"Azok az emberek tudnak leginkább emelt fővel járni, akik mély tiszteletet tanultak ott, ahol annak helye."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A szellemtudomány körvonalai (4)

3. Alvás és halál

Az éber tudat tulajdonképpeni lényegét nem ismerhetjük meg másképp, csak ha megfigyeljük azt az állapotot is, amelyet az ember alvás alatt él át; ha az élet rejtélyét meg akarjuk oldani, figyelembe kell vennünk a halált is. Aki nem érzi, hogy az érzékfeletti megismerésnek milyen nagy jelentősége van, abban már az a mód is kételyeket ébreszt, ahogyan a szellemtudomány az alvásról és a halálról beszél, az alvást és a halált szemléli. A kételyek keletkezését pedig indokolja az a megismerés, amely ezeknek a kételyeknek a forrása és amely szerint nagyon is érthető, ha valaki azt mondja, hogy az ember azért van a világon, hogy termékenyen éljen és alkotóképességének is az az odaadás az alapja, amellyel az életben tevékenykedik. Aki pedig az alvás és a halál állapotának a szemlélésébe mélyed el, az renyhe álmodozó és álmodozása minden alap nélküli ábrándképekhez vezet. Igen könnyen megtörténhet, hogy az ilyen „ábrándozás” elutasítását az egészséges lélek megnyilvánulásának tartják és beteges hajlamnak azt, ha valaki átadja magát az ilyenféle „renyhe álmodozásnak” amely csak annak való, akiben nincs életerő, életöröm és képtelen „igazi alkotásra”. Nem volna igazságos, ha az ilyen ítélkezést minden meggondolás nélkül helytelennek minősítenénk, mert a magja igaz, de csak negyedigazság, amelyet a hozzátartozó háromnegyeddel ki kell egészíteni, és ha síkra szállunk a negyedigazság ellen, bizalmatlanságot keltünk abban, aki a negyedigazságot nagyon jól belátja, de sejtelme sincs a másik háromnegyedről. - Ugyanis feltétlenül el kell ismernünk, hogy annak a vizsgálata, ami az alvás és a halál mögött rejtőzik néha valóban beteges dologgá fajul: gyengíti az életerőt és elfordítja az embert a való élettől. És a legkevésbé sem helyeselhetjük, hogy sok mindennek, ami már régtől fogva szellemtudományként szerepel a világban és jelenleg is ilyen címen űzi játékait, egészségtelen, a való élettel ellentétes jellege van. Ez az egészségtelen elem azonban semmiképpen sem származik az igazi érzékfeletti megismerésből. Az igazi tényállás ugyanis a következő. Az ember nem nélkülözheti azt, amit az érzékfelettiek adnak egész élete folyamán, hogy életviszonyait és körülményeit kellőképpen élhesse át. Mint ahogy nem nélkülözheti az alvást sem, nem lehet állandóan ébren. Az élet az alvás alatt folytatódik és az ébrenlét alatt munkálkodó és alkotó erők erősítést és felfrissülést merítenek az alvásból. Így van ez azzal is, amit az ember a fizikai érzékek előtt nyilvánvaló világban meg tud figyelni. A világ nagyobb, mint ennek a megfigyelésnek a területe. És amit az ember a láthatóság világában megismer, azt ki kell egészítenie, meg kell termékenyítenie azzal, amit a láthatatlan világról megtudhat. Aki nem merít mindig újra erőt a lankadó erők pótlására, az életét a pusztulásba viszi, és az olyan világszemlélet is amely nem termékenyül meg azzal, ami a rejtett világról megtudható, pusztulásba vezet. Hasonlóképpen mint ahogy a külső megismerés változik az érzékfeletti megismeréssel, hasonlóképpen változik az élet is a halállal. Az élőlényeket elpusztítja a halál, hogy új élet keletkezhessék. Éppen az érzékfeletti megismerés világítja meg legjobban Goethe szép mondását: „A természet feltalálta a halált, hogy sok élete legyen.” Mint ahogy hétköznapi értelemben véve nincs élet halál nélkül, úgy a látható világot sem ismerhetjük meg igazán az érzékfeletti világba való betekintés nélkül. A láthatóról szerzett minden ismeretnek mindig újra és újra alá kell merülnie a láthatatlanba, hogy fejlődhessék. Így kiviláglik, hogy a külső tudás életlehetőségét az érzékfelettiségről szóló tudomány adja meg, amely - ha igazi alakjában kerül felszínre - sohasem gyengíti az életet. Az érzékfeletti tudomány az életet - amely magárautaltságában önmagát teszi beteggé, önmagát gyengíti - megerősíti, újra és újra felfrissíti és egészségét helyrehozza.

Ha az ember a mély alvás állapotába merül, a részei között fennálló összefüggés megváltozik. Az alvó emberből a fizikai test és az étertest a nyughelyen marad, de az asztráltest és az én, nem. Mivel az étertest az alvás alatt kapcsolatban marad a fizikai testtel, az életfolyamatok folytatódnak. Abban a pillanatban ugyanis, amikor a fizikai test magára marad, megindul az oszlási folyamat. Az alvás alatt kialszanak a képzetek, megszűnik a szenvedés és az élvezet, az öröm és a bánat, a tudatos akarat megnyilvánulásának a képessége és még sok más hasonló ténye az életnek. Mindennek azonban az asztráltest a hordozója. Ha elfogulatlanul akarunk ítélni, természetesen eszünkbe sem juthat, hogy az alvás alatt az asztráltest minden örömével és fájdalmával, egész képzet- és akaratvilágával együtt elpusztul. Nem pusztul el, csak éppen állapota változik meg. Hogy az emberi én és az asztráltest ne csak éppen telítve legyen örömmel és fájdalommal s mindazzal, amit az előbb felsoroltunk, hanem ezeket tudatosan észlelhesse is, ahhoz az asztráltestnek a fizikai testtel és az étertesttel kell összekapcsolódnia. Ébrenlét alatt az asztráltest összekapcsolódik a fizikai és étertesttel, de alvás alatt nem. Elalváskor az asztráltest kihúzódik a fizikai és étertestből. Más létformát vesz fel, nem olyat, amilyen a fizikai testtel és az étertesttel való összekapcsolódásából adódik. Az érzékfeletti megismerés feladata, hogy ezt a másféle létformát az asztráltestben megfigyelje, megvizsgálja. Az asztráltest az alvás alatt eltűnik a külső megfigyelés elől, érzékfeletti szemlélettel kell létének további menetét követnünk mindaddig, míg felébredéskor a fizikai testet és az étertestet újra birtokába nem veszi. Mint ahogy a világ rejtett jelenségeinek és folyamatainak a megismeréséhez mindenkor érzékfeletti megfigyelés kell, úgy érzékfeletti megfigyelés kell ahhoz is, hogy az alvásbeli állapot tényeit leplezetlenségükben megtalálhassuk. Ha azonban már elmondja valaki, amit érzékfeletti megfigyeléssel tapasztalt, ezt valóban elfogulatlan gondolkozással akadálytalanul mindenki megértheti. Mert a rejtett világ folyamatainak hatása megmutatkozik a fizikai érzékek előtt nyilvánvaló világban. Ha belátjuk, hogy az érzékfeletti megfigyelés megállapításai érthetővé teszik a fizikai folyamatokat, akkor maga az élet igazolja a szellemtudományt s így megkapjuk azt a bizonyítékot, amelynél erősebbet érzékfeletti megállapításokra vonatkozóan nem is kívánhatunk. Aki az érzékfeletti megfigyelés eléréséhez szükséges módszereket - amelyekről könyvünk egy későbbi részében beszélünk - nem akarja alkalmazni, vagyis nem akar szellemi látó lenni, az a külső tapasztalás útján is igazolhatja a szellemtudomány megállapításait, mégpedig úgy, hogy az érzékfeletti megismerésből származó közléseket a nyilvánvaló világban tapasztalt jelenségekre alkalmazza, és akkor meggyőződik arról, hogy a szellemtudományos igazságok az életet világossá és érthetővé teszik. És ez a meggyőződése annál erősebb lesz, minél pontosabban, minél behatóbban vizsgálja a hétköznapi életet.

Bár az asztráltest az alvás alatt nem él át képzeteket, sem élvezetet, fájdalmat, vagy hasonlót, mégsem marad tétlenül, sőt éppen az alvás alatt kell eleven tevékenységet kifejtenie. Ezt a tevékenységet, miután egy ideig a fizikai és étertesttel egységben munkálkodott, ritmikus időközökben folytatnia kell. Mint az óra ingája, amelyet a középhelyzet elérése után a balra- lendítéssel gyűjtött erő jobbra lendít, úgy kell az asztráltestnek és az asztráltest ölén nyugvó énnek is, miután egy ideig a fizikai testben és az étertestben tevékenykedtek, az ezt követő időben, az étertesti és fizikai testi tevékenység eredményeként, tevékenységüket egy szellemi-lelki környezetben kifejteniük. Az átlagos tudatú ember akkor, amikor az asztráltest és az én testtől független állapotba kerül, tudattalanná válik, mert ez a testtől független tudatállapot az ébrenlétnek - vagyis a fizikai és az étertesttel való együttlétben kifejlesztett tudatnak - az ellentéte, ahogy az inga balra lendülése is ellentéte a jobbra lendülésnek. A tudattalanba merülés szükségességét az ember lelki-szellemi része fáradtságnak érzi. Ez a fáradtság annak a kifejeződése, hogy az asztráltest és az én az alvás alatt felkészülnek arra, hogy a következő ébrenlét folyamán a fizikai testben és étertestben visszaállítsák azt a tisztára organikus, az ember számára nem-tudatos alakító tevékenységet, amely a fizikai és az étertestben a szellemiségtől és lelkiségtől független állapotban keletkezett. Ez a nem-tudatos alakító tevékenység ellentéte annak, ami az emberben a tudatosság alatt és az által történik. Ennek a két ellentétes állapotnak ritmikusan kell váltakoznia. - A fizikai testnek az ember számára megfelelő formáját és alakját csak az étertest tudja megadni; de csak az olyan étertest, amelynek az asztráltest adja a megfelelő erőket. Az étertest szobrásza vagy építésze a fizikai testnek, de csak akkor alakíthatja helyesen a fizikai testet, ha tevékenységéhez az asztráltest adja az indítékokat. Az asztráltestben vannak a mintaképek, amelyek szerint az étertest a fizikai test alakját megformálja. Az ébrenlét alatt az asztráltestet vagy egyáltalán nem, vagy csak bizonyos mértékig töltik ki a fizikai test mintaképei. Mert éber állapotban a lélek a saját képeit helyezi a mintaképek helyére. Ha az ember érzékszerveit környezetére irányítja, akkor észlelésével képzeteiben olyan képeket hoz létre, amelyek az őt környező világ képmásai. Ezek a képmások megzavarják azokat a képeket, amelyek az étertestet a fizikai test fenntartására ösztönzik. Ez a zavarás csak akkor volna elkerülhető, ha az ember saját tevékenységével tudná az asztráltestnek azokat a képeket megadni, amelyek az étertestet a helyes tevékenységre ösztönzik. Az ember életében azonban éppen ez a rendzavarás igen fontos szerepet játszik, ami abban jut kifejezésre, hogy az ébrenlét alatt a mintaképek - amelyek szerint az étertest a fizikai testben dolgozik - nem hatnak teljes erővel. Az asztráltest az ébrenlét alatti tevékenységét a fizikai testben végzi, alvás alatt pedig kívülről dolgozik a fizikai testen.[1]

Mint ahogyan a fizikai testnek szüksége van a táplálék felvétele miatt a külvilágra, amellyel azonos anyagú, úgy az asztráltestnek is szüksége van a vele azonos szubsztanciájú világra. Képzeljük el, hogy egy emberi fizikai test messze van az öt körülvevő világtól: el fog pusztulni. Ebből látható, hogy az emberi fizikai test nem tud meglenni fizikai környezete nélkül. Az egész Földnek olyannak kell lennie, mint amilyen, hogy emberi fizikai testek lehessenek rajta. A valóságban ugyanis az egész emberi test csak egy része a Földnek, vagyis tágabb értelemben az egész fizikai világmindenségnek. Az emberi fizikai test úgy viszonylik az egész fizikai világhoz, mint pl. egy ujj az egész emberi testhez. A kéztől elválasztott ujj, nem ujj többé: elszárad, így járna az emberi test is, ha elválasztanák attól a testtől, amelynek egy része, ha elválasztanák azoktól az életfeltételektől, amelyeket a Föld ad a számára. Ha felvisszük az emberi testet bizonyos magasságba a Föld felszíne fölé: elpusztul, mint ahogy a kézről levágott ujj is elpusztul. Hogy az ember ezt a tényt fizikai testével kapcsolatban kevésbé veszi figyelembe mint ujjára vonatkozóan, ennek csak az az oka, hogy ujja nem sétálgathat a testén úgy, mint ő a Földön, tehát ujjának függősége szembeötlőbb.

Mint ahogy a fizikai test bele van ágyazva a fizikai világba, amelyhez tartozik, úgy van beleágyazva az asztráltest is a saját világába. Az ébrenlét azonban kiszakítja ebből a világból. Ezt a folyamatot egy hasonlattal szemléltethetjük. Képzeljünk el egy vízzel telt edényt. Egy csepp az egész víztömegen belül nem elkülönült valami. Ha azonban egy kis szivaccsal egy víz- cseppet a víztömegből felszívunk, a cseppet elkülönítettük. Ilyesmi történik felébredéskor az emberi asztráltesttel is. Alvás alatt az asztráltest egy vele azonos világban van, egy ehhez a világhoz tartozó részt alkot. Felébredéskor felszívja a fizikai és étertest, megtöltik vele magukat. A fizikai és étertestben vannak azok a szervek, amelyekkel az asztráltest a külső világot észleli. Az asztráltestnek azonban, hogy ilyen észleléshez juthasson, saját világából ki kell szakadnia. Ebből a világból csak a mintaképeket kaphatja, amelyekre az étertest számára szüksége van. - Mint ahogy a fizikai test a maga környezetéből veszi a táplálékot, úgy veszi fel az asztráltest is alvás alatt a körülötte lévő világ képeit. Ilyenkor valóban a fizikai és étertesten kívül, a világmindenségben van; ugyanabban a világmindenségben, amelyből az egész ember született. Ebben a világmindenségben van a forrása azoknak a képeknek, amelyek által az ember megkapja alakját. Az ember harmonikusan illeszkedik bele a világmindenségbe, de éber állapotában kiszakítja magát ebből az átfogó harmóniából, hogy külső észleléshez juthasson. Alvás alatt asztrálteste visszatér a világmindenség harmóniájába és felébredéskor annyi erőt hoz innen fizikai és étertestébe, hogy a harmóniában való időzést egy ideig nélkülözni tudja. Az asztráltest az alvás alatt visszatér saját világába és felébredéskor megújult erőket hoz magával az életbe. Az egészséges alvás adta felfrissülés a külső kifejeződése annak, amit az asztráltest magával hoz felébredéskor. A szellemtudomány további magyarázataiból majd kitűnik, hogy az asztráltest világa átfogóbb, mint az, ami a fizikai világból szorosan véve a fizikai testhez tartozik. Míg az ember mint fizikai lény, egy része a Földnek, asztrálteste olyan világhoz tartozik, amelyhez Földünkön kívül még más kozmikus testek is tartoznak. Így tehát az alvás alatt - ez mint mondtuk további fejtegetéseinkből majd kiviláglik - egy olyan világba kerül, amelyhez még más világok is tartoznak, nem csak a Föld.

Szinte fölöslegesnek látszik, de a mi korunkban, amikor különböző materialista gondolkodásmódok uralkodnak, mégsem szükségtelen, hogy rámutassunk egy bizonyos félreértésre, amely az elmondott tényekre vonatkozóan könnyen létrejöhet. Materialista oldalról természetesen mondhatná valaki, hogy csak az lehet tudományos eljárás, ha olyasvalamit, mint az alvás, fizikai feltételei szerint kutatunk ki, és bár a tudósok az alvás fizikai okaira vonatkozólag még nem egyeztek meg, az mégis kétségtelen, hogy bizonyos fizikai folyamatokat kell e jelenség alapjául elfogadnunk. Csak látnák már be végre a materialista gondolkodók, hogy az érzékfeletti megismerés egyáltalán nincs ellentétben ezzel a megállapítással! Elismeri, amit materialista oldalról mondanak, mint ahogy el kell ismernie azt is, hogy egy ház fizikai felépítéséhez egyik téglát a másikra kell rakni és ha a ház már kész, formáját és összeállítását tisztán mechanikai törvények szerint meg lehet magyarázni. Hogy azonban a ház létrejöhessen, ahhoz az építész gondolatára van szükség. Őt nem találjuk meg, ha csak a fizikai törvényeket vizsgáljuk. - Mint ahogy azok mögött a fizikai törvények mögött, amelyek a házat érthetővé teszik, ott van az építész gondolata, úgy a fizikai tudomány feltétlenül helyes megállapításai mögött is ott van az, amiről csak az érzékfeletti megismerés alapján beszélhetünk. Bizonyos, hogy ez a hasonlat, mivel igen sokszor alkalmazzák a világ szellemi hátterének igazolására, szinte triviálisnak mondható. De a szellemtudományban nemcsak az a fontos, hogy bizonyos fogalmakat ismerjünk, hanem az is, hogy kellő súlyt adjunk nekik, amikor indokolásra használjuk fel őket. Ebben megakadályozhat bennünket egyszerűen az a tény, hogy a szellemtudománnyal ellentétes képzeteknek ma túl nagy a hatalmuk az emberi ítélőerő felett és ezért legtöbben nem tudják kellőképpen átérezni, hogy milyen súllyal mondunk valamit.

Az álmodás közbülső állapot az ébrenlét és az alvás között. Az álomélményeket - ha így elmélkedve vizsgáljuk őket - tarka össze-visszaságban hullámzó képek világának látjuk. E képvilág azonban mégis bizonyos szabályokat és törvényeket rejt magában, bár sokszor nem látszik egyébnek, mint zavaros egymást követő képek hullámzásának. Az ember áloméletében megszabadul éber tudatának törvényeitől, amelyek őt az érzékek észleléséhez és ítélőerejének szabályaihoz kötik. És mégis az álomban él, van valami azokból a titokzatos törvényekből, amelyeket sejtelmeinkben varázslatosaknak és vonzóaknak érzünk és amelyek mélyebb okai annak, hogy a fantázia szép játékát - a művészi átélés alapját - mindig szívesen hasonlítjuk az „álmodás”-hoz. Csak néhány jellegzetes álomra kell emlékeznünk és már be is igazolódik, amit most mondunk. Valaki pl. azt álmodja, hogy egy rátámadó kutyát kerget el. Felébred és látja, hogy öntudatlanul a takarónak azt a részét, amelyik szokatlan helyen simult testéhez és ezért terhessé vált, letolja magáról. Látjuk mivé alakítja az álomélet a fizikailag észlelhető eseményt. Amit az érzékek éber állapotban észlelnek, azt az alvás teljes tudattalanban hagyja, de megtart valami lényegeset, azt a tényt, hogy az ember el akar valamit hárítani magától és az álom e köré szövi a képszerű folyamatot. Ezek a képek utóhangjai az éber nappali életnek, de a módban, ahogyan az álom a képeket a nappali életből kiemeli, van valami önkényesség. Mindenkinek olyan érzése van, hogy az álom ugyanarra a külső indítékra más képeket is varázsolhatna elébe. De bármilyenek is az álomképek, mindenképpen jelképesen azt az érzést fejezik ki, hogy az embernek valamit el kell hárítania. Az álom jelképeket teremt, vagyis szimbolista. Nemcsak külső, hanem belső események is válhatnak álomszimbólummá. Valaki azt álmodja, hogy tűz lobog mellette, álmában látja a lángokat. Felébred és érzi, hogy nagyon betakarózott és túl melege lett. A túl nagy meleg érzése jelképesen ilyen képben fejeződik ki. Egész drámai élmények játszódnak le az álomban. Valaki pl. azt álmodja, hogy egy szakadék közelében áll és látja, hogy egy gyermek a szakadék felé szalad. Álmában átéli minden kínját annak a gondolatnak, hogy a gyermek figyelmetlen és a mélységbe fog zuhanni; aztán látja, hogy lezuhan és hallja a gyermek testének tompa puffanását. Felébred és észleli, hogy a falon egy tárgy meglazult és leesve ilyen tompa hangot adott. Ezt az egyszerű eseményt az álomélet érdekfeszítő képekben lejátszódó eseménnyel fejezi ki. Egyelőre ne foglalkozzunk azzal, hogy az utóbbi példában a tárgy tompa zuhanásának a pillanatában hogyan játszódhat le olyan események sorozata, amelyeknek a lezajlásához hosszabb időre van szükség; most csak azt tartsuk szem előtt, hogy az álom azt, amit érzékszerveinkkel észlelnénk, képpé változtatja.

Láthatjuk tehát: mihelyt az érzékszervek beszüntetik tevékenységüket, bizonyos alkotó tevékenység kezdődik. Ez az az alkotó tevékenység, amely a mély, vagyis az álomtalan alvásban is jelen van és ami az éber lelki- állapottal ellentétes lelkiállapotot idézi elő. Hogy az álomtalan alvás bekövetkezzék, az asztráltestnek az étertestből és a fizikai testből ki kell húzódnia. Az álmodás alatt viszont az asztráltest csak annyira van a fizikai testtől elválasztva, hogy nincs már kapcsolata a fizikai test érzékszerveivel, az étertesttel azonban van még bizonyos kapcsolata. Ez a kapcsolat teszi lehetővé, hogy az asztráltest folyamatai képekben észlelhetők. Abban a pillanatban amikor az asztráltestnek az étertesttel való kapcsolata is megszűnik, a képek az öntudatlanság sötétségébe süllyednek és az álomtalan alvás következik be. Az álomképek önkényességének és sokszor képtelen voltának az az oka, hogy az asztráltest, mivel elvált a fizikai test érzékszerveitől, képeit nem tudja a külső környezet megfelelő tárgyaira és eseményeire vonatkoztatni. Ezt a tényt különösképpen megvilágítja, ha egy olyan álmot vizsgálunk meg, amelyben én-hasadás következik be. Valaki pl. azt álmodja, hogy mint tanuló nem tud a tanító kérdéseire felelni és a feleletet nyomban a tanító adja meg. Mivel az álmodó fizikai testének észlelőszerveit nem tudja használni, arra sem képes, hogy a két eseményt önmagára vagyis ugyanarra a személyre vonatkoztassa. Tehát még ahhoz is, hogy az ember önmagát mint ént ismerje fel, elsősorban az szükséges, hogy külső észlelőszervei legyenek; az ént a fizikai testen kívül csak akkor tudja észlelni, ha megvan az a képessége, hogy énjét más módon, vagyis nem a külső észlelőszervek segítségével tudatosítsa. Ezt a képességet az érzékfeletti tudat fejleszti ki bennünk. Könyvünkben még majd beszélünk azokról az eszközökről, amelyeknek a használata ennek a képességnek az eléréséhez vezet.

A halál is - éppen úgy, mint az álom és a mély alvás - úgy következik be, hogy az ember lényének részei között megváltozik az összefüggés. A külső, nyilvánvaló világ hatásában még az is látható, amit az érzékfeletti megfigyelés a halálra vonatkozóan megállapít, és az elfogulatlan ítélőerő a külső élet megfigyelésének az eredményeivel igazolja is az érzékfeletti megismerés közléseit. Mégis az ilyen tényekkel (mint a halál) kapcsolatos láthatatlan erőknek a láthatóságban való kifejeződése kevésbé nyilvánvaló és nagy nehézségekbe ütközik, ha az ember teljes súlyával át akarja érezni azt, ami a külső élet területén igazolja az érzékfeletti megismerés közléseit. Aki elzárkózik annak megismerése elől, hogy a fizikai világ maga is utal az érzékfelettiekre és hogy ez érzékelhető a fizikai világban, az már eddig is talált könyvünkben olyan részeket, amelyeket a fantázia szüleményének tarthatott, de az imént mondottak még inkább alkalmasak erre.

Amikor alvásba merülünk, asztráltestünk eloldódik az étertesttől és a fizikai testtől, de az utóbbi kettő kapcsolatban marad egymással; a halál beálltakor a fizikai test az étertesttől is elszakad és csak saját erőire van utalva, ezért mint holttest fel kell oszlania. Az étertest számára azonban a halál olyan állapotot teremt, amilyenben az étertest a születés és halál közötti időben, egyes kivételes esetektől eltekintve, sohasem volt. (Ezekről a kivételes esetekről még beszélni fogunk.) A halál után ugyanis az étertest együtt marad az asztráltesttel, de a fizikai test nélkül. Mert az étertest és az asztráltest nem közvetlenül a halál beállta után válik el egymástól. Egy ideig még együtt vannak. Ezt az összetartást elősegíti egy bizonyos erő, amelynek a jelenléte okvetlenül szükséges és érthető is, hogy szükséges, mert ha nem lenne jelen, az étertest egyáltalán nem tudna a fizikai testtől eloldódni. Az étertestet a fizikai testtel egy erő tartja össze; ezt világosan mutatja az alvás, amelynek a tartama alatt az asztráltest nem tudja az embernek ezt a két részét egymástól elszakítani. Ez az erő a halál beálltával működni kezd. Eloldja az étertestet a fizikai testtől, úgy, hogy most az étertest az asztráltesttel van kapcsolatban. Az érzékfeletti megfigyelés azt mutatja, hogy ez a halál utáni kapcsolat az étertest és az asztráltest között a különböző embereknél különböző tartamú, és néhány napig tart. Erről az időtartamról nem beszélünk bővebben, csak éppen megemlítjük. - Később azután az asztráltest a hozzátartozó étertestből is kioldódik és nélküle folytatja útját. Amíg ez a két test (étertest és asztráltest) együtt van, az ember észlelni tudja asztráltestének élményeit. Amíg a fizikai testtel is együtt vannak, az asztráltest arra kényszerül, hogy a fizikai testtől eloldódva (alvás alatt) rögtön megkezdje regeneráló munkáját és kívülről dolgozzon az elhasználódott szervek fel- frissítésén. Az az erő, amelyet az asztráltest az alvás folyamán így használ fel, megmarad a halál után is és ekkor másra fordítható. A halál után ez a regeneráló erő az asztráltest saját folyamatait teszi észlelhetőkké.

Aki az életet csak külsőségesen szemléli, azt mondhatja, hogy ezeket a megállapításokat csak az érti meg, aki maga is rendelkezik az érzékfeletti látás képességeivel, a többi embernek viszont nincs lehetősége ezeknek a megállapításoknak az igazságát megközelíteni. De ez nem így van. Bármit állapít is meg az érzékfeletti megismerés, a mindennapi szemlélet területétől távol eső területeken: ha már megállapította, az átlagos emberi ítélőerő is fel tudja azt fogni. Csak az a fontos, hogy itélőerőnk a kellő megvilágításba helyezze a nyilvánvalóan megtalálható összefüggéseket. A képzetalkotás, az érzés és akarat olyan viszonyban vannak egymással és a külvilággal való érintkezésből származó emberi élményekkel, hogy ha nyilvánvaló működési módjukat nem tekintjük nem-nyilvánvaló működésük kifejezésének: érthetetlenek maradnak. Ez a nyilvánvaló működés csak akkor válik világossá számunkra, ha a „nem fizikaiak” eredményének tudjuk tekinteni és látjuk, hogy a képzetalkotás, érzés és akarat működési menete (az emberi életben) egy olyan törvényszerűségnek az eredménye, amely az érzékfeletti megismerés megállapítása szerint a „nem-fizikaiakra” vonatkozik. Érzékfeletti megismerés nélkül e működéssel kapcsolatban úgy érezzük magunkat, mint egy vak a sötét szobában. Mint ahogy környezetünk fizikai tárgyait is csak a fény teszi láthatóvá, úgy azt is ami az ember lelki életében játszódik le, csak az érzékfeletti megismerés fénye teheti világossá.

Amiig az ember fizikai testében van, a külvilág képekben jut tudatába; fizikai testének levetése után észlelhetővé válik az, amit az asztráltest él át, mikor már nincsenek fizikai érzékszervei, amelyek összekötnék őt a külvilággal. Új élményei ilyenkor még nincsenek. Az étertesttel való kapcsolata megakadályozza őt abban, hogy valami újat élhessen át. De még van emlékezése elmúlt életére. Elmúlt életét a még meglévő étertest mint átfogó, életteljes festményt jeleníti meg. Ez az első élmény a halál után és úgy játszódik le, hogy az ember a születés és halál között lefolyt életét mint kiterített képek sorozatát látja. A születés és halál között csak éber tudatállapotban tud az ember emlékezni, amikor kapcsolatban van fizikai testével és csak olyan mértékben emlékezik, amilyen mértékben ezt fizikai teste lehetővé teszi. A lélek semmit sem veszít el abból, ami az életben hatással van rá. Ha a fizikai test erre alkalmas, tökéletes eszköz lenne, egész múltunkat az élet bármely pillanatában lelkünk elé tudnánk varázsolni. De fizikai testünk nem alkalmas erre és ezért megakadályozza a tökéletes emlékezést. A halál beálltával azonban levetjük fizikai testünket, és így megszűnik ez az akadály és mindaddig, amíg az ember étertestével együtt van, az emlékezés bizonyos mértékig tökéletes. Azután az emlékezés olyan mértékben tűnik el, amilyen mértékben az étertest elveszíti azt a fizikai testhez hasonló formát, amelyben élt, amíg a fizikai testben tartózkodott. Egyébként ez a forma-elvesztés az oka annak, hogy egy idő múlva az asztráltest is elválik az étertesttől, mert csak addig maradhat az étertesttel, amíg az megtartja a fizikai testnek megfelelő formát. - A születés és a halál közötti időben az étertest csak kivételes esetben és csak rövid időre válik el a fizikai testtől. Előfordulhat, hogy amikor pl. egyik végtagunkra túlságosan ránehezedik valami, étertestünk egy része elválik a fizikai testtől. Ilyenkor azt mondjuk erről a bizonyos végtagról, hogy „elaludt”. Az a sajátságos érzés amelyet ilyenkor érzünk, az étertest eloldódásától származik. (A materialista gondolkodásmód természetesen itt is tagadhatja a láthatóban lévő láthatatlant, és azt mondhatja, hogy a végtag „elalvását” a nyomás által okozott fizikai zavar idézi elő.) Érzékfeletti megfigyeléssel láthatjuk, hogy ilyen esetben az étertest megfelelő része mintegy kilép a fizikai testből. Ha valaki szokatlanul nagy ijedtséget vagy hasonló megrázó élményt él át, akkor megtörténhet, hogy rövid időre testének nagy részéből szakad ki az étertest. Ez olyankor következik be, amikor az ember valamilyen oknál fogva hirtelen közel érzi magát a halálhoz, ha pl. a vízbe fúlás vagy a szakadékba zuhanás veszélye fenyegeti. Amit elmondanak azok, akik ilyen élményen átestek, az közel jár az igazsághoz és az érzékfeletti megfigyelés eredményeivel igazolható. A sok példa közül amelyeket felhozhatnánk, csak egyet akarunk kiemelni, mert olyan valakitől származik, aki gondolkozásmódjánál fogva az elmondottakat hiú képzelgésnek kell, hogy tartsa. Igen hasznos ugyanis azok számára, akik csak néhány lépést tettek az érzékfeletti megfigyelés területén, ha megismerkednek olyan embereknek a megállapításaival, akik a szellem- tudományt képzelgésnek tartják. (A szellemtudomány művelői igen sokat tanulhatnak azoktól, akik a szellem- tudományos törekvéseket ostobaságnak tartják. És nem szabad, hogy megtévessze őket az a tény, hogy azok, akik szerint a szellemtudomány ostobaság, nem viszonozzák érdeklődésüket. Magának az érzékfeletti megfigyelésnek sincs szüksége erre, még eredményeinek az igazolása céljából sem. A példa felhasználásával nem is bizonyítani akar, hanem megmagyarázni.) Moritz Benedikt a kiváló bűnügyi antropológus, aki a természetkutatás más területein is jelentős kutatónak bizonyult, visszaemlékezéseiben elmond egy esetet, amelyet ő maga élt át, amikor fürdés közben közel volt a vízbefulladáshoz és egész életét egyetlen emlékképben látta maga előtt. - Nincs ellentétben az előbb elmondottakkal az sem, ha mások a hasonló esetben átélt képeket másképp, sőt úgy írják le, hogy ezeknek a képeknek látszólag igen kevés közük van a múlt eseményeihez, mert a képek a fizikai test különválásakor, tehát ebben az egészen szokatlan állapotban jönnek létre és vonatkozásuk az élethez néha nem egykönnyen magyarázható meg; de aki helyesen szemléli ezt a folyamatot az mindig felismeri, hogy a képek mire vonatkoznak. Az sem számít ellenvetésnek, ha valaki pl. egyszer közel állt a vízbefúláshoz és mégsem volt ilyen képélménye. Gondoljunk arra, hogy ez a képélmény csak akkor jöhet létre, ha az étertest valóban elszakadt már a fizikai testtől, de az asztráltesttel még kapcsolatban maradt. Ha az ijedtség az étertest és az asztráltest közötti kapcsolatot is meglazítja, az emlékkép-élmény elmarad, mert akkor, ahogy az álomtalan alvásban, teljes tudatnélküliség következik be.

A halál utáni első időben a múlt, amelyet átéltünk, egy emlékképben összefogva jelenik meg. Azután az asztráltest az étertesttől is elválik és most már étertest nélkül egyedül folytatja további útját. Nem nehéz belátnunk, hogy az asztráltestben megmarad mindaz, amit a fizikai testben való tartózkodás során a saját tevékenységével magának megszerzett. Az én bizonyos mértékben dolgozott a szellem-én, életszellem és szellemember kialakításán. Ezek létüket - amennyiben már kifejlődtek - az éntől kapják és nem a testi szervektől. És éppen az Én az amelynek az észleléshez nincs szüksége külső szervekre. De ahhoz sem kellenek neki külső szervek, hogy megtartsa azt, amit önmagával már egyesített. Ellenvetésül feltehetné valaki a kérdést vajon az alvás alatt miért nem észleljük azt, ami a szellem-énből, életszellemből és szellem-emberből már kifejlődött?

Azért nem észleljük, mert az én a születés és a halál közötti időben a fizikai testhez van láncolva és bár az alvás alatt az asztráltesttel együtt a fizikai testen kívül tartózkodik, mégis szoros kapcsolatban marad a fizikai testtel, mert asztráltestének tevékenysége a fizikai testre irányul. Így az én a maga észlelésével a külső fizikai világra van utalva és nem tudja a szellemiek megnyilatkozását közvetlenül felfogni. Csak a halál beálltával nyilatkozik meg a szellemiség közvetlenül az én előtt, mert a halál megszabadítja az ént a fizikai és étertest kapcsolatától. Abban a pillanatban, amikor az emberi lélek eltávozott a fizikai világból, amely a földi életben a lélek tevékenységét magához láncolja, a lélek előtt egy másik világ fénylik fel. - Annak is meg van az oka, hogy ebben az időpontban nem szakad meg az emberi léleknek minden kapcsolata a külső fizikai világgal. Ugyanis bizonyos vágyak megmaradnak a lélekben és ezek tartják a kapcsolatot a fizikai világgal. Vannak olyan vágyak, amelyeket az ember éppen azáltal hoz létre, hogy énjében, lényének negyedik tagjában, tudatos. Azok a vágyak és kívánságok amelyek a három test mivoltából származnak, csak a külső világban hathatnak, és amikor ezt a három testiséget levetettük, a belőlük származó vágyak is megszűnnek. Az éhséget a külső testiség hozza létre; rögtön megszűnik, mihelyt ez a külső testiség nincs összekötve az énnel. Ha az énnek nem volna más vágya, csak olyan, amely az ő saját szellemi mivoltából ered, akkor a halál beálltával teljes kielégülést meríthetne a szellemi világból, ahová most készül. De az élet még más vágyakat is juttatott neki: vágyódást keltett benne olyan élvezetek után, amelyeket csak fizikai szervekkel lehet kielégíteni, annak ellenére, hogy maguk a vágyak nem is származnak ezeknek a szerveknek a mivoltából, természetéből. Nemcsak a három test (fizikai, éter- és asztráltest) kívánja azt a kielégülést, amelyet csak a fizikai világ adhat meg, hanem maga az én is talál a fizikai világban olyan élvezetet, amelyhez a szellemi világban nem juthat, mert a szellemi világban egyáltalán nincs meg ennek a kielégülésnek a tárgya. Az én a földi életben kétféle kívánságot élhet át. Olyan kívánságokat amelyek a testiségből származnak; ezeket természetesen a testiségben kell kielégíteni. Ezek a vágyak a három test feloszlása után megszűnnek. Azután az én átélhet olyan vágyakat is, amelyek saját szellemi természetéből származnak. Amíg az én a hármas testiségben él, ezeket a vágyakat is a testi szervekkel elégíti ki. Mert a testi szervek megnyilatkozásában a rejtett szellemiség működik és az érzékek mindabból, amit észlelnek egyúttal szellemiséget is fogadnak magukba. Ez a szellemiség, bár más formában, de megvan a halál után is. Mindaz, amit az én a fizikai világban eltöltött életek alatt a szellemiekből megkíván, megmarad számára akkor is, amikor már nincsenek érzékei. Ha e kétféle kívánságon kívül nem volna még egy harmadik fajta: a halál csak átmenetet jelentene az érzékekkel kielégíthető és a szellemi világ megnyilatkozásaival beteljesedő vágyak között. - A harmadik fajtához tartoznak azok a kívánságok, amelyeket az én a fizikai világban folytatott élete alatt hoz létre azért, mert kedve telik bennük, kedve telik még abban is, ami bennük nem a szellemiség megnyilatkozása. - A legalacsonyabb rendű élvezetek is lehetnek a szellem megnyilatkozásai. A kielégülés, amelyet az éhező lény számára a táplálék felvétele tesz lehetővé: a szellem megnyilatkozása. A táplálék felvételével létrejön valami, ami nélkül a szellemiség bizonyos vonatkozású fejlődése nem következhet be. Az én azonban túlhaladhat az élvezetnek azon a mértékén, amely szükségképpen ebből a tényből adódik. Vágyódhat az ízletes étel után, teljesen függetlenül attól, hogy a táplálék felvétele milyen szolgálatot tesz a szellemnek. Ilyen módon vágyódhat a fizikai világ által nyújtott másfajta élvezetekre is. Így megszületnek azok a vágyak, amelyek a fizikai világban sohasem kerültek volna napfényre, ha az emberi én nem sorakozott volna a fizikai világ lényei közé. De ezek a vágyak nem származnak az Én szellemi mivoltából sem. Kell, hogy az énnek, amíg a testben él, fizikai élvezete legyen, még ha ö maga szellemi is; mert a fizikaiban megnyilatkozik a szellem; és az én a szellemet élvezi, nem mást, amikor a fizikai világban átadja magát annak, amin áttör a szellem fénysugara. És az én megmarad ennek a fénynek élvezetében akkor is, amikor a fizikai valóság már nem alkalmas eszköz arra, hogy átengedje magán a szellem fénysugarát. Az olyan kívánságok azonban, amelyek nem az élő szellemet szomjazzák már itt a fizikai világban is, nem teljesedhetnek a szellemi világban. A halál után az ilyen vágyak számára megszűnik a lehetősége annak, hogy az élvezetet elérhessék. Az ízletes ételt csak azért élvezhetjük, mert fizikai szerveink vannak, amelyeket a táplálék felvételekor használunk: ínyünk, nyelvünk, stb. A fizikai test levetése után nincsenek már fizikai szerveink. Ha azonban az én még mindig kívánja az ilyen élvezetet, akkor kívánsága kielégítetlen kell, hogy maradjon. Ha az élvezet a szellemhez igazodik, akkor csak addig van meg az élvezet vágya, amíg az ember fizikai szervei is megvannak. Ha azonban az élvezetet az én létrehozta anélkül, hogy ezzel a szellemet akarta volna szolgálni, a halál után megmarad az élvezet utáni vágy, amely hiába szomjazza a kielégülést.

Ami ilyenkor az emberben lejátszódik, arról csak úgy tudunk fogalmat alkotni, ha elképzeljük, hogy valaki égő szomjúságot érez és körülötte sem közelben sem távolban sehol sincs víz. Így jár az én, ha a halál után még nem aludtak el benne a külső világ élvezetei utáni vágyak, de nincsenek szervei, amelyekkel kielégíthetné őket. Természetesen az égő szomjúságot, az én halál utáni állapotát, úgy kell elképzelnünk, hogy az mérhetetlen erősségűvé fokozódik és kiterjed az összes olyan még meglévő vágyakra, amelyeknek a teljesítésére a halál után semmiféle lehetőség nincs. Ez az állapot az ént most már arra ösztönzi, hogy megszabadítsa magát a külső világ vonzerejétől. Meg kell, hogy tisztítsa, meg kell, hogy szabadítsa magát. Ki kell irtania magából mindazokat a kívánságokat, amelyek a fizikai testben születtek és amelyeknek a szellemi világban nincs létjogosultságuk. - Mint ahogy valamely tárgy, ha a tűz belekapott és elégette, úgy oszlik fel és szűnik meg a halál után ez a vágy-élet is; megszűnésével láthatóvá válik az a világ, amelyet az érzékfeletti megismerés alapján „a szellem emésztő tüzének” lehet nevezni. Ez a tűz ragadja meg azt az érzéki vágyat, amely nem kifejeződése a szellemnek. Az a kép, amelyet az érzékfeletti megismerésnek ezekről a folyamatokról adnia kell, vigasztalannak és félelmesnek látszhat. Ijesztőnek látszhat, hogy a remény, amelynek teljesüléséhez fizikai szervek kellenek, a halál után reménytelenséggé, a kívánság, amelyet csak a fizikai világ tud kielégíteni, égető nélkülözéssé kell, hogy váljék. De csak addig lehet ez a véleményünk, amíg meg nem gondoljuk, hogy mindazok a kívánságok és vágyak, amelyek a halál után „az emésztő tűz” martalékává válnak, magasabb értelemben nem jótékony, hanem pusztító erőket képviselnek az életben. Az ilyen erők révén az én szorosabban kapcsolódik a fizikai világhoz, semmint szükséges volna, hogy felvegye belőle mindazt, ami hasznára van. A fizikai világ a mögötte lévő szellemiség megnyilatkozása. Az én sohasem élvezhetné abban a formában a szellemet, ahogyan az csak az érzékeken keresztül nyilatkozhat meg, ha nem akarná felhasználni az érzékeket a szellemiség fizikai világbeli élvezésére. Viszont olyan mértékben távolodik el az én a világ igazi szellemi valóságától, amilyen mértékben vágyakozik a fizikaiakra, anélkül, hogy vágyakozásában a szellem szava is szólna. Az a fizikai élvezet, amely a szellem kifejeződése, felemelkedést, fejlődést jelent az Én számára, az pedig, amely nem kifejeződése a szellemnek, elszegényíti, pusztítja az ént. Ha ki is elégül az ilyen vágy a fizikai világban, pusztító hatása mégis érvényesül, csakhogy ez a pusztító hatás a halál előtt az én számára nem látható. Ezért van az, hogy az élvezet, kielégülése új, hasonló kívánságokat kelt életre. És az ember nem is veszi észre, hogy 8 maga viszi az „emésztő tűzbe” magát. A halál után csak láthatóvá válik az, ami már életében is üdvös jótékony következményében jelen van. Ha valakit szeret az ember, nem csak az vonzza őt a másikhoz, amit fizikai szerveivel érzékel rajta. Mert ez az ami a halál után nem érzékelhető, amit a fizikai érzékek nem érzékelhetnek. A halál után éppen az válik láthatóvá a szeretett emberen, aminek észleléséhez a fizikai szervek csak eszközül szolgáltak. Az egyetlen, ami ezt a teljes láthatóságot akadályozza, ha vannak még olyan vágyak, amelyeket csakis fizikai szervek segítségével elégíthetünk ki. Ha ez a vágy nincs kiirtva belőlünk, be sem következhet a halál után, hogy tudatosan észleljük azt, akit szeretünk. Ilyen szemszögből nézve, a halál utáni élmények egész más színben tűnnek fel, az érzékfeletti megismerés szükségképpen úgy írja le a halál utáni állapotot, hogy az rettenetesnek, vigasztalannak látszhat; de ha megismerjük a halál utáni állapot összefüggéseit azt mélyen megnyugtatónak és vigasztalónak tartjuk.

A halál utáni legelső élmények nemcsak a vágyak nézőpontjából, hanem még más vonatkozásban is igen különbözőek földi életünk élményeitől. A megtisztulás folyamán az ember mintegy „visszafelé” él. Végigéli még egyszer mindazt, amit életében, születésétől kezdve tapasztalt. Kezdi azokkal az eseményekkel, amelyek közvetlenül a halál előtt játszódtak le és még egyszer átél mindent sorrendben visszafelé, egészen a gyermekkorig. Eközben szellemi módon eléje kerül mindaz, ami az élet folyamán az énnek nem a szellemi természetéből származott, csakhogy ezt most bizonyos értelemben, fordítva éli át. Ha valaki pl. hatvanadik életévében halt meg és negyvenedik évében haragtól felhevülten egy másik embernek testi vagy lelki fájdalmat okozott, ezt még egyszer átéli, amikor a halál után visszafelé menve élete során negyvenedik évéhez érkezik. Csakhogy most nem azt a kielégülést érzi át, amelyet akkor érzett, amikor a földi életben a másik embert megbántotta, hanem annak fájdalmát éli át. Ebből egyszersmind az is nyilvánvaló, hogy az ilyen eseményben csak azt érezzük szenvedést okozónak a halál után, ami az énnek olyan vágyából eredt, amely teljesen a külső világból származik. A valóságban ugyanis az én ilyenfajta vágyának kielégítésével, nemcsak a másik embernek árt, hanem önmagának is; csakhogy az élet folyamán a saját magának okozott ártalom láthatatlan marad. A halál után azonban az egész ártalmat okozó vágy-világ az én számára láthatóvá válik. Az én vonzódik mindazokhoz a lényekhez és tárgyakhoz, amelyek ilyen vágyat keltenek benne, hogy azután az „emésztő tűzben” a vágy ugyanúgy kiégjen belőle, mint ahogy keletkezett. Csak amikor az ember visszafele vándorlásában születésének időpontjához érkezik, akkor ment már át minden ilyen vágya a tisztító tűzön. Ettől az időponttól kezdve semmi sem akadályozza őt abban, hogy teljesen átadja magát a szellemi világnak. A lét új fokára emelkedik. Mint ahogy a halál beálltával fizikai teste, majd nemsokára éterteste, úgy oszlik fel most asztráltestének az a része, mely csak a külső fizikai világról való tudatban tud élni. Az érzékfeletti megismerés szerint tehát az embernek három holtteste van: a fizikai, éter- és asztráltest. Az időpontot is megjelölhetjük amikor az ember leveti asztráltestét: a megtisztulás kb. ugyanannyi ideig tart, mint a születés és halál közötti élet egyharmada. Hogy ennek mi az oka, az majd akkor válik világossá, ha a szellemtudomány alapján az ember egész pályafutásával foglalkozunk. Érzékfeletti megfigyeléssel észlelhetjük, hogy az ember környezetében állandóan vannak olyan levetett asztrál-holttestek, amelyeket olyan emberek vetettek le, akik a megtisztulás állapotát elhagyva magasabb létre emelkedtek. Mint ahogy a fizikai világban, ahol emberek élnek folytonosan fizikailag észlelhetően fizikai holttestek keletkeznek, úgy az asztrális világban is ugyanez történik az asztráltestre vonatkozóan.

A megtisztulás után az én egy számára teljesen újszerű tudatállapotba kerül. A halál előtt a külső észlelésnek kellett feléje áramlania, hogy azt a tudat fényével megvilágítsa, most pedig mintegy belőle áramlik kifelé egy új világ, melynek tudatára jut. Az én a születés és halál közti időben is benne él ebben a világban, csakhogy ilyenkor ez a világ, az érzékek megnyilatkozásába öltözik, és csak akkor jelentkezik közvetlen formában és nem a fizikaiság fátyolén keresztül, ha az én minden fizikai észlelés kizárásával saját lényének „legbensőbb szentélyében” észleli önmagát. Az észlelés a halál előtt az én belső világában történik, a halál és a tisztulás után pedig a szellemi világ a maga gazdagságában az Én belső világából kifelé nyilatkozik meg. A szellemi világ tulajdonképpen már nyomban az étertest levetése után így nyilatkozik meg, de sötét felhőként eltakarják azok a vágyak, amelyek még a külső világ felé fordulnak. Olyan ez, mintha a szellemi átélés boldogító világába belevegyülnének azok a fekete démoni árnyak, amelyek a „tűzben önmagukat felemésztő” vágyakból keletkeznek. De ezek a vágyak nem is csak árnyak, hanem valóságos lények; ez rögtön kitűnik akkor, amikor az énnek már nincsenek fizikai szervei és ezért észlelheti azt, ami szellemi. Ezek a vágy-lények a halál után úgy jelennek meg, hogy torzképei, karikatúrái annak, amit az ember azelőtt a fizikai észlelés útján ismert meg. Az érzékfeletti megfigyelés alapján el kell mondani, hogy a tisztító tűz világát olyan lények lakják, akiknek a látása borzalmat és fájdalmat kelt, szenvedélyük a gonoszságnak olyan fokára vágyik, amelyhez viszonyítva a fizikai világban megnyilvánuló gonoszság jelentéktelennek tűnik. Azokat az alacsonyrendű vágyakat, amelyeket az ember az érzékfeletti világba magával visz, ezek a lények mintegy táplálékuknak tekintik, és ez hatalmukat csak erősíti. A fizikai érzékekkel nem észlelhető világról vázolt kép talán kevésbé látszik hihetetlennek, ha elfogulatlanul figyeljük meg az állatvilágot. Szellemi nézőpontból mi tulajdonképpen a kegyetlenül portyázó farkas? Mi nyilatkozik meg abban, amit az érzékekkel rajta észlelni lehet? Nem más, mint egy olyan lélek, amely a vágyban él és amelyet a vágy késztet cselekvésre. A farkas külső alakját vágyai megtestesülésének nevezhetjük. És az embernek még akkor is el kellene ismernie a farkas jellegű lény létezését, ha nem volna szerve a farkas alakjának az észlelésére és a farkas-vágyak hatásukban láthatatlanul mutatkoznának, vagyis egy számára láthatatlan hatalom hajtaná végre kóborlásaiban azt, amit egyébként a látható farkas cselekszik. És bár a tisztítótűz lényeit csak az érzékfeletti tudat észleli, a fizikai tudat nem, hatásuk mégis nyilvánvaló és abban áll, hogy elpusztítják az én-t ha az táplálékot ad nekik. Ez a hatás világosan látható, ha az egyébként indokolt élvezet mértéktelenséggé és kicsapongássá fajul. Mert az én-ben a fizikailag észlelhető jelenségek csak olyan mértékű vágyat ébresztenek, amilyen mértékű élvezet az én mivolta szerint indokolt. Az állatot csak az a külvilági jelenség készteti sóvárgásra, amelyre három testisége vágyik. Az embernek vannak magasabb rendű élvezetei is, mert a három testi részen kívül egy negyedik része is van: az én. Ha azonban az Én olyan kielégülésre vágjuk, amely nem a lénye fenntartására és hasznára, hanem annak ártalmára van, akkor az ilyen vágyódás nem lehet sem hármas testiségének, sem a saját természetének, hanem azoknak a lényeknek a hatása, akiknek igazi alakja rejtve marad érzékeink előtt és akik éppen az én magasabb természetét tudják megközelíteni és olyan vágyakra gerjeszteni, amelyek nincsenek összefüggésben a fizikai valósággal, de csakis fizikailag elégíthetők ki.

Vannak olyan lények, amelyek azokkal a vágyakkal és szenvedélyekkel táplálkoznak, amelyek rosszabbak mint az állati szenvedélyek és vágyak, mert ezek a lények nem a fizikaiakban élik ki magukat, hanem a szellemet ragadják meg és húzzák le a fizikai síkra. Ezeket a lényeket azért látja szellemi látásunk csúnyábbnak és borzalmasabbnak a legvadabb állatokénál is, mert a vadállatok csak a fizikai világ szerinti szenvedélyek megtestesülései, a tisztítótűz lényeinek a romboló erői viszont mérhetetlenül felülmúlják mindazt a pusztítást és dühöt, amely a fizikailag észlelhető állatvilágban szerepel. Az érzékfeletti megismerés ilyen módon ki kell, hogy terjessze az ember látókörét a tisztítótűz lényeinek világára, amely bizonyos vonatkozásban alacsonyabb rendű a pusztítást okozó, fizikailag látható állatvilágnál.

Ha az ember a halál után a tisztítótűzön átment, egy másik világ van előtte, amely szellemiséget tartalmaz. Ez a világ csak olyan vágyat kelt életre benne, amely a szellemiséggel elégül ki. De az ember itt is megkülönbözteti azt, ami saját énjéhez tartozik, attól ami énjének környezete, - vagy úgy is mondhatjuk: külvilága. Csak mindaz, amit környezetében átél, úgy áramlik hozzá, mint testi léte során saját énjének észlelése, vagyis ahogy énjét észleli. A születés és a halál közötti életben környezete a testi szerveken keresztül szól az emberhez, míg az összes testek levetése után az új környezet szava közvetlenül az én „legbensőbb szentélyébe” hatol. Az egész környezet most tele van olyan lényekkel, akik ugyanolyanok, mint az ő énje, mert ént csak én közelíthet meg.

A fizikai világban az embert ásványok, növények és állatok veszik körül és maga a fizikai világ is ásványokból, növényekből és állatokból áll, a halál után viszont olyan világ van az ember körül, amely szellemi lényekből áll. - Az ember azonban ebbe a világba hoz magával valamit, ami nem ebből a szellemi környezetből való és ez nem más, mint az én fizikai világban átélt élményeinek az eredménye. Ezeknek az élményeknek az összessége először közvetlenül a halál után, amikor az étertest még kapcsolatban van az én-nel, mint átfogó emlékkép jelenik meg. Bár magát az étertestet leveti az ember, de az én-ben az emlékképből örök tulajdonaként megmarad valami. Olyan ez, ami így megmarad az énben, mintha az ember a születés és halál között szerzett összes élményeiből és tapasztalataiból egy extraktumot, kivonatot készített volna. Ez az élet szellemi termése, gyümölcse. Az élmények és tapasztalatok kivonata tehát szellemi természetű és magába foglalja mindazt a szellemiséget, ami az érzékeken keresztül nyilatkozik meg, de fizikai élet nélkül nem jöhet létre. A halál után az én a fizikai világnak ezt a gyümölcsét saját belső világának érzi és így lépi át annak a világnak a küszöbét, amelynek lényei úgy nyilatkoznak meg, ahogy csak maga az én tud benső mivoltának legmélyén megnyilatkozni. Mint ahogy a növényi csíra az egész növénynek az extraktuma, de csak akkor fejlődik ki, ha egy másik világba: a földbe kerül, úgy bontakozhat most ki csíraként az is, amit az én a fizikai világból magával hozott, mert hat rá a szellemi környezet, amely most már felvette magába. Az érzékfelettiekkel foglalkozó tudomány, amikor le kell írnia, hogy mi megy végbe ebben a „szellemvilágban”, csak képeket adhat róla; de ezek a képek az érzékfeletti tudat előtt, ha az követi a megfelelő és fizikai szemmel nem látható eseményeket, igaz valóságnak mutatkoznak. Amit a szellemtudománynak erről a „szellemvilágról” el kell mondania, azt a fizikai világból vett hasonlatok segítségével teheti szemléltethetővé. Mert annak ellenére, hogy ez a világ teljesen szellemi, mégis bizonyos vonatkozásban hasonlít a fizikai világhoz. A fizikai világban pl. egy tárgy úgy hat szemünkre, hogy egy bizonyos színélményt idéz elő, a szellemi világban pedig valamely lény úgy hathat az énre, hogy annak a színélményhez hasonló élménye van. Ennek a szellemi élménynek a keletkezését azonban olyan módon idézheti csak elő az ember, mint a születés és halál közötti életben az én benső érzékelését. Tehát ez az élmény nem úgy következik be, mintha kívülről érné az embert a fény, hanem úgy, mintha egy másik lény közvetlenül hatna az énre és arra ösztönözné, hogy ezt a hatást egy színképben állítsa maga elé. Így az én szellemi környezetének összes lényei egy sugárzó színvilágban fejeződnek ki. Mivel a szellemi színélmények másképp keletkeznek, mint a fizikaiak, a szellemi világ színeinek jellege is más, mint a fizikai színeké. Hasonlót kell mondanunk a fizikai világbeli többi hatásra vonatkozóan is. A fizikai világban észlelhető tényezők közül a hang viselkedése hasonlít legjobban a szellemi hang szerepéhez. És minél inkább benne él az ember a szellemi világban, annál inkább észleli a szellemi világ önmagában mozgalmas életét, amely a fizikai világ hangjaival és a hangok harmóniájával hasonlítható össze. Csakhogy a szellemi világban a hangot nem kívülről közeledőnek érzi, hanem olyan hatalomnak, amely az ő énjén keresztül áramlik ki a világba. Úgy érzi a hangot, mint a fizikai világban saját beszédét vagy énekét; csakhogy a szellemi világban tudja, hogy a belőle kiáramló hangok olyan más lényeknek a kiáramlásai, akik rajta keresztül áradnak ki a világba. És még magasabb rendű híradást közvetít a hang a szellemi világban, amikor „szellemi szóvá” válik. Ilyenkor nemcsak valamely szellemi lény eleven élete árad az énen keresztül, hanem a másik szellemi lény beszél saját belső világáról az énnek. Ha az én-t így áthatja a szellemi szó, a két lény szinte egymásban él, anélkül, hogy olyan válaszfal lenne közöttük, mint két lény együttlétekor a fizikai világban. A halál után így él együtt az én más szellemi lényekkel.

Az érzékfeletti tudat a szellemi világban három területet különböztet meg. Ez a három terület a fizikai világ három területével hasonlítható össze. Az első mintegy „szilárd talaja”, a második „tengere és folyamvilága”, a harmadik „légköre” a szellemi világnak. - Ami a földön fizikai szervekkel észlelhető formát ölt, azt szellemi mivoltának megfelelően a „szellemi világ” első területén észlelhetjük. Pl. itt észlelhetjük azt az erőt, amely a kristályformát hozza létre. Csakhogy az, ami a szellemi világnak ezen a területén nyilatkozik meg, mintegy ellentéte annak, amit a fizikai világban tapasztalunk. Azt a teret, amelyet a fizikai világban a kő tömege tölt ki, szellemi látással mintegy ürességnek látjuk, de az üresség körül észleljük azt az erőt, amely a kő formáját kialakítja. De pl. a kő fizikai világbeli színe úgy jelenik meg a szellemi világban, hogy a fizikai szín kiegészítő színét éljük át. A vörös követ tehát a szellemi világban zöldesnek látjuk, a zöldet vörösnek, stb. Más tulajdonságok is ellentétjükben jelennek meg. Mint ahogy a fizikai világ szilárd talaja - kontinentális területe - kövekből és földtömegekből áll, úgy alkotják a szellemi világ „szilárd talaját” a fent leírt jelenségek. - Ami a fizikai érzékelhetőség világában élet, az a szellemi világban tenger. Fizikai látásunkkal a növény- és állatvilágban és az emberek világában nem magát az életet, hanem csak működését, hatását látjuk.

Szellemi szemünkkel látjuk az élet áramló világát, amely úgy szövi át a szellemi világot, mint a szárazföldet a folyók és a tengerek. De még jobb, ha a szellemi világban áramló életet a test véráramlásával hasonlítjuk össze, mert a folyók és tengerek eloszlása a fizikai világban nem rendszeres, az áramló élet eloszlása viszont - mint a testben a vér - a szellemi világban bizonyos rendszerességgel történik. Éppen ez az „áramló élet” az, amit egyszersmind szellemi hangzásként észlelünk. A szellemi világ harmadik területe a „légköre”. Ami a fizikai világban mint érzés jelenik meg, az úgy hat át mindent a szellemi területen, mint ahogy a levegő hat át mindent a Földön. Képzeljük el az áramló érzések tengerét. Bánat és fájdalom, öröm és elragadtatás úgy áramlanak ezen a területen, mint szél és vihar a fizikai világ légkörében. Gondoljunk egy csatára, amely a Földön zajlik le. Nemcsak fizikai szemmel látható emberek állnak egymással szemben, hanem érzések és szenvedélyek is; a fájdalom éppúgy betölti a csatateret, mint az emberi alakok tömege. A szellemi érzékek számára tudatossá válik, hogy a szenvedélyek, a fájdalom és a győzelmi mámor nemcsak fizikailag észlelhető hatásában él, hanem a szellemi világban is, mint a szellemi világ légkörében lejátszódó folyamat. Az ilyen esemény szellemi megnyilatkozása viharhoz hasonlítható; észlelése pedig a szavak hallásához. Azt mondhatjuk: ahogy a levegő körülveszi és áthatja a földi lényeket, úgy veszik körül és hatják át a „szellemi szavak” a szellemi világ lényeit és folyamatait.

A szellemi világban még további észlelések is lehetségesek. Megvan itt az is, ami a fizikai világban a hőhöz és fényhez hasonlítható. Ami a szellemi világban mindent áthat - mint a hő a földi tárgyakat és lényeket - az maga a gondolatvilág. Csakhogy ezeket a szellemi világbeli gondolatokat élő, önálló lényeknek kell elképzelnünk. A fizikai világbeli gondolatok csak árnyképei a szellemi világban élő gondolati lényeknek. Ha elképzeljük az emberi gondolatot az emberből kiemelve mint tevékeny, cselekvő lényt, akinek saját belső élete van, akkor halvány képünk van arról, ami a szellemi világ negyedik régióját betölti. Amit gondolatként a fizikai világban a születés és halál közötti időben észlelünk, az csak megnyilatkozása a gondolat-világnak, ahogyan az a testiségen keresztül kialakulhat. Azok a gondolatok, amelyek gazdagítják a fizikai világot, ebből a régióból származnak. Ezzel kapcsolatban nem kell okvetlenül a nagy feltalálók, lángeszű emberek eszméire gondolnunk, mert majd minden embernek van olyan „ötlete”, amelyet nem a külvilágnak köszönhet, hanem amellyel éppen magát a külvilágot alakítja át. Azok az érzések, szenvedélyek stb. amelyek a külvilág hatására jönnek létre, a szellemi világ harmadik régiójába tartoznak, de ami úgy él az emberben, hogy az ember „alkotóvá” válik és átalakítóan megtermékenyítően hat környezetére, az őseredeti, lényszerű alakjában a szellemi világ negyedik régiójából származik. - Az ötödik régió tartalma a fizikai fényhez hasonlítható, és őseredeti alakjában az önmagát megnyilatkoztató bölcsesség. Ehhez a régióhoz tartoznak azok a lények, akik úgy árasztják a bölcsességet környezetükre, mint a Nap a fényt a fizikai lényekre. És amit a bölcsesség besugároz, az igazi értelme és igazi jelentősége szerint úgy mutatkozik meg, mint valamely fizikai lény, amikor a ráeső fény hatására színeiben jelenik meg. A szellemi világnak vannak még magasabb területei is, ezekkel majd könyvünk egy későbbi részében foglalkozunk.

Az én a halál után mindazzal, amit eredményként a fizikai világból magával hozott belemerül a szellemi világba. Ez az eredmény még együtt van az asztráltestnek azzal a részével, amelyet az én a megtisztulás folyamatának a végén nem vetett le magáról. Mert csak az a rész válik le, amely a halál után a maga kívánságaival és vágyaival a fizikai élet felé fordult. Mint a mag a földbe, úgy merül bele az én is - azzal együtt amit a fizikai világban magáévá tett - a szellemi világba. És mint ahogy a mag magához vonzza környezetének anyagait és erőit, hogy új növénnyé fejlődhessék, úgy tölti be a szellemi világba merült én egész mivoltát a növekedés és fejlődés folyamata. - Abban, amit egy szerv észlel, benne van az az erő is, amely ezt a szervet kialakítja. A szem észleli a fényt, de fény nélkül nem volna szem. Sötétben élő lények nem fejlesztenek ki látószervet. Így az egész testi embert a test szerveivel észlelt jelenségek rejtett erői építik fel. A fizikai testet a fizikai világ erői, az étertestet az életvilág erői, az asztráltestet pedig az asztrális világ erői építik fel. Amikor az én a szellemi világba kerül, olyan erőkkel találkozik, amelyek a fizikai észlelés előtt rejtve maradnak. A szellemi világ első régiójában azokkal a szellemi lényekkel találkozik, akik állandóan körülötte vannak és akik fizikai testét is felépítették. A fizikai világban tehát csak azoknak a szellemi erőknek megnyilatkozásait észleli, amelyek az ő testét is felépítették. A halál után pedig maguknak a felépítő erőknek a világában él, amelyek most megmutatják neki igazi, rejtett alakjukat. A második régióban azoknak az erőknek a világában él, amelyek étertestét alkotják. A harmadik régióban azok az erők áramlanak feléje, amelyekből asztrálteste kialakult. A szellemi világ magasabb régiói is feléje árasztják azokat az erőket, amelyek a születés és halál közötti életét felépítették.

A szellemi világ lényei együttműködnek azzal, amit az ember előző életének gyümölcseként magával hozott, és ami most csíra lesz. Ez az együttműködés újra felépíti az embert, egyelőre mint szellemi lényt. Az alvás alatt a fizikai és étertest együtt marad, az asztráltest és az én bár kívül van a fizikai és étertesten, de még kapcsolatban van velük. Amit az asztráltest és az én az alvás állapotában a szellemi világból felvesz, az csak az ébrenlét alatt elhasználódott erők pótlására szolgál. Amikor azonban az én már levetette a fizikai és étertestét, sőt levetette a megtisztulás után az asztráltestnek azt a részét is, amely vágyaival a fizikai világhoz kapcsolódik, akkor az énbe áradó szellemi világbeli erők már nemcsak helyrehozhatók és javíthatók, hanem újjáteremtők. És bizonyos idő múlva (erről az időszakról könyvünk egy későbbi részében még beszélünk) az én körül egy olyan asztráltest alakul ki, amely létezni tud az ember születés és halál közötti éter és fizikai testében. Az ember újra megszülethet és megújult, az előbbi földi élet gyümölcsét magában hordozó földi létben jelenhet meg. Az ember mindaddig, amíg asztrálteste újjáalakítására nem kerül a sor - tanúja a saját újra-felépítésének. Mivel a szellemi élet hatalmai nem külső szerveken keresztül, hanem belülről nyilatkoznak meg - ahogy saját Énje az én-tudatban - az ember csak addig észlelheti e szellemi lények megnyilatkozását, amíg érdeklődése nem fordul a külső világ felé. Attól a pillanattól kezdve, hogy asztrálteste újjáalakult, az ember érzésvilága a külvilág felé fordul. Az asztráltest ismét egy külső éter- és fizikai test után vágyik és ezzel elfordul belső világának megnyilatkozásától. Ezért következik be ilyenkor - a belső tudat elvesztése után és a külső tudat megszületése előtt - egy közbülső állapot, amikor az ember tudatnélküliségbe süllyed. A tudat most már csak a fizikai világban jelenik meg újra, amikor a fizikai észleléshez szükséges szervek kialakultak. Abban az időben, amikor a belső észleléssel megvilágított tudat megszűnik, akkor kezd az új étertest az asztráltesthez kapcsolódni és azután az ember ismét beköltözhet egy fizikai testbe. Ahogy a fizikai és étertest az asztráltesthez kapcsolódik, ebben tudatosan csak egy olyan én vehetne részt, amely az étertestben és fizikai testben rejtetten ható teremtő erőket, az életszellemet és a szellemembert önmagában már létrehozta. Amíg az ember nem érte el ezt a fejlődési fokot, nála fejlettebb lényeknek kell ezt a folyamatot irányítani és vezetni. Az asztráltestet ezek a magasrendű lények egy szülőpárhoz vezetik, hogy az ember megkaphassa a megfelelő étertestet és fizikai testet. - Mielőtt az étertestnek az asztráltesthez való kapcsolódása befejeződne, az újra fizikai létbe lépő ember egy különösen jelentős eseményt él át. Előző életében az ember zavaró lényeket hívott életre, akik a halál után - mikor az érzékfeletti világban életén végigvándorolt - eléje is jöttek. Idézzük fel ismét az előbbi példát. Tegyük fel, hogy valaki előző élete negyvenedik évében dühében egy másik embernek nagy fájdalmat okozott. A halál után a másik ember fájdalma, mint saját énjének fejlődését gátló erő jelenik meg. És így van ez az előző élet minden hasonló eseményével kapcsolatban. Amikor a halál és születés közötti élet után az én ismét a fizikai életbe lép, ezek a fejlődési akadályok újra megjelennek előtte. A halál után képszerűen jelentek meg előtte, a születés előtt következő életét látja. Ismét egy festményhez hasonló jelenséget lát és ez a kép megmutatja azokat az akadályokat, amelyeket, ha fejlődésében tovább akar jutni, el kell hárítania. És amit így lát az azoknak az erőknek a kiinduló pontja, amelyeket új életében magával kell vinnie. A másik ember fájdalmának a képe erővé válik, és ez az erő az ismét földi létbe lépő én-t arra ösztönzi, hogy az általa okozott fájdalmat jóvátegye. Így hat az előző élet a következőre. Az előbbi életben végrehajtott tettek bizonyos vonatkozásban okai az új élet tetteinek. Az előző élet törvényszerű összefüggését a későbbivel a sors törvényének nevezzük. Megszokottá vált, hogy a sors törvényét a keleti bölcsességből származó „karma” szóval fejezzük ki.

Az új testi összefüggések kiépítése nem az egyetlen tevékenység, amelyet az embernek a halál és újabb születés között végre kell hajtania. Az új testi összefüggések felépítése közben az ember a fizikai világon kívül él. A fizikai világ azonban ez alatt az idő alatt tovább fejlődik. A Föld aránylag rövid időközökben megváltoztatja arculatát. Milyen más volt néhány évezred előtt az a terület, amely most Németországhoz tartozik. Amikor új életünkben megjelenünk, a Föld általában már sohasem olyan, mint amilyen legutolsó életünk idejében volt. Mialatt nem voltunk a Földön, sok minden megváltozott. A Föld arculatának változásán szintén rejtett erők működnek. Ezeknek az erőknek a működése ugyanabból a világból származik, amelyekben az ember a halál után él. És az embernek magának is közre kell működnie a Föld külsejének megváltoztatásában. Ez azonban mindaddig, amíg az ember az életszellem és szellemember fejlődési fokának az elérésével világos tudatot nem szerez arról, hogy milyen összefüggés van a szellemiség és annak fizikai kifejeződése között, csak a magasabb lények vezetésével történhet. Az ember azonban mégis részt vesz abban a tevékenységben, amely a földi körülményeket megváltoztatja. Azt mondhatjuk, hogy az emberek a halál és születés közötti időben úgy alakítják át a Földet, hogy a földi viszonyok ahhoz igazodjanak, ami időközben magukban az emberekben kifejlődött. Ha a Földnek egy bizonyos pontját egyszer megfigyeltük, hosszú idő múlva ezt a földdarabot teljesen megváltozottnak látjuk. Azok az erők, amelyek ezt a változást előidézték a halottak erői. Ilyen módon az ember a halál és az újabb születés közötti időben is kapcsolatban van a Földdel. Az érzékfeletti tudat tapasztalata szerint minden fizikai lét valamely rejtett szellemiségnek a megnyilatkozása. A fizikai megfigyelés szerint a Föld átalakulását a nap fénye, az éghajlat megváltozása stb. idézi elő. Az érzékfeletti megfigyelés számára pedig tudatossá válik, hogy a fénysugár, a növényt éltető napfény, a halott emberek erői. Tudatossá válik, hogy az emberi lelkek hogyan lengik körül a növényt, hogyan változtatják meg a Föld talaját és még sok hasonló jelenség. Az ember a halál után nemcsak önmaga felé fordul, nemcsak a saját új földi létét készíti elő, hanem arra van hivatva, hogy szellemi módon munkálkodjék a külső világon, amelyen a születés és halál közötti életében - rendeltetése szerint - fizikai módon munkálkodott.

Be nemcsak az ember szellemi-világbeli élete hat a fizikai világ körülményeire, hanem megfordítva: a fizikai létben folytatott tevékenységnek is megvan a hatása a szellemi világban. Egy példával szemléltetjük, hogy ebben a vonatkozásban mi történik. A szeretet kötelék anya és gyermeke között. Kettőjük vonzalmából alakul ki. Ennek a vonzalomnak a fizikai világban gyökerező erő az alapja. Ez a szeretet azonban idővel megváltozik. A fizikai kötelék egyre szellemibbé válik, és ezt a szellemi köteléket nemcsak a fizikai világ számára fonták, hanem a szellemi világ számára is. Amit a fizikai világban a szellemi lények szőttek, az megmarad a szellemi világban is. Azok a barátok, akik a földi életben bensőségesen kapcsolódtak egymáshoz: a szellemi világban is összetartoznak és testük levetése után sokkal bensőségesebb közösségben élnek, mint a fizikai életben, mert szellemi lények módjára nyilatkoznak meg, közvetlenül élik át egymás belső világát. És ha két ember között ilyen kapcsolat áll fenn, ez összehozza őket az új földi életben is. Tehát a szó igazi értelmében beszélhetünk arról, hogy van találkozás a halál után.

A születéstől a halálig és a haláltól az újabb születésig lejátszódó folyamat egyre ismétlődik. Az ember ismételten visszatér a Földre, ha fizikai életének gyümölcsei megértek a szellemi világban. Az ismétlődés azonban nem vég nélküli: kezdete és vége van. Az ember valamikor más létformák közül került azokba az életformákba, amelyeknek az élete a fent leírt módon folyik le és a jövőben ismét más létformák közé kerül. Az átmeneti fokozatokat meg fogjuk ismerni, ha majd az érzékfeletti tudattal a világmindenségnek az emberrel kapcsolatos fejlődésével foglalkozunk.

A halál és az újabb születés közötti folyamatok a külső fizikai megfigyelés elől természetesen még jobban rejtve vannak, mint a születés és halál közötti életünk szellemi alapjai. Az érzékszervi megfigyelés fizikai létünk szellemi alapjait is csak ott észleli, ahol a rejtett világ földi létünkkel összefüggő része hatásában fizikailag megnyilatkozik. A kérdés az, hogy az ember, aki a születéssel a földi életbe lép, hoz-e magával valamit, ami az érzékfeletti megismerés értelmében az előző halál és a mostani születés között zajlott le. Még ha nyoma sincs annak, hogy az üres csigaházban valaha egy állat lakott, akkor is tudjuk, hogy egy állat tevékenysége hozta létre, és nem hisszük, hogy pusztán fizikai erők összeilleszkedéséből keletkezett. Így figyelhetjük meg az embert is fizikai életében és ha találunk valamit, ami nem származhat a mostani életből, ésszerűen el kell ismernünk - feltéve, hogy ezáltal világossá válik, ami egyébként megmagyarázhatatlan - hogy onnan ered, amiről az érzékfeletti dolgok tudománya beszél. Az érzékszervi megfigyelés tehát a látható hatásokból megérthetné a láthatatlan okokat is. És aki elfogulatlanul szemléli az életet, az minden újabb megfigyelés alkalmával egyre jobban belátja ennek a megállapításnak a helyességét. Csak a helyes nézőpontot kell megtalálnunk, hogy az érzékfeletti folyamatok hatásait a földi életben megfigyelhessük. Hol találhatjuk meg pl. azoknak a folyamatoknak a hatásait, amelyeket az érzékfeletti megismerés mint megtisztulási folyamatokat ír le? Hogyan jelentkezik azoknak az élményeknek a hatása, amelyeket az embernek - a szellemi kutatás szerint - a megtisztulás után a tisztán szellemi világban kell átélnie?

Minden komoly és mély életszemlélet számára ezen a területen a rejtélyek tömege tolul előtérbe. Látjuk, hogy az egyik ember nyomorba és nélkülözésbe születik és csak jelentéktelen képességekkel van felruházva, úgy, hogy a születéssel adott tények szánalmas életre kárhoztatják. A másikat élete első pillanatától kezdve gondos kezek és szívek őrzik és ápolják; ragyogó képességek bontakoznak ki benne; termékeny és minden követelménynek megfelelő életre van hivatva. Az ilyen problémákat két egymással ellentétes felfogás szerint ítélhetjük meg. Az egyik felfogás szigorúan ragaszkodik ahhoz, amit az érzékek észlelnek és amit az érzékekhez igazodó értelemmel fel lehet fogni. Abban, hogy az egyik ember a szerencsébe, a másik a szerencsétlenségbe születik, ez a felfogás nem lát problémát és ha nem is használja a „véletlen” szót, mégsem akar arra gondolni, hogy valamilyen törvényszerű összefüggést tételezzen fel, amely az ilyen „véletlenekének a létrehozója. Ez a gondolkozásmód az adottságokkal és képességekkel kapcsolatban azt tartja mértékadónak, ami a szülőktől, nagyszülőktől és más ősöktől „öröklődik” és elutasítja azt a felfogást, amely szerint az okokat azokban a szellemi folyamatokban kell keresnünk, amelyeket az ember - őseinek öröklési vonalától függetlenül - születése előtt élt át és amelyek segítségével adottságait és képességeit kialakította. A másik felfogást ez a fizikai észleléshez igazodó gondolkozásmód nem elégíti ki és azt mondja: még a fizikai világban is, ha valami egy bizonyos meghatározott helyen, vagy környezetben történik, mindig feltételezzük, hogy annak oka van. És bár igen sok esetben az okokat még nem kutatták ki, mégis fennállnak. Alföldön nem nő havasi gyopár, mert van valami a természetben, ami az alpesi tájhoz vonzza. Az embernek is kell, hogy legyen valami, aminek eredményeképpen bizonyos meghatározott körülmények közé születik. A fizikai világból származó okok erre nem adnak magyarázatot. Mélyebb gondolkodással belátjuk, hogy a fizikai világbeli okok alkalmazásával úgy járnánk el, mintha azt a tényt, hogy valaki egy másik embert megütött, nem az ütést adó érzelmeinek, hanem kezének mechanizmusával magyaráznánk. A mélyebb gondolkozást nem elégítheti ki az a magyarázat sem, amely szerint az emberi adottságnak és képességnek kizárólag az „öröklés” az alapja. Hangoztassák bár, hogy bizonyos adottságok egyes családokban folytonosan öröklődnek, lám két és fél évszázad során a Bach családban a zenei képességek öröklődtek; a Bernoulli családból nyolcan lettek matematikusok, bár többen közülük gyermekkorukban egészen másra voltak hivatva, de az „öröklött” képesség mindig a családi hivatáshoz vitte őket; hivatkozzanak bár arra is, hogy az ősök sorának a pontos kikutatásával kimutatható, hogy valakinek a képessége valamilyen módon az ősökben is megnyilvánult és most az öröklött képességek csak összegeződtek. Aki a fent leírt mélyebb felfogás alapján áll, bizonyosan nem hagyja figyelmen kívül az ilyen tényeket sem de ezek az ő számára korántsem jelentenek annyit, mint a másik felfogás számára, amely magyarázatával csakis a fizikai világ folyamataira támaszkodik. A szellemi szemlélet követője szerint az öröklött adottságok éppoly kevéssé összegeződhetnek teljes személyiséggé, mint ahogy az óra fém-részei sem formálódnak maguktól órává. Arra az ellenvetésre, hogy a szülők együttműködése az adottságok kombinációját hozza létre, tehát ez az együttműködés lép az órásmester helyére, a szellemi felfogás követője azt válaszolja: nézzétek azt a teljesen újat, amely minden gyermek személyiségében adva van: ez nem származhat a szülőktől, egyszerűen azért, mert azokban nem is volt meg.

A homályos, nem szabatos gondolkozás ezen a téren sok zűrzavart idézhet elő. A legrosszabb az, amikor a fizikai észlelésre támaszkodók azt mondják a szellemi felfogásúakról, hogy ellenségei mindannak ami „biztos, határozott tényekre” támaszkodik; holott ezeknek eszükbe sem jut, hogy a biztos tények igaz voltát és értékét tagadják. Látják, hogy egy bizonyos szellemi adottság, sőt szellemi irányzat valamely családban „öröklődik” és, hogy ha bizonyos adottságok az utódban összegeződnek vagy kombinálódnak ez az utód jelentős személyiséggé válik. Elismerik a szellemi felfogásúak azt is, hogy a legjelentősebb személy ritkán jelenik meg a vérségi sor elején, hanem inkább a végén. De nem szabadna rossz néven venni tőlük, ha arra kényszerülnek, hogy ebből más gondolatokat szűrjenek le, mint azok, akik a fizikaiságnál meg akarnak maradni. Az előbbiek a fizikai érzékelésre támaszkodnak, azt mondják: kétségtelen, hogy az ember magán viseli elődei bélyegét, mert amikor a lelki-szellemi ember a születéssel a fizikai létbe lép, az átöröklés révén a neki járó testiséget kapja. Ez azonban még nem jelent mást, csak annyit, hogy valamely lény magán viseli annak a testnek, mint eszköznek a sajátosságait, amelybe alászállt. Kissé furcsa vagy triviális a hasonlat, de némi elfogulatlansággal találónak mondható: az hogy az ember elődei tulajdonságaiba öltözve jelenik meg, személyes tulajdonságaira vonatkozóan éppen úgy nem bizonyít semmit mint ahogy az ember belső természetéből sem bizonyít semmit az, hogy vizes, mert vízbe esett. És ha a legjelentősebb személy a vérségi sor legvégén jelenik meg, ez csak azt mutatja, hogy a név viselőjének éppen ez a vérségi közösség kellett, hogy felépítse azt a testet, amelyre személyiségének a kibontakozása céljából szüksége volt. Hogy a legjelentősebb személy a vérségi sor végén jelenik meg, ez nem bizonyíték arra, hogy maga a személyiség „öröklődik”; sőt az egészséges logika szerint ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítja. Ha ugyanis a személyes képességek öröklődnének, akkor a vérségi sor elején kellene megjelenniük, hogy innen kiindulva származzanak át az utódokra. Mivel azonban a sor végén jelennek meg, éppen azt bizonyítják, hogy nem örökölhetők.

Tagadhatatlan, hogy akik a szellemi okokról beszélnek, azok sem járulnak kevésbé hozzá a zavarkeltéshez, mert igen sokszor csak nagy általánosságban beszélnek. Bizonyos, hogy ahhoz a megállapításhoz hasonlóan, amely szerint az ember személyisége öröklött jellegzetességek összességéből adódik, azt is mondhatná valaki, hogy a fém alkatrészek maguktól állnak össze órává. De azt is be kell látnunk, hogy a szellemi világra vonatkozó igen sok megállapítás olyan, mintha valaki azt mondaná: az óra fém alkatrészei maguktól nem tudnak úgy összeállni, hogy a mutatók előre menjenek, tehát valami szelleminek kell az órában lennie, ami a mutatók előretolásáról gondoskodik. Ennél sokkal jobb alapon áll az, aki azt mondja: nem törődöm az ilyen „misztikus” beszéddel, hogy vannak akik az óramutatót előretolják, meg akarom ismerni azokat a mechanikai összefüggéseket, amelyek a mutatók mozgását előidézik. Nem az a fontos, hogy tudjuk: a mechanikai szerkezet (pl. az óra) mögött szellemiség (az órás) van, hanem csakis annak van jelentősége, hogy megismerjük azokat a gondolatokat, amelyek az órásmester szellemiségében az órakészítést megelőzték. Ezek a gondolatok újra megtalálhatók az óra mechanizmusában.

Minden fantáziálás az érzékfelettiségről csak zavart okoz, mert nem alkalmas arra, hogy megfelelő választ adjon az ellenfeleknek. Teljesen igaza van annak, aki azt mondja, hogy az ilyen általános utalás az érzékfeletti lényekre semmivel sem viszi az embert közelebb a tények megértéséhez. Kétségtelen, hogy az ilyen ellenfél ugyanazt mondhatja a szellemtudomány határozottan megfogalmazott állításaival szemben is. De akkor utalhatunk arra, hogy a rejtett szellemi okok hatása miként nyilatkozik meg a fizikai világban. Elmondhatjuk pl. a következőt: tegyük fel, hogy helyes az, amit a szellemtudomány megfigyelésének eredményeképpen megállapít, hogy t.i. az ember halála után keresztülmegy a megtisztulás folyamatain és eközben átéli, hogy valamelyik előző életében végrehajtott tette milyen akadályt jelent további fejlődésében. Miközben ezt átéli, kialakul benne a vágy, hogy tettének a következményein javítson. Ezt a vágyat magával viszi új életébe. A benne lévő vágy arra a helyre állítja, ahol régi tette következményeinek a kijavítása lehetséges. És ha az ilyen vágyak összességét vesszük figyelembe, előttünk van az okszerű alapja annak a sorsszerű környezetnek, amelybe az ember beleszületett. - Ugyanis magyarázatot adhat, ha pl. a szellemtudomány egy másik feltevéséből indulunk ki. Tegyük fel, hogy helyes az, amit a szellemtudomány mond, hogy az ember szellemi csírája felveszi magába a korábbi élet gyümölcseit és a szellemi világban azután (ahol az ember a halál és az újabb születés között van) megérnek ezek a gyümölcsök, hogy adottságokká, képességekké válva, az új életben megjelenjenek és az embert olyanná alakítsák, hogy az az előbbi élet eredményeinek a hordozójaként jelenjék meg. - Aki elfogadja a szellemtudomány megállapításait és így elfogulatlanul szemléli az életet, az látni fogja, hogy ezeknek a feltételeknek az alapján minden érzékelhető tényt a maga teljes jelentőségében és igazságában elismerünk, de ugyanakkor megértjük azt is, ami egyébként pusztán a fizikai tények alapján mindig érthetetlen marad az előtt, aki felfogásával a szellemi világhoz igazodik. És mindenekelőtt megszűnik az olyan illogikus gondolkodás, amelyről már beszéltünk és amely azt mondja, hogy mivel a legjelentősebb személy a vérségi sor végén jelenik meg, tehát viselője szükségképpen örökölte képességeit. A szellemtudomány által kikutatott érzékfeletti tények alapján logikailag érthetővé válik a földi élet.

A lelkiismeretes igazságkeresőnek, aki el akar igazodni a tények között, mielőtt még az érzékfeletti világot saját maga tapasztalná, még az a nyomós ellenvetése is lehet: nem fogadhatunk el valamely tényt csak azért, mert ezzel megmagyarázhatunk valamit, ami egyébként megmagyarázhatatlan. Aki a szóban levő tényeket saját érzékfeletti tapasztalatából ismeri, annak ez az ellenvetés bizonyosan nem jelent semmit. Könyvünk egy későbbi részében leírjuk majd az utat, amelyen járva saját élményünk alapján megismerhetjük a már ismertetett szellemi tényeken kívül a szellemi okok törvényét is. De annak is aki nem akar ezen az úton járni, jelentős lehet a fenti ellenvetés. És amit ellene fel lehet hozni, az annak is értéket jelent, aki elhatározta, hogy maga is elindul a megismerés útján. - Valóban helytelen lenne, ha valamit, aminek létéről egyébként semmit sem tudunk, csak azért fogadnánk el, mert magyarázatot ad a megmagyarázhatatlanra. A szellemi tényekre vonatkozóan azonban ez mégis másképp van. Elfogadásuknak nemcsak az az intellektuális következménye van, hogy az életet megmagyarázzák, hanem az is, hogy gondolatainkban valami egészen mást is átélünk. Képzeljük el a következő esetet: valakivel történt valami, ami igen kínos érzéseket kelt benne. Kétféleképpen viselkedhet. Átélheti az eseményt úgy, hogy átadja magát a kínos érzéseknek, sőt talán egészen belemerül fájdalmába. De azt is mondhatja: a valóság az, hogy valamelyik életemben én magam hoztam létre magamban azokat az erőket, amelyek most ez elé az esemény elé állítottak; tehát én magam okoztam magamnak ezt az eseményt. És aztán felkeltheti magában mindazokat az érzéseket, amelyek az ilyen gondolatokból következnek. A gondolatot természetesen a legnagyobb komolysággal és a lehető legnagyobb erővel kell átélnie ahhoz, hogy meg legyen a következménye érzésvilágában. Aki ezt meg tudja csinálni, az olyasmit fog tapasztalni, amit a legjobban egy hasonlattal szemléltethetünk: két ember - tegyük fel - pecsétviasz rudat kap a kezébe. Az egyik intellektuálisan fejtegeti a rúd „belső természetét”. Fejtegetései lehetnek nagyon okosak; de ha a pecsétviaszrúd „belső természete” nem nyilatkozik meg, nyugodtan mondhatja valaki, hogy az egész csak álmodozás. A másik viszont megdörzsöli egy kendővel és bemutatja, hogy az kis testecskéket vonz magához. Nagy különbség van az első ember fejében megforduló és fejtegetéseit megindító gondolatok és a másik ember gondolatai között. Az első gondolatainak nincs tényekben megnyilatkozó következménye; a másik gondolatainak viszont olyan ereje van, hogy valamely tényt rejtettségéből mintegy elő tud csalni. Ilyen annak az embernek a gondolata is, aki feltételezi, hogy előbbi életében ő maga oltotta magába azt az erőt, amely őt egy bizonyos eseményhez vezeti. A puszta képzet olyan valóságos erőt kelt benne életre, amelynek következtében egészen másképp találkozhat egy bizonyos eseménnyel, mint ha ez a képzet nem él benne. Világosan látja, hogy az esemény szükségszerű volt, amelyet egyébként csak véletlennek látna. Azután feltétlenül belátja: helyes volt a gondolata, mert megvolt benne az erő ahhoz, hogy a tényt megvilágítsa. És ha valaki ismételten előidézi ezeket a belső folyamatokat, akkor az erőszerzés eszközeivé válnak és így helyes voltukat termékenységükkel bizonyítják. Helyességük fokozatosan és elég erősen meg is mutatkozik. Szellemi, lelki, sőt fizikai, de minden más vonatkozásban is építően hatnak az életre. Az ember meggyőződik arról, hogy az ismétlődő földi életek gondolatának a segítségével helyes módon illeszkedik az élet összefüggéseibe, ha viszont csak a születés és halál közötti egy életet ismeri el, tévhit áldozata lesz. Lelkileg tehát erősebbé válik, ha tud az ismétlődő földi életekről. - A szellemi okok belső bizonyítékát mindenki csak maga és csak saját belső életében tudja megszerezni. De mindenki meg is tudja szerezni. Aki nem szerezte meg, az a bizonyító erejét természetesen nem is tudja megítélni, aki pedig már megszerezte, aligha kételkedik benne. Ne csodálkozzunk azon, hogy ez így van, mert az csak természetes, hogy ami ilyen szorosan összefügg az ember személyiségével, legbensőbb mivoltával, azt kellőképpen csak a legbelsőbb átélés bizonyíthatja. - Nem helytálló az az ellenvetés, hogy az ilyen dolgot, mivel belső élményen alapszik, mindenkinek önmagával kell elintéznie és nem lehet tárgya a szellemtudománynak. Bizonyos, hogy mindenki saját maga kell, hogy átélje ezt az élményt, mint ahogy egy matematikai tétel bizonyítását is mindenkinek magának kell belátnia, de az út, amelyen ezt az élményt elérhetjük - mint a matematikai tétel bizonyítási módja is - mindenki számára érvényes.

Nem tagadjuk - az érzékfeletti megfigyeléstől természetesen eltekintve -, hogy a fenti bizonyíték, mivel a megfelelő gondolatok erőt adó hatalmára támaszkodik, az egyetlen olyan bizonyíték, amely minden elfogulatlan logika előtt is megáll. Bizonyára nagyon jelentősek a másfajta mérlegelések is, de mégis van bennük valami, amiben az ellenfél támadási pontot találhat. Aki az elfogulatlanságot eléggé kifejlesztette magában, az a nevelés lehetőségében talál majd valamit, ami logikusan ható bizonyító erő arra, hogy a testi burokban egy szellemi lény küzd a maga létének megalapításáért. És ha összehasonlítja az állatot az emberrel, látja, hogy az állat jellemző tulajdonságai és képességei születésekor már meghatározottak, ami világosan mutatja, hogy az állati tulajdonságokat és képességeket az átöröklés szabja meg, és ezek majd a külvilággal való kapcsolatban bontakoznak ki. Figyeljük meg, hogy a kis csirke életműködése születésétől kezdve egy bizonyos meghatározott módon folyik le. Az embernél azonban nevelése révén valami kapcsolatba kerülhet belső életével, aminek semmi köze sincs az átörökléshez. Az ember képes arra, hogy az ilyen külső hatásokat magába fogadja.

Aki nevel az tudja, hogy az ember belső világából erőknek kell az ilyen külső hatásokkal szemben áramlania; ha ez nem következik be, az iskolázás és nevelés nem ér semmit. Az elfogulatlan nevelő élesen meg tudja vonni a határt az öröklött adottságok és azok között a belső erők között, amelyek az előbbi életekből származnak és mintegy átfénylenek az öröklött adottságokon. Az ilyesmit természetesen nem lehet olyan „nyomós okokkal” bizonyítani, mint a fizika mérhető tényeit. De hiszen éppen ezért intimitása az életnek. És akinek van érzéke hozzá, annak a nem-kézzelfogható bizonyíték is bizonyító erejű, sőt még inkább, mint a kézzelfogható valóság. Az az ellenvetés, hogy az állatokat is be lehet tanítani, hogy az állatok mintegy a nevelés következtében egyes tulajdonságokat és képességeket bizonyos mértékig elsajátítanak, ha a lényeget tartjuk szem előtt - nem helytálló. - Mert eltekintve attól, hogy mindenütt a világon vannak átmenetek, a betanítás eredményei az állatban korántsem olvadnak össze olyan módon személyes lényével, mint az emberben. Hiszen mondják is, hogy azok a képességek, amelyeket a háziállat az emberrel való együttélés révén betanul, öröklődnek, vagyis nyomban fajilag és nem személyesen hatnak. Darvin leírja, hogy kutyák apportíroznak anélkül, hogy erre valaha is tanították volna őket vagy ezt valaha is látták volna. Ki merne hasonlót állítani az emberi nevelésről?

Vannak gondolkodók, akik megfigyeléseik eredményeképpen túljutottak már azon, hogy az embert pusztán öröklött erők külső összeilleszkedésének tartsák, és felemelkednek ahhoz a gondolathoz, hogy a szellemi lény, az individualitás megvan már a testi lét előtt is és azt kialakítja. De a gondolkodók közül sokan nem tudják elfogadni, hogy ismétlődő földi életek vannak, és hogy az életek közötti közbülső létben a korábbi életek gyümölcse alakító erővé válik. Ezeknek a gondolkodóknak a sorából kiemelünk egyet. Immánuel Hermann Fichte, a nagy Fichte fia, „Antropológia” c. művében leírja azokat a megfigyeléseket, amelyek eredményét a következőkben foglalja össze: „A szülők nem létrehozók teljes értelemben. A szerves anyagot adják, de nem csak ezt, hanem egyszersmind a középső, az érzéki-kedélybeli elemet, amely a temperamentumban, a sajátságos kedélyvilágban, a hajlamok bizonyos specifikus voltában és hasonlókban mutatkozik meg. Ezek forrása a tágabb és helyes értelmezés szerint a „fantázia”. A személyiségnek mindezekben az elemeiben a szülők lelkének keveredése és sajátságos kapcsolata félreérthetetlen; teljesen indokolt tehát, ha ezeket az elemeket tisztára a nemzés termékének tekintjük, különösen ha a nemzést lelki folyamatnak fogjuk fel, amit teszünk is. Itt azonban éppen a személyiség tulajdonképpeni és lezártságát előidéző központja hiányzik; mert a mélyebbre ható megfigyelés során kitűnik, hogy a kedélybeli sajátságok is burok és eszköz jellegűek, amelyek az ember tulajdonképpeni ideális adottságait magukba zárják, azokat fejlődésükben előmozdítják, vagy akadályozzák, de nem képesek arra, hogy azokat magukból létrehozzák.” A továbbiakban ezt mondja: „Mindenki praeexisztál szellemi ősalakjának megfelelően, mert a szellemi szemlélet szerint egyik individuum éppoly kevéssé hasonlít a másikra, mint az egyik állatfajta a másikra.”J.H. Fichte gondolatai csak odáig jutnak el, hogy az ember fizikai testiségébe egy szellemi lényt helyeznek. Mivel ennek a szellemi lénynek az alakító erőit Fichte nem származtatja az előbbi életekből, tehát azt kell gondolnia, hogy valahányszor egy személyiség létrejön, egy ilyen szellemi lény az isteni ős-okokból jön létre. Ilyen feltétel mellett azonban nem volna lehetőség annak a rokonságnak a megmagyarázására, amely az ember belső világából előtörő adottságok és azok között a hatások között áll fenn, amelyek a külső földi környezetből az ember belső világa felé irányulnak. Az ember belső világának, amely minden embernél az isteni ős-okból keletkezik, egészen idegenként kellene szemben állnia azzal, amivel a földi életben találkozik. Ez csak akkor nem következik be, ha az ember belső világa a külsővel már kapcsolatban volt, ha tehát nem először él benne. Az elfogulatlan nevelő pontosan tudja: a földi élet eredményeiből átadok tanítványomnak valamit, ami az ő tisztán öröklött tulajdonságai számára idegen ugyan, de neki mégis úgy tetszik, mintha abban a munkában, amelyből ezek az eredmények származnak, már részt vett volna. Az ismétlődő földi életek összefüggése azokkal a szellemi úton kikutatott tényekkel, amelyek a földi életek közötti időben a szellemi területen lejátszódnak: csakis ez lehet az, ami a jelenlegi emberiség számára az életet kielégítően megmagyarázza. - Szándékosan és kifejezetten mondtam, hogy a Jelenlegi emberiség”. Mert a szellemi kutatás szerint az emberi életek körforgása egyszer elkezdődött és akkor az ember testi burkokba alászálló szellemi lénye más viszonyok között élt, mint ma. A következő fejezetekben az embernek erről az ősidőbeli állapotáról fogunk beszélni. És ha azután a szellemtudományos eredmények nyomán kikutattuk, hogy az ember a földfejlődéssel való összefüggésében hogyan kapta meg mai alakját, akkor még pontosabban elmondhatjuk, hogy az ember lényének magva miként száll alá az érzékfeletti világokból a testi burkokba és miképpen alakul ki a szellemi oksági törvény: „az emberi sors”.

 

[1] A fáradtság mivoltára vonatkozóan lásd e könyv végéhez csatolt részt: „Egyes tudnivalók a szellemtudomány területéről”.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként    

Kapcsolat   |    Adatkezelés   |    Impresszum