"Rossz lesz a jóból, hogy ha rossz szándékkal pusztításra használják fel azt, S az, ami rossznak látszik jóra fordul, ha jók azok a lények, kik megszabják irányát. "
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A szellemtudomány körvonalai (7)

6. A világ és az ember fejlődésének jelene és jövője

Hogy a szellemtudomány alapján valamit is megismerhessünk az emberiség és a világ fejlődésének jelenéből és jövőjéből, először ennek a fejlődésnek a múltját kell megértenünk. Mert amit a szellemi kutató a múlt rejtett tényeinek megfigyelése közben észlel, abban benne van egyúttal az is, ami a jelenről és a jövőről megtudható. Beszéltünk a Szaturnusz-, Nap-, Hold- és Föld-fejlődésről. Nem juthatunk el a Föld-fejlődés szellemtudományos megismeréséhez, ha nem figyeljük meg az előbbi fejlődési szakaszok tényeit, mert ami a földi világban ma előttünk van, abban bizonyos vonatkozásban benne vannak a Hold-, Nap- és Szaturnusz-fejlődés eseményei is. A Hold-fejlődés lényei és jelenségei tovább fejlődtek. Belőlük lett mindaz, ami ma a Földhöz tartozik, de fizikai tudattal nem észlelhetünk mindent, ami a Hold-állapotból földivé fejlődött. Ennek egy részét csak az érzékfeletti tudat egy bizonyos fokán ismerjük meg. Ha ezt a megismerést megszereztük, akkor látjuk, hogy a földi világ kapcsolatban van az érzékfeletti világgal. Ebben az érzékfeletti világban van a Hold-fejlődésnek az a része, amely nem sűrűsödött fizikailag láthatóvá; ezt a részt jelenlegi állapotában találhatjuk meg az érzékfeletti világban és nem abban az állapotában, amelyben az ősrégi Hold-fejlődés alatt volt. Az érzékfeletti tudat mégis megláthatja az ősrégi Hold-állapot képét úgy, hogy elmélyed a jelenlegi állapot észlelésében, és akkor a jelenlegi kép mintegy önmagától is fokozatosan két képre oszlik. Az egyik kép a Földnek az a megjelenési formája, amelyben mint Hold-fejlődés jelent meg. A másik kép csíraállapotot jelenít meg és ez a csíra csak a jövőben válik olyan valósággá, mint amilyen valóság ma a Föld. A további megfigyelés azt mutatja, hogy ebbe a jövőbeli formába folytonosan beáramlik az, ami bizonyos értelemben a földi történések hatása. Ez a jövőbeli forma tehát megmutatja, hogy mivé kell Földünknek változnia. A földi lét hatásai egyesülnek majd ennek az érzékfeletti világnak a történéseivel és így jön létre az az új kozmikus lény, amivé majd - a Hold Földdé változásához hasonlóan - a Föld változni fog. A Földnek ezt a jövőbeli alakját Jupiter-állapotnak nevezhetjük. Aki ezt a Jupiter-állapotot érzékfeletti megismeréssel figyeli meg, látja, hogy a jövőben azért kell egyes eseményeknek megtörténniük, mert a földi világ Holdról származó érzékfeletti részében olyan lények és jelenségek vannak, akik, illetve amelyek a fizikai Földön lejátszódó egyes események bekövetkezésekor bizonyos meghatározott formát öltenek. A Jupiter- állapotban tehát lesz valami, amit a Hold-fejlődés már előre meghatározott, és új lesz benne az, amit a földi események visznek az egész fejlődésbe. Ezért tudhat meg valamit az érzékfeletti tudat arról, ami a Jupiter-állapotban történni fog. Az ezen a tudati területen megfigyelt lényeknek és tényeknek nincs fizikai-képszerű jellegük; még olyan finom, illanó formában sem jelennek meg, hogy belőlük a fizikai érzékek benyomásaira emlékeztető hatások indulhatnának ki. A szellemi tudat tisztára hang-, fény- és hő-benyomásokat kap róluk. Ezek a lények nem jelennek meg semmilyen anyagi megtestesülésben, csak érzékfeletti tudattal közelíthetők meg. Mégis azt mondhatjuk róluk, hogy van „testük”. Testüket, amely a megsűrűsödött emlékek összessége, jelenlegi mivoltukban, lelkiségükben hordozzák. Lényükben meg lehet különböztetni azt, amit most élnek át, attól, amit már átéltek és amire emlékeznek. Ez az utóbbi testiségként van bennük. Úgy élik át, mint a földi ember a testét. - A Hold és a Jupiter megismeréséhez szükséges látásnál magasabb látással olyan érzékfeletti lényeket és jelenségeket lehet észlelni, akik illetve amelyek továbbfejlődött alakjai annak, ami már a Nap-állapotban is megvolt, és jelenleg igen magasrendű létformákban jelennek meg. Ezeknek a létformáknak a létezését a Hold-formák észleléséig jutott tudat nem látja. A belső elmélyedés folyamán ennek a világnak a képe is kettéválik. Az egyik a múltbeli Napállapot megismeréséhez vezet; a másik a Föld jövőbeli formáját mutatja meg, azt a formát, amivé a Föld változni fog, ha az előbb leírt érzékfeletti világ formáiba beleáradnak a földi- és Jupiter-folyamatok hatásai. Az ilyen módon megfigyelt jövőbeli világot a szellemtudomány értelmében Vénusz-állapotnak nevezhetjük. Hasonló módon adódik egy még fejlettebb érzékfeletti tudat számára a fejlődésnek az a jövőbeli állapota, amelyet Vulkán-állapotnak nevezhetünk és amely éppen olyan kapcsolatban van a Szaturnusz-állapottal, mint a Vénusz-állapot a Nap-fejlődéssel és a Jupiter-állapot a Hold-fejlődéssel. A Föld-fejlődés múltjára, jelenére és jövőjére vonatkozólag tehát Szaturnusz-, Nap-, Hold-, Föld-, Jupiter-, Vénusz- és Vulkán-fejlődésről beszélhetünk. - Miként a Föld-fejlődés átfogó körülményei, úgy megfigyelhetők a közelebbi jövő körülményei is. Minden múltbeli képnek megfelel egy jövőbeli. Mégis, ha a jövőről beszélünk, hangsúlyoznunk kell valamit, aminek a figyelembevétele a lehető legszükségesebbnek tekintendő. Ha ilyen jövőbeli tényt akarunk megismerni, teljesen ki kell iktatnunk azt a gondolatot, hogy a fizikai valóságon nevelődött filozófiai gondolkodás valamit is mondhat róla. Ezeket a dolgokat nem lehet és nem is helyes ilyen gondolkodással kutatni. Aki azt hiszi, hogy a szellemtudomány közléseiből a Hold-állapotot ismerve, csak egybe kell vetnie a földi és Holdbéli körülményeket, hogy gondolkodásával kideríthesse, milyen lesz a Jupiter, az alaposan téved. Ezeket a körülményeket kikutatni csak olyan érzékfeletti tudattal lehet, amely fel- emelkedett a kellő megfigyelési képesség fokára. A kikutatott eredmények közlését azután érzékfeletti tudat nélkül is meg lehet érteni.

A jövőre vonatkozó közlésekkel kapcsolatban egészen más helyzetben van a szellemi kutató, mint a múltra vonatkozókkal. A jövő' eseményeivel az ember egyelőre nem tud olyan elfogulatlanul szemben állni, mint a múlt eseményeivel. Ami a jövőben történni fog, az izgatja az érzést és az akaratot; a múltat egészen másképp éljük át. Aki megfigyeli az életet, tudja, hogy ez már a mindennapi életben és így van. Hogy azután ez a nem a mindennapi életben, hanem az élet rejtett tényeinek átélésekor milyen formákat ölt és milyen mérhetetlenül fokozódik, azt csak az tudhatja, aki az érzékfeletti világok bizonyos folyamatait már ismeri. Ezzel megadtuk az okát annak is, hogy az érzékfeletti tények megismerése miért van bizonyos határokhoz kötve.

Mint ahogy leírtuk a világfejlődés nagy korszakait, a fejlődés állapotait a Szaturnusztól, a Vulkánig követve, úgy leírhatjuk a kisebb fejlődési korszakokat, pl. a Föld-fejlődés korszakait is. Az atlantiszi élet pusztulását okozó hatalmas átalakulás után az emberiség fejlődésében azok a korszakok következtek, amelyeket könyvünkben ős-indiai, ős-perzsa, egyiptomi-káldeai és görög-latin kultúrának neveztünk. Az ötödik korszak az, amelyben a mai emberiség él: ez a jelen. Ez a kor fokozatosan a Kr. u. XII., XIII., és XIV. században kezdődött, miután a IV. V. századtól kezdve készült elő. Egészen jellegzetesen a XV. századtól kezdve mutatkozik meg. Az ezt megelőző görög-latin kor kb. a Kr. e. VIII. században kezdődött. Első harmadának végén következett be a Krisztus-esemény. Az egyiptomi-káldeai korból a görög-latin kor felé haladva az emberi lelkület és minden emberi képesség megváltozik. Az egyiptomi korban még nincs az, amit ma logikus gondolkodásnak, a világ értelemmel való megismerésének nevezünk. A megismerést, amelyet a mai ember értelmével szerez meg, a régi ember az akkori időknek megfelelő formában kapta meg: közvetlenül, belső, bizonyos vonatkozásban érzékfeletti tudásban. A jelenségeket észlelte és miközben észlelt, lelkében felmerült az a fogalom, az a kép, amelyre a léleknek a jelenséggel kapcsolatban szüksége volt. Ha azonban ilyen a megismerő erő, akkor nemcsak a fizikai világ képei kerülnek felszínre, hanem felszínre kerül a lélek mélyéről a nem fizikai tények és lények bizonyos megismerése is. Ez annak a régi homályos érzékfeletti tudatnak volt a maradványa, amely valamikor az egész emberiség közös tulajdona volt. A görög-latin korban egyre több olyan ember született, akinek nem voltak ilyen képességei, mert ezeket a képességeket felváltotta az értelmi gondolkodás. Az ember mindjobban eltávolodott a szellemi-lelki világ közvetlen, álomszerű észlelésétől és mindinkább arra kényszerült, hogy értelmével és érzésével formáljon képet róla. Ez az állapot bizonyos vonatkozásban megmaradt az egész Atlantisz utáni negyedik korszakon keresztül. Csak olyan emberek tudták még tudatukba közvetlenül felvenni a szellemi világot, akik mintegy örökségként megőrizték a régi lelkületet. Ezek azonban a régi idők sereghajtói. Megismerési módjuk már nem volt az új időkbe való, mert a fejlődési törvények következménye, hogy a régi lelki képesség, amikor új képességek keletkeznek, elveszti korábbi jelentőségét. Az emberi élet az új képességekhez igazodik és a régiekkel nem tud mit kezdeni. Voltak azonban olyan emberek is, akik a már elért értelmi és érzésbeli erők mellé teljesen tudatosan kezdték kifejleszteni azokat a magasabb erőket, amelyek számukra újra lehetővé tették a szellemi-lelki világba való bejutást. Szükségképpen más módon kezdtek behatolni a szellemi világba, mint a régi beavatottak tanítványai, akiknek még nem kellett tekintetbe venniük azokat a lelki képességeket, amelyek csak a negyedik korszakban fejlődtek ki. A negyedik korszakban jelenik meg első kezdeményeiben az a szellemi iskolázás, amelyet könyvünkben mint mai iskolázási módot írtunk le. Ez az iskolázás azonban akkor még csak kezdeti fokon volt; tulajdonképpeni kifejlődését csak az 5. korszakban (a XII., XIII., de leginkább a XV. század óta) érhette el. Azok, akik ilyen módon igyekeztek felemelkedni az érzékfeletti világokba, saját imaginációjuk, inspirációjuk, intuíciójuk segítségével tudhattak meg valamit a lét magasabb területeiről. Azok viszont, akik a régi értelmi és érzésbeli képességeknél maradtak meg, mindarról, amit a régebbi szellemi látás tudott, csak a generációról-generációra szálló szóbeli, vagy írásbeli hagyományból szerezhettek tudomást.

A Krisztus-esemény tulajdonképpeni mivoltáról is a későbbi utódok csak az ilyen hagyományokból tudhattak - ha nem emelkedtek az érzékfeletti világokba. Voltak azonban olyan beavatottak is, akiknek még természetes adottságként megvolt az érzékfeletti világ észlelésének képessége, és annak ellenére, hogy az új értelmi és érzésbeli erőket mellőzték, fejlődésük eredményeként fel tudtak emelkedni a magasabb világokba. Ők teremtették meg a régi és az új beavatási mód közötti átmenetet. Ilyen beavatottak a későbbi időkben is voltak. Az éppen a lényeges a negyedik korszakban, hogy mivel a lélek el van zárva a lelki-szellemi világgal való közvetlen érintkezéstől megerősödik értelmi és érzésbeli erőiben. Azok a lelkek, akik a negyedik korszakban úgy testesültek meg, hogy erősen kifejlesztették értelmi és érzésbeli erőiket, ennek a fejlődésnek az eredményét átvitték ötödik korszakbeli megtestesüléseikbe. - Az ötödik korszakban - kárpótlásul ezért a lezártságért - megmaradnak az ősrégi bölcsességek, főként a Krisztus-esemény hagyományai, a Krisztusesemény pedig tartalmának erejével bizalommal áthatott tudást adott a lelkeknek a magasabb világokról. - Voltak azonban mindig olyan emberek is, akik az értelmi és érzésbeli képességek mellé kifejlesztették a magasabb megismerés erőit is. Az ő feladatuk volt, hogy a magasabb világ tényeit és főként a Krisztus-esemény titkát közvetlen érzékfeletti tudásból megszerezzék. Tőlük áramlott a megismerésből a többi emberbe annyi, amennyi azok számára felfogható és jó volt. - A kereszténység első elterjedése a Föld-fejlődés értelmének megfelelően éppen arra az időre esett, amikor az érzékfeletti megismerési erők az emberiség nagy részében nem voltak kifejlődve. Ezért volt abban az időben olyan nagy ereje a hagyománynak. És kellett is, hogy ilyen nagy ereje legyen, mert különben nem tudott volna bizalmat kelteni az érzékfeletti világgal szemben azokban, akik maguk nem tudtak betekinteni az érzékfeletti világba. Voltak azonban szinte állandóan (kivéve a XIII. század egy rövid időszakát) olyan emberek is, akik imagináció- val, inspirációval és intuícióval fel tudtak emelkedni a magasabb világokba. Ezek a régi beavatottaknak, a misztériumi tudás vezetőinek és a misztériumok tagjainak keresztény utódai. Feladatuk az volt, hogy a maguk képességeivel újra megismerjék a régi misztériumi ismeretek tartalmát és ehhez hozzáfűzzék a Krisztusesemény lényegének megismerését.

Így az új beavatottak egy olyan megismerést hoztak létre, amely magába foglalta mindazt, amire a régi beavatás vonatkozott, de középpontjában a Krisztusesemény titkainak magasabb tudása ragyogott. Ez a megismerés a negyedik korszakban, amikor az emberi léleknek az értelmi és érzésbeli képességeket kellett megszilárdítania, csak csekély mértékben tudott a mindennapi életbe beleáramlani. Ezért a negyedik korszakban ez „rejtett” tudás volt. Azután elkezdődött az új, az ötödik korszak, amelynek lényege, hogy az értelmi képességek fejlődése tovább megy, hatalmas virágzásnak indul és kibontakozása a jelenből a jövő felé haladva egyre fokozódik. Lassú előkészítése a XII., XIII. században zajlott le, hogy azután a XVI. századtól kezdve egyre gyorsabb iramban haladjon a mai idők felé. Ennek hatására az ötödik korszak fejlődési időszakában az emberiségnek mindjobban szívügyévé vált az értelmi erők ápolása, viszont a régi idők bizalommal áthatott tudása, a hagyományos megismerés, fokozatosan elvesztette hatalmát az emberi lélek felett. Kibontakozik azonban ebben a korban annak a lehetősége is, hogy az újkori érzékfeletti tudatból merített megismerés egyre erősebben áradjon az emberi lélekbe. A „rejtett tudás” az ötödik korban, habár kezdetben szinte észrevétlenül, de beleáramlik a képzetalkotásba. Természetes, hogy - egészen a jelen időkig - az értelmi erők elutasítóan viselkednek a magasabb megismeréssel szemben. Aminek azonban meg kell történnie, az meg is történik minden időleges elutasítás ellenére is. A „rejtett tudást”, amely erről az oldalról és egyre fokozottabban ragadja meg az emberiséget, szimbólumáról „Grál-megismerés”-nek nevezzük. Aki megtanulta, hogy ezt a szimbólumot - ahogyan az elbeszélésben és mondában adva van - mélyebb jelentősége szerint értse meg, az látja, hogy ez a szimbólum jelentőségteljesen érzékelteti annak az előbb leírt új beavatási megismerésnek a lényegét, amelynek a középpontjában a Krisztus-titok áll. Az újkori beavatottak azért a „Grál beavatottai”-nak is nevezhetők. Azon a magasabb világokba vezető úton, amelynek első szakaszait könyvünkben leírtuk, a „Grál- tudományához” jutunk. Ennek a megismerésnek az a jellegzetessége, hogy a benne szereplő tények kikutatásához szükséges eszközöket csak a könyvünkben megadott módon lehet megszerezni. A kikutatott tényeket azután éppen az ötödik korszakban kifejlődött lelki erőkkel meg lehet érteni, sőt mindjobban kiderül, hogy ezek a megismerések egyre nagyobb mértékben elégítik ki az 5. korban kifejlődött lelki erőket. A jelenben élünk, olyan korban, amelyben az általános tudatnak gazdagabban kell felvennie a Grál-megismerést, mint eddig. Könyvünk ehhez a szemponthoz igazodva kívánja közléseit megadni. Amilyen mértékben az emberiség felveszi magába a Grál-megismerést, olyan mértékben válik egyre jelentősebbé a Krisztus-esemény által megadott impulzus. A kereszténység fejlődésének külső oldalához, mind jobban kapcsolódik a belső. Amit imagi- nációval, inspirációval és intuícióval a Krisztus-titokhoz kapcsolódva a magasabb világokról meg lehet tudni, az egyre erősebben hatja át az ember gondolati, érzésbeli és akarati életét. A „rejtett Grál-tudás” nyilvánvalóvá lesz és mint belső erő egyre erősebben hatja át az ember életmegnyilvánulásait.

Az ötödik korszakban az érzékfeletti világok megismerése beleáramlik az emberi tudatba; és amikor a hatodik korszak elkezdődik, az emberiség magasabb fokon újra elérheti azt a nem fizikai látást, amely egy régebbi korban, derengő, tompa látásként, a birtokában volt. Új tulajdona azonban egészen más formában jelenik meg, mint a régi. Amit a régi időkben a lélek a magasabb világokról tudott, azt nem hatották át benne a saját értelmi és érzés-erői, hanem sugalmazásból tudta. A jövőben is lesznek sugalmazásai, de ezeket meg is fogja érteni és saját lényéből valónak fogja érezni. Ha eljut valamilyen lény vagy dolog megismeréséhez, akkor értelme ezt a megismerést a saját mivoltával is igazolni fogja. Ha a lélek erkölcsi parancsolatra, emberi magatartásra vonatkozó másféle megismeréshez jut, így szól: érzésem csak akkor igazolta magát önmaga előtt, ha végre is hajtom azt, ami ennek a megismerésnek a szelleméből következik. A 6. korszak emberei között megfelelő nagy számmal kell olyanoknak lenniük, akik ilyen lelkületet alakítottak ki. - Az 5. korban bizonyos módon ismétlődik az, amit a 3., az egyiptomi-káldeai kor hozott az emberiség fejlődésének. Akkor a lélek észlelte még az érzékfeletti világ bizonyos dolgait. Ez az észlelés éppen akkor volt eltűnőben, mert az értelmi erők előkészültek fejlődésükre és el kellett, hogy zárják az embert a magasabb világoktól. Azok az érzékfeletti tények, amelyeket a 3. korban homályos tudattal látott az ember, az 5. korban ismét nyilvánvalók lesznek, de már áthatják őket az ember értelmi- és érzésbeli erői. És áthatja őket az is, amiben a lélek a Krisztus-titok megismerése által részesülhet; ezért egészen más formát öltenek, mint régen. A régi időkben az érzékfeletti világokról kapott benyomásokat olyan erőknek érezték, amelyek az embert egy szellemi külvilágból, amelyben ő nem volt benne, idehelyezték, az újabb kori fejlődés eredményeként pedig ezeket a benyomásokat olyan világból származóknak érzi az ember, amelyben nem volt benne, amelybe azonban belenövekszik és egyre jobban benne van. Ne gondolja senki, hogy az egyiptomi-káldeai kultúra ismétlődése úgy következhet be, hogy a lélek egyszerűen felveszi azt, ami akkor volt és abból az időből maradt. Az az emberi lélek, amely a Krisztus-impulzust felvette magába, a helyesen értelmezett Krisztus-impulzus hatására a szellemi világ tagjának érzi és ismeri fel magát, míg azelőtt kívül állt a szellemi világon. - Az 5. korszakban ilyen módon újjáéled a harmadik korszak, hogy ennek a sajátosságát az emberi lélekben áthassa az az egészen új impulzus, amelyet a negyedik korszak hozott. Hasonlóképpen a hatodik korszakban újjáéled a második, a hetedikben pedig az első, az ősindiai kor. Az ősi Indiának minden csodálatos bölcsessége, mindaz a bölcsesség, amelyet az akkori nagy tanítók közöltek, a hetedik korban, az emberi lélek életének igazságaként ismét megjelenhet.

Azokban a földi dolgokban, amelyek az emberen kívül vannak, változások mennek végbe. A változási mód bizonyos kapcsolatban van az ember saját fejlődésével. A 7. korszak vége után a Földet olyan katasztrófa éri, amely az atlantiszi és az Atlantisz utáni kor között lejátszódó katasztrófához hasonlítható. A megváltozott földi állapotok azután ismét hét korszakban fejlődnek tovább. Az akkor megtestesülő emberi lelkek a magasabb világgal való közösséget, - amelyet az atlantisziak alacsonyabb fokon éltek át - magasabb fokon fogják átélni. Csak azok fogják azonban az újjá alakult körülmények között megállni a helyüket, akik a görög-latin és az azt követő Atlantisz utáni ötödik, hatodik, és hetedik korszak fejlődési impulzusait felvevő lelkeket testesítették meg magukban. Ezeknek a telkeknek a belső világa megfelel majd annak az állapotnak, amelyet a Föld addig elért. A többi telkeknek akkor vissza kell maradniuk, míg azelőtt tőlük függött, hogy az együtt haladás feltételeit megszerzik-e vagy sem. A legközelebbi nagy katasztrófát követő körülmények átélésére csak azok a lelkek lesznek érettek, akik átmenve az Atlantisz utáni ötödik korszakból a hatodikba, megteremtik annak a lehetőségét, hogy az érzékfeletti megismerést értelmi és érzésbeli erőikkel hassák át. Az ötödik és a hatodik korszak mintegy a döntő. A hetedik korszakban azok a lelkek, amelyek a hatodik korszak célját elérték, megfelelőképpen tovább fejlődnek, a többiek azonban környezetük megváltozott körülményei között nem igen találnak alkalmat a mulasztottak pótlására. Csak a távoli jövőben jönnek létre megint azok a feltételek, amelyek ezt lehetővé teszik. - így megy tovább a fejlődés korszakról korszakra. Érzékfeletti megismeréssel nemcsak a Földre vonatkozó jövőbeli változásokat figyelhetjük meg, hanem azokat is, amelyek a Föld és a környezetében lévő égitestek együttműködéséből keletkeznek. És eljön majd az az idő, amikor a Föld és az emberiség fejlődésében olyan messzire jutott, hogy ismét egyesülhetnek a Földdel azok az erők és lények, amelyeknek Lemuriában, - hogy a földi lények továbbfejlődésének lehetőségét megadják - el kellett szakadniuk a Földtől. A Hold ismét egyesül a Földdel, mert akkor már elég sok emberi léleknek lesz meg a belső ereje ahhoz, hogy a holderőket a további fejlődés számára termékennyé tegye. A megfelelő számú emberi lelkek által elért magasrendű fejlődéssel párhuzamosan egy másik irányzat is lesz, amely a gonosz felé veszi az útját. A visszamaradt lelkek akkor már annyi tévelygést, rútságot és gonoszságot halmoztak fel karmájukban, hogy külön közösségbe: a gonoszok és tévelygők közösségébe tömörülve élesen szembeszállnak a jó emberi közösséggel.

A jó emberiség megszerzi fejlődésével a holderők felhasználásának a képességét és ezzel úgy alakítja majd át az emberiség gonosz részét, hogy az külön földi világként ugyan, de részt vehet a további fejlődésben. A jó emberiségnek ez a munkája aztán képessé teszi a Holddal egyesült Földet arra, hogy egy bizonyos időszak után újra egyesüljön a Nappal (és a többi bolygóval). És miután a Föld átment egy közbülső állapoton, vagyis egy ideig a magasabb világokban volt, a Jupiter-állapotba megy át. A Jupiteren nem lesz ásványvilág; az ásványvilág erői akkor már növényi erőkké változtak. A növényvilág, amely egészen más formában fog megjelenni, a Jupiter-inkarnációban a legalsóbb világ lesz. Magasabb fokozatként tagozódik a növényvilág mellé a szintén átalakult állatvilág, azután az emberek világa, a Földön keletkezett gonosz-közösség utódai és a jó földi emberi közösség utódai: a magasabb fokon álló emberi világ. A magasrendű emberi világ munkájának nagy része abból áll majd, hogy a gonoszok közösségébe bukott lelkeket annyira megnemesítse, hogy azok még megtalálják a tulajdonképpeni emberi világhoz vezető utat. - A Vénusz-állapotban már növényvilág sincs: a legalacsonyabb rendű világ az ismét átváltozott állatvilág. E mellé sorakozik felfelé haladva a különböző tökéletességi fokon lévő három emberi világ. A Vénusz-állapotban a Föld együtt marad a Nappal; a Jupiter időben viszont a Nap még egyszer elválik a Jupitertől és a Jupitert a Nap-hatás megint kívülről éri. Azután újra egyesül a Nap a Jupiterrel, majd lassanként a Vénusz- állapot jelenik meg. A Vénuszból egy külön kozmikus test hasad le. Ezen a kozmikus testen, a „Javíthatatlan Holdon”, lesznek a fejlődést akadályozó összes lények. A „Javíthatatlan Hold” olyan fejlődésnek megy elébe, amelynek jellege nem írható le, mert túlságosan elüt mindattól, amit az ember a Földön átélhet. A fejlett emberiség pedig teljesen átszellemiesített létformában a Vulkán-fejlődés felé halad, amelynek leírása azonban ennek a könyvnek a keretein kívül esik.

Látható, hogy a „Grál-megismerésből” adódik az emberi fejlődés elképzelhető legmagasabb ideálja: az az átszellemiesülés, amelyet az ember a saját munkájával ér el. Mert ez az átszellemiesülés végül is annak a harmóniának az eredménye, amelyet az ember a jelen fejlődés 5. és 6. korszakában az értelmi és érzésbeli erők és az érzékfeletti világok megismerése között hoz létre. Amit lelkének belső világában munkájával létrehoz, az maga külvilággá kell hogy legyen. Az ember szelleme felemelkedik külvilágának hatalmas benyomásaihoz és először csak sejti, később megismeri a benyomások mögött lévő szellemi lényeket; szíve érzi ennek a szellemiségnek végtelen magasztosságát, de eljuthat annak a felismeréséhez is, hogy belső világának intellektuális, érzésbeli és jellembeli élményei a leendő szellemi világok csírája.

Aki azt hiszi, hogy az emberi szabadság nem egyeztethető össze a jelenségek jövőbeli alakulásának előre tudásával, előre-meghatározottságával, az gondolja meg, hogy az ember jövőbeli szabad cselekvése épp oly kevéssé függ az előre meghatározott jelenségektől, mint ahogy az sem függ attól a mai elhatározásától, hogy az ember egy év múlva beköltözik-e abba a házba, amelynek tervét most készíti el. Olyan mértékben lesz szabad, amilyen mértékben belső mivoltának megfelelően szabad lehet abban a házban, amelyet épített magának; és a Jupiteren és Vénuszon olyan szabad lesz, ahogy az belső mivoltának megfelel, az ott kialakuló körülmények között. A szabadság nem attól függ majd, amit a múlt körülményei előre meghatároztak, hanem attól, hogy a lélek milyenné alakította magát.

*

A Föld-állapotban benne van az, ami az előző állapotokban, a Szaturnusz-, Nap- és Hold-állapotban fejlődött ki. A földi ember a körülötte lejátszódó folyamatokban „bölcsességet” talál. Ez a bölcsesség a Föld-fejlődés előtt történtek eredménye. A Föld utóda a régi Holdnak. A régi Hold mindazzal, ami hozzá tartozott a „bölcsesség kozmoszává” alakította magát. A Föld pedig annak a fejlődésnek a kezdete, amellyel ebbe a bölcsességbe új erő kerül. Ezzel az erővel válik az ember olyanná, hogy a szellemi világ önálló tagjának érzi magát. Ez pedig azért lehetséges, mert ahogy az Akarat szellemei a Szaturnuszon fizikai testét, a Bölcsesség szellemei a Napon étertestét, a Mozgás szellemei a Holdon asztráltestét, úgy alakítják ki benne a földi korszak alatt a Formaszellemek az én-t. Az Akarat, a Bölcsesség és a Mozgás szellemeinek együttműködéséből jön létre az, ami bölcsességként nyilatkozik meg. Hogy a földi lények és folyamatok világuk más lényeivel bölcsességben együtt tudnak lenni, az a szellemek e három osztályának munkája által lehetséges. Az ember a Formaszellemektől kapja önálló én-jét és énje a jövőben harmóniában lesz a Föld, a Jupiter, a Vénusz és a Vulkán lényeivel annak az erőnek a révén, amely a Földállapot során beleáramlik a bölcsességbe. Ez az erő a szeretet ereje. A Föld emberében kell a szeretet-erő kibontakozásának elkezdődnie. És a bölcsesség kozmosza a szeretet kozmoszává fejlődik. Mindabból, amit az én kifejleszt magában, szeretet kell hogy legyen. A magasztos napbeli lény (akit a Krisztus-fejlődés leírásában ismertettünk) a maga kinyilatkoztatásával a „szeretet átfogó mintaképét” jeleníti meg előttünk. Ezzel a szeretet csíráját az emberi lény magvának mélyére ültette. Innen kell majd a szeretetnek az egész fejlődésbe áradnia. Mint ahogy a múltban kialakult bölcsesség a földi fizikai külvilág erőiben, a „természeti erőkben” nyilatkozik meg, úgy fog a jövőben maga a szeretet is mint új természeti erő minden jelenségben megnyilatkozni. A jövő egész fejlődésének az a titka, hogy a megismerés és mindaz, amit az ember a fejlődés igazi megértése alapján létrehoz: vetés, amelynek szeretetté kell érnie. És annyi alkotó erő árad a jövőbe, amennyi szeretet-erő keletkezik. Azok a hatalmas erők, amelyek a fent leírt végső eredményhez, az átszellemiesülés vezetnek, abban gyökereznek, ami a szeretetből kialakul. És annyi életképes csíra lesz a jövőben, amennyi szellemi megismerés jut az emberiség és a Föld fejlődésébe. A szellemi megismerés mivoltánál fogva szeretetté változik. Az az egész folyamat, amely a görög-latin kortól halad a mi korunkon át, mutatja, hogyan kell ennek a változásnak bekövetkeznie és hogy mi az, ami a jövő számára elkezdődött. Az a bölcsesség, amelynek előkészítése a Szaturnuszon, Napon és Holdon zajlott le, az ember fizikai, éter- és asztráltestében működik és „a világ bölcsességét” jeleníti meg; az „én”- ben azonban bensőségessé válik. A „külső világ bölcsessége” a földi léttől kezdve belső bölcsességgé válik az emberben. És ha ott bensőségessé vált, a szeretet csírája lesz. A szeretet előfeltétele a bölcsesség, a szeretet az „én”-ben újjászületett bölcsesség eredménye.

Aki az eddigi fejtegetésekből azt a következtetést szűrte volna le, hogy a leírt fejlődésnek fatalista jellege van, az félreértette a mondottakat. Aki azt hiszi, hogy ebben a fejlődésben az emberek bizonyos meghatározott száma arra van ítélve, hogy a „gonosz emberiség” világához tartozzék, az nem látja, hogyan alakul ebben a fejlődésben a fizikai és a lelki-szellemi áramlat kölcsönös viszonya. Mind a kettő: a fizikai és a lelki-szellemi princípium is bizonyos határok között külön fejlődési áramlatot képvisel. A fizikai áramlat saját erőiből jönnek létre a „gonosz emberiség” formái. Annak a szükségessége, hogy az emberi lélek ilyen formában testesüljön meg, csak akkor következik be, ha maga az emberi lélek teremtette meg ehhez a feltételeket. Előfordulhat, hogy a fizikai erőkből keletkezett formák nem találnak régebbi korból származó nekik megfelelő emberi lelkekre, mert ezek túl jók az ilyen testformákhoz. Akkor ezeket a formákat nem a régebbi emberi lelkekkel, hanem másképp kell a világmindenségből lelkekkel felruházni. Emberi lelkek csak akkor költöznek ezekbe a formákba, ha az emberi lelkek maguk ilyen megtestesülésre tették magukat alkalmassá. Az érzékfeletti megismerésnek erre vonatkozólag csak azt szabad elmondani, amit lát: hogy t. i. a jövőben két emberi világ lesz: egy jó és egy rossz; de nem szabad értelmi alapon a jelenlegi emberi lelkek állapotából egy természetszerű szükségszerűséggel bekövetkező jövő állapotra következtetnie. Az emberi formák fejlődését és a lelkek sorsának a fejlődését az érzékfeletti megismerésnek teljesen különálló utakon kell kutatnia; és ha világnézetileg ez a kettő összekeverednék, az a materialista felfogás maradványa és ha bekövetkeznék, aggasztóan befolyásolná az érzékfelettiekre vonatkozó tudományt.

  Hiba és javítás beküldése...

Kapcsolat   |    Adatkezelés   |    Impresszum