2. A lélek megpróbáltatása

 

Fejezetek:

• Szereplők és történések
• 1. kép
• 2. kép
• 3. kép
• 4. kép
• 5. kép
• 6. kép
• 7. kép
• 8. kép
• 9. kép
• 10. kép
• 11. kép
• 12. kép
• 13. kép

Szereplők és történések

„A lélek megpróbáltatása” szereplőinek szellemi és lelki élményei folytatásai azoknak az élményeknek, melyeket „A beavatás kapuja” c. korábban megjelent életképemben ábrázoltam.

Capesius professzor
Benedictus: a Nap-templom hierophantja
Philia, Astrid, Luna: szellemi lények, kik az emberi lelkierőknek a kozmosszal való kapcsolatát közvetítik. Nem allegorikusan értendők, hanem úgy, ahogy a szellemi megismerés számára reálisan megjelennek
A másik Philia: szellemi lény, aki a lelkierőknek a kozmosszal való kapcsolatát akadályozza
A lelkiismeret hangja: nem allegorikusan, hanem, ahogyan a szellemi megismerés számára realitást jelent
Mária
Johannes Thomasius
Doktor Strader
Félix Balde
Balde asszony
Johannes Thomasius éteri hasonmása (Doppelgänger)
Lucifer
Arimán
Hat paraszt
Hat parasztasszony
Simon zsidó: doktor Strader előző inkarnációja
Thomas: Johannes Thomasius előző inkarnációja
Egy barát: Mária előző inkarnációja
A nagymester: egy misztikus testvéri közösség egyik szervezetének vezetője
Első preceptor: ugyanabban a közösségben: Capesius professzor előző inkarnációja
Második preceptor: ugyanabban a közösségben
Első ceremóniamester: ugyanabban a közösségben
Második ceremóniamester: ugyanabban a közösségben
Benedictus szelleme
Joseph Kühne: Felix Balde előző inkarnációja
Kühne asszony: Balde asszony előző inkarnációja
Berta: a leányuk, a „másik Mária” előző inkarnációja
Cecília: másként Cilli, Kühne-ék nevelt lánya, Theodora előző inkarnációja
Theodosius, Romanus: a Nap templom hierophantjai

A hatodik, hetedik, nyolcadik és kilencedik kép eseményei

Capesius előző életébe való szellemi visszapillantásának tartalmát jelenítik meg. Mint ahogy ezt az ábrázolás maga is mutatja, vele egyidejűleg ugyanezt a visszapillantást éli át Mária és Johannes Thomasius is. Nem így Strader, kinek előző inkarnációját csak Capesius, Mária és Johannes látja. A XIV. századba való visszapillantás képeit úgy kell elképzelnünk, hogy azok az imaginatív megismerés eredményei, ezért a történelemmel szemben olyan életkörülmények idealizált ábrázolásai, melyek a fizikai világban csak hatásaikban ismerhetők fel. A földi életek ismétlésének ezt a módját (ahogy azt a XIV. sz. eseményeiből a jelen korba menően látjuk) nem szabad általános érvényűnek tekintenünk, hanem úgy kell felfognunk, hogy ez csak az idők fordulópontján történhet így. Ezért az ilyen konfliktusok is, mint amilyeneket itt ábrázolunk, egy előző élet következményeként csakis egy ilyen korszakban lehetségesek.

(Külön meg kell említenem, hogy mind a beavatás kapuja” mind a „Lélek megpróbáltatása” zenei aláfestése Adolf Arenson szerzeménye.)

1. kép

(Capesius barna alaptónusú Könyvtár- és dolgozószobája. Esti hangulat. Capesius, majd szellemalakok, akik lelki erőket jelenítenek meg; később Benedictus. Ez és a következő képek olyan eseményeket ábrázolnak, amelyek több évvel „A beavatás kapujá” – nak eseményei után történnek.)

Capesius (egy könyvből olvassa):
„Lényegtelenbe néző lelki szemmel,
Árnykép szerű gondolatokkal,
Az önmaga által felállított szabályok
Szerint álmodva: gyakran így kutatja
Az emberek tévelygő lénye
Az élet értelmét és célját.
Lelke mélyén akar választ keresni
Világméretű kérdésekre.
De tévhitben él az ilyen tűnődés
Már a legelső lépéseknél,
És látja végül,
Hogy szellemi tekintete
Tehetetlen, csak önmagát emészti.”

(A következőket mondja):
Benedictus, a nemes látó szellem
Így önti komolysággal telt szavakba
Sok ember lelki útját.
Minden szava megsemmisítőn hat rám. —
Saját életutamnak képét
Festik elém irtózatos hűséggel.
S ha most itt ebben az órában
Haragjának vad viharában
Egy Isten törne rám,
Lényének ijesztő hatalma
Nem kínozhatna rémesebben,
Mint e sorsdöntő szavak ereje.
Egy hosszú életen keresztül
Árnyképeket szőtten csupán,
Miközben lelkem álmodott
És álmában csalókán tükröződött
A természet, – s a szellem tettei.
S e kísérteti álomszövedékből
Akartam én
Világrejtélyeket megoldani.
Kereső lelkemet sok cél felé
Fordítottam fáradhatatlanul – ,
De fel kell ismernem világosan:
Nem éltem benn lelkemben én magam
Mikor a világtávlatok felé
Akartak megfeszülni
A káprázattól megzavart
Gondolkodásom szálai.
—
Így hát üres ábrándozás maradt csak,
Mit tetszelgőn festettem képeimben.
Ekkor lépett be életembe
Thomasius, az ifjú festő – ;
Valódi lelki erők birtokában
Oly szellemi magaslatokra ért fel,
Hol átalakul már az ember lénye,
S a lélek rejtett rétegeiből
Olyan erők törnek felszínre,
Mik létforrásokat teremtenek.
Mi lelke mélyéből így kivirágzott,
Minden emberben benne rejlik,
S mert nékem benne megnyilatkozott,
Most már tudom: a legnagyobb bűn volna
E szellemi kincset elveszni hagyni.
—
Így hát keresnem kell —
Kétségeim, közt nem maradhatok.
Hiú, üres gondolkodásom útja
Ahhoz a téves véleményhez
Vezethetett Tolna korábban,
Hogy hiábavaló
Az ember kutatási vágya,
S ezért úgy illik, hogy lemondjunk
Minden olyan elmélkedésről,
Amely az élet ősforrásait kutatja.
—
Ha végül is minden bölcsesség
Kétségtelenül azt mutatná:
Az ember-sors hatalmak azt kívánják,
Hogy mint önálló lény
Az üres semmibe süllyedjek:
Akkor is bátran nekivágnék. – – –
Gazság volna úgy gondolkodni,
Mikor már megtudtam világosan,
Hogy nyugtot addig nem szabad találnom,
Amíg lelkem szellemi kincse
A nap fényét meg nem találta.
—
Szellemi lények munkájuk gyümölcsét
Elültették az emberek lelkébe;
Az Istenek művét pusztítja el,
Ki a szellemcsirát
Nem gondozza, és így pusztulni hagyja. –
Így ismerhetem fel az élet Legmagasabb rendű feladatát – ;
De ha csak egy lépést merészkedem
Azon világba,
Melyet többé kerülnöm nem szabad,
Érzem, erőim cserbe hagynak,
Amelyekkel öntelt gondolkodásom
Az életcélt akarta megtalálni
Idők áramlatában,
Világok távlatában.
Azt hittem egykor, hogy agyamból könnyen
Kipréselem a gondolatokat,
Melyek a valóságot megragadják.
De most, hogy az élet forrásait
A valóság fényéhez
Akarnám megragadni,
A gondolkodás eszköze
Tompának bizonyul. –
S hiába kínozom magam,
Hogy Benedictus komoly szavait,
Melyek a szellem útját megmutatják,
Világos gondolatképekbe öntsem.

(A továbbiakat ismét olvassa):
„Hatolj nyugodtan lelkednek mélyére,
Lelki erőd legyen vezéred.
Gondolkodásod megszokott formáit
Felejtsed el, ha önmagadba mélyedsz,
Hogy elvezesd magadat önmagádhoz.
Ha kioltod a saját fényedet,
A Szellem fénye ragyog fel előtted,”

(A következőket ismét mondja):
Eláll lélegzetem, ha megkísérlem
Az ily szavak értelmét megragadni.
Mielőtt sejteném, hogy mit gondoljak,
A félelem, s a rémület
Lesz úrrá lelkemen.
Úgy érzem, mintha mindaz,
Mi életemben azelőtt körülvett,
Összeomolna, s romjai alatt
Megsemmisülnék.
Elolvastam már százszor is
A következő szavakat —:
És minden egyes alkalommal
Csak még sötétebb
Sötétség vett körül.

(ismét olvas):
„Gondolkodásodban
Kozmikus gondolatok élnek.
Érzéseidben
A kozmosz erői működnek.
Akaratodban
Kozmikus lények hatnak.
A kozmikus gondolatokban
Veszítsd el önmagad;
A kozmikus erők segítségével
Éld át magad;
Az akarat-lényekből
Teremtsd meg önmagad.
A világtávlatokban meg ne állj
Gondolkodásod álomjátékával — ;
Kezdd a szellemi messzeségben
És végezd saját lelked mélyén: –
Isteni célokat találsz,
Ha megismered önmagád magadban.”

(Víziót lát, ájultan önmagába roskad. – Mikor magához tér, a következőket mondja):
Mi volt ez?

(Három alak – a három lelki erő – lengi körül)

Luna:
Nemes szellemi szárnyaláshoz
Erőd, az nem hiányzik.
Alapja: emberi akaratod.
Megedzette reményed biztonsága,
Megacélozta pillantásod
A távoli jövőbe.
A bátorságod, az hiányzik.
Hogy beleöntsd akaratodba
Az életbe vetett bizalmad —.
Fel! Bátorítsd magad!
Merészelj nekivágni
Az ismeretlen messzeségnek!
—
Astrid:
Világok távlatából
A fénylő napsugártól – ,
A nagy csillagvilágból
Égi varázserőkből – ,
A kék ég éteréből
Szellemi szárnyalásból – ,
Meríts lelki erőket.
Szívedbe küldd le őket,
Megismerés fakad belőlük,
Mely melegíti lelkedet,

A másik Philia:
Gonosz testvéreim
Becsapnak téged;
Szemfényvesztéssel
Körülhálóznak;
Csalóka adományuk szertefoszlik,
Ha emberi erővel
Szeretnéd majd megtartani.
Az Istenek világába vezetnek
És pusztulásba visznek,
Ha emberlényedet
Az ő világukban
Ki akarod erőszakolni.

Capesius:
Egész tisztán hallottam —
Lények beszéltek
Pedig biztos, hogy rajtam kívül itt
Egyetlen ember sincsen.
—
Így hát magam beszéltem csak magamhoz — ?
De ez se lehetséges,
Hisz sose tudtam volna kieszelni
Mindazt, amit hallani véltem.
—
Egyáltalában az vagyok-e még
Aki ezelőtt voltam?

(Mozdulatain látszik, hogy képtelen „igen”-nel felelni)

Ó nem – nem az vagyok.
—
(Szellemi hang, a szellemi lelkiismeret):
Leszállnak gondolataid
Az emberlény mélységibe.
Mi lélekként körülvesz.
Mi szellemként száműzetett beléd,
Elszáll a világ ősokaihoz,
Melynek teljességéből
Merítenek az emberek,
Ha gondolkodásukban élnek;
Melynek teljességéből élnek
Az emberek, midőn a látszat
Világában tevékenykednek.

Capesius:
Jaj ez már sok —
Ez már túl sok nekem —
Hol van Capesius?
Ismeretlen hatalmak,
Hozzátok esdve kérdem:
Hol van … Capesius?
Hol vagyok én magam?

(Töprengve ismét önmagába roskad.)

Benedictus (Belép. Capesius először nem veszi észre. Benedictus megérinti a vállát.):
Hallottam, hogy beszélni óhajt vélem;
Ezért kerestem fel most otthonában.

Capesius:
Olyan jóságos ön,
Hogy kívánságomat így teljesíti.
Azonban ennél rosszabb állapotban
Már nem is találhatott volna engem.
—
És hogy egy ilyen lelki kín után,
Amelyben éppen részesültem,
Most nem fekszem bénultan
A lábai előtt a földön.
Csak szelíd pillantásának köszönhetem,
Mellyel tekintetem találkozott,
Midőn oly lágyan érintett kezével,
S felébresztett lidércálmomból.

Benedictus:
Nem volt titok előttem az, hogy önt
Életbevágó harc közben találom.
Bégen tudom, hogy egyszer
Majd így találkozunk.
De meg kell szoknia, hogy jó néhány szó
Értelmét meg kell változtatnia,
Ha egymást meg akarjuk érteni.
Ezért hát nem kell meglepődnie,
Ha fájdalmát az én nyelvem szerint
Egész más névvel illetem.
—
Én boldog állapotban leltem önt.

Capesius:
Ezzel csak megnövelte kínomat,
Amely engem a sötétségbe vet.
Az imént épp úgy éreztem magam,
Minthogy ha elszállt volna énem
A messze távlatokba,
S minthogyha énem tagjain keresztül
Idegen lények szóltak volna hozzám
Itt e szobában. –
Hogy ezt a szellemi káprázatot
Káprázatnak tarthattam,
És fájt lelkem csalása,
Egyedül ez volt támaszom.
Ó ne vegye el tőlem ezt az érzést,
Ne vegye el a támaszom!
Lázálmomat ne hívja boldogságnak,
Ha nem akarja teljes vesztemet.

Benedictus:
Az ember el csak azt veszítheti,
Mi őt a világléttől elszakítja.
S ha úgy tűnik neki, hogy elveszíti
Amit álomszerű gondolkodása
Lényegtelen dolgok szolgálatába
Állított – és így visszaélt vele,
Keresse meg, mit elveszített.
Meg fogja majd találni,
S csak akkor állítja majd helyesen
Az ember művének szolgálatába. –
Ha én önt most vigasztalni akarnám,
Nem volna más, mint játék a szavakkal.

Capesius:
Nem – oly tanok, melyek csupán
Az értelmet elégítik ki,
Önnél valóban nem találhatók.
Ezt súlyosan átéltem én magam.
Mint tettek, melyek a magasba visznek,
Vagy mélységbe taszítanak,
Tűzforró élet s halálos hidegség
Árad szét erőteljesen az ön szavából
Az emberek lelkébe.
Úgy hatnak, mint a sors intései,
Vagy mint az élet szeretet-viharai.
Gondolkoztam, kutattam addig is,
Míg nem volt önnel még találkozásom; —
A szellem teremtő erőit
És pusztítását
Azóta ismerem csak,
Mióta az ön nyomába szegődtem.
—
Amit szava lelkemben felidézett,
Azt látta rajtam,
Midőn szobámba lépett.
Oly elkínzottnak éreztem magam
Már máskor is, nem egyszer
Életkönyvének olvasása közben;
De ma betelt a kínok pohara.
Az ön könyvében lévő sors-szavak
Elárasztották lelkem kínjait.
Nem adatott meg nékem,
Hogy szavait megértsem,
De életnedvként ömlöttek szívembe
És létrehoztak egy varázsvilágot,
Mitől értelmem tisztasága elszállt.
Kísérteties lényeket
Láttam magam körül lebegni,
Jelentékeny, homályos szavakat
Hallottam felcsendülni
Betegesen zavart lelkesből.
Tudom, nem bízta rá könyvére mindazt,
Mit emberi lelkek számára őriz.
A rejtélyek megoldását nem egyszer
Kinek-kinek szükséglete szerint
Közli az emberekkel,
Így kérem, adja nékem is meg,
Amire nékem van szükségem,
Mert tudnom kell, mi az, ami
Értelmem elrabolta
És varázslattal vett körül.

Benedictus:
Szavaim nemcsak azt akarják mondani,
Amit fogalmi burkokként mutatnak;
A lélek léterőit
A szellemi valósághoz vezérlik.
Szándékukat csak akkor érik el,
Ha látóvá teszik a lelkeket,
Kik átadták maguk
A szavakban lévő erőknek.
Nem saját kutatásomból fakadnak,
Oly szellemek bízták őket reám,
Kik ismerik a jeleket, melyekben
A világkarma megnyilatkozik.
E szavaknak az a sajátossága,
Hogy a megismerés forrásához vezetnek.
Igaz mivoltukban ki hallja őket,
Annak magának kell azonban
A forrásból a szellemi italt meríteni.
Szavaim szándékának
Az sincsen ellenére,
Ha önt olyan világokba ragadják,
Amelyeket kísértetiesnek talál.
Az a világ, amelybe most belépett,
Az ön számára káprázat marad,
Ha benne elveszíti önmagát.
De lelkének majd biztosan kinyitja
Minden bölcsesség első kapuját,
Ha benne önmagát megőrzi.

Capesius:
Hogyan őrizhetem meg önmagam?

Benedictus:
E rejtvény megfejtését megtalálja,
Ha éber lelki szemmel
Figyel minden csodálatos dologra,
Amelyekkel most majd találkozik.
Úgy látom, hogy a sors erői
S a szellemi hatalmak
Most megpróbáltatás elé állítják.

(Elmegy.)

Capesius:
Bár szavai értelmét nem fogom fel,
Hatásukat lényemben mégis érzem. –
Egy célt jelölt számomra ki — ;
És én a megjelölt utat
Követem engedelmesen.
Nem kíván megfeszült gondolkodást,
De azt kívánja tőlem, hogy kutatva
A szellemi valóságok felé
Irányítsam most lépteim.
—
Azt nem tudom, hogy mi a küldetése;
De tettei bizalmat keltenek.
Ismét magamhoz térített,
S bár egyelőre nem tudom,
Milyen varázslény rémített meg engem,
Megpróbálom bátran fogadni mindazt,
Amit prófétaként jósolt nekem.

(A függöny legördül, mialatt Capesius még ott áll.)

2. kép

(Lila alaptónusú komoly, de nem komor hangulatú meditációs szoba. Benedictus, Mária, később szellemi alakok, akik lelki erőket jelenítenek meg.)

Mária:
A súlyos lelki harcok arra kényszerítnek,
Hogy vezetőmnek bölcs tanácsát kérjem.
Sötét sejtelmek ébrednek szívemben,
És ellenállni képtelen vagyok
Egy állandóan visszatérő,
S lényem legbensőjét ostromló gondolatnak.
Olyan parancsot akar nékem adni,
Melyet ha teljesítenék,
Azt bűnnek tartanám.
Csalárd erők igéztek meg bizonnyal — ;
Segítségért könyörgök — ,
Segítsen, hogy el tudjam őket űzni.

Benedictus:
Ha kérsz, én mindig szívesen segítek.

Mária:
Tudom, Johannes életútjai
Lelkemhez mily szorosan kapcsolódnak.
Sorsunk nehéz ösvénye egyesített,
S a magasságos szellemi világban
Az Istenek akarata
Szentelte meg szövetségünket.
Mindez oly tisztán áll előttem,
Ahogy csak a valóság képe állhat.
És mégis – máris borzongás fog el,
Hogy meg akarom nyitni ajkam
E bűnös szók kiejtésére –
És mégis – lelkem mélyén
Világosan hallom e szókat
És ismételten újra hallom,
Ha már úgy érzem, hogy legyőztem őket -:
„Johannest el kell távolítsd magadtól;
Nem szabad ót megtartanod magadnál,
Ha nem akarsz lelkének ártani.
Egyedül kell hogy pályáját bejárja,
Mely céljaihoz elvezet.”
Tudom, ha ön csak egy szót is kiejt,
Lelkemből a káprázat eltűnik.

Benedictus:
Neked most, Mária, a nemes fájdalom
Valóságot káprázatnak mutat.

Mária:
Valóság volna hát — nem, nem lehet! –
Hallásom és a mesterem szava
Közé is belopózott már az agyrém.
Ó kérem, mondja újra,

Benedictus:
Jól értettél. Szereteted nemes,
S Johannes hozzád híven kapcsolódott.
De a szeretet nem felejtheti,
Hogy a bölcsességnek testvére ő.
Johannesnek javára vált sokáig
Kettőtök szoros összetartozása;
De lelkének további útján
Szabadon kell keresse céljait.
A sors akarata azt nem kívánja,
Hogy külső barátságtok megszakadjon,
De szellemi téren teljes szigorral
Johannes szabad tetteit kívánja.

Mária:
Még mindig csak káprázat, amit hallok!
Engedje meg hát, hogy tovább beszéljek.
Meg kell hogy értsen, hisz nem merheti
Egyetlen egy csalóka kép sem
A szót megváltoztatni
Az ön jelenlétében.
Könnyen száműznék minden kétkedést,
Ha csak a zűrzavaros földi élet
Akarná Johannesnek lelkét
Lelkem mellett megtartani.
Szövetségünk azonban
Olyan megszentelésben részesült,
Amely lelket lélekkel
Örökre összekapcsol.
Hisz szellemi hatalmak
Áldása szólt hozzánk e szókból,
Amelyek minden kétséget kizárnak:
„Kivívta a valóságot magának
Az öröklét honában,
Mert már a földi tereken
Legmélyebb lénye hozzád kapcsolódott.”
Hogy értsem e kinyilatkoztatást,
Ha most épp az ellenkezője az,
Amit valóságnak kell elfogadnom?

Benedictus:
Meg kell tudnod, hogy annál is, ki már sok
Kinyilatkoztatásban részesült,
Ahhoz azért még sok minden hiányzik,
Hogy teljesen érett legyen.
A magasabb valóság utjai
Bonyolultak; csak az talál oda,
Aki nem veszti el türelmét
A labirintus útvesztőiben.
A valóság egy részét láthatod csak
A mennyei világosság honában.
Mikor a szellemi világnak képe
Lelki szemeid előtt megjelent.
A kép, az még nem a teljes valóság.
Johannes lelkét a tieddel
Oly földi kötelékek fűzik össze,
Melyek lehetővé teszik,
Hogy akár ő, akár pedig te
A másiktól kapott erőkkel
Találjon el a szellemi világba.
De eddig semmi sem árulta el,
Hogy megfeleltetek-e hát valóban
Minden követelménynek.
Kép formájában láthattátok,
Mi vár reátok,
Ha megálljátok teljesen a próbát.
Az, hogy törekvésetek gyümölcsét megmutatták,
Nem azt jelenti, hogy törekvéseteknek
Végére értetek.
Egy képet láttatok — ,
De csak a ti akaratotok tudja
A képet majd valóra váltani.

Mária:
E szavai bár úgy érintenek,
Mint a legmélyebb fájdalom
A hosszú boldogság után,
De megtanultam meghajolni
A fény előtt, amelyet
A bölcsesség sugároz,
Ha benső erők útján működik.
Most már kezd egy kissé világosodni,
Mi eddig oly homályos volt előttem.
De ha a tévedés okozta látszat
A legnagyobb boldogság élményében
Erős igazságként mutatkozik meg
Az ember értelmének,
Nehéz akkor a lélek
Sötétségét elűzni.
Ahhoz, hogy én az ön szavát
Valóban tudjam majd követni,
Még többre van szükségem, mint amennyit
Eddig adott nekem.
Ön elvezette énemet oly lelki mélységekbe,
Hol fényben részesültem,
S számomra láthatóvá váltak
Oly földi életek,
Amelyeket régmúlt időkben éltem.
Megtudhattam, hogyan talált egymásra
Az én lelken, s barátom lelke.
Hogy én azon régmúlt időkben
Johannes lelkét elvezettem
Az igaz szellemi szavakhoz.
Azt tekinthettem a csirának,
Mely növekedve megtermette
Barátságunk gyümölcsét,
S ez érettnek találtatott örök időkre.

Benedictus:
Méltónak találtattál arra,
Hogy megismerj oly életutakat,
Melyek neked régmúlt időkből
Osztályrészül jutottak.
De ne felejts el meggyőződni arról,
Biztos vagy-é: életeid közöl
Egy sem rejtőzik el előled,
Ha szellemi tekinteted
Hátrafelé veted.

Mária: (szünet után, amely mély önvizsgálatra utal)

Ó hogy lehettem én ily elvakult!
A boldogság, mely áthatott,
Midőn múltam egy részét láthatám,
Megcsalt, s elfeledtette vélem,
Hogy mily sok az, mi még hiányzik.
Most kezdem csak megsejteni,
Hogy sötétségbe kell tekintenem,
Ha az utat ki akarom kutatni,
Mely jelenlegi életemből
Azokba az időkbe visszavisz,
Mikor barátom lelke
Az én lelkem felé hajolt.
Megfogadom most szentül önnek.
Megfékezem lelkemnek önteltségét — !
Most látom, a hivalkodó tudás
Lelkünket mennyire
Félrevezetheti.
Úgyhogy ahelyett, hogy erőt merítne
A szellem kincséből, mit tőle kaphat,
Arra akarja vétkesen
Az adományt csak felhasználni,
Hogy önmagát tükrében nézegesse.
E pillanatban már tudom
A szívem intő szózatából,
Amelyet az ön szavai
Csak még inkább erősítettek,
Mily távol állok még attól, mi nékem
Legközelebbi célul tűzetett ki.
Ezentúl nem fogom majd
Oly elhamarkodottan értelmezni
A szellemvilágból kapott tudást.
Erőnek fogom tartani,
Mely alakítja lelkemet,
És nem útmutatásnak,
Mely megkímél attól a fáradtságtól,
Hogy tevékenységemnek céljait
Magam ismerjem fel az életemben.
Ha már korábban megfogadtam volna
Az intő szét, amely nekem
Szerénységet parancsol,
Világossá vált volna már előttem.
Hogy barátom nagytehetségű lelke
Szabadon ki csak akkor bontakozhat,
Ha útjait nem én szabom meg.
És minthogy ezt most már tudom,
Erőt nyerek belőle,
Hogy megtegyem, amit a kötelesség,
S a szeretet parancsol.
De most itt ebben az órában
Inkább érzem, mint bármikor,
Hogy súlyos lelki megpróbáltatás
Vár énreám.
Más emberek, ha szívükből kitépik,
Mi az egyikből a másikban él.
Akkor szeretetük
Saját ellenképévé változott.
Maguk oldják fel azt a köteléket,
Mely összefűzi őket,
De erőt ad nekik ehhez
Az ösztön és a szenvedély.
Nekem azonban
Szabad akaratomból kell kitépnem
A saját lelki életem hatását,
Melyet barátom tetteiben látok
Valóra válni,
S emellett változatlanul
Meg kell maradnia szeretetemnek,

Benedictus:
Jó úton fogsz haladni,
Hogyha felismered majd:
Ebben a szeretetben
Mi volt számodra legértékesebb.
Mert ha tudod, milyen erő irányít
Lelkedben öntudatlanul,
Képes leszel reá, hogy azt tedd,
Mit a kötelesség parancsol.

Mária:
E szókkal a segítséget máris megadta,
Amelyre lelkemnek oly nagy szüksége van.
Saját lényem mélyéhez
Fel kell tennem a kérdést:
Mi az, mi engem ily erővel űz
Ebben a szeretetben?
Azt látom, saját lelki életem
Hat s működik barátom
Lényében és művészetében.
Saját énemnek kielégülését keresem hát.
És közben abban a tévhitben élek,
Hogy önzetlen vagyok.
Eddig nem vált világossá előttem,
Az, hogy barátomban
Csak önmagam tükröztetem.
A sárkány, melyet önzésnek neveznek,
Rejtette el csalókán énelőlem,
Mi volt valódi indító okom,
Ó az önzés százféle arcot ölthet –
Be kell ezt látnom.
S ha azt hisszük, hogy már legyőztük,
Csak még nagyobb erővel támad újra
Uralma romjai alól.
S ekkor még ráadásul megnövekszik
Azon ereje is, amely a tévhitet
Valóságnak matatja.

(Gondolkodásba mélyed.)
—
(Megjelenik a három lelki erő alakja.)

Mária:
Testvéreim, kiket
Lelkem mélyén találok,
Mikor lelkem kitágul
A világtávlatokba,
Oldjátok el látó erőimet
Az éteri magasságokból,
S vezessétek el őket
A földi ösvényekre;
Magam hogy megvizsgáljam
Az időbeli létben,
S olyan irányt szabjak magamnak,
Amely a régi életek módjából
Új akarati szférákhoz vezet.

Philia:
Én telítem magam
A szív mélységiből
Törekvő lelki fénnyel;
Szellemi ösztönző erőkből
Belélegzem az éltető
Erős akaratot,
Hogy te kedves testvérem
A régi életekben
A fényt megéresd.
—
Astrid:
Saját külön mivoltod érzetét
Az odaadó szerető készséggel
Fogom majd összeszőni;
Az akaraterő csiráit
Eloldom majd a vágy béklyóiból.
Bénító vágyaid
Majd átváltoztatom
Oly szellemi megérző képességgé,
Mely megtalálja azt, amit keres.
Hogy te kedves testvérem
Távoli életekben
Magadat felkutathasd.
—
Luna:
Elhívom a lemondás szív-erőit,
Lelked nyugalmát megszilárdítom.
E kettő egyesülve hozza fel
Lelked mélyéről
Erőt adón a szellem fényét;
E kettő egymást hassa át,
S a földi távlatokat kényszerítse,
Hogy szellemi hallásod
Számára feltáruljanak.
Hogy te kedves testvérem
Régi idők létében
Saját léted nyomára lelj.
—
Mária: (szünet után)

Ha ki tudom magam szakítani
Önérzésemből, mely csak megzavar,
És átadom magam tinéktek,
Hogy messze világtávlatokból
Tükrözzétek lelkemnek életét,
Akkor eloldhatom magam
A mai életem körétől
És felkutathatom magam
Másfajta életekben.

Mária: (hosszabb szünet után)

Testvéreim, szellemi lényeket
Látok tibennetek,
Akik a lelkeket
A világmindenségből éltetik.
Ti vagytok, kik megérlelik
Az örökkévalóságban csirázó
Erőket benn az emberben magában.
Sokszor szabad volt megtalálnom
A lelkem kapuin keresztül
Az utat birodalmatokba,
És lelki szemeimmel láthatom
A földi létnek ősalakjait.
Szükségem van most segítségetekre,
Mert utamat meg kell találnom
Ebből az életemből
Az emberiség elmúlt korszakába.
Oldjátok el most lelki életem
Attól, hogy jelen életében
Érezze önmagát.
Tárjátok fel előttem,
Mily feladatokat róttak reám
Korábbi életutjaim.
—
(Szellemi hang, a szellemi lelkiismeret):
Keresőn járnak gondolatai
Idők nyomában.
Ami adósságként még terheli,
S mit kötelességként hozott magával,
Az szálljon mind fel lelki mélységekből,
Mely mélységekből
Merít az ember,
Midőn álmodva éli életét,
Mely mélységekben
Az ember tévelyegve
Elveszti önmagát.

(A függöny legördül, mialatt a színpadon minden változatlan marad.)

3. kép

(Rózsapiros alaptónusú szoba, barátságos hangulat. Johannes festő állvány előtt áll; később lép be Mária; azután szellemalakok, melyek lelki erőket jelenítenek meg.)

Johannes:
Mária hallgatott,
Mikor utolszor látta képemet.
Pedig korábban mindig
Megajándékozott néhány szavával
Bölcsességének gazdag kincstárából,
S ezzel segítségemre volt,
Hogy munkámban előbbre jussak.
Amily kevéssé bízom
Saját ítéletemben,
Hogy művészetem eleget tesz-é
Annak, mit szellemi áramlatunk
A művészettől megkíván –
Olyan nagyon megbízom az övében.
És állandóan visszacseng szava,
Mellyel erőt adott és boldogított,
Midőn e képet
El mertem kezdeni.
„Ezen a módon – így szélt –
Merészen megpróbálhatod
Az érzékek számára
Nyilvánvalóvá tenni,
Mit szellemileg lát csupán a lélek.
Előtted nem marad majd rejtve,
Hogy az anyag felett a forma
– Mely hasonló a gondolathoz –
Miként diadalmaskodik.
S a szín – mely az érzésekkel rokon –
Az életerőket hogy hatja át meleggel.
Tudásoddal így ábrázolhatod
A magasabb világokat is képeidben.”
Érzem e szavak erejét,
S bár egyelőre bátortalanul,
De mégis kezdek bízni abban.
Hogy haladok a cél felé,
Mit Benedictus mutatott nekem.
A kép előtt csüggedten gyakran ültem;
Sokszor úgy tűnt, hogy túlságos merészség,
Máskor meg úgy, hogy képtelenség
Színekben és formákban megmutatni,
Mit lelkemmel látnom szabad.
Hogy is lehetne ábrázolni
Érzéki eszközökkel
A szellem működő, eleven életét,
Mely rejtve van érzékeink elől,
Csak a látó szemnek mutatkozik meg?
Ezt kérdeztem gyakran magamtól.
De ha a szellemi tanok szerint
Saját mivoltomat kiiktatom
És boldog elragadtatásban
A teremtő világhatalmak
Közelében érezhetem magam,
Olyankor hinni kezdek
Az olyan művészetben,
Mely misztikus, s igaz,
Mint szellemkutatásunk.
A fénnyel élni megtanultam,
S a színben a fény tettét látni,
Ahogy az igaz misztika
Valódi tanítványai
A forma s szín nélküli élet világában
A szellem tetteit s a lelki létet látják.
E szellem-fény iránti bizalommal
Meg is szereztem azt a képességet,
Hogy együtt érezzek a fénynek
Hullámzó tengerével,
S hogy együtt éljek a színeknek
Kiáradó tűzével,
Megsejtve szellemi erők uralmát
A fény anyaggal nem vegyült létében,
A színek szellemmel telitett életében.

(Mária belép, de Johannes nem veszi észre.)
—
Mikor el akar hagyni bátorságom,
Rád gondolok, nemes barátnőm. –
Teremtő kedvem felhevül
És szellemednek fénye
Erőt ad csüggedő hitemnek.

(Meglátja Máriát)

Ó – hát te itt vagy —
Oly türelmetlenül vártam reád
És jöttedet most mégse vettem észre!

Mária:
Örömmel tölt el, hogy barátomat
Munkájába így elmélyedve látom
Olyannyira, hogy megfeledkezik
Barátnőjéről is.

Johannes:
He mondd ezt – .
Tudod jól, hogy alkotni nem tudok
Semmit, mire áldásodat nem adtad.
Egyetlen művem sincsen,
Mely létét nem neked köszönheti.
Megtisztítottad lényemet
A szeretet tűzében,
Hogy művészetem ábrázolni tudja
Mi néked megnyilatkozik
A szépség ragyogó fényében,
Amely lelket melengetőn,
A létet megdicsőítőn sugárzik
S sugározva a szellemi világot
Nyilatkoztatja meg.
Éreznem kell, hogy alkotó erőm
A te lelked forrásiból
Áramlik az enyémbe;
S aztán érzem a szárnyakat,
Melyek a földről felemelnek
És a szellem magasságába visznek. –
Szeretem azt, ami lelkedben él,
S mert szeretem, azért tudom
Képekben ábrázolni.
Csak a szeretet adhat a művésznek
Olyan erőket, melyek majd művében
Gyümölcsözőn tovább élhetnek.
Ha művészként a szellemvilág képeit
A földi világokba kell lehoznom,
Akkor a világ szelleme
Kell hogy általam megjelenjen,
Saját lényem csak eszköze lehet.
Önzésem béklyóit szét kell feszítenem,
Hogy ne akarjam a szellemvilág helyett
Saját ábrándjaim szülötteit
Ábrázolni művészetemben.
—
Mária:
Ha az én lelki látásom helyett
Önmagadból merítenéd
Művészéted ősképeit,
Ugyanabból a leiekből merítve
A tárgy s a mű szépsége
Egységesebben hatna.
—
Johannes:
Gondolkodásom üres szövedékét
Hajszolhatnám csupán,
Ha azt kutatnám, hogy mi jobb nekem:
Mit szellemileg látsz, megtestesítni,
Vagy képeim forrását
Önmagamban keresni,-
Tudom, hogy így nem tudnám megtalálni.
—
Leszállhatok lelkem mélyére,
S a szellemi világban
Üdvözültnek érezhetem magam;
Leköthet bár az érzékek világa,
S követhetem szememmel
Színek csodáit.
Melyek teremtő tetteket matatnak,
De ha lelkemmel egyedül vagyok csak,
Önmagamban átélt élményeim
Nem indítanak alkotásra.
Csak amikor téged szabad követnem
A magasabb világba,
S meleg boldogságban átélhetem
Nyomodban én is
Mit a te szellemed ott láthatott,
Csak akkor érzem:
A szellemi látásban tűz lobog,
Amely tovább lángol szívemben
És lángolása oly erőket ébreszt,
Amelyek alkotásra kényszerítnek.
—
Ha szavakkal akarnám hírül adni
Az embereknek, hogy mit ismertem meg
A magasabb világban,
Saját lelkemmel emelkedhetnék fel
Olyan szférákba,
Ahol szellem a szellemmel beszél.
De művészként azt a tüzet kell megtalálnom,
Mely a műből sugárzik a szívekbe.
Lelkem csak akkor tudja
A képeimbe rejteni
Azt, ami a szellem tüzét
Mágikusan árasztja a szívekbe,
Ha ő maga előbb
A te szíved mélyéből nyerheti
A szellem megnyilatkozását.
—
Hogy őserők vágytól áthatva sűrűsödnek,
Izzón szikráznak alkotó hatalmak,
S az embert érezvén, létszomjasan,
Már az időknek kezdetén
Magukat Istenekként megteremtik.
Est tárta fel előttem többször is
Barátnőm lelke oly nemes szavakkal,
Hogy láthatatlan módon
Ez engem megragadjon.
A szellemi világ finom
Éter-piros színében
Próbáltam láthatatlant sűrűsíteni
Érezve, hogy maguk a színek vágynak
Átszellemiesülve
Az emberek lelkében tükröződni.
így hát a képeimből
Barátnőm lelki lénye
Éppúgy beszél az emberek szívéhez,
Mint sajátom.

Mária:
Be gondold meg, Johannes,
Hogy minden egyes léleknek külön,
Elválasztva a többiektől,
Világunk kezdetétől fogva
Önálló lényként kell fejlődnie.
A szeretet kapcsoljon össze lényeket,
Ámde sajátosságukat ne ölje meg.
Eljött számunkra az a pillanat,
Midőn lelkünkbe kell tekintenünk
És megvizsgálnunk, merre is vezessük
A szellemi ösvényen lépteinket,
Hogy mindkettőnk javára váljék.

Johannes:
Mit mond barátnőm?
Oly érthetetlenül hangzottak szavai!
Követnélek kell, Mária …

(Megjelenik a három lelki erő alakja.)

Luna:
Sosem találhatod meg önmagad
Más lelkének tükrében.
Saját lénye erőivel
Kell mély gyökeret vernie
A szellemi lét talajában
Annak, ki szellemi magaslatokból
A szépséget a földi mélységekbe
Művészien akarja átültetni.
Merészelj önmagaddá válni,
Hogy erős lelki formaként
Áldozhasd fel magad
A kozmikus hatalmak
Szolgálatára.
—
Astrid:
Világot járó vándorutadon
Ne akard önmagad elveszteni.
A Nap távolságáig nem jut el,
Ki önállóságától
Megfosztja önmagát.
Légy kész tehát reá,
Hogy földi szeretettel
Hatolj el szíved legmélyéig.
Ahol a kozmikus
Szeretet érlelődik.

A másik Philia:
Testvéreimre ó ne hallgass;
Ők távoli világokba vezetnek,
S megfosztanak a Föld közelségétől; —
Nem látják meg a földi szeretetben
Az égi szeretet vonásait.
Lényükből s tetteikből
Hidegség árad,
Erőik minden melegségtől menekülnek.
Az embert lelki mélységekből
Magas, hideg világokba
Akarják elragadni.

(A függöny legördül, mialatt Johannes, Philia, Astrid, Luna még ott áll.)

4. kép

(Ugyanaz a szoba, mint az első képben. Capesius és Strader.)

Capesius (a belépő Stradernek):
Örömmel üdvözlöm barátomat,
Ki számos forró szócsatában
Derekasan megállta a helyét.
Oly rég nem láttam önt itt otthonomban,
Pedig korábban szívesen
Meglátogatta házamat.

Strader:
Nem volt időm.
Az életem nagyon megváltozott.
Most már többé nem kínozom agyam
Reménytelen gondolkodással.
Tudásomat, mit megszereztem,
Hasznos munkának szentelem,
Amely az életet segíti.

Capesius:
Így hát elhagyta kutató munkáját?

Strader:
Mondhatnám úgy is, ő hagyott el engem.

Capesius:
Milyen célnak szentelte hát magát?

Strader:
Az élet nem alkalmas arra,
Hogy olyan célokat mutasson,
Amelyeket az ember
Világosan át tud tekinteni.
Egy gépezet csupán, mely kényszerít,
Hogy működésében mi részt vegyünk,
És fáradtan sötétbe vet bennünket,
Midőn erőnk végére értünk.

Capesius:
Ismertem önt, mikor bátran, merészen
Az élet nagy rejtélyeit kutatta.
Megtudtam azt is, hogy tudása kincsét
Sötét mélységbe hullni látta,
S megrendült lélekkel
Kellett kiinnia
A szertefoszlott kutatói álmok
Keserű kelyhét.
De azt sosem gondoltam volna önről,
Hogy szívéből ki tudja tépni majd
A vágyat, mely azt teljesen betölté.

Strader:
Emlékszik még talán a napra,
Midőn egy látnoknő szavából
Világosan meg kellett tudnom azt,
Hogy téves utakon bolyongok.
Így nem tehettem mást, mint hogy belássam,
Gondolkodással nem lehet soha
Meglelni az élet forrásait.
Tévedni kell minden gondolkodásnak,
Ha a legmagasabb bölcsesség fénye
Feltárulhat olyan lelki erőnek,
Amellyel ez asszony rendelkezett.
Biztos tehát: hiába törekedne
A legszigorúbb tudomány is
Ilyen kinyilatkoztatásra.
S ha elvakult kutató kedvemet
Csak ez az egy vereség érte volna,
Hiszem, hogy képes lettem volna még
Mindent elölről kezdeni,
S saját útjaimat
A másfajta utakkal összekötni.
De mikor látnom kellett,
Hogy egy különös szellemi irányzat,
Melyet csak őrültségnek tarthatok.
Az ájultságot alkotó erővé
Változtatta, elszállt minden reményem.
—
Emlékszik még a fiatal festőre,
Ki kétes szellemi úton járt,
Mikor együtt találkoztunk vele? —
E sorscsapások annyira letörtek,
Hogy sok hetet töltöttem tompa aggyal,
Már szinte az őrültséghez közel.
S akkor, midőn a jó természet
Végül mégiscsak észhez térített,
Sziklaszilárdan állt előttem,
Hogy óvakodnom kell már a jövőben
Minden további kutatástól.
Hosszú időbe telt, amíg
Egészségem egészen visszanyertem.
Örömtelenül éltem közben.
Oly dolgokat gyakoroltam, amelyek
A praktikus élet felé vezettek,
Így most egy oly üzemnek élén állok,
Hol csavarokat esztergálnak.
E munkának köszönhetem,
Hogy számos órán át feledhetem,
Mint fájt hiábavaló küszködésem.

Capesius:
Be kell valljam: ki most előttem áll,
Alig tudom már abban megtalálni
A hajdani barátot. —
Az olyan órákon kívül,
Melyekről az imént beszélt,
Nem él át néha oly órákat is,
Melyekben újra feltámadnak
A régi viharok, s kiűzik
Ehből a tompa életéből?

Strader:
Ezektől sem kímél meg sorsom,
S ilyenkor ájulat
Az ájulattal küzd csupán lelkemben.
De sorsom azt sem engedi,
Hogy új reménysugár gyűljön szívemben
Az elveszített életem tekintetében.
Meg kell tanulnom hát lemondani.
Remélem, hogy az az erő,
Melyet ez tőlem megkíván,
Kifejleszt bennem majd egy képességet
Másfajta kutatás iránt.
—
Ha ez az életem megismétlődik …

Capesius:
Jól hallottam? Arról beszélt,
Hogy élete megismétlődik.
Így hát mégiscsak elfogadta
E sorsterhes igazságot, amelyet
Az önnek még ma is kétesnek látszó
Szellemi út tanít?

Strader:
Ezzel most ön maga találta meg
A harmadik okot, mely arra késztet,
Hogy új életet kezdjek.
Betegágyamban megpróbáltam
Még egyszer áttekinteni
Megszerzett ismereteim körét.
Megtettem ezt,
Mielőtt új célok felé fordultam.
És százszor is feltettem ezt a kérdést:
Mit tanít a természettudomány,
Mit már ma át tudnánk tekinteni?
— Itt nincs menekvés —
Az ismétlődő földi életet
Nem tagadhatja egy gondolkodó sem,
Ha nem akar szakítani mindazzal,
Mit a szorgalmas kutatás
Hosszú idők alatt már felderített.

Capesius:
Ha ily élményben részesültem volna,
Ez megkímélt volna sok szenvedéstől.
Sok álmatlanul töltött éjszakán
Kívántam én ily gondolatokat,
Melyek elhoznák végre megváltásom.

Strader:
De ez a szellemi villámcsapás
Végső erőimet is elrabolta.
Lelkemnek leghőbb vágya mindig az volt,
Hogy az életben vizsgáljam felül,
Amit gondolkodásom
Igazságként elém tárt.
És most, azokban a súlyos napokban
A saját életemben
Egy véletlen láttatta meg velem,
Hogy mily kegyetlen ez igazság,
S mily súlyosak következményei.
Az élet örömét és bánatát
Saját lényünk gyümölcsének mutatja,
S ezt elviselni gyakran oly nehéz.

Capesius:
Számomra elképzelhetetlen élmény, –
Mi ragyoghatná túl az igazságot,
Melyet keresünk szüntelen,
S mely bizonyosságot hoz szellemünknek.

Strader:
Lehet, hogy önnél így van,
De én ezt másként érzem.
Ön ismeri különös életutam – ,
Úgy látszott, hogy egy véletlen körülmény
Keresztezte a szüleim szándékát. –
Azt akarták, hogy szerzetes legyek.
Gyakran mondták, hogy életükbe
A legnagyobb fájdalmat
Fiuk eretneksége hozta.
Én mindezt elviseltem, —
S még sok mindent ezen felül,
Ahogy az ember elfogadja életét,
Ha a földi zarándokútnak
Születéssel s halállal szab határt.
Későbbi életem
Meghiúsult reményivel
Szintén csak olyannak mutatkozott,
Hogy magyarázható volt önmagából.
Ó bár sosem jött volna az a nap,
Mely engemet más véleményre bírt.
Mert tudja meg, nem mondtam önnek el
Mindazt, amit sorsom reám mért.
Én nem vagyok azoknak gyermeke,
Kik azt akarták, szerzetes legyek.
Néhány napos koromban
Fogadtak gyermeküknek.
Valódi származásom ismeretlen.
Így hát idegen voltam
Már a szülői házban
És idegen maradtam
Minden későbbi környezetben.
Most arra kényszerit gondolkodásom,
Hogy visszapillantsak régmúlt időkbe,
Amikor a világtól
Saját magam fosztottam meg magam.
S a gondolatok így fűződnek össze:
Ha valaki már arra van rendelve
Mikor tudata még fel sem derengett,
Hogy idegenül éljen a világban,
Az akkor sorsát így akarta.
Mielőtt még tudatosan
Tudott volna akarni.
S minthogy továbbra is csak úgy maradtam,
Ahogy kezdetben voltam,
Így minden kétséget kizárón
Olyan erők hatalmában kell éljek,
Kik sorsom szálait szövik, de rejtve,
És megnyilatkozásukat hiába várom.
Mi bizonyíthatná kegyetlenebbül,
Mily sűrű fátyol az, mi eltakarja
Előlem létem titkait!
És most ítélje meg
Minden hamis tudásvágy nélkül,
Hogy új igazságom
Elhozta-é a fényt nekem?
Csak arról biztosított,
Hogy bizonytalanságban kell maradnom.
Úgy mutatta be nékem sorsomat,
Hogy félig fájdalomtól meggyötörve,
Félig már szinte gúnyolódva rajta,
Fizettem vissza azt, mit tőle kaptam.
Mindez oly félelmesen tört reám,
Hogy fájdalmas, keserű gúnnyal
Kellett az életemmel szemben állnom;
S a sors szemfényvesztésein kacagva,
A sötétségnek adtam meg magam.
Egy gondolat maradt bennem csupán:
Ragadjon hát magával teljesen
Az életgépezet;
Tudni sem akarom, hogy hogyan működik.

Capesius:
Az az ember, kit megismertem önben,
Ha akarná sem maradhat sokáig
Ilyen sivár szellemi állapotban.
Már látom közeledni a napot.
Mikor egész másképp találkozunk majd.

(A függöny legördül, mialatt ők még szemben állnak egymással.)

5. kép

(Táj, ahol Balde-ék magányos háza áll. Esti hangulat. Balde asszony, Capesius, majd Félix Balde; később Johannes és éteri hasonmása, végül Lucifer és Arimán.)

Capesius:
Megengedi, hogy régi jó barátjuk
Kis ideig önöknél itt időzzön?
Nagyobb szüksége van mint bármikor
Most arra, mit házukban gyakran megtalált.

Balde asszony:
Már amikor távolról jönni láttam,
Elárulták a fáradt léptei,
S ahogy közelebb lépett, szemei,
Hogy lelkében bánat lakik.

Capesius (ki közben leült):
Sok vidámságot hozni otthonukba
Azelőtt sem adatott meg nekem;
De ma különösképpen
Kérnem kell elnézésüket,
Amiért betörtem békétlen szívemmel
A békesség honába.

Balde asszony:
Szívesen láttuk önt már akkor is.
Mikor mások még alig látogatták
Szerény házunkat. –
És ha azóta felmerült is egy s más,
Ami közénk állt, ön a jó barátunk
Ma is, mikor jó egynéhányan
Szívesen látogatják
Világtól távoli lakunkat.

Capesius:
Igaz tehát, amit hallottam,
Hogy az ön kedves Félixét, ki régen
Elzárkózott mindenkitől,
Manapság sokan látogatják?

Balde asszony:
Igen, ez a jó Félix
Elzárt bennünket hajdan a világtól, —
S most oly sok emberrel kell szóba álljon.
Új életét kötelességnek érzi.
Korábban saját bensőjébe zárta,
Amit neki a szellemek tettéről
És a természet őserőiről
Elárultak az erdők és a sziklák.
De nem is tartották az emberek
Tudásra érdemesnek ezt.
—
Hogy megváltoztak az idők!
Ma számos ember hallgatja mohón
A tudományt, amelyet Félix
Kinyilatkoztathat nekik.
Pedig mindezt korábban
Bolondságnak találták.
S ha az én kedves jó uramnak

(Félix Balde kilép a házból)

Gyakran órákig kell mesélnie,
Én visszavágyom az elmúlt időkbe,
Midőn komolyan magyarázta Félix,
Hogy lelkünknek csendben, szívünkbe zárva
Kell hordozni a szellem adományát,
Amelyben kegyelemmel részesültünk
Az isteni világból. –
S hogy árulója az
A szellem magasztos szavának,
Ki oly fülek előtt hallatja azt,
Melyek csupán az érzékek világa
Számára állnak nyitva.

Felix Balde:
Felicia oly nehezen barátkozik meg
E teljesen megváltozott új életünkkel.
Magányunkra panaszkodott korábban,
Ámde most sem panaszkodik kevésbé,
Mert gyakran oly kevés időnk marad
Saját magunk számára.

Capesius:
S mi bírta arra önt,
Hogy házát, amelyet korábban elzárt,
Most vendégszeretőn megnyissa
Az embereknek?

Felix Balde:
Én engedelmesen követtem
A szellem vezetését
Mikor az nékem hallgatást parancsolt,
S mikor most azt kívánja, hogy beszéljek,
Ennek éppúgy alávetem magam.
A földi lét fejlődésével
Az emberiség lénye változik.
Most itt állunk az idők fordulóján.
A szellemi megismerés egy részét
Közölni kell most már az emberekkel.
Kik megnyitják számára lelküket.
Tudom, a mód, ahogy ezt én teszem,
Csak kevéssé felel meg
A most használatos formáknak. —
Szigorú logikát
És gondolatfűzést
Alkalmaznak az emberek manapság,
Hogy kimondják, mi szellemükben él.
Az én beszédemtől ezt elvitatják.
Azt mondják, az igazi tudománynak,
Mely csak szilárd alapokon nyugodhat,
Az én lényem csupán csak azt példázza,
Miként álmodnak az emberi lelkek.
Ha képzettség és tudomány híjával
Saját külön útjaikon kutatják
A bölcsességet.
De mégis értékes – így vélik mások –
Ha szavaim zűrzavarán keresztül
Időnként felfedeznek egy s mást.
Mi értelemmel is felfogható.
Olyan ember vagyok, kinek szívébe
Természetes módon árad be mindaz,
Mi néki megnyilatkozik.
A szavak nélküli tudást nem ismerem. –
Ha szívem mélyére tekintek,
Vagy a természetet ha hallgatom,
Egyszerre bennem él már a tudás,
Melyhez nem kell a szavakat keresni — :
A nyelvvel oly szorosan kapcsolódik,
Mint testi formával a földi ember. –
Tudásunk, mely a szellemi világból
Ilyen módon nyilatkozik meg,
Hasznára van azoknak is, akik nem értik.
Jöhessen hát szabadon bárki hozzám,
Ki hallani akarja,
Mit néki mondhatok.
Tudom jól, hogy csak a kíváncsiság
És más kevéssé jó ok
Vezérel hozzám közülük sokat.
De ha az ilyen embereknek lelkét
Ebben a földi életükben
Nem is ragadja meg, mit hallanak,
A jó mégis beléjük ültetődik
És majd tovább hat bennük.

Capesius:
Szeretnék önnel most nyíltan beszélni. —
Sok éve már, hogy önt csodálom,
De mindmáig előttem is titok maradt
Sajátságos szavainak értelme.

Felix Balde:
Feltárul ez majd önnek biztosan.
Nemes szívvel, jó szellemmel törekszik,
El kell tehát hogy jöjjön az idő,
Mikor meghallja a valóság hangját.
Még nem figyelt fel arra, hogy az ember
Milyen gazdag tartalmú képe
A világmindenségnek.
Feje az égbolt tükörképe;
Tagjain át a szférák szellemei hatnak;
Keblében földi lények sürgölődnek,
S ezekkel szembeszállnak
Nagy, erős küzdelemben
A démonok a Holdnak körzetéből,
Kiknek feladata:
Keresztezzék e lények célját.
Mi emberként előttünk áll,
Amit mint lelkét élhetünk át,
S mi szelleméből ránk ragyog:
Mindez ott lebegett
Az Istenek előtt
Örök időktől fogva.
Szándékuk az volt, hogy minden világból
Olyan erőket egyesítsenek,
Amelyek együtt alkotják az embert.

Capesius:
Aggódni kezdek szinte
Beszéde hallatára, mely merészen
Az emberlényt tekinti
Az Istenek egész művének.

Felix Balde:
Ezért csak mély alázattal szabad
Közeledni a szellemtudományhoz.
Ki gőgösen és hiúsággal telten
Szeretné megismerni önmagát,
Annak számára nem nyílnak meg
A tudás kapui.

Capesius:
Mint eddig is oly sokszor tette már,
Segíteni fog rajtam biztosan
A kedves Felicia asszony most is,
Hogy lelkem a képek felé hajoljon,
S a képeken felmelegedve
Az ön szavait helyesen megértse.

Balde asszony:
A kedves Félix többször is
Elmondta már nekem,
Amiről önnek éppen most beszélt.
És ez egy képet váltott ki szívemből,
Amelyről mindig azt gondoltam,
Ezt el kell hogy meséljem önnek.

Capesius:
Ó tegye ezt meg, édes asszonyom — ,
Felüdülésre szomjazom
Képeinek gazdag kincsestárából.

Balde asszony:
Legyen hát. —
Volt egyszer egy fiú,
Ki erdei magányban nőtt fel,
Mint egy szegény erdészcsalád
Egyetlen gyermeke. –
A szülein kívül
Kevés embert ismerhetett meg.
Alkatra gyenge volt,
A bőre szinte átviláglott.
Sokáig nézhettél szemébe, melyben
A szellem legmélyebb csodája rejlett.
Kevés ember került életkörébe,
Barátokban mégsem szűkölködött.
Mikor a közeli hegyekben
Felfénylett az aranyló napsugár,
Fiúnknak tűnődő szeme
A szellem aranyát lelkébe szívta,
S az, mi szívében élt ilyenkor,
A felkelő Naphoz hasonlított.
De amikor a felkelő Napot
Sötét felhők takarták, melyeken
A napsugár áttörni nem tudott,
S a hegyekre borongó hangulat szállt,
Fiúnk szeme is elhomályosult,
S szívét bánat töltötte el. —
Így adta át magát egészen
Szűkebb világa szellemének,
Melyet – mint teste tagjait –
Magához tartozónak érzett.
Az erdő fái és virágai
Mind-mind az ő barátja volt.
Fa sudaráról,
Virágkehelyből
Mind szellemi lények beszéltek,
S ő megértette suttogásukat. —
Titkos világok csodadolgai
Tárultak fel fiunk előtt,
Amikor lelke elbeszélgetett
Azzal, mi a legtöbb ember szemében
Élettelennek számított csupán.
És esténként sokszor hiába várták
Az aggódó szőlők
Szeretett gyermekük.
Egy közeli sziklánál járt ilyenkor,
Hol egy forrás fakadt,
S vízcseppjeit ezerfelé porlasztva
Hintette a kövekre.
Midőn a holdvilág ezüstös fénye
Színes szikrákként tündökölve
Varázslatosan tükröződött
A vízcseppek áramlatában,
A kisfiú órákig ott időzött
A sziklaforrás közelében.
Látó szeme előtt ilyenkor
Szellemalakok formálódtak
A víz s a holdfény játékából.
Három női alakká váltak,
Kik olyan dolgokról meséltek,
Melyek felé a lelke vágya húzta.
Egy enyhe nyári éjszakán,
Midőn fiunk megint
A sziklaforrás mellett üldögélt,
Az egyik asszony felfogott
Ezernyi tarka cseppet
A forrásnak vizéből,
S a másik asszonynak nyújtotta át.
Ezüstösen fénylő kehellyé
Formálta meg a másik asszony
A porszemnyi vízcseppeket,
És átnyújtotta harmadik társának.
Ez megtölté a Hold ezüst fényével
És a fiúnak így nyújtotta át.
A fiú látó pillantása így látta mindezt. –
Az ezt követő éjszakán
Álmában egy vad sárkány tört reá
És kelyhét elrabolta. –
Ezek után fiunk
Már csak háromszor élte át
A forrásnak csodáját.
Utána az asszonyok elmaradtak,
Hiába üldögélt tűnődve
A sziklaforrás közelében
A Hold ezüst fényében.
S mire háromszázhatvanöt hét
Háromszor is letelt,
A fiú rég felserdült férfivé.
Az erdei szülői házból
Egy idegen városba költözött.
Kemény munkán elfáradtan
Egy este mélyen elgondolkodott,
Vajon mit hozhat még az élete.
Egy hirtelen jött elragadtatásban
Úgy érezte, hogy ismét ott van
A szikla forrásánál.
A forrás három asszonyát is látta,
Sőt még beszélni is hallotta őkét.
Így szólt az első:
Ha életedben bármikor
Magányosnak érzed magad.
Akkor csak gondolj énreám.
Az ember lelki pillantását elcsalom
Éteri messzeségbe,
Csillagvilágok távlatába.
Ki kész arra, hogy megérezzen engem,
Átnyújtom annak csodaserlegemben
Az italt, mely reményt ad életéhez.
Így szólt a második:
Gondolj reám, midőn úgy érzed,
Az élethez fogytán a bátorságod.
Az emberi szív ösztönző erőit
A lélek mélységeibe
És szellemi magasságok felé
Irányítom.
S aki erőit tőlem várja,
Annak varázskalapácsommal
Az életbe vetett erős hitet
Kovácsolok.
Így szólt a harmadik:
Emeld rám szellemi tekinteted,
Midőn életrejtélyek ostromolnak.
A gondolatok szálát én fonom
Az élet útvesztőiben,
S a lelki mélységekben.
Ki bennem bízik, annak
Az élet szeretetsugarait
Készítem el varázs-szövőszékemmel. – – –
Az ezt követő éjszakán
A férfi ismét álmodott.
Azt álmodta, hogy körülötte
Egy vad sárkány ólálkodott,
De közelébe férni nem tudott:
Megvédtek őt azok a lények,
Akiket annak idején
A szikla forrásánál látott,
S akik hazájából vele
Átköltöztek az idegen vidékre.
—
Capesius:
Köszönöm kedves asszonyom,
Ma gazdagon megajándékozott.

(Feláll és elindul, Balde asszony bemegy a házba.)

(Capesius egyedül, távolabb, a következőket mondja):
Capesius:
Érzem, milyen egészséget hozó
Lelkem számára egy ilyen kép,
S gondolkodásom elveszett erőit visszaadja.
Oly egyszerű volt, mit ez asszony elmesélt,
S bennem most mégis
Oly gondolaterőket ébreszt,
A melyek ismeretlen
Világokba vezetnek. – –
Ebben a szép magányban
Most átadom magam az álmodásnak.
Ez már nemegyszer
Oly gondolatokat hívott életre bennem,
Amelyek sokkal jobbnak bizonyultak,
Mint a hetekig tartó
Töprengések gyümölcsei.
—
(Eltűnik egy sűrű bokor mögött.)

JoHannes (gondolataiba mélyen elmerülve megjelenik ugyanezen az erdei tájon):
Álom volt-é ez vagy valóság? —
Amit barátnőm szelíd nyugalommal,
De mégis teljesen komoly szavakkal
A válásunkról mondott,
Azt elviselni képtelen vagyok.
Ó bárcsak arra gondolhatnék,
Hogy ő és én közém a józan ész akart
– a szellem ösztönző erői ellenében –
Csalóka kép gyanánt befurakodni.
—
Hem tudom – s nem akarom megfogadni
Az intést, mellyel Mária
Lelkem hangját akarja túlharsogni,
Mely szüntelen azt mondja: „Szeretem”. –
E szeretet a forrás,
Amelyből alkotó munkám táplálkozik,
És én nem akarok
Másfajta munkát megismerni.
Mit ér nekem az alkotási vágy,
A szellem magas céljai mit érnek,
Ha meg akarnak fosztani a fénytől,
Mely beragyogja létemet? –
Ebben a fényben kell hogy éljek.
Hogyha ettől megfosztanak,
Csak a halált kívánom mindörökre.
Érzem, erőm elhagy, ha megpróbálom
Elgondolni, hogy oly utakon járok,
Melyeken nem az ő fénye világít.
—
Előttem köd kezd sűrűsödni,
Mely zűrzavarrá változtatja
A csodákat, melyek különben
Szemem elé oly szépen festik
Az erdőket s sziklákat —
A szakadékból egy vad álom száll fel —
Ó mily borzalmas, megrázkódtató —
—
Ó távozz tőlem! —
Magány után sóvárgok,
Amely meghagyja saját álmaim;
Ezekben még elnyerhetem,
Amit úgy látszik elvesztettem.
—
– Nem hajlandó távozni! –
Így hát nekem kell menekülnöm –

(Úgy érzi, mintha lába a földbe gyökerezett volna.)

Milyen bilincsek tartanak
Leláncolva e helyre?

(Megjelenik Johannes éteri hasonmása.)

Ó —
Bárki légy is.
Fonnád akár emberi vért rejt,
Akár csak szellem légy csupán,
Ó távozz tőlem —
—-
Ki ez? —
Egy démon állit engem
Önnönmagam elé —
És nem akar távozni: —
Saját lényem képmása – ,
Úgy látom, még erősebb is
Saját lényemnél —

Az éteri hasonmás:
Szeretlek, Mária ….
Szívem dobog, a vérem láztól ég,
Hogyha előtted állok.
Ha pillantásod rám veted,
Tűzforró borzongás fog el;
S ha kezembe adod kezed,
Minden tagom boldogság tölti el —

Johannes:
Te ködből szőtt kísérteti alak
Hogy mered meggyalázni
A legtisztább érzéseit szívemnek —
Ó milyen bűnt követtem el,
Hogy sóvár torzképét kell látnom
Szerelmemnek, mely nékem oly szent —

Az éteri hasonmás (folytatja):
Oly gyakran hallgattam szavad – ;
S azt hittem, úgy szívom lelkembe mind,
Mint híradást a szellemi világból.
Ámde minden kinyilatkoztatásnál
Jobban szerettem közelségedet;
S mikor a lelki utakról beszéltél,
Oly boldogság töltött el,
Mely vad viharként hullámzik a vérben —

A lelkiismeret hangja:
Így szól elhallgatott,
De át nem dolgozott,
A fénytől rejtőző,
A vérben megmaradt
Titkos erőivel
A szenvedély.

Az éteri hasonmás (kissé más hangon):
Még nem szabad elhagynom téged;
Gyakorta fogsz magad mellett találni.
Addig kell melletted maradnom,
Míg erőt nem találsz ahhoz,
Hogy engem olyanná tegyél,
Mint az a lény,
Akivé válnod kell majd egykor.
Most még nem váltál azzá,
Csupán önösséged káprázatában
Látod magadban, őt,
—
(Megjelenik Lucifer és Arimán.)

Lucifer:
Ó ember, győzd le önmagad,
Ó ember, válts meg engem.
Legyőztél már
Lelked magas szféráiban,
De lényed mélyén ott vagyok.
Az élet útjait ha járod,
Mindig reám találsz majd,
Amikor azt tűzöd ki célodul,
Hogy tőlem teljesen megvédd magad.
Ó ember, győzd le önmagad,
Ó ember, válts meg engem.

Arimán:
Ó ember, légy merész,
Ó ember, élj át engem.
A szellemi látást már megszerezted;
Nekem meg kellett rontanom
A szíved életét.
Még gyakran el kell szenvedj
Sok súlyos lelki kínt.
Ha nem maradsz szerényen
Az én erőim mellett,
Ó ember, légy merész,
Ó ember, élj át engem,

(Lucifer és Arimán eltűnik, ugyanígy az éteri hasonmás is. Johannes mély töprengésbe merülve bemegy az erdő sűrűjébe.)

(Újra megjelenik Capesius. Egy bokor mögött – mint egy vízióban – ő is átélte a Johannes és éteri hasonmása között lejátszódott jelenetet.)

Capesius:
Mi volt velem?
Most is szorongat, mint lidércnyomás.
Thomasius jött erre itt az úton,
Úgy láttam, töprengésbe elmerülve.
Aztán megállt,
Mintha valakivel beszélne,
De kivüle nem volt itt más jelen.
Erős szorongást éreztem nyomasztón,
Nem láttam már, mi történt körülöttem.
Álomban szinte, s öntudatlanul
Úgy látszik elmerültem
A képvilágba, melyre most is
Oly jól emlékezem.
Kevés ideig tarthatott csak.
Hogy elveszítve önmagam,
Álmomba elmerülve ültem.
És mégis oly gazdag volt
Ez az álomvilág.
És oly megdöbbentően hat reám.
Embereket láthattam.
Akik régmúlt időkben éltek,
S beszélni is hallottam őket.
Egy szellemi szövetségről álmodtam,
Mely az emberiség magasztos céljai
Felé törekedett.
Köztük világosan felismertem magam,
S éreztem azt, hogy dolgaikban
Magam is járatos vagyok.
Csak álom, – de megrázó volt ez álom.
Azt egész biztosan tudom,
Hogy jelenlegi életemben
Ily dolgokat sosem tapasztalhattam.
S a benyomás, mely megmaradt belőle,
Úgy tölti el a lelkem,
Mint a valódi élet,
E képek őserővel vonzanak; —
Ó bár még egyszer láthatnám ez álmot.

(A függöny legördül, mialatt Capesius még ott áll.)

A következő képek a XIV. század első harmadában lefolyt eseményeket jelenítenek meg. A képek Capesiusnak, Thomasiusnak és Máriának korábbi földi életükbe való visszapillantását ábrázolják.

6. kép

(Erdei tisztás. A háttérben magas sziklák, melyeken vár áll. Nyáresti hangulat. Parasztok, Simon zsidó, Thomas bányamester, egy szerzetes.)

(Parasztok haladnak át a tisztáson, megállnak és beszélgetnek)

1. Paraszt:
Nézzétek a gonosz zsidót;
Tudom, hogy nem merészkedik majd
Ugyanezen az úton jönni,
Melyen mi járunk.
Olyasmiket hallhatna,
Melyek fülét már régen sértik.

2. Paraszt:
Meg kell hogy éreztessük végre
Világosan az arcátlannal,
Hogy itt, becsületes hazánkban,
Hová ő csak úgy belopózott,
Nem tűrjük meg tovább.

1. Parasztasszony:
Az uraságok védelmében áll,
Kik fent a kastélyban lakoznak,
Hová közülünk senki sem mehet be.
De a zsidót, azt szívesen fogadják,
S ő azt teszi, amit a lovagok kívánnak.

3. Paraszt:
Nehéz okosnak lenni abban,
Ki szolgálja az Istent, ki a poklot.
Hálásak lehetünk a lovagoknak,
Kenyeret és munkát adnak nekünk.
Ugyan mivé is lennénk nélkülük?

2. Parasztasszony:
Ezt a zsidót én csak dicsérhetem.
Kigyógyított orvosságával
Nehéz betegségemből, s közben oly jó,
Oly kedves is volt hozzám. –
És ezt megtette már sokakkal.

3. Parasztasszony:
De elárulta egy barát nekem,
Hogy ördögi szerekkel gyógyít ő,
Hogy mérgeitől óvakodni kell,
Mert állítólag átváltoznak bennünk
És minden bűnnek bebocsátást adnak.

4. Paraszt:
Akik a lovagok
Szolgálatában állnak,
Ősi szokásaink ellen harcolnak.
Ők azt mondják, tud a zsidó sok mindent,
Mi üdvöt és áldást hozó,
S amit csak a jövőben
Fognak majd megbecsülni.

5. Paraszt:
Új, jobb kor közeleg,
Előre látom máris szellememmel,
Midőn a lelki képek megmutatják,
MÍ testi szemmel még nem látható.
És fenn a lovagok
Számunkra ezt akarják létrehozni.

4. Parasztasszony:
Egyházunknak hűséggel tartozunk.
Ő az, aki megmenti lelkünk
Az ördög képeitől, a haláltól
És a poklok kínjától.
A lovagoktól óvnak a barátok
És a varázslótól is, a zsidótól.

5. Paraszt asszony:
Kis ideig kell már csupán
Türelmesen viselnünk az igát,
Melyet a lovagok raktak reánk.
A vár romokban fog heverni nemsokára.
Ez álomlátásban
Mutatkozott nekem.

6. Parasztasszony:
Midőn oly gyakran hallom hangoztatni,
Hogy a lovagok elpusztítanak,
Aggódom, súlyos bűnt veszünk magunkra.
Azt látom: tőlük mindig jót kapunk;
El kell fogadnom őket is keresztényeknek.

6. Paraszt:
Hogy a jövőben mit akarnak
Gondolkodni az emberek,
Azt bízzuk rá azokra,
Kik majd utánunk élnek.
A lovagoknak nem vagyunk mi mások,
Mint ördögi mesterkedésük eszköze,
Amellyel minden ellen küzdenek,
Mi igazán keresztény.
Hogyha elűzik őket,
Nem lesznek vezetőink,
S úgy élhetünk hazánkban,
Ahogy minékünk tetszik.
S most hív az esti ájtatosság;
Ott megtaláljuk azt,
Amit lelkünk kíván,
S mi őseink szokásaihoz illő.
Nem kellenek nekünk az új tanok.

(A parasztok távoznak, Simon zsidó kijön az erdőből.)

Simon:
Mindég a régi gúny és gyűlölet,
Amit mindenfelől
Örökké hallanom kell.
És mégis minden egyes alkalommal
Újból eltölt a fájdalom,
Ha nékik teljesen
Kiszolgáltatva kell látnom magam.
Úgy látszik, mintha semmi ok se volna rá,
Hogy mindenütt így bánjanak velem,
Mégis gyakran kísért egy gondolat,
Amely az igazságot tárja fel:
Hogy mindennek értelme van,
Mit életünk elénk hoz.
Így biztosan oka van annak is,
Hogy a nemzetségemhez tartozóknak
Szenvedniük kell.
S ha feltekintek itt e várurakra,
Látom, hasonló sorsuk az enyémhez,
Csak ők maguk választják céltudattal,
Amit reám a természet hatalma kényszerít.
Ők elkülönülnek az emberektől,
Hogy a magányban oly erőket
Fejlesszenek magukban,
Melyekkel céljukat elérhetik.
Érzem, hálával tartozom a sorsnak,
Hogy a magány áldását hozta rám.
Saját lelkemre lévén így utalva,
A tudomány felé fordultam.
Megtudhattam abból, amit tanítnak,
Hogy új célok felé fordul korunk.
Olyan természeti törvények fognak
Megnyilvánulni majd az embereknek,
Melyek előttük eddig rejtve voltak.
Meghódítja az ember
Az érzékek világát,
S erőket bontakoztat ki belőle,
Amelyeket szolgálatába állít.
Megtettem, ami tőlem telhető volt,
Hogy én a gyógyítást képezzem így tovább.
Törekvésem méltóvá tett szövetségükre.
A rend megbízott azzal, hogy kutassam
Milyen erőket rejtenek magukban
A földjükön az ásványok, növények,
Melyek újfajta gyógyításra
Volnának felhasználhatók.
Az ő elgondolásuk értelmében
És céljaikért dolgozom.
Bevallhatom, hogy munkámnak gyümölcsét
Örömmel láttam többször is beérni.

(Tovább megy az erdőbe.)

(Thomas bányamester jön az erdőből, találkozik a szerzetessel.)

Thomas:
Leülök itt egy kis időre.
A lelkem nyugalomra vágyik.
Hogy újra megtalálja önmagát
A viharok után, amelyek érték.

(A szerzetes jön.)

Szerzetes:
Derék fiú, szívemből üdvözöllek.
Látom, hogy a magányt kerested;
Békét akarsz a sok munkád után,
Hogy lelkedet a szellemi világok
Felé irányítsd.
Szeretett tanítványomat
Szívesen látom így.
De a tekinteted fájdalmat árul el,
Úgy látszik gondok nyomják lelkedet.

Thomas:
A fájdalom, s a legnagyobb boldogság
Gyakran együtt jelenhet meg szívünkben.
Ez megmutatkozott az életemben
Ezekben a napokban.

Szerzetes:
Örömben s bánatban tehát
Egyszerre részesültél?

Thomas:
Beszéltem önnek már korábban arról,
Hogy a bányafelügyelő leányát
Szeretem és hogy ő is szívlel engem.
Azt tervezzük, feleségül veszem,
Megosztja életét velem.

Szerzetes:
Hű társad lesz a bajban és örömben;
Az egyház jámbor, hűséges leánya.

Thomas:
Csakis ily asszony mellett élhetek,
Hiszen öntől, szeretett vezetőmtől
Valódi istenfélelmet tanultam.

Szerzetes:
S biztos vagy-é saját lelkedben,
Hogy továbbra is azt az utat járja,
Melyet mint helyest néki megmutattam?

Thomas:
Amily igaz, hogy szívem itt dobog.
Oly igaz az, hogy hű marad fia
A magasztos tanokhoz mindörökre,
Amelyeket Öntől tanulhatott.

Szerzetes:
Most hogy boldogságodról már beszéltél,
A fájdalmadról is beszélj nekem.

Thomas:
Sokszor beszéltem önnek életemről. –
Alig nőttem ki gyermek éveimből,
Elindultam bejárni a világot.
Gyakran váltottam munkahelyemet.
Egy vágy élt állandóan csak szívemben:
találkozni apámmal, kit szerettem,
Habár sosem hallottam jót felőle.
Elhagyta jó anyámat,
Hogy asszonytól, gyerektől nem zavarva
Új életet kezdhessen.
Kalandvágy élt szívében.
Még gyermek voltam, mikor elhagyott,
Kis húgom éppen akkor született.
Rövid idővel ezután
Anyám is meghalt bánatában.
Kis húgomat jó emberek nevelték,
Kik később elhagyták szülőhelyünket.
Sosem hallottam róla többé.
Rokonaim segítségével
Bányászatot tanultam,
És ebben oly eredményt értem el,
Hogy mindenütt találtam munkát,
Ahol kerestem.
Sosem vesztettem el reményemet,
Hogy apám egyszer megtalálom.
S most, hogy reményem teljesült,
Örökre elvesztettem.
Tegnap történt, hogy szolgálati ügyben
Elöljárómnál meg kellett jelennem.
Ön tudja, mily kevéssé szeretem
A lovagot, főmunkavezetőmet,
Mióta megtudtam, hogy ön ellenfele.
El is határoztam e perctől kezdve:
Megválók a kastély szolgálatától.
Előttem máig ismeretlen okból
A lovag úgy irányította
Beszélgetésünk fonalát.
Hogy végül Önmagát – apámként
Fedhette fel. . .
Mi ezt követte, .. ó … szeretném elhallgatni.
El tudtam volna mind feledni,
Amit anyámmal és velem tett,
Mikor apámmal szemben álltam,
Ki görnyedten a fájdalomtól
Beszélt régmúlt időkről.
De az ön ellenfele állt előttem.
Csak egy dolgot tudtam világosan:
Mély szakadék áll köztünk mindörökre.
Pedig úgy szeretném szeretni őt,
Kit oly soká kerestem vágyakozva. –
Most elvesztettem őt másodszor is,
Így érzem azt, amit át kellett élnem.

Szerzetes:
Sosem fog szándékomban állni,
Hogy elszakítsam azt a köteléket,
Melyet a vérség kényszerít reád.
De azt, amit lelkednek adhatok,
Szeretettel fogom továbbra is
Tenéked nyújtani.

(A függöny legördül, miközben elmennek.)

7. kép

(Annak a várnak egyik szobája, amely az előző képben kívülről volt látható. A szobát mindenütt egy misztikus testvériség szimbólumai díszítik. A szellem lovagjainak gyűlése, majd a szerzetes az egyik lovaggal; később megjelenik Benedictus szelleme, aki mintegy ötven évvel azelőtt halt meg. Lucifer és Arimán. – A nagymester négy testvérrel egy hosszú asztalnál ül.)

Hegymester:
Kik társaimmá lettetek, hogy vélem együtt
Kutassátok az emberek jövendő céljait,
Amelyeket a szellemi világból
A földi munkásság honába hozni
Szövetségünk alapszabálya
Feladatunkul tűzi ki,
Hűséggel álljatok mellettem
E súlyos gondokkal terhelt időkben is.
Azóta, hogy magasztos vezetőnk
Sötét hatalmak áldozatja lett,
Kik a gonoszból merítik erőiket,
Hogy a maguk módján az ellenállás
Erőivel szolgálják
A bölcsesség tervét, amely
Rosszból is tud jót létrehozni –
Reménytelenné vált azóta
Minden törekvésünk a földi síkon.
Már elfoglaltak ellenségeink
Jó egynéhányat váraink közül,
S a drága testvérek közül sokan
Követték harcolva nagy mesterünket
Az örökkévalóság
Fényes honába.
Rövidesen üt majd az óra,
Midőn e falak is leomlanak,
Melyek ma még megvédenék bennünket.
Máris fürkészik ellenségeink,
Hogyan rabolhatnák el birtokunkat,
Melyét nem saját hasznunkért szereztünk,
Hanem csak arra szolgál eszközül,
Hogy embereket gyűjthessünk magunk köré,
Akiknek lelke mélyén
Csirákat ültetünk el
Jövő idők számára.
Ezek akkor fognak kibontakozni,
Midőn ezek az emberek
A szellemi világból visszatérnek
Legközelebbi földi életükbe.

I. Ceremóniamester:
Hogy rendünknek meg kell hajolnia
A sors-tervnek homályos
Szándékai előtt,
Azt érthetőnek kell tekintenünk.
De hogy közösségünk bukása
Magával rántja oly sok testvér
Egyéni életét is,
Ez a világtörvény szerint
Igaztalannak látszik.
Nem akarom panaszra nyitni számat,
Hisz önként haltak meg testvéreink. –
De lelkem még szeretné érteni,
Miért ez áldozat,
Amit akkor, midőn a sorshatalmak
Egy egész pusztulását kell okozzák,
Annak kell hoznia,
Ki ehhez az egészhez kapcsolódott.

Nagymester:
Az egyes ember élete
A világtervvel bölcsen összefügg.
Testvéreink sorában
Sokan vannak, akik már képesek
Rendünket szellemi erőikkel szolgálni,
De foltok vannak még az életükben.
Szívük tévútjai miatt vezeklés
A szenvedés, mit az egésznek
Szolgálatában elviselnek,
S ki ném saját hibája folytán kénytelen
A rend karmájából adódó
Tövises úton járni,
Annak a fájdalom erőt ad arra,
Hogy egy magasabb rendű életútra
Emelkedjék fel.

I. Ceremóniamester:
Rendünk tehát megtűrhet
Soraiban oly embereket is.
Akik nem a legtisztább lelkülettel
Szolgálják magas céljait?

Nagymester:
A lelkekben lévő jót méri csak le,
Ki egy magasztos műnek
Szolgálatában áll
És hagyja, hogy mindannak, ami rossz,
A kozmikus törvények
Szabják ki büntetését.
Testvéreim, azért hívattalak most,
Hogy gyászos napjainkban
Emlékeztesselek komoly szavakkal:
Örömmel halni céljainkért,
Amelyeknek szentelni életünk
Hűséggel megfogadtuk –
Ez illik hozzánk.
Akkor vagytok testvéreim
A szó valódi értelmében,
Ha lelketekben bátran csendül újra
Szövetségünk jelmondata:
„Külön létét és életét
Fel kell áldoznia
Annak, aki a szellem céljait
Érzéki megnyilatkozásban
Akarja látni;
Annák, aki saját akaratába
A szellemek akaratát
Meri árasztani.”

I. Preceeptor:
Magasztos mester, hogyha megvizsgálnád
Minden egyes testvérünknek szívét,
A legtisztább visszhangját hallanád ott
Jelmondatunknak,
De hallani szeretnénk tőled,
Hogy értsük azt, hogy ellenségeink
Birtokainkkal, életünkkel együtt
A lelkeket is elrabolják tőlünk,
Akikkel mi szeretettel törődtünk.
Hisz napról-napra megmutatkozik
Mindég világosabban az,
Hogy ím az emberek a győzteseknek
Nemcsak kényszerből adják meg maguk,
De gyűlölni is megtanulják
A szellemi utat,
Amelyet nékik megmutattunk.

Nagymester:
Amit lelkükbe így elültetünk.
Az meghalhat jelen korunk számára,
De visszatérnek majd az emberek,
Kik szellemünk fényét belélegezték
És műveinket a világnak adják.
Ezt mondja a halál birodalmából
Nagy vezetőnk oly gyakran szellememnek,
Ha csendes óráimban
Lemerülök lelkem mélyére,
S erők ébrednek bennem,
Hogy ott időzzem a szellemvilágban.
Ilyenkor mesterünk
Jelenlétét megérzem
És úgy hallom szavát,
Amint gyakran hallottam
Még földi életében.
Nem művünk végéről beszél,
Csak arról szól, hogy céljaink
Majd egy későbbi földi korban
Fognak valóra válni.

(A nagymester és két testvér elmegy, kettő ottmarad.)

I. Preceptor:
Éppúgy beszél a szellemi világról,
Mint mások falvakról és városokról. – –
Nyomasztónak találom,
Ahogy egyes testvéreink,
A legnagyobb beavatottak,
Más létformák világáról beszélnek.
Pedig egyébként földi céljainkhoz
Szorosan kapcsolódom én is.

II. Ceremóniamester:
Tartom magam mestereink szavához:
Annál, aki nem tudja elfogadni
Teljes hittel a szellemi világról
És a szellemről szóló híradást, –
Nem képessége az, ami hiányzik
Ahhoz, hogy fogni tudja ő is
Az ily kinyilatkoztatást.
Egészén másban szenved ő hiányt.
Nem méltó arra még,
Hogy magasabb világok
Tagja legyen, jól sejti ezt,
De önmaga előtt is eltakarja.
A lelket, hogyha nem tud meghajolni
A szellemről való tudás előtt,
Titokban foltok szennyezik,
De nem akarja ezt
Magának sem bevallani.

(Mindkettő elmegy.)

(Megjelenik a szerzetes, odalép hozzá a második preceptor.)

II. Preceptor:
Mi hozta önt e házba,
Amely az ön szemében
Az ellenség lakóhelye?

Szerzetes:
Barátaimhoz kell sorolnom
Mindenkit, aki emberarcot öltött.
Ezt így kívánja szigorú szabályunk.
De ellenségesnek tűnhet bizonnyal
A kívánság, amellyel
Önökhöz kell fordulnom.
Feletteseim megbízása folytán
Vagyok most itt jelen.
Szeretnék békés úton visszakapni
A birtokot,- mely régi írások szerint
Az egyházunkat illeti.
A birtok, melyből most bányát csináltak,
Egyházunknak jogos tulajdona.
A mód, ahogy azt önök megszerezték,
Nem számíthat jogosnak.

II. Preceptor:
Hogy jogos-e vagy jogtalan
Az, hogy magunkénak tekintjük,
Arról a bírók hosszasan vitázhatnának.
De biztosan a mi tulajdonunk
Egy magasabb jog értelmében.
A földbirtok kihasználatlan föld volt.
Mikor rendünk megvásárolta azt.
Önök semmit sem tudtak arról,
Mily gazdag kincset rejt a föld magában.
Mi tettük hozzáférhetővé
A szorgos emberi kezek számára.
Elvándorolnak most e kincsek
Legtávolabbi országokba is,
S előmozdítják emberek jólétét.
Sok derék ember dolgozik
A föld aknáiban.
Melyet önök vadonként birtokoltak.

Szerzetes:
Ön nem tartja tehát helyénvalónak,
Hogy a rendjénél keresztülvigye,
Beszéljük meg békésen,
Miként tudnánk jogunkat
Érvényesíteni?

II. Preceptor:
Minthogy tudtunkkal nincsen tartozásunk,
Sőt biztosak vagyunk az igazunkban,
Így hát kivárhatjuk nyugodtan,
Az igazságtalanságot vajon
Ez ügyben is az önök oldalára
Akarják-e fordítani.

Szerzetes:
Konokságukkal arra kényszerítnek,
Hogy más eszközöket vegyünk igénybe.

Il. Preceptor:
Csak harcok árán engedjük magunkat
Megfosztani jogunktól.
Ezt rendünk becsülete így kívánja.

Szerzetes:
Így hát bevégeztem a küldetésem;
Felesleges minden további szó.
Lehetne-e a főnökkel beszélnem,
Ki itt rendelkezik?

II. Preceptor:
A mester majd szolgálatára áll bizonnyal.
De kérnem kell, hogy várjon egy kicsit,
Azonnal nem fog tudni jönni. (Elmegy.)

Szerzetes:
Megbízatásom mért is kényszerit
A gyűlölt rend szobáiba belépni. Tekintetem mindenfelé
Csak ördögi jelekkel
És bűnös képekkel találkozik.
De szinte rettegés fog el. . .
Minden recseg –
Jaj kísértet jár a szobában,
Úgy érzem, mintha mindenünnen
Gonosz hatalmak vennének körül.
—
Minthogy tudtommal semmi bűn se terhel,
Dacolnom kell az ellentéterőkkel.
Most már egész félelmetes lett minden ….
Ó —

(Megjelenik Benedictus szelleme.)

Segítsetek jó szellemek!

Benedictus:
Fiam, térjél eszedre!
Gyakran fordulhattam tehozzád,
Midőn imád mélységes áhítattal
A szellemi, világba ragadott.
Bátran hallgasd meg hát e percben is,
Azt, amiről tudomást kell szerezned,
Hogy sötétség helyett a szellem fénye
Uralkodjék lelkedben.

Szerzetes:
Midőn jelentékeny ügyekben
Világosságért esdekeltem,
S alázatos imám
A szellemi világokban
Meghallgatásra lelt,
Megjelentél nekem, nagy mesterem,
Ki rendünk dísze voltál,
Míg földi testben élted életed.
Magas világokból beszéltél hozzám
És megvilágosítottad értelmemet
És megerősítetted erőimet.
És lelki szemeimmel láttalak,
Szellemi hallással hallottalak.
Most ebben az órában is
Alázatosan hallgatom
Kinyilatkoztatásodat,
Amely belőled
Lelkembe árad.

Benedictus:
E ház egy testvéri közösség háza,
Melyet lelkedben
Eretnekséggel vádolsz.
Úgy látszik, mintha gyűlölettel néznék
Amit mi szeretünk,
És tisztelnék, amit mi bűnnek tartunk.
Testvéreink feladatuknak érzik,
Hogy közreműködésükkel segítsék
A szellemi bűn pusztulását.
Ezt oly szavakkal támasztják alá,
Amelyeket én mondtam
Még földi életemben.
Nem sejtik, hogy ezen szavaknak
Csak úgy lehet érvénye maradandó,
Ha munkáim folytatói képesek
A helyes értelemben
Tovább képezni őket.
Engedd tehát, hogy lelked mélyén
Az új kor szellemében
Támadjon újra fel,
Mit földi létem idején
Szabad volt elgondolnom.
A rendet, amely céljait
A misztika szféráiból meríti.
Olyan fényben tekintsd,
Amelyben én magam tekinteném ma,
Ha sorsom azt juttatná részemül,
Hogy földi testben munkálkodjam köztetek.
A rend magas célok felé törekszik.
Azok, kik néki szentelik maguk,
Megsejtve érzik jellegét
Későbbi földi korszakoknak;
És vezetőik már előre látják,
Milyen gyümölcsök érnek a jövőben.
Az élet módja és a tudomány
Megváltoztatja majd a célokat
És a formákat is.
Mindaz, miről a rend,
Amelynek, üldözésében segítesz,
Úgy érzi, hogy amit ma meg kell tennie,
E változás szolgálatában áll.
Csak hogyha hajlandó lesz
Egy békés műben egyesülni
A két cél: mit testvéreink szolgálnak
És melyet az eretnekek követnek,
Akkor fakadhat üdv belőlük
A földi lét számára.

Szerzetes:
De hogy tudjam ez intést megfogadni,
Amelyre méltónak találtál? —
Hiszen mindattól oly erősen eltér,
Mit eddig helyesnek találtam.

(Megjelenik Arimén és Lucifer.)

De más lények is közelednek!
Te melletted ők mit keresnek?

Arimán:
Más helyről kapsz további utasítást.
Nem találhatod könnyűnek,
Hogy engedelmeskedjél
Elődöd intésének.
Gondold meg: ő a boldogság honában él.
Mit ott a törvény s kötelesség megkíván,
Csak zűrzavart okozhat
A Földön, ahol ti vagytok jelenleg.
Emeld fel hozzá pillantásodat,
Ha épülést akarsz keresni
Abban a boldogságban,
Amelyben a kozmikus szellemek
Majd a legtávolabbi földi korban
Az emberekét részesítik.
De hogyha azt kívánod,
Hogy munkád már most is helyes legyen.
He hagyd, hogy más vezessen,
Mint az, amit az értelem
És az érzékeid tanítanak.
Sikerrel felkutattad
A rendtársaknak bűneit,
Melyeket rejtegetnek
A nagyvilág előtt.
És megmutatják bűneik neked,
Hogy a jövőre szóló
Alap szabályaik
Milyen jól megférhetnek
Bűnös lelkekben is.
És hogyha ezt tudod,
Hogyan akarhatnál ezentúl
A renddel békességben élni?
A tévedés az rossz talaj,
Sosem teremhet jó gyümölcsöt.

Lucifer:
Jámborságod a jó utat matatta néked.
Igaz, hogy a célok változnak az idővel,
De nem szabad, hogy az eretnekek
Szabják meg, hogy az ember merre menjen.
E szellemi rendnél az a veszélyes,
Hogy az, mit mond, igaz.
De az igazat úgy csavarja ki,
Hogy az veszélyesebb a tévedésnél.
Ki nyíltan szólna hazugságot,
Annak bolondnak kéne lennie,
Hogy azt hihesse, bárki is
Hajlandó lesz vezetését követni.
De a szellem lovagjai nem ily buták; –
Ők Krisztusról beszélnek,
Mert jól tudják, e név
Megnyitja a kaput
Az emberek lelkéhez.
Krisztus ellenképének
A legtöbb hívet úgy szerezzük,
Hogyha a képet
Krisztusnak nevezzük.

Szerzetes:
Oly zavaróan csengenek fülembe
Ezek a hangok a lélekvilágból.
E hangokat gyakran hallottam én,
De eddig mindig ellenezték,
Amit a jámborság parancsol.
Hogyan találjak rá a jó utakra,
Ha most meg a gonosz hatalmak
Dicsérik őket.
Már majdnem úgy tűnik nekem, —
De nem, erre gondolnom sem szabad. –
Bölcs vezetőm majd úgy vezérel engem,
Hogy megtaláljam értelmét szavának,
Amely előttem most még oly homályos.

Benedictus:
A helyes utat megmutathatom,
Ha lelkedet egészen áthatod
Azzal, amit a Földön mondtam egykor.
S ha annak értését, mi benne él,
Azon világban próbálod kivívni,
Amelyben most láthatsz meg engem,
A helyes út megadatik neked.

(A függöny legördül, mialatt a szerzetes, Benedictus szelleme, Lucifer és Arimán még a teremben van.)

8. kép

(Ugyanaz a terem, mint az előző képben. Első preceptor, Joseph Kühne, a nagymester Simonnal, majd az első és második ceremóniamester. Először Joseph Kühne van a színen, majd odalép hozzá az első preceptor.)

I. Preceptor:
Beszélni óhajtott velem.
Mi mondanivalója van?

Joseph Kühne:
Az, ami ide elhozott,
Fontos nekem és fontos önnek is.
Ön ugye ismeri Tamást, a bányamestert,
Ki az Önök szolgálatában áll?

I. Preceptor:
Jól ismerem ezt a derék fiút,
Okos munkáját nagyra értékeljük;
És szereti őt minden ember,
Ki hozzá van beosztva.

Joseph Kühne:
És lányomat, Cilit is ismeri?

I. Preceptor (megindultan):
Már láttam őt, midőn egy alkalommal
Önnel találkoztam,
S családja is jelen volt.

Joseph Kühne:
Úgy történt, hogy Tamás
Gyakorta eljárt otthonunkba
Kezdettől fogva, hogy megérkezett.
És aztán egyre sűrűbben jött.
Látszott, hogy mély vonzalmat érez
Cilink iránt.
Nem is volt ebben semmi különös,
De jó soká eszünkbe sem jutott,
Hogy Cili ezt az érzést viszonozza.
Állandóan csak az imának élt,
Kerülve szinte minden társaságot.
De egyre tisztábban mutatkozik,
Hogy vonzódik teljes szívével
Ezen idegenből jött férfihez.
S a dolgok most úgy állnak,
Hogy engednünk kell lányunk óhajának,
Aki követni vágyik
Tamást a házasságba.

I. Preceptor (bizonytalan mozdulatokkal):
S e házasság miért van ellenükre?

Joseph Kühne:
Hagy jó uram, ön tudja jól,
Hogy híve vagyok rendjük szellemének.
Nehéz szívvel viseltem el,
Hogy leányom egész szeretete
Azok felé irányul,
Kik önöket is, engem is
Eretnekeknek bélyegeznek.
Az a barát, aki jelenleg
A szomszéd rendház főnöke,
S ki állandóan küzd azért,
Hogy az önök rendjének, céljai
Meg ne valósulhassanak,
Egészen úrrá lett leányunk lelkén.
Míg lányom a házamban él,
Sosem adom fel a reményt,
Hogy majd csak vissza fog találni
A szellemi sötétségből a fényhez.
De végleg el kell hogy veszítsem őt,
Ha nőül megy ahhoz a férfihez,
Aki az ember üdvösségét
– akárcsak ő –
Az említett barátnak szellemében
Akarja megtalálni.
Ez a barát Tamásra is
Rá tudta kényszeríteni
Hitként – saját egyéni véleményét.
Borzadva kellett mindig hallanom
A szitkokat, amelyeket Tamás szórt,
Midőn az önök rendjéről esett szó.

I. Preceptor:
Sok ellenségünk van, nem számit az már,
Ha számuk eggyel megnövekszik.
De elbeszéléséből nem derül ki,
Milyen közöm lehet nekem
E házassághoz.

Joseph Kühne:
Nagy jó uram látja e paksamétát. —
Megbízható okmányok vannak benne.
Csak nőm és én olvastuk őket eddig,
Tartalmuk itt egyébként ismeretlen.
De most fel kell hogy fedjem őket önnek,
A kislány, kit leányunkként neveltünk,
Nem származik mitőlünk.
Gyermekkorában vettük gondozásba,
Amikor édesanyja meghalt.
Úgy gondolom, hogy az,
Amit most meg kell tudnia,
Feleslegessé fogja tenni,
Hogy bővebben szóljak a részletekről.
Nevelt lányunknak apja
Számunkra ismeretlen volt sokáig,
S Cili maga nem tudja még ma sem,
Hogy honnan származik.
Minket tekint szülőinek.
És e hitében meghagyhattuk volna,
Hiszen sajátunkként szeretjük.
De most, sok évvel azután,
Hogy édesanyja meghalt,
Hozták ezeket az írásokat,
Amelyekből világosan kitűnik,
Hogy ki a nevelt lányunk édesapja.

(A preceptor teljesen bizonytalanná válik.)

Hogy tudja-e ön, nem tudom,
De én magam már biztosan tudom, –
– hogy ön az apja.
Nem kell, hogy többet mondjak, azt hiszem.
De minthogy az ön véréről van itt szó,
Ezért most arra kérem, hogy segítsen.
Kettőnknek sikerülni fog talán
Leányát a sötétségtől megmenteni,

I, Preceptor:
Ön mindig oly hűségesnek mutatkozott,
Szeretnék a továbbiakban is
Számítani önökre, kedves Kühne,
Ugye nem fogja senki sem meghallani
Sem itt e falakon belül, sem kívülük,
Mily kapcsolatban állok e leánnyal?

Joseph Kühne:
Ezért szavam kezeskedik.
Nem fogok önnek ártani,
Csak kérem, hogy segítsen.

I. Preceptor:
Megérti, hogy most képtelen vagyok
Folytatni a beszélgetést.
Kérem, hogy hallgasson meg holnap engem.

Joseph Kühne:
Majd eljövök. —–

(Kühne elmegy.)

I. Preceptor (egyedül):
A sorsom mily kegyetlenül beteljesül!
Nyomorban hagytam nőm és gyermekem,
Mert úgy éreztem, csak bilincsek ők.
Hiúságom vezérelt utamon,
Mely a szellem rendjébe elhozott.
Magasztosan hangzó szavakkal
Elköteleztem itt magam
Az emberszeretet művének.
És megtehettem ezt oly bűnnel vállamon,
Mely a szeretet ellentétéből fakadt.
Világosan mutatkozott meg rajtam,
Mily bölcsen tudja rendünk
Az embereknek útjait vezetni.
Felvettek engem tagjaik sorába,
S kemény szabályaik alá vetettek.
Rákényszerültem az önismeretre,
Amelyhez nem jutottam volna el,
Ha életutam másfelé vezet.
S midőn a sorsom rendelése folytán
Ide került fiam a közelembe,
Azt hittem, a magas hatalmak
Megsajnáltak és megmutatták
Utam a kiengesztelés felé.
Rég tudtam azt, hogy Kühne nevelt gyermeke
Nem más, mint elhagyott leányom.
—
Rendünk a pusztulás előtt áll.
Testvéreim mind a halálba mennek.
De jól tudják, a célok élni fognak,
Amelyekért feláldozzák maguk.
Lelkem mélyén már régen érzem,
Hogy nem vagyok méltó ilyen halálra.
Így egyre inkább érlelődött bennem
A terv, hogy mesterünknek felfedem
A helyzetem és kérem engedélyét,
Hogy a rendből kilépjek.
Két gyermekemnek óhajtottam
Szentelni életem,
Hogy vezekeljek, ahogyan tudok
Még itt, ebben a földi életemben.
Látom világosan, hogy a fiút ide
Nem az apa utáni vágy vezette.
Ezt csak jó szíve hitte.
Azok a vérségi erők vezették,
Melyekkel nővéréhez kapcsolódik.
Az a másik vérségi kötelék
Az apja vétke által meglazult,
Különben a barát nem tudta volna
Egészen elrabolni tőlem őt.
S a rablás oly jól sikerült,
Hogy az apától a fiával együtt
El fog idegenedni lánya is.
Így hát már nincs egyéb teendőm,
Mint gondoskodni arról,
Hogy megtudják a gyermekek,
Hogy a dolgok valójában hogy állnak,
És megadással várni bűnhődésemet
Azoktól a hatalmaktól, akik
A vétkeink kontóját jegyzik.

(A preceptor elmegy.)

***

(Szünet után a nagymester és Simon lép a terembe.)

Nagymester:
Ezentúl várunkban kell hogy maradj, Simon.
Mióta a varázslatról szóló mesét
Elterjesztették,
Veszélyes volna minden lépés,
Amelyet a környékben tennél.

A zsidó:
Nagy fájdalmamra van,
Hogy meg nem értésük miatt
Ily ellenségesen fogadják
Az emberek a segítségemet.
Amely pedig javukra válna.

Nagymester:
Ki a nagy szellemek kegyelme folytán
Az emberek lelkébe láthat,
Az látja ott az ellenségeket,
Kik saját lényének ellenszegülnek.
Ellenfeleink harca ellenünk
Csak annak a nagy háborúnak mása,
Melyet szívünkben szüntelen
Egyik erő a másik ellen
Viselni kénytelen.

A zsidó:
Nagy jó uram, amit most ön kimondott,
Az lelkem legmélyén talált el.
Valóban nem születtem álmodónak,
De amikor erdőn-mezőn
Magányosan barangolok,
Lelkem elé egy kép tolakszik,
Amelyen úrrá lenni
Akaratommal nem tudok,
Éppoly kevéssé, mint azon,
Amit szememmel látok.
Egy emberi lény áll elém,
S kezét szeretőn nyújtaná felém.
Vonásain oly bánat tükröződik,
Milyet sosem láttam még emberarcon.
Ez emberlény nagysága és szépsége
A lelkemet egészen megragadja;
Szeretnék leborulni őelőtte,
S magam alázattal megadni néki,
Más világok követének. – –
De már a következő pillanatban
Fellángol szívemben a vad harag.
Nem tudok ellenállni ösztönömnek,
Amely bensőmben lángra gyújtja
A lelki ellenállást, —
S el kell taszítsam a kezet,
Mely szeretettel nyúl felém.
Mikorra józanságom visszatér,
A fényalak már rég eltűnt előlem.
S ha felidézem aztán gondolatban,
Mi szellememnek megmutatkozott,
Egy gondolat merül lelkemben fel,
Amely mélységesen megrázza szívem.
Vonzódom tanaik iránt, amelyek
Arról a szellemi lényről beszélnek,
Aki a Nap világából leszállt
És érzékelhető testben jelent meg,
Hogy érthetővé váljék
Az emberi szíveknek.
Nemes tanuk szépsége hat reám,
De lelkem mégse tudja
Alázatosan elfogadni.
A szellemlényben, akiről beszélnek,
Fel kell hogy ismerjem, valóban,
Az emberlénynek ősalakját,
De mikor hittel fordulnék felé,
Saját lényem dacolva visszatart.
Így önmagamban élem át a harcot,
Amely ősképe minden földi harcnak.
Úgy aggaszt sokszor az a súlyos rejtély,
Amely kihat egész sorsomra:
Hogyan fogjam fel azt, hogy bár megértem
Nemes kinyilatkoztatásukat,
Tartalmát hittel elfogadni nem tudom.
Önök példát mutatnak életükkel,
S igyekszem a példát híven követni,
Ámde mindennel ellentétben állok,
Mi mintaképem célja és alapja.
S ha így kell megismernem önmagam,
A kétségem elnyom minden reményt,
Hogy rátalálok önmagámra
Ebben a földi életemben.
Sőt aggódás és félelem fog el,
Hogy kétkedésem maradványai
Kuszán átnyúlnak eljövendő életekbe.

Nagymester:
Kedves Simon, a kép, amit te láttál,
Világosan állt szellemem előtt,
Midőn oly élethűen
Lefestetted szavaddal.
És mialatt tovább beszéltél hozzám,
A kép tekintetem előtt kitágult,
S oly dolgokat láthattam meg, amelyek
Világcélt s embersorsot összekötnek.

(A nagymester és Simon elmegy.)

(Szünet után a két ceremóniamester lép a terembe.)

I. Ceremóniamester:
Őszintén meg kell vallanom neked.
Kedves testvérem,
Hogy vezetőnk szelíd viselkedése
Számomra gyakran érthetetlen,
Ha látom, mily erős a jogtalanság,
Mit ellenfeleink követnek el.
Elutasítják tanainkat,
Amelyeket eretnekség gyanánt,
S az ördög műveként
Iszonyatosnak festenek le
Az emberek előtt.
—
II. Ceremóniamester:
Szelídsége tanainkból következik.
Az élet legfőbb céljaként H
Nem hirdethetjük fennen,
Hogy minden ember lelkét meg kell érteni,
Ha mi magunk meg félreértjük azt,
Aki ellenfelünk.
Sokan vannak közöttük, kik valóban
A Krisztus példáját követve élnek.
Mélyebb értelme annak, mit tanítunk,
Lelkük előtt rejtett maradna
Még akkor is, ha hajlandók volnának
Külső fülükkel meghallgatni azt.
Gondold meg testvér, hogy te magad is
Csak mennyi benső idegenkedéssel,
Mily vonakodva tudtál csak megnyílni
A szellemi tanok számára.
A mesterek kinyilatkoztatása
Tudtunkra adta, hogy az emberek
A szellem fénye által a jövőben
Majd látni fogják a magasztos Naplényt,
Aki csak egyszer szállt le földi testbe.
Elhisszük boldogan e híradást,
Mert vezetőinket hittel követjük.
De így szólott nemrég rendfőnökünk
Jelentőségteljes szavakkal:
„Lassan kell lelketeknek érnie,
Hogyha prófétaként
Már most szeretnétek meglátni azt,
Ami az eljövendő korszakokban
Majd megmutatkozik az embereknek. –
Ne higgyétek – így szólt tovább a mester –
Hogy máris feltűnik előttetek
Az első lelki megpróbáltatás után
E látomás, amelyet a jövőből
Előre hoztok.
Mikor már bizonyosságot szereztetek
A visszatérő földi életekről.
Csak akkor lép elébetek
A második nagy próbatétel.
Amely önösségetek bilincseit megoldja,
S az megrontja a szellem fényét.”
Komoly szavakkal intett mesterünk:
„A csendes áhítat óráiban
Vizsgáljátok még gyakran, mily veszélyes
Az önösség káprázata,
Mely lelki szörnyetegként
A szellemkutató útjában áll.
Ki néki rabja lesz, az emberlétet
Akarna ott is megpillantani,
Ahol csupán a szellem óhajt
A szellem fényének megnyilvánulni.
Ha méltón vágytok felkészülni arra,
Hogy a Krisztus lényéből áradó
Bölcsesség fényét lelki szemmel
Megláthassátok,
Úgy gondosan figyeljétek meg azt,
Önösségetek nem lett-e úrrá rajtatok,
Amikor lelketek már azt hiszi,
Hogy a legtávolabb áll tőle.”
Ha szavait világosan megértjük,
Hamar kigyógyulunk a tévedésből,
Hogy könnyen átadhatjuk most, korunkban,
Azokat a magasztos tanokat,
Amelyeket lelkünkben vallunk.
Örülnünk kell már annak is,
Hogy oly sok lélekkel találkozunk,
Akik, bár mit sem tudva róla,
Már most megkapják a csirát
Jövendő földi életeik számára.
Lehet, hogy e csira az emberekben
Először épp azon erők
Ellenfelének bizonyul,
Amelyekhez később fordulni fognak.
Sok gyűlöletben, mely bennünket üldöz,
Csak azt a magot vélem felfedezni,
Melyből a szeretet fog majd kikelni.

I. Ceremóniamester:
A legfelsőbb igazság céljai
Nem kétséges, hogy csak ilyen szavakban
Nyilvánulhatnak meg az embereknek;
De úgy tűnik nekem, nagyon nehéz
Az életet már napjainkban
Egészen az ő értelmükben élni.

II. Ceremóniamester:
Követem ebben is a mesterem szavát.
Az eljövendő földi létet
Előre élni,
Nem adatott az összes embereknek.
De mindig lenniük kell
Oly embereknek is, kik látni tudják
Az eljövendő korszakok mivoltát,
S érzelmüket olyan erőknek szentelik,
Amelyek minden létet elragadnak
A jelentől, s megőrzik azt
Az öröklét számára.

(A függöny legördül, mialatt a két ceremóniamester még teremben van.)

9. kép

(Ugyanaz az erdei tisztás, mint a hatodik képben. Joseph Kühne, felesége és leányuk Berta; majd parasztok, később a szerzetes; végül Cecilia (Cili) Kühne nevelt lánya és Tamás.)

Berta:
Most úgy szeretném tőled hallani
Kedves mamám, azt a történetet,
Melyről Cili gyakran beszélt korábban.
Hiszen te oly jól el tudod mesélni
Mind az összes mesét, amelyeket
Apánk a lovagoktól hoz haza,
S amelyeket sokan
Mindég a legnagyobb örömmel,
Szívesen hallanak.

Joseph Kühne:
Valódi lelki kincs e sok mese.
Amit a szellemünknek adnak,
Az megmarad túl a halálon is,
S későbbi földi életekben hoz gyümölcsöt.
Halványan sejtetik, mi a valóság;
S a sejtelemből lelkünk
Olyan megismerést tud létrehozni,
Amelyre szükségünk van életünkben.
Ó bár megértenék az emberek,
Mily nagy az az ajándék,
Amit lovagjaink adnak nekik.
Cecíliánál és Tamásnál sajnos
Most mindezek süket fülekre lelnek,
Mert másfelől kapják a bölcsességet.

Berta:
A jóról és a rosszról
Szóló történetet
Szeretném én ma tőled hallani.

Kühne asszony:
Elmondom néked szívesen; figyelj hát:
Élt egyszer egy ember, ki gyakran
Eltépelődött a világ során.
Agyát léginkább az gyötörte,
Hogy meg szerette volna fejteni,
Vajon a rossz, az honnan származik.
„Világunk Istentől van – szólt magában,
És Istenben csak jó lehet.
Ebből a jóból hogy jöhetnek létre
Rossz emberek?”
Sokat gondolkodott, de mindhiába;
Nem tudta rá a választ megtalálni.
Történt egyszer, hogy tépelődőnk
Útjában egy fával találkozott,
Aki egy fejszével beszélgetett.
A fejsze épp így szólt a fához:
„Én meg tudom azt tenni, mit te nem tudsz.
Ki tudlak vágni, ám te nem tudsz engem.”
Az öntelt fejszéhez így szólt a fa:
„Egy évvel ezelőtt testemből vágta ki
Egy másik fejszével egy ember azt a fát,
Melyből a te nyeled faragta.”
Beszédüket hallván az ember,
Lelkében feltámadt egy gondolat,
Amelyet nem tudott
Világosan szavakba önteni.
Teljes választ adott azonban arra,
Hogyan származhat rossz a jóból.

Joseph Kühne:
Gondolkozz a történeten, leányom;
Meglátod, hogy hogyan fakaszthat
A természet szemlélete
Megismerést az emberfőben.
Tudom magamról, hogyha gondolatban
Tovább fonom a mesék fonalát,
Amelyeket lovagjaink
Tanításunkra mondanak,
Oly sok mindenre rájövök belőlük.

Berta:
Csak egyszerű leány vagyok,
S biztos semmit sem értenék meg abból,
Mit okos emberek tanult szavakkal
A tudományukról beszélnek.
Csepp érzékem sincs az ilyesmihez.
Egész elálmosít, mikor Tamás
Ügyeiről beszámolót tart.
De a meséket, melyeket
Édesapám a várból hoz haza,
S saját szavát is hozzáfűzve
Néha órákon át mesél,
Oly szívesen hallgatnám
Akár vég nélkül is.
Cilink gyakran beszél a jámborságról,
Szerinte ez hiányzik énbelőlem.
Pedig valódi jámborságot érzek,
Ha egy mesét elképzelek magamban,
S szívből tudok örülni néki.

(Joseph Kühne, felesége és Berta elmennek.)

***

(Szünet után parasztok érkeznek a tisztásra.)

1. Paraszt:
Nagybátyám tegnap érkezett haza.
Csehországban mint bányász élt sokáig,
S ott tisztességgel boldogult.
Oly sok mindenről tud mesélni,
Amit útjában hallott.
Az emberek mindenhol izgatottak,
Szorongatják most a szellem lovagjait.
Elő van már készítve minden
Az itteni lovagrend ellen is.
A várat nemsokára ostromolják.

2. Paraszt:
Csak ne várassanak soká magokra.
Minden bizonnyal tőlünk is sokan
Hajlandók lesznek harcosokként
Hozzájuk csatlakozni.
Én biztos, hogy az elsők közt leszek.

1. Paraszt asszony:
Vesztedbe fogsz rohanni.
Ki is lehet oly ostoba,
Hogy nem gondolja meg,
Milyen erős a vár.
Rettentő lesz a harc.

2. Parasztasszony:
Ne ártsa a paraszt magát
Olyan dolgokba, melyekhez nem ért.
És mégis most sokan a környékünkön
Egyik helységből a másikba járnak,
S szorgalmasan szítják a lázadást.
A dolgot már egész odáig vitték,
Hogy nincs ki a betegeken segítsen.
Az a derék ember, aki korábban
Sokaknak a segítségére volt,
El sem hagyhatja már a várat.
Oly csúnyán elbántak vele.

3. Parasztasszony:
Mert elkeseredtek az emberek,
Mikor hallották, honnan a betegség,
Amely teheneink között kitört. – –
A zsidó hozta ezt varázslatával.
Az embereknek is csupán
A látszat kedvéért hoz gyógyulást,
Hogy a pokol erőivel
Gonosz hatalmak céljait szolgálja.

3. Paraszt:
Eretnekségről szóló fecsegéssel
Nem sokra mentek ők,
Mert mindenük megvolt az embereknek,
Szükséget nem szenvedtek semmiben.
Így hát csak annyit értek el,
Hogy módjuk volt gonosz beszéddel
Eltölteni üres óráikat.
És ekkor egy jő emberismerő
Azt a badarságot találta ki,
Nagy ügyesen, hogy a zsidó az,
Ki elvarázsolta a barmainkat.
Csak erre tört ki a vihar.

4. Paraszt:
Úgy gondolom, már tudhatnátok,
Hogy mit jelent a háború, s az ínség.
Apáink elbeszélték,
Hogy mit kellett megérniük
Mikor a csapatok
Megszállva tartották a falvainkat.

4. Parasztasszony:
Én már régóta mondom:
El kell hogy tűnjön minden úri pompa.
Egy álmom megmutatta,
Hogyan szolgálhatunk a csapatoknak,
Melyek a várat ostromolni jönnek,
Hogyan láthatjuk el mindennel őket.

6. Paraszt:
Ne firtassuk, hogy hihetők-e még az álmok.
Lovagjaink mind azon fáradoztak,
Hogy okosabbá váljunk, mint apáink.
Most lássák meg, hogy mennyivel
Lettünk mi náluk okosabbak.
Apáink befogadták őket,
Mi pedig majd elűzzük őket.
Én ismerem a rejtekutakat,
Amelyeken bejuthatunk a várba.
Ott dolgoztam, amíg haragjuk el nem űzött.
A lovagoknak meg fogom mutatni,
Hogy hasznunkra lehet a tudomány.

5. Parasztasszony:
Ez biztosan nem gondol semmi jóra,
Oly aggasztó érzés fogott el
Beszéde hallatán.

5. Paraszt:
Egy szellem-kép már megmutatta nékem,
Hogyan vezette be az ellenséget
Egy áruló a várba titkos úton.

6. Parasztasszony:
Ily képek csak ártalmasak lehetnek.
Ki még keresztényként tud gondolkodni,
Az tudja jól, hogy nem az árulás,
Hanem csak a becsületesség
Szabadit majd meg a gonosztól.

6. Paraszt:
Az emberek csak hadd beszéljenek,
Én azt teszem, ami hasznos lehet.
Sokan vannak, kik helytelennek mondják,
Amit maguk nem tudnak megcsinálni,
Mert nincsen meg hozzá a bátorságuk.
De folytassuk utunkat,
A páter jő az úton, ne zavarjuk. –
Eddig minden szavát követni tudtam,
De mai prédikációja
Jó egynéhány dolgot tartalmazott,
Ami számomra érthetetlen.

(A parasztok eltávoznak az erdő felé.)

***

(Szünet után a szerzetes jelenik meg a tisztás útján.)

Szerzetes:
A lélek ha saját mivoltát
Akarja csak követni,
Úgy összezavarodnak utjai.
Csak szívem gyengesége állíthatta
Elém a káprázat alakjait,
Midőn ott voltam fenn a várban.
Hogy harcban kellett látnom őket,
Az megmutatja, hogy még mily kevéssé
Tudnak lelkem erői
Egymással egyesülni bennem.
Ezért bensőmben újra megkísérlem
A szavakat életre kelteni,
Amelyek szellemi magasságokból
A fényt hozzák nekem.
Egyéb utakra csak az vágyakozhat,
Kinek értelmét elvakítja
Az ábrándból fakadt önösség.
Lelkünk a tévedésen
Csak akkor válhat úrrá,
Ha méltóvá válik a kegyelemre,
Mely szeretet-forrásból
A bölcsesség szavában
Szellemi fényt nyilatkoztat meg néki.
Nemes erő, mely megvilágítod
Atyáink tanításait,
Tudom, hogy megtalállak,
Ha önhittségemnek sötétségéből
Alázatos és jámbor szívvel
Elmenekülhetek.

(A szerzetes elmegy.)

***

(Szünet után Cecília (Cili) és Tamás jelenik meg a tisztáson.)

Cecília:
Ó kedves bátyám, hogyha áhítattal
És titkon mondott hő imáim közben
Egész lelkemmel a világ forrása
Felé hajoltam, s szívemet betölté
A vágy, hogy véle egyesüljek,
Egy fény jelent meg gyakran szellememnek. –
Oly lágy melegség áradt szét belőle;
Egy emberkép formálódott a fényből,
Amely szelíd szemmel nézett reám,
S szavak hangzottak a képből felém.
Ezt mondották:
„Elhagytak téged egykor,
Emberi elvakultság tette ezt.
Most emberi szeretet hordoz,
Várjál tehát, amíg a vágy
Az utat megtalálja,
Amely tehozzád elviszi.”
Az emberkép így szólt gyakorta hozzám.
Nem tudtam, hogy amit mond, azt hogy értsem,
De jóleső érzést öntött szívembe
Az a homályos sejtelem,
Hogy szavai egykor beteljesednek.
S mikor megérkeztél te, édes bátyám,
És első ízben megláthattalak,
Minden erő eltűnt érzékeimből; –
Az arcod teljesen
Ahhoz az emberhez hasonlított.

Tamás:
Nem csalt meg a sejtelmed és az álmod;
A vágyam az, mely hozzád elhozott.

Cecília:
Amikor élettársadnak kívántál,
Azt hittem, a szellem rendelt nekem.

Tamás:
A szellem kívánt egymáshoz vezetni,
Világosan mutatkozik meg ez,
Csak félreértettük először.
Azt hittem mikor megismertelek,
Hogy feleségűi óhajt nékem adni,
De rég elvesztett húgomat
Találtam meg tebenned.

Cecília:
Ezentúl már el nem szakíthat semmi.

Tamás:
És mégis mennyi minden áll közénk!
A gondozó szülők,
Kik téged, felneveltek,
A lovagokhoz kapcsolódnak,
Akiket el kell utasítanom.

Cecília:
Mindkettő csupa szeretet és jóság,
Majd jó barátra lelsz bennük bizonnyal.

Tamás:
Hitem fog tőlük elválasztani.

Cecília:
Majd általam fogsz hozzájuk találni.

Tamás:
A kedves Kühne oly hajthatatlan;
Mindig csak sötétségnek tartja majd azt,
Mi nékem minden fény forrása.
Csak felnőtt éveimben fordulhattam
Az igazságnak ehhez a fényéhez.
Amit gyerekként hallottam felőle,
Alig vált tudatossá szellememben.
Később pedig minden gondom csak az volt,
Hogy megszerezzem azt a tudományt,
Amellyel majd eltarthatom magam.
Csak itt találtam rá a vezetőre,
Ki megszabadíthatta lelkemet.
A szók, amelyekkel hozzám beszél,
Az igazság biztos jelét matatják,
Ő úgy beszél, hogy a fej és a szív
Egyszerre kénytelen magát megadni
A tanításnak, mit jóságosan
És oly szelíden ad.
Erősen fáradoztam még korábban,
Hogy azt a másik szellemi irányt
Megértsem, ámde azt találtam,
Hogy tévedéshez kell vezetnie.
Csak olyan szellemi erőkre épül,
Amelyek biztosan vezetnek
Tevékenységünk közben itt a Földön,
A magasabb világokhoz azonban
Nem tudnak elvezetni.
Hogyan találjam utamat
Oly emberek szívéhez,
Kik minden üdvüket csupán
E tévedéstől várják.

Cecília:
Hallom beszéded, kedves bátyám;
Úgy látom, nem a békesség sugallta.
Nekem viszont egy békés képet
Idéznek fel korábbi napjaimból.
Nagypéntek volt, sok éve már,
És ismét láttam azt a képet,
Melyről beszéltem.
így. szólt hozzám akkor a férfiú,
Ki a bátyám vonásait viselte:
„Isten létéből lett az ember lelke;
Halálakor a lét mélyére szállhat,
S egykor majd megszüli
A halálból a szellemet.”
Csak később vált világossá előttem,
Hogy ez lovagjaink jelmondata.

Tamás:
Ó kishúgom, így tőled kell hát hallanom
E rettentő jelmondatot,
Mely ellenségeim szemében
A legmagasabb szellemi igazság
Tartalmazója.

Cecília:
Szívemben teljességgel elvetem
Lovagjaink külső tevékenységét
És hü vagyok a hithez, mely tiéd is.
De nem tudnám magam meggyőzni arról,
Hogy nem járnak Krisztus nyomában
Azok, akik tanaik céljaként
Így szabták meg a lélek útjait.
A szellem hű tanítványa vagyok,
S megvallom, azt szeretném hinni,
Hogy bátyám szelleme az említett napon
A lélek béke-céljáról akart beszélni.

Tamás:
Úgy látszik, hogy a sors hatalmai
A lélek béke-céljait
Nem rendelték az életünkbe;
Hisz elvették tőlünk apánkat
Még abban az órában,
Midőn megkaptuk őt.

Cecília:
A fájdalom megfoszt a józan észtől
Midőn apánkról így hallak beszélni.
A szíved, az szeretőn vonz feléje,
És mégis megremegsz, ha arra gondolsz,
Hogy életed még hozzá kapcsol egyszer.
Bölcs vezetőnk hű tanítványa vagy,
De a szeretet híradását,
Amely oly kedvesen árad szavából,
Azt nem tudod meghallani.
Sötét rejtély előtt érzem magam:
Látom a jó szíved, s látom hited,
S a szakadék előtt borzadva állok,
Mely rettentően elmélyül közöttük.
Hogyha nem vigasztalna a remény,
Hogy mindig győzni kell a szeretetnek,
Nem volna bátorságom
Fájdalmam elviselni.

Tamás:
Még nem tudod, kedves húgom,
Mily kényszerítőn hat reánk
A gondolatok ereje.
Midőn az ember lelkét
Egészen megragadja.
Nem a fiú áll az apával szemben itt;
Itt gondolat áll szemben gondolattal. —
Lelkemben érzem erejét;
Ha néki ellenállnék,
Az lényem szellemi halála volna.

(A Függöny legördül, mialatt Tamás és Cecília még a tisztáson van.)

A következő képek az első öt képben ábrázolt események folytatását képezik.

10. kép

(Ugyanaz a táj, mint az ötödik képben; Capesius felébred víziójából, amelyben előző inkarnációja jelent meg lelke előtt.)

Capesius:
Ó ez az idegen vidék!
Egy pad, kis ház és erdő áll előttem..
Hogy ismerem-e őket? Azt kívánják,
Sürgősen ismerjem fel őket.
Erősen kényszerítenek.
Reám nehezednek súlyos teherként.
Úgy tűnik, hogy mindez valóság.
De nem, ez mind – csak kép, amely a lélek
Anyagából szövődött.
Tudom, miként formálódott e kép
A vágyból és a lelki szomjúságból.
Most úgy merültem fel, mint ébredéskor,
A vágyból és a szellem
Hatalmas tengeréből.
E vágy emléke oly ijesztőn tör fel
Lelkem mélyéről, hogy megborzadok.
Hogy égetett a szomja,
Amely a lét világait kivánta!
A nélkülözés szülte vágy,
Epedve a látszatvilág után,
Kiégette egész valómat.
Viharosan vágytam a lét után
És minden lét csak menekült előlem.
Az örökkévalóság
Egyetlen pillanata
Oly fájdalomvihart kavart lelkemben,
Milyet – úgy gondolom –
Egy teljes élet kelthet fel csupán.
A vágy okozta rémület előtt
Előttem állt, mi ezt okozta.
Erőt vett rajtam teljesen egy érzés:
Kitágultam a világmindenségbe,
S egészen elvesztettem lényemet.
De nem, nem én éreztem ezt,
Hanem egy másik lény,
Aki belőlem számozott.
Támadni láttam embert s emberművet
A kozmikus gondolatokból,
Akik a téren átsiettek,
S létezve megnyilatkozásra törtek.
Egy képszerűen fogható
Egész élővilágot
Szemem láttára hoztak létre ők.
És az erőt a lelkem anyagából
Vették ahhoz, hogy gondolatból
Létet teremtsenek.
Minél sűrűbb lett e világ előttem.
Annál kevésbé éreztem saját magam.
Szavak csendültek fel a képvilágból,
Amelyek elgondolták önmaguk,
S lenyűgözően hangzottak felém.
És lényeket teremtettek e szók
Az életek hiányosságiból,
S jó tettekből adtak nekik erőket.
A messze térségekből
Intőn hangzottak énfelém a szók:
„Ó ember, ismerd meg magad világodban.”
Láttam egy lényt, ott állt előttem,
A lelkemet mutatta, mint sajátját.
S a kozmikus szavak tovább beszéltek:
„Amíg e lény nem áll előtted úgy,
Hogy életedbe teljesen
Beleszövődve látod őt,
Csak álom vagy, melyet magadról álmodsz.”
Gondolkodásomat nem tudtam én
Világos gondolatformákba önteni,
Csupán a működő erőket láttam,
Melyek kaszán tolongtak
A semmiből a létbe,
És a létből a semmibe.
De hogyha szellemmel
Visszafelé tovább megyek kutatva,
S amit ez előtt láttam,
Arra emlékezem,
Lelkem előtt egy életkép áll,
Amely nem zavaros, mint mindaz,
Amit ezek után éreztem,
Hanem világosan mutatja
Legkisebb részletéig
Az embert és az ember műveit.
Tudom, hogy kik az emberek a képben,
S hogy mit csinálnak.
Ismerek minden lelket, akit látok,
De testi formájuk megváltozott.
Úgy nézek rá minderre, mintha én is
Ezen világnak tagja volnék,
De ennek ellenére hidegen hagy,
Nem ébreszt bennem semmi érzést,
Mi teljes életként előttem áll.
Mintha lelkemre gyakorolt hatása
Még egy későbbi pillanatra várna,
Amelyet szellememben
Most éltem éppen át.
Egy szellemi szövetségnek körében
Ismertem fel magam és másokat,
De úgy, ahogy egy régi képet
Idéz az ember fel, emlékezetből.
Fiam, Tamás, mint bányász áll előttem
És azt a lelket jeleníti meg,
Aki nekem egyébként
Thomasius gyanánt mutatkozott meg.
A nő, ki látnokként volt ismerősöm,
Mint vérszerinti lányom lép elébem.
És Mária, Thomasius barátja,
A szerzetes csuháját ölti fel,
Ki kárhozatra méltónak találja
A szellemi testvériséget.
Simon zsidó arcát mutatja Strader.
Joseph Kühnében és nejében
Félix s Felicia lelkét találom.
Világos mi átlátom életem,
S a másokét is; ám mikor még
Egészen átadom magam
A kép szemléletének,
Egyszerre csak eltűnik az egész előlem. –
Érzem, amint lelkembe ömlik
A képek lelki anyaga.
Amelyből szőve volt.
Úgy érzem, hogy egész valómat
A legnagyobb boldogság hatja át.
Az érzékek korlátait legyőztem,
Világmindenséggé tágult a létem. –
Így él bennem a hosszú pillanat,
Melyet az életkép előtt élhettem át.
De még tovább is visszanézhetek: – –
A kozmikus gondolatok megsűrűsödnek,
S már ott is áll szemem előtt az erdő,
S a ház, amelyben Félix és Felicia
Oly gyakran nyújtottak vigaszt a gondjaimra.
És most – ismét itt állok e világban,
Amelyről nemrég úgy éreztem,
Hogy földi korszakok,
S egész világnyi távolságok
Állnak közöttünk.
S a kép, mely önmagam
Magamnak megmutatta,
És akkor érzéketlenül hagyott,
Most lelki ködformák gyanánt
Minden elé odatelepszik,
Amit érzékeimmel észlelek.
Lidércnyomásként hat reám e kép.
Legmélyéig feldúlja lelkemet.
—
Világok kapuit,
S a térken messzeségeket
Nyit meg nekem.
—
Mi az, mi lényem legmélyén viharaik?
Mi az, ami a világtávlatokból
Belém akar hatolni?
—
(Egy hang, a szellemi lelkiismeret hangja):
Érezd, amit láttál,
Éld át, amit tettél.
Újjászülettél most a lét számára .-
Csak álom volt az életed.
Munkáld ki most, a szellem
Nemes fényéből.
Lelked tekintetének erejével
Lásd meg, hogyan munkálkodik a lét.
Ha erre nem vagy képes,
Örökre összekapcsolódsz
A puszta semmivel.

(A függöny legördül, mialatt Capesius még ott van.)

11. kép

(Ugyanaz a meditációs szoba, mint a második képben. Mária és Arimán.)

Arimán:
A gondolatok szálait,
Amelyeket követtél,
Ravaszul fonta Benedietus
És ezzel tévedésbe ejtett.
Thomasius, s Capesius
Ugyanezen csalóka látomásnak
Az áldozatja lett.
Tevéled egy időben
Korábbi földi életekre
Esett tekintetük.
Azóta azt az életet,
Mely megelőzte a jelenlegit,
Abban a régi korban
Akarjátok keresni.
Csak tévedést fakaszt a tévedésből,
Ha ez vezérli elhatározástok,
Midőn e földi pályán magatoknak
Kötelességeket akartok szabni,
Melyek csupán téves tudásotoknak
Következményei.
Hogy Benedictus csak a te agyadból
Ragadta ki a képekét,
S régmúlt időkbe vitte őket át,
Saját tudásod is világosan
Fel tudja fedni néked.
Saját korodnak embereit láttad
A régmúlt emberekben,
Alig volt közöttük különbség.
Nőt nőnek, férfit férfinek láttál viszont,
S tulajdonságaikban is hasonlítottak.
Ezek után kétségtelen,
Hogy szellemi szemed
Csupán a lelked tévhitét
Helyezte vissza a régmúlt időkbe.

Mária:
Minden megtévesztés atyját látom tebenned,
De azt is jól tudom, hogy gyakran igazat szólsz.
Ki elvetné minden tanácsodat,
Az áldozatul esne
Sok súlyos tévedésnek.
Amily igaz, hogy téves képzetek
A valóság álarcát ölthetik fel,
Hogy lelkünk biztosabban megragadják,
Olyan igaz az is, hogy az az ember,
Aki csak gyáván el akar osonni
A tévedés minden forrása mellett,
Könnyen csalódás áldozatja lesz.
A lélek nemcsak tévedését
Köszönheti neked:
A megtévesztés szellemétől származik
Az az erő is, mely az embereknek
Biztos ítélőképességet ad.
Ezért szabadon szállok szembe véled.
Lelkemnek azt a részét
Igyekszel megragadni,
Amelynek mindig ébernek kell lennie.
Ha mérlegelve nézem mind az érveket,
Amelyeket oly okos számítással
Szegeztél énnekem,
Úgy látszik akkor, hogy csupán
Saját agyamnak képalakjait
Helyeztem át égy régi földi korba.
De azt kérdem tetőled:
Bölcsességed előtt megnyílnak-e
Az összes földi kornak kapui?

Arimán:
Oly lények nem találhatok
Egyetlen szellemi szférában sem,
Kik ellenség gyanánt
Állnának szembe vélem,
Ha földi korszakokba kell belépnem.

Mária:
A magasságos sorshatalmak
Oly bölcsen állítottak téged
Magukkal szembe ellentéterőként;
Mindent segítesz, mit gátolni kívánsz.
Te vagy, aki a szabadság erőit
Az emberek lelkébe elhozod,
Midőn a lelkük mélyéig hatolsz.
Te adtad a gondolkodás erőit;
És bár tudásunk tévedései
Nekik köszönhetők, de ők vezérlik
Valóságérzetünket is.
A szellemi világnak egy területén
Kovácsolják csupán a kardot.
Amelynek láttán el kell tűnnöd,
Ez az a tér, ahol az emberlelkek
Az értelem erőivel, tudást szereznek,
Amelyet ezután a szellem
Bölcsességévé alakítanak át.
S ha én e pillanatban
Az igazság szavából
A kardot helyesen kovácsolom meg,
Akkor te kénytelen leszel
Elhagyni ezt a helyet.
Hallgasd tehát minden megtévesztésnek atyja,
Hogy én most te előtted
A győztes igazságot mondom-é ki.
A földi fejlődésben vannak korszakok,
Midőn elhalnak lassan a régi erők
És közben nőnek már az újak.
Mikor korábbi földi életünk kerestük,
Az időknek ily fordulóján
Találtuk azt én és barátaim,
Hogy bennünket a szellem egyesített.
Oly emberek, kik céljukat
A misztika világában keresték,
S kiket valóban a szellem vezérelt,
Testvéri közösségben egyesültek.
Az ily korok az emberek lelkébe
Csirákat ültetnek el gondosan,
Amelyek hosszú ideig fejlődnek.
Legközelebbi életükben
Az emberek ilyenkor
Korábbi életükből származó
Tulajdonságokat hoznak magukkal.
A férfiak az ily korokból
Gyakran ismét csak férfinak születnek
És sok nő újra nő lesz.
Az életek között eltelt idő is
Rövidebb lesz ilyenkor, mint egyébként. –
Hiányzik a biztos tekinteted
Az időknek ily fordulóihoz,
S így nem tudod alakulásukat
Úgy áttekinteni, hogy meg ne tévedj.
Emlékezz rá, miként találkoztunk
A szellemi testvérek otthonában:
Te hízelgő szavakkal önteltségemet
Akartad lelkem mélyéről eloldani.
Emlékezésem erre az időre
Erőt ad most, hogy néked ellenálljak.

(Arimán kelletlenül távozik. Mennydörgés.)

Mária:
Így hát el kellett hagynia e helyet,
Mely Benedictus áldásában
Oly sokszor részesült.
De nékem nagyszerűen megmutatta,
Mily könnyen tévedésbe eshet lelkünk,
Ha biztos utakat kerülve
Éberség nélkül nyit ja meg magát
A szellemi hallásnak.
A kísértő erősén képes arra,
Hogy életünk ellentmondásait
Kihangsúlyozza és ezáltal
A lelkünk biztonságát elrabolja.
De el kell hogy némuljon ő
Mihelyt a fény, amely
A bölcsesség forrásából fakad,
Megjelenik, s világosságot ad
A szellemi tekintetűnknek.

(A függöny legördül, mialatt Mária még a szobában van.)

12. kép

(Ugyanaz a szoba, mint az előző képben, Johannes és Lucifer.)

Lucifer:
Megláthatod Capesiusnál,
Milyen gyümölcsöket terem,
Hogyha a lélek túl korán kinyílik
A szellemi világ számára,
Ő tudja már, mi van életkönyvébe írva
És ismeri feladatát sok életére. —
A sors tervében nem szereplő fájdalom
Fakad csupán az oly tudásból,
Amelynek nincsenek erői hozzá,
Hogy tettek váljanak belőle.
Hogy az embernek sikerül-e ez vagy az,
Azt akarata érettsége dönti el.
Capesiusnak meg kell most kérdeznie
Minden lépésnél, melyet életében tesz:
Vajon eleget teszek-e valóban
Mindannak a kötelező parancsnak,
Amely előző életem gyümölcse?
Számára fény terül szét mindenen,
Amely szemét fájdalmasan vakítja,
De semmiképpen sem segíti őt.
Erőket öl meg, melyek öntudatlan
Az emberlelket biztosan vezérlik,
De a józan megfontolását
Nem tudja ezzel megnövelni.
Csak bénítóan hat a test erőire,
Mikor még lelke nem tud úrrá válni rajtuk.

Johannes:
Már látom életemnek tévedését.
A lélek erejét
Testemtől elraboltam,
S büszkén felvittem azt
A szellemi világba.
Ez út azonban nem vezette el
A teljes emberlényt a fényhez,
Csupán egy könnyű lelki árnyat.
Ez lelkesülhetett a messzeségért,
Hová a szellem elvezette
És egynek érezhette önmagát
A teremtő erőkkel.
Ez boldogan akart a fénnyel élni
És a színekben látni a fény tetteit.
Szándéka az volt, hogy művészetével
Az érzékek világában teremtőn
Megalkotja a szellemlét képmását. –
A lény, aki vonásaim viselte,
Félelmetesen hű képét mutatta
Saját lényemnek:
Csak tiszta lelki szeretetről álmodoztam,
De véremben a szenvedély dúlt.
Szabad volt most a földi utat látnom,
Amely ennek az életemnek
Valódi alkotója.
Ez megmutatja nékem, hogy hogyan kell
Valóban törekednem.
A szellemi utat, amelyen jártam,
Hogyan tudná az a lélek követni,
Amely előző életemben
Tamás testébe öltözött?
A célomat az kell hogy megmutassa,
Ahogyan ő formálta életét.
Már most, ebben az életemben
Akartam azt elérni,
Ami csak a későbbiekben
Teremhet nékem igazán gyümölcsöt.

Lucifer:
Fényem majd biztosan vezet tovább,
Ahogy eddig is hagytad, hogy vezessen.
A szellem útja, melyre léptél,
Az meglehet, hogy szellemed
Magas világokkal kapcsolja össze,
De lelkednek csak sötétséget ad.

Johannes:
Mit ért el az az ember.
Ki kénytelen, magát
A lelke nélkül adni át
A szellemi világnak?
Az földi léte végén
Csak ugyanaz a lény megint,
Ki akkor volt, midőn az idők kezdetén
Emberformája a világ öléből
Kibontakozhatott.
Ha átadom magam az ösztönöknek,
Mik öntudatlan lelki mélységekből
Erővel törnek élettartalmak felé,
Úgy bennem az egész
Világmindenség működik.
Nem tudom akkor, hogy mi az,
Ami tevékenységre indít,
De annyi biztos, hogy a világakarat
Maga irányít céljai felé.
S ez tudja biztosan,
Mit kell az életünkkel kezdeni,
Még akkor is, hogyha megismerésünk
Nem tudja őt felfogni.
A teljes emberlényben megteremti
Az élet gazdagságát,
Amely a lelket alakítja.
Átadom magam őneki,
Nem akarom tovább elfojtani
Hívságos szellemi törekvésemmel.

Lucifer:
E világakaratban én hatok,
Midőn ez őserővel
Áramlik át az emberlelkeken.
Magasabb lények tagjai csupán,
Míg engemet egészén át nem éltek.
Csak én teszem őket valódi emberekké,
Kik énként illeszkednek a világba.

Johannes:
Régóta azt hiszem,
Hogy ismerlek egészen.
De bensőmben csak az árnyképed élt,
Mit szellemi látásom alkotott
Éreznelek kell,
Akarva kell átéljelek;
Akkor tudlak legyőzni a jövőben,
Midőn majd sorsom terve úgy kívánja.
A szellemi tudás,
Amelyhez túl korán jutottam,
Nyugodjon ezután a lelkem mélyén,
Míg életösztönöm maga ébreszti fel.
Bizakodással adom át magam
Annak az akaratnak,
Mely bölcsebb, mint az ember lelke.

(Johannes Luciferrel távozik.)

13. kép

(A Naptemplom, a hierophantok rejtett misztériumhelye. Lucifer, Arimán, a három lelki erő megszemélyesítője. Strader, Benedictus, Theodosius, Romanus, Mária.)

Lucifer:
A vágy ura győztesként áll előtted.
Meg tudta hódítani azt a lelket,
Kinek a szellemi napfényben is
Rokonságban kellett magát éreznie
A mi birodalmunkkal.
El tudtam még a kellő pillanatban
Vakítani szemét a fény elől,
Melynek csak álmodozva adta át magát.
De most, hogy bajtársamhoz fordulok,
Ismét elvesztettem minden reményem,
Hogy a szellem terén a harcból
Egykor majd győztesként kerülhetünk ki.
Te nem tudtad legyőzni azt a lelket,
Ki munkánkat célhoz vezette volna. –
Így hát én azt a lelket,
Aki nekem magát megadta,
Rövid időre, s céltalan tudom csak
Birodalmunkban visszatartani.
Aztán megint csak az ellenfeleknek
Kell visszaadnom őt.

Arimán:
E kor nem kedvező munkám számára.
Alig tudok a lelkekhez férkőzni.
Már itt jön egy; feldúltam ezt erősen.
Még szellemi tudás nélkül van itt,
De értelme erővel kényszeríti,
Hogy az úton tovább haladjon.
így hát ki kell hogy térjek itt előle,
Hóvá csak öntudatlan léphetett be.

(A három lelki lény Straderrel.)

Philia:
Én telítem magam
A hitnek fényerőivel.
Belélegzem magamba
A bizalom életerőit,
Amelyeket a lélek
Törekvő kedve ad,
Hogy a szellemi alvót
A fény felébreszthesse.

Astrid:
A kinyilatkozást,
Amelyben részesült,
Alázatos lelki örömmel
Fogom majd összeszőni.
Remény sugarait
Megsűrítem.
A sötétségbe fény,
Fénybe homály vegyüljön,
Hogy a szellemi alvót
Erők hordozzák.

Luna:
Munkám nyomán
A lelki fényt
Melegség hassa át,
S a szeretet erői
Megszilárduljanak.
Mindkettő bátorodjon,
Váltsák meg önmaguk.
Emelkedve súlyt kapjanak,
Hogy a szellemi alvó
Világi terhei lehulljanak,
S felszabadítsa őt
Lelkének öröme.
Melyet a fényben lel.

Benedictus:
Hívattalak most, társaim,
Kikkel együtt keressük
A fényt, amely a szellemi világbél
Az emberi lelkek felé sugárzik.
Ismeritek a lelki Nap mivoltát;
Erős fényben ragyog nem egyszer,
Máskor csupán erőtlenül, derengve
Hatol az álmodó lélek ködébe.
És gyakran kénytelen
A sötétség elől kitérni.
Azoknak, kik a templomot szolgálják,
A szellemi tekintete
Be kell hatoljon oly lelkek mélyére,
Melyekbe erőteljesen sugárzik
Magas világokból a szellem fénye.
De pillantásuk rá kell hogy találjon
Azokra a sötét célokra is,
Amelyek a lélek homályos mélyén
Akarják öntudatlanul vezetni
Az emberi létesülés erőit.
A szellemlények, kik az emberlelket
Világerőkből származó
Szellemi táplálékban részesítik,
Most megjelentek templomunkban,
Hogy a szellemi éjszakából
A fény magasságos honába
Irányítsák egy férfi lelki célját.
Még a látszattudás álmát alussza,
De lénye öntudatlan mélyén
Felhangzott már a szellem hívó szózata;
S amit ez lelke mélyén mondott,
Az nemsokára hallható lesz
A szellemi hallás számára is.

Theodosius:
E lélek nem tudott még rátalálni
A szellem fényében saját magára;
E fényben, mely az érzékeknek szóló
Kinyilatkoztatáson át sugárzik,
És minden földi létnek
Értelmét megmutatja.
Ő Isten szellemét
Csak a természettől megfosztva látta,
És a természetet
Istentől idegennek.
Így hát sok földi életen keresztül
Idegenül kellett hogy szemben álljon
Az élet értelmével,
S ezért mindég oly testi burkokat
Találhatott csak lénye eszközéül,
Amelyek őt magát elválasztották
Mind a világtól, mind az emberektől.
A templomban majd oly erőre tesz szert,
Amely meg tudja éreztetni véle
A mások létét éppúgy mint sajátját.
Így megszerezheti azt az erőt is,
Amely ki fogja majd vezetni őt
A gondolatok útvesztőiből,
S az élet forrásához
Az utat néki megmutatja.

Benedictus:
Egy másik férfi is törekszik arra,
Hogy templomunk fényében részesüljön;
Csak később fog majd közeledni hozzánk,
Hogy szent helyünkre bebocsátást kérjen.
Komoly kutatással telt életében
Elültette a lelke mélyén
Már a gondolkodás csiráit,
Így lelke eljutott a szellemfényhez,
De templomunkon kívül
Kellett megérlelődnie.
Megláthatta, hogy földi léte
Egy másiknak következménye,
Amelyet a régmúlt időkben élt.
Teljés tudatossággal látja már
Előző létének hibáit,
S azok hatásait.
De nincsenek meg az erői hozzá,
Hogy Megtegye, amit kötelességként
Önismerete megkíván.

Romanus:
Capesius majd megtanulja
A templomunk erői által,
Hogy az embert egy földi életének
Következményeként
Olyan kötelességek terhelik,
Amelyeket teljes mértékben
Sok életnek zarándokútján
Lehet csak teljesíteni.
Így bátran megvallhatja önmagának,
Hogy a régmúlt hibák hatását
Magával kell még vinnie
Midőn a lelke a halálon átmegy.
Győztes lehet a harcban.
Amely a szellem kapuját kinyitja,
Ha bátran szembenéz az őrrel
A szellemi világ bejáratánál.
A küszöb őre megtanítja arra,
Hogy nem juthat a lét magaslatára,
Aki az élet sorskönyvétől retteg.
Bátran be fogja látni ekkor:
Szükségszerű, hogy az önismeret
Olyan fájdalmakat fakasszon,
Amelyekre vigasztaló szót
Önnönmagában nem találhat.
Az akarat fog társává szegődni
Mely a jövőnek bátran néz elébe,
S remény forrásából erőt merítve
Fogadja a megismerést.

Benedictus:
Testvéreim, kik templomunknak
Hűséges szolgálói vagytok.
Bölcsen terveztétek meg azt az utat,
Amelyen a szellem két keresőjét
Lelkük céljához elvezethetitek.
De van egy másik mű is még, amely
A templomunk szolgálatát igényli.
A vágy urát látjátok itt mellettünk;
E szent helyen azért jelenhetett meg,
Mert Johannesnek lelke megnyitotta
Az ő számára is az ajtainkat,
Melyek egyébként néki zárva vannak.
Testvérünknek, akinek szent tudásunk
Átadtuk, nincsen még ereje hozzá,
Hogy bátran ellenálljon oly szavaknak,
Amelyek a sötétségben születnek.
Az fogja megnövelni jó erőit,
Ha majd ellentétükkel szemben állva
Megérzik azt, hogy ők a helyesek.
Így hát a templomunkban nemsokára
Ismét testvéri szeretettel
Vehetjük őt körül.
De szelleme kincsét meg kell hogy óvjuk,
Mert most sötétségbe akar merülni.

(Luciferhez fordul.)

Most hozzád fordulok, ki nem sokáig
Uralkodhatsz ott, hol jelenleg állsz.
Most még nem tudják templomunk erői
Johannes lelkét tőled elszakítani;
De a mienk lesz újra, ha megértek
Nővérünk szellemi gyümölcsei,
Melyek virágukban már láthatóak.

(Megjelenik Mária.)

Szabad volt látnia, amint Johannes
Előző földi életében
Őhozzá kapcsolódott.
Már akkor is az ő nyomában járt,
Amikor ő még ellenállt a fénynek,
Amelynek most egészen híve lett.
Ha a lelki kötelékek oly erősek,
Hogy még a szellem átalakulása
Sem képes őket elszakítani,
Akkor szilárdságuk majd megtöri
A vágy ura hatalmát biztosan.

Lucifer:
Benedictus akaratának kellett
Johannesnek és Máriának lelkét
Egymástól elszakítani.
S ahol az sah erek elkülönülnek,
Ott a talaj számomra készen áll.
Mindég azt nézem, hol találom
A lelkek elkülönülését,
Hogy a szabad földlétet mindörökre
Megváltsam a kozmosz szolgálatától.
Mária lénye a barátcsuhában
Elfordította apjától a lelket,
Ki most Johannes testét élteti.
Ez is olyan csirákat szült nekem,
Miket majd biztosan megérlelek.

Mária (Lucifer felé):
Az emberlényben megtalálhatók
A szeretetnek oly forrásai,
Amelyekhez erőd el nem hatolhat.
Ezek megnyílnak, hogyha szellemünkkel
Meglátjuk régi életek hibáit,
Melyeket öntudatlan elkövettünk.
És egy későbbi földi életünkben
Szabad akaratunkkal, áldozatból
Olyan tettekre változtatjuk őket,
Melyek gyümölcse a valódi üdvét
Szolgálja majd az embereknek.
Megengedték a sorshatalmak nékem,
Hogy betekintsek a régmúlt időkbe;
S a jelek is feltűntek már előttem,
Amelyek meg fognak tanítani arra,
Akaratom miként irányíthassam
Az áldozatra, mely javára válik
Azon lelkeknek, kiknek életével
A földi létesülés áramában
Én állandóan összekapcsolódom.
Láttam: korábbi földi életében
Apjától elfordult Johannes lelke,
És láttam az erőket, melyek engem
Rábírtak arra, hogy a fiú szívét
Apja szívétől elidegenítsem.
Így áll most szembe vélem az apa,
Figyelmeztetve engem
A régi életem adósságára.
Világosan beszél
A kozmikus szavakban,
Melyek jeleiket
Az élet tetteiben megteremtik.
Mit a fiú és apja közé állítottam,
Meg kellett hogy jelenjen más formában
Ebben az életemben,
Melyben Johannes lelke az enyémhez
Ismét szorosan kapcsolódott.
Abban a fájdalomban,
Mit akkor éltem át, mikor Johannest
Magamtól el kellett választanom,
Felismerem most régi tetteimnek
A sorsszerű, következményeit. –
Ha lelkem hűséges marad a fényhez,
Amelyben őt
A szellemi hatalmak részesítik,
Erői fognak majd születni
Azokból a szolgálatokból, melyeket
Az élete nehéz zarándokútján
Capesiusnak megtehet.
És az így megszerzett erőkkel
Meglátja majd Johannes csillagát
Még akkor, is, ha őt a vágy béklyói
Eltérítik, s nem azt az utat járja,
Amelyre fény sugárzik.
A szellemi látás, mely elvezette
Egy régmúlt földi korba,
Majd megmutatja, hogyan alakítsa
A lelki kötelékeket most
Úgy, hogy az életnek azon erői,
Melyek a tompaságból megszülettek,
Hatékonyak maradjanak,
S az ember üdve származzon belőlük.

Benedictus:
Csomó képződött a régmúlt időkben
A szálakból, amelyeket
A karma font a világiét során.
Beleszövődött három ember léte.
E sorscsomóra rásugárzik
E megszentelt hely szellemfénye most.
Tehozzád fordulok most Mária;
Ezen lelkek közül e pillanatban
Egyedül csak te vagy jelen
Az áldozat helyén.
Üdvöt hozón munkálkodjon tovább
E fény Énedben az erőkön,
Amelyek egykor élted fonalát
Egy sorscsomóban az övékkel
Szorosan egybefűzték.
Korábbi életében az apa
Fia szívét nem tudta megtalálni;
De most a szellem keresője
Barátod Énjének hü társa lesz
Útján a szellemi világ felé.
Neked pedig az lesz feladatod,
Hogy Johannes lelkét megőrizd
Saját erőiddel a fény számára.
Ahogy hajdan láncoltad őt magadhoz,
Csak tompa állapotban
Követhetett.
Aztán szabadságát megadtad,
Mikor hozzád még elvakultan
Ragaszkodott.
Lelkére ismét rá fogsz majd találni,
Ha önmaga akar majd újra lenni.
Ha lelked hűséges marad a fényhez,
Amelyben őt
A szellemi hatalmak részesítik,
Akkor Johannes lelke
A te lelked után fog szomjúhozni
A vágy urának országában is.
S a szeretet, amely hozzád köti,
Útját majd újra megmutatja, melyen
Magas világok fényét megtalálja.
Mert elevenen tud már áthatolni
Sötétségen s a fényen egyaránt
Az olyan lény, akinek már szabad volt
A saját lelke mélyén tudva látni
A magas szellemi világokat.
Belélegezte világtávlatokból
A levegőt, amely örökre éltet, – – –
S felemeli az egész élő létet
A lélek mélységéből
A Nap magasságába.