GA14

1. A beavatás kapuja

 

Fejezetek:

Szereplők

Az előjáték és közjáték szereplői:

Sophia
Estella
Két gyermek

A misztérium szereplői:

Johannes Thomasius
Mária
Benedictus
Theodosius: kinek ősképe a misztériumdráma folyamán a szeretet szellemeként nyilatkozik meg
Bomanus: kinek ősképe a misztériumdráma folyamán a tetterő szellemeként nyilatkozik meg
Retardus: csak szellemként hat
German: kinek ősképe a misztériumdráma folyamán a Föld agyának szellemeként nyilatkozik meg
Helena: kinek ősképe a misztériumdráma folyamán Luciferként nyilatkozik meg
Philia, Astrid, Luna: Mária barátnői, kiknek ősképei a misztériumdráma folyamán Mária lelki erőinek szellemeiként nyilatkoznak meg
Capesius professzor
Doktor Strader
Felix Balde: aki a természet szellemének hordozójaként nyilatkozik meg
Balde asszony
A másik Mária: kinek ősképe a misztériumdráma folyamán a szeretet lelkeként nyilatkozik meg
Theodóra: a látó
Ahrimán: csak lélekként hat
Az elemek szelleme: csak szellemként hat
Egy gyermek: kinek ősképe a misztériumdráma folyamán fiatal lélekként nyilatkozik meg

Előjáték

(Sophia asszony sárgásvörös tónusú szobája. Sophia két gyermekével, egy kisfiával és egy kislánnyal, később Estella.)

A gyermekek éneke: (Sophia zongorán, kíséri)

A Nap fénye árad át
A messze téreken,
Madarak dala zeng
A lég térségiben,
Növények áldása kél
A Föld lényéből,
S emberi lelkek
Hálával telten
Emelkednek fel
A világ Szellemeihez.

Sophia:
És most menjetek a szobátokba gyerekek és gondolkozzatok el ezeken a szavakon, amiket most gyakoroltunk. (Sophia kivezeti a gyermekeket, Estella belép.)

Estella:
Üdvözöllek kedves Sophiám. Remélem nem zavarlak.

Sophia:
Nem, jő Estellám. Szívemből örülök, hogy jössz.(Hellyel kínálja Esteliét és maga is leül.)

Estella:
Kaptál-e jé híreket férjedtől?

Sophia:
Nagyon jókat. Azt írja, hogy érdekesnek találja a pszichológus kongresszust annak ellenére, hogy nem valami vonzó az a mód, ahogy némely nagy kérdéssel foglalkoznak. De őt mint lélekbúvárt éppen az érdekli, hogy bizonyosfajta szellemi rövidlátással hogyan teszik az emberek saját maguk számára lehetetlenné a tulajdonképpeni titkokra való szabad rálátást.

Estella:
Ugye az a szándéka, hogy ő maga is beszél egy fontos témáról?

Sophia:
Igen, egy olyan témáról, amit ő is és én is nagyon fontosnak tartunk. Abban persze nem reménykedik, hogy fejtegetéseinek sikere lesz, tekintve a kongresszuson résztvevők tudományos képzeteinek jellegét.

Estella:
Egy kívánság hozott el hozzád, kedves Sophiám. Nem tölthetnénk együtt a mai estét? Ha van „A test és a lélek kitagadottal” előadása és semmivel sem szerezhetnél nekem nagyobb örömet, mint ha eljönnél velem az előadásra.

Sophia:
Elfelejtetted kedves Estellám, hogy éppen ma este van a mi társaságunk előadása is, amelyre olyan régóta készülünk.

Estella:
Ó persze, ezt elfelejtettem. Olyan szívesen töltöttem volna ezt az estét régi barátnőmmel. Teljes szívemből örültem már, hogy veled együtt nézhetek majd mai életünk mélyére. – De eszmevilágod, amely nekem oly idegen, az utolsó maradványát is meg fogja semmisíteni annak a szép köteléknek, amely szívünket összekapcsolja mióta egy pádban ültünk az iskolában.

Sophia:
Ezt már gyakran mondtad; de abban mindig igazat kellett adjál nekem, hogy nem szükséges, hogy véleményeink válaszfalat emeljenek érzéseink közé, melyek együtt átélt ifjúságunk óta egymás iránt élnek bennünk.

Estella:
Igaz, ezt gyakran mondtam. De mindig újra és újra csak keserűség ébred bennem, ha látnom kell, hogy minden, évvel egyre inkább elidegenednek érzéseid mindattól, amit én az életben értékesnek tartok.

Sophia:
Éppen azáltal jelenthetnénk sokat egymásnak, hogy kölcsönösen elfogadnánk egymásban azt, amivé különböző adottságaink tettek bennünket.

Estella:
Ó, értelmem gyakran mondja, hogy ebben igazad van. De mégis van bennem valami, ami fellázad az ellen a mód ellen, ahogyan az életet nézed.

Sophia:
Valid be egyszer már komolyan önmagadnak, hogy ezzel tulajdonképpen azt kívánod tőlem, hogy tagadjam meg lényem legbenső magvát.

Estella:
Igen, szívesen elfogadnám mindezt, ha egy valami nem volna. Egész jól el tudom képzelni, hogy az érzések teljes rokonszenvében találkoznak olyan emberek is, akik különbözőképpen látják a dolgokat. A te eszmei irányzatod azonban formálisan belső kötelességeddé tesz egy bizonyos gőgöt. Más emberek egész jól meglehetnek egymással úgy, hogy nézeteikről azt tartják, hogy különböző lehetséges álláspontokat képviselnek, s igy mint egyformán jogosak állnak egymás mellett. A te szemléleted azonban azt tartja magáról, hogy ő a legmélyebb. A többieket csak egy alárendelt emberi fejlődési fokozat folyományának tekinti,

Sophia:
De hiszen abból, amit olyan gyakran megbeszéltünk, tudhatnád, hogy azonos gondolkodású társaim az ember értékét végső soron nem véleménye és tudása szerint mérik. És ha eszméinket olyanoknak tartjuk is, melyeknek eleven megragadása nélkül életünknek nincsen valódi alapja, igyekszünk, olyan komolyan, amennyire csak lehet, senkit sem túlértékelni azért, mert megadatott neki, hogy éppen a mi élettartalmunk eszközévé tehesse magát.

Estella:
Ezt nagyon szépen mondtad. Egy gyanúmat azonban nem oszlatja el. Nem tudok elzárkózni az elöl a gondolat elöl, hogy egy olyan világnézet, amely feltétlen mélységet tulajdonit önmagának, a képzelt mélység kerülőútján bizonyos felszínességhez kell vezessen. Túlságosan kedves barátnőm vagy ahhoz, hogy azokat a társaidat emlegessem, akik esküsznek az eszméitekre és közben a legrosszabb- fajta szellemi gőgben pöffeszkednek, bár lelkük üressége és banális volta minden szavukból és egész viselkedésükből kitűnik. Árra sem akarok rámutatni, hogy éppen a ti társaitok közül jó néhányan milyen közömbösnek és érzéketlennek mutatkoznak embertársaik iránt. A te nagy lelked sohasem tudta magát kivonni az alól, amit a mindennapi élet kíván meg minden olyan embertől, akit a szó valódi értelmében jónak nevezhetünk. De az, hogy ma egyedül hagysz ott, ahol valódi, művészi élet szól hozzánk, az nálad is megmutatja, hogy a ti eszméitek ezzel az élettel szemben – bocsásd meg a kifejezést – mégiscsak bizonyos felszínességet szülnek.

Sophia:
És miben áll ez a felszínesség?

Estella:
Tudnod kell, hiszen oly régóta ismersz, hogy kiszakítottam magam abból az életmódból, amely napról-napra csak azt űzi, amit a szokás és a hétköznapi vélemények előírnak. Megpróbáltam megtudni, miért kell oly sok embernek szenvednie látszólag anélkül, hogy megérdemelné. Igyekeztem az élet mélységeit és magasságait megközelíteni. A tudományokat is megkérdeztem, amennyire számomra hozzáférhetők, hogy mindenféle felvilágosítást megkapjak. – Vegyünk most csak egy pontot, amit éppen a jelen pillanat kínál. Tudatossá vált bennem, hogy mi az igazi művészet. Azt hiszem, értem, hogy hogyan ragadja meg az élet lényegét és hogyan állítja lelkünk elé a valódi, a magasabb valóságot. Ha engedem, hogy az ilyen művészet hasson rám, olyan, mintha az idők érverését érezném. És megborzadok ha arra gondolok, hogy te, kedves Sophiám, ehelyett az életteljes művészet helyett előnyben részesítesz valamit, ami szerintem nem más, mint az az elavult oktató-allegorikus módszer, amely bábszerű. árnyképeket figyel meg eleven emberek helyett és szimbolikus folyamatokat csodál meg, amelyek távol állnak mindattól, ami az életben nap mint nap együttérzésünkhöz és cselekvő részvételünkhöz apellál.

Sophia:
Édes Estellám, semmiképpen sem akarod megérteni, hogy esetleg éppen ott találhatjuk a leggazdagabb életet, ahol te csak kiagyalt gondolatokat látsz. És hogy lehetnek olyan emberek is, akik a te életteljes valóságodat szegényesnek kell nevezzék, ha nem ahhoz a forráshoz mért, amelyből tulajdonképpen fakad. Keménynek találhatod szavaimat, de barátságunk megkívánja a kendőzetlen őszinteséget. Te is, mint sokan mások, abból amit szellemnek neveznek, csak azt ismered, ami a tudás hordozója; csak a szellem gondolati oldaláról tudsz. Az eleven, teremtő szellemet, amely elemi erővel formálja az embereket, mint ahogy a csiraerők a természeti lényeket formálják, nem fogadod el. Te pl. – mint oly sokan – naivnak és eredetinek nevezed a művészetben azt, ami az én felfogásom szerinti szellemet tagadja. Az én világnézetem viszont egyesíti a teljes és tudatos szabadságot a naiv létesülés erejével. Tudatosan vesszük fel magunkba azt, ami naiv és ezzel nem fosztjuk meg frissességétől, bőségétől és eredetiségétől. Azt hiszed, hogy mi csak gondolatokat formálhatunk az emberi jellemről, ennek magának azonban szinte önmagától kell kialakulnia. Nem akarod belátni, hogy a gondolat belemerül a teremtő szellembe, érinti a lét ősforrását és kiderül róla, hogy ő maga a teremtő csira. – Mint ahogy a növény csiraerői nem tanítják a növényt, hogy hogyan növekedjen, hanem eleven lényként mutatkoznak meg benne, éppúgy nem tanítanak eszméink sem, hanem életet adóan, életet ébresztőén beleáradnak lényünkbe. Mindazt, ami az életet értelmesnek láttatja velem, a számomra hozzáférhetővé vált eszméknek köszönhetem, nemcsak a bátorságot, hanem a belátást és erőt is nekik köszönhetem, amelyek remélnem engedik, hogy gyermekeimből olyan embereket nevelek, akik nemcsak a szokásos értelemben dolgosak és csak a külső élet számára használhatók, hanem akik lelkükben hordják a belső nyugalmat és megelégedettséget. Nem akarom a szót szaporítani, csak ezt az egyet szeretném még neked megmondani: Biztos vagyok benne, hogy azok az álmok, amelyeket oly sokakkal osztasz meg, csak akkor válnak valósággá, ha sikerül az embereknek azt, amit valóságnak és életnek neveznek, azokhoz a mélyebb tapasztalatokhoz kapcsolniuk, amelyeket oly gyakran neveztél ábrándoknak és fantazmagóriáknak. Különösnek tűnhet neked, ha azt állítom, hogy sok mindent, amiről azt hiszed, hogy valódi művészet, én csak az élet terméketlen kritikájának érzek. Mert az éhséget nem csillapítja, a könnyeket nem szárit ja fel, az elzüllés forrását nem mutatja meg, ha a színpadon az éhségnek, a könnyes arcoknak, a züllött embereknek csak a külső oldalát mutatják meg. Ahogy általában mindezt bemutatják, végtelenül távol áll az élet és a lények egymásközti összefüggéseinek valódi mélységétől.

Estella:
Ha így beszélsz, nem vagy éppen érthetetlen számomra, csak azt látom, hogy jobban szereted átadni magad az ábrándoknak, mint az élet valóságát látni. Ez az ut eltávolít bennünket egymástól. – Ma este le kell hogy mondjak barátnőmről. (Feláll.) Most mennem kell; gondolom, azért a régi barátnők maradunk.

Sophia:
Valóban azok kell maradjunk.

(Az utolsó szavak közben Sophia az ajtóhoz vezeti barátnőjét. A függöny legördül.)

1. kép

(Rózsapiros alaptónusú szoba. A néző szemszögéből vett jobb oldalon ajtó, amely egy előadóterembe vezet. A szereplők ebből a teremből jönnek ki egymás után és egy ideig még itt maradnak a szobában. Mialatt itt vannak, sok mindenről beszélgetnek, amit az előadóteremben hallott előadás keltett fel bennük. Először Mária és Johannes lép be, később mások is csatlakoznak hozzájuk. Az előadás már egy ideje elhangzott és ami itt következik, az azoknak a beszélgetéseknek a folytatása, melyeket a szereplők már az előadóteremben elkezdtek.)

Mária:
Oly mélyen hat reám, barátom,
Hogy lelkedet és szellemed hervadni látom.
És nem mutatkozik meg jó hatása
A szép barátságnak sem,
Amely bennünket tíz év óta összekapcsol.
Ez a gazdag tartalmú óra is,
Amelyben oly sok minden hallható volt,
Mi fénnyel tölti be lelkünk homályát,
Neked csak árnyékot hozott.
Sok szó után,
Amelyet szónokunk kiejtett,
Saját szívemben éreztem veled,
Milyen mélyen megsebzett tégedet.
Hajdan, ha a szemedbe néztem,
Abban csak öröm tükröződött,
Melyet a dolgok lényegében lelt.
Lelked szép képekben ragadta meg
Azt, mit a testeken átáradó
S a lét rejtélyét megnyilvánító
Napfény és levegő
Egy röpke pillanatra megfest.
Akkor kezed nem volt még ily ügyes;
Pompás tömör színekben
Nem tudta még megfesteni
Mindazt, mi életteljesen
Lelkednek megmutatkozott.
De mindkettőnk szívében benne élt
A szép hit, hogy vidám lelkedhez,
Amely a történések hátterébe
Oly bensőséges-mélyen elmerült,
Az évek majd meghozzák biztosan
A kéz művészetét is.
Amit a létnek lényegéről
Csodálatosan felderít
A szellemi kutatás ereje,
Műalkotásaidból
A lélek boldogságát
Árasztja majd az emberi szívekbe:
Így hittük ezt mi akkor.
A jövő boldogsága
A legnagyobb szépség tükrében.
Tudásodból fakadva:
így festette le lelken lelked célját.
De most úgy tűnik, hogy kihunyt
A tetterő bensődben,
Minthogyha meghalt volna benned
Az alkotó kedv,
Szinte bénának látszik
A kar, mely néhány éve
Fiatal, friss erővel
Az ecsetet vezette.

Johannes Thomasius:
Ez sajnos így van.
Úgy érzem, mintha eltűnt volna
Lelkemből a korábbi tűz.
Szemem csak tompán nézi
A tárgyak fényét,
Melyet a napfény hint reájuk.
Szívem szinte érzéketlen marad,
Ha váltakozó légi hangulat
Ereszkedik környezetemre.
Kezem nem mozdul, hogy a maradandó
Jelenbe kényszerítse,
Amit a lét mélyéből
Az elemi hatalmak
Múlandón érzékeink elé varázsolnak.
Már nem buzog bennem örömmel
Alkotó ösztönöm.
Az életemre tompaság borul.

Mária:
Mélységesen sajnálom,
Hogy ez fakad nálad mindabból,
Mi számomra a legnagyobb,
A szent élet áradata.
Barátom! A váltakozó játékban,
Amit az emberek létnek neveznek,
örök szellemi élet rejlik.
S a lelkek mind ebben a létben élnek.
Úgy érzem, szellemi erők öveznek.
Melyek mintha tenger mélyén hatnának,
S úgy látom az emberek életét,
Mint hullámfodrokat a víz színén.
Egynek érzem magam
Az élet teljes értelmével,
Ami után az emberek
Szüntelen törekednek
És ami – Úgy tűnik nekem –
Csak saját lényem megnyilvánulása.
Oly gyakran láttam összekapcsolódni
Az emberek legbensőbb életével,
S olyan magasságokba vinni őket,
Melyek után szívük csak áhítozhat.
De úgy, ahogy ez bennem él,
Gonosz gyümölcsnek bizonyul,
Mihelyt lényem más emberek
Lényével jut érintkezésbe.
Ezt mutatta sorsom mindabban is.
Amit neked akartam adni,
Ki szeretettel közeledtél hozzám.
Oldalamon akartad járni Bátran azt az utat.
Mely elvezet a nemes alkotáshoz.
De mi lett most mindebből!
Ami számomra állandóan
A legtisztább életként nyilvánul meg
Saját mivoltának valóságában.
Halála lett az a te szellemednek.

Johannes:
Így van. Az, ami lelkedet
Felemeli a fényes
Égi magasságokba,
Engem sötét, halálos
Szakadékba taszít,
Ha veled élem át.
Amikor barátságunk hajnalán
Elvezettél oda,
Hol megnyilatkozott előttem
Mi fényt sugároz a sötétségekbe,
S hová tudatos élet nélkül
Belép az ember lelke minden éjjel,
Hol az ember tévelygő lénye
Vándorol, ha a halál éje
Gúnyolni látszik az élet értelmét,
Akkor, amikor nékem megmutattad
A visszatérő élet igazságát.
Akkor azt hittem.
Hogy majd idővel
Valódi szellem-emberré növekszem.
Biztosra vettem:
Az éles művész-szem
S az alkotás művészi biztonsága
Tüzed nemes ereje által
Virágzik majd ki bennem.
Hagytam, hogy hasson rám e tűz;
És akkor elrabolta tőlem
Lelki erőim összefonódását.
Könyörtelenül kitépte szívemből
Minden hitemet a világban.
És most mór odáig jutottam.
Hogy abban sem vagyok már biztos,
A szellemi világok
Kinyilatkoztatását
Elhiggyem-e vagy kételkedjem benne.
Elég ahhoz is hiányzik az erőm,
Hogy azt szeressem benned,
Mi a szellem szépségét hirdeti.

Mária:
Észre kell vennem évek óta,
Hogy az a mód,
Ahogy a szellem-ént én élem.
Ellenképévé változik,
Ha áthatja a más emberek módját.
S látnom kell azt is, mily áldást hozónak
Mutatkozik a szellem ereje,
Ha más úton jut el az emberekhez.
(Belép Philia, Astrid és Luna.)
Más is szavakban mondja ki,
De a szóból erő lesz,
S az emberek gondolkodását
Világmagasságok felé ragadja.
Vidám hangulatot teremt
Ott, hol azelőtt bánat élt.
Képes a felületes szellemet
Értékes, komoly érzésűvé tenni.
Biztos veretet ad az emberlénynek.
És én, kit e szellemerő
Teljes mértékben megragad.
Be kell valljam, hogy fájdalom
És pusztulás kíséri.
Hogyha az én szívemből
Árad mások szívébe.

Philia:
Olyan volt, mintha vélemények s felfogások
(Belép Capesius prof. és Dr. Strader.)
Egész kórusa csendült volna egybe
A körben, mely bennünket egyesített.
Volt ott harmónia, nem is kevés
És volt sok éles disszonancia.

Mária:
Ha sok ember szava
Így lelkünk elé tárul,
Olyan, mintha rejtélyesen
Ott állna köztük
A teljes ember-őskép
A sok lélekben széttagolva,
Mint ahogy az egyetlen fény is
Oly sok fényben nyilatkozik meg
A szivárványban.

Capesius professzor:
Így hát sok éven át
Komoly törekvéssel vizsgálták
Sokféle kornak változó mivoltát,
Folyvást csak azt kutatva,
Mi élt azoknak szellemében,
Kik a lét alapjairól akartak
Hírt adni embertársaiknak,
S munkásságuknak életcélt mutatni.
Az ember azt hitte, saját lelkében
Életre hívta a gondolkodásnak
Magasrendű hatalmát
És néhány sors rejtélyét megfejtette.
Azt hihette, hogy bensőjében érzi
Ítéletének biztos támaszát.
Mikor egy-egy új élmény
Kérdezve a lelke elé tolakszik.
De meginog bennem e támasz
Mindarra nézve, mit korábban
És ez órában újra
Csodálkozva hallhattam
Az itt alkalmazott
Gondolkodási módról.
És végleg meginog, ha arra gondolok,
Mily hatalmasnak bizonyul
Az életben hatása.
Mily sok napot töltöttem én el azzal,
Hogy mit a múlt titkaiból ellestem,
Olyan szavakba öntsem,
Kik a szívet megrázzák, megragadják.
S már annak is örültem,
Ila hallgatóim lelki lénye
Legkisebb csücskét teljesen
Át tudtam melegíteni.
S úgy tűnt nekem, hogy egyet-mást elértem,
Balsikerről nem panaszkodhatom.
De minden ilyenfajta munkásságom
Egyedül csak oda vezethetett,
Hogy elismerjem azt a véleményt,
Amit a tettek embere
Oly szívesen hangsúlyoz:
Hogy életünk valóságában
A gondolatok árnyképek csupán.
Életünk teremtő erőit
Még megtermékenyíthetik,
De őket alakítani
Nem adatott meg már nekik.
Én már réges-régen beérem
Ezekkel a szerény szavakkal:
Ahol a sápadt gondolat hat,
Ott megbénul az élet, s mindaz.
Ami csak az élethez társul.
Az életben a legérettebb,
A legtartalmasabb szavaknál
Erősebbnek mutatkozik
A természet adta tehetség,
Erősebbnek mutatkozik a sors.
A hagyomány hegyként nyomasztó terhe,
S ködös előítéletek lidérce.
Ezek mindig el fogják nyomni
A legjobb szavak erejét is.
De ami itt mutatkozik,
Az elgondolkoztatja
A magamfajta embert.
Még megértenék egy ilyen hatást ott,
Ahol a lelkeket csak bolondító
Túlfűtött szektáns szellem
Árad az emberekre.
De itt ilyen szellemből
Semmi sem látható.
Itt csak az értelem segítségével
Akarnak a lelkekhez szólni.
S mégis valóságos életerőket
Teremtenek a szavaikkal,
S a szívek legmélyéhez szólnak.
Sőt az akaratot is megragadja
Az a különös valami.
Ami azoknak, kik hozzám hasonlón
Régi utakon járnak,
Nem tűnik másnak,
Csupán sápadt gondolkodásnak.
Képtelen lennék a hatást tagadni,
Csak nem tudom magam átadni néki.
Olyan különösen szól hozzám mindez;
Nem úgy, minthogyha én akarnám
Az átélteket eltaszítani;
Szinte úgy tűnik, hogy az én fajtámat
Nem tűri meg magában ez a valami.

Doktor Strader:
A legutóbb mondott szavai mellett
Teljes mértékben ki kell állanom.
Sőt én még erősebben hangsúlyoznám,
Hogy az eszmék lelki hatása
Semmiképpen sem dönti el,
Milyen megismerési érték rejlik bennük.
Hogy igazság vagy tévedés él
Abban, amit elgondolunk,
Azt csak a valódi tudás ítélete döntheti el.
Nem tagadhatja senki komolyan,
Hogy ilyen próbát semmiképpen
Sem állhat ki az, ami itt csak
Látszólag tűnik világosnak,
S a legnagyobb életrejtélyek
Megfejtését akarja nyújtani.
Igézőn szól az ember szelleméhez,
De csak hívő szívét csábítja;
Azt véli, hogy megnyitja
A birodalmak ajtaját, melyek előtt
Tanácstalanul és szerényen áll
A szigorún megfontolt kutatás.
S aki az ilyen kutatás iránti
Hűségben él, el kell ismernie.
Senki sem tudhatja, honnan fakadnak
Gondolkodásunknak forrásai
És hol vannak a lét alapjai.
Ennek beismerése
Bármily nehéz is a lélek számára,
Mely úgy szeretné kikutatni
Azt, ami már túl van minden tudáson,
A gondolkodó lélek pillantása,
Vesse azt kifelé vagy befelé,
A tudás határába ütközik,
Mely győzhetetlenül elébe áll.
Ha tagadjuk az értelmet és mindazt,
Mit a tapasztalatból nyerhetünk,
Lábunk alól a talajt elveszítjük.
Ki ne látná, hogy valójában
Mily kevéssé illeszkedik be
Gondolkodásmódunkba mindaz,
Mit új kinyilatkoztatásként
Fogadnak itt el.
Nem volna nehéz megmutatni,
Hogy hiányzik belőle mindaz,
Mi a gondolkodásnak támasza,
S a biztonság iránt érzéket ad.
Az új kinyilatkoztatás
Szívünket melegítheti,
De a gondolkodó csupán
Ábrándos álmokat lát benne.

Philia:
Lehet, hogy így beszél az a tudás.
Mit józanság és értelem küzdött ki.
De egész mást kíván a lélek,
Hely hinni akar önmagában.
Olyan szavakra fog figyelni,
Melyek a szellemről beszélnek.
Hit már homályosan, sejtett korábban,
Igyekszik azt megérteni.
Az ismeretlenről beszélni,
Ez csábíthatja a gondolkodót,
Ámde az emberek szívét soha.

Doktor Strader:
Át érzem én,
Hogy ez sokatmondó ellenvetés,
A töprengőkről szól,
Kik csak a gondolat fonalát fonják
És kérdezik,
Hogy mi következik ebből vagy abból.
Amit mint véleményt korábban
Maguk alkottak meg maguknak.
De ez engem nem érint.
Nem adtam át magam gondolatoknak
Külső hatásra.
Gyermekként jámbor emberek körében
Nőttem fel és ott oly szokások éltek,
Melyek értelmemet elkábították
Annak a mennyországnak képivel,
Melyet az egyszerű lelkek számára
Olyan vigaszt hozóan
Tudnak lefesteni.
Ifjú lelkemben
A legigazabb gyönyört éltem át,
Mikor felnéztem
A legmagasabb szellemi világba,
És szívemnek szüksége volt imádkozásra.
Aztán kolostorban neveltek,
Barátok voltak tanítóim;
Lelkemnek az volt kívánsága,
Hogy én is szerzetes legyek,
S ez volt szüleim leghőbb vágya is.
Épp eljött volna pappá szentelésem,
Amikor egy véletlen
A rendházból kiűzött.
De hálás kell legyek a véletlennek,
Mert lelkemtől már régen elrabolták
A csendes békét,
Midőn ez a véletlen megmentette.
Megismerkedtem sok mindennel,
Mi nem illik a szerzetes világba.
Természetismeret jutott el hozzám
Írásokból, mik nékem tiltva voltak.
Megismerkedtem az új kutatással,
S csak nehezen ismertem ki magam.
Oly sok utón-módon kerestem!
Valóban nem én agyaltam ki azt,
Mi igazságként megmutatkozott.
Kemény harccal téptem ki szellememből
Mindazt, ami gyermekkoromban
Boldogságot s békét hozott nekem.
És bár megértem azt a szívet,
Mely a magasságok felé vágyódik,
De mert rájöttem, hogy csupán csak álom,
Amit a szellemi tanok adhatnak,
Szilárd talajt kellett találnom,
S ezt csak a tudomány
És kutatás teremti meg.

Luna:
Mindenki a maga módján foghatja fel,
Az élet értelme és célja miben áll.
Hiányzik az a képesség belőlem,
Hogy ellenőrizzem korunk tudásán,
Mit szellemi tanokként itt kapok.
De érzem szívemben határozottan,
Hogy nélkülük a lelkem elsorvadna,
Mint ahogy tagjaimnak El kellene vér nélkül halniuk.
Ön, kedves doktor.
Oly sok mindent vetett a latba,
Hogy ellenünk harcoljon.
S mit éppen most említett
Küzdelmes életéről,
Az szavainak súlyt ad
Azok szemében is,
Kik képtelenek szavait követni.
Csak azt kérdem állandóan magamtól:
(Theodóra belép.)
Az egészséges lelkületű ember
Természetesnek mért találja.
Hogyha a szellemről beszélnek.
Ezt meleg érdeklődéssel fogadja;
Csak akkor fut át rajta a hideg.
Ha lelki táplálékát
Oly szavakban keresné,
Hint az imént kimondott szavai.

Theodóra:
Bár én is oly jól érzem
Magam ebben a körben.
De idegennek tűnnek a beszédek,
Helyeket itt kell hallanom.

Capesius:
S miért van ez az idegenség?

Theodóra:
Nem szeretném magam elmondani.
Mária, mondd el ezt te.
(Theodóra távozik.)

Mária:
Barátnőnk többször elbeszélte nékünk.
Mily különös dolog történt vele.
Egy napon, mintha átváltozott volna.
Sehol sem tudott megértésre lelni.
Megütközést keltett a lénye mindenütt,
Míg el nem jött a mi körünkbe.
Nem mintha mi itt megérthettük volna,
Mi teljesen egyedülálló benne,
De gondolkodásmódunk megtanít
Teljes megértéssel fogadni azt is,
Ami szokatlan.
Az emberlény minden fajtáját elfogadjuk.
Barátnőnk életébe
Eljött egy pillanat,
Mikor ügy érezte, hogy minden eltűnt,
Mi élete történetéhez tartozott.
Mintha lelkében kihunyt volna múltja.
S mióta ez a változás megtörtént,
Rövid időkre vissza-visszatér
E lelki állapot.
Egyébként úgy él, mint a többi ember.
Mikor elfogja ez az állapot,
Elveszti szinte teljesen
Az emlékezés adományát.
Szemének erejét is elveszíti.
Inkább csak érzi, de nem látja
Azt, ami körülötte van,
S közben szeme
Sajátos fényben csillog.
Helyette képeket lát,
kik kezdetben álomszerűek voltak,
Most azonban olyan világosak,
Hogy csak mint a jövő jövendölése,
Úgy értelmezhetők.
Mi gyakran láttuk ezt.

Capesius:
Éppen ez az, mi oly kevéssé
Tetszik nekem körükben:
Babonaság vegyül
Logikával és értelemmel.
Így volt ez mindenütt,
Ahol ilyen utakon jártak.

Mária:
Azért mondhatja ezt.
Mert még nem ismeri
Ide vágó álláspontunkat.

Doktor Strader:
Mi engem illet,
Őszintén meg kell vallanom,
Hogy szívesebben hallok itt
Ily megnyilvánulásról,
Mint kétes szellemi tanokról.
Mert bár nem ismerem
Ez álmok rejtélyének megfejtését,
Mégis tényeknek látom őket.
Nincsen rá mód,
Hogy tanúi lehessünk e különleges lelkiállapotnak.
(Theodóra visszajön.)

Mária:
Talán igen. Épp most tér vissza.
Úgy tűnik nékem.
Mintha e különös jelenség
Most meg akarna nyilvánulni.

Theodóra:
Valami most beszélni késztet:
Egy kép áll szellemem előtt a fénysugárban
És szavak hangzanak belőle hozzám;
Jövendő időkben érzem magam
És embereket látok,
Akik ma még nem élnek.
Ők is nézik a képet,
Ők is hallják a szókat,
Így hangzanak:
A hitetekben éltetek
És a remény vigasztalt,
Most a látás hozzon nektek vigaszt;
Üdüljetek fel általam.
Azokban a lelkekben benne éltem,
Akik követeim szavára,
Áhítatuk ereje által
Önmagukban kerestek engem.
Az érzékek fényét néztétek
És a teremtő szellemi világba
Csak hitetekkel tudtatok felérni.
Most már kiküzdött étek magatoknak
A nemes látóképesség egy cseppjét,
Ó érezzétek ezt a lelketekben.
—-
Egy ember-lény
A fényárból kibontakozva
Hozzám beszél:
Add hírül mindazoknak,
Kik hallani akarnak,
Hogy láttad azt, amit az emberek
Át fognak élni.
Krisztus hajdan a Földön élt,
És élete következményeként
Most lelki formájában körüllengi
Az emberi létesülést.
Földünknek szellemi részével egyesült.
Az emberek eddig még nem láthatták,
Hogy milyen ó ebben a létformában,
Mert lényükből hiányzott
A szellemi szemük,
Hely a jövőben fog csak megjelenni.
De rövidesen itt lesz a jövő,
Mikor ez az új látás
Megadatik a földi embereknek.
Azt, amit egykor az érzékek láttak
A krisztus földi léte idején
Rövidesen a lelkek fogják látni,
Ha az idő beteljesül. (Elmegy.)

Mária:
Először történt meg, hogy ennyi
Ember előtt így megnyilatkozott.
Különben csak olyankor szólott,
Ha ketten-hárman voltunk itt jelen.

Capesius:
Mégiscsak furcsa, hogy
Parancsra és szükség szerint
Érezte kényszerét a megnyilatkozásnak.

Mária:
Így tűnhet ez,
De mi ismerjük ót.
Ha ő e pillanatban
Bensője hangját lelketekbe
Kiválta küldeni,
Az csak azért történhetett,
Mivel e hang forrása
Hozzátok kívánt szólani.

Capesius:
Tudjuk, hogy e jövendő adottságról,
Amelyről mintegy álomban beszélt,
Gyakran adott hírt az a férfi is,
Kiről azt mondják, hogy e körnek lelke.
Lehet, hogy tőle származik
Beszédének tartalma,
Csak módja származik saját lényéből?

Mária:
Ha a dolog így állna,
Nem volna nekünk fontos.
De pontosan megvizsgáltuk a tényeket.
Amíg be nem lépett körünkbe,
Barátnőnk arról semmit sem tudott,
Amiről vezetőnk beszél.
És közülünk sem hallott senki sem
Theodóráról azelőtt.

Capesius:
Akkor egy olyan ténnyel állunk szemben,
Mely a természeti törvények ellenében
Gyakorta létrejön,
És csak betegségnek tekinthető.
Életrejtélyek felett dönteni
Csak az egészséges gondolkodás tud,
S az éber érzékekkel nyert tapasztalat.

Doktor Strader:
De mégis ténnyel állunk szemben;
S kétségtelenül fontos,
Amit éppen most mondottak nekünk.
Ez arra indíthat bennünket,
– Hogyha minden mást elvetünk is –
Hogy eszméknek lélek-erőkkel
Történő átvitelére gondoljunk.

Astrid:
Ó bárcsak rá tudnátok lépni
Az útra, mit gondolkodástok
Kerülni óhajt!
Elolvadna, mint hó a napsütésben
A tévhit, amely idegennek,
Csodaszerűnek, betegesnek
Tünteti fel mindazt, ami
Ily emberek módján nyilatkozik meg.
Jelentős ez, de mégse különös.
Mert kicsinek tűnik ez a csoda,
Ha azt az ezer csodát nézem,
Mely engem nap mint nap körülvesz.

Capesius:
De mégis más az, amikor
A mindenütt meglévőt ismerem meg,
És más az, amit nekünk itt mutatnak.

Strader:
A szellemről beszélni
Csak akkor válik szükségessé,
Ha olyan dolgokra utalnak,
Melyek kiesnek tudományunk
Szigorúan bezárt köréből.

Astrid:
A fényes napsugár,
Mely reggel a harmatcseppben ragyog,
(Belép Felix Balde.)
A forrás, mely a sziklából csobog,
A dörgés, mely a fellegekből tör fel,
Mind a szellem nyelvén beszél;
Én meg akartam ismerni e nyelvet.
Értelmének és erejének
Gyenge visszfénye csak,
Ami kutatástokban látható.
Megtalálta lelkem a boldogságát.
Amikor a beszédnek ez a módja
Hatolt szívembe.
Mit csak az emberek szava
S a szellemi tanítás nyújthatott.

Felix Balde:
Nagyon jól mondta ezt.

Mária:
KI kell hogy mondjam, mennyire
Örül szívem az alkalomnak,
(Megjelenik Balde asszony)
Hogy első ízben köztünk láthatom
A férfit, akiről sokat tudok,
Mi azt a vágyat kelti bennem,
Hogy gyakran lássam őt körünkben,

Felix Balde:
Szokatlan nékem
Ily sok emberrel együtt lenni;
S nemcsak szokatlan.

Balde asszony:
Ó igen, ilyen a természete.
Teljesen a magányra kényszerít.
Évről-évre alig hallunk mást,
Mint azt, amit magunk beszélünk.
S ha ez a kedves ember (Gapesiusra mutat)
Házunkat néha meg nem látogatná,
Alig tudnánk,
Hogy kívülünk más emberek is élnek.
Ha az a férfiú,
Ki a teremben az imént beszélt
És szép szavaival
Erősen megragadott mindnyájunkat,
Nem találkozna gyakran Felixemmel,
Amikor ez munkáját látja el,
Mit sem tudnátok rólunk
Elvonult emberekről.

Mária:
És a professzor jár Önökhöz?

Capesius:
Hát persze. S mondhatom,
E kedves asszonynak
A legnagyobb hálával tartozom.
Olyasmivel lát el bőségesen,
Mit senki más nem adhat meg nekem.

Mária:
És milyenfajta ez az adomány?

Capesius:
Hogyha erről akarok szólani,
Érintenem kell valamit,
Ami sokkal csodásabbnak tűnik,
Mint sok minden, amit ma itt hallottam,
Mert inkább szól lelkemhez.
Alig hiszem, hogy bárhol másutt
Ki tudnám ejteni a szavakat,
Amelyek számból itt oly könnyen szólnak.
Vannak napok, mikor lelkem úgy érzi,
Mintha kiszikkadt volna, s üres lenne.
Olyan ez, mintha a tudás forrása
Kiapadt volna bennem.
Mintha nem találnék olyan szavakra,
Melyeket érdemes volna hallgatni.
Mikor e lelki sivárságot érzem.
Akkor e derék embereknek
Üdítő, csendes magányába vágyom.
És Felicia asszony
Csodálatos képekben
Mesél olyan lényekről,
Akik az álmok világában,
És a mesék birodalmában
Szines életet élnek.
Beszéde épp úgy hangzik,
Mint a régi idők mondái.
Nem kérdezem, honnan meríti őket.
Csak egyre gondolok világosan:
Hogy lelkembe új élet árad
És bénultságát
Mintha elfújták volna.

Mária:
Az, hogy felesége művészetét
Ily nagyra értékelheti,
A legszebben, legharmonikusabban
Illeszkedik bele mindabba,
Mit nékünk Benedictus
Barátja tudásának
Rejtett forrásairól mondott.

Felix Balde:
Annak, ki imént úgy beszélt,
(Benedictus megjelenik az ajtóban.)
Mintha szelleme csak
A világtávlatokban
S a végtelenségben időzne,
Valóban nincsen rá oka,
Hogy egyszerűségemről sokat szóljon.

Benedictus:
Tévedsz barátom, mert minden szavad
Kimondhatatlanul becses nekem.

Felix Balde:
Biztosan csak kíváncsiság volt
És a csevegés vágya,
Ha gyakran azzal tiszteltél meg,
Hogy melletted járhattam
Hegyeink útjait.
És csak mert eltitkoltad
A saját nagy tudásod,
Merészeltem magam is megszólalni.
No de időnk lejárt,
Még hosszú utat kell megtennünk
Csendes kis otthonunkig.

Balde asszony:
Számomra ez valódi üdülés volt,
Hogy egyszer emberek között lehettem.
Nem fog ez egyhamar megismétlődni.
Felix számára nincsen is más élet,
Hint az, amit a hegyei között él.
(Felix és felesége el.)

Benedictus:
A derék asszonynak igaza Tan,
Felix nem jön el újra egyhamar.
Most is nehéz volt idehozni.
Pedig nem benne kell okát keresnünk,
Hogy senki sem tud róla semmit.
(Belép a másik Mária és Theodosius.)

Capesius:
Nekem csak úgy tűnt, hogy különc.
Beszédesnek találtam néha,
Amikor náluk voltam,
De nem tudtam megérteni
Különleges beszédeit,
Melyekben kifejezte
Mindazt, mit tudni vél.
Naplényekről beszél,
Akik kövekben laknak,
Holddémonokról,
Kik ezek munkáját zavarják,
Növények számérzékéről beszél.
És aki hallja, nem sokáig
Tud szavaiban értelmet találni.

Benedictus:
De érezhetjük úgy is, hogy szavában
A természet erői próbálják meg
Lényük igaz mivoltát megmutatni.
(Benedictus el.)

Dr. Strader:
Már érzem én,
Hogy rossz napok
Következnek be életemben.
Mióta a kolostori magányban
Részese lettem egy olyan tudásnak,
Amely lelkemet annak legmélyéig
Oly félelmesen megragadta,
Egy élmény sem érintett oly közelről,
Mint most e látnoknővel kapcsolatban.

Capesius:
Nem látom át, mi az,
Ami itt megrázóan hatna.
Félek, kedves barátom,
Ha biztonságát elveszíti itt,
Az ön számára nemsokára
Minden sötét kétségbe burkolózik.

Dr. Strader:
Az ily kétségtől való félelem
Sokszor gyötör.
Bár egyébként a látnokságról
Saját tapasztalatom nincsen,
Ilikor rejtélyek erősen gyötörnek.
Sötét szellemi mélységekből
Kísértetiesen ható
Ijesztő álomlény tűnik fel
A szellemi szemem előtt.
Lelkemre ránehezedik,
Borzongatóan megmarkolja szívem,
S így szól belőlem:
Gondolkodásod tompa fegyverével
Ha le nem győzöl,
Akkor nem vagy te több,
Mint saját tévhited
Múló, csalóka képzelménye.

Theodosius:
Ez a sorsa minden embernek,
Aki csak gondolkodva
Közelíti meg a világot.
Bensőnkben él a szellem hangja.
Nincsen hatalmunk arra,
Hogy átlássunk azon a burkon,
Mely érzékeink előtt szétterül.
Gondolkodásunk arról ad tudást csak,
Ami az idők során, elmúlik.
Ami örök és szellemi.
Az csak az emberi bensőben lelhető meg.

Dr. Strader:
A jámbor hit, gyümölcseként
Nyugalmat adhat a léleknek
És ez, ha megelégszik önmagával,
Járhatja ezt az utat.
De a valódi tudás ereje
Ezen az úton nem virul ki.

Theodosius:
Mégsincs más út, az emberi szívekben
Valódi szellemi tudást ébreszteni.
A gőg csak arra csábit,
Hogy lelkünknek igaz érzéseit
Hamis képekké alakítsa át
És látomásokat mutasson ott,
Ahol a hit
Szépsége volna csak helyénvaló.
Mindabból, amit itt
A magasabb világokról való tudásként
Oly szellemi módon hallhattunk,
Egy szól csak az igaz emberi érzülethez:
Csak az, hogy a szellemvilágban
Magát a lelkünk otthon érzi.

A másik Mária:
Amíg az ember Csak beszélni vágyik,
Kielégíthetik az ily beszédek.
De teljes életében.
Minden törekvésével,
A boldogság iránti
Vágyával, bánatával,
Egész más táplálék az,
Amit lelkének nyújtanunk kell.
Engem egy benső ösztönzés vezérelt,
Hogy hátralévő életemben,
Ami még osztályrészemül jut,
Oly embereknek szenteljem magam,
Kiket sorsuk folyása
Szükségbe és nyomorba vitt.
És többször volt szükségük arra,
Hogy lelkük fájdalmán segítsek,
Mint testük szenvedésein.
Éreznem kellett sokszor,
Akaratom mily tehetetlen.
Mindig újabb erőket kell merítsek
Abból a gazdagságból,
Mely itt a szellemi forrásokból fakad.
Az itt hallott szavak
Meleg varázserői
Átáradnak kezembe,
És balzsamként folynak tovább,
Midőn kezemmel
Megérintem a szenvedőket.
Ajkaimon átalakulnak
Igaz vigasztalássá
A fájdalomtól meggyötört szíveknek.
Nem kérdem, e szavak honnan erednek.
Csak azt nézem, hogy igazak,
Eleven életet hoznak nekem.
És nap mint nap látom világosan,
Hogy nem az ad nekik hatalmat.
Mire saját akaratunk
Gyenge ereje képes.
Hanem maguk azok,
Mik engemet naponta
Újjá teremtenek.

Capesius:
De hisz van ember épp elég.
Aki e kinyilatkoztatás nélkül is
Kimondhatatlanul sok jót cselekszik.

Mária:
Természetes, hogy sokhelyütt
Ezekben sincs hiány;
De mást akart barátnőnk mondani.
Másként beszél ön, hogyha majd
Megismerkedett életével.
Hol felhasználatlan erők
Bősége árad,
Gazdagon virágzik a szeretet
A jó szív talajából.
Barátnőnk túlfeszített munkájával
Elhasználta legjobb életerőit.
És minden életkedve elszállt,
Mert túlságosan ránehezedett
Sorsa, mit átélt.
Feláldozta erőit arra,
Hogy gyermekeit gondosan nevelje.
És elvesztette minden életkedvét,
Amikor drága férjét
Elragadta a korai halál.
Ilyen helyzetben úgy tűnt,
Hogy csak fáradt öregség
Lehet további sorsa.
Ekkor került a sorshatalmak jóvoltából
Szellemi tanaink igézetébe,
S életerői újból kivirultak.
Új életcéllal
Lelkébe új életkedv költözött.
A szellem az elhalt csirából
Valóban új embert teremtett benne.
Amikor ilyen tetterő
Jön létre a szellem gyümölcseként,
Ez egyben megmutatja azt is,
Hogyan nyilvánul meg a szellem.
S ha szavainkból nem a gőg beszél,
Hanem szívünkben benne él
Lelkünk magas erkölcsi célja,
Úgyhogy nem hisszük semmiképpen,
Hogy tanításunk a saját művünk,
Mert tudjuk, hogy bensőnkben
Csak a szellem nyilatkozik meg.
Akkor talán nem elbizakodottság
Azt mondani, hogy gondolkodástokban
Az emberlét valódi forrásának
Csak halvány árnyai mozognak;
S hogy a szellem, mely minket lelkesít,
Szorosan kapcsolódik mindahhoz,
Ami az élet hátterében
Az emberi sorsot szövi.
Mióta megengedtetett nekem.
Hogy oly munkának szenteljem magam,
Melyben eleven élet árad,
Több vérző szív került szemem elé
És több sóvárgó lélek,
Mint bárki is gondolná.
Értékelem magasröptű, eszméitek
S tudástok büszke biztonságát;
Szeretem, hogy a lábatoknál ül
A tisztelő hallgatók serege,
S műveitekből sok lélekbe
Felemelő gondolkodás
Világossága árad.
De látom azt, hogy e gondolkodásban
A biztonság csak addig él,
Míg önmagában megmarad.
Az a gondolkodásmód,
Amelyhez én is tartozom,
A mély valóságokba küldi
Szavainak gyümölcsét.
Mert mély valóságokban
Akar gyökeret verni.
Gondolkodástoktól bizonnyal távol áll
Az égi szellem-írás,
Amely sokatmondó jelekkel hirdeti
Az új hajtást az emberiség fáján.
S bár a gondolkodásnak régi módja
Világosnak, biztonságosnak látszik,
Használható a fa kérge számára,
De nem jut el velője életerejéig.

Romanus:
Nem találom azt a hidat,
Amely az eszméktől a tettekig
Valóban elvezetne.

Capesius:
Őnáluk túlértékelik
Az eszmék erejét,
Ti meg másmódon ismeritek félre
A valóság folyását.
Hiszen az biztos, hogy az eszmék
A csirái minden emberi tettnek.

Romanus:
Ha ez a hölgy sok jót cselekszik,
Az ösztönzés ehhez
Meleg szívében rejlik. –
Az nem vitás, ha már munkálkodott,
Az embernek szüksége van rá,
Hogy eszméktől kapja az épülését.
De csak az akarat fegyelme,
Ügyességgel s erővel párosulva
Fogja az emberek valódi
Életművét előbbre vinni.
Ha a kerekek kattogása
Hangzik fülembe,
S elégedett emberkezek
Elindítják a forgatókart,
Akkor megérzem az életerőket.

German:
Azelőtt gyakran könnyedén kimondtam,
Hogy szeretem a vicceket,
Hogy csak azokat tartom szellemesnek,
És hogy azok mindig jó anyagot
Fognak szolgáltatni agyamnak,
Hogy eltöltsem a munka
S a szórakozás közötti időt.
De szavaimat most már ízetlennek találom.
A láthatatlan erő leigázott.
Most megtanultam átérezni azt,
Ami erősebb az emberi lényben,
Mint szellemességünknek kártyavára.

Capesius:
Sehol másutt, csak itt tudott
Ily szellemi erőre lelni?

German:
Az élet, amit éltem,
Sok szellemi művet kínált,
De nem tetszett, hogy leszedjem gyümölcsét.
Ám a gondolkodásnak ez a módja
Magához vonzott.
Bármily kevéssé tettem ezt magam.

Capesius:
Szép órákat töltöttünk itt el,
Köszönet érte a ház asszonyának.
(Mind elmennek, csak Johannes és Mária marad.)

Johannes:
Ó maradj még egy kicsit énvelem.
Úgy félek – ó úgy félek.

Mária:
Mi van veled? Szólj!

Johannes:
Előbb vezetőnk szavai.
Aztán az emberek
Sokféle megnyilvánulása!
Úgy érzem, hogy egész valómban
Megráztak engem.

Mária:
Hogyan tudhatták e beszédek
Szívedet oly erősen megragadni?

Johannes:
Ma este minden szó, amit kimondtak,
Félelmesen mutatta meg nekem
Saját magam értéktelen mivoltát.

Mária:
Kétségtelen, hogy jelentékeny élmény,
Ha az emberre ilyen sok zúdul rá
Ily kis idő alatt
Életek küzdelméből,
S az emberek lényéből,
Beszélgetések összjátéka folytán.
De velejár az élettel, mit élünk,
Hogy az emberi szellemet
Beszédre készteti.
S mi egyébként hosszú időt igényel.
Itt pár órában megmutatkozik.

Johannes:
A teljes élet tükörképe volt az,
Mi oly tisztán mutatta meg
Magamat önmagamnak.
A szellem magas megnyilatkozása
Elvezetett annak megérzéséhez,
Hogy oly sok ember, ki mint lény magát
Egésznek véli,
Csak az ember egyetlen oldalát
Rejti magában.
Hogy a sok oldalt egyesítsem
Saját énemben.
Én bátran léptem rá az útra,
Mit itt mutatnak.
S ez egy semmit csinált belőlem.
Hogy őbelőlük mi hiányzik,
Jól látom én.
De nem kevésbé látom azt is,
Hogy ők bennállnak az életben,
Én meg a lényegtelen semmiben.
Egész életfolyások tömörültek
Rövid, jelentékeny szavakba.
De feltámadt lelkemben
Saját életem képe is.
Kirajzolódtak gyermekéveim
Az élet vidám bőségével.
Kirajzolódott ifjúságom
A büszke reményekkel,
Melyeket szüleim szívében
Gyermekük tehetsége keltett.
Művészi álmaim, melyek
Éltettek a boldog napokban,
Figyelmeztetően merültek fel most
Szellemi mélységekből.
S azok az álmok is,
Melyekben éltem,
Midőn láttad, hogy átváltoztatom
Színekké és formákká
Mindazt, mi szellemedben él.

És láttam a nyaldosó lángokat,
Melyekben az ifjúi álmok
És a művészremények
Megsemmisültek.
Egy másik kép vált ki ezek után
A félelmesen puszta semmiből.
Egy emberlény volt,
Ki sorsát egykor
Hű szeretettel az enyémhez fűzte.
Tartóztatni akart,
Mikor évekkel ezelőtt hazámba
Anyám gyász-szertartása visszahívott.
Eltéptem magam tőle.
Mert hatalmas erő
Vonzott köreitekbe
És az itt hirdetett
Célok felé.
Nem maradt bennem bűntudat
Azokból a napokból,
Mikor eltéptem azt a köteléket,
Mely a másik lélek számára
Az egész életet jelenté.
Sőt még arra a hírre is,
Hogy élte lassan hervadt,
Amíg végleg kihunyt,
Érzéketlen maradtam máig.
Oly jelentős szavakkal mondta el most
Vezetőnk ott bent a teremben,
Hogyan ronthatjuk el azoknak sorsát,
Kik szeretettel kapcsolódnak hozzánk,
Ha nem helyes módon törekszünk.
Iszonyúan csendültek újra fel
A képből szavai;
Azután minden oldalról felhangzott
Mint egy borzalmat keltő visszhang:
Megölted őt!
A súlyos tartalmú beszéd
A többi embert arra ösztönözte,
Hogy önmagába nézzen;
Bennem azonban a legsúlyosabb bűn
Tudatát ébresztette fel.
Felismerhettem általa,
Mily téves módon törekedtem.

Mária:
E pillanatban, ó barátom,
Sötét birodalomba lépsz be.
Itt rajtad nem segíthet senki más.
Csak az, kibe bizodalmunkat vetjük.
(Heléna visszajön, Máriát elhívják.)

Heléna:
Valami arra késztet, hogy veled
Kis ideig még itt maradjak.
Tekinteted oly szomorú
Már hetek óta.
Hogyan lehet,
Hogy a csodálatos sugárzó fény
Komorrá teszi lelkedet,
Mikor az teljes erejéből
Csak az igazságra törekszik?

Johannes:
Neked csak örömöt
Hozott e fény?

Heléna:
Örömöt, de ez nem olyan volt,
Amilyet azelőtt ismertem.
Amit az örömöt hozta el,
Mely azokban a szavakban csirázik,
Amelyekben a szellem
Ad hírt magáról.

Johannes:
S mégis azt mondom én,
Hogy szét is zúzhat az,
Ami teremtően hat.

Heléna:
Valami fondorlatos tévedésnek
Kellett lelkedbe fészkelődnie,
Hogyha ez lehetséges.
Ha a szabad boldogság helyett gondok,
A szellemi gyönyörűség helyett
Szomorú hangulat fakad számodra
Az igazság forrásából,
Akkor keresd meg a hibákat,
Melyek utaidat zavarják.
Mily gyakran adják értésünkre,
Hogy tanaink igaz gyümölcse
Az egészség, és hogy életerő
Virágzik ki belőle.
Hogyan mutathatná tenálad
Az ellentétét!
Oly sokaknál látom gyümölcsét.
Kik bizalommal kapcsolódnak hozzám.
A régi életmódjuk
Mindinkább idegenné
Válik lelkük számára.
Új források nyílnak szívükben,
Mely aztán önmagát újítja meg.
A lét okaira vetett tekintet
Oly vágyakat sosem teremthet,
Helyek az embert kínozhatnák.
(Elmegy.)

Johannes:
Hogy az érzékek híradása
Csak tévhithez vezethet,
Hogyha nem társul hozzá
A szellemi megismerés,
Sok évbe telt,
Amíg ezt megtanultam.
Hogy lényedben a lélek tévhite
A legnagyobb bölcsesség szülte szó is,
Azt egyetlen perc megmutatja.

2. kép

(Szabad természet: sziklák, források. Amit látunk, csak Johannes Thomasius lelkében él, amit hallunk, az meditációjának tartalma.)

(Felhangzik a forrásokból és a sziklákból: Ó ember, ismerd meg magad!)

Johannes:
Így hallom őket évek óta,
E súlyos, mély értelmű szavakat.
Felhangzanak a légből, vízből,
Felcsendülnek a föld mélyéből.
És mint ahogy az óriás tölgy
Alakja oly rejtélyesen
Összehúzódik a kis magba,
Úgy tömörül e szavak erejébe
Amit az elemi lényekről,
A lelkekről és szellemekről,
Időről és az öröklétről
Gondolkodásommal megértek.
A világ és a saját lényem
Egyaránt bennél e szavakban:
Ó ember, ismerd meg magad!

(A forrásokból és sziklákból felhangzik: Ó ember, ismerd meg magad!)

És most… bensőmben
Oly félelmetes elevenség támad.
Bennem sötétség ásítoz,
És körülöttem gomolygó homály.
Felhangzik a világ sötét öléből,
Felcsendül lelkemnek sötétségéből:
Ó ember, ismerd meg magad!

(Felhangzik a forrásokból és sziklákból: Ó ember, ismerd meg magad!)

Most meg elrabol önmagámtól.
Váltakozom a nap óráival
És éjszakává változom.
Követem pályáján a Földöt.
Benne dörgök a mennydörgésben.
Felvillanok a villámlásban.
Vagyok. – Ó most meg már úgy érzem,
Hogy eltűntem saját lényemből.
Ott látom testi burkomat:
Rajtam kívüli idegen lény, –
Ott áll egészen távol tőlem. –
De erre lebeg egy másik test.
Az ő szájával kell most szólamom:
„Keserves szenvedést hozott reám;
Olyan nagyon megbíztam benne.
Magamra hagyott bánatomban.
Elrabolta életem melegét,
S a hideg földbe taszított.”

Kit elhagytam, szegényt,
Én magam váltam azzá.
El kell szenvednem kínjait.
A megismerés adta az erőt,
Hogy énemet egy másik énbe átvigyem.
Ó kegyetlen szavak!
Saját erőtök az, mely fényetek kioltja,
Ó ember, ismerd meg magad!

(Felhangzik a forrásokból és sziklákból: Ó ember, ismerd meg magad!)

Visszavezettek újra
Saját lényem körébe.
De milyennek ismerem fel magam!
Emberformámat elvesztettem.
Úgy látom önmagam, mint féktelen,
Sóvár vágy szülte férget.
És tisztán érzem,
Hogy egy csalóka ködkép
Takarta eddig el
Magam elöl saját rémalakom.
Fel kell emésszen
Saját lényem vadsága.
Érzem amint pusztító tűz gyanánt
Ereimben keringenek e szók.
Melyekben máskor őserővel nyilvánult meg
Nap és Föld lényege.
A szívemben dobognak,
Az érverésemben is benne élnek,
Sót még gondolkodásomban is érzem,
Hogy idegen világok
Vad ösztönként lobognak
Ezen szavak gyümölcseként:
Ó ember, ismerd meg magad!

(Felhangzik a forrásokból és sziklákból: Ó ember, ismerd meg magad!)

Ki vagy te lény, ki rám meredsz
Abból a sötét- szakadékból?
Érzem bilincseim,
Melyek hozzád kötöznek.
Prométheusz sem volt olyan erősen
A Kaukázus szikláihoz láncolva,
Mint én tehozzád.
Ki vagy te borzalmat keltő teremtés?

(Felhangzik a forrásokból és sziklákból: Ó ember, ismerd meg magad!)

Óh… felismertelek.
Én vagyok az, magam.
A megismerés megmutatta,
Hogy oda vagyok bilincselve
Hozzád kártékony szörnyeteghez
Én, a kártékony szörnyeteg.

(Belép Mária, Johannes még nem veszi észre.)

El akartam előled menekülni.
Elvakítottak a világok.
Ahova bolondságom menekült,
Hogy önmagámtól szabaduljak.
Vak lelkemben most újra megvakultam:
Ó ember, ismerd meg magad!

(Felhangzik a forrásokból és sziklákból: Ó ember, ismerd meg magad!)

Johannes (mintha magához térne, megpillantja Máriát. A meditáció belső realitásba megy át):
Ó hát itt vagy barátnőm!

Mária:
Kerestelek, barátom.
Bár jól tudom,
Hogy mily kedves néked az egyedüllét
Miután oly sok ember véleménye
Áradt át lelkeden.
Azt is tudom,
Hogy barátomnak itt most
Jelenlétemmel nem használhatok.
Egy tompa vágy ebben a pillanatban
Mégis hozzál űz,
Mert láttam, hogy Benedictus beszéde
A szellemed mélyéről fény helyett
Mily súlyos fájdalmat hívott elő.

Johannes:
Hogy mily kedves nékem az egyedüllét!

Gyakran kívántam ezelőtt.
Hogy egyedül lehessek,
Ha az emberi öröm s fájdalom
Gondolatok útvesztőjébe űzött.
Ó barátnőm, ennek már vége van.
Mit Benedictus szavai
Idéztek fel lelkemben,
Mit emberek beszédei miatt
Kellett átélnem,
Csekélységnek tűnik
A vad viharhoz képest,
Mit a magány kavart fel bennem
Tompa töprengésemben.
Ó ez az egyedüllét!
Kihajszolt a világ térségibe
És elragadott önmagámtól.
Mint más lény támadtam fel újra abban,
Kire bánatot hoztam.
És el kellett szenvednem kínját,
Melyet magam okoztam.
Az irtózatos sötét egyedüllét
Azután visszaadott önmagamnak,
De csak azért, hogy megrémítsenek
Saját lényem sötét mélységei.

Számomra elveszett az ember
Utolsó menedéke, a magány is.

Mária:
Újra mondom: rajtad csupán
Benedictus segíthet.
Csak tőle kaphatjuk meg mind a ketten
Hiányzó támaszunkat.
Mert tudd meg, már én sem bírom
Éltem rejtélyét elviselni,
Ha megfejtését fel nem tárja nékem.
Mély bölcsesség, hogy minden életet
Csalóka látszat rejt előlünk
Amíg gondolkodásunkkal csupán
A felszínét kutatjuk.
Gyakran ismételgettem ezt magamnak
És mindig csak ez csendült fel belőle:
Ismerd el, hogy tévhitben élsz,
Ha gyakran igazságnak tűnik is.
És rossz eredményt szülhet.
Ha másokban is fel szeretnéd gyújtani
A fényt, mely benned él.
Lelkemnek legnemesebb része tudja,
Hogy a súlyos teher.
Amit oldalamon az élet
Neked hozott, barátom.
Egy része a tövises útnak,
Mely az igazság fényéhez vezet.
Minden borzalmat át kell élned,
Ami a tévhitből eredhet,
Mielőtt a valóság lényege
Előtted megnyilatkozik,
Így mondja csillagod.
Csillagszavából még kitűnt az is,
Együtt kell járnunk szellemi utunkat.
De hogyha ezt az utat keresem.
Szemem elé fekete éj borul.
És még sötétebb lesz ez éjszaka.
Sok minden folytán, amit át kell élnem,
Mint lényemnek gyümölcsét.
Világosságot mindkettőnknek
Annál a fénynél kell keresnünk,
Mely bár szemünk elől eltűnhet,
Soha ki nem aludhat.

Johannes:
Mária, tudod-e egyáltalán,
Hogy lelkem épp most
Mily küzdelmeken ment keresztül?
Igaz, sorsod nehéz, nemes barátnőm,
De lényedtől oly távol áll
Az az erő, mely engemet
Teljesen összezúzott.
Fent járhatsz a legfényesebb igazság
Szféráiban, biztos tekinteted
Emberi zűrzavarra vetheted,
Te fényben és sötétben egyaránt
Megőrződ önmagad.
Engem azonban minden pillanat
Elrabolhat magamtól.
Mert el kellett merülnöm mindazokba,
Mik az előbb önmagukról beszéltek.
Követtem egyiket a rendház magányába,
A másiknak lelkében meghallgattam
Felicia meséit.
Mindegyik voltam én,
Csak én magam haltam meg önmagámnak.
Ó abban kellene most hinni tudnom,
Hogy a lények a semmiből erednek,
Hogy reménykedni tudjak abban is,
Hogy a bennem tátongó semmiből
Valaha is ember lehet.
A félelemből sötétségbe,
Sötétségből a félelembe
Hajszol a bölcsesség szava:
Ó ember, ismerd meg magad!

(A forrásokból és sziklákból felhangzik: Ó ember, ismerd meg magad!)
(A függöny legördül.)

3. kép

(Meditációs szoba. Benedictus, Johannes, Mária, gyermek.)

Mária:
Elhoztam ím a gyermeket,
Szüksége volna néhány szóra öntől.

Benedictus:
Ezentúl gyermekem
Csak jöjj el minden este,
Hogy néhány szót mondjak neked,
Melyek betöltsék lelkedet,
Amíg be nem lépsz
Elalváskor a lélek országába.
Akarod-e?

Gyermek:
Nagyon szeretném,

Benedictus:
Telítsd meg lelkedet ma este
Amíg az álom eljön érted,
E szavak erejével:
„Fényerők visznek engem
A szellem hajlékába.”
(Mária kivezeti a gyermeket.)

Mária:
S most, hogy e gyermek sorsa
Az ön atyai jóindulatának
Árnyékában fog folyni a jövőben,
Hadd kérjem én is vezetőnk tanácsát,
Ki e gyermeknek anyja lettem,
Ha nem is a vér köteléke által.
Hanem a sors rendelkezése folytán.
Ön megmutatta nékem az utat,
Hogy merre vezessem a gyermeket
Attól a naptól fogva,
Hogy ismeretlen anyja őt letette
Ajtóm elé, és én őt megtaláltam.
Csodálatos hatásúnak mutatkozott
Minden szabály, amely szerint
Nevelt fiam vezetnem volt szabad.
Erői mind kibontakoztak,
Melyek testében-lelkében csíráztak.
Nyilvánvaló volt, hogy tanácsai
Abból a honból származtak, amelyben
E gyermek lelke volt,
Míg testi burkát fel nem építette.
És nőtt bennünk az emberi reménység,
Fényesebben sugárzott napról-napra.
Ön tudja, hogy milyen nehéz volt
A gyermek hajlamát megnyernem.
Kezem alatt nőtt fel,
De csak a megszokás
Kötötte lelkét az enyémhez.
Csak azt érezte, hogy azt kapja tőlem,
Mire szüksége van.
Hogy teste-lelke növekedjék.
De eljött az idő, mikor felébredt
A szeretet gyermek szívében
A nevelőanya iránt.
S változást egy külső indíték okozta.
A látnoknő körünknek tagja lett.
A gyermek szívesen volt ővele
És bűvkörében
Sok szép szavát tanulta meg.
De jött egy pillanat,
Midőn csodálatos barátnőnk lelkén
Az elragadtatás vált úrrá
És gyermekünk meglátta
Szemének izzó fényét.
Velőkig ható megrázkódtatást
Érzett ez ifjú lélek
És rémületében hozzám futott.
E perctől kezdve meleg szeretet
Fűzte hozzám a gyermeket.
De amióta tudatos érzése
Fogadja mindazt, amit néki nyújtok,
S nem ösztöne csupán,
Mióta szíve melegebben dobban,
Ha szerető tekintetünk találkozik,
Az ön bölcsességének kincsei
Már terméketlenek.
Abból is elszáradt sok minden,
Mi már megérett benne.
Megismétlődött nála is,
Mi oly félelmesen mutatkozott meg
Barátom életében.
Egyre sötétebb rejtéllyé leszek
Saját magam számára.
Nem tilthatod meg a szorongó kérdést:
Mért rontom meg barátomat s a gyermeket,
Ha szeretettel akarom
Azt gyakorolni rajtuk,
Mit szellemi útmutatásaid szerint
Szívemben jónak ismerek fel?
Gyakran idézted a mély igazságot:
Látszat terül az élet felszínére.
Világosságra van szükségem,
Hogy el tudjam viselni sorsomat,
Amely kegyetlen és gonosz hatású.

Benedictus:
Csomó képződik itt körünkben
A szálakból, mit a világfolyásban
A karma fon.
Gyötrelmeid, barátnőm,
Ennek a sorscsomónak részei.
Melyben isteni tett és emberélet
Fonódik össze.
Midőn lelkem zarándokútján
Arra a fokra értem el,
Hogy érdemessé váltam arra,
Hogy fenn a szellemek szféráiban
Tanácsommal szolgáljak,
Egy isteni lény lépett hozzám,
Kinek le kellett szállnia a földre,
Hogy egy emberi test burkában lakjon.
Ezt kívánja az emberek karmája
Most az időknek fordulóján.
Nagy lépést lépni a világfolyásban
Csak úgy lehet, hogyha az Istenek
Az embersorssal összekapcsolódnak.
Csak akkor tud szellemszemünk kibontakozni,
Hogyha magvát egy Isten elveti
Egy emberlénybe,
Hogy az a lélekben majd kicsirázzon,
Feladatom volt megtalálni azt az embert,
Ki méltó volt a feladatra.
Hogy az isteni csira erejét
Lelkébe felvegye,
Így kellett az isteni tettet
Egy embersorssal összekötnöm.
Szellemi szemem kutatott
És pillantása rád esett.
Élted folyása arra készített,
Hogy üdvhozó légy.
Sok életen keresztül fogékonnyá váltál mindarra,
Mi mint magasztos, emberszívben élhet.
A szépség nemességét,
S a legnagyobb erény igényét
Szellemi örökségként
Hordtad finom lelkedben.
És amit örök Éned
A létbe elhozott, mikor születtél,
Érett gyümölccsé vált fiatal, éveidben.
Nem hágtál túl korán fel
Meredek szellemi magaslatokra,
Így nem támadt fel benned
A szellemi világ iránti vágy,
Míg teljességgel át nem élted
Az érzékek ártatlan örömét.
Megismerted a haragot, s szerelmet
Mikor gondolkodásod távol állt még
Mindentől, mi a szellemhez vezetne.
És élvezted a természet szépségét,
Letépted a művészetek gyümölcsét,
Ezzel tetted gazdaggá életed.
És vidáman nevettél,
Ahogy csak egy gyermek nevet,
Aki még semmit sem tudott meg
A lét árnyoldaláról.
És megtanultad, hogy megértsd a mások örömét,
Sajnáljad fájdalmát, mikor még
Eszedbe sem jutott megkérdeni,
Honnan ered öröm és fájdalom.
Mint sok élet érett gyümölcse
Lép be a földi létbe az a lélek,
Melynél ilyen adottságot találunk.
Gyermekessége a virága,
Nem gyökere lényének.
Csak ezt a lelket választhattam,
Hogy közvetítője legyen
A szellemnek, kinek hatóerőket
Kellett az emberi világból kapnia.
Értsd meg tehát, hogy lényed
Ellenképévé kell hogy váljon,
Ha belőled más lénybe árad át.
A benned lévő szellem működik
Mindabban, mi az örökkévalóság
Birodalma számára hoz gyümölcsöt
Az emberlényben.
Ezért sok mindent meg kell ölnie,
Ami az időbeli lét
Birodalmához tartozik csak.
Ámde halálos áldozatai
A halhatatlanság vetései,
A magasabb élet számára nő,
Ami az alacsonyabb rendű lét
Halála folytán kivirágzik.

Mária:
Így áll hát a dolog velem…
Fényt adsz nekem,
De oly fényt, mely megfoszt látóerőmtől
És elragad saját magamtól.
Ha egy szellem közvetítője csak,
És nem saját lényem vagyok,
Akkor tovább már nem tűröm
E formát magamon,
Amely csak álarc, nem valóság.

Johannes:
Jaj mi történt veled, barátnőm!
Szemednek fénye eltűnik,
Tested szoborra változik,
Kezed, mit megfogok, hideg.
Hideg, mint a halál.

Benedictus:
Sok próbát kellett már kiállanod
Fiam, most állsz a legnagyobb előtt.
Te most barátnőd testi burkát látod,
Az én tekinteten azonban Énjét,
Mely szellemi szférák felé lebeg.

Johannes:
Ó nézd! Az ajka megmozdulni látszik,
Beszél …

Mária:
Világosságot adtál,
De oly világosságot, mely sötétbe
Burkol minden felől.
Megátkozom világosságodat,
Megátkozlak téged magad,
Ki vad mesterkedések eszközévé
Tettél, hogy megtévesszél másokat!
Idáig szellemi magaslatodban
Egy percig sem kételkedhettem,
De most elég ez az egy pillanat,
Hogy minden hitet kitépjen szívemből.
Rájöttem, hogy a pokol lényei
A szellemek, akiknek szolgálsz.
Meg kellett tévesztenem másokat,
Mert te megtévesztettél engemet!
Előled messze elmenekülök,
Hová hangod már nem hatolhat,
De ahhoz még elég közel van,
Hogy téged átkaim elérjenek!
Saját vérem tűzét
Raboltad el,
Hogy hamis istenednek add,
Mi az enyém.
A véremnek tüze
Égessen tégedet!
Káprázatban, csalásban kellett hinnem,
S hogy ez lehetséges legyen,
Először engem kellett
Csalóka képpé tenned!
Gyakran át kellett élnem,
Hogy lényemnek hatása
Ellenképévé változott.
Változzon mostan át
Vad gyűlölet tűzévé
A szeretet, mely bennem élt irántad.
A nagyvilágban mindenütt
Csak azt a tüzet keresem,
Mely téged elpusztíthat.
Megát… ó…

Johannes:
Ki az, ki itt beszél?
Nem barátnőmet látom,
Egy iszonyú lényt látok.

Benedictus:
Barátnőd lelke fent lebeg már;
Halandó látszatképét hagyta itt
Nekünk csupán.
S mikor egy embertestből
Eltávozik a szellem,
Helyet csinál a jó ellenfelének,
Ki így próbál bejutni
A látható világba.
Talál egy testi burkot,
Amelyen át beszélhet.
Most is egy ilyen ellenfél beszélt,
Ki meg akarja zavarni a művet,
Mit feladatul kaptam
Sok-sok ember jövője érdekében,
És érted is, fiam.
S ha másnak tudtam volna tartani
Az átkokat, miket
Barátnőnk burka szórt,
Nem követhetnél engem.
A jó ellenfele állt itt mellettem.
És te, fiam, a sötétségbe
Láttad zuhanni azt,
Mi múlandó abból a lényből,
Kihez egész szereteted sugárzik.
S minthogy a szellemek
Szájából gyakran szóltak hozzád,
Nem kiméit meg a világkarma attól,
Hogy a pokol fejedelmét is
Szólni halld általa.
Most már keresheted,
S lényének magvát megismerheted.
Legyen számodra ő a példaképe
Annak a magasabb rendű embernek,
Kihez fel kell hogy majd emelkedj.
A lelke fenn lebeg már
A szellemi szférákban,
Ahol az emberek
Lényüknek ősformáját megtalálják,
Mely önmagában hordja létalapját.
Kövesd őt a szellemvilágba.
Meglátod őt majd a Nap templomában.
A szálakból, amelyeket
A karma sző a létbe,
Csomó képződik itt körünkben.
Te, ki mindmáig helyedet megálltad,
Tovább fogsz jutni.
Teljes fényében látom
Ragyogni csillagod.
A harcoknak, mit oly emberek vívnak,
Kik a beavatásra törekednek,
Nem az érzéki lét a színtere.
Érzéki életünk rejtélyei,
Mik értelemmel is megoldhatók,
Mindaz, mit a lét szül szívünkben,
Okozza szeretet vagy gyűlölet,
S törjön ki bármilyen viharral,
Annak, ki a szellemet keresi
Oly tér legyen, ahova pillantását
Pártatlanul, kívülről vetheti,
Így rendelkeznie kell oly erőkkel,
Melyek e téren nem találhatók.
Át kellett küzdened magad
A lelki megpróbáltatásokon,
Melyekben csak az részesül,
Ki fel van már készülve
Olyan erők számára.
Mik a szellemvilág erői.
S ha a megismerési útra
Érettnek nem találtak volna
Ezen erők,
Bénává kellett volna tenniük
Érzésedet,
Mielőtt megtudhattad volna,
Mit így megtudtál.
Azok a lények, akik belelátnak
Világunk ős-okaiba,
A magasba törekvő embert
Először oly hegycsúcsra vezetik.
Hol megmutatkozik,
Hogy van-e ereje
A szellemlétet teljes öntudattal
Szemlélni immár.
Kinek megvan ehhez az ereje,
Az érzéki világból elbocsátják.

A többieknek várniuk kell.
Te megőrizted énedet, fiam,
Mikor a magasság erői
Megrendítettek, s szellemi hatalmak
Borzongással töltöttek el.
Énedben volt erő harcolni akkor is.
Mikor bensődben dúlt a kétely,
Mely sötét mélységeknek
Akart kiszolgáltatni.
Igaz tanítványommá
Csak a súlyos tartalmú óra tett,
Mikor magadban kételkedtél,
Mikor feladtad önmagad,
S erőd mégis megtartott.
Mit a bölcsesség kincséből adhattam,
Erőt adott neked,
Hogy megtartsd magad akkor is,
Mikor már nem hittél magadban.
A bölcsesség, mit kivívtál magadnak,
Hűségesebb volt hozzád, mint a hit,
Mit ajándékba kaptál.
Immár érettnek bizonyultál,
Megkaphatod az elbocsátást.
Barátnőd már előre ment,
A szellemben majd megtalálod őt.
Még megmutathatom az útirányt:
Gyújtsák fel lelked teljes erejét
E szók, amelyek ajkamon keresztül
A magasságok kulcsát átadják.
Vezetni fognak akkor is,
Mikor már semmi sem vezet.
Mit földi szemmel még megpillanthatnál.
Fogadd őket teljes szíveddel:
A fény teremtő lénye átsugárzik
A messze tereken,
Hogy a világot léttel töltse be.
A szeretet áldása áthevíti
Az idők végtelenjét,
Hogy elhozza minden világok
Kinyilatkoztatását.

A szellem küldöttei összefűzik
A fény teremtő lényét
A lélek mélyén élő
Kinyilatkoztatással,
S ha mindkettővel össze tudja fűzi
Énjét az ember,
A szellemi magasságokban él.

Ó szellemek, kiket az ember láthat,
Hassátok át ez ifjú lelkét,
Sugározzátok bensőjébe
Azt, ami lelkét
Szellemi fénnyel hatja át.
Csendítsétek meg bensőjében
Azt, ami Énjét
A szellemlét örömére ébreszti.

(Szellemi hang a színfalak mögül):
Felszállnak gondolatai
A világ ős-okaihoz.
Amit árnyként elgondolt,
Hit árnyképekként átélt,
Elszáll a formák világából.
Amelynek tartalmáról
A gondolkodó emberek
Árnyszerűen álmodnak,
Amelynek tartalmából
Az emberek, azt látva,
Árnyképszerűen élnek.

(A függöny legördül.)

4. kép

(Táj, amely jellegével a lélekvilágot fejezi ki. Először Lucifer és Arimán jön be. Oldalt látható Johannes, meditációba mélyedve. A következőket meditációjában éli át.)

Lucifer:
Ó ember, ismerd meg magad,
Ó ember, erezz engem.
Leráztad vállaidról
A szellem vezetését,
S elmenekültél
A szabad földi világba.
Saját lényed kerested
A földi zűrzavarban;
És megtaláltad önmagad,
Ez lett a béred,
Ez lett a sorsod.
És megtaláltál engem.
Érzékeid elé a szellemek
Fátylat akartak vonni,
De én kettétéptem a fátylat.
Azt akarták a szellemek, hogy benned
Az ő akaratuk legyen, de én
Saját akaratot adtam neked.
Ó ember, ismerd meg magad,
Ó ember, érezz engem.

Arimán:
Ó ember, ismerjél meg engem,
Ó ember, érzékeld magad.
Elmenekültél
A szellemi sötétből
És megtaláltad
A földi fényt.
Szívd az igazság erejét
Szilárdságomból,
Talajodat
Én biztonságossá keményítem.
A szellemek
El akarták ragadni tőled
Az érzékek szépségét.
E szépséget én megteremtem
A sűrű fényben.
Én elvezetlek az igazi létbe.
Ó ember, ismerjél meg engem,
Ó ember, érzékeld magad.

Lucifer:
Nem volt olyan kor,
Hogy engem át ne éltél volna.
Követtelek életeid során,
Erős önösséggel tölthettelek be
És az önálló létnek boldogító
Érzését adhattam neked.

Arimán:
Nem volt olyan kor,
Hogy engem meg ne láttál volna.
Hisz engem láttál testi szemel
Az egész földi létben.
A büszke szépség,
S a boldogító megnyilatkozás
Fényében tündökölhettem neked.

Johannes (meditációjában önmagához):
Ez az a jel, mit Benedictus említett.
Itt áll a két erő
Ím a lélekvilág előtt.
Az egyik bensőnkben él mint kísértő,
A másik megzavarja pillantásunk.
Ha azt a külvilágra vetjük.
Egyik a nő alakját vette fel.
Ki így csalóka képnek bizonyult,
A másik benne van minden dologban.

(Belép az Elemek Szelleme Capesiussal és Straderrel, kiket a Föld mélyéről a Föld felszínére hozott fel. Úgy képzeljük el, hogy mint lelkek látják a Föld felszínét.)

Az Elemek Szelleme:
Itt vagytok hát azon a helyen,
Hová oly forrón vágytatok.
Hagy nehézséget okozott nekem,
Hogy teljesítsem kívánságotok.
Vad viharban dühöngtek
Az elemek, s a szellemek,
Mikor veletek kellett
Belépnem körzetükbe.
Értelmetek ellenszegült
Erőim uralmának.

Capesius (megfiatalodva):
Ki vagy, titokzatos teremtés,
Ki szellemi szférákon át
E szép országba hoztál?

Elemek Szelleme:
Engem csak akkor lát meg
Az ember lelke,
Ha néki tett szolgálatom
Már véghez vittem,
De erőimnek engedelmes
Minden időkben.

Capesius:
Oly nagyon nem is érdekel,
Mely szellem az,
Ki ide elhozott.
Érzem hevülni életem erőit
Ezen az új vidéken.
E fény tágítja keblemet.
A világ egész ereje
Érverésemben lüktet, érzem.
Szívemben már előre sejtem:
A legnagyobbra is képes vagyok.
Szavakba fogom önteni
Kinyilatkoztatásomat
E csodálatos országról,
Amely így felüdített,
S az emberi lelkekben
A legszebb lét virága nyílik,
Ha az életbe beleárad
A lelkesültség,
Amelyet e forrásokból nyerek.

(Dörgés, villámlás a mélységből és magasságból.)

Strader (megöregedve):
Miért remeg a mélység,
A magasság mért mennydörög.
Mikor ez ifjú lelkéből feltörnek
Reménye legszebb álmai?

(Dörgés, villámlás.)

Az Elemek Szelleme:
Tinektek álmodozó embereknek
Az ily reménység büszke szónak tűnik;
De a világ mélységiből
Mindég ilyen visszhang felel
Téves gondolkodástok tévhitére.
Olyankor halljátok csupán,
Ha közelemben vagytok.
Azt hiszitek,
Az igazság magasztos templomát
Építitek,
De munkátok következménye
Viharerőket szabadit fel
A világ ősi mélységeiben.
És szellemeknek
Világokat kell összetörniük.
Hogy az, amit az időben csináltok.
Ne hozzon pusztulást s halált
Az örökkévalóra.

Strader:
Az örökkévalóság szempontjából
Csak balga tévedés tehát,
Amit a legkiválóbb
Emberi kutatás
Valóságnak talál?
(Dörgés, villámlás.)

Az Elemek Szelleme:
Mindaddig balga tévedés,
Mig a szellemtől idegen világban
Csupán az érzékek kutatnak.

Strader:
Nevezheted ábrándozónak
Barátom vidám ifjú lelkét.
Amely nemes, tüzes erővel
Bátran tűzi ki céljait.
Öreg szívemben mégis
Elhalnak szavaid,
A vihar és mennydörgés ellenére,
Amelyek támogatják.
A rendház békéjéből
A nagyszerű kutató értelemhez
Küzdöttem fel magam
És sok éven keresztül
Az élet viharában álltam.
Mindazt, amit az emberekkel
A legmélyebb igazságérzet
Közölni késztetett,
Azt elhiszik nekem.

(Dörgés, villámlás.)

Az Elemek Szelleme:
Úgy illene, hogy azt elismerd,
Hogy senki sem tudhatja,
Hol ered a gondolkodás forrása
És hol vannak a lét alapjai.

Strader:
Igen, ezek az iszonyú, szavak
Ugyanazok, mint amelyek oly gyakran
Csendültek fel ifjú koromban
Reménységgel teli lelkemben,
Midőn az emberi gondolkodás
Szilárdnak vélt támaszai inogtak.

(Dörgés, villámlás.)

Az Elemek Szelleme:
Gondolkodásod tompa fegyverével
Ha le nem győzöl,
Nem vagy több, mint múló, csalóka kép,
Melyet saját káprázatod teremtett.

Strader:
Milyen borzasztó szavak már megint!
Ezek is felcsendültek egykor
Saját bensőmben.
Amikor egy látnoknő megkísérlé
Megzavarni biztos gondolkodásom,
S fenyegetőn belém akarta döfni
A kétkedés fullánkját.
De ez már régen elmúlt.
Dacolok hatalmaddal, te öreg.
Mi saját lényem mását
A természet urának álarcában
Oly megtévesztően jeleníted meg.
Az értelem majd térdre kényszerít,
De nem úgy, ahogy gondolod.
Ha majd előbb az emberekben
Büszke tetőpontját elérte,
A természetnek ura lesz
És nem szolgája.

(Dörgés, villámlás.)

Az Elemek Szelleme:
A világ rendje úgy kívánja,
Hogy a szolgáltatásért
Ellenszolgáltatás járjon cserébe.
Tőlem kaptátok énetek,
Ti a béremmel tartoztok nekem.

Capesius:
Lelkemből megteremtem
A dolgok szellemi képmását.
S a természet, ha eszménnyé tisztulva
Támad fel emberi művekben,
Eléggé meg lesz majd fizetve
Valódi tükröződésével.
S ha magadat a nagy Világanya
Rokonának tekinted,
S a mélységekből származol,
Hol őserők működnek,
Engedd, hogy tetted bére az legyen,
Mi magas célt kitűző akaratként
Fejemben és szívemben él,
Engem a tompa érzések köréből
Felemelt a büszke gondolkodáshoz.

(Dörgés, villámlás.)

Az Elemek Szelleme:
Magad láthattad, hogy merész beszéded
Birodalmamban mily keveset ér.
Elszabadítja a vihart,
S az elemeket arra hívja fel,
Hogy megbontsák a rendet.

Capesius:
Keresd akkor hát béredet,
Ahol találod.
Az emberi lélek hajtóerői
Hogyha elérkeztek valóban
A szellemi magaslatokra,
Maguk kell, hogy saját maguknak
Megszabják rendjüket s mértéküket.
Nem tud teremteni az ember,
Ha a műből, mit alkotott,
Mások akarnak hasznot húzni.
A kismadár dala,
Mely torkából fakad,
Jutalomként elég neki.
S az embernek is elég jutalom,
Ha alkotása közben
A boldogságot éli át.

(Dörgés, villámlás.)

Az Elemek Szelleme:
Ez mégse járja,
Hogy nem akarjátok kiadni bérem.
Ha nem tudjátok megfizetni,
Mondjátok meg a jó asszonynak.
Aki erőt ad lelketeknek.
Hogy helyettetek ő fizesse ki.

(Az Elemek Szelleme eltűnik.)

Capesius:
Elment.
Mi most hová forduljunk?
Az első gondunk az legyen,
Hogy valahogy tájékozódjunk
Ebben az új világban.

Strader:
Kövessük a legjobb utat.
Amelyre rátalálunk,
Bízván benne, de azért óvatosan.
Ez majd célunkat megmutatja.

Capesius:
Célunkról, azt hiszem,
Legjobb, ha hallgatunk.
Ha lényünk benső ösztönét
Bátran követjük,
Célunkat majd csak megtaláljuk.
És most ezt súgja ösztönöm:
Az Igazság legyen vezéred,
S bármit tegyél is,
Erőidet ne sajnáld,
S formáld őket nemessé,
Ez el kell hogy vezessen
A helyes célhoz.

Strader:
De már kezdettől fogva
Ismerni kell a helyes célt azoknak,
Kik emberek hasznára
És boldogságuk érdekében
Szeretnének tevékenykedni.
Ki csak saját hasznára
Gondol, mikor cselekszik,
Az követheti szíve vágyát.
De aki másokon akar segíteni,
Annak bizton kell tudnia,
Hogy életében mely irányba tartson.

(Megjelenik – szintén lelki formában – a másik Mária.)

De nézd Csak, mily különleges lény!
Olyan, mintha maga
A szikla szülte volna.
A világnak miféle talajából
Támadnak ilyen lények?

A másik Mária:
Sziklákon áttöröm magam,
S azok akaratát
öltöztetem az emberi szavakba.
Kifürkészem a Földnek lényét,
S annak gondolkodását
Gondolom emberi fejekbe.
Az élet tiszta ózonját beszívom,
S a levegő erőit
Emberi érzésekké alakítom.

Strader:
Mirajtunk akkor nem segíthetsz.
Mi a természetben, kell hogy maradjon,
Ember törekvésétől távol áll az.

Capesius:
Ó asszony, nékem tetszik a beszéded,
Oly szívesen fordítanám le
Saját beszédmódomra.

A másik Mária:
Oly különös módon érzem magam
Büszke beszédeitek hallatán.
Ahogy ti magatok beszéltek.
Érthetetlen az én fülemnek.
De hogyha szavaitokat
Az én saját lényemből
Másként szólaltatom meg,
Akkor mindenen szétterülnek,
Mi környezetemet betölti,
S rejtélyüket megoldják.

Capesius:
Ha igazat beszélsz.
Úgy fordítsd le a te nyelvedre
Valódi élet-értékekre
Vonatkozó kérdéseinket,
Hogy a természet választ adjon rájuk.
Mert nem vagyunk rá képesek magunk
Úgy kérdezni a nagy világanyát,
Hogy kérdésünk meg tudja hallani.

A másik Mária:
Kisebbik testvére vagyok csupán
A magasrendű szellemlénynek,
Ki azt a birodalmat lakja,
Ahonnan jöttök.
Ő ezt a tért jelölte meg nekem.
Hogy visszfényét it megmutassam
Az embereknek, érzékeik által.

Capesius:
Így hát abból a honból menekültünk,
Mely sóvárgásunk csillapítni tudná?

A másik Mária:
Hogyha az útra, amely visszavisz
Rá nem találtok,
Soha többé nem boldogultok.

Capesius:
De hát melyik a helyes út?

A másik Mária:
Két út is van.
Erőim ha tetőpontjukra hágnak,
Birodalmamnak összes lényei
A legpompásabb szépségben ragyognak.
A sziklákról, s a vízből
Szikrázó fény sugárzik.
Ezer színben pompázik
Minden, mi látható.
S a lények vidámsága
Derűs hangokkal tölti meg
A levegőeget.
Ha lelketek ekkor magát
Átadja létem tiszta gyönyörének,
A szellem szárnyain lebegtek
A világ ősi kezdetében.

Strader:
Ez az út nem nekünk való.
Ábrándozásnak hívják ezt minálunk.
A földön akarunk maradni,
Nem felhők magasságában repülni.

A másik Mária:
Hogyha a másik utat
Akarjátok választani,
Le kell hogy mondjatok
Szellemi gőgötökről.
El kell felednetek,
Amit az értelem parancsol.
Ki kell fejleszteni
Érzéketek a természet iránt,
S engednetek kell,
Hogy gondolatok árnyképétől nem zavartan
Férfikebelben gyermeklélek éljen,
S a természet szava szerint vezessen.
Így – habár mit sem tudva róla –
Eljuttok biztosan
A lét forrásihoz.

(A másik Mária eltűnik.)

Capesius:
Így hát megint csak önmagunkra
Vagyunk utalva.
És azt tanultuk meg csupán,
Hogy úgy illő, hogy munkálkodjunk,
S türelmesen kivárjuk,
Munkánk gyümölcse míg megérik.

Johannes (mintha meditációjához tartozna; itt és a továbbiakban is távolabb ül és nem tartozik bele a cselekménybe):
Látom, hogy ismerőseimre
Találok a lélekvilágban:
A férfire, aki Felicia
Történeteiről beszélt,
Csak most olyannak láttam őt,
Amilyen fiatal korában volt.
S a másikra, aki mint ifjú
Barátnak készült, csakhogy itt most
Mint öreg embert láttam őt viszont.
S velük volt az Elemek Szelleme.

5. kép

(Földalatti sziklatemplom, a hierophantok rejtett misztériumhelye.)

Benedictus (keleten):
Kik társaimmá lettetek
Az Örökkévaló honában.
Most itt vagyok közöttetek,
Hogy kérjem segítségetek.
Szükségem van a segítségetekre
Egy oly ember sorsának fonalához,
Kinek a fényt innen kell kapnia.
A szenvedések próbáját kiállta,
S nagy lelki harcok árán már lerakta
Beavatásának alapjait,
Mely a megismerést elhozza néki.
Betöltöttem a küldetésem,
Hogy szellemek küldötteként
E templom kincseit
Az emberekhez elvigyem.
Most rajtatok a sor, testvéreim,
Hogy művemet bevégezzétek.
Én megmutattam őneki
A fényt, mely elvezette
A szellem első látásához.
De hogy a képből
Számára valóság legyen.
Ahhoz szükséges, hogy munkámhoz
A ti munkátok csatlakozzék.
Az én szavam belőlem szól csupán,
Belőletek világszellemek szólnak.

Theodosius (délen):
A szeretet ereje szól,
Mely összeköt világokat
És léttel tölti be a lényeket.
Melegség áradjon szívébe
És értse meg,
Hogy különálló volta tévhitének
Feláldozása közelebb viszi
A világ szelleméhez.
Eloldoztad látását
Érzékekhez kötött álmától;
A melegség felkelti szellemét
Lelkiségéből.
A testi burkokból kivontad Énjét.
A szeretetnek műve lesz
A lélek megszilárdítása,
Hogy tükörré legyen,
Melyben meglátható,
Mi történik a szellemi világban.
A szeretet erőt ad majd neki,
Hogy szellemnek érezze önmagát,
S így megteremti majd fülét,
Hogy meghallja a szellemek szavát.

Romanus (nyugaton):
Az én szavam sem a saját mivoltom
Kinyilatkoztatása.
Itt most a világ akarata szól.
Minthogy te elvezetted
A rádlizott embert odáig,
Hogy megszerezze arra az erőt,
Hogy a szellemben éljen,
Így hát ez az erő vezesse őt
Tér és idő határain túl.
Azokba a szférákba jusson el,
Hol szellemek teremtően működnek.
Nyilvánuljanak őelőtte meg
És kívánjanak tőle tetteket.
Ő szívesen meg fogja tenni ezt.
A nagy világformálók céljai
Majd ösztönzően hatnak őreá.
Őskezdetek szellemmel töltik el,
Világhatalmak áthatják erővel,
Szférák hatalmai
Áthatják fénnyel őt,
S a világmindenség uralkodói
Áthatják őt tüzűkkel.

Retardus (északon):
Magatok közt el kell viseljetek
A Föld kezdete óta engem is.
Így hát tanácskozásotokban
Úgy illik, hogy az én beszédem is
Meghallgatást találjon.
Messze van az még, amikor
Véghez tudjátok vinni mindazt,
Amit oly szépen megbeszéltetek.
A Föld maga még nem jelezte,
Hogy új beavatottakat kívánna.
Míg itt, ahol tanácskozunk,
Meg nem jelennek oly személyek,
Kik beavatás nélkül is
Megláthatják a szellemet
Az érzékek valóságában.
Addig jogomban áll
Gátolni buzgóságotok.
Nekik kell hírül hozniuk,
Hogy Földünk úgy találja,
Szükség van új kinyilatkoztatásra.
Ezért még templomunkban visszatartom
Szellemi fényetek,
Nehogy üdv helyett kárt okozzon,
Ha az emberi lelkeket
Éretlenül találja.
Amíg a szellem bölcsessége
Elvakíthatná még szemét,
Addig saját magamból
Adom meg az embernek azt a részét,
Amely az érzékek valóságát matatja
A legmagasabb rendűnek.
A szellemhez továbbra is
Vezesse csak hite,
S akaratának céljait
Továbbra is vezethetik
A kívánságai, melyek
Vakon tapogatóznak a sötétben.

Romanus:
Magunk között el kellett hogy viseljünk
A Föld kezdete óta téged is.
De most lejárt az az idő,
Amely munkálkodásod
Számára szabva volt.
A világ akarata érzi bennem,
Hogy oly személyek közelednek,

(megjelenik Felix Balde földi alakjában és a másik Mária lelki alakban a sziklákból.)

kik az érzékek látszatában
Beavatásuk nélkül is
Megláthatják a szellemet.
Immár nem áll jogodban
Gátolni lépteinket.
Szabad akaratukból
közelednek a templomunkhoz,
S hozzák a hírt neked,
Hogy velünk egyesülve
A szellemi munkában
Segíteni akarnak.
Eddig nem voltak erre készek.
Ragaszkodtak ahhoz a hithez,
Hogy elkülönítendők
A látnoki erők az értelemtől.
De most felismerték,
Hová viszi az értelem az embert,
Ha a látástól elválasztva
A világmélységekben tévelyeg.
Majd elmondjak neked, erőid
Milyen gyümölcsöket teremnek
Az emberek lelkében.

Retardus:
Ti, akik öntudatlanul
Segítettétek működésem,
Segítsetek továbbra is.
Hogyha távol maradtok
Mindattól, mi csak énrám tartozik,
Tér nyílik a ti munkátokra is,
Ahogy ez eddig is volt.

Felix Balde:
Parancsot kaptam egy erőtől,
Mely szellememhez szól a Föld mélyéből,
Hogy e megszentelt helyre jöjjek el.
Hírt akar adni általam
A gondjáról, a bánatáról.

Benedictus:
Mondd hát barátom el.
Amit megtudtál lelked mélyén
A Föld mélyének bánatáról.

Felix Balde:
A fény, amely az emberekben
Tudás gyümölcseként világit,
Tápláléka a szellemeknek,
Akik a Föld homályos mélyén
Szolgálják a világ folyását.
Ezek már hosszú ideje
Alig juthatnak táplálékhoz,
Mert ami napjainkban
Az emberi agyakban megterem,
A Föld felületét szolgálja csak,
De nem hatol a mélységekbe.
Most új babonáság kísért
Az emberek okos fejében.
Ha pillantásukat
A kezdetek felé vetik,
A szellemi szférákban
Csak kísérteteket hajlandók látni,
Kiket érzéki tévedés talált ki.
Az árus biztosan bolondnak tartaná
A vevőt, ki ezt mondaná:
A völgyben a gomolygó köd
Készpénzzé változik,
Ezzel foglak majd kifizetni.
Az árusnak nem kell a pénz,
Mely ködből áll.
De ha a lét legmagasabb rejtélyei
Megfejtésére szomjazik,
Akkor készséggel elfogad
Ősködből épített
Egész világokat,
Hogyha a tudomány
A szellemi igényt
Ezzel fizeti ki.
A tanító, ki hallaná,
Hogy egy tudatlan fickó
Vizsga nélkül akarná önmagát
Tudósnak kikiáltani,
Csak megvetéssel sújtaná.
A tudomány azonban
Nem kételkedik abban,
Hogy az ősvilág állata
Vizsgák nélkül, szellem nélkül
Kizárólag a saját erejéből
Emberré változott.

Theodosius:
Miért nem tárod fel az embereknek
Fényed forrásait,
Mely lelkedből oly tündöklőn sugárzik?

Felix Balde:
Akikben megvan a jóindulat,
Töprengőnek, fantasztának neveznek.
Ámde a többieknek
Együgyű ember, fajankó vagyok csak,
Ki nem hallgat a tanításaikra,
Hanem saját bolond feje után megy.

Retardus:
Már együgyű beszéded is mutatja,
Hogy mennyire tudatlan vagy, barátom.
Nem tudod azt, hogy egy tudós
Elég okos ahhoz,
Hogy ilyen kifogásokat
Maga is megtegyen.
S ha nem teszi,
Úgy tudja az okát is, hogy miért nem.

Felix Balde:
Én jól tudom, hogy egy tudós
Elég okos ahhoz,
Hogy kifogásomat megértse.
De nem elég okos ahhoz.
Hogy benne higgyen is.

Theodosius:
Mi történjék most, hogy megadjuk azt,
Mire szükségük van a földerőknek?

Felix Balde:
Amíg a Földön csak oly emberek
Számíthatnak meghallgatásra,
Kik szellemük eredetére
Emlékezni már nem akarnak.
Addig Földünknek mélyén_
Az őserők éhezni fognak.

A másik Mária:
Azt hallom szavaidból Felix bátyám,
Hogy úgy látod, lejárt az az idő,
Midőn a földi lát szolgálatában
A szellemet és a szeretetet
Saját magunkból kellett létrehívni
Anélkül, hogy a bölcsesség fényének
Beavatását megszereztük volna,
Benned a Föld-szellem nyilatkozott meg,
S tudomány nélkül fényt hozott neked.
Bennem az a szeretet működött,
Mely önmagától létesül
Az ember életében.
De majd ezentúl együttműködünk
Az emberlelkekben termékenyen
Testvéreinkkel, kik e templom mélyén
Szolgálják a beavatást.

Benedictus:
Ha vélünk egyesültök, biztosan
Sikerül majd beavatási művünk.
A bölcsesség, mit átadtam fiamnak,
Erőként fog kivirágozni benne.

Theodosius:
Ha vélünk egyesültök, biztosan
Feltámad kedve majd az áldozatra.
Mert szellemet kereső lelkét
A szeretet melege hatja át.

Romanus:
Ha vélünk egyesültök, biztosan
Megérnek majd a szellemi gyümölcsök,
S tettek csíráznak, mik szellemhatásra
Fakadnak lelki iskolázásából.

Retardus:
Ha egyesülnek veletek.
Mi legyen akkor énvelem?
A szellemi tanítványok számára
Nem teremnek gyümölcsöt tetteim.

Benedictus:
Te majd más létbe mész át,
Mivel munkádat befejezted.

Theodosius:
Tovább élsz majd az áldozatban,
Ha önmagad feláldozod.

Romanus:
Gyümölcsözöl az emberi tettekben,
Ha e gyümölcsöket én gondozom.

Johannes (mint az előző képben, meditációjában):
A templomban láthattam őket,
A testvéreket, lelki szemmel.
Alakjuk azokéhoz volt hasonló,
Akiket a látszatvilágban
Már ismerek.
Egyedül Benedictus az közöttük,
Kinek a szellemét is ismerem.
Ki balján állt, a férfihez hasonlít,
Aki csak érzéssel akarja
A szellemet megközelíteni.
A harmadik ahhoz hasonló,
Ki az életerőket
Csak forgattyúk, s külső munkálkodás
Formájában fogadja el.
A negyedik számomra ismeretlen.
Az asszonyt, ki miután férje meghalt,
A szellem fénye felé fordult.
Legmélyebb mivoltában láttam itt.
És Felix Balde épp olyan volt,
Mint amilyen az életében.
(A függöny lassan legördül.)

6. kép

(Ugyanaz a színhely, mint a negyedik képben. Az Elemek Szelleme ugyanazon a helyen áll.)

Balde asszony:
Hívattál.
Mit szeretnél tőlem hallani?

Elemek Szelleme:
A Földnek én két férfit adtam.
Mindkettőjüknek szellemi erői
Általad váltak termékennyé.
A te szavaidban találták
Lelküknek éltető erőit,
Ha a száraz okoskodás
Megbénította azt.
Az, amit nékik adtál,
Adósommá tesz téged is.
Az ő szelleműk túl szegényes
Ahhoz, hogy meg tudják fizetni
A nékik tett szolgálatom jutalmát.

Balde asszony:
Az egyik férfi évekig járt hozzánk,
Hogy tőlünk kapjon oly erőt,
Mely szavait áttüzesíti.
A másikat magával hozta később.
Így fogyasztották ketten a gyümölcsöt,
Amelyről akkor nem tudtam, mit ér.
De kevés jóban részesültem tőlük
Ellenszolgáltatásul.
Megajándékozták fiam
Megismeréssel az ő módjukon.
Jó volt a szándék, ámde gyermekünknek
Ez lelki pusztulást hozott.
A fényben nőtt fel, amit apja, Felix
A forrásokból, sziklákból, hegyekből
Felé hangzó szellemszótól kapott.
Ehhez járult mindaz, ami
Első gyerekkoromtól kezdve
Az én lelkemben kivirágzott.
Fiamnak szellemi érzéke elhalt
A sötét tudomány
Homályos árnyékában.
És vidám gyermekünk
Sivár lelkű, üres szívű
Emberré nőtt fel.
S te most még azt kívánod tőlem,
Helyettük én fizessek.

Elemek Szelleme:
Ennek már így kell lennie.
Ha egyszer földi részük
Szolgálatába álltál,
A szellem azt kívánja általam,
Hogy művedet bevégezd.

Balde asszony:
Nem szoktam megtagadni azt,
Amit megtenni tartozom.
De mondd előbb:
Hátrányom lesz-e abból,
E szeretet-szolgálatot
Ha vállalom.

Elemek Szelleme:
Mit először tettél a Földön értük.
Fiad lelki erőit vitte el.
Mit most majd szellemüknek adsz,
Önmagadból veszíted el.
S ami így életerőidből elvész,
Az testeden mint csúnyaság
Mutatkozik meg.

Balde asszony:
Elvették gyermekemtől
Erőit, melyek lelkében fakadtak,
S én szörnyetegként járjak
Az emberek között
Csak azért, hogy számukra
Gyümölcsök érjenek,
Mik nem sok jót ígérnek!

Elemek Szelleme:
De hogyha megteszed,
Az emberiség üdvét,
S saját javad szolgálod,
A gyermek élete
És anyjának szépsége
Magasabb rendűen
Virágzik újra ki,
Mikor az emberek lelkében kicsiráznak
Az új szellem-erők.

Balde Asszony:
Mit kell hát tennem?

Elemek Szelleme:
Az embereket gyakran inspiráltad,
A sziklák szellemeit inspiráld most.
Itt ebben az érában add elő
Meséid egyikét a szellemeknek,
Kik munkámban nekem szolgálnak,

Balde asszony:
Legyen ….
Volt egyszer egy lény,
Ki keletről nyugatra szállt
A Nap útját követve.
Átrepült tengereken, földeken.
S a magasságból nézegette,
Mit csinálnak az emberek.
Azt látta, hogy szeretik egymást,
S gyűlölködve üldözik egymást.
Nem állíthatta semmi meg
Repülésében ezt a lényt,
Mert szeretet és gyűlölet ezerszer is
Mindig csak ugyanazt teremti.
Ámde egyszer egy ház fölött
Meg kellett mégis állnia.
Egy fáradt férfi volt a házban,
Ki egyre csak elmélkedett
Az emberi szereteten,
Az emberi gyűlöleten.
A sok töprengés mély barázdát
Vont arcába, haja megőszült.
A bánatát meglátva, lényünk
Nap-vezetőjét elvesztette
És ott maradt a férfinél.
Szobájában maradt vele,
Mikor a Nap leszállt.
De mikor visszatért a Nap,
Lényünk újra követte őt
És újra látta, hogy az emberek
Szeretetben és gyűlöletben
Töltik el földi életük.
És mikor a Napot követve
Másodszor is a ház fölé szállt,
A pillantása ott egy
Halott férfit talált.

(Egy szikla mögül megszólal Germán, de ő maga láthatatlan marad.)

És volt egyszer egy férfi,
Ki keletről nyugatra ment
Tudásszomját követve.
Átvonult tengereken, földeken.
Bölcsességével nézte,
Mit csinálnak az emberek.
Azt látta, hogy szeretik egymást,
S gyűlölködve üldözik egymást.
S a férfi minden pillanatban
Bölcsességének végéhez jutott.
Törvénybe foglalni sehogy se tudta,
Hogy gyűlölet és szeretet
Miként uralkodik a Földön.
Felirt sok ezer esetet,
De hiányzott az áttekintés.
S a száraz kutató találkozott
Útján egy fényes lénnyel,
Kinek nehéz volt élete,
Mert örök küzdelemben állt
Egy sötét árnyalakkal.
Kik vagytok ti, kérdezte őket
A száraz kutató.
A szeretet vagyok,
Így szólt az egyik.
És én a gyűlölet,
Így szólt a másik.
De a két lény szavát
A férfi nem hallotta már.
Mint süket kutató folytatta útját
A férfiú, napkeletről nyugatra.

Balde asszony:
Ki vagy te, ki az én beszédemet
Ily kellemetlen módon elferdíti?
Úgy hangzik, mintha gúnyolódnál,
S a gúnyolódás, az nem kenyerem.

Germán:
A Föld agyának szelleme vagyok.
Az emberekben énbelőlem
Csak törpe képmásom található.
Olyan sok mindent gondolnak ki benne,
Mi önmagát gúnyolja ki,
Ha abban a nagyságban mutatom meg.
Ahogy az én agyamban jelenik meg.

Balde asszony:
Ezért gúnyolsz ki engem is!

Germán:
Sokszor kell ezt a mesterséget űznöm.
De legtöbbször nem hallanak.
Az alkalmat most megragadtam,
Hogy egyszer ott is megjelenjek,
Ahol meghallanak.

Johannes:
Ez az a férfi volt.
Aki magáról azt mondotta,
Hogy a szellemi fény szinte magától
Hatolt agyába.
És Felicia asszony úgy jelent meg
– éppúgy mint férje –
Ahogy az életben mutatkozik.

(A függöny legördül.)

7. kép

(A szellemi világ. Mária, Philia, Astrid, Lima, Gyermek, Johannes először a távolból, aztán közelebb jön, Theodora, végül Benedictus.)

Mária:
Testvéreim, kik már sok ízben
Segítségemre voltatok,
Segítsetek most is nekem,
Hogy általam
A világéter megremegjen.
Harmonikusan csengjen, zengjen
És egy lelket a csengésével
Megismeréssel hasson át.
Feltűntek immár a jelek,
Mik munkára szólítanak.
A ti tevékenységetek
Az én munkámhoz kell hogy csatlakozzék.
Johannest, a törekvőt
Munkálkodásunk révén
Az igaz létbe kell hogy felemeljük.
Tanácsot tartottak a templom mélyén
Testvéreink,
Hogy a mélységekből hogyan vezessék
Fel a fényes magasságokba őt.
Tőlünk várják most, hogy növeljük
Lelkében az erőt ahhoz,
Hogy magasságokban repülni tudjon.
Te Philiám, te szívd magadba
A messze térségekből
A fény világos lényét.
A teremtő lelki erőből
Hangingerrel telítsd magad,
Hogy át tudd nékem adni mindazt,
Mit szellemmélységekből merítettél.
Én meg majd bele tudom szőni őket
A szféráknak ösztönző körtáncába.
Te pedig Astrid, szellememnek
Szeretett tükörképe,
A sötétség erőit
Hozd létre az áramló fényben,
Hogy színekben ragyogjon.
S tagold a hangnak lényét,
Hogy felcsendülve éljen
A működő világanyag.
A kereső emberi értelemmel
Meg tudom akkor éreztetni
A szellemet.
És te, erős Lunám,
Ki bensődben szilárd vagy,
Miként a fa legbensőbb belseje,
Saját mivoltod képmását csatold
Testvéreid ajándékához.
Tudása hogy biztos legyen
A lelki keresőnek.

Philia:
Telítem majd magam
A legtisztább fényléttel
A világtávlatokból.
Belélegzem magamba
Az éltető hanganyagot
Az étermesszeségből.
Hogy műved sikerüljön
Kedves testvérem.

Astrid:
A ragyogó fényt
Tompító sötétséggel
Fogom átszőni.
A hangok életét
Megsűrűsítem,
Hogy felcsillanva csengjen,
Hogy csengve felcsillanjon
És te, kedves testvérem,
A léleksugarakat
Irányítani tudjad.

Luna:
A lélek anyagát majd felhevítem,
Az életétért megszilárdítom,
Így meg kell sűrűsödniük,
Meg kell érezzék önmaguk,
Hogy önmagukban élve
Teremtően működjenek
És te, kedves testvérem,
A kereső emberlélekben
A tudás biztonságát megteremthesd.

Mária:
Philia körzetéből
Örömérzés áradjon;
A sellők váltózó erői
Nyissák meg lelke
Érzékenységét,
Hogy a felébredt
Át tudja élni
Világok örömét,
Világok bánatát.
Astrid művéből
Szeretet váljék;
Szilfek lebegve
Keltsék fel benne
Lelkének vágyát
Az áldozatra,
Hogy a megszentelt
Felüdíthesse
A szenvedőket,
A boldogságra
Vágyakozókat.
Luna erőiből
Szilárdság áramoljon.
A tűzlények hatalma
Így megteremtheti
A lélek biztonságát,
Hogy megszerzett tudását
Összhangba tudja hozni
A lélek életével,
S a világ életével.

Philia:
Megkérem a világ szellemeit,
Hogy a fény, mely lényükből árad,
Ragadja el lelki érzékeit;
Szavuk csengése meg
A szellemi hallását
Örvendeztesse meg,
Hogy a felébresztendő
A lélek utjain
Égi magasságokba emelkedjen.

Astrid:
A szeretet hullámait,
Melyek átmelegítik a világot,
A megszenteltnek szívéhez vezérlem,
Hogy magával vihesse
Az égiek jóságát
A földiek tettébe,
És szent hangulatot
Az emberek szívébe.

Luna:
Az őserőkhöz én
Erőért és bátorságért könyörgök,
S belesüllyesztem őket
A kereső szívébe,
Hogy bízzon önmagában,
S e bizalom vezesse életútján.
Biztonságosan, fogja akkor
Érezni önmagát magában,
A pillanat érett gyümölcsét
Letépi, s magvát elveti
Az őröklét számára.

Mária:
Ha a nemes munkára
Egyesülünk, testvéreim,
Úgy vágyam teljesülni fog.
De itt hallatszik már hívó szava
Fénylő világunkban
A súlyosan megpróbált férfinak.

(Johannes megjelenik.)

Johannes:
Te vagy az, Mária!
Fájdalmaim
Gazdag gyümölcsöt hoztak,
Mert elragadtak
Az elvakultság szülte képtől,
Melyet először önmagam
Alkottam önmagamról,
De aztán fogva tartott.
Fájdalmamnak köszönhetem,
Hogy lelkem útján
Hozzád jöhettem.

Mária:
Mondd milyen volt utad,
Mely ide elhozott?

Johannes:
Úgy éreztem, hogy leráztam magamról
Az érzékek bilincseit.
Szemem szabaddá vált a korlátoktól,
Melyek bezárják a jelenbe.
Mást láthattam, emberi életekben,
Mint azt, amit egy pillanat
A legszűkebb körben mutat.
Capesiust, kit érzéki látással
Öregedő korában ismertem meg.
Ifjúként állította
Lelkem elé a szellem.
Telve álmodozó reménnyel
Akkor indult el életútján.
Melyen végigkísérték
Hűséges hallgatói.
És Stradert, aki még
Fiatal földi életében,
Alig nőtt ki a kolostorból.
Olyannak láttam őt,
Akivé akkor válna,
Ha célját úgy követné,
Ahogy eddig gondolta.
Csak kik a földi létben
Már szellemmel vannak telítve,
Azokat láttam változatlanul
A szellemi világban.
Felix atya, s Felicia anya
Megtartották földi formájukat,
Amikor szellemi szemem
Megpillantotta őket.
Azután vezetőim
Kegyesek voltak hozzám.
Az adományokról beszéltek,
Melyekben részesülhetek.
Ha a tudás magasztos
Fokára eljutottam.
Sok mindent láthattam még
Szellemi szerveimmel,
Miket érzékeim korábban
A maguk szűk módján mutattak.
S a megvilágosító
Itélőerő fénye
Ragyogta új világomat be.
De hogy álom derengett bennem,
Vagy már a szellemi valóság
Fogott körül, azt egyelőre
Nem tudtam még eldönteni.
Hogy szellemi látásom
Más dolgokkal találkozott,
Vagy saját énemet
Tágítottam csak nagyvilággá,
Nem tudtam én,
És aztán megjelentél te magad,
Nem olyannak, amilyen most vagy,
Nem olyannak, amilyen voltál.
Hanem olyannak láttalak,
Amilyen örök szellemedben vagy.
Nem emberi volt lényed;
Világosan felismerhettem
Lelkedben élő szellemed.
Nem azt tette, amit egy ember
Földi testében tesz,
Úgy viselkedett, mint a szellem,
Ki oly műveket akar létrehozni.
Melyek az öröklétben gyökereznek.
Csak most, amikor szellememben
Előtted állhatok.
Sugárzik fel a teljes fény előttem.
Benned már földi szemmel oly erősen
Meg tudtam a valóságot ragadni,
Hogy itt a szellemi világban
Is teljesen biztos vagyok,
Hogy nem varázskép áll előttem,
Hanem valódi lényed az,
Amelyben már ott láttalak,
S melyben veled itt találkozhatom.

Theodora:
Valami most beszélni kényszerit.
A homlokodból, Mária
Kiindult most egy fénysugár.
A sugár alakulni kezd.
Emberformává változik.
Egy csupa szellem férfivé lesz.
Más emberek gyűlnek köré.
Régen letűnt időkbe látok.
Ennek a jámbor férfinak,
Ki fejedből kilépett,
Szeméből tisztaság
És lelki nyugalom sugárzik.
Nemes vonásain
Bensőségesség tüze izzik.
Előtte egy nőt pillant meg szemem,
Ki áhítattal Hallgatja szavait.
Hallom e szavakat,
Így hangzanak:
Ti Isteneitekre
Nagy tisztelettel néztetek fel.
Én is szeretem őket,
Ahogy ti magatok szeretitek.
Erőt adtak gondolkodásotoknak
És bátorságot szívetekbe.
De adományaik
Magasabb szellemi lénytől erednek.

Látom a vad indulatot.
Mit a hallgatóság körében
E férfin szavai felkavartak.
Hallom a kiáltásokat:
Öljétek meg!
El akarja rabolni tőlünk,
Amit az Isteneink adtak.
Nyugodtan folytatja a férfi.
Az emberré vált istenről beszél.
Aki leszállt a Földre,
S legyőzte a halált:
A Krisztusról beszél.
Megenyhülnek a lelkek.
Pogány szívek közül
Egyetlen egy van csak, ki ellenáll,
S ez bosszút esküszik a férfi ellen.
Megismerem e szívet:
A gyermekben dobog.
Ki most hozzád simul.
Krisztus követe így szól hozzá:
Sorsod nem engedi,
Hogy ebben az életben
Hozzám közel kerülj.
De várok rá türelmesen,
Utad mégis hozzám vezet majd.
A nő, ki a férfi előtt állt,
Lába elé esik;
Nagy változást érez magában.
Az emberré vált Istenhez egy lélek
Buzgón imádkozik.
Egy szív szereti Isten követét.

(Johannes térdre esik Mária előtt.)

Mária:
Johannes, ami felderengett benned.
Tedd azt egészen tudatossá.
Emlékezeted épp most rázta le
Az érzékek bilincseit.
Észleltél engem,
S érezted önmagad.
Ahogy előző földi létünk összekapcsolt.
A nő, kiről e bölcs asszony beszélt,
Te voltál az, magad.
Így feküdtél a lábaimnál,
Mikor hajdan Krisztus követeként
Törzsedhez jöttem el.
Amit Hyberneum szent helyein
Arról az Istenről tanultam,
Aki az emberben lakott,
S legyőzte a halált.
Szabad volt oly népeiknek megtanítnom,
Kikben még elevenen élt a lélek,
Mely az erős Odinnak
Vidáman áldozott
És szomorúan gondolt
A sugárzó Baldurra.
Az első naptól kezdve,
Ahogy szemed meglátott
Ebben az életedben,
Hozzám vonzott az az erő,
Amely e régi híradás nyomán
Fakadt tebenned.
S mert erősen hatott,
S mi mégsem tudtunk róla,
Létünkbe beleszőtte
Azt a sok szenvedést,
Amelyen át kellett küzdjük magunkat.
De épp a szenvedés szült oly erőt,
Mely felvezetett a szellemvilágba,
Ahol valóban megismerjük egymást.
Fájdalmadat a végsőkig fokozta,
Hogy oly sok ember volt jelen körünkben.
A sors hatalma kapcsolt vélük össze,
Ezért is tudta szíved oly erősen
Megrázni lényük megnyilatkozása.
A karma most köréd gyűjtötte őket,
Hogy oly erőt ébresszenek fel benned,
Mely életed előbbre vitte.
Ez az erő úgy megrázkódtatott,
Hogy testedtől elszabadulva
Fel tudtál emelkedni
A szellemi világba.
Legközelebb az én lelkemhez állsz,
Melyhez a fájdalmakban hű maradtál.
Így nékem jutott osztályrészemül,
Hogy általam nyerjen befejezést
Beavatásod, mely megadta néked
A szellem fényét.
Látásodat felébresztették
Testvéreink, kik a templomban
Teljesítik szolgálatuk.
Ámde csak akkor tudhatod meg,
Hogy valóság az, amit így látsz,
Ha újra megtalálsz
Egy lényt a szellemi világban,
Kihez legbensőbb szálak fűznek
Már az érzékek világában is.
Testvéreink előre küldtek engem,
Hogy ezt a lényt itt megtalálhasd.
A legnehezebb megpróbáltatásod
Az volt, midőn ide elhívtak engem.
Benedictust, a vezetőnket kértem,
Hogy fejtse meg rejtélyét életemnek,
Melyet olyan kegyetlennek találtam.
Szavai boldogságot árasztottak,
Mikor küldetéséről,
S az enyémről beszélt.
Arról a szellemről beszélt,
Kinek szolgálatába
Kell állítsam erőimet.
Úgy éreztem abban a pillanatban,
Minthogy ha lelkemen
Egy ragyogó szellemi fény
Sugárzott volna át.
Bánatom boldogsággá változott.
Egy gondolat töltötte lelkemet be:
Fényt kaptam tőle…
Igen fényt, mely megadta
A látás erejét.
S gondolatomban élt az akarat,
Hogy átadjam magam a szellemnek egészen
És képessé tegyem magam az áldozatra.
Mely a szellemhez közelebb vihet.
A gondolat hatalmas ereje
Lelkemnek szárnyakat adott
És elragadott ebbe a világba,
Hol megtaláltál.
Abban a pillanatban,
Midőn a földi testtől
Szabadnak éreztem magam,
Már szellemi szemmel nézhettelek.
Nemcsak Johannes állt előttem,
Láttam a nőt is, aki hajdan
Követett engem és a sorsát
Szorosan összefűzte az enyémmel.
Így itt a szellemi valóság
Teáltalad vált osztályrészemül,
Kihez legbensőbb szálak fűznek
Már az érzékek világában is.
A szellemi bizonyosságot megszereztem
És egyben alkalmassá váltam arra,
Hogy azt meg tudjam adni néked is.
Benedictushoz küldve sugarát
A legmagasabb rendű szeretetnek,
Előre jöttem hát.
És ő erőt adott neked,
Hogy követhess a szellemi szférákba.

Benedictus (megjelenik):
Megtaláltátok önmagatokat
Itt a szellemvilágban,
Így most már nékem is szabad
Itt állanom mellettetek.
Megadhattam az erőt számotokra,
Mely ide lendített,
De én magam nem vezethettelek,
Így kivan ja a törvény,
Amelynek engedelmeskedni tartozom.
Magatoknak kellett előbb
Szellemi szemeteket megszerezni,
Mely itt is láthatóvá
Tesz számotokra engem.
A szellemi zarándokút
Csak most kezdődik számotokra.
Ezentúl új erőkkel
Álltok majd földi létetekben,
S a szellemmel, mely feltárult tinéktek,
Szolgálhatjátok immár
Az emberi fejlődést.
A sors összekötött, hogy együtt
Fejtsétek ki erőitek
A jó tettek szolgálatában.
S miközben majd a lelki úton jártok,
A bölcsesség maga fog megtanítani:
A legnagyobbat lehet létrehozni,
Ha oly lelkek, akik már megszerezték
A szellemi bizonyosságot,
A világ érdekében
Hű szövetségre lépnek.
Szellemi vezetésetek
Egyesített a megismerés útján.
Szövetkezzetek magatok most
A szellemi tevékenységre.
Ezen világ hatalmai
Az én számon keresztül
Küldik hozzátok az erő szavát:
A fény tevékeny lénye
Emberből emberbe sugárzik át,
Hogy az egész világot
Betöltse igazsággal.
A szeretet áldása létrehozza,
Hogy lélek a lélektől felmelegszik
És az egész világot
Betölti boldogsággal.
A szellem küldöttei összefűzik
Az emberek áldásos tetteit
A világok céljával;
És ha e kettőt össze tudja fűzni
Az ember mélyén élő ember:
A lélek melege
Szellemi fényt sugároz.

(Függöny.)

Közjáték

(Amit az előzőkben láttunk, az volt az az előadás, amelyen Sophia jelen volt. Másnap újra meglátogatja barátnője, Estella. Színhely ugyanaz a szoba, mint az előjátékban.)

Sophia:
Bocsásd meg Estellám, hogy megvárakoztattalak, de el kellett még intéznem valamit a gyermekekkel,

Estella:
Újra csak itt vagyok nálad, úgy szeretlek, hogy mindig utánad vágyom, ha valami nagyon megindít.

Sophia:
Mindig megtalálod bennem azt a barátnőt, aki a legmelegebben részt tud venni érzéseidben.

Estella:
Nagyon erősen hatott rám az a színdarab, „A test és lélek kitagadottai”. Különösnek találhatod, de azt kell mondjam, hogy néhány percig úgy éreztem, mintha előttem állna mindaz az emberi szenvedés, amivel valaha is találkoztam. Ez a darab nemcsak azt ábrázolja a legnagyobb művészi erővel, amit külső balsorsként látunk oly sok embernél, hanem bámulatos éleslátással mutat rá a legmélyebb lelki fájdalmakra is.

Sophia:
Tudom, hogy nem lehet egy műről helyes képet alkotni, ha csak a tartalmát halljuk, de azért szeretném, ha mondanál valamit arról, ami így megindít.

Estella:
Csodálatos a darab felépítése. A művész azt akarja bemutatni, hogy hogyan veszíti el egy fiatal festő minden alkotókedvét, mert egy asszony iránti szerelmében kételkedni kezd. Tőle kapta az erőt ahhoz, hogy szép reményre jogosító adottságait kibontakoztassa. Az asszonyban tisztán a művészete iránti lelkesedésből a legszebb áldozatos szeretet ébredt iránta. Ennek köszönhette a művész, hogy a maga területén teljesen kibontakoztathatta erőit. Úgyszólván jótevője napsugarában sütkérezve virágzott ki. Hálája aztán a sok együttlét folyamán az asszony iránti szenvedélyes szerelemmé változott. Ezért egyre inkább elhanyagolt egy szegény teremtést, aki hűségesen szerette és aki végül bánatában meghalt, mert be kellett látnia, hogy elvesztette a szeretett férfi szívét. A festőt nem nagyon érintette halálhíre, mert érzelmei kizárólag jótevőjének szóltak. De egyre inkább meg kellett győződnie arról, hogy az asszony nemes baráti érzései sohasem változhatnak szenvedélyes szerelemmé. Ez megfosztotta lelkét az alkotás minden örömétől. Egyre sivárabbnak érezte benső életét. Ebben az állapotában újra eszébe jutott az a szegény teremtés, akit elhagyott. S egy reményteljes emberből összetört roncs lett. Elsorvadt a teljes kilátástalanságban. – S mindezt a legelevenebb drámaisággal mutatja be a darab.

Sophia:
El tudom képzelni, milyen erősen hatott mindez az én kedves Estellámra, aki már fiatal lány korában is annyira szenvedett, ha olyan emberek sorsát látta, kiknek az élet súlyos konfliktusai keserű lelki bánatot okoztak.

Estella:
Kedves Sophiám, félreértesz ebből a szempontból. Nagyon jól meg tudom különböztetni a műalkotást a valóságtól. Ha Ítéletünkbe belevinnénk azokat az érzéseket, amelyeket az ábrázolt eseményekkel kapcsolatban az életben érzünk, ez azt jelentené, hogy a darabot nem önmaga alapján ítéljük meg. Ami engem ilyen mélyen megrázott, ezúttal igazán csak az élet egyik mélyreható kérdésének tökéletes művészi megjelenítése volt. Ismét világosan láthattam, hogy a művészet csak akkor emelkedhet teljes magaslatára, ha a valódi életet ábrázolja. Amint ettől eltávolodik, hamisak lesznek művei.

Sophia:
Teljesen meg tudlak érteni, ha így beszélsz. Mindig csodáltam azokat a művészeket, akik tökéletesen tudták ábrázolni azt, arait valódi életnek nevezel. És azt hiszem, hogy éppen a mi korunkban sokan mesteri fokra jutottak el ebben. De éppen azokkal a művekkel kapcsolatban, amelyeket a legnagyobb teljesítményeknek tekinthetünk ezen a téren, valamiféle rossz érzés maradt lelkemben. Sokáig nem tudtam est megmagyarázni. Egy napon aztán kigyulladt bennem a fény, ami meghozta a választ.

Estella:
Biztosan azt akarod mondani, hogy világnézeted nem engedi, hogy értékeld az ún. realista művészetet.

Sophia:
Kedves Estellám, ne beszéljünk ma a világnézetemről, nagyon jól tudod, hogy az a bizonyos érzés már régen megvolt bennem, mielőtt bármit is tudtam volna arról, amit a világnézetemnek nevezel. És nemcsak azzal a művészettel kapcsolatban érzem ezt, amelyik realista akar lenni, hanem a többi irányzat is ugyanezt az érzést kelti bennem. Különösen olyankor lép fel, mikor azzal találkozom, amit magasabb értelemben a műalkotások hamis voltának nevezhetnénk.

Estella:
Itt már igazán nem tudlak követni.

Sophia:
Gondold meg, kedves Estellám, hogy az igazi valóság eleven átélése a műalkotás bizonyos fokú szegényességének az érzését kell hogy keltse bennünk, hiszen nem kétséges, hogy ha a természet teljességével áll szemben, a legnagyobb művész is csak kontár lehet. Én legalábbis úgy vagyok vele, hogy a tökéletes művészi ábrázolás sem tudja számomra azt nyújtani, amit egy táj vagy egy emberi arc megnyilatkozásakor érzek.

Estella:
De hát ez a dolog természetében rejlik és nem változtathatunk rajta.

Sophia:
Lehetne rajta változtatni, ha az emberek hajlandók volnának egy valamit tisztázni. Mondhatnák ugyanis, hogy értelmetlenség az ember lelki erőivel újraképezni azt, amit magasabb hatalmak a legvalóságosabb műremekként elénk tárnak. De ugyanezek a hatalmak beleoltották az ember lelkébe azt a törekvést, hogy a teremtés művén bizonyos értelemben tovább dolgozzon, hogy azt nyújtsa a világnak, amit ezek a hatalmak maguk még nem tárnak az érzékek elé. A teremtő hatalmak befejezetlenül hagyták a természetet mindabban, amit az ember meg tud teremteni. Miért utánozná hát a természet tökéletességét tökéletlen formában, mikor arra is képes, hogy azt, amiben nem teljes, teljességgé változtassa. – Képzeld el, hogy ez a megállapítás elementáris erejű érzéssé változik, akkor fogalmat alkothatsz arról, hogy miért fog el engem kellemetlen érzés sok mindennel kapcsolatban, amit te művészetnek nevezel. Az érzékelhető valóság tökéletlen ábrázolása szükségszerűen rossz érzést kelt, viszont annak, ami a külső megfigyelés elől elrejtőzik, a legtökéletlenebb ábrázolása is kinyilatkoztatásként hathat.

Estella:
Olyasmiről beszélsz, ami tulajdonképpen nem is létezik. Hiszen egyetlen igazi művész sem törekszik arra, hogy pusztán csak lemásolja a természetet.

Sophia:
Sok műalkotás tökéletlensége éppen abban, rejlik, hogy a művészi tevékenység lényegénél fogva túl vezet a természeten és a művész nem tudja, hogy hogyan is néz ki az, ami nem esik az érzéki megfigyelés körébe.

Estella:
Látom, nincs rá mód, hogy ezen a ponton megértsük egymást. Olyan szomorú, hogy a legfontosabb lelki kérdésekkel kapcsolatban legkedvesebb barátnőm olyan utakon jár, melyek az enyémtől teljesen eltérőek. De azért remélem, hogy jönnek még jobb napok is barátságunkra.

Sophia:
Ezen a ponton el kellene tudnunk fogadni azt, amit az élet hoz számunkra.

Estella:
Viszontlátásra kedves Sophiám.

Sophia:
Viszontlátásra jó Estellám.

8. kép

(Ugyanaz a szoba, mint az első képben)

Johannes (egy festőállvány előtt ül, ugyanott ül Capesius és Mária is.):
Ezek voltak az utolsó vonások;
Azt mondhatom, hogy munkám befejeztem.
Különös örömömre szolgálta
Hogy éppen az ön lénye volt az,
Melyet feltárhattam művészetemmel.

Capesius:
E kép csoda számomra, az valóban.
De még nagyobb csoda az alkotója.
A változás, mely önben végbement,
Nem hasonlítható az semmihez.
Amit egy magamfajta ember
Idáig lehetségesnek talált.
Csak akkor hihető el, ha hitünket
Alátámasztja az, amit szemünk lát.
Először három éve láttam önt.
Akkor volt az, hogy ide eljöhettem,
S körbe, hol az ön művészete
Ily mértékben kibontakozhatott.
Gondok kínozták akkoriban önt,
Arca minden percben csak ezt mutatta.
Egy beszédet hallottam itt körükben,
Amelyhez pár szót fűztem én is,
S ez lelkemből nehezen tört elő.
Oly hangulatban mondtam azt a pár szót,
Melyben az ember csak magára gondol.
Pillantásomat mégis állandóan
A gondterhelt festőre kellett vetnem,
Ki a sarokban ült és hallgatott.
Egészen különös volt az a mód,
Ahogyan hallgatott és eltűnődött.
Könnyén gondolhattuk, hogy szót se hallott
Abból, amit mellette mondtak.
Úgy látszott, hogy a bánatának,
Melynek magát átadta,
Ónálló léte van.
Mintha nem is ő hallott volna,
Hanem a bánata.
Talán egész találó volna,
Hogyha azt mondanám,
Hogy megszállottja volt a bánatának.
Néhány nap múlva újra láttam önt:
Olyan volt, mintha kicserélték volna.
Szeméből boldogság sugárzott,
Lényében eleven erő élt,
Szavaiban nemes tűz csengett.
Egy kívánsággal fordult hozzám,
Ami csodálkozásba ejtett.
Kérte, vállaljam tanítványomul.
És három éven át valóban
Buzgón elmélyült ön mindabban,
Mit elmondhattam a világfolyásról. –
És hogy egymáshoz így közel kerültünk,
Ítélhettem művészete rejtélyét.
Új csoda volt számomra minden képe.

(Belép Strader.)

Gondolkodásom nem hajlott korábban
Arra, hogy olyan világokban járjon,
Melyek az érzékek számára
Elérhetetlenek.
Távol áll tőlem, hogy tagadjam őket.
De vakmerőségnek tartottam volna
Kutatni őket.
Ámde most be kell vallanom, hogy ön
Megváltoztatta véleményemet.
Ön gyakran mondta, hogy művészetét
Egyedül csak annak köszönheti.
Hogy más világokat
Teljes tudattal észlel,
És hogy műveibe
Semmit se visz bele,
Mit szellemileg nem látott előbb.
Műveiben látom a szellemet
Hatékonyan megnyilvánulni.

Strader:
Sosem értettem önt ilyen kevéssé.
Hiszen mindig minden művészben
Elevenen hatott a szellem.
Mi az, mi megkülönböztetné
Thomasiust a többi mesterektől?

Capesius:
Sosem tagadtam, hogy az emberekben
Hatékonyan mutatkozik a szellem.
A többi ember nem tud róla,
Nem ismeri a szellem lényét,
Mely alkotásra készteti.
Thomasius azonban
Azt alkotja meg érzékelhetően,
Mit tudatosan lát a szellemlétben.
És bevallotta sokszor már nekem.
Hogy az effajta alkotásnak
Más módja nincs.

Strader:
Thomasiust csodálatosnak tartom
És őszintén bevallom,
Capesius, kiről azt hittem.
Hogy ismerem,
Csak képében nyilatkozik meg
Most teljes mértékben nekem.
Azt hittem, ismerem,
De képe világosan megmutatja,
Hogy mily kevés az, amit róla tudtam.

Mária:
Hogyan csodálhatja meg, kedves doktor,
A mű nagyságát ennyire,
Hogyha a nagyság forrását tagadja?

Strader:
Mi köze van csodálatomnak,
Mellyel a művésznek adózom,
Ahhoz, hogy szellemi látását
Hiszem-e vagy sem?

Mária:
Tudom, a mű az tetszhet annak is,
Aki a forrásában nem hisz.
De itt most nem volna mit megcsodálni,
Ha művészünk nem járta, volna végig
Az utat, mely a szellemhez vezette.

Strader:
Mégsem lehet tán azt állítani:
Ha a szellemnek átadjuk magunkat.
Ez egyben azt jelenti,
Megismerésünkkel beléhatoltunk.
A művészben a szellem alkot,
Amint a fában, kőben is az alkot.
De nem ismerheti meg önmagát a fa.
Csak az ismerheti meg, aki nézi.
A művész a művében él,
És nem a szellemi tapasztalatban.
És mégis, ha most ránézek e képre,
Mindenről megfeledkezem,
Mi a gondolkodót csábítaná.
Barátom lelki ereje világit
E szemekből, mik festettek csupán.
A kutató értelme él e homlokon;
S szavainak nemes tüze
Sugárzik az összes színárnyalatból,
Melyekkel ecsete
A rejtvényt megfejtette.
Ezek a színek síkszerűek
És egyben mégsem síkszerűek.
Mintha azért volnának láthatóak,
Hogy láthatatlanná tegyék maguk.
S ezek a formák, mik úgy tűnnek,
Mintha a színek művei lennének,
A szellem működéséről beszélnek.
Sok mindenről beszélnek,
Amik nem ők maguk.
Hol van az, amiről beszélnek?
A vásznon nem lehet,
Mert ott szellem nélküli színek vannak.
Capesiusban volna hát?
De akkor mért nem látom rajta?
Thomasius, amit ön festett.
Megsemmisíti önmagát
Amint pillantásunkkal
Meg akarjuk ragadni.
S én képtelen vagyok megérteni,
Hová űz engem ez a kép.
Mi akarja, hogy megragadjam?
Mit kell keresnem?
Szeretném átszúrni a vásznat,
Hogy mit keresnem kell, azt megtaláljam.
Hol tudnám megragadni,
Mit ez a kép a lelkembe sugároz?
Meg kell találjam.
Ó én bolonddá tett teremtés,
Mintha kísértetek igéznének meg!
Egy kísértet, mely láthatatlan.
És tehetetlenségem képtelen
Őt megpillantani.
Thomasius, ön kísérteteket fest,
Miket képeibe belévarázsol.
Csábítanak, hogy megkeressük őket.
De nem hagyják magukat megtalálni.
… Ó mily kegyetlenek a képei!

Capesius:
Barátom, ön e pillanatban
Egészen elvesztette a
Gondolkodó ember nyugalmát.
Gondolja csak meg, ha kísértet
Az, ami szól e képből,
Akkor magamnak is
Kísértetinek kéne lennem.

Strader:
Bocsásson meg barátom.
Csak gyengeség volt…

Capesius:
Ne szóljon mást,
Csak jót e pillanatról!
A látszat az volt,
Hogy elvesztette önmagát,
Pedig az történt,
Hogy önmaga fölé emelték.
Az történt önnel, ami vélem is
Gyakran történik.
Hiába érezzük ilyenkor azt,
Hogy gondolkodásunkkal
Jó erősen felvérteztük magunk,
Önmagunk bizonyítottuk magunknak.
Hogy oly erő ragadott meg bennünket.
Mely nem származhat az értelemből.
Sem abból, mit érzékeink
Útján tudunk meg.
Mi kölcsönzött e képnek ily hatalmat?
Magam részéről jelképnek nevezném,
Mit átéltem e képben.
Megismertem belőle úgy a lelkem,
Ahogy eddig nem voltam erre képes.
S meggyőző volt az önmegismerés.
Thomasius feltárta lényem,
Mert megvan benne az erő ahhoz,
Hogy az érzékek látszatán át
különleges látása révén
Egész a szellemig hatoljon
És megmutassa szellemi mivoltomat.
Így most új fényben látom
A régi bölcsesség szavát:
„Ismerd meg önmagad!”
Hogy megismerjük önmagunkat,
Ahhoz meg kell előbb találnunk
Magunkban az erőt,
Mely mint valódi szellem,
Előlünk elrejtőzhet.

Mária:
Hogy megtaláljuk önmagunkat,
Előbb ki kell fejlesztenünk
Azt az erőt magunkban.
Amely saját lényünkbe tud hatolni.
Igazat mond a bölcsesség szava:
Fejleszd magad, hogy meglásd önmagad.

Strader:
Ha elismernénk, hogy Thomasiust
Szellemének kibontakoztatása
Tette képessé arra, hogy meglássa
A láthatatlan lényt, ki önben él,
Ezzel azt mondanánk,
Hogy az élet minden fokozatán
Más a megismerés.

Capesus:
Éppen ez az, amire gondolok.

Strader:
Ha a dolog így állna,
Semmit sem érne a gondolkodás
És ábrándkép volna minden tudás,
Így minden pillanatban
El kellene veszítenem magam.
—-
Ó hagyjatok magamra……

Capesius:
Én elkísérem őt. (El.)

Mária:
Capesius a szellemi tudáshoz
Sokkal közelebb jár, semmint gondolná.
Strader pedig erősen szenved.
Nem tudja megtalálni szelleme,
Amit a lelke oly forrón kivan.

Johannes:
Ott állott szellemi szemem előtt
Már akkor mindkét férfi lénye,
Mikor első lépésemet
Tehettem a lélekvilágba.
Capesiust mint ifjút láttam,
Stradert pedig olyan korában,
Hová még rég nem érkezett el.
Capesius virágzó ifjúsága
Sok mindent rejtett, amit ezen élet
Érzéki léte meg nem érlel.
Valami arra késztetett,
Hogy lényéhez közel kerüljek.
Lelki lényén keresztül
Először láthattam meg akkor
Egy ember lénymagjában,
Hogy jelen életünk
Tulajdonságai
Miként tanúsítják azt önmaguk,
Hogy egy előző földi lét következményei.
Láttam a harcokat,
Melyeket megvívott,
S melyek más életekből
alakították ezt az életét.
S ha életeit, melyeket leélt
Nem is tudtam még
Lelkem elé állítani,
Mégis láttam, mi az,
Mi nem származhat a jelenből.
Így képén ábrázolni tudtam
Azt, ami lelke mélyén működik.
Ecsetemet olyan erők vezették,
Amelyeket Capesius
Korábbi földi létei alapján
Kibontakoztat.
S ha így lelepleztem előtte
Saját mivoltát.
Képeim megtette a szolgálatot,
Amelyre szántam.
Egyébként mint műalkotást
Nem sokra tartom.

Mária:
Tovább hat majd a lélekben, amelynek
Az utat megmutatta
A szellemi világba.

(A függöny legördül, mialatt még Mária és Johannes a szobában van.)

9. kép

(Ugyanaz a táj, mint a második képben. A sziklákból és forrásokból felhangzik: Ó ember, éld át önmagad!)

Johannes:
Ó ember, éld át önmagad!
Három évig kerestem
A bátran szárnyaló erőt lelkemben,
Hogy megvalósítsam e szavakat,
Melyek által az ember
Megszabadítva önmagát
Győztes lehet,
S legyőzve önmagát
Szabadságot találhat:
Ó ember, éld át önmagad!

(A sziklákból és forrásokból felhangzik: Ó ember, éld át önmagad!)

Bensőmben már jelentkezik,
De még halkan ez az erő,
Szellemi hallásommal
Alig felfoghatóan.
Magában hordja a reményt,
Hogy megnövekszik,
S az ember szellemét
Létének szűk köréből
Kivezeti a világtávlatokba,
Éppoly titoktelin,
Mint ahogyan a kicsiny mag kitágul,
S az óriási tölgyfa
Hatalmas teste lesz belőle. —
A szellem önmagában
Életre keltheti mindazt, ami
A légben és a vízben működik,
S ami a földet megszilárditotta.
Az ember meg tudja ragadni
Mindazt, ami az elemekben,
A lelkekben és szellemekben,
Az időben és öröklétben
A létet birtokába vette.
A világ egész léte
Lelkünk létében él,
Ha szellemünkből oly erő sugároz,
Hely megvalósítja e szavakat:
Ó ember, éld át önmagád!

(A sziklákból és a forrásokból felhangzik: Ó ember, éld át önmagad!)

Érzem, amint lelkemben hangzik,
Ott hullámzik erőt adóan.
És bennem él a fény,
Köröttem a világosság beszél,
A lelki fény csírázik bennem,
És a világ világossága
Teremtően működik bennem.

(A sziklákból és a forrásokból felhangzik: Ó ember, éld át önmagad!)

Hová e szavak ereje követ,
Ott mindenütt biztonságban vagyok.
Világítani fog nekem
Az érzékek sötétségében
És meg fog tartani
A szellemi magasságokban.
Lelkem létével fog betölteni
Már mindörökké.
A világlétet érzem önmagamban,
S meg kell magam találnom a világban.
Látom magamban lelki lényemet,
Melynek saját erőm ad életet.
És önmagamban nyugszom.
A sziklákra és forrásokra nézek:
Saját lelkem nyelvét beszélik.
Ismét ott találom magam
Abban a lényben,
Kinek keserű bánatot okoztam.
Belőle kiáltok ki önmagomnak:
„Újra meg kell találjál,
Hogy fájdalmaim enyhítsd.”
Erőt ad majd nekem a szellem fénye,
Hogy átéljem a másik Ént
Saját Énemben.
Reményteljes szavak
Minden felől erőt
Árasztotok felém:
Ó ember, éld át önmagad!

(A sziklákból és a forrásokból felhangzik: Ó ember, éld át önmagad!)

Megéreztetitek velem
A gyengeségemet,
S magas isteni célok
Elé állítotok;
S boldogan érzem én
A magas cél teremtő erejét
Bennem gyenge földi emberben.
Meg kell belőlem nyilvánulnia,
Hogy a csirát mért rejtették belém.
Azt akarom, a világé legyen
Az egész életem.
Érezni akarom a szavak minden erejét.
Amelyek még csak halkan
Csendülnek bennem.
Ők töltsenek be éltető tüzűkkel
Lelkem erőiben,
S szellemi utamon.
Érzem, miként hatol gondolkodásom
A világ rejtett mélységeibe.
Melyeken fénylőn átsugárzanak.
Így hat e szavak csiraereje:
Ó ember, éld át önmagád!

(A sziklákból és a forrásokból felhangzik: Ó ember, éld át önmagad!)

Fénylő magasságokból
Egy lény világit énfelém;
Érzem, szárnyaim nőttek,
Hogy felvigyenek hozzá.
Megszabadítom önmagam,
Mint minden lény, ki önmagát legyőzte.

(A sziklákból és a forrásokból felhangzik: Ó ember, éld át önmagad!)

Nézem e lényt
És a jövőben majd
Hasonlóvá akarok válni hozzá,
A bennem élő szellem
Megszabadítja majd magát
Teáltalad, magasztos célom.
Követni foglak.

(Bejön Mária.)

A lelki szemeimet megnyitották
A szellemlények, akik befogadtak.
És minthogy látok a szellemvilágban,
Érzem Énemben az erőt:
Ó ember, éld át önmagad!

(A sziklákból és a forrásokból felhangzik: Ó ember, éld át önmagad!)

Ó hát itt vagy barátnőm!

Mária:
A lelkem ide űzött.
Láttam a csillagod,
Teljes fényben ragyog.

Johannes:
Érzem magamban erejét.

Mária:
Olyan szorosan összetartozunk,
Hogy lelked élete
Fényét az én lelkembe küldi.

Johannes:
Ó Mária, tudod tehát
Mi az, mit épp most
Kinyilatkoztatásként kaptam?
Az ember első támaszát:
Elnyertem a létbiztonságot.
Mert érzem már e szavak erejét,
Mely mindenütt vezethet:
Ó ember, éld át önmagád!

(A sziklákból és a forrásokból felhangzik: Ó ember, éld át önmagad!)

(A függöny legördül./

10. kép

(Meditációs szoba)

Theodosius:
Átélheted magadban a világot.
Élj hát úgy engem át,
Mint a világ szeretet-erejét.
Ha én egy lényt fényemmel át sugárzok,
Az felfokozva érzi léterőit,
Midőn másoknak adja át magát
Boldogságot hozóan,
A létesülés boldog légkörében
Építem a világot.
Nincs lét erőim nélkül,
Egy lény sem élhet nélkülem,

Johannes:
Te vagy az hát, világot boldogító,
Ki lelki szemem előtt megjelensz.
Szellemi erőimből alkotókedv
Árad belém, ha megpillantalak
Önátélésemnek gyümölcseként,
A templomban már megjelentél
A szellemi szememnek,
De akkor ott még nem tudhattam,
Hogy álom-é az vagy valóság,
Mi nékem megjelent.
Most már levették a kötést szememről,
Amely a szellemi fényt eltakarta.
Valóság vagy, most már felismerem.
Azt akarom, hogy tetteimben
Megnyilvánuljon lényed,
Hogy tetteim a boldogságot
Hozzák el általad.
Köszönet jár Benedictusnak érte,
Hogy Bölcsesség útján, erőt adott
Ahhoz, hogy szellemi szememmel
A te világodba is betekintsek.

Theodosius:
Érezzél engem lelked mélyén,
S erőimet áraszd ki a világba.
Míg szeretettel szolgálsz másokat,
Boldog leszel.

Johannes:
Ó érzem melegítő fényét
Közelségednek, s érzem azt is:
Feltámad alkotó erőm.

(Theodosius eltűnik.)

Elment. De visszatér majd hozzám,
S a szeretet erőt adó forrásait
Megnyitja nékem.
A fénye csak időnként tűnhet el,
Aztán tovább él a saját létemben.
Saját magamra bízhatom magam,
Ha a szeretet-szellemek mivoltát
Átélem önmagomban.
Érzem, hogy felemel a szeretet,
Meg kell hogy nyilvánuljon általam.

(Bizonytalanná válik, ami fokozatosan kifejezésre jut mozdulataiban.)

De oly különösen érzem magam ….
Mintha egy szellemi lény közeledne.
Mióta méltónak találtak arra,
Hogy szellemi szemem megnyíljon,
Mindig ezt érzem, ha gonosz hatalmak
Akarnak megragadni.
De jöjjön bármi is,
Van már erőm hozzá, hogy ellenálljak.
Át tudom élni önmagam – magamban
És e szavak ereje győzhetetlen.
A legerősebb ellenállást érzem,
Ez talán a leggonoszabb ellenség …
Hadd jöjjön, felvértezve fog találni.

Az kell hogy légy,
A jónak ellensége, ő maga.
Érzem hatalmas erődön, hogy az vagy.
Tudom, hogy szét akarod zúzni mindazt,
Mi uralmad alól magát kivonja.
Megnövelem azt az erőt magamban,
Amelyben semmi részed sem lehet.

(Megjelenik Benedictus.)

Ó… Benedictus,
Új életem forrása.
Ez nem lehet, nem! …
Te nem lehetsz – nem lehetsz ez magad!
Csalóka látszat vagy csupán.
Ébredjetek fel, lelkem jó erői.
Zúzzátok szét ezt a káprázatot.
Amely be akar csapni engem.

Benedictus:
Kérdezd meg lelked, érzi-e
Közelségem mit jelentett neki
Hosszú évek során.
Én érleltem meg benned
A bölcsesség gyümölcsét.
Csak ez vihet előbbre
És a szellemvilágban
Csak ez menthet meg tévedéstől.
Élj át engem magadban.
Hogyha tovább akarsz haladni,
Azt az utat kell járnod,
Mely elvezet a templomomhoz.
Ha akarod, hogy bölcsességen
Továbbra is világítson neked,
Úgy az csak onnan áradhat ki,
Ahol testvéreimmel
Együtt munkálkodom.
Megkaptad az igazság erejét.
Ha tüze benned lángra lobban,
Meg kell hogy az utat találjad.

(Elmegy.)

Johannes:
Most itt hagyott.
A káprázatot űztem el vajon? …
Vagy a valóság az, mi itt hagyott? …
Hogyan tudnám én ezt eldönteni?

Most már erőt érzek magamban.
Nem káprázat volt, ő volt az, maga.
Ó Benedictus, átéllek magamban.
Olyan erőket kaptam tőled,
Amelyek tovább élve bennem
Elválasztják saját énemben
A tévedést a valóságtól.
De… átadtam magam a tévedésnek,
Közelséged borzongó érzést keltett
És megtévesztést láttam benned.
Mikor itt álltái szemben énvelem.

(Theodosius újra megjelenik.)

Theodosius:
Megszabadulsz a tévedéstől,
Ha erőimmel töltöd el magad.
Benedictus elvezethetett hozzám,
Mostantól fogva már
Saját bölcsességed kell hogy vezessen.
Ha csak azt éled át,
Mit ő oltott beléd,
Nem élheted át önmagad.
Szabadon törj a fényes
Magasságok felé,
S fogadd erőimét törekvésedhez. (Eltűnik.)

Johannes:
Milyen csodálatosak szavaid,
Át kell hogy éljem őket önmagámban.
Megszabadítanak káprázatomtól,
Ha lényemet majd teljesen betöltik.

Hassatok hát tovább a lelkem mélyén
Magasztos, szép szavak!
A templomból kell hogy származzanak,
Hisz Benedictusnak testvére volt az,
Aki őket kimondta.
Bensőmből érzem már feltörni őket.

Önmagamból fognak felhangzani
És Így válnak számomra majd
Valóban érthetővé.
Szellem, ki a bensőmben élsz,
Rejtekhelyedről lépj elő
És mutasd meg valódi lényedet.
Már érzem közeledtedet.
Meg kell hogy jelenjél nekem.

(Megjelenik Lucifer és Arimán.)

Lucifer:
Ó ember, ismerjél fel engem,
Ó ember, erezd önmagad.
Leráztad vállaidról
A szellem vezetését,
S elmenekültél
A szabad földi világba.
Saját lényed kerested
A földi zűrzavarban,
És megtaláltad önmagád,
Ez lett a béred.
Használd a béred.
Őrizd meg önmagad
Mikor a szellemvilágba merészkedsz.
Idegen lényt találsz
A nagy, magas világban.
Aki száműzni fog
Az emberek sorsába,
S nyomasztóan fog hatni rád.
Ó ember, érezd önmagad,
Ó ember, ismerjél fel engem!

Arimán:
Ó ember, ismerd meg magad,
Ó ember, érezzél meg engem.
Elmenekültél
A szellemi sötétből
És megtaláltad
A földi fényt.
Szívd az igazság erejét
Biztonságomból.
Talajodat én megszilárdítom,
De ezt el is veszítheted.
Ingadozásod
Szétszórja letérőidet.
Magasságok fényében
Eltékozolhatod
A szellemi erődet.
Összeomolhatsz önmagadban.
Ó ember, érezzél meg engem,
Ó ember, ismerd meg magad.

(Eltűnnek.)

Jobannes:
Ó mi volt ez? Belőlem Lucifer …
És őt követve, Arimén is!
Újabb csalódást éltem át
Mikor oly forrón áhítottam
Az igazságot?
Benedictus testvére hívta hozzám
Ezen erőket,
Akik az emberi lélekben
Csak tévedést okoznak.

Szellemi hang a magasból:
Felszállnak gondolataid
A világ ősokaihoz.
Mi lelki káprázatba űzött,
Mi tévedésben tartott,
Azt most szellemi fényben látod,
Amelynek gazdagságát
Az emberek ha látják,
Az igazságban gondolkodnak;
Melynek bőségéből merítve
Az emberek törekvéseik közben
Egymással szeretetben élnek.

(A függöny legördül.)

11. kép

(A Nap Temploma, a hierophantok Föld feletti rejtett misztériumhelye.)

Retardus (előtte Capesius és Strader):
Hagy bajt okoztatok nekem.
A küldetést, mit rátok bíztam,
Nagyon rosszul láttátok el.
Most ítélőszékem elé idézlek.
Capesius, tenéked
Magas szellemi képességet adtam.
Kellemesen tudtál beszélni
Oly eszmékről, mik emberi törekvés
Célját képezhetik.
És meggyőzően kellett volna hatnod.
Én elvezettelek abba a körbe,
Hol Johannest és Máriát találtad.
Szavaid erejével
El kellett volna űznöd
A szellemi látás vágyát belőlük.
Te ehelyett befogadtad magadba
Az ő hatásukat.
Előtted, Strader, megnyitottam
A biztos tudás útjait.
A szigorú gondolkodással
Meg kellett volna semmisítened
A szellemi látás varázserőit.
De hiányzik belőled
Az érzés biztonsága.
Gondolkodásod ereje
Éppen akkor hagyott el,
Mikor alkalmad nyílt a győzelemre.
Sorsom szorosan összefügg mindazzal,
Amit ti tesztek.
E két igazságkereső felett
Miattatok
Uralmamat örökre elvesztettem.
Át kell hogy adjam lelküket
Testvéreimnek.

Capesius:
Jó követed sosem lehettem.
Erőt csak ahhoz adtál, hogy lefessem,
Hogy élt az ember és mi volt az,
Mi lelkesítette egyes korokban.
De arra lehetőséget nem adtál,
Hogy akkor, mikor a múltról beszélek,
A szavaimba oly erőt vigyek,
Amely a lelket teljesen betölti,

Strader:
A gyengeség, mely elfogott,
Csak a te gyengeséged mása.
Tudást, azt adhattál nekem,
De nem adhattál oly erőt,
Mi csillapítna minden vágyat,
Ami az emberi szívekben
Az igazság után eped.
Bensőmben állandóan
Éreznem kellett más erőket is.

Retardus:
Látjátok, mit okozott gyengeségetek.
Ott jönnek már testvéreim
Azokkal a lelkekkel együtt.
Kikben le fognak győzni engem,
Mária és Johannes immár
Az ő hatalmuk alá tartozik.

(Benedictus jön Luciferrel és Arimánnal, mögöttük Johannes és Mária.)

Benedictus:
A Johannes és Mária lelkében
Nincs többé hely a vak erők számára;
Felemelkedtek a szellemi létig.

Lucifer:
El kell hogy hagyjam lelküket.
A bölcsesség, amit kivívtak.
Erőt ad ahhoz, hogy meglássanak.
Lelkek felett csak addig van hatalmam,
Míg meg nem tudnak látni engem.
De megmarad az a hatalmam,
Mi a világlétesülésben
Örökre osztályrészemül jutott.
Ha lelküket már nem kísérthetem,
Erőm majd akkor fogja szellemükben
Érlelni a legszebb gyümölcsöket.

Benedictus (Arimánhoz):
Johannes és Mária lelke
Elűzte már magából
A terelés homályát.
Felnyílt immár a szellemi szemük.

Arimán:
Le kell hogy mondjak szellemükről,
A fény felé fordulnak ők már.
De megmarad a jogom arra,
Hogy lelküket látszattal boldogítsam.
Nem fogják már azt hinni, hogy valóság,
De látni fogják,
Hogy a valóságot a látszat
Miként nyilatkoztatja meg.

Theodosius (a másik Máriához):
Sorsod szorosan összekapcsolódik
Magasabb rendű nővéred létével.
Megadhattam a szeretetnek fényét,
De melegét nem adhattam neki,
Amíg kitartottál amellett,
Hogy azt, ami benned nemes,
Csak a homályos érzésből merítsed.
Az emberi tévhit maga
Mutatta meg a fényt nekem,
Hogy utam a templomhoz megtaláljam.

Romanus:
Az, hogy utadat ide megtaláltad,
Most már erőt ad nékem,
Hogy Johannes és Mária
Akaratát is megvilágosítsam.
Hogy ne vak erőket kövessen,
Hanem világcélok szabják irányát.

Mária:
Johannes, a szellemi létben
Az én Énemen láttad meg magad.
Mint szellem, saját léted éled át,
Ha a világfény benned
Láthatja önmagát.

Johannes (Felix Baldehoz):
Tebenned látom Felix bátyám
Azt a lelkierőt, mely fogva tartá
Akaratomat saját szellememben.
Te meg akartad az utat találni,
Mely a templomhoz elvezet.
Én pedig szellememben
Az akaraterőmnek
Akarom megmutatni
Útját a lélek templomához.

Retardus:
Johannes és Mária lelke
Uralmamtól megszabadul már.
Hogyan találják meg ezentúl
Azt, ami tőlem származik?
Ameddig saját bensőjükben
Nem volt meg a tudás alapja,
Adományomban részesültek.
De most el kell hogy hagyjam őket.

Balde asszony:
Hogy nélküled az ember
Felgyújthatja gondolkodását,
Azt megmutattam már neked.
Olyan tudás árad belőlem,
Melynek szabad gyümölcsöt hoznia.

Johannes:
Ez a tudás a fénnyel egyesüljön,
Amely a templom forrásából
Világíthat az emberek lelkének.

Retardus:
Te elvesztél, Capesius fiam,
Mert erőimtől elvontad magad,
Mielőtt még a templom fénye
Világíthatna néked.

Benedictus:
Már rálépett az útra.
A fényt már érzi, s majd erőt nyer arra,
Hogy a saját lelkében megtalálja,
Amit Feliciának kellett eddig
Őbenne létrehoznia.

Strader:
Egyedül én látszom csak elveszettnek.
Magam a kételyt nem tudom elűzni,
s az utat, mely a templomhoz vezetne,
Sosem fogom már újra megtalálni.

Theodora:
Kiindul szívedből egy fénysugár.
Egy ember képe alakul belőle.
És hallom is az emberkép szavát,
Amely így hangzik:
„Magamban erőt érzek,
Hogy eljussak a fényhez.”

Barátom, bízzál önmagadban!
Magad fogod kimondani e szókat
Mikor időd beteljesült.

(A függöny legördül.)