GA14

3. A küszöb őre

 

Fejezetek:

Szereplők és történések

„A Küszöb Őre” c. színpadi képsorozatban ábrázolt emberi lelki-szellemi folyamatok „A Beavatás Kapuja” és „A Lélek Megpróbáltatása” c. életképekben bemutatott folyamatok folytatásai. Ezekkel együtt egy egészet képeznek.

A Küszöb Őre c. drámában a következő személyek és lények szerepelnek:

I. A szellemi elem hordozói:

1. Benedictus, a Naptemplom vezetője és „A Küszöb Őre” szereplői közül néhánynak tanítója. (A Naptemplom csak „A Beavatás Kapuja” és „A Lélek Megpróbáltatása” c. drámákban kerül említésre.)
2. Hilarius Gottgetreu, egy misztikus szövetség nagymestere. (Előző inkarnációjában, „A Lélek Megpróbáltatása” c. drámában egy szellemi testvéri közösség nagymestere volt.)
3. Johannes Thomasius, Benedictus tanítványa.

II. Az odaadás elemének hordozói:

4. Magnus Bellicosus (A Beavatás Kapuja c. drámában Germán) a misztikus szövetség preceptora.
5. Albert Torquatus (A Beavatás Kapuja c. drámában Theodosius) a misztikus szövetség ceremóniamestere.
6. Capesius professzor.

III. AZ AKARATI &LEM HORDOZÓI:

7.Friedrich Trautmann (A Beavatás Kapuja c. drámában Romanus) a misztikus szövetség ceremóniamestere. (A lélek Megpróbáltatása c. drámában szereplő szellemi testvéri közösség második ceremóniamesterének újratestesülése.)
8. Theodóra, szellemi látó. (Az akarati elem nála természetes szellemi látóképességgé alakult át.)
9. Doktor Strader.

IV. A lelki elem hordozói:

10. Mária, Benedictus tanítványa
11. Felix Balde
12. Baldené

A szellemi világ lényei:

1. Lucifer
2. Arimán

Az emberi szellemi elem lényei:

1. Thomasius éteri hasonmása
2. Theodóra lelke
3. A Küszöb Őre
4. Philia, Astrid, Luna, azok a szellemi lények, akik az ember lelki erőinek a kozmosszal való kapcsolatát közvetítik
5. A másik Philia, az a szellemi lény, aki akadályozza a lelki erők kapcsolatát a kozmosszal
6. A lelkiismeret hangja

Ezek a szellemi lények nem allegorikusak és nem szimbolikusak, hanem realitások; a szellemi megismerés számára ugyan olyanok, mint a fizikai személyek.

1. Ferdinand Beinecke
2. Michael Edelmann
3. Bernhard Redlich
4. Franziska Demut
5. Maria Treufels
6. Luise Fürchtegott
7. Friedrich Geist
8. Casper Stürmer
9. Georg Wahrmund
10. Marie Khüne
11. Hermine Hauser
12. Katharina Batsam

(A Lélek Megpróbáltatása c. drámában szereplő 12 paraszt és paraszt asszony újra megtestesülései.)

***

„A Küszöb Őre” eseményei mintegy 13 évvel „A Beavatás Kapuja” eseményei után játszódnak. Az újratestesülések itt szereplő módját nem szabad általános érvényűnek tekinteni, hanem olyannak, ami csak az idők fordulópontján lehetséges. Ezért pl. ami a 8. képben Strader és a 12 személy között lejátszódik, szintén csak egy ilyen időpontban fordulhat elő.

A Küszöb Őrében szereplő szellemi lények egyáltalán nem allegorikusak vagy szimbolikusak; aki a szellemi világot valóságnak ismeri el, az annak lényeit – akik számára ott ugyanúgy jelennék meg, mint az érzékek világában a fizikai személyek – ezekhez hasonlóan ábrázolhatja. Aki ezeket a lényeket allegóriáknak vagy szimbólumoknak tartja, az teljesen félreérti „A Küszöb Őre” történéseit. Hogy a szellemi lényeknek nincs emberi alakjuk, az természetes; az, hogy itt emberi alakban jelennek meg, a színpadi megjelenítés szükségszerűségeiből adódik. Ha ezeknek a „színpadi képekben előadott lelki folyamatoknak” a szerzője ezeket a lényeket allegóriáknak tartaná, ekkor nem így ábrázolná őket. _

A szereplők csoportosítását (4 x 3-as csoport) a szerző nem kereste és nem is erre alapozta ábrázolásukat; ez utólag adódik a gondolkodás számára a történésekből, melyek minden külső szemponttól függetlenül kerültek megfogalmazásra és amelyek maguktól alkotják meg ezeket a csoportokat. A szerzőnek soha sem jutott volna eszébe eredetileg alapul verni őket, de megengedhető, hegy utólag, mint eredményt, megemlítse.

1. kép

Indigókék alaptónusú terem. Egy misztérium-közösség dolgozószobáinak előcsarnoka. Kötetlen, beszélgetésben 12 személy van a színen, kik közül ilyen vagy olyan módon mindegyik érdeklődik a misztikus szövetség törekvései iránt. Kívülük jelen van még Felix Balde és dr. Strader. A dráma képei olyan eseményeket jelenítenek meg, amelyek mintegy 13 évvel „A Beavatás Kapuja” történései után játszódnak.

Ferdinand Reine:
Különös ez e meghívás valóban,
Amely bennünket itt most összehoz.
Oly emberek küldték, kik azt hiszik,
Ők méltók arra, hogy más emberektől
Elkülönülve szenteljék maguk
Különleges szellemi céljaiknak.
Most állítólag szellemi szemüknek
Világosan mutatkozott meg az,
Hogy a világterv azt kívánja tőlük,
Oly emberekhez kapcsolódjanak,
Kik templomuk beavatása nélkül
Saját erőikből merítenek csak
Midőn az élet harcait megvívják.
Sosem vonzott oly szellemi irányzat,
Melynek mentsvára a titokzatosság.
Csak az egészséges gondolkodáshoz,
S a közönséges józan értelemhez
Szeretném magam tartani.
A szellemi szövetség meghívása
Nem azt jelenti, szándékokban áll,
Hogy legmagasabb rendű, céljaikba
Most beavassanak bennünket is.
Csak misztikus, homályos szófűzések
Segítségével óhajt majd bennünket
A templomának külső csarnokában
E rend megtartani.
Erőinket csupán, a népnek hangjaként,
Szándékaik alátámasztására
Kívánják majd okosan felhasználni,
Csak arra, hogy vakon segítsük őket,
Kik szellemi magaslatokról
Vezérekként tekintenek le ránk.
Szerintük nem vagyunk érettek arra,
Hogy csak egyetlen lépést is tegyünk,
Mely templomok valódi szent kincséhez
És szellemi fényéhez elvezetne.
Hogyha a rend igaz mivoltát nézem,
Hm más mint gőg és szellemi csalás,
Amely alázatos ruhába
S prófétai köpenybe öltözött.
A legjobb volna mindent elkerülni,
Mit itt bölcsességként akarnak adni.
De hogy a látszatát is elkerüljük,
Hogy vizsgálat nélkül vetettük el
A művet, melyet oly nagyon becsülnek,
Azért csak azt tanácsolom,
Hogy hallgassuk először azt meg,
Mi az, mi szándékában áll
A bölcsesség e hordozóinak,
S kövessük aztán értelmünk szavát.
Ki hagyja, hogy az értelem vezesse,
Ellen tud állni mindem csábításnak,
Amely e misztagóg
Templomból származik,

Michael Edelmann:
Hogy a szellem miféle kincse az,
Amit ez emberekre bíztak,
Kik most felénk hidat kívánnak verni,
Azt nem tudom, sőt nem is sejthetem.
De több kiváló embert ismerek
Ki mind e szellemi szövetség tagja.
Tudásuk forrását, mely állítólag
Lelküknek megnyilatkozik,
Szigorúan titokban tartják,
De életűk és tetteik mutatják,
Hogy jó forrásokból merítenek.
Mindabban, ami tőlük származik,
Valódi szeretet mutatkozik meg.
Így hát jónak kell lenni annak is,
Mi őket arra indította.
Hogy egy egész különleges munkára
Oly emberekhez kapcsolódjanak,
Kik misztikus utaktól távol állnak,
De ismerik a lélek ösztönét,
Amely az igazság felé törekszik,
És a szellem valódi életének
Is ismerik a céljait.

Bernhard Redlich:
Szerintem most legfontosabb az óvatosság.
E misztikus szövetség tagjai
Úgy érzik, elközelgett az idő,
Amely uralmuknak végét jelenti.
Az eljövendő korszakokban
A józan ész nem kérdi majd,
Hogy a valóságról miként
Ábrándoznak szent templomokban.
Hogyha a rend oly célokat jelöl meg,
Amelyeket az általános
Gondolkodás okosnak ítél,
Tanácsos akkor csatlakozni hozzá.
De ha ki akar lépni a kapun,
Amely világukat a többiektől
Magasztos fényvilágként zárja el,
Le kell hogy vesse misztikus ruháját.
Világunknak az nem sokat jelent,
Hogy ők maguk mit tartanék magukról.
Itt őket többre nem fogják becsülni,
Csak annyira, amennyi a
Közvélemény értékelése róluk.

Franziska Demut:
Sok minden abból, amit hallanom kell,
Úgy hangzik, mint oly emberek szava,
Akik vakok és nem látják a szellem
Valódi fényét, mely régóta ontja
A bölcsesség nemes sugarait
A szent helyekről a külső világba
A lelkek vigaszául és javára.
Ez órának valódi fontosságát
Csak az láthatja be, kinek szívében
Világosságot gyújtott már a fény,
S melegségével áthatotta lelkét.
Ez óra most megnyitja majd
A komolyan vett misztika világát
Oly emberek szénára is,
Kik úgy érzik, hogy gyengék még ahhoz,
Hogy súlyos lelki megpróbáltatások
Után nyerjék el majd a szellem fényét
Magas beavatási templomokban.

Maria Treufels:
Sok biztos jel mutatja,
Hogy az olyan lelkekben,
Kik arra törekednek, hogy kövessék
A vezetést az ember földi útján,
Sok változásnak kell beállnia.
De nem sok szól amellett,
Hogy misztikus utak vezetnek
Olyan célok felé, amelyek
Komoly erőket adnak
Az emberi lelkeknek.
Úgy vélem, hogy korunk
Olyan vezéreket kíván, akikben
A lángész és ügyesség párosul
A természet erőit felhasználván,
Akik tehát ú gy érzik,
Hogy földi munkásságuk révén
Előbbre viszik a világot.
Az emberek javát keresve
Távol maradnak az ábrándozástól,
Mert a szellemi művek gyökerét is
A reális valóságban kutatják.
S mivel ez a meggyőződés hat át,
Strader doktornak lényében találom
Azon erőket, melyek őt
A misztikus rendnél alkalmasabbá
Teszik a lelki vezető szerepre.
Fájdalmasan kellett régóta látnunk,
Miként sínylődnek mind béklyóba verve
A szellemi szabad impulzusok
Az emberi lelkekben
A technika csodálatos
Teremtő működése folytán.
De most olyan reményre nyílt kilátás,
Amelyről eddig álmodni se mertünk.
Működnek immár Strader műhelyében
A kis csodálatos modellek,
Amelyek nagyban nemsokára
Majd átformálnak minden technikát,
S leveszik róla azt a súlyt, amely ma
Még sok lélek számára oly nyomasztó.

Doktor Strader:
Reménnyel telten szóltak itt a műről,
Mit – úgy tűnik – sikerrel vittem véghez.
Át kell ugyan a hídon még haladnia,
Mely a kísérlettől az életben való
Gyakorlati használatához elvezet,
De eddig minden úgy mutatkozott meg,
Annak, aki a dolgok ismerője,
Hogy technikailag nem lesz nehézség.
Engedtessék meg, hogy a feltaláló
Most szabadon kifejtse véleményét
Arról, mit alkotott. Bocsássanak meg,
Ha szarvai szerénytelennek tűnnek;
Érzéseit szeretné csak lefesteni,
Melyek erőt adtak művéhez.
E földi létben az mutatkozik meg,
Hogy minden emberi munkálkodásból
Kivész az érzés és a lélek.
A munka lélektelenségbe süllyed,
S ez egyre inkább szembe tűnik,
Amint az ember szelleme
Mindjobban képes úrrá válni
Azokon az erőkön, melyeket
Az érzékek világában talál.
A munka, mely értékeket teremt,
Mindinkább gépiessé válik,
S a munkával maga az élet is.
Nagy gonddal elgondoltak mindenfélét,
Ami hatékonyan segítené
Azt, hogy a technika rideg mivolta,
S az általa előirt munkaformák
Ne bénítsák a lelki életet,
S ne bénítsák az emberi törekvést
Az igaz szellemi célok felé.
Igen kevés az, amit így elértek,
Mert egy kérdés volt csak számukra fontos:
Miként is viszonyuljon
Az ember az emberhez.
Én Is nem egy nehéz órát töltöttem el
E rejtélyről való elmélkedéssel,
De mindig azt találtam,
Hogy ily elmélkedéseim gyümölcse
Az életben használható, valódi
Értéket nem tartalmazott.
Már majdnem eljutottam
Azon keserű, véleményhez,
Hogy a világ sorsában meg van írva:
Az ember diadalmas útja,
Amelyet az anyag területén tesz,
Ellenségként akadályozza meg
A szelleme kibontakoztatását.
Véletlennek tűnhetne, ami aztán
Gondolkodáson zűrzavart sodrában
A megváltást elhozta végül.
Olyan területen kísérleteztem,
Mely ettől a kérdéstől távol állott,
Midőn lelkemben hirtelen
Feltámadt néhány gondolat,
Amely a helyes utat megmutatta.
Majd a kísérletek egymást követték,
És létrejött a munkaasztalon
Az az összhangja az erőknek, melynek
Véglegesen kidolgozott formája
Tisztára technikai módszerekkel
Elhozza egykor azt a szabadságot,
Amelyben a lélek kibontakozhat.
Nem kényszerül többé az ember arra,
Hogy a létét hozzá méltatlanul,
Növényekhez hasonló módon
Szűk munkahelyeken álmodja át.
A technika erőit
Majd úgy lehet elosztani,
Hogy mindenki kényelmesen
Használhat fel belőlük annyit,
Amennyit a munkája megkíván,
Az otthonában, melyet önmagának
Úgy formálhat meg bármikor,
Ahogy saját mivolta megkívánja. –
Először is ezen reményeimről
Kellett beszélnem, hogy megalapozzam,
Amit annak a felhívásnak kapcsán
Kívánok most elmondani, amelyet
A Rózsakeresztes Szövetség intéz
A rajta kívülálló emberekhez.
Ha majd az emberlelkek
Először teljesen kibontakoznak,
S magok saját lényükben megtalálják,
Akkor pompásan hatnak majd bizonnyal
Azok az ösztönző erők, amelyek
A szellemet a szellemhez vezérlik,
Így most csak az tesz tanúságot arról,
Hogy helyesen gondolkodik,
Aki elismeri, hogy felhívásuk
Összhangban áll azokkal a jelekkel,
Amelyeknek most tanúi vagyunk.
A szellemi rend tagjai nagy kincseket
Akarnak adni most az embereknek,
Mindenkinek szabaddá téve őket,
Kert az idők követelése az,
Hogy minden ember igényelje őket.

Felix Balde:
A szavak, melyeket most itt kimondtak,
Oly lélekből törtek fel, mely korunkban
Az érzékelhető világban
Az életet valódi értékekkel
Ajándékozta meg.
Ezen a téren nincs ma olyan ember,
Ki Strader doktorral versenyre kelhet.
Magam viszont más utakon haladva találtam arra rá,
Mire a léleknek szüksége van.
Szabad legyen hát nékem is
Néhány szót szólanom.
Sorsom világosan megszabta nékem,
Hogy azokat a kincseket kutassam,
Amelyek lelkük bensőjében
Tárulnak fel az embereknek.
S úgy látszik, sikerült is megtalálnom
A bölcsesség fényét, mely rávilágít
Mindarra, mi az életben valódi érték.
Megadatott nekem, hogy a magányban,
A szemlélődő életmódom által
A misztika tanítványa lehettem.
Ezen an úton megtudhattam azt is,
Hogy mindaz, ami most az embert
A látható világ erőinek
Uralkodójává akarja tenni,
Csupán vak lényt formál belőle,
Aki sötétségben botorkál.
Tudása kincsei,
Melyek érzékei s értelme révén
Anyagi téren megszülettek,
Tapogatózások csak
Sötét birodalmakban.
Tudom, hogy az élet világossága
Csak misztikus utakon érhető el.
Én jómagam külső segítség nélkül
Haladtam az igazság utjain,
De minden embernek nincs módja erre.
Az érzékek tudása,
S az értelem gondolkodása
Oly testhez hasonlítanak csupán,
Mely lelki tartalom nélkül marad,
Hogy ha dacolva ellenáll a fénynek,
Amely a földi korszak kezdetétől
Az igaz és valódi misztika
Szent helyein sugárzik.
Fogadjuk el tehát most szeretettel
A templomból felénk nyújtott kezet,
Mely templom küszöbén a lángoló
Fényrózsák oly sokat jelentőn
Díszítik a halál szimbólumát.

Luise Fürchtegott:
Az, aki érzi lelke méltóságát,
Saját ítéletére támaszkodjon,
Midőn tudást akar szerezni
A szellemről s a szellemi világról,
És ott el akar igazodni.
El kell veszítse önmagát,
Aki vakhittel adja át magát
A külső vezetésnek.
Még azt a fényt is, mit saját bensőnkben
Felsőbb bölcsesség erejének érzünk,
Csak úgy ismerheti el szellemünk,
Ha bizonyítható:
Valóban az igazság fénye az.
Az embernek veszélyes
Lehet a fény, ha néki
Bizonyság nélkül adja át magát,
Mert akkor gyakran csak azt látja lelke
A szellemi világok képeként,
Mi öntudatlan vágyából fakad.

Friedrich Geist:
Mindenkinek érezni kellene
A hajlamot magában arra, hogy
A misztikusok útját
Valójában megértse.
Számomra úgy tűnik:
Az igazság helyett a tévedéshez
Jut el, aki midőn törekszik bármire,
Lelkében már előre képet alkot
Arról, ami felé törekszik.
A misztikusokról azonban
Azt mondják, hogy úgy állnak kapcsolatban
A céljukkal, az igazsággal,
Mint az, aki a szép kilátást
A hegytetőn óhajtja megtalálni.
Megvárja míg a csúcsra feljutott,
Nem fest előre képet arról,
Mi útja végén tárul majd elébe.

Ferdinand Reinecke:
Ne kérdezzük most, hogy az ember
Mely álláspontra helyezkedjen
Az igazsággal kapcsolatban.
A rendnek tagjai minden bizonnyal
Nem ezt akarják tőlünk hallani.
Fülemhez eljutott a híre annak,
Hogy egy egész különleges körülmény
Késztette most a rendet arra,
Hogy itt bennünket összehívjon.
Thomasiusnak, aki már sok éve
Egy szellemi áramlat követője,
Mely misztikus célok
Szolgálatában áll,
Most sikerült olyan tudásformákat,
Melyek iránt korunk bizalmat érez,
Kabátként ráakasztani a bölcsességre,
Mely állítólag a beavatottak
Számára megnyilatkozik.
Ezáltal aztán sikerült neki
Széleskörű elismerést kivívni
Oly írásoknak, melyek
A logikának látszatát mutatják,
Holott csak misztikus ábrándozások.
Elismert kutatók is lelkesednek
A híradásért, melyet ő hozott,
S hozzájárulnak hírnevéhez,
Mely veszedelmesen növekszik.
És a beavatottak
Most félnek e hatástól,
Mert szétrombolja azt a véleményt,
Hogy minden bölcsesség e Földön
Kizárólag csak nékik adatott meg.
Ezért amit Thomasius hozott,
Azt igyekeznek védelmükbe venni,
Így azt a látszatot akarják kelteni,
Minthogyha már régen tudnának arról,
Hogy ezen híradásnak a világban
Tervszerűen meg kell jelennie
Az ő művük szolgálatában.
Ha sikerül nekik bennünket itt most
A köreikbe ravaszul befogni,
Kihirdetik majd a világnak:
Thomasiust bölcs sorshatalmak küldték,
Hogy az ő híradását
Világjelentőségében felfogja
Az egyszerű értelmű ember is.

Casper Stürmer:
Az hogy a misztikusok iskolája
Még most is oly merész, hogy jogot formál
Az emberek vezetésére,
Csak azt mutatja, mily kevéssé tiszteli
Mindazt, amit a józan értelem
Meghódított az emberek javára
Mióta bizonyítottnak tekinthető,
Hogy a természet és a lélek
Mechanikusan magyarázható.
Nyomasztóan hat a szabad gondolkodóra,
Hogy egy világos fő, mint doktor Strader
A misztikus tévhit felé hajolhat.
Annak, ki a mechanikus erőknek
Ilyen magas fokon a mestere,
Be kéne látni, mily nagyon szükséges
A lélektudomány számára is,
Az, hogy kiirtsunk minden misztikát.
Beláthatná abból a tudományból,
Amely hamis, s melyet Thomasius
Hirdet jelenleg a világnak,
Hogy a legélesebb elmének is
A féktelen fantázia lehet vezére,
Ha áldozata lesz
A misztikus káprázatoknak.
Hogyha Thomasius az alkotásra
Úgy készült volna fel,
Hogy misztika helyett
Természetes gondolkodását
Művelte volna ki fegyelmezetten,
A képességei minden bizonnyal
A tudomány néhány nemes gyümölcsét
Érlelték volna meg.
Azon az úton, melyen járt, azonban
Nem bontakozhatott ki más,
Csak végzetes, veszélyes tévedés.
Egy ilyen tévedést
A szellemi szövetség,
Hogy céljait elérje,
Esetleg hasznosnak találhat.
Elismerést hoz nékik annak látszata,
Hogy az, miről az emberek lelkükben
Megismerés gyanánt csak álmodoznak,
Most immár tudományosan
Bizonyításra lelt.

Georg Wahrmund:
Ha lehetséges az, hogy valaki
Ilyen szókat kiejtsen, melyeket
Fájdalmasan kellett most hallanunk,
Csak azt mutatja, hogy korunkban
Milyen kevéssé fejlődött ki még
Az oly belátás, mely a szellemi
Élet gyümölcseként mutatkozik meg.
Vessük pillantásunk elmúlt korokra,
S nézzük mi élt az emberek szívében
Mikor a most virágzó tudománynak
Csirája sem volt még található.
Akkor majd azt találjuk,
Hogy ez a misztikus szövetség
Oly tettet készül végrehajtani,
Mely a világ tervében meg van írva.
A nagy mű várható volt már, amelyet
Thomasius sikerrel megteremtett.
Új az az út, melyen a szellem fénye
Belőle emberlelkeknek világit.
De minden, műiben benne élt e fény,
Melyet régebben is már bármikor
Az ember itt a Földön megteremtett.
Hol kell keresnünk forrását e fénynek,
Amely világított, habár a lelkek
Nem tudtak róla semmit?
Hogyha a jeleket nyomon követjük,
Úgy eljutunk a misztikához,
Amely a szent helyek mélyén honos volt
Azon korokban, amikor az embert
Még nem az értelem vezette.
A szellemi szövetség,
Amely bennünket összehívott,
Azt óhajtja, hogy a misztika fénye
Sugározzon reá a műre,
Amely merészen megkísérli
Az emberi gondolkodással
A szellemi megismerést kivívni.
És mi, kik e sorsdöntő pillanatban
E szent helyen időzhetünk,
Elsőkként láthatjuk majd
Mint nem-beavatottak,
Amint átpattan az isteni szikra
A szellemi magaslatokból
A lelki mélységekbe.

Marie Kühne:
Thomasiusnak nincs szüksége
Arra a védelemre,
Amelyet a Rózsakeresztesek
Akarnak néki nyújtani,
Ha képes arra, hogy lefesse
Komolyan, tudományos módszerekkel
A lélek útját, mely sok földi léten,
S a szellemi világon át vezet.
Thomasius tettével
Megnyilvánult a szellem fénye,
Amelyhez a misztikus templomok
Akarnak elvezetni,
Azok számára is, kiknek belépni
Ilyen helyekre még nem adatott meg.
Thomasiust megilleti
Az az elismerés,
Amelyben máris oly sok része volt,
Mert ő megadta a gondolkodásnak
Azt a szabadságot, amelyet
A misztikusok iskolái
Meg akarnak tagadni tőle.

Hermina Hauser:
A rózsakeresztesek a jövőben
Az embereknek emlékezetében
Élhetnek már csupán.
Amit e pillanatban felidéznek,
Aláássa a templomuk alapját,
Erőinek ha tudatára ébred.
A szent helyeket ők ezentúl
Az értelemmel és a tudománnyal
Akarják bátran egyesíteni.
Ezért Thomasius, kinek jelenleg
Oly készséggel nyitják meg templomuk,
Utókorunk szemében
Legyőzőjüknek fog számítani,,

Doktor Strader:
Szememre hányták azt a véleményem,
Hogy helyesen cselekszik az, ki kész
A misztikus szövetséggel karöltve
Segíteni Thomasius művét.
Nyomasztónak találta nézetem
Az egyik hozzászóló,
Hisz tudnom kellene, milyen veszélyes
A misztika azok számára, kik
A léleknek valódi kutatói.
Magam viszont e szellemi irányzatot
Legérthetőbbnek épp akikor találtam,
Ha teljességgel átadtam magam
Annak a lelki hangulatnak,
Amely a magam által alkotott
Gépekkel összekapcsolt.
A mód, ahogy művemmel szemben álltam,
A szent helyek lényegét megmutatta.
Munkám közben gyakran gondoltam arra,
Hogy mit jelenthetek azoknak,
Akik pusztán csak azt szeretnék tudni,
Hogyan működnek azok az erők.
Miket beleplántáltam gépeimbe,
És mit jelenthetek másrészt azoknak,
Kiknek egész benső mivoltomat
Szeretettel kitárhatom.
Ily gondolatoknak köszönhetem,
Hogy számomra a misztikus tanoknak
Igaz mivolta megmutatkozott.
Így hát bár nem vagyok beavatott,
Tudom, hogy a beavatási helyeken
Szeretettel nyilatkozik meg
Az Isteneknek lelke
Az emberek lelkének.

Katharina Ratsam:
A Strader doktor által most kimondott
Nemes szavak e szent helyekkel kapcsolatban
Kétségtelen szíves fogadtatásra
Számíthatnak azok lelkében is,
Akiknek bár távol kellett maradniuk
A kaputól, melyen csupán
Beavatottak léphetnek be,
De akik már megismerkedtek azzal,
Mit e beavatottak hírül adnak.
Atyáink még hajlottak arra,
Hogy azt higgyék, hogy a valódi fénynek
A misztikusok ellenségei.
Ez érthető, hiszen lelküknek
Még sejteni sem volt szabad,
Mit rejtettek e templomok
Titokzatos módon magukban.
Ma már ez nincsen így.
A misztikusok fényüket
Már nem zárják el teljesen,
Már mindazt hírül adják a világnak,
Mit tudniuk szabad azoknak is,
Kik nincsenek még beavatva.
Sokan, akik megkapták már e fényt,
S életre is keltették önmagukban,
Lelkükben oly erőket
Éreztek ébredezni,
Melyek korábban álomba merülve
Csak öntudatlanul
Hatottak bensőjükben.
(Három kopogás hallatszik.)

Felix Balde:
Ím jönnek már e helynek urai,
Meghallhatjátok most szavaikat.
Megérteni azonban,
S fényként érezni önmagukban
Azon lelkek fogják csupán,
Akik nem engedik meg,
Hogy elfogultság elvakítsa őket.
És a beavatottak ereje
Most majd hatalmasan mutatkozik meg
Azoknál, kiknél jóakaratot
S olyan szívet talál,
Mely hajlandó a tévhitet feladni,
Ha az igazság küldi sugarát; .
De teljesen hatástalan marad
Oly lelkeknél, ahol az akarat
A tévhitben már megkeményedett,
S így az igazságérzetet kiölte.

Ferdinand Heinecke:
Ilyen, szavakat forgathat lelkében
Ki saját bensőjébe néz,
Hogy megismerje önmagát.
De amikor e misztikus szövetség
Jelentkezik, jobban teszi az ember,
Ha azokat a híradásokat
Tekinti csak, mik a történelemben
Hitelesen származtak át reánk
E testvéri közösségekről.
És ezek azt mutatják, hogy sokan
Engedték, hogy becsalogassák őket
Beavatási templomukba,
Mikor titokzatos szavakkal
Adták hírül, hogy templomukban
A lélek az alacsonyabb fokokról
A bölcsesség magas fokéra jut,
S a szellemi látást eléri végül.
S az, aki engedett e csábításnak,
Megtudta, hogy alacsonyabb fokon
Jeleket nézegethet,
S aztán gondolkodhat tartalmukon.
Remélhette, hogy felsőbb fokokon
A jelképek jelentése és ezzel együtt
A bölcsesség előtte majd lelepleződik.
De fel kellett ismernie,
Ha eljutott a magasabb fokokra,
Milyen kevés az, mit a mesterek
E jelképekről tudtak.
És jelentéktelen szavak csupán,
Mit a világról és a létről
Kinyilatkoztatás gyanánt közöltek.
Ha el nem kábították e szavak,
S ha hiúsága nem tartotta fogva,
Üzelmeiknek hátat fordított.
Jó volna tán, hogyha e pillanatban
Az épületes szavakon kívül
Hajlandók volnánk meghallgatni azt is,
Miről tudósit a történelem.
(Ismét három kopogás hallatszik.)

(Belép Hilarius Gottgetreu, a misztikus szövetség nagymestere. Őt követi Magnus Bellicosus, a második preceptor, Albert Torquatus, az első ceremóniamester és Friedrich Trautmann a második ceremóniamester. A már itt lévő személyek szétválnak és a terem két oldalán csoportosulnak.)

Friedrich Trautmann, a második ceremóniamester:
Kedves barátaim! E pillanat,
Mely ősi templomunk szent ajtajánál
Most titeket velünk először egyesit,
Jelentőségteljes nektek, s nekünk.
Hogy hívó szóval forduljunk felétek,
Szigorúan parancsolták minekünk
Azon jelek, amelyeket
A földi történések bölcs tervében
Nagymesterünknek látni volt szabad.
E tervben kétséget kizárón meg van írva,
Hogy most kell összekapcsolódnia
Szent templomunk bölcsességet sugárzó
Szolgálaténak és az általános
Mindennapi emberi értelemnek,
Amely a misztikus utat kerülve
Kiván az igazsághoz eltalálni.
A kozmikus tervben látott jelek
Őnéki azt is megmutatták,
Hogy akkor válhat csak valóra mindez,
Hogyha előbb egy oly ember jön el,
Aki csupán az ész és értelemre
Épült tudást olyan formába önti,
Hogy az meg tudja érteni valóban
A szellemi világot.
Ez immár megtörtént. Thomasius
Képes volt arra, hogy a tudománynak,
Melyet korunk kíván, oly művet adjon,
Mely a szellemi értékek terén
Saját nyelvén szolgál bizonyítékkal.
Ilyen bizonyítékok eddig
Csak a beavatási templomokban,
Csak misztikus úton voltak találhatók.
E mű legyen most a szoros kapocs,
Amely a szellem életében
Tivéletek bennünket összeköt.
E műből majd megtudhatjátok azt is,
Hogy tanaink szilárd alapon állnak.
Ez majd erőt ad nektek, hogy mitőlünk
Hajlandók lesztek elfogadni
Az oly tudást is, mely az embereknek
Csak misztikus úton nyilatkozik meg.
Így majd elevenen, s gyümölcsözőn
Kibontakozhat az az élet,
Mely szépen összefűzi
Beavatásunk hagyományait
Az általános értelemmel.

Magnus Bollicosus, a második preceptor:
Testvérem hírül adta néktek:
Jelentős kozmikus jelek
Indítottak bennünket arra,
Hogy templomunknak küszöbére hívjunk.
E meghívás okát a Mesterünk
Majd mélyebben megindokolja.
De énreám hárul a feladat,
Hogy arról a nagy emberről beszéljek,
– Amennyiben ez szükséges talán –
Kinek műve itt minket egyesített.
Thomasius a festészetnek élt,
Amíg egy belső szellemi sugallat
A tudomány felé nem fordította.
Tehetsége a művészet terén
Akkor tudott csak jól kibontakozni,
Mikor olyan körökbe lépett,
Ahol valódi misztikának éltek,
S melyek a nagy mesterhez elvezették,
Ki a valódi bölcsességnek útját
Őnéki megmutatta,
És ő a szellemi látás felé
Első lépéseit így megtehette.
Ekkor a szellemi magaslatokban
Átélve önmagát a teremtő erőkben,
Oly képeket volt képes festeni,
Amelyek lényekként hatottak.
Míg minden más művész az ő helyében
Erőit arra korlátozta volna,
Hogy e területen, amelyre lépett,
A legmagasabb célokat kitűzze,
S azok elérésére törekedjen,
Ez őt csupán csak arra indította,
Hogy megszerzett tudását
Az emberek javára
A legnagyobb mértékben hasznosítsa.
Világossá vált őelőtte:
A szellemtudományt csak úgy lehet
Valóban jól megindokolni,
Hogyha a tudomány iránti érzék
S a szigorú gondolkodás
A művész szelleme segítségével
Megszabadul a merev formaságtól,
S a világgal rokon, valódi
Belső lét-élménnyé erősödik.
Ezért Thomasius művészetét,
Mely az ő lényét szolgálhatta volna,
Feláldozta készségesén
Az emberiség szellemének.
Ismerjétek meg hát barátaim
E férfi lényét, és megértitek,
Miért hívott a misztikus szövetség;
S többé nem késlekedtek
A hívó szót követni.

Hilarius Gottgetreu, a nagymester:
Azon szellem nevében,
Ki a lelkeknek megnyilatkozik
E szent helyen,
Jelenünk meg e pillanatban
Oly emberek előtt, akiknek eddig
Nem volt szabad meghallani
A titkon itt felcsendülő szót.
Az őskezdetben még azon hatalmak,
Kik földi létünk céljait kitűzik,
Nem nyilatkozhattak meg fénnyel telten
Minden embernek.
Mert mint ahogy a gyermektestben
A tudást hordozó erőknek
Lassanként kell megérlelődniük,
S megnövekedniük, hát éppen úgy kell
Az emberiségnek is mint egésznek
Kibontakoznia a földi létben.
Először tompaságban éltek
A lelki ösztönök, melyeknek
Méltóvá kellett válni arra később,
Hogy meglássák a szellem fényét,
Mely a magas világokból sugárzik.
Ezért a földi idők kezdetén
A magasrendű lét honából
Magasztos szellemlényeket leküldték,
Hogy bölcsen ők vezéreljék az embert.
Ezek a misztika szent helyein
Kibontották a szellemi erőket,
S ezek titokzatosan áthatották
A lelkeket, amelyek mit se tudtak
A magas lényekről, akik vezették.
És később már az emberek köréből
Kiválaszthattak a bölcs mesterek
Oly tanítványokat maguknak,
Akik lemondással telt életükkel
És megpróbáltatások árán
Megérlelődtek a beavatásra
A misztikus célokba, s bölcs tanokba.
S midőn később az első mestereknek
Ily tanítványai már megtanulták
E nemes kincsek méltó ápolását,
Magasztos tanítóik visszatértek
Saját világaikba.
Az Isteneknek tanítványai
Aztán az emberek köréből
Választottak utódokat maguknak,
Hogy gondozzák a szellem kincseit.
És így ment ez tovább sok emberöltőn.
Így hát minden valódi okkult iskola
Abból az elsőből ered,
Amely magasztos szellemektől származik.
Mi is alázattal ápoljuk itt azt,
Mit örökül hagytak reánk atyáink.
Sosem fogunk beszélni érdemekről,
Miket szolgálatunkkal megszereztünk,
Csak a magasztos szellemi hatalmak
Kegyelméről, akik közvetítőket
Választanak a gyenge emberekből
És rájuk bízzák mind a kincseket,
Melyek az emberek lelkében
A szellem fényét megszülik.
A mi feladatunk jelen korunkban,
Kedves barátaim, hogy számotokra
Megnyissuk az utat,
Mely e kincsekhez elvezethet.
A kozmikus tervben sokat ígérő
Jelek mutatkoznak meg erre nézve
A szellemi látó szemének.

Ferdinand Reinecke:
A távoli világokból merítitek
Az érveket, amelyek azt mutatják,
Hogy egyesülnünk kell tivéletek,
S ezáltal kell elősegítenünk,
Hogy az a mű, melyet Thomasius
Ajándékként a világnak hozott,
Elérje majd kellő hatását.
De bármi szépen, hangzik is
Amit beszéltek,
Az egyszerű emberszívekben
Nem tudja túlharsogni azt a véleményt,
Hogy ez a mü majd hatni tud magától is,
Ha azt tartalmazza, amire éppen
Szüksége van az emberek lelkének.
Jelentőssé kell válnia azáltal,
Hogy benne tudományos érvek
És nem a misztikus tanok
És érvek támasztják alá
A szellemről való tudást.
S hogyha mindez valóban így van,
Mért volna az a mű számára hasznos,
Ha misztikusok tetszéssel fogadnák
És nem saját értékei
Egyengetnék az útját?

Albert Torquatus, az első ceremóniamester:
A tudomány, melyet Thomasius
Oly jól megindokolva
Tár most fel a világnak,
Se nem nyerhet, se nem veszíthet azzal,
Hogy ti vagy mi azt elismerjük-e.
De az elismerés az embereknek
Segíthet majd az útra rátalálni,
Amely a misztikához elvezethet.
Feladatát csak félig látja el,
Ha cél akarna lenni és nem út.
De most már rajtatok fog állani,
Megértitek-e vagy sem:
Eljött az óra, hogy az értelemmel
A misztikus utakat összekössük,
S a szellem életének a világban
Ily módon adjuk át azt az erőt,
Amely csak úgy lehet hatékony,
Hogyha a kellő pillanatban
Jut megnyilatkozásra.

2. kép

Ugyanaz a terem, mint az előző képtér. Azok a személyek, akik ott a dráma kezdetekor összegyűltek, már eltávoztak. Jelem vannak: Hilarius Gottgetreu, a nagymester, Magnus Bellicosus, a második preceptor, Albert Torquatus, az első cereméniamester, Friedrich Trautmann, a második ceremóniamester, Mária és Johannes Thomasius. A korákban összegyűlt személyek közül csak Felix Balde és doktor Strader maradt itt.

Hilarius Gottgetreu:
Fiam, amit te véghezvittél, annak
Az ősrégi szent tudomány pecsétjét
Kell ajándékként kapnia,
S a rózsakereszt áldásos erőit
Kell itt e szent helyen elnyernie.
A művet, melyet a világnak adtál,
Mi a szellemnek nyújtjuk áldozatként.
Gyümölcsözővé válik majd ezáltal
Minden világban, mely az ember
Erőit a világfejlődés
Szolgálatába állíthatja.

Magnus Bellicosus:
Hogy a világnak átadhasd e művet,
Sok éven át távol kellett maradnod
Mindattól, ami egykoron
Lelkednek a legkedvesebb volt.
Szellemi tanítód állt oldaladnál;
Eltávozott mellőled, hogy tebenned
Az emberi lélek saját erői
Önállóan tudjanak kibontakozni.
Melletted állt legkedvesebb barátnőd,
De ő is elhagyott, hogy megtalálhasd
Mit akkor tud az ember megtalálni,
Ha csak az ő saját lelkében élő
Erők vezérlik,
E próbákat bátorsággal kiálltad,
Amit javadra elvettek tetőled,
Azt most javadra újra visszaadják.
Barátnőd ím újból itt áll előtted;
Kívánságunkra itt fogad a templomunkban.
És tanítód is üdvözölheted
Majd nemsokára.
Velünk együtt barátaid,
Kik itt állnak a templom küszöbén,
Mint a megismerés hozóját
Szeretnének most szintén üdvözölni.

Felix Balde (Thomasiushoz):
A misztikát, amely eddig bensőleg,
Szemlélődve törekedett a fényre,
Most tetted által átadod
Annak a tudománynak,
Amely eddig csupán
Az érzékelhető világhoz fordult.

Doktor Strader (Thomasiushoz):
Oly lelkeknek, akik a szellemi
Megismerés felé törekszenek,
Bár az anyaghoz fűzi őket éltük,
Te megmutattad az utat,
Amely az ő módjuk szerint
Vezethet el a fényhez.

Thomasius:
Magasztos mester és ti, nagy urak!
Ti most úgy vélitek,
Hogy az az ember áll előttetek,
Aki komoly küzdelmek árán,
S a szellemi erők segítségével
Oly művet alkotott,
Melyet védelmetekbe venni,
S dicsérnetek szabad.
Úgy gondoljátok, hogy művem
Eléri majd minden bizonnyal,
Hogy az a tudomány,
Melyet ma értékelnek,
Kibéküljön az ősi és szent misztikával.
S valóban úgy van, hogyha bármi más,
Mint a saját lelkemben csendülő hang
Megadhatná a hitemet művemben,
A ti szavatok volna az,
Mely biztosan meg tudná termi ezt.

Friedrich Trautmann:
A mesterünk szava kétségkívül
Csak azt fejezte ki, mit lelked érez.
Így hát e belső hangnak
Nincsen szüksége megerősítésre.

Thomasius:
Ó hogyha ez így volna,
Előttetek alázatosan állnék,
S a templom áldását kérném művembe.
Akkor még hinni tudtam azt, hogy így lesz,
Midőn az üzenet hozzám elért,
Hogy művemet védelmetekbe venni
És e kaput| megnyitni készen álltok
Számomra, mely kapu különben
Csak a beavatottaknak nyílik meg.
De útközben, midőn ide siettem,
Lelkem előtt feltárult egy világ,
Amelybe biztos, hogy e pillanatban
Nem óhajtottatok engem vezetni.
Előttem állott Arimán
A teljes nagyságában.
És tudtam róla, hogy valóban
Világtörvények ismerője ő.
Mit emberek őróla tudni vélnek,
Értéktelen tudás csupán.
Megérteni csak az tudhatja őt,
Ki a szellemben látta lényét.
Csak tőle tudhattam meg azt is,
Hogy alkotásomra vonatkozóan
Mi a teljes valóság.
Ő megmutatta nékem, hogy hatását,
Amit világunkban kifejt majd,
Nem döntheti el, milyen benyomást kelt
Az emberekben, kik az értelem,
S a tudomány szempontjából ítélnek.
Csak akkor volna döntő ez ítélet,
Ha alkotójától az alkotás
Elválhatna, s a szellem életében
Önálló létet élne.
De önmagam s művem között
A kapcsolat örökre megmarad,
S így könnyen megtörténhetik,
Hogy én a szellemi világból
Amit alkottam, rosszra fordítom,
Bár önmagába véve jó a mű,
S saját mivoltával jól tudna hatni.
Nekem a szellemi világból
Hatással kell majd mindig lennem arra,
Ami a földi tetteimnek
Következményeként mutatkozik.
S ha én a szellemi világból
Valami rosszat árasztok be abba.
Ami a tetteim következménye,
Úgy a valóság minden tévedésnél
Ártalmasabb lesz, mert hiszen az ember
Saját belátásából kénytelen
Követni azt, emezt pedig nem.
Egészen biztos már, hogy a jövőben
Tettem következményeit megrontom.
Hisz Arimán most megmutatta nékem:
Tettem következménye az övé lesz.
Mikor munkámat boldogan csináltam
És telve voltam elragadtatással,
Mert pontról-pontra biztosan haladtam
Valóságot felépítő művemben,
Lelkemnek azt a részét
Vettem csak figyelembe,
Amely a kutatás felé irányult,
S a többi résszel nem törődtem én.
Vad ösztönök fejlődhettek ki benne,
Melyek csirái voltak csak korábban
Lelkemben, s most erőre kapva
Gyümölcsüket csendben megérlelték.
A legmagasabb szellemi világban
Hittem magam, pedig nem voltam én
Csak lelkem mélységes sötétségében.
És ezen ösztönök hatalmát
Saját honában Arimán
Egész világosan felfedte nékem.
Tudom tehát, később hogyan hatok majd,
Mert a jövőben ezen ösztönök
Saját lényemmé kell hogy váljanak.
Midőn munkámat még nem kezdtem el,
Én Lucifernek szenteltem magam,
Akinek birodalmát
Ismerni s érteni akartam.
Csak most tudom, mit akkor még nem tudtam,
Mikor munkámba mélyen elmerültem,
Hogy a legszebb képekkel
Töltötte meg gondolkodásom ő,
De egyben a lelkemben
Oly féktelen ösztönöket teremtett,
Melyék ma még hallgatnak, ámde később
Úrrá válnak felettem.

Friedrich Trautmann:
De a te szellemi magaslatodról
Ki mindezt tudja, hogy hiheti mégis,
Hogy nem menekülhet meg a gonosztól?
Hisz látod azt, mi ártalmadra van…
Azt semmisítsd meg és magaddal együtt
Mentsd meg műved következményeit.
Hisz köteles a szellemi tanítvány
Szigorúan kiirtani magából
Mi meggátolja felemelkedését.

Thomasius:
Látom, nem a világ törvényei
Szerint ítéled meg a helyzetet.
Amit kívánsz, azt teljesítni tudnám
Jelenleg. És e pillanatban
Saját magam is mondhatnám magamnak
Mindazt, amit te mondasz most nekem.
De azt, amit a karma
Ma még tennem megenged, a jövőben
Nem fogja már engedni, hogy tegyem.
Oly dolgoknak kell jönniük, mik bennem
Majd elsötétítik a szellemet
És engem úgy vezetnek,
Ahogy épp most elmondottam tinéktek.
Mohón fogom keresni
A világlétben mindazt,
Ami művemből ártalmas lehet,
S igyekszem bele vinni
A szellemi életbe.
Szeretnem kell majd akkor Arimánt,
S örömmel kell majd néki adnom,
Mi tőlem származik a földi téren.
(Szünet, miközben Thomasius mélyen elgondolkozik.)
Ha mindez csak engem érintene,
Magamban tartanám, lelkembe zárva.
Kivárnám teljes nyugalommal azt,
Ami utamról elrendeltetett.
A ti közösségeteket azonban
Éppúgy érinti ez, mint engemet.
Mindazt, mi rosszként származik művemből
Velem és más lelkekkel kapcsolatban,
Azt majd a karma kiegyenlíti.
De az, hogy ti így tévedhettetek,
Sokkal nagyobb súllyal esik a latba
A földi élet szempontjából.
Mert ennek az életnek vezetői
Ti vagytok, s olvasnotok kellene
A szellemi világban.
Nem lett volna szabad, hogy elkerülje
Figyelmetek: e művet nem nekem,
Egy másik embernek
Kellett volna megírni.
És azt is kellett volna tudnotok,
Hogy most el kellene feledni,
S aztán majd másnak létrehoznia,
Aki következményeit
Másképpen irányítaná.
Aszal, hogy tévesen ítéltetek,
Megfosztottátok szövetségetek
Annak jogától, hogy ő lássa el
A szent szolgálatot.
És minthogy számotokra ez
Az én látásomból következik,
Ezért jelenten meg küszöbötöknél.
Különben távol tartott volna engem
Ez a felismerés, amely valóban
Nem enged áldást elfogadni
E műre, amely jó is, káros is.

Hilarius:
Kedves testvéreim, mi elkezdődött,
E pillanatban nem folytatható.
Fel kell keresnünk azt a helyet,
Ahol a szellem közli majd velünk
Szándékait.

(Hilarius Gottgetreu Bellicosussal, Torquatussal és Trautmannal elhagyja a termet. Doktor Strader és Felix Balde is távozik. Csak Mária és Thomasius marad a helyén. A terem elsötétül. Rövid szünet után a három szellemi alak: Philia, Astrid és Luna jelenik meg fényfelhőben és úgy helyezkednek el, hogy Máriát eltakarják. Ami a következőkben lejátszódik, az Thomasius szellemi élménye.)

Philia:
Szomjas a lélek a fényre,
Mely oly világban születik,
Mit a gondoskodó akarat takar el
Az ember elöl.
Vágyódva szeretne a szellem
Az isteni szóra figyelni,
Mit jóságos bölcsesség rejt el
A szívek elöl.
Veszélyek várnak
A gondolatokra,
Melyek a lélek
Mélyén kutatnak,
Az érzékektől távol eső
Rejtett erők
Birodalmában.

Astrid:
Kitágul, a lélek,
Mely a fényt követi
És oly világba hatol,
Melyet a bátor szellemi látás
Tár fel az ember előtt.
Boldogan akar
Élni a szellem
Az isteni körben,
Melyről sugárzó
Bölcsesség útján
Kap hírt a szellemi látó.
Valami rejtett
Int a merész
Vágyakozásnak
Oly tájai után a világnak.
Hol távol minden
Gondolkodástól
Titkok rejtőznek.

Luna:
Gyümölcsöt fakaszt
A lélek száméra
Ha kifejleszti
A szellemi látást
Olyan erőkkel,
Melyeket éppen
A félelem nélküli
Akarat gyújt fel
Az emberi lényben.
Megváltó erők
Ősmélységekből
Varázshatalmat
Hoznak magukkal,
Amelyet az érzékektől
Földi korlátok
Rejtenek el.
Kereső lelkek
Kutatva járnak,
Hogy megtalálják
A kapukat,
Melyeket elzárnak
Az isteni lények
Az oly akarattól,
Mely tévutakon jár.

A lelkiismeret hangja (láthatatlanul):
Ott imbolyognak gondolataid
A lét szakadékainál;
Elvesztetted mindazt,
Mi támaszul szolgálhatott nekik.
Számodra kialudt,
Mi napfényként világított nekik.
A kozmikus mélységekben bolyongasz,
Melyet az emberek
A vágytól ittasan
Meg akarnak hódítani.
Ott reszketsz most
A létesülés mély szféráiban,
Ahol az embereknek
A lelki vigaszt nélkülözniük kell.

(Az utolsó szavak közvetlenül átmennek Mária szavaiba, aki még mindig nem látható, mert eltakarjak a szellemi alakok. Először szellemi jelleggel, de bensőséges hangon szólal meg.)

Mária:
Forduljon hát a lelked
A szeretet erőihez,
Amelyek egykor
Reményeit
Az éleit melegével áthatották,
Amelyek egykor
Akaratát
A szellem fényével világították.
Kereső szíverőidet
Szakítsd ki a magányból,
S érezd barátod közelségét
A sötétségben, melyben
Előre törekszel.

(A szellemi alakok a fényfelhővel együtt eltűnnek. Mária eredeti helyén láthatóvá válik. Mária és Thomasius egyedül maradva áll szemben egymással. Az élmény ettől kezdve ismét a fizikai szinten játszódik.)

Thomasius (mély elgondolkodásból):
Hol voltam az előbb? Lelkem erői
Leleplezték előttem
Bensőm zűrzavarát.
És a kozmikus lelkiismeret
Tudtomra adta, mit vesztettem el.
Később áldást hozóan hangzott
Sötét világokban
A szeretet szava.

Mária:
Johannes, lelked társának szabad már
Ismét az oldaladnál állnia;
Világmélységekbe követhet téged,
Ahol a lelkek kivívják maguknak
Az isteni érzéseket
Győzelmek árán, melyek elpusztítanak,
Aztán a pusztulásból
Bátran kiharcolják a létet.
És az örökké puszta jégmezőkre
Vezetheti barátját, hol neki
Küzdelmek árán felviláglik
A fény, melyet a szellemeknek
Kell megteremteni,
Ha a sötétség az életerőket
Megbénította.
Barátom, az életnek
Azon küszöbén állasz,
Hol el kell vesztened,
Amit már megszereztél.
Bepillanthattál már nem egyszer
A szellemi világba,
S magaddal hoztad onnan, az erőket
Ahhoz, hogy művedet megalkosd,
Most úgy látod, hogy műved elveszett;
Ne is kívánd, hogy ez másképp legyen,
Mert egy ilyen kívánság elrabolná
Összes erőidet,
Melyekre szükséged van
További utadon, mely elvezet
A szellemi világba.
Járjál igazságban vagy tévedésben,
A kilátásod mindig megvan arra,
Hogy lelked végül is tovább hatol,
Ha mindent bátran elviselsz,
Mit a szellemvilág mivolta
Szükségszerűen ró reád.
A szellemi tanítványok törvénye ez.
Míg képes vagy reá, hogy azt kívánjad:
Másképp legyen, mi megtörtént veled,
Addig hiányzik az erőd ahhoz,
Hogy megtarthasd magad
A szellemi világban.
Hogy elvesztetted azt, mi már tiéd volt,
Tanítson meg rá, hogy a szellem útját
Hogyan járd helyesen.
Az értelmet, amelyet hajdan
A tetteid irányítójaként
Jól fel tudtál használni,
Segítségül többé nem hívhatod,
Ha komolyan úgy látod: elveszett.
Ezért lényed hallgasson teljesen
És némán várja be,
Mit hoz neki a szellem.
És csak akkor tanácskozz majd magaddal,
Ha újonnan elnyerted önmagad. –
Gyakran találkoztál a komoly őrrel,
Ki szigorún áll őrt a küszöbön,
Amely az érzékek világét
Elválasztja a szellemi világtól,
De sose mentél még mellette el.
Látványa mindig visszafordított,
S kívülről láthattál mindent csupán.
Sosem voltál még benne abban,
Ami mint szellemi valóság
Terajtad kívül létezik.
Várj arra hát, mi néked megnyilatkozik,
Ha oldalamon járva nemcsak rálépsz,
De át is lépheted a küszöböt.

3. kép

Lucifer birodalma. A teret nem mesterséges falak határolják, hanem növény- és állatszerű, valamint egyéb fantáziaformák. Balra Lucifer trónja. Először Capesius és Mária lelke van a színen, később megjelenik Lucifer, azután Benedictus, majd Thomasius éteri hasonmásával (Doppelgänger) végül Theodóra.

Mária:
Elsőként mért találkozom veled,
Akit az érzékelhető világban
Capesiusként ismerek,
Itt Lucifer birodalmában?
Veszélyt hozó e helynek szelleme.

Capesius:
Ne is beszélj nekem Capesiusről!
A földi létben egykor ő
Oly életen küzdötte át magát,
Amelyről régen látja már,
Hogy álom volt csupán.
Értelmét oly dolgokra fordította,
Amelyek az idő áramlatában
Történtek meg. Ezáltal azt remélte,
Hogy megtalálja majd az emberek
Munkásságát, s szellemi életét
Irányító erőket.
Amit ezen erőkről tudhatott,
Azt próbálta a lelke megragadni.
E birodalomból meglátható most
Akkori tudománya.
Azt hitte egykor, igazak a képek,
Amelyek tudatában élnek,
És hogy a valóságot tükrözik.
De hogyha innen, nézi őket,
Úgy megmutatkozik világosan,
Hogy nem mások, csak könnyű álmok,
Amelyeket a szellemlények szőttek
A gyenge földi emberekbe.
Ezeknek elviselhetetlen a valóság.
Megrémülnének és elkábulnának,
Ha megtudnák, miként vezérlik
A szellemek a létezés folyását
Saját szándékaik szerint.

Mária:
Te úgy beszélsz most, mint azok a lények,
Kik földi testben nem voltak sosem.
Ők azt mondják, a Föld világa nem jelentős,
Hatása a mindenségben csekély.
De annak, ki a Földhöz tartozik,
S neki köszönheti legjobb erőit,
Más kell legyen a véleménye.
Fontosnak kell hogy tartson
A sorsfonalak közül jó néhányat,
Melyek a földi létet
A világléttel összefűzik.
Lucifer is, ki itt hatalmas úr,
A Föld felé irányítja tekintetét
És megpróbálja úgy vezetni
A földi ember tetteit,
Hogy azok az ő szellemének
Érleljenek gyümölcsöt.
Jól tudja ő,
Hogy a sötétség martaléka lenne,
Hogyha a Földön zsákmányt nem találhatna.
Így hát a sorsa összefügg a Földdel,
És Így van ez más kozmikus lényekkel is.
Hogyha az ember lelke
Képekben lát oly világcélokat,
Melyekre Lucifer törekszik,
És összehasonlítja őket azzal,
Ami azon hatalmak célja,
Kiknek Lucifer az ellenfele,
Tudhatja akkor, hogy őt győzi le
Az olyan győzelemmel,
Amelyet önmaga felett arat.

Capesius:
Aki veled, most itt „beszélget,
Mindig borzalmasnak találja,
Ha kénytelen magára ölteni
A földi testét,
Amely még él, s amely még megtartotta
A földi formáját, pedig a szellem
Nem tud felette úrrá válni már.
E szellem úgy érzi ilyenkor,
Hogy összeomlanak azon világok,
Melyek számára oly értékesek.
Mintha a semmivel határolt
Irtózatos börtön fogná körül.
E szellem számára ilyenkor szinte
Az élet minden emléke kihunyt.
És gyakran érez emberlényeket
Maga körül, de azt, hogy mit beszélnek,
Nem képes már megérteni.
Egyes szavak jutnak csak tudatáig,
Melyek beszédükből kicsengenek,
És ezek arra emlékeztetik,
Mi minden szépet láthat
A szellemi világban.
Testében van ilyenkor – s mégsines benne.
Az élet, mely benne él
Olyan, hogy félelemmel tölti el,
Ha erről helyről pillantja meg,
És sóvárogva várja azt a percet,
Amely testétől teljesen
Megszabadítja majd.

Mária:
A test a földi lelkek eszköze,
Hogy isteni szépségek mását
Dicső képekben megteremtsék.
És bár ezek a képek létüket
A lelkekben csak árnyszerűn mutatják,
De mégiscsak csirák,
Melyek a világfejlődés során
Virággá és gyümölccsé érlelődnek.
Az ember így tehát
Testével is az Isteneknek szolgál.
És lelki életének
Csak úgy talál valódi értelmére,
Hogyha testében érzi meg
Az „Énjének” mint lénynek erejét.

Capesius:
Ó jaj ne említsd annak ezt a szót,
Aki most megjelent előtted
A szellemi világban,
S Capesiusként él a Földön
Csak menekülni vágyna,
Ha hallja ezt a szót,
Amely itt éget mint a tűz.

Mária:
Te gyűlölőd tehát, ami az embert
Valóságos lénnyé teszi?
Hogy élhetsz ebben a birodalomban,
Ha ez a szó rád ily félelmesen hat?
Hiszen ide nem juthat senki el,
Ki át nem élte e szó lényegét.

Capesius:
Aki most itt előtted áll,
Már gyakran állott Lucifer előtt is,
Ki e birodalom uralkodója.
És Lucifer feltárta őneki,
Hogy annak a világnak,
Amelyben ő uralkodik,
Azok a lelkek árthatnak csupán,
Kik tudatosan használják fel immár
A földi testtel származó erőket.
Ámde azok a lelkek, kik még
Csak ájultságban élik testi létük,
De rendelkeznek már látó erőkkel,
Lucifer világában csak tanulnak,
De ártani nem árthatnak neki.

Mária:
Tudom, e szellemi birodalmakban
Szavakból nem, csak látással tanulhatunk.
Amit megláthattam e pillanatban,
Azáltal, hogy előttem megjelentél,
Lelkemben majd előbbre visz
A szellemi tanítvány útján.

Capesius:
De nemcsak tanításokat kapunk itt.
E helyen itt, előttünk
Kötelességeink is megjelennek.
Te most aszal a lelki lénnyel
Beszélsz, akit testében
Capesiusnak hívnak.
A szellemi látásod megmutatta
– Amely előző életedbe elvitt –
Hogy karmád folytán sokkal tartozol neki.
Ezért hát Lucifertől,
A magas fényhozótól,
Kérned kell, hogy Capesiust a Földön
Az oltalmadba adja.
Bölcsességed majd megmutatja néked,
Hogy mit tehetsz az érdekében,
Hogy a későbbi földi életekben
Ismét hozzád vezessék,
S le tudd így róni adósságodat.

Mária:
Így hát kötelességemet, mely nékem oly szent,
Lucifer hatalmával teljesítsem?

Capesius:
Te kész leszel reá,
Hogy kötelességedet teljesítsed.
De est csak akkor válthatod valóra,
Ha Lucifer segítségedre lesz.
De Íme már meg is jelent ő,
A Fénynek Szelleme.

(Megjelenik Lucifer, és mialatt ő beszél, Benedictus.)

Lucifer:
Trónomnál állva, Mária,
Azt kívánod, hogy az az emberlélek,
Kihez te közel állsz a földi létben,
Önismeretre leljen.
Először lényem szemlélése útján
Kell megismerje önmagát e lélek
Igaz valóságában.
Ehhez tenélküled is el fog érni.
Hogy is hihetsz abban, hogy teljesítem,
Amit barátod érdekében kérsz.
Hisz Benedictust tartod tanitódnak.
A Földi létben ő erős ellenfelem.
Erőit ellenségeimnek szenteli.
Sok mindent el tudott ragadni tőlem.
Johannes tőle elszakadt,
S magát az én vezetésemre bízta.
Valódi lényemet nem látja még,
Látó erői még hiányosak.
Később eléri őket általam
És akkor ő is teljésen enyém lesz.
De néked azt parancsolom,
Hogy szót se szólj ővele kapcsolatban,
Míg trónomnál itt én előttem állsz.
Az ily beszéd itt most égetne engem.
Itt tettek a szavak, amelyeket
További tettek kell kövessenek,
S mi szavaid következménye lenne,
Nem szabad annak megtörténnie.

Benedictus:
E szavakat tenéked hallanod kell.
Mert hol a szónak tett ereje van,
Ott az korábbi tettekből fakad.
Megtörtént már a tett,
Mi Lucifert legyőzi.
Én Máriát, aki szellemi téren
Igaz tanítványom, már elvezettem
Arra a fokra, hogy felismerhette
A legmagasabb rendű szellemi
Kötelességét és minden bizonnyal
Képes lesz arra, hogy ezt teljesítse.
S ha teljesíti, ez kétségkívül
Felkelti majd Johannes gyógyerőit,
Melyek birodalmadtól elszakítják.
Egy komoly és szent fogadalmat
Hordoz lelkében Mária,
Mely a világlétesülésben
Ily gyógyerőket ébreszt.
Szavakban is meghallod nemsokára.
De ha a fénysugárt – amely beburkol,
S amely varázserőket ad tenéked,
Hogy ellenállj, s hogy meghódítsd magadnak
Mindazt, mi az önösséggel függ össze –
Letompítod gondolkodó erőddel,
Megérzed majd a gyógyító sugárzást.
Ez a jövőben oly erőre tesz szert,
Hogy szereteterői majd Johannest
Hatalmasan vonzzák maguk felé.

Mária:
Meg fog most majd jelenni itt Johannes.
Ámde azon alakja mellett, melyet
A földi lelkek tudnak magukénak,
Itt fog majd állni az a lény is, melyet
Erősebb hasonmásaként az ember
Csak rejtve hord magában,
Ha csak úgy ismerhetne meg Johannes,
Ahogy földi alakjának mutatkozol meg,
Ez nem tudná megadni néki mindazt,
Mit lelki fejlődése megkíván.
Hasonmásának kell hogy most megadjad
Mindazt, mire szüksége lesz
A szellemi úton, amelyen
Majd én fogom vezetni.

Lucifer:
Jelenjen meg Johannes hát előttem.
Jól érzem az erőt, mit létrehoztok:
Ellenséges velem
A földi kezdet óta.

(Két ellenkező oldalról, de egyszerre megjelenik Johannes Thomasius és éteri hasonmása.)

Thomasius:
Ó én hasonmásom, te csak azért
Mutatkoztál meg nékem eddig,
Hogy a saját lényemtől elrémüljek.
Csak keveset értek meg még belőled,
De azt tudom, hogy te vagy az, ki lelkem
Irányítod. Szabad létemnek
Te vagy tehát az akadálya.
Oka vagy annak is te, hogy nem értem,
Milyen, is vagyok én a valóságban.
Itt kell hogy halljalak beszélni
Most Lucifer előtt, hogy lássam,
Még mit viszek majd végbe a jövőben.

Thomasius éteri hasonmása:
Bár megjelenhettem már többször is
Johannesnek önismerethozóan,
De lelke mélyén hathattam csupán,
Hová tudása még be nem hatolhat.
Régóta már, hogy bensőjében
Az életem jelentősen megváltozott.
Évekkel ezelőtt ott állott Mária
Az oldalánál, s ő azt hitte akkor:
A szellem az, mi őket összefűzi.
Én megmutattam néki, hogy az ösztön,
S a szenvedély volt az, amely a lelkét
Valójában irányította.
Ezt úgy érthette csak, mint szemrehányást.
De te, magasztos fényhozó,
Az érzékeknek oly utat mutattál,
Melyen a szellemet szolgálták.
Az életben távol kellett maradnia
Johannesnek most Máriától.
Így hát a szigorú gondolkodásnak
Szentelte ettől kezdve életét,
S ennek olyan erői vannak,
Melyek megtisztítják a lelket.
És az, ami
Gondolkodása tisztaságából fakadt,
Belém is áradt. Megváltoztam;
Érzem magamban is e tisztaságot.
Nem kell éntőlem most már félnie,
Ha Mária iránt vonzalmat érez.
De még a te birodalmadhoz tartozik.
Én ez órában visszakérem őt.
Most már át fogja tudni élni lényemet
Még akkor is, ha nem te vagy,
Aki ennek értelmét megszabod.
Szüksége van most énreám,
Hogy szíverők, s a lélek melege
Hassák ét a gondolkodását,
Amelyek lényemből fakadnak.
Emberként vissza kell hogy nyerje önmagát.

Lucifer:
Szándékod jé, de nem tudom kérésedet
Úgy teljesíteni, ahogy kívánod.
Ha változatlanul adnálak vissza
Johannesnek oly lényként, mint amelyet
Sok éve már lelkével érzékelhetett,
Szeretetét csak a gondolkodásnak,
S hideg tudásnak szentelné ezentúl;
És a lényéből fakadó melegség
Érzelmek nélkül, s tartalmatlanul
Szinte halottként mutatkozna meg.
Így nem tudom erőimmel formálni őt.
Saját lénye és a személyiség
Kell feltámadjon benne általam.
Most meg kell téged változtassalak,
Hogy az történjék, mi javára válik,
S előrehaladását is segíti.
Én már régóta előkészítettem,
Mi benned most majd megmutatkozik.
A jövőben másképp fogsz megjelenni.
Nem fogja már szeretni Máriát
Johannes, mint ahogy régen szerette,
Ámde szeretni fog majd szenvedéllyel,
Olyan erővel, ahogy őt szerette.

Benedictus:
A szép munkát, melyet sikerre vittünk,
Szeretnéd a javadra felhasználni.
Johannest te a szív hatalma által
Fűzted magadhoz egykor, ámde látod,
Hogy kötelékét a közeljövőben
Meg kell erősítened, ha azt szeretnéd,
Hogy lénye a tiéd maradjon.
Johannes szíve szelleme parancsát
Szeretné engedelmesen követni.
Ha ezt meg tudja tenni, úgy a tette,
Melyet a tudomány terén
A Földön végrehajtott,
Azon hatalmak birtokába jut,
Kik ellen a földkezdet éta harcolsz.
De hogyha sikerül valami csellel
A szeretetek, mellyel eddig
Johannes Máriához fordult,
Azzá a szenvedéllyé változtatnod,
Amelyre szükséged van céljaidhoz,
Akkor mindazt a jót, mit hozhatott,
A szellemi világból rosszra váltja.

Mária:
Akkor hát meg lehet még menteni?
Nincs elrendelve végleg, hogy Johannes
Azon hatalmak zsákmányául essen,
Amelyek tettét Önmaguk számára
Akarják meghódítani?

Benedictus:
Így kellene ennek történnie,
Ha úgy maradnának meg az erők,
Ahogyan eddig alakultak.
De hogyha te a kellő pillanatban
Lelkedben hatni engeded
A fogadalmad, akkor a jövőben
Meg kell változzon az erők iránya.

Lucifer:
Hassatok kényszerítő erők,
Elemi szellemek érezzétek
Mesteretek erőit;
Készítsetek utat,
Mely a földi terekről
Lucifer honába elvezeti
Azt, mi után vágyom,
Ami azt teszi csak,
Amit én akarok.

Theodóra (megjelenik):
Ki hív olyan világba, mely nekem
Oly idegen? Én csak azt szeretem,
Ha isteni világok szeretettel
Nyilatkoznak meg lelkemnek, s a szívem
Boldogító melegség hatja át,
Előcsalva bensőmből
A szellemnek szavát.

Thomasius éteri hasonmása:
Ó mennyire megváltoztattad
Egész mivoltomat. Te megjelentél,
S egyszerre csak olyan lény lett belőlem,
Amelynek minden megnyilatkozása
Arról tanúskodik, hogy teljesen
Tevéled van betöltve. Általam
Johannes most már hozzád tartozik
És csak feléd fordítja már szerelmét,
Mely egykor Máriáért olyan izzón
És oly félelmesen, tört fel szívéből.
Évekkel ezelőtt láttátok egymást,
De akkor ő nem érzett még irántad
Meleg szeretetet, bár lelke mélyén
Ez titkon már rég ébredezni kezdett.
Ez fellobban most benne és betölti
Egész mivoltát egy olyan erővel,
Amely egész gondolkodását
Kizárólag feléd fordítja majd.

Benedictus:
Közeledik a kellő pillanat.
Lucifer már a legnagyobb erőit
Vetette latba. Most kell, Mária,
Hogy te mint szellemi tanítvány
Erősen szembehelyezkedj vele.

Mária:
Te, aki azt a fényt hozod nekünk,
Amely a szeretet erőit
Önösségünk szolgálatában
Akarja csak megtartani,
Te már a földi létnek kezdetén
Elhoztad a megismerést
A gyenge embereknek, kiknek akkor
Az Istenek szerint rendeltetésük
Az volt, hogy még ne rendelkezzenek
Saját egyéni akarattal,
Hanem hogy öntudatlanul kövessék
Az Istenek szándékait.
Azóta minden ember lelke
Oly csatatérré vált, ahol te
Az Istenekkel vivod harcodat.
De közeledik már az az idő,
Mely birodalmadnak, s neked magadnak
A vesztedet okozza.
Mert adományaid segítségével
Oly tudományt szült egy merész gondolkodó,
Amely az embereket vezető
Istenségek szolgálatában áll.
De te még egy kísérletet teszel,
Hogy megszerezd magadnak az erőket,
Melyek az Isteneket illetik.
Mivel Johannes a tudás gyümölcsét,
Amellyel az embert elcsábítottad,
Tettével eloldotta tőled,
Most őt szeretnéd elcsábítani
Theodóra iránt érzett szerelme révén,
Amely a sors tervében nincs megírva.
Szándékod az, hogy most a bölcsességet
A szeretet hatalmával legyőzzed,
Míg egykoron a bölcsességgel
Küzdöttél a szeretet ellen.
De tudd meg, hogy ebben a szívben, melyet
Most Mária tevéled szembe állít,
Annák köszönhetően,
Hogy szellemi tanítvány,
Erők ébredtek arra, hogy tudása
Az önszeretettől mentes maradjon.
Nem akarom már többé a jövőben,
Hogy az a boldogság reám találjon,
Mit ekkor éreznek az emberek,
Midőn a gondolatok érlelődnek.
Felkészítem szívem az áldozatra:
Azért gondolkozzék csak szellemem,
Hogy gondolkodva a tudás gyümölcsét
Az Isteneknek nyújtsa áldozatként.
Szent szolgálat lesz a megismerésem.
S amit bensőmben ezzel létrehoztam,
Az erőteljesen fog énbelőlem
Majd Johannesre átáramlani.
S ha gyakran hangzik is majd fel szívében
E szó, amely tetőled származik:
„A szeretetben kell hogy megtalálja
Az ember lénye azt, ami erőt ad
Sajátos jellegének” – ez a szív
Hatalmasan fog válaszolni néked:
„A földi korszak kezdetén te egykor
Meghallgatásra leltél, mert minekünk
A bölcsesség gyümölcsét megmutattad,
A szeretet gyümölcseit azonban
Az emberek csupán az Istenektől
Szabad hogy elfogadják.”

Lucifer:
Én felveszem a harcot.

Benedictus:
S harcolva szolgálsz majd az Isteneknek.

4. kép

Rózsapiros alaptónusú szoba Strader és Theodóra otthonában, aki Strader felesége. A berendezésen látszik, hogy Theodóra és Strader ebben a közös szobában más-más munkával foglalatoskodik. A férj asztalán különféle mechanizmusok modelljei, a feleségén misztikus jellegű, tárgyak vannak. Házasságuk hetedik évfordulóján elmélyült beszélgetést folytatnak evvel kapcsolatban.

Strader:
Éppen ma van hét éve annak,
Hogy életemnek társa lettél.
S a fénynek is forrása vagy,
Amely létemre rásugároz,
Míg azelőtt csak a sötétség
Közelgett énfelém fenyegetően.
A szellemi szegénység volt a sorsom,
Amíg nem álltál oldalamra,
És meg nem adtad azt, mit a világ
Sosem volt hajlandó megadni.
Sok évén át komoly törekvés hajtott,
Hogy szigorúan tudományosan
Kutassam az élet értékeit
És létezésünk céljait.
De egy napon be kellett látnom,
Hogy mindez csak hiú törekvés.
Teáltalad mutatkozott meg nékem,
Hogy megnyilatkozást hogyan keres
Egy emberben a szellem
Olyan dolgok felöl, amelyek
Az én tudásom és gondolkodásom
Minden törekvésétől elrejtőztek.
Oly emberek körében láttalak meg,
Kiknek körét Benedictus vezette,
Es itt hallhattam megnyilatkozásod.
Később aztán Thomasiusnál láttam,
Hogy ha az ember szellemi tanítvány,
Milyen erővel hat lelkére ez.
Mit én átéltem ezzel kapcsolatban,
Az megfosztott minden hitemtől
Az értelemben és a tudományban,
De semmit sem mutatott ez időben,
Ami számomra érthető lett volna.
Elfordultam minden gondolkodástól
És tompaságban éltem életem,
Mely elvesztette értékét szememben.
A technikának szenteltem magam,
Hogy kábítson, s meghozza a felejtést.
Kínlódva éltem életem, amíg
Másodszor is találkoztam veled
És nemsokára jó barátok lettünk.

Theodóra:
Hogy e napon emlékezésed
Lelkedben oly élénken felidézi
Ami a múltban történt, – érthető.
Szívemnek is szüksége van ma arra,
Hogy visszapillantson elmúlt időkre,
Midőn mi egymást megtaláltuk,
Hogy életünket összekössük.
Úgy éreztem azokban az időkben,
Hogy állandóan nő az az erő,
Mely lelkemet képessé tette arra,
Hogy be tudja fogadni
A szellemi világokból kapott tudást.
És Félix Balde nemes vezetése
Erőmet oly magasra fejlesztette,
Ahogy hét éve megmutatkozott.
Ekkor Felixék erdei magánya
Hozott egyszer Capesiussal össze.
Egy kutatással töltött hosszú élet
Után küzdötte fel magát odáig,
Hogy szellemi tanítvánnyá legyen.
Ő fontosnak találta,
Hogy megismerje azt a módot,
Ahogyan én tekintek
A szellemi világba.
Ezután többször is
Együtt voltam vele.
És őnála találkoztam veled,
S hozhattam gyógyulást fájdalmaidra,
Melyekkel a tudás kérdése kínzott.

Strader:
És így valódi fényt kapott a lelkem,
Amely hosszú időn keresztül
Csak a sötétségbe tekinthetett.
Most megláthattam, hogy mi is
Valójában a szellem.
Oly módon adtad a megismerést,
Mit a magas világokból szereztél,
Hogy minden kétségem hamar eloszlott.
És mindez akkor úgy hatott reám,
Hogy nem láttam tebenned semmi mást,
Csupán, hogy te vagy az, ki közvetíted
Felém a szellemet.
Hosszú időbe telt, amíg beláttam.
Hogy nemcsak szellemem figyel szavadra,
Mely igazi honába elvezette,
De szívem is a híve lett annak, ki szól,
S közelségét nem tudja nélkülözni.

Theodóra:
S aztán elárultad nekem, mit érzel,
És ezt oly különösen mondtad el.
Olyan volt, mintha nem tudnál magadban
Egy gondolatot sem formálni arról,
Hogyan szeretnéd, hogy valóra váljon
A vágy, amely szívedben él.
Mert szavaid csak a tanácsot kérték
Lelked barátnőjétől.
Segítségről beszéltél,
Amelyre szükséged van,
És hogy növelni kell lelki erőid,
Melyek miatt nehéz a helyzeted.

Strader:
Az, hogy a szellem követéit
A sors társamnak szánta már előre,
Meg sem fordult fejemben, amikor
Segítséget keresve
Feltártam néked, hogy mit érzek.

Theodóra:
De a szavakból, melyeket
Az egyik szív a másikból fakasztod,
Azután mindjárt kiderült,
Hogy ez másképp nem is lehetne.
Gyakran van úgy, hogy szívünknek kell
Sorunk szándékait megfejteni.

Strader:
Midőn szíved kimondta sorsdöntő szavát,
Átjárták lelkem az élet hullámai,
Amelyeket akkor nem érezhettem,
Csak sokkal később, mint emlékezet
Merültek fel lelkemnek mélységéből.
És ékkor úgy éreztem őket,
Mint fénysugárzást.
És tudtam, hogy mire emlékezem,
De azt átélni még nem tudtam akkor.
Sok minden volt még, ami elválasztott
Attól, hogy átéljem a szellemet.
Első eset volt, hogy a szellemet
Közvetlenül lelkemben tudtam.
Nem ismétlődött meg sosem, de mégis
Bizonyságként sugárzott fényesen
Az egész életemre.
Hét szép év telt el aztán.
Érezhettem, hogy még maga a technika,
Amelyet most szolgálok,
Is megtermékenyülhet oly lelkektől,
Akik a szellemi világgal
Helyes viszonyban állnak.
Csak az a szellemi erő,
Mit életet segítőn nékem adtál,
Tett arra képessé, hogy áttekintsem
Olyannyira az erők működését,
Hogy mintegy sugallatta, hirtelen
A szellemem előtt állott a mű,
Amelytől oly sokat remélhetünk.
Fényedben azt érezte lelkem:
Erői teljesen kibontakoznak,
Míg ha magányban kellett volna élniük,
A sorvadás lett volna sorsuk.
Az életbiztonság, mit így szereztem,
Tartást adott nekem még akkor is,
Midőn oly megrázóan kárhoztatta
Thomasius saját tudása tettét
A rózsakeresztesek előtt állva,
S kemény ítéletet mondott magáról
Az órában, mely arra volt hivatva,
Hogy élete csúcsára felvigye.
Benső biztonságom tartott meg akkor,
Midőn úgy látszott, hogy a külvilág
Ellentmondások özönét mutatja.
És mindezt csak tetőled kaptam én.
Először hozta el nekem
A régen áhított tudást
A szellem megnyilatkozása,
Mely hozzám általad jutott el.
S midőn e megnyilatkozások elmaradtak,
Te megmaradtál énnekem
Erőt adón sugárzó lelki fényként.

Theodóra (mélyen elgondolkodva, félbeszakított mondatként):
Midőn e megnyilatkozások elmaradtak…

Strader:
Én gyakran voltam súlyos gondban ettől.
Azt kérdeztem magamtól, hogy vajon
Nem tölt-e el mélységes fájdalommal
Látó erőid elvesztése téged,
S némán szenvedsz talán, hogy engem kímélj.
De lelki egyensúlyod azt mutatta,
Hogy sorsod rendelését
Nyugodtan el tudod viselni.
Csak most utóbb vagy más, mint eddig voltál.
Már nem sugárzik vidámság belőled,
S a csillogó fény is eltűnt szemedből.

Theodóra:
Nem fájt valóban az, hogy elmaradtak
A szellemi kinyilatkoztatások.
A sors megváltoztatta életutam,
S ezt nyugalommal kellett elviselnem.
De fájdalmat hozóan
Most újra megjelentek.

Strader:
Most hét év óta első íben érzem:
Theodórám számomra érthetetlen.
Hisz minden egyes szellemi élményed
A belső boldogság forrása volt.

Theodóra:
Egészen más a megnyilatkozás most.
Először – éppúgy mint korábban – érzem,
Ki kell oltsam saját gondolkodásom;
De míg előbb röviddel azután,
Hogy sikerült üressé tenni bensőm,
Átszőtte lelkedet egy enyhe fény,
S éreztem, hogy a szellem
Képekben akar formát ölteni.
Most láthatatlan, kellemetlen érzés
Fakad bensőmben, ámde úgy,
Hogy én egész világosan tudom,
Kívülről jön az az erő, mit érzek.
És élményembe félelem vegyül,
Melyet elűzni nem tudok,
Amely uralkodik felettem.
És csak menekülnék attól a lénytől,
Amelytől borzadok, bár láthatatlan.
Felém akar sietni, telve vággyal…
Ó gyűlölöm e megnyilatkozást.

Strader:
De Theodóránál ez lehetetlen!
Azt mondják, hogy mit így él ét az ember,
Saját lelke erőinek hatása,
Melyek ily módon tükröződnek.
De a te lelked semmiképpen
Sem hívhat létre egy ilyen hatást.

Theodóra:
E véleményt én is jól ismerem,
És épp ezért lelkemmel elmerültem
Mélységesen a szellemi világba
Minden erőmmel, mely még megmaradt,
És kértem, hogy azok a lények,
Akik korábban hajlottak felém,
Nyilatkoztassák ki kegyelmesen,
Hogy mi okozza szenvedésemet.
(szaggatott szavakkal):
És ekkor… megjelent… a fénysugár…
Amint korábban… és… egy ember képe
Formálódott belőle…
Thomasius volt…

Strader: (fájdalmasan, a hirtelen rátörő érzések hatására):
Thomasius . . .
Kiben, szeretném, hogy mindig hihessek…

(szünet, majd fájdalmasan elgondolkozva):
De hogyha a lelkemben felidézem,
Hogy ott a misztikus rend otthonában
Hogyan beszélt saját magáról…
És Arimánról…
(Theodóra magába roskad és mintegy önkívületben mered a semmibe)

Strader:
Ó Theodóra… mit látsz most… te ott…

5. kép

Annak a kis erdei háznak egyik szobája, melyet „A lélek megpróbáltatása” Baldeék otthonaként mutat be. Baldené, Felix Balde, Capesius, Strader, később Theodóra lelke.

Baldené:
Így hát az ő sugárzóan szép lényét
Mi már csak akkor érezhetjük újra,
Ha majd belépünk jómaguhk is
Azon világba, mely mitőlünk
Őt oly korán ragadta el.
Néhány hete hálásan átélhettük
Még itt, a kis lakunkban
Szelídségét, amely minden szavát
Melegséggel hatotta át.

Felix Balde:
Feleségem Felicia és én magam
Szerettük őt teljes szívünkből,
Így hát nagyon megértjük bánatát.

Strader:
A kedves Theodéra életének
Végső óráiban is említette Felix atyát még, és Feliciát.
Hiszen oly jól ismerte mindazt,
Mit itt az élet napról-napra ad.

Így hát most már megint csak egyedül kell
Tovább botorkálnom az életemben.
Létemnek értéke s tartalma ő volt.
Mit ő adott nekem, az halhatatlan,
De ő – még sincs itt többé.

Felix Balde:
Mi önnel együtt küldjük
Szerető gondolatainkat
A szellemi világba, és lényével
Együtt leszünk majd a jövőben is.
De meg kell vallanom, hogy meglepett,
Mikor hozzánk jutott a híre annak,
Hogy földi léte végétért.
Hosszú évek során kialakult
A képességem arra, hogy időnként
Meglássam akkor is, ha nem keresném,
Az emberek benső életerőit.
És ez a pillantásom nála tévedett.
Valóban sose hittem volna mást,
Mint azt, hogy Theodóra még sokáig
Sugározhatja itt a Földön
Azt a szeretetet,
Amellyel oly sok embernek segíthetett
Örömükben és bánatukban.

Strader:
Különösen következett be mindez;
Mióta csak ismertem őt,
Egyenletes, egészséges kedélyű, volt.
Csak amióta észrevette,
Hogy szorongatja szellemét
Egy ismeretlen valami,
S hozzá közel szeretne jutni,
Akkor merült el egyre inkább
Komor töprengésébe,
S egész lényét a fájdalom töltötte be.
Látszott, amint életerői
A lelki küzdelemtől egyre fogytak.
Nagy gondban voltam érte és ezért
Gyakran zaklattam őt kérdéseimmel.
Ő azt a választ adta, hogy úgy érzi,
Olyan gondolatoknak van kitéve,
Amelyek rémülettel töltik el,
S úgy hatnak, mint a tűz.
Ég rettentő az, amit aztán mondott…
Amikor gondolaterőkkel
Próbálta megtalálni
Az átélt szenvedés okát,
Az, aki állandóan megjelent
A szellemi tekintete előtt,…
Thomasius volt, – aki mind a ketten
Oly nagyra értékeltünk.
De élményéből mindig megmaradt
Az az erős érzése, hogy neki
Thomasiustól mégis félni kell…

Capesius:
A sorshatalmak rendelése folytán
Thomasiust és Theodórát
Sosem szabad, hogy életük során
A szenvedély kapcsolja össze.
Világtörvényeknek szegülne ellen
Közülük az, ki a másik felé
Oly érzésekkel közeledne,
Amelyek nem a szellemből fakadnak.
Thomasius megsérti a szívében
A magas sorserők komoly parancsát,
Amely megtiltja, hogy Theodórához
Oly gondolattal forduljon lelkében,
Mely sérti Theodórát.
Azonban ő azt érzi,
Amit érezni néki nem szabad.
És ellenszegülése által már most
Alakítja azokat az erőket,
Amelyek életét sötét hatalmak
Zsákmányául adhatják a jövőben.
Így erőszakkal Luciferhez űzve
Átélte Theodóra öntudatlan,
Hogy ez a fényszellem Thomasiusban
Érzéki szenvedélyt keltett iránta.
Az Istenekkel ellenséges
Világokban egyszerre voltak
Theodóra és Mária,
Kinek a sors gondjára bizta
Szellemileg Thomasiust.
Máriát el kellett választani
Thomasiustól, ez pedig
Hamis szerelme révén Luciferhez
Kell hogy kötődjön a jövőben.
Mit lelkileg így átélt Theodőra,
Az pusztító tűzként hatott lelkében,
S ez hozta el a szenvedéseit.

Strader:
Félix atya, ó mondd, ez mit jelent?
Oly különösen szól Capesius
Oly dolgokról, amelyeket nem értek,
Lelkemre mégis oly félelmesen,
S riasztó módon hatnak.

Felix Balde:
Capesius a lélek utjain jár,
Amelyeken most néki járni kell,
És itt időnként egyre inkább
Erőt vesz rajta egy egészen
Különleges szellemi hangulat.
Csak a magas világokban él szelleme,
S figyelmen kívül hagyja mindazt,
Mi az érzékeken, keresztül
Szól a lélekhez.
Csak megszokásból teljesíti azt,
Mit életében tenni megszokott.
Régi barátait meglátogatja
És órákat tölt el velük,
Habár úgy tűnik, hogy körükben is
Csak önmagába mélyed lénye.
De amit szellemével lát,
Az mindig helyes,
Amennyire ezt ellenőrizhettem
A saját lelki kutatásaimmal.
Ezért azt mondom, most is el kell hinnünk,
Hogy a saját szellemi utjain
Fel tudta fogni lelke mélyén,
Mi a valóság Theodóra
Sorsával kapcsolatban.

Baldené:
Oly különös, ahogy viselkedik.
Figyelmen kívül hagyja teljesen
Mindazt, mit körülötte
Az emberek beszélnek;
Úgy tűnik, mintha lelke
Testétől elszakadva
A szellemi világba nézne csak.
De néha egy-egy szó úgy hat reá,
Hogy a zárkózottságából kilép,
S a szellemi birodalmakból
Oly dolgokról beszél,
Melyek ahhoz a szóhoz
Valamiképpen kapcsolódnak.
Egyébként bármiről
Beszélhetünk előtte,
Úgy megy el lelke mellett, mint a semmi.

Strader:
Ó hogyha igazat szólt,
Ez rettentő, ez oly kegyetlen. –

(Theodóra lelke megjelenik)

Capesiusnak megengedtetett,
Hogy tudomást szerezzen
Szellemilágbeli létemről.
Valóság az, mit nektek hírül ad.
Thomasiusnak nem szabad elbuknia;
A szeretet erőiből fakasztva
Az áldozat tüzét ím Mária
Erős szívében meggyújtotta már,
És szellemi magasságokból
A szeretet erők áldó sugarát
Küldi majd Theodóra rá.

Felix Balde:
Maradjon most nyugodtan, kedves Strader.
Theodóra önnel akar beszélni.
Én értem a jelzéseit; figyeljen.

Theodóra, aki Strader felé intett kezével:
Thomasius látóerőivel
Majd rám talál a szellemi világban.
Ennek akkor szabad csak megtörténnie.
Ha szenvedélye már nem tartja fogva.
Szüksége lesz a te segítségedre is,
Ezt kérem most tetőled.

Strader:
Ó Theodórám, aki most is
Csak szeretettel fordulsz énfelém,
Mondd meg, mit óhajtasz, s én teljesítem.
(Theodóra Capesius felé int)

Felix Balde:
Azt jelzi, hogy nem tud tovább beszélni,
Capesiust hallgassuk, azt kívánja.
(Theodóra eltűnik)

Capesius:
Thomasius láthatja Theodórát,
Ha szellemi szemével látni kíván. Így Theodórának halála
Nem fogja semmiképpen
Kiölni őbelőle szenvedélyét,
Mely néki káros.
Csak másként kell eljárnia,
Mint mikor Theodóra
Még földi testben élt.
Most azt a fényt kutatja szenvedéllyel,
Mely Theodórának nyilatkozik meg
A szellemi világokból, habár ő
Földi tudással nem rendelkezik.
E fényt Thomasius azért kutatja,
Hogy azt zsákmányul ejtse
És általa Lucifer kapja meg.
És akkor ez, az isteni fény által
A tudományt, melyet Thomasius
A Föld erőivel szerezhetett meg,
Megtarthatná örökre
Saját birodalmában.
Hisz Lucifer a földi kezdet óta
Oly emberek után kutat,
Kik az isteni bölcsességet
Rossz ösztönző erők segítségével
Szerezték meg maguknak.
A tiszta szellemi látást akarja most
Az emberi tudással egyesíteni,
Mely így a jóból átváltozna rosszra.
De biztosan letéríti
A rossz útról Thomasiust,
Ha Strader oly célok felé irányul,
Amelyek a jövőben
Az emberek tudását
Átváltoztatják szellemi tudássá,
S így közelebb viszik
Az isteni tudáshoz.
Hogy megtalálja majd e célokat,
Benedictushoz kell fordulnia,
S tanítványként hozzá szegődnie,
(Szünet)

Strader:
Félix atya, ó adj tanácsot,
Valóban Theodóra bízta meg
Capesiust, hogy ezt elmondja nékem?

Felix Balde:
Gyakran történt meg mostanában
Az, hogy komoly tanácskozást folytattam
Saját bensőmmel, hogy tisztába jöjjek
E férfiúval kapcsolatban.
Elmondom szívesen, amit tudok.
Capesius helyes formában éli
A szellemi tanítvány életét,
Még akkor is, ha mást mutat esetleg
A mostani viselkedése.
A sors által szabott rendeltetése,
Hogy egykor majd sokat tegyen
A szellemi élet terén.
Csak akkor fogja tudni teljesíteni
Magasrendű feladatát,
Amelyre lelke kiválasztatott,
Ha szelleme már most készül reá.
De lénye már amúgy is arra hajlott,
Hogy fényt ne a szellem útján keressen,
Hanem a téves tudománynak
Szentelje csak magát.
Amely most oly sok lelket elvakít.
A szigorú őrnek, ki ott áll
Azon a komoly küszöbön,
Amely az érzékek világát
A szellemi világtól elválasztja,
Kötelességet kellett teljesíteni
Midőn Capesius állt ott a kapunál.
A komoly kutató előtt
Meg kellett nyitni a kaput,
Ám de amint belépett, már mögötte
Be is kellett zárulnia azonnal,
Mert oly módon, ahogy korábban
Ő az érzéki létben
Erőit megszerezte,
Nem juthatott volna előbbre
A szellemi világban.
A nagy szolgálatokra, melyeket majd
Az emberiségnek kell tennie,
Legjobban úgy tud felkészülni,
Ha a jelenkor mellett úgy megy el,
Hogy teljesen figyelmen kívül hagyja.

Baldené:
Egyetlen egy van, mire még figyel,
És ez pedig nem más, mint a mesék,
Amelyeket neki gyakran meséltem,
S amelyek – úgy vélte – gondolkodását
Termékennyé teszik,
Mikor úgy érzi, kiürült a lelke.

Capesius:
Eljutnak a mesék
A szellemi világba
Még akkor is, hogyha csak gondolatban
Mesélik őket el.

Baldené:
Akkor tehát, ha majd képes leszek
Magamat összeszedni,
S meséimet magamban elmesélem,
Szeretettel fogok gondolni önre,
Hogy hallhatóvá váljanak
Az ön számára is
A szellemi világban.

6. kép

Olyan tér, melyet nem határolnak mesterséges falak, hanem faformájú összefonódó növényzet és olyan alakzatok zárják körül, melyek kiterjednek és nyúlványokat küldenek a tér belseje felé. Természeti folyamatok az egészet erős, időnként viharos mozgásban tartják. Mikor a függöny felmegy, Capesius és Mária van a színen. Azután jön Benedictus, Philia, Astrid, Luna, a másik Philia, Lucifer, Arimán és táncszerűen mozgó lények, akik gondolatokat jelenítenek meg, végül Baldené lelke.

Benedictus (még nem látható, csak hallható):
Gondolkodásodban
Kozmikus gondolatok élnek.

Capesius:
Benedictus nemes csengésű hangja ez
És szavai itt szellemileg hallhatók.
Azok, amelyeket Életkönyvébe
A tanítványai számára irt be,
S amelyeket a földi lelkek
Olyan nehezen értenek meg,
S még nehezebben élnek át.
Mely része ez a szellemi világnak,
Ahol ezen szavak felhangzanak,
Melyek a földön élő lelkeket
Erősen megpróbálják?

Mária:
Régóta itt időzöl már
A szellemi világban
Oly módon, hogy tenéked itt
Sok minden megnyilatkozott,
És ezt a részét mégsem ismered?

Capesius:
A szellemhez szokott lelkek számára
Könnyen megérthető mindaz, mi itt
Saját mivoltában található:
Egyik a másik által érthető lesz.
Az egész fénnyel telt, noha a részek
Gyakran sötétek önmagukban nézve.
De ha a szellem és a földi jelleg
Együtt akar működni,
Akkor a lélek kezdi elveszíteni
Megértő képességét.
És akkor nemcsak a részek maguk,
De gyakran az egész is
Sűrű sötétbe burkolózik.
Így az, hogy itt visszhangzanak
Azon szavak, melyeket Benedictus
Földi lelkek számára irt könyvébe,
Talánnyá változtatja azt, mi itt van.

Benedictus (még mindég láthatatlan):
Érzéseidben
A kozmikus erők működnek

Capesius:
Ismét olyan szavak, amelyeket
Ott a másik világban
A tanítványoknak szánt Benedictus,
S itt hangja által válnak hallhatóvá.
Ez ennek a birodalomnak
Határtalan térségein átáramolva
A sötétség erőit kelti fel.

Mária:
Már érzem én, milyen tapasztalattal
Fognak majd gazdagítani
Ezen világ határtalan térségei.
Benedictus közelsége már int felém.
Ő azt akarja, lássam itt meg azt,
Amit mindaddig meg nem érthet
A lélek, míg a földi testben
Érzékelnék birtokában él,
Még akkor sem, ha szellemi tanítvány.
Követnie kell mesterét oda,
Ahol a szókat már nemcsak a lények
Jelképeivé tudja megformálni
Az emberek nyelvén keresztül,
Hanem ahol világtörténésekben
Olyan írást hoz létre,
Mely kozmikus jelentőséggel
Adódik a lélek számára.
Lelki erőimet megsűrűsítve
Bensőm eloldom most a földi léttől
És úgy várom be azt,
Ami a szellem messzeségéből
Számomra megnyilatkozik.
Ez gondolattá válik majd midőn
A földi lét felé fordultam újra,
S mikor felőle elgondolkodom,
Megismerésként fog felfényleni
A lelkem bensőjében.

Benedictus (megjelenik a háttérben):
Találd meg önmagad
A kozmikus gondolkodó erőkben,
Veszítsd el önmagad
A kozmikus erőknek életében;
És megtalálod majd a földi célokat
Amint saját lényedből őket
A kozmikus fény visszatükrözi.

Capesius:
Benedictus a szellemi világban!
Hát nemcsak a szavai csengenek?
A szellem tanítója elviszi
Azt a tudást, amit a Föld adott,
Elevenen, hatékonyan
A szellemi világba is?
S itt mit jelentenek azon szavak,
Amelyeket a Földön másként formált?

Benedictus:
Capesius, te már a Földön
Beléptél tanítványaim körébe,
Tanítványom bár tudva sose voltál.

Capesius:
Capesius, az nincsen itt, e helyen
És hallani sem óhajt róla lelke.

Benedictus:
Nem akarod Capesiusban érezni önmagad,
Pedig mikor reá emlékezel,
Látnod kell őt a szellemi szemeddel.
Erőteljes hatóerőivel
Feltárta néked a gondolkodás
A lelki testedben
A szellem életét.
És ekkor lelki életed
Eloldódott a földi testedben folyó
Gondolkodásnak álomjátékától.
Ez a gondolkodás
Gyengének érezte magát ahhoz,
Hogy kövesse a lelki életet
Világok távolából
A lélek mélységébe;
De ahhoz immár túl erősnek,
Hogy szellemi magasságoknak fényét
Csapán a Föld sötétségén keresztül
Láthassa meg.
El kell kísérnem mindenkit, aki
A szellem fényét tőlem kapta meg
A földi létben, nem függően attól,
Hogy tudva vagy csak öntudatlanul
Lett szellemi tanítványommá.
Tovább kell hogy vezessem őt az úton,
Amelyen általam
Indult el szelleme.
Te megtanultad lelki látásoddal
Világok messziségiben
Megismerve saját magad,
Megközelíteni a szellemet,
Mert testedtől eloldva
Tudod immár követni.
De nem látod még gondolatok nélkül
A szellemi világnak
Valóságos mivoltát.
Képes vagy már levetni
Érzéki testedet, de nem tudod még
Levetni a gondolkodásod
Finom szövésű, testi szövedékét.
Csak akkor láthatod meg
Igaz valóságában a világot,
Ha majd látásod tisztaságát
Nem tudja megzavarni semmi többé,
Mi még sajátosságodból maradt meg.
A szellemi valóságokhoz
Csak az jut el, ki megtanulta
Gondolkodását kívülről szemlélni
Éppúgy, ahogyan a látó erők
A földi testet kívülről szemlélik.
Képekben lásd a gondolatokat,
Melyek a térben lényszerű
Formákká alakulnak,
Tükrözve az ember gondolkodását,
És szellemi látóerőid által
A kép váljon benned tudássá.

(Barátságosan tompított fény gyullad ki. Csillogó felhőben megjelenik Philia, Astrid és Luna. Capesius és Mária távozik.)

Philia, Astrid és Luna egybecsendülő hangja:
Gondolatok
Mint szövődő álom
Lényszerű formában
Lebegve szálljanak
Lelkek felé.
Az álmodóban
Önmagát teremtő
Akarat szülessen,
Önmagát felkeltő
Érzés ébredjen,
S önmagát serkentő
Gondolkodás.

(Mialatt ez elhangzik, Lucifer jön az egyik oldalról, Arimán a másik oldalról. A tér két oldalán mindegyik megkeresi a maga helyét.)

Lucifer (terjengősen, minden szót kiemelve):
Akaratodban
Kozmikus lények hatnak.

(Arról az oldalról, ahol Lucifer áll, lények jönnek be, akik gondolatokat jelenítenek meg. Táncszerű mozdulataik a Lucifer szavainak megfelelő gondolatformákat fejeznek ki.)

Arimán (szintén terjengősen, de keményen):
A kozmikus lények csak megzavarnak.

(E szavak után Arimán oldaláról jönnek be gondolatlények táncszerű mozdulatokkal, melyek megfelelő formákban az ő szavait ábrázolják. Ezután a két csoport együtt végzi a táncmozdulatokat.)

Lucifer:
Érzéseidben
A kozmikus erők működnek.

(A Lucifer oldalén lévő gondolatlények megismétlik mozdulataikat.)

Arimán:
A kozmikus erők csak elcsábítanak.

(Az Arimán oldalén lévő gondolatlények megismétlik mozdulataikat, azután a két csoport ismét együtt végzi mozdulatait.)

Lucifer:
Gondolkodásodban
Kozmikus gondolatok élnek.

(Lucifer csoportja ismétli a mozdulatokat.)

Arimán:
A kozmikus gondolatok
Csak megtévesztenek.

(Arimán csoportja ismétli a mozdulatokat. Ezután mindkét csoport megismétli mozdulatait négyszer külön-külön, majd háromszor együttesen.)

(A gondolatlények jobb felé és bal felé eltűnnek a színről, Lucifer és Arimán marad, Philia, Astrid és Luna előlépnek a háttérből és ismét elmondják előző szavaikat a következő változtatással.):
Gondolatok
Mint szövődő álom
Lényszerű, formában
Lebegve szálltak
Lelkek felé.
Az álmodéban
Önmagát teremtő
Akarat született,
Önmagát felkeltő
Érzés ébredett,
S önmagát serkentő
Gondolkodás.

(Philia, Astrid és Luna eltűnik. Capesius jön, s miután néhány szét szélt, hozzálép Mária, akit azonban eleinte nem lát.)

Capesius:
Bensőleg éli át magát a lélek;
Ő azt hiszi, hogy ő gondolkodik,
Mert nem lát gondolatokat
Maga előtt a térben.
Ő azt hiszi, hogy ő az, aki érez,
Mert az érzések villámként cikázva
A felhőkből nem fényiének felé.
A tér világát látja, és maga felett
A felhőket pillantja meg; …
És hogyha ez nem volna így…
Ha a villám cikázna,
De a szeme nem nézne felfelé,
Azt kéne hinnie,
Hogy benne van a villám.
Nem látja Lucifert
A gondolataiból megszületni,
S nem látja, mint árad bele
Az érzéseibe, –
Így azt hiszi, egyedül van velük.
Mért adja át magát e tévedésnek?
Ó lélek, válaszolj magadnak…
De honnan vedd a választ? Önmagadból?
Ne tedd ezt… hisz talán a válasz is…
Nem tőled… Lucifertől származik…

Mária:
És ha így volna is, ez mért ok arra,
Hogy ne keressed? Szállj a mélybe
És majd találd meg ott…

Capesius:
Egy lény van itt,
Aki meghallja a lélek beszédét?

Mária:
A lelkeket itt nem választja semmi el,
Az akkor van csak, hogy ha testben élnek.
Itt önmagát hallgatja mindegyik
A másiknak szavában.
Ezért csak önmagad mondod magadnak,
Amikor én mondom tenéked,
Hogy a választ a mélységben keresd.

Capesius:
A mélységekben…. ó azokban…
A félelem sötétje fenyeget.

Mária:
Igen, a félelem valóban ott van.
De kérdezd meg magadtól, hogyha már
Kényszerítetted magad, hogy leszállj
Az ő birodalmába,
Hogy nem mutatkozik-e meg világosan?
Kérdezd meg Lucifert, aki előtt állsz,
Ő az, ki gyengeségedbe félelmet áraszt?

Lucifer:
A lények, akik menekülnek tőlem,
Szeretnek engem, mindig is szerettek
A földi gyermekek, csak azt hiszik,
Hogy kötelességük gyűlölni engem.
Ámde keresnek engem tetteimben.
Az igazság rideg formáiban
Csak végig kellene senyvedniük
A hosszú földi létet,
Ha lelkeikbe nem süllyeszteném
A szépséget az élet díszeként.
És én vagyok, ki az erőt adom
A művészek lelkébe.
Az ember bármi szépet lát a Földön,
Annak ősképe nálam lelhető meg,
Az én birodalmamban.
Kérdezd meg hát magadtól,
Hogy félned kell-e tőlem.

Mária:
Hol Lucifer van, ott a félelem
Valóban nem volna helyénvaló.
Ő adományként vágyakat küld,
Nem félelmet az emberek szívébe.
Ez más uralkodó
Birodalmából származik.

Arimán:
Az Istenekkel egyenrangú, voltam,
De ősjogaimat
Meg kellett rövidítsék.
Testvérem, Lucifer,
S az ő birodalma számára
Én úgy akartam alakítani
Az embereket, hogy mindegyikük
Magában hordja csak saját világát;
Mert Lucifer olyan akart csak lenni,
Mint egyenlő az egyenlők között
A szellemi világban.
Másoknak példaképe lehetett,
De sohasem úr más lények felett.
Az embernek erőt akartam adni,
Hogy egyenlővé váljon Luciferrel,
Ha ott maradtam volna
Az isteni világban,
Ez már az őskezdetben így lett volna.
Az Istenek azonban azt akarták,
Hogy ők uralják ezt a földet.
Ezért erőimet birodalmukból
Száműzniük kellett a mélységekbe,
Hogy az embert ne tudjam
Nagyon erőssé tenni.
Így hát már csak e helyről küldhetem
Erősítő erőimet a földre,
De ez úton belőlük – félelem lesz.

(Arimán utolsó szavainál megjelenik Benedictus.)

Capesius:
Ki hallotta e két erőt:
– Mindegyiket saját helyéről –
Világokon keresztül szólani,
Az tudja már, hogy hol keresse
A félelmet, s a gyűlöletet is
Saját birodalmában.

Benedictus:
A kozmikus szavakban
Ismerjed meg magad,
S érezzed meg magad
A kozmikus gondolkodó erőkben.
S minthogy most már láttad kívülről is,
Miről csak álmodtad, hogy önmagad vagy,
Találd most már meg önmagad,
S ne borzadj meg többé a szótól,
Mely igazságosan hangzik feléd,
S amely saját léted mutatja meg.

Capesius:
Így hát szabad magamhoz tartoznom megint.
Most már keresni fogom önmagam,
Mert már úgy élhetek,
Hogy láthatom magam
A kozmikus gondolkodásban.

Benedictus:
Újonnan megszerzett tudásodat
Kapcsoljad össze majd a régivel
És tedd közkinccsé a világban.

(A Benedictus felöli irányból megjelenik a háttérben Baldené szokásos ruhájában.)

Baldené (mesélő hanglejtéssel):
Volt egyszer egy sugárzó Istengyermek.
Olyan lényekkel volt rokon a lelke,
Akik a szellemi világban
A bölcsességet bölcsen szőhetik.
Az Igazság Atyja gondozta őt
És így serdült fel őserővé
Saját világában a gyermek.
Mikor érezni kezdte,
Hogy fénytestében alkotásra mozdul
Akarata, mely már megérlelődött,
Együttérzően pillantott gyakorta
A Földre, hol az emberlelkek
Az igazság után epedtek.
S ekkor így szélt e lény
Az Igazság Atyjához:
„Az emberek olyan italra szomjúhoznak,
Amelyet forrásodból
Te tudsz csak nékik nyújtani.”
És erre az Igazság Atyja
Komoly méltósággal így válaszolt:
„A forrásokból, melyeket vigyázok,
A szellemi Napoknak fénye árad.
De csak oly lény ihat ebből a fényből,
Aki lélegzetéhez
A levegőre már nem szomjazik.
Ezért a fényben felneveltem
A gyermeket, ki együtt érez
A földi emberek lelkével,
S a légző lényekben fényt tud fakasztani.
Így hát te menj az emberekhez el
És hozd el bizalommal lelkük fényét
– Melyet a szellem éltet –
Az én fényem felé.”
Elment tehát a tiszta fénylény
A lelkekhez, kik lélegezve élnek.
Sok jó embert talált a Földön,
Akik örömmel adtak
Lelkükben otthont néki.
Ezeknek lelki pillantását
Hűséges szeretettel fordította,
A fényforrás és az Atya felé,
S midőn az emberek szájából,
S vidám lelkükből is
Felé hangzott e szó: fantázia,
E varázsszóból tudta már, hogy őt magát
Jó emberek szívükben
Vidáman élik át.
De egy napon egy férfi állt elébe,
S reá különös pillantást vetett.
„A földi lelkeket irányítom
A fény forrásához,
Az Igazság Atyjához.”
Így szólt a lény az idegenhez.
A férfi igy felelt:
„Te csak vad álmokat szősz
Az ember szellemében
És megcsalod a lelkeket.”
És ím e naptél kezdve
Sokan rágalmazzák e lényt,
Ki lélegző lelkeknek fényt tud adni.

(Fényfelhőben megjelenik Philia, Astrid, Luna és a másik Philia.)

Philia:
A lélek, amely
Iszik a fényből,
Erős lélekként
Ébred magára
A világmindenség
Honában.

Astrid:
A szellem, amely
Tudja, hogy nem fél,
Mikor átéli
Ezt a világot,
Érzi erőteljes
Létesülését.

Luna:
Az embernek,
Ki magasra törő,
Akarnia kell,
Hogy a lét mélyein is
Hatalmas erővel
Megtartsa magát.

A másik Philia:
Igyekszik az ember
A fényt-hordozóhoz,
Aki feltárja
Azt a világot,
Mely érzékeit
Felüdíti.
Ámuló csodálat
Viszi a szellemet
Isteni tájakra,
Melyek a lelkekben
Fénylő szépséget
Ébresztenek.
Ez a jutalma
A bátorságnak,
Amely merészen
Lép a küszöbre,
Mit félénk lelkektől
Szigorúan őriznek.
Az erő rátalál
Az érlelődő
Akaratra,
Mely félelem nélkül
Lép a teremtő,
S világot fenntartó
Hatalmak elé.

(A függöny legördül, mialatt Benedictus, Capesius, Mária, Baldené, Lucifer, Arimán és a négy lelki lény még a helyén áll.)

7. kép

Fantáziaformákból kialakított táj. Méltóságteljes az egésznek összetétele: egyik oldalon örvénylő víztömegek, melyek alakokká formálódnak, a másik oldalon lobogó tűzörvények. Középen, földszakadék, ebből tűz szikrázik, mely kapuszerűen feltornyosul egy tűzből és vízből formálódott hegyszerű alakulat előtt. A Küszöb Őre, Thomasius, Mária, később Lucifer, azután a másik Philia.

A Küszöb Őre:
Mily féktelen vágy hangzik el idáig!
Azok lelkében dúl ilyen vihar,
Kik el akarnak jutni hozzám
Mikor még nem vívták ki önmagukban
Lelkük teljes nyugalmát.
E lényeket azonban
A vágyuk űzi, s nem az az erő,
Amely teremtve már jogos beszélni,
Mert némán megteremté önmagát.
A lelkeket, kik így nyilatkoznak meg,
A Földre kell mind visszaküldenem.
Hiszen a szellemi világban ők
Csak zűrzavart tudnának kelteni
És akadályoznák a tetteket,
Amelyeket a kozmikus hatalmak
Készítenek elő
Bölcsességteljesen.
Saját lényüknek is csak ártanának.
A rombolás vad ösztönét
Teremtik meg magukban,
Melyet teremtő ösztönnek hihetnek.
Mivel a tévedést
Igaznak kell hogy tartsák,
Ha már a Föld homálya
Nem védi őket többé.
(Megjelenik Thomasius és Mária.)

Thomasius:
A küszöböd előtt nem az a lélek áll,
Aki Thomasiusként
Mint szellemi tanítvány
Gyakran közelgett hozzád,
Habár a Földön most is
Thomasius alakját
Kell még sajátjának neveznie.
Amazt tudásszomj hozta el tehozzád.
Közelséged nem tudta elviselni.
Sajátosságaiba burkolózott
Mikor téged megérzett,
És gyakran így tekintett
Azon világokba, amelyek néki
A létnek ősforrását
És minden, létezés értelmét
Látszólag megmutatták.
Ezen világokban ő megtalálta
A tudás boldogságát.
S erőket is talált, amelyek
A művésznek kezét és lelkét
Az alkotás ösvényén
Olyképp irányították,
Hogy ő valóban azt hihette,
Világerők működtek benne,
S hatásukat képekben rögzítették.
Nem tudta, hogy mindabban, amit akkor
Így alkotóan elgondolhatott,
Nem nyilvánult meg semmi más, csupán csak
Saját lelkének legbensőbb mivolta.
Miként a pók, mely önmagát
Szövi be hálójába,
Ő is magát formázta meg,
S világiak hitte önmagát.
Azt hitte egykor, hogy valóban
A szellemben áll szemben Máriával,
De csak a képet nézte, melyet ő
Hozott előbb lelkében létre,
S mely szellemként nyilatkozott meg.
De mikor aztán néhány pillanatra
Saját lényét valóban látta,
Csak menekülni vágyott önmagától.
Azt hitte, a szellemben él,
Pedig mint lény, csupán vérében élt.
Megismerte a vér hatalmát;
A valóság ez volt, s csak kép a másik.
Csupán a vére volt, amely megadta
Számára a valódi látást,
Ez lett valódi tanítója.
Ez megmutatta, hogy ki volt az apja,
S ki volt a drága húga
Egy régmúlt földi korban.
A vérrokonokhoz vezette vére.
Ekkor megtudta, mennyire csalódik
Az ember lelke, hogyha az anyagtól
Hivalkodón a szellemhez szeretne
Emelkedni. Az ily törekvés
Valóban jobban összefűzi
Az ember lelkét az anyaggal,
Mint ezt a mindennapi élet tenné,
Melyet mint tompa álmot
Él át az ember.
Midőn Thomasius lelkében mindezt
Mint saját helyzetét felismerhette,
Magát teljes erővel odadobta
Annak a hatalomnak,
Mely semmiképpen nem csalhatta meg,
Még akkor sem, ha látszatként jelent meg.
Hisz tudta jól: Lucifer akkor is
Saját maga, teljes valóságában,
Ha csak mint kép mutatkozhat meg.
Az Istenek az emberekhez
Csak a valóságon keresztül
Szeretnek közeledni,
De Lucifer az önmaga marad,
Legyen valóság az, vagy tévedés,
Ahogy meglátja őt az ember.
Ezért felismertem, hogy biztosan
A valóságot érzem, hogyha azt hiszem,
Meg kell találjam azt a lelket,
Kivel birodalmában összekapcsolt.
Mindazzal az erővel felvértezve,
Mely Lucifertől származik,
El akarok melletted menni
És Theodórához hatolni.
Tudom, hogy ott van abban a világban,
Mely a küszöb túloldalén van.

Küszöb Őre:
Gondold csak meg Thomasius,
Amit amúgy is jól tudsz,
Hogy az, amit a küszöbön túl átélsz,
Előtted ismeretlen.
De jól tudod, mit kell kívánnom tőled
Előbb, mintsem beléphetsz
Ezen birodalomba.
Először is el kell szakadnod
Jó egynéhány olyan erőtől,
Amelyet földi testedben szereztél.
Megtartanod csak azokat szabad,
Amelyek tiszta szellemi
Törekvésből születtek
És tiszták is maradtak.
De ezeket magadtól elvetetted
És Arimán tulajdonává tetted.
S mi megmaradt, azt megrontotta Lucifer,
A szellemi világban nem használható,
A küszöbön el kell vegyem tetőled
Ha jogosan akarsz belépni rajta.
Így hát tenéked semmid sem marad; –
Egy lény, kiben belülről semmi sincs:
Ilyen leszel.
Ha szellemileg rátalálsz magadra.

Thomasius:
De mégiscsak leszek
És megtalálom Theodórát.
Szánomra ő kell hogy legyen
A teljes fény forrása,
A fénynek, mely neki
A földi tudás nélkül is
Mindig bőségesen nyilatkozik meg.
És ez elég.
Hiába próbálsz nékem ellenállni,
Még hogyha az erő, amit magamnak
A Földön megszereztem,
Nem is felel meg azon véleménynek,
Amely a jó szellemről
Kialakult egykor tebenned.

Mária:
Te, ki e küszöb őrizője vagy
A földi kezdet óta,
Tudod, mivel kell rendelkezzenek
A korszakodhoz tartozó
Hozzád hasonló lények,
Ha át akarják lépni küszöböd.
S az emberek, akik elébed állnak,
Ha önmagukat hozzák el csupán,
S valódi szellemi értékeket
Nem tudnak felmutatni,
Úgyszintén vissza kell forduljanak
Innen a földi létbe.
De az, ki most itt áll előtted,
Elhozhatta magával küszöbödhöz
A másik lelket is, akit a sorsa
Vele szorosan összekapcsolt.
A magas szellemi hatalmak
Megbíztak téged azzal, hogy megállíts
Jó néhány embert, akik közelednek
E birodalom kapujához,
S csak pusztulást hoznának önmagukra,
Ha átlépnék e küszöböt.
De bebocsátást adhatsz tán azoknak,
Akik lényük sajátossága folytán
A szellemi világban
Oly szeretet felé hajolnak, s véle
Át tudják hatni egész lényüket,
Melyet az Isteneid szántak nékik
Mikor még Lucifer
Nem kezdte, meg a harcot.
Az ő trónjánál állva tette meg
Szívem, szigora fogadalmát:
Úgy áll e szeretet szolgálatában
Az eljövendő földi korszakokban,
Hogy a megismerés, mit Lucifer
Áraszt az emberek lelkébe,
Ne tudjon ártani e szeretetnek.
S mindig kell lenniük oly embereknek,
Akik egész lelkükkel,
S oly éber értelemmel
Hallgatják meg az Istenek
Szeretetének megnyilatkozását.
Mint hajdan a megismerés szavát.
Mely Lucifertől származott.
A földi testében Johannes
Most nem hallgat szavamra úgy mint régen,
Mikor a régmúlt földi életekben
Felfedhettem neki, amit magam
Hybernias szent helyein tanultam
Arról az Istenről,
Aki az emberben lakik,
S ki egykor a halált legyőzte,
Mert élni tudta azt,
Ami a szeretetnek
Valóságos mivolta.
Barátom ott a szellemi világban
Ismét hallhatja majd lelkem szavát,
Melynek meghallására Lucifer
A káprázat erőivel
A földi hallását most megzavarta.

Thomasius (mint akinek szellemi látomása van):
Ó látod Mária te is amott
Az aggastyánt, méltóságteljesen,
Hosszú ruhában, komoly arccal,
Nemes a homloka.
Tekintete ragyog.
Az utcán megy, mely telve emberekkel,
De mind kitérnek tisztelettudóan,
Hogy a nyugalmát ne zavarják,
Hogy gondolatainak fonalát
Ne tépje semmi durva módra szét.
Mert látható: erős gondolkodásba
Egészen elmerülve,
Valami lényeges dologról
Elmélkedik. Ó látod, Mária?

Mária:
Látom, ha a te lelki szemeiddel
Nézek reá. Egyedül csak neked
Akar most képben megjelenni,
Sokat jelentő módon.

Thomasius:
Én most az ő lelkébe látok.
Jelentős az, mi ott él lelke mélyén,
Emlékezés a nemrég hallottakra.
Egy bölcs tanító áll szeme előtt,
S lelkében elvonulnak a szavak,
Amelyeket az mondott. Éppen tőle jön.
Gondolkodása arra jár,
Ahol minden létnek forrása van.
Ahogyan egykor még az az erek
Egy régi földi korban
A szellem látásához közel álltak,
Bár lelki életük csak álmodó volt:
Úgy követi az aggastyán lelkében
A gondolatmeneteket, miket
Most hallott a magasztos tanítótól
De lelki szemelő elő most eltűnt.
Ó bárcsak láthatnám továbbra is!

A néptömegből férfiakat látok,
Beszélgetnek, hallom mit mondanak.
Az aggastyánról szólnak tisztelettel.

Vitéz harcos volt ő ifjú korában,
Lelkében becsvágy égett
És a dicsőség vágya izzott;
Első legyen, a harcosok sorában.
Ez volt a legfőbb vágya.
S a fegyverek szolgálatában
Kegyetlenségeknek egész sorát
Követte el, mivel csillogni vágyott.
Volt életének több oly korszaka,
Amikor sok vért ontott.
Eljött aztán az az idő, mikor
Elpártolt tőle a hadiszerencse.
A harcból csúfosan, megszégyenítve
Vonult honába vissza.
És ettől kezdve gúny és csúfolódás
Volt osztályrésze és vad gyűlölet
Töltötte el lelkét, mely büszkeségét
És dicsvágyát még nem vesztette el.
A honfitársait csak ellenségnek
Tekintette, s az volt a vágya,
Hogy pusztulást hozzon reájuk
Amint csak erre alkalom adódik.
De mert a férfi büszke lelke
Hamarosan be kellett lássa,
Hogy bosszút állni ellenségein
Ez életében néki nem lehet,
Ezért legyőzte – önmagát.
Leküzdötte dicsvágyának büszkeségét.
És bár elérte már az aggastyán kort,
Elszánta rá magát még, hogy belépjen
A tanítványok kis körébe,
Mely városában akkor alakult.
A férfi, ki e kört vezette,
Lelkében hordta mind a bölcsességet,
Melyet a mesterek régmúlt korokból
A beavatottakra átruháztak. –
Ezekről hallom a népet beszélni.

Meleg szeretet hatja át a lelkem
Midőn szemével rátekint az aggra,
Aki a sok-sok győzelem után,
Amelyet a dicsvágya szerzett,
Kivívhatta a legnagyobbat,
Amit az ember csak kivívhat:
Győzelmet önmaga felett.
Miért pillantom őt meg itt e helyen,
Ez embert, kinek teljes híve lettem,
Ámbár csak képben látom őt?
Az ily érzések, melyek
Belőlem most feltörnek, nem lehetnek
A pillanat szülöttei;
A régmúlt életekben
Kellett hogy összekapcsolódjam azzal,
Kit úgy kell most szeressek, mint e lelket.
Nem most szítottam fel magamban
Egy ily hatalmas érzést,
Mint ez a szeretet, mely áthat engem.
Régmúlt idők emléke ez;
Bár gondolatokat még nem fakaszt,
De az érzéseket kiváltja bennem.
Talán tanítványa lehettem egykor
És bámulattal néztem fel reá.
Ó mennyire vágyódom arra,
Hogy azt a lelket újra megtaláljam,
Ki hajdan ezt a testet
Magáénak nevezte,
Éljen a Földön most, vagy bárhol is.
Erős szeretetem
Tanúsítanom kell neki;
Ez csak megújíthatja bennem
A jó erőket, melyek egykor
Méltóan hoztak létre köztünk
Komoly emberi kötelékeket.

Mária:
És biztos vagy-e abban, mondd Johannes,
Hogy ez a lélek, hogyha most
Közeledik feléd.
Ugyanolyan fényes magaslaton van,
Mint ekkor volt, a régi korban,
Melyben lelkednek megmutatkozott?
Lehet, hogy oly érzések rabja most,
Amelyek egykori
Mivoltához méltatlanok.
Hány ember jár a Földön,
Aki csak szégyenkezne, hogyha látná,
Milyen kevéssé méltó ő jelenleg
Az élethez, amelyet egykor élt.
Lehet, hogy most e férfiúban
Vad ösztönök és szenvedélyek dúlnak,
S te mélyen megrendülnél
És fájna csak neked,
Ha megpillantanád.
Thomasius:
Miért beszélsz így, Mária?
Nem értem, mi indíthat erre.
A gondolatok itt másképp fűződnek,
Mint ott, ahol ez ember otthonos?
A Küszöb Őre:
Johannes, ami itt most megnyilvánul,
A lelked próbatétele.
Lényednek legmélyén figyeld meg,
Mi ssp mit úgy akarsz, hogy nem tudod,
De mégis képes vagy reá, hogy megtedd.
Mindaz, mi lényed mélyén rejtve volt
Ameddig vak lélekkel éltél
(Megjelenik Lucifer)
Elébed lép most, s elrabolja tőled
A sötétséget, mely védelmezett.
Ismerd fel hát, ki az az emberlélek,
Kihez forró szeretettel hajolsz,
S ki abban a testben lakott, amit látsz.
Ismerd fel, hogy kinek tudod
A legerősebb szeretetet adni.

Lucifer:
Merülj le lényed legmélyére;
Ismerd meg lelked hatalmas erőit,
S tanuld meg, hogy az erős szeretet
A világlétesülés folyamán
Mindig meg tud majd tartani.

Thomasius:
Igen, most érzem már a lelki lényt,
Ki meg akart mutatkozni előttem.
Ó… Theodóra volt az, ő maga,
Ki nékem megnyilatkozott.
Ő állt előttem, mert őt fogom látni,
Ha e kapu majd megnyílik nekem.
Szabad szeretnem őt,
Hisz az ő lelke állt itt énelőttem
Abban a másik testi formájában,
Mely megmutatta, hogy szeretnem kell őt.
Benned szeretném újra megtalálni
Magam, s erőddel vívom meg jövőmet.

A Küszöb Őre:
Én most már tőled nem tagadhatom meg,
Mit meg kell tenned. Képben láttad immár
A lelki lényt, kit legjobban szeretsz.
Lásd meg hát őt magát,
Ha majd átléped ezt a küszöböt.
Ismerd meg őt és éljed át,
Hogy oly üdvöt hozó lesz-e valóban,
Amint ezt álmodod.

A másik Philia:
Ó csak ne hallgass a szigora Őrre!
Az életnek kietlen pusztasága,
Ahova ő vezet,
S lelked melegségétől megrabol.
Csak szellemlényeket tud látni ő,
Nem ismeri az ember szenvedését,
Mit az a lélek tud csak elviselni,
Akit a földi szeretet megóv
A kozmosz hideg messzeségétől.
A szigorúság hozzá tartozik,
A szelídség, az messze fut előle,
S a vágy erőit gyűlöli
A földi kezdet óta.

8. kép

Arimán birodalma. Sötét, szakadékszerű tér, melyet fekete kőzetekből álló hegyvonulatok határolnak. A végigfutó hegygerincek mintha a hegyek tömegéből kristályosodtak volna ki, de fehérek. Az egyik lejtőn Arimán áll. Hilarius, Friedrich Trautmann; azután az első jelenetben szereplő 12 személy, később Strader, majd Thomasius és Mária, végül Thomasius éteri hasonmása.

Friedrich Trautmann:
Mily gyakran jártam már e helyen. –
És mégis borzalmat kelt bennem,
Hogy gyakran e birodalomban
Kérünk utasítást olyan ügyekben,
Melyek szövetségünknek fontosak,
S jelentősek a céljaink tekintetében.

Hilarius:
Meg kell előbb a magnak halnia,
Aztán fakadhat új élet belőle.
E helyen minden megtalálható,
Ami a földi élet színterén
Elhasználódott, s itt újfajta létté
Alakul át.
Hogyha rendünk az emberi tettekhez
Olyan csirákat akar elültetni,
Amelyek a jövőben majd megérnek,
Ehhez a magvakat
Halott világból kell elhoznia.

Friedrich Trautmann:
Borzongató az úr ki itt parancsol.
És ha nem állna benn írásainkban,
Amely templomunknak
Legértékesebb kincsei,
Hogy jó e lény, akit mi itt találunk,
Bizony gyakorta úgy eshetne vélünk,
Hogy rossznak tartanánk.

Hilarius:
De nemcsak az írásainkban áll így,
Azt mondja szellemi látásom is,
Hogy jót nyilatkoztat ki lénye.

Arimán (elváltoztatott hangon):
Tudom, miért vagytok megint e helyen.
Szeretnétek megtudni tőlem,
Hogyan kell néktek helyesen vezetni
Az emberlelket, aki gyakran állott
Küszöbötök előtt.
Mivel azt vélitek,
Thomasius már elveszett,
Most úgy látjátok, Strader az az ember,
Ki szolgálatotokra állhat
A misztikus szövetség érdekében.
Amit a természet erőiből
Szabad volt néki meghódítani
Az embert fejlődés érdekében,
Mindazt nekem köszönheti,
Mivel ott én parancsolok, ahol
A technikában felhasznált erők
Teremtő forrásokból
Merítve növekednek.
Így hát az én birodalmam felé
Kell hogy irányuljon az is, mit eztán
Az emberiségnek még megteremthet.
Ezúttal én magam gondoskodom
Arról, hogy majd mi történjék vele,
Hisz látom, hogy Thomasiusnál
Munkátokkal csak veszteséget
Okozhattok nekem.
Ha szolgálni akartok
A szellemi erőinek,
Először még meg kell szereznetek,
Amit ezúttal elvesztettetek.
(Arimán eltűnik)

Friedrich Trautman (szünet után, mialatt magába mélyedt):
Nagy mesterem, súlyos gond nyomja lelkem,
Amit régóta próbálok elűzni,
Mert ezt parancsolják
A szigora szabályok,
Amelyeket a rendűnk ír elő.
De sok minden, mi rendünk életében
Mutatkozik, lelkem küzdelmeit
Valóban súlyossá teszi.
Hisz állandóan arra törekedtem,
Hogy a sötétséget, mely bennem él,
Alárendeljem hálás szívvel
A szellem fényének, amelyet
Erőiddel te adhatsz meg nekem.
De amikor aztán nem egyszer
Át kellett élnem, hogy te is
Csalódás áldozatja vagy,
S az események során szavaid
Csak súlyos tévedésnek bizonyulnak.
Úgy éreztem, nehéz lidércnyomás
Akar fájdalmasan
Lelkesre telepedni.
Szavad ezúttal is csak tévedés volt.
Azt hitted, hogy e szellemtől bizonnyal
Valami jót fogunk itt hallani.

Hilarius:
A világ utjain, kedves testvérem,
Nehéz eligazodni. Jó ha várunk
Amíg a szellem megmutatja nékünk,
Milyen irányban kell tevékenykednünk.

Arimán (ki ismét megjelent):
Ők látnak, s mégsem ismernek meg engem.
Ha tudnák, ki az, aki itt parancsol,
Úgy biztosan nem ide jöttek volna
Utasításért, és az emberlelket,
Kiről hallották, hogy fel fog keresni,
Pokol kínjára kárhoztatták volna
Hosszú időkre.

(Belépnek azok a személyek, akik az első jelenetben a misztikus szövetség előszobájában összegyűltek, de érzékelhető, hogy Arimán birodalmába csak vakon lépnek be. Amit mondanak, benne él a lelkükben, de semmit sem tudnak róla. Alvás közben öntudatlan álmokat élnek át, melyek Arimán birodalmában hallhatóvá válnak. Strader azonban, ki szintén belép, félig tudatában van mindannak, amit átél, úgyhogy később vissza tud rá emlékezni.)

Strader:
Benedictus utasításai,
Hogy gondolataimnak erejével
Átéljem önmagam,
Ide vezetnek engem, a halálnak
Ezen birodalmába?
Holott én azt reméltem,
A szellemhez emelkedem,
S az igazság nyilvánul meg nekem
A bölcsesség fényes magaslatán.

Arimán:
A bölcsesség, amelyet itt szerezhetsz,
Hosszú időkön át elég lesz néked,
Ha helyesen viselkedsz.

Strader:
Mely szellem az, amely előtt a lelkem áll?

Arimán:
Ismerd fel őt majd, hogyha később
Emlékezetben. fel tudod idézni
Mit itt átéltél.

Strader:
S ezek az emberek,
Miért találom őket
Sötét birodalmadban?

Arimán:
Ők csak mint lelkek vannak itt,
Semmit sem tudnak erről,
Mivel otthon mély álomba merültek.
De megnyilvánul itt világosan
Ami lelkükben él, s mit ők maguk
Ha ébren vannak, önmagukban
Aligha tudnak tudatossá tenni.
Nem is hallják, amit mi itt beszélünk.

Luise Fürchtegott:
Vakon bízva a lélek azt ne higgye,
Hogy büszke erejével
Fel tud emelkedni a fényhez,
És így saját mivoltát teljesen
Kibontakoztathatja.
Csak azt vagyok hajlandó elfogadni,
Amit tudok.

Arimán (csak Strader számára hallhatóan):
És közben nem tudod, milyen vakon
Vezérled önmagád büszke erőddel
A vak sötétbe. –
Segítségedre lesz ő néked, Strader,
A műben, mit az én erőim által
Te bátran létrehoztál.
Ehhez nem kell, hogy a szellemben higgyen,
Amit a büszkesége
Nem ítél illendőnek.

Friedrich Geist:
A misztikus utak valóban csábítóak.
Ezentúl semmi fáradságot nem kímélek,
Hogy átadjam magam a bölcsességnek,
Amelyet a templom szavától nyerhetek.

Michael Edelmann:
A lelkem igazságra vágyó ösztöne
A szellemfény felé irányit engem;
És a nemes tanok, amelyek
Oly fényesen sugároznak be most
Az ember életébe, bennem aztán
Legjobb tanítványukra lelnek.

Georg Wahrmund:
Erős hatással volt rám mindig az,
Ami a nemes misztikának
Szellemi kincseként
Nem egy forrásból feltárult előttem.
Teljes szívemből majd tovább törekszem.

Arimán (Csak Strader számára hallhatóan):
Szándékuk jó de elhatározásuk
Lelkük felületén marad csupán.
Így hát sokáig jó hasznát veszem még
A nagy kincsnek, amelyet öntudatlan
A szellemük mélyében rejtegetnek.
Ők is használhatónak látszanak
Célom számára, hogy a Strader műve
Az emberiség földi életében
Büszkén és fényesen kibontakozzon.

Maria Treufels:
Az egészséges életérzék
A léleknek megtermi majd
Magától is a szellemi gyümölcsöt,
Hogyha az emberekben
A világmindenség iránti tisztelet
Minden valóságos dologban
Világos szemlélettel párosul.

Arimán (csak Strader számára hallhatóan):
Álmában a valóságról beszél,
De ébren csak még inkább álmodik.
Így hát ő most rosszul szolgálna engem;
Talán jövendő életében jobban.
De ekkor majd mint okkultista lép fel
És kívánságukra az embereknek
Egészen a Föld kezdetéig
Elmondja majd előző életük.
A hűséget azonban
Aligha fogja értékelni.
Előző életében szidta Stradert,
Most meg dicséri. Ez hát változik.
Őnéki inkább Lucifer örül majd.

Franziska Demut:
A misztika komoly világa
Az ember lényét mint egészet fogja
Formálni egykor,
Ha gondolatainkat
Érzéseink segítik,
S érzéseink megengedik,
Hogy gondolataink vezessék őket.

Katharina Ratsam:
Az emberek a fényt szeretnék látni,
De ebben néha furcsán járnak el.
Először ugyanis kioltják,
Aztán csodálkoznak, hogy nem találják
Sehol sem a sötétben.

Arimán (csak Strader számára hallhatóan):
Oly lelkek ők, kik meglehet,
Hogy jól érzik maguk, ha jól beszélnek,
De a sziláid alapjuk, az hiányzik.
Számomra hozzáférhetetlenek
Saját maguk, de tetteik közül
Nem egy olyan lesz a jövőben,
Hogy énnekem terem majd jó gyümölcsöt.
Még távol állnak attól,
Hogy olyanok lennének,
Mint amilyennek képzelik maguk.

Bernhard Redlich:
Ha a tudásvágyban nincs óvatosság,
Fantáziánk csak légvárakat épít,
Hogy a világ rejtélyeit megoldja,
Pedig ezekre nem hozhat megoldást
Más, mint a szigora gondolkodás.

Hermine Hauser:
Világunk dolgai örökké változók,
Csak így tud minden lét kibontakozni.
Ki azt kívánja, hogy minden maradjon,
Abból hiányzik az erő ahhoz, hogy
Az életet megértse.

Caspar Stürmer:
Fantáziákban élni azt jelenti,
Hogy megraboljuk lelkünk oly erőktől,
Amelyek képessé teszik e létben,
Hogy önmagának és más embereknek
Komoly szolgálatot tehessen.

Marie Kühne:
A lélek, hogyha önmagát sorvasztja,
Külső erők formálják akkor őt;
Aki igazi ember,
Olyan személyiséget
Szeretne csak kialakítani.
Milyet a lénye rejt magában.

Arimán (csak Strader számára hallhatóan):
Az, amit lelkük rejt, csak emberi;
Mit érnek majd el, még nem tudható.
Majd Lucifer próbálkozhat velük.
Ő képes rá, hogy elhitesse vélük,
Hogy az erők, amelyeket erősen
Kibontakoztatnak magukban,
Csupán az ő lelkük erői.
Talán így nem vesznek számára el.

Ferdinand Reinecken:
Ki a világ rejtélyeit
Valóban meg akarja érteni,
Az várja meg, míg életében
Az értelem, s a józan ész
Saját magától megnyilatkozik.
És az, ki az életben
El akar igazodni,
Ragadja meg, ami hasznára van
És azt, ami örömmel tölti el.
Először is és mindenek felett
Bölcs tanításokat keresni,
S a gyenge emberek elé
Magasztos célokat kitűzni,
E Földön nem vezethet semmire.

Arimán (csak Strader számára hallhatóan):
Ez arra van hivatva, hogy belőle
Majd filozófus váljon, és az is lesz
Az elkövetkezendő életében.
Ővéle teljesül be számításom.
Tizenkettőből hétre van szükségem,
Ötöt adok belőlük Lucifernek.
Időnként megvizsgálom, milyenek
És mire képesek az emberek.
És hogyha tizenkettőt
Kiválasztottam már magamnak,
Nem kell tovább keresnem.
Ha eljutok a tizenharmadikhoz,
Az úgyis csak az elsőhöz hasonlít.
Ha e tizenkettőt képes leszek
Sajátos lelki alkatuk szerint
Magamnak megszerezni,
Másoknak is követniük kell őket.
(Magában; befogja Strader fülét, hogy az ne hallja):
Igaz, hogy eddig ebből
Nem sikerült még semmi sem,
A Föld nem adta meg magát nekem.
De küzdeni fogok örök időkig,
Amíg a győzelmet – talán kivívom.
Mi nem veszett el, azt kell felhasználni.
(A továbbiakat ismét hallja Strader)
Ím láthatod, nem szólok szép szavakkal,
Nem akarok az embereknek tetszeni.
Az, aki jól hangzó beszéddel óhajt
A céljának csodálatot kivívni,
Az más világba kell útját vegye.
Aki azonban mind a dolgokat,
Amelyek itt énáltalam történnek,
Valóságérzékkel és józan ésszel
Szemléli, az könnyén felismeri,
Hogy nálam vannak azok az erők,
Amelyek nélkül az ember fiának
A földi létben el kell vesznie.
De még az isteni világnak is
Szüksége van rám, hisz csak akkor
Csábítja tőlem el az embert,
Mikor a lelke mélyén
Én már tevékenykedtem.
Ha aztán ellenfeleim
Fel tudják kelteni az emberekben
A tévhitet, hogy létem nélkülözhető
A világmindenségben,
Úgy bár a lelkek álmodoznak
A magasabb világról,
De nagy erők apadnak el
A földi fejlődésben.

Strader:
Énbennem azt a lelket látod.
Aki követni tudna téged
És néked adhatná erőit.
Amit itt láttam, azt mutatja,
Csak a józan gondolkodás,
S az értelem hiánya az, ami
Az embert ellenségeddé teszi.
Valóban nem beszéltél szép szavakkal.
Sót úgy tetszett neked
E szegény emberekkel kapcsolatban,
Hogy szinte gúnyolódva
Jelöld ki sorsukat.

Meg kell hogy valljon önmagamnak,
Jónak találom, amit adni óhajtasz
Az emberek lelkének.
Hisz általad a jó
Erősödik meg bennük;
A rossz csak abban az esetben,
Ha már előbb is rosszak voltak.
A gúnyodat az emberek maguk
Teljes szívvel el kéne hogy fogadják,
Ha jobban meg tudnák ismerni önmaguk.
De lelkemből mi tör fel?
Olyan szavakat mondok itt, amelyek
Azonnal elpusztítanak, mihelyt
A földön helyesnek találom őket.

Teneked így kell gondolkodnod,
Igaznak kell hogy elfogadjam,
Mit éppen most mondtál.
De ez csak itt igazság,
Mert tévedéssé változik a Földön,
Ha ott is úgy akar érvényre jutni,
Ahogy itt jelenik meg.
Az emberi gondolkodásom
Most véget ér itt…
Vele itt nem szabad tovább hatolnom.

De érdes szavaidban fájdalom cseng
És fájdalommá válnak bennem is.

Csak… sírni és jajgatni tudnék,
Ha rád tekintek.
(gyorsan elmegy.)

(Mária és Thomasius jön be, mindkettő teljes tudattal, úgyhogy mindent hallanak és világos tudattal beszélnék.)

Thomasius:
Ó Mária,
Mindenfelől a rémület szikrázik itt,
És lényembe nyomul megsűrűsödve;
Erőket hol találjak arra.
Hogy belső ellenállással fogadjam?

Mária:
Erőit sugároz fogadalmam,
Amely szent és komoly, s a lelked
El tudja a külső nyomást viselni,
Ha érzed ennek gyógyító hatását.

Arimán (önmagának):
Ezeket Benedictus küldte hozzám
És úgy vezette őket,
Hogy felismerjenek,
Ha megéreznek engem
Saját birodalmamban.

(A továbbiakat úgy mondja, hogy Thomasius és Mária is hallja.)

Thomasius, a Küszöb Őre
Az én birodalmamba kellett
Irányítsa legelső lépteid,
Mik elvezetnek majd a fényhez,
Amelyet lényed legmélyén kutatsz.
Megkaphatod az igazságot tőlem,
De úgy, hogy fájdalom kíséri,
Amely miatt már több évezred óta
Magam is szenvedek.
Mert az igazság eltalál ide,
Ámde először el kell hogy szakadjon
Minden örömtől és csak aztán
Merészkedhet belépni hozzám.

Thomasius:
Örömtelenül kell tehát hogy lássam
A lelket, akit oly forrón szeretnék
Meglátni már.

Arimán:
A vágy csak akkor boldogít, ha őt
A léleknek melegsége kíséri,
Ám itt a vágyak megfagynak, s ezért
Hidegségben kell átéljék maguk.

Mária:
A mindörökké puszta jégmezőkre
Kísérhetem barátomat,
Ahol számára feltör majd a fény,
Melyet a szellemeknek
Kell megteremteni, ha a sötétség
Megbénította az életerőket.
Thomasius, érezd meg lelked erejét.
(Megjelenik az Őr a küszöbön.)

Arimán:
Az Őr maga kell hogy elhozza néked
A fényt, amelyre most oly forrón vágyol.

Thomasius:
Megláthatom majd Theodórát!

A Küszöb Őre:
A lélek, mely az én küszöbömön
Olyan burokban állt elébed,
Melyet sok év előtt viselt a Földön,
E komoly órájában életednek
Fellobbantotta lelked mélyén
A legforróbb szeretetet,
Mely benned rejtve élt.
Mivel te még e birodalmon kívül álltál,
S a bebocsátást még csak kérted tőlem,
Ő képszerűn jelent meg néked,
De a vágy szülte kép
Csak káprázat lehet.
Lásd meg valóságában most a lelket,
Amely egy régmúlt életében
Az aggastyánban élt, akit te láttál.

Thomasius:
Itt látom újra őt hosszú ruhában,
A komoly arcú méltóságos aggot.
Ó lélek, aki e burokban éltél,
Miért rejtőzöl ily soká előlem?
Ez nem lehet más, csakis Theodóra.
Alakul is már a valóság
A képből, mely először elrejtette,
Theo… ő… én magam.
(A Theo- szónál megjelenik az Éteri Hasonmás.)

Az Éteri Hasonmás (egészen közel lép Thomasiushoz) :
Ismerj fel és lásd még bennem magad.

Mária:
És énnekem szabad követnem téged
A Világmindenségbe, hol a lelkek
Az isteni érzéseket kivívják
Oly győzelmekkel, mik pusztítanak,
S aztán a pusztulásból
Az új létet bátran kikényszerítik.
(Mennydörgés hallatszik és a szín elsötétül.)

9. kép

Barátságos, napsütéses reggeli táj, a háttérben város sok gyárépülettel. Le s fel járkálva kötetlenül beszélget Benedictus, Capesius, Mária, Thomasius és Strader.

Capesius:
Ez az a hely tehát, hol Benedictus
A Hap szelíd fényében reggelenként
Tanítványoknak szenteli magát,
S ezek szent hangulatban hallgathatják
Szavát, mely bölcsességéből fakad.
Ott túl a város érzéketlenül
Szakítja el a lelkeket
Mindattól a csodálatos szépségtől,
Amelyben itt az isteni természet
Áldást hozóan részesít.
Kietlen városunk háztengerében
Benedictus jóságosan igyekszik
Szeretetéből fakadó tettekkel
Enyhíteni az emberek baját.
De amikor tanítványoknak ad hírt
Bölcs emberi szavakkal
A szellemi világról,
Oly szíveket akar találni,
Mélyeket napszerűen megnyitottak
A szabad teremtő hatalmak,
Amelyek lelkeket ébresztőn
Nyilatkoznak meg itt.
Most én is részesülhetek majd
A boldogságban, mit szava
Az embereknek adhat.
Jóságosán magára vette azt a terhet,
Hogy engem elvezessen
A szellemi világba.
Így hát ha itt lehetek közelében,
Úgy érzem, visszaadott önmagamnak.

Benedictus:
A tanítványaim körében
Te és a többiek szabad tettével
Meg kell hogy oldjatok majd egy csomót,
Amely olyan szálakból áll,
Miket az ember földi fejlődése
Során a karma fon.
Mindaz, amit átéltél,
Ezt kell hogy majd szolgálja.
Erőd segítséget találhat
Oly emberi szívekben, melyek híven
Követik azt az utasítást,
Melynek magam szolgálatában állok.
Ezekkel egyesülve
Viszed majd véghez azt a művet,
Melyre előkészültél
A szellemi világban.

Capesius:
Megismertem, s követni fogom önt.
Mikor a lelkemben magamba szálltam,
Miután a szavait lényszerűen
Meghallottam a szellemi világban,
S ez újra visszahozott önmagamhoz:
A szellem fényében szabad volt látnom
A célokat, melyek szolgálatába
Kell hogy majd állítsam az életem
A földi lét során. Most már tudom:
Ön az, akit kiválasztottak, arra,
Hogy általa nyilatkozzék meg nékem
A helyes út.

Benedictus:
Thomasius és Strader képes arra,
Hogy véled egyesülve, a jövőben
Sokat tegyen az emberiség érdekében.
Lelki erőik, melyek bennük élnek,
A földi kezdet óta
Olyan felkészülésen mentek, át,
Amely képessé tette őket arra,
Hogy a világ folyásának során
Most a te szellemeddel egyesülve
Erőteljes hármasságot alkossanak.

Capesius:
A szigorú sorshatalmaknak,
Melyek kezdetben érthetetlenek
Voltak számomra,
Eeklk köszönhetem tehát,
Hogy életemnek céljai
A kellő pillanatban
Feltárulták nekem.
(Szünetet tart, elgondolkozik.)
Milyen, csodálatosan vezetett ön;
Először úgy tűnt, hogy hiába küzdök
Azért, hogy szellememmel
A valóságban is belépjek
Azon. világokba, amelyek
Az ön szava nyomán lelkemnek
Már gondolati utón feltárultak.
Soká csak gondolatokat találtam,
Ha írásaiba mélyedten el,
S aztán egyszerre csak ott volt előttem
Saját mivoltában
A szellemi világ.
Alig volt érthető számomra többé
Korábbi, megszokott világom.

Benedictus:
Erős hatásával ez a világ
A szellem életét előled
Csak elrejtette volna,
Ha még erősebb lényével emez
Azt könnyű, árnyékszerű létig
Nem tompította volna le.
A szellemi látásnak teljes birtokában
Jutsz majd a küszöbön önismerethez,
Míg másoknak csak ott nyílik meg
A szellemi szeme.

(Capesius utolsó szavainál odajön Strader. Mindhárman elmennek, majd rövid idő múlva Benedictus Straderrel visszatér.)

Strader:
Mély fájdalom hatotta át bensőmet,
S nyomasztóan nehezedett lelkemre,
Midőn magamra ébredtem megint,
S ismét testemben voltam,
Amelyből kivezettek szavai.
A tompa lelki állapotból
Először csak a szenvedés maradt meg,
Ám ez nem volt csupán csak fájdalom,
Mivel ez szülte az emlékezést
Mindarra, mit átéltem mielőtt
Megláttam rémülettel
– Amint est Arimán színe előtt
Meg kellett tudnom -:
Ott megszűnik minden gondolkodás.
Azt kellett kérdeznem magamtól:
Benedictus engem szavával
Mért vezetett el ebbe a világba,
Ahol a lelkekkel csupán
Csak annyiban számolnak,
S mindegyik annyit ér csak,
Amennyiben használható
Azon célok szolgálatára,
Amelyeket magának Arimán
Művemmel kapcsolatban tűz ki.
Szándéka az volt, hogy az emberekből
Tizenkettőt kiválasszon magának
Munkájához, bölcsességteljesen.

Benedictus:
Hisz jól tudod, hogy miért közeledtek
Hozzád a lelkek, kiket Arimán
Megmutatott teneked,
Amikor azt kutatta,
Melyik mire alkalmas.

Strader:
A fájdalom tudtomra adta ezt is,
Mert megmutatta, hogy mi volt az,
Ami a régmúlt földi életemben
A testvéri közösséghez fűzött,
Amelyet most a misztikus szövetség
Formájában találhatunk meg;
És megmutatta azt is, hogy miképpen
Viselkedtek velem az emberek,
Akiknek lénye megnyilatkozott.
És érezhettem azt, hogy Arimánnak
A terve az, hogy azt a köteléket
Használja fel, mely vélük engem
További életekre összekapcsol.

Benedictus:
A kozmikus hatalmak úgy vezérlik
Tetteiket, hogy a mérték s a szám
Törvényei szerint a működésűk
Világunk fejlődési menetével
Bölcsességteljesen fonódjon össze.
Annak jele, miként e rendszer megvalósul,
Érzékeinknek megmutatkozik
Világosan, ha a Napot követjük,
Amint a pályáján előre menve
Tizenkét csillagképen áthalad.
Ahogy e formákhoz viszonylik,
Az jelzi azt, hogy Földünk dolgai
Hosszú időkön át miként történnek.
Így óhajtotta Arimán
A hozzád kapcsolódott lelkeket
Olyan erőkké formálni, melyekből
Műved sugározhatja fényét.
A mértékek s számok szerint
Akarta lelki jellegükhöz
A tiedet kapcsolni.

Strader:
Minthogy megismertem a szám s a mérték
Értelmét, épp ezért képes leszek rá,
Hogy Arimán hatásköréből
Kiszabadítsam művemet
És Küldünk Isteneinek
Ajánljam fel gyümőlcshozóan.

Benedictus:
Hogy mit jelentenek a számok
A nagy világ mindenségében,
Azt véled Arimán hatalma
Kellett megismertesse,
Mert erre volt szüksége
Lelki irányzatodnak.
Hogy szellemi tanítvány lettél,
Ez vezetett birodalmába,
Amelyet meg kellett hogy ismerj,
Mert így tudnak csak alkotóerőid
Kellőképpen kibontakozni.

(Elmennek. A másik oldalról Mária és Thomasius jön.)

Mária:
Johannes, a te lelked immár
Kivívta a megismerést
Az igazság hideg birodalmában.
Már nem fogod többé képekbe szőni,
Amit testükben élnek át a lelkek
Csak úgy, mint hogyha álmodnának.
Mert az a gondolat,
Amely csak önmagából
Teremti meg magát,
A világfejlődéstől távol áll.

Thomasius:
És mindezt az önszeretet teszi,
Mely a tudásszomj köntösébe bújik.

Mária:
Aki hatékonyan akar az ember
Fejlődése szolgálatába állni,
S oly műveket akar teremteni,
Amelyek a múló idők során
Erőkként, lényszerűén hatnak,
Annak először rá kell bíznia
Magát azon hatalmakra, amelyek
A valóság mélyén mértéket s számot
Harcolva rendeznek és felkavarnak.
A valóságban a megismerés
Csak akkor válik életté, amely
A lélekben megnyilvánulni, képes,
Amikor ez a földi testben
Az emlékezetébe felidézi,
Amit a szellemi világban átélt.

Thomasius:
Ki van jelölve hát az életutam.
Kettősségnek kell ereznem magam.
Benedictus s a te segítségeddel
Oly lény vagyok, kinek külön
Önálló léte van, s kinek erői
Nem tartoznak saját magamhoz,
Aki még én vagyok.
Amit ti adtatok nekem,
Egy külön ember önmagában,
Aki más embereknek
Készséggel kell hogy nyújtsa azt,
Mit szellemi tanítványként kapott.
Szentelje a világnak ez magát
Amennyire csak tudja;
De nem szabad, hogy ebbe az emberbe
Bármi is zavaróan keveredjen
Abból a másik emberből, aki
Az önmegismerés valódi útján
Éppen csak hogy elindult.
Ez mint külön világ folytatja útját,
Ha segítségetek, s saját erői
Formálják majd a sorsát a jövőben.

Mária:
Járjál igazságban vagy tévedésben,
A kilátásod mindig megvan arra,
Hogy lelked végül is tovább hatol,
Ha mindent bátran elviselsz,
Mit a szellemvilág mivolta
Szükségszerűen ró reád.
(A függöny legördül.)

10. kép

Az első és második képben szereplő misztikus szövetség temploma. Mikor a függöny felmegy, keleten Benedictus és Hilarius áll, délen Bellicosus és Torquatus, nyugaton Trantmann; azután belép Thomasius, Capesius és Strader, majd Mária, Balde és Baldené, továbbá Theodóra lelke, végül a négy lelki erő.

Benedictus:
Saját lelkükben tanítványaim
Feltárták már a szellem fényét,
Mindegyik úgy, ahogy sorsának megfelel.
Mindazt, mit így kiküzdöttek maguknak,
Gyümölcsözővé kell majd tenniük
Egymás számára is. De ez
Csak úgy kerülhet megvalósulásra,
Hogyha e szent helyen erőiket
A mértékeik s számok szerint rendezve
Egy magasabb egységbe fűzik össze,
Mert ily módon egységbe egyesülve
Ébred valódi életre, ami
Külön-külön pusztán csak létezik.
Itt állnak már a templom küszöbén.
Lelküknek egyesülniük kell
És egybe kell csendülniük
Olyan szabályok értelmében, melyek
Világunk sorskönyvébe vannak írva –
Hogy szellemük harmóniája megtehesse,
Amit sosem tudnának
Megtenni egymaguk.
Ők újat hoznak majd a régi mellé,
Mi ősidőktől fogva itt
Méltón uralkodik.
Hozzátok hoztam el, testvéreim,
A tanítványokat, akiknek útja
A szellemi világokon keresztül
És lelki megpróbáltatások árán
Vezette őket el idáig.
Ők tisztelettudón értékelik majd
Az ősi és szent misztikus, szokásokat,
S beavatási hagyományokat,
Amelyek által itt
A szellemfény hatalma megnyilvánul.
Ti magatok, akik sok éven át
Hűen láttátok el
A magas szellemi szolgálatot,
Más munkát kaptok a jövőben.
A világsors csak egy időre hívja
Az emberek fiát szent templomokba,
De amikor erőik kimerültek
A szolgálatban más tevékenységre
Szólítja őket.
Maga a templom is
A megpróbáltatás előtt állt.
Egy ember tévedése
Kellett hogy őt, a fénynek őrizőjét
Egy sorsterhes világórában
A vak sötétségtől megóvja.
Thomasius azon tudással,
Amely az emberek lelkében
Csak öntudatlan él, belátta,
Hogy útja nem vezethet át
A misztikus szent templom küszöbén,
Míg át nem lépte azt a másikat,
Amelynek ez jelképe itt csupán.
Így hát a templom ajtaját,
Melyet ti szeretettel
Akartatok megnyitni őelőtte,
Ő maga csukta újra be.
Más emberként fog visszatérni,
Immár méltóan arra, hogy most
A beavatásotokat elfogadja.

Hilarius:
Alázatos lélekkel áldozunk
A szellemnek, amely gyümölcsözőn él
Az ember bensőjében.
Törekvésünk az, hogy akaratunk
Ne legyen más, csupán a szellem
Akaratának megnyilvánulása.
A templomot a kozmikus bölcsesség
Vezérli el tévedhetetlenül
Az eljövendő korszakokba.
Te jelzed az irányt nekünk, ki azt
Magad a sors könyvében olvashattad,
Midőn a tanítványaid
A megpróbáltatáson mentek át.
Vezesd hát őket templomunkba,
Hogy munkásságukat
Munkásságunkkal összekössék.

Hilarius koppant egyet, erre belép a templomba Thomasius, Capesius, Mária, Felix Balde, Baldené és Strader. Trautmam és Torquatus úgy vezetik a belépőket, hogy Thomasius Benedictus és Hilarius elé, Capesius Bellicosus és Torquatus elé, Strader Trautmann elé, Mária Baldevel és Baldenével pedig a templom közepén álljon.)

Hilarius:
Fiam, a szók, amelyek itt elhangzanak,
Oly tartozást teremtenek,
Mely szellemi hangjával felkiált
A szellemi világba,
Ha azt, aki kimondja őket,
Nem pusztán csak az igazság vezérli.
Amekkora a tartozás, olyan nagyok
Az abból származó erők is,
Amelyek elpusztítják a beszélőt,
Ha nem méltó hivatalára.
Az, aki most előtted áll,
Ismerve templomi szava hatását,
Megpróbált erejéhez mérten
A szellemnek szolgálatára állni
Ezen jelképénél a fénynek,
Amely keletről Földünknek világit.
A sors most azt akarja, hogy ezentúl
Te állj e helyen szolgálattevőként.
Kinek most megengedtetett,
Hogy magas tisztségedbe beavasson,
S hivatalának kulcsait átadja,
Egyúttal áldását is adja rád
Olyan hatékonyan, ahogy csak tudja,
A méltóság alapján,
Méllyel e szent szokásokat szolgálta.

Thomasius:
E gyenge emberben, magasztos mester,
Ki testileg mutatkozik előtted,
Valóban csak az elbizakodottság
Szülhetné azt a vágyát, hogy utódod
Legyen ez ősi szent helyen.
Ez nem lehetne méltó arra sem,
Hogy egyetlen lépést tegyen
A misztérium-templom küszöbére.
Mit önmagának nem szabad kívánjon,
Alázattal kell mégis elfogadja,
Mert szükségből a sorshatalmak
Küldték lelkéhez el hívó szavuk.
Nem én magam engedtem meg magamnak,
Annak, aki az életben vagyok,
S kit az imént még szellememben
Teljességgel értéktelennek láttam,
Hogy e szent helyen megjelenjen.
De abban az emberben,
Ki itt áll láthatóan,
Benedictus s barátnőm
Kibontakoztatott egy másik embert,
S ennek a másodiknak
Az első csak mint hordozója
Szolgálhat a jövőben.
Mint szellemi tanítvány
Oly Ént kaptam, mely akkor is erős
És alkotó tevékenységét
Ez akkor is kifejtheti egészen,
Ha hordozójától még egyelőre
A legmagasabb rendű lelki célok
Egészen távol állnak.
Ha ily körülmények közt
Azt kapja feladatként,
Hogy ezt az embert, aki másodikként
Felébredt benne, adja át
A földi fejlődés szolgálatának,
Ő akkor szellemi szeme előtt
Azt kell ragyogni lássa szüntelen
Az élet szigorú, szabályaként,
Hogy a saját énjéből semmi
Bele ne hasson zavaróan
A munkába, melyet nem ő visz véghez,
Hanem a második
Énjének kell majd véghez vinnie.
De rejtve működik majd önmagában,
Hogy azzá váljon egykor,
Mi lénye céljaként előtte áll
A távoli jövőben.
Saját, egyéni gondjait
Majd mélyen a lelkébe zárva
Viszi magával életében.
Mikor először hívtatok,
Már akkor megmondottam:
Saját mivoltomban mint ember
Nem léphetek még e templomba be.
Ki most más emberként jelentkezik,
Az feladatként kapta azt a sorstól,
Hogy innen őrködjön, s figyelje
Munkájának következményeit,
Amíg a szellem ezt kívánja tőle.

Torquatus (Capesiushoz):
Neked Capesius, ezentúl
A szent templom szolgálatát
Azon a helyen kell ellátnod,
Ahol a bölcsesség nyomán
A szeretetnek kell áradnia
Oly melegen, ahogy a napfény
Erői áradnak ki délidőben.
Veszélyekkel kell szembenéznie
Annak, ki a misztérium-művel
A szellemnek akar áldozni itt.
Mert Lucifer itt mindig képes arra,
Hogy azt, ki jól szolgál a szellemeknek,
Titokzatos módon megközelítse,
S minden szavába belenyomja
Az Istenek ellenfele pecsétjét.
Te ott álltái ez ellentéterő
Trónjánál, s láttad azt,
Hogy tetteiből mi következik;
Így jól felkészültél feladatodra.

Capesius:
Kinek módjában állt úgy látni
Ez ellentéterőnek birodalmát,
Ahogy a sorshatalmak
Nekem megengedték, hogy lássam,
Az tudja: jó és rossz, szavak csupán,
Amelyeket az emberek
Alig tudnak megérteni.
Ki Lucifert csak gonosznak hiszi,
Az mondja azt is, hogy gonosz a tűz,
Mivel kiolthatja az életet,
És rossz a víz, hiszen az ember
Bele is fulladhat a vízbe.

Torquatus:
Más által látod rossznak Lucifert,
Azáltal nem, mit ő maga jelent.

Capesius:
Az a világszellem, ki egykoron
A földi korszak kezdetén
Az emberek lelkének fényt hozott,
A világmindenségben teljesít
Szolgálatot.
És tetteit, csak önmagukban nézve,
Sem jónak sem gonosznak nem találják
Azok a szellemek, kik megtanulták
Mindazt, ami a szükségszerűségek
Révén jut megnyilatkozásra.
Rossz lesz a jóból, hogy ha rossz szándékkal
A pusztításra használják fel azt,
S az, ami rossznak látszik, jóra fordul,
Ha jók azok a lények,
Kik megszabják irányát.

Torquatus:
Tudod tehát, mire lesz szüntelen
Szükséged, ha itt fogsz e helyen állni.
A szeretet nem az ítélkezés
Alapján, áll, midőn értékeli
Azokat az erőket, melyek
A mindenségben megjelennek.
Értékesnek találja őket
Úgy, amilyennek létrejöttek.
Azt kérdi csak: hogyan használhatná fel
Mindazt, mi a világ öléből létesül.

Benedictus:
De gyakran halkan szól a szeretet,
És: támogatni kell a lélek mélyén.
Ezért e helyen egyesül jön
Mindazzal, mi magasztos hármasságban
A kozmikus törvények értelmében
Itt a szellemnek szenteli magát.
A művét Mária majd egyesíti
A művetekkel, hogy szent fogadalma,
Mit Lucifer birodalmában tett,
Innen sugározhassa ki erőit.

Mária:
Capesius kimondta
A mély értelmű szókat,
Melyekben igazság nyilatkozik meg
Akkor, ha helyes módon
Abból a szellemből születnek,
Amely az embernek a földi létben
A szeretetet megtanítja.
De tévedést halmoznak tévedésre,
Ha helytelen szemléletből fakadnak
És így a lelkekben gonoszra válnak.
Mert biztos az, hogy Lucifer
Mint fényhozó mutatkozik meg
A szellemi szemeknek, ha esek
A szellem messzeségibe
Tekintenek.
Ámde az ember lelki lénye
Magában, saját bensőjében
Fel is akarja azt ébreszteni,
Amit csak megpillantani,
S csodálnia szabad.
Ám lássa csak meg Lucifer szépségét,
De nem szabad, hogy zsákmányául essen,
Úgy hogy az bensőjében hatni tudjon.
Ha Lucifer, a fényt hozó Bölcsességet sugároz,
És büszke önösséggel Betölti a világot,
S merész létével minden lénynek
Ragyogva, példaként
Sajátosságokat sugároz,
Akkor a lélek bensőjenek rajta
Szabad megjelenítni önmagét
Érzékeket vidámítóan,
S a bölcsességtől boldogan
Sugározva mindazt maga körül,
Ami önmagát éli át,
S az életben önmagét szereti.
Ámde az embereknek,
Még sokkal inkább, mint más szellemeknek,
Szükségük van arra az Istenségre,
Ki nemcsak azt kívánja, hogy csodálják,
Mikor a külső létben
Lelküknek fénylőn megnyilatkozik,
Hanem a legnagyobb erői
Akkor sugároznak belőle,
Ha ott lakik a lélek mélyén ő maga. –
És aki a halálban
Az életet hirdeti szeretettel.
Ám forduljon az ember Luciferhez,
Érezze fényét, s szépségét, csodálva,
És tudja így átélni önmagát,
De ne kívánja azt, hogy Lucifer
Mint saját lénye, benne éljen.
A másik szellemhez kiált az ember,
Ha önmagát helyesen érti meg.
A földi lélek célja szeretetben:
Nem én, hanem a Krisztus él énbennem.

Benedictus (Mária felé fordulva):
Ha lelke a szellem fele irányul,
Mint Lucifer előtt ezt megfogadta,
Erőiből a templomhoz sugárzik
Az, ami a Föld javára váló
Utat majd megmutatja.
És Krisztus fog a bölcsesség e szent helyén
Szellemi szeretettel
Melegítően fényleni.
S mit Mária így a világnak adhat,
Az összefűződik saját létével
Egy sorscsomóban, mit a karma formál
A földi embereknek életében.
Egy régmúlt életében a fiút
Az apjától elfordította,
És most apjához ismét vissza fogja
Vezetni a fiút.
A lelket, mely Thomasiusban él most,
Korábbi életében mint fiút
Vérségi kapcsolat kötötte össze
A másik lélekkel, ki apja volt,
S ki most Capesiusban él.
Az apa Lucifer hatalma által
Nem fogja többé követelni,
Hogy Mária adósságát fizesse meg,
Mert most adósságát eltörli Mária
Krisztus hatalma által.

Magnus Bellicosus (Hilariushoz és Benedictushoz beszélve gyakran fordul Balde és Baldené felé):
A szent helyekre fény világit,
Amely hatalmas áradatban ömlik
A szellemi magasságokból,
Ha a lelkek méltón tudják fogadni.
A magasságos bölcsesség-erők,
Melyek a misztérium-templomokban
Így megnyilatkozásra jutnak,
Más utat is választattak maguknak,
Amelyen a lelkekhez eljutottak.
De az idők jele most azt mutatja,
Hogy minden útnak egyesülni kell,
A templom össze kell hogy kapcsolódjon
Azokkal a lelkekkel is,
Akik valóban megvilágosodtak,
Habár a fényhez nem a templom útján
Jutották el.
Felix atya és Felicia asszony
Személyében oly emberek keresték
E templomot fel, kik bőségesen
Hozhatnak fényt neki.

Baldené:
Én nem tudok mást, mint hogy elmesélem
Mesékben mind a képeket,
Melyek bennem maguktól megszületnek.
Hogy szellemi forrásokból fakadnak,
Arról csak azt tudom,
Amit Capesius
Gyakran, mondott nekem.
Alázattal kellett hogy elfogadjam,
Amit a lelki alkatomról mondott,
És ugyanígy fogadom azt is el,
Mit azzal kapcsolatban mondtok,
Hogy mért hívott a templom engem.

Felix Balde:
Én nemcsak a külső hívásra jöttem,
Melyet e templom őrizői küldtek.
A szellemi utam céljához híven
Afelé az erő felé fordultam,
Amely bensőmben, mint irányítóm,
Parancsszavával mindig megmutatta,
Hogy merre vegyem lépteim,
Hogy legjobban beteljesedjék
Mindaz, ami a szellem által
Az életem felől rendeltetett.
Irányítóm ezúttal
Teljes világossággal megmutatta,
Hogy azt az utat kell nekem is járnom,
Amely a szellemi élet terén
Azok számára van jelölve most,
Kik Benedictus tanítványai.
Látásomnak előre megjelentek
Azon jelek, amelyeket
E templomban most újra megtalálok.
Midőn a lelkem mélységekbe szállt,
Ahol egyéni létem szertefoszlott,
Ha volt erőm, s türelmem, hogy megtartson
A félelmes magányban,
Amely mindig körülvesz,
Amíg a szellem fényét meg nem látom,
Olyankor mindig úgy éreztem én,
Hogy a mindenség énvelem rokon.
Majd nemsokára
Ott voltam abban a világban,
Amely feltárta nékem
A lét alapjait.
Ily vándorútjain a szellememnek
Gyakran voltam oly templomokban,
Melyekhez úgy hasonlít
Ezen érzékeinkhez szóló templom,
Mint a kiejtett hangokhoz az írás,
Mely a beszéd képmása.

Trautmann (Straderhez):
Tenéked, kedves Strader,
Azt szántuk, hogy a templomunkban
Olyan szavakkal szóljál a jövőben,
Amelyek úgy viszonylanak majd
Ahhoz, amit Thomasius meghirdet,
Miként a naplemente
A reggeli, reményt ébresztő fénysugárhoz.
Szavad mohón, magába szívja majd
Azon erő hatásait,
Mely megpróbáltatásod alkalmával
Tenéked megmutatkozott.
Ott kellett állj
A szellemi világ azon helyén,
Amely minden gondolkodásnak
Szigorúan, megálljt parancsol.
Ahogy kezed a kalapáccsal
Az ürességbe ütne csak,
S saját erőd nem válna tudatossá,
Hogyha nem az üllőre ütne,
Gondolkodásod sem tudná sosem
Megismerni saját magát,
Ha Arimán nem állna szembe véle.
Gondolkodásod életedben mindig
Oly ellenállásokhoz vezetett,
Amelyek súlyos kétségekkel
És fájdalommal töltötték el lelked.
Ezeknek közepette gondolkodva
Tettél szert az önismeretre.
Hiszen a fény is csak a visszfényében
Láthatja meg saját sugarait.
Az élet visszfényét képekben jelzik
A templom szolgájának szavai,
Amelyeket e szent helyen kimond.

Strader:
Való igaz, gondolkodásom fénye
Sok éven át csak visszfényként sugárzott
Az életeimbe. De hét éven át
A szellem is teljes fényében
Nyilatkozott meg nékem,
S lelkemnek oly világokat nyitott meg,
Melyek előtt gondolkodásom
Korábban kínok s kétségek között
Állandóan megállt.
Ha utamat meg akarom találni
A szellemi célok felé,
S azt akarom, hogy működésem
A jó szolgálatában álljon,
Akkor lelkemben ezt a fényt
Oly bensőségessé kell tennem,
Hogy ott soha ki ne aludjon.

Theodóra (szellemi lényként láthatóvá válik Strader mellett):
Kivívhattam a fényt neked
Mert amikor időd beteljesült,
Erőiddel az én fényem felé
Akartál már te is haladni.

Strader:
Theodórám, szellemek követe,
Így majd fényed sugárzik minden szóra,
Amely lelkemből feltör itt e helyen,
És vélem együtt a te lényed is
A templomunk szolgálatába áll.

(Csillogó fényfelhőben megjelenik Philia, Astrid, Luna és a másik Philia.)

A másik Philia:
Gondolatok
Áldozva szállnak
Szent helyekről
A világok
Ősmélységébe.
Mi a lélekben él
S a szellemben fénylik,
Elszáll a formák világából.
A világ urai
Az emberi lényhez
Kegyelemteljesen
Lehajolnak,
Hogy lelki erőkből
Lobbantsák fel
A szellemi fényt.

Philia:
Kérni fogom
Világunk szellemeit,
Hogy lényük fénye
Tartsa meg
A lelki szemet,
És szavuk hangja
Nyissa meg
A szellemi hallást,
Hogy már többé
Ki ne aludjon,
Ami felébredt
A lélek utjain
Az emberi létben.

Astrid:
Én a szeretet áradatát,
Mely a világot
Felmelegíti,
Az avatottak szelleméhez
Elvezetem,
Hogy az emberi szív
Megőrizze magában
A beavatás
Hangulatát.

Luna:
Én erőért
És bátorságért
Könyörgöm majd
Az őserőkhöz;
Az akaratot
Ezek segítsék
Az áldozatra,
Hogy azt, amit
Az idők látnak,
Szellemi vetéssé
Alakítsa,
S ez az időtlen öröklét
Számára teremjen.

(A függöny legördül, mialatt az összes jelenlévő még a templomban van.)