"Életünk a szabad és nem szabad cselekedetek láncolata. Az ember fogalmát azonban nem gondolhatjuk végig anélkül, hogy egyszer ne jutnánk el a szabad szellemhez mint az emberi minőség legtisztább kifejeződéséhez. Igazán emberek csak annyiban vagyunk, amennyiben szabadok vagyunk."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Négy misztériumdráma (25)

8. kép

(Ugyanaz a terem, mint az előző képben. Első preceptor, Joseph Kühne, a nagymester Simonnal, majd az első és második ceremóniamester. Először Joseph Kühne van a színen, majd odalép hozzá az első preceptor.)

I. Preceptor:

Beszélni óhajtott velem.
Mi mondanivalója van?

Joseph Kühne:

Az, ami ide elhozott,
Fontos nekem és fontos önnek is.
Ön ugye ismeri Tamást, a bányamestert,
Ki az Önök szolgálatában áll?

I. Preceptor:

Jól ismerem ezt a derék fiút,
Okos munkáját nagyra értékeljük;
És szereti őt minden ember,
Ki hozzá van beosztva.

Joseph Kühne:

És lányomat, Cilit is ismeri?

I. Preceptor (megindultan):

Már láttam őt, midőn egy alkalommal
Önnel találkoztam,
S családja is jelen volt.

Joseph Kühne:

Úgy történt, hogy Tamás
Gyakorta eljárt otthonunkba
Kezdettől fogva, hogy megérkezett.
És aztán egyre sűrűbben jött.
Látszott, hogy mély vonzalmat érez
Cilink iránt.
Nem is volt ebben semmi különös,
De jó soká eszünkbe sem jutott,
Hogy Cili ezt az érzést viszonozza.
Állandóan csak az imának élt,
Kerülve szinte minden társaságot.
De egyre tisztábban mutatkozik,
Hogy vonzódik teljes szívével
Ezen idegenből jött férfihez.
S a dolgok most úgy állnak,
Hogy engednünk kell lányunk óhajának,
Aki követni vágyik
Tamást a házasságba.

I. Preceptor (bizonytalan mozdulatokkal):

S e házasság miért van ellenükre?

Joseph Kühne:

Hagy jó uram, ön tudja jól,
Hogy híve vagyok rendjük szellemének.
Nehéz szívvel viseltem el,
Hogy leányom egész szeretete
Azok felé irányul,
Kik önöket is, engem is
Eretnekeknek bélyegeznek.
Az a barát, aki jelenleg
A szomszéd rendház főnöke,
S ki állandóan küzd azért,
Hogy az önök rendjének, céljai
Meg ne valósulhassanak,
Egészen úrrá lett leányunk lelkén.
Míg lányom a házamban él,
Sosem adom fel a reményt,
Hogy majd csak vissza fog találni
A szellemi sötétségből a fényhez.
De végleg el kell hogy veszítsem őt,
Ha nőül megy ahhoz a férfihez,
Aki az ember üdvösségét
- akárcsak ő -
Az említett barátnak szellemében
Akarja megtalálni.
Ez a barát Tamásra is
Rá tudta kényszeríteni
Hitként - saját egyéni véleményét.
Borzadva kellett mindig hallanom
A szitkokat, amelyeket Tamás szórt,
Midőn az önök rendjéről esett szó.

I. Preceptor:

Sok ellenségünk van, nem számit az már,
Ha számuk eggyel megnövekszik.
De elbeszéléséből nem derül ki,
Milyen közöm lehet nekem
E házassághoz.

Joseph Kühne:

Nagy jó uram látja e paksamétát. --
Megbízható okmányok vannak benne.
Csak nőm és én olvastuk őket eddig,
Tartalmuk itt egyébként ismeretlen.
De most fel kell hogy fedjem őket önnek,
A kislány, kit leányunkként neveltünk,
Nem származik mitőlünk.
Gyermekkorában vettük gondozásba,
Amikor édesanyja meghalt.
Úgy gondolom, hogy az,
Amit most meg kell tudnia,
Feleslegessé fogja tenni,
Hogy bővebben szóljak a részletekről.
Nevelt lányunknak apja
Számunkra ismeretlen volt sokáig,
S Cili maga nem tudja még ma sem,
Hogy honnan származik.
Minket tekint szülőinek.
És e hitében meghagyhattuk volna,
Hiszen sajátunkként szeretjük.
De most, sok évvel azután,
Hogy édesanyja meghalt,
Hozták ezeket az írásokat,
Amelyekből világosan kitűnik,
Hogy ki a nevelt lányunk édesapja.

(A preceptor teljesen bizonytalanná válik.)

Hogy tudja-e ön, nem tudom,
De én magam már biztosan tudom, -
- hogy ön az apja.
Nem kell, hogy többet mondjak, azt hiszem.
De minthogy az ön véréről van itt szó,
Ezért most arra kérem, hogy segítsen.
Kettőnknek sikerülni fog talán
Leányát a sötétségtől megmenteni,

I, Preceptor:

Ön mindig oly hűségesnek mutatkozott,
Szeretnék a továbbiakban is
Számítani önökre, kedves Kühne,
Ugye nem fogja senki sem meghallani
Sem itt e falakon belül, sem kívülük,
Mily kapcsolatban állok e leánnyal?

Joseph Kühne:

Ezért szavam kezeskedik.
Nem fogok önnek ártani,
Csak kérem, hogy segítsen.

I. Preceptor:

Megérti, hogy most képtelen vagyok
Folytatni a beszélgetést.
Kérem, hogy hallgasson meg holnap engem.

Joseph Kühne:

Majd eljövök. -----

(Kühne elmegy.)

I. Preceptor (egyedül):

A sorsom mily kegyetlenül beteljesül!
Nyomorban hagytam nőm és gyermekem,
Mert úgy éreztem, csak bilincsek ők.
Hiúságom vezérelt utamon,
Mely a szellem rendjébe elhozott.
Magasztosan hangzó szavakkal
Elköteleztem itt magam
Az emberszeretet művének.
És megtehettem ezt oly bűnnel vállamon,
Mely a szeretet ellentétéből fakadt.
Világosan mutatkozott meg rajtam,
Mily bölcsen tudja rendünk
Az embereknek útjait vezetni.
Felvettek engem tagjaik sorába,
S kemény szabályaik alá vetettek.
Rákényszerültem az önismeretre,
Amelyhez nem jutottam volna el,
Ha életutam másfelé vezet.
S midőn a sorsom rendelése folytán
Ide került fiam a közelembe,
Azt hittem, a magas hatalmak
Megsajnáltak és megmutatták
Utam a kiengesztelés felé.
Rég tudtam azt, hogy Kühne nevelt gyermeke
Nem más, mint elhagyott leányom.

---

Rendünk a pusztulás előtt áll.
Testvéreim mind a halálba mennek.
De jól tudják, a célok élni fognak,
Amelyekért feláldozzák maguk.
Lelkem mélyén már régen érzem,
Hogy nem vagyok méltó ilyen halálra.
Így egyre inkább érlelődött bennem
A terv, hogy mesterünknek felfedem
A helyzetem és kérem engedélyét,
Hogy a rendből kilépjek.
Két gyermekemnek óhajtottam
Szentelni életem,
Hogy vezekeljek, ahogyan tudok
Még itt, ebben a földi életemben.
Látom világosan, hogy a fiút ide
Nem az apa utáni vágy vezette.
Ezt csak jó szíve hitte.
Azok a vérségi erők vezették,
Melyekkel nővéréhez kapcsolódik.
Az a másik vérségi kötelék
Az apja vétke által meglazult,
Különben a barát nem tudta volna
Egészen elrabolni tőlem őt.
S a rablás oly jól sikerült,
Hogy az apától a fiával együtt
El fog idegenedni lánya is.
Így hát már nincs egyéb teendőm,
Mint gondoskodni arról,
Hogy megtudják a gyermekek,
Hogy a dolgok valójában hogy állnak,
És megadással várni bűnhődésemet
Azoktól a hatalmaktól, akik
A vétkeink kontóját jegyzik.

(A preceptor elmegy.)

***

(Szünet után a nagymester és Simon lép a terembe.)

Nagymester:

Ezentúl várunkban kell hogy maradj, Simon.
Mióta a varázslatról szóló mesét
Elterjesztették,
Veszélyes volna minden lépés,
Amelyet a környékben tennél.

A zsidó:

Nagy fájdalmamra van,
Hogy meg nem értésük miatt
Ily ellenségesen fogadják
Az emberek a segítségemet.
Amely pedig javukra válna.

Nagymester:

Ki a nagy szellemek kegyelme folytán
Az emberek lelkébe láthat,
Az látja ott az ellenségeket,
Kik saját lényének ellenszegülnek.
Ellenfeleink harca ellenünk
Csak annak a nagy háborúnak mása,
Melyet szívünkben szüntelen
Egyik erő a másik ellen
Viselni kénytelen.

A zsidó:

Nagy jó uram, amit most ön kimondott,
Az lelkem legmélyén talált el.
Valóban nem születtem álmodónak,
De amikor erdőn-mezőn
Magányosan barangolok,
Lelkem elé egy kép tolakszik,
Amelyen úrrá lenni
Akaratommal nem tudok,
Éppoly kevéssé, mint azon,
Amit szememmel látok.
Egy emberi lény áll elém,
S kezét szeretőn nyújtaná felém.
Vonásain oly bánat tükröződik,
Milyet sosem láttam még emberarcon.
Ez emberlény nagysága és szépsége
A lelkemet egészen megragadja;
Szeretnék leborulni őelőtte,
S magam alázattal megadni néki,
Más világok követének. - -
De már a következő pillanatban
Fellángol szívemben a vad harag.
Nem tudok ellenállni ösztönömnek,
Amely bensőmben lángra gyújtja
A lelki ellenállást, --
S el kell taszítsam a kezet,
Mely szeretettel nyúl felém.
Mikorra józanságom visszatér,
A fényalak már rég eltűnt előlem.
S ha felidézem aztán gondolatban,
Mi szellememnek megmutatkozott,
Egy gondolat merül lelkemben fel,
Amely mélységesen megrázza szívem.
Vonzódom tanaik iránt, amelyek
Arról a szellemi lényről beszélnek,
Aki a Nap világából leszállt
És érzékelhető testben jelent meg,
Hogy érthetővé váljék
Az emberi szíveknek.
Nemes tanuk szépsége hat reám,
De lelkem mégse tudja
Alázatosan elfogadni.
A szellemlényben, akiről beszélnek,
Fel kell hogy ismerjem, valóban,
Az emberlénynek ősalakját,
De mikor hittel fordulnék felé,
Saját lényem dacolva visszatart.
Így önmagamban élem át a harcot,
Amely ősképe minden földi harcnak.
Úgy aggaszt sokszor az a súlyos rejtély,
Amely kihat egész sorsomra:
Hogyan fogjam fel azt, hogy bár megértem
Nemes kinyilatkoztatásukat,
Tartalmát hittel elfogadni nem tudom.
Önök példát mutatnak életükkel,
S igyekszem a példát híven követni,
Ámde mindennel ellentétben állok,
Mi mintaképem célja és alapja.
S ha így kell megismernem önmagam,
A kétségem elnyom minden reményt,
Hogy rátalálok önmagámra
Ebben a földi életemben.
Sőt aggódás és félelem fog el,
Hogy kétkedésem maradványai
Kuszán átnyúlnak eljövendő életekbe.

Nagymester:

Kedves Simon, a kép, amit te láttál,
Világosan állt szellemem előtt,
Midőn oly élethűen
Lefestetted szavaddal.
És mialatt tovább beszéltél hozzám,
A kép tekintetem előtt kitágult,
S oly dolgokat láthattam meg, amelyek
Világcélt s embersorsot összekötnek.

(A nagymester és Simon elmegy.)

(Szünet után a két ceremóniamester lép a terembe.)

I. Ceremóniamester:

Őszintén meg kell vallanom neked.
Kedves testvérem,
Hogy vezetőnk szelíd viselkedése
Számomra gyakran érthetetlen,
Ha látom, mily erős a jogtalanság,
Mit ellenfeleink követnek el.
Elutasítják tanainkat,
Amelyeket eretnekség gyanánt,
S az ördög műveként
Iszonyatosnak festenek le
Az emberek előtt.

---

II. Ceremóniamester:

Szelídsége tanainkból következik.
Az élet legfőbb céljaként H
Nem hirdethetjük fennen,
Hogy minden ember lelkét meg kell érteni,
Ha mi magunk meg félreértjük azt,
Aki ellenfelünk.
Sokan vannak közöttük, kik valóban
A Krisztus példáját követve élnek.
Mélyebb értelme annak, mit tanítunk,
Lelkük előtt rejtett maradna
Még akkor is, ha hajlandók volnának
Külső fülükkel meghallgatni azt.
Gondold meg testvér, hogy te magad is
Csak mennyi benső idegenkedéssel,
Mily vonakodva tudtál csak megnyílni
A szellemi tanok számára.
A mesterek kinyilatkoztatása
Tudtunkra adta, hogy az emberek
A szellem fénye által a jövőben
Majd látni fogják a magasztos Naplényt,
Aki csak egyszer szállt le földi testbe.
Elhisszük boldogan e híradást,
Mert vezetőinket hittel követjük.
De így szólott nemrég rendfőnökünk
Jelentőségteljes szavakkal:
„Lassan kell lelketeknek érnie,
Hogyha prófétaként
Már most szeretnétek meglátni azt,
Ami az eljövendő korszakokban
Majd megmutatkozik az embereknek. -
Ne higgyétek - így szólt tovább a mester -
Hogy máris feltűnik előttetek
Az első lelki megpróbáltatás után
E látomás, amelyet a jövőből
Előre hoztok.
Mikor már bizonyosságot szereztetek
A visszatérő földi életekről.
Csak akkor lép elébetek
A második nagy próbatétel.
Amely önösségetek bilincseit megoldja,
S az megrontja a szellem fényét.”
Komoly szavakkal intett mesterünk:
„A csendes áhítat óráiban
Vizsgáljátok még gyakran, mily veszélyes
Az önösség káprázata,
Mely lelki szörnyetegként
A szellemkutató útjában áll.
Ki néki rabja lesz, az emberlétet
Akarna ott is megpillantani,
Ahol csupán a szellem óhajt
A szellem fényének megnyilvánulni.
Ha méltón vágytok felkészülni arra,
Hogy a Krisztus lényéből áradó
Bölcsesség fényét lelki szemmel
Megláthassátok,
Úgy gondosan figyeljétek meg azt,
Önösségetek nem lett-e úrrá rajtatok,
Amikor lelketek már azt hiszi,
Hogy a legtávolabb áll tőle.”
Ha szavait világosan megértjük,
Hamar kigyógyulunk a tévedésből,
Hogy könnyen átadhatjuk most, korunkban,
Azokat a magasztos tanokat,
Amelyeket lelkünkben vallunk.
Örülnünk kell már annak is,
Hogy oly sok lélekkel találkozunk,
Akik, bár mit sem tudva róla,
Már most megkapják a csirát
Jövendő földi életeik számára.
Lehet, hogy e csira az emberekben
Először épp azon erők
Ellenfelének bizonyul,
Amelyekhez később fordulni fognak.
Sok gyűlöletben, mely bennünket üldöz,
Csak azt a magot vélem felfedezni,
Melyből a szeretet fog majd kikelni.

I. Ceremóniamester:

A legfelsőbb igazság céljai
Nem kétséges, hogy csak ilyen szavakban
Nyilvánulhatnak meg az embereknek;
De úgy tűnik nekem, nagyon nehéz
Az életet már napjainkban
Egészen az ő értelmükben élni.

II. Ceremóniamester:

Követem ebben is a mesterem szavát.
Az eljövendő földi létet
Előre élni,
Nem adatott az összes embereknek.
De mindig lenniük kell
Oly embereknek is, kik látni tudják
Az eljövendő korszakok mivoltát,
S érzelmüket olyan erőknek szentelik,
Amelyek minden létet elragadnak
A jelentől, s megőrzik azt
Az öröklét számára.

(A függöny legördül, mialatt a két ceremóniamester még teremben van.)

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként