GA139

A Márk-evangélium

10 előadás, 1912. szept. 15-24., Basel

Impresszum

Tartalom

Leser dieses Vortragszyklus, die nicht miterlebt haben, was sich zur Zeit, als er gehalten worden ist, in der unter der Autorität von Annie Besant lebenden Theosophischen Gesellschaft abgespielt hat, werden vielleicht Anstoß daran nehmen, daß in demselben an vielen Stellen ein polemischer Ton angeschlagen ist, namentlich gegen die von dieser Persönlichkeit geltend gemachte Christusauffassung. Um diesen Ton zu verstehen, muß man ins Auge fassen, daß zu jener Zeit für viele Menschen, zu denen mit diesen Betrachtungen zu sprechen war, die Autorität Annie Besants noch etwas bedeutete und daß der Sprecher seine von ihm nie anders als hier vorgebrachte Christusauffassung zu verteidigen hatte. Jetzt, da diese Kämpfe weit zurückliegen, könnten die polemischen Stellen vielleicht getilgt werden nach mancher Meinung. Allein die gehaltenen Vorträge sollen nach der Meinung der sie Herausgebenden einfach historisch festgehalten werden, wie sie damals gegeben worden sind. Und für manchen könnte es ja auch nicht ohne Interesse sein, gegen welchen allem abendländischen Empfinden zuwiderlaufenden Aberglauben die hier vorgebrachte Christusauffassung zu verteidigen war. Man wird, wenn man die Sache recht ins Auge faßt, wohl auch sehen, daß es sich dem Vortragenden doch nicht um eines der in Weltanschauungsgesellschaften und Sekten üblichen Gezanke dogmatischer Art handelte, sondern um die Geltung dessen, was er vor seinem wissenschaftlichen Gewissen zu verantworten hatte gegen einen aus persönlichen Interessen aufgebrachten Wirrglauben, den man ja gewiß vernünftigen Menschen gegenüber durch seine Absurdität, durch sich selbst gerichtet glauben kann, der aber innerhalb der Theosophischen Gesellschaft damals als etwas dem von dem Vortragenden Vorgebrachten Gleichgeltendes entgegengehalten wurde. In der wirklichen Welt kann eben auch das eine Rolle spielen, was aller Vernunft zuwiderläuft.

Nun, daß der Vortragende auf seinem seit 1902 geltend gemachten und von hervorragenden Mitgliedern der Gesellschaft vorher durchaus nicht angefochtenen Christusstandpunkte stehenbleiben mußte, hat neben anderen ähnlich schönen Dingen dazu geführt, daß die unter Annie Besants Autorität stehende Theosophische Gesellschaft alle diejenigen Mitglieder ausschloß, die sich wegen der von dem Vortragenden vorgebrachten Gründe zu dem Besantschen Wirrglauben ablehnend verhielten. Die Theosophische Gesellschaft hat sich eben nach den Gepflogenheiten aller Ketzerrichter verhalten in einer Angelegenheit, die auf Seite des Vortragenden weder als dogmatisches Gezänk gedacht noch als solches behandelt worden war. Dieser wollte es nur mit einer sachlichen Auseinandersetzung zu tun haben. Allein es ging eben so, wie es immer geht, wenn sachlich geltend Gemachtes auf den aus persönlichen Interessen geborenen Fanatismus stößt. Nim, die Sache hat dazu geführt, daß die aus der Theosophischen Gesellschaft Ausgeschiedenen zu einer Anthroposophischen Gesellschaft wurden, die seither an Mitgliederzahl zugenommen hat. Und wenn man in Erwägung zieht, was an albernen Verleumdungen namentlich der theosophische Götze Annie Besant, aber auch manche in diesem Götzendienst benebelt Befangene, gegen die Anthroposophische Gesellschaft und gegen den Vortragenden insbesondere in die Welt geschleudert haben, und wenn man manches andere in Betracht zieht, was seither aus dem Schöße dieser Gesellschaft an Produkten «edelster Menschenliebe» aufgestiegen ist, so wird man die Abtrennung der Anthroposophischen Gesellschaft von der Theosophischen als etwas durchaus nicht Übles ansehen können. Und auch mancher Leser dieser Vorträge, der damals an der Abtrennung interessiert war, wird den Niederschlag der Kämpfe, der in den Betrachtungen da und dort auftritt, als ein Dokument aufnehmen bezüglich auf etwas, was aus den damaligen Zusammenhängen heraus, aus denen gesprochen werden mußte, zu begreifen ist, und auch als ein Zeugnis für die mancherlei Schwierigkeiten, die man findet, wenn man etwas aus rein sachlichen Gründen glaubt verteidigen zu müssen. Und wer auch das nicht gelten läßt, der möge Toleranz genug dazu haben, um ohne Groll dasjenige zu überschlagen, wovon er glaubt, daß es ihn nichts angehe, was aber doch für diejenigen, zu denen durch die Vorträge gesprochen worden ist, in der Zeit, da gesprochen wurde, eine gewisse gar nicht zu unterschätzende Bedeutung gehabt hat.

Berlin, 1918

Rudolf Steiner

– Basel, 1912. szeptember 15.

[A régi idők beteljesedése és az új kor kezdete. Hektor – Hamlet. Empedoklész – Faust ]

Ismert tény, hogy a Márk-evangélium az alábbi szavakkal kezdődik: „Ez Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete”.

Aki korunkban a Márk-evangélium megértésére törekszik, már ezeknél a legelső szavaknál is három rejtéllyel áll szemben. Az első e szavakban rejlik: „Ez a kezdete…” Miféle kezdet? Hogyan kell ezt értenünk? A második rejtély: „…az evangélium kezdete” . Mi az evangélium szó antropozófiai értelme? A harmadik pedig az, amiről már gyakran beszéltünk: magának Krisztus Jézusnak az alakja.

Aki komolyan törekszik saját énjének megismerésére és elmélyítésére, annak tisztában kell lennie azzal, hogy az emberiség fejlődik, előrehalad, és ezért ennek vagy annak a dolognak, ennek vagy annak a kinyilatkoztatásnak a megértése sem állandó, nemcsak egy bizonyos időszakra vonatkozik, hanem ez a megértés is előrehalad. Ezért aki a „fejlődés”, az „előrehaladás” szavakat komolyan veszi, attól az emberiség legmélyebb történései alapjában véve szükségképpen megkövetelik, hogy az idő előrehaladásával azokat mindig jobban, alaposabban, mélyebben tudja megérteni. Olyasvalaminek a megértésére, mint a Márk-evangélium, tulajdonképpen csak a mi időnkben jött el bizonyos fordulópont – és ezt az előbb említett három rejtély meg fogja erősíteni – lassan és fokozatosan készült elő az, ami most a Márk-evangélium igazi megértéséhez vezethet. Elvezethet annak megértéséhez, mit jelent az, hogy az evangélium elkezdődik. Miért van ez így?

Csak vissza kell tekintenünk arra, ami a szíveket még aránylag rövid idő előtt betöltötte, és akkor látjuk, hogy egy ilyen dolog megértési módja mennyire megváltozott, sőt mennyire meg kellett, hogy változzék. Visszamehetünk a 19. század előtti időkbe, és azt találjuk – a 18-17. századba visszajutva -, hogy mindinkább olyan időszakhoz közeledünk, amelyben azok az emberek, akiknek szellemi életében az evangéliumok egyáltalán szerepet játszottak, a megismerésnek egészen más alapjaiból indulhattak ki, mint a mai emberiség. Mit mondhatott a 18. század embere, ha bele akart helyezkedni az emberiség egyetemes fejlődési folyamatába, ha nem tartozott azok közé – és ilyenek az elmúlt századokban igen kevesen voltak -, akik valamilyen módon kapcsolatban álltak egyik vagy másik beavatással, egyik vagy másik okkult kinyilatkoztatással, ha tehát benne állt az életben, és felvette magába azt, amit a külső exoterikus élet nyújtott? Még a koruk műveltségének tetőfokán álló, legképzettebb emberek sem tudtak az emberiség életéből többet áttekinteni, mint, mondjuk, három évezredet, egyet a keresztény időszámítás előtti időből – de ezt is úgy, hogy már bizonyos módon ködbe veszett és nagyjából kettőt a kereszténység megalapítása utáni időszakból. Három évezredet tudtak áttekinteni. Ha ebbe az első évezredbe tekintettek vissza, az emberiség misztikusan homályos előtörténeteként tűnt fel a régi perzsa kor. Ezt, és amit még tudtak, mondjuk a régi Egyiptomról, úgy tekintették, mint ami megelőzte a tulajdonképpeni történelmet, amely a görögökkel kezdődött.

Ez a görögség jelenítette meg bizonyos mértékig a kor műveltségének alapját, és mindazok, akik mélyebben bele akartak látni az emberi életbe, a görögségből indultak ki, és a görögségen belül jelent meg minden, ami népük őskorára, az emberiség érdekében kifejtett munkásságra vonatkozik, és amit Homérosz, a görög drámaírók és egyáltalán a görög írók foglaltak írásba. Aztán látták, hogy a görögség fokozatosan hanyatlásnak indult, hogy külsőleg a rómaiság rátelepedett. De csak külsőleg, mert alapjában véve a rómaiak csak politikailag győzték le a görögöket, a valóságban a római birodalom görög tudományt, görög kultúrát, görög szellemiséget öltött magára. Így azt mondhatjuk: politikailag a rómaiak legyőzték a görögöket, de szellemileg a görögök győztek a rómaiak fölött. És amíg ez a folyamat végbement, amikor a görögség szellemileg legyőzte a rómaiságot, amikor száz és ezer csatornán át ömlött a görög kultúra a rómaiságba, amely aztán a világ minden kultúráját elárasztotta, ez alatt a folyamat alatt áradt bele a kereszténység ebbe a görög-latin kultúrába. Egyre jobban átjárta, majd lényeges átalakuláson ment keresztül, amikor az északi germán népek kezdtek részt venni ennek a görög-római kultúrának a fejlődésében. A görögség, rómaiság és kereszténység egy- beáramlásával telt el az emberiség történelmének második évezrede, a 18. század emberének szemében az első keresztény évezred.

Látjuk aztán, hogy a 18. század embere számára hogyan kezdődik a második keresztény évezred – az emberi kultúra harmadik évezrede -, látjuk, hogy noha látszólag minden a régi módon folyik, mégis ebben a harmadik évezredben mennyire másként történik minden, ha a dolgokat mélyebben nézzük. Csak két személyiséget kell kiemelnünk, egy festőt és egy költőt, akik ámbár csak néhány századdal az ezredforduló után léptek fel, mégis határozottan jelzik, hogy a második keresztény évezreddel valami lényegesen új dolog kezdődött a nyugati kultúra számára, ami aztán tovább hatott. Ez a két személyiség Giotto és Dante, Giotto, mint festő, Dante, mint költő. Minden, ami következett, ettől a két személyiségtől indult ki, és amit ők nyújtottak, az lett a nyugati kultúra további műveltsége. Ez volt az a három évezred, amit akkoriban át tudtak tekinteni.

Eljött azonban a 19. század. Hogy mi minden történt ebben a században és mi mindennek kellett megváltoznia, azt csak az tudja áttekinteni, aki mélyebben bele akar nézni a korszak kultúrájának alakulásába. Az emberek kedélyvilágában, a lelkekben mindez benne van, a megértésig azonban csak igen kevesen jutnak el. A 18. század emberének perspektívája csak a görögségig nyúlt vissza. A görögök előtti idő valami határozatlan, bizonytalan időszak volt. Ami a 19. században történt, amit csak kevesen értettek meg, és ma még kevésbé érzékelnek, az az, hogy a Kelet igen intenzív módon belekerült a nyugati kultúrába. Ezt kell szem előtt tartanunk, ha meg akarjuk érteni azt az átalakulást, amelyen a 19. század műveltsége keresztülment. Keletnek ez a behatolása alapjában véve mindenre árnyékot és fényt vetett, lassanként belefolyt a műveltségbe, és egyre jobban bele fog folyni. Ez a dolgok új megértését fogja magával hozni, amelyeket az emberiség-eddig egészen másképpen értelmezett.

Ha azokat a személyeket és individualitásokat nézzük, akik a nyugat műveltségére befolyással voltak, és akikben nagyjából mindent meg lehet találni, amit a 19. század kezdetének embere a lelkében hordozott, ha törődött a szellemi élettel, akkor ezek: Dávid, Homérosz, Dante, Shakespeare, és a korszakban éppen megjelenő Goethe. Az eljövendő történetírás a 18. és 19. század fordulójáról világosan tudni fogja, hogy e kor embereinek szellemi tartalmát ez az öt személyiség határozza meg. Amit a zsoltárok igazságainak és érzéseinek nevezhetünk, az sokkal erősebben, mint gondolnánk – a lelkek legfinomabb rezdüléséig – benne élt abban, ami alapjában véve már Homérosznál megtalálható, ami Daniénál olyan grandiózus alakot öltött, és ami Shakespeare-nél már úgy jutott kifejezésre, ahogy az újabb kor emberében él – ha ez magában Shakespeare-ben nem is volt még meg ilyen formában. Ehhez járult aztán az emberi léleknek az igazságért való küzdelme, ami Faustban testesült meg, és ami minden lélekben úgy élt, hogy gyakran mondták: minden igazságért küzdő ember hordoz magában valamit Faust természetéből.

Mindehhez hozzájárult egy új perspektíva, amely túlhaladta az említett öt individualitás által átölelt három évezredet. Európa szellemi életéhez a külső történelem számára egyelőre meg nem állapítható utakon át hozzájárult egy bensőséges Kelet. Nemcsak úgy, hogy az említett költeményekhez társult az, amit a Védák és a Bhagavad Gita adott, nemcsak úgy, hogy ezeket a költeményeket megismerték, és ez a világgal szemben olyan érzelmi árnyalatokat ébresztett fel, amelyek alaposan különböznek a zsoltároktól, a Homérosznál vagy Daniénál található érzelmi árnyalatoktól, hanem megjelent valami, ami titkos utakon át hatolt be, és ami a 19. században egyre láthatóbbá vált. Csak egyetlen névre kell utalnunk, amely a 19. század közepén nagy feltűnést keltett, és azonnal kitűnik, hogy itt valami keletről titkos utakon betört Európába: Schopenhauer nevére. Mi az, ami Schopenhauernél elsősorban feltűnik, ha nem rendszerének elméleti részére, hanem arra tekintünk, ami mint érzés és érzelmi tartalom egész gondolkodását áthatja? Ennek a 19. századi embernek mély rokonsága a keleti árja gondolkodással és lelki beállítottsággal. Schopenhauernél ott él mindenütt a mondatokban, mondhatnánk az érzések hangsúlyozásában az, amit így nevezhetnénk: az orientális elem nyugaton. És ez átment Eduard von Hartmannra is a 19. század második felében.

Mint mondtam, mindez titkos utakon hatolt be. Ezeket a titkos utakat egyre jobban meg fogjuk érteni, ha látjuk, hogy valójában a 19. század fejlődése teljes átalakuláson megy keresztül, az egész emberi gondolkodás és érzés egyfajta metamorfózison megy át, éspedig nem egy helyen, hanem az egész Föld szellemi életében. Annak megértésére, ami nyugaton történt, elegendő, ha vesszük a fáradságot, hogy amit a vallásról, a filozófiáról, a szellemi élet bármely területéről a 19. században írtak, azt összehasonlítjuk azzal, ami a 18. század elejéről származik. Akkor látni fogjuk, hogy milyen alapvető átalakulás, metamorfózis ment végbe, a legnagyobb világrejtélyek minden kérdése mennyire lazává vált, az emberiség mennyire új kérdések felvetésére törekedett, egészen új utak felé haladt, és hogy a vallás mindazzal, ami hozzá tartozik, amit korábban az embereknek nyújtott, azt mennyire nem volt képes ugyanolyan módon megadni az emberi lelkeknek. Mindenütt kívántak valamit, ami szerintük még rejtettebben van jelen a vallás alapjaiban.

De nem csak Európában. És éppen az a jellemző, hogy a 19. század fordulóján mindenütt a Földön, ahol művelt emberek éltek, belső indíték hatására elkezdenek másképpen gondolkodni, mint ahogy korábban gondolkodtak. Ha pontosabb képet akarunk kapni afelől, ami így előttünk feltárul, akkor meg kell látnunk, hogy a népek, népalakulatok, népi vallások egyetemes közeledése megy végbe, mégpedig úgy, hogy a legkülönbözőbb vallásfelekezetek kezdik egymást csodálatos módon megérteni. Egy jellegzetes példával szeretnék rámutatni, hogy miről van szó.

A 19. század harmincas éveiben megjelent Angliában egy férfi, aki brahman volt, s még hozzá a brahmanizmuson belül az általa igaznak tartott helyes irányú védanta tant hirdette: Ram Mohán Roy. 1836-ban halt meg Londonban, és az ilyen kérdések iránt érdeklődő kortársai nagy részére erős befolyást gyakorolt, és mély benyomást tett. Az volt nála a figyelemreméltó, hogy egyrészt a hinduizmus meg nem értett reformátora volt, másrészt, hogy amit mondott, azt minden európai, aki korának mintegy a magaslatán állt, meg tudta érteni, hogy nem olyan eszméket hirdetett, amelyeket csak a keleti tanok iránt érdeklődők érthettek meg, hanem amelyekről elismerték, hogy az egyetemes emberi értelem alapján felfoghatók.

Hogyan lépett fel Ram Mohán Roy? Körülbelül így beszélt: én benne élek a hinduizmusban, ott sok istent imádnak, a legkülönbözőbb isten-alakokat. Ha megkérdezik az embereket, miért imádják ezeket vagy azokat az isteneket, akkor honfitársaim azt felelik: ez egy régi hagyomány, nem tehetünk másképpen, így volt ez apáinknál, nagyapáinknál, és így tovább. És mivel az emberek – mondta Ram Mohán Roy – csak ez alatt a hatás alatt álltak, azért ez az én hazámban a legkirívóbb bálványimádásokhoz vezetett, olyan bálványimádásokhoz, amelyeket el kell vetni, amelyek csak szégyent hoznak arra, ami hazám vallásos életének eredeti nagyságát jelenti. Volt ott egykor egy hitvallás, amely a részleges ellentmondásokkal a Védákban maradt fenn, de amelyet az emberi gondolkodás számára a legtisztább formában Viasa hozott a védanta-rendszerbe. Meg akarta ismertetni az emberekkel, ezért fordításokat készített a különféle érthetetlen szófordulatokból arra a nyelvre, amelyet Indiában meg tudtak érteni Kivonatokat is készített abból, amit ő a helyes tanításnak tartott, és ezeket terjesztette.

Mi vezette Ram Mohán Roy-t? Felismerni vélte, hogy abban, ami a sok istenen keresztül jutott kifejezésre, amit a sok bálványban tisztelnek, benne rejlik egy ősi egységes Istenről szóló tiszta tan, egy szellemi Istenről, aki benne él minden dologban, és akit bálványimádáson keresztül megismerni már nem lehet, de akinek újra be kell hatolnia az emberi szívekbe. És amikor aztán ez a hindu brahman kitért a részletekre, arra, amit a helyes védanta-tannak tartott, amit ő az igazi hindu vallásnak tekintett, akkor az embereknek ez nem úgy tűnt, mintha valami idegen dolgot hallanának, hanem akik jól megértették, úgy érezték, mintha egy észvallást hirdetett volna, amihez alapjában véve bárki eljuthat, ha értelmén keresztül az egységes Istenhez fordul.

Ram Mohán Roy-nak akadtak követői is, Debendranath Tagore és mások. Egyik hindu követője – ez különösen érdekes – 1870-ben előadást tartott „Krisztus és a kereszténység” címmel. Rendkívül érdekes egy' hindut hallani, amikor Krisztusról és a kereszténységről beszél. A kereszténység igazi misztériuma igencsak távol áll a hindu előadótól, azt egyáltalán nem is érinti. Az előadás egész menetéből látni, hogy az alapvető tényt nem tudja felfogni, azt ugyanis, hogy a kereszténység nem egy tanító működéséből indul ki, hanem a golgotái misztériumból, egy világtörténelmi tényből, a halálból és a feltámadásból. Amit azonban fel tud fogni, és ami világos előtte, az az, hogy Krisztus Jézusban végtelenül jelentőségteljes, minden emberi szív számára fontos lény áll előttünk, olyan lény, aki az egész világtörténelem számára eszménykép kell, hogy legyen. Rendkívül érdekes, amikor egy hindu Krisztusról beszél, és azt mondja: ha valaki elmélyed a kereszténységben, azt kell mondania: ennek a kereszténységnek nyugaton még fejlődnie kell, mert – így mondja – amit az európaiak, mint kereszténységet hoznak az én hazámba, azt nem tudom az igazi kereszténységnek tekinteni.

Ezekből a példákból láthatjuk, hogy az igazi szellemek már úgyszólván a vallási tételek mögé akartak látni, nemcsak Európában, hanem a távoli Indiában is – és ezt a Föld sok pontjáról elmondhatjuk -, az igazi szellemek kezdtek megmozdulni, és amihez évszázadokon, évezredeken keresztül ragaszkodtak, azt egészen új nézőpontból kezdték szemügyre venni. A lelkeknek ez a 19. századbeli átalakulása csak az idők folyamán válik majd érthetővé, és csak egy későbbi történetírás fogja majd felismerni, hogy olyan folyamatok jöttek létre, amelyek látszólag csak kevés embert érintettek, de ezer meg ezer csatornán át áramlottak a szívekbe és lelkekbe, és amelyek ma mindenkinek, aki valamilyen módon részt vesz a szellemi életben, benne élnek a lelkében. A teljes megújulás, minden kérdés teljes átalakulása a régi szemléletekkel szemben el kellett, hogy jöjjön. Így mindenütt a világban ma már valóban a kérdések nagyarányú elmélyülése látható.

A mi szellemi mozgalmunk ezekre a kérdésekre igyekszik feleletet adni. Ez a szellemi mozgalom meg van győződve arról, hogy ezekre a kérdésekre, úgy, ahogy felvetődnek, sem a régi hagyományok, sem a modern természet- tudomány megállapításaival dolgozó világszemlélet nem tud feleletet adni, hanem ahhoz a szellemtudomány, a szellemi világokban való kutatás szükséges. Más szavakkal: az emberiségnek ma, fejlődésének egész menetét figyelembe véve olyan kérdéseket kell feltennie, amelyekre csak az érzékfeletti világokban való kutatás tud válaszolni. A nyugati szellemi életből is lassan és fokozatosan merültek fel azok a dolgok, amelyek a Kelet legszebb hagyományaival egybehangzanak. Tudjuk, és mindig is hangsúlyoztam, hogy a reinkarnáció törvénye magából a nyugati szellemi életből következik, és épp oly kevéssé kell a buddhizmusból valami történelmit átvenni, mint ahogy ma nem szükséges a Püthagorasz-tételt sem a történelmi hagyományok alapján kikutatni. Azzal, hogy a modern lélekben felmerült a reinkarnáció eszméje, felépült a híd, ami átível a jellemzett három évezreden – minthogy ezek a reinkarnáció tanát nem tették gondolkodásuk középpontjába -, egészen Buddha alakjáig. A horizont kitágult, kibővült a perspektíva az emberiség fejlődésének irányába, túl a három évezreden, és ez új kérdéseket vetett fel mindenütt, olyan kérdéseket, amelyeket csak a szellemtudomány útján lehet megválaszolni.

Tegyük fel mindjárt a kérdést, amelyre ennek az evangéliumnak a kezdete ösztönöz: vajon ez a Márk-evangélium valóban a „Jézus Krisztusról szóló evangélium kezdetét” adja meg? Emlékezzünk arra, hogy közvetlenül a bevezető szavak után nemcsak a régi próféciák jellemzése következik, hanem az is, hogy Keresztelő János meghirdeti Krisztus eljövetelét. A Keresztelő ezt a meghirdetést a következő szavakba foglalja: az idő betelt, az Isten országa leszáll a földi lét fölé. Mit jelent mindez?

Kíséreljük meg, hogy a szellemi kutatás fényében felidézzük azokat az időket, amelyek magukban hordják a „beteljesedést”. Vizsgáljuk meg, mit jelent az, hogy-egy régi idő betelt, és egy új veszi kezdetét. Legkönnyebben úgy érthetjük ezt meg, ha olyasvalamire tekintünk, ami a régebbi időkben történt, és aztán egy olyanra, ami az újabb időkben zajlott le, úgy, hogy a két esemény között mintegy középen a golgotái misztérium helyezkedik el. Vegyünk tehát valamit, ami a golgotái misztérium előtt történt, és valamit, ami utána, aztán próbáljunk meg elmélyedni a korszakok különbségében, hogy felismerjük, mennyiben telt be egy régi idő, és mennyiben kezdődött el egy új. Igyekezzünk nem absztrakciókba bonyolódni, hanem azt tartsuk szemünk előtt, ami konkrét.

Irányítsuk most tekintetünket olyasvalamire, ami az emberiségfejlődés első évezredének szemléletmódjához tartozik. Ennek az évezrednek legrégebbi időszakából Homérosz, a görög költő és dalnok alakja emelkedik ki. Alig maradt fenn róla több mint a neve. Arról a személyiségről, akinek az emberiség legnagyobb teljesítményeihez tartozó két költeményt tulajdonítják, az Iliászt, és az Odüsszeiát, alig tudunk többet, mint a nevét, és még evvel kapcsolatban is súlyos kételyek merültek fel a 19. században. De erre most nem térünk ki. Homérosz úgy áll előttünk, mint olyan jelenség, amelyet annál jobban csodálunk, minél inkább megismerjük. És elmondhatjuk, hogy annak, aki egyáltalán foglalkozik ilyen dolgokkal, az Iliász és az Odüsszeia alakjai sokkal elevenebben állnak lelke előtt, mint a görögség kizárólag politikai alakjai. A legkülönbözőbb emberek, akik Homéroszban elmélyedtek, arra a véleményre jutottak, hogy az előadás pontossága, az a mód, ahogy leírja a dolgokat, arra enged következtetni, hogy orvos lehetett, mások véleménye szerint szobrász, ismét mások szerint valamilyen kézművesnek kellett lennie. Napóleon a taktikát, a stratégiát bámulta Homérosz leírásaiban, mások úgy vélik, koldus lehetett, aki az országban ide-oda vándorolt. Ha megítélőinek ennyire különböző felfogásából más nem is, annyi bizonyára kiderül, hogy Homérosznak egészen egyedülálló individualitásnak kellett lennie.

Alakjai közül most csak egyet ragadjunk ki: Hektort. Nézzük meg Hektor alakját az Iliászban, milyen plasztikusan jelenik meg, milyen kereken, lezártan áll előttünk. Nézzük szülővárosához, Trójához való viszonyát, viszonyát a sereghez, a hadvezetőséghez. Kíséreljük meg lelkünk elé idézni ezt a férfit, a férj minden gyöngédségével, aki az ókori felfogás szerint egészen városán csüng, és aki tévedhetett – gondoljunk Achillesszel való viszonyára – úgy, ahogy az csak egy nagy emberrel eshetett meg. Hektor úgy áll előttünk Homérosz leírásában, mint egy nagy személyiség a maga átfogó emberségében. Úgy emelkedik ki az ősi korokból – mert magától értetődik, hogy amit Homérosz elmond, az saját koránál előbb ment végbe, és így még inkább a múlt homályába vész mint Homérosz többi alakja is, kicsit misztikusan a modern ember számára. Most csak erre az alakra utalok. A szkeptikusok és a különböző filológusok kételkednek abban, hogy létezett-e egyáltalán Hektor, mint ahogy kételkednek abban is, létezett-e Homérosz. Aki azonban mindent mérlegel, amit pusztán emberileg mérlegelni lehet, arra a meggyőződésre jut, hogy Homérosz csak olyan tényeket mond el, amelyek megtörténtek, és hogy Hektor is élt Trójában, ahogy Achillesz és Homérosz többi alakja is. A földi lét valóságos alakjaiként állnak előttünk, és úgy tekintünk vissza rájuk, mint egészen másfajta emberekre, akik ma már csak nehezen érthetők meg, de akik a költő révén a legapróbb részletekig lelkünk elé állhatnak. Álljon lelkünk előtt Hektor úgy, mint valóságos ember, mint az egyik legfőbb trójai hadvezér, akit Achillesz legyőzött. Egy ilyen emberben igazán megmutatkozik az, ami a kereszténység előtti időkhöz tartozik, akiről felmérhetjük, hogy milyenek voltak annak a kornak az alakjai, amelyben Krisztus még nem élt.

Egy másik személyiségre is szeretném felhívni a figyelmüket, a Kr.e.5. század egyik alakjára, egy nagy filozófusra, aki életének nagy részét Szicíliában élte le, Empedoklészra. O volt az, aki először beszélt a négy elemről, a tűzről, vízről, levegőről és földről, és arról, hogy mindaz, ami az anyagi világban történik, ennek a négy elemnek az összekeveredéséből és szétválásából jön létre, a gyűlöletnek és szeretetnek ezekben az elemekben működő princípiuma szerint. Ugyanakkor Szicíliában fontos állami intézményeket hívott életre, bejárta az országot, és az embereket a szellemi élethez vezette. Egyrészt kalandos, másrészt mélyen szellemi életet élt. Ezt kétségbe lehet vonni, de a szellemtudomány tudja, hogy ugyanúgy, ahogy Empedoklész Szicíliában élt, mint államférfi, beavatott és mágus, Hektor is élt Trójában, ahogy Homérosz leírta. Empedoklész sajátos beállítottságát egy olyan tény jellemzi, amely nem kitalált dolog, hanem igazság: életét úgy fejezte be – hogy egyesüljön mindazzal, ami körülvette -, hogy belevetette magát az Etna tüzébe, és az elégette. Így áll előttünk a kereszténység előtti kor e másik nagy alakja.

Vegyük szemügyre a szellemtudomány eszközeivel ezeket az alakokat. Tudjuk jól, hogy az ilyen emberek ismét meg fognak jelenni, hogy a lelkek visszatérnek. Tekintsünk el a közbeeső inkarnációktól, és keressük meg őket valamilyen módon a Krisztus utáni időben, akkor megtalálunk valamit az idők változásából, valamit abból, ami érthetővé teszi, hogyan hatott a emberiségfejlődésre a golgotái misztérium. Ha azt állítjuk, hogy az olyan alakok, mint Hektor és Empedoklész újból megjelentek, megkérdezhetjük, hogyan éltek a keresztény időkben az emberek között? Ezzel éppen a golgotái misztérium hatását, beteljesedését, és az új idő kezdetét tesszük szemléletessé a lelkekben. Nekünk, akik komolyan foglalkozunk az antropozófiával, nem kell visszarettennünk az igazi szellemtudomány közléseitől, mert ezeket éppen a külső dolgok igazolhatják.

Még valami egyébre is szeretném tekintetüket ráirányítani, ami a kereszténység utáni időkben végbement. Itt ismét mondhatjuk, hogy egy költői alakkal van dolgunk, de ez a „költői alak” egy igazi személyiséghez vezet bennünket vissza, aki benne állt az életben. Arra az alakra irányítom tekintetüket, akit Shakespeare alkotott meg a Hamletben. Aki Shakespeare fejlődését ismeri – amennyire ez külsőleg lehetséges, de elsősorban a szellem- tudomány alapján -, az tudja, hogy Shakespeare a Hamletben egy valóságosan élő dán királyfit formált meg, kissé átalakítva. Most nem bocsátkozunk bele annak kimutatásába, hogy melyik történelmi személy szolgált mintául Shakespeare költői alakjának, hanem a szellemtudományos eredményre szeretnék rámutatni egy eklatáns példával, hogy lássuk: hogyan bukkant fel ismét az ókor egyik szelleme a kereszténység keletkezése utáni időkben. Az igazi alak, aki Shakespeare Hamletjének alapjául szolgál: Hektor. Hamletben ugyanaz a lélek élt, mint Hektorban. Éppen egy ilyen példából érthetjük meg, amelynél eklatáns módon nyilvánul meg az a különbség, ahogy a lélek kiéli magát, hogy mi történt a közbeeső időben. A kereszténység előtti időben olyan személyiség áll előttünk, mint Hektor. Bekövetkezik a golgotái misztérium, egy szikra belecsap Hektor lelkébe, és létrehozza benne Hamlet ősképét, akiről Goethe azt mondja: egy lélek, aki semmiféle helyzetnek nem felel meg, és- akinek egyik sem elegendő, akinek van egy feladata, ezt azonban nem tudja betölteni.

Megkérdezhetjük: miért így fejezte ki ezt Shakespeare? Ő ezt nem tudta. Aki azonban a szellemtudomány segítségével beletekint ezekbe az összefüggésekbe, az tudja, milyen erők állnak e mögött. A költő a tudattalanban alkot, mert először mintegy előtte áll az alak, amelyet megalkot, és aztán mint valami tabló – amiről azonban semmit sem tud – az egész individualitás, aki hozzá kapcsolódik. Miért emeli ki Shakespeare Hamletnek éppen bizonyos jellemvonásait, és hangsúlyozza azokat különösen élesen, amiket talán egyetlen kortárs szemlélő sem vett volna észre Hamlet alakjában? Mert ő az idő hátterében szemlél: érzi, mennyire más lesz egy lélek, amikor a régi életből átmegy az újba. A kételkedő, a szkeptikus Hamlet, aki az élet viszonyaiban nem ismeri ki magát, a késlekedő – ez lett egyelőre a céltudatos Hektorból.

Nézzünk most az újabb kor egy másik alakjára, aki szintén egy költeményben lépett az emberek elé, amelynek főszereplője, és az emberiségben bizonnyal sokáig fog élni, még akkor is, amikor a szerző úgy fog az utókor előtt állni, mint ahogy ma Homérosz és Shakespeare: az egyikről nem tudnak semmit, a másikról pedig igen keveset. Amit a jegyzetgyűjtők és életrajzírók Goethéről közölnek – ami iránt az emberek annyira érdeklődnek – azt rég a feledés fátyla fogja borítani a könyvnyomtatás és minden más modem eszköz ellenére, amikor még ott fog állni eleven nagyságában és jellegzetességében a Faust-alak, amelyet Goethe alkotott meg. Ahogy az emberek semmit sem tudnak Homéroszról, de Hektorról ás Achilleszről igen sokat, úgy egykor nem sokat fognak tudni Goethe személyéről – és ez jó lesz – de Faustról mindig fognak tudni.

Faust, akit Goethe az irodalomban befejezett formában állít elénk, szintén olyan alak, aki reális személyre vezethető vissza. Faust valóban élt a 16. században, természetesen nem úgy, ahogy Goethe ábrázolja. De miért ábrázolja Goethe így? Ezt Goethe maga sem tudta. De amikor arra a Faustra tekintett, amelyet a hagyomány megőrzött, amilyennek már gyermekkorától a bábjátékból ismerte, akkor a Faust mögött rejlő erők működtek benne, Faustnak egy előző inkarnációjából: Empedoklész, a görög filozófus. Ez mind bele- sugárzott Faust alakjába. És azt mondhatnánk: amikor Empedoklész az Etnába veti magát, hogy a Föld tűz-elemével egyesüljön ez egy csodálatos átszellemülés, csodálatos spiritualizálódása annak a – mondjuk így – kereszténység előtti természet-misztikának, ami Goethe Faustjának utolsó jelentében ténnyé válik, és a dráma befejező tablója lesz: Faust felemelkedik az egek tűz-elemébe. Lassan és fokozatosan hatol be egy új szellemi irányzat abba, amire az emberek mélyebben törekszenek. Az emberiség mélyebb szellemei számára már régóta kezdett érvényre jutni az a tény – anélkül, hogy a reinkarnációról és a karmáról valamit is tudtak volna -, hogy amikor egy lelket szemléltek, amely átfogó volt, és amelyet belső életük alapvető erőiből akartak leírni, azt írták le, ami a korábbi megtestesülésekből átragyogott. Ahogy Shakespeare úgy írta le Hamletet, amilyennek ismerjük, noha semmit sem tudott arról, hogy Hektorban és Hamletben ugyanaz a lélek élt, úgy írta le Goethe is Faustot, mintha mögötte Empedoklész lelke állna, minden különlegességével, mert hiszen Faustban Empedoklész lelke élt. Jellemző azonban, hogy az emberi nem előrehaladása és fejlődése ilyen.

Két jellegzetes alakot emeltem ki, akiken látjuk, hogy az antik nagyságok egy modern keresztény korszakban lelkük mélyén úgy meg vannak rendülve, hogy az életben csak nehezen tudnak eligazodni. Minden bennük van, ami korábban bennük volt. Ha például Hamletet engedjük magunkra hatni, érezzük, hogy Hektor egész ereje benne van, de érezzük azt is, hogy ez az erő a kereszténység megjelenése utáni időben nem tud előjönni, egyelőre ellenállásra talál, hogy a lélekre olyasvalami hatott, ami kezdet, míg korábban azoknál az alakoknál, akikkel a ókorban találkoztunk, egyfajta befejezéssel állunk szemben. Mind Hektor, mind pedig Empedoklész befejeződés. Plasztikus lezártságban állnak előttünk. Annak azonban, ami az emberiségben hat, új utakat kell találnia az új inkarnációban. Hektornál Hamletben, Empedoklésznél pedig Faustban. Faust a természet mélységei felé örvénylő minden törekvést, az egész empedoklészi elemet magában hordja, és csupán e mélyen benne élő lény folytán mondhatja, hogy a Bibliát egy időre a pad alá teszi, természetbúvár és orvos akar lenni, nem pedig teológus. Olyasvalaki akar lenni, aki szükségét érzi, hogy démonszerű lényekkel érintkezzen, akik a világban barangolni késztetik, bámulatba ejtik, de megértés nélkül hagyják. Itt az empedoklészi elem hat vissza, de ez az elem nem ismeri ki magát abban, amivé az embernek válnia kell, miután egy új korszak vette kezdetét.

Ezzel a fejtegetéssel azt akartam megmutatni, hogy jelentékeny lelkeknél, akik felől bárki tájékozódhat, hatalmas fordulat következik be, és ezt a fordulatot akkor találhatjuk meg, ha a mélységekbe hatolunk. És ha feltesszük a kérdést: mi történik egy ilyen individualitás régi és újabb inkarnációi között, akkor mindig azt a feleletet kapjuk, hogy a golgotái misztérium. Az, amit Keresztelő János hirdetett, amikor azt mondta, hogy a idő betelt, és a szellem országai – vagy a egek országai – átmennek az ember birodalmába. Igen az egek országai hatalmas erővel birtokba vették az ember országát. És akik ezt csak külsődlegesen tudják szemlélni, nem is tudják megérteni. Ez a birtokba vétel olyan hatalmas erővel történt meg, hogy a kiváló, szilárd ókori nagyságoknak elölről kellett kezdeniük a fejlődést, úgy, hogy a régi korszak lezárulásáig, a golgotái misztériumig éppen rajtuk lehet a legjobban észrevenni: itt valami elérte beteljesülését, valami lezárult, ami az embereket kialakult személyiséggé tette. Akkor olyasvalami történt, ami szükségessé tette, hogy a lelkek valami újat kezdjenek önmagukkal, hogy minden újjáalakuljon, újra kisarjadjon, és azok a lelkek, akik nagyok voltak, olyan lelkekként jelenjenek meg, amelyek kicsinyek, mert a lelket át kell alakítaniuk gyermekivé, mert valami új kezdődik. Ez az, amit lelkünkbe kell vésnünk, ha meg akarjuk érteni azt, amire a Márk-evangélium kezdő szavai utalnak: „kezdet”. Igen, kezdet, ami a lelkeket a legmélyebben megrázza, ami egészen új impulzust hoz az emberiség fejlődésébe: „az evangélium kezdetét1'.

Mi az evangélium? Az, ami lejön azokból a birodalmakból, amelyeket már gyakran leírtunk, mint a magasabb lények hierarchiájának birodalmait, ahol angyalok és arkangyalok vannak – ami leszáll azon a világon keresztül, amely az emberek világa fölött helyezkedik el. Itt megkapjuk a perspektívát az evangélium szó mélyebb értelmezésére. Az evangélium egy impulzus, ami alászáll az angyalok és az arkangyalok birodalmán keresztül, ami ezekből a birodalmakból ereszkedik alá, és eljut az emberiséghez. Az elvont fordítások csak kevéssé találják el a lényeget. A valóságban már magának az „evangélium” szónak rá kell mutatnia arra, hogy egy bizonyos időpontban valami elkezd leáramlani a Földre, ami korábban csak ott volt, ahol az angyalok és az arkangyalok vannak. Lejött a Földre, és megrázta a lelkeket, a legerősebbeket a legjobban. És ezt úgy jegyezték fel, hogy kezdet, tehát folytatása is van. Ez azt jelenti, hogy az evangélium folytatódik. Elkezdődött az akkori időkben, és látni fogjuk, hogy az egész emberiségfejlődés folytatása ennek a kezdetnek. Amit evangéliumnak nevezhetünk, az ennek az impulzusnak a leáramlása az angyalok birodalmából.

Nem lehet elég mélyen keresnünk és kutatnunk, hogy az egyes evangéliumokat jellemezhessük, és főleg a Márk-evangéliumot lehet csak úgy megérteni, ha az emberiség fejlődését a helyes értelemben fogjuk fel, összes impulzusával együtt, és mindazzal, ami eddigi lefolyása alatt történt. Nem külsődlegesen akartam ezt jellemezni, hanem a lelkek útján, és meg akartam mutatni, hogy tulajdonképpen csak a reinkarnáció tényének elismerése állítja elénk annak az impulzusnak a jelentőségét, amelyet a Krisztus-esemény hozott el. Aki a reinkarnáció tényét elismeri, az megérti az olyan lelkek fejlődését, mint Hektor és Empedoklész. Enélkül lehet sok szépet mondani, de az felszínes marad. Hogy azonban minden külső történés mögött mi volt valójában a Krisztus-impulzus, az tulajdonképpen csak azáltal mutatkozik meg, hogy szellemi kutatással bevilágítunk az életbe, hogy nemcsak azt ismerjük meg, hogyan folyik le az élet a maga egyes részleteiben, hanem azt is, hogyan folyik le az inkarnációk egymásutánjában. A reinkarnáció eszméjét komolyan kell venni. Úgy kell belehelyezni a történelembe, hogy annak éltető elemévé váljék, akkor majd kiviláglik a legnagyobb impulzusnak, a golgotái eseménynek a hatása, ami elsősorban a lelkekben fog megmutatkozni.

– Basel, 1912. szeptember 16.

[A történelem a belső szellemi folyamatok külső megnyilvánulása. Az ótestamentum és az evangéliumok szerkesztésében fellelhető mély művésziesség és spirituális-drámai erő.]

Ha emlékeznek tegnapi fejtegetéseim fő pontjára és fő céljára, akkor láthatják, hogy az emberi lény a maga legbensőbb valójában egészen másképpen élt a golgotái misztérium előtti és utáni időben. Nem jellemzést adtam, hanem példákat hoztam fel a szellemtudomány alapján, olyan példákat, amelyek a régi és az új idők lelkeit mutatták meg. Ezekből elénk tárult, hogy a korábbi időkből bizonyos lelkek mennyire megváltozva, átalakulva jelennek meg ismét az új korszakban. Ennek a hatalmas átalakulásnak az oka csak az egész előadássorozat értelméből fog kiviláglani.

Bevezetésképpen legyen szabad rámutatnom valamire, amit hasonló tárgyú fejtegetéseim során már többször említettem, hogy az emberi én tudatossá válása, teljesen tudatossá válása – aminek kialakulása és kibontakozása a földbolygó missziója – tulajdonképpen csak a golgotái misztériummal kezdődött el. Nem teljesen pontosan, de megközelítő pontossággal fejezzük ki magunkat, ha azt mondjuk, hogy messzire visszamenve az emberiség fejlődésében azt találjuk, hogy az emberi lelkek tulajdonképpen még nem individualizálódtak, hanem a csoportlélekbe voltak beágyazva. Így azt mondhatjuk: egy Hektor, egy Empedoklész az egész emberi lélek tipikus csoportlelkiségének képviselői. Hektor Trója lelkéből nőtt ki, a trójai nép csoportlelkének képmása, meghatározott módon specializálódva, de éppen úgy a csoportlélekben gyökerezve, mint Empedoklész. Amikor a kereszténység utáni időben újból inkarnálódtak, akkor szükségszerűen az én-tudatot kellett kiélniük. A csoportlelkiségből az individuális lélek kiéléséhez való átmenet adja meg a hatalmas indító lökést. Ez okozza azt, hogy azok a lelkek, akik olyan szilárd lezártságban állnak a múltban, mint például Hektor, a kereszténység utáni időben tétovázó emberekként jelennek meg, mintha nem volnának életre valók – mint például Hamlet lelke -, és hogy a másik oldalon egy olyan lélek, mint Empedoklészé, aki a kereszténység utáni időben, a 16. században Faust lelkeként jelenik meg újból, látszólag kalandor lesz, és sok olyan körülmény közé kerül, amelyből csak nehezen tud kikászálódni, és amit a legtöbb kortárs, sőt a egész utókor, félremagyaráz.

Többször is hangsúlyoztam már, hogy ami a golgotái misztérium végbemenetele óta a mai napig megtörtént, az éppen az említett fejlődés szempontjából még nem jelent semmi különöset, mivel ez csak a kezdet, és csak a jövőben fognak a kereszténységnek tulajdonítható nagy impulzusok kibontakozni. Ismételten hangsúlyoznunk kell, hogy a kereszténység fejlődésének még csak a kezdetén áll. De ha bele akarunk állni ebbe a fejlődésbe, akkor megértésünknek együtt kell haladnia a kereszténység megalapításával kezdődő kinyilatkoztatások, impulzusok folyamatos továbbhaladásával.

Mindenekelőtt meg kell tanulnunk valamit az elkövetkező időben, és nem kell sok látnokság, hogy tisztában legyünk vele: valami egészen meghatározott dolgot kell megtanulnunk – és ez jó kezdet a kereszténység megértéséhez -, meg kell tanulnunk a Bibliát egészen új módon olvasni. Ennek ma még sok akadálya van, részben az a körülmény, hogy a Biblia értelmezésénél széles körökben még mindig valami édeskés szentimentalizmust alkalmaznak, hogy a Bibliát nem megismerési könyvként, hanem minden lehető személyes, lelki probléma megoldására használják. Ha valaki személyes életkörülményeinek javulását szeretné, akkor belemélyed a Biblia egyik vagy másik fejezetébe, ezt vagy azt magába szívja, és csak ritkán emelkedik felül a Bibliához fűződő személyes viszonyán. A másik oldalon a tudomány az utóbbi évtizedekben – de tulajdonképpen az egész 19. század folyamán – a Biblia igazi megértését nagyon megnehezítette, amikor szétszedte, és megállapította, hogy például az Újtestamentumot mindenféle egyéb helyekről szerkesztették össze, sok mindent később fűztek hozzá, és hogy a Ótestamentum is ugyanígy, különböző időkben előkerült részletek egybefűzése. Eszerint a Biblia csupa töredék, amely könnyen azt a benyomást kelti, hogy egyfajta halmazat, amelyet az idők folyamán „varrtak” össze.

Az ilyen tudomány népszerű lesz, sőt, már ma is népszerű. Sok embernek az a véleménye, hogy az Ótestamentum sok különálló részből van összeszőve. De ez zavarólag hat arra, hogy a közeljövőben egy igazi komoly bibliaolvasás kialakuljon. Ha ez bekövetkezik, akkor sok minden, amit antropozófiai szempontból a Biblia titkairól el kell majd mondani, még érthetőbb lesz. Meg kell tanulnunk, hogy mindenütt, ahol az Ótestamentumot a szokásos Biblia-kiadványok megszakítják, összefüggő egészet lássunk. Nem szabad, hogy megtévesszenek bennünket azok az ellenvetések, amelyeket az Ótestamentum egysége ellen felhozhatnak. És nem szabad, hogy az ember a személyes épülése céljából vegye kézbe, hogy ilyen vagy olyan szempontból olvassa, hanem engedje úgy hatni magára, mint egységes egészet. Ha figyelembe vesszük azt, amit a szellemtudomány mond róla, ha bizonyos spirituálisművészi érzékkel arra törekszünk, hogy meglássuk, hogyan következnek egymás után a dolgok, milyen művészien vannak megszerkesztve, hogyan fonódnak egymásba a szálak és hogyan oldódnak aztán szét, akkor rá fogunk jönni, milyen drámai erő rejlik az egész Ótestamentum szerkezetében és felépítésében. Csak ekkor fogjuk a nagyszerű drámai tablót egységként, a maga egészében áttekinteni, és nem fogjuk azt gondolni, hogy a könyv közepén az egyik rész innen, a másik rész onnan származik, hanem akkor az egységes szellemet fogjuk meglátni benne.

Meg fogjuk látni, hogy a történéseket egységes szellem vezérli az első teremtéstörténet idejétől kezdve a pátriárkák korán át, a bírák, majd a zsidó királyok korán át, míg mindez csodálatos drámai csúcspontban egybefut a Makkabeusok könyvében, Mattatiás fiaiban, Júdás testvéreiben, akik Szíria királya, Antiochusz ellen harcoltak. Ebben nagy belső drámai erő van, és van egy bizonyos kulminációs pont a befejezésénél. Meg lehet érezni, hogy nem egyszerű frázis, hogy azt, aki okkult szemléleti móddal rendelkezik, sajátságos érzés fogja el, amikor ott áll a Makkabeus anya hét fia és Mattatiás öt fia. Hét és öt: egy csodálatos tizenkettes szám, amivel máshol is találkozunk, ahol a fejlődés titkaihoz érünk. Sajátságos érzés foghat el bennünket, amikor a hét Makkabeus-fiú mártírhalált hal, ahogy egyiket a másik után kínpadra vonják – olvassák csak el, milyen belső drámaiság van ebben! – ahogy az első csak utal arra, ami végül a hetediknél kifejezésre jut. A lélek halhatatlanságának kifejezése ez, amikor az utolsó fiú a királynak odakiáltja: te elvetemült, te semmit sem akarsz tudni lelkem feltámasztójáról! Engedjük, hogy hasson ránk ez a fiúról-fiúra haladó drámai fokozás, és látni fogjuk, milyen erőket tartalmaz a Biblia. Ha az eddigi édeskés-szentimentális szemléletmód helyett ezt a művészi-drámai erőt tartjuk szem előtt, akkor a Biblia magától azzá válik számunkra, ami egyúttal vallásos áhítatot is kelt. Ekkor a művészet vallássá válik a Biblián keresztül. És akkor egészen sajátságos megfigyeléseket tehetünk.

Talán többen is emlékeznek arra, amit a Lukács-evangéliummal kapcsolatban elmondtam, hogy Krisztus Jézus grandiózus alakja két lélek összekapcsolódásából jött létre, a két Jézus-gyermek lelkéből. Az egyik gyermek nem volt más, mint Zarathusztrának, a zaratusztrizmus megalapítójának a lelke, így talán szellemi szemük előtt áll az a tény, hogy azt a Jézus-gyermeket, akiről a Máté-evangélium beszél, az újratestesült Zarathusztrának kell tekintenünk. Zarathusztra lelke élt ebben a Jézus-gyermekben.

Tulajdonképpen milyen ténnyel állunk itt szemben? A zaratusztrizmus megalapítója, az előidők, az ősi perzsa kultúra nagy beavatottja, áthaladva az emberiség fejlődésén, bizonyos ponton újra megjelenik az ó-héber népen belül. Az ősperzsaságtól így látunk átmenetet a ó-héber nép-elemhez: Zarathusztra lelke útján. Igen, ami külsőleg a világtörténelemben végbemegy, ami az emberi életben történik, az alapjában véve csak a belső folyamatoknak, a belső szellemi erőknek a megnyilatkozása. Így tehát valójában azt, amit a külső történelem elmond, úgy lehet tanulmányozni, ha a belső szellemiség kifejeződésének tekintjük, olyan tények kifejeződésének, amelyek a szellemiségben működnek.

Állítsuk ezt lelkünk elé: Zarathusztra a perzsa elemből átmegy az ó-héber elembe. És most vegyük szemügyre az Ótestamentumot – elég, ha csak az Otestamentum fejezeteinek címeit nézzük. Amit Zarathusztrára vonatkozóan akkor elmondtam, az a szellemi kutatás eredménye, ez megtalálható, ha a Zarathusztra-lelket követjük. Most azonban helyezzük szembe ezzel az eredménnyel nemcsak a Bibliát, hanem azt is, amit a külső kutatás megerősít. Az ó-héber nép megalapítja a maga országát Palesztinában, majd az eredeti ország kettéválik, előbb asszír, aztán babilóniai fogságba kerül, végül a perzsák igázzák le. Mit jelent mindez? A világtörténelmi tényeknek megvan az értelmük. Követik a belső, szellemi-lelki folyamatokat. Miért történt mindez? Miért vezették az ó-héber népeket úgy, hogy Palesztinából a káldeai, az asszír-babilóniai, majd a perzsa elembe jutnak, hogy aztán Nagy Sándor szabadítsa meg őket? Ha szárazan csak a tényekre szorítkozunk, azt mondhatjuk: nem más ez, minthogy Zarathusztra a perzsaságból átmegy a zsidó elembe. Megszerezték maguknak a zsidók, hozzá vezették őket, egészen a perzsa uralom alá kerültek, mert Zarathusztra hozzájuk akart menni. A külső történelem csodálatos lenyomata ezeknek a folyamatoknak, és aki a dolgot szellemtudományosan szemléli, az tudja, hogy a külső történés csak a test ahhoz, hogy Zarathusztra a perzsa elemből átmenjen a zsidó elembe. Ez a test körülfogja az ó-héber elemet, és aztán, amikor eléggé körülfogta, Nagy Sándor kiemelte onnan. Ami maradt, az mint környezet, elegendő volt Zarathusztra számára. Az ment át az egyik néptörzstől a másikhoz.

Ha egy pillantást vetünk arra – természetesen csak egyes pontokat emelhetünk ki -, hogyan csúcsosodott ki az ó-héber történelem egész korszaka, a királyok, a próféták, a babiloni fogság és a perzsa hódítás időszakán át egészen a Makkabeusok koráig, akkor éppen a zsidó prófétai elem ötlik a szemünkbe. Mert ha a Márk-evangélium megértésére törekszünk, az mindjárt egy Ézsaiás- kijelentéssel kezdődik, mint prófétai megnyilatkozással. Azt mondhatnánk: Illéstől kezdve, akinek újratestesülése Keresztelő János, a próféták csodálatos nagyságban lépnek elénk.

Tekintsünk el egyelőre Illéstől, és Keresztelő Jánosban való újrateste- sülésétől, és nézzük a közbeeső időben megjelenő prófétákat. Azt kell mondanunk: azzal, amit a szellemtudomány útján nyertünk, ezt a zsidó prófétaságot egészen sajátos módon kell szemlélnünk. Miről is beszélünk tulajdonképpen, amikor a régi idők szellemi vezetőit említjük? Az iniciáltakról, a beavatottakról. Tudjuk, hogy ezek a beavatottak a maguk szellemi nagyságához úgy jutottak el, hogy a különböző beavatási fokozatokat átélték, hogy a megismerés útján fokról-fokra felemelkedtek a szellemi látáshoz, ezáltal a világban működő szellemi impulzusokkal egyesültek, és így azokat bele tudták árasztani a fizikai síkon zajló életbe. Ezért ha a perzsa, az indiai vagy az egyiptomi nép valamely beavatottjával találkozunk, először azt kérdezzük: az illető hogyan emelkedett fel a beavatás létráján ezen a törzsön, ezen a népen belül? Hogyan lett népének vezetője, szellemi irányítója? Ezek a kérdések jogosak, csak akkor nem, ha a prófétákkal állunk szemben. Van egy teozófiai irányzat, amely mindent szívesen egy kalap alá venne, és a régi héberek prófétáiról úgy akar beszélni, mint az egyéb népek beavatottjairól. De ezzel nem tudunk meg semmit.

Vegyül csak elő a Bibliát, amelyről éppen a legújabb történelmi kutatás állapította meg, hogy hűen írja le az eseményeket, és nézzük a prófétákat Illéstől Malakiásig, Ézsaiáson, Jeremiáson, Ezékielen és Dánielen keresztül. Csak bele kell élnünk magunkat abba, amit a Biblia ezekről az alakokról mond, és látni fogjuk, hogy nem lehet őket az inkarnációk általános sémája alá vonni. Hol van egyáltalán szó arról, hogy a zsidó próféták megtették volna ugyanazt a beavatási utat, amit a többi népek más beavatottjai? Azt olvassuk a Bibliában: felléptek, amikor Istenük hangja lelkükben megszólalt, és ez a hang képessé tette őket arra, hogy mást is lássanak, mint a hétköznapi ember. Arra tette őket képessé, hogy népük sorsának jövendő lefolyásáról és a jövendő világtörténelmi eseményekről hírt adjanak. Ez elemi erővel tört fel a próféták lelkéből. A Biblia nem úgy beszél róluk, mintha a beavatási utat végigjárták volna, ahogy a többi próféta, akiknél be lehet bizonyítani, hogy végigélték a beavatást. A zsidó próféták úgy lépnek fel, hogy szellemi látásuk zsenialitásból tör elő, előtör az, amit népüknek, amit az emberiségnek mondaniuk kell. Ilyen az a mód is, ahogy prófétai hangjukra, prófétai adottságukra hivatkoznak. Nézzük csak meg, ahogy egy próféta, ha valamit mondania kell, arról beszél, hogy az Isten közölte vele ezt közvetítői által, vagy hogy a mondanivaló úgy jött, mint közvetlen elemi igazság. Ez arra késztet, hogy feltegyük a kérdést: hogyan viselkednek ezek a zsidó próféták, akiket külsőleg a többi népek beavatottjai mellé kell állítanunk – ha Illéstől és újratestesülésétől, Keresztelő Jánostól eltekintünk ha lelküket szellemtudományosan, okkult módon vizsgáljuk? Ekkor valami igen sajátságos dolgot találunk. És ha azt, amit most a szellemtudományos kutatás eredményeként közlök, megpróbálják összehasonlítani azzal, amit a történelem és a vallásos hagyomány ezekről az alakokról megad, akkor a megerősítést meg fogják találni.

Ha a zsidó próféták lelkét követjük, akkor azt találjuk, hogy azok olyan beavatottaknak az újratestesülései, akik más népeknél voltak beavatva, és ott a beavatásnak bizonyos fokaira már eljutottak. Ha tehát a zsidó próféták közül egyet visszafelé követünk, akkor más népekhez jutunk el, ott találunk egy beavatott lelket, aki hosszú ideig ennél a népnél maradt, aztán átment a halál küszöbén, és újratestesült a zsidó népnél. Minden egyes alakot, Jeremiást, Ézsaiást, Dánielt, és a többeket is – ha lelküket korábbi megtestesüléseiben meg akarjuk találni – más népeknél kell keresnünk. Valóban olyan ez – ha triviálisan fejezzük ki magunkat -, mint a többi népek beavatottjainak fokozatos gyülekezése a zsidó népnél, ahol ezek a beavatottak a „próféták” alakjában lépnek fel. Így világossá válik, hogy a próféták úgy jelennek meg, hogy prófétai adottságuk belső világuk elementáris feltörésének látszik. Ez tulajdonképpen visszaemlékezés arra, amit, mint beavatottak, itt vagy ott megszereztek maguknak. Ami itt megjelenik, az nem mutatja mindig azt a tiszta, világos, harmonikus formát, amellyel a korábbi inkarnációkban jelentkezett. Mert annak a léleknek, amely korábban egy perzsa, vagy egy egyiptomi testben inkarnálódott, előbb alkalmazkodnia kellett a zsidó nép testiségéhez. Ezért sok minden nem tudott érvényesülni, ami korábban benne volt. Mert nem úgy van, hogy amikor az ember inkarnációról-inkamációra halad, minden korábbi képességét átviszi, hanem azok miatt a nehézségek miatt, amelyeket a testiség idéz elő, a korábban megszerzett tulajdonságok diszharmonikusan, kaotikusán jelenhetnek meg.

Láthatjuk tehát, hogy a zsidó próféták népüknek olyan szellemi impulzusokat adtak, amelyek gyakran rendezetlen, de grandiózus visszaemlékezések a korábbi inkarnációkra. Ez az a sajátos dolog, amivel ezeknél a zsidó prófétáknál találkozunk. És miért történik ez? Azért, mert az egész emberiség fejlődésének keresztül kellett mennie ezen az átmeneti ponton, mert annak, amit elszórtan megszerzett, egy gyújtópontban egyesülnie kellett, és újjá kellett születnie a ótestamentumi nép véréből. Ezért kap hangsúlyt mindenütt az összetartozás – az ó-héber nép történelmében jobban, mint bármely más népnél a nemzedékeken keresztül csörgedező vér. Ez csak törzseknél volt szokásos, de nem olyan népeknél, amelyek már „népekké” váltak. Az ótestamentumi nép egész világtörténelmi missziója a nemzedékeken keresztül csörgedező vér folytatólagosságán nyugszik. Ezért azt, aki teljes érvénnyel a zsidó néphez tartozik, mindig „Ábrahám, Izsák és Jákob fiának” nevezték, vagyis annak az elemnek a fiaként, amely legelőször Ábrahám, Izsák és Jákob vérében mutatkozott meg. Ebbe a vérbe kellett inkarnálódniuk a többi népek különböző beavatási elemeinek. Az ó-héber nép vérében úgy egyesültek a különböző népek beavatási hatásai, mint különböző oldalakról jövő, és egy középpontban egyesülő sugarak. Az emberiségfejlődés fizikaiságának ezen keresztül kellett mennie. Fontos, hogy ezt az okkult tényt szemügyre vegyük, mert csak akkor értjük meg, hogy egy olyan mű, mint a Márk-evangélium, mindjárt a kezdeténél miért az ótestamentumi elemre rakja le az alapját.

Mi történik azonban ezzel a különböző népektől egy központban összegyűjtött beavatási elemmel? Még látni fogjuk, miért történik ez. De ha most az Ótestamentum egész drámai menetét ismét figyelembe vesszük, látjuk, hogy a különböző népek beavatási elemének felvétele útján az Ótestamentum fejlődésén belül lassanként kialakul a halhatatlanság gondolata, amely tetőpontját éppen a Makkabeus-fiúknál éri el. Ha ezt igazi jelentőségében egyszer átlátjuk, akkor kiderül számunkra, hogy milyen volt az emberi tudat viszonya a szellemi világhoz.

Egy dologra szeretném felhívni a figyelmüket. Nézzék meg az Ótestamentumnak azokat a helyeit, ahol arról van szó, hogy az isteni elem az emberi életbe belevilágít. Milyen gyakran hangzik el, például Tóbiásnál, hogy amikor valaminek meg kell történnie, amikor például Tóbiás elküldi fiát, hogy valamilyen ügyet végrehajtson, akkor látszólag emberi alakban hozzálép Rafael arkangyal. Más helyen a magasabb hierarchiák más érzékfeletti lényei jelennek meg. Itt az isteni-szellemi elem belejátszik az emberek világába, úgy avatkozik bele, hogy az ember az isteni-szellemi elemet világosan, mintegy külső hatást érzékeli, az szembejön vele a külvilágban. Rafael a Tóbiás könyvében úgy jön szembe azzal, akit vezetni kell, mint ahogy az egyik ember a másikkal kerül szembe, amikor találkoznak. Ha az Ótestamentumot átolvassuk, sokszor fogjuk látni, hogy a szellemi világhoz való viszony így van szabályozva. Az Ó testamentum számos helyen tesz említést ilyesmiről. De felépítésében egészen drámai haladást látunk, és ennek a drámai haladásnak a csúcspontja végül a hét Makkabeus-fiú mártírhalála, akik belső indíttatásból lelküknek az isteni elemmel való egyesüléséről, sőt, az isteni elemben való felébredéséről beszélnek. A lélek halhatatlanságának belső bizonyossága jelenik meg előttünk a Makkabeus-fiúknál, és Judás fivéreinél is, akik még az utolsó időkben is népüket védelmezik Szíria királyával, Antiochusszal szemben. Bensőségesen ragadták meg a szellemi elemet. És a drámai előrehaladás akkor lesz igazán nagy, ha az Ótestamentumban Istennek a csipkebokorban való megjelenésétől – ahol láthatjuk Isten külsődleges megjelenésének sajátosságát – eljutunk addig, amíg a Makkabeus-fiúkból fel nem tör az a belső bizonyosság, hogy ha itt meghalnak, a bennük élő erő segítségével fel fognak ébredni Isten országában.

Hatalmas haladás ez, ami egységes belső szerkezetet árul el az Ótestamentumban. Az Ótestamentum tud arról, hogy Isten a Földről magához veszi, mintegy elviszi és az isteni világ egyik tagjává teszi a embert, de a Ótestamentum elején szó sincs arról, hogy a emberi léleknek ez a része, amelyet Isten magához vesz, és az isteni világba helyez, valóban feltámad. De a történések úgy haladnak előre, hogy egyre jobban növekszik annak a tudata, hogy az emberi lélek mégis belenövekszik a szellemi elembe. A Jahve vagy Jehova Istenhez viszonyuló passzív magatartás lassanként a lélek mibenlétéről való aktív tudássá válik. Ez lapról-lapra fokozódik az egész Ótestamentumon keresztül. Megszületik a halhatatlanság gondolata, de csak lassan születik meg, olyan mértékben, ahogy az Ótestamentum előre halad.

És csodálatosképpen ugyanilyen előrehaladás tapasztalható a prófétáknál is. Láthatjuk, ahogy minden következő próféta története és ígérete egyre bensőségesebb lesz, ami szintén egy drámai elem csodálatos fokozása. Minél messzebb megyünk vissza a múltba, annál több szó esik olyan dolgokról, amelyek a külső folyamatra vonatkoznak, és minél előbbre jutunk az időben, annál több szó esik a belső erőről, a belső biztonságról, az összetartozás érzéséről, még a prófétáknál is.

Így fokozódik ez lassan addig, amíg az Ótestamentum el nem vezet bennünket az Új testamentum kezdetéig. Mert a Márk-evangélium mindjárt a kezdeténél kijelenti, hogy a Krisztus Jézus alakját teljesen a régi próféták értelmében akarja felfogni, hogy mintegy meg lehet érteni Krisztus Jézus megjelenését, ha Malakiás, illetve Ézsaiás próféta szavait tartjuk szem előtt: „Lásd, én elküldöm hírnökömet előtted, ő készítse el az utat számodra. Halljátok a pusztában kiáltó szavát: készítsétek el az Úrnak útját, egyengessétek az O ösvényét.” Alaphangként vonul ez az Ótestamentum történetén végig, és Krisztus Jézus megjelenésére mutat rá. Később pedig ezt mondja , a Márk-evangélium, aki olvasni akar, az egészen világosan kihallja ezt a szavakból: ahogy a próféták szóltak, úgy szól most ismét valaki: Keresztelő János. És milyen zártan, milyen nagyszerűen áll ott ilyen megvilágításban a Keresztelő alakja: a régi próféták egy Isten-követről beszéltek, arról beszéltek, hogy az a magányosságban meg fogja mutatni az utat, amelyet Krisztus Jézusnak a világfejlődésen keresztül meg kell tennie.

Aztán tovább halad a Márk-evangélium: „így lépett fel Keresztelő János a magányosságban és hirdette a keresztelést az emberi bűnösség megismerésére” – mert így kell ezeket a szavalat lefordítani, ha szakszerűen akarjuk tartalmukat visszaadni. Ezt mondja tehát az evangélium: fordítsátok tekinteteket a régi prófétaságra, amely belehelyezkedett az Istenséghez való új viszonyba, az új halhatatlanság-hitbe, és nézzetek Keresztelő János alakjára, ahogy fellépett és a fejlődés olyan lehetőségéről beszélt, amellyel megismerhető a ember bűnössége. Ezzel mindjárt az elején úgy mutat rá Keresztelő Jánosra, mint nagy egyéniségre.

Aztán pedig, ahogy a Márk-evangélium magának Krisztus Jézusnak csodálatos alakját állítja elénk, azt mondhatjuk, hogy ilyen nagyszerű drámai fokozás nincs több a világon! Kérem, hogy lelki tekintetüket irányítsák erre. Mit mond az evangélium? Nagyjából ezt mondja: Nézzétek Keresztelő János alakját, csak akkor értitek meg, ha figyelembe veszitek a régi zsidó prófétákat, akiknek hangja megelevenedett benne. Az egész zsidó nép elment hozzá, hogy megkeresztelkedjen. Sokan voltak tehát, akik felismerték, hogy Keresztelő Jánosból a régi próféták szólnak. Ezt a Márk-evangélium mindjárt az elején kimondja. Látjuk magunk előtt Keresztelő Jánost, látjuk benne megelevenedni a régi prófétaság hangját, látjuk, amint hozzá zarándokol a nép, és látjuk, ahogy az emberek felismerik, mint újonnan fellépő prófétát. Ez az első dolog. Aztán magának Krisztus Jézusnak az alakja jelenik meg. Most egyelőre hagyjuk figyelmen kívül az úgynevezett Jordán-keresztelőt és az utána következő megkísértési jelenetet is, és így tekintsünk arra a drámai fokozásra, amellyel éppen a Márk-evangéliumban találkozunk.

Miután Keresztelő Jánost elénk állította, és megmutatta, hogyan állnak az emberek vele és missziójával szemben, magát Krisztus Jézust állítja elénk. De hogyan? Először úgy, hogy nem csak az emberek ismerik fel, felismerik más lények is. Ez a fontos. Vannak körülötte olyan emberek, akik meg akarnak gyógyulni a démonizmusból, akikben démonok működnek. Ott állnak ezek az emberek, akikben nemcsak emberi lelkek laknak, hanem akiket olyan érzékfeletti lények szálltak meg, amelyek bennük hatnak. Az egyik jelentőségteljes helyen azt olvassuk, hogy ezek a szellemek felismerik Krisztus Jézust. Keresztelő Jánost az emberek ismerik fel, kimennek hozzá és meg- keresztelkednek, Krisztust az érzékfeletti szellemek ismerik fel, úgy, hogy meg kell parancsolnia nekik, hogy ne beszéljenek róla. Őt azok a lények ismerik fel, akik az érzékfeletti világokból valók. Azt olvassuk tehát, hogy itt olyan lény jelenik meg, akit nemcsak az emberek ismernek fel, hanem felismerik és veszedelmesnek tartják az érzékfeletti lények is. Ez az a grandiózus fokozás, amellyel mindjárt a Márk-evangélium kezdetén találkozunk: az egyik oldalon Keresztelő János, akit az emberek felismernek és tisztelnek, a másik oldalon pedig az, akit olyan érzékfeletti lények ismernek fel, akiknek valami tennivalójuk van a Földön. Felismerik és félnek tőle, mert belátják, hogy most távozniuk kell. Ez Krisztus Jézus. Ilyen egyszerűséggel és drámai fokozással sehol máshol nem találkozunk.

Ha ezt tekintetbe vesszük, megérezzük, hogy bizonyos dolgok szükségesek, amelyek egyébként lelkünk mellett egyszerűen elsuhannak. Most csak egyetlen ilyen helyre hívom fel a figyelmüket – mivel a Márk-evangélium olyan egyszerű és olyan nagy amely a leginkább feltűnhet. Bizonyára emlékeznek, hogy mindjárt az evangélium elején, ott, ahol a tizenkettő kiválasztásáról és a névadásról van szó, két apostolának a „mennydörgés fiai” nevet adja. Ez nem olyasmi, ami mellett egyszerűen el lehet menni, ezt jól meg kell figyelni, ha az evangéliumot meg akarjuk érteni. Miért nevezi őket a mennydörgés fiainak? Mert ahhoz, hogy szolgáivá legyenek, olyan elemet akar beléjük ültetni, amely nem a Földről való, amely a Földön kívülről jön, mert az evangélium az angyalok és arkangyalok birodalmából való, egészen új, és többé már nem csupán az emberekről, hanem az égi, Föld feletti elemről kell beszélni, az énről – ennek hangsúlyozása szükséges. Mennydörgés fiainak nevezi őket, hogy megmutassa: az Övéi is kapcsolatban állnak a földfeletti elemmel. A miénkhez kapcsolódó legközelebbi világ az elemi világ, és csak ezen keresztül érthető meg az, ami a mi világunkra hat. Krisztus olyan neveket ad tanítványainak, amelyek kifejezik, hogy a mi világunk határos egy érzékfeletti világgal. Az elemi világ tulajdonságai szerint ad nekik neveket. Erről van szó ott is, amikor Simont szikla-embernek nevezi, itt is az érzékfelettire történik utalás. Így hirdeti meg az egész evangélium az „Angelium” eljöttét, a szellemi világból jövő impulzus eljöttét.

Ennek megértéséhez csak helyesen kell olvasnunk, csak tudnunk kell, hogy az evangélium egyszersmind olyan könyv, amelyből a legmélyebb bölcsességet kell merítenünk. Az egész eddigi haladás abban áll, hogy lelkek individualizálódnak, hogy ezután nem csak a csoportlelkiség kerülő útján, hanem az individuális lelki elem útján lesz összeköttetésünk az érzékfeletti világgal. És annak, aki úgy lép az emberiség elé, hogy a földi lények körében ismerik fel, de az érzékfeletti lények is felismerik, annak érzékfeletti elemre van szüksége, hogy ezt beleárassza azoknak a lelkébe, akik neki szolgálni fognak, és ehhez szüksége van a legjobb ember-kvalitásokra. Azokra az emberekre van szüksége, akik a régi módon lelkükben már a legtovább jutottak.

Rendkívül érdekes azoknak a lelki fejlődését követni, akiket Krisztus Jézus maga köré gyűjt, akiket elhív tizenkét tanítványául, akik – mondhatnánk – ha a maguk egyszerűségében jönnek elénk, emberi lelkek egymástól távol eső inkarnációiban a legnagyszerűbben átélték már azt, amire tegnap utaltam. Az embernek előbb bele kell élnie magát az individualitásba. Eleinte nehezen talál önmagára, amikor abból, ami lelkében a népi elemben gyökerezett, átkerül abba, ami benne individuális, amikor önmagára kell támaszkodnia. Ilyen volt>a tizenkettő. Ok mélyen gyökereztek egy olyan népiségben, amely önmagát éppen a leggrandiózusabb módon fogta fel, mint népiséget. És mintegy csupasz lélekkel, egyszerű lélekkel álltak ott, amikor Krisztus újra megtalálta őket. Itt az inkarnációk között egészen szabálytalan közbeeső időkkel állunk szemben. Krisztus tekintete helyesen irányulhatott a tizenkettőre: azok a lelkek jelentek meg újból, akik a hét Makkabeus-fivérben és Mattatiás öt fiában, Júdás fivéreiben öltöttek testet, belőlük tevődött össze az apostolok kara. Halászokként, és más egyszerű emberekként jelentek meg, de abban az időben, amikor a zsidó elem kulminációs ponthoz érkezett, át voltak hatva annak tudatával, hogy ez az elem abban az időben a legmagasabb erő volt – de csak erő -, és hogy most individualizáltan jelent meg, amikor Krisztus körül csoportosult.

Képzeljük el, hogy egy teljesen hitetlen ember csak művészileg akarná szemügyre venni azt, hogy az Ótestamentum végén heten és öten megjelennek, és hogy a tizenkettőt aztán ismét megtalálhatja az Újtestamentum kezdetén. Ha ezt pusztán művészi, szerkezetbeli elemnek vesszük, a Biblia egyszerűsége és művészi nagysága megragadhat bennünket, teljesen eltekintve attól, hogy a „Tizenkettő” Mattatiás öt fiából és a Makkabeus anya hét fiából tevődött össze. Meg kell tanulnunk a Bibliát művészi alkotásként is látni, csak akkor fog felébredni bennünk az érzés az iránt a nagyság iránt, ami a Bibliába, mint műalkotásba bele van építve.

Még egy dologra rá kell mutatnunk. Mattatiás öt fia között van egy, akit már az Ótestamentumban is Júdásnak hívtak. Ő volt az, aki a leghevesebben harcolt népéért, aki lelkében teljesen átadta magát népének, és akinek sikerült is szövetséget kötnie a rómaiakkal Szíria királya, Antiochusz ellen. Ez a Júdás ugyanaz, akinek később azt a próbát kellett kiállnia, hogy az árulást elkövesse, mivel ő, aki a legbensőségesebben van összekötve a specifikusan, sajátosan ótestamentumi elemmel, nem tudja mindjárt megtalálni az átmenetet a keresztény elemhez, és előbb az árulás kemény megpróbáltatását kell kiállnia. Ha most ismét a tisztán művészi szerkesztést nézzük, egészen bámulatosan áll Júdás, mondhatnánk, grandiózus alakja az Ótestamentum utolsó fejezeteiben, és Júdás alakja a Újtestamentumban. És figyelemreméltó ebben a szimptomatikus, jellegzetes folyamatban, hogy az Ótestamentum Júdása szövetséget köt a rómaiakkal. Mindazt elővételezi, ami később megtörtént, az utat ugyanis, amelyet a kereszténység tett a rómaiakon keresztül, hogy a világba belépjen. Ez, mondhatnánk, a további fejlemény.

Ha ehhez még azt is hozzáfűzöm, amit szintén tudni lehet, amit azonban egy ilyen nagy hallgatóság előtt mégsem lehet elmondani, akkor látnák, hogy éppen ennek a Júdásnak későbbi újratestesülése által történik meg tulajdonképpen a római elemnek a keresztény elemmel való egybeolvadása, és hogy az újratestesült Júdás az első, akinek úgyszólván nagy sikere van a római kereszténység elterjedésében. Az ótestamentumi Júdásnak a rómaiakkal való szövetsége tehát profetikus előzménye annak, amit később tesz valaki, aki az okkultista számára úgy jelenik meg újból, mint az újratestesült Júdás, akinek előzőleg keresztül kellett mennie az árulás kemény lelki próbáján. És ami aztán az ő későbbi működése folytán úgy jelentkezik, mint kereszténység a ró- maiságban, és egyidejűleg rómaiság a kereszténységben, az lényegében az ótestamentumi Júdás rómaiakkal kötött szövetségének a szellemiségbe áthelyezett megújulása.

Ha ilyen dolgok állnak előttünk, lassanként arra a belátásra jutunk, hogy szellemi szempontból minden mástól eltekintve, a legnagyobb műremek, ami valaha is létezett, az maga az emberi fejlődés. Csak meg kell, hogy lássuk. Indokolatlan lenne ezt megkövetelni az emberi lélektől? Úgy gondolom, hogy ha valaki valamilyen drámát néz, amelynek átlátható bonyodalma és megoldása van, ha nem is képes a felépítést áttekinteni, mégis meg tudja látni a drámában az egymásra következő folyamatokat, amelyeket le lehet írni. Nagyjából így működik a külső világtörténelem is. Persze az emberi történelemből nem jön létre műremek, hanem csak a folyamatok, az események egymásutánja. Most azonban az emberiség már annál a fordulópontnál van, ahol ennek meg kell történnie: fel kell fogni az események előrehaladó belső alakulását, bonyodalmukat és megoldásukat az emberi fejlődés folyamán. Így ki fog derülni, hogy az emberiség fejlődése értelmében ezen a ponton individuális alakok jelennek meg, impulzusokat adnak, kötnek és oldanak, és csak akkor ismerjük meg, hogy az emberek hogyan helyezkednek el a fejlődésben, ha a történelem menetét így megismerjük.

Ekkor viszont az egész dolog a puszta összefűzöttség állapotából szervezetté emelkedik fel, sőt annál is több lesz. Valóban mindent a maga helyére kell állítani, és különbséget kell tenni, amit az emberek más területeken magától értetődőnek tartanak. Mert egyetlen asztronómusnak sem fog az eszébe jutni, hogy a Napot a többi bolygóval egy sorba állítsa, magától értetődő számára, hogy a Napot kiemelje és szembeállítsa a bolygókkal. Ilyen magától értetődő az emberiség fejlődését áttekintő ember számára, hogy egy ilyen „Nap”-ot helyezzen az emberiség nagy vezetői közé. És amilyen képtelenség lenne bolygórendszerünk Napjáról úgy beszélni, mint a Jupiterről, vagy mondjuk, a Marsról, éppen olyan képtelenség Krisztusról úgy beszélni, mint a bódhiszattvákról és az emberiség többi vezetőiről. Ennek olyan magától értetődőnek kell lennie, hogy Krisztusnak minden újratestesülése abszurdumnak tűnjön, olyan valaminek, amit nem lehet mondani, ha a dolgokat egészen egyszerűen magunk elé állítjuk. Az is szükséges azonban, hogy valóban behatoljunk a dolgokba, azokat igazi mivoltukban fogjuk fel, és ne valamilyen dogmának vagy szektahitnek. Ha igazi kozmológiai értelemben beszélünk krisztológiáról, nincs szükség arra, hogy a kereszténységet más vallások elé helyezzük. Ez olyan lenne, mintha valahol egy vallás szent irataiban azt tartalmazná a szöveg, hogy a Nap olyan bolygó, mint a többi, aztán valaki megjelenne, és azt mondaná: a Napot ki kell emelni a bolygók közül, ekkor a többiek tiltakoznának ez ellen, és azt mondanák: igen, de ez a Nap előnyben részesítése. Pedig egyáltalán nem az, csak magának az igazságnak az elismerése.

Így van ez magával a kereszténységgel is. Csupán a valóság elismerése, olyan valóságé, amelyet ma minden vallás a földön elfogadhat, ha éppen akarja. És ha más vallások komolyan veszik az összes vallás érvényesülési jogát, és azt nem csupán cégérül használják, akkor nem is botránkozhatnak meg azon, hogy a Nyugat nem nemzeti istent fogadott el, hanem olyan Istent, akinek elsősorban nem egy néphez van köze, hanem kozmikus lény. A hinduk nemzeti isteneikről beszélnek. Magától értetődik, hogy másképp kell beszélniük, mint azoknak, akik nem egy germán nemzeti istent fogadtak el és juttattak érvényre, hanem olyan lényt helyeznek a középpontba, aki nem az ő földjükön inkarnálódott, hanem tőlük távol, egy másik népnél. A keresztény nyugati princípiumnak egy hindu-keletivel való szembeállításáról akkor lehet szó, ha például valaki Wotant Krisna fölé akarná helyezni. Krisztussal azonban egyáltalán nem ez a helyzet, ő kezdettől fogva nem egyetlen néphez tartozik, hanem azt valósítja meg, ami a legszebb a szellemtudományos princípiumban: elismerni valamit szín, faj, törzs, stb. különbsége nélkül.

Ezeket a dolgokat objektíven kell szemlélnünk. És ha az evangéliumokat úgy ismerjük meg, hogy megtudjuk, mi az alapjuk, akkor fogjuk ezeket a dolgokat valóban megérteni. Amit ma a Márk-evangéliumról, annak magasztos egyszerűségéről és drámai fokozásáról elmondtam, Keresztelő János személyiségétől Jézus Krisztusig, abból láthatjuk, mit tartalmaz tulajdonképpen ez az evangélium.

– Basel, 1912. szeptember 17.

[A Keresztelő alakjának szellemtudományos háttere. A keresztelés értelme. Illés spirituális bölcsessége. Illés – János – Raffael]

A Márk-evangélium kezdete Keresztelő János nagy alakjához vezet. Hogy milyen jelentős személyként tünteti fel a Márk-evangélium Keresztelő Jánost, és hogy milyen ellentétbe állítja magával Krisztus Jézussal, arra már tegnap rámutattam. Ha engedjük, hogy a Márk-evangélium a maga egyszerűségében hasson ránk, akkor azonnal jelentős benyomásunk lesz Keresztelő János alakjáról. Ha aztán felfedjük, hogy mi áll ennek a személyiségnek a hátterében, akkor jelenik meg előttünk igazán a maga teljességében. Többször kifejtettem már, hogy Keresztelő Jánost az evangélium értelmében is – mert ezt az evangélium világosan kifejezésre juttatja – Illés próféta újratestesüléseként kell felfognunk. Ezért ahhoz, hogy a kereszténység megalapításának és a golgotái misztériumnak mélyebb alapjait szellemtudományos szempontból megértsük, Keresztelő János alakját éppen annak hátterében kell látnunk, ami Illés prófétában jelenik meg előttünk. Most csak röviden érintem, hogy miről van szó, minthogy a Teozófiai Társaság német szekciójának berlini nagygyűlése alkalmából részletesen beszéltem Illés prófétáról.

Amit a szellemtudomány, az okkult kutatás Illés prófétáról mond, azt maga a Biblia is teljes mértékben megerősíti, de ha a Bibliában az Illés prófétára vonatkozó fejezeteket a szokásos módon olvassuk, kétségkívül sok minden érthetetlen marad. Csak egy dologra hívom fel a figyelmüket.

Azt olvassuk a Bibliában, hogy Illés mintegy kihívja Akháb király egész kíséretét, és egész népét, akik között él, szembehelyezkedik ellenfeleivel a Baal-papokkal. Két oltárt állíttat fel, az egyikre a Baal-papok áldozati állatát helyezteti, a másikra saját áldozati állatát, aztán megmutatja, mennyire jelentéktelen az, ami ellenfelei részéről elhangzik, mert a Baal-istenségnél semmi spirituális nagyság nem mutatkozik meg, míg Jahve nagysága és jelentősége azonnal megnyilvánul Illés áldozatánál. Ez az a győzelem, amelyet Illés Akháb hívei fölött arat. Aztán meglepő módon azt olvassuk, hogy Akhábnak van egy szomszédja, Nábot, akinek van egy szőlőhegye, ezt a szőlőhegyet Akháb király meg akarja szerezni, de Nábot nem bocsátkozik vele alkuba, mert az, mint atyái öröksége, szent számára. Aztán találunk két eseményt, az egyik azt mondja el, hogy Jezabel, a királyné, Illés ellenségévé válik, és kijelenti, gondoskodni fog arról, hogy Illést éppen úgy megöljék, ahogy az ő győzelmekor a Baal-papokat megölték. Ez azonban, úgy, ahogy a Biblia elmondja, nem történik meg. Viszont valami más történik. Nábotot, a király szomszédját meghívják az engesztelés ünnepére, amelyre más előkelőségek is hivatalosak. Ennek az engesztelő ünnepnek az alkalmából Nábotot Jezabel felbujtására megölik.

Azt mondhatjuk tehát: úgy tűnik, a Biblia azt mondja el, hogy Nábotot Jezabel öleti meg, de Jezabel egyáltalán nem azt mondta, hogy Nábotot, hanem hogy Illést akarja megöletni. Ezek a dolgok tehát nem vágnak össze. Az okkult kutatás viszont kimutatja, hogy mi az igazság: Illésben átfogó szellemmel van dolgunk, aki mintegy láthatatlanul jön-megy Akháb országában, és ez a szellem időnként bevonul Nábot lelkébe. Áthatja Nábot lelkét, úgy, hogy valójában Nábot Illés fizikai személyisége, és ha Nábot személyiségéről kell beszélnünk, Illés fizikai személyiségéről beszélünk. Illés a Biblia értelmében láthatatlan, Nábot a látható kifejeződése a fizikai világban. Mindezt részletesen elmondtam „Illés próféta a szellemtudomány megvilágításában” című előadásomban.

Ha az Illés-mű egész szellemébe belemélyedünk, és ha Illés szellemét úgy, ahogy a Biblia elénk állítja, hatni engedjük lelkünkre, akkor azt mondhatjuk: Illésben egyszersmind az egész ó-héber nép szelleme lép elénk. Mindaz, ami az ó-héber népet élettel tölti el és átjárja, Illés szellemében jelenik meg. Úgy fordulhatunk hozzá, mint az ó-héber nép szelleméhez. O túlságosan nagy ahhoz – ezt éppen a szellemtudományos kutatás mutatja meg nekünk -, hogy teljesen benne lakhasson földi alakjának, Nábotnak lelkében. Úgy lebegi körül azt, mint valami felhő, de nemcsak Nábotban van jelen, hanem szerteszét jár az egész országban, mintegy természeti elemként, és esőben, napsütésben működik. Ezt világosan látjuk abból a leírásból, amely mindjárt azzal kezdődik, hogy szárazság, aszály uralkodik, de azáltal, amit Illés a isteni-szellemi világhoz való viszonyában tesz, a szárazságot, az aszályt, az ország akkori minden ínségét orvosolja. Azt mondhatnánk: ami Illés szellemében működik, azt úgy ismerhetjük meg a legjobban, ha hatni engedjük magunkra a 104. zsoltárt, ami Jahvét úgy írja le, mint természet-istenséget, aki mindent áthat. Természetesen nem arról van szó, hogy Illést azonosítjuk ezzel az istenséggel, ő ennek az istenségnek a földi képmása, az a földi képmás, amely egyúttal az ó-héber nép néplelke. Egyfajta differenciált Jehova, egyfajta földi Jehova – ahogy ezt az Ótestamentum kifejezi -, ez az Illés-szellem olyan, mint Jehova arculata.

Ha így nézzük, ezt a tényt még az is megvilágítja, hogy ugyanaz a szellem, aki Illés-Nábotban élt, most újra megjelenik Keresztelő Jánosban. Hogyan működik benne? A Biblia, illetve a Márk-evangélium értelmében mindenekelőtt azáltal hat, ami a keresztelés. Mi valójában a keresztelés? Mi célból hajtja ezt végre Keresztelő János azokon, akik azt vele végrehajtatják? Itt egy kicsit ki kell térnünk arra, hogy mit is idézett elő ez a keresztelés. János a megkeresztelendőket a vízbe merítette. Ott az történt velük, amiről gyakran beszéltem már, hogy olyankor történik meg, amikor valaki sokkot kap valamilyen hirtelen halálos veszedelem folytán, például ha vízbe esik, és közel van a fulladáshoz, vagy egy hegyomlásnál kerül halálos veszedelembe. Ilyenkor az étertest meglazul, részben kiválik a fizikai testből, és ennek az a következménye, hogy olyasvalami történik, ami az embernél közvetlenül a halála után mindig megtörténik: bizonyos visszatekintés az elmúlt életre. Ez ismert tény, amit olykor a jelenkor materialista gondolkodói is leírnak. Valami hasonló ment végbe a Jordán folyóban is, amikor János keresztelt. A embereket víz alá merítette. Ez a keresztelés nem úgy zajlott le, ahogy az ma szokásos, hanem azt idézte elő, hogy az emberek éterteste meglazult, hogy többet láttak, mint amennyit a mindennapi értelemmel fel tudtak fogni. Látták életüket a szellemben, és hogy hogyan hat a szellemiség az életükre. És azt is látták, amiről a Keresztelő beszélt, hogy a régi idő betelt, és új időnek kell elkezdődnie. Az a tisztánlátó megfigyelés, amit a vízbemerülés pillanataiban megtehettek, megmutatta nekik, hogy az emberiség fejlődése fordulóponthoz érkezett. Ami az embereknek, a régi időkben, amikor még a csoportlelkiségben éltek, a birtokában volt, az most elhalóban van, és egészen más viszonyoknak kell eljönniük. Azt látták szabaddá vált étertestükben, hogy az embereknek új impulzusra, új tulajdonságokra van szüksége.

Ezért volt a János-keresztelő egyfajta megismerési tevékenység. „Változtassátok meg gondolkodásotokat, ne fordítsátok tekinteteteket csupán hátrafelé, ahová még lehetséges volna visszatekinteni, hanem valami egyébre nézzetek: az Isten, aki az emberi énben meg tud nyilatkozni, elközelgett, az isteninek az országa elközelgett”. Ezt nem csak prédikálta Keresztelő János, ezt meg is ismertette velük, amikor őket a Jordánban a keresztségben részesítette. És akik megkeresztelkedtek, ezentúl tudták – saját látnoki megfigyelésükből, még ha az rövid ideig is tartott -, hogy János szavai világtörténelmi tényt jelentenek.

Ha ezt az összefüggést szem előtt tartjuk, akkor tűnik elénk Illés szelleme az igazi, helyes megvilágításban, amely Keresztelő Jánosban is működött. Akkor Illésben a zsidó nép, az ótestamentumi nép szelleme áll előttünk. Milyen szellem volt ez? Bizonyos módon már az én szelleme volt, azonban Illésnél nem úgy jelent meg, mint az egyes ember szelleme, hanem mint az egész nép szelleme. Differenciálatlan szellem volt. Aminek később az egyes emberekben kellett megjelennie, az Illésnél még az ó-héber nép csoportszelleme volt. Még az érzékfeletti világokban volt az, aminek mint individuális léleknek, le kellett ereszkednie minden egyes emberi testbe, amikor a jánosi idő elérkezett. Az még nem volt benne minden egyes emberben, még nem tudott Illésben úgy élni, hogy behatolhatott volna Nábot egyedi személyiségébe, hanem csak úgy, hogy körüllengte Nábot személyiségét. Csak Illés-Nábotnál pontosabban nyilatkoztatta ki magát, mint ahogy alapjában véve az ó-héber nép egyes tagjaiban megnyilatkozott. Hogy ennek a szellemnek, amely mintegy az emberek felett lebegett, most bele kellett vonulnia az egyedi individualitásba, ez volt az a nagy esemény, amelyet most maga Illés-János meghirdetett, amikor keresztelés közben kimondta: ami eddig csak az érzékfeletti világban volt, és onnan hatott, azt fel kell vennetek lelketekbe, mint olyan impulzust, amely a mennyek országából az emberi szívig jutott el. Illés szelleme maga mutatja, hogy most megsokszorozódva kell bevonulnia az emberi szívekbe, hogy az emberek lassanként a világtörténelem folyamán Krisztus impulzusát fel tudják venni. A János-keresztelőnek az az értelme, hogy Illés kész volt előkészíteni a helyet Krisztus számára. Ezt tartalmazta a János- keresztelő ténye a Jordánban. „Helyet készítek neki, utat készítek neki az emberek szívébe. Ezentúl nem csak az emberek fölött fogok lebegni, hanem be fogok vonulni az emberi szívekbe, hogy Ő is beköltözhessen.”

Ha ez valóban így van, akkor mit kell elvárnunk? Mi sem természetesebb, minthogy Keresztelő Jánosban bizonyos módon ismét napfényre jutott az, hogy az ő grandiózus alakjában nemcsak ez az egyedi személyiség működik, hanem az, ami több ennél, ami auraként körüllebegi ezt a egyedi személyiséget, de hatékonyságában túlhalad ezen a személyiségen, ami atmoszféraként él azok között, akik között Keresztelő János is működik. Ha Illésnél úgy hatott, mint atmoszféra, akkor elvárhatjuk, hogy megint atmoszféraként hasson Keresztelő Jánosnál. Sőt, még mást is elvárhatunk, azt hogy Illésnek ez a szellemi lénye, aki most Keresztelő Jánoshoz van kötve, tovább hasson szellemileg akkor is, amikor Keresztelő János már nincs többé a Földön, amikor eltávozott innen. Mit akar tehát ez a szellemi lény? Az utat akarja készíteni Krisztus számára. Azt mondhatjuk tehát: lehetséges, hogy Keresztelő János eltávozik, mint fizikai személy, spirituális lénye azonban, mint szellemi atmoszféra azon a földön, azon a környéken marad, ahol működött, és éppen ez a szellemi atmoszféra készíti elő a talajt, amelyen Krisztus most művét végrehajthatja. Ezt várhatjuk. És amit így elvárhatunk, az legjobban úgy fejezhető ki, ha azt mondjuk: Keresztelő János eltávozott, de az, ami benne II- lés-szellem, az itt van, és abban tud Krisztus Jézus a legjobban működni, abba tudja szavait a legjobban beleönteni, abba tudja tetteit legjobban belevésni, abba az atmoszférába, ami itt maradt: az Illés-atmoszférába. Ezt várhatjuk. És mit mond a Márk-evangélium?

Rendkívül jellemző, hogy kétszer is utal arra a Márk-evangélium, amit most elmondtam. Az egyik helyen ezt mondja: mindjárt János elfogatása után Jézus Galileába ment, és hirdette a mennyek birodalmának eljövetelét. János tehát börtönben volt, azaz fizikailag akadályoztatva volt működésében, de az általa megteremtett atmoszférába belépett Krisztus. Másodszor is utal erre a Márk-evangélium, és egészen grandiózus az, hogy ez másodszor is előfordul. Csak helyesen kell olvasni a Márk-evangéliumot. Ha tovább olvassuk a hatodik fejezetig, halljuk annak leírását, ahogy Heródes király Keresztelő Jánost lefejezteti. De ami nagyon figyelemreméltó: az emberek sok mindenfélét gyanítottak, miután János fizikai teste nemcsak fogságban volt már, hanem a halál martaléka lett. Némelyeknek úgy tűnt, hogy az a csodaerő, amellyel Jézus Krisztus hatott, onnan származik, hogy talán ő maga Illés vagy egy a próféták közül. Heródesnek megrémült lelkiismeretétől sajátságos sejtelme van. Amikor hallja, mi mindent cselekedett Krisztus, ezt mondja: „János, akit lefejeztettem, az támadt fel”. Heródes érzi, hogy János, amikor mint fizikai személy megszűnt, most van csak igazán jelen. Érzi, hogy atmoszférája, szellemisége – ami nem más, mint Illés szelleme – jelen van. Heródes meggyötört lelkiismerete észreveszi, hogy Keresztelő János, azaz Illés, jelen van.

Aztán különleges utalást találunk arra nézve, hogy Krisztus Jézus egyenesen arra a vidékre ment, ahol Keresztelő János működött, mielőtt fizikai halálát lelte. Van egy sajátságos rész, ami nem szabad, hogy elkerülje a figyelmünket. Mert az evangéliumokban a szavak nem pusztán szóvirágok, az evangélisták még nem írtak hírlapi stílusban! Itt igen jelentős szavakat olvashatunk: azoknak a seregébe lép be Jézus Krisztus, akik Keresztelő János tanítványai és követő voltak. Ezt figyelemreméltó módon fejezi ki: „…és amikor kiment, nagy tömeget látott, és szánalmat érzett irántuk…” Miért szánalmat? Mert elvesztették mesterüket, mert ott állnak János nélkül, akiről úgy hírlik, hogy fejétől megfosztott holttestét kevéssel előbb, ők tették sírba. Az evangélium azonban még pontosabban is kifejezi ezt: „..mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli nyáj, és elkezdte őket sok mindenre tanítani”. Nem lehet világosabban utalni arra a tényre, hogy János tanítványairól van szó. Azért tanítja őket, mert Illés szelleme még közöttük működik, ami egyúttal Keresztelő János szelleme is. Így a Márk-evangélium ezen a jelentőségteljes helyen ismét drámai erővel mutat rá arra, hogy abba, amit Illés-János szelleme előkészített, Krisztus Jézus szelleme lép be. Mindez azonban csak egyetlen körülmény – ha a legfontosabb is – amely köré más jelentős események csoportosulnak. Még csak egy dologra szeretnék rámutatni.

Többször utaltam rá, hogy ez az Illés-János szellem, impulzusain keresztül tovább hatott a világtörténelemben. Mivel itt antropozófusok vannak jelen, okkult tényekbe is belemélyedhetünk. Gyakran rámutattam, hogy Illés-János lelke újra megjelent Raffael testében. Ez azokhoz a tényekhez tartozik, amelyek arra figyelmeztetnek, hogyan mennek végbe a lelkek átalakulásai, éppen a golgotái misztérium következtében. Minthogy a kereszténység utáni időben egy ilyen léleknek is az egyes személyiség közegén keresztül kellett Raffaelben működnie, ezért jelenik meg az, mondhatnánk, ami a régi időkben olyan átfogó, világot átfogó volt, egy olyan nagyon differenciált személyiségben, mint Raffael. Vajon nem lehet-e kiérezni, hogy az, ami Illés-Jánost auraként körüllengte, Raffaelnél is megvan? Hogy Raffaelnél is valami hasonló van jelen, mint a két másiknál, amiről el lehet mondani: túl nagy ahhoz, hogy az egyes személyiségbe beleférjen, körüllebegi az egyes személyiséget, úgy, hogy azok a kinyilatkoztatások, amelyeket ez a fizikai személyiség megkap, úgy hatnak, mint megvilágosodások? Raffaelnél pedig ez a helyzet.

E tényt illetően van egy figyelemreméltó – bár személyesnek látszó – bizonyíték, olyan bizonyíték, amelynek elemeire már Münchenben rámutattam. A dolgot mégis szeretném elmondani, nem Keresztelő János személye miatt, hanem hogy az egész Illés-János lényt körüljárjam, és ezért ennek a léleknek a Raffaelben való további fejlődését jelezzem. Aki becsületesen és őszintén el akar mélyedni abban, hogy ki volt Raffael, annak egészen sajátos érzésekkel kell viszonyulnia hozzá.

Már felhívtam figyelmüket a modern művészettörténészre, Hermann Grimmre, és elmondtam, hogy bizonyos könnyedséggel tudott Michelangelóról életrajzot írni, azonban háromszor fogott hozzá, hogy valami életrajzfélét hozzon létre Raffaelről. És mivel Hermann Grimm nem volt átlagos „tudós” – egy ilyen természetesen mindennel el tud bánni -, hanem univerzális ember, aki őszinte volt szívében azzal szemben, amit fel akart fogni, és ki akart kutatni, ezért kellett vállalnia, hogy valahányszor összeállított valamit Raffael életéről, az nem volt Raffael élete. Ezért újból és újból nekilátott, és sohasem volt munkájával megelégedve. Kevéssel halála előtt újból megkísérelte – ez hátrahagyott műveiből kiderül -, hogy Raffaelhez közel jusson, és szíve szerint próbálja meg felfogni, és már az új fejtegetés címe is jellemző lett volna: „Raffael, mint világhatalom”. Mert úgy tűnt számára, hogy ha őszintén közeledünk Raffaelhez, akkor egyáltalán nem lehet őt úgy ábrázolni, hogy nem világhatalomként jeleníti meg, hogy nem tekinti át, mindazt, ami a világtörténelemben működik. Egészen természetes, hogy egy modern író, mondhatnánk, bizonyos kényelmetlen érzéssel írja le szavait, ha olyan nyíltan és szabadon akar beszélni, ahogy az evangélisták. Még a legjobb író is átall ilyen esetekben munkához látni, de azok az alakok, akikről írnia kell, mégis gyakran kikényszerítik a megfelelő szavakat. Nagyon figyelemre méltó, ahogy itt Hermann Grimm a kevéssel halála előtt írt tanulmányának első fejezeteiben Raffaelről beszél. Úgy ír róla, hogy az ember szívében valóban megsejthet valamit arról az alakról, aki valójában Illés-János volt. Ezeket írja:

„Ha Michelangelót egy csoda folytán a halottak közül elhívnák, hogy ismét közöttünk éljen, és ha találkoznék vele, tiszteletteljesen félreállnék, hogy utat engedjek neki, de ha Raffael jönne velem szemben, mögötte mennék, hátha hallanám szavait. Leonardónál és Michelangelónál arra szorítkozhat az ember, hogy elmondja, mik voltak életükben, Raffaelnél abból kell kiindulni, hogy mit jelent ma nekünk. Amazok fölé egy könnyű fátyol terül, Raffael fölé nem. O azok közé tartozik, akiknek növekedése még távolról sem fejeződött be. Elképzelhető, hogy az eljövendő nemzedékeknek Raffael új talányokat fog feladni.”

Hermann Grimm Raffaelt úgy állítja elénk, mint olyan szellemet, aki évszázadokon, évezredeken át halad, mint olyan szellemet, aki nem fér bele egyetlen emberbe. De még más szavakat is olvasunk nála, amelyek – ahogy mondtuk – lelkének őszinteségéből és becsületességéből fakadnak. Ezek a szavak mintha azt akarnák kifejezni, hogy Raffaelt körüllengi valami, mint egy nagy aura – ahogy Illés szelleme körüllengte Nábotot. Lehetne-e ezt másképpen kifejezni, mint ahogy Hermann Grimm írja:

„Raffael a világtörténelem polgára. Olyan, mint a négy folyó közül az egyik, amelyek a régi világ hite szerint a Paradicsomból erednek.”

Ezt szinte egy evangélista is írhatta volna, és majdnem így lehetne írni Illésről is. A modern művészettörténész tehát, ha becsületesen és őszintén érez, megsejthet valamit abból, ami a nagy világimpulzusok formájában az időkön áthalad. A modern szellemtudomány megértéséhez valóban nem kell más, mint az, hogy közelítsünk az emberek lelki és szellemi szükségleteihez, amelyek teljes vágyakozással arra irányulnak, hogy felfogják, mi az emberiség fejlődésében az igazság.

Így áll előttünk Keresztelő János, és jó, ha így érezzük át, amikor a Márk- evangélium első szavait olvassuk, és folytatjuk a hatodik fejezettel. A Biblia nem olyan könyv, mint a modern tudományok valamelyik könyve, amely úgyszólván egészen „világosan” – így mondják – az ember orra elé tolja azt, amit olvasnia kell. A Biblia sok mindent, amit titokteljes tényként hirdetnie kell, a szerkesztés, a grandiózus okkult szerkezeti művésziesség mögé rejt. És így rejt el sok mindent, éppen a Keresztelő Jánosra vonatkozó tényeket is. Itt egyvalamire szeretném felhívni a figyelmüket, amit fogadjanak el esetleg csak érzésként, érzésbeli igazságként, amiből azonban láthatják, hogy ha más egyebet értelmi igazságként fogadnak is el: a Bibliában benne van, hogy milyen viszonyban áll Illés szelleme, vagy lelke, Keresztelő János szellemével, vagy lelkével. Nézzük meg, miben áll ez, és engedjük, hogy hasson ránk az Ótestamentum egyik szakasza, ahol Illésről van szó:

„És felkelvén elmene Sareptába, és amikor a város kapujához érkezett, ímé egy özvegyasszony volt ott, aki fát szedegetett, és megszólítván azt, monda néki: hozz kérlek egy kevés vizet nekem valami edényben, hogy igyam. De amikor az elment, hogy vizet hozzon, utána kiáltott, és monda néki: hozz kérlek egy falat kenyeret is kezedben. Az pedig monda: él az Úr, a te Istened, hogy nincs semmi sült kenyerem, csak egy marok lisztecském van a vékában, és egy kevés olajam a korsóban, és most egy kis fát szedegetek, és haza megyek, és megkészítem azt magamnak és az én fiamnak, hogy megegyük, és azután meghaljunk.

Monda néki pedig Illés: ne félj, menj el, és cselekedjél a te beszéded szerint, de mindazáltal nékem süss abból először egy kis pogácsát, és hozd ide, magadnak és a te fiadnak pedig azután süss. Mert azt mondja az Úr, Izráel Istene, hogy sem a vékabeli liszt el nem fogy, sem a korsóbeli olaj meg nem kévésül addig, míg az Úr esőt ad a földnek színére. És ő elméne, és az Illés beszéde szerint cselekedék, és evék mind ő, mind amaz, mind annak házanépe, naponként. A vékabeli liszt nem fogyott el, sem pedig a korsóbeli olaj nem kevesült meg, az Úrnak beszéde szerint, amelyet szólott Illés által.”

Mit olvasunk ebben az Illésről szóló elbeszélésben? Illés és az özvegyasszony párbeszédét, és egy figyelemreméltó kenyérszaporítást. Azáltal, hogy Illés szelleme jelen van, nincs ínség, nincs kenyérhiány. A kenyér megszaporodik – ezt olvassuk – abban a pillanatban, amikor Illés szelleme kapcsolatba lép az özvegyasszonnyal. Illés szelleme idézi elő, hogy itt a kenyér megszaporodásáról, a kenyérrel való megajándékozásról olvasunk. Azt mondhatjuk: az Otestamentumból kiviláglik az a tény, hogy Illés megjelenése kenyérszaporodást idéz elő.

És most olvassuk el a Márk-evangélium hatodik fejezetét. Ez azt mondja el, hogy Heródes Jánost lefejezteti, Krisztus Jézus János tanítványaihoz megy, és most engedjük hatni lelkünkre ezt a fejezetet:

„És kimenvén Jézus nagy sokaságot láta, és megszáná őket, mert olyanok valának, mint a pásztor nélkül való juhok. És kezdé őket sokra tanítani. Mikor pedig immár nagy idő vala, hozzámenvén az ő tanítványai mondának: puszta ez a hely, és immár nagy idő van. Bocsásd el őket, hogy elmenvén a körülfekvő majorokba és falvakba, vegyenek maguknak kenyeret, mert nincs mit enniök. Ő pedig felelvén monda nekik: adjatok nékik ti enniök. És mondának néki: elmenvén vegyünk-e kétszáz pénz árú kenyeret, hogy enni adjunk nékik? Ő pedig monda nékik: hány kenyeretek van? Menjetek és nézzétek meg. És megtudván, mondának: öt, és két halunk. És parancsolá nékik, hogy ültessenek le mindenkit csoportonként a zöld pázsitra. Letelepedének azért szakaszonként, százával és ötvenével. Ő pedig vette vala az öt kenyeret és a két halat, és az égre tekintvén, hálákat ada, és megszegé a kenyereket, és adá tanítványainak, hogy tegyék azok elé; és a két halat is elosztá mindnyájok között. Evének azért mindnyájan és megelégedének."

Ismerik a történetet: ez a kenyérszaporítás, ismét Illés-János szelleme által. A Biblia nem úgy beszél világosan, ahogy ma a „világos” szót értik, hanem a szerkezetbe helyezi bele azt, amit mondani akar. És aki érzésbeli igazságokat értékelni tud, annak érzései megnyugvást találhatnak abban, hogy az egyik helyen arról van szó, hogy Illés az özvegyhez megy, és a kenyeret megszaporítja, majd aztán ott, ahol az újraszületett Illés a fizikai testét elhagyja, Krisztus Jézus ebben az atmoszférában új formában azt hajtja végre, amit szintén kenyérszaporításnak kell értelmezni.

Ilyenek a belső fejlemények a Bibliában, ilyenek a belső összefüggések. Arra figyelmeztetnek bennünket, hogy alapjában véve csak az üres tudományosság beszél a „Biblia-töredékek összetűzéséről”. Az igazi Biblia-ismeret abban áll, hogy az egész Biblián keresztül felismerjük az egységes szerkesztést, bárki legyen is az egységesen szerkesztő szellem. Így áll előttünk Keresztelő János.

Rendkívül figyelemreméltó, hogy Keresztelő János hogyan kerül bele ismét Krisztus Jézus működésébe. Kétszer is rámutat az evangélium arra, hogy Krisztus Jézus tulajdonképpen belép Keresztelő János aurájába. Belép oda, ahol úgyszólván a fizikai személyiség egyre inkább háttérbe szorul, és aztán teljesen eltávozik a fizikai síkról. Azután éppen az egyszerű Márk-evangélium mutat rá világos szavakkal: mennyire más lesz most minden, hogy Krisztus Jézus belépett az Illés-János elembe, ezáltal egy egészen új impulzus jelenik meg a világban.

Ezt akkor értjük meg, ha az egész leírást szemügyre vesszük, attól a pillanattól kezdve, amikor Krisztus Keresztelő János elfogatása után fellép, hogy Isten országáról beszéljen, egyrészt egészen odáig, ahol Jánost Heródes megöleti, majd a későbbi fejezetekben ismét. Ha mindezeket az elbeszéléseket egészen a Heródes-történetig szem előtt tartjuk, azt találjuk, hogy mind azt célozzák – ha igazi jellegüket nézzük -, hogy Krisztus Jézus lényét igazán a szemünk elé tárják. Már tegnap felhívtam a figyelmüket arra, hogyan hat Krisztus Jézus lénye, úgy, hogy nemcsak az emberek ismerik fel, hanem azok a szellemek is, akik a démonoktól űzőiteket megszállták, tehát az érzékfeletti lények is felismerik őt. Ez áll mindenekelőtt élesen, markánsan előttünk. Aztán azt látjuk, hogy ami Krisztus Jézusban lakik, mégiscsak más, mint ami Illés-Nábotban lakott, mivelhogy Illés szelleme nem tudott egészen bevonulni Nábotba.

A Márk-evangélium ezzel azt akarja mondani, hogy Krisztus teljesen behatol a Názáreti Jézusba, teljesen betölti annak földi személyiségét, és általános énként működik benne. Mi az tehát, ami olyan félelmetes a démonoknak, amikor Krisztus szemben áll velük? Az, hogy ki kell mondaniuk: te vagy az, aki Istent magában hordozza. Hogy felismerik őt, mint isteni hatalmat az emberiségben, aki kényszeríti őket, hogy felismerjék, és távozzanak az emberekből egy olyan hatalom folytán, ami az individuális személyiséget uralja. A Márk-evangélium első fejezetei azért dolgozzák ki olyan alaposan Krisztus alakját, aki bizonyos módon mintegy ellentéte Illés-Nábotnak és Illés Jánosnak is, mert míg az, ami az embert átlelkesíti, az előbbiekbe nem tudott teljesen beköltözni, addig Krisztus Jézusban teljesen benne lakott. Ezért áll Krisztus Jézus – noha benne egy kozmikus princípium él – más emberekkel szemben, azokkal szemben is, akiket gyógyít, teljesen individuálisan, mint egyedi emberi személyiség.

Ma a múltra vonatkozó leírásokat rendszerint sajátságos módon fogják fel. Főleg a mai természettudósok – a monisták, ahogy nevezik magukat – amikor valamilyen világnézetet képviselnek, az említett leírásokat egészen sajátos értelemben fogják fel. Ezeknek a derék tudósoknak, derék természetfilozófusoknak titokban az a véleményük – mert restellik kifejezésre juttatni -, hogy jobb lett volna, ha az Úristen rájuk bízta volna a világ megteremtését, mert ők azt jobban rendezték volna be. Egy ilyen természettudós esküszik arra, hogy a bölcsesség csak az utóbbi húsz esztendőben szállt le az emberiségre – mások csak az utóbbi öt esztendőre számítják ezt, és a korábbi időszakot babonás kornak tekintik és mélyen sajnálja, hogy amikor Krisztus Jézus a Földön járt, még nem létezett modern természettudományos gyógyászat a maga sokféle eszközével. Mert mégis okosabb dolog lett volna, ha mindenkit – mint például Simon anyósát – a mai tudomány eszközeivel lehetett volna meggyógyítani. Az ő felfogásuk szerint ugyanis az lett volna az igazán tökéletes Úristen, aki a modern természettudósok fogalmai szerint használta volna intellektusát, ha nem hagyta volna az embereket olyan sokáig epekedni a modern természettudományosság iránt. Ezért aztán a világ, ahogy azt az Úristen berendezte, kontármunka ahhoz képest, amit egy természettudós tudott volna létrehozni. Ezt ugyan nem mondják ki, restellik kimondani, de írásaikban a sorok között kiolvasható. Azokat a dolgokat, amelyek a materialista természettudósokat így körüllengik, egyszer a nevükön kell nevezni. Ha egy ilyen emberrel egyszer négyszemközt lehetne beszélni, talán hallhatnánk ezt a véleményt: tulajdonképpen már csak azért sem lehet az ember más, mint ateista, mert látjuk, milyen kevéssé sikerült az Úristennek Krisztus Jézus idejében az embereket a modern természettudomány eszközeivel gyógyítani.

Egy dolgot azonban nem gondolnak meg az emberek, hogy a sokat emlegetett evolúció szót komolyan és becsületesen kell venni, hogy mindennek fejlődnie kell, ahhoz, hogy a világ eljusson a maga céljához, és hogy nemcsak azt a tervet kell hajszolni, amelyet a mai természettudomány állítana fel, ha a világot ő teremthetné. De mert így gondolkodnak, nem is tudják igazán, hogy az egész emberi szervezet, a finomabb részek összeilleszkedése korábban egészen más volt. Abban az időben az emberi személyiségnél semmit sem lehetett volna kezdeni a természettudományos módszerekkel. Az étertest akkor még sokkal hatékonyabb volt, mint ma, sokkal erősebb volt, rajta keresztül egészen másképpen lehetett hatni a fizikai testre. És akkoriban egészen más volt a hatása annak, amikor – mondjuk ki egészen nyíltan – „érzésekkel” gyógyítottak, amikor az érzés az egyik emberből a másikba áradt. Amikor az étertest még valóban erősebb volt, és uralkodott a fizikai testen, akkor az, amit pszichikai-spirituális gyógyszernek nevezünk, egészen másképpen működhetett. Más volt az emberi szervezet, ezért másképpen kellett gyógyítani.

Ha valaki ezt nem tudja, akkor, mint természettudós így beszél: csodákban többé már nem hiszünk, és amit ott a gyógyításról elmondanak, azok csodák, és ezeket mellőzni kell. Ha valaki ma felvilágosodott teológus, akkor igen kellemetlen helyzetben van, a dolgokat szeretné megtartani, de tele van modern előítélettel. Úgy gondolja, hogy így nem lehet gyógyítani, hogy itt „csodák”-ról van szó, és minden elképzelhető magyarázatot eszel ki a csodák lehető vagy lehetetlen voltáról. Csak egyet nem tud, hogy mindaz, ami a Márk- evangélium hatodik fejezetéig le van írva, az abban az időben egyáltalán nem volt csoda, éppoly kevéssé, mint ahogy nem csoda, ha ma valamely gyógyszerrel az emberi szervezet ilyen vagy olyan működését befolyásolni tudjuk. Abban az időben senki nem tartotta csodának, ha valaki egy lepráshoz így szólt, miközben kezét kinyújtotta: akarom, tisztulj meg. Krisztus Jézus egész természeti ereje ömlött át ilyenkor az illetőre, ez volt a gyógyszer. Ma ez már nem hatna így, mert ma már az emberi étertest és fizikai test összeillesztése egészen más. Abban az időben azonban az orvosok így gyógyítottak. Ezért Krisztus Jézusnál nem különösebben meglepő, hogy a leprásokat részvéttel és kézrátétellel gyógyította. Az akkori időkben ez magától értetődő volt. Amit ebben a részben ki kell emelni, az egészen más, és ezzel helyesen kell szembenézni.

Vessünk ezért egy pillantást arra a módra, ahogy akkoriban, például az orvosokat alacsonyabb, vagy magasabb fokon kiképezték. A misztériumhelyekhez tartozó iskolákban képezték ki őket, és olyan erőket kaptak, amelyek az érzékfeletti világokból rajtuk keresztül hatottak, úgy, hogy az akkor gyógyító orvosok mintegy az érzékfeletti erők médiumai voltak. A maguk médiumságán keresztül érzékfeletti erőket vittek át a betegekre. Ezeket a misztérium-iskolákban kapták. Amikor egy ilyen orvos a kezét a betegre rátette, akkor nem az ő erői sugároztak ki, hanem az érzékfeletti világból jövő erők. Azt hogy ő csatorna lehetett az érzékfeletti erők számára, azt a misztérium-iskolákban beavatással idézték elő. Az olyan elbeszélések, hogy egy leprás, vagy lázas beteg ilyen pszichikai folyamatok által meggyógyult, nem tűntek csodának az akkori emberek számára. Krisztus esetében nem az volt a jelentős dolog, hogy gyógyítás történt, hanem az, hogy anélkül gyógyított, hogy ezt a misztérium-iskolában tanulta volna, hogy olyasvalaki jelent meg, akinek a magasabb világokból leáradó erő a szívében, a lelkében volt, és hogy ezek az erők személyes, individuális erőkké váltak. Azt a tényt kellett szemléltetni, hogy az idő beteljesedett, hogy ezentúl az ember már nem lehet a érzékfeletti erők csatornája, ez megszűnik. Azok is, akiket János a Jordánban megkeresztelt, világosan tudták, hogy ez az idő letelt, és amit a jövőben tenni kell, azt az emberi én útján kell megtenni, azon keresztül, aminek az ember belső, isteni központjába kell beköltöznie. Azt is tudták, hogy most itt áll egy ember a többi ember között, aki önmagából képes megtenni azt, amit mások azoknak a segítségével vittek véghez, akik az érzékfeletti világokban élnek, és akiknek erői hatnak rájuk.

Nem is találjuk meg a Biblia értelmét, ha magát a gyógyítás folyamatát, valami különleges dolognak fogjuk fel. Régen alkonyaikor, amikor egy ilyen gyógyítás végbemehetett, nem volt ez különleges folyamat. Krisztus is ilyenkor gyógyított, de az új erőkkel, amelyek ettől kezdve jelen voltak. Ezért mutatnak rá az evangéliumok arra, amit nem lehet kellőképpen hangsúlyozni, hogy Krisztus Jézus hatása embertől emberig terjedt. Mindenütt ezt hangsúlyozzák. Alig lehet ezt világosabban kifejezni, mint a Márk-evangélium ötödik fejezetében, ahol Krisztus Jézus meggyógyítja a vérfolyásos asszonyt. Azáltal gyógyítja meg, hogy az megérinti a ruháját – és Krisztus érzi, hogy „erő ment ki” belőle. Az elbeszélésből az derül ki, hogy az asszony közeledik Krisztushoz, megfogja a ruháját, és ehhez Krisztus egyelőre semmi mást nem tesz hozzá. Az asszony cselekszik valamit: megfogja Krisztus ruháját, és Krisztusból erő árad ki. Mi által? Ebben az esetben nem azáltal, hogy ezt ő árasztotta ki magából, hanem hogy az asszony vonta el azt. És amikor Krisztus ezt észreveszi, hogyan fejezi ki magát? „Leányom, a te hited segített rajtad, menj békével, és gyógyulj meg betegségedből”. Ahogy ott áll, csak akkor veszi észre, hogy Isten országa beléje áramlik, és kiárad belőle. Nem úgy áll ott, ahogy a korábbi ördögűzők álltak pácienseikkel szemben. Akkor a beteg akár hitt, akár nem hitt, az erő kiáradt a gyógyítón, mint médiumon keresztül, és átáradt a betegre. Most azonban, amikor az énen múlik a dolog, és ennek az énnek együtt kell működnie a beteggel, most minden individualizálódott. Ezt a tényt kellett kiemelni, nem pedig azt, ami az akkori időkben magától értetődő volt, hogy a lelken keresztül hatni lehet a testre. Azt kellett kiemelni, hogy az énnek a másik énnel kellett kapcsolatba lépnie, amikor az új korszak megkezdődött. Korábban a spiritualitás a magasabb világokban volt, az ember felett lebegett, most eljött a mennyek országa, be kell vonulnia az emberek szívébe, és mint középpontban ott kell laknia. Ez a lényeges. Egy ilyen világnézet számára új módon egyesült a külső fizikaiság, és a belső moralitás, olyan módon, hogy az a kereszténység megalapításától mostanáig terjedő idő számára csak hit legyen, és mostantól fogva tudás lehessen.

Egy beteg orvosával, gyógyítójával a régi időkben úgy állt szemben, ahogy ismertettem: a misztérium-iskolákban erre kiképzett orvos mágikus erőket hozott le, és ezek az erők átfolytak az orvos testén, és a betegbe áramlottak. Ez nem állt összefüggésben a beteg moralitásával, mert az egész folyamat még nem érintette az énjét. Akkoriban mindegy volt, hogy milyen a moralitás, mert az erők mágikusan áradtak le a magasabb világokból. Most új idő érkezett el. A fizikai gyógyulás összefolyt a moralitással, teljesen új módon. Ha ezt tudjuk, akkor megértünk egy másik történetet is.

„Napok múlva pedig ismét beméne Kapernaumba, és meghallák, hogy otthon van. És azonnal összegyülekezének annyira, hogy még az ajtó elébe sem fértek, és hirdeté nekik az igét. És jövének hozzá egy gutaütöttet hozva, akit négyen emelnek vala. És mivel a sokaság miatt nem férkőzhettek azzal őhozzá, megbonták ama háznak fedelét, ahol ő vala, és rést törvén leereszték a nyoszolyát, amelyben a gutaütött feküdt.
Jézus pedig azoknak hitét látván, monda a gutaütöttnek: fiam, megbocsáttatnak neked a te bűneid.”

Mit mondott volna egy régi orvos? Mit vártak a farizeusok, az írástudók, amikor gyógyulásnak kellett végbe mennie? Egy régi orvostól elvárták volna, hogy azt mondja: azok az erők, amelyek beléd és bénult tagjaidba behatolnak, meg fognak téged mozgatni. És mit mond Krisztus? „A te bűneid meg vannak bocsátva” – azaz, a moralitáshoz fordul, amelyben az én részes. Ez olyan beszéd, amit a farizeusok egyáltalán nem értenek meg. Képtelenek megérteni. Istenkáromlást látnak abban, hogy egy ember így beszél, mert az ő felfogásuk szerint Istenről csak úgy lehet beszélni, hogy az az érzékfeletti világokban lakik, onnan hat, és a bűnök csak az érzékfeletti világból bocsáthatók meg. Hogy a bűnök megbocsátásának köze lehet ahhoz, aki gyógyít, ezt nem tudják megérteni. Ezért mondja Krisztus:

„Mi könnyebb, azt mondanom-é a gutaütöttnek: megbocsáttatnak néked a te bűneid, vagy ezt mondanom: kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj? Hogy pedig megtudjátok, hogy az ember Fiának van hatalma e földön a bűnöket megbocsátani, mondá a gutaütöttnek: Mondom néked, kelj föl, vedd fel a te nyoszolyádat, és eredj haza. Az pedig azonnal fölkele, és felvévén nyoszolyáját, kiméne mindenkinek láttára, úgy hogy mindenki elálmélkodék, és dicsőíté az Istent ezt mondván: soha nem láttunk ilyet!”

Krisztus a moralitást összeköti a gyógyítás mágikus módjával, és ezzel megadja az átmenetet az én-nélküli állapotból az énnel áthatott állapothoz. Ezt látjuk minden egyes jelenetnél. Így kell ezeket a dolgokat értelmeznünk, mert így hangzanak el. És most, hasonlítsuk össze a szellemtudomány mondanivalóját mindazzal, amit a Biblia-magyarázatok a „bűnbocsánat”-ról mondanak. A legkülönbözőbb magyarázatokkal találkozunk, de sehol semmi kielégítővel, mivel nem tudják, mi volt tulajdonképpen a golgotái misztérium.

Azt mondtam, hitre volt szükség. Miért hitre? Mert a moralitás nem jelenik meg a fizikaiságban egy inkarnáción belül. Ha ma szemben állunk egy emberrel, fizikai fogyatkozását tekintve moralitását nem szabad összefüggésbe hoznunk a fizikaisággal a jelenlegi inkarnációban. Csak ha túlmegyünk az egyes inkarnációkon, akkor áll előttünk a karmában a moralitásnak a fizikaisággal való összefüggése. Mivel a karma addig egyáltalán nem, vagy csak kis mértékben kapott hangsúlyt, ezért azt mondhatjuk: eddig a fizikaiság és a moralitás közötti összefüggés csak hit kérdése lehetett. Most viszont, amikor az evangéliumokhoz szellemtudományos módszerrel közelítünk, ez tudássá válik. Akkor Krisztus úgy áll mellettünk, mint a karma ismerője, amikor rámutat: ezt meggyógyíthatom, mert személyiségéről látom: karmája olyan, hogy most szabad felállnia és járnia.

Éppen egy ilyen részből látható, hogy a Bibliát csak a modern szellemtudomány eszközeivel lehet megérteni. Ez a mi feladatunk, hogy megmutassuk, ez a könyv, ez az egész világnak szóló könyv valóban az emberiségfejlődés legmélyebb bölcsességét foglalja magában. Ha egyszer majd megértik, mi történik itt kozmikusán a Földön – és ezt éppen ezeknek az előadásoknak a folyamán fogjuk egyre jobban kiemelni, mert a Márk-evangélium megadja ehhez az indítékot -, hogy milyen kozmikus-földi jelentősége van a golgotái misztériumnak, akkor többé már nem állíthatják, hogy az, amit az evangéliumokra támaszkodva el lehet mondani, bántó lehetne a világ bármely más vallásfelekezetére nézve. Az igazi Biblia-ismeret a tegnapi előadás végén felhozott okok miatt, és főleg azért, mert nem zárkózhat valamely felekezet mögé, hanem egyetemesnek kell lennie, a maga belső igazságánál fogva a szellemtudomány talaján fog állni. Egyenlő értéket fog tulajdonítani a világ minden vallásfelekezetének, és a vallásokat ki fogja békíteni egymással. Egy ilyen kibékülés kezdeteként jelenik meg az, amit az első előadásban elmondtam arról a hinduról, aki „Krisztus és a kereszténység” címmel előadást tartott, noha nemzetének minden előítéletével felruházva, de mégis felekezeten kívüli értelemben tekintett fel Krisztusra. Krisztus alakjának megértésére törekedni, ez lesz a szellemi működés feladata a különböző vallásfelekezetekben. Mert úgy tűnik számomra, hogy a szellemi mozgalom feladata a vallásfelekezetekben való elmélyülés kell, hogy legyen, úgy, hogy az egyes vallások belső mivoltát megértsük és elmélyítsük.

Most is utalhatok arra, amit már többször érintettem: hogyan áll majd a buddhista, aki antropozófus, egy keresztény antropozófussal szemben. A buddhista azt fogja mondani: Gautama Buddha, miután bódhiszattvából buddhává lett, halála után olyan magasságot ért el, hogy nem kell újra a Földre visszatérnie. És a keresztény, aki szintén antropozófus, azt fogja erre mondani: ezt én megértem, mert magam is ezt hiszem a te Buddhádról, ha szívedbe belehelyezkedem, hiszem, amit te hiszel. Azaz: más ember vallásának megértése annyi, mint felemelkedni ehhez a valláshoz. Az a keresztény, aki antropozófus lett, mindent meg tud érteni, amit a másik ember mond. Mit fog ezzel szemben mondani az a buddhista, aki antropozófus lett? Azt fogja mondani: igyekszem megérteni a kereszténység lényegét, hogy Krisztusnál valami másról van szó, mint egyszerű vallásalapítóról, hogy a golgotái misztériumnál egy személytelen tettről van szó, arról, hogy nem egy ember, a Názáreti Jézus állt ott, mint vallásalapító, hanem a Krisztus élt benne, meghalt a kereszten, és így a golgotái misztériumot végrehajtotta. És hogy ez a golgotái misztérium kozmikus tény, és ez a legfontosabb. Miután vallásod lényegét megértettem, ahogy te az én vallásomét, most nem fogom a dolgot félreérteni, és nem fogom Krisztust úgy tekinteni, mint aki újra inkarnálódni fog, mert nála az a lényeges, ami akkor végbement. Furcsa volna a részemről, ha azt mondanám, hogy a kereszténységet bármiben is meg kellene javítani, hogy ha annak idején Krisztus Jézust jobban megértették volna, három év letelte után nem feszítették volna keresztre, hogy egy vallásalapítóval másképpen kellett volna bánni. – Mert éppen az a lényeg, hogy Krisztust keresztre feszítették. Nem az, hogy azt gondoljuk: itt igazságtalanság történt, és a kereszténységet meg kellene javítani. Egy antropozófus buddhista sem beszélhetne másképpen, mint hogy ezt mondja: ahogy te az én vallásom lényegét megérted, úgy igyekszem én is a te vallásod lényegét valóban megérteni.

Mi lesz, ha a különböző vallási rendszerek egyes hívei így megértik egymást, amikor a keresztény azt mondja a buddhistának: én úgy hiszek a te Buddhádban, ahogy te – és amikor a buddhista így fog szólni a keresztényhez: én meg tudom érteni a golgotái misztériumot, úgy ahogy te megérted, mi jön el akkor az emberiségre, amikor ez általános lesz? Béke fog jönni az emberekre, a vallások kölcsönös elismerése. És ennek el kell jönnie. Az antropozófiai mozgalom útján a vallások kölcsönös megértése kell, hogy bekövetkezzék. Az antropozófia szelleme ellen való lenne, ha egy keresztény, aki antropozófus lett, azt mondaná a buddhistának: nem igaz, hogy Gautáma buddhává válása után nem kell újra testbe költöznie, a XX. században fizikai emberként ismét meg kell jelennie. Akkor a buddhista azt mondaná: arra való neked a te antropozófiád, hogy gúnyt űzz az én vallásomból? És béke helyett a békétlenséget szítanánk a vallások között. De a kereszténynek is így kellene szólnia akkor a buddhistához, aki egy olyan kereszténységről beszélne, amelyet helyesbíteni kell: ha azt tudod állítani, hogy a golgotái misztérium hiba, és Krisztusnak újra el kell jönnie fizikai testben, hogy most jobb dolga legyen, akkor nem veszed magadnak a fáradságot, hogy vallásomat megértsd, akkor gúnyt űzöl az én vallásomból. Az antropozófia nem arra való, hogy gúnyt űzzön régi vagy új alapítású felekezetekből, mert különben a kölcsönös kigúnyolás számára alakulna egy társaság, nem pedig a vallások kölcsönös kiegyenlítésére.

Ezt a lelkünkbe kell vésnünk, hogy az antropozófia szellemét és okkult magját megértsük. És semmivel sem értjük meg jobban, mint ha azt az erőt és szeretetet, ami az evangéliumokból árad, kiterjesztjük az összes vallásokra. És hogy ez különösen a Márk-evangéliumra támaszkodva történhet meg, azt a következő előadások fogják megmutatni.

– Basel, 1912. szeptember 18.

[Buddha és Szókratész. Az emberiségfejlődés polárisán ellentétes áramlatai és kapcsolódásuk Jézus Krisztushoz.]

Ma elsősorban két képre szeretném felhívni a figyelmüket, amelyeket az utolsó évezredek emberi fejlődéséből kiemelve szellemi szemünk elé állíthatunk. Először is arra, ami nagyjából a keresztény időszámítás előtti ötödik század közepén és vége felé történt. Mindez ismeretes, de most mégis fordítsuk rá lelkünk tekintetét.

Tekintsünk arra, ahogy Buddha Indiában tanítványokat, követőket gyűjtött maga köré. Abból, ami ott Buddha és tanítványai között lejátszódott, nagy, hatalmas mozgalom indult ki, amely keleten évszázadokon át tovább hullámzott, hatalmas hullámokat vetett, és számtalan embernek hozott belső üdvöt, belső lelki felszabadulást, felemelkedést és emberiség-tudatot. Ha az ott történteket jellemezni akarjuk, akkor a Buddha-tannak és működésnek úgyszólván csak fő irányvonalát kell szemügyre vennünk.

Az élet, ahogyan azt az ember földi megtestesülésében leélheti, szenvedés, amit az idéz elő, hogy inkarnációja következtében alá van vetve a mindig megújuló megtestesülések hajtóerejének. A legfőbb cél, hogy megszabaduljunk az újratestesülés utáni törekvéstől, kioltsunk mindent a lélekből, ami előidézi a fizikai inkarnációban való megjelenés vágyát, hogy végül olyan léthez emelkedjünk fel, amelyben a lélek többé már nem érez törekvést arra, hogy fizikai érzékekkel, fizikai szervekkel kösse össze létét – vagyis, hogy felemelkedjék a nirvánába.

Ez az a nagy tan, amely Buddha ajkairól elhangzott, hogy az élet szenvedés, és az embernek meg kell találnia az eszközöket, a módokat, amelyek segítségével megszabadulhat a szenvedéstől, hogy részese lehessen a nirvánának. Ha a szokásos fogalmakkal határozottan akarjuk kifejezni, hogy milyen impulzus rejlik ebben a Buddha-tanban, akkor nagyjából ezt mondhatnánk: Buddha individualitásának erejével és hatalmával, tanítványai tekintetét a földi létre irányította, és arra törekedett, hogy részvétének végtelen gazdagságából megadja nekik az eszközt ahhoz, hogy lelküket mindazzal, ami benne rejlik, fölvigye a földiségből az égbe, az emberi gondolkodást, az emberi filozófiát, fölvigye a földiségből a mennyeibe.

Ezt formulaként is kezelhetjük, ha határozottan és igazán jellemezni akarjuk azt az impulzust, amelyet a benáreszi nagy beszédével Buddha elindított.

Így látjuk Buddhát, amint tanítványokat gyűjt maga köré, akik hűséggel csüngnek rajta. Mit látunk ezeknek a tanítványoknak a lelkében? Mi lesz lassanként a hitvallásuk? Az, hogy az emberi lélek minden törekvése arra irányuljon, hogy szabaddá váljék az újraszületések vágyától, szabaddá váljék az érzéki léthez való ragaszkodástól, keresse az én tökéletesedését, amennyiben ez az én megszabadítja mindattól, ami őt a érzéki léttel összeköti – hogy azzal kösse össze magát, ami isteni-szellemi eredetével egybekapcsolja. Ilyen érzések éltek Buddha tanítványaiban: felszabadulni az élet minden kísértése alól, hogy a lelket csak a spiritualitásba belevilágító érzése kösse a világhoz, amit az ember a részvétben él át, egyébként a szellemi tökéletesedésben oldódjon fel, váljon igénytelenné, és lehetőség szerint csak kis mértékben kapcsolódjon ahhoz, ami a külső embert a léttel összeköti. Így látták ezek a Buddha-tanítványok a világot, így látták életük célját és irányát.

És ha követjük azokat a századokat, amelyekben a buddhizmus elterjedt, és feltesszük a kérdést: mi élt a továbbterjedő buddhizmusban, mi élt a hívek lelkében és szívében? – akkor azt felelhetjük, hogy ezek az emberek magas célt tűztek ki maguk elé, de minden gondolkodásuk és érzésük középpontjában Buddha nagy alakja állt. Tekintetük arra irányult, amit ő olyan magával ragadó, jelentős szavakban mondott az élet szenvedéseitől való megszabadulásról. Tanítványai és követői szívében, azok minden gondolatában és érzésében Buddha átfogó, átölelő hatalmas tekintélye élt, századokon keresztül. Mindaz, amit Buddha mondott, tanítványai, követői számára szent volt.

Mi volt az oka annak, hogy tanítványai és követői Buddha szavait mennyei híradásként tisztelték? Mi volt az oka, hogy ezek a tanítványok és követők abban a hitben, abban a tudatban éltek, hogy akkor a bódhifa alatti eseményben Buddha lelkében felviláglott a világiét igazi megismerése, a Mindenség fénye? Ez a hangulat, ahogy az a Buddha-tanítványok, Buddha-követők szívében élt, a döntő momentum. Ennek a hangulatnak a szentsége, a jellege a fontos, ez a maga nemében egyedülálló hangulat. Állítsuk szellemi szemünk elé mindezt, hogy meg tudjuk érteni, mi történt ott, a golgotái misztérium előtt félezer évvel.

És most tekintsünk a világtörténelem egy másik képére. A emberiségfejlődés hosszú idejét tekintve majdnem egyidejűnek nevezhető az, ami néhány évnyi távolságban van egymástól, száz év nem jön tekintetbe az emberiség evolúciójának sok-sok évezredével szemben. Ezért azt mondhatjuk, hogy ha az a kép, amit most akarunk lelkünk elé állítani, száz évvel későbbre helyezendő is, mégis az emberiség fejlődésére nézve, majdnem egyidejű azzal, amit az előzőkben ecseteltem a Buddha-eseménnyel kapcsolatban.

A keresztény időszámítás előtti ötödik évszázadban egy másik individualitást láthatunk a régi Görögországban, aki ugyancsak tanítványokat és híveket gyűjt maga köré. Ez a tény is eléggé ismeretes. Az utóbbi évszázadok megértéséhez azonban jó ennek a individualitásnak a képét magunk elé idézni: Szókratészt látjuk a régi Görögországban, amint tanítványokat gyűjt maga köré. Ahhoz, hogy Szókratészt ebben az összefüggésben megemlíthessük, csak azt kell meggondolnunk, amit a nagy filozófus, Platón rajzolt Szókratészről, és amit a másik nagy filozófus, Arisztotelész is lényegében megerősíteni látszik. Csak arra kell gondolnunk, milyen érzékletesen rajzolta meg Platón Szókratész képét, és akkor azt mondhatjuk: Szókratésztől egy mozgalom indult ki nyugaton. És aki a nyugati kulturális fejlődés egész jellegét szemügyre veszi, rá fog jönni, hogy ebben milyen mélyreható szerepe volt annak, amit „szókratészi elemnek” nevezhetünk. Ha ez a szókratészi elem nyugaton árnyaltabban terjedt is el a világtörténelem hullámain, mint keleten a buddhista elem, mégis a párhuzam megvonható Szókratész és Buddha között. Szókratész tanítványait és követőit más módon kell jellemeznünk, mint Buddha tanítványait és követőit. Azt mondhatjuk, mindaz, ami jellegzetesen megkülönbözteti a keletet és a nyugatot, szembetűnő, ha ezt a Bud- dha-Szókratész alapkülönbséget szemügyre vesszük.

Szókratész maga köré gyűjti tanítványait. Hogyan viszonylik tanítványaihoz? A tanítványaival szemben alkalmazott módszerét bábaasszony-művészetnek nevezték, mert amit a tanítványoknak tudniuk, tanulniuk kellett, azt lelkükből akarta előhozni. Kérdéseit úgy tette fel, hogy a tanítványok belső lelki beállítottsága mozgásba jött, hogy Szókratész tulajdonképpen önmagából semmit sem vitt át a tanítványokba, hanem mindent azokból hozott elő. Az a kissé száraz, józan elem, ami a szókratészi világnézetet, világnézet-művészetet jellemzi, onnan származik, hogy Szókratész tulajdonképpen minden egyes tanítvány önállóságára, veleszületett értelmére hagyatkozott, amikor végigment velük Athén utcáin – némileg más módon, de mégis hasonlóan ahhoz, ahogy Buddha járta az utcákat tanítványaival. Míg azonban Buddha azt hirdette, amit a bódhifa alatt a megvilágosodás neki nyújtott, és míg századokon keresztül az hatott, amit ő a szellemi világból kapott, és aztán a tanítványokra árasztott úgy, hogy bennük tovább élt az, amit Buddha átélt, addig Szókratész a legkisebb igényt sem támasztotta arra, hogy mint „Szókratész” tovább éljen tanítványai szívében. Tanítás közben még csak azt sem akarta, hogy bármit átvigyen a tanítvány lelkébe, hanem rájuk akarta bízni, hogy ami bennük van, azt önmagukból hozzák elő. Szókratész lelkéből semmi ne menjen át a tanítvány lelkébe, egyáltalán semmi.

Nem lehet nagyobb különbséget elgondolni, mint ami Buddha és Szókratész között van. A Buddha-tanítvány lelkében Buddhának egészen benne kellett élnie. A Szókratész-tanítvány lelkében olyan kevésnek kellett benne élnie Szókratészből, mint amennyi a most született gyermekben él és megnyilatkozik abból, amit a bábaasszony adott hozzá. Úgy kellett a Szókratész-tanítványoknál a szellemi elemnek megnyilatkoznia Szókratész szellemi bábasága által, hogy az ember önmagára támaszkodjék, önmagából hozza fel azt, ami magában az emberben van. A Szókratész és Buddha közti különbséget még a következő szavakkal is lehetne jellemezni: ha egy hang az égből meg akarta volna mondani, mit kell Buddha által a Buddha- tanítványoknak kapniuk, akkor az így hangzott volna: gyújtsátok fel magatokban azt, ami Buddhában élt, hogy Buddha által megtalálhassátok az utat a szellemi létbe. És ha hasonló módon akarnánk jellemezni, amit Szókratész akart, akkor azt kellene mondanunk, hogy Szókratész azt akarta odakiáltani tanítványainak: válj azzá, ami vagy!

Ha ezt a két képet lelkünk elé állítjuk, nem kell-e azt mondanunk: az emberiségfejlődés két áramlata áll itt előttünk, két fejlődési áramlat, amely polárisán ellentétes. Bizonyos módon egymást is érintik, de csak a legszélső végükön. A dolgokat nem szabad egymással összekeverni, differenciáltságukban kell azokat jellemezni, és aztán feltüntetni, hol van mégis lehetséges egység. Ha Buddhát elképzeljük egyik tanítványával, azt mondhatjuk, azon fáradozik – ez kiérezhető Buddha beszédeiből -, hogy a legmagasztosabb szavakkal, a mindig visszatérő ismétlésekkel – és ezek szükségesek, nem szabad őket kihagyni a Buddha-beszédek fordításánál – a tanítvány lelkében lángra gyújtsa azt, ami szükséges ahhoz, hogy fölvezesse a tanítványt a szellemi világokba, annak segítségével, amit ő maga élt át a bódhifa alatt. És a szavak úgy vannak kiválasztva, hogy mindegyik szóból kicseng a földtől való eltávolodottság, mint egyfajta égi híradás a szellemi világból, olyan ajkakról, amelyeket a közvetlen benyomás szólaltat meg, a megvilágosodásban megnyilatkozó benyomás, amelyet ezek az ajkak hirdetni akarnak.

És hogyan gondolhatjuk el Szókratészt a maga tanítványaival? Úgy állnak egymással szemben, hogy Szókratész azt mondja a tanítványainak, amikor az ember Istenhez való viszonyát a mindennapi élet legegyszerűbb értelmi mérlegelésével akarja megvilágítani: a tanítvány gondolkozzék a logikai összefüggéseknek megfelelően. Mindenütt a legjózanabb, leghétköznapibb tényekre irányítja a tanítványok figyelmét, hogy amit a mindennapi logikával el lehet érni, azt alkalmazza arra, amit a tudással megszerezhet. Csak egyszer nő Szókratész előttünk olyan magasságba, ahol, mondhatnánk, úgy beszél, mint Buddha beszélt tanítványaihoz. Egyszer jelenik meg így, amikor a halál elé megy, amikor a lélek halhatatlanságáról beszél, közvetlenül halála előtt. Ekkor úgy beszél, mint aki a megvilágosodás fokán áll, de úgy is, hogy mindaz, amit mond, csak akkor érthető, ha egész személyes élményét szem előtt tartjuk. Ezért szól ez annyira a szívhez, ezért hatol bele úgy a lélekbe, amikor a platóni beszélgetést a lélek halhatatlanságáról halljuk, amikor Szókratész körülbelül ezt mondja: nem arra törekedtem-e egész életemben, hogy a filozófia útján elérjem azt, amit, mint emberek kiküzdhetünk, hogy az érzéki világtól szabaddá váljak? És most, amikor lelkem nemsokára megszabadul minden érzékitől, ne hatoljon-e be vidáman a lelki elembe? Ne hatoljon-e be vidáman abba, amire belsőleg mindig is törekedtem, amikor filozófus módjára éltem?

Aki Platón Phaidon-jában Szókratész beszédének egész lelki beállítottságát fel tudja fogni, az közvetlenül megérzi azt, ami Buddha magasztos tanaiból árad ki, amikor a tanítványai szívéhez beszél. És akkor a két személyiség poláris különbözőségére azt kell mondanunk: egy bizonyos ponton úgy emelkednek fel, hogy a poláris különbözőségben is egység mutatkozik meg. Ha tekintetünket Buddhára vetjük, azt találjuk, hogy beszédei teljes egészükben olyanok, hogy azt szeretnénk mondani: azt az érzést, amellyel eltölt bennünket Szókratésznek a lélek halhatatlanságáról mondott beszéde, azt érezzük Buddha összes beszéde alatt. Most a hangulatra, a lelki felkészültségre gondolok. Azt viszont, ami a legtöbb szókratészi beszéden végigárad, amelyek mindig arra céloznak, hogy az embert saját értelméhez vezessék el, ritkán ugyan, de néha mégis megtaláljuk Buddhánál, néha mégiscsak kicsendül. Formálisan olyasmit érzünk, mintha az egyik szókratészi beszéd helyet cserélt volna, amikor egyszer Buddha tanítványának, Sanának meg akarja magyarázni, hogy nem jó csupán az érzéki létben tartózkodni, és csupán ahhoz kapcsolódni, vagy csak sanyargatnia magát és úgy élni, mint a régi önsanyargatók, hanem az a jó, ha a középutat választja a ember. Ott áll Buddha tanítványával, Sanával szemben, és körülbelül így szól hozzá: „Nézd csak Sana, jól játszhatsz-e a lanton, ha a lant húrjai túlságosan lazán vannak meghúzva”? – „Nem – kell Sanának felelnie – nem fogok a lanton jól játszani, ha a lant húrjai túl lazán vannak meghúzva”. – „Nos, hát – mondja Buddha Sanának – jól játszhatsz-e a lanton, ha a lant húrjai túlságosan feszesen vannak meghúzva”? – „Nem – kell Sanának felelnie – nem fogok a lanton jól játszani, ha a lant húrjai túlságosan feszesen vannak meghúzva”. „Tehát mikor fogsz jól játszani a lanton”? – kérdi Buddha. – „Ha a lant húrjai sem túl lazán, sem túl feszesen vannak meghúzva” – feleli Sana. „És így van ez az emberrel is – mondja Buddha – az ember nem tud eljutni minden ismerethez, ha túl erősen beleesik a érzéki életbe, és nem tud eljutni akkor sem minden ismerethez, ha önmagát sanyargatva csak visszahúzódik az élettől. A középutat kell megtalálni az emberi lélek hangulatára nézve is, mint ahogy a lant húrjainak megfeszítésénél is a középutat kell megtalálni.”

Elmondhatjuk: Buddhának a Sanával folytatott beszélgetése éppen olyan jól megállhatna Szókratésznél is, mert így beszélt Szókratész tanítványaihoz, az értelemre hivatkozva. Amit most elmondtam, az „szókratészi beszéd”, amelyet Buddha tanítványával Sanával folytatott, de az ilyen beszélgetés Buddhánál olyan ritka, mint amilyen ritka Szókratésznél a „buddhainak” nevezhető beszéd, ahogy halála előtt beszélgetett tanítványaival a lélek halhatatlanságáról.

Mindig hangsúlyozni kell, hogy csak úgy juthatunk el az igazsághoz, ha a dolgokat így jellemezzük. A jellemzés könnyebb lenne, ha így beszélnénk: az emberiség fejlődése nagy vezetők útján megy előre, ezek a nagy vezetők alapjában véve mindig ugyanazt hirdetik, csak különböző formában, és minden egyes ilyen vezető szavai csak ugyanannak az egynek a változatai. Ez igaz, de annyira triviális, amennyire csak lehet. A dolog azon fordul meg, hogy vegyük magunknak a fáradságot a dolgok felismerésére, hogy egységet és differenciáltságot keressünk, hogy a dolgokat különbözőségükben jellemezzük, és csak a különbözőből keressük meg a magasabb egységet. Ezt a metodikai megjegyzést egyszer meg kell tennünk, mert ez olyan, ami szellemi fejtegetésekre vonatkozóan teljesen megfelel az életnek.

Könnyű azt mondani: minden vallás csak egyet tartalmaz, hogy aztán nekilássunk ennek az egynek a jellemzéséhez, és azt mondjuk: az összes vallásalapító csak az egynek a különböző változatait adja vissza. De ez végtelenül triviális jellemzés, ha mégoly szép szavakba van is öltöztetve. Ezzel épp olyan kevéssé jutunk el valamihez, mint ha két olyan alakot, mint Buddha és

Szókratész, már előzetesen csak valami absztrakt egység szerint akarnánk jellemezni, és a poláris különbözőséget nem keressük. Mihelyt saját gondolatformáikhoz vezetjük őket vissza, az emberek hamarosan felismerik, hogy miről is van szó. Só, bors, cukor és paprika ott állnak az asztalon, mint ízesítők az ételek számára. „Egy”-nek is vehetjük őket, hiszen mind ízesítők. Senki sem fogja azonban ezeket az ízesítőket egyformának minősíteni, és például borsot vagy sót tenni a kávéba cukor helyett. Amit nem lehet a fizikai életben elfogadni, azt a szellemiségben sem kellene elfogadni. Nem kellene elfogadni, ha azt mondják, hogy Krisna vagy Zarathusztra, Orfeusz vagy Hermész alapjában véve az „egy”-nek csak különböző módosulásai. A komoly és igazi jellemzés számára ez annyit ér, mintha a mondja valaki, hogy a bors és a só, a cukor és a paprika lényegében egy dolognak, az ételízesítőnek különböző változatai. Az a lényeg, hogy az ilyen módszerbeli dolgokat igazán megértsük, és ne fogadjuk el a kényelmeset az igaz helyett.

Ha ezt a két alakot, Buddhát és Szókratészt nézzük, akkor az emberi fejlődés áramlatának két poláris, majdnem ellentétes kialakulását látjuk bennük. És ha kettőjüket, ahogy mondtam, magasabb egységben ismét összekötjük, akkor egy harmadikat fűzhetünk hozzájuk, aki szintén nagy individualitás, aki körül ugyancsak tanítványok és követők gyülekeznek: Krisztus Jézust. Ha a köréje csoportosuló tanítványok és követők közül most csak a legközelebbi tanítványokat, a Tizenkettőt nézzük, akkor a Márk-evangélium is teljesen érthetően mond el valamit a Mesternek a tanítványaihoz fűződő viszonyáról, amit egy másik területen jellemeztünk éppen Buddhára és Szókratészre vonatkozóan, a lehető legvilágosabban. És mi fejezi ki ezt a legjelentősebb, a leghatározottabb, a legtömörebb módon? Az a jelenet, amikor Krisztus a sokaság elé lép – ez többször is megtörténik -, amely őt hallgatni akarja, és beszél ehhez a tömeghez. A evangélium szavai szerint „példázatokban” beszél hozzájuk, vagyis képekben. A világtörténés és az emberiségfejlődés bizonyos nagyjelentőségű tényeiről beszél a tömeg előtt példázatokban, képekben, amiket a Márk-evangélium is népszerűén és egyszerűen ad elő. Azután így folytatja: amikor meghitt tanítványaival egyedül volt, akkor ezeket a képeket megmagyarázta. A Márk-evangélium egy sajátos példát is,bemutat: hogyan szólt Krisztus Jézus a tömeghez képekben, és hogyan fejtette meg azt később intim tanítványainak.

„És sokat tanítja vala őket példázatokban, és ezt mondja vala nékik tanításában: Halljátok: imé a magvető kiméne vetni. És lőn vetés közben, hogy némely az út mellé esik, és eljövének az égi madarak és megevék azt. Némely pedig a köves helyre esék, ahol nem sok földje vala, és hamar kikele, mivel nem vala mélyen a földben. Mikor pedig fölkelt a Nap, elsüle, és mivelhogy nem volt gyökere, elszárada.

Némely pedig a tövisek közé esék, és felnevekedének a tövisek és megfojták azt, és nem ada gyümölcsöt. Némely pedig a jó földbe esék, és ád vala nevekedő és bővölködő gyümölcsöt, és némely hoz vala harminc annyit, némely hatvan annyit, némely pedig száz annyit. És monda nékik: akinek füle van a hallásra, hallja. Mikor pedig egyedül vala, megkérdezék őt a körülötte lévők a Tizenkettővel együtt a pédázat felől.”

Ő pedig ezt mondja közvetlen tanítványainak:

„A magvető az igét hinti. Az útfélen valók pedig azok, akiknek hintik az igét, de mihelyst hallják, azonnal eljő a Sátán, és elragadja a szívökbe vetett igét. És hasonlóképpen a köves helyre vetettek azok, akik mihelyst hallják az igét, mindjárt örömmel fogadják, de nincsen őbennök gyökere, hanem ideig valók, azután ha nyomorúság vagy háborúság támad az ige miatt, azonnal megbotránkoznak. A tövisek közé vetettek pedig azok, akik az igét hallják, de a világi gondok és a gazdagság csalárdsága és egyéb dolgok kívánsága közbejővén, elfojtják az igét, és gyümölcstelen lesz. A jó földbe vetettek pedig azok, akik hallják az igét és beveszik, és gyümölcsöt teremnek, némely harminc annyit, némely hatvan annyit, némely száz annyit.”

Itt áll előttünk Krisztus Jézus tanítási módjának tökéletes példája. Buddháról azt mondhatjuk: ő azt, amit az emberek a földön átélnek, felvitte az égbe. Szókratészre gyakran mondták, hogy egész irányzata helyesen így jellemezhető: ő a filozófiát az égből lehozta a földre, mivel közvetlenül a földi értelemre épített. Világos képet alkothatunk arról, hogyan állt ez a két individualitás tanítványaival szemben.

Hogyan állt Krisztus Jézus az ő tanítványaival szemben? Ő másképpen szólt a tömeghez, és másképpen tanítványaihoz; a tömeget példázatokban tanította, közvetlen tanítványainak pedig megmagyarázta a példázatokat, vagyis elmondta nekik azt, amit be tudtak látni, amit értelmükkel közvetlenül fel tudtak fogni. Bonyolultabb dolog tehát, ha Krisztus Jézus tanítási módját akarjuk jellemezni. Buddha tanítására egy dolog jellemző, ami közös minden tanításában, ezért van csak egy fajtája a Buddhához tartozó tanítványoknak. Szókratész tanítványai is csak egyfélék, mert az egész világ Szókratész tanítványa, és maga Szókratész is csak egyféle módon áll tanítványaival szemben. Krisztus Jézus kétféleképpen viszonyul tanítványaihoz, másképpen áll szemben közvetlen tanítványaival és máshogy a sokasággal szemben. Mi ennek a jelentősége?

Ha meg akarjuk érteni, mi a dolog nyitja, akkor tisztába kell jönnünk az egész fejlődési fordulóponttal, amit a golgotái misztérium jelent. Az a kor, amelyben a régi tisztánlátás általános emberi tulajdonság volt, véget ért. Minél messzebbre megyünk vissza az emberiség fejlődésében, annál inkább olyan időkhöz jutunk, amelyekben a régi tisztánlátás még általános emberi tulajdonság volt, amikor az emberek még beleláttak a szellemi világokba. Hogyan láttak bele? Úgy, hogy tudattalan imaginációkban, álomszerű képekben meglátták a világ nagy titkait, tehát nem olyan értelmi fogalmak útján, ahogyan ma tisztázzuk a dolgokat, ha megismeréshez akarunk jutni. A mai tudomány, de az is, amit népszerű gondolkodásnak, józan értelemnek és ítélőképességnek nevezünk, nem létezett azokban a régi időkben. Amikor annak idején az ember szemben állt a külvilággal, úgy állt azzal szemben, hogy látta, de nem bontotta szét fogalmakra, nem rendelkezett logikával, nem gondolkodott kombinatívan. Sőt, a mai embernek még elképzelni is nehéz ezt, mert ma mindenen gondolkodunk. De a régi ember nem így gondolkodott. Elhaladt a dolgok mellett, megnézte őket, belevéste magába a képet, és minden érthető lett számára, amikor az ébrenlét és az alvás közti közbeeső állapotban a saját álomszerű, imaginatív világába belenézett. Ott képeket látott.

Állítsuk magunk elé világosabban a dolgot. Tegyük fel, hogy amikor a régi ember több ezer évvel ezelőtt a környező világot szemlélte, feltűnt neki, hogy valamilyen tanító valamit magyaráz a tanítványainak. A régi ember odaállt és meghallgatta, milyen szavakat mond a tanító a tanítványoknak. És ha több tanítvány volt ott, megfigyelte, hogy az egyik a szavakat igazi buzgalommal szívja magába, a másik is felveszi azokat, de hamarosan elveti, a harmadikat annyira elfoglalja saját egoizmusa, hogy oda sem hallgat. Értelemszerűen ezt a háromféle tanítványt a régi ember nem tudta volna összehasonlítani. Amikor azonban az ébrenlét és az alvás közötti közbeeső állapotban volt, akkor az egész, mint kép, ismét a lelke elé állt. Akkor olyasvalamit láthatott, hogy egy magvető megy, szétszórja a magot – ezt, mint imaginatív képet valóban látta -, az egyik magot jó földbe veti, ott az kicsírázik, a másikat rosszabb földbe veti, a harmadikat köves talajba. Abból, ami a rosszabb földbe került, kevesebb kelt ki, a harmadikból semmi sem. A régi ember ezt nem úgy fejezte volna ki, mint a mai ember, hogy az egyik tanítvány befogadja a szavakat, a másik egyáltalán nem. De a közbeeső állapotokban, az alvás és ébrenlét között látta a képeket: ott látta a magyarázatot. És más módon sohasem beszélt volna erről. Ha megkérdezték volna, hogyan magyarázza a tanító viszonyát a tanítványaihoz, akkor a tisztánlátó az álomképet mondta volna el. Az volt számára a realitás, de egyúttal a dolog magyarázata is, és így beszélt volna róla.

Az a sokaság, amely Krisztus Jézust hallgatta, a régi látnokságnak már csak az utolsó maradékával rendelkezett, de a lelkek még alkalmasak voltak arra, hogy odafigyeljenek, ha a lét és az emberiség keletkezéséről képekben beszéltek. És Krisztus Jézus így beszélt a sokasághoz, amely még megtartotta a régi tisztánlátás utolsó örökségét, és belevitte megszokott lelki életébe.

És kik voltak a közvetlen tanítványok? Hallottuk, hogyan tevődött össze a Tizenkettő a Makkabeus anya hét fiából, és Mattatiás öt fiából. Hallottuk, hogy az egész ó-héber népen át fölemelkedtek a halhatatlan én erőteljes hang- súlyozásáig. Ok voltak az igazi elsők, akiket Krisztus Jézus kiválaszthatott magának, hogy arra építsen, ami minden lélekben benne él, úgy él, amilyenné válnia kellene, hogy az emberré levés új kiindulópontja legyen. Amikor a tömegekhez beszélt, arra épített Krisztus, hogy megértik azt, annak segítségével, ami, mint örökség, a régi tisztánlátásból megmaradt. Amikor a tanítványokhoz beszélt, arra építhetett, hogy ők az elsők, akik valamit meg tudnak érteni abból, amit mi a magasabb világokról az embereknek ma elmondunk. . Az idők fordulója hozta tehát magával azt, hogy Krisztus Jézus másképpen beszélt, amikor a tömeghez szólt, és máshogy, amikor azokhoz szólt, akik közvetlen tanítványai voltak. A tömeg közé állítja azokat, akiket, mint a Tizenkettőt magához vont. Krisztus szűkebb tanítványainak az volt a feladata, hogy megértsék, értelemszerűen fogják fel azt, ami a magasabb világokra és az emberiségfejlődés titkaira vonatkozik, és ennek az elkövetkezendő időben általános emberi tulajdonsággá kell válnia. A példázat közben – vegyék beszédeit a maguk teljességében – tanítványaihoz, mondhatnánk, szókratészi szavakkal beszélt, mert amit akkor mondott, azt az egyes lelkekből hozta ki, csakhogy míg Szókratész inkább a földi viszonyokra szorítkozott, mondjuk a mindennapi logikára, addig Krisztus Jézus a szellemi dolgokról beszélt. De a szellemi dolgokról szókratészi módon beszélt, amikor közvetlen tanítványaihoz szólt.

Amikor Buddha beszélt tanítványaihoz, úgy beszélt, hogy a szellemi dolgokat fejtette ki nekik, de úgy fejtette ki, ahogy azt a megvilágosodás adja meg, ahogy azt csak az emberi léleknek a magasabb világokban való tartózkodása adja meg. Amikor Krisztus a tömeghez szólt, úgy beszélt, ahogy azt a mindennapi emberi lélek a korábbi időben a magasabb világokban átélte. Úgy beszélt a tömeghez, mondhatnánk, mint valami „népi Buddha”, közvetlen tanítványaihoz pedig úgy, mint egy „magasabb Szókratész”, mint egy spiritualizált Szókratész. Szókratész az egyéni földi értelmet hozta ki tanítványai lelkéből, Krisztus az égi értelmet. Buddha tanítványait az égi értelemben részesítette, Krisztus példázataiban a tömegnek a földi megvilágosodást nyújtotta.

Kérem Önöket, tekintsenek erre a három képre: odaát a Ganges földjén Buddha tanítványaival – Szókratész ellenképe; odaát Görögországban Szókratész tanítványaival – Buddha ellenképe; és aztán ez a csodálatos szintézis, ez a csodálatos összekapcsolás 4-5 évszázaddal később. Ott áll lelkük előtt a legnagyobb példák egyikében az emberi fejlődés szabályszerű menete.

Az emberiség fejlődése lépésről-lépésre halad előre. Abból, amit a szellemtudományos megismerés első fokozataiként az évek folyamán előadtam, egyeseknek sok minden úgy tűnhet, mint valami teória, mint puszta tan. Így például biztosan sokan gondolták, hogy csupán elmélet az, hogy az emberi lelket az érzőlélek, az értelmi lélek és a tudati lélek együttes működéseként kell felfogni. Kétségkívül vannak emberek, akik gyorsan ítélkeznek. Ugyancsak tapasztaltuk, hogy vannak, aki a vázlatot kész műnek tekintőknél is gyorsabban ítélnek. És vannak még másféleképpen ítélkezők is. Jó, ha mint antropozófusok arra is figyelünk, hogyan nem szabad gondolkodni.

Ma reggel valaki egy sajátos gondolkodásmód bájos kis példáját mesélte el nekem. Csak példaként használom fel itt, de mint olyan példát, amelyet jól a lelkünkbe kellene vésnünk, mert nekünk, antropozófusoknak, nemcsak a világ hibáit kell megismernünk, hanem lelkünket folytonosan tökéletesítenünk kell. Ezért nem személyes okokból, hanem egyetemes szellemi okokból hozom fel példának, amit ma reggel hallottam.

Azt mesélték el nekem, hogy Európa bizonyos részén van egy férfi, aki évekkel ezelőtt valótlan dolgokat tett közzé Steiner „Theosophie” c. könyvéről, és egyáltalán Steinernek a szellemi mozgalomban betöltött szerepéről. Ma valakinek a szemére vetették, hogy az egyik ismerőse – éppen ez a férfi – ilyesmiket kinyomtatott. És mit mondott ez az illető? „Igen, de ez az ismerősöm most elkezdte behatóan tanulmányozni dr. Steiner műveit”. Évekkel ezelőtt elmondta a véleményét, és most azzal mentegetik, hogy tanulmányozni kezdi a dolgot. Ilyen gondolkodás előfordulhat a mi mozgalmunkban is. Ha majd az elkövetkező időkben egyszer írni fognak erről, fel fogják vetni a kérdést: hogyan létezhetett az, hogy valakinek eszébe jusson mentségül felhozni azt, hogy egy ismerőse most kezd megismerkedni azzal, amiről évekkel ezelőtt ítélkezett?

Ezek a kérdések az antropozófiai neveléshez tartoznak, és csak akkor jutunk előbbre, ha valóban általános lesz az a felfogás, hogy ilyesmi nem fordulhat elő az antropozófiai mozgalomban, teljesen lehetetlennek kell lennie. Mert a belső becsületességhez tartozik az, hogy ilyen módon ne is lehessen gondolkozni. Az igazság megismeréséhez ilyen gondolkodással egyetlen lépést sem lehet tenni, és az antropozófusok kötelessége, hogy az ilyen dolgokat észrevegyék, és ne menjenek el mellettük közömbösen az „általános emberszeretetet” hangoztatva. A magasabb értelmében véve szeretetlenség egy emberrel szemben, ha ilyesmit megbocsátunk neki. Mert ezáltal őt karmikusan arra ítéljük, hogy a halál után lényegtelen, jelentőség nélküli életet éljen. Ha azonban hasonló dolgokra figyelmeztetjük, megkönnyítjük halál utáni létét. Ez a dolog mélyebb jelentősége.

Nem szabad könnyedén venni, ha az ember egy ilyen igazságot egyszerűen elmond: az emberi lélek három részből tevődik össze, az érzőlélekből, az értelmi vagy kedélylélekből és a tudati lélekből. Az évek folyamán kiderülhetett már, hogy egy ilyen dolognak sokkal mélyebb jelentősége is van, mint a lélek szisztematikus beosztása. Kifejtettük, hogy az Atlantisz utáni időben egymás után kifejlődtek az egyes kultúrák: a régi indiai, az ősperzsa, az egyiptomi- káldeai, a görög-latin és aztán a miénk. Kimutattam azt is, hogy a babiloni- káld-egyiptomi kultúrkorszak lényege abban keresendő, hogy akkor valójában az ember érzőlelke ment át sajátos fejlődésen. A görög-latin korban az értelmi vagy kedélylélek fejlődött, és a mi időnkben a tudati lélek sajátos kultúrája megy végbe. Így állunk ezzel a három kultúrkorszakkal szemben, így működnek azok az emberi lélek nevelésén és fejlődésén. A léleknek ez a három része nem kitalált valami, hanem elevenen jelen van, és az egymásra következő időkben azok egymást követően fejlődnek.

Mindez azonban összefügg egymással. A korábbit a későbbibe mindig át kell vinni, és ennek megfelelően a korábbiban elő kell készíteni a későbbit. Melyik kultúrkorszakban élt Buddha és Szókratész? Az Atlantisz utáni negyedik korszakban. Abban a korszakban, amelyben különösen az értelmi vagy kedélylélek nyilvánul meg. Mind a kettőnek megvan a missziója, a maga feladata.

Buddhának az volt a feladata, hogy az érzőlélek kultúráját a harmadik, vagyis az előző korszakból átvigye a negyedikbe, és azt megőrizze. Amit Buddha hirdet, amit tanítványai a szívükbe fogadnak, annak az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszakból – amely az érzőlélek kora – át kell világítania a negyedik korszakba, az értelmi vagy kedélylélek korszakába. Az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakot tehát, az értelmi vagy kedélylélek korát átmelegíti, átizzítja, átvilágítja a buddhai tan azzal, amit a tisztánlátásból áthatott érzőlélek-korszak létrehozott. Az értelmi vagy kedélylélek-korszak számára az érzőlélek-kultúra nagy megőrzője Buddha. Milyen misszió jutott a valamivel később fellépő Szókratésznek?

Szókratész is az értelmi vagy kedélylélek korszakában áll, de ő az egyes ember individualitására épít, arra, ami csak a mi ötödik kultúrkorszakunkban jöhet igazán létre. Neki még absztrakt formában kellett a tudati lélek korszakát belevonnia az értelmi vagy kedélylélek korszakába. Buddha megőrzi a korábbit. Azért jelenik meg az, amit hirdet, melegítő, világító fényként. Szókratész azt hozza, ami számára a jövő, ami a tudati lélek korszakát jellemzi, azért tűnik fel az ő idejében józannak, száraznak pusztán az értelemhez szólónak.

Ezért tolódik egybe a negyedik korszakban a harmadik és az ötödik: a harmadikat megőrzi Buddha, az ötödiket elővételezi Szókratész. Keletnek és nyugatnak az a feladata, hogy ezt a két különbözőséget képviselje. Keletnek az elmúlt idő nagyságát kell megőriznie, a nyugat pedig egy korábbi időben elővételezi azt, aminek később kell megjelennie.

Hosszú az út az emberiségfejlődés ősrégi korszakain át – amelyekben Buddha mindig föllépett, mint bódhiszattva -, addig az időig, amikor a bódhiszattva buddhává emelkedett. Hosszú időszak ér véget Buddhával, és valóban úgy ér véget, hogy Buddha leéli utolsó földi inkarnációját, többé nem kell lejönnie a Földre. Hosszú időszak ért véget ekkor, miközben az ősrégi időkből áthozta azt, ami az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszak érzőlélek-kultúrája volt, és azt újból fölvillantotta. Ha Buddha beszédeit ebből a szempontból olvassák, akkor meg fogják kapni a helyes hangulatot, és akkor az értelmi vagy kedély- lélek eljövetelét egészen másként fogják értékelni. Akkor a Buddha-beszédek alapján ezt fogják mondani: itt minden olyan, hogy közvetlenül az emberi szívhez szól, de közvetlenül mögötte van valami, ami visszahúzódik a szívtől, és egy magasabb világhoz tartozik. Ebből ered az a sajátos, a szokásos értelemben visszatetsző ritmikus mozgás a Buddha-beszédek ismétléseiben. Ezeket éppen akkor kezdjük megérteni, amikor a fizikaiból belemegyünk az éteri elembe, az érzéki világ mögötti legközelebbi érzékfelettibe. Aki megérti, hogy mi minden van az étertestben – ami a fizikai test mögött van -, az azt is megérti, hogy miért ismétlődik olyan sok minden újból és újból Buddha beszédeiben. A Buddha-beszédek hangulatának sajátosságát nem szabad elrontani azzal, hogy az ismétléseket kiküszöböljük. Az elvontan gondolkodók megtették ezt, és azt hitték, hogy valami jót tesznek azzal, ha csak a tartalmat emelik ki, és elkerülik az ismétléseket. Lényeges ezért, hogy mindent úgy hagyjunk, ahogy Buddha elmondta.

Ha most Szókratészre tekintünk – anélkül a gazdag anyag nélkül, ami azóta a természettudományos és embertani fejlődés felfedezéseiben összegyűlt -, ha azt nézzük, hogyan tárgyalja Szókratész a mindennapi dolgokat, akkor az a mai ember, aki őt előveszi, a természettudományos anyagban mindenütt a szókratészi módszert találja meg: keresik és akarnak is dolgozni vele. Egy hosszú vonal kezdődik Szókratésszel, belenyúlik a mi időnkbe, és mindig a tökéletességhez jut el.

Az emberiség fejlődésében van egy áramlat, amely egészen Buddháig terjed és ott véget ér, és van egy másik áramlat, amely Szókratésszel kezdődik, és egy távoli jövőbe mutat. Szókratész és Buddha úgy állnak egymás mellett, mint két üstökös magja – ha szabad ezt a képet használnom -, az üstökös magja körüli csóva Buddhánál messze a meghatározatlan múltba mutat vissza, míg Szókratésznél messze belevilágít a határozatlan jövő távlataiba. Két egymástól távol eső üstökös, egymással ellentétes irányban, de egyidejűleg fénylő maggal – ez az a kép, amellyel jelezni szeretném, hogyan áll Szókratész és Buddha egymás mellett.

Félezer év telik el, és a két áramlat összekapcsolásaként megjelenik valami Krisztus Jézussal. Ezt már jellemeztük, amikor az egyes tényeket vettük szemügyre. Holnap tovább haladunk ebben a jellemzésben, hogy feleletet adjunk arra a kérdésre: mi a missziója Krisztus Jézusnak az emberi lélek szempontjából, ha azt helyesen akarjuk jellemezni?

– Basel, 1912. szeptember 19.

[Krisna kinyilatkoztatásai. Buddha Krisna utóda. Keresztelő János Jézus Krisztus előhírnöke]

Tegnap megpróbáltuk bizonyos szempontból szemügyre venni a világtörténelemnek azt az időszakát, amelyben a golgotái misztérium megtörtént. Ezt oly módon kíséreltük meg, hogy két jelentőségteljes emberiség-vezetőt, állítottunk szemünk elé, Buddhát és Szókratészt, akik mindketten néhány évszázaddal megelőzték a golgotái misztériumot. Ennek során kiderült, hogy Buddha egy fejlődési áramlat jelentőségteljes befejeződését jelenti. Buddha a golgotái misztérium előtti ötödik-hatodik században az azóta közismertté vált nagyjelentőségű tanát hirdette, a benáreszi kinyilatkoztatást, amelyben mintegy összefoglalta és megújította azt, ami az emberi lelkekbe beleáradhatott az ősrégi előidők évezredei óta. Ezt úgy hirdette, ahogy hirdetnie kellett fél évezreddel a golgotái misztérium előtt, és ahogy hirdetnie kellett azoknak a népeknek, akiknek számára ez a tan éppen ebben a formában volt a legmegfelelőbb. Hogy Buddha mennyire záróköve egy világáramlatnak, az még jobban szembetűnik, ha nagy elődjét állítjuk lelkünk elé, aki már mintegy az emberiségfejlődés félhomályába vész: Krisnát, a nagy indiai tanítót, aki megint más értelemben végpontja a régi kinyilatkoztatások évezredeinek.

Krisnát néhány évszázaddal előbbre tehetjük Buddhánál, de most nem ez a fontos. A fő dolog az, hogy minél inkább engedjük magunkra hatni azt, amit Krisna és amit Buddha jelent, annál inkább belátjuk, hogy egy bizonyos oldalról nézve Krisnában még ragyogóbb fényben jelenik meg az, amit Buddha hirdet, és Buddhában – ahogy ez mindjárt jellemezni fogom – bizonyos módon véget ér.

Krisna valaminek az összefoglalását jelenti, ami a szellemi fejlődésben az emberiség fejlődésének sok ezer évére rávilágít. Ha elmélyedünk mindabba, amit Krisna kinyilatkoztatásának nevezünk, akkor az emberi szellem-megnyilvánulás magasztos csúcsaira tekintünk fel, amelyekkel szemben az az érzésünk: arra nézve, ami ebből kicsendül, ami ebben megjelenik, egyáltalán alig lehet előrehaladás, emelkedés. Ami ebben a kinyilatkoztatásban megnyilvánul, az a maga nemében a legmagasabb. Természetesen sok mindent Krisna személyében foglalunk össze, amit elődei hirdettek. De itt is úgy van, hogy mindaz, ami lassanként az évezredek és évszázadok folyamán megadatott azoknak, akik az őt megelőző időkben a kinyilatkoztatások hordozói voltak, őbenne, Krisnában ismét megújulva, egybefoglalva, egy végpontba fogva szólt az ő száján keresztül népéhez. És ha azt a módot nézzük, ahogyan Krisna az isteni-szellemi világról, az isteni-szellemi világnak az emberiséghez való viszonyáról, a világ-események hatásáról megnyilatkozik, ha azt a szellemiséget nézzük, amelyhez nekünk is fel kell emelkednünk, ha be akarunk hatolni a Krisna-tan mélyebb értelmébe, akkor egy bizonyos szempontból véve, talán csak egy dolog van a későbbi korok fejlődésének folyamatában, amit vele össze lehet hasonlítani.

Krisna kinyilatkoztatásáról el lehet mondani, hogy az egy bizonyos szempontból titkos tan. Titkos tan azért, mert kevés ember tudja megszerezni azt a belső képességet, amellyel fel tud emelkedni arra a szellemi magasságra, ahol a dolgokat megértheti. Amit Krisna kinyilatkoztatott, azt nem kell külső eszközökkel bezárni, belakatolni, hogy titkos maradjon, azért marad titkos, mert kevés ember emelkedik fel olyan magasságra, hogy azt megérthesse. Az olyan kinyilatkoztatást, mint a Krisnáé, szétoszthatjuk az emberek között, mindenkinek a kezébe adhatjuk, mégis titkos marad, mert az eszköz ahhoz, hogy a titkos tanból ki lehessen bontakoztatni, nem az, hogy az emberek között szétosztjuk, hanem az, hogy a lelkek felfejlődjenek, hogy az emberek azzal egyesüljenek. Mert az ilyen dolgok egy bizonyos magasságban lebegnek, és ezen kívül még olymódon is szólnak, amely egyfajta szellemi magasságot képvisel. Aki az ilyen kinyilatkoztatás szavait olvassa, az távolról sem gondolhatja, hogy azt meg is érti, még ha 20. századbeli tudós is. Teljesen érthető, ha ma sok oldalról azt halljuk, hogy nincs titkos tudomány, mindent meg lehet érteni. Mert gyakran azok, akik az ilyen megállapításokat teszik, a szavak birtokában vannak, és azt hiszik, hogy ezzel mindent birtokolnak. Márpedig egy tan titkossága abban rejlik, hogy amit birtokolnak, azt nem értik.

Ahogy mondtam, egy dolog van, amit össze lehet hasonlítani a Krisna-tan- nal, amit össze lehet kapcsolni az ő nevével. Ez három név, és mindaz, ami rajtuk keresztül a nálunk szokásos, hozzánk közel álló fogalmi, filozófiai módon jelenik meg az újkorban: Fichte, Schelling és Hegel. Ennek a három embernek a tanai valamennyire összehasonlíthatók az emberiség más „titkos tan”-aival. Mert bár Fichte, Schelling és Hegel tanai megszerezhetők, mégsem fogja senki tagadni, hogy azok a szó legtágabb értelmében véve igazi titkos tanítások maradtak. Valóban azok maradtak. Kevesen vannak, akik azokhoz a dolgokhoz, amiket ez a három ember írt, bármiként is igazodni akarnának. Bizonyos, mondhatnánk, filozófiai udvariasságból bizonyos körökben ma ismét beszélnek Hegelről, és ha olyan szavak hangzanak el, mint amiket most mondtam, azt a ellenvetést teszik, hogy hiszen mégis vannak, akik foglalkoznak Hegellel. De ha aztán átnézzük azt, amit elolvasnak belőle, és amit megértéseként hozzáfűznek, akkor derül ki csak igazán, hogy számukra Hegel igazi titkos tan maradt. Ami keletről, Krisnától átvilágít hozzánk, az jelenik meg Fichténél, Schellingnél és Hegelnél elvont, fogalmi módon, és ahhoz, hogy valaki a hasonlóságot észrevegye, az emberi léleknek egy egészen meghatározott felépítésére van szükség. Kertelés nélkül elmondom, hogy mi kell hozzá.

Ha valaki, aki úgy véli magáról, hogy átlagos képzettséggel rendelkezik, kezébe veszi Fichte vagy Hegel valamelyik művét, és olvasni kezdi, azt hiszi, hogy abban olyasmit olvas, ami a fogalmi fejlődés haladását jelenti. A legtöbb ember egyetért abban, hogy nem nagyon tud fölmelegedni, amikor Hegel „Tudományos enciklopédiá”-ját kinyitja, és ott a létről és a nemlétről, a létesülés- ről és a jelenlétről olvas. Ilyenkor olyasmit is hallhatunk: itt valaki a legmagasabb fogalmi absztrakciókat kotyvasztja össze, ez lehet szép, de nem melegít fel, szívemnek, lelkemnek nem ad semmit. Sok embert ismertem, aki Hegelnek ezt a művét három-négy oldal elolvasása után gyorsan becsukta. Egyvalamit nem szívesen vallanak be az emberek, azt, hogy ha nem tudnak mellette felmelegedni, ha nem tudják átélni azt a küzdelmet, amely a pokolból a mennybe vezet, akkor talán a hiba bennük van. Ezt nem szívesen ismerik el. Mert van lehetőség arra, hogy amit ennél a három embernél „absztrakt fogaloménak neveznek, ott az élet küzdelmeit éljék át, és ne csak az élet melegét érezzék, hanem a legszélsőbb hidegségtől a legszélsőbb melegségig való felemelkedést is. Érezni lehet, hogy ezek a dolgok közvetlenül embervérrel íródtak, és nem absztrakt fogalmakkal.

Ami Krisnától átfénylik, azt össze lehet hasonlítani a szellemi magaslatokra való emberi felemelkedésnek ezzel az úgynevezett legújabb fejlődési fázisával, csakhogy van egy jelentős különbség. Amit Fichtében, Schellingben és Hegelben, a kereszténység e legérettebb gondolkodóiban látunk, az a kereszténység előtti korban Krisnánál lép elénk, úgy ahogy annak akkor meg kellett jelennie. Mert mi ez a Krisna-kinyilatkoztatás? Olyasvalami, ami soha többé vissza nem jöhetett, amit a maga nagyságában kell elfogadni, mert a maga nemében nem múlható felül. Aki megérti az ilyen dolgokat, az fogalmat alkothat annak a szellemi fénynek az erősségéről, amely átfénylik hozzánk, ha az ember engedi lelkére hatni azt, ami azzal a kultúrával függ össze, amelyből

Krisna kiindult. Csak hagyni kell, hogy a dolgok a helyes értelemben működjenek. Ha az ember engedi, hogy helyes módon hassanak rá az olyan szavak, mint amilyeneket csak példaképpen emelek ki a Bhagavad Gitából – ezek Krisna szavai, amikor saját lényére mutat rá – akkor olyan megismerésekhez és érzésekhez jut el, amelyekről később még beszélni fogok. Krisna ezeket mondja a második énekben:

„Én vagyok a létesülés szelleme, közepe és vége. Minden lényben, ami lett, a legnemesebb mindig én vagyok. A szellemi lények között Visnu vagyok, a csillagok között a Nap, a fények között a Hold, az elemek között a tűz, a helyek között a magas Meru, a vizek között a nagy Világtenger, a folyók között a Gangesz, a fák rengetegében Ashvatta. A szó igazi értelmében véve én vagyok az ura az embereknek, és minden itt élő lénynek, a kígyók között én vagyok az, aki örökké létezik, aki maga a lét alapja.”

És ugyanabból a kultúrából válasszunk ki egy másik kinyilatkoztatást, amelyet a Védákban találunk.

„A dévák összegyűlnek a Mindenható trónja alatt, és alázatosan kérdezik, ki ő. Akkor ő válaszol – a Mindenható, tehát ebben az ó-indiai értelemben a Világisten – : ha volna egy másik olyan, mint én, akkor magamat általa írnám le. Én öröktől fogva voltam, és örökkön örökké leszek. Én vagyok az első ősoka mindennek, ami van nyugaton, keleten, északon és délen; én vagyok az ősoka mindennek, ami van fent a magasságokban és lent a mélységekben. Én vagyok minden, idősebb, mint bármi, ami van. Én vagyok a királyok királya, az igazság maga, én vagyok a kinyilatkoztatás maga, én vagyok a kinyilatkoztatás ősoka, én vagyok a tudás, én vagyok a jámborság és a jog. Mindenható vagyok.”

Arra a kérdésre, hogy mi az ősoka mindennek, ennek az ősi forrásműnek a válasza így hangzik:

„A világ ősoka a tűz, a Nap és a Hold is, és ez a tiszta Brahman is, ez a víz és a teremtmények legmagasabbja. Minden pillanat és minden hét, minden hónap és minden év, minden évszázad és minden évezred, és minden évmillió őbelőle jött elő, minden az ő sugárzó személyéből származott, amelyet senki felfogni nem tud, sem fent, sem lent, sem köröskörül, sem középen, ott, ahol mi állunk.”

Ilyen szavak hangzanak át hozzánk ezekből a régi időkből. Adjuk át magunkat ezeknek a szavaknak. Mit kell éreznünk e szavakkal szemben, ha elfogulatlanul vizsgáljuk azokat? Elhangzanak bizonyos dolgok, látjuk, hogy Krisna mond valamit saját magáról, látjuk, hogy elhangzanak dolgok a Világistenről, és a világ ősokáról. Már az a hang is, amellyel a dolgok kifejezésre jutnak, olyasmit tár fel, amit soha magasztosabban, soha jelentőségteljesebben nem mondhat el senki. Itt tehát belekerül valami az emberiségfejlődésbe, aminek úgy kell maradnia, amit úgy kell befogadni, ahogy van, ami a végéhez ért. És később bárhol gondolkoztak is ezekről a dolgokról, a későbbi idők módszereivel talán erre vagy arra vonatkozóan esetleg világosabban fogalmaztak, módosítottak valamit, de jobban nem mondták el soha. Ha valaki ezeket a dolgokat jobban akarná elmondani, az elbizakodottság lenne.

Nézzük először a Bhagavad Gitának azt a helyét, ahol Krisna úgyszólván saját tulajdon lényét jellemzi. Mit jellemez tulajdonképpen? Egészen különleges, ahogy beszél. Arról beszél, hogy ő a dolgok szelleme, ő az égi szellemek között Visnu, a csillagok közt a Nap, a fények közt a Hold, az elemek közt a tűz, és így tovább. Ha ezt úgy akarnánk körülírni, hogy egy formulába foglaljuk össze, akkor azt mondhatjuk, hogy Krisna úgy jellemzi magát, mint esszenciát, mint a lényeget mindenben, úgy, hogy ő a lét alapja, ő jeleníti meg a legtisztábbat, a legistenibbet. Ahol tehát a dolgok mögé hatolunk, és azt keressük, mi azok lényege, ott ennek a szakasznak az értelmében a Krisna-lény- hez jutunk el. Vegyünk egy bizonyos fajta növényből több példányt, és keressük meg ennek a fajtának a lényegét, amely nem látható, hanem az egyes látható növényformákban jut kifejezésre: mi van e mögött, mint esszencia? Krisna! De ezt a lényt nemcsak egy lénnyel kell azonosnak gondolnunk, hanem úgy, mint ami abban a formában a legmagasabb, a legtisztább, tehát nemcsak az van előttünk mindenütt, ami maga a lény, hanem ami ebben a lényben mindenütt a legtisztább, a legnemesebb, a legmagasztosabb.

Miről beszél tehát Krisna tulajdonképpen? Nem egyébről, mint arról, amit az ember is saját lényeként ismerhet meg, ha önmagába mélyed. De ez nem az a lény, amelyet a mindennapi életben mutat, hanem amely az ember mindennapi megnyilatkozása és az emberi lelkiség mögött van. Arról az emberi lényről beszél, aki bennünk van, mert az ember igazi lénye egy a mindenséggel. Krisna nem olyan megismerésről beszél, amely egoisztikusan formálódik ki benne, Krisnában az van, ami az emberben lévő legmagasabbra utal, ami azonosnak, egységesnek tekintheti magát azzal, ami minden dolognak a lényegét alkotja.

Krisna úgy beszél arról, amit saját korának kultúrája számára szeme előtt tart, ahogy mi beszélünk ma, ha valami mást tartunk szem előtt. Ha mi ma saját lényünkbe tekintünk, akkor mindenekelőtt az ént pillantjuk meg – ahogy ez a „Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez?” című könyvemben le van írva. Ettől a mindennapi éntől meg kell különböztetnünk a magasabb, az érzékfeletti ént, amely az érzéki létben nem jelenik meg, és nem csak bennünk van, hanem egyidejűleg kiárad minden dolog lényegébe. Ha tehát mi a magasabb énünkről beszélünk, az emberben lakó magasabb énről, akkor nem arról beszélünk, amikor köznapi módon azt mondjuk: „én vagyok”, ámbár nyelvünkben egyformán hangzik. Krisna szájában azonban nem hangzott volna egyformán. O az emberi lélek lényegéről az akkori felfogás értelmében úgy beszélt, ahogy mi beszélünk ma énünkről.

Miként jöhetett létre, hogy amit Krisna megjelölt az olyan hasonló ahhoz, amit legmagasabb hitvallásként kijelentünk róla? Azért jöhetett ez létre, mert azt a kultúrát, amelyből Krisna származott, megelőzte a korábbi évezredekben az emberiség látnoki, tisztánlátó kultúrája, mert az emberek hozzá voltak szokva ahhoz, hogy ha a dolgok lényegére néztek, mindig a tisztánlátó szemlélethez emelkedtek fel. Egy olyan nyelvet, mint a Bhagavad Gitáé, csak akkor lehet megérteni, ha azt egy régi tisztánlátó szemlélet zárókövének tekintjük; ha tisztában vagyunk azzal, hogy abban a pillanatban, amikor az ember a régi időkben abba a közbeeső állapotba került, amely emberileg általános volt az alvás és az ébrenlét között, akkor nem úgy volt benne a dolgokban, mint ahogy az az érzéki szemléletben történik, hogy a dolgok itt vannak, és az ember rajtuk kívül van, hanem akkor kiáradt minden lény fölött, benne érezte magát minden lényben. Akkor egynek érezte magát minden lénnyel, azzal érezte magát egynek, ami a dolgok legjava volt, és ami őbenne a legjobb, az volt benne minden dologban. És ha nem indulunk ki egy mai ember absztrakt érzéseiből, hanem abból, amit az előbb jellemeztem, ahogy a régi ember észlelt, akkor érthetővé válnak azok a szavak, amelyek a Bhagavad Gitában Krisnától felénk hangzanak. Akkor, ha feltesszük magunknak a kérdést, hogy milyennek látta magát a régi tisztánlátás embere, megértjük, hogy olyan volt, amilyet ma is el lehet érni a szellemtudományos iskolázás útján, amikor a ember éterteste szabaddá válik, és úgy érzi, hogy kiáradt, kitágult a fölé, ami mindenben benne van. Ha különbözött is attól, ami így a szellemtudományos iskolázás útján elérhető, lényegében ilyen volt a régi idők emberének természetes állapota. Olyan állapotokban, amelyek mintegy maguktól jöttek létre, benne érezte magát a dolgokban. És amikor aztán a kinyilatkoztatásokat formába öntötték, amikor azt, amit láttak, szép, magasztos szavakban kifejezésre juttatták, akkor napvilágra került olyasmi, mint Krisnának az említett kinyilatkoztatásai.

Ezért ezt is mondhatjuk: Krisna azt mondta az ő embereinek: azt akarom szavakban hirdetni, amit a legjobbak láttak közülünk, amikor az érzékfeletti állapotban voltak. Mert az eljövendő idő már nem fogja így találni az em-’ bereket, és ti magatok sem tudtok többé olyanok lenni, amilyenek az ősatyák voltak. Azt akarom szavakba önteni, amit az ősatyák láttak, hogy megmaradjon, mert ezt az emberiség természetes állapotként már nem birtokolhatja. – Lényegében az akkor lehetséges szavakba öntötte azt, aminek az emberiség évezredeken át részese volt. Ezek voltak Krisna kinyilatkoztatásai, azért, hogy a későbbi idők is megkaphassák azt, amit már nem láthatnak.

Így foghatjuk fel többi szavait is. Tegyük fel, hogy abban az időben, amikor Krisna kinyilatkoztatásait megtette, egy tanítvány odalépett volna egy tudós tanítóhoz, és megkérdezte volna: tudós tanító, mondd meg, mi van a dolgok mögött, amelyeket most csak a szemem lát? – Akkor a tudós tanító azt felelte volna: ezek mögött a dolgok mögött, amelyeket most csak külső, érzéki szemed lát, a szellemiség van, az érzékfeletti. De a régi időkben az emberek ezt az érzékfelettit, természetes állapotukban még látták, és a legközelebbi érzékfeletti világba, amely határos érzéki világunkkal, az éteri világba, beláttak. Ott van az ősoka mindennek, ami érzéki. Ott látták az okot. Most csak szavakkal tudom kifejezni: a tűz az, a Nap az, de nem úgy, ahogy a Nap ma megmutatkozik, mert akkor a régi látnokság számára éppen az volt a legláthatatlanabb, amit most a szem lát. A fehér, tüzes Napbolygó volt a sötét, a tér összessége felett haladva szétterültek a Nap-hatások, a Nap-aura sugárzásai, sokszínű képekben szétfutó, ismét egymásba futó sugarakban, de oly módon, hogy az, ami így a dolgokba belemerült, egyidejűleg teremtő fény volt. És a Holdat is másképp látták, mert ezekben van együttesen a tiszta Brahman.

Mi a tiszta Brahman? Amikor a levegőt beleheljük és kileheljük, a materialista ember azt hiszi, hogy a levegővel csak oxigént lehel be. Ez pedig tévedés. Minden lélegzetvétellel szellemet lehelünk be, szellemet lehelünk ki. Ami a levegőben, mint szellem él, belénk hatol, és aztán kikerül belőlünk, és amikor ezt a régi tisztánlátás nézte, nem úgy élte át, mint a materialista, aki azt hiszi, hogy oxigént lehel be. Ez materialista előítélet. A régi tisztánlátás tudta, hogy a szellem éteri elemét lehelte be, a Brahman-t, akitől az élet ered. Ahogy ma azt hiszik, hogy a levegő oxigénjéből jön az élet, úgy tudta a régi ember, hogy az élet Brahmantól jön, és amennyiben Brahmant magába veszi, él. A legtisztább Brahman az ősoka a tulajdonképpeni egyéni életünknek.

És milyen magasságban vannak ezek a fogalmak, amelyekhez ez az ősrégi tiszta bölcsesség, ez az éterhez hasonló, fényhez hasonló bölcsesség felszárnyal? Az emberek ma azt hiszik, hogy ugyancsak tisztán tudnak gondolkodni. És amikor látjuk, hogy mindent tűvel-heggyel összehordanak, amikor elkezdenek valamit magyarázni, akkor nem érzünk nagy tiszteletet a mai gondolkodással, főleg a mai logikus gondolkodással szemben. Ennek alátámasztására egy igazán elvontnak tűnő fejtegetést fogok előadni, a lehető legegyszerűbb módon.

Tegyük fel, hogy szembejön velünk egy állat, amely sárga és sörénye van, és elnevezzük oroszlánnak. Most elkezdünk kérdezni: mi az oroszlán? A felelet: egy ragadozó állat. Tovább kérdezünk: mi a ragadozó állat? Emlősállat. Mi az emlősállat? Élőlény. Így haladunk tovább, az egyiket leírjuk a másikkal. A legtöbben azt hiszik, helyén való, ha ily módon mindig tovább kérdeznek. Ha szellemi dolgokról beszélünk – a legmagasabb szellemi dolgokról is -, gyakran ugyanígy kérdeznek, mint amikor azt kérdezik, hogy mi az oroszlán, mi a ragadozó állat, és így tovább. És ahol bevezettük, hogy a leadott cédulákra az előadások végén felelek, gyakran ugyanazok a kérdések vannak a cédulákon. Megszámlálhatatlanul találjuk például azt a kérdést: mi az Isten? Vagy: mi a világ kezdete? Vagy: mi a világ vége? Sokan semmi mást nem akarnak tudni, mint hogy mi az Isten, mi a világ kezdte, mi a világ vége, teljesen úgy, mintha azt kérdeznék, mi az oroszlán.

Az emberek azt gondolják, hogy ami a mindennapokra érvényes, az érvényes a legmagasabb dolgokra is. Nem gondolnak arra, hogy éppen a legmagasabb dolgokra nézve az a jellemző, hogy nem lehet tovább oly módon kérdezni, mint más egyébre. Mert ha az egyik dologtól a másik felé haladunk, például az oroszlántól a ragadozó állathoz, és így tovább, akkor egyszer mégis csak eljutunk olyasvalamihez, amit már nem lehet az előbbi módon leírni, ahol már nincs értelme annak a kérdésnek, hogy mi az. Mert ha így kérdezünk, akkor az alany mellé állítmányt akarunk kapni. Mert kell egy legmagasabb lénynek lennie, aki csak önmaga által fogható fel. Az a kérdés, hogy mi az Isten, logikailag teljesen értelmetlen. Mindent fel lehet vezetni a legmagasabbig, de a legmagasabbhoz nem szabad állítmányt hozzá fűzni, mert akkor az a felelet következik, hogy Isten… – és amivel leírnánk, annak magasabbnak kellene lennie nála. Ez a legfurcsább ellentmondás lenne, ami csak létezik.

Hogy ezt a kérdést ma még mindig felteszik, azt bizonyítja, hogy milyen magas fokon állt az ősrégi időkben Krisna, amikor azt mondta: a dévák összegyűlnek a Mindenható trónja körül, és alázattal kérdezik, ki ő? Erre azt feleli: „Ha lenne egy másik, aki olyan, mint én, akkor magamat általa írnám le”. Ezt azonban nem teszi, nem írja le magát más által. Így mi is, mint a dévák, odaadással és áhítattal eljutunk az ősi szent kultúra elé, és megcsodáljuk grandiózus logikus magasságát, amelyet nem gondolkodás nyújtott, hanem a régi látnokság, azáltal, hogy a emberek közvetlenül tudták: ha a okhoz érnek el, akkor a kérdezés megszűnik, mert a okokat látják. Csodálattal állunk tehát az előtt, ami így lejön hozzánk ezekből az ősi időkből, mintha a szellemek, akik azt átszármaztatták hozzánk, azt akarták volna mondani: lejártak már azok a kozmikus korszakok, amelyekben az emberek közvetlenül beleláttak a szellemi világokba. A jövőben nem így lesz. Mi azonban regisztrálni akarjuk azt, amihez fel tudunk emelkedni, ami egykor az ember tisztánlátásának megadatott.

Így a Bhagavad Gitában és a Védákban megtaláljuk mindazt, amit Krisnában, mint végpontban foglalhatunk össze, amit nem lehet túlszárnyalni. Lehet ugyan ismét látni megújult látnokság útján, de sohasem lehet bebizonyítani azokkal a képességekkel, amelyeket az emberek azóta szereztek meg. Ezért ha az emberi kultúra egészét nézzük, a napi kultúrát, a külső kultúrát az érzéki létben, mindig van ok azt mondani: ebben a kultúrában, ha eltekintünk attól, amit iskolázással megszerzett tisztánlátás útján a napi kultúrán belül újból ki lehet küzdeni, az az ősi kinyilatkoztatás, ami Krisnával lezárult, már többé sohasem érhető el. De a fejlődés útján, szellemtudományos iskolázással a lélek újból felemelkedhet, és azt megszerezheti. Ami egykor normális úton – ha szabad ezt így mondani – megadatott az emberiségnek, az a mindennapi életben természetszerűen elérhető állapotokban nincs megadva. Ezért hanyatlottak le ezek az igazságok. Ha akad néhány gondolkodó, mint Fichte, Schelling és Hegel, akik gondolkodásukat a lehető legnagyobb tisztaságra emelték, akkor ezek a dolgok, ha nem is olyan életteljesen, nem közvetlen személyes színezettel, mint Krisnánál de eszmék formájában ismét elénk állhatnak, de többé sohasem úgy, mint ahogy azt az emberek a régi látnokság útján felfogták. És a szellemből adódik, ahogy már gyakran elmondtam, hogy az Atlantisz utáni időkben ez a régi látnokság lassan és fokozatosan elhal.

Ha visszapillantunk az Atlantisz utáni első kultúrkorszakba, a régi indiai időkbe, azt mondhatjuk: abból nincsenek írott feljegyzések, mert akkor az emberek még beleláttak a szellemi világba. Ami akkor az emberiségnek megnyilatkozott, az csak az Akasha-krónikában található meg újra. Ez magas kinyilatkoztatás volt, de lassanként az emberiség lejjebb szállt, és az Atlantisz utáni második kultúrkorszakban, az ősperzsa időkben, a kinyilatkoztatások még megvoltak ugyan, de többé már nem eredeti tisztaságukban. Még kevésbé tisztán voltak meg, a harmadik kultúrkorszakban, az egyiptomi-káld-babilóni- ai időkben. Itt azonban szem előtt kell tartanunk – ha a viszonyokat a valóságnak megfelelően akarjuk látni -, hogy ezekből az első kultúrkorszakokból, és nem csak azoknál a népeknél, amelyekről elnevezték őket, feljegyzések nincsenek. Ha a régi indiai kultúráról beszélünk, akkor ez alatt olyan kultúrát értünk, amelyből semmi írott feljegyzés nem jött át hozzánk. Az ős-perzsa kultúránál szintén ez a helyzet. Mert minden írásbeli emlék, amellyel rendelkezünk, csak utóhangja az eredetinek. Csak az egyiptomi-káld-babilóniai kultúrkorszaktól kezdve – tehát a harmadiktól – vannak feljegyzések. Amíg tehát az ős-perzsa kultúra tartott, addig az indiai kultúrában egy második periódus folyt le, amely párhuzamosan haladt az ős-perzsával, és amikor az egyiptomi-káld-babilóniai kultúra játszódott le, akkor Indiában egy harmadik korszak vette kezdetét. És csak ebben az időben kezdtek el feljegyzéseket készíteni. Csak ennek a harmadik kultúrkorszaknak a késői időszakából származnak azok a feljegyzések, amelyeket például a Védák tartalmaznak, és amelyek aztán bekerültek a külső életbe. Ezek azok a feljegyzések, amelyek Krisnáról is beszélnek.

Ne gondolja tehát senki, amikor feljegyzésekről beszél, hogy az első indiai kultúrkorszak van a szeme előtt, mert mindent, ami az iratokban fennmaradt, a régi indiaiak a harmadik kultúrkorszakban jegyeztek fel, mert éppen ebben a korszakban enyésztek el a régi látnokság maradványai. Ebből származik mindaz, amit Krisna személyéről összegyűjthetünk. Így a régi indiaiak azt mondják el, amit külsőleg ki lehet kutatni. Ha a dolgokat alapjaiban nézzük, akkor minden megegyezik azzal, amit a külső forrásokból lehet nyerni. Amikor a harmadik korszak a végén járt, és az emberek eredeti képességüket elvesztették, akkor megjelent Krisna, hogy megőrizze azt, aminek el kellett tűnnie.

Melyik világkorszakról beszél tehát a hagyomány, amikor azt mondja, hogy Krisna a harmadik világkorszakban jelent meg? Arról, amit egyiptomi-káld- babilóniai korszaknak nevezünk. És éppen abban jelenik meg ez a Krisnáról szóló indiai-keleti tan, amit jellemzünk. Amikor a tisztánlátás és annak minden kincse eltűnőben volt, akkor jelent meg Krisna, és tette meg a maga kinyilatkoztatását, hogy ezek a kincsek megőrizhetők legyenek a későbbi idők számára. Krisna tehát valami nagynak, valami hatalmasnak a végpontja. És mindaz, amit itt évek óta elmondtunk, tökéletesen megegyezik azzal, amit a kelet forrásai is nyújtanak, ha helyesen olvassuk őket. Ilyen értelemben helytelen „nyugati”-ról és „keleti”-ről beszélni, mert nem azon fordul meg a dolog, hogy vajon keleten vagy nyugaton tanítunk ilyen vagy olyan szavakkal, hanem azon, hogy megértéssel beszéljünk arról, amit hirdetnek. És minél jobban megértik az emberek azt, amit elmondtunk, annál inkább látni fogják, hogy az egybehangzik a keleti forrásokkal.

Így áll tehát Krisna ott, mint valaminek a végpontja. Aztán néhány évszázaddal később jön Buddha. Hogyan lett Buddha ennek a végpontnak a másik pólusa? Hogy viszonylik Buddha Krisnához?

Állítsuk lelkünk elé, amit éppen most Krisna jellemzéseként megadtunk: az ősi idők nagy, hatalmas látnoki kinyilatkoztatásait olyan szavakba foglalva, hogy a jövendő ezeket a szavakat megérthesse, és azokban megérezze és felfogja az emberiség régi tisztánlátásának utóhangját. Így áll előttünk Krisna. Az ő kinyilatkoztatása olyan, hogy az emberek azt elfogadhatják, és így szólhatnak: ebben megtaláljuk az érzéki világ mögötti szellemi világról, az ősokok világáról, a szellemi tényekről szóló bölcsességet. Nagy, hatalmas szavakban él ez Krisna kinyilatkoztatásában. És ha elmélyedünk a Védákban, mindabban, amit Krisna kinyilatkoztatásaként összefoglalhatunk, akkor azt mondhatjuk: ez az a világ, amelyben az ember otthon van, és amely a szemmel látható, kézzel fogható világ mögött van. Te, emberi lélek, ahhoz a világhoz tartozol, amelyről Krisna ad neked hírt.

Hogyan érezhetett a következő évszázadokban maga az emberi lélek? Láthatta, hogy ezek a csodálatos régi kinyilatkoztatások az emberiség tulajdonképpeni szellemi, mennyei hazájáról beszélnek, aztán kitekintett a körülötte lévő világba. Látott a szemével, hallott a fülével, észlelt a tapintóérzékével, és gondolkodott a dolgokról az értelmével, amely többé soha nem hatol be abba a szellemibe, amelyet Krisna hirdetett. És a lélek azt mondhatta magának: itt van a régi idők szent tanítása, amely megismertet bennünket a szellemi hazával, és itt van körülöttünk az a világ, amelyet most meg tudunk ismerni. Nem élünk többé a szellemi hazában, ki vagyunk űzve abból, amiről Krisna, mint a legmagasztosabbról beszél.

Aztán jön Buddha. Hogyan beszél ő arról, amiről Krisna beszélt, annak a világnak a magasztosságáról, amelyre az ember most csak feltekinthet? így szól: igen, ti az érzékek világában éltek. Ebbe vitt be benneteket a vágy, amely inkarnációról inkarnációra űz. Én pedig arról a világról beszélek nektek, amely ebből a világból kivezet, és visszavezet abba a világba, amelyről Krisna beszélt. És arról az útról beszélek nektek, amely megvált attól a világtól, amely nem Krisna világa. – Buddha tana úgy hangzott a következő századokban, mint honvágy Krisna világa után. Így lesz Buddha Krisna kései utódja, akinek akkor el kellett jönnie. Ha Buddha magáról Krisnáról beszélt volna, körülbelül ezt mondta volna: azért jöttem, hogy a nagyobbat hirdessem nektek, aki előttem járt. Irányítsátok érzékeiteket hátrafelé, a nálam nagyobb Krisnára, és azt fogjátok látni, amit elérhettek, ha elhagyjátok ezt a világot, amelyet többé már nem éreztek igazi szellemi hazátoknak. Megmutatom nektek az érzéki világból való megváltást, visszavezetlek benneteket Krisnához. – így beszélhetett volna Buddha, csak éppen nem ezeket a szavakat használta.

De ezeket mondta kissé más formában, amikor így beszélt: „Abban a világban, amelyben éltek, szenvedés, szenvedés és szenvedés van. A születés szenvedés, az öregség szenvedés, a betegség szenvedés, a halál szenvedés. Távol lenni attól, amit szeretünk, szenvedés, óhajtani azt, amit szeretünk és el nem nyerhetünk, szenvedés.” – És a nyolcágú ösvény tanával sem halad túl azon, amit Krisna mond, mert ez az a tan volt, amit Krisna adott. Buddha ezt mondhatta: én utána jöttem annak, aki nagyobb nálam, de meg akarom mutatni nektek az utat vissza ahhoz, aki nagyobb, mint én. – Ezek azok a világtörténelmi hangok, amelyek a Gangesz földjéről áthangzanak hozzánk.

Menjünk most egy kissé tovább nyugatra. Állítsuk még egyszer lelkünk elé Keresztelő János alakját, és emlékezzünk vissza azokra a szavakra, amelyeket Buddha mondhatott volna: én Krisna után jöttem, mert ő nagyobb, mint én, és meg akarom mutatni nektek a hozzá vezető utat abból a világból, amelyben nincs benne az az isteni világ, amelyről ő beszélt. Fordítsátok érzékeiteket vissza! – És most nézzük Keresztelő János alakját. Hogyan beszélt ő? Hogyan fejezte ki magát, hogy fejezte ki azokat a tényeket, amelyeket a szellemi világból magával hozott? Ő is másvalakire mutatott rá, de ő nem azt mondta, amit Buddha mondhatott volna: én utána jöttem – hanem azt mondta: „Utánam jön az, aki nagyobb nálam.” így beszél Keresztelő János. Nem azt mondja, hogy itt a világban szenvedés van, és én ebből elvezetlek titeket valamihez, hanem azt mondja: változtassátok meg nézeteiteket. Ne hátra nézzetek, hanem előre. Amikor a Nagyobb megérkezik, akkor az idő beteljesedik, akkor abba a világba, ahol szenvedés van, bevonul a mennyek országa, akkor a lelkek új módon vonulnak be abba, amit, mint a régi idők kinyilatkoztatását elveszítettek.

Így beszélt Krisna utódja Buddha, és így Krisztus Jézus előfutára, Keresztelő János. Tehát minden megfordult. Így áll előttünk a két esemény között eltelt hat évszázad: ismét két üstökös a magvával. Az egyik Krisna, mint mindaz, ami visszafelé mutat, és Buddha, aki az embereket visszafelé vezeti; a másik üstökös előre mutat: Krisztus, és az, aki magát a ő előfutárának mondja. Buddhát a legjobb értelemben Krisna utódjának tekinthetjük, Keresztelő Jánost pedig Krisztus Jézus előfutárának – így ebben a formulában fejeződik ki a legegyszerűbben az, ami az emberiség fejlődésének ebben a korszakában, a golgotái misztérium idejében, végbement. Így kell látnunk a dolgokat, akkor megértjük őket.

Ez nem érint egy felekeze tét sem, ne azonosítsák ezzel vagy azzal a vallással. Hiszen ezek világtörténelmi tények, egész egyszerűen világtörténelmi tények. És senki, aki a gyökerükig lát, nem mondhatja el másképpen, és nem is fogja valaha is másként elmondani. Mert elveszünk ezzel bármit is az emberiség kinyilatkoztatásából? Különös, ha itt vagy ott azt mondják, hogy mi a kereszténységet magasabb fokra helyezzük, mint a többi vallást. Vajon az-e a lényeg, hogy „magasabb” vagy „mélyebb”? Nem a lehető legelvontabb szavak ezek, hogy „magasabb”, „mélyebb”, „nagyobb” vagy „kisebb”? Mondunk-e itt valami olyasmit, ami kisebb dicsérete volna Krisnának, mint amit azok mondanak, akik őt magasabbra helyezik Krisztusnál? Mi lemondunk arról, ami „magas” vagy „kevésbé magas”, és a dolgokat a maguk igazságában akarjuk jellemezni. Nem azon múlik a dolog, hogy vajon mi a kereszténységet magasabbra vagy alacsonyabbra helyezzük, hanem azon, hogy valaki azt mondja nekünk, hogy a kereszténység dolgait nem igaz módon jellemezzük. Gyűjtsék össze azt, ami Krisnáról szól, és kérdezzék meg maguktól, vajon mond-e más magasabbat, mint mi, amikor Krisnáról beszélünk? Minden egyéb csak üres szócsata. De az igazság a felszínre kerül, ha működik az igazságérzet, ami a dolgok lényegéig hatol.

Most, amikor a legegyszerűbb és leggrandiózusabb evangéliumot jellemezzük, alkalmunk nyílik arra, hogy Krisztusnak egész kozmikus-földi helyzetéről beszéljünk. Ezért kellett belemennünk annak nagyszerűségébe, ami a befejezéséhez ért, akkor, amikor az emberiség jövőjének új hajnala elérkezett.

– Basel, 1912. szeptember 20.

[Keleti és nyugati világszemlélet. Időtlen és történelmi látásmód. Az Illés- lélek és a tizenkét tanítvány. Péter hitvallása az emberiségfejlődés csomópontja.]

Tegnap megkíséreltem, hogy képet adjak Krisna kinyilatkoztatásáról és arról, hogy az milyen viszonyban van az emberiségfejlődésben később megjelenő krisztusi kinyilatkoztatással. Nevezetesen rámutattam arra, hogy Krisna kinyilatkoztatása az emberiség egyik hosszú fejlődési áramlatának végpontja, az emberiségfejlődés tisztánlátó, primitív látnoki korszakának végpontja. Ha ebből a szempontból még egyszer lelkünk elé állítjuk azt, amit tegnap Krisna kinyilatkoztatásának ebből az összefoglaló végpont-jellegéből leszűrhettünk, akkor azt mondhatjuk, hogy ennek a kinyilatkoztatásnak az eredménye benne él az emberiségfejlődésben, de végponthoz jutott el, nem lehet magasabbra emelni. Bizonyos tanokat, amelyek akkor jelentek meg, az egész eljövendő fejlődés folyamán úgy kell elfogadni, ahogy akkor nyilatkoztatták ki őket.

Tekintsünk bele ennek a kinyilatkoztatásnak a sajátosságába. Ezt a kinyilatkoztatást úgy tekinthetjük, mint amely nem számol a tulajdonképpeni emberi értelemben vett idővel, az időfolyamattal. Mindaz, ami nem számol az idővel, mint reális faktorral, benne van Krisna tanában. Hogy kell ezt érteni?

Minden tavasszal látjuk, hogy a növények kikelnek a földből, felnőnek, érnek, termést hoznak, aztán magjukat elhullajtják, és ezekből a magvakból, ha ismét a földbe kerülnek, a következő évben hasonló növények bontakoznak ki, és újból magvakat termelnek. Így ismétlődik ez a folyamat évről-évre. Ha olyan időszakokat veszünk tekintetbe, amelyeket az ember így áttekint, akkor azt kell mondanunk: itt egy igazi ismétlődéssel állunk szemben. A gyöngyvirág, a kankalin, a jácint minden évben egyforma. Lényegük minden évben ugyanazon a módon, ugyanolyan formában ismétlődik meg bennük. Bizonyos módon még az állatoknál is ezt találjuk. Mert ha az egyes állatokat nézzük, az oroszlán-fajt, a hiéna-fajt vagy az egyes majom-fajtákat, akkor azt találjuk, hogy bizonyos módon az, amivé egy ilyen lénynek válnia kell, mindjárt a kezdettől fogva adott. Ezért nem jogos, ha az állatoknál nevelésről beszélünk. Értelmetlen emberek újabban kezdenek az állatoknál is mindenféle nevelési, pedagógiai fogalmakat alkalmazni, de ezt nem tekinthetjük a fő dolognak, és egy igazi jellemzésnél nem is vehető figyelembe.

Az ismétlődést akkor is bizonyítva látjuk, ha kisebb időszakokat veszünk tekintetbe: tavasz, nyár, ősz, tél szabályos ismétlődésben jelennek meg évszázadokon keresztül. Csak ha igen nagy időszakokat nézünk, amelyeket az ember már nem tud áttekinteni, akkor kell az idő fogalmával számolni, akkor látnánk, hogy ott a dolgok másképpen folynak le. Így például beszélhetnénk arról, hogy amilyen módon a Nap felkel és lenyugszik, ez egy igen távoli jövőben meg fog változni. De ezek olyan területek, amelyek csak akkor nyilatkoznak meg számunkra, ha a szellemtudomány területére lépünk. Az ember most meg tudja figyelni, hogy például az asztronómiai területen is érvényes az ismétlődés, ugyanannak vagy hasonlónak a ismétlődése, ahogyan a növényformák évenkénti visszatérésében ez sajátosan előttünk áll. Ennél az ismétlődésnél az időnek nincs igazán jelentősége. Az idő igazi értelemben véve nem reálisan ható tényező.

Másképp áll a dolog, ha az egyes emberi életeket nézzük. A emberi életet is – ahogy önök is tudják ezt mindnyájan – egymásra következő, ismétlődő szakaszokra osztjuk. Megkülönböztetünk egy ilyen szakaszt a születéstől a fogváltásig, azaz körülbelül 7 éves korig, aztán egyet 7 és 14 éves kor között, a nemi érésig, majd 21 éves korig, és így tovább. Röviden: az emberi élet során hétéves szakaszokat különböztetünk meg. Mondhatjuk ugyan, hogy ezekben a hétéves szakaszokban bizonyos dolgok megismétlődnek, de a puszta ismétlődésnél sokkal szembeszökőbb valami egyéb: az előrehaladó változás, maga a haladás, ami végbement. Mert az ember egészen más a második hétéves időszakban, mint az elsőben, és ismét más a harmadikban. Nem mondhatjuk azt, hogy ahogy a növény a növényben ismétlődik, úgy ismétlődik a második hétéves időszakban az első hétéves időszak embere, és így tovább. Itt azt látjuk, hogy a haladásban az idő reális szerepet játszik, jelent valamit.

És ha azt látjuk, hogy ami az egyes emberre ily módon jelentőséggel bír, az az egész emberiségre alkalmazható, akkor azt mondhatjuk: az egész emberiségben az egymásra következő fejlődés megnyilvánul az egyik korszakban is és a másikban is. Nem is kell messzebbre mennünk, elég, ha az Atlantisz utáni időszakban maradunk. Az Atlantisz utáni időben az első kultúrkorszak, az ó-indiai, a második az ős-perzsa, a harmadik az egyiptomi-káld-babilóniai, a negyedik a görög-latin, és az ötödik a jelenlegi, a mi korszakunk, amelyet még további két korszak fog követni, mielőtt egy nagy katasztrófa bekövetkezik. A fejlődésnek ebben a folyamatában az egymásra következő szakaszok sok olyat mutatnak fel, amit össze lehet hasonlítani az egyformaságok ismétlődésével, ahogy például évről-évre a növényvilágban ezt megfigyelhetjük, látjuk, hogy az ilyen időszakok úgy folynak le, hogy a korszakok kezdetén bizonyos kinyilatkoztatások érkeznek az emberiséghez, mint a szellemi életnek valamiféle áramlata, ami az emberiség impulzusaként jelenik meg, ahogy a növényvilág is minden tavasszal kap egy impulzust. Látjuk aztán, hogy erre az első impulzusra épül fel a többi, termést hoz, majd elhal, amikor az időszak letelik – ahogy a növények is elhalnak, amikor az idő téliesre fordul. Ugyanakkor az egymásra következő időszakokban megmutatkozik valami, ami az egyes emberek előrehaladásához hasonlít, és amiről azt mondhatjuk, hogy szerepet játszik benne az idő, reális faktornak bizonyul. Nem az történik, hogy a második, az ősperzsa korszakban a magokat ugyanúgy hintik el, mint az elsőben, vagy a harmadikban ismét az van, ami az elsőben volt, hanem az impulzusok mindig mások, mindig fokozódnak, mindig újak – ahogy az emberi életben is az egyes hétéves szakaszoknak megvan a különbözősége, fejlődése.

Ami az idők folyamán eljutott az emberiséghez, az úgy jutott el hozzá, hogy lassan és fokozatosan tárultak fel az ember előtt a tudás összességét kitevő dolgok. Nem minden népnek van érzéke minden iránt egyazon időben. Így azt látjuk, hogy abban a fejlődési áramlatban, amely éppen a golgotái misztériummal végződött, bizonyos értelemben hiányzott az érzék az idő, mint reális tényező iránt. A időnek reális tényezőként való felfogásához alapjában véve az egész keleti megismerésben hiányzott az érzék, a keletnek főleg az egyformaság ismétlődéshez volt érzéke. Ezért mindazt, ami az egyformaság megismétlődésében jut érvényre, a keleti megismerés grandiózus mértékben fogja fel.

Mi jön tekintetbe, amikor az egymást követő kultúrkorszakokban a hasonlónak a megismétlődését vesszük szemügyre? Szolgáljon például a növény. Látjuk, hogy tavasszal a növények előbújnak a földből, létrejönnek. Látjuk, hogy nőnek, fejlődnek, eljutnak egy bizonyos csúcspontra, aztán elhalnak, és amikor elhalnak, már magukban hordozzák egy új növény csíráját. A létesülés három fokozatával állunk tehát szemben: keletkezés, növekedés-virulás és elhalás – és az elhalásban ott van egy hasonlónak a magja. Ezt az ismétlődési princípiumot, amelynél nem annyira az idő, mint inkább az ismétlődés játszik szerepet, a legjobban a hármas szám alapján érthetjük meg. A hármas szám szerint ismétlődő létesülés értelme főleg a keleti bölcsesség előtt tárult fel, az előtt a bölcsesség előtt, amely a kereszténységet megelőzte. És az időtlenséghez, az ismétlődő történésekhez való egyoldalú hajlandóságban rejlik ennek a régi világszemléletnek a nagysága. Ahol ez kiteljesedik, ott mindenütt találkozunk a hármasságokkal, ami alapjában véve látnoki kifejeződése annak, ami a keletkezés, elmúlás és újra megalkotás mögött van: Brahma, Siva és Visnu. Ez a hármasság az alapja mindenütt az alkotó hatalmaknak. Abban az időben, amely a Krisna-kinyilatkoztatást megelőzte, tisztánlátás útján ezt a hármasságot ismerték meg, és elnevezték Brahmanak, Visnunak és Sivának. Ennek a hármasságnak a képe mindenütt megvan, ahol az idővel nem számolnak másként, mint a hasonló dolgok egymásra következő ismétlődésével.

Ahhoz, hogy megértsük az új időket, tudnunk kell, hogy az emberiség megkapta a történelmi látás képességét, amellyel az időt hozzáveszi a fejlődéshez, vagyis az időt reális tényezőként fogja fel. Ez azonban főleg a nyugat számára volt fenntartva: történelmi érzéket fejleszteni ki, a történelmet a maga igazságában áttekinteni. A kelet és a nyugat fejlődési áramlata abban különbözik, hogy a kelet történelmietlenül – de a legnemesebb tökéletességben – szemléli a világot, míg a nyugat egy impulzus hatására kezdi azt történelmileg szemlélni. A történelmi szemléletre való ösztönzés az ó-héber világszemléletből indul ki, ez adja meg az első lökést a történelmi világszemlélethez.

Nézzük most, hogy tulajdonképpen mi a lényeges a keleti világszemléletben. Ott mindig az ismétlődő világkorszakokról van szó. Elmondják nekünk, mi történik az első világkorszak kezdetén és annak végén, aztán halljuk a második korszak kezdetét, annak a végét, majd a harmadik korszak kezdetét és végét. És a világlétesülés titkát Krisna korszakáig helyesen a következőképpen mondják el: amikor a harmadik világkorszak régi kultúrája kiszikkadt, kiszáradt, amikor a régi kultúra a maga őszébe és telébe fordult, akkor megjelent Vasudéva és Devaki fiaként Krisna, hogy egybefogja a jövő számára, vagyis a negyedik korszak számára azt, amit mint csírát, mint új magot át lehet vinni a harmadik korszakból a negyedikbe. Az egyes világkorszakok olyanok, mint az egymást követő évek a növény növekedése szempontjából. Időciklusok, amelyek tartalma megismétli önmagát – ez a keleti világnézet lényege.

Ezt a világnézetet a maga legmélyebb struktúrájában, a maga időtlenségében hasonlítsuk össze azzal, ami mindjárt az Ótestamentumban tárul elénk. Ez jelentős különbséget mutat fel a keleti bölcsességgel szemben. Ebben egy folytatólagos, reális idővonalat látunk megjelenni. A Genezissel, a teremtéssel kezdődik, és az emberiség történetéhez kapcsolódik. Folyamatos haladást látunk a hét teremtési napon át, majd a pátriárkák korán át, Ábrahámon, Izsákon és Jákobon keresztül – csupa létesülés, csupa történelem. Hol ismétlődik bármi is? A első teremtési nap nem ismétlődik elvont módon a másodikban, nem ismétlődnek a pátriárkák a prófétákban, a bírák kora sem a királyok korszakában. Aztán jön a fogság ideje. Az egész drámai előrehaladás mindenütt oda vezet, ahol az idő olyan reális szerepet játszik,.mint az emberi életben. Az egész Ótestamentumon keresztül az idő a történés reális tényezője, eltekintve attól, ami megismétlődik. A haladás az, ami sajátos elemként megjelenik az Ótestamentum elbeszéléseiben. A Ótestamentum a történelmi tárgyalásmód első nagy példája. Így vette át a nyugat az örökséget a történelmi szemléleti módhoz.

Az ember csak lassan és fokozatosan tanulja meg azt, amit a idők folyamán, mint kinyilatkoztatást megkapott. Ezért elmondhatjuk, hogy éppen akkor, amikor bizonyos értelemben új kinyilatkoztatások jönnek, mindig az előbbibe való visszaesés következik be. A teozófiai mozgalommal nagy, és jelentős dolog nyilatkozott meg, csakhogy éppen az a különös dolog történt, hogy mindjárt a kezdeténél fogva nem hatotta át eléggé a történelmi szemléleti mód. Erről főleg akkor győződhetünk meg, ha egy pillantást vetünk egy különben kitűnő és hasznos könyvre: Sinnet „Ezoterikus buddhizmus” című művére. Azok a fejezetek, amelyeket történelem hat át, a nyugati lélek számára teljesen elfogadhatók. De van egy másik elem is, amelyet „történelmietlen” elemnek nevezhetünk, az a különleges elem, amelyben szó van kisebb és nagyobb ciklusokról, körökben és fajokon keresztül történő előrehaladásról. De itt mindig úgy van beállítva a dolog, mintha az ismétlődés volna a legfőbb: az első körre a második következik, az egyik főfajra a másik főfaj, az egyik alfajra a másik alfaj, és így tovább. Egyfajta kerék forgásába kerülünk, ami legfőbb értékként az ismétlődést hangsúlyozza. Ez visszaesés abban a gondolkodásmódba, amelyet az emberiség már leküzdött.

A nyugati kultúrához szabott gondolkodásmód a történelmi. És mi a következménye a nyugati kultúra e történelmi elemének? Az, hogy megismerje a földi létesülések gyújtópontját. A kelet úgy tekinti a létesülést, mint a növényi folyamatot, amely minden évben megismétlődik. Minden korszakban ezt hirdették az egyes nagy beavatottak, és megismételték azt, ami korábban már megvolt, de legalábbis azt hangsúlyozták, amit a korszakok megismételtek. Főleg arra tették a hangsúlyt, elvont módon, hogy minden csak sajátos kialakulása annak, ami korszakról korszakra továbbfejlődik. Az volt a sajátos céljuk, hogy a hasonlót, ami továbbfejlődik, úgy ábrázolják, mint ahogy a növényben azt vesszük tekintetbe, ami formaként nyilatkozik meg, anélkül, hogy az éveket megkülönböztetnénk. Csak egy bizonyos esetben figyelhetjük meg, hogy a növény életében is különböznek egymástól az egyes esztendők.

Amikor az ember egy liliomot vagy szőlőlevelet akar leírni, nem tartja fontosnak, hogy vajon ez a növény a 1857-es vagy 1867-es évben nőtt-e, mert a liliomok hasonlóak, ugyanannak a liliomfajtának a kifejeződései. Csak ahol, hogy úgy mondjam, a növény növekedésénél az általánosan ismétlődő „apollóni” átmegy a „dionüzosziba”, ott tulajdonít különös értéket annak, hogy az egyes „évjáratok” különböznek egymástól: a boroknál. Ott fontosnak tartja a különbségtételt, de egyébként nem szokta mondani: ez a 1890-es vagy 1895-ös liliomforma.

Így a keletet bizonyos tekintetben nem érdekelte – bár az összehasonlítást nem szabad erőltetni – hogy a bódhiszattva harmadik korszakban való megtestesülését megkülönböztesse a második, vagy az első korszakban történt megtestesülésétől. Ez a „egy”-nek a megtestesülése. A keleti szemléletnek, és általában a kereszténység előtti idők szemléletének történelmietlenségét – az Ótestamentumot kivéve – az adja, hogy a tekintet erre a „Egy”-re irányul, az egyformaság elvont kiélezésére. A történelmi szemléletet az Ótestamentum készíti elő, és az Újtestamentum nagyobb tökéletességgel folytatja. Itt azon fordul meg a dolog, hogy a létesülés egész menetét egy egésznek tekintsük. Itt a figyelmünket nemcsak arra kell irányítani, ami az egyes ciklusokban megismétlődik, hanem arra is, ami minden létesülés gyújtópontja. És akkor jogosan mondhatjuk: egyszerűen dőreség arról beszélni, hogy nincs ilyen gyújtópont.

Ebben kell, hogy a földkerekség különböző népei a történelmi létesülést illetően egy véleményre jussanak. Meg kell érteniük, hogy a reális történelmi emberszemlélethez ez valóban feltétlenül szükséges. Ha valaki nem fanatikus vagy felekezeti, hanem helyesen értelmezett kereszténységet visz keletre, és a többi keleti vallás mellett akar érvényesülni, még ma is előfordulhat, hogy ezt hallja: nektek csak egy istenetek van, aki csak egyszer öltött testet Palesztinában, nekünk azonban sok isteni megtestesülésünk van, ebben tehát előttetekjárunk. A keleti ember szempontjából ez egy magától értetődő felelet, ami azzal a sajátos adottságával függ össze, amellyel az Egy megismétlődését nézi. A nyugati embernek azonban tudnia kell, hogy az egésznek van egy súlypontja. Ha tehát valaki Krisztus többszöri megtestesüléséről beszél, az ugyanolyan hiba, mintha azt mondaná: azt az ostobaságot beszélik, hogy a mérlegnek csak egy alátámasztó pontja van, az egyik oldalon van a súly, a másikon a teher, támasszuk alá tehát a mérleget két-három-négy ponton. Ez azonban értelmetlenség, a mérlegnek csak egy alátámasztó pontja lehet. Ha az egész létesülést meg akarjuk érteni, akkor ezt az egy támpontot, ezt a súlypontot kell megkeresnünk, és nem kell azt hinnünk, hogy jobban járunk, ha Krisztus egymást követő megtestesüléseit keressük. E tekintetben a földkerekség népeinek, nemzeteinek egyet kell érteniük abban, hogy a történelem folyamán a történelmi gondolkodásmódnak, az olyan történelmi felfogásnak, amely magasabb szempontból emberhez méltó, el kell jönnie.

Lassan ment végbe, hogy az ember fejlődését történelmileg szemléljük, úgy is mondhatnánk, hogy a primitív állapotból indult ki. Látjuk, hogy ezt elsőként az Ótestamentum sejteti, annak folytonos hangsúlyozásával, ahogyan az ótestamentumi nép kialakul: Abrahám, Izsák és Jákob vére csörgedezik az egymást követő nemzedékeken át, és ami kifejlődik, az alapjában véve a vér leszármazásának, a vér továbbvitelének egyik formája. Ahogy az egyes ember az életszakaszok egymásutánjában haladást mutat fel, úgy, hogy ebben az idő játszik szerepet, éppen így mutat haladást az egész ótestamentumi nép. És ha a pontos részletekbe behatolunk, az ótestamentumi nép nemzedékeinek ezt a folyamatát valóban úgy tekinthetjük, mint az egyes ember életét, ahogy természetszerűen fejlődik, ahogy kifejleszti magában mindazt, ami az emberben fizikai adottságai szerint kifejleszthető. Az Ótestamentum azt mondja el, ami azáltal történhet meg, hogy az atyában lévő átmegy a fiúra, onnan a következőre, és így tovább, és azt mondja el, ami a hitvalláshoz való hűségben létre jöhetett azáltal, hogy az utódok mindig szilárdan kitartottak azok mellett, akikkel vérrokonok voltak. Ami az egyes ember természetes életében a véren keresztül jelentőségteljesen végbemegy, az jut érvényre az ótestamentumi nép egészében. És ahogy az egyes emberben egy bizonyos időben úgyszólván főleg a lelki elem kerül felszínre, ahogy ez a lelki elem jelentős szerepet játszik, úgy tükröződik ez – és ez különlegesen érdekes – az ótestamentum történeti fejlődésében.

Nézzük a gyermeket. Látjuk, hogy nála a természetesség van túlsúlyban, egyelőre a test szükségletei a túlnyomóak. A lelkiség még a testben rejlik, az még egyáltalán nem akar előtörni. A test jólétét a külvilág kellemes benyomásai idézik elő, de a külvilág kellemetlen, kínos hatásai szintén kifejezésre jutnak a gyermek lelki megnyilvánulásaiban. Azután az ember felnő. Azáltal, ami benne természetszerűen kifejlődik, lassanként a lelkiség veszi át a vezetést, és egy olyan életkorba lépünk – ez egyénenként különböző, de általában a húszas években következik be -, amelyben az ember igazából azt hozza ki magából, ami lelkileg benne van. Ekkor az, ami tisztán testi fájdalom, ami szükséglet, háttérbe kerül, és elsősorban a lelki konfiguráció lép előtérbe.

Aztán az az idő következik el, amikor az ember alkalmasabbá válik arra, hogy a benne lévő lelkiséget jobban háttérbe szorítsa. Ez ismét az egyik embernél hosszabb, a másiknál rövidebb ideig tart; talán van olyan ember is, aki egész életén át megtartja ezt a sajátos lelkiséget. De lehet másként is, ha az ember a húszas éveiben gyakran igazából ki is mutatja azt, ami ő maga, ekkor úgy érezheti, mintha a világ csak arra a sajátos lelkiségre várt volna, amivel ő rendelkezik. Különösen akkor tör ez elő, ha valakinek erős szellemi adottságai vannak, például, ha valaki különleges filozófiai adottsággal rendelkezik. Ekkor úgy látszik, mintha a világ csak arra várt volna, hogy ő előjöjjön, és felállítsa a helyes filozófiai rendszert, mert erre csak az ő lelkisége alkalmas. De emellett a helyes és a jó is érvényesülhet. Aztán eljön az az idő, amikor az ember arra kezd figyelni, amit a világ más embereken keresztül nyújthat, amikor más embert szólaltat meg magán keresztül, amikor felveszi magába azt, amit mások alkottak.

Az Ótestamentum úgy ábrázolja az ó-héber népet, mint amilyen az egyes ember. Látjuk, mi minden fejlődik ki ennek a népnek a faji sajátosságai útján Ábrahám, Izsák és Jákob idejében, és hogy minden attól függ, hogy ennek a népnek éppen ilyen vérbeli és faji sajátosságai vannak. És ha figyelemmel kísérik, amit az Ótestamentum elmond, akkor azt fogják látni, hogy egy meghatározott ideig bizonyos faji tulajdonságok úgy jelennek meg az Ótestamentumban, mint amelyek impulzust adnak, aztán jön egy olyan idő, amikor ez a nép megformálja a maga lelkét, ami olyan, mint az egyes ember lelkisége a húszas években. Ez akkor történik meg, amikor Illés próféta fellép, mert Illés próféta úgy jelenik meg, mint az egész héber nép sajátos lelkisége. Aztán jön a többi próféta, akikről néhány nappal ezelőtt elmondtam, hogy más népek különböző fokozatú beavatottal, akik az Ótestamentum népében gyülekeztek. Itt ennek a népnek a lelke arra hallgat, amit más népek lelkei kellett, hogy elmondjanak neki. Mint valami nagy harmóniában, nagy szimfóniában egyesül az, ami Illésből maradt, és amit a más népekből származó lelkek az ó-héber népben megtestesült prófétákon keresztül mondani akarnak.

Így érik meg testileg az ó-héber nép, és bizonyos módon elhal, miközben hitébe, hitvallásába csak a szellemiséget veszi fel, azt, ami szellemi marad. Ezt nagyszerűen fejezi ki a Makkabeusok története. Azt mondhatjuk: a Makka- beusok történetében jelenik meg az Ótestamentum megöregedett népe, amely lassanként pihenőre tér, de az emberi lélek örökkévalóságáról való tudatát a Makkabeus-fiakon keresztül közvetlenül kinyilatkoztatja. Az egyes ember örökkévalósága jelenik meg a nép tudataként. És most, amikor a nép testileg tönkremegy, mintha ez a lélek, mint lélek-mag egy egészen új alakban megmaradna. Hol van ez a lélek?

Ez az Illés-lélek, ami egyszersmind az ótestamentumi nép lelke, bevonul Keresztelő Jánosba, és benne él. Amikor János fogságba kerül, és Heródes lefejezteti, mi történik ezzel a lélekkel? Már rámutattunk erre. Ez a lélek önállóvá válik, elhagyja a testet, de mint aura továbbra is hat, és ennek az aurának a területére lép be Krisztus Jézus. De hol van Illés lelke, Keresztelő János lelke? Erre a Márk-evangélium elég világosan rámutat. A keresztelő lelke, Illés lelke a Tizenkettőnek a csoportlelke lesz, tovább él a Tizenkettőben. Rendkívül jelentős az a művészi előadásmód, amellyel a Márk- evangélium megérezteti – mielőtt Keresztelő János haláláról szólna -, milyen Krisztus Jézus tanítási módszere, amikor a sokasághoz beszél, és amikor az egyes tanítványokhoz szól. Erről már beszéltünk. Ez azonban megváltozik, amikor az Illés-lélek, Keresztelő János lelke szabaddá válik, és a Tizenkettőben csoportlélekként tovább él. Az evangélium utal erre. Mert ettől kezdve Krisztus a Tizenkettővel szemben magasabb igényekkel lép fel. Mert nagyon figyelemreméltó, hogy mit kell megérteniük, és mi az, amit – mivel nem értik – később a szemükre vet. Olvassanak utána, hogy pontosan mi van a könyvben!

A dolog egyik oldalára már rámutattam. Kenyérszaporításról van szó, amikor Illés a sareptai özvegyhez megy, és amikor Keresztelő János meghal, és az Illés-lélek szabaddá válik, ismét egy kenyérszaporítás történik. Most azonban Krisztus éppen tanítványaitól követeli meg, hogy ennek a kenyérszaporításnak az értelmét jól megértsék. Korábban nem beszél hozzájuk ilyen szavakkal. Akkor azonban, amikor meg kell érteniük, mi lesz Keresztelő János sorsa, miután Heródes lefejeztette, és mi történik az ötezer emberrel a hét kenyér által, amikor a maradékot hét kosárral gyűjtik össze, akkor így szól hozzájuk:

„Mégsem látjátok-é be, és nem értitek-é? Mégis kemény-é a szívetek? Szemeitek lévén nem láttok-é, és füleitek lévén nem hallotok-é, és nem emlékeztek-é?
Mikor az öt kenyeret megszegtem az ötezernek, hány kosárral hoztatok el darabokkal tele? Mondanának neki: tizenkettőt. Mikor pedig a hetet a négyezernek, hány kosárral hoztatok el darabokkal tele? Azok pedig mondanának: hetet. És monda nékik: hogy nem értitek hát?”

Azt a súlyos szemrehányást teszi nekik, hogy ezeknek a kinyilatkoztatásoknak a tartalmát nem tudják megérteni. Miért? Mert azoknak ez az értelme: most lett szabaddá Illés lelke, ő él bennetek, és lassanként méltónak kell mutatkoznotok arra, hogy értelmetekkel az ő lelkébe behatoljatok, hogy magasabb dolgokat is meg tudjatok érteni, mint amiket korábban megértettetek. Amikor Krisztus Jézus a sokasághoz szólt, akkor példázatokban beszélt, képekben, mert ezek az emberek még azoknak az utódai voltak, akik imaginációkban, az imaginatív megismerésben látták az érzékfelettit. A sokasághoz tehát úgy kellett beszélnie, ahogy a régi tisztánlátók beszéltek. Tanait szók- ratesziesen, azaz a mindennapi értelem szerint azoknak tudta kifejteni, akik mint tanítványai, az ótestamentumi népből származtak. Nekik a példázatokat feltárhatta, kifejthette, beszélhetett az új értelemhez, ahhoz, ami az emberiség számára megszokottá vált a régi tisztánlátás kihunyta után. Azáltal azonban, hogy Illés szelleme, mint csoportlélek a Tizenkettőhöz csatlakozott, mint közös aura áthatotta őket, azáltal magasabb értelemben lettek tisztánlátók, azaz legalábbis azzá válhattak, amit mint egyes emberek nem tudtak elérni. Együttesen viszont, mint a Tizenkettő, Illés-János szellemétől megvilágosítva, látni tudtak. Erre akarta őket Krisztus ránevelni.

Mire akarta őket Krisztus ránevelni? Mit is jelent hát tulajdonképpen az egész elbeszélés a kenyérszaporításról, amikor az egyik alkalommal az öt kenyér szétosztása az ötezer között történik meg és a maradék darabok 12 kosarat töltenek meg, a másik alkalommal pedig hét kenyér szétosztása a négyezer között, és a maradékok 7 kosarat töltenek meg? Valljuk meg, hogy a bibliamagyarázók körében mindig különleges volt ez a rész. Ma megegyeznek abban, hogy az emberek vittek magukkal kenyeret, és amikor soronként elrendezték őket, akkor elővették a maguk kenyérdarabocskáit. Ez az, amiben ma még azok is egyetértenek, akik az evangélium szövegéhez szilárdan ragaszkodnak. Mindenesetre, ha a dolgokat ebben a különleges megvilágításban szemléljük, akkor azok egy külső díszletté, külső szertartássá silányulnak. Akkor viszont miért kellett az egész dolgot elmondani? A másik oldalon természetesen fekete mágiára sem szabad gondolni, mert öt, illetve hét kenyérből bőséges mennyiségű kenyér elővarázsolása fekete mágia lenne. Nem lehet szó fekete mágiáról, de olyan eseményről sem, amely igen megfelelőnek látszik a filiszterek előtt, tehát mintha az emberek kenyeret hoztak volna magukkal, és azt kirakták volna. Itt valami egészen rendkívüli dologról van szó. A különböző evangéliumok magyarázatánál már elmondtam, és az evangélium is eléggé érthetően mutat rá arra, hogy miről van szó.

„És az apostolok összegyülekezének Jézushoz, és elbeszélének néki mindent, azt is, amiket cselekedtek, azt is, amiket tanítottak vala. Ő pedig monda nékik: jertek el csupán ti magatok valamely puszta helyre, és pihenjetek meg egy kevéssé.”

Figyeljük meg jól a szöveget: Krisztus Jézus az apostolokat egy magányos helyre küldi, hogy kissé kipihenjék magukat, azaz olyan állapotba kerüljenek, amelyben az ember éppen akkor kerül, ha magányba vonul. És mit látnak ott? Mit látnak egy másfajta állapotban? Egy újfajta tisztánlátáshoz jutnak, azáltal, hogy Illés-János szelleme kiterjeszkedik rájuk. Eddig Krisztus megmagyarázta nekik a példázatokat, most egy újfajta tisztánlátáshoz juttatja őket. És mit látnak? Átfogó képekben látják az emberiség fejlődését, látják a jövőt, látják, hogy a jövő emberei fokozatosan eljutnak ahhoz, amit a Krisztus-impulzus hoz. Ami itt úgy szerepel, mint a kétszeri kenyérszaporítás, azt látták a tanítványok a szellemiségben. Ez egy tisztánlátó folyamat. És mint tisztánlátó folyamat olyan, mint más tisztánlátó folyamatok: elsuhan, ha az ember nincs hozzászokva. Azért nem értik meg a tanítványok olyan sokáig.

Főképpen ez az, ami a következő előadásokban intenzíven fog bennünket foglalkoztatni: a Márk-evangélium a legtöbb esetben láthatóvá teszi, hogy ami az érzéki létről elhangzik, azt a tisztánlátó pillanatok visszaadják, és hogy az evangéliumot csak akkor értjük meg, ha azt a szellemi kutatás nézőpontjából fogjuk fel. Tegyük fel, hogy a szóban forgó időben ott állunk János lefejezése után, és engedjük magunkra hatni a Krisztus-impulzust, ami megjelent a világban. A külső érzékelés számára Krisztus úgy jelenik meg, mint magára maradt személyiség, aki nem tud sokat tenni. A jelenlegi értelemben iskolázott tisztánlátó tekintet számára megjelenik az idő! Krisztus nemcsak azokhoz jön, akik akkor Palesztinában voltak, hanem azokhoz is, akik majd a következő nemzedékekben születnek meg. Azok mind köréje gyülekeznek, és amit nekik adhat, azt ezrek és ezrek számára adja. Így látják őt az apostolok, így látja a Tizenkettő. Látják, hogyan hat az akkori időkből kiindulva évezredeken át, hogyan viszi bele ezt az impulzust a jövőbe, és hogyan gyűlnek oda a jövő emberei is. Ezt látják az apostolok. Ez olyan folyamat, amelyben szellemileg sajátos módon össze vannak kötve Krisztussal.

Különösen azt kell észrevennünk, hogy a szellemiség ettől kezdve a Márk- evangéliumot mennyire áthatja. Hogy ez mennyire sajátságos, és hogy ez az evangéliumban csak egyre nő, ezzel fogunk a következő előadásokban foglalkozni. Most azonban egy olyan jelenetre hívom fel a figyelmüket, amelyet csak a szellemtudományos kutatás tud érthetővé tenni. Ez az a jelenet, amely az előbb idézett jelenet után ment végbe.

„És elméne Jézus és az ő tanítványai Cezarea Filippi falvaiba, és útközben megkérdező az ő tanítványait, mondván nékik: kinek mondanak engem az emberek?
Ok pedig feleiének: Keresztelő Jánosnak, és némelyek Illésnek, némelyek pedig egynek a próféták közül. És ő monda nékik: ti pedig kinek mondotok engem? Felelvén pedig Péter, monda néki: te vagy a Krisztus. És rájok parancsola, hogy senkinek se szóljanak felőle. És kezdé őket tanítani, hogy az Ember fiának sokat kell szenvedni és megvettetni a vénektől és a főpapoktól és írástudóktól, és megöletni, és harmadnapra feltámadni. És ezt nyilván mondja vala. Péter pedig magához vonván őt, kezdé dorgálni. És ő megfordulván és az ő tanítványaira tekintvén megfeddé Pétert, mondván: távozz tőlem Sátán, mert nem gondolsz az Isten dolgaival, hanem csak a emberi dolgokra.”

Azt mondhatnánk: kemény dió ez az evangélium kutatói számára! Mert mit is mond, itt az evangélium? Ha valaki nem akar belemélyedni a szellemi kutatásba, akkor mindez olyan, hogy nem lehet megérteni. Krisztus kérdezi a tanítványokat: mit mondanak az emberek, ki vagyok én? És ők azt felelik: némelyek azt mondják, te vagy a Keresztelő János. De hát Keresztelő Jánost kevéssel előbb lefejezték, és Krisztus már tanított, amikor Keresztelő János még élt. Vajon az emberek nyilvánvaló értelmetlenséget beszélnek, amikor Krisztust Keresztelő Jánosnak tartják, és Keresztelő János még a Földön van? Ha azt mondják, hogy ő Illés, vagy valamelyik másik próféta, az még hagyján. Most azonban Péter azt mondja: te vagy a Krisztus, azaz valami egészen nagyszabású dolgot mond, amit benne csak a legszentebb jelenthet ki. És néhány sorral lejjebb azt mondja neki: távozz tőlem Sátán, mert nem gondolsz az Isten dolgaira, hanem az emberi dolgokra. Elhiheti-e valaki, hogy miután Péter ezeket a nagyjelentőségű szavakat kimondta, Krisztus őt Sátánnak becsmérli? Vagy meg lehet érteni azt, amit korábban mond: és rájuk parancsola, hogy senkinek se szóljanak felőle? Vagyis hogy ne mondják el senkinek, hogy Péter őt Krisztusnak tartja.

A továbbiakban azt olvassuk: „És kezdé őket tanítani, hogy az Ember fiának sokat kell szenvedni, megvettetni, és megöletni, és harmadnapra feltámadni. És ezt nyilván mondja vala.” Majd amikor Péter dorgálni kezdi, őt Sátánnak nevezi. És a legkülönösebb ami még benne rejlik a szövegben, hogy „Elméne Jézus és az ő tanítványai Cezarea Filippi falvaiba…”stb. Mindig arról van szó, hogy a tanítványok beszélnek hozzá, aztán azt halljuk: „és ő tanítani kezdé őket”. Majd később: „megfordult, és a tanítványaira tekintvén megfeddé Pétert”. Először azt olvassuk, hogy beszélt hozzájuk és tanította őket. Vajon úgy tette ezt, hogy háttal volt fordulva feléjük? Mert az következik utána, hogy megfordult és a tanítványaira tekintett. Hátat fordított nekik és a levegőbe beszélt?

Látjuk, hogy az érthetetlenségek egész tömkelege van ebben az egyetlen részben. Csak azon lehet csodálkozni, hogy az ilyen dolgokat elfogadják, anélkül, hogy igazi, valódi reális magyarázatot keresnének. Nézzék át az evangélium-magyarázatokat: vagy elsuhannak az ilyen helyek mellett, vagy a legfurcsább dolgokkal állnak elő. Viták és eszmecserék is voltak, mindenesetre kevesen állítják, hogy az ilyen eszmecseréktől okosabbak lettek.

Ami elhangzott, abból mindenesetre egyvalamit szögezzünk le és állítsunk lelkünk elé. Miután rámutattunk arra, hogy Keresztelő János halála után, amikor az Illés-János lélek, mint csoportlélek átmegy a tanítványokba, végbemegy az első igazi „csoda”, amelyről azonban egyre inkább látni fogjuk, hogy kell érteni. Itt találunk egy teljesen érthetetlen mondatot, amely így szól: Krisztus beszél a tanítványaihoz és kérdezi őket, mit gondolnak az emberek, mi történik most? Mert a kérdést így is fel lehet tenni. Az embereknek ugyanis mindenekelőtt az volt a fontos, hogy honnan indulnak ki a hatások, amelyek most végbemennek. Erre azt felelik a tanítványok: az emberek azt gondolják, hogy Keresztelő János, vagy Illés, vagy valamelyik másik próféta kísért – ha ezt a triviális szót szabad használnunk – és ezáltal történnek azok a hatások, amelyeket az emberek megfigyeltek. De ti mit gondoltok, hogy a dolgok honnan származnak – kérdezi Krisztus. Erre mondja Péter: onnan származnak, hogy te vagy a Krisztus. Ezzel a Márk-evangélium értelmében Péter a maga felismerésével önmagát, mintegy csoportként állítja az emberiségfejlődésbe. Mert mit mondott ezzel valójában? Nézzük meg közelebbről, mit mondott.

A korábban lefolyt időkben az emberiség nagy vezetői a beavatottak voltak, akiket a szent misztériumokban a beavatás utolsó aktusáig vezettek. Ők voltak azok, akik eljutottak a halál küszöbéig, belemerültek az elemekbe, és három napig testükön kívül tartózkodtak. Ez alatt a három nap alatt az érzékfeletti világokban voltak, és amikor felébresztették őket, az érzékfeletti világ hírnökei, követei lettek. Ők voltak mindig az emberiség nagy vezetői, akik ilyen módon lettek beavatottakká.

Péter most azt mondja: „Te vagy a Krisztus”, vagyis: te olyan vezető vagy, aki nem ment át a misztériumokon, aki a kozmoszból jött, és most emberiségvezető. Történelmileg most a Föld síkjára helyeződött az, ami egyébként más módon a beavatásnál ment végbe. Roppant nagy dolog volt, amit Péter ezzel kijelentett. Mit kellett erre neki mondani? Azt, hogy ez olyasmi, amit nem szabad a tömeg közé vinni, és amiről a legszentebb, legrégebbi törvények azt mondják, hogy misztériumnak kell maradnia. Nem szabad a misztériumokról beszélni – ebben a pillanatban ezt kellett Péternek válaszolni.

Az emberiség fejlődésének további értelme azonban a következő: a golgotái misztériummal az, ami egyébként csak a misztériumok mélyén játszódott le kikerült a világtörténelem színpadára. Azáltal, ami a Golgotán történt – háromnapos tartózkodás a sírban, majd a felébredés – történelmileg a Föld színpadára került az, ami egyébként a misztériumok mélyén ment végbe. Más szavakkal: most eljött az az időpont, amikor a szent törvényt – hogy erről hallgatni kell – át kell törni. Az emberek felállították a törvényeket, amelyek szerint a misztériumokról hallgatni kell, most azonban a misztériumoknak – éppen a golgotái misztérium által – nyilvánvalókká kell válniuk. Egy elhatározás van Krisztus lelkében. A legnagyobb világtörténelmi elhatározás ez, amit maga elé tűzött, és amiről eddig az emberi törvények szerint hallgatni kellett, és ennek most mindenki szeme előtt, a világtörténelem előtt kell lejátszódnia.

Gondoljuk el Krisztusban a világtörténelmi gondolkodás egy pillanatát: itt én az egész emberiségfejlődésre tekintek, az a maga törvényeivel megtiltja nekem, hogy a halálról, a feltámadásról, a felébredésről és a beavatás szent misztériumáról beszéljek. Nem. Engem az istenek azért küldtek le a Földre, hogy ezt kinyilatkoztassam. Nem igazodhatok az után, amit az emberek mondanak, ahhoz kell igazodnom, amit az istenek mondanak. – A misztériumok nyilvánossá tételének elhatározása készül elő ebben a pillanatban. Krisztusnak el kell vetnie lelkéből a határozatlanságot, ami abból származhatna, hogy azt akarná megtartani, amit az emberi parancsok hoztak létre. „Távozz tőlem határozatlanság, és növekedjél bennem elszántság, hogy odaállítsam az egész emberiség elé azt, ami eddig a misztériumok mélyén volt.11 Saját elhatározásból mondja Krisztus, amikor vissza kell utasítania, ami határozatlanná tehetné: „Távozz tőlem!” – és ebben a pillanatban eltökéli, hogy végrehajtja azt, amire Istene leküldte őt a Földre.

Ebben a részben a világtörténelem legnagyobb monológjával állunk szemben, ami valaha az egész földfejlődés során végbement: az Isten monológjával a misztériumok nyilvánossá tételéről. Nem csoda, hogy az Isten monológja az emberi értelem számára nem közvetlenül érthető, hogy mélyre kell merülnünk, ha csak némileg is érdemessé akarjuk tenni magunkat, hogy Istennek e monológját megértsük, amellyel az istenek tette egy lépéssel tovább halad.

– Basel, 1912. szeptember 21.

[A golgotái misztérium: beavatás. Kölcsönös kapcsolat Krisztus lelke és a tizenkettő lelke között. Az én erői áthatják az emberi testiséget. Szüroszi Perekidész. Empedoklész. Az Empedoklész-lélek felhívása. A Golgota válasza.]

Kétségtelenül az lenne a legjobb, ha azoknál a fejtegetéseknél, amelyeket az egyik vagy másik evangéliumhoz magyarázatul hozzá akarunk fűzni, teljesen eltekintenénk a többi evangéliumtól, mert így jönne létre az egyes evangéliumok alaphangjának legtisztább és legjobb megértése. Ha viszont az egyik evangéliumról valamilyen fénysugarat nem vetítünk a többire, könnyen félreértést okozhatunk. Így éppen azt lehetne félreérteni, amit tegnap a „világtörténelem legnagyobb monológjának” neveztem, ha ezt valaki nem pontosan, hanem felületesen, összevetné például azzal, amit a Máté evangéliumra támaszkodva a hasonló helyekről berni előadásaimban mondtam. Egy ilyen szempontból létrejött ellenvetés mélyebb logikai értelemben tulajdonképpen ugyanolyan lenne, mintha valahol azt olvasnánk; itt, ezen a pódiumon állt egyszer egy ember, és tőle balra volt egy rózsacsokor, más alkalommal meg azt olvashatnánk, hogy ezen a pódiumon állt egyszer egy ember, és tőle jobbra volt egy rózsacsokor. Most valaki, aki nem volt jelen, azt mondhatná, hogy ez nem felel meg a valóságnak, mert egyszer balra, máskor jobbra volt a rózsacsokor. A dolog azon fordul meg, hogy az illető, aki megfigyelte, hol állt, mert így mindkét állítás helyes lehet. Így kell nézni az evangéliumokat is. Krisztus Jézusnak nem valamiféle elvont életrajzával állunk szemben, hanem a külső és okkult tények gazdag világával, amelyeket az evangéliumok előadnak.

Ennek a szempontnak a megvilágítására nézzük most azt, amit tegnap a „világtörténelem legnagyobb monológjának” neveztem, az Isten monológjának. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ami ebben a folyamatban lejátszódott, az kifejezetten Krisztus Jézus és a legbensőbb tanítványai között ment végbe. Egy ilyen fejtegetésnél viszont azt a tényt is számításba kell venni, amit tegnap mondtam, hogy tulajdonképpen Illés szelleme, amikor Keresztelő János fizikai testétől elvált, a tanítványok csoportúikéként működött. Ami akkor végbement, az nemcsak úgy játszódott le, hogy azt egyszerűen, külsődleges módon lehetne elbeszélni, hanem sokkal komplikáltabban. Krisztus lelke és a Tizenkettő lelke között mély, belső kölcsönhatás volt. Krisztus lelkében az akkori idők számára jelentőségteljes, sokoldalú folyamatok mentek végbe. De mindaz, ami lelkében végbement, mint valami tükörkép, mint egyfajta reflex, a tanítványok lelkében még egyszer lejátszódott, csakhogy tizenkét részre osztva. A Tizenkettő közül tehát mindegyik, mint valami tükörképben, átélte annak egy részét, ami Krisztus lelkében végbement – de mindegyik valami mást.

Ami Krisztus Jézus lelkében végbement, az úgy ment végbe, mint valami harmónia, ami a Tizenkettő mindegyikének a lelkében körülbelül úgy tükröződött, mint az, amit tizenkét hangszer közül az egyik nyújthat. Ezért minden egyes esemény, amely az egyik tanítványra, vagy közülük többre vonatkozik, két oldalról vázolható. Lehet úgy előadni, ahogy ez az esemény Krisztus Jézus lelkében megy végbe, tehát például azt, amit tegnap Krisztus nagy világtörténelmi monológjaként ábrázoltam, úgy is elő lehet adni, ahogy ott lejátszódott. Ekkor a tegnapi előadásomban mondottak a helyesek. De ez egy bizonyos tükörképben, Péter lelkében is lejátszódott. Péterben ugyanez a lelki élmény játszódik le, de míg Krisztusnál az egész emberi mivoltot magában foglalja, Péternél úgy megy végbe, hogy az emberi mivolt egy tizenketted részét éli át, a Krisztus-szellem egy tizenkettedét, vagyis a állatöv egy jegyét. Ezért ha ezt Krisztus Jézusra vonatkoztatva adjuk elő, másképpen kell elmondani.

Így kell beszélnünk, ha ezt a Márk-evangélium értelmében mondjuk el, mert a Márk-evangélium a markáns dolgokat írja le, és főképpen azt, ami magának Krisztus Jézusnak a lelkében ment végbe. A Máté-evangélium viszont arról beszél, ami inkább Péter lelkében játszódik le, és amit ehhez Krisztus hozzáadhat. Ha az evangéliumot pontosan olvassuk, akkor rájöhetünk, hogy a Máté evangéliumban jelentős szavak utalnak Péterre. Mert miért mondja Krisztus a következő szavakat: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám”. Más szavakkal: valamit Péter lelke is érzett abból, amit Krisztus Jézus lelke érzett, és amikor Péter lelke érzi, hogy az ő mestere Krisztus, akkor egy pillanatra lelkében átéli a magasabb ént, birtokába kerül az, amit így átél – aztán úgyszólván ismét visszaesik. Mégis, akkor el tudott jutni ahhoz a megismeréshez, amely más céllal és más szándékkal Krisztus lelkében játszódott le. És mert képes volt erre, ezért ruházta rá Krisztus a kulcshatalmat, amelyről a Máté-evangélium magyarázatánál beszéltünk. A Márk-evangéliumban ezzel szemben csupán azokat a szavakat emeltük ki erőteljesen, amelyek megmutatják, hogy eltekintve attól, ami Péterben játszódott le, ez az esemény egyidejűleg, párhuzamosan ment végbe, mint az Isten monológja.

Így kell néznünk ezeket a dolgokat, és akkor azt is érezzük, hogyan jár el Krisztus az övéivel, hogyan vezeti őket fokról-fokra, és miután Illés-János szelleme rájuk telepedett, most tovább vezetheti őket a szellemi titkok megértésében, mint ahogy eddig tehette. És csak ekkor érezzük meg, mi a jelentősége annak, hogy az a rész, amelyet tegnap az Isten monológjának neveztünk, az úgynevezett „megdicsőülés” vagy „színeváltozás” jelenethez kapcsolódik. Ez ismét a Márk-evangélium egyik drámai szerkesztésmódja. Hogy megvilágítsuk ezt a megdicsőülést, néhány dologra rá kell mutatnunk az evangélium megértése érdekében. Mindenekelőtt a következőkre.

A Márk-evangéliumban, de a többi evangéliumban is, többször olvashatjuk Krisztus Jézusnak azokat a szavait, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, hogy az írástudók és főpapok elfogják és megöletik, de három nap múlva feltámad. Az evangélium mindenütt világosan rámutat arra, hogy az apostolok ezt a beszédfordulatot a szenvedő, meghaló és feltámadó Emberfiáról egyelőre nem értik, hogy éppen ennek megértésénél vannak nehézségeik. Miért találkozunk ezzel a sajátságos ténnyel? Miért jelennek meg a tanítványoknál éppen a golgotái misztérium megértésével kapcsolatban nehézségek? Mi is valójában ez a golgotái misztérium? Már említettük, hogy nem egyéb, mint a beavatásnak a misztériumok mélyéről a világtörténelem színpadára való kihozatala. Természetesen mélyreható különbség van a golgotái misztérium és az egyéb beavatások között. A különbség a következőkben rejlik.

Aki a különböző misztériumokban beavatáshoz jutott, az bizonyos mértékig ugyanazon ment keresztül: elvezették a szenvedéshez, egy háromnapos, mondhatnánk „látszólagos” halálhoz, amelyben szelleme testén kívül a szellemi világokban tartózkodott, majd szellemét ismét visszahozták a testébe, úgyhogy szelleme a testben emlékezni tudott arra, amit a szellemi világokban átélt. Ezáltal, mint a szellemi világok követe, síkra szállhatott a szellemi világ titkaiért. Azt mondhatjuk tehát: a beavatás halál-élmény, ha nem is abba a halálba vezet, amely a szellemet teljesen elválasztja a fizikai testtől, hanem abba a halálba, amely egy időre választja el tőle. A testen kívül való tartózkodás, és a fizikai testbe való visszatérés, s ezáltal az isteni titkok hirdetőjévé-válás, ez a beavatás. Ez gondos előkészítés után ment végbe, miután az ember lelkének erőit úgy összesűrítette, hogy az három nap alatt életben tudott maradni, fizikai testének, mint műszernek használata nélkül. E harmadfél nap leteltével azonban fizikai testével egyesülnie kellett. Egy magasabb világba való behatolást kellett tehát végrehajtania a megszokott történelmi eseményektől eltávolodva.

Belső lényegében másként, de külső megjelenésében hasonlóan ment végbe a golgotái misztérium. Az események, amelyek Krisztus Jézusnak a názáreti Jézus testében való tartózkodása alatt lejátszódtak, oda vezettek, hogy most a fizikai halál valóban beállt a názáreti Jézus fizikai teste számára, hogy Krisztus szelleme a három napon át a fizikai testen kívül tartózkodott, de utána visszatért, és most nem a fizikai testbe, hanem a megsűrűsödött étertestbe. Az étertest annyira megsűrűsödött, hogy a tanítványok észlelni tudták, ahogy az evangéliumok leírják, úgy, hogy Krisztus járni tudott és látható volt a golgotái események után is. Ezzel pedig a beavatás, mint történelmi tény, az emberek szeme elé tárult, amely egyébként a misztériumok mélyén ment végbe: egyszeri eseményként állt az egész emberiség előtt. Ezzel bizonyos módon a beavatás kikerült a misztériumokból, és ezt Krisztus egyedül vitte végbe, mindenki szeme láttára. Éppen ezáltal zárult le a régi világ, és jött el az új idők kezdete.

A prófétákról szóló ismertetésből láthatták, hogy a prófétaság szelleme, és az, amit ezen keresztül az ó-héber nép megkapott, más volt, mint a többi népek beavatásának szelleme. A többi népnek voltak vezetőik, akik beavatottak voltak, és úgy kapták a beavatást, ahogy ismertettem. Az ó-héber népnél nem éz volt a helyzet. Ott nem találunk olyan beavatásokat, mint a többi népnél, hanem a szellem elementáris előretörésével találkozunk azoknál, akik, mint próféták megjelennek, valami olyasmivel találkozunk, ami bennük, mint a szellemiség lángelméje jelent meg. És hogy ez megtörténhessen, a középső prófétákban azok a lelkek jelennek meg az ó-héber népben, akik korábbi inkarnációikban más népek beavatottjai voltak, azért, hogy, amit az ó-héber népnek adnak, azt a beavatásaikra való emlékezésként éljék át. A szellemi élet ezáltal másképpen hatott az ótestamentumi népnél, mint a többinél, ezeknél a szertartások által, a beavatás által hatott, az ótestamentumi népnél pedig olyan adományok útján, amelyeket éppen azok oltottak beléje, akik, mint próféták a nép között működtek.

Prófétáinak ez a működése készítette elő az ó-héber népet arra, hogy átélje azt az egyedülálló beavatást, amely most nem egy embernek a beavatása, hanem egy kozmikus individualitás beavatása volt. Ha ezt követően továbbra is beavatásról akarunk beszélni, az tulajdonképpen már nem helyes. Így készült elő az ó-héber nép annak befogadására, aminek a régi beavatás helyére kellett lépnie, hogy a helyes módon tekinthessen a golgotái misztériumra. Ezzel az is világossá válik, hogy az ótestamentumi néphez tartozó apostolok eleinte nem értik azokat a szavakat, amelyek a beavatást jellemzik. Krisztus Jézus a beavatásról beszél, és úgy fejezi ki magát, hogy ezt mondja: a halál felé közeledik, három napig a sírban lesz, azután feltámad. Ez a beavatás leírása. Ha a beavatás leírását másképpen mondta volna el a tanítványoknak, akkor azok megértették volna őt, mivel azonban ez a beszédmód nem volt otthonos az ótestamentumi népnél, ezért eleinte nem értette meg ezt a leírási módot a Tizenkettő. Így joggal mutat rá az evangélium arra, hogy az apostolok csodálkoznak, és nem tudják, miről beszél Krisztus Jézus, amikor az Emberfia szenvedéseiről, haláláról és feltámadásáról szól.

Ezek a szavak tehát az eseményeket történelmi hűséggel adják elő. Amikor a régi beavatott átélte beavatását, az történt vele, hogy amíg testén kívül tartózkodott, egy magasabb világban volt, nem a megszokott érzéki lét világában. A testen kívül egy magasabb lét törvényeivel egyesült. Amikor aztán ismét visszatért fizikai testébe, akkor az, amit a szellemi világban testétől mentesen átélt, emlékezés volt számára. Ezt kellett mondania: úgy emlékszem testetlen állapotom élményeire, mint ahogy egyébként az ember arra emlékszik, amit tegnap és tegnapelőtt élt át. Így azokról tanúbizonyságot tehetett. Lényegében nem jutottak a beavatottak többhöz, mint ahhoz, hogy lelkükben úgy hordozzák a szellemi világokra vonatkozó titkokat, mint ahogy az emberi lélek a tegnapi élményeit emlékként magában hordozza. És ahogy a lélek egyesült azzal, amit emlékében megőriz, úgy hordozták a beavatottak magukban a spirituális világok titkait, úgy egyesültek azokkal.

Miért volt ez így? Mert a golgotái misztérium idején az ember teste a földön egyáltalán nem volt alkalmas arra, hogy énjébe beengedje a mennyek országát, vagyis az érzékfeletti világokat. A lelkek egyáltalán nem tudtak az igazi énhez eljutni, nem tudtak az énnel egyesülni. Csak ha az ember túl tudott tekinteni önmagán, vagy a látnokság segítségével megsejtett valamit – ahogy ez a régi időkben volt -, ha „kiálmodott” valamit önmagából, vagy a beavatás segítségével kilépett énjéből, akkor tudott az érzékfeletti világokba bejutni. De az énen belül nem jutott megértéshez, nem jutott ítélő erőhöz a magasabb világokra vonatkozóan. Egykor valóban így volt ez. Mindazokkal az erőkkel, amelyek az énhez tartoznak, a golgotái misztérium előtt nem tudott az ember a szellemi világokkal egyesülni.

Ez volt az a titok, amelynek világossá kellett válnia az emberek előtt a János-keresztelő következtében, hogy most eljött az az idő, amikor a mennyek országa bele kell, hogy világítson az énbe, egészen a földi énig kell hatolnia. A különböző korokban mindig újból és újból rámutattak, hogy régen nem tudott feljutni az érzékfeletti világokba az, amit az ember átélhetett, mint saját lelkiségét. A régi időkben diszharmónia volt a tulajdonképpeni emberi hazának, a szellemi világnak az átélése és a között, ami az emberi bensőben lejátszódott. Az emberi benső el volt választva a szellemi világoktól, csak kivételes állapotokban tudott az ember azzal egyesülni. Mi történt akkor, ha a későbbi én minden hatalma, minden impulzusa, amelynek később az emberben kellett laknia, mégis betöltötte az embereket, esetleg beavatás néven vagy egy későbbi inkarnációban egy korábbi inkarnáció beavatására nem emlékezve, hogyha ez az emberi testiségnek még meg nem felelő én mint erő nyomul be a testbe? Ami akkor történt, arra mindig rámutattak: ha az emberi testiséget meghaladó erőnek a kereszténység előtti időkben nem volt megfelelő helye az emberi énben, akkor áttörte azt, ami az énnek volt szánva.

Azok az emberek tehát, akik az érzékfeletti világból olyasmit hordoznak magukban, ami a kereszténység előtti időben mintegy már arra emlékeztet, amivé később a énnek válnia kell, azok ezzel az én-erővel széttörik testiségüket, mert az én túlságosan erős volt a kereszténység előtti idők számára. Bizonyos individualitásoknál utalást találhatunk erre: ha ez az én-erő jelen van, csak úgy tartózkodhat bennük, ha a test valamilyen módon megsérült, vagy megsebezhető, ha van egy hely, ahol könnyen meg lehet sebezni, és ami aztán meg is sérül. Ekkor az ember valaminek a következtében jobban ki volt szolgáltatva a környezetnek, mint ahogy egyébként testisége folytán lenne. Gondoljunk csak arra, hogy Achillesz a sarkán volt sebezhető, Sigefriednek, Ödipusznak szintén volt sebezhető része, ahol az én ereje a testiséget áttörte. Itt a sebezhetőségre történik utalás, arra, hogy az én a maga emberfeletti erejéhez, nagyságához csak egy széttört testet találhat.

Amit ez tulajdonképpen jelent, csak akkor áll teljes jelentőségében előttünk, ha más módon fogalmazzuk meg. Tegyük fel, hogy valaki a kereszténység előtti időkben – ehhez nem kellett tudatosnak lennie – mindazokkal az impulzusokkal, mindazokkal az erőkkel telítődött volna, amelyeknek később az ént kellett áthatniuk, és ezzel az én-feletti erővel, ezzel a emberfeletti erővel merült volna bele testébe. Ekkor ezt a testet szét kellett volna törnie, és nem úgy tekintenie, mint amilyen a test akkor, amikor egy gyenge én – vagyis egy gyenge benső – van benne. A régi idők emberének, akinek az én egész hatalma kellett volna ahhoz, hogy testéből kiléphessen, másképpen nézett volna a testre. A magasabb én hatására egy széttört testet látott volna, mindenféle sebekkel borítva, mert a régi időkben csak a gyenge én – vagy a gyenge benső – hatotta úgy át a testet, hogy az épségben maradhatott.

Amit most elmondtam, azt már a régi próféták is kinyilvánították, körülbelül a következőképpen: az ember, aki az én minden erejét egyesíti magában, és szemben áll egy emberi testtel, azt átszúrva, lyukakkal borítva, megsebezve látja. Mert az én magasabb ereje, amely a régi időkben még nem lakhatott az emberi bensőben, átlyukasztja, áttöri, összeszurkálja a testet. Ez olyan impulzus, amely azért halad át az emberiség fejlődésén, mert a luciferi és ahrimáni befolyás miatt a kereszténység előtti időben az ember az énnek csak csekélyebb mennyiségét kellett, hogy megkapja, mint amit az teljes mértékben magában foglal. És mivel a test nem az én egész ereje, hanem annak csak kisebb mennyisége számára alkalmas, ezért szétmorzsolódik. Ezért kellett ennek a testiségnek – nem azért, mert a kereszténység előtti időben történt, hanem azért, mert Krisztus Jézussal a teljes én vonult be a testiségbe – nem csak egy sebbel, mint más, magasabb ént hordozó individualitásoknál, hanem öt sebbel megmutatkoznia. Öt sebbel, amelyek azért voltak szükségesek, mert a Krisztus-lény túlterjedt az ember teljes énjének testi formáján, a testiségre kiszabott formán. E túlterjedés miatt kellett a világtörténelem fizikai színterén a keresztnek felemelkednie, amely a Krisztus-testet olyan formában hordozta, amilyen az akkor lenne, ha egyszer egy pillanatban az emberi mivolt összessége – amelyből az ember egy nagy részt a luciferi és ahrimáni hatás következtében elveszített – egy emberben jelenne meg.

Ez mély misztérium, amely a szellemtudományból kiindulva, éppen a golgotái képet állítja elénk. És aki megérti, hogy mi az emberiség, az ember mivolta, hogy mi a földi én, és a földi énnek a test emberi formájához való viszonya, az tudja, hogy a földi énnek az emberi testtel való tökéletes áthatottsága nem történhet úgy, ahogy az a földi embernél normális. Ez csak úgy történhet, hogy amikor az ember kilép önmagából, és önmagára tekint, ezt kérdezheti: milyennek kellene lennie ennek a testnek, ha az én teljes ereje beléje hatolna – és azt öt sebbel látná. Magából az emberi természetből, és annak földi mivoltából következik a kereszt alakja a Golgotán Krisztussal és az ő sebeivel. A golgotái misztérium az emberi természet szemléléséből is adódhat, egészen a képi megjelenésig – amennyit erről tudni lehet. A sajátságos az, hogy van lehetőség arra, hogy ne csak a tisztánlátásban láthassuk meg – ahol természetesnek számít – hogyan áll fel a kereszt a Golgotán, hogyan megy végbe a keresztre feszítés, és mi ennek a történelmi eseménynek az igazsága. Van lehetőség arra is, hogy a golgotái misztérium által az emberi értelemmel annyira közeledni tudjunk ehhez a misztériumhoz, hogy ha ezt az értelmet elég finoman, elég élesen használjuk, átváltozik imaginációvá. Átalakul képzeletté, de ez igazságot tartalmaz, és ennek segítségével, ha megértjük, kicsoda Krisztus és hogyan viszonylik az emberi testhez, ez a képzelet úgy formálódik, hogy létrejön a golgotái kép. Ilyen vezetésben részesültek a régi keresztény festők, akik nem voltak mind látók, hanem a golgotái misztérium ismeretének ereje vezette őket egészen a golgotái képig, így meg tudták festeni. Az. emberiségfejlődésnek éppen ezen a nagy fordulópontján kapta meg az ember én-lelke a tisztánlátás helyébe a megértést, a Krisztus-lény, vagyis az emberi ős-én megértését.

A tisztánlátás lehetővé teszi, hogy a golgotái misztériumot testen kívüli állapotban is lássuk. Hogyan? Ha a golgotái misztériumhoz való viszony a testen belül létrejött, akkor ma is lehetőség van arra, hogy a magasabb világokban a golgotái misztériumot, és az emberi fejlődés e nagy csomópontjának teljes megerősítését meglássuk. De a golgotái misztérium megértése is lehetséges, és azok a szavak, amelyeket most mondtam, a megértés lehetőségét igyekeztek elősegíteni. Természetesen hosszan kell meditálni, hosszan kell elgondolkodni azon, amit mondtam. És ha valakinek az az érzése, hogy ami most elhangzott, az néni érthető, azt jogosnak tekinthetjük, mert magától értetődik, hogy ami az emberi lelket elvezetheti a Földön végbement legnagyobb, legjelentősebb, legmagasabb rendű esemény megértéséhez, az a legnehezebb dolgok közé tartozik. A tanítványokat bizonyos módon el kellett vezetni ehhez, azok közül pedig, akik lassanként az emberiségfejlődés új megértéséhez kellett, hogy eljussanak, Péter, Jakab és János bizonyultak a leghasználhatóbbaknak.

Helyes dolog, ha a legkülönbözőbb oldalakról nézzük azt a jelentős időszakot, amely akkor, a golgotái misztérium idején lezajlott. Éppen ezért hálásak lehetnek, hogy ma reggel Michael Bauertől egy előadást hallhattak arról, hogyan látta Hegel ezt az időszakot. Mindaz ugyanis, amire az emberi felfogás képes, mintegy összetömörült, hogy az akkor végbement legjelentősebb tényt megértse, miután az előző évszázadokban megérlelődött, és a további fejlődés során lassan előkészült erre. Ez a Föld különböző helyein ment végbe, nemcsak Palesztinában, ahol a golgotái misztérium lezajlott, hanem, ha helyesen járunk el, a Föld más pontjain is követhetjük. Csak ott nem a golgotái esemény játszódott le, hanem az emberiség hanyatlását és ismételt felemelkedését követhetjük, felemelkedését a golgotái misztérium következtében. Követhető, ahogy ez a nyugati világban elterjedt. Különösen a hanyatlást figyelhetjük meg, és érdekes, hogy ez a hanyatlás hogyan ment végbe.

Nézzük meg még egyszer a görögséget, tekintsünk arra, hogy a golgotái események előtt félezer évvel milyen események játszódtak le ott. Odaát keleten, ahol Krisna fellépett, bizonyos módon előzményei voltak ennek a kornak. A régi tisztánlátás hanyatlásának korszakát úgyszólván előbb élték át. Van valami sajátos ebben a kultúrában, például éppen Indiában. Míg közvetlenül az Atlantisz utáni korban Indiában az első nagy kulturális virágzás létrejött, és a szellemi világba való betekintés a legtisztább módon – az emberi lélek számára legtisztább módon – még megvolt, és a risiknél összekapcsolódott a látottak előadásának csodálatos lehetőségével, úgy, hogy az a későbbi korszakokra is hatni tudott, majd eltűnt, addig az, ami tulajdonképpen tisztánlátás volt, a harmadik korszak végére már kialudt. De Krisna és tanítványai csodálatos módon szavakba öntötték, és megőrizték azokat a tényeket, amelyeket látni lehetett, úgy, hogy az emberek számára most már írásban is megvolt az, amit korábban elődeik láttak.

Indiában tulajdonképpen sohasem jött létre az, ami például Görögországban. Ha az indiai világot valóban szemügyre vesszük, azt mondhatjuk: a régi tisztánlátás kialudt ugyan, de az egykor látottakat csodás szavakba öntik azok, akik között Krisna a legjelentősebb. Ez azután meg is maradt a védákban. Aki elmélyed ennek szavaiban, a lelkében átélheti e régi kor utóhangját. De nem jön létre az, ami például Szókratésznél vagy a többi filozófusnál létrejött. Amit mi nyugati értelemnek, nyugati ítélőerőnek nevezünk, az nem jött létre az indiai lelkekben. Amiről ma kimagasló értelemben akkor beszélünk, amikor az én sajátos ősi erejéről beszélünk, az Indiában egyáltalán nem jött létre. Ezért amikor a régi tisztánlátás kialudt, azonnal valami egyéb jelent meg: a jóga felé való törekvés, iskolázás által feljutni azokba a világokba, amelyek természetszerűen elvesztek. A jóga mesterséges tisztánlátássá válik, és azonnal a régi tisztánlátás helyébe lép a jóga-filozófia, anélkül, hogy a kettő között az lenne, ami például a tisztán értelmi görög filozófiában megjelenik. Ez az indiaiak számára egyáltalán nem történik meg, ez a közbeeső fázis kimarad. És ha a védanta-filozófiát nézzük, azt mondhatjuk: nem úgy jut kifejezésre, mint ahogy a nyugati világnézetek tanítanak, nem eszmék hatják át, nem az értelem, hanem mintegy a magasabb világokból lehozzák azt, és emberi szavakba öntik. Ez a sajátossága: nem emberi fogalmakkal vívták ki, nem gondolkodással érték el, mint amilyen a szókratészi vagy a platóni filozófia, hanem tisztánlátással szerezték meg.

Nehéz ezekben a dolgokban tisztán látni, de van lehetőség ma is ennek a különbségnek az átélésére. Vegyünk bármely filozófiai könyvet a kezünkbe, amely a nyugati filozófiai rendszerek valamelyikét foglalja magában. Hogyan jött létre az, amit ma filozófiának nevezünk? Ha betekintünk valakinek a műhelyébe, akit komoly filozófusnak tarthatunk, azt láthatjuk, hogy a logikus ítélő erő, a logikus gondolkodás erőfeszítésével jutott el a rendszeréhez. Minden lassan, egymás után alakult ki. És akik így filozófiát hoztak létre, nem is tudják megérteni, hogy amit ők fogalomról fogalomra szőnek, azt bizonyos vonatkozásban tisztánlátással is látni lehet, hogy az a látó előtt állhat. Ezért olyan nehéz a látónak megértetnie, hogy bizonyos filozófiákat, amelyeket szerzőik „arcuk verítékével” gondolatról gondolatra hoznak létre, ő, hogy úgy mondjam, egy csapásra látnokian áttekint, és nem kell az összes gondolati lépést egyenként megtennie. Ilyen egyidejűleg látott fogalmak a védanta-filozófia fogalmai. Ezeket nem az európai filozófusok mintájára az „arcuk verejtékével'* szereztek meg, hanem tisztánlátással. A régi tisztánlátás absztrakt fogalmakká hígított maradékai, vagy az érzékfeletti világban való kutatásnak a jóga által kiküzdött első, még vékony eredményei.

A nyugatabbra lakó emberek azonban máson mentek keresztül. Ott az emberiségfejlődés egyedülálló, fontos belső történéseit látjuk. Nézzük a kereszténység előtti hatodik évszázad egyik nevezetes filozófusát, szüroszi Phereküdészt. Csodálatos filozófus! Olyasvalaki, akit a mai filozófusok nem ismernek el filozófusnak. Vannak olyan filozófiai könyvek, amelyekben ezt ki is jelentik. Így írnak például: „mindez gyerekes ábrázolásmód, gyerekes szimbólumok, gyerekes és zseniális” – így mondja az egyik szerző, aki fölényesen néz le erre a régi filozófusra. Tehát a keresztény időszámítás előtt félezer évvel Szüroszban egy csodálatraméltó gondolkodó bukkant fel. Mindenesetre másként fogalmazott, mint a többi gondolkodó, akiket később filozófusoknak neveztek. Szüroszi Phereküdész azt mondja, például, hogy annak, amit a világban látunk, három alapja van: Kronosz, Zeusz és Khton. Kronosztól származik a légnemű, tűzszerű és vízszerű elem, és mindazzal, ami ebből a három hatalomból származik, egyfajta kígyólény, Ophioneusz kél harcra. Ha mindazt, amit Phereküdész leír tisztánlátás nélkül, de némi fantáziával követjük, akkor előttünk állhat Kronosz, nem mint az elvont tovább hömpölygő idő, hanem mint lény, mint igazi valóságos látható lény. Hasonlóképpen Zeusz is, aki a végtelen éteriség, egy önmagában élettel teli, mindent magában hordozó lény. Khton pedig az a lény, aki a mennyeit földivé teszi, aki a térben egymástól távoli dolgokat összevonja a Földbolygóban, hogy földi lét legyen. Mindez földi módon játszódik le, amibe ellenséges elemként egy bizonyos kígyólény keveredik bele. Szüroszi Phereküdész szavainak megértéséhez szellemtudományra van szükségünk, mert ő a régi látnokság utolsó képviselője. Látja az okokat az érzéki világ mögött, és látnoki képességével leírja ezeket. Akik csak fogalmakkal dolgoznak, azoknak ez természetesen nem tetszik. Phereküdész látja a jó istenek eleven munkáját, és az ellenséges hatalmak beavatkozását, akiket úgy ír le, ahogyan látnoki módon látja őket. Látja, hogy születnek meg Kronoszból, a reális időből az egyes elemek.

Szüroszi Phereküdészben tehát olyan filozófus áll előttünk, aki lelkével belelát abba a világba, amelyet a tisztánlátó tudat feltár, és ezt leírja. Olyan leírás ez, amelynek utána lehet járni. O így áll még a nyugati világban, a kereszténység előtti hatodik században. Thalész, Anaximenész és Hérakleitosz, akik csaknem kortársai, más másképpen állnak ott. Itt valóban két világ ér össze. De mi megy végbe lelkükben? Kialudt, lebénult bennük a régi tisztánlátó tudat, legfeljebb csak a szellemi világok utáni sóvárgás van meg bennük. Mit élnek ők át ott, ahol a szüroszi bölcsnél még megvolt a régi látásnak egy maradéka, ahol az még belelátott az okok elementáris világába? Ez bezárult előttük, ők már nem látnak bele ebbe a világba. Mintha éppen ez a világ akart volna elzárkózni előlük, mintha félig még itt lenne számukra, de mégis eltűnik előlük, úgy, hogy elvont fogalmak kerülnek a régi tisztánlátás helyére, amelyek az énhez tartoznak. Ez megy végbe lelkükben. Ez egy rendkívül figyelemreméltó állapot a nyugati lelkekben. Ez az a lelkiállapot, amely az értelem, az ítélő erő megszerzését akarja elérni, azt, ami éppen az én jellemvonásává kell, hogy váljon. Egyes telkeknél láthatjuk ezt, például amikor Hérakleitosz az elevenen lobogó tüzet, úgyszólván még a helyes tisztánlátás utolsó felcsillanásával az összes dolgok atyjának nevezi, vagy amikor Thalész a vizet tartja ős-oknak, de nem a fizikai-érzéki vizet, ahogy Hérakleitosz sem a fizikai-érzéki tüzet gondolja. Félig még látnak valamit az elementáris világból, bár már elvonul előlük, és így kénytelenek elvont fogalmakat használni, így bepillanthatunk ezekbe a lelkekbe, és megértjük, hogy egészen a mi időnkig utólag valami még felcsendülhetett ezeknek a telkeknek a hangulatából.

Bárcsak kortársaink ne siklanának el olyan könnyedén sok dolog fölött. Könnyedén átsiklanak például, Nietzschének egy mondata fölött, amely mélyen megragadhatja, megrázhatja az embert. Ez a „Filozófia a görögök tragikus korszakában” című hátrahagyott írásában olvasható, amelyben Thalészt, Anaximenészt, Anaximandroszt, Hérakleitoszt és Empedoklészt ismerteti. Mindjárt az elején – ezt együtt kell vele érezni – megérzett valamit abból, ami ezeknek a első magányos görög gondolkodóknak a lelkében végbement. Olvassák el Nietzschénél ezt a részt, ahol ezt mondja: mi mehetett végbe ezeknek a hérosz-alakoknak a lelkében, akiknek át kellett élniük a átmenetet a eleven szemlélés korszakából – amiről Nietzsche nem tudott már, de megsejtette -, amikor a régi élettel-teljességet a lelkekben felváltották az elvont, száraz, józan fogalmak, amikor a „lét”, ez a józan, száraz, elvont hideg fogalom lépett annak az elevenségnek a helyére, amellyel a tisztánlátó tudat rendelkezett. Nietzsche érzi: mintha a vére megfagyna annak, aki az élet világából átkerül a fogalmak világába, amikor Thalész vagy Hérakleitosz fogalmakat alkottak a „lét”-ről és a „létesülés”-ről, úgy, hogy az ember úgy érzi, hogy a meleg életből átkerül a fogalmak jégbirodalmába.

Helyezkedjünk bele abba a korba, amelyben ezek az emberek éltek, érezzük meg, hogyan álltak a golgotái misztérium közeledténél. Úgy éljük bele magunkat ezekbe az emberekbe, hogy érezni tudjuk bennük a régi idők tompa utóhangját. Úgy állnak ott, hogy meg kell elégedniük azzal, ami absztrakt ítélő erőként él az emberi énben, holott ez korábban nem volt meg benne. És míg a fogalmak világa a következő időkben egyre gazdagabb és gazdagabb lett, eljöttének kezdetén a görög filozófusok csak a legegyszerűbb fogalmakat tudták megragadni. Hogy gyötrődnek a fogalmakkal, az elvolt „lét” fogalmával, hogyan gyötrődnek, például az eleuziszi iskola filozófusai ezzel az elvont fogalommal. Így készülnek elő az én tulajdonképpeni elvont tulajdonságai.

Képzeljünk el egy olyan lelket, aki itt áll nyugaton, aki a nyugat missziójára van felkészítve, de még magában hordozza a régi tisztánlátásra vonatkozó legerősebb utóhangokat. Indiában ezek az utóhangok már régen elnémultak, nyugaton még megvannak. A lélek hajtóereje bele akar hatolni az elemi világba, de a tudat nem képes rá. Olyan hangulat, amilyen a Buddha-hangulat, ezekben a lelkekben már nem jelenhetett meg. A Buddha-hangulat azt mondta volna: mi, emberek ki vagyunk helyezve a szenvedés világába, tehát meg kell, hogy szabadítsuk magunkat tőle. Nem. A nyugati lelkek meg akartak érteni valamit abból, ami előttük volt. Ami mögöttük volt, abba nem tudtak behatolni, előttük pedig csak a hideg, jeges fogalmak voltak. Képzeljünk el egy olyan lelket, mint szüroszi Phereküdész. O volt az utolsó, aki még bele tudott látni abba, ami az elemi világban él. És gondoljunk el egyet a másik fajta lelkek közül: ez a lélek nem képes látni, hogy az elemek elevenen megszületnek Kronoszból, Nem képes látni, hogy a kígyólény, Ophioneus harcra kél a magasabb istenek ellen, de képben rögzíti, hogy valami hat az érzéki világra. Nem lát fel Kronoszig, de azt látja, ami az érzéki világban lenyomatként végbemegy: a tüzet, a vizet, a levegőt és földet. Ez a lélek nem látja, hogy az alsó istenek megvívnak a magasabb istenekkel, hogy a kígyóisten, Lucifer fellázad, de azt látja, hogy harmónia és diszharmónia, barátság és ellenségeskedés van. A szeretetet és gyűlöletet látja, mint elvont fogalmakat, a tüzet, vizet, levegőt és földet, mint elvont elemeket. Ami most nyomul be a Iélekbe, azt látja, de amit a korábbi nemzedék látott, az el van takarva előle.

Gondoljunk el egy olyan lelket, amely még teljesen benne áll abban, ami a korábbi időkben eleven volt, de abba belelátni már nem tud, csak a külső képmást tudja megragadni, és sajátos missziója következtében nála el volt fedve az, ami az embereket azelőtt boldogította, az én új világából pedig nincs egyebe pár fogalomnál, amelyekhez ragaszkodnia kell – ekkor előttünk áll Empedoklész lelke. Mert így áll előttünk Empedoklész lelke, ha annak legbensőbb mivoltát meg akarjuk érteni. Majdnem kortársa a szüroszi bölcsnek, alig háromnegyed évszázaddal él később, de lelke egészen más. Ennek a léleknek végre kellett hajtania az átkelést a Rubiconon, a régi tisztánlátástól az én elvont megértéséhez. Látjuk, hogy itt két világ ütközik össze, látjuk, hogy az én feldereng, és beteljesedése felé halad, látjuk a régi görög filozófusok lelkét, akik arra voltak ítélve, hogy felvegyék magukba azt, amit most értelemnek, logikának nevezünk, látjuk, hogy lelkükből a régi kinyilatkoztatások eltávoztak. És ezekbe a lelkekbe bele kellett ömlenie az új impulzusnak, a golgotái impulzusnak.

Ilyenek voltak a lelkek, amikor az új impulzus megjelent. De sóvárogniuk kellett egy új tartalomért, mert csak ekkor juthattak megértéshez. Az indiai gondolkodás számára nincs ilyen átmenet, mint amelyet a magányos görög gondolkodóknál találunk. Ezért van az, hogy az ind filozófia, amely mindjárt a jóga-tanba fordult át, alig mutat lehetőséget arra, hogy a golgotái misztériumhoz átmenetet találjon. A görög filozófia úgy készül elő, hogy sóvárog a golgotái misztérium után. Nézzék meg a gnózist, mennyire kívánja filozófiájában a golgotái misztériumot. A golgotái misztérium filozófiája görög talajon keletkezik, mert a görög lelkek legjobbjai sóvárogtak a golgotái impulzus felvétele után.

Jóakarat kell ahhoz, hogy valaki megértse azt, ami az emberiség fejlődésében történt. Ekkor, azt lehet mondani, hogy az ember megérez valamit abból, amit úgy lehet nevezni, hogy kiáltás és visszakiáltás a földi talajon. Görögország felé nézünk, aztán messzebbre Szicília felé, olyan lelkekbe, amelyek közül messze kimagaslik Empedoklész, és egy csodálatos kiáltást hallunk. Hogyan jellemezhetjük ezt a kiáltást, hogyan szólalnak meg az ilyen lelkek? Ha belenézzünk Empedoklész lelkébe, akkor körülbelül így: történelmileg tudok a beavatásról, történelmileg tudom, hogy a beavatás az emberi lelkeket az érzékfeletti világokba vitte fel. Most azonban egy új korszak következett el. A beavatás többé már nem sajátítható el közvetlenül, az emberi lélek egy másik állapotba került. Új impulzusra van szükségünk, amely behatol az énbe. Hol vagy, te impulzus, amely a régi beavatás helyére léphetsz, amely az új én elé állítja majd ugyanazt a titkot, amelyet a régi tisztánlátás tartalmazott, és amelyet mi már nem élhetünk át? És erre felel a másik kiáltás, amely a Golgotáról jön: mivel az isteneknek engedelmeskedtem, és nem az embereknek, kihozhattam a misztériumok titkait, és azokat az egész emberiség elé állítottam, hogy az egész emberiség előtt álljon az, ami addig csak a misztériumok mélyén élt.

Nyugaton a világ rejtélyének új megoldására irányuló kérdést látjuk, például Európa déli részén a görög lelkekben. És feleletként – de amelyet csak nyugaton lehet megérteni – jelenik meg számunkra az Isten nagy monológja, amelyről előző előadásomban beszéltem, és amelyről a következőben tovább fogok beszélni.

– Basel, 1912. szeptember 22.

[A golgotái misztérium mélyebb titkai. ,,A hegyen11, ,,a tengernél” és ,,a házban” kifejezések okkult jelentősége. A megdicsőülés jelenete. Mózes és Illés. A bethániai megkenetés. A fügefa.]

Tudjuk, hogy a Márk-evangéliumban az említett nagy világtörténelmi monológ után az ún. megdicsőülés, az Úr színeváltozásának jelenete következik. Többször említettem már, hogy a három tanítvány számára (Péter, Jakab és János), akiket Jézus Krisztus magával vitt a „hegyre”, ahol az átváltozási jelenet végbemegy, ez egyfajta magasabb beavatást jelent. Ekkor még mélyebben bevezeti őket azokba a titkokba, amelyeket folytatólagosan átad nekik, hogy az emberiséget vezessék és irányítsák.

Tudjuk, hogy ez a jelenet – ez különböző előadásaimból is kitűnik – a titkok egész sorát tartalmazza. Már az is arra mutat, hogy valamilyen titokteljes dologgal állunk szemben, hogy „hegy”-ről van szó. A hegy okkult értelemben azt jelenti, hogy akiket a hegyre vezetnek, azokat a lét bizonyos titkaiba vezetik be. A Márk-evangéliumban rendkívül erősen érezzük ezt egy bizonyos szempontból, ami már az evangélium helyes olvasásakor is feltűnhet. Csak éppen helyesen kell az evangéliumot olvasni.

Itt rá kell mutatnom a Márk-evangélium 3. fejezetének 7-24 verseire, de szigorúan véve tulajdonképpen csak a 22. versig, és ha érzéssel áthatott megértéssel olvassuk a szöveget, akkor ez valamire fel fogja hívni a figyelmünket. Már gyakran kiemeltem azt, hogy a „hegyre vezetésinek, a „hegyre kísérés”-nek okkult jelentése van. De az említett fejezetben háromszoros utalás találunk, nemcsak hegyre kísérést, hanem ha a három verset közelebbről megnézzük, akkor először azt halljuk „És Jézus visszavonult az ő tanítványaival a tenger mellé…” (7. vers). Először a tenger melletti jelenet áll előttünk. Azután a 13. versben azt halljuk: „És Ő felment a hegyre, és magához hívta azokat, akiket akart vala”. És egy harmadikat hallunk a 20-21. versekben: „És Ő hazament és ismét egybegyűle a sokaság, annyira, hogy még nem is ehetnének. Amint az övéi hallják, eljövének, hogy megfogják őt, mert azt mondják vala, hogy magán kívül van”.

Az evangélium tehát három helyre hívja fel a figyelmünket: a tengerre, a hegyre és a házra. Ahogyan a „hegy”-ről tudjuk, hogy okkult értelemben mindig valami fontosra utal, ugyanígy van ez a másik két kifejezésnél is. Ha az okkult írásokban a „hegyre vitel”-ről, és „hazaviteléről van szó, akkor az utóbbihoz ugyancsak okkult jelentés kapcsolódik. Hogy az evangéliumok így értelmezik ezt, azt egy bizonyos körülmény igazolja. Emlékezzenek arra, hogy nemcsak a Márk-evangéliumban, hanem a többi evangéliumban is bizonyos jelenetek, bizonyos megnyilvánulások a „tenger”-hez fűződnek. Így amikor a tanítványok a tengeren vannak, és Krisztus megjelenik nekik, eleinte kísértetnek vélik, aztán meggyőződnek róla, hogy valóságosan ő jön hozzájuk (6, 45- 52). Az evangéliumokban máshol is van szó olyan eseményről, amely a tengeren vagy a tenger útján megy végbe. A „hegyen” választja ki először a tizenkettőt, azaz megbízza őket az okkult küldetéssel. Ez okkult nevelést is jelent. Az okkult megdicsőülés ugyancsak a hegyen megy végbe. Amikor „otthon” van, övéi „magán kívül” levőnek mondják. Itt van a harmadik kifejezés is, és mind a három a legnagyobb, legátfogóbb jelentőséggel.

Ha meg akarjuk érteni, hogy mit jelent ebben az összefüggésben a „tenger mellett”, akkor emlékeznünk kell valamire, amit már gyakran megvilágítottam. Elmondtam, hogy Atlantisz utáni föld-korszakunkat az ún. atlantiszi korszak előzte meg, és abban a levegőt még sűrű ködmasszák hatották át, úgy hogy az emberek szemléletmódja következtében – minthogy más fizikai körülmények között éltek -, a lelki élet is egészen más volt, és hogy ebben a korban az emberek még rendelkeztek egyfajta régi tisztánlátással. Ez azonban össze volt kötve a fizikai testnek egy egészen másfajta létéhez, a ködmasszába való beágyazottsághoz. Mindebből régi örökségként visszamaradt valami az emberiségben. Amikor valakit az Atlantisz utáni korban okkult körülmények közé vezettek, úgy, hogy ezekhez közel került, mint Jézus tanítványai, akkor az az ember, sokkal intenzívebben megérezte a környezet, a természet körülményeit. Azt lehet mondani: a természeti viszonyok robusztussága folytán, amelyek között a mai ember él, már nem számít annyira, hogy vajon a tengeren utazik-e, tó mellett tartózkodik-e, egy hegyre megy fel, vagy otthon van. Ahogyan a szem lát, ahogyan az értelem gondolkodik, ez nem függ annyira attól, hogy hol van az ember. De ha a finomabb látás megkezdődik, ha az ember a spirituális világ-viszonyokba felemelkedik, akkor a szokásos ember mivolta durvának bizonyul.

Ha az ember azokban az időkben, amikor tisztánlátó tudata megkezdődik, a tengeren utazik, ahol a körülmények egészen mások, és akkor is, ha a tengerparton áll, a tisztánlátó tudat egészen másra van hangolva, mint a síkságon. A síkságon úgyszólván a legnagyobb erőfeszítésre van szükség, hogy a tisztánlátó erőket egyáltalán elő lehessen hozni. A tenger könnyebben engedi a tisztánlátó erők kibontakozását, de csak azokat az erőket, amelyek valami egészen meghatározott dologra vonatkoznak, nem mindenre. Mert abban is különbség van, hogy a tisztánlátó tudat a síkságon tevékenykedik-e, vagy fönt a hegyen. A magaslatokon a tisztánlátó, szenzitív tudat ismét valami másra van ráhangolva, mint a síkságon. És nagyon különböző, hogy ez a tó mellett jön létre, vagy fent a hegyen.

A tó mellett – mindezt természetesen vonatkoztatni lehet a városra is, de ott nagy erőkre van szükség; amit most mondok, az főleg arra érvényes, ami többé-kevésbé magától adódik – a víznél, a ködmasszákban a tisztánlátó tudat főleg imaginációk átélésére alkalmas, mindarra, ami imaginatív, és annak alkalmazására, amit ez a tudat már elért.

A hegyen a híg levegőben az oxigén és a nitrogén másfajta eloszlásánál a tisztánlátó tudat inkább arra alkalmas, hogy inspirációkat éljen át, új tisztánlátó erőket hozzon létre. Ezért az a kifejezés, hogy a „hegyre felkapaszkodni”, nemcsak szimbolikus értelmű, hanem azt is jelenti, hogy a hegyi viszonyok kedvezően befolyásolják a lehetőséget új akaraterők képzésére. És a „tóra menni” kifejezés sem csak szimbolikus jelentésű, hanem azért használják, mert a tóval való érintkezés következtében az okkult látást, az okkult erők alkalmazását kedvezően befolyásolja.

A legnehezebb feladatuk akkor van az okkult erőknek, ha az ember otthon van, a saját házában, mindegy, hogy egyedül van-e otthon, vagy a hozzátartozók jelen vannak. Mert amíg egy olyan embernél, aki sokáig tenger mellett élt, aránylag könnyű elhinni – ha minden egybevág -, hogy a testiség fátyolán át imaginációt élt át, és könnyebb elhinni egy olyan embernél is, aki a hegyekben élt, hogy magasabbra emelkedik, addig az olyan embernél, aki odahaza van, csak azt érzi a többi, hogy testén kívül van, hogy „nincs magánál”. Nem mintha az okkult erőket nem fejleszthetné ki, hanem mert nem illeszkedik bele a környezetbe, a környezet szempontjából nem látszik olyan természetesnek, mint a többi esetben, a tengeren vagy a hegyen.

Ezért roppant mély értelmű, és teljesen az okkult természeti viszonyoknak megfelelő, hogy az evangélium pontosan betartja azt, amit elmondtunk. Ezt egészen szakszerű módon tartja be. Ezért mindig azt látjuk, hogy bizonyos erők jönnek működésbe, gyógyító erők vagy látó erők bontakoznak ki, olyan erők, amelyek már megvannak, ha arról van szó, hogy egy esemény a tó mellett játszódik le. Ezért jelenik meg Krisztus Jézus az övéinek a tavon. Csakhogy azok reálisan benne állnak az egész eseményben, mert Krisztus Jézus ki tudja vetíteni magát, a tanítványok látják őt, mégsem fizikai testben van előttük. Mivel azonban a hely különbözősége egy ilyen élménynél semmit sem jelent, azért van egyidejűleg „mellettük” a tavon. Ugyanilyen okból, ahol az apostolok lelkierejének továbbfejlődéséről van szó, a „hegy” szót találjuk, és a tizenkettő kiválasztásánál is, ahol Krisztus Jézus lelküket arra jelöli ki, hogy Illés csoportszellemét felvegyék, hegyről van szó. Így a megdicsőülés is a hegyen megy végbe.

Vegyük most szemügyre ebből a szempontból a megdicsőülés jelenetét. Arra, hogy a golgotái misztérium mélyebb titkaiba betekinthessenek, három tanítvány, Péter, Jakab és János bizonyult képesnek. És a tisztánlátó szemek számára, amelyek e három tanítványnál megnyílnak, megjelenik – szellemi lényében megvilágosodva – az egyik oldalon Illés, a másikon Mózes, és középen Krisztus Jézus, de most abban az alakban, amelyben spirituális lényként megismerhető – erre imaginatív módon utal az evangélium. Az alábbiakat olvashatjuk:

„És a ruhája fényes lön, igen fehér, mint a hó, mihez hasonlót a ruhafestő a földön nem fehéríthet. És megjelenők nékik Mózes Illéssel együtt, és beszélnek vala Jézussal” (9, 2-4).

Az Isten nagy monológja után egy megbeszélés, egy megbeszélés hármasban. Csodálatos drámai fejlemény! Az evangéliumok mindenütt tele vannak ilyen művészi fokozásokkal, nagyszerűen vannak megszerkesztve. Miután az előbb az Isten monológját hallottuk, utána egy megbeszélés hármasban. És milyen megbeszélés! Először látjuk Krisztus Jézus két oldalán Illést és Mózest. Mire utal Illés és Mózes megjelenése?

Mózes alakja már eléggé ismerős lehet arról az okkult oldalról is, amelyről gyakran megvilágítottam. Tudjuk, hogy a világtörténelmi bölcsesség az ősi időkből a golgotái misztérium idejéhez való átmenethez Mózes személyét választotta. A Lukács-evangéliumról szóló fejtegetéseimből tudják, hogy abban a Jézus-alakban, akiről a Máté-evangélium beszél tulajdonképpen az ismét inkarnálódott Zarathusztrát kell látnunk. De azt is tudjuk, hogy Zarathusztra, abban a vonatkozásban, ami őbenne volt, gondoskodott arról, hogy ez a későbbi megjelenése elő legyen készítve. Gyakran rámutattam, hogy Zarathusztra éterteste sajátos okkult folyamatok útján elvált tőle, aztán átszármazott Mózesre, úgyhogy Mózesben Zarathusztra étertestének erői működtek, így amikor Illés és Mózes Krisztus Jézus mellett megjelenik, azok az erők állnak előttünk, amelyek a kultúra ősi formáitól átvezetnek mindahhoz, amit Krisztus Jézusban és a golgotái misztériumban az emberiségnek meg kellett kapnia.

De Mózes más formában is átmeneti alak. Tudjuk, hogy Mózes nemcsak Zarathusztra étertestét hordozta magában, amellyel a Zarathusztra-bölcsességet is megkapta, és amely aztán benne megnyilvánulhatott, hanem azt is tudjuk, hogy bizonyos módon más népek titkaiba is be volt avatva. Sajátos beavatási jelenetet kell látnunk abban, amikor Jethróval, a midianiták papjával találkozott – erről is beszéltünk már. Mindez megtalálható az Ótestamentumban. Világosan elmondja, hogyan megy el Mózes ehhez a magányos paphoz, és megismeri nemcsak a zsidóság beavatási titkait, hanem a többi népét is, és azokat is beleviszi saját lényébe, ami még azzal is megerősödött, hogy Zarathusztra étertestét hordozta magában. Így rajta keresztül az összes környező világ beavatási titkai eljutottak a zsidó néphez. Mózes tehát egy alacsonyabb fokon mindazt előkészítette, aminek Krisztus Jézus által kellett végbemennie. Ez volt az egyik áramlat, aminek a golgotái misztériumhoz kellett vezetnie.

A másik áramlat az volt – ezt már szintén említettem -, ami most már természetes módon, természetszerűen magában a zsidó népben élt. Mózes volt az, aki azt az áramlatot, amely nemzedékeken keresztül Abrahám, Izsák, és Jákob útján leáramlott, a világban meglévő másikkal összekötötte, már amennyire az ő idejében ez lehetséges volt. De emellett mindig érintetlenül kellett maradnia annak, ami az ó-héber nép természetével olyan szorosan össze volt kötve. Mire volt ez a nép kiválasztva? Arra, hogy előkészítse azt a kort, amelyet megkíséreltünk képben lelkünk elé állítani, amikor például a görögökre, és az előbbiekben még egyszer Empedoklészre rámutattunk. Úgy utaltunk erre a korra, mint amelyben az emberek régi tisztánlátó képessége eltűnik, amikor elveszítik a szellemi világba való betekintés képességét, és amelyben felbukkan az az ítélő erő, amely az én sajátja, felbukkan az önmagára utalt én.

Az ó-héber nép arra volt kiválasztva, hogy ehhez az énhez odavezesse azt, ami az ember természeti lényéből a vér-organizáción át hozzá eljuttatható. Ebben a népben kellett egyszerűen kiélnie magát mindannak, ami az emberi fizikai organizáción keresztül kiélhető. Az intellektus viszont a fizikai organizációhoz van kötve. Az ó-héber nép fizikai organizációjából kellett meríteni azt, ami az embernek éppen azt a képességét táplálhatja, amely az intellektu- alitáshoz van kötve. A többi népek útján annak kellett a földi organizációba belefénylenie, ami a beavatással, vagyis kívülről jöhetett be. Ami a vérszerinti kapcsolatból a saját emberi természeten keresztül tudott felemelkedni, annak kellett az ó-héber népből felemelkednie. Azért ügyeltek olyan szigorúan arra, hogy a vérségi összefüggés folyamatos legyen, és a nép minden egyes tagja magában hordja azokat a képességeket, amelyek Ábrahám, Izsák és Jákob óta a vérben csörgedeztek. Az ó-héber nép vérének meg kellett kapnia a megfelelő szerveket, és ez csak az átöröklésen keresztül történhetett.

Már rámutattam arra, mire utal az Ótestamentum azzal, hogy Ábrahám feláldozza Izsákot, és hogy az áldozatra végül is nem került sor. Ez arra utal, hogy ezt a népet maga az Isten választotta ki arra, hogy az emberiségnek szentelje, és hogy ezzel az emberiség énje külső fizikai edényt kapjon. Hogy ezt a fizikai edényt a zsidó nép útján az Isten adta az emberiségnek, ezt azzal fejezi ki a Biblia, hogy Ábrahám fel akarta áldozni a fiát. Izsákkal azonban Ábrahám azt az organizációt áldozta volna fel, amely az emberiségnek az intellektualitás fizikai alapját kellett, hogy megadja. Ezt visszakapta, és ezzel Istentől ajándékként visszakapta az egész organizációt is. Ez a grandiózus Izsák visszaadásában (l.Móz. 22,1-19). Ez ugyanakkor arra is utal, hogy az egyik oldalon az a szellemi áramlat van jelen, amelyet a megdicsőülés jelenténél Mózes imaginációja juttat kifejezésre, mindazt tehát, aminek éppen a zsidó nép útján kell a golgotái misztériumhoz hozzááramlania. Mit fejez ki Illés imaginációja? Ebben hűen tükröződik az, hogyan egyesül mindaz az isteni kinyilatkoztatás, ami a zsidó népben él, azzal, ami a golgotái misztérium által megtörténik. Mózes 4. könyvének 25. fejezete elmondja, hogyan csábítják Izraelt bálványimádásra, de egy férfi megmenti. Egy férfi határozottsága, elszántsága idézi elő, hogy az izraeliták népe, az ó-héber nép nem merül bele teljesen a bálványimádásba. Ki ez a férfi? Az, akiről Mózes 4. könyve elmondja, hogy volt ereje odalépni a ó-héber nép elé, amelyet a környező népek bálványimádásába való elmerülés fenyegetett, és megvédte azt a Istent, aki Mózesen keresztül kinyilatkoztatta magát – egy erős lélek. Ezt az Istenért való síkraszállást a „buzgólkodni” igével fordítják, de nem rossz értelemben, hanem egyszerűen „erővel síkraszállni” jelentésben. Mózes 4. könyvének 25. versében (10-12) a következőket olvassuk:

„Akkor szóla az Úr Mózesnek mondván: Fineás Eleázár fia, Áron pap unokája elfordította az én haragomat Izráel fiaitól, mivelhogy az én bosszúmat megállotta ő közöttük; ezért nem pusztítom ki bosszúmban Izrael fiait. Mondd azért: imé én az én szövetségemet, a békesség szövetségét adom ő néki.”

Így szólt Jahve Mózeshez. Az ó-héber titkos tan szerint is éppen ezen a helyen valami rendkívül jelentőségteljes dolgot kell látnunk, amit az újabb okkult kutatás is megerősít. Tudjuk, hogy Árontól halad lefelé azoknak a sora, akik a régi Izrael főpapi méltóságát képviselik, akikben tehát tovább él annak az esszenciája, amit az emberiség a zsidó nép útján kapott. A világtörténelemnek azon a helyén, amelyre ez a rész utal, az ó-héber titkos tan szerint – és az újabb okkult kutatás szerint is -, nem kevesebbre találunk utalást, mint arra, hogy Jahve közli Mózessel, hogy ő Fineásban, Eleázár fiában, Áron unokájában egy különleges papot ad át az ó-héber népnek, aki érte síkraszáll, és aki vele kapcsolatban van. És ez a titkos tudomány, valamint az újabb okkult kutatás azt mondja, hogy Fineás testében ugyanaz a lélek élt, aki később Illésben lakott. Ez az a folytatólagos vonal, amelyet bizonyos pontokkal kapcsolatban már érintettünk. íme Áron unokájában, Fineásban van az a lélek, aki itt működik, aztán újra látjuk Illés-Nábotban majd Keresztelő Jánosban, és tudjuk, hogy hogyan teszi meg későbbi útját az emberiségfejlődésben. Ez a lélek jelent meg imaginációban az egyik oldalon, a másikban magának Mózesnek a lelke.

A megdicsőülésnél, az átváltozásnál tehát a hegyen valóban az áll előttünk, ami ott egybeáramlott. Az egész földfejlődés szellemisége áramlik egybe, az, ami a zsidó véren át felbuzog a maga esszenciájában, a levitaságban, mert Fineásnak, Eleázár fiának, Áron unokájának a lelke áll előttünk, aztán Mózes áll előttünk, és a golgotái misztérium végrehajtója áll előttünk. Imaginatív megismerésben annak kellett a három beavatandó tanítvány, Péter, Jakab és János előtt megjelennie, hogy hogyan folytak egybe az erők a spirituális áramlások. És amikor tegnap megkíséreltem valamit úgy ábrázolni, mint valami kiáltást, ami Görögországból áthangzott Palesztinába, és azt a kiáltást, ami feleletként visszazeng, akkor az mégis csak több volt, mint a tényeknek puszta „képletes lefestése”. Elő kellett készíteni a három tanítványt a nagy világtörténelmi beszélgetésre, amely aztán valóban megtörtént. Péternek, Jakabnak és Jánosnak be kellett avatódnia abba, amit e három lélek együtt megbeszélt, akik közül az egyik az ótestamentumi néphez tartozik, a másik sok mindent hord magában, ahogy a Mózes-lélekről tudjuk, míg a harmadik, mint kozmikus Istenség, összeköti magát a Földdel. Ezt kellett a tanítványoknak látniuk.

Tudjuk, hogy ezt nem tudták azonnal befogadni a szívükbe, nem mindjárt értették meg a mondottakat. De ez sok mindennel így van, amit az ember az okkult síkon él át, átéli imaginatív módon, de nem érti, és gyakran csak a következő inkarnációban érti meg, akkor viszont annál jobban megérti, minél inkább egybevág saját értelme azzal, amit korábban látott. Érzéseinkkel azonban felfoghatjuk: fent a hegyen a három világhatalom, lent a három ember, akiknek be kellett avatódniuk ezekbe a nagy kozmikus titkokba. Mindezekből az az érzés támadhat lelkünkben, hogy az evangélium, ha helyesen értjük meg, ha helyesen hatni engedjük magunkra a drámai fokozásokat és a művészi szerkezetet is, amely mindenütt okkult tényeket fejez ki, arra a nagy fordulatra mutat rá, amely a golgotái misztérium idején végbement.

Az evangélium, ha azt az okkult kutatás megvilágítja, igen érthető nyelven beszél. Fontos, hogy az emberek egyre jobban és jobban megtanulják, hogy az evangélium egyes helyeinél valóban mindig tudni kell, hogy azok mire vonatkoznak, hogy itt vagy ott éppen mi a lényeges, csak akkor találja meg az ember azt a pontot, ami az egyik vagy a másik elbeszélés szempontjából különösen fontos. Érdekes, hogy éppen az evangéliumok legfontosabb részeinél a szokásos teológiai és filozófiai magyarázatok tulajdonképpen mindig abból a sajátos nézőpontból indulnak ki, amelyből az az ember indul ki, aki a lovat nem úgy állítja a kocsi elé, ahogyan rendesen szokták, hanem fordítva. Ezt a köznyelv úgy fejezi ki, hogy „a lovat a farkánál fogva zablázzák fel”. Ez történik sok magyarázónál és kommentátornál, aki nem veszi észre, hogy miről van szó.

Mivel fejtegetéseink során igen jelentős, azért felhívom a figyelmüket a Márk-evangélium egyik helyére, amelyet a 14. fejezet 3-9 verseiben találhatnak meg.

„Mikor pedig Bethániában a poklos Simon házánál vala, amint asztalhoz üle, egy asszony méné oda, akinél alabástrom edény vala valódi és igen drága nárdus olajjal, és eltörvén az alabástom edényt, kitölté azt az ő fejére. Némelyek pedig háborognak vala magok között és mondának: mire való volt az olajnak ez a tékozlása? Mert el lehetett volna azt adni háromszáz pénznél is többért, és odaadni a szegényeknek. És zúgolódnak vala ellene. Jézus pedig monda: hagyjatok békét neki, miért bántjátok őt? Jó dolgot cselekedett én velem. Mert a szegények mindenkor veletek lesznek, és amikor csak akarjátok, jót tehettek velők, de én nem leszek mindig veletek. Ő ami tőle telt, azt tévé: előre megkente az én testemet a temetésre. Bizony mondom néktek: valahol csak prédikálják ezt az evangéliumot az egész világon, amit ez az asszony cselekedett, azt is hirdetni fogják az ő emlékezetére.”

Az volna a helyes, ha az emberek mindig bevallanák, hogy egy ilyen rész valami egészen feltűnőt tartalmaz, és a legtöbben, ha becsületesek, be kellene, hogy vallják, hogy szimpatizálnak azokkal, akik veszekednek az olaj eltékoz- lása miatt, hogy szükségtelen valakinek a fejére önteni, és a legtöbben valóban úgy hiszik, hogy jobb lett volna az olajat háromszáz dénárért eladni, és a pénzt a szegényeknek adni. És ha becsületesek, talán keménynek találják Krisztustól, hogy azt mondja: okosabb hagyni, hogy kedve szerint cselekedjék, mint a háromszáz dénárt a szegényeknek adni az olaj áráért. Itt azt kell mondanunk, hogy valaminek lennie kell a háttérben, ha az egész elbeszélést nem akarjuk visszatetszőnek találni. Az evangélium még többet is mond, még csak nem is udvarias ezen a helyen. Mert ha elég sokan vannak olyanok, akik bevallják, hogy valóban jobb lett volna a háromszáz dénárt, amit érte kapni lehetett volna, a szegényeknek adni, akkor az evangélium azt akarja mondani, hogy akik így vélekednek, úgy gondolkodnak, mint bizonyos más emberek. Mert az evangélium így folytatja:

„Akkor Júdás, az Iskariotes, egy a tizenkettő közül, elméne a főpapokhoz, hogy őt azonnal elárulja. Azok pedig, amint meghallák, örvendezének, és igérék, hogy pénzt adnak neki. O pedig keresi vala, mi módon árulhatná el őt jó alkalommal”. (14, 10- 11.)

Iskarioti Júdás ugyanis különösen megbotránkozott az olaj kiöntésén! Akik az olaj kiöntésén megbotránkoztak, Júdás példájához csatlakoztak. Az evangélium tehát egyáltalán nem udvarias, mert kijelenti, hogy azok, akik az olaj kiöntésén megbotránkoztak, éppen olyanok, mint Iskarioti Júdás, aki aztán az Urat 30 ezüstpénzért eladta. Tehát ezt akarja mondani: látjátok, ilyenek azok, akik az olajat 300 dénárért el akarják adni, mert Júdás a pénzen csüng. Az evangéliumon nem volna szabad semmiképpen sem szépíteni, mert a szépítés megakadályozza az objektív, helyes magyarázatot. Meg kell találni a fordulópontot, és még több példát is fogunk találni, amelyek megmutatják, hogy az evangélium ragaszkodik ahhoz, hogy a mellékes eseményeket néha kissé visszatetszően ábrázolja, amikor a fő eseménynek különleges fényben kell kiemelkednie.

Mi a fordulópont ezen a helyen? Az, hogy az evangélium azt akarja kifejezni: nemcsak az érzéki lét az, amit az embernek néznie kell, nemcsak az van, aminek az érzéki létben értéke és jelentősége van, hanem az érzékfeletti világ az, amit az embernek mindenek felett magába kell fogadnia, és fontos, hogy lássa azt is, aminek az érzéki létben már nincs jelentősége. Krisztus Jézus testének, amelynek temetés utáni bebalzsamozását itt az asszony csak elővételezte, nincs jelentősége, ha a lélek elhagyta, de tenni kell valamit annak érdekében, aminek az érzéki lét túloldalán értéke és jelentősége van. Ezt erőteljesen ki kell emelni. Ezért ennek a kiemeléséhez éppen olyasvalami alkalmas, amiről még a természetes emberi tudat is úgy hiszi, hogy a legnagyobb értéke van az érzéki létben.

Az evangélium arra válaszol itt egy különleges példával, hogy néha valamit el kell vonnunk az érzéki léttől, hogy a szellemnek adjuk, annak adjuk, amibe az én bevonul, amikor szabaddá válik a testtől. Egy eléggé kegyelet nélkülinek látszó példát választ erre: hogy a szegényektől vonják el azt, amit a szellemnek adnak, amit az énnek adnak, amikor testetlenné válik. Ez nem arra tekint, ami a földi létet értékessé teszi, hanem arra, ami az énbe behatolhat, és ami az ériből kisugározhat. Ez áll itt különleges erővel. Ezért kapcsolatos ez Iskarioti Júdással, aki az árulást elköveti, mert az ő szíve különösen hajlik az érzéki lét felé, mert azok közé vegyül, akiket az evangélium itt kevéssé udvarias formában az igazi zsugoriknak nevez, noha erős dolog, amire itt utal. Júdás csak azzal törődik, aminek az érzéki létben jelentősége van, éppen úgy, mint azok, akik azt hiszik, hogy amit háromszáz dénárért kapnának, az többet jelent, mint az, ami az érzéki léten túlterjed.

Mindenütt a lényegesre kell rámutatni és nem a lényegtelenre. Az evangéliumnak mindenütt meglesz a hitele, ha a spiritualitás értékét megismerik. Ahol a szellemiséget helyesen ismerik meg, ott ez a példa találóan fog hatni. Ezért ahol az érzékfelettinek az énre vonatkozó értékét ki akarják emelni, ott mindenütt úgy fognak az olaj eltékozlásáról beszélni, mint aminek nincs jelentősége.

Az evangélium egy másik sajátságos helye, ahol a művészi módszert ismét fel lehet ismerni, amely az emberiségfejlődés okkult tényeit rejti magában, ugyancsak rejtélyes a magyarázók számára:

„És másnap, mikor kimentek vala, megéhezék. És meglátván messziről egy fügefát, amely leveles vala, odaméne, ha talán találna valamit rajta, de odaérvén ahhoz, levélnél egyebet semmit sem talála, mert nem vala fügeérésnek ideje. Akkor felelvén Jézus monda a fügefának: soha örökké ne egyék rólad gyümölcsöt senki. És hallák az ő tanítványai.” (11,12-14.)

Mindenkinek, aki helyesen gondolkodik, fel kellene tennie a kérdést: mégis csak furcsa egy Istentől, hogy odamegy egy fügefához, fügét keres, de nem talál, s még hozzá az okát is megadja az evangélium, hogy miért, mert kifejezetten kijelenti: „nem vala fügeérésnek ideje”. Tehát abban az időben, amikor nincs füge, odamegy a fügefához, fügét keres, nem talál, és aztán így szól: „soha örökké ne egyék gyümölcsöt rólad senki”. Nézzük most az ehhez a történethez rendszerint adott magyarázatokat, miután a szöveg szárazon és ridegen annyit mond, hogy Krisztus Jézus különösképpen éhséget érez, egy fügefához megy, olyan évadban, amikor nem nő füge, fügét nem talál, és aztán a fát megátkozza, hogy soha ne nőjön rajta füge. Mit jelent ezek szerint a fügefa, és miért mondja el ezt a történetet az evangélium?

Aki okkult írásokat tud olvasni, a „fügefában” ugyanazt fogja felismerni, amiről Buddhánál van szó, aki a „bodhifa” alatt ült, és ott kapta a megvilágosodást a benáreszi beszédhez. A „bódhifa alatt” ugyanazt jelenti, mint „a fügefa alatt”. Világtörténelmi szempontból az emberi tisztánlátásra vonatkozóan Buddha idejében még a „füge ideje” volt, vagyis – ahogy az Buddhával történt – az ember a megvilágosodást a bodhifa alatt, vagyis a fügefa alatt kapta. Most már nem. Ezt kellett a tanítványoknak megtanulniuk. Most az a világtörténelmi tény következett be, hogy többé már nem az alatt a fa alatt voltak a gyümölcsök, ahol Buddha megvilágosodott.

Ami az egész emberiségben történt, az tükröződött vissza akkor Krisztus lelkében. Ha a szicíliai Empedoklészben az emberiség reprezentánsát látjuk, sok ember reprezentánsát, akik hasonlóképpen éheztek, mivel lelkük nem találta meg azt, amivel korábban rendelkezett, és az absztrakt énnel kellett megelégednie, akkor beszélhetünk az éhező Empedoklészről, beszélhetünk a „szellem utáni éhség”-ről, amit az eljövendő kor minden embere érzett. És az emberiség egész éhsége ránehezedett Krisztus Jézus lelkére, mielőtt eljött a golgotái misztérium.

A tanítványoknak részt kellett venniük ebben a titokban, és tudniuk kellett róla. Krisztus elvezeti őket a fügefához, és elmondja nekik a bodhifa titkát. Mivel ez jelentéktelen volt, nem említette, hogy Buddha a fügefa gyümölcsét még megtalálta. De most már többé nem a „füge” ideje van, amit Buddha a benáreszi beszéd idejében a bódhifáról kapott, hanem Krisztusnak meg kellett állapítania, hogy azon a fán, amelyről leáradt a benáreszi fény, az örökkévalóságig többé soha megismerési gyümölcsök nem fognak teremni, hanem azok most már majd a golgotái misztériumból jönnek.

Milyen tény áll előttünk? Az a tény, hogy Krisztus Jézus tanítványaival Bethániából Jeruzsálembe megy, és hogy ez alkalommal a tanítványokban egy különlegesen erős érzést, egy különlegesen nagy erőt hoz létre, amely lelkükben tisztánlátó erőket hív életre, úgyhogy főleg az imaginációra váltak hajlamossá. A tanítványokban látnoki, imaginatív erők ébrednek fel, tisztánlátással látják a bodhifát, a fügefát, és Krisztus Jézus létrehozza bennük a megismerést, hogy a bódhifáról többé nem jöhetnek a megismerés gyümölcsei, mivel a füge ideje, vagyis a régi megismerés ideje már lejárt. Az a fa az örökkévalóságig száraz lesz, egy új fának kell jönnie, annak a fának, amely a kereszt halott fája, és amelyen nem a régi gyümölcsök teremnek, hanem azok, amelyek a golgotái misztériumból fakadnak, ami a golgotái kereszttel, mint szimbólummal össze van kötve. A világtörténelemnek azon a helyén, ahol Buddhát láttuk a bódhifa alatt ülve, megjelent a Golgota képe, ahol egy másik fa, a kereszt fája emelkedett fel, amelyen a magát feláldozó Istenember gyümölcse függött, hogy kiáradjon belőle a most már tovább fejlődő fának új megismerése, ami az örökkévalóságig hordozza a maga gyümölcseit.

– Basel, 1912. szeptember 23.

[A Márk-evangélium belső szerkezetének mély művésziessége. Krisztus küldetésének háromféle lehetséges értelmezése a golgotái misztérium idejében: a kiválasztott tanítványoké, az ó-héber nép vezetőié és a rómaiaké.]

Ezekben az előadásokban ismételten rámutattam arra, hogy az embereknek az evangéliumokhoz való viszonyában a jövőben bizonyos fellendülést hoz majd az, hogy meg fogják látni a művészi szerkesztésmódot, és belátják, hogy az evangéliumokban megjelenő világtörténelmi impulzusok okkult hátterét csak akkor fogják helyes megvilágításban látni, ha ezt a művészi szerkesztésmódot felismerik. Ebben a vonatkozásban az evangéliumirodalom és az evangélium-művészet alapjában véve az emberiség egész történelmi fejlődésmenetébe ugyanolyan módon illeszkedik bele, ahogyan erre már több résznél is utaltunk.

Rámutattunk azokra a magányos görög alakokra, akik lelkükben megérezték a régi tisztánlátás kialvását, fokozatos eltűnését, amelyet fel kellett cserélniük azzal, amiből a ember énjének ki kell emelkednie, a jelenlegi tudatot, az absztrakt fogalmi életet, az absztrakt fogalmakat. Még másra is utaltunk, ami bizonyos módon éppen a görög kultúrán belül olyasvalamit mutat, mint az emberiség kultúrájának lezáródása, mint olyan pont, ameddig ez az emberiség-kultúra eljutott, hogy aztán egy másik ponttól újra lángra lobbanjon. Ez a görög művészet. Mi az oka annak, hogy nemcsak a reneszánsz idejében keresték lelkükkel az európai emberek a görögök földjét, vagyis a szépség országát, és hogy az emberi forma csodálatos kialakításában az emberiségfejlődés eszményét látták, hanem hogy még a klasszikus korban is olyan szellemek, mint Goethe, ezt a „görögök földjét”, ezt a szép formák országát lelkükkel éppen úgy keresték. Ennek az az oka, hogy Görögországban a szépség, amely a közvetlen szemlélet számára valóban megszólal a külső formában, mintegy befejeződött, tetőfokára ért.

Ez az, ami a belső lezártság formájában a görög szépségben, a görög művészetben elénk tárul. A görög művészeti remekek szerkesztésében feltétlenül azonnal meglátható az, amit ennek a kompozíciónak adnia kell. Ez szembeötlően benne van az érzéki létben. A görög művészet nagysága abban áll, hogy egészen kilépett a külső megjelenítésbe. Azt lehetne mondani: az evangélium művészete is ebben jelent egyfajta új kezdetet, olyan új kezdetet, amelyet máig nem értettek meg kellőképpen. Belső kompozíció, művészi szálak belső egybefonódása, amelyek egyúttal okkult szálak is – ez jelenik meg különösképpen az evangéliumokban is. Ezért olyan fontos, amit az előzőkben hangsúlyoztam: mindenütt meglátni azt a tulajdonképpeni pontot, amelyet valamely leírásnál, valamely elbeszélésénél szem előtt tartanak.

Éppen a Márk-evangéliumban, ha nem is annyira a szavakban, mint inkább az előadás egész formájában az csendül ki, amit így lehet összefoglalni: Krisztus úgy jelenik meg, mint kozmikus, egyszersmind földi és földfeletti jelenség, és a golgotái misztérium, mint földi és földfeletti tény. Még egyebet is hangsúlyoz azonban, és itt tárul elénk a finom művésziesség, különösen az evangélium végén. Hangsúlyozza, hogy kozmikus impulzus világított be a földi körülményekbe, és a földi lényeknek, a földi embereknek megértéssel kell közeledniük ehhez az impulzushoz. Talán sehol sem kap olyan erős hangsúlyt, mint éppen a Márk-evangéliumban, hogy annak megértéséhez, ami akkor a kozmoszból a földi létbe bevilágított, a földfejlődés egész további szakasza szükséges, hogy ez a megértés semmiképpen sem volt lehetséges abban az időben, amelyben a golgotái misztérium közvetlenül megtörtént. Azt a tényt, hogy a megértés még hiányzott, hogy a megértés akkor csak az első impulzust kapta meg, és csak lassanként jöhet létre az emberiség további fejlődése folyamán, ezt éppen a Márk-evangélium művészi szerkesztése ábrázolja, egészen céltudatos módon. Megérezzük ezt a művészi szerkesztést, ha feltesszük a kérdést: hogyan kellett a megértésnek kialakulnia, hogyan közeledhetett a megértés a golgotái misztériumhoz abban az időben?

Lényegében a megértés háromféle módja volt lehetséges. Háromféle tényezőből indulhatott ki. Először azokból, akik Krisztus legközelebbi kiválasztott tanítványai voltak. Velük mindenütt úgy találkozunk az evangéliumban, mint akiket maga az Úr választott ki, és akikre sok mindent rábízott a lét magasabb titkaiból. Tőlük kell tehát elvárnunk a golgotái misztérium legmagasabb rendű megértését. Milyen megértést várhatunk el tőlük? Ezt a Márk-evangélium finoman érzékelteti, minél inkább közeledik a végéhez. Hogy ezek a kiválasztott tanítványok a megértés magasabb fokával rendelkezhettek, mint az ótestamentumi nép vezetői, ez világosan kitűnik, ha mindenütt megkeressük azt a pontot, ami a leglényegesebb.

Találunk egy beszélgetést, amelyet Krisztus Jézus folytat a szadduceusokkal. Ez a beszélgetés a lélek halhatatlansága körül forog. Ha valaki az evangéliumot felületesen nézi, nem fog könnyen rájönni, hogy miért éppen ott található ez a szadduceusokkal folytatott beszélgetés, ez a halhatatlanságra vonatkozó beszélgetés, és aztán a szadduceusok különleges példája, akik azt mondják: megtörténhet, hogy hét fivér közül az egyik feleségül vesz egy nőt, de meghal, és az asszony újra férjhez megy a másik fivérhez, és amikor az is meghal, a harmadiknak lesz a felesége – és így tovább, ő maga pedig csak akkor hal meg, amikor már a hetedik fivér is meghalt. És nem értik a szadduceusok, hogyan viselkedjék a hét férfi – ha van halhatatlanság – az egy asszonnyal szemben a szellemi életben. Ez az ismert szadduceus ellenvetés, amelyet – ahogy önök közül néhányan tudják – nemcsak a golgotái misztérium idejében hoztak fel, hanem még némely modern könyvben is, ami azt bizonyítja, hogy azok, akik ilyen könyveket írnak, ma sem értik, hogy miről van szó.

De miért van az evangéliumban ez a beszélgetés? Ha a dolog mélyére tekintünk, akkor éppen Krisztus Jézus feleletéből derül ki, hogy a lelkek a halál után mennyeiek lesznek, és a föld feletti világ lényei nem házasodnak, tehát nem számít, ha a szadduceusok által említett eset bekövetkezik, mert ők olyan viszonyra utalnak, ami lényegében csak földi, és semmi jelentősége sincs a szellemi világban. Más szavakkal: Krisztus Jézus földön túli körülményekről beszél, amelyeket meg akar értetni – már amennyire lehet – a földön kívüli élettel kapcsolatban.

Találunk azonban egy másik beszélgetést is, ha egyre inkább a Márk- evangélium vége felé közeledünk. Ott Krisztus Jézust megkérdezik a házasság felől. Ez a beszélgetés közte és a zsidó írástudók között folyik le: hogyan lehetséges Mózes törvénye szerint az asszonyt válólevéllel elbocsátani. Mi a lényege annak, amikor Krisztus Jézus így válaszol: Igen, Mózes ezt a törvényt azért adta nektek, mert keményszívűek vagytok, és ilyen törvényekre van szükségetek? Az a lényeg, hogy Krisztus Jézus most minden eddigitől eltérően beszél. Úgy beszél férfi és nő összetartozásáról, amilyen az akkor volt, mielőtt az emberi fejlődés a luciferi hatalmak csábítását átélte volna, azaz, Krisztus Jézus valami kozmikusról beszél, valami földöntúliról, a kérdést a földöntúlira irányítja. Az a lényeges itt, hogy Krisztus Jézus azokat a beszélgetéseket, amelyek az érzéki létre vonatkoznak, az érzéki lét viszonyi fölé, a mindennapi földi fejlődés fölé vezeti. Az a jelentős, hogy már ebben is megmutatja: a földöntúli kozmikus körülményeket hozza le megjelenésével a Földre, és a földi lényekkel ezekről a kozmikus körülményekről beszél.

Kiktől remélhető tehát – vagy jobban mondva követelhető meg -, hogy Krisztus Jézus kozmikus körülményekről szóló beszédeit a legjobban megértsék? Azoktól, akiket először tanítványaiul választott. Az első megértést tehát így jellemezhetjük: Krisztus Jézus kiválasztott tanítványai úgy érthették volna meg a golgotái misztériumot, ha ennek a világtörténelmi ténynek földön túli jellegét, kozmikus mivoltát fel tudták volna fogni. Ezt el lehetett volna várni azoktól a tanítványoktól, akiket kiválasztott.

A második megértés, amit el lehetett volna várni, az ó-héber nép vezetőitől jöhetett volna, azoktól, akik az írást ismerték, akik a ótestamentumi nép történelmi fejlődésével tisztában voltak. Mit lehetett volna elvárni tőlük? Az evangélium világosan megmutatja, hogy Krisztus Jézus kozmikus viszonyainak megértése tőlük nem volt elvárható, de olyan felismerés igen, hogy Krisztus Jézus az ó-héber néphez jött el, és a maga individualitásával ennek a népnek a vérébe született bele, hogy Dávid házának sarja, hogy össze van kötve azzal, ami Dávid útján bekerült a zsidó népbe. Ezzel a megértés második fajtájára, egy alacsonyabb fokú megértésre mutattunk rá. Hogy Krisztus Jézusnak olyan küldetése van, amely az egész zsidó nép küldetésének csúcspontját jelenti, erre a Márk-evangélium vége felé csodálatos utalást találunk, egyre inkább rámutat arra, hogy Dávid fiával állunk szemben. Itt különösen láthatjuk a finom, művészi szerkesztést. Amíg tehát a tanítványoktól a kozmikus hős küldetésének megértése lett volna megkívánható, addig azoktól, akik magukat a zsidó néphez számítják, az lett volna elvárható, hogy felismerjék: Dávid küldetésének követe megérkezett. A zsidó népnek meg kellett volna értenie, hogy saját küldetésének lezárulása és annak új lángra lobbanása jött el.

És honnan kellett volna a megértés harmadik fajtájának jönnie? Itt még kisebb fokú volt a követelés. Figyelemreméltó az a művészi szerkesztés, amellyel ezt a Márk-evangélium elénk állítja. Ez a még kevesebb a rómaiaktól lett volna elvárható. Mit olvasunk a Márk-evangélium vége felé, amikor Krisztus Jézust a főpapok kiszolgáltatják – mi történik ekkor? Most csak a Márk- evangéliumról beszélek. A főpapok még arról kérdezik Krisztus Jézust, vajon a Krisztusról akar-e beszélni, magát a Krisztusnak vallja-e, amin meg- botránkoznak, mert akkor kozmikus küldetéséről beszélne, vagy pedig arról fog-e beszélni, hogy ő Dávid nemzetségének a sarja. És min botránkozik meg Pilátus? Csak azon, hogy a „zsidók királyának” mondja magát (15, 1-5).

A zsidóknak azt kellett volna megérteniük, hogy Krisztus saját fejlődésük tetőpontját juttatja kifejezésre, a rómaiaknak viszont azt, hogy a zsidó nép fejlődésében Krisztus jelent valamit, ha nem is tetőpontot, de valamit, ami egyfajta vezető szerep lehet. Ha a rómaiak ezt megértik, mi történt volna akkor? Nem más, mint ami egyébként is bekövetkezett, csakhogy nem értették meg. Tudjuk, hogy a zsidóság az Alexandrián át vezető kerülő úton terjedt el a nyugati világban. A rómaiaknak azt kellett volna megérteniük, hogy most eljött a zsidó műveltség elterjedésének az ideje. Ez ismét kevesebb, mint az, amit az írástudóknak kellett volna megérteniük. A rómaiak csak a zsidóknak, mint a világ egy részének jelentőségét kellett volna, hogy megértsék. Hogy ezt, ami a kor egyik feladata lett volna, nem értették meg, erre utal az, hogy Pilátus egyáltalán nem érti, hogy Krisztus Jézust, mint a zsidók királyát fogják fel, hanem ezt alapjában véve ártatlan dolognak minősíti.

Így Krisztus Jézus küldetése iránt háromféle megértést lehetett, volna elvárni: először a kiválasztott tanítványok megértését Krisztus kozmikus eleme iránt, másodszor a zsidók megértését az iránt, ami magában a zsidó népben terjedt szét, és harmadszor a rómaiak megértését az iránt, hogy a zsidók nemcsak Palesztinában, hanem a Föld nagy részén is kezdenek elterjedni.

Ez főleg a Márk-evangélium művészi szerkesztésébe van belerejtve, és a feleletet is megadja mind a háromra, egészen világosan.

Az első kérdésnek így kell hangzania: Az apostolok, a kiválasztott tanítványok megfeleltek-e a megértés tőlük elvárt mértékének? Felismerték-e Krisztus Jézust, mint kozmikus szellemet? Felismerték-e, hogy olyasvalaki jár közöttük, aki nemcsak az, amit egy ember jelent, hanem akit olyan aura vesz körül, amelyen keresztül a kozmikus erők és kozmikus törvények leáradnak a Földre? Megértették ezt?

Hogy Krisztus Jézus tőlük ezt a megértést követelte, arra a evangélium érthetően rámutat. Mert amikor a két tanítvány, Zebedeus fiai hozzá mentek, és kérték, hogy egyikük a jobbján, a másik a balján üljön, akkor azt mondta: „Nem tudjátok, mit kértek. Kiihatjátok-e azt a poharat, amit én kiiszom, vagy megkeresztelkedhettek-e azzal a keresztséggel amellyel és meg fogok keresztelkedni?” (11,38)

A tanítványok ezt megígérik. Hogy Krisztus Jézus ezt kívánja tőlük, azt ez a rész világosan kimondja. Mi történhetett volna? Két dolog történhetett volna. Az egyik az, hogy a kiválasztott tanítványok mind valóban átmennek azon, ami a golgotái misztériumként végbement, hogy a kötelék a tanítványok és Krisztus Jézus között a golgotái misztériumig megmarad. Ez lett volna az egyik dolog, ami megtörténhetett volna. Hogy nem ez történt, azt főleg a Márk-evangéliumból látjuk egészen pontosan. Amikor Krisztus Jézust elfogják, mind elmenekülnek, és Péter, aki megfogadta, hogy semmin sem botránkozik meg, háromszor megtagadja, mielőtt a kakas kétszer kukorékol. Ez az apostolok szempontjából való ábrázolás. És hogyan ábrázolja az evangélium Krisztus szempontjából azt, ami másképpen történt?

Helyezkedjünk bele Krisztus Jézus lelkébe teljes áhítattal – mert ennek így kell lennie -, aki mindvégig megkísérli, hogy megtartsa azt a köteléket, amely az apostolok lelkéhez fűzte. Helyezkedjünk bele – amennyire tehetjük – Krisztus Jézus lelkébe a történések további folyamatát illetően. Ez a lélek feltehette magában a következő világtörténelmi kérdést: véghez vihetem-e, hogy legalább a legkiválasztottabb tanítványok lelke felemelkedjék arra a magasságra, ahol velem mindazt átélik, aminek a golgotái misztériumig meg kell történnie? Ez előtt a kérdés előtt áll a Krisztus-lélek. Grandiózus pillanat, amikor Pétert, Jakabot és Jánost fölviszi az Olajfák hegyére, és meg akar győződni róla, hogy meg tudja-e tartani őket, a legkiválasztottabbakat. És az úton gyötrődni kezd. Igen, barátaim, gondolja-e, gondolhatja-e valaki, hogy Krisztus félt a haláltól a golgotái misztérium előtt, hogy az elkövetkező események miatt izzadt vért? Ez a golgotái misztérium csekély megértését jelentené. Ezt a teológia mondhatja, de következetes állításnak nem nevezhető.

Miért lett Krisztus szomorú? Természetesen nem a kereszttől rettent vissza. Attól rettent meg, hogy akiket magával visz, kiállják-e a pillanatot, amelyben eldől, hogy vajon lelkükben vele akarnak-e menni, vajon mindent át akarnak-e élni vele egészen a keresztig. Ennek kell eldőlnie. Ez az a kehely, amely feléje közeledik. És egyedül hagyja őket, hogy „ébren” maradjanak, azaz olyan tudatállapotban, amelyben vele együtt átélhetik, amit neki kell átélnie. Aztán imádkozik: „Atyám, vedd el tőlem ezt a poharat, de ne az én akaratom, hanem a tied legyen meg”. Ez azt jelenti: ne engedd még azt is megérnem, hogy egészen egyedül álljak, mint Emberfia, hanem hogy a többiek is velem jöjjenek. Visszatér – és azok alszanak. Nem tudták azt a tudatállapotot megtartani. Újra megteszi a próbát, és azok újból nem tartják meg. És még egyszer megteszi, de azok akkor sem tartják meg. Így világossá vált előtte, hogy ott áll egyedül, hogy azok nem élik át vele együtt, ami még rá vár, amíg eljut a keresztig. Nem múlt el a pohár. Magányosságra, a tettnek lelkileg is magányos végrehajtására volt ítélve.

A világ megkapta a golgotái misztériumot, de abban az időben, amikor végbement, még nem értette meg ezt az eseményt. Még a legjártasabbak, a legkiválasztottabbak sem tudtak idáig eljutni. Ennyit mondhatunk a megértés első fajtájáról. Milyen csodás művészettel jut ez kifejezésre, ha a mögött, ami az evangéliumokban rejlik, a tulajdonképpeni okkult hátteret meg tudjuk érezni.

Nézzük most a megértés második fajtáját. Kérdezzük meg, hogyan értették meg a zsidóság vezetői azt, akinek Dávid nemzetségéből az ó-héber fejlődés virágaként kellett megjelennie? Az egyik olyan helyet, amelyik rámutat, hogy milyen megértést tanúsított az ó-héber nép aziránt, aki Dávid nemzetségéből származott, a Márk-evangélium 10. fejezetében találjuk meg. Ez az a döntő hely, ahol Krisztus Jeruzsálemhez közeledik, és az ó-héber népnek fel kellett volna ismernie, mint olyan személyt, aki Dávidhoz kapcsolódik.

„És Jerikóba érkezének, és mikor ő és az ő tanítványai és nagy sokaság Jerikóból kimennek vala, a Timeus fia, a vak Bartimeus, ott üle az úton, koldulván.
És amikor meghallá, hogy ez a Názáreti Jézus, kezde kiáltani, mondván: Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtam! És sokan feddik vala őt, hogy hallgasson, de ő annál jobban kiáltja vala: Dávidnak Fia, könyörülj rajtam!"

A vak ember kiáltását kifejezetten úgy írja le az evangélium, hogy azt „kiáltja: Dávidnak Fia”. Tehát csak neki kell ennek megértéséhez eljutnia.

„Akkor Jézus megállván, mondá, hogy hívják elő. És előhívják vala a vakot, mondván néki: Bízzál, kelj föl, hív tégedet. Az pedig felső ruháját ledobván, és felkelvén Jézushoz méné. És felelvén Jézus monda néki: Mit akarsz, hogy cselekedjem veled? A vak pedig monda néki: Mester, hogy lássak. Jézus pedig monda néki: Eredj el, a te hited megtartott téged. És azonnal megjött a szemevilága, és követi vala Jézust az úton.” (10, 46-52)

Azaz: csak a hit volt az, amit Krisztus Jézus megkívánt. El kell gondolkodni azon, miért mondja el az evangélium a többi elbeszélés között egy vak ember meggyógyítását? Miért áll ez az elbeszélés olyan izoláltan ott? Az evangélium szerkesztéséből volna mit tanulniuk az embereknek. Itt egyáltalán nem a gyógyítás a döntő, hanem az, hogy az egész tömegből csak egyetlen egy ember, a vak, kiáltja teljes erejéből: Jézus, Dávidnak Fia! A látók nem ismerik fel őt. A vak, aki fizikailag egyáltalán nem látja, az ismeri fel, úgyhogy itt azt akarja mondani az evangélium, mennyire vakok a többiek, és hogy ennek előbb vaknak kellett lennie, hogy őt megláthassa. A vakságon és nem a gyógyításon van itt a hangsúly. És az is megmutatkozik, hogy Krisztust milyen kevesen értik meg.

A továbbiakban mindenütt megtalálható, amint Krisztus arról beszél, hogyan hatol be a kozmikus az emberi individualitásba. Valóban a kozmikusról beszél, amikor a halhatatlanságot említi – és ismét nagyon fontos, hogy itt éppen ebben az összefüggésben megjelenik az, hogy Krisztus „Dávid Fia” -, hogy Isten az élők Istené és nem a holtaké, ahogy Ábrahám, Izsák és Jákob Istene (12, 26-27), mert Ábrahám, Izsák és Jákob minden utódjában más formában él tovább, mert Isten az ő individualitásukban él. Még inkább rámutat az evangélium erre ott, ahol Krisztus az embert ábrázolja, mi az, ami szunnyad benne, és fel kell, hogy ébredjen. Ott azt mondja, hogy nem csupán Dávid fizikai fiáról van szó, mert maga Dávid az „Urról” beszél és nem a fizikai fiúról (12, 35-37). Az „Úr”-ról az emberi individualitásban, arról, aminek Dávid nemzetségéből kell kisarjadnia, mindenütt erről van szó, amikor a kozmikus Krisztus befolyása fogyatkozni kezd.

Még egy helyet emelek ki: keressék meg a Márk-evangéliumban, annak vége felé, azt a helyet, amelyet könnyen figyelmen kívül lehet hagyni, ha nem értjük. Itt arról van szó, hogy Krisztus most ki van szolgáltatva a világi hatalmaknak, el fogják ítélni, és ehhez okokat keresnek. Előzőleg azt mondja el, mit cselekedett Krisztus a templomban, ahonnan a pénzváltókat kikergette, asztalaikat felforgatta, egészen jelentős dolgokat mondott, és emiatt semmi sem történt vele. Krisztus maga hívja fel erre a figyelmet: mindezt hallottátok, és most, amikor előttetek állok, hamis vádakat kerestek ellenem, egy áruló útján, közönséges eszközökkel fogtatok el, mint olyasvalakit, aki valami súlyos bűnt követett el, de semmit sem tettetek, amikor köztetek álltam a templomban. Megrendítő szavak! Mert annak megértéséhez vezetnek, hogy alapjában véve Krisztus mindenütt úgy tevékenykedett, hogy semmit sem lehetett ellene tenni. Szabad-e itt a „miért”-et kérdezni? Valóban úgy hatott, hogy a legnyilvánvalóbb értelemben arra mutatott rá, mekkora fordulópont következik be a világfejlődésben. Ezeket mondta: „az elsők lesznek az utolsók, és az utolsók lesznek az elsők” (9,35). Az Ótestamentum szavait és tanítását szem előtt tartva, rettenetesnek kellett lennie, amit feléjük zúdított – és mégsem történt semmi. Aztán éjnek évadján fogták el egy áruló segítségével, és majdnem az a benyomásunk, mintha az elfogásakor harc is lett volna. Megrendítő ez a részlet.

„Az ő elárulója pedig jelt ada nékik, mondván: akit megcsókolok majd, ő az, fogjátok meg azt és vigyétek el biztonsággal. És odajutván, azonnal hozzáméne, és monda: Mester! Mester! És megcsókolá őt. Azok pedig rátevék kezeiket és megfogák őt. De egy az ott állók közül az ő szablyáját kivonván, a főpap szolgájához csapa, és levágá annak fülét. Jézus pedig felelvén monda nékik: Mint egy rablóra úgy jöttetek-é reám fegyverekkel és botokkal, hogy megfogjatok engem?! Naponta nálatok valék, a templomban tanítva, és nem fogtatok meg engem, de szükség, hogy az írások beteljesedjenek.” (14, 44-49)

Mi is történt itt tulajdonképpen, hogy előbb nem fogták el, azután okokat kerestek, hogy mint egy gyilkost, úgy fogják el? Csak akkor értjük meg az itt történteket, ha a dolgokat okkult mélységeiben vesszük szemügyre. Már említettem, hogy a Márk-evangéliumból világosan kitetszik, hogy okkult tényeket, spirituális tényeket tisztán fizikai tényekkel összeszőve ad elő. És világosan utal arra, hogy Krisztus hatásában nem csupán a Názáreti Jézus személyiségére korlátozódott, hanem azt is elmondja, hogyan hatott a tanítványokra külsőleg, amikor a fizikai testén kívül hozzájuk ment a tengeren. Így fizikai testén kívül – mialatt az talán itt vagy ott tartózkodott -, mindazt, amit cselekedetett, amit impulzusként szellemileg kisugárzott, bele tudta helyezni a tanítványok lelkébe. És a Márk-evangélium egészen világosan rámutat arra, hogyan veszik fel az emberek azt, amit Krisztus fizikai testén kívüli állapotában prédikál és tanít. Ez a lelkekben él. A lelkek nem értik, de beleélik magukat. Ez a földi és a földfeletti Krisztus individualitásában és a sokaságban.

Krisztus mindenütt össze van kötve egy messzemenő, hatékony aurával. Ez a hatékony aura azért létezett, mivel azokkal az emberekkel, akiket kiválasztott, a lelkekben össze volt kötve, és ez addig volt meg, amíg ez a kötelék tartott. A pohár nem múlt el tőle. A kiválasztottak nem mutattak megértést. Akkor az aura az ember Názáreti Jézustól lassanként visszahúzódott, és egyre idegenebbé vált egymás számára Krisztus és a Emberfia; a Názáreti Jézus. A Názáreti Jézus élete vége felé mindinkább egyedül volt, egyre lazábban volt vele Krisztus összekapcsolva. Egyre lazábban.

Míg ez a kozmikus elem jelen volt addig, amíg a Getszemáni kertben vért izzadt, míg Krisztus e pillanatig teljesen össze volt kötve a Názáreti Jézussal, addig most az emberek értetlensége következtében ez az összefüggés meglazult. És míg korábban a kozmikus Krisztus a templomból a kufárokat kikergette, és hatalmas tanításait hirdette, semmi sem történt, most, amikor a Názáreti Jézus már csak laza kapcsolatban állt Krisztussal, a poroszlók hozzá tudtak férkőzni. A kozmikus elem még jelen van ugyan, de egyre kevésbé van összekötve az Emberfiával. Ez teszi az eseményt olyan megrázóvá. És mivel a háromféle megértés nem jöhetett létre, mi állt végül is az emberek előtt? Mit tudtak elfogni, elítélni, és keresztre feszíteni? A Emberfiát. És minél inkább ezt tették, annál inkább visszavonult a kozmikus elem, amely fiatal impulzusként a földi létbe lépett. A kozmikus elem visszahúzódott. És ott maradt az Emberfia, akit csak körüllengett az, aminek fiatal kozmikus elemként kellett eljönnie.

Egyik evangélium sem beszél arról, hogy az Emberfia egyedül maradt, és a kozmikus elem csak körüllengte, csupán a Márk-evangélium. Ezért a Krisztuseseményre, mint kozmikus tényre vonatkozóan egyik evangélium sem juttatja olyan erőteljesen kifejezésre azt, hogy abban a pillanatban, amikor az emberek a maguk értetlenségében erőszakos módon nyúltak az Emberfiához, a kozmikus elem kicsúszik a kezükből. Az a fiatal kozmikus elem, amely attól az időponttól kezdve impulzusként bekapcsolódott a Föld fejlődésébe, az kicsúszik a kezükből. Az Emberfia maradt hatalmukban. Ezt a Márk-evangélium világosan hangsúlyozza. Olvassuk el még egyszer ezt a részt, és keressük meg, vajon kihangsúlyozza-e a Márk-evangélium, hogy itt, ahol ezek az események történtek, hogyan viszonyul a kozmikus elem az emberihez.

„Jézus pedig felelvén, monda nékik: mint egy rablóra, úgy jöttetek-é reám fegyverekkel és botokkal, hogy megfogjatok engem?! Naponta nálatok valék, a templomban tanítva, és nem fogtatok meg, de szükség, hogy az írások beteljesedjenek. Akkor elhagyván őt, mindnyájan elfutának.” (14, 48-50)

Ott áll egyedül. Mi van a fiatal, kozmikus elemmel? Gondoljuk el annak az embernek a magányosságát, akit előbb a kozmikus Krisztus hatott át, és aki most úgy áll a poroszlókkal szemben, mint egy gyilkos. És akiknek meg kellett volna érteniük, elmenekültek. „Akkor elhagyván őt, mindnyájan elfutának” – mondja az 50. vers. Aztán a szöveg így folytatódik:

„Egy ifjú pedig követé őt, akinek testét csak egy gyolcs ing takarta, És megfogák őt. De ő ott hagyva az ingét, meztelenül elszalada tőlük.” (14, 51.52)

Ki ez az ifjú? Ki menekül el itt? Ki az, aki Krisztus mellett megjelenik, majdnem ruhátlanul, és aztán meztelenül elmenekül? A kozmikus impulzus menekül el itt, amely most már csak laza kapcsolatban áll az Emberfiával. Sok minden rejlik ebben a két versben. Ez az új impulzus semmit sem őriz meg abból, amivel a régi idők az embert betöltötték. Ez a Föld fejlődésében egészen mezítelen, új kozmikus impulzusa. A Názáreti Jézus mellett marad. És újra megtaláljuk. Mert a 16. fejezet így kezdődik:

„Mikor pedig elmúlt a szombat, Mária Magdaléna, és Mária, a Jakab anyja, és Salomé, drága keneteket vásáriának, hogy elmenvén, megkenjék őt. És korán reggel, a hétnek első napján a sírbolthoz menének napfelköltekor. És mondják vala maguk között: Kicsoda hengeríti el nékünk a követ a sírbolt szájáról? És odatekintvén, láták, hogy a kő el van hengerítve, mert felette nagy vala. És bemenvén a sírboltba, látának egy ifjút ülni jobb felől, fehér ruhába öltözve, és megfélemlének. Az pedig monda nékik: Ne féljetek. A Názáreti Jézust keresitek, aki megfeszíttetett, föltámadott, nincsen itt, ímé a hely, ahová őt helyezték.” (16, 1-6)

Ez ugyanaz az ifjú. Az evangéliumok művészi szerkesztésében sehol máshol nem találkozunk ezzel az ifjúval, aki abban a pillanatban, amikor az Emberfiát elítélik, kisiklik az emberek kezéből, aki újból megjelenik, amikor a három nap letelt, és aki attól kezdve, mint a Föld kozmikus princípiuma hat. Sehol másutt az evangéliumokban nem találkozunk ezzel a grandiózus módon megjelenő ifjúval, csak ezen a helyen. Ez az, amire szükségünk van annak megértéséhez, hogy milyen mély értelemben fejezi ki éppen a Márk-evangélium, hogy kozmikus eseménnyel állunk szemben, hogy a kozmikus Krisztussal állunk szemben. Csak most értjük meg, hogy a Márk-evangélium művészi szerkesztésének is ehhez kellett igazodnia.

Meg kell említenünk, hogy ennek az ifjúnak jelentőségteljes kétszeri megjelenése után a Márk-evangélium néhány markáns mondattal ér véget. Ezt meg is értjük, ha azt mondjuk magunkban: alig képzelhető el, hogy valamilyen folytatás még fokozódást hozhatott volna létre, talán a fenségesnek, a magasztosnak a fokozódását, de a Föld fejlődését illetően a megrázónak, a jelentőségteljesnek a fokozódását nem. A Márk-evangélium szerkesztésében ugyanis benne volt a Isten monológja, a megbeszélés a Föld felett, a hegyen, amelyen a három tanítvány részt vett, de amit nem értett meg, aztán a Getszemáni kertben, a Olajfák hegyén lefolyt jelenet, ahol Krisztusnak be kellett látnia, hogy a kiválasztottak nem tudnak eljutni a megértéshez arra vonatkozóan, ami majd bekövetkezik, hogy egyedül marad, hogy a Emberfia szenved és megfeszítik, annak világtörténelmi magányosságát, akit elhagynak azok, akiket ő maga választott ki, majd lassan elhagyja a kozmikus princípium is. Így, ha megértjük ennek az ifjúnak a misszióját és jelentőségét, aki az emberek kezéből kisiklik, akkor tudjuk egészen különös mélységgel felfogni ezeket a szavakat: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (15, 34) Aztán az ifjú újra megjelenik, és a Márk-evangélium röviden előadja, hogy szellemi, érzékfeletti lény, és csak az akkori sajátságos körülmények között válik érzéki- leg láthatóvá, így mutatja meg magát Mária Magdolnának. „Ezután pedig közülük kettőnek jelenék meg más alakban, útközben, mikor a mezőre mennek vala”. (16,12) A fizikai nem tudta volna magát más alakban megmutatni.

Ezután az evangélium gyorsan befejeződik, rámutatva a jövőre, arra, amit akkor nem tudtak megérteni, mivel az emberiséget, miután leszállásának legmélyebb pontjára jutott el, a jövőre kellett figyelmeztetni. Ezt a jövőre való utalást az evangélium úgy készíti elő, hogy a művészi szerkesztést ebben is teljes mértékben érzékelhetjük. Mit is képzelhetünk el, mint a jövőre való utalást, attól, aki ezt. a háromszorosan hiányzó megértést látta, miközben a golgotái misztériumot végre kellett hajtania? Elképzelhetjük, hogy arra utal, hogy az embereknek az idő előrehaladtával egyre több megértést kell tanúsítaniuk az iránt, ami akkor történt.

Akkor tanúsítunk helyes megértést ezzel szemben, ha arra tekintünk, amit abból tapasztalhatunk, amit a Márk-evangélium határozottan kifejez, ha azt mondjuk: minden egyes korszaknak mind több és több megértést kell tanúsítania az iránt, ami akkor történt, amit a golgotái misztérium jelent. Ezért gondoljuk, hogy azzal, amit itt antropozófiai mozgalomnak nevezünk, valóban betöltünk valamit, amire az evangélium rámutat: újfajta módon megérteni azt, amit Krisztus a világban akart. Hogy azonban ez az új megértés nehéz, hogy mindig megvan a lehetőség arra, hogy Krisztust félreértsék, erre már Ő maga is rámutatott:

„Ha pedig akkor ezt mondja nektek valaki: íme itt a Krisztus, vagy: íme amott, ne higgyétek. Mert hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak, és jeleket és csodákat tesznek, hogy elhitessék, ha lehet még a választottakat is. Ti pedig vigyázzatok; íme előre megmondottam néktek mindent.” (13, 21-23)

A golgotái esemény óta eltelt évszázadokban minden korszakban elegendő alkalom volt arra, hogy az ilyen szavakat az emberek intelemnek vegyék. Akinek füle van a hallásra, ma is meghallhatja, ahogy a Golgotáról fel- hangzanak a szavak: „Ha pedig akkor ezt mondja néktek valaki: íme itt a Krisztus vagy: íme amott, ne higgyétek. Mert hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak, és jeleket és csodákat tesznek, hogy elhitessék, ha lehet, még a választottakat is”.

Milyen magatartást kell a golgotái misztériummal szemben tanúsítanunk? Abban a kevés jellegzetes mondatban, amelyet a Márk-evangélium még tartalmaz, miután oly megrázóan szólt hozzánk, benne van az az egyetlen mondat, amelyben a tanítványokról szó esik, azután, hogy az ifjú által, a kozmikus Krisztus által új impulzust kaptak, míg előzőleg oly kevés megértést tanúsítottak.

„Azok pedig kimenvén, prédikálnak mindenütt, az Úr együtt munkálván velők, és megerősítvén az igét a jelek által, amelyek követik vala”. (16,20)

Az Úr együtt munkált! így teszünk hitvallást a golgotái misztérium értelmében. Nem mintha az Úr valahol megtestesülhetne fizikai testben, hanem ott, ahol megértik, ott együtt munkál O is az érzékfeletti világból, ha az Ő nevében – nem gőggel, fizikailag odavezetve Őt – munkálkodnak az emberek, és szellemileg azok között van, akik nevét megértik az igazságban. A Márk-evangélium úgy beszél a golgotái misztériumról, hogy annak helyes megértésével azt is megtaláljuk, hogyan tehetünk eleget neki. Éppen abban, amit úgyszólván csak a Márk-evangélium mond el az ifjúról való nagyszerű elbeszélésében, aki mintegy elszakad Krisztustól a döntő pillanatban, ebben találjuk meg azt az utalást is, hogy hogyan kell az evangéliumokat értelmezni. Mivel a kiválasztottak elfutottak, nem is élték át mindazt, ami azután végbement, és amit a Márk-evangélium is elmond. Az evangélium ismét valódi művészettel egy olyan történést állít középre – olyan világosan, amennyire csak lehet -, amelynél a tanítványok nem voltak jelen, ahol senki sem lehetett szemtanú. És mégis mindent elmond. Ezzel a kérdéssel még találkozunk majd, és igyekszünk rá feleletet adni, aztán pedig fényt deríteni a másikra.

Honnan származik hát a másik, amit a tanítványok nem láttak? A zsidó írások egészen másképpen adják ezt elő, mint az evangéliumok. Honnan származik a híradás – minthogy a golgotái misztérium igazságát illetően azok, akik erről tudósítanak, nem voltak jelen -, arról, amit senki sem láthatott azok közül, akik a kereszténység továbbterjedésében munkálkodtak?

Ez a kérdés még mélyebbre vezet majd bennünket.

– Basel, 1912. szeptember 24.

[Ecce homo. A külső megismerés tagadó magatartása a Krisztus-eseménnyel szemben. A golgotái misztérium megértésének kulcsa. Az érzékfeletti megismerés keresésének szükségessége. A golgotái misztérium igazi megértésének útja a tisztánlátó kutatás.]

Láttuk az előzőekben, hogy a kiválasztott tanítványok Krisztus Jézussal való közös együttéléséből egy rész kiesik a Márk-evangéliumban.

Ez a többi evangéliumból is megfelelően kiviláglik. Azokat az eseményeket tehát, amelyek a kiszolgáltatástól kezdve végbementek – vagyis Krisztus Jézus bíróság elé állítását, elítélését és keresztre feszítését – éppen a hozzá legközelebb állók nem élik át vele együtt. Ez ismét olyan vonás az evangéliumban, amely szándékosan jut kifejezésre. Annak kell kifejezésre jutnia, hogy milyen legyen az ember útja a golgotái misztérium megértéséhez az elkövetkezendő időkben – vagyis a golgotái misztérium után -, hogyan juthatnak el ennek a misztériumnak a megértéséhez. Ezt a megértést ugyanis egészen másképpen kell kiküzdeni, mint az emberiségfejlődés történelmi tényének bármely más megértését. Hogy hogyan lehet ehhez viszonyulni, azt a legjobban abból látjuk meg, ami éppen a mi időnkben érthetően lejátszódott.

A18. századtól kezdve a legkülönbözőbb szempontokból kiindulva, mondhatnánk, a modern tudatosság egyfajta támpontot keresett a golgotái misztériumban való hite részére. Ez a keresés a legváltozatosabb fázisokon ment keresztül. Még a 18. századba benyúlóan is, alapjában véve kevés kérdés merült fel azok felől a történelmi dokumentumok felől, amelyek Krisztus Jézus létét megerősíthetik; a történelmi dokumentumokat abban az értelemben véve, ahogy azokról beszélni szoktak. Azokban az emberi lelkekben, akik ebből a szempontból tekintetbe jönnek, igen elevenen élt az, ami a golgotái misztériumból hatásként kiindult. Sokkal világosabban látták azt, ami évszázadokon keresztül Krisztus Jézus nevéhez hatásként fűződött, semhogy szükségét érezték volna, hogy feltegyék a kérdést: bizonyítja-e valamilyen dokumentum, hogy Krisztus Jézus itt volt? Azoknak, akik egyáltalán hitet tettek Krisztus Jézusról, az ő létezése egészen magától értetődő volt, és ugyanolyan magától értetődő volt – sokkal inkább, mint ahogy mi hisszük – a Krisztus Jézus emberi és egyszersmind emberfeletti isteni-szellemi lényéhez való ragaszkodás.

A materialista idők azonban egyre inkább elkövetkeztek. És ezzel karöltve belépett az emberiségfejlődésbe az, ami a materialista szemlélettel össze van kötve: ez a szemlélet nem képes feltekinteni arra, hogy az emberben él valami egy magasabb individualitásból, egyáltalán nem viseli el, hogy a külső személyiségen túl az emberben lévő szellemiséghez menjünk vissza. Ha materiálisán nézünk egy embert – a legradikálisabban ez a mi időnkben történik -, akkor az emberek ugyancsak egyformának látszanak, mindegyik két lábon jár, mindegyiknek van feje, orra, arcának bizonyos pontján mindegyiknek van két szeme, a fejük egy részét haj fedi, és így tovább. És a materialista korszak látja, hogy az emberek ebben a tekintetben mind „egyformák”, miért nézne még valamire, ami a külső ember mögött van? Ez sérti is azt, aki nem mondhatja magáról, hogy az illető inkarnációban olyan jelentős dolog rejlik mögötte, mint a többi emberben.

A materializmus ezt nem fogadja el. Így veszett el annak a lehetősége, hogy megértsük: az emberi Názáreti Jézusban benne lehetett Krisztus, és minél inkább előrehaladt a 19. század, annál jobban elveszett „Krisztus eszméje”. A tekintetet mindinkább csupán a Názáreti Jézusra vetették, aki Názáretben, vagy valahol máshol született és úgy élt, mint egy ember, csak éppen szép alapelveket terjesztett, és aztán valami módon mártírhalált halt. Az ember Jézus lépett egyre inkább Krisztus helyére az elmúlt századokban. Így volt ez magától értetődő a materialista szemlélet számára. Aztán pedig az volt a magától értetődő, hogy a 19. században kifejlődött az, amit úgy nevezhetünk, hogy „Jézus életének kutatása”. A felvilágosodott teológia sem keresett egyebet, azaz, ahogy Nagy Károlyra vagy Nagy Ottóra, vagy bárki másra vonatkozóan a dátumokat megállapítják, úgy igyekeztek a Názáreti Jézusra vonatkozóan is a dátumokat megállapítani.

Csakhogy a Názáreti Jézusra vonatkozóan rendkívül nehéz a dátumokat megállapítani. Mert fő forrásként az evangéliumok és Pál levelei állnak rendelkezésünkre. Abban az értelemben azonban, ahogy a tudomány a történelmi forrást felfogja, az evangéliumok forrásműveknek nem tekinthetők. Négy van belőlük, és a külső materialista szemléleti mód számára bizony ellentmondanak egymásnak. Mindenesetre Jézus életének kutatása során mindenféle kiutat kerestek. Egyelőre eltekintünk a Jézus-élet kutatásának bizonyos fázisaitól, amelyek, mivel a materialista korszak idejére esnek, és „csodákban” már nem akartak hinni, ezért a csodákat különlegesen magyarázták. Ezek olyan szintű megfejtések voltak, mint az, amely Krisztus Jézusnak a tengeren való megjelenését azzal magyarázta, hogy nem fizikailag, lábakkal járt a tengeren – már láttuk, hogy itt mi történt – hanem a tanítványok nem ismerték a fizikai világrendet. És a Jézus-élet kutatásának bizonyos kinövéseként azt is halljuk, hogy az apostolok hajón mentek, és odaát a parton ment Krisztus Jézus, és azok, akik a túlsó parton voltak, könnyen tévedhettek, és azt hihették, hogy Krisztus Jézus a vízen megy. Nem is szólva a többi különösen racionális kinövésről, hogy a víz borrá változtatásánál valami bor-esszenciát csempésztek be. Sőt, valaki a János-keresztelőt azzal próbálta magyarázni, hogy egyszerűen egy galamb repült el éppen akkor arra. Ez mind létezik! Mi minden nincs azon a talajon, amit a szigorú, objektív tudomány talajának neveznek. De ezektől a kinövésektől egészen eltekinthetünk.

Nézzük azt a kutatást, amely megpróbálta, mivel az érzékfelettivel nem boldogult, ezt az érzékfelettit materiálisán szemlélni, és a következőket mondta. Ha Krisztus Jézus esetében nem tudjuk elhinni, hogy valaki egy ács fiaként született Názáretben, tizenkét évesen a templomban volt, és így tovább, ha minden érzékfelettitől eltekintünk, és összehozzuk azt, ami a különböző evangéliumokban megegyezik, vagy nem egyezik meg, akkor ebből összeállítható valami olyasmi, mint egyfajta Jézus-életrajz. Ezt különböző módokon meg is kísérelték. Mindenesetre, mivel sokan megpróbáltak ilyen életrajzot írni, nem is maradhatott el, hogy aztán mindegyik másféle legyen. A részletekre most nem térhetünk ki. Olyan időszak is volt a Jézus-élet kutatásában, amikor a Názáreti Jézust, mint valami magasabb rendű embert, mint, mondjuk egy magasabb rendű Szókratészt képzelték el, úgy, ahogy Szókratészt is elképzelhetjük egy magasabb szemlélet alapján.

Ez a Jézus-élet kutatás, amely mindenekelőtt a Názáreti Jézus életrajzát akarta kidolgozni, alapjában véve mégis botránkozást váltott ki, mégpedig két dologgal kapcsolatban. Először is magukkal a dokumentumokkal szemben. Mert abban az értelemben, ahogy ma a „történelmi dokumentumokról” beszélnek, ahogy a történészek a forrásműveket értékelik, az evangéliumok nem dokumentumok. Ennek a sok ellentmondás az oka, és az a mód, ahogy fennmaradtak. A másik ok az, hogy az utóbbi években valami hozzájárult a Jézus-élet kutatásához, amit olyan emberek találtak meg, akik mégis csak belehatoltak az evangéliumokban előforduló bizonyos helyekbe, a mindig visszatérő megjegyzésekbe, amelyekről tudjuk, hogy érzékfeletti tényre vonatkoznak. Az utóbbiak, akik a materialista hitbe ma belebonyolódtak, megtalálták ezeket a dolgokat, és nem tudták azokat egyszerűen kibűvészkedni a kutatásból, mint ahogy a Jézus-élet kutatás kibűvészkedte. Akkor a másik dologra tértek át, a Krisztus-kutatásra, ami az utóbbi években jelent meg a színtéren, míg a Jézus-élet kutatás csúcspontot ért el egy mai professzor által alkotott szóban, a „názáreti egyszerű ember”-ben. Mert az embereknek kellemes volt az, hízelgett nekik, hogy nem kellett valami magasabb rendű lényt elismerniük az evangéliumokban, jobban tetszett a „názáreti egyszerű ember”-ről beszélni, mint felemelkedni az Istenemberhez.

Aztán mégis megtalálták az Istenembert, és akkor létrejött a Krisztus-kutatás. És ez egészen sajátos valami. Rendkívül groteszk formában jelenik meg Benjámin Smith „Ecce Deus” című könyvében és más művében is. Úgy jelenik meg, hogy kimutatja: a „Názáreti Jézus egyáltalán nem létezett, ez csak monda. Az evangéliumok azonban hírt adnak egy Krisztus Jézusról. Mi ez a Krisztus Jézus? Nos, egy költött isten, egy eszménykép. És az embereknek megvan az alapos okuk, hogy a reális „Názáreti Jézust” tagadják, mert az evangéliumok Krisztusról beszélnek, és olyan tulajdonságokkal ruházzák fel, amelyek a materialista felfogás szerint egyáltalán nincsenek. Ebből világosan következik, hogy történelmileg nem létezhetett, hogy költöttnek kell lennie. A kor költészetéből keletkezett, amelyben éppen úgy belehelyezik a golgotái misztériumot. Így az utóbbi években bizonyos módon „Jézustól” visszatértek „Krisztushoz”, de ez a Krisztus egyáltalán nem valóság, hanem csak az emberi gondolatban él. Úgyszólván mindez talaj nélkül áll itt ezen a területen.

A közönség nagyobbik része természetesen még nem sokat tud azokról a dolgokról, amelyek itt összejátszanak. De alapjában véve a tudomány talaján a golgotái misztériumra vonatkozóan minden alá van aknázva, sehol sincs már szilárd talaj. A „Jézus-élet kutatás” levitézlett, mert semmit sem tud bizonyítani, és a Krisztus-kutatás egyáltalán nem érdemel komoly megvitatást. A döntő momentum az a roppant hatás, amely abból a lényből indult ki, aki a golgotái misztériummal összefügg. Ha az egész csak „mese”, akkor a materialista korszak legalább vallja be, hogy le kell tennie egy költött dolog figyelembevételéről, mert egy materialista korszak nem hiheti el, hogy egy „költött dolog” hordozta volna a történelem legfontosabb misszióját. Igen, a mi „felvilágosodott” korunk ugyancsak messzire ment az ellentmondások halmozásában, és nem tudja, hogy éppen tudományos téren mi is elmondhatjuk: „Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Ez tulajdonképpen érvényes a jelenkor összes Jézus- és Krisztus-kutatására, amelyek nem akarnak komolyan és méltóan spirituális talajra helyezkedni.

Már pedig maga az evangélium világosan rámutat arra, ami éppen az említett módon jelentkezett a mi időnkben. Azok, akik materialisták akarnak lenni, és akik minden áron csak abban akarnak hinni, ami a materialista tudatnak az érzéki létben adódik, nem tudják megtalálni az utat Jézus Krisztushoz. Mert azt az utat elvágta az, hogy azok, akik Krisztushoz a legközelebb álltak, éppen az alatt az idő alatt hagyták el őt, ami alatt a golgotái misztérium lejátszódott, és csak később találták meg újra. Nem élték át tehát vele együtt azt, ami akkor a fizikai síkon Palesztinában végbement, és valamilyen hitelt érdemlő dokumentumot a másik oldal sem szolgáltatott, ezt tudja mindenki. A Márk-evangélium és a többi evangélium is, ezt a golgotái misztériumot mégis leírták.

Hogyan jöttek létre ezek a leírások? Ennek szemügyre vétele rendkívül fontos. Nézzük meg ezeket a leírásokat a Márk-evangélium esetében. Ez az evangélium is megfelelő módon rámutat – ha röviden is, de határozottan -, hogy a feltámadási jelenet után a fehérruhás ifjú – azaz a kozmikus Krisztus -, miután a misztérium végbement, a tanítványoknak újra megmutatta magát, impulzusokat árasztott ki rájuk. Így aztán azokban a tanítványokban, azokban az apostolokban, mint amilyen, mondjuk Péter is volt, minthogy hatott rájuk a kiárasztott impulzus, később felgyulladt a tisztánlátás, úgyhogy azt, amit fizikai szemmel nem néztek végig, mert elmenekültek, később tisztánlátással szemlélték. Péternek és a többieknek a szeme, akik Krisztus Jézus feltámadása után szintén tanítványai lettek, látnokian felnyílt, úgyhogy szellemi látással láthatták a golgotái misztériumot.

A golgotái misztériumhoz csak a szellemi látás útja vezethet el, noha fizikai síkon ment végbe. Ezt le kell szögeznünk. Ezt az evangélium világosan érezteti, amikor elmondja, hogy a leghivatottabbak a döntő pillanatban elmenekültek, így tehát egy olyan lélekben, amilyen Péter lelke volt, miután megkapta a Feltámadott impulzusát, felviláglott annak emléke, ami a menekülés után történt. Egyébként azonban csak arra emlékezett, aminél az érzéki létben jelen volt. Az a tisztánlátás, ami ott a tanítványokban megjelent, a szokásos emlékezéstől abban különbözik, hogy olyan események jelennek meg – fizikai-érzéki események – amelyek olyanok, mint a szokásos emlékezetben élő események, de amelyeknél az illető nem volt jelen. Gondoljuk el az emlékezés fellobbanását egy olyan lélekben, amilyen Péter lelke volt, aki emlékezett olyan eseményekre, amelyeknél nem volt jelen. Így például, emlékezetből tanította azokat, akik őt hallgatni akarták, tanította a golgotái misztériumot, amire emlékezett, holott ő maga nem volt jelen az eseményeknél.

Így vált tanítássá, kinyilatkoztatássá a golgotái misztérium. Abban az impulzusban azonban, amely Krisztusból áradt ki olyan tanítványokra, mint Péter, azok is részesülhettek, akik a tanítványok tanítványai voltak. Péter egyik ilyen tanítványa volt az, aki eredetileg összeállította – először csak szóbelileg – az úgynevezett Márk-evangéliumot. Így az az impulzus, ami magában Péterben érvényre jutott, átment a Márk-lélekbe, úgyhogy maga Márk saját lelkében látta felvillanni azt, ami Jeruzsálemben, a golgotái misztériumként végbement. Később, egy hosszabb időn át Péter tanítványa volt, aztán egy olyan helyre ment, ahol úgyszólván megkapta azt a külső környezetet, amelyből evangéliumának megadhatta azt a színezetet, amelyre éppen ennek az evangéliumnak volt szüksége.

Eddigi fejtegetéseimből kitűnhetett már – talán később lesz még alkalom mást is elmondani -, hogy a legérthetőbben a Márk-evangélium érezteti meg velünk Krisztus egész harmonikus nagyságát, és jelentőségét. Krisztus kozmikus nagyságának kiemelésére a Márk-evangélium eredeti szerzőjét éppen az a hely indította, amelyre azt követően került, hogy Péter tanítványa lett. Egyiptomba, Alexandriába került, ott élt, olyan időben, amikor a zsidó teozófiai-filozófiai tudomány ott bizonyos magas fokon állt, és így felvehette az akkori pogány gnózis legjobb tanításait. Olyan nézeteket vehetett fel, amelyeket a gnosztikusok már akkor is vallottak arról, hogy az ember lénye kiléphet a szellemiségből, és érintkezésbe kerülhet Luciferrel és Ahrimánnal. A luciferi és ahrimáni erőknek az emberi lélekbe való bejutására vonatkozóan mindazt megtanulhatta a pogány gnózisból, amivel megérthette, hogyan származott az ember a kozmoszból, amikor planétánk újra felépült. De Márk azt is láthatta, éppen, mert Egyiptomban volt, hogy milyen erős az ellentét az ember eredeti rendeltetése és a között, amivé azután lett.

Ez a leginkább az egyiptomi kultúrában látszik, abban az egyiptomi kultúrában, amely a legmagasabb kinyilatkoztatásokból indul ki, olyan kinyilatkoztatásokból, amelyek azután az egyiptomi építészetben, főleg a piramisokban és palotákban nyilvánult meg, a szfinx kultúrájában, amely azonban egyre jobban dekadenciába, romlásba süllyedt. Így aztán éppen az egyiptomi kultúra legnagyobb művei – a harmadik kultúrkorszak alatt – egyre inkább lesüllyedtek a fekete mágia legrosszabb szüleményeibe, a spiritualitás legrosszabb kinövéseibe.

Bizonyos vonatkozásban, ha valakinek megvolt hozzá a szellemi szeme, a legmélyebb titkokat még láthatta abban, amit Egyiptomban műveltek, mert az az eredeti, tiszta Hermész-bölcsességből indult ki, de ehhez inkább olyan lélek kellett, amely a gyökérre tekintett, és nem arra, ami mint romlottság létezett. Már Mózes idejében messze előrehaladt a romlás, és már Mózesnek ki kellett vonnia azt, ami az egyiptomiságban, mint jó létezett, és amit csak olyan lélek láthatott meg, amilyen a Mózes-lélek volt, hogy ez az ő kerülő útján eljuthasson az utókorra. Aztán szellemi vonatkozásban a romlás tovább haladt.

Hogy hogyan süllyedhetett le az emberiség, hogyan fordulhatott át egészen a materializmusba, nevezetesen a világnézet szempontjából, ez állt elevenen Márk lelke előtt. És éppen olyan valamit élt át, amit bár más formában, de bizonyos módon hasonlóan élhet át ma ismét az ember, mindenesetre csak az, akinek ehhez megvan az érzéke és a beállítottsága. Mert ma tulajdonképpen az egyiptomi kultúra újraéledését éljük át. Gyakran hangsúlyoztam, hogy milyen sajátságosak a kultúrkorszakok egymáshoz kapcsolódásai. Azt mondtam, hogy egy nagyobb időszaknak egymásra következő hét kultúrkorszakából a negyedik korszak, a görögséggel és a golgotái misztériummal a középen áll, de a harmadik korszak az egyiptomi-káldeai kultúrával újra felszínre kerül mai tudományosságunkban, csak szellemiség nélkül. A mi materialista kultúránkban, sőt magukban a külső kultúrjelenségekben is a harmadik kultúrkör- szaknak az ötödikben való bizonyos feléledését látjuk. Ugyanígy bizonyos vonatkozásban a második a hatodikban, és az első a hetedikben fog újra megjelenni. Így ölelik át, így fogják át egymást ezek a korszakok. Ezt már gyakran hangsúlyoztam. Ma azt éljük át, amit akkor egy olyan szellem, mint Márk, igen intenzíven átélhetett.

Fordítsuk tekintetünket a kultúrára – a külvilágnak nincs szüksége arra, hogy ezt így ábrázoljuk, mert nem tudja elviselni -, és ha eltekintünk a legradikálisabb romlást mutató jelenségektől, akkor azt mondhatjuk: minden mechanizálódott, és a valóságban, materialista kultúránkon belül tulajdonképpen csak a mechanikát imádják, ha az emberek nem is nevezik ezt imádatnak, nem is nevezik áhítatnak. De ahogy egykor a lelki erőket a szellemiek felé irányították, ma a gépek felé, a mechanika felé irányítják, azoknak szentelik a figyelmüket, ahogy egykor – valóban mondhatjuk – az isteneknek szentelték. Így van ez főleg a tudománnyal, amely egyáltalán nem tudja, hogy egyrészt milyen kevés köze van az igazi valósághoz, másrészt, hogy milyen kevés köze van az igazi logikához.

Bizonyos magasabb szempontból nézve, ma mindenesetre van egy komoly, mélyen intenzív törekvés, és egy mélyen intenzív vágyakozás. Münchenben tartottam egy előadást, amelyben beszéltem korunk vágyakozásáról – főleg arról, ahogy ez a vágyakozás egyes lelkekben kialakult de tulajdonképpen a „hivatalos” tudományban ez a vágyódás nem él, hanem, mondhatnánk, van egy jóllakott megelégedettség, de sajátos módon a valótlansággal és a logikátlansággal való megelégedettség. Ez a tudomány még csak elismerni sem képes azt, hogy mennyire megreked minden logika ellentétében. Mindezt észleljük, mindezt átéljük, és valóban úgy van, hogy az emberiségfejlődésben az egyik póluson a másiknak kell felgyulladnia. Éppen a külső tudománynak ez az elégtelensége, valótlansága, logikátlansága és felfuvalkodottsága, és a hogy még csak nem is sejti, hogy hogyan is áll tulajdonképpen, ez fogja odaállítani az emberi lélek elé lassanként a legnemesebb reakciót, a spiritualitás iránti vágyódást a mi időnkben.

Még sokáig fog tartani, hogy azok, akik mélyen megrekedtek a mai természetellenességben és logikátlanságban, gúnyolni fogják a szellemtudományt, kinevetik, vagy veszélyesnek minősítik. De a tények belső ereje által teljesen magától fog a másik pólus felgyulladni. És ha azok, akik valamit megértenek belőle, nem fognak a kompromisszumok betegségébe esni; és tisztán fognak- látni, akkor majd gyorsabban fog menni a dolog, mint ahogy most megy. Mert egyre inkább tapasztaljuk, hogy valamelyik tudós olyasmit mond, amiről azt hiszik, hogy ez „egészen antropozófus” hangzású, akkor ebből mindjárt nagy zajt csapnak. Sőt, ha valaki a szószéken úgy prédikál, amiről azt hiszik, hogy „egészen antropozófus” dolog, akkor még nagyobb zajt csapnak. Nem azon fordul meg a dolog, hogy ilyen kompromisszumokat kössünk, hanem hogy egészen világosan és valóban belehelyezkedjünk a szellemi életbe, és engedjük, hogy az impulzusaival hasson ránk. Minél inkább értjük, hogy a szellemi élet belső elevenségét fel kell gyújtani, és minél inkább meggyőződésünkké válik, annál inkább tudni fogjuk, hogy csak akkor jogos a jelenkor materialista gondolkodásából valamit is merítenünk, ha annak keze- lába van. Ez más, mintha azt akarja valaki bizonyítani, hogy a valóban haladó tudomány összhangban áll a szellemi kutatással. Ezt lépten-nyomon ki lehet mutatni.

Mert ez a tudomány írásos műveinek majdnem minden lapján olyanféle logikai botlásokat tesz, mint amilyenekre humoros módon egyik barátunk többször is felhívta a figyelmet, amikor rámutatott Schlaucherl professzor logikai botlására a „Fliegende Blátter” című vicclapban. A professzor be akarja bizonyítani, hogy minek a következtében hall tulajdonképpen a béka. Ebből a célból egy békát tesz az asztalra, ráüt az asztallapra, mire a béka tovább ugrik. Tehát hallotta az ütést. Aztán kitépi a lábait, majd újra az asztalra csap. A béka nem mozdul, tehát világos, hogy a lábával hallott, mert amikor még volt lába, tovább ugrott, ha az asztalra csaptak, most pedig nem.

A békával végeznek a tudósok is mindenféle kísérleteket, de más területekre vonatkozó következtetéseik pontosan olyanok, mint az elmondott példa. Így például a nagyhírű agykutatás is, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy ha az agynak ez vagy az a része megvan, rendelkezhet az ember, például szóemlékezettel, vagy alkothat ilyen vagy olyan gondolatot. Ha viszont ez a rész nincs meg, nem lehetséges a gondolkodás, vagy elvész a szó-emlékezet. Ez teljesen olyan, mint az említett példában, ahol a béka a lábával hall. Ezekben a dolgokban nincs logika, mert annak, hogy az ember agyának egyik részével tud gondolkodni, vagy nem tud, ha ez a rész hiányzik, ez olyan ok, mint az, hogy a béka nem hall, ha kitépik a lábát. Ez teljesen ugyanaz, csak az emberek nem veszik észre, hogy a következtetés gondolkodási hibán nyugszik. Így ki lehetne mutatni az egyik gondolkodási hibát a másik után mindenben, amit ma szilárd tudományos eredménynek tartanak. De minél több hibát vétenek, annál büszkébbek lesznek a tudományra, és annál jobban szidják a szellemtudományt.

Ez fogja egyre inkább létrehozni a legnemesebb reakciót, a szellemtudomány iránti vágyakozást. Ez csak a mi időnkhöz szabott reakciója annak, amit egy olyan léleknek, mint a Márké, át kellett élnie, amikor az ő korában megmutatkozott, mennyire leszállt az emberiség az egykori spirituális magasságokból, és mennyire lecsúszott a puszta matériához való ragaszkodáshoz. Ezért értette meg olyan mélyén, hogy a legnagyobb impulzus az érzékfelettiben él, amit aztán tanítója is alátámasztott. Amit Pétertől kapott, nem olyasmi volt, ami a golgotái misztérium érzéki hagyományaiból eredhetett, mintha valaki szemmel láthatta volna azt, ami Jeruzsálemben történt, hanem az utólagos látnoki kutatás eredménye volt. Krisztus Jézusra és a golgotái misztériumra vonatkozó összes híradások így jöttek létre.

A golgotái misztérium olyan esemény, amely a fizikai síkon ment végbe, de később csak szellemi látással lehetett észlelni. Kérem, tartsák különösen szem előtt, hogy a golgotái misztérium fizikai-érzéki esemény, amelyhez azonban a megértést a fizikaiságon túli, érzékfeletti utakon kell keresni, a megmaradt dokumentumok ellenére is. Aki ezt nem érti, vitatkozhat azon, mennyiben érvényes az egyik vagy a másik evangélium. Aki viszont ismeri a tényeket, annak ezek a kérdések nem léteznek, mert tudja, hogy az evangéliumokban mindazon túl, ami a hagyományokból hiányzik, arra kell tekintenünk, amit a tisztánlátó kutatás még ma is megmutathat. Akkor látjuk, ha a megtörtént esemény igazságát az Akasha krónika adataival alátámasztjuk, hogyan kell az evangéliumot felfognunk, és mit kell az egyes helyeken olvasnunk. Arról kell olvasnunk, ami abban az időben, amikor az emberiség a legmélyebben szállt le az egykori magasságokból, az emberiség elé állt, mint az ember igazi méltósága, igazi lénye.

Az isteni-szellemi hatalmak adták meg az ember külső képét, külső formáját. De ami ebben a külső formában a régi lemuriai korszaktól kezdve bennünk lakott, az mindig a luciferi erők befolyása alatt állt, aztán a további fejlődés folyamán az ahrimáni erők befolyása alatt is. E befolyások hatására alakult ki azután mindaz, amit az emberek tudománynak, ismereteknek, megértésnek neveznek. Nem csoda, hogy ha éppen abban az időben az emberiség elé állhatott volna az ember igazi, érzékfeletti lénye, az emberek a legkevésbé sem ismerték volna fel, a legkevésbé sem tudták volna, mivé lett az ember. Az ember tudása, megismerése egyre jobban és jobban beleszövődött az érzéki létbe, és ez a megismerés egyre kevésbé tudott elhatolni az ember igazi lényegéhez.

Ez az, amiről szó van, és ezt mérlegelnünk kell, amikor újra odafordulunk az elhagyott Emberfiához, az ember alakjához, aki előttünk áll abban a pillanatban, amikor a Márk-evangélium szerint a kozmikus Krisztus most már lazább összefüggésben áll vele. Akkor mindez ott állt az emberiség előtt: az ember a maga alakjában, ahogy ezt az isteni-szellemi hatalmak az embernek megadták. Így állt ott, de megnemesítve, átszellemítve azáltal, hogy Krisztus három évig a Názáreti Jézus testében lakott. Az emberek csak olyan megértéshez tudtak eljutni, amilyen a megértés Lucifer és Ahrimán évezredeken át tartó befolyása következtében lett. De ott áll az az ember, aki három év alatt kiűzte magából a luciferi és ahrimáni hatásokat. Ott állt a többi ember előtt, megjelenítve azt, ami az ember akkor volt, mielőtt Lucifer és Ahrimán eljött volna. Csak a kozmikus Krisztus impulzusa által lett az ember ismét olyan, mint akkor volt, amikor a szellemi világból kiindulva a fizikai világba került. Ott állt az emberiség szelleme, az Emberfia, azok előtt, akik akkor Jeruzsálemben a bírák és a hóhérok voltak, de úgy állt ott, amilyenné válhatott, miután mindazt, ami lehúzta, kiűzte az emberi természetből. Ott állt az ember, amikor a golgotái misztérium végbement, ott állt embertársai előtt, mint kép, az, aki előtt a többieknek kellett volna állniuk, és akit imádniuk kellett volna: Itt vagyok igazi lényemben, mint legmagasabb eszménykép, itt vagyok abban az alakban, amelyet magamból létre kell hoznom lelkem legforróbb törekvéseivel. Itt állok az előtt, ami egyedül tiszteletre méltó és imádatra méltó bennem, itt állok az előtt, ami isteni bennem, akiről az apostolok elmondhatják, ha önismeretre tesznek szert: sehol a nagyvilágban nincs semmi, amit maradandóságban és nagyságban össze lehetne hasonlítani azzal, ami előttem áll az Emberfiában.

Ezzel az önismerettel kellett volna az emberiségnek rendelkeznie. És mit tett az emberiség? Megköpdöste az Emberfiát, megostorozta és kivitte a keresztre feszítés helyére. Annak elismerése között, hogy itt áll valaki, akivel senki a világon össze nem hasonlítható, és a között, ami történt – itt van a drámai fordulópont. Az ember jelenik meg itt, aki ahelyett, hogy felismerné, porba tiporja saját magát, aki megöli magát, mert nem ismeri önmagát, és aki csak e tanulságon, ezen a kozmikus tanulságon át tudja felvenni az impulzust, hogy lényét a földfejlődés további perspektívájában lassanként kivívja magának.

Ez volt az a világtörténelmi pillanat, amelyet, ha helyesen akarunk jellemezni, úgy kell jellemeznünk, ahogy azt markáns, hatalmas mondatokban a Márk-evangélium teszi. Mert ezt nemcsak érteni kell, hanem át is kell érezni. Az ember saját lényének ebből a porba tiprásából adódott aztán az, amit a „Jézustól Krisztusig” című Karlsruhe-ban tartott ciklusomban, mint fantomot írtam le. Mert azáltal, hogy az ember saját lényét porba tiporta, azáltal változott át „fantommá” az, ami az Istenség külső képmása volt, ami megsokszorozódik, és az emberiség további fejlődésében a lelkekbe hatolhat – ahogy ezt akkor elmondtam.

Ha a dolgokat így nézzük, akkor valóban szembeszökő a nagy különbség a között, amit a Márk-evangélium valóban el akar mondani, és a között, amit abból ma csinálni akarnak. Aki egy evangéliumot megért, és főleg a Márk- evangéliumot megérti, az úgy érti meg, hogy az elmondottakat művészi felépítettsége és mély tartalma szerint éli és érzi át, és akkor nála ez az érzés reális belső ténnyé válik, azzá a reális belső ténnyé, amelynek meg kell lennie, ha az ember Krisztus Jézushoz akar kapcsolódni. A lélek olyan érzésszerű szemléletnek kell, hogy átadja magát, amit a Márk-evangélium értelmében körülbelül így lehet jellemezni: azok az embertársaim, akik az Emberfiát körülállták, amikor saját magukat a legmagasabb eszményképben kellett volna meglátniuk, mekkora tévedés rabjai voltak!

Ha valaki úgy igazán materialista korszakunk embere, akkor olyan megjegyzést tehet írásban vagy szóban, amilyet ma sokszor olvashatunk vagy hallhatunk a monista babonás emberektől, illetve a monista „felvilágosultaktól”, hogy még senki sem tudott feleletet adni arra, miért olyan az élet, amilyen. Miért szenvedünk? Buddha, Krisztus, Szókratész, Giordano Bruno ennek a fátyolnak még a csücskét sem tudták fellebbenteni. – Ezt számtalan változatban halljuk. Akik ezt leírják, nem veszik észre, hogy magukat sokkal magasabban állóknak vélik, mint Buddha, Krisztus vagy a többiek, és ők ilyen értelemben mindent felfognak. De hogy is lehetne ez másként egy olyan korban, amikor minden magántanár a történelemben zajló dolgokat jobban érti, és azokról könyveket ír, amelyeket neki hivatásszerűen meg kell írnia.

Úgy tűnhet, mintha ezek a szavak korunkat mindenáron bírálni akarnák, de ez nem így van. Ezek a dolgok lelkünk elé kell, hogy álljanak, mert azáltal, hogy lelkünk elé állítjuk őket, a megfelelő közelségbe kerülünk azzal a hatalmas nagysággal szemben, amit az evangéliumok képviselnek, elsősorban a Márk-evangélium. Mindez azért van, mert az emberek csak lassan jutnak el ehhez a magassághoz, a dolgokat folyton félreértik, és azokat a legszélsőségesebb torzképben látják. Az evangéliumok minden részletükben nagyszerűek, és valójában minden részlet valami rendkívülire tanít meg bennünket.

Így a Márk-evangélium utolsó fejezetéből is sokat tanulhatunk. Természetesen még sokáig kellene beszélnem, ha a Márk-evangélium minden nagy gondolatát fel akarnám tárni. De egy olyan részlet, mint a 16. fejezet kezdete, megmutatja, hogy az evangélium írója milyen mélyen hatolt be a lét titkaiba. Ez különösen a Márk-evangélium írójára jellemző. O tudta – ahogy ezt már elmondtam hogy az emberiség a szellemi magasságokból szállt alá a materializmusba, tudta, hogy az emberi felfogóképesség milyen kevéssé volt az ember lényéhez mérve, hogy a golgotái misztérium idején milyen kevéssé voltak hajlamosak az emberek annak megértésére, ami akkor ott végbement.

Emlékezzenek arra, amit már gyakran elmondtam a női és férfi elemmel kapcsolatban. Elmondtam, hogy a női elem – nem az egyes individualitás, az egyes nő, hanem a „nőiség” – nem szállt le egészen a fizikai síkra, míg a férfi elem – ismét nem az egyes individualitás, nem az egyedi lény az inkarnációban, hanem a „férfiúság” – átlépte a pontot lefelé, úgyhogy a valóságban az igazi ember mivolta a férfi és a nő között van. Ezért is cserél nemet az ember az egyes inkarnációkban. Ez úgy van, hogy a nő az agy másfajta kialakulása folytán, azáltal a másfajta mód által, ahogy az agyat használni tudja, a szellemi eszméket könnyebben tudja felfogni. A férfi organizmusa viszont olyan – éppen a külső fizikai testiség következtében -, hogy materialistábban tud gondolkodni, mert – ha durván akarjuk kifejezni magunkat – keményebb az agya. A női agy puhább, nem olyan makacs, nem olyan megkeményedett. Ezzel természetesen semmit sem mondtam az egyes személyiségről. Ezt senki ne írja se a maga javára, se a maga kárára, mert sok asszonyi testen ugyancsak makacs fej ül, hogy az ellentétéről ne is beszéljünk. De általánosságban az a helyzet, hogy a női agyat könnyebb használni, ha arról van szó, hogy valami különleges dolgot kell megérteni, ha egyébként megvan hozzá az akarát. Ezért helyez az evangélium írója először asszonyokat oda, ahol a golgotái misztérium végbement.

„Mikor pedig elmúlt a szombat, Mária Magdaléna és Mária, a Jakab anyja és Salomé drága keneteket vásáriának, hogy elmenvén megkenjék Őt.” (Márk 16,1)

És nekik jelenik meg először az ifjú, vagyis a kozmikus Krisztus, és csak azután a férfi híveknek. A kompozícióban ilyen részletekig vezet el az okkultizmus, az igazi szellemtudomány, ilyen részletekig az evangéliumok tartalmában – főleg a Márk-evangéliumnál.

Ha így átérezzük azt, ami az evangéliumokból kicsendül, és engedjük, hogy amit érzünk és átélünk, az megindítson bennünket, csak akkor találjuk még az utat, amely a golgotái misztériumhoz elvezet. És akkor már nem létezik az a kérdés, hogy vajon ezek az evangéliumok külső történeti értelemben igazak-e vagy sem. Az ilyen kutatást átengedhetjük azoknak, aki a dologból semmit sem értenek. Akik a szellemtudomány útján az evangéliumok megértéséhez és átéléséhez felküzdik magukat, azok lassanként megértik, hogy az evangéliumok egyáltalán nem akarnak „történelmi” dokumentumok lenni, hanem olyan forrásművek, amelyek beleáramlanak a lelkünkbe. És ha impulzusaikat beleárasztják lelkünkbe, akkor a lelket megragadja az – dokumentumok nélkül -, amit átérez és átél, amikor tekintetét a golgotái misztériumra irányítja. Ekkor látja, hogy az emberi értelem, az emberi tudás és emberi megismerés mennyire lesüllyedt az ember lényéhez képest, hogy leköpdösi és keresztre feszíti azt a lényt, akit bölcs önismerettel tisztelnie kellett volna, mint legmagasabb eszményt. Akkor ebből az érzésből ki fog indulni az a hatalmas erő, amellyel felküzdhetjük magunkat ahhoz, ami ezen a golgotái eszményen keresztül felcsillan és világít mindazok számára, akik átérzik, és akik észlelni akarják. Mert azt, hogy a Föld összefügg a szellemi világokkal, csak akkor fogják felfogni az emberek a valóságban, ha megértik, hogy a szellemi realitás, Krisztus, mint kozmikus realitás a Názáreti Jézus testében élt, ha megértik, hogy az emberiség összes eddigi vezetőit Krisztus küldte ki a maga előfutáraként, mint olyanokat, akik az O útját egyengetik, hogy az emberek felismerhessék és megérthessék. Abban a pillanatban azonban, amikor a golgotái misztérium megtörtént, a sok előkészítés kevés haszonnal járt, mert a döntő pillanatban minden csődöt mondott. De egyre inkább eljön az idő, amikor az emberek megértik majd, nemcsak a golgotái misztériumot, hanem a köréje csoportosuló többi eseményt is, amelyek segítségével maga a golgotái misztérium is egyre érthetőbbé válik.

Az európai népek ma még nem bánják, ha ferdén néznek rájuk azért, mert nem tesznek úgy, mint sok más nép, amely csak „saját” nemzetéből, fajtájából keletkezett „saját” vallásának tanítását ismeri el igazi vallásnak – ahogy ezt például, főleg Indiában látjuk, ahol csak az lehet érvényben, ami saját vérükből keletkezett. Teozófiai téren is gyakran esik szó minden vallás egyenlőségéről, elismeréséről, de a valóságban csak a sajátjukat akarják ráerőszakolni a többire, és azt tekintik a bölcsesség vallásának. Az európaiak ezt egyáltalán nem tudják megtenni, mert egyetlen európai népnek sincs már valamilyen nemzeti istensége, valamilyen saját földjéről származó istensége, mint az ázsiai népeknek. Krisztus Jézus ázsiai eredetű, az európai népek átvették, és hagyták, hogy hasson rájuk. Krisztus Jézus elfogadásában nincs egoizmus, és a tények teljes elferdítése lenne, ha az európaiaknak Krisztus Jézusról való nyilatkozatait össze akarnánk hasonlítani azzal a móddal, ahogy a többi népek saját nemzeti istenségükről beszélnek, ahogy például a kínai beszél Confuciusról vagy a hindu Krisnáról, illetve Buddháról.

Krisztusról lehet tisztán objektív történelmi álláspontról beszélni. Ehhez az objektív történelemhez csak ez a nagyszerű felszólítás tartozik: ember ismerd meg önmagad! Ezt teljesen eltorzították, amíg a golgotái misztérium végbement. De a golgotái misztérium adta meg az emberiségnek a lehetőséget annak az impulzusnak az elnyerésére, hogy éljusson önmagához, amivel kapcsolatban akkoriban mindenfajta külső megismerés csődöt mondott – ahogy ezt láttuk. És így fognak majd – ha helyesen megértik egymást – a világ összes vallásai lassanként együttműködni, hogy megértsék, mi rejlik a golgotái misztériumban, hogy azt, mint impulzust az emberek számára hozzáférhetővé tegyék.

Ha egyszer majd belátják, hogy amikor Krisztus Jézusról van szó, nem valami egzotikus vallásfelekezettel állnak szemben, hanem olyasvalamivel, amit az emberiségfejlődés történelmi tényeként minden egyes vallásfelekezet egyértelműen elfogadhat, csak akkor fognak eljutni a minden vallásban benne rejlő igazság- és bölcsesség-mag felfogásához. És amilyen mértékben igazi szellemtudományt még nem akarnak, olyan mértékben utasítják vissza a golgotái misztérium igazi megértését. A szellemtudományt olyan mértékben érti meg az ember, amilyen mértékben megérti a golgotái misztériumot. Így az a keresztény, aki a szellemtudományhoz csatlakozik, tulajdonképpen mindenkivel megértetheti magát a világon. És ha mértéktelen gőgjükben – ami azonban érthető és jogosultnak nevezhető – más vallásrendszerek hívei azt mondják: „a ti istenetek csak egyszer inkarnálódott, mi többet mutatunk fel, tehát ebben mi gazdagabbak vagyunk, mint ti” – akkor a keresztény ember ebben ne akarjon Krisztus Jézusra vonatkozóan vetélkedni, mert akkor nem érti meg a golgotái misztériumot. Az igazság az, hogy a keresztény ember tényleg mondhatja – annak is, aki a saját vallásalapítójának sok inkarnációját fel tudja mutatni -: ez igaz, de azok, akiknek sok inkarnációjuk van, nem tudták véghez vinni a golgotái misztériumot. Más vallások számára ez abban a módban keresendő, ahogy azt a kereszténység előadja.

Más alkalmakkor elmondtam már, hogy ha Buddha életét tanulmányozzuk, addig a pontig jutunk el, amelyet a Márk-evangélium Krisztus megdicsőüléseként ábrázol, amikor Buddha az emberi élet legvégére érve mintegy fényben feloszlik, ahogy ezt általában elmondják. Ez megfelel az okkult igazságnak. Krisztussal is ez történik, amikor a megdicsőülés jelenete végbemegy, csakhogy nem úgy, hogy ezt egyedileg éli át, hanem a hegyen, azon a helyen, ahol a kozmikus történéseknek le kell játszódniuk, Illéssel és Mózessel társalog. Csak ezután a megdicsőülési jelenet után kezdődik a golgotái misztérium. Ez annyira szemléletes a dokumentumokban, hogy a tények tagadása lehetetlennek tűnik, ha felismertük ezt Buddha életének a Krisztus életével való összehasonlításából. És az is, amit azokról az érzésekről mondtam, amelyek létrejönnek bennünk az Emberfia nagy félreismerésével kapcsolatban, csak magától értetődő következményei annak, ami megtalálható „A kereszténység, mint misztikus tény” című könyvemben is.

Most, a Márk-evangéliumról szóló fejtegetések végén bizonyos vonatkozásban elmondhatom, hogy azt a programot, amelyet mozgalmunk kezdetén a kereszténységet illetően kitűztünk magunk elé, részleteiben kiépítettük. Amikor elkezdtük, az volt a célkitűzésünk, hogy kimutassuk, mennyiben mutatnak a vallások haladást, és mennyiben csúcsosodhatnak ki a Krisztus-problémában. Megtárgyaltuk az egyes evangéliumokat és néhány dolgot a világ jelenségeiből. Megpróbáltunk egyre mélyebbre hatolni az okkult élet mélységeibe, és kifejtettük, amit korábban csak jeleztünk. Következetesen igyekeztünk előre jutni, és alapjában véve nem is tettünk egyebet, minthogy részletesen kiépítettük azt, ami a kiindulásnál világosan és érthetően elhangzott, Nem volt-e ez a legtermészetesebb előrelépés a Krisztus-problémát tekintve Közép-Európa antropozófiai mozgalmán belül? Ha ez megtörtént, akkor valóban nem lehet azt kívánni tőlünk, hogy amikor mások Krisztussal kapcsolatban három évvel ezelőtt a kereszténység értelmében lehetetlen gondolatokra tértek át, következetes munkánkkal ezekhez a három évvel ezelőtt kitalált Krisztus-gondolatokhoz csatlakozzunk. Az utóbbi időben gyakran hangsúlyozták, hogy a Teozófiai Társaság olyan terület legyen, ahol minden vélemény helyet találhat. Minden bizonnyal így kell lennie, de a dolog egészen másképpen fest, ha ugyanazon személyiség egymásra következő különböző véleményeinek területe akar lenni, ha ugyanaz az ember most valami mást állít, mint négy évvel ezelőtt, és most azt követeli, hogy a Teozófia Társaság ennek a véleménynek a területe legyen. Ez talán lehetséges, de ebben nem szükséges részt venni, és az ember nem eretnek azért, mert ebben nem vesz részt. Közép-Európában azonban még ennél is tovább mennek, és a fehéret feketének, a feketét fehérnek nevezik!

Ünnepélyes pillanat, amikor a tíz év óta programszerűen végrehajtott munkánk végére pontot teszünk. Szilárdan ki akarunk tartani e mellett a munka mellett, és nem akarunk gyávának mutatkozni, de megértéssel is akarunk lenni másokkal szemben. Világosan át kell látnunk, hogy mit kell tennünk, szilárdan akarunk állni a magunk talaján, és nem akarjuk, hogy bármi is félrevezessen bennünket, az sem ha a fehéret feketének és a feketét fehérnek nevezik, és az sem ha mindazzal szemben, ami a közép-európai teozófiai mozgalmunkon belül történt, azt állítják, hogy itt vannak fanatikusok és vannak dogmatikusok. Itt mindenki a legjobb erejével igyekszik azt adni, amit adni kell, és mindenki elkötelezve érzi magát, hogy minden autoritásra való tekintet nélkül a legjobbját adja, amikor azokkal szemben, akik egy olyan dogmáról beszélnek, amely alig három éves, Közép-Európa e rettenetes dogmája ellen egy ellentábort szeretne megalapítani. Fájdalmas látni, mennyire visszaélnek ma Krisztus nevével. De ez minket is feljogosít arra, hogy még egy ilyen szó használatában se lássunk mást, mint objektív terminus technikust. Mi csak megjelöljük a vonatkozó tényt, érzelem és kritika nélkül, és maga ez az objektív tény felelős azért, hogy azt ilyen szóval kell megjelölni.

Ezek a tények nem vezethetnek bennünket egyébhez, mint ahhoz, hogy abban az értelemben dolgozzunk tovább, amelyet helyesnek ismertünk meg, amely kiállta a próbát, nemcsak az általános programban, amit pedig már a pozitív tényekből vettünk, hanem amely naponta kiállja a próbát, ha az egyes problémákra, az egyes tényekre alkalmazzuk. És amit kiindulási pontunknál mondtunk, annak éppen a megerősítése mutatkozott meg akkor, amikor pályánkat lépésről-lépésre jártuk be a kikutatandó dolgok részletein keresztül.

Így ott is, ahol a legnagyobbról beszéltünk, nem jöhet létre bennünk más érzés, mint az igazságra való igazi és valódi törekvés érzése. Olyan dolgok, mint a golgotái misztériumra való tekintés, magukban hordják a szükséges gyógyító erőt a tévedés elkerülésére, ha azokhoz igazán szellemileg közeledünk, és annak belátására, hogy csak az igazságra törekvő akarat hiánya akadályozza meg az embereket annak az útnak a követésében, amely a földiben megnyílik a kozmikushoz, ha felmutatjuk a Názáreti Jézusban a kozmikus Krisztust. Pedig ha egy olyan könyvet, mint a Márk-evangélium igazán megértünk, világosan megmutatja magát nekünk.

Így az olyan írások, mint a Márk-evangélium, ha felnyílnak az emberi megértés előtt, ha a szellemtudományos, spirituális fejtegetés útján felnyílnak, lassanként mindenkire hatni fognak, és egyre nagyobb megértésre találnak. Ekkor majd egyre inkább meg fogják látni az evangéliumokban azokat a szavakat, amelyeket meg kell találni, még az érzéki látás figyelmen kívül hagyásával is, a golgotái misztériumra irányuló utólagos tisztánlátó rátekin- téssel. Akik az evangéliumokat írták, tisztánlátó szemlélet alapján írtak le utólag fizikai eseményeket. Ezt meg kell érteni, de ehhez annak szükségét is be kell látni, hogy az emberek, mint az események kortársai, Palesztinában nem érthették meg azt, ami akkor történt, mivel csak maga ez az esemény adhatta meg az impulzust annak megértéséhez. Ennek az eseménynek a megtörténte előtt nem létezhetett olyan ember, aki megérthette volna. Előbb hatnia kellett magának az eseménynek. Ezért csak utólag lehet megérteni. Mert a golgotái misztérium megértésének maga a golgotái misztérium a kulcsa. Krisztusnak először mindazt végre kellett hajtania, amit a golgotái misztériumig megtett. Csak akkor, azáltal, amit véghez vitt, indulhatott ki belőle magából a megértés. Akkor tudott lénye útján felgyulladni az ige, amely egyszersmind az ő valódi mivoltának a kifejezője is.

Így gyullad fel, tehát azáltal, ami Krisztus volt, az Ős-Ige, amelyet nekünk meghirdetett, és amely ismét megismerhető a tisztánlátó szemléletben, az Ige, amely a golgotái misztérium igazi mivoltát is hirdeti. Erre az Igére gondolhatunk, amikor Krisztus szavairól beszélünk, azokról a szavakról, amelyeket ő maga nemcsak kimondott, hanem fel is gyújtott azoknak a lelkében, akik meg tudták érteni, úgy, hogy Krisztus lényét az emberi lélek erejével ismertetni tudták, és le tudták írni.

Az emberek fel fogják venni a golgotái misztérium impulzusait, ameddig csak fennáll a Föld. Aztán egy közbeeső idő következik a „Föld” és a „Jupiter” között. Egy ilyen közbeeső idő mindig azzal van összekötve, hogy nemcsak maga a bolygó változik meg, hanem minden, ami körülötte van a káoszba torkollik, keresztülmegy egy pralayán. Nemcsak a Föld alakul át a pralayában, hanem a Földhöz tartozó Ég is. De amit a Föld az Ige útján megkapott, amit Krisztus kimondott és felgyújtott azokban, akik őt felismerték, és ami tovább fog élni azokban akik őt elismerik, az a földi lét igazi esszenciája. És helyes megértést ad nekünk annak a mondásnak az igazsága, amely rámutat arra a kozmikus folyamatra, hogy a Föld és a földi aspektus, valamint az égi aspektus a Földről nézve más lesz, miután a Föld elérte célját. Ég és Föld el fognak múlni, de Krisztus beszéde, amely az Égről és a Földről elmondható, meg fog maradni. Amennyiben az evangéliumok helyes megértésre találnak, akkor azok belső impulzusát megérezzük, és nemcsak a szavak igazságát fogjuk megérezni, hanem azok erejét is. Ezt az erőt közlik velünk, szilárdan állítanak a Földre bennünket, és lehetővé teszik, hogy kitekintsünk a földkerekségen túlra – ha teljes megértéssel felvesszük magunkba ezeket a szavakat:”Ég és Föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak”. (Mt. 24,35) Krisztus szavai sohasem múlnak el, ha Ég és Föld el is fognak múlni. Ezt mondhatjuk az okkult megismerés szerint is, mert még akkor is meg fognak maradni azok az igazságok, amelyek a golgotái misztériumról elhangzottak. A Márk-evangélium felgyújtja lelkünkben annak megismerését, hogy Ég és Föld elmúlnak, de az, amit megtudhatunk a golgotái misztériumról, el fog kísérni bennünket az eljövendő időkbe, akkor is, amikor Ég és Föld már elmúltak.

Jegyzetek

1.előadás

Giotto di Boudone (1266-1337) – olasz festő és építész, Cimabue tanítványa Dante Alighieri (1265-1321)

Dávid (kb. Kr.e. 1000-965) – Izrael második királya Homérosz (valószínűleg a Kr.e.8.század) – görög költő William Shakespeare (1564-1616)

Johann Wolfgang Goethe (1789-1832)

Arthur Schopenhauer (1788-1860) – német filozófus Eduard von Hartmann (1842-1906) – német filozófus Ram Mohán Roy – a „Brahmo Samaj” megalapítója

Debendranath Tagore (1817-1905) – indiai író (nem azonos Rabindranath Tagoréval)

Empedoklész (Kr.e. 483-423) – görög filozófus III. előadás

Az Illés prófétáról szóló előadást Rudolf Steiner 1911. December 14-én tartotta. Megjelent a „Menschengeschichte im Lichte dér Geisteswissenschaft” c. kötetben (GA 61.).

Raffaelo Santi (1483-1520)

Hermann Grimm (1828-1901) – német művészettörténész TV előadás

Szókratész (Kr.e.470-399) – görög filozófus Platón (Kr.e.427-347) – görög filozófus Arisztotelész (Kr.e.384-322) – görög filozófus

V.előadás

Johann Gottlieb Fichte (1762-1814)

Friedrich Wilhelm Schelling (1775-1854)

Georg Wilhelm Hegel (1770-1831)

VI.  előadás

Alfréd Percy Sinnett (pontos születési és halálozási időpontja nem ismert) „Esoteric Buddhism” c. könyve 1883-ban jelent meg Londonban

VII. előadás

Syrosi Phereküdész (Kr.e. 6. század) – görög filozófus Thalész (kb. Kr.e. 625-545) – görög filozófus Anaximenész (kb. Kr.e.585-525) – görög filozófus

Anaximandrosz (kb. Kr.e. 610-546) – görög filozófus Hérakleitosz (kb. Kr.e. 540-480) – görög filozófus Parmenidész (kb.Kr.e. 540-480) – görög filozófus Anaxagorász (kb. Kr.e. 499-427) – görög filozófus

X. előadás

Benjámin Smith (1850-1934) – német vallástörténész