanciájukat, az emberek pedig ezeknek a hatására cselekedtek.

Az isteneknek azért kellett abbahagyniuk ezeknek a szubsztanciáknak az emberi gondolatokba történő beárasztását, hogy az emberek szabadok lehessenek. Az emberi gondolatok ezáltal egyre inkább képekké váltak. Az emberiség régebbi gondolatai sokkal reálisabbak voltak. Amit Oswald Spengler a vérnek tulajdonít, azok éppen olyan realitások, amelyek a régebbi emberiség gondolataiban rejlettek, olyan szubsztanciák, amelyek még a középkor folyamán is hatottak az emberek révén.

Azután az újabb kor következett. Az emberek gondolatai elveszítették isteni, szubsztanciális tartalmukat. Az emberek gondolatai csupán elvont gondolatképekké váltak. De csak ezek nem unszolnak és nem kényszerítenek. Az ember csak az ilyen gondolatképekben való élet által válhat szabaddá.

Az ember az újabb évszázadok során, egészen a XX. századig, alig talált magában egyebet, mint az ilyen gondolatképek kialakításának organikus hajlamát. Ez volt az emberiség szabadságra nevelése. Az embernek nem voltak olyan atavisztikus imaginációi vagy inspirációi, mint a régi korokban. Csak gondolatképei voltak. Ezekben a gondolatképekben egyre szabadabbá válhatott, mivel a képek nem kényszeríthetnek. Ha az erkölcsi impulzusokat képekben kapjuk, úgy már nem kényszerítenek, mint ahogy akkor történt, amikor a régi gondolati szubsztanciában rejlettek. Akkor még természeti erőként hatottak az emberre. Az újabb gondolatképek már nem természeti erőkként hatnak. Hogy legyen egyáltalán valami tartalmuk, vagy azzal kellett ezeket egyfelől kitölteni, amit a természeti megismerés pusztán érzéki megfigyelés által megtud. Így olyan érzéki megfigyelő tudományhoz jutottak, amely a gondolatokat kívülről töltötte fel tartalommal; belülről azonban egyre kevésbé kaptak tartalmat. Ha tehát az emberek még egyáltalán tartalmas gondolatokat akartak, úgy a régi hagyományokhoz kellett nyúlniuk, ahogy ez a hagyományossá vált vallásos felekezeteknél vagy a különféle hagyományossá vált titkos társaságoknál történt, amelyek az egész földön virultak. Az emberek nagy tömegét a különböző vallásos felekezetekben fogták össze, ezekben olyasmit hoztak az embereknek, aminek a tartalma olyan régebbi korokból származott, amikor a gondolatoknak még megvolt a tartalmuk. Vagy a titkos társaságokban bontakoztatták ki újra azt – kultikusan vagy másképpen -, ami többé-kevésbé a régi korok hagyományaiból származott. Kívülről az érzéki megfigyelés tartalmával töltötték ki a gondolatokat. Belülről pedig a régi, dogmatikusan hagyományossá vált impulzusokkal.

Ennek így kellett történnie a XVI. századtól, egészen a XIX. század utolsó harmadáig, mert ekkor még az egész civilizált világban az a szellemi princípium hatott az emberek együttműködésében, amelyet, ha régi nevet akarunk használni, Gábriel arkangyal princípiumának nevezhetünk. Ez az a lény – ez csak terminológia, szellemi hatalomra akarok utalni -, aki a modern civilizációban bár nem tudatosan, de hatott az emberi lelkekre. Az embereknek maguknak bensőleg nem volt tartalmuk. Szellemi-lelki életünk számára csak hagyományos tartalmat vettek fel. Ez azonban azt idézte elő, hogy az emberek nem is érezhették volna saját ottlétüket ennél a szellemi tartalomnál.

Friedrich Nietzsche volt tulajdonképpen az első, aki megérezte ennél a szellemi tartalomnál ezt a részvétlenséget, de új szellemiség átéléséhez nem tudott eljutni. Így alapjában véve a szellemi-lelki tartalom minden impulzusa veszendőbe ment számára. Ezután lehetőleg határozatlan impulzusokat keresett, hatalmi és hasonló impulzusokat.

Az embereknek ugyanis nemcsak olyan szellemi tartalomra van szükségük, amit elvont gondolatokba foglalnak, hanem a szellemi tartalomnál bekövetkező belső átmelegedésre. Ez a belső átmelegedés rendkívül fontos.

Ezt a belső átmelegedést a nagy tömeg számára azok a különböző kultikus és hasonló cselekmények idézték elő, amelyeket a felekezetekben gyakoroltak. A szabadkőműves közösségekben vagy az újabb kor más titkos társaságaiban ezt a melegséget is beleárasztották a lelkekbe.

Ez a Gábriel-korban azért volt lehetséges, mert a Földön voltaképpen mindenütt jelen voltak azok az elementáris lények, akik még a középkorból maradtak meg. De ezeknek az összes természeti jelenségekben ott lévő elementáris lényeknek a XIX. század közeledtével, a XX. században pedig teljességgel, egyre lehetetlenebbé vált, hogy mintegy az ember szociális életében élősködjenek. Éppen a legújabb korban hatott ez ellen sok minden a tudat alatt.

Látják, ha ilyen titkos társaságokban kultuszokat hajtottak végre a régi hagyományoknak megfelelően, ezeknek az értelmében – hihetetlen, hogy a titkos társaságoknál minden kultusz állítólag „régi” és „megszentelt” -, vagy pedig tanítottak és olyasmit bontakoztattak ki, ami már a régi misztériumok meg nem értett utóhangja volt, akkor ez igencsak kedvezett bizonyos elemi lényeknek. Mert amikor az emberek mindenfélét végrehajtottak, mondjuk, valamilyen celebrált misénél ültek, és már semmit sem értettek belőle, olyankor roppant bölcsesség tárult az emberek elé: jelen voltak, és ha nem is értették, megértésük lehetséges lett volna. Ekkor jöttek azután ezek az elementáris lények, és ha az emberek nem gondolkodtak a miséről, úgy az elementáris lények gondolkodtak azzal az emberi értelemmel, amelyet az emberek nem alkalmaztak. Az emberek egyre inkább kialakították szabad értelmüket, de nem használták. Inkább leültek, hogy a hagyomány tegyen eléjük valamit. Az emberek nem gondolkodtak. Ez ma még mindig így van, holott ma teljesen mások a körülmények, a jelenkor emberei igen sokat gondolkodhatnának, ha használni akarnák az eszüket. De nem szeretik, nem teszik, nem kedvelik az éles gondolkodást. Inkább azt mondják: megerőltető, elvont, itt bensőleg kell dolgozni!

Ha az emberek szeretnék a gondolkodást, nem járnának olyan szívesen mindenféle mozielőadásra és hasonlókra, mivel ezeknél nem lehet és nem kell gondolkodni, minden lepereg. Azt a keveset, amit még gondolni kellene, nagy táblára írják, és le lehet olvasni. Így alakult ki az újabb kor folyamán lassan és fokozatosan a belső aktív gondolkodás iránti ellenszenv. Az emberek szinte teljesen leszoktak a gondolkodásról. Ha valahol olyan előadást tartanak, ahol nincsenek fényképek, és gondolkodni kellene, akkor az emberek többé-kevésbé inkább alszanak egy kicsit. Talán oda mennek, de elalszanak, mert az aktív gondolkodás nem örvend ma rendkívüli közkedveltségnek.

A gondolkodás századokon át történt elutasításához alkalmazkodott éppen sok minden, amit az ilyen titkos társaságokban műveltek. Még mindenütt itt voltak azok az elementáris lények, akik még a középkor első felében érintkeztek az emberekkel, amikor még olyan laboratóriumi, alkimista kísérleteket végeztek, ahol az emberek egészen tudatosan gondoltak arra, hogy szellemi lények működnek közre, ezek a szellemi lények pedig itt maradtak.

Miért is ne használnánk ki a kedvező alkalmat! A legújabb civilizációban lassanként olyan agyvelőt kaptak az emberek, amely jól tudott gondolkodni, de nem akart. Így ezek az elementáris lények közeledtek, és úgy gondolták: ha az emberek nem használják az agyukat, mi használhatjuk. Azokban a titkos társaságokban, amelyek csak a hagyományosat szerették és mindig csakis régit hoztak felszínre, az történt, hogy jöttek ezek az elementáris lények és gondolkodásra használták az emberi agyakat. Így az elementáris lények rendkívül sok agyvelő-szubsztanciát használtak a XVI. század óta.

Az emberiség fejlődése során sok minden érkezett az emberek közreműködése nélkül, jó ötletek is, különösen az emberi együttélésre vonatkozó jó ötletek.

Ha megnézik azokat az embereket, akik egy kicsit tájékozódni akartak ebben a korban a civilizációról, azt fogják találni, hogy a nagy kérdés az volt számukra: mi hat itt egyáltalán egyik embertől a másikig? Hiszen az embereknek gondolkodni kellene, de nem gondolkodnak. Mi hat tehát egyik embertől a másikig?

Ez nagy kérdés volt például Goethe számára. Ilyen hangulatból írta meg a „Wilhelm Meister” című művét. Ebben mindenütt különféle homályos társadalmi összefüggésekhez vezet el, amelyek nem jutnak az ember tudatára, mégis működnek, egyik-másik félig tudatosan fel is veszi és továbbadja. Különféle szálak szövődnek. Goethe ilyen szálakat próbált találni, ezeket kereste. Amennyiben rájuk talált, azt éppen a „Wilhelm Meister” regénykompozíciójában akarta ábrázolni.

Ez azonban az egész XIX. században szerepet játszott. Ha az emberek hajlamosak volnának ma arra, hogy egy könyvvel tovább foglalkozzanak, mint két étkezés között – ezt képletesen mondom, mert a legtöbben elalszanak két étkezés között, ha egyharmadát elolvasták. A következő harmadát azután a következő két étkezés közben olvassák el, a további harmadát pedig a további két étkezés között – ez ugyebár kissé szétaprózódik. Azért kedvező volna, ha még a két étkezés vagy vasútállomás között olvasott regények és novellák is gondolkodásra késztetnék az embereket. Ezt a mai korról nem tételezhetjük fel, de ha megnéznék például, hogy Gutzkow „Római varázsló” és „A szellem lovagja” című könyvében hogyan keresett ilyen összefüggéseket, vagy azokat a rendkívüli szociális összefonódásokat, amelyeket George Sand keresett a regényeiben, úgy mindenütt észre- vehetik, hogy a XIX. században olyan szálak szerepelnek, amelyek meghatározatlan hatalmaktól erednek, és a nem tudatosba játszanak bele. A szerzők ezeket követik, és például mint George Sand, különféle módon helyes nyomon járnak.

De ez a XIX. század utolsó harmadában lassanként úgy alakult, hogy az emberi agyvelővel gondolkodó elemi lények, akik, hatalmukba kerítve az emberi érzületet, létrehozták a XIX. század szociális összefüggéseit és valójában megszőtték ezeket a szálakat, végül is megelégelték a dolgot. Betöltötték világtörténelmi feladatukat, jobban mondva, kielégítették világtörténelmi igényüket. És nevezetesen más is bekövetkezett, ami akadályozta őket élősködő tevékenységük folytatásában. Bár ez rendkívül jól ment a XVIII. század vége felé, a XIX. században pedig remekül, de az elementáris lények ezután egyre kevésbé jutottak saját jogaikhoz. Mégpedig azért nem, mert a szellemi világból egyre több lélek szállt le a fizikai síkra, a földi életre vonatkozó nagy várakozásokkal.

Miután az emberek kisgyermekként bömböltek, ficánkoltak, és az újabb korban úgy-ahogy nevelték őket, nem ébredtek annak tudatára, hogy leszállásuk előtt rendkívül nagy volt a várakozásuk. Ez tovább élt azonban az érzelmeikben, egész lelkialkatukban, és még ma is tovább él. Az emberi lelkek voltaképpen rendkívül intenzív elvárásokkal szállnak le a fizikai világba. Innen származnak azok a csalódások, amelyeket tudat alatt már hosszabb ideje átél a gyermekek lelke, mivel ezek a várakozások mégsem teljesülnek.

Voltak kiválasztott szellemek, akiknek a fizikai síkra való leszállásuk előtt különösen intenzív várakozási impulzusaik voltak. Ezek voltak például azok, akik azután azt látták a fizikai síkot szemlélve, hogy várakozásaik itt nem teljesülnek, és így utópiákat írtak arról, hogy a dolgoknak hogyan kellene lenniük, hogy kellene azokat csinálni.

Rendkívül érdekes volna tanulmányozni, hogy milyen is volt a fizikai földi síkra való belépésükre, születésükkel a fizikai létben való megjelenésükre vonatkozóan a nagy utópisták lelke, de a kisebbeké is, meg a többé-kevésbé különcöké, akik mindenféle, még utópiának sem nevezhető dolgot gondoltak ki, amely azonban rendkívül sok jóakaratot árul el, hogy az embereknek édenkertet alakítson ki a Földön.

Ez a várakozással teljes leereszkedés azonban kínos azoknak a lényeknek, akiknek használniuk kell az ilyen várakozásteljes emberek agyvelejét. Nem boldogulnak az agy használatával, ha az emberek ilyen várakozásokkal szállnak le. Az emberek a XVIII. századig még sokkal csekélyebb várakozással jöttek le. Akkor ezeknek a más, nem emberi lényeknek még jól ment az agyvelő használata. De a XIX. század utolsó harmadához érve ez roppant súlyossá vált a várakozásokkal leérkező embereknél azoknak a lényeknek a számára, akiknek használniuk kellett az emberi agyvelőt. A várakozások tudatalatti érzelmekhez vezettek, ezeket érezték meg ezek a szellemi lények, amikor használni akarták az emberi agyakat. Ezért is nem teszik most már. A modern civilizáció emberiségében egyre szélesebb körben terjedt az a bizonyos hangulat, hogy az embereknek gondolataik vannak, de ezeket a gondolatokat elnyomják. A gondolatok elnyomása lassanként tönkretette az agyvelőt, különösen a felső társadalmi rétegeknél. Már nem jönnek olyan nem emberi lények, akik birtokukba veszik ezeket a gondolatokat.

Most az embereknek vannak ugyan gondolataik, de nem tudnak ezekkel mit kezdeni. Oswald Spengler a legjelentősebb képviselője azoknak az embereknek, akik nem tudnak mit kezdeni a gondolataikkal. A többiektől abban különbözik – hogyan fejezzük ki, hogy ne keltsen nagyon is erős megütközést, amikor ezeket szokás szerint odakint elmondják -, talán azt kell mondanunk, hogy a többiek már korai életéveikben teljesen elhanyagolják az agyukat, így ez az agyvelő alkalmas a gondolatok eltüntetésére. Spengler abban különbözik a többiektől, hogy üdébben tartotta meg az agyvelejét, nem olyan sivár, hogy örökké csak magába merül, nem foglalkozik csakis önmagával.

Ma az emberiség nagy része – ha használhatok olyan közép-európai kifejezést, amit talán sokan nem értenek – bensőleg elkocsonyásodott. A kocsonya disznóöléskor olyan termékekből készül, ami másra nem használható, még olyan zselészerű részekkel is elegyítik, amelyek hurkakészítésre sem alkalmasak, ezeket használják fel tehát a kocsonyához. Azt mondanám, hogy a nevelés sokféle zavaró befolyásától a legtöbb ember agya elkocsonyásodik. Hiszen nem is tehetnek róla. Nem vádoló értelemben mondjuk, inkább mentegetően, úgy értve, hogy nagyon sajnáljuk az elkocsonyásodott agyvelőket.

Ha tehát az embereknek csak egyetlen gondolatuk van: nem tudnak mit kezdeni magukkal, mintegy elpépesednek, összenyomódnak, elkocsonyásodnak, akkor ezek a gondolatok szépen belemerülhetnek az agy alatti szférákba, ezekből pedig az emberi szervezet alsó régióiba és így tovább.

Ez azonban az Oswald Spenglerhez hasonló embereknél nem így van. Ők ki tudják alakítani a gondolatokat. Spengler ezáltal szellemes ember, vannak gondolatai. De egy ember gondolataiból csak akkor lesz valami, ha szellemi tartalmat kapnak. Szellemi tartalomra van szükségük. Arra a tartalomra, amit az antropozófia akar nyújtani, különben nem tudnak mit kezdeni a meglévő gondolatokkal. Spengler gondolatainál valóban az a helyzet – szinte ez a lehetetlen kép merül fel -, mint annál a férfinél, aki egy hölggyel kötendő eljövendő házassága alkalmából mindenféle gyönyörű ruhát szerez be a hölgy számára, de ő most megszökik a házasságkötés elől. Most itt vannak ezek a ruhák, de nincs, aki felvegye. Látják, itt vannak a gyönyörű gondolatok, Spengler gondolatai, ezek a legmodernebb tudományos szabás szerint készültek, de hiányzik a hölgy, aki felveszi őket. Az öreg Capellánál, mint néhány hete mondtam, megvolt még legalább a kissé kiszikkadt retorika, grammatika és dialektika. Már nem voltak olyan üdék, mint Homérosz vagy Pindarosz múzsái, de a középkor folyamán mégis szerepelt mind a hét szabad művészet, volt valaki, akire a ruhákat ráadhatták.

Most azonban olyan kor jött – spenglerizmusnak nevezném, mivel jelentékeny -, amikor a ruhák elkészültek, de a gyönyörű gondolatköntösöket nincs kire ráadni, a hölgy nincs jelen! Itt vannak a ruhák, de a múzsa nem jön. Így kijelentik, hogy a modern gondolatok egész ruhatárával nincs mit kezdeni. A gondolkodás nem arra való, hogy valahogy hasson az életre.

Hiányzik az a szubsztancia, amelynek a szellemi világból kellene érkeznie. Éppen ez hiányzik. Így kijelentik, hogy mindez ostobaság, a ruhák csak arra valók, hogy nézzük őket. Akasszuk fel a ruhafogasra és várjuk meg, míg a misztikus bizonytalanságból előjön egy gömbölyded parasztlány, akinek nem kell a szép ruha, hanem eredeti módon olyan, amit elvárhatunk.

Így van ez a spenglerizmussal: a bizonytalanságból, meghatározatlanságból, differenciálatlanból vár olyan impulzusokat, amelyeknek nincs szükségük gondolatköntösre. Az összes gondolatköntöst faállványra akasztja, ezek legfeljebb megtekintésre valók; de ha még arra sem, úgy felfoghatatlan, hogy Oswald Spengler miért írt két ilyen vastag könyvet, teljesen feleslegesen. Mert mit kezdjünk két vastag könyvvel, ha a gondolkodás már nem kell? Spengler nem ad alkalmat a szentimentalizmusra, különben sok mindent furcsának találnánk. Caesarnak kell jönnie! De a modern Caesar olyan, hogy lehetőleg sok pénzt szerzett és összeszed mindenféle mérnököt, akik szellemük szerint a technika rabjai lettek. A modern cezarizmust pedig a vér által hordozott pénzre vagy a pénz által hordozott vérre alapítja. Ennél a gondolkodásnak nincs semmi jelentősége, hátul a helye, és mindenféle gondolattal foglalkozik.

Ez a jó ember két vastag könyvet ír, ezekben egészen szép gondolatok vannak. De hiszen merőben feleslegesek. Ezek szerint mit sem lehet kezdeni velük. Jóval értelmesebb volna, ha az egész papirost, mondjuk, olyan recept elgondolására alkalmazta volna, amely szerint a vér legkedvezőbb elegyei jöhetnek létre a világban vagy ehhez hasonlók. Hiszen szerinte ezt kellene tenni.

Amit a könyveiben képvisel, az egyáltalán nem egyezik meg azzal, amit tenni kellene. A könyveit olvasva úgy érezzük, hogy ez az ember el tudja mondani, hogy milyen a

Nyugat pusztulása, teljesen magáévá tette a hanyatlás hangulatát, teljesen ez tölti be. Ha siettetni akarnánk a Nyugat pusztulását, legjobban tennénk, ha Oswald Spenglert neveznénk ki a pusztulás vezetőjének, sőt fővezérének. Ő ért mindehhez, benső szellemi jellege teljesen ilyen. Saját korát rendkívüli módon képviseli. Úgy találja, hogy az egész modern civilizáció tönkremegy. Persze, ha mindenki azt teszi, amit ő, akkor biztosan tönkre is megy. Tehát igaznak kell lennie, amit ír. Úgy találom, hogy roppant nagy belső igazsága van.

Így állnak a dolgok. Aki az antropozófia talaján áll, annak voltaképpen fel kellene figyelnie az olyan szellemre, mint Oswald Spengler. Hiszen az antropozófia éppen a szellemiséget, a spirituális életet akarja komolyan venni. Igazán nem arról van szó, hogy valamilyen dogmát fogadjunk el, hanem hogy valóban teljesen komolyan vegyük ezt a szellemi életet, a szubsztanciális szellemi életet, és ez ébressze fel az embert.

Látják, nagyon érdekes, ahogy Oswald Spengler mondja: az ember a gondolkodásnál ébren van – ezt nem tagadhatja -, de ami igazán hatékony, az az alvásból ered, ez pedig a növényekben és az ember növényiségében található. Az ember voltaképpen növényiségből hozza létre az elevenséget: az elevenség az alvás. Az ébrenlét hozza létre a gondolatokat, de az ébrenléttel csak belső feszültségek adódnak.

Valóban oda jutottunk, hogy jelenkorunk egyik legszellemesebb embere mintegy arra utal, hogy amit cselekszem, azt alvás közben kell belém ültetni, és voltaképpen fel sem kell ébrednem. A felébredésem teljes fényűzés. Voltaképpen csak járkálnom kellene, és alvás közben elvégezni, ami alváskor eszembe jut. Valójában alvajárónak kellene lennem. Fényűzés, hogy míg alvajárón járkálok, a fejem fent ül, és fényűző módon még gondolkodik is az egészen. Minek? Minek az éberség?

Ez ilyen hangulat. Spengler ezt a hangulatot alapjában véve igen élesen fejezi ki: a modern ember nem szereti ezt az éberséget! Ekkor mindenféle kép jön létre! Azt mondhatjuk, hogy amikor az Antropozófiai Társaság megalakulásakor, évekkel ezelőtt előadást tartottunk, akkor az első sorokban mindig voltak, akik külsőleg kissé alvást mímeltek, de a hallgatóság körében voltak igazi résztvevők, igazán odaadó résztvevők is. Az alvás ugyebár rendkívül közkedvelt. A legtöbben csendben végzik, az említett alkalmakkor ilyen vonatkozásban illedelmesek voltak. Az emberek illedelmesek vagy legalább csendesek, ha éppen nem hallhatók a horkolás különös hangjai. Spengler azonban furcsa ember: csapkod azért, amitől a többiek nyugton vannak. A többiek alszanak; Spengler azonban azt mondja, hogy aludni kell, nem is szabad ébren lenni. Egész tudását arra használja, hogy megfelelő beszédet tartson az alvás érdekében. Tehát oda jutottunk, hogy korunk rendkívül szellemes embere az alvásért száll síkra!

Itt figyelnünk kell. Nem kell csapkodni, mint Spenglernek, de meg kell nézni, és rájönni arra, hogy az ébrenlét megértése milyen fontos. Egyre jobban felébredni, ezt éppen az antropozófia spirituális impulzusaink kell megadniuk.

Mindig újra hangsúlyoznunk kell, hogy lassanként meg kell szeretni az igazi bensőséges lelki felébredést. Dornachot azért érzik voltaképpen ellenszenvesnek, mert ébrenlétre akar ösztönözni, nem az alvásra, és mert az ébrenlétet egészen komolyan szeretné venni, valóban mindenbe éberséget szeretne árasztani, a művészetbe, a szociális életbe, mindenekelőtt a megismerés életébe, az élet egész gyakorlatába, mindenbe, amire az emberi élet egyáltalán hajlamos.

Látják, valóban fontos, hogy olykor felhívjuk ilyesmire a figyelmet. Mert legalább ilyen percekben, amikor azért vagyunk újra együtt, hogy egy kis időre megszakítsuk ezeket az előadásokat, míg visszajövök az oxfordi kurzusról, tehát ilyen alkalmakkor kell, mint már sokszor utaltunk rá, hogy az ébrenlét bizonyos hajlamának éppen miközöttünk kell teret hódítania, felvenni az antropozófia tartalmát, hogy az ember éberségére irányítsuk. Mert minden területen igazi ébrenlétre van szükségünk.

Az ébrenlét nem érhető el szorgalom nélkül. Az antropozófia valójában az ébrenlét iránti érdeklődést akarja, de ha ez nem hódít teret, akkor még esetleg további kongresszusokat rendezünk, az alvajárás talán szépen folytatódik, voltaképpen nem is ébredünk fel, hanem jelenlegi civilizációnk többi alvó emberével együtt alszunk tovább. Még az olyan jelentékeny szimptómák megjelenését sem fogjuk helyes értelemben felfogni, mint az emberi fejlődés alvó állapotáért csapkodó Oswald Spenglert, hiszen ő az alvásért csapkod. Voltaképpen mindig tagadja, hogy ébren van, de az alvásért lármázik. Ez nyugtalan alvás. Borzasztóan hánykolódik és nagy lármát csap alvás közben. Alvás közben beszél, mégpedig igen szépen, de mégsem helyes, ha alvás közben beszélünk. Az emberiségnek fel kell ébrednie.

Spenglertől éppen azt lehetne megtanulni, hogy az emberiségnek kell felébrednie, különben ez így megy tovább, egyre többen jelennek meg, akik voltaképpen alvás közben beszélnek, gyönyörű szépeket mondanak. De ezzel az emberiség további fejlődése nem jut előbbre. Csak az történne, hogy nyugati kultúránkat amerikai függelékével együtt olyan kórházi intézménnyé fejlesztenénk egyre tovább, ahol az emberek már fel sem akarnak kelni, csak mindig aludni, és alvás közben beszélve gyönyörű szónoklatokat tartanak, ezeket a többiek megcsodálják, de ez a csodálat is csak alvás. Az is alszik, aki megcsodál, az is, akit megcsodálnak.

Elengedhetetlen azonban, hogy a felébredés szüksége tudatossá váljék. Ezt az Antropozófiai Társaságban valóban a legintimebb programként kellene felfogni: Fel akarunk ébredni! Akkor meglátjuk, hogy a sok ember egészen másképpen járkál, az antropozófusok is, ha teljesen éberek, és élénkek akarnak lenni. Ez lehetséges is, mert az antropozófia élénkít. Érezzék csak meg, hogy az antropozófia élénkíthet, és egyáltalán nem alkalmas arra, hogy hánykolódva, alvás közben beszéljünk. Ha megragadjuk az antropozófia lényegét, minden területen felélénkülünk, a művészet, vallás, tudomány és az élet egész gyakorlati területén.

Míg nem vagyunk együtt, próbáljanak azon gondolkodni, hogy hogyan lehet értelmes felébredésről, a spenglerizmus leküzdéséről tanácskozni. Forrasszanak össze Spenglernél jobbat, ami hatni tud a jövőben is, míg Spengler forrasztgatása (szójáték Spengler nevéből – a németben Spengler = bádogos, spengeln = forrasztani – a ford.) csak a Nyugat pusztulását hozza létre.

– Oxford, 1922. augusztus 20.

[Az érzékfeletti kutatás módszere. A beavatási megismerés tárgya: maga a megismerő ember. A gondolati élet iskolázása. A meditáció lényege és kialakítása az imagináció, inspiráció és intuíció megszerzéséhez. A visszapillantás gyakorlata. Az étertest, mint időtest. Az emlékezet átalakítása. Halhatatlanság és születetlenség. A fizikai és a morális világrend egyesülése.]

A ma esti előadásra történt kedves meghívásuknak úgy kívánok eleget tenni, hogy arról mondok el valamit, ahogyan közvetlen kutatással olyan spirituális megismeréshez jutunk, amelynek pedagógiai következményeit most kifejtjük. Előrebocsátom, hogy ma elsősorban az érzékfeletti világokba való bejutás kutatási módszeréről fogok beszélni. Más alkalommal talán lehetőségünk nyílik arra, hogy a kutatás eredményeiről is elmondjunk valamit. Bevezetőül még azt is el kell mondanom, hogy mai közlendőm szigorúan a spirituális, érzékfeletti világok kutatására vonatkozik, nem az érzékfeletti megismerés megértésére. A felkutatott és közölt érzékfeletti megismerések beláthatóak a mindennapi egészséges emberi értelemmel, ha ez nem fosztja meg magát elfogulatlanságától azáltal, hogy a külső érzéki világ számára érvényes úgynevezett bizonyítékokból, logikus levezetésekből és hasonlókból indul ki. Csakis ezek miatt az akadályok miatt mondják olyan gyakran, hogy az érzékfeletti kutatás eredményei nem érthetőek, ha valaki nem lehet maga is érzékfeletti kutató.

Itt az úgynevezett beavatási megismerés tárgyát közöljük, ezt az emberiség fejlődésének régebbi korszakaiban kissé más alakban művelték, mint ahogy mai korunkban kell művelni. Más előadásokban is megjegyeztem már, hogy nem a régit hozzuk újra felszínre, hanem korunk gondolkodásának és érzésének értelmében kell az érzékfeletti világokba vezető kutatás útjára térnünk. A beavatási megismeréssel kapcsolatban elsősorban éppen arról van szó, hogy módunkban áll megváltoztatni egész emberi lelkialkatunk elvi irányultságát.

Aki beavatási megismeréssel rendelkezik, az nem csak abban különbözik az egyéb mai értelemben vett megismeréssel rendelkezőtől, hogy a beavatási ismeret a szokásos megismerés magasabb foka. Mindenesetre a szokásos megismerés alapján érjük el, ennek az alapnak meg kell lennie; ha el akarjuk érni a beavatási megismerést, teljesen ki kell alakítanunk az intellektuális gondolkodást. Ezután azonban az elvi beállítottság átalakítására van szükségünk, a beavatási megismeréssel rendelkezőnek egészen más nézőpontból kell a világot szemlélnie, mint ha e nélkül történne. Egyszerű alakban fejezhetem ki, hogy a beavatási megismerés miben különbözik elvileg a szokásos megismeréstől. A szokásos megismerésnél tudatában vagyunk annak a gondolkodásnak és egész belső lelki átélésnek, amelynek révén a megismerés alanyaként megismeréseket szerzünk. Például gondolkodunk és úgy hisszük, hogy a gondolkodás révén ismerünk meg valamit. Így önmagunkat gondolkodó embernek felfogva, mi vagyunk az alany. A tárgyakat a természet, az emberi élet megfigyelésével, kísérletezéssel keressük. Mindig a tárgyakat keressük. A tárgyaknak kell felénk közeledniük, át kell adják magukat nekünk, hogy átfoghassuk gondolatainkkal, rájuk alkalmazhassuk gondolkodásunkat. Mi vagyunk az alany, amik megközelítenek bennünket, azok a tárgyak.

Annál az embernél, aki beavatási megismerésre törekszik, egészen más beállítottság jelenik meg. Észre kell vennie, hogy ő mint ember a tárgy, és az emberi tárgyhoz kell az alanyt megkeresnie. Tehát valami merőben ellentétesnek kell történnie. A szokásos megismerésben alanynak érezzük magunkat, és a rajtunk kívül lévő tárgyakat keressük. A beavatási megismerésben mi magunk vagyunk a tárgy, és ehhez alanyt keresünk, illetve az alanyok éppen a valóságos beavatási megismerésben adódnak azután. Ez azonban még csak egy későbbi megismerés tárgya.

Látják tehát, hogy ez éppen olyan, mintha már tisztán a fogalmak meghatározásaiból be kellene látnunk, hogy a beavatási megismerésnél voltaképpen ki kell menekülnünk önmagunkból, olyanná kell válnunk, mint objektumainknak, a növényeknek, a köveknek, a villámlásnak és dörgésnek. A beavatási megismerésben mintegy kibújunk önmagunkból, és tárgyak leszünk, ehhez keressük az alanyokat. Kissé paradox módon kifejezve úgy mondanám, éppen a gondolkodásra célozva: a szokásos megismerésnél gondolkodunk a dolgokon. A beavatási megismerésnél azt kell keresnünk, hogy hogyan gondolnak bennünket a kozmoszban.

Ezek csakis elvont irányvonalak, de a beavatás módszerének konkrét tényeiben mindenütt ezeknek a követését fogják megtalálni.

Ez a beavatási megismerés először is a gondolkodásból indul ki, amennyiben ma csak a modern, ma érvényes beavatás megismerésének közléseit akarjuk megkapni. A gondolati életnek teljesen ki kell fejlődnie, ha ma beavatási megismeréshez akarunk jutni. Ezt a gondolati életet különösképpen azzal képezhetjük, ha elmélyedünk az utóbbi századok, főként a XIX. század természettudományos fejlődésében. Hiszen ehhez a természettudományos megismeréshez az emberek különbözőképpen viszonyulnak. Egyesek felveszik a természettudományos ismereteket, mondhatnám, bizonyos naivitással hallják, hogy hogyan kellett a legegyszerűbb, legprimitívebb organikus lényeknek az emberig fejlődniük. Eszméket alakítanak ki erről a fejlődésről, és kevéssé tekintenek vissza önmagukra, arra, hogy van most egy eszméjük, és a külső folyamatok szemlélésében gondolati életet bontakoztatnak ki magukban.

Aki azonban a természettudományos ismereteket csak úgy tudja felvenni, hogy kritikusan tekint önmagára, annak mindenesetre azt kell kérdeznie: mit jelent az, amit én magam teszek, amikor követem az egyes lényeket a tökéletlenektől a tökéletesekig? Vagy pedig azt kell kérdeznie: amikor matematikával foglalkozom, matematikát alakítok ki, akkor a gondolatokat tisztán önmagamból hozom létre. A matematika igazi értelemben olyan szövedék, amelyet önmagamból merítek. Ezt a szövedéket alkalmazom azután a külső tárgyakra, és illik is rájuk. Így jutunk el ahhoz a nagy, és a gondolkodó számára, mondhatnám, valósággal tragikus kérdéshez: Mi a helyzet magával, az összes megismerésnél alkalmazott gondolkodással?

Bármeddig gondolkodunk is, nem jövünk rá, hogy mi a helyzet ezzel a gondolkodással, mert itt a gondolkodás egy helyben áll, úgyszólván mindig csak a már kialakított tengely körül forgunk. Tennünk kell valamit a gondolkodással. Azt kell ezzel véghezvinnünk, amit „A magasabb világok megismerésének útja" című írásomban meditációként írtam le.

A meditációról ne gondolkodjunk „misztikus” módon, de könnyedén sem. Mai értelmünkben teljesen világosnak kell lennie, de türelemre és belső lelki energiára is szükségünk van ehhez. Mindenekelőtt olyasmire, amit senki sem adhat egy másik embernek: valamit megígérünk önmagunknak és azután meg is tudjuk tartani. Ha az ember egyszer meditálni kezd, ezzel az emberi élet egyetlen valóban teljesen szabad cselekvését hajtja végre. A szabadság tendenciája mindig bennünk van, jórészét meg is valósítottuk. Amikor azonban gondolkodunk, azt találjuk, hogy hol az örökléstől, hol a neveléstől, hol pedig az életünktől függünk. Kérdezzék csak meg önmaguktól, hogy mennyiben képesek rá, hogy egyszerre csak otthagyják, amit az átöröklés, a nevelés, az élet révén elsajátítottak. Ha ezt hirtelen el akarnánk hagyni, ugyancsak a semmivel szemben állnánk ott. Amikor azonban elhatározzuk, hogy este és reggel meditálunk, hogy lassanként megtanuljuk az érzékfeletti világba való betekintést, ezt mindennap megtehetjük vagy elmulaszthatjuk. Ebben semmi sem akadályoz meg. A tapasztalat meg is tanít arra, hogy akik nagy elhatározással fognak a meditatív élethez, legtöbbször nagyon hamar abbahagyják. Ebben teljesen szabadok vagyunk. A meditálás mélységesen szabad cselekvés.

Ha ennek ellenére hűek tudunk maradni önmagunkhoz, megígérjük nem másnak, csakis saját magunknak, hogy hűek maradunk a meditáláshoz, akkor ez önmagában roppant nagy lelkierő.

Miután ezt kifejtettem, fel szeretném hívni a figyelmüket arra, hogy hogyan visszük végbe a maga legegyszerűbb formájában a meditációt. Ma csak elvileg tudok ezzel foglalkozni.

Arról van szó, hogy tudatunk középpontjába valamilyen képzetet, vagy képzetkomplexumot helyezünk: nem is az a fontos, hogy mi a tartalma, csak olyan közvetlen legyen, hogy ne idézzen fel az emlékezésből vagy hasonlóból eredő reminiszcenciákat. Ezért jó, ha ezt nem az emlékeink tárházából merítjük, hanem olyan valaki adja a meditációt, aki ezekben tapasztalt, nem azért, mintha szuggesztíven akarna hatni ránk, hanem mivel így biztosak lehetünk abban, hogy amit meditálunk, az új lesz számunkra. Ugyanilyen helyes, ha előveszünk valamilyen régi művet, amelyet még egészen biztosan nem olvastunk, és ebből keresünk magunknak meditációs mondatot. Arról van szó, hogy ne a tudatalattiból és nem tudatosból merítsünk olyan mondatot, amely lenyűgöz bennünket. Ez azért nem tekinthető át, mert mindenféle érzelmi és érzésbeli maradványok keverednek hozzá. Arról van szó, hogy olyan áttekinthető legyen, mint egy matematikai tétel.

Vegyünk egy egészen egyszerű mondatot: „A fényben bölcsesség él.” Először nem is kell megvizsgálnunk, hogy ez igaz-e. Ez egy kép. Nem is azon múlik a dolog, hogy másképpen foglalkozunk a tartalmával, minthogy lelkileg benső- leg áttekintsük, tudatunkkal ezen nyugodjunk. Tudatunk eleinte csak egészen rövid ideig képes egy ilyen tartalmon nyugodni. Ez az idő aztán egyre hosszabb lesz.

Min múlik a dolog? Azon, hogy egész lelki mivoltunkat összeszedjük, minden bennünk lévő gondolati, érzelmi erőt egyetlen tartalomra összpontosítsuk. Ahogy a karizmok erősödnek, ha dolgozunk velük, úgy a lelkierők is azáltal erősödnek meg, ha ezeket újra meg újra egy tartalomra irányítjuk. Lehetőleg maradjon meg ugyanaz a tartalom hónapokon át, esetleg évekig. Mert az igazi érzékfeletti kutatáshoz először meg kell erősíteni a lelkierőket.

Ha ilyen módon tovább gyakorolunk, eljön egy nap, mondhatnám, az a nagy nap, amelyen egy bizonyos megfigyelést teszünk. Lassanként olyan lelki tevékenységünket figyeljük meg, amely teljesen független a testtől. Azt is észrevesszük, hogy azelőtt minden gondolkodással és érzéssel a testtől függtünk, a képzetalkotással az ideg-érzék rendszertől, az érzéssel a keringési rendszertől és így tovább. Most olyan szellemi-lelki tevékenységben érezzük magunkat, amely teljesen független minden testi cselekvéstől. Ezt arról vesszük észre, hogy a fejünkben rezgésbe tudunk hozni valamit, ami azelőtt teljesen tudattalan maradt. Azt a különös felfedezést tesszük, hogy mi is a különbség az alvás és az ébrenlét között. Ez a különbség ugyanis abban áll, hogy ébrenlétkor, a fejet kivéve, az egész emberi organizmusban rezeg valami: ott nyugalomban van az, ami különben az egyéb emberi organizmusban mozgásban van.

Jobban belátható, hogy miről van szó, ha felhívom a figyelmüket arra, hogy mint emberek nem vagyunk olyan robusztus szilárd testben, mint általában hisszük. Ugyanis mintegy kilencven százalékban folyadékból állunk, körülbelül tíz százalékot kitevő szilárd alkotórészeink ebbe a folyadékba merülnek, ebben úszkálnak. Így csak bizonytalan értelemben beszélhetünk az ember szilárdságáról. Kilencven százalékunk víz, ha szabad így mondanom. Ebben a vízben bizonyos részben levegő lüktet, valamint hő is.

Ha elképzelik, hogy az ember kis része szilárd test, nagy része víz, levegő és az ebben rezgő hő, már nem találják olyan hihetetlennek, hogy valami még finomabb is van bennünk. Ezt most étertestnek nevezem. Ez az étertest a levegőnél is finomabb. Annyira finom, hogy mindennapi életünkben észre sem vesszük, hogy áthat bennünket. Ez az étertest éber állapotban benső, szabályos mozgásban van az egész emberi testben, csak a fejünkben nem. A fejben az étertest bensőleg nyugalomban van.

Alvás közben ez másképpen van. Az alvás azzal kezdődik, és olyan módon folytatódik, hogy az étertest a fejben is mozgásba jön. Így alvás közben az egész embernek, a fejnek és a többinek is, bensőleg mozgó éterteste van. Ha pedig, mondjuk, felébredéskor álmodunk, akkor ébredésünknél még éppen észleljük az étertest utolsó mozgásait. Ezek mint álmok jelennek meg. Ébredéskor még észleljük a fej legutolsó éteri mozgásait; gyors felébredésnél ez nem történhet meg.

Aki azonban utalásaimnak megfelelően hosszú ideig meditál, képessé válik arra, hogy a fej nyugodt étertestébe lassanként képeket formáljon. Ezeket az idézett könyvben imaginációknak nevezem. Az étertestben átélt, fizikai testtől független imaginációk az első érzékfeletti benyomások, amelyekre szert tehetünk. Ezzel módunkban áll, hogy teljesen eltekintsünk fizikai testünktől, és életünket születésünkig egyetlen képben szemléljük, cselekvésében és mozgásában. Vízben elmerült, fulladáshoz közel álló emberek sokszor leírták, hogy életüket visszapillantva mozgó képekben látták – ezt itt szisztematikusan lehet kialakítani, úgy, hogy ebben mostani földi életünk minden történését megláthatjuk.

A beavatási megismerés legelőször saját lelki életünk meglátását nyújtja. Ez mindenképpen más, mint általában hiszik. Elvontan általában azt tételezik fel, hogy ez a lelki élet képzetekből szövődött össze. Amikor valódi alakjában felfedezzük, teremtő jellege van, ez működött gyermekkorunkban is, ez formálta az agyvelőnket, ez hatja át testünk többi részét, és plasztikus, képlékeny tevékenységet hoz benne létre, napról napra előidézi ébrenlétünket, sőt emésztési folyamatunkat.

A szervezetben folyó belső tevékenységet az ember étertestének látjuk. Ez nem térbeli, hanem időbeli test. Az étertest ezért csak úgy írható le térbeli alakban, ha tudatában vagyunk annak, hogy ez olyan, mintha egy villámot festenénk le. Amikor villámot festenek, természetesen egyetlen pillanatot festenek le, rögzítik ezt a pillanatot. Az emberi étertestet is csak úgy lehet a térben rögzíteni, hogy az egyetlen pillanat. Valójában térbeli fizikai testünk és időbeli étertestünk van, amely állandóan mozog. Csak úgy van értelme étertestről beszélni, ha mint olyan időbeli testről beszélünk róla, amelyet egészen születésünkig egységnek tekintünk, attól a pillanattól fogva, amikor ilyen felfedezésre módunk van. Ez a legelső érzékfeletti képesség, amelyet magunkban felfedezhetünk.

A leírt lelki folyamatokkal előidézett lelki fejlődés a beavatási megismerésre törekvő embernél mindenekelőtt a lelki hangulat, lelkialkat egész változásán mutatkozik meg. Kérem, ne értsenek félre! Ezt nem úgy értem, hogy aki beavatáshoz jut, az hirtelen teljesen kicserélődik, más emberré válik. Ellenkezőleg, a modern beavatási megismerésnek az embert teljesen a világban kell hagynia, hogy életét ilyenkor is úgy folytathassa, ahogy egykor elkezdte. De az érzékfeletti kutatás óráiban és pillanataiban az ember mindenesetre másmilyenné vált a beavatási megismerés révén, mint mindennapi életében.

Mindenekelőtt ki szeretném emelni a beavatási megismerés egyik fontos momentumát. Az érzékfeletti átélésben előrehaladó ember egyre inkább úgy érzi, hogy saját testisége eltűnik olyan vonatkozásban, ahogy mindennapi életében részt vesz. Kérdezzük csak meg magunkat, hogy hogyan jönnek létre életünk során az ítéleteink! Gyermekként felnövünk, fejlődünk. Antipátia és szimpátia alakul ki az életünkben. Szimpátia és antipátia a természeti jelenségek, főként pedig a többi ember iránt. Testünknek mindezekben része van. Magától értetődően helyezzük ide szimpátiánkat és antipátiánkat, amely nagyrészt még testünk fizikai folyamatain is alakul. A beavatandó az érzékfeletti világba történő felemelkedésének pillanatában olyan világba éli bele magát, ahol a testiséggel összefüggő szimpátia és antipátia az érzékfeletti tartózkodás számára egyre idegenebb lesz. Eltávolodik attól, ami a testiségével összekötötte. Amikor újra folytatni akarja megszokott életét, megint mintegy bele kell bújnia szokásos szimpátiáiba és antipátiáiba, ami egyébként magától értetődő módon történik. Amikor reggel felébredünk, ott vagyunk a testünkben, és ugyanolyan szeretettel, rokonszenvvel vagy ellenszenvvel viseltetünk a jelenségek és emberek iránt, mint előzőleg. Ez magától történik. Amikor az érzékfelettiben tartózkodunk, és vissza akarunk térni szimpátiáinkhoz és antipátiáinkhoz, ez erőfeszítéssel jár, mintegy bele kell merülnünk saját testiségünkbe. A saját testiségünktől való eltávolodás az egyik olyan jelenség, amely megmutatja, hogy valóban előbbre jutottunk. A beavatott lassanként nagyvonalú szimpátiákat és antipátiákat vesz fel magába.

A beavatási megismerés folyamán, a beavatás felé való fejlődés különösen az emlékezés, az emlékezet hatásában mutatkozik intenzíven. A mindennapi életben átéljük önmagunkat. Emlékezetünk hol jobb, hol valamivel rosszabb, de emlékezőképességet szerzünk magunknak. Élményeink vannak, amelyekre később visszaemlékszünk. Ez nincsen így azzal, amit az érzékfeletti világokban élünk át. Nagyságot, szépséget, jelentőset élhetünk át; ha átéltük, elmúlt. Újra át kell élnünk, hogy megint lelkünk elé táruljon. A szokott értelemben nem vésődik az emlékezetbe. Csak akkor vésődik bele, ha az érzékfelettiben meglátottat fáradságos módon fogalmakba öltöztetjük, értelmünket az érzékfeletti világba küldjük át. Ez igen nehéz. Ugyanis odaát ugyanúgy kell gondolkodnunk, anélkül hogy ennél a gondolkodásnál a test segítene bennünket. Ezért előbb meg kell szilárdítanunk a fogalmainkat, rendesen logikussá kell válnunk, nehogy odatekintve minduntalan elveszítsük ezt a logikát. Éppen a primitív szellemi látók képesek egyes jelenségek meglátására, de amikor odaát vannak, elfelejtik a logikát. Éppen akkor vesszük észre az emlékezet érzékfeletti igazságokra vonatkozó ilyen változását, amikor valakivel közöljük az érzékfeletti igazságokat. Ebből látható, hogy fizikai testünknek mennyire része van, ha nem is a gondolkodásban, de az emlékezés tevékenységében, amely mindig belejátszik az érzékfelettiségbe.

Ha elmondhatok valami személyeset: amikor előadást tartok, ez máshogy történik, mint egyéb előadásoknál. Azoknál gyakran beszélnek emlékezetből, sokszor azt bontakoztatják ki emlékezetükből, amit megtanultak, amit elgondoltak. Aki valóban érzékfeletti igazságokat bontakoztat ki, annak voltaképpen mindig abban a pillanatban kell ezeket létrehoznia, amikor kifejti. Így harmincszor, negyvenszer, ötvenszer tarthatom meg ugyanazt az előadást, és számomra sohasem lesznek ugyanazok. Ez természetesen egyébként is így van, de az emlékezet belső fokának elérésével még fokozott mértékben fennáll az emlékezéstől való függetlenség, a belső élet bevitele.

A kozmosszal szemben egészen sajátságos hangulatot hoz létre az a most említett képesség, hogy a fej étertestébe olyan formákat vigyünk be, amelyek révén az időtestet, az étertestet születésünkig átláthatjuk. Saját testiségünket úgyszólván elveszítjük, de érezzük, hogy beleéljük magunkat a kozmoszba. A tudat mintegy az éter messzeségeibe terjed ki. Egyetlen növényt sem nézünk meg úgy többé, hogy bele ne merülnénk a növekedésébe. Követjük a gyökerüktől a virágjukig. Benne élünk a nedveikben, virágzásukban, termésükben. Belemerülhetünk az állatok életének formáiba, és különösen más emberek életébe. A másokban megjelenő leghalványabb vonás is bevezet úgyszólván egész lelki életükbe, úgy érezzük, hogy az érzékfeletti megismerés folyamán nem vagyunk önmagunkban, hanem magunkon kívül.

Szükséges azonban, hogy mindig vissza tudjunk térni, mert különben nem az érzékfeletti világok megismerői vagyunk, hanem rest, ködös misztikusok, rajongók. Képesnek kell lennünk arra, hogy az érzékfeletti világokban éljünk, de egyúttal vissza is tudjunk helyezkedni, szilárdan álljunk mindkét lábunkon. Amikor az érzékfeletti világokról ilyesmit fejtegetek, hangsúlyoznom kell, hogy számomra a jó filozófushoz voltaképpen még a logikánál is jobban hozzátartozik, hogy tudja, hogyan készül egy cipő vagy szoknya, valóban gyakorlatiasan illeszkedjék az életbe. Voltaképpen nem is szabadna az életről gondolkodnunk, ha gyakorlatilag nem illeszkedünk igazán bele. Ez fokozott mértékben így van azonban annál, aki érzékfeletti megismeréseket keres. Az érzékfelettiség megismerői nem lehetnek álmodozók, rajongók, olyanok, akik nem állnak mindkét lábukon. Különben elveszítik magukat, hiszen valóban önmagukon kívülre kell jutniuk. Ez az önmagukon kívülre jutás azonban nem vezethet önmaguk elvesztéséhez. Ilyen megismerésből írtam le „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemet.

Azután azonban arról van szó, hogy továbbhaladjunk ebben az érzékfeletti megismerésben. Ez azáltal történik, hogy most tovább alakítjuk a meditációt. A meditációval először bizonyos képzeteken vagy képzetkomplexumokon nyugszunk, és lelki életünket ezáltal erősítjük. Ez még nem elegendő ahhoz, hogy teljesen bejussunk az érzékfeletti világba, ehhez arra is szükség van, hogy ne csak a képzeteken való nyugvást gyakoroljuk, mintegy ezekre koncentrálva egész lelkünkkel, hanem hogy önként mindig ki is tudjuk vetni ezeket a tudatunkból. Ahogyan az érzéki életben ránézünk valamire és újra el is tudjuk fordítani róla tekintetünket, úgy az érzékfeletti megismerésben is meg kell tanulnunk, hogy erősen koncentráljunk egy lelki tartalomra és újra ki tudjuk vetni lelkünkből.

Ez olykor már a mindennapi életben sem könnyű. Gondolják el, hogy milyen kevéssé képes arra az ember, hogy gondolatait minduntalan elűzze. Különösen a kellemetlen gondolatok néha napokig üldözik az embert. Nem tudja ezeket kivetni magából. Ez azonban még sokkal nehezebb, ha előbb megszoktuk, hogy egy gondolatra koncentráljunk. Az a gondolattartalom, amelyre koncentráltunk, végül elkezd megfogni, és nagy erőfeszítésbe kerül, hogy újra eltávolítsuk. Ha ezt sokáig gyakoroltuk, eljutunk oda, hogy ezt az életünkre a születésünkig terjedő egész visszapillantást, ezt az egész úgynevezett étertestet, időtestet is eltávolítsuk, kivessük a tudatunkból.

Ez természetesen olyan fejlődési fok, amelyet el kell érnünk. Előbb meg kell érlelődnünk; a meditált képzetek eltávolítása révén olyan erőt kell elsajátítanunk, hogy eltávolítsuk ezt a lelki kolosszust, lelki óriást. Születésünk és jelen pillanatunk közötti eddigi életünk, egész ijesztő cápája elénk tárul – ezt el kell távolítanunk. Ha eltávolítjuk, olyasmi jelenik meg, amit „éberebb tudatnak” neveznék. Ekkor ébren vagyunk, anélkül, hogy az éber tudatban valami benne volna. Ez azonban most telítődik. Ahogy a tüdőbe beáramlik a szükséges levegő, úgy áramlik be most az igazi szellemi világ a leírt módon létrejött üres tudatba.

Ez az inspiráció. Most olyasmi áramlik be, ami nem finomabb anyag, hanem úgy viszonylik az anyaghoz, ahogy a negatív a pozitívhoz. Az anyag ellentéte áramlik most be az ember étertesttől szabaddá vált lényébe. Fontosat vehetünk észre: a szellem nem finomabb éterikusabb anyag; ez így nem igaz. Ha az anyagot pozitívnak nevezzük, akkor a szellemet ehhez viszonyítva negatívnak kell neveznünk. Hiszen az anyagot is nevezhetnénk negatívnak, ezen már nem múlik, a dolgok viszonylagosak. Ez olyan, mintha mondjuk öt shilling vagyonom volna a pénztárcámban. Ha egyet kiadok, marad négy, ha még egyet, marad három és így tovább, amíg egy sem marad. Akkor adósságokat csinálok. Amikor az adósságom egy shilling, egy shillingnél kevesebbem van.

Amikor a kialakított módszer révén eltávolítottam az étertestet, nem a még finomabb éterbe jutok, hanem az éter olyan ellentétébe, mint amilyen a vagyonnak az adósság. Most tudom csak meg tapasztalatból, hogy mi is a szellem. A szellem az inspiráció révén jut be az emberbe, és legelőször azt éljük most át, ami születésünk, illetve fogantatásunk előtt történt lelkünkkel és szellemünkkel a szellemi világban. Ez lelki-szellemiségünk születés előtti élete. Életét azelőtt születésünkig szemléltük az éterben. Most kitekintünk a születésen, illetve a fogantatáson túl a szellemi-lelki világba, és észlelhetjük, hogy milyenek voltunk, mielőtt a szellemi világokból leszálltunk, és az öröklési vonal révén felöltöttük fizikai testünket.

Ezek a beavatási megismerés számára nem kigondolt filozófiai igazságok, hanem tapasztalatok, de ezeket előbb olyan előkészítéssel kell megszerezni, mint ahogyan most utaltam rá. Így a szellemi világba belépve legelőször az emberi lélek, illetve szellem születés előtti létének igazságát kapjuk meg, most elsajátítjuk az örök közvetlen szemlélését.

Az európai emberiség sok évszázad óta mindig csak az öröklét egyik oldalára tekintett, a halhatatlanságra. Mindig csak azt kérdezte: mi lesz a lélekből, amikor halálakor elhagyja a testet? Ez az emberek önös joga, hiszen egoista okokból érdekli őket, hogy a halál beálltával mi következik. Mindjárt meg fogjuk látni, hogy halhatatlanságról is beszélhetünk, de erről legtöbbször egoista okokból beszélnek. Az embereket kevésbé érdekli, hogy mi volt a születésük előtt. Azt mondják: hiszen itt vagyunk. Annak, ami azelőtt volt, csak ismereti értéke van. – Igazi ismereti értéket azonban csak akkor nyerünk, ha megismerésünket életünk születés, illetve fogantatás előtti tartalmára irányítjuk.

Szükségünk van a modern nyelvben olyan kifejezésre, amelynek révén az öröklét kiteljesedik. Nemcsak halhatatlanságról kellene beszélnünk, hanem – a nehezebben lefordítható – születetlenségről is; mert az öröklét mindkettőből áll, és a beavatási megismerés a születetlenséget előbb fedezi fel, mint a halhatatlanságot.

Az érzékfeletti világhoz történő fejlődés további fokát azáltal érhetjük el, hogy szellemi-lelki tevékenységünkben igyekszünk még inkább eloldódni a testi támasztól. Ez azáltal történhet, hogy a meditáció és koncentráció gyakorlatait jobban átvezetjük az akarati gyakorlatok felé.

Konkrét példának most egy egyszerű akarati gyakorlatot szeretnék lelkük elé állítani, ezen tanulmányozhatják az itt tekintetbe jövő elvet. Mindennapi életünkben megszoktuk, hogy a világ folyamatának megfelelően gondolkodunk. A dolgokat úgy hagyjuk magunkhoz közeledni, ahogyan történnek. Ami előbb közeledett hozzánk, azt előbb gondoljuk, a későbbit pedig későbben. Ha a logikusabb gondolkodásnál nem is gondolkodunk az időbeli lefolyásnak megfelelően, a háttérben mégis ott van az a törekvés, hogy a tények külső valóságos lefolyásához igazodjunk. A szellemi-lelki erőviszonyok gyakorlásánál el kell oldódnunk a jelenségek külső folyamatától. Ehhez jó gyakorlat, egyben akarati gyakorlat is, ha a reggeltől estig átélt napi élményeinket nem reggeltől estig, hanem estétől reggelig, visszafelé gondoljuk át, és lehetőleg a részletekbe is bele próbálunk menni.

Tegyük fel, egy ilyen napi visszapillantásnál odaérünk, hogy felmentünk egy lépcsőn. Elképzeljük, hogy először fent vagyunk, azután az utolsó, utolsó előtti fokon és így tovább, fordítva megyünk lefelé. Ilyen módon eleinte csak a nappali élet egyes epizódjait tudjuk visszafelé elképzelni, például hattól három vagy tizenkettőtől kilenc óráig és így tovább, a felébredés pillanatáig. Lassanként elsajátítunk azonban bizonyos technikát, amellyel este vagy a következő reggelen valóban képesek leszünk arra, hogy a napi vagy előző napi életet képekben vonultassuk el visszafelé a lelkünk előtt, mint fordított irányú tablót. A fontos az, hogy ha képesek vagyunk gondolkodásunkkal teljesen eloldódni a valóság lefolyásának háromdimenziós jellegétől, úgy meglátjuk, hogy akaratunk egész különösen megerősödik. Ezt akkor is elérjük, ha egy dallamot képesek vagyunk visszafelé átérezni, vagy egy öt felvonásos drámát fordított irányban képzelünk el, az ötödik, negyedik felvonásától az elsőig. Mindezekkel erősítjük az akaratunkat, amennyiben benső- leg megerősítjük, és külsőleg elszakítjuk az eseményekhez való érzéki kötődésétől.

Ehhez olyan gyakorlatok járulhatnak, amelyekre már előző előadásokban is utaltam, hogy megnézzük egyik-másik szokásunkat. Szilárdan elhatározzuk és vasakarattal elérhetjük, hogy néhány év alatt ebben az irányban más szokást vegyünk fel. Csak azt említem példaképpen, hogy minden ember írásában van valami, amit az írás jellegének neveznek. Ha erőfeszítést teszünk, hogy írásunk másmilyen legyen, a régebbihez ne is hasonlítson, ehhez intenzív belső erő kell. De akkor a második írásnak ugyanolyan megszokottá, folyamatossá kell válnia, mint az előző volt. Ez csak apróság. Sok minden létezik, aminek a révén energiánkkal megváltoztathatjuk akaratunk egész alapvető irányát. Ezáltal jutunk el lassanként oda, hogy inspirációként ne csak felvegyük magunkba a szellemi világot, hanem testtől szabaddá vált szellemünkkel valóban belemerüljünk más, rajtunk kívül álló, szellemi lényekbe. Amikor a szellemiséget akarjuk megismerni, először is önmagunkból kell kilépnünk. Ezt leírtam. Ezután azonban azt a képességet is el kell sajátítanunk, hogy belemerüljünk a szellemi jelenségekbe és lényekbe.

Erre csak a most leírt beavatási gyakorlatok végzése után vagyunk képesek, amikor saját testünk már valóban nem zavar, hanem bele tudunk merülni a jelenségek szellemiségébe. Ekkor már nem a növények színe jelenik meg számunkra, hanem magukba a színekbe merülünk bele, nem a növényeket látjuk már színesnek, hanem színeződésüket látjuk meg. Amikor tudjuk, hogy az útszélen növő katáng nemcsak kék, ahogyan ránézünk, de bensőleg is belemerülhetünk a virágba, együtt élünk a kékké válással és intuitíve beleilleszkedünk ebbe a folyamatba, így ebből kiindulva egyre jobban kitágíthatjuk szellemi megismerésünket.

Egyes szimptómákon látjuk meg, hogy valóban előbbre jutottunk az ilyen gyakorlatokkal. Kettőt szeretnék említeni, sok ilyen létezik. Az első abban áll, hogy a morális világról egészen más nézeteink támadnak, mint azelőtt. A morális világ a merő intellektualizmus számára valamelyest irreális. Ha az ember a materialista világban tisztességes maradt, úgy bizonyosan kötelességének érzi a régi hagyományos jó kötelességszerű teljesítését; mégis azt gondolja, ha nem is vallja be magának, hogy a jó teljesítésével nem történt olyasmi, mint amikor villám csap át a téren vagy mennydörgés morajlik át rajta. Nem gondol ilyen értelmű realitásokra. Ha beleéljük magunkat a szellemi világba, észrevesszük, hogy a morális világrend realitása nemcsak olyan, mint a fizikaié, de annál magasabb rendű realitás. Lassanként megértjük, hogy ez az egész kor elpusztulhat fizikai alkotórészeivel és folyamataival együtt, fel is oldódhat, de a belőlünk áradó moralitás hatásai fennmaradnak. Felismerjük a morális világ realitását. Egyesül a fizikai a morális világgal, a lét a léte- süléssel. Valóban átéljük, hogy a világ morális törvényei is objektív törvények.

Ez fokozza felelősségünket a világ iránt. Egyébként is egészen más tudatot ad, olyan tudatot, amelyre a modern emberiségnek nagyon is szüksége van. Ez a modern emberiség úgy tekint a Föld kezdetére, hogy ez a Föld egy ősködből alakult ki, ebből az ősködből merült fel az élet és az ember, belőle pedig délibábként az ideák világa. Ez az emberiség úgy tekint a hőhalálra, mint ahol mindaz, amiben az emberiség él, újra ennek nagy temetőjébe merül alá. Ennek az emberiségnek szüksége van a morális világrend megismerésére. Ez alapjában véve a spirituális megismerés révén szerezhető meg. Erre csak utalhatok.

A másik szimptóma az, hogy ehhez az intuitív megismeréshez, a külső jelenségekbe való bemerüléshez csak úgy juthatunk el, ha fokozott szenvedést élünk át, ez fokozottabb, mint az a fájdalom, amelyet már előbb, az imaginatív megismerésnél kellett jellemeznem, amikor azt mondtam, hogy szimpátiánkba és antipátiánkba fáradságosan kell újra beilleszkednünk, és ez voltaképpen mindig fájdalmas, ha meg kell történnie. Most a fájdalom az élet alapjában rejlő minden szenvedés kozmikus együttérzésévé válik.

Könnyen azt kérdezhetjük, hogy az istenek vagy az Isten miért teremti a szenvedést. A szenvedésnek azért kell léteznie, hogy a világ szépségben emelkedhessék fel. Népszerűen kifejezve, csak azért van szemünk, mivel az először még differenciálatlan organizmusban kialakult a látóerőhöz, majd a szemmé alakuláshoz vezető organikus képződmény. Ha ma észlelnénk még azokat a kis jelentéktelen folyamatokat, amelyek látáskor ideghártyánkban végbemennek, úgy észre- vennénk, hogy még ez is az élet alapjában nyugvó fájdalom. Minden szépség a szenvedésen alapul. A szépség csak a fájdalomból bontakozhat ki. Éreznünk kell ezt a fájdalmat, ezt a szenvedést. Csak azáltal illeszkedhetünk be az érzékfeletti világba, hogy átéljük a fájdalmat. Ezt kisebb mértékben már a megismerés alacsonyabb fokán is elmondhatjuk. Aki szert tett egy kevés megismerésre, be fogja ismerni, azt fogja mondani: hálás vagyok a sorsomnak az életemben kapott örömért, boldogságért, de a megismerésemre csakis fájdalmaim, szenvedéseim révén tettem szert.

Ha ezt már kezdetben, az alacsonyabb rendű megismeréssel kapcsolatban is érezzük, úgy átélhetjük, amikor legyőzzük önmagunkat, átküzdjük magunkat a kozmikus fájdalomként érzett fájdalmon, a szellemi kozmoszban való neutrális átéléshez. Át kell dolgoznunk magunkat minden jelenség történésének és lényének az átéléséhez, akkor van intuitív megismerésünk. Ekkor azonban teljesen olyan megismerő átélésben vagyunk, amely már nem kötődik a testhez, de szabadon visszatérhet hozzá, hogy haláláig újra az érzéki világban tartózkodjék, most azonban már tökéletesen tudja, hogy mit jelent a testen kívül reálisan, szellemi-lelki módon valóságosan élni.

Ha ezt megértettük, akkor megismerő képünk van arról, ami tényleges halálunknál történik, amikor elhagyjuk fizikai testünket, megtudjuk, hogy mit jelent a halál kapuján való áthaladás. Az intuitív megismeréshez felemelkedve előre éljük azt az elénk táruló realitást, hogy a test elhagyásával szellemi lelkiségünk átlép a szellemi-lelki világba, tudjuk tehát, hogy milyen az a világ, ahol nincs támaszul szolgáló testünk. Amikor ezt a megismerést fogalmakba öltöztettük, újra visszatérünk ezzel a testünkbe. A lényeges azonban az, hogy test nélkül is megtanulunk élni, és ezzel szert teszünk annak megismerésére, hogy milyen is az, amikor már nem használhatjuk a testünket, levetjük halálunk után, és átlépünk a szellemi-lelki világba.

A beavatási megismerés megint csak nem filozófiai spekulációt nyújt a halhatatlanságról, hanem olyan tapasztalást, amely, mondhatnám, előzetes tapasztalás, előzetes átélés. Megtudjuk, hogy milyen lesz azután. Nem a teljes realitást éljük át, de olyan reális képet, amely bizonyos módon fedi a meghalás egész realitását. A halhatatlanságot éljük át. Tehát ilyen vonatkozásban is olyan élmény, amelyet belefoglalunk a megismerésünkbe.

Megpróbáltam leírni, hogy hogyan emelkedünk fel az imagináción át az inspirációhoz, és intuícióhoz, és hogyan ismerjük meg ezáltal először is önmagunk emberi mivoltának teljes realitását. Amíg a testben vagyunk, addig a testben ismerjük meg magunkat. Szellemi-lelkiségünkkel szabaddá kell válnunk a testtől, akkor fejtjük meg az egész embert. Az embernek ugyanis csak egy részét ismerjük meg a test, az érzékek révén, az érzéki tapasztalatokhoz kapcsolódó gondolkodással, amely szokásos gondolkodásunknál mégiscsak a testhez, az ideg-érzék rendszerhez kötődik. Az egész teljes embert csak akkor ismerjük meg, ha megvan az akaratunk ahhoz, hogy felemelkedjünk a beavatási tudományból származó megismeréshez.

Még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy ha ezeket a jelenségeket kikutatták, akkor elfogulatlan értelemmel megközelítve, szokásos egészséges emberi értelmével mindenki beláthatja ezeket, mint ahogy az is ilyen egészséges emberi értelemmel ellenőrizhető, amit a csillagászok, biológusok mondanak a világról. Akkor azt fogjuk találni, hogy ez az ellenőrzés a beavatási megismerés első foka. A beavatási megismerésről először az igazság benyomását kell megkapnunk, mivel az ember nem valótlanságra és tévedésre, hanem igazságra van beállítva. Ezután már földi életünkben is egyre mélyebben juthatunk be a szellemi világba, amennyire ezt sorsunk lehetővé teszi. A görög templomra írt követelménynek magasabb rendűen kell teljesülnie az újabb korban: „Ember, ismerd meg önmagadat!” Ezen bizonyára nem az ember bensőjébe való behatolást értették, ez az emberi lény kutatására való felszólítás volt: a halhatatlanság lényére = test, a születetlenség lényére = halhatatlan szellem, és a Föld, az időbeliség és a szellem közötti közvetítésre = lelkiség. Mert az igazi valóságos ember testből, lélekből és szellemből áll. A testet csak a test, a lelket csak a lélek, a szellemet csak a szellem ismerheti meg. Azért kell megpróbálnunk, hogy a szellemet tevékenynek találjuk meg magunkban, hogy a szellem a világban is megismerhető legyen.

– Oxford, 1922. augusztus 22.

[A halál és újabb születés közötti élet az inspiráció nézőpontjából. Az áttüremlés folyamata. Az újjászületéshez történő leszállás. A történelem, mint lelki történés. A halottakkal való érintkezés sajátosságai. A nyelvhez fűződő viszonyuk. Adam Kadmon. Az emberi alak felépítése a csillagok konstellációiból és mozgásaiból. A szem a szív keletkezése. A régi beavatási tudomány kiirtása a IV. században. Tudás és hit (dogmák). Az én képzete és a szimmetrikus ember. A két szem egyetlen szellemi szemmé történő átalakulása a jövőben. Az áttüremlés folyamatának megértésére szükség van.]

Ma olyasmit nézünk meg, ami összefoglalhat néhány ismert igazságot az antropozófusok szélesebb köre számára. Talán ismerik „A világ és az ember" című könyvemben megadott leírás módját azokról a világokról, amelyeket az embernek halála és újabb születése között kell átélnie. Ma először némileg más szempontból akarok néhány dolgot leírni ezekről a világokról, mint ahogy az említett könyvben megadtam.

Ebben a könyvben nagyrészt imaginációkat használtam fel a lelki és szellemi világhoz, amelyeket az ember a halál kapuján való áthaladása után él át, hogy újabb földi élethez fejlődjék fel. Ezt ma nem annyira imaginatív álláspontból akarom leírni, inkább úgy, ahogyan az inspiráció számára adódik. Ezért az érthetőség kedvéért azokból az élményekből indulhatunk ki, amelyeket földi életünk során kapunk.

A születésünk és halálunk közötti időpontokban fizikai testünkben szembesülünk a világgal. Emberi mivoltunknak, emberi lényünknek azt nevezzük, ami a bőrünkön, fizikai testünkön belül van. Feltesszük, hogy emberi lényünk nemcsak anatómiai és fiziológiai folyamatokat rejt magában, hanem valamilyen lelki és szellemi folyamatok is lejátszódnak benne. De magunkról beszélve arra gondolunk, ami a bőrünkön belül van, külső világnak pedig azt a világot nevezzük, ahová kitekintünk, amely körülöttünk van. Tudjuk, hogy erről a külvilágról képzeteket alkotunk, ezek a képzetek azután bennünk élnek. Így körülöttünk ott van a külvilág, lelki életünkben pedig mintegy a külvilág tükörképei.

A halál és újabb születés között ugyanabban a világban élünk, mint amely mostani földi külvilágunkat jelenti. Mindaz, amit most külvilágként pontosabban láthatnak, vagy csak sejthetnek, akkor belső világuk lesz. Akkor arra mondják majd: ez az énem. Ahogyan most a tüdejüket énjükhöz tartozónak tekintik, úgy a halál és az újabb születés között a Napot és a Holdat tekintik szervüknek, olyasminek, ami bensőjükben van. Egyetlen külső világuk akkor saját földi létük lesz: a földi szerveik.

Ha itt a Földön azt mondjuk: tüdő és szív van bennünk, kívülünk pedig Nap, Hold és az állatöv, úgy halálunk és újabb születésünk között azt mondjuk: az állatöv, a Nap és a Hold bennünk van, kívülünk pedig a tüdő és a szív. Mindaz, amit most a bőrünkön belül hordozunk, az a halál és az újabb születés között mindinkább külvilágunk, világmindenségünk, kozmoszunk lesz. A halál és az újabb születés közti életben a világ és az ember viszonyának szemlélete teljesen ellentétessé válik.

Úgy van, hogy amikor halálunkat átéljük, vagyis áthaladunk a halál kapuján, először világos képünk van arról, ami volt, amilyenek a Földön voltunk – csak egy kép. El kell képzelniük, hogy ez a kép a külső világ benyomását kelti önökben. Ez a kép először mint valami jelenség van a bensejükben. Haláluk után először földi emlékek, földi képek alakjában van még tudatuk arról, hogy milyen emberek voltak itt a Földön.

Ez azonban mindjobban megszűnik, mindinkább előre haladnak az ember szemléletébe: Énvilág, világmindenségember. Ez egyre inkább fokozódik. Csak azt nem szabad képzelni, hogy a tüdő akkor úgy néz ki, mint most. Nem olyan látvány, amely pótolhatná a Nap és a Hold szép látványát, de az akkori tüdő és szív sokkal nagyszerűbb, hatalmasabb, mint az emberi szemünk elé táruló mostani Nap és Hold.

Ilyen módon kapunk valóban benyomást arról, hogy mi is voltaképpen a maja. Az emberek úgy beszélnek a majáról, mint a földi világ nagy megtévesztéséről, de nem is igazán hisznek ebben; az emberek titkon mégis úgy vélik, hogy minden éppen olyan, amilyennek földi szemünk látja. Ez azonban nincs így. A tüdő csak látszatképződmény, a szív is az. Tüdőnk valójában csak kozmoszunk nagyszerű része, szívünk meg különösképpen, mivel a szívünk valóságában sokkal fenségesebb, nagyszerűbb, mint egy Nap.

Lassanként valóban hatalmas kozmikus világ felkeltét látjuk, erről szólva azt is mondjuk: az ég lent van. Voltaképpen arra gondolunk, hogy az van lent, ami előkészíti a következő inkarnáció emberi fejét; ekkor azt mondjuk, hogy az alsó van felül. Minden megfordul. Ott van valamennyi erő, amely előkészíti az ember Földre jutását, hogy mintegy két lábon álljon bele a következő földi életébe.

Ezt azután ilyen szavakkal foglalhatjuk össze: mennél jobban közeledünk egy újabb földi élethez, annál inkább összehúzódik számunkra az univerzumember. Mindinkább azt vesszük észre, hogy az először fenséges világmindenség – amely különösen a halál és az újabb születés közti középső szakaszban magasztos – mintegy összezsugorodik, és a magunkban hordozott bolygókból, szövődésükből az emberi étertestben rezgő lüktetés lesz; az állatöv állócsillagai idegérzék életünk alkotójává válnak. Mindez összezsugorodik, kialakul, először szellemi, majd éteri testté válik. Az anyaöl csak azután fogadja be és öltözteti földi anyagba, amikor egészen kicsivé alakult.

Ekkor jön el az a pillanat, amikor földi életünkhöz közeledünk, és mintegy tovatűnni érezzük azt a világmindenséget, amely azelőtt a miénk volt. Összezsugorodik, kisebb lesz. Ez kelti fel bennünk azt a vágyat, hogy újra lejöjjünk a Földre, újra fizikai testhez kötődjünk, mert a világmindenség mintegy visszahúzódik szellemi tekintetünk elől. Emberré válásunkra tekintünk. Itt egészen más időszakaszokkal kell számolnunk. A halál és az újabb születés közti élet századokig tart, és ha egy ember a XX. században születik, akkor leszállása lassanként előkészül már a XVI. század körül. Ekkor bizonyos vonatkozásban az ember gyakorol hatást a földi viszonyokra.

Egyik ősapjuk a XVI. században szeretett bele ősanyjukba, vágyat éreztek, hogy együtt legyenek. Ebben a vágyban már az önök hatása érvényesült a szellemi világokból. Amikor azután a XVII. században egy kevésbé távoli ősapa egy kevésbé távoli ősanyát szeretett, akkor bizonyos értelemben megint önök voltak a közvetítők. Összekeresték az egész generációt, hogy végül kiderüljön, hogy ki lehet az anyjuk és az apjuk.

A földi szerelem viszonyaiban rejlő titokzatos bizonytalanságban a jövendő inkarnációjukat keresőktől kiinduló erők játszanak szerepet. Ezért soha nincs jelen teljes szabadság, teljes tudatosság azokban a külső körülményekben, amelyek egymáshoz vezetik a férfi és nő személyiségét. Ezek olyan dolgok, amelyek ma teljesen kívül esnek az emberek megértésén.

Amit ma történelemnek nevezünk, az voltaképpen egészen külsőséges. Hiszen az emberek lelki történéséből ma nem sok jelenik meg a külső életben. A mai emberek mit sem tudnak arról, hogy az emberi lelkek a XII-XIII. században még teljesen másképpen éreztek. Az emberek a X-XII. században tudtak még azokról a szellemi világból érkező titokzatos erőkről, amelyeket az emberi lelkek fejtenek ki, ha nem is olyan világos tudással, ahogyan most elmondtam, inkább álomszerű módon. Nyugaton nem sokat mondtak el az ismétlődő földi életekről, a reinkarnációról. Mindenütt voltak azonban olyan emberek, akik tudtak erről. Csak az egyházak iktatták ki, átkozták el mindig éppen az ismétlődő földi életekre vonatkozó gondolatokat. Arról kell voltaképpen képzetet alkotniuk, hogy Európában a XII-XIII. századig terjedően sokan tudtak arról, hogy az ember ismétlődő földi életeket él át.

Azután eljött az ideje annak, hogy a nyugati emberiségnek át kellett haladnia az intellektuális fejlődésen. Az embernek lassanként meg kellett szereznie a szabadságát. A régi korokban, az álomszerű szellemi látás idején, nem lehetett szabad. Szabadság nem létezik azokban az emberi viszonyokban sem – legfeljebb a szabadságba vetett hit -, amelyekben, mint most leírtam, a földi szerelem uralkodik. Itt mindig a Földre érkező lelkek érdeke játszik szerepet.

Az emberiségnek azonban mégis egyre szabadabbá kell válnia a Föld-fejlődés során. A Föld csak akkor éri el fejlődésének célját, ha az emberiség egyre szabadabb lesz. Ehhez egy bizonyos korszakban szükség volt azonban az intellektualitásra. Ez a mi korszakunk. Mert ha visszatekintenek azokra a régebbi földi körülményekre, amikor az emberek álomszerű szellemi látással rendelkeztek, akkor ebben az álomszerű szellemi látásban mindig szellemi lények éltek. Az ember nem mondhatta ekkor, hogy a fejében gondolatai vannak. Ez helytelen lett volna. A régi korokban azt kellett mondania: az angyalok élete a fejemben van. Később azt kellett mondania: az elemi lények élete a fejemben van. – Akkor eljött előbb a XV. század, a XIX. és XX. században pedig már semmi szellemi sincs az ember fejében, csakis gondolatok vannak benne.

A külső világról azáltal alkothatott magának képeket, mert már nem volt magasabb szellemisége, csak gondolatai voltak. Lehetett-e az ember szabad, amíg szellemek éltek benne? Nem lehetett. Ők teljes mértékben irányították, mindent megadtak neki. Az ember csak akkor válhatott szabaddá, amikor a szellemek már nem irányították, amikor már csakis gondolatképei voltak.

A gondolatképek semmire sem kényszeríthetik önöket. Ha tükör elé állnak, bármilyen gonosz emberek lehetnek is a tükörképek, mégsem fogják őket fültövön vágni; igazi pofont sohasem adnak nekik, mivel nincs realitásuk, csak képek. Ha el akarok valamit határozni, ezt leképezhetem a tükörrel, a kép azonban semmit sem határozhat el.

A szabadság abban a korban jön létre, amikor az intellektus csak gondolatokat helyez a fejünkbe, mivel a gondolatok nem kényszeríthetnek. Ha morális impulzusainkat meghagyjuk tiszta gondolatoknak, kivívhatjuk korunkban a szabadságunkat, ahogyan „A szabadság filozófiájá”-ban leírtam. El kellett hát érkeznie az intellektuális kornak. Különösen hangzik, de így van: lényegében elmúlt az a kor, amikor az emberek pusztán intellektuálist, pusztán képgondolkodást alakíthattak ki. Ez a XIX. századdal elmúlt. Ha pedig az emberek továbbra is csupán képgondolatokat alakítanak ki, akkor a gondolatok áldozatul esnek az arimáni hatalmaknak. Az arimáni hatalmak hozzáférnek az emberhez, és a szabadság az arimáni hatalmak martaléka lesz. Ez előtt a veszély előtt áll most az emberiség.

Az emberiség jelenleg olyan eshetőség előtt áll, hogy vagy megérti a spirituális életet, megérti, hogy amit ma a fejtegetésem elején leírtam, az realitás, vagy pedig tagadja ezt. Ha azonban ma tagadja, úgy nem képes már szabadon gondolkodni, hanem Arimán, az arimáni hatalmak kezdenek az emberiségben gondolkodni. Így az egész emberiségfejlődés hanyatló irányba kerül.

A legnagyobb mértékben szükség van tehát arra, hogy jelenkorunk egyre több embere megértse, hogy újra vissza kell térnünk a spirituális élethez. Az embereknek azt az érzést kellene ma önmagukban keresniük, hogy újra vissza kell térni a spirituális élethez. Ha ezt nem keresik, az emberiség áldozatul esik Arimánnak. A földi emberek helyzete, magasabb szempontból nézve, ma ennyire komoly. Ezt a gondolatot voltaképpen minden más gondolatuk elé kellene helyezniük, az összes többi gondolatot ennek a gondolatnak a megvilágításában szemlélve.

Ezt akartam a mai fejtegetés első részében elmondani.

Ilyen leírások révén meglátható talán, hogy a halálunk és újabb születésünk között a szellemi világban átélt életünk teljesen eltér attól, amit születésünk és halálunk között itt átélünk. A földi életből merített képek, bármilyen szellemesek, nem elegendőek az ember voltaképpeni szellemi életének jellemzésére, csak lassan és fokozatosan juthatunk el annak megértéséhez, ami a szellemi világban realitás. Erre hozok fel példákat.

Tegyük fel, hogy az ember elhagyja földi testét, és lelki-szellemi életével átmegy a szellemi-lelki világba. Tegyük fel, hogy aki a beavatási megismerést bensőségesebb értelemben szerezte meg, továbbra is megfigyelheti a lelkeket halál utáni életükben. Ehhez sok előkészítésre van szükség, olyan karmára is, amely összekapcsolja az itteni embert az odaát élővel. Arról van szó, hogy megértésre jussunk az elhalttal. Rendkívül nehéz szellemi élményekről beszélek, mert a világ szellemi leírása általában könnyebb, mint a halotthoz történő legcsekélyebb közeledés. Az emberek könnyen úgy hiszik, hogy egy halotthoz nem is nehéz közelednünk, pedig ez sokkal nehezebb, mint az általános spirituális megismerés megszerzése.

Elmondom most a halottakkal való érintkezés néhány sajátosságát. Ez először csak úgy lehetséges, hogy belehelyezkedünk a halott fizikai világra vonatkozó emlékezőképességébe. A halottaknak van még rezonanciájuk az emberi nyelvhez, még ahhoz a speciális nyelvhez is, amelyet itt a Földön kiváltképpen beszéltek. A nyelvhez fűződő kapcsolatuk azonban változik. Egy halottal való érintkezésnél például észrevesszük, hogy hamarosan a legcsekélyebb megértést sem tanúsítja a főnevek iránt. Ha az élő főneveket intéz a halotthoz, ezeket a halott egyszerűen meg sem hallja, ha szabad ezt a kifejezést használni. Aránylag hosszú ideig megtartja azonban minden ige megértését.

A halottal rendszerint csak akkor jutnak megértéshez, ha megfelelő módon tudnak neki kérdéseket feltenni. Ezekkel a kérdésekkel úgy kell olykor eljárnunk, hogy egyik nap lehetőleg teljes nyugalomban koncentrálunk a halottra, valami igen konkrét élményben élünk vele együtt – mert halála után inkább képek vannak a lelkében, mint elvont képzetek -, tehát olyan reális kézzelfogható élményre kell koncentrálnunk, amelyet itteni életében szeretett, úgy lassanként közeledhetünk hozzá.

Rendszerint nem kapunk azonnal választ. Gyakran aludnunk kell rá, talán többször is, és napok múlva kapunk feleletet. De ha a kérdést főnevekkel intézzük a halotthoz, úgy voltaképpen sohasem kapunk választ. Meg kell próbálni, hogy minden főnevet igealakra hozzunk. Ez az előkészítés valóban szükséges. A halott olyan igéket ért meg legjobban, amelyeket igen szemléletessé teszünk. Az „asztal” kifejezést például sohasem érti, de ha sikerül elképzelnünk az asztal készítésének valamilyen tevékenységét, valami létesülést, akkor lassanként érthetővé válhatunk a halott számára, megérti a kérdést és választ kapunk. Ezek mindig igealakban vannak, sokszor még csak nem is igealakban, hanem abban, amit itt a Földön indulatszónak neveznénk.

A halott különösen betű-hangösszetételekben beszél. Mennél tovább tartózkodik halála után a szellemi világban, annál inkább beszél olyan nyelven, amelyet csak akkor sajátítunk el, ha a földi nyelv megkülönböztető megértését megszereztük, és már nem ragaszkodunk a szavak elvont jelentéséhez, hanem behatolunk a hangok érzelmi tartalmába.

Úgy van ez, ahogy a nevelésről tartott előadásokban elmondtam: az „Á”-nál a csodálkozáshoz hasonlót érzünk. A csodálkozást mintegy felvesszük lelkünkbe, amikor nem csak „Á”-t mondunk, hanem „Ach”-ot. Vagyis: „A” = csodálkozom; a csodálkozás belém jut: „ch”. Ha pedig most az „m”-et helyezem elébe: „mach” – úgy követem azt, ami el- csodálkoztat, mintha lépésenként – „m”- közeledne és én teljesen benne vagyok! A halottak válasza is sokszor ilyen hangzóértelmekben érkeznek. Nem beszélnek angolul, németül vagy oroszul, hanem úgy, hogy csak a lélek és a szív értheti meg, ha a lélek és a szív összefügg a füllel.

Azt mondtam az előbb, hogy a szív magasztosabb a Napnál. A szív a földi szemlélet számára valahol belül van, és ha anatómiailag kivágják, nem nyújt szép látványt. A szív valójában az egész emberben ott van, áthatja minden egyéb szervét, benne van a fülében is. Egyre jobban hozzá kell szoknunk a halott szívbeszédéhez, ha szabad így neveznem.

Ehhez akkor szokunk hozzá, ha fokozatosan elvetjük a főnévi jelleget, és eljutunk az igeszerűbe. Halála után a halott még elég sokáig megérti a cselekvést, a létesülést. Később azonban már olyan nyelven ért, amely nem valóságos nyelv. Amit ekkor kapunk a halottól, azt előbb vissza kell fordítanunk földi nyelvre.

Az ember így kinő a testéből, és lassanként belenövekszik a szellemi világba, eközben egész lelki élete megváltozik. Amikor lassanként elérkezik Földre szállásának az ideje, újra meg kell változtatnia egész lelki életét, mert ekkor hatalmas feladat pillanata közeledik feléje. Egész eljövendő, fizikailag a Földön álló, emberi mivoltának asztrális, majd éteri alakját magának kell összeállítania.

Itt a Földön külsőséges munkát végzünk. Kezünk valamilyen külső történésen tevékenykedik. Halálunk és újabb születésünk között lelkünk a testünk összeállításával foglalkozik. Csak látszat, hogy az ember az átöröklés révén keletkezik. Az átöröklés csak a legkülsőbb fizikai burokkal ruházza fel, de szerveinek még az alapját is az embernek kell kibontakoztatnia. Mondok erre egy példát, de ehhez egy kesztyűt szeretnék.

Amikor az ember földi életéhez közeledik, akkor a Nap és a Hold még benne van. De a Nap és a Hold lassanként összezsugorodik. Ezt úgy érzik magukban, mintha tüdőszárnyaik zsugorodnának össze. Ilyen érzés kozmikus létük, Nap- és Hold-szervük összezsugorodása. Ekkor leválik valami a Napról és a Holdról. Míg a Nap és Hold azelőtt bennünk volt, most a Nap és Hold valamilyen képmása van előttünk. Először két hatalmas csillogó, ragyogó golyó van előttünk, egyik a szellemivé vált Nap, a másik a szellemivé vált Hold. Az egyik golyó világos, ragyogó fényben, a másik parázslóan, inkább belül meleg, melegítő tüzességű, és a fényt mintegy önzőn visszatartva.

Ez a két golyó válik le a kozmikussá vált emberről – erről a még ma is létező Adam Kadmonról – és a két levált golyó egyre jobban közeledik egymáshoz. Amikor lejövünk a Földre, azt mondjuk: a Nap és a Hold egyesül. Ez vezeti az embert, ez vezeti, irányítja oda már ősanyjától, dédanyjától, nagyanyjától végül ahhoz az anyához, aki a világra hozza. A Nap és Hold vezeti, ezek pedig egyre közelednek egymáshoz.

Ekkor egy feladatot látunk magunk előtt. Ami az emberi embrióban még távol van, azt bizonyos tekintetben egyetlen pontnak látjuk. Látjuk, amint a Napból és Holdból létrejött egyöntetűség az anyához közeledik. A magunk előtt látott feladatot azonban így jellemezhetem.

Gondolják el, hogy ez [a kesztyű] vonul el az ember előtt, mint az egyesült Nap és Hold, és tudjuk: amikorra a kozmikus tudatod teljesen eltűnik, és sötétségen haladsz át – ez a fogantatás után van, amikor az ember az embrióba merül -, akkor ezt ki kell fordítanod, hogy a belseje kerüljön kívülre. Ki kell fordítanod azt, ami a Nap és a Hold volt, ekkor egy kis nyílás jön létre, ezen át kell bújnod az éneddel, és ez lesz azután földi emberi tested képmása.

Látják, ez az emberi szem pupillája. Itt az egyből kettő lesz, mintha két tükörkép keletkezne: ez a két emberi szem, először egyesülve, mint egyesült Nap és Hold, azután pedig kifordulva.

Az a feladat hárul ránk, amelyet öntudatlanul végzünk el, hogy át kell fordítanunk az egészet, a belsőt kifelé fordítani és a kis nyíláson át bebújni. Ez ekkor szétválik: az embrionális állapotban két fizikai képmás alakul ki. Mert a fizikai embrionális szem két kép: ez keletkezett a Napból és a Holdból.

Így dolgozzuk ki az emberi organizmus egyes részeit, és amit az egész világmindenségként átélünk, azt fogjuk össze, határozott formát adunk neki, ezt öltözteti, burkolja be azután a képlékeny matéria. Ezt csak elfogadják ezek a részek, az erőket azonban a világmindenségből alakítjuk ki.

Ha a születést és halált megelőző időben úgy haladunk át például a Napon, hogy a Nap az Oroszlán jegyében áll – nem feltétlenül a születésnél, lehet régebben is -, úgy nem ezalatt készítjük a Napból és Holdból a szemünket, ez más időben történik, de ezalatt egyesülünk a Nap bensejével. Ha a Nap bensejébe lépnénk, egész másmilyennek látszana, mint ahogy a mai fizikus elképzeli. Ez a fizikai elképzelés oly gyanútlan! A Nap belseje nem gázgolyó, hanem kevesebb, mint a tér, olyasmi, ahonnan mintegy elvették a teret. Ha a tér kiterjedését nyomásnak képzeljük, úgy a Nap bensejét szívásnak kellene elképzelnünk, negatív térnek, a térnél üresebbnek. Igen kevés ember jut itt megfelelő elképzeléséhez. Amikor ezen áthaladunk, olyasmit élünk át, ami ugyancsak kialakítható, például az emberi szívvé alakul tovább.

A Napból és a Holdból nemcsak a szem formája jön létre, a szív alakja is a Napból képződik, de csakis akkor, ha a Nap az Oroszlán csillagképéből érkező erőket is magában hordja.

Így az ember egész organizmusát valóban a világmindenség csillagállásaiból, mozgásaiból építi fel. Az emberi organizmus a csillagvilág képmása, és a halál és újabb születés közti munka nagyrészt abban áll, hogy testünket kimunkáljuk az univerzumból. A Földön álló emberi lény világmindenség, de összezsugorodott. Naivitás, amikor a természettudomány úgy véli, hogy az ember csak a fizikai emberi csírából keletkezik! Ez éppen olyan naiv, mintha valaki az egyik végével észak felé, a másikkal dél felé mutató mágnestűt látva csakis a mágnestűben keresné azokat az erőket, amelyek révén éppen így áll be, és nem az egész Földet tekintené mágnesnek.

Ilyen ez, amikor valaki azt mondja, hogy az ember a fizikai emberi csírából keletkezik. Nem ebből jön létre, hanem az egész világmindenségből. Szellemi-lelkisége halála és újabb születése között működik közre azon az érzékfeletti- éteri-lelki emberalakon, amely azután úgy összezsugorodik, hogy fizikai matériával burkolhatja be magát. Az ember valóban csak a színhelye annak, amit fizikai mivoltán a világmindenség és saját átváltoztatott erői végrehajtanak.

Így fejlődik lassanként az ember. Ez a nyelvvel kezdődik, amikor abbahagyja a főnevek használatát, és áttér egy speciális igejellegű nyelvre. A nyelvről áttér azután a csillagvilág belső szemléletére, ekkor a csillagvilágban él. Ezután kezdi következő inkarnációjának mivoltát kiválasztani, megformálni a csillagvilágból. Így megy át a fizikaiból a nyelv átformálása révén a szellemibe; az univerzum átformálásával pedig visszatér az emberhez. Az ember egész halál és újabb születés közti életének körét valóban csak akkor értjük meg, ha megértjük, hogy a nyelvbe belevesző szellemi-lelkiség egyesül a csillagvilággal, azután pedig újra kivonja magát a csillagok világából.

Mindez sok ember számára világos volt még abban az időben, amikor a Földön végbement a Golgotai Misztérium. Ekkor nem az volt a véleményük, hogy Jézus Krisztus főként a Földön fejlődő lény, hanem az, hogy előzőleg abban a világban tartózkodott, amelyhez halálunk és újabb születésünk között mi is tartozunk – és azon gondolkodtak, hogy hogyan jött le és ment át a Földbe.

A beavatási tudományt éppen a római világ irtotta ki, hogy csak a régi dogmák maradjanak fenn. A Golgotai Misztérium utáni IV. században egy speciális testület volt Itáliában, ez egész erőfeszítését arra fordította, hogy a régi beavatás módszerei ne alakuljanak át újakká. Az embereknek csak a külső fizikai világ megismerése maradjon meg, az érzékfeletti világokról pedig csak a régi dogmák adjanak hírt, és az intellektusuk ezeket lassanként már csak mint fogalmakat vegye fel, ne is értse, csak higgyen bennük. Így az egykori tudás szétszakadt a földi világ ismeretére és egy másik világban való hitre, míg ez a hit úgy összezsugorodott, hogy egyeseknek csak meg nem értett dogmák összességéből állt, másoknak meg egyáltalán csak hitük támpontja lett. Mit hisz a modern ember, aki már nem ragaszkodik a Szentháromság dogmáihoz? Valami elmosódott, általános szellemiséget hisz. Ismét vissza kell azonban jutnunk ahhoz az igazi szemlélethez, amelynél beleéljük magunkat a szellemibe, vagyis újra beavatási tudományra van szükségünk. Olyan tudományra, amely ilyesmiről szól: Csodáld meg az emberi szemet, hiszen ez különálló kis világ. – Ez nem pusztán kép, ez realitás, a most elmondott okokból. Mert ez a szem halálunk és újabb születésünk között egységet alkotott, valójában a Nap és Hold képmásának egybeáradása volt, és azután fordult ki. Ezért van két szemünk, mert ha olyan alkatunk volna, hogy csak egyetlen szemmel látnánk, mint a küklopszok, sohasem bontakoztathatnánk ki énünket egy látható világban; csak az érzelmi világban.

Helen Kellernek más érzelmi és gondolatvilága van, mint a többi embernek; csak azért értetheti meg magát, mert a nyelvet elmagyarázták neki. E nélkül nem fejleszthetnénk ki énünk képzetét. Hiszen ezt azáltal fejleszthetjük ki, hogy jobb kezünket bal kezünkre tudjuk helyezni, különösen, ha a szimmetrikus tagokat egymásra helyezzük. Így az énünkről is azért bontakoztatunk ki finom képzetet, mert látáskor keresztezzük a két szemünk szemtengelyét. Amikor megnézünk valamit, keresztezzük a két szemünket.

A két anyagi szem a szellemiben egység. Ez az egy szellemi szem pedig az orrgyök mögött helyezkedik el, ez képződik le és válik a két szemünkké. Az ember azáltal érezheti magát embernek, hogy jobb és bal ember lehet. Ha csak jobb vagy csak bal, és nem szimmetrikus lény volna, úgy minden gondolkodás kifutna a világba; nem jutnánk zárt énhez.

Amikor a Nap és a Hold képmását eggyé alakítjuk, következő inkarnációnkra képezzük ki magunkat. Azt mondjuk magunknak: nem hullhatsz szét az egész világgá, nem lehetsz Nap-ember, magad mellett Hold-embert tartva. Egységessé kell válnod. – Az egységes emberi Nap-Hold szem azért jön létre, hogy át is érezhessük ezt az egységet. Az emberi Nap-Hold szem olyan alakban változott, amelyet azután mint szemet hordozunk, és a két szemünk az egységes emberi Nap-Hold szem képmása.

Ezt akartam ma elmondani, kedves barátaim, arról a fizikai világtól egészen eltérő tapasztalatról, amelyre a szellemi világban teszünk szert. Ezek azonban mégiscsak összefüggenek. De úgy függenek össze, hogy teljesen kifordulunk. Ha az embert itt úgy kifordíthatnánk, hogy a bensője kívülre kerüljön, a szíve például az ember felszíne volna – gondolhatják, hogy fizikai emberként így nem maradna életben -, de ha a szívét belül így megfogva kifordíthatnánk, mint egy kesztyűt, akkor nem maradna ilyen itteni ember, hanem világmindenséggé növekednék. Mert ha egy pontba, a szívbe koncentrálunk, és képesek vagyunk magunkat szellemileg kifordítani, akkor olyan világgá alakulunk át, amelyet egyébként a halál és az újabb születés között élünk át. Ez az ember bensejének a titka, de a fizikai világban nem fordíthatjuk kifelé. De az emberi szív is kifordított világ, és a fizikai földi világ ilyen összefüggésben van a szellemi világgal. Hozzá kell szoknunk ehhez a kifordításhoz. Különben sohasem lesz helyes képzetünk arról, hogy az itteni fizikai világ hogyan is viszonylik voltaképpen a szellemi világhoz.

– Oxford, 1922. augusztus 27.

[A Golgotai Misztérium, mint az egész földi élet értelme. Leonardo ,,Utolsó vacsorá”-ja ennek egyik bizonysága. A kereszténység előtti ember lelki alkata. Az Atya princípiuma. A bűn és betegség fogalma. A terapeuták. A misztériumok tanításai Krisztusról, megjelenésének ígérete. A tanítványok kapcsolata Krisztussal, Krisztus halála után. A lélek halhatatlanságáról szóló tanítása. Mai gondolataink halott mivolta és feltámasztásuk az élő, gyógyító Szent Szellem által.]

Az emberiségnek újra el kell jutnia oda, hogy az emberi lélekben élő valamennyi erővel értse meg a Golgotai Misztériumot. Nemcsak úgy, ahogy ez a mai civilizációból kiindulva lehetséges, hanem hogy az egész emberi lény összekapcsolódhasson a Golgotai Misztériummal. Ez azonban csak akkor válik lehetségessé az emberiség számára, ha újra a spirituális megismerés szempontjából tud közeledni a Golgotai Misztériumhoz. A kereszténység teljes impulzusát valójában semmilyen intellektuális megismerés sem képes a világban érvényre juttatni, mert minden intellektuális megismerés csak az emberi gondolkodást ragadja meg. Ha pedig olyan megismerésünk van, amely csak a gondolkodáshoz szól, akkor akarati impulzusainkat – és ezek az igazi kereszténység legfontosabb impulzusai – ösztöneinkben kell megkeresnünk; nem érezhetjük ki abból a világból, ahol valóban léteznek: a spirituális világból. Jelenkorunkban egyetlen lehetőségünk, hogy tekintetünket újra az emberiség nagy kérdése felé fordítsuk: mennyiben jelenti a Golgotai Misztérium az egész Föld-fejlődés értelmét?

Amit ezzel ki kell mondanunk, azt legszívesebben egy képbe, talán kissé paradox képbe foglalhatnánk. Ha valamilyen lény érkezne a Földre egy másik bolygóról, valószínűleg mindent nagyon érthetetlennek találna a Földön, mivel nem lehetne földi értelemben vett ember. De a Föld-fejlődés ismeretéből merített legmélyebb meggyőződésem, hogy még ha a Marsról vagy a Jupiterről érkezne is ez a lény, Leonardo da Vinci „Utolsó vacsorájáénak képe mélységesen megragadná. Mert egy ilyen lény olyasmit találna ebben a képben, ami azt mondja neki, hogy a Földhöz és fejlődéséhez mélyebb értelem fűződik. A Golgotai Misztériumot átfogó értelemből kiindulva a teljesen más világból származó lény is megérthetné a Földet, egyéb jelenségeivel együtt.

Mi, jelenkori emberek, nem is tudjuk, hogy mennyire belekerültünk az intellektuális absztrakcióba. Ezért nem is tudunk már beilleszkedni azoknak az embereknek a lelkébe, akik valamivel a Golgotai Misztérium előtt éltek. Ezek az emberi lelkek egészen mások voltak, mint a mai emberi lelkek. Hiszen túlságosan hasonlónak képzelik az emberiség történelmét a ma lezajló folyamatokhoz. Pedig az emberi lelkek jelentős fejlődést éltek át, és a Golgotai Misztérium kora előtt még a primitív lelki műveltséggel rendelkező emberek is lelki lénynek tekintették magukat. Ezt arra az időre való visszaemlékezésnek nevezhetjük, amelyet az emberi lélek a földi testbe való leszállása előtt él át. Ahogy ma emlékszünk mindennapi életünkben arra, amit körülbelül három-, négy-, ötéves korunk óta átéltünk, úgy a régi emberi lélek emlékezett a szellemi-lelki világban töltött születés előtti életére. Az ember bizonyos értelemben átlátott szellemi vonatkozásban önmagán, tudta: lélek vagyok és lélek voltam mielőtt a Földre leszálltam. – Különösen a régebbi korokban ismerte még szellemi-lelki életének bizonyos, Földre szállását megelőző részleteit is! Kozmikus képekben élte át önmagát. Feltekintett a csillagokra, és a csillagokat nemcsak olyan elvont elrendezésben látta, mint mi, hanem álomszerű imaginációkban. Az egész világot álomszerű imaginációkkal áthatva látta és azt mondhatta: ez annak a szellemi világnak utolsó sugara, amelyből leszálltam, és amikor mint lélek szálltam le ebből a szellemi világból, beleköltöztem egy emberi testbe. – A régebbi korok embere sohasem kötődött olyan intenzíven emberi testéhez, hogy a lelkiségét ne élte volna át.

Mit élt át a régebbi kor embere? Azt élte át, hogy azt mondhatta: mielőtt lejöttem a Földre, olyan világban voltam, ahol a Nap nemcsak fényt árasztó égitest, hanem magasabb rendű szellemi hierarchiák gyülekezőhelye. Nem fizikai, hanem szellemi térben éltem, olyan világban, ahol a Nap nemcsak fényt, hanem sugárzó bölcsességet áraszt ki. Olyan világban éltem, ahol a csillagok olyan lények, amelyek érvényre juttatják az akaratukat. Ebből a világból szálltam le. A régi kor emberének két élménye fűződött egy ilyen érzéshez: a természet átélése és a bűn átélése.

A modern embernek nincs már a bűnről ilyen átélése, mert a bűn az ő számára csak az elvont lét világában él, a bűn számára csak egy áthozat, valami, amit mint moralitást nem egyeztet össze a természeti szükségszerűségekkel. A régi ember számára nem létezett ez a két áramlat a világ életében: egyfelől a természeti, másfelől a morális szükségszerűség. Az ő számára minden morális szükségszerűség természeti is volt, a természeti szükségszerűség pedig morális is.

Így az ember azt mondhatta magának: le kellett szállnom az isteni-szellemi világból. De emberi testbe költözve voltaképpen beteg vagyok ahhoz a világhoz képest, amelyből lejöttem. – A régi ember számára a betegség és a bűn fogalma összekapcsolódott. Az ember úgy érezte magát itt a Földön, hogy meg kellett találnia magában a betegség leküzdését. Ezeket a lelkeket egyre jobban elfogta ezért annak a tudata, hogy gyógyító nevelésre van szükségük. A nevelés gyógyszer, a nevelés: gyógyítás. Kevéssel a Golgotai Misztérium előtt, olyan alakok jelentek meg gyógyítóként, mint a terapeuták. Görögországban is az emberek gyógyításával kapcsolatban gondolták el az egész szellemi életet, mert úgy érezték, hogy az ember a Föld-fejlődés kezdetén egészségesebb volt, és lassanként fejlődött úgy, hogy mindinkább eltávolodott az isteni-szellemi lényektől. Ez volt a betegség feledésbe ment fogalma, amely abban a világban terjedt el, ahová történelmileg eljött azután a Golgotai Misztérium. Mert az ember ezekben a régebbi korokban minden szellemit a múltba tekintve érzett át, és azt mondta magának: ha látni akarom a szellemit, a múltba kell visszapillantanom születésem elé, a szellem ott van. Ebből a szellemből születtem, ezt a szellemet kell újra megtalálnom. De eltávolodtam ettől a szellemtől.

A múlt embere így az Atya szellemének érezte azt a szellemet, amelytől eltávolodott. A misztériumokban az volt a legmagasabb rendű beavatott, aki olyan erőket bontakoztatott ki önmagában, szívében, lelkében, amelyek révén emberként, külsőleg meg tudta jeleníteni az Atyát. Amikor a misztériumtanítványok beléptek a misztériumok kapuján, azokba az intézményekbe, amelyek egyidejűleg művészeti, megismerési és beavatási kultuszhelyek voltak, akkor a legmagasabb rendű beavatott előtt állva az Atyaisten képviselőjét látták benne. Az Atyák magasabb fokú beavatottak voltak, mint a „Nap-hősök”. A Golgotai Misztérium előtt az Atya-princípium uralkodott.

Az emberiség érezte, hogy mindinkább eltávolodott az Atyától – akivel kapcsolatban azt mondhatta: Ex deo nascimur -, és hogy meg kell gyógyítani. Az emberiség az eljövendőben várta a gyógyítót, a megváltót. Krisztus a mi számunkra már nem gyógyítóként él, de csak akkor tudjuk helyesen a világba beilleszteni, ha újra kozmikus orvosnak, nagy gyógyítónak érezzük.

Ilyen volt a Golgotai Misztérium előtti régi lelkek alapvető érzelme az Atya érzékfeletti világához fűződő kapcsolatukról. Görögországban azt érezték, ami különös mondásukban élt: Jobb koldusnak lenni itt a Földön, mint királynak az árnyak birodalmában. Ez azt fejezi ki, hogy az emberiség mélyen át tudta érezni, hogy mennyire eltávolodott egész lényében az érzékfeletti világtól. Ugyanakkor az emberben mélységes vágyakozás élt az érzékfeletti világ után.

Az emberiség sohasem juthatott volna azonban az én teljes öntudatához, belső szabadságához, ha úgy fejlődött volna tovább, hogy csakis az Atyaistenről lett volna tudata. Mert, hogy ehhez a belső szabadsághoz eljuthasson, ahhoz olyasminek kellett emberi lényében teret hódítani, amit az előző állapotokhoz képest betegségnek tekintettek. Lázár betegségét bizonyos értelemben az egész emberiség érezte. Ez azonban nem volt halált okozó betegség, hanem az ember örök mivoltának új megismeréséhez és felszabadításához vezetett el.

Azt mondhatjuk, hogy az emberek mind jobban elfelejtették születés előtti szellemi-lelki múltjukat, tekintetük mindinkább fizikai környezetükre irányult. Ha egy régebbi lélek tekintett teste révén erre a fizikai környezetre, mindenütt annak a szellemiségnek a képeit látta a csillagokban, amelyet elhagyott, amikor születésével a Földre érkezett. A Nap fényében azt a sugárzó bölcsességet látta, amelyben egykor mint életének atmoszférájában élt, a Napban pedig azoknak a magasabb hierarchiáknak a kórusát, akik őt a Földre küldték. Ezt azonban az emberiség elfelejtette.

Ezt érezték, amikor a Golgotai Misztérium előtti VIII-VII. és az utánuk következő századok közeledtek. Ha a külső történelem mit sem beszél el erről, az a külső történelem hiányossága. Aki a történelmet spirituálisan tudja követni, annak úgy jelenik meg, hogy az emberiségnek fejlődése kiindulópontján hatalmas tudata volt az Atyaistenről, és ez a tudat lassanként lebénult, hogy az ember már csak a szellem nélküli természetet lássa.

Akkoriban sok mindent nem mondtak ki, sok minden volt az emberi lelkek tudat alatti mélységeiben. Az emberi lélek tudat alatti szféráiban legjobban egy szavakba nem foglalt, csak a szívekben átérzett kérdés működött: körülöttünk itt a természet, hol van az a szellem, amelynek a gyermekei vagyunk? Hol látjuk meg azt a szellemet, amelynek a gyermekei vagyunk? – a IV., III., II., I. század legjobb lelkeiben öntudatlanul benne élt ez a kérdés anélkül, hogy megfogalmazták volna. Ez volt a kérdések kora, az emberiség átérezte ekkor az Atyaistentől való eltávolodását, és mintegy lelke mélyén tudta: ennek így kell lennie – Ex deo nascimur! -, de tudjuk-e még, tudhatjuk-e még?

Ha még mélyebben betekintünk azoknak az embereknek a lelkébe, akik a Golgotai Misztérium közeledésének korában éltek, a következő derül ki számunkra. Ott voltak az egyszerűbb, primitívebb lelkek, akik csak mélyen a tudatuk alatt érezhették, hogy elszakadtak az Atyával való összefüggésüktől. Ők azoknak az ősi embereknek voltak az utódai, akik egyáltalán nem voltak olyan állati jellegűek, mint ahogy ezt természettudományosan elképzeljük. Állatszerű alakjukban olyan lelket hordoztak, amely régi álomszerű szellemi látásával tudta: az isteni-szellemi világból szálltunk le és emberi testet öltöttünk. Az Atyaisten vezetett le bennünket a földi világba. Őbelőle születtünk.

De az emberiség legrégebbi lelkei tudták, hogy a szellemi világokban, ahonnan leszálltak, elhagyták azt, akit ma és általában később is „Krisztus”-nak neveztek. Ezért mondták az első keresztény írók, hogy a legrégebbi lelkek keresztények voltak, és valóban képesek voltak Krisztus imádására. Krisztus volt szemléletük középpontja a szellemi világokban, ahol Földre szállásuk előtt tartózkodtak, Krisztus volt az a centrális lény, akihez lelki tekintetük fordult. A Földön visszaemlékeztek az emberek arra, hogy földi életük előtt Krisztussal voltak együtt.

Voltak azután más vidékek – Platón például egész sajátságos módon beszél ezekről -, ahol olyan tanítványokat avattak be a misztériumokban, akiknél felkeltették az érzékfeletti világok látását, felszabadították emberi lényükből azokat az erőket, amelyek révén a szellemi világokba lehet tekinteni. A beavatottak ilyen tanítványai Krisztust újra teljes alakjában ismerték meg, nem csak a Földre szállás előtti időre való homályos emlékezéssel, amely már félig elfeledett gondolatként élt itt a Földön minden emberi lélekben. Azonban olyan lénynek ismerték meg, aki a Földön túli világokban mintegy elveszítette a feladatát.

A Golgotai Misztérium előtti II. és I. században ugyanis egészen sajátságos módon tekintettek a misztériumokban az érzékfeletti világok később Krisztusnak nevezett lényére. Úgy tekintettek rá, hogy azt mondták: Ezt a lényt az érzékfeletti világokban látjuk, aktivitása azonban egyre csökkent. – Hiszen ez a lény oltotta be a lelkekbe születés előtti idejük emlékezetét, amely azután földi életükben éledt újra. Ő volt az érzékfeletti világokban annak a nagy tanítója, amire a lélek még Földre szállása után is visszaemlékezett. A beavatottaknak úgy tűnt, hogy ez a később Krisztusnak nevezett lény elveszítette az aktivitását, mert az emberek lassanként nem kaphatták már meg ezeket az emlékeket.

A beavatottakban további életük során mind jobban felmerült annak a tudata, hogy ez a lény, akire az ősi emberiség földi életében visszaemlékezett, és most egyre csekélyebb aktivitással látjuk a szellemi világban, új életszférát keres majd magának. Le fog jönni a Földre, hogy újra felkeltse az emberekben az érzékfeletti szellemiséget.

Azt kezdték erről a később Krisztusnak nevezett lényről mondani, hogy a jövőben lejön majd a Földre, emberi testet ölt, mint ahogy azután magára is öltötte a Názáreti Jézusban. A Golgotai Misztérium előtti utolsó századokban Krisztus eljövendő léte volt a megbeszélések egyik fő tartalma. A napkeleti három mágus vagy király képszerű nagyságában azoknak a beavatottaknak a képviselőit látjuk, akik azt tanulták beavatási helyükön, hogy Krisztus el fog jönni, amikor az idő betelt, és az égi jelek hírül adják. Akkor kell majd elrejtett helyén felkeresniük. Az evangéliumokban mindenütt mélységes titokként, mélységes misztériumként hangzik fel az, ami spirituális tekintettel szemlélve újra feltárul az emberiség fejlődésében.

A primitív emberek így mintegy elveszetten tekintettek fel az érzékfelettihez. Tudat alatt azt mondták maguknak: elfelejtettük Krisztust. – Maguk körül a természetet látták. Szívükben az előbb jelzett kérdés merült fel: Hogyan találjuk meg újra az érzékfeletti világot? – A misztériumi beavatottak tudták, hogy a később Krisztusnak nevezett lény emberi alakot fog ölteni, és a lelkek a Golgotai Misztérium szemlélésében élik majd át, amit azelőtt születés előtti életükben átéltek.

Arra a kérdésre, hogy hogyan jutunk el ismét az érzékfelettihez, ezáltal nem intellektuálisan, hanem a Földön végbement leghatalmasabb tény révén válaszoltak. A történések iránt érzéket kifejlesztő emberek ekkor azoktól tanultak, akik tudták, hogy Jézus emberi mivoltában valóságos Isten élt és szállt le, az az Isten, akit az emberek azért felejtettek el, mert testük erői a szabadság felé fejlődtek. Új alakban jelent meg, megláthatták, megnézhették, és a történelem a továbbiakban úgy beszélhetett róla, mint földi lényről. Leszállt az Isten, akit csak odaát a szellemi világban ismertek, ott járt Palesztinában, és emberi testbe költözésével megszentelte a Földet. Az akkori értelemben művelt emberek nagy kérdése ezért az volt, hogy melyik utat választotta Krisztus, hogy elérkezzék Jézushoz?

A Krisztus-kérdés a kereszténység első idejében tisztán spirituális volt. Nem Jézust, hanem Krisztus leszállását kutatták. Feltekintettek az érzékfeletti világokba, látták Krisztus Földre szállását, és azt kérdezték, hogy a Földön túli lény hogyan vált földivé. Ezért volt lehetőségük a Jézus Krisztust tanítványként körülvevő egyszerű embereknek arra, hogy mint szellemmel halála után is beszélhessenek vele. A halála után elmondott legfontosabbakból csak néhány töredék maradt fenn. De a spirituális tudomány, a spirituális megismerés felderítheti, hogy Krisztus mit mondott a hozzá legközelebb állóknak halála után, amikor szellemi mivoltában jelent meg előttük.

Ekkor mint a nagy gyógyító, vigasztaló beszélt hozzájuk, aki tudta azt a titkot, hogy az emberek emlékeztek egykor őrá, mert születése előtti életükben együtt voltak vele az érzékfeletti világokban. Most azt mondhatta nekik: régebben megadtam nektek azt a képességet, hogy visszaemlékezzetek születés előtti érzékfeletti életetekre. Ha most befogadtok lelketekbe, szívetekbe, úgy megadom nektek azt az erőt, hogy a halhatatlanság tudatával haladjatok át a halál kapuján. Már nem csak az Atyát fogjátok megismerni – Ex deo nascimur -, megérzitek a Fiút, akivel meghalhattok, és mégis élve maradtok. – In Christo morimur.

Ezt természetesen nem a most elmondott szavakba foglalta, de értelmében Krisztus erre tanította azokat, akik testi halála után közel álltak hozzá. Hiszen az emberek, míg ősi emberek voltak, nem ismerték a halált, mert tudatuk megszerzésének kora óta magukban hordozták lelki mivoltuk belső ismeretét; tudtak arról, ami nem halhat meg. Láthatták maguk körül az emberek halálát. – Az elhalás a körülöttük levő tények látszata volt számukra. Az emberek nem érezték át a halált. Az elhalás tényét csak a Golgotai Misztérium közeledtével érezték, mert lelkük lassanként annyira hozzákötődött testiségükhöz, hogy kétségeik támadhattak arról, hogy a lélek hogyan élhet tovább a test összeomlása után. Régebbi korokban ez nem is lehetett volna kérdés; az emberek ismerték a lelket.

Krisztus eljött, ő mondta azt: Veletek akarok élni a Földön, hogy legyen erőtök újra lelketek felgerjesztéséhez, belső impulzálásához, hogy eleven lélekként vigyétek át a halálon. – Ez volt az, amit Pál nem értett meg azonnal, hanem csak akkor, amikor feltárult előtte az érzékfeletti világok kapuja, amikor itt a Földön kapott impressziókat Jézus Krisztusról. Ma azért becsülik egyre kevésbé a páli kereszténységet, mert azt igényli, hogy a Földön túli világokból érkező Krisztust lássuk, amint összeköti Földön túli erejét a földi emberrel. Így fűződött az emberiség tudatába fejlődése során az „Istentől” – tudniillik az Atyaistentől – „születünk” mondáshoz az élet, a vigasz, az erő szava: „Krisztusban halunk meg” – vagyis őbenne élünk.

Ha most a jelenkor beavatottjának szempontjából írom le jelenkorunk emberiségének evolúcióját – és ahogy ezt a jövő számára is reméljük -, úgy tárul legjobban lelkünk elé, hogy mit is kapott az emberiség a Golgotai Misztérium által. Lelkük elé próbáltam tárni a régi beavatott, a Golgotai Misztérium korában élt beavatott szempontját; most pedig jelenkorunk beavatottjának szempontját próbálom leírni, aki ma nem csupán a természet külső megismerésével közeledik az élethez, hanem a megismerés olyan mélyebb erői ébredtek fel benne, amelyeket a spirituális irodalomban megadott eszközökkel ébreszthetünk fel lelkünkben.

Amikor ez a beavatott olyan ismereteket szerez, amelyek mai korunk diadalai, olyan ragyogás, amelynek megszerzésével sok ember bizonyos magasabb tudattal is jól érzi magát, akkor ő ezekkel az ismeretekkel tragikus helyzetben érzi magát. Mert amikor az újabb, modern beavatott összekapcsolja lelkével ezeket a világban különösen érvényesülő és értékes ismereteket, úgy mindezt elhalásnak érzi. Annál elhalóbbnak érzi lelkét ez a modern beavatott, akinek lelkében feltámadt a Földön túli szféra világa, mennél inkább áthatja magát az egész mai világ tudományával. A tudomány a modern beavatott lelkének sírja; amikor a világról a modern tudomány szerint szerez ismereteket, már életében kötődést érez a halálhoz. Ezt az elhalást gyakran mélyen és intenzíven átérzi. Keresi is annak az okát, amiért valamilyen hullaszagot érez, amikor a legmagasabb rendű modern ismeretekhez emelkedik, amelyeket igazán meg tud becsülni, és amik mégis a halál előérzetét keltik benne.

Ekkor mond magának valamit az érzékfeletti világ megismeréséből, amit egy kép segítségével szeretnék kifejezni. Földre szállásunk előtt szellemi-lelki módon élünk. Amit születés előtti életünkben szellemi-lelki módon, teljesen reálisan élünk át, arról lelkünkben itt a Földön csak gondolataink, fogalmaink, képzeteink vannak. Ezek a lelkünkben vannak. De hogyan?

Nézzük meg az embert, ahogy születése és halála között teljesen elevenen él, testét hús és vér hatja át. Elevennek nevezzük. Áthalad a halál kapuján. A fizikai emberből holtteste marad, ezt átadják a Földnek, az elemeknek. Megnézzük ezt a fizikailag holt embert. Holtteste az élő, eleven vérrel áthatott ember maradványa. Beavatott tekintettel nézünk vissza saját lelkünkbe. Rátekintünk a születés és halál közti életünk gondolataira, a mai modern bölcsesség és tudomány gondolataira, és látjuk, hogy ezek földre szállásunk előtti mivoltunk holttestei. Felismerjük, hogy mai legértékesebbnek tartott gondolataink, amelyek elhozzák nekünk a külső természet megismerését, úgy viszonylanak Földre szállás előtti mivoltunkhoz, mint annak holttestei, mint ahogyan a holttest viszonylik a teljesen eleven emberhez. Ez az, amit a beavatott átélhet. A gondolatban nem igazi életét, hanem lelkének holttestét éli át. Ez nem szentimentalizmusból fakadó kijelentés, hanem olyan tény, amely ma éppen egy tetterős megismerésnél lép teljes erővel a lélek elé. Ezt nem a szentimentális, misztikus álmodozó mondja ma magában, hiszen ő éppen saját lényének homályos misztikus mélyéről akar valamit átérezni. Aki azonban áthalad ma a beavatás kapuján, az éppen olyan gondolatokat fedez fel lelkében, amelyek élettelenségük folytán teszik lehetségessé az élő szabadságot. Az emberi szabadság egész alapját képező gondolatok éppen azért nem kényszerítik az embert, mert holtak és nem élők. Az ember ma azért válhat szabad lénnyé, mert nem eleven, hanem holt gondolatokkal van dolga. Az ember megragadhatja a halott gondolatokat, és ezeket használhatja fel szabadságához. De ezeket teljes kozmikus tragikummal is átéljük, mint lelki holttesteket. Mielőtt a lélek leszállt a földi világba, akkor eleven, mozgékony volt mindaz, ami ma holttest. A szellemi-érzékfeletti világokban a halálon már áthaladt vagy a Földre még le nem szállt, a szellemi világban élő emberi lelkek között ott mozogtak a magasabb hierarchiák lényei is, akik az ember fölött állnak, és ebben a szférában mozogtak a természet alapját képező elementáris lények is. Ekkor a lélekben mindez eleven volt. Itt a gondolat, a szellemvilág öröksége, halott a lélekben.

Ha azonban mint modern beavatottak tudjuk Krisztussal áthatni magunkat, úgy, ahogyan a Golgotai Misztériumban megismertette magát, és Pál mondását legmélyebb, legbensőségesebb értelemben értjük meg: „Nem én, hanem a Krisztus énbennem”, akkor Krisztus ezen a halálon is átvezet bennünket. Akkor gondolatainkkal behatolunk a természetbe, de Krisztus szellemileg velünk jár, és belesüllyeszti gondolatainkat a természet sírjába. Mert amikor egyébként halott gondolataink vannak, a természet sírrá alakul. Ha azonban úgy közeledünk halott gondolatainkkal az ásványokhoz, állatokhoz, a csillagok, felhők világához, a hegyekhez, folyókhoz, hogy Krisztus kísér bennünket e mondás szerint: „Nem én, hanem a Krisztus énbennem”, akkor a modern beavatásban a kvarckristályba merülve azt éljük át, hogy a gondolat elevenen emelkedik fel a természetből, a kvarckristályból. A gondolat mint ásványi sírból emelkedik ki elevenen. Az ásványvilág szellemet emel fel bennünk. Ha Krisztus kivezet bennünket a növényi természeten át onnan, ahol különben csak halott gondolatok léteznének, akkor eleven gondolatok jönnek létre.

Betegnek éreznénk magunkat, ha a természethez közeledve csak a számoló csillagász tekintetével néznénk ki a csillagok világába, és ezek a halott gondolatok belemerülnének a világba. Betegnek éreznénk magunkat, és ez halálos betegség volna. Ha azonban elfogadjuk Krisztus kíséretét, úgy halott gondolatainkat Krisztus kíséretével visszük bele a csillagok, a Nap, a Hold, a felhők, hegyek, folyók, ásványok, növények és állatok világába, az emberek egész fizikai világába. A természet szemlélésében minden megelevenedik, minden lényből, mint sírjából kel fel az élő, a minket gyógyító, halálunkból feltámasztó szellem, a Szent Szellem. Érezzük, hogy Krisztus kísér bennünket, és amit halálként éltünk át, az újra megelevenít. Érezzük, hogy a világ minden lényéből az élő, gyógyító Szellem szól hozzánk.

Ezt spirituális megismerésben, új beavatási megismerésben kell újra megszereznünk. Akkor a Golgotai Misztériumot az egész földi lét értelmének fogjuk fel, és tudni fogjuk, hogy hogyan kell vezetnie bennünket Krisztusnak abban a korban, amikor az emberi szabadságnak a halott gondolat révén kell kifejlődnie, és hogyan kell elvezetnie bennünket a természet megismeréséhez. Tudni fogjuk, hogy Krisztus a Golgotai Misztériumban bekövetkezett halálában nem csak saját sorsát állította a Földre, de hatalmas pünkösdi szabadságot adományozott a Földnek, amikor azt az élő Szellemet ígérte a földi emberiségnek, aki az Ő segítségével életre kelhet minden Földön találhatóból. Megismerésünk halott, sőt maga a bűn marad, ha nem támadunk fel Krisztus révén úgy, hogy az egész természetből az egész kozmikus létből újra szól hozzánk az élő Szellem. Az Atyaisten, Fiúisten és a Szent Szellem-isten hármassága nem kiokoskodott képlet, hanem mélységesen összefügg a kozmosz egész fejlődésével, és élő, nem holt megismerésünkké válik, ha felelevenítjük magunkban Krisztust, mint Feltámadottat, a Szent Szellem hozóját.

Akkor megértjük, hogy mintegy betegség volna, ha nem láthatnánk meg azt az istenséget, akiből a világra jöttünk. Az embernek titkon betegnek kell lennie, hogyha ateista. Csak akkor egészséges, ha fizikai természetét úgy foglalja össze, hogy az „Istentől születtem!”-et saját lényének összefoglalásaként tudja bensőleg átérezni. Sorscsapás, ha az ember földi életében nem talál rá Krisztusra, aki őt vezetheti, aki földi életének végén átvezetheti a halálon és a halálon át a megismeréshez. Mert ha az „In Christo morimur-t” átérezzük, akkor azt is érezzük, ami Krisztus vezetése révén akar közeledni hozzánk, és megérezzük azt is, hogy mindenből a Szellem támad fel, még ebben a földi életben feltámad. Újra elevennek érezzük magunkat ebben a földi életben, átnézünk a halál kapuján, amelyen Krisztus vezet át, rátekintünk a halálon túli életre, és most tudjuk, hogy Krisztus miért küldte el a Szellemet, a Szent Szellemet: azért, mert életünkben már itt hozzákapcsolódhatunk ehhez a Szent Szellemhez, ha átadjuk magunkat Krisztus vezetésének. Akkor bizonyossággal elmondhatjuk, hogy Krisztusban halunk meg, amikor a halál kapuján áthaladunk.

Amit itt a természetben megismerésünkkel átéltünk, az már a jövő előkészítése. Mert ami egyébként halott tudomány volna, azt az élő Szellem feltámasztja. Hogyha jól értettük, hogy: Az Atyától születtünk – Krisztusban halunk meg -, akkor a halál kapuján átpillantva elmondhatjuk, amikor a megismerés halálának helyére az igazi halál lép, és elveszi testünket, hogy: A Szent Szellemben újra feltámadunk – Per spiritum sanctum reviviscimus.

– London, 1922. augusztus 30.

[A bolygómozgásokat és állócsillag-konstellációkat követő átélés az alvás idején. Éteri szívészlelés. Napszem, emberi szem. Krisztus vezet át az állatöv szférájának zavaró eseményein. Saját karmánk átélése. Felébredés és holdelem. A keleti, a görög és az új beavatási tudomány. A történelem megértése. Az Ég és a Föld ritmikus kapcsolatai. A halottakhoz fűződő kapcsolat kialakítása a szív nyelve által.]

Ha ilyen ritkán tudunk együtt lenni, lehetőleg sok mindent szeretnék egyetlen fejtegetésben elmondani, így könnyen elég sok dolgot össze lehet foglalni. Ma mégis megpróbálom bizonyos szempontból az ember földi életének úgynevezett másik oldalát jellemezni. Ezt összefüggésbe szeretném azután hozni korunk mélyebb, szellemibb megismerésének jelentőségével.

Mennyit ismer végül is az ember mindabból, ami az életéhez tartozik, ha a megismeréshez csakis érzékszerveit és az érzékszerveihez kötődő értelmét használja? Hiszen a megszokott érzéki tudat révén tudatosan csak emberi életünk éber részét éljük meg. A világ vezető szellemi hatalmai azonban valóban nem hiába iktatták be az ember életébe az alvó állapotot.

Elalvástól felébredésig rendkívül sok minden történik az emberrel. Amit a szellemnek az ember révén kell a földi életben megtennie, annak legnagyobb része az alvás állapotában történik.

Hiszen éber állapotban csak az történik a Földön, amit az ember önmagával és a tárgyakkal tehet. Alvó állapotban történik az emberi fejlődésben mindaz, amit a magasabb rendű szellemi lények azért végeznek el az emberi lélekkel, hogy teljes fejlődéshez juttassák az embert földi létében. Semmiképpen sem szabad szem elől téveszteni, hogy jóllehet a modern beavatási megismerés pontosabban betekinthet az ember elalvás és felébredés közt lejátszódó jelentős történéseibe, ezek a tények mégsem csak a beavatottnál játszódnak le, hanem minden embernél, és a fejlődés valamennyi ember esetében ezektől a tényektől függ. A beavatott csak felhívhatja a figyelmet ezekre a tényekre. Jelentőségüket azonban egyre inkább át kellene éreznie földi életében minden olyan embernek, aki ennek a földi életnek az értelmén elgondolkodik.

Ma egyszerűen szeretném leírni önöknek, hogy mi minden játszik bele az ember alvó állapotába. Amikor az ember elalszik – tudják, hogy ezt külsőleg úgy jellemezzük, hogy asztrálteste és énje elválik a fizikai és az étertesttől -, akkor ez az én és asztráltest a szellemi világban van, és nem hatja át a fizikai és étertestet, mint a felébredés és elalvás közti állapotban.

Ha azonban arra tekintünk, ami valóban megtörténik az emberrel alvó állapotban, akkor ez arra utal, hogy hogyan függ össze éberen ezzel a Földdel. A Földdel először is érzékei révén függ össze, amennyiben a különböző természeti világok jelenségeit az érzékeivel észleli és ismeri meg. De azáltal is összefügg vele, hogy éber állapota során tudat alatt cselekszik. Például lélegzik, és a légzés levegőjébe – azt mondhatjuk – az egész Föld belejátszik. A légzés levegőjében roppant sok, igen finoman elosztott állapotú anyag van. Éppen ilyen finoman elosztott állapotban hatnak rendkívül jelentősen, amikor a belélegzett levegővel felvesszük ezeket emberi szervezetünkbe. Ahogyan az érzékszervek észleletei tudatosan jutnak be az emberbe, úgy sok minden már éber állapotban is tudat alatt jut be az emberbe, mondhatnám, szubsztanciálisabb módon, mint az észlelés és gondolkodás elvont-eszmei állapota révén; a környezet a lélegzés által szubsztanciálisabban jut be az emberbe.

Ha pedig még azt is tekintetbe vennék, hogy mennyire függ az emberi szervezet a felvett földi táplálékok különböző szubsztanciáitól, akkor elmondhatják, hogy az emberre sok minden hat éber állapotában. Ez azonban ma kevésbé érdekel bennünket. Inkább az fog érdekelni, ami alvó állapotban hat az emberre. Azt kell mondanunk: ahogyan az embert éber állapotában a külső szubsztanciákhoz, a földiséghez fűződő kapcsolatban látjuk, úgy alvó állapotban az egész kozmosszal jut bizonyos kapcsolatba.

Nem mintha az embert úgy kellene felfognunk, hogy asztráltestével minden éjszaka felölti a kozmosz nagyságát – ez túlzott állítás volna -, de az ember mégis minden éjszaka belenő a kozmoszba. Ahogyan itt összefüggésben vagyunk a növényekkel, ásványokkal, a levegővel, úgy éjszaka a bolygók mozgásával, állócsillagok konstellációival függünk össze. Elalvástól felébredésig a csillagos ég éppen úgy a mi világunk, mint éber állapotban a Föld.

Először is megkülönböztethetjük a különböző szférákat, amelyeken elalvás és ébredés között keresztülvándorolunk. Az első ilyen szféra az, ahol az emberi én és asztráltest, vagyis az alvó emberi lélek, a bolygóvilág mozgásaival érzi kapcsolatban magát. Ahogyan reggel ébredéskor fizikai testünkbe visszabújva azt mondhatjuk, hogy tüdőnk, szívünk, májunk, agyunk bennünk van, ugyanúgy kell alvó állapotunkban azt mondanunk, hogy abban az első szférában, amellyel mindjárt elalvás után és közvetlenül ébredésünk előtt érintkezésbe jutunk, a bolygók mozgásának erői vannak bennünk.

Nem mintha minden éjszaka felvennénk magunkba a bolygók egész mozgását, de képmásként magunkban hordozunk egy kis képet, amely valóban leképezi a bolygómozgásokat. Ez minden embernél másképpen van. Így azt mondhatjuk: elalvás után minden ember először a bolygómozgást éli át, mégpedig olyan módon, hogy asztráltestében bensőleg, mint valamilyen planetáris gömböt éli át mindazt, ami a bolygók között kint a kozmikus térben történik. Ez az első élmény, amit az ember elalvás után átél.

Ne mondják azt, kedves barátaim: Mi közöm mindezekhez, hiszen nem is érzékelem! – Szemükkel nem látják, fülükkel nem hallják. De alvó állapotba kerülésük pillanatában valóban a szív szemévé válik asztráltestüknek az a része, amely éberen szívükbe tagozódik, és meglátja az ilyen történéseket. A szív szeme valóban észlel – még ha az észlelés igen halvány is jelenkorunk emberiségénél -, észleli, amit ott él át az ember.

Ezt az átélést a szív szeme úgy észleli, hogy az elalvás után következő időben visszapillant a fizikai és étertestként ágyban fekvő emberhez. Az én és az asztráltest a szív szemével pillant rá vissza. Amit pedig testükben bensőleg a bolygómozgások képének élnek át, az saját étertestükről verődik vissza, tükörképét saját étertestükből látják meg.

Csak a mai emberi alkat olyan, hogy az emberek mindjárt ébredésük után elfelejtik azt a homályos tudatot, amelyet éjszaka a szívük szeme révén kaptak. Ez homályos tudat, és legfeljebb olyan álmokban rezeg tovább, amelyekben némileg megvan még a bolygómozgások belső mozgékonysága, de életünk képei ezekbe is beleilleszkednek, pedig alapjában véve csak éppen belekerülnek az ilyen bolygómozgásoktól függő álmokba. Ezek a képek azért jutnak beléjük, mert az asztráltest belemerül az étertestbe, az élet emlékét pedig az étertest őrzi.

Nagyon is meglehet, hogy reggel felébrednek, visszatértek a bolygómozgások szféráján át és mondjuk, hogy ebben egy Jupiter és Vénusz közti speciális kapcsolatot éltek át, mert sorsukkal, karmájukkal különösen ez függ össze. Lehet, hogy ilyen speciális kapcsolatot éltek át a Jupiter és Vénusz között. Ha a Jupiter és Vénusz közt átélteket felhoznák nappali életükbe, sok mindent megértenének emberi képességeikről, mert ezek nem földi, hanem kozmikus eredetűek. A kozmosszal való összefüggésük révén tehetségesek, jók, vagy legalábbis hajlamosak a jóra és rosszra. Meglátnák tehát, hogy mit beszélt egymással a Jupiter és a Vénusz, szívük szemével észlelnék, mondhatnám szívük fülével, ezt nem is lehet olyan pontosan megkülönböztetni. Mivel azonban úgyis igen tompán észlelték, ezért elfelejtik. Miközben a Jupiter és Vénusz között végbemegy bent ez a kölcsönhatás, kölcsönös mozgást hozva létre az asztráltestükben, belekeveredik valamilyen tizenhét vagy huszonöt éves korukban például Oxfordban, Manchesterben vagy máshol, déli tizenkét órakor átélt élményük. Ezek a képek belekeverednek a kozmikus élményekbe. Az álom képeinek biztosan van bizonyos jelentőségük, de elsősorban nem ezek a fontosak. Ezek bizonyos értelemben csak ruhák, amelyek ráfonódtak a kozmikus élményekre.

Az ilyen módon létrejövő átélés, a szív említett észlelése számára összefügg bizonyos szorongással. Ehhez az élményhez csaknem minden embernél bizonyos spirituális jellegű szorongás érzései elegyednek, különösen, ha a kozmikus átélés visszasugárzik és visszhangzik az emberi étertestről. Amikor tehát például a Jupiter és Vénusz említett különleges viszonya által létrehozott hatás sugárzik vissza, amennyiben a szív észlelése számára oly sokatmondó egyik sugár az emberi homlokról tér vissza, egy másik, szívünk tája alól érkező sugár pedig elegyíti ezzel hangját és fényét, akkor olyan szorongás jön létre a szív észlelése számára, amelyről beszélnünk kell. Ilyenkor minden, nem teljesen megkeményedett lélek így szól magában alvás közben: a kozmikus köd vett fel engem magába. – Ez valóban a kozmikus köd felhígulásához hasonlóvá válás, kozmikus ködfelhőként úszva, a kozmikus ködbe. Ilyen az elalvás után közvetlenül megjelenő első élmény.

A szorongás folytán, és ezáltal önmagunkat a kozmikus köd egy darabjának átélve, ezután jut a lélekbe az, amit a világon átlebegő istenség iránti odaadásnak nevezhetünk. Elalvás után ez a két alapvető érzelem közeledik az emberhez az első szférában: A kozmikus ködben vagyok, és az istenség ölében szeretnék nyugodni, hogy biztonságban legyek a kozmikus ködben való feloldódás ellen.

Ezt kell reggel a szív észlelésének áthoznia, amikor az ember újra belemerül fizikai és étertestébe. Mert ha ezt az élményt nem hozná át az életébe, akkor az ember másnap felvett vagy az anyagcserében feldolgozott táplálékának anyagai teljesen földi jelleget öltenének, és egész emberi szervezetét rendezetlenné tennék. Hiszen testét az éhezés is állandóan anyagoktól fosztja meg.

Az alvás jelentősége valóban roppant nagy és jelentékeny az ember éber állapota számára. Azt mondhatjuk, hogy a Föld-fejlődésnek ebben a korszakában az ember még mentesül attól, hogy maga gondoskodjék arról, hogy az isteni jelleget áthozza. Az embereknek jelenkori alkatukkal nem volna ugyanis annyi erejük, hogy ezt teljesen tudatosan áthozhassák a lét túlsó oldaláról az innenső oldalra.

Amikor az ember ezt átélte, bejut a következő szférába. Ilyenkor az elsőt sem hagyja el, ez megmarad szívének észlelése számára. A következő szféra azonban sokkal bonyolultabb, ezt az asztráltestnek azzal a részével észleljük, amely nappal, éberen, az ember napfonatába és különösen egész végtagrendszerébe tagozódik bele. A következő szférában az éjszaka során az ember asztráltestének a napfonatot és a végtagrendszert átható része észlel. Ebben a következő szférában az ember azokat az erőket érzi az asztráltestében, amelyek az állatövi képektől erednek: Az erők egyik alakja közvetlenül az állatövi képektől származik, a másik a Földön keresztülhaladó állatövi erőktől, aszerint, hogy az állatövi képek a Föld felett vagy alatt helyezkednek el. Ez nagy különbséget jelent.

Az embernek ezt az észlelését napészlelésnek nevezném, mivel asztráltestének azzal a részével észlel, amely a napfonattal és a végtagokkal függ össze: napszemnek szeretném ezt nevezni. Ezáltal észleli az állatövhöz és bolygómozgáshoz fűződő egész viszonyát. A kép tehát kiterjed, az ember egyre jobban belenövekszik a kozmosz képébe.

Az embernek ezt megint saját fizikai és éterteste tükrözi vissza, amelyre visszairányítja a pillantását. Ami tehát az ember testéből minden éjszaka eltávozik, azt bejuttatja az egész kozmosz, a bolygómozgás és az állócsillag konstelláció összefüggésébe.

Az állócsillagokhoz fűződő élmény az egyik embernél elalvása után fél órával, a másiknál hosszabb idő múlva, némelyeknél röviddel elalvásuk után következhet be, és ilyenkor az ember mind a tizenkét állócsillagban átéli önmagát. Az állócsillagokkal kapcsolatos élmények rendkívül bonyolultak.

Kedves barátaim, azt hiszem, ha világutazóként ismernék meg a Föld legfontosabb tájait, akkor sem lehetne olyan sok élményük, mint amennyit egyetlen állatövi csillagkép nyújt minden éjszaka napszemük számára! A régebbi korok embereinek még intenzív álomszerű szellemi látásuk volt, ők a most elmondottakból sok mindent észleltek álomszerű tudattal, így ez aránylag kevésbé zavarta meg őket. Ha a mai ember nem veszi fel lelkületébe azt, amit Krisztus a Golgotai Misztériummal akart a Föld számára jelenteni, akkor aligha juthat napszemének valamilyen világosságához, aligha derülhet ki bonyolult, tizenkétszeres éjszakai átélése, pedig el kell ehhez jutnia, még ha napközben el is felejtette. Ha egyszerűen átérezzük, hogy mit jelent a földi élet számára, hogy Krisztus átélte a Golgotai Misztériumot, és mindennapi földi életünkben elgondolkodunk Krisztusról: ezáltal olyan színezet, árnyalat kerül a fizikai és étertest kerülő útján az asztráltestbe, hogy elalvástól ébredésig Krisztus vezet bennünket az állatövben.

Itt valójában újra azt érzi az ember: Bele kell hát vesznem a csillagok sokaságába és történéseibe? – Ha ekkor vissza tud pillantani azokra a gondolatokra, érzelmekre és akarati impulzusokra, amelyekkel nappali ébrenléte során Krisztushoz fordult, akkor Krisztusban vezetője támad a szféra felkavaró eseményeinek rendezéséhez.

Így valóban azt kell mondanunk: az élet másik oldalára tekintve érthetjük csak meg Krisztus teljes jelentőségét az emberiség földi élete számára a Golgotai Misztérium óta. Különben voltaképpen senki sem érti meg, hogy mai, megszokott civilizációnkban mit kell még Krisztusnak jelentenie a földi élet számára.

Mindezeket ma még nem sokan élik át, és nem is értelmezik helyesen. Ha tudunk a most kifejtettekről, akkor megértjük, hogy a Krisztus-eseménytől ma még nem érintett emberek hogyan hozzák be éber nappali tudatukba rendezetlen éjszakai élményeiket. Hogyha alvó állapotban átéltük előbb a ködös létet, úgy valóban egy megzavart világban vagyunk, ahol Krisztus szellemi Napként jelenik meg, vezetőnk lesz, a zűrzavar így a megértés valamilyen harmóniájába oldódik.

Ez azért fontos, mert ebbe a szférába való belépésünk pillanatában, az állatöv állócsillag-konstellációjának és a bolygómozgásnak örvénylő kuszaságában valóban saját karmánk tárul napszemünk elé. A karmáját minden ember észleli, de csak alvó állapotban. Ébren csak érzelmileg oson be ennek az észlelésnek a másolata.

A némiképpen önismeretre törekvő ember rátalálhat önmagában annak az élménynek halvány utócsengésére, amikor Krisztus vezetőként jár előtte a Kostól a Bikán, Ikreken és a többi csillagképen át, elmagyarázza az embernek éjszaka a világot, hogy újra erőt kapjon nappali életéhez. Mert ebben a szférában nem csekélyebbet élünk át, mint hogy Krisztus átvezet az állatöv megzavaró eseményein, vezető lényként van előttünk, egyik csillagképtől a másikig kíséri az embert, hogy rendezetten vehesse fel magába azokat az erőket, amelyekre éber életéhez megint rendezetten van szüksége.

Alapjában így él át az ember minden éjszakát az elalvás és a felébredés között; lélekként és szellemként éli át a kozmosszal való rokonsága folytán. Ahogy fizikai és éterteste révén a Földdel rokon, úgy lelkével, szellemével és asztráltestével a kozmosszal van rokonságban. Amikor az ember elvált fizikai és étertestétől, és belenövekedett a kozmikus világba, intenzív rokonságot érezne ehhez annak a belső képnek az átélésében, amely az ágyban maradt részéből sugárzik rá vissza; erős tendenciát érezne, hogy életét az állatövön túlra kiterjessze.

Ezt születése és halála között nem teheti meg, mert az eddig leírt élményekhez alvása idején egy másik elem keveredik, ez pedig egészen más jellegű, mint a bolygóktól és állócsillagoktól származó elem. Ez a holdelem.

A holdelem éjszaka – újhold idején is – az egész kozmoszt különleges szubsztanciával színezi át, és az ember ezt is átéli. De úgy éli át, hogy ezek a holderők, mondhatnám, visszatartják az állatöv világában, és újra visszavezetik felébredéséhez. Az ember ezt a holdelemet némi sejtéssel már az első szférában is átéli. A leírt második szférában azonban különösen intenzíven éli át a születés és halál titkait. Itt még a szív- és a napszeménél is mélyebben rejlő szervvel, amelyben mintegy egész emberi mivolta részesedik, valóban átéli minden éjszaka, ahogyan szellemi-lelkisége leszáll, illetve leszállt a szellemi-lelki világból, születése révén beköltözött a fizikai létbe, és teste lassanként átmegy a halálba. Hiszen voltaképpen mindig, minden pillanatban elhalunk, de mindaddig leküzdjük a halált, amíg ez azután valóban egyetlen eseményként jelenik meg. De ugyanabban a pillanatban, amikor átéljük, amint a lélek mintegy áthalad a földi testiségen, ugyanezeknek az erőknek révén átéljük az emberiség többi részével való összefüggésünket is.

Meg kell gondolniuk azonban, hogy az ember egész sorsa, karmája nem független a legjelentéktelenebb találkozástól, viszonytól, ahogyan a leglényegbevágóbbtól sem. Spirituális emberi szemünk elé tárul az embernek emberhez fűződő viszonya, minden emberi kapcsolat, hiszen ezek bensőséges összefüggésben vannak a születés és halál titkával, akár olyan lelkek, akikkel valaha egy elmúlt földi életben volt kapcsolatunk vagy most ebben a földi életben, akár a szellemi világban vagy itt, a Földön tartózkodnak. Az ember benne érzi magát egész életsorsában.

Ez azzal függ össze, hogy az összes többi erő, a bolygók és állócsillagok ereje bizonyos mértékben ki akar húzni bennünket a kozmoszba. A Hold ismét be akar illeszkedni az emberi világba, alapjában véve kiszakít minket a kozmoszból. Erői ellentétesek a Nap és a csillagok erőivel is; ő jelenti a Földhöz fűződő rokonságunkat. Bizonyos értelemben minden éjszaka visszahoz bennünket az állatövi élményektől a bolygóélményhez, és ismét a Föld átéléséhez, amikor visszajutunk fizikai emberi testünkbe.

Az alvás és a halál között bizonyos szempontból az a különbség, hogy az ember elalváskor erős kapcsolatban marad a Hold erőivel. Ezek a Hold-erők minden éjszaka földi életének jelentőségére figyelmeztetik. Ez azonban csak azért történhet, mert az embernek, mint elmondtam, mindezt az éterteste sugározza vissza. Halálakor étertestét kivonja fizikai testéből: megjelenik a legutóbbi földi életére való visszaemlékezés, és éterteste néhány nap rövid idejére áthatja azt a felhőt, amelyről beszéltem. Azt mondtam, hogy minden éjszaka felhőként, ködfelhőként éljük bele magunkat a köd világába. Mi vagyunk a ködfelhő, de éjszakánként étertestünk nincs vele együtt. Amikor meghalunk, a halálunk utáni első napokban együtt van az étertestünkkel. Azután az étertest lassanként feloldódik a kozmoszban, emlékezetünk eltűnik. Míg azelőtt a csillagok minden átélése csak az ágyban maradt emberről verődött vissza számunkra, addig most, halálunk után, megkapjuk a bolygómozgás és állócsillag-konstelláció közvetlen belső élményét.

„A világ és az ember" olvasásakor megtalálják bizonyos szempontból ezeknek az élményeknek a leírását. Ez úgy ábrázolja az ember halála és újabb születése közti átélését, mintha mindez körülötte volna. De ahogyan színeket, hangokat nem érzékelnének, ha testükben nem volna szemük és fülük, nem is lélegezhetnének tüdő és szív nélkül, úgy haláluk után sem észlelhetnék a leírt lélek- és szellemvilágot szellemi környezetükként, ha bensőjükben nem volna ott a Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter, Kos, Bika, Ikrek és a többi. Akkor ez az önök organizmusa: kozmikus organizmusukkal élik át ezeket. A Hold már nem hozhatja vissza önöket, mert csak az étertesthez tud visszahozni, az viszont feloldódott a kozmoszban.

Az emberben megvan azonban még annyi a Holdtól ráhagyott erő, hogy egy ideig a lélekvilágban marad, ahogy „A világ és az ember"-ben leírtam. Tekintetét még a Földre szegezi, azután megy át a leírt szellemvilágba. Akkor olyan élménye van, amelyet az állatövön és az állócsillagok egén kívül is átérez. Így éli át azután a halál és újabb születés közti időt.

A szellemi világba való beleélés éjszakára vonatkozó egyes részleteit a következőképpen írhatnám le – de ezeket a fogalmakat természetesen nem kell erőltetni, hiszen ilyesmi alig fejezhető ki földi fogalmakkal. Mégis így írhatom le.

Képzeljenek el egy rétet, a réten növényeket; a növények minden virágából, a fák virágaiból is, először valamilyen spirális vonal indul ki, és kilendül a világtérbe. Ezek a spirális vonalak tartalmazzák azokat az erőket, amelyekkel a kozmosz szabályozza és előidézi a növények növekedését a Földön. Mert a növények nemcsak csíráikból növekednek, hanem a Földet spirálisan körülvevő kozmikus erőkből is. Ezek az erők azonban télen is jelen vannak, meg a sivatagban is jelen vannak, még amikor nincsenek is ott a növények. Az embernek ezeket a növényi spirális erőket kell minden éjszaka mintegy létrául használnia, hogy bejusson a bolygók mozgásaiba. A növényi spirálerők létráján emelkedik tehát a bolygóvilág mozgásaihoz. A leírt második szférába pedig az az erő viszi be az embert, amely a növényt gyökeréből növeszti felfelé, hiszen erőt kell kifejtenie, hogy felfelé növekedhessen. Leírtam azokat az élményeket, amikor az embert bizonyos szorongás fogja el, és azt mondja: Az általános kozmikus köd egyik ködalakzata vagyok, az istenség ölén kell nyugodnom. – Ha ezt a földi viszonyokra vonatkozóan vesszük figyelembe, úgy a lélek azt mondja: A virágzó szántóföld, virágzó rét felett lebegő kozmikus áldásban nyugszom. Itt alapjában véve az istenség öle száll le a növényekre és spirális erővonalakban éli ki magát, az ember minden alvás idején az istenség eleven, mozgó ölébe ágyazva érzi magát.

Állati mivoltához a Hold vezeti vissza. Mert a növényi erők mindig arra törekednek, hogy az embert egyre távolabbra vigyék ki az egyetemességbe. Mivel az ember azonban megosztja állati mivoltát az állatvilággal, ezért a Hold minden reggel visszahozza állati mivoltába.

Így függ össze az ember a kozmosszal. Így a kozmosz éppen elalvás és ébredés között hat. A szív szeme, a Napszem, az emberi szem úgy éli át az éjszaka során, hogy ahhoz hasonlóan érez, mint amikor az ember egy másvalakihez fűződő kapcsolatot érez, él át. Ezt így nem mondják el neki, ő sem gondolja ki így, hanem azoknak a növényeknek a kijelentései mondják el neki, akiknek a révén létrán emelkedik előbb a bolygók világába, azután pedig az állatövi világba sodródik ki.

Ez ilyen élmény lehet: kapcsolatom van ezzel az emberrel, ezt mondják nekem a liliomok, a rózsák, mert a rózsa, liliom, tulipán ereje éppen oda sodort. Az egész Föld mintegy az élet könyve lesz, felvilágosít az emberi világról, a lelki ember világáról, ahová beleéljük magunkat.

Látják, a különböző korok, korszakok emberei mindezt különbözőképpen élték át. Ha a régi Indiába tekintenek: Akik alvó állapotuk, a csillagokhoz fűződő kapcsolatuk révén akartak megtudni valamit, azok csak azokról az állócsillagokról, csillagképekről akartak valamit megtudni, amelyek pillanatnyilag a Föld felett vannak, ha nem is állandóan, hiszen ez változik. De sohasem azokhoz az alsó csillagképekhez kerestek kapcsolatot, amelyeknek az erői áthaladnak a Földön.

Nézzék meg ezért Buddhának vagy egy olyan keleti bölcsnek a testtartását, aki gyakorlásával spirituális bölcsességre törekszik. Látják, hogy lábait egymásra veti, és ezen ül: mert csak felsőtestét akarja önmagában mozgásba hozni, azt, ami a felső csillagképekkel van kapcsolatban, nem pedig azt, ami a Napszemen át rajta is keresztülhat, a végtagokon át hat. A végtagok erőit mintegy ki akarja iktatni. Így minden keleti bölcsességre törekvő elhelyezkedésében megláthatják, hogy csak azzal akar kapcsolatot kialakítani, ami a Föld felett van. Megismerő kapcsolatot csak a lelkiekkel akar kibontakoztatni.

Tökéletlen maradt volna a világ, ha a megismerési törekvés csakis ilyen marad, ha mindig betartották volna Buddha testhelyzetét, hogy megismeréshez jussanak. Az embernek már a görög korban is kapcsolatba kellett lépnie azokkal az erőkkel, amelyek az időnként a Föld alatt tartózkodó csillagképekhez fűződnek.

A görög mondák ezt csodálatos intimitással érzékeltetik. Mert a görög mondák mindig azt mesélik el önöknek egy bizonyosfajta beavatásról, hogy az illető leszáll az alvilágba. Görögország bizonyos hőseiről mindig tudni lehet, hogy beavatást éltek át, amikor elmondják, hogy az alvilágba szálltak le. Vagyis a kozmosz olyan erőit ismerték meg, amelyek a Földön keresztül hatnak, ktonikus erőket ismertek meg.

Így minden korszaknak megvan a saját külön feladata. A keleti beavatott elsősorban azt ismerte meg, ami a születés, illetve a fogantatás előtt, tehát lelki-szellemi területen ment végbe, és az ember a földi világba való leszállása előtt éli át; ezeket közölhette a többi emberrel. Ez a keleti világszemléletben, költészetben lényegében azért közeledhetett olyan nagyszerű módon az emberekhez, mivel akkoriban betekinthettek az ember Földre szállása előtt átélt életébe.

Görögországban kezdték megismerni azt, ami magától a Földtől függ: Uránuszt és Gaiát. A görög kozmológia kiindulópontjában Gaia, a Föld áll. A görög ember mindig a Föld misztériumának megismerésére törekedett, ezek természetesen olyan kozmikus misztériumok is, amelyek a Földön keresztül hatnak. De a tulajdonképpeni alvilág misztériumait is meg akarta ismerni. Így fejlődött ki Görögországban egy igazi kozmológia.

Nézzék csak meg, hogy a görög embernek még milyen kevés úgynevezett történelmi megismerése volt, a keletinek meg egyáltalán semmi. A görögöket sokkal inkább érdekelte, hogy a Földnek a kozmoszban történt kialakulása idején mi történt, amikor a belső Föld-erők, a titáni erők, más erőkkel harcoltak. A görög ember ezekre mint nagy, hatalmas spirituális erőkre mutatott rá, az ember beleszövődött ezekbe, a földi viszonyok alapját képező erőkbe. Mi az újabb korban arra vagyunk ráutalva, hogy megértsük a történelmet, rámutathassunk, hogy az ember régi, álomszerű szellemi látó állapotból indult ki, eljutott az intellektuális színezetű, csak misztikusan árnyalt tudatához, és ebből kell ismét kiküzdenie a szellemi, spirituális világba való betekintést.

Hiszen jelenlegi korszakunk átmenetet képez a szellemi világ átélésének tudatos kivívásához. Tekintetünket ehhez mindenekelőtt a történelemre kell vetnünk. Ezért néztük meg az antropozófiai mozgalmunkban mindig újra a különböző történelmi korszakokat egészen odáig, amikor az emberek megismerésüket még magasztos, Földön túli lényektől kapták, majd pedig korunkig követtük az ember történelmi fejlődését.

A mai külső megismerés igencsak egészen elvontan szemléli az ember történelmi fejlődését. A történelmi megismerés kibontakoztatásánál ma teljesen elvont vonalakat húznak meg. A régi emberek még mítoszokba öltöztetve követték a történelmet, összefüggésbe hozták az egész természettel és ennek eseményeivel. Ezt már nem tehetjük. De az emberek még nem sajátítottak el olyan értelmet, hogy azt kérdezzék: Hogyan is volt az, amikor az első emberek magasabb lényektől kapták bölcsességüket, ez pedig lassanként elhomályosult? Hogyan is volt, amikor egy isten maga szállt le, hogy a Golgotai Misztérium révén emberi testben inkarnálódjék, és hatalmas kozmikus küldetést hajtson végre a Földdel, hogy a Föld megkapja ezáltal az értelmét?

Hiszen a XIX. és XX. század egész teológiája abban szenved, hogy nem érti Krisztus szellemi jelentőségét. Látják, ezt a modern beavatási tudománynak kell elhoznia. Olyan modern beavatási tudományra van szükség, amely újra be tud hatolni a szellemi világba, újra úgy beszélhet a születésről és halálról, a születés és a halál, valamint a halál és az újabb születés közötti életről, és az emberi lélek alvó életéről, ahogyan ma itt beszéltünk egymáshoz. Lehetségessé kell válnia, hogy az ember újra megismerje az élet másik, szellemi oldalát. Az emberiség csakis úgy haladhat a jövő felé, ha az ember megismeri az élet másik felét is.

Az emberek megismerésükkel valamikor csak a felső világok felé fordultak – ezt Buddha testtartásában jól megfigyelhetik -, azután érték el a Föld-fejlődésről leolvasott kozmológiájukat, és beavatást nyertek a görög, ktonikus misztériumokba, ezt a görög mítosz fontos, kiemelkedő helyen mindig újra elmondja. Miután az emberek a régi beavatási tudományban így tanulmányozták az Ég és a Föld titkait, most olyan modern beavatási tudományra van szükségünk, amely mintegy ritmikusan tud ide-oda járni Ég és Föld között, az Eget kérdezi, ha a Földről kér felvilágosítást, a Földet kérdi, ha az Égről akar felvilágosítást kapni.

Teljes szerénységgel mondhatom, hogy körülbelül ilyen kérdések és ideiglenes feleletek vannak „A szellemtudomány körvonalaidban. Ez azt igyekszik leírni, amire a modern embernek éppoly szüksége van, mint a régi keleti embernek az Ég misztériumaira, és a görögöknek a Föld misztériumaira. Jelenkorunkban is meg kellene figyelnünk, hogy mi is a helyzet ezzel a modern beavatással, és az emberekhez fűződő viszonyával.

A modern beavatást megalapozó feladatokat néhány vonással jellemezve el kell mondanom valamit, amit néhányuknak már elmondtam odaát Oxfordban ezekben a napokban. Arra szeretnék először ugyanis rámutatni, hogy míg a legrégebbi beavatottaknál különösképpen azokba a szellemi világokba való feltekintés számított, ahonnan az ember földi testének feltöltésekor száll le, a későbbi beavatottaknál pedig, mint jellemezni próbáltam, a görög leírás szerint az alvilágba való leszállás, addig a modern beavatott feladata, hogy, mint mondtam, az Égnek a Földhöz fűződő ritmikus kapcsolatát keresse megismerésként.

Ez azonban csak úgy szerezhető meg, ha figyelembe vesszük a következőt: Bizonyos, hogy ismernünk kell az Eget és a Földet, de szemügyre kell vennünk, vagyis szívünk szemébe, napszemünkbe és egész emberi szemünkbe a körülöttünk lévő lények közül azt, akiben Ég és Föld egyetlen teljességgé működik együtt: magát az embert. Magát az embert! Mert az ember végtelenül több titkot hordoz magában, mint azok a külső érzékekkel észlelhető világok, amelyeket az érzékekhez kötődő értelemmel megmagyarázhatunk. Jelenkori beavatásunk megismerésének feladata az ember spirituális megismerése. Azt mondhatnánk, hogy ez a beavatási megismerés azért akar mindent megismerni, hogy az egész világból, az egész kozmoszból értse meg az embert.

Hasonlítsák most össze jelenkorunk beavatottjának helyzetét a régi beavatott helyzetével. A régebbi emberek valamennyi lelki képessége révén felkelthették az emlékezetet a földi testbe való leszállást megelőző időre. Így különösen a régebbi beavatottaknál ez a kozmikus emlékek felébresztése volt. A görögöknél azután ez a természetbe történő betekintés volt. A modern beavatottnál arról van szó, hogy az embert közvetlenül mint spirituális lényt ismerje meg. Ehhez olyan képességre kell szert tennie, hogy eloldódjék annak földi felfogásától, ami az embert a világhoz fűzi. Erre újra felidézném a nemrég már említett példát.

A beavatási megismerés egyik legnehezebb feladata, hogy kapcsolatot találjon olyan lelkekkel, akik a Földet rövidebb vagy hosszabb ideje elhagyták, áthaladtak a halál kapuján. Mélyebb lelkierő felkeltésével azonban megtalálhatók az ilyen kapcsolatok. Először is tisztában kell lennünk azzal, hogy előbb valójában gyakorlással kell beleszoknunk abba a nyelvbe, amelyet a halottakkal beszélnünk kell. Ez a nyelv bizonyos módon, mondhatnám, az emberi nyelv gyermeke. Egészen téves volna azonban azt hinni, hogy ez az emberi nyelv segítené a halottakkal való érintkezésben. Először is azt vesszük ugyanis észre, hogy a halottak egészen rövid ideig értik csak meg a földi nyelvben élő főneveket. A főnévvel jelölt lezárt tárgyak, jelenségek kifejezése nem szerepel már a halottak nyelvében. Ebben minden mozgékonyságra, belső mozgásra vonatkozik. Ezért azt találjuk, hogy miután az emberek áthaladtak a halál kapuján, bizonyos idő elteltével már csak az igék iránt van igazán érzékük. A halottakkal való érintkezésnél olykor kérdéseket kell intéznünk hozzájuk, úgy megfogalmazva, hogy a halottak értsék. Így egy idő múlva feleletet kapunk, ha erre figyelni tudunk. Rendszerint több éjszakának kell eltelnie, míg a halott felelni tud a feltett kérdésre. De, mint mondtam, bele kell illeszkednünk a halottak nyelvébe, és végül rátalálunk a halott valóságos nyelvére, amelybe bele kell élnie magát, hiszen egész lelki életével el kell távolodnia a Földtől. Így beleilleszkedünk egy olyan nyelvbe, amely már egyáltalán nem a földi viszonyok szerint alakult ki, hanem érzelemből, szívből fakad, ez a szív valamilyen nyelve. Ekkor úgy formáljuk a nyelvet, ahogy az emberi nyelvben csak az érzés hangjait formáljuk meg, amikor csodálkozva „Á”-t mondunk, önmagunkra visszautalva „I”-t. Csak ekkor kapják meg igazi nagy jelentésüket a hangok és a hangösszetételek. Ettől a pillanattól kezdve már a nyelv sem hangzik szervszerűen, úgy változik át, hogy az előbbi leírás szerint, mint a virágokból felszálló nyelv tájékoztat az emberekről, és mi magunk is a virágokból eredő nyelven kezdünk szólni. Magunk is virággá válunk, mintegy együtt virágzunk a virágokkal. Amikor lelkierőinkkel belehelyezkedünk a tulipán virágjába, azt fejezzük ki a tulipán imaginációjában, ami itt a Földön a szó alakjában fejeződik ki. Újra belenövekszünk mindennek a spirituális mivoltába.

Látják, éppen a nyelv jellemzésének a példáján, hogy az ember egészen más viszonyokba növekszik bele, amikor a halál kapuján áthaladt, és valóban kevéssé ismerjük meg, ha csak itteni külső oldalát ismerjük; a modern beavatási tudománynak az ember másik oldalát is ismernie kell. Ez már a nyelvnél is elkezdődik. Ha belenövünk a beavatás tudományába, úgy az ember teste is egészen más lesz számunkra, maga is egy világgá alakul. Ezt le is írják, olvassák el az erről szóló irodalmat! Míg a régi beavatottnak inkább egy elvesztett képességet kellett ismét felkeltenie, az emberek emlékezetébe idézni, amit Földre szállásuk előtt éltek át, addig jelenkorunk beavatottjának egészen újat kell művelnie, az ember olyan előrehaladását, amelynek még akkor is jelentősége lesz számára, amikor majd elhagyja egykor a Földet, sőt a Föld jelen sem lesz már a kozmoszban. Ez a modern beavatási tudomány feladata. Ebből az erőből kell szólalnia.

Tudják, hogy a beavatási tudomány időnként megjelent a Föld szellemi fejlődésében. Mindig újra sor került rá. A nekünk szükséges beavatási tudomány a mai tudomány feltételezéseiben voltaképpen csak az emberi megismerés kezdetét láthatja, és mindjobban küzdeni fognak ellene. Erőt vetnek majd be, hogy ennek a modern beavatásnak útját állhassák. A modern beavatás ismét az érzékfeletti hatalmakkal folytatott megbeszélés, de mielőtt még voltaképpen igazi erőre kapott volna a XIX. század utolsó harmadában, máris működésbe kezdtek az ellenfél erői, és sokszor nem is tudatosan az emberi kultúra és civilizáció olyan állapotát idézték elő, amely valójában a modern beavatás gyökeres kiirtására irányul.

Gondolják csak meg, hogy ma milyen népszerűvé vált, hogy minden a világon megjelenő megismeréssel szembeszegezzék: ez az én álláspontom. Az emberek ezt anélkül mondják, hogy bármilyen fejlődést átéltek volna. Álláspontját mindenki arról a pontról érvényesíti, ahol éppen abban a pillanatban áll a világban, amikor kimondja. Az emberek számára ma az a legingerlőbb, legsértőbb, ha olyan magasabb megismerésről beszélnek, amelyhez előbb fejlődni kell.

Ha főként a XIX. század utolsó harmadában felmerült a modern beavatás elérésének a lehetősége, úgy az ellentétes erők már előbb azon dolgoztak, hogy az emberek között szellemi téren is egyenlővé tételt, nagy nivellálást hozzanak létre. Sok embert említhetnénk, akiben a modern beavatás ellen ilyen ellenségesség működött.

Azt hiszik, kedves barátaim, hogy ha a beavatási tudomány szellemében kell önökhöz szólni, a szavaknak ugyanúgy kell hangzaniuk, mint itt a Földön a szokásos földi körülményeknél? Ha azt próbálom megértetni, hogy az emberi hangzók nyelve megváltozik, amikor a nyelvet szellemi lények számára kell kibontakoztatnunk, úgy nem értik félre, ha azt mondom: sohasem ismerem félre például Rousseau nagy jelentőségét, és csupán földi álláspontjából szólva éppen olyan lendülettel felemelően és jó kritikával fogok Rousseau-ról beszélni, mint mások. Ha azonban azt igyekszem megkísérelni, hogy szavakba foglaljam, amit Rousseau-ról a beavatási megismerés nyújt, úgy azt kell mondanom, hogy a beavatási tudomány számára Rousseau, sok más társával együtt, mint a modern civilizáció általános fecsegője jelenik meg, egyenlővé tevésével, szellemi nivellálásával.

Az emberiség természetesen nem fogadja el minden további nélkül, hogy valakit földi szempontból nagy szellemnek nevezhetünk, ha azonban az embert valóban meg akarjuk ismerni – márpedig, mint mondtam, a modern beavatási tudománynak Eget és Földet is ismernie kell, leírva kölcsönös egymás közötti ritmusukat -, úgy azt is ki kell mondanunk, hogy akit a Földön olyan nagy egyéniségnek írhatunk le, mint Rousseau-t, azt éppen a beavatás szempontjából a modern szellemi élet általános fecsegőjének kell neveznünk. Igazi emberismeret csak az egyik és a másik oldal összhangjából adódik. Mert ennek az igazi emberismeretnek azon kell alapulnia, amire a régi beavatottak építkeztek: Az Ex deo nascimur-on. Minden emlékezésnek azon kell alapulnia, amivel a világba kitekintve találkozunk, ahol öntudatlanul Krisztus lesz a vezetőnk, ahogyan ma leírtam.

Azonban mindinkább be kell hoznunk a tudatunkba, hogy felismerjük az elhalásra szánt világban Krisztus vezetését, felismerjük, hogy a holt világba Krisztussal éljük bele magunkat: In Christo morimur.

Azáltal azonban, hogy Krisztussal merülünk a földi élet sírjába, bekövetkezik a feltámadás és a Szellem küldetése: Per spiritum sanctum reviviscimus.

A modern beavatottnak mindenekelőtt erre a „Per spiritum sanctum reviviscimus”-ra kell törekednie. Ha ezt megfontolják, és összehasonlítják a mai, tudományból eredő gondolkodásmóddal, úgy azt mondják: Támadnak még hatalmas ellenfelek, talán olyanok is, akikről ma még képzetet sem alkothatunk. Olyan tettekben és mindenekelőtt olyan tendenciában fognak élni, hogy teljesen lehetetlenné tegyék a beavatási tudományt. Ilyen szűkebb körben szólva azt szeretném szívükbe, lelkükbe vésni, hogy a modern beavatási tudomány leírásaiból erő fakadjon, hogy valóban legyen néhány olyan ember, aki megtalálja megfelelő helyét aközött, ami a szellemi világokból kiindulva akar világunkba bejönni, és aközött, ami e világból kiindulva nem akarja a spiritualitás földi életbe való behatolásának a lehetőségét. Erre akarok most ilyen szűkebb körben utalni, miután most Oxfordban, nagy örömömre, szélesebb körű előadásra is alkalom adódott. Mivel így a külső oldalra is rámutathattam, ezért ebben a szűkebb körben utalnunk kell az ezoterikumra is, ezzel szintén foglalkoznunk kell.

Azt hiszem, helyes volna, ha túljutnának azon, hogy a szellemi világokból kiinduló beszéd ma még paradox módon hangozhat. Ennek így kell azonban lennie, mert a szellemi világok nyelve másmilyen, olyannyira eltér a földi nyelvtől, hogy amit valójában másképpen kellene kifejeznünk, azt igen fáradságosan és nagy erőfeszítéssel be kell hoznunk a földi nyelvbe. Így meg is kell értenünk, ha némileg megbotránkoztató lehet a szellemi világokról szóló egyszerű elbeszélés közvetlen megjelenése.

Ezzel akartam jellemezni a mai előadás alapvető felfogását, és mélységes megelégedésemnek adok kifejezést, hogy itt, Londonban beszélhettem önöknek, kedves barátaim. Ez mindig örömömre szolgál, mondtam, hogy igen ritkán vagyunk itt együtt. De amit ilyen ritka együttlétnél szívünkben, lelkünkben megalapozhatunk, az hozzon létre olyan együtt- létet, amelynek az antropozófia híveinél mindig meg kell lennie: a szívek, lelkek együttlétét az egész világon. Mai előadásomat annak jegyében mondtam el, hogy rövid együtt- létünket használjuk fel a szívünket, lelkünket összekötő nagy együttlét ihletésére. Ezeket a szavakat ennek az érzületnek a bizonyítására akartam még hozzáfűzni és elmondani: Maradjunk így együtt, kedves barátaim, bármilyen messzire távozunk is egymástól.