"Életünk a szabad és nem szabad cselekedetek láncolata. Az ember fogalmát azonban nem gondolhatjuk végig anélkül, hogy egyszer ne jutnánk el a szabad szellemhez mint az emberi minőség legtisztább kifejeződéséhez. Igazán emberek csak annyiban vagyunk, amennyiben szabadok vagyunk."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A szellemtudomány körvonalai (3)

2. Az ember lénye

Ha az embert az érzékfeletti megismerés nézőpontjából szemléljük, rögtön érvényre jut ennek a megismerési módnak általános jellegzetessége, hogy t.i. az ember lényében lévő „nyilvánvaló titkok” elismerésén alapszik. Az érzékszervek és az azokra támaszkodó értelem az érzékfeletti megismeréssel megismert embernek csak egy részét: a fizikai testet közelíti meg. Hogy ennek a fizikai testnek a fogalmát megvilágosíthassuk, először a nagy rejtélyekről, a minden életszemléletben szereplő fontos jelenségekről, a halálról és a halállal kapcsolatban az ún. élettelen természetről és a halált mindig magában hordozó ásványi világról kell beszélnünk. Ezzel olyan dolgokra utalunk, amelyek teljes tisztázása csak az érzékfeletti megismerés segítségével lehetséges. Könyvünk egyik fontos részét kell ezeknek a tényeknek szentelnünk. Itt azonban először tájékozódás végett csak néhány fogalmat adunk.

Van olyan részünk, amely a fizikai érzékek előtt megnyilvánuló világban jelenik meg és az ásványvilág anyagával azonos: a fizikai test. Ezzel szemben nem nevezhető fizikai testnek az, ami az embert az ásványtól megkülönbözteti. Az elfogulatlan szemlélet számára mindenek előtt az a tény fontos, hogy a halál az ember lényétől elválasztja a fizikai testet, azt a részt, amely, ha a halál bekövetkezett, ugyanolyan ásványi anyaggá válik, mint az ásványvilág többi része. Az emberi holttest az ásványvilágban működő folyamatoknak van alávetve. Hangsúlyoznunk kell, hogy a holttestben, az ember lényének ebben a részében ugyanazok az anyagok és erők működnek, mint az ásványvilág területén; nem kevésbé kell azonban hangsúlyoznunk azt is, hogy a halál következtében a fizikai test feloszlik. Igaz ugyan, hogy a fizikai emberi testben ugyanazok az anyagok és erők működnek, mint az ásványban, de működésük az élet folyamán magasabb cél szolgálatában áll és csak akkor működnek úgy, mint az ásványvilágban, ha a halál bekövetkezett. A halál után úgy viselkednek, ahogy saját mivoltuknak megfelelően kell viselkedniük vagyis feloszlatják a fizikai testi formát.

Így az emberben élesen meg kell egymástól különböztetnünk azt, ami nyilvánvaló, attól ami rejtett. Valami ami elrejtőzik előlünk, az élet folyamán állandó harcot kell, hogy vívjon az ásványi anyagokkal és erőkkel a fizikai testen belül. Ha ez a harc megszűnik, az ásványiság megkezdi működését.

Ezzel elérkeztünk arra a pontra, ahol az érzékfelettiséggel foglalkozó tudománynak kell átvennie a szót; neki kell megtalálnia a rejtetten harcolót, mert a fizikai érzékszervek megfigyelése elől elrejtőzik és csak az érzékfeletti megfigyelés közelítheti meg. Hogy miként érjük el azt, hogy ami eddig „rejtve” volt előttünk, ugyanolyan nyilvánvalóvá váljék, mint a fizikai szemünk számára a fizikai jelenségek, erről könyvünk egy későbbi részében beszélünk. Itt az érzékfeletti megfigyelés eredményét írjuk le.

Mondtuk már, hogy a magasabb látás eléréséhez szükséges útmutatásokat csak akkor tudjuk kellőképpen felhasználni, ha először felvesszük magunkba azt, amit az érzékfeletti kutatás eredményeiről elmondanak nekünk (az érzékfeletti kutatás eredményeinek leírásával). Mert ezen a téren megértjük azt is, amit még nem tudunk megfigyelni. A legjobb út a magasabb látás eléréséhez a megértésből indul ki.

Bár azt a rejtett erőt, amely a fizikai testben a feloszlás ellen harcol, csak magasabb látással figyelhetjük meg, hatásai alapján azonban megközelíthetjük azzal az ítélőerővel is, amelyet a fizikai érzékek előtt megnyilvánuló jelenségek megfigyelésére alkalmazunk. Ezek a hatások abban a formában, abban az alakban fejeződnek ki, amely formává az élet folyamán a fizikai test ásványi anyagai és erői rendeződnek. Ez a forma a halál után megsemmisül és a fizikai test az ásványi világ részévé válik. Érzékfeletti látással azonban megfigyelhetjük az ember lényének azt az önálló részét, amely a földi élet folyamán megakadályozza a fizikai anyagokat és erőket abban, hogy saját útjukon haladva a fizikai testet feloszlassák. Az ember lényének ezt az önálló részét „étertestnek” vagy „élettestnek” nevezzük. - Nehogy kezdettől fogva fejtegetésünkbe valamilyen félreértés csússzék, az ember e második részének elnevezésével kapcsolatban két dologra hívjuk fel a figyelmet. Az „éter” szót egészen más értelemben használjuk, mint a mai fizika, amely pl. a fény hordozóját nevezi éternek. Mi ezt a szót abban az értelemben használjuk, ahogy ezt a fentebb mondottakkal körülhatároltuk, tehát azt értjük ezen, amit csak érzékfeletti látással közelíthetünk meg és ami a fizikai érzékelés számára csak hatásában, tehát abban ismerhető meg, hogy a fizikai test ásványi anyagait és erőit egy bizonyos formává tudja alakítani. A „test” szót sem szabad félreértenünk. A lét magasabb rendű jelenségeinek megjelölésére a mindennapi nyelv szavait kell használnunk; ezek pedig csak a fizikaiakat fejezik ki és csak a fizikai megfigyelés számára.

Az „étertest” testiségnek egyáltalában nem nevezhető, fizikai értelemben bármilyen finom alkotásának képzelnénk is el. Hogy az „étertest”, „élettest” kifejezés használata nem jelenti a régi és már idejét múlt természettudományos „életerő” elmélet felújítását, a szerző már a „Világ és az Ember” c. könyvében is megmondta.

Az „étertest” vagy „élettest” leírásával az érzékfelettiek ábrázolásában már elértük azt a pontot, ahol szükségképpen ellentétbe kerülünk a most uralkodó nézetekkel. Az emberi szellem ugyanis fejlődésében odáig jutott, hogy tudománytalan eljárásnak minősíti, ha valaki az ember lényének ilyen érzékfeletti részéről beszél. A materialista szemléleti mód oda jutott, hogy az élő testet csak az élettelen testben, vagyis az ásványban is megtalálható fizikai anyagok és erők összeilleszkedésének tekinti. Szerinte a különbség csak annyi, hogy a fizikai anyagok és erők összeilleszkedése az élő testben bonyolultabb mint az élettelenben. Pedig nem is olyan régen még az általánosan elismert tudománynak is más nézete volt. A XIX. század első felében nem egy olyan tudóst találunk, akinek a műveiből kiviláglik, hogy az „igazi természettudósok” is tudatában voltak annak, hogy az eleven testben még egyéb is van, mint az élettelen ásványban. Akkor „életerőről” beszéltek és bár az „életerőt” nem úgy képzelték el mint amilyennek mi az „étertestet” leírtuk, de az „életerő” fogalmának mégis csak az a sejtelem volt az alapja, hogy ilyesvalami létezik és úgy képzelték, hogy az „életerő” az eleven testben olyanféle módon csatlakozik a fizikai anyagokhoz és erőkhöz mint a mágneses erő a mágnes-vashoz. Azután elkövetkezett az az idő, amikor az „életerő” fogalmát a tudományból kiküszöbölték, és mindent pusztán fizikai és kémiai okokra akartak visszavezetni. Ma néhány természettudományos gondolkozó ismét visszatért a régi elképzeléshez, és elismeri, hogy mégsem ostobaság elfogadnunk, hogy létezik „életerő” vagy valami hasonló. De még az „életerő” elfogadásához leereszkedő „tudós” sem akar egyetérteni az „élettestre” vonatkozó fenti nézetünkkel. Nem vezet azonban célhoz, ha az érzékfeletti megismerés nézőpontjából vitatkozunk az ellentétes nézetekkel, hanem inkább elismerjük, hogy a materialista szemléleti mód korunk nagy természettudományos haladásának szükséges kísérő jelensége. Ez a haladás az érzékszervi megfigyelés eszközeinek nagymértékű kifinomodásán alapszik. Az ember lényében rejlik, hogy a fejlődés folyamán egyes képességek más képességek rovására érnek el egy bizonyos tökéletességi fokot. A természettudomány jelentős mértékben kifejlesztette a pontos érzékszervi megfigyelést. Ezzel szükségképpen háttérbe szorította azokat az emberi képességeket, amelyek a „rejtett” világokba vezetnek. Most azonban már olyan időket élünk, amikor a „rejtett” világ megismerésére alkalmas képesség kifejlesztésére szükség van. És ha azt akarjuk, hogy a rejtett világ létezését elismerjék, akkor nem azok ellen a vélemények ellen kell küzdenünk, amelyek a rejtett világ tagadásából logikusan következnek, hanem magát a rejtett világot kell helyes megvilágításba helyeznünk és azután majd elismerik azok, akiknek „az ideje elérkezett”.

Mindezt el kellett mondanom, nehogy az olvasó feltételezze, hogy miközben az étertestről beszélek, amelyet bizonyos körök szükségképpen fantasztikus valaminek tartanak, nem ismerem a természettudományos nézőpontokat.

Az étertest tehát az ember lényének második része. Érzékfeletti megismeréssel úgy látjuk, hogy az étertest magasabb fokú valóság, mint a fizikai test, de hogy milyennek látjuk az étertestet azt majd csak később írjuk le, ha már nyilvánvalóvá válik, hogy az ilyen leírásokat, hogyan kell értelmezni. Egyelőre elégedjünk meg annyival, hogy az étertest a fizikai testet mindenütt áthatja, szinte építésze a fizikai testnek. Szerveinket a maguk formájában, alakjában az étertest mozgásai és áramlásai tartják fenn. A fizikai szívnek, az „éterszív”, a fizikai agynak az „éteragy” az alapja. Az étertest ugyanis éppen úgy tagozódik, mint a fizikai test, csak ez még bonyolultabban történik: az étertestben minden elevenen áramlik egymáson keresztül, a fizikai testben viszont az egyes részek elkülönülnek.

Az étertest közös eleme az embernek és a növényvilágnak, mint ahogy közös elem az ember és az ásványvilág között a fizikai test. Minden élőnek van éterteste.

Érzékfeletti megfigyeléssel most az étertesttől az ember lényének egy további részéhez emelkedünk és hogy elképzelhessük lényünknek ezt a részét, az alvás jelenségével kell foglalkoznunk, mint ahogy az étertest mivoltát és működését a halállal kapcsolatban világítottuk meg. - Az érzékszervek számára megnyilvánuló világban minden emberi alkotás az éber állapotban folytatott tevékenységen alapszik. Ez a tevékenység azonban csak akkor lehetséges, ha alvásunkból mindig új erőt merítünk az elhasznált erők pótlására. A cselekvés és a gondolkodás megszűnik az alvás alatt, minden fájdalom, minden öröm eltűnik tudatos életünkből. Az alvás tudattalanjából mint valamilyen rejtett, titokzatos kútból felébredéskor tudatos erők kerülnek felszínre. Elalváskor ugyanaz a tudat merül a sötét mélységbe, mint ami felébredéskor ismét felszínre kerül. Az érzékfeletti megismerés értelmében a tudatos életet a tudattalanság állapotából mindig újra az ember lényének harmadik része ébreszti fel. Ezt a harmadik részt asztráltestnek nevezhetjük. Mint ahogy a fizikai testet, hogy formája megmaradjon, át kell hogy hassa az étertest, mert a fizikai test anyagai és erői nem képesek arra, hogy a fizikai test formáját megtartsák, az étertest sem gyújthatja fel saját erőivel a tudat világosságát. A magára maradt étertest folytonosan az alvás állapotában lenne. Azt is mondhatjuk, hogy az étertest a fizikai testben csak növényi létformát tudna fenntartani. Az étertest éberségét az asztráltest kelti fel. Ha az ember elalszik, az asztráltest hatása eltűnik fizikai megfigyelésünk elől, de az érzékfeletti megfigyelés számára nem tűnik el, csak az étertesttől különváltan vagy abból kiemelkedve jelenik meg. A fizikai megfigyelés ugyanis nem magát az asztráltestet szemléli, hanem csak működésének hatását, külső megnyilatkozását. Az alvás alatt pedig az asztráltestnek nincs ilyen közvetlen külső megnyilatkozása. Az ásványvilággal közös a fizikai testünk, a növényvilággal közös az étertestünk, az állatvilággal közös az asztráltestünk. A növények állandóan alvó állapotban vannak. Aki felületesen ítél, könnyen tévedhet és azt hiheti, hogy a növényeknek olyanféle tudatuk van, mint az állatoknak és embereknek éber állapotban. Így azonban csak akkor lehet tévedni, ha nincs pontos fogalmunk arról, hogy mi a tudat. A növények tudatával kapcsolatban azt a példát szokták felhozni, hogy a növény külső ingerre az állathoz hasonlóan bizonyos mozgással felel. Egyes növények érzékenységéről beszélnek, ezek pl. bizonyos külső hatásokra összehúzzák leveleiket. A tudatosságra azonban nem az a jellemző, hogy valamely lény egy bizonyos hatásra ellenhatással felel, hanem, hogy belső világában olyasvalamit él át, ami puszta ellenhatáson felül mint új elem jelenik meg. Különben tudatról beszélhetnénk akkor is, amikor a vas térfogata a hő hatására kiterjed. Tudatról csak akkor lehet szó, ha pl. valamely lény a hő hatására belsőleg fájdalmat él át.

Érzékfeletti megismeréssel meg kell állapítanunk, hogy az ember lényének van még egy negyedik része is, amelynek azonban a fizikai érzékek számára megnyilatkozó világgal már semmiféle közös eleme nincs. Az embert éppen az különbözteti meg a társteremtményektől, ami őt a teremtés koronájává teszi. Az érzékfeletti megismerés képet ad az embernek erről a negyedik részéről, és kimutatja, hogy az ember éber tudatban átélt élményei és a társteremtmények élményei között is lényeges különbség van. A különbség szembeötlő, ha megfigyeljük, hogy az ember éber állapotában egyrészt folytonosan olyan élmények között él, amelyek keletkeznek, de el is múlnak, másrészt vannak olyan élményei is, amelyek nem múlnak el. Ez különösen szembetűnő, ha az ember élményeit az állatéval hasonlítjuk össze. Az állat a külső világ hatását pontos szabályossággal éli át, a melegnek, hidegnek, fájdalomnak és élvezetnek a testében szabályosan lejátszódó folyamatai hatására tudatossá válik benne az éhség és a szomjúság. Az ember élete az ilyesfajta élményekkel nem merül ki. Olyan kívánságokat és vágyakat hoz létre, amelyek túlhaladják az állat vágyéletét. Az állatnál, ha elég messzire tudnánk követni cselekedeteinek vagy érzéseinek keletkezését, mindig ki lehetne mutatni, hogy mi volt az testében, vagy testén kívül, ami cselekvésre vagy érzésre indította. Az embernél ez egyáltalán nincs így. Olyan vágyakat és kívánságokat tud létrehozni, amelyeknek a felkeltéséhez sem a testében, sem a testén kívül keletkező indítékok nem elegendők. Ezeknek a vágyaknak és kívánságoknak külön forrása kell, hogy legyen. Az érzékfeletti tudomány értelmében e vágyak forrása: az ember én-je. Az én-t tehát az ember negyedik részének tekinthetjük. Ha az asztráltest magára maradna: élvezet, fájdalom, éhség és szomjúság érzése élne benne; de nem jöhetne létre az az érzés, hogy mindenben van valami maradandó is. Nem magát a maradandót nevezzük én-nek, hanem azt ami ezt a maradandót átéli. Ezen a téren egészen éles és pontos fogalmakkal kell dolgoznunk, mert különben félreértések keletkeznek. Az én-érzés akkor kezd derengeni az emberben, ha a belső élmények változása közben már észreveszi azt, ami maradandó. Az éhség érzése pl. semmilyen lénynek sem okozhat én-érzést, mert az éhség akkor következik be, amikor az éhséghez szükséges megújuló indítékok érvényesülnek és éppen azért veti rá magát az állat a táplálékra, mert ezek az indítékok megújultak. Az én-érzés csak akkor gyullad fel, ha nem csak ezek a megújuló indítékok hajtanak a táplálékhoz, hanem ha egy előzetes jóllakottság következtében élvezet keletkezett és az élvezet tudata megmaradt, úgy hogy nem csak az éhség jelenlegi átélése, hanem a múltbeli élvezet is hajt a táplálékoz. - A fizikai test feloszlana, ha az étertest nem tartaná össze; az étertest tudatnélküliségbe süllyedne, ha az asztráltest nem világítaná át a tudat világosságával, az asztráltest pedig az elmúltat mindig újra feledésbe merítené, ha az én nem mentené át a jelenbe. Az asztráltest számára a felejtés ugyanaz, mint az étertest számára az alvás, és a fizikai test számára a halál. Úgy is mondhatjuk: az étertestnek az élet, az asztráltestnek a tudat, az én-nek az emlékezés a jellegzetessége.

Tévesen azt hihetné valaki, hogy a növénynek tudata van, de még könnyebben eshetne abba a tévedésbe, hogy az állat emlékezik. Természetes, hogy emlékezésre gondolunk, ha a kutya felismeri a gazdáját, akit talán hosszabb ideje nem látott. A valóságban azonban ennek a felismerésnek nem az emlékezés, hanem valami egészen más az alapja. A kutya vonzódik gazdájához, mert annak lényéből vonzerő árad feléje. A kutyának a gazda jelenléte élvezetet okoz. Valahányszor tehát megjelenik a gazda, ez mindig indíték arra, hogy az élvezet megújuljon. Emlékezésnek azonban csak azt nevezzük, ha valamely lény nem csak a jelen élményeit érzékeli, hanem megőrzi az elmúltakat is. Előfordulhat, hogy valaki ezt elismeri és mégis tévesen azt hiszi, hogy a kutyának van emlékezése. Felhozhatná pl. ennek bizonyítására azt, hogy a kutya gyászolja az urát, tehát emlékezik rá. Ez azonban helytelen megítélésen alapszik. A kutyánál, mivel együtt élt gazdájával, a gazda jelenléte szükségletté vált, és távollétét úgy éli át mint az éhséget. Aki nem különbözteti így meg egymástól az egyes jelenségeket, az nem tud fényt deríteni az életben ténylegesen fennálló körülményekre.

Bizonyos előítéletek alapján ellenvetésül felhozhatná valaki, hogy mégsem tudhatjuk, hogy az állatban nincs-e valami, amit össze lehetne hasonlítani az emberi emlékezéssel. Az ilyen ellenvetés azonban a nem kellő iskolázottságon alapszik. Aki valóban ésszerűen figyeli meg, hogy az állat miként viselkedik élményeivel kapcsolatban, az észreveszi a különbséget az állat és az ember magatartása között és világosan látja, hogy az állat az emlékezőképesség hiányának megfelelően viselkedik. Az érzékfeletti megfigyelés számára ez nyomban kiviláglik. De amit az érzékfeletti megfigyelés eredményeképpen megtudunk, azt hatásában a fizikai téren fizikai észleléssel és a fizikai észlelést átható gondolkodással is felismerhetjük. Azt is mondják, hogy az ember azért tud a saját emlékezéséről, mert lelkét belsőleg megfigyeli, de az állatnál nem teheti meg ugyanezt. Ennek az állításnak azonban egy végzetes tévedés az alapja. Amit az ember a saját emlékezőképességéről mondani tud, azt nem a megfigyelés, hanem csakis az átélés alapján mondhatja; csakis annak alapján, amit a külvilággal való kapcsolatból átél, annak megfelelően, hogy milyen a magatartása a külvilág jelenségeivel és folyamataival szemben. Ezeket az élményeket épp úgy éli át, mint a másik ember vagy akár az állat. És ha azt hiszi, hogy csak belső megfigyeléssel tudja megállapítani, hogy van-e emlékezése, akkor nyilvánvaló, hogy a látszat szerint ítél. Azt az erőt, amely az emlékezés alapja, jogosan nevezzük belső erőnek, az ítélőképességet azonban, amellyel ennek az erőnek a jelenlétét akár saját magunknál, akár másnál megállapíthatjuk, csak a külvilággal való érintkezésben és csak úgy szerezhetjük meg, hogy megfigyeljük az élettel való összefüggést. És ezt az összefüggést éppen úgy állapítjuk meg önmagunknál, mint az állatnál. Az ilyen dolgokkal kapcsolatban a szokásos pszichológia a maga pontatlanságával és iskolázatlanságával sok megfigyelési hibát követ el és ezért fogalmai megtévesztők.

Az én-nek az emlékezés és a felejtés hasonló valami, mint az asztráltestnek az ébrenlét és az alvás. Az alvás eltörli a nap gondjait és aggodalmait, a felejtés pedig fátyolt borít az élet kellemetlen tapasztalataira és így a múltnak egy részét kioltja tudatunkból. Az alvás a kimerült életerő pótlásához szükséges, múltunk egy részét pedig azért kell kioltanunk tudatunkból, hogy szabadon és elfogulatlanul fogadhassuk új élményeinket. Éppen a feledésből merítünk erőt az új jelenségek észleléséhez. Gondoljunk az olyan tényekre, mint pl. az írás-tanulás. Mindazok a részletek, amelyeket a gyermeknek át kell élnie, hogy megtanulhasson írni, feledésbe merülnek és csak az írás képessége marad meg. Hogy tudna az ember írni, ha mindannyiszor, valahányszor a tollat a papíroshoz érinti, az írástanulás közben átélt élmények emlékezésként mind felmerülnének lelkében.

Az emlékezésnek különböző fokozatai vannak. Legegyszerűbb formája már az is, ha az ember egy tárgyat észlel és azután elfordulva a tárgytól a tárgy képzetét fel tudja kelteni magában. Ezt a képzetet a tárgy észlelése közben alkotta meg, úgy, hogy asztrálteste és én-je között bizonyos folyamat játszódott le. Az asztráltest a tárgy külső hatását tudatossá tette. Ez a tudás azonban, ha az én nem venné fel magába és nem venné birtokába, csak addig tartana, amíg a tárgy előtte van. Az érzékfeletti szemlélet szerint a tudatosítás folyamatának már ezt a fokát is csak úgy magyarázhatjuk meg, ha megkülönböztetjük a testiséget a lelkiségtől. Az előttünk lévő tárgyról az asztráltest segítségével veszünk tudomást. Ezt a tudást a lélek teszi maradandóvá. Ebből mindjárt az is látható, hogy az asztráltest milyen szoros kapcsolatban van a léleknek azzal a részével, amely a tudást maradandóvá teszi. E kettő szoros kapcsolatban van egymással, szinte az ember lényének egyik tagjává válik. Tulajdonképpen a két eggyé vált részt nevezzük asztráltestnek. Ha azonban pontos megjelölésre törekszünk, az ember asztráltestét lélektestnek, a léleknek a lélektesttel egyesült részét pedig érzőléleknek is nevezhetjük.

Az én, amikor tevékenységét arra irányítja, amit a tárgyak észleléséből származó tudásból birtokába vett, mivoltának magasabb fokára emelkedik. Ez az a tevékenység, amelynek segítségével az én egyre jobban eloldja magát az észlelés tárgyától, hogy abban munkálkodjék, ami már saját birtoka. A léleknek azt a részét, amelyben ez a tevékenység lejátszódik értelmi vagy kedélyléleknek nevezzük. - Mind az érzőlélekre, mind az értelmi lélekre jellemző, hogy abban munkálkodnak, amit az érzékszervekkel észlelt tárgyak hatásából merítenek és amit ebből az emlékezetben megőriznek. A lélek ezen a fokon egészen átadja magát annak, ami az ő számára a külvilág. Hiszen azt is kívülről kapta, amit az emlékezet révén a saját tulajdonává tett. De mindezen felülemelkedhet. A lélek nem csak érző- és értelmi- lélek. Az érzékfeletti szemlélet számára erről a felülemelkedésről a legkönnyebben úgy kapunk képet, ha egy egyszerű, de átfogó jelentőségű tényre hívjuk fel a figyelmet. Egész nyelvünkben csak egyetlen olyan név van, amely lényegénél fogva minden más névtől különbözik és ez az: „én”. A többi nevet mindenki alkalmazhatja más lény vagy tárgy megjelölésére. Az én szóval való megjelölésnek azonban csak akkor van értelme, ha az, aki az én szót alkalmazza, ezzel önmagát jelöli meg. Sohasem hallhatja valaki kívülről az én szót a saját megjelölésére; csak valamely lény maga illetheti önmagát ezzel a névvel. Én csak a magam számára vagyok „én”, mindenki másnak „te” vagyok és mindenki más „te” az én számomra. Ez a tény egy mély jelentőségű igazság kifejeződése. Az én tulajdonképpeni mivolta mindentől független, ami rajta kívül van; ezért nem lehet őt kívülről néven nevezni és ezért nevezik azok a vallások, amelyek tudatosan tartották fenn a kapcsolatot az érzékfeletti szemlélettel, az én-t „Isten kimondhatatlan nevének”. Ennek a kifejezésnek a használatával éppen azt akarták hangsúlyozni, amit az én-ről mondtunk. Az emberi léleknek ebbe a részébe az én-be nem hatolhat be kívülről semmi. Az én a lélek „rejtett szentélye”. Csak az a lény nyer bebocsátást ebbe a „szentélybe”, aki a lélekkel egynemű. „Ha a lélek felismeri én-voltát: Isten szólal meg benne, aki az emberben lakik”. Az érzőlélek és az értelmi lélek a külső világban él, a léleknek egy harmadik része pedig - ha az emberi lélek már észlelni tudja a saját lényét - az isteni világba merül.

Mindezekből könnyen azt hihetné valaki, hogy az ilyen szemléleti mód szerint az én Istennel egy. Ez azonban tévedés. Mert nem arról van szó, hogy az én Isten, hanem csak arról, hogy egynemű, egylényegű azzal ami isteni. Ha valaki a tengernek egy cseppjéről megállapítja, hogy ugyanolyan lényegű és anyagú, mint a tenger, ezzel még nem mondta azt, hogy a tenger egy cseppje azonos a tengerrel. Ha ragaszkodunk az összehasonlításhoz, azt mondhatjuk: mint ahogy a csepp a tengerhez, úgy viszonylik az én az Istenhez. Az ember találhat önmagában valamit ami isteni, mert őseredeti lénye az istenségből származik. A külvilágról az asztráltest révén szerez tudomást az ember, azzal pedig, hogy belső tudást szerez önmagáról, lelkének harmadik részét fejleszti ki. Mivel lelkének harmadik részével saját lényét tudatosítja, ezért a szellemtudomány ezt a lelki részt tudati léleknek nevezi. A lelki működés szempontjából a lelkiség három részre oszlik: érző, értelmi és tudati lélekre, mint ahogy a testiségnek is három része van: fizikai, éter- és asztráltest.

Mondtuk már, hogy a pszichológia megfigyelési hibái megnehezítik az emlékezőképesség megítélését, de ehhez hasonlóan az én mivoltának helyes megismerése elé is akadályokat gördít. Előfordulhat, hogy valaki, aki már bizonyos megismeréshez vélt jutni, azt hiszi, hogy megismerése megcáfolja az előbbi tételt, holott a valóságban igazolja azt. Ilyesmiről van pl. szó Eduard V. Hartmannál is, aki „Grundriss der Psychologie” c. könyvének 55. oldalán az „én”-ről a következőket mondja: Az én-tudat régibb, mint az „én” szó. A személyes névmás a nyelv fejlődésének meglehetősen késői terméke és nyelvbeli értéke csak annyi, hogy rövidítésként szerepel. Az én szó a beszélő tulajdonnevének rövid helyettesítése, de olyan, amelyet minden beszélő önmagára alkalmaz, függetlenül attól, hogy mások milyen tulajdonnévvel illetik. Az én-tudat állatoknál és iskolázatlan, süketnéma embereknél is igen magas fokra fejlődhet, anélkül, hogy valamiféle tulajdonnévhez kapcsolódna. A tulajdonnév tudata tökéletesen pótolja az én szó használatának hiányát. Ha ezt belátjuk, eltűnik az a mágikus nimbusz, amellyel sokan az én szócskát felruházzák; az én-tudat fogalmát az én szó semmivel sem gyarapítja, sőt egész tartalmát az én-tudattól kapja”. Nincs akadálya annak, hogy az ilyen nézetekkel egyetértsünk és az én szócskát megfosszuk nimbuszától, amely csak zavarja a helyes szemléletet . A dolog lényegére vonatkozóan azonban nem az a döntő, hogy a szó-megjelölés hogyan jött fokozatosan létre, hanem az, hogy az én valóságos léte az én-tudatban „régibb mint az én szó”. Az ember arra kényszerül, hogy ezt a jellegzetes és csakis erre a szóra jellemző sajátosságokkal felruházott szócskát annak a megjelölésére használja, amit a külvilággal való kölcsönös kapcsolatban másképp él át, mint az állat. Mint ahogy a háromszög lényegét sem ismerhetjük meg azzal, hogy a „háromszög” szó kialakulásának történetét újuk le, úgy az én lényegére vonatkozóan se döntő, hogy mit tudunk az én szó kialakulásáról, vagyis arról hogy a nyelvek fejlődésében hogyan alakult ki az én szó használata a másféle szóhasználatból.

Az én igazi természete a tudati lélekben nyilatkozik meg. Mert ha a lélek az érzésben és az értelemben él, nem önmagába merül, hanem másban vész el, tudati lélekként azonban saját lényét ragadja meg. Ezért az én-t a tudati lélek segítségével csakis bizonyos belső tevékenység eredményeképpen érzékelhetjük. A külső tárgyakról, aszerint ahogy azok elénk kerülnek és ismét eltűnnek, állandóan képzeteket alkotunk. Ezek a képzetek tovább dolgoznak értelmünkben. Ahhoz azonban, hogy az én önmagát észlelje, nem elég, hogy csak átadja magát önmagának, hanem előbb belső tevékenységgel kell saját mivoltát önmagából felszínre hoznia, hogy azután tudata legyen róla. Az én észlelésével - az önmagára eszméléssel - kezdődik meg az én belső tevékenysége. Ennek a tevékenységnek, hogy t.i. az én önmagát észleli a tudati lélekben, egészen más jelentősége van az ember számára, mint mindazoknak a megfigyeléseknek, amelyeket a testiség három része és a lelkiség két része nyújt számára. Az az erő, amely az én-t a tudati lélekben megnyilatkoztatja, ugyanaz, mint amelyik az egész világban mindenütt megnyilatkozik. Csakhogy a testben és a lélek alacsonyabb rendű részeiben nem közvetlenül nyilatkozik meg, hanem hatásában és fokozatos erősséggel. A fizikai testen keresztül nyilatkozik meg a legalacsonyabb rendű módon, de annak megfelelően, ahogy az ember lényének magasabb részeihez emelkedik, vagyis az étertestet, az asztráltestet majd az értelmi lelket tölti be, megnyilatkozása is egyre magasabb rendűvé válik. Azt mondhatjuk, hogy emelkedésének minden fokán a rejtett erőről egy-egy fátyol hull le. És végül a tudati lélekben még csak egy cseppje a mindent átható szellemiség tengerének. De az embernek a szellemiséget itt a tudati lélekben kell megragadnia és saját magában megismernie, hogy azután megtalálhassa megnyilatkozásaiban is.

A szellemtudomány azt, ami ilyen „csepp”-ként hatol a tudati lélekbe, szellemnek nevezi. A tudati lélek tehát kapcsolatban van a szellemmel, amely minden nyilvánvaló jelenségben, mint rejtett erő működik. Ha tehát az ember a szellemet minden megnyilatkozásában meg akarj a ismerni, akkor ennek ugyanolyan módon kell történnie, mint ahogy az én-t ragadta meg a tudati lélekben. Azt a tevékenységet, amely őt az én észleléséhez vezette, a nyilvánvaló világra kell alkalmaznia. Ezáltal pedig lénye fejlődésének magasabb fokára emelkedik, vagyis testének s lelkének már kifejlesztett részei mellé új részeket iktat. Miután a tudati lélekben megismerte én-jét, tevékenységében tovább halad s meghódítja magának azt, ami lelkének alacsonyabb részében rejtőzik. Ez pedig úgy történik, hogy én-jével dolgozik lelkiségén. Hogy ennek a munkának mi a lényege az látható abból, ha összehasonlítjuk az alacsonyrendű vágyaknak és az ún. érzéki örömöknek élő embert a nemes idealistával. Az érzéki örömöknek élő ember nemes idealistává válik, ha bizonyos alacsonyrendű hajlamokat legyőz magában s a magasrendűek felé fordul. Így az énjéből kiinduló tevékenységgel nemesítően és átszellemítően hatott lelkére. Énje úrrá lett egész lelki élete felett s az én hatalma oly naggyá nőhet, hogy minden vágy és minden öröm tőle várja bebocsáttatását a lélekbe. Ilyen módon aztán az egész lélek az én megnyilatkozásává válik, holott azelőtt az én csak a tudati lélekben nyilatkozott meg. Alapjában véve az ember a maga kulturális életével és minden szellemi törekvésével egy cél elérésén fáradozik, azon, hogy az én-t uralomra juttassa. Minden ma élő ember, akár akarja, akár nem, akár tud róla, akár nem részt vesz ebben a munkában.

Ezzel a munkával az ember magasabb fejlődési fokokat ér el és lényének új részeit fejleszti ki. Lényének újonnan kifejlesztett részei eddig mint rejtett erők húzódtak meg a mögött, ami számára nyilvánvaló. Az ember azonban én-erőivel nemcsak úgy munkálkodhat önmagán, hogy úrrá válik lelkisége felett - amely ennek eredményeképpen abból ami nyilvánvaló felszínre hozza azt, ami e mögött rejtőzik - hanem munkáját kiterjesztheti még más területekre, pl. az asztráltestre is. Ezáltal az én egyesül az asztráltest rejtett mivoltával és úrrá lesz az asztráltest felett. Ezt az én által meghódított és átalakított asztráltestet „szellem-én”-nek nevezzük. (Ez ugyanaz, mint amit hivatkozással a keleti bölcsességre „manas”-nak neveznek.) A szellem-én az ember lényének magasabb rendű része s eredetileg csak mint csíra van meg benne. Ha azonban az ember saját továbbfejlesztésén dolgozik: a szellem-én egyre jobban kibontakozik.

Asztráltestünket tehát meghódíthatjuk úgy, hogy a mögötte lévő rejtett erőkhöz nyúlunk és ugyanezt megtehetjük étertestünkkel is. Étertestünkön azonban intenzívebben kell munkálkodnunk, hogy ezt a célt elérhessük, mint ahogy asztráltestünkön dolgoztunk, mert az asztráltest rejtett erőit csak egy fátyol takarja el előlünk, az étertestet pedig kettő. Hogy az asztráltesti és az étertesti munka közötti különbségről némi fogalmunk legyen bizonyos olyan változásokra hívjuk fel a figyelmet, amelyek az emberben, fejlődése folyamán bekövetkezhetnek. Gondoljunk arra, hogy ha énünkkel lelkünkön dolgozunk, bizonyos lelki tulajdonságaink kifejlődnek. Élvezeteink és vágyaink, örömeink és bánataink megváltozhatnak. Gondoljunk csak gyermekkorunkra. Mi volt az, ami örömet vagy fájdalmat okozott? Mi mindent tanultunk meg ahhoz, amit akkor tudtunk? Mindez pedig csak kifejeződése annak, hogy én-ünk uralomra jutott asztráltestünk fölött. Mert hiszen az asztráltest a hordozója az élvezetnek és a fájdalomnak, az örömnek és a bánatnak. S most figyeljük meg, hogy ehhez a változáshoz viszonyítva másféle tulajdonságaink pl. vérmérsékletünk, jellemünk mélyebben gyökerező sajátságai, az idők folyamán milyen kevéssé változnak meg. Az olyan ember, aki gyermekkorában hirtelen haragú volt, rendszerint fejlődése későbbi korszakában is megtartja ennek a tulajdonságnak bizonyos jellegzetességeit. Ez a tény annyira feltűnő, hogy akadnak olyan gondolkodók, akik kétségbe vonják még a lehetőségét is annak, hogy az ember jellemének az alapvonásai megváltozhatnak, s feltételezik, hogy a jellembeli alapvonások az egész életen át megmaradnak, legfeljebb különböző esetekben különbözőképpen nyilatkoznak meg. Az ilyen megállapítás azonban hiányos, pontatlan megfigyelésen alapszik. Mert akinek van érzéke az ilyen tények megfigyeléséhez, az világosan látja, hogy az ember vérmérséklete és jelleme is megváltozik az én munkájának a hatására. Ez a változás mindenesetre az asztráltest tulajdonságainak a változásához viszonyítva sokkal lassabban következik be. E két változás úgy aránylik egymáshoz, mint az óra kismutatójának (étertest) mozgása a nagymutató (asztráltest) mozgásához. A jellemet, a vérmérsékletet átalakító erők az étertest fejlett területére valók. Ezek ugyanolyan jellegű erők, mint amilyenek az élet világában, a növekedésben és szaporodásban uralkodnak. Mindezt további fejtegetéseink közben majd még jobban és helyesebben világítjuk meg. - Ha csak átadjuk magunkat élvezeteinknek és bánatunknak, örömünknek és fájdalmunknak, akkor nem dolgozunk énünkkel asztráltestünkön; az én asztráltesti munkája abból látszik, hogy ezeknek a lelki tulajdonságoknak a sajátosságai megváltoznak. Ha az én a jellembeli és vérmérsékletbeli tulajdonságokat is megváltoztatja, ezzel kiterjeszti tevékenységét az étertestre is. S akár tudatosan, akár nem, de ma már minden ember dolgozik étertestének átalakításán is. A hétköznapi életben a vallásos impulzusok dolgoznak bennünk a legerősebben étertestünk alakításában. Ha az én a vallásos indítékok hatását mindig újra magába fogadja, ezek a vallásos impulzusok olyan hatalommá válnak benne, amely az étertestben működik és azt átalakítja, mint ahogy az élet gyengébb indítékai is átalakítják az asztráltestet. Az asztráltestet átalakító impulzusok, amelyek tanulásban, elmélkedésben, az érzések megnemesítésében stb. fejtik ki hatásukat, sokféle változásnak vannak alávetve; a vallásos érzések azonban a gondolkodást, érzést és akaratot bizonyos egységbe vonják, kiterjesztik egységes fényüket az egész lelki életre. Az ember, a legkülönbözőbb indítékok ösztönzésére, ma így, holnap úgy gondolkodik. Aki azonban, legyenek bár akármilyen fajta vallásos érzései, ezeknek a vallásos érzéseknek az alapján megsejt valamit abból, ami minden változáson keresztülvonul, az nemcsak mai érzéseit és gondolatait hozza kapcsolatba alapérzéseivel, hanem holnapi élményeit is. A vallásos érzésnek a lelki életben ilyen átható szerepe van; folytonosan ismétlődő hatásának ereje az idők folyamán állandóan fokozódik. Ezért válhat a vallásos érzés olyan hatalmassá, hogy az étertestre is tud hatni. Hasonló módon hat az igazi művészet is az emberre. Amikor képzeletével és érzéseivel a külső formán, színen vagy hangon keresztül eljut valamely műremek szellemi forrásának átéléséhez, akkor az énjébe ilyen módon befogadott impulzusok valóban egészen az étertestig hatnak. Ha végiggondoljuk ezt a gondolatot, megítélhetjük, hogy milyen mérhetetlen nagy jelentősége van a művészetnek a mindenkori emberi fejlődésben. Sok minden van az emberi életben, ami az ént arra ösztökéli, hogy hatásait kiterjessze az étertestre is. A fentiekkel csak példákat emeltünk ki. Életünkben azonban olyan hatások is érvényesülnek, amelyek nem figyelhetők meg, ilyen világosan. De a fenti példákból is látható, hogy az emberben a már felsoroltakon kívül lényének még egy része van elrejtve s ezt az én a maga munkájával egyre jobban kifejleszti. Így alakul ki az emberben szellemiségének második része, amelyet életszellemnek nevezünk. (Ez ugyanaz, mint amit a keleti bölcsesség alapján „buddhi”-nak szoktak nevezni.) Az életszellem kifejezés azért találó, mert abban, akire ez a kifejezés vonatkozik, ugyanazok az erők működnek, mint az élettestben; ha az élettestben nyilatkoznak meg, ebben a munkájukban az én nem vesz részt; ha azonban az életszellemben nyilvánulnak meg, áthatja őket az én tevékenysége.

Az intellektuális fejlődésnek az érzések és akarati megnyilvánulások megtisztulásának és megnemesedésének a foka mutatja, hogy az asztráltest milyen mértékben vált szellem-énné. A vallásos élmény pedig - és még sok másféle tapasztalat is - az étertestbe vésődik és azt életszellemmé alakítja. A hétköznapi életben ez többé- kevésbé öntudatlanul történik; az ún. beavatásnak viszont éppen az a lényege, hogy az érzékfeletti megismerés kifejlesztésével megadja azokat az eszközöket, amelyeknek segítségével az ember egészen tudatosan munkálkodhat a szellem-énben és életszellemben és ezt a tevékenységét önmaga irányíthatja. Ezekről az eszközökről könyvünknek egy későbbi fejezetében még beszélünk. Egyelőre azt akarjuk nyilvánvalóvá tenni, hogy az emberben a lelki és testi erőkön kívül a szellem is működik. A továbbiakból majd még az is kitűnik, hogy a szellem, a múlandó testtel ellentétben ahhoz tartozik, ami az emberben örökkévaló.

Az én munkája azonban nem merül ki az asztráltesti és étertesti tevékenységgel, hanem kiterjed a fizikai testre is! Hogy az én hat a fizikai testre, annak csekély nyomát abból is láthatjuk, hogy bizonyos élmények következtében pl. elpirul vagy elsápad az ember. Ekkor valóban az én az elindítója egy fizikai-testi folyamatnak. Ha az én tevékenységének a hatására az ember fizikai testében változások következnek be, akkor ez azt mutatja, hogy az én valóban egyesült a fizikai test rejtett erőivel, azokkal az erőkkel, amelyek a fizikai test fizikai folyamatait idézik elő. S ha ez bekövetkezik, azt mondhatjuk, hogy az én ezzel a tevékenységével a fizikai testen dolgozik. Ne értsük félre ezt a kifejezést. Arra gondolnunk sem szabad, hogy valami durván materiális tevékenységről van szó. Ami a fizikai testből durván materiális módon megjelenik, az csak egy része a fizikai testnek, mégpedig az a része, amely a fizikai érzékek előtt nyilvánvaló. A fizikai test nyilvánvalósága mögött rejtőznek azonban lényének rejtett erői és ezek az erők szellemiek. A fizikai test materiálisán jelenik meg, az én azonban a fizikai testnek nem materiális mivoltában dolgozik, hanem szellemileg munkálkodik azokon a láthatatlan erőkön, amelyek a fizikai test létrejöttét majd romlását előidézik. A hétköznapi életben az énnek a fizikai testtel kapcsolatos munkája csak igen kevéssé válhat világossá tudatunkban. Teljesen világossá csak akkor válik, ha az érzékfeletti megismerés hatására ezt a munkát mi magunk tudatosan irányítjuk. Akkor azután kiviláglik az is, hogy az ember szellemiségének még egy harmadik része is van s ezt mint a fizikai ember ellentétét szellemembernek nevezhetjük. (A keleti bölcsesség a szellemembert „atmá”-nak nevezi.)

A szellememberre vonatkozóan könnyen tévedésbe ejthet bennünket az, hogy a fizikai testet az ember legalacsonyabb részének tartjuk és nehezen barátkozunk meg azzal a gondolattal, hogy a fizikai testet átalakító munkával lényünk legmagasabb rendű részét fejlesztjük ki. De éppen azért mert a fizikai test a benne működő szellemet három fátyol mögé rejti, a legmagasabb rendű emberi munka kell ahhoz, hogy az én a fizikai test rejtett szellemével egyesüljön.

Az ember lényének tehát a szellemtudomány szerint különböző részei vannak. A testiséghez tartozik: a fizikai, az éter- és az asztráltest. A lelki részek: az érző, az értelmi és a tudati lélek. Az én a lélekben terjeszti ki fényét. Szellemiek: a szellem-én, az életszellem és a szellemember. Fejtegetéseinkből következik, hogy az érzőlélek és az asztráltest szoros kapcsolatban vannak egymással és bizonyos vonatkozásban egységet alkotnak. Hasonlóképpen a tudati lélek és a szellem-én is egységnek tekinthető, mert a tudati lélekben gyullad fel a szellem fénye és innen sugározza be emberi természetünk többi területét. Eszerint az embert a következő részekre is oszthatjuk: az asztráltestet az érzőlélekkel, a tudati lelket pedig a szellem-énnel fogjuk egységbe, az értelmi lelket - mivel az én természetéhez hozzátartozik s bizonyos vonatkozásban már ő az „én”, csak éppen nincs tudatában szellemi mivoltának - röviden „én”-nek nevezhetjük s így az embert hét részre oszthatjuk:

  1. Fizikai test
  2. Étertest vagy élettest
  3. Asztráltest
  4. Én
  5. Szellem-én
  6. Életszellem
  7. Szellemember

Még a materialista fogalmakhoz szokott emberek sem találnák ezt a hetes szám szerinti felosztást olyan „homályosan varázslatosnak”, mint amilyennek sokszor hiszik, ha pontosan fenti fejtegetéseink értelméhez igazodnának és nem ők maguk ruháznák fel már eleve könyvünket ezzel a „varázslatosság”-gal. Az ember hét részéről semmilyen más módon nem szabad beszélni, csak a magasabb rendű világszemlélet nézőpontjából, mint ahogy a fény hét színéről, a hangsor hét hangjáról (az oktávot az alaphang ismétlésének tekintjük) is így beszélünk. Mint ahogy a fény hét színben, a hang hét fokozatban, úgy jelenik meg az egységes emberi természet is az előbb ismertetett hét részben. S mint ahogy a hetes szám a hangok és a színek felosztásánál sem jelent valami „babonát”, úgy nem babona az ember felosztásával kapcsolatban sem. (Egy alkalommal, mikor mindezeket élőszóval adtam elő, valaki azt mondta, hogy hasonlatom mégsem jó, mert a „vörösön” és az „ibolyán” túl is vannak még fizikai szemmel nem észlelhető színek. Hasonlatunk még így is, ezt az ellenvetést figyelembe véve is helytálló, mert az ember lénye is egyik oldalon a fizikai testen túl, másik oldalon pedig a szellemi emberen túl folytatódik; csak éppen szellemi megfigyelésünk eszközei előtt ezek a folytatások „szellemileg láthatatlanok”, mint ahogy a vörösön és az ibolyán túli színek is láthatatlanok fizikai szemünk számára.

Ezt a megjegyzést meg kellett tennem, mert különben igen könnyen az a vélemény alakulhatna ki, hogy az érzékfeletti szemlélet a természettudományos gondolkodás területén csak dilettáns és nem elég lelkiismeretes. Aki azonban helyesen értelmezi a mondottakat, az látja, hogy szellemtudományos fejtegetéseink a valóságban sehol sincsenek ellentétben az igazi természettudománnyal; sem akkor, ha a szemléltetés kedvéért természettudományos tényeket hozunk fel, sem pedig akkor, ha kijelentéseinkkel a természeti kutatás és a szellem- tudomány közötti közvetlen kapcsolatokra hívjuk fel a figyelmet.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként    

Kapcsolat   |    Adatkezelés   |    Impresszum