GA15

Az ember és az emberiség szellemi vezetése

Szellemtudományos eredmények az emberiség fejlődésével kapcsolatban

Impresszum

Tartalom

Előszó

A következő fejtegetések során az idén júniusban Koppenhágában tartott, a Skandináv Teozófiai Társaság közgyűléséhez kapcsolódó előadásaim tartalmát adom közre.([1]) Az elmondottak a szellemtudományt, vagy a teozófiát ismerő hallgatóság előtt hangzottak el, fel is tételezik tehát annak ismeretét és a „Theosophie” (GA 9.) és a „Geheimwissenschaft” (GA 13.)([2]) című könyveimben megadott alapokra épülnek. Ha írásom a jelzett előfeltételeket nem ismerő olvasó kezébe kerül, a merő fantázia torzszülöttének kell tekintenie. Az itt elmondottak tudományos alátámasztását a nevezett könyvek bizonyítják.

Az előadások gyorsírással készült lejegyzését teljesen átdolgoztam ugyan, de mégis szerettem volna megőrizni közreadásuknál az élőszó sajátos jellegét. Ezt azért szeretném külön is kiemelni, mert általában az a véleményem, hogy az olvasásra szánt szövegeknek teljesen más formája kell, hogy legyen mint a szóban elhangzó fejtegetéseknek. Ezt minden korábban nyomtatásra szánt írásomnál is kifejezésre jut-tattam. Fejtegetéseimet azért adom ezúttal inkább az élőszóban elhangzottakra támaszkodva elő, mert okom van rá, hogy miért éppen most jelentessem meg az írásművet, a fenti elvnek megfelelő teljes átdolgozása pedig túl soká tartana.

München, 1911.08.20.

Rudolf Steiner


[1] Annak idején (1911-ben), amikor Rudolf Steiner az itt nyomtatott formába átdolgozott előadásokat tartotta, még a Teozófiai Társaság keretében tevékenykedett, aminek következtében a „Teozófia” és „teozófus” kifejezéseket használta, bár mindig saját, önálló kutatásai értelmében. V.ö. a „Mein Lebensgang” (GA 28.) című önéletrajzával. („Életutam”, Genius kiadó.)

(**)„A világ és az ember szellemi megismerése” és „A szellemtudomány körvonalai”, Genius kiadó.

Ha valaki elgondolkodik saját magán, hamarosan belátja, hogy a gondolataitól, érzéseitől és teljesen tudatos akarati impulzusaitól körülvett énjén kívül egy másik, erősebb ént is hord még magában. Észreveszi, hogyan rendeli alá magát egyfajta magasabb hatalomnak, e második énnek. Eleinte persze alacsonyabb rendűnek érzi e világos, jóra és igazra hajló második ént a teljesen tudatos lelkiségtől körülvett énjénél és iparkodik le is gyűrni.

A mélyebb önvizsgálat azonban megtaníthat még valami másra is e második énről. Ha gyakran visszatekintünk az életünkben megélt, vagy megtett dolgainkra, furcsa felfedezést teszünk, amit egyre fontosabbnak találunk majd, ahogyan öregszünk. Ha megkérdezzük magunkat, hogy valamikor életünkben mit is tettünk, vagy mondtunk, kiderül, hogy csupa olyasmit, amit voltaképpen csak később értünk meg. Hét, nyolc, talán húsz évvel ezelőtt olyasmiket tettünk, amiről ma biztosan tudjuk, hogy csak most, hosszú idő múltán jutottunk el oda, hogy mindazt, amit annak idején tettünk, vagy mondtunk, felfogjuk ésszel is. – Sokan azért nem fedezik fel magukban az ilyesmiket, mert nem is keresik. Pedig rendkívül hasznos gyakrabban beletekintenünk a lelkünkbe. Mert abban a pillanatban kezd valamit megérezni a lelkünk, amikor észrevesszük, hogy olyasmiket tettünk évekkel ezelőtt, amit voltaképpen csak most kezdünk érteni, amikor felfedezzük, hogy nem volt még arra elég érett az eszünk, hogy az akkoriban tett, vagy mondott dolgokat megértse. Úgy érezzük, hogy valamiféle jóságos, lényünk mélyén élő hatalom védelme alatt állunk, egyre jobban kezdünk bízni a tényben, hogy voltaképpen a szó legmagasabb értelmében véve nem egyedül állunk a világban, mindaz, amit teljesítünk benne, alapjában véve csak egy kis része annak, amit értünk és amire tudatosan vagyunk képesek.

Ami elméletben könnyen belátható, teljesen gyakorlati életünkké válna, ha gyakrabban tennénk ilyen megfigyeléseket. Elméletben ugyanis könnyen belátható, hogy nem juthatnánk messzire az életben, ha teljesen tudatos értéssel és minden körülményt áttekintő intelligenciával kellene véghez vinni mindazt, amit teljesítenünk kell. Elég megfontolnunk a következőket, hogy ezt elvileg belássuk. Voltaképpen az élet melyik szakaszában hajtja végre magán az ember a léte szempontjából legfontosabb tetteket? Mikor jár el magával a legbölcsebben? Ezt születése után nagyjából addig az időpontig teszi meg, ameddig később visszatekintve még emlékezni tud elmúlt földi éveire. Ha visszagondol rá, hogy három-négy-öt évvel azelőtt mit tett, majd időben egyre jobban visszafelé haladva eljut gyermekkora bizonyos időpontjához, aminél korábbra már nem emlékszik vissza. Elmondhatják neki a szülei, vagy akár mások is, hogy annak előtte mi történt vele, a saját emlékezete azonban csak egy bizonyos időpontig terjed.

Ebben az időpontban tanulta meg én-nek is érezni magát. Akinek az emlékezőképessége nem haladja meg a rendes mértéket, mindig kell egy ilyen időpontjának lennie, ami előtt azonban a lélek a legbölcsebb dolgokat hajtotta végre rajta és később, ha tudatára ébredt, soha többé nem képes oly nagyszerű és hatalmas teljesítményekre, mint amilyeneket a tudat alatti mélységekből merítve hajtottak végre rajta gyermekkora legelső éveiben. Tudjuk, hogy a születéssel belehordja az ember a fizikai világba mindazt, amit előző földi életei gyümölcseként hoz magával. Születésekor például a fizikai agya egy tökéletlen eszköz. Később kell beledolgoznia a léleknek a finomabb tagolódást, ami a lelki képességek összességének közvetítésére alkalmassá teszi. Mielőtt az emberi lélek még teljesen tudatos lenne, valóban úgy dolgozik az agyon, hogy olyan eszköz lehessen belőle, amit a korábbi életei eredményeként elsajátított képességei, adottságai és tulajdonságai kiélésére használ majd. A saját testen végzett tevékenységet mindennél bölcsebb szempontok irányítják, mint amit később, teljesen tudatos alapon tehet az ember magával. Mi több -, nem csak az agyát kell ugyanez alatt az idő alatt plasztikusan megformálnia, hanem meg kell még tanulnia a földi élet szempontjából legfontosabbak közé tartozó három dolgot is.

Elsőként a testét tanulja meg tájolni a térben. A mai ember voltaképpen figyelemre se méltatja, hogy ez mit jelent, pedig közte és az állat között lévő egyik legfontosabb különbséget érinti. Az állatnál eleve eldőlt már, hogyan alakítja ki egyensúlyi helyzetét a térben, hogy kúszó, úszó, vagy más állat. Szervezete eleve megfelelő módon helyezkedik már el a térben és így van ez még az emberhez leginkább hasonló emlősöknél is. Ha elgondolkodnának e tényen a zoológusok, kevésbé hangsúlyoznák, hogy például mennyi a hasonló csont és izom az ember és az állatok között és így tovább, hiszen ez egy sokkal kevésbé lényeges tény annál, minthogy az ember nem eleve kapja meg az egyensúlyhelyzetéhez tartozó összes adottságokat, hanem azokat saját magának kell előbb teljes mivoltából kialakítania. Nagyon fontos, hogy dolgoznia kell magán az embernek, hogy belőle, a járni nem tudó lényből, felegyenesedett, járásra képes lény legyen. Az ember maga teremti meg magának a térben a függőleges egyensúlyi helyzetet. Ő hozza magát kapcsolatba a nehézségi erővel. A dolgok mélyére hatolni nem kívánó szemléletmód, látszólag helyes érvekkel, ezt természetesen könnyen meg is cáfolhatná. Mondhatná, hogy ahogyan a csúszómászók kúszásra, az ember felegyenesedett járásra szervezett lény. Az alaposabb vizsgálat azonban ki tudja mutatni, hogy az állatot a szervezete sajátos volta helyezi a térbe, míg az embert a lélek hozza vele kapcsolatba, a lélek az úr a szervezetén.

A beszéd a második, amit az ember saját magától tanul meg, mégpedig megtestesülésről megtestesülésre haladó mivolta alapján. Általa kerül embertársaival úgy kapcsolatba, hogy azt a szellemi életet hordozza, amivel a fizikai világot alkalmasint ő hatja át. Gyakran hangsúlyozzák, és okuk van rá, hogyha egy lakatlan szigetre tennének ki valakit, aki mielőtt megtanult beszélni, nem volt együtt más emberekkel, ott már nem tanulna meg. Amit öröklünk, amit későbbi éveink számára az öröklődés elve alapján oltanak belénk, nem attól függ, hogy együtt vagyunk-e embertársainkkal. Az öröklött körülmények miatt már eleve úgy vagyunk megalkotva, hogy például hét éves korunkban egy magányos szigeten is fogat váltunk, ha fel tudunk ott cseperedni, de beszélni csak akkor tanulunk meg, ha lelki mivoltunkat olyasvalami ösztönzi rá, amit életről-életre magunkkal hordunk. Akkor kell a gégefő kialakulásának alapjául szolgáló kezdeményt megformálnia az embernek, amikor még nincs én-tudata. Ahhoz tehát, hogy beszédszerv lehessen a gégefőből, előbb kell kifejlődése megformálásának csíráját leraknia, mint ameddig emlékezete terjed.

Van azután egy harmadik, amiről kevésbé tudják, hogy az ember saját magától, vagyis attól tanulja meg, amit megtestesülésről megtestesülésre hordoz magában – az élet a gondolatok világában. Azért lát hozzá agya megmunkálásához, mert ez a szerv a gondolkodás eszköze. Az élet kezdetén még azért oly képlékeny, mert előbb saját magának kell olyanná formálnia, amilyenné gondolkodása eszközének az életeken keresztül magában hordozott mivolta értelmében lennie kell. Közvetlenül születése után olyan az agya, amilyennek a szüleitől és más őseitől öröklött erőkhöz mérten lennie kell. Az embernek azonban gondolkodásában a saját mivoltát kell korábbi földi életeihez mérten kifejeznie. Ezért kell agya öröklött sajátosságait akkor átalakítania, amikor – születése után – szüleitől és őseitől fizikailag már függetlenné vált.

Látjuk, hogy az ember fontos dolgokat hajt végre első életéveiben. A legmagasabb bölcsesség értelmében dolgozik magán. Ha az eszén múlna, tényleg nem tudná megtenni, amit élete első szakaszában anélkül kell véghez vinnie, hogy esze lenne. Miért lelkének tudatán kívülre eső mélyéről hajtja végre mindezt? Azért, mert lelkével és teljes mivoltával, sokkal jobban hozzá van kötve első életéveiben az ember a magasabb hierarchiák szellemi világaihoz, mint később. A szellemi fejlődését teljesített és a valóságos szellemi folyamatokat követni tudó szellemi látó számára rendkívül fontos az időpont, amikor az ember úgy nyeri el én-tudatát, hogy később vissza is tud emlékezni rá. Míg első életéveiben a gyermeket egyfajta csodálatos, emberi-földöntúli, „gyermeki aurának” nevezett erő lengi körül — mégpedig úgy, hogy a tulajdonképpeni magasabb rendű része, az aura, mindenütt folytatódik a szellemi világban -, ez a gyermeki aura abban az időpontban, ameddig az illető később visszaemlékezni képes, egyre jobban visszahúzódik belső világába. Eddig az időpontig visszatekintve érezheti egységes énnek magát, mert ekkor húzódott az énjébe az, ami korábban a magasabb világokhoz kötötte. Ettől kezdve lép tudata mindenütt kapcsolatra a külvilággal, ami még nem történik meg kisgyermek korában, amikor számára a dolgok olyanok, mintha álomvilág lengené körül. Az ember nem egy benne lévő bölcsesség szerint dolgozik magán. Ez egy minden későbbi tudatos bölcsességnél hatalmasabb, átfogóbb, magasabb, a lélek számára később homályba merülő bölcsesség, amit tudatosságra cserél fel azután. Olyan mélyre hat a szellemi világból a testiségre, hogy az agyát a szellemből formálhatja meg vele az ember. Joggal mondhatjuk tehát, hogy a gyermektől a legbölcsebb ember is tanulhat, mert egy olyan bölcsesség munkálkodik azon, ami nem jut el később a tudatba és amellyel az ember mintegy „telefonkapcsolatban” van azokkal a szellemi lényekkel, akiknek világában halála és újabb születése között tartózkodik. Ebből a világból áramlik még bele valami a gyermeki aurába, ekkor az ember, mint egyedi lény, közvetlenül az egész szellemi világ irányítása alatt áll, oda tartozik. A gyermekbe még ebből a világból áramlanak be a szellemi erők, és ez addig az időpontig tart, akkor ér véget, ameddig az ember rendes emlékezete terjed. Ezek az erők teszik arra alkalmassá, hogy a nehézségi erővel meghatározott viszonyba kerüljön, ezek formálják a gégefőjét és alakítják agyát a gondolatait, érzéseit és akarati életét kifejező, élő eszközzé.

Ami gyermekkorban a legnagyobb mértékben megvan, – vagyis hogy az ember még a magasabb világokkal közvetlen kapcsolatban álló én alapján tevékenykedik -, a későbbi élet során bizonyos fokig, az említett értelemben változó körülmények ellenére is, megmarad. Ha az élet egy későbbi szakaszában úgy érzi valaki, hogy évekkel azelőtt olyasvalamit tett, vagy mondott, amit csak most ért meg, akkor annak idején egy magasabb bölcsességtől vezettette magát és csak évek múltán jutott el odáig, hogy viselkedése okát belássa. Mindebből észrevehetjük, hogy közvetlenül születésünk után még nem fordítottunk – voltaképpen soha nem is fordíthatunk – teljesen hátat a világnak, ahol akkor éltünk, mielőtt a fizikai létbe léptünk. A magasabb szellemi világból való részünk a fizikai világba lép és követ. Gyakran érezzük úgy, hogy nemcsak egy fokról-fokra kialakítandó magasabb én van jelen valakiben, hanem már valami más is és gyakran arra készteti, hogy múlja fölül saját magát.

Az ember által létrehozható minden eszmény, vagy műalkotás, de az életben elszenvedett károsodásokat szakadatlanul kiegyenlítő, természetes úton gyógyító, a testben létrehozható összes erő sem a közönséges észtől ered, hanem az élet első éveiben a térbeli tájékozódáson, a gégefő és az agy kialakításán munkálkodó mélyreható erőktől, mert ezek később is benne vannak még az emberben. Akkor is egy emberben lévő, bölcsességgel teljes hatás lebeg a szemünk előtt, amikor az életünket ért károsodás esetén sokszor azt mondjuk, hogy itt már nem tudnak rajtunk külső erők segíteni, a szervezetünknek kell a benne lévő gyógyító erőket kifejlesztenie saját magából. Ebből a forrásból fakad továbbá a szellemi világ megismeréséhez, vagyis az igazi szellemi látáshoz juttató erők java is.

Kézenfekvő a kérdés, hogy az említett magasabb erők miért csak a gyermekkor első éveiben tevékenykednek az emberben?

Az egyik felére könnyen adhatunk választ. Ha ugyanis a magasabb erők ugyanígy működnének tovább, mindig gyermekek maradnának az emberek, nem jutnának teljes én-tudathoz. Ami azelőtt kívülről hatott rájuk, azt bele kell helyezniük saját mivoltukba. De van egy következő, fontosabb ok is, ami még jobban meg tudja magyarázni az emberi élet titkairól előbb mondottakat. A szellemtudományból tudhatjuk, hogy a földfejlődés mai szakaszában más állapotokból kialakultnak kell tekintenünk a mai emberi testet. Aki ismeri a szellemtudományt, tudja, hogy a fejlődés úgy zajlott le, hogy az ember mivoltának egészére különféle erők hatottak, bizonyos erők a fizikai testre, mások az étertestre, ismét mások az asztráltestre. Mai formájához a luciferinek és ahrimaninak nevezett lények hatására jutott. Mivoltát tekintve bizonyos szempontból rosszabb lett tőlük, mint amilyenné akkor válhatott volna, ha csak a világnak az embert egyenes vonalban továbbfejleszteni kívánó szellemi irányítóitól eredő erők hatottak volna rá. Valóban ott kell keresnünk a szenvedések, a betegségek, sőt, még a halál okát is, hogy az embert egyenes vonalban továbbfejlesztő lényeken kívül még az ezt a fejlődést mindig keresztező luciferi és ahrimani lények is hatással vannak rá. Abban, amit az ember születésekor hoz magával a jelen életébe, van valami, ami jobb annál, mint amit későbbi életében tud csinálni belőle.

A luciferi és ahrimani erők az ember mivoltát gyermekkora első éveiben csak kis mértékben befolyásolják, hatásukat lényegében csak abban fejtik ki, amit az ember tudatos életével csinál magából. Ha mivoltának ez a jobbik fele gyermekkora első időszakán túl is teljes erővel tovább hatna benne, e hatással nem birkózna meg, mert az ellenlábas luciferi és ahrimani erők elerőtlenítenék teljes mivoltát. Az emberi szervezet olyan, hogy a szellemi világ gyermekkora első éveiben rajta közvetlenül munkálkodó erőit csak addig tudja elviselni a fizikai világban, amíg gyermekien lágy és alakítható. Összeroppanna, ha a térbeli tájékozódás, a gégefő és az agy megformálása alapját képező erőknek közvetlen hatása lenne még élete későbbi folyamán is. Ezek az erők oly hatalmasak, hogy szent és sérthetetlen voltuktól a szervezetnek el kellene sorvadnia, ha később is működnének még. Csak ahhoz a tevékenységhez kell igénybe vennünk őket, ami tudatosan hoz kapcsolatba minket az érzékfeletti világgal.

Helyesen értelmezve, egy igen fontos gondolat következik ebből, amit az újszövetség így fejez ki: „Ha nem lesztek olyanok, mint a kisdedek, nem juthattok a mennyek országába”. Az eddig mondottakat helyesnek tartva mit tekinthetünk az ember legmagasabb eszményének? Azt, hogy egyre jobban közelítse meg azt az állapotot, amit tudatos kapcsolatnak nevezhetünk a gyermekkor első éveiben rajta tudattalanul munkálkodó erőkkel. – Csupán arra kell figyelemmel lennie, hogy ha az ilyen erők minden további nélkül hatnának bele tudatos életébe, össze kellene hatalmuktól roppannia. Ezért az érzékfeletti világok észlelését lehetővé tevő képességek megszerzéséhez gondos előkészítésre van szükség, aminek az a célja, hogy az embert alkalmassá tegye annak elviselésére, amit nem tud elviselni mindennapi életében.

*

Az ember mivoltának összesített fejlődése számára fontos, hogy egymást követő megtestesüléseken haladjon át. Egymást követő életeken haladt át a múltban, továbbhalad, fejlődésében pedig a Föld is vele párhuzamosan halad előre. Eljön majd az idő, amikor a Föld pályafutása véget ér, le kell hullania a bolygó fizikai mivoltának az emberlelkek összességéről, ahogyan az ember teste is lehull a szellemről a halállal, amikor belép a lélek a szellemi világba, hogy a neki megfelelő világban éljen tovább halála és újabb születése között. Ezt szem előtt tartva, a legmagasabb eszménynek kell tekintenünk, hogy mire meghal a Föld, az ember szert tegyen már a földi életből nyerhető összes haszonra is.

A Föld organizmusától erednek azok az erők, amelyek miatt az ember nem tud gyermekkorában megbirkózni a reá ható többi erővel. Ha ezek egyszer leválnak róla, célja elérése érdekében odáig kell jutnia, hogy valóban át tudja teljes mivoltával adni magát a jelenleg csak a gyermekkorban működő erőknek. Az egymást követő földi életeken át haladó fejlődés értelme tehát az, hogy a szellemi világ hatására jelenleg csak gyermekkora első éveiben és tudtán kívül tevékenykedő erők kifejezésévé tegye fokozatosan a teljes embert. A tudatos részét is. Az ilyen elmélkedések nyomán lelkünket hatalmába kerítő, itt következő gondolat alázattal, de egyúttal az emberi méltósághoz illő tudattal kell, hogy betöltsön minket: nem vagyunk egyedül, él valami bennünk, ami mindig bizonyosságunk lehet, hogy magunk fölé tudunk valamihez magasodni, ami már most is fölébünk nő és életről- életre haladva növekedni fog. E gondolat egyre határozottabb formát ölthet, rendkívül megnyugtató és felemelő érzést kelt, de alázattal és szerénységgel is betölti lelkünket. – Mi van bennünk ebben az értelemben? Valóban egy magasabb rendű, isteni ember, akitől elevenen áthatva tudjuk érezni magunkat és akiről elmondhatjuk: ő bennünk a vezetőnk.

A lélekben valóban könnyen felmerül az efféle szempontok alapján a gondolat, hogy mindennel, amit csak tehet, keresse meg az összhangot az emberben azzal, ami bölcsebb benne a tudatos intelligenciánál. A közvetlenül tudatos én pedig egy még tágabb énre utal, amellyel szemben kiirthat és leküzdhet emberi voltában minden hamis büszkeséget és felfuvalkodottsá- got. Ez az érzés alakul át a másikká, amely helyesen érteti meg vele, hogy mennyire tökéletlen jelenleg és észrevéteti vele, hogyan lehet tökéletes, ha egyszer majd a benne tevékenykedő, mindent felölelő szellemiség ugyanolyan kapcsolatba tud kerülni a tudatával, amilyenben gyermekkora első éveiben volt, tudattalan lelki életével.

Bár az életben gyakran alakul úgy, hogy már négyéves korunkra sem emlékszünk vissza, mégis azt mondhatjuk, hogy a szellem magasabb területeinek fenti értelemben vett hatása az élet első három évén át tart. Ez időszak végére lesz képes az ember arra, hogy a külvilág benyomásait összekapcsolja énképzetével. Igaz ugyan, hogy az összefüggő énképzetet addig vehetjük számításba csupán, ameddig az emlékezetünk terjed, mégis azt kell mondanunk, lényegében négyéves korunk kezdetéig tart, csak annyira gyenge, hogy eleinte észrevétlen marad az ébredező, világos én-tudat számára. Elfogadhatjuk tehát, hogy az embert kisgyermek korában meghatározó, magasabb rendű szellemi erők három éven át fejthetik ki hatásukat. Az ember a földfejlődés jelenlegi, középső szakaszában úgy van felépítve, hogy az említett erőket csak három éven át képes magába fogadni.

Minek kellene tehát történnie azzal, akiből valamiféle kozmikus hatalmak eltávolíthatnák közönséges énjét – feltételeznünk kellene tehát, hogy a fizikai-, éter- és asztráltestből a vele megtestesüléseken keresztül együtt haladó közönséges én eltávolítható lenne – és egy szellemi világokkal kapcsolatban tevékenykedő ént vihetnének bele hármas testiségébe? Három év múltán a testének össze kellene roppannia! Történnie kellene valaminek a világ karmája által, hogy ez a magasabb világokkal kapcsolatban lévő szellemi lény e testben ne élhessen három évnél tovább. Csak összes földi élete végén lehet meg az emberben az, ami lehetővé tesz három évnél tovább tartó együttélést e szellemi lénnyel. Akkor azonban elmondhatja majd, hogy benne nem ő, hanem e mindig is ott lévő magasabb lény tevékenykedik. – Addig viszont legfeljebb annyit mondhat, hogy érzi ugyan e magasabb rendűt, de igazán reális, emberi természetű énjével még nem jutott el oda, hogy teljesen életre is keltse magában.

Ha egy olyan emberi szervezetet helyeznének bele a világba a Föld-korszak közepe táján, amelyet későbbi életévei során bizonyos kozmikus hatalmak megfosztanának énjétől, helyette pedig azt az én-t fogadná magába, amely egyébként csak gyermekkora első három évében működik és kapcsolatban van azzal a szellemi világgal, ahol az ember a halála és újabb születése között tartózkodik, – ez az ember meddig élhetne földi testben? Körülbelül három évig, mert akkor a világ karmája által történnie kellene valaminek, ami tönkretenné az emberi természethez illő szervezetet. Amit itt feltételeztünk, létezett a történelemben. A János-keresztelőn, amikor a názáreti Jézus énje eltávozott hármas testiségéből, egy olyan emberi szervezet állt a Jordánnál, amely megkereszteltetése után teljesen tudatos formában zárta magába emberi mivoltunknak a gyermekben kozmikus bölcsességgel – egyébként azonban tudta nélkül – tevékenykedő magasabb énjét. Ez azonban szükségképpen azzal járt, hogy a magasabb szellemi világgal kapcsolatban lévő én a hozzá tartozó emberi szervezetben csak három évig élhetett. A tényeknek azután azzal kellett befejeződnie, hogy három év múltán e lény földi élete véget érjen.

A Jézus Krisztus életében bekövetkező eseményeket mindenképpen a tárgyalt belső okok külső kifejeződéseként elénk táruló okozatainak kell felfognunk.

Így függ mélyebben össze, hogy mi vezeti belülről az embert, mi világít bele derengő fényként gyermekkorunkba, tudatunk felszíne alatt állandóan mint mivoltunk színe-java munkálkodik, egykor pedig úgy kapcsolódott bele az emberiség fejlődésébe, hogy három éven át egy emberi burokban lehetett.

Mi derül ki e szellemi hierarchiákkal kapcsolatban lévő „magasabb” énről, mely egykor a názáreti Jézus emberi testébe úgy került bele, hogy az eseményt szimbolikusan egy alászálló galamb képében ábrázolják, mondván: „Ez az én szerelmetes fiam, ma nemzettem őt”o, (mert eredetileg így hangzott a mondat.) Ha megfigyeljük a képet, a legmagasabb emberi eszmény áll előttünk, hiszen nem mást jelent, minthogy a názáreti Jézus történetében közlik velünk, hogy minden emberben fel lehet ismerni Krisztust! Az emberi természet ismeretében akkor is megtudhatjuk, hogy Krisztus az emberben él, ha egykori életét tanúsító evangéliumok és hagyományok egyáltalán nem lennének.

Az emberben gyermekkorban működő erők ismerete Krisztus felismerését jelenti az emberben. Most az a kérdés, hogy ezzel az ismerettel eljutunk-e a tény elismeréséhez, hogy Krisztus egykor valóban egy emberi testben lakott a Földön? E kérdésre mindenféle kútfő igénybevétele nélkül is igennel felelhetünk, mert a meglátásra képes igazi önismeret a mai embert eljuttatja oda, hogy belássa, hogy az emberek lelkében Krisztustól eredő erők találhatók, amelyek gyermekkora első három évében anélkül hatnak benne, hogy ennek érdekében bármit is tenne. De ha belső elmélyedéssel keresi fel Krisztust magában, működhetnek benne életében később is. Az ember azonban nem mindig találhatta meg Krisztust magában úgy, mint ma. Voltak időszakok, amikor Krisztushoz semmiféle belső elmélyülés nem vezethette el. Arra, hogy ez így van, ismét csak a meglátásra képes megismerés taníthat meg. Krisztus földi élete a közé a két időszak közé, a múlt és a jelen közé esik, amikor Őt az ember még nem találhatta meg, illetve már megtalálhatja magában. Az pedig, hogy ma miért az említett módon találhatja meg, az Ő földi létén alapul. Így igazolódik be Krisztus földi élete minden történelmi kútfő nélkül a meglátásra képes megismerés előtt.

Elképzelhetnénk, hogy Krisztus így szólt: az emberek olyan eszményképe kíván lenni, amely azt, ami egyébként testi szinten vált valóra, szellemi szintre emelve mutatja be. Élete első éveiben az ember a szellem indíttatására tanul meg fizikailag járni, vagyis a szellem alapján mutatja meg magának földi élete útját. Megtanul beszélni, vagyis a szellem indíttatására formába önteni az igazságot, másképpen: élete első három évében tanulja meg az igazság mivoltát beszédhangzókkal kifejteni. De a Földön élő ember, az én-lény, életérzéke is attól van, ami a gyermekélet első három évében alakul ki. Így tanul meg tehát testileg járni, vagyis megtalálni „az utat”, szervezetével mutatni be „az igazságot” és a szellem alapján fejezni ki testben „az életet”. Ami jelentőségteljesebb formába öntve el sem képzelhető, mint az Ige: „Ha nem lesztek olyanok, mint a kisgyermekek, nem juthattok be a mennyek országába”. De fontosnak kell tartanunk azt az Igét is, amely Krisztus én-mivoltát így fejezi ki: „Én vagyok az út, az igazság és az élet!”([1]) Ahogyan magasabb szellemi erők alakítják a gyermek szervezetét – anélkül, hogy tudna róla – olyanná, hogy az utat, az igazságot és az életet testileg fejezze ki, fokozatosan az emberi szellemből is az út, az igazság és az élet tudatos hordozója lesz attól, hogy áthatja magát Krisztussal. Ha ezt teszi, még földi életében a benne gyermekkorában tudta nélkül tevékenykedő erőt hoz létre magából.

Az ilyen Igék arra valók – mint az útról, az igazságról és az életről szóló is -, hogy feltárják az örökkévalóság kapuját. Ha az ember igazi, mivoltához illő önismeretre tesz szert, lelke mélyéről szólnak hozzá.

Az efféle elmélkedésektől kettős értelemben nyílik rálátás az ember és az emberiség vezetésére. Mi, emberek, vezetőnkre, Krisztusra, önismerettel találunk rá magunkban, akihez földi tartózkodása óta mindig eljuthatunk, mert mindig bennünk van. A történeti dokumentumok igazi természetére pedig akkor találunk rá, ha azt alkalmazzuk rájuk, amit nélkülük ismertünk meg. Történetileg fejeznek ki valamit, ami a lélek mélyén önmagától megnyilatkozik. Ezért az emberiség olyan vezetői közé kell őket sorolnunk, amelyek a lelkeket önmagukra irányítják.

Ha így fogtuk fel az „Én vagyok az út, az igazság és az élet!” Igéből áradó örökkévalóság-hangulatot, érezhetjük, mennyire indokolatlan a kérdés, hogy miután az ember sok megtestesülésen haladt már keresztül, miért lép be mindig gyermekként újból az életbe. Mert kiderül, hogy ez a látszólagos tökéletlenség szüntelen emlékezés a benne élő legmagasabbra. Az embert pedig nem emlékeztethetik elég sokszor a hatalmas tényre – legalábbis valahányszor egy-egy élet elindul -, hogy voltaképpen mi is ő ahhoz a lényhez képest, aki minden földi lét alapja, de akit mégsem érintenek e lét tökéletlenségei.

Nem jó sok meghatározást használnunk, sokat beszélnünk fogalmakban a szellemtudományban, antropozófiában, általában az okkultizmusban. Jobb megpróbálnunk körülírni, érzékeltetni, hogy mi a valóság. Itt is ezért kíséreljük meg éreztetni az emberélet első három évének jellemzőit és viszonyulásukat a golgotai keresztről sugárzó fényhez. Ez a megérzés azt mondja, hogy az emberi fejlődésen egy olyan impulzus vonul át, amiről joggal állíthatjuk, hogy tőle kell Pál apostol „Nem én, hanem Krisztus énben- nem!” kijelentésének valóra válnia.([2]) Annyit kell csak tudnunk, hogy voltaképpen mi az ember és ennek ismeretében Krisztus mivoltának felismeréséig juthatunk el. De a Bibliát akkor tekintjük majd csak igazán nagy értéknek, ha emberi voltunkról helyes szemléletet kialakítva jutunk el e Krisztus-eszméhez, ha tudjuk, hogy Őt úgy a legjobb felfedeznünk, ha előbb saját magunkban keressük és utána térünk vissza a bibliai kútfőkhöz. A Bibliát senki sem becsüli jobban és senki sem méltányolja tudatosabban, mint aki Krisztust az említett módon találta meg. Elképzelhetnénk, hogy lejönne a Földre valamilyen lény, talán egy marslakó, aki sohasem hallott Krisztusról és tevékenységéről. Meg sem értene sok mindent, ami itt zajlott és sok minden nem is érdekelné, ami az embereket érdekli. Az viszont érdekelné, hogy a Krisztus-eszme, a földi fejlődés központi impulzusa, hogyan fejezi ki az ember mivoltát! – A Bibliát csak az ismeri meg igazán, aki ezt megértette, mert csodálatra méltón kifejezve találja meg benne azt, amit előzőleg saját magában vett észre és azt mondja, hogy egyáltalán nem kell őt az evangéliumok különös megbecsülésére nevelni, hiszen teljes nagyságukban jelennek előtte meg, mivel teljesen tudatos emberként szembesül velük és a szellemtudományból ismerte meg.

Igazán nem túlzás, ha azt állítjuk, eljön az ideje, amikor az lesz majd az emberek véleménye, hogy akik a szellemtudománnyal ismerték meg az evangéliumok tartalmának helyes értékelését, az emberiséget irányító írásműveknek fogják elismerni őket, olyan értelemben hogy jobban méltányolják majd, mint eddig tették. Az emberiség majd csak az ember mivoltának megismerésével tanulja meg belátni, mit rejtenek e mély értelmű kútfők. Azt mondják majd, hogyha az evangéliumokban az van, ami ennyire hozzátartozik az ember mivoltához, olyan embereken keresztül kellett a Földön leírt dokumentumokba kerülnie, hogy e kútfők szerzőire fokozottan vonatkoznia kell annak, amit a saját életünkről őszintén elgondolkodva annál inkább elmondhatunk, minél idősebbek leszünk – vagyis hogy tettünk sok mindent, amit csak hosszú évek múltán értünk meg. Az evangéliumok íróit az ember gyermekéveiben rajta munkálkodó magasabb én alapján író embereknek tekinthetjük. Az evangéliumok tehát az embert formáló bölcsességtől eredő írásművek. Az ember a testén, az evangéliumok az íráson keresztül megnyilvánuló szellem.

Ilyen feltételek mellett kapja vissza helyes értelmét az inspiráció fogalma. Az evangélisták lelkébe is úgy vésték bele a szellemi világokból azokat az erőket, amelyek alapján az evangéliumokat leírták, ahogyan gyermekkorunk első három évében munkálkodnak agyunkon a magasabb erők. – Az ilyen tényben az emberiség szellemi vezetése nyilatkozik meg. Azt az emberiséget, ahol olyan személyek tevékenykednek, akik ugyanazon erők alapján írnak forrásműveket, amelyek alapján magát az embert is mély bölcsességgel formálják meg, csakugyan vezetni kell. – Ahogyan pedig olyasmit is mondanak, vagy tesznek az egyes emberek, amit csak későbbi életkorukban értenek meg, úgy az evangélisták személyében az emberiség egésze is létrehozott magának közvetítőket, akik írásműveikben csak lassanként, fokozatosan felfogható kinyilatkoztatásokat közöltek. E kútfőket majd annál jobban meg fogják érteni, minél tovább halad az emberiség. Az egyes emberek saját magukban érezhetik meg a szellemi vezetést, az emberiség egésze pedig az evangéliumok íróihoz hasonló módon tevékenykedő személyekben.

Tágíthatjuk még más vonatkozásban is az emberiség vezetéséről így nyert fogalmat. Tegyük fel, hogy valaki néhány tanítványra, mellette hitet tevő emberre talál. Ha jól ismeri magát, könnyen észreveheti, hogy úgy érzi, mintha mondanivalója nem is tőle eredne, és az érzést, hogy hívekre talált, éppen ez a tény kelti életre benne. Mintha híveinek szellemi erők szeretnének inkább megnyilatkozni a magasabb világokból, és benne, tanítójukban találnának hozzá megfelelő eszközt.

Nem áll majd távol egy ilyen embertől a gondolat, hogy amikor gyermek volt, olyan erőkkel dolgozott magán, amelyek a szellemi világokból fejtették ki hatásukat és hogy azt sem tekintheti mindennapi tudatához tartozónak, amit most saját színe-javaként nyújthat. A magasabb világokból kell hatnia annak is. Sőt, mondhatja, hogy a szellemi világból valamiféle démoni erő, olyasvalami hat rajta keresztül híveire, mint egy démon, – itt azonban egy jóságos szellemi hatalmat kell „démonnak” értenünk. – Ilyesmit érzett Szókratész,([3]) akiről Platón([4]) azt mondja, hogy a „démonáról”([5]), irányítójáról és vezetőjéről beszélt. Sokszor megpróbálták már magyarázni Szokratész „démonát”, de csak akkor tudnák, ha hajlandók lennének elfogadni, hogy az előző fejtegetésekből adódóhoz hasonlót érezhetett. Akkor érthetnék meg azt is, hogyan került Szokratész által a görög világba a szokratészi princípium görögországi működésének háromnégy évszázada során egy olyan hangulat, aminek hatása egy másik nagy eseményt tudott előkészíteni. Tovább hatott a hangulat, hogy az ember, úgy ahogyan előttünk áll, nem teljes egész a nélkül, ami a magasabb világokból nyúlik bele. Azok közül, akikben ez a hangulat élt, azok voltak a legjobbak, akik később leginkább értették meg a „nem én, hanem a Krisztus énbennem” mondatot is. Mert elmondhatták, hogy Szókratész még olyasmiről beszélt, aminek démoni volta a magasabb világokból hatott, de a Krisztus-eszmétől válik világossá. Ő maga még nem beszélhetett Krisztusról, mert az ő idejében a Krisztus-lényt még senki sem találhatta meg saját magában.

Itt ismét megérzünk valamit az emberiség szellemi vezetéséből -, semmi sem kerülhet a világba előkészítés nélkül. Miért éppen Görögországban talált rá Pál apostol a legjobb híveire? Mert a szokratizmus ott készítette elő számára a talajt a jelzett hangulattal. Vagyis ami az emberiség fejlődése során később történik meg, korábbi, az embereket a később történtek hatásának befogadására megérlelő eseményekre vezethető vissza. Nem érezzük-e most, hogy az emberiséget irányító impulzus milyen messzire ér el és hogy a kellő pillanatban éppen oda állítja a megfelelő embert, ahol a fejlődés érdekében éppen őrá van szükség? Elsősorban ilyen tényekben nyilvánul meg általában az emberiség vezetése.


[1] János: 14,6.

[2] Gal.: 2,20, „Nem én, hanem él bennem a Krisztus”

[3] Szókratész, Kr.e.470-399, görög filozófus.

[4] Platón, Kr.e. 427-347, Szokratész legnagyobb tanítványa.

[5] „démon”, vö. Platón „Apologia” (31Cf.) és „Phaidros” (242 Af.) című párbeszédeivel

Figyelemre méltó párhuzamot találunk az egyes emberek életében megnyilvánuló és az emberiség egészének fejlődése során működő vezetés között, ha szemügyre vesszük, mit mondtak régen Ó-Egyiptom tanítói és vezetői a görögöknek az egyiptomi szellemi élet irányításáról és vezetéséről. Egy egyiptomi, ha azt kérdezték tőle a görögök, hogy ki irányítja és vezeti őt az ősi idők óta, azt felelte, hogy „minket csak később vezettek emberek, régen istenek uralkodtak és tanítottak nálunk”. – A görögökkel ellentétben az egyiptomiak Menesz-t([1]) nevezték meg első, emberhez hasonló létére, fizikai szinten elismert vezetőjüknek. Vagyis a görögök közlései szerint az egyiptomi nép vezetői arra hivatkoztak, hogy népüket korábban maguk az istenek vezették és irányították. – Csak mindig helyesen kell értenünk, az ókorból átcsengő kijelentéseket. Mire gondoltak az egyiptomiak, amikor azt mondták, hogy náluk a királyok, a nagy tanítók istenek voltak? – Aki a kérdezősködő görögnek([2]) ezt a választ adta, arra gondolt, hogy ha azokat kérdeznék, hogy voltaképpen kik tanítják őket, akik egyfajta magasabb tudatot, magasabb világoktól eredő bölcsességet éreztek magukban, az lenne a válasz, hogyha a tanítóikról kívánnának beszélni, tulajdonképpen egyetlen emberre sem tudnának rámutatni, nem mondhatnák, hogy ő az. De ha meg akarnák őt nevezni, szellemi látó állapotba kellene előbb kerülniük. – „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemből tudhatják már, hogy az ókorban ez viszonylag könnyebben ment, mint ma – és igazi inspirátoraikat, igazi tanítóikat csak akkor találnák meg, ha szellemi szemeik már felnyíltak, mert csak akkor közelíthetnek hozzájuk. – Ó-Egyiptomban ugyanis olyan lények ereszkedtek le az emberekhez a szellemi világból, akik nem öltöttek fizikai embertestet magukra. A távoli egyiptomi időkben istenek uralkodtak és tanítottak még emberek által, és az ó-egyiptomiak „istenek” alatt, fejlődésükben az embereknél haladottabb lényeket értettek.

A szellemtudomány szerint a Föld, mielőtt „Föld”-dé lett, egy másik, „Hold-állapot”-nak nevezett, bolygószerű állapoton ment keresztül. Az ember akkor még nem volt mai értelemben vett ember. A régi Holdon azonban még más lények is voltak, akiknek nem volt mai emberalakjuk, másféle emberek voltak, de a fejlődésnek azon a fokán álltak, amelyet a Földön az ember most ért el. Azt mondhatjuk tehát, hogy az elpusztult régi Hold-bolygón, amiből később a mai Föld lett, olyan lények éltek, akik az ember elődei voltak, és akiket a keresztény ezotéria angyaloknak (angeloi), a felettük állókat arkangyaloknak (archangeloi) nevez. Ez utóbbiak, még régebben voltak olyan emberek, mint az angyalok. A keresztény ezotéria szerint angyaloknak, vagy angeloi-nak, a keleti misztika szerint pedig „dhyaniknak” nevezett lények tehát a régi Holdkorszakban „emberek” voltak. Akik közülük a régi Holdon teljes mértékben elérték fejlődésük célját, most, a Föld-korszakban, egy teljes fokozattal magasabban állnak az embereknél, akik csak a Föld fejlődése végén jutnak majd el oda, ahol ezek a lények a Hold-fejlődés végén tartottak. – Az embereknél egy fokozattal magasabban álló lények bolygónk Föld-korszakának kezdetekor nem ölthettek magukra külső emberalakot, mert az emberi hús-vér test lényegében földi termék, csak mostani emberekként illik a lényekre; a Föld kormányzásában tehát csak úgy vehettek részt, hogy a Föld őskorában megvilágosítottak, inspiráltak szellemi látó álla- apotot elért embereket és a földi sorsok irányítását ilyen kerülő úton befolyásolták.

Az ó-egyiptomiak tehát arra az állapotra emlékeztek, amikor még elevenen élt a vezető személyek tudatában, hogy az isteneknek, angyaloknak, dhyaniknak nevezett lényekkel kapcsolatban állnak. Mifélék voltak ezek a lények, akik akkor nem testesültek meg embereknek, nem öltöttek hús-vér emberalakot magukra, hanem a leírt módon hatottak rájuk? Az emberfokozat fölé magasodott emberelődök voltak.

Sokszor éltek vissza korunkban a, „felsőbbrendű ember” (Übermensch) szóval, itt azonban helyesen tudjuk alkalmazni. Ha igazán „felsőbbrendű emberekről” kívánunk beszélni, azokat a lényeket nevezhetjük így, akik Földünk előző bolygó-lét fokozatán, a Hold-korszakban voltak „emberek”, mostanra már az emberek fölé magasodtak és a szellemi látó emberek előtt csak étertestben jelenhetnek meg. Így is történt, aláereszkedtek a szellemi világokból a Földre, ahol így kormányoztak még az Atlantiszt követő időkben is.

Ezeknek a lényeknek volt és még ma is van egy furcsa tulajdonsága, – nem kell gondolkodniuk, mondhatni, hogy úgy, mint mi, emberek, egyáltalán nem is tudnak. Mert hogyan gondolkodik az ember? Többé-kevésbé egy bizonyos pontból indul ki és azt mondja, most megértett valamit, majd megpróbál e pontból kiindulva különféle más dolgokat is megérteni. Ha az emberi gondolkodásnak nem ez lenne az útja, egyeseknek nem is esne oly nehezére iskolába járni. A matematika nem tanulható meg egyik napról a másikra, mert egy ponton kell elkezdenünk, lassanként tovább kell haladnunk, ami soká tart. Nem tudunk egy szempillantás alatt áttekinteni egy egész gondolatvilágot, mert az emberi gondolkodás időben zajlik, a gondolatépítmény nem egy csapásra jelenik meg a lelkünk- ben. Kutatnunk kell, erőfeszítésekre van szükség, hogy a gondolatmenetre rátaláljunk. Az említett lényeknek nincs ilyen emberi sajátsága, egy tágasabb gondolatépítmény is oly gyorsan merül fel bennük, amilyen gyorsan – mondjuk – egy állat van tisztában azzal, hogyha megsúgják az ösztönei, hogy valami ehető van előtte, kapjon utána. Ezeknél a lényeknél az ösztön és a megfontoló tudat azonos, nincs közöttük különbség. Ahogyan az állatoknak a maguk fokozatán, a saját világukban ösztöneik vannak, úgy vannak közvetlenül szellemi gondolataik, szellemi képzeteik a dhyaniknak, az angyaloknak. Belsőleg ösztönös képzetekben élnek és emiatt egészen másfajták, mint mi, emberek.

Most már könnyen fogalmat alkothatunk arról, hogy az ilyen lényeknek mennyire lehetetlen emberagyat, vagy fizikai testet használniuk. Étertestet kell használniuk, mert az emberi test és agy csak időben közvetíti a gondolatokat, míg e lények nem időben alakítják ki osztályrészül jutott bölcsességüket, hanem mintegy megérzik magától felvillanni magukban. Olyan értelemben mint mi emberek, képtelenek tévesen gondolkodni. Gondolatmenetük a közvetlen inspiráció. Akik tehát ilyen érzékfeletti, vagy angyali lények közelébe kerülhettek, tudták, hogy a megbízható bölcsesség áll előttük. Ha tehát valaki még ember létére Ó-Egyiptomban tanító, vagy király volt és egy ilyen szellemi vezető állt előtte, tudta, hogy a tőle kapott parancs igazság, közvetlenül helyes, amit mond, téves nem lehet. Így éreztek azután azok is, akiknek az ilyen igazságokat továbbadták.

Az emberiség szellemi látással bíró vezetői úgy tudtak beszélni, hogy az emberek már szavaikból is megkapni vélték, hogy mi érkezett le a szellemi világból. Röviden, – közvetlenül felfelé, a magasabb, a vezető szellemi hierarchiákhoz igazodtak.

Az emberiség világában azt láthatjuk nagy méretekben tevékenykedni, ami az egyes emberben gyermekkorban, a szellemi hierarchiák következő, az emberiség egész fejlődése felett lebegő világaként, az angyalok, vagyis az ember felett egy fokozattal álló és a szellemi szférákba közvetlenül felnyúló földöntúli lények legközelebbi birodalmaként, munkálkodik. Ők hozzák le onnan a Földre, amit beledolgoznak az emberi kultúrába. A magasabb bölcsesség a gyermeknél a test megformálásában teremti meg lenyomatát, az emberiség ókori fejlődése során pedig a kultúra alakult ki hasonló módon.

Az egyiptomiak, akik leírták, hogy kapcsolatban álltak egy istenséggel, ilyennek érezték az emberiség lelkileg nyitott állapotát a szellemi hierarchiák felé. Az emberiség egésze is úgy tárta fel munkájával a maga világát a vele kapcsolatban álló hierarchiáknak, ahogyan a gyermek lelke tárja fel nekik auráját az előző fejtegetésekben jelzett időpontig.

E kapcsolat azoknál a tanítóknál volt a legfontosabb, akiket az Atlantisz utáni első korszakban Ázsia déli részén kibontakozott ó-ind kultúra idején élő emberek szent tanítóinak nevezünk. India nagy tanítóinak kultúrája akkor fejtett ki hatást, amikor a Föld arculata az atlantiszi katasztrófa után – mégpedig még a régi híradásokban említett időpontnál is régebben – annyira megváltozott, hogy kialakult a keleti féltekén a mai Ázsia, Európa és Afrika. Az emberek ma általában teljesen hamis képet alkotnak maguknak a régi nagy indiai tanítók kultúrájáról. Egy mai műveltségű ember például nagy szemeket meresztene, ha az egyik nagy indiai tanítóval találkozna, talán még meg is kérdezné, hogy ez az a „bölcs”? Sohasem képzelte volna ilyennek! A régi szent indiai tanítók ugyanis semmi olyat nem tudtak volna mondani, amit a művelt emberek ma okosnak, vagy értelmesnek tartanak. Mai értelemben véve szinte együgyű, egyszerű emberek voltak, akik még a mindennapi élet kérdéseire is a legegyszerűbben válaszoltak volna. Sokszor fordult elő, hogy csak egy-egy, a mai művelt embereknek teljesen jelentéktelennek tűnő szót lehetett kihúzni belőlük. Voltak viszont olyan időszakaik is, amikor nem csak egyszerű embereknek mutatkoztak. Ilyenkor azután mind a hetüknek együtt kellett lenniük, mert annak amit egyenként tudtak érzékelni, ahogy kinek- kinek a maga eszköze, a maga fejlettsége szerint volt rá lehetősége hogy meglásson valamit, úgy kellett együttesen hatniuk, mint hét, a többi hat bölccsel egybecsengő hangnak. Ami pedig a régmúltból ősi bölcsességként csendül fel – ha értünk az igazán okkult kútfők kibetűzéséhez -, a mindnyájuk által látott összhangból jött létre. Ezek a kútfők – bármennyire csodáljuk is a Védákat – nem a Védák kinyilatkoztatásai. A szent ind tanítók még jóval a Védák megszövegezése előtt tanítottak, és ma már csupán e hatalmas művek halk utócsengéseit halljuk meg. Akkor azonban, ha valamelyikük az emberiség egyik földöntúli elődje előtt állt és szellemi látással tekintett a magasabb világokba, szellemi hallással figyelt arra, amit az emberiség elődjétől hallott, mintha a Nap sugárzott volna szemükből. Amit ilyenkor mondhattak, környezetükre lenyűgöző hatással volt. Minden hallgatójuk tudta, hogy ekkor nem emberi élet, emberi bölcsesség csendül fel belőlük, istenek, túlvilági lények küldik el hatásukat az emberi kultúrába.

Az őskultúrák onnan erednek, ami az istenek tudatából csendül bennük fel. Atlantisz idején teljesen nyitva volt még az isteni-szellemi világ az emberi lelkek előtt, és csak utána zárult be előttük fokozatosan. A különböző országokban és népeknél egyre jobban magukra utaltan maradva érezték magukat az emberek. Az emberiségnél tehát más értelemben jelenik meg az, ami a gyermeknél nyilvánul meg. Az isteniszellemi világ előbb a gyermek tudattalan, a testét formáló tevékenységet végző lelkén keresztül hatol be, majd eljön a pillanat, amikor az elkezdi „én”-nek érezni magát, ameddig azután későbbi életében vissza tud emlékezni, de mindennapi életében az ezt megelőző időszakra rendszerint már nem. Ezért mondhatjuk el, hogy a gyermeki lélektől tanulhat még a legnagyobb bölcs is. Utána az egyén magára marad, megjelenik az én-tudat, és most már úgy függ össze minden, hogy vissza tud emlékezni az átéltekre. – A népek életében is így érkezett el az ideje annak, hogy az ősatyák isteni inspirációjától egyre jobban elzárva kezdték érezni magukat. Ahogyan a gyermek záródik el élete első éveiben a fejét körüllengő aurától, úgy húzódtak el életük során népeiktől egyre jobban ősatyáik is, az emberek pedig rászorultak saját kutatásaikra, ismereteikre. Ahol ezt mondja el a történelem, érezhető, hogyan hatol be az emberiség vezetése. Egyiptomban Menesz-nek nevezték az első „emberi” kultúra alapítóját, jelezve, hogy ez az embereknek egyúttal a tévedésre is lehetőséget nyújtott, mert ettől kezdve eszközként az agyukra voltak utalva. Szimbolikusan jelzi az emberi tévedés lehetőségét, hogy azt tartják a labirintus létrehozásának időszakának is, amikor elhagyták az istenek az embereket. A labirintus az agyteker- vények képmása, az agy pedig az önálló emberi gondolatok eszköze, amelyben elveszhet a gondolatok hordozója. Keleten Manasz, az ember, a gondolkodó lény neve volt, a gondolkodás első, kimagasló hordozóját pedig Manu-nak nevezték. Minosz-nak hívták a görög népeknél azt, aki elsőnek öntötte formába az emberi gondolkodás vezérelvét, és a labirintus-monda is az ő nevéhez fűződik, mert az emberek úgy érezték, hogy azóta kerültek fokozatosan a közvetlen isteni vezetés alól olyan irányítás alá, amitől a magasabb szellemi világ hatásait másképpen éli meg az „én”.

Az emberek ősatyáin, ember-fokozatukat a régi Holdon teljesítő és angyalokká vált igazi felsőbbrendű embereken kívül, vannak még más lények is, akik nem fejezték be fejlődésüket a Holdon. A keleti misztikában „dhyaniknak”, a keresztény ezotériában „angeloi”-nak, angyaloknak nevezett lények teljesítették fejlődésüket a régi Holdon, amikor pedig az ember fejlődése a Földön megindult, egy fokozattal már magasabban álltak nála. De voltak még más, a régi Holdon emberi fejlődésüket be nem fejezett lények is, ugyanúgy, ahogyan nem zárták le fejlődésüket a luciferi lények magasabb fokozatai sem. A „Föld” bolygóállapot kezdetén az ember az említett értelemben nem csupán jelen volt, hanem az isteni-szellemi lényektől még inspirációkat is kapott, hiszen máskülönben – mint a gyermek – nem juthatott volna tovább és ezért „a gyermeki embereken” kívül voltak ott még közvetve a Föld számára fejlődésüket a Holdon lezárt lények is. De köztük és az emberek között még olyan lények is voltak, akik nem zárták le a fejlődést a Holdon, mégis az embereknél magasabb lények voltak, mert már a régi Holdon dhyanik, angyalok lehettek volna. Akkor azonban még nem voltak erre teljesen érettek, az angyaloktól elmaradtak, bár minden tekintetben messze meghaladták mindazt, amit magukénak mondhattak az emberek. Alapjában véve a luciferi lények seregének legalsó fokozatát foglalják el. A luciferi lények birodalma éppen velük, az emberek és az angyalok között álló lényekkel kezdődik.

Ezekről a lényekről rendkívül könnyen lehetnek téves gondolataink. Megkérdezhetnénk, hogy miért hagyták a „jót” irányító isteni szellemek, hogy ilyen lények maradjanak le és ezáltal a luciferi princípium bejusson az emberiségbe? – Azt is felhozhatnánk ellene, hogy vajon a jóságos istenek mindent jóra fordítanak-e? Kézenfekvő kérdés. Egy másik, félreértést kifejező vélemény szerint egyenesen „rosszak”. Tévedés csupán mind a kettő, hiszen semmiképpen sem pusztán „rosszak” e lények – bár a rossz eredetét az emberiség fejlődése során náluk kell keresnünk -, hanem az emberek és a felsőbbrendű emberek között állnak, tökéletesség dolgában bizonyos módon már az emberek fölé magasodtak. Már egy magasabb fokozatra jutottak minden olyan képesség tekintetében, amit az embereknek még meg kell szerezniük, és abban térnek el az előbb leírt ember-elődöktől, hogy az emberiség földi fejlődése során még képesek embertestet ölteni, mivel emberré fejlődésüket a régi Holdon nem fejezték be. Míg az emberek nagy inspirátorai, az igazi dhyanik, az angyalok, akikre az egyiptomiak még hivatkoztak, nem tudtak már embertestekben megjelenni, csak megnyilatkozni tudtak az embereken keresztül, ezek az emberek és angyalok között álló lények a régmúltban még embertestet ölthettek magukra. Lemúriában és Atlantisz idején tehát a Földön még lelki természetük mélyén visszamaradt angyal-lényeket hordozó embereket is találunk. Lemúria és Atlantisz ősi idején tehát nem csak közönséges emberek járnak-kelnek rajta ide-oda, akiknek az ember-eszmény megvalósításához egymást követő inkarnációkon keresztül kell eljutnia, de vannak köztük külsőleg ugyanúgy embereknek látszó más lények is, akiknek azért kellett embertestet hordania, mert az inkarnálódott ember külalakja a földi viszonyoktól függ. És voltak az emberek között – különösen a legrégebbi időkben – a luciferi individualitások legalsó rétegébe tartozó lények is. Az emberi kultúrákra az embereken keresztül ható angyali lényeken kívül testet öltöttek ilyen luciferi lények is és az emberiség számára különböző helyeken kultúrákat létesítettek. Amikor tehát a népi legendák egy valahol élő és kultúrát alapító nagy emberről beszélnek, ne mondjuk róla, hogy egy „rosszat” hordozó luciferi lény ölt benne testet, hiszen igazán végtelenül sok áldásos dolog kerül az emberi kultúrákba e lényeken keresztül.

Tudjuk a szellemtudományból, hogy valamikor régen, nevezetesen Atlantisz idején, létezett egyfajta emberi ősnyelv, az egész Földön hasonló „beszéd”, ami akkoriban sokkal inkább az ember belső világából fakadt még, mint ma. Ez már a következőkből is érthető. Atlantisz idején minden külső hatást úgy fogadtak be az emberek, hogy amikor egy hangzóval akart a lelkük valamilyen külső dolgot kifejezni, mássalhangzó kellett hozzá. Ami kint, a térben volt, arra ösztönözte őket, hogy mássalhangzókkal utánozzák. Érezték és mássalhangzókkal utánozták, hogy fúj a szél, zúg a hullám, védelmet nyújt a ház. Azt azonban, amit belső fájdalomnak, vagy örömnek éltek meg, vagy amit másvalaki érezhetett, magánhangzókkal utánozták. Ebből látható, hogy beszéd közben összeforrt a lelkük a külső folyamatokkal, vagy lényekkel. Az Akasha- krónikából a következő derül ki:

Ha például egy régi típusú, a család fölé boruló, védelmet és menedéket nyújtó kunyhó közelébe ért valaki, azt figyelte meg, hogyan domborodik a család fölé a kunyhóforma a térben. A kunyhó védő domborulatát egy mássalhangzóval fejezte ki, azt pedig, hogy a lelkek testileg jól érezték benne magukat – amit ő is velük együtt érezhetett – egy magánhangzóval. Így jött létre a „védelem”, a „védve vagyok”, „védelmet nyújtok az emberi testeknek” gondolata, ami azután beleáradt a mással- és magánhangzókba, amelyek nem is lehettek mások, mert az élmény egyértelmű, közvetlen lenyomatai voltak.

Így volt ez az egész Földön. Nem álom, hogy létezett egy emberi „ősnyelv”, amelyet a népek beavatottjai bizonyos értelemben még ma is értenek. Sőt, még ma is együtt csendülnek meg bizonyos hangzók, amelyek nem egyebek az ősi emberi nyelv maradványainál.

Ezt a nyelvet az emberi lélekben a fejlődésüket a régi Holdon befejezett igazi emberelődök, felsőbbrendű emberek inspirációja ösztönzi. Ebből látható, hogy ha csupán ez lett volna a fejlődés, alapjában véve egyetlen nagy egység maradt volna az emberi nem, egyformán beszéltek és gondolkodtak volna az egész Földön. Az individuum, a sokféleség és vele az emberi szabadság sem fejlődhetett volna ki. Tagolódásoknak kellett az emberiségben létrejönnie, hogy az emberből individuum lehessen. Különbözők lettek a Föld különféle tájain a nyelvek és ez az olyan tanítók munkájának gyümölcse, akikben luciferi lények öltöttek testet. Az ilyen visszamaradt angyali lények aszerint tudták az embereket valamelyik nyelvre megtanítani, hogy melyik népben inkarnálódtak. A népeknek az a képessége tehát, hogy egy bizonyos nyelven beszélnek, ilyen visszamaradt, és a közvetlen környezetükben élő embereknél sokkal magasabban álló angyali lényekre, nagy fényhordozókra vezethető vissza. A görögök például – de más népek is – eredetileg olyan emberalakban cselekvő lényeket ábrázoltak hőseiknek, akikben visszamaradt angyallények öltöttek testet. Semmiképpen sem szabad tehát pusztán csak „rossz” lényeknek tartanunk őket. Ellenkezőleg. Ők hozták el az embereknek azt, ami szabad embernek rendelte el őket az egész földkerekségen, széttagolták, ami különben egységes egésszé alakult volna. Így van ez a nyelveknél és az élet sok területén is. Mondhatjuk, hogy az individualizálódás, a tagolódás, a szabadság e Holdon lemaradt lényektől van. Bár a világ bölcs vezetésének az volt a szándéka – mondhatnánk -, hogy a bolygó fejlődése során minden lényét eljuttassa céljához, de bizonyos dolgokat közvetlen úton mégsem érhetne el. Vannak olyan lények, akiknek a fejlődését azért tartják vissza, mert az emberiség fejlődése menetében különleges feladatuk van. Mivel a Holdon feladatukat teljes mértékben teljesített lények csak egyöntetű emberiséget hozhattak volna létre, ellenükbe állítottak a Holdon lemaradt olyan lényeket, akiknek ettől nyílt lehetőségük eredeti hibájuk jóvátételére.

Ez világít rá a kérdésre is, hogy miért van a világon a gonosz, a rossz, a tökéletlen és a betegség. – Vizsgáljuk meg ezt is abból a nézőpontból, mint a tökéletlen angyali lényeket. A fejlődés során mégis jóra fordítanak mindent, ami valamikor tökéletlen, lemaradt állapotot jelentett. Felesleges hangsúlyoznunk, hogy az ilyen igazságokat nem szabad gonosz emberi tettek igazolásának tekintenünk.

Ezzel választ is kaptunk már a kérdésre, hogy a világ bölcs vezetése miért engedi meg bizonyos lények lemaradását anélkül, hogy céljukat elérnék. Pont azért, mert a lemaradást követő időben jó a szándéka. A korok és az egyes emberek tanítói ugyanis akkor éltek, amikor a népek nem tudták még irányítani és tanítani magukat. Bizonyos vonatkozásban Kadmosz, Kekropsz, Pelopsz, Tézeusz és minden néptanító lelke mélyén egy angyali lény élt. Ebből is látható, hogy az emberiség tényleg vezetés, irányítás alatt állt ilyen értelemben is.

Azonban a fejlődés összes fokozatain maradtak le céljukat el nem ért lények. Vegyük csak még egyszer a Nílus völgyében több ezer éve lezajlott ó-egyiptomi kultúrát, ahol felsőbbrendű tanítók nyilatkoztak meg az egyiptomiaknak, akikről azt mondták, hogy istenekként vezették az embereket. Rajtuk kívül azonban az angyal-fokozatot csak félig, vagy csak részben elért lények is tevékenykedtek még. Tisztában kell lennünk vele, hogy Ó-Egyiptomban az ember a fejlődés bizonyos fokára ért, vagyis a ma élő emberek lelkei az e korszaknak megfelelő fokozatra jutottak az egyiptomi korban. De nem csak a vezetett, az irányított ember ér el valamit azzal, hogy vezetteti magát, hanem a vezetés jelent valamit az irányítóknak is, fejlődésükben előre segíti őket. Ha például egy angyal embereket vezetett egy ideig, több már, mint irányítása kezdetén volt. Irányító munkája következtében előbbre jut az angyal is, akár teljesen fejlett, akár lemaradt a fejlődés során. Mindig előbbre juthat minden lény, állandóan fejlődésben van minden, de újból maradnak le lények az összes fokozaton. Az előbb említett értelemben tehát az ó-egyiptomi kultúrában isteni vezetőket, angyalokat, az angyalfokozatot nem teljesen elért félisteneket, végül embereket is megkülönböztethetünk. De bizonyos lények lemaradnak, a felsőbbrendű emberek soraiból is, vagyis nem minden erejüket latba vetve teljesítenek, angyalok maradnak az ó-egyiptomi kultúra fokozatán. Ugyanígy maradnak vissza a félbe maradt felsőbbrendű emberek is. Amíg tehát idelent előre haladnak az emberek, odafent lemaradnak bizonyos individualitások a dhyánik, az angyalok közül. Amikor tehát véget ért az egyiptomi-káld kultúra és elkezdődött a görög-latin, az előző kultúrkorszakból visszamaradt vezető lények rendelkezésre álltak ugyan, de nem tudták latba vetni erejüket, mert már más angyalok, vagy félig angyali lények váltják le őket az emberiség irányításában. Ez azonban azt jelenti, hogy emiatt a saját fejődésüket sem folytathatják.

Ezzel a lényeknek egy olyan osztályára fordítottuk tekintetünket, akik érvényre juttathatták volna erejüket az egyiptomi korban, de akkor azt nem használták teljesen fel. A következő, a görög-latin korban azért nem tehették meg, mert már átvették tőlük más lények a vezetést és a kor egész jellege lehetetlené tette beavatkozásukat. Amint a régi Holdon angyalfokozatot el nem ért lényeknek az volt később a feladata, hogy a Föld-korszakban avatkozzanak bele ismét tevékenyen az emberiség fejlődésébe, úgy az egyiptomi-káld kultúrkorszakban lemaradt irányító lények feladata is az volt, hogy a kultúrába csak később, mint lemaradt lények avatkozzanak újból bele. Láthatunk tehát majd egy későbbi kultúrkorszakot, ahol jelen vannak a rendesen haladó fejlődés irányítását átvevő lények, a kultúrába azonban rajtuk kívül még más, korábban, főként az ó-egyiptomi kultúra idején lemaradt lények is beleavatkoznak. Éppen a mi kultúrkorszakunkról sejthetjük, hogy ilyen. Abban a korban élünk, amelybe az emberiség szabályos irányítóin kívül még az egyiptomi-káld kultúra lemaradt lényei is beleavatkoznak.

Úgy kell tekintenünk e tények és lények fejlődését, hogy a fizikai világban zajló folyamatok csupán hatások (megnyilatkozások), igazi okaik a szellemi világban vannak. Kultúránkat általában a felfelé, a szellemiség felé törekvő haladás jellemzi. Egyes emberek szellemiség felé törekvésében a mai emberiségnek azok a szellemi irányítói nyilatkoznak meg, akik fejlődésük során az őket megillető szabályos fokozatra értek. Mindenben, ami az embereket ma ahhoz akarja elvezetni, amivel nekünk a nagy szellemi bölcsességekből az antropozófia szolgál, a fejlődés szabályos irányítói nyilatkoznak meg. De kultúránk irányzataiba beleavatkoznak az egyiptomi-káld kultúrkorszak idején visszamaradt lények is, ők nyilatkoznak meg sok mindenben, amit ma és a közeljövőben gondolnak és tesznek az emberek. Mindenben megjelennek, ami materialista jelleget kölcsönöz a kultúránknak, sokszor még a szellemiségre való törekvés során is észlelhetjük őket. Lényegében éppen az egyiptomi kultúra feltámadását éljük meg a mi korunkban. Ezek szerint a fizikai világban történtek irányítóinak tekintendő lények két osztályra bomlanak. Az egyikbe tartoznak a mindmáig szabályosan fejlődött szellemi individualitások. A korunkat megelőző görög-latin korszak vezetői tehát, miközben az első keresztény évezredben fokozatosan befejezték kultúrát irányító küldetésüket, bekapcsolódhattak a mi kultúránk irányításába. A másik osztályhoz tartozó lények, az egyiptomi-káld kultúra idején fejlődésüket be nem fejezett szellemi individualitások. Munkájuk összefonódik az előbbiekével. A következő, a görög-latin korban tétlenül kellett maradniuk, most pedig ismét tevékenykedhetnek, mivel a jelenkor sok mindenben hasonlít az egyiptomi- káld korszakra. Ezért üti fel a fejét a mai emberiségben annyi minden, ami a régi egyiptomi erők újjáéledésének tűnik, de sok, annak idején szellemi úton ható, most azonban már materialista színezettel megjelenő erő is újraéled közöttük. Egy jellegzetes példán mutathatjuk be, hogyan éledtek fel újra korunkban a régi egyiptomi ismeretek. Keplerre gondolunk, akit teljesen áthatott a világegyetem összhangja. Ezt fejezik ki az úgynevezett Kepler-féle törvények is, az égi mechanika fontos matematikai törvényei. Bár látszatra igen szárazak és elvontak, de Keplerben mégis a mindenség összhangjának észleléséből születtek meg. Kepler saját írásaiban olvashatjuk, hogy ahhoz, hogy megtalálhassa, amit megtalált, Egyiptom szent misztériumhelyeit kellett felkeresnie, ott magához kellett vennie a templom szent edényeit és velük kellett elhoznia a világba azt, amiről csak a későbbi korok tudják majd meg, hogy az emberiségnek mit jelent. Kepler szavai egyáltalán nem puszta frázisok. Azt fejezik ki, hogy tudatában homályosan újra átélte azt, amit Egyiptomban, az akkori inkarnációjában ismert meg. Úgy is képzelhetjük, hogy Kepler egyik előző életében az egyiptomi bölcsesség mélyére hatolt, ami azután lelkében az újabb kornak megfelelően, átalakult formában jelent meg. Érthető, hogy az egyiptomi szellemiséggel materialista vonás került kultúránkba, hiszen az egyiptomiaknak erősen materiális színezetű szellemi beállítottsága volt. Ezt fejezte ki például halottaik fizikai testének bebalzsamozása is, fontosnak tartották tehát, hogy fennmaradjon a fizikai test, ami az egyiptomi korból megfelelő más formában is ránk maradt. Ismét az akkoriban le nem zárult erők avatkoznak bele, átalakult formában, korunkba. A ma csak az anyagot imádó nézetek az annakidején holttesteket bebalzsamozó lelkülettől erednek. Az egyiptomiak bebalzsamozták a holttesteket és megőriztek vele valamit, ami nekik értéket jelentett. Úgy gondolták, hogy a lélek halál utáni fejlődése összefügg a fizikai-anyagi test fennmaradásával. Az anatómus ma azt boncolja fel, amit lát, az emberi szervezet törvényeit így véli megismerni. – Ma az ó-egyiptomi-káld világ annak idején haladó, de ma már visszatartó erői élnek a tudományban, amelyeket meg kell ismernünk, ha helyesen akarjuk értékelni jelenkorunk jellegét. Ártanak majd ezek az erők ma az embernek, ha jelentőségüket nem ismeri fel, de ha tevékenységüket megismerve kerül velük helyes viszonyba, nemhogy árthatnának neki, hanem még jó célokra is vezethetik. Hasznosítanunk kell ezeket az erőket, különben nem is lennének ma nagy technikai, ipari és egyéb vívmányaink. Ezek az erők a luciferi lények legalacsonyabb fokozatához tartozó erők. Ha nem a megfelelő módon ismerjük meg őket, akkor a jelenkor materialista impulzusait tartjuk csupán lehetségeseknek, a többit, a felfelé, a szellemiség felé vezető erőket pedig nem látjuk meg. Ez az oka, miért kell korunkban két szellemi áramlat világos felismeréséről beszélni.

Ha a világ bölcs irányítása folytán az egyiptomi-káld korszakban nem maradtak volna le ilyen lények, a mai kultúrának nem lenne meg a kellő súlya. Csak az embereket teljes erővel a szellemiségbe juttatni kívánó erők működnének. Túlságosan hajlanának rá az emberek, hogy az ilyen erőknek engedjék át magukat. Álmodozó rajongók lennének belőlük. Csak a lehető leggyorsabban szellemivé alakult életről szeretnének tudni valamit és a fizikai-anyagi dolgok iránt egyfajta megvetést tanúsító lelkület lenne számukra irányadó. A jelenlegi kultúrkorszak azonban akkor tudja csak teljesíteni feladatát, ha teljesen felvirágoztatja majd az anyagi világ erőit és így foglalja el majd fokozatosan a szellemiség területét is. Ahogyan elcsábíthatják és kísértésbe vihetik az emberiséget a legszebb dolgok is, ha egyoldalúan követik őket az emberek, az ismertetett egyoldalúság elharapódzása is azzal a nagy veszéllyel járna, hogy fanatizmusnak tűnjön minden lehetséges jó törekvés. Amilyen igaz, hogy az emberiséget nemes impulzusai hajtják előre, olyan igaz az is, hogy a legnemesebb, de rajongva és fanatikusan képviselt impulzusoknak is a legrosszabb hatása lehet a helyes fejlődésre. Még a legmagasabbra irányuló törekvésünk is csak akkor válhat az emberiség haladása javára, ha alázattal, világosan és nem ábrándosan rajongva történik. A világ irányításán tevékenykedő bölcsesség azért hagyta hátra azokat az erőket, amelyeknek be kellett volna fejezniük fejlődésüket az egyiptomi korban és most az emberek tekintetét a fizikai életre irányítják, hogy megfelelő súlya legyen a jelenkor teljesítményének a Földön és az emberek értsék meg az anyagot, a fizikai sík dolgait.

Látható a leírtakból, hogy a fejlődés mind a szabályosan haladó, mind a lemaradt lények hatására zajlik. A szellemi látó tekintete tudja követni e lények két osztályának együttműködését az érzékfeletti világban. Így érti meg a szellemi eseményeket. A fizikai tények, amelyek között az emberek ma élnek, az ő megnyilatkozásaik.

Megjegyzendő, hogy a világ folyamatainak értéséhez nem elegendő szellemi szemünket és fülünket bizonyos gyakorlatokkal felnyitni a szellemi világra. Azt érjük csak el vele, hogy látjuk, mi van ott, észlelni tudjuk a lényeket és tudjuk, hogy a lelki, vagy a szellemi világ lényei. Fel is kell azonban ismernünk őket, hogy miféle lények. Találkozhatunk ugyan a lélekvilág, vagy a szellemi világ valamelyik lényével, de ettől nem tudjuk még, hogy a szabályosan fejlett, vagy a lemaradt erők kategóriájába tartozik-e, vagyis hogy a fejlődést előmozdítja, vagy akadályozza? Akik elsajátítják ugyan a látás képességét, de ugyanakkor nem szerzik meg az emberiség fejlődése jelzett feltételeinek teljes értését, alapjában véve sohasem tudhatják, miféle lénnyel találkoznak. A pusztán csak szellemi látást ki kell egészíteniük a szellemi világokban látottak világos értékelésével. Pont a mi korunkban van erre a legnagyobb mértékben szükség. Ezt nem kellett mindenkor ennyire figyelembe venni. Igen régi emberi kultúrákra visszanyúlva más körülményeket találunk. Ha valaki Ó-Egyiptomban volt szellemi látó és az érzékfeletti világ egyik lénye eléje lépett, nem érthette félre, hogy az kicsoda, mert mintegy a homlokára volt írva, hogy ki ő. Jelenleg viszont nagyon nagy lehetőség van a félreértésre. Míg a régen élt emberek még a szellemi hierarchiák világának közelében voltak és meg tudták látni, hogy miféle lényekkel találkoztak, a tévedés lehetősége ma igen nagy és csak az véd meg a súlyos károsodástól, ha iparkodunk szert tenni az eddig említett fogalmakra és képzetekre.

Azt, aki a szellemi világba be tud tekinteni, „szellemi látónak” hívják az ezotéria világában. De nem elég csak „szellemi látónak” lenni, mert „lát” ugyan az illető, de nem tud még különbséget tenni. Azt, aki elsajátította a magasabb világok lényei és folyamatai megkülönböztetésének képességét, „beavatottnak’ nevezik. A beavatás nyújt lehetőséget a különféle lények megkülönböztetésére. A magasabb világokba tehát anélkül is betekinthet valaki, hogy „beavatott” lenne. A régmúltban nem volt különösebben fontos megkülönböztetni a lényeket, mert amikor a régi okkult iskolák elérték, hogy tanítványaik „szellemi látók” lettek, még nem volt túl veszélyes tévedni. Jelenleg azonban a tévedés lehetősége igen nagy. Minden ezoterikus iskolázás közben legyünk tehát tekintettel arra, hogy a szellemi látás képességéhez mindig szerezzük meg a beavatást is. Ugyanolyan mértékben kell ugyanis az embernek képesnek lennie a különféle érzékfeletti lények és folyamatok sajátos fajtáinak megkülönböztetésére, amilyen mértékben „szellemi látóvá” lesz.

Az újabb korban lett az emberiséget vezető erők rendkívüli feladata a szellemi látás és a beavatás közötti egyensúly megteremtése. Ezt kellett tehát a szellemi iskolázás irányítóinak szükségképpen szem előtt tartania az újabb kor kezdete óta. A jelenkornak megfelelő szellemi irányzatnak ezért alapelve lett, hogy a szellemi látás és a beavatás között mindig helyreállítsa a helyes arányt. Akkor lett rá szükség, amikor az emberiség a magasabb megismerést illetően válságon ment keresztül a 13. században. Az emberek 1250 táján érezték magukat a legjobban elzárva a szellemi világtól. A szellemi látó a következőket látja, amikor erre az időszakra tekint vissza. A kor legkiválóbb, bizonyos magasabb megismerésre törekvő elméi akkoriban azt mondhatták, hogy bármit is talál az értelmünk, intellektusunk, mentális ismeretünk, az a bennünket fizikailag környező világra korlátozódik, emberi kutatásunkkal és megismerő készségünkkel a szellemi világot nem érhetjük el, csak azért tudunk róla, mert felvesszük magunkba az előző korokban élő emberek ránk hagyományozott híradásait. Annak idején ez volt a magasabb világokba való közvetlen szellemi betekintés elsötétülésének időszaka és megvan az oka, hogy miért pont a skolasztika virágkorában hangzott el.

1250 táján érkezett el az idő, amikor az embereknek el kellett határolnia azt, amit a rájuk hagyományozott benyomások miatt el kell hinniük, attól, amit meg tudnak ismerni. Utóbbi azután az érzékelhető fizikai világra korlátozódott. Majd eljött az ideje, amikor egyre több lehetőségük nyílt újból bepillantani a szellemi világba. De az új szellemi látás másfajta, mint az 1250 táján lényegében kihunyt régi. A nyugati ezoteri- ának szigorúan meg kellett szabnia a szellemi érzékelés új formája számára az alapelvet, hogy a szellemi hallást és látást a beavatás irányítsa. Ez jellemzi az Európában a kultúrába kerülő ezoterikus áramlat előtt álló különleges feladatot. Az 1250. esztendő közeledtével újfajta vezetés kezdődött az érzékfeletti világokhoz.

Ezt a vezetést azok a szellemek készítették elő, akik akkoriban álltak a külső történelmi események mögött és már évszázadokkal korábban olyan előkészületeket tettek, amilyenekre egy ezoterikus iskolázásnak az 1250-ben adott feltételek miatt szüksége lesz majd. Nem élünk vissza a „modern ezotéria” kifejezéssel, ha e magasan fejlett személyiségek szellemi munkáját így nevezzük. Semmit sem tud róluk a külső történelem, de az összes, a 13. század óta kialakult nyugati kultúrában mégis kiderült, hogy mit tettek.

Az emberiség szellemi fejlődésének 1250 körüli jelentősége különösen nyilvánvaló lesz, ha figyelembe vesszük a szellemi kutatás következő tényben megadott eredményét. Egy ideig még az előző inkarnációikban a szellemi fejlődés magas fokára jutott és 1250 táján újra testet öltött individualitások is kénytelenek voltak tapasztalni, hogy közvetlen betekintésük a szellemi világba teljesen elhomályosult. Mintha még a teljesen megvilágosodott individuumok is teljesen el lettek volna vágva a szellemi világtól és csak előző megtestesüléseikre emlékezve tudtak volna róla valamit. Ebből is látható, hogy ettől kezdve új elemnek kellett az emberiség szellemi vezetésében megjelennie. Ez volt az igazi modern ezotéria. Csak vele érthetjük meg igazán, hogyan avatkozhat bele az egész emberiség és az egyes emberek összes tevékenységének irányításába az, amit Krisztus-impulzusnak nevezünk.

A Golgotai Misztériumtól a modern ezotéria megjelenéséig terjed a Krisztus-princípium feldolgozásának első időszaka az emberek lelkében. Ekkor az emberek tudattalanul, mintegy a magasabb szellemi erők helyett fogadták Krisztust magukba, később pedig, amikor ezt kénytelenek voltak tudatosan tenni, minden lehetséges hibát elkövettek és Krisztus értését illetően útvesztőbe jutottak. Nyomon követhető, hogy a Krisztus-princípium a kereszténység első időszakában hogyan hatolt bele a lélek alacsonyrendű erőibe. Utána egy új időszak következett, az emberek ebben élnek még ma is, sőt, annak, hogy a magasabb lelki képességeik számára is érthetővé tegyék a Krisztus-princípiumot, bizonyos vonatkozásban még csak az elején tartanak. A továbbiakban meg fogjuk mutatni, hogyan esik egybe az érzékfeletti megismerés 13. század közepéig tartó visszafejlődése, majd onnan kezdve lassú, de másfajta újjáéledése a Krisztus-impulzus beavatkozásával az emberiség fejlődésébe.

A modern ezotériát tehát a Krisztusimpulzus érvényre juttatását ösztönző elemnek tekinthetjük az olyan lelkek vezetésében, akik az újabb kor fejlődése feltételeinek megfelelő módon akarják felküzdeni magukat a magasabb világok megismeréséhez.


[1] Menesz, Kr.e. 3400 körül az első dinasztia királya Egyiptomban.

[2] Herodotosz értendő alatta.

Az előző fejtegetések szerint az emberiség előremutató fejlődésének szellemi vezetőit az ember-fokozatukat a Föld-bolygó előző megtestesülése, vagyis a régi Hold-korszak idején teljesítő lények körében kell keresnünk. Ezekkel azonban szembeszegül egy másik, a Hold-korszakban saját fejlődésüket be nem fejezett lények hátráltató, akadályozásával azonban a fejlődést bizonyos vonatkozásban mégis újból segítő vezetése. Mindezzel a közvetlenül az ember felett álló lényekre utalunk, mind az előrevivőkre, mind azokra, akik úgy segítenek, hogy ellenállásokat hoznak létre és megerősítik, rögzítik magukban az előrehaladó lények által létrehozott erőket, súlyt és sajátos jelleget kölcsönöznek nekik. A keresztény ezotéria értelmében angyaloknak (angeloi) lehet a földöntúli lények e két osztályát neveznünk. Fölöttük állnak a hierarchiák rangsorában magasabb arkangyalok, archék és még más, az emberiség vezetésében szintén részt vevő lények is.

A tökéletesség mértékét illetően minden lehetséges fokozat megtalálható e különféle lények osztályain belül. Az angyal-kategóriában például a jelenlegi Föld-fejlődés elején egészen magasrendű és kevésbé magasrendű angyalok is vannak. Az előbbiek jóval túlhaladták Holdbeli fejlődésük minimális mértékét. Köztük és ezt a minimális mértéket a Hold-fejlődés végére és a Föld-fejlődés kezdetére éppen csak elért angyalok között fennáll minden lehetséges fokozat. E fokozatokhoz mérten történik a szóban forgó lények beavatkozása az emberiség földi fejlődésének irányításába. Az egyiptomi kultúra kialakítását tehát azok a lények irányították, akik tökéletesebbek lettek a régi Holdon, mint akik vezetők voltak a görög-latin korban, akik viszont a jelenkor vezetőinél voltak tökéletesebbek. Időközben azonban a vezetésbe avatkozó lények az egyiptomi, illetve a görög korszakban tovább képezték magukat és így az előrehaladott kultúra vezetésére érettekké váltak.

A nagy atlantiszi katasztrófa után hét egymást követő kultúrkorszakot különböztetünk meg, – az első az ó-ind, amit az ó-perzsa(*) követ, az egyiptomi-káld a harmadik, a görög-latin a negyedik, a mienk, a 12. század óta fokozatosan kialakuló kultúrkorszak pedig az ötödik, amelyben még benne vagyunk. De a mi korunkban is előkészületben vannak már az Atlantisz utáni hatodik kultúrkorszakba átvezető első tények, hiszen a fejlődés egyes korszakai egymásba nyúlnak. A hatodik után majd egy hetedik is következik még. Alaposabban megvizsgálva az emberiség vezetését, a következőket láthatjuk. Az angyalok (a keleti misztika alacsonyabb dhyámik-nak nevezi őket) csak a harmadik, az egyiptomi-káld kultúrkorszakban vezették bizonyos fokig önállóan az embereket. Az ó-perzsa korban még nem így volt. Akkor az angyalok még sokkal jobban egy magasabb vezetés alá voltak rendelve, mint az egyiptomi korszakban és mindent a közvetlenül felettük álló hierarchia impulzusai szerint intéztek. Bár az ő irányításuk alatt állott minden, de ők maguk az arkangyalok (archangeloi) utasításaihoz igazodtak. Az ó-ind kultúrkorszakban pedig, ahol az Atlantisz utáni élet a nagy emberi tanítómesterek irányítása alatt szellemi vonatkozásban olyan természetes magasságokat ért el, amilyeneket azóta sem, még az arkangyalok is hasonlóképpen az ar- chék, az őskezdetek irányítása alatt álltak.

Az emberiség fejlődését az ó-ind kortól az ó-perzsa és az egyiptomi-káld kultúrán keresztül követve azt mondhatjuk tehát, hogy a magasabb hierarchiák bizonyos lényei mintegy egyre jobban visszavonultak az emberiség közvetlen vezetésétől. De hogyan volt ez az Atlantisz utáni negyedik, a görög-latin kultúrkorszakban? Akkor lett az ember bizonyos tekintetben teljesen önálló. Bár az irányító földöntúli lények beavatkoztak az emberiség fejlődésének menetébe, de lazára fogták a gyeplőt, a szellemi vezető éppen annyit kapott az emberek tetteitől, mint azok tőle. Ezért annyira sajátos, teljesen „emberi” a kultúra a görög-latin korban, ahol az embert teljesen a saját lábára állították.

A görög-római kor művészetének, államéletének minden sajátossága arra vezethető vissza, hogy az embernek mintegy saját mivoltában kellett megélnie magát. Visszatekintve tehát a kultúra fejlődésének legrégebbi korszakaiba, az ember-fokig terjedő fejlődésüket már a korábbi planetáris állapotokon befejezett vezető lényekre találunk ott. Az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszak azt szolgálta, hogy az embert legjobban próbára tegye. Ezért kellett ebben korban az emberiség egész szellemi vezetésének is újfajta módon berendezkednie. Ma az emberek az ötödik kultúrkorszakban élnek. A korunkat vezető lények ugyanahhoz a hierarchiához tartoznak, mint akik az ó-egyiptomiaknál és a káldoknál uralkodtak. A mi korunkban valóban az akkori vezető lények kezdenek újra tevékenykedni. Szó volt már róla, hogy korunk materialista érzéseiben és érzületeiben az egyiptomi- káld kultúra folyamán lemaradt bizonyos lényekre találunk.

Az angyalok (alacsonyabb rendű dhyánik) osztályába tartozó, mind az előrevivő, mind a gátló lények haladása abból áll, hogy vezetők lehettek az ősrégi időkben megszerzett tulajdonságaik folytán az egyiptomiaknál és a káldoknál, ez a munka azonban egyúttal tovább is fejlesztette őket. A haladott angyalok tehát az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszak vezetésébe a harmadik, az egyiptomi-káld korszakban elsajátított képességekkel kapcsolódnak be. Előrehaladásukkal különleges képességeket sajátítanak el. Alkalmassá válnak arra, hogy magukba áramoltassák a Föld egész fejlődésének legfontosabb lényéből kiinduló erőket. Krisztus ereje hat rájuk. Ez az erő ugyanis a názáreti Jézus által nem csak a fizikai világra hat, hanem hatással van a földöntúli lényekre is a szellemi világokban. Krisztus nem csak a Föld, hanem az ilyen lények számára is létezik. Az egyiptomi-káld kultúra egykori vezető lényei annak idején nem tartoztak Krisztus vezetése alá, csak az egyiptomi-káld korszak óta rendelték alá magukat Krisztus irányításának. Attól haladtak annyira előre, hogy most ők vezetik Krisztus hatása alatt az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszakot, hogy követik Őt a magasabb világokban. Az olyan lények lemaradása pedig, akikről azt mondtuk, hogy gátló erőkként hatnak, onnan ered, hogy nem rendelték alá magukat Krisztus irányításának és így Tőle függetlenül tevékenykednek tovább. Emiatt majd az emberiség kultúrájában egyre feltűnőbb lesz a következő jelenség. Lesz majd egy materialista jellegű, az egyiptomi-káld korszak visszamaradt szellemeinek vezetése alatt álló áramlat, ennek hatása alatt áll ma a materialistának nevezhető tudomány zöme a világ minden táján. Ugyanakkor azonban érvényre jut a másik áramlat is, amelynek az a célja, hogy ha az ember bármit is tesz, végül találja meg mindenben azt, amit „Krisztus-princípiumnak” lehet neveznünk. Vannak, akik ma azt mondják például, hogy végső soron atomokból áll a világ. Ki sugallja az embereknek a gondolatot, hogy atomokból áll a világ? Az egyiptomi-káld korszakban visszamaradt földöntúli angyallények.

De mit is tanítanak majd az egyiptomi-káld kultúrkorben célhoz ért lények, akik emiatt akkor ismerték meg Krisztust? Más gondolatokat sugallhatnak majd az embereknek, mint hogy csak anyagi atomok vannak, megtaníthatják majd őket arra, hogy Krisztus szellemének szubsztanciája még az anyagi világ legapróbb részecskéjét is áthatja. Bármennyire különösen hangzik is, lesznek olyan kémikusok és fizikusok, akik nem úgy tanítják majd a kémiát és a fizikát, ahogyan ma az egyiptomi-káld korban visszamaradt szellemek hatására teszik, hanem hogy az anyag úgy van felépítve, ahogyan azt Krisztus rendezte fokozatosan el! – Krisztust mindenütt megtalálják majd, még a kémia és a fizika törvényeiben is. Eljön majd a spirituális kémia, a spirituális fizika ideje. Ez sokaknak biztosan csupán álmodozásnak, vagy annál is rosszabbnak tűnik ma még, de a jövő bölcsessége sokszor csak dőreség az elődöknek.

Aki alaposabban utánajár, már most észreveheti az emberi kultúra fejlődésébe ilyen értelemben beleavatkozó tényezőket, de jól tudja azt is, hogy a mai tudomány, vagy a filozófia nézőpontjából milyen látszólag jogos ellenvetéseket lehet e dőreségnek vélt dologgal szemben tenni.

Fentiekből kiindulva azt is megértjük, hogy a vezető földöntúli lények mivel vannak előbbre a Krisztust az Atlantiszt követő negyedik, göröglatin kultúrkorszakban megismerő embereknél, ugyanis a Krisztus-esemény a fejlődés során e kultúrkorszakba esik. Az emberek Krisztust ekkor ismerték meg. A földöntúli vezető lények az egyiptomi-káld korban ismerték meg Őt és küzdötték fel Hozzá magukat. A görög-latin korban saját sorsukra kellett hagyniuk az embereket, hogy az emberiség fejlődésébe később újra bele tudjanak avatkozni. Ha pedig ma antropozófiával foglalkozik valaki, nem mást jelent, mint elismerni a tényt, hogy az emberiség vezetését korábban ellátó földöntúli lények most már maguk is Krisztus vezetése alatt irányítanak. – Így van ez más lényekkel is.

Az ó-perzsa korban az arkangyalok vettek részt az emberiség vezetésében, akik még korábban rendelték alá magukat Krisztus vezetésének, mint a rangsorban alattuk állók. Zarathusztráról elmondhatjuk, hogy híveinek és népének rámutatott a Napra és mintegy így szólt: „A Napban él a nagy szellem, Ahura Mazdao, aki majd alászáll a Földre.” – Mert az őt vezető, az arkangyalok körzetéhez tartozó lények Zarathusztrát a Nap nagy vezetőjéhez irányították, aki akkor még nem ereszkedett le a Földre, elindult csupán az ide vezető úton, hogy a Föld fejlődésébe közvetlenül avatkozzon később bele. Az indiai nagy tanítómesterek előtt álló vezető lények is a jövő Krisztusára mutattak rá, hiszen tévednénk, ha azt hinnénk, hogy nekik – a nagy tanítómestereknek – sejtelmük sem volt Krisztusról. Azt mondták: „túl van az ő szférájukon, nem tudnák elérni”. Ahogyan ötödik kultúrkorszakunkban az angyalok hozzák le Krisztust szellemi fejlődésünkbe, a hatodik kultúrkorszakban az arkangyalok osztályához tartozó, egykor az ó-perzsa kultúrkorszakot vezető lények irányítják majd a kultúrát. Az őskezdetek szellemeinek, az embereket egykor az ó-ind korszakban irányító archék feladata pedig az lesz majd, hogy az emberiséget a hetedik kultúrkorszakban Krisztus szellemében vezessék. Krisztus a görög-latin korszakban szállt alá a magasságokból és nyilatkozott meg a názáreti Jézus hús-vér testében. Ekkor szállt le egészen a fizikai világba. Ha majd megérett rá az emberiség, a legközelebbi magasabb világban lesz található. A jövőben a fizikai világban nem lesz megtalálható, csak a legközelebbi magasabb világokban. Mert az emberek sem maradnak ugyanilyenek, érettebbek lesznek és Krisztusra majd úgy találnak rá, ahogyan Pál apostol talált rá a szellemi világban, aki damaszkuszi élménye folytán ebben a vonatkozásban előre meglátta próféta módjára a jövőt. Korunk nagy tanítómesterei ugyanazok a lények, akik az embereket az egyiptomi-káld kultúra idején vezették és ők lesznek azok is, akik Krisztus hasonló meglátásához vezetik el őket a 20. században, mint ahogyan Pál látta meg Őt. Megmutatják majd az embereknek, hogy Krisztus nem csak a Földön tevékenykedik, hanem szellemmel hatja át az egész Naprendszert. Akik pedig a hetedik kultúrkorszakban az indiai szent tanítómesterek újra- testesülései lesznek, szintén azt a nagy, hatalmas szellemet hirdetik majd, akit az egységes Brahmannal sejtettek meg, akibe azonban csak Krisztussal költözhet be az igazi tartalom és akiről akkor azt mondták, hogy a szférájukon túl uralkodik. Így vezetik fel majd az emberiséget fokról-fokra a szellemi világba.

Azt tanítja a kultúránkban a 12.-13. század óta a rózsakereszt jele alatt megjelent tudomány – amelyről kimutattuk, hogy azóta szükség is van rá -, hogy Krisztusról mint az egymásra következő világok magasabb hierarchiáinak vezetőjéről is beszélnünk kell. Ha e Palesztinában élt, majd a Golgotai Misztériumot teljesítő lényt e szemléletmód szellemében közelebbről vizsgáljuk meg, a következők derülnek ki.

Krisztusról mindmáig sok elképzelés létezett. Egyes gnosztikusok például az első keresztény századokban úgy képzelték el és azt mondták, hogy a Palesztinában élt Krisztusnak egyáltalán nem volt hús-vér teste, fizikailag láthatóvá vált látszatteste, éterteste volt csupán, így – mivel csak éterteste volt – kereszthalála sem igazi, csak látszathalál. – Különböző vitákat találunk azután a kereszténység követői között, például az Ariosz és Atanásziosz közötti ismert vitát és még náluk is különféle magyarázatokat, hogy voltaképpen ki is az a Krisztus? Az embereknek Krisztusról mindmáig a legkülönbözőbb elképzelései vannak.

A szellemtudománynak Krisztusban nem csak egy földi, hanem egy kozmikus lényt is fel kell ismernie. Bizonyos értelemben az ember voltaképpen kozmikus lény. Kettős életet él. Az egyiket születéstől haláláig, fizikai testben, a másikat halála és újabb születése között a szellemi világokban. Ha fizikai testet öltött, a Földtől függő állapotban él, mert a fizikai test rá van utalva a Föld létfeltételeire és erőire. De az ember nem csak felveszi magába a Föld anyagait és erőit, hanem hozzátartozik a Föld egész szervezetéhez is, bele van tagolódva. A halál kapuját átlépve már nem tartozik ugyan a Föld erőihez, de helytelen lenne azt képzelnünk, hogy már semmilyen erőhöz sem tartozik, hanem a Naprendszer és a távolabbi csillagrendszerek erőivel áll kapcsolatban. Halála és újabb születése között a kozmoszban él, ugyanúgy, mint születésétől haláláig a Föld határai között. Halálától újabb születéséig úgy tartozik a kozmoszhoz, mint a Földön a levegőhöz, a vízhez, a talajhoz és a többi elemhez. Halála és újabb születése közötti életét élve a kozmikus hatások területére ér. A bolygókról nem csak a fizikai csillagászat által tanított fizikai erők érkeznek – a nehézségi és a többi fizikai erő -, hanem olyan szellemi erők is, amelyekkel az ember kapcsolatban van, mégpedig ki-ki a maga egyéni mivoltának megfelelő módon. Aki Európában született, a hővel és a többi körülménnyel más kapcsolatban van, mintha például Ausztráliában született volna. Ugyanígy áll kapcsolatban halála és újabb születése közötti életében is a szellemi erőkkel, van, aki inkább a Marséval, más a Jupiterével, ismét mások viszont általában az egész bolygórendszerével. Szintén ezek az erők vezetik vissza az embert újra a Földre. A születést megelőző időben tehát kapcsolatban van az egész csillagvilággal.

Azokat az erőket is az ember és a kozmikus rendszer közötti sajátos viszony határozza meg, amelyek egy bizonyos szülőpárhoz, bizonyos vidékre vezetik őt. A meghatározó indíték, impulzus, hogy hova, mely családba, milyen nép fiaként, melyik időpontban öltsön testet, attól függ, hogyan illeszkedett bele születése előtt a kozmoszba.

Volt a német nyelvterületeken azelőtt egy olyan kifejezés, amely kitűnően jellemezte, hogy a születéssel megérkezett az ember. Amikor valaki megszületett, azt mondták, hogy itt és itt lett fiatal. Önkéntelenül arra utaltak vele, hogy az ember a halála és újabb születése között eltelt időben előbb ugyanazoknak az erőknek az uralma alatt áll, amelyek miatt előző megtestesülésében öreg lett és melyek helyébe még születése előtt olyanok kerülnek, amelyektől újra „fiatal” lesz. Gotehe így használja a Faust-ban még az „im Nebellande jung geworden”, „A köd országában lett fiatal” kifejezést -, ahol a „Nebel-land” – „A köd országa” – a középkori Németország régi neve.

A horoszkóp-állításnak az a valós alapja, hogy aki ismeri a dolgokat, le tudja olvasni azokat az erőket, amelyek szerint megjelenik az ember a fizikai létben. Mindenkihez csak egy bizonyos horoszkóp tartozik, mert abban fejeződnek ki azok az erők, amelyek elvezették az életbe. Ha a horoszkópban például a Kos előtt áll a Mars, azt jelenti, hogy a Mars nem engedi keresztül a Kos bizonyos erőit és ettől azok legyengülnek. Belehelyezik tehát az embert a földi létbe, aki, mielőtt ott elfoglalja helyét, a horoszkóphoz igazodik. E jelenkorunkban oly merésznek tűnő dolgokat nem említhetjük meg anélkül, hogy fel ne hívnánk rá a figyelmet, hogy szinte minden merő dilettantizmus, valósággal babona, amit e téren művelnek és az efféle dolgok igazi tudományának java része veszendőbe ment a külvilág számára. Az itt elmondott elvi dolgokat ne annak alapján ítéljük meg tehát, ami ma asztrológia néven sokszor kétes életet él.

A fizikai megtestesülésbe a csillagvilág tevékeny erői küldik le az embert.

Amikor szellemi látó tudattal vizsgálnak egy embert, organizációján észre lehet venni, hogy valóban kozmikus erők együttműködésének az eredménye. Most egy feltételezett, de a szellemi látó észleléseinek teljesen megfelelő formában szemléltetjük ezt.

Ha valakinek kivennénk az agyát és szellemi látással vizsgálnánk meg felépítését, látnánk, hogy bizonyos részei meghatározott helyeken vannak, nyúlványokat bocsátanak ki és úgy találnánk, hogy mindenkinek más az agya. Nincsen két egyforma agyú ember. Képzeljük el, hogy ha úgy fényképezhetnénk le az agyat és teljes struktúráját, hogy egyfajta félgömböt kapjunk és minden részletet látni lehessen rajta, mindenkinél más képet kapnánk. Ha valakinek születése pillanatában így fényképeznénk le az agyát és pontosan a születése helye fölött az égboltot is, ez a kép ugyanazt mutatná, mint az agyáé. Bizonyos részek úgy rendeződnek el az agyban is, mint az égi képen a csillagok. Az égbolt képe benne van az emberben, mégpedig mindenkiben más és más kép, aszerint, hogy hol és mikor született. Ez is azt mutatja, hogy az ember az egész világmindenség szülötte.

Ha ezt megfigyeljük, el tudjuk képzelni azt is, hogyan látszik meg a makrokozmosz az egyes embereken és az ebből kiinduló gondolatot, hogy Krisztuson hogyan látszana meg. De tévednénk, ha azt képzelnénk a János-keresztelő utáni Krisztusról, hogy benne is úgy élt a makrokozmosz, mint másokban.

Nézzük előbb a názáreti Jézust. Egészen rendkívüliek voltak az életfeltételei. Időszámításunk kezdetén két Jézus-gyermek született. Az egyik Dávid házának nátháni ágából, a másik pedig szintén Dávid házából, de a salamoni ágból. Majdnem ugyanakkor, de nem pontosan egyidejűleg születtek. A salamoni Jézus-gyermekben, akiről a Máté-evangélium szól, az az individuum öltött testet, aki korábban, mint Zarathusztra élt a Földön, a Máté-evangélium Jézusgyermekében tehát az újratestesült Zarathusztra, vagy Zoroaszter van előttünk. Ebben a gyermek Jézusban tehát – a Máté-evangélium leírása szerint – tizenkét éves koráig Zarathusztra individuuma növekedik. Ekkor hagyja el e gyermek testét Zarathusztra és megy át a másik Jézus-gyermekébe, akit Lukács evangéliuma ír le. Ettől lesz ez a gyermek olyan hirtelen teljesen más. Elcsodálkoznak rajta a szülei, amikor – miután beleköltözött már Zarathusztra szelleme – viszontlátják a jeruzsálemi templomban. Az jelzi ezt, hogy miután elveszett a gyermek és Jeruzsálemben rátaláltak a templomban újra, úgy beszélt, hogy rá sem ismertek a szülei, mert gyermeküket – a nátháni Jézus-gyermeket – úgy ismerték csak, amilyen azelőtt volt. Amikor azonban az írástudókhoz kezdett szólni a templomban, azért tudott úgy beszélni, mert Zara- thusztra szelleme beleköltözött. – Harminc éves koráig élt Zarathusztra szelleme a Dávid házának nátháni ágából származó ifjú Jézusban. E másik testben még tökéletesebbé érett. Meg kell még jegyeznünk, hogy e másik testnek, ahol Zarathusztra szelleme élt most, az volt a különlegessége, hogy asztráltestébe Buddha sugározta impulzusait a szellemi világból.

Igaz a keleti hagyomány, hogy Buddha „bodhiszattvának” született és csak földi életében, huszonkilenc éves korában emelkedett egy „buddha” magas rangjára.

Amikor Gotama Buddha még kisbaba volt, Asita, a nagy indus bölcs, sírva érkezett apja, a király palotájába. Azért sírt, mert látó volt és tudhatta, hogy e királyfiból majd Buddha lesz, ő pedig, az öregember, nem éri már meg, hogyan lesz Buddha Suddhodana fiából. Ez a bölcs újra megszületett a názáreti Jézus idejében. Ő a pap a templomban, akit a Lukács-evangélium úgy mutat be, mint aki a nátháni Jézus-gyermekben Buddhát látja megnyilatkozni. Azért mondta, hogy „Bocsásd el békével Uram a te szolgádat, mert láttam az én Mesteremet!”, mivel ezt látta. A Lukács-evangélium Jézus-gyermekének asztrálteste révén látta meg a Buddhává lett bodhiszattvát, azt, akit annak idején Indiában nem láthatott meg.

Minderre szükség volt ahhoz, hogy létrejöhessen a test, amely a Jordánnál a „János-féle keresztségben” részesült. Ekkor hagyta el Zarathusztra énje annak a Jézusnak a hármas testiségét – fizikai-, éter- és asztráltestét -, aki ilyen bonyolult módon nőtt fel, hogy benne foglalhasson helyet Zarathusztra szelleme. Az újra megszületett Zarathusztrának a fejlődés mind a két Jézus-gyermekben megadatott lehetőségén keresztül kellett mennie. Keresztelő János előtt tehát a Krisztus kozmikus individualitásának hatása alatt álló názáreti Jézus teste állt. Másnál úgy működnek csak a kozmikus-szellemi törvények, hogy beleállítják az illetőt a földi életbe, majd a Föld fejlődésének feltételeiből adódó földi törvények szembekerülnek ezekkel a törvényekkel. Jézus-Krisztusnál csupán a kozmikus szellemi erők hatása maradt meg a János-féle keresztség után, anélkül, hogy befolyásolták volna őket a földfejlődés törvényei.

Míg a názáreti Jézus élete utolsó három évében, harminctól harminchárom éves koráig Jézus-Krisztusként járt Palesztinában a Földön, állandóan a teljes kozmikus Krisztus-lény hatott rá. Krisztus mindig az egész kozmosz befolyása alatt állt, egy lépést sem tett a kozmikus erők ráhatása nélkül. A názáreti Jézusnál a horoszkóp folyamatos valóra válása játszódott le, mert vele minden pillanatban az történt meg, ami máskülönben csak az ember születésénél fordul elő. Azért lehetett csak így, mert a kozmikus szellemi hierarchiák összes Földünket irányító erői továbbra is befolyásolni tudták a nátháni Jézus egész testét. De ha Jézus-Krisztusban ennyire a kozmosz egész szelleme hatott, ki ment el akkor például Kapernaumba, vagy bárhová? A Földön járó lény mindenesetre úgy nézett ki, mint bárki más, a benne működő erők azonban a Napról és a csillagokról érkeztek, azok irányították a testet. Amit Jézus-Krisztus tett, mindig a világ teljes egészével összefüggő Földért történt. Ezért utalnak az evangéliumok Krisztus cselekedeteinél oly sokszor finoman a csillagállásokra. Olvassuk el a János-evangéliumban, hogyan találja meg Krisztus az első tanítványait. Ez áll ott: „Vala pedig tíz óra tájt” -, mert ebben a tényben fejeződött ki az egész kozmosz szelleme az idő viszonylatában. Az evangéliumok más helyein kevésbé világosak az ilyen utalások, de aki ért az olvasásukhoz, mindenütt rájuk talál.

Ebből a szempontból kell megítélnünk például a beteggyógyítások csodáját. Nézzünk meg egy helyet a Bibliában, ahol ez áll: „A nap lementével pedig mindenek, akiknek betegeik valának, őhozzá vivék azokat és ő meggyógyítá őket.” Mit jelent ez? Arra figyelmeztet az evangélista, hogy a gyógyítás összefügg az egész csillagállással, a megfelelő időpontban olyan volt a kozmikus konstelláció, amilyen csak akkor fordulhat elő, ha lement a Nap. Úgy érti, hogy annak idején naplemente után tudtak megnyilvánulni a megfelelő gyógyító erők. Jézus Krisztus a közvetítő, aki kapcsolatba hozza a betegeket azokkal a kozmikus erőkkel, amelyeknek pont akkor lehetett gyógyító hatásuk és amelyek ugyanazok voltak, mint amelyek Jézusban Krisztusként fejtettek ki hatást. Krisztus jelenléte hozta létre a gyógyulást, mert a beteg ennek következtében volt kitéve a kozmosz olyan gyógyító erőinek, amelyeknek csak az adott térés időbeli viszonyok között lehetett olyan hatásuk, mint ahogyan hatottak. A kozmosz erői képviselőjükön, Krisztuson keresztül hatottak a betegre.

Ilyen hatásuk azonban éppen csak Krisztus földi élete idején lehetett. Akkoriban volt csupán olyan a kapcsolat a kozmosz konstellációi és az emberi szervezetben lévő erők között, hogy bizonyos betegségek esetében bekövetkezhetett a gyógyulás, ha a kozmikus konstelláció Jézus-Krisztuson keresztülhatott az emberre. E körülmények megismétlődése a kozmosz és a Föld fejlődése során ugyanúgy lehetetlen, mint hogy Krisztus másodszor is emberi testben öltsön testet. Így tekintve, a Földön járó Jézus-Krisztus a kozmosz és az emberi erők közötti meghatározott viszony földi kifejeződésének tűnik. Egy Krisztus mellett tartózkodott beteg azt jelenti, hogy az Ő közelsége folytán az illető olyan kapcsolatban volt a makrokozmosszal, hogy az rá gyógyító hatással lehetett.

*

Ezzel meg vannak adva a szempontok, ahonnan megtudhatjuk, hogyan került az emberiség vezetése Krisztus befolyása alá. De a Vele áthatott erőkön kívül tovább működik az egyiptomi-káld korszakban visszamaradt többi erő is. Ez abból is kiderül, hogyan fogadja sokszor korunk az evangéliumokat. Megjelennek írásművek, amelyek furcsa módon azt iparkodnak kimutatni, hogy az evangéliumokat úgy érthetjük meg, ha asztrológiával magyarázzuk meg őket. Az evangéliumok legnagyobb ellenfelei erre az asztrológiai magyarázatra hivatkoznak, így például Gábriel arkangyal Erzsébettől Máriához vezető útja nem jelent egyebet, minthogy a Nap a Szűz csillagképből egy másikba halad tovább. Olyasvalami ez, ami bizonyos módon helyes, csakhogy korunknak ezeket a gondolatait az egyiptomi-káld korszakban visszamaradt lények befolyásolják így. Az ő befolyásukra akarják elhitetni velünk, hogy az evangéliumok csupán bizonyos kozmikus viszonylatok allegóriái. A helyzet a valóságban az, hogy Krisztusban az egész kozmosz megnyilvánul, az Ő életét tehát az egyes folyamatokra vonatkozó, a földi létre Krisztuson keresztül állandóan ható kozmikus viszonylatok felsorolásával ki tudjuk fejezni. Így e tény helyes értelmezésének a földi életet élő Krisztus teljes elismeréséhez kell vezetnie, míg a jelzett tévedés úgy véli, hogyha észreveszi, hogy Krisztus életét az evangéliumok kozmikus konstellációkkal fejezik ki, azt bizonyítja, hogy csak képletesen foglalkoznak ezekkel a konstellációkkal, a valóságos, a Földön élő Krisztus pedig nem is létezett.

Ha szabad egy hasonlattal élnem, azt mondanám, hogy képzeljünk mindenkit gömbtükörnek. Egy elhelyezett gömbtükör – ha most annak képzeljük magunkat – képet nyújtana a teljes környezetről. Tegyük fel, hogy ceruzával kihúznánk a teljes környezetünk képének körvonalait, majd el tudnánk venni a tükröt, a képmást pedig mindenhová magunkkal vihetnénk. Ez jelképezné azt a tényt, hogy születésünkkor magunkban hordjuk a kozmosz képmását, majd ez egyetlen kép hatása egész életünkben velünk marad. De meghagyhatnánk a tükröt úgy is, hogy bármerre visszük is, képezze le a környezetet. Ez Krisztus jelképe lenne a János-keresztelő és a Golgotai Misztérium között. Ami másnál a születéskor áramlik bele a földi létbe, az minden pillanatban beleáramlott Jézus-Krisztusba, amikor pedig lezajlott a Golgotai Misztérium, Krisztusba sugárzott a kozmoszból, átment a Föld szellemi szubsztanciájába, és azóta össze van kötve a Föld szellemével.

Amikor Pál apostolból Damaszkusz előtt szellemi látó lett, fel tudta ismerni, hogy ami azelőtt a kozmoszban volt, átment a Föld szellemébe. Erről mindenki meggyőződhet majd, ha a lelkét képessé tudja tenni a damaszkuszi élmény átélésére. Az első emberek, akik szellemi úton tapasztalják meg Pál apostol Krisztus-élményét, a 20. században fognak megjelenni.

Míg mostanáig csak azok részesülhettek ebben az élményben, akik a szellemi látás erőire ezoterikus iskolázással tettek szert, a jövőben az előrehaladó lelki erőknek az emberiség természetes fejlődése teszi majd lehetővé, hogy megláthassák Krisztust a Föld szellemi szférájában. Ez néhány embernél lehetséges lesz már a 20. század bizonyos időpontjától kezdve is – mint a damaszkuszi esemény egyfajta későbbi tapasztalása -, majd addig fog szaporodni a számuk, míg a távoli jövőben az emberi lelkek természetes képességévé nem lesz.

*

Amikor Krisztus csatlakozott a fejlődéshez, a Föld fejlődését egy teljesen új és a történelem külső tényeiben is kifejeződő hatás érte. Az Atlantiszt követő fejlődés első időszakában nagyon jól tudták az emberek, hogy felettünk nemcsak egy fizikai Mars van az égen, hanem az, amit Marsnak, Jupiternek, Szaturnusznak látunk, szellemi lényeket fejez ki. Később teljesen elfelejtették ezt a szemléletmódot. Az emberek véleménye szerint csupán fizikai viszonylatok alapján értékelt testek lettek az égitestekből. A középkorban pedig a csillagokat már csupán a Vénusz, a Nap, a Mars meg a többi bolygó és az állócsillagok szférája közötti szemmel látható világnak látták, amely mögött egy szilárd kék fal, a nyolcadik szféra következett. Majd jött Kopernikusz([1]), rést ütve a véleményen, hogy mérvadó csak az lehet, amit az érzékek látnak. – Persze, mondhatják a mai fizikusok, hogy vannak ma zavaros fejű emberek, aki azt állítják, hogy a világ látszat, illúzió csupán, a valóság megismeréséhez egy szellemi világba kell beletekinteni, de mégiscsak az érzékekhez igazodó tudomány az igazi, ami azt jegyzi le, amit az érzékek mondanak. – De mikor bíztak meg csupán az érzékekben a csillagászok? Amikor az a fajta csillagászat volt uralkodó, ami ellen ma küzdenek.

A mai modern csillagászat akkor kezdett csak tudomány lenni, amikor Kopernikusz kezdte kitalálni, hogy mi van a világűrben az érzékelhető látszaton túl. És ez valóban így van az ismeretek minden területén. Ahol modern értelemben vett tudomány jött létre, mindenütt az érzékelhető látszat ellenére jött létre. A ma tudománynak elismert tudományok akkor jöttek létre, amikor Kopernikusz kijelentette, hogy „látszatot, illúziót láttok, arra hagyatkozzatok, amit nem láthattok!”. Azt mondhatnánk tehát a mai tudomány képviselőinek, hogy az ő tudományukból is csak akkor lett „tudomány”, amikor már nem akart az érzékekre hagyatkozni. Majd jött a Kopernikusz tanait filozófiával értelmező Giordano Bruno.([2]) Kitekintett a világűrbe és azt hirdette, hogy az csupán látszat, illúzió, amit pedig a tér határának neveztek és a térben mindent körülhatároló nyolcadik szférának tüntettek fel, nem határ, mert a világűrben még világok özöne van. Most már az ember által érzékelt világ határa lett abból, amit azelőtt a tér határának hittek. Tekintsünk az érzékek világán túlra és akkor felismerjük végtelenségét is, nem úgy látjuk már a világot, ahogyan csak az érzékek mutatják.

Ebből látható, hogyan indult ki az emberiség a fejlődés során a kozmosz eredetileg szellemi szemléletéből és ezt idő közben hogyan vesztette el. Helyébe a világ pusztán érzékekkel való felfogása került. Ekkor csatlakozott a fejlődéshez a Krisztus-impulzus. Ez vezeti majd oda az emberiséget, hogy a materialista szemléletmódnak eszébe juttassa ismét a szellemiséget. Amikor Giordano Bruno széttörte az érzéki látszat bilincseit, a Krisztustól ösztönzött fejlődés pillanatnyilag ott tartott, hogy már hatni kezdett benne a lélek Krisztusimpulzustól lángra lobbantott ereje. Ezzel megmutattuk a teljes jelentőségét annak, hogy Krisztus benne él az emberiség egész fejlődésében, a fejlődésben, amelynek jelenleg alapjában véve még csak az elején tart.

Mire törekszik a szellemtudomány?

Befejezi a munkát, amit a külső, a fizikai tudományokért Giordano Bruno és mások végeztek, amikor azt mondták, hogy a külső tudomány csak a látszatot, az illúziót ismerheti meg. A mai gondolkodás úgy hiszi azt, hogy az ember be van zárva a születés és a halál közé, ahogyan régebben elhatároltnak hitték a teret, amikor a „nyolcadik szféráig” láttak el. A szellemtudomány azonban születésen és halálon túlra tágítja a látóteret.

Van egy efféle gondolatokról felismerhető zárt láncolat az emberiség fejlődésében. Amit Kopernikusz és Giordano Bruno az érzéki látszat legyőzésével a tér számára végzett el, már annak a szellemi áramlatnak az inspirációiból fakadt, amit a szó valódi értelmében vett újabb szellemtudomány, az antropozófia követett. Azt, ami Keplerre és másokra is rejtett hatással volt, az újabb ezotériának nevezhetjük. Akik ma az ő álláspontjukat vallják, de ragaszkodni kívánnak az érzéki látszathoz, nem akarják elfogadni az antropozófiát, a saját hagyományaikhoz válnak hűtlenekké. A szellemtudomány azonban megmutatja, hogy amikor a makrokozmoszból származó ember földi élet él, majd a halál kapuján át ismét belép a makrokozmikus létbe, úgy töri át a születés és a halál határait, ahogyan Giordano Bruno a kék égboltot. Amit pedig korlátozott mértékben mindenkiben látunk, hatalmas méretekben áll előttünk a kozmosz szellemét képviselő Jézus-Krisztusban. Az impulzust pedig, amit Krisztus adott meg, egyszer lehetett csak megadnia. Egyszer tükröződhetett csak így a teljes kozmosz, nem tér vissza többé az akkori konstelláció, melynek egy emberi test által kellett hatnia, hogy a Földön adhassa meg az impulzust. Amilyen igaz, hogy nem lesz még egyszer ugyanilyen konstelláció, olyan igaz az is, hogy Krisztus egyszer öltött csak testet. Csak akkor állíthatja valaki, hogy Krisztus megjelenhet többször is a Földön, ha nem tudja, hogy Krisztus az egész világmindenséget képviseli, ha nem tud eljutni ahhoz a Krisztus-eszméhez, amelynek alkotóelemeit a szellemtudománytól kapja meg.

Látható tehát, hogyan fakad a Krisztus-eszme az újabb szellemtudományból, vagy antropozófiából, amely megújított formában mutatja be az ember rokonságát a teljes makrokozmosszal. Ahhoz, hogy igazán megismerjük Krisztust, valóban szükség van a régi egyiptomi-káld korszaknak a most Krisztus által vezetett földöntúli lényein keresztül megjelenő inspiráló erőkre. Szükség van egy efféle új inspirációra, amit a titkos tanítások középkori nagy ezoterikusai a 13. századtól készítettek elő és mostantól egyre nyilvánosabbá kell válnia. Ha e tudomány szellemében lelkileg helyesen készül fel az ember a szellemi világ megismerésére, szellemi hallással meghallhatja, szellemi látással megláthatja, mit tárnak fel a most Krisztus vezérletével szellemi irányítókká vált régi káld és egyiptomi hatalmak. Azt csupán előkészíteni tudták az első keresztény századokban és még mindmáig is, ami az emberiség számára egykor majd életre kel belőle. Elmondhatjuk tehát, hogy egy olyan Krisztuseszme él majd a jövőben az emberek szívében, amelynek jelentősége semmivel sem mérhető össze, amit az emberiség mindezidáig felismerni vélt. A Krisztus által létrehozott első impulzus és a róla alkotott, mindmáig élő elképzelések csak előkészítik Krisztus valóságos megismerését még a Krisztus-princípium legkiválóbb képviselőiben is. Bár igen furcsa lenne, de megeshetne, hogy azoknak rónák fel, hogy nem a nyugati keresztény hagyományok talaján állnak, akik a Krisztus-eszmét Nyugaton ebben az értelemben fejezik ki. Mert ez a nyugati keresztény hagyomány semmiképpen sem elegendő a közeljövő Krisztusának megértéséhez.

Láthatjuk a nyugati ezotéria előfeltételeiből, hogyan áramlik az emberiség szellemi vezetése fokozatosan bele egy olyan irányításba, amelyet igazán Krisztus-impulzusból fakadó vezetésnek nevezhetünk. A most megjelenő újabb ezotéria lassan az emberek szívébe fog áramlani és az ember és az emberiség szellemi vezetését tudatosan egyre jobban ilyen megvilágításban fogják látni majd. Képzeljük csak el, hogyan áramlott egykor az emberek szívébe a Krisztus-impulzus attól, hogy Krisztus a názáreti Jézus fizikai testében járt Palesztinában. Ekkor kaphattak felfogásuknak megfelelő ösztönzést az emberek, akik jobbára már csak az érzékelhető világban bíztak. Ez után ugyanennek az impulzusnak az újabb ezotéria inspirációjától akkora hatása volt, hogy inspirálni tudta Nicolas Cusanust([3]), Kopernikuszt, Galileit([4]) és hasonló elméket is, – így például Kopernikusz érvényt szerezhetett tételének, miszerint az érzéki látszat nem taníthatja a naprendszerekről a valóságot. Ha meg akarjuk a valóságot találni, a látszat mögött kell kutatnunk.

Akkoriban még nem értek meg rá az emberek – az olyan elmék sem, mint Giordano Bruno -, hogy tudatosan vegyenek részt az új ezoterikus áramlatban, az áramlat szellemének tudattalanul kellett hatnia bennük. Nagyszerűen és hatalmas erővel hirdette Giordano Bruno, hogy amikor a születéssel belép az életbe az ember, monáddá összpontosult makrokozmikus lény, ha pedig meghal, a monád, ami a testben össze volt zárva, kitágul a világmindenségben, hogy a lét más fokozatain újból összehúzódjon és kitáguljon. Hatalmas fogalmakat mondott ki annak idején Bruno és teljesen az újabb ezotéria szellemében, még ha csak dadogva is.

Az emberiséget irányító szellemi hatásoknak nem kell úgy működniük, hogy tudatában legyenek az emberek. A Pisa-i dómba vezetnek például valakit – mondjuk, Galileit -, ahol ezrek látták már a régi függőlámpát lengeni, csak nem úgy, mint ő, aki összevetette a lengések időtartamát a saját érverésével. Úgy találta, hogy a lámpa a saját érveréséhez hasonló, szabályos ritmusban leng. Így találta meg azután „az ingamozgás” újabb fizika szerint vett törvényeit. Aki ismeri a mai fizikát, tudja, hogy Galilei alapelvei nélkül lehetetlen lenne. – Így működött akkoriban az, ami ma a szellemtudományban jelenik meg, – a Pisa-i dómban a lengő lámpa alá állította Galileit, a mai fizika pedig alapelveket kapott. Ilyen rejtett módon működnek az emberiséget szellemileg irányító erők.

Közeleg az idő, amikor ezeknek az irányító erőknek is tudatossá kell válniuk az emberekben. Egyre jobban megértik majd, hogy minek kell a jövőben történnie, ha helyesen értelmezik az inspiráló hatású újabb ezotériát, amely még azt is megmutatja, hogy most ismét azok a szellemi lények veszik át az uralmat, akikre az ó-egyiptomiak utaltak, amikor a görögök az ő tanítóik után érdeklődtek és ugyanazok, mint akik annak idején istenekként uralkodtak, de most már alá akarják vetni magukat Krisztus irányításának. Egyre jobban megérzik majd az emberek, hogy azt, ami a kereszténység előtt volt, ragyogóbb módon, nagyszerűbb stílusban, magasabb fokon kelthetik újra életre. – Jelenkorunknak a szellemi világ ismerete iránt magasrendű kötelezettséget és felelősséget érző, megerősödött tudatra van szüksége, amely csak akkor költözhet be lelkünkbe, ha az ismertetett értelemben fogjuk fel a szellemtudomány feladatát.

 

(*) Az „ó-perzsa” szóval itt nem azt jelöltük, amit a történelemben szoktak „perzsa” alatt érteni, hanem a régi, ázsiai, történelem előtti, (iráni), a későbbi perzsa birodalom területén kialakult kultúrát.

(*) Az emberi szervezet azért marad életképes a gyermekkorból a későbbi életkorba való átmenetkor, mert még változásra képes. Egy későbbi életkorban már nem tud megváltozni, nem is maradhat meg tehát azzal az énnel tovább.

(*) Ez amaz én szerelmes fiam, a kiben én gyönyörködöm. (Máté, 3,17. és 17,5.)


[1] Nikolaus Kopernikus, 1473-1543, csillagász, fő műve „De revolutionibus orbium coelestium”. 1543.

[2] Giordano Bruno, 1548-1600 (eretnekként máglyára küldték), filozófus. v.ö.: „De l’infinito universo e mondi” („A végtelen mindenség és a világok”.), 1584.

[3] Nicolaus Cusanus (Nikolaus von Kues) 1401-1464), filozófus és egyházpolitikus.

[4] Galileo Galilei, 1564-1642, olasz természettudós, vö. első főművével: "Párbeszéd a két nagy világrendszerről” (1626 és 1630 között írta.)