GA155

 

 

Krisztus és az emberi lélek

 

Négy előadás, amelyeket Rudolf Steiner 1914. július 12. és 16. között Norrköpingben tartott.
A kiadvány az előadássorozat harmadik részének négy előadását tartalmazza.

 

Tartalom

Kiadói előszó Rudolf Steiner előadásainak közzétételével kapcsolatban

Rudolf Steiner (1861–1925) összes művének kiadása három nagy részre tagolódik: írások, előadások, művészi munkák.

Rudolf Steiner eredetileg nem akarta, hogy a Teozófiai, később Antropozófiai Társaság tagjainak tartott előadásainak és tanfolyamainak tartalmát írásban rögzítsék, mivel ezeket „szóbeli, és nem kinyomtatásra szánt közléseknek” tekintette. Miután azonban egyre több hiányos és hibás hallgatói jegyzet látott napvilágot, indíttatva érezte magát, hogy szabályozza a jegyzeteket. Ezzel a feladattal Marie Steinert bízta meg. Az ő feladata volt a gyorsírók kijelölése, a lejegyzések kezelése és a szövegek kiadás céljából történő átnézése. Mivel Rudolf Steiner – idő hiányában – a legritkább esetben tudta csak kijavítani ezeket a leírásokat, ezért minden ily módon nyilvánosságra hozott előadással szemben fenntartással kell élni: „Csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hiba van.”

A gyorsírás sajátosságaiból, a jegyzeteket készítők eltérő képességeiből, valamint a lejegyzések külső körülményeiből adódóan (a terem zsúfoltsága miatt a gyorsíró olykor a padlón ülve készítette lejegyzéseit) az előadásokról készült leírások minősége igen eltérő, sok helyen hiányos. Kiváltképp a korai előadások esetében, amikor még nem álltak rendelkezésre szakképzett, gyakorlott gyorsírók, illetve a jegyzeteket készítők csupán tartalmi összefoglalásra törekedtek.

A nyomtatásban megjelent egyes előadások címei, valamint a könyveken található összefoglaló címek nem Rudolf Steinertől származnak.

A tagoknak szóló előadások, valamint a teljes nyilvánosság számára szánt írásai közötti különbségről Életutam (GA 24) című önéletrajzának 35. fejezetében nyilatkozik Rudolf Steiner. Az említett rész könyvünk végén található. Az ott elmondottak ugyanúgy vonatkoznak az egyes szakterületek tanfolyamaira is, amelyek korlátozott számú, a szellemtudomány alapjaival tisztában lévő hallgatóságnak szóltak.

Marie Steiner (1867–1948) halála után az ő iránymutatásai alapján kezdték meg Rudolf Steiner összes művének kiadását.

Ez a kötet a teljes kiadás része. 

Első előadás 1914. július 12.

Kedves barátaim! Mindenekelőtt szívből üdvözlöm Önöket! Norrköpingi barátaink azt kívánták, hogy ez alkalommal olyan témáról beszéljek, amely ahhoz a lényhez kapcsolódik, aki a szellemtudomány területén a legközelebb áll hozzánk, és a legközelebbről érint bennünket, Krisztus lényéről. Ennek a kívánságnak úgy próbáltam eleget tenni, hogy arról szándékozom beszélni, hogy a Krisztus-lény hogyan ébred fel az emberi lélekben, és mi a jelentősége ennek a felébredésnek. Éppen e téma kapcsán alkalmunk lesz arra, hogy szellemtudományos szempontból beszéljünk a kereszténység legemberibb, legszívhezszólóbb jelentőségéről.

Emberi lélek! Szellemtudományosan szólva van egy rövid szavunk, amely nem foglalja magába ugyan mindazt, amit az „emberi lélek” jelent számunkra, de mégis utal arra, ami tág határai közt mintegy kitölti és áthatja a földi ember lelkiségét, és ez a rövid szó: én. Amennyiben földi emberek vagyunk, énlényünk addig terjed, ameddig lelkiségünk. Mikor az énlény nevét kiejtjük, mindjárt eszünkbe jut, hogy ez az énlény az emberi lény négy legközelebbi tagjának egyikét jelenti. Az emberi lény négy tagjáról beszélünk először: a fizikai testről, az étertestről, az asztráltestről és az énről. Csak fel kell idéznünk néhány dolgot, hogy kiindulópontjaink legyenek azokhoz a fejtegetésekhez, amelyekkel ezekben a napokban kívánunk foglalkozni. Csak emlékeznünk kell arra, hogy az ember fizikai testét nem tekintjük úgy, mintha törvényeit és a lényegét, amit az tartalmaz, megismerhetnénk abból, amit földi környezetünk nyújt számunkra.

Tudjuk, hogy ha az ember fizikai testét érteni akarjuk, Földünk három előző megtestesüléséhez kell visszamennünk: a Szaturnusz-, Nap- és Hold-inkarnációhoz. Tudjuk, hogy a fizikai test már az ősi, távoli múltban Földünk Szaturnusz-inkarnációjában megkapta kezdeményét. Azonban tudjuk, hogy a Nap-inkarnáció folyamán az étertest kapta meg kezdeményét, a Hold-inkarnáció alatt pedig az asztráltest. Föld-fejlődésünk alapjában véve nem más, mint az, ami minden fázisában és korszakában lehetőséget nyújt az énnek, hogy teljes mértékében megvalósítsa önmagát. Azt mondhatjuk, hogy ahogyan a fizikai test fejlődésének bizonyos, számára jelentőségteljes fokára ért a Szaturnusz-fejlődés végén, az étertest a Nap-fejlődés végén, az asztráltest pedig a Hold-fejlődés végén, úgy énünk is fejlődésének jelentős pontjához érkezik majd a Föld-fejlődés végén. Arról is beszélünk, hogy énünk fejlődése három lelki tagján át történik: az érzőlelken, értelmi- vagy kedélylelken és a tudati lelken át. E három lelki tagtól körülfogott valamennyi világnak van valami köze énünkhöz.

Ez a három lelki tag készítette el magának Föld-fejlődésünk során a három külső testi tagot: a fizikai testet, az étertestet és az asztráltestet. Hosszú földi korokon át készítette el őket, és az Atlantisz utáni korok egymásra következő kultúrkorszakaiban bizonyos módon továbbfejlődve ismét alkalmazkodni fog az eljövendő földi korokban az asztráltesthez, az étertesthez és a fizikai testhez. Így a Föld előkészülhet arra, hogy átlépjen a Jupiter-fejlődésbe. Az ember földi fejlődését éppenséggel lelki fejlődésének nevezhetnénk, ha a kifejezést elég átfogó értelemben vesszük. Azt mondhatnánk, hogy mikor a Föld fejlődése elkezdődött, akkor az emberben is törvényszerűen megmozdult a lelkiség. Először a külső burkokon dolgozott. Azután önmagát dolgozta ki, és most arra készül, hogy ismét a külső burkokon dolgozzék, hogy a Jupiter-fejlődés előkészülhessen.

Most szem előtt kell tartanunk, hogy az embernek mivé kell válnia lelkében a Föld-fejlődés folyamán. Azzá kell válnia, amit a „személyiség” kifejezéssel jelölhetünk meg. Ennek a személyiségnek elsősorban az úgynevezett szabad akaratra van szüksége; de másfelől szüksége van arra a lehetőségre is, hogy megtalálja önmagában a világban lévő istenséghez vezető utat. Egy felől létezik tehát a szabad akarat, a jó és rossz, a szép és csúnya, az igaz és hamis közti választás lehetősége. Azután az istenség megragadása, hogy behatoljon lelkünkbe és tudjuk, hogy az istenség betölt bennünket, szabadon betölti lelkünket; ez az emberi lélek fejlődésének két célpontja a Földön.

Az emberi lélek e két célpont felé irányuló földi fejlődése két vallási adományt kapott. Az egyiknek az a rendeltetése, hogy beleárassza az emberi lélekbe azokat az erőket, amelyek a szabadsághoz, az igaz és hamis, a szép és csúnya, a jó és rossz megkülönböztetéséhez vezetnek. Másfelől még egy vallási adományt is kellett az embernek kapnia földi fejlődése során, hogy lelkébe jusson az a csíra, amelynek révén a lélek magában érezheti az istenséget, magával egyesülve. Az első vallási adomány az Ótestamentum elején tárul elénk, mint a bűnbeesés, a kísértés hatalmas képe. A második vallási adomány az, ami mindabban tárul elénk, amit a Golgotai Misztérium kifejezéssel írunk körül.

Ahogy a bűnbeesésnek és kísértésnek az emberbe oltott szabadsággal, a jó és rossz, a szép és csúnya, az igaz és hamis megkülönböztetésének képességével van dolga, úgy a Golgotai Misztériumnak azzal, hogy az emberi lélek újra rátaláljon az istenséghez vezető útra, hogy megtudhassa, hogy az istenség ragyoghat benne és áthatja lényét. E két vallási adomány mintegy magában foglalja a Föld-fejlődés lényegét, mindazt a Föld-fejlődés mivoltából, amit a lélek legmélyebb mélységeiben átélhet, és ami az emberi lélek lényegével és alakulásával leginkább összefügg.

Mennyiben függ össze az emberi lélek lényege, alakulása és belső átélése e két említett vallási adománnyal?

Kedves barátaim, nemcsak elvontan szeretném mondanivalómat leírni, hanem először egészen konkrét vizsgálódásból indulnék ki. Abból indulnék ki, hogy a Golgotai Misztérium bizonyos jelenete történelmi hagyományként tárul szemünk elé, úgy, ahogyan az emberiség szívébe és lelkébe vésődött, és még sokkal jobban be kellene vésődnie. Tételezzük fel egy pillanatra, hogy Jézus Krisztusban az a lény van előttünk, akit szellemtudományos vizsgálódásaink során többször megbeszéltünk és jellemeztünk. Tételezzük fel, hogy Jézus Krisztusban az tárul szellemi szemünk elé, akinek számunkra, embereknek, az egész univerzumban mint a legfontosabbnak kell megjelennie. És azután állítsuk szembe ezzel az érzéssel és érzülettel a jeruzsálemi izgatott tömeg kiabálását, dühöngését a keresztre feszítés előtt, az elítéléskor. Állítsuk szellemi szemünk elé azt a tényt, hogy a jeruzsálemi legfőbb tanács mindenekelőtt azt tartja igen fontosnak, hogy azt kérdezze meg Jézus Krisztustól, hogy hogyan vélekedik az istenségről, az istenség fiának vallja-e magát. És lássuk meg szellemi szemünkkel, hogy a legfőbb tanács szerint ez a legnagyobb istenkáromlás, amit Jézus Krisztus kimondhatott. Vegyük szemügyre azt is, hogy olyan jelenet van előttünk történelmileg, ahol a nép Jézus Krisztus haláláért kiabál és dühöng. És próbáljuk meg elképzelni, hogy mit jelent voltaképpen történelmileg a nép kiabálása és dühöngése.

Kérdezzük meg, hogy mit kellett volna ennek a népnek felismernie Jézus Krisztusban? Azt a lényt kellett volna felismernie, aki a földi élet értelmét és jelentését adja. Azt a lényt kellett volna felismernie, aki azt a tettet vitte véghez, ami nélkül a földi emberiség nem találhat rá újra az istenséghez vezető útra. Fel kellett volna ismernie, hogy e lény nélkül nincs meg a Föld emberének értelme. Ha a Krisztus-eseményt el akarták volna törölni, akkor az embereknek az „ember” szót ki kellett volna törölniük a földi fejlődésből.

Képzeljük el, hogy ez a tömeg azt a lényt ítéli el, az ellen dühöng, aki a földi embert egyáltalán emberré teszi, aki célt és értelmet ad a Földnek. Mi rejlik ebben? Nem az rejlik-e ebben, hogy az emberiség akkor olyan ponthoz érkezett földi fejlődésében, amelynél azt mondhatjuk, hogy az ember megismerése elsötétült azokban, akik akkor Jeruzsálemben az ember igazi lényének ismeretét képviselték? Nem tudták, hogy mi az ember és mit kell tennie a Földön. Nem kevesebbet mond ez nekünk, mint hogy az emberiség olyan ponthoz ért, ahol önmagát elvesztette, ahol azt ítélte el, aki értelmét és jelentését adja neki a földi fejlődésében. Az izgatott tömeg kiabálásából kihallhatnánk azt, amit nem bölcsességből, hanem ostobaságból mondanak: „Nem akarunk többé emberek lenni, el akarjuk magunktól taszítani azt, ami embervoltunknak továbbra is értelmet ad.”

Ha mindezt meggondoljuk, akkor mégis másként tárul szellemi szemünk elé az, mint különben, amit például a páli kereszténység értelmében az ember bűnhöz és vétekhez való viszonyának neveznek. Nos Pál úgy gondolja, hogy az ember fejlődése során bűnbe és vétekbe eshetett, és ezektől nem tud önmagától megtisztulni. És Krisztusnak azért kellett a Földre jönnie, hogy az ember megtisztulhasson bűnétől és vétkétől, és mindattól, ami ezekkel összefügg. Ez Pál nézete. És azt mondhatnánk, hogy ha e nézetnek igazi bizonyítékra van szüksége, úgy ez a bizonyíték ott van azoknak a dühöngésében és kiabálásában, akik azt kiáltják: „Feszítsétek meg!” Mert ebben a kiáltásban az rejlik, hogy az emberek nem tudták, hogy ők maguk mit jelentenek a Földön, és hogy előző fejlődésük oda juttatta őket, hogy lényüket sötétbe borítsa.

Ezzel azonban elérünk ahhoz, kedves barátaim, amit a Krisztus lényét előkészítő hangulatnak nevezhetünk az emberi lélekben. Az emberi lélek Krisztus lénye felé irányuló előkészítő hangulata abban áll, hogy a lélek úgy érzi saját átélése révén, ha nem is tudja világosan szavakba foglalni: „Úgy fejlődtem a Föld kezdete óta, hogy fejlődésem célját nem tudom elérni azáltal, amit magamban hordozok. Hol van az, amibe kapaszkodhatom, amit felvehetek magamba, hogy elérjem fejlődésem célját?” Úgy érezni, mintha az emberi lény messze túlterjedne azon, amit a lélek eddigi Föld-fejlődése során saját erejéből el tud érni – ez az előkészítő keresztényi hangulat.

A lélek nem találja meg magában az erőt, ami saját lényével kapcsolatos. Ha ezután rátalál arra, ami megadja neki ezt az erőt, akkor megtalálta Krisztust. Akkor a lélek kifejleszti Krisztushoz fűződő kapcsolatát. Akkor a lélek egyfelől azt mondja magának: „A Föld-fejlődés kezdetén egy lényt rendeltek számomra, de elhomályosult előttem a Föld-fejlődés folyamán. Ha most betekintek ebbe az elsötétült lélekbe, akkor hiányzik az erőm e lény megvalósításához. De ha szellemi tekintetemet Krisztus felé fordítom, ő adja meg nekem ezt az erőt.” Akkor itt áll az emberi lélek, egyfelől a leírt módon, másfelől pedig Krisztust érzi közeledni magához, mintegy közvetlen személyes kapcsolatban Krisztussal. Ekkor keresi Krisztust és tudja, hogy nem találhat rá, ha Ő maga nem adja át magát az emberiség emberi fejlődése során, ha Ő nem közeledik hozzá kívülről.

Kedves barátaim, van egy elég általánosan elismert keresztény egyházatya (Justinus), aki nem riadt vissza attól, hogy görög filozófusokat: Herakleitoszt, Szókratészt és Platont kereszténynek nevezzen, a kereszténység megalapítása előtti keresztényeknek. Miért teszi ezt ez az egyházatya? Az eredetileg fénylő keresztény tanokból sok mindent elhomályosít az, amit ma felekezetnek hívnak. Hiszen Ágoston maga is azt mondta, hogy minden vallásban volt valami igaz, és ami igaz volt bennük, az keresztény volt, még mielőtt a kereszténység név szerint létezett volna. Ágoston még mondhatta ezt, ma eretnekséggel vádolnák azt, aki ilyet mondana egy keresztény felekezeten belül.

Leghamarabb úgy értjük meg, hogy ez az egyházatya mit akart mondani, amikor a régi görög filozófusokat is kereszténynek nevezte, ha bele próbálunk helyezkedni azoknak a lelkeknek a hangulatába, akik az első században igyekeztek megérteni és meghatározni Krisztushoz fűződő személyes viszonyukat. Ők nem úgy gondoltak Krisztusra, mintha a Golgotai Misztérium előtt nem lett volna kapcsolata a Föld-fejlődéssel. Krisztusnak mindig volt valami köze a Föld-fejlődéshez. A Golgotai Misztérium révén csak megváltozott a Föld-fejlődéssel kapcsolatos feladata, missziója, az előzőekhez képest. Nem keresztény jellegű, kedves barátaim, ha Krisztust csak a Golgotai Misztérium óta keressük a Föld-fejlődésben. Az igazi keresztények tudják, hogy Krisztusnak mindig köze volt a Föld-fejlődéshez.

Tekintsünk először a zsidó népre! Ismerte a zsidó nép Krisztust? Most nem arról beszélek, hogy ismerte-e Krisztus nevét, nem arról, hogy tudata volt-e mindarról, amit el kell mondanom önöknek, hanem arról beszélek, hogy valaki, aki a kereszténységet igazán megérti, mondhatja-e: A zsidóság számára volt Krisztus, a zsidóság ismerte Krisztust. Hiszen lehet valaki közöttünk, kedves barátaim, akinek külső alakját látják, de lényét nem ismerik, nem tudnák jellemezni, mert megismeréséhez nem emelkedtek fel. Mondhatnám: Krisztus igazi keresztény értelemben volt a régi zsidóságé, de lényét nem ismerte meg. Keresztény ez, amit most mondtam? Annyira keresztény, kedves barátaim, amennyire páli jellegű.

Hol volt Krisztus a régi zsidóság számára? Az Ótestamentum elmondja, hogy mikor Mózes kivezette a zsidókat Egyiptomból a pusztába, nappal felhőoszlop, éjjel tűzoszlop járt előttük. Elmondja, hogy a zsidók átkeltek a tengeren, a tenger szétnyílott előttük, így száraz lábbal átkelhettek rajta, míg utánuk összezárult, és az egyiptomiak belefulladtak. Elmondja, hogy a zsidók elégedetlenkedtek, de Mózes, istenük felszólítására, odament egy sziklához, és botjával vizet tudott fakasztani a sziklából, ez a víz oltotta a zsidók szomjúságát. Ha emberileg érthető módon akarnánk kifejezni a zsidók Mózes által történő vezetését, akkor azt mondhatnánk: Mózes vezette a zsidókat, miközben istene őt magát vezette. Ki volt ez az isten? Ne feleljünk még erre, kedves barátaim, hagyjuk Pált válaszolni rá, hogy melyik isten vezette a zsidókat a pusztában. Az első korinthusi levél 10. fejezetének 1−4. versében olvassuk Pál szavait:

„Mert nem akarom, hogy ne tudjátok, testvéreim, hogy atyáink valamennyien a felhő alatt voltak” − a tűzoszlopot érti ez alatt − „és valamennyien átmentek a tengeren és valamennyien Mózesre kereszteltettek meg a felhőben és a tengerben, és valamennyien ugyanazt a szellemi eledelt ették, és valamennyien ugyanazt a szellemi italt itták, mert ittak az őket követő szellemi sziklából, ez a szikla pedig Krisztus volt.” [1]

[1] Itt és a további lábjegyzetekben a Rudolf Steiner által szabadon felelevenített versek Károli Gáspár fordításában kerülnek ismertetésre. Előadásaiban Rudolf Steiner a lutheri írott szövegtől (Lutherbibel – a legelterjedtebb bibliafordítás német nyelven) rendszerint eltérő kifejezésmódokat használ [szerk.]

1. „Nem akarom pedig, hogy ne tudjátok, atyámfiai, hogy a mi atyáink mindnyájan a felhő alatt voltak, és mindnyájan a tengeren mentek által.”
2. „És mindnyájan Mózesre keresztelkedtek meg a felhőben és a tengerben.”
3. „És mindnyájan egy lelki eledelt ettek.”
4. „És mindnyájan egy lelki italt ittak, mert ittak a lelki kősziklából, a mely követi vala őket, e kőszikla pedig a Krisztus volt.”

Ki volt tehát Pálnál az, aki vezette a zsidókat, beszélt Mózessel, vizet fakasztott a sziklából, elterelte a tengert a zsidók útjából? Csak aki azt szeretné állítani, hogy Pál nem keresztény, az állíthatná, hogy nem keresztény jellegű az Ótestamentum vezető istenében, Mózes urában Krisztust látni.

Kedves Barátaim, azt hiszem, az Ótestamentum egy helye valóban nagy nehézséget okoz a mélyebb gondolkodás számára. Ez olyan hely, amelyhez mindig újra visszatér az, aki nem felületesen olvassa az Ótestamentumot, hanem összefüggésében akarja érteni. Mit jelenthet ez a hely? − kérdezi magától. Ez a hely a következő:

„És felemelé Mózes az ő kezét és üté a kősziklát az ő vesszejével két ízben: akkor kijőnek sok vizek és ivék a gyülekezet és az ő barmaik. És mond az Úr Mózesnek és Áronnak: Mivelhogy nem hittetek nekem, hogy megszentelnétek engemet az Izrael fiainak szemei előtt: azért nem viszitek be e gyülekezetet a földre, melyet adtam nékik” (4Móz 20,11−12) [2].

[2] 11. „És felemelé Mózes az ő kezét, és megüté a kősziklát az ő veszszejével két ízben; és sok víz ömle ki, és ivék a gyülekezet és az ő barmai.”
12. „És monda az Úr Mózesnek és Áronnak: Mivelhogy nem hittetek nékem, hogy megdicsőítettetek volna engem Izráel fiainak szemei előtt: azért nem viszitek be e községet a földre, a melyet adtam nékik.”

Vegyék ezt a helyet összefüggésében az Ótestamentumban, kedves barátaim! Az Úr megparancsolja Mózesnek, hogy üssön botjával a sziklára, amikor a nép elégedetlenkedik. Mózes ráüt botjával a sziklára, víz fakad belőle. Mózes és Áron mindent megtesz, amit az Úr parancsolt; utána mindjárt közlik velünk, hogy az Úr szemrehányást tesz Mózesnek − ha ugyan szemrehányás −, hogy nem hitt benne. Mit jelent ez? Olvassák át az ehhez a helyhez írt kommentárokat, és próbálják velük megérteni ezt a helyet! Úgy értik, mint sok mindent a Bibliában, tudniillik valóban sehogy: mert e hely mögött hatalmas titok rejlik. Az rejlik mögötte, ami azt akarja kifejezni: aki Mózest vezette, aki az égő csipkebokorban jelent meg Mózesnek, aki a pusztában vezette a népet, aki vizet fakasztott a sziklából, az az Úr volt, Krisztus. De még nem jött el az idő. Mózes maga sem ismerte fel. Mózes még valaki másnak tartotta. Ez jelenti azt, hogy Mózes nem hitt abban, aki megparancsolta, hogy botjával üssön a sziklára.

Hogy jelent meg az Úr, Krisztus a zsidó népnek? Hiszen halljuk, „nappal vízoszlopban, éjjel tűzoszlopban”, és azáltal, hogy üdvükért kettéválasztotta a vizet. Sok mindent cselekedett még, csak el kell olvasnunk az Ótestamentumban. Azt mondhatnánk, hogy a felhő- és tűzjelenségekben, a levegőben, a természet elementáris történéseiben hatott. De a régi zsidókban sohasem merült fel, hogy ami a felhő- és tűzoszlopban jelent meg, ami olyan csodákat tett, mint a tenger kettéosztása, az a maga legsajátosabb, eredeti formájában, valójában az emberi lélekben is megjelenik. Miért nem ébredtek rá erre a régi zsidók? Mert az emberi lélek elveszítette az erejét, hogy legmélyebb lényét megérezze magában, mert az erőt az emberiség fejlődésének azon folyamata miatt, amit az felvett, elveszítette. A zsidó lélek belenézhetett a természetbe, hathatott rá az elementáris történések fensége; mindezekben megsejthette istenét és urát, de önmagában, saját mivoltában közvetlenül nem találhatta meg.

Krisztus itt van az Ótestamentumban, itt működött, de az emberek nem ismerték fel. Hogyan hatott Krisztus? Nem látjuk, hogyan hatott, kedves barátaim, ha végigmegyünk az Ótestamentumon? A legjelentősebb, amit Mózes Jahve szavain át adhatott a népnek, a Tízparancsolat volt. Az elemek erejéből kapta őket, ebből szólt hozzá Jahve. Mózes nem szállt le saját lelkének mélységeibe. Nem kérdezte magányos meditációban: Hogyan szól Isten saját szívünkben? Felment a hegyre. Az isteni akarat az elemek ereje révén nyilatkozott meg. Az Ótestamentum alapvető jellege az akarat. Ezt az alapvető jelleget sokszor a törvény jellegének is nevezik. Az akarat áthatja az emberiség fejlődését és a törvényekben nyilatkozik meg, például a dekalógusban, a Tízparancsolatban. Isten az elemek által nyilvánította ki az embereknek a saját akaratát. A Föld-fejlődésben az akarat uralkodik. Mintegy ez az értelme az Ótestamentumnak és egész értelme szerint azt követeli az emberektől, hogy alávessék magukat ennek az akaratnak.

Ha lelkünk elé tárjuk, amit az imént megnéztünk, akkor mindezeknek az eredményét így foglalhatnánk szavakba: Az embereknek megadatott az Úr akarata, de az emberek nem ismerték fel az Urat, az istenséget; nem ismerték fel úgy, hogy összekötötték volna saját emberi lelkükkel.

Most fordítsuk tekintetünket a zsidókról a pogányokra! Létezett-e Krisztus a pogányok számára? Keresztény módon beszélhetünk-e arról, hogy a pogányok számára is létezett Krisztus?

Kedves barátaim, a pogányoknak megvoltak a maguk misztériumaik. Akiket beavattak a misztériumokba, azoknál eloldották a testet és lelket összefűző köteléket, így lelkük kilépett testükből. És amikor a lélek a testen kívül volt, akkor megtudta a lét titkait a szellemi világban. Sok minden kapcsolódott ezekhez a misztériumokhoz. A beavatandók sokféle megismerésre tettek szert a misztériumokban. Ha azonban azt vizsgáljuk, hogy mi volt a legmagasztosabb, amit a misztériumtanítvány felvehetett, úgy az, hogy testen kívüli állapotban odaállították Krisztus elé. Krisztus a pogányok számára is létezett, de csak a misztériumokban. Csak akkor nyilatkozott meg számukra, amikor lelkük a testen kívül volt. És ha a pogányok éppoly kevéssé is ismerték fel a misztériumtanítványok elé állított lényben Krisztust, mint a zsidók, akiknél szintén Krisztus volt az a lény, akiről éppen most beszéltem, Krisztus létezett a pogányok számára is.

Azt mondhatnánk, hogy a pogányok számára misztériumokat rendeztek. A misztériumokba azokat vették fel, akik érettek és felkészültek voltak. E misztériumok révén hatott Krisztus a pogányok világára. Miért hatott ezen a módon? Azért, mert az emberek lelke a Föld-kezdet óta történt fejlődése során elveszítette saját erejét, amin át önmagától megtalálja igazi lényét. Ennek az igazi lénynek akkor kellett megnyilvánulnia az emberi lélek számára, amikor nem volt emberi mivoltának kötelékében, vagyis nem kötődött a testhez. Ekkor Krisztusnak kellett az embereket vezetnie azáltal, hogy az embert mintegy kivetkőztették emberi mivoltából, mint misztériumbeli beavatottat. Krisztus jelen volt a pogányok számára is. Vezette őket a misztériumok intézményeiben. De sohasem volt úgy, kedves barátaim, hogy az ember azt mondhatta volna: Ha kibontakoztatom saját erőimet, megtalálom a Föld értelmét. Ez az értelem elveszett, elsötétült. Az emberi lélek erőit túlságosan mély régiókba gyűrték be, semhogy a lélek saját erejéből megadhatta volna magának a Föld értelmét.

Ha hatni engedjük magunkra azt, amit a pogány misztériumokban adtak a beavatandóknak, a misztériumtanítványoknak, akkor ez a bölcsesség. A zsidóknak a törvények által akaratot adtak, a pogány misztériumtanítványoknak bölcsességet. Ha azonban arra tekintünk, ami ezt a pogány bölcsességet jellemzi, úgy a következő szavakba foglalhatjuk össze: Ha a földi ember nem húzódott ki testéből mint misztériumtanítvány, akkor a bölcsesség révén nem tudta megismerni Istenét. − Az istenség a bölcsesség révén éppoly kevéssé tudott megnyilatkozni az ember számára, mint az akarat révén. Egy mondást találunk, kedves barátaim, amely egész csodálatosan végig hömpölyög az egész görög ókoron, mint az emberiséggel szemben támasztott hatalmas követelés. Ez a mondás azonban Apolló szentélyének bejáratán állt, tehát misztériumhelyen, és ez a mondás: „Ismerd meg önmagadat!” Mit mond számunkra az a tény, hogy a misztériumhelyen az emberrel szemben támasztott követelésként áll ez a mondás: „Ismerd meg önmagadat!” Azt mondja, hogy odakint, ahol az ember olyan emberként marad, amilyenné a Föld kezdete óta vált, ott sehol sem tudtak eleget tenni az „Ismerd meg önmagadat!” követelésének, hogy emberből valami mássá kell változnunk, amivel önmagunk megismeréséhez a misztériumban kell eloldani azokat a kötelékeket, amelyek a lelket a testhez kötik. Így az Apolló szentélyén csodálatos követelményként álló mondás is arra mutat rá, hogy bekövetkezett az emberiség elsötétülése, más szavakkal: az Istent bölcsességgel éppoly kevéssé érhették el, mint ahogy az akarat számára sem tudott közvetlenül megnyilatkozni.

Ahogyan az egyes ember lelke érezheti, hogy nem tudja önmagában kifejteni azt az erőt, amely megadja számára a Föld értelmét, úgy a történelmi folyamatban is olyan módon látjuk a zsidókban az emberi lelket, hogy még vezetőjük, Mózes sem ismerte fel azt, aki őt vezette. És a pogányoknál azt látjuk, hogy az „Ismerd meg önmagadat!” követelményének csak a misztériumokban lehetett eleget tenni, mert az ember olyanná vált a Föld-fejlődés folyamán testének és lelkének összefüggésében, hogy nem képes kifejteni azt az erőt, amellyel önmagát megismerheti. Felénk hangzik a szózat: Istent nem lehet sem akarattal, sem bölcsességgel megismerni. Minek a révén kellene Istent megismerni?

Többször jellemeztük annak az időpontnak a lényegbeli jellegét, amikor Krisztus belépett a földi emberiség fejlődésébe. Most egészen pontosan szemügyre vesszük, hogy mi az értelme annak, amikor arról beszélünk, hogy az emberi lélek bizonyos elsötétülése következett be, és az istenség igazi mivoltát sem akarattal, sem bölcsességgel nem lehetett felfedni. Mi valójában az értelme ennek?

Kedves barátaim, az embernek az istenséghez fűződő sokféle kapcsolatáról beszélhetünk. Ha az embernek az istenséghez fűződő kapcsolatáról beszélnek, valamint az emberinek az istenségben rejlő értelméről, akkor úgy beszélnek erről, hogy sokszor igazán nem lehet megkülönböztetni az emberinek az istenséghez való viszonyát attól, ahogyan például valami más földi dolog viszonyul az istenséghez. Hiszen még ma is azt találjuk, hogy egyes filozófusok a tiszta filozófia révén akarnak az istenséghez felemelkedni. Tiszta filozófia révén azonban nem juthatunk el az istenséghez. A tiszta filozófia révén bizonyosan eljuthatunk oda, hogy kapcsolatot érezzünk a világmindenséggel; ahhoz is, hogy tudjuk, hogy az ember lényének a halálával valahogyan a világmindenséghez kell kapcsolódnia, de hogy ez a kötődés hogyan történik, ahhoz tiszta filozófiával nem lehet eljutni. Miért nem? Ha a ma megbeszélt dolgok egész értelmére tekintenek, akkor azt mondhatják: Ami a földi ember lelkében megnyilatkozik a születés és halál között, annak erői túlságosan gyengék ahhoz, hogy észlelni tudjon valamit is abból, ami a földi dolgokon túlterjed és bevezet az isteni szellemiségbe.

Hogy a dolog teljesen világos legyen számunkra, először is a halhatatlanság értelmét kutatjuk. Sokan nem is tudják ma már, hogy mi is lehet az emberi halhatatlanság értelme. Sokan akkor is halhatatlanságról beszélnek ma, ha csak azt ismerik el, hogy az emberi lélek átlép lényével a halál kapuján, és azután talál magának valamiféle helyet a mindenségben. Ezt azonban minden lény megteszi, kedves barátaim. Ami egyesült a kristállyal, amikor feloldódott, átmegy a mindenségbe. A hervadó növény átmegy a mindenségbe. Az elhaló állat átmegy a mindenségbe. Az embernél mégiscsak másként áll a dolog. Az ember számára a halhatatlanságnak csak akkor van értelme, ha a tudatát át tudja vinni a halál kapuján. Képzeljenek el egy olyan halhatatlan emberi lelket, aki halála után öntudatlan. Az ilyen halhatatlanságnak semmilyen, a legcsekélyebb értelme sem volna. Tudatot kell az emberi léleknek átvinnie a halálon, hogy halhatatlanságról legyen szó. A testével egyesült lélek semmit sem talál magában, amiről azt mondhatná: ez olyan, hogy tudatosan átviszem a halálon. Mert az ember tudata a születés és a halál közé van zárva. Hiszen csak a halálig terjed. Amilyen most az emberi lélek tudata, úgy csak halálig terjed. Ebbe a tudatba ragyog bele az isteni akarat, például a Tízparancsolatban. Olvassák el Jób könyvében, hogy ez a beragyogás eljuttathatja-e az embert oda, hogy tudatát felrázza és olyan erőket fakasszon belőle, hogy azt mondhassa önmagának: Tudatként lépek át a halál kapuján. Hogyan érintenek meg bennünket a Jóbhoz intézett szavak: „Átkozd meg az istent, és halj meg!” (Jób 2,9). Tudjuk, hogy a férfi nem biztos benne, hogy tudatosan halad-e át a halál kapuján. És állítsuk mellé a görög mondást, amely elénk állítja a görög ember halálfélelmét: „Inkább legyek koldus a felvilágon, mint király az árnyak birodalmában” (Odüsszeia 11. ének) [3]. Itt a pogányságból is bizonyítékunk van rá, hogy milyen bizonytalanná váltak az emberi halhatatlanságban. És milyen bizonytalan sok ember még ma is. Akik arról beszélnek, hogy a halál kapuján áthaladva az ember feloszlik a mindenségben, és valamilyen mindenségre kiterjedő lénnyel kötik össze magukat – ezek az emberek mind nem törődnek azzal, amit a léleknek magának kell ehhez hozzáfűznie, ha a halhatatlanságról akar beszélni.

[3] „Csak ne dicsérd a halált nékem soha, fényes Odüsszeusz.
Napszámban szívesebben túrnám másnak a földjét,
egy nyomorultét is, kire nem szállt gazdag örökség,
mint hogy az összes erőtlen holt fejedelme maradjak.”
(Devecseri Gábor fordítása)

Csak egy szót kell kiejtenünk, kedves barátaim, és felismerjük, hogy az embernek hogyan kell viszonyulnia a halhatatlansághoz. Ez a szó a szeretet. És mindazt, amit a halhatatlanságról mondtunk, összefüggésbe hozhatjuk azzal, amit a szeretet szó jelöl meg. A szeretetet nem az akarat révén sajátítjuk el. A szeretetet nem a bölcsesség révén sajátítjuk el. A szeretet az érzések régiójában tartózkodik, de tudjuk és be kell ismernünk, hogy ha ezt az emberi lelket nem töltené be a szeretet, akkor nem lehetnénk olyan emberi lelkek, amilyeneknek lennünk kell. Sőt, ha a lélek lényegébe hatolunk, akkor rájövünk arra, hogy emberi lelkünk nem is volna emberi lélek, ha képtelen volna szeretni.

De gondoljuk csak el, hogy a halál kapuján úgy haladunk át, hogy elveszítenénk emberi individualitásunkat, és egy mindenségre kiterjedő istenséggel egyesülnénk. Akkor benne volnánk ebben az istenségben, hozzá tartoznánk. Nem tudnánk az Istent szeretni, benne volnánk. A szeretetnek nem volna értelme, ha benne volnánk Istenben. El kell ismernünk, hogy ha individualitásunkat nem vinnénk át a halálon, akkor a halálban el kellene veszítenünk a szeretetet; a szeretetnek abban a pillanatban meg kellene szűnnie, amikor az individualitás megszűnik. Csak olyan lény tudja a másikat szeretni, aki el van választva tőle. Ha istenszeretetünket át akarjuk vinni a halálon, akkor individualitásunkat kell a halálon átvinnünk, azt kell átvinnünk a halálon, ami a szeretetet fellobbantja bennünk.

Kedves barátaim, ha az ember számára el kellett hozni a Föld értelmét, akkor a halhatatlanságról olyan felvilágosítást kellett nyújtani neki, hogy lényét elválaszthatatlannak tartsa a szeretettől. Az embernek sem az akarat, sem a bölcsesség nem adhatja meg azt, amire szüksége van; csakis a szeretet. Mi sötétült el az ember földi fejlődése során? Nézzük a zsidókat vagy a pogányokat: a halálon túlterjedő tudat sötétült el, a születés és halál között tudatosság, a születésen és halálon túl sötétség. A földi testen belüli tudatból nem marad semmi. „Ismerd meg önmagadat!” a görög szentély bejáratán: ez ennek a görög szentélynek a legszentebb követelése az emberiséghez! De az ember csak azt felelhette: Ha lelkemmel úgy kapcsolódom testemhez, ahogyan földi emberként létezem, akkor nem tudom felismerni magamat abban az individualitásban, aki szeretni tud a halálon túl is. Erre nem vagyok képes!

Az emberek azt a felismerést veszítették el, hogy individualitásként lehet szeretni a halálon túl is. Ez volt az, amit az emberek elvesztettek. A halál nem a fizikai test megszűnése. Ezt csak a materialista mondhatja. Képzeljük csak el, hogy az ember tudata testi életének minden órájában olyan volna, hogy a halálon túl lévő dolgokról olyan biztosan tudna, mint ahogyan ma azt tudja, hogy holnap felkel a Nap és áthalad az égen. Akkor a halálnak nem volna fullánkja az ember számára. Akkor a halál nem volna az, amit halálnak nevezünk. Akkor a testben élő emberek tudnák, hogy a halál csak olyan jelenség, amely átvezet egyik alakzatból a másikba. A halálon Pál sem a fizikai test megszűnését értette, hanem azt a tényt, hogy a tudat csak a halálig terjed, és az ember, amennyiben akkori földi életében testéhez kötődik, testen belül csak a halálig terjeszthette ki tudatát. Ahol Pál a halálról beszél, mindenütt hozzáfűzhetjük: „A halálon túlterjedő tudat hiánya.”

Mit adott az embernek a Golgotai Misztérium? Természeti jelenségek összessége állt az emberiség előtt a Golgotai Misztériummal, felhőoszloppal, tűzoszloppal? Nem, egy ember állt az emberek előtt, Jézus Krisztus. Talán olyasmi teljesült be a titokzatos természet révén a Golgotai Misztériummal, hogy szétvált a tenger, hogy Isten népe átkelhessen? Nem, egy ember állt az emberek előtt, és járóvá tette a bénákat és látóvá a vakokat. Egy embertől indult ki ez.

A zsidóknak a természetbe kellett nézniük, ha látni akarták azt, akit isteni Uruknak neveztek. Most egy embert lehetett látni. Egy emberről lehetett azt mondani, hogy Isten él benne. A pogányt be kellett avatni, lelkét ki kellett emelni testéből, hogy szemben állhasson a Krisztus-lénnyel. A Földön nem sejthette meg Krisztust. Csak azt tudhatta, hogy Krisztus a Földön kívül van. Aki azonban a Földön kívül volt, az eljött a Földre, és emberi testet öltött. Jézus Krisztusban emberként állt az emberek előtt az a lény, aki különben a misztériumokban a testből kiszabadult lélek előtt állt.

Mi történt ezáltal? Az kezdődött el, hogy a Golgotai Misztérium révén ismét közelednek az emberhez azok az erők, amelyek biztosítják halhatatlanságát, és amelyeket a Föld-kezdet óta történt földi fejlődés során elveszített. A Golgotán legyőzött halál olyan erők forrása, amelyek újra fellobbantják az emberi lélekben az elveszített erőket. Az embernek a Föld-fejlődés során olyan lesz a további útja, hogy míg Krisztust egyre inkább felveszi, felfedezi magában azt, amit szeretni tud benne a halálon túl, vagyis halhatatlan individualitásként állhat istene elé. Ezért csak a Golgotai Misztérium óta lett igaz az a mondás: „Szeresd Istenedet mindenekfelett, és felebarátodat, mint tenmagad!” (Lk 10,27) [4].

[4] „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat.”

Az égő csipkebokorból akaratot adományoztak, a parancsolatok révén akaratot adományoztak. A bölcsességet a misztériumok adták. A szeretetet azonban azáltal kaptuk, hogy Jézus Krisztusban Isten emberré vált. És a Golgotai Misztériumból fakad annak a biztosítéka, hogy szeretni tudunk a halálon túl, hogy lelkünk visszakapott erői révén megalapítható a szeretet közössége Isten és az ember között, és valamennyi embernek egymással. A Golgotai Misztériumban az emberi lélek megtalálta azt, amit elveszített a Föld őskezdete óta, mialatt erői egyre gyengébbek és gyengébbek lettek.

Az ember három lelki tagjának három ereje: az akarat, a bölcsesség és a szeretet. Ebben a szeretetben éli át a lélek a Krisztushoz fűződő viszonyát. Ezt akartam bizonyos oldalról szemük elé tárni. Ami a mai fejtegetésben töredékesnek hangzott, az megtalálja összefüggését a következő napok fejtegetéseiben. Azt azonban, úgy hiszem, mélyen belevéshetjük lelkünkbe, hogy a Krisztus megismerésében való előrehaladás reális eredmény az emberi lélek számára. Ha az emberi lélek Krisztushoz fűződő kapcsolatára tekintünk, akkor is világos lesz számunkra, hogy a Golgotai Misztérium előtt mintegy válaszfal volt Krisztus és az emberi lélek között, és a Golgotai Misztérium ezt a válaszfalat törte át. Joggal mondhatjuk, hogy a Golgotai Misztérium révén kozmikus lény áradt be a földi életbe; földöntúli lény kötötte magát össze a Földdel.

Engedjenek meg, kedves barátaim, ma is egy megjegyzést − talán a következő napokban is lesz még rá alkalom −, de önök előtt is meg szeretném tenni.

Szellemtudományos tanításunkkal szemben az ellenségeskedések, a szemrehányások egyre intenzívebbek. Sok valóság nincs az ellenségeskedésekben, de mégis jelen vannak. Gondoljuk meg azokat a szavakat, amelyeket az utóbbi napokban itt is olvashattak, más oldalról mondták őket, itt pedig elismételték. Gondolkodjunk e szavakról e fejtegetések végén, amelyek másfelől mutatták meg, hogy Krisztusban kozmikus lény lesz földi lénnyé. Azokra a szavakra gondolok, amelyek azt mondták, hogy nem keresztény dolog Krisztusról mint kozmikus lényről beszélni. Sőt, úgy hangzottak volna el e szavak, hogy ez a teozófus vagy antropozófus tanítás nem látja, hogy mennyire nem keresztény dolog kozmikus princípiumról, kozmikus lényről beszélni, holott az embereket éppen az nyerte meg, amit az evangéliumok Jézus emberi vonásainak részleteiről mondanak el.

Akik ilyesmit mondanak, nagyon kereszténynek képzelik magukat, de közülük sokan nem is veszik észre, hogy kereszténységükkel percenként arcul ütik az igazi kereszténységet. Vagyis nem volna keresztény dolog, ha Krisztusról mint kozmikus lényről beszélünk, akinek tehát nemcsak a Föld számára van jelentősége, hanem a kozmosz számára is! Ezt olyan oldalról mondták, amely a kereszténységet meg akarja védeni a szellemi kutatástól. Azt mondták: „Az a Krisztus fog az emberi lelkekben addig élni, míg csak a Föld fennáll, aki anélkül lép elénk, hogy kozmikus mivoltát tekintetbe vennénk.”

Nem hiszem, hogy sokan észrevennék, hogy az ilyen szavakkal mennyire nem az evangéliumnak megfelelően szólalnak meg. Talán észreveszik olykor, hogy itt a szellemtudomány ellenfelei beszélnek, jó, ez érthető. Itt keresztény szempontból beszélnek. − De valóban keresztény szempont ez? Eretnekséggel vádol bennünket, mert ezt annak nevezhetjük. Ezt tekinti privilégiumának, hogy eretnekséggel vádol bennünket. Kereszténységünket, jobban mondva antropozófiánkat mint kereszténységet aggasztónak találja. Nemcsak fogalmában nem él benne az igazi kereszténység, hanem lelki életének szokásaiban sem él a helyes kereszténység. Mert az igazán keresztény lélek sohasem mondja, hogy míg a Föld fennáll, Krisztus benn él az emberek szívében. Miért nem? Mert ha egy keresztény ezt mondja, egyszerűen elfelejti az evangélium szavait: „Ég és Föld elmúlnak, de az én szavaim el nem múlnak” (Mt 24,35) [5]. Ezzel azonban Krisztust is kozmikus lénynek jellemzi. És az beszél keresztény módon, aki megvalósítja a mondást, hogy „Ég és Föld elmúlnak, de az én szavaim el nem múlnak”. Akinek azonban mindjárt megbicsaklik a nyelve, amikor kereszténységét az antropozófia ellen akarja fordítani, az vétkezik e mondás ellen, mondván, hogy olyan Krisztust akar, aki addig működik, míg a Föld fennáll. Semmit sem ért az igazi kereszténységből, amely nemcsak a könyvekben áll, hanem a csillagokban is.

[5] Mt 24,35: „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak.”
Mk 13,31: „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim soha el nem múlnak.”
Lk 21,33: „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak.”

Néha tisztáznunk kell, hogy az antropozófia kereszténysége ellen felhozott különböző eredetű támadások milyen szellemből fakadnak. Hogy a kereszténység mivé lett az ilyen lelkekben, az a nyelvbotlásokból sokkal jobban észrevehető, mint a ma szokásos olvasásból.

A legközelebbi napokban, kedves barátaim, arról beszélünk majd, hogy mit élhet át az emberi lélek Krisztust hordozva magában.

Második előadás, 1914. Július 14.

Kedves barátaim! Amikor nappal van, és tudatában vagyunk annak például, hogy mit köszönhetünk napközben a Napnak, hogyan függ össze életünk feladata a napfénnyel, akkor nem gondolunk arra, hogy a napfény élvezetét, örömét mintegy öntudatlanul áthatja valami: biztosan tudjuk, hogy éjszakai pihenésünk után reggel újra felkel a Nap. Ez része a lelkünkben élő, a világrend folyamatos valóságába vetett hitnek. Talán nem tisztázzuk ezt mindig magunkban, de biztosan ilyen értelemben felelnénk, ha valaki ezt megkérdezné. Ma azért dolgozunk odaadóan, mert tudjuk, hogy holnapra biztosítva van munkánk gyümölcse, mivel az éjszakai pihenés után újra felkel a Nap, és megérlelődnek munkánk gyümölcsei. − Tekintetünket a Föld növénytakarójára vetjük, megcsodáljuk a Föld növénytakaróját, amit ebben az évben nyújt. A Föld terméséből tartjuk fenn magunkat. Tudjuk, hogy a világrend valóságában gyökerezik, hogy a következő év növény- és terméstakarója az idei csírákból hajt ki. És ha azt kérdeznék, hogy miért élünk olyan biztonságosan, akkor megfelelő helyzetben azt felelnénk: A világrend valósága biztosítva van, bizonyos számunkra, hogy a régi vetés csíráinak érlelődése is a valóság birodalmában jelenik meg ismét.

Van azonban valami, kedves barátaim, aminél támaszra szorulunk, ha a valóság biztosítékára gondolunk. Ez pedig olyasmi, ami belső lelki életünk számára különlegesen jelentős. Csak egyetlen szót kell kimondanunk, és mindjárt érezzük, hogy van valami az életben, amihez szükségünk van ilyen biztosítékra, mert közvetlenül nem hordoz magában ilyen biztosítékot a reálisan gondolkodó és érző ember számára. Ez a szó: az ideáljaink. Mi mindent foglal magában ez a szó, kedves barátaim: „az ideáljaink”? Az ideáljaink ahhoz tartoznak, ami fontosabb lelkünknek, mint a külső valóság, amennyiben magasabb értelemben gondolkodunk és érzünk. Lelkünket ideáljaink hevítik bensőleg, sok tekintetben ők teszik életünket lelkünk számára értékessé és becsessé. És ha kitekintünk a külső életbe, arra, ami kezeskedik számunkra az élet realitásáért, akkor sokszor gyötör bennünket az a gondolat: Van-e valami ebben a valóságban, ami biztosítja az életben éppen a legértékesebbet, ideáljaink megvalósulását?

Az emberi lélek számtalan konfliktusa származik abból, hogy az emberek többé vagy kevésbé intenzíven vagy gyengén kételkednek ideáljaik megvalósíthatóságában, holott megvalósításukhoz lelkük minden szálával ragaszkodnának. Csak a fizikai sík világát kell megnéznünk, és ha elfogulatlanul szemléljük, akkor számtalan emberi lelket találunk, akik a legkeményebb, legkeservesebb lelki tusákat élik át az ideális értelemben értékesnek tartott, el nem ért dolgok miatt. Mert a valóság evolúciójából nem tudjuk mintegy megjósolni, hogy ideáljaink egy eljövendő realitás csíráinak bizonyulnak-e az életben, mint ahogyan például a növény idei csírái a jövő év terméstakarójának kezdeményei. Ha tekintetünket ezekre a növényi csírákra vetjük, úgy tudjuk, hogy azt hordozzák magukban, ami a következő évben a legkiterjedtebb mértékben megvalósul. Ha most ideáljainkra tekintünk, akkor lelkünkben hihetünk ugyan abban, hogy valamilyen jelentőségük, valamilyen értékük lesz az élet számára; de az ideálokra vonatkozóan nem lehet ugyanilyen értelemben vett bizonyosságunk. Mint emberek azt szeretnénk, hogy egy távolabbi jövő csírái legyenek, de hiába keressük azt, ami biztos realitást adhat számunkra. Így lelkünket idealizmusával együtt már akkor is gyakran kétségbeejtő helyzetben találjuk, amikor a fizikai síkra tekintünk.

Lépjünk át a fizikai sík világából az okkult világba, a rejtett szellemiség világába! Aki szellemi kutató lett, az megismeri a lelkeket, a halál és újabb születés közt átélt idejükben. És nagyon jelentős, kedves barátaim, hogy szellemi tekintetünket azokra a lelkekre vessük, akiket földi életükben magasztos ideálok töltöttek be, olyan ideálok, amelyeket szívük melegéből és fényéből hoztak létre. Ha az ember áthaladt a halál kapuján és előtte van a jól ismert élettabló, amely az eltelt földi életre való emlékezést jeleníti meg, akkor ebbe az élettablóba az ideálok világa is beleszövődött. És az ideálok e világa úgy léphet az ember lelke elé halála után, hogy érzéseit a következő szavakba foglalhatjuk: Ezek az ideálok, amelyek áthevítették és beragyogták szívem bensejét, őket tekintettem szívem legdrágább, legbensőségesebb értekének, most nagyon is idegenszerűen jelennek meg. Úgy jelennek meg, mintha igazán nem is tartoznának hozzá mindazokhoz a valóságos fizikai síkon lezajlott földi élményekhez, amelyekre visszaemlékszem. És a halott mégis szinte mágneses vonzódást érez ezekhez az ideálokhoz. Mintegy igézetüket érzi. Ezek az ideálok különlegesen vonzzák a halottat. De van bennük valami, ami mintegy enyhén rémülettel tölti el, és úgy érzi, hogy veszélyessé válhat számára, elidegenítheti a Föld-fejlődéstől, és attól, ami a halál és újabb születés közti életben is összefügg a Föld-fejlődéssel.

Hogy egész világosan fejezzem ki magam, kedves barátaim, konkrét élményekhez kapcsolódnék. Ezeket az itt ülő barátok némelyike már ismeri, de ma este egy bizonyos oldalról különösképpen megvilágítanám őket, hogy összeilleszthessük azzal, amit az emberi ideálok természetéről elmondtam.

Az utóbbi években egy költői természetű lélek csatlakozott hozzánk, kedves barátaim. Olyan életből érkezett antropozófus mozgalmunkba, amelyet a legtisztább idealizmusnak szentelt, és már a szellemtudomány előtti idejében misztikus elmélyedést élt át. Szívvel-lélekkel szellemi mozgalmunknak szentelte magát, bár lelke roskatag, széteső testben élt. Idén tavasszal elveszítettük őt a földi élet számára: áthaladt a halál kapuján. Csodálatos versek egész sorát hagyta az emberiségre, nemrégen, halála után jelentek meg egy kötetben. Fizikai létének nehézségei folytán bizonyos vonatkozásban mozgalmunktól sokáig térben elválasztva élt, magányos svájci hegyi faluban vagy másutt kellett gyógyulásáról gondoskodnia. De odakint is ragaszkodott mozgalmunkhoz; és költeményei, amelyeket bizonyos antropozófus körökben éppen a legutóbbi időben mindig újra és újra előadtak, költői tükröződései annak, ahogy több mint egy évtizeden át dolgoztunk az antropozófiában.

Most áthaladt a halál kapuján, és lelkének okkult szemlélésénél különös dolog derült ki. Azt mondhatjuk, hogy e roskatag testben élő lélek jelentőségét csak halála után ismerjük meg. Míg lelkileg hűségesen együttműködött az antropozófus mozgalom előrejutásával, lassan elhaló testének felszíne alatt, mondhatnánk, nagyobb erőt fejtett ki az, amit ez a lélek felvett. Ezt a roskatag test elfedte, míg a lélek maga benne élt a testben. És most, ha halála után találkozunk ezzel a lélekkel, felragyognak életének tartalmai, amelyeket lelke felvett, úgy, ahogy csak a szellemi életben ragyoghatnak fel. Mondhatnám, hatalmas kozmikus tablóhoz hasonló az a felhő, amelyben barátunk a halál kapuján átlépve él. Ez sajátságos látvány az okkult szemlélő számára.

Talán azt mondhatjuk, hogy az okkult szemlélő bejárhatja tekintetével a szellemi-kozmikus világ egész kiterjedt környezetét. Azonban más tekintetünket a kozmikus-pszichikus világ egész környezetén végigjártatni, és azután egy különleges emberi lélekből való elkülönült hatalmas tablóhoz hasonlót látni, mintegy festményét annak, ami egyébként megmutatkozik a szellemi világban. Olyan ez a leírt esetben a szellemi világban, mint amikor a fizikai sík világa van körülöttünk és azután Raffaello vagy Michelangelo csodálatos festményeiben látjuk azt tükröződni. Ahogyan sohasem mondjuk Raffaello vagy Michelangelo festményei előtt, hogy ez a kép nem nyújt már semmit, hiszen előttem van a nagy valóság − úgy a tablót nézve, a hatalmasan felragyogó lelki tablóra sem mondjuk, hogy nem jelent végtelen gazdagodást számunkra, amikor egy lélekben az tükröződik, amit egyébként látunk a szellemi valóságot szemlélve. És elmondhatjuk, kedves barátaim, hogy a kiterjedt szellemi valóság közvetlen szemléleténél is végtelenül többet tanulunk, ha az elhunyt barát van előttünk, aki halála után saját lelkében hordozza mindannak a tükröződését, amit a szellemi világokból sok év óta leírhattunk.

Ez okkult tény, kedves barátaim. Ezt az okkult tényt más helyeken már többször kifejtettem antropozófus barátainknak; most azt emeltem ki, ami mai fejtegetéseink számára fontos lehet. Ahogyan ez az okkult tény megjelent Christian Morgensternnél, az még valami mást is megmutat. Ha az ember látja, hogy a mi értelmünkben vett okkult tanítás közlése milyen ellenállásra talál még napjainkban, akkor talán gyakran felteheti a kérdést − nem akarok kétségről beszélni, csak kérdésfeltevésről −, hogy milyen előrehaladás vár erre az okkult tanításra az emberi szívekben és lelkekben? Van-e garancia, van-e biztosíték arra, hogy az emberiség szellemi fejlődésének folyamatában továbbhat az, amit ma antropozófiai társaságunkban kidolgozunk? − Ilyen biztosítékot ad az okkult világból az a látvány, ami barátunk lelkéből jött létre. Miért? Barátunk (Christian Morgenstern) aki a Wir fanden einen Pfad (Ösvényt találtunk) költeményeket hagyta ránk, hatalmas kozmikus tablóban él. Ez halála után olyan, mint valami lélektest. Mialatt kapcsolatban volt velünk, antropozófus áramlatunkban, felvette mondanivalónkat Krisztusról. Míg felvette az antropozófus tanítást és úgy kötődött hozzá lelkével, hogy az valóban szellemi szívének vérévé vált, úgy vette fel lelkébe, hogy az antropozófus tanítás szubsztanciája Krisztust jelentette számára. Krisztus lényével együtt vette fel. Krisztus úgy jutott be lelkébe, ahogyan mozgalmunkban él.

És most az okkult tény szemlélésével a következő jelenik meg, kedves barátaim. A halál kapuján áthaladó ember benne élhet egy ilyen kozmikus tablóban. Ez vele megy a halál és az újabb születés közti életen át. Egész lényében hatni fog. Ez egész lényében testet ölt, jobban mondva „szellemet ölt” benne. És át fogja hatni az új földi életét, amikor ismét leereszkedik egy ilyen földi élethez. Ennyiben hozzájárul ahhoz, hogy az ilyen lélek felvegye a tökéletesség csíráját saját élete számára és tovább haladjon a földi lét evolúciójában. Mindez azáltal történik, hogy egy ilyen lélek olyasmit vett fel, amiről beszélünk.

Ez a lélek azonban, mint az előbb elmondtam, úgy vette fel mindezt, hogy azt Krisztus lénye áthatotta és átszellemítette, valamint azok a képzetek is, amelyeket Krisztus lényéről sajátíthatunk el. Viszont ezért nemcsak saját továbbfejlődését szolgálja ez a kincs, amit lelke felvett, hanem az egész emberiségre visszahat Krisztus révén, aki mindenkié. Idén tavasszal haladt át a halál kapuján az a lélek, akiben a szellemi látás előtt olyan lelki tabló bontakozik ki, amely Krisztussal áthatva jelenik meg, kedves barátaim, és biztosíték számomra, hogy amit ma elmondhatunk a szellemi világokból, az Krisztus szeretete révén a későbbi időben eljövő lelkekbe is beleragyog majd. Fellelkesíti, inspirálja ezeket a lelkeket. Barátunk nemcsak saját tökéletesedésére fogja továbbhordozni saját életében a Krisztussal áthatott szellemtudományt, hanem mivel Krisztussal áthatottan vette fel, ezért az az eljövendő évszázadokban életre kelő lelkek számára is impulzust ad a szellemi világból. Beléjük ragyog majd az, amit Krisztus áthatott.

Kedves barátaim, lelkük nemcsak saját maga számára veheti fel azt, amit mint legdrágább kincsét kapja meg a Krisztussal áthatott szellemtudományból, hanem tovább hordozhatja a fejlődés későbbi korain is. Ha áthatják Krisztussal, akkor az egész emberiségbe vetett mag lesz, mert Krisztus lénye az egész emberiségé. Ahol Krisztus jelen van, ott az élet javai nem aprózódnak szét, termékenyek maradnak az egyes ember számára, de ugyanakkor az egész emberiség javának jellegét kapják meg.

Ezt kell világosan lelkük elé tárni. Akkor meglátjuk, hogy milyen lényeges különbség, hogy a bölcsességet Krisztussal való áthatottság nélkül vesszük-e fel, vagy pedig Krisztus fényével átragyogva. Hiszen nem azért vagyunk itt, mikor szűkebb közösségünk területén összejövünk, kedves barátaim, hogy elvont elmélkedéseket folytassunk, hanem hogy valóban okkultizmussal foglalkozzunk, anélkül, hogy megijednénk attól, amit a mai világ az igazi okkultizmussal szemben felhoz. Ezért érinthetjük azt is, ami valóban csak szellemi kutatás révén juthat tudomásunkra.

Egy másik esetet is említenék, kedves barátaim. Az utóbbi években indítékot éreztünk arra, hogy Münchenben úgynevezett misztériumokat adjunk elő, svéd barátaink is sokszor részt vettek a misztériumok előadásán. Amit most elmondok, azt szintén közöltem már bizonyos szempontból néhány barátunkkal. E misztériumok előadásánál sok mindent másként kell véghez vinni, mint más előadásoknál. Bizonyos mértékben felelősséget kellett éreznünk a szellemi világgal szemben. Nem lehetett úgy nekifogni, mint egy színházi előadásnak. Bizonyos, hogy amit ilyen esetekben teszünk, azt saját lelki erőinkből kell megtennünk. De legyünk tisztában azzal, kedves barátaim, hogy ha a fizikai életben akarunk véghez vinni valamit lelkünk akaratából, akkor rászorulnak arra, hogy izmaink erejét használjuk, ezt kívülről kapjuk ugyan, de mégiscsak a miénk. Hiszen, ha nem rendelkezünk e kívülről jövő izomerővel, akkor nem tudunk bizonyos dolgokat végrehajtani. Izmaink ereje bizonyos módon hozzánk tartozik, meg nem is. Ez a helyzet szellemi képességeinkkel is, csakhogy itt nem a fizikai erő, az izmok ereje segít, amikor szellemi tevékenységet fejtünk ki, hanem a szellemi világ erőinek kell segítségünkre sietni, azoknak az erőknek kell mintegy átsugározni és átjárni bennünket, amelyek a szellemi világból hatolnak fizikai világunkba. Valóban a müncheni játékokhoz hasonló más próbálkozások másfajta tudattal kezdődhetnek el; számomra tisztázódott, hogy csak úgy szabad a dolgot az évek során megvalósítani, és a különböző iniciatívákat megragadni, ha emberi erőinkbe egészen határozott ilyen irányú szellemi erők áradnak, ha emberi erőinkbe mintegy szellemi őrangyalerők áradnak be.

A legelső időkben történt a következő, amikor még kis körben kezdtünk szellemtudományosan dolgozni. Egészen kis kör volt és könnyen áttekinthettük a létszámot, amikor a század elején összejöttünk Berlinben. De egy hűséges lélek mindig velünk volt egy rövid ideig, olyan lélek, akit karmája a szépség és művészet egészen különleges tehetségével ruházott fel. Ez a lélek velünk dolgozott, ha rövid ideig is azon, amit akkoriban a teozófia területén át kellett dolgozni, éppen a legintimebb vonatkozásban. Bensőségesen és megtisztult belső izzással dolgozott velünk ez a lélek, és különösen azokat a tanításokat vette fel, amelyeket akkor szellemtudományosan főként bizonyos kozmológiai összefüggésekről adhattunk. Még ma is emlékszem, hogy egy talán jelentéktelennek látszó tény tárult például lelkem elé, most mégis felidézhetem. Mikor teozófiai mozgalmunk megindult, akkor kezdetben egy folyóiratot is indítottunk, amit akkor – jól megfontolt okokból – „Lucifer”-nek [6] neveztünk el. Lucifer címen írtam akkor egy cikket, hogy legalább indítékaiban tartalmazza munkánk irányelveit [7]. Elmondhatom, hogy ez a cikk is azon az irányvonalon halad, ha nem is szavakba foglalva, amelyen akkor teozófiai és most antropozófiai társaságunknak haladnia kell, és azt mondhatom: „Ezt a cikket is áthatja Krisztus.” Aki felveszi ezt a cikket, a kereszténység életének vérét veszi fel. Talán megemlíthetem ma, hogy ez a cikk akkor a leghevesebb ellenállásba ütközött, még abban a kis körben is, amely a régi teozófiai mozgalomból csatlakozott hozzánk. Mindenütt úgy fogták fel, hogy ez a cikk valójában egyáltalán nem teozófus jellegű.

[6] Eredeti nyelven: Luzifer.
[7] Lucifer-Gnózis, 1. szám, 1903. június.

Akiről az előbb beszéltem, Maria Strauch-Spettini [8] színésznő szívének egész melegével és nagyon bensőségesen a cikk mellé állt, és azt gondolhattam, kedves barátaim, hogy ez az egyetértés az egész oppozíciónál nagyobb súlyt jelent a teozófiai mozgalom haladása számára, ha az igazságot tekintjük. Vagyis röviden, ez a lélek teljesen beleszövődött abba, aminek szellemi áramlatunkba bele kell áradnia. Nemsokára meghalt. Már 1904-ben áthaladt a halál kapuján. Halála után egy ideig ki kellett küzdenie magának a szellemi világban valóságos mivoltát. És 1907-ben még nem, de müncheni misztériumjátékainktól kezdve, 1909-től fogva és a következő időkben egyre fokozódóan, ez a lélek állt védőn és sugárzón amögött, amit müncheni ünnepi játékaink számára elhatározhattam. Amit ez a lélek adhatott a szépséghez vonzódó tehetsége révén szellemi ideáljaink művészi megvalósításához, az mintegy misztériumjátékaink őrangyalától hatott a szellemi világból úgy, hogy erőt éreztünk a szükséges iniciatíva megragadásához. Mert ahogyan fizikailag izmaink ereje segít, úgy áradt a szellemi világból leáramló szellemi erő saját szellemi erőnkbe.

[8] Maria von Strauch-Spettini (1847–1904): 1863-ban a Lipcsei Állami Színház, 1878–79-ben a drezdai Hoftheater művésznője, majd 1880-ban Szentpétervárra költözik. Rudolf Steiner baráti társaságához tartozott.

Így működnek velünk a halottak. Így vannak velünk. Most jön az a fordulat, amiről ma legkiváltképpen beszélnem kell, ez ismét olyan eset volt, ahol az antropozófiai téren felvett tartalmak láthatóan nemcsak az illető személyiség individuális életének saját fejlődéséhez járultak hozzá, hanem visszaáramlottak hozzánk abba, amit az egész antropozófus mozgalomért tehettünk. Két lehetőség állt fenn: ez a személyiség először is felvette magába, amit felvehetett, így lelkében volt és felhasználhatta az életben való további előrehaladásához a halál utáni életben is. Ez rendben van, ennek így kell történnie, mert az emberi léleknek egyre tökéletesebbé kell válnia, hogy elérje isteni célját és mindent meg kell tennie, ami hozzájárulhat ehhez a tökéletesedéshez. Ez a lélek felvette azonban a Krisztussal való áthatottság egész érzületét, és ezért nemcsak saját maga számára hathatott az, amit felvett, hanem leáradhatott hozzánk és hatásában mintegy közös kincsünk lehetett.

Ez Krisztus tevékenysége, amikor áthatja megismerésünk eredményeit. Nem veszi el tőlünk azt, amit a megismerés eredményei individualitásunk számára jelentenek. De Krisztus minden lélekért halt meg. Ha felemelkedünk ahhoz a megismeréshez, és ennek kell az igazi földi ember megismerésének lennie, hogy „nem én, hanem Krisztus énbennem” (Gal 2,20) [9], ha mintegy Krisztust tudjuk magunkban mindabban, amit tudunk, ha Krisztusnak tulajdonítjuk kifejtett erőinket, akkor nemcsak a magunk számára hat az, amit felveszünk, hanem az egész emberiség számára. Mert akkor az egész emberiség számára termékennyé válik. Akárhová tekintünk, az emberi lelkekre a földkerekségen, Krisztus mindannyiunkért halt meg; és amit az ő nevében vesznek fel, azt saját tökéletesedésük számára veszik fel, de mint az egész emberiség értékes, hatékony kincsét is.

[9] „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.”

Pillantsunk vissza arra, amit a mai este bevezető szavaiban mondtam. Azt mondtam, hogy ha halálunk után visszapillantunk élettablónkban arra, amit átéltünk, akkor úgy tűnik, mintha ideáljainkban valami idegenség volna. Olyan érzésünk támad, hogy ezeken az ideálokon az érződik, hogy valójában nem visznek el bennünket az általános emberi élethez, nem kezeskednek realitásért az általános emberi életben; elvisznek bennünket az általános emberi élettől. Lucifernek éppen ideáljaink felett van intenzív hatalma. Mivel oly szépen sarjadnak az emberi lélekből, de éppen csak belőle, és nem gyökereznek a külső valóságban, ezért van Lucifernek olyan hatalma, és voltaképpen Lucifer mágneses vonzását érezzük az ideáljainkban halálunk után. Lucifer közelít hozzánk és különösen értékes számára, ha ideáljaink vannak, az ideálok kerülőútján tud magához vonzani.

Ha azonban Krisztussal szőjük át azt, amit szellemmel áthatunk, ha magunkban érezzük Krisztust és tudjuk, hogy amit felveszünk, azt Krisztus velünk veszi fel bennünk − „nem én, hanem Krisztus énbennem” −, akkor a halál kapuján átlépve nem úgy tekintünk vissza ideáljainkra, mintha el akarnának idegeníteni minket a világtól, hanem mintegy átadtuk ideáljainkat Krisztusnak. Akkor felismerjük, hogy Krisztus teszi ideáljainkat saját ügyévé. Magára vállalja ideáljainkat. Én egyedül nem tudom az ideáljaimat úgy magamra vállalni, hogy olyan biztos csírák legyenek a földi emberiség számára, mint ahogyan az idei nyár növényi csírái a jövő nyár növénytakarójának biztos csírái lesznek; de Krisztus énbennem képes rá. Krisztus énbennem a szubsztancia realitásával szövi át az ideáljaimat.

Az eljövendő valóság számára azok az ideálok adnak reális csírát, amelyeket úgy ápolunk magunkban, hogy azt mondjuk: Igen, emberi mivoltunkban e földkerekségen ragadjuk meg az ideálokat, de bennük él Krisztus és átveszi ideáljainkat. A Krisztussal áthatott idealizmust átszövi a realitás csírája. És aki valóban érti Krisztust, az úgy néz ezekre az ideálokra, hogy azt mondja: Az ideálok most még nem tartalmaznak olyasmit, ami úgy biztosítja realitásukat, valóságjellegüket, mint ahogy a növényi csíra valóságjellege biztosítva van a következő évre. Ha azonban úgy fogjuk fel ideáljainkat, hogy átadjuk a bennünk lévő Krisztusnak, akkor reális csírák. Akinek igazi Krisztus-tudata van és életének szubsztanciájává teszi Pál szavait: „nem én, hanem Krisztus énbennem − az ideáljaim hordozója”, az úgy tekint erre, hogy azt mondja: Igen, itt van az érett vetés, a csírák, a folyók és tengerek, hegyek és völgyek alakulnak ki; de emellett ott van az idealizmus világa. Az idealizmus világát Krisztus vette át, és ez jelenlegi világunkban az eljövendő világ csírája. Mert Krisztus úgy viszi át ideáljainkat az eljövendő világba, ahogy a természet istene átviszi az idei növénycsírákat a következő évbe.

Ez ad realitást az idealizmusnak. Ez eloszlatja a lélekben felmerülő keserű, komor kétségeket, amikor az az érzés fogja el: Mi lesz az ideálok világából, amelyek szorosan kötődnek a külső realitáshoz és mindahhoz, amit értékesnek kell tartanom? Aki felveszi a Krisztus-impulzust, az érzi, hogy realitás hatja és itatja át az emberi lélekben érlelődő idealizmust és bölcsességtartalmat. Két példát említettem, kedves barátaim, hogy az okkult világból vett két példán mutassam meg, milyen másként hat az, amit Krisztussal áthatottan bíznak a lélekre, mint amit Krisztussal át nem hatott bölcsességként bíznak rá. Valóban egészen másként jut le hozzánk az, amit a lélek a földi életben Krisztussal hatott át, mint az, amit nem hatott át Krisztussal.

Megrendítő hatású, kedves barátaim, ha a szellemi-látó tudat feltekint a szellemi világba és olyan lelkek ideáljaikért vívott küzdelmét látja, akiknek a tudatában Krisztus nem világosodott meg teljesen még a legutóbbi inkarnációban. Az ember látja, hogy a lelkek legdrágább kincsükért harcolnak, mert ideáljaikban Lucifer hatalma alá vetette őket, így elszakíthatja őket azoktól az eredményektől, amelyeket reális eredményekként az egész világnak kell élveznie. Mást látunk azoknál, akik tudásuk, lelkük tartalmát áthatották Krisztussal, és mintegy visszfényt keltve bennünk éltetően hatnak a lélekre már a testi életben. Éppen a Krisztus-impulzussal való áthatottságot érezhetjük a lélek legértékesebb belső melegének, vigasztalásnak az élet legnehezebb helyzeteiben, és támasznak az élet legsúlyosabb mélypontjain. Miért? Mert akit valóban áthat a Krisztus-impulzus, az érzi, hogyha lelkének elért eredményei mégoly tökéletlenül jelennek is meg a földi élet előtt, a Krisztus-impulzus benne rejlik, mint elérésük kezessége és biztosítéka. Ezért olyan vigasztaló Krisztus az élet kétségeiben, ezért ő a lélek támasza.

Milyen sok minden nem teljesül a földi lelkek életében, kedves barátaim, sok értékesnek látszó dolgukra kell úgy tekinteniük a külső fizikai világ előtt, mint sokszor széjjeldúlt tavaszi reményekre. Amit azonban őszintén érzünk lelkünkben és mint értékesnek tartott tulajdonát egyesítjük lelkünkkel, azt átadhatjuk Krisztusnak. És bármilyenek is a megvalósítás kilátásai, ha átadtuk Krisztusnak, akkor átviszi szárnyán a valóságba. Nem is kell róla mindig tudni, de ha a lélek úgy érzi magában Krisztust, mint ahogy a test éltető elemének érzi a vért, akkor megérzi a Krisztus-impulzus melegítő, valóra váltó hatását mindazzal szemben, amit a lélek nem tud a külső világban véghez vinni, bár méltán megvalósítani szeretne.

A szellemi-látó tudat látja ezeket, amikor a lelkeket haláluk után szemléli, és ez csak azt bizonyítja, hogy mennyire indokolt, ha az emberi lélek minden cselekedeténél, gondolatánál úgy érzi, hogy Krisztus hatja át és Krisztust veszi fel vigasztalóul, támaszul, azt mondván földi életében: „nem én, hanem Krisztus énbennem”. Mondjuk földi életünkben, hogy „nem én, hanem Krisztus énbennem”, kedves barátaim! Emlékezzenek a Theosophie [10] elején arra a helyre, amely rámutat az egyik pontra, ahol a szellemi élet bizonyos fokán megvalósul az, ami a földi élet világában hatja át a lelket. A Theosophie bizonyos helyén arra hívtam fel a figyelmet, hogy a „Tat tvam asi” az „Ez

vagy te”, amit a keleti bölcsek meditálnak, valóságként jelenik meg éppen abban a pillanatban, amikor megtörténik az áthaladás az úgynevezett lélekvilágból a szellemvilágba. Nézzenek utána a megfelelő helyen, kedves barátaim!

[10] Rudolf Steiner: A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei (GA 9).

De még valami más is emberileg roppant jelentős módon valósággá válhat abból, amit a Krisztussal való áthatottságot érző emberi lélek mondhat magának ebben az életben, Pál szavait: „Nem én, hanem Krisztus énbennem.” Ha ezt úgy vagyunk képesek gondolni, hogy belső valósággá válik, akkor halálunk után hatalmas, jelentős módon valósul meg. Mert amit az életnek ilyen nézőpontjából veszünk fel a világban, az életnek a „nem én, hanem Krisztus énbennem” nézőpontjából, az a halál és újabb születés közt úgy lesz sajátunk és belső természetünk, hogy gyümölcséből részesítethetjük az egész emberiséget. Amit a „nem én” szempontjából veszek fel, arról halálom után azt mondhatom és érezhetem: Nem csak nekem, de minden embertestvéremnek! És csak akkor szabad kimondanom, hogy mindenekfelett szerettem őt, magamnál is jobban, ezért engedelmeskedtem a parancsolatnak: Szeresd Istenedet mindenek „felett”. − „Nem én, hanem Krisztus énbennem.” − És teljesítettem a másik parancsolatot: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” Mert amit megszereztem magamnak, az azáltal válik az egész földi emberiség közös kincsévé, hogy Krisztus átviszi a realitásba.

Ha ilyen dolgok hatnak ránk, akkor tapasztaljuk, kedves barátaim, hogy mit jelent Krisztus az emberi lélek számára; hogyan lehet az emberi lélek támasza és hordozója, aki vigasztalja és átvilágítja. És lassanként beleérezhetjük magunkat abba, amit Krisztusnak az emberi lélekhez fűződő kapcsolatának nevezhetünk.

Harmadik előadás, 1914. július 15.

Kedves barátaim! Ha Krisztusnak az emberi lélekhez fűződő kapcsolatairól van szó, akkor a felmerülő fogalmak egyike kétségtelenül a vétek és bűn fogalma. Hiszen tudjuk, hogy Pál kereszténységében milyen döntő jelentősége van a vétek és bűn fogalmának. Meg kell azonban mondanunk, hogy jelen korunk kevéssé hajlamos annak igazi, mély belső megértésére, ami Pálnál, mint „vétek és bűn”, „halál és halhatatlanság” fogalmak közti további összefüggésként jelenik meg. Ez korunk materializmusán múlik. Gondoljunk csak arra, amit az első itteni fejtegetéskor mondtam, hogy ugyanis az emberi lélek halhatatlansága nem jelentene igazi halhatatlanságot, ha tudata nem folytatódnék a halál utáni állapotokban. Ha halálunk után tudatunk megszűnne, ez azonos volna az ekkor feltételezett ténnyel, hogy az ember valójában nem halhatatlan. Mert ha az ember lénye halála után öntudatlanul folytatódnék, akkor ez azt jelentené, hogy nem maradt meg a legfontosabb, ami az embert emberré teszi. A halált túlélő öntudatlan emberi lélek úgyszólván nem jelentene sokkal többet, mint a materializmus által is feltételezett atomok összességét, amely az emberi test pusztulása után fennmarad.

Pálnak sziklaszilárd meggyőződése volt még az, hogy halhatatlanságról csak az individuális tudat megtartása mellett lehet szó. És mivel az egyéni tudatot a bűntől és vétektől függőnek kellett tartania, ezért Pál magától értetődően azt gondolhatta: Ha az ember tudatát halála után bűn és vétek homályosítja el, vagy a bűn és vétek következményei, tehát, ha tudatát halála után a bűn és vétek zavarja, akkor ez azt jelenti, hogy a bűn és vétek valóban megöli az embert, mint lelket és szellemet öli meg. Korunk materialista tudata és számos filozófiai kutatóé ettől természetesen igen távol van, ők megelégszenek azzal, hogy az emberi lélek továbbéléséről beszélnek vagy beszélhetnek, holott az ember halhatatlanságát csak az emberi lélek halál utáni tudatos fennmaradásával szabad azonosítani.

Bizonyos, hogy különösen a szellemtudományos világszemlélet számára könnyen felmerül egy nehézség. Ennek megértéséhez csak a „vétek és bűn”, illetve a „karma” fogalmainak kölcsönös viszonyára kell felhívni a figyelmet. Ezt némelyik teozófus úgy intézi el, hogy egyszerűen azt mondja: „Hiszünk a karmában, tehát az ember magával viszi karmájában azt a vétket, amit valamilyen megtestesülésében elkövet, és azt később lerója. Az inkarnációk folyamán tehát kiegyenlítés történik.” És itt kezdődik a nehézség. A teozófusok könnyen azt mondják: Hogyan egyeztethető ez össze Krisztus bűnbocsánatának elfogadott keresztény fogalmával? Pedig a bűnbocsánat fogalma mégis szorosan kötődik az igazi kereszténységhez.

Csak arra az egyre kell gondolnunk: Krisztus a két lator között van a kereszten. A bal lator gúnyolja Krisztust: „Ha te isten vagy, szabadítsd meg magadat és minket!” Erre a jobb lator azt mondja, hogy ne beszéljen így, hiszen ők ketten tetteikhez mérten megérdemelték a kereszthalál sorsát, őneki azonban ártatlanul kell ugyanezt a sorsot elszenvednie. És hozzáfűzi: „Emlékezzél meg énrólam, ha majd a te országodban vagy!” És Krisztus azt feleli: „Bizony mondom néked, ma még velem leszel a paradicsomban.” (Lk 23,39−43). Ezeket a szavakat biztosan nem lehet az evangéliumokból egyszerűen elfogadni vagy elvitatni, ezek fontos, jelentős szavak. A teozófus nehézsége abból a kérdésből adódik, hogy ha a jobb latornak meg kell tisztítania karmájával amit elkövetett, akkor mit jelent az, hogy Krisztus mintegy megbocsátva mondja: „Ma még velem leszel a paradicsomban”? A teozófus azt mondhatja: A jobb latornak éppen úgy meg kell tisztítania vétkét a karmájával, mint a bal latornak. Miért tesz Krisztus különbséget a jobb és a bal lator között?

Kétségtelen, hogy ez probléma a teozófus karmafelfogás számára. Ezt a problémát nem is könnyű megoldani, kedves barátaim. Megoldódik azonban, ha éppen a szellemtudományos kutatással ásunk a kereszténység mélyére, ha mélyebben próbálunk belejutni a kereszténységbe. És most egészen más oldalról akarom megragadni a dolgot; már ismerik ugyan ennek lényegét, de mégis közelebb hozhatja az itt fennálló sajátságos körülményeket.

Emlékezzenek csak arra, kedves barátaim, hogy gyakran beszélünk Luciferről és Ahrimánról, valamint arra, ahogyan misztériumdrámáim ábrázolják őket. Amint, mondhatnám, emberi módon kezdik a dolgot nézni, és Luciferből egyfajta belső gonosztevőt csinálnak, Ahrimánból pedig külsőt, akkor nehezen jutnak dűlőre. Mert ne felejtsük el, hogy azt kell mondanunk, hogy Lucifer nemcsak a szenvedélyek révén létrejövő rosszat hozza a világba, a belső rosszat, hanem ő hozza a szabadságot is, és fontos szerepet játszik a világ egészében. Ugyanígy Ahrimánról is azt kell mondanunk, hogy fontos szerepet játszik a világ egészében. Hiszen amikor először kezdtünk Luciferről és Ahrimánról többet beszélni, akkor átéltük, hogy az bizonyos módon nyugtalanította az antropozófusokat. Egyfelől még volt bizonyos, mondhatnám, utóérzése annak, amit Luciferből csinálni szoktak, hogy valójában rettenetes gonosztevő a világban és óvakodni kell tőle. Természetesen ehhez az érzéshez az antropozófus nem járulhat hozzá minden további nélkül Luciferrel szemben, mert a világ egészében fontos szerepet kell neki tulajdonítania. És Lucifert mégis úgy kell feltüntetnie, mint az előrehaladó istenek ellenfelét, aki tehát bizonyos módon keresztezi a teremtési tervet és ellensége azoknak az isteneknek, akiket voltaképpen tisztelnünk kell. Tehát amikor így beszélünk Luciferről, akkor alapjában véve az istenek ellenségének tulajdonítunk fontos szerepet a világ egészében. És Ahrimánnál is hasonlóképpen kell tennünk. Egyfelől érthető, ha az ember érzülete azt mondja: „Mit is kezdjek hát ezzel a Luciferrel és Ahrimánnal? Gyűlöljem vagy szeressem őket? Nem is tudom igazán, hogy mit kezdjek velük.” Honnan ered mindez?

Kedves barátaim, ha Luciferről és Ahrimánról beszélünk, akkor a módból, ahogy róluk beszélünk, ki kell derülnie, hogy olyan lényekről van szó, akik voltaképpen egész jellegükben nem tartoznak a fizikai síkhoz, missziójuk és feladatuk mintegy a fizikai sík világán kívül esik, a szellemi világba. Különösen legutóbb hangsúlyoztam müncheni előadásaimban (Die Geheimnisse der Schwelle, 1913. augusztus), hogy a dolog lényege az, hogy az előrehaladó istenek Lucifernek és Ahrimánnak a szellemi világokban adtak szerepet, és ellentmondás, diszharmónia csak akkor lép fel, ha szerepüket a fizikai síkra viszik át és olyan jogokat tulajdonítanak maguknak, amelyek voltaképpen nem osztályrészük. De valamibe bele kell törődnünk, kedves barátaim, amibe az emberi lélek nem szívesen törődik bele, amikor ezekről beszélünk, tudniillik abba, hogy emberi ítéletünket úgy hozzuk, hogy az valójában csak a fizikai síkra érvényes, és ezt az ítéletet, ahogyan az a fizikai síknak megfelel, nem lehet egyszerűen a magasabb világokra átvinni. Ezért kell lassan és fokozatosan beilleszkednünk az antropozófiába, hogy kiterjesszük ítéletünket és egész fogalom- és eszmevilágunkat. Jelenkorunk materialista módon gondolkodó emberei azért fogják fel oly nehezen az antropozófiát, holott minden érthető benne, mert ítéletüket nem akarják kitágítani, hanem meg akarnak maradni annál az ítéletnél, amely a fizikai síkra érvényes.

Ha azt mondjuk, hogy egy hatalom ellenségesen szegül a másik ellen, úgy teljesen helytálló, hogy a fizikai síkon maradva azt mondjuk: „Az ellenségeskedés helytelen, nem kellene lennie.” Ugyanez nem érvényes azonban a magasabb síkokra. Itt az ítéletnek ki kell terjednie. Ahogyan például az elektromosság területén szükség van pozitív és negatív elektromosságra, úgy szellemi ellenségeskedésre is szükség van, hogy a világ a maga egészében lehetséges legyen. Itt válik valóra Hérakleitosz szava, hogy a világmindenséget nemcsak a szeretet, hanem a viszály is alkotja. Ez a viszály csak akkor helytelen, ha Lucifer az emberi lélekre hat, és az emberi lélek révén a viszály bekerül a fizikai világba. Ugyanez nem érvényes a magasabb világokra. Itt a szellemek ellenségeskedése hozzátartozik a világ egész szerkezetéhez, egész fejlődéséhez. Vagyis magasabb világba jutva más mértéket kell alkalmazni, ítéletünknek más színezetet kell adnunk. Ezért olyan sokkoló, ahogy sokszor Luciferről és Ahrimánról beszélnünk kell, egyfelől az istenek ellenfeleként jellemezve őket, másfelől pedig úgy, hogy a világrend egész folyamatában szükség van rájuk.

Tehát mindenekelőtt azt kell szemügyre venni, hogy az ember összeütközésbe kerül a világrenddel, ha a fizikai síkra érvényes ítéletét érvényesíti a magasabb világokra.

Azonban, kedves barátaim, éppen az az alapvető, amit mindig hangsúlyoztunk, hogy Krisztusként nem tartozik a fizikai sík többi lényéhez. Attól a pillanattól fogva, hogy a János-keresztelő bekövetkezik a Jordánban, olyan lény költözött a názáreti Jézus testébe, aki előzőleg nem volt a Földön és nem tartozik a földi lényekhez. Tehát Krisztus olyan lény, aki joggal mondhatta a tanítványoknak: „Ti alulról valók vagytok, én fölülről való vagyok”, vagyis én a mennyek birodalmából való vagyok, ti a föld birodalmából (Jn 8,23). Most nézzük, hogy mi következik ebből! Az következik, kedves barátaim, hogy az a földi ítélet, amely földi ítéletként teljesen jogosult és a Földön mindenkinek így kell ítélnie, amennyiben földi lény, az vajon a Jézus testébe költözött kozmikus lénynek, Krisztusnak is szükségképpen az ítélete-e? A Jordán-keresztelőnél Jézus testébe költözött lénynek nem földi, hanem égi ítélete van, másként kell ítélnie, mint az embereknek.

És vegyük most a Golgotán elmondott szavak egész súlyát! A bal lator nem hisz abban, hogy Krisztus nemcsak földi lényként van itt, hanem egy különös birodalom lényeként, amely nem földi. A jobb lator azonban közvetlenül halála előtt tudatára ébred: A te birodalmad más, ó Krisztus. „Emlékezzél meg énrólam, ha majd a te országodban vagy.” (Lk 23,42) [11]. A jobb lator ebben a pillanatban mutatja meg, hogy sejtelme támad arról, hogy Krisztus más birodalomhoz tartozik, ahol egészen más ítélő-erő uralkodik, mint a Földön. Ekkor Krisztus abból a tudatból válaszolhat, hogy ő a birodalmában van: „Bizony, mivel sejted az én országomat, ma − tudniillik halálával − velem leszel az én birodalmamban.” Itt az utalás Krisztus földöntúli erejére, amely az emberi individualitást egy szellemi birodalomba emeli. A földi ítéletnek, az emberi ítéletnek természetesen azt kell mondania: „A karmára vonatkozóan a jobb és a bal latornak egyaránt le kell rónia a vétkét.” − De a mennyei ítélet számára más érvényes. Ez csak a dolog kezdete, mert természetesen azt mondhatjuk: „A mennyei ítélet egyszerűen ellentmondásban van a földivel. Hogyan bocsáthat meg Krisztus, mikor a földi ítélet karmikus igazságot követel?”

[11] „Uram, emlékezzél meg én rólam, mikor eljössz a te országodban!”

Ez nehéz kérdés, kedves barátaim, de mégis közelebb hozzuk a ma esti fejtegetésben. De nyomatékosan felhívom rá a figyelmet, kedves barátaim, hogy ezzel az okkult tudomány egyik legnehezebb kérdését érintjük. Olyan különbséget kell tennünk ugyanis, amit az emberi lélek nem szívesen tesz meg, mert nem szívesen követi egy fejtegetés végső következményeit, mert ez bizonyos nehézségeket jelent. Tehát felhívom a figyelmüket, hogy ez nehéz fejtegetés lesz és talán sokszor meg kell forgatniuk lelkükben az elmondottakat, hogy valóban rájöjjenek a dologra.

Először különbséget kell tennünk, meg kell néznünk azt, ami objektív és igazságos módon megy végbe a karmában. Itt tisztában kell lennünk azzal, hogy az ember valóban karmájának van alávetve, és amit rosszul cselekedett, azt karmikusan ki kell egyenlítenie. Mélyebben gondolkodva az ember nem is kívánhatná, hogy ez másként legyen, kedves barátaim. Mert tegyük fel, hogy valaki helytelenül cselekedett. A helytelen cselekvés pillanatától tökéletlenebb, mintha nem tette volna, és csak a helytelen cselekedet kiegyenlítésével érheti el újra a tökéletességének azt a mértékét, amellyel a tett elkövetése előtt rendelkezett. Tehát azt kell kívánnia, hogy kiegyenlíthesse a rossz cselekedetét, mert a tett elkövetése előtti tökéletesség mértékét csak akkor szerezheti vissza, ha kiegyenlíti, ha a kiegyenlítést megteszi. Tehát saját tökéletesedésünk érdekében nem is kívánhatunk mást, mint hogy a karma mint objektív igazság maradjon fenn. Az emberi szabadság felfogása számára tehát alapjában véve nem is támadhat olyan kívánságunk, hogy valamilyen bűnünket olyan értelemben bocsássák meg, hogy ha például ma kiszúrjuk valakinek a szemét, és ezt a bűnt megbocsátják, akkor a karmánkban már ne is kelljen a bűnt leróni. Aki kiszúrja valakinek a szemét, az tökéletlenebb, mint az, aki nem tett ilyet, és további karmájában be kell következnie a megfelelő jó cselekedetnek. Akkor válik csak ismét olyan emberré, amilyen a tett elkövetése előtt volt. Tehát, ha igazán elgondolkodunk az ember lényéről, akkor voltaképpen nem is merülhet fel az a gondolat, hogy ha valakinek kiszúrjuk a szemét és ezt megbocsátják, akkor a karma kiegyenlítődnék. Így a karma teljesen helyénvaló: bizonyos mértékben egyetlen fillért sem engednek el, mindent meg kell fizetnünk.

De a vétekkel kapcsolatban van még valami más is, kedves barátaim. Hiszen, ha bűnt, vétket vettünk magunkra, az nemcsak ránk tartozik, ezt kell most megkülönböztetnünk, hanem az a világ objektív ténye, a világ számára is jelent valamit. Amit vétettünk, azt karmánkban kiegyenlítjük, de hogy kiszúrtuk valakinek a szemét, az valóban megtörtént, és ha mondjuk mostani inkarnációnkban kiszúrjuk valakinek a szemét, a következőben pedig valamivel kiegyenlítjük, úgy a világ objektív lefolyása számára mégis csak fennmarad, hogy évszázadokkal ezelőtt kiszúrtuk valakinek a szemét. Ez objektív tény a világ egészében. Magunk számára később kiegyenlítjük. A karmában kiegyenlítjük azt a foltot, amit magunkon ejtettünk, de a világ objektív ténye megmarad, azt nem tudják kioltani azzal, hogy magunkat megszabadítjuk tökéletlenségünktől. Különbséget kell tennünk egy bűn magunk számára fennálló következménye és a világ objektív menete számára fennálló következménye között. Rendkívül fontos, hogy ezt megkülönböztettük.

És most talán beiktathatok ide egy okkult fejtegetést, amely érthetővé teheti a dolgot. Ha megnézzük az emberiség fejlődésének korát a Golgotai Misztérium óta, és anélkül közeledünk az Akasha Krónikához, hogy Krisztus lénye áthatott volna, akkor nagyon könnyen tévedésbe eshetünk. Nagyon könnyen tévedésbe eshetünk, mert az Akasha Krónikában olyan feljegyzések mutatkoznak, amelyek igen gyakran nem egyeznek meg azzal, amit az egyes emberek karmikus fejlődésében találunk. A következőkre gondolok. Tegyük fel, hogy valaki mondjuk 733-ban élt, és akkor súlyos vétket vett magára. Ha most az Akasha Krónikát úgy vizsgáljuk, hogy nincs semmilyen kapcsolatunk Krisztussal, akkor ezt a vétket nem találjuk meg benne. Ha most azonban megvizsgáljuk ennek az embernek a karmáját, aki tovább élt, akkor azt találjuk, hogy ennek az embernek a karmájában van még valami lerónivaló, ennek szerepelnie kellene az Akasha Krónika bizonyos időpontjában, de nincs benne. Ha a karmát vizsgáljuk, akkor látjuk: „Le kellene rónia és a vétket meg kellene találnunk abban az inkarnációban az Akasha Krónikában, de nincs benne. Milyen ellentmondás!” − Ez teljesen objektív tény, amely számos esetben előfordulhat. Ma találkozhatom valakivel. Ha kegyelemből megadatik, hogy tudjak valamit a karmájáról, akkor talán azt találom, hogy karmájában szerepel valamilyen őt érő szerencsétlenség vagy sorscsapás egy régebbi vétkének kiegyenlítéséül. Ha régebbi inkarnációiban utánanézek a dolognak és megvizsgálom, amit akkor tett, akkor ezt a dolgot nem találom az Akasha Krónikában. Mitől van ez így?

Látják, kedves barátaim, ez abból adódik, hogy Krisztus valóban magára vállalta az objektív vétket. Ahogy áthatom magam Krisztussal és Krisztussal kutatom át az Akasha Krónikát, akkor megtalálom a dolgot. Krisztus elvitte az ő országába, és mint lény továbbviszi, ezért nem találom az Akasha Krónikában, ha Krisztustól eltekintek. Ezt a különbséget meg kell jegyeznünk. Megmarad a karmikus igazságosság, de a véteknek a szellemi világban való hatásánál belép Krisztus, és átviszi, és továbbviszi ezt a vétket az ő országába. Krisztus más birodalomhoz tartozik, ezért van abban a helyzetben, hogy eltörölje vétkeinket és bűneinket a világban, hogy magára vállalja őket.

Mit mond tehát lényegében Krisztus a Golgota keresztjén a bal latornak? Nem mondja ki, de abban rejlik az, hogy nem beszél. Azt mondja a bal oldalán lévő latornak: „Amit tettél, az továbbhat nemcsak a fizikai világban, hanem a szellemi világban is.” A jobb oldalán lévő latornak viszont azt mondja: „Ma velem leszel a Paradicsomban.” Vagyis: a tettednél vagyok. Hiszen karmád révén meg kell tenned később azt, amit ez a tett a te számodra jelent. „De amit a világ számára jelent − ha triviálisan fejezhetem ki magam −, az az én dolgom” − mondja Krisztus. − Ez mindenképpen nagyon fontos megkülönböztetés, és a dolognak nemcsak a Golgotai Misztérium utáni időkre van jelentősége, hanem a Golgotai Misztérium előtti időkre is.

Bizonyosan számos barátunk emlékszik rá, hogy régebbi előadásaimban felhívtam rá a figyelmüket, az nem puszta legenda, hogy Krisztus halála után leszállt a halottakhoz. Ezáltal azonban azokért a lelkekért is tett valamit, akik az előző korokban vettek vétket és bűnt magukra. Ha az Akasha Krónikával foglalkozunk és átkutatjuk a Föld-fejlődés Golgotai Misztérium előtti korát anélkül, hogy Krisztus áthatna bennünket, akkor itt is tévedésbe esünk. Akkor mindenütt tévedésekre bukkanunk az Akasha Krónikában. Ezért nem is csodálkoztam azon, hogy például Leadbeater, aki valójában semmit sem tud Krisztusról, a Der Mensch woher and wohin [12] című művében a legérthetetlenebb dolgokat állítja a Föld-fejlődésről.

[12] Annie Besant, C. W. Leadbeater: Man: Whence, How and Whither. A Record of Clairvoyant Investigation (Adyar, India, 1913).

Mert a lélek csak úgy képes a dolgokat igazán a maguk mivoltában látni, ahogyan a Föld-fejlődés során már a Golgotai Misztérium előtt is a Golgotai Misztérium irányába rendeződnek, ha áthatotta magát a Krisztus-impulzussal.

Kedves barátaim, a karma az ember egymást követő inkarnációit érinti. A karmikus igazságosság értelmét földi ítéletünkkel kell szemlélnünk. Amit Krisztus tesz az emberiségért, azt olyan ítélettel kell értékelnünk, amely a földi világoktól eltérő világokhoz tartozik. Mi is volna egyébként, kedves barátaim, ha ez nem így volna? Gondoljunk csak a Föld befejeződésére, arra a korra, amikor az emberek végigélték földi megtestesüléseiket. Biztosan bekövetkezik, hogy mindent meg kell fizetnünk az utolsó fillérig. Az emberi lelkeknek a karmájukat bizonyos módon ki kellett egyenlíteniük. De képzeljük csak el, hogy minden vétek megmaradt volna a Földön és minden vétek hatna a Földön. Akkor a Föld-korszak végére az emberek kiegyenlített karmával érkeznének el, de a Föld nem állna készen arra, hogy fejlődését a Jupiteren folytassa. Az egész földi emberiség lakóhely nélkül maradna, nem volna lehetősége arra, hogy fejlődését a Jupiteren folytassa. Krisztus tettéből következik, hogy az egész Föld együtt fejlődik az emberekkel. A Földet sötétségbe taszítanák a rajta felhalmozódott vétkek, és nem volna bolygónk, ahol továbbfejlődhetünk. Magunkról gondoskodhatunk a karma során, de az egész emberiségről nem tudunk, és arról sem, ami a Föld-fejlődésben összefügg az emberiség egész fejlődésével.

Legyünk tehát tisztában azzal, hogy ami a Golgotai Misztérium révén bekövetkezett, az karmánkat ugyan nem veszi le rólunk, de a Föld-fejlődés számára eltörli vétkeinket és bűneinket. Természetesen tisztában kell lennünk azzal, hogy az embernek mindezt magától értetődően nem juttathatják közreműködése nélkül, anélkül, hogy hozzájárulna. Ezt igen világosan mutatja meg a golgotai kereszten folytatott beszéd is, amit idéztem. Igen világosan bemutatja, hogy a jobb lator a földöntúli birodalom sejtését veszi fel lelkébe, ahol másként történnek a dolgok, mint a pusztán földi birodalomban. Az embernek be kell töltenie lelkét a Krisztus-lény szubsztanciájának tartalmával. Mintegy Krisztusból kell valamit felvennie lelkébe, hogy Krisztus hasson benne és felvigye birodalmához, ahol az embernek nincs ugyan hatalma ahhoz, hogy a karmáját hatástalanná tegye, de Krisztus révén megtörténik vétkeinek és bűneinek kioltása a külvilág számára.

A festészet igazán csodálatosan ábrázolta ezt képszerűen, kedves barátaim. Kire nem tesz mély benyomást Krisztus, mint az Utolsó ítélet bírája Michelangelo képén a Sixtus-kápolnában? Mi ennek az alapja? Ne a mélységesen ezoterikus tényt tekintsük, hanem a lelkünk elé táruló képet. Látjuk az igazakat és a bűnösöket. Ezt a képet még másként is lehetne ábrázolni, kedves barátaim, mint ahogy Michelangelo tette, mint keresztény ember, tudniillik úgy, hogy az emberek a Föld befejeződésekor vagy utána karmájukra tekintve azt mondanák maguknak: „Igen, karmámat eltöröltem ugyan, de a szellemiségben mindenütt érctáblákra írva állnak vétkeim. Megterhelik a Földet, el kell pusztítaniuk a Földet. A magam számára kiegyenlítettem, de itt van mindenütt.” − Ez azonban nem volna igaz. Így is ábrázolhatnák, de nem volna igaz. Mert mivel Krisztus meghalt a Golgotán, az ember nem vétkeinek jegyzékét látja, hanem azt, aki ezt átvállalta. Krisztus lényében egyesítve látja majd mindazt, amit egyébként az Akasha Krónika tár elé. Az Akasha Krónika helyett Krisztus áll előtte, ő vállalt mindent magára.

A Föld lényegének mélységes titkába pillantunk. De mire van szükség, kedves barátaim? Mire van szükség, hogy átlássuk ezen a területen az igazi tényállást? Arra van szükség, hogy az emberek, akár bűnösök, akár igazak, rátekinthessenek Krisztusra, ne lássanak ürességet ott, ahol Krisztusnak kell állnia. A Krisztushoz fűződő kapcsolatra van szükség. És beszédével még a jobb lator is a Krisztussal való kapcsolatát bizonyítja. És ha Krisztus mintegy azt a megbízást adta azoknak, akik az ő szellemében működnek, hogy bűnöket bocsássanak meg (Lk 24,47) [13], akkor ez semmiképpen sem jelenti a karma csorbítását. Azt jelenti, hogy annak számára, aki Krisztushoz kapcsolódik, megmenti a földi birodalmat a vétek és bűn szellemi következményeitől, amelyek akkor is objektív tények, ha a további karmában kiegyenlítették őket.

[13] „És prédikáltatni az ő nevében a megtérésnek és a bűnök bocsánatának minden pogányok között, Jeruzsálemtől elkezdve.”

Mit jelent az emberi lélek számára, ha Krisztus megbízásából azt mondja valaki, akinek mondania szabad: „A te bűneid meg vannak bocsátva.” Azt jelenti, hogy az illető megerősítheti: „Várnod kell ugyan a karmád kiegyenlítését, de vétkedet és bűnödet Krisztus úgy változtatta át, hogy nem kell később azt az iszonyú szenvedést elviselned, hogy vétkedre úgy tekints vissza, hogy a földi lét egy darabját megsemmisítetted vele.” Krisztus ezt eltörli. − Ehhez azonban szükséges bizonyos tudat, amelyet megkövetelhet az, aki a bűnöket meg akarja bocsátani, a megbocsátó: a vétek tudatát és annak a tudatát, hogy Krisztus magára vállalhatja a vétket. Akkor kijelentése, hogy „A bűneid meg vannak bocsátva”, kozmikus tényt jelentenek és nem karmikusat.

Krisztus egy helyen csodálatosan szívbe markolóan mutatja meg, hogyan viszonyul ehhez a kérdéshez. Vádlóan hozzák elé a házasságtörő asszonyt − lelkünkben képzeljük el a jelenetet, amint eléhozzák a házasságtörő asszonyt −, és Krisztus egyrészt azzal lép eléjük, hogy beleír a földbe, másrészt pedig azzal, hogy nem ítél, nem vádol, hanem megbocsát (Jn 8,1−11) [14]. Miért ír a földbe? Mert a karma működik, mert a karma az objektív igazságosság. A házasságtörő asszony számára nem lehet a tettét eltörölni, Krisztus ezt beleírja a Földbe. Más a helyzet a szellemi, nem földi következményekkel. Ezeket Krisztus magára vállalja. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy abszolút értelemben eltörli, hanem, hogy magára vállalja annak következményeit, amit objektíve cselekedtek.

[14] 1. „Jézus pedig elméne az Olajfák hegyére.”
2. „Jó reggel azonban ismét ott vala a templomban, és az egész nép hozzá méne; és leülvén, tanítja vala őket.”
3. „Az írástudók és a farizeusok pedig egy asszonyt vivének hozzá, a kit házasságtörésen kaptak vala, és a középre állítván azt,”
4. „Mondának néki: Mester, ez az asszony tetten kapatott, mint házasságtörő.”
5. „A törvényben pedig megparancsolta nékünk Mózes, hogy az ilyenek köveztessenek meg: te azért mit mondasz?”
6. „Ezt pedig azért mondák, hogy megkísértsék őt, hogy legyen őt mivel vádolniok. Jézus pedig lehajolván, az ujjával ír vala a földre.”
7. „De mikor szorgalmazva kérdezék őt, felegyenesedve monda nékik: A ki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ.”
8. „És újra lehajolván, írt vala a földre.”
9. „Azok pedig ezt hallván és a lelkiismeret által vádoltatván, egymásután kimenének a vénektől kezdve mind az utolsóig; és egyedül Jézus maradt vala és az asszony a középen állva.”
10. „Mikor pedig Jézus felegyenesedék és senkit sem láta az asszonyon kívül, monda néki: Asszony, hol vannak azok a te vádlóid? Senki sem kárhoztatott-é téged?”
11. „Az pedig monda: Senki, Uram! Jézus pedig monda néki: Én sem kárhoztatlak: eredj el és többé ne vétkezzél!”

Gondoljuk csak meg, kedves barátaim, hogy mit jelent az emberi lélek számára, ha azt mondhatja: Igen, ezt vagy azt tettem a világban. Ez nem csorbítja fejlődésemet, mert nem maradok olyan tökéletlen, mint amilyen a tett elkövetésekor voltam. Karmám folyamán a továbbiakban ismét elérhetem tökéletességemet, amennyiben ezt a tettet kiegyenlítem. De a Föld-fejlődés számára nem tehetem meg nem történtté. − Kimondhatatlan szenvedést kellene hordoznunk, ha egy lény nem kötődött volna a Földhöz, aki meg nem történtté teszi a Föld számára azt, amin mi már nem tudunk változtatni. Ez a lény Krisztus. Nem a szubjektív karmát veszi le rólunk, hanem a tettek, a vétek szellemi, objektív hatásait. Ezt kell, mint mondtam, érzületünkben követni. Akkor értjük csak meg, hogy Krisztus alapjában véve az a lény, aki az egész emberiséggel összefügg, az egész földi emberiséggel; mert a Föld az emberiség kedvéért létezik. Krisztus tehát az egész Földdel is kapcsolatban van. A luciferi csábítás folytán lépett fel az embernek a gyengesége, hogy bár a karmában szubjektíve meg tudja váltani magát, nem volna képes arra, hogy a Földet is ezzel együtt megváltsa. Ezt Krisztus, a kozmikus lény viszi véghez.

És most megértjük, hogy egyes teozófusok egyáltalán nem tudják megérteni, hogy a kereszténység teljesen összhangban van a karma eszméjével. Az ilyen teozófusok a legteljesebb egoizmust viszik bele a teozófiába, egy magasabb egoizmust; nem mondják ugyan ki, de alapjában véve azt érzik és gondolják: Ha én a karmámmal megváltom magamat, akkor semmi közöm az egész világhoz, csináljon, amit akar! Ezek a teozófusok megelégszenek azzal, hogy csak a karmikus kiegyenlítésről beszéljenek. De ez nem elég. Az ember az egész világ tagja és odaadóan kell gondolnia az egész világra. Az ember tisztán luciferi lény volna, ha csak önmagára gondolna. Így arra kell gondolnia, hogy a karma révén, megválthatja ugyan önmagát egoista módon, de ezzel az egész földi létet nem tudná megváltani. Itt lép be Krisztus. És amint elhatározzuk magunkat, hogy ne csak énünkre gondoljunk, akkor énünkön kívül még valami másra is kell gondolnunk. De mire? Arra, amit Pál mond: „Krisztus énbennem” (Gal 2,20). Akkor pontosan vele együtt az egész földi léttel egyesítve vagyunk, akkor nem saját megváltásunkra gondolunk, hanem azt mondjuk: „Nem én és önnön megváltásom, nem én, hanem Krisztus énbennem és a Föld megváltása.”

Kedves barátaim! Valójában igazán nagyon kevés keresztény érzülete van annak, aki a kereszténységet úgy interpretálja, mint sokan, akik igazi keresztényeknek tartják magukat és másokat eretnekséggel vádolnak, például az antropozófus keresztényeket. Ehhez nem sok keresztény érzület kell. Talán megengedhető a kérdés, hogy igazán keresztény gondolat-e az, hogy bármit megtehetek, és Krisztus voltaképpen csak azért jött a világra, hogy mindezt átvállalja, bűneimet megbocsássa, hogy karmámhoz, bűnömhöz ne legyen többé semmi közöm! Azt hiszem, kedves barátaim, az ilyen gondolkodásmódra nem a „keresztény” megjelölés alkalmazható, talán a „kényelmes” kifejezés jobban megfelelne. Mindenképpen kényelmes volna, ha csak meg kellene bánnunk, és ezzel az egész későbbi karmából törölve volna, amit a világban elkövettünk. Nem, a karmából nem törlődik ki, hanem a Földfejlődésből, ahová a luciferi csábításból eredő emberi gyengeség folytán nem tudunk behatolni. És ezt Krisztus teszi. A bűnök megváltásával attól a szenvedéstől szabadít meg bennünket, hogy objektíve vétkeztünk az egész Föld-fejlődés ellen örök időkre. Ennek természetesen érdekelnie kell bennünket.

Ha azonban így fogjuk fel a dolgot, akkor valóban sok minden másban is erőteljes komolyság kapcsolódik Krisztus valóságos igazi megértéséhez. Mélységes komolyság kapcsolódik hozzá és leválik róla sok minden, amit éppenséggel frivolitásnak és cinizmusnak érez az, aki Krisztus megértésének egész komolyságát lelkébe fogadja. Mert minden, minden, amiről ma szó volt és pontról pontra alátámasztható az Újtestamentum legfontosabb helyeivel, az mind amellett szól, hogy mindaz, amit számunkra Krisztus jelent, azt azáltal jelenti, hogy nem a többi emberhez hasonló lény, hanem fentről a kozmoszból áradt az ember földi fejlődésébe János Jordán-keresztelőjénél. Minden Krisztus kozmikus természete mellett szól. És aki mélyebb értelemben fogja fel Krisztusnak a bűnhöz és vétekhez való viszonyát, az azt mondhatja: „Mivel az ember nem tudta vétkét a földi lét folyamán az egész Föld számára kioltani, ezért kozmikus lénynek kellett leszállnia, hogy a földi vétek kioltása mégis lehetségessé váljék.”

Az igazi kereszténység nem is tehet mást, minthogy Krisztust kozmikus lénynek tekinti. Akkor azonban lelkünket mélységesen áthatja e szavak igazi jelentése: „Nem én, hanem Krisztus énbennem.” Mert akkor e felismerésből átsugárzik lelkünkbe valami, amit csak ezekkel a szavakkal jellemezhetünk: Ha megengedem magamnak a „Nem én, hanem Krisztus énbennem” kimondását, akkor abban a pillanatban beismerem, hogy kiemelkedem a földi szférából és olyasmi él bennem, aminek a kozmosz számára van jelentősége. Arra méltatnak, mint embert, hogy valami földöntúlit hordozzak lelkemben, ahogyan eleve a Szaturnusz, Nap és Holdtól eredően földöntúli lényt hordozok magamban.

A Krisztussal való áthatottság hatalmas jelentése beköltözik az ember tudatába. Pál mondásához, „Nem én, hanem Krisztus énbennem”, azt az érzést is hozzáfűzi, hogy a Krisztus iránt érzett belső felelősséggel kapcsolatban most mélységes komolyságra van szükség. A felelősség érzetét azonban az antropozófia fogja Krisztus-tudatunkba bevinni, hogy ne engedjük meg magunknak minden alkalommal azt a kijelentést: Hiszen ezt hittem és mivel hittem, ezért mondhattam is. Materialista korunk egyre tovább megy ebben, hogy „meggyőződésem volt, ezért mondhattam is”. De kedves barátaim, nem jelenti-e Krisztus meggyalázását bennünk, újabb keresztre feszítését bennünk, ha érzéseink olyan szűkre szabottak, hogy pillanatnyi hiedelmünket kikiabáljuk vagy kiírjuk a világba, anélkül, hogy megvizsgálnánk?

Ha az emberiség komolyan veszi Krisztust, akkor olyan érzése támad, hogy a bennünk élő Krisztushoz azáltal kell méltónak bizonyulnunk, hogy egyre lelkiismeretesebben fogjuk fel Krisztust, a bennünk lévő kozmikus princípiumot. Könnyen hihető, hogy Krisztus kozmikus mivoltát azok nem fogadják el, akik minden alkalommal meg akarják bánni vétségeiket, szép hazugságokat mondanak embertársaikról és azután eltörölnék ezeket a hazugságokat. Aki méltónak akar bizonyulni Krisztushoz lelkében, az előbb megvizsgálja, hogy kimondhat-e valamit, ami a pillanatnyi meggyőződése.

Sok minden megváltozik, ha a világba eljön Krisztus igazi felfogása. Az a sok ember, aki ma ír vagy szennyes nyomdafestékkel rontja a papirost, gyorsan leírva azt, amit nem tud, rá fog jönni arra, hogy ezzel Krisztust gyalázza meg az emberi lélekben. És megszűnik a mentegetőzés: „Így hittem, jóhiszeműen mondtam.” Krisztus nemcsak jóhiszeműséget akar, hanem az igazsághoz akarja vezetni az embereket. Ő maga mondta: „Az igazság szabaddá tesz benneteket” (Jn 8,32). Hol mondta volna, hogy az ő értelmében gondolkodva bármit ki lehet kiabálni vagy írni a világba anélkül, hogy tudnának is valamit?

Sok minden megváltozik majd. Mai írásaink nagy része bizonyára nem maradhat meg, ha az emberek abból az alapelvből indulnak ki, hogy méltónak bizonyuljunk a „Nem én, hanem Krisztus énbennem” szavakhoz. De hanyatló kultúránk rákfenéje megszűnik, ha nem szólnak többé azok a hangok, amelyek könnyedén, reális meggyőződés nélkül kiabálnak ki mindent a világba, nyomdafestékkel csúfítják el a fehér papirost, kiírva valamit anélkül, hogy meggyőződnének róla, hogy megfelel-e az igazságnak. Hiszen éppen ezen a területen sok mindent meg kellett érnünk a teozófiai mozgalomra vonatkozóan is. És milyen könnyen kéznél van a mentség: Igen, az illető abban a pillanatban meg volt győződve róla.

De minek bizonyul sokszor az ilyen meggyőződés, kedves barátaim? A legnagyobb könnyelműségnek, színtiszta frivolitásnak! Igazán nem személyes okokból, hanem a helyzet komolyságából szabad talán felhívni a figyelmet arra is, hogy nincs rá mentség, ha a teozófiai társaság előtt fontos helyen e társaság elnöknője a jezsuitamese frivol valótlanságát állítja oda. Persze rég elintézett ügy, de a tény jellemzésére még egyszer utalhatunk rá. Utólag azt mondták, hogy hiszen az elnöknő néhány hét múlva visszavonta. Annál rosszabb, ha bizalmas helyen kürtölnek ki olyasmit, amit néhány hét múlva vissza kell vonni, mert itt a világ megítélése kezdődik, nem a személyes megítélés.

És fűzzünk hozzá egy ilyen felismerést is ahhoz a megkülönböztetéshez, amit meg kell tennünk a szubjektív, az ember egójában lejátszódó karma és aközött, amit objektívnak kell neveznünk. Itt minden szó fontos: mindenkinek ki kell egyenlítenie a kárt, amit ő maga okozott. Itt nincs beleszólásunk. Itt azt a tényállást vesszük, mint Krisztus a házasságtörő asszonynál tett: beírta a bűnt a Földbe. Fel kell azonban hívni a figyelmet arra, hogy az egoizmust le kell küzdeni a teozófiai mozgalom területén. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a világgal szemben nemcsak szubjektív, hanem objektív megítélésre van szükség.

Amit bizonyos értelemben „keresztény lelkiismeretnek” nevezhetünk, az belénk költözik, ha Krisztus egyre inkább belénk költözik. Eljön, ha a lelkek Krisztus jelenlétének tudatára ébrednek, ha valóra válik Pál szava: „Nem én, hanem Krisztus énbennem.” A lelkekbe egyre inkább be fog költözni annak a tudata, hogy nemcsak azt kell mondani, amit hiszünk, hanem az objektív tényeken kell próbára tenni azt, amit mondunk.

Krisztus az igazság tanítója, a nagyobb felelősség tanítója lesz a lélek számára. Ezzel hatja át a lelkeket, ha a lelkek egyre jobban átérzik a „nem én, hanem Krisztus énbennem” szavak súlyát. Ezekről a dolgokról beszelünk tovább holnap, kedves barátaim.

Negyedik előadás, 1914. július 16.

Kedves barátaim! Az emberiségnek állandóan szüksége van olyan igazságokra, amelyek nem érthetők meg teljesen minden korban. Az igazságok felvétele ugyanis nem csak a megismerés számára jelent valamit, az igazságok, mint olyanok, életerőt tartalmaznak. És amennyiben igazsággal hatjuk át magunkat, lelkiségünkben a világ olyan elemével hatjuk át magunkat, mint a kívülről felvett levegő, amellyel állandóan át kell hatnunk testünket, hogy élhessünk. Ezért mondanak ki a vallásos írások mélységes igazságokat, de olyan formában, hogy valóságos belső jelentésüket az emberek sokszor csak jóval később ismerik fel, mint amikor kinyilatkoztatták őket.

Látják, az Újtestamentumot megírták, és az Újtestamentum az emberiség ősi írásaként tárul elénk. De teljes megértéséhez az egész eljövendő Föld-fejlődésre szükség lesz. A jövőben még sok mindent megtudnak majd a külső világról és a szellemi világról is, és mindez hozzájárulhat az Újtestamentum megértéséhez, ha helyes megvilágításban látjuk. A megértés lassanként következik be. De az Újtestamentumot egyszerű alakban írták, ezért felvehető és később lassanként meg is érthető. Mert nem jelentéktelen dolog, kedves barátaim, ha áthatjuk magunkat az Újtestamentumban rejlő igazsággal, ha nem is értjük még az igazság legbelső mélységét. Az igazság később megismerő erővé válik, de már előbb is életerő, amikor mondhatnám, többé-kevésbé gyermeki formában vesszük fel. És éppen azok a kérdések, amelyeket tegnap kezdtünk fejtegetni, kívánnak egyre mélyebbre hatoló megismerést, a szellemi világba és titkaiba történő betekintést, hogy úgy értsük meg őket, ahogy az Újtestamentumban szerepelnek.

Ha folytatni akarjuk a tegnap megkezdett fejtegetést, akkor ma kissé már be kell tekintenünk egyes okkult titkokba, mert ezek vezethetnek el bennünket a bűn és vétek kérdésének, titkának további megértéséhez, hogy éppen ebből a szempontból világíthassuk meg némileg Krisztusnak az emberi lélekhez fűződő kapcsolatát.

Szellemtudományos munkánk során már többször felmerült egy szempont, kedves barátaim, amelyet abba a kérdésbe foglalhatunk, amint már többször is megtettük: Miért halt meg Krisztus emberi testben? Ez a kérdés alapjában véve a Golgotai Misztérium kérdését fejezi ki: Miért halt meg Krisztus, miért halt meg az Isten egy emberi testben?

Kedves barátaim, az Isten azért halt meg, mert a világ fejlődése révén szükségessé vált, hogy Isten földi emberbe költözzék, hogy a felső világok istene a földi fejlődés vezetőjévé válhasson. Ehhez Krisztusnak a halállal kellett rokonságba jutnia. A halállal rokonságba, kedves barátaim! Szeretném, ha az emberi lelkek teljes mélységben megértenék ezt a kifejezést. Hiszen a halál rendszerint csak akkor jelenik meg az ember előtt, ha a másik ember halálát látja, vagy a világban talált egyéb halálhoz hasonló jelenségeknél, valamint abban a bizonyosságban, hogy jelenlegi inkarnációnk leteltével nekünk is át kell haladnunk a halál kapuján. De ez alapjában véve a halálnak csak külső szemlélete, kedves barátaim. A halál még egészen másként is jelen van a világban, ahol élünk, erre kell figyelmüket felhívnom.

Induljunk ki egy egészen megszokott mindennapi jelenségből. Levegőt lélegzünk be és ismét kilélegezzük. De a levegő megváltozik bennünk. A kilélegzett levegő halálos. Nem lehet ismét belélegezni. A kilélegzett levegő öl. Csak utalni akarok erre, hogy megértsék, kedves barátaim, hogy hogyan mondhatjuk ki az okkult mondást: A levegő meghal, midőn az emberbe költözik. Ami a levegőben élő, az valóban meghal, midőn az emberbe költözik. Mialatt az ember belélegzi a levegőt, minden lélegzetvételnél bekövetkezik a levegő halála. Ez csak egy jelenség. A szemünkbe hatoló fénysugárnak is éppen úgy kell meghalnia. És a világon semmit sem érnénk a fénysugarakkal, ha szemünk nem állna a fénysugár útjába, mint tüdőnk a levegő útjába. Minden szemünkbe hatoló fény meghal benne. És ezért látunk, mert szemünkben bekövetkezik a fény halála. Ami a fényben eleven, az szemünkbe hatolva meghal. Szemünkben elöljük a fénysugarat. Meggyilkoljuk, hogy szemünkkel észlelhessünk. Így telítve vagyunk azzal, aminek el kell halnia bennünk, hogy földi emberi tudatunk legyen. Testileg megöljük a levegőt, a belénk hatoló fénysugarat, és így sokféle vonatkozásban ölünk.

Ha a szellemtudományt vesszük segítségül, akkor megkülönböztetjük a föld anyagát, a víz anyagát, a levegő anyagát és a hő anyagát. Azután a fényéter világába lépünk. Hőéterről, fényéterről beszélünk. Egészen a fényéterig terjedően öljük meg azt, ami belénk hatol, állandóan meggyilkoljuk, hogy földi tudatunk legyen. Van azonban valami, amit földi létünkkel nem tudunk megölni. − Tudjuk, hogy a fényéteren túl az úgynevezett kémiai éter van, és azután az életéter. Ezt a két éterféleséget nem tudjuk megölni. Viszont nincs is különösebb részük bennünk. Ha abban a helyzetben volnánk, hogy a kémiai étert is elöljük, akkor fizikai testünkbe állandóan belehangoznának a szférikus harmóniák hullámai és fizikai testünkkel állandóan elölnénk őket magunkban. És ha az életétert is meg tudnánk ölni, akkor a Földre áramló kozmikus életet ölnénk el magunkban állandóan. A földi hangban pótlékot kaptunk, de ez nem hasonlítható ahhoz, amit akkor hallanánk, ha mint fizikai embereknek egyáltalán hallható volna a kémiai éter. Mert a fizikai hang a levegő produktuma, nem szellemi hang. Csak a szellemi hang pótléka.

Mikor bekövetkezett a luciferi csábítás, akkor az előrehaladó istenek kénytelenek voltak az embert olyan szférába helyezni, ahol fizikai testében a fényétertől lefelé benne él a halál. Ekkor azonban ezek az előrehaladó istenek azt mondták − szavukat jól feljegyzi a Biblia: „Az ember elsajátította a jó és rossz megkülönböztetését, de az élet ne legyen övé. Az élet fájáról ne egyék” (1Móz 3,22) [15]. És az okkultizmus értelmében hozzáfűzhetünk egy másik mondást, kedves barátaim: „Az ember ne egyék az élet fájáról”, ennek folytatása így szólna: és az anyag szelleméből ne halljon. Az ember ne egyék az élet fájáról és ne halljon az anyag szelleméből. Ezeket a régiókat zárták el az ember elől. Csak a régi misztériumokban nyitották meg a beavatandók előtt bizonyos eljárással a szférák zenéjének hangjait és a világon átlüktető kozmikus életet, amikor testükön kívül előzetesen megláthatták Krisztust. Ezért beszélnek a régi filozófusok a szférák zenéjéről.

[15] „És monda az Úr Isten: Ímé az ember olyanná lett, mint mi közülünk egy, jót és gonoszt tudván. Most tehát, hogy ki ne nyújtsa kezét, hogy szakasszon az élet fájáról is, hogy egyék, s örökké éljen: Kiküldé őt az Úr Isten az Éden kertjéből, hogy mívelje a földet, a melyből vétetett vala.”

Mikor felhívom erre a figyelmüket, kedves barátaim, akkor egyben azokra a régiókra is utalok, amelyekből Krisztus eljött hozzánk János Jordán-keresztelőjénél. Honnan jött Krisztus? Azokból a régiókból, amelyek bezárultak az ember előtt a luciferi kísértés folytán, a szférák zenéjének régiójából, a kozmikus élet régiójából. Ezeket a régiókat az embernek el kellett felejtenie a Föld ősi kezdetén a luciferi kísértés folytán. Krisztus azonban emberi testbe költözött János Jordán-keresztelőjénél, és ezt az emberi testet a szférák zenéjének szellemisége és a kozmikus élet szellemisége hatotta át. Ez volt az, ami hozzátartozott még az emberi lélekhez földi léte folyamán, de a luciferi kísértés folytán száműzni kellett belőle az emberi lelket. Így az ember ilyen értelemben is rokonságban van a szellemmel, kedves barátaim. Lelke valójában a szférák zenéjének és a szónak, az élő kozmikus éternek a régiójába tartozik. De kiűzték belőle. És vissza fogják neki adni, hogy lassanként újra áthassa magát azzal, amiből száműzték. Ezért érintenek bennünket olyan mélyen a János evangélium szavai a szellemtudomány szempontjából. Kezdetben, amikor az ember még nem esett áldozatul a csábításnak, akkor volt a Logosz. Az ember a Logoszhoz tartozott. A Logosz Istennél volt, és az ember a Logosszal Istennél volt. János Jordán-keresztelője révén lépett be a Logosz az emberi fejlődésbe, emberré lőn. Itt van ez a jelentőségteljes összefüggés.

Hagyjuk itt most ezt az igazságot és próbáljunk a kérdéshez másfelől közelíteni. Hiszen az egész élet csak külső oldaláról mutatkozik meg, kedves barátaim. Ha nem csak a külső oldaláról mutatkozna meg, akkor az ember állandóan tudna róla, hogy látás közben szemébe a fény holttestét szívja be. Mit kellett Krisztusnak átvállalnia, hogy teljesülhessen Pál kijelentése: „Nem én, hanem Krisztus énbennem”? Hiszen lehetségesnek kellett lennie, hogy Krisztus áthassa az emberi természetet. De az emberi természetet betölti az, amit földi létében megöl a fényétertől lefelé, amely a szemben hal el. Az emberi természetet a halál tölti be. Csak azt vonták meg tőle, ami a két legmagasabb éterféleségben rejlik, nehogy ezeknek a halála is betölthesse az emberi természetet. Krisztusnak azonban rokonságba kellett jutnia a halállal, mindazzal, ami a világban szétterül, a fénytől kezdve egészen az anyagi mélységekig, hogy bennünk lakozhassék. Krisztusnak be kellett költöznie abba, amit a fény, a hő, a levegő és a többi holttesteként hordozunk magunkban. Csak azáltal juthatott rokonságba az emberrel, hogy rokonságba jutott a halállal. Éreznünk kell lelkünkben, hogy Istennek meg kellett halnia, hogy betölthessen bennünket − akik a luciferi kísértés folytán szereztük meg halálunkat −, hogy elmondhassuk: „Krisztus bennünk”.

De még egyéb is rejtve van az ember elől az érzeti lét mögött. Az ember a növényvilágra tekint. Látja, hogy a napfény elővarázsolja a növényeket a föld mélyéből. A tudomány azt tanítja, hogy a növények növekedéséhez fényre van szükség. Ez azonban csak az igazság egyik fele, kedves barátaim. Aki szellemi látással nézi a növényeket, az a növényekből eleven szellemi elemek felszállását látja. A fény belemerül ugyanis a növényekbe és eleven szellemi elemként száll fel újra. A fény belemerül a növényekbe, hogy megváltozzék bennük, hogy eleven szellemi elemként szülessen újjá! − Az állatokba belemerül a kémiai éter, ezt az ember nem tudja észlelni. Ha észlelni tudná, akkor hallaná szellemi hangját. Az állatok vízszellemekké változtatják át ezt az étert. A növények levegőszellemekké változtatják át a fényt, az állatok vízszellemekké változtatják át a kémiai éterben működő szellemet. Az ember pedig földszellemekké változtatja át azt, ami a kozmikus éterben, az életéterben rejlik, azt, aminek révén egyáltalán élni tud. Igen, földszellemekké változtatja át. És amit megakadályoztak, hogy önmagában megölhesse, azt változtatja át földszellemekké.

Egy karlsruhei ciklusban beszéltem egyszer az emberi fantomról (Jézustól Krisztusig, Genius Kiadó). Nincs itt az ideje annak, hogy összekössük az itt elmondandót azzal, ami ott elhangzott az emberi fantomról, de létezik ilyen összekötő fonal. Talán maguk is rátalálnak, ha a ma elmondottat az ott elmondottal egybevetik. Ma másfelől kell leírnom a dolgot.

Az emberben is állandóan létrejön valami szellemi, kedves barátaim. Ami életként él az emberben, az mintegy folytonosan kimegy a világba. Az ember aurát terjeszt maga körül, aurasugárzást, ezzel állandóan dúsítja a Föld földszellemi elemét. Midőn az ember odaküldi a Földnek a Föld e földszellemi elemét, az mindazokat a morális és az életben elsajátított egyéb emberi kvalitásokat tartalmazza, amelyeket az ember magában hordoz. Teljesen igaz, kedves barátaim, megmutatkozik a szellemi látásnak, ahogy az ember állandóan kibocsátja morális, intellektuális és esztétikai auráját a világba, és ez az aura földszellemként él a Föld szellemiségében. Mint ahogy az üstökös maga után húzza a csóváját a világmindenségen át, úgy húzzuk magunk után egész földi életünk során azt, amit mintegy szellemi auraként párologtatunk ki, ami életünk folyamán fantomszerűen áll össze, de egyben kisugározza a világba morális és intellektuális lelki javainkat. Az élet bonyolult és ez az élet egyik jelensége.

Ha okkult megfigyeléssel a Golgotai Misztériumot megelőző korba megyünk vissza, azt találjuk, hogy az emberek ekkor a morális kvalitásaikat tartalmazó fantomszerű lényt egyszerűen kiküldték a külső világba, a Föld külső szellemi aurájába. Az emberiség azonban fejlődött a földi lét folyamán, és amikor a Golgotai Misztérium végbement a Föld-fejlődés során, akkor ért az ember által kisugárzott fantomszerű lény fejlődése éppen egy bizonyos stádiumhoz. Azt mondhatnánk, hogy az ember által kisugárzott fantomszerű lény régebben sokkal illékonyabb volt. Abban a korban vált sűrűbbé, alakszerűbbé, amikor a Golgotai Misztérium elérkezett a Földre. És az ember, e fantomszerű lény alapvető karakteréül hozzá elegyíti azt a halált, amit felvesz magába, amikor a szemébe hatoló fénysugarat megöli és így tovább, ahogy korábban kifejtettem. Az ember által kisugárzott földszellemjellegű lények mintegy halva született szellemi gyermekek, mert az ember saját halálát adja velük.

Képzeljük el, hogy Krisztus nem jött volna a Földre. Akkor az emberek folyton olyan lényeket sugároznának ki − míg lelkük földi testben tartózkodik −, akikbe belevésődött a halál. És az emberek tegnap megbeszélt morális kvalitásai ehhez a halálhoz kötődnének. Benne volna, benne rejlene az objektív vétek és a bűn. Tegyük fel, hogy Krisztus nem jött volna el. Mi történt volna a Föld-fejlődésben? Attól a kortól fogva, amelybe tehát egyébként a Golgotai Misztérium esik, az emberek sűrű alakzatokat alkottak volna szellemileg, és ezeknek adták volna a halált. Ezeknek a sűrű alakoknak át kellett volna költözniük a Földdel a Jupiterre. Az ember a halált osztotta volna a Földnek. A Halott Föld halott Jupitert szült volna.

Ennek kellett volna bekövetkeznie, mert ha a Golgotai Misztérium nem jött volna el, akkor az embernek, mondhatnánk, nincs és nem lett volna lehetősége arra, hogy a belőle kisugárzott dolgokat áthassa azzal, ami a szférák zenéjében és a kozmikus életben rejlik. Ezek az éterféleségek nem lettek volna itt, nem sugároztak volna bele abba, amit az ember kisugároz. Krisztus azonban elhozta őket a Golgotai Misztériummal. És ha Krisztust felvesszük, beteljesül bennünk a „Nem én, hanem Krisztus énbennem”, és amennyiben megteremtjük kapcsolatunkat Krisztushoz, akkor megelevenedik az, ami kisugárzik belőlünk, pedig egyébként halott volna. Azért kell az élő Krisztusnak áthatnia bennünket, mivel halált hordunk magunkban, hogy megelevenítse azt, amit szellemi földi lényként hagyunk hátra. Krisztus, az élő Logosz, abba hatol be és azt teszi elevenné, ami mint objektív bűn és vétek oldódik el tőlünk, és karmánkban nem visszük tovább. Ebbe hatol be az élő Logosz, Krisztus és megeleveníti azt. És amennyiben elevenné teszi, eleven Föld fog eleven Jupiterré fejlődni. Ez a Golgotai Misztérium következménye.

Lelkünk azonban a következőképpen fogadhatja be Krisztust, hogyha ezt meggondolja, kedves barátaim. Lelkünk ezt mondhatja magának: „Igen, volt valamikor egy olyan kor, amikor az ember az isteni Logosz ölében volt. De az embernek a luciferi kísértés hatalmába kellett kerülnie. Felvette magába a halált. Ezzel annak a csíráját vette fel, aminek a révén halott Földet hozott volna halott Jupiterként a világra. Az maradt ott, amit az emberi léleknek a kísértés előtt kellett volna földi léte számára megkapnia. Krisztussal ez ismét beköltözött az emberi földi létbe.”

És ha az ember felveszi magába Krisztust úgy, hogy áthatva érzi magát Krisztussal, akkor azt mondhatja magának: „Amit az istenek a luciferi kísértés előtt adományoztak nekem és aminek a luciferi kísértés fellépése miatt a kozmikus mindenségben kellett maradnia, az költözik be Krisztussal lelkembe. A lélek csak azáltal lesz újra teljes, hogy felveszi magába Krisztust. Csak ekkor vagyok egészen lélek, csak ekkor vagyok újra az, akinek az isteni elhatározás rendelt a Föld ősi kezdete óta.” − „Valóban lélek vagyok-e Krisztus nélkül?” − kérdezzük magunktól. Érezzük, hogy csak Krisztus révén leszünk olyan lelkek, amilyenekké a vezető istenek elhatározása szerint kellett volna lennünk. Ez az a csodálatos otthonérzés, ami a lelkeké lehet Krisztussal. Mert a kozmikus Krisztus a lélek ősi kozmikus hazájából jött le, hogy visszaadja az emberi léleknek azt, amit a luciferi kísértés által kellett elveszítenie a Földön. Krisztus újra felvezeti a lelket ősi hazájába, amelyet az istenek adományoztak neki.

Ez a boldogsága, üdvössége Krisztus igazi átélésének az emberi lélekben. Ez tette például olyan boldoggá a középkor bizonyos keresztény misztikusait. Még ha le is írtak olyasmit, ami képzeteikben önmagában véve túlságosan érzéki volt, de az alapját a szellemi képezte. Az ilyen keresztény misztikusok, akik például Clairvauxi Bernáthoz és másokhoz csatlakoztak, menyasszonyoknak érezték az emberi lelket, aki vőlegényét a Föld őskezdetén veszítette el. És amikor Krisztus beköltözött a lelkükbe, élettel, lélekkel, szellemmel hatva át őket, akkor Krisztust a lélek vőlegényének érezték, aki összekapcsolódik a lélekkel, és akit egykor a lélek ősi hazájában veszített el, amelyet elhagyott, hogy Lucifer révén a szabadság útján, a jó és rossz megkülönböztetésének útján járjon.

Ha az emberi lélek valóban beleéli magát Krisztusba, kedves barátaim, ha Krisztust annak az eleven lénynek érzi, aki Golgotai halálakor kiáradt a Föld szellemi atmoszférájába és beleáramolhat a lélekbe, akkor valóban belső éledését érzi Krisztus által. Átmenetet érez a halálból az életbe. Mivel további földi korszakainkig emberi testben kell leélnünk földi életünket, ezért közvetlenül nem halljuk a szférák zenéjét, a kozmikus életet sem tudjuk közvetlenül átélni magunkban. De átélhetjük azt, ami Krisztusból áramlik ki és ez helyettesíti számunkra azt, amit egyébként a szférák zenéjéből és a kozmikus életből kapnánk meg.

Püthagorasz beszélt egykor a szférák zenéjéről. Miért beszélt róla, kedves barátaim? Ő a régi misztériumok beavatottja volt. Átélte azt a folyamatot, amelynek révén a lélek eltávozott a testből. Amikor a lélek a testen kívül volt, akkor el lehetett ragadni a szellemi világokba. Ott látta Krisztust, akinek csak később kellett a Földre jönnie. Így az ember a Golgotai Misztérium után nem beszélhet úgy a szférák zenéjéről, ahogy Püthagorasz beszélt róla, de másképpen tud róla beszélni akkor is, ha lelkével nem él testén kívül. Mint beavatott, ma is beszélhetne úgy, mint Püthagorasz, de a mindennapi földi ember fizikai testében csak akkor tud a szférák zenéjéről és a kozmikus életről beszélni, ha lelkében átéli a „Nem én, hanem Krisztus énbennem”-et, mert ez élt a szférák zenéjében. Ez élt a kozmikus életben. De csakugyan át kell élnünk magunkban ezt a folyamatot, valóban fel kell vennünk lelkünkbe Krisztust.

Tegyük fel, hogy az ember vonakodnék attól, hogy Krisztust felvegye lelkébe, nem akarná lelkébe felvenni. Akkor eljutna a Föld befejezéséhez, és ekkor mindazok a fantomszerű lények, akik régebbi inkarnációiban belőle váltak ki, ott volnának abban a Földből kialakult szellemi ködképződményben, amely az emberiség fejlődése során keletkezett földszellemekből jött létre. Mind ott volna. Így halott Föld volna ott és holtan menne át a Jupiterhez. Az ember a karmáját teljesen eligazíthatta, eltörölhette, vagyis szubjektíve minden tökéletlen cselekvését kiegyenlíthette a Föld-korszak végére, lelkiségében, egójában tökéletessé válhatott, de objektíve a vétek és bűn jelen volna abban, ami ottmaradt. Ez teljesen igaz, mert nem csak önmagunkért élünk. Nem azért élünk, hogy karmánk kiegyenlítése révén önző módon tökéletesedjünk. A világért élünk és az idők végén földi inkarnációink maradványai hatalmas tablóként lesznek jelen, ha nem vettük fel magunkba az élő Krisztust. Mert ha a tegnap elmondottakat összekötjük a ma elmondottal − alapjában véve ugyanaz, csak kétfelől szemlélve −, akkor meglátjuk, hogy Krisztus magára vállalja a földi emberiség vétkeit és bűneit, amennyiben ezek objektív vétkek és bűnök. És ha bensőleg megragadtuk a „Nem én, hanem Krisztus énbennem, Krisztus mibennünk”-et, akkor átvállalja azt, ami kivált belőlünk és maradványaink Krisztus által megelevenítve, élettel áthatva és átsugározva vannak jelen. Igen, inkarnációink vannak jelen, vagyis az inkarnációink előbb leírt maradványai. És mit adnak ezek együttesen?

Az egyes inkarnációk összes maradványai összepréselődnek, mivel Krisztus valamennyit egyesíti, hiszen ő a teljes emberiségé, a jelenben és a jövőben is. Minden emberi lélek egymást követő inkarnációkban él. Vegyünk egy inkarnációt: bizonyos maradványok fennmaradnak, ahogyan leírtuk. Vegyük a következő inkarnációt: fennmaradnak bizonyos maradványok, ahogyan leírtuk, a további inkarnációknál is fennmaradnak bizonyos maradványok, és így tovább a Föld-korszakok végéig. Az egyes inkarnációk otthagyják maradványaikat a Föld-korszakok végéig. Ha ezeket a maradványokat áthatja Krisztus, akkor összenyomódnak, összepréselődnek. Az összenyomódástól azonban sűrűvé lesz a lúg − a szellemi is sűrűvé válik −, és összes földi inkarnációnk maradványa egyetlen szellemtestté egyesül. Ez a miénk, erre szükségünk van, amikor fejlődésünk átvezet a Jupiterre, mert ez a kiindulópontja a Jupiteren történő megtestesülésünknek. Bárhogyan is áll lelkünk karmája a Földkorszak végén, ott fogunk vele állni a Krisztus által összegyűjtött Föld-maradványok előtt és egyesülnünk kell velük, hogy a Jupiterre velük együtt menjünk át.

Testben fogunk feltámadni, az egyes inkarnációk sűrített földi testében. Valóban mélységesen megindult szívvel mondom itt ki, kedves barátaim: „Testben fogunk feltámadni!” − Ma a tizenhat évesek és még fiatalabbak kezdik saját hitvallásukat követelni és arról beszélnek, hogy „szerencsére túl vannak az olyan ostobaságon, mint a test feltámadása”. Akik azonban okkult módon mélyednek el a világ titkaiba, azok lassanként küzdik fel magukat annak megértéséhez, amit az embereknek elmondtak, mert ahogyan az előadás kezdetén kifejtettem, először meg kellett nekik mondani, hogy az élet igazságaként ragadják meg, és azután utólag megértsék.

A testek feltámadása valóság. De lelkünknek éreznie kell, hogy a Krisztus által összegyűjtött Föld-maradványok, a Krisztussal áthatott szellemtest vonatkozásában akar feltámadni. Ezt kell lelkünknek megértenie. Mert tegyük fel, hogy az élő Krisztust nem vettük fel magunkba, és ezáltal nem tudnánk megközelíteni ezt a földi testet vétkével és bűnével, és nem tudnánk vele egyesülni. Ha Krisztust elutasítottuk volna, úgy a Föld-korszak végén az egyes inkarnációk maradványai szétszóródva volnának jelen. Ott maradnának, ha az egész emberiséget szellemmel átható Krisztus nem gyűjtötte volna őket össze. Mint lélek állnánk ott a földi korok végén, földhöz kötötten. Ahhoz kötődnénk a Földön, ami maradványainkban holtan marad vissza. Lelkünk önmaga számára megszabadulna ugyan a szellemben – önző módon, de testi maradványainkhoz nem tudnánk eljutni. Kedves barátaim, az ilyen lelkek válnak Lucifer zsákmányaivá, mert ő arra törekszik, hogy keresztezze a Föld tulajdonképpeni célját. Arra törekszik, hogy a lelkek ne érhessék el földi céljukat, hanem a szellemi világban tartsa őket vissza. És Lucifer a szétszórt, megmaradt Föld-maradványokat átküldi a Jupiter-korba Jupiter halott zárványául, mely úgy lesz benne, mint a Jupiterről le nem váló hold, ami benne lesz a Jupiterben, és mindig a felszínre hajtja ezeket a Föld-maradványokat. Ezeket a Föld-maradványokat kell fent a lelkeknek mint csoportlelkeknek megeleveníteniük a Jupiteren.

És most emlékezzenek vissza arra, amit már évekkel ezelőtt mondtam: Az emberi nem szét fog válni a Jupiteren olyanokra, akiknél a lelkek elérték földi céljukat, elérték a Jupiter célját, és olyan lelkekre, akik közbülső világot alkotnak a Jupiter embervilága és állatvilága között. Ezek olyan lelkek lesznek, akik luciferi módon, vagyis pusztán szellemileg vannak jelen. Testük odalent lesz. Ez a test világosan kifejezi lelkük egész bensejét, de csak kívülről tudják majd irányítani. Két faj fog a Jupiteren egymástól különbözni: a jók és a gonoszak. − Ezt már évekkel ezelőtt kifejtettem, ma mélyebben szemügyre vesszük.

A Jupiter létét még a Vénusz-lét fogja követni. És Krisztus további fejlődése révén újra megteremtődik a kiegyenlítés. De az embernek éppen a Jupiteren kell meglátnia, hogy az mit jelent, ha valaki csak a saját egójában akar tökéletessé válni, és nem teszi az egész Földet a saját ügyévé, kedves barátaim. Az embernek tapasztalnia kell ezt az egész Jupiter-cikluson át, akkor szellemi szeme elé tárul mindaz, amit földi létében nem hatott át Krisztussal.

Foglaljuk össze mindezt, kedves barátaim, és gondoljunk ebből a szempontból Krisztus szavára, amellyel kiküldte tanítványait a világba, hogy hirdessék nevét, és az ő nevében bűnöket bocsássanak meg (Jn 20,23) [16]. Miért bocsássanak meg bűnöket az ő nevében? Mert a bűnök megbocsátása az ő nevével kapcsolatos. Mert a bűnt csak akkor lehet kioltani és eleven életté átformálni, ha Krisztus összekapcsolódhat Föld-maradványainkkal, ha a földi létünk folyamán előbb Pál szavainak értelmében hordoztuk őt magunkban: „Nem én, hanem Krisztus énbennem.”

[16] „A kiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak azoknak; a kikéit megtartjátok, megtartatnak.”

Ha egy vallásos közösség külső cselekedeteivel kapcsolódik valahol Krisztusnak ehhez a szavához, kedves barátaim, hogy újra meg újra megjelenítse a lelkek számára azt, ami Krisztussal összefügg, akkor ebben ezt a mélyebb jelentőséget is keresnünk kell. Ha valamilyen vallásos közösségben mintegy Krisztus megbízásából beszél egyik szolgája a bűnök bocsánatáról, akkor ez nem jelent egyebet, mint hogy az, aki bűnbocsátó szavaival Krisztus bűnbocsánatához kapcsolódik, az értésére adja a vigasztalást váró léleknek: Igen, láttam, hogy élő kapcsolatot alakítottál ki Krisztussal. Amit Krisztus jelent számodra, azzal egyesíted azt az objektív bűnt és vétket, amelynek objektív bűnként és vétekként kell a Föld-maradványaidba költözni. Mivel felismertem, hogy áthatottad magad Krisztussal, ezért szabad mondanom azt, hogy bűneid meg vannak bocsátva.

Ebben hallgatólagosan mindig benne van, hogy aki valamilyen vallásos közösségben bűnbocsánatról beszél, az meggyőződött róla, hogy „az illető Krisztussal tart, Krisztust akarja szívében és lelkében hordozni”. Ezért szabad vigasztalnia, amikor a másik bűntudatosan lép hozzá: Krisztus megbocsát neked és szabad azt mondanom, hogy bűneid az ő nevében meg vannak bocsátva.

Így szépen kapcsolódik ez a bűnök egyetlen megbocsátójához, mert ő az ember Föld-maradványait megelevenítő lény. Szépen kapcsolódik ez a bűnök egyetlen megbocsátójához, ha ők, akik szolgálni akarják, megvigasztalhatják azokat a lelkeket, akiknél meggyőződhetnek róla, hogy bensejükben érzik a Krisztushoz való kapcsolódást, mondván: „A bűneid meg vannak bocsátva.” Mert mintegy újra megerősíti a lélek Krisztushoz fűződő kapcsolatát, ha a lélek azt hallja magában: „Vétkeimet, bűneimet úgy fogtam fel, hogy azt mondhatják nekem, hogy Krisztus magára vállalja őket, átszövi őket lényével.” Ha a bűnbocsánat szava igaz szó, akkor belecseng az is, hogy a bűnöst, a vétkest legalább emlékezteti a Krisztussal kötött szövetségre, ha a szövetséget nem is újítja meg. Mert a lelket olyan bensőséges köteléknek kell Krisztushoz fűznie, hogy a lélek ennek tudatát nem is újíthatja meg elég gyakran. És mert Krisztus az emberi lélek objektív vétkével és bűnével van a leírt módon kapcsolatban, így a lélek a mindennapi életben mindig úgy ébresztheti fel magában legjobban a Krisztushoz fűződő kapcsolatát, hogy éppen a bűnbocsánat pillanatában emlékszik mindig újra a kozmikus Krisztus földi jelenlétére.

Kedves barátaim! Akik az antropozófiát, a Krisztussal áthatott szellemtudományt nemcsak valamiféle külső értelemben, hanem igazi szellemében sajátítják el, azok egészen biztosan saját gyóntatójukká válhatnak. A szellemtudomány révén Krisztust egész biztosan egyre bensőségesebben ismerik meg és olyan bensőséges kapcsolatot éreznek hozzá, hogy közvetlenül érzik a szellemi jelenlétét. És amikor mint kozmikus princípiumnak tesznek újra fogadalmat neki, szellemben gyónnak meg neki, úgy csendes meditációkban kaphatnak tőle bűnbocsánatot. Azonban amíg az emberek még nem hatották át magukat ilyen mély szellemi értelemben a szellemtudománnyal, addig megértéssel kell utalnunk arra, ami mintegy külső jelben uralkodik a világ különböző vallásaiban bűnbocsánatként. Hiszen az emberek szellemileg egyre szabadabbá válnak, és amennyiben szellemileg egyre szabadabbá válnak, úgy a Krisztussal való érintkezésünk is egyre közvetlenebbé lesz.

És toleranciát kell gyakorolnunk. Aki úgy gondolja, mondhatnánk, közvetlenül párbeszédet folytathat Krisztussal azáltal, hogy a Golgotai Misztérium szellemét, Krisztust mélyen megragadta lelkében, annak megértéssel kell tekintenie azokra, akiknek egy közösség pozitív rendelkezéseire van szükségük, Krisztus szolgájára, aki szavaival mindig újra vigasztalást nyújt neki: A bűneid meg vannak bocsátva. Másfelől pedig, azoknak is toleránsaknak kellene lenniük, akik azt látják, hogy vannak önmagukkal megbirkózó emberek is. − Mindez a földi élet ideálja lehet, de legalább az antropozófusnak szabad ilyen ideálra felpillantani.

Kedves barátaim, feltáruló szellemi titkokról beszéltem önöknek, amelyek létünk egész lényébe mélyebb bepillantást engednek az ember számára, még akkor is, ha sok mindent fel is vett már az antropozófiából. Beszéltem az ember egoizmusának leküzdéséről, azokról a dolgokról, amelyeknek a megértése a karma helyes megértéséhez vezet. Beszéltem az emberről, amennyiben nemcsak énlény, hanem hozzátartozik az egész földi léthez és arra hivatott, hogy ő is előmozdítsa a Föld isteni céljait. Krisztus nemcsak azért jött el a világba és járta végig a Golgotai Misztériumot, hogy mindegyikünknek jelenthessen valamit az egoizmusában. Iszonyú volna arra gondolni, hogy Krisztust úgy fognák fel, hogy Pál szavai: „Nem én, hanem Krisztus énbennem” csak egy magasabb egoizmust segítenének elő. Krisztus az egész emberiségért halt meg, a földi emberiségért. Krisztus a Föld centrális szelleme lett, akinek az emberekből kiáramló minden Föld-szellemiséget meg kell mentenie a Föld számára.

Ma olvashatunk olyan teológiai műveket, amelyek olyasfélét mondanak − akik olvasták ezeket, azok alátámaszthatják ezt −, amit most mondok: „A 19. és 20. század bizonyos teológusai végre kiirtották azt a középkori népi hiedelmet, hogy Krisztus azért jelent meg a világon, hogy elragadja a Földet az ördögtől, Lucifertől.” Hiszen a teológiában is létezik ma felvilágosult materializmus, csak nem akar nyíltan színt vallani és roppant felvilágosultnak tetteti magát. „Igen, mondják, a sötét középkorban arról beszéltek, hogy Krisztus azért jelent meg a világon, mert a Földet el kellett ragadnia az ördögtől.” Az igazi felvilágosodás ehhez az egyszerű népi hithez vezet vissza minket. Mert a Földből mindaz Luciferé, amit Krisztus nem szabadít meg. És mindaz, ami bennünk emberi és több annál, mint amit pusztán az egónk zár magába, kedves barátaim, az átnemesedik és az egész emberiség számára válik termékennyé, ha Krisztus hatja át. És midőn e napok fejtegetéseinek a végén állok önök előtt, kedves barátaim, nem szeretném elmulasztani, hogy mindenkinek a lelkéhez szóljak, akik ezekben a napokban együtt voltak.

Szívünkbe beköltözhet az ügyünk jövőjébe vetett reménység és bizalom, mert mondanivalónkat igyekeztünk munkánk kezdetétől fogva áthatni Krisztus akaratával. Reményt és bizalmat ad, hogy elmondhatjuk: Tanításunk végtére maga is az, amit Krisztus akart mondani nekünk, szavát beteljesítve: „Veletek vagyok minden nap a földi korok végezetéig” (Mt 28,20) [17]. Csak figyelni akartunk arra, ami tőle ered. Amit ígérete szerint inspirált számunkra, azt vegyük fel szellemtudományunkként lelkünkbe. Szellemtudományunkat nem azért tekintjük kereszténynek, mert valami dogmatikus kereszténységgel érezzük áthatva, hanem mert magunkban Krisztussal áthatva Krisztus megnyilatkozásának tekintjük önmagunkban. Ezért vagyok meggyőződve róla, kedves barátaim, hogy ami igaz, valódi szellemtudományként csírázik ki a lelkekben, akik velünk együtt akarják felvenni ezt a Krisztussal áthatott szellemtudományt, az termékeny lesz az egész emberiség számára, és különösen azoknak, akik befogadják ezeket a terméseket.

[17] „Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek: és ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ámen!”

Ha szellemi látással nézünk sok mindent, ami szellemtudományos mozgalmunkban jó, szellemi módon jó, akkor megmutatkozik, kedves barátaim, hogy ez azoktól származik, akik felvették velünk a Krisztustól áthatott szellemtudomány terméseit, és miután áthaladtak a halál kapuján, újra leküldik hozzánk e Krisztussal áthatott szellemtudomány eredményeit. Már bennünk él, amit azok küldenek le hozzánk a szellemi világokból, akik felvették a Krisztussal áthatott szellemtudományt. Mert nem tartják meg saját tökéletesedésükhöz saját karmikus áramlatukban, beáraszthatják azokba a lelkekbe, akik fel akarják venni. Vigasz és remény fakad szellemtudományunk számára abból, hogy tudjuk: úgynevezett „halottaink” is velünk dolgoznak. Bizonyos összefüggésben már tegnapelőtt beszéltünk itt ilyesmiről. De ma, amikor e fejtegetések befejezéséhez értem, barátaim, mondhatnám, személyesen is szabad lelkükhöz még ezt az egyet szólnom:

Míg itt, Norrköpingben társaságunk Zweigjéhez beszéltem, mindig éreznem kellett annak jó szellemét, aki olyan bensőségesen kötődött ehhez a norrköpingi Zweighez. Frau Danielson szelleme, mondhatnám, mint a Zweig jóságos angyala tekint mindarra, amire ez a Zweig vállalkozik. És ő is „keresztény szellem” volt a leírt értelemben. Azok a lelkek, akik őt felismerik, sohasem érzik magukat elválasztva tőle. Legyen továbbra is a Zweig védőszelleme. Szívesen akar az lenni. Biztosan szívesen teszi, ha a Zweigben a dolgozó lelkek felveszik őt.

Ezekkel a szívem mélyéből elmondott szavakkal zárom ezeket az előadásokat, kedves barátaim, és remélem, hogy együtt dolgozunk továbbra is a megkezdett szellemi utakon.

Az előadások alapján készített jegyzetekről

Részlet Rudolf Steiner Életutam (GA 24) című önéletrajzából (35. fejezet):

…Antropozófiai munkámnak két eredménye van: először is a teljes nyilvánosságnak szánt könyveim, másodszor pedig az a számtalan tanfolyamról készült leírás, amelyeket először magánkiadásnak és csak a Teozófiai (később Antropozófiai) Társaság tagjai számára megvásárolhatónak szántam. Ez utóbbiak az előadásokról többé­kevésbé jól készített jegyzetek voltak, amelyeket – idő hiányában – nem tudtam kijavítani. A legjobban annak örülnék, ha az elhangzott szó elhangzott szó maradna. A tagok azonban szerették volna az előadás­sorozatok anyagának magánkiadását, ezért ez megtörtént. Ha lett volna időm a leírtak kijavítására, akkor már a kezdetekben sem lett volna szükség a „csak tagok részére” korlátozásra. Ez a korlátozás most már több mint egy éve, hogy megszűnt.

Itt, az életleírásomban szükséges mindenekelőtt elmondani azt, hogy miként kapcsolódik ez a kettő – a megjelent könyveim és ezek a magánkiadások – ahhoz, amit antropozófiaként kidolgoztam.

Aki követni akarja az irányú belső küzdelmemet és munkámat, hogy az antropozófiát a jelenkor tudata elé állítsam, annak ezt a nyilvánosságra hozott írásaim alapján kell megtennie. Ezekben megvitatom mindazt, ami korunkban megismerési törekvésként jelenik meg, és itt található meg mindaz, ami bennem a „szellemi látásban” egyre inkább kialakult, és – jóllehet, sok tekintetben tökéletlen módon – az antropozófia építményévé lett.

Az „antropozófia” felépítésének és szolgálatának követelménye mellett – ami abból adódik, hogy a szellemi világ közléseit a mai általános műveltségnek át kell adni – megjelent azonban egy másik, szintén teljesítendő követelmény is, ami lelki igényként, szellemi vágyként nyilvánult meg a tagság részéről.

Mindenekelőtt erős hajlandóság mutatkozott arra vonatkozólag, hogy az evangéliumokat és a Biblia írásainak tartalmát az antropozófia fényébe állítva hallhassák. Előadás­sorozatokon akartak ezekről az emberiségnek adatott kinyilatkoztatásokról hallani.

Míg a belső előadás­sorozatokat ennek a követelménynek eleget téve tartottam meg, ehhez hozzájött még valami. Ezeken az előadásokon csak tagok vettek részt, akik ismerték az antropozófia alapközléseit. Úgy lehetett szólni hozzájuk, mint haladókhoz az antropozófia területén. Ezeknek a belső előadásoknak ezért olyan jellege volt, amilyen a teljes nyilvánosságnak szánt írásoknak nem lehetett.

Ha kezdettől fogva nyilvános megjelenésre szánták, másképpen kellett beszélnem a dolgokról, mint ahogyan a belső körökben beszélhettem róluk.

A nyilvános és a magánkiadások kettősségének az az oka, hogy ténylegesen két különböző alapból származnak. A nyilvános írások annak eredményei, ami bennem küzdött és munkálkodott; a magánkiadásokban a társaság velem együtt küzd és munkálkodik. Hallgatok a tagság lelki életének rezdüléseire, és azáltal jön létre az előadások tartalma, hogy a hallottakban elevenen benne élek.

Sehol, a legcsekélyebb mértékben sem hangzik el olyasmi, ami ne a felépülő antropozófia legtisztább eredménye lenne. Szó sem lehet a tagság bármiféle előítélete vagy előzetes elvárása iránti engedményről. Ezeket a magánkiadásokat a legteljesebb értelemben annak veheti az olvasó, ami az antropozófia mondanivalója. Éppen ezért, amikor az igények kényszerítő erejűekké váltak, minden további nélkül el lehetett tekinteni attól az intézkedéstől, hogy ezeket a kiadásokat csak a tagság körében terjesszék. Csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hiba van.

Egy ilyen magánkiadás tartalmának megítélésére mindazonáltal csak az jogosult, aki ismeri az ítéletalkotás előfeltételét. A kiadványok legtöbbje esetében ez legalábbis az ember és a Kozmosz megismerése úgy, ahogyan az antropozófia ábrázolja, valamint annak megismerése, ami a szellemi világból eredő közlésekben mint „antropozófiai történelem” található meg.