Barion Pixel

GA126

Okkult történelem

A világtörténelem személyiségeinek és eseményeinek karmikus összefüggései
6 előadás, 1910. dec. 27. – 1911. jan. 1., Stuttgart

Impresszum

Tartalom

– Stuttgart, 1910. december 27.

[A történelem tárgyalási módjának elégtelensége. Individualitások, mint eszközök a emberiségfejlődés előrehaladó áramában. A korábbi spiritualitás kivetítése a fizikai síkra. Alexandria és Hüpathia.]

A szellemtudományban az igazságok, az ismeretek annál nehezebbek lesznek, minél inkább arra törekszünk, hogy az általános viszonyoktól a sajátos, konkrét részletekig jussunk. Ezt már megfigyelhették, amikor egyes munkacsoportokban megkíséreltük, hogy történelmi részletekről beszéljünk, például amikor a nagy perzsa vallási vezetőnek, Zarathusztrának újratestesüléseiről, Mózessel, Hermésszel és a Názáreti Jézussal való kapcsolatáról beszéltünk. Más alkalommal is érintettünk konkrét történelmi kérdéseket. Olyan dolgoktól, amelyeknél az emberi szív ezt vagy azt a valószínűtlenséget viszonylag könnyen elfogadja, felemelkedtünk a teljesen valószínűtlen dolgokhoz, amikor a nagy igazságoktól, a világ szellemmel való áthatottságától, a nagy világtörvényektől eljutottunk az egyes személyiségek, egyes individualitások szellemi természetéig. És a még nem eléggé felkészült embereknél, ennél az általános és sajátos igazság közötti szakadéknál, rendszerint elkezdődik a hitetlenség.

Nos, ezeket az előadásokat – amelyekhez ma egyfajta bevezetést szeretnék adni – az okkult történelemnek szenteljük, történelmi tényekkel és történelmi személyiségekkel fogunk foglalkozni a szellemtudomány megvilágításában, és néhány sajátosságot is meg fogunk említeni. Néhány sajátosságról fogunk hallani, amelyeknél az önök jóakaratával kell számolnom, azzal a jóakarattal, ami már hozzászokott mindahhoz, amit az évek folyamán szellemtudományos ismeretként előadtam. Mert a legszebb, legjelentősebb gyümölcs, amit a szellemi világnézetből kapunk – bármilyen bonyolultak is részleteikben ezek az ismeretek – az, hogy végül is nem pusztán dogmák összessége van előttünk, hanem, hogy bennünk, szívünkben, kedélyvilágunkban e szellemtudományos fejtegetések útján valami leülepszik, ami kimozdít bennünket arról az álláspontról, amelyet egyébként valamilyen más világszemlélet útján nyerhetünk. Nem dogmákat, nem tantételeket, nem pusztán tudást veszünk fel magunkba, hanem ismereteink útján más emberek leszünk.

Bizonyos vonatkozásban a szellemtudománynak ehhez a részéhez, amellyel most foglalkozunk, lelki megértés szükséges, nem intellektuális megértés, hanem lelki megértés, amelynek talán néhány helyen arra is hajlania kell, hogy olyan utalásokat hallgasson meg és fogadjon el, amelyek nyersek, brutálisak lehetnek, ha azokat éles kontúrok közé akarjuk szorítani. Amiről szeretném, ha fogalmat alkotnának, az az, hogy az emberiség egész történelmi folyamatában a különböző évezredeken át, egészen napjainkig, minden emberi ténykedés és történés mögött szellemi lények, szellemi individualitások állnak, mint irányítók, mint vezetők, és hogy a történelmi folyamatok legnagyobb és legfontosabb tényeinél ez vagy az az ember a maga egész lelkével, egész lényével mennyire csak eszköze a mögötte álló tervező, működő individualitásoknak. El kell sajátítanunk néhány olyan fogalmat, amellyel a mindennapi életben nem rendelkezünk, ha bele akarunk látni azokba a sajátos, titokzatos összefüggésekbe, amelyek a korábbi és későbbi történelmi események között fennállnak.

Ha emlékeznek néhány dologra, amit az év folyamán mondtam, akkor lelkük előtt állhat, hogy a régi időkben, és még az Atlantisz utáni korszakban is, ha csak néhány évezreddel megyünk vissza a szokásosan történelminek nevezett kor elé, az emberek többé-kevésbé rendellenes tisztánlátó állapotban voltak. Ez a között volt, amit ma józan, csak a fizikai világra korlátozott éber állapotnak, és amit öntudatlan, alvó állapotnak nevezünk, a maga bizonytalan álomvilágával, olyan tudatállapot volt ez, amellyel az ember alámerült egy szellemi, egy spirituális realitásba. És amit ma a képzett emberek, akik a mítoszokat és mondákat tudományosan képzelik el, és a költői népfantázia termékének tartják őket, arról tudjuk, hogy a valóságban a régi tisztánlátásra, az emberi lélek tisztánlátó állapotára vezethető vissza, amely ebben a korban a fizikai lét mögé látott, és amit így tapasztalt, azt a mítoszok képeiben, mesékben és legendákban fejezte ki. Úgy, hogy ha a régi, mégpedig igazán régi mítoszokat, meséket és mondákat nézzük, több ismeretet, több bölcsességet és igazságot találunk bennük, mint a mai absztrakt tanulmányokban és tudományban. Egy tisztánlátó emberre tekintünk tehát vissza, ha a tekintetünket a régi korokra irányítjuk, és tudjuk, hogy ez a tisztánlátás a különböző népeknél a különböző korokban egyre inkább lehanyatlott. A karácsonyi előadásban felhívtam a figyelmet arra, hogy Európában viszonylag a késő időkig elég széles körben megvolt még a régi tisztánlátás maradványa. A tisztánlátás eltűnése és a fizikai síkra korlátozódó tudat megjelenése a különböző népeknél különböző időkben zajlott le.

Nos, elgondolhatják, hogy a kultúrkorszakokon keresztül, ahogy azokat felsoroljuk a nagy atlantiszi katasztrófa után, az ó-indiai, az ó-perzsa, az egyiptomi-káldeai, a görög-latin és a mi kultúrkorszakunkon keresztül, az embereknek úgyszólván különböző módon kellett a világtörténelem síkján működniük, minthogy különböző módon kapcsolódtak a szellemi világhoz. Ha a perzsa, vagy akár még az egyiptomi-káldeai korba megyünk vissza, itt az, amit az ember lelkében átélt és érzett, felért a szellemi világba, és a szellemi hatalmak hatottak a lelkére. Ami itt eleven kapcsolat volt az emberi lélek és a szellemi világ között, az lényegében a negyedik, a görög-latin korszakban szűnt meg, és teljes mértékben a mi korunkban tűnt el. A külső történelem számára csak korunkban lehetséges, hogy azokkal az eszközökkel, amelyekkel az ember ma megközelíthető, újra tudatosan keresse a kapcsolatot a között, ami az emberi lélekben él, és a szellemi, a spirituális világ között. A régi korokban tehát, amikor az ember betekintett lelkébe, ez a lélek nemcsak azt őrizte meg önmagában, amit a fizikai világban tanult, amit a fizikai világ dolgairól elgondolt, hanem közvetlenül az élt benne, amit például szellemi hierarhiákként ábrázoltunk az ember fölött a szellemi világokig. Ez az emberi lélek eszközén keresztül egészen a fizikai síkig hatott, és az emberek úgy tudták, hogy kapcsolatban állnak a magas hierarchiáknak ezekkel az individualitásaival. Ha visszatekintünk, mondjuk az egyiptomi-káldeai korba – a régebbi időszakokat kell néznünk – akkor találunk embereket, akik úgyszólván történelmi személyiségek, de nem értjük őket, ha a mai értelemben vett történelmi személyiségekként fogjuk fel őket.

Amikor ma történelmi személyiségekről beszélünk, a materialista kor embereiként meg vagyunk győződve arról, hogy csak az illető személyiségek impulzusai, szándékai működnek a történelmi folyamatban. Alapjában véve így csak háromezer év embereit érthetjük meg, és esetleg még azokat, akik abban az évezredben éltek, ami Krisztus Jézus születésével zárul le, és az első és második keresztény évezred embereit, amelyben jelenleg élünk. Platón, Szókratész, esetleg Thalész és Periklész olyan emberek, akiket még magunkhoz hasonlóan megérthetünk. Ha azonban messzebbre megyünk vissza, akkor megszűnik az a lehetőség, hogy az embereket megértsük, ha a jelenkor embereihez hasonlóan akarjuk őket megérteni. Ilyen módon nem érthetjük meg Her- mészt, az egyiptomi kultúra nagy tanítóját, Zarathustrát sem és Mózest sem. Ha túlmegyünk azon az évezreden, amely a keresztény időszámítást megelőzi, akkor számolnunk kell azzal, hogy mindenütt, ahol történelmi személyiségekkel van dolgunk, magas individualitások, magas hierarchiák állnak mögöttük, mintegy megszállottak voltak, természetesen a szó legjobb értelmében véve. Ez egy sajátos jelenség, amelynek ismerete nélkül a történelmi folyamatokat nem tudjuk megérteni.

Korunkig öt korszakot különböztetünk meg. Az Atlantisz utáni első kultúrkorszakhoz, az ó-indiaihoz évezredeket kell visszamennünk, a második, az óperzsa, a harmadik az egyiptomi-káldeai, a negyedik a görög-latin, és az ötödik a mai korszakunk. Már ha a görög-latin jellemtől az egyiptomiig megyünk vissza, ennél az átmenetnél a történelmi szemléletmódot kell alkalmaznunk, úgyhogy a tisztán emberi szemléletmód helyett – ahogy a az görög világ esetében még alkalmazható, egészen a hősi korszakig – más mértékkel kell mérnünk. Az egyes személyiségek mögött szellemi hatalmakat kell keresnünk, a személyek felettit kell ábrázolnunk, akik az egyes személyiségek, mint eszközök útján működnek. Ezeket a szellemi individualitásokat lelki szemeinkkel kell megragadnunk. Formálisan láthatunk tehát egy embert, aki a fizikai síkon áll, de mögötte a magasabb hierarchiák egyik lénye működik, aki ezt az embert mintegy hátulról támogatja, és oda helyezi, ahol az emberiség fejlődésének megfelelően állnia kell.

Ez már elég érdekes ahhoz, hogy ebből a szempontból a vonatkozásokat megállapítsuk az egyiptomi-káldeai és a görög-latin korszak tulajdonképpeni fontos folyamatai, történelmileg meghatározott folyamatai között. Ez két egymásra következő kultúrkorszak, és az időszámításunk előtti, mondjuk 2800, 3200, 3500 évig kell visszamennünk, tehát viszonylag nem túl messzire. Mégsem fogjuk megérteni, mi történt azokban az eseményekben, amelyeket ma már tudunk a régi történelemről, csak akkor fogjuk megérteni, ha a történelmi személyiségek mögött magasabb individualitásokat látunk. Azt is láthatjuk továbbá, hogy minden fontos dolog, ami a harmadik korszakban történt, bizonyos módon megismétlődik a negyedik, a görög-latin korban. Majdnem úgy van, mintha úgyszólván az, ami az előző korszakban magasabb törvények szerint megnyilvánult, az a következőben fizikai törvények szerint nyilvánul meg, mintha leereszkedett volna, egy fokkal eldurvult volna, fizikai vált volna: a fizikai világban való egyfajta tükröződése jelenik meg számunkra a korábbi időszak nagy eseményeinek.

Ma egyfajta bevezetést szeretnék adni, és ezért arra utalok, hogy egy jelentőségteljes mítosz hogyan közvetíti számunkra az egyiptomi-káldeai korszak egyik legfontosabb tényét, és hogy ez az esemény hogyan tükröződik vissza alacsonyabb fokon a görög-latin korszakban. Két párhuzamos tényt szeretnék tehát elmondani, amelyek okkult vonatkozásban egybehangzanak. Az egyik mintegy fél síkkal magasabban helyezkedik el, a másik teljesen a fizikai Földön áll, de mint egyfajta fizikaivá vált árnyképe a korábbi korszak szellemi eseményének. Az emberiség külsőleg az ilyen eseményeket, ahol a magasabb hierarchiák állnak a háttérben, csak mítoszok útján tudja elmondani. Látni fogjuk azonban, hogy mi áll a mítosz mögött, amely számunkra azt a jelentős eseményt ábrázolja, ami a káldeai korszakba nyúlik vissza. A mítosznak csak a főbb vonásait idézzük fel.

A mítosz a következőket mondja. Volt egyszer egy nagy király, akit Gilgamesnek hívtak. Már a névből felismeri azonban az, aki az ilyen neveket meg tudja ítélni, hogy nem pusztán egy fizikai királyról van szó, hanem egy mögötte álló istenségről, egy mögötte álló szellemi individualitásról, aki Uruk királyát megszállta, és általa működött. Olyasvalakiről van tehát szó, akit reális értelemben istenembernek kell neveznünk. Úgy mondták, hogy elnyomta Uruk városát. Uruk városa a maga istenségéhez, Árumhoz fordult, és ez az istenség egy segítőt küldött: a földből létrejött egy hős. Ezek tehát a mítosz képei. Látni fogjuk, hogy a történelmi események milyen mélységei állnak e mítosz mögött. Az istenség tehát a földből létrehozta Enkidut, egyfajta emberi lényt, aki Gilgameshez viszonyítva alacsonyabb rendű lénynek tűnt, mert a történet szerint állati szőrzete volt, mint valami vadnak, de vadságában istentől átlelkesített volt, ősi tisztánlátás, tudás és megismerés élt benne.

Enkidu megismerkedett egy Urukból származó asszonnyal, ő vonzza a városba. Gilgames a barátja lett, és így béke költözött Urukba. Együtt uralkodtak: Gilgames és Enkidu. Enkidu és Gilgames városának istennőjét, Istart a szomszéd város elrabolta. A rabló város ellen hadjáratot indítottak, legyőzték királyát és visszaszerezték az istennőt. Most, hogy az istennőt újra Uruk városába vitték, Gilgames szembekerült vele, és az a különös eset következett be, hogy Gilgames nem tanúsított megértést a város istennőjének sajátos természete iránt. Lejátszódott egy jelenet, ami közvetlenül emlékezteti az embert a János-evangélium egyik bibliai jelenetére. Gilgames szembeszállt Istárral. Mindazonáltal nem úgy viselkedett, mint Krisztus Jézus, szemére vetette az istennőnek, hogy korábban sok más férfit szeretett. Pontosabban az utolsóval való ismeretségét vetette a szemére. Ezért a város istennője panasszal fordult ahhoz az istenséghez, a magasabb hierarchiáknak ahhoz a lényéhez, akihez tartozott, Anu-hoz fordult. Anu leküldött egy bikát a Földre, és Gilgamesnek meg kellett küzdenie vele. Aki emlékszik a bikával küzdő Mithrászra, az bizonyos egybehangzást fedezhet fel evvel a résszel, amikor az Anu által leküldött bikával Gilgamesnek harcolnia kell. Ezek az események oda vezettek – és láthatjuk, ha a mítoszt megvilágítjuk, hogy milyen mélység van ebben hogy Enkidu időközben meghalt. Gilgames egyedül maradt. Olyan gondolata támadt, amely szörnyen gyötörte a lelkét. Ennek hatása alatt, amit átélt, most tudatosodott benne az a gondolat, hogy az ember halandó. Ez a gondolat, ami korábban tekintetbe sem jött, most a maga teljes szörnyűségével lépett a lélek elé. Ekkor hall az egyetlen halhatatlan földi emberről, a távoli, nyugati területeken élő Utnapistimről, míg a többi ember a halandóság tudatával rendelkezett az Atlantisz utáni korban. Mivel meg akarta oldani az élet és a halál rejtélyét, vállalkozott rá, hogy megteszi a nehéz utat nyugat felé. – Ma már ezt mondhatom: ez az út nyugat felé nem más, mint út a régi Atlantisz titkai felé, azok felé az események felé, amelyek megelőzték a nagy atlantiszi katasztrófát.

Ezért vállalkozott Gilgames a vándorútra. Nagyon érdekes, hogy el kellett haladnia egy kapu előtt, amelyet skorpió-óriások őriztek, hogy a szellem bevezette a halál birodalmába, hogy belépett Utnapistim birodalmába, és hogy ebben a birodalomban azt tapasztalta, hogy az Atlantisz utáni korban minden embert egyre inkább át kell, hogy hasson a halál tudata. Megkérdezte Utnapistimet, honnan származik a tudása a saját örök életéről, és honnan van benne a halhatatlanság tudata. Utnapistim így válaszolt: te is azzá lehetsz, de át kell élned azt, amit nekem kellett átélni, azáltal, hogy legyőztem minden borzalmat, félelmet és egyedüllétet, amiken keresztülmentem. Minthogy Ea isten úgy határozott, hogy elpusztítja azt, aminek nem kell az emberiségből fennmaradnia – ezt nevezzük az atlantiszi katasztrófának meghagyta nekem, hogy vonuljak be egy bárkába. Bevittem azokat az állatokat is, amelyeknek fenn kellett maradniuk, és azokat a személyeket, akiket valóban mesternek neveznek. Ezzel a bárkával túléltem a nagy katasztrófát. – Ezt mesélte el Utnapistim Gilgamesnek és hozzátette: ami itt történt, azt a belső világodban átélheted. Azáltal juthatsz el a halhatatlanság tudatához, hogy hét éjszaka és hat nap folyamán nem alszol. – Gilgames meg akarta tenni ezt a próbát, de igen hamar elaludt. Ekkor Utnapistim felesége sütött neki hét misztikus kenyeret, amelyeknek az elfogyasztása pótolja azt, amit a hét éjszaka és hat nap alatt elért volna. Gilgames tovább ment ezzel az életelixírrel, mintegy megmerítkezett az ifjúság kútjában, aztán visszatért hazájába a Tigris és Eufrátesz partjára. Itt egy kígyó elvette tőle az életelixír erejét, így anélkül tért vissza saját földjére, de azzal a tudattal, hogy van halhatatlanság, és azzal a sóvárgással, hogy legalább Enkidu szellemével találkozzon. Meg is jelent neki, és attól a beszélgetéstől, ami köztük lejátszódott, megtudhatjuk azt a módot, ahogy úgyszólván az egyiptomi-káldeai kultúra a szellemi világgal való összefüggésének tudatát hordozta. Ez a fontos ebben: Gilgames és Enkidu kapcsolata.

Nos, egy mítosz képeit ábrázoltam, a jelentőségteljes Gilgames-mítosz képeit, amelyekből láthatjuk, hogy azokba a szellemi mélységekbe vezet, amelyek a káldeai-babilóniai kultúrkorszak mögött állnak. Fel akartam idézni ezeket a képeket, amelyek megmutatják, hogy úgyszólván két individualitással állunk szemben: az egyik egy isteni-szellemi lény szintjén áll, Gilgames, a másik, Enkidu, inkább ember, de úgy, hogy egy fiatal léleknek nevezhetjük, aki még csak kevés inkarnációt élt át, és ezért még a régi tisztánlátást egy későbbi korban is magában hordozza.

Külsőleg Enkidu úgy jelenik meg, hogy állati szőrzet fedi. Ez vadságra utal, de éppen a vadsága révén egyrészt még megvan a régi tisztánlátása, másrészt fiatal lélek, aki még nem ment át sok inkarnáción, mint más, magasabb fejlődési fokon álló lelkek. Így Gilgames olyan lényként áll előttünk, aki már érett volt a beavatásra, de ebben az inkarnációban még nem érhette el azt, mert nyugati útja a beavatás felé vezetett ugyan, de nem fejeződött be. Így tehát egyrészt Gilgamesben a káldeai-babilóniai kultúra elindítóját látjuk, aki mögött egy isteni-szellemi lény, egyfajta tűzszellem működik, másrészt látunk mellette egy másik lényt, egy ifjú lelket, Enkidut, egy olyan individualitást, aki csak később jelent meg földi inkarnációban. Aki elolvassa „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemet, látni fogja, hogy az egyes individualitások fokról-fokra érkeznek meg a különböző bolygókról. Annak kicserélődése amit ők ketten tudnak, a babilóniai- káldeai kultúra alapja, és láthatjuk, hogy ez az egész kultúra annak az eredménye, amit Gilgames és Enkidu létrehoznak. Az istenember Gilgames és a fiatal lélek Enkidu szellemi látása árad bele a káldeai-babilóniai kultúrába. Ez a kettős folyamat, ahogy egymás mellett hatnak és szükségük van egymásra, ez tükröződik aztán később a negyedik kultúrkorszakban, a görög-latin korban, de már a fizikai síkon. Az ilyen tükröződésnek a teljes megértéséhez mindazonáltal csak fokozatosan juthatunk el. Egy inkább szellemi folyamat tükröződik tehát a fizikai síkon, amikor az emberiség nagyon mélyen leszállt, és nem érzi már az emberi személyiség összetartozását az isteni-szellemi világgal.

Az isteni-szellemi világnak ezeket a titkait a misztériumhelyek őrizték meg. A régi szent tikok közül, amelyek az emberi lélek kapcsolatát hirdették az isteni-szellemi világgal, sok mindent megőrzött például az efezusi Diana-misztérium és az efezusi templom. Itt sok minden volt még, ami abban a korban, amely az emberi személyiséget helyezte előtérbe, már nem volt érthető. És a szellemiség iránti csekély megértés ismertetőjeleként, amely csupán a személyiséget nyilvánítja ki, így áll előttünk Heroszt- ratosz félig-meddig misztikus alakja, aki égő fáklyát dobott az efezusi templom szentélyére. Ez a tett úgy jelenik meg számunkra, mint annak ismertető jegye, ahogy a személyiség összeütközik azzal, ami a régi szellemi korokból megmaradt. És azon a napon, amelyen egy ember, csak hogy neve fennmaradjon a utókorban, fáklyát dobott az efezusi templom szentélyére, ugyanezen a napon született meg az az ember, aki a személyiség-kultúráért a legtöbbet tette azon a területen, ahol le kell küzdeni a személyiség kultúráját: ekkor született meg Nagy Sándor, aki már teljes mértékben személyiség. Így áll itt Nagy Sándor, mint Gilgames árnyképe.

Emögött egy mély igazság rejlik. Gilgames árnyképeként áll tehát Nagy Sándor a negyedik, a görög-latin korszakban, mint a szellemiség kivetülése a fizikai síkra. Ugyanígy Enkidu kivetülése a fizikai síkra Arisztotelész, Nagy Sándor nevelője. Sajátos dolog, hogy Nagy Sándor és Arisztotelész úgy állnak egymás mellett, mint Gilgames és Enkidu. És láthatjuk, hogyan viszi át Nagy Sándor az Atlantisz utáni negyedik korszak első harmadába azt – csak a fizikai sík törvényszerűségeibe átültetve – amit Gilgames adott a káldeai-babilóniai kultúrának. Ez csodálatosan kifejeződik abban, ami Nagy Sándor tetteinek utóhatásaként Alexandriában, az egyiptomi-káldeai kultúra legfontosabb városában létrejött, hogy az, mint központ, éppen ott legyen, ahol a harmadik korszak, az egyiptomi-babilóniai-káldeai korszak olyan erőteljesen működött. Ebben az alexandriai kuItúrközpontban minden összetalálkozott. Itt valóban fokról-fokra egybefolytak az összes kultúráramlatok, amelyeknek az Atlantisz utáni korban találkozniuk kellett. Mint központban éppen Alexandriában találkoztak, abban a városban, amely a harmadik kultúrkorszak legfontosabb színhelye volt, de a negyedik korszakjellegét is magán viselte.

És Alexandria túlélte a kereszténység megalakulását. Igen, Alexandriában fejlődtek ki először a negyedik kultúrkorszak legfontosabb dolgai, amikor a kereszténység már ott volt. Itt tevékenykedtek a legnagyobb tudósok, itt találkozott össze a három legfontosabb kultúráramlat: a régi pogány-görög, a keresztény és a mózesi-héber. Együtt éltek itt Alexandriában, és hatottak egymásra. És nem képzelhető el, hogy az alexandriai kultúrát, amely teljesen a személyiségre épült, másvalaki alapíthatta volna meg, mint Nagy Sándor, az a lény, akit a személyiség inspirált. Mert most Alexandria útján, ennek a kultúrközpontnak az útján, mindaz, ami korábban személyfeletti volt, ami korábban az emberi személyiségen mindenütt túlemelkedett a magasabb szellemi világok irányába, az személyes jelleget kapott. Azok a személyiségek, akik itt előttünk állnak, úgyszólván mindent magukban hordoznak. Csak egészen csekély mértékben láthatók azok a magasabb hierarchiák, akik vezetik, és akik a helyükre állítják őket. A legkülönbözőbb bölcsek és filozófusok, akik Alexandriában működtek, teljesen emberi személyiségükben hordozzák a régi bölcsességet, mindenütt a személyiség beszél belőlük.

Ez a sajátságos, hogy mindaz, ami a régi pogányságban csak azáltal válik világossá, hogy mindig arra utalnak, hogy az istenek leszállnak és az emberek lányaival hősöket nemzenek, mindez Alexandriában az emberek személyes cselekvő erejébe helyeződik át. És amit a zsidóság, a mózesi kultúra Alexandriában formailag felvett magába, azt abból láthatjuk, amit éppen azok az időszakok mutatnak nekünk, amelyekben a kereszténység már jelen volt. Itt már semmi sincs meg abból a mély meggyőződésről, hogy az emberi világ összefügg a szellemi világgal, ahogy ez a prófétai időkben mindig is megvolt, és ahogy az időszámításunk kezdete előtti két évszázadban még megtalálható volt: itt a zsidóságban is minden személyessé vált. Derék emberek vannak itt, akik rendkívüli módon belemélyednek a régi tanítások titkaiba, de minden személyessé válik, személyiségek működnek Alexandriában. És a kereszténység először úgy jelent meg itt, amikor, mondhatnánk, még kifejletlen gyermeki fokon állt.

A kereszténység hivatása, hogy az emberben lévő személyeset egyre jobban felemelje a személytelenséghez, és ez különösen erőteljesen jelent meg Alexandriában. Nevezetesen a keresztény személyiségek úgy működtek, hogy gyakran az a benyomásunk: ténykedésükben már elővételezték a később teljesen személyesen működő püspökök és érsekek cselekedeteit. Így működött a negyedik században Theofilosz érsek, valamint utóda és követője, Szent Kíirillosz. Úgyszólván csak emberi gyengeségeik alapján ítélhetjük meg őket. A kereszténység, ami a legnagyobbat kell, hogy adja az emberiségnek, elsősorban a maga legnagyobb gyengeségében mutatkozott meg, és a maga személyes oldaláról. Alexandriában az emberiség egész fejlődésének egyfajta ismertetőjelét látjuk.

Itt ismételten azt látjuk, hogy a korábbi spiritualitás ki vetül a fizikai síkra. Volt egy csodálatos személyiség a régi orfikus misztériumokban, átélte ennek a misztériumnak a titkait, a legrokonszenvesebb és legérdekesebb tanítványai közé tartozott ennek a régi görög misztériumnak. Egy bizonyos kelta titkos iskola útján jó előkészítést kapott, amit korábbi inkarnációiban szerzett meg. Ez az individualitás mély áhítattal kereste az orfikus misztérium titkait. A orfikus titkok tanítványainak azt kellett saját lelkükben átélniük, amit Dionüszosz Zagreusz mítosza tartalmazott, akit a titánok szétdaraboltak, de testét Zeusz egy magasabb létformában támasztotta fel. Individuális emberi élményként kellett ezt az orfikusoknak átélni, ahogy az ember azáltal, hogy egy bizonyos misztériumi utat megjár, úgyszólván kiéli magát a külső világban, egész lénye szétdarabolódik, megszűnik, hogy aztán újra megtalálja önmagát.

Míg egyébként absztrakt ismeret az, amikor a szokásos módon az állatokat, növényeket és ásványokat megismerjük, mert kívülük maradunk, addig azzal szemben, amit okkult értelemben valóban meg akarunk ismerni, úgy kell eljárnunk, mintha az állatokban, növényekben, ásványokban, a levegőben, a vízben, a forrásokban, a hegyekben, a kövekben és a csillagokban és a többi emberben valóban benne lennénk, mintha egyek volnánk velük. Ezért az orfikusnak erős belső lelkierőt kellett kifejlesztenie, hogy újra létrehozza magát, mint teljesen önmagába zárt individualitást, és győzedelmeskedjen a külső világbeli szétdaraboltságon. Bizonyos módon a legmagasabbhoz tartozott, amit a beavatási titkokban át lehetett élni, míg amit most elmondtam, az emberi élménnyé vált. Az orfikus misztérium sok tanítványa élt át ilyen élményt, átélte a világban való szétdarabolódást, és átélte a legmagasabbat, amit a Krisztus előtti időkben a kereszténységhez való felkészülésnél át lehetett élni.

Az orfikus misztériumtanítványok közé tartozott többek között az a rokonszenves személyiség is, akinek a nevét az utókor nem jegyezte fel, de aki valóban az orfikus misztérium tanítványa volt, és akire most utaltam. Már fiatal emberként is és aztán sok éven át szoros kapcsolatban volt az orfikusokkal. Abban a korban működött, amely megelőzte a görög filozófiát, és a filozófiatörténeti könyvekben már nincs feljegyezve, mert amit Thalésszel és Hérakleitosszal feljegyeztek, az csak utóhangja annak, ahogy a misztériumi tanítványok korábban a maguk módján működtek. És ezek közé a misztériumtanítványok közé tartozott az, akiről beszélek, mint orfikus misztériumi tanítvány, akinek aztán tanítványa lett az a Szüroszi Pherekidész, akiről „A kelet a nyugat fényében44 című müncheni ciklusomban beszéltem a múlt évben.

Ezt az individualitást, aki az orfikus misztérium tanítványa volt, az Akasha krónikában való kutatással megtalálhatjuk, amint a Krisztus utáni negyedik században újra megtestesül. Megtestesülését megtaláljuk az alexandriai körben, ahol az orfikus titkok személyes élményekké válnak, természetesen a legmagasabb fokon. Figyelemreméltó, hogy alakult át az újratestesüléskor mindez személyes élménnyé. Ez az individualitás a negyedik keresztény évszázad végén egy nagy matematikus, Theon lányaként születik meg újra. Látjuk, hogyan éled újjá lelkében mindaz, amit az orfikus misztériumban átélhetett, a világ nagy, világos matematikai összefüggéseinek szemlélete során. Mindez személyes tehetség, személyes képesség volt. Ennek az individualitásnak most arra volt szüksége, hogy matematikus apja révén örökségként őrizzen meg valamit, így ezeknek a képességeknek személyessé kellett válniuk.

Így nézünk vissza azokra az időkre, amikor az ember még kapcsolatban állt a szellemi világokkal, ahogy ez ennél az orfikus személyiségnél is volt, és így látjuk az árnyképét azok között, akik Alexandriában tanítottak a 4. és 5. század fordulóján. Ez az individualitás még semmit sem vett fel abból, ami – mondhatnánk – az embereket akkoriban a kezdeti kereszténység árnyoldalára állította, mert ebben a lélekben túl nagy volt még az orfikus misztérium utóhatása, túl nagy volt ahhoz, hogy a másik fény, az új Krisz- tus-esemény bevilágíthatta volna. Ami kereszténységként jelent meg mindenütt, például Theophiloszban és Kyrilloszban, az valójában olyan volt, hogy abban az orfikus individualitásban, aki most személyes jelleget öltött, több volt a nagyság és bölcsesség, mint azokban, akik akkoriban Alexandriában a kereszténységet képviselték.

Mélységes gyűlölet töltötte el Theophiloszt és Kyrilloszt minden iránt, ami nem volt egyházi-keresztény a legszűkebb értelemben, úgy ahogy ezt a két érsek felfogta. A kereszténység itt teljesen személyes jelleget öltött, olyan személyiség-jelleget, hogy ez a két érsek személyes bérenceket toborzott. Mindenütt összetoboroztak embereket, akik úgyszólván az érsekek védelmi csoportját kellett, hogy alkossák. A személyes értelemben vett hatalmukról volt szó. És ami őket teljes mértékben átlelkesítette, az a gyűlölet volt azzal szemben, ami a régi időkből származott, bármennyire is nagyobb volt, mint a torzképként megjelenő új. Mélységes gyűlölet élt a magas keresztény tisztségviselőkben az újratestesült orfikus individualitással szemben. Ezért nem kell csodálkoznunk, hogy fekete mágiával vádolták meg. És ez elég volt ahhoz, hogy az egész csőcseléket, akiket bérencekként összetoboroztak, feltüzeljék az újraszületett Orfeusz-tanítvány páratlan alakja ellen. Ez a személyiség még fiatal volt, és fiatalsága ellenére, annak ellenére, hogy néhány dolgot végig kellett csinálnia, amit az akkori időkben egy nőnek hosszú tanulmányok után, nagy nehézségekkel lehetett csak végigcsinálnia, eljutott ahhoz a szellemi fényhez, ami az akkori idők minden ismeretéből, minden bölcsességéből sugárzott. És csodálatos volt, ahogy Hüpathia tantermeiben – mert így hívták az újratestesült orfikust – a tiszta, fényteli alexandriai bölcsesség az átszellemült hallgatókra hatott. Nemcsak a régi pogányokat vonzotta magához, hanem olyan belátó, elmélyült keresztényeket is, mint Synesius. Jelentős befolyással rendelkezett, és személyén keresztül a régi pogány orfikus bölcsesség újjáéledését lehetett átélni, de már személyiséggé átalakult formában.

És a világkarma valóban szimbolikusan működik. Ami beavatásának titkát jelentette, az valóban megjelent benne, árnyék- szerűen a fizikai síkon. Ezzel olyan eseményt érintünk, ami szimbolikusan működik, és jelentős annak számára, ami a történelmi időkben lejátszódik. Olyan eseményt érintünk, amely látszólag mártíromság, de ami szimbólum, amelyben spirituális erők és jelentések fejeződnek ki.

Azoknak a dühe, akik az alexandriai érsek körül álltak, 415- ben, egy márciusi napon lecsapott Hüpathiára. Hatalmától, szellemi hatalmától akartak megszabadulni. A képzetlen, vad hordákat felheccelték Alexandria környékéről is, és színlelést tettetve érte mentek. Beszállt a kocsiba, és egy megadott jelre a felheccelt emberek rátámadtak, letépték róla a ruhát, egy templomba hurcolták, és szó szerint leszaggatták a húst a csontjairól. Szétmarcangolták, feldarabolták, és testének darabjait az embertelen tömeg a maga szenvedélyességében körülhordozta a városban. Ez lett a sorsa Htipathiának, a nagy filozófusnőnek.

Itt, mondhatnánk, szimbolikusan utal valami arra, ami mély összefüggésben áll a Nagy Sándor alapította Alexandrával, ha később is történt, az alapítás után. Ebben az eseményben az Atlantisz utáni negyedik korszak fontos titkai játszódtak le. Nagy és jelentőségteljes dolog volt, aminek meg kellett mutatnia a régi felbomlását, hatalmas paradox módon be kellett mutatni a világnak egy jelentőségteljes szimbólumot, ami Hüpathiának, ennek a igen jelentékeny asszonynak a lemészárlása volt – másképpen nem lehet nevezni – a 4. és 5. század fordulóján.

– Stuttgart, 1910. december 28.

[Magasabb érzékfeletti erők megnyilvánulása az Orelansi Szűz cselekedeteiben. Scotus Eriugena. Gilgames és Enkidu. A kentaur.]

Tegnap bevezetésül arra hívtam fel a figyelmet, hogy az emberiség bizonyos régi történelmi eseményeit csak úgy lehet helyesen megérteni, ha nemcsak az egyes személyiségek erőire és képességeire tekintünk, hanem ha feltételezzük, hogy az illető személyiségek útján, mint eszközök útján olyan lények működnek, akik cselekedeteiket a magasabb világokból úgyszólván leárasztják a mi világunkba. Úgy kell elképzelnünk, hogy ezek a lények itt a mi világunkban nem működhetnek a fizikai dolgainknál, fizikai cselekedeteinknél, mert jelenlegi fejlődési fokunkon nem tudnak olyan fizikai testben megtestesülni, amelynek elemei a mi fizikai világunkból valók. Ezért, ha a mi fizikai világunkban akarnak működni, akkor egy fizikai embert kell igénybe venniük, de nemcsak a kezét, hanem értelmét, felfogóképességét is. Az ilyen magasabb világbeli lények hatását és befolyását annál inkább láthatjuk megnyilvánulni, minél messzebbre megyünk vissza az emberiségfejlődés korszakaiba. Nem szabad azonban azt gondolnunk, hogy az erőknek és hatásoknak a leáramlása a magasabb világokból a fizikai világba bizonyos embereken keresztül korunkban teljesen megszűnt volna.

A szellemtudományos kutató számára, aki – ahogy ezt az évek során kifejtettük – felvette magába azt, ami érzéseinket és gondolkodásunkat a magasabb világok feltételezéseihez elvezeti, annak számára egy ilyen tény, mint amit jellemeztünk, kétségkívül már eleve érthető, mert hozzászokott ahhoz, hogy megkeresse azt a fonalat, ami megismerésünket, gondolkodásunkat és akaratunkat a magasabb hierarchiák lényeivel összeköti. A szellemi kutató azonban némelykor olyan helyzetbe kerül, hogy tiltakoznia kell a materialista képzetek ellen, amelyek korunkban már jelen vannak, azok ellen a képzetek ellen, amelyek a spirituális fejlődéstől távol álló embereket képtelenné teszik arra, hogy valamennyire megértsék azt, amit a magasabb világoknak a fizikai világban való működéséről mondanunk kell.

Korunkban alapjában véve már az elavult szemléletmódhoz tartozik, amikor az emberiség eseményeinél, a történelemnél absztrakt eszmék működéséről beszélünk. Ma már néhányan megengedhetetlennek tartják az igazi tudományossággal szemben azt, ha arról beszélünk, hogy bizonyos eszmék, elvont eszmék, amelyek tulajdonképpen csak az értelmünkben élhetnek, a történelem egymásra következő korszakaiban is érvényesülnek. Az ilyen elvont eszmékben való hitnek egy utolsó felvillanása – amelyekről nem értjük, hogy hogyan működnek, minthogy elvont eszmék – megtalálható még a 19. században Ranke történelmi írásaiban. Ezt a hitet azonban, hogy a történelemben eszmék működnek a fokozatosan előretörő materialista fejlődés kivetette magából. Bizonyos vonatkozásban ma a történelemmel kapcsolatban is felvilágosult fej jelének számít, ha az ember csak abban hisz, hogy mindaz, ami a korszakokra jellemező, ami a korszakokban megjelenik, az alapjában véve csak fizikailag látható külső cselekedetek összefolyása, az emberek eszméinek külső érdekeinek és szükségleteinek összessége. Ma már elmúlt az a kor, amelyben még bizonyos módon – olyan szellemek, mint mondjuk Herder, inspiráció útján – az emberiség történelmi fejlődését úgy ábrázolták, hogy az ember mindenütt észreveszi: legalább feltételeznek eleven hatalmakat, eleven érzékfeletti hatalmakat, amelyek az emberek cselekedetei, az emberek élete útján nyilvánulnak meg.

Aki ma kiművelt fő akar lenni, ezt mondja: nos, egy olyan embernek, mint Lessing, volt néhány értelmes gondolata, de élete végén mégis olyan zavaros dolgot írt, mint „Az emberi nem nevelése” amelyben nem tudott mást segítségül hívni, minthogy a történelmi lét folyamatának törvényszerűségeit összekapcsolja az újratestesülés eszméjével. „Az emberi nem neveléséinek utolsó mondataiban Lessing lényegében azt juttatja kifejezésre, amit a szellemtudomány az okkult tények alapján ábrázol: hogy azok a lelkek, akik a régi korokban éltek, és ott eleven és hatékony erőkre tették szert, ezeket az erőket áthozzák új megtestesülésükbe, úgy hogy nem csupán egy elvont, eszmei jellegű folyamat zajlik le a materiális események mögött, hanem a szellem reális valódi folyamatai. Ahogy mondtam, egy kiművelt fő ezt fogja mondani: mivel idős korában ilyen zavaros eszmékkel jött elő, mint az újratestesülés, ezektől el kell tekintenünk. – Ez emlékezteti az embert Hebbel keserűen ironikus és mégis okos megjegyzésére, amelyet naplójában jegyzett fel, ahol ezt mondja: szép dolog lenne, ha egy gimnáziumi tanár iskolájába felvenné Platónt, aki az újratestesült Platónként szerepelne diákjai között, és hogy ez Platónt annyira nem értené meg, hogy a legrosszabb osztályzatot kellene neki adni.

Az emberiségfejlődés történelmi felfogását illetően a korábbi szellemi felfogás veszendőbe ment, és a szellemtudománynak valóban tiltakoznia kell a materialista gondolkodás előretörése miatt, ami minden oldalon megtörténik, és egyszerűen ostobaságnak találja azt, amit a szellemi tények alapján közlünk. Alapjában véve igencsak sokra vittük például abban, hogy azokat a hatalmas képeket, azokat a hatalmas szimbolikus képzeteket, amelyek az emberek régi tisztánlátó megismeréséből származtak, és mitológiákban, a hősökben, a legendák és mesék alakjaiban juttattak kifejezésre, a magyarázók mennyire különösnek találják. A legkülönösebb ezen a területen Salamon Reinach „Orfeusz44 című könyvecskéje, ami korunkban, főleg franciaországi körökben bizonyos feltűnést keltett. Itt mindazt, ami Demeter, Orfeusz és más mitológiai alakok eszmeiségéből származik, tisztán materiális történésekre vezetik vissza, és sokszor rendkívül groteszk, ahogy ennek vagy annak az alaknak a történelmi létét levezetik, mondjuk Hermészét vagy Mózesét, és ezeket az alakokat triviális módon, úgyszólván az emberi költőiségből, a szabad fantáziából próbálják megmagyarázni. Salamon Reinach módszere szerint könnyű volna hatvan-hetven év után, amikor a külső emlék elhalványult, bebizonyítani, hogy olyan valaki, mint Reinach, soha nem is létezett, csak a népköltészetben, ez vitte át Reineke Fuchs régi eszméjét Salamon Reinachra. Az ő módszere szerint ez teljesen lehetséges volna. Ilyen abszurd az egész, amit ez a „Orfeusz^ című könyv tartalmaz, és amit – ahogy az előszóban elmagyarázza – „a jelenkori képzett emberek legszélesebb körének és az ifjúságnak” írt. Az „ifjúságnak”, mert hangsúlyozza, hogy mindent elkerült – bár nem kerülte el – hogy Demeter eszméjét egy disznóra vezesse vissza, ami megütközést kelthetne az iíjú női olvasókban. Megígérte azonban, hogy ha a könyve hatást ér el, amit remél, akkor külön könyvet fog írni a mamáknak, és ez mindazt tartalmazni fogja, amit most a lányaik előtt el kell titkolnia. Ilyen sokra vittük tehát.

A szellemtudomány követőinél mindig utalni lehet arra, hogy tisztán értelmi alapokon lehetséges az, hogy szellemi hatalmak, szellemi erők működjenek emberek útján, valóban igazolhatóan egészen a mi századunkig, anélkül, hogy a tisztán ezoterikus-okkult kutatáshoz fordulnánk, amellyel elsősorban foglalkozunk. Hogy megértsük, hogy a szellemtudománynak van bizonyos lehetősége, hogy a történelemben tisztán külsőleg az érzékfeletti hatalmak működését igazolja, engedjék meg, hogy a következőkre utaljak.

Aki egy kicsit belemélyed a modern emberiség fejlődésének menetébe, ahogy az a 14-15. században a 16. századig végbement, az tudni fogja, hogy rendkívül mély jelentőségű az, ahogy ebbe az újkori emberiségfejlődésbe egy bizonyos személyiség történelmileg beleavatkozott, akiről valóban, mondhatnánk, a legkülsőbb alapokból azt lehet állítani, hogy általa szellemi-érzékfeletti hatalmak működtek. Fel lehet ugyanis tenni a kérdést, hogy egy kicsit az okkult történelemfelfogásra is fényt vetítsünk: mi lett volna az újabb Európa fejlődéséből, ha a 15. század kezdetén nem avatkozik be ebbe egy leány, az Orleansi Szűz? Aki ugyanis ennek a kornak a fejlődését teljesen kívülről szem ügyre veszi, annak azt kell mondania: ha az Orleansi Szűz tevékenységét kitöröljük a történelemből, akkor aszerint, amit tisztán a történelmi kutatások alapján tudhatunk, világosan látnunk kell, hogy ha az Orleansi Szűz útján magasabb érzékfeletti hatalmak nem működnek, akkor a 15. században Franciaország és egész Európa ténylegesen más alakot öltött volna. Mert akkoriban mindaz, ami az akarati impulzusokban a fizikai agyakban lejátszódott, oda vezetett, hogy Európa minden államán a államiságnak olyan felfogása vonuljon át, amely eltörli és kioltja a népek individualitását. És ennek hatására egészen biztosan végtelenül sok minden lehetetlen lett volna abból, ami az utóbbi évszázadokban Európában az európai népek egymásra hatása hozott létre.

Ha arra gondolunk, hogy az Orleansi Szűz cselekedetét kitöröljük a történelemből, és Franciaországot magára hagyjuk a maga sorsával, anélkül, hogy ebbe beavatkozott volna, megkérdezhetjük: mi lett volna Franciaországból e nélkül a tett nélkül? Aztán gondoljunk arra, hogy milyen szerepet játszott Franciaország a következő évszázadokban az egész emberiség szellemi életében! Ehhez tegyük hozzá a nem eltagadott, hanem a külső dokumentumokon alapuló tényeket az orleansi leány küldetéséről. Ekkor világossá válik számunkra, hogy ez a maga korához viszonyítva sem különösen magas képzettségű lány 1428 őszén, amikor még húsz éves sem volt, hirtelen úgy érzi, hogy az érzékfeletti világ szellemi hatalmai szólnak hozzá. Ezeket olyan formába önti, amelyeket ismer, és így saját képzeteinek szemüvegén át látja őket. De ez nem érv ezeknek a hatalmaknak a realitása ellen. Képzeljük el, hogy tudja: érzékfeletti hatalmak irányítják akarati erőit egy bizonyos pontig. Nem azt mondom el most, amit erről az Akasha Krónika útján el lehet mondani, hanem csak azt, ami adatszerűén, tisztán történelmileg megállapítható.

Tudjuk, hogy ez az orleansi lány először egy rokonának nyilatkozott meg, akinél – azt mondhatnánk, szinte véletlenül – megértésre talált. Némi kerülők és nehézségek után Károly király udvarába vezették, amely az egész francia hadvezetéssel együtt úgyszólván a végét járta. Tudjuk azt is, hogy miután minden elgondolható módon akadályozták, végül egy sereg ember közül, akik Károly király köré álltak, úgy hogy külsőleg nem volt tőlük megkülönböztethető, megtalálta őt, így azonnal hozzá fordult. Azt is tudjuk, hogy a király rábízott valamit – ezzel akarta próbára tenni – amiről azt mondhatjuk, hogy egyedül ő és az érzékfeletti világ tudott. A külső történelemből az is ismert, hogy a folyamatos impulzusok hatására és erős hitének hatása alatt-jobban mondva közvetlen látása alapján – a hadsereget a legnagyobb nehézségek árán győzelemre vezette, és a királyt megkoronáztatta.

Ki avatkozott be akkoriban a történelmi fejlődés menetébe? Nem más, mint a magasabb hierarchiák! Az orleansi lány csak eszköze volt ezeknek a lényeknek, és ezek a lények, a magasabb hierarchiák irányították a történelem menetét. Lehetséges lenne, hogy az értelem ezt mondatná valakivel: ha én irányítottam volna, okosabban teszem – mert ez vagy az, ami az Orleansi Szűz fellépése során történt, nem felel meg az ő gondolkodásának. A szellemtudomány képviselője azonban az isteni cselekedeteket nem akarja kijavítani, ami ma úgynevezett civilizációnkban mindenütt megtörténik. Természetesen vannak emberek, akik a mai kor értelmében a modern világ történelmét mentesítenék az Orleansi Szűz tetteitől. Ilyen materialista irányzatú jellegzetes művet írt korunkban Anatole Francé. Az ember tulajdonképpen csak azt szeretné tudni, hogyan törődik bele a materialista gondolkodás az olyan közlésekbe, amelyek ténylegesen – még mindég a külső történelem dokumentumai alapján beszélek – egészen jól megalapozottak. Így szeretnék – minthogy éppen itt vagyunk és szeretek olykor tekintettel lenni a helyi viszonyokra – egy tényt elmondani, amire már itt egyszer hivatkoztak.

A stuttgartiak bizonyára tudják, hogy itt egyszer egy jelentékeny evangéliumkutató élt. A szellemtudomány követőiként egyáltalán nem kell egyetértenünk azokkal a némelykor helytálló bölcsességekkel, amelyeket Gfrörer – így hívták az evangéliumkutatót – kutatásai során megállapított, és biztosak lehetünk abban, hogy amikor meghallotta volna, hogy mit hirdetünk most a szellemtudomány területén, azt a beszédfordulatot használta volna, amelyek gyakran használt ellenfeleivel szemben, és akiket makacssága folytán nem egykönnyen hagyott békében. Azt mondta volna ugyanis, hogy ezek a teozófusok olyan emberek „akiknek a kalapja alatt nincs minden teljesen rendben44. Akkoriban azért még nem jött el az az idő, amikor úgyszólván tisztán materialista módon át lehetett siklani a történelmi dokumentumokon, ahogy ezt ma teszik, ha ezek a történelmi dokumentumok kényelmetlenek, mert szemmel láthatóan azt közük, hogy eleven szellemi erők működnek fizikai világunkban. Így szeretnék ma egy kis írást idézni, egy levelet, ami a 19. század első felében került nyilvánosságra. Csak néhány helyet szeretnék felolvasni, ahogy akkoriban Gfrörer hitének igazolásaképpen erre a levélre hivatkozik. Egy olyan helyet szeretnék felolvasni, amely az Orleansi Szüzet jellemzi, és aztán meg lehet kérdezni, mit jelent egy ilyen ábrázolás.

Miután a levél írója, amelyre Gfrörer hivatkozik, felsorolja, hogy a Orleansi Szűz mi mindent tett, így folytatja: „A Szűz mindezt, és még sok mást is teljesített, és Isten segítségével még nagyobb dolgot is végre fog hajtani. A leányka kecses szépséggel és férfias tartással rendelkezik, keveset beszél, és csodálatos okosságot mutat, beszédében egy bájosan finom, nőies hangzás van. Mértékletesen eszik, és még mértékletesebben iszik bort. Tetszenek neki a szép lovak és a szép fegyverek. A fegyvert viselő nemes férfiakat nagyon kedveli. A nagy társaságot és a beszélgetéseket nem szereti, gyakran elöntik a könnyek, szereti a vidám arcokat, elviseli a kemény munkát, és a fegyverek viselésében olyan állhatatos, hogy hat napon át, éjjel-nappal megszakítás nélkül állandóan fegyverben marad. Kijelentette: az angoloknak nincs joguk Franciaországhoz, és Isten azért küldte őt, hogy azokat elűzze és legyőzze, de csak előzetes figyelmeztetés után. A királyt biztosította legnagyobb megbecsüléséről, azt mondta neki, Isten szereti őt, bizonyos védelem alatt áll, és ezért meg fogja tartani. Az orleansi hercegről, unokaöccséről azt mondta, hogy csodálatos módon megszabadul, de csak miután az angolok, akik fogva tartják, figyelmeztetést kapnak, hogy szabadulásának meg kell történnie.

És ezzel én, kegyes herceg, tudósításomat azzal fejezem be, hogy még csodálatosabb dolgok történnek és történtek, amiket írásban vagy szóban kifejezni lehetne. Mialatt ezt írom, a Szűz már Rheims város területén jár, ahol a királyt Isten segítségével sietve felkenik és megkoronázzák. Legkegyelmesebb és nagyhatalmú herceg és tiszteletreméltó Uram! Alázatosan kegyelmednek ajánlom magam, és kérem a Legmagasabbat, hogy kegyelmedet megtartsa, és kívánságait teljesítse.

Kelt Biteromisban, június hó 21. napján.

Alázatos szolgája, Percival, Bonlamiulk ura, a francia királynak ás Orleans hercegének tanácsosa és kamarása, a király főasztalnoka, Berry születésűd

A király közvetlen környezetéből írta valaki ezt a levelet, aki a lányt ismerte. Tulajdonképpen bámulatos, hogy mindezeket a dolgokat tisztán okkult eszközökkel is meg tudjuk találni – mert megtalálhatók az Akasha Krónikában – és látjuk, hogy éppen az ilyen eseteket külső dokumentumokkal is alá lehet támasztani. Röviden, majdnem őrültségnek tűnik kételkedni abban, mi működött az Orleansi Szűz közvetítésével. És ha még azt is tekintetbe vesszük, hogy cselekedetei következtében az újkor egész történelme más arculatot öltött, akkor jogosan mondhatjuk, hogy itt közvetlenül látható, külső dokumentumokkal igazolhatóan, az érzékfeletti világ beavatkozása. Mert aztán, ha a szellemi kutató tovább megy, és a maga módján körülnéz, hogy tulajdonképpen ki az inspirátor, aki az Orleansi Szűz esetében működött, akkor a korszakokat átkutatva valami egészen különös dolgot talál. Azt találja, hogy az a szellem, aki az Orleansi Szűz útján működött, őt eszközként felhasználva, úgyszólván egészen más formában, más módon inspirált egy másik személyiséget is, aki filozófusként működött Kopasz Károly udvarában: Scotus Eriugenát, és akinek filozófiai- teológiai eszméi egy korábbi időszakban mély hatást gyakoroltak Európára. Láthatjuk ebből, hogy ugyanazok a hatalmak különböző korszakokban különböző módon működnek bizonyos személyekben, akiket eszközként használnak. Kontinuitás, folyamatosság van abban, amit történelemnek nevezünk.

Tegnap rámutattam arra, hogy egy babilóniai-káldeai korból származó mítosz hogyan utal a szellemi világ működésére azok- bán az emberekben, akiktől sok minden függött az Atlantisz utáni harmadik korszak történelmi folyamatában, meg a régi Káldea és Babilon egész történelmi alakulásának folyamatában. Most azonban a szellemtudomány szempontjából kell megvizsgálnunk azt a két személyiséget, akik a mondabeli Gilgames és Enkidu nevek alatt rejtőznek. Okkult-történelmi módon kell személyiségükbe betekintenünk. Annak a kornak a kiindulópontján állnak, amelyet babilóniai-káldeai komák nevezünk. A tőlük származó impulzusokat megtaláljuk a tulajdonképpeni régi babilóniai és káldeai szellemi kultúra fejlődésében. Gilgames olyan szellemiség volt, aki már sok inkarnáción ment keresztül, úgyhogy őt bizonyos módon öreg léleknek kell tekintenünk az emberiség fejlődésében.

„A szellemtudomány körvonalai" című könyvemben leírtam, hogy a földfejlődés lemúriai korszaka folyamán csak nagyon kevés ember tudta a földi eseményeket átvészelni, kevesen tudtak a Földön maradni. A lelkek többsége a tulajdonképpeni mumifikálódás veszélye elől eltávozott a Földről más bolygókra, és tovább élt a Marson, a Szaturnuszon, a Vénuszon, a Jupiteren, és így tovább. Aztán a lemúriai korszak végétől és az atlantiszi korszak folyamán ezek a lelkek fokozatosan visszajöttek a Földre, hogy a megváltozott földi körülmények között földi testekben megtestesüljenek, és mindig újabb inkarnációkban jelenjenek meg. Vannak tehát lelkek, akik viszonylag korán jöttek le a bolygóvilágból, és vannak mások, akik később, csak az atlantiszi fejlődés későbbi időszakaiban ereszkedtek le. Az előzőek, akik tehát korábban jöttek le, több inkarnációt tudhatnak maguk mögött, mint a később jövők. Ezért az utóbbiakat a korábbiakkal ellentétben fiatal telkeknek lehet nevezni, olyan lelkeknek, akik tehát kevesebbet vettek fel magukba.

Az az individualitás, aki a Gilgames név mögé rejtőzött, régi lélek volt, Enkiduban viszont egy fiatal lélek testesült meg a babilóniai kultúra kiindulópontján. A fiatalabb vagy idősebb emberi lelkekre vonatkozóan – majdnem azt lehet mondani, hogy az okkultisták meglepetésére – valami rendkívül sajátságos dolog mutatkozik meg. Mert például, ha valaki odáig jut, hogy a szellemtudomány igazságait valamennyire elfogadja, de még benne vannak a külvilág előítéletei és értékítéletei, annak számára nyilvánvalónak látszik, hogy például, korunk filozófusait vagy tudósait az idősebb lelkekhez kell sorolni. Az okkult kutatás ennek az ellenkezőjét mutatja, bármennyire különösen hangzik is, és az okkultisták számára meglepő, hogy például Kantban fiatal lélek élt. A tények ezt mondják, nem lehet tenni ellenük. És ki lehet mutatni, hogy a fiatalabb lelkek mindazonáltal többségükben a színes fajokban testesülnek meg. A színes fajokban, tehát, nevezetesen a néger fajban, viszonylag fiatal lelkek megtestesülését találjuk. Abban a gondolkodásmódban, amely a tanultság- ban, a mai materialista tudományban megnyilvánul, éppen az a sajátságos, hogy fiatal lelkeket feltételez. És még az is kimutatható, hogy néhány személyiségnél, akikről ezt egyáltalán nem lehetne feltételezni, a korábbi inkarnáció a vadaknál található meg. Ezt megint a tények mondják. Mindezt el kell fogadni, ez így van. Ez természetesen semmit sem von le környezetünkről alkotott ítéletünk jelentőségéből és értékéből, de az egésznek az értelmét kell megragadnunk, azt, hogy miről van szó.

Ilyen értelemben van szó az ősi Babilóniában Enkiduról, mint fiatal lélekről, és Gilgamesről, mint öreg lélekről. Egy ilyen öreg lélek a maga természete szerint korán megértette bizonyos módon nemcsak azt, ami a korának kulturális eleme és kulturális tényezője volt, hanem azt is, ami abban a korban kulturális hatásként nyilvánul meg, és mintegy lehetőség a jövő számára. Mindazonáltal lehetséges, hogy néhányan tiltakoznak az ellen, ha az ember megvilágítja, hogy az általuk oly alacsonyra tartott teozófusok többnyire öreg lelkek lennének, és nem azok, akik akadémiai előadásokat tartanak. A kutatás azonban ezt mutatja, és bár a szellemi kutatást nem szabad arra használni, hogy értékítéleteket döntsünk meg és gúnyt űzzünk kultúránk jellegéből, az igazságot mégis fontos szem előtt tartani. Gilgames tehát olyan személyiség volt, aki képes volt lelkialkata révén ahhoz kötődni, ami az akkori idők haladó szellemi elemeihez és szellemi tényezőihez tartozott, és ami akkoriban messzire bevilágított a jövőbe, és ezt már akkor is csak azáltal lehetett elérni, hogy ez a személyiség egyfajta beavatáson ment keresztül. Gilgamesnek bizonyos beavatást kellett kapnia, olyan közléseket, amelyeket csak beavatás útján lehet kapni, hogy képes legyen a babilóniai kultúrába életet vinni. Tehát egy bizonyos fokú beavatáson kellett átmennie.

Nézzük meg, hogyan helyezkedett el az emberiségfejlődésben beavatása előtt. Az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszak embere volt. Ebben a korban azonban a természetes tisztánlátás, amire az ember saját természetes erőiből képes volt, hanyatlásnak indult. Már nem volt meg olyan fokban, hogy az emberek többsége vissza tudott volna tekinteni korábbi inkarnációira. Ha visszamegyünk az Atlantisz utáni második és első korszakba, azt találjuk, hogy a Föld emberiségének nagy része még vissza tudott tekinteni előző inkarnációira, és jelenlegi születése előtti lelkiéletének lefolyására. Ez azonban fokozatosan elveszett. Gilgamesnél az volt a helyzet, hogy az a lény, aki általa megnyilatkozott, és aki csak általa tudott megnyilvánulni, mialatt fokról-fokra elvezette egyfajta beavatáshoz, úgyszólván mindig rajta tartotta a kezét. Olyan helyre állította, ahonnan megtanulta megítélni saját, a világtörténelemben elfoglalt helyzetét. Bizonyos érzékfeletti jellegű események folytán, amelyeket a tegnap említett mítosz képekben közöl, kapott egy barátot, akinek barbárságát és civilizálatlanságát az jelzi, hogy félig állati alakban jelenik meg. A mítosz elmondja, hogy barátjának testét állati szőrzet borítja, azaz, még úgyszólván olyan, mint egy szőrös ősember, tehát lelke annyira fiatal volt, hogy olyan testet épített fel magának, ami még a vadság jeleit mutatja. Így Gilgames mellett, aki már fejlettebb volt, Enkidu olyan ember volt, aki fiatal lelke és az ezt szolgáló testi organizáció következtében még rendelkezett a régi tisztánlátással. Hogy tájékozódni tudjon, ezt a barátot adták mellé. Barátjának segítségével aztán sikerül bizonyos dolgokat elvégeznie, mint – mondjuk – annak a szellemi hatalomnak a visszaszerzése, amelyet a mítosz Uruk város istennőjének, Istárnak a képében ábrázol. Említettem, hogy az istennőt a szomszéd város elrabolta, és emiatt Gilgames és Enkidu háborút kezdett a szomszéd város ellen, legyőzték annak királyát, és a város istennőjét visszaszerezték.

Ha az ilyen dolgokat, amelyeket ez az ősi mítosz ábrázol, történelmileg helyesen akarunk megérteni, akkor azok okkult hátterét kell megvizsgálnunk. A város istennőjének elrablása mögött valami hasonló rejtőzik, mint Heléna elrablása esetében, akit Páris Trójába vitt. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ennek teljesen az az alapja, amit „A vér egy egészen különös nedv“ című kis írásomban fejtettem ki. Ez arra mutat rá, hogy a régebbi korok népeiben egy bizonyos közös tudat volt jelen, hogy az ember nemcsak személyes énnek érzi magát bőrén belül, hanem egy törzs, egy városi közösség tagjának is. Ahogy az egyes emberi lélek úgy érzi, hogy a kezeknek, lábaknak, ujjaknak, amelyek hozzá tartoznak, az egész organizmusnak központi tényezője, úgy érzett a régi korok embere is a csoportlélekkel szemben, annak tagjaként érezte magát, amelyhez hozzátartozik. Így volt ez a régi időkben Görögországban, a régi városi közösségekben is. Egyfajta közösségi szellem, egy népi én, egy törzsi én élt és működött a nép egyes tagjaiban. Ami azonban az ember tudatára juthatott egy ilyen közösségi énségből, azt bizonyos módon a misztériumokban, a titkos templomi helyeken kellett megőrizni. Itt éltek a misztériumok papjai, és őrizték egy város, egy törzs közös szellemi ügyeit. És nemcsak képletesen értendő, hanem bizonyos mértékben teljesen reális és helyes, ha azt mondjuk, hogy egy ilyen templomi hely valóban lakhelye volt a város-énnek, a csoportléleknek. Itt volt a központi lakhelye, és a templom papjai voltak a szolgái. Ok voltak azok, akik inspiráció útján megbízást kaptak, hogy ezt a csoportlelket megvédjék – ezt nevezték orákulumnak – és ők tették közzé, hogy ez vagy a történjen, mert az orákulumot akkoriban teljesen úgy fogták fel, ahogy most jellemeztem.

Ezek a templomi helyek bizonyos titkokkal voltak kapcsolatban, és a régi időkben sok küzdelem játszódott le úgy, hogy egy város templomának papjait egy szomszéd város fogolyként elhurcolta, tehát a templomi papokkal úgyszólván a város fontos titkait is a szomszéd városba vitték. Ez az a reális tény, amit ez a kép fejez ki, hogy a város istennőjét, Istárt, Uruk néplelkét a szomszéd város elrabolta. A templom papjai, a templom titkainak őrzői foglyok lettek, mert a szomszéd város azt remélte, hogy ezen a módon a szent titkok a birtokába kerülnek, és így az érdekelt város felett is hatalma lesz. Ez a dolog valódi háttere.

Az ilyen dolgokat Gilgames abban a lelkiállapotban, amelyben volt, nem érzékelte, mert nem látott bele az összefüggésekbe. Egy fiatal lélek azonban, akit úgyszólván a tisztánlátó érzék segített, szolgálatára tudott lenni, hogy a templom kincsét a város számára visszahódítsák. Ez Gilgamest annak tudatára ébresztette, hogy az emberi életben vannak átmeneti időszakok, amikor olyasmi történik, amit a legenda ábrázol a vak és a béna esetében. Külön- külön gyámoltalanok, de együtt előrejutnak, úgy, hogy a vak vállára veszi a bénát, a béna pedig a vaknak segít látóképességével. Láthatjuk így Gilgames és Enkidu esetében a teljesen különböző képességű emberek szellemi együttműködését. Ezt különösen a régebbi idők történelmi tényeinél láthatjuk lépten-nyomon. Fontos, hogy az ilyesmit megértsük, mert csak így lesz világos, miért említenek a mítoszok és mondák barátokat, akik együtt végeznek el valamit: barátokat, akik lelki képességeik vonatkozásában annyira egyenlőtlenek, mint Gilgames és Enkidu. Amit azonban Gilgames ezen kívül barátja, Enkidu útján lelke számára kaphatott, az volt, hogy Enkidu mintegy ösztönözte saját tisztánlátó ereje útján, hogy bizonyos módon vissza tudjon nézni saját korábbi inkarnációira. Így Gilgames Enkidu segítségével valóban megtanult visszatekinteni a korábbi inkarnációkra. Ez olyasmi volt, ami Gilgames normális képességein kívül esett. Így elevenen elképzelhetjük, hogyan befolyásolta Gilgamest ez a korábbi inkarnációkra való visszatekintés.

Mit mondhatott például magának attól a naptól kezdve, ahogy lelkében felmerült a lehetőség, hogy visszatekintsen mindarra, amit lelke a korábbi inkarnációk alatt átélt? Ez mindenekelőtt megdöbbentette. Nem tudott helyesen rátalálni saját lényére, ahogy a korábbi inkarnációkban élt, úgyszólván nem ismerte fel magát helyesen. Így történhet ez másokkal is, ha hozzákezdenek ahhoz, hogy korábbi inkarnációkba visszatekintsenek. Itt legtöbbször másként jelenne meg a dolog, mint az olyan elképzelésekben, amelyek mindegyre felmerülnek, amikor azt mondják, hogy valaki ennek vagy annak a személyiségnek a reinkarnációja. Megtörténhet, hogy találkozunk valakivel, aki nagy történelmi nevek egész sorát hozza fel, mint előző inkarnációit. Akár egy egész embercsoport is lehet, akik meg vannak győződve arról, hogy korábbi inkarnációikban egy sor királynő vagy hercegnő van. Ezekben a dolgokban, amelyeket nagyon komolyan kellene venni, nem szabadna a fantáziának működnie, és nem lenne szabad játszadozni.

Aki – úgy, ahogy Gilgames akkoriban – saját inkarnációinak sorára visszatekint, olykor valóban meglepődhet. Gilgames visszatekintett olyan inkarnációkra, amelyekben még különféle, a csoportlélek-jellegűvel kapcsolatos összefüggésekbe volt beleszövődve. Mindazonáltal bizonyos módon saját személyét kikereste ezekben az összefüggésekben, és Enkidu segítségével megtapasztalhatta az értékét annak, amit a mítosz a város istennőjén keresztül szimbolizált. Ahogy azonban visszatekintett, néhány dolog nem tetszett neki a korábbi inkarnációiban, és így szólhatott magához: ez nem az én ízlésem szerint való. Így például azt találta, hogy lelke ezekben az inkarnációkban sajátságos barátságokba, egészen sajátságos emberi kapcsolatokba bonyolódott, amelyek miatt most szégyen fogta el. Aztán a történt, amit a mítosz is elmond, hogy azzal kapcsolatban, amit neki Enkidu kerülő útján a város istennője kinyilatkoztatott, elkezdte bizonyos módon szidalmazni, szemrehányást tett lelkének. A mítosz utal rá, hogy szemrehányást tett az istennőnek ismerősei miatt, mert féltékeny lett ezekre az ismerősökre. Úgyszólván lelkének horizontjára tekintett fel, és elevenen állt előtte az a látvány, ahogy az emberek egymás mellett állnak a fizikai világban, és egyesekkel szemben rokonszenvet, másokkal szemben ellenszenvet éreznek Mindabban, amit Gilgames a város istennőjének szemére vet, felismerjük azt, hogy tulajdonképpen arról beszél, ami lelkében lejátszódik. Amikor például, arról van szó, hogy az istennőnek szemére veti, hogy korábban barátságot létesített valakivel – a mítosz Isulanu-nak nevezi – akkor ez nem jelent mást, minthogy saját ismeretsége nem tetszik neki, amit egy korábbi inkarnációjában urának kertészével tartott fenn. Ami tehát Gilgames lelkében lejátszódott, és csak ennek következtében kapta meg tulajdonképpen lelkének belső nyomását, belső telítettségét, amire szüksége volt, hogy a babilóniai kultúra megalapítója legyen, azt egy bizonyos látóképességhez való visszatérés ábrázolja, az érzékfeletti világhoz való visszatérés, amit – minthogy öreg lélek volt – bizonyos vonatkozásban már elvesztett. Ezt ábrázolja a mítosz.

Aztán egyfajta beavatáson kellett keresztülmennie, hogy visszajusson ahhoz a szemlélethez, amellyel lelke az atlantiszi inkarnáció során rendelkezett. Amit a mítosz úgy mond el, mint Gilgames tengeri útját és eltévedését nyugaton, az nem más, mint lelkének beavatási útja, amelynek során felemelkedik a szellemi magasságokba. Ekkor érzékelni tudja, mi volt körülötte az atlantiszi korban, amikor lelke még tisztánlátó módon betekintett a szellemi világba. Ezért meséli el a mítosz, hogy Gilgames ezen a szellemi utazáson találkozik a nagy atlantiszi uralkodóval, Utnap [stimmel. Ő olyan személyiség volt, aki bizonyos magasabb hierarchiához tartozott, az atlantiszi korban az emberek között élt, azóta azonban az emberiségtől visszahúzódott, és a lét magasabb területein él. Ezzel a személyiséggel kellett Gilgamesnek megismerkednie, hogy megszerezze azt a szemléletet, amely szükséges volt ahhoz, hogy tudja, milyenek a lelkek, amikor be tudnak tekinteni a szellemi világba. Így kellett, hogy visszajusson a szellemi szférákba, azáltal, hogy lélekben visszakerült az atlantiszi korba. És amikor arra utasítják, hogy hét nap és hét éjjel ne aludjon, ez nem jelent mást, mint egy olyan gyakorlatot, melynek folytán a léleknek úgy kell alakulnia, hogy teljesen behatolhasson az említett szellemi régiókba. Amikor a mítosz azt mondja, hogy ezt nem tudta betartani, akkor ez ismét egy fontos dolgot jelent, azt jelenti, hogy Gilgamest olyan személyiségként ábrázolja, aki eljutott a beavatás pereméig, mintegy betekintett a beavatás kapuján a szellemi titkokba, de korának viszonyai következtében nem tudott kellő mélységig eljutni. Röviden: a mítosz azt mondja, hogy a babilóniai kultúra megalapítója és irányítója a beavatás kapujánál megállt, nem tudott a magasabb szellemi világokba teljesen tisztán betekinteni, és ezért a babilóniai kultúra annak a nyomát viseli, ami pusztán csak betekintést jelent a beavatási titkokba.

Látni fogjuk, hogy ez a babilóniai kultúra ténylegesen olyan, hogy igazolja azt, amit mondtunk. Amíg például minden arra utal, hogy Hermészben olyan személyiség áll előttünk, aki mélyen belelátott a beavatás szent titkaiba, és ezért az egyiptomi kultúra nagy kezdeményezőjévé válhatott, úgy azt kell mondanunk, hogy a babilóniai kultúra olyanná alakult, amilyennek jellemeztük: egy olyan személyiség vezetésével ugyanis, aki lelkében azokkal a tulajdonságokkal rendelkezett, amelyek akkor fejlődnek ki, ha az ember nem hatol a szent tikok mélyére. Ezért lényegében a régi babilóniai kultúrában a történelmi fejlődés olyan, hogy világosan láthatunk egymás mellett egy külső kultúrát, és egy ezoterikus belsőt. Míg az egyiptomi életben ezek együttműködnek, a régi babilóniai kultúrában bizonyos módon teljesen szétváltak. És amit, mint babilóniai kultúrát láthatunk, ahogy ezt Gilgames kialakította, abban az élt, amit a szent, legrejtettebb káldeai misztérium tartalmazott.

Ezeket a misztériumi beavatottakat a legbelsőbb titkokba avatták be, de ez csak gyenge áramlatként húzódott végig a külső kultúrán. Ez a külső kultúra volt Gilgames impulzusának eredménye. Mindebből az következik, hogy Gilgames, mint személyiség nem jutott el oda, hogy a teljes beavatást átélhesse. Azáltal azonban, hogy úgyszólván saját személyes impulzusát nem abban a korban élte át, amelyben működött, de ami az erejében volt, azt a világgal közölte, ezáltal különösen képessé vált arra, hogy egy szellemi lény áthassa, akit a tűzszellemekhez, tehát az arkangyalokhoz kell sorolnunk. Ilyen lény működött Gilgamesben, és a babilóniai viszonyok rendjét, az ösztönző erőket, amelyekben Gilgames csak eszköz volt, egy ilyen tűzszellem működésében kell keresnünk. Gilgamest tehát akkor képzeljük el helyesen, ha a kentaur ősi szimbólumára tekintünk. Az ilyen ősi szimbólumok jobban megfelelnek a valóságnak, mint általában gondolnánk. A kentaur, a félig állat, félig ember mindig azt ábrázolta, hogy a hatalommal rendelkező emberekben a régi időkben bizonyos módon hogyan olvadt össze a legmagasabb rendű szellemi emberség és az, ami az egyedi személyiséget az állati organizációval összekapcsolta. Gilgames kentaurnak tűnt azok szemében, akik meg tudták ítélni, és ma is így kell őt tekintenünk.

Nagyon érdekes, hogy ez a kentaur-kép ma újra felmerült a modern természettudományos gondolkodás területén. Nemrég megjelent egy könyv, amely teljesen természettudományos tényekre akar támaszkodni, de előítéletek nélkül járja körül ezeket a tényeket, ezért nem annyira dilettáns és értelmetlen módon hord össze mindent, ahogy a monisták szokták. A szerző valóban arra törekszik, hogy megértse az embert, ahogy az önálló lelki-szellemi lényként szemben áll fizikai testi organizációjával. Egy természettudományos képzettségű emberről van szó, aki egy sajátságos képre bukkan. Bizonyára nem a kentaurra gondolt, amikor ezt a képet megrajzolta, de azt mondja el, ami természettudományos képzetei folytán kialakult benne a lélek és a test viszonyáról: ezt össze lehet hasonlítani a lovagló lovassal. Az ember nem tud mást elképzelni, amire a valóban megértendő természettudományos tények kényszerítik, mint hogy ezt mondja: a lélek önálló, és a testet eszközként használja, ahogy a lovas a lovát. – A kentaur ismét itt van, a dolgok gyorsan haladnak, és a szellemtudományos képzeteket a természettudományos tények kényszere alatt élő kortársainknak meg kell szokniuk, előbb, mint az emberek gondolnák. Mert még nem is olyan régen beszélgettem egy filozófussal, aki a materialista képzetekben élt, és ezektől áthatva a következőket mondta: „A kentaur képe természetesen úgy jött létre, hogy Görögország régi lakosai láttak bizonyos népeket, ahogy északról lovon jöttek, ködös volt az idő, így az a képzetük alakult ki, hogy a ló és a lovas egyetlen alak. A maguk babonaságában könnyen elképzelhették ezt.”

Lényegében rendkívül egyszerű gondolat, kevéssé filozofikus talán, de nagyon egyszerű! A kentaurnak ez az elképzelése, ami nem úgy jött létre, hogy a görögök nem tudták megkülönböztetni a lovast a lovától, hanem úgy, hogy a régi népek az ember szellemi lényét valóban önállóan képzelték el fizikai természetétől – ez az elképzelés korunkban újra felmerül, teljesen önállóan a természettudományos képzetekből. Ezért azt kell mondanunk, hogy minden materialista elképzelés ellenére azon az úton vagyunk, hogy maga a materializmus, amikor csak a tényekre akar támaszkodni, fokozatosan eljut ahhoz, amit a szellemtudomány okkult forrásokból mond. Ha azonban egy olyan alakot, mint Gilgames, akit most már a külső kutatás is ismer, ahogy azt tennünk kell, okkult vizsgálat alá veszünk, akkor tisztában kell lennünk vele, hogy itt egy olyan lény közreműködésével van dolgunk, aki a magasabb hierarchiákhoz tartozik. Úgy, hogy ha minden embert tulajdonképpen szellemiségének vonatkozásában a kentaur képe szerint kell tekintenünk, akkor egy ilyen embernél, aki úgy tevékenykedik, mint Gilgames, még inkább úgy kell látnunk, hogy a kentaur szellemiségét magasabb hatalmak irányítják, akik erejüket az emberiség előre haladására fordítják. És ha még tovább haladunk előre a történelemben, látni fogjuk, hogy ez még világosabban kitűnik. Látni fogjuk a továbbiakban, hogyan módosul aztán ez korunkig, és hogy a szellemi erők mindig más alakot öltenek, amikor az emberek útján hatnak, minél inkább közeledünk saját korunkhoz.

– Stuttgart, 1910. december 29.

[Az inkarnációk lefolyásának módosulása a magasabb hierarchiák erőinek hatására. Törvényszerűségek az individuális karma és más világok hatásának összefüggésében. Az én működése az énben. Arisztotelész. Hüpathia. Katarzis a félelem és együttérzés útján.]

Amit eddig az emberi fejlődés okkult lefolyásába való betekintésként elmondtam, avval utaltam arra is, hogy az inkarnációk lefolyását, ahogy azok az ember egyéni jellege és egyéni fejlődése szerint alakulnak, a magasabb hierarchiák szellemi erői módosíthatják. Az emberiség fejlődésében a reinkarnáció egyáltalán nem olyan egyszerűen folyik le, ahogy azt az ember bizonyos teoretikus kényelmességből szíve szerint elfogadná. Kétségtelen tény, hogy az ember mindig újra megtestesül, hogy amit létcsírának nevezünk, az mindig új inkarnációban jelenik meg, és az is igaz, hogy akarati összefüggés van az inkarnációként megjelenő későbbi élet és a korábbi élet között. A karma törvénye is működik, ami úgyszólván ennek az okozati összefüggésnek a kifejeződése. Ebből kiindulva azonban van valami más is, és ez a más vezet el csak bennünket az emberiség történelmi fejlődésének megértéséhez. Az emberiség fejlődése egészen másképpen folyna le, ha semmi mást nem kellene tekintetbe venni, csak az okozati összefüggéseket az ember egyik vagy másik, illetve a korábbi és a későbbi inkarnációja között. Az emberi életbe azonban – és ez különösen a történelem vezető személyiségeinél van így – többé- kevésbé folyamatosan belenyúlnak más jelentős erők is minden in kar náció esetében, és az embert eszközként veszik igénybe. Ebből arra lehet következtetni, hogy az élet tulajdonképpeni, pusztán az emberben rejlő karmikus lefolyása az inkarnációk folyamán módosul, és ezt is figyelembe kell venni.

Nos, beszélhetünk egy bizonyos törvényszerűségről – elsősorban az Atlantisz utáni időkre korlátozódunk – ahogy ez az Atlantisz utáni időkben egészen korunkig a szellemi világok befolyásával és az ember individuális karmájával összefügg. Egy sematikus rajzzal szeretném megvilágítani, hogy ez a befolyás hogyan alakul, és hogyan kapcsolódik hozzá az emberi individualitás. Képzeljük el, hogy itt a tábla közepén ez a folt azt jelzi, amit szokás szerint az emberi énnek nevezünk, tehát jelenlegi létcsíránkat.

Rajzoljuk fel most az ember többi részét, most először eltekintünk a léleknek az érzőtestre, az értelmi lélekre és a tudati lélekre való tagolásától. Itt ábrázoljuk sematikusan az asztráltestet, az étertestet és a fizikai testet.

Minthogy az Atlantisz utáni fejlődésnél akarunk maradni, tisztáznunk kell – azután, amit már különböző helyeken megbeszéltünk -, hogy miben fog állni az emberiség jövője. Tudjuk, hogy az Atlantisz utáni fejlődés közepén állunk, bár a tulajdonképpeni közepet már túlhaladtuk. Most csak röviden ismételjük meg, amit más alkalmakkor mondtunk, hogy a görög-latin kultúrkorszakban azt fejlesztettük, amit értelmi vagy kedélyléleknek nevezünk, most pedig a tudati lelket fejlesztjük. Az egyiptomibabilóniai kultúrkorszakban az érzőlélek fejlesztését végeztük el, korábban, a perzsa korban az érző- vagy asztráltestét, az ősi indiai korban pedig az étertestét. A fizikai testnek az Atlantisz utáni földi viszonyokhoz való hozzáigazítása már a nagy atlantiszi katasztrófa előtti utolsó korszakokban megtörtént. Ha most rátérünk arra, hogy a többi részeket is felsoroljuk, azt mondhatjuk: az Atlantisz utáni korban a fejlődés az indiai korban az étertestben folyt le, a perzsa korban az asztráltestben, az egyiptomi-káldeai korban az érzőlélekben, a görög-latin korban az értelmi lélekben és korunkban a tudati lélekben, az ötödik részben, ha az egyes lelki részeket számoljuk. A hatodik korszakban az emberek még tovább fejlődnek, és az emberi lélekszerűség bizonyos módon a manaszba fog belenövekedni. Az Atlantisz utáni hetedik, utolsó kultúrkorszakban aztán úgy fejlődünk, hogy az életszellembe, vagy buddhiba növekszünk bele, míg az atillához csak azután, hogy az Atlantisz utáni korszakot egy nagy katasztrófa zárja le, tehát ez csak a későbbi időszakban fog kifejlődni.

Ezek a dolgok ismerősek az Apokalipszisről tartott ciklusból. Most azonban arra kell tekintettel lennünk, hogy az első korszakban, az indiaiban az ember fejlődése vonatkozásában még alatta volt annak, amiben az én élt, tehát alapjában véve az ó-indiai, a védák előtti kultúra, lényegében inspirált kultúra volt, azaz olyan kultúra, amely úgy folyt bele az emberi lélekbe, hogy nem tartalmazta az énnek azt a munkáját, amit ma gondolati és képzeti munkaként ismerünk. Az embernek az egyiptomi kultúrkorszak óta kell, hogy úgy mondjam, aktivizálnia énjét. Az érzékszervek útján kell énjét a környezetbe belevinnie, hogy benyomásokat kapjon. Bizonyos módon saját továbbfejlődése érdekében érdeklődése útján kell aktívnak lennie. Az ó-indiai kultúra inkább passzív volt, olyan kultúra, amely úgy jött létre, hogy az emberek átadták magukat annak, ami inspirációként beléjük áramlott. Ezért az is érthetőnek tűnik, hogy ezt az ó-indiai kultúrát nem egy olyan tevékenységre vezettük vissza, mint amilyet ma az emberi én végez. Az én mai tevékenységét az akkori indiai léleknek úgy kellett pótolnia, hogy az emberi lénybe magasabb lények ereszkedtek alá, és a lelket inspirálták.

Ha azt kérdezzük, mi volt az, ami kívülről ebbe az emberi lélekbe aláereszkedett, mit küldtek bele a magasabb hierarchiák, akkor azt mondhatjuk: ez ugyanaz volt, mint amit majd később az embernek, mint saját tevékenységét, mint saját aktivitását ki kell küzdenie, ha majd felemelkedik ahhoz, amit atillának, szellemembernek nevezünk. Más szavakkal: az embernek a jövőben az atma kidolgozásához kell felemelkednie. Ez az emberi léleknek, az emberi létcsírának a saját munkája lesz, olyasvalami, ami legbelső lényével közvetlenül van összekötve. Ahogy az ember majd önmagán fog dolgozni, úgy dolgoztak a magasabb hierarchiák lényei az indiai lelken. Ha le akarjuk írni, mi ment végbe az ó-indiai ember étertestében, akkor azt mondhatjuk: egy még homályos, alvó állapotban lévő én-tudat, az atma dolgozott az étertestben. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a régi indiai lélek olyan színtér volt, amelyen alapjában véve egy emberen túli munka játszódott le: magasabb lények munkája a régi indiai ember étertestében. És amit beleszőttek az étertestbe, olyan munka volt, amit az embernek később az említett módon el kell érnie, ha majd az atma dolgozik az étertesten.

A perzsa kultúrában aztán az történt, hogy a buddhi, vagyis az életszellem dolgozott az asztráltestben, az érzőtestben. Az egyiptomi-káldeai-babilóniai korban pedig a mán asz, vagyis a szellemén dolgozott az érzőlélekben. Így tehát az egyiptomi-káldeai-babilóniai kultúrában még mindig nem alakult ki az én teljesen aktív munkája a lélekben. Az ember, ha csekélyebb mértékben is, mint korábban, még passzív színtere volt a manasz munkájának az érzőlélekben. Úgyszólván csak a görög-latin korban lép be az ember teljesen aktívan saját lelki életébe. Tudjuk, hogy ez az értelmi lélek, amelyben az én, mint az ember önálló belső része, először érvényesül, ezért ezt mondhatjuk: lényegében a görög kultúrában dolgozik az én az énben, azaz, az ember, mint olyan az emberben. Az előadások folyamán még látni fogjuk, hogy a görög korszakban éppen azáltal jelenik meg az akkori sajátos kultúra, hogy az én az énben dolgozik.

Most azonban már hosszú ideje túl vagyunk ezen a kultúrkorszakon, és míg a görögök előtti korban bizonyos magasabb lények áradtak bele az emberi létcsírába, és abban dolgoztak, korunkban ezzel ellentétes folyamatot kell teljesítenünk. Amit énünkkel kidolgoztunk, amit képesek voltunk aktivitásunk útján a külvilág benyomásaiból magunkba felvenni, azt most teljesen emberivé kell tennünk. Nem szabad azonban megái Inunk annál a pontnál, ahol a görög-latin kor embere megállt, tehát hogy csak az emberit, a tisztán emberi mivoltunkat kidolgozzuk, hanem amit kidolgoztunk, azt fel kell emelnünk, és bele kell szőnünk abba, aminek jönnie kell, úgyszólván fölfelé kell vennünk az irányt, a felé, aminek később jönnie kell, a manasz, a szellemén felé. Ez azonban csak a hatodik kultúrkorszakban várható. Most a negyedik és a hatodik kor között állunk. A hatodik azt ígéri az emberiségnek, hogy olyan helyzetbe kerül, hogy felviszi a magasabb régiókba azt, amit a külső benyomásai alapján kidolgozott, amit az én az érzékek útján megszerzett. A jelenlegi ötödik korszakunkban még csak olyan helyzetben vagyunk, hogy úgyszólván csak a nekifutásra vállalkozhatunk, hogy mindazt, amit a külső benyomások alapján kidolgozunk, és amit a benyomások kidolgozása alapján elérünk, azt úgy alakítsuk, hogy felfelé vehesse az irányt. Ebben a vonatkozásban valóban átmeneti korszakban élünk, és ha emlékeznek arra, amit tegnap az Orleansi Szűzben működő szellemi hatalomról mondtam, akkor látni fogják, hogy már az Orleansi Szűzben működött valami abból, ami ellentétes irányban mozog, mint a magasabb hatalmak befolyása a görögök előtti időkben.

Ha, mondjuk, valaki, aki a perzsa kultúrához tartozott, egy érzékfeletti hatalom befolyása alá került, aki eszközként használta, akkor ez a hatalom az ő emberi lénycsírájában működött, abban élte ki magát, és az ember látta, átélte, mit ültetett bele ez a szellem, mire inspirálta. Ha korunk embere ma egy ilyen szellemi hatalommal kerül kapcsolatba, akkor azt, amit a fizikai világban énjének munkájával, az énjével szerzett benyomások útján átélt, úgyszólván fel tudja emelni, felfelé tudja irányítani. Ezért az olyan személyiségeknél, mint az Orleansi Szűz, ez úgy volt, hogy a kinyilatkoztatás, azoknak a hatalmaknak a megnyilatkozása, akik beszélni akartak hozzá, azokban a szférákban jelent meg, amelyekig fel tudott emelkedni, de valami mégis e megnyilatkozások elé állt, ami nem korlátozta ugyan azok realitását, de adott számukra egy bizonyos formát – ez az, amit az én itt a fizikai világban átél. Más szavakkal: az Orleansi Szűz kapott kinyilatkoztatásokat, de azokat nem tudta olyan közvetlenül látni, mint a régiek, hanem énje és az objektív hatalmak között ott állt a képzeti világ, az, amit az Orleansi Szűz a fizikai világban felvett: Szűz Mária és Mihály arkangyal képe, ahogy őket keresztény képzetei útján felvette. Ezek álltak énje és a szellemi hatalmak között.

Ez ugyanakkor arra is példa, hogy ha szellemi dolgokról van szó, meg kell különböztetnünk egy kinyilatkoztatás objektivitását egy tudattartalom objektivitásától. A Orelansi Szűz látta Szűz Máriát és Mihály arkangyalt egy bizonyos képi formában. Ezeket a képeket nem szabad úgy elképzelnünk, mintha közvetlen szellemi realitásuk lenne, a képek alakját nem szabad közvetlenül objektíven elképzelnünk. Ha ugyanakkor valaki azt mondaná, hogy ez csak képzelődés, ez értelmetlenség. Mert a Szűz a szellemi világból olyan kinyilatkoztatást kapott, amelyet olyan alakban lehetett látni, ahogy az Atlantisz utáni korszakban, tulajdonképpen csak a hatodik korban lehet majd látni. Akkor is, ha az Orleansi Szűz az igazi alakot nem látta, mégis ez az alak nyilatkozott meg számára. Az Orleansi Szűz korának vallásos képzeteit tárta elé, mintegy hozzágondolta azokat, a szellemi hatalom kihozta belőle ezt a képzetvilágot. A kinyilatkoztatást tehát így objektívnek kell tekintenünk. Még ha korunkban valaki ki is tudná mutatni, hogy egy szellemi világból jövő kinyilatkoztatásnál szubjektív elemek is vannak, ha azt a képet, amit az illető a szellemi világról alkot, nem lehet objektívnek tekinteni, még ha csak fátyol is, akkor sem szabadna az objektív kinyilatkoztatásokat fátyolnak tekinteni. Ezek objektívek. Saját lelkűnkből varázsolják elő a tartalmat. Különbséget kell tennünk a tartalom objektivitása és a között a tény között, ami a szellemi világból jön. – Ezt azért kell különösen hangsúlyoznom, mert ezen a területen azok részéről is, akik elismerik a szellemi világot, és az ellenfelek részéről is, akik szembeszegülnek vele, mindenütt hibák történnek.

Az Orleansi Szűz tehát olyan történelmi személyiség, aki már teljesen a mi korunk értelmében működik, amikor mindazt a szellemiség felé kell irányítani, amit külső benyomásaink alapján létre tudunk hozni. Mit jelent ez, ha kultúránkra vonatkoztatjuk? Azt jelenti, hogy tekintetünket mindenekelőtt naivan irányítjuk környezetünkre. Ha amellett maradunk, hogy csak a külső benyomásokat nézzük, akkor nem teszünk eleget kötelességünknek. Csak akkor tesszük ezt meg, ha tudatában vagyunk annak, hogy a külső benyomásokat a mögöttük álló szellemi hatalmakra kell vonatkoztatnunk. Ha tudománnyal foglalkozunk, és ezt úgy tesszük, mint a tudósok, akkor nem teljesítjük a kötelességünket. Mindazt, amit a természeti jelenségek törvényszerűségeiről, a lelki jelenségek törvényszerűségeiről tapasztalhatunk, azt úgy kell szemlélnünk, mint egyfajta beszédet, amely bele kell, hogy vezessen bennünket egy isteni-szellemi kinyilatkoztatásba. Ha tudatában vagyunk annak, hogy minden fizikai, kémiai, biológiai, fiziológiai és pszichológiai törvényt úgy tekintsünk, hogy valami szellemire vonatkoztassuk, ami megnyilatkozik számunkra, akkor teljesítjük kötelességünket.

Így van ez korunk tudományával és így van a művészettel is. Az a művészet, amit görög művészetként jellemzünk, az egyszerűen az emberre irányult, teljes mértékben pusztán az emberit ábrázolta, az én munkáját az énen, ahogy az én a fizikai-érzéki anyagban kifejeződik, ennek a művészetnek megvolt a maga korszaka. Korunkban a valóban nagy művészi egyéniségeknél, amennyire a törekvés ösztönös, a művészet egyfajta áldozati tevékenység az isteni-szellemi világ számára, azaz, ami például hangokban nyilvánul meg, azt szellemi misztériumok közlésének lehet tekinteni. Így kell kultúrtörténeti lég okkult módon nézni Richard Wagnert minden egyes részletében. Úgy kell őt tekintenünk, mint aki korunkat, az ötödik kultúrkorszakot jeleníti meg. Benne mindig az a törekvés élt, hogy abban, ami a hangzásokban élt, kifejezze a szellemiség felé irányulást, és a műalkotást a szellemi világ külső nyelvének tekintette. És itt korunkban alapjában véve élesen szemben áll a régi kultúra maradványa és egy új kultúra hajnala. Láthattuk, hogy a hangokban való tisztán emberi tevékenykedést, a tisztán formális zenét, amit Richard Wagner le akart győzni, milyen hevesen védelmezik az ellenfelei, mert nem voltak képesek megérezni, hogy éppen nála ösztönösen egy új impulzus jelent meg, mint egyfajta hajnalodás.

Nem tudom, önök közül hányan tudják, hogy Richard Wagner hosszú időn keresztül a legcsípősebb és legvadabb kritikákkal és elutasításokkal találkozott. Ezek a kritikusok és elutasítók a bécsi Eduard Hanslick rendkívül szellemes művére hivatkoztak, aki „A zenei szépség66 című érdekes könyvecskét írta. Nem tudom, tudják-e, hogy ezzel úgyszólván a régi szegült szembe a történelmi hajnal megjelenésével. Ez a könyv történelmi emlékmű lehet a későbbi idők számára. Mert mit akart Hanslick? Azt mondja: ilyen módon nem lehet zenét szerezni, ahogy Richard Wagner teszi, ez nem zene, mert itt a zene olyan lendületet vesz, olyasmire akar rámutatni, ami a zeneiségen kívül van, valami érzékfelettire. A zene „hangokban való arabeszk” – ez volt Hanslick kedvenc szóvirága. Vagyis a hangoknak egyfajta arabeszk-szerű összefűzése, és az esztétikai-zenei élvezetnek abból kell állnia, hogy tisztán emberileg örüljünk annak, ahogy a hangok összecsengenek. Hanslick kijelentette, hogy Richard Wagner egyáltalán nem zenész, semmit sem ért a zeneiség lényegéből. A zene lényegének a hanganyag puszta felépítéséből kell állnia. – Mit mondhat az ember egy ilyen jelenségre? Nem mást, minthogy Hanslick a negyedik kultúrkorszakból maradt le, azt kívánja vissza. Arra a korszakra vonatkoztatva igaza volt, de ami az egyik korszakban helyes, az nem helyes már a következőben. Az ő szempontjából lehet mondani, hogy Richard Wagner nem zenész. De tovább kell folytatni: az a korszak elmúlt, és elégedettnek kell lennünk azzal, ami ebből a korszakból származik, és meg kell békülnünk azzal, hogy a hanslicki értelemben vett zeneiség kibővül az újjal.

Így számos más területen is megfigyelhetjük kultúrkör szakunkban a régi és az új ilyenfajta összeütközését. Ez rendkívül érdekes, különösen a tudomány egyes ágaiban. Túlságosan messzire vezetne, ha azt akarnánk kimutatni, hogy mindenütt vannak, akik a régit képviselik, és olyanok is, akik kihozzák a tudományokból azt, amivé annak válnia kell: a jelenségek mögött álló isteni-szellemi kifejeződését. A szellemtudomány legyen az az alapelem, amellyel jelen korunknak át kellene itatódnia, hogy egyre tudatosabban tegyük az isteni-szellemit munkánk célpontjává. A szellemtudománynak kell mindenütt felébresztenie az impulzust alulról felfelé, mindenütt fel kell szítania az emberi lelket az áldozatra, vagyis arra, hogy amit a külső benyomások útján megszerzünk, azt áldozzuk oda annak, amit el kell érnünk: a szellemén, életszellem és szellemember kimunkálásának.

Ha az emberi történelemnek, az okkult történelemnek ezt a képét lelkünk elé állítjuk, akkor érthetőnek fogjuk találni, hogy egy lélek, aki az indiai, aztán a perzsa korszakban inkarnálódott, és a magasabb hierarchiák egyik individualitásának inspiráló eleme áthatotta, ahogy belépett a görög-latin korba, magára lett hagyva, és úgy dolgozott, hogy énje az énben működött. Mindaz, ami a görög korszak előtt az Atlantisz utáni kultúrák minden egyes ciklusában, mint isteni adomány, mint felülről jövő felajánlás jelent meg – és érvényes volt még a görög kultúrkorszak kezdetén is, a Krisztus előtti 9-11. században – és amit úgy ábrázolhatunk, mint inspirált kultúrát, amelybe kívülről áradt bele az, amit szellemileg tartalmaznia kellett, az egyre inkább úgy alakult, hogy tisztán emberileg, személyesen kell átélni. És ez éppen a görögségben fejeződött ki a legerőteljesebben. A külső ember ilyen kifejeződését, ahogy a fizikai világban megjelent, mint önmagára állított én-lény, nem láthatjuk egyik előző korban sem, és az utána következőkben sem fogjuk látni. A tisztán emberi-személyes, a teljesen önmagába zárt emberi-személyes jelenik meg történelmileg a régi görögök életmódjában és alkotásaiban. Nézzük csak meg, hogyan keveri bele a görög szobrász a maga istenalakjaiba az emberi-személyeset! Azt mondhatjuk: ahogy egy görög szobrászati műalkotás elénk lép, ahogy fizikai eszközökkel felismerhető, úgy áll az ember előttünk, teljesen, mint személyiség. És ha a görög műalkotásoknál nem tudnánk elfelejteni, hogy ezt az inkarnációt, ami itt kifejeződik, más inkarnációk előzték meg, és még mások fogják követni, ha csak egyetlen pillanatra arra gondolnánk, hogy az Apollón-alak, a Zeusz-alak csak a sok inkarnáció egyike, akkor nem éreznénk helyesen a görög műalkotásokkal szemben. Itt el kell tudnunk felejteni, hogy az ember egymásra következő inkarnációkban testesül meg. Itt a személyiség teljesen be leomlik egyetlen személyiség alakjába. És ez a görögök egész életét tekintve így volt.

Ha ezzel szemben visszafelé megyünk, az alakok szimbolikussá válnak, és valami olyasmire utalnak, ami nem tisztán emberi, olyasmi fejeződik ki bennük, amit az ember még nem érez önmagában. Ami az isteni-szellemi világból jött, azt csak szimbolikusan lehetett kifejezni. Ezért volt a régi művészet szimbolizáló. – Aztán látjuk, hogyan jön át a művészet éppen ahhoz a néphez, amelynek a mi ötödik kultúrkorszakunkban kell az anyagot szolgáltatnia – csak a régi német művészetet kell magunk elé képzelnünk – és látjuk, hogy itt már nem szimbolikával van dolgunk, és nem csupán az emberi kifejezésével, hanem az önmagában elmélyült lelkiséggel. Látjuk, hogy a lelkiség úgyszólván nem tud egészen behatolni az emberi alakba. Ki tudná Albrecht Dürer alakjait másképpen jellemezni, mint hogy náluk az, ami az emberben az érzékfeletti világ után vágyódik, az – mondhatnánk – görög értelemben csak tökéletlen módon található meg a testiség külső kialakításában. Ezért van a lelkiség szerinti elmélyülés, minél inkább kialakul a művészet.

És most már nem fogják tovább érthetetlennek találni, amit az első előadásban mondtam: a fizikai világban az jelenik meg, ami korábban megtestesült, mint képmás, az individualitásba beleáradnak a magasabb hierarchiák lényei. Úgy, hogy ha egy görög világbeli emberről azt kell mondanunk, hogy a korábbi időből inkarnálódott, akkor nemcsak ezt az önmagába zárt lényt kell néznünk, hanem a mögötte álló magasabb hierarchia individualitását is. Így jelenik meg a görög-latin korban Nagy Sándor és Arisztotelész. Individualitásukat visszafelé követhetjük. Nagy Sándortól vissza kell mennünk Gilgameshez, és azt kell mondanunk: Gilgamesnél az a lény, aki a fizikai síkra kivetítődik, Nagy Sándorként jelenik meg, mögötte egy tűzszellemet kell látnunk, aki eszközként használja. És Arisztotelésznél, ha visszamegyünk az időben, a régi tisztánlátás hatalmait látjuk, ahogy Gilgames barátjában működnek. Így tehát látunk fiatal és idős lelkeket, akik mögött korábban tisztánlátás működött, és most a görög korban a fizikai síkon állnak. És így áll előttünk egészen sajátságos módon a nagy matematikusnő, Hüpathia is, akiben úgyszólván kora egész matematikai és filozófiai bölcsessége személyes képességként, személyes tudásként és bölcsességként volt jelen. Mindez Hüpathia személyiségében volt meg. És még látni fogjuk, hogy ennek az individualitásnak éppen a női személyiséget kellett magára öltenie, hogy egy ilyen lágy összezártságban fejeződjön ki mindaz, amit korábban az orfikus misztériumokban felvett, hogy mindaz személyes hatásként jelenjen meg, amit ott az orfikus misztériumok tanítójaként inspirátorai közvetítésével felvett magába.

Így láthatjuk tehát, hogy az egymásra következő emberi inkarnációkban a szellemi világ befolyása mennyire módosítóan jelenik meg. Csak utalni tudok arra, hogy egy olyan individualitás, mint aki Hüpathiaként inkarnálódott, aki tehát magával hozta az orfikus misztériumok bölcsességét, és azokat személyesen élte meg, egy következő inkarnációjában arra volt hivatott, hogy a fordított utat járja meg: minden személyes bölcsességet felemeljen az isteni-szellemibe. Ezért Hüpathia körülbelül a 12-13. század fordulóján az újkori történelem jelentős, átfogó, univerzális szellemeként jelent meg, aki nagy befolyást gyakorolt a természettudományos és filozófiai megismerésre. Látjuk tehát, hogyan hatolnak be a történelmi hatalmak az egyes individualitások egymásra következő inkarnációiba.

Ha a történelem menetét így nézzük, akkor a görög-latin korszakig egyfajta leereszkedést látunk, aztán pedig egy felemelkedést: a tisztán a fizikai síkról nyerhető anyag összeszedését a görög kor folyamán – és ez természetesen egészen napjainkig tart – és egy újra visszavitelét a szellemi világba, amelyhez a szellem- tudománynak impulzust kell teremtenie, miután már ösztönző impulzust adott az a személyiség, aki a 13. században újratestesült Hüpathia volt.

Mivel az Általános Teozófiai Társaság bizonyos vonatkozásban a félreértések küzdőtere, szeretnék itt rámutatni arra, hogy végtelenül sok az olyan félreértés, amit az illetők az ujjukból szopnak. Így például, azt, ami a német társaságon belül elhangzik, bizonyos ellentétbe akarják hozni azzal, ami az újabb időkben a teozófiai mozgalomban megnyilvánult. Ezért szívesen megragadom az alkalmat, hogy rámutassak: amit itt eredeti rózsakeresztes forrásból elmondunk, az teljesen összhangban áll azzal, amit eredetileg a teozófiai mozgalom hozott. És ez most jó alkalom, hogy rámutassunk, miről van szó. Amit tehát mondtam, az teljesen a hagyományoktól függetlenül fejlődött, hogy bizonyos történelmi személyiségek mintegy árnyképei a korábbi, a mítoszok útján ábrázolt személyiségeknek, akik mögött magasabb hierarchiák állnak. Ezt nem szabad ellentétbe állítani azzal a megállapítással, amit H.P. Blavatsky a Teozófiai Társaságban elmondott. Különben pusztán egy félreértés útján könnyen lehetne ellentmondást találni a régi, jó tanításokban, amelyek rendkívül használható módon H.P. Blavatsky útján jutottak el a Teozófiai Társasághoz. Amit itt kifejtettem, azzal kapcsolatban szeretnék Blavatsky egy későbbi írásából idézni, amelyben a „Fátyoltalan Ízisz“ c. legrégebbi okkult művére hivatkozik. Szeretnék ebből egy részt felolvasni, amiből látható, hogy amit az ilyen ellentmondásokról állítanak, azt alapjában véve mennyire – nem tudom másképpen mondani – az ujjukból szopják.

„A reinkarnáció és karma régóta fennálló tényének állandó ismétlésén kívül – mégpedig oly módon, ahogy ezt a világ legrégebbi tudománya és nem a mai spiritizmus tanítja – az okkultistáknak egy ciklikus, és a fejlődéssel lépést tartó reinkarnációról kellene tanítaniuk: azt a fajta újraszületést, amely titokzatos és még érthetetlen azok számára, akik semmit sem tudnak a világnak arról a történelméről, amelyre óvatosan utaltunk a „Fátyoltalan Ízisz”-ben. Létezik egy általános újraszületés minden individuum számára a kamalokában és a devachánban eltöltött idő után, és egy ciklikusan tudatos inkarnáció valamilyen isteni céllal kevesek számára. Azok a nagy egyéniségek, akik az emberiség történelmében magasan kiemelkednek, mint Sziddhárta Buddha és Jézus a szellemi területen, és mint makedóniai Sándor és Napóleon a fizikai hódítás területén, nem egyebek, mint nagy ősképek visszatükröződései, amelyek léteztek, nem tízezer évvel ezelőtt, ahogy a „Fátyoltalan Ízisz”-ben óvatosan fogalmaztam, hanem milliónyi egymásra következő év alatt, a manvantara kezdetétől. Mert ahogy fentebb mondtuk, az igazi avatárok kivételével ezek ősképek képmásai. Mindegyik megfelel ugyan a maga szülő-lángjának, annak a töretlen sugárzásnak (monádok), nevezzük akár déváknak, diani cohanoknak, diani buddháknak, vagy bolygószellemeknek, és így tovább, amelyek eón-hosszúságú örökkévalóság óta a maguk ősképe szerint fénylenek. Néhány ember az ő képük szerint születik, és ha valamilyen különleges humanitárius cél jön tekintetbe, akkor az isteni ősképe átlelkesíti, amit mindig létrehoznak azok a titokzatos hatalmak, akik a világ sorsát vezetik és irányítják'4.

Többet nem lehetett elmondani abban az időben, amelyben a „Fátyoltalan Izisz“-t írták, ezért az elmondottak csupán az alábbi megjegyzésre korlátozódnak: „a szent vagy a profán történelmi könyvekben nincsenek kiemelkedő egyéniségek, akiknek ősképét ne tudnánk megtalálni a múlt vallásainak és mitológiáinak félig mondaszerű, félig reális hagyományaiban. Ahogy a csillag az ég korlátlan végtelenségében fénylik mérhetetlen távolságban fejünk fölött, és a tenger nyugodt vízében tükröződik, úgy tükröződik az özönvíz előtti kor emberiségének képe abban az időszakban, amit még történelmi visszatekintéssel át tudunk fogni…'“

Ahogy mondtam, szívesen megragadom az alkalmat, hogy összhangba hozzam azt, amit a közvetlen jelenben kikutathatunk, azzal, ami bizonyos módon eredeti kinyilatkoztatás volt. Tudják, hogy itt alapelv az, hogy bizonyos szempontból hűségesen tartsuk magunkat a teozófiai mozgalom hagyományaihoz, de kifejezetten hangsúlyozom: az a lényeg, hogy semmi ne hangozzák el meg- vizsgálatlanul. Ahol a megismert tények összhangját más tényekkel hangsúlyozni lehet, ezt a Teozófiai Társaság folyamatossága miatt élesen ki kell emelni a jogosultság szerint, de megvizsgálatlanul egyszerűen semmit sem lehet megismételni. Ez összefügg a német teozófiai társaság missziójával, hogy a teozófiai mozgalomba egyéni jelleget, individuális jelleget is belevigyünk. De éppen az ilyen példákból könnyen képet lehet kapni arról, mennyire megalapozatlan az az előítélet, ami itt vagy ott felüti a fejét, mintha mi mindig valami mást akarnánk. Hűségesen dolgozunk tovább, nem kotorászunk állandóan a régi dogmákban, és azt is megvizsgáljuk, amit ma a másik oldalról kínálnak. És azt képviseljük, amit a legjobb okkult lelkiismeretünkből mondhatunk az eredeti okkult kutatások és módszerek alapján, amelyeket a rózsa- keresztesek hagyományoztak ránk.

Rendkívül érdekes egy egyedi személyiségnél kimutatni, hogy bizonyos módon a régi, ami magasabb hatalmak befolyására került az emberiségbe, egy görög-latin korszakbeli embernél hogyan ölt a fizikai síkra irányuló jelleget. Példaként szolgálhat erre, hogy Enkidu, azokban az inkarnációkban, amelyek közte és Arisztotelész között lezajlottak, a régi misztériumtanítások hatására, az érzékfeletti világból származó erőkkel hogyan tudta felvenni azt, amin tulajdonképpen bizonyos misztériumiskolákban az emberi lélek továbbfejlődése nyugszik. Most nem akarjuk ismételni, milyen jellegzetességei voltak a különböző misztériumi iskoláknak, hanem szellemi tekintetünket arra akarjuk irányítani, ahol meghatározott érzések ösztönzése útján a lélek továbbfejlődött, úgyhogy megtanult behatolni a fizikai világba. Ezekben a misztériumokban a lélekben olyan érzéseket, olyan impulzusokat ösztönöztek, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy a lélekből alapvetően kiirtsanak minden egoizmust. A lélek számára világossá vált, hogy alapjában véve mindig egoistának kell lennie, ha fizikai testben megtestesül. Az egoizmus egész terjedelme és jelentősége a fizikai síkon a vonatkozó lélekre impulzusok formájában rakódik rá. És mélyen megtörve érezte magát egy ilyen lélek, akinek ezt kellett mondania: idáig semmi mást nem ismertem, csak az egoizmust, a fizikai testben csak egoista tudok lenni. Egy ilyen lélek igen messze került attól az olcsó állásponttól, amit azok képviselnek, akiknek minden második szavuk az, hogy „nem magamnak akarom a dolgot, hanem másoknak'4. Az egoizmust legyőzni, és az általános emberire és kozmikusra való törekvést elsajátítani nem olyan könnyű, ahogy néhányan elképzelik. Ennek elsajátításához a lélek teljes letompítását kell elérni a lélek impulzusaiban megnyilvánuló egoizmus egész terjedelmében. A léleknek a misztériumokban a minden emberivel és minden kozmikussal való együttérzést kellett megtanulnia, amin azt éltem, hogy együttérzést a fizikai sík legyőzése útján. Ekkor remélhette csak az ember a lelkéről, hogy a magasabb világokból újra lehozza az igazi együttérzést minden élő és létező iránt.

Még egy másik érzést is ki kell fejleszteni azonban, mint fő érzést más egyebek között. Ha az ember be akar jutni a szellemi világba, tisztában kell lennie azzal, hogy ott minden másképpen van, mint a fizikai világban. Egy teljesen ismeretlen világ tárul fel előtte, amikor szemtő 1-szemben áll a szellemi világgal. Valóban az az érzése alakul ki, hogy veszedelembe kerül, elfogja az ismeretlentől való félelem. Ezért egy ilyen misztériumban a léleknek mindazt át kell élnie, amit az ember egyébként a félelemnél, aggodalomnál, rémületnél és borzadásnál átélhet, hogy önmagában legyőzhesse ezeket az érzéseket. Így az ember felvérteződik, hogy felemelkedjen a tartalmát tekintve számára ismeretlen szellemi világba. A misztériumi tanítvány lelkének tehát át kell mennie egyfajta nevelésen, hogy kialakítsa az együttérzés és a félelem nélküliség átfogó, egyetemes érzését. Ezen ment keresztül minden lélek abban a régi misztériumban, amelyben Enkidu is részt vett, amikor abban az inkarnációjában jelent meg, amely Enkidu és Arisztotelész között jött létre. Mindezen ő is keresztülment. És ez Arisztotelésznél, mint korábbi inkarnációra való visszaemlékezés bukkant fel. Azért tudta a tragédia elméletét megírni, mert a görög tragédiák nézésekor, emlékei következtében arra a megállapításra jutott, hogy ezekben a misztériumi nevelés utóhangja jelenik meg, mintegy azok külső, a fizikai síkra vetített utójátéka, amelyben a lélek az együttérzés és a félelem útján megtisztul.

Így kell a drámai hősnek és a tragédia egész felépítésének a nézők előtt valamit létrehoznia, hogy a néző legyengített formában átélhesse az együttérzést a tragikus hős sorsával, és a félelmet sorsának kimenetele iránt, ahogy a borzongató halál közeledik feléje. Így volt beleszőve a tragédia drámai kifejletébe annak egész menetébe és alakulásába az, ami a régi misztériumi lelkekben végbement: a megtisztulás, a katarzis a félelem és együttérzés útján. A görög korszak emberének mintegy utóhangként kellett átéreznie a fizikai síkon a félelem és együttérzés átélését. Művészileg kellett átélni, esztétikailag kellett élvezni azt, ami korábban nagy nevelési elv volt. És amit Arisztotelész korábbi inkarnációiban megtanult, az személyiségébe áradt bele, így vált képessé arra, hogy a tragédiának azt a sajátságos meghatározását megadja, ami klasszikussá vált, és olyan mértékben hatott, hogy a 18. században Lessing is átvette, és a 19. század folyamán is olyan nagy szerepet játszott, hogy könyvtárakat írtak tele erről a meghatározásról. Egyébként nem sokat veszítenénk, ha annak, ami a könyvtárakban van, a legnagyobb részét elégetnénk, mert amit leírtak, az teljes félreismerése annak, amit az előbb mondtunk, azt ugyanis, hogy a művészetben olyasvalami van kivetítve, ami a szellemiségben nyugszik. És akik ezeket írják, nem is sejtik, hogy Arisztotelész egy régi misztériumtitkot tesz közzé, amikor ezt mondja: a tragédia az egymásra következő cselekmények olyan összetűzése, amelyek egy hős köré csoportosulnak, és alkalmasak arra, hogy a nézőben felkeltsék a félelem és együttérzés érzését, hogy ezáltal lelkében megtisztulás jöhessen létre.

Láthatjuk így, hogy az egyes személyiségben, abban, amit akar és mond, árnyékszerű az, ami csak akkor válik számunkra érthetővé, ha a személyiségen keresztül nézünk arra, aki mögötte áll, mint inspirátor. Csak ha a történelmet így nézzük, akkor láthatjuk, mit jelent a személyiség, és mit a személyiség feletti hatalom a történelmi létben, hogyan hat az individuális inkarnációra valami, amit Blavatsky asszony a személyes, individuális inkarnációk összjátékának nevez, és amit így ábrázol: „A reinkarnáció és karma régóta fennálló ténye mellett az okkultistáknak egy ciklikus és a fejlődéssel lépést tartó reinkarnációról is tanítaniuk kellene". Ezt tudatos reinkarnációnak nevezi, mert a legtöbb ember számára ma még az én egymásra következő inkarnációi öntudatlanok maradnak, míg a szellemi hatalmak, amelyek fentről működnek, lényegében tudatosan viszik át erejüket az egyik korszakból ciklikusan egy másikba.

Az tehát, ami itt annak megnyilvánulásaként szerepel, amit Blavatsky az első időkben a rózsakeresztes misztériumok alapján mondott, azt az eredeti kutatások teljes mértékben megerősítik. Ebből azonban az is látható, hogy az a kényelmes felfogás, hogy egy inkarnáció mindig egy korábbi megtestesülésnek a hatása, lényegesen módosul. Meg kell értenünk, hogy a reinkarnáció sokkal bonyolultabb tény világ, mint ahogy szokás szerint felfogjuk, és csak akkor értjük meg tökéletesen, ha az embert hozzákapcsoljuk egy magasabb érzékfeletti világhoz, amely folytonosan hat a miénkre. Azt mondhatjuk, hogy abban a köztes időszakban, amit görög-latin kultúrának nevezünk, az embernek időt hagytak, hogy ami a magasabb világokból hosszú inkarnációkon keresztül beleáradt a lélekbe, azt érezze át, és az tisztán emberi énjében csendüljön fel. Amit a görög-latin világ átélt, az olyan volt, mint egy végtelen emlékezés személyes-emberi átélése, annak átélése, amit korábban a magasabb világok ugyanazokba az individualitásokba belehelyeztek. Lehet csodálkozni azon, hogy éppen a görög világ legjelentősebb szellemei ennek különösképpen a tudatában voltak? Amikor betekintettek belső világukba, ezt mondták: világok áradnak ki, világok terjednek szét személyiségünkben, ezek azonban arra való emlékezések, amit korábban a szellemi világok árasztottak belénk. – Platónnál el lehet olvasni, hogy amit az ember átélhet, azt hogyan vezeti vissza a lélek emlékezésére, korábbi élményeire. Láthatjuk, hogy egy olyan szellem, mint Platón, hogyan merített az Atlantisz utáni negyedik korszak mélyen reális tudatából. Csak akkor értjük meg, mit jelent egy ilyen markáns személyiség egyedi kifejeződése, ha okkult módon be tudunk tekinteni a kor szellemébe.

– Stuttgart, 1910. december 30.

[Korunkkal kezdődik a felemelkedés. Az ősnyelv a gondolat és a hangilleszkedés. Kultikus épületek égi és emberi mérték alapján. A babilóniaiak földi missziója. A bábeli torony. Káldeai misztériumkultúra. Julianus Apostata.]

A utóbbi napok fejtegetéseiből kiderülhetett, hogy a görög-latin kultúra bizonyos vonatkozásban az egész Atlantisz utáni kultúra közepén áll. A három megelőző kultúrkorszak mintegy előkészítette az emberi léleknek ezt a munkáját, amit az én az énben végzett, ahogy erre a görög kultúránál utaltunk. Az ó-indiai, a perzsa és az egyiptomi kultúra úgy jelenik meg, mint a tisztánlátó szemléletből való leereszkedés a görögség tisztán emberi szemléletéhez. Ami korszakunkkal kezdődik, és amit az emberiségnek a következő évszázadokban és évezredekben egyre nagyobb mértékben el kell érnie, az úgy kell, hogy megjelenjen számunkra, mint a tisztánlátó kultúrához való ismételt felemelkedés, annak újbóli elérése. Azt kell tehát mondanunk: az egyiptomi- babilóniai-káldeai kultúrkorszakban volt az utolsó előkészület a tisztán emberi görögséghez. Az ember akkoriban az Atlantisz utáni harmadik korszakban mintegy leszállt a régi tisztánlátó állapotból, amelyben még közvetlen kapcsolatban volt a szellemi világgal, és előkészítette a tisztán emberi kultúrát, amelyet a léleknek az a munkája jellemez, amit úgy nevezhetünk, hogy az „én a énben44. Ezért az is megmutatkozik számunkra, hogy a tisztánlátó kultúrához kapcsolódó visszatekintés a korábbi inkarnációkra, mindenekelőtt Gilgamesnél, a babilóniai kultúra nagy megalapítójánál, mennyire homályos, mennyire elmosódó volt, még akkor sem volt képes ő maga visszatekinteni a korábbi inkarnációira, amikor Enkidu bizonyos képességeket mintegy átörökített rá. A szellemi magasságokból való leereszkedésnek és az egyes ember puszta személyiségébe való behúzódásnak teljesen megfelelően, a babilóniai lélek e sajátosságának megfelelően mindaz létrejön, ami e babilóniai lélek munkája nyomán az utókorra átplántálódik.

Ha a történelmet okkult módon akarjuk szemlélni, akkor azt kell mondanunk, hogy egyre inkább az derül ki számunkra, hogy a népek a maguk munkájával és kulturális alkotásaikkal mennyire nem elszigetelten állnak a világfejlődésben, az emberi haladásban. Minden népnek megvan a maga szellemi feladata, és meghatározott módon hozzájárul ahhoz, amit emberi haladásnak nevezünk. Kultúránk ma már egészen bonyolult, és azáltal vált ilyen bonyolulttá, hogy sok egyedi kultúráramlat folyt össze benne. Mai szellemi életünkben, és a külső életben is, sokféle népi kultúra áramlott egybe, amelyeket az egyes népek többé-kevésbé egyoldalúan, saját missziójuk értelmében hajtottak végre, aztán egy közös áramlatban egybefolytak. Ezért különböznek az egyes népek egymástól, ezért beszélhetünk minden népnek a saját missziójáról. És megkérdezhetjük: mit tudunk mi ma felmutatni, akik elődeink kulturális munkáját a mi saját kultúránkban látjuk, mit tudunk felmutatni, ami jelzi, hogy ez vagy az a nép mit kellett, hogy adjon a közös emberi haladás érdekében?

Rendkívül érdekes, ha a babilóniai nép kulturális feladatát szemügyre vesszük. Ez a nép különleges rejtvényt adott fel a külső történetíróknak az utóbbi évszázadban az ékírás kibetű- zésével. És az is, amit csak külsőleg lehetett kideríteni, a legnagyobb mértékben sajátságos. Mert a külső kutatók ma azt mondhatják: amit korábban történelemnek neveztek, az időben majdnem megkétszereződik azáltal, amit az ékírás megfejtésével megtudtunk. Már a külső történelemkutatók is az okiratok birtokában ténylegesen öt-hatezer évre tekintenek vissza a Krisztus előtti időben, és mondhatják: ebben az egész időszakban, azon a területen, ahol később a babilóniaiak és az asszírok éltek, hatalmas, jelentőségteljes kultúra alakult ki. A legrégibb időkben itt találjuk mindenekelőtt azt a rendkívül figyelemreméltó népet, akiket a történelem suméroknak nevez. Lakhelyük a Tigris és az Eufrátesz területén volt, inkább a feljebb eső részeken, de az alsó folyás mentén is. Minthogy ehhez nincs elég időnk, most nem tudunk a külső történelmi okmányokkal foglalkozni, ezért inkább azt nézzük, amit az okkult történelem mondani tud.

Ez a nép rendelkezett mindazzal, amit az Atlantisz utáni fejlődés egy viszonylag igen korai kultúrfokán gondolni, szellemileg megteremteni, és külsőleg létrehozni lehetett. És minél régebbre megyünk vissza a sumérok történetében, amit babiloni előttinek is nevezhetünk, annál inkább világossá válik számunkra, hogy ebben a népben igen jelentős szellemi hagyományok éltek, hogy egy jelentőségteljes szellemi bölcsesség birtokosa volt. Ezt a bölcsességet a következőképpen jellemezhetjük: az egész életmód, és nemcsak az a mód, ahogy gondolkodtak, hanem ahogy a szellemben és a lélekben éltek, egészen más volt ennél a népnél, mint a világtörténelem későbbi népeinél.

A világtörténelem későbbi embereinél például, bizonyos távolság volt a között, amit gondoltak, és amit kimondták. Ki ne tudná ma, hogy a gondolkodás és a beszéd két teljesen különböző dolog, és hogy a beszéd bizonyos vonatkozásban hagyományos kifejező eszközökkel rendelkezik, ahhoz képest, amit az emberek gondolnak. Ez már abból is következik, hogy számos nyelvünk van, és alapjában véve a közös fogalmak nagy számát a Föld e különböző nyelvein kifejezésre tudjuk juttatni. Van tehát a gondolkodás és a beszéd között egy közbeeső terület. Ennél a régi népnél ez tulajdonképpen nem így volt, hanem volt egy nyelvük, amelyhez alapjában véve lelkileg egészen másképpen viszonyultak, mint ez más nyelvek esetében volt. Nevezetesen, ha az igen régi időkbe megyünk vissza, valóban találunk valami olyasmit – még ha nem is teljesen tisztán – mint az emberiség valamiféle ősnyelve. Bár az egyes törzsek és fajok nyelvét Európa, Ázsia és Afrika legszélesebb területein különbözőnek találjuk, de éppen a suméroknál voltak bizonyos közös nyelvi elemek, amiket az akkor ismert Földön elsősorban a mélyebben szellemi emberek meg tudtak érteni. Miért volt ez így? Mert ezek az emberi lelkek a hangsúlynál, a hangoknál valami egészen határozott dolgot éreztek, és egyértelműen azt kellett kifejezniük, amit valamely gondolatnál és ugyanakkor egy hangnál is érezni lehetett.

Látják, amit ezzel mondok, azt szeretném mindenekelőtt kifejezni, hogy még azokban a nevekben is, amelyeket a Gilgames- eposz megbeszélésénél említenem kellett, már maguk a hangzók is feltűnőek: Istár, Isii lan és hasonlók. Ha az ember ezeket a hangokat kiejti, és a hangok értelmét okkult vonatkozásban ismeri, akkor tudja, hogy ezek olyan nevek, amelyek nem tartalmazhatnak más hangzókat, ha azoknak az illető lényeket kell megjelölniük, mert egy U, egy I, egy A egyértelműen csak valami meghatározott dolgot jelölhet. A nyelv fejlődése éppen abban áll, hogy az emberek elfelejtik annak megérzését, hogy ezek a dolgok, a hangzók – mássalhangzók, magánhangzók – egyértelmű módon valamire vonatkozhatnak, úgy, hogy ebben a régi korban egy dolgot egyáltalán nem lehetett másképpen jelölni, csak egy egészen meghatározott hangsorral. Amennyire nem lehet ma, ha egy dologra gondolunk, erről Angliában vagy Németországban más gondolatunk, annyira nem volt lehetséges akkoriban – mert akkor az emberek még közvetlen szellemi módon érezték a hangsorokat – valamely dolgot vagy lényt másképpen jelölni, csak egy egyértelműen meghatározott hangsorral. Így tehát a régi időkben a nyelv – és a régi sumér nyelv ennek utó hangja volt-teljesen meghatározott volt, és a lélek jellegéből kifolyólag, azok számára, akik hallották, teljesen érthető. Amikor így beszélünk a nyelvről, az Atlantisz utáni kultúrák legelső időszakaira kell utalnunk.

Ezért aztán éppen a babilóniai nép feladata volt, hogy az embernek ezt az élő spirituális összefüggését a szellemi világgal levezesse a személyesbe, ahol a személyiség a maga egyediségére, sajátosságára támaszkodik. Ez volt a babilóniaiak feladata: a szellemi világot a fizikai síkra lehozni. És ezzel összekapcsolódott az, hogy ez az eleven érzés, ez a nyelv iránti szellemi érzés megszűnt, és a nyelv az éghajlat, a földrajzi terület, a népi jelleg és hasonlók szerint alakult. Ezért ábrázolja ezt a Biblia, amely ezeket a dolgokat helyesebben mondja el, mint a magát nyelvésznek nevező Fritz Mauthner képzelődései, ezért ábrázolja ezt a fontos tényt bábeli toronynak, amikor a közös nyelvet beszélő emberek szétszóródtak a Földön. Szellemileg is megérthetjük ezt a bábeli tornyot, ha tudjuk, hogy a régi korokban hogyan építettek. Az ilyen épületeket, amelyeknek az volt a céljuk, hogy bizonyos szent bölcsességnek szentelt cselekedeteket hajtsanak végre, vagy amelyeknek a szent igazságok emlékjeleinek kellett lenniük, olyan méretben építették, amit vagy az égről vagy az emberről vettek. És ez alapjában véve ugyanaz, mert az ember, mint mikrokozmosz, a makrokozmosz képmása, úgyhogy azokat a méreteket, amelyek a piramisokba vannak belerejtve, az égről és az emberről vették.

Ha tehát a régi korokba visszamegyünk, viszonylag korai időkbe, akkor a kultikus építményeknél mindenütt az égi vagy az emberi mértékek szimbolikus utánzását látjuk. Hosszúság, szélesség és magasság, az a mód, ahogy a belsőt építészetileg létrehozták, mindez az égi méreteket vagy az emberi test méreteit utánozta. De ez így történt: ahol az embereknek eleven tudatuk volt az ember és a szellemi világ összefüggéséről, ott a méreteket a szellemi világból hozták le. Hogy volt ez akkor, abban a korban, amelyben az emberi ismereteket le kellett hozni, úgyszólván az égről a Földre, az általános szellemi-emberiből az emberi személyeshez? A mértékeket akkor magáról az emberről kellett venni, az emberi személyiségről, amennyiben az az egyedi én mivoltának kifejeződése volt. Ennek azonban bábeli toronnyá kellett válnia, annak a kultikus helyévé, aminek a személyiségről kellett mértéket vennie. Ugyanakkor azonban meg kellett mutatni, hogy a személyiségnek először fokról-fokra éretté kellett válnia, hogy újra felemelkedjen a szellemi világokba. Láttuk, hogy először át kellett menni a negyedik és az ötödik korszakon, hogy újra fel tudjunk emelkedni. Akkoriban nem volt lehetséges egyszerűen újra felemelkedni a szellemi régiók világába. Ezt úgy kell érteni, hogy a bábeli torony építésének kudarcnak kellett lennie, mert az eget még nem lehetett elérni azzal, ami az emberi személyiségből származhatott. Végtelen mélység van ebben a világ-szimbólumban, a bábeli torony építésében, amelynek révén az emberek a maguk egyedi emberi személyiségére korlátozódtak, arra, amivé a személyiség valamilyen népben sajátos egyedi körülmények között válhatott.

A babilóniaiak így a szellemi világból a Földre lettek irányítva, ez volt a missziójuk, ez volt a feladatuk. Ahogy azonban már említettem, a külső babilóniai kultúra egy káldeai misztériumkultúrán alapult, ami ezoterikus maradt, de bizonyos módon teljesen belefolyt a külső kultúrába. Ezért látjuk, hogy még mindenütt felcsillan az ősi bölcsesség abban, amilyen intézkedéseket a babilóniaiak hoztak. Ezeket azonban úgy kellett megtenniük, hogy azokkal ne a szellemi régiók felé emelkedjenek, hanem a Föld felé forduljanak. És ami így a babilóniaiak missziója volt, azt a kultúra magába szívta, és egészen korunkig tart. Ezt ki tudjuk mutatni. Bizonyos tiszteletet kell, hogy érezzünk mindazonáltal a még meglévő hatalmas képességgel szemben, amivel a szellemi világba betekintettek, és amit még a régi hagyományok a lélekben ápoltak, de már hanyatlásnak indult. Tiszteletet kell éreznünk a babilóniaiak mély égi tudománya iránt, és hatalmas missziója iránt, ami abban állt, hogy abból, ami az emberiség számára a spirituális világ útján ismert volt, az égi mértékekből mindazt előhozzák, amit a külső, gyakorlati élet számára az emberi kultúrának szükségképpen magába kell foglalnia. Ugyanakkor viszont az volt a missziójuk, hogy mindent a emberre vonatkoztassanak. És érdekes, hogy bizonyos gondolatok egészen korunkig elevenen éltek, mintegy annak a sajátos érzésnek a visszhangjaként, amelyet a babilóniaiak még élőnek éreztek: annak az érzésnek, hogy az egész makrokozmosz beleárad az emberbe, és hogy a személyes földi emberben lévő törvényszerűségek a nagy égi törvény- szerűségeket utánozzák.

Ez fejeződik ki a következő régi babilóniai mondásban: nézd meg az embert, aki nem úgy jár, mint egy aggastyán, és nem úgy, mint egy gyermek, hanem aki úgy jár, mint egy egészséges és nem úgy, mint egy beteg, aki nem fut gyorsan, és nem lépked lassan, és akkor meglátod a Nap járásának mértékét. – Ez egy figyelemreméltó mondás, ami mélyen belevilágít a régi babilóniaiak lelkébe. Mert úgy képzelték, hogy egy jó, egészséges járású ember, aki olyan gyorsan jár, ahogy ez megfelel az egészséges életnek, vagyis ha nem túl gyorsan és nem túl lassan körüljárná a Földet, akkor ehhez 365 napra lenne szüksége – és ez nagyjából egyezik, feltéve, ha nappal és éjszaka megszakítás nélkül menne. Így azt mondták: ez az az idő, amelyben egy egészséges ember körüljárhatná a Földet, és ugyanakkor az is – mert a látszat szerint úgy hitték, hogy a Nap mozog a Föld körül -, ami alatt a Nap körüljárja a Földet. Ha tehát úgy járod körül a Földet, mint egy egészséges ember, se nem túl gyorsan, se nem túl lassan, akkor ahhoz az ütemhez tartod magad, amely szerint a Nap jár a Föld körül. Azaz: „ember, a te egészséged abban rejlik, hogy utánozd a Nap Föld körüli járását".

Ez mindenesetre olyasmi, ami tiszteletet ébreszthet bennünk a babilóniai nép hatalmas kozmikus látásmódja iránt. Mert ebből kiindulva hozták létre ezt a beosztást az ember Föld körüli útjáról. Bizonyos rész-mértékek szerint számoltak, és olyasmit hoztak ki, ami annak az útnak felel meg, amit az ember akkor tesz meg, ha kétórányi útra megy, ez viszont azonos egy mérfölddel. Az egészséges járásánál ezzel a mértékkel számoltak, és egyfajta normálmértéknek vették, hogy a talajon nagyobb lépték szerint mérjenek. És ez a mérték, kedves barátaim, nem sokkal ezelőtt még megvolt – addig az időig, amíg az emberi fejlődésben minden absztrakttá nem vált – a német mérföldben, amit nagyjából két óra alatt lehet bejárni. Így a 19. századig fennmaradt valami, ami a régi babilóniaiak missziójából származott, amit a kozmoszból hoztak le a Nap járásának kiszámítása alapján.

Csak korunkban vált szükségessé, hogy ezt az emberhez szabott mértéket absztrakt mértékekre vezessék vissza, amelyeket halott dolgokból merítettek. Mert tudvalevő, hogy a jelenlegi mérték absztrakt, szemben a konkréttal, az emberhez és az égi jelenségekhez igazított mértékkel, ami alapjában véve mind a régi babilóniai nép missziójára vezethető vissza. Más mértékeknél is, mint például a „láb”-nál – amit egy emberi végtagról vettek – vagy a „rőf”-nél – amit a kéz és a kar mértéke szerint alakítottak ki – mindenütt azt láthatjuk, hogy valami olyasmin alapul, ami az embernél, a mikrokozmosznál, törvényszerűségként található meg. És lényegében nem is olyan régen még a régi babilóniaiak gondolkodásmódján alapult az egész mértékrendszerünk. A tizenkét állatövi csillagkép és az öt bolygó adta számunkra az ötször tizenkettőt, a hatvanat, ami egy alapszám. A régi babilóniaiak hatvanig számoltak. Hatvannál kezdték újra elölről. A mindennapi dolgok számolásánál a tizenkettes számot vették alapul, ami ezért, mivel a kozmosz törvényeiből van véve, ténylegesen konkrétabban alkalmazkodik a külső viszonyokhoz. Mert a számnak tizenkét része van. A tizenkettő volt a tucat, és a tucat nem más, mint egyfajta adomány a babilóniaiak missziójából. Mi mindenhol a tízest vesszük alapul, ami nagy nehézségeket okoz, ha részekre akarjuk osztani, míg a tucat a hatvanhoz való viszonyában és a különböző részekre való oszthatóságában, mint a szám- és mértékrendszer alapja, nagymértékben alkalmazkodik a konkrét viszonyokhoz.

Nem korunk kritikája akar lenni, ha azt mondjuk, hogy a számolás tekintetében az emberiség belemerült az absztrakcióba, mert egy korszak nem teheti ugyanazt, mint az előző. Ha a kultúra lefolyását ábrázolni akarjuk az atlantiszi katasztrófától a görög korig és még tovább, egészen a miénkig, azt mondhatjuk: az indiai, a perzsa és az egyiptomi kor lefelé ereszkedett, a görög kultúrában van az a pont, ahol a tisztán emberi a fizikai síkon kialakult, aztán elkezdődik a felemelkedés. Ez a felemelkedés azonban olyan, hogy úgyszólván csak egy ág jelzi az igazi fejlődést, a másik oldalon a materializmusba való folyamatos belem erű lést látjuk. Ezért van korunkban az energikus szellemi felfelé való törekvés mellett a legélénkebb materializmus is jelen, amely mélyen behatol az anyagba. Ezek a dolgok egymás mellett haladnak. Mint egy magasabb erő kifejlesztéséhez legyőzendő ellenállásnak, úgy kell itt lennie a materialista áramlatnak. Ennek az áramlatnak az értelmében azonban mindent absztrakt módon teszünk, mert az egész tízes számrendszer absztrakt rendszer. Ez nem kritika, hanem jellemzés. És így akarja az ember azt is legyőzni, ami konkrét. És ez mind semmi az olyan javaslatokhoz képest, hogy például, a húsvétot egy meghatározott áprilisi napon tartsuk, hogy a kereskedelem és az ipar elkerülhesse a kellemetlenségeket! Nem veszik tekintetbe azt, hogy itt olyasvalamiről van szó, ami a régi időkbe nyúlik vissza, a csillagos éghez való igazodásra. Mindennek absztrakttá kell válnia, csak, mint valami keskeny patak húzódik végig kultúránkon az, ami konkrét és igyekszik újra vissza a szellemiségbe.

Rendkívül érdekes, ahogy nemcsak a szellemtudományon belül, hanem azon kívül is, az emberiség ösztönösen arra törekszik, hogy utat találjon felfelé, hogy újra felemelkedjen, mondjuk a mérték, szám és forma hasonló alkalmazásához, ahogy ez a babilóniai és egyiptomi korban volt. Mert korunkban lényegében bizonyos módon ismételjük a babilóniai és egyiptomi kultúrát, a korszakok ugyanis ismétlik az előzőket, az egyiptomit a miénk, a perzsát a hatodik, és az indiait a hetedik korszak ismétli majd. Az első a hetediknek, a második a hatodiknak, a harmadik az ötödiknek felel meg, a negyedik önmagában áll, a közepet alkotja. Ezért ismétlődik oly sok minden ösztönösen a régi egyiptomiak szemléletéből. Itt sajátságos dolgok fordulhatnak elő. Az emberek teljesen benne állhatnak a materialista képzetekben, a materialista fogalmakban, és mégis a tények hatalma folytán – nem a természettudományos elvek alapján, mert azok ma mind materiálisak – közeledhetnek a szellemi élet felé.

Nos, van például egy érdekes berlini orvos, aki egy figyelemreméltó megfigyelést tett. Szeretném ezt felírni a táblára, ez egy tisztán tényszerű megfigyelés, független minden elmélettől. Képzeljük el, hogy itt van egy asszony sematikusan megadott halálozási időpontja – ez tehát nem elképzelt dolog, hanem megfigyelés – ez az asszony egy család nagyanyja. Bizonyos számú nappal ennek a nagymamának a halála előtt születik egy unoka. A napok száma 1428. Sajátos módon ugyancsak 1428 nappal a nagymama halála után megint születik egy unoka, és egy dédunoka 9996 nappal a halála után. Ha a 9996-ot elosztjuk 1428-cal, az eredmény 7. Azaz, egy olyan időpontban születik a dédunoka, amely hétszerese annak az időpontnak, ami a nagymama halála és az unoka születése között eltelt. Az orvos kimutatja, hogy ez nem elszigetelt eset, hanem több családban is kimutatható, és a halál és születés vonatkozásában mindig meghatározott számviszonyokkal találkozunk. És ami az érdekes: ha például, az 1428-as számot vesszük, ez egy héttel osztható szám. Röviden: a tények ma az embereket arra késztetik, hogy a külső történések egymásra következésében törvényszerűségeket, ismétlődéseket találjanak, amelyek a régi szent számokkal vannak összefüggésben. És ma már a szám Fliess – így nevezik a berlini orvost – és tanítványi által ilyen irányban összeállított eredmények szerint ténylegesen bizonyíték arra nézve, hogy bizonyos számok szabályozó tényezők, amelyek az ilyen események törvényszerű lefolyását szabályozzák.

Ilyen számok ma rendkívül nagy mennyiségben előfordulnak. Értelmezésük teljesen materialista, a tények hatalma azonban arra kényszeríti az embereket, hogy a világtörténéseknél a számok működésében higgyenek. Kifejezetten hangsúlyozom, hogy teljesen hamis az, ahogy Fliess és tanítványai ezt a elvet alkalmazzák. Ahogy fő számaikat, nevezetesen a 23-at és 28-at újra felfedezik – 28 = 4×7 – ahogy ezeket a számokat alkalmazzák, ez még számos javítást igényel. Mégis az ilyen szemléletnél a régi babilóniai kultúra egyfajta ösztönös felbukkanását láthatjuk az ember felemelkedését illetően. Természetesen az emberek nagy részében nincsenek érzések, nincs meg az érzék az ilyen dolgok iránt, ezek elszigeteltek maradnak szűk körökben. Mégis figyelemreméltónak tűnhet, ha azt látjuk, hogy olyan emberek, mint például Fliess tanítványai, ilyen dolgokat találnak, aztán sajátságos gondolatokhoz és érzésekhez jutnak. Fliess egyik tanítványa ezt mondta: „Ha ezek a dolgok a régi időkben tudatossá váltak volna – éppen, hogy tudatosak voltak! – mit mondtak volna az akkori emberek?” A következő rész különösen jellemzőnek tűnik számomra.

Miután Fliess egyik tanítványa ilyen módon egy sereg dolgot összeszedett, kijelentette: „A legvilágosabb matematikai struktúrájú időtartamokat itt a természetből merítik, és ezek a dolgok a nehézségekhez szokott tehetséges fejek számára mindenkor elérhetetlenné váltak. Milyen vallásos buzgósággal kutatnának itt a számoló babilóniaiak, és milyen varázslat venné körül a kérdéseket.” Idáig jutott tehát már annak megsejtése, ami valóban történt. Hogyan dolgozik ismét az emberi ösztönösség a szellemi élet irányában! Éppen ott, ahol korunk elterjedt tudománya szokás szerint vakká válik, legtöbbször éppen ott keresendő az, ami fényt hoz a okkult erő számára, amelyről az emberek egyáltalán nem tudnak. Mert éppen azok, akik itt ezekre a sajátos szám-összefüggésekre utalnak, ezt teljesen materiálisán magyarázzák. A tények hatalma azonban ma már arra kényszeríti az embereket, hogy szellemi, matematikai törvényszerűségeket ismerjenek fel a dolgokban. Látjuk, hogy lényegében milyen mélyen igaz az, hogy minden, ami később az emberiség fejlődése folyamán személyes módon fejeződik ki, mennyire árnyképe csak annak, ami korábban eredeti, elementáris nagyságban volt jelen, mert még kapcsolatban állt a szellemi világgal. Szeretném ezt hangsúlyozni, hogy beleivódjon a lelkükbe, hogy a babilóniaiak a negyedik kultúrkör- szakba való átmenet időszakában voltak, akiknek úgyszólván az eget le kellett hozniuk a Földre. Ok még belerejtették az égit a mértékbe, a számba és a súlyba, és napjainkig érezzük annak utóhangját, hogy újra vissza kell térnünk ehhez a számolási technikához, és hogy ezt egyre inkább érvényesítenünk kell, még akkor is, ha az élet más területein magától értetődően az absztrakt mérték- és számrendszer a helyes. Itt is láthatjuk tehát, hogy a leereszkedés során a görög-latin kultúrában az ember a tiszta emberségnek a személyiség fizikai síkon való kifejeződésének egy bizonyos pontját elérte, és aztán elkezdődik egy felemelkedés, így tehát lényegében az Atlantisz utáni kultúra menetét tekintve a görögség mintegy a középen áll.

Nos, látnunk kell, hogy ebbe a görög korba tört be a kereszténység impulzusa, aminek az emberiséget egyre inkább felfelé kell vezetnie más régiókba. Láttuk már azonban, hogy a kereszténység az első időkben, fejlődése során nem a maga teljes jelentőségében, nem a maga szellemi tartalma szerint lépett fel. Az alexandriaiak viselkedése Hüpathiával szemben azt szemlélteti, hogy milyen gyengeségei és árnyoldalai voltak a kereszténységnek. Gyakran hangsúlyoztuk, hogy az a kor, amelyben a kereszténységet egész mélységében megértik, csak aztán fog bekövetkezni, hogy a kereszténységben végtelen mélység van, és ez inkább a jövőhöz kapcsolódik, mint a jelenhez, nemhogy a múlthoz.

Láthatjuk, hogy kezdetben a kereszténységben mintegy lehetőségként van meg az, ami alapjában véve az ősbölcsesség és ősszellemiség örökségének tekinthető. Mert amit a görögség kapott, amit magában hordott, az valóban olyasmi volt, mint annak öröksége, amit az emberek számtalan inkarnáción át megszereztek a szellemi világgal való eleven kapcsolat útján. Az a szellemiség, amit a korábbi időkben átéltek, bekerült a görögök lelkébe és szívébe, és bennük élte ki magát. Ezért megérthetjük, hogy lehettek emberek, akik a kereszténység átélésekor, különös tekintettel arra, ami az első évszázadokban a keresztény impulzusokból lett, ezt az eseményt nem becsülték olyan nagyra, mint azt, ami lenyűgöző nagysággal, lenyűgöző szellemiséggel, mint évezredek ősi öröksége származott át a görögségre. És volt egy egészen különlegesen jellegzetes személyiség, aki mintegy saját lelkében élte át a réginek ezt az újjal való küzdelmét, az ősi bölcsesség-kincsnek, az ősi szellemi kincsnek ezt a küzdelmét azzal, ami még csak kezdődött, és csak gyengén csörgedezett. A görög-latin kornak ez a 4. századbeli személyisége, aki lelkének színterén ezt átélte, Julianus Apostata volt.

Érdekes Julianusnak, a római császárnak életét végigkísérni. A becsvágyó és bosszúálló Konstantin császár unokaöccseként született Julianust tulajdonképpen már gyermekkorában meg akarták gyilkolni, bátyjával együtt. Csak azért hagyták életben, mert úgy hitték, hogy a gyilkosság túl nagy feltűnést keltene, és mert azt remélték, hogy amit árthat, attól később visszatarthatják. Különféle emberi közösségek között tévelyegve nevelkedett, és különösen arra voltak tekintettel, hogy azt vegye fel lelkébe, amit annak idején Rómában Róma és a római császárság opportunista okokból keresztény fejlődésnek tekintett. Ez azonban tarka ve- gyiiléke volt annak, amit a katolikus egyház fokozatosan kidolgozott, és ami arianizmusként élt – egyikkel sem akarták a viszonyukat elrontani. És így eze.n a módon akkoriban éppen viszonylag erőteljesen a régi hellén-pogányság eszménye, a régi istenek és a régi misztériumok ellen küzdöttek. Mindezt azért vetették latba, hogy Julianus, akiről azt remélték, hogy egyszer majd a császári trónra kerül, jó keresztény legyen.

Ebben a lélekben azonban egy figyelemreméltó törekvés élt. A kereszténység iránt sohasem tanúsított igazán mély megértést. Mindenütt, ahová gyermekként elvitték, és ahol nemcsak a régi pogányság maradványai voltak meg, hanem a régi szellemiségé is, szíve föllelkesült. Felszívta mindazt, ami a negyedik korszak kultúrájában ősi szent hagyományként élt az egyes intézményekben. Így történt aztán, hogy a különböző tévelygések ellenére, amelyekbe császári nagybátyja üldözései miatt belekényszerült, mégis az új-platonikus iskola tanárai közelébe került, és az alexandriai tudósok tanítványaihoz, akik még a régi hagyományok birtokában voltak. Ekkor közeledett csak Julianus szívéhez az, ami iránt oly nagy vonzalmat érzett. Ekkor ismerkedett meg azzal, ami az ősi bölcsesség kincseként Görögországban még jelen volt. És azáltal, amit Görögországtól kapott, amit a régi világ bölcsességként adott számára, Julianus úgy érezte, hogy eleven kapcsolatban áll a csillagos ég nyelvezetével, azokkal a titkokkal, amelyek a csillagos ég írásaiban a világmindenségtől hozzánk szólnak. És ekkor jött el számára az az idő, hogy az utolsó hierofantok egyike beavatta az eleuziszi misztériumokba. És itt most azt a sajátságos színjátékot látjuk, hogy a régi misztériumok egy beavatottja, aki teljesen benne áll abban, amit valaki megkaphat, ha a szellemi élet a misztériumok útján valósággá válik, hogy egy ilyen beavatott a római császári trónra kerül. Bár Julianus keresztények ellen írt fennmaradt írása oly sok félreértét tartalmaz is, mégis tudjuk, hogy mekkora nagyság élt Julianus világszemléletében, amikor beavatásának nagysága szerint nyilatkozott meg.

A már hanyatló misztériumok tanítványaként azonban nem tudott helyesen belehelyezkedni a korba, és egy olyan beavatott mártíromságának sorsára jutott, aki nem tudja, milyen titkokat kell megőriznie, és mit szabad közölnie. Hellenisztikus nevelésétől származó buzgósága és lelkesedése, valamint beavatásából származó nagyszerű tapasztalatai alapján, amelyekhez a hierofant útján jutott, az az elhatározás alakult ki benne, hogy visszaállítja azt, amit a régi szellemiség eleven életeként és működéseként látott. És láthatjuk, hogy számos intézkedés útján hogyan kísérelte meg, hogy a régi isteneket ismét bevonja abba a kultúrába, amelybe a kereszténység belehelyezkedett. Túl messzire ment mind a misztériumtitkok kinyilvánítását, mind a kereszténységhez fűződő viszonyát illetően. Így történt, hogy 363-ban, amikor hadjáratot kellett vezetnie a perzsák ellen, sorsa beteljesedett. Mint ahogy mindenkinek, aki jogosulatlanul kinyilvánítja azt, amit nem szabad kinyilvánítania, beteljesedik a sorsa, így történt ez Julianusszal is, és történelmileg bizonyítható, hogy ezen a hadjáraton keresztény kéztől esett el. Mert nemcsak, hogy ez a hír igen gyorsan elterjedt, de soha egyetlen jelentős keresztény író sem cáfolta meg, és az is meglepő lett volna, ha a perzsák fő ellenségüket megölik, és ezzel nem dicsekednek el. De náluk is nem sokkal ezután az a nézet terjedt el, hogy keresztény kéz által esett el. Ez valóban olyan volt, mint egy vihar, ami ettől az inspirált lélektől indult ki, abból a lelkesedésből, amely Julianusban beavatása folytán alakult ki a már hanyatlóban lévő eleuziszi misztériumok útján. Ez volt a sorsa annak a 4. századbeli embernek, aki teljes mértékben személyiség volt, és akinek tulajdonképpen abban állt a világ-karmája, hogy személyes haragja és személyes lelkesedése útján azt kellett kiélnie, amit örökségül kapott. Ez volt életének alaptörvénye.

Nagyon érdekes, ha éppen ennek az individualitásnak, ennek az életnek a későbbi alakulását az okkult történelemszemlélet szerint követjük. A 16. Században, 1546-ban egy figyelemreméltó személyiség született, aki egy észak-európai nemesi családból származott, és akinek úgyszólván már a bölcsőjénél adott volt minden ahhoz, hogy az akkori hagyományos életvitel értelmében magas méltóságra emelkedjen, mert a család gazdag is volt. Mivel a családi hagyományok értelmében kimagasló állami tisztséget kellett betöltenie, természetszerűen a jogászi pályára irányították, és egy házitanítóval együtt a lipcsei egyetemre küldték, hogy jogot tanuljon. A házitanító egész napon át gyötörte a fiút, mivel még ifjú volt, hogy jogtudományt tanuljon. Amikor azonban a házi tanító az igazak álmát aludta, és jogi elméletekről álmodozott, a fiú felkelt az ágyból és igen egyszerű eszközökkel, amelyeket maga szerkesztett, éjjelente a csillagokat tanulmányozta. És csakhamar odáig jutott, hogy a csillagos ég titkairól többet tudott, mint bármelyik tanár, sőt még annál is többet, mint ami az akkori könyvekben állt. Mert például csakhamar megfigyelte a Szaturnusz és a Jupiter meghatározott állását az Oroszlán csillagképben. Utána nézett a könyvekben, és úgy találta, hogy ezt rosszul jegyezték fel. Ekkor kialakult benne a vágy, hogy mindenekelőtt a legtöbbet ismerjen meg erről a csillagírásról, és a lehető legpontosabban írja le a csillagok pályáját. És ami csodálatos, ez az ember igen hamar, családjának minden ellenállásával szemben kieszközölte az engedélyt, hogy természetkutató és csillagász legyen, és életét ne a jogi könyvek és doktrínák között töltse el. És minthogy jelentős eszközök álltak rendelkezésére, lehetősége volt, hogy egy egész intézményt létrehozzon.

Ez az intézet sajátságosan volt felszerelve. A felső emeleten olyan műszerek voltak, amelyekkel a csillagos ég titkait lehetett megfigyelni, a pincében pedig olyan eszközök, amelyekkel az anyagok különböző vegyülékét és szétválasztását lehetett összeállítani. Itt dolgozott, idejének egy részét megfigyelésekkel töltve a felső emeleten, másrészt lent a pincében, ahol főzött, forralt és kotyvasztott. Itt dolgozott ez a szellem, hogy fokról-fokra kimutassa, hogy azok a törvények, amelyek le vannak írva a csillagokban, a bolygók és állócsillagok törvényei, a makrokozmikus törvények mennyire megtalálhatók mikrokozmikusan az anyagok keveredésében és szétválásában rejlő matematikai értékekben. És amit eleven kapcsolatként talált az égi és a földi viszonyokban, azt a gyógyszerészeiben hasznosította. Olyan gyógyszerek előállítását kutatta, amelyeket rosszul fogadtak környezetében, mert ingyen adta át azoknak, akiknek segíteni akart. Akiket akkoriban orvosoknak gondoltak és magas árakat kértek, haragudtak rá, mert „borzasztó^ dolgokat művelt azzal, amit az égből akart lehozni a Földre.

Szerencsére egy bizonyos esemény folytán elnyerte a dán király, II. Frigyes jóindulatát, és amíg ez a jóindulat tartott, jól ment a sora, és lényegében hatalmas felfedezéseket tett a világtörvények szellemi működése terén, abban az értelemben, ahogy elmondtam. Igen, ez a személyiség tudott valamit a világtörvények szellemi működéséről. Megdöbbentette a világot olyan dolgokkal, amelyek ma már nem keltenének ilyen feltűnést. Mert amikor egyszer Rostockban volt, a csillagok állásából megjövendölte Szolimán szultán halálát, ami néhány nap múlva be is következett, és ez a hír Tycho Brahe nevét népszerűvé tette egész Európában. Erről a Tycho Brahéről, aki nem sokkal előttünk élt, alig tud többet a világ, mint azt, hogy még egy kicsit együgyű volt, mert még nem érte el teljesen korunk magas materialista szemléletmódját. Bár mintegy ezernyi új csillagot jelölt meg a csillag- térképen, és tett egy akkoriban korszakalkotó felfedezést egy felvillanó, majd újra eltűnő csillagról, amelyet Nova Stellának nevezett el, ezeket ma többnyire elhallgatják. A világ tulajdonképpen nem tud róla többet, mint azt, hogy még olyan ostoba volt, hogy egy olyan világrendszert képzelt el, amelyben a Föld nyugalomban van, és a Nap meg a bolygók forognak körülötte – ezt tudja ma a világ. Hogy a 16. század egy jelentős személyiségével van dolgunk, olyan személyiséggel, aki végtelenül sok mindent tett a csillagászatban, ami még ma is megállja a helyét, hogy rengeteg mély bölcsesség volt abban, amit adott, ezt általában nem veszik számításba, egyszerűen azért nem, mert egy mélyebb bölcsességből kiindulva nehézségeket látott annak a rendszernek a felállításánál, amelyet Kopernikusz állított fel, és ahol ezeket ő nem látta. És ha szabad ezt mondani, bár paradoxnak tűnik, a kopernikuszi világrendről még nem hangzott el az utolsó szó. És a két rendszer közötti küzdelemmel a későbbi emberiség még foglalkozni fog. Ezt csak mellékesen jegyzem meg, mert a mai kor számára túl paradox.

Csak a Tycho Brahéhez jóindulatú király utóda idején sikerült ellenfeleinek, akik minden oldalról támadták – az akkori orvosok, a koppenhágai egyetem professzorai – pártfogójának utódját felheccelni ellene. Így elűzték hazájából, és délen kellett letelepednie. Augsburgban szerkesztette meg első nagy csillagtérképét, amelyen újra meg újra feltüntette az újonnan felfedezett csillagokat, amelyekből most már mintegy ezer volt. Prágában halt meg, száműzetésben. Ma már, ha nem a szokásos tankönyveket nézzük, hanem a forrásokat és Keplert tanulmányozzuk, láthatjuk, hogy Kepler azáltal jutott el a maga törvényeihez, hogy ezt Tycho Brahe gondos asztronómiai megfigyelései előkészítették. Olyan személyiség volt, aki nagystílűen viselte annak nyomait, ami nagy és jelentőségteljes bölcsességként megelőzte korát, és aki még nem helyezkedett bele abba, ami nem sokkal később népszerűvé vált a materialista világnézetben. Kétségkívül sajátságos sorsa volt.

És ha ezt a két személyes sorsot egymás mellé állítjuk, rendkívül tanulságosnak találhatjuk, ha tudjuk az Akasha Krónikából, hogy Julianus Apostata individualitása Tycho Brahéban jelent meg újra, hogy Tycho Brahe bizonyos módom a Hitehagyott Julián, reinkarnációja. Ilyen sajátságosán, ilyen paradox módon működik a reinkarnáció törvénye, ha az egyes emberek karmikus kapcsolatait a világtörténelmi karma módosítja, ha a világhatalmak megragadják az emberi individualitást, hogy azt eszközként felhasználják.

Mindazonáltal szeretném nyomatékosan hangsúlyozni, hogy az ilyen összefüggéseket, mint ami Julianus és Tycho Brahe között is fennáll, nem azért mondom el, hogy holnap mindenütt szétkürtöljék, és étkezés közben vagy a kávé mellett megbeszéljék, hanem azért, hogy az okkult bölcsesség tanításaként kerüljön bele a lelkekbe, és egyre jobban megértsük, hogy az ember érzéki-fizikai valóságának alapja mindenütt az érzékfeletti.

– Stuttgart, 1910. december 31.

[Összefüggés az egyes történelmi személyiségek és az emberiség- fejlődés individuális szálai között. A fejlődés csomópontjai és összefüggésük a Földnek a szomszédos égitestekhez viszonyított helyzetével. Az atlantiszi katasztrófa és az 1250-es év impulzusa. Felemelkedő és hanyatló ciklusok az emberiség történelmében, az ezzel kapcsolatos katasztrofális természeti működések, Kopernikusz és Oberlin.]

Egy olyan individualitás fejlődéstörténetére vetett pillantás, akit tegnap mintegy két inkarnáción keresztül követhettünk, lehetővé teszi számunkra, hogy az emberiségfejlődés és az emberiség története folyamán a világszellem titokzatos működésébe betekintsünk. Mert ha szemünk előtt tartjuk azt a képet, amit tegnap, legalábbis vázlatosan lelkünk elé vetítettünk, Hite- hagyott Julián képét, és ugyanennek az individualitásnak a későbbi megjelenését Tycho Braheként, a nagy csillagászként, akkor különösen egy dolog tűnhet fel számunkra. Éppen az ilyen, a történelemben jelentékeny személyiségeknél megfigyelhetjük, hogy individua1itásuknak az a sajátossága, amely az egyik inkarnációból átnyúlik a következőbe, ezt a tisztán reinkarnációs folyamatot megváltoztatva, azt juttatja érvényre, amit a magasabb hierarchiák szellemi lényei a történelemben véghez akarnak vinni, és ehhez az egyes embert eszközként használják fel. Mert azt kell mondanunk: annak az individualitásnak, aki a Kr. u. 4. században Julianus Apostataként megjelent, az volt a feladata, hogy egy utolsó lökést adjon ahhoz, hogy az emberiségfejlődés korábbi korszakainak szellemi bölcsesség-kincseit utoljára még erőteljesen lángra lobbantsa, és azokat megóvja attól a sorstól, amely könnyen elérte volna ezeket, ha csak a feltörekvő kereszténységre lett volna bízva, hogy gazdálkodjék velük.

Másrészről azt kell mondanunk, hogy az az individualitás, aki egy olyan személyiségben inkarnálódik, aki annyira szerencsés, hogy az eleuziszi misztériumokba is beavatják, az a következő inkarnációjában olyan feltételek közé kerül, hogy a korszak erői és lényei, amelyek ebben az időben működnek, ahogy a 16. században ez történt, végtelen gazdagságban hassanak rá. És lényegében teljesen érthetőnek fogjuk találni azt a nagyságot, ami Tycho Brahe személyiségében tegnap elénk állt, és abban találjuk meg a magyarázatot, hogy a makrokozmikus tudományok összessége a mikrokozmosszal való kapcsolatában éppen azért jelenhetett meg benne, mert korábbi inkarnációjában beavatott volt. Az okkult történelem ilyenfajta szemlélete alapján észrevesszük, hogy bár a történelmet közvetlenül az emberek hozzák létre, végső soron azonban az csak akkor válik érthetővé, ha megtaláljuk az összefüggést a történelemben megjelenő és abból eltávozó egyes személyiségek és az individuális szálak között, amelyek úgyszólván keresztül húzódnak az egész emberiségfejlődésen, és az egyes személyiségekben inkarnálódnak. De ehhez mindig hozzá kell vennünk azt, ami az érzékfeletti világokból más hierarchikus hatalmak révén beáramlik, ha az emberiség Földünkön lefolyó történelmét meg akarjuk érteni.

Fejtegetéseink során láttuk, hogy az atlantiszi katasztrófa után az összes kultúrkorszakban hogyan működtek a magasabb hierarchiák bizonyos hatalmai az emberek útján. Azt mondtuk: a legerőteljesebben az óindiai léleknél jelent ez meg, amely mintegy színtere volt a magasabb szellemi lények működésének. Az óperzsa lélekben ez már valamennyire visszahúzódott. És láttuk aztán, hogy az egyiptomi-káldeai kultúrában már az volt a lélek feladata – és ez különösen a babilóniai lélek szemléletekor lép elénk -, hogy a személyiség felettit bevigye a személyiségbe, a szellemit lehozza a fizikai síkra. A személyiség egyre nagyobb jelentőségre tesz szert, minél inkább közeledünk a görög korhoz, és azt kellett mondanunk, hogy itt az én működött az énben, az erőteljesen megjelenő alakoknál a személyiség teljes kifejeződése jelenik meg. A görögöknél és később a rómaiaknál legtöbbször visszahúzódik az, amit a magasabb világok adhatnak az individualitás számára, ezzel szemben megjelenik az, amit az ember a maga sajátjaként személyiségébe belevisz.

Nos, felmerülhet a kérdés, amelynek megválaszolása csak a történelem okkult folyamatának mélyebb megértése alapján lehetséges: tulajdonképpen milyen szellemek azok, akik az ó-indiaiak, ős-perzsák, babilóniaiak, káldeaiak és egyiptomiak útján működtek, melyik hierarchiához tartoznak? Azoknak a kutatásoknak az alapján, amelyeket az okkult források lehetővé tesznek, bizonyos módon meg tudjuk mondani, hogy a magasabb hierarchiák mely individualitásai azok, akik ezekben a korszakokban az embereket eszközként használták, hogy rajtuk keresztül hassanak. A régi indiai lelkekbe, tehát azokba, akik közvetlenül az atlantiszi katasztrófa után kultúrateremtők voltak, azok a lények árasztották bele erőiket, akiket angyaloknak nevezünk. Így tehát bizonyos vonatkozásban igazunk van, amikor azt mondjuk: amikor egy régi indiai beszélt, amikor kifejezte azt, ami lelkében megmozdult, akkor lelke útján nem közvetlenül saját énje beszélt, hanem egy angyal, egy angelosz. Minthogy az angyal csak egy fokkal áll az ember fölött, így ő a magasabb hierarchiákból az ember legközelebbi rokona, ezért úgyszólván a leginkább tud az ő sajátosságai szerint megnyilatkozni. Az ember idegensége éppen az indiai kifejezésmódban nyilvánul meg a legjobban, mert az angyal az ember legközelebbi rokona, és ezért legvilágosabban angyalként tudta kifejezni magát.

Csak kevéssé volt lehetséges a magasabb hierarchiák e lényei számára, hogy a maguk közvetlen sajátosságai szerint fejezzék ki magukat, amikor az ős-perzsák útján nyilatkoztak meg. Mert akik az ős-perzsa nép léikéin keresztül szóltak, azok a következő fokozatú lények voltak, az arkangyalok. És minthogy ők két fokkal állnak magasabban, mint az emberek, amit az emberi eszköz útján ki akartak fejezni, az saját lényük számára idegenebb volt, mint ahogy az angyalok tudták kifejezni magukat az indiaiak útján. Így a dolog fokról-fokra egyre emberibb lett. Mégis mindig jelen volt ez a magasabb hierarchiákon keresztüli leáramlás. A babilóniai, káldeai és egyiptomi népesség léikéin keresztül a személyiség szellemei szóltak. Ezért itt nyilvánul meg leginkább a személyiség, és itt volt a legidegenebb az eredetétől, amit az ember még adni tudott abból, ami leáramlott, és vált a leginkább emberi-személyessé. Így tehát ha a babilóniai-egyiptomi korig megyünk előre, az angyalok, arkangyalok és személyiség-szellemek folyamatos megnyilatkozásaival találkozunk.

Pontosan követni tudjuk, különösen a perzsáknál, hogy tudomásuk volt arról, hogy legfőképpen az arkangyali szellemek működtek abban, amit emberi organizmusnak, a teljes organizmusnak nevezhetünk. Mindazonáltal nem egy átlagos perzsára kell gondolnunk, amikor a magasabb hierarchiák beáramlását akarjuk tekintetbe venni. Ez beleáradt az átlagos perzsába is, de átlátni azt, hogy ez hogyan történt, csak azok tudhatták, akik az ős-perzsa kultúra inspirátorának, Zarathusztrának közvetlen tanítványai voltak. És ők ténylegesen tudták, mert talán emlékeznek a Zarathusztra-tanítás néhány tételéből, amiket elmondtam, vagy az exoterikus hagyományból, hogy az ős-perzsa szemlélet szerint az ősi istenség, Zeruane Akerane két ellentétes hatalom útján, Ormuzd és Ahrimán útján nyilvánul meg. Nos, a régi perzsák tisztában voltak azzal, hogy minden, ami az embereken keresztül nyilvánul meg, a makrokozmoszból származik, és hogy a makrokozmosz jelenségei, nevezetesen a csillagok állása és mozgása titokzatos összefüggésben áll azzal, ami a mikrokozmoszban, az emberben van. Ezért Zarathusztra tanítványai az állatövben látták Zeruane Akerane képét, külső kifejeződését mindannak, ami minden időben ősi létezőként örökké él és működik, és a „zodiákus“ szó is Zeruane Akerane-ra emlékeztet. Az állatövben látták tehát ezt, és úgy látták, hogy az állatöv tizenkét irányából tizenkét hatalom jön létre, akiknek az egyik fele a világos oldalon, mintegy az állatöv fény-oldalán helyezkedik el, ahol nappal a Nap jár fent, míg a másik fele az állatöv sötét oldalán áll, és ahogy mondták, Ahrimán felé fordul. A perzsák tehát úgy gondolták, hogy a világmindenség tizenkét oldaláról származnak a kozmikus erők, amelyek benyomulnak az emberi organizációba, beleáramlanak abba, hatnak rá, és dolgoznak benne, úgy, hogy az emberben jelen vannak, mindennaposak. Ezért ami a tizenkettes szám útján kifejeződik, az az emberi intelligencia számára mikrokozmikusan is megnyilvánul, vagyis az amhaspandok (arkangyalok – mai megnevezésük szerint Amesa Szpenták – a ford.) tizenkettes száma útján ki kell fejeződnie ennek a mikrokozmoszban is, mégpedig ennek a tizenkét makrokozmikus szellemi lénynek a utolsó megnyilvánulásaként, akik már korábban is működtek, és akik előkészítették azt, ami utoljára a perzsa kultúra folyamán jött létre.

A mai fiziológiának tudnia kellene, hol van a tizenkét amhaspand mikrokozmikus képmása. Ez a tizenkét fő ideg, amely a fejből indul ki, és olyasvalami, ami a tizenkét makrokozmikus hatalom besugárzása folytán jön létre az emberben, és benne anyagivá sűrűsödik. Az állatöv tizenkét oldaláról fejti ki hatását a tizenkét arkangyal, így képzelték el ezt a régi perzsák, és hogy ezek fokozatosan előhívják azt, ami ma az intelligencia; ezt tizenkét irányból belesugározzák az emberi fejbe. Természetesen nem először az óperzsa korban történt ez a besugárzás, hanem úgy, hogy tizenkét kozmikus sugárban, tizenkét arkangyal-sugárban van részünk, amely aztán az emberi fejben a tizenkét agyi ideggé sűrűsödött, mintha itt anyagilag megfagynának. És minthogy a későbbi időkben természetesen azt is tudták mindig, amit korábban tudtak, így a perzsák azt is tudhatták, hogy az arkangyaloknál alacsonyabb szellemek hatottak korábban az indiai kultúrában. Az amhaspandok, vagyis az arkangyalok alatti következő fokozatú lényeket a perzsák izadoknak (a ma használatos elnevezés szerint jazatáknak – a ford.) nevezték, és belőlük 28-at, illetve 31-et különböztettek meg. Ok voltak azok, akik az emberben kevésbé magasrendű tevékenységet, a lelki tevékenységet végezték. Ok is leküldték sugaraikat az emberbe, és ezek felelnek meg a huszonnyolc, illetve harminc-harminegy gerinc-idegnek. Úgyhogy modern fiziológiánkban a szellemibe, a spirituálisba áttéve makrokozmikusan megtalálhatjuk a zarathusztrizmus tizenkét amhaspandját és az alattuk lévő hierarchiából a 28-31 izadot.

Az emberiség történelmi fejlődésében lényegében úgy van, hogy ami eredetileg szellemi módon jelenik meg, az később anatómiai feldaraboltságban lép a lélek elé, mert a dolgok, amelyek korábban a tisztánlátó tekintet számára szellemileg megközelíthetőek voltak, a későbbi korokban materiálisán jelennek meg.

Tulajdonképpen itt egy csodálatos híd mutatkozik a zarathusztrizmus szellemisége és a modern fiziológia materializmusa között. Mindazonáltal legnagyobb részben az emberiség sorsa, hogy egy ilyen eszmét a perzsa amhaspandoknak és izadoknak az idegekkel való összefüggéséről őrültségnek tekintsenek, különösen azok, akik ma a materialista fiziológiát tanulmányozzák. Van azonban időnk, mert a perzsa korszak csak a hatodik korszakban fog újra megismétlődni, ami a miénket követi majd. Csak akkor lesznek adottak az alapfeltételek ahhoz, hogy az emberiség nagy részénél az ilyen dolgok megértésre találjanak. Ezért meg kell elégednünk azzal, hogy ma az ilyen dolgokra csak a szellemtudományos világnézet keretei között tudunk utalni. De ezeket az utalásokat ma meg kell tenni, ha a szavak igazi értelmében véve szellemtudományos világnézetről akarunk beszélni, és nem csupán általános frázisokkal akarjuk a figyelmet felhívni arra, hogy az ember a makrokozmosz mikrokozmikus megismétlése. .

Más területeken is tudjuk, hogy ami az emberben kifejeződik, az külsőleg áramlik bele. Ezért például a germán mitológia bizonyos korszakaiban tizenkét áramlatról beszéltek, amelyek a Nifelheimből a Muspelheimhez áramlanak. Ezt a tizenkét áramlatot nem fizikai-materiális értelemben kell venni, hanem azt jelentik, amit tisztánlátással észleltek, mint a makrokozmosz bizonyos visszfényét, ami beáramlik az emberi mikrokozmoszba, abba a lénybe, aki a Földön jár-kel, és a makrokozmikus erők útján kell kifejlődnie. Mindazonáltal hangsúlyoznunk kell, hogy ezek az áramlatok ma alapjában véve asztrális áramlatoknak tekinthetők, míg az atlantiszi korban, amely a lemúriai kort követte, és magában Lemúriában is, éteri áramlatoknak lehetett őket tekinteni. Ezért olyasmit, ami ehhez hasonló, egy Földdel rokon bolygó mutathat, amely a fejlődésnek egy korábbi stádiumában van. És minthogy az ember a távolból gyakran lát dolgokat, amelyek a közelben elszigeteltségük folytán nem látszanak, így a Földhöz hasonló bolygónál, ha az elég távoli és Földünk korábbi fejlődési fokán áll, ezt a tizenkét áramlatot esetleg még megfigyelheti.

Mindazonáltal valami más lesz látható, mint ami valamikor a Földön látható volt, de az eltávolodás szükséges, mert ha például az ember egy szúnyograj közepén áll, akkor a raj nem felhőszerű körvonalakban jelenik meg, csak akkor látjuk így, ha a távolból nézzük. Amit most mondtam, annak megfigyelésén alapul, amit a Mars-csatornákról mondanak. Amit Mars-csatornákként leírnak, az a valóságban azon alapszik, amire utaltam. Itt bizonyos erőáramlatokról van szó, amelyek a Föld egy korábbi állapotának felelnek meg, és amelyeket az ó-germán mítoszok olyan áramlatokként írtak le, amelyek a Nifelheimből a Muspelheimbe vonulnak. A mai iskolai fiziológia és asztronómia számára ez vad eretnekségnek számít, de a következő évezred folyamán ezt majd helyesbíteni fogják.

Mindez rámutathat arra, hogy a bölcsesség milyen mély alapjaiba tekintünk bele sejtésszerűen akkor, amikor egyszerűen kijelentjük: az emberi mikrokozmosz a makrokozmosz tükörképe. Az ilyen mondatok arra hívják fel a figyelmünket, hogy azok közvetlenül a legmélyebb bölcsességet érintik, mert az a mondat, hogy az ember mikrokozmosz a makrokozmosszal szemben, valóban lehet pusztán triviális frázis, de ha helyesen fogjuk fel, akkor milliónyi konkrét egyedi bölcsesség összefoglalását jelentheti. És ezt fel kellett hoznom, hogy megmutassam, milyen volt a lelkek összetétele az ősperzsa kultúrában. Itt elsősorban a vezető személyiségeknél eleven érzés élt az embernek a makrokozmosszal való összefüggéséről.

Miután egészen az egyiptomi-babilóniai kultúrába menően azok a lények működtek, akiknek sorát angyalokként, arkangyalokként és személyiség-szellemekként szoktuk megjelölni, ezután az a sajátos görög-latin kultúra következett, amelyben a személyiség, az én működése különleges módon jutott kifejezésre. Itt olyan lények nyilatkoztak meg, amelyek egy fokkal magasabban állnak, mint a személyiség szellemei, ezek a formaszellemek. Ezeknek a szellemeknek a megnyilatkozása azonban más módon ment végbe, mint a személyiség-szellemeké, az arkangyaloké és az angyaloké. Hogyan nyilvánultak meg az angyalok, az arkangyalok és a személyiség szellemei az Atlantisz utáni korban? Az ember belső világában működnek, az angyalok az ó-indiaiakat inspirálták, az arkangyalok hasonló módon az ős-perzsákat, de már úgy, hogy az „emberi66 jobban érvényre jutott. A személyiség szellemei pedig mintegy az egyiptomiak lelkei mögött álltak, úgy, hogy serkentették a szellemiség megjelenését a fizikai síkon. A formaszellemek másképpen nyilvánultak meg. Alulról felfelé hatottak, mint sokkal hatalmasabb szellemek, akik nem úgy működtek, hogy az embereket eszközként használták volna, hanem a természeti birodalmakban nyilvánultak meg, amelyek körülöttünk vannak, az ásványi, növényi és állati birodalom lényeiben. És az embernek, ha a formaszellemek megnyilatkozását fel akarta ismerni, tekintetét kívülre kellett irányítania, a természetet kellett megfigyelnie, ki kellett derítenie, milyen titkokat rejtettek bele a formaszellemek a természetbe. Ezért az emberek a görög korban, amelyben a formaszellemek hatottak, nem voltak közvetlen befolyás alatt, ami inspirálóan hatott volna. A formaszellemek hatása sokkal inkább úgy ment végbe, hogy az embereket a külső érzéki világ útján ösztönözték, hogy érzékszerveiket örömmel és lelkesülten a felé fordítsák, ami szétterjedt körülöttük, hogy ezt megkíséreljék idealizálni és átalakítani. A formaszellemek tehát kívülről hatottak. Egyik legfőbb személyiségük a Jahve vagy Jehova név mögé rejtőzött. És bár a formaszellemek szám szerint heten vannak, és a különböző természeti birodalmakban működnek, az ember jelenlegi érzékelő képessége számára mégis tulajdonképpen csak egy szellem van jelen, akit Jahvénak nevezünk. Ha mindezt átgondoljuk, érthetőnek tűnik, hogy az embert a negyedik korszak felé többé-kevésbé, a fő tevékenységüket illetően elhagyták az őt irányító hatalmak, az angyalok, arkangyalok és személyiség-szellemek, és így az ember tekintetét teljesen a külső világ felé fordította, a fizikai horizontra, ahol a formaszellemek nyilatkoztak meg.

A formaszellemek korábban is a fizikai világ mögött rejtőztek, csak úgyszólván nem voltak felismerhetők az ember számára. Abban a korszakban működtek, amely közvetlenül az atlantiszi katasztrófa után következett, a természeti birodalmakban, a szél és az időjárás törvényeiben, a növények, állatok és ásványok törvényeiben. Még korábbi korszakokban is működtek. Az ember azonban nem fordította tekintetét arra, ami külsőleg szembekerült vele, mert belsőleg inspirálták a többi szellemek. Elfordította figyelmét a külső világról. Miért volt ez így?

Hogyan kell értenünk azt, hogy a többi hierarchia, akik, mint tudjuk, alacsonyabb fokon állnak, mint a formaszellemek, akkoriban a formaszellemek már fennálló hatásaival szemben befolyásukat olyan tökéletes módon érvényre tudták juttatni? Ez Földünk meghatározott periodikus fejlődésével függ össze. Ezek a dolgok a tisztánlátó tekintet számára az Akasha Krónika segítségével visszanézve egészen másnak látszanak, mint azoknak a spekulációknak a tükrében, amelyeket a mai geológiai tények alapján kigondolnak. Ha visszamegyünk, és megnézzük a személyiség szellemeinek a hatásait a káldeai korszakban, az arkangyalokét a perzsa korban és az angyalokét az ó-indiai korban, akkor Földünk olyan időszakához jutunk, amelyben az atlantiszi katasztrófa a legerőteljesebben tombolt. Fokozatosan az atlantiszi katasztrófához érkezünk. Ez az a kor, amelyre a különféle népek özönvízmondái utalnak, és akkoriban ez lényegesen másképpen zajlott le, mint ahogy a jelenlegi kor geológiai hipotézisei lefestik. A korábbi atlantiszi időkben megint minden egészen másképpen volt. A ember átváltozásra képes lény volt. A katasztrófa előtt a Föld egész arculata más volt, mint ahogy azt ma az emberek elképzelik. Arra kell gondolnunk, hogy akkoriban a szellemi hierarchiák még a legnagyobb mértékben belefolytak a földi működésekbe.

Van egy határ az Atlantisz korabeli régi hatások és az Atlantisz utáni kor hatásai között, egy határ, amit az atlantiszi katasztrófa jelent, melynek lefolyása Földünk arculatát a víz és a szárazföld vonatkozásában teljesen megváltoztatta. Az ilyen korok és azok változásai összefüggenek azokkal a nagy folyamatokkal, amelyeket a Napnak a többi bolygóhoz viszonyított helyzete és mozgása határoz meg. Lényegében a makrokozmikus térből irányítják azt, ami egy ilyen időszakban a Földön lejátszódik. Messzire vezetne, ha ma azt akarnám kifejteni, hogyan irányítják ezeket az egymásra következő időszakokat aszerint, amit a mai asztronómia a napéjegyenlőség továbbhaladásának nevez. Ez a Föld tengelyének az ekliptika tengelyéhez viszonyított állásával függ össze, azokkal a folyamatokkal, amelyek a szomszédos égitestekben mennek végbe, és így lényegében vannak meghatározott időszakok, amelyekben a Föld tengelyének a többi égitesthez viszonyított sajátos helyzete következtében Földünkön a meleg és a hideg más megoszlásban van jelen, mint egyébként. A klimatikus viszonyokat a Föld tengelyének a szomszédos csillagokhoz való viszonya változtatja meg. Lényegében mintegy 25.000 év alatt Földünk tengelye egyfajta kúp- vagy körmozgást végez, úgyhogy Földünk azt az állapotot, amelyet egy bizonyos idő alatt elért, 25- 26.000 év után újra eléri, csak más formában, egy magasabb szinten. De ezek között a nagy időszakok között mindig vannak kisebbek. És a dolog nem teljesen folyamatosan halad előre, hanem úgy, hogy bizonyos évek csomópontokat, mély bevágásokat jelentenek, amelyekben fontos dolgok történnek. És különösen ezekre kell utalnunk, mert a földi emberiség egész történelmi fejlődése számára igen lényeges, hogy a Kr.e. 7. évezredben egy különösen fontos asztronómiai időpont volt – fontos, mert a Föld tengelyének helyzete a szomszédos csillagokhoz viszonyítva időszámításunk előtt 6-8 évezreddel a Föld klimatikus viszonyainak olyan eloszlását hozta létre, hogy létrejött az atlantiszi katasztrófa – és hosszú időn keresztül ez hatott. Itt csak azt hangsúlyozhatjuk, ami helyes, és nem valami fantasztikus időszakot, amit emlegetnek, mert ez sokkal kevésbé van távol tőlünk, mint általában gondolják. Ebben a korszakban mindenesetre a makrokozmikus viszonyok úgy hatottak a fizikaiságra, hogy ez a hatás létrehozta Földünkön azt a hatalmas fizikai forradalmat, amit atlantiszi katasztrófának ismerünk, és a Föld egész arculatát megváltoztatta. Ez volt a legerősebb fizikai átalakulásba makrokozmosz legerősebb behatása a Földre. Ezért akkoriban erről az oldalról a legcsekélyebb volt az emberi szellemre való hatás; ebben a korban a hierarchiák kevésbé erős hatalmai kezdhették el, hogy az emberekre erős befolyást gyakoroljanak, ami aztán fokozatosan leáramlott.

Ott tehát, ahol a formaszellemek forradalmian hatottak a fizikaiságra, ott nem volt annyi idejük, hogy még az ember szellemiségére is hassanak, úgy hogy a fizikaiság úgyszólván eltűnt az ember lába alól. Éppen ezért volt azonban az ember éppen az atlantiszi katasztrófa alatt a leginkább átszellemült, és tudott újra fokozatosan a fizikai világba visszatérni az Atlantisz utáni korban. Nem nehéz elképzelni – ha belegondolunk, hogy az emberi szellemre gyakorolt befolyás a legcsekélyebb volt ebben a korban, tehát hat-nyolc évezreddel Krisztus előtt, és a legnagyobb hatás a fizikai viszonyokat érte a Földön – hogy lehet egy másik időpont, amikor a helyzet éppen az ellenkező, amikor azok, akik egy ilyen dolgot tudhatnak, megérzik, hogy fordított módon a fizikaiságra gyakorolt befolyás a legcsekélyebb, és ezért a formaszellemek részéről a legnagyobb az emberi szellemre gyakorolt befolyás. Hipotetikusan létre lehet hozni a lélekben, hogy lehet egy olyan pont a történelemben, amikor fordított a helyzet, mint az atlantiszi katasztrófa idején volt.

Ezt természetesen nem könnyű észrevenni, mert Atlantisz utáni korszakunkban a fizikaiságra meglehetősen hajlamos embernek az atlantiszi katasztrófa, amikor a Föld egy része megsemmisült, nagyon is szembetűnő. Kevésbé szembetűnő számára, ha a formaszellemek az emberi személyiségre gyakorolnak erős befolyást, és kisebbet arra, ami külsőleg lejátszódik. Az az időpont, amikor az jelent meg, amit az emberek természetszerűen kevésbé vesznek észre, ez a Kr. u. 1250. év. Ez az év történelmileg rendkívül fontos esztendő. Olyan korszakra esik, amelyet a következőképpen lehetne jellemezni: a szellemek mintegy kényszert éreznek arra, hogy pontosabban kifejezésre juttassák, hogyan lehet feltekinteni a többi hierarchiánál magasabban álló isteni lényekre, hogyan lehet megérteni azokat a lényeket, akiket mindenekelőtt, mint egységet, először Jahve útján, majd Krisztus útján érez meg az ember, és hogyan lehet minden emberi tudást arra fordítani, hogy Jézus Krisztus misztériumát felfogjuk. Ez különösen alkalmas időpont volt a misztériumok közvetítésére az emberiség számára, amelyek közvetlenül kifejezték a szellemiség összefüggését a természet működésével.

Látjuk ezért, hogy ez az év kiindulópont annak nagy és precíz kidolgozása számára, amit korábban csak hittek, csak sejtettek: kiindulópontja a ma oly kevéssé méltányolt skolasztikának. Ekkor volt azonban a kiindulópontja olyan megnyilatkozásoknak is, amelyeket olyan szellemek juttattak kifejezésre, mint például Agrippa von Nettesheim, és amelyek legmélyebben a rózsakeresztességben nyilvánultak meg. Mindez arra utal, hogy ha az ember a történelmi fejlődés mélyebb erőit akarja megkeresni, akkor egészen más viszonyokba kell behatolnia, mint amelyek külsőleg megjelennek. Igen, a mögött, amit most mondtam, elrejtőznek például azok az erők is, amelyek a már folyamatosan zajló keresztes hadjáratokban hatékonyak. Az egész európai történelem, nevezetesen az, ami kelet és nyugat között lejátszódik, csak azáltal válik lehetővé, hogy azok az erők állnak mögötte, amelyeket most leírtam.

Azt mondhatjuk tehát: van két időpont, amelyekből az egyiket úgy lehet jellemezni, hogy a külső fizikai síkot teljesen átalakította, a másikat pedig úgy, mint átmeneti időpontját mindannak, ami a misztériumokban zajlott. Meg kell azonban értenünk, hogy lényegében minden ilyen dologhoz más törvények tartoznak, amelyek a fő törvényeket keresztezik. És így megértjük azt is, hogy erre az időre esik bizonyos nagy kinyilatkoztatásoknak a kiinduló pontja, hogy ez a kor megfelelő volt arra, hogy egy olyan ember jelenjen meg, aki Julianus Apostataként beavatást kapott az eleuziszi mizstériumokba. Aztán hagyta, hogy hasson a lelkére az, ami a formaszellemek megnyilatkozásaként jelent meg. Nagyjából azonban mindig is négyszáz év volt az, amelyben az első nekilendülés valamilyen nagy befolyásra tesz szert, aztán elkezdődik egy süllyedés, és az áramlatok úgyszólván elválnak egymástól. Ezért az hatott, amit akkoriban szelleminek láttak a természeti jelenségek mögött, úgy, hogy a szellemit elfelejtették, és a természeti jelenségeket figyelték meg. Ez a modern. És Tícho Brahe ugyanakkor egyike az utolsóknak, aki még megértette a szellemiséget a külső természettudomány mögött. És éppen ezért olyan csodálatos személyiség Tycho Brahe, mert a külső asztronómiát a legnagyobb mértékben uralta, úgy, hogy ezernyi csillagot és más égitestet fedezett fel, és emellett a magas hatalmak szellemi működését úgy hordozta a lelkében, hogy egész Európát csodálatba ejtette, amikor merészen és szemtelenül megjósolta Szolimán szultán halálát. Látjuk, hogy a szellemi természetismeretnek, a 1250. év a kezdete, és ez olyan személyiségeknél jelenik meg külsőleg, mint Agrippa von Nettesheim, és fokozatosan megnyilvánul az, ami később csak a természet külső hatása, míg a belső, a spirituális olyan titokzatos áramlásban marad meg, ami a rózsakeresztességként ismeretes. Aztán a két áramlat tovább vonul.

Érdekes, ahogy ez a szétválás a személyiségen belül megmutatkozik. Egyszer már, németországi mozgalmunknak meglehetősen az elején felhívtam a figyelmet arra, hogy egy 15. századbeli személyiségben hogyan jelenik meg az, ami itt szellemi mozgalomként folytatódik, még összekapcsolódva bizonyos természetismerettel, és hogy aztán hogy tűnik el a szellemiség, és hogyan él tovább teljesen külsődlegesen. Egy sajátos individualitásnál kísérhetjük ezt figyelemmel: Nicolaus Cusanusnál. Ha csupán olvassuk őt – többet is tehetünk, minthogy csak olvassuk – már az olvasás során megállapítható, mennyire összekapcsolódik nála a legmélyebb spirituális szemlélet a külső természet- ismerettel, nevezetesen ott, ahol ez matematikai formát ölt. És minthogy belátta, mennyire nehéz ezt elérni egy olyan korban, amely egyre inkább a külső tudományosság felé halad, egyfajta világtörténelmi szerénységből művét „Tudós tudatlanságának nevezte, „docta ignorantia“-nak. Ezzel természetesen nem azt akarta kifejezésre juttatni, hogy egy különösen ostoba fickó volna, hanem, hogy amit mondania kell, az túl van azon, amit most már, mint pusztán külső tudást fejlesztenek ki. Ha egy ma kedvelt szófordulattal akarjuk ezt kifejezni, azt mondhatjuk: ez a „tudós tudatlanságé, inkább túlzott tudományosság. – Mert, ahogy tudják, igen hamar ismét megszületett, mégpedig mint Nicolaus Kopernikus. Az a lény, aki Nicolaus Cusanusban élt, Nicolaus Kopernikusban működött tovább. Az is megmutatkozik azonban, hogy éppen ebben a korban az emberiség organizációja a fizikaiság irányában annyira előrehaladt, hogy Nicolaus Cusanus egész mélysége Kopernikusban csak úgy tudott hatni, hogy éppen a külső fizikai világrend jött létre. Ami Cusanusban élt, mintegy leszűrődött, a szellemiség eltűnt, és átalakult külső tudássá. Itt kézzelfoghatóan látjuk, milyen rövid időn belül kellett hatnia annak a hatalmas impulzusnak, amelynek 1250-ben volt a középpontja. És ami ekkor Földünkbe beleáramlott, az a maga módján hatott tovább. Ebben a két áramlatban működött tovább, amelyek közül az egyik materialista volt, és még materialistábbá válik, a másik pedig még a szellemiségre törekszik, és különösen abban nyilvánult meg, amit rózsakeresztes kinyilatkoztatásként ismerünk. Ez a legerőteljesebben éppen ettől az időponttól kezdve indult el, bár már korábban előkészült.

Látjuk tehát, hogy van egy hat-nyolc évezredig tartó időszak, amelyben a földfejlődés fontos szakaszokat fut be a történelmi tények vonatkozásában. Ezekbe az emberiség fejlődése bele van szőve. Az ilyen ciklusokat aztán mások keresztezik, mert a földfejlődés során a legkülönbözőbb időleges erők hatnak. Csak ha az erőket összevetjük egymással, ha megismerjük az egyes erőket, és úgyszólván utánanézünk, mivé alakulhatnak együtt, akkor tudunk lassanként a mögé látni, hogyan történnek a dolgok a Földön. Az összes ilyen erő és törvényszerűség útján megy előre tulajdonképpen az emberiség, és következik be az emberi haladás. Tudjuk azonban azt is, hogy egy másik áramlat folytán évszázadunkban egy újabb csomópont jött létre, amire a rózsakeresztes misztérium utal: az ismételt belátás az éteri világba, és Krisztus megjelenése az éteri világon belül. Ez azonban egy másik áramlathoz tartozik. Most inkább olyan erőkről beszélek, amelyek a történelmi események szélesebb alapjaira hatnak.

Ha tökéletesen meg akarjuk érteni a történelmi eseményeket, akkor tekintetbe kell vennünk, hogy a fejlődés ilyen csomópontjai mindig a csillagok bizonyos állásával függenek össze, és hogy Földünk tengelye 1250-ben olyan helyzetben volt, hogy az ekliptika úgynevezett kis tengelye egészen sajátságos helyzetet foglalt el a Föld tengelyéhez viszonyítva. Ha tehát így figyelembe vesszük, hogy ami a Földön történik, az nagy égi történések hatására megy végbe, akkor már a külső klimatikus viszonyoknál is láthatjuk, hogy ezek a Földön újra specializálódnak és differenciálódnak. Azáltal, hogy a kozmosz erői bizonyos módon hatnak, a Föld derekán kialakul a forró égöv, aztán következik a mérsékelt, majd a hideg égöv. Ez például szolgálhat arra, hogy a fizikai síkon hogyan érvényesül az, ami a Napból és egyéb viszonyok következtében szellemi történések útján hat. Ez azonban a Földön ismét differenciálódik. A klíma más, ha a forró égövben lent a mélyben vagy a magasban vagyunk; a magasban igen hideg lehet. Ezért ugyanazon a szélességi fokon klimatikusan a viszonyok egészen másként oszlanak meg, ha Afrikában vagy Amerikában vagyunk. Van azonban valami a szellemi fejlődésben is, amit ezzel a fajta differenciálódással össze lehet hasonlítani, úgyhogy lényegében azokban az időszakokban, amelyekben talán a Föld nagy része a csillagok állása következtében egy bizonyos jelleget ölt, az emberi lelkekben és szellemekben módosulások, különleges viszonyok jönnek létre. Ez különösen fontos, mert lényegében némelykor meg kell történnie, hogy a gondoskodás szélesebb körben hasson.

Gondoljanak bele egyszer abba, hogy a világ bölcs irányítása – ezt természetesen csak összehasonlításképpen mondom – úgyszólván évezredek óta arra határozta el magát, hogy a lelkek bizonyos csoportját elő kell készítenie, hogy a következő inkarnációjukban ezt vagy azt a feladatot vihessék végbe. Ehhez meg kell teremteni az összefüggéseket, úgy, hogy talán egy kis embercsoport, amely egy meghatározott dolgot tapasztalt, a Föld egy bizonyos részén együtt inkarnálódik, hogy valamit véghez vigyen, ami ebben az időpontban jelentéktelennek látszik. Ha azonban figyelmünket arra irányítjuk, hogy ezek az emberek, akik egy kis területen gyűltek össze, következő inkarnációjukban egymástól távol születnek meg, és éppen az, ami őket egy szűk területen összetartotta, később az egész emberiségre hat, akkor a dolgot más megvilágításban látjuk. És így megérthetjük, hogy azokban a korokban, amikor az emberiségnek egy bizonyos meghatározott jellege van, a kultúra elkülönült területein megjelenik valami feltűnő dolog, ami ettől a meghatározott jellegtől eltér. Látják, olyasmit említek, ami korunkhoz meglehetősen közel áll.

A Strassburg melletti Steinthal-ban élt Oberlin. Különösen Schubert, az elmélyült német pszichológus és kutató utalt mindig Oberlinre. Sajátos személyiség volt, és sajátos módon hatott a telkekre. Volt egy bizonyos tisztánlátása – csak utalni tudok erre – és helyzete úgy alakult, hogy miután viszonylag korán elvesztette a feleségét, annak személyiségével úgy éljen együtt, ahogy az ember egy élővel él együtt. És napról-napra feljegyezte, mi történt odafent, ahol felesége élt, és egy égi térképen ábrázolta is ezt a körülötte élőknek, úgyhogy lényegében egy egész közösség vett részt abban, amit Oberlin meghalt feleségének életéről feljegyzett. Ez egy sajátságos, a szokásoktól elütő dolog, hogy a 18-19. század fordulóján ilyesmi megtörtént. Ha számításba veszik, amit mondtam, akkor észre fogják venni egy ilyen dolog értelmét. Az ilyen dolgok, ahogy ezek Oberlinnél megjelentek, a legjelentősebbek közé tartoznak, amelyek ezen a területen az újabb korban felbukkantak. Szeretném felhívni a figyelmüket, hogy most egy igen szép kultúrtörténeti munka foglalkozik Oberlinnel, Fritz Leinhard regénye. Rendkívül megragadó olvasmány, nemcsak a lelkész személyét illetően, hanem az akkori kultúrviszonyok tekintetében is. Az ilyen dolgokból, amiket az emberek könnyedén vesznek, és alkalomszerűnek tekintenek, láthatjuk, hogy egy ilyen esemény hogyan helyezkedik el fejlődésünkben, és hogyan tud hatni a emberiségfejlődés teljes összefüggésében. Mert azok az emberek, akik ilyen módon kerülnek össze, hogy egy személyiség köré csoportosulnak, aki vezetőjükként működik, az ilyen emberek arra vannak kiszemelve, hogy későbbi inkarnációjukban bizonyos feladatokat hajtsanak végre.

Így láthatják – ezt szerettem volna ma lelkük elé vetíteni -, hogy a legnagyobb, a világ messzeségeiből az emberi lélekre makrokozmikusan ható működés összefügg azzal, ami a legkisebb területen is lejátszódhat. Különösen érdekessé válnak azonban ezek a dolgok, ha más törvényekkel kapcsoljuk őket össze, a fejlődés olyan nagy csomópontjaival, mint ami 1250-ben volt. Akkoriban a legerősebb hatás áradt le az emberi lélekre, és ezt csak kevéssé lehetett észrevenni, mint a kontinensek közti mozgolódást. Míg az atlantiszi katasztrófa folyamán a formaszellemek csak kis mértékben hatottak az emberi lélekre, az alacsonyabb hierarchiák viszont úgyszólván uralták ezt a területet. Így a hierarchikus lények különböző csoportjainak tevékenysége megoszlott. Fontos, hogy felismerjük, hogy ebben a ciklikus mozgásban a felemelkedés és a hanyatlás törvényei rejlenek. Néhány dologra már utaltam, amikor azt mondtam, hogy 1250-ben volt egyfajta roham, aztán hanyatlás következett be, ami a tisztán materialista áramlatban nyilvánult meg. Ilyesmit gyakran láthatunk. És érdekes látni, ahogy a felemelkedő és hanyatló ciklusok váltakoznak abban, ami mint az emberiség történelme zajlik le.

– Stuttgart, 1911. január 1.

[A görög népi karakter. Az egységes bölcsesség-áramlat egyedivé válik. A sztoicizmus, epikureizmus és szkepticizmus. Az új platón izmusban az egyes ember misztikus felemelkedésben akar újra az igazsághoz eljutni. 1250-ben az emberiség új inspirációja kezdődik. Az igazság kérdése. A 16. század az új hanyatlási korszak. Kant. Hogyan meg}’ át a korábbi a későbbibe, Novalis individualitása.]

Tegnap arra hívtam fel a figyelmüket, hogy működnek a különböző történelmi erők az emberiség fejlődése folyamán. Ezáltal, és a hatalmas áramlatok kereszteződése folytán létrejönnek olyan korszakok, amelyek bizonyos kultúr-irányzatok felemelkedését hozzák létre, és olyanok, amelyek hanyatlást idéznek elő. Ez úgy játszódik le, hogy amíg az úgynevezett régi kultúrák külsőleg lefutnak, lassan és fokozatosan előkészül az, aminek a későbbi kultúrákat tulajdonképpen létre kell hoznia, és éltetnie kell. Úgy, hogy általában az emberi kultúráiét lefolyását sematikusan így ábrázolhatjuk: meghatározatlan mélységekből létrejön az emberi kultúra egyfajta felemelkedése egy bizonyos pontig, aztán azt látjuk, hogy ez a kultúrélet lehanyatlik, lassabban, mint ahogy felemelkedett. Amit egy bizonyos kultúrkorszak hozott, az még sokáig él, beleáramlik a különféle utána következő áramlatokba és népi kultúrákba, aztán elvész, ahogy egy áramlat is elvész, amely nem éri el a tengert, hanem szétfolyik a síkságon. Mialatt azonban még jelen van, előkészíti az új kultúrát, amely úgyszólván a régi kultúra hanyatlása alatt még nem vehető észre, hogy aztán a maga részéről fejlődését és felemelkedését megkezdje, és ugyanúgy vagy hasonló módon elősegítse az emberiség haladását. Ha egy eminens értelemben jellemző kulturális haladást akarunk elképzelni, akkor sejthetjük, hogy az ilyesmi akkor létezik, ha abban egy általános emberi, vagyis az én működése az énben a legfeltűnőbb módon megnyilvánul. Ez volt a helyzet a régi görögöknél, ahogy ezt kimutattuk. Nos, ha ezt nézzük, akkor ez éppen itt abban mutatkozhat meg, ahogy jellegzetes értelemben egy kultúra lefolyik, mert ami három egymásra következő kultúrában végbement, és ami utána következik, azt egészen más módon változtatja meg az, ami kívül esik az emberen. Ezért azt, ami magában az emberben van, ami által úgyszólván az ember a világra hat, mindazt, ami az érzékfeletti hatalmak útján a legemberibb módon kifejeződhet benne, azt a középső, a negyedik kultúrkör szakban kaptuk meg.

A görögséggel kapcsolatban azonban a következőket kell mondanunk. A harmadik korszak előzte meg, ez lezajlott, és mialatt lefolyt, a görögség felkészült. Amíg tehát a babilóniai kultúra folyt, és keletről nyugat felé áramlott, ezen a kis dél-európai félszigeten, amit görög félszigetnek nevezünk, úgyszólván elhintette a magvát annak, amit egy új élet áramlataként az emberiségbe bele kellett ültetni. Azt kell mondanunk, hogy ez a görög élet eminens értelemben fejezte ki a tiszta emberséget, azt, amit az ember önmagában meg tud találni. Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy az ilyen dolgokat nem kell előkészíteni. Amit tiszta emberségnek nevezünk, azt is úgyszólván először a misztériumok útján az érzékfeletti hatalmaktól kellett megtanulnunk, ugyanúgy, ahogy most azt a még magasabb szabadságot, ami a hatodik kultúrkorszak számára készül elő, az érzékfeletti világokban az emberi fejlődés megfelelő vezetői hordozzák és tanítják.

Azt kell tehát mondanunk: ahol a külső szemlélet számára a görögség úgy jelent meg, mintha nála minden csak úgy előbukkant volna a tiszta emberségből, ott a görögség már maga mögött hagyott egy kort, amelyben úgyszólván magasabb szellemi lények tanításának befolyása alatt állt. Ezek a magas szellemi lények tették csak lehetővé, hogy a maga tiszta emberi magasságába emelkedjék. Ha visszamegyünk, ezért tűnik el az is, amit ma görög kultúrának nevezünk, a történelem előtti idők mélyén, ahol a görög kultúra alapjaként a misztériumok templomi helyein az működött, ami aztán a régi templomi bölcsesség örökségeként költői formában megjelent Homérosznál és Aiszkhülosznál. És ami ilyen nagyszerűen, ebben az utánozhatatlan formában elénk tárul, azt úgy kell tekintenünk, ami teljesen az ő lelki tartalmuk, teljesen énjük terméke volt, mégis mindenekelőtt a szent templomi helyeken a magasabb lények útján került a lelkükbe. Ezért tűnik olyan felmérhetetlenül mélynek, olyan felmérhetetlenül nagynak az, ami Homérosz és Aiszkhülosz költeményeiben él.

Aiszkhülosz költeményeit nemcsak Wilanowitz fordításai alapján kell néznünk, hanem tisztában kell lennünk vele, hogy annak a teljes nagysága, ami Aiszkhüloszban élt, nem teremthető meg egy modern nyelvben, és hogy megértéséhez a legrosszabb mód az, ha egy újkori fordításban kapjuk meg.

Ha tehát ezt a görög kultúrát úgy nézzük, hogy alapjai mélyen a szent misztériumokba nyúlnak, akkor lesz sejtésünk annak igazi lényegéről. És amikor az élet titkait az érzékfeletti világ bizonyos emberi módon átadta a görög művészeknek, a görög szobrászat is márványba vagy ércbe önthette azt, ami eredetileg templomi titoknak számított. Igen, és az is, ami a görög filozófiában elénk lép, és olyan igazi tisztasággal mutatja meg számunkra, hogy a legjobb, amit ez a görög filozófia adni tudott, tulajdonképpen csak az intelligenciába, az értelmi felfogásba átültetett misztériumi bölcsesség volt. Ez képletesen azáltal is kifejeződik, hogy azt mondták: a nagy Hérakleitosz a természetről szóló könyvét az efezusi Diana- templomnak ajánlotta fel. Ez nem jelent mást, mint azt, hogy amit mondhatott saját énjének az énben való működéséről, azt úgy állította be, hogy az előző korszak szellemi hatalmainak áldozatként nyújtotta oda, mert úgy tudta, hogy összefüggésben áll velük. Ebből a szempontból megértjük Platón mély értelmű kijelentését, aki a görögöknek olyan mély filozófiát tudott adni, és mégis kényszerítve érezte magát, hogy kijelentse: korának összes filozófiája semmiség a régi bölcsességgel szemben, amit az ősök még a szellemi világok birodalmaiból kaptak.

Arisztotelésznél úgy tűnik, hogy már minden logikai formába van öntve, és ebben az esetben csak azt mondhatjuk, hogy az absztrahált régi bölcsesség az élő világ fogalmaiban jelenik meg. Ennek ellenére – minthogy úgyszólván még a régi áramlat végénél áll – Arisztotelészben érezhető valami még az ősi bölcsesség értékéből. Fogalmaiban, eszméiben – bár absztraktak – érezhető még a visszhangja annak a tökéletes hangnak, ami a templomi helyekről hangzott fel, és tulajdonképpen nemcsak a görög bölcsességet inspirálta, hanem a görög művészetet is, az egész görög népi jelleget. Mert minden kultúra felemelkedésénél az a sajátságos, hogy nemcsak a tudást, nemcsak a művészetet ragadja meg, hanem az egész embert, úgyhogy az egész ember annak lenyomata, ami bölcsességként, szellemiségként benne él. És ha elképzeljük, hogy a görög kultúra még a babilóniai kultúra alatt ismeretlen mélységekből tört elő és emelkedett fel, akkor felismerhetjük a tökéletes hatását mindannak, amit a régi templomok adtak a görög jellegnek a perzsa háborúk korában. Mert látjuk ezekben a perzsa háborúkban, hogy amit a görög hősök elődeiktől kaptak, azt lángoló lelkesedéssel helyezték szembe azzal az áramlattal, ami úgyszólván, mint a kelet hanyatló áramlata hömpölygött feléjük. És hogy mit jelent ez az akkori szembehelyezkedés, ahol a görög templomi bölcsesség a régi görög misztériumi tanítás küzdött a perzsa háborúk hőseinek lelkében a kelet hanyatló kultúrájával, a babilóniai kultúrával szemben – hogy ez mit jelent, azt akkor érti meg az emberi lélek, ha felmerül benne ez a kérdés: mi kellett volna, hogy váljon Dél-Európából, és ezáltal a egész későbbi Európából, ha a keletről jövő hatalmas tömegeket a kis görög nép nem verte volna vissza? Azzal, amit akkor a görögök tettek, elültették a csírát mindabba, ami később történt, ami egészen korunkig az európai kultúrában kifejlődött.

És ami a kelet számára kifejlődött abból, amit aztán Sándor újra visszavitt nyugatról keletre – még ha ez bizonyos vonatkozásban nem is igazolódott az is csak úgy fejlődhetett ki, hogy először az a lángoló lelkesedés verte vissza, fizikai vonatkozásban is, a hanyatlás áldozatát, amely a templomi értékekért élt a görögök lelkében. Ha ezt megértjük, akkor nemcsak Hérakleitosz tűz- bölcsességének, Anaxagorasz nagy eszméinek és Thalész átfogó ideáinak utóhatását fogjuk látni a történelem előtti görögségben, hanem a templomi bölcsesség őrzőinek reális tanításait is. Úgy fogjuk érezni ezt, mint szellemi hatalmak munkájának eredményét, akik a görögségnek azt adták, amit adniuk kellett. Mindezt megérezzük a görög hősök lelkében, akik a perzsákkal különböző csatákat vívtak. A történelmet meg kell tanulnunk így érezni, kedves barátaim, mert amit egyébként történelemként nyújtanak nekünk, az csak az eszmék üres absztrakciója. Ami a korábbiból a későbbire hat, azt csak úgy figyelhetjük meg, ha visszatekintünk arra, amit az emberi lélek talán évezredek óta kapott, és amit aztán egy bizonyos korban reális formába öntött. Miben állt az, hogy ennél a felemelkedésnél a régi templomi értékeket a görögök ilyen nagyságban kaphatták meg? Ez ezeknek a templomi értékeknek az általános, átfogó és semmi egyébbel nem törődő jellegében állt. Olyasmi volt, amit mint eredetit kaptak, ami az egész embert betöltötte, aminek úgyszólván irányt adó ereje volt.

Így jutunk el annak a kultúrának sajátos jellegzetességéhez, amely a felemelkedése során érte el tetőpontját. Ebben a kultúrában mindazt, ami az emberben elevenen tevékeny, a szépséget, az erényt, a hasznosat, a célszerűt, mindazt, amit az ember az életben tesz és meg akar valósítani, mindezt úgy lehet tekinteni, mint ami közvetlenül a bölcsességből, a szellemiségből származik. És a bölcsesség az, ami az erényt, a szépséget és minden mást tartalmaz. Ha az embert áthatja, inspirálja a templomi bölcsesség, akkor minden más magától adódik. Ilyen az érzés egy felfelé ívelő korban. Abban a pillanatban azonban, amikor a kérdések és az érzelmek szétválnak, amikor például a szép kérdése vagy a jó kérdése elszakad a isteni ősok kérdésétől, akkor elkezdődik a hanyatlás időszaka. Ezért biztosak lehetünk abban, hogy folytonosan a hanyatlás időszakában élünk, amikor azt hangsúlyozzuk, hogy a szellemi eredet mellett még különösen ezt vagy azt kell ápolnunk, hogy ennek vagy annak kell a fő dolognak lennie. Ha nincs bizalom a szellemiség iránt, hogy mindazt, ami az emberi élet számára szükséges, önmagából tudja létrehozni, akkor az egységes kultúráramlat, amely a felemelkedéskor egységet alkotott, egyetlen áramlat volt, hanyatlásnak indul. És ezt látjuk ott, ahol a bölcsességen és a szellemi lendületen kívül eső érdekek belekeverednek a görög életbe, ezt látjuk az állami életben és a görög életnek abban a részében, amely különösen érdekel bennünket, a közvetlenül Arisztotelész utáni szellemiségben. Abban a kérdésben, hogy mi az igazság, benne van az a kérdés is, hogy mi a jó, és mi a célszerű? Utóbbi kérdés ekkor kezd önállósulni. Azt kérdezzük: milyennek kell lennie a tudományunknak, hogy azzal az ember gyakorlati életcélját elérje? És így látunk a hanyatlás idejében egy áramlatot felvirágzani, amit sztoicizmusnak nevezünk. Platónnál és Arisztotelésznél a bölcsesség egyúttal a jót is tartalmazta, minden igyekezet a jó érdekében csak a bölcsességből származhatott. A sztoikusok azt kérdezik: mit kell tennie az embernek, hogy az élet érdekében bölcs, célszerűen jól élő ember legyen? Gyakorlati életcélok keverednek abba, amit valamikor az igazságra való általános törekvés tartalmazott.

Az epikureizmusba aztán valami olyasmi keveredett, amit így lehetne megjelölni: az emberek azt kérdezik: hogyan kell intellektuálisan eligazítanom magam, hogy ezt az életet a lehető legboldogabban, belsőleg a lehető legharmonikusabban éljem le? Erre a kérdésre Thalész, Platón de még Arisztotelész is azt válaszolta volna: keresd az igazságot, és ez meg fogja adni neked a legnagyobb boldogságot, ami a szeretet magva. Most azonban az egyes kérdések elválnak az igazság kérdésétől, és létrejön a hanyatlás áramlata. Így tehát, amit sztoicizmusnak és epikureizmus- nak nevezünk, az a hanyatlást jelzi. A ilyesminek mindig a a következménye, hogy a igazság kérdésessé válik a emberek számára, és elveszti minden erejét. Ezért aztán egyidejűleg a sztoicizmussal és epikureizmussal a hanyatlás korában megjelent a szkepticizmus, az igazsággal szembeni kételkedés. És amikor a szkepticizmus, a kételkedés, a sztoicizmus és az epikureizmus egy ideje már elterjedt, akkor úgy érezte az ember, aki mégis az igazságra törekedett, hogy úgyszólván kikerül a világlélekből, és saját lelkére van utalva. Körülnézett, és így szólt: most nem az a világkorszak van itt, amelyben a szellemi hatalmak folyamatos hatása útján impulzusok áramlanak az emberiségbe. Az ember saját lényére, saját szubjektumára van utalva.

A görög élet további lefolyása során az új-platonizmus jelenik meg, az a filozófia, amely már nem függ össze a külső élettel, önmagába tekint, és az egyes ember misztikus felemelkedése útján törekszik az igazságra. Így jutunk el egy felemelkedő és egy fokozatosan hanyatló kultúrához. És ami kialakult a felemelkedőben, az lassan és fokozatosan elapad és megszűnik, míg elérkezünk az 1250-es esztendőhöz, amikor egy nem könnyen észrevehető, de mégis nem csekély inspiráció kezdődik az emberiség számára. Ezt tegnap már bizonyos módon jellemeztem. Ennek lecsökkenése a 16. század óta következik be, mert alapjában véve azóta jelent meg az igazság kérdése mellett az összes speciális kérdés; olyan álláspontot alakítanak ki, amely a jó és a külső célszerűség kérdését el akarja választani a nagy igazság-kérdéstől. És míg azok a nagy vezető személyiségek, akik az 1250-es év impulzusának hatása alatt álltak, és minden emberi áramlatot az igazságon belül kerestek, látjuk most, hogyan jelenik meg eminens értelemben az élet gyakorlati kérdéseinek alapvető elválasztása a tulajdonképpeni igazság-kérdéstől. És az új hanyatlási korszakba való belépés kapujánál, ami a szellemi élet valódi alámerülését jelenti – ennél a bejárati kapunál áll ott áll Kant. „A tiszta és kritikája'' második kiadásának előszavában kifejezetten ezt mondja: az igazságra való törekvést a maga határai közé kell szorítanom, hogy szabaddá tegyem a teret ahhoz, amit a gyakorlati vallás akar.

Ezért jön létre a gyakorlati észnek ez az éles elválasztása az elméleti észtől. A gyakorlati ész az Isten, a szabadság, a halhatatlanság posztulátumait alárendeli a jónak, az elméleti ész szétrombolja a megismerési lehetőséget, hogy eljussunk valamilyen szellemi világhoz. Világtörténelmileg így állnak a dolgok. És bizonyos, hogy Kant nyomán korunk igazságra való törekvése még hosszú ideig szertefoszlik. És amikor korunk igazi szellemi áramlata alapján a megismerési lehetőség kiszélesítésére utalunk, a megismerési lehetőség önmaga fölé való emelésére, melynek révén behatolhatunk az érzékfeletti világokba, akkor még sokáig hallhatjuk, hogy minden oldalról felhangzik: igen, de Kant azt mondja…! Lényegében ilyen ellenvetések között játszódik le az emberiség történelmi létesülése. És abban, ami sejtésként ösztönösen felbukkan, megmutatkozik, hogy a mögött, ami pusztán maja, és amit igazságként fogadunk el, az emberi ösztönösség számára nagyrészt mégis csak van valami helyes. Mert rendkívül érdekes, hogy az emberi fejlődés leszálló ágát egészen a görög-latin korig, és az általunk megkívánt ismételt felemelkedést olyan sejtésben lássuk, amit a népi ösztönből kiindulva kaptunk a gyakorlati élet számára.

Hogyan kellett akkor azoknak az embereknek gondolkodniuk, akiknek ilyen érzéseik voltak? Ha visszanéztek a Krisztus előtti vagy még inkább a görögség előtti kor történelmének nagy vezető alakjaira, hogyan kellett visszanézniük mindazokra, akiket úgy kellett jellemeznünk, mint a magasabb hierarchiák lényeinek eszközeit? Azt kellett mondaniuk, még a görögöknek is: ez olyan emberek útján került hozzánk, akikbe emberfeletti, isteni erők áramlottak. – És látjuk, hogy minden régi kor tudatában ez élt: a vezető személyiségeket, egészen a hősi alakokig, egészen Platónig, az istenek fiainak kell tekintenünk, azaz, ezek mögött a személyiségek mögött, akik a történelemben megjelentek, ha feltekintettek az előidőkbe, ha pillantásukat egyre magasabbra emelték, az istenit látták meg. És ami Platónként és a hősök alakjaiban megjelent, azt úgy látták, mint ami alászállt, mint ami az isteni lényekből született meg. Ez volt az a szemlélet, hogy az istenek fiai az emberek lányaival kerültek kapcsolatba, hogy a szellemiséget lehozzák a fizikai síkra. Isten-fiakat, isten-embereket, azaz olyan lényeket láttak ebben a régi korban, akiknek lénye az istenséghez kapcsolódott. Ezzel szemben abban a pillanatban, amikor a görögök úgy érezték, hogy most az énnek az énben való működéséről beszélhetnek, arról, ami az emberi személyiségen belül van – akkor magasabb vezetőikről úgy beszéltek, mint a hét bölcsről, és ezzel azt jelölték meg, ami az istenek fiaiból úgyszólván tisztán emberivé vált.

Hogyan kellett ennek tovább alakulnia a népek ösztönéletében a görögség utáni korban? Itt azt kell ábrázolni, amit az ember kialakít a fizikai síkon, és hogy hogyan tudja ennek eredményét felvinni a szellemi világba. Ha tehát jóval korábban ezt érezték: a fizikai embert árnyképnek kell tekinteni – és ha a görög kor folyamán látta a bölcset, aki úgyszólván énként élt az énben, a görög kor után olyan személyiségeket kellett látnia, akik a fizikai síkon élnek, és azáltal élik bele magukat a szellemiségbe, ami a fizikaiban él. Ez a fogalom egy tudás ösztönösségéből alakult ki. Ahogy a görögség előtti kornak istenfiai voltak, és a görögöknek bölcsei, a görögök utáni népeknek szentjei vannak, akik beleélik magukat a szellemi életbe azáltal, amit a fizikai síkon elértek. Itt él valami a népi ösztönösségben, és beleláthatunk abba, hogy a maja mögött mindazonáltal van valami, ami az emberiséget történelmileg mégis tovább viszi.

És ha ezt felismerjük, akkor az, ami abban a korban él, belevilágít az egyes emberi telkekbe, és megértjük, hogyan kell megváltoznia a csoport-karmának azáltal, hogy az emberek egyúttal a történelmi létesülési folyamat eszközei is. És így megérthetjük azt, amit az Akasha Krónika jelez: hogyan kell, például Novalisban azt látni, ami visszavezet a régi Illésre. Ez egy rendkívül érdekes inkarnációs sorozat. Látjuk, hogy Illésben felbukkan a prófétai elem, mert a hébereknek az volt a missziójuk, hogy előkészítsék azt, aminek később be kellett következnie. És ezt előkészítették a pátriárkáktól a prófétákhoz való átmenetben, Mózes alakján keresztül. Amíg Ábrahámban még azt látjuk, hogy a héberek érzik magukban, vérükben az isteni működést, Illésnél látjuk az átmenetet a szellemi világba való elragadtatáshoz. Minden fokozatosan készül elő. Illésben olyan individualitás élt, akit a régi korban betöltött az, aminek a jövőben kell bekövetkeznie. Aztán látjuk, hogy ennek az individualitásnak eszközzé kell válnia, hogy előkészítse a Krisztus-impulzus megértését. Látjuk, hogy Illés individualitása Keresztelő Jánosban születik meg újra, és ő egy magasabb dolog eszköze. Benne olyan individualitás élt, aki Keresztelő Jánost eszközzé tette, de szükséges volt Illés magasrendű személyisége, hogy aztán ilyen eszközként szolgáljon.

Látjuk aztán később, hogy ez az individualitás mennyire alkalmas arra, hogy aminek a jövőben hatnia kell, azt olyan formákba öntse, amelyek csak az Atlantisz utáni negyedik korszak hatására váltak lehetségessé. Így bármennyire is különösnek tűnik számunkra, ez az individualitás Raffaelben jelenik meg újra, és a festészetben a görögség csodálatos formáival összekapcsolja azt, aminek Krisztus-impulzusként minden korban hatnia kell. És itt felismerhetjük, hogy az individuális karma hogyan viszonylik a külső inkarnációhoz. A külső inkarnáció megköveteli, hogy Raffaelben kifejeződjön a kor igénye, és erre az Illés-János személyiség megfelelő volt. A kor azonban csak olyan fizikai testet tud létrehozni, amely egy ilyen hatalom befolyása alatt törékennyé válik, ezért halt meg olyan korán.

Lényének másik oldalát ez az individualitás egy olyan korban kellett, hogy kifejezésre juttassa, amikor már szétváltak az egyes áramlások, így jelent meg újra, mint Novalis. Látjuk itt, hogy Novalisban már mindaz sajátos alakban élt, amit most a szellemtudomány ad nekünk. Mert olyan találó kifejezéseket az asztráltest- nek az éteriséghez és a fizikai testhez való viszonyáról, valamint az ébrenlétről és az alvásról, senki más nem mondott Novalison, az újratestesült Raffaelen kívül. Ezek a dolgok mutatják meg számunkra, hogy az egyes individualitások mennyire az emberiség- fejlődés folyamatos áramlásának eszközei. És ha az emberi létet nézzük, ha arra a rejtélyes váltakozásra nézünk, amiben a történelem lefolyik, akkor megsejthetjük, hogy mi él benne a mély szellemi hatalmakból. Sajátos módon megy át a korábbi a későbbibe.

Korábban említettem, hogy egy sajátos történelmi távlat állapítható meg a Michelangelótól Galileiig történő átmenet során. És egy egyébként igen okos férfi – hangsúlyozom, nem azt mondom, hogy itt egy reinkarnációról van szó, hanem egy történelmi folyamatról – egy igen okos személyiség arra lett figyelmes, hogy ha a Szent Péter templom csodálatos felépítését nézzük, milyen különös is az, hogy az emberi szellem bele tudta szőni azt, amit mechanikai tudománynak nevezünk. A Szent Péter templom grandiózus formájában megtestesülni látjuk azt a mechanikai gondolatot, amit az emberi intellektus képes volt felfogni, és ráadásul még szépet, nagyszerűt is alkotott: ezek Michelangelo gondolatai! Ahogy a Szent Péter templom látványa hatni tud, kedves barátaim, az sokféle vonatkozásban jelenik meg, és talán egy kicsit mindenki átélheti azt, amit Netter, a bécsi építész élt át – vagy amit vele át lehet élni. Egy barátjával utazott a Szent Péter templom felé, amikor hirtelen felugrott az ülésről, és szinte magán kívül kiáltotta: félek! Mert ebben a pillanatban meglátta a Szent Péter templomot. Később egyáltalán nem akart erre emlékezni. Mindenki átélhet ehhez hasonlót, ha valami nagyszerűt lát. És egy másik okos ember, Müllner professzor egy rektori beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy Galilei a mechanikai gondolatok nagy kiagyalója, intellektuálisan azt tanította meg az emberiségnek, amit Michelangelo beleépített a Szent Péter templom térbeli formáiba. Úgy, hogy Galilei gondolataiban intellektuálisan újra megjelent az, ami mint mechanika, mint emberi mechanika kristálytisztán előttünk áll a Szent Péter templomban. Sajátságos emellett, hogy ugyanez az ember az említett előadásban arra is felhívta a figyelmet, hogy Michelangelo halálának napja egyúttal Galilei születésnapja. Azaz, az intellektualitás, azok a gondolatok, amelyek Galilei útján mechanikus gondolatokként benyomódtak az intellektusba, egy olyan személyiségben bukkantak fel, aki akkor született, amikor meghalt az, aki azokat belehelyezte a térbe. És így meg kell kérdeznünk: ki volt az, aki Michelangelo útján a mechanikát, ami csak Galilei révén jutott el a emberiséghez, beleépítette a Szent Péter templomba?

Ha szórványos és teljesen aforisztikus gondolatokat, amelyek az emberiség történelmi létesülésére támaszkodnak, szabad volt előhívni, ha összességében ebből az önök szívében kialakult egy érzés arra vonatkozóan, hogy hogyan működnek a történelemben az igazi, reális szellemi hatalmak a maguk eszközeivel, akkor ezeket a fejtegetéseket a helyes módon fogják fogadni. És akkor ezt az érzést úgy lehetne jellemezni, mint a történelem okkult szemléletéből származó helyes érzést, ami az időbeli létesülésre, az időbeli előrehaladásra vonatkozóan szívünkbe eljuthat. És ma, korunk egy kis fordulópontjához kapcsolódva megtehetjük, hogy az emberi és az isteni előrehaladásra vonatkozó ilyen érzésekről meditáljunk. És ha önök, kedves barátaim, felvehetik ezt a szívükbe – ezt az érzést a tudomány átalakítására korunk okkult haladása útján -, ha minden lélek fel tudja venni ezt a lét, az emberiség haladása érdekében, mint eleven érzést, akkor ezt tekintsék újévi kívánságnak. És ennek a ciklusnak a végén ezt az újévi kívánságot szeretném lelkükhöz eljuttatni: amit megbeszéltünk, tekintsék úgy, mint olyasvalamit, ami kiindulópont kell, hogy legyen a kor megérzéséhez. És bizonyos módon szimbolikus lehet, hogy átmenetet alkothatunk a kor egyik szakaszából a másikba, azáltal, hogy ilyen átfogó eszméket lelkünkre hatni engedünk.

Jegyzetek