Impresszum

Tartalom

• –
• – Berlin, 1913. február 3.
• – Berlin, 1913. február 4.
• – Berlin, 1913. február 5.
• – Berlin, 1913. február 6.
• Jegyzetek

–

– Berlin, 1913. február 3.

[A misztériumok összefüggése az emberiség szellemi életével. A lelkiélet belső erőinek megerősítése]

Ezekben az előadásokban szeretnék önöknek egy képet adni a misztériumokról, és azoknak az emberiség szellemi életével kapcsolatos összefüggéseiről. Ezért szükségesnek tartom, hogy ma bevezetésképpen néhány olyan élményről beszéljünk, amely a magasabb világokhoz vezető úton adódik. Ebben a bevezetésben olyan dolgokat kell elmondanom, amelyeket antropozófiai munkánk során bizonyos vonatkozásban már érintettünk, azonban fejtegetéseinkhez szükségünk van olyan szempontokra, amelyeket a megfelelő összefüggésben eddig csak kevéssé vagy egyáltalán nem vettünk tekintetbe.

Mindaz, ami a misztériumok fogalmával összefügg, végül is a magasabb világokba beavatottak élményein alapszik. A magasabb világokból kell lehozni a tudást és a gyakorlati cselekvés impulzusát, és ez az, amit a misztériumokban alapul vesznek. Nos, gyakran hangsúlyoztuk, hogy amennyire az emberi fejlődés az emberi élet egymásra következő periódusainak különböző területein különböző alakot ölt, úgy ez a helyzet mindannak vonatkozásában is, amit misztériumoknak nevezünk. Különben lelkünkkel nem vehetnénk részt az egymásra következő emberi életekben. Csak azért tehetjük ezt meg, mert minden inkarnációban új dolgokat élünk át, és ehhez hozzáfűzhetjük azt, ami a korábbi inkarnációkban lelkünkhöz kapcsolódott. A külső világ képe a legtöbb esetben teljesen megváltozott, amikor a halál és a szellemi világon való áthaladás után egy újabb születést követően ismét belépünk a fizikai létbe. Könnyen érthető ezért, hogy az emberiség egymásra következő korszakaiban a misztériumok, a beavatás princípiumai is megváltoznak.

Nos, korunkban a beavatás princípiuma nagymértékben megváltozott, minthogy bizonyos mértékig, bizonyos fokig teljesen személyes vezetés nélkül történik. Így jelenleg az a helyzet, hogy a beavatás princípiumai nyilvánosságra kerültek, ahogy ez például „A magasabb világok megismerésének útja” című könyvemben olvasható. Aki komolyan megkísérli, hogy átélje azokat az élményeket, amelyeket ez a könyv leír, az a beavatás vonatkozásában messzire eljuthat. Az ott leírtak alkalmazásával elérheti, hogy a szellemi világok léte számára megismerhetővé válik, és ez éppen olyan megismerés, mint a külső világ megismerése, mert a leírtak lassankénti, fokozatos alkalmazása lelkét odáig juttathatja, hogy a szellemi világot egyszerre csak megragadja. Lehetségessé válik, hogy az átélt beavatás úgy folyjon le, hogy a lelki életben ne történjenek olyan események, amelyek ezt a lelki életet bizonyos katasztrófákhoz, forradalmakhoz vezetnék.

Amennyire tehát ez ma lehetséges a nyilvánosság számára, a magasabb világokba való felemelkedést fogjuk megbeszélni. Mindazonáltal meg kell mondanunk, hogy ma is, ha az ember lényegesen messzire akar jutni, a magasabb világokba való felemelkedés összekapcsolódik bizonyos fájdalmak, szenvedések elviselésével, és kétségkívül olyan sajátos élményekkel, amelyek megdöbbentőek, és az ember életében forradalmiak lehetnek. Mindazonáltal ezekhez éretté kell válni. Tehát még egyszer nyomatékosan hangsúlyozzuk, hogy ami nyilvánosságra kerül, azt mindenki veszélytelenül megteheti, és ezáltal igen sokat elérhet. Magától értetődő, hogy a magasabb világokba vezető út sehol sem zárul le, de ha az ember túljut egy bizonyos határon, és tovább akar lépni, akkor szüksége van bizonyos érettségre, hogy ez a lelki folyamat megrázkódtatások nélkül – tehát nem betegesen, hanem a lélek belső megrázkódtatása útján – menjen végbe. Ezen a megrázkódtatáson természetesen túljut a lélek, ha a beavatás egész folyamata a helyes módon zajlik le. Szükséges tehát, hogy a helyes módon menjen végbe.

Nos, tisztában kell lennünk azzal, hogy azoknak a lelki életében, akik a misztériumokba bizonyos módon bele akarnak merülni, fokról-fokra változások történnek. A lelki életben szinte mindennek meg kell változnia. Ha ennek a változásnak a jellegéről előzetesen képet akarnánk adni, ezt néhány szóval úgy tehetnénk meg, hogy azt mondjuk: ami a szokásos lelki élet számára célként, mintegy öncélként jelenik meg, az annál, aki a misztériumokba akar behatolni, eszközzé válik a magasabb célok elérése érdekében. A mindennapi életben az ember a külvilágot érzékszervei útján érzékeli, színekben, formákban hangokban és egyéb érzéki benyomásokban. Bizonyos mértékig a világot ezeknek az érzéki benyomásoknak az alapján éli át. Abban a pillanatban, amikor a beavatás egy bizonyos fokon létrejön, az ember már nem teljesen a külvilággal áll szemben a maga életével, úgy, hogy kéket, pirosat vagy más színeket él át, hanem tudni fogja, hogy ezek pusztán eszközök a magasabb célok elérése érdekében.

A mindennapi életben például az ember egy derűs napon feltekint, és látja a kék eget. A kék ég látványában él. Ha a beavatás egy bizonyos fokára akar eljutni, akkor olyan állapotba kell kerülnie, hogy látja a kék eget, de az teljesen átlátszóvá kell, hogy váljon számára. Aminek egyébként „határa” van, átlátszóvá kell válnia számára, és amit tulajdonképpen látni akar, azt az ég kékjén keresztül látja. Többé már nem szabad, hogy határa legyen számára. Vagy nézzünk egy rózsát: a külső tekintet számára a rózsa felületét behatárolja a piros szín. A beavatás pillanatában a piros szín nem jelent többé határt. Átlátszóvá válik, és mögötte az mutatkozik meg, amit tulajdonképpen keresünk. A szín továbbra is hat a maga természete szerint, de a beavatott mást lát, amikor keresztülnéz a kék égen, és mást lát, amikor a rózsa pirosságára néz, mást, amikor a hajnalpírra tekint, és így tovább. A színeket tehát egy meghatározott módon éli át. A közvetlen látvány átlátszóvá válik, a lélek ereje eltávolítja, ha a lélek olyan gyakorlatokat végez, amelyek az átlátszósághoz vezetnek. És így van ez minden érzéki benyomással. Míg korábban ezekben éltünk, úgyszólván ezeket éltük át, a beavatást követően puszta eszközzé válnak ahhoz, hogy átélhessük azt, ami mögöttük van.

Ugyanígy van ez például az egész gondolatvilággal is. A mindennapi életben az ember gondolkodik. Kérem, ne értsenek félre. Ha azt, amit mondok a helyes módon más előadásokkal összehasonlítják, egyezéseket fognak találni. Mégis érvényes az, hogy az ember azt mondhatja: a beavatás egy bizonyos szintjén a gondolkodás a szó szokásos értelmében megszűnik. Nem mintha az ember odáig jutna – mint beavatott – hogy a gondolkodást jelentéktelennek tartaná, hanem ami korábban a lelki élet célja volt, abból pusztán eszköz lesz. Vagyis a beavatott egy új világot él át. Hogy ezt át tudja élni, egyéb dolgokon kívül, amelyekről majd még beszélünk, az is szükséges, hogy a fizikai sík szokásos gondolkodásának szempontjaiból kilépjen. Amikor az ember a fizikai síkon él, ítélkezik, nézetei lesznek, véleményt alkot. A beavatás egy bizonyos fokán a dolgokról való véleményeknek, ítéleteknek nincs többé jelentőségük, nincs többé értékük.

Itt egy megjegyzést kell tennem, mert a lelki élet régióiról beszélünk, amelyek nagyon elütnek attól, amit megszoktunk, és nagyon könnyen félreértések adódhatnak. Ha az ember eléri a beavatásnak ezt a fokozatát, amelyet a következő előadásokban jellemezni fogok, akkor szokás szerint annak a lehetősége is fel kell, hogy merüljön, hogy kettős életet éljen. Mert a mindennapi életben egyáltalán nem történhet másként, minthogy az ember ítéletet alkot a dolgok felől és gondolkodik róluk. A fizikai síkon arra vagyunk kényszerítve, hogy a dolgokról gondolkodjunk és ítélkezzünk felőlük, mert a legkézenfekvőbb dolog, hogy amit meg akarunk érteni, amiről meg akarunk győződni, arról gondolkodnunk kell. Képzeljék el, hogy egy vonaton ülnek, és nem akarnak gondolkodni, akkor annál az állomásnál, ahol le kell szállniuk, ülve maradnak. Ha az ember nem gondolkodik, ez odáig vezethet, hogy mint antropozófusok, akiknek tagsági kártyájukat gondosan meg kell őrizniük, azt a megszokott helyen hagyják, a tagsági kártya megőrzésének alapelve ellenére. A világ olyan berendezkedésű, hogy gondolkodnunk és ítélkeznünk kell. Az ítélkezésnek és a gondolkodásnak ezzel a módjával azonban nem jutnak be a magasabb világokba. Előfordulhat, hogy az egyik és a másik szempont keveredik: az ember annyira belemerülhet abba a törekvésébe, hogy a magasabb világokba bejusson, hogy egy ilyen megfeledkezés megtörténik. Teljes mértékben létre kell azonban jönnie annak, hogy ezt a két dolgot elválasszuk egymástól: a teljesen egészséges ítélőképességet és az élettel kapcsolatos kötelességeket a fizikai síkon az erre vonatkozó ítélőképességgel. Tisztában kell azonban lennünk, hogy éppen az, amit az ember energikusan létrehoz a fizikai sík számára, az a magasabb világok vonatkozásában csak eszközként jöhet szóba.

Gondolatok, eszmék, ítéletek, mindez annak számára, aki beavatott akar lenni, olyasmi kell, hogy legyen, mint például a színek a festő számára. Neki mindez nem öncél, hanem azért van jelen, hogy kifejezze azt, amit a képen mondani akar. A fizikai síkon a mindennapi életben a gondolatok és eszmék öncélúak; a beavatott számára eszközök, hogy kifejezze, amit a magasabb világokban átél. Ehhez csak akkor juthat el, ha bizonyos lelki hangulatot kifejlesztett a véleményekkel és hasonlókkal szemben. Aki még valamilyen előszeretettel viseltetik ilyen vagy olyan véleménnyel szemben, akinek még kedvesebb az, hogy ez vagy az a dolog igaz vagy nem, az a beavatásnak itt említett fokozatára még nem tud eljutni, hanem csak az, aki a saját véleményére éppoly kevéssé ad, mint máséra, aki tehát saját véleményét mindenütt ki tudja iktatni, és csak azt nézi, ami éppen jelen van.

Általában a belső átélés legnehezebb dolgai közé tartozik, hogy a „vélemény” álláspontjából, az „álláspont”, az ítélkezés álláspontjából kikerüljünk.

Itt olyasvalamit érintettünk, ami annak számára, aki a magasabb világokba vezető utat keresi, bizonyos nehézségeket okozhat a többi emberrel való együttélés folyamán. Aki a magasabb világokba vezető utat keresi, vagy ezen az úton már bizonyos fokra eljutott, az annak a lelki hangulatnak a következtében, amelyet elért, az élet igen sok megnyilvánulásával szemben másképpen fog viselkedni, mint egyébként szokott. Mindenekelőtt azt lehet majd észrevenni nála, hogy, mondjuk, gyorsan tudni fogja, hogy az élet ilyen vagy olyan helyzetében hogyan kell viselkedni. És akkor talán a környezete megkérdezi: miért kell így tennünk? Ha a többi ember álláspontján áll, kétségkívül mindig meg fogja tudni adni a választ erre a kérdésre. De most arról a fokról, ahol jelenleg áll, és ahol mintegy rajtaütésszerűen megjelenik számára, hogy minek kell történnie, át kell lépnie egy másik fokra, ahol arra kényszerül, hogy a mindennapi élet gondolati folyamatait átélje, hogy megmutassa, hogyan jelenik meg számára az, amit egyszerre átlátott. Az egymástól távol álló és számos közbeeső láncszemmel terhelt élet-összefüggéseknek ez a gyors átlátása az, ami mintegy kísérő jelenségként megjelenik akkor, amikor az ember az ítélkezésből, a véleményalkotásból, az ilyen vagy olyan állásponthoz való ragaszkodásból kikerül.

Továbbá az, amit az embernek el kell érnie, még sok egyéb belső morális tulajdonsággal is összefügg. Ilyen tulajdonságokról az este folyamán még beszélni fogunk. Most csak egy ilyen tulajdonságra utalunk, amelyre már több ízben utaltunk. Ez a félelem-nélküliség. Mert azt mindenképpen szem előtt kell tartanunk, hogy azok az élmények, amelyekben az embernek része van, amikor a korábbi lelki élet a „cél’-tól az „eszköz”-ig fokozódik le, hogy ezek az élmények teljesen megváltoznak ahhoz képest, amilyenek a korábbiakban voltak. Az ember teljesen új módon éli át a dolgokat. Valóban az ismeretlenbe lép be, és ez mindig a félelem állapotához kapcsolódik. És minthogy az egész átélés a lélek belső világában intim módon folyik le, a félelem állapota a lélek minden lehetséges belső élményénél megjelenhet. Ezért a magasabb világokba vezető út előkészítéséhez hozzátartozik egy bizonyos félelem-nélküliség elsajátítása.

Éppen ezt a félelem-nélküliséget kell elérni meghatározott meditációkkal. Ez lehetséges. Csak az embereknek nincs elég kitartásuk azokhoz a meditációkhoz, amelyek ide tartoznak. Nagyon jó meditáció például az, hogy újra és újra arra gondolunk, hogy azáltal, hogy egy dologról tudunk, ez a dolog nem változik meg. Ha valaki például ebben a pillanatban tudná, hogy egy órán belül feltétlenül valami rossz dolognak kell bekövetkeznie, és nem lenne abban a helyzetben, hogy azt megakadályozza, akkor talán félne és megrémülne. A tudása azonban a dolgot nem változtatja meg. Ezért a félelem és a rémület teljes képtelenség, ha valaki tud a dologról. Értelmetlen dolog, amelybe természetes hajlama folytán minden lélek beleesik; ez az értelmetlenség feltétlenül bekövetkezik az embernél a beavatás bizonyos fokán, ha az nem készítené fel újra meg újra a félelem-nélküliségre: megváltozott valami ennél a dolognál azáltal, hogy tudunk róla?

A meditáló, aki a beavatás egy bizonyos fokára felküzdi magát, egy igen figyelemreméltó megismeréshez jut, ahhoz, hogy bizonyos vonatkozásban a saját belső világával, saját lelkével igencsak rosszul áll. Itt a tudat küszöbe alatt van valami, ami valóban másképpen lehetne, ha az ember a mindennapi élet megítélését nézi. Bizonyos vonatkozásban valami borzasztó, valami félelmetes dolog az, ami itt a tudat küszöbe alatt van. És a természetes az lenne, hogy ha valaki előkészületlenül kerülne bele a maga lelki alapjaiba, ettől hihetetlenül megrémülne. Fel kell tehát készülni ismételt gondolati meditációk útján, hogy a dolgok nem változnak meg azáltal, hogy megismerjük őket. Valójában nem azáltal hívjuk elő a lélek alapjaiból a félelmet keltő dolgokat, hogy eléjük lépünk és megszemléljük őket. Ezek állandóan jelen vannak, akkor is, ha nem tudunk róluk. Azonban éppen az ismételt gondolati meditációk útján, azáltal, hogy a dolgok a megismeréssel nem változnak meg, elűzzük a félelmek nagy részét, amelyeket el kell űznünk.

Ebből a néhány dologból, amit megemlítettem, láthatják, hogy abban a pillanatban, amikor az ember feljut a magasabb világokba, a lélek intellektuális és morális tulajdonságai összekeverednek. A mai kor szokásos külső tudományához tulajdonképpen csak intellektuális tulajdonságokra van szükség. A bátorságot, a félelem-nélküliséget ebben az összefüggésben morális tulajdonságoknak nevezem. Ezek nélkül a beavatás bizonyos fokára nem lehet eljutni.

Akár a nyugati, akár a keleti misztériumokról beszélünk, bizonyos fokozataik közösek. Ezért minden misztériumban vannak bizonyos jó értelemben vett kifejezések, amelyek a következők. Mindenekelőtt minden léleknek, amely a beavatás bizonyos fokára, a misztériumok bizonyos fokára akar eljutni, tapasztalnia kell azt, amit úgy lehet nevezni, hogy „érintkezésbe kerülni a halál-élménnyel’’. A második dolog, amit minden léleknek valamennyire tapasztalnia kell, az „az elemi világon való áthaladás”. A harmadik, amit az egyiptomi és ahhoz hasonló egyéb misztériumokban „az éjféli nap meglátásáénak neveztek, majd egy további élmény az, amit úgy hívtak, hogy „a felső és alsó istenekkel való találkozás”. Ezeket az élményeket úgyszólván mindenkinek át kell élnie a beavatás egy bizonyos fokán. A beavatandónak abban a helyzetben kell lennie, hogy belső tapasztalásból tudja, mit kell ezeken a dolgokon érteni, és képesnek kell lennie arra, hogy úgyszólván két világban éljen: abban a világban, amelyben az ember ma él, a fizikai sík világában, és a másik világban, amelyben az ember csak akkor élhet, ha tudja, mit jelent „érintkezésbe kerülni a halállal”, „keresztülmenni az elemi világon”, „az éjféli napot meglátni”, és „találkozni a felső és alsó istenekkel”.

A halál közelébe kerülni! Itt arról van szó, hogy az ember a születés és a halál közötti éber állapotában folytonosan mindabban benne él – amennyiben tudatos -, amiről azt mondtam, hogy ezeket le kell győznie, csupán eszközök lehetnek a beavatott számára. Kíséreljék meg egyszer, hogy tisztázzák, mi az, amiben az ember a fizikai síkon él: érzéki benyomásaiban, szokásos lelki élményeiben – ezekben él. Mindezeknek pusztán eszközökké kell válniuk, amikor az ember valamely misztériumba belép. Mi marad meg akkor abból, amit az ember a mindennapi életben érez? Nem marad semmi. Lényegét tekintve minden másodrangúvá süllyed. Mindet tehát, amit az ember belsőleg és aztán természetesen külsőleg a mindennapi életben átél, le kell vetnie.

Gondolják meg tehát: a kék égbolt átlátszóvá válik, eltűnik, nincs többé jelen. Minden határ, amit a színek a dolgok felszínén alkotnak, eltűnik, nincs jelen. A fizikai világ hangjai megszűnnek, nincsenek itt többé, amit a tapintás útján élünk át, az is megszűnik, nincs többé. Kérem azonban, vegyék tekintetbe, hogy ez élménnyé válik. Az az érzés például, hogy „lábammal szilárd talajon állok”, ami nem más, mint a tapintóérzék benyomása, megszűnik, és az ember ahhoz hasonlóan érzi magát, mintha kihúzták volna alóla a talajt, és semmi sem lenne alatta. Ugyanakkor nincs sem lent, sem fent, és ez így van minden benyomással. Röviden: mindaz, amit fizikai testünk közvetít, és mindaz, amit az ember a mindennapi életben a felébredés és elalvás között véghez visz és amit a fizikai test közvetít, az megszűnik. Az az állapot következik be, amitől az ember a mindennapi életben megóvja magát, ami akkor lépne fel, ha valaki hirtelen, miközben alszik, anélkül válna tudatossá, hogy újra a fizikai testében ébredne fel. Nem mondhatjuk, hogy a szokásos fizikai életben hasonló állapotot tudunk érezni álmunkban. Nem, az álom, bár bizonyos értelemben a fizikain kívül eső élmény, az átélés intenzitását úgy lecsökkenti, hogy az emberben nem válik tudatossá, hogy minden fizikai élményen kívül esik.

Ez a tudati intenzitás – „te kívül állsz minden fizikai élményen” – lényegében csak a beavatásban jön elő. Vagyis éppen a magasabb világokba való felemelkedéskor jön létre az a pillanat, amikor az ember szembekerül fizikai testével. Míg korábban éber állapotában kezeit mozgatni tudta, lábával lépni tudott, térdeit be tudta hajlítani, szemét ki tudta nyitni és be tudta csukni, és így tovább, most egész fizikai testét úgy érzékeli, mintha megdermedt volna, mintha lehetetlen lenne, hogy szemhéját mozgassa, kezeit és lábait használja, és így tovább. És a továbbiakban elérkezik az a pillanat, amikor úgy érzi, hogy vannak szemei ebben a fizikai testben, de most nem szolgálják őt, hogy valamit meglásson velük. Egyrészt minden dolog átlátszóvá válik, másrészt megszűnik annak lehetősége, hogy a szokásos eszközökkel, amelyekkel eddig rendelkezett, ezekhez a dolgokhoz közelítsen.

Kíséreljék meg, hogy a szó szokásos értelmében az ellentmondást megértsék. Amikor az ember előkészül, hogy erre a pontra eljusson, elérkezik oda, hogy minden dolog úgyszólván átlátszóvá válik számára, hogy a dolgok mögé lát. Abban a pillanatban azonban, amikor elkezdődik az, hogy a kék égbolt átlátszóvá válik, megszűnik az a lehetőség, hogy a szem a kék égboltot lássa. Azaz, a misztériumi lét első pillanata abból áll, hogy az ember eljut ahhoz a ponthoz, amikor az érzéki szemléletet és a gondolkodást is legyőzi, amit azonban ennek útján el kell érnie, azt ebben a pillanatban el is veszik tőle. Az ember tehát dolgozik magán, addig a pillanatig, amikor valami egészen új dolgot kap, eljut ahhoz a pillanathoz, amelyben ennek az újnak meg kell jelennie – és ebben a pillanatban el is veszik tőle. Az ember most ezt tudja: átformáltad magad, úgy, hogy a magasabb világok előtt állsz, és most itt van az a pillanat, amikor elveszik tőled..

Ha erre az élményre teszik a hangsúlyt, akkor azt élik át, amit a misztériumokban mindenkor úgy jelöltek meg, mint „megjelenést a halál kapuja előtt”. Az ember most már tudja, hogy mit jelent ez: a világot, azaz a világ minden benyomását elveszítem. És az ember azt is tudja, hogy ő semmi más, mint ezek a benyomások, mert alapjában véve csak ezek a benyomások léteznek, mint belső benyomások. Abban a pillanatban, amikor az ember elalszik – amikor minden benyomástól megszabadul -, a mindennapi életben az öntudatlanságba merül, azaz, saját benyomásaiban él. A mindennapi élet benyomásait elhárítja, és tudja, hogy eljutott addig, hogy minden dolgon keresztül tud látni, ugyanakkor e pillanatban egy új világot vesznek el tőle. Erről még pontosabban kell majd beszélnünk, most mindenekelőtt még világosabbá akarjuk tenni, mit értünk az említett kifejezéseken.

Nem tudunk másképp megszabadulni a szükségszerű egy helyben maradástól, attól, hogy nem jutunk tovább, minthogy kialakítjuk belső világunkat – mielőtt az említett pillanat bekövetkezik -, és odáig kell eljutnunk, hogy csak azt az egyetlen dolgot tudjuk magunkkal vinni, ami egyáltalán keresztülvihető azon a ponton, amelyhez eljutunk. El kell jutnunk ahhoz a ponthoz, ahol tulajdonképpen a külvilág minden hatalmát megvonja tőlünk, és belső világunkban azt kell elérnünk, hogy önbizalmunk, belső biztonságunk, szellemi jelenlétünk, és egyéb belső erényeink gyakorlása után – „erényen” itt rátermettséget értünk – belső erőre, belső energiára teszünk szert, úgy, hogy abban a pillanatban, amikor a világ megszűnik számunkra, a belső energia egyfajta többlete álljon a rendelkezésünkre. Ekkor ez egy igen jelentős élményt, egy rendkívül fontos élményt eredményez.

Gondolják el, hogy az ember eljut a határig, addig, amíg úgy át nem alakította magát, hogy a világ átlátszóvá válik számára. Aztán elveszik tőle. Az ember most semmit sem mentett meg, nem menthetett meg egyebet, mint bizonyos belső erőt, azáltal, hogy gyakorolta az önbizalmat, a szellemi jelenlétet, a félelemnélküliséget és hasonló belső tulajdonságokat. Az ember ezáltal jut jelentős belső élményhez – ez a közvetlen erőteljes élmény: te egyedül vagy a világban, teljesen egyedül vagy a világban! – és ezt az élményt csak ezekkel a szavakkal lehet leírni: te magad vagy az egész világ! – és ez egyre hatalmasabbá válik. Egyre erősebb és erősebb lesz, és egyre átfogóbbá válik. És az a sajátságos, hogy ebből az élményből a lélekben egy egészen új világ jöhet létre, és a beavatottnál létre is kell, hogy jöjjön. Az ember úgy érzi, hogy eljutott egy határig, ahol a semmi áll vele szemben, ugyanakkor magával visz egy bizonyos erőt. Kezdetben ez talán egészen kicsi, de egyre nagyobb és nagyobb lesz, minden oldalra kiterjed. Az ember kezd beletágulni az egész világmindenségbe, az egész világgal áthatja magát, és minél inkább áthatja saját lényével a világot, annál inkább másmilyennek tűnik számára. Kiteríti magával hozott erőit minden irányban, és minél inkább szétteríti, annál inkább valami mást él át. Mindenekelőtt amit itt átél, azért érzi ijesztőnek, mert az élményből kétféle dolog teljesen hiányzik, kétféle dolog, amelyeknek hiánya a megismerés bizonyos fokán azért nem ijesztő, mielőtt tudatosan élné át, mert a szokásos életben a fizikai síkon mindig jelen van, és mert tulajdonképpen csak akkor alkot róla képzetet, ha már nincs jelen.

Az egyik dolog, ami megszűnik, az a matériához, a fizikai matériához kötődő mindenfajta érzés. Minden materiális lét elsüllyed a meghatározatlan semmibe, nincs többé jelen. Az az érzés, hogy valami keménybe ütközünk, mint a víz vagy a levegő, röviden, az az érzés, hogy matéria vesz körül bennünket, megszűnik, nincs többé. Csak a dolgok tulajdonságaival van dolgunk, nem magukkal a dolgokkal. A nehéz, sűrű fizikai testekből csak a sűrűség marad, de nem mint szubsztancialitás. A folyékony anyagokból csak a „folyékony lét” marad, nem a szubsztancia, a víz vagy a folyadék, a levegőből csak a minden oldalra való kitágulni akarás marad, nem a szubsztancia. Az ember belenő a tárgyak tulajdonságaiba, de az az érzése, hogy csak a tulajdonságokba növekszik bele, hogy a tárgyak eltűnnek, a matéria megszűnik. Ez az egyik dolog, ami nincs többé.

A másik dolog, ami megszűnik az átélésnek azon a fokán, amelyről most beszéltünk, az az összefüggés mindazzal, amit a szokásos fizikai életben érzéki észlelésnek nevezünk. Az eddigi leírásokból ez már következik. Az emberben semmi sem kelt benyomást, hanem minden ő maga lesz. Egyetlen benyomás van még legfeljebb, az „idő” benyomása: te most még nem vagy valami, de „egy idő múlva” az leszel. De hogy az ember körül tárgyak legyenek, amelyek valamely más helyen vannak, és benyomást tesznek rá, ez nem létezik. Az ember vagy saját maga valami, vagy egyáltalán nincs jelen. Mindaz, ami az emberrel szembekerül, ő maga lesz, az ember belehatol, eggyé válik vele, és végül is olyan nagy lesz, mint a körülötte lévő világ. Egyesül vele.

Elmondom, mi ez az élmény. Ez az, amit a misztériumhelyeken szokás szerint így neveztek: „az elemi világ átélése”. Ekkor az ember mintegy kikerül „a halállal való érintkezés” puszta élményéből, és úgyszólván megkülönböztethetetlenül egynek érzi magát az egész világgal, ami most rendelkezésére áll.

Csak kétféle dolog lehetséges. Az előkészület vagy jól folyt le, vagy nem. Ha jól folyt le, a beavatottnak, amikor egy bizonyos fokig kiárad a világba, odáig kell eljutnia, hogy még maradjon ereje. Ha ez az eset áll fenn – látják, hogy ma egy másik szempontból ábrázolom a dolgokat, amelyeket már gyakran leírtam, de most erre a szempontra van szükségünk -, ha bizonyos energiák, amelyeket korábban elég erőteljesen kifejlesztett, még jelen vannak, akkor most a következő élményben van része.

Míg a szokásos világban az ember szemben áll egy tárggyal, azt megnézi, és a tárgy benyomást kelt benne, úgy, hogy aztán valamit tud róla, a beavatás egy bizonyos pontjától, amiről beszéltünk, ez már nem jön létre. Mert itt nincs szó a szokásos világ megismétléséről – hogy egy dolog úgy jelenik meg, mint a fizikai világ egy olyan tárgya, amit korábban nem látott -, hanem most egy bizonyos ponttól kezdve még olyan erőknek kell az ember rendelkezésére állniuk, amelyeket még ezeken kívül ki tud magából árasztani. Ha az ember tehát elég erőt fordított arra, hogy eggyé váljon a világgal, még kell, hogy maradjon ereje, amit kiáraszt, ahogy a pók a hálóját kibocsátja magából. Látják, hogy a misztériumi folyamatok mennyire megmutatják, hogy milyen sok függ attól, hogy a lelki életben erőteljes folyamatokat fejlesszünk ki, mert sok tartalékkal kell rendelkeznünk, hogy mindez megtörténjen.

Ekkor a következőkre számíthatunk. Az embernek természetesen nincsenek fizikai szemei, mert ezek a fizikai testhez tartoznak, amiből már régen kikerültünk. Azáltal azonban, hogy valamit kibocsátottunk magunkból, és még ki is tudunk bocsátani, ahogy a pók a hálóját kibocsátja magából, kialakul valami, mint egyfajta szerv, és megfigyelhetjük, hogy avval, amit most kibocsátunk magunkból, valami egészen új dolog jelenik meg. Olyan dolgok jelennek meg előttünk, amelyeket azzal lehet összehasonlítani, mintha nem lenne az órám itt és a szemem ott, hanem mintha a szemem sugarakat bocsátana ki, amelyek órává alakulnak, úgy hogy az óra a szemem tevékenysége folytán jönne létre. Nem arról van szó, hogy egy szubjektív világot alakítok ki, vagy teremtek magamnak, hanem arról, hogy egyfajta lelki szubsztancia szövődik belőlem. A magasabb világoknak, amelyekbe most vagyunk, ezt a kerülő utat kell választaniuk, hogy oda beléphessünk, és azt megismerhessük. Először saját lelki szubsztanciánkon kell keresztül jutniuk, amelyet rendelkezésükre bocsátottunk. A fizikai világban a dolgok tőlünk függetlenül előttünk állnak. A magasabb világokban semmi sem áll előttünk, ha saját szubsztanciánkat nem bocsátjuk rendelkezésre. Ezért olyan nehéz ezen a ponton megkülönböztetni a szubjektívet az objektívtői, mert teljesen szubjektívnak kell lennie annak, amit lelki szubsztanciánkból kibocsátunk, de teljesen objektívnek kell lennie annak, amire ezt felhasználjuk, hogy érzékeléshez jussunk.

Azért mondtam el mindezeket, mert így egy bizonyos érzés alakulhat ki önökben, az az érzés, hogy a misztériumokban minden gyakorlás a lélek energiájának növeléséből állt. Arról volt szó, hogy a lelket erőssé és energikussá tegyék. A beavatandónak már előzetesen le kellett mondania arról, hogy a szellemi világ lényei és tényei mintegy ajándékképpen jelenjenek meg számára. A magasabb világok minden egyes dolgához fel kellett fejlődnie. Semmi sem megy erőfeszítés nélkül, egyáltalán semmi! így van ez mindazzal, amit a magasabb világokban individuálisan kell elérni, és így van azzal is, amit az emberi fejlődés folyamán lépésről-lépésre a magasabb világok vonatkozásában el lehet érni.

Képzeljük el, hogy valamely lénynek, akinek spirituális ereje útján az emberiség fejlődését kell előmozdítania, például Mózes individualitásának be kell állnia az emberiségfejlődés folyamatába. Gyerekes dolog lenne azt képzelni, hogy nincs másra szükség, mint arra, hogy a fejlődés haladjon előre, és az ég ennek a fejlődésnek egy bizonyos pontján leküldje Mózest. Nos, Mózes most itt van, az emberek tudják, hogy ő Mózes, és most már nincs másra szükség, minthogy az ember elvégezze mindazt, amit kell, miután Mózes megérkezett. Ha Mózest valahová ilyen módon küldték volna el, akkor annak nem lett volna más következménye, minthogy azok, akik körülötte voltak, semmit sem tudtak volna arról, hogy ő „Mózes” volt. Nem azon múlt a dolog, hogy ez vagy az a külső személyiség jelen volt, hanem hogy az emberek egy csoportja meg tudta ítélni, milyen szellemiség élt a vonatkozó személyben. És egyáltalán nem arra volt szükség, hogy azt mondják, hogy ő Mózes, vagy ez vagy az, hanem arra, hogy lelkük megfelelően előkészüljön, akkor az emberek anélkül, hogy mondták volna nekik, hogy ő Mózes, tudták volna, hogy ez az a vonatkozó szellemi lény, aki ilyen meg ilyen.

Ez tehát az, amit feltételezünk, hogy a magasabb világokba való bejutás összekapcsolódik egy energia-fokozódással, a belső lelkierők megerősödésével, és hogy kívülről semmit sem kap az ember, hanem mindent csak belső világának fel- emelkedése útján tud elérni. Mert a küszöböt csak ezáltal lehet átlépni, és csak így lehet bejutni azokba a világokba, amelyekbe az ember csak a halál és egy újabb születés között lép be. Ez az, amit bevezetésként ma el akartam mondani. Holnap azzal fogjuk folytatni, hogy mindenekelőtt leírjuk, milyenek ezek a világok, amelyekbe a halál és egy újabb születés között élünk, és hogy mi volt fontos és szükséges a misztériumokban, hogy az ember már fizikai élete folyamán valamennyire értesüljön arról, hogy mit jelent ezeknek a magasabb világoknak az ismerete.

– Berlin, 1913. február 4.

[Szellemi lények és szellemi tények átélése. Az éjszakai Nap meglátása]

Amit tegnap elmondtam, érzékelhetővé tehette, hogy a magasabb spirituális világokba való felemelkedés attól függ, hogy az ember lelkiéletének belső erőit megerősítse, úgy, hogy gyakorlatai következtében, amelyeket a magasabb világokba való bejutás céljából maga elé tűz, lelkében olyan erők fejlődjenek ki, amelyek sokkal messzebbre vezetnek, mint azok, amelyeket a mindennapi életben ilyen lelkierőkként felhasznál. Hogy az embernek a lelkierők bizonyos megerősítését el kell érnie, hogy belső átéléshez jusson, és belső elevenséget fejlesszen ki, ez már abból is kiviláglik, hogy az emberi lélek, ha a mindennapi életben függetlenné válik fizikai testétől, tehát alváskor, a tudatnélküliségbe süllyed. Azaz, a normális életben nincs elég ereje, hogy akkor, amikor a fizikai teste és éterteste nem segíti, valóban tudatos belső elevenséget fejtsen ki, ha az alváskor fizikai és étertestétől függetlenül akar élni. Abban, ami a szokásos alváskor függetlenné válik a fizikai és étertesttől, a meditáció, a koncentráció és kontempláció gyakorlásának bele kell dolgoznia azokat az erőket, amelyek az én és az asztráltest számára a tudattal való átvilágításhoz vezetnek, úgy hogy ezek a fizikai és étertesttől függetlenül is átéléshez, tapasztaláshoz juthassanak. Amit itt az ember lelkierőkként kifejleszt, erősebbek, mint a szokásos élet erői, és ezek azok, amik képessé teszik arra, hogy elérje azt, amit tegnap az előadás folyamán kifejtettem: miután úgyszólván a semmivel áll szemben, egy új világba lép be, amelyet azáltal tud átélni, hogy – ahogy a pók a hálóját önmagából hozza létre – lelkének szellemi szubsztanciális tartalmát kiárassza a messzeségekbe, és azon keresztül, amit így kiáraszt, felvegye magába a szellemi világokat, amelyek előtte megjelennek.

Így van ez az emberrel, miután ezen a módon a szokásos fizikai-érzéki világot elhagyta, átjut azon, hogy megáll a szakadék szélén – mert ilyen az, amikor az ember úgy érzi, hogy a semmivel áll szemben – és egy új világ területre ér. És ebben az új világban nemcsak más dolgokat él át, hanem ez más módon is történik, máshogy, mint a fizikai-érzéki világban. Ezt a fizikai sík egy szokásos élménye alapján érthetjük meg. A fizikai síkon a tények lényegében az ember számára két egymástól jól elválasztható területen jelennek meg, egyrészt a természeti törvények, másrészt a morális törvények területén.

Amikor a szokásos fizikai életben tekintetünket a természeti történésekre irányítjuk, egészen az állatvilágig, mindig tudatában vagyunk annak, hogy amellett, hogy a történésekre vonatkozóan mindig a természeti törvények után kérdezünk, tulajdonképpen nem alkalmazhatunk morális mércét. Nem kérdezzük például, hogy a hegyi kristály miért éppen ilyen módon jelenik meg előttünk, hogy ha egy hatoldalú darabot találunk, amely két hatoldalú gúlában végződik, nem kérdezzük, hogy az ásványi szubsztancia miért úgy áll össze, hogy ez a forma jön létre. Csak úgy kérdezünk, hogy feleletül egy természeti törvényt akarunk megkapni. Nem kérdezzük, jól tette- e a hegyi kristály, hogy éppen hegyi kristály lett belőle. Nem kérdezzük, min tűnődik a hegyi kristály. A morális törvény- szerűségeket nem alkalmazzuk az ásványi világra, nem alkalmazzuk a növényvilágra sem, és legfeljebb, áttételes módon – a darwini módon gondolkodó modem ember szimpátiájának megfelelően – alkalmazzuk a morális fogalmakat az állatvilágra. De ami az állatvilágnál mindenekelőtt érdekel bennünket, az a természeti törvényszerűség.

Amikor az emberi birodalomhoz érkezünk, indítva érezzük magunkat, hogy az embert a jóindulat, a szeretet és hasonlók mércéje szerint ítéljük meg. Amíg a fizikai világ talaján állunk, ahogy mondtuk, elválasztjuk a természeti törvényekkel összefüggő tényeket az emberi cselekvésektől és a lelkiállapottól, amikor egyfajta mértéket állapítunk meg, és a morális törvények szerint ítélkezünk, és valójában nem cselekszünk helyesen a fizikai sík megítélése szempontjából, ha a tényeknek ezt a két fajtáját összekeverjük. A fizikai síkon az ember hozzászokik, hogy a világot ezen a kétféle módon ítélje meg. Ezért, miután az ember úgyszólván átugrotta a semmi szakadékát, nem igazán könnyű a szellemi világba behatolni, ahol egészen másfajta ítélkezésre van szükség, és ahol lényegében nincs elválasztva az, amit természeti törvénynek lehetne nevezni – a fizikai sík természeti történéseihez hasonló módon – és a pusztán morális történés, ahogy az csak a fizikai síkon van jelen. Ezért hozzá kell szokni ahhoz – ha elérjük azt a pontot, amiről tegnap beszéltem -, hogy ami történik, azt ahhoz hasonlóan ítéljük meg, ahogy a természeti történéseket megítéljük, és ahogy a fizikai világban a morális tényeket is megítéljük. A morális világ és a fizikai törvényszerűség – ezen most nem a fizikai világban meglévő természeti törvényszerűségeket értjük – tehát a természeti törvények világa és a morális törvényszerűség egymásba folyik, ha az ember a szellemi világba belép.

Ez mutatkozik meg éppen akkor, amikor az ember elé kerül az a birodalom, amit a halál és egy újabb születés között élünk át. A látó ott azokkal a lelkekkel találkozik – és találkozni is fog velük, ha a kellő komolysággal odáig jut, amire tegnap utaltam – akik, miután átjutottak a halál kapuján a halál és egy újabb születés közötti fejlődés útját járják. Aztán megismerjük a lelkek élményeinek módját, és egészen más gondolkodási szokásokat kell kialakítanunk, ha meg akarjuk ítélni, mit élnek át ezek a lelkek. Néhány példa meg fogja ezt világítani.

Itt találunk olyan lelkeket, akik egy bizonyos időszakban a halál és egy újabb születés között igen nehéz életkörülményeken mentek keresztül. Mint látóknak mindenekelőtt az a benyomásunk, hogy ezek a lelkek – a lelkeknek egy bizonyos része – a szellemi világban igen félelmetes szellemi lények szolgálóivá váltak, és hogy haláluk előtti életük folyamán önmagukat ítélték arra, hogy ezeknek a félelmetes lényeknek a szolgálói legyenek. Mint látók, fokozatosan beledolgozzuk magunkat abba, hogy megértsük ezeknek a lelkeknek a nehéz sorsát, és ezt a következő módon tesszük. Bensőséges módon kialakítjuk magunkban azt a gondolatot, hogyan él az ember a maga fizikai életében a születés és a halál között, és – ezt szellemtudományos előadásaink során már gyakran ábrázoltuk – hogyan zajlott le a maga belső törvényszerűségei szerint az úgynevezett természetes halál, amikor az ember idős korában életerőit kimerítette. Erről a halálról most nem akarunk beszélni. De van másfajta halál is. Van olyan halál, ami az embert élete virágjában egy baleset vagy betegség következtében ragadja el. Nem mindnyájan úgy halunk meg, hogy életünket teljes mértékben betöltjük. Az emberek különböző életkorokban halnak meg, és fel kell tennünk a kérdést: honnan származnak azok az erők, amelyek az ilyen különböző életkorokban történő haláleseteknek az alapjául szolgálnak? Azt megértjük, hogy ha az ember az életet betöltötte, meg kell halnia. Hogy ezt a szellemi világokból mi motiválja, gyakran láttuk már. De minden, ami a fizikai világban történik, a szellemi világ hatására történik. Az a halál is, ami bizonyos módon idő előtt történik, a szellemi világ hatására történik, azaz, a szellemi világ erői és lényei rendezik így.

Még valami mást is észreveszünk a fizikai világban, amire figyelmünket rá kell irányítanunk, ha a halál és egy újabb születés közötti időszakot meg akarjuk érteni. Látjuk, hogy a fizikai világot áthatják a betegségek és járványok, látjuk, hogy a korábbi időkben olyan járványok voltak, amelyeket jól ismerünk. Csak azokra a pusztításokra kell gondolnunk, amelyeket a pestis, a kolera és hasonló járványok okoztak a régi európai népességnél a különböző országokban. A jelenlegi korban az ilyen dolgok vonatkozásában – használhatjuk ezt a szót – viszonylag még szerencsések vagyunk. Előkészülőben vannak azonban bizonyos járványok, amelyekre előadásaim során már felhívtam a figyelmet. Láthatjuk tehát, hogy az úgyszólván idő előtt megjelenő halál mellett Földünkön betegségek és járványok is átvonulnak. És a látó lát olyan lelkeket, akik a halál és egy újabb születés közötti életükben azoknak a szellemeknek segítenek, akik az érzékfeletti világból az érzéki világba küldik azokat az erőket, amelyek a járványokat és betegségeket hordozzák, és az úgynevezett idő előtti halált okozzák. A megrendítő benyomásokhoz tartozik, hogy megfigyelhetők olyan lelkek, akik a halál és egy újabb születés közötti életükben kiszolgálják a betegség és halál rossz szellemeit, és hogy ezek önmagukat ítélték arra, hogy ezeket a rossz szellemeket szolgálják.

Ha az ilyen emberek életét vizsgáljuk, és visszamegyünk abba az időszakba, amely megelőzte azt, hogy átlépjék a halál kapuját, akkor náluk, akik az említett sorsot elszenvedik, mindig azt találjuk, hogy életükben a lelkiismeretességnek, a felelősségérzetnek nem voltak birtokában. Ez egy megmásíthatatlan törvény, ami a látó számára megmutatkozik, hogy azok a lelkek, akik úgy lépték át a halál küszöbét, hogy azt megelőzően lelkiismeretlen lelkialkattal, lelkiismeretlen módon éltek, a halál és egy újabb születés között egy bizonyos ideig szolgálniuk kell azokat, akik közreműködnek abban, hogy fizikai-érzéki világunkba a járványokat, a betegségeket és az idő előtti halált bevigyék. Itt egy természetszerű folyamatot látunk, amelynek ezek a lelkek alá vannak vetve, és amelyről nem mondhatjuk azt, mint a kristályosodásról vagy két rugalmas golyó összeütközéséről mondhatunk, hogy független bármilyen morális hatástól. Ami itt történik, és amit ezek a lelkek mutatnak számunkra, abból azt látjuk, hogy a magasabb világokba mennyire belekeveredik az, ami természeti törvény- szerűségként ezekben a világokban együttműködik a morális világrenddel. Hogy a magasabb világokban hogy történnek a dolgok, ez azoktól a lényektől függ, akiknél aszerint megy végbe minden, ahogyan morálisan illeszkednek a világba.

Ha egy másik példát nézünk, figyelhetünk arra, amit a látó észrevesz, amikor az emberek között tekintetét egy igen elterjedt tulajdonságra irányítja: ez az, amit úgy jelölhetünk meg, hogy kényelemszeretet. A kényelemszeretet egy valójában sokkal nagyobb mértékben elterjedt tulajdonság, mint az ember gondolná. Az emberek kényelmesek gondolkodásukban, kényelmesek külső cselekvéseikben és viselkedésükben. Ha az emberek lelkük belső világában nem lennének annyira kényelmesek, nem történne meg olyan gyakran, hogy ha felmerül az a követelmény, hogy ezt vagy azt megtanulják, ennek ellenállnak. Ellenállnak, mert kényelmetlen dolog valamit megtanulni. Kényelmetlen volt azt is hallani és elfogadni, amit Kopernikusz mondott, hogy a Föld mozog, miután oly sokáig úgy vélték, hogy egy helyben áll, és a Nap és a csillagok mozognak körülötte. Kényelmetlen volt elfogadni, hogy lábunk alatt a talaj – legalább is elméletileg – mozgásban van. És mindaz, ami akkoriban fellázadt ez ellen az új gondolat ellen, gondolati kényelemből eredt, kényelemszeretetből, mert minden tanulás kényelmetlen. De csak a mindennapi életünket kell megnézni, és láthatjuk, hogy a kényelmesség „erénye” – ami valójában természetesen nem erény – milyen széles körben elterjedt. Az újabb időkben még inkább tapasztalhatjuk ennek a kényelemszeretetnek a nagyfokú elterjedését. A következőkből ez világossá válhat.

Számos nemzetgazdasági elmélet létezik. Ezekről most nem akarok beszélni, de van például egy elmélet, amelyet ma már túlhaladtak, de valamikor nagy szerepet játszott, és arra épült, hogy alapjában véve minden ember a szabad versenyt keresi a javak és hasonlók cseréjében, és hogy a szociális együttélés legjobb módja éppen az lenne, ha mindenütt szabad verseny lenne. Aztán más, inkább szociális jellegű elméletek terjedtek el. Az utóbbi időben azonban néhány nemzetgazdasági szakember arra hívta fel a figyelmet, hogy az ember tulajdonképpen mindezekkel az elméletekkel egyoldalúan jár el. Mert ami a világban a javak cseréjével a szociális együttélésben történik, az nem a verseny törvényeinek van alávetve, vagy az előrejutás törvényeinek, sem pedig a tudatos egoizmus törvényeinek, hanem a kényelemszeretetnek! Tehát még a nemzetgazdaságban is felismerhető a kényelemszeretet törvénye. Ez teljes mértékben annak a felismerése, hogy még egy ilyen területen is az ember igen találékony, és olyasmire figyelmeztet, ami jelen van, és amit csak akkor lehet észrevenni, ha nem folytatunk struccpolitikát.

A kényelemszeretet egy igen általános és nagyon elterjedt emberi tulajdonság. És ha az ember haláluk után nyomon követi azokat a lelkeket, akik erősen kötődtek ehhez, akkor látja, hogy ez a kényelemszeretet mennyire folytatódik a halál után is. Az is látható, hogy az ilyen embernek mintegy olyan provincián kell élnie, ahol a halál és egy újabb születés között egy bizonyos időt azzal kell eltöltenie, hogy lélekként az ellenállás istenét vagy isteneit szolgálja, azokat az isteneket, akik szembeszegülnek a fejlődéssel. Ezek azok a szellemek, akik Ahrimán uralma alatt állnak. Ahrimán különböző dolgokat tesz, többek között azt is, hogy a szellemi világból olyan erőket irányít a fizikai világba, amelyek a fizikai életben az ellenszegülést idézik elő. Az emberek tehát egyrészt kényelmesek, másrészt azonban életvitelük olyan, hogy ha valaki ilyesmit akar tenni, az az általános világtörvénybe ütközik. Az ellenszegülés mindenütt jelen van, ha nem is olyan groteszk formában jelenik meg, ahogy egy német költő és esztéta ábrázolta. De a legtragikusabb formákban is jelen van. Egy német költő úgy ábrázolta ezeket a jelenségeket, mint a „tárgyak álnokságát”. A tárgyak álnoksága például akkor jön létre, ha egy prédikátor a szószéken áll, és egy hosszú nagy szónoklatot tart, majd egy légy száll az orrára, és egy hatalmasat kell tüsszentenie. Ez a tárgyak álnoksága. Tulajdonképpen ez akkor következik be igazán, amikor az emberek, akik ebben a vonatkozásban szerencsétlenek, lépten nyomon ki vannak téve ennek az „álnokságnak”. Friedrich Theodor Vischer írt egy regényt, amelyben valaki folyamatosan áldozata volt a „tárgyak álnokságának”.

Ezek a dolgok azonban a valóságban a groteszk formáktól egészen a tragikus formákig terjedhetnek. Minden ellenállást azonban a szellemi világból irányítanak, és az ellenállás ura: Ahrimán. És azáltal, hogy a lelkek kényelmesek, a halál és egy újabb születés között egy bizonyos ideig az ő szolgái lesznek. A kényelmes élet büntetése nem is olyan szörnyű, mint amikor a lelkeknek a betegség és a halál szellemei közötti nyomasztó létben kell élniük. De mihelyt a magasabb világokba jutnak, az olyan fogalmak, mint a moralitás és a természeti törvény- szerűség, keverednek egymással.

Ezek olyan élmények, amelyeket az ember akkor él át, amikor eljut arra a pontra, amelyet tegnap írtunk le. És ezeket az élményeket át kell élni, hogy az ember más szükséges folyamatokat is átélhessen – látni fogjuk, miért szükséges ez – és hogy tovább jusson a magasabb rendű élményekhez. A magasabb világokba való felemelkedés nem úgy történik, hogy az ember azt mondja: te ma megkezded a felemelkedést a magasabb világokba, és aztán ez fokozatosan megtörténik, hanem annak számára, aki a külső élet cselekedetei és tényei között beavatott akar lenni, a külső történés számára ez úgyszólván észrevétlenül megy végbe. Az ember tehát, bár fokonként jut fel a magasabb világokba, de a magasabb világokból újra kilép, és a szokásos világban él. A szellemi világbeli élményeiből azonban átvisz valamit a fizikai életbe. Ha az ember beavatottá válik, annak ellenére úgy tekinti magát, hogy amikor a fizikai világban jön-megy, más érzései és érzelmei vannak, mint amikor még nem volt látó.

Gyakorlás útján kell gondoskodni arról – és egy megfelelő iskolázás gondoskodik is róla -, hogy az ember a mindennapi életben ne tévedjen az érzések és érzelmek megváltozása miatt. El kell érni, hogy ha valaki látó, csak a magasabb világokban legyen látó, és hogy amivel a magasabb világokban lelki hangulatként, lelki jellegként rendelkeznie kell, azt ne vigye bele a fizikai világba. Ennek semmilyen módon nem szabad bekövetkeznie. Úgy kell látóvá válni, hogy az ember a szokásos fizikai világban teljesen értelmes maradjon, olyan, mint a többi ember. Ezért ahhoz, hogy látóvá váljanak, a legkevésbé sem alkalmasak azok, akik rajongásra hajlamosak. A rajongó, az absztrakt idealista, aki úgyszólván már a fizikaiban átéli azt, amit csak a szellemi világban lenne jogosult átélni, tehát azok, akik már a fizikai világban „hallják a fű növését”, akik úgyszólván mindenütt azt érzékelik, amit csak a rajongók érzékelnek, akik nem józanul érzékelik a természet realitását, és könnyen becsapják magukat – sokkal több ilyen ember van, mint gondolnánk -, azok nem alkalmasak arra, hogy szellemi látókká képezzék ki magukat. Azok viszont, akik két lábbal állnak a valóság talaján, akik megértik, hogy mi a valóság, és a dolgokat úgy ítélik meg, ahogy azok vannak, azok alkalmasak leginkább arra, hogy szellemi látókká váljanak. Ezzel arra utalunk, hogy az ember érzései és érzelmei útján, amelyek a fizikai világban szükségesek, nem szabad, hogy hagyja magát megtéveszteni azáltal, amit a magasabb világokba való felemelkedéshez elsajátít.

Ha tehát valaki látóvá válik, egészen meghatározott érzéssel és érzülettel rendelkezik. Bizonyos módon egészen más emberré válik a fizikai világban. Hogy azonban károsodás ne érje, ezeket az új érzéseket a külső világban azokra a dolgokra is alkalmaznia kell, amelyeket korábban egyáltalán nem vett tekintetbe, amelyekre korábban egyáltalán nem fordított figyelmet. Aztán, ha valaki látóvá válik és érzéseit ehhez igazította, a természethez való viszonya is – nem rossz, hanem jó értelemben véve – fokról-fokra megváltozik. Egészen másképpen érez például a növényvilággal, az előtte kitárulkozó földi növénytakaróval szemben, mint korábban érzett. Korábban megnézte a növényeket, elbűvölte őt azok színe, virágainak pompája és gazdagsága, minden, amit a növényvilág nyújt, amikor kinő a földből és a szemet, valamint a többi érzékszervet gyönyörködteti. Ebben a vonatkozásban most ne a józan emberekre gondoljunk, hanem olyasvalakire, aki valóban minden tekintetben élvezni tudja a földi növénytakaró szépségét, és ez hatni tud a lelkére, és ne gondoljunk arra, hogy aki látóvá válik, annak a legcsekélyebb mértékben is csökkennének az érzései, amelyekkel korábban a földi növénytakarót szemlélte. Valami más jön létre azonban. Ha most a növény- takaró előtt áll, olyan érzés jön létre benne, hogy a növényvilág bizonyos belső rokonságban van azzal, ami a természetben a növény-világon kívül van: a Nappal, a Holddal és az egész csillagvilággal. Érzéseiben, szemléletében bizonyos módon az, ami mint zöld növénytakaró szétterül előtte, összekapcsolódik mindazzal, ami a világmindenségben van.

Ma ugyebár az emberek absztrakt módon gondolkodnak arról, hogy itt miről van szó. Ma mindenki tudja, aki csak egy kicsit is tanult, hogy a növénytakaró összefügg a fény hatásával, amelyet a Nap küld le rá, és hogy a növények nem tudnak növekedni a napsugarak bizonyos hatása nélkül. És az embereknek lehet valami sejtésük arról is, hogy a növényvilágra nemcsak az van hatással, ami a Napon végbemegy, hanem a csillagvilágnak is van erre bizonyos hatása.

Aztán a dolog úgy alakult, hogy az emberek hitetlenné váltak. Egy nem is nagyon régi korban élt egy jelentékeny szellem, aki például teljesen természettudományos alapon foglalkozott a Holdnak az időjárásra és ezáltal a földi vegetációra gyakorolt hatásával. Gustav Theodor Fechnerre gondolok. Nem valami babonaságból indult ki, hanem empirikus megfigyelések alapján kísérelte meg annak megállapítását, mennyire másképpen hat például az újhold vagy a telihold az esőzésekre, és így tovább. Voltak jó néhányan, akik éppen azáltal akarták természettudományos felfogásukat dokumentálni, hogy Gustav Theodor Fechnert Hold-kutatásai miatt kinevették. Különösen egyvalaki nevetett rajta sokat. Schleiden, az ismert botanikus, akinek az volt a véleménye, hogy egészen biztosan nem a teliholdtól és az újholdtól függ, hogy tizennégy napon át mennyi eső esik. Gustav Theodor Fechner erre azt mondta – ez még abban a korban volt, amikor a maival ellentétben még patriarchális viszonyok uralkodtak -, hogy a dolgot kerülő úton a nők segítségével kell eldönteni, az okos férfiak ugyanis igen könnyen összevesznek. Akkoriban tehát még patriarchális viszonyok uralkodtak, és a két asszony, Schleiden professzor felesége és Fechner professzoré a lipcsei udvarban mindig edényeket raktak ki, hogy a mosáshoz az esővizet összegyűjtsék. Fechner azt a javaslatot tette, hogy a kérdést az esővíz mennyisége alapján az asszonyoknak kellene eldönteniük. Schleiden professzor felesége mindig újholdkor, az övé viszont mindig teliholdkor tegye ki az edényeket az udvarra. Ez aztán meg fogja mutatni, hogy melyik időszakban lesz nagyobb az esővíz mennyisége. És az lett a dolog vége, hogy Schleiden professzor felesége egyáltalán nem értett egyet férjével, mert nála sokkal csekélyebb volt az esővíz mennyisége.

Így született meg, mondhatnám, ironikus módon az a döntés, amelynek ma nem akarnak értéket tulajdonítani. Később azonban kiderült, hogy a növényvilágnál a napfény is, a nap melege is és a többi csillag befolyása is érvényesül. Ez mégis csupán elméleti tudás. A látó számára azonban közvetlen érzékelés útján az is kiderül, hogy együtt jelenik meg az, ami a Föld hatása, és ami a csillagtérségekből jön. Végül is mindezt egynek látja, és elevenen érzi a napfény szétáradását a földi vegetációra, és annak visszahúzódását. Együtt tud érezni azzal, amikor a nap elvonja fényét a növénytől. Ahogy az ember is együtt tud érezni azzal a gyermekkel, aki nagyon függ az édesanyjától, amikor egy időre elkerül annak közeléből, így érez együtt a látó is a növénnyel, amikor a nap elvonja előle a fényét. Ez a Föld növényvilágával való együttérzés olyasvalami, ami a látónál megjelenik, úgyhogy a látó, amikor elérte azt a pontot, amiről tegnap beszéltünk, olyan érzéseket sajátít el, amelyek révén mintegy „együttérzővé” válik a földi növekedés, a növényi növekedés, valamit a Nap és a csillagok viszonyában

Azáltal, hogy az ember ezt érezni kezdi, valami mást is megérez. Ezt akkor tudja megérezni, ha a szellemi világból újra visszafordul a fizikai világhoz, és szembekerül egy alvó vagy egy éber emberrel. Akkor is, ha az ember a látás adományát kikapcsolta, és csak a fizikai világot látja az alvó emberrel, akkor is kialakul az az érzése, hogy ezt az alvó embert valami elhagyta. Ez az érzés nagyon hasonlít ahhoz, amit akkor érzünk, ha például ősszel a napsugarak annyira megváltoznak a vegetációval szemben, ahogy az történni szokott. Teljesen hasonlóan alakulnak az érzések a Naptól és a csillagoktól elhagyott természettel szemben, mint az éntől és asztráltesttől elhagyott emberi test esetében. És azt a sajátságos dolgot éljük át, hogy az ember ebben a vonatkozásban függetlenné válik fizikai égi viszonyaitól, míg a növény növekedése függ ezektől.

A növényről tudjuk, hogy nem tetszése szerinti módon, hanem mintegy belső viszonyai következtében tud elaludni, meg kell várnia, míg este a Nap lenyugszik, vagy várnia kell, amíg az ősz el nem érkezik. Az emberről viszont tudjuk, hogy korunkban, és különösen a mai kulturális viszonyok között egyáltalán nem igazodik a Naphoz. Egyáltalán nem tudnánk például itt együtt lenni, ha a növényhez hasonlóan a Nap állásához kellene igazodnunk. Az embernél az az átmenet, ami a növénynél még a Nap és a csillagok járása útján szabályozott, teljesen függetlenné vált. Bár ha kikerülünk az eredeti vidéki viszonyok közé, és észrevesszük, hogy nemcsak a tyúkok, hanem a falusi emberek is meghatározott időben mennek aludni és ébrednek fel, akkor megérzünk még valamit, az embernek a Nap és a csillagok járásával való, mondhatnánk, növényszerű összefüggéséből. Ezt azonban nem tudjuk másként megítélni, mint úgy, hogy az emberiségfejlődés folyamán az ember függetlenné vált az események kozmikus folyamatától, hogy fizikai és étertestével abban az állapotban, amelybe a növény csak a Nap és a csillagok állása útján jut el, belső viszonyai szerint képes eljutni – nem akarom azt mondani, hogy belső elhatározása útján. Az ember a maga „ebéd utáni alvását” saját belső viszonyai szerint alakítja ki, azaz, ki tud kerülni fizikai és étertestéből. A növény nem tud tetszés szerinti módon ebéd utáni alváshoz jutni, teljesen a csillagok járásához kell igazodnia. Mi azonban az ember, amikor mint fizikai és étertest az ágyban fekszik, és énje és asztrálteste kikerül ezekből? A fizikai testnek és étertestnek akkor növényi értéke van. A növénynek van fizikai és éterteste.

Ha összefoglalják mindazt, amit most mondtam, akkor azt fogják mondani: előttem van egy növény, fokozatosan együtt növekszik a Nappal és a csillagvilággal, eggyé válik velük. Érzéseinket tehát a növénytől a csillagvilág és a Nap felé kell irányítanunk. Az érzéseknek ezt az irányát kell kifejlesztenünk az alvó embertől, akinek ugyancsak fizikai és éterteste van, tehát a növényi értéktől, énjéhez és asztráltestéhez, amelyek teljesen függetlenek a Nap állásától, amikor az ember alvása idején a fizikai és étertesten kívül vannak, úgy, ahogy a fizikai Nap is a növény fizikai és étertestén kívül van.

Amit most önöknek kifejtettem, azt a látó át is éli. Ha az ember ilyen érzésekből kiindulva önkényesen létrehozza azt, hogy az én és az asztráltest önállóvá váljon a fizikai és étertesttől, ha odáig jut, hogy a fizikai testet és az étertestet saját erejéből egyfajta növénnyé alakítja azáltal, hogy kikerül belőlük, akkor tudjuk, hogy ez valami egészen különleges dolog. Az ember tud valamit, amit nem lehet másképpen kifejezni, mint a következőképpen: mintha a Nap beszélne, amikor lenéz a növényre és szemtől szemben látja. Ezt mondhatná: a növénynek a fizikai teste és éterteste hozzám tartozik. Hozzám tartozik, mert szüksége van arra, amit tőlem kap. Ahogy a Nap a lent növekedő növényhez beszélne, úgy mondhatja az emberi én a maga fizikai és étertestének: ez hozzám tartozik, mint a növény a Naphoz; a fizikai test és az étertest számára én olyan vagyok, mint a Nap. Nap a fizikai és étertest számára – az ember szükségképpen így tanul meg beszélni saját énjéről. És ahogy megtanul énjéről beszélni a fizikai és étertest vonatkozásában – ahogy a Nap a növényhez beszélne – úgy tanul meg asztráltestéről is beszélni, ahogy a Holdnak és a bolygóknak kellene beszélnie a növényhez. Ez egy sajátos misztériumi élmény, egy valóságos misztériumi élmény.

Azon a módon, ahogy ezt most elmondtam, ezt a misztériumi élményt, mint közvetlen tapasztalást – mint valódi élményt – mindenekelőtt Zarathusztra misztériumaiban ápolták, aztán az egész világfejlődésen keresztül egészen a Szent Grál misztériumáig. Ez az élmény mindig ismert volt. Az embernek ugyanis az egyiptomi misztériumok folyamán világos élménye volt, hogy éjszaka, amikor elaludt, szellemileg látta a Napot és úgy érezte, hogy annak erőivel egyesül, ahogy ezt most jellemeztem. Ismert dolog volt „éjfélkor látni a Napot”: a saját énben átélni a napszerűt, mint azt a Nap-erőt, amely a fizikai testre és étertestre sugárzik.

Ez egy harmadik dolog, ami a világ különböző misztériumainak mindegyikében közös volt. Közös volt „a halál kapujáig való előrenyomulás”, „az elemi világok átélése”, és „az éjféli Nap megpillantása”. Ez egy technikai kifejezés, a vonatkozó élmény úgy alakult ki, ahogy elmondtam. Tisztában kell lennünk vele, hogy abban a pillanatban, amikor az ember így elkülönülve érzi magát, ahogy éter- és fizikai testével szemben napszerűnek és csillagszerűnek érzi magát, a Napot és a csillagokat már nemcsak fizikai szubsztancialitásában látja, hanem megismeri a hozzájuk tartozó szellemi lényeket és világokat is. Hogy a kozmosz átélése a szellemi világban való átélés, ezzel tisztában kell lennünk.

Nos, fontos és szükséges, hogy a magasabb világokba szabályszerű módon emelkedjünk fel, hogy valóban olyan élményekre tegyünk szert, amelyek megfelelnek a szellemi realitásoknak, hogy mindenekelőtt azt éljük át, hogy a szellemi világ egészen más, mint a fizikai. Ezt kellőképpen megismerjük, ha látóként a halál és egy új születés közötti időben megfigyeljük, hogy a kényelmességnek és a lelkiismeretlenségnek a lélek számára milyen következményei vannak, és még más dolgokat is tapasztalhatunk. A látónak e dolgok következtében úgyszólván ki kell nyitnia a lelkét az egyéb fontos viszonyok számára, mint a milyenek a fizikai síkon tapasztalhatók, csak ekkor válik éretté arra, hogy a szellemi kozmoszba beleélje magát, hogy felismerje énjének és asztráltestének belső összefüggését a kozmosszal. Kiderül, hogy minden korábbi teoretizálás tulajdonképpen csak játék a szavakkal, amikor elérkezik az a pillanat, amit az előbb ábrázoltam, amikor az ember átéli azt, hogy lényének magasabb tagjai nemcsak a Földhöz tartoznak, hanem az egész kozmoszban otthon van. Azt is megtudjuk aztán, hogy este, elalváskor minden ember, amikor kilép fizikai testéből és étertestéből, egyesül a kozmosz erőivel, támogatást kap az egész világból, és azokat az erőket, amelyeket elalvástól felébredésig gyűjt össze, felébredéskor behozza a fizikai világba, hogy ott alkalmazza őket. A kozmosszal való összefüggést az ember a misztériumok bizonyos fokán átélte. Ezekről a fokozatokról holnap fogunk beszélni.

– Berlin, 1913. február 5.

[A Zarathusztra- és a Hermész-beavatás. Kozmikus hang és kozmikus ige. Az özvegy fia]

Amikor a jelenkori ember, korunk embere olyan okkult iskolázást végez, amely eredményre vezet, ahogy ezt az előző két előadásban kifejtettem, akkor ezáltal felemelkedik a szellemi világba. Ott ténylegesen átél bizonyos tényeket, és bizonyos szellemi lényekkel találkozik. A tegnap használt kifejezés, hogy „meglátni az éjféli Napot”, alapjában véve csak a szellemi tényekre és azokkal a szellemi lényekkel való találkozásra vonatkozik, amelyek a napfénnyel kapcsolatosak. Jelenlegi korszakunkban azonban, ha az ember feljut a magasabb világokba, átél bizonyos élményeket, amelyeket nem lehet másképpen jellemezni, mint úgy, hogy ezt mondjuk: az ember sok jelentős dolgot átél a szellemi világban egy ilyen felemelkedés során, de átél olyasmit is, amit így fejezhetünk ki: elhagyatottnak, magányosnak érzi magát. Úgy érzi magát, hogy amit átél, azt szavakban így lehet kifejezni: sok mindent látsz te itt, de éppen azt, amire most, hogy mindezt átélted a legjobban sóvárogsz, azt nem tudod átélni.

Mindazoktól a lényektől, amelyekkel az ember egy ilyen fel- emelkedés során találkozik, szeretne bizonyos titkokat megkérdezni, amelyek után sóvárog. Ezt érzi az ember. Mindezek a lények azonban, amelyek sok mindent feltárnak az ember előtt, ami nagy és hatalmas, némák és hallgatagok maradnak, éppen akkor, amikor az ember érdeklődni akar azok iránt a titkok iránt, amelyeket a legfontosabbaknak érez. Ezért azt kell mondanunk: a jelenkori ember a legnagyobb szomorúságot érzi, amikor így felemelkedik a magasabb világokba, minden fényesség és a magasztos lényekkel való minden találkozás ellenére belső világában hatalmas ürességet érez. És ha semmi más nem történne, akkor tulajdonképpen ennek az ürességnek, ennek a magányosságnak és elhagyatottságnak átélése folyamán egyfajta kétségbeesés kerítené hatalmába a lelket.

Valami azonban bekövetkezik – és általában bekövetkezik, ha a beavatás a szabályoknak megfelelően történik -, ami megóvhat ettől a kétségbeeséstől, ha nem is tartósan. Ami ekkor bekövetkezik, az olyasvalami, mint egyfajta emlékezés. Ez a lélekben jön létre, de úgy is lehetne mondani, hogy egyfajta visszatekintés a távoli múltba, olyan dolgok leolvasására az Akasha Krónikában, amelyek régen történtek. És amit az ember itt átél – ezt nem lehet másképpen jellemezni, csak úgy, hogy az ember olyan szavakat keres, amelyek némileg megközelítik ezt az élményt – azt a következőképpen lehet szavakba önteni: amikor te most mint jelenkori ember felemelkedsz ezekbe a magasabb világokba, találkozol a kétségbeeséssel, az elhagyatottsággal. Látod azonban bizonyos folyamatok képeit, amelyek régen történtek, olyan folyamatokét, amelyek abban állnak, hogy a régi időkben más emberek emelkedtek fel ezekbe a világokba, amelyekbe most te fel akarsz emelkedni. Igen, abból, amit most emlékképekben látsz, felismerheted, hogy lelked valamikor, korábbi inkarnációkban részesült abban, amit ezek az emberek, akik akkoriban a magasabb világokba emelkedtek, átéltek. – Kiderülhet, hogy egy jelenkori emberi lélek amit itt a múltban lát, azt saját élményeként látja, amit most lát, azt a régi időkben átélte.

Egy ilyen lélek a régmúltban beavatott lett volna. Ha nem így volt, akkor csak azt tudja, hogy kapcsolatban állt olyanokkal, akik a távoli múltban beavatottként felemelkedtek a magasabb világokba, most viszont magányosnak és elhagyatottnak érzi magát, holott ezek az egykor beavatott lelkek ugyanezekben a világokban nem érezték magukat magányosnak és elhagyatottnak, hanem boldogságot, belső boldogságot éreztek. Ez abból adódik – ezt is felismeri az ember -, hogy azokban a régi időkben a lelkek másmilyenek voltak, és más képességeik következtében másképpen élték át azt, amit a magasabb világokban láttak. Mit éltek át tulajdonképpen?

Itt azt élték át, hogy az emberi lélek előtt megjelentek a magasabb világok lényei, amelyek az érzékfeletti világból hatnak az érzéki világra. Az ember olyan lényeket lát, amelyek érzéki világunk mögött állnak, és olyan viszonyokba tekint bele, amelyeket tegnap ábrázoltam. Ha azonban megkíséreljük mindazt összefoglalni, amit látunk, akkor ezt így lehetne jellemezni: az ember a magasabb világokban érzi magát, és bizonyos módon az érzéki világra letekint. Úgy érzi, hogy olyan szellemekkel egyesült, amelyek áthaladtak a halál kapuján, és velük együtt letekint, hogyan használhatják fel az erőket újra, hogy fizikai léthez jussanak. Az ember letekint, és látja, hogyan küldik le az erőket a magasabb világokból, hogy az érzéki világ különböző természeti birodalmaiban a folyamatok létrejöjjenek. Látja a tények áramlását, ahogy a magasabb világokból az érzéki világra kiterjednek. Amikor így fizikai és étertestén kívül a magasabb világokban tartózkodik, letekint saját fizikai és étertestére, és a kozmoszban az egész szellemi univerzumban látja azokat az erőket, amelyek az ember fizikai és étertestén dolgoznak. És azáltal, amit a vele közösségben lévő lények tesznek, megérti, hogy a fizikai világban hogyan jönnek létre a fizikai és étertestek. Ezt pontosan felismeri. Felismeri, hogy bizonyos lények, mint például azok, akik össze vannak kapcsolódva a Nappal, hogyan hatnak a földi világra, és hogy dolgoznak az emberi fizikai és étertest létrehozásán. Megismerkedik azokkal a lényekkel is, akik a Hold-léthez kapcsolódnak, és akik szintén hatnak a kozmoszból, hogy együttműködjenek az emberi fizikai és étertest létrehozásán.

Ekkor megjelenik azonban a nagy sóvárgás, ami a jelenlegi embernél hatalmassá válik. Ez az a vágy, hogy az ember valamit megtapasztaljon arról, hogyan jön létre a kozmoszból az asztráltest és az én, hogyan alakulnak ki. Míg az ember pontosan meglátja, hogyan jön létre a kozmosz erőiből a fizikai test és az étertest, mindaz rejtve marad előtte, ami azzal kapcsolatos, hogy az emberi asztráltest és én hogy alakul ki. Mély homályba és titokba burkolózik mindaz, ami ember asztráltestét és énjére vonatkozik. Így az ember azt érzi: ami te a legbelső lényedben vagy, ami tulajdonképpen önmagad vagy, az elrejtőzik szellemi tekinteted elől, és amibe beburkolóztál, amikor a fizikai világban élsz, az pontosan lelepleződik előtted.

Amit most említettünk, azt a jelenlegi ember akkor éli át, ha az ábrázolt módon felemelkedik a szellemi világokba. Ezt tapasztalták azok a lelkek is, akik az ősi időkben emelkedtek fel, ahogy erre utaltunk. Csakhogy a jelenlegi ember érzi azt a nagy sóvárgást, amiről az előbb beszéltem, az elmúlt idők lelkei viszont nem érezték ezt, mert még nem érezték szükségét annak, hogy belső lényükbe tekintsenek. Inkább arra hajlottak, hogy belső elégedettséget érezzenek, ha érzékelik azt, hogy azok a lények, akikhez eljutottak, a fizikai és étertest felépítésén dolgoznak. A régi idők lelkei, ha beavatottak voltak, a legmagasabb fokú megelégedettséget érezték, ha látták, hogy a Napról leárad a szellemiség, hogy a fizikai és étertestet felépítse.

Ehhez még a következők járulnak. Ebben a régi korban azoknak a lényeknek a munkája még másban is megnyilvánult, ezért volt az említett elégedettség. Korunkban ez a munka abban nyilvánul meg, hogy az ember azt mondhatja: mire való a fizikai test és az étertest előkészítése, ha nem tudjuk megérteni, mit rejtenek ezek a burkok? Ez a különbség egy mai ember és egy múltbeli ember között. És a kor, amelyre ezeknek az élményeknek kapcsán utaltunk, mint ősi korra, ez az a kor, amelyben Zarathusztra beavatta a tanítványait, és bevezette őket a magasabb világokba. Ha ma a tanítványokat ugyanazon a módon felvezetnék a magasabb világokba, ahogy Zarathusztra tette, akkor ürességet és elhagyatottságot éreznének, ahogy erre utaltunk. Akkoriban, Zarathustra korában a beavatandók a fizikai testnél és étertestnél Ahura Mazda munkáját érezték, és a titok lelepleződésekor megelégedést és boldogságot éreztek, mert képesek voltak arra, hogy belsőleg áthassa őket, amikor látták: így jön létre az, amit az embernek, mint burkokat birtokolnia kell, ha földi misszióját végre akarja hajtani. Emiatt voltak elégedettek.

Ilyen volt a Zarathusztra-beavatás. Mert ebben a Zarathusztra- beavatásban meg lehetett látni „az éjféli napot”. Azaz, ha az ember nem a Nap fizikai alakjára nézett, hanem azokra a szellemi lényekre, akik a Nap-léttel kapcsolatban álltak, akkor látta a Nap erőit, ahogy a fizikai testre hatnak, látta, ahogy a Napról jövő erők kialakítják az emberi agy különböző részeit. Mert értelmetlen dolog lenne, ha valaki azt hinné, hogy egy olyan csodálatos építmény, mint az emberi agy, csupán földi erők hatására jöhetne létre. Itt a Nap erőinek is működniük kell. Ők állítják össze különféle módokon a különböző agylebenyeket az emberi arcon túl. És ezen az építkezésen nemcsak egy lény, hanem lények egész sora működik. Zarathusztra „amsaszpandoknak” nevezte őket. ők gerjesztik a kozmosz erőit, hogy az emberi agy, valamint a hátgerinc felső idegei létrejöhessenek, kivéve az alsó huszonnyolc idegpárt. Zarathusztra arra is utalt, hogy más áramlatok is kiindulnak azoktól a lényektől, akik a Hold-léttel vannak kapcsolatban, és kimutatta, hogy milyen csodálatos a világ felépítése, ahogyan áramlatok indulnak ki az „ized”-ektők, attól a huszonnyolc lény fajtától, amelyek felépítik a hátgerincet a huszonnyolc alsó idegpályával. A fizikai testet és az étertestet tehát olyan áramlatok építik fel, amelyek a kozmosz lényeitől indulnak ki.

Zarathusztra beavatottjai ezen a módon mély benyomásokra tettek szert. És miután benyomást szereztek Ahura Mazda munkájáról, belső boldogságot éreztek mindavval kapcsolatban, ami a világban történik. A mai ember, ha ugyanazon a módon beleélné magát a magasabb világokba, magától értetődően ugyancsak csodálatot érezne, és a boldogság érzése kezdené eltölteni. De egyre inkább kialakulna benne az az érzés, amit így önthetnénk szavakba: mire jó mindez? Semmit sem tudok arról a lényről, aki inkarnációról inkarnációra halad. Kizárólag azokról a lényekről tudok, akik a kozmoszból minden új inkarnáció számára felépítik a burkokat, de csak „burkokat” építenek. Éppen ez volt a Zarathusztra-beavatás lényege, hogy az emberi-földiség összefüggése a Nap-léttel a beavatottak számára kiderüljön. Zarathusztra korszakát úgy lehetne jellemezni, hogy az ember a maga okkult tudásába felvehette az említett titkokat.

Ismét másképp élték bele magukat a magasabb világokba azok a lelkek, akik a régi Egyiptomban lettek beavatottak, akik például a Hermész-beavatáson mentek keresztül. Ezekről a dolgokról már beszéltünk, de most részletesebben kell beszélnünk róluk, mint ahogy korábban tettük. Amikor a régi egyiptomi korban a lelkek a Hermész-beavatás útján felemelkedtek a magasabb világokba, akkor természetesen olyasvalami jött létre, ami a beavatáskor mindig létrejön: ezek a lelkek fizikai és étertestükön kívül érezték magukat, és tudták, hogy a szellemi lények és szellemi tények világában vannak. Aztán tovább vezették ezeket a lelkeket, azaz a látásukat vitték tovább. Meglátták az egyes lényeket és az egyes tényeket, ahogy az egy mai léleknél is történik. Ezt azonban nem úgy kell elképzelnünk, mintha fizikai lábakon jártak volna, a tekintetüket vezették körül, mintha az ember tekintetével egy világméretű területet látna be. Így történt ez abban a beavatásban.

Aztán mindezek átélésének egy olyan pontja jött el, amelyben az ember úgy érezte, hogy eljutott a végéhez, mintha egy országot bebarangolt volna, amelyet egy tenger határol, és ennek „partjához” érkezett volna. Az ember tudja, hogy a legkülsőbb parthoz érkezett, ahová eljuthatott. És az egyiptomi beavatásban az ember aztán átélte azt, amit így lehet kifejezni: amikor tekinteteddel bejártad a világ messzeségeit, a világméretű területeket, megismerted azokat a lényeket és erőket, amelyekről elmondhatod, hogy a fizikai és étertestben dolgoznak. Most azonban a legszentebb helyre érkeztél. Most olyan területre lépsz, ahol tulajdonképpen egynek érzed magad azzal a lényszemséggel, ami együtt dolgozik benned azon, ami az egyik inkarnációtól a másikig hatol, ami veled együtt dolgozik az asztráltesteden. Ez egy jelentős élmény ennél a pontnál, mert itt bizonyos módon minden megváltozik, amikor ez bekövetkezik.

Az ezt követő időkben például megszűnik a beavatott számára egy lehetőség: teljesen megszűnik az a lehetőség abban a világban, amelybe most belépett, a világméretű lét partjainál, hogy erre a világra alkalmazza ítélőerejét, azt, ahogy korábban gondolkodni, valamit kigondolni tudott. Ha erről a fizikai, földi ítélő-erőről nem képes lemondani, ha nem tudja figyelmen kívül hagyni azt, ami eddig vezérelte, akkor a lét partjainál ezt az élményt nem tudja átélni, nem tudja egynek érezni magát azokkal a lényekkel, akik itt dolgoznak, amikor a szellemi-lelki ember egy új inkarnációhoz közeledik, hogy felkeressen egy családot, egy népet és egy szülőpárt, hogy mint szellemi-lelki ember egy új burkot öltsön magára. Mindazok a lények, akiket korábban megismert, és akik megvilágították számára, hogy a fizikai és éteri burok hogy jön létre és hogyan alakul ki a kozmoszból, mindezek a lények nem képesek arra, hogy megvilágítsák, hogy milyen erők hatnak abban a lényszerűségben, amivel az ember összekötve érzi magát, és ami építő és alakító módon hat az ember belső asztrális lényére.

Teljesen belátható lesz – mármint a Hermész-beavatáson átment egyiptomi lélek számára válik teljesen beláthatóvá -, hogy most, miután kikerült burkaiból, és áthaladt azon, amit korábban „világméretű lét”-nek neveztünk, úgy érzi, hogy össze van kapcsolódva egy lénnyel. A lélek érezni tudja ennek a lénynek a tulajdonságait, csakhogy amint benne érzi magát ezekben a tulajdonságokban, benne van a lényben is, és tudhatja: ez a lény jelen van, reálisan jelen van, és ő benne van ebben a lényben. És az első benyomás, ami a lény részéről éri, az, hogy ezt mondja magának: ebben a lényben nyugszanak azok az erők, amelyek a lelket az egyik inkarnációból átvezetik a másikba, azok az erők, amelyek a lelket megvilágítják a halál és egy újabb születés között. Mindez benne van ebben a lényben.

Ha azonban egy erő szellemi világ-hőként lobog feléd, amely a lelket átvezeti halálától az újabb születéséig, ha szellemi fény áramlik feléd, amely a lelket megvilágítja a halál és az újabb születés között, és ha úgy érzed, hogy ez a hő és ez a fény abból a lényből árad ki, akivel most egyesültél, akkor most egy egészen sajátos helyzetben vagy. Innod kell a Léthe vizéből, el kell felejtened tudásodat és értelmedet, ami téged korábban a fizikai-érzéki világban vezetett, el kell hagynod korábbi ítélő-erődet, intellektualitásodat, mert ezek itt megtéveszthetnek téged, és új dolgokat még nem szereztél. Még a világ-hőben érzed magad, amely a lelket újabb születéséhez elvezeti, az erő-tengerben állsz, amely a lelket megvilágítja a halál és egy újabb születés között. Erőt és fényt érzel tehát, ami ebből a lényből kiárad. Úgy látod ezt a lényt, mintha semmi mást nem tudnál, csak megkérdezni tőle: ki vagy te? – mert csak egyedül te tudod megmondani nekem, hogy ki vagy, és csak akkor tudhatom meg, mi az, ami engem, mint belső emberi lényemet, átvezet a haláltól egy újabb születéshez. Tehát csak akkor tudhatom meg, ha te megmondod, hogy mi az én legbelsőbb emberi lényem. És az a lény, akivel így összekötve érzed magad, néma és hallgatag marad. Az ember úgy érzi, benne rejlik a legmélyebb dolog, amivel összekapcsolódhat. Az önismeret, a tudás iránti törekvés, hogy ki vagyok, megjelenik, de a lény néma és hallgatag marad.

Ezzel a néma, hallgatag lénnyel először szemben kell állnunk egy kicsit, és mélyen át kell éreznünk a vágyat, hogy most egy újfajta módon jussunk el a világrejtély megoldásához. Kellően hosszan kell éreznünk a vágyat, hogy a világrejtélyt megoldhassuk, amit a fizikai Földön sosem tehetünk meg, ebben a világban kell ezt a mély vágyat, mint egyéni erőt ehhez a lényhez közelítenünk, hogy a világrejtélyt ebben a fizikai léttől idegen módon megoldhassuk. Ennek érdekében lelkünknek teljesen ebben a vágyban kell élnie. Ekkor, ha az ember egynek érzi magát a néma, hallgatag szellemi lénnyel, akivel össze van kapcsolódva, és a világrejtély megoldásának vágyával mintegy beleélte magát ebbe a lénybe, akkor úgy érzi, hogy saját vágyának ereje beleárad ebbe a lénybe. És miután ennek a rejtélymegoldó vágynak az ereje beleárad ennek a szellemi alaknak a lényébe, egy idő múlva ez a lény létrehoz valamit, ami mintegy másik lényként belőle megszületik. Ez azonban nem olyan, mint egy földi születés. Éppen a látása alapján tudja az ember, hogy ez nem egy földi születés. Nem, mert egy földi születés az időben történik, az időben jelenik meg. Amit azonban az ember most lát, amit az említett lény létrehozott, arról tudja: ez belőle születik meg, ősi idők óta belőle születik meg, és ez a születés folyamatosan tart az ősi időktől kezdve a jelen korig. Ezt az egyik lénynek a másikból való megszületését csupán nem láttuk eddig, tekintetünk elől elrejtőzött. Ez a születés abból áll, hogy tulajdonképpen mindig jelen van, de azáltal, hogy az ember rejtélymegoldó vágya útján erre felkészítette magát, most meglátja, most érzékélhető a szellemi világban. Ezt tudja az ember. Nem azt mondjuk tehát, hogy most megszületett egy lény, hanem azt, hogy abból a lényből, akivel egyesültél, ősi idők óta mindig megszületik egy lény, most azonban a születés és az, ami megszületett, érzékelhetővé vált számodra.

Amit most ábrázoltam, amennyire szavakkal ki lehetett fejezni, ez az, amihez a Hermész-beavató a tanítványát elvezette. És azok az érzések, amelyeket jellemeztem – mondhatnám dadogva, mert a dolgok oly sok mindent tartalmaznak, hogy nyelvünk szavai csak dadogva tudják kifejezni – ezek az érzések voltak az úgynevezett Ízisz-beavatás élményei. Aki az Ízisz-beavatáson keresztülment, amikor a világméretű lét partjához ért, és meglátta azokat a lényeket, akik például a fizikai testet és étertestet létrehozzák, amikor a hallgatag istennővel szemben állt, akitől a hő és fény kiindul az emberi lélek belső léte számára, elmondhatta: ez Ízisz! Ez a néma, hallgatag istennő, akinek arcát senki sem leplezheti le, aki halandó szemmel tekint rá, akinek arcát csak az fedheti fel, aki felküzdötte magát a jellemzett partig, hogy láthasson azokkal a szemekkel, amelyekkel inkarnációról inkarnációra halad, és már nem halandó. Mert halandó szemek előtt ez az alak átláthatatlan fátyolba burkolózik.

Ha a beavatandó így meglátta Íziszt, és lelkében átélte az említett érzést, akkor érzékelte azt, amit mint születést ábrázoltam. Mi volt ez a „születés”? Ezt a születést akként érzékelte, amit úgy lehet jellemezni, mint „a tér minden részéből kiáramló szférák zenéjét”. A szférák zenéjének ez a hangzása együtt jár azzal, amit világ-igének, teremtő világigének nevezünk. Ez áthatja a teret és a lényekbe beleáramlik mindaz, aminek így beléjük kell ömlenie, ahogy a fizikai testbe és étertestbe is bele kell ömlenie a léleknek, ha az áthaladt a halál és egy újabb születés közti életen. Mindannak, aminek így a külső fizikai világba a szellemi világból bele kell ömlenie, hogy az bensőséges és lélekszerű legyen, mindez a tereken áthangzó szférák harmóniájából ömlik bele, amely fokozatosan olyanná alakul, hogy érzékelhetővé válik – jelentős módon belső jelentőséget kifejezve – mint a világ-ige, ami a lényeket átlelkesíti, azokat a lényeket, amelyeket a hő és fény ereje hat át, és amelyek beleömlenek azokba a testekbe, amelyek az isteni erőktől és lényektől származnak, akiket a már említett látással meg tudunk pillantani.

Így láttak bele akkoriban a szférák harmóniájának világába, a világ-ige világába, így láttak bele abba a világba, amely az emberi lélek tulajdonképpeni hazája, abban az időszakban, amikor ez a lélek a halál és az újabb születés között él. Ami az ember fizikai, földi létében mélyen elrejtőzik, de a halál és egy újabb születés között a fény és hő visszatükröződésében él, ami az ember fizikai, földi létében mélyen elrejtőzik, mint a szférák zenéjének és a kozmikus igének a világa, azt a Hermész-beavatás során átélték, mint olyasvalamit, ami Íziszből születik meg. Ízisz ezáltal úgy áll az ember elé, hogy egyrészt maga áll ott, másrészt az ember számára létrehozta a másik lényt, akit az ember kozmikus hangként és kozmikus igeként szólított meg.

Az ember most Ízisz és az általa létrehozott világ-ige közösségében érzi magát. És ez a „világ-ige” mindenekelőtt Ozirisz megjelenése. „Ízisz Ozirisszel való közösségben” – így jelenik meg a közvetlen szemlélet számára, mert az ősi egyiptomi beavatásban az terjedt el, hogy Ozirisz Ízisznek fia és férje is volt. Így érezték. Az ősi egyiptomi beavatásban ennek a lényegét úgy fejezték ki, hogy a beavatandó a lélekszerű lét titkát tapasztalta, ami az emberrel kapcsolatban marad akkor is, amikor a halál és az újabb születés közti időszakot járja végig. Az Ozirisszel való kapcsolat útján lehetséges volt, hogy az ember felismerje a maga mélyebb jelentőségét.

Amit ábrázoltunk, megalapozta tehát azt, hogy az egyiptomi beavatott a szellemi világnak a világ-igével és a kozmikus hangzással, mint saját lényének értelmezőivel találkozzon. A régi egyiptomi korban azonban ez csak egy bizonyos ideig volt így. Egy bizonyos időpontot követően megszűnt. És nagy a különbség – és ezt az Akasa Krónikában is meg lehet látni, ha az ember ma a régi időkre visszatekint – a között, amit az egyiptomi beavatott a régi egyiptomi templomban átélt, és a között, amit a későbbi korokban élt át.

Vetítsük lelkünk elé azt is, mit élt át a beavatott a későbbi időkben, őt is átvezették a világ térségein, a lét partjaihoz, ahol megtapasztalhatta mindazokat a lényeket, akik az ember fizikai testét és étertestét felépítik, odaléphetett a lét partjához, és megláthatta a néma és hallgatag Íziszt, és érzékelhette nála azt a hőt, amit azok az erők tartalmaznak az ember számára, amelyek a haláltól egy újabb születésig elvezetik. Megismerhette azt a fényt is, amely a lelket a halál és egy újabb születés között megvilágítja, és megjelent nála az a vágy is, hogy a világ-igét és a világ-harmóniát meghallja. Vágy élt a lélekben, ha egyesült a néma, hallgatag Ízisszel. Az istennő azonban néma és hallgatag maradt. A későbbi időkben Ozirisz, már nem született meg, nem hangzott fel a világ-harmónia, és a világ-ige nem nyilvánította ki azt, ami most félően megmutatkozott, mint világhő és világfény. A beavatandó lelke olyan volt, hogy élményeit nem tudta másképpen kifejezni, minthogy valami ilyesmit mondott: bánatosan tekintek fel rád, ó, istennő, gyötör a tudás vágya, a tudás szomjúsága! És te a gyötrődő, szenvedő emberi lélek előtt néma maradsz, mert nem tudja megérteni önmagát, mintegy kialszik, el kell hogy veszítse magát. Ez előtt az emberi lélek előtt hallgatag és néma maradsz. És az istennő arca szomorú lett, kifejezve, hogy tehetetlenné vált a világ-ige és a világ-hangzás létrehozására. Az ember felismerte, hogy ő vonta el az erőket tőle, hogy megszülje és maga mellé állítsa Oziriszt, fiát és férjét. Úgy érezte, hogy Ízisz meg van fosztva Ozirisztől.

Akik ezt a beavatási utat végigjárták és újra visszatértek a fizikai világba, komoly, de rezignált világszemlélethez jutottak. Megismerték a szent Íziszt, de „az özvegy fiának” érezték magukat. „Az özvegy fiának” a világnézete komoly és rezignált volt. De mi volt az az időpont, ami elválasztja a régi beavatást, amikor az emberek Ozirisz születésénél jelen lehettek, attól a beavatástól, amikor csak a hallgatag, néma, szomorú Ízisszel találkoztak, és „az özvegy fiává” váltak? Melyik az az időpont, ami ezt a két egyiptomi beavatást elválasztja egymástól? Ez az a kor, amelyben Mózes élt. Mert Egyiptom karmája azáltal teljesedett be, hogy Mózes nemcsak az egyiptomi misztériumok titkainak a beavatottja volt, hanem azt magával is vitte. Amikor népét kivezette Egyiptomból, az egyiptomi beavatás egy részét magával vitte, azt a részt, amely a későbbi gyászoló Íziszhez hozzáfűzte az Ozirisz-beavatást. Ez volt az átmenet az egyiptomi kultúrától az Ószövetség kultúrájához. Igen, Mózes magával vitte Ozirisz titkát, a világ-ige titkát! És ha nem hagyta volna ott a tehetetlen Íziszt, akkor nem hangzott volna fel számára az, aminek fel kellett hangzania, úgy, hogy népével megértethesse, vagyis a jelentőségteljes „Ejeh áser ej eh” szavak, az, hogy „én az én vagyok”. Az egyiptomi titokból így lett ó-héber titok.

Ezzel megkíséreltem, hogy szavakban kifejezzem – amennyire ez ilyen dolgoknál lehetséges – milyen élményei voltak a beavatandónak a Zarathusztra-misztériumban és az egyiptomi misztériumokban. Ezeket a dolgokat nem lehet absztrakt szavakkal ábrázolni. Mert arról van szó, hogy a lélek éppen azokat az élményeket éli át, amelyeket megpróbáltam leírni. És fontos, hogy megérezzük, mi ment végbe később a beavatandó egyiptomi lelkében; hogy megérezzük, hogyan élte bele magát a lélek a magasabb világokba, hogyan találkozott ízisz szomorú tekintetével, fájdalmas arckifejezésével. Mert ezt kellett látnia annak az emberi léleknek, aki vágyakozott a szellemi világ után, és tudásszomjat érzett, de nem juthatott kielégüléshez.

Így érezték át még bizonyos görög beavatottak is azt a lényt, akit az egyiptomiak a későbbi Ízisznek neveztek. Ezért volt komoly a görög beavatás ott, ahol megjelent. Mert mit éreztek meg benne a beavatandók? Amit korábban az érzékfeletti világban átéltek, ami megadta ezeknek az érzékfeletti világoknak az értelmét, amikor áthangzott rajtuk a világ-ige és a világ-hang, ez most már nem volt jelen. Az érzékfeletti világokat, amelyekbe a korábbi inkarnációkban az ember belemerült, elhagyta a világ-ige. A Zarathusztra-beavatott még megelégedést érzett, amikor ezeknek a világoknak a lényei elébe léptek, akikről beszéltünk, mert kielégítette a világfény, amit Ahura Mazdának érzett. Férfinak érezte, napszerűnek, míg az egyiptomi beavatott nőinek, holdszerűnek. És a magasabb beavatott aztán a Zarathusztra-beavatásban megérezte a világ-igét. Nem érezte olyan konkrétnak, egy olyan lényből megszületettnek, mint amilyen Ízisz volt, de tapasztalta őt és megismerte a szférák harmóniáját és a világ-igét.

A későbbi egyiptomi időkben – de a többi országban is ennek az időszaknak a tájékán – ha az ember beleélte magát a magasabb világokba, hasonlóan érezte magát, mint ahogy a mai ember, amint ezt előadásom elején elmondtam. Az ember felküzdi magát a magasabb világokba, megismerkedik mindazokkal a lényekkel, akik együtt dolgoznak a fizikai test és az étertest létrejöttén, és elhagyatottnak, magányosnak érzi magát, ha semmi más nem következik be, mint amit elmondtunk, mert van valami benne, ami vágyakozik a világige és a világharmónia után, és mert a világige és világharmónia nem hangzik fel számára. Az ember ma elhagyatottnak és magányosnak érzi magát. A későbbi egyiptomi korban az ember nemcsak elhagyatottnak és magányosnak érezte magát, hanem – ha azzá lett, amit úgy fejeztünk ki, hogy „az özvegy igazi fia”, és fizikai és étertestén kívül volt a szellemi világban – mint emberi lélek úgy érezte magát, hogy érzéseit csak így lehet szavakkal kifejezni: az isten arra készül, hogy otthagyja a világot, amelyen mindig is jártál, amikor a világigét megérez- ted, az isten hatástalanná vált. Ez az érzés annak érzékfeletti megfelelőjévé koncentrálódott, ami az érzéki világban az ember halálaként jelenik meg: amikor itt egy embert látunk meghalni, ha tudjuk, hogy elhagyja a fizikai világot. És ha az ember a későbbi egyiptomi időkben beavatottként felemelkedett a szellemi világba, akkor tanúja volt az isten lassú elhalásának. Ahogy az egyes embernél érezni lehet, ha a szellemi világba belép, úgy érezte az ember beavatottként a későbbi egyiptomi korban, hogy az isten búcsút vesz a szellemi világtól, hogy egy másik világba költözzön. Az volt a jelentős és a különös a későbbi egyiptomi beavatásban, hogy az ember tulajdonképpen beleélte magát a szellemi világba – nemcsak örömmel és boldogsággal, hanem hogy részt vegyen egy isten fokozatos elhalásában, aki mint világige és világhang jelen volt ezekben a magasabb világokban.

Ebből a hangulatból nőtt ki fokozatosan az Ozirisz-mítosz, amely szerint elszakították Ízisztől, Ázsiába vitték és Ízisz meggyászolta.

Ezzel az előadással eljutottunk egy parthoz, annak az áramlatnak a partjához, amely az emberiség fejlődését két részre osztja. Ennek a fejlődésnek az irányában eljutottunk annak partjához, ott állunk, és ez megjeleníti számunkra a későbbi egyiptomi beavatottak hangulatát, „az özvegy fia” hangulatot, amelyben szomorúságot és rezignációt éltek át. Az áll előttünk, hogy a szellemtudomány csónakján átkeljünk a folyón, amely az emberi fejlődés két partját elválasztja egymástól. Az utolsó előadásban azt akarjuk megnézni, mi van a túlsó parton, ha csónakunkat elkötjük arról a helyről, ahol a szomorúságot tapasztaltuk az égben meghaló isten miatt, ha elhagyjuk ezt a helyet, hogy egy folyót átússzunk, és megérkezzünk a másik partra. Ha annak emlékével érkezünk meg a másik partra, amit korábban átéltünk egy égi isten halála miatt, meg fogjuk látni, mi van annak a folyónak a másik oldalán, amikor a szellemtudomány csónakja odavisz bennünket.

– Berlin, 1913. február 6.

[A keleti misztériumok újjáéledése a Szent Grál misztériumában. A tompaság és a kétség legyőzése az új misztériumban]

Tegnapelőtt az emberi léleknek az ókori misztériumokkal kapcsolatos élményeiről beszéltünk, a nyugati és egyiptomi misztériumi princípiumokról. Ezzel bizonyos módon eljutottunk a beavatási lépcsőfok utolsó részéhez. Mert minden misztériumnál négy jellegzetes lépcsőfokkal találkozunk, ezek: a halál határához való eljutás; megismerkedés az elemi világ életével; az éjféli Nap meglátása, és a felső és alsó istenekkel való találkozás. Az alsó istenekkel akkor találkozunk, amikor azokat az erőket érzékeljük, amelyek mindazt szabályozzák, ami az emberi testiséggel kapcsolatos, ami az alvásban fizikai és étertestként visszamarad. Itt a legszélesebb értelemben az alsó istenekkel van dolgunk. Másrészt a felső istenekről kell beszélnünk minden olyan erő esetében, amelyeknél az embernek a különböző inkarnációkon áthaladó legbelső lényével találkozunk: az énnel és az asztráltesttel.

Tegnap azt próbáltam meg elmondani, milyen élményei vannak a mai embernek, aki megismerkedik a misztériumokkal, ha az Akasha Krónikában visszatekint azokra az élményekre, amelyeket az emberi lelkek a régi korok misztériumaiban átéltek. Arra a tragikus eseményre is utalnunk kellett, amelyet a beavatandó egyiptomi lelkek éreztek azokkal a változásokkal szemben, amelyek az egyiptomi misztériumokban végbementek annál á hatalmasságnál, akit Ízisznek nevezünk. Említettük Ízisz férjét – aki az Ozirisz-mondából ismert -, akit ellenfele legyőzött és elűzött, elszakított Ízisztől, és akit Ozirisznek nevezünk. A magasabb világok életével kapcsolatban megismerkedtünk ennek a megváltozott helyzetnek a következményeivel is Ízisz életében. Az a lélek, amely a későbbi egyiptomi időkben felemelkedett a szellemi világokba, tanúja lehetett annak, hogy a magasabb világokban az isten fokozatosan elhal, alászáll a földi régióba: Ozirisz sorsának. Mert a dolgot így érezték.

Rendkívül nehéz ennek az úgymond „isteni sors”-nak a további alakulását eszmékkel és fogalmakkal kifejezni. A magasabb világok legintimebb dolgaival kapcsolatban azonban azt a szokást követtük, és ezt követjük most is, hogy ahol a már profánná vált nyelvünk eszméi és fogalmai nem elegendők, ott képeket hívunk segítségül. Így ami mai fejtegetésünknek mintegy vezérmotívuma kell, hogy legyen, azt egy képben fejezzük ki, hogy jobban megérthessük.

Helyezkedjünk bele az egyiptomi kor beavatott-jelöltjének tragikus hangulatába, helyezkedjünk bele abba, hogy ez a hangulat azáltal jött létre, hogy a beavatandó így fejezte ki élményét: hajdan, amikor felemelkedtem a szellemi világba, úgy találtam ott Oziriszt, mint aki áthatja a világot a teremtő igével és annak értelmével, ami minden lét és létesülés alaperőit fejezi ki. Most némává és hallgataggá vált. Az isten, akit Oziriszként jelöltünk meg, elhagyta ezt a régiót. Más területre vonult. Alászállt a földi régióba, hogy behúzódjon az emberi lélekbe. Ami az emberi lelkek számára korábban szellemileg ismert volt, az először akkor nyilvánult meg a fizikai világban is, amikor Mózes meghallotta azt a hangot, amelyet korábban csak a szellemi világban lehetett meghallani: „ejeh áser ej eh, én vagyok az én vagyok, aki jelen volt, jelen van és jelen lesz”. Aztán ennek a lénynek a működése, aki mint teremtő ige, a szellemi világban fokozatosan elveszett a beavatottak átélése számára, áttevődött a földi régióba, hogy fokozatosan feléledhessen a földi ember lelkében, és ebben a feléledésben egyre nagyobb dicsőséget hozhasson a további fejlődés számára, egészen a földfejlődés végéig.

Kíséreljük meg egyszer, hogy eleven módon belehelyezkedjünk egy ilyen beavatandó hangulatába, ahogy a szellemi területeken, amelyeket el tudott érni, érezte, hogy a teremtő ige hogyan tűnik el, hogy merül alá a földi régióba és enyészik el a szellemi tekintet elől. Kövessük a földfejlődést, ahogy ez a teremtő ige, a szellemi tekintet számára úgy halad előre, mint valami folyó, amely a felszínen volt, aztán egy bizonyos idő múlva eltűnik a Föld felszíne alá, hogy később egy másik helyen felbukkanjon. És az bukkan fel újra, amit a tragikus hangulatban lévő, a régi egyiptomi misztériumokba beavatást kereső lények lehanyatlani láttak. Megjelent, és a későbbi időkben mindazok láthatták, akik a misztériumokban részt vettek. Képekben jelent meg, amiket láthattak, amik újra felbukkantak, de most úgy bukkantak fel, hogy már a földfejlődéshez tartoztak.

Hogyan emelkedett fel az, ami a régi Egyiptomban alámerült? Úgy emelkedett fel, hogy láthatóvá vált abban a szent edényben, amelyet „Szent Grál”-nak neveznek, és amelyet annak lovagjai őriztek. És a Szent Grál felemelkedésében meg lehetett érezni azt, ami a régi Egyiptomban alámerült. Ebben a felemelkedésben előttünk áll mindaz, ami a régi misztériumok Krisztus utáni megújulásának tekinthető. Alapjában véve a Szent Grál kifejezés és mindaz, ami vele összefügg, magában foglalja a keleti misztériumok ismételt megjelenését.

Mindannak, ami egy bizonyos időpontban az emberiség fejlődésében megjelenik, hogy azt tovább vigye, bizonyos vonatkozásban tartalmaznia kell a korábbiak egyfajta megismétlését. Minden későbbi korszakban más formában meg kell jelennie az emberiség korábbi eredményeinek. Tudjuk, hogy az emberi fejlődés Atlantisz utáni harmadik korszakában különösen az ember érzőlelke jutott szerephez, a negyedikben, a görög-latin korban az értelmi vagy kedélylélek, és abban a korban, amelyik a negyediket követte, jelenlegi korunkban, elsősorban a tudati léleknek kell fejlődnie. Ezek a dolgok a beavatandó számára is fontosak, mert a beavatás legfontosabb erőinek náluk is abból a lelki részből kell kiindulnia, amely abban a korszakban különösképpen fontos.

Így az egyiptomi beavatás az érzőlélekhez kapcsolódik, a görög-latin beavatás az értelmi vagy kedélylélekhez, és így kell, hogy az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszak beavatása az ember tudati lelkéhez kapcsolódjon. Amit azonban egykor a beavatott az érzőlélek erői alapján véghezvitt, azt az ötödik korszakban is meg kell ismételni, amikor a maga hajnalán megjelenik, és ugyancsak meg kell ismételni azt, ami az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakban történt. Új dologként jelenik meg az, ami a beavatandó számára támogató erőként a tudati lélekből kiindulva kell, hogy jelen legyen. Mintegy ismétlésként kell megjelennie annak, ami a két korábbi korszakban történt, és újként kell megjelennie annak, ami a tudati lélek számára különösen fontos. Ezért az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszaknak ott, ahol az különösen jelzi az új beavatás felbukkanását, olyan intézményeket kell kialakítania, amelyek az ember, az emberi lélek számára megismételhetik azokat a titkokat, amelyek az emberi fejlődésbe beáramlottak az egyiptomi-káldeai lélek útján, és meg tudják ismételni azokat a titkokat, amelyek abba a korszakba áradtak bele, amelyet az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszaknak, a görög-latin korszaknak nevezünk, amelyben a Golgotái Misztérium végbement. És ehhez kell valami újnak járulnia.

Ahogy a régi korok számára megnyilvánult az, ami a misztériumok mélyén lejátszódott, úgy nyilvánul meg ebben az új korszakban is mindez a külső ábrázolásokban, a számos legendában, amelyek több-kevesebb titkot tartalmaznak, olyan titkokat, amelyekben az emberi lélek részesült. Szükséges volt, hogy az egyiptomi-káldeai kor titkai egyfajta ismétlés formájában az ötödik korszak lelkei előtt is megjelenjenek. Ezek a titkok a kozmoszra vonatkoztak, a planéták és az állatöv erőinek leáramlására, de voltak olyan titkok is, amelyek a Nap és a Hold együttműködésével voltak kapcsolatban, a Nap és a Hold működésével és vándorlásával az állatövi jeleken át – a látszólagos mozgásokra gondolok, mert azok a folyamatokat megfelelően jellemzik számunkra.

Különbségnek kellett azonban lennie a között, ahogy ezek a titkok az ötödik kultúrkorszakban megjelentek, és a között, ahogy a harmadikban jelentek meg. Mindennek a tudati lélekben kell működnie, abban, ami az ember személyiségét képezi, az ember személyiségét felépíti. Ez egészen sajátos módon azáltal történik, hogy azok az inspiráló erők, amelyek ha a lelkek a kozmosz szellemi régiójába belehelyezkedtek és az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszakra tekintettek, mintegy a világtérségekből a Földre áramlottak, és az ötödik kultúrkorszak bizonyos embereit inspirálják. Így tehát voltak olyan emberek az ötödik kultúrkorszak hajnalán, akik nem gyakorlatok útján, hanem bizonyos titkos hatások következtében, amelyek egyszer következtek be, eszközei, hordozói lettek a kozmikus hatásoknak, amelyek a Napról és a Holdról indultak ki, amikor az állatöv jelein áthaladtak. És amit aztán az emberi lelkek megtudhattak a titkokból ezek révén az emberek révén, az annak ismétlése volt, amit egykor az érzőlélek átélt. És azok az emberek, akik a kozmikus erőknek az állatövön keresztüli vándorlását képviselték, azok voltak „Artus király kerekasztalának lovagjai”.

Tizenketten voltak, akiket körülvett egy csapat, de ők voltak a lovagok vezetői. A többiek mintegy a csillagok sokaságát jelenítették meg, beléjük áramlottak azok az inspirációk, amelyek a világűrben szétoszlottak, a tizenkét lovag azonban az állatöv tizenkét irányából kapta az inspirációkat. És azokat az inspirációkat, amelyek a Nap és a Hold spirituális erőiből származtak, Artus király és hitvese, Ginerva jelenítette meg. Így vált emberivé a kozmosz „Artus király kerekasztalában. Amit a nyugati érzőlélek pedagógiai főiskolájának nevezhetünk, az Artus király kerekasztalától indult ki. Ezért mondja el a legenda – amely itt a belső titkokat külső tényekből merített képekben közli, amelyek ennek a kornak a hajnalán az emberi lélekkel történtek -, hogy Artus király kerekasztalának lovagjai körbejárták a Földet, és szörnyetegeket és óriásokat öltek meg. Amit itt a külső képek ábrázolnak, az arra a törekvésre utal, amelyek azokban az emberi lelkekben nyilvánultak meg, akiknek elől kellett járniuk az asztráltest erőinek a megtisztításában. Ezt fejezik ki a látó számára a szörnyekről, óriásokról és hasonlókról szóló képek. Amit tehát az érzőléleknek át kellett élnie az új misztériumok útján, az Artus király kerekasztalához kapcsolódott.

Amit ebben az újabb korban nyugaton az értelmi vagy kedélyléleknek kellett átélnie, azt ugyancsak megtaláljuk legenda-1 szerű ábrázolás formájában. Ezt a Szent Grál mondája fejezi ki. Az tehát, amit abból a korszakból kellett megismételni, amelyben a Golgotái Misztérium megtörtént, mindabban koncentrálódott, ami a Szent Grál titkából áramlott ki. És akik megértették a Szent Grált, azokra innen indultak ki azok a hatások, amelyek az értelmi vagy kedélylélekben játszódhattak le, ha meg akarták érteni korunkat. És ezeknek a hatásoknak még a jelen korban is ki kell terjedniük az emberi lélekre, ha a beavatáshoz akar jutni, meg kell értenie, hogy mi korunk tulajdonképpeni spirituális lényege. Sok-sok titok övezi a Szent Grált. Természetesen ma csak vázlatosan tudunk utalni ezekre a titkokra. Csak kiindulópont lehet későbbi, pontosabb fejtegetésekhez, amelyeket talán majd egyszer megtarthatunk a Szent Grál titkairól. A Szent Grál ugyanis mindazt tartalmazza – ha lényegét megértjük -, ami az újkori emberi lélek titkait jellemzi.

Nézzünk egy újkori beavatottat, miután énjével és asztráltestével megszabadult fizikai és étertestétől, kikerült azokból és kívülről visszatekint rájuk, nézzünk egy ilyen újkori beavatottat, és képzeljük magunk elé, hogy mit látott. Olyasmit látott, ami bizonyos vonatkozásban – ha az ember ezt nem érti teljesen – nyugtalanságra adhatott okot. És ez még ma is így van. A fizikai testbe és étertestbe beletagolódott valami, ami különböző irányokból mintegy áramlatokként átvonul rajtuk, mintha kötelek lennének. Ahogy az idegkötegek átvonulnak a fizikai testen, úgy tagolódik bele valami a fizikai testbe, csak finomabb módon, mint az idegek. Az okkult tekintet erről ezt mondja: nos, ez halott, annyira halott szubsztancia, hogy az ember tulajdonképpen egyfajta halott szubsztanciát hordoz a testében. Ami most halott, az ugyanaz, ami a születés és halál közti egész életben halálra van ítélve, de ami még eleven volt az emberiség fejlődésének keleti időszakában. Igen, az ember azt tapasztalja, hogy ma az emberi testekben van valami halott, ami korábban eleven volt. És kutatni kell utána, hogy tulajdonképpen mi az, ami mint valami zárvány az emberi testben halott, holott egykor eleven volt. Azt, hogy „halott” viszonylagosan kell érteni. Bár a környezet elevenné teszi, azonban az emberi testben vannak olyan irányulások és áramlatok, amelyek mindig hajlanak arra, hogy az elevent halottá tegyék. Ha azt keressük, hogy ezek honnan jönnek, akkor a következőket találjuk.

Egykor, a régi időkben az emberi lelkeknek volt egy bizonyos tisztánlátásuk, amely még az egyiptomi-káldeai kor utolsó időszakában is jelen volt, úgyhogy az ember, ha a csillagos égre feltekintett, nemcsak a fizikai csillagokat látta, hanem látta még azokat a szellemi lényeket, akik ezekkel a csillagokkal kapcsolatban álltak. Egészen más benyomást keltett az emberi lélekben, amikor az ébrenlét és az alvás között feltekintett az univerzumba és szellemiséget látott, mint amikor ma valamilyen tudományt tanulmányoz, vagy a szokásos mai tudatával éli az életét. De mindazok a lelkek, akik ma élnek, akik ma megtestesülnek, megtestesültek a régi egyiptomi-káldeai időkben is. Mindazok, akik ma itt ülnek, egykori testükből feltekintettek a csillagtérségekbe, részesültek az univerzum spirituális életében, és benyomásaikat így szerezték. Ez elraktározódott a lelkekben, és azok részévé vált. A mai lelkek mindegyike egykor feltekintett az univerzumba és spirituális benyomásokat szerzett, ugyanúgy, ahogy ma benyomást szerzünk a színek és hangok útján. Ez a lelkek alapjává válik, és azok ennek alapján építik fel a testet. A lelkek azonban ezt elfelejtik. A mai tudat számára ez már nincs a lélekben. És ami a lelkekben régen felépítő erő volt, amit akkoriban a lelkek felvettek magukba, az most nem tudja a testet építeni, az a fizikai test és étertest vonatkozó részét engedi elhalni. És ha semmi más nem történne, ha az ember tovább használná azt a tudományt, amely a külső fizikaiságra vonatkozik, akkor az ember egyre jobban leromlana, mert a lelkek azt, ami a fizikai test és étertest felépítéséhez és éltetéséhez tartozik, vagyis a szellemi világról való egykori benyomásokat elfelejtik.

A mai beavatandó ezt látja, és mondhatja: a lélek sóvárog az után, hogy megelevenítsen valamit a fizikai testben és az étertestben, de ezt hagynia kell elhalni, mert amit egykor felvett, az a mai tudatba nem kerül bele. Ez a mai beavatandó nyugtalanító benyomása.

Van tehát valami az emberben, aminek a lélek nem ura. Kérem önöket, hogy ezt a kijelentést vegyék komolyan, mert ez jellemzi a modem ember lényét, hogy van benne valami, ami nincs a lélek uralma alatt, ami mintegy halottként áll szemben az emberi organizmus eleven környezetével. És ahogy erre a halott dologra hatnak a luciferi és ahrimáni erők, egészen sajátságos módon és mértékben befolyás gyakorolnak az emberre. Miközben az ember egyre szabadabbá és szabadabbá válhat, a luciferi és ahrimáni erők belopóznak abba, ami kikerült a lélek uralma alól. Ez az oka annak, hogy a modem korban miért van olyan sok ember, aki – joggal – azt mondja, úgy érzi, mintha két lélek lakna benne, és mintha az egyik ténylegesen el akarna szabadulni a másiktól. A modem ember számos rejtélye, számos belső élménye alapszik azon, amit most elmondtam. Az úgynevezett Szent Grál nem volt más, és ma sem más, mint az, hogy a lélek eleven részét úgy kell ápolni, hogy ura lehessen annak, ami holttá vált. És Monsalvat, az a hely, ahol a Szent Grált ápolták, az az iskola volt, ahol az emberi lélek eleven részének meg kellett tanulnia azt, amire a keleti és egyiptomi misztériumokban természetszerűen nem volt szükség: meg kellett tanulnia, mit kell a lélek eleven részébe beleárasztani, hogy ura lehessen a fizikai test holttá vált és a lélek öntudatlanná vált részének. A középkori szemlélet ezért látta a Grál titkában azt, ami a görög-latin kor ismétlésére, az értelmi vagy kedélylélek élményeinek ismétlésére vonatkozott. Mert tulajdonképpen ebben gyökerezett leginkább az, ami feledésbe merült és holttá vált. Ezért kapcsolódik a Grál titka ahhoz, hogy az értelmi vagy kedélylelket újfajta bölcsesség hassa át.

Ha a középkori beavatott képekben akarta ábrázolni azt, amit meg kellett tanulnia, hogy lelkének elevenen maradt részét az új bölcsességgel hassa át, akkor a Szent Grál várára utalt, arra, ami mint új bölcsesség – ez ugyanis a „Grál” – ebből a várból indult ki. És amikor arra akart utalni, ami ezzel az új bölcsességgel ellentétes, akkor egy másik területre utalt, arra a területre, ahol mindazok a lények és erők garázdálkodtak, amelyek feladatuknak tekintették, hogy hozzáférkőzzenek az emberi test holttá vált és az emberi lélek öntudatlanná vált részéhez. Ez a hely, ahol jogosan – okkult értelemben jogosan – helyezték el a régi korok rossz szellemi lényeinek mindazon utódait, akik a keleti varázslások legrosszabb erőit hordozták magukban – nem a jó erőket, amelyek ugyancsak fennmaradtak – ez a terület, amely ebben a vonatkozásban a leggonoszabb volt, és a legellenségesebben állt szemben a Grállal, „Kastelmerveille” volt, gyűjtőhelye mindannak, ami az emberhez hozzáfért, az emberi testnek és léleknek ehhez a területéhez, ami ilyen karmikus sorsot viselt, ahogy erre utaltunk. Ami ma már inkább szellemmel áthatott, ami egyfajta bölcsességbe ment át, amelyet bárhová elvihetünk – mert mi most már a hatodik kultúrkorszakba való átmenetben élünk, ahol ezek a dolgok már nincsenek helyhez kötve – az ebben a középkori időszakban, ahogy erre „Az ember és az emberiség szellemi vezetése” című könyvemben utaltam, még bizonyos helyekhez kapcsolódott. Míg tehát a régi korokban ténylegesen magától értetődő, amikor bizonyos helyekre utalunk, úgy, hogy az ember odautazhatott egy bizonyos helyre, ha a megfelelő tanítást meg akarta kapni, ma azt kell mondanunk, hogy a bölcsességnek nem nagyon van helyi jellege, mert olyan korban élünk, amely átmenetet alkot a tér- és időbeli léttől az idő inkább szellemi formájába.

Míg az emberek Nyugat-Európában a Grál várára utaltak, a Grál ellenfeleinek vára egy másik helyen volt, ahová ha valaki eljutott, bizonyos ottani spirituális erők akár igen jó benyomást is kelthettek benne, másrészről viszont ezzel ellentétben más erők is jelen voltak, amelyeknek az utóhatásai még mindig érzékelhetők. Egykor ezen a helyen, mondhatnánk, teljesen a fizikai létben gonosz mesterkedések működése játszódott le, innen indult ki az a törekvés, hogy az emberi lélek öntudatlanná vált és az emberi organizáció holttá vált részét megtámadják. És mindez egy olyan alakban jelenik meg, aki mondaszerűen villan fel a középkorban, akit azonban a misztériumokban igen jól ismertek, egy olyan személyiségben, aki reálisan létezett a középkor közepén. Ez Klingsor volt, a „Terra de labur” hercege, vagyis egy olyan területé, amelyet a mai Dél-Kalabriában kell keresnünk. Onnan terjedtek szét a Grállal ellentétes vonulatok egészen Szicíliáig. Ahogy ma, ha Szicília földjére lépünk és okkult érzékkel rendelkezünk, érzékeljük a nagy Empedoklész működésének Akasha utóhatását – ezt már többször említettem -, ahogy ez jelen van Szicília atmoszférájában, úgy érzékelhető még ma is Klingsor gonosz utóhatása, aki egykor a tengerszoroson túli „Terra de labur” hercegségből jött, és kapcsolatban állt a Grálnak azokkal az ellenségeivel, akik ott megtelepedtek és létrehozták azt a várat, amelyet az okkultizmus és a legendák ,JKalot bobot”-nak neveznek.

Kalot bobot Szicíliában a középkor közepén annak az istennőnek a székhelye volt, akit Ihlisz-nok neveztek és Eblisz lánya volt. Minden rossz kapcsolat közül, amelyek a földfejlődés folyamán olyan lények között alakult ki, akiknek lelkében okkult erők voltak, az okkultisták számára az volt a legrosszabb, amely Klingsor és Iblisz, Eblisz lánya között jött létre. „Iblisz” már a nevében is rokonságot mutat „Eblisz”-szel, így hívják a mohamedán hagyományban azt az alakot, akit mi Lucifernek nevezünk. Eblisznek, a mohamedán Lucifernek egyfajta női aspektusa Iblisz, aki a maga gonosz mesterkedéseivel a középkor folyamán a Grál ellen küzdött, és a gonosz varázslóval, Klingsorral állt kapcsolatban.

Ezeket a dolgokat képekben kell kifejezésre juttatni, amelyek azonban realitásoknak felelnek meg. Absztrakt eszmékben nem lehet őket kifejezni. És ez az egész Grál elleni ellenségeskedés Iblisz várában, a Kalot bobot-ban játszódott le, ahová Sybille királynő menekült, fiával Wilhelmmel 1194-ben VI. Henrik uralkodása alatt. Minden a Grál ellen irányuló ellenségeskedés és aminek következtében Amfortas megsebesült, végül is arra a szövetségre vezethető vissza, amelyet Klingsor kötött Iblisz várában, Kalot bobottal. És mindaz, ami nyomorúságként és bajként Amfortason keresztül beszivárgott a Grálságba, ebből a szövetségből indult ki. Ezért van az, hogy a léleknek még ma is erősen fel kell vérteznie magát, ha annak a területnek a közelébe kerül, ahonnan mindezek az ellenséges hatások kiindultak, amelyek a Grál titkaira, az emberiség további fejlődésére vonatkoznak.

Ha a dolgot így nézzük, egyrészt látjuk a Grál birodalmát, másrészt Kastelmarveille gonosz birodalmát, amelyben az működik, amit Klingsor és Iblisz szövetsége létrehozott. És itt egy csodálatos módon, drámaian kifejeződő összjátékát látjuk annak, amit a legönállóbb, legbelső lelki rész – az értelmi vagy kedélylélek – tanúsított a külső támadások ellen. Az értelmi vagy kedélylélek az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakban még nem volt annyira bensőséges, mint amilyenné az ötödikben kellett válnia. A görög-római korban az volt a jellemző hogy a külvilágban élt, most visszahúzódott az ember belső világába, önállóbb és szabadabb lett. Ezért aztán mindenféle hatalmaktól – olyan okok miatt, amelyekre utaltunk – sokkal támadhatóbbá vált, mint a görög-latin korban. Az értelmi vagy kedélylélek egész változása abból indult ki, ami dadogva, mondaszerűen és mégis drámaian jelenik meg előttünk „Montsalvat” és „Kastelmarveille” ellentétében. Az értelmi vagy kedélylélek minden fájdalmát és minden küzdelmét átérezhetjük azokból az elbeszélésekből, amelyek a Szent Grálra vonatkoznak. Mindaz, aminek meg kellett változnia az újkori emberi lélekben, megmutatkozik annak számára, aki megismerkedik a misztériumokkal. Itt egy konkrét esetre kell utalnom.

Igen gyakran hallani olyan emberektől, akik ezekről a dolgokról még nem sajátítottak el megfelelő fogalmakat, hogy a következőket mondják: vannak olyan emberek, mint például Goethe, aki lelkében erről az emberi lélekről bizonyos titkokat hordoz, másrészt gyakran áthatja a szenvedély. Ezt olyan emberektől hallani, akik a Goethe-életrajzot külsőségesen fogják fel. És ténylegesen van valami Goethében, ha így nézzük, ami radikálisan fogalmazva „kettős természetnek” tekinthető. A felületes szemlélet ezt a két oldalt, nehezen tudja összhangba hozni: egyrészt előttük áll a nagy fennkölt lélek, aki a Faust második részének bizonyos szakaszaiban nyilatkozik meg, és aki a „Mesé”-ben az emberi lélek mély titkait juttatja kifejezésre, másrészt az ember szeretné mindazt elfelejteni, amit esetleg Goethe életrajzából tud, és csak annak a léleknek átadni magát, aki ilyesmire képes volt – ha csak ezt a lelket nézi. Goethénél tehát megjelenik a „másik természet”, ami őt kínozta, és számos vonatkozásban lelkiismeret-furdalást okozott neki, „az emberi, túlságosan emberi” természet.

Az ember kétféle természete a régi korokban nem vált így szét, nem tudott így különválni. Nem lehetett találni olyan embert, akinek az életrajza ilyen módon jelent volna meg, mint Goethéé, hogy olyan magasságokba emelkedjen, mint a Faust második részének egyes szakaszaiban, vagy a Mesé-ben, és lelkében ez így szétváljon. Ez a régi időkben nem volt lehetséges. Csak az újabb korban vált lehetségessé, mert az emberi természetben megjelent a lélek öntudatlanná vált része és az organizmus halott része. Ami eleven maradt, az megtisztulhat annyira, hogy helyet találhasson abban, ami a Mesé-hez vezet, a másik viszont ki van téve a külső világ támadásainak. És mert ide a jellemzett erők befészkelhetik magukat, bizonyos körülmények között csak igen csekély összhang jöhet létre az ember magasabb énjével. Csak azt kell megértenünk, hogy az a lélek, amelyik Goethében élt, egykor az egyiptomi beavatottakhoz tartozott, aztán Görögországban élt, ahol szobrász volt és ugyanakkor filozófus növendék. Aztán egy olyan inkarnáció következett a görög és a goethei között – valószínűleg csak egy -, amit még nem tudtam megtalálni. Ha mindezt szem előtt tartjuk, akkor láthatjuk, hogy egy ilyen lélek, amely a régi inkarnációkban az egész embert uralni tudta, amikor alászállt, valamit meg kellett hagynia az emberi természetben, amire a rossz erők befolyást gyakorolhattak.

Ez az, ami titokteljes és nehezen érthető Goethe természetében. De ugyanakkor ez az is, ami a modem kor embereinek oly sok titkát kifejezésre juttatja. Mindaz, ami itt az emberi lélek kettősségénél lejátszódik, mindenekelőtt az értelmi vagy kedélylelket ragadja meg, és azt tulajdonképpen két lélekre osztja, amelyek közül az egyik mélyen le tud merülni a matériába, a másik pedig fel tud emelkedni a szellemiségbe.

Ezt ábrázolja számunkra az „Artus király kerekasztalának lovagjaidban mindannak ismétlése, amit az új beavatott bizonyos értelemben átélt az érzőlélekben. Ami a Szent Grál körül csoportosul, azt ábrázolja, amit az újabb korban az érzelmi vagy kedélylélek átélhet. Mindannak, amit az embernek át kell élnie, hogy kettős természetének egy részét elég erőssé tegye ahhoz, hogy a szellemi világ titkaiba az újabb korban behatoljon, a tudati lélekben kell lejátszódnia. Ez az az új, aminek be kell következnie. És aminek a tudati lélekben kell lejátszódnia, az kifejeződik mindabban, ami Parzifal alakjában kristályosodik ki. Mindezek a legendák, amelyek Artus király kerekasztalához kapcsolódnak, a korábbi időknek az érzőlélekben lejátszódó élményeit, azok ismétlését ábrázolják, az összes legenda és elbeszélés, ami közvetlenül összefügg a Szent Grállal, Parzifáltól eltekintve, azt ábrázolja, amit az értelmi vagy kedélyléleknek kell átélnie. Ugyanakkor mindaz, ami Parzifál alakjában jut kifejezésre, az új beavatásnak ezt az eszményét – amennyiben az új beavatás a tudati lélektől függ – azokat az erőket ábrázolja, amelyeket éppen annak útján kell elsajátítanunk, amit tudati léleknek nevezünk.

Alapjában véve így ábrázolja az ember három lelki részének együttműködését az újkorban a hármas legendás alak. És ahogy a régi legendák útján át lehet érezni az emberi lélek mély titkait, úgy lehet átérezni ezeknek a legendáknak az útján az újabb kor mély misztériumi titkait. Nem felel meg a valóságnak, ha azt akarjuk állítani, hogy a beavatás a régi idők óta semmit sem változott, és hogy a mai nyugati embernek ugyanazokon a fokozatokon kell keresztülmennie, mint a régi korok emberének, vagy ahogy keleten ez ma is történik. A dolgok valójában úgy folynak le, hogy ami egy korábbi időpontra jellemző volt, az bizonyos népek számára még egy későbbi időpontba is áthúzódik. De sokkal inkább az az igaz, hogy az újabb idők egész beavatási folyamatának jóval bensőségesebb a jellege, sokkal erősebb követelményeket támaszt az ember belső világa számára, de bizonyos módon nem közvetlenül kapcsolódik az emberi természet külső mivoltához, úgyhogy a régi beavatáshoz képest azáltal kell a külsőt sokkal inkább megtisztítani, hogy a belső erős legyen és uralja a külsőt. A külső aszkézis, a külső gyakorlatok sokkal jobban hozzátartoztak a régi beavatáshoz, míg az újhoz inkább a lélek közvetlen fejlesztése tartozik, így a lélek éppen a maga belső világában határozott erőket fejleszt ki.

Minthogy a külső viszonyok olyanok, hogy az emberi természet halott zárványait csak hosszú idő alatt lehet legyőzni, ez a mai beavatandókat annyira nyugtalaníthatja, hogy azt kell mondanunk: korunkban és a további jövőben még sok hasonló olyan ember lesz, mint Goethe, aki lényének egy részével a magasba emelkedik, másik részével azonban „az emberivel, a túlságosan is emberivel” függ össze. Akik a korábbi inkarnációikban nem mutattak ilyen sajátosságokat, hanem éppen ellenkezőleg, a külső és a belső bizonyos harmóniájával rendelkeztek, amikor új inkarnációjukba kerültek, külső és belső organizációjuk között mély diszharmónia jöhetett létre. És akik ismerik az emberi inkarnációk titkait, nem érzik magukat megtévesztve, azáltal, hogy egy ilyen diszharmónia létrejöhet, mert az emberi ítélőképesség ezeknek a dolgoknak a fokozódásával azonos mértékben növekszik, aminek következtében a régi autoritás-princípium megszűnik. Ezért egyre inkább meg kell vizsgálnunk azt, ami a misztériumokból származik. Kényelmesebb lenne csak azoknak külső megnyilatkozására figyelni, akiknek tanítaniuk kell, mert akkor az ember nem bocsátkozik bele abba, hogy egy tény, amit tanítaniuk, mondaniuk és szellemileg tenniük kell, összefügg-e az emberi értelemmel és az ítéletmentes logikával. A legkevésbé sem kellene az emberi természet kettősségét védelembe venni, hanem a leghatározottabb értelemben meg kell követelnünk, hogy a lélek uralkodjon a külsőn. Azt kell tehát mondanunk, hogy az említett tények az újkori fejlődésnek teljesen megfelelnek.

Mert alapjában véve Klingsor és Iblisz utóhatásai, ha más formában is, de még mindig jelen vannak. Jelenleg egy olyan korszak előtt állunk, amelyben ezek a hatások, ezek a támadások, amelyek Klingsortól és Iblisztől indulnak ki, és az embert fokról-fokra megragadják, belopóznak az intellektuális életbe is, abba az intellektuális életbe, amely összefügg a modem képzéssel, és a modem tudomány népszerűsödésével. Amit az ember már régóta tanul, amit helyesnek tart, hogy a gyereknek átadja és beleplántálja, és amit az új képzés üledékéből merít, az nemcsak aszerint ítélhető meg, hogy valaki azt hiszi, hogy egészen okos, és azt mondja, hogy belátja a dolgokat és ezek feltétlenül igazak, hanem mindent aszerint kell megítélni, hogyan hat a lélekre, azt hogyan termékenyíti meg, és milyen benyomást tesz rá. És ha az ember értelmileg egyre okosabb és okosabb lesz, ahogy ma szokás az embereket „okosnak” nevezni, úgy fejleszti lelkében azokat az erőket, amelyek ebben az inkarnációban talán képesnek bizonyulnak arra, hogy hangadóak legyenek ott, ahol materialista vagy monista módon akarnak élni. Ekkor azonban elpusztít bizonyos eleven erőket, amelyeknek az ember organizmusában kell lenniük. És ha egy olyan lélek, amely csak ezt a sajátos modem képzést vette fel magába, a következő inkarnációjában megjelenik, akkor hiányozni fognak neki azok az erők, amelyekkel organizmusát rendben felépítheti. Minél értelemszerűen „okos” valaki egy korábbi inkarnációjában, annak a kornak a szemszögéből, amellyel szembekerülünk, annál „ostobább” lesz egy későbbi inkarnációban. Mert azok a kategóriák és fogalmak, amelyek csak a külső érzéki létre és az olyan eszmékre vonatkoznak, amelyek ezzel a külső léttel összefüggenek, a lélekben olyan állapotot hoznak létre, amely intellektuális vonatkozásban még egészen finom is lehet, de elveszti az intenzív erőket, amelyek az agyra hatnak, és azt használják. És ha a fizikai életben nem tudjuk az agyat használni, akkor ostobák leszünk.

Ha igaz lenne az, amit a materialisták állítanak, hogy az agy gondolkodik, ez mindazonáltal vigaszt adhatna számukra. Ez az állítás azonban nem igaz, mint ahogy az az állítás sem igaz, hogy a „beszédközpont” magától jött volna létre. Azáltal jött létre, hogy az emberek megtanultak beszélni, tehát a beszédközpont a beszéd eredménye. Így valamennyi agyi tevékenység a gondolkodás eredménye – és nem fordítva – a történelemben is. Az agyat plasztikusan a gondolkodás alakítja ki. Amikor olyan gondolatok alakulnak ki, amelyek ma mindennaposak, ha a gondolatokat nem hatja át a szellemiség bölcsessége, akkor a lelkek, amelyek ma csak a matériával foglalkoznak, a későbbi inkarnációkban nem lesznek képesek az agyat rendesen használni, mert az erők az agyat már nem tudják megragadni, mivel legyengülnek. Ez úgy van, hogy az a lélek, amelyik ma csupán a tartozik és követel megvalósításán fáradozik, vagy csak a kereskedelmi és ipari életben tevékenykedik, vagy csak a materialista tudományt szívja magába, olyan gondolati képekkel telítődik, amelyek a későbbi inkarnációkban fokozatosan elhomályosítják a tudatot, mert az agyat, mint valami nem plasztikus tömeget – ahogy ma az agylágyulás esetében – a gondolati erők már nem tudják megragadni. Ezért azoknak, akik belelátnak az emberiség fejlődésének ezekbe a mélyebb erőibe, mindazt, ami a lélekben élni képes, át kell hatniuk azzal, hogy a világot szellemileg fogják fel.

Ezért lehet az ember az újabb korban ismét kettős természetű. Azokba az erőkbe, amelyek a tudati lélekhez tartoznak, az embernek tudást kell felvennie, belső szellemi tudást, spirituális ismereteket. Le kell győznie azt a két területet, amelyet Parzifál legyőzött, le kell győznie a „tompaságot” és a „kételyt” a lélekben. Mert ha a tompaságot és a kételyt magával vinné egy következő inkarnációba, nem tudna abban eligazodni. Az embernek tudást kell szereznie a szellemi világról. Csak azáltal tud a lelki fejlődés az ötödik korszakból a hatodikba valóban gyümölcsöző módon átlépni, ha az emberi lélekben szétterjed az élet, ahogy Wolfram von Eschenbach mondja, mégpedig az az élet, amely szellemi tudást áraszt a tudati lélekbe.

Ez az új misztériumok eredményeihez tartozik. Ezek azok a fontos és jelentős eredmények, amelyeket a mai misztériumokból át kell venni, és amelyek a Grál-misztérium utóhatásai. A dolog azonban úgy van – ellentétben az összes régi misztériummal -, hogy valójában általánosan megérthető. Mert a lélek és az organizmus öntudatlan és halott erőit fokról-fokra le kell győzni azáltal, hogy a tudati lelket erőteljesen áthatjuk spirituális tudással, azaz megértett és felfogott spirituális tudással, nem pedig a tekintély útján elfogadott tudással.

Még az ilyen, ma elmondott dolgok is teljesen jól megérthetők, amikor meghallják azokat – hiszen megtalálni csak az tudja, aki látó módon ismeri meg a mai misztériumokat – ha mindazt fontolóra vesszük, amit a mai képzés, a mai tudás adni képes az embernek. És kell is, hogy alaposan megértsük őket! így aztán lehetséges talán, hogy néhány modem embernél, aki törekszik a magasabb világokba, külsőleg még látható valami az „emberi, túlságosan is emberi”-ből, vagy abból, ami által kiemelkedtek az emberiből, a túlságosan is emberiből. Igen, lehetséges, hogy a szellemiség fegyverzetén át még látható a „bohócruha”, mint Parafáinál. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy a lélekben jelen legyen a spirituális tudásra, a spirituális megértésre való törekvés, az a törekvés, ami olthatatlanul benne él Parzifálban, és ami őt végül is elvezeti a Szent Grál várához. Ha az ember jól megérti azt, ami Parzif álról elhangzik, megtalálhatja benne mindazt, ami a tudati lélek edzésére vonatkozik, és ami szükséges ahhoz, hogy a tudati lélek a helyes módon működjön, hogy az ember birtokolhassa azokat az erőket, amelyek egymásba fonódnak, és együttesen küzdenek az értelmi vagy kedélylélekben.

Minél inkább magába mélyed és önismeretre törekszik a mai ember, becsületes önismeretre, annál inkább azt fogja találni, mennyire tombol lelkében a harc az értelmi vagy kedély- lelken belül. Mert az „önmegismerés” ebben a vonatkozásban ma nehezebb dolog, mint ahogy sokan hiszik, és alapjában véve egyre nehezebb és nehezebb lesz. Mert ha valaki megkísérli, hogy önismeretre tegyen szert, és ha képes is arra, hogy számos vonatkozásban megfékezze magát és jellemessé váljon, gyakran alig veszi észre, amikor beáll az az időpont, hogy belső világa legmélyén a rejtett szenvedélyek és rejtett erők küzdeni kezdenek, és szétszakítják azt, ami az értelmi vagy kedélylélek területén található.

Mennyire jellemző korunkra az az ember, aki a megismerést és a tudást komolyan veszi! Ennek a belső életnek a nehézségei talán sohasem érintik azokat az embereket, akik valamilyen külső tudományos üzemben vagy abban látják az igazi tudást és megismerést, hogy azt szajkózzák, amit a külső tudományos élet sugall. Egy olyan léleknél azonban, aki komolyan veszi a megismerésre való törekvést, ez másképpen van, ha valóban betekint belső világába. Talán odafordul egyik vagy másik tudományhoz, keres és kutat, keresi, hogy eligazodjon az életben, azon, amit az emberi életben tapasztal. Ha egy kicsit keresett, azt hiszi, hogy ezt vagy azt tudja. Aztán tovább keres. És minél inkább keres a kor eszközeivel, annál inkább kétségei támadnak, és azok a lelkek, akik miután megkapták a kornak megfelelő képzést, beismerik, hogy semmit sem tudnak. Gyakran ők azok, akik a legkomolyabban és legőszintébben gyakorolják az önmegismerést.

Tulajdonképpen egyetlen komolyabb modem lélek sincs, akit ne mardosna a kétség. A modem lelkeknek meg kell ismerkedniük a mardosó kétséggel. Csak ekkor fognak teljes erővel belemerülni abba a szellemi tudásba, ami a tudati lélek számára természetes, és ami csak a tudati lélekből áradhat bele az értelmi vagy kedélylélekbe, hogy ott uralomra jusson. Ezért amit tudati lelkünk az okkult tudásból nyújt számunkra, azzal okosan át kell, hogy hassuk magunkat. Ezáltal belső világunkban egy olyan ént hívunk elő, ami bensőnkben igazi úr, igazi uralkodó lesz. Akkor, ha a modem misztérium lényegét megismerjük, saját énünkkel kerülünk szembe.

Így kell éreznie magát annak, aki a misztériumokhoz közelít, így kell szemben állnia önmagával, azon kell igyekeznie, hogy egyike legyen azoknak, akik Parzifál erényeire törekszenek, és aki mégis tudja, hogy ő valaki más is – az újabb kor említett viszonyai folytán, mivel ő az újabb kor embere – hogy ő a sebesült Amfortas is. Az új kor embere magában hordja ezt a kettős természetet: ő a törekvő Parzifál és a sebesült Amfortas. Ezért az önmegismerés útján így kell éreznie önmagát. Ebből áradnak aztán azok az erők, amelyeknek ebből a kettősségből egységet kell létrehozniuk, és az embert egy darabon tovább vinniük a világfejlődésben. Értelmi vagy kedélylelkünkben, belső világunk mélyén kell találkoznia a testileg és lelkileg bizonyos vonatkozásban megsebzett modem embernek, Amfortasnak és Parzifálnak, aki a tudati lelket ápolja. És nem találomra mondjuk, hanem magától értetődőnek, hogy az ember, hogy szabadságát elérje, át kell, hogy menjen Amfortas „sebesülésén”, Amfortast meg kell ismernie, hogy Parzifált is megismerhesse. Ahogy az egyiptomi kor sajátja volt, hogy az ember felemelkedjen a szellemi világba és megismerje Íziszt, a mai kornak az a sajátja, hogy ennek a világnak a spiritualitásából kiindulva spirituális módon jusson el a magasabb világokhoz. Korunknak nem igazi jellegzetessége, hogy az Amfortas-természetet le akarjuk tagadni. Minthogy a modem ember szívesen burkolózik a majába, megtörténhet, hogy Amfortast le akarja tagadni. Mert milyen jól hangzik, ha azt mondjuk: az emberiség mindig előre halad. Igen, de ez az előrehaladás egymásba fonódó utakon halad. És ahhoz, hogy az emberi természetben a Parzifál- erőket kialakítsuk, az emberben lévő Amfortas. természetet is meg kell ismernünk.

Ezzel a ciklussal mindenekelőtt arra törekedtem, hogy a legendákra támaszkodva megkíséreljem, hogy képeket mutassak be a mély lelki folyamatokról, és legalább sejtésszerűen elvezessem önöket a modem misztériumokhoz. Talán egyszer sikerül majd, hogy ha lehetséges, még világosabban mondjam el, amit a modem misztériumok a modem ember lényéről felfednek, arról a kettős természetről, amelyet az ember magában hordoz: Amfortasról és Parzifálról.

Jegyzetek

A MÁSODIK ELŐADÁSHOZ:

Friedrich Theodor Vischer (1807-1887) – német filozófus és esztéta

Gustav Theodor Fechner (1801-1887) – német fizikus és pszichológus

Matthias Jacob Schleiden (1804-1881) – német botanikus

A NEGYEDIK ELŐADÁSHOZ:

Klingsor – erdélyi születésű „fekete mágus”. Életrajzi adatai nem ismertek. Állítólag Merlin volt a példaképe. Wagner a Parzifál-ban szerepelteti.

Kalot-bobot – arab eredetű szó, Rudolf Steiner Wolfram von Eschenbach „Parsifal” c. műve alapján idézi.

Iblisz – a Korán értelmezése szerint engedetlen, lázadó angyal. Lényegében Luciferrel azonosítható

VI. Henrik (ur. 1190-97) – kegyetlen, zsarnoki hajlamú németrómai császár

Wolfram von Escenbach (kb. 1170-1220) – A középkori német lovagi költészet, a „Minnesang” egyik jelen képviselője.