Barion Pixel

GA148

Az Ötödik evangélium

Az Akasha-kutatásból

Impresszum

Tartalom

Előszó

Ahogy minden embernek, úgy a Kozmosznak mint szellemi lénynek is van emlékezete. Az ezoterikus hagyományban ezt Akasha-krónikának nevezik, amelyben a nagy kozmikus eseményektől az egyes emberi sorsok történéséig mindent feljegyeznek.

Minden korban voltak olyan emberek, akik – magasabb szellemi képességeik fejlesztésével – képesek voltak ennek az érzékfeletti krónikának az olvasására. Őket nevezik beavatottaknak. Ilyen képességek fejlesztése ma is lehetséges, sőt a beavatást is el lehet érni. Azt, hogy ez a mi időnkben hogyan történhet, Rudolf Steiner a „A magasabb világok megismerésének útja”[1] című könyvében írja le. Maga a könyv szerzője is ezt az utat járta végig, és érte el a beavatást. Így jutott el az Akasha-krónika olvasásáig.

Mindazt, amit az Akasha-krónikában a Kozmosz fejlődéséről meg lehetett tudni, Rudolf Steiner először egy sor tanulmányban, majd „Az Akasha-krónikából”[2] című könyvben jelentette meg. A világ fejlődésének ott vázolt összképe a későbbiekben megjelent „A szellemtudomány körvonalai”[3] című művében még lényegesen bővebb és elmélyültebb. A forrás azonban mindkét könyv esetében azonos: az Akasha-krónika olvasása.

Az utóbb említett könyvben Rudolf Steiner leírja, miként áll az egész világevolúció középpontjában egy esemény, amely a tulajdonképpeni értelmét adja meg az egész világfejlődésnek. Ez ugyanaz az esemény, mint amely ott áll a kereszténység kiindulópontján is: a Golgotai Misztérium.

A Golgotai Misztériumot a Názáreti Jézus harminc évig tartó élete, majd a Jordán-keresztelő után a Názáreti Jézusba alászálló Krisztus három éven át tartó jelenléte készítette elő. A Golgotai Misztérium során végbement történés az egész világfejlődést két részre osztotta: az eseményt megelőző és az azt követő időre.

A Golgotai Misztérium egész világot érintő jelentősége, valamint harminchárom évig tartó előkészítése a Földön felveti a modern beavatás centrális kérdésének, valamint az Akasha-krónika azzal összefüggő eseményeinek kutatását.

Egy ilyen kutatás új korszakot jelentene a kereszténység fejlődésében, ezenfelül valóságos áttörés lenne a kereszténység jövőjébe, amikor is az emberek már nem csupán történelmi, írásban fennmaradt forrásokból, hanem magából a szellemi világból kapnának tanúbizonyságot az idők fordulójáról és annak központi eseményéről, a Golgotai Misztériumról.

A kereszténység fejlődésének ez az új korszaka Rudolf Steinernek az 1913 őszén, az Ötödik evangélium címmel megtartott előadás-sorozataival vette kezdetét. Az Ötödik evangélium elnevezés Rudolf Steiner értelmezésében nem jelent mást, mint amiről egy beavatott a Krisztus-eseményt és annak előkészületeit illetően az Akasha-krónikából értesülhet.

Elsőként Krisztiániában (Oslóban), majd számos közép-európai városban beszélt erről a témáról. Ezek a kutatási eredmények állnak azóta is az antropozófus kereszténység középpontjában. Bár Rudolf Steiner már a korábbi előadásaiban is tett közzé az Ötödik evangéliumból részleteket, maga a téma csak a krisztiániai előadásciklusban bontakozott ki teljesen.

Az Ötödik evangélium közlésével egészen új szempontból vált nyilvánvalóvá Rudolf Steiner magas emberiségküldetése: személyében a jelenkor Krisztus-küldötte mutatkozott meg. Az előadásokon résztvevők közül sokan közvetlen élményként élték meg: így szólal meg Krisztus jelenlétében a Krisztusról szóló beszéd. A fennmaradt gyorsírásos jegyzetek olvasásakor máig lehet érezni ebből a hangulatból egy lehelletnyit.

Bár Rudolf Steiner a kutatást éppen csak elkezdte, annak, amit megjelentetett, alapvető jelentősége van, mert teljesen új perspektívákat nyit meg minden olyan ember előtt, aki szabad megismerési erőivel a Krisztus-megértés felé közelít.

Bárcsak minden magyar olvasó, aki kapcsolatba kerül az Ötödik evangélium tartalmával, átérezné a most megjelenésre kerülő előadások hatalmas hátterét, szellemi dimenzióját, de a fordítás jelentőségét is! Mert a téma magasztos volta hivatott arra, hogy az olvasó lelkében elmélyítse a kellő komolyságot, és felkészítse őt a kereszténység legmélyebb titkainak befogadására.

 

Szergej Prokofjev
az Általános Antropozófiai Társaság vezetőségi tagja
a dornachi Goetheanumban (Svájc), 2009



[1]    Rudolf Steiner: A magasabb világok megismerésének útja (GA 10).

[2]    Rudolf Steiner: Az Akasha-krónikából (GA 11).

[3]    Rudolf Steiner: A szellemtudomány körvonalai (GA 13).

 

– Krisztiánia (Oslo), 1913. október 1.

Azt a témát, amelyről a következő napokban beszélni szándékozom, különösen fontosnak tartom, tekintettel a mai korra és körülményekre. Elöljáróban szeretném hangsúlyozni, hogy nem valamiféle szenzációéhség vagy ehhez hasonló vezérelt, amikor a téma tartalmát így neveztem meg: az Ötödik evangélium. Remélem, rá tudok majd mutatni arra, hogy jelenkorunkban – és számunkra különösen fontos értelemben – ténylegesen beszélhetünk egy ötödik evangéliumról, és hogy annak, amiről itt szó van, a tartalmát illetően valóban nem lehet jobb megnevezést találni, mint az „Ötödik evangélium”. Ez az Ötödik evangélium – mint hallani fogják – még nem jelent meg írásban. Az emberiség jövőjében azonban bizonyára sor kerül majd erre is. Bizonyos értelemben mégis azt mondhatjuk, hogy az Ötödik evangélium olyan régi, mint a négy másik evangélium.

Ahhoz, hogy erről az Ötödik evangéliumról beszélhessek, elengedhetetlen, hogy megbeszéljünk néhány, a téma megértéséhez szükséges dolgot. Abból szeretnék kiindulni, hogy bizonyára nincs messze az az idő, amikor a történelemnek nevezett tudományt már az általános iskolában is másként fogják tanítani, mint ez idáig. A következő napokban bizonyossá fog válni számunkra, hogy a Krisztus-fogalom, a Krisztus-kép egészen más, sokkal fontosabb szerephez jut a jövő történelemszemléletében – már a legelemibb történelmi szemléletben is -, mint azelőtt. Tudom, hogy ezzel egy rendkívül paradox gondolatnak adtam hangot. Gondoljuk csak el, milyen intenzív szívbéli érzéssel, mennyi odaadással fordultak Krisztus felé Európa nyugati országainak lakói – az egyszerű emberek éppúgy, mint a legműveltebbek -, még a nem túl távoli múltban is. Ma ezt nem állíthatjuk. Aki elolvassa a jelenkor írásait, aki elgondolkodik azon, mi érdekli leginkább a mai embert, mi felé húzza a szíve, az úgy fogja találni, hogy a Krisztus iránti lelkesedés, az odaadó érzés csökkenőben van, különösen azok körében, akik a kornak megfelelő műveltségre tartanak igényt. Ugye ez paradoxnak tűnik? Hiszen korábban éppen azt hangsúlyoztam, hogy az emberiség történetének nem túl távoli jövőjében sokkal jelentősebb szerep jut majd a Krisztus-képnek, mint eddig. Ez tökéletes ellentmondásnak látszik.

Próbáljuk meg ezt a gondolatot egy másik oldalról megközelíteni! Több alkalommal is beszélhettem már az önök városában a Krisztus-kép tartalmáról és jelentőségéről. Az itt található könyvekben és ciklusokban számos, a szellemtudomány forrásaiból eredő fejtegetést olvashatnak a Krisztus-lény titkaira és a Krisztus-képre vonatkozóan. Aki felvette magába az előadások, ciklusok és egyéb írásaink tartalmát, abban nyilvánvalóan kialakul az a vélemény, hogy a Krisztus-lény teljes megértéséhez alaposan fel kell vérteznie magát; hogy a legmélyebb fogalmakhoz, képzetekhez és eszmékhez kell folyamodnia, ha fel akar emelkedni Krisztus, illetve az évszázadok óta ható Krisztus-impulzus megértéséhez. Sőt, ha más dolgok nem szólnának ellene, még arra a következtetésre is juthatna, hogy kizárólag a teozófia vagy az antropozófia teljes ismeretében juthat el Krisztus helyes képzetéhez. Tekintsünk most el ettől, és vegyük szemügyre az elmúlt évszázadok szellemi fejlődését! Évszázadról évszázadra követhetjük azt a mélyreható, átfogó tudományt, amelynek az lenne a feladata, hogy megértse Krisztust és az Ő megjelenését. A legmagasztosabb és legjelentősebb eszméiket fordították az emberek Krisztus megértésére, évszázadokon át. Ebből is úgy tűnhet, mintha kizárólag az ember legjelentősebb intellektuális tevékenysége juthatna el Krisztus megértéséhez. Valóban így lenne? Egy roppant egyszerű fejtegetés bebizonyítja, hogy nem ez az igazság.

Helyezzük bele egy képzeletbeli szellemi mérleg egyik serpenyőjébe mindazt a tudást és tudományt – beleértve a Krisztus-fogalom antropozófiai megközelítését is -, ami hozzájárult Krisztus megértéséhez. A másik serpenyőbe pedig tegyük bele gondolatban azt a sok mély érzést – az emberi lelkek bensőségességét -, amely évszázadokon át Krisztus felé irányult. Azt fogjuk látni, hogy minden tudás, minden tudomány – maga az antropozófia is, amellyel igyekszünk Krisztust megmagyarázni – könnyűnek bizonyul azokkal a mély érzésekkel szemben, amelyek a Krisztus-lényre, illetve a Krisztus-jelenségre irányultak. Nem túlzás azt állítani, hogy Krisztusból mérhetetlenül erős hatás áradt ki, és hogy ehhez a hatáshoz a Krisztusról való tudás a legcsekélyebb módon sem járult hozzá. Igencsak rosszul állna a kereszténység dolga, ha ahhoz, hogy valaki Krisztus követője lehessen, szüksége lett volna a középkor, a skolasztika és az egyházatyák minden tudására, vagy ha az embereknek csupán arra lenne szükségük, amivel ma az antropozófia tud hozzájárulni a Krisztus-eszme megértéséhez. Valóban édeskevés lenne ennek az eredménye. Nem hiszem, hogy e gondolat ellen komoly ellenvetése lehet bárkinek is, aki elfogulatlan figyelemmel szemléli a kereszténység több évszázados alakulását. Egy másik oldalról is megközelíthetjük azonban ezt a gondolatot.

Nézzünk vissza arra az időre, amikor még nem volt kereszténység! Elég, ha arra utalok, hogy – amint azt a jelenlévők többsége is jól tudja – miként ábrázolták a régi Görögországban a görög tragédiákban – különösen azok korai formájában – a harcos istent, vagy az embert, akinek lelkében egy harcos isten tevékenykedett: a színpadon mintegy közvetlenül a nézők szeme elé tárták az isteni tevékenységet, az isteni működést. Elég, ha arra utalok, hogyan szőtte át Homérosz[1] költészetét a szellemi világ hatása; ha Szókratész, Platón vagy Arisztotelész[2] hatalmas alakját említem. Ezek a nevek a legmagasabb szintű szellemi életet idézik a lelkünk elé egy bizonyos területen. Ha minden mástól eltekintünk, és csak Arisztotelész alakját tartjuk szem előtt, aki évszázadokkal a kereszténység megalapítása előtt működött, akkor egy olyan dologgal találjuk szembe magunkat, ami bizonyos szempontból egyáltalán nem fejlődött tovább napjainkig. Az Arisztotelész által kifejlesztett gondolkodás, az emberi logika még ma is olyan tökéletes, hogy azt mondhatjuk: olyan magas fokot ért el, hogy azt a mai napig nem haladtuk meg.

A következő napok munkájához állítsunk fel egy különös hipotézist! Tegyük fel, hogy nem léteznek az evangéliumok, amelyekből bármit is megtudhatunk Krisztus alakjáról. Tételezzük fel, hogy nem léteznek az első írásos dokumentumok, amelyeket Újszövetség címen ismerünk; egyáltalán nincsenek evangéliumok. Tekintsünk el mindattól, amit a kereszténység megalapításáról hallottunk; szemléljük a kereszténység alakulását csupán történelmi tényként! Fordítsuk a figyelmünket arra, hogy mi történt a kereszténység megalapítása utáni századokban; a tényleges eseményeket tartsuk tehát szem előtt, figyelmen kívül hagyva az evangéliumokat, az Apostolok cselekedeteit, Pál leveleit és a többit. Ez természetesen csak egy feltevés, egy hipotézis, de segítségünkre lesz célunk elérésében, hogy megtudjuk, mi is történt a kereszténység megalapítása előtti, illetve az azóta eltelt időben.

Fordítsuk tekintetünket először Európa déli területeire, ahol egy bizonyos időpontban a legmagasabb fokú szellemi műveltséget látjuk, annak kimagasló képviselőjével, Arisztotelésszel. Ez a magas fokú szellemi élet a következő évszázadokban még további átalakuláson ment keresztül. Igen, abban az időben, amikor a kereszténység megtette az első lépéseit a világban, Európa déli részén számos görög műveltségű ember élt, olyanok, akik felvették magukba a görög szellemi életet. Ha megfigyelünk egy olyan kimagasló egyéniséget, mint Kelszoszt[3] – a kereszténység ádáz ellenségét -, illetve ha követjük a kereszténység fejlődését, akkor azt látjuk, hogy Európa déli részén, a görög és az itáliai félszigeten, még a Krisztus utáni második-harmadik évszázadban is számos olyan rendkívül magas szellemi műveltségű embert találunk, akik magukévá tették Platón eszméit, akiknek éles elméje mintegy Arisztotelész elméssége folytatásának tűnik. Finom és erős szellemeket látunk, átitatva a görög műveltséggel; görög műveltségű rómaiakat, akik a görögség finomlelkűségét összekötötték a rómaiság agresszivitásával és személyes jellegével.

Ebbe a világba robbant be a keresztény impulzus. A keresztény impulzus annak idején oly módon élt, hogy azt mondhatjuk: a görög-római művelt emberekhez viszonyítva ennek a keresztény impulzusnak a képviselői mind az intellektualitás, mind a világról való tudás tekintetében műveletlenek voltak. Műveletlen emberek szivárogtak be az érett intellektualitás világába. És ekkor egy rendkívüli színjáték tanúi lehetünk. Ezek az egyszerű, primitív emberek – az első kereszténység képviselői – döbbenetes gyorsasággal terjesztik el a kereszténységet Európa déli részén. Hogyha azzal a tudással szemléljük ezeket az egyszerű, primitív, a kereszténységet elterjesztő embereket, amit az antropozófia révén tudhatunk a kereszténység lényegéről, akkor azt mondhatjuk, hogy ezek az emberek, a keresztény impulzus akkori hordozói – akik beszivárogtak a magasan fejlett görög műveltségbe -, nem értettek semmit, nemhogy a nagy kozmikus Krisztus-gondolatból, amelynek megértéséhez ma az antropozófia segíthet hozzá bennünket – erre nem is gondolhatunk -, de még az egyszerű Krisztus-gondolatból sem. A görög-római élet piacán nem volt egyéb kínálnivalójuk, mint szeretett Krisztusukhoz fűződő személyes, bensőséges kapcsolatuk; mert ezt a kapcsolatot úgy ápolták, mint a család egy szeretett tagjához fűződő érzést. Akik annak idején bevitték a görög és a római kultúrába a kereszténységet – amely napjainkig továbbfejlődött -, nem voltak művelt teológusok vagy teozófusok, nem voltak művelt emberek. Az akkori művelt teozófusok – a gnosztikusok – fel tudtak ugyan emelkedni a Krisztusra vonatkozó magas eszmékig, de csak azt tudták nyújtani, amit a mérleg könnyebbik serpenyőjébe kell helyeznünk. Ha a gnosztikusokon múlott volna, a kereszténység bizonyosan nem hódítja meg diadalmenetben a világot. Nem valamiféle különösen fejlett intellektualitás volt tehát az, ami Kelet felől érkezett, és viszonylag gyorsan elvezetett a régi görög és római kultúra hanyatlásához. Egyik oldalról nézve ez a helyzet.

A másik oldalról vegyük szemügyre az intellektuálisan magasan fejlett embereket: Kelszosztól, a kereszténység ellenségétől kezdve – aki már akkor felsorakoztatott ellene mindent, amit mai ellenzői is elmondhatnak – a trónon ülő filozófusig, Marcus Aurelius-ig[4]. Nézzünk rá a finom műveltségű új-platonikusokra, akik olyan eszmékkel hozakodtak elő, amelyekhez képest a mai filozófia csupán gyerekjáték, mert nagyság és látókör tekintetében messze meghaladják mai eszméinket. Ha szemügyre vesszük mindazt, amit ezek a nagy szellemek a kereszténység ellen felsorakoztattak, és áthatjuk magunkat azzal, amit ez az intellektuálisan magas szintű görög és római szellemiség a görög filozófia szemszögéből felmutatott, akkor az lehet a benyomásunk, hogy a Krisztus-impulzust egyikük sem értette meg. Azt látjuk tehát, hogy a kereszténységet egyrészt olyanok terjesztik el, akik semmit sem értenek a lényegéből, másrészt egy olyan fejlett kultúra támadja, amely semmit sem képes felfogni abból, hogy mit jelent a Krisztus-impulzus. Különös módon jelenik meg a kereszténység a világban: sem követői, sem ellenzői nem értenek semmit tulajdonképpeni lényegéből. És mégis: voltak olyan emberek, akiknek elegendő erő lakozott a lelkében ahhoz, hogy a Krisztus-impulzust diadalra vigyék az egész világon.

Vannak azután olyanok is, akik egy bizonyos lelki nagysággal állnak ki a kereszténység mellett. Ilyen például a híres egyházatya, Tertullianus[5]. Olyan római ő, aki beszédét tekintve szinte a római nyelv megújítójának számít: találó biztonsággal használ új szavakat, ami jelentős személyiségre utal. De ha feltesszük azt a kérdést, hogy miként gondolkodik Tertullianus a Krisztus-eszméről, akkor már más megvilágításban látjuk a dolgot. Akkor kiderül, hogy ez az ember tulajdonképpen meglehetősen kevés intellektualitást, szellemi nagyságot tud felmutatni. A kereszténység védelmezői nemkülönben! És mégis hatnak a személyiségükkel; hatnak az olyan emberek, mint Tertullianus, akinek okfejtéseire a művelt görögök valószínűleg nem adtak sokat; mégis magával ragadó hatást gyakorolt az emberekre. Mi által? És ez a lényeg. Éreznünk kell ennek a kérdésnek a jelentőségét. Mi által hatnak a Krisztus-impulzus hordozói, akik önmaguk nem sokat értenek a Krisztus-impulzus lényegéből? Mi által hatnak a keresztény egyházatyák, egészen Origenészig, amikor a Krisztus-impulzus megértését illetően szinte ügyetlenül tapogatóznak? Mi az, amit még az oly magas fokú görög-római műveltség sem tudott megérteni a Krisztus-impulzus lényegéből? Mi az?

De menjünk tovább! Történelmi szemlélődéseink során ugyanennek a jelenségnek egy még élesebb formájával találkozunk. A kereszténység az évszázadok során olyan népek között is elterjedt Európában, amelyek egészen más vallási nézeteket vallottak – ilyenek voltak például a germánok -, és akik mint nép egyek voltak, vagy legalábbis egynek látszottak, vallásos elképzeléseikkel. Mégis teljes erővel felvették a Krisztus-impulzust, mintha az lenne az igazi életük. Vajon a germán népek között legeredményesebben működő hitterjesztők képzett skolasztikusok, teológusok voltak? Szó sincs róla! Olyan embereket látunk, akik viszonylag egyszerű lélekkel jártak az emberek között, a legegyszerűbb, leghétköznapibb kifejezésekkel szóltak hozzájuk, de közvetlenül a szívükhöz. Úgy tudták megválasztani a szavaikat, hogy a megszólítottak legrejtettebb húrjait érintették. Egyszerű emberek járták be a távoli vidékeket, és éppen az ő hatásuk volt a legjelentősebb.

Évszázadokon át terjesztették ily módon a kereszténységet. Ezek után pedig azon csodálkozhatunk el, hogy éppen ez a kereszténység lett egy jelentős tudás, tudomány és filozófia alapja. Nem becsüljük le ezt a filozófiát, de vegyük szemügyre azt a sajátos jelenséget, hogy a kereszténység, egészen a középkorig, olyan népek között terjedt el, amelyek addig, lelkük részeként, egészen más képzeteket hordoztak. A nem túl távoli jövőben még sok egyebet is hangsúlyozni fognak a kereszténység elterjedésével kapcsolatban. Ha a keresztény impulzus hatásáról beszélünk, akkor könnyű belátni, hogy a kereszténység elterjesztésének gyümölcse egy bizonyos időben a Krisztus-impulzus iránti lelkesedésben mutatkozott meg. Úgy tűnik azonban, hogy az újabb korban letompult az, amit a középkor idején mint elterjedő kereszténységet látunk.

Nézzük meg Kopernikusz[6] korát, a természettudomány kibontakozásának idejét, egészen a XIX. századig! Úgy tűnik, mintha a természettudomány, mindaz, ami Kopernikusz óta utat tört magának a nyugati szellemi életbe, a kereszténység ellen dolgozott volna. Ezt külső tények is megerősíthetik. Például a katolikus egyház a XIX. század húszas éveiig úgynevezett indexre tette Kopernikuszt, mert az ellenségének tartotta. De ezek külső dolgok. Ez nem változtat azon, hogy Kopernikusz kanonok volt. Még ha a katolikus egyház meg is égette Giordano Brunót[7], ez nem változtat azon, hogy Giordano Bruno dominikánus volt. Éppen a kereszténység révén jutottak el mindketten az eszméikhez. Keresztény impulzusból cselekedtek. Rosszul értelmezi a dolgot, aki az egyház talaján állva úgy véli, hogy eszméik nem a kereszténység gyümölcsei voltak. Ezekkel a tényekkel csak azt akarom alátámasztani, hogy az egyház félreértette a kereszténység gyümölcseit. A XIX. századig eltelt hosszú időre volt szüksége ahhoz, hogy belássa: Kopernikusz eszméit nem lehet egy indexszel elnyomni. Aki a dolgok mélyére néz, fel fogja ismerni, hogy mindaz, amit a népek elértek – és ez igaz az újabb századokra is -, a kereszténység eredménye; hogy a kereszténység által az ember tekintete a Földtől az égi távlatok felé fordul, ahogyan ez Kopernikusz és Giordano Bruno esetében is történt. Ez csakis a keresztény kultúrában és a keresztény impulzus által volt lehetséges.

Azok számára, akik a szellemi életet nem felületesen, hanem mélységében szemlélik, adódik valami az előbb elmondottakból, ami elsőre talán paradoxnak tűnik, mégis helytálló. Egy ilyen mélyebb szemlélődés számára ugyanis lehetetlen, hogy Haeckel[8], a Krisztus-ellenző, megjelenhetett volna úgy, hogy nem a kereszténységből indul ki. Ernst Haeckel elképzelhetetlen a keresztény kultúra feltételei nélkül. Bármennyire is igyekszik az egész újabb természettudományos fejlődés ellenséges érzületet tanúsítani a kereszténységgel szemben: ez az új természettudomány a kereszténység gyermeke, a keresztény impulzus egyenes folytatása. Ha majd az emberiség teljesen kinövi az új természettudomány gyermekbetegségeit, akkor be fogja látni, hogy az új természettudomány kiindulópontjából, következetesen haladva, eljutunk a szellemtudományhoz. Következetes út vezet Haeckeltől a szellemtudományhoz. Ha ezt az emberek felfogják, akkor azt is belátják majd, hogy Haeckel ízig-vérig keresztény elme, akkor is, ha nem tud róla. A keresztény impulzusok nemcsak azt hozták felszínre, ami kereszténynek nevezte és nevezi magát, hanem azt is, ami
– mintegy ellenségként – a kereszténység ellen forrong. A dolgokat nem elég a fogalmaik szerint vizsgálni; realitásuk, valóságuk szerint kell nézni őket, és akkor eljutunk az előbb említett felismeréshez. „Reinkarnáció és karma”[9] című kis írásomban rámutattam arra, hogy Darwin fejlődéstanától egyenes út vezet az ismételt földi életek tanához.

Ahhoz, hogy ezekkel a dolgokkal kapcsolatban szilárd talajon állhassunk, bizonyos elfogulatlansággal kell szemlélnünk a keresztény impulzusok működését. Aki megérti a darwinizmust és a haeckelizmust, és akit egy kicsit is áthat az, amiről Haeckel még semmit sem tud – Darwin azonban tudott valamennyit -, vagyis hogy ez a két mozgalom kizárólag keresztény mozgalomként volt lehetséges, az szükségszerűen eljut a reinkarnáció gondolatához. És aki képes arra, hogy egy bizonyos szellemi tisztánlátó erőt hívjon segítségül, az ezen az úton következetesen haladva eljut az emberi nem eredetéhez. Igaz, hogy ez kerülőút, de szellemi látással párosulva helyes út a haeckelizmustól a Föld eredetének szellemi felfogásához. Elképzelhető azonban az is, hogy elfogadjuk a darwinizmust úgy, ahogy ma megmutatkozik, elfogadjuk anélkül, hogy maguk a darwinizmus életelvei áthatnának bennünket; más szóval: felvesszük magunkba a darwinizmust mint impulzust, de semmit sem érzékelünk a kereszténység mélyebb megértéséből, ami pedig benne van a darwinizmusban. Ekkor egy nagyon különös dologra jövünk rá. Mégpedig arra, hogy a lélek ilyen szellemi állapotával éppolyan keveset értünk meg a kereszténységből, mint a darwinizmusból. Ebben az esetben a kereszténység jó szelleme ugyanúgy elhagyhat bennünket, mint a darwinizmus jó szelleme. Ha azonban velünk van a darwinizmus jó szelleme, akkor – lehetünk bármilyen materialisták – a Föld történetében mindig visszaérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol felismerjük, hogy az ember soha nem fejlődött ki alacsonyabb rendű állatformákból; hogy szükségszerűen szellemi eredete kell hogy legyen. Visszaérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol az embert mint szellemi lényt úgyszólván lebegni látjuk a földi világ fölött. A következetes darwinizmus ide vezet. Hogyha azonban az embert elhagyja a darwinizmus jó szelleme, és már magáévá tette a reinkarnáció eszméjét, akkor visszatekintve azt hiheti, hogy mint majom élt a Föld valamelyik inkarnációjában. Az ilyen emberről bizton állíthatjuk, hogy mind a darwinizmus, mind a kereszténység jó szelleme elhagyta, és egyikből sem ért semmit. Mert a következetes darwinizmus sohasem hinne ilyet. Ehhez az kellene, hogy a reinkarnáció eszméjét teljesen külsőséges módon vigyük át a materialista kultúrába. Ez esetben a modern darwinizmust bizonyosan meg lehet fosztani a kereszténységétől. Ha azonban ezt nem tesszük, akkor úgy fogjuk találni, hogy a darwinista impulzusok, egészen a mi időnkig, a keresztény impulzus szülöttei, és hogy a keresztény impulzusok ott is hatnak, ahol megtagadják őket. Így nem csupán azzal a jelenséggel találjuk szembe magunkat, hogy a kereszténység oly módon terjed el az első századokban, hogy ez független követőinek és híveinek tudásától és műveltségétől; hogy oly módon terjed a középkorban, hogy ehhez a tudós egyházatyák és a skolasztikusok vajmi kevéssel járulnak hozzá; hanem napjainkban egy még paradoxabb jelenséggel szembesülünk, azzal, hogy a kereszténység a mai természettudomány materializmusában mintegy a saját maga ellenképeként jelenik meg; nagysága és tettereje azonban a keresztény impulzusból ered. A benne rejlő keresztény impulzusok a materializmus fölé fogják emelni ezt a tudományt.

Milyen különösek is ezek a keresztény impulzusok! Úgy tűnik, mintha elterjedésükben nem játszana szerepet sem az intellektualitás, sem a tudás, sem a tudományosság, sem pedig a megismerés. A világon való elterjedésüknek, úgy látszik, egészen mások a feltételei. Szinte azt mondhatnám, hogy a kereszténység elterjed, akár mellette, akár ellene vannak az emberek; sőt még akkor is, ha a modern materializmusban mintegy az ellenkezője jelenik meg. Mi az, ami terjed? Nem a keresztény eszmék és nem a keresztény tudomány. Azt lehetne még esetleg feltételezni, hogy a kereszténység által beplántált morális érzület terjed el. De gondoljuk csak el, hogyan jelent meg a morál azokban a régi időkben, és sok mindent jogosnak fogunk találni a kereszténység képviselőinek haragjából, amit a kereszténység valódi vagy vélt ellenségei ellen tanúsítottak. Az intellektuálisan nem túl fejlett lelkek morálja sem lesz különösen imponáló, még ott sem, ahol a legkeresztényibben gondolkodnak. Mi az hát, ami terjed? Mi ez a különleges jelenség? Mi vonul végig diadalmenetben a világon? Forduljunk ezzel a kérdéssel a szellemtudományhoz, a tisztánlátó tudathoz. Mi működött azokban a műveletlen lelkekben, akik keletről nyugatra vonulva behatoltak a magas műveltségű görög-római világba? Mi működött azokban, akik elvitték a kereszténységet az idegen germán világba? Mi működik a modern materialista természettudományban, ahol a tan még mindig elrejti az arcát? Mi működik ezekben a lelkekben, ha nem intellektuális, de még csak nem is morális impulzusok? Mi az hát? – Maga Krisztus az, aki szívtől szívig, lélektől lélekig vándorol, aki végigvonul a világon és képes hatni, függetlenül attól, hogy az évszázadokon át tartó fejlődés során a lelkek megértik-e vagy sem!

Kénytelenek vagyunk eltekinteni a fogalmainktól, minden tudománytól, és csakis a realitást szem előtt tartani, ha rá akarunk mutatni arra, milyen titokzatosan jelenik meg Krisztus sok ezer impulzusban; alakot öltve a lelkekben, ezrekben és ezrekben alámerülve, betöltve az embereket évszázadokon át. Maga Krisztus az, aki az egyszerű emberekben eljut a görög és itáliai világba, aki nyugaton és északon egyre több ember lelkét ragadja meg. Krisztus jár azok mellett a későbbi tanítók mellett is, akik a germán népekhez viszik el a kereszténységet. Ő az: az igazi, a valóságos Krisztus, aki a Föld lelkeként a Földön tevékenykedik, aki egyik helyről a másikra, egyik lélektől a másikhoz vándorol, és teljesen függetlenül attól, hogy miként vélekednek a lelkek Krisztusról, beköltözik ezekbe a lelkekbe. Egy triviális hasonlattal élve: sok embernek fogalma sincs az élelmiszerek összetételéről, mégis egészségesen táplálkozik. Éhen halnánk, ha előbb meg kellene ismernünk az élelmiszerek összetevőit, és csak azután fogyaszthatnánk el azokat. A táplálkozási ingernek semmi köze sincs az élelmiszerek ismeretéhez. Ugyanígy nem volt köze a kereszténység elterjedésének sem a kereszténység megértéséhez. Éppen ez ebben a különös. Olyan titok ez, amelynek megfejtéséhez arra a kérdésre kell válaszolnunk, hogyan hat Krisztus az emberi lélekben? Amikor a szellemtudomány, a szellemi látó szemlélet felteszi magának ezt a kérdést, akkor egy olyan eseményre irányul a tekintete, amely valójában csakis szellemi látással közelíthető meg, és amely első pillantásra valóban teljes összhangban van az imént elmondottakkal. Látni fogjuk azonban, hogy a jövőben egyre inkább tudomásul kell vennünk, hogy elmúlt az az idő, amikor Krisztus a korábban jellemzett módon hatott, és eljött az ideje annak, amikor az embereknek meg kell érteniük, fel kell ismerniük Krisztust.

Ezért kell arra a kérdésre is választ találnunk, hogy miért előzte meg korunkat egy olyan kor, amikor a Krisztus-impulzus elterjedhetett anélkül, hogy az emberek megértették volna; anélkül, hogy felvették volna a tudatukba. Ezt egy esemény tette lehetővé. Ez az esemény, amelyre a tisztánlátó tudat utal: az úgynevezett pünkösdi esemény, a Szent Szellem leáradása. Ezért irányul az antropozófiai értelemben vett valódi Krisztus-impulzus által indíttatott szellemi látó tekintet először a pünkösdi eseményre, a Szent Szellem kiáradására. A pünkösdi eseménnyel foglalkozunk tehát először.

Mi történt a Földön a világ fejlődésének abban a pillanatában, amelyet – számunkra meglehetősen érthetetlen módon – elsősorban úgy ábrázolnak, mint a Szent Szellem leáradását az apostolokra? Ha szellemi látással vizsgáljuk meg a történteket, akkor szellemtudományos választ kapunk arra, hogy mit jelent az, amit úgy mondanak, hogy egyszerű emberek – amilyenek az apostolok is voltak – hirtelen különféle nyelveken kezdtek beszélni, mondanivalójukat a szellemi élet mélységeiből merítetve, amire addig nem tartották őket képesnek. Igen, a kereszténység, a keresztény impulzusok akkoriban oly módon kezdtek el terjedni, hogy ez nem függött annak az embernek a megértésétől, akinek a lelkén keresztül elterjedtek.

A pünkösdi eseményből kiindulva azután – a korábban jellemzett módon – kiárad a Földre a Krisztus-erő. Mi volt tehát a pünkösdi esemény? Ezt a kérdést tették fel a szellemtudománynak, és az erre a kérdésre adandó válasszal – a szellemtudományos válasszal arra a kérdésre, hogy „Mi volt a pünkösdi esemény?” – kezdődik az Ötödik evangélium. Holnap ezzel folytatjuk a szemlélődésünket.



[1]    Homérosz: Kr. e. 8. században élt görög költ?, az Íliász és az Odüsszeia szerz?je.

[2]    Szókratész (Kr. e. 470-399), Platón (Kr. e. 427-347), Arisztotelész (Kr. e. 384-322): ókori görög filozófusok.

[3]    Kelszosz (Kr. u. 2. század): görög gondolkodó, „Alethes logos” (Igaz szó) cím? m?vében a keresztény tanításokat támadta.

[4]    Marcus Aurelius Antoninus (Kr. u. 121-180): a Római Birodalom császára.

[5]    Quintus Septimius Florens Tertullianus (Kr. u. kb. 160-225):
a korai egyház egyik legbefolyásosabb személyisége.

[6]    Nikolausz Kopernikusz (1473-1543): lengyel csillagász. Nevéhez f?z?dik a heliocentrikus világkép kidolgozása.

[7]    Giordano Bruno (1548-1600): olasz dominikánus szerzetes, filozófus. Tanai miatt eretneknek nyilvánították és megégették.

[8]    Ernst Haeckel (1834-1919): német orvos, zoológus, filozófus. Németországban ? tette ismertté Darwin m?veit.

[9]    Rudolf Steiner: Reinkarnáció és karma (GA 135)

 

– Krisztiánia (Oslo), 1913. október 3.

Tegnap arról beszéltem, hogy azok a személyiségek, akiket általában Krisztus Jézus apostolainak neveznek, úgyszólván felébredtek abban a pillanatban, amelynek kiindulópontja az úgynevezett pünkösdi ünnep volt. Ezzel azonban nem akarom azt állítani, hogy az apostolok tudatában – teljes tudatában – rögtön oly módon lett volna jelen mindaz, amit az úgynevezett Ötödik evangélium tartalmáról el kell mondanom, mint ahogyan az most elhangzik. Igaz ugyan, hogy amikor a szellemi látó tudat elmélyed az apostolok lelkében, felismeri ezeket a képeket a lelkükben, az apostolokban azonban akkoriban még nem annyira képszerűen élt mindez, hanem – ha szabad ezt mondanom – életként, közvetlen átélésként, a lélek érzéseként és hatalmaként.

És mindaz, amit azután az apostolok el tudtak mondani  – amivel még az akkori görögöket is ámulatba ejtették -, mindaz, amivel elindították azt, amit keresztény fejlődésnek nevezünk, mindaz, amit a lélek hatalmaként, a kedély hatalmaként magukban hordoztak: mindez abból fakadt, ami az Ötödik evangélium eleven erejeként élt a lelkükben. Azért tudtak úgy beszélni, ahogy beszéltek, és azért tudtak úgy hatni, ahogy hatottak, mert elevenen élt a lelkükben mindaz, amit most mint Ötödik evangéliumot ismerünk meg, még ha akkor nem is önthették oly módon szavakba a mondanivalójukat, mint ahogy most kell beszélnünk az Ötödik evangéliumról. Megtermékenyültek a mindenható kozmikus Szeretet által, és ennek a hatása alatt működtek tovább. Az munkálkodott bennük, amivé Krisztus lett a Golgotai Misztérium után. És ezzel elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol az Ötödik evangélium értelmében beszélnünk kell Krisztus földi életéről.

A mai kor fogalmainak nem könnyű szavakba foglalni azt, amiről itt szó van. Szellemtudományos szemlélődéseink során szerzett fogalmainkkal és eszméinkkel azonban megközelíthetjük ezt a legnagyobb földi titkot. Ha meg akarjuk érteni a Krisztus-lényt, akkor szellemtudományos magyarázataink révén elnyert fogalmainkat némileg megváltozott formában kell alkalmaznunk a Krisztus-lényre.

A jobb megértés kedvéért induljunk ki abból, amit általában úgy neveznek: János Jordán-keresztelője. Az Ötödik evangéliumban Krisztus földi életére vonatkozóan ez úgy jelenik meg, mint a földi ember életében a fogantatás. Krisztus életét a keresztelőtől a Golgotai Misztériumig akkor értjük meg, ha ahhoz az élethez hasonlítjuk, amit az embrió él át az anyaméhben. Tehát ez a lény úgyszólván a Krisztus-lény magzati életét élte át a János-keresztelőtől a Golgotai Misztériumig. A Golgotai Misztériumot pedig úgy kell értenünk, mint a földi születést; tehát Jézus halálát Krisztus földi születésének. Tulajdonképpeni földi életét a Golgotai Misztérium után kell keresnünk, amikor – mint ahogy arra tegnap már utaltam – kapcsolatban volt az apostolokkal, akik akkor a szokásostól eltérő tudatállapotban voltak. Ez volt az, ami a Krisztus-lény voltaképpeni születését követte. Amit pedig mennybemenetelnek és azt követően a Szellem leáradásának szoktak nevezni, azt a Krisztus-lénynél úgy kell felfognunk, mint amikor az ember a halála után a szellemi világba távozik. Tehát Krisztus további élete a Föld szférájában a mennybemenetel vagy a pünkösd eseménye óta eltelt időben ahhoz hasonlítható, mint amit az emberi lélek az úgynevezett devachánban, a szellemi világban él át.

Látják, kedves barátaim, hogy a Krisztus-lényben egy olyan lény áll előttünk, akivel kapcsolatban teljesen meg kell változtatnunk az emberi élet egymást követő állapotaira vonatkozó, eddig elsajátított fogalmainkat. Egy rövid átmeneti idő után – amelyet általában tisztítótűznek vagy kamalokának nevezünk – az ember belép a szellemi világba, hogy ott felkészüljön a következő földi életére. Tehát halála után az ember szellemi életet él. Amit a Krisztus-lény a pünkösdi eseménytől kezdve átélt, az az Ő számára ugyanazt jelentette, mint az ember számára a szellemi világba való átmenet: Krisztus számára ez a Föld szférájában történő feloldódást jelentette. Ahelyett, hogy az emberhez hasonlóan a devachánba, egy szellemi területre lépett volna, a Krisztus-lény meghozta azt az áldozatot, hogy a saját egét úgymond a Földön állítsa fel, a Földön keresse. Az ember elhagyja a Földet, hogy lakhelyét – egy gyakori kifejezéssel élve – felcserélje az Éggel. Krisztus elhagyta az eget, hogy égi lakhelyét felcserélje a Földdel. Kérem önöket, nézzék ezt helyes megvilágításban, és azután kapcsolják hozzá az érzésbeli átélést, hogy mi is történt valójában a Golgotai Misztérium által, mi történt a Krisztus-lény által; hogy miben állt a Krisztus-lény tulajdonképpeni áldozata: tudniillik abban állt, hogy elhagyta a szellemi szférákat, azért, hogy a Földdel éljen és az emberekkel éljen a Földön, és hogy az általa hozott impulzus révén továbbvezesse az embereket, továbbvigye a fejlődést a Földön. Ebből már látható, hogy ez a lény a Jordán-keresztelő előtt nem tartozott a Föld szférájához. Az érzékfeletti szférákból jött le a Föld szférájába. És mindazt, amit a János-keresztelő és a pünkösdi esemény között átélt, át kellett, hogy élje ahhoz, hogy Krisztus mennyei lénye átváltozzék Krisztus földi lényévé.

Végtelenül sokat jelent ennek a titoknak a kimondása: a pünkösdi esemény óta a Krisztus-lény az emberi lelkeknél van a Földön; korábban nem volt az emberi lelkeknél a Földön. Az, amit a Krisztus-lény a János-keresztelő és pünkösd között átélt, azért történt, hogy egy isten szellemi világbeli lakhelye felcserélődhessen a földi szférában lévővel. Ennek azért kellett megtörténnie, hogy az isteni-szellemi Krisztus-lény olyan alakot ölthessen, amely lehetővé tette számára az emberi lelkekkel való közösséget. Miért történtek tehát a palesztinai események? Azért, hogy az isteni-szellemi Krisztus-lény olyan alakot ölthessen, amely lehetővé tette számára az emberi lelkekkel való közösséget a Földön.

Ez utal egyben arra is, hogy a palesztinai esemény egyedülálló a maga nemében, ahogyan arra már többször felhívtam a figyelmet: egy magasabb, nem földi lény alászállása a Föld szférájába, és e nem földi lény együtt maradása a Föld szférájával mindaddig, amíg a Föld-szféra, az ő hatására, megfelelően át nem alakul. Tehát ettől az időtől kezdve a Krisztus-lény a Földön fejti ki a hatását.

Ha a pünkösdi eseményt az Ötödik evangélium értelmében teljesen meg akarjuk érteni, akkor a szellemtudomány útján megismert fogalmakat kell segítségül hívnunk. Tudjuk, hogy a régi időkben misztériumbeavatások voltak, és hogy a beavatás által az emberi lelket felemelték a spirituális életben való részvételhez. A kereszténység előtti misztériumok közül a legszemléletesebbek az úgynevezett perzsa- vagy Mithras-misztériumok. A beavatásnak hét foka volt. A szellemi átélés magasabb fokozataiba beavatandót először ahhoz vezették, amit jelképesen „hollónak” neveztek. Azután „okkult”, vagyis „rejtőző” lett. A harmadik fokon „harcos”, a negyediken „oroszlán” lett, az ötödik fokon pedig népe nevét adományozták neki. A hatodik fokon „Naphős”, a hetediken „atya” lett. Az első négy fokról ma elegendő annyit elmondanunk, hogy az embert egyre mélyebb és mélyebb szellemi tapasztaláshoz juttatták. Az ötödik fokon megszerezte azt a képességet, hogy a tudata kitáguljon, mégpedig oly módon, hogy ez a kitágult tudat képessé tette őt arra, hogy egész népe szellemi őrzőjévé váljon. Ezért adományozták számára annak a népnek a nevét, amelyhez tartozott. Ha a régi misztériumokban valaki elérte a beavatás ötödik fokozatát, akkor bizonyos módon részt vett a szellemi életben.

Egy nemrég itt tartott előadás-sorozatomból bizonyára tudják, hogy a népeket a hierarchikus szellemi lények közül az arkangyalok vezetik. Ebbe a szférába emelkedett fel az ötödik fokozatú beavatott, hogy részt vegyen az arkangyalok életében. Szükség volt ezekre az ötödik fokú beavatottakra; a Kozmoszban volt rájuk szükség. Ezért létezett a Földön a beavatás ötödik foka. Ha egy ilyen személyiség beavatást nyert a misztériumokba, vagyis átélte mindazokat a lelki élményeket, és megkapta mindazokat a lelki tartalmakat, amelyek megfelelnek az ötödik foknak, akkor népének arkangyala mintegy lenézett erre a lélekre, és úgy olvasott benne, ahogy mi egy könyvben olvasunk, amely olyan dolgokat közöl számunkra, amiket tudnunk kell ahhoz, hogy egy bizonyos tettet végrehajthassunk. Az arkangyalok az ötödik fokú beavatottak lelkéből olvasták ki, hogy mire volt szüksége annak a bizonyos népnek. Ahhoz, hogy az arkangyalok megfelelő módon tudják vezetni a népeket, szükség van a Földön az ötödik fokot elért beavatottakra. Ezek a beavatottak közvetítenek a voltaképpeni népvezetők, az arkangyalok és a nép között. Úgyszólván felviszik az arkangyalok szférájába azt, amire ott szükség van ahhoz, hogy megfelelő módon vezethessék a népet.

Hogyan lehetett a régi, kereszténység előtti időben elérni ezt az ötödik fokot? Oly módon nem lehetett elérni, hogy a lélek az ember testében lakozott volna. Az ember lelkét ki kellett emelni a testéből. Éppen abban állt a beavatás, hogy kiemelték az ember lelkét a testéből. A lélek azután a testen kívül élte át azt, aminek révén részesült abban a tartalomban, amelyről az imént beszéltem. A léleknek el kellett hagynia a Földet, fel kellett emelkednie a szellemi világba azért, hogy elérhesse azt, amit el kellett érnie.

Aki elérte a régi beavatás hatodik fokát, a Naphős fokot, annak lelkében az lángolt fel, ami nem csupán egy nép vezetéséhez és irányításához szükséges, hanem ami több annál, mint egy nép vezetése és irányítása. Hogyha figyelemmel kísérik az emberiség fejlődését a Földön, láthatják, hogy népek keletkeznek és tűnnek el, láthatják, amint úgyszólván kicserélődnek. Miként az egyes emberek, úgy a népek is születnek és meghalnak. Amit azonban egy nép a Föld számára véghezvisz, azt az egész földi emberiség fejlődése érdekében meg is kell őrizni. Egy népet nem csupán vezetni és irányítani kell, hanem földi munkájának eredményét fenn is kell tartani, a nép életén túl. Ahhoz, hogy egy nép teljesítményét az arkangyaloknál magasabb fokú szellemek, a korszellemek, kiemelhessék a népből, szükség volt a hatodik fokot elért beavatottakra, a Naphősökre. Mert a magasabb világok lényei a Naphős lelkében olvashatták el azt, hogy mivel járult hozzá az adott nép az egész emberi nem fejlődéséhez. A Naphős tehát megszerezte az ahhoz szükséges erőt, hogy egy nép eredményeit átvigye az egész emberi nembe. Az egész Földön elterjedt az, ami a Naphősben élt. Ahogyan a régi misztériumok ötödik fokának eléréséhez a beavatandónak el kellett hagynia a testét ahhoz, hogy a szükséges tapasztalatokat megszerezze, úgy a leendő Naphősnek is el kellett hagynia a testét, és ebben az állapotban valóban a Napon kellett tartózkodnia.

Tudom, hogy a mai kortudat számára mindez szinte mesének hangzik, sőt talán ostobaságnak. Erre is érvényesek azonban Pál apostol szavai, miszerint ami az istenek szemében bölcsesség, az az emberek számára gyakran ostobaság. Tehát beavatása folyamán a Naphős együtt élt az egész Naprendszerrel. A Nap volt a lakhelye, ugyanúgy, ahogy az átlagember a Földön, mint saját égitestén él. Míg bennünket hegyek és folyók vesznek körül, addig a Naphőst, beavatása során, a Naprendszer bolygói. Beavatása közben a Naphősnek a Napon kellett tartózkodnia. Ezt a régi misztériumokban a fizikai testen kívüli állapotban lehetett csupán elérni. Amikor a beavatott visszatért a testébe, emlékezett arra, amit a testén kívül élt át, és ezt, mint hatóerőt, fel tudta használni az egész emberiség üdvére. Tehát a Naphősök beavatásuk folyamán elhagyták a testüket, és a megfelelő erők felvétele után újból visszatértek a fizikai testükbe. Visszatérésük után a lelkük rendelkezett azokkal az erőkkel, amelyek képesek voltak egy nép munkáját beemelni az egész emberiség fejlődésébe.

És vajon mit éltek át a Naphősök a három és fél napig tartó beavatásuk alatt? Mit éltek át, mialatt – nyugodtan élhetünk ezekkel a szavakkal – nem a Földön jártak, hanem a Napon? A Krisztussal való közösséget élték át, aki a Golgotai Misztérium előtt még nem volt a Földön! A régi Naphősök valamennyien így jutottak el a Nap-szférába, mert a régi időkben csak így lehetett átélni a közösséget Krisztussal. Krisztus abból a világból szállt le a Földre, ahová a régi beavatottaknak el kellett jutniuk beavatásuk során. Elmondhatjuk tehát, hogy azt, amit a régi időkben kizárólag beavatással és kevesek érhettek csupán el, azt a pünkösdi napokban mintegy természetes esemény révén kapták meg Krisztus apostolai. Míg régebben az emberi lelkeknek kellett felemelkedniük Krisztushoz, addig most Krisztus szállt alá az apostolokhoz. És az apostolok bizonyos tekintetben olyan lelkekké váltak, akik magukban hordozták azt a tartalmat, amivel a régi Naphősök is rendelkeztek. A Nap szellemi ereje árasztotta el ezeknek az embereknek a lelkét, és ez ettől kezdve tovább hatott az emberiség fejlődésében. Azért, hogy ez megtörténhessék, hogy egy teljesen új erő jöhessen a Földre: ezért kellett a palesztinai eseménynek, a Golgotai Misztériumnak megtörténnie.

De miből nőtt ki Krisztus földi léte? A legmélyebb szenvedésből, egy minden emberi képzeletet felülmúló szenvedésből. A megfelelő fogalmak megalkotásához ismét túl kell jutnunk a jelenlegi tudat bizonyos ellenállásán. Az Ötödik evangélium magyarázatához egy kis kitérőt kell tennem.

Nemrég megjelent egy könyv, amelyet azért ajánlok szíves figyelmükbe, mert azt bizonyítja, hogy egy szellemiekben rendkívül gazdag ember is milyen badarságokat képes mondani szellemi dolgokkal kapcsolatban. Maurice Maeterlinck[1] „A halál” című könyvéről van szó. Ebben a könyvben, több más képtelenség mellett, azt állítja a szerző, hogy amikor az ember már meghalt, nem szenved, hiszen akkor ő már egy szellem, nincs fizikai teste. Egy szellem pedig nem képes szenvedni. Egyedül a test az, ami szenved. – Tehát Maeterlinck, ez a szellemdús ember, abban a tévhitben ringatja magát, hogy csak a fizikum képes a szenvedésre, ezért a halott nem szenvedhet. Nem veszi észre az állításában rejlő fenomenális, szinte hihetetlen értelmetlenséget: miszerint csak a fizikai erőkből és vegyi anyagokból álló fizikai test tud szenvedni. Mintha a szenvedés a fizikai anyagokhoz és erőkhöz kötődne! Az anyagok és erők egyáltalán nem szenvednek. Ha szenvednének, akkor a kőnek is szenvednie kellene. A fizikai test nem képes a szenvedésre; ami szenved, az a szellem, a lelkiség. Mára már odáig jutottunk, hogy az emberek a legegyszerűbb dolgok esetében is pont az ellenkezőjét gondolják annak, mint ami a dolog valódi értelme. Ha a szellemi élet nem tudna szenvedni, akkor nem létezne a kamalokaszenvedés. Éppen abban áll a szenvedés a kamalokában, hogy a szellem (lélek) nélkülözi a fizikai testet. Aki úgy véli, hogy a szellem nem képes a szenvedésre, az nem képes megfelelő képzetet alkotni arról a mérhetetlen szenvedésről sem, amelyet a Krisztus-szellem a palesztinai évek alatt élt át.

Mielőtt azonban erről a szenvedésről beszélnék, még valami másra is fel kell hívnom a figyelmüket. Tudatosítanunk kell magunkban azt, hogy a Jordán folyóbeli János-keresztelőkor egy olyan szellem szállt le a Földre és élt utána három évig egy földi testben, majd élte át ebben a testben a halált a Golgotán, amely szellem a János-keresztelő előtt a földi viszonyoktól teljesen eltérő körülmények között élt. És mit jelent az, hogy a földi viszonyoktól teljesen eltérő körülmények között élt? Antropozófiai kifejezéssel élve ez azt jelenti, hogy ennek a szellemnek nem volt földi karmája. Kérem, tartsák szem előtt, hogy mit is jelent ez! A Názáreti Jézus testében egy olyan szellem élt három éven keresztül, amely anélkül teljesítette be ezt a földi életutat, hogy hordozott volna a lelkében földi karmát. Ennek a ténynek a figyelembevételével a Krisztus által átélt földi tapasztalatok és élmények egészen más jelentőséget kapnak, mint egy emberi lélek tapasztalatai. Amikor szenvedünk, amikor ilyen vagy olyan tapasztalatokat szerzünk, akkor tudjuk, hogy szenvedésünk a karmán alapul. A Krisztus-szellem esetében azonban ez nem így volt. Úgy kellett átélnie a földi tapasztalatait, hogy nem terhelte karma. Mi volt tehát ez az Ő számára? Karmikus ok nélküli szenvedés, meg nem érdemelt, ártatlan szenvedés! Az Ötödik evangélium, az antropozófus evangélium megmutatja, hogy a három évig tartó Krisztus-élet az egyetlen olyan földi testben leélt élet, amely karma nélkül ment végbe; amelyre a karma fogalma, emberi értelemben, nem alkalmazható.

Az Ötödik evangélium további tanulmányozása során még valami mást is felismerünk ezzel a három évig tartó élettel kapcsolatban. Ez a három évig tartó földi élet, amelyet embrionális életként jellemeztünk, nem teremtett karmát, nem terhelte meg magát bűnnel. Egy olyan élet zajlott le tehát ez alatt a három év alatt a Földön, amely nem a karma következménye volt, de nem is teremtett karmát. Hogyha ezeket a fogalmakat és eszméket a szó legmélyebb értelmében magunkévá tesszük, akkor számos olyan dolgot meg fogunk érteni a palesztinai, valóban rendkívüli eseményekből, amelyek különben, sok tekintetben, érthetetlenek maradnának. Megértésükhöz sok részletet kell összeillesztenünk. Milyen sok önmagának ellentmondó magyarázat látott napvilágot, és milyen sok félreértés adódott belőlük! És mégis, milyen sok impulzust adott az emberiség fejlődésének! Az emberek azonban nem mindig a valódi, mély jelentőségük szerint fogják fel a dolgokat. Egyszer majd másként fognak beszélni minderről. Akkor, amikor majd belátják a mérhetetlen jelentőségét annak, amire az imént rámutattam: miszerint egy olyan három évig tartó földi élet áll előttünk, amely karma nélkül zajlott le.

Az ember sokszor gondolkodás nélkül megy el a mélységesen jelentős dolgok mellett. Néhányan önök közül valószínűleg hallottak már Ernest Renan „Jézus élete” című, 1863-ban megjelent könyvéről. Ezt a könyvet el lehet olvasni anélkül, hogy az írás valódi jelentőségét figyelembe vennénk. Az emberek a későbbiekben talán elcsodálkoznak majd azon, hogy milyen sokan olvasták el ezt a könyvet anélkül, hogy észrevették volna azt, ami ebben a könyvben valóban különleges és figyelemre méltó. Ebben a könyvben az a rendkívüli, hogy a magasztos ábrázolás és a ponyvaregény egyvelege. Egyszer majd a legnagyobb furcsaságnak fogják tekinteni, hogy ezt a két dolgot, a szép leírást és a ponyvaregényt, össze lehet vegyíteni egymással. Olvassák el ennek tudatában Ernest Renan könyvét; olvassák el, hogy mit csinál Krisztusból, aki az ő számára természetesen főleg Krisztus Jézus. Hőst csinál belőle, aki eleinte igen jó szándékú, az emberiség nagy jótevője, később azonban magával ragadja a nép lelkesedése; egyre inkább enged a nép akaratának, annak, amit az hallani akar.

Ernest Renan felnagyítva alkalmazza Krisztusra azt, amit kicsiben gyakran vetnek például a mi szemünkre is. Megesik, hogy amikor emberek valaminek az elterjedését látják, például az antropozófiáét, akkor a következő módon bírálják a tanítót: kezdetben a jó szándék vezette, később azonban jöttek a gonosz hívek, akik hízelegtek neki és elrontották. Beleesett abba a hibába, hogy azt mondta, amit a hallgatók hallani akartak. – Ily módon bánik Renan is Krisztus életével. Nem átallja Lázár feltámasztását csalásként feltüntetni, amit Krisztus Jézus azért tűrt el, mert jó agitációs eszköznek tartotta. Nem átallja Krisztus Jézust a düh, a szenvedély rabjának, a népösztön szolgájának ábrázolni. Ettől lesz ponyvaregény jellegű ez az egyébként színvonalas leírásokat is tartalmazó könyv. Az a különös, hogy egy egészséges érzületű ember tulajdonképpen meg kellene, hogy döbbenjen, ha egy olyan lényt ábrázol, akinek kezdetben a legjobb szándékai voltak, végül azonban áldozatul esett a nép ösztöneinek és szemet hunyt mindenféle csalás felett. Renan azonban egyáltalán nem döbben meg, hanem szép, magával ragadó szavakkal ecseteli ezt a személyiséget. Érdekes, ugye? – Jó példa azonban arra, hogy milyen erős az emberi lelkek vonzódása Krisztushoz, teljesen függetlenül attól, hogy megértik-e Őt vagy sem; akkor is, ha semmit sem értenek belőle. Ez odáig fajulhat, hogy valaki ponyvaregényt ír Krisztus életéről, és ennek ellenére, a csodálat szavaival, mégis felhívja az emberek figyelmét erre a személyiségre. Ezek a dolgok kizárólag egy olyan lénnyel kapcsolatban lehetségesek, aki úgy lépett be a Föld-fejlődésbe, mint a Krisztus-lény. Krisztus sok karmát teremtett volna a három földi esztendő alatt, ha úgy él, ahogyan Renan ábrázolta. A következő napokban azonban látni fogjuk, hogy egy ilyen ábrázolásnak egyszerűen szerte kell foszlania, mert nyilvánvalóvá válik, hogy a Krisztus-élet nem hozott magával, de nem is teremtett karmát. Erről az Ötödik evangélium tesz tanúbizonyságot.

János Jordán-keresztelője tehát olyasvalami volt, amit a földi ember fogantatásához hasonlíthatunk. Az Ötödik evangélium elmondja, hogy a Lukács-evangélium szavai helyesen adják vissza mindazt, ami egy fejlett tisztánlátó tudat számára hallható lett volna mint az ott lejátszódó titok kozmikus kifejeződése. Az Égből hallatszó szavak valóban így hangzottak: „Ez az én szerelmetes fiam, ma nemzettem Őt.” Ezek a Lukács-evangélium szavai[2], és helyesen adják vissza azt, ami akkor történt: Krisztusnak a Föld-lénybe történő nemzését, fogantatását. Ez történt a Jordánnál.

Egyelőre tekintsünk el attól, hogy milyen földi személyiségbe szállt le a Krisztus-szellem a János-keresztelőnél. Erről majd a következő napokban beszélünk. Ma ahhoz tartsuk csupán magunkat, hogy a Názáreti Jézus volt az, aki odaadta a testét a Krisztus-lénynek. A visszafelé irányuló tisztánlátó tekintet segítségével azt olvashatjuk az Ötödik evangéliumban, hogy a Krisztus-lény nem kapcsolódott teljesen a Názáreti Jézus testéhez; hogy a Krisztus-lény, földi vándorútja első pillanatától kezdve, laza kapcsolatban volt csupán a Názáreti Jézus testével. Ez a kapcsolat nem olyan volt, mint ahogyan más emberek esetében kapcsolódik egymáshoz a testiség és a lélek – amikor is a lélek teljesen benne lakik a testben -, hanem olyan, hogy a Krisztus-lény bármikor, ha szükséges volt, elhagyhatta a Názáreti Jézus testét. Mialatt a Názáreti Jézus teste valahol aludni látszott, a Krisztus-lény elment szellemileg oda, ahova éppen szükséges volt.

Az Ötödik evangéliumból kitűnik, hogy olyankor, amikor a Krisztus-lény megjelent az apostoloknak, nem minden esetben volt jelen egyúttal a Názáreti Jézus teste is; gyakran történt az, hogy a Názáreti Jézus teste ott maradt valahol, és csupán a szellem, a Krisztus-szellem jelent meg az apostoloknak. Úgy jelent meg azonban, hogy az apostolok a szellemi jelenséget összetéveszthették a Názáreti Jézus testével. Észleltek ugyan valami eltérést, de az olyan csekély volt, hogy nem minden esetben vették észre. A négy evangéliumban ez nem nagyon szembetűnő, az ötödik azonban világosan elmondja. Az apostolok nem tudtak mindig különbséget tenni aközött, hogy Krisztus a Názáreti Jézus testében vagy szellemi lényként van-e velük. A különbség nem volt mindig világos számukra; nem mindig tudták, hogy az egyik vagy a másik eset áll-e fenn. A jelenséget többnyire Krisztus Jézusnak tartották – éppenséggel nem sokat gondolkodtak a dolgon -, vagyis a Krisztus-szellemnek, ameny-nyiben Őt mint olyat, felismerték a Názáreti Jézus testében. A három évig tartó földi élet során azonban az történt, hogy a szellem egyre szorosabban hozzákötődött a Názáreti Jézus testéhez; a Krisztus-lény mint éteri lény egyre hasonlóbbá lett a Názáreti Jézus fizikai testéhez.

Figyeljük meg, hogy a Krisztus-lényre vonatkozóan megint valami más történt, mint a közönséges ember testének esetében. Ahhoz, hogy ezt megértsük, idézzük fel a következőt: a közönséges ember egy mikrokozmosz a makrokozmosszal szemben, az egész makrokozmosz kicsinyített képmása, mert ami az ember fizikai testében kifejeződik, amivé az ember a Földön lesz, az az egész Kozmoszt letükrözi.

A Krisztus-lénynél ennek éppen az ellenkezője áll fenn.  A makrokozmikus Naplény az emberi mikrokozmosz alakja szerint formálja magát. Összehúzódik, összeszűkül, egyre jobban összepréseli magát; mindinkább hasonlóvá válik az emberi mikrokozmoszhoz. Éppen a fordítottja történik, mint a közönséges ember esetében.

Krisztus földi életének kezdetén – rögtön a Jordán-keresztelő után – volt a leglazább ez a kapcsolat a Názáreti Jézus testével. A Krisztus-lény ekkor még egészen a Názáreti Jézus testén kívül volt. Az, amit Krisztus ebben az időben a földi vándorlásai során véghezvitt, még valami egészen földöntúli volt. Úgy gyógyított, ahogyan semmilyen emberi erő nem gyógyít. Olyan behatóan szólt az emberekhez, ahogyan csak isteni erővel lehet szólni. Az önmagát mintegy a Názáreti Jézus testéhez láncoló Krisztus-lény mint földöntúli Krisztus-lény hatott. Egyre hasonlóbbá tette azonban magát a Názáreti Jézus testéhez, egyre jobban belepréselődött, belehúzódott a földi körülményekbe, és ezzel párhuzamosan átélte az isteni erő fokozatos visszahúzódását. Ezt élte át a Krisztus-lény, miközben fokozatosan hasonult a Názáreti Jézus testéhez; egy olyan fejlődést, amely bizonyos vonatkozásban visszafejlődés volt. A Krisztus-lénynek éreznie kellett, amint a Názáreti Jézus testéhez hasonulva mindinkább elhagyja Isten hatalma és ereje. Istenből fokozatosan ember lett.

Mint aki mérhetetlen kínok között látja teste fokozatos elsorvadását, úgy látta eltűnni isteni tartalmát a Krisztus-lény, miközben mint éteri lény egyre hasonlóbbá vált a Názáreti Jézus fizikai testéhez; míg végül olyannyira hasonló lett hozzá, hogy félelmet tudott érezni, akár egy ember. Erről a többi evangélium is hírt ad: amikor Krisztus Jézus felment tanítványaival az Olajfák hegyére, a Názáreti Jézus testében lévő Krisztus-lény homlokát kiverte a félelem verítéke. Ez volt az emberré válás, Krisztus egyre emberibbé és emberibbé válása, a Názáreti Jézus testéhez történő hasonulás. Amilyen mértékben ez az éteri Krisztus-lény egyre hasonlóbbá vált a Názáreti Jézus testéhez, ugyanolyan mértékben lett Krisztus emberré. Elhagyták az Isten szellemi csodatévő erői. És itt látjuk magunk előtt a Krisztus-lény egész szenvedéstörténetét, amely már nem sokkal azután elkezdődött, hogy a Jordán-keresztelő megtörtént, hogy gyógyította a betegeket, hogy isteni erejével kiűzte a démonokat, aminek láttán az ámuló emberek azt mondták: ember ilyet még nem tett a Földön. – A Krisztus-lény ekkor még alig hasonult a Názáreti Jézus testéhez. A Krisztus-lény az őt körülvevő emberek csodálatától és ámulatától odáig jutott a három év alatt, hogy olyan mértékben hasonult a Názáreti Jézus testéhez, hogy a Názáreti Jézusnak ebben a törékeny testében, amelyhez hasonult, nem tudott már válaszolni Pilátus, Heródes és Kajafás kérdéseire. Annyira hasonlóvá lett a Názáreti Jézus testéhez, ehhez az egyre gyengébbé és gyengébbé váló, egyre jobban erejét vesztő testhez, hogy a zsidók főpapjának kérdésére: Azt mondtad, hogy lerombolod a templomot és három nap alatt újra felépíted? – a Krisztus-lény a Názáreti Jézus törődött testéből nem tudott már válaszolni; és néma maradt Pilátus kérdése hallatán is: Te mondtad, hogy a zsidók királya vagy? – Ez volt a passió, a szenvedés útja: a Jordán-keresztelőtől a tehetetlenségig. És a bámuló tömeg – amely korábban a Krisztus-lény földöntúli csodatévő erejét dicsőítette – nem sokkal később már a kereszt előtt gúnyolta az emberré lett Isten erőtlenségét: Ha isten vagy, szállj le a keresztről. Másokon segítettél, most segíts saját magadon! – Az isteni hatalom teljétől a tehetetlenségig vezető út: ez volt Isten szenvedésének útja. Az emberré lett Isten mérhetetlen szenvedésének útja, amely párosult az emberiségért érzett szenvedéssel; az emberiségért, amely a Golgotai Misztérium idejére odáig jutott, amire tegnap utaltunk: az intellektuális fejlődés magaslatára.

Ez a fájdalomelszenvedés szülte meg azonban azt a szellemet, amely pünkösdkor kiáradt az apostolokra. Ebből a fájdalomból született meg a mindenható kozmikus Szeretet, aki a Jordán-keresztelőnél leszállt a földöntúli, mennyei szférákból a földi szférába; aki hasonlóvá lett az emberhez, egy emberi testhez; aki végigélte az ember által el nem gondolható szenvedést, és átélte a legmagasabb, az isteni tehetetlenség pillanatát, hogy megszülhesse azt az impulzust, amelyet azután Krisztus-impulzusként ismerünk az emberiség további fejlődése során.

Ezek azok a dolgok, amelyeket szem előtt tartanunk, ha meg akarjuk érteni a Krisztus-impulzus teljes jelentőségét, amelyet a jövőben meg kell érteni, mert ez az emberiség számára szükséges ahhoz, hogy kultúrfejlődésében továbbhaladhasson.



[1] Maurice Maeterlinck (1862-1949): belga flamand származású, francia nyelv?, irodalmi Nobel-díjas drámaíró, költ?, esszéíró.

[2]    Lk 3,22. (Rudolf Steiner nem szó szerint idézi az evangéliumot. – a szerk.)

 

– Stuttgart, 1913. november 23.

Ma először a Jézus és nevelőanyja között lezajlott beszélgetésről fogunk beszélni. A nevelőanya fokozatosan felküzdötte magát nevelt fia megértéséhez. Hatalmas változás ment végbe benne. A szellemi világokból leszállt reá a másik Mária, Jézus vér szerinti anyjának a szelleme, és betöltötte a lelkét. A Golgotai Misztérium szellemtudományos kutatás révén történő valódi megértése szempontjából mérhetetlenül fontos jelentőséggel bír a Jézus és nevelőanyja között lezajlott beszélgetés. Az anya egyre jobban megértette Jézust. Ezt a megértést inkább egyfajta érzésbeli megértésnek nevezhetjük. Jézus most már beszélhetett arról a háromszoros bánatról, amelyet meg kellett tapasztalnia. Az elmondottakat mintegy a lelkében tizenkét éves kora óta felgyülemlett élmények összefoglalásának tekinthetjük. Elmondta nevelőanyjának a tizenkét és tizennyolc éves kora között átélt eseményeket. Beszélt Bath-Kol hatalmas tanításairól. Elmondta, hogy senki sem lett volna képes őt megérteni; senkivel sem beszélhetett arról, ami a lelkére nehezedett. Feltárta anyja előtt, hogy még ha meg is szólalnának a régi tanítások, nem lenne senki, aki megértené azokat.

Majd fájdalmas élményeinek második fajtájáról beszélt. Elmondta az omladozó pogány oltárnál történteket: hogy betekintést nyert a régi misztériumokba, ahol az isteni-szellemi lények még közvetlenül alászálltak az emberekhez, és hogy ebben a tekintetben is hanyatlás következett be. A régi, jó pogány istenek helyett démonok vesznek részt az áldozati szertartásokon. Beszélt a nagy kozmikus eseményekről, a bizonyos módon megfordított Miatyánkról. Egészen rendkívüli volt ez a beszélgetés. Jézus arról is beszélt, hogy látnia kellett, amint Lucifer és Arimán az esszénusok kapuitól azokhoz menekülnek, akik nem tudták vállalni a rend szigorú szabályait. Jézus beszámolt mindenről. Olyan volt ez, mint egész addigi életének feltárása. Ennek a beszélgetésnek éppen az adja a különleges jelleget, hogy az elbeszélés során elhangzott szavak nem pusztán szavak; ezek a szavak nem csupán azt tartalmazták, amit a szavak általában tartalmaznak, hanem amit Jézus mondott, az maga volt a szavakba öntött legbenső élmény; a szavakban kifejezett fájdalom és szenvedés, átváltozva végtelen szeretetté; fájdalom, amely szeretetté és jóakarattá változott. Realitásként áramlottak át ezek a szavak az anyához. Mintha magának a léleknek egy darabja lett volna az, ami most Jézustól eltávozott, és átáradt a nevelőanyához. Néhány órába sűrűsödött össze mindaz, ami több volt, mint csupán egy élmény. Egy kozmikus élmény volt ez, a szó legszorosabb értelmében. Bár a Názáreti Jézus csupán szavakat mondott ki, ezekben a szavakban azonban benne volt lelkének egy része is. Sok mindenről kellene még beszélni, ha mindazt jellemezni szeretnénk, amit az Akasha-krónika nyújt számunkra. A beszélgetés során világossá vált Jézus lelke számára, hogy hova jutott az emberiség fejlődése. Ekkor derengett fel benne egyre világosabban, hogy Zarathusztra lelke él benne. Érezte, hogy annak idején Zarathusztraként ő is részt vett az emberiség fejlődésében. Jézus nem úgy fejezte ki magát, ahogyan most én szólok önökhöz, hanem oly módon, ahogy azt az anyja megérthette. Amit akkor érzett, az feltárta előtte az emberiség fejlődésének titkát. Semmihez sem hasonlítható az a benyomás, amelyben Jézusnak a beszélgetés során része volt. Beszélt arról is, hogy az ember minden életkorának megvannak a maga meghatározó erői, és hogy ennek igen nagy a jelentősége. Volt egyszer az emberiség fejlődésének egy korszaka, az óind kultúra, amikor az emberek azáltal lettek különösen naggyá, hogy egész életüket áthevítették az első gyermekévek napszerű erői. Ezekből az erőkből még ma is megtalálható bennünk valami életünk első hét évében.

A második korszakot, az óperzsa kort, azok az erők hatották át, amelyek ma az ember hetedik és tizennegyedik életéve között működnek.

Jézus tekintete ezután a harmadik korszakra irányult, az egyiptomi korra, amikor azok az erők uralkodtak, amelyek most az ember tizennégy és huszonegy éves kora között tevékenyek; abban az időszakban, amikor az egyes ember fejlődésében az érzőlélek játszik döntő szerepet. Az egyiptomi korban virágzott a csillagászat és a matematika tudománya.

És ekkor felmerült Jézusban a kérdés: Milyen korszakban élünk most? Mit él át az ember huszonegy és huszonnyolc éves kora között? Úgy találta, hogy azok az erők, amelyek a külső életet uralják, amelyek a görög-latin kultúrára hatnak, még az előző erők. A Názáreti Jézus előtt ott állt az egyes emberi élet értelme, a maga teljes súlyával. Huszonnyolc és harmincöt éves kora között az ember átlép élete középpontján. Ekkor már nincsenek új életerők, az istenektől öröklött erőket kimerítette. A felfelé ívelő erők, amelyek ez idáig jelen voltak, az élet közepére felemésztődtek. Mi legyen most? Sehol nem mutatkozott valami új, amiből az emberiség számára erő származhatna. Az emberiség elhal, elsorvad, ha nem történik valami új. Jézusnak egy bizonyos idő alatt át kellett élnie ezt a válságot, majd eloldódott tőle a Zarathusztra-Én, amelynek jelenléte csupán röviddel ezt megelőzően villant fel benne. Mintegy oly módon azonosult az emberiség fejlődésével, hogy a Zarathusztra-Én, a szavai folytán, átment az anyához. Csupán a három burok maradt vissza, és Jézus újból azzá lett, aki tizenkét éves korában volt, ám gazdagodva mindazzal, amit Zarathusztra élményei által felvett magába. Egyfajta impulzus vonzotta a Jordán folyóhoz, Keresztelő Jánoshoz. És ott leszállt a Názáreti Jézusra az, aminek fiatalítóan kellett beleáradnia az emberiségfejlődésbe azért, hogy az emberiség ne sorvadjon el: a Krisztus-lény. A Krisztus-impulzus egy olyan korban érkezett az emberekhez, amikor azok a legkevésbé lehettek felkészülve a befogadására. Érzésükkel, kedélyükkel vonzódtak Krisztushoz, ám a megelőző korok bölcsességéből és erőiből már semmi sem volt jelen. Krisztus ezért kezdetben csupán mint erő hatott, nem mint tanító. Az emberiség azonban ma már nem áll különösen távol a Krisztus-impulzus megértésétől.

Krisztus hatása nem függött attól, hogy megértik-e. A Krisztus-lény három éven keresztül ereszkedett alá a Názáreti Jézusba. Az, hogy egy Isten emberi testet öltött, nem csupán az emberek ügye volt, hanem egyszersmind a magasabb hierarchiáké is. Mindaddig egyetlen isten sem tapasztalta meg az emberi testben történő megtestesülést. Ez a megrendítő: hogy egy isten emberi testben élt három évig. Ez azonban szükséges volt annak érdekében, hogy az ember felemelkedése újból lehetséges legyen.

A Krisztus-lény eleinte csak lazán kapcsolódott a Názáreti Jézus testéhez, ez a kapcsolódás azonban fokozatosan – egészen a kereszthalálig – egyre szorosabb lett. A szellemi dolgok megértését illetően az emberiség azóta sem lépett előre. Különben nem jelenhetne meg egy olyan könyv, mint Maeterlinck „A halál” című műve. Ez bizony egy balga írás. Az áll benne, hogy ha az ember elhagyja a testét, akkor már csupán szellem, akkor már nem képes a szenvedésre. – Ez pontosan az ellenkezője annak, ami az igazság. Mindig a szellem szenved, nem a test. Minél emelkedettebb az individualitás, annál fokozottabb a fájdalom, az érzés. Ezért lehetetlen a mai ember számára a megtestesült Isten elszenvedett fájdalmának megértése.

Jézust az asszonyok egyike a sírban kereste. Ő azonban akkor már szellemtestében volt, nem lehetett fizikai érzékszervekkel megtalálni. A középkori keresztes hadjáratok úgymond a megismétlődései voltak ugyanennek a keresésnek. Ez a keresés ugyanolyan hiábavalónak bizonyult. Éppen a keresztes háborúk idején léptek színre a német misztikusok, akik azonban a helyes módon keresték a kapcsolatot Krisztussal. Krisztus ott is hatott, ahol nem ismerték a tanításait; mint erő hatott az egész emberiségben.

A Jordán keresztelő után Krisztus még csak lazán kapcsolódott Jézus testéhez. Az első, akivel találkozott, Lucifer volt. Lucifer minden erőt bevetett, amivel egy lényben fel lehet kelteni a nagyravágyást. „Ha elismersz engem, neked adom a Föld minden birodalmát.” Ezt a támadást Krisztus gyorsan visszaverte. A második kísértés alkalmával Lucifer és Arimán együtt igyekeztek félelmet és rettegést kelteni Krisztusban. „Vesd le magad…”

A harmadiknál Arimán egyedül szólította fel Krisztust: „Mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré!” Arimán ezen felszólításával kapcsolatban maradt egy megoldatlan rész; a kérdés nem lett maradéktalanul megválaszolva. Az, hogy ez nem történhetett meg, összefügg a Föld fejlődésének legbensőbb erőivel, amennyiben az emberek ehhez tartoznak.

Ebben egy olyan dolog rejlik, mint a pénz kérdése. A pénz kérdése összefügg Arimán felszólításával. Arimán megőrizte Krisztus Jézus fölötti hatalmának egy részét. Ez mutatkozik meg Iskarióti Júdás révén. Júdás árulása a megválaszolatlan kérdés utóhatása.

Azután arról volt még szó, hogy kizárólag a Nap elsötétülése mellett történhetett meg az, hogy a Krisztus-impulzus a kereszthalálkor egyesült a Földdel. Hogy ez a napfogyatkozás volt-e vagy valami más, ezt ma még nem lehet biztosan megmondani. Végezetül egy nyomatékos kérés hangzott el azzal kapcsolatban, hogy az elhangzott közléseket kezeljék diszkréten.

– Berlin, 1913. november 4.

A megfelelő módon végzett okkult tanulmányok ma lehetővé teszik, hogy bizonyos módon megismerjük azt, amit Ötödik evangéliumnak nevezhetünk. Ha lelkük figyelmét arra irányítják, ami az elmúlt években a Golgotai Misztériumról elhangzott, akkor a négy evangélium magyarázata során bizonyára találkoztak számos olyan kérdéssel is, amelyeket nem találhatnak meg az evangéliumokban, ha a Krisztus Jézus életét bemutató közléseket olvassák. Elég, ha csak a két Jézus-gyermek történetét említem. Van azonban még sok minden más is, ami ma a tisztán szellemi feljegyzésekben megtalálható, és olyannyira fontos korunkban, hogy szükségszerű, hogy az arra felkészült lelkek ezeket fokozatosan megismerjék. Egyelőre azonban a köreinkben kell maradnia annak, amit ezekből a forrásokból merítve elmondok. Mindezek ellenére fogják fel úgy az elmondottakat, hogy azoknak az a rendeltetése, hogy beáradjon korunk lelkeibe; hogy Krisztus Jézus működéséről az eddig lehetségesnél áttekinthetőbb képet nyújtson.

Az előző előadás bevezetőjében elmondottak alapján valószínűleg kialakult önökben az a benyomás, hogy korunkban Krisztus Jézus alakjának egy sokkal tudatosabb megértése szükséges, mint az előző korokban. Arra az ellenvetésre, hogy a keresztény fejlődés ellen való vétek lenne, hogyha újabb részletei tárulnának fel Krisztus Jézus életének, hadd említsem meg emlékeztetőül a János-evangélium záró sorait, ahol kifejezetten az áll, hogy az evangéliumokban a megtörtént eseményeknek csupán egy részét jegyezték fel; és hogy képtelenség volna a világon annyi könyvet előállítani, amibe mindaz leírható lenne, ami történt. Az ilyen dolgokból meríthetünk erőt és bátorságot ahhoz, hogy egy olyan korban, amelyben arra szükség van, újabb részleteket közöljünk Krisztus Jézus életéből. Valóban szűkkeblűség, ha ez ellen tiltakoznak.

Most pedig szeretném önöket emlékeztetni arra, amiről már gyakran szó volt ezen a helyen is: miszerint időszámításunk kezdetén két Jézus-gyermek született. Ezt már tudjuk, és tudjuk azt is, hogy az egyik Jézus-gyermekben Zarathusztra Énje, szellemi lénye öltött testet, és hogy ez a Jézus-gyermek azután, körülbelül tizenkét éves koráig, együtt élt Zarathusztra szellem-lényével, egészen addig az időpontig, amit a Lukács-evangélium úgy ír le, hogy Jézust a szülei elvitték Jeruzsálembe, ahol elveszítették, majd amikor megtalálták, Jézus az írástudók között ült, és a szülei, valamint a körülötte lévők legnagyobb ámulatára, úgy magyarázta nekik az Írást, ahogyan arra maguk az írástudók voltak hivatottak. Felhívtam már a figyelmet arra, hogy a Lukács-evangéliumnak ez a jelenete valójában arra utal, hogy Zarathusztra Énje, amely mintegy tizenkét évig az egyik Jézus-gyermekben élt, ekkor átköltözött a másik, ugyancsak tizenkét éves Jézus-gyermekbe, aki addig szellemében egészen más volt. Ettől kezdve a Dávid házának nátháni ágából származó Jézus-gyermek áll előttünk, akiben tizenkét éves koráig nem a Zarathusztra-Én élt, most azonban magába fogadta azt.

Az Akasha-krónikában olvasva további bepillantást nyerhetünk az immár Zarathusztra-Énnel élő Jézus-gyermek életébe. Jézus életében három időszakot különböztethetünk meg. Az első időszak tizenkét éves korától körülbelül tizennyolc éves koráig, a második tizennyolctól huszonnégy éves koráig tartott, a harmadik pedig huszonnégy éves korától addig az időpontig, amelyet János-keresztelőként ismerünk, tehát körülbelül harmincéves koráig.

Gondolják csak el, hogy ez a Jézus-gyermek, aki most, tizenkét éves korában magába fogadta a Zarathusztra-Ént, olyan individualitásként lép a zsidó nép írástudói elé, mint aki elemi tudással bír a zsidó tanítások lényegéről, az ősi héber törvények alapjairól, és minderről hozzáértéssel képes beszélni. Ennek a Jézus-gyermeknek a lelkében tehát ott élt az óhéber világ. Főként az élt benne, amit a héber nép Istenhez fűződő kapcsolatáról lehetett tudni; amit általában úgy tartanak számon, mint Istennek Mózes által a héber nép számára küldött üzenetét. Vázlatosan összefoglalva azt mondhatjuk: a héber nép szent tanításainak gazdag kincsestára élt Jézusban. Ezzel a tudáskinccsel élt Názáretben, apja foglalkozását folytatva, lelkében feldolgozva tudása felhalmozódott kincseit.

Az Akasha-krónika kutatásából kitűnik, hogy Jézus számára ez a tudás sok lelki kétség és fájdalom forrása lett, mert a legmélyebb értelemben átérezte, egyre átfogóbban érzékelte súlyos lelki küzdelmei közepette azt, hogy egykor, az emberiségfejlődés egészen más korszakaiban hatalmas, lenyűgöző kinyilatkoztatás áradt le a szellemi világokból azokba a lelkekbe, akik akkoriban, más lelkierők birtokában, képesek voltak egy ilyen tanítás befogadására. Különösen az tárult Jézus lelke elé, hogy egykor egészen más lelkierőkkel felruházott emberek éltek, olyanok, akik fel tudtak nézni a megnyilatkozó szellemi hatalmakra, és egészen más módon értették meg a kinyilatkoztatásokat, mint az a későbbi nemzedék, amelyhez most ő is tartozik, és amely a lefelé irányuló – azaz kevésbé felfelé irányuló – lelki erőivel már nem tudja feldolgozni azt, ami egykor leáradt. Gyakran voltak olyan pillanatai, amikor úgy gondolta: mindazt, amit egykor kinyilatkoztattak, még ma is lehet tudni; a mai emberek azonban már nem tudják ezt abban a teljességben felfogni, mint azok, akikhez annak idején a kinyilatkoztatás szólt. – Minél inkább átérezte ezt, minél több áradt ebből a lelkébe, amint ott állt a zsidó írástudók előtt és magyarázta nekik a saját törvényeiket, annál jobban érezte azt, hogy kortársainak lelkülete képtelen már befogadni a héber kinyilatkoztatásokat. Úgy tűntek Jézus számára ezek az emberek – kortársainak lelkei, lelki jellegük sajátosságai -, mint akik utódai egy olyan emberiségnek, amely egykor hatalmas kinyilatkoztatásokban részesült, de most már nem képes felérni ezekhez a kinyilatkoztatásokhoz. Az, ami egykor lángoló lelkesedéssel, a legnagyobb melegséggel áradt ezekbe a lelkekbe – állapította meg gyakran Jézus -, mostanra kihűlt, és sivárnak tűnt a régi mély érzésekhez képest. Így érzett sok mindennel kapcsolatban, ami most inspiráció útján egyre inkább felmerült a lelkében.

Tehát Jézus lelke tizenkét éves korától tizennyolc éves koráig egyre jobban elmélyedt a zsidó tanításokban, ám azokat egyre kevésbé találta kielégítőnek, sőt mind több fájdalmat és szenvedést okoztak neki. A legmélyebb szomorúság tölti el az ember lelkét, ha arra tekint, milyen szenvedéseket kellett a Názáreti Jézusnak átélnie amiatt, hogy mivé lett egy ősi szent tanítás egy későbbi nemzedékben. Gyakran mondta magának, amikor magába mélyedve, elgondolkodva ült: egykor tanítás áradt fentről, kinyilatkoztatás adatott az embereknek, most azonban már nincsenek itt azok az emberek, akik erre fogékonyak lennének. – Vázlatosan így jellemezhetjük a Názáreti Jézus lelki hangulatát. Ezek a gondolatok töltötték el a lelkét minden szabadidejében, ami kézműves-, asztalos-, ácsmunkája közben adódott számára.

Ezután következett az az időszak, tizennyolc és huszonnégy éves kora között, amikor bejárta a közeli és a kissé távolabbi vidékeket. Vándorlása során – mestersége révén különböző helyeken dolgozott – nem csupán Palesztina településeit érintette, hanem eljutott Palesztinán túlra is. Ezekben az években, amikor az emberi lélek teljes odaadással fordul a környezete felé, és sok mindent befogad onnan, sok embert és sokféle szemléletet ismert meg; látta, hogy az emberi lelkek azzal élnek, ami számukra az ősi szent tanításból megmaradt, pontosabban azzal élnek, amit megértenek belőle. Érthető, hogy egy olyan lélekre, amely hat éven keresztül azt élte át, amit elmeséltem, minden, ami örömként, szenvedésként, csalódásként éri, egészen más benyomást kell hogy tegyen, mint más ember lelkére. Jézus számára minden lélek egy megoldandó rejtély volt; de minden lélek valami mást is jelentett számára: azt sugallták, hogy várnak valamire, aminek el kell jönnie.

Vándorlásai közben Jézus olyan vidékekre is eljutott, ahol az akkori pogányok éltek. A tizennyolc és huszonnégy éves kora között Palesztinában és azon kívül tett vándorútjai során megéltek közül kiemelkedik egy jelenet, amely különösen mély benyomást tett rá. Látjuk Jézust, amint egy pogány kultikus helyhez érkezik. Egy olyan pogány szentélyhez, amilyeneket különböző nevek alatt emeltek a pogány isteneknek Ázsia, Afrika és Európa különböző vidékein. Ez egyike volt azoknak a kultikus helyeknek, amelyeknek szertartásai emlékeztettek a misztériumhelyek szertartásaira, csakhogy míg a misztériumhelyeken hozzáértéssel celebráltak, addig ez a pogány kultikus helyeken gyakran külsőségekbe ment át. Azt a helyet, ahová a Názáreti Jézus érkezett, elhagyták a papjai, tehát már nem végeztek ott semmiféle szertartást. Nyomorban, betegen és elgyötörten éltek az emberek azon a környéken; kultikus helyüket elhagyták a papok. Amikor azonban a Názáreti Jézus ehhez a helyhez érkezett, odasereglettek köréje a betegségtől és nyomortól elkínzott emberek, akiket még ez a gondolat is gyötört: ez az a hely, ahol valaha összegyűltünk, ahol a papok áldozatot mutattak be és megmutatták nekünk az istenek tevékenységét; most azonban egy elhagyott kultikus hely előtt állunk.

A szellemi kutató mindeközben Jézus lelkének egy sajátos vonására lesz figyelmes. Már a többi vándorútja során is észrevehető volt, hogy Jézust mindenhol egészen különös módon fogadták. Lelkének alaphangulata szelídséget árasztott, és jótékonyan hatott mindazokra, akiknek körében tartózkodott. Jézus útja egyik helységből a másikba vezetett, itt is, ott is dolgozott az ácsműhelyekben, majd ő is leült az emberek közé és beszélgetett velük. Jézus minden kimondott szavát különleges módon fogták fel, mert különleges volt a mód, ahogy azok elhangzottak: minden szavát áthatotta a szelídség és a szívbéli jóindulat. Mintegy varázsfuvallat áradt az emberek lelkébe, nem is annyira a kimondott szó, mint inkább annak módja által. Mindenhol szívélyes kapcsolatok létesültek a vándorral. Másnak tekintették, mint a többi embert; látták, hogy a szeméből valami különleges sugárzik, érezték, hogy a szívéből valami különleges szól.

Így volt ez akkor is, amikor az oltárt körülálló elgyötört, beteg, nyomorban élő emberek rátekintettek a hozzájuk érkező idegenre; mintha lelkükben ez a gondolat éledt volna fel: eljött hozzánk egy pap, aki újból áldozatot akar bemutatni az oltárnál. – Ilyen hangulat alakult ki Jézus körül, odaérkezésének hatására. A pogányok papnak nézték, aki újra áldozatot fog bemutatni.

És amint ott állt az összegyűlt emberek előtt, egy bizonyos pillanatban mintegy önmagán kívül érezte magát, egy különleges lelkiállapotban – és szörnyűségeket látott! Az oltár körül és az azt körülvevő, mind népesebb tömegben démonoknak nevezhető lényeket látott, és felismerte a démonok jelenlétének okát. Megértette, hogy a pogány áldozatok fokozatosan valami olyasmibe mentek át, ami bűvös erővel mintegy odavonzotta ezeket a démonokat. Ezért, miután Jézus az oltárhoz érkezett, nemcsak az emberek sereglettek oda, hanem azok a démonok is, amelyek a korábbi áldozatbemutatásoknál jelen voltak. Jézus ugyanis a következő felismerésre jutott: igaz ugyan, hogy a pogány áldozati szertartások abból származnak, amit a régi pogány időkben és a jó kultikus helyeken a valódi isteneknek – amilyen mértékig azok a pogány kor számára megismerhetők voltak – mutattak be mint áldozati tettet, ezek az áldozatok azonban lassanként hanyatlásnak indultak. A titkok elkorcsosultak, és ahelyett, hogy az áldozatok az istenekhez áradtak volna, ezek az áldozatok, valamint a papok gondolatai démonokat vonzottak oda, luciferi és arimáni hatalmakat, akiket Jézus most maga körül látott, miután egy más tudatállapotba került. Amikor a körülötte állók látták, amint Jézus ebbe a más tudatállapotba kerül és emiatt összeesik, elmenekültek. A démonok azonban ott maradtak.

A régi héber tanítások hanyatlásánál is erőteljesebben tárult fel a Názáreti Jézus lelke előtt a pogány misztériumok pusztulása. Tizenkét éves korától tizennyolc éves koráig azt élte át, hogy mindaz, ami az emberiségnek egykor adatott  – mindaz, ami átmelegítette és megvilágosította a lelkeket -, már nem képes hatni, és ez a lelkek egyfajta elsivárosodásához vezetett. Most pedig azt látta, hogy a régi, jótékony isteni hatásokat luciferi és arimáni démoni hatások váltották fel. A pogányság pusztulását látta mindabban, amit szellemi módon maga körül észlelt. Képzeljék el ezt a lelki élményt; képzeljék el, mit élt át Jézus, amikor ilyen módon kellett tudomást szereznie arról, hogy mi lett a régi istenek hatásából, hogy mi lett a régi istenek és az emberek kapcsolatából; képzeljék el az ebből felszínre törő érzést: szükségszerű, hogy az emberiség valami új után szomjazzon, mert lelkében elkorcsosul, ha nem jön valami új!

A Názáreti Jézusnak, miután a démonok úgymond szemügyre vették, majd követték a menekülő embereket, volt egy látomása. Ebben a látomásban – amelyről bővebben is lesz még szó a következő előadásban – különleges módon tárult fel előtte a szellemi magasságokból az emberiség fejlődésének menete; azt élte meg látomásként, amit egyfajta makrokozmikus Miatyánknak nevezhetünk. Jézus átélte azt, amit egykor a tiszta szó, a tiszta Logosz adott hírül az emberiségnek.

A szellemi kutatás azt mutatja, hogy a Názáreti Jézus erről az útjáról hozzávetőlegesen akkor tért haza, amikor az apja meghalt. A következő években – huszonnégy éves korától addig az időpontig, amit János-keresztelőnek nevezünk – a Názáreti Jézus megismerkedett az esszénus tanításokkal és az esszénus közösséggel. Az esszénusok közössége Palesztina egyik völgyében telepedett le. A központjuk lakatlan helyen volt, de mindenütt voltak rendházaik. Názáretben is volt egy ilyen telepük. Az esszénusok azt a feladatot tűzték ki maguk elé, hogy különleges életet alakítsanak ki; különleges lelki életet, amely azonban összhangban van a külső élettel; ezáltal a lélek felfejlődhetett az átélés egy magasabb szintjére, és létrejöhetett egyfajta kapcsolat a szellemi világgal. Különböző fokozatokon keresztül lehetett elérni azt, amit az esszénus közösség a tagjainak és a követőinek mint legmagasabb fokozatot nyújthatott: egyfajta egyesülést a szellemi világgal.

Az esszénusok az emberi lélek ápolásával arra törekedtek, hogy az emberi lélek újra alkalmassá váljék arra, ami az emberiség fejlődésének természetes menete szerint már nem volt lehetséges: az isteni-szellemi világgal való régi kapcsolatra. Ennek megvalósítására a külső életmódot is érintő szigorú szabályok betartásával törekedtek. Teljesen visszahúzódtak a külvilággal való érintkezéstől. Egy esszénusnak nem lehetett saját tulajdona. A világ minden tájáról gyűltek össze. Aki esszénus akart lenni, annak minden vagyonát át kellett adnia az esszénus közösségnek; csak a közösségnek lehetett birtoka, vagyona. Ha tehát valakinek valahol volt egy birtoka vagy bármilyen tulajdona, és esszénus akart lenni, akkor a házát és a hozzá tartozó földet át kellett adnia a közösségnek. Ezáltal a közösségnek a legkülönbözőbb helyeken voltak birtokai. Ma bizonyára megütköznénk egy bizonyos alapelvükön, amely azonban szükséges volt ahhoz, hogy céljaikat elérjék. A lelki életet úgy ápolták, hogy a tiszta életnek szentelték magukat, egyrészt a bölcsesség iránti odaadással, másrészt a szeretetteljes, jótékony cselekedetekkel. Így olyanoknak ismerték őket, hogy bárhova mentek – és feladatuk teljesítése érdekében éppenséggel a világ minden részén megfordultak -, mindenhol jótékonyan tevékenykedtek. Tanításaik részét képezte a betegek gyógyítása is. Az akkori időknek megfelelő módon mindenütt folytattak gyógyítótevékenységet. Anyagi téren is jótékonykodtak. Ezen a téren érvényesült az előbb említett alapelvük, amely a mai szociális rendben nem utánozható, de nem is lenne szabad utánozni: az esszénus minden arra rászorulót támogathatott, kivéve a saját családtagjait.

Az esszénusok eszménye a lélek olyan fokú tökéletesítése volt, amely újra lehetővé teszi a szellemi világgal való kapcsolatot. Céljuk elérése érdekében arra törekszenek, hogy lelkükhöz ne férkőzhessenek hozzá Arimán és Lucifer kísértései. Más szavakkal: az esszénus mindent elkövetett, hogy távol tartsa magától a luciferi és arimáni kísértéseket. Igyekezett úgy élni, hogy egyáltalán ne tudja őt megközelíteni az érzékelhető külső világba, az anyagi életbe lehúzó arimáni erő. Másrészt ügyelt a test tisztaságára, hogy a lélekből feltörő luciferi csábítások és kísértések ne legyenek úrrá rajta. Az esszénus igyekezett tehát úgy élni, hogy Lucifer és Arimán ne férkőzhessen a lelkéhez.

A Názáreti Jézus, fejlődése körülményeinek révén, olyan kapcsolatba került az esszénusokkal, amilyen más ember számára nem lett volna lehetséges, és ez a szóban forgó években egyáltalán nem is lett volna lehetséges, ha ő maga nem válik esszénussá. A Názáreti Jézusnak, amennyire azt az esszénus rend szigorú szabályai lehetővé tették, megengedték, hogy belépjen a legszentebb helyiségekbe, és olyan beszélgetéseket folytasson az esszénusokkal, amilyeneket azok csak egymás között szoktak folytatni. Ennek során beavatást nyert az esszénus rend legbensőbb előírásaiba. Megtudta, hogyan él, hogyan érez, mi iránt törekszik egy esszénus, de mindenekelőtt érzékelhette azt – és éppen ez a döntő -, hogy abban a korban, amelyben élnek, mi a legvégső határa annak, hogy egy lélek a tökéletesedés útját járva újból megközelíthesse az ősi szent kinyilatkoztatást. Mindezt megismerhette Jézus.

Egy napon, az esszénusok gyülekezetéből távozóban, különös élményben volt része. Amikor elhagyta az esszénusok magányos lakhelyét és átment a kapun, a kapu két oldalától egy-egy alakot látott elmenekülni, akikben felismerte Lucifert és Arimánt. Ez a látomás több alkalommal megismétlődött. Az esszénusok rendjéhez igen sok ember tartozott, akik különböző helyeken éltek. Mindenfelé voltak telepeik. Ebből kifolyólag bizonyos fokú tisztelet övezte őket, noha szociális életüket másként rendezték be, mint a kor emberei általában. A városok, amelyeket látogattak, különleges kapukat építettek számukra. Mert egy esszénusnak – a szabályaik szerint – nem volt szabad átmennie képpel ékesített kapun. Ha be akart menni egy városba, és képpel díszített kapuhoz ért, vissza kellett fordulnia és egy olyan helyet keresnie a bejutáshoz, ahol nem volt kép a kapun. Ez része volt az esszénusok tökéletesedési tanításának, és arra utalt, hogy a legendákat, a misztikus vagy vallásos témákat nem volt szabad képileg ábrázolni. Ezáltal akarták elkerülni a képi impulzusok luciferi hatását. Vándorlásai során a Názáreti Jézus gyakran találkozott kép nélküli esszénus kapukkal. És újra meg újra azt tapasztalta ezeknél a kapuknál, hogy Lucifer és Arimán mintegy láthatatlan képként állnak ott, ahol a látható kép tilos. Ezek jelentős tapasztalatok voltak a Názáreti Jézus életében.

Mi következett Jézus számára ezekből a jelentős tapasztalatokból, összefüggésben azzal a számtalan beszélgetéssel, amelyet a tökéletesség magas fokán álló esszénusokkal folytatott? Valami olyasmi, ami ismét mérhetetlenül nyomasztóan hatott a lelkére, végtelen szenvedést és fájdalmat okozva neki. Azt kellett hogy mondja magának: igen, ez egy szigorúan zárt közösség; olyan emberek vannak ott, akik arra törekszenek, hogy a jelenben kapcsolatot teremtsenek a szellemi hatalmakkal, az isteni szellemi világgal. Tehát a jelenben még mindig lehetséges valamilyen módon ennek a kapcsolatnak a megteremtése. De milyen áron? Azon az áron, hogy az esszénusok közössége olyan életet él, amilyet a többi ember nem élhet. Mert hogyha minden ember úgy élne, mint az esszénusok, akkor éppen az ő életük nem volna lehetséges. És Jézus számára ekkor világossá vált egy iszonyúan nyomasztó összefüggés: Hová fut Lucifer és Arimán – tette fel a kérdést Jézus -, amikor az esszénusok kapuitól elmenekül? A többi ember lelkéhez menekülnek! Oda jutott tehát az emberiség, hogy egy közösségnek el kell különülnie ahhoz, hogy kapcsolatot teremthessen az isteni-szellemi világgal. És mivel elkülönülnek, és oly módon különülnek el, hogy szociális berendezkedésük csak a többi ember kizárásával tud fejlődni, ezzel arra ítélik a többieket, hogy még mélyebbre süllyedjenek éppen abba, amitől ők megmenekülnek. Az esszénusok közösségének felemelkedésével a többi embernek egyre mélyebbre kellett süllyednie. Azáltal, hogy az esszénusok olyan életet éltek, amelyhez Lucifer és Arimán nem tudott hozzáférni, a többi ember lett Lucifer és Arimán kísértéseinek és csábításainak célpontja.

Ezt tapasztalta meg a Názáreti Jézus egy ezoterikus renddel kapcsolatban. Azt, hogy mi tapasztalható a zsidó törvényekkel összefüggésben az ő korában, már a korábbi években átélte a lelkében. Azt, hogy hová jutottak a pogány kultuszok, ugyancsak megtapasztalta az előző években, amikor egy jelentős pillanatban feltárult előtte a démoni világ. Most még azt is meg kellett tudnia, hogy a vele egy időben élő emberek milyen áron kereshették a közeledést az isteni-szellemi világtitkokhoz. Olyan korban élünk tehát – látott rá keserűen -, amelyben azok, akik az isteni-szellemit keresik, zárt közösségben, és mindenki más kárára kénytelenek ezt tenni. Olyan korban élünk, amelyben az emberek vágyakozva kiáltanak egy olyan, az isteni-szellemi világhoz fűződő kapcsolatért, amely minden ember számára elérhető. Mindez nyomasztóan hatott Jézus lelkére.

Miközben mindez így a lelkére nehezedett, egy alkalommal, éppen az esszénus közösségben, szellemi beszélgetést folytatott Buddha lelkével. Sok hasonlóság volt abban, amit Buddha hozott a világba, és az esszénus közösség szemléletében. Jézus találkozott Buddhával, és hallotta Buddha szavait: Azon az úton, amelyet az emberiségnek mutattam, nem juthat el mindenki az isteni-szellemi világig; mert egy olyan tanítást alapoztam meg, amely – amennyiben azt az emberek magasabb fokon akarják megérteni és megélni – szükségessé teszi az elkülönülést; ez benne foglaltatik a tanításban. – Teljesen élesen, teljes súlyában állt a Názáreti Jézus lelke előtt, hogy Buddha egy olyan tanítást hozott, amely feltételezi, hogy azokon kívül, akik bensőségesen vallják ezt a tanítást, éppen hogy kell lenniük olyan embereknek is, akik nem képesek azt bensőségesen vallani. Mert hogyan is gyűjthettek volna Buddha és a tanítványai alamizsnát az áldozati kehelybe, ha nincsenek olyanok, akik alamizsnát adnak? Jézus magától Buddhától hallotta azt, hogy a tanítása nem olyan volt, amit minden ember minden élethelyzetben kifejleszthetett volna.

A Názáreti Jézus a János-keresztelőt megelőző három életszakaszában megismerte az akkori fejlődés lehetőségeit; de nem úgy tett erre az ismeretre szert, ahogy az ember megtanul valamit, hanem oly módon, ahogy közvetlenül, a lehető legközelebbi kapcsolatban éli át a dolgot. A legközelebbi kapcsolatba került a régi zsidó törvények tanításaival, amelyek mintegy inspiratív módon villantak fel benne, és átélhette magában a Mózeshez és a prófétákhoz szóló kinyilatkoztatások utócsengését. Emellett azonban átélte azt is, hogy kortársainak lelke – testi organizáltságuk következtében – már nem alkalmas ezeknek a dolgoknak a teljes megértésére. Más idők jöttek el, olyanok, amelyekben a régi zsidó törvényeket már nem lehet teljesen felfogni. A legközelebbről élte meg Jézus a pogány misztériumok pusztulása révén odavonzott démoni világot is, amikor az érzékfeletti világban megtapasztalta, hogy érkezésekor nem csupán a pusztulóban lévő kultuszhely révén beteggé és nyomorulttá vált emberek sereglettek össze az áldozati helyen, hanem a régi jó pogány erők helyébe lépő démonok is. Azt pedig, hogy az emberek számára az eljövendő idők követelményei ellenére sem lehetséges az esszénus rend titkos tudásának megismerése, a Jordán-keresztelőt megelőző hat évben élte át Jézus.

Az Akasha-krónikából imént elmondottak egy felismeréshez vezetnek, mégpedig annak a felismeréséhez, hogy itt egy olyan fokú, belső lelki tapasztalás révén átélt szenvedéssel állunk szemben, amilyet soha sem lenne képes egyetlen más lélek sem elszenvedni a Földön. Mivel ez a mondat valószínűleg okoz némi értetlenséget korunkban, ezért szeretnék valamit közbeiktatni. Az Ötödik evangéliumból merített közlendőim során ugyanis ki kell fejtenem a továbbiakban, hogy miként fokozódtak ezek a szenvedések a Jordán-keresztelő és a Golgotai Misztérium között mérhetetlen kínokká. Korunk könnyen ellene vetheti: miért kell egy ilyen hatalmas léleknek egyáltalán szenvednie? Mert manapság az embereknek különös fogalmaik vannak ezekről a dolgokról. Mivel Jézus, majd Krisztus szenvedéseit teljes mélységükben kell majd önök elé tárnom, már most felhívom a figyelmüket néhány félreértésre.

Többször tettem már említést Maurice Maeterlinck „A halál” című, nemrég megjelent könyvéről, amelyet már csak azért is érdemes elolvasni, hogy lássuk, mennyi abszurd dolgot képes írni egy olyan ember, aki egyébként helytálló dolgokat is írt a szellemi élet területén. Maeterlinck könyvében, egyéb abszurditások mellett, az a kijelentés olvasható, miszerint egy szellem, amelynek nincs teste, nem tud szenvedni, mert csak a fizikai test képes a szenvedésre. Maeterlinck ebből arra következtet, hogy egy ember, ha megvált a fizikai testétől, a szellemi világban már nem szenvedhet. Aki így gondolkodik, könnyen arra a következtetésre juthat, hogy a Krisztus-lény, miután beköltözött a Názáreti Jézus testébe, már nem szenvedhetett. Ennek ellenére a legközelebbi alkalommal fel fogom vázolni azt, hogy milyen iszonyú szenvedéseket élt át Krisztus a Názáreti Jézus testében.

Mindenesetre különös, hogy egy ember ép ésszel azt hiheti, hogy a fizikai test képes a szenvedésre. Szenvedni ugyanis csak a fizikai testben lévő lélek tud, mert a fizikai test nem érez fájdalmat, szenvedést. A fájdalom és a szenvedés a test lelki-szellemi részében honosak; a testi szenvedéseket a fizikai szervezet rendellenességei okozzák. Mivel a fizikai szervezet egy szervezet, létezhet benne rendellenesség. Előfordulhat benne izomrándulás stb., de ettől a fizikai test, a fizikai szervezet nem szenved, még ha az anyagát egyik helyről a másikra is rángatják. A fizikai test éppoly kevéssé képes a szenvedésre, mint egy szalmazsák, amit ide-oda dobálnak. De mivel a fizikai testben egy szellemi-lelki lény lakik, ez a szellemi-lelkiség az, amely szenved; attól szenved, hogy valami nem úgy van, ahogy lennie kellene. Ami szenved, az a szellemi-lelkiség, mindig a szellemi-lelkiség. És minél magasabb fokon áll ez a szellemi-lelkiség, annál jobban szenvedhet; minél magasabb fokon áll, annál jobban szenvedhet a szellemi-lelki benyomások hatására.

Azért mondom ezt el, hogy próbálják meg átérezni a Zarathusztra-lény szenvedéseit azokban az években, amikor át kellett élnie, hogy a régi kinyilatkoztatások már nem tudják azt nyújtani, amire az emberi léleknek az újabb korban szüksége van. Ez a mérhetetlen szenvedés semmilyen földi szenvedéssel nem összehasonlítható. Ezt látjuk, amikor az Akasha-krónikának megfelelően vizsgáljuk a Názáreti Jézus életének ma megbeszélt szakaszát.

Az imént megbeszélt életszakasz végén a Názáreti Jézus egy beszélgetést folytatott az anyjával. Ez a beszélgetés döntően hatott arra a lépésre, amelyre utána elszánta magát: elment ahhoz, akivel az esszénus rend révén már bizonyos kapcsolatban állt; elment Keresztelő Jánoshoz. Az anyával folytatott, Jézus életét meghatározó beszélgetésről legközelebb lesz szó.

Végezetül azt szeretném kérni, hogy fogadják úgy az Ötödik evangéliumról szóló közléseket, ahogyan azok most, a lehetőségekhez képest átadhatók, mert korunk szellemi hatalmai azt kívánják, hogy mostantól fogva minél több lélek tudomást szerezzen ezekről a dolgokról. Fogadják egyfajta áhítattal az elmondottakat, mert egyszer már itt is említettem önöknek, hogy milyen vad tiltakozást váltott ki Németország szellemi életében, még a becsületesen gondolkodó emberek körében is, amikor első ízben beszéltem nyilvánosan a két Jézus-gyermekről. A mi mozgalmunkon kívül állók ma még nem képesek elviselni a szellemi világból származó közléseket, mindazt, ami közvetlenül a szellemi kutatásból ered. A legkülönfélébb módon, vad szenvedéllyel igyekeznek elhárítani minden olyasmit, ami új kinyilatkoztatásként jön a szellemi világból. Nem szükséges, hogy köny-nyelmű fecsegések ezeket a tényeket ugyanúgy lealacsonyítsák és nevetségessé tegyék, ahogy az a két Jézus-gyermek esetében is történt, mert számunkra ezek a dolgok szentek kell hogy legyenek.

Nem könnyű ezekről manapság beszélni, mert éppen ezekkel szemben a legerősebb az ellenállás. Alapjában véve az a helyzet, amit már többször felvázoltam: a mérhetetlen kényelemszeretet az, ami korunkban visszatartja az emberi lelkeket attól, hogy többet is megtudjanak a szellemi kutatásról, és megszerezzék annak lehetőségét, hogy betekintést nyerjenek ezekbe a titkokba. Jelenleg az a helyzet, hogy egyfelől vágyakozó kiáltás hallatszik az emberi lélek rejtett mélységeiből a szellemi világ kinyilatkoztatásaiért, másfelől az emberi lélek tudatos része éppen akkor a legszenvedélyesebben elutasító, amikor a szellemi világ megnyilvánulásairól van szó.

Gondolkodjanak el ezeken a szavakon, és legyenek iránymutatóak az önök számára arra vonatkozóan, hogy hogyan kell fogadnunk az Ötödik evangéliumról szóló közléseket.

– München, 1913. december 8.

A szellemi világgal szemben vállalt bizonyos kötelezettségeknek eleget téve az utóbbi időben az a feladat hárult rám, hogy felkutassak néhány dolgot Krisztus Jézus életéről. Mint tudják, az úgynevezett Akasha-krónikában végzett kutatás révén lehetőség van arra, hogy megismerjünk régmúlt eseményeket. Ily módon igyekeztem megközelíteni a Föld-fejlődés legfontosabb eseményét, azt az eseményt, amely összefügg a Golgotai Misztériummal. Több olyan részletre is fény derült, amelyek kiegészíthetik a Golgotai Misztériumra vonatkozó szellemtudományos fejtegetéseinket. Az Akasha-krónika kutatása során most leginkább a Krisztus Jézus életére vonatkozó konkrét tények kerültek előtérbe. Remélhető, hogy idővel ezek a tények együttesen egyfajta Ötödik evangéliumot fognak alkotni; a következő Zweig-esténken szó lesz majd arról is, hogy miért fontos éppen a mai korban az okkult forrásokból feltárni azt, amit bizonyos vonatkozásban Ötödik evangéliumnak nevezhetünk.

Ma néhány, a Názáreti Jézus ifjúságára vonatkozó részletet mondok el, amelyek tetőpontjukat a mostoha, illetve nevelőanyával folytatott nagy jelentőségű beszélgetésben érték el. Tudom, hogy Stinde kisasszony[1] már ismertette néhányukkal az Ötödik evangélium egyes részleteit, az összefüggések kedvéért azonban jobbnak látom, ha most röviden megismétlem azokat a dolgokat, amelyeket néhány jelenlévő már ismer.

Azzal az eseménnyel szeretném kezdeni, amikor a Zarathusztra-Én átköltözött a Dávid házának nátháni ágából származó Jézus-gyermek testi burkaiba. Röviden összefoglalva: az Akasha-krónika kutatásából kitűnik, hogy nagyjából ugyanabban az időben két Jézus-gyermek született. Az egyik gyermek Dávid házának salamoni ágából született, a másik Dávid házának nátháni ágából. A két gyermek nagyon különbözött egymástól. A salamoni ágból származó test azt az Ént foglalta magában, amely egykor mint Zarathusztra járt a Földön; mindez oly módon nyilvánult meg, hogy – miként ez az ilyen esetekben lenni szokott – ez a gyermek élete első tizenkét évében a gyermeki viselkedéssel egyidejűleg a legmagasabb képességekkel megáldottnak mutatkozott, hallatlan gyorsasággal tanult meg mindent, amit az emberiség kulturális fejlődése addig az időpontig elért. A Dávid házának salamoni ágából származó gyermeket – az Akasha-krónika alapján – minden tehetséggel megáldottnak nevezhetjük. A másik gyermekről, a nátháni ágból származó gyermekről mindezt nem állíthatjuk. Alapjában véve tehetségtelennek nevezhetjük minden, az ember által megszerezhető földi tudomány és művészet vonatkozásában. Sőt, meglehetősen idegenkedett attól, hogy bármit is megtanuljon abból, amit az emberiség addig elért. Ezzel szemben a szív legmélyebb zsenialitása jellemezte; már kora gyermekkorában az elképzelhető legmelegebb szeretet áradt belőle; felvett magába minden olyan emberi-földi fogalmat, amely arra irányult, hogy az életet szeretetben lehessen kibontakoztatni.

Azt is tudjuk, hogy amikor a két gyermek körülbelül tizenkét éves volt, a Zarathusztra-Én – ahogy ez a földi emberiségfejlődés okkult folyamataiban olykor előfordul – eltávozott. Elhagyta a salamoni ágból származó Jézus-gyermek testét, amely azután elhalt, és átment a másik Jézus-gyermek testi burkaiba. A Lukács-evangélium oly módon utal erre, hogy elmeséli, amint ez a Jézus-gyermek az írástudók körében bámulatos válaszokat ad, valamint hogy a tulajdon szülei alig ismernek rá. Ezek után látjuk, hogyan nő fel tizenkét éves korától ez a legmélyebb szívzsenialitással – ami mintegy a summája minden, az érzésre vonatkozó emberi adottságnak – megáldott gyermek, akivel egyesült Zarathusztra Énje. Az ifjú Jézus azonban abban az időben még nem tudta, hogy mi történt vele, hogy a Zarathusztra Én elhagyta a salamoni Jézus testét és beléje költözött; hogy a továbbiakban az ő testi burkaiban működött annak érdekében, hogy a kétféle elem a legtökéletesebben tudja majd egymást áthatni.

Azt is tudjuk, hogy a nátháni Jézus édesanyja hamarosan meghalt, és hogy a salamoni Jézus édesapja ugyancsak elhalálozott. Ezután a két család egy családot alkotott, a nátháni Jézus-gyermek a másik családból származó mostohatestvéreket kapott, és a salamoni Jézus édesanyja lett a nátháni Jézus mostoha, illetve nevelőanyja. Ebben a családban nőtt fel azután Názáretben. A továbbiakban még tovább fokozódott az a rendkívüli adottsága, amely a templomban nagy jelentőségű válaszai révén ámulatba ejtette az írástudókat. Csodálatos dolog ment végbe a nátháni Jézus-gyermek lelkében – akiben már a Zarathusztra-Én élt – tizenkét és tizennyolc éves kora között. Olyan dolgok törtek felszínre lelkének mélyéről, amilyeneket senki más nem élhetett át abban az időben. Lelki tulajdonságainak mélysége mellett szellemi ítélőképességének érettsége is megmutatkozott. Környezete ámulatára egyre tisztábban szólt lelkéhez a szellemi világból az a hatalmas isteni hang, amelyet a héber titkos tan a nagy Bath-Kolnak nevezett. A nagy Bath-Kol azonban másként, sokkal emelkedettebben szólt ehhez az ifjúhoz, mint az írástudókhoz. Olyan volt ez, mint egy csodálatos benső megvilágosodás. Úgy tört fel mindez a lelkében, hogy a Názáreti Jézusnak már ilyen fiatalon mélységes bánattal kellett feltennie a kérdést: Mi lett a héber emberiségből azóta, hogy még hallhatta a régi prófétákat, azokat a prófétákat, akik még inspiráció és intuíció útján hozták le a magasabb világokból a szellemi titkokat? – A Názáreti Jézus a benső megvilágosodás révén megértette, hogy egykor bensőséges kapcsolat volt a régi héber próféták és az isteni-szellemi hatalmak között, és hogy az egykori prófétáknak a legnagyobb titkokat a nagy Bath-Kol szent-komoly hangja nyilatkoztatta ki. Az idők azonban megváltoztak. Az írástudók, a tudósok és a néhány próféta már csupán gyenge visszhangját tudták felfogni annak, amit egykor a nagy próféták mint kinyilatkoztatást kaptak. Amit abban az időben el lehetett érni, csupán a régi tanok árnyéka volt. Jézus azonban azt is érezte a benne napról napra egyre fényesebben felragyogó benső inspiráció révén, hogy hiába őriztek meg az írásokban hagyományként bizonyos tanításokat, azokat sem érti már meg senki. Ezek az inspirációk nagyon nagy hatással voltak Jézus életére.

Hihetetlenül erős benyomás éri az embert, amikor szellemi tekintetét a Föld-fejlődésnek erre a pontjára irányítja; amikor látja Jézus lelkében fellobbanni mindazt, amit az ősidőkben az ősatyai prófétáknak nyilatkoztattak ki, és látja, milyen magányosan áll a Názáreti Jézus az emberiségben, amely értetlenül tekint arra, amit ő átélt. Azt kellett mondania: még ha maga a nagy Bath-Kol szólalna is meg az Égből, akkor sem lenne ember, aki megértené. Mi lett az emberiségből? – Gyötrő fájdalomként nehezedett mindez Jézus lelkére. Így serdült a gyermek ifjúvá. Hétről hétre újabb megismerésekkel gazdagodott, ám minden megismeréssel egyre csak fokozódott a szenvedése is; mély fájdalom járta át amiatt, amit az emberiség elfelejtett, amit már nem képes megérteni. Az emberiség egész hanyatlása a Názáreti Jézus lelkére nehezedett. Hogyha szellemi tekintetünket az emberiség fejlődésére irányítjuk, rengeteg fájdalmat és szenvedést látunk; de mindez össze nem hasonlítható azzal, amit az a lélek élt át, akinek az emberiség iránti tiszta együttérzése révén a legfokozottabb, legösszesűrítettebb szenvedésben volt része az emberiség hanyatlása miatt, amiatt, hogy az emberek már nem képesek felvenni azt, amit számukra a szellemi világok tartogatnak. Ezt a fájdalmat tovább fokozta az a tény, hogy a Názáreti Jézus életének tizenkét és tizennyolc éves kora között senki sem akadt a környezetében, akivel bármilyen módon is beszélhetett volna minderről. Még az olyan nagy tudós, mint Hillel tanítványai sem értették meg a Názáreti Jézus lelkében megnyilvánuló nagyságot. Magára maradt a kinyilatkoztatásaival; magára maradt végtelen, az emberiség iránti együttérzésének határtalan fájdalmával. Mindenekelőtt Jézus lelkiállapotát szerettem volna önöknek jellemezni. Miközben bensőleg mindezt átélte, miközben világokat élt át a lelkében, külsőleg egyszerű életet élt: apja műhelyében dolgozott, amely egyfajta ács-, illetve asztalosműhely volt. Így élt tizennyolc éves koráig, amikor is a család akaratának engedelmeskedve egyfajta vándorútra indult. Egyik helyről a másikra vándorolt, és mindenhol dolgozott egy ideig. Ezzel elkezdődött a Názáreti Jézus ifjúságának második, tizennyolctól mintegy huszonnégy éves koráig tartó szakasza.

Jézus sokfelé járt, Palesztinán belül és azon túl is. Pogány vidékekre is eljutott; zsidókat és pogányokat egyaránt felkeresett. Volt valami különös ebben a személyiségben, ami igen sok tanulsággal szolgálhat az emberi mélységek titkainak kikutatását illetően: azt lehetett megfigyelni, hogy a lelkében átélt mérhetetlen fájdalom határtalan szeretetté alakult át; önzetlen szeretetté, amely nem csupán a szavai által, hanem a puszta jelenlétekor is hatott. Amikor közelebbi kapcsolatba került azokkal a családokkal, ahol munkát vállalt, az emberek megtapasztalhatták a belőle áradó szeretetet; viselkedéséből, lényéből olyan mérhetetlen szeretet áradt, amilyen szeretet egy emberből egyáltalán csak áradhat; olyan szeretet, amely mindenkire jótékonyan hatott, amelynek mindenki a környezetében szeretett volna élni. És ez a szeretet nem volt más, mint a megváltozott, az átalakult fájdalom. Azok körében, ahol Jézus megfordult, kialakult az a benyomás, hogy egy olyan emberrel van dolguk, amilyen még sosem járt a Földön. Jézus napközben dolgozott, este pedig összegyűltek körülötte a helybéli családok. A belőle áradó szeretet tovább élt a családokban. Úgy vélték, hogy aki közöttük ül, több mint egy ember; egyszerű szavakkal szólt hozzájuk, ám ezek a szavak át voltak itatva mindazzal, amit Jézus tizenkét és tizennyolc éves kora között átélt. Amikor azután Jézus a vándorútját folytatva távozott, ezek a családok továbbra is úgy érezték, amikor összejöttek, mintha Jézus még mindig köztük lenne, mintha még el sem ment volna. Még mindig érezték a jelenlétét. Gyakran előfordult, hogy közös látomásban volt részük. Miközben arról beszéltek, amit Jézus korábban mondott nekik, miközben jelenlétére visszagondolva jóleső érzés járta át bensőjüket, egyszer csak azt látták, hogy belép az ajtón, leül közéjük, érezték kedves lényének jelenlétét és hallották a szavait. Nem volt jelen a fizikai valóságban, de a látomás mindegyikükben megjelent.

Sok helyütt alakultak közösségek a Názáreti Jézus és azon emberek részvételével, akikkel az évek folyamán kapcsolatba került. Mindenhol emlegették a hatalmas szeretetű embert. A szent írásokban olvasható utalások közül többet őrá vonatkoztattak. Az írást ugyan nem értették, és magát Jézust is kevéssé fogták fel az értelmükkel, a szívük azonban annál bensőségesebben érezte a szeretetét, létének és hatásának rendkívüliségét. Jézus nem csupán héber lakta vidékeken járt, hanem Palesztinán kívüli, pogányok lakta helyekre is eljutott. Útja olyan helyekre is elvezette, ahol a pogány tanítások már hanyatlóban voltak. Több olyan pogány helyen is járt, ahol a régi kultuszhelyek már romba dőltek.

Jézus egy napon olyan vidékre érkezett, ahol az emberek különösen sokat szenvedtek a régi pogány kultikus helyek, a régi pogány papság hanyatlása miatt. A pogány kultikus helyeken ugyanis azt juttatták külsődleges módon kifejezésre, amit itt vagy ott, az egyes misztériumokban ápoltak. A pogány szertartások a misztériumtitkok képmásai voltak. Mindez azonban a hanyatlás, sőt a pusztulás képét mutatta. A Názáreti Jézus egy olyan egykori kultikus helyre érkezett, ahol – számára ismeretlen okból – még a külső építmények is pusztulóban voltak. Sajnos ma még nem tudom megmondani, hogy hol van ez a hely pontosan, mert az Akasha-krónikából nem derült ki számomra egyértelműen a hely neve és földrajzi fekvése. Valamilyen okból úgymond elmosódott a Föld térképén. Mindaz, amit önöknek elmondok, pontos megfigyelés eredménye, csupán a hely meghatározása nem lehetséges; valamilyen okból nem lehet megtalálni. De pogány település volt, egy romba dőlt kultikus hely, amelynek környezetében betegség és nyomor által sújtott nép élt. A betegségek és a nyomor miatt a papok eltávoztak, elmenekültek. Az áldozati oltár leomlott. Az emberek boldogtalanok voltak, mert papjaik elhagyták őket. Amikor Jézus a pogány kultikus helyre érkezett, borzalmas nyomorúság fogadta. Néhányan észrevették a közeledtét, és rögtön futótűzként terjedt el a hír: jön valaki, aki segíthet rajtunk! – Mert a Jézusból kiáradó szeretet ereje által – amely már egyfajta megszentelő szeretetté lett – az emberek érezték, hogy egy különleges ember közeledik hozzájuk; hogy talán maga az Ég küldött számukra újból egy papot. Hatalmas tömeg gyűlt össze abban a reményben, hogy ismét áldozati szertartáson vehetnek részt. A Názáreti Jézus – érthető módon – nem volt hajlandó pogány áldozatot bemutatni; ám ahogy fájdalomból és szeretetből született bizonyos fokú szellemi látásával végignézett rajtuk, felderengett előtte a pogányság hanyatlásának képe. A következőket tudta meg. Az ősrégi időkben, amikor még jó papok szolgáltak és mutattak be áldozatot, jó szellemi lények közeledtek a magasabb hierarchiák szférájából a pogány áldozati szertartásokhoz. A pogányság azonban lassanként hanyatlásnak indult. Míg egykor a pogányok által tisztelt istenek irgalmat és kegyelmet árasztottak az áldozati oltárokra és egyesültek az áldozattal, addig most démonok, Lucifer és Arimán küldöttei jelennek meg. Jézus látta őket a nép között, és felismerte, hogy valójában ezek a démoni lények a pusztító betegségek okozói. Mélységes szánalmat érzett az emberek iránt. És amikor észlelte ezeket a titokzatos összefüggéseket, a pogányság hanyatlásának titkát, összeesett, mintha elszállt volna belőle az élet. Ez a látvány szörnyű hatást tett a népre, amely azt hitte, hogy egy ég által küldött pap áll előttük. Az eszméletlen ember láttán elmenekültek; fejvesztve menekültek arról a helyről, ahová épp csak az imént gyűltek össze. A Názáreti Jézus az eszméletvesztése előtti utolsó pillanatban még látta a menekülő embereket és a velük menekülő démonokat; más démonok azonban még mindig ott voltak körülötte. Ezek után Jézus általános tudata visszahúzódott, és úgy érezte, hogy mintegy felemelkedett egy magasabb szellemi világba, oda, ahonnan egykor az áldozatokkal egyesülő pogány istenek kegyelemteljes áldása áradt le. És miként egykor a nagy Bath-Kol hangját, úgy hallotta most Jézus az isteni-szellemi világokból felcsendülő hangokat, a jó pogány istenekhez tartozó hierarchiák hangját.

Megpróbáltam, amennyire csak tőlem tellett, nyelvünk szavaiba önteni mindazt, amit Jézus hallott. Figyelemre méltó, hogy először dornachi épületünk alapkőletételénél volt alkalmam elmondani ezeket a szavakat. Olyan ez, mint a fordított keresztény Miatyánk; annak az imának a fordítottja, amit Jézus csak jóval később nyilatkoztatott ki, az ismert módon. Most azonban úgy hatott rá, mint ahogy egykor, a Föld-fejlődés kezdete előtt nyilatkoztathatták ki mint kozmikus Miatyánkot. Nyelvünk szavaiba átültetve így hangzik:

Ámen
Uralkodnak a Gonosz-erők
Tanúi az eloldódó Én-ségnek
Más által okozott önösség-vétket
Élünk meg a mindennapi kenyérben
Melyben nem uralkodik az Ég akarata
Mert az ember elhagyta országotokat
És elfelejtette neveteket
Ti Atyák a Mennyekben.

Mindaz, ami ily módon szólt hozzá azokból a régiókból, amelyekben egykor a pogányok istenei tevékenykedtek, olyan volt számára, mint egy hatalmas kinyilatkoztatás. Ezek az első hallásra egyszerűnek tűnő szavak valójában az ember fizikai-földi testbe zártságának – fizikai, földi testiséghez való kötődésének – titkát fejezik ki. Ez a titok rejlik a szavak mögött. Magam is a szavak ismételt meditálása után jöttem rá arra, hogy milyen mélységeket rejtenek. Úgymond az egész ősi pogány mennyország – amely az ember keletkezésére utaló titkokat mintegy makrokozmikus Miatyánkként szólaltatta meg – hatott akkor az eszméletét vesztett Názáreti Jézusra. Amikor magához tért, még látta a jó pogány istenek helyét elfoglaló menekülő démonokat, és látta a távolban a menekülő embereket. Ahhoz a szenvedéshez, amelyet az okozott Jézus számára, hogy az emberiség már nem elég érett Bath-Kol kinyilatkoztatásainak megértéséhez, most még egy második fájdalmas felismerés is társult: az, hogy a pogányság számára egykor az isteni-szellemi világból érkező kinyilatkoztatások is hanyatlóban vannak. Még ha meg is szólalna az Ég minden hangja, az emberiségben akkor sem lenne meg a képesség arra, hogy megértse.

Megrázó benyomást kelt, ha az ember látja, mennyi fájdalomnak kellett felhalmozódnia egy lélekben ahhoz, hogy a Golgotai Misztérium előkészülhessen. Megrázó a felismerés, mekkora fájdalomnak kellett beleáradnia abba az impulzusba, amelyet a Föld továbbfejlődését elősegítő Krisztus-impulzusnak nevezünk. Így tehát Jézus megismerte a pogányság lényegét és hanyatlásának okát is.

Huszonnégy éves kora körül Jézus hazatért. Akkoriban halt meg az édesapja. Jézus egyedül maradt mostohatestvéreivel és mostoha-, illetve nevelőanyjával. Ekkor valami különös dolog következett be: míg mostohatestvérei egyáltalán nem értették meg Jézust, nevelőanyjában egyre több szeretet és megértés lobbant fel iránta. A nevelőanyában olyasmi bontakozott ki, amit a szív zsenialitásának lehetne nevezni. Érzésvilágával elkezdte apránként, fokozatosan megérteni a magányos ifjút, aki magában hordozta az emberiség minden fájdalmát; a mostohatestvérek ezzel szemben nem is törődtek vele.

Jézusnak azonban még valami mást is meg kellett ismernie: azt a közösséget, amely úgymond az emberiség hanyatlásának harmadik aspektusát tárta fel előtte. Meg kellett ismernie az esszénusok közösségét. Ez a közösség annak idején igen elterjedt volt az egész világon. Szigorú, zárt rendjük azt a célt tűzte ki maga elé, hogy egy bizonyos szabályozott, lemondásokkal teli élet révén ismét felemelkedjenek arra a fokra, ahonnan az emberiség a hanyatlása során alászállt; a lélek gyakorlataival igyekeztek elérni azt a lelki magaslatot, ahol újból fel lehet fogni valamit a régi kinyilatkoztatásokból. Az esszénusok mindezt a lélek szigorú gyakorlataival és az emberiség általános szokásaitól való teljes elfordulással igyekeztek elérni. Szándékuk sok ember számára volt vonzó. Az esszénusoknak mindenfelé voltak birtokaik. Aki be akart lépni a rendbe, annak át kellett adnia minden örökségét, illetve leendő örökségét a közösségnek. Senkinek sem lehetett magántulajdona. Sokuknak volt valahol háza vagy birtoka, amit ráírattak a rendre. Ezáltal sokfelé voltak a rendnek telepei Elő-Ázsiában; főleg Palesztinában, így Názáretben is. Minden vagyon közös volt. Senkinek sem lehetett magánvagyona. Az esszénus rend sok jótékony tevékenységet fejtett ki. A közös vagyonból minden tag támogathatta a szegényeket és a rászorulókat. A lélek bizonyos gyakorlatai által rendkívül jótékony gyógyítóerőket fejlesztettek ki magukban. Volt azonban egy alapelvük, amely ma már lehetetlen lenne, akkoriban azonban szigorúan betartották: a tagok minden arra méltónak talált rászorulót támogathattak a közös vagyonból, kivéve a saját rokonaikat. A külvilághoz fűződő minden érzelmi köteléket el kellett szakítaniuk.

A Názáreti Jézus, akárcsak János, akit az esszénusoknál ismert meg, tulajdonképpen nem lett esszénussá; felismervén azonban a lelkében rejlő rendkívüli értékeket, megkülönböztetett bizalommal fogadták. Sok olyan dologról is beszéltek vele, amiről különben csak a magasabb fokot elért tagokkal szoktak. Jézus megtudta, hogy az esszénusok egy meredek úton igyekeznek felkapaszkodni arra a magaslatra, ahonnan az emberek alászálltak. Gyakran megállapíthatta: igen, vannak még olyan emberek közöttünk, akik újból felemelkednek ahhoz, ami egykor, az ősidőkben az emberiség számára megnyilatkozott, amit azonban az emberiség ma már általában nem ért meg.

Egy alkalommal az esszénusok közösségéből távozóban  – ahol éppen egy, a világ titkait érintő, mély jelentőségű beszélgetést folytattak – Jézusnak hatalmas, megrendítő élményben volt része. A kapun kilépve, mintegy látomásszerűen, két alakot pillantott meg. Felismerte Lucifert és Arimánt, és látta, amint éppen elmenekülnek az esszénusok kapujától. Tudta, hogy a többi emberhez menekülnek. Ezt követően többször volt része ilyen látványban. Az esszénusoknál az volt a szokás, hogy nem léphettek át egy város vagy egy ház olyan kapuján, amelyet az akkori időknek megfelelően képekkel vagy szobrokkal díszítettek. Hogyha ilyen kapuhoz érkeztek, vissza kellett fordulniuk. Mivel az esszénusok igen sokan voltak – Palesztinában akkoriban legalább annyi esszénus élt, mint farizeus -, tekintettel voltak rájuk, és saját, egészen egyszerű kapukat építettek számukra. Az esszénusoknak tehát nem volt szabad olyan kapun átlépniük, amelyet képek díszítettek. Mindez a lelki fejlődésükkel függött össze. Ezért voltak a városokban a külön esszénus kapuk. A Názáreti Jézus gyakran haladt át esszénus kapukon. Mindannyiszor látta, amint Lucifer és Arimán az embereket különösen fenyegető módon távozik onnan. Hogyha elméleti úton ismerünk meg ilyen dolgokat, bizonyos, hogy már akkor is benyomást tesznek ránk. Hogyha azonban úgy ismerjük meg azokat, ahogyan az Akasha-krónikából ismerhetők meg, ha Lucifer és Arimán alakját valóban úgy látja az ember, ahogy a Názáreti Jézus látta, akkor mindez egészen más benyomást kelt. Akkor nem csupán az intellektusával, az értelmével érti meg, hanem az egész lelkével kezdi megragadni a legmélyebb titkokat, amelyeket ily módon nem csupán tud, hanem át is éli azokat, eggyé is válik velük.

Csupán szegényes szavakkal tudom körülírni azt a harmadik nagy fájdalmat, amely ekkor Jézus lelkére nehezedett. Felismerte, hogy bár kortársai közül néhányan elkülönülhetnek azért, hogy betekintést nyerjenek a magasabb világokba, ez azonban csak azon az áron történhet, ha a többi embert annál inkább kizárják a lélek fejlődésének lehetőségéből. A többiek rovására dolgoznak lelkük tökéletesítésén. És mivel egy olyan fejlődési utat járnak, amelynek révén Lucifer és Arimán nem tudja őket megközelíteni, így azok kénytelenek elmenekülni. Miközben azonban ezek az emberek a démonoktól szabadok maradnak, Lucifer és Arimán a többiekhez menekül, akiket azután mindez annál nagyobb romlásba dönt, minél magasabb fokot érnek el az elkülönültségben élők. Szörnyű felismerés volt ez a Názáreti Jézus számára, aki osztatlan részvétet érzett minden ember iránt. A legmélyebb fájdalommal látta, hogy egyesek az egész emberiség rovására emelkednek fel lelki fejlődésük magaslatára. Jézusban kialakult az a kép, hogy Lucifer és Arimán hatalma éppen azáltal fokozódik az emberiségben, hogy egyesek tiszták, esszénusok akarnak lenni. Ez volt a harmadik, a legnagyobb fájdalom Jézus számára, akinek lelkén olykor a földi emberiség sorsa miatt érzett kétségbeesés vett erőt. Rettenetesen nyomasztotta a földi emberiség sorsának titka. A világ sorsát összesűrítve hordozta saját lelkében.

Úgy huszonkilenc, harmincéves korában történt, hogy Jézus és a mostoha-, illetve nevelőanyja – aki egyre több szívbéli megértést tanúsított Jézus iránt – egy alkalommal, amikor kölcsönösen úgy érezték, hogy lélekben megértik egymást, egy beszélgetést folytatott; egy, az emberiség fejlődése számára végtelenül fontos beszélgetést. Most, a beszélgetés közben lett világos a Názáreti Jézus számára, hogy a tizenkét éves kora óta átélt élményeket valóban elmondhatja nevelőanyjának, valóban kiöntheti neki a szívét. Most már fokozatosan szavakba tudta foglalni az élményeit. Elmondta, mit érzett a zsidóság és a pogányság hanyatlása, valamint az esszénusok remetesége miatt. A Jézus lelkéből nevelőanyjához átáramló szavak nem úgy hatottak, mint a közönséges szavak, hanem úgy, mintha minden kimondott szóval a lelke erejéből is átadott volna valamit az anyának. Szavainak szárnyakat adott a szeretetté nemesedett átélt szenvedés. Ez a szeretet, ez a szenvedés annyira a sajátja volt, hogy szavaival együtt saját valójából is átment valami a nevelőanya szívébe, lelkébe.

Miután mindent elmondott abból, amit átélt, beszélt még egy felismeréséről, amelyet megpróbálok most azokkal a szavakkal összefoglalni, amelyeket a szellemtudomány nyújt számunkra. Ily módon csupán a tulajdonképpeni értelmük szerint leszek hű a Názáreti Jézus szavaihoz, amelyeket mostoha-, illetve nevelőanyjához intézett; az általam választott szavak azonban érthetőbbek lesznek, mintha az Akasha-krónikában elém táruló képeket közvetlenül próbálnám nyelvünkre lefordítani. A Názáreti Jézus elmondta mostoha-, illetve nevelőanyjának, hogy szenvedései közepette világossá vált számára az emberiség fejlődésének titka, az, hogy miként fejlődött az emberiség. Ezt mondta: felismertem, hogy az emberiség egykor, egy ősrégi korban öntudatlanul, a legüdébb gyermeki erővel fogadhatta magába a legmagasabb igazságokat. – Ezekkel a szavakkal arra utalt, amit a szellemtudomány az Atlantisz utáni első kultúrkorszaknak nevez; amikor az óind népet vezető szent risik adták át az embereknek hatalmas bölcsességkincseiket. Ezekről a bölcsességekről így gondolkodott a Názáreti Jézus: Hogyan jutottak a szent risik ehhez a bölcsességhez? Milyen erők működtek a risik lelkében és az egész óindiai népben? Olyan erők, amelyek egyébként csak a gyermekkorban, a születés és a hetedik életév között működnek, azután megszűnnek az egyes ember számára; annak idején azonban jelen voltak minden korosztályban. Azáltal, hogy ezek a gyermeki erők az emberiség valamennyi korosztályára kiterjedtek, az ősi szent isteni igazságok inspirálóan, intuíciót adományozva áradtak le az emberi lélekbe. Az emberiség Atlantisz utáni első korszakát követően – amelyet óind kornak nevezünk, és amelyet a Názáreti Jézus az anyjával folytatott beszélgetésben az első gyermekévekhez hasonlított – megszűnt az a lehetőség, hogy az ember ezeket a gyermeki erőket idősebb koráig is megőrizhesse. Ezek az erők eltűntek, és ezért az ember már nem volt képes felvenni magába és megőrizni az egykori kinyilatkoztatásokat. A továbbiakban a Názáreti Jézus arról beszélt, hogy ezt a korszakot egy olyan kor követte, amit az ember hét- és tizennégy éves kora közötti időhöz lehetne hasonlítani. Azok az erők, amelyek egyébként csupán hét- és tizennégy éves kora között működnek az emberben, kiterjedtek az egész emberi életre, oly módon, hogy még az aggastyánok is átélték. Ennek következtében juthatott az ember ebben a második, óperzsa korban a Zarathusztra-bölcsességhez, amellyel kapcsolatban a Názáreti Jézus azt tapasztalta, hogy az emberiség az ő idejében már értetlenül elutasította. Ezután a harmadik korszakról beszélt nevelőanyjának. Ebben a korszakban az terjedt ki az ember egész földi életére, amit egyébként csupán tizennégy és huszonegy éves kora között él át. Ily módon az emberek még ötven-, hatvanéves korukban is rendelkeztek azokkal az erőkkel, amelyek egyébként csupán a huszonegyedik életévig hatnak. Ez tette lehetővé a harmadik korszakban azoknak a jelentős, a természet működését kutató tudományoknak a kialakulását, amelyeket annyira csodálunk, amikor megismerkedünk az egyiptomi, az ősi káld tudománnyal, csillagászati ismereteik valódi eredetével, azokkal az ismeretekkel, amelyekben nem csupán a Földről van szó, hanem a világ titkairól és az emberre gyakorolt hatásukról; amiből a későbbi emberiség már alig értett meg valamit. Jézus azonban ezt a harmadik korszakot is eltűnőben látta. Ahogy az egyes ember megöregszik, úgy öregedett el az emberiség is – mondta.

A görög kultúra a misztériumbölcsességnek köszönhette hatalmas impulzusait, amelyek révén kifejleszthette a filozófiai gondolkodás és a művészet virágkorát, de egyúttal átmenetet is jelentett a negyedik kultúrkorszakba, amelyben mi is élünk – mondta Jézus. Ez már az ember önállóságára appellál és új szociális körülményeket teremt, amelyek szakítanak a régi misztériumoktól való függőséggel. A régi misztériumok hanyatlása az új államrendek kialakulásával  – és azok egymás közti versengésével – vette kezdetét; de összefügg mindezzel a gyors intellektuális felemelkedés is. Most azok az erők érvényesülnek, amelyek az egész emberi életre kiterjedően már csak kevésre képesek. Egy olyan emberiség él most, amely már csupán azokkal az erőkkel képes dolgokat felfogni, amely erőket az ember huszonegy és huszonnyolc éves kora között tudhat magáénak. Amikor azonban ez a kultúrkorszak is véget ér, az emberiség eléri a középső korszakát: ezzel eljut egy bizonyos csúcspontra, amely azonban tovább nem tartható. Ha lassan is, de el kell kezdődnie a hanyatlásnak. Az emberiség akkor egy olyan korszakba lép, amelyben az erők elhalnak, hasonló módon az ember harmincas éveihez, amikor is elkezdődik a leépülés. Már a következő korban elkezdődik az egész emberiség hanyatlása – mondta a Názáreti Jézus, lelkében az emberiség hanyatlása felett érzett végtelen fájdalommal. Az emberiség belép abba a korba, amelyben az eredendő erők már elhaltak. Míg azonban az egyes ember esetében úgymond képesek az ifjúkori erők tovább hatni, addig az egész emberiség számára ez már nem lesz lehetséges. Ha nem jut új erőkhöz, akkor feltartóztathatatlanul halad az aggastyánkor felé. A földi kultúra elsivárosodik, ha nem kap fiatal erőket. Amikorra az emberiség eléri azt a kort, amely az egyes embernél megfelel a huszonnyolc és harmincöt éves kor közötti időszaknak, addigra a természetes erők elapadnak. Ha nem fakadnak új források, akkor az emberiség teljesen elöregszik.

Mindezeket összefoglalva így szólt nevelőanyjához a Názáreti Jézus: Mi lesz az emberiségből, ha az egyes ember sorsára jut? – A kérdés súlyának hatása alatt Jézus és az anya is megérezte egy új szellemi impulzus szükségességét. Jönnie kellene valaminek, ami csak kívülről jöhet; ami nincs meg magában az emberiségben, mert az emberben a középső életkorban már nem tudnak szabadon kibontakozni új, a nem érzékelhető világgal összefüggő erők. Kívülről kell várni valamit, valami olyasmit, ami különben – az egyes ember esetében – az ember bensőjéből fejlődik ki huszonnyolc és harmincöt éves kora között. Mérhetetlen, semmihez sem hasonlítható erővel tört fel a fájdalom a Názáreti Jézus lelkéből amiatt, hogy nincs a környező világban semmi, ami a megújulás erőit áraszthatná a pusztuló emberiségbe.

Így folyt le ez a beszélgetés, és Jézus minden szavával mintha a saját lényéből áradt volna át valami a mostoha-, illetve nevelőanyába. A szavak szárnyakat kaptak, és kifejezésre juttatták, hogy ezek nem csupán szavak, hanem velük együtt kiszakadt valami a Názáreti Jézus testiségéből, valami, ami mintegy az Ő lénye, ami eggyé vált fájdalmával és szeretetének hatalmával. Abban a pillanatban, amikor lénye mintegy kiszakította magát bensőjéből, felvillant benne, hogy ki is volt valójában ez az önvaló: tudatosodott benne, hogy Énje Zarathusztra Énje volt. Egy pillanatra úgy érezte, hogy felragyogott benne Zarathusztra Énje. De azután úgy tűnt számára, mintha ez az Én eltávozna tőle és újból magára hagyná; és ily módon megint azzá lett – csupán már felnövekedve -, mint aki tizenkét éves korában volt.

Az anyában is hatalmas változás ment végbe. Az Akasha-krónikában kutatva feltárul az ember előtt, hogy nem sokkal azután, hogy a nátháni ágból származó Jézus betöltötte a tizenkettedik életévét és magába fogadta a Zarathusztra-Ént, vér szerinti édesanyjának lelke eltávozott a szellemi régiókba. Most mint lélek újból alászállt és áthatotta a nevelőanyát, aki ezáltal mintegy megfiatalodott. Tehát a mostoha-, illetve nevelőanyát – a salamoni Jézus-gyermek vér szerinti édesanyját – átszellemítette a nátháni Jézus vér szerinti édesanyjának lelke. Ettől fogva tehát ismét a Földön járt  – a salamoni Jézus-gyermek édesanyjának fizikai testében – a nátháni Jézus-gyermek szülőanyjának lelke. Jézus maga azonban mintegy magára maradt a három testiségével, élményei által mindazonáltal a legmagasabb szellemiségtől áthatott három testiségével: fizikai, éter és asztráltestével; az Én azonban eltávozott. Ebben a fizikai, éter- és asztráltestben benne volt mindaz, ami Zarathusztra Énjétől származott. Bár a Zarathusztra-Én eltávozott belőlük, minden benyomása bennük maradt. Ezáltal a Názáreti Jézus egészen különleges lény lett. A továbbiakra vonatkozóan a következők tárultak fel előttem az Ötödik evangéliumban.

A nevelőanyjával folytatott beszélgetés után a Názáreti Jézust – akiből ekkorra már eltávozott a Zarathusztra-Én – hatalmas, ellenállhatatlan kozmikus erő sürgette, vonzotta a Jordán folyóhoz, Keresztelő Jánoshoz. Ez a különös lény  – mert a Názáreti Jézus ilyen volt most; egy lény, aki három emberi burokban járt a Földön, de azon a legmagasabb emberi fokon, amely különben csak a négy emberi burok legmagasabb fejlettségi szintjén lehetséges; egy lény, aki bensőleg másnak érezte magát, mint egy ember, de külsőleg emberi alakja volt -, ez a lény, az anyával folytatott beszélgetést követően egy hatalmas erejű benső indíttatásra elindult a Jordán folyóhoz, Keresztelő Jánoshoz, és útközben találkozott két esszénussal, akik jól ismerték Jézust. Természetesen különösnek találták azt, ami az arcáról sugárzott, külső alakját tekintve azonban felismerték, mert az nem változott meg; az alakja egyértelműen felismerhető volt. Ennek ellenére különösnek találták. A Jézusban végbement változás következtében szemei valami egészen különös kifejezőerővel rendelkeztek. Szemeiből egyfajta szelíd belső fény sugárzott; mintegy fényben megtestesült nem földi, hanem mennyei emberszeretet. Az esszénusok régi ismerősüket ismerték fel benne. Úgy érezték, nem tudják kivonni magukat Jézus végtelenül szelíd tekintetének hatása alól. Amikor azonban a szemébe néztek, valami szemrehányásfélét éreztek; ez a szemrehányás azonban nem Jézusból indult ki, hanem egy olyan erő volt, amely a saját lelkükben fakadt, belesugárzott Jézus szemeibe és mintegy halovány holdfényként visszaverődött rájuk; mindebből szörnyű feddést éreztek ki a személyükre vonatkozóan, amiért olyanok, amilyenek.

Csak ilyen szavakkal tudom ábrázolni azt, amit az Akasha-krónika tár fel arról, hogy mit láttak az esszénusok a Názáreti Jézus lelkében; mit éreztek belőle – vagyis fizikai, éter- és asztráltestéből – feléjük áradni. Nehezen tudták elviselni a közelségét, a végtelen szeretetet, amelyben azonban volt valami feddés is. Mélységesen vonzónak érezték a közelségét, ugyanakkor igyekeztek mielőbb kikerülni a hatása alól. Mivel korábban gyakran beszélgettek vele, egyikük összeszedte magát és megkérdezte: Merre visz az utad, Názáreti Jézus? – Jézus válaszát valahogy így lehetne emberi nyelven megfogalmazni: Oda, ahova a hozzátok hasonló lelkek nem akarnak nézni, oda, ahol az emberiség fájdalma megtalálhatja az elfelejtett fény sugarait. – Az esszénusok nem értették, hogy mit mond, és észrevették, hogy Jézus nem ismerte meg őket, nem tudja, kik ők. Idegenszerű tekintetéből, amely nem úgy nézett rájuk, mint ismerősökre, egész magatartásából és abból, ahogy beszélt, az tűnt ki, hogy nem ismerte meg őket. Egyikük ismét erőt vett magán, és megkérdezte: Názáreti Jézus, nem ismersz meg minket? – Jézus válaszát megint csak ekképpen tudom a mi nyelvünk szavaival idézni: Miféle lelkek vagytok ti? Hol van a világotok? Miért burkolóztok megtévesztő külsőbe? Miért ég bennetek olyan tűz, amelyet nem az én Atyám házában szítottak? – Az esszénusok nem tudták, mi történt velük, és nem tudták, mi történhetett vele? Egyikük még egyszer feltette a kérdést: Názáreti Jézus, nem ismersz meg bennünket? – Jézus így válaszolt: Olyanok vagytok, mint az eltévedt bárányok, én pedig annak a pásztornak voltam a fia, akitől elszöktetek. Ha valóban megismertek, akkor hamarosan újból elszöktök. Oly régen elszöktetek már tőlem a világba! – Nem tudták, mire véljék a beszédét, de ő folytatta: Rajtatok van a kísértő jele. Az ő tüze tette simává a gyapjatokat. Ennek a gyapjúnak a szálai szúrják a szememet. – Az esszénusok úgy érezték, mintha szavai révén a saját lényük visszhangozna a lényéből. Jézus folytatta: A kísértő a menekülésetek után találkozott veletek. Átitatta a lelketeket önteltséggel. – Az egyik esszénus ismerősnek találta ezeket a szavakat és így szólt: Nem mutattunk-e ajtót a kísértőnek? Nincs már hatalma felettünk. – Jézus így felelt: Valóban elutasítottátok a kísértőt, de ő elfutott a többi emberhez, és a hatalmába kerítette őket. Nincs tibennetek, de a többieket birtokba vette. Mindenhol megtaláljátok. Azt hiszitek, felmagasztosultatok, amikor ajtót mutattatok neki? Ugyanolyanok maradtatok, mint voltatok. Magasztosabbnak képzelitek magatokat, mert a többieket lealacsonyítottátok. A lealacsonyítottakhoz képest látszólag felemelkedtetek.

Az esszénusok ekkor megrémültek. Abban a pillanatban azonban, amikor a mérhetetlen félelem úrrá lett rajtuk, úgy tűnt nekik, mintha a Názáreti Jézus köddé vált volna; eltűnt a szemük elől. Tekintetük mintegy megbabonázva követte a Názáreti Jézus eltűnt lényét. És ekkor a kozmikus messzeségben egy hatalmas jelenést pillantottak meg, amely mintegy a Názáreti Jézus határtalan nagyságú arcát láttatta velük. Amit az imént Jézus arcán láttak, az most hatalmasra felnagyítva állt előttük, és szinte megbabonázta őket. Nem tudták elfordítani tekintetüket a jelenéstől, amelynek tekintete mintegy a távoli messzeségből is rájuk irányult. Ezáltal még inkább lelkükre nehezedett a szemrehányás, amit egyfelől megérdemeltnek, másfelől elviselhetetlennek éreztek. Jézus arca hatalmas délibábbá növekedett a távoli égen, és a szavaiban rejlő összefüggések is óriásivá nőve tűntek fel az esszénusok előtt. Ebből a hatalmas vízióból, ebből az arcból a következőképpen tolmácsolható szavak hangzottak fel: Hiába való az igyekezetetek, mert üres a szívetek, mert megteltetek azzal a szellemmel, amely a gőgöt, megtévesztően, az alázat köntösében viseli! Így szólt ez a lény az esszénusokhoz, akikkel akkor találkozott, miután Jézus testi burkait már elhagyta a Zarathusztra-Én, és Jézus ismét azzá lett – csak már felnőttként -, aki tizenkét éves korában volt, de most már áthatotta és gazdagította mindaz, ami a Zarathusztra-Én, valamint minden olyan átélés révén, amiről meséltem, belemélyedt ebbe a különleges testbe, amelynek különlegessége már azáltal megmutatkozott, hogy rögtön a születését követően képes volt a bölcsesség csodálatos szavaival szólni, egy olyan nyelven, amely csupán az anyai érzés számára volt érthető.

Ezt akartam ma önök elé tárni egy egyszerű elbeszélés formájában, egészen addig a pontig, amikor a Názáreti Jézus az anyjával folytatott beszélgetést követően elindult Keresztelő Jánoshoz a Jordánhoz. Holnapután folytatom az elbeszélést, és igyekszünk majd megtalálni a Golgotai Misztérium jelentőségének megértéséhez vezető utat.


[1]    Sophie Stinde (1853-1915): fest?m?vész, antropozófus. Részt vett a Goetheanum alapk?letételén, egyike az alapk?letételi okmány tizenhárom aláírójának.

– Berlin, 1913. november 18.

A legutóbbi alkalommal igyekeztem elmondani önöknek néhány dolgot az Ötödik evangéliumból, a Názáreti Jézus tizenkét éves kora és a János-keresztelő közötti időszakra vonatkozóan. Beszéltem arról a jelentős élményről, amelyet a Názáreti Jézus egy pogány oltárnál élt át, és rámutattam, miként láttatja az Akasha-krónikában való olvasás a Názáreti Jézust, amint a pogány oltárnál benyomást szerez az oltárt körülvevő démonokról. Most csak röviden akarok emlékeztetni arra a jelenetre, amikor Jézus szinte élettelenül összeesik, hirtelen átlép egy másik világba, és észleli a pogányok ősi szent misztériumtanításainak isteni-szellemi titkait. Így tudott eleven ideát alkotni arról, hogy mi volt egykor a pogányság, és hogy mivé lett az ő idejére.

Már említettem, hogy Jézus ez idő alatt – ebben a más tudatállapotban annál a bizonyos pogány oltárnál – hallott valamit a szellemi világból, mégpedig olyan szavakat hallott, amelyeket a pogány népek ősi szent tanítása szerinti kinyilatkoztatásnak kell tekintenünk; amely tanítás az ember összefonódását fejezi ki az érzékelhető, fizikai világgal. Tehát úgymond azt a hangot hallotta, amelyet az ősi pogány próféták jól ismertek. Amit hallott, azt egyfajta kozmikus Miatyánknak nevezhetjük. Azt fejezi ki, hogyan kell alakulnia az ember sorsának azáltal, hogy születésétől haláláig összefonódott a földi anyaggal. Ezt a kozmikus Miatyánkot – amelyből később, az ellenkezőjére fordítva, a földi Miatyánk lett – első ízben a dornachi alapkő letételénél hozhattam nyilvánosságra. Most ismét felolvasom, mert valóban a pogány emberiség ősi tanítása rejlik ezekben a szavakban. Amennyire lehet, megkísérlem (a német nyelvre) lefordítani:

Ámen
Uralkodnak a Gonosz-erők
Tanúi az eloldódó Én-ségnek
Más által okozott önösség-vétket
Élünk meg a mindennapi kenyérben
Melyben nem uralkodik az Ég akarata
Mert az ember elhagyta országotokat
És elfelejtette neveteket
Ti Atyák a Mennyekben.

Körülbelül ezt hallotta a Názáreti Jézus – mint a földi ember titkairól szóló ősi tanítást -, amikor vándorútján a pogány vidékre érkezett. Ezek a szavak valóban az emberiség fejlődésének mélységes titkait fejezik ki. Tehát ezek a jelentős szavak áradtak be Jézus lelkébe huszonnégy éves kora táján; és attól fogva tudott valamit, ami egykor az emberiség fejlődésének ősi idején áramlott le a szellemi világból; ám ez olyan nagynak és hatalmasnak tűnt számára, hogy – különösen miután a már említett megrázó élményben volt része a lepusztult pogány oltárnál – úgy érezte: ma már nincsenek olyan emberek a Földön, akik ezt megértenék.

Ily módon ismerte meg Jézus a pogányságot. Láthattuk, amint ifjúsága három egymást követő szakaszában megismerte a zsidóság, a pogányság, majd az esszénus tanítások legmélyebb mélységeit. Láthattuk, miként lettek ezek a felismerések egy fokról fokra mélyülő szenvedés forrásai. Mert mind a három esetben arra a felismerésre kellett jutnia magában, hogy mindez itt lehetne, ha az emberiség rendelkezne a befogadásukhoz szükséges feltételekkel; de ezeket a feltételeket most nem lehet megteremteni.

Ez volt a Jézus-élet tapasztalata. Az Ötödik evangélium megmutatja, hogy Jézus, mielőtt felvette magába Krisztust, azt mondhatta: az emberiségfejlődés során az emberek olyan képességeket fejlesztettek ki, amelyek elhomályosították az ősidők képességeit; ezért az egykori zsidókkal és pogányokkal ellentétben ma már nem képesek a szellemi világ kinyilatkoztatásainak befogadására. – Jézus azonban az esszénusoknál tapasztaltak révén azt is tudta, hogy oly módon, ahogy az esszénusok keresik a szellemi világgal való újbóli egyesülést, csak egy maréknyi ember juthat ehhez hozzá, az egész emberiség nem. Ez az út is járhatatlannak bizonyult. Szegény, szegény emberiség – Jézus lelkét teljesen áthatotta a részvét -, ha meg is hallanád a régi pogány próféták hangját, már nem értenéd meg őket. Ha meg is hallanád a régi zsidó próféták hangját, már nem értenéd meg őket. Mint emberiség sohasem érheted el azt, amire az esz-szénusok törekednek; az csupán egy kis csoport törekvése, akik a többi ember rovására keresik a tökéletességet.

Mindaz, amit most itt önöknek néhány száraz szóban elmondok, Jézusban fájdalommal teli lelki valóság volt, elevenen élt a lelkében. Végtelen együttérzés ébredt benne az egész emberiség iránt; ez az együttérzés érlelte meg őt arra, hogy magába tudja fogadni a Krisztus-lényt.

Mielőtt azonban ez megtörtént, a Názáreti Jézus egy fontos beszélgetést folytatott azzal a személyiséggel, akit nevelő, avagy mostohaanyjaként ismerünk. Mint tudjuk, a nátháni Jézus édesanyja – annak a Jézusnak az édesanyja, aki tizenkét éves korában magába fogadta Zarathusztra individualitását -, tehát a nátháni Jézus vér szerinti édesanyja meghalt nem sokkal az után, hogy ez a Jézus-gyermek magába fogadta Zarathusztrát, aki addig a másik Jézus-gyermekben öltött testet. Ily módon a nátháni édesanya lelke már régóta a szellemi világban volt. Azt is tudjuk az előző évek előadásaiból, hogy a másik családban, a salamoni Jézus-gyermek családjában az édesapa halt meg, és hogy a két családból egy család lett Názáretben; ott nőtt fel Jézus a testvéreivel és a Zarathusztra-anyával. Azt is tudjuk, hogy azután a Názáreti Jézus apja is meghalt, abban az időben, amikor Jézus huszonnégy éves kora körül éppen egy hosz-szabb vándorútról tért haza; tehát Jézus ezek után már csak a nevelőanyjával élt. Általánosságban az mondható, hogy ez a nevelő-, avagy mostohaanya, bár csak lassanként jutott el odáig, hogy lelki megértést tanúsítson a Jézus által átélt élmények iránt, ez a lelki megértés azonban fokról fokra egyre mélyebbé vált. Az évek folyamán ez a két lélek, a Názáreti Jézus és a nevelőanya lelke, úgyszólván összenőtt.

Jézus a tizenkét éves korát követő időben teljesen magányos volt a szülői házban az élményeit illetően. Mivel valahogy meg kellett küzdenie lelke fájdalmas élményeivel, testvérei tulajdonképpen nem láttak benne mást, mint úgymond egy téboly felé haladó lelket. Az anya azonban egyre több megértéssel fordult e felé a lélek felé. Így történhetett azután, hogy a Názáreti Jézus huszonkilenc-harminc éves korában egy fontos beszélgetést folytatott ezzel az anyával, egy olyan beszélgetést, amely valóban meghatározó jelentőséggel bírt, amint azt rögtön látni fogjuk.

Ez a beszélgetés alapjában véve mintegy visszapillantás volt mindarra, amit a Názáreti Jézus tizenkét éves kora óta átélt. Az Akasha-krónika feltárja előttünk ennek a beszélgetésnek a menetét. Jézus először a tizenkét és tizennyolc éves kora között átélt élményeiről beszélt; arról, hogyan élte át lelkében fokról fokra az ősi héber tanítást, a héber próféták ősi tanításait. Hiszen senki sem volt a környezetében, aki által átélhette volna azt, amit az írástudók ámulatára felmutatott. Folyamatosan részesült azonban inspirációkban, amelyekről tudta, hogy a szellemi világból jönnek. A héber tanítások oly módon törtek fel benne, hogy a sajátjának tudhatta azokat; a meghallásukra azonban az ő idejében már nem volt fül. Magára maradt ezekkel a tanításokkal. Ez volt az ő nagy bánata: hogy egyedül volt ezekkel a tanításokkal.

Az anyának volt némi ellenvetése Jézus azon kijelentésével szemben, hogy még ha meg is szólalnának a régi zsidó próféták, nem lenne ember, aki megértené őket: itt volt például Hillel, a nagy törvénytanító. A Názáreti Jézus tudta, hogy ki volt Hillel, és mit jelentett a zsidóságnak. Nem kell részleteznem önöknek Hillel jelentőségét. A zsidó irodalom kellőképpen méltányolja. Hillel a régi zsidóság legszebb erényeinek és tanításainak megújítója volt, olyan személyiség, aki a maga módján megújította a régi zsidóságot. Ez azonban nem annak köszönhető, hogy Hillel tudós volt, hanem annak, hogy tevékenysége, törekvése, de különösen érzései, akarata és kívánságai révén úgy tudott bánni az emberekkel, hogy ezáltal kifejezésre juttatta: az emberi lélek valódi bölcsességének minden fajtája alakítóan hat a lélekre. A zsidóság körében különösen a mások iránt tanúsított türelmét értékelték. Különös volt a mód is, ahogyan odáig jutott, hogy a héberek körében működhessen. Babilonból származott, de egy olyan zsidó nemzetségből, amely a babiloni fogság idején honosodott meg Babilonban, és eredetét egészen Dávid családjáig vezette vissza. Ily módon a vérében lüktető héberség egyesült mindazzal, amit a babiloni tudásból vehetett fel magába. És hogy mindez miként öltött formát a lelkében, arról megbizonyosodhatnak, ha elmesélem a következő legendát.

Egy alkalommal, amikor Hillel Jeruzsálembe érkezett, a legjelentősebb zsidó tudósok éppen összegyűltek, hogy vitát folytassanak a zsidó tanítás titkairól. Aki egy ilyen vitán részt akart venni, annak egy csekély részvételi díjat kellett fizetnie. Hillelnek nem volt pénze, mert nagyon szegény volt. A dermesztő hideg ellenére Hillel felmászott a tanácskozás helyszínéül szolgáló ház melletti dombra, hogy az ablakon át hallgassa azt, amiről bent beszélnek. Mert nem tudta a részvételét megfizetni. Az éjszaka olyan hideg volt, hogy teljesen megdermedt, és amikor később, reggel rátaláltak, át kellett melegíteni, hogy felengedjen. Azáltal azonban, hogy ezt átélte, étertestében részt vett az egész vitán. És míg a vitatkozók nem hallottak egyebet, mint ide-oda röpködő, elvont szavakat, addig Hillel előtt feltárult egy csodálatos látomásokkal teli világ, amely megváltoztatta a lelkét.

Számos ilyen eseményt lehetne még elmesélni. Különösen a türelmét csodálták. Azt beszélték, hogy Hillel türelme végtelen. Úgy mondják, egyszer valaki fogadást kötött arra, hogy a végsőkig kihasználja Hillel türelmét és haragra gerjeszti. A fogadást megkötötték, és az, aki arra fogadott, hogy kihozza Hillelt a sodrából, a következőt tette. Amikor Hillel éppen a szombati ünnepre készült otthon, házi öltözetben, bekopogott hozzá és bekiáltott: Hillel, Hillel, gyere ki! – Hillel megkérdezte: Mi történt? – Gyere ki, Hillel, fontos dolgot akarok kérdezni tőled. – Hillel felvette a köpenyét, kiment és megkérdezte: Mondd fiam, mit akarsz kérdezni? – Az illető, aki a fogadást kötötte, ezt mondta: Ó, Hillel, nagyon fontosat akarok kérdezni. Miért van a babiloniak közül olyan sokaknak csúcsos feje? – Hillel így válaszolt: Tudod, kedves fiam, a babiloniaknak rosszak a bábáik, azért van ott olyan sok embernek csúcsos feje. De most menj utadra, választ kaptál a kérdésedre. – Ezzel Hillel visszament a házba és folytatta a szombati készülődést.

Egy kis idő múlva azonban az ember ismét ott volt és bekiáltott: Hillel, Hillel, gyere ki! – Hillel kiszólt: Mi a baj? – Ó, Hillel, azonnal választ kell kapnom egy nagyon fontos kérdésre! – És Hillel ismét kiment a kérdezőhöz: Mi a kérdésed? – Mire az illető így szólt: Mondd, Hillel, miért van Arábiában olyan sok embernek összehúzott szeme? Hillel így válaszolt: Arábiában olyan tág a sivatag, hogy csak úgy tudják elviselni, ha a szemük alkalmazkodik hozzá. Ezért van Arábiában oly sok embernek összehúzott szeme. Most pedig menj utadra fiam, mert választ kaptál a fontos kérdésedre. És Hillel újból visszament a házba.

Nem telt el sok idő, az illető harmadszor is visszajött és bekiáltott: Hillel, Hillel, gyere ki! – Mi a baj? – Gyere ki, Hillel, azonnal választ kell kapnom egy fontos kérdésre! – Hillel kiment, az illető pedig azt kérdezte: Ó, Hillel, válaszold meg nekem azt a kérdést, hogy miért van Egyiptom környékén olyan sok embernek lúdtalpa? – És Hillel azt felelte: Kedves fiam, azért van ott sok embernek lúdtalpa, mert mocsaras vidéken élnek. És miként azoknak a madaraknak, amelyek mocsaras vidéken élnek, az ő lábuknak is alkalmazkodniuk kellett a környezethez. Ezért van lúdtalpuk. Most menj, fiam, választ kaptál a kérdésedre. – Ezzel ismét bement a házba.

Néhány perc elteltével újból megjelent az ember és bekopogott. Minden egyes alkalommal egyre szomorúbb lett. Ezúttal még szomorúbb hangon kiáltott: Hillel, gyere ki! – Amikor Hillel kiment, így szólt hozzá: Ó Hillel, fogadást kötöttem, hogy haragra gerjesztelek. Háromszor próbálkoztam a kérdéseimmel. Mondd, Hillel, mit kell tennem, hogy ne veszítsem el a fogadást? – Hillel erre így válaszolt: Fiam, jobb neked, ha elveszíted a fogadást, mint ha Hillel haragra gerjed. Menj és fizesd ki a fogadást!

Ez a példa jól mutatja, hogy zsidó kortársai véleménye szerint Hillel milyen magas fokát érte el a türelemnek. A Názáreti Jézus tehát ismerte ennek az embernek a hatását. Nemcsak a Hillel által kifejtett hatást ismerte azonban, hanem hallotta saját lelkében a hatalmas Bath-Kolt is, vagyis az égi hangot, amely – miként egykor a prófétákhoz szólt – most feltárta lelke mélyén az isteni-szellemi világ titkait. Tudta, hogy Hillelben is csupán a halovány mása élt annak, amire a héberek ősei valamikor érettek voltak. A régi héberek utódai azonban már a Hillel hangjában megjelenő halvány utócsengés meghallására sem voltak érettek, nemhogy a nagy Bath-Kol kinyilatkoztatásaira.

Mindez nyomasztóan hatott Jézus lelkére, és ezt meg is osztotta a nevelőanyjával. Megosztotta vele, mennyit szenvedett amiatt, hogy bár hétről hétre egyre világosabban tárultak fel előtte az ősi zsidóság szent tanai, azt kellett látnia, hogy a régi héberek utódainak nincs már fülük ahhoz, hogy meghallják az egykori nagy próféták szavait. És ekkor az anya megértette Jézust, és mélységes együttérzéssel fogadta a szavait.

Ezután Jézus arról az eseményről mesélt neki, amelyet tizennyolcadik életévének betöltése után a zsidó és pogány vidékeken tett vándorútja során élt át. Most mesélte csak el az anyjának azt, hogy vándorútján egy olyan pogány kultikus helyhez ért, ahonnan elmenekültek a papok, mert a népesség körében egy szörnyű ragályos betegség tört ki, amely mindenkit megfertőzhetett. Amikor odaért és meglátták, futótűzként terjedt el a hír, hogy egy különleges ember érkezett hozzájuk. Jézus számára különös volt, hogy bármerre járt, már a puszta megjelenésével is rendkívüli benyomást tett mindenkire. Így történt, hogy ezek az emberek, akiknek a legnagyobb szomorúságot az okozta, hogy a pogány papok elhagyták őket és nem mutattak már be áldozatot az oltárnál, a Názáreti Jézust papnak vélték, aki majd ismét áldozatot fog bemutatni. Nagy számban gyűltek össze az omladozó oltár körül. A Názáreti Jézusnak nem állt szándékában pogány áldozatot bemutatni. Látta azonban az emberek szenvedésének mélyebb okát. Látta azt, amit a következőképpen lehet szavakba foglalni.

Ezeknél az áldozati oltároknál egykor helyénvaló áldozatokat mutattak be, amelyek külső kifejeződései voltak a pogány vidék misztériumkinyilatkoztatásainak. Igen, a kultikus szertartásokban misztériumkinyilatkoztatásokat jelenítettek meg. És amikor az ősi szent időkben ezeket a kultikus szertartásokat végezték – és a papok a megfelelő érzülettel végezték ezeket a kultikus szertartásokat -, akkor abban részt vettek azok az isteni-szellemi lények is, akikkel a pogány emberek kapcsolatban álltak. Az áldozati szertartások azonban lassanként hanyatlani kezdtek, korrumpálódtak. A papok már nem rendelkeztek a megfelelő érzülettel, így történhetett meg, hogy egy ilyen kultikus helyen a régi jó isteni lények helyett démonok jelentek meg. Ezek a démonok okozták az emberek szenvedéseit. Ezeket a démonokat látta most összegyűlni a Názáreti Jézus. Mintegy kiprovokálták a szellemi látását, és szinte holtan esett össze. Ekkor az emberek megértették, hogy nem azért jött, hogy az oltáruknál újból áldozatot mutasson be. Elmenekültek, Jézus pedig ebben a pillanatban meglátta azt, hogy miként változott át a régi pogány istenek világa démoni világgá, és felismerte, hogy ez az oka a nép szenvedéseinek.

Ebben az állapotában Jézus bepillanthatott azokba a régi pogány időkbe is, amikor az ősi szent tanítások valódi kinyilatkoztatásai áradtak le az emberekhez. Ekkor hallotta meg Jézus a kozmikus Miatyánkot, amelyet felolvastam önöknek. Felismerte, mennyire eltávolodott korának emberisége – mind a pogányság, mind a zsidóság – a régi tanításoktól és kinyilatkoztatásoktól. Az, amit Jézusnak a zsidóságról kellett megtanulnia, a nagy Bath-Kol hangja révén jutott el hozzá. A pogányság ezzel szemben döbbenetes látomásban tárult fel előtte. Ez egészen másként hatott rá, mint egy elvont közlés: megváltoztatta a lelkét. Most már tudta, hogy az embereknek nem csupán arra nincs fülük, hogy meghallják, ami egykor a zsidóság számára a próféták hangján szólalt meg, de nincs fül annak meghallására és megértésére sem, ami valamikor a régi pogánysághoz szólt.

Jézus megindító szavakkal mondta el mindezt nevelőanyjának. Majd pedig mesélt az esszénusok közösségéhez fűződő kapcsolatáról, ezen belül is leginkább arról, ami, hogyha az anya nem hallgatja már addig is bensőséges megértéssel a szavait, nehezen lett volna érthető a számára: elmondta, hogy egyszer az esszénusoktól távozóban meglátta a kapunál Lucifer és Arimán menekülő alakját. Tudta, hogy az esszénusok módszerei az emberek nagy tömegei számára nem megvalósíthatóak. Igaz, hogy ezek a módszerek lehetővé tetszik az isteni-szellemi világgal való kapcsolatot, de csak azáltal, hogy távol tartják maguktól Lucifert és Arimánt. És azáltal, hogy ezt teszik, a kísértők sokkal inkább a többi emberhez menekülnek; mind erősebben hozzákötik őket a földi léthez, és ez megakadályozza az embereket abban, hogy kapcsolatot keressenek a szellemi világgal. Tehát a Názáreti Jézus ebből az élményből megértette azt is, hogy az esszénusok útja nem járható mindenki számára, mert az csak egy kis csoport számára lehetséges. – Ez volt Jézus harmadik fájdalmas felismerése.

Jézus mindezt különleges módon mondta el: a szavai eleven lényekként áradtak az anya szívébe. Amint a szenvedéssel, de mélységes emberszeretettel átitatott szavak értelme beáradt a lelkébe, az anya úgy érezte, hogy a lelke megerősödött; a Jézustól feléje áradó erő belső átalakulást idézett elő benne. Ezt érezte az anya. Valóban olyan volt ez, mintha minden, ami a Názáreti Jézus lelkében élt, a beszélgetés során átáramlott volna az anya lelkébe. Jézus is így érezte. Az Akasha-krónika valami különöset tár fel előttünk erre vonatkozóan.

A Názáreti Jézus beszéde közben a tőle kiinduló szavak, amint elhagyták őt és elérték az anya szívét és lelkét, magukkal vitték Jézus Énjének egy-egy részét is. Azt mondhatjuk, hogy a szavak szárnyán Jézus Énje mintegy átment az anyához, anélkül azonban, hogy ez az Én belekerült volna az anyába; az anya már pusztán ezek által a szavak által mintegy újjászületett. Mert ekkor az a különleges dolog történt, hogy a beszélgetés hatására a nátháni Jézus vér szerinti édesanyjának lelke lejött a szellemi világból és összekapcsolódott a nevelőanya lelkével; tehát a beszélgetést követően a nevelőanya lelkében benne élt egyúttal a nátháni Jézus szülőanyjának lelke is. A nevelőanya lelke befogadta az édesanya lelkét. A szüzesség egyfajta újjászületésének nevezhetjük azt, ami itt végbement. Ez az átváltozás, a nevelőanya lelkének egyesülése egy másik lélekkel a szellemi világból, valóban megdöbbentő benyomást kelt. A továbbiakban a nevelőanya csupán burka annak az anyának, amely Jézus tizenkét és harmincéves kora között a szellemi világban volt.

Jézusban viszont valami olyasmi ment végbe, mintha Énjét átadta volna a nevelőanyjának, és benne nem maradt volna más, mint a kozmikus törvényeknek alárendelt fizikai, éter- és asztráltest. És ebben a hármas testiségben a Názáreti Jézus egy belső kényszert érzett arra, hogy felkeresse azt az embert, akit az esszénusok közösségéből ismert; azt az embert, akit – hozzá hasonlóan – bár nem volt igazi esszénus, szintén felvettek az esszénus közösségbe: Keresztelő Jánost. Ezután megtörtént a másik négy evangéliumból is ismert keresztelő: a Krisztus-lény beköltözött a Názáreti Jézus testiségébe, abba a testiségbe, amely a szenvedésével és egész lényével összekötött Énjét belehelyezte az anyjával folytatott beszélgetésbe, és így átadta az anya lelkének. Ez a hármas testiség ekkor magába fogadta a Krisztus-lényt, aki ettől fogva ennek a másik Énnek a helyén élt ebben a hármas testiségben.

Ezek után az Ötödik evangélium is kitér a Krisztus-lény lejövetelét követő kísértés eseményére. Ám az Akasha-krónikában olvasva ez a kísértésjelenet más szellemben jelenik meg. Amennyire lehet, megpróbálom elmondani, mi derül ki számunkra a megkísértés jelenetéről.

Krisztus Jézus – most már így mondhatjuk – először Luciferrel kerül szembe. Lucifer egy olyan kísértés elé állítja Krisztus Jézust – a szellemi kutató képes megragadni és földi szavakkal elmondani ezt a folyamatot, amely a többi evangéliumban is megjelenik -, amely különösen a gőgöt érinti: A világ minden birodalma – Lucifer ezen az asztrális világ távlatait érti – a tiéd lesz, ha elismersz uradnak.

Ez a kérdés, a megfelelő pillanatban feltéve – legalábbis egy emberi lény viszonylatában -, a legerősebb kísértést fejezi ki, mert teljes mértékben felszabadítja a lélekben az önteltség és a hiúság erőit. Természetesen nehéz erről képet alkotni, amennyiben csupán elvontan gondolunk az asztrális világra. Hogyha azonban benne áll az ember, akkor az asztrális világ – amelyben Lucifer beszél az emberhez – erői oly mértékben hatnak az ember egész felépítettségére, hogy a gőg démonai ugyanolyan szükségszerűséggel szabadulnak el benne, mint az éhség, ha négy-öt napig nem eszik. Ebben az esetben nem beszélhetünk a fizikai síkra vonatkozó, szokásos jámbor módon, hogy ne hagyjuk magunkat elvakítani a gőgtől. – Ez nagyon szép és jó a fizikai sík tekintetében, de egészen másként kell értékelni, amikor a teljes asztrális világ ront rá az emberre. – Krisztus Jézus ellenállt Lucifer kísértésének. A gőgnek ez a lény nem eshetett áldozatul. Elutasította Lucifert.

Szeretnék itt valamit közbevetni. Az Akasha-krónika olvasása közben általában könnyen előfordul, hogy felcserélődik a sorrend. Azt hiszem, hogy az úgynevezett megkísértésjelenet sorrendjét helyesen látom. De az is lehet, hogy a fordított sorrend az igaz. Nem hiszem, de azt sem állíthatom, hogy később ne igazolódhatna be az ellenkezője. Ezzel csak arra szeretném felhívni a figyelmüket, hogy ezeket a közléseket illetően nem mondok mást, mint ami az Akasha-krónikából ténylegesen adódik. A bizonytalan részeknél mindazonáltal felhívom a figyelmet a későbbi helyreigazítás lehetőségére.

Lucifer első támadásának visszaverése után Lucifer és Arimán együtt lépett fel. Közösen szólították fel Krisztus Jézust, hogy vesse le magát a mélybe. Ez a felszólítás a büszkeségnek szólt. Egy különleges kerülő úton – a ’felette állok minden félelemnek’ kerülő útján – kísértették meg Krisztus Jézust. Ő azonban elutasította ezt a felszólítást. Őt nem lehetett a büszkeség terén megkísérteni, ami ebben az esetben a félelem nélküliség önhittségét jelentette volna. Lucifernek meg kellett hátrálnia, le kellett mondania róla.

Arimán azonban ottmaradt és feltette a harmadik kérdést – az Ötödik evangélium közlése ez esetben is megegyezik a többi evangéliumban leírtakkal -, amely a kövek kenyérre változtatására vonatkozik. Hogyha Krisztusnak valóban olyan nagy a hatalma, akkor változtassa a köveket kenyérré. És lám, ezzel a kérdéssel kapcsolatban maradt egy megválaszolatlan töredék. Krisztus Jézus nem tudott maradéktalanul választ adni Arimánnak, így Arimán nem szenvedett teljes vereséget. Az Akasha-krónika mindenesetre ezt mutatja. És Krisztus Jézus tudta, hogy Arimánnal kapcsolatban maradt még valami, amit nem lehet egy ilyen belső szellemi folyamattal legyőzni, mert még valami más is szükséges hozzá.

Megpróbálom ezt egy kissé talán triviális módon megmagyarázni. Így könnyebb lesz megérteni, miről is van szó. Arimán tulajdonképpen a materialista törvények világának az ura. Hogyha egyszer majd nyomtatásban is megjelennek az idén Münchenben tartott előadások[1], akkor Arimán világa még áttekinthetőbb lesz. Arimán a materialista törvények ura, azoké a törvényeké, amelyek csak akkor lesznek szellemmel áthatottak, amikor már végéhez ért az egész Föld-fejlődés; addig a jelenlegi törvények érvényesek, azok hatnak. Arimán jogos ura a materialista törvényeknek. Ha nem élne vissza a hatalmával, ha nem terjesztené ki valami másra is, akkor a maga nemében páratlanul szükséges lény lenne a Föld-fejlődésen belül. Mégis érvényesek azonban a kozmikus Miatyánk szavai: „Más által okozott önösség-vétket élünk meg a mindennapi kenyérben, melyben nem uralkodik az Ég akarata”. Érvényes az, hogy az ember a földi életében hozzá van kötve a materiális törvényekhez, és hogy a közvetlen átszellemítését mindannak, ami ezekből a törvényekből adódik, nem érheti el egy csupán belső, lelki folyamattal, mert ehhez külső tényező is szükséges. Minden, ami a szegénységgel és a gazdagsággal összefügg, ebből a kérdésből adódik. Idetartozik az ember szociális rendhez való kötöttsége is, az, hogy olyan törvények igáját viseljük, amelyeket csak a Föld-fejlődés lejártával lehet szellemmel áthatni. Ezzel függ össze az is – kénytelen vagyok triviális kifejezésekhez folyamodni, bár mindezt nem tartom triviálisnak -, hogy a szociális rendbe egyre jobban bevonul az uralma minden olyan dolognak, amit pénznek nevezhetünk; a pénz uralma, ami lehetetlenné teszi azt, hogy az ember a szellemtől áthatott törvények szerint éljen. Mindenki tudja, hogy mit értünk ezalatt. Azáltal azonban, hogy lehetetlen a „köveket kenyérré változtatni”, hogy lehetetlen a szellemiség közvetlen megjelenése az anyagban, azáltal, hogy ez a lehetetlenség fennáll, és tükörképe, a pénz uralma jelen van: ennek következtében uralkodhat Arimán. Mert a pénzben szociálisan ott él Arimán is.

Arimán kérdésének megválaszolatlan része indította el Krisztus Jézusban azt a folyamatot, hogy kiáradjon a Föld-fejlődésbe, majd fokozatosan kifejtse a hatását a Föld egész további fejlődésére. Ezt nem lehetett csupán lelkileg megvalósítani. Az egész további Föld-fejlődést át kell krisztusítani! Krisztusnak be kellett áradnia a Föld fejlődésébe és át kell hatnia. Arimánnak hatalmában állt, hogy szembesítse Krisztust a Földdel való egyesülés szükségszerűségével. Ezért kerítette később hatalmába Júdást, hogy rajta keresztül segítse elő Krisztus halálát. A Krisztus-lény a halál révén egyesült a Föld lényével. Júdás tette Arimán részben megválaszolt kérdése volt. Lucifer kísértésével belsőleg, lelkileg le lehetett számolni. A luciferi kísértéssel minden léleknek önmagában kell megküzdenie. Arimánt az emberiség történelmi fejlődésének folyamán akkor lehet legyőzni, ha az emberek egyre jobban átitatódnak és azonosulnak a Krisztus-lénnyel.

Ha az ember szemügyre veszi ezt a harmadik, Arimánnak nem teljesen megválaszolt kérdést, akkor a Golgotai Misztériumot követő történelmi fejlődés mélységes titkára talál rá. Ebben minden benne van. És Krisztus ekkor már tudta, hogy teljesen egyesülnie kell a Föld testével, hogy egészen emberré kell válnia.

Ez az emberré válás lett azután a további, három évig tartó szenvedés forrása. Mert a Krisztus-lény – amint arról az Ötödik evangélium az Akasha-krónikában beszámol – nem mindjárt egyesült teljesen a Názáreti Jézus hármas testiségével. Hogyha a Földön vándorútját járó Krisztus Jézusra tekintünk, akkor kezdetben azt látjuk, hogy ezt a hármas testiséget áthatotta ugyan a Krisztus-lény, de nem volt teljesen benne, nem foglalta el oly módon, mint ahogy egy másik ember Énje teszi azt, hanem csupán mintegy hatalmas auraként, lazán összefogta. Mert előfordulhatott, és számtalan esetben elő is fordult, hogy Krisztus Jézus testi lénye valahol tartózkodott – magányosan vagy emberek között -, maga Krisztus azonban távol volt, mint szellemi lény a vidéket járta. Hogyha Krisztus itt vagy ott megjelent, ha egyik vagy másik apostol látni vélte őt, akkor ez a szellemi lény nem minden esetben Krisztus Jézus fizikai testében volt jelen. Szellemtestben jelent meg már akkoriban is, amely olyan erős volt, hogy fizikai jelenlétként érzékelték. Amit a tanítványok Krisztussal való együttlétéről mondanak, az az Ötödik evangélium szerint nem minden esetben volt fizikai testben való együttlét, hanem gyakran csupán egy, a fizikai jelenlét érzetéig felfokozódott látomással való együttlét.

Sajátos módon az első időben valóban csak laza kapcsolat volt Krisztus és a Názáreti Jézus testisége között. Ez a kapcsolat azonban egyre szorosabbá vált. A Krisztus-lénynek mind jobban bele kellett merülnie a Názáreti Jézus testiségébe és össze kellett kapcsolódnia vele. Csak a három év elteltével lett úgyszólván egységgé a Krisztus-lény és a Názáreti Jézus testi lénye; teljes egészében csupán a kereszthalálnál, közvetlenül a kereszthalált megelőzően. Az emberi testtel való egyesülés azonban folyamatos, egyre fokozódó szenvedéssel járt. Krisztus átfogó, univerzális szellemi lénye csak kimondhatatlan szenvedés árán tudott egyesülni a Názáreti Jézus testével. Ez a szenvedés három évig tartott.

Ennek ismeretében valóban nem lesz az ember szentimentálissá, mert a szellemi világból érkező benyomásban nincs érzelgősség. Aligha akad olyan szenvedés, amit össze lehetne hasonlítani azzal, amit a Krisztus-lénynek kellett átélnie a Názáreti Jézus testével való eggyé válás során. És az ember eljut annak felismeréséig, hogy mennyit kellett szenvednie egy istennek az elöregedett emberiség megfiatalítása érdekében, azért, hogy az ember teljesen birtokba vehesse Énjét.

Abban az időben, amikor Krisztus Jézus már tanítványai körében vándorolt, olykor fizikai testben is együtt volt velük, mint szellemi lény azonban természetesen mindenki számára láthatatlan volt. Ily módon csupán a tanítványok tudták – azáltal, hogy összekötötte magát velük -, hogy maguk között tudhatják őt.

Az Ötödik evangélium kutatása során az Akasha-krónika sajátos dolgot tár elénk. Krisztus Jézus, különösen az első időkben, nagyon keveset beszélt. Hatott. A puszta jelenlétével hatott. Erre majd még visszatérek. Azáltal, hogy a Krisztus-lény ilyen különös módon kapcsolódott a Názáreti Jézus testiségéhez, olyan hatást gyakorolt az emberekre, amilyen még nem volt a Föld-fejlődésben; ezeket a hatásokat ma, helytelenül, a csoda szóval illetik. Ilyen hatások indultak ki belőle, lényének összetettségéből kifolyólag. Erről majd máskor lesz szó. A következőkben igen sajátos dolgot fogok elmondani.

Hogyha a tanítványokra tekintünk, sokszor az az egészen határozott meggyőződésünk támad, hogy most a Názáreti Jézus fizikai teste is köztük van. – Ez különösen akkor van így, amikor Krisztus Jézus elhagyatott vidékeken jár a tanítványaival. Az embernek azonban gyakran támad az a benyomása is, hogy a Názáreti Jézus testi személyisége valahol távol jár, ám a tanítványokban az a meggyőződés él, hogy a Krisztus-lény közöttük van. És Ő – éppen ez a különös – bármelyik tanítványon keresztül képes megszólalni, felváltva, hol az egyikükön, hol a másikukon keresztül. És mialatt valamelyikük beszél, a nép köréből odasereglett hallgatóság azt látja, hogy a beszélő arckifejezése megváltozik, átszellemül, teljesen más lesz. A tanítványok közül valamelyikük mindig átváltozik, az utolsó időkben mindig másikuk. Különböző körülmények folytán elterjedt, hogy van valaki, aki felbolydítja a népet, és olyasmit terjeszt, amit az akkori zsidó vezetők nem akartak. De nem tudták, hogy melyikük az, mert hol az egyikből, hol a másikból szólt. Ezért volt szükség Júdás árulására – mondja az Akasha-krónika.

Megvallom, számomra tulajdonképpen mindig különösnek tűnt, hogy miért volt szükség Júdás árulására, miért kellett a tanítványok közül valakinek a Júdás-csókkal mintegy rámutatnia: „Ő az!” De azután világossá vált, hogy valóban nem lehetett tudni, melyikük az, mert Krisztus Jézus minden tanítványán keresztül meg tudott szólalni, ily módon még ha ott is volt köztük – ha testben is jelen volt -, akkor sem lehetett felismerni. Bármelyiküket Krisztus Jézusnak lehetett tartani, aszerint, hogy melyikükön keresztül beszélt. És mindegyikük beszélt! Csak akkor lehetett elfogni, ha valaki, aki tudta, hogy Krisztus Jézus valóban közöttük van testileg is, elárulta a zsidóknak, hogy: „Ő az!”

Valóban sajátos esemény volt az, ami akkor, a Föld-fejlődés közepén, súlypontján történt. Több ízben is beszéltem arról – leginkább elméleti módon -, hogy az emberiség fejlődése lefelé, majd felfelé ívelő irányban halad, és hogy egykor, ennek a fejlődésnek a súlypontján, beleáradt az emberiségbe a Krisztus-impulzus. Ily módon kaphatunk némi benyomást a Krisztus-impulzus Föld-fejlődésben betöltött szerepének jelentőségéről. Azáltal kapunk benyomást róla, ha jellemezzük, mit is jelent ez az impulzus a Föld-fejlődés egésze számára. Nem hiszem, hogy kevésbé hat a kedélyekre, ha most mintegy lépésről lépésre, tisztán elbeszélő módon ábrázoljuk az eseményeket. Nem hiszem, hogy levon bármit is a Krisztus-impulzus döntő jelentőségéből, ha látjuk, mit élt át a Názáreti Jézus, amikor Zarathusztra élt benne, ha látjuk, hogyan fokozódott a szenvedése és az abból fakadó jóakarat olyan mértékűvé, hogy a Zarathusztra-Én végül eggyé vált az anyának mondott szavakkal, és e szavakkal együtt eltávozott.

És ha azután megtudjuk, hogy ez a Jézus-lény – az anyával történt beszélgetés révén mintegy megválva önmagától – magába fogadta a Krisztus-lényt, és hogy ez a Krisztus-lény miként küzdött Arimán és Lucifer ellen, és hogyan bontakozott ki minden további ezekből a fájdalmakból, akkor – úgy vélem – mindez igazolja azt, amit a szellemi kutatás nagy vonalakban elénk tárt. Bármilyen nehéz is ma fenntartás nélkül beszélni ezekről a dolgokról, mégis kötelességemnek érzem, hogy eljuttassam a lelkekhez azt, ami a jövőben egyre inkább szükséges lesz a lelki fejlődéshez. Ezért ismételten kérem önöket, hogy fogadják és őrizzék ezeket a dolgokat kellő áhítattal!



[1]    Rudolf Steiner: A küszöb titkai (GA 147).

 

– Krisztiánia (Oslo), 1913. október 5.

Amikor hozzáfogok annak elmondásához, amiről ma az Ötödik evangéliummal kapcsolatban beszélni szándékozom, bizonyos megnyugvást jelentenek számomra a János-evangélium záró szavai. Idézzük emlékezetünkbe ezeket a szavakat, amelyek szerint az evangéliumokban távolról sem jegyeztek fel minden olyan eseményt, amely Krisztus Jézussal összefüggésben történt. Mert ha azokat egytől egyig megírták volna, a megírt könyvek nem férnének el a világon. Így azután nem vonható kétségbe, hogy a négy evangéliumban feljegyzett eseményeken kívül még sok minden más is történhetett. Annak érdekében, hogy érthetőbbé tegyem mindazt, amit ebben az előadás-sorozatban az Ötödik evangéliumból el akarok mondani, ma a Názáreti Jézus életével szeretnék foglalkozni, mégpedig attól az időponttól kezdve, amelyre más alkalmakkor – amikor részleteket közöltünk az Ötödik evangéliumból – már rámutattunk.

A Názáreti Jézus tizenkettedik évéről szeretnék ma beszélni. Amint tudják, ez volt az az év, amikor Zarathusztra Énje, amely a két Jézus-gyermek közül abban testesült meg, akinek származásáról és születéséről a Máté-evangélium számol be, egy misztikus esemény során átment a másik Jézus-gyermekbe, akit legfőképpen a Lukács-evangélium eleje ábrázol. Tehát elbeszélésünket a Názáreti Jézus életének annál az événél kezdjük, amikor a Lukács-evangélium Jézusa befogadta magába Zarathusztra Énjét. Tudjuk, hogy az evangélium azzal az elbeszéléssel utal a Názáreti Jézus életének erre a pillanatára, amely szerint a Lukács-evangélium Jézus-gyermeke elveszett Jeruzsálemben, ahová szülei az ünnepre magukkal vitték, és amikor rátaláltak, az írástudók között ült, akiknek kérdéseire a jelenlévők és a szülei legnagyobb csodálkozására bölcs válaszokat adott. Mi azonban tudjuk, hogy ezek a jelentőségteljes, mély értelmű válaszok onnan eredtek, hogy a gyermekből Zarathusztra Énje szólalt meg; emlékezetének gazdag tárházából áradt a bölcsesség ebből a lélekből; ily módon tudta a Názáreti Jézus akkoriban azokat a mindenkit meglepő válaszokat adni. Azt is tudjuk, hogy a két család a nátháni anya, valamint a salamoni apa halála után a továbbiakban egy családot alkotott, és hogy a Zarathusztra Énjével megtermékenyült Jézus-gyermek ebben az új, eggyé vált családban nőtt fel.

A következő években – amint arról az Ötödik evangélium beszámol – egy egészen különleges, figyelemre méltó fejlődésen ment keresztül. A fiatal Názáreti Jézust közvetlen környezete nagy tisztelettel vette körül, éppen a templomi esemény, az írástudóknak adott bölcs válaszai miatt. Közvetlen környezete úgymond a leendő írástudót látta benne, azt az embert, aki az írástudás egy igen magas, különleges fokát fogja elérni. Hatalmas, hihetetlen reménységgel néztek a Názáreti Jézusra. Lesték minden szavát. Jézus azonban, annak ellenére, hogy az emberek valósággal versengtek minden szaváért, egyre hallgatagabb lett. Olyannyira hallgatag lett, hogy ez környezetében gyakran a legmagasabb fokú ellenszenvet váltotta ki. Ő pedig mindeközben harcot vívott a bensőjében, hatalmas harcot; egy harcot, amely életének körülbelül tizenkét és tizennyolc éves kora közé esett. Valóban volt a lelkében valami, amit a bensőjében szunnyadó bölcsességkincsek feltárulásának nevezhetünk, valami, ami olyan volt, mintha az egykori Zarathusztra-bölcsesség fényének Napja a zsidó tudomány formájában ragyogott volna fel.

Kezdetben ez úgy nyilvánult meg, mintha az ifjú a legnagyobb figyelemmel kísérte volna a házukba látogató írástudók beszédeit, és egy különleges szellemi adománynak köszönhetően minden kérdésre választ tudna adni. A Názáretben megjelenő írástudók kezdetben úgy néztek fel rá, mint egy csodagyerekre. Lassanként azonban egyre hallgatagabb és szótlanabb lett, és már csak némán figyelte a többiek beszédeit. Mindeközben hatalmas eszmék, erkölcsi tanítások – elsősorban jelentős morális impulzusok – sarjadtak a lelkében ezekben az években. Miközben ugyanis szótlanul hallgatta a házban összegyűlt írástudókat, az írástudók beszédei egy bizonyos benyomást tettek rá; ez a benyomás azonban sokszor keserűséggel töltötte el a lelkét, mert már akkor – ifjú éveiben – úgy érezte, hogy sok bizonytalanság, könnyen félreértésre okot adó dolog van abban, amit ezek az írástudók a régi hagyományokból, az Ótestamentumban összegyűjtött írásokból mondanak. Különösen nyomasztóan hatott a lelkére, amikor azt hallotta, hogy a régi időkben szellem szállta meg a prófétákat; hogy maga az Isten szólt inspirálóan a régi prófétákhoz, és hogy ez az inspiráció a későbbi nemzedékektől visszahúzódott. Egy dologra azonban különösen felfigyelt mindig, mert érezte, hogy az, amiről szó van, őt is érinteni fogja. Az írástudók gyakran mondták: igen, az a magasztos, hatalmas szellem, aki például Éliáshoz szólt, már nem beszél; aki azonban még mindig szól – amit némelyik írástudó a szellemi magasságokból jövő inspirációként hallani vél -, ami még mindig szól, az bár egy gyengébb hang, de egyesek hallani vélik mint magától a Jahve-szellemtől eredő hangot. – Bath-Kolnak nevezték ezt a sajátos, inspiráló hangot, amely bár gyengébb, csekélyebb mértékű volt, mint a régi prófétákat inspiráló szellem hangja, de mégis valami ahhoz hasonlót képviselt. Jézus környezetében gyakran beszéltek Bath-Kolról. A későbbi zsidó írások sok mindent elmondanak nekünk erről a Bath-Kolról.

Most hozzáfűzök valamit az Ötödik evangéliumhoz, ami tulajdonképpen nem tartozik hozzá, azonban segíthet Bath-Kol megértéséhez. Valamivel később, a kereszténység megalakulását követő időkben, ádáz vita alakult ki két rabbi iskola között. A hírneves Eliezer ben Hirkano rabbi kijelentett egy tant, és tanítása igazolására felhozta – ahogyan erről a Talmud is beszámol -, hogy képes csodát tenni. A Talmudban az olvasható, hogy Eliezer ben Hirkano rabbi szavára egy karobfa kiemelkedett a földből, és száz könyökkel távolabb, egy másik helyen, újra gyökeret vert; egy folyónak megfordította a folyási irányát; harmadsorban pedig hivatkozott egy égi hangra, mint kinyilatkoztatásra, amelyet magától Bath-Koltól kapott volna. A vele szemben álló, Joshua rabbi által vezetett rabbiiskolában azonban mégsem hittek ebben a tanításban, és Joshua rabbi azt mondta: sikerüljön bár Eliezer rabbinak fák átplántálása egyik helyről a másikra, folyók folyásának visszafelé terelése, és hivatkozzék bár magára a nagy Bath-Kolra – meg van írva a törvényben, hogy a lét örök törvényeit az ember szájába és szívébe kell belehelyeznünk. Ha Eliezer rabbi meg akar győzni tanítása helyességéről, akkor nem szabad Bath-Kolra hivatkoznia, hanem arról kell meggyőznie bennünket, amit az ember szíve képes felfogni. – Azért mondtam el ezt a Talmudban leírt történetet, mert világosan látható belőle, hogy Bath-Kolt bizonyos rabbiiskolákban, röviddel a kereszténység megjelenése után, már csak csekély tisztelet övezte. Bizonyos módon azonban mégis hatott, mint inspiráló hang, a rabbik és írástudók között.

Mialatt a Názáreti Jézus házában az ott egybegyűlt írástudók Bath-Kol inspiráló hangjáról beszéltek, és mindezt a fiatal Jézus hallotta, ő maga érezte magában és befogadta Bath-Kol inspirációját.

Figyelemre méltó volt, hogy a Názáreti Jézus azáltal, hogy lelke megtermékenyült a Zarathusztra-Én révén, képessé vált arra, hogy gyorsan felvegye magába mindazt, amit a körülötte lévők tudtak. Nem csupán az történt azonban, hogy tizenkét éves korában hatalmas horderejű válaszokat adott az írástudóknak, hanem hallotta saját keblében Bath-Kol hangját. Éppen ez a körülmény, Bath-Kol inspirációja hatott azonban a tizenhat-tizenhét éves Názáreti Jézusra úgy, hogy amikor érezte Bath-Kol kinyilatkoztató hangját, az fájdalmas, súlyos lelki küzdelmeket váltott ki benne. Bath-Kol ugyanis kinyilatkoztatta neki – és ezt határozottan vélte hallani -, hogy nincs már messze az az idő, amikor az Ótestamentum régi áramlatának folytatásában ez a szellem nem lesz már képes úgy szólni a zsidó tanítókhoz, ahogy azelőtt szólt hozzájuk. Egy napon pedig – és ez borzasztó volt Jézus lelke számára – úgy vélte, hogy Bath-Kol kinyilatkoztatta előtte: már nem érek fel azokba a magasságokba, ahol a Szellem valóban feltárhatja előttem a zsidó nép továbbhaladására vonatkozó igazságokat. – Megrázó pillanat volt ez a fiatal Jézus számára, szörnyű benyomást tett rá, hogy úgy tűnt, Bath-Kol felfedte előtte, miszerint nem lehet a régi kinyilatkoztatások folytatója, hogy úgyszólván képtelennek tartotta magát arra, hogy a zsidóság régi kinyilatkoztatásainak folytatója legyen. A tizenhat-tizenhét éves Názáreti Jézus úgy érezte, hogy kihúzták a talajt a lába alól. Voltak napjai, amikor úgy gondolta: mindazok a lelkierők, amelyekkel úgy vélem, hogy megáldottak, annak megértéséhez segítenek csupán hozzá, hogy a zsidóság fejlődési szubsztanciájában nincs már elegendő erő az Isten-Szellem kinyilatkoztatásainak eléréséhez.

Helyezkedjünk bele egy pillanatra a fiatal Názáreti Jézus szellemébe, lelkébe, amely ilyen tapasztalatokat élt át. Ez akkoriban történt, amikor a fiatal, tizenhat, tizenhét, tizennyolc éves Jézus részben a mestersége, részben egyéb körülmények miatt, sok utazást tett. Ezen utazások során megismerkedett Palesztina különféle vidékeivel, és alkalmasint néhány Palesztinán kívül eső hellyel is. Ebben az időben  – amint ez az Akasha-krónikában egészen pontosan látható – Elő-Ázsiában, sőt még Dél-Európában is igen elterjedt volt egy ázsiai, több kultuszból összevegyített kultusz, amelynek alapját főleg a Mithras-kultusz adta. A különböző vidékek számtalan helyén építettek templomot Mithras tiszteletére és szolgálatára. Néhol ez inkább az Attis-szolgálathoz hasonlított, lényegében azonban Mithrasnak mutattak be áldozatot ezekben a templomokban és kultikus helyeken. Ezek bizonyos mértékben régi pogány szertartások voltak, amelyekbe beleszövődtek a Mithras- és Attis-ceremóniák és -szokások. Hogy mennyire elterjedtek még az itáliai félszigeten is, az kiderül például abból, hogy a római Szent Péter-templom ugyanazon a helyen áll, ahol egykor egy ilyen kultikus hely volt. Igen, ki kell mondani azt is, amit sok katolikus istenkáromlásnak tart: a Szent Péter-templom szertartása és mindaz, ami abból származtatja magát, külső formáját tekintve hasonló a régi Attis-szolgálathoz, amelyet abban a templomban mutattak be, amely azon a helyen állt, ahol jelenleg a Szent Péter-templom magasodik. A katolikus egyház kultusza sok tekintetben csupán folytatása a régi Mithras-kultusznak.

A fiatal Názáreti Jézus vándorlásai során ezekkel a kultikus helyekkel is megismerkedett. Ha szabad ezt mondanom: Jézus ily módon külső, fizikai szempontból ismerte meg a pogányok lelkét. Azáltal azonban, hogy a Zarathusztra-Én egy hatalmas jelentőségű folyamat során áttelepült a lelkébe, Jézusban mintegy természetes módon fejlődött ki az – méghozzá igen magas fokon -, aminek elérése másoknak sok fáradságba került: egy magas fokú tisztánlátó erő. Ezért a pogány szertartások végignézése közben egészen mást élt át, mint a többi jelenlévő. Számos megrázó élményben volt része. Noha fantasztikusnak tűnhet, mégis el kell mondanom, hogy amikor némelyik pogány oltárnál a pap a szertartást végezte, a Názáreti Jézus tisztánlátó tekintete az áldozat bemutatásakor látta, amint a szertartás mindenféle démoni lényeket vonz oda. Azt is felfedezte, hogy egyes, a nép által imádott bálványok nem a magasabb hierarchiák jó szellemi lényeinek képmásai, hanem gonosz, démoni hatalmakat jelenítenek meg. Jézus azt is észrevette, hogy ezek a gonosz, démoni hatalmak gyakran behatolnak a kultikus szertartásnál jelen lévő hívekbe. Ezekről a dolgokról, érthető módon, nincs szó a többi evangéliumban. Alapjában véve csak a mi szellemi mozgalmunk keretében lehet ezekről beszélni, mert az emberi lélek a mai korban képes csupán valódi megértéssel közelíteni azokhoz a borzalmas és mély élményekhez, amelyek a fiatal Názáreti Jézusban már jóval a János-keresztelő előtt lejátszódtak.

Jézus vándorútjai húsz-, huszonkét, huszonnégy éves koráig tartottak. Mindig fájdalmas keserűség töltötte el a lelkét, amikor látta a Lucifer és Arimán által mintegy életre keltett démonok működését; amikor látta, hogy a pogányság odáig jutott, hogy istenekként imádják a démonokat, sőt bálványaik vad démoni hatalmakat jelenítenek meg, akiket ezek a képmások, ezek a szertartások odavonzanak, a démonok pedig hatalmukba kerítik a szertartásokon jóhiszeműen részt vevő, imádkozó embereket; megszállottá teszik őket. Keserves tapasztalatok voltak ezek, amelyeket a Názáreti Jézusnak ily módon kellett megszereznie. Ezek a tapasztalatok, körülbelül huszonnégy éves korában, bizonyos módon lezárultak. Ekkor egy olyan élményben volt része, amely mint új, végtelenül súlyos élmény, szorosan kapcsolódott a Bath-Kol miatt érzett csalódás élményéhez. Erről az élményről is be kell számolnom, de be kell vallanom, hogy ma még nem vagyok abban a helyzetben, hogy megadhassam azt a helyet, ahol ez az esemény történt. Magát az eseményt pontosan ki tudtam betűzni, a jelenet helyszínét azonban nem tudom megadni. Úgy tűnik, hogy a Názáreti Jézus egyik Palesztinán kívüli vándorútján történt. Ezt teljes bizonyossággal nem állíthatom, a jelenetről azonban be kell számolnom.

Tehát a Názáreti Jézus, életének huszonnegyedik évében, egy olyan pogány kultikus helyre érkezett, ahol egy bizonyos istenségnek mutattak be áldozatot. Körös-körül mást sem látott azonban, mint szomorú, súlyos testi vagy lelki betegségekben szenvedő embereket. A papok már régen elhagyták ezt a kultikus helyet. És Jézus hallotta az emberek jajveszékelését: a papok elhagytak bennünket, nem száll már le ránk az áldozatok áldása; betegek, törődöttek, leprásak vagyunk, kínlódunk és szenvedünk, mert a papok elhagytak bennünket. Jézus mély fájdalommal nézte ezeket a szerencsétlen embereket. Sajnálta, szánta az elgyötört embereket, és lelkében végtelen szeretet lobbant fel irántuk. Ebből a lelkében fellángoló, végtelen szeretetből valószínűleg észrevettek valamit az ott lévők; mély benyomást kellett, hogy tegyen a jajveszékelőkre, akiket elhagytak a papjaik  – és érzésük szerint az isteneik is -, mert ekkor, úgyszólván egy csapásra, felébredt valami a nép számos tagjának szívében, ami abban fejeződött ki, hogy felismervén a Jézus arcáról sugárzó végtelen szeretetet, azt mondták: te vagy az új, hozzánk küldött pap. – Odavonszolták Jézust az áldozati oltárhoz, és felállították a pogány oltárra. Ott állt tehát a pogány oltáron, és a nép elvárta, sőt követelte tőle, hogy mutasson be áldozatot, hogy istenük áldása újra rájuk szálljon.

Miközben a nép felemelte az áldozati oltárra, Jézus összeesett, mintha elhagyta volna a lelke, a körülötte állók pedig, akik azt hitték, hogy visszatért hozzájuk az istenük, elborzadva látták, hogy az, akit az új, ég által küldött papnak tartottak, mintegy holtan esett össze. A Názáreti Jézus kiemelkedő lelke viszont úgy érezte, hogy a szellemi régiókba emelkedett, érezte, hogy mintegy belehelyeződött a Nap-lét birodalmába. És ekkor, mintegy a Nap-lét szférájából felcsendülve, szavakat hallott, olyan szavakat, amelyeket gyakran hallott a lelke Bath-Koltól. Bath-Kol azonban most megváltozott, teljesen más lett. A hang is más irányból jött, és az, amit a Názáreti Jézus hallott, a mi nyelvünkre átültetve azokban a szavakban foglalható össze, amelyeket első ízben nem sokkal ezelőtt, dornachi épületünk alapkőletételénél mondhattam el.

Vannak okkult kötelezettségek. Egy ilyen okkult kötelezettségnek tettem eleget, amikor közzétettem mindazt, amit a Názáreti Jézus Bath-Kol megváltozott hangja révén a fent elmondott esemény során megtudott. A Názáreti Jézus ezeket a szavakat hallotta:

Ámen
Uralkodnak a Gonosz-erők
Tanúi az eloldódó Én-ségnek  
Más által okozott önösség-vétket
Élünk meg a mindennapi kenyérben
Melyben nem uralkodik az Ég akarata
Mert az ember elhagyta országotokat
És elfelejtette neveteket
Ti Atyák a Mennyekben.

Amen
Es walten die Übel
Zeugen sich lösender Ichheit
Von andern erschuldete Selbstheitschuld
Erlebet im täglichen Brote
In dem nicht waltet der Himmel Wille
Da der Mensch sich schied von Eurem Reich
Und vergaβ Euren Namen
Ihr Väter in den Himmeln.

Nem másként, csakis így tudom lefordítani a nyelvünkre azt, amit a Názáreti Jézus annak idején Bath-Kol megváltozott hangján hallott. Csakis így! Ezeket a szavakat hozta vissza Jézus lelke, amikor újra magához tért az említett eseménynél bekövetkezett ájult állapotból. Amikor magához tért és körülnézett, hiába kereste a szenvedő nyomorultakat, akik az oltárra emelték, azok már elfutottak. És amikor tisztánlátó tekintetével a távolba nézett, ott is csupán démoni alakokat, démoni lények seregét látta, akik valamennyien ezekhez az emberekhez kapcsolódtak.

Ez volt a második jelentős esemény, a második jelentős lezáró esemény a Názáreti Jézus tizenkét éves kora óta tartó lelki fejlődésének különböző szakaszait illetően. Bizony, kedves barátaim, a felnövekvő Názáreti Jézus lelkére nem jó kedélyű, boldog hangulatot kiváltó események voltak a legnagyobb hatással. Ennek a léleknek már fiatal éveiben, már a Jordán-keresztelő előtt meg kellett ismernie az emberi természet mélységes szakadékait.

A Názáreti Jézus ezután az esemény után hazatért. Otthon időközben meghalt az apa. Mindez körülbelül Jézus huszonnégy éves korában történt. Amikor Jézus hazatért, elevenen élt a lelkében a démoni hatások erőteljes benyomása, amely démoni hatások a régi pogány vallás számos elemét átszőtték. Tudjuk, hogy a magasabb megismerés bizonyos fokai csak úgy érhetők el, ha az ember megismeri az élet legsötétebb mélységeit is. Így volt ez bizonyos módon a Názáreti Jézus esetében is, aki azáltal, hogy huszonnégy éves kora körül ilyen mélyen belelátott az emberi lelkekbe – azokba a lelkekbe, amelyekben mintegy összesűrűsödött az akkori idők minden emberi nyomorúsága -, különösen elmélyült a bölcsességben is, amely mindazonáltal, hogy izzó vasként járta át a lelkét, szellemi látóvá is tette, és ily módon képessé vált a fényes szellemi távlatok átlátására. Azáltal, hogy hallotta Bath-Kol megváltozott hangját, ő maga is mintegy megváltozott. Tehát már viszonylag fiatalon megszerezte a nyugodt, átható, szellemi olvasó tekintetet. A Názáreti Jézus olyan ember lett, aki mélyen belelátott az élet titkaiba; aki oly módon látott bele az élet titkaiba, mint addig senki a Földön, mert korábban senki sem láthatta, hogy milyen fokot érhet el az emberi nyomorúság. Először azt látta, hogyan veszítheti el az ember a talajt a lába alól, ha kizárólag a tudásnak él; azután átélte a régi inspirációk elvesztését; majd tanúja volt annak, amint a kultikus és áldozati szertartások ahelyett, hogy kapcsolatot létesítenének az emberek és az istenek között, démoni lényeket varázsolnak oda, akik megszállottá teszik az embereket, és az emberek ezáltal testi és lelki betegségekben szenvednek. Bizonyos, hogy senki sem látott bele olyan mélyen az emberi nyomorúságba a Földön, mint a Názáreti Jézus; senkinek a lelkében nem volt olyan végtelenül mély érzés a démonok által megszállott nép láttán, mint neki. Bizonyos, hogy senki sem készült fel nála jobban arra a kérdésre a Földön, hogy: Hogyan, vajon hogyan lehet megállítani ennek a nyomorúságnak a terjedését a Földön?

A Názáreti Jézus tehát nem csupán a bölcsek tudását és látását mondhatta magáénak, hanem az élet által, bizonyos módon, beavatottá is vált. Voltak emberek – egy bizonyos rend, a világban esszénus rend néven ismert rend tagjai -, akik ezt felismerték. Az esszénusok Palesztina egyes meghatározott helyein ápolták titkos tanításaikat és szertartásaikat. Szigorú rend volt. Aki be akart lépni a rendbe, annak legalább egy, de általában inkább több évig tartó, szigorú próbákon kellett helytállnia. Erkölcsi magatartása, szemlélete, a magas szellemi hatalmak iránti szolgálatkészsége, igazságérzete révén, valamint az emberek közötti egyenlőség tiszteletével és a földi javak és egyéb külsőségek megvetésével be kellett bizonyítania, hogy méltó a beavatásra. Ha azután felvették a rendbe, akkor különböző fokozatokon keresztül felemelkedhetett az esszénus életig, amelynek az volt a célja, hogy a többi embertől elkülönülve, a szigorú kolostori előírások betartásával, a testi-lelki tisztaságra való törekvéssel a szellemi világhoz közeledjen. Ez kifejeződik az esszénus rend számos jelképes törvényében is. Az Akasha-krónikából kitűnik, hogy az esszénus szó a zsidó „esszin” vagy „asszin” szóból ered, vagy legalábbis összefügg vele. Ez valami olyasmit jelent, mint lapát, lapátocska, az esszénusok ugyanis, mint egyetlen jelképet, egy kis lapátot hordtak maguknál mindig megkülönböztetésül; némelyik rendközösség máig megőrizte ezt a szokást. Az esszénusok szándékai szintén kifejeződtek bizonyos jelképes szokásokban: például nem tarthattak maguknál pénzt, nem léphettek át festett kapun vagy olyan kapun, amelynek a közelében képek voltak. És mivel akkoriban, bizonyos módon, a külvilág is elismerte az esszénus rendet, így Jeruzsálemben különleges, festetlen kapukat is építettek, hogy a rend tagjai is bemehessenek a városba. Ha ugyanis egy esszénus festett kapuhoz érkezett, vissza kellett fordulnia. A rendben régi írásokat és hagyományokat őriztek, amelyeknek tartalmáról a rend tagjai mélyen hallgattak. Taníthattak, de csak azt taníthatták, amit a rendben tanultak. Minden, a rendbe belépő tag köteles volt leadni a vagyonát. A Názáreti Jézus idejében sok tagja volt a rendnek, számuk elérte a négy-öt ezret. A világ minden tájáról érkeztek ezek az emberek, hogy a szigorú szabályok szerint éljenek. Minden esetben, még ha valahol messze, Kis-Ázsiában, vagy még távolabb volt is a házuk, azt az esszénus rendnek ajándékozták; ily módon mindenhol volt a rendnek birtoka, háza, kertje, sőt termőföldje is. Senkit sem vettek fel, aki nem adta oda mindenét, ami azután az esszénusok közös tulajdona lett. Minden mindenkié volt. Senkinek sem volt magántulajdona. A mai körülményekhez képest rendkívül szigorú, de érthető törvény volt a következő: az esszénus minden rászorulót és szenvedőt támogathatott a rend javaival, kivéve a saját családját.

Az esszénus rendnek, ajándékozás révén, Názáretben is volt egy rendháza, amely a Názáreti Jézus látókörébe is bekerült. A rend központjában tudomást szereztek arról a mély bölcsességről, amely az elmondott módon áradt a Názáreti Jézus lelkébe, és a legjelentősebb, legbölcsebb esszénusok körében egy bizonyos hangulat keletkezett. Az a prófétai szemlélet alakult ki ugyanis közöttük, hogy ahhoz, hogy a világ a megfelelő módon fejlődjön tovább, jönnie kell egy különösen bölcs léleknek, akinek mintegy Messiásként kell hatnia. Ezért tehát körülnéztek, hogy különösen bölcs lelkeket keressenek. Mélyen érintette őket, amikor tudomást szereztek a Názáreti Jézus lelkét átható mély bölcsességről. Ezek után nem meglepő, hogy a Názáreti Jézus esetében eltekintettek az alacsonyabb fokozatok próbáitól, és világi, laikus testvérként befogadták a közösségükbe – ha nem is magába a rendbe -, és hogy titkaikat illetően még maguk a legbölcsebb esszénusok is nyitott szívvel és bizalommal voltak a bölcs fiatalember irányában. Az ifjú Názáreti Jézus valójában sokkal mélyebben tekinthetett be a héberek által őrzött titkokba az esszénusok által, mint apja házában, az írástudók elbeszélései révén. Hallott több olyan dologról is, amelyek Bath-Kolnak köszönhetően korábban már az ő lelkében is felcsendültek. Egyszóval, a Názáreti Jézus és az esszénusok között élénk eszmecsere alakult ki. És Jézus ezalatt az idő alatt – a huszonötödik, huszonhatodik, huszonhetedik, huszonnyolcadik évében, sőt még azon túl is – szinte mindent megtanult abból, amit az esszénusok rendje adhatott. Mert amit nem szavakkal mondtak el neki, az különböző szellemi benyomások révén jutott a tudomására. A Názáreti Jézus fontos szellemi benyomásokhoz jutott, részben az esszénusok közösségében, részben valamivel később, az otthonában, Názáretben, ahol inkább szemlélődő életet folytatott: felvette magába azoknak az erőknek a hatását, amelyek, bár ebből az esszénusok mit sem sejtettek, a velük folytatott, jelentős beszélgetések következtében jelentek meg a lelkében.

Ezek közül az élmények, belső benyomások közül egyet különösképpen ki kell emelni, mert rávilágíthat az emberiségfejlődés egész szellemi menetére. A Názáreti Jézusnak egy hatalmas, jelentős látomásban – amelynek során Jézus mintegy önkívületben volt – megjelent Buddha, akinek Jézus a közvetlen jelenlétét érezte. Igen, Buddha az esszénusokkal folytatott eszmecsere következményeként jelent meg a Názáreti Jézusnak. Azt mondhatjuk, hogy Jézus és Buddha között egy szellemi párbeszéd zajlott le abban az időben. Okkult kötelességeim közé tartozik az említett szellemi beszélgetés tartalmának közlése, mert az emberiség fejlődésének ilyen jelentős titkait ma nem csupán szabad, de kell is érintenünk. Buddha körülbelül ezt mondta a Názáreti Jézusnak ebben a jelentős szellemi beszélgetésben: ha a tanításaim, úgy, ahogy azokat tanítottam, teljesen valóra válnának, akkor minden embernek olyanná kellene válnia, mint amilyenek az esszénusok. Ez azonban nem lehetséges. Ez volt tanításomban a tévedés. Az esszénusok is csak úgy fejlődhetnek tovább, ha nem különülnek el a többi embertől; más emberi lelkeknek is ott kell lenniük számukra. Tanításaim beteljesülése esetén mindenkinek esszénussá kellene válnia. Ez azonban nem történhet meg. – Ebben a jelentős eseményben az esszénusokkal való közössége révén volt része a Názáreti Jézusnak.

A Názáreti Jézus másik jelentős élménye az volt, hogy megismerkedett egy fiatal, vele körülbelül egyidős férfival, aki – bár egészen más módon, mint ő – szintén közel került az esszénus rendhez, ám hozzá hasonlóan szintén nem lett teljesen esszénus. Ez a férfi az esszénus közösségben laikus testvérként élő Keresztelő János volt. Úgy öltözött, mint az esszénusok, akik télen teveszőrből készült ruhát viseltek. Sohasem tudta teljesen feladni magában a zsidó tant az esszénusok tanításaival szemben, mivel azonban az esszénusok élete és tanítása nagy hatással volt rá, laikus testvérként közöttük élt; elfogadta az ösztönzéseiket, az inspirációikat, és fokozatosan azzá lett, akiről az evangéliumok mint Keresztelő Jánosról beszélnek. A Názáreti Jézus és Keresztelő János sok beszélgetést folytatott egymással. – Egy napon – jól tudom, mit jelent az, ha az ember ilyen dolgokat egyszerűen csak úgy elmesél, de semmi nem tarthat vissza, mert tudom: okkult kötelességem, hogy elmondjam -, történt tehát egy napon, hogy miközben a Názáreti Jézus Keresztelő Jánossal beszélgetett, Jézus szeme elől mintegy eltűnt a Keresztelő testisége, és egy látomásban megjelent előtte Éliás. Ez volt Jézus második fontos lelki élménye az esszénus rend közösségében.

Más élményekben is része volt azonban. A Názáreti Jézus már hosszabb ideje megfigyelt valami különöset: amikor az esszénus kapukhoz, a festetlen kapukhoz ért, nem tudott áthaladni rajtuk anélkül, hogy újból és újból keserű tapasztalatokat ne szerzett volna. Látta ezeket a csupasz kapukat, ő azonban szellemi képeket is látott rajtuk; a kapuk két oldalán minden alkalommal megjelent számára azoknak a képe, akiket szellemtudományos foglalkozásaink során Arimán és Lucifer néven ismertünk meg. Jézus lelkében egyre erősödött az az érzés, az a benyomás, hogy az esszénusok kapufestményekkel szembeni ellenszenve valahogy összefügg ezeknek a szellemi lényeknek az odavarázsolódásával. Jézus gyakran megfigyelte ezt, gyakran támadtak ilyen érzések a lelkében.

Aki ilyet átél, az nem fogja úgy találni, hogy töprengenie kell a látottakon; ezek a dolgok ugyanis túl megrázóan hatnak a lélekre. Hamarosan az az érzése támad, hogy az emberi gondolatok nem elégségesek ahhoz, hogy kellően a mélyére hatoljanak egy ilyen dolognak; nem képesek arra, hogy megközelítsék őket. A benyomások azonban nemcsak hogy mélyen belevésődnek a lélekbe, hanem a lelki élet részévé válnak. Az ember szoros kötődést érez lelkének ahhoz a részéhez, amelyben ilyen élményeket gyűjtött össze; kötődést érez magukhoz az élményekhez, és ezeket az élményeket továbbviszi magával egész életében.

Így vitte magával a Názáreti Jézus is az esszénus kapuknál gyakran látott képeket, Lucifer és Arimán képét. Kezdetben nem történt más, mint hogy tudatosodott benne: valami titok lappang a két szellemi lény és az esszénusok között. Az a hatás, amit mindez Jézus lelkében okozott, megnyilvánult az esszénusokkal folytatott beszélgetésekben is: a lelkében átélt élmények óta a kölcsönös megértés már korántsem volt felhőtlen. Élt ugyanis a lelkében valami, amiről nem tudott beszélni az esszénusokkal, mert amint a kapuknál átélt élményeit érintette, azonnal másra terelődött a szó.

Egy napon, amikor egy különösen fontos, jelentős, legmagasabb szellemi kérdéseket érintő beszélgetés után a Názáreti Jézus elhagyta az esszénus kolostor főépületét, a kapun áthaladva két alakot pillantott meg, akikről tudta, hogy ez Lucifer és Arimán. Látta elmenekülni az esszénus kolostor kapujától Lucifert és Arimánt. És lelkében felmerült egy kérdés. De nem mintha ő maga, nem mintha az értelmével ő maga tenné fel a kérdést; ez a kérdés elemi erővel tört fel a lelkéből: Hová menekülnek ezek, hová menekül Lucifer és Arimán? – Mert azt tudta, hogy a kolostor szent volta késztette őket menekülésre. A kérdés azonban tovább élt a lelkében: Hová menekülnek? Nem tudott szabadulni ettől a kérdéstől, mely tűzként égett a lelkében. A következő hetekben szakadatlanul ez a kérdés foglalkoztatta. Amikor a szellemi jellegű beszélgetés után elhagyta az esszénusok főépületének kapuját, lelkében ott égett a kérdés: Hová menekül Lucifer és Arimán?

Hogy mit tett Jézus a lelkében égő kérdés hatására, miután átélte, hogy a régi inspirációk megszűntek; hogy a vallásokat és a kultuszokat romlásba vitték a démoni hatalmak, és ő összeesett a pogánykultusz oltárán, hallotta Bath-Kol megváltozott hangját, és fel kellett tegye magának a kérdést, hogy mit jelentenek Bath-Kol szavai; majd hogy – amint az az imént elmondottakból következett – a Názereti Jézus lelke most azt kérdezte: hová menekül Lucifer és Arimán? – erről majd holnap beszélünk.

– Berlin, 1914. január 6.

A Krisztus Jézus élet számára fontos eseményekről számol be az Ötödik evangélium az azt követő időből is, hogy a Názáreti Jézus és a nevelőanya között lezajlott az a beszélgetés, amelyet korábban már önök elé tártam. Remélem, egy ilyen munkacsoport bensőséges közegében rámutathatok arra, ami közvetlenül ez után a beszélgetés után, tehát az anyával való beszélgetés és a János-keresztelő között történt. Most olyan tényekről kell beszámolnom, amelyek az intuitív látás előtt tárulnak fel; minden további magyarázat nélkül mondom el azokat, tehát mindenki úgy gondolkodhat felőlük, ahogy jónak látja.

Láttuk, hogy azok után, amiket a Názáreti Jézus tizenkét és huszonkilenc-harminc éves kora között átélt, egy beszélgetés zajlott le közte és nevelőanyja – a salamoni Jézus édesanyja – között, és hogy ebben a beszélgetésben a Názáreti Jézus szavaiba olyan erőteljesen, olyan elevenen áradt bele az átélt élmények hatása, hogy szavai által mérhetetlen erő áradt át a nevelőanya lelkébe. Olyan erő volt ez, amely lehetővé tette, hogy a nátháni Názáreti Jézus szülőanyjának lelke alászálljon a szellemi világból, ahol körülbelül a nátháni Jézus tizenkét éves kora óta tartózkodott; áthatotta, átszellemítette a nevelőanya lelkét, ily módon a salamoni édesanya a továbbiakban a nátháni Jézus szülőanyjának lelkével áthatottan élt. A Názáreti Jézussal pedig az történt, hogy szavaival együtt mintegy eltávozott tőle a Zarathusztra-Én. Ily módon a Jordánhoz, a János-keresztelőre alapjában véve a nátháni Jézus indult el – akinek hármas burokrendszere a már többször említett módon épült fel -, a Zarathusztra-Én nélkül, de mindannak birtokában, amit a Zarathusztra-Én ennek a hármas testiségnek átadott.

Meg fogják érteni, hogy az a lény, aki most Názáreti Jézusként egy meghatározhatatlan kozmikus kényszer hatására – természetesen az ő számára meghatározhatatlan, a Kozmosz részéről nagyon is meghatározott kényszerből – elment a Jordánhoz, a János-keresztelőre, nem tekinthető ugyanabban az értelemben embernek, mint más ember. Mert ezt a lényt, mint Én, tizenkét éves kora óta a Zarathusztra-Én töltötte be. És ez most eltávozott tőle. A Zarathusztra-Én hatásaival élt csupán tovább.

Amikor a Názáreti Jézus-lény elindult Keresztelő Jánoshoz – így mondja az Ötödik evangélium -, először két esszénussal találkozott. Ezzel a két esszénussal gyakran beszélgetett a korábban már említett alkalmakkor. Mivel azonban Jézust elhagyta a Zarathusztra-Én, nem ismerte fel őket azonnal. Az esszénusok viszont megismerték, mert az a jelentős fiziognómiai jelleg, amit a Zarathusztra-Én kölcsönzött neki, a külső szemlélő számára természetesen nem változott meg. Az esszénusok megszólították: Merre visz az utad? A Názáreti Jézus így felelt: Oda, ahová a hozzátok hasonló lelkek még nem akarnak nézni, oda, ahol az emberiség fájdalma képes megérezni az elfelejtett fény sugarait!

Az esszénusok nem értették a szavait. Amikor észrevették, hogy Jézus nem ismerte meg őket, így szóltak hozzá: Názáreti Jézus, nem ismersz meg minket? – Ő azonban így válaszolt: Olyanok vagytok, mint az eltévedt bárányok; nekem azonban a pásztornak kell lennem, akitől elszöktetek. Ha valóban megismertek, hamarosan megint elszöktök tőlem. Oly régen elszöktetek már tőlem! – Az esszénusok nem tudták mire vélni a szavait, nem tudták, hogyan lehetséges, hogy egy emberi lény így beszéljen. Elbizonytalanodva néztek rá. Ő pedig folytatta: Miféle lelkek vagytok ti? Hol van a világotok? Miért burkolóztok megtévesztő külsőbe? Miért ég bennetek olyan tűz, amelyet nem az én Atyám házában szítottak? Rajtatok van a kísértő jele; az ő tüze tette fényessé és simává a gyapjatokat. Ennek a gyapjúnak a szálai szúrják a szememet. Eltévedt bárányok! A kísértő átitatta a lelketeket önteltséggel. Menekülésetek közben találkoztatok vele.

Az egyik esszénus így válaszolt a Názáreti Jézus szavaira: Nem mutattunk-e ajtót a kísértőnek? Nincs már hatalma felettünk. – A Názáreti Jézus így felelt: Valóban elutasítottátok a kísértőt, de ő elfutott a többi emberhez. Mások lelkéből vigyorog rátok, mindenhonnan! Azt hiszitek talán, hogy felemelkedhettetek azáltal, hogy másokat lealacsonyítottatok? Nagynak érzitek magatokat, de nem azért, mert felemelkedtetek, hanem mert másokat lealacsonyítottatok. Ezért alacsonyabbak. Ti azonban ott maradtatok, ahol voltatok. Csupán ezért tűnik úgy számotokra, hogy nagyobbak vagytok másoknál. – Az esszénusok megrémültek. A Názáreti Jézus azonban ebben a pillanatban eltűnt a szemük elől. Már nem látták.

Miután szemük egy rövid időre elhomályosodott, kényszert éreztek, hogy a távolba nézzenek. A távolban olyasmit láttak, mint a délibáb. Az imént előttük álló arcát látták, óriási nagyságban. Majd a látomásból szavakat hallottak, szörnyű, lelkükbe ivódó szavakat: Hiába való az igyekezetetek, mert üres a szívetek, mert megteltetek azzal a szellemmel, amely a gőgöt, megtévesztően, az alázat köntösében viseli! – És mialatt egy ideig szinte bénultan álltak a látomás és a szavak hatására, a délibáb eltűnt. De a Názáreti Jézus sem állt már előttük. Körülnéztek. Már messze járt. Az esszénusok hazamentek. Senkinek sem mondták el a történteket. Hallgattak életük végig.

Úgy tárom önök elé ezeket a tényeket, tisztán, ahogyan az Akasha-krónikában megtalálhatóak, és mindenki azt gondol róluk, amit jónak lát. Ez azért fontos, mert az Ötödik evangéliumot, valószínűleg, egyre részletesebben meg lehet majd ismerni a jövőben, és minden elméleti interpretálás csak megzavarná azt, amit nyújtani akar.

Amikor a Názáreti Jézus továbbhaladt a Jordán felé – ahová valami vonzotta -, találkozott egy emberrel, akiről azt mondhatjuk, hogy lelkében a legmélyebb kétségbeesés honolt. Egy kétségbeesett ember jött vele szembe az úton, és a Názáreti Jézus megkérdezte: Hová jutott a lelked? Eonokkal ezelőtt láttalak, akkor egészen más voltál. – A kétségbeesett ember így felelt: Magas rangot értem el, sokra vittem az életben. Egyre magasabbra jutottam a ranglétrán, és mindez gyorsan és könnyen ment. Gyakran mondtam magamnak, amikor láttam, hogy mások lemaradnak, miközben én egyre feljebb emelkedem: Micsoda rendkívüli ember vagy; magas érdemeid mindenki más fölé emelnek! Boldog voltam, és élveztem ezt a boldogságot. – Ezt mondta a kétségbeesett ember, majd folytatta: Egyszer alvás közben álmot láttam. Úgy tűnt, mintha egy kérdést intéznének hozzám, és azonnal tudtam, hogy még álmomban is szégyellem a kérdést, amely így hangzott: Ki tett naggyá téged? – Egy lény állt előttem álmomban, amely így szólt: Én tettelek naggyá, de ennek fejében az enyém vagy! – Szégyelltem magam, mert azt hittem, hogy sikereimet a saját érdemeimnek és tehetségemnek köszönhetem. És most itt áll előttem egy másik lény – éreztem, hogy még álmomban is szégyellem magam -, és közli velem, hogy a siker nem az én érdemem. Álmomban, szégyenszemre, elmenekültem. Minden hivatalomat és méltóságomat hátrahagytam, és most csak bolyongok. Keresek valamit, de nem tudom, hogy mit. – Így szólt a kétségbeesett ember, és mialatt beszélt, ismét megjelent előtte – közte és a Názáreti Jézus között – az álmában megjelenő lény, eltakarva a Názáreti Jézus alakját. A kétségbeesett ember érezte, hogy ennek a lénynek valami köze van a luciferi lényhez. És miközben a lény még ott állt előtte, a Názáreti Jézus alakja eltűnt, majd eltűnt maga a lény is. A kétségbeesett ember látta, hogy a Názáreti Jézus már a távolban jár, és folytatta bolyongását.

A Názáreti Jézus továbbhaladva egy leprással találkozott. Jézus kérdésére – Hová jutott a lelked? Amikor eonokkal ezelőtt láttalak, egészen más voltál. – a leprás így felelt: Kitaszítottak az emberek, kitaszítottak a betegségem miatt! Senki sem akart segíteni, és én nem tudtam, miből éljek meg. Bánatomban csak tévelyegtem, és egyszer egy erdőbe értem. A távolban egy fénylő fát pillantottam meg. Valami ellenállhatatlanul oda vonzott. A fa fénysugarából mintha egy csontváz lépett volna elő. Tudtam: maga a halál áll előttem. A halál így szólt: Én vagyok te! Felemésztelek. – Megrémültem. Erre a halál azt mondta: Miért félsz? Nem szerettél-e mindig engem? – Én azonban tudtam, hogy sohasem szerettem őt. És mialatt azt mondta: Miért félsz? Nem szerettél engem? – egy gyönyörű arkangyallá változott. Azután eltűnt, én pedig mély álomba merültem. Reggel a fa tövében ébredtem. Ettől fogva egyre rosszabbodott a leprám. – És miután mindezt elmondta, a fánál látott lény ott állt közte és a Názáreti Jézus között, és átváltozott egy lénnyé, akiről tudta: ez Arimán, vagy egy arimáni lény. Nézte a lényt, amely aztán eltűnt, és a Názáreti Jézus is eltűnt a szeme elől. Már messze járt. És a leprásnak is folytatnia kellett az útját.

Ezt a három élményt követően érkezett a Názáreti Jézus a Jordán folyóhoz, a János-keresztségre. Még egyszer szeretném itt megemlíteni azt, ami a János-keresztelő után történt – és amit a többi evangélium is leír -: a megkísértést. A megkísértés oly módon történt, hogy Krisztus Jézus nem egy lénnyel állt csupán szemben, hanem a megkísértés, úgymond, három részletben ment végbe.

Krisztus Jézus először egy olyan lénnyel találta szemben magát, akit nemrég látott, amikor is a kétségbeesett emberrel találkozott, és ezáltal felismerte Lucifert. Ez nagyon jelentős összefüggés. Ezután következett a luciferi kísértés, ezekkel a szavakkal: Neked adom a világ minden birodalmát és dicsőségét, ha elismersz uradnak. A luciferi kísértésnek ellenállt Krisztus Jézus.

A második támadás abban állt, hogy Lucifer visszajött, ezúttal azzal a lénnyel, aki a Názáreti Jézus és a leprás között állt, és akit ő ezáltal mint Arimánt érzékelt. Ezt a megkísértést a többi evangélium a következő szavakkal írja le: Vesd le magad a mélybe! Ha Isten fia vagy, nem eshet bántódásod. – Ezt a kísértést – amelyben Lucifert Arimán által, Arimánt pedig Lucifer által lehetett hatástalanná tenni – szintén kivédte Krisztus Jézus.

Csak a harmadik kísértést, amely egyedül Arimán révén ment végbe – és arra irányult, hogy Krisztus Jézus változtassa a köveket kenyérré -, csak ezt nem tudta akkoriban teljesen elhárítani. Arimán nem szenvedett teljes vereséget, és ez a tény vezetett az események mindnyájunk által ismert alakulásához. Ezért tudott azután Arimán Júdáson keresztül hatni. Ezáltal történhettek meg egyáltalán a későbbi események, oly módon, ahogyan hallani fogjuk.

Láthatják, hogy az Akasha-intuíció mindezzel a Krisztus Jézus fejlődés és egyben az egész Föld-fejlődés egy mérhetetlenül fontos pillanatára vetett fényt. Mintha még egyszer el akarnák vonultatni a szemünk előtt, hogy milyen módon kapcsolódik a Föld fejlődéséhez a luciferi és az arimáni elem: ily módon jelennek meg a Názáreti Jézus és a nevelőanya között lezajlott beszélgetés, valamint a Jordán-keresztelő közötti események. A nátháni Jézus, akiben tizennyolc évig a Zarathusztra-Én hatott, a leírt események révén felkészült a Krisztus-lény befogadására. Ezzel elérkeztünk ahhoz a rendkívül fontos ponthoz, amelynek megfelelő módon kell a lelkünk előtt állnia, ha a megfelelő módon akarjuk megérteni az emberiség Földön történő fejlődését. Igyekeztem ezért több dolgot is elmondani mindabból, amit az okkult kutatás elénk tár; mindazt, ami ebben az értelemben érthetőbbé teheti földi emberiségfejlődésünket.

Talán egyszer itt is beszélhetek majd azokról a dolgokról, amelyekről a lipcsei előadás-sorozatban volt szó[1], amikor is megpróbáltam összekötni a Krisztus-eseményt és a Parsifal-eseményt. Most csupán utalni szeretnék néhány dologra – összefüggésben az Ötödik evangélium tényeivel -, amelyekre a következő összejövetelünk alkalmával részletesebben is kitérek majd. Szeretném felhívni a figyelmüket arra, miként rajzolódik ki az emberiség fejlődésének egész folyamata és értelme, ha az emberiség fejlődésének egyes dolgait – amelyek mintegy bele vannak vésve ebbe az emberiségfejlődésbe, hogy az emberiség ezáltal is megérthesse egy kissé az események menetét – megértjük és helyes megvilágításban látjuk. Nem arra szeretnék kitérni, amit Lipcsében a Parsifal-eszmével és a Krisztus-fejlődéssel kapcsoltban kifejtettem, hanem arra, ami ott ezeket a fejtegetéseket áthatotta.

Ehhez mindazonáltal fel kell hívnom a figyelmüket arra, hogy emlékezzenek, miként áll előttünk Parsifal, aki néhány évszázaddal a Golgotai Misztérium után úgymond fontos szerepet tölt be a Krisztus-impulzus emberi lelkekben való továbbműködése szempontjából.

Parsifal egy kalandor lovag és Herzeleide fia. A lovag már Parsifal születése előtt eltávozott. Az anya már a gyermek születése előtt fájdalmat és kínokat él át. Meg akarja óvni a fiát mindattól, amivel a lovagi erények gyakorlása és a lovagi szolgálat jár. Úgy neveli fel, hogy a fiú semmit sem tapasztal mindabból, ami a külvilágban történik, ami az ember számára a külvilág hatásaiból adódik. Parsifal a természet magányában, a természet adta benyomások között nő fel. Nem szabad megtudnia semmit a lovagok életéről, a más emberek életéről. Úgy hírlik, arról sem tud, hogy mit mondanak a külvilágban az ilyen vagy olyan vallásos elképzelésekről. Egyes-egyedül azt tudja meg az anyjától, hogy van egy Isten, és hogy ez az Isten ott van minden mögött. Parsifal Istent akarja szolgálni. Egyebet nem is tud, mindössze annyit, hogy szolgálhatja Istent. Minden mástól távol tartják. A lovagi élet vonzása azonban olyan erős, hogy egy napon elhagyja anyját, és elindul, hogy megismerje a lovagok világát. Számos tévút után a Szent Grál várához érkezik.

Hogy ott mit él át, azt a legjobban – vagyis a szellemtudomány dokumentumainak leginkább megfelelően – Chrestien de Troyes írja le; az ő munkájából merített azután Wolfram von Eschenbach[2] is. Megtudjuk, hogy vándorlása során Parsifal egy erdős vidékre, egy tengerparthoz érkezik, ahol két ember halászik. Kérdésére a Halászkirály várához irányítják. A várba belépve egy ágyban fekvő, beteg, legyengült embert pillant meg. Ez az ember átad neki egy kardot, az unokahúga kardját. Azután belép egy apród, kezében egy lándzsával, amelyről vér csöpög az apród kezére. Majd egy leány lép be, kezében egy aranykehellyel, amelyből olyan fény árad, amely fényesebb a teremben lévő minden más fénynél. Ezután étkeket hordanak fel. Minden fogásnál elviszik előtte a kelyhet, és beviszik a szomszédos szobába, ahol a Halászkirály apja fekszik, aki a kehely tartalmától új erőre kap.

Parsifalra mindez lenyűgözően hat, ám vándorlása során egy lovag azt tanácsolta neki, hogy ne kérdezősködjék sokat, ezért nem kérdezi meg, hogy mit látott; csak másnap reggel akar kérdezni. Ébredéskor azonban az egész várat üresen találja. Hívására senki nem válaszol. Úgy véli, hogy a lovagok vadászatra mentek. Követni akarja őket. Az udvaron felnyergelve áll a lova. Kilovagol a várból, a felvonóhídon azonban olyan gyorsan kell keresztülvágtatnia, hogy a lónak még ugrania is kell, oly gyorsan húzzák fel mögötte a hidat. A lovagok közül azonban senkivel sem találkozik.

Jól tudjuk, miért történt mindez: mert Parsifal nem kérdezett. Elmulasztotta feltenni a kérdést, annak ellenére, hogy a legcsodálatosabb dolog jelent meg a lelke előtt. Aztán újra meg újra hallania kellett, hogy ahhoz, ami a küldetése, hozzátartozik, hogy kérdeznie kellett volna; hogy küldetése úgymond összefüggött a szeme előtt lejátszódott csodálatos dolgokra való rákérdezéssel. Nem kérdezett! Megértették vele, hogy a kérdés elmulasztásával egyfajta szerencsétlenséget okozott.

Hogyan áll előttünk Parsifal? Azt mondhatjuk, hogy egy olyan személyiséggel van dolgunk, akit a külvilág kultúrájától távol neveltek, akinek semmit sem volt szabad tudnia a külvilág kultúrájáról, akit a Szent Grál csodái elé vezettek, hogy kérdést tegyen fel a csodákra vonatkozóan, kérdezzen, de tiszta szűzi és nem a külső kultúra által befolyásolt lélekkel. Miért kellett volna így kérdeznie? Már több alkalommal rámutattam arra, hogy azt, ami a Krisztus-impulzus beáradása által történt, az emberek nem tudták mindjárt megérteni. Azáltal, hogy a Krisztus-impulzus beáramlott a Föld aurájába, folyamatosan hatott, függetlenül attól, hogy mit gondoltak róla az emberek, min vitatkoztak a különböző teológiai dogmák képviselői. Mert a Krisztus-impulzus hatott tovább! És a nyugati világ a Krisztus-impulzus hatására alakult ki, mert a Krisztus-impulzus mind az emberi lelkek mélyén, mind az egész történelmi fejlődésben éreztette a hatását. Ha csak azáltal hatott volna, amit az emberek megértettek belőle – és amiről vitatkoztak -, akkor csak kevéssé tudott volna működni az emberiség fejlődésében. Most, Parsifal idejében, elérkezett az a fontos pillanat, amikor a Krisztus-impulzus ismét továbblép egy fokkal.

Ezért Parsifal nem lehetett azok közül való, akik úgymond megtanulták, hogy mit jelent a Golgotán hozott áldozat, vagyis hogy mit tanítottak az apostolok, az egyházatyák és a különböző teológiai irányzatok. Nem volt szabad tudnia arról, hogyan álltak Krisztus szolgálatába az erényes lovagok. A Krisztus-impulzussal – korának megfelelő mértékben – egyes-egyedül lelke legmélyén kerülhetett kapcsolatba. Ezt a kapcsolatot csak megzavarta volna, ha felveszi magába mindazt, amit az emberek Krisztusról tanultak vagy tanítottak. Nem ismerhette meg azt, amit az emberek mondtak vagy tettek; csakis azt ismerhette meg, amit a lélek él át abban az esetben, ha csupán annak adja át magát, ami a Krisztus-impulzus előrehaladása során az érzékfelettiben történt. Így kellett ennek lennie Parsifal esetében. A külső tanítás az érzékelhető világ sajátja. A Krisztus-impulzus azonban érzékfelettien hat, és Parsifal lelkébe is érzékfeletti módon kellett behatolnia. Semmi másra nem vágyakozhatott a lelke, minthogy kérdezzen ott, ahol szembetalálkozik a Krisztus-impulzus jelentőségével: a Szent Grál előtt.

Kérdeznie kellett volna! Kérdeznie kellett volna, de nem attól indíttatva, ami miatt a lovagok vagy a teológusok tisztelték Krisztust; kizárólag a szűzies, ám a kor szellemének megfelelően élő lelkének kellett volna őt arra sarkallnia, hogy megkérdezze: mit rejt a Szent Grál, és mit jelent a Krisztus-esemény? Kérdeznie kellett volna! Jól jegyezzük ezt meg!

Volt valaki, akinek viszont nem kellett volna kérdeznie. Ismeretes, hogy a saisbeli ifjúnak nem lett volna szabad kérdést feltennie. Neki az volt a sorsa, hogy kénytelen volt kérdezni; hogy azt tette, amit nem lett volna szabad megtennie; hogy azt akarta, hulljon le Isis képéről a lepel. A saisbeli ifjú a Golgotai Misztériumot megelőző kor Parsifalja. Abban az időben azt mondták neki: Óvakodj attól, hogy lelked felkészületlenül pillantsa meg azt, amit a lepel takar! – A saisbeli ifjú a Golgotai Misztérium után Parsifal. Neki különösebb előkészítés nélkül, szűzies lélekkel kell a Grál elé lépnie. Elmulasztja a legfontosabbat, azt, ami a saisi ifjúnak tilos volt; elmulasztja, hogy lelke számára a titok leleplezését kérje. Így változnak az idők az emberiség fejlődése során!

Jól tudjuk – az ilyen dolgokra először elvontan kell rámutatnunk, de részletesebben is lesz szó róla -, hogy arról van szó, mit kellett volna Isisnek elénk tárnia. Képzeljük magunk elé Isis képét a Hórusz gyermekkel, a titokzatos kapcsolatot Isis és Hórusz – Isis és Ozirisz fia – között. De ez elvont beszéd. E mögött, természetesen, egy mélységes titok rejlik. A saisi ifjú nem volt érett a titok megismerésére. – Parsifal, miután a Grál várában elmulasztja a Szent Grál csodáira vonatkozó kérdés feltevését, ellovagol. Az első, akivel találkozik, egy nő, egy menyasszony, aki az épp imént meghalt vőlegényét gyászolja, ölében tartva: nocsak, a fiát gyászoló anya képe, amely később oly gyakran jelenik meg mint Pieta. Ez az első utalás arra, mit tudott volna meg Parsifal, ha rákérdez a Szent Grál csodáira. Új formában tudta volna meg az Isis és Hórusz, az anya és az Ember Fia közötti ösz-szefüggést. Kérdeznie kellett volna!

Ebből is látható, milyen jelentőségteljes utalások mutatnak rá az emberiségben végbemenő fejlődésre. Aminek nem szabad megtörténnie a Golgotai Misztérium előtt, annak a Golgotai Misztérium után meg kell történnie, mert az emberiség időközben továbbhaladt. Az emberiség lelke úgyszólván más lett.

Ezekről a dolgokról később részletesebben is szó lesz, most csak utalok rájuk. Csak akkor lesznek azonban a megfelelő módon értékesek számunkra, ha gyümölcsözővé, valóban gyümölcsözővé tesszük őket. A saisi ifjú képével gazdagodott Parsifal-titokból azt meríthetjük, hogy tanuljunk meg korunknak megfelelően, a helyes értelemben kérdezni. Ezen a kérdezni tanuláson alapul ugyanis az emberiségfejlődés felfelé ívelő szakasza.

A Golgotai Misztérium után szükségszerűen két áramlat létezik az emberiségfejlődésben: az egyik magában hordozza Krisztus impulzusát, és fokozatosan felfelé vezet a szellemi magasságokba; a másik mintegy folytatása az alászállásnak, és a materiális élet, a materializmus felé visz. Ez a két áramlat jelenleg úgy fonódik össze, hogy kultúránk nagy részét a materialista áramlat hatja át. Az embernek ma előítélet nélkül, elfogulatlanul kell tekintenie mindarra, amit a szellemtudomány a Krisztus-impulzusról és a vele összefüggő dolgokról mondhat, hogy beláthassa: a léleknek a szükségszerűen egyre materialistábbá váló külvilág mellett szüksége van a szellemi értelemben vett benső haladásra. Ehhez azonban okulnia kell az előbb említett dolgokból: meg kell tanulnia kérdezni.

A szellemi áramlatban kell megtanulnunk kérdezni. A materialista áramlatban minden eltéríti az embert a kérdezéstől. Tegyük egymás mellé ezt a két dolgot, és meglátjuk, milyen az egyik és milyen a másik áramlat. Az egyik áramlatban olyan embereket találunk, akik benne állnak a materializmusban. Mindazonáltal lehetnek köztük olyanok is, akik szavaikkal, elméleteikkel elismerik a szellemi világot, akik ilyen vagy olyan dogmák elkötelezettjei. A lényeg azonban az, hogy teljes lelkünkkel csatlakozzunk a szellemi áramlathoz. A materialista áramlathoz tartozókról elmondhatjuk, hogy ők a „nem kérdezők”. Nem kérdeznek semmit, mert már mindent tudnak. Ez jellemzi a materialista kultúrát: hogy az emberek mindent tudnak, és nem akarnak kérdezni. Manapság már a legfiatalabbak is tudnak mindent, és nem kérdeznek. Szabadságnak és kiemelkedő személyes értéknek tartják, hogy mindenről képesek saját ítéletet alkotni. Csak azt nem veszik észre, hogyan alakul ki ez a személyes vélemény. Belenövünk a világba. Már a kisgyermekkor első szavaival megértünk ezt meg azt. Azután felnövünk, és egyre többet veszünk fel magunkba; de nem vesszük észre, hogyan vesszük fel ezeket az ismereteket. Karmánk szerint ilyenek vagy olyanok vagyunk. Ennek megfelelően ez vagy az jobban vagy kevésbé tetszik. Tovább növekszünk, és elérjük a – némely kritikus számára már tiszteletre méltó – huszonöt éves kort. Ekkor úgy érezzük, elég érettek vagyunk már arra, hogy megítéljünk valamit, mert azt hisszük, az ítélet a saját lelkünkből fakad. Aki azonban bepillantást nyer a lélekbe, az tudja, hogy nincs mögötte más, mint a saját lélekre koncentrált külső élet, amelyben éppen benne áll. Bonyodalmat okozhat, ha azt hisszük, hogy ez vagy az a saját ítéletünk. Minél függetlenebbnek véljük magunkat, annál jobban függünk, rabszolga módra, saját bensőnktől. Véleményt alkotunk, de teljesen elfelejtünk kérdezni.

Kérdezni azonban csak akkor tanulunk meg, ha lelkünkben képesek vagyunk megőrizni az élet szent területei iránti tiszteletet és alázatot; ha képesek vagyunk arra, hogy saját ítéletünk ne befolyásoljon azzal kapcsolatban, ami az élet szent területeiről közelít felénk. Csak akkor tanulunk meg kérdezni, ha képesek vagyunk várakozó hangulatot teremteni magunkban a lét szent területeiről megnyilatkozó események iránt. Ha tudunk várni, ha bizonyos mértékben óvakodunk attól, hogy mi magunk ítélkezzünk afelett, aminek a lét szent területéről kell belénk áradnia; ha nem ítélkezünk, hanem kérdezünk, és nemcsak olyan embereket kérdezünk, akik mondhatnak nekünk valamit, hanem elsősorban a szellemi világot kérdezzük, oly módon, hogy nem állunk eléje az ítéletünkkel, hanem kérdésünk már benne van a kedélyállapotunkban, az érzületünkben.

Próbálják meg meditáció segítségével megérteni a felállított ítéletek és a szellemi világnak feltett kérdések közötti különbséget. Azt kell tapasztaljuk, hogy a kettő között gyökeres különbség van. Ezzel a különbséggel összefügg valami, ami végigvonul korunkon, és aminek szellemi áramlatunkban különleges figyelmet kell szentelnünk. Szellemi áramlatunk ugyanis csak akkor lesz gyümölcsöző, ha megtanuljuk, mi a különbség a kérdés és az ítélet között. Az élet külső körülményeire vonatkozóan természetesen véleményt kell alkotnunk. Nem azért mondtam, amit mondtam, hogy az élet minden területén szüntessük meg az ítélkezést; arról van szó, hogy a világ mélyebb titkaira vonatkozóan ismerjük meg a várakozásteli, kérdő hangulatot. Szellemi mozgalmunk előrehalad minden által, ami az emberiség nagy részében elősegíti ennek a kérdező hangulatnak a kialakulását és elismerését. Gátolja szellemi mozgalmunkat minden, ami a könnyelmű ítélkezés révén szembehelyezkedik ezzel az áramlattal. Ha életünk ünnepélyes pillanataiban átgondoljuk, hogy mit tanulhatunk egy olyan történetből, mint a Grál várához igyekvő Parsifal története, akinek kérdeznie kell, akkor éppen Parsifal alakja lehet szellemi mozgalmunk példaképe. Ezzel összefüggésben azután sok egyébre is fény derül.

Még egyszer visszapillantva az emberiségfejlődés Golgotai Misztériumot megelőző idejére, azt kell mondanunk, hogy akkoriban az emberi lélek rendelkezett még egy régi örökséggel abból az időből, amikor a szellemi magasságokból földi inkarnációkba ereszkedett alá. Ezt az örökséget inkarnációról inkarnációra megőrizték. Volt ezekben az időkben egy régi szellemi látás, amely azonban fokozatosan csökkent, egyre gyengébb lett. Mi tette lehetővé ezt a régi szellemi látást? Miként az ember külső észlelése a szem és a fül által lehetséges, a szellemi látást is az tette lehetővé, amilyen az ember éppen akkor volt a külső világban. A Golgotai Misztérium előtti embernél ez úgy volt, hogy amikor mint gyermek felnövekedett, megtanult járni, beszélni, és természetesen megtanult – ameddig a régi szellemi látás értelmében vett elemi erők még jelen voltak – szellemileg látni. Oly módon tanulta meg ezt is, mint a beszédet – ami az emberek közötti kapcsolatból adódik -; ugyanúgy, ahogy a gégefő organizációjával megtanult beszélni. Nem állt meg azonban a beszédtanulásnál, hanem továbblépett az elemi szellemi látás irányába. Ez az elemi szellemi látás oly módon kötődött az emberi organizációhoz, ahogyan ez az emberi organizáció benne állt a fizikai világban; a szellemi látás tehát szükségszerűen fel kellett hogy vegye az emberi organizáció jellegét. Egy züllött ember szellemi látása nem ölthetett tiszta jelleget, míg egy tiszta ember esetében a szellemi látásban is érvényre jutott ez a tiszta természet. Ez teljesen természetes, mivel a szellemi látás kötődött az emberi organizációhoz.

Ennek az volt a szükségszerű következménye, hogy egy bizonyos titkot – a szellemi világ és a fizikai földi világ közötti összefüggés titkát -, amely Krisztus Jézus Földre jövetele előtt fennállt, nem volt szabad felfedni ez előtt az általános emberi organizáció előtt. Az emberi organizációnak előbb át kellett alakulnia, éretté kellett válnia. A saisi ifjúnak nem lett volna szabad minden előkészítés nélkül, kívülről érkezve meglátnia Isis képmását.

Az Atlantisz utáni negyedik korral – amelyben a Golgotai Misztérium is végbement – megszűnt a régi szellemi látás. Létrejött az emberi lélek új organizációja, egy olyan organizáció, amelynek elzártnak kell maradnia a szellemi világtól, amennyiben nem kérdez, ha nem él benne a kérdésben rejlő vágy ereje. Azok a káros erők, amelyek a régi időkben az emberi lélekhez közelítettek, ma már nem közelíthetik meg, és éppen akkor nem közelíthetik meg, ha a Szent Grál titka felől kérdez. Mert ebben a titokban az rejlik, ami a Golgotai Misztérium óta kiáradt a Föld aurájába. És az, ami korábban nem volt a Föld aurájában, de attól fogva – a Grál titkaként – beleáradt, örökre titok marad, ha nem kérdezünk. Kérdezni kell, ami azt jelenti, hogy éljen bennünk a vágy, hogy valóban kibontakoztassuk azt, ami egyébként is ott él a lélekben.

A Golgotai Misztérium előtt ez nem élt benne a lélekben, mert Krisztus akkor még nem volt jelen a Föld aurájában. Hogyha a Golgotai Misztérium előtt valaki a helyes értelemben szemlélte Isis képmását, és a titok mélyére hatolt, akkor a benne még jelen lévő régi tisztánlátó erők által – azáltal, hogy egész emberi természetével részt vett benne – már pusztán a kép szemlélése révén minden további nélkül felismerhette.

A Golgotai Misztériumot követő korban az a lélek, amely eljut a kérdezésig, képes megfelelő módon kérdezni, és megfelelő módon átérezni az új Isis-misztériumot. Ezért van az, hogy ma a helyes kérdésfelvetés a lényeg; az, hogy megfelelő módon forduljunk afelé, ami mint szellemi világnézet megnyilvánulhat. Hogyha egy embert nem tölt be más, mint az ítélkezés hangulata, akkor hiába olvas el minden könyvet és előadás-sorozatot, semmit sem fog megtudni, mert hiányzik belőle a Parsifal-hangulat. Akiben azonban a kérdezés hangulata él, az még valami egészen mást is meg fog tapasztalni, mint puszta szavakat. Forráserőkkel telten éli meg lelkében a szavakat. Az a lényeg, hogy ilyen benső átéléssé váljék mindaz, ami számunkra szellemileg hírül adatik.

Erre különösképpen azok a jelentős események emlékeztetnek bennünket, amelyek a Názáreti Jézus és a nevelőanya között lezajlott beszélgetés, valamint a Jordán-keresztelő között történtek. Mert ezek a dolgok is csak akkor jelenthetnek számunkra valamit, ha kérdéseket teszünk fel rájuk vonatkozólag, ha elevenen érezzük annak szükségszerűségét, hogy megismerjük, mi történt annál a fontos fordulópontnál, amely a Golgotai Misztériumot megelőző és az azt követő kort elválasztja. Éppen ezeknek a dolgoknak kell hatniuk a lelkünkre. Alapjában véve minden, amit ezek az események közölni akarnak a lelkünkkel, benne van az elbeszélésben. Nem kell sokat belemagyarázni.

Az Ötödik evangéliumnak ez a része jó alkalmat adott arra, hogy ezt az általános megjegyzést megtegyem, és rámutassak arra, hogy korunkban, bizonyos értelemben, újból fontos a Parsifal-hangulat megértése. Ezt meg kell hogy értsék az emberek. Richard Wagnerben[3] ez fel is merült, és igyekezett mindezt zenei-drámai módon életre kelteni. Nem akarok belebonyolódni abba a vitába, amely a világban ma a „Parsifal” miatt fellángolt. A szellemtudomány nem arra való, hogy állást foglaljon, ezért távol álljon tőle, hogy beleavatkozzon azok vitájába, akik Wagner „Parsifalját” – a mai világ legjelentősebb új Parsifal-hangulatra vonatkozó dokumentumát – Bayreuthban akarják tartani, védelmet akarnak számára biztosítani, míg mások át akarják azt adni Klingsor birodalmának. Ez utóbbi, alapjában véve, már be is következett. Inkább arra akarok utalni, hogy a Krisztus-impulzus további működése során ott, ahová még nem hatolt be az ítélő erő, ott, ahová még nem hatolt be az ember felső tudata – ami felé azonban ennek a felső tudatnak, a szellemi világnézet révén, egyre inkább haladnia kell -, ott a Parsifal-hangulatnak kell uralkodnia, és még sok egyébnek is, amiről a tél folyamán beszélni fogunk.



[1]    Rudolf Steiner: Krisztus és a szellemi világ – A Szent Grál keresése (GA 149).

[2]    Chrestien (Chrétien) de Troyes (kb. 1140-1190): francia költ?,
a Grál-költészet egyik képvisel?je.   
Wolfram von Eschenbach (kb. 1160/80-1220): német költ?, Herman türingai ?rgróf megbízásából, francia költemények alapján írta saját m?veit. Grál-költészetének legfontosabb darabja a „Parzival” (Parzifal, Kláris Kiadó, 2004).

[3]    Richard Wagner (1813-1883): A XIX. század egyik legnagyobb hatású német zeneszerz?je, a német opera megreformálója, karmester, esztéta.

 

– München, 1913. december 10.

Mielőtt folytatnám az Ötödik evangéliumból merített közléseket, engedjék meg, hogy néhány megjegyzést tegyek ezzel kapcsolatban. Korunkban még egyáltalán nem ismerik fel a jelentőségét annak, ami az okkultizmus, a szellemtudomány által juthat tudomásunkra; az emberekben még túl kevés a hajlandóság arra, hogy korunk hanyatló kultúrelemeivel foglalkozzanak, különösen a szellemi kultúrelemekkel és mindazzal, ami bizonyos felemelkedést hozhat és szellemi életünk megújulásának kezdetét jelentheti, és ami nem jelenhet meg más formában, mint a ma még olyannyira lenézett konkrét okkult kutatás tényeinek megismerésében.

Elöljáróban azzal a kéréssel fordulok önökhöz, hogy az imént elmondottakkal kapcsolatban vegyék figyelembe, hogy a konkrét okkult kutatások eredményeire támaszkodó közléseket ma még bizonyos tapintattal kell kezelni. Korunk egyáltalán nem hajlandó az ilyen dolgok minden további nélküli elfogadására, és kizárólag az antropozófiai együttléteink során kialakuló, életimpulzusokból táplálkozó együtt-érzés teszi a lelkünket alkalmassá arra, hogy ezeket a dolgokat a helyes megvilágításban lássuk. Hogyha azonban felkészületlen emberek elé kerülnek, akkor az történik, mint a két Jézus-gyermek nyilvánosságra hozatalakor: még a legjóindulatúbb emberek is megvadulnak. Nem akarom most említeni azt a sok esztelen támadást, amelyet az ilyen dolgok ellen intéznek. Milyen vadul és szenvedélyesen fogják fel ezeket a dolgokat! Az emberek ma még nem tudják elképzelni, hogy a szellemi világból valóban lehetséges olyan ismereteket előhozni, amelyek nem elvontak, hanem olyan konkrétak, mint például azok a kutatási eredmények, amelyekről tegnapelőtt szó volt. Ez szorosan összefügg – még ha nem is azonnal felismerhető, de összefügg – a gondolkodás és a képzetalkotás felületességével, amely hatalmába kerítette korunk világnézeti irodalmát is.

Nem a kritika gyakorlása végett említek meg összejöveteleinken bizonyos dolgokat, hanem azért, hogy felhívjam barátaim figyelmét arra, milyen siralmas helyzetben van korunkban akár maga a logikus gondolkodás is. Manapság nincs jelen a megkülönböztetési képesség. Minél többet hangoztatják a tekintélytisztelet megszűnését, annál inkább fogadnak el bármit is a tekintélyelv alapján, különösen azokban a körökben, amelyek ma a legműveltebbnek tartják magukat. Az ember újból és újból találkozik ilyen helyzetekkel, és ezeket meg kell említeni, még akkor is, ha a ráfordított időt különb célokra is fel lehetne használni. –

Egyszer – mindez már elég régen történt – Berlinben, egy világnézeti egyesületben Giordano Brunóról tartottam előadást, amelynek során megemlítettem, hogy milyen kevéssé alkalmas a jelenkor az olyan nagy egyéniségek, mint például Giordano Bruno gondolatmenetének követésére. Felhívtam a figyelmet egy akkoriban híres könyvben – Harnack „A kereszténység lényege” című könyvében – előforduló gondolkodási tévedésre, amely összefügg egy bizonyos érzésbeli eltévelyedéssel is.

A tegnapi nyilvános előadásban már elmondtam, hogy ha szóvá is teszek valamit, amit leküzdendőnek tartok, azzal nem az a szándékom, hogy az illető tekintélyét csorbítsam és tudományosságát elmarasztaljam. Az említett példával éppen arra akartam rámutatni, hogy egy jelentős dolog, a szuggesztív működés révén, egyúttal milyen pusztítóan is hat. Annak idején tapasztalnunk kellett, hogy „A kereszténység lényege” című írást – korunk egyik legnevesebb teológusának írását – milyen jelentősnek tartották. Mert nem vizsgálták meg részleteiben. Ez az írás például Krisztus Jézus feltámadásával kapcsolatban egy olyan nézetet képvisel, amit így lehet megfogalmazni: bármi is történt annak idején Palesztinában, azt ma már nem tudhatjuk, úgyhogy a feltámadás fogalmát nem szükséges rekonstruálnunk; mindazonáltal ebből a palesztinai tényből indult ki a feltámadásra vonatkozó hit. Tartsuk magunkat ehhez a hithez, függetlenül attól, hogy mi is történt valójában, ami ehhez a hithez vezetett.

Az előadás után a világnézeti egyesület elnöke azt mondta nekem, hogy ő elolvasta a nevezett könyvet, de nem találkozott benne az idézett résszel. Ez különben is katolikus felfogás lenne. A katolikusok mondják azt, hogy nem az a lényeg, hogy Trierben van-e a Szent Köntös, hanem a Köntösben való hit a fontos. – Bár az idézett rész ellenérzést váltott ki benne, mégis azt magyarázta, hogy ez nincs benne abban a könyvben. Másnap megírtam neki, hogy a könyv melyik oldalán olvashatóak az idézett szavak. A tudós úr egyszerűen átsiklott felette. Ilyen romboló hatása van ma mindannak, ami a tekintélytisztelet alapján hat; az ember észre sem veszi. Aki azonban igazi antropozófusnak tartja magát, annak fel kell figyelnie az ilyesmire, mert ezek hatnak a legrombolóbban a mai szellemi kultúrára.

Eucken neve az idealizmus újrateremtőjeként ismert. Rendkívüli kitüntetéssel jutalmazták. Ezért azonban nem irigylésre méltó. Írt egy könyvet, amelynek ez a címe: „Tudunk-e még keresztények lenni?” A könyv egyik oldalán ez olvasható: A jelenkor művelt embereként nem fogadhatjuk el, hogy egyesek – miként abban az időben, amikor Krisztus a Földön járt – démonokról beszéljenek. A mai kor művelt embere már nem hihet a démonokban.

A mai kor „művelt” embere igen hízelgőnek fogja találni ezeket a szavakat. Vajon ugyanez a művelt ember észreveszi-e, hogy néhány oldallal később ez áll: „Az isteni és az emberi találkozása démoni hatalmakat teremt?” Ezt barátian elfogadják. Aki ezt kifogásolja, annak azt válaszolják: az író ezt a démoninak nem „abban” az értelmében gondolta. –  Az ilyen válasz különösen elszomorító, mert világossá teszi, milyen lelkiismeretlenül használják ma a szavakat, anélkül, hogy átgondolnák a valódi értelmüket. Ez a borzasztó.

Így történhet, hogy egy olyan elszomorító jelenséggel találkozunk, mint Fritz Mauthner[1] „Nyelvkritikai adalékok” című könyve, amely annak ellenére, hogy három vaskos kötetet ölel fel, máris megérte a második kiadást. Mauthner a nagy filozófiai szótár létrehozásával sok embernél szerzett tekintélyt magának. Beszélnünk kell az ilyen jelenségekről, még ha nem is kellemes. A „Nyelvkritikai adalékok” tulajdonképpen az összes filozófiai világnézeti törekvés bírálata. A jelenkor gondolkodásmódja értelmében egészen jelentős ez a mű. Nem akarom elvitatni a könyv jelentőségét, amely tele van szellemes észrevételekkel. Lebecsmérli az emberiség egész világnézeti múltját. A kritikus az egyik világnézet becsmérlésekor – amely világnézet amúgy számomra sem tűnik rokonszenvesnek – a következő képet használja, a legteljesebb komolysággal: aki ezt a világnézetet képviseli, az olyan, mint a bohóc, aki felmászik egy szabadon álló létrára, majd amikor felért a tetejére, fel akarná azt húzni maga után. Le fog bukfencezni. – No de kérem! Hogyan csinálja meg azt valaki, hogy felállít egy létrát függőlegesen, felmászik rá, és amikor felérkezett, felhúzza maga után, majd lebukfencezik? Hogyan hajt végre az ember ilyen gondolatokat anélkül, hogy ne lenne meggondolatlan? Az ilyen üres gondolatokat a legtöbb ember nem veszi észre, mert nem gyakorolja a logikus gondolkodást. Mert ha logikusan gondolkodna, akkor észrevenné, hogy ma minden második könyv minden huszadik oldalán ilyen lehetetlenségek állnak. Ezt azért kell megemlíteni, mert jellemző arra vonatkozóan, hogy hogyan gondolkodnak ma az emberek; hogy milyen szuggesztív befolyások érik ma a gondolkodást. Nem véletlenül választottam ezt a példát; a gondolkodó ember számára ugyanis az egész könyv ilyen logikátlan, csak ezt általában nem veszik észre. Sokaknak még csak fel sem tűnik egy ilyen gondolat lehetetlensége, hanem – amilyen ma a szellemi élet – az történik, hogy egy ilyen irodalmi jelenséget nagy jelentőségűnek kiáltanak ki, amit sokan el is hisznek és tanulmányozni kezdik; és azután pontosan azok közül kerülnek ki a szellemtudomány ellenségei, akik így gondolkodnak.

Durvának tartom, hogy ezekről kell beszéljek, de el kell mondanom, hogy figyelmeztessem önöket arra, ami ma történik. Még ha nem is olvassák el sokan azt a könyvet, mindaz, ami belőle következik, beszivárog sok más könyvekbe és előadásokba is, és logikának álcázza magát. Ezért van az, hogy olyan végtelenül nehéz korunk éretlen gondolkodása elé tárni a szellemtudományos gondolatokat, nem is beszélve az Akasha-kutatás pozitív eredményeiről, amelyeket legutóbb említettem. Az késztetett az előbbiek elmondására, hogy barátaink valóban érezzék át annak szükségességét, hogy alaposan és mélyen áthassák magukat – éppen akkor, amikor arról van szó, hogy olyan dolgokkal foglalkozzunk, amelyeknél a szokásos gondolkodás már nem kielégítő – egy szigorúan iskolázott gondolkodás szükségességének szemléletével. Máskülönben sok időbe fog telni, amíg eljutunk odáig, hogy kritikusan viselkedő korunk gondolkodási ködével szemben a pozitív okkult kutatással előrejussunk. Természetesen erre csak az az ember alkalmas, aki a szellemtudomány eredményeivel – amelyeket leginkább gondolatokban lehet kifejezni – ehhez a lelkét előkészítette. Csakis az ilyen emberekkel lehet olyan dolgokról beszélni, amelyek a puszta gondolatokkal már nem közelíthetők meg; amelyeket úgy kell elmondani, ahogyan azok az Akasha-kutatásból adódnak. Noha csak részleteket mondtam el az Ötödik evangéliumból, ezek szorosan összefüggenek – még ha ez nem is tűnik ki azonnal – azzal a szigorú gondolati felépítéssel, amelyet szintén a szellemi kutatás kell hogy adjon.

A konkrét kutatási eredmények elutasítása nem másból ered, minthogy a modern gondolkodás túlságosan tompa a szellemi kutatás eredményeinek befogadásához. Fel kellene ismerni, hogy egy olyan ember, aki képes az említettekhez hasonló gondolatokat alkotni, természetesen egyáltalán nincs abban a helyzetben, hogy elmélyedjen a szellemtudományban. Ez megadja számunkra a követendő irányvonalat azzal szemben, ami ma gyakran mint filozófiai világnézeti irodalom dicsőíti magát. Fontos, hogy éppen az ilyen kérdések megbeszélésénél tudatosítsuk magunkban annak szükségszerűségét, hogy legalább néhány lélekhez jussanak el az ilyen dolgok, hogy ezek azután lassanként a helyes módon áradjanak be a jelenkor szellemi életébe.

Már több alkalommal utaltam a Golgotai Misztérium egyes momentumaira, azokra, amelyeknek a komoly gondolkodás számára érthetőeknek kell lenniük az emberiség történelmi fejlődésének vizsgálatakor. Alapjában véve nincs is az emberiség történelmi fejlődésére vonatkozó valódi szemléletünk. Nincs történelmünk, nem tudjuk értően megközelíteni a lejátszódott eseményeket. Ha egykor képesek leszünk erre, akkor fel fogjuk ismerni, hogy a Golgotai Misztériumot megelőző időben az emberiség fejlődése valóban hanyatlófélben volt, és meg fogjuk érteni, hogy a Golgota által egy olyan impulzus lépett be, amely megadta az emberiség számára azt a fiatalító impulzust, amely megújította az elöregedett kulturális erőket. A Palesztinában lejátszódott konkrét események vizsgálatával nem veszít értékéből ez az általános gondolat, ellenkezőleg, felmagasztosul a konkrét történések megismerése által.

Tegnapelőtt addig jutottam el az elbeszélésben, hogy a Názáreti Jézus a nevelőanyával folytatott beszélgetést követően – minek során a Zarathusztra-Én eloldódott testének hármasságától, amely ezek után egy sajátos összetételű, földi emberi Én nélküli lénnyé lett – találkozott a két esszénussal. Igyekeztem leírni ezt a jelenetet, és addig a pontig jutottam, amikor Jézus, miután beszélt velük, mintegy köddé vált, és az esszénusok délibábként pillantották meg, amelyből ezek a szavak hangzottak fel: Hiába való az igyekezetetek, mert üres a szívetek, mert megteltetek azzal a szellemmel, amely a gőgöt, megtévesztően, az alázat köntösében viseli. – E szavak hallatán a két esszénus látása elhomályosult. Csak akkor látták meg újra Jézust, amikor már jócskán eltávolodott. Az Akasha-krónikából megállapíthattam, hogy a két esszénust mélyen lesújtotta mindaz, amit átéltek; attól a naptól kezdve hallgatagok lettek, és társaiknak sem beszéltek semmit az élményeikről.

Az úton továbbhaladva Jézus találkozott egy emberrel, akiből mélységes bánat, csüggedés és megtörtség sugárzott. Egy leszegett fejű, fizikai testében is megtört ember jött szembe Jézussal. És ekkor ez az ember azt hallotta, hogy ez a lény – akit tegnapelőtt jellemeztem; akivé Jézus arra az időszakra vonatkozóan lett – szavakkal szól hozzá, amely szavak mintegy lénye legmélyéből törnek elő. A megtört ember a következőket hallotta: Hová jutott a lelked? Ismertelek évezredekkel ezelőtt, akkor más voltál. – A megtört ember szükségét érezte, hogy kimondjon bizonyos dolgokat ez előtt a jelenség előtt; mert egy olyan lényt, aki csupán fizikai, éter- és asztráltestből tevődik össze – a Zarathusztra-Én utóhatásával ebben a három testiségben – nem nevezhetünk földi embernek. Ezt a jelenséget csakis lénynek nevezhetjük. A kétségbeesett ember indíttatva érezte magát, hogy így szóljon ehhez a lényhez: Életemben magas rangot értem el, és valahányszor feljebb jutottam a ranglétrán, nagyon elememben éreztem magam. Gyakran töltött el az érzés: Milyen rendkívüli ember is vagyok én, hogy embertársaim ilyen magas posztra emeltek, hogy ilyen sokra vihettem a Földön. Micsoda rendkívüli ember vagyok! Végtelenül boldog voltam. De azután nagyon gyorsan elveszítettem ezt a boldogságot. Egy éjszaka, alighogy elaludtam, álmot láttam, és már álmomban is szégyelltem magam azért, hogy ilyet álmodom. Azt álmodtam, hogy egy lény áll előttem, aki azt kérdezte: Ki tett ilyen naggyá, ki emelt ilyen magas rangra téged? – Elszégyelltem magam, amiért egyáltalán egy ilyen kérdést intézhettek hozzám, mert meg voltam győződve róla, hogy rendkívüli ember vagyok, és természetesen a saját erényeimnek köszönhetően értem el ezt a magas rangot. Mialatt ez a lény így beszélt hozzám, egyre fokozódó szégyenérzés vett erőt rajtam álmomban – mondta a kétségbeesett ember. Futásnak eredtem, de a jelenség, megváltozott alakban, ismét ott állt előttem és ezt mondta: Én emeltelek fel, én juttattalak ranghoz. – Ekkor felismertem benne a kísértőt, azt, akiről az Írás azt mondja, hogy már a paradicsomban is ő volt a kísértő. Ekkor felébredtem, és azóta nincs nyugovásom. Lemondtam magas tisztségeimről, elhagytam az otthonomat, mindent, és azóta céltalanul bolyongok a világban. És most engem, a bolyongó embert, aki koldulásból tartja fenn magát, eléd vezetett az utam. –        És ebben a pillanatban, amikor ezt kimondta – az Akasha-krónika tanúsága szerint – újból ott volt előtte a jelenség, odaállt a Názáreti Jézus elé, aki ebben a pillanatban eltűnt a szeme elől. A jelenség azután feloszlott, és az ember a sorsára maradt.

Jézust tovább űzte, hajtotta valami. Ezek után egy leprás emberrel találkozott, akinek a következő szavakat kellett hogy mondja: Hová jutott a lelked? Évezredekkel ezelőtt másnak láttalak. Igen, akkor más voltál. – A leprás így válaszolt: az emberek mindenhonnan kitaszítottak a leprám miatt. Ezért kell bolyonganom a világban; senki sem fogad be. Örülhetek, ha az ajtón vagy az ablakon át ételmaradékot dobnak ki nekem, hogy éhen ne haljak. De nincs is maradásom sehol, egyik helyről a másikra vándorolok. Így jutottam el egy éjjel egy erdőbe. Egy fa úgy fénylett messziről, mintha lángolna. A fény odavonzott. Ahogy közeledtem feléje, a fénylő fából egy csontvázszerű alak lépett elő, és ezeket a szörnyű szavakat mondta nekem: Én vagyok te! Én emésztelek fel téged. – Rettenetes félelem vett erőt rajtam; annyira rázott a hideg, hogy bevarasodott leprás sebeim egymáshoz verődtek, szinte zörögtek. A lény megérezte, mi megy végbe bennem, és így szólt: Miért félsz tőlem? Korábban oly sok életet átéltél, élvezhetted az élet örömeit, örömödet lelhetted vágyaid teljesülésében, dúskáltál az élvezetekben; akkor szerettél engem, engem szerettél, mélységesen szerettél. Nem tudtál mindig róla, de szerettél engem, és mert engem szerettél, a lelked magához vonzotta lényemet. Én te lettem, és felemészthetlek téged. – A félelmem egyre fokozódott. És akkor a csontváz egy szépséges arkangyallá változott. Ránéztem. Igen, mondta, valaha szerettél engem. – Ekkor mély álomba merültem, és reggel a fa tövében ébredtem fel. Azóta tovább bolyongok, most pedig találkoztam veled. Amióta ebben az élményben volt részem, a leprám egyre rosszabbodik. – Amint ezt kimondta, a csontváz újból ott állt előtte és eltakarta Jézust, aki eltűnt, és a benne ható erőnek engedelmeskedve folytatta útját. A leprás szintén folytatta útját.

E három találkozás után – a két esszénussal, a kétségbeesett emberrel és a leprással történő találkozás után – a Názáreti Jézus, abban az alakban, amelyről a legutóbb beszéltem, folytatta útját a Jordán folyóhoz, Keresztelő Jánoshoz. És ekkor végbement az, ami a többi evangéliumból ismeretes: a Krisztus-lény leszállt a kozmikus magasságokból, birtokba vette Jézus hármas testiségét, amelyben azután három évig kellett lakoznia.

A következő esemény, amelyről be kell számolnom önöknek, a megkísértés jelenete. Az Akasha-krónika pontosabb képet ad erről, mint a többi evangélium. Elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy mindent úgy fogok elmondani, ahogy megtapasztaltam, mivel azonban az ilyen dolgok felkutatása roppant nehéz, ezért előfordulhat, hogy a későbbiekben szükségessé válik a három megkísértés sorrendjének megváltoztatása. Az Akasha-krónika megfigyelésénél ugyanis olykor könnyen felcserélődhet a sorrend, és ebben az esetben nem vagyok teljesen biztos benne. Csak azt fogom elmondani, amit pontosan tudok.

Miután Krisztus Jézus – hiszen most már Krisztus lakozott Jézusban – visszavonult a magányba, először az a lény lépett hozzá, akiben rögtön felismerte Lucifert, hiszen lelkében két fontos élményre tekinthetett vissza. Visszaemlékezett arra  – most már Krisztus Énjével, valamint a Názáreti Jézus éter- és asztráltestével -, miként menekült Lucifer és Arimán a többi emberhez az esszénusok kapujától, amikor ő az esszénusokkal folytatott beszélgetés után átlépett az esszénus kapun. Ez volt az egyik élmény, amelyre gondolnia kellett.  A második, lelkén átvonuló élmény a kétségbeesett embert idézte fel, akivel a Jordán felé vezető úton találkozott, akit ez az alak eltakart, és őt, Jézust, a továbbhaladásra késztette. Krisztus Jézus tudta: Lucifer volt az, akit annak idején Arimánnal együtt elmenekülni láttam az esszénusok kapujától; Lucifer állt a kétségbeesett ember és közöttem, és ő az, aki most ismét itt áll előttem.

Ez az elbeszélés képet adhat számunkra arról, hogyan lehet a múltra vonatkozó okkult igazsághoz jutni. Az ilyen történéseket valóban nem lehet hidegen, tárgyilagosan fogadni, úgy, mint bármilyen más elbeszélést. Ezek a dolgok mélységes világtitkokat tárnak fel, áthatják teljes lelki életünket, nem csupán a képzetalkotásunkat és az általános értelmünket érintik. Ezért olyan nehéz az okkult észlelések, kutatások eredményeit a megfelelő szavakkal megközelíteni; hogy ne elnémuljunk, hanem a megrázó kutatási eredményt az általános köznyelv szavaiba szorítsuk. Ezeket a dolgokat csak akkor közöljük, ha szükséges.

Lucifer tehát Krisztus Jézus előtt állt. A többi evangélium ezekkel a szavakkal írja körül ezeket a szellemi történéseket: ha elismersz engem, neked adom a világ minden birodalmát.

Valahogy így szólt Lucifer Krisztus Jézushoz, akiben ekkor ugyan már Krisztus isteni lénye volt jelen – aki képes volt megérteni Lucifert -, a megértéshez azonban szüksége volt a Názáreti Jézus asztráltestére is – a Názáreti Jézusnak a Zarathusztra-Én hatására kifejlődött, Zarathustra-Én által áthatott asztráltestére -, oly módon, hogy most mintegy eszközként használhatta. Ezért Lucifer szavait úgymond nem oly módon hallotta, mint egy isten, hanem csupán, mint egy istentől áthatott ember: ha elismersz engem, akkor az én angyalaim őrizni fogják minden léptedet.

Segítségként vissza kell nyúlnunk egy régebben tartott előadás-sorozatomhoz,[2] amely azóta már nyomtatásban is megjelent. Akkor elmondtam, hogy a régi Napon Lucifer egy olyan lény volt, aki akkoriban egyenrangú volt Krisztussal; ily módon tehát az emberi testbe alászállt Krisztus-lénynek éreznie kellett Lucifer magas rangját, és magával egyenrangúnak kellett, hogy tekintse, mindannak ellenére, ami Luciferrel történt, míg kísértővé lett. Ily módon érthető, hogy Lucifer ezzel a követeléssel fordult hozzá: Ismerj el engem! – Ha Lucifer így mond valamit, akkor az valóban úgy hat, hogy okkult úton beárad az emberi lélekbe, és akkor abban a lélekben hatalmasra erősödnek az önteltség, a gőg erői. Ezért a legerősebb kísértésnek – az önteltséget és a rejtett büszkeséget előhívó kísértésnek – csak a legkoncentráltabb lelkierővel lehet ellenállni.

„Ha elismersz engem, neked adom a birodalmakat, amelyeket körülöttem látsz.” Egy ilyen pillanatban Lucifer gyönyörűséges, egész világokra kiterjedő birodalmakat kínál fel. Ezeknek a birodalmaknak az a sajátossága, hogy az ember csakis a lélek jogos vagy jogtalan gőgjével érezhet vágyat irántuk. És ettől csak úgy menekülhet meg, ahogy akkor Krisztus Jézus is tette: ha felismeri. Mert egy ilyen pillanatban az ember nem érez mást a lelkében, mint önteltséget és büszkeséget; minden más érzés megbénul. Krisztus Jézus azonban ellenállt ennek a kísértésnek, és eltaszította magától Lucifert.

Ezután egy második támadás következett. Most ketten jöttek ellene. Krisztus Jézus a korábbi benyomásai alapján ismét felismerte a két kísértőt. Újból felmerültek benne azok az érzések, amelyeket az esszénusok kapuitól menekülők láttán, valamint a Jordánhoz vezető úton, a kétségbeesett emberrel folytatott beszélgetés közben megjelenő, arkangyallá változó csontváz révén élt át. Tudta, hogy most mind a két kísértő ott áll vele szemben. A felszólítás, amelyet a többi evangélium is helyesen ad vissza, így hangzott: „Vesd le magad, nem esik bántódásod!”

Egy ilyen kísértés esetén grandiózus módon támad fel a minden félelmet legyőző bátorság, amely vakmerővé, elbizakodottá teheti az embert. Krisztus Jézus ezt a két kísértőt is el tudta hárítani.

Ekkor harmadszor is támadás érte. Ezúttal Arimán egymaga állt Krisztus Jézus elé. A kísértő szavait ismét idézhetjük az evangéliumokból: „Az én hatalmam erejével változtasd ezeket a köveket kenyérré!”

Amit erre az arimáni kérdésre válaszolni kellett volna – az események további menete az Ötödik evangéliumban különbözik attól, ahogyan arról a többi evangélium beszámol -, azt Krisztus Jézus nem tudta megválaszolni. Ez a kérdés részben megválaszolatlan maradt, visszamaradt, mint a megkísértés megoldatlan része. Ebből adódott az az impulzus, amely a Názáreti Jézus testében lakozó Krisztus egész további működésére nézve hatással volt. Mert az, hogy Krisztus a magányban a megkísértés során nem tudta teljesen megválaszolni Arimán utolsó kérdését, ez a tény hozta létre a kapcsolatot Krisztus Jézus, valamint az Arimánnal összefüggő földi történések között.

Ha emlékeznek arra, hogy Arimán a halál ura, hogy megtévesztő módon a lélek elé tárja az anyagiságot, oly módon, hogy azt a lélek elfogadja, ha visszaemlékeznek arra, amit nyáron mondtam Arimánnak a Föld fejlődésében véghezvitt tetteiről, akkor meg fogják érteni, hogy Arimán tettei beleágyazódtak a Föld-fejlődésbe. Így történt, hogy a kérdés megválaszolatlanul maradt része miatt kapcsolat létesült Krisztus Jézus földi élete és az egész Föld-fejlődés között. Amennyire Arimán beleszövődött a Föld-fejlődésbe, mintegy annyiban kötötte össze Krisztus Jézust a Föld fejlődésével ez a megválaszolatlanul maradt kérdés.

Olykor triviális szavakkal kell bizonyos dolgokat jellemeznem, de nem gondolom azokat triviálisnak. Arimán mindent úgy csinál, hogy az az anyagiban jelenik meg és ott is marad. Azáltal azonban, hogy ez Arimán révén így történik, nem volt lehetséges egy olyan esemény megvalósítása, mint a kövek Krisztus Jézus általi kenyérré változtatása. Ezt éppen az arimáni működés akadályozta meg. Ez a jelenség azt vonja maga után, hogy bizonyos szinteket, amelyek a Föld-fejlődésben Arimánnal vannak összefüggésben, kizárólag a teljes időfolyamat leforgása során és a földi evolúció teljes átkrisztusítása révén lehet legyőzni.

A kozmikus Miatyánk szavai – „Más által okozott önösség- vétket élünk meg a mindennapi kenyérben” – az arimáni hatalmakban fejeződnek ki, amivel kapcsolatban azt mondja a Miatyánk: „Melyben nem uralkodik az Ég akarata” – hanem Arimán akarata uralkodik -; ezt tehát a földi törvényszerűségek között kell kezelni, nem lehet csak szellemi úton megoldani. Ezek a dolgok függenek össze a mindennapi kenyérrel. A külső, szociális világban mindez abban fejeződik ki, hogy az embernek valóban szüksége van az anyagi javakra, a pénz, a mammon formájában – ez az Arimánhoz való kötöttség legdurvább formája -, ami azután megakadályozza azt, hogy a szociális életben a kövek kenyérré változhassanak; ami szükségszerűvé teszi azt, hogy az ember a Földön szoros kapcsolatban maradjon az arimánival, az anyagival.

Gondolják tovább ezt a gondolatot: Hogyan függ össze a „Változtasd a köveket kenyérré!” felszólítás a pénz szociális életben betöltött szerepével? Mivel az arimáni hatalom ily módon kapcsolatban maradt Krisztus Jézus földi létével, Arimán a későbbiekben képes volt arra, hogy behatoljon Júdás lelkébe, és Júdás kerülő útján előidézze a többi evangéliumból is ismert eseményeket, amely események során az üldözők Júdás közreműködésével ismerték fel Krisztus Jézust. Arimán valójában Júdáson keresztül idézte elő Krisztus halálát, és mindezt a megkísértéskor csupán részben megválaszolt kérdés tette lehetővé.

Krisztus Jézus földi útjának megértéséhez figyelembe kell venni a következőt. A Krisztus-lény beköltözött Jézus hármas testiségébe, de nem azonnal kapcsolódott hozzá oly módon, ahogyan egy emberi Én kötődik egy hármas testiséghez. A három évig tartó földi út kezdetén a Krisztus-lény csak lazán kapcsolódott Jézus hármas testiségéhez, majd azután fokozatosan egyre jobban belehúzódott ebbe a hármas testiségbe. A fejlődés a három év során abban állt, hogy a Krisztus-lény, amely eleinte csupán mintegy aurához hasonlóan hatotta át a Jézus-lényt, lassan és fokozatosan egyre jobban beleszorította magát a test hármasságába. Csak kevéssel a kereszthalált megelőzően kapcsolódott hozzá olyan szorosan, mint egy emberi Én. Ez a bepréselődés azonban három éven át tartó szenvedéssel járt. Ez a három testiségbe való bepréselődés, a teljes emberré válás folyamata – amely három évig tartott és végül a Golgotai Misztériumhoz vezetett – az Isten szenvedése volt, amit a Földön kellett átélnie ahhoz, hogy megtörténhessék az, amire szükség volt a Krisztus-impulzus Föld-fejlődése való beárasztásához. Jézus fiatalkori szenvedéseihez és fájdalmaihoz – amelyekről korábban beszéltem – még ennek is hozzá kellett járulnia.

Ha Isten szenvedéséről beszélünk, az manapság könnyen félreérthető. Itt van például Maeterlinck, aki minden bizony-nyal híressé váló, „A halál” című könyvében oly sok szépet ír, és igyekszik a rendelkezésére álló eszközökkel magyarázatot adni a szellemi élet dolgaira, mégis képes azt állítani, hogy fizikai test nélküli lélek nem érezhet fájdalmat, hogy fájdalmat csupán a halandó test érez. – Ez a legnagyobb képtelenség, mert a fizikai test éppoly kevéssé érez fájdalmat, mint egy kő. Fájdalmat, a fizikai testen belül, az asztráltest és az Én érez. Ezenkívül léteznek lelki fájdalmak is, és ezért a szenvedés nem szűnik meg a halállal. Noha a fizikai test zavarai akkor már nem okoznak fájdalmat, a fájdalom a lélek számára mégsem szűnik meg.

A Krisztus-lény a legmagasabb fokú fájdalmat élte át, miközben összehúzódott, bepréselődött Jézus hármas testiségébe. Az emberiségnek lassacskán meg kell értenie, hogy a Föld-fejlődés folytatása érdekében a Krisztus-lénynek szenvedésen át kellett beáradnia a Föld aurájába, és hogy az emberiségnek ezzel a Krisztus-szenvedéssel összefüggésben kell átéreznie a sorsát. Az emberiség és a Krisztus-szenvedés közötti kapcsolatnak egyre konkrétabbá kell válnia; csak akkor fogják megérteni, hogy ez a szenvedés a Golgotai Misztérium óta fiatalító erőként hat tovább a Föld aurájában, a Föld-fejlődés érdekében.

A haladó szellemi fejlődés feladata lesz a Golgotai Misztérium egyre mélyebb megértése. Nyilvánvaló, hogy addig még sok mindent le kell győzni abból, ami a jelenlegi kultúrában fontos szerepet játszik. A kereszténység megértését illetően jelen korunkban éppen egy válságot élünk át, egy valódi krízist. Természetesen nem arról beszélek, hogy ez vagy az a népszerű teológia mit hoz nyilvánosságra a kereszténységre vonatkozóan. Csupán korunk értetlenségének elemi eseményeire szeretném felhívni a figyelmüket. Az egyik, 1910-ben tartott gyűlésen, amelyen a történelmi Krisztusról volt szó, egy közismert teológus hangsúlyozta, hogy Jézus Krisztus tanítása csupán a már korábban is ismert tanítások összefoglalása. Azt mondta: hálás lennék önöknek, ha akár egyetlen mondatot is idéznének Jézus Krisztus kijelentéseiből, amely valamilyen formában ne lett volna már ismert. – Ha ma egy liberális teológus tudós alá tudná támasztani azt, amit az említett teológus állít, kortársaink felnéznének rá, mert milyen meggyőzően is hatna az, ha valaki valóban bebizonyítaná, hogy Krisztus kijelentéseit korábban már mások is kimondták, tehát semmi újat nem tartalmaznak. A dolgok valódi ismerője számára azonban más megvilágításban jelenik meg egy ilyen kijelentés. Képzeljék el, hogy mondjuk Goethe költött egy verset, amelyet még nem írt le, csupán elmondott. És akkor egy gyerek, aki ezt hallotta, felkiáltott: Ez csupa olyan szó, amit már hallottam! – Ehhez a gyermekhez hasonlítható az említett teológus is, aki nem hall mást, mint amit már ismer, és nem veszi észre a lényeget, mert az olyan magasan áll a már korábban is meglévő kijelentések felett, mint Goethe verse a gyermek által már hallott egyes szavak fölött. Ha az ember egyáltalán nem tudja, hogy mit kell mint lényeget szem előtt tartania, és azt hiszi, akkor foglalkozik megfelelően a teológiával, ha a szavakhoz tartja magát, ahhoz tartja magát, ami igaz is, hogy a kijelentések már léteztek korábban is, akkor ez arra utal, hogy a kereszténység megértését illetően mélységes válságban élünk; és mindebből megérthetjük, hogy a valódi Krisztus-megértés csak akkor terjedhet el a világon, ha a mai teológia – amelynek hivatalos feladata lenne a Krisztus-megértés feletti őrködés – előbb kihal. A lényeg az, hogy megérezzük a golgotai események teljes nagyságát.

Az Akasha-krónika még más jelentős dolgot is feltár előttünk. Mivel a Krisztus-lény nem kapcsolódott azonnal szorosan Jézus testi burkaihoz – hanem csak lazán és külsőleg kötődött azokhoz -, így az első időben a következő történhetett. A Krisztus-lény időnként külsőleg összekapcsolódott a Názáreti Jézus hármas testiségével; ezen a módon volt együtt a tanítványaival és a követőivel, ily módon szólt hozzájuk. Erre azonban nem mindig volt szükség. Lehettek a külső burkok bárhol, a Krisztus-lény eltávolodhatott tőlük, és szellemi lényként azután bárhol megjelenhetett itt vagy ott. Krisztus gyakran jelent meg úgy a tanítványok és a követők körében, hogy csak a Krisztus-lény jelent meg előttük. Később sok vidéket bejárt tanítványaival, tanítva, beszélgetve, gyógyítva. Miközben tíz, tizenöt vagy még több követőjével járt-kelt, és a Krisztus-lény mindinkább behúzódott Jézus testiségébe, egy másik jelenség lépett előtérbe. Ismételten előfordult, hogy valamelyik tanítvány hirtelen inspirációt érzett magában. Ilyen esetekben szemmel láthatóan teljesen megváltozott az illető arckifejezése, fiziognómiája is. És miközben ily módon valami elkezdődött, és a tanítvány a legdicsőbb Krisztus-szavakkal szólt, mindeközben Krisztus Jézus külső megjelenése oly módon változott meg, hogy a tanítványok körében ő látszott mintegy a legegyszerűbb em-bernek.

Ez újból és újból megtörtént; így mutatja az Akasha-krónika. Ez vezetett oda, hogy üldözői sohasem tudhatták, hogy az összegyűltek között ki is az, akit tulajdonképpen keresnek, fennállt a veszélye annak, hogy akit elfognak, az nem az igazi; és közben az igazi elmenekülhet. Ezért vált szükségessé Júdás árulása. Az erre vonatkozó közismert magyarázat nem túl szellemdús. Mert hogyha az ember beleéli magát a helyzetbe, fel kell tegye a kérdést: miért volt szükség Júdás csókjára? – Azért, amit az imént elmondtam.

Krisztus földi-emberi létével sok titokzatos dolog függ ösz-sze, de a legmegrendítőbb látvány talán a halála. Bátran ki merem mondani, mert az okkult megismerés számára ez tény, hogy a történelmi-szellemi történések legfontosabb pontjainál újra találkozik az egyébként külön utakon járó morális és fizikai világrend. Amikor a Föld-fejlődésben ez a legerősebben érvényesült, akkor játszódott le a Golgotai Misztérium.

Amikor Krisztust keresztre feszítették, az egész vidékre sötétség borult. Az Akasha-krónikából eddig még nem lehetett megállapítani, hogy ez a sötétség földi vagy kozmikus eredetű volt-e. De megtörtént, és azt, hogy mit jelent egy ilyen elsötétülés, azt egy napfogyatkozás esetében meg lehet vizsgálni okkult módon. Nem állítom, hogy akkor napfogyatkozás volt, lehetett a felhők összetorlódása is. Egészen más azonban, ha a Nap nappal sötétül el az égen, mintha egyszerűen éjszaka van. Hogy milyen hatása van egy ilyen általános elsötétülésnek, az már például a Nap Hold általi eltakarásakor is észlelhető. Ilyenkor minden élőlényben, emberben, állatban, növényben okkult változások mennek végbe; például a növények fizikai teste és éterteste közötti viszony megváltozik. Az egész világ, és vele együtt a Föld aurája is, másnak látszik. Nemrég, egy Stockholmban tartott előadás-sorozatom alkalmával[3] megfigyelhettem egy napfogyatkozást, ami különösen megrázó benyomást tett rám. Valóban az a helyzet, hogy a Föld aurájának azon a részén, ahol legnagyobb a sötétség, nagy változások mennek végbe. A Föld aurájának egy ily módon érintett részén keresztül áradt be a Föld-fejlődésbe annak idején a Krisztus-impulzus, amikor Krisztus Jézus meghalt a kereszten. Ez az elsötétülés egy, a Golgota keresztjén messze túlmutató, csodálatos, szent történés.

A másik dolog, amire az időközben nyomtatásban is megjelent, Karlsruhéban tartott előadásaimban már utaltam: miszerint az Ötödik evangélium is leírja, hogy a Názáreti Jézus fizikai testét mintegy magába szippantotta a fizikai föld. Miután ugyanis a holttestet a sírba helyezték, valóban valami földrengésszerű rázta meg a Földet, hatalmas vihar kerekedett, megnyílt a Föld és a hasadék magába fogadta a testet. A vihar összegöngyölítette a lepleket, ahogyan azt a János-evangélium is leírja. A földrengés következtében keletkezett hasadék azután bezárult, így a testet természetesen nem találhatták meg. A hollétét tudakolók csak azt a választ kaphatták az okkult régiókból, hogy: Az, akit kerestek, már nincs itt. – Egy hasonló dolog történt jóval később is, amikor számos keresztes indult útnak Európából, hogy megkeressék Krisztus sírját. Ha nem is füllel hallhatóan, de számukra is elhangzott: Az, akit kerestek, már nincs itt.

Mert a Krisztus-impulzus szellemi módon halad át az ember lelkén, és tényként működik azokban is, akik nem értik meg. Nem szabad csupán a nagy tanítóról beszélnünk. Ami megtörtént, az tényként működik tovább, és nagy impulzusokkal járul hozzá az emberiség jövőbeni fejlődéséhez. A valódi okkult kutatás feladata lesz ezen a téren, hogy mindinkább megtanuljuk másként keresni Krisztust; hogy ne kelljen azt a választ kapnunk: Az, akit kerestek, már nincs itt. – Hogyha azonban egyre szellemibb módon akarjuk keresni, akkor megtalálhatjuk az igazi, a valóságnak megfelelő választ.

Ezt akartam ma elmondani önöknek, és azt hiszem, hogy a Golgotai Misztériumot illetően az elmondottak megfelelő ellenpontot képeznek a teológusok elvont fejtegetéseivel szemben. Az, ahogyan ezek az események az Akasha-krónikában megjelennek, azt tárják fel előttünk, hogy abban az időben a lehető legfontosabb dolgok történtek.

Az okkultista meg van győződve a következőkről: ha majd egyszer az emberek lelke fel fog emelkedni a fölé, ami ma mint tudományos gőg és logikátlanság uralkodik a lelkeken  – ahogyan azt az előadás kezdetén jellemeznem kellett -, ha majd a lelkeket valódi gondolkodási képesség hatja át, akkor a lelkek ezáltal – annak ellenére, hogy egyesek úgy vélik: mi köze a gondolkodásnak az ilyen közlések befogadásához és a megértésükre irányuló igyekezethez? – érettek lesznek az ilyen, a gondolkodással látszólag össze nem függő dolgok megértésére is, mert a lelket éppen a valódi gondolkodás által hatja át a valódi igazságérzet, amely nem tartja nevetségesnek az előző két előadásban elhangzottakat, hanem törekszik az Akasha-krónikában végzett gondos kutatás eredményeinek felfogására.



[1]    Fritz Mauthner (1849-1923): Monarchiabeli novellista, színházkritikus, a filozófikus szkepticizmus képvisel?je. Háromkötetes filozófiai m?ve „Beiträge zu einer Kritik der Sprache” (Nyelvkritikai adalékok) címmel 1901-1902-ben jelent meg Stuttgartban.

[2]    Rudolf Steiner: Az ember az okkultizmus, a teozófia és a filozófia fényében (GA 137).

[3]    1913 júniusában.

 

– Berlin, 1914. január 13.

Úgy vélem, hogy az Ötödik evangélium szemlélésével árnyaltabban ismerhettünk meg néhány dolgot azok közül, amiket már gyakran felvázoltunk az emberiség földi fejlődésével, illetve a Golgotai Misztérium emberiségfejlődésre gyakorolt hatásával kapcsolatban. Korábban a legkülönbözőbb nézőpontból igyekeztünk képzetet alkotni arról, hogy mi történt a János-keresztségnél, rámutattunk arra, hogyan kapcsolódott a Krisztus-lény ahhoz a lényhez, akit Názáreti Jézusnak nevezünk, és éppen ennek kapcsán kísérelhettük meg azt is, hogy kifejtsük a golgotai esemény emberiségfejlődésben betöltött döntő jelentőségét.

Most azonban a Názáreti Jézus ifjúságának történetére tekintettünk – oly módon, ahogyan arra a szellemtudományos módszerek segítségével lehetőségünk adódott -, hogy megtudjuk, miként jutott el az általunk Názáreti Jézusként ismert lény Keresztelő Jánoshoz, hogy a Krisztus-lény birtokba vehesse. Most, az Ötödik evangélium szemlélésével, egy további lépést igyekszünk tenni a Golgotai Misztériummal összefüggő dolgok megértését illetően. Ma mindenekelőtt azzal a személyiséggel fogunk foglalkozni, akit általában mint „előfutárt” szoktak megnevezni: Keresztelő Jánossal. Vegyünk szemügyre néhány, a Keresztelő küldetésével összefüggő dolgot.

Ha meg akarjuk érteni Keresztelő Jánost és Krisztus Jézus hozzá fűződő viszonyát – ahogyan arra, elsősorban, a János-evangélium is utal -, akkor egy pillantást kell vetnünk arra a szellemi világra, ahonnan Keresztelő János érkezett. Magától értetődik, hogy ez az óhéber ókor szellemi világa. Vegyük szemügyre, hogy mi a különleges ebben az óhéber ókorban.

Az óhéber ókornak egészen különleges küldetése volt az emberiségfejlődésben. Emlékezzünk arra, hogy szellemtudományunk nézőpontja szerint a Föld-fejlődést oly módon kell értenünk, hogy az a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-fejlődés következménye. Ezekben a fejlődési stádiumokban kialakult az ember fizikai, éter- és asztrálteste, majd a Föld-fejlődés során mindehhez csatlakozik az emberi Én. Ez az Én mindazonáltal nem jelenhet meg egy csapásra; az egész Föld-fejlődés szükséges az Én megfelelő kialakításához, hogy ezzel az ember úgymond képes legyen az örökkévalóság menetében rátalálni a fejlődésére.

A fentiek ismeretében úgy kell mintegy tekintenünk a Földet, mint a Kozmosz azon színterét, ahol az embernek ki kell fejlesztenie az Énjét. Az óhéber ókor Jahvét, avagy Jehovát tekintette a magasabb hierarchiák azon lényének, akinek a befolyása alatt állt. A bibliai teremtéstörténet is nagyon világosan ábrázolja – 1910-ben, Münchenben, „A bibliai teremtéstörténet titkai”[1] című előadás-sorozatomban igyekeztem kifejteni az erre vonatkozó összefüggéseket -, hogy a magasabb hierarchiák egyhetes lénycsoportjából, az elohák hetességéből kivált az egyikük: Jahve, avagy Jehova. Azt mondhatnánk, hogy miként az egész emberi szervezet a fejnek megfelelően alakul ki, úgy az elohimok hetessége oly módon tagozódott, hogy ez a hetesség egyikükben, Jahvéban, avagy Jehovában egy különleges kifejeződésre talál, oly módon, hogy az a Föld-fejlődés mintegy a fő lénye lesz.

Az óhéber ókor látja ezt és elismeri. Jahvéban vagy Jehovában ezért a magasabb hierarchiák azon lényét látja, akivel az Én kifejlesztése érdekében különleges kapcsolatot kell létesítenie. Az óhéber ókor ezért valóban egy különleges szakasz az emberiség Én-fejlődésében; Jahve vagy Jehova oly módon gyakorolt hatást az óhéber ókorban, hogy az a mód, ahogyan hozzá viszonyultak, ahogyan őt érzékelték és érezték, az fokozatosan az Én ébredéséhez vezethetett.

Milyen lény valójában Jahve vagy Jehova? Ő az a lény, akit a Föld fejlődésével bensőséges összefüggésben kell elképzelnünk. Bizonyos tekintetben ő a Föld-fejlődés ura, uralkodója vagy jobban mondva: az óhéber ókorban az ő alakjában látták a Föld-fejlődés uralkodóját. Ezért látjuk azt, hogy az egész óhéber ókor tulajdonképpen arra irányult, hogy Jahvét vagy Jehovát a Föld istenének tekintse; hogy az ember azt gondolja: a Földet átszövi egy ilyen úgymond isteni-szellemi uralom, és aki tudatosítani akarja magában a saját, valódi, a Föld általi összefüggését a világmindenséggel, annak mindenekelőtt a Föld istenéhez, Jahvéhoz vagy Jehovához kell tartania magát. Az egész óhéber ókor erre irányult.

Mindjárt a Genezis elején megtudjuk, hogy Jahve az embert a Föld anyagából teremtette. Ádám annyit jelent, mint földből alkotott, földi. Míg az óhéber nép környezetében élő vallási rendszerek azon alapultak – ez bizonyítható -, hogy isteneiket azokban az elemekben látták és tisztelték, amelyek kívülről érkeznek a Földre – nem azokban, amelyek a Földből erednek -, addig az óhéberek a Föld általi történésekben, a Földön történtekben látják azokat az elemeket, amelyekben Jahve, avagy Jehova istent tisztelni kell. A környező népek közül egyesek a csillagos égre, a csillagokra és azok járására tekintenek. Ők az asztrál, avagy csillagvallás hívei. Megint mások a villámlást és a mennydörgést, az ezekben megnyilvánuló elemeket figyelik meg, és felteszik maguknak a kérdést: Hogyan nyilvánulnak meg az isteni-szellemi lények a villámlás, a mennydörgés, a felhőképződés és a hasonló jelenségek által?

Az óhéber nép környezetében élő népek mintegy a Föld felett, a csillagokban, a légkörben keresték vallási jelképeiket, azt, ami kifejezhette számukra az érzékfelettivel való összefüggésüket. Manapság túlságosan kevéssé veszik figyelembe azt, hogy az óhéber ókornak az volt a sajátossága, hogy teljességgel azzal tekintette magát összefüggőnek, ami a Földdel kapcsolatos, ami a Föld belsejéből jön. A régi zsidók szoros kapcsolatban voltak mindazzal, ami a Földből ered. Olvashattuk, hogy vándorlásuk során egy felhőt, egy tűzoszlopot követtek. Abban az értelemben követtek tűzoszlopot, ahogyan a Föld erői által egy ilyen tűzoszlop keletkezhet.

Ha Olaszország azon vidékein, ahol vulkanikus a talaj, meggyújtunk egy darab papírt, és azt a föld repedéseihez közelítjük, akkor onnan azonnal füstfelhő száll fel, mert a Föld erői a felmelegedett levegő felé törnek. Így kell elképzelni a zsidók által követett tűzoszlopot is, amely a Föld belsejének erői által jött létre. A víz és a ködoszlop szintén nem légköri erők eredménye, hanem alulról, a sivatag talajából keletkeztek. Az óhéber ókorban Jahve vagy Jehova jelei a Föld folyamataival függenek össze. A „nagy vízözön” eredetét szintén a Földben lüktető Föld-erőkben kell keresnünk; nem külső kozmikus körülmények, hanem tellurikus, földi körülmények hatására keletkezett.

A környező népekkel ellentétben az óhéber nép a Föld istenét akarta elismerni. Mindazt, ami fentről, kívülről éri a Földet, olyannak tekintették, mint ami úgyszólván nem jutott el a Föld-lét követelményéig, hanem visszamaradt a Hold-lét állapotában. Minderre összességében úgy tekintettek, mint amit a „kígyó”, a Hold-fejlődés során visszamaradt Lucifer visz véghez a Földön. Az óhéber nép és a környező népek vallási rendszerei közötti ellentétet úgy lehetne jellemezni, hogy ez utóbbiak azt érezték: ha fel akarnak emelkedni az istenihez, akkor tekintetüket el kell fordítaniuk a Földtől, a Kozmosz felé kell fordulniuk. Azt kell imádniuk, ami a Kozmoszban történik, illetve ami a Kozmoszból érkezik a Föld légkörébe. Az ókori óhéber nép viszont azt mondta: nem azt imádjuk, ami fentről érkezik, nem azt imádjuk, ami a Földön kívüli erők által keletkezik, mert az igazi Isten együtt van a Földdel!

Manapság túl kevéssé veszik ezt figyelembe, mert ha valaki kiejti az „isten” vagy a „szellem” szót, és visszatekint a régi korokra, akkor az az érzése támad, hogy ezeken a fogalmakon mindig ugyanazt kellett hogy értsék. – Mivel a nyugati emberiség a mintegy kétezer éves keresztény fejlődés hatására ma ismét felfelé tekint, és joggal tekint felfelé, azt hisszük, hogy az óhéber ókorban is felfelé tekintettek. Éppen ellenkezőleg! Az ókori óhéberek azt mondták: Jahve küldetését, amely a Földdel függött össze, megzavarta a kívülről jövő isten, akit a paradicsomi kígyó jelképez.

A zsidók azonban sok mindent átvettek a környező népektől; érthető, hogy éppen a zsidók voltak azok, akik sok mindent vettek át a környező népektől. Hiszen az egész ókorban nekik volt úgymond a legbonyolultabb vallásuk; a mai ember számára szinte már hihetetlen, hogy Jahve vagy Jehova – az imént említett értelemben – egy Föld-istenség. Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy Jahve – egy másik szemszögből nézve – Hold-istenség, mert a Föld holderőiben működik; ahogy azt „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemben leírtam. Ebben az összefüggésben azonban nem ez a lényeg. Az akkori népek között a zsidóknak volt a legkiemelkedőbb vallásuk. És miképpen az emberek ma nem hihetik azt, hogy lehet úgymond nem a magasba, hanem a Föld középpontja felé nézni, amikor arról az istenről beszélnek, akit az egyik legmagasabbnak fogadnak el, ily módon éreztek a zsidók is ezzel a felfelé törekvéssel kapcsolatban; és leginkább akkor érzékelték ezt a felfelé törekvést, amikor a környező népeknél azt látták, hogy azok azt imádják, aminek eredete a Földön kívül van.

A zsidó titkos tanítások és a többi tanítás között éppen az volt a különbség, hogy az előbbiek egészen világossá tették az emberek számára azt, hogy a Földből indulnak ki azok az erők – és egészen a Holdig hatnak -, amelyekhez tartaniuk kell magukat, és a kísértésnek enged, aki más erőkhöz köti magát, mert azok az erők abban összpontosultak, amit a kígyószimbólum fejez ki. Tehát egy részét annak, ami most bizonyos módon mint szellemtudományos világnézet lép elénk, megtaláljuk az óhéber nép tanításaiban.

Az óhéber nép azonban, a fent felvázolt okokból – különösen a Golgotai Misztérium közeledtével -, egyre inkább eltávolodott ettől a nézettől. És ekkor jött valaki, aki küldetésének érezte, hogy erőteljesen rámutasson a zsidók sajátosságára. Ez volt Keresztelő János. Elsősorban arra mutatott rá, hogy miben rejlik a zsidók erőssége, és arra, amit az imént jellemeztem. A zsidó vallás ilyetén fejlődésének láttán érzéseit szavakba, hatalmas erejű, jelentős szavakba foglalta. Körülbelül ezt mondta: „Ábrahám gyermekeinek” nevezitek magatokat. Ha Ábrahám gyermekei lennétek, akkor tudnotok kellene, hogy a ti istenetek, aki Ábrahám, Izsák és Jákob istene volt, Jahve vagy Jehova isten, a Földdel van kapcsolatban, amit azzal juttatott kifejezésre, hogy a Földből formálta az első embert. De lélekben már nem vagytok Ábrahám gyermekei. Azoknak a nemzetségéből valók vagytok, akik felfelé, a felső erők felé néznek. Áldozatul estetek annak, akit a „kígyó” szimbolizál. A kígyó fajtájából valók vagytok!

Mély jelentősége van annak – más szempontból már beszéltem erről -, hogy Keresztelő János éppen ezeket a szavakat használta. Annak alapján, ahogy általában a Bibliában le van írva, felvetődik a kérdés: Miről is van itt szó tulajdonképpen? Jó volna, ha az ember belátná, milyen helytelenül olvas! Mert mire vélik leginkább az emberek az evangélium szavát: „Viperafajzat!”? Úgy fogják fel, mintha János ilyen erősen és durván, egyszerűen viperafajzatnak nevezte volna a körülötte lévő embereket. Udvarias, az nem volt. Viszont az sem lett volna célravezető, ha rögtön a kezdetén szidalmakkal illeti azokat, akiknek a lelkéhez akar szólni. De az sem fest helyes képet Jánosról, ha azt mondjuk: az isteni harag hangján szólt! – Triviálisan szólva: szitkozódni más is tud. Nem erről van szó. Ebben a kifejezésben, amelyet sokan csak szitkozódásnak minősítenek, benne van mindannak a jelentősége, amire János fel akarta hívni az őt körülvevők figyelmét: Ti már nem tudjátok, miben áll Jahve isten küldetése; mert hogyha nem a Föld erőihez, hanem a Földön kívüli erőkhöz húztok, nem vagytok Ábrahám gyermekei, hiszen azt imádjátok, amit a kígyó hozott nektek. Így azoknak a nemzetségéből valók vagytok, akik környezetetekben a legkülönbözőbb nevek alatt imádják isteneiket, valójában azonban azt imádják, amit a kígyó jelképez!

Képzeljük magunkat Keresztelő János helyébe. Feltehetően volt rá oka, hogy így lépjen fel az emberekkel szemben. Ezt most nem az Ötödik evangélium alapján mondom – mert az Ötödik evangéliumban még nem jutottunk el Keresztelő János alakjához -, hanem annak alapján, ami ez idáig felmerült. Tehát Keresztelő Jánosnak nyilván jó oka volt arra, hogy úgy szóljon azokhoz, akik odamentek hozzá a Jordán folyóhoz, mint aki látja rajtuk, hogy átvettek bizonyos szokásokat a pogányoktól. Igen, sőt még magában a névben is – amit az őt felkeresők adtak neki – volt valami, amit nem akart hallani.

Azon a vidéken, ahol Keresztelő János a tanításait hirdette, régi tanítások hagyományai éltek, amelyeket a következőképpen lehet jellemezni. Az emberiségfejlődés kezdetén a Jahve-származásnak köszönhetően az ember és a magasabb rendű állatok megkapták a légzés lehetőségét; ez a légzés azonban Lucifer tette által megromlott. Csak azok az állatok maradtak jók, amelyek úgymond megmaradtak a fejlődés kezdeti fokán, vagyis amelyek nem kapták meg a légzés lehetőségét: a halak. – Ezért az év egy bizonyos pontján számos ember zarándokolt el a Jordán folyóhoz – egyes vidékeken még ma is él ez a hagyomány a zsidók körében -, hogy a víz felett kirázzák a ruháikat, abban a hitben, hogy ezáltal bűneiket átruházzák az ártatlan halakra. Ilyen és ehhez hasonló, a környező pogánysággal összefüggő szokások gyakorlását látta Keresztelő János azoknál, akikhez így szólt: többet értettetek meg a kígyóról, mint Jahvéről. Ezért jogtalanul nevezitek magatokat annak a gyermekeinek, aki ősötöknek rendeltetett: Ábrahám gyermekeinek. Én mondom nektek: Ábrahám, Izsák és Jákob istene visszatérhetne eredeti küldetéséhez, hogy új emberi nemet teremtsen ezekből a kövekből – azaz a Földből -, egy olyan emberiséget, amely jobban megérti őt!

A Bibliában, éppen azokon a helyeken, ahol például az „Isten a kövekből is tud Ábrahámnak gyermekeket támasztani” kifejezés is áll, számos, az akkori nyelvhasználat szerint kétértelmű, célzásokat rejtő szó szerepel. Szándékosan használtak ilyen szavakat, hogy ezzel is felhívják a figyelmet a dolgokban rejlő mélyebb értelemre. Az imént mondottak azonban csak akkor válnak teljesen érthetővé, ha összevetjük azokat Pál küldetésével.

Gyakran beszéltem már Pál küldetéséről[2], így ma azt a szempontot szeretném kiemelni, amely mai témánk megértéséhez segíthet hozzá bennünket. Mivel magyarázható az, hogy Pál – amint arról már több alkalommal is szó volt -, akit a Jeruzsálemben átéltek még nem hajlamosítottak arra, hogy a Golgotai Misztérium jelentőségét szemlélete részévé tegye, a damaszkuszi élmény hatására maradéktalanul meggyőződött arról, amit Krisztus feltámadásának nevezett? Ennek megértéséhez közelebbről is meg kell ismerkednünk azzal a móddal, ahogyan Pált felkészítették arra, ami a damaszkuszi élményben megjelent előtte.

Pál korának zsidó prófétaiskolájában tanult. Jól tudta, hogy az emberiségfejlődés üdve – az emberiségfejlődés egy bizonyos pontjáig – elsősorban attól függ, hogy az ember hű marad-e a Föld istenéhez, hogy megérti-e, hogyan függ össze Jahve küldetése a Földdel. – Eljön azonban az az idő – és ezt tudta Pál -, amikor a „fenti”, az, ami a Földön kívüli viszonyokból érkezik a Földre, ismét fontos lesz. Fontos belátnunk, hogy Krisztusnak, mielőtt a Golgotai Misztérium által véghezvitte volna a Föld számára felvállalt küldetését, a kozmikus régiókban volt a missziója, a kozmikus régiókban élt. Ezt a nemrég Lipcsében tartott előadás-sorozatban[3] bővebben is kifejtettem.

A Földön kívüli viszonylatokat visszafelé követve azt láthatjuk, hogy Krisztus először a Földön túli birodalmakban tevékenykedett, majd úgymond egyre jobban közeledett a Földhöz, míg végül a Názáreti Jézus teste révén belépett a Föld aurájába. Pál tudta, hogy ez meg fog történni, a damaszkuszi élmény előtt azonban nem látta a Föld aurájában, hogy „Krisztus már ott van!”. Mindazonáltal felkészítették erre, és ezt el is mondja nekünk.

Olvassák el a korintusiakhoz írt második levél tizenkettedik fejezetét:

  1. Nincs ugyan hasznomra, ha dicsekednem kell; rátérek hát látomásaimra és az Úr megnyilvánulásaira.
  2. Ismerek egy embert Krisztusban [Pál magáról beszél], aki tizennégy évvel ezelőtt (testben-é, vagy testen kívül, nem tudom, az Isten tudja) elragadtatott a harmadik égig.
  3. És tudom, hogy ugyanez az ember (testben-é, vagy testen kívül, nem tudom; az Isten tudja);
  4. elragadtatott a Paradicsomba, és hallott kimondhatatlan szavakat, amiket ember ki nem mondhat.
  5. Az ilyesmivel dicsekszem; magammal ellenben nem dicsekszem, csak a gyengeségeimmel.

Mit mond Pál ezekkel a szavakkal? Nem kevesebbet, minthogy már tizennégy évvel korábban képes volt szellemi látással felemelkedni a szellemi régiókba. Vagyis ő maga biztosít bennünket afelől, hogy él benne egy ember – és csak erre akar büszke lenni, nem a testi emberre -, aki valóban képes betekinteni a szellemi világokba. – És a damaszkuszi élmény átélésekor világos lett számára, hogy mit látott korábban a szellemi világban, amikor oda bepillantott. Krisztust látta, amikor még fent volt a mennyei körülmények között! – A damaszkuszi esemény által megértette, hogy Krisztus beköltözött a Föld aurájába és ott él.

Erre a jelentős változásra utal a kereszténység megalapítása körüli időben elterjedt, ma már különösnek tűnő mondás: „Az igazi Lucifer: Krisztus” (Christus verus Luciferus). Ezen azt értették, hogy ha valaki régebben felnézett az érzékfeletti világba, akkor annak – amennyiben helyes módon értette meg az emberiség fejlődését – a „kígyóhoz” kellett tartania magát. Minthogy azonban a Golgotai Misztérium végbement, a kígyó legyőzője lejött, és a Föld ura lett. – Mindez összefügg az emberiség egész fejlődésével.

Mi az értelme annak, hogy az ókori óhéberek, úgymond, tiltakoztak a környező népek asztrálvallásai ellen, azok ellen a vallások ellen, amelyek a felhőben, a villámlásban és a mennydörgésben látták az istenség jelképeit? Az az értelme, hogy az emberi léleknek elő kell készülnie arra, hogy az Ént már ne a csillagírás révén érzékelje, ne abban, ami a villámlásban és a mennydörgésben jelenik meg számára, mint a szellem megnyilvánulása; elő kell készülnie arra, hogy magától a szellemtől fogadja ezeket a szellemi kinyilatkoztatásokat. Ha az ember korábban valóban fel akart tekinteni Krisztusra, akkor azt kizárólag Zarathusztra szellemében tehette meg; vagyis arra tekintett fel, amit Krisztus fizikai burkának, Ahura Mazdaonak nevezhetünk. A fizikai Napra és annak hatásaira nézett fel, és tudta, hogy mindebben ott él Krisztus. – Krisztus azonban, a fizikai Nap-hatások burkát úgymond levetve, a Golgotai Misztérium óta mint szellemi Nap hatja át a Föld auráját. Igen, ily módon lett Krisztus azzá, aki áthatja a Föld auráját, miután Jahve vagy Jehova hívei ezt úgymond előkészítették. Keresztelő János jelentős szavait is ennek megfelelően kell értelmeznünk.

Közeledett a Golgotai Misztérium időpontja. A Golgotai Misztérium előkészületei során – most egy kissé elvontan fogom ábrázolni a dolgokat, később talán kitérhetünk a konkrétumokra is – Krisztus Jézus és Keresztelő János úgymond szemben álltak egymással. Ha lelkünk elé idézzük a korábban Keresztelő Jánosról elmondottakat, akkor érthető lesz, milyen értelemben állt szemben egymással Krisztus Jézus és Keresztelő János: Krisztus Jézus azzal állt szemben a Keresztelő személyében, aki bizonyos tekintetben a legjobban tudta, mit jelent a Föld szellemét tisztelni.

Honnan eredtek a zsidóságra és más körökre is jellemző képességek – mert voltak mások is, akikben többé-kevésbé, de mindig a misztériumok indíttatására, éltek ezek a képességek -, amelyek révén a helyes módon tisztelték a Föld szellemét? Honnan eredtek ezek a képességek? A Golgotai Misztérium előtt ezek a képességek azzal voltak összefüggésben, amit az ember fizikai öröklődésének nevezhetünk; a Földhöz kötött fizikai öröklődéssel, amely földi törvény is egyben. Korunk természettudománya számára merő esztelenség az, amit most el kell mondanom; de az is lehet, hogy „ami balgaság az ember szemében, az bölcsesség Isten előtt”. A Golgotai Misztériumot megelőző időben az ember megismerési képessége, bizonyos tekintetben, az öröklési viszonyoktól függött; és az emberi fejlődés menete és haladása éppen abban állt, hogy a megismerés a képzetalkotás révén függetlenedett a természetes öröklődéstől.

Ezért volt teljesen helyénvaló a régi misztériumokban, hogy a misztériumi tisztségeket apáról fiúra és így tovább örökítették. A Golgotai Misztérium idején a megismerés kezdett függetlenedni a fizikai körülményektől. Az emberiség előrehaladásával a megismerés tisztán a lélek ügye lett. Az emberi lélek legbensője tisztán lelki ügy lett, ami már független a külső öröklődési viszonyoktól.

Mi által vált lehetővé az, hogy tehát az ember, mindezek ellenére, bizonyos módon továbbra is megőrizte bensője sértetlenségét? Értsék meg annak a jelentőségét, hogy az emberi lélek benső viszonylata – a megismerés viszonylata – tisztán lelki ügy lett, hogy az ember, a képességek tekintetében, már úgymond semmit sem örökölhetett az elődeitől. Bizonyára sokan szeretnének még ma is megismerési képességeket örökölni az elődeiktől, ez azonban nem lehetséges. Ez jól megfigyelhető. Goethe képességeit nem örökölték az utódai, és sorolhatnánk más példákat is.

És mi történt volna ezekkel a képességekkel, ha úgymond nem támogatja meg őket szellemileg valami, ha nem kapnak szellemi impulzust? Elárvultak volna az ember bensővé lett képességei. Úgy élne az ember a Földön, hogy kénytelen lenne csak azzal számolni, amit karmája révén a Föld ad számára a környezetéből; ami az érzékszerveibe behatol. Ezt azonban nem értékelné különösebben, és örülne, ha hamarosan újból elhagyhatná a Földet, hiszen a Földön nem tud magának különösebben értékes képességeket szerezni. Buddha felhívta erre az emberek figyelmét. Innen ered Buddha minden földi érzékszervi észleléstől elvonatkoztató tanítása.

Krisztus akként vált érzékelhetővé a Názáreti Jézusban, amiről Krisztus Jézus a Jordán-keresztelő során mintegy ezt mondhatta: a Földön túli világból alászállt reám valami, ami képes termékenyítően behatolni az Énbe. – A jövőben olyan tartalmak is fognak élni az emberi lélekben, amelyek a Földön túli régiókból érkeznek, nem csupán az öröklött tartalmak. Mindaz, amit azelőtt tudni lehetett, öröklött volt, nemzedékről nemzedékre szállt, a fizikai körülményekkel együtt. És az utolsó ember, aki öröklődés útján tett szert a magasabb képességekre, Keresztelő János volt. „Egyike a legnagyobbaknak, akiket anya szült” – mondta róla Krisztus Jézus. Ezzel arra utalt, hogy hogyan válik el egymástól a régi és az új kor; és hogy a régi kor joggal mondhatta: ha azt keresem, hogy mi él a lelkemben, ami mintegy az emberiség magasságaihoz vezet engem, akkor Ábrahámra, Izsákra és Jákobra emlékezem; mert az öröklési vonal révén tőlük származtak rám azok a képességek, amelyek elérik az emberiség magasságait. – Ezeknek a képességeknek azonban most már a Földön kívüliből kell származniuk. Már nem elég csupán a Földre nézni, és Krisztusban meglátni a Föld istenét, hanem tudatosítanunk kell lelkünkben Krisztus lejövetelét az Égből. Erre utalt Krisztus Jézus, amikor azt mondta Keresztelő Jánosról, hogy egyike a legnagyobbaknak, akiket „anya szült”; vagyis azoknak, akik olyan képességekkel rendelkeznek, amelyeket közvetlenül a fizikai öröklődés útján lehet megszerezni.

Ez egyúttal választ ad egy olyan kérdésre, amely igen fontos lehet korunk számára. Abban az időben, amikor a mi ötödik kultúrkorszakunkban bizonyos módon előtérbe került az Atlantisz utáni harmadik korszak – azon a módon, ahogy azt már többször kifejtettem -, ismét kezdtek felfigyelni arra, ami mint Földön túli jelenhetett meg a földi ember számára. De nem azon a módon érzékelték ezt az újjáéledő csillagvallást, ahogy a régi egyiptomiak vagy káldeusok érzékelték az asztrálvallásukat, hanem annak megfelelően, ahogyan csakis egy olyan ember érzékelhette, aki valóban jogosan beszélhetett ezekről a dolgokról.

1607-ben mondta ki valaki az itt következő szavakat: „Az egész teremtésben gyönyörű, csodálatos harmónia található, mind az érzékelhetőben, mind az érzékfelettiben; az eszmékben éppúgy, mint a tárgyakban; a természet és a kegyelem világában egyaránt. Ez a harmónia fellelhető magukban a dolgokban és az egymáshoz való viszonyukban is. A legmagasabb harmónia Isten és Ő, mint saját képmását, belevéste minden lélekbe a belső harmóniát. A számok, az alakzatok, a csillagok és egyáltalán, maga a természet: mind harmóniában vannak a keresztény vallás bizonyos titkaival. Úgy, ahogy például a világmindenségben három nyugvópont van: a Nap, az állócsillagok és a csillagközi tér (intermedium) – és minden egyéb mozgásban van -, úgy van ez az Egy Istenben: Atya, Fiú és Szellem. A gömb éppúgy a Szentháromságot ábrázolja – az Atya a középpont, a Fiú a felszín, a Szellem pedig a középpont és a felszín között lévő egyenlő távolság: a sugár (rádiusz) -, és még számos más titok létezik. Szellemek és lelkek nélkül sehol sem lenne harmónia. Az emberi lélekben végtelenül sokféle harmonikus adottság található. Az egész Föld lélektől áthatott, és ezáltal jön létre a nagy harmónia mind a Földön, mind a Föld és az égitestek között. Ez a lélek áthatja a Föld egész testét, de annak egy bizonyos részében lakozik – mint ahogy az emberi lélek székhelye a szív -, és innen, mintegy fókuszból vagy forrásból indulnak ki a hatásai az óceánokba és a Föld légkörébe. Ebből fakad a Föld és a csillagzatok közötti rokonszenv; ez a szabályszerű természeti hatások alapja. Azt, hogy a Földnek valóban van lelke, bizonyítják az időjárás és a bolygóállások megfigyelései. Bizonyos bolygóállások és konstellációk esetében a levegő mindig nyugtalan; ha nincsenek ilyen kölcsönhatások vagy csak gyengék, illetve gyorsan múlóak, akkor a levegő nyugodt marad.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatokat fejt ki Kepler[4] „A világ harmóniája” (Harmonices Mundi) című könyvében is. Ebből idézem a most következőket. „A Földgömböt úgy tekinthetjük, mint egy állat testét, és ami az állatnak a lélek, az a Földnek a »Natura sublunaris« (Hold alatti természet), amely bizonyos bolygóállások jelenlétekor időjárási jelenségeket okoz. Ennek nem mond ellent az, hogy az időjárási nyugtalanságok nem esnek mindig egybe a bolygóállásokkal; a Föld olykor lomhának, máskor izgatottnak tűnik, ily módon a Föld kipárolgásai a bolygóállások jelenléte nélkül is folytatódnak. A Föld ugyanis nem egy engedelmes állat, mint például a kutya; inkább az ökörhöz vagy az elefánthoz hasonlítható: nehéz kihozni a sodrából, de ha felingerelték, annál dühödtebb.”

„Ezek, valamint a Földben és a Földön végbemenő egyéb változások olyan rendszeresek és kiszámíthatók, hogy azokat nem lehet a vak véletlen számlájára írni; és mivel a bolygók mit sem tudnak arról, hogy sugaraik milyen szögben érik a Földet, kell, hogy a Földnek lelke legyen.”

A maga módján így folytatja: „A Föld egy állat. Minden megtalálható rajta, ami megfeleltethető az állati test egyes részeinek. A növények és a fák a szőre, a fémek az erei, a tengervíz az itala. A Földnek alakító ereje, egyfajta imaginációja, mozgása van, jellemzőek rá bizonyos betegségek; az apály és a dagály megfelel az állatok légzésének. A Föld lelke, úgy tűnik, egyfajta lánghoz hasonlítható. Ezzel magyarázható a föld alatti hő, és ezért nincs szaporodás hő nélkül. Isten belevéste a Föld lelkébe az Állatöv és az egész égbolt egy bizonyos képét.”

„Ez tehát az égit és földit összekötő kötelék; ez tehát az ég és a Föld egymás iránti vonzalmának az oka: minden mozgás, mindet tevékenység ősképét a teremtő Isten plántálta belé.”

„A lélek a Föld középpontjában van. Onnan sugároz minden irányba formákat, illetve lenyomatokat magáról; és ily módon, önmagán kívül érzékel minden harmonikus változást és tárgyat. – A Föld lelkéhez hasonlóan van ez az ember lelkével is. Például a lélek önmagából hoz létre minden matematikai eszmét és bizonyítást, különben nem érhetné el a bizonyosság és a határozottság ilyen magas fokát.”

„A bolygók és a bolygóállások befolyásolják az ember lelki erőit. Kedélyhullámzásokat, mindenfajta szenvedélyeket idéznek elő, és ezáltal gyakran a legborzasztóbb cselekedetek és események okozói. Hatnak a fogantatásra és ezen keresztül az ember temperamentumára és karakterére; ezen alapszik az asztrológia nagy része. – A Napról valószínűleg nem csupán fény és hő árad az egész világmindenségbe, hanem a Nap egyúttal a tiszta értelem középpontja, és a világmindenség harmóniájának forrása is – és minden bolygónak lelke van.”

Ily módon tevékenykedett ez a nagy szellem a XVII. században – az idézett gondolatok 1607-ből származnak -, az ég felé irányuló tekintetére alapozva. Mindazonáltal már ezekből a szavakból is kitűnik, hogy ezt a felfelé irányuló tekintetet áthatja a kereszténység. Az imént felolvasott szavak egy mély szellemiségű embertől származnak, egy olyan embertől, akiben mélyen, nagyon mélyen élt az emberi lélek és a világot átható, átszövő isteni összefüggése. Ugyanettől a nagy szellemtől – aki „a Föld lelkéről” beszélt – származnak a következő szép szavak is.

Himnusz Istenhez

Világ Teremtője, Te örök hatalom!
Minden térségeken át zeng a Te dicsőséged,
Égen s Földön visszhangzik,
még a kisded is ezt gőgicséli, hirdeti,
hogy elnémul a káromló, vég nélküli dicsőséged hallván.
Világ hatalmas művésze,
kezed formálta műved csodálva szemlélem,
középen a Nap, a fényt és életet árasztó,
a Földet szent törvény szerint megzabolázó,
más és más pályákra terelő.
Látom a Hold fáradozását, és ott a csillagokat,
a mérhetetlen messzeségekben szétszórva.
Világ Ura! Te örök hatalom!
Minden világokon át szárnyal fény szárnyain
mérhetetlen tündöklésed.[5]
Még közelebbről látjuk ennek a léleknek mélységeit, mikor így szól:
Ha tükörben látni véled is
a dolgok képét most ám
a tényt magát megismerned
majdan megadatott, Szem!
nemesb léted a látszatért
felcserélnéd-e?
Ha elbájol, ha boldogít tudás
művének akárcsak része is,
hogy’ üdvözít majd, látni az egészt!
Légy merész, lélek, add fel az alantast
Hogy mihamarabb megkapd
az örökkévalót.
Ha naponta halál az élet itt,
de halál az öröklét forrása
mit veszítsz, ó ember fia,
ha halálod, életre kelve
köszönti majdan
a Fényt! [6]

Ki írta ezeket a szavakat, valamint a Föld lelkéről szóló sorokat a XVII. században? Johann Kepler, az új csillagászat megalapítója, aki nélkül nem létezne az új csillagászat. Van-e monista, aki ne dicsérné Johann Keplert? A monizmus híveinek figyelmét azonban fel kell hívni a fenti szavakra, különben minden Johann Keplerről szóló beszéd olyan marad, amit nem szeretnék egyetlen szóval minősíteni.

Már ehelyütt is felcsendül, hogy milyennek kell lennie ennek az újbóli csillagok felé fordulásnak; a csillagírás újfajta olvasására van szükség, olyanra, amilyenre szellemtudományos világnézetünk is törekszik. És ezzel megválaszoltuk azt a kérdést, amellyel mai szemlélődésünket kezdtük: hogyan jutunk közelebb a Krisztus-impulzushoz? Hogyan érthetjük meg Krisztust? Hogyan kerülhetünk vele megfelelő kapcsolatba úgy, hogy azt mondhassuk: valóban felvesszük magunkba a Krisztus-impulzust? – Ha az ember ugyanazzal a bensőséges érzülettel és odaadással tekint fel arra, aki a szellemi magasságokból érkezik és szellemileg megtermékenyíti – azaz Krisztusra -, mint ahogyan az óhéber ókor embere tekintett fel Ábrahámra, az ősapára – azaz a fizikai öröklési áramlatra -, amikor annak eredetéről beszélt, amit lelke mélyén, mint legnagyobb kincset hordozott; ha az ember minden adottságát, minden olyan képességét, ami emberré teszi, nem valamilyen földi hatalomnak, hanem Krisztusnak tulajdonítja, akkor eleven kapcsolatba kerül Krisztussal. „Ha valamilyen képességnek örvendezel, akár a leghétköznapibbnak is, amely téged emberré tesz, kinek köszönheted azt?” Krisztusnak!

Miként a régi zsidó azt mondta halála óráján, hogy visszatér Ábrahám ölébe – aminek ismét csak mély értelme van -, úgy a mai kor, a Golgotai Misztériumot követő kor lényegét akkor értjük meg igazán, ha az „Istentől születtünk” gondolathoz hozzáfűzzük a régi, „visszatérünk Ábrahám ölébe” kifejezés mai megfelelőjét: „Krisztusban halunk meg.”

Ha törekszünk a Golgotai Misztérium megértésére, akkor kialakíthatjuk Krisztussal azt az eleven kapcsolatot, amire szükségünk van, hasonlóan ahhoz, ahogy az óhéber ókor embere is élő kapcsolatot ápolt istenével – Ábrahám, Izsák és Jákob istenével -, ami abban fejeződött ki, hogy valamennyien azt vallották, hogy halálukkal visszatérnek Ábrahám ősatyához. A Golgotai Misztériumot követő időben élő ember számára ez abban kell kifejeződjön, hogy tudatában van annak, hogy Krisztusban halunk meg!



[1] Rudolf Steiner: A bibliai teremtéstörténet titkai (GA 122).

[2]    Rudolf Steiner: Jézustól Krisztusig (GA 131); A Bhagavad Gíta és a Pál-levelek (GA 142).

[3]    Rudolf Steiner: Krisztus és a szellemi világ – A Szent Grál keresése (GA 149).

[4]    Johannes Kepler (1571-1630): német csillagász, matematikus, optikus. Tycho Brahe (1546-1601), II. Rudolf császár udvari csillagászának megfigyelései alapján írta le a bolygómozgás törvényeit.

[5]    Kótai Zita fordítása

[6]    Maasburg Márta fordítása

– Köln, 1913. december 17.

Feladatomnak tekintem, hogy a mai és a holnapi estén elmondjak néhány dolgot arról, amit a Golgotai Misztériumnak szoktunk nevezni, és kísérletet tegyek arra, hogy a megszokottól eltérő módon beszéljek erről az eseményről. Azt mondanám, hogy a Golgotai Misztériumra vonatkozó eddigi fejtegetések bár okkult, de inkább okkult-elméleti jellegűek voltak. Beszéltünk a Golgotai Misztérium lényegéről és az emberiség fejlődésében betöltött jelentőségéről. Arról, hogy ez valójában az egész földi emberiség fejlődésének központi eseménye. Az erre irányuló gondolatok az okkult kutatás forrásaiból erednek. Ezek a gondolatforrások úgymond abból táplálkoznak, ami a Golgotai Misztériumból sugárzik, tovább él és élettel telíti földi fejlődésünket. Abban, ami a földi emberiségfejlődésben jelen van, a tisztánlátó tekintet megtalálhatja azt, amit a Golgotai Misztérium jelentőségének neveztünk.

Most azonban az a feladatom, hogy beszámoljak arról, ami az időszámításunk kezdetén lejátszódott eseményekről egészen konkrétan elmondható. Azokat az eseményeket kell önök elé tárnom, amelyeknek mintegy az erőiből sugárzott ki az, ami tovább él a Föld aurájában, és okkult módon megfigyelhető. Holnap majd rátérek arra is, hogy miért szükséges ezeket a dolgokat éppen a mi korunkban, antropozófiai körökben megbeszélni. Ma az időszámításunk kezdetén Palesztinában történt események közül szeretnék néhányat önök elé tárni. Remélem, hogy Golgotai Misztérium nem veszít a jelentőségéből a szívükben és a lelkükben azáltal, hogy az eddigi, inkább eszmei megközelítéssel szemben most közvetlenül, konkrétan vesszük szemügyre az akkori eseményeket.

A Lukács-evangélium megbeszélésénél, valamint az úgynevezett Máté-evangéliumról szóló előadás-sorozatban[1] már említettem néhány, erre vonatkozó lényeges pontot. Tény, hogy időszámításunk kezdetén, nagyjából ugyanabban az időben, két Jézus-gyermek született. Utaltam arra, hogy jellemüket és képességeiket illetően ez a két Jézus-gyermek nagyon különbözött egymástól. Az egyik Jézus-gyermek, akinek ábrázolása mintegy átragyog az úgynevezett Máté-evangéliumon, Dávid házának salamoni ágából származott. Benne annak a lelke, illetve Énje élt, akit Zarathusztraként ismerünk.

Egy ilyen inkarnáció szemlélésekor tisztában kell lennünk azzal, hogy még ha egy olyan magas individualitás, mint Zarathusztra testesült is meg újra – különösen Jézus születésének idején -, annak az individualitásnak gyermek-, illetve ifjúkorában egyáltalán nem kellett tudnia arról, hogy ki is ő valójában. Nem kellett tudatosodnia benne oly módon, hogy azt mondhatta volna: Én ez és ez vagyok. – Nem így áll a dolog. Viszont egy ilyen esetben az a helyzet, hogy azok a magas fokú képességek, amelyeket az emberi lélek azáltal nyerhet el, hogy egy ilyen inkarnációja volt, már korán megmutatkoznak az illető gyermekben, és meghatározzák egész karakterét. Tehát a salamoni Jézus-gyermek  – így szeretném őt nevezni -, akiben Zarathusztra Énje él, magas képességek birtokában van. Olyan képességekkel rendelkezik, amelyek lehetővé teszik számára azt, hogy köny-nyedén behatoljon abba, ami a környezetében él mindabból, amit az ember a Földön kulturális fejlődése során kivívott magának. Egy ilyen gyermek környezetében – különösen abban az időben – ott élt az emberiség egész kultúrája a szavakban, a mozdulatokban, a tettekben, egyszóval mindabban, ami látható és hallható. Egy átlagos gyermek keveset vesz fel magába abból, amit lát és hall. Ez a gyermek azonban, magas fokú belső adottságai révén, a legkisebb jelzésekből, utalásokból is magáévá tudta tenni az emberi kultúra addigi vívmányait, röviden: a legmagasabb tehetséget mutatta minden iránt, amit az emberi kultúra addig mint iskolai úton megtanulhatót tartalmazott. Ma egy ilyen gyermeket rendkívül tehetségesnek neveznénk. Ilyen volt a salamoni Jézus-gyermek. Tizenkét éves koráig gyorsan megtanult mindent, ami a környezete révén megtanulható volt.

A másik Jézus-gyermek, akinek a karaktere csupán halványan körvonalazódik a Lukács-evangélium leírásában, egészen más jellegű volt. Ez a gyermek Dávid házának nátháni ágából származott. A külső, megtanulható dolgok tekintetében kifejezetten tehetségtelennek mutatkozott. Tizenkét éves koráig semmiféle érdeklődést nem mutatott az emberiség kultúrájából iskolai úton megtanulható dolgok iránt. Ezzel szemben már egészen kiskorától fogva a legmagasabb fokon mutatkozott meg nála az, amit a szív zsenialitásának nevezhetünk: az együttérzés minden emberi örömmel és bánattal szemben. Ez különösen abban nyilvánult meg egészen rendkívüli módon, hogy kevésbé volt magába forduló, kevésbé volt képes elsajátítani azt a rátermettséget, amely a Földön megszerezhető; mások fájdalmát és örömét azonban kisgyermekkorától a sajátjaként élte meg, bele tudta élni magát mások lelkébe. Mindez a legmagasabb fokon mutatkozott meg nála.

Az Akasha-krónika tanúsága szerint a két Jézus-gyermek között az elképzelhető legnagyobb különbség mutatkozott. Amikor a két gyermek betöltötte tizenkettedik életévét, bekövetkezett az az esemény, amelyet már többször ábrázoltam: a Zarathusztra-Én, amely addig a salamoni Jézusban lakozott, elhagyta annak testiségét, és átköltözött a nátháni Jézus-gyermek testi burkaiba. Így történhetett, hogy mindaz, amit ez a királyi Én addig elsajátított, most a másik, a nátháni Jézus-gyermekben jutott kifejeződésre, aki attól fogva  – anélkül, hogy arról tudott volna – képes volt Zarathusztra erejével hatni, oly módon, hogy az írástudók ámulva hallgatták magyarázatait, ahogy azt a Biblia is leírja. Arra is utaltam már, hogy a salamoni Jézus-gyermek, akit az Én elhagyott, ezt követően hamarosan meghalt.

Fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy az ember számára egyáltalán nem szűnik meg azonnal az élet lehetősége, amikor – mint ahogy azt most a salamoni Jézus-gyermek esetében is ábrázoltuk – eltávozik tőle az Énje. Ahogyan a golyó is tovább gördül még egy ideig, mintegy a belső ereje által, úgy él tovább egy ideig egy ilyen lény is a benne élő erő által. Az, aki nem képes az emberi lélek finomabb megfigyelésére, nem lát nagy különbséget egy Énjét még magában hordozó, valamint egy Énjét már nélkülöző lélek között. Mert amikor a hétköznapi életben szemben állunk egy lélekkel, akkor nem annyira közvetlenül az Én az, ami hat. Amit egy emberen észlelünk, az legkevésbé az Én közvetlen megnyilvánulása, hanem az Én asztráltesten keresztül történő megnyilatkozása. Az asztráltest azonban továbbra is megmaradt a másik Jézus-gyermekben. Csak az, aki képes gondosan megkülönböztetni – és ez nem könnyű -, hogy egy lélekben már csupán a régi szokások, a régi gondolatok működnek-e tovább, vagy képes még új dolgok felvételére, az tudja ezáltal felismerni, hogy még jelen van-e az Én, avagy már nincs. Elkezdődik egy sorvadási folyamat, egyfajta elhalás, elszáradás; így történt ez ennél a Jézus-gyermeknél is.

Egy bizonyos karmikus elrendeltség folytán nem sokkal azután, hogy a Zarathusztra-Én átköltözött a másik Jézus-gyermekbe, meghalt a nátháni Jézus szülőanyja, valamint a salamoni Jézus édesapja is, és a nátháni Jézus édesapja összeházasodott a salamoni Jézus édesanyjával. A nátháni Jézus-gyermek, akinek nem voltak vér szerinti testvérei, most, a két család egyesülésekor mostohatestvéreket kapott: a salamoni Jézus édestestvéreit. A két családból egy lett, és attól fogva együtt éltek azon a helyen, amelyet Názáretnek neveztek; ily módon amennyiben most a nátháni Jézusról beszélünk, akiben már benne élt Zarathusztra Énje, akkor a Názáreti Jézus megnevezést használjuk.

Az Akasha-krónikából származó ismeretek alapján szeretnék ma elmondani néhány dolgot a Názáreti Jézus ifjúságáról, hogy segítségükkel jobban megérthessük a Föld-fejlődés egy bizonyos jelentőségteljes történelmi pillanatát, amely előkészítette a Golgotai Misztériumot, amelyről holnap bővebben is szó lesz.

A Názáreti Jézus élete három, a látó számára egymástól világosan megkülönböztethető szakaszban zajlott le. Az írástudókkal folytatott beszélgetések során megmutatkozott, hogy már tizenkét éves korában – a Zarathusztra-Én befogadása révén – feléledt benne egy erő, amely lehetővé tette számára a megvilágosodást, az inspirációk befogadását és összekapcsolását mindazzal, ami a Zarathusztra-lélekben mint képesség élt. Megmutatkozott, hogy a belső átélés hatalmas ereje él ebben a lélekben; ily módon a felnövekvő Jézusnál tizenkét és tizennyolc éves kora között megfigyelhető, miként váltak a lelke mélyéről feltörő belső megvilágosodások egyre gazdagabbá, különösen azok, amelyek az óhéber és általában a héber népre vonatkoztak.

A héber népben, amelybe a Názáreti Jézus beleszületett, már nem volt fellelhető a nagysága annak, ami egykor, a régi próféták idején mint közvetlen világtitok adatott ennek a népnek. Bár a próféták kinyilatkoztatásaiból sok mindent megőriztek, az idők folyamán teljesen elhamvadt az a képesség, hogy a szellemi titkokat közvetlenül a szellemi világból fogadhassák. Csupán a régi írásokból szerezhettek tudomást ezekről. Mindazonáltal akadtak még néhányan, mint például a közismert Hillel, akik individuális fejlődésüknek köszönhetően még megértettek valamit abból, amit a régi prófétáknak kinyilatkoztattak. Ebben a néhány kivételes emberben azonban már messze nem volt meg az az erő, ami a héber nép őskorát, a kinyilatkoztatások korát jellemezte. A héber nép szellemi fejlődését illetően egy nyilvánvaló hanyatlás volt észlelhető. A Názáreti Jézus lelkének mélyéből azonban most mintegy belső megvilágosodásként tört fel mindaz, ami egykor jelen volt, ami a próféták idején mint kinyilatkoztatás adatott.

Nem is annyira arra a történelmi tényre szeretném ehelyütt felhívni a figyelmüket, hogy egy emberben belső megvilágosodás révén újból megjelent az, amit egykor a próféták idején kinyilatkoztattak; sokkal inkább arra irányítanám az érzékelésüket, hogy mit jelenthet az, hogy egy viszonylag fiatal lélekben, a tizenhárom, tizennégy éves Názáreti Jézus lelkében, a végtelen magányban, olyan kinyilatkoztatások törnek fel, amelyeket a környezetében élő emberek már nem képesek befogadni, és a legkiválóbbak is csupán a halovány visszfényéig juthattak el. Éljék bele magukat egy ilyen lélekbe, aki magányosan áll szemben az emberiség legnagyobb adományaival, és érezzék át annak a jelentőségét, hogy a Golgotai Misztérium előkészítéséhez hozzátartozott az is, hogy a Názáreti Jézus lelkében ilyen magányos érzések és érzületek kellett hogy támadjanak. Hogyha valaki így áll ott valamivel, mintegy magányos lelki szigeten – mint Ő, aki már kora gyermekkorában együttérzett minden emberrel -, és szeretne mindenkit részesíteni belőle, de nem lehet, mert látja, hogy a lelkek egy olyan szintre süllyedtek, ahol már nem tudják azt felvenni magukba; ha megéli azt, hogy fájdalmak és kínok között kell hordoznia egy tudást, amit a többiek nem képesek befogadni, amiről azonban ő olyan nagyon szeretné, hogy az a többiek lelkében is élhessen; akkor ez az ember egy misszióra készül. Erre készült a Názáreti Jézus is. Ez volt lelkének alaphangja, alapárnyalata; újból és újból ezt kellett mondania magának: szól hozzám egy hang a szellemi világból. Hogyha az emberiség hallhatná, az mérhetetlen áldást jelentene számára. A régi időkben voltak olyanok, akik hallották ezt a hangot, most azonban nincs már olyan fül, amely meghallaná. – A magánynak ez a fájdalma egyre jobban belevésődött a lelkébe.

Ilyen volt a Názáreti Jézus lelki élete tizenkét és tizennyolc éves kora között. Ezért nem értette meg őt sem a vér szerinti apja, sem a mostoha-, illetve nevelőanyja, és ezért nem értették meg a mostohatestvérei sem, akik ráadásul gyakran ki is gúnyolták és féleszűnek tartották. Jézus szorgalmasan dolgozott apja asztalos- és ácsműhelyében. Munka közben is éltek azonban lelkében azok az érzések, amelyeket az imént jellemeztem. Azután, amikor elérte a tizennyolcadik életévét, vándorútra indult. Különböző családoknál és mestereknél dolgozva végigjárta Palesztinát és a környező pogány településeket. Így vezette Őt a karmája. Miközben így vándorolt, ahol csak megfordult, mindenki számára csakhamar feltűnt természetének sajátossága. Jézus nappal dolgozott, az estét pedig az emberek körében töltötte. Azok az emberek, akikkel tizenkilenc és huszonkét éves kora körül ily módon az estéket együtt töltötte, valamennyien úgy érezték ezen együttlétek alkalmával – mindez nem tudatosodott bennük mindig, de annál erősebben érezték -, hogy egy egészen különleges, egy egészen rendkívüli ember van közöttük, akihez hasonlóval még soha nem találkoztak, sőt mi több, el sem tudták képzelni, hogy létezik egyáltalán ilyen ember. Nem is tudták mire vélni.

Hogyha ezt meg akarjuk érteni, akkor figyelembe kell vennünk azt, amit egyébként is figyelembe kell vennie annak, aki igyekszik közelebbről is megismerni az emberiség fejlődésének titkait: azt, hogy valamit oly módon átélni, ahogyan arra a Názáreti Jézus esetében is utaltam, a legmélyebb fájdalmat okozza a léleknek. Ez a fájdalom azonban átalakul szeretetté. Számos esetben, amikor az életben magas fokú szeretetet tapasztalunk, akkor az a szeretet nem más, mint egy ilyesfajta módon átalakult fájdalom. A legmélyebb fájdalom képes arra, hogy szeretetté alakuljon át, olyan szeretetté, amely nem csupán úgy hat, mint az általános szeretet, a szerető lény jelenlétében, hanem amely mint aurikus kisugárzás a távolban is érezteti a hatását. Így történhetett, hogy azok, akik között Jézus abban az időben megfordult, úgy hihették, hogy aki közöttük van, több, mint csupán egy ember. És amikor eltávozott egy településről, akkor az történt, hogy az emberek esténként, amikor ismét összegyűltek, határozottan érezték a jelenlétét. Úgy tűnt számukra, mintha még mindig ott lenne. Újból és újból megismétlődött az, hogy amikor az emberek – már jóval Jézus távozása után – este az asztal körül ültek, közös látomásban volt részük. Látták, amint szellemalakként belép a szobába. Minden jelenlévőnek egyszerre volt az a látomása, mintha Jézus újból eljött volna közéjük, beszélne hozzájuk és közölne velük dolgokat, mint egykor, testi jelenvalóságában. Így élt az emberek között, miután már régen eltávozott tőlük. A szeretetté átalakult szenvedés volt az, ami Őt ilyen hatással ruházta fel. Azok az emberek, akiknél megfordult, ezáltal különös kapcsolatba kerültek Vele: azt érezték, hogy tulajdonképpen soha többé nem váltak el Tőle; azt érezték, hogy Jézus velük maradt, és újra meg újra visszatért hozzájuk.

Jézus a vándorútja során nem csupán Palesztina vidékeit járta be. Karmája pogány vidékekre is elvezette. Hogy milyen körülmények folytán vezette Őt a karmája így, annak megbeszélése ma túl messzire vezetne. Tehát a zsidóság hanyatlásának megtapasztalása után eljutott a pogányokhoz, ahol arra a felismerésre jutott, hogy a zsidósághoz hasonlóan a pogány kultuszból, a pogány vallási szertartásokból is kihalt az, ami egykor a régi pogányságban mint ősi kinyilatkoztatás élt. Tehát Jézusnak másodszor is át kellett élnie az emberiség szellemi magasságokból történő alászállottságát. A pogányság hanyatlását azonban más módon kellett észlelnie, mint a zsidóságét.

A zsidóság hanyatlásának észlelése inkább bensőleg, belső megvilágosodás útján történt. Jézus látta, hogy a szellemi világból érkező kinyilatkoztatások, amelyek a régi prófétákhoz szóltak, megszűntek, mert nincs már fül, amely meghallaná azokat. A pogányok hanyatlásáról és annak okáról Jézus egy olyan helyen szerzett tudomást, ahol a pogány szertartások különösen leáldozóban voltak, ahol a pusztulás külső jelei is megmutatkoztak. Az ott élő embereket lepra és számos más szörnyű betegség kínozta. Egy részük gonosszá lett, mások súlyos beteggé, bénává váltak. A papok elkerülték őket, elmenekültek ezekről a helyekről. Amikor az emberek látták Jézus közeledtét, futótűzként terjedt el a hír, hogy valami egészen különleges ember érkezik hozzájuk. Mert Jézusnak már a külső megjelenésén is észlelhető volt valami, aminek ez a fájdalomból átalakult szeretet volt a forrása. Látták, hogy egy olyan lény közeledik, amilyenhez hasonló még soha nem járt a Földön. A hír gyorsan elterjedt, szájról szájra szállt, úgyhogy igen sokan gyűltek össze, mert az emberek azt hitték, hogy az Ég küldött el hozzájuk egy papot, hogy újra áldozatot mutasson be. Hiszen a papjaik elmenekültek! Az emberek odasereglettek. – Úgy mondom el ezt önöknek, ahogyan az Akasha-krónika mutatja. – Jézusnak nem állt szándékában pogány áldozatot bemutatni. Ezzel szemben egy eleven imaginációban megjelent előtte a pogány korszak szellemi hanyatlásának egész rejtélye. Közvetlenül észlelhette, hogy mi áradt be egykoron a pogány misztériumok titkaiba, hogy mi élt azokban a pogány misztériumokban; közvetlenül észlelhette azt, hogy magas isteni lények erői lengték körül az áldozati oltárokat. A jó szellemek erői helyett azonban most már mindenféle démonok, Lucifer és Arimán küldöttei vették körül a szent oltárokat. Jézus a pogány szellemi élet hanyatlását mintegy látomásszerűen, külsőleg ismerte meg, míg a zsidóság hanyatlását belső megvilágosodás tárta fel előtte.

Egészen más az, hogyha valaki elméletileg ismer meg bizonyos dolgokat, mintha látja azt, hogy azokon az áldozati oltárokon, amelyekre egykor isteni-szellemi erők áradtak le, most démonok telepednek meg, eltorzult lelkiállapotokat és betegségeket terjesztve. Szellemi látással szembesülni ilyesmivel egészen más, mint elméletileg tudni róla. A Názáreti Jézusnak azonban közvetlen szellemi látással kellett mindezt megtapasztalnia; közvetlen szellemi látással kellett meglátnia azt, hogyan tevékenykednek Lucifer és Arimán küldöttei, mit művelnek a nép körében. Jézus hirtelen összeesett, mint akiből elszállt az élet. Az emberek rémülten menekülni kezdtek. Jézus azonban, miközben eszméletlenül feküdt, a szellemi világba emelkedve megismerte azokat az ősi kinyilatkoztatásokat, amelyek egykor a pogányokhoz szóltak. A régi prófétáknak kinyilatkoztatott titkok megismerése után – amelyekből a zsidó kultúrában már szinte semmi sem élt -, most, mintegy szellemi inspiráció révén, meghallhatta azt is, milyen módon közvetítették ezeket a titkokat a pogányoknak.

Dornachi épületünk alapkőletételénél mondtam el először azt, amit erről a Jézus számára legmélyebb benyomást keltő élményről sikerült felkutatnom. Akár „fordított Miatyánknak” is nevezhetnénk, mert mintegy az ellentéte annak az imának, amelyet a tanítványok Krisztus Jézusnak tulajdonítottak. A Názáreti Jézus most egyfajta megfordított Miatyánkot észlelt; úgy érezte, hogy ezekben a szavakban mintegy össze van sűrítve az ember létesülésének és földi megtestesülésének titka.

Ámen
Uralkodnak a Gonosz-erők
Tanúi az eloldódó Én-ségnek
Más által okozott önösség-vétket
Élünk meg a mindennapi kenyérben
Melyben nem uralkodik az Ég akarata
Mert az ember elhagyta országotokat
És elfelejtette neveteket
Ti Atyák a Mennyekben.

Valahogy így fejezhető ki dadogó szavakkal a makrokozmoszból mikrokozmoszba érkező, megtestesülő ember törvénye. Mióta csak megismertem ezeket a szavakat, úgy találom, hogy rendkívül jelentős meditációs anyag. Ezek a szavak különleges erővel hatnak a lélekre, és minél tovább szemléljük őket, annál határozottabban érezzük az erejüket. És hogyha az ember kibontja őket és igyekszik megérteni, akkor megmutatkozik, hogy valóban mintegy összegződött bennük az ember titka és az emberiség sorsa, és megérthetjük, hogyan jöhetett létre a szavak visszájára fordításából a mikrokozmikus Miatyánk, amire azután Krisztus a követőit tanította.

Jézus azonban nem csupán a pogány őskinyilatkoztatás titkát ismerhette meg. Amikor látomása után magához tért, a menekülő emberek és démonok láttán feltárult előtte a pogányság minden titka. Ez volt a második mérhetetlen fájdalom, amely a lelkére nehezedett. Először a zsidóság hanyatlását ismerte meg, azáltal, hogy megtudta, milyen kinyilatkoztatások részese volt a zsidóság egykor, a hanyatlása előtt. Ezúttal a pogányoknál tapasztalt hasonlót. Ily módon tudatosult benne az a tény, hogy a környezetében élő emberiségnek a „van fülük, de nem hallják meg a világ titkait” szavak értelmében kell élnie. – Arra a mérhetetlen együttérzésre kellett szorítkoznia, amely mindig is a sajátja volt, és amit ezekkel a szavakkal lehet kifejezni: most már látott; az emberiségnek is szüksége volna arra, amiket ő látott, de hol vannak azok a lények, akik ezt tudatják az emberiséggel?

Ilyen tapasztalatokat kellett szereznie Jézusnak, úgy huszonnégy éves koráig. Ekkor – abban az időben, amikor az apja meghalt – a karmája hazavezette. Jézus ezután a mostohatestvéreivel és a nevelőanyjával élt együtt. A mostoha-, illetve nevelőanya, aki korábban alig értette meg Jézust, most egyre több megértést tanúsított iránta és nagy lelki szenvedése iránt. Az ezután következő, huszonnégytől huszonkilenc, harmincéves koráig tartó élményeit illetően Jézus egyre több megértésre talált mostoha-, illetve nevelőanyjánál. A Názáreti Jézus ezekben az években került kapcsolatba az esszénus renddel. Ma csak nagy vonalakban akarom felvázolni, hogyan ismerte meg Jézus az esszénus rendet. Ez egy olyan rend volt, amelynek tagjai elkülönültek a többi embertől, és oly módon fejlesztették testi és lelki életüket, hogy ezáltal ismét részesei lehessenek a szellem azon őskinyilatkoztatásainak, amelyeket az emberiség már elveszített. A törekvő lelkek szigorú gyakorlatokkal és szigorú életmód betartásával kívánták elérni azt a fokot, ahol kapcsolatba kerülhettek azokkal a szellemi régiókkal, ahonnan az ősi kinyilatkoztatások származtak.

A Názáreti Jézus ebben a körben ismerte meg Keresztelő Jánost, de egyikük sem lett a szó szoros értelemben esszénus. Ezt éppen az Akasha-krónika tanúsítja. Az eddig elmondottakból kitűnik, hogy Jézus olyan különleges személyiség volt, aki mindenkire rendkívüli hatást gyakorolt, még a pogányokra is, ahogyan azt korábban jellemeztem. Így volt ez az esszénusokkal is, akik egyébként szent titokként őrizték a lelkük számára elért eredményeket, a kívülállóknak semmit sem árulva el azokból, Jézussal azonban nyíltan beszéltek a rend titkairól, a lelkük tökéletesítése során elért legfontosabb eredményekről. Ily módon tudta meg Jézus, hogy az akkori időben is létezik az emberi lélek számára egy út, amelyen el lehet jutni azokba a magasságokba, ahol egykor az emberek őslelkei időztek és ahonnan alászálltak. Igen, Jézus az esszénusok példáján megbizonyosodhatott arról, hogy bizonyos különleges gyakorlatokkal mégiscsak lehetséges eljutni ezekbe a régiókba. Jézus lelkére azonban – ha szabad ezt a triviális szót használnom – kínos benyomást tett, hogy az esszénusoknak, amennyiben ilyen magasságok felé kívánnak törekedni, a többi embertől elkülönült életet kell élniük. Ez egyáltalán nem tanúskodott arról az általános emberszeretetről, amely a Názáreti Jézusban élt; aki számára elviselhetetlen volt az a tudat, hogy létezhetnek olyan szellemi javak, amelyek nem elérhetőek az egész emberiség számára, hanem csak egyesek részesülhetnek belőlük, a többi ember rovására. Gyakran távozott az esszénusoktól mély fájdalommal a lelkében.

Érzéseit a következőképpen lehetne szavakba foglalni: Még ha vannak is itt egyesek – és ez mindig csak kisszámú ember lehet -, akik megtalálják az ősi kinyilatkoztatásokhoz vezető utat, éppen azért, mert ezek a kevesek elkülönülnek, a többieknek annál inkább csak a romlás jut osztályrészül. Nem tudnak felemelkedni, mert el kell, hogy végezzék a durva anyagi munkát azok számára, akik elkülönülnek.

Egy alkalommal a rend telepéről távozóban szellemileg látta, amint két alak éppen elmenekül a kaputól. Jézusnak a két alak láttán – akiket antropozófiai szóhasználatunkban Lucifernek és Arimánnak nevezzük – az volt a benyomása, hogy az esszénusok a gyakorlataikkal, az aszkétikus életmódjukkal, a rend szigorú szabályaival mintegy védekeznek ellenük, elkergetik őket. Az esszénus lelkekhez nem férhetett hozzá Lucifer és Arimán. Ezért látta a Názáreti Jézus Lucifert és Arimánt menekülni; most azonban már azt is tudta, hogy éppen azáltal, hogy létezik egy olyan hely, ahová Lucifert és Arimánt nem engedik be, ahol nem akarnak tudomást venni róluk, éppen ezáltal kell Lucifernek és Arimánnak annál inkább a többi emberhez menekülnie; mert egy ilyen helyről el kell, hogy meneküljenek. Jézus mindezt most maga előtt látta. Megint csak egészen más az, ha ezt az ember elméletben tudja, mintha látja, mit tesznek egyes lelkek a fejlődésük érdekében, és hogyan küldik ezáltal Lucifert és Arimánt a többi emberhez, miközben ők mintegy lerázzák őket magukról. Jézus látta, hogy az az út, amelyen az esszénusok járnak, nem üdvös, mert olyan út, amely a mások rovására elkülönülve csupán az egyéni felemelkedést keresi.

Jézus végtelen szánalmat érzett. Nem tudott örülni az esszénusok felemelkedésének, mert tudta, hogy míg egyesek felemelkednek, addig másoknak annál mélyebbre kell süly-lyedniük. Ezek az érzések mindig úrrá lettek rajta, ahányszor csak átlépett egy esszénus kapun és látnia kellett a menekülő Lucifert és Arimánt, akik a kapuk előtt álltak, de nem tudtak bejutni a rend telepére. Jézus jól tudta, hogy a rend előírásai és szabályai a többi emberhez űzik Lucifert és Arimánt. Ez volt a harmadik végtelenül nagy fájdalom, amit Jézus az emberiség hanyatlása miatt érzett és ami eltöltötte a lelkét.

Említettem már, hogy a mostoha-, illetve nevelőanya egyre több megértést tanúsított az iránt, ami Jézus lelkében élt. Ekkor történt meg az, ami igen jelentősnek bizonyult a Golgotai Misztérium előkészítésében: az Akasha-krónikából kitűnik, hogy a Názáreti Jézus és a nevelőanya között egy beszélgetésre került sor. Az anya ekkorra már olyannyira megértőnek bizonyult, hogy Jézus feltárhatta előtte az emberiség hanyatlása miatt érzett háromszoros fájdalmát, amelyet a zsidóság, a pogányság és az esszénusok révén élt át. És miközben magányosan átélt szenvedéséről és tapasztalatairól beszélt, látta, hogy mindez nagy hatással van az anya lelkére.

E beszélgetés jellegének megismerése az okkult megismeréssel megszerezhető legnagyszerűbb benyomások közé tartozik. Az egész Föld-fejlődésben nincs ehhez hasonló; nem mondom, hogy nincs ennél nagyobb, mert a golgotai esemény természetesen nagyobb. Az anyához intézett szavak nem a szó általános értelmében vett szavak voltak, hanem Jézus lelke erejének szárnyain, mintegy eleven lényekként, átmentek tőle az anyához. Mindaz, amit oly sok szenvedéssel átélt, a beszélgetés során a szavak szárnyán mintegy átáramlott a nevelőanya lelkébe. Jézus Énje elkísért minden egyes szót; nem csupán szavakat váltottak egymással, hanem eleven lélekáramlás indult ki Jézustól a nevelőanya felé; a végtelen szeretet és a végtelen szenvedés szavai áramlottak át a nevelőanya lelkébe. Jézus az említett háromszoros élményét mintegy hatalmas képben foglalta össze az anya számára. Mindezt még fokozta az is, hogy a Názáreti Jézus a beszélgetés folyamán fokozatosan áttért arra, ami számára az emberiség hanyatlása miatt érzett háromszoros szenvedésből még adódott.

Valóban nehéz szavakkal kifejezni azt, amit Jézus akkor, az élményeit mintegy összefoglalva, elmondott a nevelőanyjának. Szellemtudományos előkészületeink révén azonban megkísérelhetjük szellemtudományos kifejezésekkel, a valóságnak megfelelően ábrázolni ennek a beszélgetésnek a végét. Természetesen az, amit most el fogok mondani, nem így hangzott el, de adhat egy képet arról, hogy milyen képzeteket akart Jézus a nevelőanya lelkében életre kelteni. Hogyha visszatekintünk az emberiség fejlődésére, akkor az emberiség egész földi életét tulajdonképpen vonatkoztathatjuk az egyes emberi életre, csupán – a későbbi generációk számára már – átalakult és az egyes ember számára öntudatlan formában. Az emberiség Atlantisz utáni élete tárult úgymond a Názáreti Jézus lelke elé: ahogy a nagy természeti eseményt követően először az óind kultúra fejlődött ki, amikor is a nagy szent risik árasztották el hatalmas bölcsességükkel az emberiséget. Más szavakkal: ekkor egy spirituális-szellemi kultúra volt jelen. Igen – mondta Jézus -, ahogy az egyes embernél gyermekkorról beszélünk születése és hétéves kora között, amikor egészen más szellemi erők működnek, mint a későbbi életében, oly módon hatottak a szellemi erők ebben az óind korban. És mivel ezek az erők nem csupán hétéves korig voltak jelen, hanem kiterjedtek az egész életre, ily módon az emberiség egészen más fejlődésen ment át, mint később. Akkoriban az ember egész életén át tudta azt, amit ma egy gyermek hétéves koráig tud és él át. Korunkban az ember oly módon gondolkodik hét és tizennégy, valamint tizennégy és huszonegy éves kora között, ahogyan az ma szokásos, mert elveszítette a gyermeki erőket, miután azok a mai korban az ember hétéves kora után már nem hatnak. Mivel annak idején az egész életre kiterjedően működtek azok az erők, amelyek ma csupán hétéves korig hatnak, ily módon az Atlantisz utáni első korban az emberek szellemi látók voltak. Magasabbra tudtak eljutni azokkal az erőkkel, amelyek ma csupán hétéves korig működnek az emberben. Igen, ez volt az emberiség fejlődésének aranykora. Ezt egy másik kor követte, amikor is azok az erők működtek egy egész emberi életen át, amelyek egyébként csupán hét- és tizennégy éves kora között működnek egy emberben. A következő, a harmadik korszakban a ma tizennégy és huszonegy éves kor között működő erők terjedtek ki az egész életre. Azután egy olyan korban éltünk, amelyben az egyébként huszonegy és huszonnyolc éves kor között tevékeny erők hatottak az egész emberi életben. Most azonban már – mondta a Názáreti Jézus – közeledünk az emberi élet közepéhez, a harmincas évekhez, amikor az egyes ember számára megszűnnek a felfelé ívelő fiatal erők, és elkezdődik a hanyatlás. – Most abban a korban élünk, amely az egyes ember huszonnyolc és harmincöt éves kora közötti időszakának felel meg; ekkor kezdődik el az ember életének hanyatlása. – Míg azonban az egyes ember esetében még ezután is vannak olyan erők, amelyek segítik a további életét, az egész emberiség tekintetében már nincsenek ilyen erők. Nagy fájdalom, hogy az emberiség elöregszik, agg lesz; a fiatalságát már maga mögött hagyja, mire huszonnyolcadik és harmincötödik életéve közé ér. Honnan kaphatna új erőt? A fiatal erők kimerültek.

Így beszélt Jézus a nevelőanyjának arról a hanyatlásról, amely az egész emberiség további fejlődését illetően megkezdődött; szavai végtelen fájdalmat fejeztek ki az emberiség jövőjének reménytelensége miatt. A fiatalító erők forrásai kimerültek, az emberiség az aggastyánkor felé halad. Jézus tudta, hogy az egyes ember a korábbról fennmaradt erőknek köszönhetően harmincöt éves kora után is mintegy tovább folytathatja az életét, egészen a haláláig. Az emberiség azonban nem rendelkezett ilyesmivel; ebbe először még bele kellett kerülnie valaminek: annak, amire az egyes embernek huszonnyolc és harmincöt éves kora között szüksége van. Makrokozmikusan kellett a Földet átvilágítania annak az erőnek, amelynek egyébként huszonnyolc és harmincöt éves kora között, az élet felfelé ívelő szakaszában kell az embert áthatnia.

Az emberiség mint olyan elöregszik; ez a gondolat, ez az érzés látható az Akasha-krónikában; és ezt érezte most a Názáreti Jézus, miközben beszélt. Mialatt így beszélt a nevelőanyjához, miközben szavaiból úgymond felcsendült az egész emberiségfejlődés értelme, egy adott pillanatban – amikor mintegy minden, ami a saját lényében volt, beleáradt a szavaiba – tudatosodott benne az, hogy a szavaival együtt a saját lényéből is eltávozott valami, mert a szavai azzá váltak, ami ő maga volt. És ugyanebben a pillanatban a mostoha-, illetve nevelőanya lelkébe beleáradt az a lelki lény, aki Jézus szülőanyjában élt; aki azután távozott el a Földről, hogy a Zarathusztra-Én egyesült a másik Jézus-gyermek testével, és aki ily módon Jézus tizenkét éves kora óta a szellemi régiókban élt. Ez a lény ettől fogva átszellemítette a mostohaanya lelkét, aki tehát immár a nátháni Jézus-gyermek szülőanyjának lelkével élt.

A Názáreti Jézus olyan bensőségesen kapcsolódott a szavakhoz, amelyekbe az emberiség miatt érzett minden fájdalmát belevéste, hogy ő maga is szinte eltűnt a testi burkaiból, és ily módon azok ismét olyanok lettek, mint amilyenek kisgyermek korában voltak, csak most átitatódva mindennel, amit tizenkét éves kora óta elszenvedett. A Zarathusztra-Én eltávozott tőle, és három burkában már csupán az élt, ami az élmények hatásából visszamaradt. Ebben a hármas burokrendszerben ekkor megjelent egy impulzus, amely útnak indította, majd elvezette a Jordánhoz, Keresztelő Jánoshoz. Úgy ment az úton, mintha álmodna, ami azonban nem álom volt, hanem egy magasabb tudatállapot; csupán a három burok volt jelen, áthatva, átitatódva a tizenkét éves korától átélt élményekkel. A Zarathusztra-Én eltávozott belőle. Ez a hármasság úgy irányította Őt, hogy alig észlelt valamit az őt körülvevő dolgokból. Mivel az Én eltávozott tőle, teljesen abban élt, amit úgy nevezhetünk, mint az emberi sors szemlélése, valamint abban élt, ami az embereknek hiányzik.

A Jordán felé vezető úton találkozott két esszénussal, akikkel korábban gyakran beszélgetett. Akkori, Énjétől mintegy elhagyatott állapotában, nem ismerte meg őket. Az esszénusok azonban megismerték Őt, ezért megszólították: Merre visz az utad, Názáreti Jézus? – Igyekeztem Jézus válaszát szavakba foglalni. Jézus úgy ejtette ki ezeket a szavakat, hogy az esszénusok nem tudták, hogy azok honnan erednek; belőle szólaltak meg és mégsem belőle: Oda, ahova a hozzátok hasonló lelkek nem akarnak nézni, oda, ahol az emberiség fájdalma megtalálhatja az elfelejtett fény sugarait.

Ezeket a szavakat mondta ki Jézus. Az esszénusok nem értették a beszédét; ekkor vették észre, hogy Jézus nem ismerte meg őket. Megkérdezték: Názáreti Jézus, nem ismersz meg minket? – Ekkor még különösebb szavak hangzottak el. Olyan volt, mintha hozzájuk beszélne: Olyanok vagytok, mint az eltévedt bárányok, én pedig annak a pásztornak voltam a fia, akitől elszöktetek. Ha valóban megismertek, akkor hamarosan újból elszöktök. Oly régen elszöktetek már tőlem a világba!

Az esszénusok nem tudták, mit tartsanak felőle, mert beszéd közben Jézus szemei különös jelleget vettek fel: mintegy egyszerre tekintettek kifelé és befelé. Volt valami a tekintetében, ami szemrehányásként hatott a megszólított lelkekre. Jézus szeméből szelíd szeretet sugárzott, az esszénusok azonban ezt a szeretetet a saját lelkükből fakadó szemrehányásnak érezték. Valahogy így lehetne jellemezni azt, amit az esszénusok Jézus szavai hallatán éreztek: Miféle lelkek vagytok ti? Hol van a világotok? Miért burkolóztok megtévesztő külsőbe? Miért ég bennetek olyan tűz, amelyet nem az én Atyám házában szítottak?

A lelkük mintegy elnémult e szavak hallatán. Jézus folytatta: Rajtatok van a kísértő jele; a menekülésetek után találkozott veletek. Az ő tüze tette simává a gyapjatokat. Ennek a gyapjúnak a szálai szúrják a szememet. Eltévedt bárányok! A kísértő átitatta a lelketeket önteltséggel.

Amikor kimondta a szavakat: Sima lett a gyapjatok, de a szálai szúrják a szememet – az egyik esszénus megszólalt: Nem mutattunk-e ajtót a kísértőnek? Nincs már hatalma felettünk. – Jézus erre így válaszolt: Valóban elutasítottátok a kísértőt, de ő elfutott a többi emberhez. Minden oldalról rájuk támad. Nem emelkedtek fel azáltal, ha másokat lealacsonyítotok. Azért érzitek csupán nagyobbnak magatokat, mert a többieket lealacsonyítottátok. Akkorák maradtatok, amekkorák voltatok; csak azért érzitek magatokat nagyobbnak, mert a többieket lealacsonyítjátok.

A Názáreti Jézus úgy beszélt, hogy azt az esszénusok megérthették. És amikor mindezt kimondta, szavai olyan nyomasztóan hatottak az esszénusokra, hogy azok már szinte nem is láttak. Elhomályosult a szemük, a Názáreti Jézus pedig mintegy eltűnt a szemük elől. Nem sokkal később azonban a távolban, nagyon-nagyon messze, mint valami délibábot, megpillantották óriásivá növekedett arcát. És ebből a délibábból szavakat hallottak, amelyeket így érzékeltek: Hiábavaló az igyekezetetek, mert üres a szívetek, mert megteltetek azzal a szellemmel, amely a gőgöt, megtévesztően, az alázat köntösében viseli.

Ez a látomás is eltűnt a szemük elől, ők pedig döbbenten, rémülten álltak. Amikor a látásuk újra kitisztult, látták, hogy miközben nekik a látomásban volt részük, Jézus már jócskán eltávolodott tőlük. Nem tehettek mást, mint tudomásul vették, hogy Jézus már messze jár. Lesújtottan tértek vissza az esszénusok szállására, és soha senkinek nem beszéltek arról, hogy mit éltek át. Életük végéig hallgattak róla. Az átéltek hatására mindazonáltal a legelmélyültebb lelkületűek lettek a rendtestvérek között, de hallgatagok maradtak, és mintegy néma testvérekként csupán a legszükségesebb dolgokról beszéltek. Rendtestvéreik nem tudták, miért változott meg a lényük ennyire. Halálukig nem árultak el semmit abból, amit hallottak. Így azután egy egészen különleges módon élték át a Golgotai Misztérium történéseit. A többiek számára azonban mintegy észlelhetetlen maradt az, amit ők átéltek.

Ahogy Jézus továbbhaladt az úton, egy idő múlva találkozott egy mélységesen kétségbeesett emberrel. Mivel azonban Jézus – mint már mondottam – mintegy elszakadt a földi viszonyoktól, értelmezhetetlen volt számára, hogy egy emberi lény közeledik feléje. Az Ő lénye azonban annál mélyebb benyomást tett erre az emberre, aki olyannyira kétségbe volt esve, hogy a legmélyebb szenvedések nyomait viselte magán. Az a hatalmas benyomás, amelyet ez a lélek a közeledő Názáreti Jézusra pillantva megélt, Jézust ilyen szavak kimondására késztette: Hová jutott a lelked? Amikor évezredekkel ezelőtt láttalak, más voltál!

Ezt hallotta a kétségbeesett ember, mintegy a közeledő Názáreti Jézus jelenség által kimondva. Az elhangzottak arra indították a kétségbeesett embert, hogy a következőket mondja. Egyrészt lelki szükségét érezte annak, hogy beszéljen, másrészt választ szeretett volna kapni sorsa alakulására: Életemben magas rangot értem el. Állandóan tanultam; a tanultak révén kiemelkedtem embertársaim közül és egyre magasabbra jutottam. Minden rang egyre büszkébbé tett, és gyakran mondtam magamnak: Micsoda rendkívüli ember is vagy te; ilyen ragyogó magasra emelkedni embertársaid fölé! Lelkemet sokkal értékesebbnek éreztem másokénál. Önteltségem minden újabb sikerrel csak fokozódott. Egyszer álmot láttam. Ó, milyen rémes álom volt! És nemcsak hogy álmodtam, hanem egy egész, lelkemet betöltő szégyent is éreztem álmomban. Mert szégyelltem azt, hogy ilyet álmodom. Hiszen egész életemben olyan büszke voltam! Most pedig olyat álmodtam, amilyet soha sem akartam volna, és mindezt most mégis jónak találtam álmomban. Azt álmodtam, hogy feltettem magamnak a kérdést: Ki tett ilyen naggyá? Ekkor egy lény állt elém, és azt mondta: Én tettelek naggyá, én emeltelek magasra, de ennek fejében az enyém vagy! – Mélységesen szégyelltem magam, mert tudtam: nem vagyok kiválasztott lélek, aki saját erejéből ért el magas posztot; egy másik lény emelt magasra. Álmomban menekülni kezdtem. Miután felébredtem, valóban el is menekültem. Otthagytam minden magas tisztségemet. Nem tudtam, mit keresek; így bolyongok már hosszú ideje, magam elől és elért eredményeim elől menekülve, és szégyenkezve egykori gőgős gondolataim miatt.

Amint a kétségbeesett ember ezeket a szavakat kimondta, az álmában látott lény újból ott állt előtte; a Názáreti Jézus és őközötte. Eltakarta előle a Názáreti Jézus alakját. Mire az álomkép eltűnt, mintegy köddé vált, addigra már Jézus is továbbment. Amikor a kétségbeesett ember körülnézett, Jézus már a távolban járt. Kétségbeesetten kellett tehát tovább folytatnia útját.

Ezt követően a Názáreti Jézus egy leprással találkozott az úton, akinek betegsége és szenvedése már elérte a legmagasabb fokot. És azáltal, amit ez a lélek érzékelt, a Názáreti Jézus-lény indíttatva érezte magát, hogy újból kimondja ugyanazokat a szavakat: Hová jutott a lelked? Amikor évezredekkel ezelőtt láttalak, más voltál!

Ezek a szavak szólásra bírták a leprást. Hasonlóan ahhoz, ahogy korábban a kétségbeesett ember tárta fel a lelkét. A leprás így szólt: Nem tudom, hogyan kaptam meg ezt a betegséget; fokozatosan lett úrrá rajtam. Az emberek nem tűrtek meg maguk között. Magányba kellett vonulnom. Alig sikerül valamit összekoldulnom; abból élek, amit az emberek az ajtó elé vetnek. Egyik éjszaka egy sűrű erdő közelébe értem. Egy tisztás felől egy világító fát láttam, amely mintegy közeledett felém, és intett nekem. Egy belső sürgetést éreztem, hogy közelebb kerüljek ehhez a fénylő, felém intő fához. Vonzott a fa. Ahogy a közelébe értem, a fának mintegy a fényéből egy csontváz lépett elő. Tudtam: maga a halál az, aki ebben a formában előttem áll. És a halál így szólt:  Én vagyok te, én emésztelek fel téged. Ne félj! – A csontváz azonban folytatta: Miért félsz? Nem szerettél-e sok életen át? Csak nem tudtad, hogy engem szeretsz, mert egy szép arkangyal alakjában jelentem meg neked; azt hitted, hogy őt szereted. – És ekkor már nem a halál állt előttem, hanem az arkangyal, akit gyakran láttam azelőtt, és akiről tudtam: ez volt az a kép, amit szerettem. Ezután eltűnt. Másnap reggel a fa tövében ébredtem, és még nyomorultabb állapotban voltam, mint azelőtt. Tudtam, hogy mindaz, amit az élet élvezeteként szerettem, mindaz, ami önszeretetként bennem élt, összefügg azzal a lénnyel, aki a halál és az arkangyal alakjában jelent meg előttem, és aki azt állította, hogy szeretem őt, és hogy ő én magam vagyok. Most itt állok előtted, akiről nem tudom, ki vagy. – És ekkor újra megjelent az arkangyal, majd a halál is, odaállt a leprás és a Názáreti Jézus közé, és eltakarta a leprás szeme elől a Názáreti Jézust. Amikor a leprás csak az arkangyalt látta, eltűnt a szeme elől Jézus, majd eltűnt a halál és az arkangyal is. A leprásnak folytatnia kellett az útját, és már csak a jócskán eltávolodott Názáreti Jézust látta.

Ezek az események tárulnak elénk az Akasha-krónikából, hogyha követjük a Názáreti Jézus útját, amint az anyával folytatott beszélgetést követően elindult a Jordánhoz, Keresztelő Jánoshoz.

Holnap majd rátérünk arra is, hogyan hatottak tovább az imént említett események – a két esszénussal, a kétségbeesett emberrel és a leprással történő találkozás – során történtek a Názáreti Jézus burkaiban; hogyan kapcsolódott az, ami a világgal való érintkezés során történt – amiből az úgymond magánkívül lévő Jézus alig értett valamit – ahhoz, amit a Jordánnál, a János-keresztségnél befogadott.

Akinek a mostoha-, illetve nevelőanyával folytatott beszélgetés és a János-keresztelő között lezajlott események különösnek vagy csodaszerűnek tűnnek, annak azt kell mondanom: bármilyen különösnek tűnnek is, az Akasha-krónika kutatásánál valóságként tárulnak elénk. Egyedülálló eseményekről van szó, amelyeknek már csak azért is egyedülállónak kell lenniük a maguk nemében, mert egy olyan eseményt készítettek elő, amely szintén csak egyszer történhetett meg: a Golgotai Misztériumot. Aki nem akar megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy annak idején valami egészen különös dolog játszódott le az emberiség fejlődésében, annak az emberiségfejlődés egész menete is csak nehezen lesz érthető.



[1]    Rudolf Steiner: Lukács-evangélium (GA 114); Máté-evangélium (GA 123).

 

Bevezetés

Az 1913-ban és 1914-ben, az Ötödik evangéliumról tartott előadások különleges helyet foglalnak el a szellemi kutató, Rudolf Steiner közléseinek sorában. Rudolf Steiner maga mondja el, mekkora küzdelmek árán szánta rá magát arra, hogy beszéljen ezekről a tartalmakról. Mindezt az az iránti legmélyebb felelősségérzettel és elkötelezettséggel tette meg, aminek korunkban kell előkészülnie, és annak tudatában, hogy szükségszerű, hogy ezek a tények éppen most áradjanak be a Föld-fejlődésbe.

Rudolf Steiner nem hallgatja el, hogy rendkívül sok fáradságába került és számtalan nehézséget kellett leküzdenie ahhoz, hogy a kereszténységre vonatkozó képeket az Akasha-krónikából feltárhassa. Az Ötödik evangéliumra vonatkozó szellemi kutatások különösen értékesek számára. Rudolf Steiner meghozta azt a súlyos áldozatot, amellyel ezek a közlések jártak, annak ellenére, hogy már akkor magasra csaptak ellenfeleinek gyűlöletlángjai, amikor a két Jézus-gyermek titkáról – ami szintén az Ötödik evangéliumhoz tartozik – nyilvánosságra hozott néhány részletet.

Az első Goetheanum alapkövének letételekor, a világ e sorsdöntő óráján – 1913. szeptember 20-án – adta Rudolf Steiner az előadások tartalmának az Ötödik evangélium megnevezést. Az alapkőletételt követően Oslóban és más városokban is tartott előadásokat az Ötödik evangéliumról. A két, Kölnben tartott előadás még Rudolf Steiner életében megjelent ciklus formájában, „A Golgotai Misztérium” címen.

Marie Steiner röviddel a halála előtt határozta el a krisztiániai (oslói) ciklus saját kiadójában történő megjelentetését. Ez a döntés abból a belátásból és meggyőződésből fakadt, hogy a mai kor egyenesen megköveteli, hogy ezek a közlések eljussanak a kereső emberek tágabb köreihez, hogy rájuk bízhassák azokat. Bánjanak úgy az Ötödik evangélium titkaival, ahogyan azokat Rudolf Steiner a hallgatóinak szívére bízta.

Ernst Weidemann

– Krisztiánia (Oslo), 1913. október 6.

Tegnap pillantást vethettünk a Názáreti Jézus életének tizenkét éves korától körülbelül a húszas éveinek végéig tartó szakaszára. Bizonyára átérezték abból, amit elmondtam, hogy a Názáreti Jézus lelke számára – de az egész emberiség fejlődése szempontjából is – rendkívül jelentős dolgok játszódtak le abban az időben. Hiszen szellemtudományos tanulmányaik által kialakult alapérzésük révén bizonyára tudják, hogy az emberiség fejlődésében minden összefügg; ezért egy olyan jelentős esemény, amely egy olyan emberrel történt meg, akinek lelki életébe ilyen mérhetetlenül sok minden játszott bele az egész emberiséget érintő dolgokból, jelentőséggel bír az egész emberiségfejlődés számára is. A legkülönfélébb módokon ismerjük meg azt, amit a Golgotai Misztérium jelent az emberiség fejlődése számára. Ebben az előadás-sorozatban Krisztus Jézus életének megismerése által közelítjük meg ezt az eseményt. Most pedig – miután tegnap szemügyre vettük a Jézus tizenkét éves kora és a János-keresztelő közötti időszakot – vessünk újból egy pillantást a Názáreti Jézus lelkére, és gondoljuk el: mi minden élhetett ebben a lélekben, miután huszonnyolc, huszonkilenc éves koráig lejátszódtak benne azok a jelentős események, amelyekről tegnap beszéltem.

Talán kaphatnak róla némi benyomást, ha elmesélek egy jelenetet, amely a Názáreti Jézus húszas éveinek végén történt. Ez a jelenet, amelyet el kell, hogy meséljek, egy beszélgetés, amelyet a Názáreti Jézus az anyjával folyatatott; tehát azzal az asszonnyal, aki a két család egyesülése után Jézus nevelőanyja lett. Az évek folyamán Jézus bensőséges kapcsolatba került ezzel az anyával, sokkal jobban megértette magát vele, mint a názáreti házban élő család többi tagjával; jobban mondva Jézus jól megértette őket, ők nem értettek igazán szót Jézussal. A lelkében kialakuló benyomásokról Jézus már korábban is sok mindent megbeszélt anyjával. A nevezett időpontban azonban egy rendkívül jelentős beszélgetés folyt le közöttük; erről fogunk ma beszélni, mert ez lehetővé teszi, hogy mélyen betekintsünk a lelkébe.

A tegnap felvázolt élmények következtében a Názáreti Jézus fokozatosan megváltozott; végtelen bölcsesség sugárzott az arcáról. Ahogy azonban az ilyenkor – még ha kisebb mértékben is – lenni szokott, a bölcsesség fokozódásával egyidejűleg Jézuson egyfajta belső szomorúság vett erőt. Az ő esetében ez először is azzal járt, hogy emberi környezetére tekintve igen elszomorodott. Hozzájárult ehhez az is, hogy húszas éveinek vége felé, csendes óráiban, mindig egy bizonyos dologra kellett gondolnia. Újra meg újra arra kellett gondolnia, milyen változás, milyen forradalom ment végbe a lelkében tizenkét éves korában, a Zarathusztra-Én beköltözése által. Arra kellett gondolnia, hogy a tizenkét éves korát követő első időben mintegy kizárólag ennek a Zarathusztra-léleknek a mérhetetlen gazdagságát érezte önmagában. Hiszen húszas éveinek végén még nem tudta, hogy ő az újratestesült Zarathusztra, azt azonban tudta, hogy tizenkét éves korában egy óriási, hatalmas változás ment végbe a lelkében. És most gyakran érezte: ó, milyen más voltam a tizenkét éves koromban bekövetkezett változás előtt! – Visszagondolva arra az időre, érezte, hogy milyen végtelen melegség járta át akkor. Kisfiúként igen zárkózott volt. Élénk érdeklődéssel fordult ugyan minden felé, ami a természetből szól az emberhez, a természet csodálatos nagysága felé; az emberi bölcsesség, az emberi tudás elsajátítását illetően azonban kevés tehetséggel bírt. Nem nagyon érdekelte az, amit iskolai módon lehet megtanulni. Tévedés lenne azt hinni, hogy a Jézus-gyermek azelőtt, hogy Zarathusztra beköltözött a lelkébe – tizenkét éves koráig -, külső értelemben különösen tehetséges vagy okos lett volna. Ezzel szemben rendkívül szelíd, jóságos természete volt; végtelen szeretet áradt belőle, mély érzésű belső lelki élet jellemezte. Hihetetlen megértéssel viseltetett minden emberi dolog iránt; az azonban, amit az emberek az évszázadok során tudásként felhalmoztak, nem keltette fel az érdeklődését. És akkor, tizenkét éves korában, a jeruzsálemi templomban, egy bizonyos pillanatban úgy érezte, mintha mindez kiszakadt volna a lelkéből, és helyette bölcsesség áradna bele. És most gyakran kellett erre gondolnia, és átéreznie azt, hogy mennyire más módon kötődött tizenkét éves kora előtt a világ mélyebb szellemiségéhez; mintha lelke akkoriban nyitva állt volna a végtelen távlatok mélységei előtt. És végiggondolta azt is, hogyan élt tizenkét éves kora óta, hogyan találta lelkét alkalmasnak a héber tudomány felvételére, amely azonban, egészen eredeti módon, mintegy önmagából adódott; hogyan élte át azt a megrázkódtatást, hogy Bath-Kol nem tud már a régi módon inspirálóan hatni; azután hogyan ismerte meg vándorlásai során a pogány szertartásokat, hogyan vonult át lelkén a pogány tudás és vallásosság minden árnyalata. Elgondolkozott azon, hogy tizennyolc és huszonnégy éves kora között része volt mindabban, amit az emberiség külsőleg elért; majd azután – körülbelül huszonnégy éves korában – belépett az esszénusok közösségébe, megismerte titkos tanításaikat, és olyan emberekkel találkozott, akik ennek áldozták az életüket. Gyakran kellett erre gondolnia. Azt is tudta azonban, hogy alapjában véve csak az merült fel a lelkében, amit az emberek az ókor óta mint tudást halmoztak fel magukban; abban élt, ami az emberi bölcsesség, az emberi kultúra, a morális vívmányok kincstáraiban összegyűlt. Érezte, hogy tizenkét éves kora óta abban élt, ami emberi a Földön. És most gyakran kellett visszaemlékeznie arra, hogy milyen is volt ő tizenkét éves kora előtt, amikor mintegy az isteni lét mélységeivel összefüggőnek érezte magát; amikor minden elemi és őseredetű volt benne, amikor minden a felpezsdülő életből, egy meleg, szeretettől áthatott kedélyből fakadt, ami bensőségesen összekötötte más emberi lelkekkel, míg most elhagyatott, magányos és hallgatag.

Ezek voltak azok az érzések, amelyek következtében létrejött az a bizonyos beszélgetés azzal a személyiséggel, aki az anyja lett. Ez az anya végtelenül szerette őt, és gyakran beszélt vele mindarról a szépről és nagyszerűről, ami tizenkét éves kora óta megmutatkozott benne. Egyre bensőségesebb, nemesebb, szebb kapcsolat létesült közte és nevelőanyja között. A benne élő kettősségről azonban mindaddig előtte is hallgatott, így az anya csak a szépet és nagyot látta. Azt látta csupán, hogy egyre bölcsebb lett, hogy mind mélyebbre hatolt az emberiség fejlődését illetően. Ezért ebben a gyónáshoz hasonló beszélgetésben sok minden új volt számára, de megértő, meleg szívvel fogadta. Az asszony közvetlenül átélte, teljesen megértette Jézus szomorúságát, érzelmi hangulatát, azt, hogy visszavágyott arra, amilyen tizenkét éves kora előtt volt, ezért minden igyekezetével azon volt, hogy vigasztalja, kiemelje Jézust ebből a hangulatból; beszélt neki mindarról, ami oly gyönyörűen és nagyszerűen nyilvánult meg benne azóta. Emlékeztette őt mindarra, amit általa tudott meg a zsidóság nagy tanításainak, bölcs mondásainak és törvénykincseinek megújulásáról. Beszélt neki arról, hogy mi minden került általa napvilágra. Jézusnak azonban csak egyre nehezebb lett a szíve, miközben hallgatta az anyját, aki ilyen nagyra tartotta azt, amit ő önmagában tulajdonképpen már leküzdött. Végül így válaszolt: igen, lehet, hogy mindez így van. De mi jelentősége van az emberiség számára annak, hogy általam vagy valaki más által megújulnak a zsidóság csodálatos bölcsességkincsei? Alapjában véve mindaz, ami ilyen módon megnyílvánul, jelentéktelen. Ha a mai emberiségnek volna füle ahhoz, hogy meghallja a régi prófétákat, akkor hasznos lenne az emberiség számára a régi próféták bölcsességkincseinek megújítása. De még ha valaki tudna is úgy szólni, mint a régi próféták, még ha maga Éliás jönne is el – ezt mondta a Názáreti Jézus -, hogy kinyilatkoztassa az emberiségnek mindazt, amit az égi távlatokban a legjobbnak ismert meg: nincsenek olyan emberek, akiknek volna füle Éliás, a régi próféták, Mózes, sőt akár Ábrahám bölcsességének meghallására. Mindannak a kinyilatkoztatása, amit ezek a próféták hirdetnének, ma lehetetlen. Szavaikat elfújná a szél, anélkül, hogy meghallgatásra találnának. Ezért minden értéktelen, amit a lelkemben őrzök.

Ezt mondta a Názáreti Jézus, és rámutatott arra, hogyan szálltak el a közelmúltban egy igazán nagy tanító szavai is anélkül, hogy maradandó hatást értek volna el. Mert még ha nem is mérhető a régi prófétákhoz – mondta Jézus -, mégis jelentős, nagy tanító volt a jó öreg Hillel. Jézus pontosan tudta, milyen nagy tekintély övezte a zsidóság körében Hillelt már akkor is, amikor a nehéz heródesi időkben szellemi tanítóként tevékenykedett. Olyan ember volt, aki hatalmas bölcsességkincseket őrzött a lelkében. És Jézus tudta, hogy milyen kevéssé fogadták be az emberek a szívükbe Hillel bensőséges szavait. Mégis azt mondták az öreg Hillelről: a Tóra, a zsidóság legősibb, legjelentősebb törvényeit magában foglaló írás eltűnt, és Hillel újra felelevenítette. – Az őt megértő kortársak szemében Hillel az eredeti zsidó bölcsesség megújítójának számított. Tanító volt, aki úgy is járt-kelt, mint egy igazi bölcsességtanító. A szelídség volt a fő jellemvonása; egyfajta messiás volt. Mindezt maga a Talmud is elmondja, és ellenőrizhető a külső tudományban. Az emberek nem győzték dicsérni Hillelt; sok jót meséltek róla. Kiragadnék egy részletet, csupán azért, hogy rámutassak arra, miért beszélt Jézus az anyjának Hillelről; hogy érzékeltessem a Názáreti Jézus lelkiállapotát.

Hillelt szelíd, jóságos embernek ismerték, olyannak, aki rendkívüli módon tudott hatni a szelídségével és a szeretetével. Fennmaradt róla egy történet, amely jellemző Hillel türelmére, jóságára és szelídségére. Történt egyszer, hogy két ember fogadást kötött arra, hogy fel lehet-e bosszantani Hillelt, akiről köztudott volt, hogy sohasem mérges. Az egyikük azt mondta: mindent el fogok követni, hogy Hillel csak azért is dühbe guruljon. – Így akarta megnyerni a fogadást. Amikor Hillel éppen a legelfoglaltabb volt – amikor a szombati ünnep előkészületeivel a legtöbb dolga volt, ami közben egy ilyen embert a legkevésbé sem volt szabad megzavarni -, akkor kopogott be hozzá. A legfelsőbb egyházi hatóság elöljárójának kijáró udvariasság teljes mellőzésével, megszólítás nélkül kiáltott be az ajtón: Hillel, gyere ki, gyere ki gyorsan! – Hillel magára öltötte a köpenyét és kiment. Az ember éles hangon, az udvariasság további legcsekélyebb jele nélkül rárivallt: Hillel, kérdezni akarok tőled valamit. – Hillel jóságosan válaszolt: Kedvesem, mit akarsz kérdezni? – Azt, hogy miért van a babiloniaknak olyan keskeny fejük? – Hillel szelíden válaszolt: Nos, kedvesem, azért van ilyen keskeny fejük, mert a bábáik ügyetlenek. – Az ember elment, és azt gondolta: Hillel ezúttal szelíd maradt. – Hillel újra munkához látott. Néhány perc múlva azonban visszajött az ember, és durván bekiáltott: Gyere ki, Hillel, fontos kérdésem van! – Hillel ismét magára vette a köpenyét, kiment és megkérdezte: Nos, kedvesem, mit akarsz kérdezni? – Azt, hogy miért van olyan kicsi szemük az araboknak? – Hillel csendesen felelt: Mert a pusztaság olyan nagy. A szem kicsire húzódik össze a hatalmas pusztaság láttán. Ezért kicsi az arabok szeme. – Hillel megint csak szelíd maradt. Az ember ekkor már igen aggódott, hogy elveszíti a fogadást, ezért harmadszor is megjelent, és durva hangon bekiáltott: Hillel, gyere ki, valami fontosat akarok kérdezni! – Hillel vette a köpenyét, kiment, és szokásos higgadtságával megkérdezte: Nos, kedvesem, most mit akarsz kérdezni? – Azt, hogy miért van az egyiptomiaknak lúdtalpuk? – Azért, mert az ő vidékükön sok a mocsár. – Majd teljes nyugalommal visszatért a munkájához. Néhány perc múlva újra megjelent az ember és elmondta Hillelnek, hogy most nem akar kérdezni semmit, de fogadást kötött, hogy kihozza Hillelt a sodrából, és nem tudja, hogyan bőszíthetné fel. Erre Hillel csendesen ezt válaszolta: Kedvesem, jobb, ha elveszted a fogadást, mint ha Hillel haragra gerjed!

Ez a legenda is bizonyítja, milyen szelíd és kedves volt Hillel még azzal is, aki bosszantotta. Ez az ember – mondta anyjának a Názáreti Jézus – sok tekintetben olyan, mint egy régi próféta. Nem ismerjük-e Hillel számtalan olyan mondását, amelyek mintegy a régi prófétálások megújításának hangzanak? Felidézte Hillel több szép mondását, majd azt mondta: Látod, kedves anyám, azt mondják Hillelről, hogy olyan, mint egy újraszületett próféta! Én különösképpen vonzódom hozzá, mert valahogy az dereng fel bennem, mintha egy különös kapcsolat lenne köztem és Hillel között; úgy tűnik, mintha minden tudásom, és mindaz, ami szellemi kinyilatkoztatásként él bennem, nem csupán a zsidóságból eredne. – Hasonló volt a helyzet Hillelnél is; Hillel ugyanis babilóniai születésű volt, és csak később került a zsidósághoz. Valójában azonban Dávid nemzetségéből származott, amelyből a Názáreti Jézus és az övéi is származtatják magukat. Jézus így folytatta: Még ha a Dávid nemzetségéből származó Hillelhez hasonlóan, én is ki akarnám mondani azokat a kinyilatkoztatásokat, amelyek mintegy megvilágosodásként áradtak a lelkembe és azonosak azokkal a magas kinyilatkoztatásokkal, amelyek a régi időkben adattak a zsidó népnek, akkor sincs fül, amely meghallaná.

Mélységes fájdalom és bánat töltötte el a lelkét amiatt, hogy bár a héber népnek egykor a világ legnagyobb igazságai adattak meg, és e nép fiainak a fizikai teste is olyan volt, hogy alkalmas volt a kinyilatkoztatások megértésére, most azonban az idők megváltoztak, ezzel együtt megváltoztak a héber néphez tartozó testek is, és ily módon nem voltak már képesek megérteni az ősatyák régi kinyilatkoztatásait.

Jézus számára végtelenül fájdalmas élmény volt, hogy azt kellett mondania magának: egykor megértették a próféták tanításait, a héber nép egykor megértette Isten szavát, ma azonban senki sem érti meg őket, süket füleknek prédikálnának. Azok a szavak ma már nem helyénvalóak, nincs már fül, amely megértené őket! Értéktelen és haszontalan minden, amit ilyen körülmények között mondhatna az ember. – Mintegy összefoglalva a mondanivalóját, a Názáreti Jézus így szólt az anyjához: A régi zsidóságnak adott kinyilatkoztatások ma már nem lehetségesek a Föld számára, mert a régi zsidók nincsenek már itt a befogadásukra. Értéktelennek kell tekinteni azokat a Földön.

Az anya, különös módon, nyugodtan hallgatta, amint Jézus értéktelennek nevezte azt, ami az ő számára a legszentebb volt. Bensőségesen szerette Jézust, és nem érzett iránta mást, mint végtelen szeretetet, ezért megértő érzéssel fogadta magába Jézus szavait. Jézus pedig folytatta a beszélgetést, és elmondta a pogány kultikus helyeken átélt élményeit. Visszaemlékezett arra, miként esett össze a pogány oltáron, miként hallotta a megváltozott Bath-Kolt. És ekkor mintegy felderengett benne a régi Zarathusztra-tan emléke. Még nem tudta pontosan, hogy magában hordozza Zarathusztra lelkét, de a beszélgetés közben felötlött benne a régi Zarathusztra-tan, a Zarathusztra-bölcsesség, a régi Zarathusztra-impulzus. Anyjával együtt átélte ezt a nagy Zarathusztra-impulzust. A régi Nap-tanítás minden szépsége és nagysága felbukkant a lelkében. És visszaemlékezett arra, hogy amikor a pogány oltáron feküdt, hallott valamit, ami olyan volt, mint egy kinyilatkoztatás. – És most felelevenedtek emlékezetében a megváltozott Bath-Kol szavai – amelyeket tegnap idéztem -, és elmondta őket az anyjának:

Ámen
Uralkodnak a Gonosz-erők
Tanúi az eloldódó Én-ségnek  
Más által okozott önösség-vétket
Élünk meg a mindennapi kenyérben
Melyben nem uralkodik az Ég akarata
Mert az ember elhagyta országotokat
És elfelejtette neveteket
Ti Atyák a Mennyekben.

És megjelent lelkében a Mithras-kultusz minden nagysága is. Sokat beszélt anyjának a régi pogányság nagyságáról és dicsőségéről, mindarról, ami a népek régi misztériumaiban élt, és arról, miként ötvöződtek a Mithras-kultuszban Elő-Ázsia és Dél-Európa misztériumai. Ugyanakkor szörnyű érzés töltötte el a lelkét amiatt, hogy ez a kultusz fokozatosan megváltozott, és démoni hatalmak kezébe került, amint azt huszonnégy évesen megélte. Minden eszébe jutott, amit akkor átélt. És ekkor a régi Zarathusztra-tan is olyannak tűnt számára, mint amire a mai emberek már nem fogékonyak. Ennek hatására mondta ki anyjának a második jelentős mondatot: Még ha megújulnának is a régi misztériumok és kultuszok, és beléjük áradna a régi pogányság misztériumainak minden egykori nagysága, azok az emberek, akik ezt megértenék, nincsenek már itt! Mindez hiábavaló. Hiába mennék és hirdetném az embereknek azt, amit Bath-Kol megváltozott hangján hallottam; hiába fedném fel a titkot, hogy miért nem tud már az ember a fizikai életében együtt élni a misztériumokkal; hiába hirdetném Zarathusztra régi Nap-bölcsességét: nincsenek már itt azok az emberek, akik ezt megértenék. Ma mindez démoni lényekké változna az emberekben, mert oly módon áradna bele az emberi lelkekbe, hogy nem lenne olyan fülük hozzá, amely azt megértené. Az emberek ma már nem képesek meghallani azt, amit egykor hirdettek és hallottak.

A Názáreti Jézus ugyanis ekkor már tudta, hogy azok a szavak, amelyeket Bath-Kol a megváltozott hangján feléje kiáltott – „Ámen, uralkodnak a Gonosz-erők (…)” -, egy ősrégi szent tanítás volt, minden misztérium általános imádsága, amelyet a misztériumhelyeken mondtak, ám ez Jézus idejére már feledésbe merült. Most már tudta, hogy az ősi misztériumbölcsességre kapott utalást, amikor a pogány oltáron eszméletét vesztette. Azt is látta azonban, és ennek hangot is adott ebben a beszélgetésben, hogy arra nincs lehetőség, hogy ennek a megértését ma újraélesszék.

Tovább folytatva a beszélgetést, arról beszélt, amit az esszénusok körében vett fel magába. Méltatta az esszénus tan szépségét, nagyságát és dicsőségét, és megemlékezett az esszénusok szelídségéről és jámborságáról is. Ezután kimondta a harmadik jelentős mondatot, amelyet a Buddhával folytatott, látomásszerű beszélgetésből szűrt le: Nem lehet minden ember esszénus! Milyen igaza volt Hillelnek, amikor azt mondta: Ne különülj el a közösségtől, a közösségen belül tevékenykedj; vidd el a szeretetedet embertársaidhoz! Mert mi vagy egymagadban? Az esszénusok azonban éppen ezt teszik; elkülönülnek, szent életmódjukkal visszavonulnak, és ezáltal szerencsétlenséget hoznak a többi emberre. Mert az emberek szerencsétlenekké kell hogy váljanak azáltal, hogy elkülönülnek tőlük. – Elmondta az anyának azt a jelentős élményt, amelyről tegnap beszéltem: Amikor egyszer egy fontos, jelentős beszélgetés után távoztam az esszénusoktól, láttam, amint Lucifer és Arimán éppen elmenekül. Azóta tudom, kedves anyám, hogy az esszénusok az életmódjukkal és a titkos tanaikkal megvédik magukat Luciferrel és Arimánnal szemben, így azok kénytelenek elmenekülni a kapuik elől. Azáltal azonban, hogy elkergetik maguktól Lucifert és Arimánt, azok a többi emberhez menekülnek. Az esszénusok boldogok, más emberek rovására. Boldogok, mert megmenekülnek Lucifertől és Arimántól. – Jézus az esszénusoknál szerzett tapasztalataiból most már tudta: igen, van még lehetőség arra, hogy az ember felemelkedjék oda, ahol egyesül az isteni-szellemivel, erre azonban csak egyesek képesek, a nagy tömegek rovására. Jézus már tudta: sem zsidó, sem pogány, sem esszénus módon nem lehet kapcsolatot teremteni az általános emberiség és az isteni-szellemi világ között.

A szerető szívű anya lelkét fájdalmasan érintették ezek a szavak. Jézus az egész beszélgetés alatt szinte eggyé vált anyjával. A Názáreti Jézus egész lelke, egész Énje benne volt ezekben a szavakban. – És itt most szeretnék kapcsolódni egy titokhoz, amely a beszélgetés közben, tehát még a János-keresztelő előtt ment végbe. Valami eltávozott Jézusból, és átszállt az anyára. Nemcsak a kimondott szavak szakadtak ki Jézus lelkéből, hanem – mivel tizenkét éves kora óta oly bensőséges kapcsolatban állt az anyjával – szavaival együtt az egész lénye átszállt rá, ő maga pedig olyanná vált, mintha kilépett volna magából, mintha elhagyta volna az Énje. Az anyának ezzel szemben új Énje lett, amely elmerült benne: ő maga új személyiség lett. Ha kutatunk, ha megkíséreljük kipuhatolni, hogy mi is történt, akkor a következő, különös dolog derül ki.

A Jézus lelkéből felszakadó mérhetetlen fájdalom, végtelen szenvedés átszállt az anya lelkébe, és ő egynek érezte magát Jézussal. Jézus pedig úgy érezte, mintha mindaz, ami tizenkét éves kora óta benne élt, a beszélgetés során eltávozott volna tőle. Minél tovább beszélt, az anya annál jobban megtelt mindazzal a bölcsességgel, ami Jézusban élt. Minden tizenkét éves kora óta átélt élmény most a szerető anya lelkében éledt fel! Jézustól pedig eltávozott; mintegy beleültette az anya lelkébe, az anya szívébe mindazt, amit tizenkét éves kora óta átélt. Ezáltal az anya lelke átváltozott.

A beszélgetés után Jézus is annyira megváltozott, hogy testvérei, mostohatestvérei és a környezetében élő rokonai úgy vélték: elment az esze. Milyen kár – mondták -, pedig olyan sokat tudott. Mindig is hallgatag volt, de most elvesztette az eszét! – Elveszett embernek tekintették. Valóban úgy járt-kelt napokig a házban, mint az alvajáró. A Zarathusztra-Én készült elhagyni a Názáreti Jézus testét, és a szellemi világba távozni. Jézus végső elhatározásra jutott. Mintegy belső kényszer, egy belső szükségszerűség hatására néhány nap múlva elhagyta a házat, és elment Keresztelő Jánoshoz, hogy részesüljön általa a keresztségben.

Ezután történt meg az, amiről már sok szó esett, a Jordán folyóbeli János-keresztelő: a Krisztus-lény alámerült a Názáreti Jézus testébe.

Ezek voltak a történések. Jézust most áthatotta a Krisztus-lény. Az anyával folytatott beszélgetés során eltávozott Jézusból a Zarathusztra-Én, és újból ott volt az, ami előtte volt, az, ami ő tizenkét éves koráig volt, csak megnövekedve, még nagyobbá válva. És ebbe a testbe, amely most már kizárólag az érzések végtelen mélységeit, a végtelen világok iránti nyitottság érzését hordozta magában, ebbe merült alá Krisztus. Jézust most Krisztus hatotta át, de az anya is új Énhez jutott, amely őbenne merült alá; új személyiség lett.

A szellemi kutató számára a következő tények válnak világossá: abban a pillanatban, amikor a János-keresztelő megtörtént, mintegy az átváltozás befejezéseként, az anya is érzett valamit. Azt érezte – negyvenöt, negyvenhat éves volt ekkor -, hogy egyszerre mintha átjárná annak az anyának a lelke, aki a másik Jézus-gyermek anyja volt – azé a Jézus-gyermeké, aki tizenkét éves korában befogadta Zarathusztra Énjét -, és aki azóta már meghalt. Ahogy a Krisztus-szellem a Názáreti Jézusra, úgy a másik anya szelleme – aki mindeddig a szellemi világban várakozott – a nevelőanyára szállt alá, arra, aki Jézussal az említett beszélgetést folytatta. És ő ekkortól mintegy annak a fiatal anyának érezte magát, aki a Lukács-evangélium Jézus-gyermekét szülte.

Képzeljük el a megfelelő módon, milyen végtelenül jelentős esemény ez! Igyekezzünk átérezni, de érezzük át azt is, hogy ekkor egy egészen különleges lény élt a Földön: a Krisztus-lény egy emberi testben; egy olyan lény, aki nem élt még emberi testben, aki mindaddig csak a szellemi világban élt, akinek korábban nem volt még földi élete, aki a szellemi világot ismerte, a földi világot azonban nem! Annyi tapasztalata volt csupán a földi világról, amit mintegy a Názáreti Jézus halmozott fel fizikai, éter- és asztráltestében. Ez a lény a harminc év alatt kialakított hármas testiségbe szállt alá. A Krisztus-lény tehát teljesen elfogulatlanul élte át első élményeit a Földön.

Ezt a Krisztus-lényt – ahogy az az Akasha-krónika Ötödik evangéliumából is kitűnik – először a magányba vezetik. A Názáreti Jézus – akinek testében a Krisztus-lény lakozott – mindent átadott, ami korábban összekötötte a külvilággal. Ekkor érkezett meg a Földre a Krisztus-lény. Ez a Krisztus-lény legelőször afelé vonzódott, ami a test benyomása által mintegy megmaradt az emlékezetben, ami a legerősebben vésődött bele az asztráltestbe. Szinte azt mondhatta a Krisztus-lény: igen, ez az a test, amely látta a menekülő Lucifert és Arimánt; amely megérezte, hogy a törekvő esszénusok Lucifert és Arimánt a többi emberhez taszítják. – Hozzájuk kívánkozott Krisztus, Arimánhoz és Luciferhez, mert azt mondta magának: ezekkel a szellemi lényekkel kell az embernek a Földön megküzdenie. – Tehát a Krisztus-lény, aki első ízben lakozott egy emberi testben, egy földi testben, először a Lucifer és Arimán elleni harchoz vonzódott a puszta magányában.

Azt hiszem, helyesen fogom elmondani a megkísértés jelenetét, bár ezeket a dolgokat igen nehéz elolvasni az Akasha-krónikában. Ezért nyomatékosan hangsúlyozom, hogy a további okkult kutatás eredményeként előfordulhatnak kisebb, jelentéktelen eltérések. A lényeg azonban megvan, és ezt a lényeget kell most elmondanom. A megkísértés jelenetét leírják a különböző evangéliumok is, de különböző oldalról mesélik el. Ezt több ízben hangsúlyoztam. Igyekeztem a megkísértés jelenetét úgy kibetűzni, amilyen valójában volt, és szeretném elfogulatlanul elmondani, úgy, ahogy valóban megtörtént.

A Názáreti Jézus testében lakó Krisztus-lény a magányban először Luciferrel találkozott, Luciferrel, amint tevékeny és hat, amint kísértőként közeledik az emberekhez, ha azok túlbecsülik magukat, ha túl kevés bennük az önismeret és az alázat. Közelít az ember hamis büszkeségéhez, gőgjéhez, önteltségéhez: ezt akarja Lucifer megkísérteni. Lucifer ezúttal Krisztus Jézushoz közeledett, és körülbelül azokat a szavakat mondta neki, amelyek a többi evangéliumban is olvashatók: Nézz rám! Az istenek és szellemek által teremtett világok, amelyekben az ember él, öregek. Én azonban egy új birodalmat akarok alapítani; függetlenítettem magam a világrendtől. Mindent neked adok, ami a régi világban szép és nagyszerű, ha belépsz az én birodalmamba. Ehhez azonban el kell válnod a többi istentől, és engem kell elismerned. – És Lucifer ecsetelte a luciferi világ minden szépségét és gyönyörűségét, minden csábítót, ami az emberi lélekhez szólna, ha csak egy kis gőg is volna benne. A Krisztus-lény azonban éppen a szellemi világból jött; tudta, hogy kicsoda Lucifer, és hogyan viszonyul az istenekhez az a lélek, amelyik nem enged Lucifer csábításának. A Krisztus-lény, abban a világban, amelyből jött, bár nem ismerte a luciferi kísértést, azt azonban tudta, hogyan szolgálják az isteneket, és elég erős volt ahhoz, hogy visszautasítsa Lucifert.

Ekkor Lucifer másodszor is támadásba lendült, de most segítségül hívta Arimánt is, és most együttesen szólították meg Krisztust. Lucifer az önhittségét, Arimán a félelmét akarta felkelteni. Az egyikük így szólt: A szellemiségem révén, azáltal, amit nyújtani tudok neked, ha elismersz, nem lesz szükséged arra, amire most szükséged van, miután te mint Krisztus, egy emberi testbe költöztél. Ez a fizikai test leigáz téged, kényszerít a nehézségi erő törvényének betartására. Megakadályoz abban, hogy átlépd a nehézség törvényét, én azonban e törvény fölé emellek. Ha elismersz, eltörlöm a zuhanás következményeit, és nem lesz semmi bajod. Vesd le magad a párkányról! Hiszen írva van: megparancsolom az angyaloknak, vigyázzanak rád, hogy lábad kőbe ne üsd. – Arimán, aki a félelmére akart hatni, azt mondta: Meg foglak védeni a félelemtől! Vesd le magad!

És mindketten nekiestek. Mivel azonban mind a ketten nekirontottak, ebből a nyomásból mintegy egyensúly jött létre, és Krisztus meg tudott menekülni tőlük. És megtalálta azt az erőt, amelyet az embernek is meg kell találnia a Földön ahhoz, hogy Lucifer és Arimán fölé emelkedhessen.

Ekkor Arimán azt mondta: Lucifer, semmire sem megyek veled, csak hátráltatsz; nem fokozod, hanem csökkented az erőmet. Egyedül fogom őt megkísérteni. Megakadályoztad, hogy ez a lélek a kezünkbe kerüljön. – Arimán elküldte Lucifert, és amikor egyedül maradt, egy utolsó támadásba lendült, és azt mondta, ami a Máté-evangéliumban is megtalálható: Hogyha már isteni erőkkel dicsekszel, változtasd az ásványi anyagot kenyérré; vagy ahogy az evangéliumban áll: Változtasd a követ kenyérré! – Krisztus így felelt Arimánnak: Az emberek nemcsak kenyérrel élnek, hanem azzal is, ami mint szellemi, a szellemi világból jön. – Ezt a Krisztus-lény tudta a legjobban, hiszen épphogy csak leszállt a szellemi világból. Arimán így felelt: Bizonyára igazad van. De az, hogy igazad van, és hogy mennyiben van igazad, nem akadályozhat meg engem abban, hogy bizonyos módon mégis kézben tartsalak. Te csak azt tudod, amit az a szellem tesz, amely a magasból száll alá. De még nem voltál az emberek világában. Lent, az emberi világban még egészen másmilyen emberek vannak, olyanok, akiknek nagy szükségük van arra, hogy a kövek kenyérré változzanak; ők nem tudnak csupán a szellemből táplálkozni.

Ez volt az a pillanat, amikor Arimán olyasmit mondott Krisztusnak, amit a Földön tudni lehetett, az épphogy csak Földre érkezett Isten azonban még nem tudhatott. Nem tudhatta, hogy a Földön szükség van arra, hogy az ásványi anyagokat, a fémeket pénzzé alakítsák ahhoz, hogy az emberek kenyérhez jussanak. Arimán elmondta, hogy a szegény emberek a Földön kénytelenek pénzzel táplálkozni. Ez volt az a pont, ahol Arimán még megőrzött valamit a hatalmából. És ezzel a hatalommal élni is fogok! – mondta Arimán.

Ez a megkísértési jelenet valóságos ábrázolása. Valami tehát még függőben maradt a megkísértésnél. A kérdések nem oldódtak meg véglegesen. Lucifer kérdései megoldódtak, Arimán kérdései azonban nem. Ezeknek a megoldásához még szükség volt valamire.

Amikor Krisztus Jézus kilépett a visszavonultságból, úgy érezte, fölötte áll mindannak, amit tizenkét éves kora óta átélt és megtanult; érezte, hogy a Krisztus-szellem ahhoz kapcsolódik, ami tizenkét éves kora előtt élt benne. Már nem érzett kapcsolódást ahhoz, ami elöregedett és elszáradt az emberiség létében. A körülötte beszélt nyelv is közömbös lett számára, így kezdetben inkább csak hallgatott. Körüljárta Názáretet, és ment, ment, egyre csak tovább. Sok olyan helyre eljutott, ahol már Názáreti Jézusként is járt, és ekkor valami egészen különös dolog történt. Kérem, ne tévesszék szem elől, hogy az Ötödik evangélium történetét mondom el, semmi értelme sem lenne annak, ha valaki rögtön ellentmondásokat akarna keresni az Ötödik evangélium és a másik négy evangélium között. Úgy mondom el a dolgokat, ahogy az Ötödik evangéliumban állnak.

Krisztus Jézus hallgatagon vándorolt házról házra, és mindenütt együtt dolgozott az emberekkel. Mély benyomást tett rá, amit Arimán a kenyérről mondott neki. Mindenhol találkozott olyanokkal, akiknél korábban már dolgozott. Az emberek most ráismertek, ő pedig ezek között az emberek között valóban rátalált a népre, azokra, akiknél Arimán bejáratos kell hogy legyen, mert szükségük van arra, hogy a köveket, az ásványi anyagokat kenyérré változtassák, vagy ami ugyanaz: a pénzből, a fémből kenyeret csináljanak. Az olyan emberekhez, akik Hillel vagy mások erkölcsi tanításai szerint éltek, nem kellett betérnie. Azokhoz viszont, akiket a többi evangélium vámszedőknek és bűnösöknek nevez, betért, mert ők voltak azok, akik rászorultak arra, hogy a köveket kenyérré változtassák. Különösen náluk járt gyakran.

Ekkor azonban kezdetét vette valami különös dolog is. Ezek közül az emberek közül sokan ismerték őt már harmincéves kora előtt is, amikor két-három alkalommal, még Názáreti Jézusként, náluk járt. Megismerkedtek szelíd, kedves, bölcs lényével, mert a tizenkét éves kora óta átélt szenvedés, a mélységes bánat végül átváltozott a szeretet varázserejévé, ami megnyilvánult minden szavában, mintha szavaiban még valamilyen titokzatos erő is működne, amely kiáradt a környezetére. Bárhová ment, szeretettel fogadták minden házban, minden fogadóban. És ez a szeretet velük maradt akkor is, amikor ő már elhagyta a házat és folytatta az útját. Gyakran emlegették ezekben a házakban a kedves embert, a Názáreti Jézust, aki a vidéket járta. És mintegy kozmikus törvényszerűség hatására, a következő történt. Olyan jelenetekről beszélek most, amelyek számtalan esetben megismétlődtek, és amelyeket a szellemi kutatás ismételten elénk tár.

Ezek a családok, amelyeknél a Názáreti Jézus korábban dolgozott, este, munka után szívesen összegyűltek és beszélgettek, amikor a Nap már lenyugodott. Beszélgettek a kedves emberről, a Názáreti Jézusról, aki egykor náluk járt. Sokat beszéltek szeretetéről és szelídségéről, a szép és meleg érzésekről, amelyek áthatották a lelküket, amikor a házukban tartózkodott. És ekkor az történt – ez mintegy az ott szétáradó szeretet utóhatása volt -, hogy némely házban, miután órákig beszéltek a kedves vendégről, egyszer csak, mintegy közös látomásban, minden jelenlévőnek megjelent a Názáreti Jézus képe. Igen, meglátogatta őket szellemi alakban, avagy ők teremtették meg a szellemi képmását.

Nos, el tudják képzelni, mit éreztek ezekben a családokban, amikor megjelent előttük a közös látomásban; mit jelentett számukra, hogy most, a János-keresztelő után újból eljött hozzájuk. Felismerték a külsejét, csak a szeme lett fénylőbb. Látták átszellemült arcát, amelyet egykor oly nagy szeretettel szemléltek, az egész embert, aki most szellemként tartózkodott náluk. Elképzelhetjük, milyen rendkívüli dolog történt ezekben a családokban, mi történt a bűnösöknél és a vámszedőknél, akiket karmájuk miatt körülvettek és meggyötörtek a kor démoni lényei, akik betegek és megszállottak voltak, elképzelhetjük, mit éreztek ezek az emberek, amikor viszontlátták Őt!

És most megmutatkozott Jézus megváltozott természete; különösen az előbb jellemzett embereken mutatkozott meg, hogy mivé lett a Názáreti Jézus, miután magába fogadta Krisztust. Míg korábban csupán szeretetét, jóságát és szelídségét érezték – úgy, ahogy azután a látomásban is megjelent előttük -, most egyfajta varázserő sugárzott belőle! Régebben csupán vigasztalónak érezték a jelenlétét, most azonban úgy érezték, hogy meggyógyította őket. Elmentek a szomszédaikért, akiket szintén meggyötörtek a démoni hatalmak, és elhozták őket Krisztus Jézus elé. Így történt, hogy Krisztus Jézus, miután legyőzte Lucifert, és Arimánból is csupán egy fullánk maradt benne, véghez tudta vinni az Arimán hatalma alatt álló embereken azt, amit a Biblia a démonok kiűzésének és a betegek gyógyításának nevez. Most, amikor mint Krisztus Jézus jelent meg az embereknek, számos démon távozott el az emberektől azok közül, akiket akkor látott, amikor eszméletlenül feküdt a pogány oltáron. Mert Luciferhez és Arimánhoz hasonlóan ezek a démonok is az ellenfelüknek tekintették. Krisztus Jézus járta az országot és látta a démonok garázdálkodását az emberek lelkében. Gyakran kellett visszaemlékeznie arra, amikor a régi áldozati oltáron feküdt, ahol az istenek helyett démonok voltak csupán, és ahol ő nem volt képes a szertartást elvégezni. Emlékeznie kellett Bath-Kolra, aki kinyilatkoztatta előtte az ősi misztériumimát, amelyről már beszéltünk. Különösen az ima középső részének értelmére kellett újra és újra gondolnia: „Más által okozott önösség-vétket élünk meg a mindennapi kenyérben” – Most már látta, hogy azoknak az embereknek, akiknél járt, a köveket kenyérré kellett változtatniuk. Látta, hogy azok közül, akiknél megfordult, sokan kizárólag kenyéren kénytelenek élni. Mélyen belevésődtek a lelkébe az ősi pogány ima sorai: „Más által okozott önösség-vétket élünk meg a mindennapi kenyérben”. Átérezte az ember teljes belemerülését a fizikai világba. Érezte, hogy ez a szükségszerűség juttatta oda az emberiség fejlődését, hogy a fizikaiba való megtestesülés el tudta feledtetni az emberekkel az Égben lakozó Atyák nevét, a magasabb hierarchiák szellemeinek nevét. Érezte, hogy ma már nincsenek olyan emberek, akik képesek lennének meghallani a régi próféták hangját és a Zarathusztra-bölcsesség üzenetét. Most már tudta, hogy az élethez szükséges mindennapi kenyér választotta el az embereket az égiektől, ez kergeti őket az önzésbe és Arimán karjaiba.

Amint ilyen gondolatok között járt-kelt az országban, tudvalevő lett, hogy azok, akik a legmélyebben érezték át, hogy mennyire megváltozott a Názáreti Jézus, a tanítványaivá váltak és követték őt. Különböző helyekről hívott magához embereket, akik követték, mert mélyen átérezték az imént elmondottakat. Így történt, hogy csakhamar egy egész seregnyi követő csatlakozott hozzá. Körülvette őt egy sereg fiatal ember, akiknek lelki alaphangulata bizonyos tekintetben egészen új volt; akik őáltala mások lettek, mint azok, akikről Jézus egykor azt kellett mondja az anyjának, hogy már nem lennének képesek meghallani a régi bölcsességet. És ekkor felvillant benne az Isten földi tapasztalata: nem azt kell elmondanom az embereknek, hogy az istenek hogyan találják meg az utat a szellemből a Földre, hanem azt, hogy az ember hogyan találja meg az utat a Földről a szellemhez.

És most ismét feléledt emlékezetében Bath-Kol hangja, és tudta, hogy meg kell újítani a legősibb formulákat és imádságokat; tudta, hogy az embernek mostantól fogva meg kell keresnie – lentről felfelé – a szellemi világba vezető utat, és hogy ez az ima segíthet az isteni szellem keresésében. A régi ima utolsó sorát

„Ti Atyák a Mennyekben”

megfordította, mert így felel meg az újabb kor embere számára, és mert nem a hierarchiák sok szellemi lényére, hanem az egy szellemi lényre kellett vonatkoztassa:

„Mi Atyánk, ki vagy a Mennyekben”

A második sort, amely a misztériumi szöveg utolsó előtti sorának felel meg:

„És elfelejtette neveteket”

úgy fordította meg, ahogyan az az újabb kor emberei számára kell szóljon:

„Szenteltessék meg a te neved”

Alulról a harmadik sort úgy változtatta meg, ahogyan a lentről felfelé törekvő ember érzi magát, amikor meg akarja közelíteni az istenséget:

„Mert az ember elhagyta országotokat”

így:

„Jöjjön el a Te országod”.

És a következő sort:

„Melyben nem uralkodik az Ég akarata”

úgy változtatta meg, ahogy azt az emberek most képesek voltak meghallani. Megfordította a szöveget, mert a szellemi világba vezető út teljes fordulatának kellett bekövetkeznie:

„Legyen meg a Te akaratod, miképpen a Mennyben, úgy a Földön is”

A kenyér titkát, a fizikai testbe történő alászállás titkát, mindannak a titkát, ami most Arimán fullánkja révén világos lett előtte, úgy változtatta meg, hogy az ember érezze, hogy a fizikai világ is a szellemi világból ered, még ha ezt az ember nem is ismeri fel közvetlenül. Ezért a mindennapi kenyérre vonatkozó sort könyörgéssé változtatta:

„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”

Ezeket a szavakat:

„Más által okozott önző vétket élünk meg a mindennapi kenyérben”

a következővé változtatta:

„Bocsásd meg a mi vétkeinket, ahogy mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”.

Az egykori misztériumima második sorából

„Tanúi az eloldódó Én-ségnek”

az lett:

„Ne vigy minket a kísértésbe”,

az első sort pedig

„Uralkodnak a Gonosz-erők”

így fordította meg:

„Szabadíts meg minket a gonosztól. Ámen.”

Így lett annak megfordításából, amit Jézus egykor Bath-Kol megváltozott hangján hallott, amikor összeesett a pogány oltáron, a kereszténység által jól ismert Miatyánk; az, amit Krisztus Jézus mint új misztériumimát, mint új Miatyánkot tanított. Hasonló módon született a hegyi beszéd – erről majd még beszélünk -, és még sok minden más is, amire Krisztus Jézus a követőit tanította.

Krisztus Jézus igen különlegesen hatott a tanítványaira is. Kedves barátaim, kérem, vegyék figyelembe, hogy én egyszerűen csak elmondom azt, ami az Ötödik evangéliumban olvasható. Amint így vándorolt, egészen sajátos hatással volt a közvetlen környezetére. Igaz ugyan, hogy együtt volt az apostolokkal, a tanítványokkal, mivel azonban Ő a Krisztus-lény volt, gyakran tűnt úgy, mintha egyáltalán nem csak a saját testében lenne. Mialatt tanítványaival járta az országot, egyikük vagy másikuk olykor úgy érezte, mintha őbenne, az ő lelkében volna, noha mellette ment. Úgy érezték, mintha a Krisztus Jézushoz tartozó lény a saját lelkükben lenne, majd elkezdtek beszélni, és olyan dolgokat mondtak, amilyeneket csak maga Krisztus Jézus mondhatott. Így vándoroltak. Útjuk során különféle emberekkel találkoztak, akikkel beszédbe elegyedtek; nem mindig maga Krisztus Jézus szólt azonban hozzájuk, hanem sokszor maguk a tanítványok. Mert mindent megosztott tanítványaival, még a bölcsességét is.

Bevallom, a legnagyobb mértékben elcsodálkoztam, amikor megtudtam, hogy például a Márk-evangéliumban leírt beszélgetést a szadduceussal[1] nem a Jézus testében tartózkodó Krisztus Jézus, hanem az egyik tanítványa folytatta; de természetesen Krisztus szólt. Az is gyakran előfordult, hogy olyankor, amikor Krisztus Jézus elhagyta a követőit – időnként eltávolodott tőlük -, mégis köztük volt. Mialatt távol volt, szellemileg velük vándorolt, vagy csupán étertestében tartózkodott közöttük. Éterteste velük volt, velük járta a vidéket, és gyakran nem lehetett megkülönböztetni, hogy úgymond vele volt-e a fizikai teste is, vagy csupán étertesti jelenség.

Ilyen volt a kapcsolat a tanítványokkal és a nép egyszerű fiaival, amikor a Názáreti Jézus Krisztus Jézussá lett. Ő maga mindazonáltal azt élte át, amire már utaltam: míg az első időben a Krisztus-lény még viszonylag független volt a Názáreti Jézus testétől, később egyre jobban hozzá kellett idomulnia. Az idő előrehaladtával mind szorosabban kötődött a Názáreti Jézus testéhez; az utolsó évben különösen nagy fájdalommal járt számára a Názáreti Jézus időközben igen megviselt testéhez fűződő szoros kötelék. Ezzel együtt is előfordult még azonban, hogy a most már nagyszámú követő kíséretében vándorló Krisztus ismételten elhagyta a testét. Sok helyen tartottak beszédeket; hol az egyik, hol a másik apostol szólt az emberekhez; és bármit gondolt is a hallgatóság arról, hogy ki beszél hozzájuk: mindaddig, amíg ilyen bensőséges közösségben vándoroltak vele, Krisztus szólt mindannyiukon keresztül.

Ha kihallgatnánk a farizeusok és a zsidó írástudók beszélgetését, a következőt hallanánk: A nép elrettentésére bármelyiket kiemelhetnénk a követők csapatából és megölhetnénk, de lehet, hogy melléfognánk, mert mind egyformán beszélnek. Ezzel tehát nem érnénk el semmit, mert lehet, hogy a valódi Krisztus Jézus továbbra is életben maradna. Nekünk azonban az igazi kell! – Csak a tanítványok, csak a hozzá közelállók tudták őt a többiektől megkülönböztetni. Ők azonban egészen bizonyosan nem mondták meg az ellenségnek, hogy melyik az igazi.

Arimán azonban időközben eléggé megerősödött a megválaszolatlan kérdéssel kapcsolatban, amelyet Krisztus nem oldhatott meg a szellemi világban, csak a Földön. A legsúlyosabb cselekedet révén kellett megtapasztalnia, hogy mit jelent a kérdés: a köveket kenyérré változtatni, vagy ami ugyanaz: a pénzből kenyeret csinálni, mert Arimán a Kariótból való Júdást használta fel segítségül.

Krisztus hatása olyan volt, hogy semmilyen szellemi eszközzel nem lehetett volna felismerni, hogy az őt tisztelő tanítványok közül melyik lehet maga Krisztus. Mert ott, ahol a Szellem hatott, ahol akár a legkisebb meggyőző erő is hatott, nem lehetett Krisztust megfogni. Csak úgy lehetett hozzáférni, ha olyasvalaki van jelen, aki olyan eszközt használ, amit Krisztus nem ismer; a Föld legalantasabb tettét ismerő Júdás segítségével. Krisztust nem lehetett volna másként felismerni, csak úgy, ha találnak valakit, aki Arimán szolgálatába szegődik, akit valóban csak pénzzel lehetett árulóvá tenni. Krisztus Jézus kapcsolata Júdással abból eredt, ami a megkísértésnél történt: Krisztus, aki éppen akkor érkezett le a Földre, érthető módon nem tudta, hogy csak a szellemi világra érvényes az, hogy a kenyérhez nem szükségesek kövek. Mivel ezt a fullánkot Arimán megőrizte, ezért történhetett meg az árulás. Krisztusnak meg kellett ismernie a halál urának, azaz Arimánnak a hatalmát is. Így függ össze a megkísértés, a Golgotai Misztérium és Júdás árulása.

Az elmondottaknál sokkal több is elmondható lenne az Ötödik evangéliumból. Az emberiség fejlődése folyamán bizonyára napvilágra fognak kerülni az Ötödik evangélium más részei is. A kiragadott részletekkel leginkább az Ötödik evangélium hangulatát akartam érzékeltetni. Most, az előadás-sorozat végén is szem előtt tartom azt, amit az első előadás végén mondtam: korunk szükségszerű kívánalma, hogy már most beszéljünk az Ötödik evangéliumról. Szeretném a lelkükre kötni, kedves barátaim, hogy a megfelelő áhítattal fogadják azt, amit az Ötödik evangéliumból elmondhattam.

Mint tudják, jócskán vannak ellenségeink, akik egészen sajátos módon járnak el. Nem akarok erre részletesen kitérni, bizonyára olvastak róla a „Közlemények”-ben. Ismerik azt a figyelemre méltó tényt is, miszerint vannak olyanok, akik már hosszabb ideje azt beszélik, hogy az általam ismertetett tanítást megfertőzte mindenféle szűk látókörű kereszténység, sőt maga a jezsuitizmus. Legfőképpen az úgynevezett Adyar-teozófia bizonyos hívei hangoztatják ezt, azok, akik – a legrosszabb módon – éppen ezt a jezsuitizmust hirdetik, és gyűlölködő, lelkiismeretlen dolgokat beszélnek. Emellett kiderült az is, hogy egy bizonyos helyen, ahol tanításainkat arcátlanul meghamisították, ugyanakkor kikeltek szűklátókörűsége, helytelensége és elítélendő volta miatt. Volt itt egy ember Amerikából, aki heteken, hónapokon keresztül foglalkozott a tanainkkal, jegyzeteket készített róla, majd visszatért Amerikába, és ott felhígított formában kiadta mindazt, amit tőlünk mint rózsakeresztes teozófiát átvett. És bár elmondja, hogy sokat tanult nálunk, ezek után azonban bizonyos mesterek hívták őt magukhoz, és őtőlük többet tanult. A mélyebb dolgokról azonban, amiket az akkor még kiadatlan ciklusokból tanult, elhallgatja, hogy tőlünk származnak. Mindez Amerikában történt, és az öreg Hillelhez hasonlóan akár szelíden és higgadtan is fogadhatnánk; nem is kellene sokat törődnünk az egésszel, még ha Európában is érezteti a hatását. Azon a helyen, ahol a legdühödtebben támadtak minket, készítettek egy fordítást arról, ami Amerikában megjelent, és ezt a fordítást a következő bevezetővel látták el: Igaz ugyan, hogy Európában is napvilágra került egy rózsakeresztes világnézet, ez azonban szűk látókörű és jezsuita jellegű. Kalifornia tiszta levegőjében tudott csak továbbfejlődni. – Nos, ehhez nem is fűzök hozzá semmit! Ez tehát ellenségeink módszere. Nem csupán szelídséggel, hanem szánalommal is nézzük ezeket az eseményeket, de nem mehetünk el mellettük csukott szemmel. Amikor ilyen dolgok történnek, akkor azoknak is óvatosnak kellene lenniük, akik évek óta mindig egyfajta figyelemre méltó elnézéssel viseltetnek az ilyen lelkiismeretlenségekkel szemben. Talán egyszer majd mindenkinek felnyílik a szeme. Igazán nem említeném meg ezeket a dolgokat, ha nem éppen az igazság érdekében lenne rá szükség. Mindent tisztán kell látni.

Mivel egyfelől egyesek ezeket a dolgokat terjesztik, semmi nem véd meg bennünket attól, hogy másfelől azok, akiknek – ennél valamivel tisztességesebb módon – kellemetlenek az effajta dolgok – mert ilyenek is vannak -, felvegyék velük a harcot. Nem akarom önöket terhelni azzal a sok ostobasággal, amit a két tábor összeírogat. Mindaz, ami Németországban Freimark, Schalk, Maack és a többiek tollából származik, olyannyira sekélyes, hogy nem is kell rá odafigyelni. Vannak azonban emberek, akik éppen az olyan dolgokat nem tudják elviselni, mint amilyen például az Ötödik evangélium is. Nem hinném, hogy lett volna hatalmasabb gyűlölet annál, mint ami azokban a kritikákban öltött testet, amelyek rögtön a – szintén az Ötödik evangéliumhoz tartozó – két Jézus-gyermek titkának nyilvánosságra hozatala után jelentek meg. A valódi antropozófusok megfelelő módon fognak bánni ezzel a jóhiszeműen átadott Ötödik evangéliummal. Vigyék magukkal, beszéljenek róla a Zweigekben, de mondják meg az embereknek, hogyan kell vele bánni! Ügyeljenek arra, hogy ne kezeljék tiszteletlenül, és ne szolgáltassák ki olyanoknak, akik esetleg gúnyt űznének belőle.

Az ilyen dolgokkal – amelyek a korunk számára már elengedhetetlenül szükséges szellemi kutatás talaján állnak – szemben találjuk magunkat egész korunkkal, mindenekelőtt a kor hangadó műveltségével. Igyekszünk ezt megszívlelni. Akik jelen voltak épületünk alapkőletételénél, tudják, hogyan igyekeztünk lélekben átérezni azt, hogy mennyire fontos a spirituális tanításoknak az igazság hűséges megőrzésével történő hirdetése. Igyekeztünk szem előtt tartani, milyen távol áll korunk kultúrájától az igazság keresése. Elmondhatjuk, hogy a szellem utáni vágy kiáltása hatja át korunkat, az emberek azonban túl gőgösek vagy túl korlátoltak ahhoz, hogy valóban tudni akarjanak róla valamit. Az őszinteségnek ehhez a fokához – amely a szellem kinyilatkoztatásának megértéséhez feltétlenül szükséges – először még fel kell nőni. Mert abban, amit ma szellemi képzésnek nevezünk, nincs jelen az őszinteségnek ez a foka, sőt, ami még ennél is rosszabb, nem is veszik észre, hogy nincs jelen. Kérem, foglalkozzanak úgy az Ötödik evangéliumból elmondottakkal, hogy a Zweigekben áhítattal lehessen beszélni róluk. Ezt nem önzésből kívánjuk, hanem azért, mert az igazság szellemének kell bennünk élnie, és a szellemnek a maga valóságában kell előttünk állnia.

Manapság az emberek sokat beszélnek a szellemről, a szellemről azonban fogalmuk sincs. Van valaki, aki éppen azzal szerzett magának nagy tekintélyt, hogy állandóan a szellemről beszél. Miért is ne neveznénk néven: Rudolf Euckenről[2] van szó. Folytonosan a szellemről beszél. Hogyha valaki elolvassa a könyveit – próbálják ki -, folyton csak ezt olvassa: igen, van szellem, át kell élni, együtt kell lenni vele, át kell érezni és így tovább. Végtelenül sok frázist használ a könyveiben, és egyre csak ezt ismétli: szellem, szellem, szellem! Így beszélnek ma a szellemről, mert az emberek túl kényelmesek vagy túl gőgösek ahhoz, hogy önmaguk jussanak el a szellem forrásához. Ezeket az embereket ma nagy tekintély övezi. Mégis nagyon nehéz lesz a mai időkben utat törni azzal, amit konkrétan a szellemi valóságból meríthetünk, ahogyan ez az Ötödik evangélium esetében is történt. Ehhez komolyság és belső őszinteség szükséges. Eucken egyik legújabb írásának címe: „Tudunk-e még keresztények lenni?”[3] A könyv oldalai olyanok, mint a galandféreg egyes részei: szalagszerűen fonódnak össze lélekből és szellemből, szellemből és lélekből, és ez így megy sok köteten át, mert tekintélyes hírnevet és dicsőséget lehet szerezni azzal, ha az ember azt állítja, hogy tud valamit a szellemről, mert az olvasók manapság észre sem veszik, mennyi belső ellentmondás van egy ilyen könyvben – az embereknek meg kellene végre tanulniuk olvasni -; az egyik oldalon például ez áll: az emberiség ma már túl van azon, hogy higgyen a démonok létezésében; nem tételezhetjük fel, hogy az emberek hisznek a démonokban! – Ugyanebben a könyvben olvasható ez a különös mondat is: „Az isteni és az emberi találkozása démoni hatalmakat teremt.” Az író itt komolyan beszél a démonokról, míg a könyv egy másik helyén másképpen nyilatkozott. Nem a legmélyebb belső ellentmondás ez? El kellene végre jönnie annak az időnek, amikor visszautasítják azokat a szellemről szóló tanításokat, amelyek merő egy ellentmondásból állnak. Sajnos, nem veszem észre, hogy kortársaim felfigyelnének az ilyen valótlanságokra.

Hogyha a szellem igazát szolgáljuk, ma még szemben állunk korunkkal. Erről nem szabad megfeledkeznünk ahhoz, hogy tisztán lássuk, mit kell tennünk a szívünkben, ha a szellem kinyilatkoztatásának részeseivé, az emberiség számára szükséges új szellemi élet hordozóivá akarunk válni. Hogyan is találhatnánk visszhangra korunkban – amikor szellemi tanításaink révén megkíséreljük az emberi lelket a Krisztus-lényhez vezetni -, ha a kor műveltsége megelégszik az okos filozófusok és teológusok olyan igazságaival, amelyek azt állítják, hogy Krisztus előtt is volt már kereszténység! Bebizonyítják ugyanis, hogy a régi Keleten is megtalálhatók ugyanazok a szertartások, sőt egyes jellegzetes elbeszélések is. Ezt állítják az okos teológusok, és mindenkinek elmondják, aki hallani akarja, hogy a kereszténység nem más, mint annak folytatása, ami már korábban is itt volt. Kortársaink nagy érdeklődéssel olvassák ezt az irodalmat. Az írások nagy tekintélynek örvendenek, és a kortársak egyáltalán nem veszik észre, hogyan viszonyulnak egymáshoz a dolgok.

Mert egyrészről arról beszélnek, hogy a Krisztus-lény mint szellemi lény szállt alá, ám mivel azt látják, hogy a Krisztus-lényt később ugyanolyan kultikus szertartások keretében tisztelik, mint korábban a pogány isteneket, mindezt arra használják fel, hogy végül letagadják akár a Krisztus-lény létezését is; mert ma már erre is van példa. Ez a gondolatmenet körülbelül ugyanazon a logikán alapul, mint a következő történet: Egy ember megszállt egy fogadóban és otthagyta a ruháját. Mindenki tudja, hogy a ruha az övé. Ezek után odaérkezik egy olyan ember, mint mondjuk Schiller vagy Goethe, aki valamilyen kényszerítő körülmény miatt magára ölti az otthagyott ruhát, majd távozik. Ezt követően valaki meglátja Goethét ebben a ruhában, és azt mondja: Mit beszéltek összevissza? Hogy lenne már ez az ember különleges? Megvizsgáltam a ruhákat, ezek X. Y. ruhái, aki egyáltalán nem különleges. – Mivel a Krisztus-lény úgyszólván felhasználta a régi kultuszok viseletét, ezek az okos emberek nem veszik észre, hogy azt a Krisztus-lény csupán magára öltötte, mint egy ruhát, és hogy ami a régi kultuszokban most benne rejlik, az maga a Krisztus-lény.

Nézzék meg a könyvtárakat, nézzék meg a mai tudományos monisztikus írásokat: a Krisztus-lény ruháinak bizonyítékai, amelyek ráadásul még igazak is! Nagy becsben állnak ma mindazok, akik a kulturális fejlődés kiszimatolásával foglalkoznak, a tudományukat pedig mély bölcsességként ismerik el. Ez a kép álljon a lelkünk előtt, ha nem csupán értelemszerűen, hanem érzéssel akarjuk felfogni mindazt, ami ennek az Ötödik evangéliumnak a szándéka. Mert az a szándéka, hogy az igazságunkkal megfelelő módon álljunk benne a korunkban; hogy megértsük: lehetetlen, hogy a régi idők tegyék érthetővé azt, aminek új kinyilatkoztatásként kell eljönnie. Búcsúzóul szabadjon elmondanom még valamit az evangéliumból: Az emberiségben ma uralkodó szemlélettel nem lehet továbbjutni a jövő szellemi fejlődésének útján. – Ehhez meg kell változtatni, más felé kell irányítani a gondolkodást! A kompromisszumra hajlamos emberek, akik nem akarják tisztán látni azt, ami van, és aminek jönnie kell, nem szolgálják jól az emberiség számára szükséges szellemi tanítást és szellemi szolgálatot.

Tartoztam önöknek a számomra oly szent Ötödik evangéliummal. Azzal a vággyal búcsúzom most az önök szívétől és lelkétől, hogy fűzze még szorosabbra a bennünket egyébként is összetartó köteléket ez a számomra különösen kedves szellemi kutatás: az Ötödik evangélium. És talán meleg érzéssel hatja át a szívüket és a lelküket ez a gondolat: még ha fizikailag, térben és időben távol is vagyunk egymástól, mégis együtt akarunk maradni; együtt akarjuk átérezni azt, amit lelkünkben meg kell dolgoznunk, azt, amit korunkban a szellem megkövetel az emberi lélektől.

Remélhetőleg minden egyes lélek munkája megfelelő módon viszi tovább a törekvéseinket. Azt hiszem, ez a kívánság a legmegfelelőbb búcsú, amit előadás-sorozatunk végén mondhatok.



[1]    Mk 12,18-27.

[2]    Rudolf Christopf Eucken (1846-1926): német filozófus, író,
a metafizikus-idealizmus képvisel?je. 1908-ban irodalmi Nobel-díjat kapott.

[3]    Rudolf Eucken: Können wir noch Christen sein? (1911)

– Berlin, 1914. február 10.

Az Ötödik evangéliumból származó közlésekből újfajta módon láthattuk, hogy milyen előkészületekre volt szükség úgymond az egész világmindenségben ahhoz, hogy bekövetkezzék az, amit Golgotai Misztériumként ismerünk. Ez a Golgotai Misztérium még a szellemtudományos szemlélet számára is olyan, mint egyfajta ideiglenes lezárás a világtörténések egymást követő eseményeinek sorában.

Beszéltünk arról, hogy két Jézus-gyermeknek kellett előkészítenie a Golgotai Misztériumot. Az egyikben, az úgynevezett salamoni Jézusban, Zarathusztra Énje öltött testet. Láttuk, hogy ez a Zarathusztra Én, miután a két nagyjából egyidős Jézus-gyermek elérte a tizenkettedik életévét, átköltözött a másik, a Dávid házának nátháni ágából származó Jézus-gyermekbe. Majd az Ötödik evangélium alapján részletesebben is megismerhettük a Názáreti Jézus élményeit, aki tehát a nátháni Jézus-gyermek születéskori hármas testi burkát viselte, és egészen harmincéves koráig, az anyjával folytatott beszélgetésig, magában hordta Zarathusztra Énjét, amikor is a beszéd ereje által – a beszéd során Énjét mintegy beleáramoltatta a kimondott szavakba – a Zarathusztra-Én úgymond elhagyta a Názáreti Jézus burkait. Tudjuk, hogy ezek után a Jordán folyónál történt János-keresztelő révén a Krisztus-lény beköltözött a Názáreti Jézus hármas testi burkába.

Akinek megadatik az a lehetőség, hogy így láthassa a dolgokat, az nemhogy kisebb, hanem éppen hogy sokkal nagyobb jelentőséget fog tulajdonítani a Krisztus Jézus-lénynek, mint azok, akik csupán az eddigi ismereteik és az evangéliumok közlései alapján közelítik meg.

A kereszthalált és feltámadást együttesen Golgotai Misztériumnak nevező esemény három másik eseményhez kapcsolódik.[1] A golgotai esemény úgyszólván a másik három történés beteljesedése. Az első a régi lemúriai korban, a második az atlantiszi kor elején, a harmadik pedig az atlantiszi kor vége felé történt. Ezek azonban nem a fizikai síkon, hanem a szellemi világban játszódtak le. Tehát négy eseményre kell úgymond lelkileg tekintenünk, amelyek közül az utolsó – amelyikkel mostanáig kiemelten foglalkoztunk és amelyet Golgotai Misztériumnak nevezünk – a fizikai síkon, míg az első három, mintegy előkészítő esemény, a szellemi világokban játszódott le.

A nátháni Jézusnak nevezett lényről már említettem korábban, hogy különleges természete abban is megnyilvánult, hogy mindjárt a születése után képes volt néhány szót kimondani, igaz, hogy ezeket a szavakat egy olyan különös nyelven mondta, amelyet akkoriban senki sem értett, kizárólag az anyai érzés sejtette meg a szavak értelmét. Erről a nátháni Jézus-gyermekről tudnunk kell, hogy nem ugyanolyan emberi lény, mint a többi; hogy a salamoni Jézushoz  – akiben a Zarathusztra Én élt – és más emberekhez hasonlóan nem volt mögötte számos földi inkarnáció, hanem előző létét a szellemi világokban élte meg. Korábbi alkalmakkor már rámutattam arra, hogy abból, ami emberi lelkekként a lemúriai kor óta emberi inkarnációkban vesz részt, valamit úgymond visszatartottak a szellemi világban, amit nem vezettek emberi megtestesüléshez, hanem amit csak akkor irányítottak emberi megtestesüléshez, amikor mint nátháni Jézus megszületett. Az, ami akkor visszamaradt, amit nem lehet a szó köznapi értelmében ember-Énnek nevezni – mert az ember-Én inkarnációról inkarnációra a Földre érkezik -, a szellemi világokban élte át a sorsát. Csupán a régi misztériumokhoz tartozó emberek tudták – akik képesek voltak a szellemi világ eseményeinek megfigyelésére -, hogy az a lény, aki egyszer majd mint nátháni Jézus-gyermek jelenik meg, az, akit át fog hatni a Krisztus lény, előtte bizonyos sorsokat élt át a szellemi világokban. Ahhoz, hogy megismerjük ezeket a sorsokat, a következőket kell szemügyre vennünk.

Bizonyára sokan emlékeznek önök közül azokra az előadásaimra, amelyeket itt tartottam néhány évvel ezelőtt az antropozófiáról, és amelyekben kiemelten foglalkoztam az emberi érzékszervekkel.[2] Kihangsúlyoztam, hogy az öt, általánosan ismert érzékszerv csupán egy részét képezi az ember összes érzékének, mert az embernek alapjában véve tizenkét érzékszerve van. Erre most nem szeretnék részletesebben kitérni. Arra azonban igen, hogy milyen, az ember számára egészségtelenül ható sors várt volna azokra az emberi érzékszervekre, amelyek a fizikai testbe vannak beágyazva, ha nem történik meg a régi lemúriai korban a szellemi világokban az első Krisztus-esemény, a Golgotai Misztérium úgymond első előhírnöke. A lemúriai korban ugyanis úgy testesült meg az ember, hogy érzékszerveinek lényegében a kezdeménye volt meg benne. Azt is tudjuk azonban, hogy a lemúriai korban jutott érvényre az emberi fejlődésben a luciferi hatalmak befolyása, ami mindenre kiterjedt az emberi szervezetben. Ha valóban nem történt volna más, minthogy a lemúriai korban az ember inkarnálódik a Földön, majd azután hat rá a luciferi befolyás, akkor érzékszerveink egészen mássá alakulnak, mint amilyenek lettek. Az érzékszervek, mondhatnám, túl érzékenyek, túl fogékonyak lennének. Nem úgy élnénk érzékszerveinkkel a világban, hogy azok úgymond le vannak tompítva, hanem úgy, hogy például a vörös szín láttán a szem egy bizonyos fájdalmat érezne. Más benyomások másféle szenvedést okoznának az érzékeknek. A kék szín hatására például úgy éreznénk, mintha az a szemet kifakítaná. A többi érzékszervvel hasonló lenne a helyzet. Érzékszerveink állandó szenvedésnek vagy mértéktelen, és ezért szintén egészségtelen, gyönyörnek lennének kitéve. A külső benyomások a kelleténél erősebb és károsabb hatást gyakorolnának az érzékekre. Ez jött volna létre a luciferi hatás következtében.

Ezt a veszélyt hárították el az emberiségtől, ezúttal nem egy, a fizikai földi síkon végbemenő történéssel, hanem egy olyan folyamattal, amely úgymond az első volt a Golgotai Misztériumot előkészítő események sorában. Ugyanaz a Krisztus-lény, aki később, a Jordán-keresztelőnél egyesült a Názáreti Jézus testével, a lemúriai korban egyesült egy lény-nyel, aki akkor még a szellemi világban volt: azzal a lénnyel, aki a későbbiek során mint nátháni Jézus született meg. Ha a palesztinai eseményről azt mondjuk, hogy a Krisztus-lény testet öltött a Názáreti Jézusban, akkor erről az első Krisztus-eseményről azt mondhatjuk, hogy a Krisztus-lény a lemúriai korban a szellemi világban „lelket öltött” abban a lényben, aki később alászállt a Földre mint nátháni Jézus.

Tehát a szellemi világban egy olyan lelki-szellemi lény élt, aki ezen egyesülés – a Krisztus-lény és a későbbi Názáreti Jézus lelkének összekapcsolódása -, valamint mindannak révén, ami ebből a tettből következett, elhárította az emberi érzékeket fenyegető veszedelmet, tehát mintegy oly módon ragyogta be a szellemi világokból az emberiséget, hogy ezáltal az emberi érzékszerveket nem érte az a szerencsétlenség, hogy borzasztó szenvedések vagy túlzott gyönyörök közepette éljenek a Földön. A Golgotai Misztériumot előkészítő első esemény az érzékszervek üdvéért történt. Ennek az első Krisztus-eseménynek köszönhetjük, hogy érzékszerveinkkel a jelenlegi módon élhetünk.

Az atlantiszi kor elején játszódott le a második esemény. Ekkor ismét az történt, hogy a későbbi nátháni Jézus-lényben „lelket öltött” a Krisztus-lény. Ezáltal egy másik, az emberi természetet fenyegető veszedelem hárult el. Mert még ha az érzékszervek az első Krisztus-eseménynek köszönhetően egészségesek is lettek volna, a luciferi, majd később az arimáni hatás következtében olyanná vált volna az emberi természet, hogy az úgynevezett hét életszerv – antropozófiáról tartott előadásaim alkalmával beszéltem már erről a hét életszervről; ezek edényszerű szervek a fizikai testben, tulajdonképpeni alapjuk azonban az étertest organizációja – olyanná válik, hogy rokonszenv és ellenszenv tekintetében nem élhetnénk úgy, mint ma, mert hol féktelen mohó vágyat, hol szörnyű undort éreznénk azzal kapcsolatban, amiben életszerveink által részesülünk, ami azok számára táplálékul szolgálhat. Még a légzőszerveinket érő hatásokat is úgy érzékelnénk, hogy vagy vad mohó vággyal ragadnánk meg, vagy mélységes undorral utasítanánk el azokat. Tehát a hét életszerv is túlontúl tevékeny lenne Lucifer és Arimán hatására. Ekkor történt meg a második Krisztus-esemény az érzékfeletti világban. Ez tette lehetővé azt, hogy az ember életszervei bizonyos értelemben mértéktartóak legyenek. Ahogyan érzékszerveink úgymond sohasem lettek volna képesek arra, hogy bölcsen szemléljék a világot, ha nem játszódik le a lemúriai korban az első Krisztus-esemény, úgy életszerveink sem lennének mértéktartóak az atlantiszi kor elején végbement második Krisztus-esemény nélkül.

Egy harmadik veszély is fenyegette azonban az embert, méghozzá az asztráltestét – a gondolkodását, érzését és akaratát – illetően. Ma a gondolkodás, az érzés és az akarat bizonyos harmóniában van az emberben, s ha ez felborul, akkor az ember nem egészséges. Ha nincs meg a kellő együttműködés a gondolkodás, az érzés és az akarat között, akkor ez képzelt betegségig vagy akár őrültségig is fokozódhat. Tehát egészen az őrületig vezetett volna a gondolkodás, érzés és akarat rendjének felbomlása, ha az atlantiszi kor vége felé nem következik be a harmadik Krisztus-esemény. Az érzékfeletti világokban élő nátháni Jézusban ismét „lelket öltött” a Krisztus-lény, és ennek köszönhetően mértéktartó összhang jött létre az ember lelki erői – a gondolkodás, az érzés és az akarat – között.

A fent említett három esemény a szellemi világokból hatott az emberekre; nem a fizikai síkon zajlottak le. Különösen a harmadik eseményre vonatkozóan jelentős emlékek maradtak fent a mítoszokban. És miként a szellemi megismerés sok esetben segíti a mondákban és mítoszokban megőrzött szimbólumok helyes megértését, a bennük való megfelelő elmélyedést, így van ez ezzel a jelképpel is. Valamennyien ismerjük azt a képet, amely egy érzékfeletti lényt ábrázol – Mihály arkangyalt vagy Szent Györgyöt -, amint legyőzi a sárkányt. Ez a harmadik Krisztus-esemény képi megjelenítése: Mihály arkangyal vagy Szent György, a későbbi nátháni Jézus-gyermek, akinek lelkét áthatotta a Krisztus-lény. Ezért van az arkangyalszerű alak a szellemi világban. A sárkány legyőzése annak elnyomását jelenti az emberi gondolkodásban, érzésben és akaratban – tehát az ember szenvedélytermészetében -, ami összekuszálná őket és felborítaná a közöttük lévő egyensúlyt. Mélyen átérezhetjük, miként állnak az emberi lélek elé az ilyen hatalmas képek, hogy legalább a szimbolikus szemlélés és az érzés számára elmondják azt, amit az értelem nem képes felfogni; mélyen átérezhetjük, miként fejeződnek ki bennük a mélyebbnél mélyebb összefüggések.

Korábban már említettük, hogy a görögök isteni és szellemi világát mintegy azoknak a valóságos isteni-szellemi lényeknek az árnyképe, mása alkotta, amely szellemi lények az atlantiszi korban az emberekével közvetlenül határos isteni-szellemi világot népesítették be. A görögöknek pontos ismereteik voltak a harmadik Krisztus-eseményről, arról, amit az emberi lélek számára általában a sárkányölő Szent György vagy Mihály arkangyal alakjával ábrázolnak. A görögök Apolló alakjában jelenítették meg a Krisztus által áthatott későbbi nátháni Jézust. És jelentőségteljes módon úgymond beillesztették a Kozmoszba Szent Györgyöt a sárkány-nyal. Görögországban a Parnasszoszon található a Kasztalia-forrás, ahol egy sziklahasadék tátong, amelyből gőzök szálltak fel. Ezek a gőzök kígyóhoz hasonlóan ölelték körül a hegyet. A hegyet kígyószerűen körülölelő gőzök mintegy képileg ábrázolták a vadul tomboló emberi szenvedélyeket, amelyek összekuszálják a gondolkodást, az érzést és az akaratot. A sziklahasadék felett – amelyben Püthon élt; azon a helyen, ahol a kígyózó gőzök törtek elő a Földből – építették fel a Püthiának szentelt orákulumhelyet. Püthia a hasadék felett egy háromlábú széken ült, és a feltörő gőzök hatására látomásai voltak. Amit ebben az állapotban mondott, azt úgy fogadták, mintha maga Apolló szólna. Aki tanácsot akart kérni, az elment Püthiához, hogy rajta keresztül kapjon tanácsot Apollótól.

Tehát a görögöknek az volt a nézete, hogy Apolló visszavezethető egy valóságos lényre. Mi ismerjük ezt a lényt. Ő a Krisztus által „átlelkesített” későbbi nátháni Jézus, akit a görögök Apollónak neveztek. Közömbösíti azt, ami a földből Püthia lelkében megjelenik, a luciferi-arimáni hatást. És mivel a gőzökben Apolló áldozata száll fel, ezek már nem zavart keltőek, hanem bölcsen összehangolják a gondolkodást, az érzést és az akaratot a görögök számára. A görögök Apolló-eszméjében az a gondolat élt, hogy az ember gondolkodásába, érzésébe és akaratába beköltözött az az isten, akit utóbb Krisztusnak nevezünk; ez az isten feláldozta magát azzal, hogy beköltözött a nátháni Jézus lelkébe és harmóniát teremtett a gondolkodás, az érzés és az akarat között, amit Lucifer és Arimán összezavart volna az emberi lélekben.

Tehát az érzékfeletti világokban három Krisztus-esemény játszódott le, amelyek tulajdonképpen előkészítették a Golgotai Misztériumot. Hogyha ezek után rákérdezünk a Golgotai Misztérium jelentőségére és feltesszük a kérdést, hogy voltaképpen mi is történt ezen esemény által; mely területen borult volna fel a rend, hogyha nem történik meg? – akkor azt kell szem előtt tartanunk, hogy az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakban, a görög-latin korban lett az emberiség érett arra, hogy kifejlessze az Ént. Elsőnek a nyugati világ nyugat-ázsiai, dél- és közép-európai területein élők érték el ezt a fokot. Az Én különösen a római és a germán népek ösz-szetűzése révén fejlődött ki Közép- és Dél-Európában. Tehát az Énnek az Atlantisz utáni negyedik korban kellett kifejlődnie. De rendezetlen módon fejlődött volna. Mert éppúgy, ahogy az érzékszervek rendezetlen módon alakultak volna ki a lemúriai korban, hogyha nem lép be az első Krisztus-esemény; éppúgy, ahogy a hét életszerv helytelen módon fejlődött volna, hogyha nem következik be az atlantiszi kor elején a második Krisztus-esemény; és éppúgy, ahogy az ember három lelki tevékenysége – a gondolkodás, az érzés és az akarat – is rendezetlen módon bontakozott volna ki, hogyha nem történik meg az atlantiszi kor vége felé a harmadik Krisztus-esemény, éppígy rendezetlenül fejlődött volna az Én is, ha nem játszódik le a görög-latin korban a Golgotai Misztérium, a negyedik Krisztus-esemény.

Mert – mint azt már gyakran hangsúlyoztuk – az Én tudatosítására az Atlantisz utáni negyedik korszakban lett érett az ember.

Azok, akiknek még nem kellett ezt a fokot elérniük, először egy másfajta kinyilatkoztatásban részesültek. Mert a Buddha-kinyilatkoztatás és a Krisztus kinyilatkoztatás között az a jellegzetes különbség, hogy a Buddha-kinyilatkoztatás olyan emberekhez szólt, akiknek tulajdonképpen még nem kellett tudatában lenniük inkarnációkon áthaladó Énjüknek. Az, aki ezt nem a megfelelő módon fogja fel, nem érti meg a buddhizmust. Több alkalommal utaltam már egy, a késői buddhizmusból származó példázatra, amely szerint a valódi buddhista ahhoz tekinti hasonlónak az egyik inkarnációból a másikba való átmenetet, mint amikor a földbe elültetett mangóból kinő egy új fa és az új gyümölcsöt terem. Az új mangónak és a réginek csupán a neve és a formája azonos. A buddhizmusra az a jellemző, hogy nem beszél inkarnációról inkarnációra haladó, reális Énről. Azért nem beszél róla, mert a keleti népek még nem tudatosították magukban a reális Ént. Még ma is megfigyelhető, hogy ha a keleti tanítások alapján álló emberek meg akarják érteni a nyugati világnézeteket, akkor nem képesek eljutni addig a pontig, ahol megjelenik az Én.

Az Ént az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszak népeinek kellett megszülniük. Ez azonban rendezetlenül született volna meg. Azt, hogy ez így lett volna, jól bizonyítja egy jelenség, amely igen jellegzetes módon lépett fel az Atlantisz utáni negyedik korszakban. Az Én születésének jelentős kifejezője a görög filozófia. Másfelől azonban, a görög filozófia mintegy kísérő jelenségeként, megjelent a szibillák tevékenysége. A szibillák olyan női lények, akiknek kinyilatkozásaiban – Püthiával ellentétben, akinek lelki életében Apolló révén jelen volt a harmónia – rendezetlen gondolkodás, érzés és akarat hatott. Ezekben a szibillajóslatokban – amelyek a Krisztus előtti VIII. századtól egészen a középkorig jelen voltak – gyakran megjelent valami a legmélyebb igazságokból is, ám rendezetlenül, ötvözve mindenféle zagyvasággal. A szibillák működésén látszik a legvilágosabban, milyen zavart keltően hatott volna az Én-tudat megszületése; hogy az Én a luciferi és az arimáni befolyás hatására éppolyan rendezetlenül jelent volna meg, mint a lemúriai korban a tizenkét érzékszerv, a korai atlantiszi korban a hét életszerv, valamint a késői atlantiszi korban a három lélekszerv, amennyiben nem következik be az első három Krisztus-esemény. Ilyen rendezetlen módon jelent volna meg az Én is az Atlantisz utáni korban, ha nem megy végbe a Golgotai Misztérium.

Láthattuk, hogy a Golgotai Misztérium – amely először, mint első Krisztus-esemény, a szellemi magasságokban játszódott le a lemúriai korban – mintegy fokozatosan ereszkedett alá a fizikai síkig, a földi Golgotai Misztériumig. Ez ismét felhívja figyelmünket a Föld-fejlődés egyedülálló eseményének jelentőségére, és arra, hogy ezt az egyedülálló eseményt gondosan előkészítették a szellemi világokban. A magas Naplénnyel való kapcsolatot – amit gyakran említettünk a Krisztus-lény kapcsán – jól mutatja a görög Apolló-eszme is, ahol Apolló napisten.

Csak vázlatosan mutattam rá azokra a történésekre, amelyek elősegíthetik a Golgotai Misztérium jelentőségének teljesebb megértését. Ezeknek a dolgoknak a részletes kifejtése elénk tárhatja a Golgotai Misztérium hatalmas kozmikus jelentőségét. Így lehet megközelíteni a Golgotai Misztériumot a Kozmosz felől. Megközelíthetjük azonban egy másik oldalról is, mégpedig a következő módon.

Tegyük fel, hogy az ember a halál kapuján át vagy iniciáció révén belép a szellemi világba. Maradjunk most annál az esetnél, hogy a halál kapuján át lép be a szellemi világba, amikor is az az első, hogy mintegy leveti legkülső burkát, a fizikai testét. Ezt a fizikai testet átadja a Föld elemeinek. Tételezzük fel továbbá, hogy a szellemi világból – ahol a halál kapujának átlépése után tartózkodik – rátekint fizikai testének sorsára, amint az, oszlásnak indulva vagy elhamvadva, átadja magát a Föld fizikai elemeinek. Azt, amit az ember ezekben a folyamatokban lát – amikor a szellemi világból fizikai testének sorsára visszatekint -, éppúgy természeti eseménynek lehet nevezni, mint más természeti eseményeket; egy olyan természeti eseményt lát, amellyel kapcsolatban éppoly kevéssé lehet szó morális fogalmakról, ahogy nem használunk morális fogalmakat a felhőképződéssel kapcsolatban, vagy amikor a villám egyik felhőből a másikba hatol, és a többi hasonló esetben sem. Ahogy ezeket a természeti jelenségeket szemléli, úgy kell tekintenie arra is, ami mint fizikai teste feloszlik. Tudjuk továbbá, hogy az ember azután még néhány napig kapcsolatban marad az étertestével, majd egyfajta második eloldódás következik be, amikor az étertest is elszakad az asztráltesttől és az Éntől.

Ha azután az ember visszanéz eloldódott étertestére, akkor azt látja, hogy az folyamataiban nagyon különbözik az eloldódott fizikai test folyamataitól. Először is az étertestünkre – valamint arra, amivé az lesz – nem tekinthetünk úgy, mintha egy természeti eseményt látnánk, mivel az étertest, a maga sajátosságában, azt tárja elénk, ami mintegy beleszövődött mindabból, amit halálunkig mint lelkünk érzületeit magunkban hordoztuk. Hogyha jó érzületeink voltak, az meglátszik az étertesten; de éppígy meglátszik az is, ha alattomos, rosszindulatú érzületeink voltak. Igen, azt mondhatjuk, hogy az étertesten meglátszik és megérződik a jó és a rossz érzések egész skálája; mindez nyomot hagy benne. Belső lelki mivoltunkat bevéssük étertestünkbe. Ezt látjuk benne, és ez bonyolult módon feloszlik az éteri világban, amely mintegy felszívja azt. Tehát amint így visszatekintünk étertestünk sorsára, voltaképpen annak a lenyomatát látjuk, amilyenek földi életünkben voltunk.

Erről a látványról még valami egészen különöset is elmondhatunk. Azt mondhatjuk: hogyha jó érzületeid voltak a szellemi világok iránt, ha odaadással viseltettél iránta, akkor átadtál valamit az egyetemes éterkozmosznak, ami ott, mint jó, tovább hat. Ha viszont rossz érzületeid és érzéseid voltak, és nem akartál foglalkozni a szellemi világokról szóló dolgokkal, akkor olyasmit adtál át az éterkozmosznak, ami kárt és rombolást okoz az éteri világban.

Lelkünk – tehát asztráltestünk és Énünk – sorsához hozzátartozik, hogy a szellemi világban rálát arra, amit az ember saját maga okozott éterteste sorsát illetően, és amin már nem tud változtatni, ha eloldódott a fizikai testtől. Ez a legfőbb látvány a halál után. Ahogy korábban – az érzékelhető világban – felhők, hegyek stb. tárultak elénk, úgy most – a halál után -, mintegy háttérként, megjelenik előttünk az, amit mi magunk helyeztünk el étertestünkben lelki szemléletünk és érzületeink által. Ez a kép az étertest feloszlásával egyre nagyobb és nagyobb lesz, míg végül olyan lesz, mint a mennybolt, amelyen minden egyéb is megjelenik. Tehát az ember halál utáni sorsához hozzátartozik, hogy rátekintsen éterteste sorsára.

Ehhez még az is hozzátartozik, hogy ennek a feloszló étertestnek két tulajdonsága van: az egyik tulajdonság valami olyasmivel függ össze, ami alapjában véve mindig nyomasztóan hat a halál után. Hogy mivel függ össze ez a tulajdonság, azt meg fogjuk érteni, ha egy rövid pillantást vetünk a fizikai Föld sorsára.

A fizikusok ma már elismerik a fizikai Föld sorsát. Valós tényként könyvelik el, hogy a Föld mint fizikai lény egykor az úgynevezett hőhalál áldozata lesz. A hő úgy viszonyul a Föld többi erőihez, hogy egyszer, a jövőben, eljön majd az az idő – ezt ma már fizikai kutatások is igazolják -, amikor minden egy bizonyos hőfokú lesz. Akkor már semmilyen esemény és tevékenység nem lesz lehetséges a Föld fizikai környezetében. Az egész Föld a hőhalál áldozata lesz.

A materialisták természetesen magától értetődőnek kell hogy tartsák azt – különben nem lennének következetesek -, hogy ezzel a hőhalállal megszűnik minden; az is, amit emberi kultúrának, emberi gondolkodásnak, értelemnek és törekvésnek neveznek; az egész emberi életnek el kell tűnnie ebben az egyenletes földi hőben. Aki minderre a szellemtudományos tanítások értelmében tekint, az tudja, hogy ez a hőhalál azt jelenti, hogy a fizikai Föld mintegy holttestként válik majd le a hozzá tartozó szellemiről, hasonlóan az ember fizikai holttestéhez, amely arról hull le, ami az emberből átmegy a halál kapuján. És ahogyan az emberi holttest leválik az ember lelki-szellemiségéről, amely a halál és az újjászületés között egy köztes állapotot él át, és ahogy az ember az egyik állapotból átmegy a másikba, úgy fog átmenni a Föld szellemisége is a Jupiter-létbe, ha majd Föld-léte a hőhalállal véget ér. Ez a Jupiter-lét a további megtestesülése lesz mindannak, ami szellemileg kapcsolatban áll a Földdel.

Amikor halálunk után visszatekintünk étertestünkre, akkor egy bizonyos, az étertest iránt jelen lévő érzés révén valóban feltűnik számunkra, hogy az étertest tulajdonságainak egy része összefügg mindazzal, ami a Föld birodalmán belül a hőhalál áldozata lesz, ami feloszlik. Olyan erők vannak étertestünkben, amelyek tevékenyen közreműködnek a Föld hőhalálának előmozdításában. Vannak azonban más erők is benne.

Az étertestben lévő erők egy másik fajtáját is megfigyelhetjük. Ezek oly módon viszonyulnak minden földihez, mintha egy növény csíráját megfigyelve látnánk, hogyan veszi körül azt egy növényi szubsztancia, amelyből kifejlődik az új növény. Hasonló módon látható ez az étertestben is: vannak benne olyan erők, amelyeknek csak a Föld fennállásáig – a Föld hőhalálának bekövetkeztéig – kell tevékenykedniük a Földért. Vannak azonban benne új erők is, amelyek összefüggnek azzal, amit a Föld mint csíraképességet hordoz a Kozmoszban, hogy ezáltal átvezethessék a Föld új inkarnációjába. Az étertestnek ezt az úgymond csíraerővel rendelkező részét azonban csak akkor láthatjuk – és ezzel ismét egy nagyon fontos titkát érintjük a szellemtudománynak -, ha az ember egy bizonyos kapcsolatot tudott létesíteni a Krisztus-lénnyel, a Krisztus-impulzussal. Mert az étertestnek ezt a részét áthatják a Krisztus-erők, amelyek a Golgotai Misztérium révén beleáradtak a Föld szellemi szférájába. Ott vannak benne. A Krisztus-erők jelenítik meg azt is, ami az emberekből a csíraerőt átviszi a Jupiterre. Tehát ez – a Krisztus-impulzushoz való kapcsolódása – teszi az embert képessé arra, hogy meglássa étertestében a jövő csíráját.

Ha így nézzük a dolgot, akkor megbizonyosodhatunk arról, amiről már több alkalommal beszéltünk: hogy a Golgotai Misztériumból valóban kiáradt valami a Föld-szférába, aminek köze van a Föld egész szellemiségének felélesztéséhez, amely szellemiségbe mi emberek be vagyunk ágyazva. Az Énjéről megfelelő tudattal rendelkező mai nyugati ember élményeihez hozzátartozik, hogy amikor halála után étertestére tekint, ne olyannak lássa azt, mint amit nem hatott át a Krisztus-impulzus. Boldogtalan életet jelent a halál után, ha az étertestre való rátekintéskor nélkülözni kell az étertest Krisztus-impulzussal való átitatottságát. Ezért szoktam hangsúlyozni azt, hogy Krisztus mint tény jelent meg a Földön, és hogy még azok az emberek is meg fogják találni hozzá fokozatosan az utat, akik ma, tudatuk felszínén, tiltakoznak a Krisztus-impulzus ellen; meg fogják hozzá találni az utat, még ha ez az ő esetükben egy vagy két inkarnációval később történik is meg, mint a Föld nyugati kultúrterületein élő népességnél.

Az ember boldogságát jelenti a halál után, ha étertestének szemlélésekor a Krisztus-impulzus biztonságát érezheti. Az ember boldogtalanságát jelenti a halál után, ha csak azt észlelheti az étertesten, aminek bizonyos módon áldozatul kell esnie a Föld halálának. Akinek a nyugati kultúra révén világos Én-tudata van – a keleti embernél még nem beszélhetünk világos Én-tudatról -, tehát aki már világos Én-tudattal született, egy nyugati nép fiaként, annak számára boldogtalanságot jelent, ha étertestére tekintve csupán a Föld-fejlődést pusztító erőket lát, és nem találja benne a Krisztus-impulzust mint szubsztanciát. Ha az ember a halál után nem láthatja étertestében a Krisztus-impulzus fiatal csíraerőit, az olyan, mintha állandóan földrengések vagy tűzhányók kitöréseinek közepette kellene élnie.

Mit nevezünk tulajdonképpen a Krisztus-impulzus fiatal csíraerőinek? Az egyik erre vonatkozó dologról már beszéltem az elmúlt évek során különböző alkalmakkor. Említettem, milyen szerepet játszott Krisztus Jézus fizikai testében a vér. A vér a test fizikai szubsztanciáihoz tartozik, és egy átlagos emberi test esetében ahhoz tartozik, ami a halál beálltával fizikailag feloszlik az elemekbe. Krisztus Jézus vérével – legalábbis azzal a részével, amely a Golgotán a sebekből Földre csordult – nem ez történt. A vérnek ez a része éterizálódott, a Föld éteri erői valóságosan felvették magukba; az a vér, amely akkor a sebekből kicsordult, éterszubsztanciává vált. Ez az éterszubsztancia ragyog fel csillogón az étertestben. Oly módon mutatkozik meg – így érzi ezt az ember a halál után -, hogy az ember tudja: ez az az új, csírázó élet, amely az embert életképesen vezeti a jövő felé.

Még egy másik oldalról is kerülnek alkotó elemek az étertestbe, ami megmutatja, milyen üde, erős élet van benne. Az Ötödik evangélium szemlélése során bizonyosságot szerezhetünk afelől – és ez az Ötödik evangélium kutatásánál jelentkező legnagyobb benyomásokhoz tartozik -, hogy Krisztus Jézus holttestének sírba helyezése után valóban történt valami, mintegy a dolgok lezárásaképpen, amiről a János-evangélium oly csodálatos pontossággal ír: a sír üres és a leplek szanaszét hevernek. Így is volt. Ezt mondja az Ötödik evangélium is. Azért történt így, mert egy hullámszerű földrengés hatására szétnyílt a Föld, és a hasadék elnyelte Krisztus Jézus holttestét. A hasadék azután újból összezárult, és a hullámzó földmozgás, valamint a vihar hatására valóban úgy szétszóródtak a halotti leplek, ahogyan azt a János-evangélium az üres sír leírásakor elénk tárja. Szívbemarkolóan hatalmas benyomást kelt, ha ezeket a dolgokat az Ötödik evangélium által megtapasztaljuk, majd igazolásukat megtaláljuk a János-evangéliumban.

Tehát még valami belekerült az étertestbe: az, amit a Föld hasadéka magába fogadott, áthatotta azt, amit az éterszubsztanciában felragyogó, felcsillanó vérnek neveztünk; és ezáltal lesz ez a felragyogó, felcsillanó vér az étertestben láthatóvá, oly módon, ahogy az imént elmondtam: az ember azt érzékeli, hogy a halál után az étertest kitágul, az ember megpillantja mint egyfajta mennyboltot, amiből minden más kiválik, és ebben a szétterülő étertestben mintegy felülemelkedik a test alapszubsztanciája: Krisztus Jézus vérét veszített testének alapszubsztanciája, amely test a földrengés során eggyé vált a Földdel, és most az étertest kifeszített tablóján azt mintegy élettel megtöltve jelenik meg.

Ez a látvány maga a bizonyosság: az emberiség nem pusztul el, hanem a Föld szellemi tartalmaként tovább él akkor is, ha a Föld fizikaisága elhagyja, ahogy az egyes ember holtteste is leválik az ember szelleméről. Az Én és az asztráltest biztosítja az ember szabadságát és halhatatlanságát. Az ember azonban egyedül maradna önmagával. Megérkezne a Jupiterre, és nem tudna kapcsolódni a jupiteri élethez, ha nem kerülne át a Jupiterre az, ami a Földön volt elérhető: ha nem kerülne oda az, amit a Krisztus-impulzus a Föld szférájába juttatott.

Azt mondhatjuk, hogy az egyes ember alig lenne gazdagabb a Jupiteren, mint Lemúriában; szegényen érkezne a Jupiterre, ha nem lenne beágyazva egy, a Krisztus által áthatott földi szférába. És ez az a szegénység, ami azt a benyomást kelti, hogy a földi életet tulajdonképpen elvesztegette; mindez egyfajta boldogtalanságként áll az ember előtt a halál és az újjászületés között. Míg az, amivé a Krisztus-impulzus a Föld szellemi részét alakította, boldogsággal tölti el a lelket a halál és az újabb születés között: igen, mindaz, amit a lélek a Golgotai Misztérium után átélhet, azáltal lehetséges, ami a Krisztus-impulzus révén kiáradt a Föld szellemi szférájába.



[1]    Rudolf Steiner: A Golgotai Misztérium el?fokai (GA 152).

[2]    Rudolf Steiner: Antropozófia – pszichozófia – pneumatozófia (GA 115).

 

Hamburg

Hamburg, 1913. november 16.

Olyan dolgokról kell most beszélnem, amelyeket antropozófiai életünk folyamán szellemtudományos kutatásaink a Jézus-életre vonatkozóan nyertek az Akasha-krónikából. Krisztiániában már elmondtam néhány részletet a Krisztus Jézus életről. Más városokban is közöltem erről egyet s mást, és most bizonyos szempontból önök előtt is fel akarok tárni egyes dolgokat. Hangsúlyozom: nem könnyű ezekről a dolgokról beszélni, mert jelenleg még igen rosszallóan fogadják a közvetlen eredményeket, noha általában, elvont értelemben, elismerik a szellem létezését. A világ szellemi fejlődésének területét érintő konkrét tények közlésekor nem csupán jóindulatú bírálókkal találjuk magunkat szemben, hanem vad ellenzőkkel is, ahogyan ez a két Jézus-gyermekről szóló közlések esetében is történt, pedig a tárgyilagosan gondolkodó emberek számára mindez világosan érthető. Kérem ezért önöket, hogy fogadják a mai közlendőimet kellő áhítattal, mert azok az összefüggésekből kiragadva félreértésekre és rosszindulatú ellenségeskedésekre adhatnak alkalmat.

Vannak azonban olyan szempontok is, amelyek miatt kötelességünknek érezzük az ilyen dolgok közlését. Az egyik szempont az, hogy korunkban valóban szükséges a Krisztus Jézus megértés megújulása, a megújult betekintés abba, ami Palesztinában történt, ami mint Golgotai Misztérium végbement. De van egy másik szempont is. Ez pedig a következő: az okkult szemléletet össze kell kötnünk a szellemtudományból eredő szemlélettel, és ez megadja számunkra azt a felismerést, hogy milyen hihetetlenül erősítő és gyógyító táplálék az emberi lelkek számára az, ha gyakran gondolnak a legjelentősebb események egyikére. Segítséget jelenthet a lelkeknek, ha emlékeznek a Golgotai Misztériumra, a konkrét dolgokra, azokra, amelyek ma még mint részletek kikutathatók. És ma, okkult tekintettel, fel lehet még kutatni ezeket a dolgokat. Szeretném ezért hangsúlyozni az ilyen eseményekre való emlékezés értékét, és kitérnék néhány, az Akasha-krónikából származó részletre, amelyek egyfajta evangéliumként, az Ötödik evangéliumként tárulnak elénk. A másik négy evangéliumot sem egy időben írták; az Akasha-krónikából származó inspiráció nyomán íródtak. Jelenleg egy olyan korban élünk, amikor beteljesül Krisztus Jézus szava: „Veletek vagyok minden napon.”[1] Ezekben a rendkívüli időkben különösen közel van hozzánk, és új dolgokat tár fel mindabból, ami a Golgotai Misztérium idején történt.

Ma arról akarok beszélni, amit a pünkösdi eseménynek nevezünk. A magam számára ez volt az Ötödik evangélium kiindulópontja. Tekintetemet először az apostolok és a tanítványok lelkére irányítottam, akik nem csupán a hagyomány szerint, hanem valóságosan is együtt voltak a pünkösdünnep idején. Látható, hogy valóban volt valami a lelkükben, amit mint valami különös „magukhoz térést” érzékeltek; megtudtak valamit, ami velük történt. Azt mondták: volt valami, amit valamilyen különös módon éltünk át. – Olyan élményekre tekintettek ugyanis vissza, amelyeket mintegy mélyebb álomban, egy más tudatállapotban éltek át. Olyan volt ez, csak magasabb szinten, mint amikor az ember álmában átél valamit, majd arra visszaemlékezve azt mondja: álmodtam valamit, ami most éber tudatom számára is világossá vált. – Így volt ez a pünkösdi ünnepen is. Azt mondták: olyan volt, mintha a rendes tudatunkat elaltatták volna. –

Olyan események merültek fel az emlékezetükből, amelyekről tudták, hogy ugyan átélték azokat, de nem a szokásos nappali tudatukkal. Ezt most már tudták. Visszaemlékeztek arra, hogy egykor együtt jártak-keltek azzal, aki oly drága, oly kedves és értékes volt számukra. Azután, egy bizonyos időpontban, mintha eltávozott volna tőlük. Úgy tűnt nekik, mintha az emlékezés megszakadt volna azon a ponton, amikor még együtt vándoroltak Jézussal a fizikai síkon, és az azt követő eseményeket mintegy alvajáróként élték át.

Visszamenőleg átélték azt, amit az evangéliumi tanítás mint mennybemenetelt ír le; átélték, hogy azt megelőzően, egy bizonyos módon, együtt voltak Krisztus Jézussal. Ekkor már tudták: együtt voltunk vele, de alvajárókként; és csak most tudhatjuk meg teljes valójában, hogyan is voltunk vele együtt. – Átélték azt az időszakot, amelyet a feltámadást követően mintegy alvajáróként éltek át vele. Most mindez felelevenedett az emlékezetükben. Majd átélték magát a feltámadást és az azt megelőző kereszthalált is. Mély és megrendítő benyomást kelt, amikor az ember először pillantja meg azt, ahogy pünkösdkor az apostolok lelke mintegy visszatekintett a golgotai eseményre. Bevallom, hogy nem közvetlenül a Golgotai Misztérium szemlélése révén, hanem az apostolok lelkére tekintve – ahogyan azt ők a pünkösdünnepen visszatekintve látták – támadt először az a benyomásom, hogy az apostolok valóban nem a fizikai szemükkel látták, nem a fizikai tudatukkal élték át az eseményeket, hanem csak utólag döbbentek rá arra, hogy a Golgotai Misztérium megtörtént, mert fizikai tudatélményük már azt megelőzően megszűnt, hogy Krisztus Jézusnak el kellett szenvednie a megvesszőzést, a töviskoszorúzást és a keresztre feszítést. Ha nem értik félre a kifejezést – mivel az viszonylag triviális -, akkor azt mondhatom, hogy a tanítványok átaludták, átálmodták a történteket.

Megrendítő látványt nyújt például az, amit általában mint megtagadást jellemeznek. Péter megtagadja Krisztust, de nem morális gyengeségből, hanem azért, mert olyan, mint az alvajáró. Általános tudatában valóban nincs jelen a Krisztussal való kapcsolat. Megkérdezik tőle, hogy: Krisztus Jézushoz tartozol? – Péter ezt abban a pillanatban nem tudja, mert éterteste olyan változáson ment keresztül, amelynek révén az adott pillanatban nem ismert számára a kapcsolat. Egész idő alatt együtt járt-kelt a Feltámadottal. A Feltámadott hatása mélyen bevésődik a lelkébe, de mindez csak most, pünkösdkor, a visszatekintés során tudatosodik benne. Másként csengenek lelkében Krisztus Jézus jelentőségteljes szavai is, amelyeket Péterhez és Jakabhoz intézett, amikor magával vitte őket a hegyre: „Vigyázzatok és imádkozzatok!”[2] Valóban egy másfajta tudatállapot, egy álomszerű állapot lett úrrá rajtuk.

Amikor együtt voltak és tanakodtak, anélkül, hogy tudtak volna róla, Krisztus Jézus is velük volt étertestében. Szólt hozzájuk, és ők is beszéltek vele, de egy álomszerű állapotban. Tudatos eseménnyé mindez csupán pünkösdkor, a visszatekintés során vált bennük. Előbb együtt vándorolnak, azután eltűnik a tudat, majd utóbb ismét felébrednek. Ekkor végiggondolják: Krisztus Jézus keresztülment a kereszthalálon, azután végbement a feltámadás, majd visszajött szellemtestében, beszélt hozzánk, és lelkünkbe csepegtette a világ titkait. Most mindaz, amit más tudatállapotban éltünk át, képzetté válik számunkra.

Mindenekelőtt két benyomásnak van nagy jelentősége. Először is a halált megelőző óráknak. Természetesen felmerülhetnek ezzel kapcsolatban mindenféle természettudományos ellenvetések. Amennyiben azonban elképzelhető önök számára, hogy az Akasha-krónikában minden esemény a maga tárgyilagos valóságában mutatkozik meg, akkor el szabad azokat mondani. Először a következő tárul fel előttünk: a halált megelőzően órákig tartó sötétség borul a Földre, amely a tisztánlátó tekintet számára a napfogyatkozás benyomását kelti; de ez lehet egy, a Napot elsötétítő felhő is. Majd az észlelhető, hogy a kereszthalál során a Krisztus-impulzus, áttörve a sötétséget, egyesül a Föld aurájával. A halált megelőző elsötétülésnél a kozmikus Krisztus-impulzus összekapcsolódását látjuk a Föld aurájával. Ekkor van része az embernek abban a lenyűgöző benyomásban, hogy az a lény, aki Jézus testében élt, kiárad a lelki-szellemi Földaurába, oly módon, hogy az emberi lelkek ettől kezdve mintegy ebbe vannak beleágyazva. Hatalmas, lenyűgöző látvány ily módon látni a szellemben a keresztet a Golgotán, és amint Krisztus az elsötétült Földön keresztül beleárad a Föld életébe: mert képszerű valóságában lehet látni azt, aminek a földi emberiség fejlődése érdekében meg kellett történnie.

Majd a sírba helyezés: már a Karlsruhéban tartott előadásciklusban is említettem[3], hogy a szellemi esemény egy természeti eseményben talált kifejeződésre. Amikor Krisztus a sírban feküdt, hatalmas földrengés rázta meg a Földet és forgószél kerekedett. Tehát az Akasha-krónika tanulmányozásából – abból, amit az Ötödik evangéliumnak nevezünk – is kiderül, hogy a forgószél után a leplek úgy feküdtek a sírban, ahogyan azt a János-evangélium hűen leírja.

Krisztus Jézus valóban egyedül volt, amikor a Golgotai Misztériumot véghezvitte; tanítványai nemcsak hogy elmenekültek, de a tudatuk is elhagyta őket. Álomhoz hasonló állapotban voltak, és oly módon élték át az eseményeket, hogy csak pünkösdkor tudtak tiszta tudattal visszapillantani rájuk. Sajátos módon élték át a feltámadott Krisztussal való együttlétüket is. A következő képek jelentek meg előttük: itt is, ott is együtt voltunk vele, Ő beszélt; ezt most már tisztán látták. – Most azonban valami különöset is átéltek. Oly módon látták a Krisztussal átélt élményeket, ahogyan azok a feltámadást követő együttléteiknek megfeleltek. De úgy tűnt nekik, mintha ezekkel a képekkel váltakozva más képek is megjelennének: ezek a képek a fizikai együttlétükre emlékeztették őket. Mindig két esemény jelent meg: egy, a feltámadást követő élmény, és egy, az álomállapotba merülést megelőző időből származó esemény, amikor még Krisztus fizikai testével voltak együtt, a fizikai tudat számára felismerhetően. Egymást fedő képekként jelentek meg számukra az események. Az egyik egy fizikai esemény emlékképe volt, a másik egy olyan eseményből történő felébredés, amelyet egy másik tudatállapotban éltek át Krisztussal. Voltaképpen ezekből az egymást fedő képekből tudták meg, mi is történt abban az időben. Világosan állt előttük pünkösd ünnepén mindaz, ami a Föld-fejlődés érdekében történt. Ha ábrázolni akarjuk, hogy mit éltek át, akkor két grandiózus, mély értelmű esemény áll előttünk. A történtek a pünkösdi esemény révén álltak előttük. Világossá vált számukra, hogy most a Földön van az, ami előzőleg a Kozmoszban volt. Mindez az Akasha-krónikában tárul a szemünk elé.

Induljunk ki az ember élményeiből! Az ember, mielőtt egy újabb földi inkarnációba alászáll, szellemi tényeket él át. Ezt követően átéli a magzat állapotot és a születést, anyagi testében átéli fizikai földi életét, majd végül visszatér a szellemi világba. Így megy végbe lelki fejlődése. Minden lény számára mások ezek a fokozatok. Megpróbáljuk most mindezt a Krisztus-lényre vonatkoztatni.

Krisztus más módon éli át ezeket az állapotokat. A keresztségtől a Golgotai Misztériumig terjedő idő a magzatállapothoz hasonlítható. A kereszthalál a születésnek felel meg, a feltámadást követő együttlét az apostolokkal pedig a földi létnek. A Föld aurájába történő kiáradás megfelel az emberi lélek szellemi világba való távozásának. Krisztus ennek éppen az ellenkezőjét veszi magára sorsául. Az emberi lélek a Földről átmegy a szellemi világba; Krisztus a szellemi világból belép a Föld szférájába, egyesül a Földdel, hogy nagy áldozata révén beleáradjon a Föld aurájába. Ez Krisztus átlépése a devachánba. És most Krisztus a Föld aurájában, a maga választotta devachánban él. Az ember a Földről az Égbe megy; Krisztus az Égből a Földre jön, hogy együtt éljen az emberekkel. Ez az Ő devachánja.

A mennybemenetel, illetve Földre jövetel – vagyis hogy az Isten bevonult földi létébe – az utolsó események egyikeként jelent meg az apostolok és tanítványok szelleme előtt pünkösd ünnepén. Így értették meg, hogy mi történt, és hogy milyen sors vár a Föld-fejlődésre. A pünkösdi ünnepen az apostolok úgy érezték, hogy megváltoztak, egy új tudat töltötte be őket: ez volt a szellem leáradása, a szellemmel áthatott megismerés belső felragyogása.

Természetesen rajongónak vagy álmodozónak nézhetik azt, aki ezeket az eseményeket elmeséli, másrészt érthető, hogy a földi élet nagy eseményeit nem lehet általános kifejezésekkel leírni. A tanítványok azután visszapillantottak Krisztus Jézus három évig, a János-keresztelőtől a Golgotai Misztériumig tartó életére. Most erről szeretnék néhány dolgot elmondani.

Abból szeretnék kiindulni, ahogyan az Akasha-krónika tárja a kutató szeme elé az eseményeket. A János-keresztelőt megelőző eseményeket illetően – vagyis amikor Krisztus még nem költözött be Jézus testébe – a szellemi tekintet először Jézus életének egy igen különleges eseményére esik. Életének harmincadik évében Jézus egy jelentős beszélgetést folytatott mostoha-, illetve nevelőanyjával. Jézust tizenkét éves korától fogva nem a vér szerinti anyja nevelte, de egyre szorosabb kapcsolat létesült közte és a nevelőanya között. Beszéltem már önöknek Jézus tizenkét éves korától tizennyolc, huszonnégy, illetve harmincéves koráig átélt élményeiről. Most egy olyan eseményre szeretnék rátérni, amely a János-keresztelőt megelőzően történt: a nevelőanyával folytatott beszélgetésre. Ennél a beszélgetésnél a Názáreti Jézus mindent a nevelőanya lelke elé tárt, amit tizenkét éves kora óta átélt. Szavakba foglalta mélységes, hatalmas érzéseit és mindazt, amit alapjában véve többé-kevésbé magányosan élt át lelkében. Szemléletesen és behatóan beszélt. Beszélt arról, hogy tizenkét és tizennyolc éves kora között mintegy megvilágosodásként fogadhatta lelkébe azokat a hatalmas isteni tanításokat, amelyeket egykor a héber próféták kaptak kinyilatkoztatásként. Mindezt inspirációként kapta meg Jézus tizenkét és tizennyolc éves kora között. Ez akkor kezdődött, amikor Jézus a templomban, az írástudók között találta magát. Olyan inspirációt nyert, mint egykor, az ősidőkben a próféták. Előfordult, hogy az ilyen belső megismerések fájdalmat, szenvedést okoztak neki. Mélyen belevésődött a lelkébe, hogy amikor a régi igazságokat közölték a héber néppel, az emberek testi felépítése még alkalmas volt azok befogadására. Most azonban már nem alkalmasak a régi próféták kinyilatkoztatásának befogadására.

Ki kell mondanom valamit, ami jellemzi Jézus életének ezt a mérhetetlenül fájdalmas élményét; szárazon és tárgyilagosan kell kimondanom, még ha döntő jelentőséggel bír is. A régi héber időben volt egy nyelv, amely az isteni-szellemi régióból áradt le. Most, Jézus lelkében, újból felfénylett ez a nyelv, de nem volt senki, aki megértette volna. A legmagasabb rendű tanítások is süket fülekre találtak volna. Ez volt Jézus legnagyobb bánata; erről beszélt nevelőanyjának.

Ezután arról az élményéről számolt be, amelyben tizennyolc és huszonnégy éves kora között volt része, amikor Palesztina pogányok lakta vidékein vándorolt. Az ácsmesterséget folytatva járta a környéket. Esténként leült az emberekkel beszélgetni. Ezek az együttlétek semmi máshoz nem hasonlítható élményt jelentettek az emberek számára. Jézusban a mérhetetlen fájdalom hatására kialakult valami, ami végül átváltozott a szeretet varázserejévé, amely minden szaván átsugárzott. Beszélgetés közben a szavaknak ez a varázsereje hatott az emberekre. Mintha a szavak révén valami titokzatos erő áradt volna szét. Ez az erő olyan jelentős hatással volt rájuk, hogy még Jézus távozása után hosszú idővel is úgy tűnt nekik, amikor esténként összegyűltek, mintha Jézus még mindig ott lenne, sőt, mintha sokkal inkább jelen lenne, mint fizikai testben. Ahogy ott együtt ültek, az volt a benyomásuk, az volt a közös víziójuk, mintha újra megjelenne köztük. Ily módon volt Jézus számtalan helyen mintegy elevenen jelen az emberek között, szellemében volt jelen.

Egyszer egy olyan helyre érkezett, ahol egy régi pogány oltár állt. Az áldozati oltár omladozott; a papok elhagyták a környéket, mert csúf betegség terjedt az emberek között. Amikor Jézus odaérkezett, összesereglettek az emberek. Jézusnak már a puszta megjelenése is különösen hatott az emberekre. A pogányok összegyűltek az oltár körül és várták, hogy egy pap most újra áldozatot mutasson be. – Jézus mindezt elmondta a nevelőanyjának. Tisztán látta, mi lett a pogány áldozati szertartásból. Amikor végignézett az embereken, látta, hogy mivé lettek a pogány istenek: gonosz, démonszerű lényeket látott. Ekkor összeesett, és ebben a tudatvesztett állapotban átélte, mi ment végbe a pogány áldozatok bemutatásánál. Az ősi időkkel ellentétben már nem a régi istenek voltak jelen, hanem démoni lények, akik élősködtek az embereken és beteggé tették őket.

Ezt élte át Jézus az összeesését követő megváltozott tudatállapotban. Mindezt elmesélte, és beszélt arról is, hogy az emberek elmenekültek, a démonok pedig szétszéledtek. Elméletileg megállapítható, hogy a régi pogányság lehanyatlott, és nem volt már meg benne az egykori bölcsesség. Jézus azonban mindezt közvetlen szemléléssel élte át. Azt mondhatta tehát a nevelőanyjának: még ha az égi hang újra szólna is a héberekhez, mint egykor a prófétákhoz, nem lenne ember, aki megértse. De a pogány istenek sem jelentkeznek már. Helyükre démonok léptek. A pogány kinyilatkoztatások sem találnak már olyanokra, akik fogadni tudnák azokat. – Ez volt a második nagy bánata.

Megindító szavakkal ecsetelte anyjának a harmadik nagy fájdalmát is, amit akkor élt át, amikor bebocsátást kapott az esszénusok közösségébe. Az esszénusok az emberi lélek tökéletesítésével akartak felemelkedni a szellemi látás szintjére, hogy ennek révén közvetlenül az isteni-szellemi világból tudják meg azt, aminek észlelése a zsidók és a pogányok számára már nem volt lehetséges. Ennek elérésére azonban csupán egyes emberek voltak képesek, és kizárólag az esszénusok körében megkívánt életmód segítségével. Jézus egy ideig bejáratos volt az esszénusok okkult közösségébe. Egy alkalommal, onnan távozóban, látta, amint Lucifer és Arimán elmenekül az esszénusok kapujától, ki a nagyvilágba. Jézusnak ezen időszak alatt volt egy látomásszerű beszélgetése Buddhával. Most már tudta, hogy van ugyan lehetőség a felemelkedésre, az isteni-szellemivel történő egyesülésre, de ezt csak egyesek képesek elérni. Ha mindenki el akarná érni, akkor mindenkinek le kellene róla mondania. Kizárólag a többiek kárára képesek ezt néhányan elérni; megszabadítják ugyan magukat Lucifertől és Arimántól, ám azok a többi emberhez menekülnek. Sem zsidó, sem pogány, sem esszénus módon nem lehet az egész emberiség számára megteremteni a lényegi összekapcsolódást az isteni-szellemi világgal.

A beszélgetés során Jézus egész lelkét átjárta a fájdalom. Énjének teljes ereje beleáradt a szavakba. Olyan mélyen kapcsolódott mindahhoz, amit elmesélt, hogy valami eltávozott tőle és átment a nevelőanyához. A szavakkal együtt a lénye is átment nevelőanyjához; oly módon, hogy Jézus mintegy kívül került az Énjén, kilépett az Énjéből. Ezáltal az anya teljesen megváltozott. Míg Jézust elhagyta valami, addig az anya egy új Énnel gazdagodott, ami elmerült benne; új személyiséggé lett.

Hogyha utánakutatunk, mi is történt e folyamat során, akkor egy különös dolog derül ki: Jézus vér szerinti édesanyja, aki a gyermek tizenkét éves kora óta a szellemi világban tartózkodott, lélekben alászállt, és átszellemítette, betöltötte a nevelőanya lelkét, oly módon, hogy a nevelőanya ennek hatására megváltozott. Jézus pedig úgy érezte: elhagyta az Énje; a Zarathusztra-Én eltávozott a szellemi világba. Valami belső indíttatás arra ösztönözte Jézust, hogy a Jordán folyóhoz menjen, az esszénus Keresztelő Jánoshoz. János megkeresztelte Jézust a Jordánban. A Zarathusztra-Én elhagyta, és a Krisztus-lény alászállt Jézusba. Áthatotta a Krisztus-lény. A nevelőanyát áthatotta a szellemi világban tartózkodó édesanya lelke. Krisztus pedig, Jézus testi burkaiban, megkezdte földi vándorútját. Ez a kapcsolódás nem volt mindjárt teljes, hanem fokozatosan jött létre.

El fogok majd mesélni néhány olyan eseményt, amely jól mutatja, hogy Krisztus kezdetben csak lazán kapcsolódott a Jézus-testhez, és hogy ez a kapcsolat fokozatosan egyre szorosabbá vált. Ha sikerült képet alkotnunk Jézus tizenkét éves korától harmincéves koráig átélt fájdalmáról és szenvedéséről, úgy most ennek a szenvedésnek a fokozódását láthatjuk; most, amikor a keresztelőt követő három évben az Isten egyre jobban egyesült az emberrel. Ez az Isten és ember között folyamatosan egyre szorosabbra fűződő kapcsolat a fájdalom éppolyan fokozódását eredményezte. Az Isten három évig tartó földi szenvedéseiben megmutatkozik mindaz, ami kimondhatatlan: aminek meg kellett történnie azért, hogy lehetővé tegye az emberiség felemelkedését az ősi szellemi hatalmakhoz.

Nem feltételezhetjük, hogy korunkban túl sok megértést tanúsítanának az elmondott események iránt. Megjelent egy könyv, amelyet paradox volta miatt érdemes elolvasni: Maurice Maeterlinck „A halál” című írásáról van szó. Ebben azt írja, hogy a szellem nem képes a szenvedésre, csak a test szenved. A fizikai test azonban éppoly kevéssé tud szenvedni, mint egy kő. A fizikai fájdalom: lelki fájdalom. Szenvedésre csak az képes, ami lelki, aminek van asztrálteste. Ezért egy isten sokkal nagyobb szenvedésre képes, mint az ember. Krisztus mindhalálig szenvedett; a legintenzívebb szenvedést a Jézus-lénnyel való egyesülése során élte át. Legyőzte a halált, azáltal, hogy átment a Föld aurájába.

Korábban inkább elvontabb módon ábrázoltam azt a tényt, hogy a Krisztus-esemény a Föld fejlődésének középpontja. Ez a legfontosabb esemény mit sem veszít a jelentőségéből, ha a maga konkrét tényszerűségében szemléljük. A tények leírásakor mindez élettel telítve tárul elénk, csupán a helyes módon kell lássuk őket. Ha majd egyszer az Ötödik evangélium a maga teljességében feltárul – az emberiségnek szüksége lesz rá, bár lehet, hogy erre csak a távoli jövőben kerülhet sor -, akkor másképpen fognak majd erre a legfontosabb eseményre tekinteni. Az Ötödik evangélium a vigasz, az egészség és az erő forrása lesz. A negyedik evangélium végén olvasható szavak utalnak arra, hogy még továbbiak is fognak jönni: azok a könyvek, amelyeket megírnának, nem férnének el a világon. – Ez valóban igaz. És hogyha majd a palesztinai eseményekre újabb fény derül, akkor újfajta bátorságot nyerhetünk, mert tulajdonképpen a másik négy evangélium is úgy jött létre, mint az ötödik, csupán az ötödik kétezer évvel később jelenik meg.

Ha majd egyszer az Ötödik evangélium is feltárul, akkor keletkezésének módját illetően nem fog különbözni a másik négy evangéliumtól. Lesznek azonban olyanok, akik nem fogják elismerni, mert az emberi lélek önző. Tegyük fel, hogy Shakespeare „Hamlet” című műve ismeretlen volna, és csak ma jelenne meg: az emberek bizonyára becsmérelnék. Az Ötödik evangéliumnak is meg kell majd küzdenie azért, hogy elfogadják. Az embereknek szükségük van valamire; és azok, akik azt meg akarják érteni, valóban meg fogják érteni. Csupán el kell majd ismerniük, hogy a kinyilatkoztatások – csakúgy, mint egykor régen – egyedül a szellemtől jöhetnek. Az eszközök és az utak azonban ma mások. Ebből a szempontból a mai kornak különleges feladatai vannak.

Melyik korban történtek az elmondott események? Nem is történhettek volna máskor, mint amikor megtörténtek: az Atlantisz utáni negyedik korszakban. Ha például a harmadik vagy a második korszakban játszódtak volna le, akkor számos olyan ember volt még, akik ismerték az óind bölcsességet; akik számára a bölcsesség teljes természetességgel volt jelen. A perzsa korban már kevésbé értették volna meg Krisztust, az egyiptomi korban pedig még annál is kevésbé. A negyedik korszakra azonban végképp eltűnt a megértés lehetősége. A tanítás ezért csupán mint hittétel tudott a lelkekbe hatolni. Megértés tekintetében ez a kor volt a legrosszabb. A megértés ekkor állt a legtávolabb az embertől. Krisztus hatása azonban nem függ attól, hogy az emberek mit képesek megérteni. Mert Krisztus nem egy világtanító volt, hanem olyasvalaki, aki mint szellemi lény véghezvitt valamit; aki beleáradt a Föld aurájába azért, hogy az emberek között éljen. Képletesen ez tárul a lelkünk elé, amikor a sírhoz érkező asszonyokhoz így szól a szellemi lény: Az, akit kerestek, nincs itt!

Mindez megismétlődött akkor, amikor az európai seregek keresztes hadjáratokra indultak a szent sírhoz. Az emberek a Golgota fizikai helyszínére zarándokoltak. Ők is azt a választ kapták, hogy: Az, akit kerestek, nincs itt! – hiszen már elvonult Európa felé. Miközben a zarándokokat Ázsiába húzta a szíve, Európa kezdett értelmileg felébredni; a Krisztus-megértés azonban tűnőben volt. A XII. században lépett fel először az igény Isten bizonyítására. Mit bizonyít ez számunkra az újabb korra nézve? Szükségük van-e a tolvaj kilétének bizonyítására, ha kertjükben tetten érték? Csak abban az esetben van szükség a bizonyításra, ha nem ismerik a tettest. Akkor kezdtek próbálkozni Isten bizonyításával, amikor a megértés már tovatűnt; mert amit az ember tud, azt nem kell bizonyítani.

Krisztus itt volt, áthatotta a lelkeket. Minden, ami történelmileg történt, Krisztus hatására történt, mert a lelkek a Krisztus-impulzusban éltek. Most az emberiségnek tudatosan kell megragadnia a kor eseményeit. Ezért még jobban meg kell ismernie Krisztust. Ehhez hozzátartozik az ember Názáreti Jézus megismerése is. Ez egyre szükségszerűbb lesz. Nem könnyű erről beszélni, de bizonyos szempontból a legfontosabb kötelességeink közé tartozik a jelenben, hogy éppen az ember Názáreti Jézusról beszéljünk; hogy beszéljünk mindarról, amit Ötödik evangéliumnak nevezhetünk.



[1]    Mt 28,20.

[2]    Mt 26,41.

[3]    Rudolf Steiner: Jézustól Krisztusig (GA 131).

 

– Köln, 1913. december 18.

Mielőtt folytatnám a Krisztus Jézus életére vonatkozó szemlélődést, szeretnék legalább néhány megjegyzéssel utalni arra, hogyan lehet ilyen részletek nyomára bukkanni. Természetesen csak arról lehet szó, hogy megpróbáljak néhány szóval jellemezni egy rendkívül sokrétű dolgot. Mégis szeretném, ha legalább elképzelésük lenne arról, amit az okkult kutatás azon fokának nevezhetünk, amelynek segítségével be lehet tekinteni például az olyan konkrét tényekbe, mint amilyenekről tegnap beszéltünk.

A legáltalánosabban ezt úgy lehet kifejezni, hogy ezek a kutatások az Akasha-krónikában való olvasáson alapulnak. – A „Lucifer-gnózis” című folyóiratban „Az Akasha-krónikából”[1] címen megjelent cikkemben nagy vonalakban felvázoltam azt, hogyan kell érteni az Akasha-krónika olvasását. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a világtörténés és a világ-lét különböző tényeit különféle módon kell keresnünk, ezért pontosítani szeretném a korábban már elmondottakat. Jó, ha tudatosítjuk magunkban, hogy a világmindenségben alapjában véve nincs semmi egyéb, mint tudatok. Bármely lény tudatán kívül végül is minden más a maja vagy a nagy illúzió területéhez tartozik. Erre a tényre több írásomban is utaltam, de főként két helyen tértem ki rá részletesen. Az egyik a Földnek a Szaturnusztól a Vulkánig terjedő, egyetemes fejlődését bemutató írás „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemben, ahol a Szaturnuszból a Napba, a Napból a Holdba, a Holdból a Föld-állapotba – és így tovább – történő előrehaladást ábrázoltam, elsősorban a tudatállapotok szempontjából. Ez azt jelenti, hogy ha fel akarunk emelkedni ezekig a hatalmas tényekig, akkor olyan magasra kell felemelkednünk a világtörténésekben, hogy ezt különböző tudatállapotokon keresztül kell megtegyük. Tehát hogyha a realitásokat ábrázoljuk, akkor csakis tudatállapotokat ábrázolhatunk. A másik írás, ahol erről olvashatnak: „A szellemvilág küszöbén”[2] című könyvem. Ebben leírtam, hogyan emelkedik a tisztánlátó tekintet fokozatosan a körülöttünk lévő dolgok felé, a dolgokban végbemenő folyamatok fölé, hogyan tűnik el és olvad semmivé mindez, míg végül eléri azt a régiót, ahol már csupán lények vannak, bárminemű tudatállapotban. Tehát a világ valódi realitásai: különböző tudatállapotú lények. Azért tűnik számunkra realitásnak az, ami nem az, mert emberi tudatállapotunkban nem tudjuk áttekinteni a valódi realitásokat.

Több alkalommal is említettem már a következő hasonlatot: gondolják csak el, vajon egy emberi hajszál realitás-e, akár csak a legszűkebb értelemben is? Van-e önálló léte? Értelmetlen lenne azt állítani, hogy az emberi hajszálnak önálló léte van. Csak akkor nyer értelmet, ha úgy tekintünk rá, mint ami az emberi testből nő ki; másként nem is fordulhatna elő, nem létezne. Mivel önálló hajszál nem keletkezhet sehol sem, nyilvánvalóan értelmetlen lenne, ha valaki egy hajszálat, akár csak földi értelemben is, reális, önálló lénynek tekintene. Az egyes növényt gyakran önálló lénynek tekintjük, pedig éppoly kevéssé önálló lény, mint egy hajszál. Mert ami a hajszál a fejen, ugyanaz a növény a Föld organizmusán, és épp ezért semmi értelme sincs az egyes növény szemlélésének. A Földre hasonlóan kell tekinteni, mint az emberre, és a Földön lévő minden növény ugyanolyan módon tartozik a Földhöz, mint a hajszál az ember fejéhez. És éppúgy, ahogyan egy hajszál sem maradhat fenn máshol, csupán a fejen, éppoly kevéssé létezhet egy növény mint önálló organizmus a Föld organizmusán kívül. Nagyon fontos, hogy meg tudjuk állapítani, hol kezdődik egy lény önálló léte. Végső soron minden, ami nem tudatban gyökerezik, nem önálló lény. Minden tudatban gyökerezik, csupán különböző módon.

Vegyünk szemügyre egy gondolatot, tehát azt, amit mint emberek gondolunk. A gondolatok, először is, a mi tudatunkban vannak, de nem csupán a mi tudatunkban. Ugyanakkor jelen vannak a közvetlenül felettünk lévő hierarchia lényeinek, az angyaloknak a tudatában is. Mialatt gondolunk valamit, egész gondolatvilágunk – például – az angyalok gondolata. Az angyalok gondolják a mi tudatunkat. Ezért meg fogják érteni, hogy a szellemi látáshoz felemelkedve más érzületet kell kifejlesztenünk a magasabb világok lényeinek szemlélése iránt (az iránt, ahogyan ők szemlélnek  – a lektor megjegyzése), mint a szokásos külső valóságban. Aki ebben a vonatkozásban is úgy gondolkodik, mint a fizikai-érzéki világról, a földi létről, az nem emelkedhet fel egy magasabb látáshoz. Az embernek itt nem csupán gondolkodnia kell, hanem el kell hogy gondolják, és tudnia kell arról, hogy elgondolják. Nem könnyű ezt kifejezni, mert ma még nincsenek megfelelő szavaink annak jellemzésére, hogy milyen érzülete van az embernek a saját szemlélését illetően (hogyan éli meg azt, hogy őt szemlélik – a lektor megjegyzése). Megpróbálom a dolgot egy példán keresztül szemléletessé tenni. Tegyük fel, hogy mindenféle mozgásokat végzünk, és ezeket a mozgásokat nem magunkon figyeljük meg, hanem belenézünk egy másik ember szemébe, ahol megfigyeljük mozdulataink tükörképét és ezt mondjuk: ha ezt megfigyeljük, akkor ebből megtudjuk, hogy milyen mozdulatot viszünk véghez a kezünkkel vagy az arcjátékunkkal. Ezzel az érzéssel már a tisztánlátás legközelebbi fokán találkozunk. Az ember csak általánosságban tudja azt, hogy gondolkozik, a következő, a felette lévő hierarchia lényeinek tudatában azonban megfigyeli önmagát. Az ember az angyalokkal gondoltatja el a gondolatát. Tudnunk kell, hogy az ember nem saját maga, a saját tudatában szövi a gondolatait, hanem gondolatai a közvetlenül felette álló hierarchia lényeinek irányítása alatt állnak. Éreznünk kell, hogy az angyalok tudata áthullámzik rajtunk, és összeszövődik velünk. És akkor mintegy értesülünk a fejlődés folyamatos impulzusairól, például a Krisztus-impulzus igazságáról, amint még most is tovább hat, mivelhogy itt van, jelen van. Az angyalok képesek elgondolni ezeket az impulzusokat; és mi, emberek, képesek vagyunk ezeket elgondolni és jellemezni, ha oly módon viszonyulunk a gondolatainkhoz, hogy átadjuk azokat az angyaloknak, hogy ők majd elgondolják bennünk. Ehhez állandó gyakorlással jut el az ember, ahogyan azt  „A magasabb világok megismerésének útja” című könyvben leírtam. Egy bizonyos pillanattól kezdve értelmet nyernek és érzés kapcsolódik ezekhez a szavakhoz: a te lelked már nem gondolkodik; a lelked egy gondolat, amelyet az angyalok gondolnak. – És miközben ez az egyes emberi átélés számára igazsággá válik, az ember, mondhatjuk azt, hogy átéli az általános Krisztus-igazságok gondolatait vagy a Föld-fejlődés bölcs irányításának más gondolatait.

A Föld-fejlődés egyes korszakaira, az óind, az óperzsa stb. korra vonatkozó dolgokat az arkangyalok gondolják. További gyakorlással eljuthatunk annak átéléséhez, hogy nem csupán az angyalok gondolnak el minket, hanem az arkangyalok is átélnek bennünket. A további gyakorlás folyamán annak tudatához kell eljutni, hogy: életedet odanyújtod az arkangyalok élete számára. „A szellemvilág küszöbén” című könyvemben részletesebben is írtam ezekről a dolgokról. Münchenben is beszéltem erről – kissé groteszk szavakkal -, hogy a gyakorlatok során úgy érzi az ember, mintha egy hangyabolyba dugná a fejét. A hangyák az izgő-mozgó gondolatok. Míg a hétköznapi életben általában úgy véljük, hogy mi magunk gondoljuk a gondolatainkat, addig a gyakorlás során eljutunk annak belátásához, hogy a gondolatok azért gondolkodnak bennünk, mert az angyal gondolkodik bennünk. A további gyakorlás során eljutunk ahhoz az érzéshez, hogy az arkangyalok visznek el a világ különböző tájaira, és ezáltal ismerjük meg azokat. Aki megfelelő módon ábrázolja az egyiptomi vagy az indiai kultúrát, az megérti, mit jelentenek ezek a szavak: lelkedet egy arkangyal viszi ebbe vagy abba a korba. – Ez olyan, mintha az életnedveink tudnák, hogy ők tartják fenn az életfolyamatot, és úgy keringenek a szervezetben, mint a vér. Ily módon tudja a látó is: az arkangyalok vezetik őt a világ életfolyamatában.

Azokat a dolgokat azonban, amelyek a lélek egyes élményekkel való áthatására vonatkoznak, csak akkor lehet felkutatni, ha a lélek számára értelmet nyernek a következő szavak: a lélek táplálékul kínálja fel magát az archéknak, a személyiség szellemeinek. – Az imént elhangzottak groteszkül hatnak, mégis igaz: az olyan konkrét tényeket, mint például a Názáreti Jézus életét, nem lehet felkutatni, amíg nem értjük meg ezeket a szavakat: az embert mint szellemi táplálékot elfogyasztják; ily módon lesz a személyiség szellemeinek szolgálatára. Ez persze a mai, külső világban élő ember számára őrültségnek tűnik. Ez természetes! Mégis: amilyen igaz az, hogy egy falat kenyér, amely a gyomrunkba jut, táplálékká válik számunkra – és ha képes lenne ezt átgondolni, akkor tudná, hogy életének értelme és célja az, hogy általunk táplálékká váljék -, ugyanúgy igaz, hogy nekünk, embereknek az az értelmünk, hogy az archéknak táplálékul szolgáljunk. Miközben itt a Földön jövünk-megyünk, egyúttal olyan lények vagyunk, akiket az archék folyamatosan elfogyasztanak, megesznek. Tagadhatatlan, hogy a köznapi életben erről nem tudunk, és az emberek őrültségnek tartanák, ha valaki ilyet mondana. Az ember az archék számára ugyanazt jelenti, mint a búzaszem az ember számára. Ezt azonban nem csupán elméletileg kell tudnunk, hanem oly módon kell az archékkal együtt élnünk, ahogyan a búzaszem élne, ha fogaink által péppé őrölve, garatunkon át a gyomrunkba jutva tudatában lenne annak, hogy: az ember tápláléka vagyok. Így kell az embernek is tudnia: én az archék tápláléka vagyok, az archék megemésztenek engem; az ő életük az, amit én őbennük élek. Ennek eleven átélése, tudása azt jelenti, hogy belehelyezkedünk a személyiségszellemek, az archék tudatába. Ugyanúgy, ahogy az arkangyalok tudatába történő belehelyezkedést jelenti az, ha az ember tudja: lelkedet az arkangyalok viszik ebbe vagy abba a korba; és miként az angyalok tudatába illeszkedik bele az, aki tudja: gondolataimat az angyalok gondolják el.

Az átélés állapotainak meg kell változniuk, ha olvasva akarunk behatolni a magasabb világokba. Tudatában kell lennünk annak, hogy a személyiség szellemei elfogyasztanak minket, amikor például az olyan konkrét tények kutatásához fogunk, mint a Názáreti Jézus élete az emberiségfejlődésben.

Az említett példák talán hozzásegítik önöket ahhoz, hogy jobban megértsék az okkult kutatás és a külső világban végzett kutatások közötti különbséget. A felvázolt képet végig tudják gondolni, és helyes kiindulási pontot ad: beleképzelhetik magukat a péppé zúzott, a fogak között apróra morzsolt búzaszem helyzetébe, hogy képzetet nyerjenek arról  – ami mint analógia mindazonáltal helyes -, amiről az archék tudatában való olvasáskor szó van. Az embert lelkileg össze kell hogy zúzzák, és ezt éreznie is kell. Ez azt jelenti, hogy a magasabb szintű kutatás nem lehetséges belső tragikum, belső szenvedés nélkül. Az olyan egyszerű, elvont, fájdalommentes kutatás, mint amilyen a fizikai világban szokásos, nem érhető el a magasabb világok kutatásánál, amennyiben az a kutatás több akar lenni, mint ábrándkergetés. Ezért igyekeztem tegnap Jézus életének leírásánál eltekinteni az elvont fogalmaktól, az elvont ábrázolástól. Emlékezzenek, mire hívtam fel főként a figyelmüket. Azt mondtam: Ilyen volt a Názáreti Jézus élete tizenkettő, tizennyolc, húszéves korában, egészen a harmincadik életévéig. – Az, amit az ember ily módon ábrázol, az kevésbé lényeges. Az a lényeg, hogy át tudjuk érezni, át tudjuk élni azt, amit a Jézus-lélek élt át; a magányosság fájdalmát, a leírhatatlan szenvedést amiatt, hogy ott áll egyedül az ősi igazságokkal, és már nincs fül, amely azokat meghallhatná. A Názáreti Jézus érzelmi életére akartam rámutatni. Fel akartam tárni az emberiség iránt érzett háromszoros fájdalmát, tizenkét éves korától harmincéves koráig. A Golgotai Misztériumot előkészítő Jézus-élet jelentőségét nem az elmondott események meghallgatása vagy továbbmesélése révén fogják megérteni, hanem kizárólag abból, ha lelküket mélyen megrendítő képzetük lesz arról, milyen szenvedéseken kellett végigmennie a Názáreti Jézusnak, az embernek, addig, míg eljuthatott a Golgotai Misztériumig, hogy a Krisztus-impulzus beáradhasson a Föld-fejlődésbe.

Úgy alkothatunk eleven képzetet a Krisztus-impulzusról, ha felelevenítjük ezt a szenvedést; ha ábrázoljuk az említett tényeket, és közben megkísérelünk érzéseket megjeleníteni. Az Akasha-kutatás módjából megérthetik azt, amit igyekeztem néhány szóval jellemezni. Minél jobban sikerül egy olyan lény, mint a Názáreti Jézus feltörő, hullámzó, egymásba szövődő érzéseit magunkban felidézni, annál mélyebbre hatolunk ezekben a titkokban.

Jézus életének további eseményeit nem kell most részletesen elmondanom, hiszen már gyakran volt szó arról, hogy a János-keresztelő során a Názáreti Jézus Zarathusztra-Én által áthatott három burkába beköltözött a Krisztus-lény, tehát a szellemi világból alászállt egy lény, akinek az lett a további sorsa, hogy három éven át egy emberi testhez kötötten éljen. Nagyon fontos, hogy tisztázzuk ennek a ténynek a jellegét. Mert ez a tény alapjaiban különbözik a Föld fejlődésének minden más tényétől. És abban a pillanatban, amikor most közelítünk ahhoz az eseményhez, amelynek révén a Názáreti Jézus burkaiba beköltözött a Krisztus-lény, valami olyasmihez közeledünk, ami a Föld-fejlődésnek tulajdonképpen már nem csupán emberi ügye. Ezzel tisztában kell lennünk.

Hogyha emberi szempontból nézzük ezt az ügyet, akkor azt mondhatjuk: adatott egyszer egy ember, ahogyan őt jellemeztük. Felvette magába a Krisztus-lényt, a Krisztus-impulzust. – De nézhetjük a dolgot más szemszögből is, noha ezek az elképzelések meglehetősen gyenge lábon állnának; de nem tesz semmit. Szellemtudományos előkészületeinknek köszönhetően elgondolkodhatunk valamin.

Tegyük fel, hogy nem az emberek tanácsában ülünk és emberként szemléljük a Golgotai Misztériumot, hanem a magasabb hierarchiák tanácsában, annak egyik lényeként tekintünk rá. Szellemi vonatkozásban mindazonáltal lehetséges egy ilyesfajta nézőpontváltás. Ezt hasonlíthatjuk a következőhöz is: egy hegy középmagasságánál épült falura éppúgy rátekinthetünk a hegy aljából, mint a hegy csúcsáról. Természetes, hogy általában emberi szempontból nézzük a Golgotai Misztériumot. De egyszer fel is emelkedhetünk a magasabb hierarchiák szférájába. Hogyan beszélnénk ebben az esetben a Golgotai Misztériumról? Akkor azt kellene mondanunk: a Föld fejlődésének kezdetén a magasabb hierarchiák lényeinek bizonyos szándékai voltak az emberrel. A földi fejlődést egy bizonyos, előre meghatározott módon akarták irányítani. Az emberiség földi dolgainak előre eltervezett irányításába azonban beleavatkozott Lucifer. Tehát a magasabb hierarchiák egyik lényeként lenézünk a Föld-fejlődésre, és látjuk, miként akarjuk irányítani az emberek sorsát, ám ekkor Lucifer megváltoztatja a fejlődés irányát.

Az emberiség további fejlődését fentről szemlélve meg kell állapítanunk: abból, ami odalent történik, nem minden történik általunk. Lucifer folyton beleavatkozik. Azáltal, hogy Lucifer beleszólt, majd később még Arimán is csatlakozott hozzá, a magasabb hierarchiák terveihez képest egy idegen elem is van az emberiségfejlődésben. Úgy is mondhatjuk, hogy a magasabb hierarchiák lényei megállapíthatták: a földi terep egy bizonyos fokig elveszett számunkra. Olyan erők működnek benne, amelyek eltávolítják tőlünk a földi terepet és az emberi lelkeket.

A magasabb hierarchiák általi irányítás oly módon történik, hogy fokozatosan, az erejüknek megfelelően vesznek részt benne; mindenekelőtt a legalsó fokon állók. A Föld-fejlődés vezetésében részt vesznek ugyan a legmagasabb hierarchiák lényei is, bizonyos dolgokat azonban az alacsonyabb fokon álló angyalokkal, arkangyalokkal és archékkal végeztetnek el; ily módon leginkább ők avatkoznak bele a fejlődésbe.

Képzeljük el tehát, hogy ott ülünk, mint már mondottam  – természetesen mindez a legnagyobb tisztelettel értendő -, a magasabb hierarchiák tanácsában. Ott vannak körülöttünk a küldötteink: az angyalok, az arkangyalok és az archék, akik igen jól tudnák teljesíteni a parancsainkat, ha nem működnének idegen erők is a Földön. – És ekkor az istenek tanácsa a következő belátásra jut: Mivel nem voltunk abban a helyzetben, hogy távol tartsuk a földi fejlődéstől Lucifert és Arimánt, ezért szolgáink, az angyalok, az arkangyalok és az archék egy bizonyos időponttól kezdve már nem tudják megtenni az emberekért azt, amit szándékaink szerint meg kellene tenniük. – És ez volt az az időpont, amikor a Golgotai Misztérium megtörtént.

Amikor ez az időpont közeledett, a magasabb hierarchiák istenei ezt kellett hogy mondják: elvész számunkra annak a lehetősége, hogy szolgáink beleavatkozzanak az emberi lelkekbe. Csak eddig az időpontig tudtunk hatni a szolgáinkon keresztül, mert nem voltunk képesek távol tartani Lucifert és Arimánt. Olyan erők képződnek az emberi lélekben, amelyeket az angyalok, az arkangyalok és az archék már nem tudnak uralni. Lucifer és Arimán erői miatt elveszítjük az embereket.

Valóban ez volt – ha szabad így kifejeznem – „a hangulat az Égben”, amikor közeledett az új időszámítás kezdetének időpontja. Az volt az istenek nagy „félelme”, hogy egy adott pillanattól kezdve már nem tudnak a szolgáikon keresztül kellőképpen gondoskodni az emberekről. Szellemtudományos felkészültségüknek köszönhetően nem fogják félreérteni a fenti kijelentést, hiszen tudják, hogy a kifejezések más értelmet és érzésbeli tartalmat nyernek, amikor a magasabb világok jellemzésére használjuk azokat.

Az istenek félelme – ha szabad így mondanom – egyre kínzóbb és kínzóbb méreteket öltött a mennyben. Ekkor született meg az a döntés, hogy leküldik, feláldozzák a Napszellemet, amennyiben azt mondták, hogy a jövőben más sorsot kell válasszon, mint hogy az istenek tanácsában ül; költözzék le arra a színtérre, ahol az emberi lelkek élnek. Feláldozzuk ezt a Napszellemet. Mostanáig közöttünk élt, a magasabb hierarchiák szféráiban; most, Jézus kapuján át, beköltözik a Föld aurájába.

Ez történt az istenek tanácsában, amikor a Golgotai Misztérium bekövetkezett. Ilyennek mutatkozik mindez fentről nézve. Tehát nem csupán az emberek ügyéről van szó, hanem a Földet irányító istenek ügyéről is. Úgy is nézhetjük a dolgot, hogy nem csupán azt a kérdést tesszük fel, hogy: Minek kell történnie az emberiség érdekében ahhoz, hogy ne vesszen el?; hanem a másik oldalról feltehető az a kérdés is, hogy: Mit kell tennünk nekünk, isteneknek, hogy kiegyenlítsük azt, ami amiatt történt, hogy Lucifert és Arimánt be kellett engednünk a Föld-fejlődésbe?

Mindezek ismeretében átérezhetjük, hogy a Golgotai Misztérium nem csupán földi esemény, hanem az istenek ügye is, az isteni világ eseménye is egyben. Valóban, az emberek számára nagy jelentősége van annak, hogy befogadhatták Krisztust; az Istenek számára azonban még ennél is nagyobb jelentőséggel bír az, hogy át kellett engedniük Krisztust a Földnek.

És mit jelent tulajdonképpen a Golgotai Misztérium megismerése azon kívül, hogy a Föld központi eseményét látjuk benne? – Azt, hogy a Golgotai Misztériumra tekintve az istenek ügyét láthatjuk; hogy az istenek kinyitnak egy égi ablakot azért, hogy az istenek ügye mintegy az emberek szeme előtt játszódjék le; az ember szemlélője lehet az istenek dolgának. A Golgotai Misztériumra tekintve az kell legyen az érzésünk, hogy ez olyan, mintha egy mindig zárva lévő mennyei ház előtt mennénk el, és ebben a pillanatban az ablakon át betekinthetnénk abba, amit különben az isteni lakhely falai elrejtenek előlünk.

A valódi okkult érzékenységgel rendelkezők olyan áhítatot éreznek a Golgotai Misztérium iránt, mint az az ember, aki egy teljesen bezárt ház körül lopakodik, és csak sejti, hogy mi történik odabent. Mégis talál azonban egy ablakot, amelyen keresztül tanúja lehet a benti történések egy kis részletének. Ilyen, a szellemi világra nyíló ablak az ember számára a Golgotai Misztérium. Ily módon kell érzékelnünk azt, hogy mi történt akkor, amikor a Krisztus-lény alászállt a Názáreti Jézus testébe, illetve három burkába. Mind mélyebben és mélyebben kell áthatnunk magunkat azzal a gondolattal, hogy a Golgotai Misztérium által egy isteni esemény szemlélői vagyunk.

Hogyha ilyen dolgokról beszélünk, akkor egészen másként kell a szavakat használnunk, mint a köznapi életben. Olyan dolgokról kell beszélnünk, mint az istenek „aggódása”, „félelme” azelőtt az időpont előtt, amelynek azután a Golgotai Misztériummal be kellett teljesednie a Föld-fejlődésben. Az emberiség szent, szellemi dolgait érintő szavakat csakis átvitt értelemben használhatjuk. Végtelenül könnyű dolga van azoknak, akik balgaságból, léhaságból, hiúságból vagy más egyéb okból kifolyólag lekicsinylik azt, amit a legszentebb értelemben gondolunk. Nem kell mást tegyenek, minthogy aszerint forgassanak egy szót, ahogyan azt az exoterikus életben alkalmazzuk, és máris az ellenkezőjébe fordulhat valami, amit az ember azért kényszerült a lelke mélyéből kimondani, hogy a szellemi világ igazságait hirdesse. Visszájára fordul az értelmük, ha nevetségesnek, ördöginek, sátáninak minősítik azokat, ha a lelkekben eluralkodik a léha könnyelműség. Ez túlságosan is elterjedt manapság a lelkekben. És csak igen kevéssé éberek azok, akiknek őrizniük kellene a szent, szellemi igazságok kincseit, amelyeknek éppen a jelenkorban nagyon is ott lenne a helyük az emberek szívében.

Micsoda hatalmas kényelemszeretettel szeretné az ember a szellemét táplálni! Milyen gyakran kell sajnálatos dolgokat tapasztalnunk! Ha a materializmuson akár csak egy kicsit is túllépve szellemről van szó, akkor az emberek már elégedettek, mert nem kell megerőltetniük magukat, különösen nem az érzésvilágukat. Pedig érezniük kellene, hogy azáltal, hogy részt vesznek a Föld-fejlődés legszentebb ügyeinek szent, szellemi szemlélésében, felelősek a szellemi világra vonatkozó tudás kincseiért. Korunk roppant könnyelmű ezen a téren, oly könnyen vesz mindent. Látni fogják, amint ez a léhaság újból és újból felbukkan; visszataszító voltát azonban talán csak akkor veszik észre, ha elég éberek, és szívük elég lelkesen dobog a legszentebb szellemi igazságokért. Talán akkor majd fel tudják becsülni a szellemi kincsek értékét, és jó őrei lesznek annak, aminek őrzésére mindannyian hivatottak vagyunk.

A leginkább akkor kell ezt komolyan vennünk, amikor például egy olyan fontos dologra utalunk, mint hogy a Golgotai Misztérium nem csupán az emberek ügye, hanem az isteneké is, és hogy mi, emberek, mintegy az ablakon át betekinthetünk az istenek ezen ügyébe. De éppen egy ilyen leírást lehetséges oly módon eltorzítani, hogy arról nem is akarok beszélni. Akkor talán majd mindannyiuk számára eljön az a pillanat, amikor felismerik, hogy az érzékelhető világra vonatkozó szavakat át kell alakítanunk ahhoz, hogy az érzékfeletti világ dolgainak leírására használhassuk azokat, és hogy akkor már könnyű lesz azokat más értelemben magyarázni.

Azt, amire most utaltam, az exoterikus kereszténység a következő szavakkal fejezi ki: Az Atya feláldozta Fiát az emberiségért! – Az érző szívű emberek számára ez közérthetően fejezi ki azt az igazságot, hogy a Golgotai Misztérium az istenek ügye!

És hogyha összevetjük mindazt, amit elmondtam, akkor képet kaphatunk arról, hogy mi ment végbe a Jordán folyónál, a János-keresztségnél. Ezt az az esemény követte, amelyről az evangéliumok is beszámolnak: a megkísértés. Az Akasha-krónika nézőpontjából azt mondhatjuk: miután a Názáreti Jézus magába fogadta a Krisztus-lényt, el kellett vonulnia a pusztába. És ott, a magányban látomása volt, amelyet a tisztánlátó evangélisták megközelítő helyességgel írnak le. Ezt mi is hasonló módon fejezhetjük ki, csupán arra kell még utalnunk, hogy a Krisztus-lény ekkor valóban összekötötte magát a Názáreti Jézus hármas testiségével. Ez azt jelenti, hogy a Krisztus-lény alászállt a szellemi magasságokból, és most már a hármas testiség képességeire volt utalva. Tehát helytelen volna, ha valaki azt képzelné, hogy Krisztus, mivel egy magasabb világhoz tartozott, most mindjárt képes volt betekinteni abba a magasabb világba, ahonnan alászállt. Nem ez a helyzet. Aki ezt érthetetlennek tartja, az gondolja meg, hogy mit jelent az, hogy valaki tisztánlátó. Ki a tisztánlátó? Önök valamennyien tisztánlátók! Nincs önök között olyan, aki ne lenne tisztánlátó. Miért nem lát valaki tisztán? Azért, mert nem fejlesztette ki azokat a szerveket, amelyek a – minden emberben meglévő – erők használatához szükségesek. Nem arról van szó, hogy vannak-e képességeink, hanem arról, hogy tudjuk-e használni azokat.

A Krisztus-lény minden lehetséges képességgel rendelkezett, a Názáreti Jézus testének három burkában azonban csak azok a képességek voltak meg, amelyek a Názáreti Jézus három burkának, hármas testiségének feleltek meg. Ezért is kellett ezeket a burkokat ilyen bonyolult módon előkészíteni; és bár e hármas burokrendszer képességei mindazonáltal igen magasrendűek voltak – jelentősebbek bármely más ember képességeinél a Földön -, a Krisztus-lény ugyanúgy rájuk volt utalva, mint az önök tisztánlátó képessége azokra a szervekre, amelyekkel rendelkeznek ugyan, de még nem képesek használni azokat. A Krisztus-lény a Zarathusztra-képességekre – amelyeket a Zarathusztra-lélek mintegy visszahagyott a Názáreti Jézus hármas testiségében – támaszkodhatott akkor, amikor azzal a lénnyel találkozott, aki az emberi lélekben rejlő önhittséget, büszkeséget és gőgöt kívánja felébreszteni. Ezzel a lénnyel találta magát szemben Krisztus Jézus.

Ebben a pillanatban megérezte, hogy mit sugall neki ez a lény a látomások belső nyelvén: azt, amit a Biblia ezekkel a szavakkal ír le: „Minden birodalom, amit magad körül látsz” – a szellemi világ birodalmai – „a tiéd lehet, ha elismersz e világ urának!” Hogyha valaki eléri a gőg, az önhittség legmagasabb fokát, és ezzel a gőggel lép be a szellemi világba, akkor a szellemi világon belül – a mindent elárasztó önhittség és gőg révén – Lucifer birodalmának birtokába juthat, ha semmi más nincs benne, mint önteltség. Csakhogy az embert nem erre teremtették; szörnyű sors várna rá.

Ezt a lehetőséget kínálták fel Krisztus Jézusnak. És ekkor két kép merült fel a lelkében: az egyik kép annak az élménynek felelt meg, amely a Jordán felé vezető úton, a kétségbeesett emberrel való találkozás során történt. A Názáreti Jézus előtt újból ott állt az az alak, akit a kétségbeesett ember látott az álmában. Ezt az alakot látta most újból, amint így szólt hozzá: Ismerj el a világ urának! – Majd felismerte ebben az alakban azt is, akit az esszénusok kapuinál látott: Lucifert. Ezáltal Krisztus Jézus tudta, hogy Lucifer szól hozzá, és kivédte a támadást. Legyőzte Lucifert.

Ezután két lény indult rohamra ellene. Az a benyomás, amelyet ez a két lény keltett Krisztus Jézusban, nagyjából ismét csak megfelel a Biblia szavainak: Bizonyítsd be a félelemnélküliségedet, az emberi hatalmadat azáltal, hogy leveted magadat a magasból, és nem félsz attól, hogy bajod eshet. – Egy ilyen helyzetben felébred az emberi lélekben az erő tudata, a bátorság, ami azonban vakmerővé teheti. Két alak állt Krisztus Jézus előtt. Azáltal, hogy Jézusra az esszénusok kapuinál benyomást tett a menekülő Lucifer és Arimán, és azáltal, hogy most az volt a benyomása, hogy az egyik alakban az a lény rejtőzik, aki a halál képében jelent meg annak a leprásnak, akivel a Jordán felé vezető útján találkozott, Krisztus Jézus felismerte Lucifert és Arimánt. Újból átélte azt, amit az úton átélt. Ezt a támadást is kivédte. Legyőzte Lucifert és Arimánt!

Arimán ekkor újból megjelent. És azt, amit kísértésként mondott Krisztus Jézusnak, szintén vissza lehet adni a Biblia szavaival: „Változtasd ezeket a köveket kenyérré, hogy bebizonyítsd hatalmadat.” Ekkor azonban az történt, hogy Krisztus Jézus nem tudott kielégítő választ adni Arimán felszólítására. Az első és a második kísértést el tudta hárítani: Lucifer egyedül végrehajtott rohamát, majd Lucifer és Arimán közös, egymást semlegesítő támadását. Arimán rohamát azonban nem tudta visszaverni. Annak, hogy Arimán támadását nem sikerült teljesen elhárítani, a Krisztus-impulzus egész földi működésére nézve megmaradt a jelentősége.

Kénytelen vagyok közérthetően, sőt szinte triviális módon jellemezni, hogy mit jelentenek ezek a szavak: Változtasd a köveket kenyérré, hogy táplálékul szolgáljanak az embernek. – A magasabb hierarchiák tevékenysége folytán a Föld-fejlődés hátralévő részében – egészen a Vulkánig – Arimánt nem lehet teljesen kiküszöbölni. Tisztán szellemi erőfeszítéssel sosem lesz lehetetlen Lucifer belső kísértésének legyőzése: a bensőnkből feltörő kívánságok, vágyak, szenvedélyek, a gőg és a vakmerőség leküzdése. Ha Lucifer egymaga támad, szellemi erővel legyőzhető. Szellemi eszközökkel még akkor is lehet győzedelmeskedni, ha Lucifer és Arimán együttesen támad belülről az emberre. Hogyha azonban Arimán egymaga van, akkor tevékenységét mélyen beleszövi a Föld-fejlődés materiális történéseibe. Onnan nem lehet teljesen kiűzni. Arimán, Mefisztó, Mammon – azonos fogalmat fednek – ott rejtőzik a pénzben és mindenben, ami összefügg a külső, természetes önzéssel. Azáltal, hogy az emberi életbe mindig szükséges valamit belevegyíteni a külső, anyagi jellegű dolgokból, az embernek számolnia kell Arimánnal. Hogyha Krisztus valóban segíteni akart az embernek a Földön, akkor engednie kellett, hogy Arimán tevékeny maradjon. Arimánnak, a materiális, anyagi létnek tovább kell működnie a Föld-fejlődés végezetéig. Krisztusnak érintetlenül kellett hagynia Arimán tevékenységét. Nem győzte le teljesen Arimánt. Krisztusnak bele kell nyugodnia abba, hogy a Föld-fejlődés végéig küzdjön Arimánnal. Arimánnak itt kellett maradnia.

Mi, emberek, visszaverhetjük Lucifer, illetve Lucifer és Arimán együttes, bensőnkre irányuló támadásait. A materiális külvilágban zajló küzdelmeknek a Föld-fejlődés végéig kell véget vetni. Ezért kellett Krisztusnak – mindamellett, hogy sakkban kellett tartania – egyben meg is tűrnie maga mellett Arimánt. Ezért történhetett meg az, hogy Arimán az idő alatt is hatékony maradt a Földön, amíg Krisztus a Názáreti Jézus testében tevékenykedett, és hogy Arimán birtokba vette Júdás lelkét és rábírta Krisztus elárulására. Az, ami Júdás révén történt, összefügg azzal, ami a megkísértés során nem oldódott meg teljesen.

A Krisztus-lény csak lassan, fokozatosan kötötte össze magát a hármas testiséggel. Ez a folyamat három évig tartott. Kezdetben csak lazán kapcsolódott a burkokhoz, és csak lassanként húzódott beléjük. A Krisztus-lény csak közvetlenül a halált megelőzően hatotta át teljesen a hármas testiséget. Annál a szenvedésnél és fájdalomnál, amit a Názáreti Jézusnak kellett átélnie a már említett három életszakaszában, végtelenül nagyobb volt most az a szenvedés, amit Krisztus érzett az idő alatt, míg a három év során lassanként elérte annak lehetőségét, hogy teljesen alámerüljön a három emberi burokba. Folyamatos fájdalom volt ez, de egy olyan fájdalom, amely ismét csak átalakult szeretetté, szeretetté és szeretetté. És mindemellett a következő történt: hogyha megfigyeljük azt, miként volt jelen Krisztus Jézus a tanítványai körében az első, a második, illetve a harmadik évben, akkor az egyes években különböző dolgokat tapasztalunk. Az első évben – mint már említettem – Krisztus még csupán lazán kapcsolódott a Názáreti Jézus testéhez. Gyakran előfordult, hogy míg a fizikai test valahol tartózkodott, addig maga a Krisztus-lény egészen máshol járt. Amikor a többi evangélium arról ír, hogy az Úr itt vagy ott megjelent a tanítványoknak, akkor a fizikai test valahol tartózkodott, Krisztus szelleme pedig járta az országot.

Ez történt az első időkben. Azután a Krisztus-lény egyre jobban összekötötte magát a Názáreti Jézus testével. És ez a későbbiekben ahhoz vezetett, hogy amikor Krisztus a hozzá legközelebb álló tanítványaival az országot járta, oly módon kapcsolódott hozzájuk bensőleg, hogy úgymond tőlük nem elkülönülten élt. Minél jobban beleélte magát a saját testébe, annál inkább beleélte magát tanítványai legbensőbb lényébe is. Így járta a vidéket tanítványaival. Ez a benső áthatás, ez a bensőséges közösség azt eredményezte, hogy Krisztus hol az egyik, hol a másik tanítványa által beszélt; vándorlásaik során már nem csupán Krisztus beszélt, hanem a tanítványok is, de Krisztus szólalt meg rajuk keresztül. Oly mértékben élte bele magát abba a tanítványba, akin keresztül megszólalt, hogy annak az arcvonásai is megváltoztak, ily módon az, aki a nép köréből hallotta a beszélőt, úgy vélte, hogy a Mestert hallja. A másik, a valódi Krisztus azonban olyany-nyira visszahúzódott magába, hogy szinte jelentéktelennek tűnt. Hol ezen, hol azon a tanítványán keresztül beszélt, míg az országot járták. Ez volt működésének titka a három év utolsó szakaszában.

Ily módon vándorolt a tanítványaival Krisztus Jézus, akit az ellenségei egyre veszélyesebbnek találtak, és azon tanakodtak, hogyan keríthetnék kézre. Hiszen minden követőjét nem tartóztathatják le! Az ember sohasem tudhatja, hogy ha kiemeli közülük azt, aki éppen beszél, akkor vajon az igazit fogta-e el. És ha nem az igazit fogta el, akkor az igazi elmenekülhet. Sohasem lehettek bizonyosak benne, hogy az előttük álló valóban az igazi-e? Ez volt a nagy félelem oka. Az ellenséges érzületűek tudták: hol az egyik beszél, hol a másik, a valódit azonban nem lehet felismerni, mert ilyenkor mindig felveszi egy másik tanítvány átlagos külsejét.

Valamifajta csoda lengte körül ezeket az embereket. Ezért volt szükség az árulásra. Mert a dolog nem úgy történt, ahogyan azt általában leírják. Mivel lenne magyarázható, hogy Júdásnak egy csókot kellett adnia az Igazinak? A korábbi ábrázolások alapján nem lehetett nehéz a Názáreti Jézus elfogása. A csóknak semmi értelme sem lett volna, hacsak nem annak, aki pontosan tudta, melyik közülük az igazi, nem éppen ezzel a csókkal kellett volna ezt tudatni azokkal, akik ezt nem tudták. A korábban elmondottak miatt azonban az ellenséges katonák nem tudták, hogy melyikük az igazi.

Csak közvetlenül a nagy szenvedéseket megelőzően – a Golgotai Misztérium bekövetkeztével – jött létre a Krisztus-lény teljes egyesülése a Názáreti Jézus testiségével. Ekkor az történt, amit a többi evangélium is oly szép szavakkal mond el. Az eseményeket az Akasha-krónikának megfelelően szemlélő, tisztánlátó tekintet mindenekelőtt valóságos tényként látja azt, hogy mialatt Krisztus a kereszten szenvedett, a Golgota körül elsötétült a világ, mint egy napfogyatkozásnál. Nem tudom pontosan, hogy napfogyatkozásról vagy sűrű felhősödésről volt-e szó, de a Golgotai Misztérium bekövetkeztekor olyan sötétség borult a vidékre, amilyet csak napfogyatkozás idején lehet megfigyelni.

Az okkult tekintet számára egy ilyen elsötétülés alkalmával minden élőlény egészen másnak mutatkozik a Földön, mint máskor. A növényeknél egészen más az étertest és a fizikai test közötti kapcsolat; az állatoknál az asztráltest és az étertest viszonya változik meg. Egy napfogyatkozás teljesen más, mint amikor éjszaka egyszerűen nem süt a Nap. Természetesen nem ugyanolyan az sem, ha csupán köznapi értelemben felhős az ég, mint ha egy olyan rendkívüli elsötétülés lép fel, mint akkor. Mint említettem, még nem tudom biztosan, hogy napfogyatkozás volt-e, de ami látható, az olyan, mint egy napfogyatkozás. Miközben a Földön – fizikai értelemben is – ez a változás történt, a Krisztus-lény átment az élő Föld-aurába. Krisztus Jézus halálával a Föld befogadta a Krisztus-impulzust.

Ilyen egyszerű szavakkal kell eldadogni a Földön lejátszódó legnagyobb eseményt, mert emberi szavakkal még csak megközelítően sem lehet mindezt értelemszerűen ábrázolni!

Amikor azután Jézus testét levették a keresztről, és a sírba helyezték – és ezt ismét a tények valódi megfigyelése mutatja -, bekövetkezett egy természeti esemény, amelyet ahhoz hasonlíthatunk, mint amikor valamilyen esemény megrázza az ember morális életét. Forgószél kerekedett, megnyílt a Föld és magába fogadta Jézus testét, miközben a halotti lepleket a forgószél elragadta. Megrendítő, hogy a leplek elrendeződésének leírása a János-evangéliumban megegyezik a tisztánlátó tekintet megfigyelésével.

Ez a két esemény – az elsötétülés, valamint a földrengés a hatalmas forgószéllel – ily módon a Föld-fejlődés egy olyan pontjára mutat, amikor a természeti események szellemi eseményekkel együtt jelentek meg. Különben csak élőlényeknél történik valami hasonló, például egy kézmozdulat esetében, amelyet akarati elhatározás és gondolkodás előz meg. A Föld fejlődése úgy megy végbe, hogy a hétköznapi életben csupán mechanikus tényekkel van dolgunk. Csak különleges pillanatokban van dolgunk – más földi eseményeknél is, ennél az eseménynél azonban a lehető legnagyobb mértékben – egy szellemi és két fizikai tény egybeesésével.

Nem hiszem, hogy az Ötödik evangéliumból merített konkrét tények szemlélése által csökkenne a Golgotai Misztérium jelentőségéről eddig alkotott, jobbára elméleti eszméink értéke. Ellenkezőleg, úgy vélem, hogy az, aki egyre mélyebben engedi hatni magára ezeket a konkrét tényeket, igazoltnak, megerősítettnek látja azt, amit korábban inkább elméletileg, gondolati úton ismert meg. A tényekből megismerhető lesz, hogy milyen fontos eseményeknek kellett megtörténniük a Föld fejlődésének ezen a pontján.

Talán csak ezeknek a tényeknek a megismerése által fogják a jövőben megszerezni a Golgotai Misztérium iránti megfelelő érzületet; ezt az érzületet kívántam elültetni az önök lelkébe mindazzal, amit az Ötödik evangéliumból elmeséltem. Talán lesznek önök között olyanok, akik más előadásokon is részt vehetnek, vagy akár újból találkozhatunk itt, Kölnben, hogy még egyebet is meríthessünk az Ötödik evangéliumból. Mert azt kell mondjuk: még ha az emberiség ma vajmi kevés hajlandóságot is mutat az említett tények elfogadására, akkor is rendkívül szükséges, hogy ezek a tények, éppen most, beleáradjanak a Föld-fejlődésbe. Ezért közlöm ezeket, noha valóban nehéz róluk beszélni. Annak ellenére, hogy az ember legszívesebben nem is beszélne róluk, belső elkötelezettsége mégis arra indítja, hogy elmondja az emberi lelkeknek azt, ami és amilyen mértékben elmondható. Szükségünk lesz rá az emberiségfejlődés során. Azoknak a lelkeknek, akik ezt most felveszik magukba, egészen bizonyosan szükségük lesz rájuk az emberiségfejlődés során végzendő további lelki-szellemi munkájukhoz.

Láthatják, hogy szemlélődéseink során fokozatosan megismerjük azt, aminek fel kell élednie a lelkünkben ahhoz, hogy valódi tagjai lehessünk a haladó emberiségfejlődésnek. Az emberiség földi fejlődésének az az értelme, hogy az emberi lelkek mind tudatosabban ismerjék meg a feladatukat.

Krisztus megjelent. Impulzusa tényként hatott. Krisztus mint tény hosszú ideig leginkább csak a tudat alatt működhetett; majd azon át kellett hatnia, amit addig megértettek belőle. Azáltal hatott, ami, és nem azáltal, amit megértettek belőle. Egyre szükségesebb lesz azonban, hogy az emberek megtanulják megérteni is Krisztust, aki a Názáreti Jézus testén át beáradt a Föld aurájába, és ezzel az élő emberi történésekbe.



[1]    Rudolf Steiner: Az Akasha-krónikából (GA 11).

[2]    Rudolf Steiner: A szellemvilág küszöbén (GA 17).

 

A makrokozmikus Miatyánk Rudolf Steiner kézírásával

– Krisztiánia (Oslo), 1913. október 2.

Vizsgálódásainkat az úgynevezett pünkösdi eseménnyel kezdjük. Az előző előadásban rámutattam arra, hogy a szellemi kutatás legelőször erre az eseményre irányulhat. A visszafelé irányuló tisztánlátó tekintet számára ugyanis úgy jelenik meg ez az esemény, mint egyfajta ébredés, amelyet Krisztus Jézus tanítványai – akiket általában apostoloknak neveznek – azon a napon éltek át, amelyre pünkösd ünnepén emlékezünk. Nem könnyű elképzelni ezeket a kétségtelenül különös eseményeket; lelkünk legmélyéről kell előhívnunk eddigi antropozófiai ismereteinket, ha pontos képzetet akarunk alkotni arról, amiről a témával kapcsolatban ma beszélni fogok.

Az apostolok az ébredés pillanatában úgy érezték magukat, mintha hosszú ideig – napokig – egy számukra szokatlan tudatállapotban éltek volna. Ténylegesen olyasmi volt ez, mint egyfajta felébredés egy különös, álomképekkel teli, mély alvásból; egy alvásból, amely azonban olyan – nyomatékosan hangsúlyozom, hogy mindig úgy beszélek, ahogyan ez az apostolok tudatában megjelent -, hogy mellette az ember minden hétköznapi teendőjének eleget tesz, egészséges emberként jön-megy, úgyhogy meglehet, a többiek, akikkel érintkezik, észre sem veszik, hogy más tudatállapotban van. Nos, elérkezett a pillanat, amit az apostolok úgy éltek meg, mintha hosszú időt, napokat töltöttek volna egy álmokban gazdag alvásban, és ebből most, a pünkösdi esemény révén, mintegy felébredtek. Magát az ébredést is sajátos módon élték meg: azt érezték, mintha a világmindenségből leszállna rájuk valami, amit nem lehet másnak nevezni, mint a mindenható Szeretet szubsztanciájának. Az apostolok úgy érezték, mintha felülről megtermékenyítené őket a mindenható Szeretet, és felébrednének az említett álomszerű állapotból. Úgy tűnt nekik, hogy a világmindenséget átható és átmelegítő Szeretet eredendő ereje által ébredtek fel, és hogy mindegyikük lelkébe beleáradt e Szeretet eredendő ereje. Azok számára, akik megfigyelhették őket, miközben beszéltek, teljesen idegennek tűntek. Egyszerű életet élő embereknek ismerték őket, bár néhányan közülük az utóbbi napokban kissé különösen, álmatagon viselkedtek. Ez köztudott volt. Most azonban mintha megváltoztak volna. Mintha teljesen új lelkiállapotban, lelki hangulatban élnének: olyanok lettek, mint akik számára megszűnt az élet minden kicsinyessége, minden önzése. Elteltek szívük végtelen melegségével, egy mindenre kiterjedő toleranciával; mélységes szívbéli megértéssel viseltettek minden iránt, ami emberi a Földön, és úgy tudták magukat kifejezni, hogy mindenki megértette őket. Azt érezték róluk, hogy mintegy belelátnak minden szívbe és lélekbe; képesek megfejteni a lelkek mélyén rejtőző titkokat, és ezáltal mindenkit meg tudnak vigasztalni, mert azt tudják mondani, amire az egyénnek éppen szüksége van.

A megfigyelőket természetesen módfelett ámulatba ejtette, hogy emberek egy részén ilyen változás ment végbe. Azok pedig, akikkel ez a változás történt, akiket a Kozmosz Szeretet-szelleme úgyszólván felébresztett, valami újfajta megértést éreztek magukban: kezdték megérteni azt, ami a lelkükkel legbensőségesebb közösségben játszódott ugyan le, de akkor, amikor megtörtént, nem értették meg. Csak most, a kozmikus Szeretet általi megtermékenyítésük pillanatában tárult fel lelki szemeik előtt, hogy mi is történt valójában a Golgotán. És hogyha bepillantunk az egyik apostol lelkébe, azéba, akit a többi evangéliumban Péternek neveznek, akkor szellemi látással azt látjuk, hogy átlagos földi tudata szinte teljesen kialudt abban a pillanatban, amit a többi evangélium mint megtagadást ír le. Visszanézve erre a tagadásjelenetre, most már tudta, hogy amikor tagadta, hogy köze lenne a galileaihoz, ezt azért tette, mert átlagos tudata már kezdett letompulni; egy rendellenes állapot, egyfajta álomállapot kerítette hatalmába, ami egy teljesen más világba való elragadtatást jelentett. Ezen a pünkösd reggelen olyasmit érzett, mint amikor az ember felébredéskor visszaemlékszik az elalvását megelőző eseményekre; így emlékezett vissza Péter a rendellenes állapotot megelőzően történtekre: arra, amit általában tagadásnak neveznek, a háromszori tagadásra, mielőtt a kakas kettőt kukorékolt. És azután emlékezett arra is, hogy lelkét egy olyan állapot kerítette hatalmába, amely ahhoz hasonló, mint amikor az alvó emberre ráborul az éjszaka. Arra is emlékezett azonban, hogy ezt a köztes állapotot nem csupán álomképek töltötték meg, hanem olyan képzetek is, amelyek egy magasabb tudatállapotról tanúskodnak, és tisztán szellemi dolgok átélését tárják a szeme elé. Mindaz, ami azóta történt, mindaz, amit Péter úgyszólván átaludt, mintegy tisztánlátó álomként tárult Péter lelke elé. Mindenekelőtt azt az eseményt látta meg, amelyről valóban elmondhatjuk, hogy átaludta. Nem élte át az értelmével, mert az esemény teljes megértéséhez szüksége volt a mindenható kozmikus Szeretet általi megtermékenyülésre. Most, hogy ez megtörtént, szemei elé tárultak a Golgotai Misztérium képei. Úgy tárultak a szeme elé, ahogyan mi is újból átélhetjük, ha visszatekintő tisztánlátó tudatunkkal képesek vagyunk felidézni őket; ha megteremtjük hozzá a feltételeket. Őszintén szólva, egészen sajátos érzéssel szánja rá magát az ember, hogy szavakba öntse mindazt, ami akkor tárul fel a szellemi látó tudat előtt, amikor bepillant Péter és mindazok tudatába, akik együtt voltak azon a pünkösdi ünnepen. Ezekről a dolgokról csak szent áhítattal lehet beszélni. Az embert úgyszólván lenyűgözi az a tudat, hogy az emberi felismerés legszentebb talajára lép, amikor szavakkal igyekszik kifejezni azt, ami lelki szemei elé tárul. Korunk bizonyos előfeltételeiből azonban úgy tűnik, hogy szükséges beszélni ezekről a dolgokról; teljes tudatában természetesen annak, hogy eljönnek majd azok – a miénktől különböző – idők, amikor a mostaninál több megértéssel fogják fogadni mindazt, amit az Ötödik evangéliumról el kell mondani. Annak megértéséhez ugyanis, amit ebből az alkalomból elmondhatok, az emberi léleknek először még meg kell szabadulnia több dologtól, ami ma, a kor kultúrájából adódóan, szükségszerűen be kell hogy töltse.

A golgotai eseményre visszatekintve először olyasmi tárul a szellemi látó tekintet elé, ami – ha szavakkal akarjuk kifejezni – a jelenlegi természettudományos tudat egyfajta megsértésének tűnik. Mégis kénytelen vagyok szavakba foglalni – már amennyire ez lehetséges – azt, ami a tisztánlátó tekintet elé tárul. Nem tehetek arról, ha mindaz, amit el kell mondanom, a kevésbé felkészült lelkek által mintegy kiszivárog, és olyan elferdítéseken megy keresztül, ami a jelenleg uralkodó tudományos nézetekkel szemben nem állja meg a helyét. A tisztánlátó tekintet először egy olyan, a valóságot ábrázoló képre esik, amelyre a többi evangélium is utal, amely kép azonban mégis különleges látványt nyújt, amikor mintegy kiemelkedik azon képek sokaságából, amelyeket a szellemi látó tekintet képes megtartani a visszatekintés során. A tisztánlátó tekintet a Föld egyfajta elsötétülését látja. És az ember érzi, amint ebben a jelentős pillanatban – amelyet azután több óra hossza követett – a fizikai Nap elsötétült Palesztina földje felett, a Golgota felett. Szellemtudományosan képzett látással ma is ellenőrizhető, hogy egy külső, fizikai napfogyatkozás ugyanilyen hatást kelt az emberben. Egy ilyen, többé-kevésbé erős napfogyatkozáskor a lelki tekintet következőképpen érzékeli az ember környezetét. Ilyenkor minden egészen másnak látszik. Eltekintenék most attól a látványtól, amit az emberi művészet és az emberi technika produktumai idéznek elő, mert annak a démoni látványnak az elviseléséhez, amelyet a művészet nélküli technika vívmányaiból a napfogyatkozáskor kiemelkedő lények okoznak, erős lélekre és annak tudatosítására van szükség, hogy ennek mind létre kellett jönnie. Nem akarok további részletekbe belemenni, csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ilyenkor világosan megjelenik az, ami máskor csak igen nehéz meditációval érhető el: az ember másnak lát minden növényt, minden állatot; minden madár, minden pillangó másnak látszik. Az életérzés letompulását figyelhetjük meg. Ez olyasvalami, ami előhívhatja bennünk azt a legmélyebb meggyőződést, hogy milyen szorosan összefügg a Kozmoszban egy bizonyos szellemi élet – ami a Naphoz tartozik -, valamint az, amit a Napban mintegy ennek a fizikai testeként látunk, a földi élettel. Amikor a fizikai életben a Nap fizikai fényét erőszakkal elsötétíti az eléje álló Hold, az ember érzi, hogy ez egészen más, mint amikor a Nap éjjel nem süt. A megfigyelő lelki tekintet számára a körülöttünk lévő Föld látványa egészen más napfogyatkozás idején, mint éjszaka. Napfogyatkozáskor úgy érezzük, mintha a növények és az állatok csoportlelkei felemelkednének, a fizikai testiségük viszont elhalványodna. Mintha minden csoportlélekszerűség, minden, ami szellemi, felfénylene.

Mindez a legteljesebb mértékben feltárul a szellemi látó tekintet előtt, amikor visszanéz a Föld-fejlődésnek arra a pillanatára, amelyet a Golgotai Misztériumnak nevezünk. És ekkor felmerül valami, amit így jellemezhetnék: megvilágosodik előttünk, hogy mit is jelent voltaképpen ez a figyelemre méltó természeti jelenség, a Nap hirtelen elsötétülése, amit a szellemi látó tekintet a Kozmoszban észlel. Igazán nem tehetek róla, de kénytelen vagyok most ezt a tisztán természeti jelenséget – amilyen természetesen azelőtt is és azóta is előfordult – a Föld-fejlődésnek éppen ezen a pontján úgy olvasni az okkult írásban – ellentétben a mai materialista tudattal -, ahogyan az közvetlenül hat rám. Amikor ez az esemény megjelenik az ember előtt, olyan érzése támad, mint amikor kinyit egy könyvet és elolvassa a benne lévő írást. A betűk úgyszólván megmutatják, hogy mit olvasson. Ugyanilyen szükségszerűen mutatják meg a Kozmosz írásjelei is, hogy valamit el kell olvasnunk, és meg kell ismertetnünk az emberiséggel. Olyan ez, mint egy, a Kozmoszba írott szó, mint egy írásjel a Kozmoszban.

És mit olvasunk ki belőle, ha kitárjuk előtte a lelkünket? Tegnap utaltam arra, hogy az emberiség a görög korig oly módon fejlődött, hogy Platónban és Arisztotelészben az emberi lélek intellektualitása különösen magas fokot ért el. A Platón és Arisztotelész által elért tudást, sok tekintetben, a későbbi korokban sem lehetett felülmúlni, mert az emberi intellektualitás bizonyos vonatkozásban elérte a tetőpontját. Ha ezt valóban felismerjük, akkor képesek leszünk sok mindent megismerni. És hogyha a palesztinai kort szellemi látással szemlélő lélek rátekint arra, hogy miként válik ez az emberiség által megszerzett intellektuális tudás, a vándorprédikátorok közvetítésével, éppen a Golgotai Misztérium idejére rendkívül népszerűvé a görög és az itáliai félszigeten; hogyha tekintetbe veszi azt, hogy ez a tudás olyan módon terjedt el, amely a mai ember számára már elképzelhetetlen, akkor a szellemi látással szemlélődő lélek mindezt a Kozmoszban megjelenő írásjelekként olvassa. A tisztánlátó tudatra alapozva azt mondhatjuk: annak a tudásnak, amit az emberiség a kereszténység előtti időben összegyűjtött, amelyhez felemelkedett, jele a Hold, a földi szemmel észlelt, világmindenségen áthaladó Hold. Azért a Hold, mert az emberiség magasabb megismerése számára ez a tudás nem feltáróan, magyarázóan hat – mint egy rejtvény megoldása -, hanem éppen hogy elsötétíti a magasabb megismerést, hasonlóan a Holdhoz, amely napfogyatkozás idején elsötétíti a Napot. Ezt olvashatjuk, amikor a Hold által elsötétített Nap okkult írásjeleit vizsgáljuk.

Ebből megtudjuk, hogy a tudás akkoriban nem felvilágosítóan, hanem a világtitkot elsötétítve lépett fel, és a szellemi látó érzi a világ magasabb, szellemi régióinak elsötétülését a régi kor tudása által, amely úgy állt a valódi megismerés elé, ahogy a Hold áll a Nap elé napfogyatkozáskor. A külső természeti jelenség azt fejezi ki, hogy az emberiség elért egy fokot, aminek révén a magából az emberiségből merített tudás eltakarta a magasabb megismerést, ahogy a Hold takarja el a Napot napfogyatkozáskor. Az emberiség Föld-fejlődés során bekövetkező lelki elsötétülése az okkult írás hatalmas jeleivel íródott bele a Kozmoszba a Golgotai Misztérium pillanatában végbemenő napfogyatkozáskor. Azt mondtam, hogy a jelenlegi tudat szinte sértésnek érzi, ha ilyet mond az ember, mert már nem tanúsít megértést a világmindenségben működő spirituális erők iránt, amelyek összefüggenek az emberi lélekben működő erőkkel. Nem akarok a szokványos értelemben vett csodáról beszélni, a természeti törvények áthágásáról, de nem tehetek mást, mint hogy közlöm önökkel, hogyan kell olvasni ezt a napfogyatkozást. Az ember nem tehet mást, mint hogy odaáll lelkével ez elé a napfogyatkozás elé, mintha elolvasná mindazt, amit ez a természeti esemény kifejez: a Hold-tudás elsötétülésként lépett fel a magasabb Nap-üzenettel szemben.

Az okkult írás elolvasása után a szellemi látó tudat előtt megjelenik a Golgotán álló kereszt képe, rajta Jézus megfeszített teste, a két lator között. És megjelenik – minél inkább tiltakozunk ellene, annál élénkebben – a keresztről való levétel és a sírba helyezés képe. Most egy másik hatalmas jel jelenik meg, ami által mintegy ismét beíródik a Kozmoszba valami. Ezt, mint szimbólumot, szintén el kell olvasnunk ahhoz, hogy megértsük, mi történt az emberiség fejlődésében. Lelki szemünkkel követjük a keresztről levett Jézust, amint sírba teszik, és ekkor átérezzük azt a megrázkódtatást, ami akkor, ott, földrengésként jelent meg.

Egyszer talán természettudományosan is jobban meg fogják érteni annak a napfogyatkozásnak az összefüggését a földrengéssel, mert bizonyos közismert, de összefüggéstelen elméletek összefüggést látnak a napfogyatkozások és a földrengések, sőt a bányákban előforduló sújtólégrobbanás között is. Az említett földrengés a napfogyatkozás következménye volt. Megrázta a sírt, amelybe Jézus testét helyezték, elmozdította a sír elé gördített követ; megnyílt a Föld, és a hasadék magába fogadta a holttestet. Ezt követően egy további rengés összezárta a nyílást. És amikor másnap reggel az emberek odamentek, a sír üres volt, mert a Föld magába fogadta Jézus holttestét. Az elmozdított kő ott hevert a közelben.

Kövessük újra figyelemmel a képsort: Jézus meghal a kereszten. Sötétség borul a Földre. Jézus holttestét a nyitott sírba helyezik. Rengés rázza meg a Földet, és Jézus holttestét magába fogadja a Föld. A rengés által keletkezett hasadék bezárul, a kő mellette hever. Ezek ténylegesen megtörtént események, csakis így tudom leírni, bármit is mondanak azok, akik a természettudomány oldaláról akarják megközelíteni ezeket a dolgokat, és mindenfélét felhoznak ellenük. A szellemi látó tekintet azt látja, amit elmondtam. És ha valaki azt mondja: az nem lehetséges, hogy a Kozmosz hatalmas jelbeszéddel állít szimbólumot, és így közli, hogy valami új kezdődött az emberiség fejlődésében; ha valaki azt mondja, hogy az isteni hatalmak nem írják be a történéseket a Földbe ilyen jelbeszéddel, mint napfogyatkozás és földrengés, arra csak azt tudom válaszolni: tiszteletben tartom a hiteteket, amely szerint ez nem lehetséges. De mégis megtörtént, és így történt.

El tudom képzelni, hogy például Ernest Renan[1], a sajátságos „Jézus élete” című könyv írója azt mondaná: ilyen dolgokban nem lehet hinni; csak abban lehet hinni, ami kísérleti úton bármikor újra előállítható. Ám ez a gondolat nem helytálló, mert például Renan elhiszi, hogy volt jégkorszak, noha kísérleti úton lehetetlen azt újra előidézni. Nyilvánvalóan lehetetlen a jégkorszak újbóli elterjesztése a Földön, a természetkutatók mégis elhiszik, hogy létezett. Ugyanígy lehetetlen, hogy a golgotai eseménynél megjelenő kozmikus jel valaha újból az emberiség elé táruljon. De megtörtént.

Ennek az eseménynek a megértéséhez csak úgy juthatunk el, ha szellemi látással elindulunk az előbb említett úton; ha először is elmélyedünk Péter vagy egy másik apostol lelkében, akiket a pünkösdi ünnepen megtermékenyített a mindenható kozmikus Szeretet. Csak hogyha betekintünk ezeknek az embereknek a lelkébe, és meglátjuk, hogy mit éltek át ezek a lelkek, akkor leszünk képesek – ezen a kerülő úton át – arra, hogy megpillantsuk a Golgotán álló keresztet, a Föld elsötétülését és az azt követő földrengést. Az nem tagadható, hogy az elsötétülés és a földrengés teljesen szokványos természeti jelenségek voltak; azok számára azonban, akik szellemi látással követik az eseményeket, akik oly módon olvassák ezeket az eseményeket, ahogyan ábrázoltam őket – vagyis az okkult írás hatalmas jeleiként -, azok számára mást is kell hogy jelentsenek, amennyiben lelkükben megteremtették hozzá a megfelelő feltételeket. Amint azt korábban elmondtam, volt Péter tudatában valami, ami a hosszú alvás folyamán kikristályosodott. Péter tudatában az egymást felváltó képek közül kiemelkedett a Golgotán álló kereszt, a sötétség és a rengés. Ezek voltak Péter számára a pünkösdi esemény során végbement, mindenható kozmikus Szeretet általi megtermékenyülés első gyümölcsei. Most már tudott valamit, amit előzőleg, az általános tudatával nem tudott: azt, hogy a golgotai esemény megtörtént, és hogy a keresztre feszített test ugyanaz a test volt, mint akivel életében gyakran együtt vándorolt. Most már tudta, hogy Jézus meghalt a kereszten, és hogy ez a halál valójában egy születés volt, annak a szellemnek a születése, aki most mint mindenható Szeretet kiáradt a pünkösdkor egybegyűlt apostolok lelkébe. Az örökkévaló, végtelen Szeretet egy sugaraként érezte lelkében felébredni azt a Szellemet, aki akkor született meg, amikor Jézus meghalt a kereszten. Péter lelkét elárasztotta a mérhetetlen igazság: csak látszat, hogy a kereszten egy halál következett be; a valóságban ez a halál – melyet határtalan szenvedés előzött meg – annak volt a születése, az egész Föld számára, ami most sugárként hatolt a lelkébe. Jézus halálával megszületett a Föld számára az, ami korábban kívül volt a Földön: a mindenható Szeretet, a kozmikus Szeretet.

Látszólag könnyű erről elvontan beszélni, de éljük bele magunkat egy percre Péter lelkébe! Érezzük át, hogy mit érzett abban a pillanatban, amikor először vált világossá számára: abban a pillanatban, amikor a Názáreti Jézus meghalt a Golgota keresztjén, a Föld számára megszületett valami, ami addig csak a Kozmoszban volt jelen. A Názáreti Jézus halála a mindenható kozmikus Szeretet születése volt a Föld szférájában.

Tehát ez az első megismerés, amit kiolvashatunk abból, amit az Ötödik evangéliumnak nevezünk. Az Újszövetség a Szent Szellem lejövetelének, kiáradásának nevezi azt, amit most elmondtam. Az apostolok, akkori lelkiállapotukat tekintve, nem is élhették át másként a Názáreti Jézus halálának eseményét, mint egy rendkívüli tudatállapotban.

Életének még egy másik pillanatára is emlékeznie kellett Péternek, Jánosnak és Jakabnak, arra a pillanatra, amelyet a többi evangélium is leír, de teljes jelentősége csak az Ötödik evangéliumból lesz érthető. Ő, akivel a Földön jártak, elvezette őket az Olajfák hegyére, a Gecsemáné kertbe, és azt mondta nekik: „Vigyázzatok és imádkozzatok!”[2] – Ők azonban elaludtak. Most már tudták: akkor már bekövetkezett az az állapot, amely egyre jobban hatalmába kerítette a lelküket. Szokásos tudatuk kialudt, álomba merültek, és mintegy álomban élték át az egész golgotai eseményt, amelyből kiáradt az, amit megpróbáltam szavakba foglalni. Péter, János és Jakab visszaemlékezett arra az állapotra, és felderengtek előttük a hatalmas események, amelyek annak a földi teste körül zajlottak, akivel együtt rótták az utakat. Ahogy az emberi lélekben, az emberi tudatban felbukkannak az elmerült álmok, úgy bukkantak fel fokozatosan az apostolok lelkében és tudatában is az elmúlt napok eseményei. Azoknak a napoknak a történéseit nem a szokásos tudatállapotukban élték át, most azonban behatolt az általános tudatukba mindaz, amit a Golgotai Misztériumtól a pünkösdi eseményig megéltek, mindaz, ami lelkük mélyén szunnyadt. Olyan volt számukra az az időszak, mint a mély alvás. Különösen az úgynevezett mennybemenetel és a pünkösdi esemény között eltelt tíz napot érezték mély alvásnak. Visszatekintve azonban napról napra megvilágosodott előttük a Golgotai Misztérium és a Krisztus Jézus mennybemenetele közötti idő. Ezt az időszakot megélték, ám csak most jött elő bennük, méghozzá egészen különös módon.

Bocsássanak meg, ha most egy személyes megjegyzést teszek. Be kell vallanom, nagyon meglepődtem, amikor feltárult előttem, hogy miként jött elő az apostolok lelkében mindaz, amit a Golgotai Misztérium és az úgynevezett mennybemenetel között átéltek. Egészen különös módon jött elő, merült fel ez az apostolok lelkében. – Egyik kép a másik után merült fel a lelkükben, és ezek a képek azt mondták nekik: igen, együtt voltatok azzal, aki a kereszten meghalt, illetve megszületett, igen, találkoztatok Vele. – Ahogyan az ember felébredéskor visszaemlékszik az álmára, és tudja, hogy álmában együtt volt ezzel vagy azzal az emberrel, úgy jelentek meg az emlékek az apostolok lelkében. Az egyes események azonban egészen sajátos módon merültek fel a tudatukban. Újból és újból fel kellett ugyanis tenniük maguknak a kérdést: ki volt az, akivel együtt voltunk? – És ők újból és újból nem ismerték fel Őt. Érezték, hogy ez egy szellemi lény; tudták, hogy abban az álomszerű állapotban bizonyosan együtt jártak vele, de nem ismertek rá abban az alakban, ahogyan számukra most, a mindenható Szeretet általi megtermékenyülésük után megjelent. Látták, hogy a Golgotai Misztérium után együtt jártak azzal, akit Krisztusnak nevezünk. Azt is látták, hogy beszélt nekik a szellem birodalmáról, hogy tanította őket. Kezdték megérteni, hogy negyven napig együtt voltak azzal a lénnyel, aki a kereszten született; hogy ez a lény – a Kozmoszból a Földre születő mindenható Szeretetet – a tanítójuk volt; hogy az általános tudatuk nem volt elég érett ahhoz, hogy megértsék azt, amit ez a lény mondott; hogy lelkük tudatalatti erőivel kellett mindezt felvenniük; hogy alvajáróként jártak Krisztus mellett, és szokásos értelmükkel nem tudták felfogni azt, amit ez a lény nekik adott. A negyven nap alatt egy általuk nem ismert tudattal hallgatták őt, olyan tudattal, amely csak most, a pünkösdi esemény átélése után derengett fel bennük. Alvajárókként hallgatták őt. Szellemi tanítójuk olyan titkokat fedett fel előttük, amelyeket csak úgy érthettek meg, ha a tanító egy másik tudatállapotba emelte őket. Ezért csak most látták meg azt, hogy Krisztussal voltak együtt, hogy a Feltámadott mellett jártak. Most azonban felismerték, hogy mi történt velük. És vajon mi által ismerték fel, hogy Ő valóban az volt, mint akivel a Golgotai Misztérium előtt testi alakban együtt voltak? Ez a következő módon történt.

Tegyük fel, hogy a pünkösdi ünnep után megjelenik egy kép az egyik apostol lelke előtt. Látja, hogy együtt járt a Feltámadottal, és hallgatta a tanításait. De nem ismeri fel. Lát ugyan egy mennyei, szellemi lényt, de nem ismeri fel. Ekkor felmerül egy másik kép is. A tisztán szellemi képbe belevegyül egy másik: ez a kép az apostolok egy olyan élményét ábrázolja, amelyet a Golgotai Misztérium előtt éltek át Krisztus Jézussal. Van tehát egy jelenet, amelyet szemlélve érzik, hogy Krisztus Jézus a Szellem titkáról tanított nekik. De nem ismerik fel. Látják, amint szemben álltak ezzel a szellemi lénnyel, aki tanította őket, és azért, hogy felismerjék, ez a kép – mindamellett, hogy meg is tartja magát – átváltozik az utolsó vacsora képévé, amit együtt éltek át Krisztus Jézussal. Képzeljék el, amint egy apostol maga előtt látja az érzékfeletti élményt a Feltámadottal, és – mintegy a háttérben – az utolsó vacsora képét. Csak ekkor ismerik fel, hogy az, akivel egykor testi alakban együtt vándoroltak, azonos azzal, aki most egy egészen más alakban tanította őket; abban az alakban, amelyet a Golgotai Misztérium után vett fel. Az álomállapothoz hasonló tudatállapot emlékei teljesen egymásba olvadtak az azt megelőző emlékképekkel. Olyan volt ez számukra, mint két egybevágó kép: az egyik kép egy Golgotai Misztérium utáni élményt ábrázolt, a másik a golgotai esemény előtti időből származott, amikor a tudatuk még nem homályosult el annyira, hogy ne tudták volna átélni a történéseket. Így ismerték fel, hogy a két lény összetartozik: a Feltámadott és Ő, akivel egykor, nem is olyan régen, testi alakban együtt jártak. És most azt mondhatták: mielőtt tehát a mindenható kozmikus Szeretet általi megtermékenyülés révén felébredtünk, mintegy meg voltunk fosztva a rendes tudatállapotunktól. És Krisztus, a Feltámadott volt velünk. Felemelt bennünket – számunkra mintegy tudattalanul – a birodalmába, velünk járt, felfedte előttünk birodalma titkait, amelyek most, a Pünkösdi Misztérium után, mint az álomképek, felmerülnek a rendes tudatunkban. Ez az, ami csodálatba ejti az embert: az apostolok Golgotai Misztérium utáni egyes élményeinek képei mindig megfelelnek egy, a Golgotai Misztérium előtti képnek, amelyet közönséges tudattal éltek át Krisztus Jézussal.

Azzal kezdtük, hogy tudattam önökkel, mi olvasható az úgynevezett Ötödik evangéliumban, és ennek az első közlésnek a végén engedjék meg, hogy néhány személyes szót szóljak, amelyeket – úgy érzem – el kell mondanom. Úgyszólván okkult kötelességemnek érzem, hogy most beszéljek ezekről a dolgokról. A következőket szeretném mondani. Nagyon jól tudom, hogy jelenleg egy olyan korban élünk, amelyben sok minden készül elő az emberiség közeljövőjét illetően, és hogy nekünk, az Antropozófiai Társaságunkon belül, mintegy azoknak kell éreznünk magunkat, akik sejtik, hogy az emberek lelkében olyasvalami készül elő a jövő számára, aminek elő kell készülnie. Tudom, hogy eljön az az idő, amikor már egészen másként lehet ezekről a dolgokról beszélni, mint most. Mert mi valamennyien a kor gyermekei vagyunk. A közeljövőben azonban pontosabban, körülhatároltabban lehet majd beszélni, és talán sok mindent, amire ma csak utalni lehet, sokkal-sokkal pontosabban lehet majd megismerni a létesülés szellemi krónikájában. Eljön ez az idő, ha mégoly valószínűtlennek is látszik a mai emberiség számára. Ennek ellenére, és éppen ezért, bizonyos szempontból kötelességünk, hogy mintegy előkészítően, már ma beszéljünk ezekről a dolgokról. És még ha bizonyos önuralomra is volt szükségem ahhoz, hogy éppen erről a témáról beszéljek, győzött bennem a kötelességtudat az iránt, aminek a jelenkorban elő kell készülnie. Ez vezetett ahhoz, hogy éppen itt, önök előtt beszéljek először erről a témáról.

Önuralmat említettem, és kérem, értelmezzék ezt a szót valóban úgy, ahogy kimondtam. Nyomatékosan kérem, hogy valóban úgy fogják fel a mondandómat, mint valamiféle ösztönzést, vagyis olyasmit, amit a jövőben sokkal jobban és pontosabban lehet majd kimondani. Az „önuralom” szót jobban meg fogják érteni, ha megengednek egy személyes megjegyzést: Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy a szellemi kutatás számára – amelynek szentelem magamat – egyelőre sok mindent rendkívül nehéz és fáradságos feladat előhozni a világ szellemi krónikájából; éppen az ilyen dolgokra vonatkozóan! És nem lepődnék meg, ha az előbbiekben használt „utalás” szónak jóval súlyosabb és átfogóbb jelentése lenne, mint amennyire ezt most szükséges felfognunk. Nem akarom azt állítani, hogy már ma képes lennék mindannak a pontos elmondására, ami a szellemi krónikában megjelenik. Hiszen érzem, hogy mennyi nehézséggel és fáradsággal jár a kereszténység titkaira vonatkozó képek felkutatása az Akasha-krónikában. Nehéz feladat ezeknek a képeknek a szükséges sűrítése és megragadása, és bizonyos módon a karmámnak tekintem a rám rótt kötelességet, hogy elmondjam mindazt, amit szavakba öntök. Mert kétségtelenül könnyebb lenne a dolgom, ha osztoztam volna néhány kortársam helyzetében, akik valóban keresztény nevelésben részesültek. Nekem ebben nem volt részem. Teljesen szabad szellemű környezetben nőttem fel, és tanulmányaim is a szabadszelleműséghez vezettek. Képzésem tisztán tudományos volt. Ez bizonyos módon megnehezíti most azoknak a dolgoknak a megtalálását, amelyekről kötelességem beszélni.

Két oka is van annak, hogy talán megengedhető egy ilyen személyes megjegyzés. Az egyik az, hogy sajátos lelkiismeretlenség folytán ostoba mendemondákat terjesztettek bizonyos katolikus irányzatokhoz fűződő állítólagos kapcsolataimról. Ezekből egy szó sem igaz. És hogy hová jutott az, ami ma teozófiának nevezi magát, azt azon lehet lemérni, hogy a teozófia talajából ilyen lelkiismeretlen híresztelések indulnak ki. Mivel azonban nem szabad elnézően elsiklanunk e fölött, hanem kötelességünk az igazság szembeállítása a valótlansággal, ezért megengedhető a személyes megjegyzés. – Másrészt: éppen azáltal, hogy ifjúságomban távol álltam a kereszténységtől, most annál elfogulatlanabbul közelítek hozzá; és mivel a szellem vezetett el a kereszténységhez és a Krisztus-lényhez, éppen ezért úgy vélem, hogy bizonyos joggal beszélhetek elfogulatlanul és előítéletek nélkül ezekről a dolgokról. A világtörténelem jelenlegi órájában talán többet nyom a latban egy tudományos képzettségű ember szava
– aki ifjúságában távol állt a kereszténységtől -, mint az olyané, aki gyermekkora óta kapcsolatban van a kereszténységgel. És egyáltalán nem hinném, hogy a kereszténység bármit is veszítene azáltal, ha mélyebb elemeit egy olyan tudatú ember tárja fel, akit maga a szellem vezetett el a kereszténységhez. Ha komolyan veszik a szavaimat, akkor érezni fogják, hogy mi él bennem, amikor olyan titkokról beszélek, amelyeket az Ötödik evangélium titkainak szeretnék nevezni.



[1]    Ernest Renan (1823-1892): francia orientalista, vallástörténész, filozófus és író. Legjelent?sebb és legtöbbet bírált munkája az 1863-ban megjelent Jézus életét tárgyaló könyve volt.

[2]    Mt 26,41; Mk 14,38.

 

– Stuttgart, 1913. november 22.

Gyakran beszéltünk már a Krisztus-impulzus földi emberiségfejlődésre gyakorolt mélyreható jelentőségéről, és megkíséreltük a Krisztus-impulzus lényegét – amit általában a Golgotai Misztérium kifejezésben foglalunk össze – különböző oldalakról jellemezni. Az utóbbi időben feladatom volt, hogy a Golgotai Misztériumra és a vele összefüggő, lényegbevágó, konkrét eseményekre vonatkozóan kutatásokat végezzek, és ezek a kutatások olyannak mutatkoztak, hogy kötelességem beszélni róluk baráti körünkben, éppen a jelenlegi időkben. Sikerült a már többször említett Akasha-krónikából a Krisztus Jézus élet néhány fontos részletét megismernem.

Legutóbbi összejövetelünk alkalmával szó volt arról, milyen fordulatok várhatóak az emberiségfejlődésben, amely fordulatok előkészületei már a jelenkorban zajlanak. Bizonyára ezekkel a változásokkal függ össze az is, hogy szükségszerűvé vált az antropozófiai mozgalomban egymásra talált lelkek elé tárni Krisztus Jézus életének néhány új részletét. Kérem, kezeljék bizalmasan mindazt, amit elmondok, a közöltek maradjanak a Zweigek keretein belül. Mert már az a néhány dolog is szenvedélyes viharokat kavart, amit Krisztus Jézus életéről eddig nyilvánosságra kellett hoznom – amely események nem voltak ismeretesek sem az evangéliumokból, sem a hagyomány révén -; nem csupán áramlatunk rosszindulatú bírálói támadták, hanem azok is, akik bizonyos jóindulattal viseltetnek iránta; amint azt például a két Jézus-gyermek történetének esetében is megtapasztalhattuk. Semmi sem tűnik ugyanis korunkban ellenszenvesebbnek, bensőleg ellenszenvesebbnek, mint az, ha a szellemi kutatás konkrét eredményeire irányítjuk a figyelmet. Azt még csak-csak elfogadják az emberek, ha általánosságban beszélnek nekik a szellemről; még ha különösen elvont elméletek hangzanak is el a szellemi életről. Azt azonban nem hajlandóak elfogadni, ha úgy beszélnek nekik a szellemi élet egyes eseményeiről, mint a fizikaiban lezajló egyes eseményekről. Közlendőimmel kapcsolatban sok mindent kell majd még mondanom, most azonban egy pontból kiindulva kezdem meg az elbeszéléseimet. Kérem, fogadják ezeket az elbeszéléseket egyfajta Ötödik evangéliumként, amelynek éppen a mi korunkban kell feltárulnia, éppúgy, ahogy a másik négy evangéliumnak is a maga idejében kellett megjelennie. Mindezt csupán elöljáróban mondom. A további motivációkról holnap fogunk beszélni.

Azzal kezdeném, amit a Lukács-evangélium úgy ír le, mint a tizenkét éves Jézus megjelenését a jeruzsálemi templom írástudói között: az írástudók elcsodálkoznak a kérdéseikre nagy és jelentős válaszokat adó Jézuson. Így találnak rá a rokonai – akik elveszítették -, amint arról a Lukács-evangélium beszámol. Tudjuk, hogy ez a fellépés azon alapul, hogy a Jézus-életben egy olyan, hatalmas jelentőségű változás következett be, amit kizárólag a szellemtudomány segítségével lehet megérteni. Tudjuk azt – most csupán röviden utalok rá -, hogy időszámításunk kezdete táján két Jézus-gyermek született. Az egyikben – a Dávid házának úgynevezett salamoni ágából származó Jézus-gyermekben – Zarathusztra szelleme, avagy mondhatjuk úgy is, hogy Énje testesült meg. Ez a Jézus-gyermek rendkívüli adottságokkal megáldva nőtt fel, ami érthető is annak ismeretében, hogy Zarathusztra Énje lakozott benne. Tudjuk azt is, hogy hozzávetőleg ugyanabban az időben született meg a másik, a Dávid házának nátháni ágából származó Jézus-gyermek is, aki egészen más jellemvonásokkal jött a fizikai világra, mint a salamoni ágból származó gyermek. Míg a salamoni gyermek különleges tehetséget mutatott minden iránt, ami környezetében az emberiség kultúrájának addigi eredményeiből származott, addig a másik Jézus-gyermek úgyszólván tehetségtelennek mutatkozott mindazzal szemben, amit az emberiség a fejlődése során addig elért. Nem tudott kapcsolódni ahhoz, amit az emberiség történelmi fejlődése során elért eredményeiből tanítottak neki. Ezzel szemben annyi szívjóság és mély érzés volt benne, amihez hasonlót egyetlen más gyermekben sem találhatunk, amennyiben az emberiség történetének arra a pontjára pillantunk az Akasha-krónikában, ahol ez a gyermek található és megfigyelhető.

A két gyermek növekedett, majd körülbelül tizenkét éves korukban a Zarathusztra-Én átköltözött az egyik Jézus-gyermekből a másikba: a nátháni ágból származó Jézus-gyermekbe; tehát ez a gyermek az, aki a Zarathusztra-Én birtokában nagy horderejű válaszokat adott az írástudóknak Jeruzsálemben. A nátháni Jézus sajátságos természete  – nem lehet ezt másként kifejezni – egyesült a Zarathusztra-Énnel. Korábban már beszéltem arról[1], hogy a nátháni Jézus-gyermek szülőanyja röviddel ezután meghalt, és hogy a másik gyermek apja ugyancsak elhalálozott. A salamoni, valójában Én nélkül maradt Jézus-gyermek megbetegedett, majd szintén meghalt. A salamoni gyermek édesanyja és a nátháni Jézus apja ezeket az eseményeket követően egy családot alkotott. A salamoni ágból származó mostohatestvérek is Názáretben, ebben a családban éltek. Tehát egy mostoha, illetve nevelőanyával nőtt fel a továbbiakban a Zarathusztra-Énnel megáldott Jézus-gyermek, aki akkoriban természetesen nem tudta, hogy a Zarathusztra-Én lakozik benne. Benne voltak azok a képességek, amelyek a Zarathusztra-Énből adódtak, de azt nem mondhatta volna, hogy: bennem van a Zarathusztra-Én.

Ennek a Jézus-gyermeknek a tizenkét és tizennyolc éves kora közötti életét a következőképpen kell jellemeznem. Az írástudóknak adott meglepő válaszok és az egyre jobban előtérbe kerülő bölcsesség annak volt tulajdonítható, hogy egy benső inspiráció közvetlen tudással árasztotta el; ezt a sajátos tudást közvetlenül, természetes módon érezte lelke sajátjának; ugyanúgy, ahogy a zsidóság őskorában a régi próféták fogadták lelkükbe az isteni-szellemi magasságokból jövő kinyilatkoztatásokat. Az egykori próféták a szellemi világból nyert közléseket egy, a szellemi világból szóló hangon, a nagy Bath-Kol hangján hallották. A tizenkét, tizenhárom, tizennégy, tizennyolc éves Jézus úgy érezte, mintha újból a nagy Bath-Kol szólalna meg, ám most egyedül őbenne; a benső inspiráció ritka, csodálatos érettsége volt ez, mintegy a régi próféták benső élményeinek feléledése.

Ha az ember az Akasha-krónikának megfelelően irányítja tekintetét az emberiségfejlődés említett pontjára, akkor különösen az tűnhet fel számára, hogy milyen magányos is volt ez a gyermek – ez az ifjú – ezekkel a mások tudását messze felülmúló belső kinyilatkoztatásaival az egész családjában, az egész názáreti környezetében. Akkoriban még a mostoha-, illetve nevelőanyja sem értette meg őt; a többiekről nem is beszélve. Nem az a cél, hogy mindenféle elméleteket gyártsunk ennek a Jézus-gyermeknek a megítélésére, hanem hogy együttérzéssel szemléljük, mit jelent egy tizenkét és tizennyolc év közötti ifjú számára, ha ilyen fokú érettségre tesz szert; ha olyan, teljesen idegen kinyilatkoztatásokat érez magában feltörni, amelyek mások számára abban az időben lehetetlenek. Ráadásul teljesen egyedül volt ezekkel a kinyilatkoztatásokkal, nem beszélhetett róluk senkivel, sőt úgy érezte, meg sem értené senki, ha erről beszélne. Férfiként is nehéz ilyen dolgokat elviselni; tizenkét és tizennyolc éves kor között azonban egyenesen iszonyú megpróbáltatás. Ehhez még más is hozzájárult.

Az ifjú Jézus érdeklődéssel szemlélte mindazt, amit egy ember abban az időben képes volt felvenni magába. Már akkor világos volt lelki szemei számára, hogy mit tudtak az emberek a természetük révén felvenni magukba, lelki-szellemi módon feldolgozni, és hogy mit birtokoltak az évszázadok folyamán abból, amit a régi próféták a zsidóknak kinyilatkoztattak. Mély fájdalommal, a legmélyebb szomorúsággal érezte: igen, így volt ez az ősidőkben, így szólt a nagy Bath-Kol a prófétákhoz; ez volt az eredeti tanítás, amelynek már csupán töredéke található meg a farizeusoknál és az írástudóknál. Ha a nagy Bath-Kol most akarna szólni valakihez, nem lenne olyan ember, aki megértené a szellemi világból szóló hangot. Az emberiség mássá lett, mint amilyen a régi próféták idejében volt. Még ha meg is szólalnának ma a régi kor dicsőséges kinyilatkoztatásai: nem lenne fül, amely meghallja azokat. Ez jelent meg újból és újból az ifjú Jézus lelke előtt, aki bánatával mindinkább magára maradt.

Semmihez sem hasonlítható az a szenvedés, amit az imént jellemzettek okán az ifjú Jézusnak át kellett élnie. Őszintén mondhatom: bármilyen jelentős dologról is beszéltünk elméleti módon a Golgotai Misztériummal kapcsolatban, a kozmikus vagy történelmi szempontok nagysága nem szorul háttérbe akkor sem, ha egyre jobban szemügyre vesszük a konkrét tényeket, amint azok a maguk tárgyilagosságában elénk tárulnak. Mert semmi más által, mint e tények megfigyelésével válhat világossá számunkra az emberiség fejlődésének menete: az, hogy volt ugyan egy ősi bölcsesség a zsidó népben, de Jézus idejében már lehetetlen volt ennek a bölcsességnek a megértése. Azt mondhatjuk, hogy ez a bölcsesség, mintegy próbaképpen, felvillant egy lélekben annak tizenkettedik és tizennyolcadik életéve között, ám csak kínokat okozott neki, mert rajta kívül senki sem érthette volna meg Bath-Kol kinyilatkoztatásait; ezért ez a kinyilatkoztatás mérhetetlen szenvedés forrása lett. Az ifjú Jézus teljesen egyedül volt ezekkel a mondhatni az emberiség történelmi fejlődésének fájdalmát ilyen koncentráltan megjelenítő élményekkel.

Kifejlődött a lelkében valami, ami töredékeiben itt is, ott is megfigyelhető az életben, amit azonban Jézus életében végtelen nagyságúnak kell elképzelnünk. Minden olyan szenvedés és fájdalom, ami az imént ábrázoltakhoz hasonló forrásokból fakad, megváltozik a lélekben. Oly módon változik meg, hogy az, aki képes ilyen szenvedés és fájdalom megtapasztalására, szinte magától értetődően alakítja át ezt a fájdalmat és szenvedést jó akarattá, szeretetté; de nem csupán a jóakarat és a szeretet érzésévé, hanem egy erővé: egy hatalmas szereteterővé; azzá a lehetőséggé, hogy ez a szeretet szellemi-lelki módon átélhető legyen. A felnövekvő Jézusban tehát valami egészen sajátságos dolog fejlődött ki.

Annak ellenére, hogy testvérei és a közvetlen környezete ellenségesen viselkedtek vele szemben, mivel nem értették, és úgy tekintettek rá, mint aki nincs teljesen magánál – ami kétségkívül nem tagadható; ezt a fizikai szem akkoriban éppúgy észlelhette, mint most az Akasha-krónika kutatója -, bárhová ment ez az ifjú, bárkihez szólt, ha nem is értették meg, de legalábbis felfigyeltek arra, amit mondott; arra, hogy van valami, ami ilyenkor Jézus lelkéből mintegy átárad a másik ember lelkébe. Mintegy a jóakarat, a szeretet hatóereje áradt ilyenkor belőle; ami nem volt más, mint az átalakult fájdalom, az átalakult szenvedés. A jótékony szeretet fuvallata érintette meg már abban az időben is mindazokat, akik valamilyen módon kapcsolatba kerültek vele; érezték, hogy valami rendkívülivel állnak szemben. Jézus szorgalmasan dolgozott az apja házában mint ács, illetve asztalos. Magányos óráiban azonban része volt mindazokban az élményekben, amelyeket az imént említettem. Ezek voltak a Názáreti Jézus benső élményei – mindazonáltal a benső élmények a lényegesek – tizenkét és tizenhat, tizennyolc éves kora között.

Ezután következtek, tizennyolc és huszonnégy éves kora között, az úgynevezett vándorévek. Járta a környéket és közben kézművesként dolgozott, csakúgy, mint otthon; vándorlása közben zsidó és pogány vidékekre éppúgy eljutott. Az emberekkel történő találkozásai során ekkor is megmutatkozott valami egészen különleges dolog; korábbi élményeinek hatása ismét egy igen sajátságos módon mutatkozott meg a vele kapcsolatba kerülő embereknél. Fontos, hogy ezt figyelembe vegyük, mert kizárólag ennek figyelembevételével tudjuk jobban megérteni azt, hogy tulajdonképpen mi is történt akkoriban az emberiség fejlődésében.

Jézus egyik helyről a másikra vándorolt, s miközben a munkáját végezte, megismerkedett a családokkal. Az ünnepek estéin – ahogy ma mondanánk – összejött a család, és ilyenkor ő is a körükben ült; és ekkor mindenhol érezhető volt a jóakaratnak és a szeretetnek az az áradata, amelynek kialakulásáról korábban beszéltem. Bárhol járt Jézus tizennyolc és huszonnégy éves kora között, mindenhol azt érezték, hogy egy különleges lény van jelen. – Ezt nem mondták ugyan mindig ki, de érezték: egy különleges lény ül körünkben. – Ez nem csupán abban jutott kifejezésre, hogy távozása után még hetekig emlegették a vele folytatott beszélgetéseket, hanem abban is, hogy amikor Jézus távozását követően esténként együtt voltak, úgy érezték: belép a szobába. Közös látomásban volt részük. Úgy érezték: újra köztük van. – Számtalan helyen történt meg az, hogy Jézus, bár már eltávozott, alapjában véve még mindig ott volt: szellemében jelent meg az embereknek, szellemi módon élt az emberek között; oly módon, hogy azok tudták: itt van köztünk.

Szubjektív értelemben úgymond látomás volt ez, objektív értelemben a szeretet mérhetetlen hatása nyilvánult meg ezen a módon: Jézus megjelenése bizonyos módon függetlenedett a külső, a fizikai térviszonyoktól, nem függött már az ember fizikai testének térbeli kötöttségeitől. Felmérhetetlen erővel járul hozzá Jézus alakjának megértéséhez, ha újra meg újra látjuk, milyen erővel van jelen mindazoknál, akiknél egyszer már járt; bizonyos módon velük maradt szellemileg, és újból visszatért hozzájuk. Akikkel egyszer már együtt volt, azok többé nem veszítették el a szívükből.

Jézus a vándorútján, mint már említettem, eljutott pogány vidékekre is, és az egyik pogány vidéken egészen különös élményben volt része. Az Akasha-krónika kutatójára rendkívül mély benyomást tesz ez az élmény, amikor az emberiségfejlődésnek erre az időszakára tekint. Tehát Jézus egy pogány vidéken járt. Itt jegyzem meg, hogy ha megkérdeznék, hol játszódott le ez az esemény, akkor ma még biztosan azt kellene mondanom, hogy nem tudom. A későbbi kutatások talán felfedik majd, hogy hol volt ez a hely, de nekem földrajzilag nem sikerült még megtalálnom. A tény azonban teljesen világos. Lehetnek olyan okok, amelyek megakadályozzák egy esemény pontos földrajzi helyének megjelölését, noha, ami ott lejátszódott, az teljesen világos. A dolgok elmondása közben egy percig sem riadok vissza attól, hogy bevalljam, mi az, amit még nem sikerült felkutatnom. Ezzel is szeretném kihangsúlyozni azt, hogy számomra az a fontos, hogy csak azt közöljem, egzakt módon, amiért minden tekintetben helyt tudok állni.

Tehát Jézus egy pogány vidékre, egy omladozó kultikus helyhez érkezett, amelyet a papok már régen elhagytak. A környéken élő emberek nyomorban, betegségtől elkínzottan tengették az életüket. A papok, többek között, éppen emiatt a rút betegség miatt hagyták el ezt a kultuszhelyet. Az itt élők rettenetesen szenvedtek; nem csupán a betegségtől, a nyomortól és a nélkülözéstől, hanem attól is, hogy papjaik, akik korábban a pogány áldozatokat bemutatták, elhagyták őket. Ekkor érkezett ide Jézus; mindez huszonnégy éves kora körül történt. Ebben az időben már a puszta megjelenése is rendkívül mély, rendkívül erős benyomást tett az emberekre; akkor is, ha meg se szólalt, csupán a közeledtét látták. A Jézus-jelenség valóban egészen különösen hatott az akkori emberekre. Közeledtére egészen hihetetlen érzések lettek úrrá rajtuk. Számba kell azonban vennünk azt is, hogy egy egészen más korszak és egy másik környék embereiről van szó. Amikor Jézust közeledni látták, ezt érezték: ez valami egészen különös; valami olyasmi árad ebből a lényből, ami senki másból. – Szinte mindenki ezt érezte; egyesek számára mindez rokonszenves volt, mások ellenszenvesnek találták. Nem meglepő tehát, hogy futótűzként terjedt el a hír: egy különleges lény közeledik! – Az áldozati oltár köré sereglett emberek azt hitték, hogy visszatért egy régi pogány pap, vagy küldött maga helyett egy másikat, aki újból ellátja majd az áldozati teendőket. Egyre többen gyűltek össze, a tömeg nőttön-nőtt, mivel futótűzként terjedt el a hír, hogy egy egészen különleges lény érkezett. Az emberek láttán Jézus végtelen szánalmat érzett, de sürgető kérésük ellenére sem volt hajlandó a pogány áldozat bemutatására; nem akarta elvégezni a pogány szertartást. A kétségbeesett tömeget látva azonban a pusztuló pogányság miatt éppúgy átjárta lelkét a fájdalom, mint tizenkét és tizennyolc éves kora között a hanyatló zsidóság miatt. Ahogy végignézett a tömegen, démoni lényeket pillantott meg az emberek között, sőt még az oltárnál is, ahol állt. Ekkor összeesett, mint akiből elszállt az élet; a borzalmas látványtól elveszítette az eszméletét.

Amint ott feküdt, mint egy halott, az emberek megrémültek és menekülni kezdtek. Jézus azonban, ebben a megváltozott tudatállapotban, betekintést nyert a szellemi világba, ahol eléje tárult, hogy milyen is volt ez az ősi pogányság, amikor a pogányság ősi bölcsessége még a régi misztériumokban, a maga szent formájában jelent meg az áldozati szertartásokban. Feltárult előtte, hogy milyen volt a pogányság az ősidőkben, ahogyan korábban, ha más módon is, de megnyilvánult előtte a régi zsidóság is. Szemben azonban a benne lelki-szellemi módon, láthatatlanul feltörő inspirációkkal, amelyek hasonló módon szóltak hozzá, mint a régi prófétákhoz, a pogányság nagyságát más úton kellett megtapasztalnia; másként kellett meglátnia azt, amit csakis így lehet leírni: ahogy ott feküdt, látta, hogy a pogány áldozati helyek kultuszai az őseredeti misztériumi kinyilatkoztatásokból fakadnak; tulajdonképpen mintegy a misztériumszertartások külsődleges ábrázolásai voltak. A régmúlt időkben, amikor az áldozatot még a helyes formában mutatták be, az emberek imáiba beleáradtak a magasabb hierarchiák azon szellemi lényei, akikhez a pogányok fel tudtak emelkedni. Mintegy látomásszerűen jelent meg Jézus lelke előtt: igen, ha egykor, a pogányság virágzása idején, egy ilyen oltáron áldozatot mutattak be, akkor az áldozati szertartásba beleáradtak a jó pogány istenek erői. Most azonban – nem inspiráció, hanem közvetlen imagináció révén – a maga teljes intenzitásában kellett átélnie a pogányság pusztulását. A pogányság pusztulását is át kellett élnie! Míg korábban jó hatalmak áradtak az áldozati szertartásokba, most démoni lények jelentek meg, Lucifer és Arimán mindenféle elementáris küldöttei. Ezeket látta most, és így tárult lelki-szellemi szemei elé a pogányság hanyatlása.

Ez volt tehát a második nagy fájdalma; hogy azt kellett mondania: egykor olyan kultikus szertartásai voltak a pogányoknak, amelyek kapcsolatot teremtettek az emberek és bizonyos hierarchiák jó lényei között. Mindez azonban dekadenciába esett, korrumpálódott, és mostanra odáig jutott, hogy már olyan helyek is vannak, mint ez itt, ahol a jó erők helyére démoni erők léptek, sőt, ahol a népet elhagyták a régi pogány istenek. Tehát a pogányság pusztulása sokkal bensőbb módon és sokkal szemléletesebben tárult Jézus lelke elé, mint a zsidóság hanyatlása.

Különbséget kell tennünk az elméleti megismerés és az ilyen, imaginatív élmény kiváltotta érzések között. Az Akasha-krónikának erre a pontjára tekintve az emberiség fejlődéstörténetének egy mérhetetlenül jelentős, ám végtelenül fájdalmas eseményét látjuk, amely abban az imaginatív pillanatban sűrűsödött össze.

Jézus ekkor már tudta: egykor isteni-szellemi erők tevékenykedtek a pogányok között, azonban hiába is működnének most ezek az erők, nem lennének sem megfelelő emberek, sem megfelelő lehetőségek a régi kapcsolat helyreállítására. Egy rövid tapasztalatba összesűrítve élte át Jézus az emberiség minden nyomorúságát. És amikor felemelkedett annak észleléséhez, ami egykor, a pogányság virágkorában megnyilatkozott, olyan szavakat hallott, amelyek – ily módon lehet ezt jellemezni – feltárták előtte, megéreztették vele a földi emberi élet titkát, valamint kapcsolatát az isteni-szellemi lényekkel. Ami a halottnak tűnő, eszméletét vesztett, majd ismét magához térni készülő Jézus lelkébe akkor beleivódott, azt nem tudom a mi nyelvünkön másként kifejezni, mint a következő szavakkal. Ezeket a szavakat, bizonyos okokból, a dornachi épület alapkőletételénél összegyűlt barátaink jelenlétében mondtam ki első ízben.

A Jézus által meghallott ősi bölcsesség, szavakba átültetve, így hangzik:

Ámen
Uralkodnak a Gonosz-erők
Tanúi az eloldódó Én-ségnek
Más által okozott önösség-vétket
Élünk meg a mindennapi kenyérben
Melyben nem uralkodik az Ég akarata
Mert az ember elhagyta országotokat
És elfelejtette neveteket
Ti Atyák a Mennyekben.

Amint látják, kedves barátaim, ez valami olyasmi, mint egy megfordított Miatyánk; de ennek éppen ilyennek kell lennie.

Ámen
Uralkodnak a Gonosz-erők
Tanúi az eloldódó Én-ségnek
Más által okozott önösség-vétket
Élünk meg a mindennapi kenyérben
Melyben nem uralkodik az Ég akarata
Mert az ember elhagyta országotokat
És elfelejtette neveteket
Ti Atyák a Mennyekben.

Miután mintegy megjelent előtte a földi emberi lét titka és összefüggése az isteni-szellemi léttel, Jézus magához tért, és még látta a menekülő démonokat és embereket. Életének egyik legnagyobb pillanata volt ez. Most már azt is tudta, hogyan áll a pogányság az emberiség fejlődését illetően. Látta, hogy a pogányság minden területén hanyatlás következett be. – Ezt a felismerést nem külső megfigyelés útján szerezte, hanem lelki megfigyeléssel. Felismerte, hogy mind a pogányságnak, mind a zsidóságnak valami újra, egy egészen új impulzusra van szüksége!

Jól jegyezzük meg, hogy Jézus ilyen tapasztalatokat szerzett. Bár benne volt Zarathusztra Énje, ezt akkoriban még nem tudta. Tehát tapasztalás útján szerzett élményeket, és nem volt tanítója sem, aki elméleti magyarázatokat adhatott volna számára. Ezeket a tapasztalatokat saját tapasztalatként szerezte meg.

Nem sokkal a pogányságra vonatkozó tapasztalatszerzése után Jézus elindult hazafelé. Körülbelül huszonnégy éves volt akkoriban. Nagyjából abban az időben halt meg az apja, és Jézus azután ismét Názáretben élt a családdal, a mostoha-, illetve nevelőanyjánál. Ekkor már nyilvánvalóvá vált az a különös dolog is, hogy a többiek egyre kevésbé értik meg őt. Csupán mostoha-, illetve nevelőanyja fogadta egyre szeretőbb megértéssel a Jézus lelkében végbemenő rendkívüli, megmagyarázhatatlan változásokat – noha azok abban az időben még egyáltalán nem értek véget. Noha az anya még távol állt attól, hogy bensőségesen megértse Jézust, olykor mégis szót tudtak egymással váltani, és bár mindez Jézus érzéseihez képest eleinte még kétségkívül felületes volt, az anya fokozatosan felnövekedett ahhoz, ami Jézus lelkében élt.

Ebben az időben azonban szert tett még egy különleges tapasztalatra, és ez a harmadik nagy bánatot okozta neki. Huszonnégy és harmincéves kora között mind szorosabb kapcsolat létesült közte és a már hosszabb ideje létező esz-szénus közösség között. Az esszénus közösség olyan emberekből állt, akik felismerték, hogy az emberiség történetében egy bizonyos krízis következett be: a zsidóság és a pogányság hanyatlása elérkezett egy olyan ponthoz, ahol új utat kell keresni ahhoz, hogy az ember újból kapcsolatot tudjon teremteni az isteni-szellemi világgal. A régi misztériumok módszereihez képest volt valami új abban, ahogy az esszénusok kívántak felemelkedni az isteni-szellemi világhoz; mindez az életmódjukban jutott kifejezésre. Az esszénusoknak különösen szigorúan szabályozott életük volt; lemondásokkal teli, odaadó életük révén – mely messze meghaladta a csupán lelki és intellektuális tökéletesedésre való törekvést – keresték az újbóli egyesülést az isteni-szellemiséggel.

Az esszénusok közössége meglehetősen sok tagot számlált abban az időben. Központjuk a Holt-tengernél volt, de Elő-Ázsia minden vidékén voltak telepeik. Számuk egyre nőtt. Mindig adódtak olyan körülmények, amelyek következtében egyesek vonzalmat éreztek az esszénus eszmék iránt, és csatlakoztak a közösséghez. Ezeknek az embereknek azután minden tulajdonukat át kellett adniuk a rendnek, amely szigorú szabályokat írt elő tagjai számára. A rend tagjának nem lehetett magántulajdona. Hogyha valakinek itt vagy ott volt egy kis birtoka, akkor a rendbe történő belépésekor ez a birtok – még ha messze volt is – átkerült az esszénusok tulajdonába. Ebből kifolyólag az esszénusoknak mindenfelé voltak birtokaik. Rendszerint a fiatalabb tagjaikat küldték oda, nem azt, akitől a birtok származott. A közös vagyonból bárkit támogathattak, akit arra méltónak találtak, egy kivétellel. Ezen a rendszabályon jól látszik, milyen különböző módon ítélnek meg az emberek egyes dolgokat a különböző korokban: a mai korban szívtelenségnek minősülne egy ilyen rendszabály. Az esszénusok ugyanis előírták, hogy minden tagjuknak joga van a közös vagyonból az általa arra méltónak talált embereket támogatni, kivéve azokat, akik rokonságban állnak vele. Ezt szigorúan kizárták, mind a közeli, mind a távoli rokonok esetében. A renden belül különböző fokozatok voltak. A legmagasabb fok teljesen titkos volt, és csak nagyon nehezen lehetett elérni.

Abban az időben – ahogyan azt a Jézus-élettel kapcsolatban már említettük – Jézusban már hihetetlen magas fokra jutott az, amit úgy jellemeztem, hogy valami rendkívüli kisugárzás áradt belőle, ami úgy hatott az emberekre, mint úgymond maga a testet öltött szeretet. Az esszénusok szintén érezték ennek a hatását, így történhetett, hogy befogadták a közösségükbe, anélkül, hogy annak formálisan tagja lett volna. Huszonnégy és harmincéves kora között olyan szoros kapcsolat szövődött közte és az esszénusok között, hogy azt mondhatjuk: a közös élmények és beszélgetések során megismerhette legféltettebb titkaikat is.

Tizenkét és tizennyolc éves kora között megtapasztalta, milyen dicsőség övezte egykor a zsidóságot; tizennyolc és huszonnégy éves kora között megismerte a pogányság titkait. Most pedig – miután közvetlen kapcsolat létesült közte és az esszénusok között; miután az esszénusok részesítették őt a titkaikban – megismerhette az esszénusok titkait is; felemelkedhetett az isteni-szellemi világgal való egyfajta egyesüléshez. Jézus úgy látta, hogy ez az út valóban visszavezethet az isteni-szellemi világgal való kapcsolathoz. – Látható, hogy miután Jézus kétszeresen is szenvedett, egyrészt a zsidóság, másrészt a pogányság miatt, az esszénusok közösségében néha azért felderenghetett benne a remény is arra vonatkozólag, hogy mégis meg lehet újból találni a felfelé vezető utat. Örömteli bizakodását azonban csakhamar letörte egy újabb tapasztalat.

Tudomására jutott valami, amit ismét nem elméleti úton, nem a tanulmányai révén, hanem közvetlen élettapasztalat útján sajátított el. Egy alkalommal, az esszénusoktól távozóban, mélyen a lelkébe vésődő látomása volt. Közvetlen jelenvalóságában látta, amint az esszénusok kapujától mintegy menekülésszerűen távozik két alak, akikről már akkor is egyfajta bizonyossággal tudta, hogy Lucifert és Arimánt látja; ők azok, akik mintegy futva menekülnek a kaputól. Ez a látomás többször is megismétlődött, amikor esszénus kapukon haladt át. Abban az időben már szép számmal voltak esszénusok, és tekintettel kellett rájuk lenni. Egy esszénusnak nem volt szabad átmennie olyan kapun, amelyen festmény volt; ez a tilalom összefüggött a lelki gyakorlataikkal. Tehát az esszénusok nem mehettek át egy olyan kapun sem, amelyre az akkori szokásoknak megfelelően képeket festettek. Csakis festetlen kapun át közlekedhettek. Jeruzsálemben és más városokban is voltak ilyen kapuk. Festett kapun nem mehetett át az esszénus. Ez is bizonyítja, milyen sokan voltak akkoriban az esszénusok. Jézus gyakran ment át ilyen kapun, és számtalanszor megismétlődött ugyanaz a jelenség: nincsenek rajta képek – mondta magában -, a képek helyén azonban ott áll Lucifer és Arimán. Ekkor alakult ki Jézus lelkében az a kép, az a lelki élmény nyújtotta meggyőződés, amelyet így lehet kifejezni: úgy tűnik, hogy az esszénus út alkalmas arra, hogy a lélek tökéletesítése révén az ember újból megtalálja a szellemi világokba vezető utat; ez azonban csak azon az áron lehetséges, hogy az esszénusok olyan életmódot folytatnak, amelynek segítségével távol tartanak maguktól mindent, aminek révén Lucifer és Arimán valamilyen módon a közelükbe férkőzhetne. Mindezt szellemi-lelki élményként élte át Jézus; kérem, ekképpen értékeljék. Mert természetesen könnyű most mindezt mintegy elméleti közlésként elfogadni, de gondolják csak el, miként hat az érzésvilágra ezeknek a dolgoknak a közvetlen szellemi valóságban történő átélése. – Úgy intézték a dolgokat, hogy Lucifer és Arimán ne tudjon a közelükbe férkőzni. Ezért Lucifer és Arimán kénytelen volt a kapun kívül maradni. És Jézus most már azt is tudta – mivel szellemileg követte az eseményeket -, hogy hová menekült mindig Lucifer és Arimán. A többi emberhez futottak, azokhoz, akik nem tudták az esszénusok útját követni! Rettenetes erővel ütötte szíven Jézust ez a felismerés, nagyobb fájdalmat okozva neki, mint a korábbi élmények. Megrendítő volt számára a felismerés: Igen, az esszénus út felvezetheti ugyan az egyes embert a szellemi világba, de csak akkor, ha ezek az emberek olyan életet élnek, amilyenben az egész emberiségnek nem lehet része; mert mindez csak akkor lehetséges, ha egyesek elkülönülnek és menekülésre kényszerítik Lucifert és Arimánt, akik ezáltal éppen a nagy tömegekhez mennek.

Súlyként nehezedett Jézus lelkére, hogy ismét csak kevesek élhetik át azt, amit az egykori próféták a nagy Bath-Kol révén éltek át; azt, ami a pogányoknak a régi áldozatok útján jelent meg. Még ha egyesek az esszénusok útját járva el is érik azt, amit a pogányok és a zsidók utódai már nem élhetnek át, mindez azzal a szükségszerű következménnyel jár, hogy Lucifer, Arimán és a démonaik annál inkább hatalmukba kerítik az emberek tömegeit. Mert az esszénusok azon az áron szerzik meg a tökéletesedésüket, hogy az általuk menekülésre késztetett Lucifert és Arimánt elküldik a többiekhez. Az esszénusok mások rovására érik el a tökéletességet, mert az ő útjuk olyan, amelyen csak kevesen járhatnak. Ezt tudta meg most Jézus. Ez volt a harmadik nagy bánat, ami érte, és ez még fokozódott azáltal, hogy az esszénusok életközösségében nyert tapasztalatok során egy látomásszerű beszélgetésben volt része Buddhával. Buddha évszázadokkal korábbi közössége – szorosabb közössége – sok hasonlóságot mutatott az esszénusokéval. Buddha így nyilatkozott meg Jézus számára a szellemi világból: egy ilyen közösség kizárólag akkor létezhet, ha csupán egy maréknyi ember alkotja; minden ember számára egy ilyen közösség nem lehetséges. – Szinte primitívnek tűnik, ha azt mondjuk: Buddha feltárta Jézus előtt, hogy a buddhista szerzetesek csak akkor járhatnak körbe az áldozati kehellyel, ha kevés ilyen szerzetes van, és a többiek, úgymond, vezekelnek egy másféle élettel. Ez így elmondva kissé primitívnek tűnik, de más a helyzet, ha ezt egy olyan felelős szellemi hatalom nyilatkoztatja ki, mint jelen esetben Buddha, aki mindezt közölte a Názáreti Jézussal.

Ily módon élte át a Názáreti Jézus tizenkét és harmincéves kora között háromszoros szenvedéssel az emberiség fejlődésének minden részletét. Mindazt, ami a lelkében élt, ami a lelkében felgyülemlett, egy beszélgetés során el tudta mondani nevelőanyjának, aki fokozatosan felküzdötte magát Jézus lényének megértéséhez, és így egyre közelebb került hozzá. Végtelen jelentőséggel bír az a beszélgetés, amelyet a Názáreti Jézus harmincéves kora körül folytatott mostoha-, illetve nevelőanyjával; ebben a beszélgetésben, néhány órában összesűrítve, kifejezésre jutott mindaz, amit a Názáreti Jézus az előző években átélt. Kevés olyan jelentős szellemi tapasztalatban lehet részünk – legalábbis a szellemi átélés egy bizonyos fokán -, mint amit akkor szerezhetünk, ha tekintetünket a Názáreti Jézus és a nevelőanya közötti beszélgetésre irányítjuk.



[1]    Rudolf Steiner: Lukács-evangélium, 5. fejezet (GA 114).

– Berlin, 1913. október 21.

Hosszabb szünet után ismét összejöhettünk itt, a berlini munkacsoportban, hogy folytassuk évek óta folyamatban lévő szellemtudományos munkánkat. Berlinben hosszabb szünetet tartottunk, de ezt a szünetet nem csupán a szokásos előadások és a müncheni előadás-sorozat töltötték ki, hanem dornachi épületünk alapkőletétele és az azzal összefüggő sokféle tennivaló is. A mai estén, amikor hosszabb idő után újra együtt lehetünk ebben a teremben, szeretném a figyelmüket ráirányítani arra, hogy mit jelent számunkra a dornachi épület. Bízunk benne, hogy az épület külső jelképe is lesz annak, ami mint antropozófiai világnézet akar megjelenni a világ számára. Egyben az összetartozás külső jelképét is jelentheti minden, a szellemtudományos törekvésekkel, az antropozófiai világnézet gyakorlásával egyetértő szívnek és léleknek.

Alapjában véve – ahogy erről az elmúlt évek során itt is több ízben volt már szó – a jelenkor szellemi életében minden arra utal, hogy a mai ember öntudatlanul is arra szomjazik, amit egy valódi spirituális világnézet nyújthat számára. Nem csupán azok a lelkek törekednek egy ilyen világnézet megismerésére, akik pozitív módon ki is nyilvánítják ilyen irányú igényüket, hanem számos olyan ember is, aki nem is tud egy ilyen világnézet létezéséről. Sőt még azok is, akik nem akarnak róla tudni, vagy talán éppenséggel ellenségesen állnak vele szemben. Öntudatlanul, mondhatnám, szívük vágyát követve – a tudatos fogalmak és eszmék megfogalmazása nélkül, illetve az ellenséges fogalmak és eszmék kinyilvánítása ellenére -, anélkül, hogy tudnának róla, ők is afelé törekednek, amit a mi világnézetünk képvisel.

Így azután valóban egészen különleges érzés volt, hogy a körülmények sürgető volta miatt csupán néhány, a közelben tartózkodó antropozófus barátunk jelenlétében ugyan, de le tudtuk tenni a dornachi épület alapkövét. Felemelő érzés, hogy ezzel megkezdődött annak az épületnek a megalkotása, amely, úgymond, közös törekvésünk előzetes külső jelképe lesz.

Amint az ember ott állt azon a dombon, ahol épületünk fel fog épülni – mindez a megnyitóünnepségen történt -, ahonnan messzire rá lehet látni a környező hegyekre és völgyekre, ahonnan tekintetünk távoli tájakra irányulhat, akkor mintegy gondolnia kellett az emberiség széles e világból felhangzó segélykiáltásaira, a szellemi igazságokért, a spirituális világnézet megismeréséért könyörgő lelkekre, akiknek kérdéseire a mi szellemi irányzatunk adhat választ. Arra kellett gondolnia, hogy a kimondott szavakon, a kinyilvánított érzéseken túl korunk számos más jelensége is arra utal, hogy spirituális szükségszerűség egy ilyen világnézet gyümölcsöző beplántálása az emberiség lelki életébe. Tehát ez az érzés lelkesített bennünket legfőképpen, amikor elhelyeztük a földbe leendő épületünk alapkövét. Ez az épület mintegy a formáival is ki fogja fejezni a szándékunkat, oly módon, hogy azok, akik az épületet – majd ha elkészült – kívülről vagy belülről szemügyre veszik, a formáin, mint egyfajta írásjeleken keresztül leolvashatják mindazt, amit a világban meg szeretnénk valósítani.

Ha elgondolkozunk egy ilyen alapkőletételen, akkor kézenfekvőnek tűnik, hogy elgondolkodjunk azon is, hogy a karma nem csupán az egyes emberi életben, hanem az egész emberi Föld-fejlődésben működik. Az egyes emberi életben úgymond a kis karma működik, az egész Föld és az emberiség fejlődésében a nagy karma érvényesül. És áthathat bennünket ez a felemelő gondolat: hogyha éppen spirituális téren ilyesmi történik, akkor az ember – és ez igaz minden, az antropozófia felé törekvő, a dologban részt vevő emberre – bizonyos módon, még ha csak csekély mértékben is, de eszköze annak a szellemnek, aki a világkarmán keresztül hat és tetteket visz végbe. Ez, a világkarma szelleméhez való tartozás érzése az a jelentős és hatalmas érzület, amellyel újra meg újra találkoznia kell mindannak, amit antropozófiai szemlélődéseink révén ápolunk. Ez az az érzés, amely képes nyugalmat adni a léleknek, amikor annak nyugalomra van szüksége; amely biztosítja számára a harmóniát, amikor harmóniára vágyik; de ez az érzés ad erőt, tettrekészséget, kitartást és energiát is, ha a léleknek erőre, tettrekészségre, kitartásra és energiára van szüksége.

Ha a spirituális világfogalmak a maguk igazságában beáradnak a lelkünkbe, akkor azok mintegy belső, lüktető életté válnak bennünk, ami erővé alakul át; olyan erővé, amelynek elevenségét legmagasabbra irányuló gondolataink közben éppúgy érzékeljük és megéljük, mint a hétköznapi élet legkisebb, kényszerű teendői során. Támaszunk lesz, amelyhez mindig segítségért fordulhatunk, ha erőre vagy vigaszra van szükségünk az életben. Igazi moralitás, valódi erkölcsi erő fog sarjadni az emberiségben már csupán annak révén is, ha lelki tekintetét a valódi spiritualitásra, a valóságos szellemi életre irányítja.

Jelenleg ugyanis másként állunk benne a világkarmában, mint ahogy akkor állt benne az emberiség, amikor az az esemény történt, amelyet gyakran megneveztünk mint az emberi Föld-fejlődés középpontját, súlypontját: vagyis a Golgotai Misztérium idejében. És miként az utóbbi időben – éppen saját szellemtudományos fejlődésünk időpontjával összefüggésben – más helyeken már rámutattam a Golgotai Misztériumra vonatkozó figyelemre méltó körülményekre, most, hogy hosszú idő után újból együtt lehetünk ebben a teremben, szeretném ezt az önök lelke, az önök szíve előtt is feltárni.

A Golgotai Misztérium, a Krisztus-impulzus eljött a világba. Milyen korban jött el? Spirituális elmélyülésünk révén tudjuk, mi költözött be annak idején egy emberi testbe, hogy a Föld-fejlődés, a földi emberiségfejlődés tulajdona lehessen. Előkészítő tanulmányainknak köszönhetően bizonyos mértékig felfoghatjuk a Golgotai Misztérium jelentőségét. Az eljövendő korszakokban – amint ezt már több alkalommal hangsúlyoztam – még világosabban fogják látni ennek az eseménynek a jelentőségét. Kézenfekvő a kérdés: hogyan értették meg vajon a Golgotai Misztériumot abban a korban, amelyben lejátszódott? Arról van ugyanis szó, hogy a Golgotai Misztériumot a maga valóságában fogjuk fel; hogy megértsük, miről is van szó valójában. Mert arról van-e vajon szó, amit akkoriban az emberiségnek tanítottak? Ha így lenne, akkor látszólag talán jogosnak tűnhetne azoknak a véleménye, akik szerint Krisztus Jézus legtöbb tanítása már a régebbi korokban is ismert volt; noha, mint tudjuk, ez sem teljesen igaz. Elsősorban azonban egyáltalán nem erről van szó, hanem valami teljesen másról, mégpedig arról, ami a Golgotán és azzal összefüggésben történt; ami akkor is megtörtént volna, ha a földkerekség egyetlen emberi lelke sem érti meg. Mert nem az a lényeges, hogy egy tény azonnal megértésre találjon, hanem az, hogy megtörténjen. A golgotai tett jelentősége elsősorban nem azon alapul, amit az emberek megértettek belőle, hanem azon, ami az emberiségért történt azáltal, hogy a szellemi világtények ezen történésének folyama kifejezésre jutott.

Mely időpontra esett a Golgotai Misztérium? Egy valóban különleges időpontra, amelynek megértéséhez vegyük szemügyre az Atlantisz utáni fejlődést. Már gyakran utaltam arra, hogy az emberiség Atlantisz után először az úgynevezett óindiai kultúrkorszakban fejlődött tovább. Kiemeltem az óindiai kultúra nagyságát és jelentőségét; utaltam arra, hogy a lelkek akkoriban egészen másmilyenek, a szellemi élet számára sokkal bensőségesebben megközelíthetőek voltak, és hogy ez a megközelíthetőség azután korszakról korszakra egyre csökkent. Megbeszéltük továbbá azt is, hogy az óperzsa, majd az egyiptomi-káldeus korszakban egyre kisebb lett az ember közvetlen részvétele a szellemi világokban. Mert az óindiai korban az ember felvette az étertestébe mindazt, amit a világ közölhetett vele, és megélte ezt az étertestében; legalábbis azok élték ezt át, akik az óindiai kultúrkorszakot, ebben az ősrégi korban, a megfelelő módon teljesítették. Az, amit ilyen módon az étertestben átéltek, magán viselte egy magas fokú tisztánlátás jellegét. Az óperzsa korban az érzőtestben élte meg az ember a lelkiséget; ez már alacsonyabb fokú tisztánlátással járt. Az egyiptomi-káldeus korszakban a lelkiséget az érzőlélekben élték meg; ekkor ismét csak egy csekélyebb mértékű tisztánlátás volt jelen. Ezután következett a negyedik, a görög-latin kor: ebben a korszakban történt meg a Golgotai Misztérium. Ez volt az a kor, amelyben az emberi lélek odáig jutott, hogy már csupán a külső fizikai síkot észlelte. Elkezdődött a külső dolgokra irányuló értelem kultúrája. A lélek kifejleszti a külső világ számára megfelelő erőket.

Korunkban, az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszakban, az emberség átélése mostanáig a külvilág megfigyelésére és az érzékszervi benyomások átélésére szorítkozott. Ebben a kultúrkorszakban azonban el kell jutnia a szellemi élet iránti új, megújult fogékonysághoz, mert az életet a tudati lélekben teljesen át kell hogy élje.

Hogyha csupán az Atlantisz utáni fejlődés első négy korszakára tekintünk, feltehetjük a kérdést: melyik volt ezek közül a korszakok közül a legkevésbé alkalmas arra, hogy a Golgotai Misztériumot, Krisztus Földre jövetelét megértse; hogy ezt az eseményt valódi szellemi megértéssel kövesse? Hogyha a Golgotai Misztérium, Krisztus megjelenése egy emberi testben az óindiai kultúrkorszakra esett volna – ami a világkarma szerint nem történhetett meg, de állítsuk fel most ezt a hipotézist -, akkor számtalan olyan lélek lett volna, aki megérti ezt az eseményt, mert még rendelkeztek szellemi megértéssel. Még az óperzsa, sőt az egyiptomi-káldeus korszakban is egy bizonyos megértéssel tekintettek volna a Golgotai Misztériumra, amennyiben az a világkarma szerint akkor lejátszódhatott volna. Az Atlantisz utáni negyedik korban az emberi lélek fejlődése azonban már olyan fokon állt, hogy a Golgotai Misztérium közvetlen megértése, éppen a lélek fejlettségi állapota miatt, nem volt lehetséges.

Gyakran kell majd még beszélnünk arról a sajátos tényről, hogy a Golgotai Misztérium miért várta meg az Atlantisz utáni kornak azt a kultúrkorszakát, amelyben az esemény megértéséhez szükséges szellemi megértés már nem volt jelen. A görög-latin korban különösen az értelmi vagy kedélylélek indult fejlődésnek. A tekintet előszeretettel mindenekelőtt a külső világ felé fordult, amint az az egész görög kultúrán látható. A kizárólag belső tekintettel követhető Golgotai Misztériummal alapjában véve úgy állt szemben az egész kortárs kultúra, mint azok az asszonyok, akik Krisztus Jézus sírjához érkezve keresték a holttestet, a sírt azonban nyitva találták, és a holttest már nem volt benne; és akik kérdésükre, hogy hová lett az Úr teste, azt a választ kellett hogy kapják: „Az, akit kerestek, már nincs itt.”[1]

Ahogyan az asszonyok a külső világban keresték Krisztust, és azt a választ kapták, hogy: „Az, akit kerestek, már nincs itt.” -, úgy járt alapjában véve az egész korszak a Golgotai Misztérium megértését illetően. Az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakban élő emberek kerestek valamit, ami nem volt ott, ahol keresték. Még akkor is keresték, amikor az Atlantisz utáni negyedik korszak már a vége felé közeledett – a XV. században ért véget -, és még akkor is ugyanolyan módon keresték. Mert hogyha a keresztes hadjáratokra tekintünk, akkor mintegy térben felnagyítva ugyanazt látjuk, mint ami az asszonyokkal történt Krisztus Jézus sírjánál. A keresztes hadjáratok idején számos európai lélekben élt a vágy: meg kell keresnünk Krisztus Jézus sírjánál azt, ami számunkra a legdrágább! – Hatalmas seregek indultak Kelet felé, hogy ezen az úton találják meg azt, amit meg akartak találni, mert ez így felelt meg az érzéseiknek. És miként jellemezhetjük azt, amit éppen azok élhettek át, akik a keresztes hadakkal Keletre vonultak? Olyan volt, mintha az egész Kelet azt válaszolta volna nekik: „Az, akit kerestek, már nincs itt.” – Ez is mélységesen jelképes kifejeződése annak, hogy az emberiségnek az Atlantisz utáni egész negyedik korszak folyamán a külső fizikai síkon kellett keresnie Krisztust, holott Krisztust a szellemi síkon kell keresni, még akkor is, ha a földi világban van.

És vajon hol volt Krisztus, amikor az asszonyok a sírnál keresték? A szellemi síkon; ott, ahol megjelenhetett az apostoloknak, amikor azok feltárták szívüket és lelküket, hogy ne csak érzékszervi erőik által láthassák a Golgotai Misztérium után egy ideig étertestben még közöttük járó Krisztust.

Vajon hol volt Krisztus, amikor a keresztesek külső értelemben, Keleten, a fizikai síkon keresték? Ugyanabban az időben, amikor a keresztesek Keleten keresték, azt látjuk, hogy azon a módon, ahogy Krisztus képes behúzódni az emberi lelkekbe, beköltözött a nyugati világ misztikusaiba. Itt van a Krisztus-erő, a Krisztus-impulzus! Miközben a keresztesek Keletre mennek, hogy a maguk módján ott keressék Krisztust, addig az élő Krisztus-impulzus olyan lelkekben éled fel – oly módon, ahogyan Európában a kor körülményeinek megfelelően feléledhetett -, mint Johannes Tauler, Eckhart mester[2] és mások, akik a kor lehetőségeihez mérten fel tudták venni magukba; az impulzus a szellemiben éled fel. Időközben ez az impulzus átterjedt a nyugati kultúrába, és eltávozott onnan, ahol előzőleg volt, és ahol az őt keresőknek ezt a választ kellett adni: „Az, akit kerestek, már nincs itt.”

Az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszak az Én kifejlesztésének, vagyis alapjában véve a tudati léleknek szentelt korszak. Az ember azért fejleszti ki a tudati lelket, hogy Énjének teljesen tudatában lehessen. Gyakran beszéltünk már ezekről a szellemtudományos igazságokról. A jelen órában egy még különösebb érzéssel beszélek ezekről az igazságokról.

Érthető, hogy ezeknek a nézeteknek a megjelenése jelenleg még ellenséges érzületet vált ki. Éppen ezért jelentős dolog, hogy például azt kell mondanom: Nézzék, szükségessé vált, hogy „Világ- és életszemléletek a XIX. században”[3] című könyvemet egy második kiadás formájában újból megjelentessük. Amikor ez a könyv annak idején megjelent, mintegy visszapillantás volt az elmúlt évszázadra. A második kiadás természetesen nem maradhat változtatások nélkül, hiszen semmi értelme sincs annak, hogy 1913-ban az elmúlt évszázadra való visszapillantásról írjak. A könyv külső szerkezetén is sok változtatás vált szükségessé. Többek között indíttatva éreztem magamat arra, hogy bevezetésként egy hosszú fejtegetést írjak, amely áttekintést nyújt a legrégebbi görög koroktól egészen a XIX. századig. Ezért az utóbbi időben főként filozófiai szempontból kellett lelki szemeim elé idéznem Thalész, a szüroszi Perekidész[4] és mások világnézetét, egészen a jelenkorig. Nem csupán a szellemi oldallal foglalkoztam, hanem a történelmi hagyománnyal is, és határozott feladatomnak tekintettem, hogy mindeközben kizárólag a filozófiai haladás ecsetelésére szorítkozzam, minden vallási impulzus mellőzésével. Figyelemre méltó módon tárult fel előttem annak a változásnak a valósága, amely a görög-latin kor kezdetén ment végbe, amikor is a világ képszerű felfogásából – ami az egyiptomi-káldeus korban még jelen volt – kifejlődött a világ gondolati felfogása; majd később, a XIV-XV. századtól kezdődően, az Én-impulzus tudata – nem maga az Én-impulzus, mert az már korábban behúzódott az emberiségbe.

Ha megvizsgálják az egyes filozófusok mondanivalójának igazságtartalmát, akkor szinte kézzelfogható, történelmileg kézzelfogható a bennük lévő valóság. Ezért most egészen más szempontból és egészen más érzülettel beszélek ezekről a dolgokról, mint ahogy azt a könyvben tehettem. A külső történelemben is megfigyelhető azonban, hogy a XV. század körül miként tör utat magának az emberi lélekben az Én-tudat, az Én-érzés.

Az új korszak rendeltetése tehát legfőképpen az, hogy az ember kénytelen legyen Énje erőit, energiáit felszínre hozni, hogy egyre inkább tudatában legyen Énjének. Erre különösen alkalmas a csupán külső érzékszervi jelenségekre szorítkozó tekintet; az a korlátozottság, amit a modern természettudományos fejlődés is mutat. Ha az ember már nem találja meg a környezetében azt, ami hatalmas imaginációkban, képekben jelent meg előtte az egyiptomi-káldeus korszakban, vagy ami a görög-latin korban mint hatalmas gondolati tabló élt Platónnál, Arisztotelésznél és a hozzájuk hasonló gondolkodóknál, hanem – imaginációk és gondolati képek hiányában – kénytelen arra szorítkozni, hogy csak azt pillantsa meg környezetében, amit az érzékszervei közvetítenek számára, akkor az Én – mivel az egyetlen szellemit kizárólag önmagában sejtheti – kénytelen megragadni önmagát a saját lényében, és megkeresni öntudatának erejét. A XV. század minden komolyan vehető filozófusa olyan világnézet felépítéséért küzd, amelynek világképében az ember Énje, öntudatos lelke helytállhat.

Az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakban – amely az értelmi vagy kedélylelket fejlesztette ki – azonban mégis volt még valami, ami – még ha az értelem a Golgotai Misztérium felfogásától igen messze is volt – közel tudta hozni hozzá a Golgotai Misztériumot. Az értelmi lelket kedélyléleknek is nevezzük, mert ezt a lelket valóban kettősség jellemzi. Az Atlantisz utáni negyedik korszakban az értelem mellett a kedély, az érzés, az érzület is működött az emberi természetben. Mivel a kedély is szerephez jutott, a szív megérezhette azt, ami az értelem számára nem volt megközelíthető, így jött létre az érzelmi megértés, amit hitnek, a Golgotai Misztériumban való hitnek is nevezhetünk. Ez azt jelenti, hogy az emberi lélek belső megérzéssel fordult a Krisztus-impulzus felé. Az emberek érezték, hogy a Krisztus-impulzus bennük lakozik; úgy érezték, hogy bensőleg, lelkileg kapcsolódnak a Krisztus-impulzushoz, még ha jelentőségét, lényegét nem is értették. Krisztus jelen volt számukra. Ennek a jelenlétnek azonban a mai kor Én-kultúrájában még jobban el kellett tűnnie; mert ahhoz, hogy az Én teljesen magára legyen utalva, el kell zárkóznia minden elől, ami spirituális impulzusként közvetlenül szól a lélekhez. Így azután egy különös színjáték tanúi lehetünk. Már az új korszak kezdetén is világosan látszik az, hogy a régi meg nem értést egy új meg nem értés váltja fel, egy olyan meg nem értés, ami felülmúlja az előzőt. Aki a szellemi élet tényeit vizsgálja, érthetőnek kell találja, hogy az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszak a kedélyével tudta csupán felvenni a Krisztus-impulzust; szellemileg nem tudta igazán felfogni. Abból azonban, amit magukévá tudtak tenni, az emberek megérezték, hogy Krisztus jelen van, és hatással van az emberiség fejlődésére. Mindezt érezték.

Az új, az ötödik korszakkal azonban még valami egészen más is beköszöntött. Nem csupán a Krisztus-lénnyel szemben alakult ki ugyanis értetlenség, hanem minden isteni-szellemivel szemben is. És mi a bizonyíték arra, hogy az emberek, értetlenségük fokozódásával, nem csupán a Krisztus-princípiumot, de az isteni-szellemi princípiumot általában sem tudták már közvetlenül felvenni? Sok bizonyítékot lehetne említeni, de az egyik különösen jellemző.

A XII. században, mintegy az Én-kultúra hírnökeként, Anselmus[5], Canterbury érseke is keresett egy úgynevezett istenbizonyítékot, azaz: indíttatva érezte magát arra, hogy „bebizonyítsa” az istenséget. Mert mit kell bizonyítani? Azt, amit tudunk, vagy azt, amit nem tudunk? Ha például a kertemből elloptak valamit, és én az ablakból láttam a lopást, akkor nem kell számomra bebizonyítani, hogy ki volt a tolvaj. Csak akkor keresek bizonyítékot, ha nem tudom, hogy ki követte el a lopást. Az a tény, hogy az emberek igyekeznek Isten létét bebizonyítani, azt bizonyítja, hogy már nem ismerik, már nem élik át Istent. Mert amit az ember átél, azt nem bizonygatja, csak azt bizonygatja, amit nem él át. A meg nem értés egyre fokozódott, és ma egy igen figyelemreméltó pontnál állunk. Erről a helyről is gyakran elhangzott már, milyen végtelenül sok félreértés halmozódott fel az elmúlt évszázadokban – és különösen az ezt megelőzőben – a Golgotai Misztérium, illetve Krisztus Jézus megértését illetően; a jelenlegi időkre ez odáig fajult, hogy teológuskörökben nemcsak hogy – igaz ugyan, hogy kiváló, de csupán – emberi tanítóvá degradálják Krisztus Jézust, de akár még tagadják is a létezését.

Mindez összefügg korunk még ennél is sokkal mélyebb, jellemző tulajdonságaival. Csakhogy a kor sietős, felületes életmódja nem alkalmas arra, hogy megfigyelje a kor jellemző tüneteit. Az alapos megfigyelő számára azonban világos, félreérthetetlen nyelven beszélnek.

Nézzük például a következő tényt! Apróságokat említek, de ezek jellemzőek. Nemrég egy ismert folyóiratban megjelent egy figyelemre méltó írás, amelyről igen sokat és igen elismerően beszélnek. A következő áll benne: Ha az ember az utóbbi évszázadokban fellépő világnézeteket szemléli, tulajdonképpen mással sem találkozik, mint „fogalmakkal”; ezek a fogalmak azonban túl áttekinthetetlenek. A mi nyelvünkre lefordítva ez azt jelenti, hogy abban az érzékelhető világban, amelyre az ember korlátozódik, nem lehet őket felfogni. Ily módon a cikk írója különösen nehezen érthetőnek találja a filozófus Spinozát[6], amint egyetlen fogalomból, az isteni szubsztancia fogalmából igyekszik megérteni a világot. Ezért korunk filozófiai megértésének megreformálása végett tesz egy javaslatot, aminek az áttekinthető ábrázolás volna a lényege, miszerint: egy fogalom képezi fent a csúcsot, a többi fogalom pedig abból kiindulva osztódik, szétválik. Egyszóval azt javasolja, hogy Spinoza gondolatfelépítményét úgy tegyék „szemléletessé”, ahogyan az emberek gyakran egy sémát ábrázolnak, és akkor nem lesz már szükség arra, hogy követni kelljen, miként jelennek meg Spinoza lelkében a gondolatok, mert filmszerűen tárulna eléjük. – Ha ezek az „eszmék” valóra válnának, akkor lehetséges, hogy az emberek nem azért mennének majd el a mozgóképszínházba, hogy felvételeket nézzenek meg, hanem hogy jelentős emberek gondolati és eszmei felépítményeit, vagyis ezeket az „át-tételezéseket” kövessék!

Ez is nagyszerűen mutatja, hova jutott az emberi lélek korunkban, és egy bizonyos okból feltétlenül meg kell említenem ezt a szimptómát. Nem volt ugyanis észlelhető az, amit észlelnünk kellene, amennyiben emberek egészséges módon szemlélnek egy ilyen jelenséget: gúnykacajnak kellett volna feltörnie egy olyan őrültség kapcsán, mint amiről ez a filozófiareform szól. Mert az efféle, gúnykacajban jelentkező felindultságot akár szent szükségszerűségnek is nevezhetjük.

Ez csupán egy szimptóma – mert szimptómának kell tekinteni – azok közül, amelyek azt jelzik, mekkora szükség van korunkban a szellemi elmélyülésre, de a valódi szellemi elmélyülésre. Mert nemcsak úgy általánosságban van szükség szellemi elmélyülésre, hanem olyanra van szükség, amely, ha valódi, akkor az igazsághoz vezet. Ez az, ami a jelen lelkeknek hiányzik. Korunk büszke a műveltségére, főként a világnézeti műveltségére, miközben hajlamos megelégedni azzal, ami messze elkerüli a valódi spiritualitást. Mert korunk könnyen megelégszik a látszattal; a látszat azonban – ha arra az irányzatra vonatkozik, amelyről itt szó van – valamilyen úton-módon belső igaztalansághoz, belső hazugsághoz vezet. Következzék egy szimptóma ehhez is: Manapság sokan elismerik a filozófus Eucken nagy feltűnést keltő világnézetét. Nem csupán azért ismerik el, mert világnézetéért megkapta a világhírű Nobel-díjat, hanem azért, mert volt bátorsága ahhoz, hogy újra a szellemről beszéljen. Az elismerés azonban nem abból adódik, hogy Eucken oly szépen beszél a szellemről, hanem abból, hogy az emberek manapság, ha a szellemről van szó, könnyen megelégszenek a legkevesebbel is; ha csak egy kicsit is beszélnek nekik a szellemről. Eucken ugyanis folyamatosan, számtalan változatban ismétli könyveiben ugyanazt a mondatot, és az emberek nem veszik észre, hogy önmagát ismétli. A mondat így hangzik: Nem elég, ha megértjük, hogy a világ érzékelhető, hanem az embernek bensőleg meg kell ragadnia önmagát, és így – bensőleg – össze kell kötnie magát a szellemmel. –            Ez az! Az embernek bensőleg meg kell ragadnia önmagát, és bensőleg össze kell kötnie magát a szellemmel! Ezzel a mondattal ismételten találkozhatunk Eucken könyveiben. Nem csupán háromszor-négyszer, hanem ötször-hatszor is! Tehát ez egy „szellemi” világnézet! – Az ilyen szimptómák azért jelentősek, mert rámutatnak arra, hogy az önmagukat „értőnek” tekintők mit tartanak „nagynak”. Bárcsak tudnának az emberek olvasni! Ha felütjük Eucken legutóbbi könyvét, a „Tudunk-e még keresztények lenni?” címűt, akkor egy különös mondat hívja fel magára a figyelmet. Körülbelül így hangzik: Az ember ma már túl van azon, hogy higgyen a démonokban, mint ahogy Krisztus idejében még hittek bennük. Ma teljesen más Krisztus-ábrázolásra lenne szükség, olyanra, amely már nem ábrázol – valóságként feltüntetve – démonokat. – A mai felvilágosult kor embere számára igen hízelgő, ha a nagy tanító, Eucken kijelenti róla, hogy már túl van azon, hogy higgyen a démonok létezésében. Hogyha azonban tovább olvassuk a könyvet, a következő meglepő mondatra bukkanunk: „Az isteni és az emberi találkozása démoni hatalmakat teremt.”

Szeretném tudni, vajon Eucken könyvének olvasói valamennyien jót nevettek-e Eucken naivitásán, akarom mondani „bölcsességén”, miszerint az egyik oldalon arról ír, hogy az ember túl van azon, hogy higgyen a démonok létezésében, a másik oldalon mégis „démoniról” ír. Eucken hívei természetesen azt mondják: ebben az esetben a démonit átvitt értelemben érti, nem gondolja komolyan. – De hát éppen erről van szó: az emberek használnak szavakat és ideákat, de nem veszik azokat komolyan. Ebben mélységes belső ellentmondás rejlik! A valódi szellemtudományos világnézethez azonban hozzátartozik annak tudatosítása, hogy komolyan vegyük a szavakat, és ne beszéljünk démonokról, ha nem szándékozunk ezt a szót komolyan venni.

Különben újból és újból úgy járhatnak az emberek, mint egy bizonyos világnézeti egyesület elnöke. Tartottam az egyesületben egy előadást, amelyben felhívtam a hallgatóság figyelmét arra, hogy Adolf von Harnack[7] „A kereszténység lényege” című könyvében ez áll: Nem az a lényeg, hogy mi történt a Golgotán, azzal nem szükséges foglalkozni; azt azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy attól az időponttól indult el a Golgotai Misztériumban való hit; teljesen mindegy, hogy ez a hit valóságos dologra vonatkozik-e vagy sem. A szóban forgó ember – egy berlini világnézeti egyesület elnöke, aki protestáns volt – azt mondta: Olvastam a szóban forgó könyvet, de ezt nem találtam benne. Harnack ezt különben sem írhatta, hiszen ez egy katolikus eszme lenne. A katolikusok mondják például azt, hogy nem az a fontos, hogy mi áll a trieri Szent Köntös hátterében, hanem az abban való hit a fontos. – Le kellett írnom neki az oldal számát, amelyen a mondat olvasható. Talán többekkel is előfordul, hogy elolvasnak egy könyvet, de éppen azt, ami a lényeg benne, nem olvassák el.

Ezzel sikerült egy fénysugarat ráirányítani korunkra. Felfedezhettük azt a szükségszerűséget, ami a jelen szimptómái miatt korunk számára különösen fontos: szükségszerű, hogy valóban kifejlődjék korunkban a szellemi lelkiismeretesség, hogy ne menjünk el közömbösen amellett, ha egy szellemi világnézet képviselője azt mondja, hogy túl vagyunk a démonokban való hiten, majd azután, egy furcsa értelemben, mégis használja a „démoni” szót. Hogyha belegondolunk abba, hogy a „sajtókultúra” korában élünk, akkor sem szabad mintegy azt mondanunk, hogy kevés a remény a lelkiismeretesség kultúrájának kifejlődésére; hanem azt kell mondanunk, hogy annál szükségszerűbb, hogy mindent megtegyünk a lelkiismeretesség kultúrájának kifejlesztése érdekében. A szellemtudomány minden erejével igyekszik ezt előkészíteni; az embereknek azonban ki kell nyitniuk a szemüket, hogy meglássák korunk jellemző tüneteit.

Még egy tényre akarok utalni. A XIX. század hatvanas éveitől kezdve nagy feltűnést keltett Ernest Renan „Jézus élete” című könyve. Azért említem, hogy rámutassak arra, hogyan áll korunkban a Golgotai Misztérium megértése. Ha az ember elolvassa Renan könyvét, akkor az a benyomása támad, hogy először is ezt a könyvet, gyönyörű stílusban, egy olyan ember írta, aki végigjárta a Szentföld helyszíneit, és azokról festői képekben beszél; másodsorban, hogy ez az ember nem hisz Krisztus istenvoltában, de mérhetetlen tisztelettel viseltetik Jézus magasztos személye iránt. Nézzük meg közelebbről ezt az ábrázolást! Ernest Renan, meglepő módon, úgy ábrázolja Jézus életét, hogy tulajdonképpen Jézussal is az történt, mint ami – bizonyos mértékben – minden olyan emberrel megtörténik, aki kisebb-nagyobb hallgatóság előtt képvisel egy világnézetet. Ez körülbelül így játszódik le minden ember esetében: az illető először kiáll az emberek elé, és elmondja nekik azt, amiben hisz. Az emberek odasereglenek hozzá, hogy meghallgassák. Az egyikük ilyen igénnyel áll elő, a másikuk olyannal. Az egyik így értelmezi a hallottakat, a másik amúgy. Mindenkinek más a gyöngéje. Végül az, aki benső igazsága tudatában beszélt, beadja a derekát. Röviden: Renan úgy véli, többször előfordult már, hogy egy olyan embert, akinek jelentős mondanivalója volt, elrontottak a követői. Szerinte Krisztus Jézust is elrontották a hívei. Vegyük például a Lázár-csodát. Az ábrázolás módjában benne foglaltatik az is, hogy az ember azt kell mondja: Ennek az egésznek csalás színezete van, mivel azonban jól fel lehet használni, Jézus nem tiltakozik ellene, hogy a hír elterjedjen. Ily módon ábrázol más eseményeket is. Majd a végén – miután bemutatta, hogyan hanyatlik Krisztus Jézus élete – Renan a legmagasabb lényt megillető áhítattal és dicshimnusszal fejezi be leírását. – Nézzük meg közelebbről ezt a belső ellentmondást! Renan könyvében két dolog keveredik: egy rendkívül szép, ragyogó, helyenként magasztos ábrázolás, valamint egy ponyvaregény. A legvégén hatalmas himnusszal dicsőíti Jézust. Kire irányul ez a himnusz? Jézusra? Arra, akit maga Renan ábrázolt, tulajdonképpen nem irányulhat, amennyiben egészséges lélekkel szemléljük a dolgot. Ilyen dicshimnuszt nem lehet zengeni arról a Krisztus Jézusról, akit Renan ábrázol. Tehát az egész dolog bensőleg hamis.

Végezetül szeretném néhány szóban összefoglalni, hogy mire akartam utalni ezekkel a szemlélődésekkel. Arra akartam rámutatni, hogy a Golgotai Misztérium az emberiség fejlődésének egy olyan korszakára esett, amelyben az emberiség nem volt felkészülve a megértésére, és hogy az emberiség még a mai korban sincs erre felkészülve.

A hatása azonban kétezer éve létezik! Ez a hatás jelen van. És hogyan van jelen? Úgy, hogy független attól, hogy az emberiség mennyi megértést tanúsított iránta a mai napig. Ha Krisztus csak olyan mértékben tudott volna hatni az emberiségben, amennyire „megértették”, akkor nagyon kevés hatása lenne. Elkövetkezendő szemlélődéseink folyamán azt is látni fogjuk azonban, hogy korunkban elérkeztünk a fejlődésnek ahhoz a pontjához, amikor már szükségessé vált annak a megértésnek a kifejlesztése, amely eddig nélkülözhető volt. Mert olyan korban élünk, amelyben megjelenik annak szükségszerűsége, hogy Krisztust ne ott keressük, ahol nincs, hanem ott, ahol valóban jelen van. Mert a szellemi síkon fog megjelenni, nem fizikai testben; és azok, akik Őt fizikai testben keresik, újra meg újra azt a választ kapják majd: Az, akit testben kerestek, nincs testben! –

Új megértésre van szükségünk, amely sok tekintetben talán a Golgotai Misztérium első megértése lesz. A nem megértés korát az első megértés korának kell felváltania. Erre szerettem volna rámutatni mai szemlélődésünkkel, és ezt fogjuk folytatni a következőkben is.



[1]    Mt 28,5-6.

[2]    Johannes Tauler (1300-1361): német misztikus filozófus; Eckhart mester (kb. 1260-1327): német misztikus gondolkodó.

[3]    Rudolf Steiner: Welt- und Lebensanschauungen im neunzehnten Jahrhundert (1901). A második, átdolgozott kiadás 1914-ben jelent meg „A filozófia rejtélye” címmel (GA 18).

[4]    Thalész (Kr. e. kb. 624-546): milétoszi természetfilozófus matematikus; szüroszi Perekidész (Kr. e. kb. 580-520): görög filozófus.

[5]    Szent Anzelm (Anselmus), Canterbury érseke (1033-1109): teológus, filozófus, a skolasztika atyja.

[6]    Benedictus (Baruch) Spinoza (1632-1677): a felvilágosodás korának racionalista filozófusa. F? m?ve az „Etika” (1665).

[7]    Adolf von Harnack (1851-1930): német protestáns egyháztörténész.