"A Waldorf-iskola ne iskola legyen, hanem előkészítő, mert minden iskola feladata az kell legyen, hogy az embert előkészítse az élet nagy iskolájára. Az iskolában tulajdonképpen nem azért tanulunk, hogy ismereteket szerezzünk, hanem azért, hogy mindig tanulhassunk az életről."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Négy misztériumdráma (4)

1. kép

(Rózsapiros alaptónusú szoba. A néző szemszögéből vett jobb oldalon ajtó, amely egy előadóterembe vezet. A szereplők ebből a teremből jönnek ki egymás után és egy ideig még itt maradnak a szobában. Mialatt itt vannak, sok mindenről beszélgetnek, amit az előadóteremben hallott előadás keltett fel bennük. Először Mária és Johannes lép be, később mások is csatlakoznak hozzájuk. Az előadás már egy ideje elhangzott és ami itt következik, az azoknak a beszélgetéseknek a folytatása, melyeket a szereplők már az előadóteremben elkezdtek.)

Mária:

Oly mélyen hat reám, barátom,
Hogy lelkedet és szellemed hervadni látom.
És nem mutatkozik meg jó hatása
A szép barátságnak sem,
Amely bennünket tíz év óta összekapcsol.
Ez a gazdag tartalmú óra is,
Amelyben oly sok minden hallható volt,
Mi fénnyel tölti be lelkünk homályát,
Neked csak árnyékot hozott.
Sok szó után,
Amelyet szónokunk kiejtett,
Saját szívemben éreztem veled,
Milyen mélyen megsebzett tégedet.
Hajdan, ha a szemedbe néztem,
Abban csak öröm tükröződött,
Melyet a dolgok lényegében lelt.
Lelked szép képekben ragadta meg
Azt, mit a testeken átáradó
S a lét rejtélyét megnyilvánító
Napfény és levegő
Egy röpke pillanatra megfest.
Akkor kezed nem volt még ily ügyes;
Pompás tömör színekben
Nem tudta még megfesteni
Mindazt, mi életteljesen
Lelkednek megmutatkozott.
De mindkettőnk szívében benne élt
A szép hit, hogy vidám lelkedhez,
Amely a történések hátterébe
Oly bensőséges-mélyen elmerült,
Az évek majd meghozzák biztosan
A kéz művészetét is.
Amit a létnek lényegéről
Csodálatosan felderít
A szellemi kutatás ereje,
Műalkotásaidból
A lélek boldogságát
Árasztja majd az emberi szívekbe:
Így hittük ezt mi akkor.
A jövő boldogsága
A legnagyobb szépség tükrében.
Tudásodból fakadva:
így festette le lelken lelked célját.
De most úgy tűnik, hogy kihunyt
A tetterő bensődben,
Minthogyha meghalt volna benned
Az alkotó kedv,
Szinte bénának látszik
A kar, mely néhány éve
Fiatal, friss erővel
Az ecsetet vezette.

Johannes Thomasius:

Ez sajnos így van.
Úgy érzem, mintha eltűnt volna
Lelkemből a korábbi tűz.
Szemem csak tompán nézi
A tárgyak fényét,
Melyet a napfény hint reájuk.
Szívem szinte érzéketlen marad,
Ha váltakozó légi hangulat
Ereszkedik környezetemre.
Kezem nem mozdul, hogy a maradandó
Jelenbe kényszerítse,
Amit a lét mélyéből
Az elemi hatalmak
Múlandón érzékeink elé varázsolnak.
Már nem buzog bennem örömmel
Alkotó ösztönöm.
Az életemre tompaság borul.

Mária:

Mélységesen sajnálom,
Hogy ez fakad nálad mindabból,
Mi számomra a legnagyobb,
A szent élet áradata.
Barátom! A váltakozó játékban,
Amit az emberek létnek neveznek,
örök szellemi élet rejlik.
S a lelkek mind ebben a létben élnek.
Úgy érzem, szellemi erők öveznek.
Melyek mintha tenger mélyén hatnának,
S úgy látom az emberek életét,
Mint hullámfodrokat a víz színén.
Egynek érzem magam
Az élet teljes értelmével,
Ami után az emberek
Szüntelen törekednek
És ami - Úgy tűnik nekem -
Csak saját lényem megnyilvánulása.
Oly gyakran láttam összekapcsolódni
Az emberek legbensőbb életével,
S olyan magasságokba vinni őket,
Melyek után szívük csak áhítozhat.
De úgy, ahogy ez bennem él,
Gonosz gyümölcsnek bizonyul,
Mihelyt lényem más emberek
Lényével jut érintkezésbe.
Ezt mutatta sorsom mindabban is.
Amit neked akartam adni,
Ki szeretettel közeledtél hozzám.
Oldalamon akartad járni Bátran azt az utat.
Mely elvezet a nemes alkotáshoz.
De mi lett most mindebből!
Ami számomra állandóan
A legtisztább életként nyilvánul meg
Saját mivoltának valóságában.
Halála lett az a te szellemednek.


Johannes:

Így van. Az, ami lelkedet
Felemeli a fényes
Égi magasságokba,
Engem sötét, halálos
Szakadékba taszít,
Ha veled élem át.
Amikor barátságunk hajnalán
Elvezettél oda,
Hol megnyilatkozott előttem
Mi fényt sugároz a sötétségekbe,
S hová tudatos élet nélkül
Belép az ember lelke minden éjjel,
Hol az ember tévelygő lénye
Vándorol, ha a halál éje
Gúnyolni látszik az élet értelmét,
Akkor, amikor nékem megmutattad
A visszatérő élet igazságát.
Akkor azt hittem.
Hogy majd idővel
Valódi szellem-emberré növekszem.
Biztosra vettem:
Az éles művész-szem
S az alkotás művészi biztonsága
Tüzed nemes ereje által
Virágzik majd ki bennem.
Hagytam, hogy hasson rám e tűz;
És akkor elrabolta tőlem
Lelki erőim összefonódását.
Könyörtelenül kitépte szívemből
Minden hitemet a világban.
És most mór odáig jutottam.
Hogy abban sem vagyok már biztos,
A szellemi világok
Kinyilatkoztatását
Elhiggyem-e vagy kételkedjem benne.
Elég ahhoz is hiányzik az erőm,
Hogy azt szeressem benned,
Mi a szellem szépségét hirdeti.

Mária:

Észre kell vennem évek óta,
Hogy az a mód,
Ahogy a szellem-ént én élem.
Ellenképévé változik,
Ha áthatja a más emberek módját.
S látnom kell azt is, mily áldást hozónak
Mutatkozik a szellem ereje,
Ha más úton jut el az emberekhez.
(Belép Philia, Astrid és Luna.)
Más is szavakban mondja ki,
De a szóból erő lesz,
S az emberek gondolkodását
Világmagasságok felé ragadja.
Vidám hangulatot teremt
Ott, hol azelőtt bánat élt.
Képes a felületes szellemet
Értékes, komoly érzésűvé tenni.
Biztos veretet ad az emberlénynek.
És én, kit e szellemerő
Teljes mértékben megragad.
Be kell valljam, hogy fájdalom
És pusztulás kíséri.
Hogyha az én szívemből
Árad mások szívébe.

Philia:

Olyan volt, mintha vélemények s felfogások
(Belép Capesius prof. és Dr. Strader.)
Egész kórusa csendült volna egybe
A körben, mely bennünket egyesített.
Volt ott harmónia, nem is kevés
És volt sok éles disszonancia.

Mária:

Ha sok ember szava
Így lelkünk elé tárul,
Olyan, mintha rejtélyesen
Ott állna köztük
A teljes ember-őskép
A sok lélekben széttagolva,
Mint ahogy az egyetlen fény is
Oly sok fényben nyilatkozik meg
A szivárványban.

Capesius professzor:

Így hát sok éven át
Komoly törekvéssel vizsgálták
Sokféle kornak változó mivoltát,
Folyvást csak azt kutatva,
Mi élt azoknak szellemében,
Kik a lét alapjairól akartak
Hírt adni embertársaiknak,
S munkásságuknak életcélt mutatni.
Az ember azt hitte, saját lelkében
Életre hívta a gondolkodásnak
Magasrendű hatalmát
És néhány sors rejtélyét megfejtette.
Azt hihette, hogy bensőjében érzi
Ítéletének biztos támaszát.
Mikor egy-egy új élmény
Kérdezve a lelke elé tolakszik.
De meginog bennem e támasz
Mindarra nézve, mit korábban
És ez órában újra
Csodálkozva hallhattam
Az itt alkalmazott
Gondolkodási módról.
És végleg meginog, ha arra gondolok,
Mily hatalmasnak bizonyul
Az életben hatása.
Mily sok napot töltöttem én el azzal,
Hogy mit a múlt titkaiból ellestem,
Olyan szavakba öntsem,
Kik a szívet megrázzák, megragadják.
S már annak is örültem,
Ila hallgatóim lelki lénye
Legkisebb csücskét teljesen
Át tudtam melegíteni.
S úgy tűnt nekem, hogy egyet-mást elértem,
Balsikerről nem panaszkodhatom.
De minden ilyenfajta munkásságom
Egyedül csak oda vezethetett,
Hogy elismerjem azt a véleményt,
Amit a tettek embere
Oly szívesen hangsúlyoz:
Hogy életünk valóságában
A gondolatok árnyképek csupán.
Életünk teremtő erőit
Még megtermékenyíthetik,
De őket alakítani
Nem adatott meg már nekik.
Én már réges-régen beérem
Ezekkel a szerény szavakkal:
Ahol a sápadt gondolat hat,
Ott megbénul az élet, s mindaz.
Ami csak az élethez társul.
Az életben a legérettebb,
A legtartalmasabb szavaknál
Erősebbnek mutatkozik
A természet adta tehetség,
Erősebbnek mutatkozik a sors.
A hagyomány hegyként nyomasztó terhe,
S ködös előítéletek lidérce.
Ezek mindig el fogják nyomni
A legjobb szavak erejét is.
De ami itt mutatkozik,
Az elgondolkoztatja
A magamfajta embert.
Még megértenék egy ilyen hatást ott,
Ahol a lelkeket csak bolondító
Túlfűtött szektáns szellem
Árad az emberekre.
De itt ilyen szellemből
Semmi sem látható.
Itt csak az értelem segítségével
Akarnak a lelkekhez szólni.
S mégis valóságos életerőket
Teremtenek a szavaikkal,
S a szívek legmélyéhez szólnak.
Sőt az akaratot is megragadja
Az a különös valami.
Ami azoknak, kik hozzám hasonlón
Régi utakon járnak,
Nem tűnik másnak,
Csupán sápadt gondolkodásnak.
Képtelen lennék a hatást tagadni,
Csak nem tudom magam átadni néki.
Olyan különösen szól hozzám mindez;
Nem úgy, minthogyha én akarnám
Az átélteket eltaszítani;
Szinte úgy tűnik, hogy az én fajtámat
Nem tűri meg magában ez a valami.

Doktor Strader:

A legutóbb mondott szavai mellett
Teljes mértékben ki kell állanom.
Sőt én még erősebben hangsúlyoznám,
Hogy az eszmék lelki hatása
Semmiképpen sem dönti el,
Milyen megismerési érték rejlik bennük.
Hogy igazság vagy tévedés él
Abban, amit elgondolunk,
Azt csak a valódi tudás ítélete döntheti el.
Nem tagadhatja senki komolyan,
Hogy ilyen próbát semmiképpen
Sem állhat ki az, ami itt csak
Látszólag tűnik világosnak,
S a legnagyobb életrejtélyek
Megfejtését akarja nyújtani.
Igézőn szól az ember szelleméhez,
De csak hívő szívét csábítja;
Azt véli, hogy megnyitja
A birodalmak ajtaját, melyek előtt
Tanácstalanul és szerényen áll
A szigorún megfontolt kutatás.
S aki az ilyen kutatás iránti
Hűségben él, el kell ismernie.
Senki sem tudhatja, honnan fakadnak
Gondolkodásunknak forrásai
És hol vannak a lét alapjai.
Ennek beismerése
Bármily nehéz is a lélek számára,
Mely úgy szeretné kikutatni
Azt, ami már túl van minden tudáson,
A gondolkodó lélek pillantása,
Vesse azt kifelé vagy befelé,
A tudás határába ütközik,
Mely győzhetetlenül elébe áll.
Ha tagadjuk az értelmet és mindazt,
Mit a tapasztalatból nyerhetünk,
Lábunk alól a talajt elveszítjük.
Ki ne látná, hogy valójában
Mily kevéssé illeszkedik be
Gondolkodásmódunkba mindaz,
Mit új kinyilatkoztatásként
Fogadnak itt el.
Nem volna nehéz megmutatni,
Hogy hiányzik belőle mindaz,
Mi a gondolkodásnak támasza,
S a biztonság iránt érzéket ad.
Az új kinyilatkoztatás
Szívünket melegítheti,
De a gondolkodó csupán
Ábrándos álmokat lát benne.

Philia:

Lehet, hogy így beszél az a tudás.
Mit józanság és értelem küzdött ki.
De egész mást kíván a lélek,
Hely hinni akar önmagában.
Olyan szavakra fog figyelni,
Melyek a szellemről beszélnek.
Hit már homályosan, sejtett korábban,
Igyekszik azt megérteni.
Az ismeretlenről beszélni,
Ez csábíthatja a gondolkodót,
Ámde az emberek szívét soha.

Doktor Strader:

Át érzem én,
Hogy ez sokatmondó ellenvetés,
A töprengőkről szól,
Kik csak a gondolat fonalát fonják
És kérdezik,
Hogy mi következik ebből vagy abból.
Amit mint véleményt korábban
Maguk alkottak meg maguknak.
De ez engem nem érint.
Nem adtam át magam gondolatoknak
Külső hatásra.
Gyermekként jámbor emberek körében
Nőttem fel és ott oly szokások éltek,
Melyek értelmemet elkábították
Annak a mennyországnak képivel,
Melyet az egyszerű lelkek számára
Olyan vigaszt hozóan
Tudnak lefesteni.
Ifjú lelkemben
A legigazabb gyönyört éltem át,
Mikor felnéztem
A legmagasabb szellemi világba,
És szívemnek szüksége volt imádkozásra.
Aztán kolostorban neveltek,
Barátok voltak tanítóim;
Lelkemnek az volt kívánsága,
Hogy én is szerzetes legyek,
S ez volt szüleim leghőbb vágya is.
Épp eljött volna pappá szentelésem,
Amikor egy véletlen
A rendházból kiűzött.
De hálás kell legyek a véletlennek,
Mert lelkemtől már régen elrabolták
A csendes békét,
Midőn ez a véletlen megmentette.
Megismerkedtem sok mindennel,
Mi nem illik a szerzetes világba.
Természetismeret jutott el hozzám
Írásokból, mik nékem tiltva voltak.
Megismerkedtem az új kutatással,
S csak nehezen ismertem ki magam.
Oly sok utón-módon kerestem!
Valóban nem én agyaltam ki azt,
Mi igazságként megmutatkozott.
Kemény harccal téptem ki szellememből
Mindazt, ami gyermekkoromban
Boldogságot s békét hozott nekem.
És bár megértem azt a szívet,
Mely a magasságok felé vágyódik,
De mert rájöttem, hogy csupán csak álom,
Amit a szellemi tanok adhatnak,
Szilárd talajt kellett találnom,
S ezt csak a tudomány
És kutatás teremti meg.

Luna:

Mindenki a maga módján foghatja fel,
Az élet értelme és célja miben áll.
Hiányzik az a képesség belőlem,
Hogy ellenőrizzem korunk tudásán,
Mit szellemi tanokként itt kapok.
De érzem szívemben határozottan,
Hogy nélkülük a lelkem elsorvadna,
Mint ahogy tagjaimnak El kellene vér nélkül halniuk.
Ön, kedves doktor.
Oly sok mindent vetett a latba,
Hogy ellenünk harcoljon.
S mit éppen most említett
Küzdelmes életéről,
Az szavainak súlyt ad
Azok szemében is,
Kik képtelenek szavait követni.
Csak azt kérdem állandóan magamtól:
(Theodóra belép.)
Az egészséges lelkületű ember
Természetesnek mért találja.
Hogyha a szellemről beszélnek.
Ezt meleg érdeklődéssel fogadja;
Csak akkor fut át rajta a hideg.
Ha lelki táplálékát
Oly szavakban keresné,
Hint az imént kimondott szavai.

Theodóra:

Bár én is oly jól érzem
Magam ebben a körben.
De idegennek tűnnek a beszédek,
Helyeket itt kell hallanom.

Capesius:

S miért van ez az idegenség?

Theodóra:

Nem szeretném magam elmondani.
Mária, mondd el ezt te.
(Theodóra távozik.)

Mária:

Barátnőnk többször elbeszélte nékünk.
Mily különös dolog történt vele.
Egy napon, mintha átváltozott volna.
Sehol sem tudott megértésre lelni.
Megütközést keltett a lénye mindenütt,
Míg el nem jött a mi körünkbe.
Nem mintha mi itt megérthettük volna,
Mi teljesen egyedülálló benne,
De gondolkodásmódunk megtanít
Teljes megértéssel fogadni azt is,
Ami szokatlan.
Az emberlény minden fajtáját elfogadjuk.
Barátnőnk életébe
Eljött egy pillanat,
Mikor ügy érezte, hogy minden eltűnt,
Mi élete történetéhez tartozott.
Mintha lelkében kihunyt volna múltja.
S mióta ez a változás megtörtént,
Rövid időkre vissza-visszatér
E lelki állapot.
Egyébként úgy él, mint a többi ember.
Mikor elfogja ez az állapot,
Elveszti szinte teljesen
Az emlékezés adományát.
Szemének erejét is elveszíti.
Inkább csak érzi, de nem látja
Azt, ami körülötte van,
S közben szeme
Sajátos fényben csillog.
Helyette képeket lát,
kik kezdetben álomszerűek voltak,
Most azonban olyan világosak,
Hogy csak mint a jövő jövendölése,
Úgy értelmezhetők.
Mi gyakran láttuk ezt.

Capesius:

Éppen ez az, mi oly kevéssé
Tetszik nekem körükben:
Babonaság vegyül
Logikával és értelemmel.
Így volt ez mindenütt,
Ahol ilyen utakon jártak.

Mária:

Azért mondhatja ezt.
Mert még nem ismeri
Ide vágó álláspontunkat.

Doktor Strader:

Mi engem illet,
Őszintén meg kell vallanom,
Hogy szívesebben hallok itt
Ily megnyilvánulásról,
Mint kétes szellemi tanokról.
Mert bár nem ismerem
Ez álmok rejtélyének megfejtését,
Mégis tényeknek látom őket.
Nincsen rá mód,
Hogy tanúi lehessünk e különleges lelkiállapotnak.
(Theodóra visszajön.)

Mária:

Talán igen. Épp most tér vissza.
Úgy tűnik nékem.
Mintha e különös jelenség
Most meg akarna nyilvánulni.

Theodóra:

Valami most beszélni késztet:
Egy kép áll szellemem előtt a fénysugárban
És szavak hangzanak belőle hozzám;
Jövendő időkben érzem magam
És embereket látok,
Akik ma még nem élnek.
Ők is nézik a képet,
Ők is hallják a szókat,
Így hangzanak:
A hitetekben éltetek
És a remény vigasztalt,
Most a látás hozzon nektek vigaszt;
Üdüljetek fel általam.
Azokban a lelkekben benne éltem,
Akik követeim szavára,
Áhítatuk ereje által
Önmagukban kerestek engem.
Az érzékek fényét néztétek
És a teremtő szellemi világba
Csak hitetekkel tudtatok felérni.
Most már kiküzdött étek magatoknak
A nemes látóképesség egy cseppjét,
Ó érezzétek ezt a lelketekben.

----
Egy ember-lény
A fényárból kibontakozva
Hozzám beszél:
Add hírül mindazoknak,
Kik hallani akarnak,
Hogy láttad azt, amit az emberek
Át fognak élni.
Krisztus hajdan a Földön élt,
És élete következményeként
Most lelki formájában körüllengi
Az emberi létesülést.
Földünknek szellemi részével egyesült.
Az emberek eddig még nem láthatták,
Hogy milyen ó ebben a létformában,
Mert lényükből hiányzott
A szellemi szemük,
Hely a jövőben fog csak megjelenni.
De rövidesen itt lesz a jövő,
Mikor ez az új látás
Megadatik a földi embereknek.
Azt, amit egykor az érzékek láttak
A krisztus földi léte idején
Rövidesen a lelkek fogják látni,
Ha az idő beteljesül. (Elmegy.)

Mária:

Először történt meg, hogy ennyi
Ember előtt így megnyilatkozott.
Különben csak olyankor szólott,
Ha ketten-hárman voltunk itt jelen.

Capesius:

Mégiscsak furcsa, hogy
Parancsra és szükség szerint
Érezte kényszerét a megnyilatkozásnak.

Mária:

Így tűnhet ez,
De mi ismerjük ót.
Ha ő e pillanatban
Bensője hangját lelketekbe
Kiválta küldeni,
Az csak azért történhetett,
Mivel e hang forrása
Hozzátok kívánt szólani.

Capesius:

Tudjuk, hogy e jövendő adottságról,
Amelyről mintegy álomban beszélt,
Gyakran adott hírt az a férfi is,
Kiről azt mondják, hogy e körnek lelke.
Lehet, hogy tőle származik
Beszédének tartalma,
Csak módja származik saját lényéből?

Mária:

Ha a dolog így állna,
Nem volna nekünk fontos.
De pontosan megvizsgáltuk a tényeket.
Amíg be nem lépett körünkbe,
Barátnőnk arról semmit sem tudott,
Amiről vezetőnk beszél.
És közülünk sem hallott senki sem
Theodóráról azelőtt.

Capesius:

Akkor egy olyan ténnyel állunk szemben,
Mely a természeti törvények ellenében
Gyakorta létrejön,
És csak betegségnek tekinthető.
Életrejtélyek felett dönteni
Csak az egészséges gondolkodás tud,
S az éber érzékekkel nyert tapasztalat.

Doktor Strader:

De mégis ténnyel állunk szemben;
S kétségtelenül fontos,
Amit éppen most mondottak nekünk.
Ez arra indíthat bennünket,
- Hogyha minden mást elvetünk is -
Hogy eszméknek lélek-erőkkel
Történő átvitelére gondoljunk.

Astrid:

Ó bárcsak rá tudnátok lépni
Az útra, mit gondolkodástok
Kerülni óhajt!
Elolvadna, mint hó a napsütésben
A tévhit, amely idegennek,
Csodaszerűnek, betegesnek
Tünteti fel mindazt, ami
Ily emberek módján nyilatkozik meg.
Jelentős ez, de mégse különös.
Mert kicsinek tűnik ez a csoda,
Ha azt az ezer csodát nézem,
Mely engem nap mint nap körülvesz.

Capesius:

De mégis más az, amikor
A mindenütt meglévőt ismerem meg,
És más az, amit nekünk itt mutatnak.

Strader:

A szellemről beszélni
Csak akkor válik szükségessé,
Ha olyan dolgokra utalnak,
Melyek kiesnek tudományunk
Szigorúan bezárt köréből.

Astrid:

A fényes napsugár,
Mely reggel a harmatcseppben ragyog,
(Belép Felix Balde.)
A forrás, mely a sziklából csobog,
A dörgés, mely a fellegekből tör fel,
Mind a szellem nyelvén beszél;
Én meg akartam ismerni e nyelvet.
Értelmének és erejének
Gyenge visszfénye csak,
Ami kutatástokban látható.
Megtalálta lelkem a boldogságát.
Amikor a beszédnek ez a módja
Hatolt szívembe.
Mit csak az emberek szava
S a szellemi tanítás nyújthatott.

Felix Balde:

Nagyon jól mondta ezt.

Mária:

KI kell hogy mondjam, mennyire
Örül szívem az alkalomnak,
(Megjelenik Balde asszony)
Hogy első ízben köztünk láthatom
A férfit, akiről sokat tudok,
Mi azt a vágyat kelti bennem,
Hogy gyakran lássam őt körünkben,

Felix Balde:

Szokatlan nékem
Ily sok emberrel együtt lenni;
S nemcsak szokatlan.

Balde asszony:

Ó igen, ilyen a természete.
Teljesen a magányra kényszerít.
Évről-évre alig hallunk mást,
Mint azt, amit magunk beszélünk.
S ha ez a kedves ember (Gapesiusra mutat)
Házunkat néha meg nem látogatná,
Alig tudnánk,
Hogy kívülünk más emberek is élnek.
Ha az a férfiú,
Ki a teremben az imént beszélt
És szép szavaival
Erősen megragadott mindnyájunkat,
Nem találkozna gyakran Felixemmel,
Amikor ez munkáját látja el,
Mit sem tudnátok rólunk
Elvonult emberekről.

Mária:

És a professzor jár Önökhöz?

Capesius:

Hát persze. S mondhatom,
E kedves asszonynak
A legnagyobb hálával tartozom.
Olyasmivel lát el bőségesen,
Mit senki más nem adhat meg nekem.

Mária:

És milyenfajta ez az adomány?

Capesius:

Hogyha erről akarok szólani,
Érintenem kell valamit,
Ami sokkal csodásabbnak tűnik,
Mint sok minden, amit ma itt hallottam,
Mert inkább szól lelkemhez.
Alig hiszem, hogy bárhol másutt
Ki tudnám ejteni a szavakat,
Amelyek számból itt oly könnyen szólnak.
Vannak napok, mikor lelkem úgy érzi,
Mintha kiszikkadt volna, s üres lenne.
Olyan ez, mintha a tudás forrása
Kiapadt volna bennem.
Mintha nem találnék olyan szavakra,
Melyeket érdemes volna hallgatni.
Mikor e lelki sivárságot érzem.
Akkor e derék embereknek
Üdítő, csendes magányába vágyom.
És Felicia asszony
Csodálatos képekben
Mesél olyan lényekről,
Akik az álmok világában,
És a mesék birodalmában
Szines életet élnek.
Beszéde épp úgy hangzik,
Mint a régi idők mondái.
Nem kérdezem, honnan meríti őket.
Csak egyre gondolok világosan:
Hogy lelkembe új élet árad
És bénultságát
Mintha elfújták volna.

Mária:

Az, hogy felesége művészetét
Ily nagyra értékelheti,
A legszebben, legharmonikusabban
Illeszkedik bele mindabba,
Mit nékünk Benedictus
Barátja tudásának
Rejtett forrásairól mondott.

Felix Balde:

Annak, ki imént úgy beszélt,
(Benedictus megjelenik az ajtóban.)
Mintha szelleme csak
A világtávlatokban
S a végtelenségben időzne,
Valóban nincsen rá oka,
Hogy egyszerűségemről sokat szóljon.

Benedictus:

Tévedsz barátom, mert minden szavad
Kimondhatatlanul becses nekem.

Felix Balde:

Biztosan csak kíváncsiság volt
És a csevegés vágya,
Ha gyakran azzal tiszteltél meg,
Hogy melletted járhattam
Hegyeink útjait.
És csak mert eltitkoltad
A saját nagy tudásod,
Merészeltem magam is megszólalni.
No de időnk lejárt,
Még hosszú utat kell megtennünk
Csendes kis otthonunkig.

Balde asszony:

Számomra ez valódi üdülés volt,
Hogy egyszer emberek között lehettem.
Nem fog ez egyhamar megismétlődni.
Felix számára nincsen is más élet,
Hint az, amit a hegyei között él.
(Felix és felesége el.)

Benedictus:

A derék asszonynak igaza Tan,
Felix nem jön el újra egyhamar.
Most is nehéz volt idehozni.
Pedig nem benne kell okát keresnünk,
Hogy senki sem tud róla semmit.
(Belép a másik Mária és Theodosius.)

Capesius:

Nekem csak úgy tűnt, hogy különc.
Beszédesnek találtam néha,
Amikor náluk voltam,
De nem tudtam megérteni
Különleges beszédeit,
Melyekben kifejezte
Mindazt, mit tudni vél.
Naplényekről beszél,
Akik kövekben laknak,
Holddémonokról,
Kik ezek munkáját zavarják,
Növények számérzékéről beszél.
És aki hallja, nem sokáig
Tud szavaiban értelmet találni.

Benedictus:

De érezhetjük úgy is, hogy szavában
A természet erői próbálják meg
Lényük igaz mivoltát megmutatni.
(Benedictus el.)

Dr. Strader:

Már érzem én,
Hogy rossz napok
Következnek be életemben.
Mióta a kolostori magányban
Részese lettem egy olyan tudásnak,
Amely lelkemet annak legmélyéig
Oly félelmesen megragadta,
Egy élmény sem érintett oly közelről,
Mint most e látnoknővel kapcsolatban.

Capesius:

Nem látom át, mi az,
Ami itt megrázóan hatna.
Félek, kedves barátom,
Ha biztonságát elveszíti itt,
Az ön számára nemsokára
Minden sötét kétségbe burkolózik.

Dr. Strader:

Az ily kétségtől való félelem
Sokszor gyötör.
Bár egyébként a látnokságról
Saját tapasztalatom nincsen,
Ilikor rejtélyek erősen gyötörnek.
Sötét szellemi mélységekből
Kísértetiesen ható
Ijesztő álomlény tűnik fel
A szellemi szemem előtt.
Lelkemre ránehezedik,
Borzongatóan megmarkolja szívem,
S így szól belőlem:
Gondolkodásod tompa fegyverével
Ha le nem győzöl,
Akkor nem vagy te több,
Mint saját tévhited
Múló, csalóka képzelménye.

Theodosius:

Ez a sorsa minden embernek,
Aki csak gondolkodva
Közelíti meg a világot.
Bensőnkben él a szellem hangja.
Nincsen hatalmunk arra,
Hogy átlássunk azon a burkon,
Mely érzékeink előtt szétterül.
Gondolkodásunk arról ad tudást csak,
Ami az idők során, elmúlik.
Ami örök és szellemi.
Az csak az emberi bensőben lelhető meg.

Dr. Strader:

A jámbor hit, gyümölcseként
Nyugalmat adhat a léleknek
És ez, ha megelégszik önmagával,
Járhatja ezt az utat.
De a valódi tudás ereje
Ezen az úton nem virul ki.

Theodosius:

Mégsincs más út, az emberi szívekben
Valódi szellemi tudást ébreszteni.
A gőg csak arra csábit,
Hogy lelkünknek igaz érzéseit
Hamis képekké alakítsa át
És látomásokat mutasson ott,
Ahol a hit
Szépsége volna csak helyénvaló.
Mindabból, amit itt
A magasabb világokról való tudásként
Oly szellemi módon hallhattunk,
Egy szól csak az igaz emberi érzülethez:
Csak az, hogy a szellemvilágban
Magát a lelkünk otthon érzi.

A másik Mária:

Amíg az ember Csak beszélni vágyik,
Kielégíthetik az ily beszédek.
De teljes életében.
Minden törekvésével,
A boldogság iránti
Vágyával, bánatával,
Egész más táplálék az,
Amit lelkének nyújtanunk kell.
Engem egy benső ösztönzés vezérelt,
Hogy hátralévő életemben,
Ami még osztályrészemül jut,
Oly embereknek szenteljem magam,
Kiket sorsuk folyása
Szükségbe és nyomorba vitt.
És többször volt szükségük arra,
Hogy lelkük fájdalmán segítsek,
Mint testük szenvedésein.
Éreznem kellett sokszor,
Akaratom mily tehetetlen.
Mindig újabb erőket kell merítsek
Abból a gazdagságból,
Mely itt a szellemi forrásokból fakad.
Az itt hallott szavak
Meleg varázserői
Átáradnak kezembe,
És balzsamként folynak tovább,
Midőn kezemmel
Megérintem a szenvedőket.
Ajkaimon átalakulnak
Igaz vigasztalássá
A fájdalomtól meggyötört szíveknek.
Nem kérdem, e szavak honnan erednek.
Csak azt nézem, hogy igazak,
Eleven életet hoznak nekem.
És nap mint nap látom világosan,
Hogy nem az ad nekik hatalmat.
Mire saját akaratunk
Gyenge ereje képes.
Hanem maguk azok,
Mik engemet naponta
Újjá teremtenek.

Capesius:

De hisz van ember épp elég.
Aki e kinyilatkoztatás nélkül is
Kimondhatatlanul sok jót cselekszik.

Mária:

Természetes, hogy sokhelyütt
Ezekben sincs hiány;
De mást akart barátnőnk mondani.
Másként beszél ön, hogyha majd
Megismerkedett életével.
Hol felhasználatlan erők
Bősége árad,
Gazdagon virágzik a szeretet
A jó szív talajából.
Barátnőnk túlfeszített munkájával
Elhasználta legjobb életerőit.
És minden életkedve elszállt,
Mert túlságosan ránehezedett
Sorsa, mit átélt.
Feláldozta erőit arra,
Hogy gyermekeit gondosan nevelje.
És elvesztette minden életkedvét,
Amikor drága férjét
Elragadta a korai halál.
Ilyen helyzetben úgy tűnt,
Hogy csak fáradt öregség
Lehet további sorsa.
Ekkor került a sorshatalmak jóvoltából
Szellemi tanaink igézetébe,
S életerői újból kivirultak.
Új életcéllal
Lelkébe új életkedv költözött.
A szellem az elhalt csirából
Valóban új embert teremtett benne.
Amikor ilyen tetterő
Jön létre a szellem gyümölcseként,
Ez egyben megmutatja azt is,
Hogyan nyilvánul meg a szellem.
S ha szavainkból nem a gőg beszél,
Hanem szívünkben benne él
Lelkünk magas erkölcsi célja,
Úgyhogy nem hisszük semmiképpen,
Hogy tanításunk a saját művünk,
Mert tudjuk, hogy bensőnkben
Csak a szellem nyilatkozik meg.
Akkor talán nem elbizakodottság
Azt mondani, hogy gondolkodástokban
Az emberlét valódi forrásának
Csak halvány árnyai mozognak;
S hogy a szellem, mely minket lelkesít,
Szorosan kapcsolódik mindahhoz,
Ami az élet hátterében
Az emberi sorsot szövi.
Mióta megengedtetett nekem.
Hogy oly munkának szenteljem magam,
Melyben eleven élet árad,
Több vérző szív került szemem elé
És több sóvárgó lélek,
Mint bárki is gondolná.
Értékelem magasröptű, eszméitek
S tudástok büszke biztonságát;
Szeretem, hogy a lábatoknál ül
A tisztelő hallgatók serege,
S műveitekből sok lélekbe
Felemelő gondolkodás
Világossága árad.
De látom azt, hogy e gondolkodásban
A biztonság csak addig él,
Míg önmagában megmarad.
Az a gondolkodásmód,
Amelyhez én is tartozom,
A mély valóságokba küldi
Szavainak gyümölcsét.
Mert mély valóságokban
Akar gyökeret verni.
Gondolkodástoktól bizonnyal távol áll
Az égi szellem-írás,
Amely sokatmondó jelekkel hirdeti
Az új hajtást az emberiség fáján.
S bár a gondolkodásnak régi módja
Világosnak, biztonságosnak látszik,
Használható a fa kérge számára,
De nem jut el velője életerejéig.

Romanus:

Nem találom azt a hidat,
Amely az eszméktől a tettekig
Valóban elvezetne.

Capesius:

Őnáluk túlértékelik
Az eszmék erejét,
Ti meg másmódon ismeritek félre
A valóság folyását.
Hiszen az biztos, hogy az eszmék
A csirái minden emberi tettnek.

Romanus:

Ha ez a hölgy sok jót cselekszik,
Az ösztönzés ehhez
Meleg szívében rejlik. -
Az nem vitás, ha már munkálkodott,
Az embernek szüksége van rá,
Hogy eszméktől kapja az épülését.
De csak az akarat fegyelme,
Ügyességgel s erővel párosulva
Fogja az emberek valódi
Életművét előbbre vinni.
Ha a kerekek kattogása
Hangzik fülembe,
S elégedett emberkezek
Elindítják a forgatókart,
Akkor megérzem az életerőket.

German:

Azelőtt gyakran könnyedén kimondtam,
Hogy szeretem a vicceket,
Hogy csak azokat tartom szellemesnek,
És hogy azok mindig jó anyagot
Fognak szolgáltatni agyamnak,
Hogy eltöltsem a munka
S a szórakozás közötti időt.
De szavaimat most már ízetlennek találom.
A láthatatlan erő leigázott.
Most megtanultam átérezni azt,
Ami erősebb az emberi lényben,
Mint szellemességünknek kártyavára.

Capesius:

Sehol másutt, csak itt tudott
Ily szellemi erőre lelni?

German:

Az élet, amit éltem,
Sok szellemi művet kínált,
De nem tetszett, hogy leszedjem gyümölcsét.
Ám a gondolkodásnak ez a módja
Magához vonzott.
Bármily kevéssé tettem ezt magam.

Capesius:

Szép órákat töltöttünk itt el,
Köszönet érte a ház asszonyának.
(Mind elmennek, csak Johannes és Mária marad.)

Johannes:

Ó maradj még egy kicsit énvelem.
Úgy félek - ó úgy félek.

Mária:

Mi van veled? Szólj!

Johannes:

Előbb vezetőnk szavai.
Aztán az emberek
Sokféle megnyilvánulása!
Úgy érzem, hogy egész valómban
Megráztak engem.

Mária:

Hogyan tudhatták e beszédek
Szívedet oly erősen megragadni?

Johannes:

Ma este minden szó, amit kimondtak,
Félelmesen mutatta meg nekem
Saját magam értéktelen mivoltát.

Mária:

Kétségtelen, hogy jelentékeny élmény,
Ha az emberre ilyen sok zúdul rá
Ily kis idő alatt
Életek küzdelméből,
S az emberek lényéből,
Beszélgetések összjátéka folytán.
De velejár az élettel, mit élünk,
Hogy az emberi szellemet
Beszédre készteti.
S mi egyébként hosszú időt igényel.
Itt pár órában megmutatkozik.

Johannes:

A teljes élet tükörképe volt az,
Mi oly tisztán mutatta meg
Magamat önmagamnak.
A szellem magas megnyilatkozása
Elvezetett annak megérzéséhez,
Hogy oly sok ember, ki mint lény magát
Egésznek véli,
Csak az ember egyetlen oldalát
Rejti magában.
Hogy a sok oldalt egyesítsem
Saját énemben.
Én bátran léptem rá az útra,
Mit itt mutatnak.
S ez egy semmit csinált belőlem.
Hogy őbelőlük mi hiányzik,
Jól látom én.
De nem kevésbé látom azt is,
Hogy ők bennállnak az életben,
Én meg a lényegtelen semmiben.
Egész életfolyások tömörültek
Rövid, jelentékeny szavakba.
De feltámadt lelkemben
Saját életem képe is.
Kirajzolódtak gyermekéveim
Az élet vidám bőségével.
Kirajzolódott ifjúságom
A büszke reményekkel,
Melyeket szüleim szívében
Gyermekük tehetsége keltett.
Művészi álmaim, melyek
Éltettek a boldog napokban,
Figyelmeztetően merültek fel most
Szellemi mélységekből.
S azok az álmok is,
Melyekben éltem,
Midőn láttad, hogy átváltoztatom
Színekké és formákká
Mindazt, mi szellemedben él.

---
És láttam a nyaldosó lángokat,
Melyekben az ifjúi álmok
És a művészremények
Megsemmisültek.
Egy másik kép vált ki ezek után
A félelmesen puszta semmiből.
Egy emberlény volt,
Ki sorsát egykor
Hű szeretettel az enyémhez fűzte.
Tartóztatni akart,
Mikor évekkel ezelőtt hazámba
Anyám gyász-szertartása visszahívott.
Eltéptem magam tőle.
Mert hatalmas erő
Vonzott köreitekbe
És az itt hirdetett
Célok felé.
Nem maradt bennem bűntudat
Azokból a napokból,
Mikor eltéptem azt a köteléket,
Mely a másik lélek számára
Az egész életet jelenté.
Sőt még arra a hírre is,
Hogy élte lassan hervadt,
Amíg végleg kihunyt,
Érzéketlen maradtam máig.
Oly jelentős szavakkal mondta el most
Vezetőnk ott bent a teremben,
Hogyan ronthatjuk el azoknak sorsát,
Kik szeretettel kapcsolódnak hozzánk,
Ha nem helyes módon törekszünk.
Iszonyúan csendültek újra fel
A képből szavai;
Azután minden oldalról felhangzott
Mint egy borzalmat keltő visszhang:
Megölted őt!
A súlyos tartalmú beszéd
A többi embert arra ösztönözte,
Hogy önmagába nézzen;
Bennem azonban a legsúlyosabb bűn
Tudatát ébresztette fel.
Felismerhettem általa,
Mily téves módon törekedtem.

Mária:

E pillanatban, ó barátom,
Sötét birodalomba lépsz be.
Itt rajtad nem segíthet senki más.
Csak az, kibe bizodalmunkat vetjük.
(Heléna visszajön, Máriát elhívják.)

Heléna:

Valami arra késztet, hogy veled
Kis ideig még itt maradjak.
Tekinteted oly szomorú
Már hetek óta.
Hogyan lehet,
Hogy a csodálatos sugárzó fény
Komorrá teszi lelkedet,
Mikor az teljes erejéből
Csak az igazságra törekszik?

Johannes:

Neked csak örömöt
Hozott e fény?

Heléna:

Örömöt, de ez nem olyan volt,
Amilyet azelőtt ismertem.
Amit az örömöt hozta el,
Mely azokban a szavakban csirázik,
Amelyekben a szellem
Ad hírt magáról.

Johannes:

S mégis azt mondom én,
Hogy szét is zúzhat az,
Ami teremtően hat.

Heléna:

Valami fondorlatos tévedésnek
Kellett lelkedbe fészkelődnie,
Hogyha ez lehetséges.
Ha a szabad boldogság helyett gondok,
A szellemi gyönyörűség helyett
Szomorú hangulat fakad számodra
Az igazság forrásából,
Akkor keresd meg a hibákat,
Melyek utaidat zavarják.
Mily gyakran adják értésünkre,
Hogy tanaink igaz gyümölcse
Az egészség, és hogy életerő
Virágzik ki belőle.
Hogyan mutathatná tenálad
Az ellentétét!
Oly sokaknál látom gyümölcsét.
Kik bizalommal kapcsolódnak hozzám.
A régi életmódjuk
Mindinkább idegenné
Válik lelkük számára.
Új források nyílnak szívükben,
Mely aztán önmagát újítja meg.
A lét okaira vetett tekintet
Oly vágyakat sosem teremthet,
Helyek az embert kínozhatnák.
(Elmegy.)

Johannes:

Hogy az érzékek híradása
Csak tévhithez vezethet,
Hogyha nem társul hozzá
A szellemi megismerés,
Sok évbe telt,
Amíg ezt megtanultam.
Hogy lényedben a lélek tévhite
A legnagyobb bölcsesség szülte szó is,
Azt egyetlen perc megmutatja.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként    

Kapcsolat   |    Adatkezelés   |    Impresszum