"A valóság nem olyasmi, amiről az embernek véleménye lehet. A valóságot vagy ismeri az ember, vagy nem. ...ahogy nem lehet vitatkozni azon, hogy mennyi a háromszög szögeinek összege, úgy nem lehet vitatkozni a magasabb igazságokról sem."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza

 


A szellemtudomány körvonalai (1)

Előszó

Előszó az 1. kiadáshoz

Ha valaki nyilvánosságra hoz egy effajta könyvet, mint az előttünk lévő, higgadtan szembe kell néznie a fejtegetéseit érő, mindenféle jelenleg lehetséges és elképzelhető bírálattal. Mert lehet, hogy olyasvalaki olvassa például a dolgokat, amelyeket leírt a könyvben, aki tudományos kutatásai alapján alkot róluk véleményt. Bírálatát a következőképpen is megfogalmazhatja az illető. „Döbbenetes, hogy korunkban hogyan állíthatnak ilyen dolgokat! A legelemibb természettudományos fogalmakkal úgy packáznak, hogy arra kell következtetnünk: érthetetlen, hogyan lehetnek ismeretlenek a szerző előtt a legelemibb ismeretek is. Úgy használja a fogalmakat, - például a „hő” fogalmát, - ahogyan az képes csak rá, akiben a fizika mai, modern gondolkodásmódja még csak nyomot sem hagyott. Bárki meg tudná mutatni neki - még akkor is, ha a fizika tudományának az illető csak a legelemibb dolgaival van tisztában - hogy a mondottakkal nem szolgál rá még a ‘dilettantizmus’ kifejezésre sem, állításaira csak egy kifejezés illik, - az ‘abszolút tudatlanság’-é.” Az efféle, mindenképpen lehetséges bírálatokból még sok hasonló mondatot írhatnánk le. Az előbbi kijelentések alapján elképzelhető még ez a következetés is: „Aki már elolvasott ebből a könyvből néhány oldalt, vérmérséklete szerint nevetve, vagy felháborodva teszi félre, mondván, hogy mégis csak furcsa, hogyan lehetnek ilyen kinövései ma a feje tetejére állított gondolkodásnak! A legjobb ezeket a fejtegetéseket is félretenni a ma megtalálható többi csudabogár közé.” - De mit mond a könyv szerzője, amikor valóban effajta bírálat éri? Saját szemszögéből nézve, bírálóját nem kellene-e ítéletalkotásra képtelen olvasónak, vagy olyan embernek tartania, akiből az ésszerű ítéletalkotáshoz szükséges kellő jóakarat hiányzik? Adjunk a kérdésre választ. Nem, ez a szerző semmiképpen nem jár el így. El tudja képzelni, hogy bírálója nagyon okos ember, sőt, alapos tudós is lehet, vagy olyasvalaki, aki nagyon is alaposan alakítja ki a bírálatát, lelkiismeretesen. Mert a szerző olyan helyzetben van, hogy bele tudja képzelni magát egy efféle ember lelkületébe és a leírt bírálathoz vezető okaiba is. Általában véve sok esetben nem tartja illendőnek a szerző, hogy személyes dolgairól legyen szó, de éppen ebben a könyvben mégis nyomós oka van rá, hogy észre lehessen venni, amit mond. De személyes vonatkozásban nem fog előhozakodni semmivel, ami független elhatározásától, hogy ezt a könyvet megírja. Ha egy effajta könyvnek csak személyes jellege lenne, bizonyára nem lenne létjogosultsága.

Olyan leírásokat kell tartalmaznia, amelyekhez eljuthat mindenki és a dolgokat úgy kell elmondania, hogy amennyire lehetséges egyáltalán, semmiféle személyes színezetet ne lehessen észrevenni rajtuk. Ebben a vonatkozásban tehát el sem képzelhető személyes jelleg. Arra utal tehát csupán, hogy a fejtegetéseit ért és előbb leírt bírálatokat hogyan találhatja érthetőknek és hogyan írhatta meg a könyvet ellenükre is. Kétségtelenül lenne valami, ami fölöslegessé tenné a személyes jellegű dolgok emlegetését. Nem kellene a szerzőnek személyes dolgaival előhozakodnia, ha az összes részleteket, amelyek valóban meg is mutatják, hogy a könyv leírásai hogyan egyeznek a tudomány jelenlegi haladásával, kimerítően tárgyalhatná. De ez esetben könyvünkhöz kétségtelenül több kötetes bevezetésre lenne szükség. Mivel ez pillanatnyilag lehetetlennek tűnik, arra van szükség, hogy a szerző elmondja, milyen körülmények szerint tűnik igazoltnak, hogy megfelelő módon lehetségesnek tartja az említett egyezéseket. - Ha nem vallhatná, hogy 30 évig olyan helyzetben volt, hogy különféle tudományos területekre szétágazó tanulmányokat folytathasson a fizika területén, egészen biztosan nem hozta volna nyilvánosságra sohasem, amit könyvében például a hőfolyamatokról ír. Annak idején például tanulmányai középpontjában a hőjelenségek terén az ún. „mechanikus hőelmélethez” fűződő magyarázatok álltak. A szerzőt különleges mértékben érdekelte ez az elmélet. Folytonosan az akkoriban Július Róbert Mayer, Helmholtz, Joule, Clausius nevéhez fűződő, megfelelő magyarázatokat tanulmányozta, történeti fejlődésük tekintetében. Így teremtette meg tanulmányai közben a szükséges alapokat és a lehetőséget, hogy mindmáig követni tudja a fizikai hőelmélet terén történő tényleges haladást és hogy ne ütközzön akadályokba, ha megpróbál elmélyedni mindabba, amit a tudomány e téren teljesít. A szerzőnek akkor lett volna oka rá, hogy a könyvében leírtakat ne mondja ki és ne írja le, ha be kellett volna vallania, hogy erre képtelen. Valóban alaptételévé tette, hogy csak olyan dolgokról szóljon és írjon a szellemtudomány területén, amelyeknél szerinte elégségesnek látszó módon elmondhatja, hogy jelenleg a tudomány tudhat róluk. De egyáltalán nem állítunk ezzel olyasmit, hogy alaptételünk minden ember számára érvényes, általános követelmény kell hogy legyen. Bárkit szorongathat az az érzés, hogy olyasmit is közöljön és nyilvánosságra is hozzon, amire ítélőképessége és érzése, egészséges igazságérzete hajtja még akkor is, ha nem tudja, hogy a szóban forgó dolgokról a kortárs tudománynak saját szemszögéből nézve mi az álláspontja. A könyv szerzője viszont előbb kifejtett alapelvéhez kívánja tartani magát. Például a könyvben található néhány mondatot az ember mirigy- és ideg- rendszeréről nem mondaná el, ha nem lenne abban a helyzetben, hogy olyan formában próbálhat beszélni ezekről a dolgokról, ahogyan egy mai természettudós beszél róluk, a tudomány álláspontja szerint. - Ennek ellenére lehetséges tehát a bírálat, hogy aki a „hőről” úgy beszél, mint ahogyan ez a könyvben áll, a fizika mai alapvető fogalmairól semmit sem tud. De a könyv szerzője mégis teljesen jogosnak tartja, amit tett, azért, mert valóban arra törekedett, hogy a jelenlegi kutatásokat megismerje, és ne kelljen róluk úgy beszélnie, mintha előtte idegenek lennének. Tudja, hogy alaptétele kimondásakor olyan motívumból indult ki, amit a szerénytelenséggel nagyon könnyű összetéveszteni. De könyvével kapcsolatban mégis ki kell mondania alaptételét, hogy a szerző igazi motívuma ne legyen összetéveszthető egy teljesen másfajta dologgal. Mert még sokkal rosszabbul is járhat, ha mással tévesztik össze, mintha szerénytelennek tartják.

De a könyv bírálható filozófus-szempontból is és öltheti a következő alakot is. A könyvet olvasva, a filozófus megkérdezheti: „Átaludta talán a szerző jelenkorunk egész ismeretelméleti jellegű munkásságát? Nem hallott róla talán sohasem, hogy Kant élt és hogy Kant után ilyen dolgokkal előhozakodnia a filozófia szempontjából egyszerűen megengedhetetlen?” Még fokozni is lehetne az ilyen irányultságú kérdéseket; elhangozhat még ilyesfajta bírálat is: „A filozófusoknak elviselhetetlen egy efféle naiv, kritikátlan, laikus fércmunka, tovább foglalkoznunk vele csak időfecsérlés lenne.” - Az előbb említett motívum alapján most is személyes ügyeivel kell a szerzőnek előhozakodnia, a hozzáfűzhető félreértések lehetőségének ellenére is. Kantot 16 éves korában kezdte tanulmányozni és ma valóban úgy véli, hogy amit könyvében előadott, azt Kant álláspontja szemszögéből nézve teljesen tárgyilagosan tudja megítélni. Erről az oldalról nézve szintén lett volna oka rá, hogy könyvét ne írja meg, ha nem tudta volna, hogy mi készteti majd arra a filozófusokat, hogy naivnak találják, ha lerakták már a jelenkor kritikai mércéjét. De lehet, hogy valóban tudja valaki, hogy a könyv a megismerés lehetséges határait Kant szellemében túllépi, valóban tudja, hogyan tudná Herbart megtalálni a „naiv realizmust”, amely a „fogalom feldolgozásához” nem jut el, sőt, lehet, hogy még azt is tudja, hogy James, Schiller és a többiek modem pragmatizmusa hogyan jutna túl az „igazi képzetek” határán, amelyeket „érvényesíteni, hatékonnyá tenni és még igazolni is hajlamosak vagyunk”, - tekintetbe vehette talán és tanulmányozhatta a bergsonizmus „mintha lenne”-filozófiáját és a „A nyelv bírálatát” is, - és lehet, hogy valóban tudja valaki mindezt és könyvünk fejtegetéseit jogosultnak tarthatja ennek ellenére is, sőt, éppen ezért. A könyv szerzője a filozofikus gondolkodás áramlataival alaposan foglalkozott „A Goethe-féle világszemlélet ismeretelmélete”, „Valóság és tudomány”, „A szabadság filozófiája”, „Goethe világnézete”, „A XIX. század világnézete és életfelfogása” és „A filozófia rejtélye” című írásműveiben.

Sokféle fajtáját sorolhatnánk még a lehetséges bírálatoknak. Szó lehet például valakiről, aki olvasta a szerző valamelyik korábbi munkáját, mondjuk „A XIX. sz. világnézete és életfelfogása” címűt, esetleg valamelyik kisebb tanulmányát, talán a „Haeckel és ellenfelei”-t. Mondhatja, hogy „Egyenesen érthetetlen, hogyan írhatta ezeket az írásokat is ugyanaz az ember, mint a már korábban megjelent ‘Theosophie’-t, vagy a jelen kötetet! Hogyan lehet kiállni egyszer Haeckel mellett, másszor viszont arcul ütni mindenkit a kutatásaiból következő józan monizmussal? Hogyan lehet megérteni, hogy ‘A szellemtudomány körvonalai' szerzője Haeckel ellen tűzzel-vassal hadakozik, holott pont ő vette védelmébe, sőt, egyenesen neki ajánlotta ‘A XIX. sz. világnézete és életfelfogása’ című írásművét? Ez az elképzelhető legszörnyűbb dolog! Ha Haeckel tudta volna, hogy ajánlója egykor majd olyasmit fog elkövetni, mint ‘A szellemtudomány körvonalai’, ezt a több mint vaskos dualizmust tartalmazó könyvet, az ajánlást ‘félreérthetetlen elutasítással’ köszönte volna meg. - A könyv szerzője úgy véli, Haeckelt nagyon jól meg lehet érteni, de nem kell azt hinni, hogy csak akkor érthető jól, ha az ember ostobaságnak tart mindent, ami nem Haeckel saját elképzeléséből és fejtegetéseiből fakad. Továbbá az a véleménye, hogy Haeckelt nem akkor érti meg az ember, ha „tűzzel-vassal hadakozik” ellene, hanem ha elfogadja, amit a tudománynak nyújtott. A legkevésbé a szerző hiszi, hogy Haeckel ellenfeleinek van igaza, hiszen „Haeckel és ellenfelei” című tanulmányában Haeckelt védelmébe is vette, mint a természet nagy gondolkodóját és éppen velük szemben. Valóban nem szükségszerű, hogy az írásmű szerzőjének Haeckel ellenfeleivel azonos véleménye legyen, amikor Haeckel feltevésein túllépve, a pusztán csak a természethez igazodó Haeckel mellé odaállítja a világról alkotott saját szellemi szemléletét. Ha veszi valaki magának a fáradságot, hogy a megfelelő módon szemlélje az ügyet, észreveheti, hogy a szerző jelen írásműve az előzőkkel is összhangban van.

A szerző teljesen megérti azt a bírálóját is, aki teljes általánosságban, minden további indokolás nélkül is az elszabadult fantázia kitörésének, vagy álmodozó gondolatjátéknak tartja a könyv fejtegetéseit. De a könyvben mégis benne van mindaz, ami ilyen vonatkozásban elmondható. A szerző könyvében kimutatta, hogy az ésszerű gondolkodás teljes mértékben a leírt dolgok próbaköve lehet, sőt, azt kívánja, hogy az is legyen. Az tudja csak eldönteni majd, hogy mit mond az ész az értelemnek megfelelő felülvizsgálatok alkalmával, aki az ész útján történő ellenőrzést a könyv tartalmára ugyanúgy alkalmazza, ahogyan például a természettudomány tényeire is szakszerűn szokták alkalmazni.

Miután ennyit beszéltünk már személyes jellegű dolgokról, amelyek következtében félreérthetik a könyvet, szóljunk most néhány szót azokról is, akik egyetértenek vele. Számukra a leglényegesebb dolgokat az első fejezet, „A szellemtudomány jellege” tartalmazza. Azért néhány dolgot említsünk még meg. Jóllehet az érzékelhető világhoz kötött ész segítségével ki nem kutatható kutatásokkal foglalkozik a könyv, mégsem tartalmaz semmi olyat, amit nem érhetne el bárki elfogulatlan gondolkodással és egészséges igazságérzettel, amennyiben az embernek adományozott ilyen képességeket az illető fel is akarja használni. Így a szerző minden kertelés nélkül kimondja, hogy mindenekelőtt olyan olvasót szeretne, aki az előadottakat nem hajlandó vak hit alapján állva befogadni magába, hanem fáradozik azon, hogy amit közöl vele a könyv, azt saját lelke ismeretein és saját élettapasztalatain vizsgálja meg. - Most nem csupán az érzékfeletti kutatás módszereivel végzett szellemtudományos vizsgálatokra gondolunk, hanem elsősorban az egészséges, előítélet-mentes gondolkodással és az emberi értelemmel történő, mindenképpen lehetséges vizsgálódásokra. - A szerző elővigyázatos olvasót szeretne elsősorban, aki igazolásképpen csak a logikus dolgokat hagyja érvényesülni. A szerző tudja, hogyha csak a vak hitre bízná az olvasót, könyve értéktelen lenne. A könyv csak olyan mértékben megfelelő olvasmány, amilyen mértékben igazolja az elfogulatlan ész is. A vak hit nagyon könnyen összetéveszti az ostobaságokat és a babonát a valósággal. Vannak, akik a puszta hittel is megelégszenek az „érzékfeletti dolgokat” illetően. Olyanok is lesznek köztük, akik majd úgy találják, hogy az észről és a gondolkodásról könyvünkben túl sokat feltételezünk. De a megadott közléseknél mégsem az a fontos, hogy közöltünk-e valamit, hanem hogy a leírás az élet megfelelő területén igazodik-e egy bizonyos szemléletmódhoz. A legmagasabb rendű dolgok ezen a területen annyira könnyen érintkezésbe kerülnek a lelkiismeretlen sarlatánsággal, mint a mindennapos életben az ismeretek a babonákkal és - mindenekelőtt - itt nagyon könnyen össze is téveszthetők.

Aki az érzékfeletti kutatást már ismeri, jól észreveheti a könyvet olvasva, hogy az érzékfeletti ismeretek területéről jelenleg már közölhető és közlendő dolgok és a csak egy későbbi időpontban, vagy legalább is más formában közlendő dolgok között megpróbáltuk élesen megvonni a határokat.

1909 decemberében.

Rudolf Steiner

Előszó a 4. kiadáshoz

Aki a szellemtudományos kutatás eredményeinek - amelyeket könyvünkben leírtunk - bemutatására vállalkozik, mindenekelőtt számolnia kell azzal, hogy közlésmódját jelenleg lehetetlennek tartják majd a legszélesebb körökben is. A következő fejtegetések folyamán mégis olyan dolgokat mondunk majd, amelyekről a korunkban szigorúan érvényben lévő gondolkodás megállapíthatja, hogy „feltehetően nem dönthetők el sohasem az emberi intelligencia számára”. - Aki az okokat ismeri és méltányolni tudja, hogy mi az, ami még néhány komoly személyiséget is arra késztethet, hogy ilyen lehetetlenséget állítson, újból és újból szeretné megkísérelni, hogy megmutassa, mi az a félreértés, ami miatt azt hiszik, hogy az emberi megismerés el van zárva attól, hogy az érzékfeletti világ területére hatolhasson.

Mert két dologról van szó. Az egyik, hogy huzamosabb ideig nem zárkózhat el senki sem az elől a tény elől - ha jobban utána gondol -, hogy az élet értelmére és jelentőségére vonatkozó kérdéseknek válasz nélkül kellene maradniuk, ha az érzékfeletti világok az ember számára hozzáférhetetlenek lennének. Az ember elméletileg áltathatja magát ugyan e tényt illetően, de lelke mélyén az önámítás sincsen rá hatással. - Aki lelke mély rétegeire hallgatni nem akar, természetesen el is veti az érzékfeletti világokkal foglalkozó fejtegetéseket. Mégis vannak emberek - és nem is kevesen -, akik lelkük mélyének követelései iránt nem tudnak süketek maradni. Állandóan kopogtatniuk kell a többiek véleménye szerint „felfoghatatlan dolgokat” előlük elzáró kapun.

A másik, hogy semmiképpen sem szabad viszont lebecsülnünk a „szigorú (egzakt) gondolkodás” eredményeit. Ahol az „egzakt gondolkodás” eredményeit komolyan kell venni, ott nagyon is átérzi azok komoly voltát, aki velük foglalkozik. A könyv szerzője nem szeretné, ha az emberi intellektus határainak megállapítására fordított hatalmas gondolati tevékenységet félvállról vevő embernek tekintenék. Ez a gondolati tevékenység nem intézhető el egyszerűen csak frázisokkal, amilyen az „iskolás bölcsesség” és a hozzá hasonló kifejezések, mert sok esetben a megismeréssel vívott valóságos küzdelem és az éles elme eredménye. - Sőt, be kell látnunk, hogy még ennél is több, fel lehet sorakoztatnunk az okokat, amelyek következtében nem hatolhat az érzékfeletti világok területére a megismerésnek az a fajtája, amit jelenleg tudományos jellegű megismerésnek neveznek és az okok bizonyos értelemben meg sem cáfolhatók.

Mivel ezeket az okokat minden további nélkül elismeri maga a szerző is, lehet, hogy nagyon furcsának tűnik, ha az érzékfeletti világokra vonatkozó fejtegetéseinek leírásához mégis nekilát. Szinte lehetetlen dolognak látszhat, hogy az érzékfeletti világok megismerhetetlen voltát valaki bizonyos értelemben elismerje és ennek ellenére mégis elkezdjen beszélni az érzékfeletti világokról.

De mégis megteheti. Egyúttal talán érthető is, hogy a szerző ellentmondásmentesnek érzi az eljárást. De hogy mi történik, amikor az emberi értelem segítségével közeledik valaki az érzékfeletti területekhez, ezt nem tapasztalja mindenki. Kiderül ugyanis, hogy az észbizonyítékok lehetnek ugyan megcáfolhatatlanok is, de megdönthetetlen voltuk ellenére sem okvetlenül és szükségképpen döntőek a valóság számára. Próbáljuk a dolgot mindenfajta elméleti fejtegetés helyett egy hasonlattal érthetővé tenni. Minden további nélkül elismerjük, hogy maguknak a hasonlatoknak bizonyító ereje nincsen, de ez nem akadályozza meg, hogy amit ki akarunk fejezni velük, azt ne tegyék sokszor érthetővé.

Az ember megismerő képessége tényleg úgy van megalkotva - ahogyan a mindenki életben és a közönséges tudományok terén alkalmazzuk -, hogy az érzékfeletti világokba nem tud behatolni. E tény megcáfolhatatlanul bizonyítható, de a bizonyításnak a lelki élet bizonyos fajtája számára csak annyi értéke van, mintha arra vállalkozna valaki, hogy kimutassa, hogy az ember nem hatolhat be az élőlények apró sejtecskéibe természet adta szeme látóképességével, vagy távoli égitestek belső alkatába. Amennyire helyes és bizonyítható megállapítás, hogy közönséges látóképességgel nem hatolhatunk be az apró sejtecskékbe, ugyanúgy helyes és bizonyítható a másik is, hogy az érzékfeletti világokba sem hatolhatunk be közönséges megismeréssel. A sejtkutatást illetően mégsem dönt el semmit a bizonyított tény, hogy a közönséges látóképességnek meg kell torpannia a sejteknél. Akkor viszont az érzékfeletti világok kutatásának lehetőségéről miért kellene bármit is eldöntenie annak a bizonyított ténynek, hogy közönséges megismerőképességgel nem közelíthetők meg ezek a világok?

Éreznünk kell, hogy ennél a hasonlatnál mit kell érezniük az embereknek. Együtt is érezhetünk azokkal, akik kétségbe vonják, hogy aki ilyen hasonlattal él az említett gondolati tevékenységgel kapcsolatban, az vajon egyáltalán sejti-e hogy milyen komoly munkáról van itt szó? A szerzőt pedig ennek ellenére nemcsak áthatja, hogy mennyire komoly a gondolati tevékenység, hanem még az is a véleménye, hogy ez a tevékenység az emberiség legnemesebb teljesítményei közé tartozik. Természetesen fölöslegesen kezdené bizonyítgatni, hogy fegyverzet nélkül nem láthat a sejtekbe az ember látóereje, és az egzakt gondolkodás keretei között a szellemi munkára van szüksége, hogy az ilyenfajta gondolkodás természete tudatossá váljon. Teljesen világos és érthető, hogy aki efféle munkához lát, nem veszi észre, hogy rácáfolhat a valóság. A könyv előszavában nincs is hely rá, hogy foglalkozzunk azokkal a „cáfolatokkal”, amelyek elhangzottak az első kiadásban olyan személyek részéről, akiknek értelmezése a mi törekvéseinktől eltér, vagy a szerző személye ellen irányítanak valótlan támadásokat. Viszont igen erőteljesen kívánjuk hangsúlyozni, hogy a könyvről csak az feltételezheti, hogy lebecsüli a komoly, tudományos gondolati munkát, aki el akar zárkózni fejtegetéseinek szelleme elől.

Az emberi megismerőképesség ugyanúgy fokozható, erősíthető, mint szemünk látóképessége. Csupán a megismerőképesség erősítésére szellemi természetű eszközökre van szükség és ezek belső, lelki teendők. Abból állnak, amit meditációnak, koncentrációnak (kontemplációnak) neveztünk és írtunk le a könyvben. A közönséges lelki élet hozzá van kötve a testhez, mint szerszámhoz, végrehajtó-szervéhez; a megerősített lelki élet megszabadítja magát tőle. A jelenkorban vannak a gondolkodásnak olyan áramlatai, amelyeknek előbbi megállapításunkat teljesen értelmetlennek kell tartania, szerintük ugyanis csak önámítás lehet a megállapítás alapja. Saját nézőpontukból könnyen megtalálják a módját, hogyan bizonyítsák, hogy „mindenféle lelki élet” az idegrendszerhez van kötve. Az efféle bizonyítást nagyon is megérti, akinek az álláspontja az, amelynek alapján a szerző a könyvét megírta. Megérti azokat, akik azt mondják, hogy a felületesség kérdését veti fel, ha megállapítja valaki, hogy az ember testétől függetlenül élhet lelki életet. Aki viszont teljesen meg van róla győződve, hogy az efféle lelki élmények és az idegek élete között valóban összefüggés áll fenn, az csupán nem lát túl a „szellemtudományos dilettantizmuson”.

E téren a gondolkodás bizonyos, mindenképpen érthető megszokottságai annyira élesen állnak szemben azzal, amit bemutatunk majd a könyvben, hogy jelenleg sokan vannak még, akikkel teljesen lehetetlen és kilátástalan dolog, hogy megértessük. Éppen arra a pontra érkeztünk, ahol kívánságunkat ki kell fejeznünk: ma már ne az feleljen meg a szellemi életnek, hogy azonnal fantasztikumnak, álmodozásnak, vagy eretnekségnek kiáltsuk ki, ha a kutatás valamelyik irányzata élesen eltér a magunkétól. - De másfelől mégis előttünk áll már jelenleg is a tény, hogy az érzékfeletti kutatás könyvünkben is leírt módját számosan fogadják megértéssel. Olyan emberekről van szó, akik belátják, hogy nem a lélekre és önmagunkra vonatkozó általános szólamokkal lepleződik le az élet értelme, hanem csak akkor, ha az érzékfeletti kutatás eredményét valóban elfogadják. S könyv szerzője nem szerénytelensége, hanem örömteljes megelégedettsége folytán érzi mélyen át, hogy viszonylag rövid idő elteltével könyve negyedik kiadására is szükség van.

A szerző már csak azért sem szerénytelenségből hangsúlyozza mindezt, mert nagyon is világosan látja, hogy még könyve negyedik kiadása is csak milyen kevéssé felel meg annak, aminek „Az érzékfeletti világ- szemlélet körvonalai”-nak valójában lennie kellene. Az új kiadás alkalmából még egyszer átdolgozta az egész könyvet, sok kiegészítést is fűzve a fontos helyekhez. Műve világosabbá tételére törekedett. Számos helyen mégis érezte, mennyire mereveknek mutatkoznak a leírásokhoz a rendelkezésére álló eszközök ahhoz képest, hogy az érzékfeletti kutatás milyen képet mutat, így például aligha lehetne egynél több utat is bemutatni, hogyan képzelhető el az, amit a könyv megad a Szaturnusz-, a Nap-, és a Hold-fejlődést illetően. Ebben a kiadásban ezen a területen is rövidre fogva, új formában tárgyaltunk meg egy fontos szempontot. Az efféle dolgokra vonatkozó élmények azonban az érzékelhető világ területének minden élményétől annyira elütnek, hogy bemutatásuk a csak valamennyire is megfelelőnek látszó kifejezések felkutatását illetően állandó küzdelmet jelent. Aki hajlik rá, hogy elmélyedjen a leírásokban, amelyekkel könyvünkben megpróbálkoztunk, talán majd észreveszi, hogy arra törekedtünk, hogy egyes dolgokat - amelyeket nem lehet kifejezni száraz szavakkal - a leírás módjával fejezzünk ki. Más a leírás módja a Szaturnusz- és a Nap-fejlődés esetében és más a többi esetben is.

A szerző sok szerinte fontos és „a magasabb világok megismerésével” foglalkozó kiegészítést és bővítést fűzött könyve új kiadásának második részéhez. Arra törekedett, hogy szemléletesen mutassa be a lélek belső folyamatait, amelyek segítségével a megismerés megszabadul az érzékelhető világban meglévő határaitól és az érzékfeletti világok átélésére alkalmassá válik. Megpróbálta kimutatni, hogy az ilyenfajta átélésnek nem csupán az őket kiharcoló egyes emberek számára van szubjektív jelentősége, annak ellenére sem, hogy csakis teljesen belső eszközökkel és belső úton lehet elérni őket. Ki kell derülnie a leírásból, hogy a lelki területen belül a rész-dolgokat és a személyes jelleget le kell vetnünk, ha olyan élményhez jutunk, amely minden embernek egyformán sajátja, amikor fejlődését saját, személyes élményeiből kiindulva megfelelő módon alakítja ki. Akkor tudjuk csak az érzékfeletti világokban szerzett ismereteket megkülönböztetni a pusztán szubjektív misztikából származó minden más élménytől, ha így értelmezzük „az érzékfeletti világok megismerését”. A misztikáról valóban elmondható, hogy többé-kevésbé mégiscsak a misztikus szubjektív ügye. A lélek szellem- tudományos iskolázása azonban olyan tárgyilagos élményekre törekszik - ahogyan szó van róla a könyvben -, amelyek valóságos voltát teljesen belső úton ismerjük fel ugyan, de mégis - és éppen emiatt - át tudjuk tekinteni általánosan érvényes voltukat. - Ismét egy olyan ponthoz értünk, amelyet valóban nehéz korunk begyepesedett gondolkodásával megértetnünk.

Végezetül meg szeretné jegyezni a könyv szerzője, hogy a jó szándékú olvasó se tekintse fejtegetéseit annak, aminek tartalma miatt látszik. Sokfelé találkozhatunk ma olyan törekvésekkel, hogy különféle régi neveket adjanak a különböző szellemi irányzatoknak. Közülük néhány a neve miatt tűnik említésre méltónak. De meg kell kérdeznünk, hogy a könyv fejtegetései mit nyernének vele, ha „rózsakereszteseknek” hívnák őket, vagy valami másoknak? Itt arról van szó, hogy a lélek fejlődésének jelenlegi szakaszában lehetséges betekinteni az érzékfeletti világokba és az ahhoz mért eszközök segítségével ezt meg is próbáljuk és hogy ebből a szempontból nézve kövessük és szemléljük az ember sorsának és létének rejtélyét a születésén és a halálán túl is. A valóság megismerésére való törekvésről van itt szó és nem egy olyan törekvésről, amelynek valamiféle neve van.

Másrészt viszont a könyvben leírt világnézetre már ellenséges szándékkal is használtak elnevezéseket. Eltekintve attól, hogy abszurd és tárgyilagosan valótlan dolgokkal a legnehezebb eltalálni vagy diszkreditálni a szerzőt. Mi sem jellemzőbb az efféle megjelölések méltatlan voltára, mint az, hogy nem ítéletet akarnak alkotni egy valóság irányába mutató teljesen független törekvésről, hanem hozzá akarnak fűzni valami egyebet - nem saját magából kiindulva ítélik meg, hanem a névadók egy saját maguktól kitalált, vagy valamelyik más irányzattól alaptalanul átvett és továbbra is ráruházott függő viszonyt csatolnak hozzá. Bár erre a néhány szóra a szerzőt ért támadások miatt van szükség, mégis idegenkedik tőle, hogy ezen a helyen a dologgal továbbra is foglalkozzon.

1913. júliusában.

Rudolf Steiner

Előszó a 7.-15. kiadáshoz

Csaknem teljes egészében véve átdolgoztam „A szellemtudomány körvonalai” című könyvem jelen újabb kiadásának „A szellemtudomány jellege” című fejezetét. Remélem, kevesebb alkalmat nyújt most már a félreértésekre, mint amennyit a fejezet előző megfogalmazása váltott ki. Sokfelől volt alkalmam hallani, hogy más tudományok bizonyítanak, de ami a könyvben tudomány alakjában jelenik meg, egyszerűen állítja csak, hogy „ezt és ezt állapítja meg a szellemtudomány”. Természetes, hogy megjelenik az ilyenfajta előítélet, hiszen amit az érzékfeletti megismerést illetően be kellene bizonyítanunk, nem mutathatjuk be olyan kézzelfogható módon, mint amikor az érzékelhető valóság összefüggéseit mutatjuk be. Könyvem első fejezetének átdolgozásával világosabbá akartam tenni, mint ahogy - úgy látszik - az előző kiadásokban sikerült, hogy itt félreértésről van szó. - A könyv többi részében úgy próbáltam meg az előadott dolgok néhány részletét pontosabban kimunkálni, hogy kiegészítettem a tartalmát. Az egész könyvben a tartalom kifejezésmódján próbáltam számos helyen változtatni. A közölt dolgok újbóli átélése miatt éreztem ennek szükségét.

Berlin, 1890 májusában.

Rudolf Steiner

Előszó a 16.-20. kiadáshoz

Legyen szabad most, a könyv első megjelenését követő 15 év elteltével elmondanom néhány dolgot a nyilvánosság előtt arról a lelkiállapotról, amelyből létrejött.

Eredetileg úgy terveztem, hogy lényegi tartalmát a már sokkal előbb megjelent „Theosophie” című könyvemhez csatolom, mint annak utolsó fejezetét. De ez nem ment. Annak idején, amikor befejeztem a „Theosophie”-t, ez a tartalom bennem nem úgy alakult ki, mint a „Theosophie”. Az egyes ember szellemi lénye lelkem előtt állt ugyan imaginációimban és le is tudtam írni, de akkoriban nem álltak még lelkem előtt „A szellemtudomány körvonalaidban lefektetett kozmikus összefüggések. Részleteiben ugyan előttem álltak már, de összkép alakjában még nem.

Úgy döntöttem ezért, hogy a „Theosophie” jelenjen meg azzal a tartalommal, amilyennek az ember lényét láttam élete közben, „A szellemtudomány körvonalai”-t pedig teljes nyugalomban befejezem majd a következő idők folyamán.

Akkori lelki beállítottságomnak megfelelően olyan gondolatok formájában kellett megadnom a könyv tartalmát, amelyek a szellemi tényezők ábrázolására alkalmas továbbfejlesztései voltak a természettudományok területén használt gondolatoknak. Az első kiadás itt is közölt „Előszavából” is észrevehető, hogy mindennel kapcsolatban, amit annak idején leírtam a szellemi megismerésről, milyen erős felelősséget éreztem a természettudományok irányában.

De ami a szellemi látás számára szellemi világként megnyilvánul, azt nem lehet pusztán gondolatokkal ábrázolni, mert a pusztán csak gondolati tartalomba az ilyenfajta megnyilatkozások „nem férnek bele”. Aki az ilyen megnyilatkozások mivoltát élményei alapján ismeri, tudja, hogy a közönséges tudat gondolatai csak az érzékekkel észlelt dolgok kifejezésére alkalmasak, a szellemi úton észlelt dolgokat nem tudják kifejezni.

A szellemi úton észlelt élmények tartalmát képek (imaginációk) adhatják vissza csupán, rajtuk keresztül inspirációk szólalnak meg, amelyek intuitív úton megélt szellemi lényektől származnak. (Az imagináció, az inspiráció és az intuíció mivoltához szükséges tudnivalók megtalálhatók jelen könyvemben is, továbbá egy másik, „Hogyan juthatunk a magasabb világok megismeréséhez?” című könyvemben.)

De aki leírja a szellemi világból származó imaginációkat, az jelenleg nem tudja egyenesen az emberek elé állítani őket. Olyasmit szemléltetne velük, ami korunk megismerésének tartalma mellé egy teljesen más tudat- tartalmat állítana anélkül, hogy azzal kapcsolatban lenne. A jelenlegi tudatot tehát meg kell töltenie azzal, amit csak egy másfajta, a szellemi világba betekintő tudat ismerhet meg. Így lesz csak tartalmává a szellemi világ leírása, de olyan gondolatok formájában jelenik meg, amelyekbe bele is árad ez a tartalom. Ezen az úton válik teljesen érthetővé a közönséges tudat számára is, amely gondolkodik ugyan a mai értelemben véve, de még nem tekint bele a szellemi világba.

Az érthetőség csak akkor szenved csorbát, ha mi magunk akadályozzuk meg, hogy érthető legyen. Például, ha az idők folyamán „a megismerés határairól” a helytelenül értelmezett természetszemlélet alapján kialakult előítéletet valljuk magunkénak.

A szellemi megismerés folyamán az intim lelki élményekbe merül bele minden. Nemcsak maga a szellemi szemlélet, hanem még a nem-látó, a közönséges tudatot a látó eredményeivel szembeállító értés is.

Erről az intimitásról sejtelme sincs annak, aki dilettáns módon arról beszél, hogy aki azt hiszi, hogy meg is érti a szellemi élményeit, az csupán „beszuggerálja magának”.

A dolog úgy áll, hogy abból, ami a fizikai világ ésszel való felfogásán belül mint valóság, vagy mint tévedés, csupán fogalmakban él, a szellemi világgal való viszonylatában élmény lesz.

Akinek ítéletére akár csak halvány hatással is van az a megállapítás, hogy a közönséges, még nem-látó tudattal - mivel ennek határai vannak - nem érthetők meg a szellemi úton meglátott tényezők, ez az érzésszerű ítélet sötét fellegként borítja be felfogóképességét és valóban nem tudja megérteni őket.

De az elfogulatlan nem-látó tudat számára a látottak teljes mértékben érthetők, ha maga a látó önti őket gondolatformákba. Világos, hogy ha elkészült már a festő képe, érthető azoknak is, akik nem festők. Ezen kívül a szellemi világ megértése a természet megismeréséhez nem úgy viszonyul, mint a műalkotásoknál meglévő művészi, vagyis az érzéseknek megfelelő tényezők, hanem mint a gondolkodásnak megfelelő tényezők.

De a szellemi úton látottak bemutatójának a látottakat megfelelő gondolatformákba kell öntenie, hogy ilyen módon tegye lehetővé megértésüket anélkül, hogy a gondolatformákban elvesztenék imagináció-jellegüket.

Amikor „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemen dolgoztam, mindez lelki szemeim előtt állt. 1909- ben azután úgy éreztem, hogy ilyen előfeltételek mellett a könyvet meg tudnám írni. Egyfelől szellemi látásom tartalmát illetően eljutottam - gondolatformákba öntve - egy bizonyos, de mindenekelőtt megfelelő fokra, másfelől közléseimet megértheti mindenki, aki gondolkodik és saját maga nem gördít akadályt elébe.

Ezt ugyan ma mondom, de annak idején - 1909-ben - merész dolognak tartottam, hogy a könyv a nyilvánosság elé kerüljön. Egyúttal kijelentem ezt is. Mert nagyon is tudtam, hogy éppen azok nem tehetnek szert a megkövetelt elfogulatlanságra, akik hivatásuk szerint foglalkoznak természettudományokkal és még számos más személyiség sem tehet szert rá, mert ítéletalkotásuk a természettudományoktól függ.

Éppen azt láttam azonban magam előtt, mint tényt, hogy a szellemi világokra vonatkozó közlésekre éppen abban a korban van a legsürgősebben szükség, amikor az emberiség tudata a legmesszebbre távolodott el a szellemi világtól.

Számoltam vele, hogy vannak olyan emberek is, akik életük nagyon nehéz akadályoztatásának érzik, hogy mindenfajta szellemiségtől többé-kevésbé eltávolodva, belső vágytól hajtva nyúlnak majd a szellemi világokból eredő közlések után.

A rákövetkező évek véleményemet teljes mértékben megerősítették. A „Teosophie” és „A szellemtudomány körvonalai”, mint olyan könyvek, amelyek a nehéz stílusbeli problémák leküzdéséhez szükséges jóakaratot feltételezik az olvasóról, igen elterjedtek lettek.

Teljesen tudatosan törekedtem arra, hogy ne adjak „népszerű” leírásokat, hanem amelyek szükségessé teszik, hogy csak igazi felfokozott gondolkodásbeli állapotban lehessen hozzáférni a tartalomhoz. Könyveimet ezzel olyan jellegűvé ötvöztem, hogy maga az olvasásuk is már a szellemi iskolázás kezdete. Mert olvasásukhoz a gondolkodás nyugalomban történő, megfontolt felfokozására van szükség, ami az életerőket erősíti és ezen az úton alkalmassá válnak rá az olvasók, hogy a szellemi világ közelébe kerüljenek.

Egyúttal már félreértésekre is alkalmat adott, hogy könyvemnek, „A rejtett dolgok tudománya”[1] címet adtam. Elhangzott több oldalról, hogy ami „tudomány” kíván lenni, az nem lehet „rejtett”. Milyen kevéssé gondolták át ezt az ellenvetést! Mintha „rejtegetés” lenne nyilvánosságra hozni valamilyen tartalmat! Az egész kötet arról tanúskodik, hogy semmit sem jelöl meg „rejtett dolognak”, ellenkezőleg, mindent olyan formába kíván önteni, hogy ugyanúgy meg lehessen érteni, mint bármely „tudományt”. Vagy amikor valaki a „természettudomány” szót használja, nem arra kíván talán rámutatni, hogy a „természetre” vonatkozó ismeretekről van szó? „A rejtett dolgok tudománya” olyan dolgok tudománya, amelyek csak annyiban játszódnak le „rejtve”, hogy kint, a természetben nem észlelhetők, hanem csupán ott, ahová a lélek akkor igazodik, ha a szellem felé irányítja belső világát.

„A rejtett dolgok tudománya” a „természettudomány” ellentéte.

Újból és újból azt állították a szellemi világban történő észleléseimmel szemben, hogy azt adják csupán vissza átalakított formában, ami a régebbi korok folyamán szerepelt már az embereknek a szellemi világról alkotott elképzelései között. Olvastam egyet és mást talán, felvettem öntudatlanul magamba és leírtam, abban a hiszemben, mintha saját meglátásomból származna. Mintha leírásaimat gnosztikus tanításokból, keleti bölcselő-költeményekből nyertem volna.

Egészen felszínesen gondolkodott, aki ezt állapította meg.

A szellemi világokra vonatkozó ismereteim saját látásom eredményei, amelyeknek teljesen tudatában vagyok. Mindenkor, minden részlet tekintetében és minden nagy áttekintés alkalmával, szigorúan megvizsgáltam magam, hogy amikor látásom előbbre haladt, minden egyes lépést úgy tegyek meg, hogy teljesen józan és megfontolt tudatommal kísérjem a megtett lépést. A szellemi látásnak úgy kell objektív imaginációról objektív imaginációra haladnia - mondtam magamnak hogy a tiszta, átgondolt tudat tartalmán kívül ne éljen a lélekben még valami más is, úgy, ahogyan a matematikus anélkül halad gondolatról-gondolatra, hogy tudatlanság, autoszuggesztió, vagy valami hasonló dolog szerepet játszana benne.

Egészséges, belső átéléssel az ember eljut oda, hogy az imaginációról tudja, hogy nem egy szubjektív kép csupán, hanem egy objektív szellemi tartalom kép útján történő tükrözése. Szellemi és lelki úton jut el ide, miként az egészséges szervezet megtudja különböztetni az érzékelés területén a valóság észlelésétől a képzelt dolgokat.

Látásom eredményei így vannak előttem. Mindenekelőtt nevek nélkül élő „szemlélések” voltak.

Ha közölnöm kell őket, meg kell jelölnöm nevekkel. Elnevezésüket a szellemi dolgok régebbi leírásaiból csak ezt követően, később kerestem ki, hogy szavakkal fejezhessek ki szavakkal nem illethető dolgokat. A szóképeket szabadon alkalmaztam, de úgy, hogy ahogyan én használtam őket, közülük aligha vág egy is össze azzal, ami ott volt, ahol rátaláltam.

De a lehetőség után, hogy ki tudjam magam fejezni, mindig csak azt követően kutattam, ha saját látásom tartalma előttem már megjelent.

Kutatásra irányuló saját észleléseim alkalmával az előbb leírt tudatállapot segítségével mindig ki tudtam oltani azt, amit már előzőleg olvastam.

Kifejezéseim között lehet találni olyanokat amelyek összecsengenek a régi fogalmakkal. Vannak, akik ezekhez a kifejezésekhez anélkül is ragaszkodnak, hogy érdekelné őket a tartalmuk. Beszélek az ember asztráltestében lévő „lótuszvirágokról” is. Bizonyítékot láttak benne, hogy megismételek indus tanításokat, amelyekben megtalálható volt ez a kifejezés. Ha az „asztráltest” szót pusztán csak megemlítettem, már a középkori írásművekből származónak tartották. Egyszerűen csak felújítottam a keresztény gnózis fogalmait, amikor az angeloi, archangeloi, stb. kifejezéseket használtam.

Minduntalan találkoztam az efféle, teljesen felszínes gondolkodással.

Ma, „A rejtett dolgok tudománya” újramegjelenése alkalmából, rá akartam mutatni erre a tényre is. A könyv ugyanis az antropozófia, mint egységes egész körvonalait tartalmazza. Kiváltképpen olyan félreértések érik tehát, amelyeknek az antropozófia van kitéve.

Megszakítás nélkül művelem a kutató jellegű szellemi észlelést az emberben, az emberiség történelmi fejlődése területén, a kozmoszban és még más területeken is, azóta is, amióta a könyvben leírt imaginációk lelkemben együttes képbe áramlottak össze és a részleteket illetően mindig újabb és újabb eredményekre jutok. De abban, amit megadtam „A rejtett dolgok tudományában” 15 évvel ezelőtt, nem tapasztalok semmiféle változást. Minden, amit azóta mondhattam, a könyv megfelelő helyére besorolva, csupán az akkori vázlat további kifejtésének tűnik.

Goetheanum, 1925. január 10.

Rudolf Steiner


[1] A könyv eredeti címének (Geheimwissenschaft) szó szerinti fordítása.

    Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként    

Kapcsolat   |    Adatkezelés   |    Impresszum