"A Waldorf-iskola ne iskola legyen, hanem előkészítő, mert minden iskola feladata az kell legyen, hogy az embert előkészítse az élet nagy iskolájára. Az iskolában tulajdonképpen nem azért tanulunk, hogy ismereteket szerezzünk, hanem azért, hogy mindig tanulhassunk az életről."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Négy misztériumdráma (6)

3. kép

(Meditációs szoba. Benedictus, Johannes, Mária, gyermek.)

Mária:

Elhoztam ím a gyermeket,
Szüksége volna néhány szóra öntől.

Benedictus:

Ezentúl gyermekem
Csak jöjj el minden este,
Hogy néhány szót mondjak neked,
Melyek betöltsék lelkedet,
Amíg be nem lépsz
Elalváskor a lélek országába.
Akarod-e?

Gyermek:

Nagyon szeretném,

Benedictus:

Telítsd meg lelkedet ma este
Amíg az álom eljön érted,
E szavak erejével:
„Fényerők visznek engem
A szellem hajlékába.”
(Mária kivezeti a gyermeket.)

Mária:

S most, hogy e gyermek sorsa
Az ön atyai jóindulatának
Árnyékában fog folyni a jövőben,
Hadd kérjem én is vezetőnk tanácsát,
Ki e gyermeknek anyja lettem,
Ha nem is a vér köteléke által.
Hanem a sors rendelkezése folytán.
Ön megmutatta nékem az utat,
Hogy merre vezessem a gyermeket
Attól a naptól fogva,
Hogy ismeretlen anyja őt letette
Ajtóm elé, és én őt megtaláltam.
Csodálatos hatásúnak mutatkozott
Minden szabály, amely szerint
Nevelt fiam vezetnem volt szabad.
Erői mind kibontakoztak,
Melyek testében-lelkében csíráztak.
Nyilvánvaló volt, hogy tanácsai
Abból a honból származtak, amelyben
E gyermek lelke volt,
Míg testi burkát fel nem építette.
És nőtt bennünk az emberi reménység,
Fényesebben sugárzott napról-napra.
Ön tudja, hogy milyen nehéz volt
A gyermek hajlamát megnyernem.
Kezem alatt nőtt fel,
De csak a megszokás
Kötötte lelkét az enyémhez.
Csak azt érezte, hogy azt kapja tőlem,
Mire szüksége van.
Hogy teste-lelke növekedjék.
De eljött az idő, mikor felébredt
A szeretet gyermek szívében
A nevelőanya iránt.
S változást egy külső indíték okozta.
A látnoknő körünknek tagja lett.
A gyermek szívesen volt ővele
És bűvkörében
Sok szép szavát tanulta meg.
De jött egy pillanat,
Midőn csodálatos barátnőnk lelkén
Az elragadtatás vált úrrá
És gyermekünk meglátta
Szemének izzó fényét.
Velőkig ható megrázkódtatást
Érzett ez ifjú lélek
És rémületében hozzám futott.
E perctől kezdve meleg szeretet
Fűzte hozzám a gyermeket.
De amióta tudatos érzése
Fogadja mindazt, amit néki nyújtok,
S nem ösztöne csupán,
Mióta szíve melegebben dobban,
Ha szerető tekintetünk találkozik,
Az ön bölcsességének kincsei
Már terméketlenek.
Abból is elszáradt sok minden,
Mi már megérett benne.
Megismétlődött nála is,
Mi oly félelmesen mutatkozott meg
Barátom életében.
Egyre sötétebb rejtéllyé leszek
Saját magam számára.
Nem tilthatod meg a szorongó kérdést:
Mért rontom meg barátomat s a gyermeket,
Ha szeretettel akarom
Azt gyakorolni rajtuk,
Mit szellemi útmutatásaid szerint
Szívemben jónak ismerek fel?
Gyakran idézted a mély igazságot:
Látszat terül az élet felszínére.
Világosságra van szükségem,
Hogy el tudjam viselni sorsomat,
Amely kegyetlen és gonosz hatású.

Benedictus:

Csomó képződik itt körünkben
A szálakból, mit a világfolyásban
A karma fon.
Gyötrelmeid, barátnőm,
Ennek a sorscsomónak részei.
Melyben isteni tett és emberélet
Fonódik össze.
Midőn lelkem zarándokútján
Arra a fokra értem el,
Hogy érdemessé váltam arra,
Hogy fenn a szellemek szféráiban
Tanácsommal szolgáljak,
Egy isteni lény lépett hozzám,
Kinek le kellett szállnia a földre,
Hogy egy emberi test burkában lakjon.
Ezt kívánja az emberek karmája
Most az időknek fordulóján.
Nagy lépést lépni a világfolyásban
Csak úgy lehet, hogyha az Istenek
Az embersorssal összekapcsolódnak.
Csak akkor tud szellemszemünk kibontakozni,
Hogyha magvát egy Isten elveti
Egy emberlénybe,
Hogy az a lélekben majd kicsirázzon,
Feladatom volt megtalálni azt az embert,
Ki méltó volt a feladatra.
Hogy az isteni csira erejét
Lelkébe felvegye,
Így kellett az isteni tettet
Egy embersorssal összekötnöm.
Szellemi szemem kutatott
És pillantása rád esett.
Élted folyása arra készített,
Hogy üdvhozó légy.
Sok életen keresztül fogékonnyá váltál mindarra,
Mi mint magasztos, emberszívben élhet.
A szépség nemességét,
S a legnagyobb erény igényét
Szellemi örökségként
Hordtad finom lelkedben.
És amit örök Éned
A létbe elhozott, mikor születtél,
Érett gyümölccsé vált fiatal, éveidben.
Nem hágtál túl korán fel
Meredek szellemi magaslatokra,
Így nem támadt fel benned
A szellemi világ iránti vágy,
Míg teljességgel át nem élted
Az érzékek ártatlan örömét.
Megismerted a haragot, s szerelmet
Mikor gondolkodásod távol állt még
Mindentől, mi a szellemhez vezetne.
És élvezted a természet szépségét,
Letépted a művészetek gyümölcsét,
Ezzel tetted gazdaggá életed.
És vidáman nevettél,
Ahogy csak egy gyermek nevet,
Aki még semmit sem tudott meg
A lét árnyoldaláról.
És megtanultad, hogy megértsd a mások örömét,
Sajnáljad fájdalmát, mikor még
Eszedbe sem jutott megkérdeni,
Honnan ered öröm és fájdalom.
Mint sok élet érett gyümölcse
Lép be a földi létbe az a lélek,
Melynél ilyen adottságot találunk.
Gyermekessége a virága,
Nem gyökere lényének.
Csak ezt a lelket választhattam,
Hogy közvetítője legyen
A szellemnek, kinek hatóerőket
Kellett az emberi világból kapnia.
Értsd meg tehát, hogy lényed
Ellenképévé kell hogy váljon,
Ha belőled más lénybe árad át.
A benned lévő szellem működik
Mindabban, mi az örökkévalóság
Birodalma számára hoz gyümölcsöt
Az emberlényben.
Ezért sok mindent meg kell ölnie,
Ami az időbeli lét
Birodalmához tartozik csak.
Ámde halálos áldozatai
A halhatatlanság vetései,
A magasabb élet számára nő,
Ami az alacsonyabb rendű lét
Halála folytán kivirágzik.

Mária:

Így áll hát a dolog velem...
Fényt adsz nekem,
De oly fényt, mely megfoszt látóerőmtől
És elragad saját magamtól.
Ha egy szellem közvetítője csak,
És nem saját lényem vagyok,
Akkor tovább már nem tűröm
E formát magamon,
Amely csak álarc, nem valóság.

Johannes:

Jaj mi történt veled, barátnőm!
Szemednek fénye eltűnik,
Tested szoborra változik,
Kezed, mit megfogok, hideg.
Hideg, mint a halál.

Benedictus:

Sok próbát kellett már kiállanod
Fiam, most állsz a legnagyobb előtt.
Te most barátnőd testi burkát látod,
Az én tekinteten azonban Énjét,
Mely szellemi szférák felé lebeg.

Johannes:

Ó nézd! Az ajka megmozdulni látszik,
Beszél ...

Mária:

Világosságot adtál,
De oly világosságot, mely sötétbe
Burkol minden felől.
Megátkozom világosságodat,
Megátkozlak téged magad,
Ki vad mesterkedések eszközévé
Tettél, hogy megtévesszél másokat!
Idáig szellemi magaslatodban
Egy percig sem kételkedhettem,
De most elég ez az egy pillanat,
Hogy minden hitet kitépjen szívemből.
Rájöttem, hogy a pokol lényei
A szellemek, akiknek szolgálsz.
Meg kellett tévesztenem másokat,
Mert te megtévesztettél engemet!
Előled messze elmenekülök,
Hová hangod már nem hatolhat,
De ahhoz még elég közel van,
Hogy téged átkaim elérjenek!
Saját vérem tűzét
Raboltad el,
Hogy hamis istenednek add,
Mi az enyém.
A véremnek tüze
Égessen tégedet!
Káprázatban, csalásban kellett hinnem,
S hogy ez lehetséges legyen,
Először engem kellett
Csalóka képpé tenned!
Gyakran át kellett élnem,
Hogy lényemnek hatása
Ellenképévé változott.
Változzon mostan át
Vad gyűlölet tűzévé
A szeretet, mely bennem élt irántad.
A nagyvilágban mindenütt
Csak azt a tüzet keresem,
Mely téged elpusztíthat.
Megát... ó...

Johannes:

Ki az, ki itt beszél?
Nem barátnőmet látom,
Egy iszonyú lényt látok.

Benedictus:

Barátnőd lelke fent lebeg már;
Halandó látszatképét hagyta itt
Nekünk csupán.
S mikor egy embertestből
Eltávozik a szellem,
Helyet csinál a jó ellenfelének,
Ki így próbál bejutni
A látható világba.
Talál egy testi burkot,
Amelyen át beszélhet.
Most is egy ilyen ellenfél beszélt,
Ki meg akarja zavarni a művet,
Mit feladatul kaptam
Sok-sok ember jövője érdekében,
És érted is, fiam.
S ha másnak tudtam volna tartani
Az átkokat, miket
Barátnőnk burka szórt,
Nem követhetnél engem.
A jó ellenfele állt itt mellettem.
És te, fiam, a sötétségbe
Láttad zuhanni azt,
Mi múlandó abból a lényből,
Kihez egész szereteted sugárzik.
S minthogy a szellemek
Szájából gyakran szóltak hozzád,
Nem kiméit meg a világkarma attól,
Hogy a pokol fejedelmét is
Szólni halld általa.
Most már keresheted,
S lényének magvát megismerheted.
Legyen számodra ő a példaképe
Annak a magasabb rendű embernek,
Kihez fel kell hogy majd emelkedj.
A lelke fenn lebeg már
A szellemi szférákban,
Ahol az emberek
Lényüknek ősformáját megtalálják,
Mely önmagában hordja létalapját.
Kövesd őt a szellemvilágba.
Meglátod őt majd a Nap templomában.
A szálakból, amelyeket
A karma sző a létbe,
Csomó képződik itt körünkben.
Te, ki mindmáig helyedet megálltad,
Tovább fogsz jutni.
Teljes fényében látom
Ragyogni csillagod.
A harcoknak, mit oly emberek vívnak,
Kik a beavatásra törekednek,
Nem az érzéki lét a színtere.
Érzéki életünk rejtélyei,
Mik értelemmel is megoldhatók,
Mindaz, mit a lét szül szívünkben,
Okozza szeretet vagy gyűlölet,
S törjön ki bármilyen viharral,
Annak, ki a szellemet keresi
Oly tér legyen, ahova pillantását
Pártatlanul, kívülről vetheti,
Így rendelkeznie kell oly erőkkel,
Melyek e téren nem találhatók.
Át kellett küzdened magad
A lelki megpróbáltatásokon,
Melyekben csak az részesül,
Ki fel van már készülve
Olyan erők számára.
Mik a szellemvilág erői.
S ha a megismerési útra
Érettnek nem találtak volna
Ezen erők,
Bénává kellett volna tenniük
Érzésedet,
Mielőtt megtudhattad volna,
Mit így megtudtál.
Azok a lények, akik belelátnak
Világunk ős-okaiba,
A magasba törekvő embert
Először oly hegycsúcsra vezetik.
Hol megmutatkozik,
Hogy van-e ereje
A szellemlétet teljes öntudattal
Szemlélni immár.
Kinek megvan ehhez az ereje,
Az érzéki világból elbocsátják.

A többieknek várniuk kell.
Te megőrizted énedet, fiam,
Mikor a magasság erői
Megrendítettek, s szellemi hatalmak
Borzongással töltöttek el.
Énedben volt erő harcolni akkor is.
Mikor bensődben dúlt a kétely,
Mely sötét mélységeknek
Akart kiszolgáltatni.
Igaz tanítványommá
Csak a súlyos tartalmú óra tett,
Mikor magadban kételkedtél,
Mikor feladtad önmagad,
S erőd mégis megtartott.
Mit a bölcsesség kincséből adhattam,
Erőt adott neked,
Hogy megtartsd magad akkor is,
Mikor már nem hittél magadban.
A bölcsesség, mit kivívtál magadnak,
Hűségesebb volt hozzád, mint a hit,
Mit ajándékba kaptál.
Immár érettnek bizonyultál,
Megkaphatod az elbocsátást.
Barátnőd már előre ment,
A szellemben majd megtalálod őt.
Még megmutathatom az útirányt:
Gyújtsák fel lelked teljes erejét
E szók, amelyek ajkamon keresztül
A magasságok kulcsát átadják.
Vezetni fognak akkor is,
Mikor már semmi sem vezet.
Mit földi szemmel még megpillanthatnál.
Fogadd őket teljes szíveddel:

A fény teremtő lénye átsugárzik
A messze tereken,
Hogy a világot léttel töltse be.
A szeretet áldása áthevíti
Az idők végtelenjét,
Hogy elhozza minden világok
Kinyilatkoztatását.

A szellem küldöttei összefűzik
A fény teremtő lényét
A lélek mélyén élő
Kinyilatkoztatással,
S ha mindkettővel össze tudja fűzi
Énjét az ember,
A szellemi magasságokban él.

Ó szellemek, kiket az ember láthat,
Hassátok át ez ifjú lelkét,
Sugározzátok bensőjébe
Azt, ami lelkét
Szellemi fénnyel hatja át.
Csendítsétek meg bensőjében
Azt, ami Énjét
A szellemlét örömére ébreszti.

(Szellemi hang a színfalak mögül):

Felszállnak gondolatai
A világ ős-okaihoz.
Amit árnyként elgondolt,
Hit árnyképekként átélt,
Elszáll a formák világából.
Amelynek tartalmáról
A gondolkodó emberek
Árnyszerűen álmodnak,
Amelynek tartalmából
Az emberek, azt látva,
Árnyképszerűen élnek.

(A függöny legördül.)

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként