"A cselekvés iránti szeretetben élni és a másik ember akaratát megértve őt élni hagyni: ez a szabad ember alapelve."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Négy misztériumdráma (22)

5. kép

(Táj, ahol Balde-ék magányos háza áll. Esti hangulat. Balde asszony, Capesius, majd Félix Balde; később Johannes és éteri hasonmása, végül Lucifer és Arimán.)

Capesius:

Megengedi, hogy régi jó barátjuk
Kis ideig önöknél itt időzzön?
Nagyobb szüksége van mint bármikor
Most arra, mit házukban gyakran megtalált.

Balde asszony:

Már amikor távolról jönni láttam,
Elárulták a fáradt léptei,
S ahogy közelebb lépett, szemei,
Hogy lelkében bánat lakik.

Capesius (ki közben leült):

Sok vidámságot hozni otthonukba
Azelőtt sem adatott meg nekem;
De ma különösképpen
Kérnem kell elnézésüket,
Amiért betörtem békétlen szívemmel
A békesség honába.

Balde asszony:

Szívesen láttuk önt már akkor is.
Mikor mások még alig látogatták
Szerény házunkat. -
És ha azóta felmerült is egy s más,
Ami közénk állt, ön a jó barátunk
Ma is, mikor jó egynéhányan
Szívesen látogatják
Világtól távoli lakunkat.

Capesius:

Igaz tehát, amit hallottam,
Hogy az ön kedves Félixét, ki régen
Elzárkózott mindenkitől,
Manapság sokan látogatják?

Balde asszony:

Igen, ez a jó Félix
Elzárt bennünket hajdan a világtól, --
S most oly sok emberrel kell szóba álljon.
Új életét kötelességnek érzi.
Korábban saját bensőjébe zárta,
Amit neki a szellemek tettéről
És a természet őserőiről
Elárultak az erdők és a sziklák.
De nem is tartották az emberek
Tudásra érdemesnek ezt.

---

Hogy megváltoztak az idők!
Ma számos ember hallgatja mohón
A tudományt, amelyet Félix
Kinyilatkoztathat nekik.
Pedig mindezt korábban
Bolondságnak találták.
S ha az én kedves jó uramnak

(Félix Balde kilép a házból)

Gyakran órákig kell mesélnie,
Én visszavágyom az elmúlt időkbe,
Midőn komolyan magyarázta Félix,
Hogy lelkünknek csendben, szívünkbe zárva
Kell hordozni a szellem adományát,
Amelyben kegyelemmel részesültünk
Az isteni világból. -
S hogy árulója az
A szellem magasztos szavának,
Ki oly fülek előtt hallatja azt,
Melyek csupán az érzékek világa
Számára állnak nyitva.

Felix Balde:

Felicia oly nehezen barátkozik meg
E teljesen megváltozott új életünkkel.
Magányunkra panaszkodott korábban,
Ámde most sem panaszkodik kevésbé,
Mert gyakran oly kevés időnk marad
Saját magunk számára.

Capesius:

S mi bírta arra önt,
Hogy házát, amelyet korábban elzárt,
Most vendégszeretőn megnyissa
Az embereknek?

Felix Balde:

Én engedelmesen követtem
A szellem vezetését
Mikor az nékem hallgatást parancsolt,
S mikor most azt kívánja, hogy beszéljek,
Ennek éppúgy alávetem magam.
A földi lét fejlődésével
Az emberiség lénye változik.
Most itt állunk az idők fordulóján.
A szellemi megismerés egy részét
Közölni kell most már az emberekkel.
Kik megnyitják számára lelküket.
Tudom, a mód, ahogy ezt én teszem,
Csak kevéssé felel meg
A most használatos formáknak. --
Szigorú logikát
És gondolatfűzést
Alkalmaznak az emberek manapság,
Hogy kimondják, mi szellemükben él.
Az én beszédemtől ezt elvitatják.
Azt mondják, az igazi tudománynak,
Mely csak szilárd alapokon nyugodhat,
Az én lényem csupán csak azt példázza,
Miként álmodnak az emberi lelkek.
Ha képzettség és tudomány híjával
Saját külön útjaikon kutatják
A bölcsességet.
De mégis értékes - így vélik mások -
Ha szavaim zűrzavarán keresztül
Időnként felfedeznek egy s mást.
Mi értelemmel is felfogható.
Olyan ember vagyok, kinek szívébe
Természetes módon árad be mindaz,
Mi néki megnyilatkozik.
A szavak nélküli tudást nem ismerem. -
Ha szívem mélyére tekintek,
Vagy a természetet ha hallgatom,
Egyszerre bennem él már a tudás,
Melyhez nem kell a szavakat keresni -- :
A nyelvvel oly szorosan kapcsolódik,
Mint testi formával a földi ember. -
Tudásunk, mely a szellemi világból
Ilyen módon nyilatkozik meg,
Hasznára van azoknak is, akik nem értik.
Jöhessen hát szabadon bárki hozzám,
Ki hallani akarja,
Mit néki mondhatok.
Tudom jól, hogy csak a kíváncsiság
És más kevéssé jó ok
Vezérel hozzám közülük sokat.
De ha az ilyen embereknek lelkét
Ebben a földi életükben
Nem is ragadja meg, mit hallanak,
A jó mégis beléjük ültetődik
És majd tovább hat bennük.

Capesius:

Szeretnék önnel most nyíltan beszélni. --
Sok éve már, hogy önt csodálom,
De mindmáig előttem is titok maradt
Sajátságos szavainak értelme.

Felix Balde:

Feltárul ez majd önnek biztosan.
Nemes szívvel, jó szellemmel törekszik,
El kell tehát hogy jöjjön az idő,
Mikor meghallja a valóság hangját.
Még nem figyelt fel arra, hogy az ember
Milyen gazdag tartalmú képe
A világmindenségnek.
Feje az égbolt tükörképe;
Tagjain át a szférák szellemei hatnak;
Keblében földi lények sürgölődnek,
S ezekkel szembeszállnak
Nagy, erős küzdelemben
A démonok a Holdnak körzetéből,
Kiknek feladata:
Keresztezzék e lények célját.
Mi emberként előttünk áll,
Amit mint lelkét élhetünk át,
S mi szelleméből ránk ragyog:
Mindez ott lebegett
Az Istenek előtt
Örök időktől fogva.
Szándékuk az volt, hogy minden világból
Olyan erőket egyesítsenek,
Amelyek együtt alkotják az embert.

Capesius:

Aggódni kezdek szinte
Beszéde hallatára, mely merészen
Az emberlényt tekinti
Az Istenek egész művének.

Felix Balde:

Ezért csak mély alázattal szabad
Közeledni a szellemtudományhoz.
Ki gőgösen és hiúsággal telten
Szeretné megismerni önmagát,
Annak számára nem nyílnak meg
A tudás kapui.

Capesius:

Mint eddig is oly sokszor tette már,
Segíteni fog rajtam biztosan
A kedves Felicia asszony most is,
Hogy lelkem a képek felé hajoljon,
S a képeken felmelegedve
Az ön szavait helyesen megértse.

Balde asszony:

A kedves Félix többször is
Elmondta már nekem,
Amiről önnek éppen most beszélt.
És ez egy képet váltott ki szívemből,
Amelyről mindig azt gondoltam,
Ezt el kell hogy meséljem önnek.

Capesius:

Ó tegye ezt meg, édes asszonyom -- ,
Felüdülésre szomjazom
Képeinek gazdag kincsestárából.

Balde asszony:

Legyen hát. ---
Volt egyszer egy fiú,
Ki erdei magányban nőtt fel,
Mint egy szegény erdészcsalád
Egyetlen gyermeke. -
A szülein kívül
Kevés embert ismerhetett meg.
Alkatra gyenge volt,
A bőre szinte átviláglott.
Sokáig nézhettél szemébe, melyben
A szellem legmélyebb csodája rejlett.
Kevés ember került életkörébe,
Barátokban mégsem szűkölködött.
Mikor a közeli hegyekben
Felfénylett az aranyló napsugár,
Fiúnknak tűnődő szeme
A szellem aranyát lelkébe szívta,
S az, mi szívében élt ilyenkor,
A felkelő Naphoz hasonlított.
De amikor a felkelő Napot
Sötét felhők takarták, melyeken
A napsugár áttörni nem tudott,
S a hegyekre borongó hangulat szállt,
Fiúnk szeme is elhomályosult,
S szívét bánat töltötte el. --
Így adta át magát egészen
Szűkebb világa szellemének,
Melyet - mint teste tagjait -
Magához tartozónak érzett.
Az erdő fái és virágai
Mind-mind az ő barátja volt.
Fa sudaráról,
Virágkehelyből
Mind szellemi lények beszéltek,
S ő megértette suttogásukat. ---
Titkos világok csodadolgai
Tárultak fel fiunk előtt,
Amikor lelke elbeszélgetett
Azzal, mi a legtöbb ember szemében
Élettelennek számított csupán.
És esténként sokszor hiába várták
Az aggódó szőlők
Szeretett gyermekük.
Egy közeli sziklánál járt ilyenkor,
Hol egy forrás fakadt,
S vízcseppjeit ezerfelé porlasztva
Hintette a kövekre.
Midőn a holdvilág ezüstös fénye
Színes szikrákként tündökölve
Varázslatosan tükröződött
A vízcseppek áramlatában,
A kisfiú órákig ott időzött
A sziklaforrás közelében.
Látó szeme előtt ilyenkor
Szellemalakok formálódtak
A víz s a holdfény játékából.
Három női alakká váltak,
Kik olyan dolgokról meséltek,
Melyek felé a lelke vágya húzta.
Egy enyhe nyári éjszakán,
Midőn fiunk megint
A sziklaforrás mellett üldögélt,
Az egyik asszony felfogott
Ezernyi tarka cseppet
A forrásnak vizéből,
S a másik asszonynak nyújtotta át.
Ezüstösen fénylő kehellyé
Formálta meg a másik asszony
A porszemnyi vízcseppeket,
És átnyújtotta harmadik társának.
Ez megtölté a Hold ezüst fényével
És a fiúnak így nyújtotta át.
A fiú látó pillantása így látta mindezt. -
Az ezt követő éjszakán
Álmában egy vad sárkány tört reá
És kelyhét elrabolta. -
Ezek után fiunk
Már csak háromszor élte át
A forrásnak csodáját.
Utána az asszonyok elmaradtak,
Hiába üldögélt tűnődve
A sziklaforrás közelében
A Hold ezüst fényében.
S mire háromszázhatvanöt hét
Háromszor is letelt,
A fiú rég felserdült férfivé.
Az erdei szülői házból
Egy idegen városba költözött.
Kemény munkán elfáradtan
Egy este mélyen elgondolkodott,
Vajon mit hozhat még az élete.
Egy hirtelen jött elragadtatásban
Úgy érezte, hogy ismét ott van
A szikla forrásánál.
A forrás három asszonyát is látta,
Sőt még beszélni is hallotta őkét.
Így szólt az első:
Ha életedben bármikor
Magányosnak érzed magad.
Akkor csak gondolj énreám.
Az ember lelki pillantását elcsalom
Éteri messzeségbe,
Csillagvilágok távlatába.
Ki kész arra, hogy megérezzen engem,
Átnyújtom annak csodaserlegemben
Az italt, mely reményt ad életéhez.
Így szólt a második:
Gondolj reám, midőn úgy érzed,
Az élethez fogytán a bátorságod.
Az emberi szív ösztönző erőit
A lélek mélységeibe
És szellemi magasságok felé
Irányítom.
S aki erőit tőlem várja,
Annak varázskalapácsommal
Az életbe vetett erős hitet
Kovácsolok.
Így szólt a harmadik:
Emeld rám szellemi tekinteted,
Midőn életrejtélyek ostromolnak.
A gondolatok szálát én fonom
Az élet útvesztőiben,
S a lelki mélységekben.
Ki bennem bízik, annak
Az élet szeretetsugarait
Készítem el varázs-szövőszékemmel. - - -
Az ezt követő éjszakán
A férfi ismét álmodott.
Azt álmodta, hogy körülötte
Egy vad sárkány ólálkodott,
De közelébe férni nem tudott:
Megvédtek őt azok a lények,
Akiket annak idején
A szikla forrásánál látott,
S akik hazájából vele
Átköltöztek az idegen vidékre.

---

Capesius:

Köszönöm kedves asszonyom,
Ma gazdagon megajándékozott.

(Feláll és elindul, Balde asszony bemegy a házba.)

(Capesius egyedül, távolabb, a következőket mondja):

Capesius:

Érzem, milyen egészséget hozó
Lelkem számára egy ilyen kép,
S gondolkodásom elveszett erőit visszaadja.
Oly egyszerű volt, mit ez asszony elmesélt,
S bennem most mégis
Oly gondolaterőket ébreszt,
A melyek ismeretlen
Világokba vezetnek. - -
Ebben a szép magányban
Most átadom magam az álmodásnak.
Ez már nemegyszer
Oly gondolatokat hívott életre bennem,
Amelyek sokkal jobbnak bizonyultak,
Mint a hetekig tartó
Töprengések gyümölcsei.

---

(Eltűnik egy sűrű bokor mögött.)

JoHannes (gondolataiba mélyen elmerülve megjelenik ugyanezen az erdei tájon):

Álom volt-é ez vagy valóság? --
Amit barátnőm szelíd nyugalommal,
De mégis teljesen komoly szavakkal
A válásunkról mondott,
Azt elviselni képtelen vagyok.
Ó bárcsak arra gondolhatnék,
Hogy ő és én közém a józan ész akart
- a szellem ösztönző erői ellenében -
Csalóka kép gyanánt befurakodni.

---

Hem tudom - s nem akarom megfogadni
Az intést, mellyel Mária
Lelkem hangját akarja túlharsogni,
Mely szüntelen azt mondja: „Szeretem”. -
E szeretet a forrás,
Amelyből alkotó munkám táplálkozik,
És én nem akarok
Másfajta munkát megismerni.
Mit ér nekem az alkotási vágy,
A szellem magas céljai mit érnek,
Ha meg akarnak fosztani a fénytől,
Mely beragyogja létemet? -
Ebben a fényben kell hogy éljek.
Hogyha ettől megfosztanak,
Csak a halált kívánom mindörökre.
Érzem, erőm elhagy, ha megpróbálom
Elgondolni, hogy oly utakon járok,
Melyeken nem az ő fénye világít.

---

Előttem köd kezd sűrűsödni,
Mely zűrzavarrá változtatja
A csodákat, melyek különben
Szemem elé oly szépen festik
Az erdőket s sziklákat --
A szakadékból egy vad álom száll fel ---
Ó mily borzalmas, megrázkódtató --

---
Ó távozz tőlem! --
Magány után sóvárgok,
Amely meghagyja saját álmaim;
Ezekben még elnyerhetem,
Amit úgy látszik elvesztettem.

---

- Nem hajlandó távozni! -
Így hát nekem kell menekülnöm -

(Úgy érzi, mintha lába a földbe gyökerezett volna.)

Milyen bilincsek tartanak
Leláncolva e helyre?

(Megjelenik Johannes éteri hasonmása.)

Ó --
Bárki légy is.
Fonnád akár emberi vért rejt,
Akár csak szellem légy csupán,
Ó távozz tőlem ---

----
Ki ez? --
Egy démon állit engem
Önnönmagam elé ---
És nem akar távozni: ---
Saját lényem képmása - ,
Úgy látom, még erősebb is
Saját lényemnél ---

Az éteri hasonmás:

Szeretlek, Mária ....
Szívem dobog, a vérem láztól ég,
Hogyha előtted állok.
Ha pillantásod rám veted,
Tűzforró borzongás fog el;
S ha kezembe adod kezed,
Minden tagom boldogság tölti el ---

Johannes:

Te ködből szőtt kísérteti alak
Hogy mered meggyalázni
A legtisztább érzéseit szívemnek ---
Ó milyen bűnt követtem el,
Hogy sóvár torzképét kell látnom
Szerelmemnek, mely nékem oly szent ---

Az éteri hasonmás (folytatja):

Oly gyakran hallgattam szavad - ;
S azt hittem, úgy szívom lelkembe mind,
Mint híradást a szellemi világból.
Ámde minden kinyilatkoztatásnál
Jobban szerettem közelségedet;
S mikor a lelki utakról beszéltél,
Oly boldogság töltött el,
Mely vad viharként hullámzik a vérben ---

A lelkiismeret hangja:

Így szól elhallgatott,
De át nem dolgozott,
A fénytől rejtőző,
A vérben megmaradt
Titkos erőivel
A szenvedély.

Az éteri hasonmás (kissé más hangon):

Még nem szabad elhagynom téged;
Gyakorta fogsz magad mellett találni.
Addig kell melletted maradnom,
Míg erőt nem találsz ahhoz,
Hogy engem olyanná tegyél,
Mint az a lény,
Akivé válnod kell majd egykor.
Most még nem váltál azzá,
Csupán önösséged káprázatában
Látod magadban, őt,

---

(Megjelenik Lucifer és Arimán.)

Lucifer:

Ó ember, győzd le önmagad,
Ó ember, válts meg engem.
Legyőztél már
Lelked magas szféráiban,
De lényed mélyén ott vagyok.
Az élet útjait ha járod,
Mindig reám találsz majd,
Amikor azt tűzöd ki célodul,
Hogy tőlem teljesen megvédd magad.
Ó ember, győzd le önmagad,
Ó ember, válts meg engem.

Arimán:

Ó ember, légy merész,
Ó ember, élj át engem.
A szellemi látást már megszerezted;
Nekem meg kellett rontanom
A szíved életét.
Még gyakran el kell szenvedj
Sok súlyos lelki kínt.
Ha nem maradsz szerényen
Az én erőim mellett,
Ó ember, légy merész,
Ó ember, élj át engem,

(Lucifer és Arimán eltűnik, ugyanígy az éteri hasonmás is. Johannes mély töprengésbe merülve bemegy az erdő sűrűjébe.)

(Újra megjelenik Capesius. Egy bokor mögött - mint egy vízióban - ő is átélte a Johannes és éteri hasonmása között lejátszódott jelenetet.)

Capesius:

Mi volt velem?
Most is szorongat, mint lidércnyomás.
Thomasius jött erre itt az úton,
Úgy láttam, töprengésbe elmerülve.
Aztán megállt,
Mintha valakivel beszélne,
De kivüle nem volt itt más jelen.
Erős szorongást éreztem nyomasztón,
Nem láttam már, mi történt körülöttem.
Álomban szinte, s öntudatlanul
Úgy látszik elmerültem
A képvilágba, melyre most is
Oly jól emlékezem.
Kevés ideig tarthatott csak.
Hogy elveszítve önmagam,
Álmomba elmerülve ültem.
És mégis oly gazdag volt
Ez az álomvilág.
És oly megdöbbentően hat reám.
Embereket láthattam.
Akik régmúlt időkben éltek,
S beszélni is hallottam őket.
Egy szellemi szövetségről álmodtam,
Mely az emberiség magasztos céljai
Felé törekedett.
Köztük világosan felismertem magam,
S éreztem azt, hogy dolgaikban
Magam is járatos vagyok.
Csak álom, - de megrázó volt ez álom.
Azt egész biztosan tudom,
Hogy jelenlegi életemben
Ily dolgokat sosem tapasztalhattam.
S a benyomás, mely megmaradt belőle,
Úgy tölti el a lelkem,
Mint a valódi élet,
E képek őserővel vonzanak; --
Ó bár még egyszer láthatnám ez álmot.

(A függöny legördül, mialatt Capesius még ott áll.)

 

A következő képek a XIV. század első harmadában lefolyt eseményeket jelenítenek meg. A képek Capesiusnak, Thomasiusnak és Máriának korábbi földi életükbe való visszapillantását ábrázolják.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként