Barion Pixel

GA145

Az okkult fejlődés hatása az emberre

10 előadás, 1913. márc. 20-29., Hága

Impresszum

Tartalom

Változások az emberi burkokban az ezoterika hatására. A húsétel és az alkohol hatása. Az egyes szervek és szervrendszerek önállóvá válása.

Hága 1913. március 20.

Olyan témáról szeretnék most beszélni, amely a jelen korban sokak számára fontos lehet, elsősorban azok számára, akik valamilyen módon arra törekednek, hogy a szellemtudományt ne pusztán elméletté tegyék, hanem szívükbe és lelkükbe vegyék fel. Ennek igazi élettartalommá kell válnia, olyasvalamivé, ami a jelenkori ember egész életébe beleáramlik. Nemcsak a tulajdonképpeni ezoterikusok számára fontos, hanem azok számára is, akik a szellem- tudományos gondolatokat fel akarják venni lelki erőikbe, hogy értesüljenek azokról a változásokról, amelyek az ember egész lényét átjárják, amikor olyan gyakorlatokat végez, amelyeket „A magasabb világok megismerésének útja” című könyvemben leírtam, és amelyek „A szellemtudomány körvonalai” második részében is, mintegy összefoglalásként olvashatók. De fontos lehet azok számára is, akik egyszerűen csak szívükkel és lelkükkel magukévá teszik a szellemtudományos gondolatokat. A szellemtudomány akár ezoterikusán, akár exoterikusann műveljük, bizonyos változásokat hoz létre az ember egész szervezetében. Az ember – ezt bátran kijelenthetjük – a szellemtudomány következtében más ember lesz, átalakítja egész felépítését. Mind a fizikai test, mind az étertest, de az asztráltest és az ember tulajdonképpeni énje is bizonyos módon átalakul azáltal, hogy a szellemtudományt valóban felveszi saját benső mivoltába. Egymás után fogunk beszélni azokról a változásokról, amelyeket ezek az emberi burkok az ezoterikusán vagy akár csak exoterikusan művelt szellemtudomány hatására átélnek.

Különösen nehéz az emberi test fizikai változásairól beszélni, egyszerűen azért, mert bár ezek a változások a fizikai emberi testben a szellemtudományos vagy ezoterikus élet kezdetekor fontosak és jelentősek, bizonyos fokig azonban gyakran mégis homályosaknak és csekély mértékűeknek nevezhetők. Fontos, jelentős változások történnek a fizikai testtel, de mégis külsőleg, a külső megismerés számára nem vehetők észre. Nem vehetők észre, azon egyszerű oknál fogva, mert a fizikaiság az, amit az ember belülről a legkevésbé tud alakítani, és mert azonnal veszélyek jelentkeznek, ha az ember az ezoterikus gyakorlatokat vagy a szellemtudományos foglalkozást úgy hajtja végre, hogy ezek a fizikai testben olyan változásokat idéznek elő, amelyeknek mértéke túlterjed azon, amin az ember még uralkodni tud. A fizikai test változásai bizonyos határok között maradnak, mégis fontos, hogy az ember tudjon valamit ezekről a változásokról, hogy azokat meg tudja magyarázni magának.

Ha tömör szavakkal akarnánk leírni azokat a változásokat, amelyek a fizikai testben az említett feltételek között végbemennek, akkor ezt kell mondanunk: ez a fizikai emberi test mindenekelőtt mozgékonyabb, és belsőleg elevenebb lesz. Mit jelent az, hogy mozgékonyabb lesz? A mindennapi életben a fizikai emberi test úgy áll előttünk, hogy egyes szervei összeköttetésben vannak, bizonyos módon kapcsolatban állnak egymással. Az egyes szervek hatása egymásba folyik. Azáltal, hogy az ember az ezoterikát vagy a szellemtudományt komolyan hatni engedi magára, az egyes szervek önállóbbakká, függetlenebbekké válnak egymástól. Az összes egyedi szerv függetlenebb lesz a többitől. A fizikai test egész élete bizonyos módon letompul, a szervek egyéni élete viszont megerősödik. Bár az egész élet letompulása és a szervek egyedi életének megerősödése csak csekély mértékű, mégis azt kell mondanunk: az ezoterika és a szellemtudomány befolyása következtében főleg a szív, az agy és a gerincvelő, de a többi szerv is önállóbb, elevenebb és mozgékonyabb lesz, és függetlenebbé válik egymástól.

Ha tudományosan akarnám kifejezni magam, ezt kellene mondanom: az egyes szervek a stabil egyensúlyi helyzetből labilisabb egyensúlyi helyzetbe kerülnek. Ezt a tényt jó tudni, mert az ember igen könnyen hajlik arra, hogy ha észrevesz valamit szerveinek e megváltozott egyensúlyi helyzetéből, azt a körülményekre fogja, és rosszul érezze magát, vagy beteg legyen. A mozgékonyságot, a szervek függetlenségét nem szokás így megérezni. Az ember csak akkor érzi, akkor érzékeli a szerveit, ha azok a normális állapottól eltérően működnek. Az ember megérzi, ha a szervei, még ha csak igen csekély mértékben is, de függetlenek lesznek egymástól; az ember ezt gyengélkedésnek, megbetegedésnek tartja. Látjuk tehát, mennyire elővigyázatosnak kell lennünk, éppen, ha a fizikai testről van szó. Természetesen lehet ez betegség is, de lehet pusztán a belső szellemtudományos élet kísérő jelensége. Ezért minden esetben egyénileg kell különbséget tennünk, de azt is meg kell mondanunk, hogy amit itt a szellemtudományos élet révén elérünk, az olyasvalami, ami egyébként is beletartozik az emberiség fejlődésének normális menetébe. Az emberiségfejlődés régebbi időszakaiban az egyes szervek függetlenebbek voltak egymástól, mint most a külső életben, és a jövőben még függetlenebbek lesznek. Ahogyan annak, aki a szellemtudományt elismeri, az élet és a megismerés különböző területein mindig elővételeznie kell a későbbi, az egész emberiség számára csak a jövőben megjelenő fejlődési fokokat, azt is el kell tudnia viselni, hogy e fokozatokkal szervei egymástól függetlenebbekké válnak. Az egyes szervekben és szervrendszerekben ez egészen enyhén, csendben is kifejeződhet.

Mondanék egy jellegzetes példát. Ismerik azt a jelenséget, amikor valaki helyhez kötött, amikor foglalkozása nem olyan, hogy sokat kellene utaznia, amikor mintegy összenőtt azzal a hellyel, ahol él. Ha vidékre megyünk, a vidéki emberek közé, azt fogjuk tapasztalni, hogy a mai városi népességhez képest, akik gyakran látogatnak vidékre, az ottani emberek össze vannak nőve a földjükkel, a klímájukkal, és ha más vidékre, más klímába kerülnek, nehézséget okoz számukra, hogy akklimatizálódjanak – ahogy ezt nevezni szoktuk-, hogy a lelkükben gyakran ellenállhatatlan honvágy él, vágyódás a föld után, amellyel összenőttek. Ez csupán azt kell, hogy jelentse számunkra, mennyire fontos az embernek – amit akkor vesz észre, amikor egy másik vidékre kerül -, hogy egész szervezetével alkalmazkodjon a vidékhez, a klímához.

Mindennapi életünkben ez az alkalmazkodás a teljes emberi organizmuson belül megy végbe. Bizonyos módon minden károsodik, ha a síkságról a hegyvidékre kerülünk, ha egy távoli vidékre jutunk. Az ezoterikusoknál vagy a szellemtudománnyal komolyan foglalkozóknál észrevehetően jelentkezik az, hogy nem az egész organizmusuk szenved kárt, hanem hogy a vérrendszerük, a vérkeringés elkülönül a szervezet többi részétől. A vérkeringésre nagyobb hatást gyakorol, ha az ember az egyik vidékről a másikra kerül. És aki különösen érzékeny erre, az megfigyelheti, hogy a pulzusán, a szívverésén érzékelhető, ha egyszerűen egy utazás folyamán az egyik helyről a másikra megy. Míg annak, aki az ezoterikával vagy a szellemtudománnyal, hogy úgy mondjam, nem jegyezte el magát, a szükséges akklimatizálódásnál ez erősen igénybe veszi az idegrendszerét, annál, aki az ezoterikával vagy a szellemtudományos élettel komolyan foglalkozik, csak kevéssé jelentkezik, visszahúzódik. Nála az ideg- és vérrendszer közötti belső kapcsolat a bensőséges szellemtudományos élet következtében elkülönül egymástól, és míg az idegrendszer függetlenebbé válik, a vérrendszer bizonyos mértékben érzékenyebb lesz a klíma és a vidék befolyásával szemben.

Ha az ember bizonyítékot akar az ilyesmire, ezt természetes úton kell keresnie, ott, ahol megtalálható, vagyis ha maga is hasonló helyzetbe kerül, ha maga is más helyre utazik. Kíséreljék meg, hogy megfigyelik magukat, és meg fogják látni, hogy az okkultizmus e ténye beigazolódik. Rendkívül fontos, hogy az ilyen tényeket megfigyeljük, egyszerűen azért, mert ezek fokozatosan kialakítanak egy bizonyos meghatározott érzékelő képességet. Aki szívében a szellemtudomány hívévé vált, az saját vérén megfigyelheti egy idegen város karakterét. Nem szükséges sokat tennie: saját vérén megfigyelheti, mennyire különböznek egymástól a föld egyes vidékei.

Ezzel szemben az idegrendszer más módon különül el a szervezet többi részétől. Aki a megadott módon szellemtudománnyal foglalkozik, fokról-fokra megfigyelheti, hogy, például a négy évszak közötti különbséget, nevezetesen a nyár és tél közötti különbséget egészen másképpen érzékeli, mint a jelenkor többi embere. A jelenkor átlagembere saját fizikai testénél tulajdonképpen leginkább csak a hőmérsékletkülönbséget érzi. Aki az említett módon lelkébe szellemtudományos tartalmakat vett fel, az nemcsak a hőmérsékletkülönbséget érzékeli, hanem idegrendszerében még egy bizonyos átélést is megkülönböztet, így például bizonyos gondolatokat, amelyek a fizikai agyhoz kötöttek, nyáron könnyebben fel tud fogni, mint télen. Nem mintha lehetetlen volna, hogy télen megértse ezt vagy azt a gondolatot, hanem kétségkívül tapasztalhatja, hogy nyáron ez könnyebb, úgyszólván könnyebben áramlanak a gondolatok, mint télen. Azt is meg lehet figyelni, hogy télen könnyebben válnak a gondolatok absztrakttá, nyáron pedig könnyebben válnak képszerűvé, szemléletesebbé. Ez abból adódik, hogy az eszköz itt a fizikai síkon, az idegrendszer, finomabban mozog együtt az évszakok változásával, belsőleg függetlenebb lesz a szervezet egészétől, mint egyébként.

A fizikai testben bekövetkező alapvető változás azonban az – és ez aggasztó méreteket ölthet -, hogy az ember fizikai testét erősebben kezdi érezni, mint korábban, a lelki élet szempontjából bizonyos mértékig érzékenyebbé, nehezebben elviselhetővé válik számára. Rendkívül nehéz ezt megvilágítani, ha az ember meg akarja magyarázni. Képzeljenek el egy poharat, amiben víz van, és a vízben só van feloldva, vagyis egy zavaros folyadékot. Képzeljék el – az ember normális állapotát tekintetbe véve -, hogy éterteste, asztrálteste és énje a folyadék, és fizikai teste fel van oldva benne, mint só. Most hűtsük le ezt a pohárban lévő folyadékot. A só lassan kiválik belőle, és azáltal, hogy önállóvá válik, egyre nehezebb lesz. Így válik ki az emberi lény négyes tagozódású szerkezetéből a fizikai test; összezsugorodott, ha csak kis mértékben is. Ezt teljesen szó szerint kell venni. Bizonyos módon összezsugorodott. Csak nem szabad ezt mereven elképzelni. Nem kell tehát attól félni, hogy a szellemtudományos fejlődés folyamán az tmber mély ráncokat fog kapni. Ez a zsugorodás egyfajta összesűrűsödés.

Ezáltal tulajdonképpen csak olyasvalami jelenik meg, amit nehezebb hordani, mint korábban. Az ember mozdíthatatlanabbnak érzi, mint azelőtt. Ehhez még hozzájárul, hogy a többi tag könnyebben mozgatható lett. Amit az ember korábban, amikor teljesen egészséges volt, egyáltalán nem érzett magán, amit jólesően énnek nevezett, azt ezután olyasvalaminek érzi, amit nehezebb cipelnie, amit elkezd a maga teljességében érezni. Különösen testének zárványait kezdi érezni; ezeket fizikai testén belül bizonyos módon eleve úgy érzi, hogy önálló léttel bírnak. És itt olyan kérdéshez jutunk, ami tulajdonképpen csak ebben az összefüggésben érthető meg – természetesen ezzel nem agitálni akarok, csupán a valóságot ismertetni a húsevés kérdéséhez.

Minthogy itt a fizikai testtel van dolgunk, ide kell illesztenünk a húsos és a növényi koszt hatásának leírását, általában a táplálkozás kérdését. Ezt csak epizódnak kell tekinteni annak megbeszélése során, hogy a szellemtudományos élet milyen hatást gyakorol az emberi burkokra. A táplálkozást úgy lehet jellemezni, mint a fizikai test kívülről jövő pótlását, regenerálását, azáltal, hogy külső szubsztanciákat vesz fel. Az ember viszonyát a táplálékához akkor értjük meg helyesen, ha megvizsgáljuk az egyéb természeti birodalmakhoz, mindenekelőtt a növényvilághoz való kapcsolatát. A növényvilág, mint az élet birodalma, a szervetlen anyagokat, az élettelen anyagokat bizonyos módon szervessé teszi. Az eleven növény léte feltételezi, hogy az élettelen anyagokat bizonyos módon – mint valami élő laboratóriumban – a szervesség egy bizonyos fokáig feldolgozza. A növényben tehát olyan élőlény áll előttünk, amely a természet élettelen termékeit bizonyos fokig szervessé teszi.

Az ember, mint fizikai organizmus, olyan szervezet, amely képes arra, hogy a szervezési folyamatot – ameddig a növény eljutott – átvegye, és azt a termékben továbbvigye. A magasabb emberi organizmus tehát abból áll, hogy az ember azt, amit a növény egy bizonyos fokig megszervezett, tovább szervezze. A dolgok egészen pontosan úgy állnak, hogy tulajdonképpen állandó kontinuitás áll fenn akkor, amikor az ember egy almát vagy egy falevelet letép, és megeszi. Ez egy állandó kontinuitás. Ha a dolgok úgy állnának, hogy mindig a legtermészetesebbet lehetne tenni, ezt mondhatnánk: a legtermészetesebb az lenne, ha az ember egyszerűen folytatná a szervezési folyamatot, ott, ahol a növény abbahagyta, azaz, a növényi szerveket úgy venné fel magába, ahogyan az kint megjelenik, és innen szervezné tovább. Ez egyenes vonalat hozna létre a szervezésben, ami sehol, semmilyen módon nem szakadna meg: az élettelen szubsztanciától a növényig, a szervezettség egy bizonyos pontjáig, és ettől a ponttól az emberi szervezetben tovább.

Vegyük most a legdurvábbat: az ember megeszi az állatot. Az állat olyan élőlény, amely a szervezési folyamatot továbbviszi a növénynél, egy olyan pontig, amely túlvezet a növényi organizmuson. Az állatról tehát azt mondhatjuk, hogy folytatja a növény organizációs folyamatát. Vegyük most azt, hogy az ember megeszi az állatot. Itt bizonyos módon a következő történik: az embernek most nincs szüksége arra, hogy belső erőihez forduljon, amit a növénynél kellett megtennie. Ha most itt el kellene kezdenie a táplálékot szervessé tenni, ott, ahol a növény abbahagyta, erőinek egy bizonyos részét erre kellene fordítania. Ha az állatot megeszi, ezek az erők felhasználatlanok maradnak, mert az állat a növény organizmusát már egy elég magas fokra felvitte, az embernek most csak innét kell elkezdenie. Azt mondhatjuk tehát: az ember a szervezést nem ott folytatja, ahol folytatnia kellene, hanem felhasználatlanul maradnak benne az erők, és a szervezésbe később kapcsolódik bele. Ha a növényt enné meg, átvenné az állattól a munka egy részét, és ezt neki kellene elvégeznie. Egy organizmus jóléte nem abból áll, hogy a lehető legkevesebbet végezze el, hanem abból, hogy minden erejét valóban működtesse.

Amikor az ember az állatot megeszi, úgy tesz azokkal az erőkkel, amelyekkel – ha csak növényt enne – organikus tevékenységet fejlesztene, mintha ezt mondaná: lemondok balkaromról és megkötözöm, úgy, hogy ne lehessen használni. Ha az ember állatot e- szik, így köti meg belül azokat az erőket, amelyeket egyébként előhívna, ha növényt enne. Tétlenségre ítél egy bizonyos mennyiségű erőt önmagában. Mindaz, amit így az emberi organizmusban tétlenségre ítélnek, ugyanakkor azt idézi elő, hogy az érdekelt szervezetek, amelyek egyébként tevékenyek lennének, megbénulnak, megkeményednek. Az ember tehát organizmusának egy részét megöli, de legalábbis megbénítja, ha állatot eszik. Organizmusának azt a részét, amelyet így az ember megkeményít, élete folyamán idegen testként hordozza magában. Ezt az idegen testet a mindennapi életben nem érzi. Ha azonban az organizmusa belsőleg mozgékony lesz, és szervrendszerei függetlenné válnak egymástól – ahogy ez a szellemtudományos életben megtörténik -, akkor a fizikai test, amely már egyébként is, ahogy leírtam, kellemetlenül érzi magát, most kezdi magát még kellemetlenebbül érezni, mert érzi magában az idegen testet.

Ahogy mondtam, ez nem agitáció, hanem csak az igazság közlése. És az állati táplálék másféle hatásával is meg fogunk ismerkedni, mert szükséges, hogy mindezt részletesen is megbeszéljük. Ezért a belső szellemtudományos élet előrehaladásával fokozatosan egyfajta undor alakul ki az állati táplálékkal szemben. Nem mintha arra volna szükség, hogy a szellemtudomány művelőinek megtiltsuk az állati táplálékot, hanem az egészségesen előrehaladó ösztönélet fokról-fokra tiltakozni kezd az állati táplálék ellen, nem igényli tovább, és ez sokkal jobb is, mint amikor az ember absztrakt elvek alapján lesz vegetárius. A legjobb az, ha a szellemtudomány odáig juttatja az embert, hogy utálatot, undort érezzen a húsétel iránt. Magasabb fejlődése szempontjából nincs sok értéke annak, ha az ember más módon szokik le a húsevésről. Azt mondhatjuk tehát: az állati táplálék olyasmit idéz elő az emberben, ami a fizikai test számára terhessé válik, és ezt a terhet megérzi. Ez az okkult tényállás egyik oldala.

Ezt azonban még más oldalról is jellemezni fogjuk. Másik példaként szeretném az alkoholt megemlíteni. Az embernek az alkoholhoz való viszonya is változáson megy át, amikor a szellemtudománnyal belsőleg komolyan és élő módon foglalkozik. Az alkohol ugyanis a természet rendjében még sajátságosabb helyet foglal el. Az emberi szervezetben nemcsak tehertételnek bizonyul, hanem kimondottan ellentétes erőt hoz létre. Mert ha a növényt nézzük, ez a maga organizmusában az alkoholt egy bizonyos pontig létrehozza – a szőlőt kivéve, ami ezen a ponton is túlviszi. Amit a többi növény megtakarít magának a fiatal csíra számára, mindaz az ösztönerő, ami egyébként csak a fiatal csíra számára gyűlik össze, és nem ömlik ki a növény többi részébe, az a szőlőnél bizonyos módon beleömlik a gyümölcsbe is. Ezért az úgynevezett erjedés révén, vagyis annak az átalakulása révén, ami itt a szőlőgerezdekbe beleáradt, és amit a szőlő magas feszültségben hordoz magában, olyasvalami termelődik, ami a növényen belül valójában egy sajátos erőként van jelen. Ezt az erőt okkult szempontból csak azzal az erővel lehet összehasonlítani, amit az ember énje gyakorol a vérre. Ami tehát a borképződésnél létrejön, ami az alkohol képződésekor mindig megtörténik, az az, hogy egy másik természeti birodalom termeli ki azt, amit az embernek kell kitermelnie, akkor, amikor énjével a vérre hat.

Tudjuk, hogy bensőséges kapcsolat áll fenn az én és a vér között. Ezt külsőleg már azáltal is jellemezni lehet, hogy ha az én szégyent érez, a szégyenpír kiül az ember arcára, ha viszont félelmet, aggodalmat érez, az ember elsápad. Az énnek ez a hatása a vérre, ami egyébként is jelen van, okkult szempontból teljesen hasonló ahhoz a hatáshoz, ami akkor jön létre, amikor a növényi folyamat visszafelé képződik, úgy, hogy ami a szőlő gyümölcsében van, vagy egyáltalán a növényiségből létrejön, alkohollá alakul át. Az énnek – ahogy mondtuk – a vérben normális körülmények között, nem kémiailag, hanem okkult módon, teljesen hasonló folyamatot kell létrehoznia ahhoz, ami a szervezési folyamat visszaalakulása, annak pusztán kémiaivá válása folyamán történik, amikor alkohol jön létre. Ennek az a következménye, hogy szervezetünkbe az alkohol révén felveszünk valamit, ami a másik oldalon úgy hat, ahogy az én a vérre. Azaz, az alkoholban egy ellen-ént veszünk fel magunkba, egy olyan ént, amely közvetlenül harcol szellemi énünk tevékenysége ellen. Az alkohol ugyanúgy hat a vérre, amint az én, csak a másik oldalról. Egy belső harcot robbantunk ki tehát, és alapjában véve mindaz, ami az énből indul ki, hatástalanná válik, ha az alkoholban ellenfelet állítunk vele szemben. Ez az okkult tényállás. Aki nem iszik alkoholt, az biztosítja magának azt a szabad lehetőséget, hogy énje hatást fejtsen ki a vérre. Aki viszont alkoholt iszik, úgy tesz, mint az, aki le akar bontani egy falat, az egyik oldalról szétveri, de ugyanakkor a másik oldalon felépítik azok, akik ellene szegülnek. Az alkohol élvezése folytán pontosan ugyanígy semmibe vész az énnek a vérre gyakorolt tevékenysége.

Aki a szellemtudományt életének szerves részévé tette, az ezért érzi úgy, hogy az alkohol a vérben közvetlenül küzd énje ellen, és ezért természetes, hogy az igazi szellemi fejlődés csak akkor mehet végbe könnyen, ha az ember nem szegzi szembe vele ezt az akadályt. Láthatjuk ebből a példából, hogy ami egyébként is jelen van, az a fizikai testben jelentkező megváltozott egyensúly következtében az ezoterikus vagy a szellemtudomány művelője számára érzékelhetővé válik.

Az emberi organizmus egyes szervei és szervrendszerei még sok más vonatkozásban is önállósítják magukat, és ezt az önállósodást még azáltal is jellemezhetjük, hogy a gerincvelő és az agy sokkal függetlenebbé válik egymástól. A táplálkozásról, a táplálkozás fiziológiájáról holnap tovább fogunk beszélni, ma azonban még az önállósodás témájánál szeretnék maradni. A gerincvelőnek az agytól való függetlenedése azáltal derülhet ki, hogy ha a lelket a szellemtudomány belsőleg áthatja, az ember fokról-fokra abba a helyzetbe kerül, hogy megérzi fizikai testén, vajon ez a fizikai organizmus nagyobb önállósághoz jutott-e. Ez ismét igen kellemetlen szituációt hozhat létre. Ezért olyan fontos, hogy a dolgot ismerjük. Előadódhat, például, hogy amíg az ember egyébként ura önmagának – ahogy mondani szokták -, az, aki tovább jut, hirtelen észreveszi önmagán, hogy néha mond olyan szavakat, amiket igazából nem állt szándékában mondani. Megy az utcán, és hirtelen észreveszi, hogy kimondott egy szót – esetleg ez a szavajárása – amit elhagyott volna, ha nem megy végbe nála az az önállósodás, amit a gerincvelőnek az aggyal szembeni önállósodásának nevezünk. Amit egyébként hátráltat, az a gerincvelőnek az agytól való önállósodása révén puszta reflex-jelenséggé válik. Magában az agyban is önállósul azonban egy rész a többitől: az agy belső részei lesznek önállóak a kívül elhelyezkedő részekkel szemben, míg ezek a mindennapi életben inkább együttműködnek a belső részekkel. Ezáltal mutatkozik meg, hogy az ezoterikus, vagy a szellemtudomány igazi képviselője számára az absztrakt gondolkodás nehezebbé válik, mint korábban volt, az agyban lassanként ellenállásra talál. A fejlődő antropozófus könnyebben tud képszerűen gondolkodni, mint elvont módon, inkább imaginatíve alkot képzeteket.

Ez olyasmi, ami a szellemtudomány néhány különösen buzgó képviselőjénél igen hamar könnyen észrevehetővé válik. Előszeretettel köszönt be azoknál, akik csak szellemtudományos tevékenységet folytatnak. Az emberek elkezdenek csak szellemtudományos könyveket olvasni, és csak arról gondolkodnak, nem azért, mert a szellemtudomány buzgó képviselői, hanem mert könnyebb számukra, hogy ezekbe az inkább spirituális fogalmakba beleéljék magukat. Minthogy ez – amíg a fizikai síkon vágyónk – az agy középső részét veszi igénybe, az absztrakt gondolkodás viszont az agy külső részeit, ezért alakul ki éppen a szellemtudomány néhány buzgó képviselőjénél az idegenkedés az absztrakt gondolkodással és az absztrakt tudománnyal szemben. Ezért fordul elő az is, hogy a szellemtudomány néhány képviselője bizonyos szomorúsággal veszi észre, hogy korábban jól ment neki az absztrakt gondolkodás, most viszont éppen ez kezd egyre nehezebbé válni számára.

Így válnak az egyes szervek és azok bizonyos részei viszonylagosan önmagunkban elevenebbé és önállóbbá. Ebből belátható, hogy aki ilyesmin keresztülmegy, annak számára valami új dolog jelenik meg. Korábban a jóságos természet az ő hozzájárulása nélkül hozta egymással szerveit a helyes kapcsolatba, most ezek a szervek önállóak lettek, függetlenedtek egymástól, és most inkább belülről kell erőket előhívni, hogy a szervek valóban ismét harmóniába kerüljenek. A szerveknek és szervrendszereknek ez a harmonizálása azáltal érhető el, hogy a szellemtudománnyal való minden rendes foglalkozásnál mindenekelőtt azt kell minduntalan hangsúlyozni, ami az ember önállóvá váló szervei feletti uralmat erősíti. Emlékezzenek ezért arra, milyen gyakran hangsúlyoztam, hogy tulajdonképpen irodalmunkban miért játszik olyan nagy szerepet az, amit néhányan egyszerűen csak úgy jeleznek, hogy kijelentik: ez rettenetesen nehéz. Gyakorta meglehetősen sajátságos választ kellett adnom, amikor azt mondták, hogy kezdőknek „A világ és az ember” című könyvem tulajdonképpen túl nehéz. Ezt kellett mondanom: nem szabad, hogy könnyebb legyen, mert ha könnyebb lenne, az emberek bizonyos szellemtudományos igazságokat könnyebben felvennének belső mivoltukba, és ezek aztán hatnának az agy egyes részeinek önállóságára. Ez a könyv azonban egy rendszeres gondolati struktúrában van megszerkesztve, amellyel az agy többi részeit is gyakorlatoztatni kell, nem pedig visszafejlesztem. Ez az a sajátságos dolog, ami egy ilyen okkult alapokon álló mozgalomnál szükségessé teszi, hogy ne csak arra figyeljünk, ami absztrakt értelemben helyes, és amit egyszerűen, tetszőlegesen lehet kifejezni, hanem, hogy egészséges módon fejezzük ki, és becsületes módon ügyeljünk arra, hogy a dolgokat ne csak a népszerűsítés kedvéért közöljük, úgy, hogy az ugyanakkor kárt okozzon. A szellemtudományban nemcsak arról van szó, hogy a megfelelő igazságokat könyvekben és szóban közöljük, hanem arról is, hogy hogyan írjuk le, és hogyan közöljük. És jobb, ha az, aki egy ilyen mozgalom támasza akar lenni, nem a népszerűség miatt teszi ezt vagy azt. Erre a területre még inkább vonatkozik, hogy a tiszta és becsületes igazság ismertetéséről van szó. És éppen akkor, ha az ember olyan kérdést tárgyal, mint az emberi burkok átalakítása a szellemtudományos élet következtében, akkor veszi észre csak igazán, mennyire fontos az, hogy a szellemtudományt a helyes módon tálja a világ elé.

Szeretném még megjegyezni, hogy azok az előadások, amelyeket tartani fogok, egy egészet alkotnak, és ezért azok a homályos pontok, amelyek egyesek lelkében az első előadáskor felmerülnek, el fognak oszlani.

A különböző táplálékok és az élvezeti cikkek belső átélése

Hága 1913. március 21.

Természetes, hogy a szellemtudomány képviselőihez sokkal közelebb áll az ezoterika vagy akár a szellemtudomány étertestre, asztráltestre és énre gyakorolt hatása, mint éppen a fizikai testre gyakorolt hatások. Mégis, a következő napokban, amikor majd az emberi természet szellemi részeit ebből a szempontból fogjuk megvizsgálni, az alapokhoz jutunk el, ha azt is szemügyre vesszük, amit a fizikai test változásairól el tudunk mondani. Kifejezetten ügyelnünk kell azonban arra, hogy azok a változások, amelyeket itt közlök, nem vonatkoznak az iniciáció legmagasabb fokaira, hanem inkább a kezdeti ezoterikus vagy szellemtudományos életre, és ezért bizonyos fokig általános jelentőségűek.

A tegnap elmondottakból láthatták, hogy jellegzetes hatások következtében az ember fizikai teste bizonyos módon elevenebbé, önmagában mozgékonyabbá válik, és hogy ezért kellemetlenné is válhat. Az ember ezt bizonyos fokig jobban átéli, mint a külső exoterikus, úgynevezett normális emberi életben. A többi buroknál is szeretnénk a növényi és állati táplálék közötti különbségről beszélni, főleg azonban a fizikai test szervezete és formátuma számára rendkívül nagy ez a különbség. Természetesen mindig hangsúlyozni kell, hogy nem lehet feladatunk az ilyen vagy olyan táplálkozási mód melletti propaganda, hanem azt mondhatjuk el, ami ezen a területen helyes és igaz, és a számításba jövő tények a lélek fejlődése folytán tapasztalati tényékké válnak.

Tapasztalható tény lesz mindenekelőtt az, hogy a fizikai buroknak az állati táplálékot inkább kell hordoznia, inkább kell magával cipelnie, mint a növényit. Tegnap hangsúlyoztuk, hogy a fizikai test mintegy összezsugorodik, a fejlődés folyamán kioldódik a magasabb szellemi részekből. Ha állati táplálékot adunk neki, akkor ez az állati táplálék – amit tegnap jellemeztünk – még abban is megnyilvánul, hogy olyasvalamiként éljük át, ami szilárd, idegen anyagként épül be az emberi szervezetbe, és amit – ha erős kifejezést használunk – úgy érzünk, mint valami cölöpöt, ami a húsban helyezkedik el. Ebben a vonatkozásban egy ezoterikus fejlődésnél jobban átéli az ember az állati táplálékban a földi nehézségi erőt, mint egyébként, és mindenekelőtt azt a tényt, hogy az állati táplálék az ösztönös akarati életet tüzeli fel. Az akarati életet, ami inkább öntudatlanul az indulatokban és szenvedélyekben folyik le, az állati táplálék feltüzeli.

Ezért teljesen helyes az a külső megfigyelés, ha azt mondják, hogy a háborúskodó népek inkább állati táplálékkal éltek, mint a békeszeretők. Ez azonban nem kell, hogy valami olyan hitre csábítson bennünket, mintha a növényi táplálék minden bátorságot és cselekvési erőt kiűzne az emberből. Meg fogjuk látni, hogy amit az ember bizonyos módon az állati táplálék elvonásával az ösztönöknél, agresszív szenvedélyeknél és indulatoknál veszít – mindezt még megbeszéljük az asztráltest leírásakor – azt belülről a lelkiség pótolja. Ez azonban összefügg az ember egész helyzetével és természeti birodalmainak a kozmoszhoz való viszonyával, és az ember, még ha a magasabb látást nem is éri el, fokról-fokra eljut egyfajta bizonyossághoz, annak bizonyosságához, amit az okkultista állapít meg az emberi élet és a kozmosz összefüggéseiről. Az ember eljut ennek bizonyosságához, ha a fizikai test mozgékonnyá és elevenné váló folyamatainak átélése révén saját teste útján megismerkedik a Föld táplálékként felhasznált szubsztanciáinak természetével és sajátosságaival.

Érdekes, például összehasonlítani háromféle élelmiszert kozmikus jelentőségük szerint: a tejet, és mindazt, ami vele kapcsolatos, a növényeket, és mindazt, ami velük kapcsolatos, és az állati táplálékot. Tej, növények és állat, mint táplálék, bizonyos módon összehasonlíthatók, ha az ezoterikus fejlődés folyamán fogékonyabbá válunk arra, amit ezeknél a táplálékoknál átélünk, és könnyebben át is tudjuk majd tekinteni azokat a bizonyítékokat, amelyek a külvilág értelmes szemléletéből adódnak. Ha a világot okkult módon kutatjuk, akkor a tej szubsztanciát megtaláljuk a Földön, de a naprendszer más planétáin nem. Ami az élőlényekben naprendszerünk más planétáin hasonló módon létrejön, az valami egészen más, mint a földi tej. A tej jellegzetesen földi. És ha általánosítani akarjuk, hogy mi a tej, azt kell mondanunk: minden planétarendszer élőlényének megvan a maga teje. Ha Földünk növényi rendszerét vizsgáljuk, és okkult módon összehasonlítjuk más planéták növényi rendszerét azzal, ami vele összehasonlítható, akkor azt kell mondanunk: bár a növények formái különbözőek a Földön és naprendszerünk más bolygóin, a földi növény belső mivolta mégsem csupán földi jellegű, hanem a naprendszerhez tartozik, azaz, Földünk növényei rokonságban vannak naprendszerünk már planétáinak növényeivel. A növénybe tehát bele van oltva valami, ami naprendszerünk más planétáin is megtalálható.

Ami az állatvilágot illeti, már abból is következik, amit a tejről mondtunk, és ezenkívül okkult módon igen könnyen megállapítható, hogy mint földi állatvilág radikálisan különbözik mindattól, ami hasonló jelleggel más planétákon található. Ha a tejnek, mint tápláléknak élményéhez fordulunk, akkor az okkultista tekintete számára az mutatkozik meg, hogy az embernek a tej azt jelenti – most az embernél akarunk maradni – ami őt úgyszólván a Földhöz, planétánkhoz láncolja, ami őt összeköti a földi emberi fajjal; egy közös fajhoz, az emberi fajhoz tartozóvá teszi. Hogy az ember burokrendszerét tekintve is egy egészet alkosson, ez azáltal jön létre, hogy az élő az élő számára állati értelemben véve táplálékot készít. Azt mondhatjuk: mindazt, amit a tej, mint táplálék az emberi organizmusba belevisz, az hozzájárul ahhoz, hogy emberi földi teremtmény legyen, összekapcsolja őt a földi viszonyokkal, de tulajdonképpen nem bilincseli a Földhöz. A Föld polgárává teszi, de nem akadályozza meg abban, hogy az egész naprendszer polgára legyen.

Másképpen van ez a húsétellel. A húsételt abból a birodalomból vesszük, amely kifejezetten földi, és nem úgy, mint a tejet az emberi vagy állati élőlények közvetlen életfolyamataiból, hanem az állati szubsztanciának abból a részéből, amely már előkészült az állat számára. A húsétel az embert kimondottan a Földhöz láncolja, úgy teszi őt földi teremtménnyé, hogy ezt kell mondanunk: amennyire az ember áthatja organizmusát a húsétel hatásával, annyira kivonja magát azok alól az erők alól, amelyek a Földtől eloldanák. A húsétel által eminens értelemben kapcsolódik össze a Földplanétával. Amíg a tej arra teszi képessé, hogy a Földhöz úgy tartozzon, mint ami fejlődésének egy átmeneti állomása, a hús arra ítéli az embert – amennyiben más nem emeli ki ebből -, hogy földi tartózkodását tartóssá tegye, olyanná, amihez teljesen hozzáidomul. Az az elhatározás, hogy tejet fogyasztunk, ezt jelenti: a Földön akarok tartózkodni, hogy missziómat be tudjam tölteni, de nem kizárólag itt akarok lenni. A húshoz való ragaszkodás viszont ezt jelenti: a földi lét annyira tetszik nekem, hogy lemondok minden égiről, szívesebben oldódnék fel boldogan és teljes egészében a földi viszonyokban.

A növényi táplálék olyan, hogy a szervezetben azokat az erőket teszi elevenné, amelyek az embert egyfajta kozmikus kapcsolatba hozzák az egész bolygórendszerrel. Amit az embernek véghez kell vinnie, amikor a növényi táplálékon saját organizmusában tovább kell dolgoznia, az olyan erőket ösztönöz, amelyeket az egész naprendszer tartalmaz. Az ember tehát fizikai burkát tekintve a naprendszer erőiben részesül, nem idegenedik el azoktól, nem szakad ki belőlük. Ez olyasvalami, ami a lelket bizonyos vonatkozásban valóban fokról-fokra át tudja hatni – amennyiben az szellemtudományosán vagy ezoterikusán fejlődik a növényi táplálékkal nem a földi nehézkedést veszi fel magába, hanem olyasvalamit, ami a Napnak, vagyis az egész bolygórendszer központjának a sajátja. Az organizmus könnyedsége, amit a növényi táplálék nyújt, túlemelkedik a földi nehézkedésen, és egy bizonyos belső, mondhatnánk az ízlelő-érzékhez hasonló, fokozatosan kialakuló átélő képesség számára lehetővé teszi az emberi szervezetben, hogy érzékelje: ez számára, organizmusa számára olyan, mintha bizonyos fokig a napfényt – ami a növényben oly hosszú ideig munkálkodott – lényegében valóban együtt érezné a növénnyel.

Amit elmondtam, abból láthatják, hogy éppen az okkultisták ezoterikus fejlődésénél óriási jelentősége van annak, hogy ne láncolják magukat a Földhöz, a földi nehézkedéshez azáltal, hogy húst fogyasztanak, ha ezt individuális és öröklési viszonyaik folytán nélkülözni tudják. A tulajdonképpeni döntés mindig az egyes ember személyes viszonyai szerint kell, hogy megtörténjen. Az egész emberi fejlődés igazi könnyebbségét fogja tehát jelenteni, ha az ember tartózkodni tud a hús élvezetétől. Ezzel szemben bizonyos fokú kétkedéssel kell fogadni, ha valaki olyan értelemben lesz fanatikus vegetárius, hogy mindenféle tejet és tejterméket is kerülni akar. A lélek szellemivé fejlesztésénél ez bizonyos veszélyeket rejthet magában, mégpedig azért, mert az ember azáltal, hogy kerüli a tej és minden tejjel összefüggő termék élvezetét, könnyen oda jut, hogy bizonyos módon szeretni kezdi azt, ami őt a Földtől eltávolítja, és könnyen elveszti azokat a szálakat, amelyek a Földhöz kötik, és földi emberi mivoltának kiteljesítésére ösztönzik. Ezért nagyon kell ügyelni arra, hogy bizonyos értelemben jó, ha ez a szellemtudományra törekvőt nem teszi fanatikusan spirituális rajongóvá azáltal, hogy a fizikai burokban olyan nehézségeket hoz létre, amelyek ezt a fizikai burkot el akarják szakítani a földi-emberivel való minden rokonságtól.

Ezért, hogy ne váljunk túlságosan a lelki fejlődésre törekvő különcökké, hogy ne idegenedjünk el az emberi érzésektől és az emberi törekvésektől itt a Földön, jó, ha mint földi vándorok, bizonyos fokig megterheljük magunkat azzal, hogy tejet és tejterméket fogyasztunk. Ez módszeres edzés lehet annak számára, aki nem arra törekszik, hogy csak a szellemi világokban éljen, és ezáltal elidegenedjen a Földtől, hanem arra, hogy betöltse földi feladatát, módszeres edzés lehet arra, hogy ne csak vegetárius legyen, hanem emellett tejet és tejterméket is fogyasszon. Ezáltal organizmusa, fizikai burka rokonságba kerül a földdel és az emberiséggel, de nem úgy, hogy a Földhöz láncolja magát, hogy elnehezül a földi létben, ahogy ez a hús élvezetekor történik.

Mindenféleképpen érdekes tehát, ha látjuk, hogy ezek a dolgok hogyan függenek össze a kozmikus titkokkal, és hogy ezeknek az ismerete révén követni tudjuk a táplálékok tulajdonképpeni hatását az emberi szervezetben. Mint olyan emberek, akik az okkult igazságok iránt érdeklődnek, egyre jobban át kell, hogy hasson bennünket az a tudat, hogy ami a Földön megjelenik – és földi létünkhöz mindenekelőtt fizikai testünk tartozik hozzá -, az nemcsak a földi erőktől és viszonyoktól függ, hanem teljes mértékben függ a földön kívüli kozmikus világ erőitől és viszonyaitól is.

Ez a függés azonban különböző. Ha például az állati fehérjét nézzük, tisztában kell lennünk azzal, hogy ahogyan az a tyúktojásban jelen van, nem pusztán annyiból áll, amit a vegyészek az analízis során találnak benne, hanem, hogy az a maga felépítésében kozmikus erők eredménye. A fehérje a maga felépítésében a kozmikus erők olyan terméke, amit tulajdonképpen lényegében csak azok a kozmikus erők hatnak át, amelyek előzőleg magára a Földre hatottak, legfeljebb még a Földet kísérő Holdra. Az állati fehérjére ható kozmikus befolyás tehát közvetett. A kozmosz erői nem közvetlenül, hanem közvetve hatnak a fehérjére, először a Földre hatnak, aztán a Föld hat vissza az állati fehérje összetételére a maga erőivel, amelyeket a kozmosztól kapott. Legfeljebb a Hold részes ebben, de csak úgy, hogy először megkapja a kozmoszból származó erőket, majd ezeket kisugározza, visszahat az állati fehérjére. Aki okkult tekintettel át tudja látni ezeket a dolgokat, és az állat legkisebb sejtjében, tehát a tojásfehérjében is láthatja, hogy abban nemcsak a földi, fizikai és kémiai erők vannak jelen, hanem a legkisebb sejt is, mondjuk a tyúktojásé, azokból az erőkből épül fel, amelyeket a Föld a kozmosztól kap. Amit fehérjének nevezünk, az közvetlenül függ tehát össze a kozmosszal, ez az állati fehérje-szubsztancia azonban, ahogy ez a Földön előfordul, nem tudna fennállni, ha a Föld nem létezne. Közvetlenül a kozmoszból nem tudna létrejönni: teljes mértékben annak a terméke, amit a Földnek először a kozmoszból kell kapnia.

Másképpen van ez, például azzal, amit zsírszubsztanciának ismerünk, az élőlények zsírszubsztanciájának, ami azoknál az embereknél, akik állati táplálékot fogyasztanak, e táplálék egy részét alkotja. Az állati zsírról van tehát szó. Amit zsírszubsztanciának nevezünk, akár kívülről veszi fel az ember, akár saját szervezetében hozza létre, az egészen más kozmikus törvények szerint épül fel, mint a fehérje-szubsztancia. Míg ennek kialakításában azok a kozmikus erők vesznek részt, amelyek a formaszellemektől származnak, a zsírszubsztancia felépítésében kiváltképpen azok a lények vesznek részt, akiket mozgásszellemeknek nevezünk. Fontos ezeket a dolgokat megemlíteni, mert csak ezáltal értjük meg, milyen bonyolult dolog is az, amit a külső tudomány oly végtelenül könnyűnek képzel el. Egyetlen élőlényt sem lehetne egyrészt fehérje-szubsztanciával, másrészt zsírszubsztanciával ellátni, ha a kozmoszban nem működnének együtt – még ha közvetve is – a formaszellemek és a mozgás szellemei. Azokat a hatásokat tehát, amelyekről tudjuk, hogy a különböző hierarchiáktól indulnak ki, az emberi burkot összetevő szubsztanciákig követjük.

Ezért a szellemtudományos fejlődésben lévő lélek átélései is differenciáltabbak, mozgékonyabbak lesznek, attól függően, amit a fizikai burok tojásfehérjeként vagy zsírként hordoz magában. Ez egy kettős érzés. Ami a normális külső életben az embernél egyetlen érzésben folyik össze, azt az, aki okkultan fejlődik, összevisszaságban érzékeli: vagyis, hogy mi a feladata a szervezetben a zsírnak és mi a fehérje-szubsztanciának. Míg az egész fizikai organizmus mozgékonyabb lesz, a fejlődő lélek megtanulja, hogy saját testénél kétféle érzést különböztessen meg. Az egyik egy olyan érzés, amely mintha belsőleg hatna át bennünket, úgy érezzük: ez állít össze bennünket, ez adja testalkatunkat – magunkban érezzük a fehérje-szubsztanciát. Ha viszont azt érezzük: ez közömbössé tesz bennünket belső lezártságunkkal szemben, mintha saját formánk fölé emelne, flegmatikussá tesz bennünket saját belső emberi érzéseinkkel szemben; ha tehát érzéseinkhez valamiféle flegma társul ezekkel az érzésekkel szemben, amelyek igen élesen differenciálódnak egy szellemtudományos fejlődésnél, akkor ezek az érzések a fizikai burokban lévő zsírszubsztancia átéléséből származnak. A belső átélés a fizikai burok tekintetében tehát bonyolultabbá válik.

Az érzékelés különösen élessé válik, ha a keményítő, vagy a cukorszubsztancia átéléséről van szó. A cukor különösen jellegzetes; mindenekelőtt az ízlelés tekintetében igen élesen különbözik a többi szubsztanciától. Ezt a különbségtételt a mindennapi életben igen jól észre lehet venni, nemcsak a gyerekeknél, hanem néha az idősebbeknél is a cukor-szubsztancia iránti vonzódásban; a különbségtétel azonban szokás szerint nem teljed túl az ízlelésnél. Ha a lélek fejlődésben van, átéli mindazt, amit a cukorszubsztanciában felvesz magába, vagy ami abban rejlik, mint olyasvalami, ami számára belső szilárdságot ad, ami őt belsőleg támogatja, és egyfajta belső egoizmussal hatja át. E tekintetben a cukrot bizonyos fokig dicsőíteni lehet. Éppen az veheti észre gyakran, aki lelkileg fejlődik, hogy olykor szüksége van valamiféle cukor felvételére, mert a lelki fejlődésnek oda kell eljutnia, hogy egyre önzetlenebb legyen. A lélek a szabályos szellemtudományos fejlődés folyamán magától önzetlenné válik. Hogy az ember, akinek fizikai teste következtében már missziója van a Földön, ne veszítse el én-organizmusának kapcsolatát a Földdel, jó, ha a fizikaiságban egyensúlyt teremt, ott, ahol az egoizmusnak nincs olyan nagy jelentősége, mint a moralitásban. A cukor fogyasztása folytán, mondhatnánk, egyfajta ártatlan egoizmus teremtődik meg, ami egyensúlyt hozhat létre a morális szellemi területen szükséges önzetlenséggel szemben. Egyébként túlságosan könnyen előfordulhat, hogy az ember nemcsak önzetlen lesz, hanem álmodozó és fantaszta, és elveszti a földi viszonyok egészséges megítélésének képességét. Ehhez a táplálkozáskor bizonyos pótlékot talál a cukorban, lehetőséget ahhoz, hogy a szellemi világhoz való mindenfajta közeledése ellenére mindkét lábával a Földön álljon, és egy egészséges földi nézőpontot sajátítson el.

A dolgok bonyolultak, de minden bonyolulttá válik, ha az ember az élet igazi titkaiba akar behatolni. Olykor éppen az érzi úgy, aki lelkében szellemtudományosán előrehalad, hogy szüksége van-e cukor fogyasztására, nehogy egyfajta hamis önzetlenség, nevezetesen saját személyisége elvesztése kerítse hatalmába. A cukorfogyasztást azután úgy éli át, hogy ezt mondhatja: most hozzáteszek magamhoz valamit, ami anélkül, hogy morálisan tompítana, akaratlanul is egyfajta ösztön útján bizonyos szilárdságot, bizonyos egoitást ad. Egészében véve azt lehet mondani, hogy a cukorfogyasztás az ember személyiség-jellegét fizikailag növeli. Ezt annyira szilárdan állíthatjuk, hogy azt lehet mondani: azok az emberek – természetesen mindezt egészséges határok között szabad csak tartani -, akik bizonyos módon a cukor élvezetének hódolnak, már fizikai testükbe is könnyebben kidomboríthatják személyiségjellegüket, mint azok, akik ezt nem teszik. Ezek a dolgok elvezethetnek annak megértéséhez is, amit az ember külsőleg megfigyel. Azokban az országokban, ahol az emberek statisztikailag kevés cukrot fogyasztanak, személyiség-jellegük kisebb mértékben nyilvánul meg, mint ott, ahol nagyobb a cukorfogyasztás. Ha olyan országokba megyünk, ahol az emberek sokkal személyesebben lépnek fel, ahol úgyszólván mindenki önmagában érzi magát, azután innen olyan országokba, ahol az emberek, mondhatnánk, inkább az általános néptípust képviselik, már külső fizikai természetük szerint is személytelenebbek, azt fogjuk találni, hogy az előző országokban sok cukrot fogyasztanak, az utóbbiakban keveset.

Ha a táplálék-szubsztanciák ilyenfajta átélésénél túlmenően még szembetűnőbb fogalmakat akarunk, akkor ezeket megtalálhatjuk az úgynevezett élvezeti cikkeknél. Ezek különösen kedveltté váltak a külső életben, elsősorban a tea és a kávé. Amit azonban az átlagember a kávénál és a teánál átél, azt sokkal nagyobb mértékben éli át az, aki szellemtudományos fejlődésben van. Ahogy mondtam, mindez nem agitáció a kávé mellett vagy ellen, hanem a dolgok ábrázolása a maguk valóságában, és kérem, hogy ezt ebben az értelemben is fogják fel. A kávé már a teljesen normális emberi életben is izgatóan hat az emberi természetre, a tea ugyancsak. Ezt az izgató hatást azonban, amit a kávé és a tea gyakorol a szervezetre, a szellemtudományos fejlődésben lévő lélek elevenebben érzi. A kávéról, például azt lehet mondani, hogy úgy hat az emberi szervezetre, hogy az ezáltal bizonyos módon étertestét kiemeli a fizikai testből, de úgy, hogy a fizikai test az étertest szilárd alapjának érzi magát. Ez a kávé specifikus hatása. A kávé élvezetekor tehát a fizikai és étertest valamennyire differenciálódik, de úgy, hogy a fizikai test a maga formai tulajdonságaiban a kávé hatására úgy érzi, mintha belesugározna az étertestbe, mintha szilárd alapja lenne annak, amit azután az étertest átél. Ez valóban nem akar agitáció lenni a kávé élvezetére, mert mindez a fizikai síkon történik, és az ember teljesen önállótlan lénnyé válna, ha ennek az élvezeti cikknek a fogyasztásával akarná rendbe hozni magát. Csak a hatását akarom jellemezni.

Minthogy azonban a következetes, logikus gondolkodás nagymértékben függ a struktúrától, a fizikai test formájától, a kávé sajátos hatása következtében, ami a fizikai test fizikai struktúráját élesebben határolja körül, fizikailag a logikai következetességet segíti elő. A kávé élvezete az embert a maga logikai következetességében, a tényeket figyelembevevő következetes gondolkodásban támogatja. És azt lehet mondani, hogy, még ha egészségére nézve aggasztó is lehet, ha sok kávét iszik, ez éppen azoknál, akik a szellemi élet magasabb régióiba akarnak felemelkedni, egyáltalán nem haszontalan. Némelykor egészen jól lehet a logikai következetességet kávéval ösztönözni. Azt mondhatnánk, egészen természetesnek tűnne, hogy akinek foglalkozásából eredően, például írnia kell, és nem találja meg logikusan az egyik mondatot a másik után, és szeretné, ha minden a tollából jöhetne elő, az kávéval ösztönözheti magát. Ez teljesen érthetőnek látszik annak számára, aki ezeket a dolgokat egészen azok titokteljes, okkult alapjaiig megérti. Ha már az ilyen élvezet – minthogy a Föld polgárai vagyunk – olykor szükséges is a személyes individuális körülmények szerint, hangsúlyoznunk kell, hogy a kávé élvezete, minden káros hatása mellett sokban hozzájárulhat ahhoz, hogy a megfontoltságot növelje. Nem mintha tanácsolni kellene, mint a megfontoltság eszközét, hanem azt kell mondanunk, hogy képes a megfontoltságot növelni, és ha az, aki szellemtudományos fejlődésben van, és hajlamos arra, hogy gondolataival helytelen kanyarulatokat végezzen, nem éppen rossz, ha megjegyzi, hogy a kávéval valamennyire megfontoltabbá teheti magát.

Másképpen állnak a dolgok a teával. A tea hasonló hatást idéz elő: a fizikai és éteri természet egyfajta megkülönböztetését. Bizonyos módon azonban kikapcsolja a fizikai test struktúráját. Az étertest fluktuálása jobban a jogaiba lép. A teafogyasztás következtében ezért a gondolatok csapongóvá válnak, kevésbé lesznek alkalmasak arra, hogy a fényekhez kapcsolódjanak. A tea élvezete olykor a fantáziát is nem túl szimpatikus értelemben ösztönzi, nem a valósághoz és a körülményekhez igazodva. Ezért azt lehet mondani, hogy érthető, ha olyan társaságokban, ahol sok függ attól, milyen gondolat-villámokat enged el az ember, milyen sziporkázóan szellemes, szívesen használják ösztönzésként a teát. Másrészről viszont az is érthető, hogy ha a tea élvezete elharapódzik, bizonyos módon közömbösség jöhet létre azzal a követelménnyel szemben, amely az emberben fizikai földi testének egészséges struktúráját akarja elérni. Az álmodozó fantasztikum, és egy bizonyos gondtalan nemtörődömség, ami szívesen szemet huny a megfontolt külső élet követelményei fölött, könnyen elérhető a tea fogyasztásával. Így annál, aki szellemtudományos értelemben fejlődik, nem nézi az ember szívesen, ha teát fogyaszt, mert a tea élvezete könnyebben vezet a sarlatánsághoz, mint a kávé. Az utóbbi megfontolttá tesz, az előbbi sarlatánszerűbbé, ha a szavakat kiélezve használjuk. Ezek mind olyan dolgok, amelyeket átélhetővé tesz az a mozgékonyság, ami a fizikai burkokban bekövetkezik, ha az ember szellemtudományos fejlődésen megy keresztül.

Csak hozzátenni szeretném – erről tovább lehet meditálni, vagy meg lehet próbálni valóban átélni az ilyen dolgokat -, hogy ha a kávé élvezete a fizikai testbe egyfajta megfontoltságot visz be, míg a teáé a sarlatánságot segíti elő, a csokoládé leginkább a filiszterséget. A közvetlen átélésben, amikor a fizikai burok mozgékonyabbá válik, a csokoládét, mint a tulajdonképpeni filiszter italt lehet érzékelni. A csokoládé ezért nagyon jól ajánlható filiszter-ünnepekre, és – bocsássák meg ezt a közbevetést – teljesen érthető, hogy családi ünnepeken, születésnapokon, névnapokon bizonyos körökben bizonyos ünnepélyességgel csokoládét isznak. Azután, ha ezeket a dolgokat, tehát az élvezeti cikkeket szemügyre vesszük, ez még jelentőségteljesebb módon jelenik meg előttünk, mert amit egyébként az élelmiszereknél átélünk, az a szokásos normális külső életbe belesugárzik, de nemcsak úgy, hogy csak a szubsztanciálist vesszük észre, amiből a test összeáll, és folytonosan megújul, hanem azt is észrevesszük, amit tegnap említettem, a szervek belső szétesését és egymástól való elkülönülését. Ez a fontos, és ez a jelentőségteljes.

És itt különösen ki kell emelni, hogy az okkult szemlélet számára érthetővé válik a fizikai buroknak a fizikai szívvel kapcsolatos élménye. Az ember fizikai szíve az okkultista számára rendkívül érdekes, rendkívül jelentőségteljes szerv, mert a fizikai emberszívet csak úgy lehet megérteni, ha az ember minden kölcsönös kapcsolatot szemügyre vesz, azt a szellemi kapcsolatot is, amely a Nap és a Föld között áll fenn. Amikor a szaturnuszi korszak után a régi Nap, mint a Föld planetáris elődje jelent meg, már akkor elkezdődött azoknak a viszonyoknak az előkészítése, amelyek ma fennállnak e két égitest, a Nap és a Föld között. A Nap és a Föld közötti viszonyt úgy kell szemügyre vennünk, hogy a mai Földet teljesen úgy értsük meg, ahogy mindenekelőtt, mintegy a Napból táplálkozik, ahogy a Nap hatását felveszi magába, és feldolgozza. Amit a Föld a maga szilárd alap-szubsztanciájába a Naperőkből fölvesz, amit levegő- és vízburkába a váltakozó hő-viszonyokban felvesz, amit az őt elárasztó fényben felvesz, amit felvesz abban, ami fizikailag már nem érzékelhető része a szférák harmóniájának, amit a Föld azokban az életerőkben vesz fel, amelyeket közvetlenül a Naptól kap – mindez kapcsolatban áll azokkal a belső erőkkel, amelyek az emberi szívre hatnak a vérkeringés útján. Alapjában véve mindezek az erők a vérkeringésre hatnak, és ezen keresztül a szívre. Ami ebben a vonatkozásban külső teória, az alapjaiban téves. Ezek a külső elméletek ma azt mondják, hogy a szív egy pumpa, amely a vért átpumpálja a testen. A szívben látják azt a szervet, amely a vérkeringést szabályozza. Az ellenkezője az igaz. A vérkeringés az, ami eredetileg megvan, és a szív a maga mozgásában visszacsengése annak, ami a vérkeringésben magától megy végbe. A vér ösztönzi a szívet, és nem fordítva, a szív a vért. Ez az egész működés azonban, amelyet itt leírtunk, és amely a szív tevékenységére összpontosít, nem más, mint annak a makrokozmikus hatásnak az emberi mikrokozmikus tükörképe, amelyet a Föld a Naptól kap. Amiben a Föld a Nap révén részesül, visszatükröződik abban, amit a vér a szívvel tesz.

Másképpen van ez, például az aggyal. Az agyi hasonlóságok egyes részleteiről már tegnap szó volt. Az emberi agynak közvetlenül kevés dolga van a Nap Földre gyakorolt hatásával. Hangsúlyozom, hogy közvetlenül. Közvetve, mint érzékszervnek igen sok, amikor például a külső fényt, a színeket érzékeli. Ez azonban érzékelés. Közvetlenül azonban, felépítésében, belső mozgékonyságában, egész belső életében az agynak kevés dolga van, a Napnak a Földre gyakorolt hatásával, szinte alig valami, sokkal inkább azzal van dolga, ami naprendszerünkön kívül a Földre sugárzik, a csillagos ég kozmikus kapcsolataival, nem pedig naprendszerünk szűkebb értelemben vett viszonyaival. Amit agyszubsztanciának nevezünk, az mindazonáltal szorosabb kapcsolatban áll a Holddal, amennyiben a Hold nem a Naptól függ, amennyiben a Naptól való függetlenségét megőrizte. Ami tehát agyunkban végbemegy, az kívül áll azokon az erőkön, amelyek szívünkben a maguk emberi, mikrokozmikus képmását találják meg. A Nap az emberi szívben él, ami a Napon kívül a kozmoszban jelen van, az él az emberi agyban.

Az ember tehát mindkét szerve vonatkozásában mikrokozmosz, minthogy szívével átadja magát a Nap Földre gyakorolt hatásának, és azt mintegy visszatükrözi, agyával pedig belső életet él, ami közvetlenül a Napon kívüli kozmosszal függ össze. Ez rendkívül érdekes és jelentőségteljes összefüggés. Az agy összefügg azzal a hatással, amit a Nap a Földre gyakorol, de csak a külső érzékelés révén. A szellemtudományos fejlődés folyamán azonban ezt le lehet győzni. A szellemtudományos fejlődés legyőzi a külső érzéki világot. Az agy ezért felszabadult egy belső fejlődés érdekében, ami annyira kozmikus, hogy maga a Nap is túlságosan speciális ahhoz, hogy itt belül az ő hatása valamennyire is közrejátszhatna. Ha az ember meditációban átadja magát valamilyen imaginációnak, akkor agyában olyan folyamatok játszódnak le, amelyeknek nincs közük a naprendszerhez, hanem a naprendszeren kívüli folyamatoknak felelnek meg. Ezért áll fenn bizonyos kapcsolat a szív és az agy között, ahogy a Nap és a csillagos ég között is fennáll, és ez a földi értelemben, a szellemtudományosán fejlődő léleknek bizonyos vonatkozásban, azáltal mutatkozik meg, hogy míg a lélek belsőleg komolyan és elvontan átadja magát tisztán szellemtudományos gondolatoknak, a szív valójában egyfajta ellenpólust képez, bizonyos szembenállást, mondhatnánk, a csillagaggyal szemben. Ez a szembenállás azáltal fejeződik ki, hogy az ember megtanulja megérezni, hogy a szív és az agy elkezd külön úton járni, és míg korábban erre nem volt szüksége, megtanul mindkettőre külön odafigyelni, különben minden összekeveredik. Aki szellemtudományosán fejlődik, annak erre oda kell figyelnie.

Van egy sajátságos felfogás az ember kozmikus helyzetét illetően, ha a fizikai burkot úgy nézzük, és úgy vesszük tekintetbe, ahogy az ember itt áll a Földön. Vérrendszere és szíve révén itt az él benne, amit a Napnak a Földdel véghez kell vinnie. És ha ő belsőleg átadja magát annak, amihez a Földön szüksége van a fizikai agyra, mint eszközre, akkor itt belül olyan világfolyamatok élnek, amelyek naprendszerünkön kívül játszódnak le. Meg kell értenünk, hogy az ember a szívet és az agyat teljesen új módon éli át. Érzései valóban differenciálódnak, és megtanulja, hogy megérezze mindazt, ami agyi folyamat, mondhatnánk, abban a nyugodt lefolyásban, amit az éjszakai ég mutat a maga csillagaival, és hogy megérezze a naprendszer mozgékonyságát a szívében. Láthatjuk ebből az utat, ami egy magasabb beavatási foknál fontossá válik, mert láthatjuk ugyanakkor a kaput, ami kitárul az ember előtt, és a kozmoszba vezet. Aki egy magasabb fejlődés folytán kilép önmagából – ahogy ezt a nyilvános előadásokban ábrázoltuk -, az visszatekint saját testére, megtanulja, hogy folyamatosan felismerje fizikai testének folyamatait. A vérkeringésben és a szívműködésben felismeri a naprendszer titokzatos erőinek a tükörképét, és az agyi folyamatokban, amiket kívülről szellemileg átél, felismeri a kozmoszt a maga titkaiban.

Amit itt az utolsó mondatban mondtam, az kapcsolatos azzal az észrevétellel, amit Koppenhágában tettem, és azután megírtam „Az ember és az emberiség szellemi vezetése” című könyvemben. Ebből megállapítható, hogy bizonyos vonatkozásban még az agy struktúrája is egyfajta tükörképe az égitestek helyzetének, ami a Földnek azon a pontján jön létre, ahol az ember megszületik. Szükséges, hogy olykor ezekhez a dolgokhoz más szempontok szerint is eljussunk, mert akkor érezzük át az okkult tudomány széleskörű voltát és némelyik kritika szűklátókörűségét, ha észrevételeinket egyszer az egyik, másszor a másik nézőpontból tesszük meg. Kétségtelen, hogy ilyen fontos tényeket, mint a csillagvilág visszatükröződése az emberi agyban, lehet egy bizonyos szempontból magyarázni, és ez önkényesnek tűnhet. Ha azután más nézőpontból is ide jutunk, ezek kölcsönösen támogatják egymást. És az okkult tudománynak még más, hogy úgy mondjam, áramlataival is fogunk találkozni, amelyek összefolynak, és ebből az összefolyásból egyre inkább az fog megnyilvánulni, amit majd bizonyítéknak érzünk, külső értelmi bizonyítéknak arra vonatkozóan is, ami egyetlen nézőpontból merészségnek tűnhet.

Mindebből átláthatjuk az egész emberi struktúra finomságát is. És ha meggondoljuk, hogy az ember azáltal, hogy magához veszi a táplálékot, a táplálék felvételével bizonyos módon az egész Földdel összeköti magát – csak néhány szubsztanciában oldódik el ismét a Földtől, főképpen a növényi táplálékok esetében ha tehát meggondoljuk, hogy az ember éppen a táplálék felvétele folytán kell, hogy a Föld polgárává váljon, akkor meg fogjuk tudni érteni az ember hármas tagozódását fizikai testére vonatkoztatva. Az ember agya révén mintegy az egész csillagvilághoz tartozik, szíve révén, és mindazzal, ami a szívvel összefügg, a Naphoz, és emésztőrendszere révén és mindazzal, ami ezzel összefügg, egy más értelemben véve földi lény.

Ez is átélhető, és át is fogjuk élni, ha az ember külső fizikai burka önmagában mozgékonyabbá válik. Az ember ugyanis azáltal, ami csak a Földből származik, nagymértékben vétkezni tud az ellen, ami benne a kozmosz tiszta erői útján visszatükröződik. Az ember, például azáltal, hogy a külső táplálkozás útján zavarokat idéz elő, vétkezni tud a tisztán földi törvények ellen, amelyek az emésztésben működnek – úgy, ahogy a naptörvények a szívműködésben, és a naprendszeren kívüli kozmikus törvények az agyműködésben -, bizonyos tekintetben erőteljesen vétkezni tud táplálkozása útján az agyában lejátszódó kozmikus tevékenység ellen, és ezt a szellemtudományosán fejlődő lélek át tudja élni a felébredés pillanatában. Az alvás alatt az is megtörténik, hogy az emésztési tevékenység egészen az agyig teljed ki, belepermetez az agyba. Ébrenlétkor a gondolkodási erők dolgoznak az agyon, ekkor az emésztési tevékenység visszahúzódik az agyból. Amikor a gondolkodás az alvás ideje alatt nyugalomban van, az emésztési tevékenység hat a tudatra, és amikor az ember felébred, és érzi ennek utóhatását, az átélés igen könnyen valóságos barométer lehet a fejlődésben lévő léleknél az egészséges vagy egészségtelen táplálékot illetően. Az ember érzi ezt az organizmusából az agyába való behúzódást, egyfajta elhomályosuló, szúró érzésben, olyan érzésben, amely néha akkor fejeződik ki, amikor valami rosszat eszik, és ilyenkor egy kis, mondjuk így, elkábított központ keletkezik az agyban. A szellemtudományosán fejlődő lélek mindezt a legfinomabb módon éli át.

A felébredés pillanata rendkívül fontos a fizikai burok emésztésből származó egészségi viszonyainak érzékelése szempontjából. Az egyre finomabbá váló érzésekben, amelyek a fejben lokalizálódnak, az ember érzékeli, hogy emésztése során ellentétben áll-e a naprendszeren kívüli kozmikus törvényekkel, vagy összhangban áll azokkal. Látjuk tehát, hogy valójában ez a fizikai burok csodálatos kapcsolatban van az egész kozmosszal, és hogy a felébredés pillanata olyan, mint egy barométer, annak megállapítására, hogy az ember emésztésével ellenáll-e a kozmikus viszonyoknak, vagy összhangban van velük.

Ezek a fejtegetések fokozatosan elvezetnek bennünket azokhoz a változásokhoz, amelyek az ezoterikus, vagy szellemtudományos fejlődés során az emberi éter- és asztráltestben mennek végbe.

Az emberi érzékszervek fokozatos tudatossá válása. Az emlékezet átalakulása. Az egyes temperamentumok átélése.

Hága 1913. március 22.

Azok a változások, amelyek az emberrel okkult vagy szellemtudományos fejlődése folyamán történnek izomrendszere és érzékszervei vonatkozásában, átvezetnek a fizikai burokrendszertől az éterikus rendszerhez, az étertesthez. Az izomrendszerről el kell mondani, hogy az ember azt nemcsak fokról-fokra mozgékonyabbnak érzi, ahogy ezt az egyéb fizikai szervekkel kapcsolatban említettük, hanem azon kívül, hogy elevenné válik, úgy érzi, hogy ez az izomrendszer egy gyenge belső tudattal van áthatva. Mintha a tudat ténylegesen kiterjedne az izomrendszerre. És ha ennek élményéről nemcsak hozzávetőlegesen, hanem bizonyos fokig paradox módon is akarunk beszélni, azt mondhatjuk: az ember ezoterikus fejlődése folyamán fokozatosan jut el oda, hogy az egyes izmokat és azok rendszerét, mintegy belsőleg, álomszerűén megérezze, izomrendszerét úgy hordozza magával, hogy ennek az izomrendszernek a tevékenységéről az ébrenlét közepén időnként gyengén álmodik.

A fizikai buroknak ezt az átalakulását rendkívül érdekes megfigyelni, mert ebben az érzékelésben van valami, ami az embert bizonyos módon a legjobban megtaníthatja arra, hogy valamilyen haladást már elért. Ha az ember egyes izmait így érezni kezdi, tehát, ha például behajlít vagy kifeszít egy izmot, és gyenge tudata, gyenge érzése van arról, ami történt, akkor ezt kell, hogy mondja: itt az izmokon belül valami végbement. Akkor az ember álmodik saját izommozgásáról, és ez bizonyítéka annak, hogy fokozatosan elkezdte érezni a fizikai testébe benyomódott étertestet, mert amit itt tulajdonképpen érez, az az étertest erőinek az izmaiban végbemenő tevékenysége. Az étertest érzékelésének kezdete tehát az, ha az ember az egyes izmairól álmodik, ha mintegy álomszerű tudata van azokról, úgy, ahogy az anatómiai tankönyvekben az embert ábrázolják, ahol a bőr nem szerepel, csak az izmokat jelzik. Ez már bizonyos fokig egyfajta bőr-levétel, és a saját végtagjainkról való álmodás, mintha egy végtag-bábuhoz emelkednénk fel, ha elkezdjük érzékelni az éterikus lényt magunkban.

Kevésbé kényelmes, de nem hagyható ki az, az érzékenység, ami akkor jelentkezik, ha a tudatban felmerül a csontrendszer. Azért kevésbé kényelmes, mert ha a csontrendszert érzékeljük, akkor tulajdonképpen leginkább, legfeltűnőbben fokozatos elöregedését érezzük. Ezért nem éppen kényelmes figyelni arra az érzékenységre, amely a csontrendszerrel szemben jelentkezik. Ezt az ember alapjában véve a normális életben egyáltalán nem érzi, de ha éterikusan fejlődik, csontrendszerében valami olyasmit kezd érezni, mintha egy árnyék volna benne. És ekkor fogalmat tud alkotni arról, hogy valójában az emberek ősi tisztánlátó erőiből származik az, hogy a csontvázat a halál szimbolikus kifejezésére használták. Tudták, hogy az ember csontvázában fokozatosan a halálhoz való közeledését tanulja meg átérezni.

Mindezeknél sokkal jelentőségteljesebb azonban az, az élmény, amihez az ember az ezoterikus vagy szellemtudományos fejlődése folyamán az érzékszerveivel szemben jut. Tudjuk, hogy az érzékszerveket ki kell kapcsolni, amikor az ember ezoterikus fejlődésen megy keresztül, ezeknek úgyszólván hallgatniuk kell. Ezáltal az ezoterikus fejlődés folyamán úgy érezzük, hogy a fizikai érzékszerveket tétlenségre ítéltük: ki vannak kapcsolva. Ahelyett, hogy fizikai érzékszervekként kikapcsolódnának, másvalami jelenik meg: elsősorban az egyes érzékszervek fokozatos tudatossá válása, mint sajátos, külön világoké, amelyek az emberbe benyomulnak. Az ember megtanulja átérezni, hogy a szem, a fül, de még a hőérzék is beléje fúródik. Amit azonban az ember így átérez, az nem a fizikai szerv, hanem az éterikus erők, az étertest erői, amelyek az érzékszervekben szervező jelleggel működnek. Ha tehát az ember az érzékszervek működését kikapcsolja, akkor természetük kibontakozását úgy látja, mintha ugyanannyi éteri organizáció fúródnék beléjük.

Ez rendkívül érdekes. Olyan mértékben, ahogy valaki egy komoly ezoterikus fejlődés során, például a szemét kikapcsolja, hogy ne a fizikai látásra irányuljon, olyan mértékben ismer fel valamit, ami saját organizációjába fúródik, mint egyfajta fény-organizmus, és így valóban felismeri, hogy a szem fokról-fokra azáltal jött létre, hogy a belső fényerők szervezetünkön dolgoztak. Mert az alatt, míg az ember a fizikai szem tevékenységétől eltekint, úgy érzi, hogy látókörét az éterikus fényerők hatják át, amelyek a szemen szervező jelleggel működnek. Sajátságos jelenség, hogy ha a szemet kikapcsoljuk, ezáltal a fényerőket ismeijük meg. A fizikai elméletek semmitmondóak a fény belső természetére vonatkozó ilyen ismerettel, és az általa keltett hatással szemben, amit az ember akkor tapasztal, ha egy kicsit gyakorolja, hogy a szem fizikai látóerejét kikapcsolja, és ekkor a fizikai szemhasználat helyett fokozatosan érzékelni tudja az éterikus fényerők belső természetét.

A hőérzék alacsonyabb fokon áll. Rendkívül nehéz, hogy az ember valóban kikapcsolja meleg- és hidegérzetét. Ez akkor sikerül a legjobban, ha az ember ezoterikus fejlődése folyamán, a meditáció ideje alatt megkísérli, hogy semmilyen hőérzet ne zavarja meg. Ezért jó, ha a meditációt úgy végezzük, hogy lehetőleg egyforma hőmérséklet vegyen körül bennünket, amelyet sem melegnek, sem hidegnek nem érzünk, úgy, hogy semmilyen módon ne irritáljon, se a meleg- se a hidegérzet. Ha ez sikerül, akkor – bár nem könnyű eltekinteni a szokásos hőmérséklet érzékelésétől – fokozatosan hozzászokhatunk ahhoz, hogy megismerjük a hőéter belső természetét, a termet besugárzó hőétert. Csak ekkor fogjuk érezni saját testiségünkben, hogy mennyire áthat bennünket a hőéter tulajdonképpeni tevékenysége. Ha már nem hat ránk érzésszerűen a hő, akkor tudjuk megismerni a hőéter természetét.

Az ízlelés kikapcsolásával – természetesen az ezoterikus gyakorlatok folyamán az ízlelést is ki kell kapcsolni ha az embernek sikerül az ízlelés érzésére visszaemlékeznie, ezzel olyan eszközt kap, amellyel felismerhet egy még finomabb éteriséget, mint a fényéter, az úgynevezett kémiai étert. Ez sem túlságosan könnyű, de át lehet élni. Ugyanígy a szaglóérzék kikapcsolásával átélhető az életéter.

Sajátságosán megy végbe a hallás kikapcsolása. Ezt odáig kell vinni, hogy ha a közelünkben valami hallható történik, ne halljuk meg. Meg kell tanulnunk tehát, hogy szándékosan eltekintsünk mindattól, ami hallható. Akkor az ember szembekerül azokkal az étertestében található erőkkel, amelyek organizmusába vannak belefúródva, és hallószervünket szervezték meg. Az ember itt érdekes felfedezést tesz. Ezek a dolgok lényegében az egyre magasabb titkokhoz tartoznak. Ezért talán nem nehéz azt mondani, hogy nem tekinthető át mindaz, ami egy olyan érzékszervvel kapcsolatos élménynél, mint a hallás, elmondható. Az ember ugyanis azt a felfedezést teszi, hogy a fülnek olyan a szerkezete, hogy pontosan fel lehet ismerni: ez a fül, ahogy azt mi, emberek magunkon hordjuk, a maga csodálatos szerkezetében egyáltalán nem azokból az erőkből épül fel, amelyek, mint éterikus erők a Földet körülveszik. A fényerők, a fény éterikus erői, amelyek a Földet körülveszik, bensőségesen összefüggenek szemünk kialakulásával, még ha a szem terve már korábban meg is volt. Úgy azonban, ahogy a szem kialakult, ahogy most a szervezetünkben megvan, bensőségesen összefügg a Föld fény-étererőivel. Ugyanígy függ össze ízlelésünk a Föld kémiai étererőivel, nagyrészt ezekből alakult ki. Szaglószervünk a Föld életéterével függ össze, ami körülveszi a Földet. Hallószervünk azonban azt mutatja – ha ezoterikus fejlődés folyamán okkult módon átéljük -, hogy létét csak a legcsekélyebb mértékben köszönheti a Földet körülvevő étererőknek. Azt mondhatjuk: ezek az étererők hallószervünkön az utolsó simításokat végezték el, de úgy, hogy tulajdonképpen nem tették tökéletessé, hanem tökéletlenné, mert ezek a Földet körülvevő étererők csak azáltal tudtak hatni a fülre, hogy a levegőben voltak tevékenyek, és a levegőben szüntelenül ellenállásra találtak.

Ezért mondhatjuk, még ha paradoxul hangzik is: egy sokkal finomabb organizáció korrumpálódott, mint ami hallószervünkben itt van a Földön. Ezen a fokon a fejlődő antropozófus számára egyéni átélés útján világossá válik, hogy a fület, az egész hallószervet már hozta magával, amikor a régi Holdról úton volt a Föld- re/hogy ez a hallószerv a régi Holdon sokkal tökéletesebb volt, mint itt a Földön. Az ember lassanként megtanulja, hogy a fülével szemben, mondhatnánk – néha paradox kifejezéseket kell használni -, melankolikus hangulatot érezzen, mert a fül ahhoz a szervhez tartozik, amely a maga egész elrendezésében, egész struktúrájában múltbeli tökéletességet mutat. És aki az említett élményhez kicsit közelebb kerül, az meg fogja érteni az okkultistát, aki a maga élményét még mélyebb erőkből hozza létre, és ezt mondja neki: a régi Holdon a fülnek sokkal nagyobb jelentősége volt az ember számára, mint ma. Akkoriban a fül azért létezett, hogy a régi Holdon még bizonyos vonatkozásban felcsendülő szférák zenéjét teljesen át lehessen élni. És ezzel a Holdon felhangzó csengéssel szemben – bár a korábbiakkal összehasonlítva gyenge – a szférák zenéjének még felcsendülő hangjaival szemben a fül úgy viselkedett, hogy azt fel tudta fogni. A régi Holdon a fül az akkori tökéletességében mindig képes volt arra, hogy a zenébe belemerüljön. A zene a régi Holdon még az egész emberi organizmus számára nyilatkozott meg, a zene hullámai az egész emberi organizációt átjárták, és az ember belső élete egyfajta együttélés volt az egész zenei környezettel, mintegy hozzáidomulás a zenei környezethez. A fül közvetítő eszköz volt, hogy belsőleg leutánozza azt a mozgást, ami kívül a szférák zenéjeként felcsendült. Az ember a régi Holdon még úgy érezte magát, mintha egyfajta hangszer lenne, amelyen a kozmosz játszik a maga erőivel. A fül volt az a maga akkori tökéletességével, ami közvetített a kozmosz művészei és az emberi organizmus hangszere között. Így vált a hallószerv mai szerkezete az emlékezet ébresztőjévé, és az ember ezáltal egy olyan érzékszervhez kapcsolódott, amely, mint hallószerv, egyfajta megromlás következtében alkalmatlanná vált a szférák zenéjének átélésére. Felszabadult, és a szférák zenéjét csak belefoglalni tudta a mai zenébe, ami voltaképpen csak a Földet körülvevő levegőben játszódhat le.

Más érzékszervekkel kapcsolatban is felmerülnek élmények, ezek azonban egyre homályosabbakká válnak. A többi érzékszervvel kapcsolatos élmény nyomon követésének nem lenne különösebb jelentősége, egyszerűen azért, mert a szokásos emberi tudattal igen nehéz bevilágítani azokba a változásokba, amelyek létrejönnek rajtuk az ezoterikus fejlődés folyamán. Milyen jelentősége lenne, például annak, amit az ember ma a Földön tapasztalhat, ha a beszédérzékről beszélnénk – nem a beszélés érzését értem ezen. Azok számára, akik, Antropozófia” címmel Berlinben tartott előadásaimat hallották, már ismert, hogy létezik egy külön beszédérzék. Ahogy van hangérzék, van egy sajátos érzék, amelynek belül van a szerve a kiejtett szavak érzékelésére, nem kívül. Ez az érzék még inkább korrumpálódott, annyira, hogy ma voltaképpen már csak utolsó lecsengése van jelen annak, amilyen például ez a beszédérzék a régi Holdon volt. Ami ma beszédérzékké, a szavak megértésévé vált embertársaink körében, az a régi Holdon arra szolgált, hogy imaginatív tudattal az egész környezetbe tudatosan beleérezzen, és a régi Holdat mintegy körülvegye. A beszédérzék azt mutatta meg a régi Holdon, hogy az ember milyen mozgásokat végezzen, merre tájékozódjon. Az ember lassanként csak akkor tanulja meg, hogy a beszédérzék élményét megismerje, ha fokról- fokra elsajátítja, hogy megérezze a magánhangzók és mássalhangzók belső értékét, ahogy a hangzóknak ez a belső értéke a mantrikus mondatoknál érződik. Ez azonban mégis csak gyenge utóhangja annak, amihez a földi ember ezen a területen általában felemelkedhet, ahhoz képest, ami a beszédérzék valamikor volt.

Látjuk tehát, hogyan éli bele magát az ember fokozatosan étertestének érzékelésébe, és hogy amit mintegy elutasít magától az okkult fejlődésben: a fizikai érzékszervek tevékenysége, az hogyan pótlódik számára a másik oldalon, amikor eljut étertestének érzékeléséhez. Sajátságos azonban, hogy az étertestnek ezt az érzékelését, amelyről most beszéltem, úgy éljük át, mintha nem tartozna igazán hozzánk, mintha – ahogy mondtam – kívülről lenne belénk fúrva. Úgy érezzük, hogy a fénytest belénk van fúródva, hogy valami a Földön nem hallható zenei mozgás a fülünk útján belénk van fúrva. A hőétert viszont nem így érezzük, hanem úgy, hogy áthat bennünket, és az ízlelés kikapcsolásakor a kémiai éter bennünk dolgozó tevékenységét is megtanuljuk megérezni, és így tovább. Itt tehát már oda jutottunk, hogy az ember, szemben a normálisként megjelölt állapottal, megváltozottnak érzi étertestét, amelybe mintha valami külső oltvány került volna bele.

Az ember azonban fokozatosan és közvetlenebbül is elkezdi érzékelni étertestét. A legszembetűnőbb változás, ami az étertesten magától végbemegy, és sokan kimondottan ellenszenvesnek tarják, nem úgy ismerhető fel, mint az étertest megváltozása, hanem abban áll, hogy az ezoterikus fejlődés világos nyomot hagy rajta, nyomot hagy saját testén, hogy az emlékezés erői kissé gyengülnek. Amit szokás szerint emlékezetnek nevezünk, az az ezoterikus fejlődés folyamán majdnem mindig mérséklődik. Az ember emlékezete rosszabbá válik. Aki nem akarja, hogy emlékezete rosszabbodjon, ezoterikus fejlődésen nem mehet át. Az, az emlékezés szűnik meg tevékenykedni, amit mechanikus emlékezetnek nevezhetünk, ami éppen a gyermekévekben és az ifjúkorban fejlődik ki a legjobban, vagyis, amit általában emlékezés alatt értünk. Számos ezoterikus panaszkodik emlékezete csökkenése miatt. Mert az ember csakhamar észreveheti, hogy az emlékezésnek ezt a csökkenését sokkal hamarabb érzékeli, mint azokat az árnyalt igazságokat, amelyek most érthetővé válnak számára. Ahogy azonban – ha helyes szellemtudományos fejlődésben vagyunk – ennek sosem látjuk kárát fizikai testünkön, bár az mozgékonyabbá válik, emlékezetünket tekintve sem szenvedünk tartósan kárt. Arra kell törekednünk, hogy azt tegyük, ami helyes.

Fizikai organizációnkat tekintve – miközben testünk mozgékonyabbá válik, és szervei belsőleg függetlenebbek lesznek, úgy, hogy azokat nehezebben tudjuk összhangba hozni – belsőleg meg kell erősítenünk magunkat. Ezt azzal a hat gyakorlattal vihetjük végbe, amit „A szellemtudomány körvonalai” című művem második részében írtam le. Aki ezeket megfelelő módon hajtja végre, látni fogja, hogy belső erői úgy megnövekednek, hogy mozgékonyabb fizikai testét rendben tudja tartani, akkor is, ha az ezoterikus fejlődés során erőt veszít. Az emlékezés terén is azt kell tennünk, ami helyes. Az, az emlékezés, ami a külső élet számára van jelen, veszendőbe megy, de nem kell kárt szenvednünk, ha figyelünk arra, hogy mindaz, ami az életben történik, jobban érdekeljen bennünket, hogy nagyobb érdeklődést tanúsítsunk a részletek iránt, mint annak előtte tettük. El kell kezdenünk, hogy azok iránt a dolgok iránt, amelyeknek jelentőségük van számunkra, érzelemszerű érdeklődést tanúsítsunk. Korábban inkább mechanikus emlékezetet fejlesztettünk ki, és ez biztosan működik is, ha az ember meg akarja jegyezni azokat a dolgokat, amelyeket nem különösebben szeret, de azután eltűnik. Az ember ugyanis észreveszi, hogy ha szellem- tudományos, vagy ezoterikus fejlődésben van, a dolgokat könnyen elfelejti. Azok a dolgok, amelyek iránt érzelmi érdeklődést nem tanúsítottunk, amiket nem tudtunk megkedvelni, amelyekkel lelkileg nem nőttünk össze, elrepülnek. Annál inkább hozzánk tapadnak azonban azok, amelyekkel lelkileg együtt éreztünk. Meg kell ezért kísérelnünk, hogy ezt a lelki együttműködést módszeresen kialakítsuk.

A következő tapasztalatot szerezhetjük: képzeljük el, hogy valaki ifjúkorában, amikor még nem jutott el a szellemtudományhoz, olvasott valamit egy regényben, és ezt nem tudja elfelejteni, újra meg újra el tudja mesélni. Később, amikor már a szellemtudományos fejlődés útjára lépett, ugyancsak olvas egy regényt. Ez azonban tüstént elszáll, nem tudja újra elmesélni. Ha viszont felolvassa magának, vagy felolvassák neki, ez sokkal értékesebb lehet a számára. Ha valamit átolvas, és megkísérli, hogy közvetlenül utána gondolatban elismételje, és nem csak elismételje, hanem hátulról előre mondja el magának az utolsó dolgokkal kezdve és az elsőkkel befejezve – ha az ember veszi magának a fáradságot, hogy egyes részleteket másodszor is elolvasson, ha így összenő a dologgal, és akár még egy darab papírt is elővesz és néhány gondolatot röviden feljegyez, majd megkísérli, hogy feltegye a kérdést: melyik oldalról tudod a témát megvilágítani – akkor látni fogja, hogy ilyen módon egy másfajta emlékezetet tud előhozni. Ez nem ugyanaz az emlékezet. A különbség pontosan érzékelhető, ha az ember utánajár.

Ha az ember a mechanikus emlékezetet használja, a dolgok a lélekbe emlékezésekként kerülnek bele, ha viszont az említett módon, mint ezoterikus, vagy antropozófus, szisztematikusan hívja elő az emlékezetet, akkor az így átélt dolgok megmaradnak az időben. Az ember megtanul mintegy visszatekinteni az időben, és ha kitekint arra, amit meg akar figyelni, akkor ténylegesen észreveheti, hogy a dolgok egyre képszerűbbek lesznek, emlékezete egyre imaginatívabbá válik. Ha az ember úgy tesz, ahogy az előbb leírtam – mondjuk egy könyvvel -, akkor, ha valamit a lelkében újra fel akar idézni, csak arra van szüksége, hogy megpendítsen valamit, ami azzal összefügg, és akkor mintegy rátekint arra az időpontra, amelyben a könyvvel tevékenykedett, látja, amint olvas. Nem az emlékezés jön elő, az egész kép felmerül, és az ember észreveheti, hogy míg korábban csak a könyvben olvasott, most a dolgok ténylegesen felbukkannak. Az ember időbeli távlatban látja őket, az emlékezet képek áttekintésévé válik, amelyek időbeli távolságban állnak egymástól.

Ez már a legelső, elemi kezdete annak, hogy lassanként megtanuljunk olvasni az Akasha-krónikában: az emlékezet ezáltal megtanul belehelyezkedni az elmúlt időkbe, és azokban olvasni. És lehetséges, hogy aki bizonyos ezoterikus fejlődésen megy keresztül, az emlékezetét majdnem teljesen elveszti, de ez nem okoz kárt, mert a dolgok lefolyását fordítva látja. Amennyiben maga is kapcsolatban állt velük, bizonyos fokig világosabban látja őket. Most olyasvalamit mondok, ami az antropozófián kívül állók számára egészen nevetséges lehet, mert nincs hozzá kapcsolható fogalmuk. Ha egy ezoterikus azt mondja, hogy már nincs emlékezete, és mégis nagyon jól tudja, hogy mi történt, mert belelát a múltba, a másik ezt feleli: hallod, neked egészen kiváló az emlékezeted! Mert nincs fogalma arról, hogy milyen változás következett itt be. És ez éppen olyasvalami, aminek az étertestben bekövetkezett változás az alapja.

Mindazonáltal az emlékezet e változása általában még másvalamihez is kapcsolódik: a belső ember bizonyos újfajta ítélkezése jelenik meg. Ezt a visszapillantást ugyanis nem tudjuk elsajátítani, ha bizonyos módon nem foglalunk állást azzal szemben, amit átéltünk. Aki egy későbbi időben visszatekint valamire, amit úgy dolgozott fel, ahogy ezt az előbb a könyvről mondtuk – ha abban így benne látja magát – magától értetődően meg kell, hogy ítélje, okos vagy ostoba dolog volt-e az, hogy éppen ezzel foglalatoskodott. És egy másik élményként szükségképpen élesen összekapcsolódik ezzel a visszapillantással egyfajta önmegítélés. Az ember múltját illetően nem tud másképpen állást foglalni, csak úgy, hogy szemrehányást tesz magának valakivel szemben, vagy örül, hogy valami sikerült, röviden: nem tud mást tenni, minthogy megítéli a múltat, amire így visszatekint. Az ember tehát lényegében élesebben ítéli meg önmagát, saját múltbeli életét. Úgy érzi ezt a benne mozgó étertestet – ami az egész múltat tartalmazza a halál utáni visszapillantáskor -, mint ami bele van foglalva saját lényébe, ami benne él, és kiértékeli saját magát. Az étertesttel tehát olyan változás történik, hogy az ember gyakran ösztönzést érez az ilyen önmagára irányuló visszatekintésre, hogy odapillant erre vagy arra, hogy teljesen természetszerűen megtanulja saját emberi értékét megítélni. Míg a szokásos életben erre nem figyel, a saját életre való visszapillantásban most mintegy az étertestet érzékeli. Ha valaki ezoterikusán fejlődik, saját élete fokozatosan gondot jelent számára. Tudomásul kell vennie, hogy az ezoterikus élet bizonyos módon gondot okoz, hogy rákényszerül arra, hogy erényeire és hibáira, tévedéseire és tökéletlenségeire odafigyeljen.

Valami mélyebb dolog is érzékelhetővé válik azonban, ami az étertesttel van kapcsolatban, valami, ami korábban is észlelhető volt, de nem olyan élesen. Ez a temperamentum. A fejlődést komolyan vevő ezoterikusnál az étertest változása magával hozza a saját temperamentummal szembeni nagyobb érzékenységet, nagyobb szenzitivitást. Hogy egy sajátságos esetet vegyünk, ahol ez különösen látványos, nézzük a melankolikust. A melankolikus, aki még nem vált ezoterikussá, még nem jutott el a szellemtudományhoz, úgy j ár-kel a világban, hogy az őt mogorvává teszi, hogy némely dolog kedvezőtlen kritikáját váltja ki, hogy a dolgok úgy érintik, hogy szimpátiáját és antipátiáját erősebben hívják életre, mint például a flegmatikusnál. Ha az ilyen melankolikus mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyek őt „nyűgössé” teszik, attól a foktól kezdve, hogy mogorva, elutasítja, megveti és gyűlöli a világot, addig a fokig, hogy valamivel érzékenyebb a világ érzékelését illetően – van persze mindenféle közbeeső fok és árnyalat -, ha egy ilyen melankolikus az ezoterikus fejlődés útjára lép, akkor temperamentuma lényegében az étertest megérzésének alapja lesz. A melankóliát okozó erők rendszere érzékelhetővé válik számára, világossá, saját magában érzékelhetővé, és míg korábban elégedetlenségét a világ külső benyomásai ellen irányította, most ezt az elégedetlenséget kezdi saját maga ellen fordítani.

Nagyon fontos, hogy az ezoterikus fejlődésnél az önmegismerést gondosan gyakorolják, és hogy az ezoterikusán fejlődő számára kézenfekvő legyen a törekvés erre az önmegismerésre, ami őt – mint melankolikust – képessé teszi arra, hogy egy ilyen változást higgadtan vegyen tudomásul. Ahogy a világ korábban többnyire ellenszenves volt számára, most önmaga válik azzá, elkezdi magát kritizálni, úgy, hogy észre lehet venni, mennyire nem talál semmit helyesnek önmagán. Ezeket a dolgokat helyesen kell megítélni, amikor azt nézzük az embernél, amit temperamentumnak nevezünk. A melankolikus csak azáltal melankolikus, hogy nála ez a temperamentum ütközik ki, mert alapjában véve minden ember lelkében hordozza mind a négy temperamentumot. A melankolikus bizonyos dolgokban lehet flegmatikus, más dolgokban szangvinikus vagy kolerikus, de ezekkel a temperamentumokkal szemben nála különösen a melankolikus temperamentum ütközik ki, és a flegmatikus sem olyan, hogy az összes többi hiányozna belőle, hanem nála ez a temperamentum az elsődleges, és a többi inkább lelkének hátterében és alapjaiban marad. És így van ez a többi temperamentumnál is.

Ahogy a melankolikusnál az étertest változása úgy jelenik meg, hogy melankóliájával mintegy önmaga ellen fordul, más temperamentumbeli tulajdonságokkal szemben is változások, új érzések jelennek meg. Bölcs önmegismeréssel azonban ezt odáig lehet vinni az ezoterikus fejlődés folyamán, hogy az ember kijavítja azokat a károkat, amelyeket a felbukkanó temperamentum okoz, és magasabb fokon kezdi érezni: ezek a hibák kijavíthatok azáltal, hogy a többi temperamentumnál is változásokat idézünk elő, olyan változásokat, amelyek a többi közül kiemelkedő temperamentum legfőbb változásaival szemben egyensúlyt tartanak. Csak fel kell ismerni, hogyan jelennek meg a változások a többi temperamentummal szemben.

Képzeljük el, hogy egy flegmatikus ezoterikussá lesz – nehezen lesz azzá, de képzeljük el, hogy mégis azzá lesz, és valóban jó ezoterikus lesz belőle. Egyáltalán nem képtelenség ezt elérni, mert a flegmatikus olykor, ha erős benyomásokat kap, tehetetlen bizonyos más benyomásokkal szemben. Így néha éppen a flegmatikus temperamentum – ha a materializmus nem emészti fel túlságosan – nem éppen rossz előfeltétel az ezoterikus fejlődés számára, csak nemesebben kell megnyilvánulnia, és nem abban a groteszk értelemben, amelyben a flegmatikus temperamentumot az ember gyakran egyedül és kizárólag tapasztalja. Ha egy ilyen flegmatikus ezoterikussá válik, akkor a flegmatikus temperamentum a maga sajátos módján alakul át. A flegmatikusnak igen erős a hajlama arra, hogy valóban helyesen figyelje meg magát. A legkevésbé sem okoz gondot neki, hogy helyesen figyelje meg magát, ezért a flegmatikus temperamentum nem rossz előkészület az ezoterikus fejlődés számára, mert igen alkalmas bizonyos csendes megfigyelésre. Nem izgatja úgy fel minden, amit önmagán megfigyel, mint a melankolikust, ezért azután, ha önmegfigyeléseket tesz, ezek rendszerint mélyebbre mennek, mint a melankolikusnál, akit mindenütt visszatart az önmaga ellen érzett harag. Ezért, ha a flegmatikus lelki fejlődésen megy keresztül, úgyszólván a komoly szellemtudományos fejlődés legjobb tanulója lesz.

Minden ember magában hordja tehát az összes temperamentumot, és – ahogy mondtuk – a melankolikusnál ez a temperamentum ütközik ki. Magában hordja, például a flegmatikus temperamentumot is. A melankolikusnak mindig megtaláljuk az olyan oldalait is, ahol ebben vagy abban a dologban flegmatikusnak mutatja magát. Ha a melankolikus ezoterikussá válik, és valahogy vezetni tudjuk, meg kell kísérelnünk – miközben egészen bizonyosan azzal kezdi, hogy tevékeny munkába kezd önmagán, és folytonosan szemrehányásokat tesz magának -, hogy olyan dolgok felé irányítsuk, amelyekkel szemben korábban flegmatikus volt. Meg kell kísérelnünk, hogy érdeklődését olyan dolgok felé tereljük, amelyek iránt korábban nem érdeklődött. Ha ez sikerül, bizonyos mértékig hatástalanná tesszük azokat a károkat, amelyeket a melankólia hívott elő.

Sajátságos ezoterikus lesz a szangvinikusból, amit a külső életben úgy lehet jellemezni, hogy benyomásról-benyomásra ugrál, és egyiknél sem marad meg szívesen. Étertestének átalakulása folytán sajátságosán változik meg: abban a pillanatban, amikor meg akarja kísérelni, hogy ezoterikával foglalkozzon, vagy más akarja azt részére felkínálni, flegmatikussá válik saját belső mivoltával szemben. A szangvinikus tehát temperamentuma miatt adott esetben a legkevésbé jó anyag az ezoterikus fejlődés szempontjából. Ha a szangvinikus az ezoterikához közeledik – és ez elég gyakori, mert minden lehetséges dolog iránt érdeklődik, ha nem is intenzíven és nem is tartósan akkor egyfajta önmegfigyeléshez kell eljutnia, de mindent nagyfokú közömbösséggel fogad, nem szívesen tekint önmagába. Ez, vagy az érdekli, esetleg önmagával kapcsolatban, de nem megy különösebben mélyre. Felfedez magán mindenféle érdekes tulajdonságot, de ezzel azután meg is elégszik. Szívesen beszél ezekről az érdekes tulajdonságokról, de nemsokára ismét elfelejti az egészet, azt is, amit megfigyelt önmagán. Azok között, akik egy pillanat alatt közel kerülnek az ezoterikához, de hamarosan újra el is távolodnak tőle, különösen sok szangvinikust találhatunk.

Holnap meg fogjuk kísérelni, hogy amit szavakban elmondtam, az étertest lerajzolásával a táblán ábrázoljuk. A szellemtudományos vagy ezoterikus fejlődés következtében létrejövő étertesti változásokat fogjuk lerajzolni.

Más a helyzet a kolerikus temperamentummal. A kolerikust egyáltalán nem, vagy csak a legritkább esetben sikerül ezoterikussá tenni. Ez éppen azáltal mutatkozik meg nála, ha a kolerikus temperamentum személyiségében fejeződik ki, hogy elutasít minden ezoterikát, ezért nem akar tudni róla. Mégis úgy szokott lenni, hogy a karmikus életkörülmények folytán éppen a kolerikus jut el az ezoterikához, de nehéz számára, hogy étertestében változásokat hozzon létre, mert az étertest nála különösen sűrűnek, nehezen befolyásolhatónak bizonyul. A melankolikusnál az étertest olyan – bocsássák meg a triviális összehasonlítást, de ezáltal válik szemléletessé -, mint egy gumilabda, amiből a levegő leeresztett, ha az ember benyomja, sokáig így marad. A kolerikus éterteste viszont olyan, mint egy olyan gumilabda, ami teljesen tele van levegővel, ha benyomjuk, nemcsak hogy nem marad úgy, hanem inkább még vissza is ugrik. A kolerikus éterteste tehát kevéssé hajlékony, faragatlan.

Ezért van nehéz dolga a kolerikusnak éterteste átalakításával. Saját magától nem képes erre. Ezért utasítja vissza már eleve az ezoterikus fejlődést is, ami át akarja alakítani, nem tud vele boldogulni. Ha, azonban, a kolerikusnál közbelép az élet komolysága, vagy valamilyen más dolog, vagy ha olyan a temperamentuma, hogy abban egy halk melankolikus hang van jelen, de azért mégis kolerikus, akkor éppen a melankolikus árnyalat révén a kolerikus a maga kolerikus jellegét emberi organizmusában úgy fejleszti, hogy most minden erejével dolgozik ellenállást tanúsító étertestén. És ha sikerül étertestén változásokat létrehozni, egy sajátságos tulajdonságot alakít ki önmagán: sokkal inkább képessé válik, mint más emberek, hogy külső tényeket szabályosan, szakszerűen és mélyen a maguk eredeti vagy történeti összefüggéseiben ábrázoljon. És akinek jó érzéke van a történetíráshoz – ezt általában nem ezoterikusok művelik akinek jó érzéke van ahhoz, hogy valóban a tényekről beszéljen, ez már az öntudatlan, ösztönös kezdete annak, amit a kolerikus ezoterikus önmagában hord, amit, mint történetíró, mint mesélő vagy elbeszélő nyújtani tud. Olyan emberek, mint Tacitus, kezdetben ilyen ösztönös ezoterikus fejlődésen mentek keresztül. Ezért tud Tacitus olyan csodálatosan és utánoz- hatatlanul ábrázolni. Aki ezoterikusként Tacitust olvassa, az tudja, hogy a történetírásnak ez a sajátos módja abból származik, hogy kolerikus temperamentumát jelentős módon beledolgozta étertestébe. Egészen sajátos módon jelentkezik ez akkor, ha az író ezoterikus fejlődésen ment keresztül. Ha a külső világ ezt nem is hiszi el, mégis így van ez Homérosz esetében. Homérosz plasztikus, grandiózus ábrázolásmódját kolerikus temperamentumának köszönheti, amelyet beledolgozott étertestébe. És fel lehetne hozni még ezen a területen számos dolgot, ami már a külső életben is bizonyítja, de legalábbis alátámasztja, hogy a kolerikus, különösen, ha ezoterikus fejlődésen megy keresztül, képessé válik arra, hogy a világot a maga valóságában, a maga eredeti összefüggéseiben ábrázolja. Ha a kolerikus ezoterikus fejlődésen megy keresztül, ábrázolásmódja olyan lesz, hogy, mondhatnánk, már a külső struktúrájában is hordozza a valóság, az őszinteség jellegét.

Láthatjuk, hogy az étertest változásaiban sajátos módon jut kifejezésre az emberi élet, ami érzékelhetőbbé válik jelenlegi alakjában, ebben az inkarnációban sokkal inkább, mint egyébként. Az ezoterikus fejlődés során sokkal erőteljesebben érzékelhetőbbé válnak a temperamentumok, ezért egészen különös jelentősége van annak, ha az igazi önmegismerés folyamán tekintetbe vesszük a temperamentumokat. Ezekről a dolgokról fogunk holnap tovább beszélni.

Az éteriség átélése az időfolyamatban. Az egyes évszakok megérzése

Hága 1913. március 23.

Minél jobban megváltozik az ember éterteste az ezoterikus fejlődés hatására, annál inkább részesül abban, amit úgy lehetne nevezni, hogy időérzék. Ezen az egymásra következő tények és események időbeli átélésének megérzését kell érteni. Az ember külső életében szokás szerint nincs meg ez a kifejezett időérzék. Részben már utaltam arra, hogy a fizikai test átalakulásával, amikor az ember az ezoterikus fejlődés következtében érzékenyebbé válik, hogyan jelenik meg az időérzék, mondjuk a nyárral és téllel szemben. Az étertest átalakulásával azonban az események külső változásának átélése még elevenebb lesz, még érzékelhetőbb. És aki megkísérli, hogy lelkét egy bizonyos ideig teljes komolysággal előbbre vigye, az határozott különbséget fog érzékelni mindenekelőtt a különböző évszakok között, azok egyes részei között, és lassanként megtanulja hogy belsőleg átélje a nyár és a tél, a tavasz, a nyár és az ősz közötti különbséget, de az év kisebb időszakai közötti különbségek is érezhetővé válnak. Az idő a maga előrehaladásában bizonyos módon elevenné válik. Az ember fokról-fokra észreveszi, hogy az idő lefolyásában differenciált élet érzékelhető. Ahogy a fizikai testben az egyes szervek elkülönülnek, ahogy belsőleg elevenebbé és egymástól függetlenebbé válnak, a folyamatos idősorrend egyes részei is bizonyos módon önállóbbakká, egymástól függetlenebbekké válnak. És ez azzal van kapcsolatban, hogy az ember saját étertestének fejlődésével átéli a bennünket körülvevő külső életet. Nemcsak a levegő vesz körül bennünket mindenütt, hanem az éter is, ez az éter azonban valóságos életet él az időben.

A bennünket körülvevő éter egyfajta élőlény, és egymásra következően különféleképpen él, ahogy az ember is különbözőképpen él az egyes életkorokban. És az ember megtanulja, hogy átélje a külső éter előrehaladó életét. Így jut el egyre inkább annak megérzéséhez, milyen az életéter élete kívül, amikor jön a tavasz, amikor a nyár közeledik, amikor eléri csúcspontját, majd amikor véget ér, amikor közeleg az ősz, és amikor már itt van. Ezt a külső lefolyást tanuljuk meg átélni, megismerjük a lényegi különbséget a tavaszi-nyári, a nyári-őszi és a tulajdonképpeni téli élet között.

Ez a különbség egyre világosabban érzékelhető, és végül valóban azt mondhatjuk: a Föld a maga éterével önálló életet él, és miközben az ember együtt él az idővel, valósággal benne úszik az éternek ebben a változó életében. Amikor itt a nyár dereka, akkor érzi a legtisztábban, mennyire önmagára van utalva étertestével, hogyan működik együtt a Földdel egy sajátságos létben, úgy, hogy a Föld csak kevéssé érinti őt belülről. Ilyenkor mintegy önmagára van utalva, és lassanként fogalmat tud alkotni arról, amit az okkultista mond: a nyár folyamán van a Föld tulajdonképpeni alvási időszaka. Itt olyan tényhez jutottunk, amelyet az emberek az őket folytonosan körülvevő külső maja miatt tévesen ítélnek meg. A felszínen, a maja által irányított életben az ember szívesen hasonlítja össze a tavaszt a reggellel, a nyarat a déllel, és az őszt az estével. Nincs igaza ezzel az összehasonlítással, mert a valóságban a dolog nem így van. Valójában, ha a külső földi folyamatokat valamivel össze akarjuk hasonlítani, akkor a tavaszt, a nyarat és az őszt – ebben a sorrendben – a Föld alvási időszakához, az őszt a telet és a tavaszt – ugyancsak ebben a sorrendben – a Föld ébrenléti időszakához kell hasonlítani. És azon a féltekén, ahol nyár van, a Föld szelleme e nyár folyamán úgyszólván ugyanabban az állapotban van, mint mi, emberek, amikor alszunk. Természetesen a Földnél ez másképpen van. Az ember abszolút módon váltakoztatja az ébrenlétet és az alvást, a Földnél az ébrenlét és az alvás mintegy az egyik féltekéről a másikra húzódik át. A Föld szelleme tehát voltaképpen sohasem alszik igazán, ha az egyik féltekén ébrenlétét felváltja az alvás, ébrenléte a másik féltekére helyeződik át. Erre azonban csak kis mértékben kell tekintettel lenni.

Ha meg akarjuk vizsgálni az ember együttélését a Földdel, tulajdonképpen csak az egyik félteke jöhet tekintetbe. Azt kell elképzelnünk, hogy a Föld szelleme a nyári időszak alatt bizonyos módon elválik fizikai testétől, a mostani Földtől, és saját fizikai testével ugyanolyan kapcsolatban van, ugyanazt az életet éli, mint az ember az alvás ideje alatt.

Az alvás ideje alatt a fizikai test és az étertest az ágyban van, tisztán vegetatív életet él. Az okkult tekintet számára úgy mutatkozik, hogy az alvó emberi testben kibontakozik valami, mint finom vegetáció, mint a tisztán vegetatív élet kisarjadása, kirügyezése. Ez a vegetatív élet pótolja az ébrenlét alatt elhasznált erőket, az alvás alatt tehát az ember tulajdonképpen nyári időszakát éli. És ha fizikai testén kívüli asztráltestével és énjével alvó fizikai testére tudna tekinteni, akkor fizikai testének ezt az alvó létét úgy látná, ahogy a növényi élet is tavasszal és nyáron kisarjad és rügyezik a Földön. Fizikai testén tehát az alvás ideje alatt sarjadó és rügyező nyári életet figyelhetne meg.

Azáltal azonban, hogy a Föld általunk lakott része nyáron alvási idejét tölti, az ember étertestével bizonyos fokig magára van utalva, és ennek az a következménye, hogy egy ezoterikus fejlődés folyamán a nyári időszak alatt – ha ehhez a képességet elsajátította – saját étertestét jobban, világosabban érzékeli, mint a téli időszak alatt. Étertestének önállóságát érzékeli, és jelenlegi időszakunkban a fej éteri részének önállóságát, annak az éteri résznek az önállóságát, amely az agy alapja. Igen sajátságos érzés-tanulási mód, ha az ember azáltal, hogy nyáron együtt él a földéter életével, fokozatosan elsajátítja az emberi étertest e sajátságos részének megérzését, amely a fej alapját képezi, azután ezt a belső átélést másképpen érzi tavasszal és másképpen ősszel. E belső átélésekben a különbséget világosan lehet érezni. Ahogy a fizikai testnél az egyes részek differenciálódásáról beszélhetünk, itt különböző életekről van szó, amiket a nyár folyamán átélünk. Más az élet, ami belsőleg tavasszal bontakozik ki, más, ami nyáron, és más, ami ősszel. Amikor étertestünkről beszélünk, tulajdonképpen különbséget kell tennünk – ezt fogjuk tenni ma – külön kell választanunk az étertest egy sajátos részét, ami a fej alapja.

Ezt szeretném néhány vonallal felvázolni (a rajz nem maradt fenn). Ha az embert vázlatszerűen képzeljük el, akkor azt kell elképzelnünk, hogy ezt az étertestet, amelyről az előbb beszéltem, úgy érezzük – felül egyre kevésbé, és a meghatározatlanba veszően -, hogy az együtt jár az idővel. És az ember lassanként megtanulja egészen világosan megérezni, hogy étertestének ebben a részében lények működnek teremtő jelleggel, akik a különböző időszakokban, amelyeket tavasztól őszig átélünk, úgyszólván váltják egymást. Észrevesszük, hogy étertestünk agyi részénél az időszakok munkálkodnak, éteragyunk tehát bizonyos vonatkozásban bonyolult szerv.

Ez különböző szellemi lényektől származik, akik az egymásra következő időszakokban bontakoztatják ki képességeiket, és működnek együtt. Így fogalmat alkothatunk egy jelentős tanításról – és ennek igazságát egyre inkább érezzük -, arról a tanításról, amit különösen a Zarathustra iskolákban ápoltak. Ez a tanítás azt hirdette, hogy az emberi agy étertestét a szellemi kozmoszból azok a szellemi lények teremtették meg fokról-fokra, akiket Amesa Szpentáknak neveztek. Ezek az Amesa Szpenták úgy hatnak, hogy a nyári időszakban ők gyakorolják az uralmat, és még ma is ők uralkodnak, úgy, hogy váltják egymást, az első koratavasszal, a második tavasszal, és így tovább, a hatodikig és a hetedikig. Hét, illetve hat ilyen szellemi lény működik felváltva az időben, teremtő szellemek, akik éppen azáltal, hogy váltják egymást, úgy, hogy amikor az egyik befejezi tevékenységét, a másik elkezdi, egy olyan bonyolult dolgot tudnak létrehozni, mint az emberi agy éterteste. Agyunkra tehát hat, illetve hét, egymást váltó szellemi lény fejti ki hatását, és az emberi fizikai agyat csak úgy lehet megérteni, ha ezt mondjuk: most az a szellem működik, akit különösen koratavasszal lehet érezni, kisugározza erőit, amelyek elsősorban éteri erők, azután később következik a második szellem, ez is kisugározza a maga erőit. E második szellem életerői tehát, ugyanabba a térbe sugároznak. A harmadik szellem is belesugározza életerőit, így alakul ki az emberi agynak ez az éterrésze, oly módon, hogy az egymást követő időszakokban egymást váltó szellemek éterikus erőiket ugyanabba a térbe küldik.

Tisztában kell lennünk vele, hogy csak érezhetjük azt az összefüggést, ami agyunkban rokonságban áll ezekkel a szellemekkel, akik ma kívülről bontakoztatják ki étererőiket. Mert az okkultizmus arra tanít bennünket, hogy amit most leírtam, az már lejátszódott a régi Hold-korszak alatt, nem szabad tehát azt hinnünk, hogy ezek a szellemek, akik – ahogy mondják – a nyarat kormányozzák, ma még mindig bennünk működnek, mint valamiféle képzőerők. Azokat a képességeket, amelyeket ezek a szellemek a régi Holdkorszak alatt valóban kisugároztak, az ember már áthozta a földi létbe. Minthogy azonban, így hordja magában őket, saját étertestében, ma még – ott, ahol ezeknek a szellemi lényeknek már nincs közvetlen befolyásuk belső étertestünkre az agyban – megérzi ezt a rokonságot velük. Ez az, amit nyáron érzünk. Kora tavasszal az első ilyen szellemet érezzük, akinek ma más a feladata kint az éterben, de érezzük, hogy tőle származik az, amit magunkban hordunk, amit a régi Holdon vettünk fel magunkba, érezzük, hogy rokonságban vagyunk vele. Ez az a nagy felfedezés, amit az ember ezoterikus fejlődése folyamán tehet, hogy az időfolyamatban átél valamit önmagában, mint a szellemileg ható lények képmását, akiknek ma már egészen más feladatuk van ugyan, mint korábban volt, de a múltban teremtő szellemekként működtek közre lényünk létrehozásában. A Föld kialakulás során, a fizikai agy úgy jött létre, mint annak lenyomata, ami egyfajta éterikus ősképként a régi Hold-korszakban már kifejlődött e szellemi-kozmikus befolyás hatására. Étertestünknek ezt a részét felülre, nyitva rajzoltam, mert ezt valóban így érezzük.

Amikor önmagunkon érzékeljük, lényegében a következő érzés van bennünk: itt kinyitod magad a szellemi világ felé, itt kapcsolatban vagy a szellemi világokkal, amelyek folyamatosan fölötted állnak. Létrejön még egy érzés, amely fokról-fokra kifejlődik az étertest e részével szemben. Általában nem túl könnyű ezeket a dolgokat megérteni, de remélem, hogy ha igyekszem világosan kifejezni magam, mégis érthetővé válnak.

Ha az ember az étertestet valóban elkezdeni érezni, úgy érzi, mintha az időfolyamatban úszna. A fej étertestével azonban úgy vagyunk, hogy ha azt bizonyos módon megérezzük, mintha magunkkal vinnénk az időt, tehát nemcsak előrehaladunk, hanem magunkkal visszük az áramló időt. A fej étertestében valójában sokat hordozunk a korábbi időkből: benne hordozzuk a régi Hold-korszakot. Mert ennek lényege a régi Hold-korszak alatt jött létre, és a régi Hold-korszak áramlatát agyunk étertestében magunkkal hordjuk. És ha ezt elkezdjük érezni, akkor ez olyan, mint a régi Holdkorszakra való emlékezés. Aki fogalmat tud alkotni arról a belső élményről, amelyet, mint a temperamentum átélését említettem tegnap, az, azt is meg tudja érteni, ha azt mondjuk, hogy az, az okkultista, aki így feje étertestének belső mivoltát megtanulja megérezni, akkor úgy érzi, hogy ez, az önmagára irányuló koncentrálás kapcsolatban van egy melankolikus hangulattal. Ha különösen koncentrál a fejnek erre az éteri részére, akkor úgy érzi, hogy ezoterikus fejlődése folyamán fejébe melankolikus hangulat áramlik. És ebből a melankolikus hangulatból fejlődik ki fokozatosan a belső átélésben az olyan dolgok megértése, amelyeknél a régi Hold okkult leírásánál volt szó.

Az ezoterikus fejlődésnek természetesen még tovább kell mennie, ha az ember valóban le akarja írni a Hold egyedi viszonyait, láthatjuk azonban, hogyan kezdődik az, ami egy ilyen leíráshoz vezet. Látjuk, hogy felmerül valami az ember belsejéből, amit úgy lehetne nevezni, hogy a fej melankóliája, amelynek hangulatából fokozatosan kiválik egy tekintet, mint egyfajta emlékezés az ősi múltra, a régi Hold-korszakra. És kívánatos lenne, hogy az ilyen leírásokból, mint a mostani is, felmérjék, hogyan halad tulajdonképpen az ezoterikus fejlődés, hogyan indul ki az ember egy bizonyos élményből, hogyan tanulja meg felismerni ezt az élményt – például ebben az esetben azt, hogy milyen az ősi múltba tekintő emlékezet, ahonnét az időáramlást bevittük a jelenbe -, és hogyan tanulja meg kibogozni azt, amit valaha átélt. Mérjék fel ebből, hogy az okkultista valóban nem álmodozásait közli, amikor a világmindenségnek arról a szerkezetéről beszél, ami visszavezet a régi Hold-, Nap- és Szaturnusz időkbe. Ha az ember türelmesen kitart az ezekről a dolgokról szóló magyarázatok mellett, már akkor fogalmat alkothat arról, hogy hogyan tudja fokozatosan beleélni magát abba a hatalmas világ-tablóba, amely az ősi múlthoz tartozik, de újra előhívható a jelenkori életből. Csak ahhoz kell eljutnunk, hogy például a lezajlott idő-jelenségeket, amelyek sugallatszerűen vannak bebugyolálva bennünk, átéljük magunkban, és kibontakozásra serkentsük.

Másképpen lehet átélni az étertestnek azt a részét, amely az ember középső részéhez tartozik. Kívül elenyészik az érzés, belül pedig úgy érzékelhető, hogy azt lehet mondani: amit itt középen tojásformaként jeleztem, azt a többitől elkülönülve érezzük. Amikor az étertestnek ezt a középső részét sajátságos élményként elkülönítve érezzük, azt kell mondanunk: aki ezoterikus fejlődés folyamán odáig jut, hogy az ember középső részének is megtapasztalja önálló létét, az úgy érzi, hogy étertestének ebben a részében is lényegében ugyanúgy együtt úszik az idő áramával. És az étertestnek ebben a részében lényegében még világosan lehet érezni az együttélést az egymásra következő időben differenciálódott Föld-étertesttel.

Aki ezoterikusán tovább jut, az éppen ebben a részben érzi, hogy valójában mennyire más szellemek hatnak rá kora tavasszal, mint a nyár derekán, vagy ősszel. Ez egyfajta együttélés, pontosabban együtt úszás. Ezáltal ez a rész is elkülönül a többitől, és ha az ilyen dolgokba bele tudunk menni, az étertest középső részét is megérezzük, és ez az érzés ingadozik a flegmatikus és szangvinikus hangulat között. Sokféle árnyalat létezik e két hangulat között. Tavasszal, például az étertestben inkább egyfajta együtt- járás figyelhető meg az idő áramával – a fizikai testben ez egészen másképpen fejeződik ki ősszel viszont egyfajta védekezés az idő áramlásával szemben, annak eltaszítása.

Az étertestnek egy harmadik részét is lehet azután érezni lefelé a meghatározatlanba nyúlóan, úgy, hogy a földben eltűnik, de kiszélesedik. Ez az étertest három olyan része, amelyeket egymástól elkülönítve lehet érezni.

Ábrázolhatnánk azonban ezt a belső megérzéssel, az étertest belső átélésével is. A tisztánlátó számára, például nem úgy jelenik meg, mintha egy másik ember étertestét szemlélné, hanem ez, az étertest belső átélése. Ez az átélés lényegesen módosul azáltal, hogy az étertest egy negyedik része is jelen van, tojásformaként világosan elhatárolódik: ez az, ami az embert felveszi magába. Az étertest e részeinek különböző megérzéseiből az ember számára lassanként kialakulnak olyan érzések, hogy az étertestről szerzett belső benyomásokat külső formának tartja.

Azután az étertest kiszíneződik, és az embernek az lesz a benyomása, hogy ebben a részében mintha kékes, vagy ibolyakék aura lenne. Ez a rész, ami a fejnek felel meg, ugyancsak kékes, vagy amennyire hasonlóvá válik az emberhez, ibolyakék, alul azonban fokozatosan zöldbe megy át. A középső résznek világosan sárgás-piros a színe – amennyire a színt érzékeljük az alsó része pedig pirosas, egészen a mélyvörösig, de kisugárzik, és gyakran messzire kiterjed, (lásd az 1. ábrát)

Az ebben a négy részben ható erők azonban differenciálódnak, úgy hogy amit az ember belső érzésként átél, az nem derül ki pontosan, hanem – ha ezt kívülről, tisztánlátással áttekintjük – azok az erők, amelyek ebben a legkülsőbb aurában vannak, összezsúfolva hatnak a felső részre. És ha az ember ezt kívülről nézi, az lesz a benyomása, mintha a fej éterrésze teljesen a fej formához igazodna, csak egy kicsit nagyobb lenne. A középső résznél hasonlóan. De, minél lejjebb megyünk, annál kevésbé van így. Azáltal azonban, hogy az erők egymásba hatolnak – ha ezt kívülről nézzük – az lesz a benyomásunk, mintha az étertest a fizikai test alapformáját venné fel, de egy bizonyos távolságra kiemelkedik a fizikai testből. Alul viszont fokozatosan elvész a fizikai test és az étertest egymásba illő voltának érzése.

Jól meg kell tehát jegyeznünk, hogy az étertestről alkotott belső élmény más, mint az a lény, amit az étertest a tisztánlátó tekintet számára kívülről mutat. Ezt egészen pontosan meg kell jegyeznünk.

Aki az ezoterikus fejlődés folyamán megtanul figyelni arra az alaphangulatra, amelyre az étertest hajlamos, és amelyet tegnap jellemeztem, az az étertest legalsó részében kolerikus hangulatot érezhet. Étertestünk különböző részeiben így differenciálódnak az egyes temperamentumok. Az étertest felső része melankolikus jellegű, a középső flegmatikus és szangvinikus, az alsó kolerikus. Jól jegyezzék meg azonban, hogy ez a leírás az étertestre vonatkozik. Aki ezt nem jegyzi meg pontosan, az – ha külsőleg nézi a dolgokat – igen könnyen tévedésbe esik. Aki azonban pontosan megjegyzi, azt a legnagyobb mértékben meg fogja lepni, hogy amit elmondtunk, mennyire megegyezik az élet bizonyos jelenségeivel. Kíséreljük csak meg, például, hogy egy kolerikust tanulmányozzunk – rendkívül érdekes lesz.

Amit elmondunk, annak alapján a kolerikusnál az étertest alsó részének különösen fejlettnek kell lennie, elüt a többi résztől, ezáltal kolerikus valaki. Természetesen a többi rész is kifejlődött, de az alsó rész különösképpen kiütközik. Ha az étertest alsó része különösen fejlett, ha erői ebben vannak, akkor mindig valami más is megjelenik, az ugyanis, hogy a fizikai testnek ez a része túlságosan rövid lesz, a fizikai test bizonyos hiányosságot mutathat abban az irányban, amely az étertestnek ehhez a részéhez tartozik. Ebből adódik tehát, hogy a kimondottan kolerikusaknál – akik az életben így jelennek meg – az anatómiai vizsgálat azokra a szervekre vonatkozóan, amelyek az étertest e részének felelnek meg, egyfajta túlzott rövidülést mutat. Olvassák el, például Napóleon anatómiai leírását, meg fognak lepődni, mennyire bizonyítja azt, amit ábrázoltam. Ha tanulmányozni kezdjük az emberi természet e rejtett oldalait, akkor fogjuk csak mindezt valóban megérteni.

Feltehetjük a kérdést: hogyan egyeznek meg a tegnap elmondottak a maiakkal? Teljesen megegyeznek. Tegnap a négy temperamentumról beszéltünk. Ezeket az étertest erői hozzák létre. És valójában az étertesti élet éppúgy kapcsolatban van az időbeliséggel, mint a térbeli tagozódással és elkülönüléssel. A fizikai test önmagában elevenebbé válik a térbeliségben, mintegy elkülönül a maga tagjai szerint, az étertest viszont akkor válik elevenebbé, amikor részei időben különülnek el, azaz, amikor az egymásra következésben az időbeli létet önálló részekként és tagokként éljük át.

A melankolikusnál valójában az a lényeg, hogy folytonosan magában hordoz valamit, amit az időben élt át, valami múltbelit. Akinek lehetősége van arra, hogy a melankolikus étertestébe belelásson, az úgy találja, hogy ez az étertest még mindig azt követi, amit az elmúlt időkben átélt. Most nem arra gondolok, amit itt az emberi agyról mondtam, ami az ősi időkre vonatkozik, hanem arra, amit szokás szerint melankóliának nevezünk. Itt elsősorban a fej éterteste aktív egy bizonyos időszakban – mondjuk ifjúkorban -, és ez azután olyan erősen befolyásolja, hogy a későbbi életkorban a melankolikus még mindig az étertestnek azt a rezgését hordozza magában, amely ifjúkorában belenyomódott, míg a nem melankolikusnál ez a rezgés ellebeg. A flegmatikus és szangvinikus bizonyos módon együtt úszik az idővel, csakhogy amíg a flegmatikus mintegy állandóan, egyenletesen együtt úszik az idő áramlásával, a szangvinikusnál váltakozik a külsőleg lefolyó időáramlás gyorsabb és lassabb átélése. A kolerikus ezzel szemben – és ez a sajátságos – nekifeszül az időnek, ami mintegy a jövőből áramlik hozzánk. A kolerikus bizonyos értelemben elhárítja magától az időt, és gyorsan megszabadul attól a vibrálástól, amit étertestében az idő előhívott. Ezért a melankolikus leginkább annak utórezgéseit hordozza magában, amit a múltban átélt, a kolerikusban viszont ebből van a legkevesebb. Emlékezzenek arra a groteszk összehasonlításra, amit a levegővel felfújt labda és a kolerikus éterteste között tettünk, ezt itt is megtehetjük. A labdát nehezen befolyásolják az egymásra következő események, ellöki magától, hagyja, hogy azok úgy történjenek, ahogy az időben lefolytak, illetve, nem nagyon keltenek benne utórezgéseket. Ezért nem hordozza azokat önmagában sokáig. A melankolikus, aki hagyja, hogy az események mélyen hassanak az étertestében, hosszan hordozza azok utórezgéseit, és azokat egy múltbeli időfolyamatból átviszi a jövőbe.

Jó, ha az ember legalább az éter- és fizikai test megértéséhez olyan fogalmakat kap, hogy a fizikai test térbeli test, az étertest időbeli test. Az étertestet egyáltalán nem értjük, ha csak térbelinek tekintjük. És az ilyen rajz, amit felvázoltam, csak az időben lefolyó és az idővel megmagyarázható étertesti élet képszerűvé tétele a térben. Mivel az étertesti lét, ahogy az időben lefolyik, időbeli lét, ezért éljük át étertestünkkel is az időt, azaz, az események külső lefolyását az időben.

Az események még másfajta lefolyását is átéli az ember az időben, ha okkult fejlődésen megy keresztül. A szokásos életben az eseményeknek ez a lefolyása csak kevésbé érzékelhető, a lélek magasabb fejlődésekor azonban igen: ez a nap folyamata. Mert bizonyos módon a nap lefolyásában is hatnak az évszakok szellemei, csak kisebb erővel. Az év és a nap lefolyása ugyanakkor a Naphoz van kötve. Aki ezoterikusán fejlődik, csakhamar azt fogja találni, hogy ilyen rokonság áll fenn éterteste és a között, ami a külső éterben lefolyik, hogy másképpen áll szemben a reggel szellemeivel, mint a nappal és az este szellemeivel. A reggel szellemei úgy hatnak ránk, hogy étertestünkben ösztönözve érezzük magunkat egy olyan tevékenységre, amely inkább az értelem, az ész felé hajlik, amellyel át tudjuk gondolni, amit átéltünk, és ítélkezéssel fel tudjuk dolgozni az emlékezetben, amit megfigyeltünk. Dél felé közeledve ezek az ítélkezési erők fokozatosan hanyatlanak, és az ember érzi, hogy az akarati impulzusok kezdenek belsőleg működni. Dél felé az ember tevékenységi erői is kezdenek kevésbé eredményesekké válni, mint reggel, az akarati erők inkább belsőleg működnek. És azután, ha az este közeleg, megjelennek a produktív erők – amelyek inkább a fantáziával függenek össze. Feladataikat tekintve, így különböznek a szellemi lények, akik erőiket leküldik a Föld életéter-viszonyaiba.

Az ember meggyőződhez arról, hogy fokozatosan egyre inkább megtanulja – minél inkább túljut korunk egész materialista érzületén -, hogy számításba vegye az emberi étertest hozzáidomulását az időfolyamathoz. El fog jönni az idő, amikor különösnek fogják tartani, hogy az iskolában a reggeli órákban olyan tantárggyal foglalkozzanak, amely elsősorban a fantáziát veszi igénybe. Ezt a jövőben éppen olyan különösnek fogják tartani, ahogy ma különösnek tartják, ha valaki augusztusban bundát vesz fel, vagy a tél közepén vékony ruhát. Ma még kétségkívül távol vagyunk ezektől a dolgoktól, de már közeledünk hozzá, jobban, mint ahogy azt az emberek gondolnák. Lesz olyan idő, amikor az emberek nagy általánosságban – akkor is lesz különbség a nyári és a téli időszak között – be fogják látni, hogy ostobaság az iskolai órákat nem úgy elrendezni, hogy reggel legyen néhány óra, azután a déli időszak szabad marad egy hosszabb időre, és este ismét néhány órát tartanak. Ez talán gyakorlatiatlannak tűnik a mai időbeosztás mellett, de majd gyakorlatias lesz az emberi természet követelményei szerint. A matematika órákat reggelre fogják tenni, a költők olvasását az esti órákra. Ma éppen olyan korban vagyunk, amelyben ezeknek a dolgoknak a megértését a materialista érzület – amely ma árhullámot alkot – teljesen elborítja. Ezért ma előfordulhat, hogy ami a legértelmesebbnek kellene, hogy látszon – ha a teljes embert vesszük figyelembe azt tartjuk a legbolondabb dolognak.

Egy másik eredmény, hogy a téli időszak alatt az ezoterikus fejlődés következtében az ember egyre inkább úgy érzi, hogy étertestével nincs annyira bezárva önmagába, mint a nyári időszak alatt, hanem közvetlenül a Föld szellemével van kapcsolatban. A különbség úgy érezhető, hogy a nyári időszak alatt ezt mondhatjuk: te most együtt élsz azokkal a szellemekkel, akik az ősi időkben rajtad dolgoztak, és munkájukat most magadon hordod, míg a Föld közvetlen életszelleme most nyáron távol van tőled. Télen inkább hallgatnak a belső rezgések, amiket az ember az ősi idők óta a fejében magával hord, kapcsolatban érezzük magunkat a Föld szellemével, és megtanuljuk megérteni, hogy a Föld szelleme télen felébred. Ahogy nyáron alszik, télen felébred. A nyár folyamán a Föld szelleme éppúgy látja előjönni a sarjadó és rügyező növényi létet, ahogy az alvó ember látja a vegetatív erőket tulajdon testében felbukkanni. Tél folyamán a növényi lét visszahúzódik, ahogy ébrenlét alatt is visszahúzódnak a vegetatív erők az emberi testben. Télen felébred a Föld szelleme, a Föld szinte össze van kötve az ébredő szellemmel, ahogy az ember is az ébrenlét alatt össze van kötve éber szellemével. Ennek az a következménye, hogy az ember – ha ezoterikus élete révén ennek átérzését létrehozta – megtanulja, hogy ha nyáron gondolkodnia kell, a gondolatokért meg kell, hogy dolgozzon. Nem az inspirációkról van szó, ezek abból jönnek elő, ami belül van, a független étertestben. Télen azonban, az embert könnyebben inspirálják a gondolatok, mint nyáron, az emberi gondolkodás tehát télen inkább működik inspirációként, mint nyáron. Bizonyos értelemben tehát az emberi gondolkodás télen annyira könnyű, hogy szinte magától megy. Természetesen a viszonyok kombinálódnak, és az egyes embereknél teljesen egyénien is alakulhatnak. Még ha valakinek ahhoz van is készsége, hogy olyan gondolatokkal foglalkozzon, amelyek az érzékfelettibe nyúlnak, ez akadályba ütközhet. Azáltal azonban, hogy a gondolatok a nyári időszakban az érzékfelettihez könnyebben juthatnak el, éppen a fordítottja jöhet létre. Amit most elmondtam, az az étertest átélésére érvényes.

Ez a külső étertesti átélés egyre érezhetőbben jelenik meg, ahogy az ember az ezoterikus fejlődésben előrehalad. És ha étertestét a megfelelő módon akarja fejleszteni, akkor a gondolkodást – a- hogy először az érzéki észlelést is – fokról-fokra ki kell kapcsolnia, pontosabban az absztrakt gondolkodást kell kikapcsolnia, és fokozatosan a konkrét, a képszerű gondolkodást kell átvennie. A gondolkodástól el kell jutnia a gondolatig, azután a gondolatokat is el kell hagynia. Amikor azután az ember kialakította az üres tudatot, amikor a gondolatokat kiiktatta – ahogy ezt „A szellemtudomány körvonalai” című könyvem második fejezetében leírtam -, akkor megérzi, hogyan enyésznek el a benne élő gondolatok, hogyan olvad el az, amit eddig saját erőfeszítései folytán gondolatokként előhívott. Ugyanakkor azonban azt is érzi, hogy érdekes módon betelik olyan gondolatokkal, amelyek egy ismeretlen világból áramlanak bele.

Ez az ember lelki életének egyfajta átalakulását jelenti, amelyet úgy lehetne jellemezni – kérem, ne értsék félre a kifejezést hogy ezt mondjuk: az ember megszűnik okos lenni, és kezd bölccsé válni. Ez olyasvalami, amit egy meghatározott fogalomhoz kell kapcsolni. Az okosság, amit az ember az ítélőerő révén kialakít magának, ami földi tulajdonság, az itt eltűnik. Belső megértéshez jutunk el, és ezáltal az okosságot nem becsüljük különösebben sokra, mert úgy érezzük, hogy fokozatosan belénk világít az istenek által küldött bölcsesség. Kérem, ne értsék félre a kifejezést, mert az átélés olyan, hogy ezt a kifejezést, alázattal és szerénységgel használhatjuk nyugodtan. Az istenektől származó bölcsesség az embert egyre inkább alázatossá teszi. Büszkévé és gőgössé csak a maga által kimunkált okosság, az úgynevezett értelmesség teszi az embert.

Ha az ember átélte ezt az élményt, ha a bölcsesség, ez, az Istentől küldött bölcsesség elárasztotta, akkor úgy érzi, hogy fokozatosan betölti étertestét. Ez jelentőségteljes tapasztalat, mert sajátos módon tesszük, és úgy érezzük, hogy az élet előrehalad, tovaúszik az idő áramával. A bölcsesség áramlata olyasvalami, amivel szembetalálkozunk, ami miközben az idővel előrehaladunk, mint ellenáramlat özönlik belénk. És ezt a beözönlést lényegében úgy érezzük – hogy képszerűen fejezzem ki magam -, mint az időben folyó áramlást, ami a fejen keresztül jut el hozzánk, szétömlik a testben, és a test felfogja.

Amit most elmondtam, az fokról-fokra egy egészen határozott élménnyé válik. Az ember már nem a térben érzi magát, mert megtanulta, hogy átérezze étertestét, amely az időben él, megtanulta, hogy az időben haladjon előre, de azt is, hogy fokozatosan találkozzon azokkal a szellemi lényekkel, akik szembejönnek vele a világ másik oldaláról, szembejönnek vele a jövőből és megajándékozzák a bölcsességgel. Azt az érzést, hogy ezt a bölcsességet megkapja, az ember, csak úgy érheti el, ha ezoterikus vagy okkult fejlődését úgy irányította, hogy olyan érzés bontakozik ki benne, ami a lelket sajátos módon állítja szembe minden jövőbeli eseménnyel, ha szenvtelenséget alakít ki mindazzal szemben, amit a jövő hoz, azaz, amit a folyamatos átélés elébe hoz. Ha átéléseinkhez még mindig szimpátiával és antipátiával közelítünk, ha még nem tanultuk meg, hogy a karmát komolyan vegyük, azaz, hogy ami elénk kerül, azt higgadtan a karma következményének tekintsük, akkor még nem tudunk a velünk szembeáramló bölcsesség sajátos megérzéséhez eljutni, mert csak egy higgadtan megélt átélésben különül el a lényünkbe fénytelien beáramló bölcsesség-áramlat. A most leírt érzés alapján jellemezhető az ezoterikus átélés egy meghatározott pontja, az a pont, amelyhez csak akkor jutunk el, és amelyet csak akkor tudunk átélni, ha minden élményt odaadó hálával és higgadtsággal hagyunk magunkhoz közeledni. Erre étertestünk változása tesz képessé bennünket, ami a helyes ezoterikus fejlődés folyamán megy végbe, és ami más fejlődési követelmények mellett azt is elénk állítja, hogy higgadtságot sajátítsunk el, és megértsük karmánkat, hogy ne szimpátiával és antipátiával fogadjuk azt, aminek be kell következnie. Elsajátítjuk, hogy ne szegüljünk karmánk ellen, hanem megtanuljuk az átélés egyöntetű áramlásában elviselni. Ez az ezoterikus fejlődéshez tartozik, és képessé tesz bennünket arra, hogy étertestünket úgy alakítsuk át, hogy az fokozatosan egyre inkább megtanulja megérteni az őt kívülről körülvevő éterikus életet.

A gondolkodás, az érzés és az akarat átalakulása

Hága 1913. március 24.

Fontos, hogy ezt az előadássorozatot helyes értelemben fogják fel, azaz, úgy tekintsék, mint azoknak az élményeknek a magyarázatát, amelyeken az ember keresztülmegy, amikor ezoterikus, vagy mondjuk, a szellemtudomány hatására végbemenő fejlődés változásokat hoz létre benne. Amit tehát leírunk, azt olyasminek kell tekinteni, mint amit a fejlődés folyamán valóban átélhetünk.

Természetesen csak a leglényegesebb, mondhatnánk, tipikus élményeket tudjuk megmagyarázni, e fő élmények mellett még számos más élményről is fogalmat alkothatunk, ami a fejlődés alatt megfigyelhető. Tegnap leginkább arról beszéltünk, hogy az ember egyfajta finom érzékenységet sajátít el azzal szemben, ami a külső életéterben, vagy egyáltalán az éterben végbemegy. Ezek az élmények kapcsolatban állnak számos más élménnyel, és egy olyannal is, amire különösen figyelni kell. Ez az, amire ítélő- erőnkkel kapcsolatban teszünk szert.

Emberekként úgy állunk a világban, hogy azokat a dolgokat, amelyekkel szembekerülünk, bizonyos módon megítéljük, hogy a dolgokról képzeteket alkotunk, és az egyiket helyesnek, a másikat helytelennek tartjuk. Hogy az ember hogyan ítél meg valamit, ez attól függ, amit szokás szerint okosságnak, értelmességnek, ítélőképességnek nevezünk. Ez az okosság, értelmesség és ítélőképesség a fejlődés folyamán fokozatosan olyasvalamivé válik, ami más megvilágítást kap. Tegnap már részben utaltunk erre. Az ember egyre inkább úgy találja, hogy a magasabb, spirituális élet dolgai számára ennek az okosságnak, ennek az értelmességnek a legcsekélyebb értéke sincs, bár kiindulópontjáról, a fizikai síkról a lehető legtöbbet kell belőle magunkkal vinnünk, ha a magasabb világokhoz vezető útra rá akarunk lépni. És így jön létre az a helyzet, amely a hasznosságot szem előtt tartó emberek számára könnyen elviselhetetlennek tűnhet, hogy valamire okvetlenül szükség van a magasabb fejlődéshez, és mégis, amikor már a magasabb fejlődést elértük, ez elveszti értékét. Bizonyos fokig tehát mindent meg kell tennünk, hogy itt a fizikai síkon mindenekelőtt egészséges, a fényekhez igazodó ítélő erőt fejlesszünk ki, de tisztában kell lennünk azzal, hogy amikor a magasabb világokban tartózkodunk, ennek az ítélő erőnek nincs ugyanolyan értéke, mint itt lent a fizikai síkon. Ha egészséges magasabb érzékszerveket akarunk, akkor az egészséges ítélő erőből kell kiindulnunk, de ennek az egészséges ítélő erőnek a magasabb látás számára át kell alakulnia, egészséges látássá kell válnia.

Ha mégoly gyorsan fejlődünk is azonban, amíg a fizikai síkon tartózkodunk, e fizikai sík emberei vagyunk, és itt az a feladatunk, hogy ítélő erőnket egészségesen fejlesszük. Ezért gondosan kell ügyelnünk arra, hogy idejében megtanuljuk: ne keverjük össze egymással a magasabb világok életét a fizikai síkon lefolyó élettel. Aki azt, amit a magasabb világokban átél, közvetlenül alkalmazni akarja a fizikai síkra, az könnyen rajongóvá, hasznavehetetlen emberré válik. Hozzá kell szoknunk, hogy a magasabb világokban tisztán tudjunk élni, és azután, amikor kilépünk abból az állapotból, amelyben a magasabb világokban éltünk, ismét ahhoz tudjuk tartani magunkat, ami a fizikai síkon helyes. Ezt a kettős állapotot, amelyet a szellemi és a fizikai lét kettőssége megkövetel, gondosan és lelkiismeretesen kell végrehajtanunk. Hozzá kell szoknunk, hogy ezen a területen megfelelő viszonyban legyünk a világgal, hogy lehetőség szerint a mindennapi érintkezéseinkbe ne keverjük bele azt, ami a magasabb világokhoz tartozik, hogy mindennapi érintkezéseinkbe a lehető legkevésbé keverjünk bele olyasmit, amit nagyon könnyű belekeverni, hogy például, ha valaki ellenszenves számunkra, akkor ne mondjunk olyasmit, hogy „nem tudjuk elviselni az auráját”. Jobb, ha a szokásos életben a szokásos beszédmodorunknál maradunk, és ezt mondjuk: ez vagy az ellenszenves számunkra. Jobb, ha e tekintetben a fizikai síkon lévő ember a fizikai síkon lévő többi ember között marad, és a szokásos életben a lehetőség szerint takarékosan bánik az olyan kifejezésekkel, amelyek a magasabb életre vonatkozóan teljesen helytállóak. Gondosan őrizkedni kell ezért attól, hogy mindennapi érintkezéseinkbe olyan szavakat, fogalmakat és képzeteket keverjünk, amelyek a magasabb élethez tartoznak. Ez talán egyfajta pedáns követelménynek tűnhet azok számára, akik – mondjuk így – bizonyos lelkesedésből a szellemi világ iránt úgy vélik: szükséges, hogy egész lényüket áthassa ez a spirituális élet, és mégis, ami esetleg a szokásos élet egy szokásos esetében pedánsnak tűnhet, az a magasabb világok szempontjából fontos nevelési alapelv.

Ha ez természetesnek is kell, hogy tűnjön számunkra, fordítsuk le a magasabb életet a mindennapi életben használt szavakkal, fordítsuk le a fizikai sík számára legalkalmasabb nyelvre. Ismételten hangsúlyoznunk kell, hogy ezek a dolgok nem közömbösek, hanem jelentőségteljesek és hatékonyak. Ha ezt elővételezzük, elfogulatlanul tudunk beszélni arról, hogyan veszti el értékét a szokásos ítélő erő a magasabb életben, és hogy bizonyos módon hogyan tanuljuk meg annak megérzését, hogy az, ahogyan korábban okosak voltunk, most meg kell, hogy szűnjön. Az ember azután észreveszi – ezt egyre inkább tapasztaljuk -, hogy a világ éteri életétől függ, pontosabban az időtől. Milyen könnyen lehet találkozni korunkban azzal, hogy az ember, mondjuk, egy bizonyos ifjú kortól elkezd mindent megítélni, ami a világban megítélhető, és azt hiszi, hogy ha egy bizonyos ítélőképességet megszerzett, akkor már mindenről igent, vagy nemet mondhat, és minden lehetséges dologról filozofálni tud. Az a hit, hogy az ember mindenről filozofálni tud, bizonyos ezoterikus fejlődés után teljesen kiszakad a lélekből, mert észreveszi, hogy ítéleteiben van valami, aminek mindenekelőtt érésre van szüksége. Az ember megtanulja annak felismerését, hogy bizonyos képzetekkel, amelyeket elsajátított, egyszerűen egy ideig együtt kell élnie, hogy étertestünk kiegyezzen velünk, ha az ember olyan ítélethez akar jutni, amellyel maga is egyetérthet. Az ember észreveszi, hogy ki kell várnia, amíg egy bizonyos ítélethez eljut. Csak ekkor veszi észre a következő szavak teljes jelentőségét: hagyni kell megérni azt, ami lelki tartalom. És az ember alapjában véve egyre szerényebb és szerényebb lesz.

Ez a szerényebbé válás kétségkívül sajátos dolog, mert az ember nem tudja mindig az egyensúlyt tartani az ítélkezési kényszer és a kivárás között, amíg beérik, hogy valamilyen dologról ítéletet alkosson, mert éppen ezeknél a dolgoknál nagymértékben téved, és mert tulajdonképpen csak maga az élet az, ami ezekről a dolgokról a helyes felvilágosítást megadhatja. Ez a világ valamilyen titkának vagy törvényének a kérdésénél szembeállíthatja a filozófust azzal, aki ezoterikusán már bizonyos fokig eljutott a fejlődésben. Ha a filozófus csak a maga filozófiája szerint tud ítélkezni, akkor azt fogja hinni, hogy igaza kell, hogy legyen bármilyen dologban, és az ember meg is érti, hogy ezt kell hinnie. A másik viszont nagyon jól tudja, hogy azzal az ítélőképességgel, amellyel a filozófus rendelkezhet, a kérdésről egyáltalán nem tud dönteni. Mert tudja, hogy ő a múltban jutott el azokhoz a képzetekhez, amelyekkel a filozófus az ítéletét összekotyvasztja, és hogy ő hagyta azokat önmagában megérni, mert csak ez hozta meg számára azt a lehetőséget, hogy a dologról áttekintést kapjon. Jól tudja, hogy együtt élt a dologgal, és ezáltal érett meg arra, hogy meghozza azt az ítéletet, ami most őt az érettség magasabb fokára emeli. A megértés kettőjük között tulajdonképpen ki van zárva, a legtöbb esetben egyáltalán nem lehet közvetlenül létrehozni, csak akkor, ha a filozófusban felmerül az az érzés, hogy bizonyos lelki tartalmakat szükségszerűen meg kell érlelnie, amíg a dologról véleményt nyilváníthat. Véleményeket, nézeteket – ezt egyre inkább fel kell ismernünk – ki kell harcolni, ki kell küzdeni. Az embernek ezért egy mély, intenzív érzést kell elsajátítania, és ez azáltal jön létre, hogy megkapja ezt a belső időérzéket, ami lényegében az étertest fejlődésével függ össze.

Az ember lassanként észreveszi, hogy lelkében felmerül egy bizonyos ellentét a között, hogy hogyan ítélkezett azelőtt, és hogyan ítélkezik most, miután elért egy bizonyos érettséget e tekintetben, és észreveszi azt is, hogy amit a múltban meg tudott ítélni, és amit most megítél, mint két erő áll egymással szemben. Azután észreveszi önmagában az időbeliség egy bizonyos belső mozgékonyságát, és hogy a későbbinek hogyan kell a korábbit legyőznie. Ami belső küzdelem formájában megjelenik, az egy bizonyos időérzékelés felbukkanása a tudatban, de csak azáltal jelenik meg, hogy a későbbi a korábbival bizonyos ellentétbe kerül. Ezt szükségszerűen el kell sajátítani, mint belső időérzékelést, mint az idő belső megérzését, mert csak ezáltal jövünk rá, hogy akkor tanuljuk meg az éteriség tapasztalását, ha elsajátítunk egy belső időfogalmat.

A továbbiakban ez egy bizonyos élményhez juttat: mindig az az érzésünk, hogy ítéletünkben, megismerésünkben a korábbi tőlünk származik, a későbbi – ahogy belénk áramlik – mintha ellenáramlás lenne, mintha adomány lenne számunkra. Egyre világosabban jelentkezik az az érzés, amit tegnap említettem: az okosságot, ami tőlünk származik, fel kell váltania a bölcsességnek, amelyet úgy szerzünk meg, hogy mintegy átadjuk magunkat a jövőből velünk szembefolyó áramlatnak. Ellentétben azzal, amit korábban tettünk, amikor abban a tudatban éltünk, hogy a gondolatokat mi alkotjuk, itt gondolatokkal betöltve érezzük magunkat, ez jelzi az előmenetelt. Mialatt egyre inkább megtanuljuk átérezni, hogy már nem mi alkotjuk a gondolatokat, hanem a gondolatok gondolkodnak bennünk, mialatt ez az érzésünk, jelzést kapunk arra nézve, hogy az étertest lassanként kifejleszti magában a szükséges belső időérzékelést. Mindannak, ami korábbi, egoisztikus mellékíze lesz, és mindaz, amit beérés útján értünk el, olyan mellékízt kap, hogy elégeti, felemészti azt, amit mi magunk tettünk. Így alakítja át az ember lassanként belső mivoltát egy egészen sajátságos átéléssé: egyre inkább tudatossá válik számunkra, hogy az egyéni gondolkodást háttérbe kell szorítani, mert az csekélyebb értékű valami, és tulajdonképpen az, az értékes, hogy átadjuk magunkat azoknak a gondolatoknak, amelyek a kozmoszból áramlanak felénk.

Az egyéni életben úgyszólván elvész annak egy része – ez rendkívül fontos – elvész az a rész, amit én-gondolkodásnak nevezünk, és megmarad az én-érzékelés, az én-érzés és az én-akarat. De a gondolkodással egyidejűleg ezek is változáson mennek keresztül. Az ember már nem hozza létre a gondolatokat, hanem a lélek belsejében gondolkodik. Azzal az érzéssel, hogy a gondolatoknak saját erejük van – azáltal, hogy önmagukat gondolják – az érzés és az akarat egyfajta egybeáramlása jön létre. Az érzés, mondhatnánk, egyre aktívabb lesz, és az akarat egyre érzéssszerűbb. Az érzés és az akarat egyfajta nagyobb rokonságba kerül, mint korábban itt a fizikai síkon volt. Nem tudunk egy akarati impulzust megragadni anélkül, hogy vele együtt érzést ne fejlesztenénk. Amit az ember tesz, abból néhány dolog keserű érzést alakít ki, néhány pedig felemelőt. Akaratával az ember egyidejűleg érzésszerűen bíráskodik saját akarati impulzusa fölött. Azokat az érzéseket, amelyek csak az élvezetet akarják, lassanként úgy éli át, hogy azok egyfajta szemrehányást idéznek elő, azokat azonban, amelyeket úgy érez át, hogy ezt mondhatja: az emberi lelket az ilyen érzéseknek kell átadnunk, ezeket belsőleg kell átélnünk, különben nem lennénk itt a világmindenségben – az ilyen érzéseket fokról-fokra jogosultabbnak fogjuk találni, mint a többit.

Egy jellegzetes példát fogok elmondani, egy radikális példát, hogy amire gondolok, azt világossá tegyem. Valaki – nem profanizálni akarok, csak a dolgot radikálisan kifejezni – valaki, mondjuk, örömét leli egy jó étkezésben, egy jó evésben. Amikor ezt az örömöt átéli, valami történik vele – ez kétségtelen -, a világtartalomban, a kozmoszban azonban nem nagyon jelent változást, hogy valakinek egy jó étkezésekor van-e öröme, vagy nincs, az általános világiét számára ez nem jelent semmit. Ha azonban, valaki előveszi a János-evangéliumot, és abból csak három sort elolvas, akkor ez rendkívül sokat jelent ez egész világmindenség számára, mert ha például a földi lelkek közül senki sem olvasná a János- evangéliumot, a Föld nem tudná betölteni misszióját. Az ilyen dolgokban való részvételünkből olyan szellemi erők sugároznak ki, amelyek a Földet mindig új élethez vezetik, szemben azzal, ami benne elhal.

Az átélésben különbséget kell tenni a között, ami pusztán egoista érzés, és a között, ahol csak színterét adjuk az érzés átélésének, aminek jelen kell lennie a világban. Egy ember mindazonáltal külsőleg igen keveset tud tenni, de ha nem személyes élvezetre törekszik, hanem fejlett lélekkel tudja azt, hogy érzéseiben alkalma nyílik arra, hogy rendkívül sokat tegyen pusztán azzal, hogy jelen van az, az érzés, ami a világiét számára fontos. Bármilyen különösnek tűnik is, a következőt kell mondanunk: volt egyszer egy görög filozófus, akit Plafonnak neveztek. Írásai fennmaradtak. Amióta csak együtt élünk lelkével a fizikai síkon, olvassuk ezeket az írásokat, hogy azokból tanuljunk. Az ilyen külső tanulmányozásnak a fizikai síkon megvan a maga jelentősége, és nagyon jó, ha az ember minden lehetőséget felhasznál arra, hogy a fizikai síkon tanuljon, mert különben buta marad. Mindaz, amit a fizikai síkon teljesítünk, azért van, hogy abból tanuljunk. Ha viszont a lélek ezoterikusán fejlődik, eztán előveszi, mondjuk, Platónt, és más alapállással olvassa – Platón műveinek ugyanis a földi lét számára csak akkor van értelmük, ha azt, amit megalkotott, lélekben is átéljük -, akkor nemcsak azért olvas, hogy tanuljon, hanem azért, mert ezáltal tesz is valamit.

Így érzésünk számára el kell sajátítanunk valamit, ami lehetővé teszi, hogy felismerjük a különbséget az inkább az élvezetből kiinduló egoista érzés és a nem egoista érzés között, ami spirituális kötelezettségként jelenik meg. Ez egészen a külső életig, a külső életfelfogásig terjedhet. És itt eljutottunk oda, hogy arról a pontról beszéljünk, amely az egyedi átélésből a szociális átélésbe világít át. Mert aki ismeri az ezoterika titkait, meglátja a külső világi törekvéseket: hogyan tékozolja el az emberek többsége azt a szabad időt, ami marad számára, ahelyett, hogy érzéseit nemesítené, és összekötné azzal, ami a szellemi alkotásokban a földi létre kiárad. És akkor az, aki ezoterikusán fejlődik, sírni szeretne, látva az emberi lét tompaságát, ahogy elmegy amellett, ami azért van itt, hogy az emberi érzéseken és érzelmeken átáramoljon. Ezen a területen nagyon kell figyelni arra, hogy itt, ahol ezek az átélések kezdődnek, már egy bizonyos finomabb egoizmus jelenik meg az emberi természetben. A következő előadásokban hallani fogjuk, hogy ez a finomabb egoizmus azért jelenik meg, hogy legyőzzük. Először azonban finomabb egoizmusként jelenik meg, és a spirituális fejlődés folyamán tapasztalhatjuk, hogy egyfajta magasabb élvezeti igény jelenik meg, élvezeti igény a szellemi dolgokkal és jelenségekkel szemben. És bármennyire groteszkül hangzik is, mégis igaz, hogy aki ezoterikusán fejlődik, az egy bizonyos ponton, még ha ez a tudat nem is jut el a gőgig és az önhittségig, ezt mondja: ami a Földön szellemi alkotásként jelen van, azt élveznem kell, azért van itt, hogy élvezzem. Ennek így kell lennie. És az ember fokozatosan törekszik az ilyen szellemi élvezetre. Az ezoterika ebben a vonatkozásban már nem fog bajt hozni a világra, mert bizonyosak lehetünk abban, hogy ha az emberiségnél megjelenik egy ilyenfajta élvezeti vágy a szellemi alkotások iránt, ez nem lesz kárára.

Ennek következtében azonban, megjelenik még valami más is. Az ember asztráltestét fokról-fokra bizonyos mértékig éberebbnek érzi azáltal, hogy saját gondolkodását csekélyebb értékűnek látja, hogy a gondolatokat a kozmoszból, az istenségtől áthatott kozmoszból kiáradónak érzi. Az ember egyre inkább úgy érzi, hogy az akarat és az érzés belőle magából emelkedik fel, az önzést viszont tulajdonképpen csak az akaratban és az érzésben kezdi érezni, miközben a bölcsesség adományát úgy érzékeli, mintha ez összekötné őt az egész világgal, és úgy érzi, hogy az áthatja őt. És ez az élmény egy másikhoz is kapcsolódik: az érzésnek és az akaratnak ezt a belső hatékonyságát kezdi úgy átélni, mint ami belső szimpátiával és antipátiával áthatott. Az érzés egyre finomabb és finomabb lesz: ha ezt vagy azt teszed, akkor ez szégyenletes, minthogy a bölcsesség egy bizonyos hányadát birtokolod.

Másrészről az ember ezt érezheti: méltó vagy rá, hogy ezt tedd, minthogy részese vagy a bölcsességnek. Az érzésben fellépő önkontroll átélése természetszerűen jelenik meg. Keserű érzés tölti el az embert, amikor érzi, hogy felbukkan benne az akarat, ami arra készteti, hogy ezt vagy azt tegye, és ez nem tűnik helyénvalónak a bölcsesség szempontjából, amelynek részese. Ezt a keserű érzést a legtisztábban azzal szemben érzi az ember, amit mond. Jó, ha a szellemtudományosán fejlődők, nem mennek el figyelmetlenül amellett, hogy ebben a vonatkozásban mennyire kifinomulhat az egész belső érzelmi élet. Míg az exoterikus életben, ha valaki szavakat ejt ki, ha ezt vagy azt mondja, a dolog el van intézve, annál, aki ezoterikusán fejlődik, azzal szemben, amit kimondott, világosan jelentkezik egyfajta utánérzés. Ez olyasmi, mint valami belső szégyen, amikor morális, vagy intellektuális szempontból valami nem helyénvalót mond, és egyfajta hála – nem öntetszelgés -, ha sikerült valamit úgy kifejeznie, hogy a megszerzett bölcsesség erre igent mondhat. És az ember úgy érzi – itt is egy finom megérzéshez jut -, hogy valami felmerül benne, mint belső önelégültség, öntetszelgés, ha valami helyeset mondott, azután ez bizonyítéka lesz annak, hogy még mindig sok hiúság van benne, ami az emberi fejlődésben semmire sem használható. Az ember megtanul különbséget tenni a megelégedettség elérése között – ha mondott valamit, amivel egyet lehet érteni – és az öntetszelgés között, ami semmire sem használható. Az ember kísérelje meg, hogy ezt az érzést ne hagyja felbukkanni, hanem csak a szégyennel szemben fejlesszen ki érzelmet, ha helytelen vagy immorális dolgot mondott, és a bölcsesség iránti hálát, amelyben részesül, és amelyre nem tart igényt, mint sajátjára, ha sikerült valamit megfelelően kifejeznie, úgy tekinti, mint a világmindenség adományát.

Gondolkodásával szemben is fokról-fokra így érez az ember. Az előbb ezt mondtuk: az embernek a fizikai síkon kell maradnia, bár a maga alkotta gondolatoknak nem kell, hogy túl sok értéket tulajdonítson, azokat mégis meg kell alkotnia. Most azonban ez az önalkotta gondolkodás átalakul, mégpedig úgy, hogy az ember az előbb említett önkontroll alá helyezi. Egy olyan gondolatnál, amelyről azt lehet mondani: ezt te alkottad, és megfelel a bölcsességnek – ennél a gondolatnál az ember kialakítja a bölcsességgel szembeni hála érzését. Az olyan gondolat, amely úgy merül fel, mint téves, rút, immorális gondolat, egyfajta belső szégyenérzethez vezet, és az embernek az az érzése: te még ilyen vagy, lehetséges, hogy még túl sok önzés van benned, hogy ilyesmire gondolsz, annak ellenére, hogy a bölcsesség már benned van. Rendkívül fontos, hogy az ember ilyenfajta önkontrollt érezzen magában. Ennek az önkontrollnak még megvan az a sajátossága, hogy nem kritikai értelemben jelenik meg, hanem mindig az érzésben, az érzelemben.

Nagyon ügyeljünk arra, kedves barátaim, hogy aki csak okos, aki csak a külső életben rendelkezik ítélő erővel, aki csak kritizál, az sohasem tud eljutni ahhoz, amiről itt szó van, mert ennek az érzésbe kell feljutnia. Ha felbukkan az érzésben, ha az ember kivívja magának, akkor ez olyan érzés, amelyhez belső mivoltunkból emelkedünk fel, azonosítjuk a szégyennel és a hálaérzettel, úgy érezzük, hogy összekapcsolódunk vele. És ha sematikusan fel akarnám rajzolni, mit él át itt az ember, akkor azt kellene mondanom, hogy a bölcsesség felülről áramlik, felülről jön velünk szembe, élőiről a fejbe áramlik, és azután felülről lefelé eltölt bennünket. Ezzel szemben úgy érezzük, hogy saját testünkből valami szégyen-féle áramlik, ezért azonosulunk ezzel az érzéssel, és ami bölcsességként jelen van, az úgy szólal meg, mint olyasvalami, ami kívülről jön. Az ember megérez magában egy területet, ahol az találkozik, ami most az én – ez az érzés – és a beleáramló adományozott bölcsesség.

Ez a terület, ahol összetalálkoznak, belsőleg átélhető, és ha megérezzük ezt az összetalálkozást, akkor ez az éteri világ igazi belső átélése. Átéljük, hogyan nyomulnak belénk a gondolatok a külső éteri világból, mert a bölcsesség az, ami a külső éteri világból szembeáramlik velünk, ami itt belénk nyomul, és kétféle érzésben éljük át. Ez a valóban átérzett éteri világ, és ha ezt így átérezzük, felemelkedünk a magasabb lényekhez, akik az étertestig tudnak leereszkedni, az emberi fizikai testig nem. Ezért ezt az éteri világot bizonyos módon helytelenül is át tudjuk élni.

Az éteri világot a gondolkodás és érzés között tudjuk helyesen átélni, ahogy az előbb leírtam, ez az átélés tehát egy tisztán belső lelki folyamat. Az elemi vagy éteri világot helytelenül éljük át, ha az átélés a légzés és saját étertestünk határán történik. Ha túl korán végzünk légzési gyakorlatokat, vagy helytelenül végezzük azokat, akkor lassanként saját légzési folyamatunk tanúi leszünk. A légzési folyamattal, amelyet érzékelünk – míg egyébként úgy lélegzünk, hogy nem érzékeljük – elsajátítunk egy olyan légzést, amellyel önmagunkat érzékeljük. És ehhez az érzéshez társulhat az éteri világ bizonyos mértékű érzékelése. Minden lehetséges légzési folyamat révén elsajátíthatjuk azoknak az éteri folyamatoknak a tapasztalását és megfigyelését, amelyek a külvilágban reálisak, de a legalsóbb külső lelki folyamatokhoz tartoznak, és ha azokat korán éljük át, sohasem adnak számunkra helyes fogalmat az igazi szellemi világról.

Kétségtelen, hogy az ezoterikus gyakorlatok révén egy bizonyos időponttól kezdve a légzési folyamat is szabályosabb lesz, de ezt a helyes módon kell irányítani. Akkor elérjük azt az állapotot, amelyben érzékeljük az éteri világot a gondolkodás és érzés határán, és a durva éterikus folyamatok megismerése alátámasztja azt, amit itt megismerünk, mert azok az éteri világ és saját légzési folyamatunk határán játszódnak le. Mert a magasabb szellemiség világát a bölcsesség és az érzés közötti folyamatok útján érjük el, ahogy leírtuk: itt azokhoz a cselekedetekhez emelkedünk fel, amelyeket az éteri világban a magasabb hierarchiák lényei hajtanak végre. Létezik azonban igen sok elemi lény, azok minden lehetséges fajtája, jó és rossz, kellemetlen, félelmetes és ártalmas, amelyek ha rosszkor ismerkedünk meg velük, úgy ránk akaszkodnak, mintha egy valóban értékes szellemi világot alkotnának, holott nem egyebek, mint a szellemi világ utolsó hulladékai. Aki be akar nyomulni a szellemi világba, annak ezekkel a lényekkel is meg kell ismerkednie, de nem jó, ha először velük találkozik. Mert az a sajátságos, hogy ha először ezekkel a lényekkel ismerkedik meg, anélkül, hogy keresztülment volna a saját belső átélés nehezebb útján, akkor vonzódást, nagyfokú vonzódást fog érezni ezekkel a lényekkel szemben. És előfordulhat, hogy valaki, aki helytelen módon, nevezetesen olyan fizikai edzésmóddal, amit a légzési folyamat megváltoztatásának nevezhetünk, beleéli magát a szellemi világba, az bizonyos dolgokat úgy ír le, ahogy azok számára megjelennek. Úgy írja le ezeket, hogy egyesek rendkívül szépnek fogják ezt találni, holott annak számára, aki mindezt belső átélésben érzékeli, félelmetesek és undorítóak lehetnek. Az ilyen dolgok lehetségesek a szellemi világ átélésekor.

Más folyamatokról, amelyeket az ember gyakorlással megszerezhet, és amelyek révén a rossz világokba behatolhat, most nem szükséges, hogy szót ejtsünk, minthogy általában a világban közismert okkultizmusban az a szokás, hogy az ember nem beszél arról, amit a szellemi világban annak hulladékáról megismer. Nem szükséges, hogy ebbe a világba szellemileg belépjünk, ezért nem szokás azokról a módszerekről beszélni, amelyek a légzési folyamat alá hatolnak be. Már a légzési folyamat is, ha nem a helyes módon gyakoroljuk, a hulladék-lények közé vezet, amelyekkel mindazonáltal meg kell ismerkednünk, de nem elsőként, különben bizonyos vonzódást fogunk érezni irántuk, amire egyáltalán nincs szükség. Csak akkor fogunk kapni értékükről helyes és objektív ítéletet, ha a másik oldalról hatolunk be a szellemi világba.

Ha az ember így, mintegy önmagából kiáradóan a bölcsességgel szemben kezd szégyent, illetve hálát érezni, ha ez mintegy saját organizmusából tör fel, akkor ezáltal az első elementáris ismeretekhez jut arról, amivel azután a további okkult fejlődés során fog megismerkedni. Tegnap felhívtuk a figyelmet arra, hogy az éteri- ség fokozatos átélésével azt ismerjük meg, ami agyi étertestünkben tevékeny, a Zarathustra-tan Amesa Szpentáiként. A mi fogalmaink szerint ezt is mondhatjuk: itt mindenekelőtt a működésben lévő arkangyalok fogalmával ismerkedünk meg, azzal, amit ezeknek az arkangyaloknak tenniük kell bennünk. Azáltal, ami itt felgyülemlik, ami itt bennünk felbukkan a hála- és szégyenérzésben, annak személyes jellege van, mert belőlünk bukkan fel, és ezen keresztül kapjuk meg az első igazi elemi fogalmat arról, amit archéknak, vagy őserőknek nevezünk. Mert amit az őserők bennünk véghez visznek, azt az előbb leírt módon, az első legelemibb módon éljük át. Amikor az ember a fejében elkezdi az éterikus átélést, és mindenekelőtt az arkangyalokat éli át, mondhatnám, árnyszerűen a maguk tevékenységében, a maguk éterikus működésében, akkor az akarati jelleggel, de mégsem egészen akarati jelleggel áthatott őserőket abban éljük át, aminek a bölcsesség ütközik bennünk, és ami ellenhatást kelt; az őserők belehúzódnak és együttműködnek az emberi személyiséggel. Ha az ember megtanul így érezni, akkor lassanként fogalmat alkothat arról, hogy mit gondol az okkultista akkor, amikor így szól: Földünk ősi megtestesülésén, a Szaturnuszon élték át, mondhatnánk, emberi fokozatukat az őserők, vagyis a személyiség szellemei. Akkoriban ezek az őserők, a személyiség szellemei emberek voltak. Azután tovább fejlődtek, elérték azt a képességet, hogy az érzékfeletti világból hatni tudjanak. És hogyan bontakoztatják ki a mai korban, a mi földi korszakunkban azt a hatalmat, amelyet megszereztek azalatt, míg fejlődésük előrehaladt, egészen a mai Földig?

Megszerezték azt a képességet, hogy az érzékfeletti világból a mi testiségünkön, a mi burkainkon úgy dolgozzanak, hogy étertestünkben olyan erőket hozzanak létre, amelyek úgy jelennek meg, ahogy leírtuk. Belénk vezették ezeket az erőket, és ha ma úgy érezzük: úgy vagyunk organizálva, hogy kifejleszthetjük magunkban a hála és a szégyen érzését, mint természetes belső folyamatot – ezt önmagunkban átélhetjük -, akkor azt kell mondanunk: hogy ez belső élménnyé válhasson, hogy étertestünk így lüktethessen, hogy így reagálhasson a bölcsességre, az archék erőket öntöttek bele. Így jutunk el majd mi is oda, hogy Földünk távoli megtestesülése során más lények belső mivoltába beültessünk olyan képességeket, hogy megfelelő burkot alkothasson. Amit az embernek a magasabb világokról tudnia kell, azt fokról-fokra belső átélés útján szerzi meg, azáltal, hogy felemelkedik, hogy a fizikai átéléstől eljut az éteri átélésig. A régi Szaturnuszon – ezt még el kell, hogy mondjuk a dolgok megvilágításához – a hő volt úgyszólván a legsűrűbb fizikai állapot, amely a Szaturnusz-kor- szak közepén jött létre. Akkoriban Szaturnusz-hatásként a fizikaiságban hő- és hideg-áramlatok voltak jelen. Ezeket a hő- és hideg-áramlatokat fizikailag és lelkileg is kifejezhetjük azáltal, hogy ezt mondjuk: áramlott a hő, de ez a személyiség szellemeinek áramló hálaérzete volt, vagy: áramlott a hideg, de ez az áramló hideg, ami egy másik irányból jött, a személyiség szellemeinek szégyenérzete volt. Azt kell fokozatosan elsajátítanunk, hogy összekapcsolódjon bennünk a fizikai hatás a morális hatással, mert minél messzebbre jutunk a magasabb világokban, annál inkább kapcsolódik egymáshoz ez a két dolog: a fizikai történés, ami már nem fizikai történés, és a morális történés, ami azután a természeti törvények hatalmaként keresztül áramlik a világon.

Mindaz, amit most jellemeztünk, mint olyasvalamit, ami a megváltozott étertest útján a belső átélésben jelenik meg, még valami mást is előidéz az emberi lélekben. Azt, hogy ezt az emberi lelket fokról-fokra egy kellemetlen érzés kezdi hatalmába keríteni: hogy ő tulajdonképpen egy egyedi ember, egy egyedi személyiség. Fontos, hogy megtanuljunk erre is figyelni, és jó, ha alapelvünkké tesszük, hogy figyeljünk rá. Minél kevésbé sajátította el, ugyanis az ember az ezoterikus fejlődés e fokozata előtt, hogy érdeklődjön aziránt, ami általában az embereket érinti, az általános emberi dolgok iránt, annyira zavarónak érzi ezt a további előrehaladásnál. Az a lélek, aki nem tanúsított érdeklődést az általános emberi iránt, és mégis ezoterikus fejlődésen megy keresztül, egyre inkább tehernek érzi önmagát. Az a lélek, például, aki úgy él a világban, hogy nem érez részvétet és együttérzést mindazzal szemben, aminek egy másik lélek örül, vagy ami miatt szenved, az olyan lélek, aki nem tud jól belemerülni a másik lélekbe, aki nem tudja beleélni magát más emberek lelkébe, az ilyen lélek, ha előrehalad az ezoterikus fejlődésben, úgy érzi magát, mint valami terhet. Nehéz súlyként cipeli az ember önmagát, ha közömbös marad az emberi fájdalommal és örömmel szemben, és mégis ezoterikus fejlődésre vállalkozik. És biztosak lehetünk abban, hogy az ezoterikus fejlődés külsődleges és értelemszerű marad, és az ember úgy veszi fel a szellemiséget, mintha egy szakácskönyvet vagy valamilyen külső tudományt tanulna, ha nem érzi magát tehernek, ha fejlődése ellenére nem rendelkezik együtt érző szívvel minden emberi fájdalom és emberi öröm iránt.

Ezért jó, ha az ember érdeklődése kiszélesedik okkult fejlődése folyamán, és tulajdonképpen nincs rosszabb, mintha nem kísérli meg, hogy ezoterikus fejlődése során megértést tanúsítson mindenfajta emberi érzés, emberi érzelem és emberi élet iránt. Ez természetesen nem jelenti azt az alapelvet – ezt ismételten hangsúlyozni kell -, hogy az ember minden igazságtalanság mellett, ami a világban történik, kritikátlanul menjen el, mert ez igazságtalan dolog lenne a világgal szemben. Más valamit jelent, azt, hogy ha az ember ezoterikus fejlődése előtt bizonyos örömöt érzett valamilyen emberi hiba helytelenítésekor, ezt az ezoterikus fejlődés folyamán teljesen meg kell szüntetnie. Ki nem ismeri a külső életben a gúnyolódót, aki rendkívül találóan tudja kritizálni mások hibáit? Nem arról van szó, hogy nem kellene emberi hibákról megfelelő ítéletet alkotni, hogy minden körülmények között meg kellene tiltani azt, amit Rotterdami Erasmus tett „A balgaság dicsérete” című könyvével. Teljesen jogosult kell, hogy legyen a világban megjelenő hibákkal szembeni szigorúság. Aki azonban ezoterikus fejlődésen megy keresztül, annak minden dorgálás, amit ki kell mondania, vagy tettekre kell váltania, fájni fog, és egyre több fájdalmat okoz. És az a fölötti bánat, hogy dorgálni kell, olyasvalami, ami az ezoterikus fejlődés barométereként is megjelenhet. Minél inkább örömöt érzünk még, ha dorgálnunk kell, vagy ha nevetségesnek kell, hogy találjuk a világot, annál kevésbé vagyunk valóban érettek a további haladásra. És lassanként annak az érzésnek kell eltöltenie bennünket, hogy életünket egyre inkább úgy alakítsuk, hogy képesek legyünk arra, hogy a világ balgaságait és hibáit egyik szemünkkel sírva, másikkal nevetve tudjuk szemlélni. Ez a belső széttagolttá válás, ez a függetlenné válás attól, ami korábban egyben volt, ez is hozzátartozik ahhoz a változáshoz, amit az ember éterteste átél.

Az étertestbe beágyazódott fizikai test átélése. A paradicsomi és a Grál-legenda

Hága 1913. március 25.

Megvizsgáltuk az ember fizikai és étertestének változásait, amelyeket az ezoterikus fejlődés folyamán él át, ha azt megkísérli. Ha ki akarjuk fejezni ezeknek a változásoknak az alapvető jellegét, azt mondhatjuk: a fejlődés folyamán az ember fizikai testét és étertestét egyre inkább belsőleg kezdi érezni. A fizikai testtel kapcsolatban azt hangsúlyoztuk, hogy minél inkább előrehaladunk, annál önállóbban érezzük az egyes szerveket, és hogy azok bizonyos mértékig függetlenné válnak egymástól. Azt mondhatjuk, hogy a fizikai testet önmagában elevenebbnek érezzük. Az étertesttel kapcsolatban azt hangsúlyoztuk, hogy azt nemcsak elevenebbnek érezzük, hanem érzékenyebbé válik, telítődik egyfajta tudattal, mert a külső eseményekkel szemben finomabb együttérzés kezd kialakulni benne. Hangsúlyoztuk, hogy az ember ezoterikus fejlődése folyamán egyre érzékenyebbé válik a tavasszal, a nyárral, az ősszel és a téllel szemben, hogy ezek befolyása teljesen kifejezetté válik számára, úgy, hogy az egymásra következő időszakok jobban elválnak egymástól, mint a szokásos mindennapi életben, elkülönülnek, differenciálódnak.

Azt mondhatjuk tehát, hogy az ember mintegy elkezd együtt élni a külső éteriség folyamataival. Ez a kezdet kezdete, hogy valóban szabaddá váljon testiségétől. Azáltal, hogy valóban elkezd együtt élni környezetével, egyre függetlenebbé válik saját testi mivoltától. A tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet mintegy belsőleg éli át, azáltal azonban, hogy a külsőben él, megszűnik abban élni, ami saját testisége. Tegnap hangsúlyoztuk, hogy mindez azzal kapcsolatos, hogy saját testiségét illetően érzékenyebbé válik. Lassanként megérzi, hogy függetlenebbé válik saját testiségétől, ez a testiség kezd kellemetlen lenni számára. Észreveszi, hogy mindaz, ami a testiséggel kapcsolatos, gáncsolja őt. A magasabb fejlődés érdekében már rendkívül sokat elérünk azzal, ha arra törekszünk, hogy az olyan képzetekkel és érzésekkel, amelyekről tegnap volt szó, ne értsen teljesen egyet saját személyiségünk, és ha ezt egyre nagyobb mértékben tudjuk átélni, akkor már sokat tettünk a magasabb, spirituális átélés érdekében.

Meg akarom kísérelni, hogy fejtegetésünket, amelyet idáig inkább belülről kifelé vezettünk, azzal támasszam alá, hogy megpróbáljam úgy leírni, mintha az ember már függetlenné vált volna asztráltestével és énjével a fizikai és étertesttől. A közbeeső állapotokról a következő napokban még beszélni fogunk. A könnyebb megértés kedvéért azt a hipotézist állítom fel, hogy az ember alvás közben átéli azt a pillanatot, hogy testén kívül tisztánlátóvá válik, és vissza tud tekinteni fizikai és étertestére.

Csak néhány lépést tettünk eddig e felé az állapot felé, és odáig jutottunk, hogy bizonyos mértékig kikerültünk önmagunkból, és megtanultunk átélni olyasmiket, mint az évszakok és a napszakok. Most azt az állapotot akarjuk szemügyre venni, amely akkor következik be, ha – ahogy az alváskor – kiemeljük az ént és az asztráltestet, és vissza tudunk tekinteni az otthagyott fizikai és étertestre. Akkor az, amire így visszatekintünk, egészen más fényben fog feltűnni, mint a szokásos életben. Amikor a mindennapi életben a szokásos megfigyeléssel vagy a külső fizikai tudomány útján fizikai testünkre tekintünk, abban – teljesen jogosan – fizikai vonatkozásban a teremtés koronáját látjuk. A földi teremtést úgy osztjuk fel, hogy beszélünk egy ásványi birodalomról, egy növényi birodalomról, egy állati és egy emberi birodalomról, és a fizikai teremtés koronájában, az emberi testben egyesítve látjuk mindazokat a különböző kiválóságokat, amelyek megjelennek a különféle állatfajokban. Meg fogjuk látni, hogy a külső fizikai szemlélet számára ennek megvan a maga jogosultsága. Azt sem kell hinnünk a mai előadás alapján, hogy azzal, ami mindenekelőtt a fizikai testre való visszatekintéskor kínálkozik – ha az alvásban hirtelen tisztánlátókká válnánk végérvényes áttekintést kapnánk a fizikai testről, csak a tisztánlátó visszatekintés egy pillanatát rögzítjük. Egy ilyen pillanat a következőket eredményezheti: visszatekintünk, látjuk étertestünket, és az úgy jelenik meg számunkra, mint egy tagolt ködkép, bizonyos áramlásokkal – ezeket később pontosabban leírjuk – egy művészi ködkép, ami folytonos mozgásban van, egyetlen pontján sincs nyugalom, azután arra tekintünk, ami bele van ágyazva ebbe az étertestbe: a fizikai testre.

Emlékezzenek rá, hogy mondtuk: az egyéni gondolkodást ki kell kapcsolni. Saját gondolatokat nem alkotunk tehát arról, amit látunk. E tisztánlátó tekintet eléréséhez alapkövetelmény, hogy a kozmikus gondolatok, amelyek belénk áradnak, mintegy inspiráljanak bennünket. Amit itt látunk, azt áttekintjük, ez azonban elsősorban érzésünkre hat, az érzésre és az akaratra. Gondolkodásunk úgy tűnik számunkra – ha valóban elértük azt, amiről beszélünk -, mintha elvesztettük volna. A saját gondolkodásunkat értem ezalatt, így tehát az érzéssel, ami sajátunk marad, visszatekintünk arra, ami bele van ágyazódva a ködképbe, étertestünk folytonosan mozgásban lévő ködképébe, visszatekintünk fizikai szervezetünkre.

Itt mindenekelőtt egy összbenyomást kapunk. Ez az összbenyomás olyan, hogy amit látunk, az végtelen szomorúsággal, rendkívüli szomorúsággal tölt el bennünket. És azt kell mondanunk, hogy a léleknek ez a hangulata, ez a rendkívüli szomorúság nem az egyik vagy a másik ember individualitásától függ, hanem teljesen általános. Nincs olyan ember, aki ha kívülről tekint vissza fizikai testére, amint az beágyazódik az étertestbe, ez ne töltené el mérhetetlen fájdalommal. Mindaz, amit most benyomásszerűen ábrázoltam, az érzésben jelenik meg, nem a gondolkodásban. Mérhetetlen szomorúság, melankolikus hangulat lesz úrrá rajtunk, amikor feltekintünk a kozmikus gondolatokra, amelyek belénk áramlanak. Ezek a gondolatok, amelyek nem sajátjaink, hanem a világot átszövő és átható, teremtő gondolatok, fizikai testünknek ezt a formátumát úgyszólván bevilágítják, és azáltal, hogy bevilágítják, azt mondják el nekünk, hogy tulajdonképpen mi az, amit látunk.

Azt mondják el nekünk, hogy mindaz, amit itt látunk, egy valamikor meglévő nagyszerűség utolsó dekadens terméke. És azáltal, amit ezek a gondolatok mondanak, kapunk egy benyomást arról, hogy ami fizikai testként itt előttünk áll, és valamikor hatalmas és fenséges volt, az elhervadt és összezsugorodott, egy valamikor nagy kiterjedésű pompázatosság most kis alakzattá zsugorodott össze. Mint az ősi nagyszerűség utolsó, a fizikaiban megkeményedett emléke tűnik fel számunkra az, ami étertestünkbe van beágyazva. Itt megjelennek számunkra az egyes fizikai szervek, amelyek ma táplálkozási, vérkeringési és légzési rendszerünkhöz tartoznak: kívülről tekintünk rájuk, szellemileg láthatók, és úgy jelennek meg, hogy ezt mondjuk: mindaz, amivel itt fizikai testünkben rendelkezünk, az egy hajdani élőlény összezsugorodott, elhervadt produktuma, egy olyan élőlényé, amely fenséges környezetben élt, és most összezsugorodott, elhervadt. Ez a tüdő, ez a szív, ez a máj és a többi szerv mai formájában egy ősi, hatalmas, bensőséges élet utolsó dekadens megnyilvánulása.

Ezek a szervek ebben a tisztánlátó szemléletben fokozatosan azzá alakulnak, amik valaha voltak. Mint olyan gondolat, amire csak nagyon távolról emlékezünk, de vesszük a fáradságot, hogy emlékezetünkből kiemeljük, és ekkor azzá válik, ami valaha volt, így növekszik az is, amit például tüdőként magunkban hordunk, és most úgy jelenik meg, mint utolsó emléke egy ősi pompának és nagyszerűségnek – így növekszik fel. Érezzük azonban: olyan ez, mint egy mostani gondolat, ami visszanyúlt a távoli emlékezetbe, és azután azzá alakult, ami valamikor volt. A tüdő szemléletünkben annak imaginációjává válik, ami valamikor az okkultizmus állandó szimbólumaként volt ismert, és még ma is ismert, mint az emberi alak szimbóluma: a sas szimbólumává. És akkor ezt érezzük: a tüdő valaha olyan lény volt, amely nem hasonlítható össze a mai sasnak nevezett állattal, mert ez csak dekadens terméke annak a hajdani hatalmas lénynek, amelyet az okkultizmus sasként jelöl meg, az okkultista a kozmikus emlékezetben visszajut ahhoz a sashoz, amely valamikor létezett. És amikor a szívünkre tekintünk vissza, érezzük, hogy ez szintén csak összezsugorodott, hervadt terméke egy ősi nagyszerűségnek, amelyre emlékezünk. Érezzük azután, hogy visszajutunk az ősi időkbe, az ősi múltba, egy olyan lényhez, amelyet az okkultisták oroszlánnak neveznek. Azután az alsótesti szervek úgy jelennek meg, amint annak emlékei, amit az okkultizmus bikának nevez, ez is olyan ősi élőlény volt, amely a fenséges környezetben valamikor jelen volt, a fejlődés során elhervadt, összezsugorodott, és ma az alsó testi szervek jelenítik meg.

Szeretném sematikusan felvázolni azt, ami valaha volt, és amihez eljutunk, amikor testi szerveinket így kívülről tisztánlátón szemléljük: sematikusan lerajzolom egymás után a Bikát, az Oroszlánt és a Sast. Így észreveszünk valamit, ami az ősi múltban három fenséges élőlényként élt. Kicsinyítve és sematikusan rajzolom fel. Ezek körül az alapvető szervek körül megláthatjuk a többi szervet is, abban a formában, amilyenek korábban, az ősi múltban voltak, és tisztánlátó tekintetünk ezen a módon kap valamit, ami összehasonlítható a földi állatok majd minden formájával.

Ha még egyszer visszapillantunk erre az étertestünkbe beágyazódott fizikai testre, és arra, amit az anatómiában idegrendszernek nevezünk, ez is összezsugorodott, elhervadt terméknek tűnik. Ami azonban idegrendszerként fizikai testünkbe van beágyazva, az étertestünkben a tisztánlátó visszapillantás számára úgy tűnik, mint csodálatos növényi lények összegződése, amelyek sokféleképpen fonják át ezeket az állatinak nevezhető lényeket, így tehát növényi lények rendezettségét látjuk, amelyek minden oldalról átjárják. Az egész idegrendszer feloldódik ősi növényi lények összegződésében, és valami olyasmi jelenik meg számunkra, mint egy hatalmasan kiterjedő növényi lény, és benne élnek azok az állati lények, amelyekről az előbb beszéltünk. Ezzel azt ábrázoltam, ami a tisztánlátó tekintet számára megjelenik, mintegy álomszerű állapotban: az étertestbe ágyazódott fizikai testet kívülről szemlélve.

Ha az ember mindezt maga előtt látja, azt mondhatja – mondhatja, mert a kozmikus gondolatok erről bizonyos felvilágosítást adtak számára, és megjelenítették azt, ami előtte áll – mindaz, amit emberként magadban hordasz, abból fonnyadt és zsugorodott össze, ami most számodra mintegy kozmikus emlékezetként a tisztánlátásban megjelenik. Arról van szó, hogy a fejlődés e pontjától kezdve folytonos önkontrollt végezzünk, és folytonos ön- megismerésre törekedjünk. Az önmegismerés oda vezet, hogy érzésszerűen tudunk gondolkodni: te most fizikai testeden kívül vagy. Aki számodra fizikai testként az étertestbe beágyazottnak tűnik, tekinteted előtt azzá alakul át, amiről éppen most volt szó. És amit most látsz, az nem a jelenben van meg, az ősi múltban kellett, hogy jelen legyen, hogy ez a fizikai tested létrejöhessen. Hogy ez a zsugorodott termék létrejöhessen, valamikor meg kellett lennie annak, amit most tisztánlátó tekinteteddel magad előtt látsz. – Azért kelti a fizikai test ezt a szomorú benyomást, mert olyasminek ismerjük meg, ami utolsó, hervadt terméke annak a hajdani nagyszerűségnek, ami most felbukkan a tisztánlátó tekintet számára.

Kérem, hogy amit most fogok mondani, ne értsék félre, tényeket közlök, és látni fogják, hogyan oldódnak fel ezek a tények, mindenütt, ahol a világ bölcsességgel teli vezetését érvényre akarjuk juttatni, először meg kell ismerkednünk a tényekkel, és már a következő napokban meg fog világosodni, hogy miről van szó. Ha ez az önmagunkba mélyedés elég messzire megy vissza, a fejlődésnek eddig a fokáig, akkor meg fogjuk látni, hogy az asztráltestben, ami most a fizikai és étertesten kívül van, nem lehet más, mint valami teljesen egoista lény, olyan lény, aki nem ismer mást, csak önmagát, és ezért felismerjük, hogy elég okunk van a szomorúságra. És most feltámad bennünk az érzés, hogy megtudjuk, miért történt ez, miért zsugorodott össze minden.

Arról van szó tehát, hogy ki a vétkes ebben az összezsugorodásban. Ki tette ezt az alakot, akit tisztánlátással látsz magad előtt, ezt a csodálatos növényi lényt benne a tökéletes állati képződménnyel, ki tette ezt a fizikai test mai zsugorodott termékévé? És most belső inspirációként felhangzik belőlünk: te magad tetted ezt, te magad. Hogy egyáltalán azzá váltál, ami ma vagy, ezt annak köszönheted, hogy volt erőd ahhoz, hogy ezt a nagyszerűséget átitasd saját lényeddel. Hogy lényedet méregként belecsöpögtesd ebbe az ősi nagyszerűségbe, ez olyanná zsugorította, amilyen most.

Mi magunk tettük ezt tehát, és hogy ilyenek vagyunk, ezt annak köszönhetjük, hogy saját lényünkkel e nagyszerűségbe beültettük a halál csíráját, átitattuk vele, és így összezsugorodott. Ahogy, ha egy hatalmas fát, amely a maga pompájában növekszik, és számos állatot táplál, amelyek csak erről a fáról táplálkozhatnak, ha ezt a fát egy helyen megszúrjuk, és meghalnak mindazok a lények, amelyeket táplált – így gondolhatjuk el azt is, ami itt a tisztánlátás számára megjelenik, mint az összezsugorodott fizikai embertest. Ez egy hatalmas benyomás, amit ennek a pillanatnak a tisztánlátó szemléletmódja hív elő. És ahogy az ember benyomul asztráltestébe, egyre inkább szeretné tudni, hogyan jött ez létre. Ebben a pillanatban ténylegesen megjelenik előtte állati őslények között, amelyeket itt most érzékel, mondhatnánk a kert hátsó falánál tekeregve, csodálatos alakjában: Lucifer.

Itt tisztánlátó szemlélettel ismeretséget kötünk Luciferrel, és most tudjuk: így volt ez azokkal az erőkkel, amelyek ma a fizikai embertestben összezsugorodtak: amikor Lucifer megjelent abban a lényben, aki most a tisztánlátó tekintet előtt felbukkan.

Az ember most tudja, hogy abban az ősi múltban, amelyben minden valóságos volt, ami a tisztánlátó tekintet számára megjelenik, és hogy ezt akkor elevenen érezte, ebben jelen volt, ez volt a birodalma. És ebben a birodalomban Lucifer magához húzta őt, az ember összekötötte magát Luciferrel, aminek az lett a következménye, hogy abba az erő-áramlásba, amelyet így lehetne felvázolni, benyomultak a magasabb hierarchiák lényei.

 

Benyomultak ide, és az embert, aki összekötötte magát Luciferrel – ezt mind megmutatja a tisztánlátó szemlélet – hátul kiszorították, erre a területre. Ez a terület nyílt ki (a rajzon jobbra fent), és összezsugorodva ezek a nyílások lettek a mai érzékszerveink. Ezáltal az ember, aki korábban ezen a területen élt, kiszorult innen, mert összekötötte magát Luciferrel. És minthogy az ember kiszorult innen, ezen a képződményen kívül él a világban, ez a képződmény összezsugorodott, és fizikai testté vált.

Képzeljék el, tehát – sematikusan szemlélve -, hogy a mai fizikai test egyre nagyobb és nagyobb lesz, minden szerv megnövekszik, minden szerv, az emésztő-, vérkeringési és légzőszervek a növekedésben hatalmas állati lényekké alakulnak, az idegi szervek növényi lényekké – és ebben a hatalmas képződményben gondolják el az embert, amit uralkodik rajtuk. Az egyik oldalon feltűnik Lucifer, vonzza az embert, utána nyomulnak a magasabb hierarchikus lények és kiszorítják. Azáltal, hogy az embert kiszorították, az egész képződmény fokról-fokra összezsugorodott egy szűk térre, amit ma egy emberi test elfoglal, és az ember tudatával, teljes mindennapi tudatával testén kívül van. Ez okozta, hogy az ember nem tud arról, mint régen, ami belül van, csak arról, ami kívül van. Kiűzték azokon a nyílásokon át, amelyek ma az érzékszerveink. Ma az érzéki világban él, és amiben az ősi múltban élt, az ma összezsugorodott, és belső mivoltát alkotja.

Most elmondtam önöknek, hogyan jut el az ember tisztánlátó szemlélettel ahhoz, hogy mit jelent a Paradicsom. A misztériumiskolákban így vezették el az embereket a Paradicsom képzetéhez. Hol volt a Paradicsom? – kérdezik az emberek. A Paradicsom olyan világban volt, amely a mai érzékelhető világban már nincs jelen. A Paradicsom összezsugorodott, és megsokszorozódott, mert utolsó emlékezet-maradványként visszahagyta az emberi fizikai test belső mivoltát, de az embert kiűzték innen, nem él saját belső mivoltában. Ezt a belsőt csak tisztánlátó módon ismerheti meg, ahogy láttuk. Külsőleg tud a dolgokról, arról tud, ami a szeme előtt áll, ami a füle körül történik, de egykor tudott arról is, ami belül van, de ez hatalmas volt. Ez volt a Paradicsom.

Próbáljanak meg képzetet alkotni arról, hogy az ember azáltal, hogy olyan lény lett, aki tudatát a külső érzéki világra terjeszti ki, ezáltal az a világ, amelyben lakott, mielőtt az érzéki világba belépett, belső testiségének hervadt, összezsugorodott termékévé vált. Azután itt (lásd a 4. ábrát) az embert először kilökő, majd utólag benne működő lények felhasználták Ahrimánt és más szellemeket, és ezeknek a tevékenységét jóra fordították. Elhelyezték a végtagokat, a kezeket és lábakat, és itt az arcot, amelyet úgy alakítottak ki, hogy lehetőséget adtak arra, hogy az ember a kezek és lábak révén, és annak révén, ami az érzékszerveken keresztül belső mivolta szerint megy végbe, mindezek révén vegye igénybe az összezsugorodott Paradicsomot.

Láttuk így, szellemi tekintetünk előtt megjelenni, az óriásivá megnövekedett fizikai embertestet, amely mai állapotában az egykori Paradicsom összezsugorodott terméke. Ha ezt nézzük, akkor némileg újra képzetet alkothatunk arról, hogyan nyomul előre a tisztánlátó szemlélet. Láttuk, hogyan lesz az ember egyre érzékenyebb fizikai és étertestével szemben. Most mintegy átugrottunk egy mélységet, és utánanéztünk, milyen benyomások adódnak, ha az ember kívülről tekint vissza étertestébe beágyazott fizikai testére. Azt mondtam, hogy az étertest önmagában mozgékony, ha az ember kívülről visszatekint rá, nincs benne tulajdonképpen semmi, ami nyugalomban, nyugvóponton volna, minden állandó mozgásban van. Szüntelenül történik valami, minél többet tudunk azonban szellemi iskolázás útján megtanulni, hogy megláthassuk, mi történik, annál inkább megnövekszik a történés tablója is, és minden mély értelművé válik. Ahogy a fizikai test bizonyos módon a mély értelmű paradicsomi kertté válik, az is mély értelmű folyamatokká alakul, ami az étertestben megy végbe. El lehetne végezni egyszer a kísérletet, hogy elmeséljük, milyen tényeket és folyamatokat látunk, ha az étertestre tekintünk, és a fizikai testet nem vesszük figyelembe. A fizikai testet, ahogy azt leírtam, valóban csak tisztánlátással szemlélhetjük, úgy, mintha a legmélyebb álmunkból hirtelen tisztánlátón felébrednénk, a fizikai test ekkor kiszélesedik, azzá az alakzattá, amit említettem. Az étertestet már bizonyos módon könnyebb nézni, már azáltal szemlélhető, hogy megkíséreljük bizonyos vonatkozásban az elalvás pillanatát megragadni, úgy, hogy nem alszunk bele az öntudatlanságba, hanem egy ideig tudatunknál maradunk, miután asztráltestünkkel és énünkkel elhagytuk fizikai és étertestünket. Ekkor főképpen az étertestre tekintünk, és valóságosan látjuk az étertest e mozgékony tényeit, mint eleven álmokat. Látjuk azután, hogy mély szakadék választ el bennünket attól, ami az étertestben végbemegy, de most nem térben látjuk a dolgokat, hanem időben. Ha az ember kikerül az étertestből, át kell éreznie ezeket az élményeket, ezeket a mozgalmas élményeket az étertestben, mintha tudatával újra visszacsúszna.

Azt az érzést kell tehát átélnünk, mintha egy szakadék, amely éteriséggel lenne tele, általános világéterrel, elválasztana bennünket saját étertestünktől, mintha az étertest partjain túl lennénk, és itt hatalmas események játszódnának le. Az ember tehát úgy érzi magát – mert itt folyamatokról van szó, amelyek mind az időben játszódnak le mint valami vándor, aki saját étertestébe hatol be. A valóságban egyre inkább elhagyjuk azt, de tisztánlátó tudattal behatolunk ebbe az étertestbe. Úgy érezzük, mintha a saját étertestünkhöz való közeledésben valami szembekerülne velünk, ami visszalök. Mintha egy szellemi sziklának mennénk neki. Azután, mintha valamiben benne maradnánk. Először kint voltunk, azután mintha valamiben benne maradnánk, mintha először kint lettünk volna, most meg belül, de nem úgy, mintha nappal lennénk benne. Mindez azért van így, mert asztráltestünkkel és énünkkel kívül vagyunk, és csak betekintünk, azaz, csak tudatunkkal vagyunk belül. És most megfigyeljük, mi megy végbe belül.

Bizonyos módon minden átalakul, ahogy a fizikai test is átalakult a Paradicsomban, ami azonban itt történik, még igen bensőséges módon összefügg az ember jelenlegi folyamataival. Gondoljuk csak meg, mit jelent tulajdonképpen az alvás, mit jelent az, hogy „kívül lenni a fizikai és étertesten”. Mert feltételezzük, hogy a tisztánlátó képességet ebben a pillanatban az hívja elő, hogy az ember az alvásban hirtelen tisztánlátóvá válik, vagy elalváskor tisztánlátón tudatos marad. Gondoljuk meg, mit jelent az alvás. Ami tudatosan áthatja a fizikai és étertestet, az kívül van, belül most csak az úgynevezett vegetatív folyamatok mennek végbe, az játszódik le, ami a nap folyamán elhasznált erőket újra pótolja. Érzékeljük, ahogy itt a fizikáin kívül azok az erők, amelyek, mondjuk, az agyban elhasználódtak, pótlódnak. De nem úgy, mintha anatómusok módjára látnánk az agyat, hanem látjuk, ahogy a fizikai világ embere, akit nappali ébrenlétünk folyamán tudatunk számára felhasználunk – akit most elhagytunk, de világosan tudjuk, hogy a mi eszközünk – ez az ember, mintegy elvarázsoltan fekszik egy várban.

Ahogy agyunk a koponyán belül nyugszik, úgy tűnik számunkra földi emberi lényünk is, amint elvarázsoltan egy várban él. Emberi lényünkkel úgy kerülünk szembe, mint olyan lénnyel, aki sziklafallal van körülzárva, annak a foglya. Ennek jelképe, mintegy összevont jelképe a koponyánk. Kívülről ez úgy jelenik meg számunkra, mint egy kicsi koponya. Ha azonban az éteri erőkre tekintünk, amelyek az alapját adják, akkor a földi ember ténylegesen úgy jelenik meg, mint aki itt van a koponyán belül, ennek a várnak a foglya. A többi szervből áramlanak ki azok az erők, amelyek ezt az embert fenntartják, aki úgy él a koponyán belül, mint egy hatalmas kastélyban. Az erők itt felfelé áramlanak. Mindenekelőtt az az erő áramlik felfelé, amely az organizmusban szétterülő asztráltestből jön, mindaz felfelé áramlik, ami felhevül, és az embert az idegpályák által hatalmassá teszi. Mindez egybeáramlik a földi agyemberben, és úgy jelenik meg, mint erős kard, amelyet az ember itt a Földön kovácsolt. Azután felnyomulnak a vér erői. Ezek a vérerők – az ember ezt lassanként érzi, megtanulja felismerni – úgy jelennek meg, mint olyasvalami, ami megsebzi a koponya varázslatos kastélyában fekvő embert: véres lándzsaként jelennek meg azok az erők, amelyek az étertestben a földi ember felé áramlanak, aki az agy varázs-kastélyában fekszik. Ekkor egy felismeréshez jutunk. Ahhoz a felismeréshez, hogy érzékelni tudjuk mindazt, ami az agy nemes részei felé áramlik. Erről korábban sejtelmünk sem volt.

Látják, egy másik nézőpontból kiindulva visszatértem ahhoz, amit korábban már érintettem. Az ember ehet sok mindent az állati birodalomból, agyának bizonyos része számára azonban ez nem használható, ez mind csak ballaszt. Más szerveket lehet táplálni ezáltal, az agyban azonban van egy rész, amitől az étertest eltaszít minden állati eredetűt. És nemcsak ezt taszítja el az étertest az agy egy kis, nemes részétől, hanem azt is, ami a növényi birodalomból származik. Csak az ásványi extraktumot hagyja érvényre jutni az agy egy kicsiny, nemes részében, és itt ezt az ásványi extraktumot összehozza az érzékszervek útján érkező legnemesebb sugárzásokkal. A fény, a hang, a hő legnemesebbje érintkezik itt az ásványi birodalom legnemesebb termékeivel, mert a legnemesebb érzéki benyomásoknak a legnemesebb ásványi termékekkel való kapcsolatából táplálkozik az emberi agy legnemesebb része. Az emberi agynak e legnemesebb részétől az étertest mindazt elkülöníti, ami a növény- és állatvilágból jön.

Azután felnyomulnak azok a dolgok is, amiket az ember táplálékként vesz magához. Az agynak vannak kevésbé nemes részei is, amelyek táplálkoznak mindennel, ami felfelé áramlik, mint a szervezet tápláléka. Csak az agy legnemesebb részének kell az érzéki észlelések legszebb vegyülékéből és a legnemesebb, tiszta ásványi extraktumból táplálkoznia. Itt megtanuljuk felismerni, hogy az ember csodálatos, harmonikus összefüggésben áll az egész kozmosszal. Itt úgyszólván olyan állapotát láthatjuk meg az embernek, ahol az játszódik le, hogy hogyan készíti az emberi gondolkodás az asztráltestet szolgáló idegrendszer eszközével a kardot az emberi erő számára a Földön. Itt megismerkedünk mindazzal, ami hozzákeveredik a vérhez, és ami bizonyos módon éppen az agyban lévő legnemesebb rész megöléséhez járul hozzá. Ezt a nemesebb részt mindig újra az tartja fenn, ami a legfinomabb érzéki észlelésekből és az ásványi birodalom legnemesebb termékeiből áll össze. Az alvás ideje alatt azután, amikor a gondolkodás nem foglalkozik az aggyal, beleáramlanak azok a termékek, amelyek lejjebb alakulnak ki a bensőben a növényi és állati birodalomból.

Így van ez, ha az ember saját étertestébe benyomul, mintha egy szakadékhoz érkezne, és e szakadék felett látna be saját étertestébe: mit történik ott? Mindez hatalmas képekben tűnik fel: a szellemi ember folyamatai az alvás alatt. Az én és az asztráltest, a szellemi ember alámerül a várba, amit szimbolikusan a koponya jelenít meg, ahol alva, véres sebbel fekszik az ember. Erőssége a gondolataiban van, és ezt itt táplálni kell mindazzal, ami a természet birodalmaiból származik, és amelynek nemesebb részét annak kell szolgálnia, ami ebből a legfinomabb. Mindezt képekben a Grál-legenda szolgáltatja. A Szent Grál legendája hírt ad arról a csodálatos táplálkozásról, ami az érzéki benyomások legfinomabb hatásaiból és az ásványi extraktum legfinomabb hatásaiból készül, és arra hivatott, hogy az ember legnemesebb részét egész életében táplálja, úgy, ahogy ezt a Földön fizikailag megteszi, mert minden más megöli őt. Ez az égi táplálék az, ami a Szent Grálban rejlik.

És ami egyébként történik, ami a többi birodalomból felnyomul, azt úgy kapjuk meg, ha visszamegyünk a Grál-legenda eredeti írott szövegéhez. Itt az étkezés leírásánál először egy szarvastehenet tálalnak fel. Az agyba való felhatolást, ahol a Grál lebeg, az agy várában fekvő emberi hős legnemesebb táplálékául szolgáló edény – mert minden más megöli őt – ezt ábrázolja számunkra a legenda. És tulajdonképpen nem Wolfram von Eschenbach ábrázolja a legjobban, hanem külsőleg, még exoterikusan – mert majdnem mindenki felismerheti, ha a figyelmét ráirányítja, hogy a Grál-legenda okkult élményt ír le, amelyet minden ember minden este újra átélhet – Chretien de Troyes, a művében megjelenő minden profánsága ellenére. Számos utalással megfelelőképpen jelzi, hogy amire gondol, azt exoterikusan fejezi ki, mert hivatkozik tanítójára és barátjára, aki Elzászban élt, és akitől tulajdonképpen az ezoterikus tartalmakat kapta, amiket azután ő külső formába öntött. Ez abban a korban történt, amelyben szükség volt erre az átmenet miatt, amire „Az ember és az emberiség szellemi vezetése” című írásomban utaltam. Kicsit előbb, 1180-ban készül el a Grál-legenda a maga külső formájában.

Az ilyen dolgok a külső világban ma fantáziálásnak tűnnek, mert sok esetben csak az látszik valóságnak, ami az emberen kívül van. Hogy az ember sokkal magasabb értelemben véve a teremtés koronája, azt éppen akkor ismeri fel, ha fizikai testét eredeti pompázatos nagyságában nézi, és étertestét is úgy nézi, ahogy az belsőleg dolgozik, hogy fizikai testét újra életre keltse, mert az a döfés, amiről azt mondtam, hogy a vérből jön, megbénítja és megöli. Az étertest azon dolgozik, hogy azonnal és olyan jól, amennyire lehetséges, újra életre keltse, megőrzi az egész élet folyamán, annak ellenére, hogy attól kezdve, hogy megszületett, máris halálra van ítélve. Megőrzi azáltal, hogy az emberi organizációnak egy kis részétől eltávolítja azt, ami az állati és növényi birodalomból jön, csak a legnemesebb ásványi extraktumot fogadja el, és összevegyíti a külső érzéki világ legnemesebb benyomásaival. Ha ezt valóban elég mélyen átérezzük, akkor az emberi organizmusban ez a legnemesebb rész ténylegesen úgy fog megjelenni, mint a megsokszorozódott Szent Grál. Ezzel a két utalással ma azt akartam bemutatni, milyen jellegzetes imaginációk jelennek meg számunkra, hogy megy át lassanként imaginációkba az igazi tisztánlátásban a fizikai test szemlélete, és hogy a paradicsomi és a Grál- imagináció az ember által elérhető legnagyobb imaginációkhoz tartozik – legalábbis a földi időszakban.

Az asztralitás és az egoizmus kapcsolatának kifejtése, Amfortas és Parsifal, és a Faust-alak

Hága 1913. március 26.

Tegnap két legendával, a paradicsomi és a Grál-legendával megkíséreltem felhívni a figyelmet arra, hogy ezek a legendák tulajdonképpen okkult imaginációkat jelenítenek meg, amelyeket valóban át lehet élni, ha a megfelelő pillanat létrejön. Amikor az ember függetlenné válik fizikai és étertestétől – ahogy ez elalváskor öntudatlan állapotban megtörténik -, és tisztánlátó tudattal érzékel, ha fizikai teste ösztönzi az érzékelésre, akkor a paradicsomi legenda nyilvánul meg számára, ha az éterteste ösztönzi, akkor a Grál-legenda. Figyelembe kell vennünk azonban, hogy az ilyen legendák, mint költői művek vagy mint vallásos legendák keletkeznek, és bizonyos módon az emberiség egy meghatározott korszakában közelíthetők meg. A költői formában vagy vallásos írásokként az emberiség fizikai fejlődéstörténetében megjelenő ilyen legendák eredete a misztériumokra vezethető vissza, és tartalmukat először tisztánlátó megfigyeléssel állapították meg. Az ilyen legendák megfogalmazásánál különösen fontos, hogy a legnagyobb gondot fordítsák arra, hogy éppen az a tartalom és az a hangvétel jöjjön létre, amely ahhoz a korhoz és ahhoz a néphez van szabva, amely számára a legendák készültek.

Az eddigi előadásokban elmondtuk, hogy az ember szellemtudományos-okkult fejlődése bizonyos változásokat hoz létre a fizikai és étertestben. Most az asztráltestet és az ént kell még pontosabban szemügyre vennünk, és azután néhány szóval visszatérünk a fizikai és étertesthez. Látjuk tehát, hogy ha az ember keresztülmegy ezen az önfejlődésen, hogy a spirituális bölcsesség és igazság javainak megszerzésével előrelépjen, ezáltal szellemi és fizikai organizációjának egyes részeiben változásokat hív életre. Az Akasha-krónikának a fejlődés különböző területeire vonatkozó ábrázolásából tudjuk, hogy az emberiségfejlődés normális történeti menete folyamán is az ember e különböző részeiben mintegy természetszerűen változások mennek végbe.

Tudjuk, hogy az ős-indiai korban, az első kultúrkorszakban, amely a nagy atlantiszi katasztrófát követte, az emberi étertest folyamatai voltak az elsődlegesek, az ős-perzsa kultúrkorszakban az emberi asztráltest változásai, az egyiptomi-káldeai korban az emberi érzőlélek változásai, a görög-latin korban pedig az emberi értelmi vagy kedélylélek változásai. A mi korunkban elsősorban az emberi tudati lélek változásai jönnek tekintetbe. És fontos, hogy ha valamelyik korszakban – mondjuk abban a korban, amelyben az értelmi vagy kedélylélek bizonyos változáson megy keresztül, és az itt lezajló tények különösen fontosak – ha egy ilyen korban egy legenda keletkezik, az úgy jöjjön létre, hogy ezt a korszakot különösképpen tekintetbe vegye. Ennek úgy kell történnie, hogy azokon a misztérium-helyeken, ahonnét az ilyen legendák származnak, ezt mondják: a legendát úgy kell kialakítani, hogy azok a változások, amelyek korunkban az emberi értelmi vagy kedély- lélekben végbemennek, fel legyenek vértezve a legenda esetleges kártékony hatása ellen, és hogy teljesen a jótékony hatások befolyása alá kerüljenek.

Nem arról van szó tehát, hogy a misztériumhoz tartozók, akiknek az a feladatuk, hogy közöljenek a világgal egy ilyen legendát, csak legbensőbb impulzusukat kövessék, hanem azt kell követniük, amit koruk diktál számukra. Ha ebben az irányban megfelelően tájékozódunk, jobban meg fogjuk érteni azokat a változásokat, amelyek az emberi asztráltestben mennek végbe, amikor az ember ezoterikus-okkult fejlődésen megy keresztül.

Az asztráltest elkülönül az ezoterikusnál, illetve annál, aki komoly szellemtudományos fejlődésen megy keresztül, aki a szellem- tudományt életének tartalmává teszi. A köznapi embernél viszont, nem olyan könnyed, nem olyan önálló, mint a leírt fejlődésben lévő embernél. Az asztráltest bizonyos módon önállóvá válik, különválik annál, aki fejlődésben van. Nem megy át öntudatlanul egyfajta alvó állapotba, hanem önálló lesz, különválik, más módon hajtja végre azt, amit az ember egyébként alvó állapotban hajt végre. Ezáltal az asztráltest a neki megfelelő állapotba kerül. A köznapi embernél, aki kint él az exoterikus világban, az asztráltest más testekkel van összekapcsolódva, ezek a megfelelő módon befolyást gyakorolnak rá. Itt ezeknek az emberi részeknek egyes kiemelkedő tulajdonságai nem jönnek tekintetbe. Ha azonban az asztráltest különválik, érvényre juttatja saját tulajdonságait. Mik az asztráltest tulajdonságai?

Nos, talán az itt ülők egynémelyükének rémületére már utaltam erre a tulajdonságra. Itt a Földön az emberi asztráltestnek ez a tulajdonsága ugyanis az egoizmus. És ha az asztráltest az emberi természet többi részének befolyásától mentesen saját eredeti tulajdonságát juttatja érvényre, akkor ez éppen az egoizmus, az a törekvés, hogy kizárólag önmagában és önmagánál legyen. Ez tartozik az asztráltesthez. És az asztráltest számára helytelen és rossz lenne, tökéletlenségét jelezné, ha nem az egoizmus erőivel hatná át magát, ha nem ezt mondhatná: alapjában véve mindent csak önmagámon keresztül akarok elérni, amit dolgozom, amit magamban kimunkálok, azt mind egyes egyedül minden igyekezetemmel saját magamra akarom fordítani. Ez az asztráltest igazi hangulata. Ha ezt tekintetbe vesszük, meg fogjuk érteni, hogy az ezoterikus fejlődés éppen ilyen irányban bizonyos veszélyeket idézhet elő, ennek folyamán például – minthogy az asztráltestet szükségképpen valamennyire szabaddá kell tenni – azok, akik nem veszik figyelembe mindazt, amit az igazi szellemtudomány akar adni, és nem annak szigorúan vett talaján állnak, az asztráltestnek ezt a tulajdonságát, az egoizmust ezoterikus fejlődésük alatt különösképpen előhívják. Számos szellemtudományos és okkult társaságban megfigyelhető, hogy miközben morális alapként folytonosan az önzetlenséget és az általános emberszeretetet hirdetik, az asztráltest természetszerű eloldódása folytán éppen az egoizmus virágzik. A lélek megfigyelője számára egyrészről kétségkívül jogosult, másrészről viszont aggasztó az, amikor gyakran emlegetett alapelvként – hangsúlyozom, hogy nem csak alapelvként, hanem gyakran emlegetett alapelvként – az általános emberszeretetről beszélnek, mert a lelki élet bizonyos feltételei mellett az ember azt mondja a legszívesebben és leggyakrabban, amije a legkevésbé van meg, és ezzel elárulja, hogy a legjobban hiányzik neki. Gyakran tapasztalhatjuk, hogy az alapelveket ott hangoztatják a leginkább, ahol azok a legjobban hiányoznak.

Az általános emberszeretetnek kétségkívül olyasmivé kell válnia, ami teljesen uralja a lelket, magától értetődően él a lélekben, és amellyel szemben az embernek ez az érzése: nem szabad olyan gyakran az emberszeretetet emlegetned, nem szabad folytonosan a szádra venned. Ahogy a mindenütt érvényes parancs szól: Isten nevét hiába ne vegyed – úgy kellene, hogy az igazi emberiesség és humanitás parancsa legyen: az általános emberszeretet követelményét, amit lelked alapvető lételemévé kell tenned, nem szabad túl gyakran hangoztatnod. Mert ha a hallgatás bizonyos dolgokról sokkal jobb nevelőeszköz, mint a beszéd, akkor az ilyen dolgoknál különösképpen érvényes, hogy a hallgatás, a szív nyugalma sokkalta jobb eszköz a megfelelő tulajdonság kifejlesztéséhez, mint a gyakori kijelentések.

Aki ezt az exoterikus alapelvet képviseli, nem tud mit kezdeni az asztráltestnek ezzel az eredeti tulajdonságával: az egoizmussal, azzal a törekvéssel, hogy önmagunkban, önmagunknál, önmagunk által éljünk. Most felmerül a kérdés: hogyan lehet akkor helyes megvilágításban látni az asztráltestnek ezt a – használjuk nyugodtan a kifejezést – számunkra ocsmánynak tűnő tulajdonságát, azt, hogy abszolút módon egoista akar lenni. Menjünk vissza oda, ahonnét az élet egyszerű fényeiből indulhatunk ki.

Vannak esetek, amikor az egoizmus már a mindennapi életben is kitágul, ahol azt az élet szükségszerű velejárójának kell látnunk. Nézzük, például az anyai szeretet némely alapvonását, és próbáljuk meg megérteni, hogyan terjed ki az egoizmus az anyától a gyermekre. Azt mondhatjuk: minél inkább a kevésbé képzett néptömegeket nézzük, és azt az oroszlánszerű magatartást, amivel az anya a gyermekét védi, annál inkább megfigyelhetjük, hogy az anya számára a gyermeke elleni támadás mennyire a saját maga elleni támadást jelenti. Saját énje kiterjed a gyermekre, és egy önmaga elleni támadást kevésbé érezne meg, mint azt, ami a gyermeke ellen irányul. Mert amit saját énjében érez, azt átviszi a gyermekre, és nem is találhatnánk jobbat a világ berendezkedései között, mint azt, hogy az egoizmus ilyen módon menjen át az egyik lénytől a másikra, hogy az egyik lény ilyen módon számoljon a másikkal, és egoizmusát kiterjessze a másik lényre. Látjuk tehát, hogy az egoizmus nem az árnyoldalait fejleszti ki, ha a lény kiterjed, ha érzéseit és gondolkodását egy másik lénybe helyezi, és azt magához tartozónak tekinti. Az anyák azáltal, hogy egoizmusukat a gyermekre kiterjesztik, a gyermeket úgy tekintik, mint tulajdonukat, saját magukhoz számítják. Úgy cselekszenek, ahogy az asztráltest: ami velem összefüggésben áll, az általam, hozzám, velem történjen, és így tovább.

Triviálisabb esetekben, mint amilyen az anyai szeretet, még más hasonlókat is láthatunk. Képzeljük el, hogy valakinek háza, kertje és földje van, és ebben dolgozik. Képzeljük el, hogy ennek az embernek az a rigolyája – nevezzük ezt így -, hogy házát, kertjét, földjét és munkásait úgy szereti, mint a saját testét, úgy tekinti a dolgot, hogy teste folytatódik, és házát, kertjét és földjét az emberekkel együtt úgy szereti, mint néhány nő a ruháit, mintha saját testéhez tartoznának. Az egyedi lény itt bizonyos módon kiteljed a környezetre. Ha valakinek a gondolkodása úgy teijed ki a környezetére, hogy mindent úgy őriz, és minden támadást úgy hárít el, mintha saját testéről volna szó, akkor – azt kell mondanunk – az a helyzet, hogy egoizmusával az egész szférát áttolja egy olyan területre, ami az ügyet rendkívül előmozdítja.

Bizonyos körülmények között az, amit szeretetnek nevezünk, rendkívül önző lehet. Csak meg kell nézni az életet, meg kell kísérelni, hogy megvizsgáljuk, milyen gyakran önző az, amit szeretetnek nevezünk. A személyen túlterjedő egoizmus viszont nagyon önzetlen is lehet, azaz, ami hozzá tartozik, azt rendkívüli mértékben támogatja, gondozza és ápolja. Éppen az ilyen dolgoknál kell megtanulnunk, hogy az élet nem hagyja, hogy fogalmakba kényszeresük. Beszélünk egoizmusról és altruizmusról, és ezekkel a fogalmakkal nagyon szép rendszert alkothatunk. A tények azonban szétzúzzák az ilyen rendszert, mert ha az egoizmus a maga érdekeit úgy terjeszti ki a környezetére, hogy azt önmagához tartozónak tekinti, és ennek megfelelően gondozza és ápolja, akkor az egoizmus önzetlenségbe megy át. És ha az altruizmus olyanná válik, hogy a világot csak azáltal akarja boldogítani, ami neki tetszik, ha az egész világra minden erővel rá akarja kényszeríteni gondolatait és érzéseit, és ezt teszi alapelvévé: „Ha nem leszel barátom, a fejedet szétvágom” – akkor az altruizmus igen önzővé válhat. Az erőkből és tényekből álló valóság nem hagyja, hogy fogalmakba kényszeresük, és annak, ami az emberiség haladásával szembeszegül, a legnagyobb része abban áll, hogy az éretlen fejekben és az éretlen szellemekben újra meg újra az a hit alakul ki, hogy a valóságot valahogy fogalmakba lehet préselni.

Az asztráltestet úgy lehet jellemezni, hogy egoista. Minden fejlődésnek, amely az asztráltestet szabaddá teszi – és ezzel számolni kell – az a következménye, hogy az ember érdekeltsége kitágul, egyre szélesebbé válik. Ha asztráltestünk a helyes módon oldódik el az emberi természet többi részétől, akkor érdekeltségének az egész Földre és az egész földi emberiségre ki kell terjednie. A földi emberiség érdekeinek lényegében saját érdekeinkké kell válniuk, a valahogyan a személyünkhöz kötött érdekeknek meg kell szűnniük. Ami az emberrel kapcsolatos, nemcsak a mi korunkban, hanem ami az embert a földfejlődés során valaha is érdekelte, annak a legmélyebb érdeklődésünket kell kiváltania. Oda kell eljutnunk, hogy ne csak azokat tekintsük saját tulajdonunknak, akikkel vérrokonságban vagyunk, vagy azt, ami házunkkal, kertünkkel, földünkkel összefügg, hanem tegyük saját ügyünkké mindazt, amit a földfejlődés létrehoz.

Ha asztráltestünkben érdeklődést tanúsítunk a Föld minden ügye iránt, ha a Föld minden ügye saját ügyünkké válik, akkor asztráltestünk egoizmusára rábízhatjuk magunkat. Ehhez azonban az szükséges, hogy a földi emberiség érdekei saját érdekeinkké váljanak. Nézzük most ebből a szempontból a tegnap említett két legendát. Amikor ezeket az emberiségnek megadták, azért adták, hogy az embert az egyéni érdekektől felemeljék az általános földi érdekekhez.

A paradicsomi legenda az embert közvetlenül a földfejlődés kiindulópontjához vezeti, amikor az ember még nem lépett be első inkarnációjába, vagy amikor éppen belép oda, ahol Lucifer csatlakozik hozzá. Ekkor még az általános fejlődés előtt áll, és ténylegesen fel tudja venni mindazt, ami az emberiség érdeke. Az elképzelhető legnagyobb nevelési legendát, nevelési kérdést rejti magában a paradicsomi történet, az a történet, amely az embert felemeli oda, hogy az egész emberiséget vegye tekintetbe, és minden emberbe beleoltja azt, ami mindenkinek az érdeke. Ha a paradicsomi legenda képei – úgy, ahogy azokat megpróbáljuk felfogni – benyomulnak az emberi lélekbe, akkor áthatják az asztráltestet, és ez, az ember egész Földre kiterjedő látókörének befolyása alatt mindazt, ami most szférájába kerül, saját érdekévé tudja tenni. Ez arra neveli, hogy a Föld érdekeit saját érdekeiként szemlélhesse. Kíséreljék meg teljes komolysággal és teljes méltósággal szemlélni, mi rejlik tulajdonképpen egy ilyen legendában az egyetemes pedagógiai erő számára, egy spirituális impulzus számára.

Hasonló a helyzet a Grál-legendával is. Míg a paradicsomi legenda úgyszólván a Föld emberisége számára szól, és visszanyúl az eredethez, a földfejlődés kezdeti pontjához, tehát azért jött létre, hogy az egész emberiségfejlődés horizontját megemelje, a Grál- legenda azért keletkezett, hogy az ember elmélyedjen asztrálteste legbelsőbb mivoltában, az asztráltest eredeti érdekeiben, mert ha csak önmagára hagyatkozik, egoistává válik, és csak eredeti érdekeit nézi.

Ha az asztráltest érdekeiről van szó, az ember tulajdonképpen két irányban tévedhet el. Az egyik irány Amfortas iránya, a másik, mielőtt Amfortas eljut a teljes megváltásig, Parsifálé. A kettő között van az ember helyes fejlődése – amennyiben asztráltestét vesszük tekintetbe. Az asztráltest arra törekszik, hogy önmagában az egoizmus erőit kifejlessze. Ha azonban ebbe az egoizmusba személyes érdekek nyomulnak be, akkor ezek felfalják, miközben az egész Földre ki kellene terjednie, saját személyiségére zsugorodik össze. Ennek nem szabad megtörténnie. Mert ha ez megtörténik, akkor annak a személyiségnek a hatása folytán, amely a maga én-kifejeződését a vérben találja meg, az egész személyiség megsebesül: az ember Amfortas irányában kerül tévútra. Am- fortas alapvető hibája abban áll, hogy abba a szférába, amelyben az asztráltest jogosan akarja megszerezni, hogy egoista legyen, beleviszi azt, ami még az emberben személyes vágyként és kívánságként létezhet. Jóvátehetetlen, ha az ember abba a szférába, ahol az asztráltestnek a személyes érdekektől el kell oldódnia, személyes érdekeit viszi magával. Az ember ekkor a sebesült Amfortas.

A másik eltévelyedés is bajhoz vezethet azonban, és csak akkor nem vezetne bajhoz, ha az, aki ezt a bajt előidézi, olyan ártatlan, mint Parsifal. Parsifal látja a Szent Grált, többször is elviszik előtte, de ő bizonyos módon helytelenül cselekszik. Valahányszor a Szent Grált körülhordozzák, ajkán a kérdés: kinek a tápláléka ez, de nem kérdezi meg, és végül az étkezés úgy fejeződik be, hogy ez a kérdés nem hangzik el. Ezért az étkezés után úgy kell eltávoznia, hogy nincs lehetősége bármit is helyrehozni. Ez valóban így van, mintha a még nem teljesen érett ember egy pillanatra tisztánlátóvá válna az éjszaka folyamán, mintha egy szakadék választaná el őt attól, amit saját testiségének vára tartalmaz. Bele tud pillantani, de azután anélkül, hogy a megfelelő ismeretre szert tett volna, azaz, anélkül, hogy a kérdést feltette volna, újra minden bezárul számára. És amikor felébred, nem tud újra behatolni a várba. Mit mulaszt el tulajdonképpen Parsifal?

Hallottuk, mit tartalmaz a Szent Grál. Azt tartalmazza, amiből a földi ember fizikai eszközének táplálkoznia kell, mint extraktumból, tiszta ásványi extraktumból, amit mindenféle élelmiszerből nyernek, és össze van kötve az emberi agy legnemesebb részével, a legnemesebb érzéki benyomásokkal, azokkal a benyomásokkal, amelyek az érzékszervek útján jutnak el hozzánk. Kinek a számára szolgál ez a táplálék? Tulajdonképpen annak számára kell, hogy szolgáljon – ez mutatkozik meg nekünk, ha az exoterikus költői elbeszélésekből átlépünk az ezoterikus misztérium-ábrázoláshoz akiben megértés van aziránt, ami az embert éretté teszi, aki valóban fokról-fokra tudatosan emelkedik fel ahhoz, hogy mi a Szent Grál. Honnan szerezzük meg azt a képességet, hogy tudatosan emelkedjünk fel a Szent Grálhoz?

A költemények világosan rámutatnak, kiknek szól a Szent Grál. Ha behatolunk a Grál-legenda misztériumi ábrázolásába, akkor ez még sajátságosabb. Az eredeti Grál-legendában a vár ura egy halászkirály, egy halásznép királya. Másvalaki is együtt volt egy halásznéppel, aki nem királya akart lenni ezeknek a halászoknak, hanem valaki más közöttük, aki visszautasította, hogy királyként uralkodjon felettük, aki valami mást hozott számukra, mint az uralkodó király: Krisztus Jézus. Utalás történik arra, hogy a halászkirály eltévelyedése az – mert ez tulajdonképpen Amfortas az eredeti legendában -, ami az egyik oldalon történik. O úgyszólván még nem egészen méltó arra, hogy a Grál útján valóban megszerezze az üdvösséget. Azért nem, mert nemcsak szellemiséggel irányítja ezt a halásznépet, hanem hatalmi eszközökkel akar uralkodni rajtuk.

Parsifal belsőleg nem annyira nyílt, hogy tudatosan feltegye a kérdést: mire való a Grál? Mire szolgál? A halászkirálynak arra szolgált, hogy személyes érdekeit elnyomja, és érdekeit annyira kiterjessze, ahogy azt Krisztus Jézus tette az egész emberiség érdekében. Parsifalnál szükséges, hogy a pusztán ártatlan szemlélésen túl, érdekeit annak belső megértéséig emelje, ami minden emberben ugyanaz, ami az egész emberiséget megilleti. És ez a Szent Grál adománya. Így lebeg csodálatos módon Parsifal és Amfortas, vagyis az eredeti halászkirály között középen a Golgotái Misztérium eszménye. Így történik utalás árnyalt módon éppen arra, ami a legendában döntő, hogy egyrészről a halászkirály túl sok személyiséget vitt magával az asztráltest szférájába, másrészről Parsifal túl kevés általános érdeklődést tanúsított a világ iránt, még túlságosan naiv, túl kevéssé érinti őt a világ iránti általános érdeklődés. Éppen abban van a Grál-legenda hatalmas pedagógiai jelentősége, hogy a Szent Grál ennyire tud hatni tanítványai lelkére, hogy úgy érzik, mintha egy mérleget szemlélnének: amelynek egyik serpenyőjében az van, ami Amfortasnál volt, a másikban pedig az, ami Parsifalnál. Azután tudták, hogy a kettőnek egyensúlyban kell lennie. Ha az asztráltest a maga eredeti érdeklődését követi, felemelkedik az általános emberiesség ama horizontjáig, ami akkor érhető el, ha valóban e szavak szerint cselekszünk: ahol ketten az én nevemben együtt vannak, közöttük vagyok. Mindegy, hogy hol állnak a Föld-fejlődésben.

Kérem, ne tekintsék ezt az egészből kiragadott résznek, hanem vessék össze a tegnapi és holnapi fejtegetéssel, mert az egyes részek félreértésekhez vezethetnek. Szükséges viszont, hogy ennél a pontnál az emberi asztráltest fejlődését az emberiség horizontjáig emeljük fel, egészen sajátságos módon úgy, hogy az emberiség legáltalánosabb érdekei saját érdekeivé váljanak, hogy szomorúságot érezzen, és sérelmesnek érezze, ha valahol az emberiség érdekeit sértik meg. Ehhez az szükséges, hogy az ember, amikor lassanként az ezoterikus fejlődés folyamán eljut odáig, hogy asztrálteste szabaddá, függetlenné válik az emberi természet többi részétől, vértezze fel és védje meg magát más asztráltestek tetszés szerinti befolyásától, mert ha az asztráltest szabaddá válik, a fizikai és étertest, amelyek erős várat alkotnak az asztráltest számára, nem támogatják többé. Szabaddá és áteresztővé válik, és igen könnyen hatni engedi magára azokat az erőket, amelyek más asztráltestekben vannak. A sajátjánál erősebb asztráltestek befolyást gyakorolnak rá, ha nincs felvértezve saját erőivel. Végzetes lenne, ha valaki felemelkedne addig, hogy szabadon kezeli asztráltestét, és az asztráltest magatartását tekintve olyan ártatlan maradna, mint kezdetben Parsifal. Ez nem jó, mert akkor a más asztráltestektől kiinduló összes lehetséges hatás befolyással lehetne asztráltestére.

Látják, bizonyos vonatkozásban a külső, exoterikus világban is jelentősége lehet annak, amire most utaltam. Az emberek itt a Földön egy bizonyos vallási rendszerben élnek. Ennek megvan a maga kultusza, a maga rituáléja. Ezek a rítusok körülveszik az embert azzal, ami teljesen imaginatív, ami az asztráltest segítségével a magasabb világokból érkezik. Abban a pillanatban, amikor egy ilyen vallási közösség egy embert befogad, akkor azokban az imaginációkban, amelyek a rítus alatt asztráltestére hatnak, felszabadul, asztrálteste – legalább is rövid pillanatokra a vallásos rítus közben – bizonyos fokig szabaddá válik. És minél erősebb a rítus, minél inkább elnyomja az éter- és fizikai test befolyását, minél inkább olyan eszközöket vesz igénybe, amelyek az asztráltestet önállósítják, annál inkább kilökődik az asztráltest az éter- és fizikai testből a szertartás alatt. Ezért semmi sem veszélyesebb – bocsássák meg a kijelentést, mert úgy hangzik, mintha bizonyos gúnnyal mondanám, pedig nincs benne semmi gúny -, mint elaludni a templomban, mert elalváskor az asztráltest kétségkívül elválik a fizikai és étertesttől, és ami a rítusban végbemegy, az befészkeli magát az asztráltestbe, tekintve, hogy azt a magasabb világokból származó asztráltestek segítségével veszi át. Ezért a templomban való alvást, ami egyes vidékeken sokak számára kedvelt dolog, tulajdonképpen el kellene kerülni.

Itt inkább az egyházakról van szó, amelyeknek van egy bizonyos szertartásuk, és csak kevésbé azokról a vallásos közösségekről, amelyek az újabb korok megfontolásai alapján távolodtak el bizonyos rítusoktól, vagy valamely rítust a minimálisra korlátoztak. Itt most nem a tetszés vagy nemtetszés alapján beszélünk erről vagy arról a hitvallásról, hanem az objektív tények alapján. Amikor az ember asztráltestét az emberi természet többi részétől függetleníti, akkor könnyebben befolyásolják őt azok az impulzusok, azok az erők, amelyek más asztráltestek segítségével szerezhetők meg. És itt fennáll az a lehetőség is, hogy valaki, aki eljutott asztráltestének szabad használatáig, ha erősebb, mint a másik, aki bizonyos mértékig szintén szabaddá tudja tenni asztráltestét, akkor óriási befolyást tud gyakorolni erre a másikra. Ez akkor ténylegesen olyan, mint az erősebb személyiség asztráltesti erőinek átvitele a gyengébb személyiségre. És ha az ember tisztán- látóan a gyengébb személyiséget szemléli, azt látja, hogy az asztráltestében tulajdonképpen teljesen az erősebb asztralitású személyiség képeit és imaginációit hordozza.

Látják, mennyire fontos, hogy a morál felnövekedjen arról a talajról, amelyről az okkultizmust kell gondozni, mert természetesen nem ápolhatjuk az okkultizmust anélkül, hogy a valóságban ne törekednénk arra, hogy az asztráltestet függetlenítsük az emberi természet többi részétől. A legkárosabb azonban az, ha az okkultizmus talajáról az erősebb személyiségek saját személyes érdekeik, személyes indíttatásuk érdekében hatalomra törnek. Az okkultizmus talajáról csak azok a személyiségek működnek jogosultan, akik teljes mértékben lemondanak arról, hogy valamilyen személyes befolyást gyakoroljanak, és annak az okkultistának, aki valami jót akar elérni, az a legnagyobb eszménye, hogy saját személyisége útján semmit se érjen el. A személyes szimpátiát vagy antipátiát lehetőleg mindabból ki kell kapcsolnia, amire hatni akar. Akinek ezért ez vagy az szimpatikus vagy antipatikus, és okkult módon akar működni, annak ezt a szimpátiát és antipátiát gondosan össze kell hordania a legszemélyesebb területeire, és csak itt juttathatja érvényre. Mindenesetre arról a talajról, amelyen egy okkult mozgalomnak kell kivirágzania, semmit sem szabad ezzel a személyes szimpátiával és antipátiával ápolni és gondozni. És bármennyire is paradox módon hangzik, mégis ezt mondhatjuk: az okkult tanító számára tulajdonképpen a legközömbösebb az a tanítás, amit csak saját tehetsége, saját temperamentuma szerint tud adni. Csak annak van jelentősége, ha a tanításban nincs semmi személyes, hanem csak az, amivel a lelkeken segíteni tud. Ezért egyetlen okkult tanító sem erőszakolja rá ismereteit a maga korára, ha tudja, hogy az ismeretnek ez a része a kor számára semmit sem használ, csak egy másik korban lehet hasznos. Mindezt tekintetbe kell venni, ha az okkult fejlődés hatása alatt álló asztráltest sajátos természetéről beszélünk.

Korunkban, ahogyan ez már előkészült, és ahogy továbbfejlődött, még van bizonyos komplikáció. Mi az, ami lényeges korunkban? Ez a tudati lélek fejlődése. Semmi sincs úgy összekapcsolva az egoizmussal, a legszűkebb személyes érdekekkel, amint a tudati lélek. Ezért egyetlen korban sincs akkora kísértés a személyes érdekeknek az általános emberi érdekekkel való összekeverésére, mint korunkban. Ennek a kornak az emberiség érdekeit fokozatosan, mintegy bele kellene húznia az emberi énbe, pontosabban az emberi én egy részébe, a tudati lélekbe. Látjuk, hogy korunkban az emberi érdekek mennyire az én szempontjai szerint, mennyire az egoizmus szempontjai szerint sűrűsödnek össze. Ebből a szempontból rendkívül tanulságos, ha a legkomolyabban feltesszük a kérdést, vajon olyasmi, amit például már Szent Ágoston megírt Vallomásaiban, lehetséges lett volna-e a régi Görögországban?

Ez teljesen lehetetlen lett volna. A görög a maga természete szerint olyan volt, hogy belső világa bizonyos összhangban állt a külvilággal, a külső érdekek egyúttal belső érdekei voltak, és belső érdekei a külsők szerint alakultak. Nézzük csak meg az egész görög kultúrát. Olyan, hogy mindenütt feltételezni kell még az emberi bensőnek a külsővel való bizonyos összekapcsoltságát. A görög művészetet, a görög tragédiát, a görög történetírást és filozófiát csak úgy értjük meg, ha tudjuk, hogy a görögöknél a lelkiség még szétáradt a külső világba, és a külső világ magától értetődően illeszkedett a belsőhöz. Ezzel összehasonlíthatunk valami olyasmit, mint Ágoston Vallomásai. Ebben minden az ő számára létezik, belső mivoltában keres, fürkészik, kutat. Ágoston írásaiban megkísérelhetjük az összes személyes, individuális jellemvonást követni – meg fogjuk találni őket. Azt kell mondanunk: Ágoston jóval korunk beköszönte előtt állt, de előkészítette azt. Olyan szellem, akinek az írásaiban jóval a napfelkelte előtt annak a kornak az első hajnalpírját találjuk, amely teljesen a tudati lélekhez szabott. Ágos- tón minden sorában ezt figyelhetjük meg, és a finomabb érzékelés számára minden sora különbözik attól, ami a régi Görögországban volt lehetséges.

És most, amikor tudjuk, hogy Ágoston az előtt a korszak előtt élt, amelyben az egoizmus, az ember saját belső mivolta szerinti tevékenysége már a fizikai testen belül folyik le, mint ennek a kornak a jellegzetes megnyilvánulása, akkor meg is tudjuk érteni, hogy azt, akinek, mint Ágostonnak is, szélesebb az érdeklődése, és belelát az emberiség fejlődésének teljes folyamatába, azt igazi borzadás járja át, amikor elébe lép egy olyan emberi lény, aki sejtetni engedi, hogy a felfelé vivő fejlődése folyamán az asztráltest- nek természetszerűen egyfajta egoizmushoz kell eljutnia. Ágoston tisztán, nemesen és erőteljesen elindul az egoizmus felé. Azt lehetne mondani, önzetlenül indul el e felé. De ő abba a korszakba érkezik, amelyben az emberiség eloldódik a külvilág nagy érdekeitől. Gondolják meg, hogy még az Atlantisz utáni harmadik korszakban is minden egyiptomi a csillagvilág felé irányította tekintetét, és a csillagokból az emberi sorsot olvasta ki, minthogy itt a lélek össze volt kötve az általános érdekekkel. Ezt természetesen az ember csak azért tudta elérni, mert még képes volt arra, hogy asztráltestét a fizikai testtől elkülönítetten tartsa a régi elementáris tisztánlátásban. Ezért Ágostonnak el kellett borzadnia, ha elébe lépett valaki, aki őt mintegy erre emlékeztette: a magasabb fejlődéssel elsősorban az egoizmus növekszik meg. Ezt képes felfogni és ösztönszerűen érzi: az egoizmus korszakával kerül szembe. Amikor valaki elébe kerül, aki fizikai teste fejlődésén túl magasabb fejlődést mutat, érzi, hogy ez, az egoizmushoz vezet. És ugyanakkor nem tudja megérteni, hogy ez az ember még eljut az általános emberi érdekekhez.

Kíséreljék meg annak átérzését, hogyan áll szemben Ágoston saját Vallomásai szerint Faustinussal, a manicheus püspökkel, ugyanis őt ábrázoltam. Ahogy szembekerült vele, Ágoston azt érezte, amit egy ember érezhet, aki úgyszólván nemes módon kerül szembe az egoizmus korszakával, és ezt a korszakot csak belső erejével akarja megvédeni az egoizmus ellen. Így el kell, hogy forduljon egy olyanfajta embertől, mint Faustinus, a manicheus püspök. Elfordult tőle, mert olyasmit jelenített meg számára, amihez nem szabad hozzányúlni, ugyanis azt rejti magában, aminek az exoterikus életben az egoizmus korszaka számára sosem lehet értelmet találni. Ágoston egyházatya tehát fellépett a manicheus püspök, Faustinus ellen. Vele, aki a tudati lélek korszakához közeledett, egy olyan emberi lény került szembe, aki – úgy, ahogy ilyesmit egy okkult világ-áramlatban meg lehet őrizni – megőrzi a szellemi világgal való kapcsolatot, és ezzel együtt az asztráltest alaptulajdonságát, ami előtt Ágoston a maga nézőpontjából joggal borzongott meg.

Lépjünk néhány évszázaddal tovább. Itt a párizsi egyetemen olyasvalaki lép elénk, aki az irodalomban kevéssé ismert, mert amit írt, az személyiségéről nem ad semmilyen fogalmat. Amit írt, az pedánsnak tűnik, személy szerint azonban rendkívüli volt a hatása. Mindenekelőtt úgy hatott, hogy környezetében mintegy a görög világnézet megújulását eredményezte. Igazi reneszánsz-ember volt. 1518-ban halt meg, és egészen addig a párizsi egyetemen működött. Ez a személyiség úgy viszonyult a görögség lényegéhez – még ha exoterikusan is -, mint Faustinus, a manicheus püspök a manicheizmushoz, ami elsősorban hagyományaiban, sok egyéb mellett felvette magába az Atlantisz utáni harmadik korszak, az egyiptomi-káldeus kultúrkorszak valamennyi jó és nagy tulajdonságát.

Itt van tehát előttünk Faustinus, a manicheus püspök, aki Ágostonnal való kapcsolatában lép elénk, és azáltal, hogy manicheus, éppen az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszak okkult alapjait őrizte meg. 1518-ban Párizsban meghalt egy ember, aki – ha exoterikusan is – az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszak bizonyos alapjait hordozta magában. Ezért volt kellemetlen azoknak, akik környezetében a hagyományos kereszténység szellemében működtek. A szerzetesek halálos ellenségüknek tekintették, de Rotterdami Erasmusra mély benyomást tett, amikor Párizsban járt. Úgy tűnt számára, mintha a külső környezet rosszul alkalmazkodna ahhoz, ami tulajdonképpen ennek a figyelemreméltó léleknek a belsejében élt. És amikor Erasmus újra elutazott, és Angliába ment, írt neki – mert időközben barátja lett -, hogy szabaduljon meg hát fizikai testétől, amelyet a podagra kínoz, és repüljön a levegőn át Angliába. Itt a külső környezet talaja sokkal inkább megfelelt annak, amit lelkében érez. Hogy ebben a személyiségben, aki ekkor működött, láthatóan ki tudott bontakozni a görög érzés, a görög érzület, azt különösen akkor láthatjuk, ha Erasmusnak a hozzá fűződő finom kapcsolatát vesszük szemügyre. Így élt ez a személyiség, aki 1518- ban halt meg Párizsban, mondhatnánk, éppen az egoizmus korszakának a kiindulópontján, mint ellensége azoknak, akik az ember lelki életét hozzá akarták igazítani az egoizmus korszakához, és akik bizonyos borzadást éreztek az olyan lélekkel szemben, aki azért tudott így hatni, mert egy másik kort, a görög kort akarta elővarázsolni, amelyben az ember még úgyszólván közelebb állt az asztráltest egoizmusához. Rotterdami Erasmusra rokonszenves benyomást tett ez a személyiség, akit Faustus Andrelinosnak hívtak.

A XVI. században Közép-Európában egy olyan személyiség élt, aki mint vándor dalnok jelenik meg, és akiről a nép körében azt beszélték, hogy elfordult a hagyományos teológiától. Ez a személyiség nem akarta többé, hogy teológusnak nevezzék, világpolgárnak és orvosnak nevezte magát, félretette a Bibliát, és a természet tanulmányozásával foglalkozott. Éppen abban a korban, amelyben minden lehetséges régiből végbemegy az átmenet minden lehetséges újba, a természet tanulmányozása is olyan, hogy az emberek számára – éppúgy, ahogy a manicheizmus és a régi görögség is – közel hozza az asztrális egoizmust. Az asztrális egoizmus így azt hozza közel, ami a régi alkímia és az új kémia, a régi asztrológia és az új asztronómia, és így tovább, határmesgyéjén áll. A természettudománynak ez a sajátos csillogása és villogása a régi és az új állapot között, ez hozta az embert közel – amikor a Bibliát egy kicsit félretette – az ilyen asztralitáshoz, amelyben vitatkozik az egoizmussal. Nem csoda, hogy ez borzasztotta azokat, akik a hagyományok alapján akartak eligazodni az egoizmus korszakában, amelyben a tudati lélek már állandóan emelkedőben volt.

Ez hozta létre Közép-Európában a harmadik Faust-mondát Johannes Faustról, akit Georg Faustnak is neveztek, és aki valóban történelmi személyiség volt. És a XVI. század az asztráltest egoizmusától való minden borzadását összeforrasztotta, amikor a három Faustot, Ágostonét, Erasmusét és a közép-európait egy alakba hozta össze, a közép-európai népképzeletnek abba az alakjába, aki azután Marlowe Faustja lett. Ebből a Faustból alkotta Goethe teljes fordulattal a maga Faustját, amelyben világossá tette számunkra: megvan a lehetőség arra, hogy ne borzadjunk el attól, aki közel hozza az emberhez az asztralitást, hanem hogy jobban megértsük: a fejlődést jelzi, és ezért kijelenthetjük: meg tudjuk őt váltani. Egész korszakok vitatkoztak az asztráltest egoizmusának kérdéséről. Az egész legenda-költészetből és a történelemből is kiderül az ember borzadása az asztráltest egoizmusától, és az az emberi vágy, hogy az asztráltestnek ezt a problémáját a helyes módon oldja meg, úgy, ahogy az megfelel a világ bölcs vezetésének és az egyéni lélek ezoterikus fejlődésének.

A küszöb őre – Káin és Ábel története

Hága 1913. március 27.

Ha az ember az asztráltestben és az énben végbemenő folyamatokhoz közelít, akkor annak leírása, amit az okkult fejlődés folyamán tapasztal és átél, egyre nehezebbé válik. Mert az emberi természet e tagjainak az átélése során igen messzire távolodik el attól, amit szokás szerint a mindennapi életben átél. A szokásos lelki életben a fel- és leáramló szenvedélyekben, indulatokban, ösztönökben, vágyakban, és így tovább, az ember belső életeként érzi az asztráltest életét, és belső életeként érzi azt is, amit összefoglalva énnek nevezünk. Amit az ember így átél, az nem más, mint önmagának és asztráltestének visszfénye, visszatükröződése az étertestben és a fizikai testben – ez nem az asztráltest és az én tudatos átélése. És az ember azáltal, amivel a szokásos lelkiéletben rendelkezik, egyáltalán nem tud helyes képzethez jutni arról, amit a magasabb világokban asztráltestében és énjében tulajdonképpen átél. Ezért, ha az ember ezeket a dolgokat leírja, olyan ábrázolásokhoz kell folyamodnia, amelyek természetesek a magasabb világokban, imaginációkhoz kell folyamodnia, és ezeket az imaginá- ciókat a valóságban is átéli. Nem szabad azonban azt képzelnünk, hogy a tisztánlátó imaginációk szemlélése, mintegy az azokra való rábámulás az egyetlen dolog, amit az ember átél, nem ez a fődolog. A fődolog az, amit az ember emellett belsőleg tesz, amit a lélek a folyamatok és belső próbatételek során véghez visz, amikor szembekerül ezekkel az imaginációkkal.

Ez történik, például akkor is, ha szembekerül egy olyan jelentős, hatalmas imaginációval, mint a paradicsomi imagináció. Aki ezt valóban átéli, tehát, mint a magasabb átélés vívmányát magáénak tudhatja, az úgy érzi, hogy egy belső lelki hullámzásban áll benne, úgy érzi, hogy megragadja egy belső lelki hullámzás, és hogy eltévedhet a tegnap leírt kétféle irányban. Ahogy egyfelől az összes indulat és szenvedély magához húzza, amelyek a fizikai síkon folytatott személyes élet utóhatásai – mert mint száz és száz mágneses húzóerő egyre erősebben és erősebben működnek a személyes érdekek, amelyeket az ember fokról-fokra magához vont a fizikai síkon – másrészről valami mást is érez. Minél inkább közelebb kerül ahhoz, hogy ezt a paradicsomi imaginációt világosabban lássa, annál nagyobb erővel növekednek benne azok az erők, amelyek a személyes érdekekhez húzzák, és azt idézik elő, hogy egyre inkább kioltják ezt a paradicsomi imaginációt, jobban mondva, nem hagyják, hogy a helyes módon jöjjön létre, és az ember elkábul.

Ami hozzátapad a személyes érdekekhez, az indulatok, érzések, érzelmek, és így tovább, olyanok itt, mint száz és száz mágneses erő, mint az elkábítás eszközei. És amikor az ember megkísérli, hogy önnevelése útján asztráltestét egyre világosabban tudja szemlélni – az ember ebben a paradicsomi imaginációban kívül van fizikai és étertestén, tehát asztráltestében és énjében van – amikor megragadta az asztráltest jellegét és természetét, akkor tudja: ez az, ami egoista. És csak az érte el jogosultan ezt a fokot, aki önneveléssel jutott el ide, aki a maga egoista érdekeibe nem viszi bele azt, ami személyes, és ami száz és száz erő útján árad feléje, hanem aki a sajátjává tudja tenni az emberiség és a világ általános érdekeit. Az ember ugyanis érzi, hogy az okkult fejlődésnek ezen a pontján az asztráltest egoizmusával szemben egyre jobban és jobban ellensúly jön létre, minél inkább megmozdulnak az egoista erők a szabaddá váló asztráltestben. Az ember egyre inkább magányt érez, fagyos magányt. Ez a fagyos magány ahhoz tartozik, amit belső hullámként átél. Ez védi meg az egoizmus elharapódzásától, és akkor nevelte magát helyesen, ha az okkult fejlődésnek ezen a pontján érezni tudja azt a törekvést, hogy mindent önmaga által és önmaga számára éljen át, azt a fagyos magányt is, ami közelít hozzá.

Minél inkább közeledünk a paradicsomi imaginációhoz, annál fontosabb, hogy ezt érezzük. És ha ez a két érzés, az egoizmus, ami világ-érdekké szélesedik ki, és a fagyos magány együttműködik, akkor közeledünk egyre inkább a paradicsomi imaginációhoz. És ha ez megfelelő elevenséggel jelentkezik, ha valóban jelen van, akkor elérkezett az az időpont is, amelyben a helyes módon átéljük a küszöb őrével való találkozást. A küszöb őrét nehéz így hirtelenjében jellemezni, ezt már különböző előadásaimban megtettem. Ma nem annyira fontos, hogy jellemezzük, inkább az a fontos, amit az emberi burkokban és az emberi énben átélünk. Ha tehát közel kerülünk a paradicsomi imaginációhoz, azaz, ha ez egyre elevenebbé válik, és találkozunk a küszöb őrével, akkor érezzük csak igazán erősen az említett mágneses erőket. És amikor a küszöb őrével szemben állunk, akkor úgy érezzük – és ez rendkívül megrázó élmény -, mintha le lennénk bilincselve, meg lennénk kötve. Mert mindezek a mágneses erők, amelyek lehúznak a személyességbe, most a legerősebb hatásukat fejtik ki, és ha az ember ezt odáig viszi, hogy a fagyos magány nevelő-erővé válik, úgy, hogy képes lesz az igazi világ-érdekeket a saját érdekeivé tenni, akkor elhalad a küszöb őre mellett. És akkor azt fogjuk érezni, amit így nevezhetünk: az ember egyesül a paradicsomi imaginációval, eggyé válik vele. Benne érzi magát.

Ez az élmény olyan, hogy jogosultan a világ-érdekekben érezzük magunkat, és így bevallhatjuk: most érvényesítheted a saját érdekeidet, mert azok azonosak a világ-érdekekkel. Ha azonban az ember nem halad tovább, ha még az általános érdekekből nem szerzett eleget, akkor a személyes érdekek visszahúzzák, és az következik be, amit az okkultizmusban így neveznek: az ember nem halad el a küszöb őre mellett. Ekkor ezek a személyes érdekek elhomályosítják a paradicsomi imaginációt, az ember úgyszólván annak csak egyes részleteit látja, homályos benyomásokat kap, nem teljeset, és ez visszarántja a személyes létbe. Létrejöhet azonban az is, hogy az embernek bizonyos fokig lehetősége nyílik a tudatos átélésre. Ez a tisztánlátó átélés igazából csak maja-átélés, ami teljesen téves lehet, mert mindenütt átjárják és elködösítik a személyes érdekek.

Az ilyen élmény következtében csak akkor válik teljesen érthetővé, csak akkor válik, hogy úgy mondjam, komollyá, hogy hogyan kell a személyes érdekeket a világ érdekeivé alakítani, ha az ember valóban helyesen akar látni a szellemi világban. Valóban úgy van, hogy az ember ezt megelőzően nem tud helyesen hinni, a személyes érdekek e hit ellen szólnak. Ezt az ember az említett állapotban már észreveszi.

Itt úgyszólván az okkult viszonyok leírásának merész pontjához érkeztünk. Mégis meg kell kísérelnünk, hogy a következő lépéseket is leírjuk, oly módon, ahogy azok az okkultisták tapasztalatai alapján adódnak, és ahogy azokat közölnünk kell, ha számolni akarunk azzal, hogy a hallgatók megkísérlik ezeket a dolgokat bizonyos módon lelkük sajátjává tenni, és feldolgozni. Mert száraz, absztrakt fogalmakban nem lehet ezeket a dolgokat közreadni, meg kell kísérelni, hogy leírjuk, mi jelenik meg a tisztánlátó szemléletben. Ezt a tisztánlátó szemléletet persze nem úgy kell érteni, mint valami merev, sematikus szükségszerűséget. Amit le fogunk írni, az ismét tipikus, mint a paradicsomi élmény, és tulajdonképpen kell is, hogy ez az élményünk legyen, hogy azután felismerhessük, mi a tulajdonképpeni megismerés, és mi a tulajdonképpeni okkult látás. Ha azonban valakinek ilyesmit leírnak, maga is megértheti, ha az egészséges emberi értelemhez fordul. Úgy kell azonban leírni, ahogy a látás alapján leírható.

Tegyük fel hipotézisként, hogy valaki elhalad a küszöb őre mellett, megünnepelte a paradicsomi imaginációval való egyesülését, úgy beleélte magát, mintha ez a paradicsomi imagináció most saját nagy asztrális burka lenne. Tehát úgy, hogy bár pontosan érzi még magán asztráltestét, és tudja, hogy az összefügg énjével, ugyanakkor mégis ez az asztráltest saját érdekei szerint mindenfelé kitágul, amire a paradicsomi imagináció tárgyai és lényei vonatkoznak. Amikor az ember ezt a paradicsomi imaginációval való egyesülését megünnepelte, akkor a következő benyomása alakul ki: saját asztráltestét, mint önmagához tartozót érzékeli, és ha eléggé átérezte azt, amit mint fagyos egyedüllétet írtam le, akkor ez az érzés egyfajta erővé válik benne, és a fagyos egyedüllét érzése megóvja attól, hogy amikor ez az egyesülés megtörténik, csak önmagára tekintsen. Ezáltal mintegy megteremti azt a szervet, amellyel más lényeket láthat. Okkult tekintete egy másik lényre tekint, egy lényre, amely sajátságos hatást gyakorol rá, és ezáltal úgy tűnik számára, mintha ő maga lenne. Saját énjében és asztráltestében érzi magát, és a másik lény is asztráltesttel és énnel jelenik meg számára.

Ez azért van így, mert azok a tulajdonságok és erők, amelyeket az ember magával hoz egy ilyen pillanatban, úgy hatnak, hogy látni tud egy olyan lényt, aki egy énben és egy asztráltestben jelenik meg. Az ember a következőket érzi, és ez az érzés a fagyos egyedüllét révén hat, amit megtanul elviselni: asztrálteste a maga erő-megnyilvánulásaiban úgy fog megjelenni, mintha felfelé akarna áramlani. Ha ezt sematikusan akarnám ábrázolni, így kellene lerajzolnom, de ahogy mondtam, ez teljesen sematikus.

Az ént úgy rajzolom fel, mint egy üstökös magját, az asztrál- testet pedig, mint egy felfelé elkalandozó csóvát. De ez sematikus, mert egy lényt látunk – magunkat is lényként látjuk -, és ez a szemlélet sokkal bonyolultabb, mint az, amikor saját lényünket látjuk fizikai emberként. A másik lényt, akire rátekintünk, ugyancsak énjében látjuk – ahogy mondtam, ez tipikus élmény, teljesen általános, hogy a tekintet először egy ilyen lényre esik, de az ember érzi: ez a lény nincs a fagyos egyedüllétnek abban a szférájában, ahol mi magunk, és ezért az asztráltest lefelé irányúiénak látszik. Rendkívül jelentős ezt átélni: egy olyan asztráltestben érezni magunkat, amely felfelé nyitott, felfelé bontakoztatja ki erőinek hatását, felfelé akar áramlani, és a másikat, a másik lényt, mint ént, amelynek asztrálteste lefelé bontakoztatja ki az erőit.

Ez a tipikus élmény az én-tudatban valahogy a következőképpen merül fel: te hátrányban vagy, kisebb értékű vagy, mint az a másik lény. A másik lénynél az, az értékesebb, hogy asztráltestét lefelé tudja kinyitni, erőit lefelé tudja kiárasztani – ez az értékes ebben a lényben. És az embernek az a benyomása – minthogy a fizikai valóságot elhagyta hogy azok az erők, amelyek a másik lény asztráltestéből lefelé haladnak, a fizikai világ felé haladnak, és ott áldásos erőként hatnak. Röviden: az embernek az a benyomása, hogy olyan lénnyel áll szemben, aki azt, amit a szellemi világban kivívott magának, mint áldást hozó szellemi esőt, lefelé tudja küldeni a Földre, ő viszont asztráltestét nem tudja lefelé irányítani, hanem csak felfelé. Az embernek az, az érzése, hogy ezáltal kisebb értékű, mert asztráltestét nem tudja lefelé irányítani. A továbbiakban pedig ezt érzi: ez a tudat, ami itt benned felbukkant, szellemi cselekvéshez kell, hogy vezessen. Egy szellemi döntés érik be. Az a szellemi döntés, hogy az ember a maga belső magányával odamegy ehhez a lényhez, hogy az ő melege felmelegítse a saját fagyosságát, hogy egyesüljön ezzel a másik lénnyel. Egyszerre az a benyomása támad, mintha most a tudata megszűnne, mintha saját lényének egyfajta elhalása, elégése jönne létre.

Azután az következik be, amit így nevezhetünk: valami betör az én-tudatba, amely már kioltottnak érezte magát, és amit most ismerünk meg: ez az inspiráció. Az ember az inspirációban érzi magát. Olyan ez, mint egy beszélgetés, mint egy tipikus beszélgetés egy olyan lénnyel, akivel csak azért ismerkedtünk meg, mert inspirációjában részesített. Ha az ember képes arra, hogy amit ez a lény inspiráló hangként beleküld, azt valóban megértse, akkor, amit ez az inspiráló lény mond, azt valahogy így ültetheti át szavakba: mivel megtaláltad az utat a másik lényhez, és egyesültél áldozati adományával, ezért vele és benne visszafordulhatsz a Föld felé, és kinevezlek a Földön az ő őrének. És az embernek az, az érzése, hogy valami végtelenül jelentős dolgot vett fel a lelkébe azzal, hogy hallhatta ezeket a szavakat, az inspiráló szavait. Van egy lény a szellemiségben, aki értékesebb, mint mi magunk, és aki asztralitását áldásosan lefelé képes árasztani. Azt, hogy egyesülni lehet vele, és ha ide visszaérkezünk, az őrévé válhatunk, ezt csak azáltal az élmény által tudjuk megérteni, ahogy valójában fizikai emberként – aki a Földön jár-kel -, fizikai és éteri burkunkkal ahhoz viszonyulunk, ami magasabb erőként benyomódik az énbe és az asztráltestbe. Az ember azzal, amivel fizikai és éteri burkaként rendelkezik, őre annak, aminek egyre tovább kell fejlődnie a magasabb szférák felé. A belső átélésben az ember tulajdonképpen csak akkor jut el annak igazi, valódi megértéséhez, hogy külső burkai hogy viszonyulnak belső lényéhez, ha külső lényét belső lényének őreként érzi át.

Ha azonban, az ember, a küszöb őre mellett elhalad, nem ez az egyetlen élménye, amit leírtam, hanem követi egy másik. Elsősorban a kimondottan tisztánlátó és inspirált élményt ábrázoltam, ami akkor következik be, amikor az ember a fizikai és étertestén kívül eljut odáig, hogy egyesüljön a paradicsomi imaginációval, és azután megkapja azt az inspirációt, amely tulajdonképpen fogalmat ad a burkoknak az énhez való viszonyáról. Ha azonban, az ember elhalad a küszöb őre mellett, az első benyomáshoz egy második járul, a tekintet mintegy kinyílik a fizikai világra. Húzok egy vonást, mint határvonalat a magasabb, szellemi világok és a fizikai világ között, úgy, hogy itt fent van a szellemi világ területe, lent pedig a fizikai világé.

Most lenézünk a fizikai világba. Itt egy másik kép jelenik meg, az, hogy emberként itt állunk lent. Látjuk asztráltestünket, de ez az asztráltest – ami most tükörképként jelenik meg – lefelé irányul, nem akarja az erőt a szellemi világ felé árasztani, a fizikai síkon ragad meg, azon csüng, nem emelkedik a magasba. És látjuk a másik lény tükörképét, akinek asztrálteste felfelé áramlik. Az, az érzésünk, hogy ez az asztráltest a szellemi világba árad bele. Látjuk magunkat, és látjuk a másik lényt, és az, az érzésünk: itt állsz lent ismét. A másik lény helyén egy valóban más ember áll, olyan ember, aki jobb, mint te, asztrálteste felfelé törekszik, füstként száll fel. A te asztráltested a Föld felé törekszik, mint a lefelé szálló füst. Kialakul egy érzés a bennünk élő énről, miközben itt letekintünk, és egy rettenetes élményünk támad: feldereng bennünk egy elhatározás, egy rettenetes elhatározás, hogy a másikat, akit magunknál jobbnak érzünk, megöljük. Tudjuk, hogy ez az elhatározás nem egészen az énből jön, mert énünk odafent van. Aki itt lent beszél belőlünk, az egy egészen más lény, de ez elhatározza, hogy megöli a másikat. És most újra halljuk a hangot, amely korábban az inspirációból jött, ez azonban most rettenetes, bosszúálló hang: „Hol van a testvéred?” Ebből az énből felörvénylik a korábbival ellentétes hang, mert korábban ez volt az inspiráció: azáltal, hogy egyesültél a másik lény áldásos hatalmával, ezzel az áldásos hatalommal lefelé fogsz kiáradni, és a másik lény őrzőjévé teszlek. Most ebből a lényből, akit önmagunkként ismertünk meg, felhangzik ez a mondat: „nem akarok testvérem őrzője lenni”. Először az, az elhatározás, hogy megöljük a másikat, azután a tiltakozás a hanggal szemben, amely inspirált bennünket: minthogy fagyosságodat a másik melegével akartad egyesíteni, annak őrzőjévé teszlek – és a tiltakozás: nem akarok őrzője lenni.

Amikor az ember ezt az imaginatív élményt átéli, akkor tudja, mi mindenre képes az emberi lélek, és mindenekelőtt egyvalamit tud, hogy a dolgok átalakulhatnak ellentétükké, a szellemi világ legnemesebb dolgai a fizikai világ legborzasztóbb dolgaivá válhatnak. Tudja, hogy az emberi lélek alapjaihoz tartozik, hogy átalakulás útján a legnemesebb áldozati szándék az embertársak megölésének kívánságává válhat. E pillanattól kezdve tudja, mit jelent a bibliai Káin és Ábel története, de csak ettől a pillanattól kezdve, mert ez a történet nem más, mint egy okkult élmény visszaadása, amiről éppen most beszéltünk. Ha a Káin és Ábel történetének írója azt írta volna le, mi történt az emberrel a paradicsomi történés időpontja előtt, akkor itt (lásd a 6. ábrát) az első, a fenti élményt ábrázolta volna. A paradicsomi történettel kezdi, és a tükröződést írja le, mert így érzett Káin Ábellel szemben, mielőtt a földfejlődésben elérkezett volna az, az időpont, amelyre a paradicsomi történet utal. Így érzett Káin Ábellel szemben, ahogy ezt itt fent ábrázoltuk. A megkísérlés után, miután az ember elvesztette azt a szemléletet, amelyet a paradicsomi imagináció útján az okkult látásban ér el ismét, Káinnál az áldozati szándék átalakult azzá, ami az alsó ábrán jelenik meg. A léleknek az a kívánsága, hogy a másikat megölje, valóban kialakult benne. És az a kiáltás, amit a Biblia közöl: vajon őrzője kell, hogy legyek a testvéremnek? – ez tükörképe a másik inspirációnak: itt lent a Földön a másik őrzőjévé akarlak tenni.

Éppen ennek az ábrázolásnak az alapján mérhetik fel, hogy az ilyen tipikus élmények kétségkívül jelentősek, mert bizonyos kapcsolatot létesítenek a között, amivé ma válhatunk, és ami az emberiség általános érdeke. Ugyanakkor azonban, világosan megmutatkozik számunkra, hogy abban, amit átélünk a fel-le hullámzó lelki életben, az a legfontosabb, hogy átérezzük, milyen kolosszális ugrást tett az emberiség fejlődése attól, amit az első, mondhatnánk Föld előtti imaginációként írtam le, ahhoz, ami a Káin és Ábel történetben jelenik meg a Paradicsomból való kiűzetés utáni eseményként, amelynek következtében a küszöb őre láthatatlanná vált az ember számára. Hogy milyen is a földi ember, ezt tulajdonképpen csak az mutatja meg nekünk, hogy megismerkedünk ezzel az emberiség fejlődésében bekövetkezett ugrással, mert ha teljesen átérezzük azt, amit most elmondtam, akkor fokozatosan tapasztaljuk, hogy az ember, ahogy itt áll a Földön, mennyire a fordítottja annak, aki valaha volt. És egészen biztosan tudjuk, mivé váltunk volna, ha nem lép közbe valami más. Ha minden egyéb nélkül egyszerűen ebben a földi fejlődésben bontakoztunk volna ki, akkor megtudtuk volna, hogy ez minek a visszatükröződése a Földön. Ezt nem volt szabad, hogy megtudjuk.

Alapjában véve először csak a mi időnkben adott az a lehetőség, hogy az embernek meg szabad tudnia, minek a tükröződése a Káin és Ábel történet, hogy egy magasabb áldozat tükröződése. Mindaz, ami fent volt, ami a Paradicsom előtt volt, el lett takarva, amikor maga az őr fedte be, vagyis más szavakkal, amikor az embert a Paradicsomból kiűzték. És ez csak azáltal történhetett meg, hogy az ember fizikai és étertestét úgy hatották át az erők, hogy nem azt viszi véghez, ami tükörképként jelenik meg, mert ha mindazt átérezné, ami az asztráltestben van, bizonyosan azt vinné véghez. A fizikai test és az étertest annyira elkábítják az embert, hogy a benne lévő kívánság: megölni a másikat, nem válik ténylegessé. Gondolják meg, mit jelent ez az egyszerű mondat: azáltal, hogy a jó, előrevivő isteni-szellemi hatalmak a fizikai és étertestet úgy adták meg az embernek, hogy nem tud visszatekinteni, ezáltal egyidejűleg a mindenki elleni harc kívánságára rátelepül valami, mint egyfajta kábulat. Ez a kívánság nem vált elevenné a lélekben, mert az ember fizikai és étertestét úgy készítették el, hogy ezt a kívánságot elkábította. Az ember nem láthatja asztráltestét, ezért ez a kívánság is ismeretlen marad számára, nem tudja megvalósítani.

Látják, ha az asztráltest és az én közötti kölcsönhatást valóban le akarjuk írni, olyan dolgokat kell leírnunk, amelyek ma nemcsak, hogy ténylegesen rejtve maradnak az emberi természet számára, hanem rejtve is kell, hogy maradjanak. Mi történt azonban azáltal, hogy ez a kívánság és hasonló kívánságok, amelyek az emberi és a fizikai síkon megnyilvánuló egyéb együttlétek szétrombolására, megsemmisítésére irányulnak, kábultak maradnak? Legyengültek, az emberi lélek csak csekély mértékben, leegyszerűsítve érzi őket. És ezeknek a kívánságoknak a gyenge megérzése, amelyek borzalmasak lennének, ha az ember úgy élné ki őket, ahogy vannak, ez az igazi emberi földi megismerés.

Most először elmondom, mi az emberi földi megismerés. Ez az emberi földi megismerés a letompított rombolási ösztön: Siva a maga borzalmas alakjában, annyira letompítva, hogy nem éli ki magát, hanem mintegy foszladozó lesz, kisajtolódik, amíg emberi képzeti világgá nem válik. Ez a belső maja az emberi megismerés. A megismerést tehát le kellett gyengíteni, az ösztönöket és belső erőket viszonylagosan le kellett gyengíteni, hogy ez, az eredetileg rettenetes dolog, amiben Ahrimán működik – mert eredetileg Ahrimán az, aki ezt a kívánságot itt felkelti -, hogy Ahrimán hatalma annyira legyengüljön, hogy az ember ne Ahrimánt élje ki, és ezáltal ne állandóan Sivát szolgálja. Ami ezeknek az erőknek az összegződése, azt úgy le kellett gyengíteni, hogy az emberben csak annyira működjenek, hogy fogalmaival és eszméivel bele tudjon helyezkedni a másik lénybe. Ha az ember megkísérli, hogy egy fogalommal egy másik lénybe benyomuljon, ha megkísérli, hogy a képzetet a másik lénybe belemerítse, akkor ez a másik lénybe belemerített képzet Káin letompított fegyvere, amit Ábelbe döf bele. És hogy ez a fegyver így legyengült, ez tette lehetővé, hogy ami egy lökéssel az ellentétébe fordult, az fejlődésbe menjen át. És így lassú fejlődéssel, az ismeretek további folytonos erősítése útján az ember eljut oda, hogy amit a fizikai világban nem szabad kiélnie, mert romboló ösztönné válna, azt fokról-fokra kifejleszti. Először tárgyi ismeretté alakítja, azután imaginatív ismeretté, ami már tovább megy a másik lény irányába, azután inspiratív ismeretté, ami még közelebb nyomul a másik lényhez, majd intuitív ismeretté, ami teljesen behatol a másik lénybe, és szellemileg él tovább együtt vele. Így fokozatosan felküzdjük magunkat ahhoz, hogy megértsük: milyen ez a másik én. Az asztráltest a maga belső természete szerint nagy egoista, az én több ennél, nemcsak önmagát akarja, hanem önmagát akarja még a másikban is, még a másik lénybe is be akar hatolni. A Földön kivívott ismeret valójában az a letompított szenvedély, hogy a másikba behatoljunk, hogy amik vagyunk, azt kiterjesszük mindenre, ne csak önmagunkra, hanem rajtunk túl a másik lényre is. Ez az egoizmus felemelkedése önmagunkon túlra.

Ha a megismerés eredetét vizsgáljuk, tapasztalni fogjuk, mennyire megvan mindenütt a lehetőség arra, hogy ezt az ismeretet rosszul használjuk fel, mert abban a pillanatban, amikor az ismeret eltévelyedik – ha ez az ismeret valódi ismeret az énben -, visszaéléssé válik. Csak ha az ember előrehalad, és a másikba való benyomulást egyre szellemibbé és szellemibbé teszi, és a világérdekekre kiterjedő asztráltestét odáig viszi, hogy a másikba való mindenfajta benyomulásról lemond, hogy saját mivoltában teljesen érintetlenül hagyja a másikat, hogy a másik érdekeit helyezi a sajátjai fölé, csak ezáltal teszi magát éretté arra, hogy a megismerésben felemelkedjen. Kétségkívül nem fog tudni felismerni egy angyali hierarchiából való lényt, ha nem jut el odáig, hogy az angyal belső mivolta jobban érdekelje, mit a sajátja. Amíg saját lénye jobban érdekli, mint az angyalé, addig nem ismeri fel az angyalt. Az embernek tehát rá kell nevelnie magát a világ érdekeire, és azután azokra az érdekekre, amelyek még tovább mennek, úgy, hogy a másik jelentősebb, fontosabb legyen számára, mint ő maga. Amikor az ember megkísérli, hogy énjét továbbvigye az okkult átélésben, de saját énje értékesebb marad számára, mint a másik lény, amit meg akar ismerni, akkor bekövetkezik az eltévelyedés. És itt, ha ezt a gondolati folyamatot követjük, tulajdonképpen valódi képzetet alkothatunk arról, mi a fekete mágia, mert a fekete mágia ott kezdődik, ahol az okkult tevékenység belekerül a világba anélkül, hogy az ember kiterjesztené érdekeit a világ érdekeire, és hogy a más érdekeit többre becsülné a saját érdekeinél.

Az ilyen dolgokkal való kapcsolatban csak azt lehet tenni, hogy az ember ösztönzést ad a gondolkodás számára, mert ezek annyira jelentős dolgok, hogy csak ösztönzést lehet adni. Azt akartam megmutatni, hogyan juthat el az ember fokozatosan oda, hogy ami belső mivoltában asztráltestként és énként él, azt a maga igazi alakja szerint ne a majában ismerje meg, mert ahogy az ember asztráltestét belsőleg átéli, az nem az igazi asztráltest, hanem az az asztráltest, ami az étertestben tükröződik. És amit az ember énjének nevez, az nem az igazi én, hanem az, az én, ami a fizikai testben tükröződik. Az ember belső mivoltának csak tükörképeit éli át. És ha saját asztráltestének és énjének igazi belső alakját éretlenül élné át, akkor romboló ösztönök jönnének létre benne, agresszív lénnyé válna, akkor létrejönne benne az ártás öröme. És minden fekete mágiának ez az alapja. Ha különbözőek is az utak, amelyeken a fekete mágia halad, a hatás, amit elér, mindig az Ahrimánnal vagy Sivával való valamilyen szövetségből jön létre. Az asztráltestet és az ént a maga igazi alakjában csak azáltal tudja az ember megismerni, ha tudja, hogy csak akkor szabad megismernie, ha igényli annak szükségességét, hogy fejlesztenie, és méltóvá, értékessé kell tennie magát, hogy olyan legyen, amilyennek lennie kell.

Az asztráltest belső természete az egoizmus, kell azonban, hogy ideálja legyen az egoizmus, mert a világ érdekei így saját érdekeivé válnak. Ideálja kell, hogy legyen a másik lénybe való belemerülés, mert az akarata nem az, hogy a másik lényben a saját érdekeit keresse, hanem, hogy a másik lényt jelentősebbnek találja saját magánál. Az önnevelésnek odáig kell eljutnia, hogy a maga teljes okkult-morális jelentőségében átérezze ezt a magasabb rendű képet: ami önmaga, azt fokozatosan úgy alakítsa át, hogy saját indulatait, ösztöneit, vágyait és szenvedélyeit többé ne hevíthesse fel, hanem az asztráltestébe való beleéléssel élje át a fagyos egyedüllétet. Ezáltal megnyílik a hő számára, vagyis azoknak az érdekeknek a hője számára, amelyek a másik lényből kiáramlanak, és egyesülni akar azokkal az áldásos erőkkel, amelyek a másik lényből indulnak ki. Ezzel adva van számunkra a kiindulópont, hogy fokról-fokra felemelkedjünk a magasabb hierarchiák igazi alakjához. Mert nem tudunk a magasabb hierarchiák lényéhez eljutni, ha nem vagyunk képesek arra, hogy azzal az imaginációval és inspirációval szemben, amit leírtam, megálljuk a helyünket, és elviseljük ellentétes vetületűnket, vagyis az emberi természet mélységeinek a lehetőségeit, amikor levetették a szellemi világokból a fizikai világba. Ha nem tudjuk meglátni Káin és Ábel kettős képét, odalent önmagunkat és magasabb énünk reprezentánsát, és a közvetítőt önmagunk és a magasabb hierarchiák között, akkor nem tudunk felemelkedni. Ha viszont képesek vagyunk arra, hogy azt az érzést, amit leírtam, kifejlesszük önmagunkban, akkor átéljük énünket, és innen kiindulva be tudunk jutni a magasabb rendek hierarchiáihoz.

A kentaur és a szfinx. Lucifer és Ahrimán. Krisztus megjelenése az éteriségben

Hága 1913. március 28.

Ismertem egy költőt, aki már régen meghalt, és a múlt század nyolcvanas éveiben kijelentette nekem, hogy nagyon aggódik az emberiség jövője miatt. Hangsúlyozom, hogy bár aggodalmának kinyilvánítása talán valamelyest paradox volt, ez az aggodalom, és az, az irány, amelyre paradox kijelentéseivel utalt, keserűen komoly volt számára, tehát bizonyos pesszimista hangulatban élt aggodalma miatt. Azt mondta ugyanis, hogy úgy tűnik számára, mintha az ember további fejlődése úgy folytatódna, hogy egyre inkább csak a fejét alakítja, és a többi része elcsenevészesedik. Ez a gondolat keserűen komoly volt számára, ahogy mondtam, és ezt paradox módon így fejezte ki: attól fél, hogy az ember állandó intellektualizálódása annyira elharapódzik, hogy a fej egy nagy golyó lesz, és az emberek majd, mint golyók fognak gurulni a Földön. Keserűen komoly volt számára ez az aggodalom, mert úgy gondolta, hogy az intellektualizmus korában élünk, az intellektuális erők kifejlődésének korában, amelyek a fejben jutnak kifejeződésre. Ezek az intelligencia-erők egyre inkább gyarapodnak, és olyan jövőnek nézünk elébe, amelyre az ember csak kevéssé vágyik.

Ez természetesen rendkívül paradox megfogalmazás, és az ember azt mondhatja: az az aggodalom is, ami pesszimizmusát táplálja, bizonyos fokig paradox. De ami az értelemmel oly gyakran megtörténik, az ebben az esetben is fennáll. Az emberi értelemnek ugyanis az a törekvése, hogy elfajuljon, hogy következtetéseket vonjon le, ha valamilyen megfigyelést tesz. Az ember ezt mind a külső exoterikus életben, mind az antropozófiai mozgalom területén kellőképpen megfigyelheti. A külső exoterikus életben az embernek csak egy kicsit kell körülnéznie, észre fogja venni, hogy azok a tapasztalatok, azok az igazi megfigyelések, amelyeket az ember az idők folyamán tett, mindig az elméletek és hipotézisek tömegét hozták létre. Milyen sok hipotézis hullott az emberiségfejlődés folyamán értéktelenként a mélybe! De az antropozófiai- okkult területen is meg lehet figyelni, hogy aki okkult iskolázást folytat, akinek tehát bizonyos értelemben véve tisztánlátó erői vannak, az, ha tisztánlátó megfigyelés alapján közöl valamit, akkor jönnek a teoretikusok, akik minden lehetséges sémát és teóriát kitalálnak, és a dolgok kiépülnek. A megfigyelés gyakran kismértékű, de a sémák és teóriák, amelyek ráépülnek, az egész világot átfogják.

Az értelem ilyenfajta törekvéseiben rendszerint éppen a rossz nyilvánul meg. Bizonyos mértékig még visszafogottan, de ez a tendencia figyelhető meg Sinnett közismert „Ezoterikus buddhizmus” című könyvében is. Ez a könyv a valóban okkult tények sokaságán alapszik, amelyek a középső részét alkotják és a földfejlődés középső szakaszára vonatkoznak. A különböző körök egyfajta sematizmusa épül azután erre, ami többé-kevésbé ugyanolyan módon gördül és forog körös-körül. Következtetések és elméletek alakulnak ki, amelyeket a könyvben található kevés valós, a tényeknek megfelelő adatból készítettek. És így van ez, mondhatnánk, az én költőmmel is. Van a háttérben egyfajta ösztönös, öntudatlan imagináció, ami mond számára valamit az igazságból, egy mérőnyi igazság van benne, és ő ebből egy mázsányit, vagy több- mázsányit hoz létre. Ilyesmi gyakran előfordul a világban. Mi az igazság?

Az igazság az, hogy a jelenlegi korban, az ember mostani földi periódusában az emberi fej bizonyos fejlődésben van, a fej formája, egész alakja a jövőben meg fog változni. Ha tekintetünket a Föld igen távoli jövőjébe irányítjuk, akkor azt kell elképzelnünk, hogy az emberi homlok, az orr és az állkapocs lényeges változásokon fog keresztülmenni, a többi részek, amelyeket az emberi organizmus magán visel, bizonyos módon visszafejlődnek. A továbbfejlődő fejnek a testhez való viszonya azonban a földi időszak folyamán magától értetődően sohasem lesz egy előre gördülő golyóhoz hasonló. Ezt tehát rendkívül csekély mértékben lehet majd érzékelni. Viszont a Föld régebbi fejlődési korszakaiban az atlantiszi idők előtt az emberi organizmus változó, kialakulóban lévő volt. Az atlantiszi korszak óta a fejen kívüli emberi organizmus viszonylagosan csekély – hangsúlyozom, hogy viszonylagosan csekély – mértékben változott, ezzel szemben az atlantiszi korszak előtt ez a fejen kívüli organizmus óriási változáson ment keresztül. Ebből levonhatjuk azt a következtetést – ami most igaz, mert nem más, mint szavakban kifejezett megfigyelés -, hogy minél messzebbre megyünk vissza az atlantiszi, lemúriai időkbe, annál lényegesebben tért el az ember alakja saját szemlélete számára is. A régi lemúriai időkben egészen más volt, mint ma.

Az a látvány, amit az ember az utolsó lemúriai időkben nyújtott, ha tisztánlátó módon fokról-fokra közeledünk hozzá, oda vezet, amit már jellemeztünk: a paradicsomi imaginációhoz. Említettem – és ez így is van -, hogy ez a paradicsomi imagináció az emberi lény, a fizikai emberi test tökéletes ábrázolásának felel meg, magának a Paradicsomnak. Az ember azonban szétoszlik, részekre oszlik, a jelenlegi testiség kiterjedt, azon a módon, ahogy ábrázoltuk. Az akkori időkben azonban, azaz, amikor a tisztánlátó tekintet számára elérkezik az akkori paradicsomi időszak, egy ugrás történik, egy hatalma lökés előre. És a lökés következtében – amelyet tisztánlátó megfigyeléssel észrevehetünk – viszonylag gyorsan összehúzódott az, amit az emberi lény kiterjedtségének nevezhetünk, összehúzódott azzá, ami azután kiinduló pontja lett a további emberi fejlődésnek. Mégis, közvetlenül azután, ami megfelel a paradicsomi imagináció korának, az ember egyáltalán nem volt hasonló ahhoz az alakhoz, amivé ebből az alakból lett. És alapjában véve, ami a természet rendjében az embert körülvette, az nem hasonlított ahhoz, ami a természetben ma körülveszi.

Az itt megtartott előadásokban már említettem, hogy az ember akkor tudna eljutni ehhez a paradicsomi imaginációhoz, ha az alvási állapot ideje alatt hirtelen egy pillanatra tisztánlátóvá válna, mintegy visszatekintene fizikai és étertestére, és ezektől ösztönzést kapna a megfelelő imaginációkhoz. Általában azt lehet mondani, hogy sokat kell munkálkodni az ezoterikus fejlődésen, ha az ember el akar jutni a paradicsomi imaginációhoz. Sok mindent kell legyőzni, sok mindent kell tenni ahhoz, hogy a személyes érdekek általános emberi és világ-érdekekké váljanak. Amikor azután az ember a legmélyebb alvásból – az alvásnak fokozatai vannak – átmegy egy kevésbé mély alvásba, és ebben a kevésbé mély alvásban tisztánlátóvá válik, akkor bekövetkezik az, ami a földfejlődésben később realitássá vált: az, az állapot, amelyben az ember – miután megtette a nagy lökést előre – a régi lemúriai időkben volt. Azt mondhatjuk tehát: megvan a lehetősége annak, hogy a Földnek ezt az ősi időszakát meglássuk, azáltal, hogy énünkkel és asztráltestünkkel elválunk fizikai és étertestünktől, és visszatekintünk rájuk. Itt azt mondhatjuk, hogy a természet rendje jön segítségünkre, mert éjszaka kívül vagyunk fizikai és étertestünkön, így úgyszólván felhasználhatjuk ezt a természeti rendet, és a gyakorlatokat úgy irányíthatjuk, hogy amikor az alvásból felébredünk, ne térjünk vissza fizikai testünkbe, egy másik tudatban ébredjünk fel, és akkor meglátjuk fizikai testünket. Ebből megállapíthatják, hogy ez a szemlélet, amelyről most beszéltem, az egyetlen igazi lehetőséget kínálja ahhoz, hogy megismerjük, milyen volt az ember a távoli múltban.

Még soká lesz, de egyszer majd eljön az, az idő, amikor az emberek tudni fogják azt, ami következik, és így szólnak: milyen különösek voltak a XIX. és XX. század emberei! Akkoriban úgy hitték, hogy a külső természetkutatás meg tudja ismerni az ember eredetét, azt hitték, hogy végkövetkeztetéseket vonhatnak le abból, ami a fizikai síkon a környezetükben élő állatokból adódik számukra: végkövetkeztetéseket vonhatnak le az ember származásáról. Az emberi megismerés igazi fejlődése azonban megmutatja, hogy csak tisztánlátó megfigyeléssel lehet eljutni a földi ember eredetének, ősi formájának igazi meglátásához, hogy másképpen nem láthatjuk át, milyen volt, például az ember a lemúriai korban, csak tisztánlátó megfigyeléssel, csak olyan visszapillantással, amely benyomásokat enged érvényre jutni az ember fizikai és étertestéről. Ekkor az mutatkozik meg – így fogják ezt tudni a jövőben, hogy az ember sohasem volt hasonló a XIX. és XX. században körülötte élő egyik állati formához sem, mert azok a formák, amelyekkel az ember akkoriban rendelkezett – a tisztánlátó tudat számára ezek az említett módon megnyilatkoznak – különböznek mindazoktól, amelyek a XIX. században, mint állati formák az embert körülveszik. Még az általunk használt kifejezések is – bika, oroszlán, és így tovább – csak összehasonlításul szolgálnak. Különösen groteszk látni – így fogják mondani a jövő emberei -, hogyan vezették fel családfájukat a XIX. és XX. század emberei a majmokhoz hasonló lényekre, mert a majmoknak akkoriban a lemúriai időkben egyáltalán nem volt olyan az alakjuk, amelyekkel később a Földre léptek, ezek csak sokkal később jöttek létre a hanyatló, elfajzott emberi alakból.

A földfejlődés folyamán a visszapillantó tekintet csak az at- lantiszi kor közepe körül találhat olyan állati lényeket, amelyeket össze lehet hasonlítani a ma élő majmokkal. Minél inkább visszamegyünk ugyanis az emberiség fejlődésében, annál inkább észrevesszük azt is, hogy tisztánlátó tekintetünk számára, amelyet az éjszakai alvás folyamán énünkre irányítunk, bizonyos módon fennmaradt az ősi időkben meglévő alakunk, formánk. Ezért van az is, hogy az ember, ha visszatekint önmagára, fizikai testiségét végtelenül finom, mondhatnánk, éterikus testiségként ismeri meg, nem olyannak, mint amilyen a mai éteriségünk. Ilyennek látszik az akkori ember. Alakja inkább hasonlít egy eleven álomképhez, mint húsból és vérből álló alakhoz, amilyen az ember ma. Ezért meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy az én és az asztráltest, amikor az emberi lényen kívül tartózkodik, a fejét alig látja. Ez egészen ámyszerűvé válik. Nem alszik ki teljesen, de árnyszerű lesz. Ezzel szemben az emberi organizáció többi része teljesen világossá válik. Ez is árnyszerű, de olyan, hogy bár nem húsból és vérből valónak tűnik, de azt a világos benyomást kelti, hogy szerveződése hatalmasabb ennél.

Paradoxnak tűnhet, de mégis igaz, hogy amikor az ember alvás közben tisztánlátón tekint önmagára, bizonyos pillanatokban olyan, pontosabban az én és az asztráltest számára fizikai és éterteste olyan, hogy teljesen a kentaur alakjára emlékeztet. Csakhogy ami felül a kentaur emberi folytatásának látszik, emberi arculatot mutat, és teljesen árnyszerű, az azzal szemben, ami nem egyezik meg semmiféle mai állati formával, de bizonyos vonatkozásban az állati formára emlékeztet, a hatalmat gyakorolja, és azt lehet mondani: a szellemi tekintet számára ez erősebb, tömörebb, mint a mai húsból és vérből álló alak.

Ezeket a dolgokat egy előadássorozatban már érintettem, de természetesen tudnunk kell, hogy mindezek a paradicsomi imagináción kívüli imaginációk múlékonyak, és különböző oldalakról lehet őket ábrázolni. Éppen olyan jól tudnék egy másik szemlélet- módot is ábrázolni, és láthatnánk, hogy ez csak egy másik fejlődési pontnak felel meg, és azután eljutnánk a szfinx alakjához. Az ember egymásra következő fejlődési fokai különböző megjelenési formákban különböző aspektusokban mutatkoznak meg. A mitológiai képek, az úgynevezett mitológiai szimbólumok sokkal inkább a helyeset, az igazságot tartalmazzák, mintsem fantasztikus gondolati kombinációkat – ezeket a mai tudomány hozza létre.

Éjszaka tehát rendkívül sajátságos alakot veszünk fel. Még valami más is kitisztul azonban számunkra. Amikor ezt a lefelé állati lényre emlékeztető részünket tisztánlátón szemügyre vesszük, megismerkedünk valamivel, amiről határozott benyomást kapunk. Tegnap már említettem, hogy tulajdonképpen ezek a benyomások, ezek a belső élmények a lényegesek. A képek fontosak, de a belső élmények még fontosabbak. Egy bizonyos benyomáshoz jutunk, úgyhogy ezután tudjuk: ami téged nappal a csupán személyes érdekeid felé hajt, ami lelkedbe oltja a pusztán személyes érdekeidet, az onnan származik, hogy éjszaka a te állati részedet látod. Nappal ezt nem látod, de erőként benned van. Ezek azok az erők, amelyek téged bizonyos módon lehúznak, és személyes érdekeid tévútjára vezetnek.

Amikor az emberben ez a benyomás egyre jobban kialakul, oda jut el, hogy felismeri, ki voltaképpen fejlődésünkben Lucifer. Minél messzebbre megyünk ugyanis vissza, tisztánlátó pillantásunkkal, a paradicsomi imaginációnak megfelelő idő felé, annál szebb lesz az, az alakzat, ami tulajdonképpen csak a későbbi időkben emlékeztet az állatira. Sőt, ha visszamegyünk a paradicsomi időkbe, ahol a dolgok úgy álltak, hogy az ember állati része az embertől elszakadt, és megsokszorozódott a bikában, az oroszlánban és a sasban, itt azt mondhatjuk, hogy ezek az alakok, amelyeket ezekkel a nevekkel jelölünk, ebben az ősi korszakban bizonyos vonatkozásban a szépség jelképei is lehetnek. Ezek az alakok egyre szebbek és szebbek lesznek. És ha még tovább megyünk vissza abba a korba, amelyről tegnap beszéltünk, amikor az áldozat hatását ábrázoltuk, akkor abba az időbe érünk vissza, amelyben számunkra Lucifer igazi alakja tűnik fel fenséges szépségében, de úgy, ahogy azt meg akarta őrizni a régi Hold Földdé való fejlődésében.

Abból a leírásból, amit „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemben adtam, láthatják, hogy az ember a Holdon az asztráltestét kapta meg. Amit asztráltestünkben hordozunk, az a régi Holdon nagy szerepet játszott. De ezt úgy jellemeztük, mint önzést, mint egoizmust. A régi Holdon az emberbe bele kellett ültetni ezt az egoizmust, és minthogy az ember itt megkapta az asztráltestét, az egoizmus belekerült, és minthogy Lucifer megőrizte Hold-lényét, mint szépségének belső lelki tulajdonságát, az egoizmust a Föld-korszakba is bevitte. Ezért egyrészt ő a szépség szelleme, másrészt az egoizmusé. És amit igazságtalannak lehet nevezni, az csupán annyi, hogy az ember számára valamit – ha szabad így kifejeznem magam – ami a Holdhoz tartozott, és amit áthatott, átitatott egoizmussal, átültetett a Földbe. Az embernek azonban – ahogy már gyakran említettük – éppen ezáltal nyílt meg a lehetősége arra, hogy saját magában, saját belső világában váljon egy önmagában zárt szabad lénnyé. Sohasem lehetne ilyen az ember, ha Lucifer a Hold egoizmusát nem hozta volna át a Földre. Így ismerhetjük fel Lucifert a belső átélésben, mint éjszakai szellemet. És ami énünkben és asztráltestünkben végbemegy az okkult fejlődés folyamán, ez ahhoz a változáshoz kapcsolódik, hogy éjszaka Lucifer társaságában érezzük magunkat.

Ha gondolataik a felszínen maradnak, talán rendkívül fatálisnak fogják találni mindenekelőtt azt, hogy az ember, amikor elalszik, és tisztánlátóvá válik, észreveszi, hogy az éjszaka folyamán Lucifer társaságába jut. Ha azonban pontosabban utána gondolnak, hamarosan rájönnek, hogy okosabb dolog Lucifert felismerni, hogy jobb, ha tudjuk, hogy az ő társaságában vagyunk, mintha azt hisszük, hogy nincs jelen, de erőivel mégis láthatatlanul működik bennünk. Ez napközben is így van. A rossz nem abból áll, hogy Lucifer mellettünk van, mert fokozatosan megtanuljuk, hogy felismerjük, mint azt a szellemet, aki a szabadságot hozza, hanem abból, hogy nem ismeijük fel. Az embernek azonban, miután a lemúriai korból származó kísértőként meglátta őt, nem volt szabad tovább néznie, mert az akkori ősi kísértéshez később más kísértések csatlakoztak volna. Ezért annak az isteni-szellemi lénynek, aki az ember előrehaladása érdekében cselekedett, az éjszakai szemlélődés elől fátyollal kellett eltakarnia. Ezzel az ember számára az is elveszett, amit különben alvása alatt láthatna. És így az alvás sötétséggel borítja be azt a világot, amelyben az ember elalvástól felébredésig tartózkodik. Abban a pillanatban, amikor fellebbenne ez a fátyol, amely az éjszakát sötétségbe borítja, úgy találnánk, hogy Lucifer mellettünk áll. Ha az ember elég erős lenne, ez nem okozna kárt neki, minthogy azonban a földfejlődés folyamán nem tudott elég erőssé válni, ezt a fátylat az éjszakai alvás idejére be kellett húzni. Így az ősi megkísértés után, amelynek következményeképpen kialakult az emberi szabadság lehetősége, a többi megkísértés Lucifernek az elalvás és felébredés közötti közvetlen szemlélése útján nem kerülhetett közel az emberhez.

De van még valami más is. Lucifert ugyanis nem láthatjuk éjszaka, ha nappal nem látjuk társát, Ahrimánt. És így annak számára, aki igen messzire jutott énjének és asztráltestének fejlesztésében, másképpen alakul nappal, ébrenlétkor a dolgok szemlélete, mint a naiv embereké. Az ember megtanulja felismerni, hogy másképpen áll a dolgokkal szemben, mint korábban, énje és asztrálteste fejlesztése előtt. Mindenekelőtt bizonyos benyomásokat, amelyeket egyébként absztrakt értelemben fog fel, mint az ahrimáni lények hatásait, megtanulja meglátni. Így felismeri, hogy nem a belülről jövő vágy, mert az luciferi, hanem ami kívülről jön, ami az emberben kívülről ébreszt vágyat, ami tehát a körülöttünk lévő dolgokban és lényekben afelé húz bennünket, hogy ezt a vonzódást személyes érdekből kövessük, tehát mindaz, ami kívülről élvezetre csábít bennünket – ez ahrimáni impresszió. Ahrimáni impresszióként ismeri fel az ember mindazt, ami kívülről félelemmel tölti el, ami kívülről félelmet kelt bennünk.

Ez két pólus: élvezet és félelem. Körülöttünk van az úgynevezett anyagi, és az úgynevezett szellemi világ. Mind az anyagi, mind a szellemi világ a külső éber tudat számára majának tűnik, mert az emberek nem látják, hogy mindenütt, ahol a külső dolgok és lények élvezetre indítják, Ahrimán bukkan fel, és a lélekben élvezetet hív elő. Az azonban, amit a materialisták tagadnak, hogy az anyagban mindenütt igazi szellemiség van, az félelmet okoz, és amikor a materialisták észreveszik, hogy a félelem lelkük alapjaiból, az asztralitásból tör fel, akkor elkábítják magukat, materialista elméletet agyainak ki, és mélyen igaz, amit a költő mond: az ördögöt – mármint Ahrimánt – a népség sohasem veszi észre, és az már galléron is ragadta.

Miért tartanak, például materialista gyűléseket? Hogy megidézzék az ördögöt! Ez szószerinti értelemben igaz, csak az emberek nem tudják. Ahol ma a világban materialista gyűléseket tartanak, és tetszetős elméletekben kinyilvánítják, hogy csak az anyag létezik, ott mindenütt Ahrimán fogja gallérjuknál az embereket, és ma nincs kedvezőbb alkalom az ördög tanulmányozására, mintha elmegyünk egy materialista vagy monista gyűlésre. Így kíséri az embert Ahrimán lépésről-lépésre, ha asztráltestében és énjében elért egy bizonyos fejlődést. Ha észrevesszük, megvédjük magunkat tőle, ekkor látjuk, hogy az élvezetek csábítása és a félelem mögül ő kandikál ki.

Az ember éretlensége miatt Ahrimán is rejtve kell, hogy maradjon, azaz lényére fátyol kell, hogy boruljon. Ez más módon történik, mint Lucifer esetében, úgy történik, hogy az ember számára a külvilág – miközben elámítja – majába burkolódzik, úgyhogy Ahrimán helyett – aki mindenütt kikandikál – az anyag jelenik meg a világban. És a legnagyobb csábítás a fizika materialista elmélete, a materiális atomok, mert ezek valójában Ahrimán erői.

Az emberiség, mint egész, fejlődésben, evolúcióban van. Ez a fejlődés úgy folyik le, hogy az ember a jövő felé haladva ténylegesen egyre több és több intellektuális erőt fejleszt ki. Ezáltal feje külsőleg, plasztikusan más alakot fog felvenni. Bizonyos vonatkozásban ehhez az intellektuális fejlődéshez a kezdetet az új természettudományok hajnala adta meg, nagyjából a XVI. században. Ez az intellektuális fejlődés, ha egyre jobban elmélyül, nagy befolyással lesz az emberi énre és asztráltestre. Volt egy olyan időszak, amelyben még a régi tisztánlátás hagyományai megvoltak, és összetalálkoztak az új természettudomány hajnalával. Ez a XVI. században volt, és abban az időben tudták, hogy elérkezik majd a jövő, amelyben az ember képes lesz arra, hogy énje és asztrálteste magasabb fejlettsége következtében egyre inkább meglássa Ahrimánt. Akkor, minthogy éppen az első időkben az intellektuális fejlődés minden erejével ellenállt a szellemi észlelésnek, egyfajta elhomályosodás következett be.

A XVI. században azonban a Faust oldalán álló Mefisztó alak – aki nem más, mint Ahrimán – még arra utal, hogy alapjában véve Ahrimán tudatosan egyre veszélyesebbé válik az emberiség jövőjére, hogy Mefisztó egyre inkább az emberi faj ki sértőjévé válik. Az első időkben ez csak azáltal mutatkozott meg, hogy az emberek még emlékeztek a régi szellemi alakokra. Most az emberiség ezt általában elfelejtette. A jövőben azonban az emberek számára már felbukkan az, az ismeret, hogy egész ébrenléte folyamán Ahrimán- Mefisztó kíséri. Ennek megfelelő természetesen az ellenkép is, az, hogy az ember olyan jövőnek néz elébe, amelyben minden felébredéskor – tovaröppenő álomként – egyre világosabban az lesz a benyomása, hogy éjszakai társa Lucifer volt.

Láthatjuk ebből, hogy az ember énje és asztrálteste okkult fejlődése folyamán valamit megsejthet abból, ami a jövőben az emberiség számára bekövetkezik, megsejthet valamit Aiirimán és Lucifer szövetségéről. A fejlődés bizonyos törvényszerűsége következtében Lucifer először a lemúriai korban lépett az ember elé, és csak később, a luciferi befolyás következtében jött létre az ahrimáni hatás. A jövőben ez fordítva lesz: az ahrimáni hatás lesz mindenekelőtt erős, és azután csatlakozik hozzá a luciferi befolyás. Az ahrimáni hatás kiváltképpen az éber állapotban fog működni, a luciferi az alvó állapotban, vagy mindazokban az állapotokban, amelyek az alvó állapothoz hasonlók, de tudatosak, tehát az emberi lélek egyre inkább kialakuló tisztánlátó állapotaiban.

Így az embernek, minthogy éber állapotában Ahrimán meg kell, hogy jelenjen számára a külső érzéki életben, szüksége van a védelemre vele szemben. Ilyen védelmi impulzusokat az emberiség fejlődése során sok száz évvel ezelőtt kapott, mielőtt még az említett veszély megjelent volna. Míg most Ahrimán-Mefisztóról a teljes tudat nincs még jelen az egész emberiség számára, a védelmi impulzus korszakunk fejlődésének kezdetekor Krisztus fizikai megjelenésével megjelent a földfejlődésben. Azzal, hogy Krisztus a földfejlődés során egyszer megjelent fizikai testben, előre gondoskodott arról, hogy az ember az ő impulzusa segítségével felfegyverkezhessen az ellen a szükségszerű befolyás ellen, ami Ahrimán-Mefisztó részéről fogja érni. Hogy az ember később, amikor a luciferi befolyás megjelenik, fel legyen fegyverkezve ellene, ezért jelenik meg Krisztus, és közeledik hozzá az étertestben, amiről már többször is volt szó. Ez olyan hatás, ami egy másik tudat számára fog bekövetkezni. Ahogy Krisztus egyszer megjelent fizikai testben, és tőle indult ki az impulzus, úgy Krisztus éteri alakja is érzékelhető lesz, a már a XX. századtól kezdve, először csak kevés, később egyre több ember számára.

Látjuk tehát, hogy egyfajta egyensúly következtében, az impulzusok egyensúlyban tartása következtében történik az ember továbbfejlődése. Amit az evangéliumok a megkísértési jelenetben ábrázolnak: Krisztus szembenállását Luciferrel és Ahrimánnal – az egyik evangéliumban így, a másikban úgy, erről már beszéltem -, ez annak jelzése, hogy az ember a Krisztus-impulzus, a Golgotái Misztérium révén megtalálhatja a jövőbeni helyes fejlődés útját. Az emberi én és az asztráltest igazi fejlődéséhez tartozik, hogy az ember ebben a megváltozott énben és asztráltestben benyomásokat kaphasson arról, hogy az emberiség fejlődése során hogyan áll szemben Luciferrel, Ahrimánnal, és hogyan Krisztussal. Az én és az asztráltest helyes fejlődése elvezet az emberiségfejlődés e három meghatározó impulzusának ismeretéhez.

A helyes fejlődés azonban magában foglalja az asztráltest egoizmusának az emberiség és a világ érdekei felé való irányítását. Mérgezően hat, ha az emberből a tisztánlátó megfigyelés e régiójában, ahol át kellene, hogy itatódjon az általános emberi és világérdekekkel, személyes érdekek és személyes törekvések törnek fel. Akkor a tisztánlátó megfigyelés számára nem a valóság jelenik meg, hanem olyan imaginációk, amelyek hamisak és helytelenek, és csak a személyes érdekek, a személyes törekvések visszatükröződései. Néha az is előfordulhat, hogy az a tisztánlátó, aki még tele van személyes érdekekkel és törekvésekkel, pl. a következőket teszi. Kaptam egy levelet, amelyben valaki azt írta, hogy közölnie kell velem valamit, amiről tudnom kell. A fizikai testben újratestesült Krisztus címe: London, ennyi meg ennyi, a fizikai testben újratestesült Mária, aki az ő unokahúga, itt és itt lakik. Az újratestesült Pál a sógora, ez és ez a címe. Az egész társaság, mindenki, aki az evangéliumokban szerepel, ebben a rokonságban született meg újra, és a levélben mindenkinek meg volt adva a címe is. Ezt a levelet bárkinek megmutathatom, groteszk dokumentuma annak, hogyan bukkannak fel a személyes érdekek abban a magasságban, ahol a világ- és emberiség-érdekeknek kellene hatniuk.

Tisztában kell azonban lennünk azzal, hogy ha valaki absztrakt értelmi megismerése szerint téved, akkor e tévedés folytán valami könnyen ellenőrizhetőt állít, valamit, amit viszonylag hamar el lehet távolítani magából a világból, holott az emberi megismerés eredete eléggé félelmetes, ahogy erre tegnap utaltunk. Mert az emberi megismerés, ahogy azt mindennapi éber életünkben átéljük, annyira felhígult impulzust tartalmaz, hogy vele szemben bárki teljes szabadságot fejleszthet ki. Ezért nem kell, hogy bárki is hagyja magát elvakítani attól, amit az emberi intellektus, mint dőreséget kigondol, mert akiket ez elvakít, azok viszonylag rövid idő alatt rájöhetnek erre.

Képzeljük el, azonban azt, hogy a tisztánlátó szemlélet a vázolt módon helytelen imaginációkhoz vezet, akkor ezek a helytelen imaginációk bizonyos módon mételyezően hatnak a lélekre, oly módon, hogy éppen az egészséges emberi értelmet és az intellektualitást oltják ki. Egészen másféle mértékben okoznak tehát kárt, mint a pusztán intellektuális ostobaságok. Ezért ha az ember megkísérli, hogy mindazt, amit az okkultizmus területéről összeszedett, áthassa az egészséges emberi értelemmel, akkor helyesen cselekszik. Ha az ember az imaginációt minden további nélkül közli, és nem kísérli meg, hogy olyan módon igazolja, ahogy éppen ebben az előadássorozatban megpróbáljuk, és az olyan imaginációkat, amelyek helytelenek, pusztán, mint imaginációkat közli, akkor éppen azt téveszti meg a másik emberben, aminek ösztönöznie kellene őt arra, hogy az ilyen imaginációt visszautasítsa. És az is lehetséges, hogy míg az, aki értelmi teóriát hirdet, kihívja maga ellen a kritikát, aki hamis imaginációkat terjeszt, ezzel éppen a kritika lehetőségét veszi el azoktól, akik hisznek neki, azaz, vakká teszi őket azzal szemben, hogy a kérdéses imaginációt megfelelő módon visszautasítsák.

Láthatjuk ebből, hogy abban a pillanatban, amikor a megismerés túlhaladja azt, amit az embernek a fejlődés természetes folyamata megad, abban a pillanatban, amikor az ember felemelkedik a tisztánlátó megismeréshez, feltétlenül szükséges, hogy fejlődése az általános emberi és világ-érdekek felé haladjon. Ez olyasmi, amit az igazi okkultizmusban mindenkor figyelembe kell venni. És az ellentétes állítás, hogy a szellemi világba való egészséges belépés, tehát az én és az asztráltest egészséges fejlődése független lenne attól, hogy az érdekeket önzetlen világ- és emberiség-érdekekké szélesítsük ki, tehát annak ellentétes állítása, ami itt elhangzott, csak az okkultizmustól való frivol érzülettel áthatott eltávolodást jelentheti. Ezt, mint fontos tényt figyelembe kell vennünk, ha azokról a változásokról beszélünk, amelyek az asztráltesttel és énnel történnek a magasabb spirituális fejlődés folyamán.

Az étertest, mint a világtörténelem elbeszélője. Az asztráltest és az én, mint csillagrendszer. Az intuitív, inspiratív és imaginatív lélek kialakulása

Hága 1913. március 29.

Láttuk, hogy az ember négy fő része a komolyan végzett ezoterikus vagy okkult fejlődés következtében változásokon megy keresztül, és megfigyelhették, hogy a leírások folyamán a fő hangsúlyt az emberi természet e négy tagjának belső változásaira helyeztük, arra a változásra, amit bizonyos módon belső világunkban élünk át. Jól meg kell különböztetnünk ezt a bensőnkben átélhető változást attól, amelyet a kívülre irányított tisztánlátó tekintet írhat le. Ez természetesen valami más. A tulajdonképpeni ezoterikus fejlődésnél mindenekelőtt az a fontos, hogy tudjuk, mi történik az ember bensejében, mi várható, ha valaki okkult fejlődésen megy keresztül. Érdekes – ha talán nem is annyira fontos – az a változás, ami láthatóvá válik a külső tisztánlátó szemlélet számára. Rövid jellemzésként erről a következőket mondhatjuk: ami a bensőben érzékelhető, mint a fizikai test egyes részeinek mozgékonyabbá, függetlenebbé válása, az megmutatkozik a tisztánlátó tekintet számára, amely tehát nem belülről éli át a fizikai testnél bekövetkező változást, hanem kívülről nézi. Ez azáltal mutatkozik meg, hogy egy okkult fejlődésben lévő ember fizikai teste bizonyos módon széthasad, részekre oszlik, és minthogy széthasad, a tisztánlátó tekintet az egyes részeket egymástól elkülönültnek látja.

A tisztánlátó tekintet számára a folyamatosan okkult fejlődésben lévő személy fizikai teste ténylegesen növekszik. Azt lehet mondani: ha az embernek olyasvalakivel van dolga, aki igazi okkult fejlődésen megy keresztül, úgy látja, hogy ha egy bizonyos időpontban találkozik vele, akkor, amit a tisztánlátó tekintet fizikai testként lát, az egy bizonyos nagyságú, és ha évekkel később újra találkozik vele, ez a fizikai test megnőtt, lényegesen nagyobb lett. A fizikai testnek ez a növekedése tehát túlmegy a szokásos nagyságon, de ugyanakkor árnyszerűvé válik. Észrevesszük azután, hogy aki így fejlődik, az egyre nagyobbodó fizikai testet mutat, amely részekből áll össze, de ezek az egyes részek azáltal mutatkoznak meg, amit az okkult életben imaginációnak nevezünk. Az okkult fejlődésben lévőnek a fizikai teste egyre inkább úgy jelenik meg, mint imaginációk, belső eleven, élénk képek összessége. Ezek a képek egyre érdekesebbek lesznek, de nem tetszőlegesek. Ha az illető az okkult fejlődés kezdetén áll, akkor még nem különösképpen jelentősek, és legkevésbé jelentősek akkor, ha a tisztánlátó tekintet még okkult fejlődésben nem lévő emberi testet szemlél.

Ha az ember az okkult fejlődésben még nem lévő emberi testet szemléli, egy sereg képet, imaginációt érzékel. Ami fizikai anyag, az a tisztánlátó tudat számára eltűnik, helyébe imaginációk lépnek. Ezek azonban úgy állnak össze, hogy nem egy okkult fejlődésben lévő személy barátságos, belsőleg megtisztított szemléletét jelzik, hanem olyanét, aki benne van az elsötétedett anyagban. A fejlődésben még nem lévő embert is olyan részletekben mutatják, amelyek valami makrokozmoszban lévőre vonatkoznak. Lényegében tizenkét részt lehet megkülönböztetni. Minden ilyen rész tulajdonképpen egy festmény, a nagyvilág egy részének festménye. Ha mind a tizenkettő együtt van, akkor az a benyomásunk, hogy valamilyen ismeretlen festő miniatúrákat készített a makrokozmoszról – szám szerint tizenkettőt – , és ebből alakította ki az emberi testet. Ha valaki okkult fejlődésben van, ez a kép egyre nagyobb lesz, és belsőleg is egyre barátságosabb, belülről fénylő. Következésképpen egy olyan személynél, aki nincs okkult fejlődésben, a makrokozmosz képe csak az ő fizikai látásmódja szerint jelenik meg. Aki azonban okkult fejlődésben van, annak egyre inkább a szellemi tartalom jelenik meg a képekben, a makrokozmosz szellemi lényeinek képei. Az okkult fejlődés még úgy is megnyilvánul számunkra, hogy az okkult fejlődésben lévő személy a pusztán fizikai mikrokozmoszból egyre inkább a szellemi makrokozmoszhoz jut el, azaz, ezek a képek nemcsak a planétákról és a Napról, hanem egyre inkább a magasabb hierarchiák lényeiről jelennek meg benne. Ez a különbség az okkult fejlődésben nem lévő, és az okkultan fejlődő személy között. És az ember minél jobban előrehalad a maga okkult fejlődésében, annál magasabb hierarchiák mutatkoznak meg számára. Miközben tisztánlátó módon szemléli a fizikai emberi testet, úgyszólván megismerkedik a világ szerkezetével.

Az emberi étertest az okkult fejlődésben nem lévő személynél a világ létesülését mutatja, azt, ami az időben egymásra következik. Azt mutatja meg, hogyan változnak meg a planéták és a Napok, vagy az emberi kultúrák a Földön, és hogy az egyes emberek is inkarnációik következtében hogyan jelennek meg az egymásra következő létformákban. Az étertest tehát tulajdonképpen elbeszéli a világ létrejöttét. Míg az ember fizikai teste olyan, mint képek összessége, amelyeket egy ismeretlen festő festett, az étertest olyan elbeszélőként jelenik meg, amely magát a világ történetét beszéli el a maga saját belső történései szerint. Minél jobban előrejut az ember az okkult fejlődésben, annál magasabbra nyúlnak fel az elbeszélések. Aki az okkult fejlődésben viszonylag nem jutott messzire, annak étertestében a tisztánlátó tekintet csak néhány generációt mutathat ki a fizikai öröklődés szerint, mert az emberi étertestnek ezek is megmutatkoznak. Minél tovább jut azonban valaki az okkult fejlődésben, annál inkább meg tudja látni az étertestben az emberiség kultúráit, és ennek vagy annak az individualitásnak egyes megtestesüléseit, fel tud emelkedni a kozmikus létig, és ott a magasabb hierarchiák szellemének részvételét a kozmikus létesülésben.

Az ember asztrálteste, amely a szokásos megfigyelés számára úgyszólván csak belső árnyképe szerint, a gondolati, akarati és érzésbeli élmények útján látható, egyre inkább annak kifejeződésévé válik, ami az ember kozmoszbeli lénye szempontjából értékes. Kérem, hogy ezt tekintsék különlegesen jelentősnek. Az okkult fejlődésben lévő ember asztrálteste egyre inkább az ember kozmikus értékének kifejeződésévé válik. Leírtuk, hogy az asztráltest a maga ősi mivolta szerint egoista, az okkult fejlődés azonban ezt át kell, hogy alakítsa, azáltal, hogy a személyes érdekeket világ-érdekekké emeli fel. Ha egy magasabb fejlődésben lévő személy asztráltestét nézzük, ennél az asztráltestnél azt fogjuk látni, hogy aszerint, hogy az sötétnek, homályosnak bizonyul, vagy belsőleg világosan fénylőnek, aszerint, hogy éles hangzavart nyújt, vagy harmonikus, dallamos hangzást, láthatjuk, hogy az illető fejlődését úgy irányította, hogy saját személyes érdekei megmaradtak-e, vagy a világ-érdekeket valóban saját érdekeivé tette. Ez az, ami egy magasabb fejlődésben lévő embernél az asztráltestben bekövetkezhet, hogy ha a fejlődés a helyes okkult morál szerint megy végbe, láthatjuk, milyen csodálatossá válik az ember azáltal, hogy személyes érdekeinek horizontját általános emberi és világérdekekké szélesíti ki. Az asztráltest egyre sugárzóbb, egyre fényesebb lesz azáltal, hogy az ember egyre inkább megtanulja az általános emberi és világ-érdekeket saját ügyeivé tenni.

Minél jobban előrehalad az ember a fejlődésben, énje egyre inkább arra irányul, hogy széthasadjon, részekre tagolódjon, mintegy szétküldje tudati tartalmát, és ez a tudati tartalom követségbe menjen a világban. Ha az ember, például meg akar ismerkedni egy lénnyel az angyalok hierarchiájából, akkor nem elég, hogy a szokásos módon erre fordítja megismerési erőit. Ha azt valóban meg akarja ismerni, akkor tudatát át kell, hogy helyezze, azaz énjének erőit ki kell küldenie, és én-tudatának egy részét át kell tudnia helyezni az angyali hierarchia megfelelő lényébe. Mindig, ha egy lényt meg akarunk ismerni, csak úgy tudjuk megismerni, ha én-tudatunkat áthelyezzük ebbe a lénybe, és amit először csak önmagunkban élünk át, azt hagyjuk tovább élni a másik lényben. Ez a törekvés, hogy tudatunkat eltávolítjuk, az emberi mivolt egy alacsonyabb fokán mutatkozik meg, a szokásos emberi lét fokán: az alvási szükségletben. És ami az embert lelkileg az alváshoz sodorja, az ugyanaz az impulzus, ami magasabb megjelenési formában a tudatot nem az öntudatlan álomvilágba vezeti át, hanem az angyalok vagy formaszellemek, vagy a magasabb hierarchiák világába. Így feltehetjük ezt a paradox kérdést: mit jelent az elohák egyikét, a formaszellemek egyikét megismerni? Azt jelenti: olyan magasra fejlődni, hogy az ember képes legyen átaludni magát az elohák tudatába, és felébredni az elohákban, az ő tudatukkal, a magas hierarchiáknak, a formaszellemeknek a tudatával. Egy magas hierarchikus lény megismerése ezt jelenti: feladni tudatunkat, ahogy az alvásban feladjuk, de úgy átadni magunkat a bennünk felébredő erőknek, hogy ez a tudat felébredjen, és a magasabb lény tudata ként gyúljon fel.

A helyes okkult fejlődésnél az asztráltest olyan, mint valami Nap, ami kisugározza a világ-érdekeket. Az én azonban, amikor magasabbra fejlődik, olyan, mint a planéták, amelyek az asztráltest napja körül keringenek, világkörüli keringésük során más lényekkel találkoznak, és eközben ezektől az egyéb lényektől üzeneteket hoznak az ember megismerő lénye számára. Lényegében tehát az okkult fejlődésben lévő embernél az asztráltest és az én egy Nap képét nyújtja – ez az asztráltest amelyet a planéták vesznek körül: a megsokszorozódott én, ami más lényekbe áramlik, és az ember azáltal, amit megsokszorozódott énje e más lényektől visszasugároz, megismeri ezeket a lényeket.

Amikor a magasabb hierarchiák tagjainak belső lényét ismeijük meg, erről kialakul egy érzésünk – külső lényüket fizikai és étertestük révén ismerjük meg. Belsőleg az asztráltest és az én útján ismerjük meg őket, ezek révén jutunk el oda, hogy úgyszólván összeköttetésbe kerülünk a magasabb hierarchiák lényeivel. – A következőket érezzük: mintha asztráltestünkben nappá kellene válnunk, és az ént szét kellene választanunk, hogy törekvése szerint az angyalok hierarchiájába belemerüljön, egy másik részével az arkangyalok hierarchiájába, egy harmadikkal pedig a formaszellemek hierarchiájába. A negyedik a mozgás szellemeinek hierarchiájába merülne bele, az ötödik a bölcsesség és akarat szellemeinek hierarchiájába, a hatodik a kerubok és a hetedik a szeráfok hierarchiájába. Megvan a lehetősége annak, hogy az ember, ha lényének négy tagját magasabb fokra fejleszti, lényegében olyan élményhez jusson, amelyet most írtam le. Ez lehetséges, de amellett, hogy az ember énjének ilyen fejlődését elérheti, még magasabb fejlődéshez is eljuthat.

Azáltal ugyanis, hogy a hét én-részből álló én elkülönül, visszamaradó nyolcadikként magasabb fejlődésen megy keresztül. Kérem tehát, hogy ezt így vegyék: adva van az ember eredeti énje, amit kapott, mielőtt okkult fejlődésen ment volna keresztül. Most ezt végrehajtja, és ezáltal önmagából hét ént küld szét. Ahhoz, hogy amit kapott, abból hét ént küldhessen szét, belső erőt kellett felhasználnia. Azáltal azonban, hogy ez az én ezt végrehajtotta, ő is magasabb fokra emelkedett. Kérem azonban önöket, gondolják meg, hogy az a folyamat, amelyet a maga extrém mivoltában itt elmondtam, fokról-fokra megy végbe. Aki okkult fejlődésen megy keresztül, annak természetesen nincs tökéletes Nap az asztráltestében énjének planétáitól körülvéve, hanem először egy tökéletlen naplétet ér el, tökéletlenül kialakult planetáris énjeivel – ez fokozatosan megy végbe. A szokásos én fejlődése magasabb énné, azonban ezzel egészen lassan, fokról-fokra megtörténik. Ha ez a fejlődés egy bizonyos ponthoz érkezik, ha tehát az én ténylegesen egyre magasabbra jut, akkor lassanként azt a lehetőséget kínálja fel, hogy visszatekintsen korábbi inkarnációira. Itt tehát arra a pontra utalok, amely megadja a lehetőséget, hogy a korábbi inkarnációkra visszatekintsünk. Ez az én önmagát meghaladó fejlődése, úgy, hogy túllép önmagán azoknak az erőknek a segítségével, amelyek egyúttal azt a lehetőséget adják, hogy a magasabb hierarchiákat átlássa. Azt mondhatjuk tehát: a tisztánlátó tekintet számára az ember az okkult fejlődés során énjét és asztráltestét tekintve csillagokhoz, csillagrendszerekhez válik hasonlóvá.

Ezzel többé-kevésbé azt ábrázoltam, ami a külső tisztánlátás számára adódik, míg az előző napok folyamán elsősorban az élményeket, a belső élményeket írtam le. Még valami fontosat kell megemlítenem, ami bizonyos módon tovább kell, hogy vezessen. Az ember eljut oda – ha tehát asztráltestét és énjét kialakítja hogy egy korábban üresnek vélt világot a magasabb hierarchiák lényeivel telinek lásson, angyalokkal, arkangyalokkal, archékkal telinek, és így tovább. Most feltehetik a kérdést: megváltozik-e az ember körül a természet birodalma is? Valójában a természeti birodalmak is lényegesen megváltoznak. Az előbb említettem, hogy a fizikai test a tisztánlátó számára már a köznapi embernél is festmények összegződéseként jelenik meg, ami belsőleg egyre fényesebbé válik, minél inkább előrehalad.

Hogy van ez az állatoknál? Ha az ember tisztánlátó tekintettel az állatot nézi, fizikai teste ugyancsak imaginációvá alakul, és tudjuk: az állatok nem azok, aminek a majában látszanak, hanem imaginációk, azaz, egy bizonyos tudatban megjelenő imaginációk. Ki idézi elő ezt az imaginációt? Kinek az imaginációja az állat? Az állatok és külső formájukban a növények is – a növények kevésbé, mint az állatok és legkevésbé az ásványok – Ahrimán imaginációi. Fizikusaink a külső természeti birodalmakban az anyagi törvények után kutatnak, míg az okkultista egyre inkább felismeri, hogy a külső természeti birodalmak, amennyiben anyagi lényekként jelennek meg, Ahrimán imaginációi. Tudjuk, például, hogy az állatok egy csoportlélekhez tartoznak. Nem a csoportlelkek Ahrimán imaginációi, hanem a külső alakban megjelenő egyes állati individuumok. Ha tehát az oroszlánok birodalmát nézzük, csoportlelkük a jó szellemi lényekhez tartozik, és Ahrimán küzdelme a jó szellemi lényekkel szemben éppen abban áll, hogy a csoportlelket belepréseli az állatok egyes individuális alakjaiba, és bennük saját imaginációit jeleníti meg. Az egyes oroszlán-alakokat, ahogy kívül a világban reálisan megjelennek, Ahrimán kényszeríti ki a csoportlélekből. Így jelenik meg számunkra egész környezetünk is, lassanként egészen mássá átalakulva, mint ahogy az a majában megjelenik.

Szeretnék még önöknek egyfajta sematikus rajzot adni, hogy azokról a gondolatokról, amelyek e ciklus folyamán megnyíltak előttünk, legyen a birtokukban valami, amin bizonyos módon, mint valami szellemi létrán, felkapaszkodhatnak. Mindenekelőtt itt balra felírom azt, amit a köznapi ember tagjainak nevezhetünk, aki fizikai testből, étertestből, asztráltestből, érzőlélekből, értelmi vagy kedélylélekből, tudati lélekből, szellem-énből, életszellemből és szellememberből áll. Így ismeijük az ember részeit. Ezt csak vonalakkal ábrázolom. Belső mivoltunk az érzőlélek, azután az értelmi vagy kedélylélek, a tudati lélek és a szellemén. A felsőbb részeket, minthogy azokra ma nincs szükségünk, hozzágondolhatjuk.

Az embernek ez a felépítése kívülről úgy jelenik meg, hogy a testiség mintegy a három alsó tagban fejeződik ki. Amit lelkileg élünk át, az a három középső tagban jelenik meg. A szellemén úgyszólván még egyáltalán nincs meg, hanem a jövő perspektívája az embernél. Ha valaki okkult fejlődésen megy keresztül, akkor az történik, hogy bizonyos dolgok a lélekben elfojtódnak. Láttuk, mennyire fontos, hogy az ember odáig jusson, hogy a külső érzéki benyomásokat kikapcsolja. Az igazi okkult előrehaladás első követelménye, hogy az ember a külső érzéki benyomásokat kikapcsolja. Azáltal, hogy a külső érzéki benyomásokat kikapcsoljuk, átalakul a léleknek az a belső része, ami a külső érzéki benyomások hatására alakul ki. Ez a tudati lélek. Értsék meg jól: a tudati lélek jelenleg van kialakulóban, mert főképpen a külső érzéki benyomásokra épül.

Azt, hogy a tudati lélek belsőleg a legjobban az érzéki benyomások következtében erősödik meg, nem szabad összetéveszteni azzal a ténnyel, hogy e benyomásokat az érzőlélek közvetíti. Amikor okkult fejlődésről van szó, azt kell nézni, milyen hatások erősítik leginkább a tudati lelket: ezek a külső érzéki benyomások hatásai. Ha ezeket kikapcsoljuk, a tudati lélek letompul. Így tehát – jobbra azt írom fel, ami az okkultan fejlődő embernél a lélek egyes tagjainak megfelel – a tudati léleknek az okkult fejlődésben lévő embernél mindenekelőtt hátra kell húzódnia. Arról van tehát szó, ami a mindennapi életben az embert arra készteti, hogy énjét hangsúlyozza, hogy minden lehetséges területen mindenekelőtt ezt az ént hangsúlyozza. Korunkban ezt az ént már a gondolkodás területén hangsúlyozzuk. Semmit sem hallunk gyakrabban, mint azt, hogy „ez az én álláspontom”, „így vagy úgy gondolom”. Mintha minden attól függne, amit ez vagy az, az ember gondol, mintha nem is volna fontos, mi az igazság. Igaz, például az, hogy egy háromszög szögeinek összege száznyolcvan fok, és közömbös, hogy az ember ezzel szemben milyen álláspontot képvisel. Igaz az, hogy a hierarchiák az ember fölött hármas csoportokra oszlanak, és közömbös, hogy mi az ember álláspontja ezzel kapcsolatban. Az én hangsúlyozása tehát visszahúzódik, és a tudati lélek, ami korábban az én kultúráját szolgálta, fokozatosan telítődik azzal, amit imaginációnak nevezünk. Azt mondhatjuk tehát: az okkultan fejlődő embernél a tudati lélek imaginatív lélekké alakul át.

Az előző napokban elmondottakból tudjuk, hogy magának a gondolkodásnak is át kell alakulnia, ami az értelmi vagy kedély- lélekben alakul ki. Hallottuk, hogy a gondolkodásnak is egyre inkább le kell mondania arról, hogy saját gondolatokat fejlesszen ki; hogy saját gondolkodásunkat vissza kell szorítanunk; hogy az emberi személyiségnek a maga gondolkodását vissza kell szorítania. Ha sikerül, hogy visszaszorítsuk azt, amit a köznapi életben az értelmi vagy kedélylélekből hozunk ki, akkor annak helyére, ami az emberben a fizikai síkon a szokásos gondolkodásként, az értelmességként és a kedélyi létként él, az inspiráció lép, akkor az értelmi vagy kedélylélek átalakul inspiratív, vagy inspirált lélekké. A kultúra inspirált alkotásai az átalakult értelmi lélekben inspirálódnak.

Az érzőlélek azáltal kapcsolódik ki fokozatosan, hogy az ember legyőzi az asztráltestet, a világ-érdekeket magáévá teszi, és ezáltal egyre inkább kikerül a személyes érzésekből. Ezzel intuícióvá alakítja az érzőlelket, minden belső impulzust, belső szenvedélyt és érzelmet. És az érzőlélek helyébe az intuitív lélek lép. Így tehát most jobbra (lásd a rajzot) felírhatjuk az okkultan fejlődő embert, akiről azt mondhatjuk: ugyancsak asztráltestből, étertestből és fizikai testből áll, de belsőleg intuitív lélekből, inspiratív lélekből és imaginatív lélekből, ami azután szellem-énné alakul át. És most ebből a sémából, ami az okkult megfigyelés tényeit helyesen adja vissza, megjegyezhetik az előadások eredményét, hogy az ember fejlődési foka szerint, morális fejlettségének foka szerint hogyan befolyásolja okkult fejlődését. Milyen az, az ember, akit még teljesen eltöltenek személyes indulatai, személyes vágyai, aki még, mondhatnánk, emberi ösztöneinek befolyása alatt áll? Az ilyen ember még teljesen érzőlelkében él, ösztöneit nem módosítják az értelem fogalmai, még kevésbé tudatának kialakulása, és ha most a morális fejlődést középen bejelölöm ezzel a vonallal (a legkisebb nyíl), ez azt jelzi, hogy csak idáig fejlődött.

Megtörténhet az az eset, hogy valaki csak az érzőlélekig fejlődik, azaz teljességgel hagyja eluralkodni személyes vágyait, ösztöneit, és így tovább. Tegyük fel, hogy okkult fejlődéssel felküzdi magát. Ennek az lesz a következménye, hogy érzőlelkét átalakítja intuitív lélekké, és lesznek bizonyos intuíciói, azonban semmi mást nem fognak megjeleníteni, mint saját átalakult kívánságait, vágyait és ösztöneit. Aki morális fejlettségével az értelmi lélekig jut el, azaz tiszta fogalmakat, általános fogalmakat sajátít el, aki kedélyvilágába bizonyos módon általános világ-érdekeket fogad be, az kedélylelkét inspiratív lélekké alakítja, és eljuthat bizonyos inspirációkig, még ha tisztánlátó erői nem is mindig egészen világosak.

Csak, ha az ember énjével valóban előrenyomul a tudati lélekig, akkor tudja átalakítani tudati lelkét, akkor tudja kifejleszteni imaginatív lelkét, és a többi úgyszólván adódik, mert magától értetődő következményként átment a megfelelő fokozatokon. Korunkban ezért egy megfelelő, valódi tisztánlátásnak odáig kell jutnia, hogy az ember elé a következő feladatot állítsa: morális fejlődését úgy kell ösztönöznie, hogy ösztöneit, vágyait, és így tovább, személyiségéből kiiktassa, és az általános világ-érdekek álláspontjára emelje. Azután meg kell kísérelnie, hogy önmagát valóban énként ragadja meg, de a tudati lélekben. Akkor minden veszély nélkül át lehet alakítani az érzőlelket, a kedélylelket és a tudati lelket intuitív lélekké, inspiratív lélekké és imaginatív lélekké. Ha a szokásos tudatot nézzük a fizikai síkon, az érzőlélek a leggazdagabb. Mert mi minden van elrejtve az emberi lélekben az ösztönök és vágyak összességeként, ha mégoly alacsonyan áll is! Milyen ösztönre és vágyra nem képes az emberi lélek! Valamivel szegényebb a kedély- és értelmi tartalom tekintetében, de legszegényebb, mint tudati lélek, itt én-tudattá zsugorodik össze, tehát bizonyos fokig egyetlen pontba. Azt mondhatjuk: azt az alakot, amelyet az emberi lélek természetes állapotban a fizikai síkon képvisel, egyfajta felfelé irányuló piramissal lehet ábrázolni.

Lent az alapoknál van az ösztönök, vágyak, szenvedélyek összessége, fent a csúcson a tudati pont. Fordított piramist mutat az igazi tisztánlátó fejlődő lelke, olyan piramist, amelynek felül van az alapja az összes lehetséges imaginációban, amelyet az ember ki tud alakítani, és amelyek itt kifejezésre juttatják mindazt, ami számunkra leképezi a világtartalmakat, lent csúcsként pedig az jelenik meg, amit az ember magasabb egyedi tudatának nevezhetünk. De még más értelemben is mértékadó lehet ez a séma. Utaltam már erre „A világ és az ember” új kiadásában. Ezt mondhatjuk: az érzőlélek mintegy a provizórikusan átalakított asztráltest. Így összeállíthatjuk a fizikai testet, az étertestet, és az asztráltestet a következők szerint:

asztráltest  | 
étertest  | 
fizikai test  | 
érző lélek
értelmi lélek
tudati lélek
– intuitív lélek
– inspiratív lélek
– imaginatív lélek

A fizikai síkon a provizórikusan átalakított asztráltest az érzőlélek, a provizórikusan átalakított étertest az értelmi- vagy kedélylélek, és a provizórikusan átalakított fizikai test a tudati lélek.

A tudati lélek tehát az emberiség jelenlegi fejlődési ciklusában elsősorban a fizikai testbe van beágyazva, azaz a fizikai eszközöket alkalmazza. Az értelmi lélek az étertestben van, azaz, az éterikus mozgásokat alkalmazza. Az érzőlélek, amelynek tartalmát az ösztönök, vágyak, szenvedélyek adják, azokat az erőket alkalmazza, amelyek az asztráltestbe vannak beágyazva. Az értelmi vagy kedélylélek tehát, amelynek tartalmát a belső érzelmi erők adják, például a részvét, az étertestet alkalmazza, a tudati lélek pedig a fizikai agyat alkalmazza.

Amikor az érzőlélek ebben az értelemben intuitív lélekké alakul át, ezt úgy kell elképzelni, hogy az intuitív lélek eszközét az emberi asztráltestben találja meg. Az inspiratív lélek, az átalakított értelmi vagy kedélylélek, eszközét az emberi étertestben találja meg. És az imaginatív lélek, az átalakult tudati lélek az emberi fizikai testben találja meg a maga eszközét. Amit itt sematikusan ábrázoltam, hasonlítsák össze azzal, amit előzőleg mondtam, akkor észre fogják venni, hogy ezzel a sémával egy emlékezeti képet kapnak. Említettem, hogy a tisztánlátó tekintet számára a fizikai test imaginációkká változik át, amelyek a makrokozmosz festményei. Látjuk itt a sémán, hogy ez az imaginatív lélek ténylegesen a fizikai testbe merül, áthatja azt, úgyhogy a tisztánlátó tudat minél inkább a fejlődő emberrel áll szemben, a fizikai test tagjait annál magasabb és magasabb imaginációktól látja áthatva, amelyek az illető belső mivoltából a fizikai testbe nyomulnak. A köznapi emberben van egy bizonyos számú imagináció, amelyeket a magasabb szellemi lények nyomnak bele testének tagjaiba. A magasabbra fejlődött embernél a fizikai test tagjaiba az eredetileg ott lévő imaginációkhoz azok járulnak, amelyeket a maga benső mivoltából testének tagjaiba nyomott be, tehát az okkultan fejlődő ember fizikai testének szervei egyre gazdagabbak lesznek.

Ezt a sémát csupán jegyzetként akartam közölni, mert összefoglalja az előadásokban elmondottakat. Különösen arra hívom fel a figyelmüket, hogy e séma alapján mindig emlékezetükben tarthatják, hogy az érzőlélek, az értelmi vagy kedélylélek és a tudati lélek átalakul, mégpedig úgy, hogy nem a tudati lélekből lesz az intuitív lélek, hanem az imaginatív lélek, és nem az érzőlélekből lesz az imaginatív lélek, hanem az intuitív lélek.

Ezzel kaptunk egy vázlatot arról, ami ezeknek az előadásoknak a témája volt: az emberi én és az emberi burkok változásai a komolyan végzett szellemtudományos vagy ezoterikus okkult fejlődés folyamán, amelyek alapjában véve teljesen megegyeznek. A fizikai test úgyszólván apró, alig észrevehető változásaival kezdtük, amiket az okkult fejlődésben lévő személy először csak finoman érzékel: a fizikai test egyes részei belsőleg egyre elevenebbé válnak, míg egyébként csak a teljes fizikai testet érzékeljük élőnek. Láttuk azután, hogy történnek bizonyos változások, amelyek a belső élet nagy tényeit jelzik: az énnek és az asztráltestnek azok a változásai, amelyek hatalmas imaginációkat adnak. Ezek segítségével a földi emberiség fejlődésének kezdeteinél érezhetjük magunkat, és még ennél is kicsit tovább, a paradicsomi és a Káin-Abel imaginációnál. Láttuk, hogy ténylegesen, mint valóság, egyfajta erő jelenik meg a fizikai testben, ami képessé teszi, hogy mintegy felossza önmagát. Ugyanakkor mégis együtt marad, nem engedi el magát, mert itt az emberiség e fejlődési ciklusában az okkult gyakorlatoknak nem szabad odáig menniük, hogy a fizikai test károsodásához vezessenek. Mégis létezik az okkult fejlődésnek olyan erőssége, amely addig a lehetőségig vezet, hogy a fizikai és étertest belső romboló erőket neveljen magának, és voltaképpen ez mindig jelen van, amikor az ember a küszöb őrével találkozik.

A küszöb őrével való találkozás egyáltalán nem lehetséges a nélkül a veszély nélkül, hogy az ember bizonyos vonatkozásban romboló erőket ne ültetne be fizikai és étertestébe, de a helyes okkult fejlődés megteremti az ellenszert, és ez az ellenszer abban rejlik, amit „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemben, mint hat okkult mellék-gyakorlatot megtalálhatnak. Ezek a gondolati koncentráció, vagyis a gondolatok erős összpontosítása, koncentrált egyesítése; az akarat bizonyos kezdeményezésének kifejlesztése; az öröm és a bánat bizonyos egyensúlya; egyfajta pozitivitás a világhoz való viszonyban, és bizonyos elfogulatlanság. Aki ezeket a tulajdonságokat lelkében az okkult fejlődéssel párhuzamosan kibontakoztatja, annál egyrészt kifejlődik a fizikai és étertest egyfajta törekvése a szétzúzásra, vagyis az okkult fejlődés befolyására a halálcsíra beültetése, másrészt azonban ugyanolyan mértékben, ahogy ez kifejlődik, meg is szűnik. Így valójában soha nem lesz hatékony ez a törekvés, ha az ember kifejleszti az említett tulajdonságokat, ha tehát morális fejlődése folytán már kétségkívül elegendő mértékben rendelkezik olyan tulajdonságokkal, amelyek egyenértékűek az említett hattal.

Az adott leírásokon túlmenően inkább arra törekedtem, hogy a szíveket érzésre indítsam az iránt, ami az okkult fejlődést jelenti, és hogy milyen sokrétű, és az embert mennyire megváltoztató okkult fejlődést lehet elérni. Sejtéseik és érzéseik lehetnek most arról, hogy az ember, ha okkult fejlődésen megy keresztül, mindenféle megrendítő és veszélyt hozó dolog előtt áll. De amellett, ami talán az elméleti fejtegetésekben némi borzadást okozhat, a lélekbe mindig annak a gondolatnak kell befészkelnie magát, ami minden borzadást elűzhet, és minden veszélytől való félelmet eltávolíthat, és ami az egyszerű lelkesedést és akaraterőt a lélekben felkelti: az a gondolat, hogy amikor előrehaladunk, folytonosan egy kicsit munkálkodunk az istenek által megkívánt fejlődésen. Aki ezt a gondolatot a maga teljes nagyságában, a maga lelkesítő és felgyújtó jelentőségében fel tudja fogni, aki ezt a gondolatot úgy tudja felfogni, hogy az evolúció, az okkult fejlődés a legszebb értelemben vett kötelessége, aki ezt képes átérezni, az érzi annak a kezdetét, ami minden veszély mellett, minden küzdelem, minden ziláltság és akadály mellett összekapcsolódik a fejlődéssel, a szellemi világok boldogságával. Mert, amikor az ember a fejlődési eszmény lelkesítő erejének a gondolatát átérzi, már a fejlődés boldogságát kezdi érezni. Ez a boldogság azonban azt jelenti, hogy ezt a fejlődést, ezt az okkult előrehaladást, mint szükségszerűséget ismeri fel. Az olyan spirituális-ezoterikus mozgalomnak, mint amilyen a miénk is, az lesz a jövője, hogy az emberi lélek spirituális fejlődését egyre inkább szükségesnek fogják tekinteni, és hogy a kirekesztődésnek, a spirituális fejlődéssel szembeni ellenséges magatartásnak az lesz a következménye, hogy összekötjük magunkat a saját nehézkedésünkön alapuló földi hulladék-termékekkel, és így kiesünk a világmindenség isteni akarata szerinti fejlődésből.

Jegyzetek

II.  Előadás

…a tejszubsztanciát megtaláljuk a Földön, de a naprendszer más planétám nem….- Rudolf Steiner itt és a következő mondatokban úgy beszél, mintha a naprendszer többi planétáján is lenne növény- és állatvilág. Az összehasonlítással feltehetően csak azt akarta nyomatékosan hangsúlyozni, hogy a tej kifejezetten földi szubsztancia.

III. Előadás

… „Antropozófia” címmel Berlinben tartott előadásaimat… – Az „Antropozófia, pszichozófia, pneumatozófia” c. előadássorozatról van szó (GA 115)

Tacitus (kb.55-115) – római törénetíró

Homérosz (kb. i.e. VIII. század)

IV. Előadás

Amesa Szpenták – A perzsa mitológia szerint Ahura Mazdao fiai és leányai, vele együtt heten ők a Bőkezű Halhatatlanok: A Jó Gondolat, a Legszentebb Igazság, a Szent Alázat, az Eszményi királyság, a Teljesség és a Halhatatlanság.

Napoleon (1769-1821)

V.  Előadás Platón (I.e. 427-347)

Rotterdami Erasmus (1459-1536)

VI.  előadás

A Grál-legenda – lásd Rudolf Steiner: „Krisztus és a szellemi világ. A Szent Grál keresése” (GA 149)

Wolfram von Eschenbach (kb. 1170-1220) – német költő, a lovagi költészet képviselője

Chrétien de Troyes (kb 1150-1190) – francia költő

VII.  Előadás

Szent Ágoston (Augustinus, 354-430) – keresztény egyházatya. Legismertebb műve a „Vallomások” (Confessiones)

Faustinus és Faustus Andrelinos – lásd bővebben Hermáim Grimm „Die Entstehung des Volksbuches von Dr. Faust” című tanulmányát, illetve Rudolf Steiner: „Goethe Faust-jának szellemtudományos megvilágítása” c. művét (GA 272)

Doktor Johannes Faust (kb 1458-1538) – német asztrológus és mágus. Legendás alakját számos irodalmi és zenei műben dolgozták fel.

Christopher Marlowe (1564-1593) – angol drámaíró Sinnett Ezoterikus buddhizmus c. könyve 1883-ban jelent meg

.. .egy előadássorozatban már érintettem… – Az „Okkult történelem” c. ciklusról van szó (GA 126-2. előadás)

…az ördögöt a népség sosem veszi észre…- Goethe Faustjának I. részében Mefisztó mondja az Auerbach-pince jelenetben