Impresszum

Tartalom

• –
• A szellemi élet a fizikai világban és a halál és az újabb születés közötti élet
• A legutóbbi földi lét hatásainak átélése és erővé változása a következő inkarnáció számára
• A lelkiélet alapjai és szellemi élet korai halál után
• A szellemi és fizikai világ összefüggése, és ennek átélése a halál utáni élet szempontjából
• Tudatalatti lelki impulzusok
• A mai szellemi élet sötétsége és korunk elhanyagolt gondolkodása
• Az európai népek kapcsolata népszellemükhöz. Morális impulzusok és ezek eredményei.
• –
• –

–

A szellemi élet a fizikai világban és a halál és az újabb születés közötti élet

Berlin, 1915. november l6.

Mivel hosszabb távollét után nagy megelégedésemre ismét az önök körében lehetek, szeretném e hét három előadását elsősorban arra fordítani, hogy pillantásunkat a szellemi világ megismerésére irányítsuk, amely közelebbi vagy távolabbi kapcsolatban áll azzal, aminek a jelentős, igen döntő kor-eseményekből annyira foglalkoztatnia és érintenie kell bennünket. Mindenekelőtt nem csupán ezekre a kor-eseményekre kell tekintenünk, hanem arra, ami bizonyára minden lélekben, minden érzésben rejtélyes kérdésként, aggódó kérdésként összefügg az ember és a világ sorsával. Az emberi léleknek arra a további sorsára kell pillantást vetnünk, amely a világlétnek azt a területét érinti, amelyre a szellemtudomány is rátekint, s amely nem a földi, materiális léttel merül ki. Kedves barátaim, ilyen közel áll hozzánk ebben az időben az, hogy bezörgessünk azon a kapun, amelyen átmegy az ember, ha ezt a földi testet valamely formában elhagyja. Arra kényszerít ez bennünket, amelyre az ember feltekinthet, ha nagy reménységre, mély erőforrásra van szüksége, mint amilyen az a remény lehet, amely csak a materiális életből jön, mint az olyan erőforrások lehetnek, amelyek csak a materiális életben rejlenek. Hány ezerszer kopogtat a szellemi világ hangja korunkban a szívünkön, hiszen olyan emberekén is, akik szívük szerint gyakran nem kívánnak eljutni a szellemi világba, bár ezek a szívek az ilyen emberek számára is ablakot jelentenek a szellemi világ felé. Milyen világosan kopogtat ezerszer is ez a szellemi világ ezeken az ablakokon, és kézenfekvő számunkra, hogy ismét egy sajátos szempontból összefoglaljunk néhány dolgot, amit tudhatunk e szellemi világról.

A szellemi világot hamarosan annak is el kell ismernie, aki a materializmus legszigorúbb előítéletein túlhaladt. A materializmusról alkotott korlátolt előítéleteknek tartom mindazt, amiből kiindulva a szellemi világ létét mindenképpen tagadják. Némileg messzebb terjed azoknak az embereknek a pillantása, akik nem tagadják a szellemi világot, hanem csak azt feltételezik, hogy emberi eszközökkel semmit sem lehet tudni róla. Mint mondtam, ha az ember nem az elsőként megnevezett korlátolt materialista állásponton áll, és az emberi élet annyira éretté tette – s hamarosan érett is lehet -, akkor egyfajta szellemi világot – ha már megismerhetőségét tagadni akarta – legalábbis elismer. Így arra kell gondolnunk, hogy a tudás, amit el tudunk sajátítani, és az élet eredményei, amelyekre törekedhetünk a mindennapi materiális életben, csekélyek azzal szemben, ami széles birodalomként tárul ki a szellemi világban, amely a fizikai-érzéki világ mögött rejlik.

Bizonyára vannak korunkban olyan kicsinyes materialista lelkek, akik az egész emberi lényt oly szűk korlátok közé akarják szorítani, hogy az embert csak egy kissé fejlettebbnek tekintsék, mint az állatot, de teljesen az állati fejlődésnek megfelelően. Bizonyára vannak ilyen emberek. De feltehetően mindig kevesebben lesznek, mivel ahogy gyakran láttuk, már a mindennapi tudomány sem engedi felszínre kerülni ezeket az előítéleteket. S ha az ember csak egyszer elismeri, hogy az emberi lényben még egyéb is van, mint ami a külső természetén túlmutat, akkor hamarosan olyan felismeréshez juthat, hogy milyen csekély, milyen korlátozott az, amit a fizikai, érzéki világ fog át, szemben azzal a naggyal, óriásival, amit az egész világ ölel fel. S ha akkor rátekintünk magára az emberre, ha tudatában vagyunk annak, ami az emberben él és élhet, akkor csak azt mondhatjuk: az ember önmagában egyfajta mikrokozmosz, odáig terjed a szellemi világ is, olyan nagy az ő birodalma is. Bár így még ismeretlen számunkra, de lényébe belenyúlik a szellemi világ egész birodalma. Mint mondtam, az érzéki szemlélet számára még annyira rejtve lehet a léleknek ez a mélysége, ahová a szellemi világ mélyebb részei belenyúlnak, de ezek beleérnek az ember lénybe. Az ember nem csak az, ami fizikai teste, külső fizikai erők és anyagok együttműködése, az ember az egész világ eredménye, egy igazi mikrokozmosz. Sok minden, amire törekszünk, amit kerestünk, arra volt szánva, hogy egyenként világossá tegye számunkra, hogy mennyire a szellemi világ eredménye az ember, mennyire keresni kell benne nemcsak e Föld erőit, hanem, mondhatnánk, az egész eget is.

Ha azonban csak egyszer is megragadják az embert ezek a gondolatok, akkor az is világossá válik számára, hogy hiszen a szokásos tudással alapjában véve a legkevesebbet tudja az emberről. Ezzel a szokásos tudással tudunk egyet-mást a természet törvényeiről, ezt a tudást a születés és a halál között szerezzük. De aki csak egy kissé is elmélyed a szellemtudományban – nem akkor, amikor csak követője, hanem akkor, ha életrejtélyeket vet fel – akkor már felismeri, hogy ha meg akarja ismerni az embert, valami egészen máshoz kell fordulnia, mint egy kevés külső ismerethez, amit a születés és a halál között a test külső eszközeivel, a külső érzékekkel és értelemmel megszerezhet, ami az agyhoz van kötve.

Nos, kedves barátaim, kössük össze ezeket a gondolatokat egy másikkal, azzal, amely vörös fonalként húzódik végig minden vizsgálódásunkon: az ismételt földi életek gondolatával. Azoknak, akik egy kissé foglalkoztak nézeteinkkel, ezekben az ismételt földi életekről szóló gondolatokban elsősorban annak kell a leginkább feltűnnie, hogy az az idő, amelyet itt töltünk el a születés és a halál között, viszonylag rövid azzal szemben, amit a halál és az új születés között töltünk el a szellemi világban. A legkülönbözőbb szempontokból beszéltük már meg, hogy általában az az idő, amelyet az embernek át kell élnie a halál és egy új születés között, sokkal, de sokkal hosszabb, mint az a viszonylag rövid idő, amit a születés és a halál között eltölt itt a fizikai életben.

Mindkét gondolat között, amelyeket most említettem, összhang áll fenn: az a kevés, amit itt a születés és a halál között megszerzünk tudásban és az élet eredményeiben, azoknak a világoknak a szellemi birodalmához tartozik, amelyekkel összefügg az ember, körülbelül olyan arányban, ahogy a születés és a halál közötti rövid idő aránylik a halál és egy új születés közötti hosszú időhöz. Némely vizsgálódásunkból az tűnhet ki az önök számára, hogy az emberi lélek feladata a halál és egy új születés között az, hogy egészen más ismerteket és erőket sajátítson el, mint azok az ismeretek és erők, amelyeket itt a fizikai életben elsajátít. Valóban, elmondhatjuk, kedves barátaim: ha ily módon belépünk a földi életbe, amikor a szellemi világból jövünk és megjelenünk egy testben, amelyet az öröklődési vonal nyújt nekünk őseinktől idáig, akkor az a feladatunk, hogy birtokoljuk mindazokat az erőket és ezeknek finom elágazásait, amelyekre szükségünk van, hogy ezt a testet átalakítsuk.

Látják, ez a test, ahogy mi megkapjuk, a szüleink által születik meg. De ezzel a testtel összekapcsolódik szellemi-lelki lényünk, amely előzőleg egy hosszú időt élt végig a szellemi világban a halál és az új születés között. Ha láthatnánk – ha egyáltalán jogosult lenne, hogy ezt a feltételezést csak egy pillanatra is mérlegeljük -, hogy mi lehetne ez a külső emberlény csupán az öröklődés erői révén, azon erők révén, amelyek az anyag sajátjai, amelyeket a szülők adtak át számunkra, akkor látnánk, hogy ezekkel az erőkkel az ember nem lehet az, ami. Ezekbe az erőkbe, amelyek külső fizikai létünket fejezik ki, ezekbe az anyagokba és szervi tagozódásokba, abba a formába, amelyet szüleinktől kapunk, bele kell öntenünk azt, amit mi, mint lelkek magunkkal hozunk, s ez az absztraktból ezt az egyedi személyiséget hozza létre, amely mi vagyunk. Mint mondtam, ez egy ostoba feltételezés, de fel kell állítanunk, hogy tisztázzunk valamit: gondolják csak el egyszer, mi lenne akkor, ha önök mindnyájan csak a szüleiktől születhettek volna? Itt eltekintünk a karmától, eltekintünk attól, hogy természetesen meghatározott családba születünk, csak a fizikai öröklésre tekintünk. Akkor önök emberként mindnyájan hasonlók lennének, csak általános fizikai emberi karakterük lenne! Hogy önök meghatározott, individuális emberek, hogy ennyi és ennyi individuális ember ül itt előttünk, az onnan ered, hogy az általános emberiség-sablonokat a legfinomabb szerveződésig kicsiszolja a szellemi individualitás, amely a szellemi világból jön és belemerül abba, amit az apa és az anya adnak. Éppen úgy, mint ahogy az embernek ujjak kellenek ahhoz, hogy a fizikai világ egy tárgyát megfogja, és ahogy éppen látnia kell a tárgyat, hogy megragadhassa, ahogy ehhez szervek kellenek és meg is kell tanulnia, hogy valamit megfogjon – hiszen a gyermek nem tud megfogni egy tárgyat, ezt előbb meg kell tanulnia -, úgy meg kellett tanulnunk, hogy kapcsolódjunk minden egyes szervhez, amelyek szervezetünket fizikailag alkotják.

Nemde, mindnyájunknak van „általában” füle, de egyéni módon hallunk. „Általában” van szemünk, de egyéni módon látunk. A külső szervekre vonatkozóan ez még a legkevésbé érzékelhető, az ember belső magatartását tekintve azonban már feltűnőbb. Ezért kell lelki-szellemi lényünket belecsúsztatni mindezekbe az egészen általános szervekbe, egészen egyénivé kell alakítanunk őket, ismernünk kell azokat az erőket, a belső szellemi-lelki fogódzókat, hogy a fület, orrot, szemet, agyat, mindazt, amit öröklött szervként kaptunk, egyénivé alakítsuk. Ez azt jelenti, hogy ha a születéssel belépünk a fizikai világba, ismeretünknek kell lennie, és nemcsak ismeretünknek, hanem gyakorlati lehetőségeinknek arról, hogyan használjuk fel az embernek ezt az egész csodálatos épületét, amelyről valójában a külső tudományból oly keveset tudunk. Például az agy egészen finom felépítését belsőleg ismernünk kell, mivel azt belülről kell átszerveznünk. S mindazokat a szellemi-lelki fogódzókat, mindazt, ami lehetővé teszi számunkra, hogy egyáltalán a születés és a halál között egy emberi testben létezzünk, mindazt meg kell szereznünk. Pontosan úgy, ahogy az életben jártasságot kell szereznünk, úgy kell megszereznünk azt a képességet, hogy a fizikai életben emberré tudjunk válni, a halál és egy új születés között.

Ezt szemügyre kell vennünk, kedves barátaim, ennek egészen világosnak kell lennie számunkra. S majd arról is fogalmat alkothatunk, amit az emberről szóló pusztán fizikai tudással nem ismerünk, és meg kell ismernünk azzal a másik tudással, amelyet gyakorlatilag a halál és egy új születés között sajátítottunk el. De tudjuk: az, amit a halál és egy új születés között elsajátítottunk, mindabból épül fel, amit a korábbi földi életben tettünk magunkévá. S ahogy bizonyos módon szabályozott fizikai életünk itt a születés és a halál között, ugyanúgy bizonyos módon szabályozott a halál és az új születés közötti életünk is. Nemde, belépünk a fizikai életbe, mondhatnánk, félig alva, álmodva, mint a kisgyermek. Először nem tudunk emlékezetet kialakítani, először meg kell tanulnunk, hogy kialakítsuk. Ha pontosabban megnézzük, azt találjuk, hogy abban az időben, ameddig az emlékezetet kifejlesztjük, bizonyos alkalmazkodást sajátítunk el a külső világhoz. A gyermek először kaparászik, s csak ezután tanul meg megfogni valamit. Itt bizonyos dolgokat elsajátít, rendszeresen elsajátít. De sokat meg is tanul ebben az időben, sokkal többet, mint ahogy általában megfigyeljünk. Majd minden egyes életkor úgy végződik, hogy a későbbi a korábbira épül rá. Az emberi élet tehát itt is a születés és a halál közötti lefolyásában épül fel, nemcsak testi felépítésében. Éppen így szabályozott az élet a halál és az új születés között. S csak néhány dolgot kell lelkünk elé idéznünk, amit már régóta tudunk, így meggyőződhetünk róla, mennyire szabályozott ez az élet.

Látják, ezt már gyakran hangsúlyoztam, itt a földi létben lelkiéletünkhöz szükségünk van énünknek egy képzetére, amely nem szakad meg, miután egyszer összekapcsolódtunk vele életünk második, harmadik, negyedik évében, abban az időpontban, ameddig visszaemlékszünk. Olyan embereknél, akiknél ez az én-fonál bizonyos mértékig megszakad, a lelki egyensúly zavarra lép fel. Vannak ilyen emberek, már gyakran említettem, de ezek mindig súlyos lelki betegségben szenvednek. Előfordul, hogy egy ember hirtelen kiszakad énjével való összhangjából. Nem emlékszik korábbi életére, amelyben élt. Pályaudvarra megy, jegyet vált valamely helyre. Értelme egész rendesen működik. Minden határállomásnál egész értelmesen megtesz minden szükségeset. De nem emlékszik arra, ami korábban volt. Belső élete csak addig a pontig terjed, amikor elhatározta, hogy jegyet vált és utazni fog. Körbeutazza a világot, értelme teljesen rendben van. Majd jön egy pillanat, amikor tudja, hogy: ő „ő”. Korábban lelkiélete emlékezet szempontjából megszűnt. Értelme lehet rendben, emlékezete kioltódott. Ekkor az énje éppenséggel szétrombolódott, és az embernek súlyos lelki betegsége van.

Nekem magamnak is volt egy ismerősöm, aki viszonylag magas állásban hirtelen ilyen betegséget kapott. Miután mindent elfelejtett, ami ő maga volt, hirtelen vágyat érzett, hogy körutazást tegyen. Ahogy mondanánk, vaktában utazott a világban egyik helyről a másikra, s végül ismét itt találta magát Berlinben, a hajléktalanok egy menedékhelyén. Ott jött rá újra: te vagy az, ez te vagy! A közbeeső idő egész érthető volt ugyan, de nem függött össze az élet többi részével. Majd másodszor is átesett ezen a betegségen; ekkor önkéntesen kereste a halált, olyan tudatban, amelyben az emlékezet az énnel együtt még nem kapcsolódott ki.

Nos, látják, ilyen módon ebben az életben a születés és a halál között az énnek egy folyamatos fonálnak kell lennie, és a napi élet folyamán egyetlen pillanatra sem szabad megszakadnia annak a lehetőségnek, hogy mindenre emlékezzék, ami a gyermekkornak addig az időpontjáig történt, ameddig visszaemlékszik az ember, s így kell ennek lennie a halál és az új születés közötti életben is. Ott is mindig meg kell lennie a lehetőségnek számunkra, hogy megőrizzük énünket. Nos, ezt a lehetőséget megkapjuk, éspedig azáltal, hogy az első idők a halál után éppen úgy folynak le, ahogy azt már gyakran leírtuk. A legelső idő a halál után úgy történik, hogy az ember mintegy nagy tablón látja lepergett életét maga előtt. Ez napokon át, tart, de mindig úgy, hogy az egész ott van, bizonyos fokig egyszerre az egész addigi élet. Olyan ez, mint egy nagy panoráma az ember előtt. Ha különben pontosabban megnézzük, akkor előáll az, hogy ezeket a napokat az eltelt életre történő visszapillantással már úgyszólván a megfigyelés bizonyos árnyalata színezi. Az ember ezekben a napokban az én szempontjából látja az életet, sajátos módon mindazt látja, amiben énje részt vett. Azt akarom mondani, hogy látja a kapcsolatokat, amelyek egy emberhez fűzték, de olyan összefüggésben látja őket, hogy felismeri, hogy neki, magának milyen gyümölcsöket hozott ez a kapcsolat ezzel az emberrel. Nem egészen objektíven látja tehát a dolgot, hanem látja mindazokat az eredményeket, amelyeket számára ez a kapcsolat hozott ezzel az emberrel. Mindenütt a középpontban látja magát az ember. S ez végtelenül fontos, mivel, amikor ily módon mindent lát, ami számára gyümölcsözővé vált, ezekből a napokból jön az a belső erő, amelyre szüksége van a halál és az új születés közötti egész életében, hogy ott az én gondolatát meg tudja őrizni. Mert az ember azt az erőt, amellyel az ént meg tudja őrizni a halál és egy új születés között, a legutóbbi élet e szemlélésének köszönheti; valójában ebből származik ez az erő. S kedves barátaim – még egyszer hangsúlyoznom kell ezt, még ha el is mondtam már itt -, különösen a halál pillanata rendkívüli jelentőségű.

A halál olyasmi, aminek a leggyakrabban két, egymástól teljesen különböző oldala van. A halálnak innen, a fizikai világból nézve, bizonyára sok vigasztalan, fájdalmas oldala van. De valóban úgy van, hogy innen a halált csak az egyik oldalról látjuk; ha azonban meghalunk, látjuk a másik oldalról is. Ott ez a legmegnyugtatóbb, legtökéletesebb esemény, amit egyáltalán átél az ember, mivel ez ott eleven tény. Míg itt bizonyíték arra, érzéseink számára is, hogy milyen ingatag, milyen múlékony az ember fizikai élete, a halál, a szellemi világból tekintve, éppenséggel bizonyíték arra, hogy örökké a szellem diadalmaskodik minden nem szellemi fölött, hogy örökké a szellem az élet, a maradandó, kiapadhatatlan élet. Bizonyíték arra, hogy a valóságban nem létezik halál, hogy a halál egyfajta maja, látszat. Ebben rejlik a nagy különbség a haláltól az új születésig terjedő élet, és a születéstől a halálig terjedő itteni élet között.

Láthatják, hogy egyetlen ember sem képes a szokásos fizikai megismerési eszközökkel emlékezni saját születésére. Saját születését senki sem tudja tapasztalatból igazolni, mivel nem látta. A születés olyasmi, ami az emberi szem előtt, itt a fizikai életben nem állhat meg. A születés az előtt az idő előtt történik, amelyre visszaemlékszik az ember. És a születés soha sincs jelen emlékeinkben. A halál azonban – s ezáltal különbözik jelentőségében a halál utáni születéstől – mindig a legjelentősebb, legelevenebb, legtökéletesebb eseményként áll a szellemi szem előtt a halál és az új születés közötti időben. Mivel a halál éppen az, amiből a halál utáni én-tudatunkat kapjuk. S éppen úgy, ahogy itt, fizikai létünkben lehetetlen születésünkre emlékeznünk, éppen olyan szükséges és magától értetődő ez abban az egész időszakban, amelyet a szellemi világban töltünk el a halál és az új születés között, hogy az a pillanat, amikor a szellem kiszabadítja magát a testből, mindig szellemi-lelki pillantásunk előtt áll. Mivel a halálból árad ki – éppen összhangban azzal, amit itt átéltünk – az az erő, amire szükségünk van, hogy énnek érezzük magunkat. Azt mondhatnánk: ha nem tudnánk meghalni, akkor egyáltalán nem tudnánk a szellemi ént átélni. Mert azt, hogy átélünk egy szellemi ént, annak a körülménynek köszönhetjük, hogy fizikailag meg tudunk halni. Így tehát a dolog énünk számára fontos. Ez az én azáltal erősödik meg, hogy átéljük az első napokat a halál után, amikor még étertestben vagyunk. Majd levetjük ezt az étertestet, és visszafelé menően azt az életet, amelyet az emberi lélek átmenetének nevezhetünk a lélekvilágon át, azt az életet, amely már hosszabb ideig tart, mint a rövid, csak napokig tartó élet, amely közvetlenül a fizikai halál után következik.

Nos, igen elterjedt az a vélemény, hogy aki be tud pillantani a szellemi világba, az mintegy az egészet áttekinti. Ezt már gyakran korrigáltam. Semmi sem tesz olyan szerénnyé, mint a valódi bepillantás a szellemi világba. Akkor már hosszan bepillanthat az ember oda, de a szellemi világ egyes tényeinek kutatása éppen a szellemi világban annak erőivel valóban hosszú, hosszú munka. Előítélet, ha az ember azt gondolja, hogy az, aki betekint a szellemi világba, rögtön mindenről felvilágosítást tud adni. S éppen úgy, ahogy itt a fizikai világban fokozatosan kell kikutatni a dolgokat, korszakról-korszakra, így van ez a szellemi világban is, hogy fokozatosan kell kutatni. De éppen – s itt szeretnék egy olyan pontot érinteni, amely az itt ülő egyik-másik léleknek mégiscsak fontosnak kell lennie -, éppen az egyes szellemi tények abszolút összhangja, ha fokozatosan kutatjuk ezeket, ahogy újra és újra, újból kiderülnek, akkor ezek annak is, aki még nem lát be a szellemi világba, bizonyíték arra, hogy jogos az, amit a valódi kutatás vív ki a szellemi világban. „A szellemtudomány körvonalai” (Geheimwissenschaft) c. művemben már korábban közöltem, különböző szempontokból, hogy milyen hosszú ideig tartanak az egyes szakaszok a halál és az új születés közötti életben. Nos, van egy másik szempont is, amelyet most szeretnék megemlíteni, s ezt még ott nem említettem, abból az egyszerű okból, amelyet nem szeretnék eltitkolni. Ebből önök megérthetik, hogy itt valódi, helyes módon műveljük a szellemtudományt: abból az egyszerű okból, mivel ezt akkoriban még nem tudtam, hanem csak azután tudtam kikutatni. Adódik ugyanis egy bizonyos összhang a között az élet között, amely itt, a fizikai síkon bontakozhat ki, és a halál és az új születés közötti szellemi élet között.

Hiszen tudják, hogy életünket itt fizikai életként ébrenlét és alvás között töltjük el, hogy egyrészt az ébrenlét alatt teljes tudatunk van, majd a normál ember egy öntudatlan állapotban van az elalvás és a felébredés között. Abból is tudják, amit „A magasabb világ megismerésének útja” (Wie erlangt man Erkenntnisse der höheren Welten?) c. művemben kifejtettem, hogy ezt az alvó állapotot átsugározhatja az a tudat, hogy az ember be tud pillantani abba, ami az elalvás és az ébrenlét között történik. Ha az ember eljut odáig, hogy egyre jobban megismerje azt az életet, amelyet a születés és a halál között alvással töltünk el, akkor valóban az élet óriási gazdagságát ismeri meg. Az emberélet óriási gazdagsága telik el éppen a normális emberi lét számára ebben az öntudatlan állapotban az elalvás és az ébrenlét között. Rendkívül sok minden történik ott. S igen hamar feltűnik ebben az alvó életben, hogy ez sokkal aktívabb élet, mint a felébredéstől az elalvásig tartó élet.

Az alvás alatt ugyanis énünkben és asztráltestünkben vagyunk, és fizikai és étertestünk úgyszólván rajtunk kívül található. Nos, bizonyára ez a külső élet is aktív élet, sőt némely embernél igen aktív élet is. Azért tűnik olyan aktívnak, mivel mindazt a passzivitást, amely ebben a külső életben van, valójában egyáltalán nem mérlegeljük annyira. Valóban, ha kezdeményezésünkből mindannak elő kellene jönnie, amit a külső élet hordoz, akkor igen csodálkoznánk, milyen másként történne ez. Gondolják el egyszer: minden reggel felkelnek. Aligha jutnak arra azt elhatározásra, mit jelent az, hogy felkelnek, hanem szokásból teszik. S valóban nem jutnak annak pontosabb megismeréséhez, hogy az embernek bizonyos időkben ilyen vagy amolyan állapotban el kell töltenie az életét, hogy ennek az életnek megfelelő módon ingáznia kell – igen, ahol lenne ilyen meggondolás, az egészen szokásos módon történne. S most próbálják meg meggondolni, milyen sok minden történik úgy, hogy mi bizonyos mértékig automatákként éljük az életet. Akkor rájönnek, hogy felismerjék, milyen rendkívül sok passzív dolog van az életben a felébredés és az elalvás között, de milyen sok az aktív dolog az elalvás és a felébredés közötti életben. Ott teljes az aktivitás, óriási aktivitás. Érdekes, hogy azok az emberek, akik viszonylag lassúak a külső életben a felébredés és az elalvás között, a legbuzgóbbak az elalvás és a felébredés között. Ott az ember óriási mértékben tevékeny, csak a normál életben nem tud róla. S ha pontosabban bepillant abba, amit a lélek – tehát az én és az asztráltest – ott művel, akkor ez a tevékenység valóban bensőleg összefügg az ember egész létével.

Ha így átéljük az életet, akkor tudatosan rendkívül keveset viszünk magunkkal ebből az életből. Feldolgozzuk az életet úgy, ahogy az kívülről közeledik hozzánk, egyáltalán nem hiánytalanul. Szeretnék egy közeli példát felhozni. Most hallhatják ezt az előadást, amely, mondjuk, egy óráig tart. Igen, valóban anélkül, hogy valakivel bizalmaskodni akarnék kedves barátaink közül, akik itt ülnek, szabadjon azt mondanom: lehetséges volna óriási mértékben többet hallani ennek az előadásnak a szavaiból, mint amit az egyes tisztelt barátaink hallanak, akik itt ülnek. Mert lehetséges volna sokkal többet hallani, mint amit én magam tudok arról, amit mondhatok. De önök – ezt csak azért kell mondanom, hogy a többit kihangsúlyozzam – hazamennek, lefekszenek az ágyba, alszanak, és reggel korán felébrednek. S az elalvás és felébredés között – különben a normál tudat számára teljesen öntudatlanul – Önök sokat feldolgoznak abból, amit most egyáltalán nem hallhatnak meg. Rendkívül pontosan feldolgozzák ezt a legközelebbi alvásuk alatt, és talán még a többi éjszakán is. Látjuk, hogy a lélek egészen más módon dolgozza fel az elalvás és felébredés között azt, amit felvesz magába. S ha az fordulna elő, hogy valaki igen figyelmetlenül hallgatott volna, de mintegy odaadó lenne, akkor már az odaadáson keresztül mégis összekötné lelkével azt, ami az előadásban szellemi tényezőkként, szellemi impulzusokként rejlik. S ezt akkor feldolgozná az alvás folyamán, ahogy szükségünk van rá, nemcsak a következő életre a halálig, hanem a halálon túl is.

Így dolgozzuk fel az egész életet, ahogy az az ébrenlétben, a felébredéstől az elalvásig folyik le. Mindazt, amit nappal átélünk, éjszaka feldolgozzuk, s így úgyszólván tanulságokat vonunk le abból, amire szükségünk van egész további életünkben a halálon túl, a következő inkarnációba menően. Saját prófétikus feldolgozói vagyunk életünknek, ha alvásba merülünk. Ez az alvás alatti élet mélyen rejtélyes, mert bensőleg összefügg azzal, amit átélünk, ahogy ez összefügghet a külső tudattal. De mindezt feldolgozzuk abból a szempontból, hogy termékeny-e következő életünk számára. Amit önmagunkból tehetünk azáltal, hogy ezt megtudtuk, azon múlik a mi munkánk az elalvás és a felébredés között. Ha lelkünkben energikusabbak, hatásosabbak leszünk, vagy ha szemrehányásokat kell tennünk magunknak: mi feldolgozzuk azt, amit ilyen módon átélünk, úgy, hogy az élet számára gyümölcsöző legyen. Látják ebből, kedves barátaim, hogy ez az élet az elalvás és a felébredés között valóban rendkívül jelentős, hogy mélyen döntő az ember egész rejtélyében.

Nos, a szellemi kutatónak egy nap az a szándéka támad – igen, joggal mondhatjuk, a szellemi kutatónak egy napon az a terve -, hogy csak egyszer ezt az alvással töltött életet összehasonlítsa egy másfajta élettel, egy érzékeken kívüli élettel. S ekkor eszébe jut, hogy összehasonlítsa ezt azokkal a napokkal, amelyek az élettablót követik a kamalókában. S látják, kedves barátaim – de ez éppen csak a kutató pillantása számára adódik -, míg az ember itt az életben emlékként mindenre emlékszik, amit itt, a mindennapi életben átélt: a halál után, miután elmúlt az a pillanat, ameddig az élettabló tartott, akkor az ember emlékezni képes minden éjszakájára. S ez egy fontos titok, ami itt kibomlik az ember számára. Emlékszik minden éjszakájára. Ez a visszaemlékezés úgy mutatkozik meg, hogy az ember valójában az utolsó éjszakától, amelyet itt az életben eltöltött, visszafelé él az előzőig és így mindig tovább. Ismét átéli az egész életét visszafelé, de úgy, ahogy ezt az éjszaka oldaláról szemlélte. Tehát mindazt, amit az ember az életben öntudatlanul gondolt és keresett, újra átéli a visszafelé menő emlékezetben. Valóban átmegy az egész életén, de nem a nappali oldalról kiindulva. Körülbelül meddig tarthat ez? Nos, gondolják el, hogy az ember életének mintegy egyharmadát átalussza. Vannak emberek, akik természetesen még sokkal többet alszanak, de átlagban mégis az élet egyharmadát alussza át az ember. Ezért a visszafelé vezető út is körülbelül az eltöltött földi élet egyharmadáig tart, ami alatt az ember átéli az éjszakákat. Gondolják el, milyen csodálatosan összecseng ez a többi adódó szemponttal. Mindig azt mondtuk, hogy a kamalóka-élet körülbelül az élettartam egyharmadáig tart. Ha azonban figyelembe vesszük az előbb mondottakat, akkor belátjuk, hogy ennek ismét egyharmadnak kell lennie. Így hangolódnak össze a dolgok! Minden egyes dolog mindig újra összhangban van. Ez a csodálatos a szellemi kutatásban: az ember megismer egy tényt, s ez meg van határozva, így megismeri egy másik oldalról. Úgy van ez, mintha egy hegyre mászna fel: ott van kilátás az egyik, majd a másik oldalról is. A változatosság ellenére a lényeges dolgok mindig összecsengenek. Így elmondhatjuk itt: a földi életben a születés és a halál között úgy éli át az ember az életet, hogy azt mindig megszakítja az éjszakai élet, és az ember a nappali életre emlékszik, azokra a dolgokra, amelyeket nappal élt át. De az éjszakai életben az ember másként foglalkozik ezekkel a dolgokkal, ezeket, mint mondtuk, csak feldolgozza. Arra, amire itt a fizikai életben nem tud emlékezni, a kamalóka-életben azonban emlékezni tud. Ez egy fontos összefüggés, s ebből megérthetnek némely dolgot, amelyek különben nem érthetőek minden további nélkül.

Különösen a mostani időkben igen sok, viszonylag fiatalember megy át a halál kapuján. Már több szempontból említettem azt, milyen jelentősége van ennek az ember egész életére vonatkozóan. De nézzünk elsősorban csak erre a két szakaszra, amelyet most jellemeztem – a másikhoz még eljutunk ezekben a napokban -, arra az életre, amely csak napokig tart az étertestben, ahol az élettabló jelenik meg az ember előtt, majd a lélek életére a lélekvilágban. Mialatt az ember éjjelenként az előző földi életen megy át, könnyen beláthatja, miért kell azt mondania a szellemi kutatónak: már az életnek ez a két szakasza a halál és az új születés között más egy olyan ember számára, aki viszonylag korán ment át a halál kapuján, mint annak, aki csak későn ment át rajta. Ez közeli számunkra, mivel most oly sok ember megy át viszonylag fiatal korban a halál kapuján.

Látják, úgy van ez, hogy az egyes szakaszok, amelyeket a fizikai élet számára adtam meg, nagy jelentőségűek ennek az életnek a szempontjából. A következő életszakaszokat adtam meg: az elsőt a hetedik évig, a fogváltásig, majd tizennégy éves korig, a nemi érésig, majd huszonegy éves korig és így tovább, hét évenként. S ha ezt komolyan veszik, ami az elfolyó életnek ezekben a különbségeiben rejlik, akkor a 35 éves kor egy fontos életszakasz. Eddig úgyszólván egyfajta előkészületben vagyunk, míg később az előkészület befejeződött, és az élet inkább annak alapján épül fel, ami 35 éves korig előkészült. Ennek a 35 éves kornak nagy jelentősége van. Eddig tart ugyanis nemcsak a testi, hanem a lelki növekedése is annak az embernek, aki valóban növekszik lelkileg. Ekkor döntő hangsúlyozni azt, hogy az élet érettségéből némely dolgot csak 35 éves kor után lehet elérni. Nos, ha ezt a 35 éves kort más szempontból szemléljük, akkor még jelentősebbnek tűnik számunkra. Látják, ha ezeket a hétéves életszakaszokat lelkünk elé idézzük, akkor először 7 éves korig a fizikai test kialakítását, 14 éves korig az étertest kialakítását látjuk. Tizennégytől 2l éves korig tagozódik ki, alakul ki az, amit asztráltestnek nevezünk, majd az érzőlélek 28 éves korig, az értelmi, vagy kedélylélek 35 éves korig, majd később a tudati lélek, 42 éves korig. S ezután jutunk a szellem-énhez, ami egyfajta visszafejlődés az asztráltesten, és így tovább. A többi életszakasz nem hétéves periódusokban történik, hanem rendszertelenül. Csak a jövőben válik ez majd rendszeressé. Eltekintve attól, amit itt a nevelés, mint bűnt elkövet, 35 éves korig ez azonban viszonylagos rendszerességgel történik.

 Nos, feltűnhet valakinek ennek az egész élet-kialakításnak a mélyebb jelentősége, nevezetesen akkor, ha olyan embereket szemlél, akik ezekben a különböző életkorokban halnak meg. Tegyük fel – ezt elsősorban példaként említem -, hogy követjük egy 11, 12, vagy 13 éves kislány vagy fiú lelkét, egy olyan lelket, aki tehát 11, 12, vagy 13 évesen ment át a halál kapuján. Ezután, mint ahogy már kifejtettem, ilyen esetben az történik, hogy az étertest – hiszen ez elméletben még az összes következő évekről gondoskodhatott volna – fel nem használt erőkkel rendelkezik. De különben is az történik, hogy az ember valójában egész élete folyamán a születés és halál között a halálra készül elő. Valóban a halálra készül elő, mivel lényegében egész életünk abban áll, hogy előkészülünk a halálra, amennyiben folytonosan a test szétrombolásán dolgozunk. Ha nem tudnánk szétrombolni, akkor egyáltalán nem tudnánk semmiféle tökéletességhez eljuttatni, mivel ezt a tökéletességet úgyszólván a külső fizikai test szétrombolásával vásároljuk meg. Ha most egy 13 éves ember megy át a halál kapuján, akkor nem végez olyan hosszú rombolási munkát, mint amelyet valójában végezhetett volna. Nem viszi végbe azt, amit végigvihetett volna. Ez figyelemreméltó módon fejeződik ki.

Ha követünk egy ilyen lelket, akkor a szellemi világban egy meghatározott időben a halál és az új születés között viszonylag hamar egy – mondhatnám – igen figyelemreméltó társaságban találjuk. Olyan lelkek között találjuk meg, akik úgy készülnek egy következő életre, hogy már hamarosan le kell jönniük a Földre, tehát olyan lelkek között, akik nemsokára megtestesülnek. Ezek között élnek olyan lelkek, akik 11, 12, 13, 14 éves korukban mentek át a halál kapuján, ezeket a lelkeket helyezték oda. S ha pontosabban körülnézünk ezekben az összefüggésekben, akkor sajátos módon kitűnik az, hogy ezeknek a lelkeknek, akik hamarosan alászállnak földi életükbe, arra van szükségük, amit számukra ez a többi lélek fel tud vinni a Földről, hogy ismét erősödjenek abból az energiából, amelyre szükségük van, hogy megtestesüljenek. Tehát a fiatal lelkek erőteljes segítséget jelentenek azoknak a lelkeknek, akiknek hamarosan le kell jönniük a Földre.

Az ilyen segítséget, normál körülmények között olyan gyermekek, akik teljesen normálisak voltak, vagyis nem volt semmiféle kiemelkedő szellemi életük, hanem csak érdeklődő gyermekek voltak – az ilyen segítséget, amelyet ők nyújtanak, az ember többé már nem tudja nyújtani, ha későbbi korban hal meg. Akkor is megvan a maga feladata. Mindenkinek a karmájához kell alkalmazkodnia, és nem kell azt gondolnia: én ebben vagy abban az életkorban szeretnék meghalni; hanem az ember abban a korban hal meg, amelyben a karma meghalni engedi. Az olyan segítséget, amelyet az ember lélekként olyan lelkeknek nyújthat, akik inkarnációjukra várnak, már nem tudja nyújtani, ha későbbi életkorban hal meg. Ez azzal függ össze, hogy az élet első felében az ember még bizonyos módon közelebb áll a szellemi világhoz, mint a második felében. Más módon megint nem így áll a dolog; de bizonyos módon az élet első felében az ember közelebb áll a szellemi világhoz. Az egész élet ugyanis úgy folyik le, hogy minél hosszabb ideig él az ember fizikai testben, annál inkább távolodik a szellemi világtól. Egy egyéves gyermek még igen közel áll a szellemi világhoz. Még 14 éves korig is így van; akkor úgy van benne az ember a fizikai testben, hogy könnyen eljuthat olyan lelkek világába, akik nemsokára ismét keresik inkarnációjukat. Ez feltételezi, hogy igen fiatal korban bekövetkezett halállal van összekötve, már a tablónál is, amit ott átél az ember, mást él át, mint az, aki későbbi életkorban hal meg. S itt a 35 éves kor fontos határt jelent.

Ha az ember a 35. éve előtt hal meg, akkor elsősorban átéli az élettablót, majd visszafelé megy az életen, az éjszakákon keresztül. De erre az elmúlt életre való visszatekintés alatt mintegy a „tükör mögött” látja az ember a szellemi világot, mintha keresztülnézne az élettablón, a szellemi világot, amelyet elhagyott, amikor megszületett. Ha átlépte a 35. évet, akkor ez egészen más. Az ember nem lát úgy befelé, mintha ő maga belül lenne, mielőtt megszületett. Most egyenesen úgy tűnik számára, hogy ez valami abból, ahol oly sok ember fiatalon hal meg. Mivel annak, hogy „még hátulról látja a szellemi világot”, 35 éves korig nagy jelentősége van. Tizennégytől 16 éves korig különben semmiféle ilyenfajta közvetlen látás már nincsen, de ettől számítva 35 éves korig, ha akkor hal meg az ember, úgy van, mintha az élettablóban, a visszapillantásban még mindenütt belülről tükröződne a szellemi élet. Ha tehát az ember egészen gyermekként hal meg, akkor valójában nem sokat lát az átélt életéből; ott csaknem rögtön egyenesen a szellemi világba lát be. Ha az ember 13 évesen hal meg, akkor már van visszapillantása, de e mögött rejlik a szellemi világ. Még világosan birtokolja a szellemi világot. Ha később hal meg, akkor ugyan közvetlenül már nem birtokolja, de a szellemi világ azt tartalmazza, amit saját életeként lát az ember. Tehát még összefügg azzal, amiből leszállt, egészen 35 éves koráig. Így az, aki a 35. éve előtt hal meg, valóban már ezekben az első életszakaszokban, amelyeket ott azokban a napokban él át, amikor az élettablót látja, majd ismét a visszafordulásban a szellemvilágon át, valójában ezen átélés alatt közvetlenül egyfajta hazába tér meg ismét, amelyet születésekor elhagyott. Közvetlenül az az élménye van: belépsz egy olyan világba, amelyből kiléptél. Ez óriási jelentőségű, mivel az, aki így hal meg, az közvetlenül, mint látják, bizonyos szempontból könnyebben léphet a szellemi világba, mint az, aki később hal meg. Tehát a halál utáni visszapillantásból rendkívül sok spirituális, szellemi tartalmat visz be következő életébe a születés és a halál között. S azok sokan, akik mostani időnkben korán halnak meg, ebből a szempontból is a szellemi igazságok és felismerések fontos hordozói lesznek, ha egy következő inkarnációjukban ismét lejönnek a Földre.

Így látjuk, ahogy az óriási fájdalom, amely most kiárad a világra, mégis szükséges a létezés egész alakulásához. Mert a most kifolyó vér a spirituális élet bizonyos fokú felfrissülésének a szimbóluma lesz a jövőben, ami szükséges az emberiségfejlődés egésze szempontjából. Mivel mások lesznek azok a lelkek, akik most oly korán mennek át a halál kapuján, és alászállnak, a legtöbben másként jönnek le, mintha az élet legszélső határáig jutottak volna a materiális létben, és ezután haltak volna meg. Az is a kozmikus bölcsességhez tartozik, hogy most számos lelket hívnak el, hogy már a visszapillantásban és a visszafelé élésben mély szellemi titkokat szemlélhessenek a földivel rokon módon. Az is a kozmikus bölcsesség, hogy ezeket a lelkeket majd eltöltheti az, amit jobban látnak, ha még egyszer megszemlélik, és megerősödnek a rövidebb földi élet által, amelyet végigéltek.

Ez az igazi kozmikus bölcsesség. S így elmondhatjuk, hogy sok minden, ami joggal fájdalmas számunkra, ha pillantásunkat csupán a földi lét szempontjából irányíthatjuk rá, az engesztelő tekintetünknek mutatkozik meg, ha a szellemi szemlélet szempontjából vizsgáljuk. Nos, így van ez az egész élettel. Bizonyos, kedves barátaim, hogy a földi fájdalom az ilyen szemlélet révén nem csökken. Ezt is át kell élnünk. Mert ez éppen annak a feltétele, hogy újra ki lehessen egyenlíteni. Ha nem éltük volna át a fizikai világban, akkor nem lehetne kiegyenlíteni. Ha azonban sok minden miatt szenvednünk is kell a fizikai világban, mégis vannak olyan pillanatok, amikor a szellem álláspontjára helyezkedhetünk. Akkor olyan dolgokat, amelyek alacsonyabb szempontból fájdalmasnak tűnnek számunkra, mintegy áldozatnak fogjuk tekinteni, amelyet meg kell hoznunk a magasabb szellemi világok lényei számára, hogy ne egyoldalú, hanem sokoldalú módon jusson előre az egész világ és az emberi lét fejlődése.

Az engesztelődést bizonyos fájdalmakra először ki kell küzdeni, s ehhez a fájdalmat előbb végig kell élni. A szellemtudomány bizonyára nem tudja megtakarítani számunkra a fájdalmat, de megtaníthat bennünket arra, hogy odavigyük a létezés oltárára, és keressük a kiegyenlítést, és ismerjük fel a kozmikus bölcsességet minden fájdalom ellenére, amelyet magasabb célok érdekében kell okoznia. Ez az, amit fontos útravalóként adhat számunkra, az egész emberi lét számára a szellemtudomány. S ebből a szempontból is, mondhatnám, egyenesen abból az érzésből, amit a szellemtudomány adhat számunkra, rátekintve korunk fájdalmas eseményeire is, mondjuk el azt, amit már gyakran elmondtunk itt:

A küzdők bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéséből,
A népek áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse –
Mely a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítja a szellemi térbe. 

A legutóbbi földi lét hatásainak átélése és erővé változása a következő inkarnáció számára

Berlin, 1915. november 18.

Elsőként rám hárul a súlyos, szomorú kötelesség, hogy közvetítsem önöknek azt a hírt, hogy kedves barátnőnk, a müncheni páholy vezetője, Stinde kisasszony azokhoz tartozik, akiket ma már a szférák embereihez kell számítanunk. Tegnap este elhagyta ezt a fizikai síkot. Nincs rá lehetőség, hogy az első pillanatokban erről a társaságunknak oly rendkívül nehéz, jelentőségteljes veszteségről beszéljek, csak néhány szót szeretnék erről a számunkra igen fájdalmas, fontos eseményről a mai szemlélődésünk előtt mondani.

Stinde kisasszony azokhoz tartozik, akit barátaink szélesebb körében – mondhatnám – magától értetődően ismertek. Azokhoz tartozik, akik ügyünket a legmélyebben szívükbe zárták, teljesen azonosultak ügyünkkel. Az ő és barátnője, Kalckreuth grófnő házában 1903-ban tarthattam az első intim hangulatú előadásokat Münchenben. S elmondhatjuk: ettől az első alkalomtól kezdve, amikor Stinde kisasszony közelebb került hozzánk, összekötötte nemcsak egész személyiségét, hanem egész értékes, kiváló, a mérleg serpenyőjében súlyosan latba eső munkaerejét a mi ügyünkkel. Hiszen elhagyta azt, ami korábban, mint művészeti hivatás drága volt számára, hogy egészen és kizárólag a mi ügyünk szolgálatába állítsa erejét. S azóta ritka objektivitással, egészen személytelen módon, intenzíven működött ezért az ügyért szűkebb és szélesebb körben egyaránt. München számára ő volt a lelke egész működésünknek. S olyan lélek volt, akiről az ember elmondhatta, hogy lényének belső kvalitásai a legjobb garanciát nyújtották arra, hogy ezen a helyen ügyünk a lehető legjobban alakulhat. Hiszen tudják, kedves barátaim, ott voltak a misztériumjátékok előadásai, és mindaz, ami ezzel kapcsolatban volt Münchenben, ami az ottani tevékeny személyiségekre egész sor, évekig tartó munkaterhet rótt. Ezt a munkaterhet Stinde kisasszony barátnőjével a legintenzívebb módon vállalta, s mindenekelőtt szabadjon elmondanom, hogy a leginkább magától értetődő módon, ami egészen ügyünk legbensőbb lényéből született, abból az akaratból, amely csak ügyünknek ebből a benső lényéből születhet meg. S talán szabad azt is hangsúlyoznom, hogy az intenzív munka, amelyet Stinde kisasszony végzett, az utóbbi években valóban erősen felemésztette életerejét. Így valóban bevallhatjuk magunknak: ezt az értékes, az utóbbi években talán túl gyorsan felemésztett munkaerőt a legszebb, legkielégítőbb módon a mi ügyünknek szentelte. S azok között, akik Stinde kisasszonyt közelebbről ismerték, nem tudtak attól a benyomástól szabadulni, hogy ez a személyiség legjobb munkatársaink közé tartozott. Bizonyos, kedves barátaim, hogy Stinde kisasszony tevékenységéből is némely dolgot itt-ott félreértettek, és remélnünk kell, hogy azok a barátaink és követőink is, akik Stinde kisasszony tevékenységét előítéleteik miatt félreismerték, utólag valóban elismerik azt a napszerű erőteljességet, amely ebből a személyiségből áradt. S azok, akik távolabbi köreinkből meg tudták figyelni, mit tett Stinde kisasszony a mi ügyünkért, mindazokkal, akik közel álltak hozzá, a legdrágább emlékeket őrzik róla. Hiszen egyenesen az ő részéről biztosak lehetünk abban, hogy különösen hangsúlyoznunk kell azokat a szavakat, amelyeket ezekben a napokban gyakran ki kellett mondanunk, kapcsolódva egyes barátaink távozásához a fizikai síkról – szabadjon éppen Stinde kisasszonyra tekintettel a sok megvívandó dolog és ellenségeskedés mellett, amelyek ügyünket érintik a világban – ezeket a szavakat hangsúlyozni. Mi, akik igazán és őszintén valljuk a szellemi világok létét, azokat, akik csak létük formáját változtatták meg, de lélekként őszintén velünk vannak annak ellenére, hogy átmentek a halál kapuján, a legfontosabb, legjelentősebb munkatársaink közé számítjuk. Az a fátyol, amely még sokszorosan körülveszi azokat, akik fizikai testben megtestesülnek, fokozatosan lehullik, és – amiben bizonyosak vagyunk – drága halottaink lelkei hatnak közöttünk. S éppen ilyen segítségre van szükségünk, kedves barátaim. Olyan segítségre, amelyért már nem a fizikai síkon kell megvívni, olyan segítségre, amelyet a fizikai sík akadályait illetően nem kell figyelembe venni. Amikor a legmélyebben, legkomolyabban hiszünk ügyünk előrejutásában, a világ kultúrájában, ez azért van, mivel tudatában vagyunk annak, hogy azok, akik egyszer hozzánk tartoztak, akkor is, ha szellemi eszközökkel a szellemi világból működnek közöttünk, a mi legjobb erőink. Néha meg kell erősödnie a bizalomnak, amelyre ügyünk érdekében szükségünk van, hogy tudjuk: halott barátainknak köszönjük meg, hogy közöttünk vannak, és mi az ő erőikkel együtt végezhetjük munkánkat a szellemi világkultúráért, amely a kötelességünk.

Ebben az értelemben kívántam ma néhány szóval már ma érinteni ezt a fájdalmas eseményt, és még közölni azt, hogy az elhamvasztásra jövő hétfőn, egy órakor, Ulmban kerül sor.

Most szeretném folytatni azokat a vizsgálódásokat, amelyeket tegnapelőtt kezdtünk el. Nemde, olyan időkben, mint a miénk, amelyekben a halál rejtélye oly sokrétűen lép az emberlélek elé – ezt már tegnapelőtt hangsúlyoztuk -, ezek az idők arra intenek, hogy rákérdezzünk, milyen felvilágosítást kaphat az ember a szellemi világokról. Ilyen időkben, amikor az emberiséget oly nehéz próbáknak vetik alá, mint a mostaniak is, ezeket egyenesen arra teremtették, hogy az emberi lélek irányt vehessen arra, ahol kérdések támadnak fel benne a szellemi világok lényeiről. Mert, kedves barátaim, ki ne akarná minden részletében annak, ami ma a kultúrvilág legnagyobb részében történik, egy nagy élet-rejtély feltámadását látni? S ki ne sejtené, hogy nagy összefüggések vannak elrejtve az ilyen események mögött, ahogy ezek ma tágabb környezetünkben megjelennek, és az emberi lelkeket, szíveket fájdalommal, szenvedéssel, de reménnyel és bizakodással is töltik el?

Bizonyos, hogy aki csak rövidlátó pillantással szemléli a világeseményeket, az az ilyen átfogó eseményeket a legközelebbi szerint ítéli meg, amely megelőzte, és követheti is a többit. Aki azonban csak kívülről, anélkül, hogy bármilyen ezoterikus dologba belemélyedne, rátekint a világesemények folyamatára, és a korábbi időket összeveti a jelenlegiekkel, annak tudatossá válhat az, milyen végtelenül sok függhet össze azzal, ami – mondjuk – egészen más módon, immár ennek hatásaiként lejátszódik a világon. Sok ember most azt mondja, hogy a jelenlegi háborús események csupán külső politikai ellentétek eredményei, egyes nemzetek, egyes népek ellenségeskedéseinek eredményei. Bizonyára igaz ez. S nem arról van szó, hogy szorosabb értelemben valami ellenvetést tegyünk az ilyen felfogás igazsága ellen. De ha önök például a középkori élet kezdetén zajló harcokat nézik, amelyek a Közép- és Dél-Európában élő, mindenekelőtt a római birodalomhoz tartozó népek között játszódtak le, akkor elmondhatjuk: ezek a harcok ott politikai harcok formájában történtek, politikai ellentétekből származtak, amelyek ott fennálltak, és okai ezekben a közvetlen, kézenfekvő ellentétekben rejlettek. De ezek a harcok lezajlottak. Előidézték az egész európai élet bizonyos átalakulását. Ha önök csak egy kicsit fellapozzák a történelmet, és megnézik, mi történt akkor a közép-európai népek harcában, mondjuk, a római birodalom népeivel, akkor azt fogják mondani: az európai világ egy korábbi megjelenéséből egy későbbi megjelenési forma jött létre. De ha az ember egészen értékelni akarja, amiről itt szó van, akkor az egész utána következő történelmet szemügyre kell vennie. Mivel ez a rákövetkező történelem, ahogy Európában lejátszódott, nem játszódhatott volna le úgy, ahogy történt, ha az akkori harcok nem úgy végződtek volna, ahogy végződtek.

S mi minden tartozik ehhez az európai történelemhez? Annak egész módja, ahogy a kereszténység elterjedt és megszokottá vált Európában, idetartozik! Ha a mélyebb összefüggéseket nézik, akkor azt mondhatják: mindazzal, ami a következő évszázadokban történik, úgy áll a dolog, hogy ez az évszázadokon keresztül történt esemény, okaival együtt összefügg az akkori harcokkal. Ez azt jelenti, hogy azokkal az eseményekkel, amelyekre utaltunk, összefügg az európai világ egész későbbi alakulása, a szellemi viszonyokig menően. Vizsgálják csak meg ezt egész súlyánál fogva, s így azt mondhatják: abból, ahogy a kereszténység elterjedt Európában, ahogy formát öltött azáltal, hogy a fiatal germán népek az elöregedett római népek ellen egyesítették fiatal erőiket azzal, amit legérettebb gyümölcsként, keresztény „angyali üdvözletként” áramlott be az emberiségbe, ezáltal megteremtődött egy bizonyos európai atmoszféra, amelybe belehelyezkedtek a következő lelkek.

Tehát ahogy a lelkek a következő évszázadokban éltek, amivé ezekben az évszázadokban váltak, az összefügg ezekkel az eseményekkel. Ha ebből kifolyólag akkoriban azt mondta volna valaki: na és aztán? Ez a dél- és közép-európai népek politikai ellentéte – akkor igaza lett volna. De az, aki azt mondta volna: idenézz, minden következő évszázad szellemi kultúrájának alakulása abból indul ki, ami itt történik, akkor neki is igaza lett volna, mégpedig tágabb értelemben. Azzal, hogy az ember valaminek a kézenfekvő okait megtalálja, hogy azt mondja, ami a legkézenfekvőbb ellentétele valaminek, azzal nem érinti az esemény egész jelentőségét. Ezen a világon a dolgok a legbensőbb módon összefüggenek. S ha belső erőre van szükségünk, hogy úgyszólván megtaláljuk a megfelelő erőt ügyünk képviseletéhez, akkor csak arra kell emlékeztetnünk, hogy egy még valóban kisebb körben, mint a miénk, együtt ültek azok, akik a keresztény kinyilatkoztatás kezdetén a kereszténység nagy, kozmikus igazságát képviselték. Már gyakran használtam ezt az összehasonlítást, de ma is még egyszer alkalmazni akarjuk.

Volt egy olyan kor, amelyet egyenesen így írhatunk le: látjuk a régi római birodalmat. Látjuk, ahogy teljes egészében a régi pogány világszemlélet atmoszférájában él. Látjuk ezt a birodalmat embereivel, akik bizonyos mértékig a felső rétegeket alkotják. Lent, valóban sokkal inkább lent, mint a mi mai „lent” fogalmunk, valóban a mindennapi értelemben „lent”, a katakombákban, a föld alatt látjuk az első, kevésszámú keresztényt, azzal, ami egészen idegen a fenti világkultúrának, de amit annyira szívükön viselnek, hogy az ezt hordozó erő valóban világ-átalakító erő. S kedves barátaim, ha elképzeljük ezeket a katakombákat: ott lenn a katakombákban látjuk az első keresztényeket, a Krisztus-impulzusra irányuló gondolataikkal, és fejük fölött a rómaiakat – hiszen tudják, hogyan bántak az első keresztényekkel, ezt nem kell önöknek elmesélnem. S ha néhány évszázaddal ezután képet festenek lelkük elé, milyen másként néz ez ki! Elsöpörték azt, ami felül volt, és alulról feltörekedett az, ami megvetve, rejtve volt lent. Bizonyos, hogy az idők és a formák, amelyekben ez történik, változnak, de a lényeg megmarad. Azokról is, akik ma a külső tudományos kultúrát, a külső szellemi kultúrát képviselik, ha nem is helyileg és szó szerint kell venni, de el lehet mondani, hogy „fent” érzik magukat, és amit a mi sorainkban folytatnak, néhány szektariánus, néhány nem normális fej világszemléletének nevezik. De az, aki valóban behatol a mi világszemléletünk lényegébe, és akit ez valóban átjár, az bizakodhat abban, hogy itt is egyszer a lent fentté válik. S akkor már összekapcsolhatjuk a gondolatokat, az átformált világ gondolatait, amelyek napjaink nehézségeiből adódnak, csatlakozva ahhoz, amit az emberiségnek a szellemben kell megértenie. Mivel alig van nagyobb hasonlóság a mi korunk és azon kor között, amelyben ez lejátszódott, mint a még fenti, régi római kultúra és a kevés, hű lélek által képviselt kereszténység között, amely még lent volt.

Szeretném felhívni a figyelmet, ha nem is teljesen pontos, pedáns utalással ezekre a dolgokra, hogy ha érzéseink, amelyek ezekben a napokban igen átfogóak, erősen össze akarnak szűkülni, akkor egyenesen jó, ha így a mi korunkat és Rómát a kereszténység első felemelkedésétől képekben, imaginációnk számára lelkünk elé állítjuk.

Nos, kedves barátaim, sokan, akik ma találkoznak azzal, amit szellemtudománynak nevezünk, kétségtelenül egészen mást kell érezniük abból, amit a szellemtudománynak képviselnie kell, azzal szemben, amit különben általában a ma „normálisnak” nevezett ember képvisel. De itt is csak arra kell tekintenünk, ha helyesen akarjuk ezt megérteni, hogy mégis milyen másfajta volt a kereszténység első megjelenése azzal szemben, ami az akkoriban különben normálisnak nevezetteknél, talán a rómaiaknál mindennapos volt. Egy ilyen gondolattal szemben bizakodónak kell lennünk, ha mindig újra és újra azt válaszolják nekünk, hogy hiszen az ember a jogosult megismerési eszközökkel az ilyen világokat nem érheti el, amelyekről itt szó van. De Zweig-jeinkben a bensőségesebb munkát úgy kell felfognunk, hogy azt mondjuk: ez az élet a mi Zweig-jeinkben nem haszontalan. Nem közömbös magával a mi ügyünkkel szemben az, hogy az ilyen Zweig-ekben összejövünk, és mindig ismét megújítjuk ismeretségünket nemcsak tanításunk elméleti eredményeivel – nem erről van szó -, hanem a szellemi világ konkrét dolgai és lényei iránti meleg érzéseinket is. Ezáltal beleszoktatjuk magunkat olyanfajta lelki érzésekbe és érzületekbe, amelyek mindenképpen lehetővé teszik számunkra, hogy a szellemi igazságokat másként vegyük fel, mint azok, akik erre nincsenek előkészülve. Már Zweig-estjeinken is muszáj néha a szellemi megismerés magasabb, későbbi részleteiről is mondani valamit, nem kezdhetjük mindig újra az elején. De a Zweig-életben való otthonosságnak is barátaink legnagyobb részének lelkében lehetőséget kell biztosítania arra, hogy felvegyék magukba az olyan dolgokat, amelyeket tegnapelőtt hangsúlyoztam, szellemi megismerésünk igazolásának sajátos módját.

Ezeket a dolgokat nem lehet ugyanolyan módon igazolni, ahogy a külső dolgokat igazolják: mint amikor nyitott szemmel nekiütközünk az embereknek. De az, akinek érzéke van olyasmi iránt, amit a legutóbbi alkalommal hangsúlyoztam, az, ha maga még nem is tekint be a szellemi világokba, de érezni fogja, hogy a szellemi igazságok önmagukat kölcsönösen támogató igazságai növelik az igazság értékét. Ezért még egyszer fel akarom hívni a figyelmet arra, milyen jelentős az, hogy egyrészt évekig tartó megfigyelés révén előkerül egy bizonyos szempont, hogy életünk egyharmadát a születés és a halál között ismét átéljük a halál után, s már találnunk egy egészen más szempontot is. Ez valójában abban áll, hogy az alvást egy sajátos formában éljük át ez alatt az idő alatt, amelyet kamalókának nevezünk, s ez az idő egyúttal az élet egyharmada a fizikai síkon. Ezt a két szempontot egymástól teljesen függetlenül, különböző kiindulópontokból találtuk meg. S így már más alkalmakkor is megmutattuk, hogyan jutunk három vagy négy szempontból kiindulva mindig ugyanahhoz. Így támogatják egymást kölcsönösen az igazságok. Ehhez, kedves barátaim, egy érzést is el kell sajátítanunk! S ez abból indulhat ki, amiről el szeretném mondani, hogy létezik mintegy elementáris igazság-érzés ezekhez a szellemi megismerésekhez. Hiszen erre gyakran kell hivatkoznom, különben nem tudnám a későbbi, magasabb igazságokat kimondani az egyes Zweig-esteken.

Tegnapelőtt felhívtam a figyelmet arra, hogy én-tudatunk helyes tartalmát mintegy felszítja az a panoráma-szerű áttekintés, amely a legutóbbi földi életről tűnik fel számunkra a halál után. Ott életünket egyfajta élettablóban tekintjük át. Lássák egész világosan, mi az valójában, amit ott látunk. Megszoktuk, hogy itt a fizikai síkon emberekként bizonyos mértékig világhorizontunk egyfajta középpontjában állunk, és a világot környezetünkben látjuk, amely érzékeinkre benyomást gyakorol. Áttekintjük a horizontot, amely benyomást tehet ránk. Nem önmagunkba tekintünk ebben a normális életben a fizikai síkon, hanem kitekintünk magunkból. Fontos az, hogy ha fogalmat akarunk alkotni a közvetlenül a halált követő életről, rögtön figyeljünk fel arra, hogy ez a pillantás az élettablóra azonnal más, mint az, amit észleléskor megszoktunk a fizikai síkon. A fizikai síkon kitekintünk magunkból, a világot környezetünkként látjuk. Ott vagyunk, kitekintünk, nem magunkba pillantunk. Csak közvetlenül a halál után egy néhány napig tart, hogy látókörünket megtölti az, amit átéltünk a születés és a halál között. Ott a környezetből a központra tekintünk rá. Rátekintünk saját életünkre, saját életünk időbeli lefolyására. Ezalatt különben elmondjuk: itt vagyunk mi, s mindaz, ami ott van, a többi. Közvetlenül a halál után ez a tudatunk: ez a különbség közöttünk és a világ között nem létezik, hanem a környezetből tekintünk rá az életünkre, s erre a néhány napra ez a világunk. Ahogy az ember a szokásos érzékelésben a fizikai síkon hegyeket, házakat, folyókat, fákat lát, úgy látja itt azt, amit átélt az életben egy bizonyos szempontból, mint közvetlen világát. S hogy ezt látja az ember, ez adja számára a kiindulópontot énje fenntartásához az egész élet folyamán a halál és az új születés között. Ez úgy megerősíti a lelket, hogy a halál és az új születés között mindig tudja: én én vagyok!

Itt a fizikai életben azáltal érezzük énünket – hiszen ezt már gyakran hangsúlyoztam -, hogy egy bizonyos kapcsolatban állunk testiségünkkel. Látják, ha pontosan figyelnek az álomra, akkor azt fogják mondani maguknak: az álomban nincs világos én-érzésük, hanem gyakran egyfajta elválasztottságot éreznek. Ez abból ered, hogy az ember itt a fizikai síkon valójában csak teste érintése által érzi énjét. Egyszerű módon ezt így képzelhetik el: felmutatnak ujjukkal a levegőbe – ott nincs semmi! Tovább mennek: ott még mindig nincs semmi. Mikor azonban nekiütköznek valaminek, akkor tudnak magukról. Észreveszik, mikor nekiütköznek. S így jön létre énünk észrevétele is. Nem magának az énnek – az én egy lény – de az én-tudatnak, az énről való tudomásnak. Az ellenlökés felkelti a figyelmünket önmagunkra. Tehát a fizikai életben azáltal vagyunk én-tudatosak, hogy fizikai testben élünk. Ezért kaptuk a fizikai testet. A halál és az új születés közötti életben azáltal van én-tudatunk, hogy megkaptuk azokat az erőket, amelyek a legutóbbi élet szemléléséből indulnak ki. Mintegy nekiütközünk annak, amit a térbeli világ nyújt számunkra, ezáltal nyerjük én-tudatunkat a születés és a halál közötti életre.

Most következik egy egészen más élet, amely a születés és a halál közötti idő egyharmadát teszi ki, amit gyakran kamalóka-életnek nevezünk. Ez úgy van, hogy szemléletünk kitágul. Míg az első napokban szemléletünk valójában csak önmagunkra, az elmúlt életre, nem pedig a személyiségre irányul, a következő időben ez már egészen más. Bizonyos, hogy énünkről való tudomásunk megmarad. De fellép az – amit itt most összefoglalok, és aminek önök is utánanézhetnek egyes könyvekben és ciklusokban -, ami egészen egyedülálló: az, amihez az embernek először még hozzá kell szoknia, mivel a világ egész szemléletmódja teljesen más, mint itt, a fizikai síkon. Nagyrészt abban áll, amit az embernek a halál után át kell élnie, hogy beleszokjon egy másfajta szemléletmódba. Itt a természetet pillantjuk meg magunk körül. Az, amit itt a fizikai világban természetként megpillantunk, egyáltalán nincs meg abban a világban, amely a halál és az új születés közötti világunk. Ahhoz, hogy itt a természetet lássuk, van fizikai szemünk, fülünk, és az egész fizikai érzékelő apparátusunk. S más érzékelő szervekkel ezt a természetet a maga színgazdagságában és egyéb tulajdonságaival nem lehet érzékelni. Ezért vagyunk felruházva fizikai testtel, hogy a természetet érzékelni tudjuk. A halál után annak a helyén, ami most itt a természet körülöttünk, a szellemi világ van, amelyet a hierarchiák világaként, csupán lények, csupán lelkek világaként írunk le. A színeknek nem anyaguk, vagy szubsztanciájuk, vagy tárgyuk van, hanem ezek csupán lények. Ez a lényeges, amiről itt szó van. Ezért természetesen azoknak a lelkeknek a legnagyobb meglepetése, akik itt a fizikai síkon tagadják a szellemet. Mivel azok, akik tagadják a szellemet, és semmit sem hisznek abból, olyan világba kerülnek, amely teljesen ismeretlen számukra. Kényszerűen egy olyan világban kell élniük, amellyel kapcsolatban azt akarták, hogy ne létezzen.

Tehát körülvesz bennünket a csupán lényekből, lelkekből álló szellemi környezet. S fokozatosan kidomborodik, kialakul ebből az általános lélekvilágból – mindenütt olyan lelkek vannak, akiket eleinte nem ismerünk; tudjuk: itt csupán lelkek vannak, de egyenként nem ismerjük őket -, de fokozatosan előlép a meghatározott, konkrét lélek, s előlépnek elsősorban ebben az időben olyan emberek lelkei, akikkel együtt éltünk itt a fizikai síkon. Megtanuljuk felismerni, mialatt a lelkek bőségével kerülünk szembe, akik között vagyunk: ez a lélek az, egy másik pedig más. Ismeretséget kötünk ezekkel a lelkekkel. Elsősorban azzal kell megismerkednünk, hogy annak egész módja, ahogy az ember a világon van a halál és az új születés között, mégis lényegesen más, még más vonatkozásban is, mint ahogy említettem, mint annak módja, ahogy itt a fizikai síkon van. Itt rajtunk kívülinek nevezzük a világot. A halál után valóban olyan tudatunk van, hogy a világ bennünk van. Paradox összehasonlításnak tűnik, de mégis így van: gondolják el egyszer, hogy itt a Földön egy pillanatra teljesen elpárolognának, párában oldódnának fel. Ez a párafelhő, amely önökből áll, egyre jobban elterjed, s csak égboltként áll meg – tekintsük az égboltot egy pillanatra lénynek -, égboltként, ott, „ahol a világ be van deszkázva”, ahogy mondani szokták. Akkor úgy érzik magukat, mint ez az égbolt, és mindent belülről néznek, oly módon, hogy tudatukkal kívül állnak és a világot a bensőjükben látják. Úgy érezzük, hogy minden, ami fellép, belsőleg lép fel. Ahogy itt egyfajta fájdalom jelentkezik bennünk, úgy lépnek fel a lények bennünk a halál után, mint belső élmények. Ez az élmények végtelen bensőségességét hozza létre a halál és az új születés között, összetartozik velük, azzal, hogy valójában ezek az élmények elsősorban az ember benső élményei. De van itt egy bizonyos különbség. Látják, egy olyan lélekről, akit az ember kezd megismerni, ahogy leírtam, erről elsősorban azt tudhatja: ő ott van; de nincs alakja, még nem érzékelhető. Hogy érzékelhetővé tegyük, az embernek egy belső tevékenységet kell végeznie, amely mintegy a következőképp játszódik le. Az ember képzelje el magának szellemire lefordítva: érzek valamit magam mögött, amit nem látok, így tehát képzetet alkotok róla, hogy ott van, de nekem egy tevékenységet kell végeznem, hogy eljussak ehhez a képzethez. Mondhatnám, ez összehasonlítható azzal, hogy egy tárgy letapogatása után rajzot készítek róla. Tehát benső tevékenység szükséges ahhoz, hogy az imagináció fellépjen. Tudom, hogy a lény ott van, de először imaginációt kell létrehoznom, mialatt bensőleg összekötöm magam a lénnyel. Ez az egyik módja annak, ahogy érzékelhetjük a lelkeket. A másik módja az, hogy az ember ezt a benső tevékenységet nem olyan rendkívül erősen végzi, hanem ez magától megy végbe. Fellép, anélkül, hogy az embernek túl sok dolga lenne vele. Úgy van ez, mintha itt szemlélne valamit, de természetesen szellemire lefordítva. S ez a különbség fennállhat két lélek között: az egyik lélekről azáltal nyerünk szemléletet, hogy nagymértékben részt veszünk ebben; a másikról azáltal, hogy a lélek az embernek imaginációt ad önmagáról: csak oda kell figyelnünk. Így kell közölnünk ezeket a különbségeket. Mert ha úgy ismerkednek meg egy lélekkel, hogy önöknek sokat kell tennie ezért, akkor az egy olyan lélek, aki meghalt. S egy olyan lélek, aki többet ad önmagából, olyan, aki itt a Földön fizikai testben megtestesült. Ezek a különbségek valóban itt is megvannak. Az ember – azok kivételével, akiket egyszer meg is említhetek – kapcsolatban áll a halál után mindazokkal a lelkekkel, akik meghaltak, mint ahogy azokkal, akik még itt vannak a Földön. S a különbség annak módjában rejlik, hogy neki magának tevékenynek vagy passzívnak kell-e lennie, és milyen módon jön létre a lélek imaginációja, amely az ember elé lép.

Nos, van egy olyan fogalom, egy tulajdonság, amelyről már különféleképpen beszéltünk, de még egyszer össze akarjuk foglalni erre az egész életre vonatkozóan, s ez az elmúlt földi élet egyharmadát veszi igénybe, és kamalóka-életnek szoktuk nevezni. Ha itt élnek a Földön, s ha valaki megüti önöket, akkor ezt tudják, érzékelik, azt mondják, ő megütött engem. S az élmény általában más, ha önöket üti meg valaki, mintha önök ütnek meg valakit. S ha valakitől hallanak valamit, akkor az élmény itt más, mintha önök mondanak valamit. Teljesen fordítva van ez a kamalóka-életben, amelyben az ember visszafelé éli ezt az időt a születés és a halál között. Nos, ez ott úgy van – engedjék meg, hogy ezt a durva példát említsem -: ha az ember valakinek adott egy pofont az életben, akkor most azt érzi, amit a másik a pofon hatására érzett. Ha az ember valakit megsértett egy szóval, akkor elszenvedi azt az érzést, amit az illető átélt. Az ember tehát a másik ember lelkéből kiindulva él át valamit. Más szavakkal: átéli azokat a hatásokat, amelyeket saját tettei által ért el, ennél a visszafordulásnál átéli mindazt, amit más emberek itt, a mi életünk folyamán a születés és a halál között általunk átéltek. Ha önök mintegy több száz emberrel éltek együtt a születés és a halál között, akkor ez a több száz ember átélt valamit önök révén. De itt a fizikai életben nem tudják érezni azt, amit mások éreznek és élnek át önök által, hanem csak azt élik át, amit mások által átélnek. A halál után ez fordítva van. S az a lényeges, hogy a visszafordulásnál mindazt átéljük, amit mások általunk átéltek. Tehát a legutóbbi földi lét hatásait szenvedjük el. S valóban ezeknek az éveknek a feladata, hogy végigmenjünk ezeken a hatásokon.

Nos, mialatt végigmegyünk ezeken a hatásokon, ezeknek az élménye erőkké válik számunkra. Ez a következő módon történik. Tegyük fel, hogy megsértettem egy embert. Ez emiatt keserűséget érzett. Ezt a keserűséget szenvedem én végig a kamalóka-idő alatt, amelyet saját élményemként élek át. Igen, mialatt ezt átélem, ez érvényre juttatja bennem azt az erőt, amelyet ellenerőként kell felfogni, vagyis mialatt ezt a keserűséget átélem, felveszem magamba az erőt ahhoz, hogy ezt a keserűséget eltávolítsam a világból. Ily módon tetteimnek minden hatását érzékelem, s ezáltal befogadom magamba az erőt, hogy ezeket a hatásokat eltávolítsam a világból. S ez alatt az idő alatt, amely az elmúlt földi élet egyharmadáig tart, felveszem magamba mindazt az erőt, amit úgy fejezhetünk ki, hogy a bennünk lévő intenzív sóvárgás azért, hogy a testét most levetett lélek eltávolítsa mindazt, ami a tökéletesedést zavarja, mivel ez visszaveti a lelket a fejlődésben.

Ha ezt átgondolják, akkor látni fogják, hogy az ember önmagának készíti a karmát, vagyis magának az embernek van az a kívánsága, hogy olyan legyen, hogy az megszüntethesse benne azt, amit megszüntetésre érdemesnek tart. Tehát a karma éppen ebben az időben készül elő. Lelkünk magáévá teszi azt az erőt, amelyet a halál és az új születés között kell felvennünk, hogy a következő inkarnációban előidézzük életünk alakulását, úgy, ahogy azt helyesnek tekinthetjük. Mondhatnám, ez a karma-teremtés technikája. Hogy ezeket a dolgokat helyesen értsük meg – nem elméletileg, hanem úgy, hogy mélyen belevisszük érzés- és akarati erőinkbe -, világossá kell válnia számunkra, hogy a halott érzéseinek iránya egészen más, mint az élőé. Az élő igen könnyen mondhatja: sajnálom ezt vagy azt a halottat, hogy ezeket végig kell szenvednie, amiről talán semmit sem tehet! Feltételezhetik, hogy bárki súlyosan megsért valaki mást, de egyáltalán nem tehet róla. Nos, talán sajnálják a halottat. Ez helytelen; mivel a halott semmit sem akar sóvárgóbban, minthogy kifejlődjék benne az az erő, amellyel ezt ki tudja egyenlíteni. Ez éppen az, amit a benne lévő jónak tekint. Azt kívánnák neki, hogy ne érje el azt, amit a leginkább akar elérni. Ehhez azonban mindezt végig kell szenvednie. Akkor a pozitív negatívumba megy át. Belátva azt, amit művelt, az ember kifejleszti az erőket, hogy azt kiegyenlítse.

Így elmondhatjuk, hogy ennek a kamalóka-szakasznak a végén, a legutóbbi élet újraélése után már meg van határozva, hogyan akar majd az ember fellépni a következő inkarnációban, ebben a létezésben, hogyan akar itt vagy amott ezzel vagy azzal az emberrel együtt lenni, hogy ezt vagy amazt ki tudja egyenlíteni. Lényegében ott meghatározza az ember, mi a karmikus az életben, amelybe lép.

A következő időre vonatkozóan úgy van, hogy a szellemi világból elsajátítjuk azokat az erőket, amelyekkel általában megformálhatjuk az embert, amelyekkel egyéniségünknek alkalmas testet alkothatunk magunknak. Először is megvan karmánk terve. Most ehhez kell előbb az embert alakítanunk. Ehhez még sokkal hosszabb időre van szükség, de ezután következik. Ebből azonban beláthatják, hogy a kamalóka-idő lényege éppen abban rejlik, hogy felajánlja nekünk a lehetőséget, hogy következő inkarnációnkat morális módon, helyesen készítsük elő. Világossá kell válnia számunkra, hogy minden következő inkarnáció a korábbitól függ. Hiszen látjuk, hogyan készül ez elő, a következő inkarnáció. S látjuk, hogy egy ember életének egész módja attól függ, hogyan élte végig korábbi életét. Hogy ez ellentmond a szabadságnak – erre még visszatérek -, ez egy kifogás, amelyet olyan emberek tesznek, akiket ez az ügy nem hatott át, de ez nem mond ellent a szabadságnak.

Ha ily módon egyes embereket megfigyelünk az életben, akkor úgy találjuk, hogy ezerszeresen különbözőek; egyáltalán ahány ember van a Földön, annyira különböznek egymástól. De kategóriákat meg lehet különböztetni. Vannak emberek, akik úgy tevékenykednek, hogy legkorábbi ifjúságuktól látjuk rajtuk: ez az ember erre vagy arra különösen alkalmas. Nos, vannak ilyen emberek. Már gyermekkorukban meg lehet mondani, hogy ezt vagy amazt fogják végezni. Mintegy beleütköznek ebbe a létformába, igen aktívak. Van egy bizonyos feladatuk, és erőt fejlesztenek ehhez. Más embereknél azt találjuk, hogy sokféle érdeklődésük van, de kifejezetten nem irányulnak valami felé. Sok mindent vesznek fel magukba. Sőt, később az életben eljutnak egy meghatározott feladathoz, amely nem egészen felel meg nekik; talán egy másikat hasonló módon meg tudtak volna valósítani.

Röviden: az emberek aszerint, ahogy az életben tevékenykednek, egészen különbözőek egymástól, hiszen ez teszi lehetségessé az életet. Például vannak emberek, akik fellépnek az életben, és nem fontos számukra, hogy külső tettekkel sokat tevékenykedjenek; de csak egy-két szót kell szólniuk, s ennek hatása van az emberekre. Inkább bensőjükkel hatnak. Más emberek inkább a külsejük által. Ez bensőségesen összefügg azzal, ahogy az ember az előző inkarnációban végigélte az életét. Vannak emberek, akik fiatalon halnak meg, mondjuk 35. évük előtt, hogy ezt a határt említsük. Az ilyen emberek ezzel a halállal egészen más helyzetben vannak, mint azok, akik 35 éves koruk után halnak meg. Ha az ember a 35. éve előtt hal meg, akkor még közel áll ahhoz a világhoz, amelyből születésekor kikerült. A 35. év fontos határ. Ott az ember mintegy átlép egy hidat. Akkor visszahúzódik az a világ, ahonnan kijött az ember, és inkább bensőjéből megszül egy új, szellemi világot. Fontos, hogy ezt megkülönböztessük. S most meghal egy ember 35 éves kora előtt. Ha ezután újra megtestesül, akkor bizonyos módon olyan erő jut osztályrészéül, amelyet nem használ fel életének abban az idejében, amely a 35. évet követné. Az ilyen emberek, akik egyik inkarnációjukban 35 éves koruk előtt halnak meg, ezáltal erre az inkarnációra megtakarítják azokat az erőket, amelyeket különben felhasználnának, ha 5o, 6o, 7o évesek lettek volna. Ezeknél összeadódnak ezek az erők, amelyeket itt megtakarítottak, azokkal az erőkkel, amelyeket a következő inkarnációra fogyasztanak el, s így ezek a lelkek olyan testekbe születnek bele, amelyekkel képesek – főleg ifjúságukban – erős benyomásokkal megküzdeni az életben. Más szóval, ha az ilyen lelkek, akik előző inkarnációjukban 35 éves koruk előtt halnak meg, és ismét inkarnálódnak, akkor minden erős benyomást tesz rájuk. Van ami erősen felháborítja őket, nagyon tudnak örülni, eleven érzéseik vannak, és igen hajtja őket az akarati impulzus. Olyan emberek ezek, akik majd erősen belehelyezkednek az életbe, akiknek küldetésük van. Az ember nem ok nélkül hal meg 35 éves kora előtt, hanem akkor majd egészen határozott módon fog belehelyezkedni az életbe. Ha azonban 35 éves kora után hal meg – a dolgok kereszteződnek egymással, a 35. év előtti halál még valami mást is hozhat, ezek csak példák, nem muszáj így lennie -, így ez ahhoz is vezethet, hogy az ember a következő életében a világkörnyezet dolgaiból nem kap olyan erős benyomásokat. Nem tud annyira lelkesedni, nem tud olyan gyorsan felháborodni. Lassabban, de bensőségesebben ismerkedik meg a dolgokkal, s így a következő inkarnációban olyan életbe nő bele, amelyben inkább a bensőségesség által hat, anélkül, hogy határozottan egy bizonyos életfeladathoz vezetnék. Úgy fog állni az életben, hogy egy más feladatot talán szívesebben végzett volna, de ehhez valami különleges dolgot kellene végrehajtania, talán akarata ellenére. Mivel az ember az előző földi inkarnációja alatt alkalmassá tette magát, hogy finomabban hasson, ezért erre nagyobb mértékben is alkalmas.

Például egy ember – ezt az esetet már korábban említettem – igen fiatalon megy át a halál kapuján, mondjuk 11, 12, 13 éves korában, s így rövid kamalóka-ideje van, de még igen közel áll ahhoz a világhoz, amelyet fizikai születésekor elhagyott. Itt minden másképpen történik. Ha az embernek éppen ez van a karmájában, akkor ez egy olyan élet után következik, amely már a 20. évvel bezárult, s a halál után már az első napokban fellép a visszapillantás is, de oly módon, hogy inkább kívülről közeledik az emberhez. Ha valaki azonban 50, 60, 70 éves korában hal meg, önmagának sokkal többet kell tennie azért, hogy a visszapillantást megkapja. Az ember saját aktivitása révén jut hozzá. S azáltal, hogy ezt az életet a halál után különböző módon kell átélnünk, azáltal különböző módokon készülnek majd elő az emberek egy következő életre. Lehet, hogy valaki egyik életében különösen aktív. Ha a különösen aktív természetű embert korán elragadják az életből, akkor az történik, hogy a következő életben karmája egy egészen meghatározott életfeladat elé állítja, amelyet feltétlenül végre is hajt. Az ember mintegy erre van predesztinálva. Ha azonban az egyik életében igen aktív, és késő öregségéig él, akkor ezek az erők bensőségessé válnak. Majd a következő életében egy bonyolult feladata lesz az embernek. A külső aktivitás ekkor visszahúzódik, és megjelenik a lélekben egyenesen annak szükséglete, hogy belső aktivitást fejlesszen ki.

Ilyen bonyolult az ember élete, ahogy inkarnációról-inkarnációra fejlődik. Ezeket a vizsgálódásokat holnapután folytatjuk. Most csak azzal szeretném zárni, hogy azt mondom önöknek: ha egy ilyen korral állnak szemben, mint a miénk, amelyben viszonylag rövid idő alatt kivételesen sok ember abnormális módon megy át a halálon, akkor ezáltal valami egészen rendkívüli dolog készül elő. S ennek egyszer elő kell készülnie. Minden évben látják, hogy a virágzás lökésszerűen tör a világra. Ha visszapillantanak a történelembe, azt mondhatják: a virágzás ott is lökésszerűen lépett fel. Nagy virágzási idő volt Lessing, Herder, Schiller, Fichte, Goethe ideje. Olyan ez, mintha minden zseniális ember egy kikötőben lenne együtt. Majd ez ismét véget ér, és így megy a világ lökésszerűen előre. Hiszen a zsenik ilyen lökésszerű fellépéséről beszélünk; majd ismét másként történik ez. Szellemi téren is lökésszerű a felvirágzás, egyfajta sajátos sarjadás. Nos, napjainkban fizikai téren lökésszerűen látjuk a halált. Itt ismét két dolog van, amelyeket képszerűen egymás mellé állíthatnak, és ezek rendkívül sokatmondóak. Nagymértékű fizikai halálozás a csírája a későbbi jelentős szellemi felvirágzásnak. A dolgoknak két oldala van. Ebből a szempontból mondjuk el éppen, mindig újra és újra, erőt és vigasztalást keresve, de reményeinkben bizakodást is kiküzdve magunknak, korunkkal összhangban és szellemtudományunk tudatából kiindulva:

A harcolók bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéséből,
A nép áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse –
Mely a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítja a szellemi térbe. 

A lelkiélet alapjai és szellemi élet korai halál után

Berlin, 1915. november 20.

Ezeket a napokat, amelyeken itt most együtt lehettünk, arra használjuk fel, hogy az egyik vagy másik oldalról fényt vessünk arra az összhangra, amely az ember fizikai síkon töltött élete és aközött az élet között van, amelyet a halál és egy új születés között tölt el, és néhány szót szóljunk az egyes, egymást követő földi életek összhangjáról is, amelyeket végigél az ember. Látták, hogy ha megpróbálunk pontosabban, részletesen belemenni ezekbe a viszonyokba, a vizsgálódás mindenképpen bonyolult lesz, de alapjában véve majd csak akkor lesz igazán gyümölcsöző, ha ott egy ilyen részletekbe menő vizsgálódás az élet kérdéseinek és rejtélyeinek részleteiről is némi felvilágosítást nyújthat. Tovább szeretnénk menni egy ilyenfajta fejtegetésben, de ma mindenképpen azzal kell kezdenünk, hogy egy kissé belemélyedünk az ember tagoltságába, amit ismerünk ugyan, de ismétlésszerűen meg akarjuk beszélni, tekintettel olyan tulajdonságokra, amelyek a következő szemlélődéshez fontosak lesznek.

Nos, kedves barátaim, ahogy mi itt emberekként a Földön élünk – ahogy a különféle ciklusokból, előadásokból és könyvekből tudják -, az a Föld-fejlődés egy egészen meghatározott korszaka. Hiszen megérthetik fejtegetéseink egész szelleméből, hogy belső értelme, egy bizonyos belső jelentősége van annak, hogy lelkünket végighordozzuk a Föld-fejlődés e különböző korszakain. Az adott ábrázolásokból már látták, hogy az embernek nemcsak a külső, hanem az egész élete itt a Földön magától értetődően eltérő a különböző korszakok szerint. Más volt a lélek egész élete – elsősorban csak a lélek életére akarunk tekinteni -, ha csak az Atlantisz utáni korszakokat szemléljük, más az óindiai, más az ősperzsa, más az egyiptomi-káld, más görög-latin, és más a mi korunkban. Mindezeken a korszakokon végighordoztuk lelkünket. Mindezekben a korszakokban lelkeink – a legtöbb embernél egy korszakban ismételten – testeket kerestek, amelyek lehetővé teszik a lelkeknek, hogy úgy fogadják be a világot, ahogy az ember egy ilyen korszak erőivel be tudja fogadni.

Ha emlékeznek arra, mit mondtam az egyes korszakokban a lelkiélet sajátosságairól, akkor egy még pontosabb bepillantást nyerhetnek ebbe. Lássuk például az életet az Atlantisz utáni első korban, akkor úgy találjuk, hogy az emberi lélek azzal foglalatoskodik, hogy kieszközölje saját lényének kölcsönhatását az étertesttel, tehát úgyszólván helyesen átélje azt, ami átélhető, ha az ember legfőképp itt a Földön lélekként kölcsönhatásban áll az étertesttel. Majd az Atlantisz utáni második korszakban kiélte a lélek mindazt, ami kiélhető volt, ha az ember ily módon igazán kölcsönhatásban áll az asztráltesttel. Az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszakban kiélte a lélek mindazt, ami kiélhető volt az érzőlélekkel való kölcsönhatás útján. A negyedik kultúrperiódusban kiélte a kölcsönhatást az értelmi-, vagy kedélylélekkel, és korunkban kiéli mindazt, ami kiélhető, ha a tudati lélekkel áll kölcsönhatásban. Hiszen miután a lélek, amely ezekben az egyes korszakokban az emberi természet e tagjaiban működött, átélte ezt vagy amazt, általában előmozdította a világfejlődést. Ez alapvetően más, mint az, amit az ember ezekben a különféle korszakokban átélt saját lelkének az egész világhoz való kapcsolatában. Hiszen ebből kell már képzetet alkotnunk arról, ami idáig adott volt. Nos, korunkban az ember tehát a tudati lélekben él, és ötödik korszakunk egész kultúrája abban áll, hogy az egész emberi lélek, az egész emberi én olyan kapcsolatokkal kötődik a világhoz, amelyek a tudati lélekhez való viszonya által adódnak. Amit átélhet az ember, ha erejét a tudati lélekbe áramoltatja, azt éli át korunkban.

Nos, az egész ügyet egy más szempontból is felfoghatjuk. Mi által történnek akkor általában a kozmikus összefüggések, hogy az ember a tudati lélekben él? Az ember természetesen emberként nem csupán a tudati lélekben él, hanem az emberi természet más tagjaiban is. Szűkebb értelemben, korunkban alakítjuk ki azt a képességet, amelyet az emberiség éppen most alakít ki, elsősorban azáltal, hogy énünkkel kerülő úton, a tudati lelken keresztül egészen fizikai testünk szervezetében élünk a születés és a halál között. A görög az Atlantisz utáni negyedik korszakban még nem élt olyan erős függésben fizikai testétől, mint mi. A görög ember magában a testben még egyfajta bensőségesebb módon élt. Ez azt eredményezte, hogy az értelmi, vagy kedélylélekben működött. Ezáltal olyan helyzetben volt, hogy fizikai testét egészen más módon töltötte ki, mint ahogy mi tudjuk. A görög embernek például minden kézmozdulatát sokkal erősebb belső érzés-árnyalat kísérte, mint ahogy ez a mai embernél van. Ezekbe a dolgokba semmiféle külső tudomány nem tud behatolni, de léteznek. A görög ember érezte, ha behajlította a karját, hogyan duzzadnak az egyes izmok, ahogy a kar egy szöget képezett. Ezáltal volt olyan helyzetben a görög, hogy szobrászként egészen másképp alkosson. A mai szobrász modell után dolgozik. Nézi a modellt, és ezután dolgozik. Nem így a görög. Neki volt egy belső érzése a kar formájáról, a fiziognómiáról és így tovább. Ez belső átélés volt nála. Ma az ember bizonyos módon el van szakítva attól, amit fizikai testben át tud élni, ha a tudati lélekben él. Mintegy mélyebben ment bele fizikai testébe, közelebbi kapcsolatba került vele, mint a görög ember tudott volna, de ezáltal is érzéketlenné vált minden olyasmi iránt, amit a fizikai test nyújt. Magasabb értelemben veszi igénybe a fizikai test szerveit, mint a görög. A görög nem láthatott bizonyos színárnyalatokat, ahogy mi ma látjuk, mivel még nem úgy volt benne fizikai testében, mint ahogy mi manapság. Ha Homérosznál utána olvasnak, láthatják, milyen kevés színt említ. Ez tehát ily módon megváltozik. Az ember rokonabbnak érzi magát fizikai testével, de ezáltal bensőjét nem érzi úgy fizikai testében. Sokszor el kellene mondanunk, hogy fizikai testében már nem érzi bensőjét, inkább az ütközést a külvilág felé. Röviden, harc ez a fizikai test képességeivel, míg a görögségnél inkább a formával való küzdelem volt. Így elmondhatjuk: éppen azáltal alakítjuk a tudati lelket, hogy énünkkel bizonyos fokig belső rokonságba kerülünk, hogy teljesen belesűrűsödünk a fizikai testbe. Így eljön az idő, a materializmus kora, amelyben az ember már nem sokat tud a spirituális folyamatokról és dolgokról, mert annyira beleütközött a fizikai testbe.

Nos, a fizikai testben azonban benne rejlik az étertest. A görög ember még sokkal többet tudott étertestéről. Érezte, még ha csak csöndes visszhangját is annak, ahogy az étertest utána zengett a test fizikai mozgásának. Még érezte, hogy nem csupán a fizikai kéz mozog, hanem az éteri kéz együtt mozog vele, és ez a fizikai mozgás alapja. Ez tehát elveszett. Az ember azonban a görög korban mindezt úgy élte végig, hogy sokkal intenzívebben érezte magát étertestében, mint most. Ez nem veszett el számára. Hiszen ezt mindnyájan végigéltük, mint lelkek, ez benne rejlik étertestünkben. Mindez benne rejlik a megőrzött gondolatokban. S ha kilépünk abból a világból, amelyben a halál és az új születés között vagyunk, akkor mintegy felejtésben visszaengedjük mindazt, amit előzőleg olyan jól uralhattunk étertestünkben. Mialatt most oly mélyen beleütközünk fizikai testünkbe, visszaengedjük azt, amit a görög korban megszereztünk magunknak. Ebből már látják, hogy étertestünk valójában igen sokat tartalmaz, amiről az embernek most semmiféle tudomása sincs. Az ember tudatát most főleg fizikai testében fejleszti. Ezzel fedi be azt, ami étertestében van. Ha az ember tudatában lenne mindaz a tudás az emberi belső szervezetről, ami étertestében titokként bele van rejtve, akkor végtelenül többet tudna, mint most. Akkor ez az étertest bizonyos tökéletességet ért volna el, amely nagyobb, mint aminek az ember most tudatában van. Egyáltalán az étertest vonatkozásában sok minden vissza van tartva, mivel annak éppen nem megfelelő módon ébredünk tudatára; sok mindent nem tudunk az étertestről.

Az étertestben, mint tudják, többek között ismét az asztráltest dolgozik. Mindazt, amit az étertest ily módon tesz, természetesen úgy kell elgondolni, hogy az asztráltest hatja át. Ha az ember mindazt hirtelen fel tudná hozni, amit az étertest tartalmaz, akkor végtelenül okosabb lenne, mint a jelen korszakban, ahol éppenséggel fizikai testével küzd. Mivel ez az étertest például – természetesen az asztráltest is részesedik ebből – a bölcsesség végtelenül sok kincsét tartalmazza. Ezek lent vannak a lelkünkben, az étertestben. Mindenekelőtt van ott egy csomó jártasság, tudásanyag. Például a geometria vonatkozásában: egyszer már kifejtettem itt, milyen sokat tudnak önök öntudatlanul a geometriáról. Ez valóban az igazság; mivel ha megismerik a geometriát, akkor nem kívülről, a dolgokból ismerik meg, hanem az ember felhozza azt, mialatt a tudatába idézi, ami az étertestében van. Ha külsőleg idomokat rajzol fel, akkor ezek csak felfrissülésre szolgálnak. Ha felrajzolok egy háromszöget, amiről tudom, hogy 180 fokos, akkor ezt az étertestemből tudom. Hogy az ember felrajzolja az idomot, ez csak az emberi lustaság egy spekulációja. Valójában önök mindent tudnak, amit megtanulhatnak a geometriában, öntudatlanul, ez az öntudatlan lelkiélet mélyén rejlik. Az ember egyáltalán nem hiszi, milyen okos az öntudatlan lelki mélységekben. Ha tudná ezt az ember! Az emberi fejlődés szerencsétlensége nem abban van, hogy az emberek kevéssé bölcsek, hanem abban, hogy a bölcsességet nem tudják felhozni saját lelkükből. Minden nevelői fejlődés azon alapul, hogy a rejtett bölcsességet felhozzuk a lélek mélyéből. Ha ezeket a dolgokat nem kellene így felhoznunk, akkor nem tudnánk úgy előmozdítani fejlődésünket, ahogy elő kell mozdítanunk. Látják, ha nem lennénk olyan kapcsolatban fizikai testünkkel, ahogy most vagyunk, akkor szörnyen okos gyerekekként születnénk meg, és egyáltalán nem sokba kerülne, hogy viszonylag korán felhozzuk azt, ami az étertestünkben rejlik. De az ember akkor igen kevés fáradságot fordítana arra, hogy eljusson a bölcsességhez. Ezáltal ez alig lenne az ő tulajdona, s ő inkább csak lenyomata, másolata lenne a bölcsességnek. A személyes elsajátítás azáltal történik, hogy olyan viszonyunk van fizikai testünkhöz, mint most, az ötödik kultúrperiódusban. Csak ez a személyes elsajátítás teszi azt, hogy a tudás saját tudásunkká válik, és akkor birtokoljuk, ha ilyen módon felhozzuk. Ez az étertest vonatkozásában érvényes.

Az asztráltestre vonatkozóan még valami egészen más is érvényes, mégpedig a következő: ha minden részletet fel tudnánk hozni, ami az asztráltestben rejlik, mindazt, amit az asztráltest tud, akkor ez valójában jelen életünkben semmiféle nyereséget sem jelentene. Mivel ezáltal valóban automatákként élnénk az emberiségben. Asztráltestünk például ténylegesen tudja – nem a tudatunk, hanem az asztráltestünk -, hogy asztráltestként hozzátartozik minden egyes emberhez, akikkel az életben találkozik. Asztráltestünknek van egy ilyen tudata. Ilyen módon, ha mindazt tudnánk – az, aki akarja, nem tudja, és az, aki tudja, nem teszi, mivel ez a legrosszabb fajta okkult egoizmus kialakulásához vezetne -, amit az asztráltest tud, tudatossá tehetnénk, akkor például pontosan tudnánk a következőt. Ezzel vagy azzal a személyiséggel kellemetlenséget érsz el a magad számára, ezzel vagy amazzal barátságot fogsz átélni. Az ilyen tudás természetesen egészen megváltoztatná az életet, de jelenlegi földi viszonyaink számára nem kedvező értelemben. Még sokat mesélhetnék arról, mit tud az asztráltest, de az már öntudatlanul is gyakorolja tudását, csak egy olyan tudást, amelyet az emberélet összefüggésében valóban kevéssé vesznek figyelembe.

Tegyük fel egyszer, hogy egy ember egy szerencsétlenség folytán életét veszti. Ez úgy tűnik számunkra, nemde, ha a szokásos emberéletet szemléljük, hogy egy szerencsétlenség érte az embert. Pedig ahogy jelen tudata meg van alkotva, a szerencsétlenség nem keresi az embert. Ha megvizsgálnánk az asztráltestet, akkor nem találnánk semmiféle szerencsétlenséget, amelyet az ember keres, amennyiben asztráltestében él. Ami ott a szokásos tudat számára szükséges, azt az asztráltest keresi szabad, belső választás folytán. Ezt így akarja, valóban akarja az asztráltest. Még ha vonat gázolja is el az embert, az asztráltest ezt valójában az egész élet-összefüggés számára mérlegeli, s ez nem olyasmi, ami csupán megtörténik.

Tehát nemcsak bölcsességként birtokoljuk asztráltestünkben összhangunkat a többi emberrel, hanem az egész külső élettel való összhangunkat is, azzal, ami természeti eseményként vagy egyéb, szociális élményként játszódik le, amelybe bele vagyunk bonyolódva. Ami itt el van zárva és el is kell hogy legyen zárva, az jó, különben semmit sem tanulnánk a további fejlődés érdekében. De az asztráltestben egy valóságos gondolat létezik, vagyis egyfajta tudás mindarról, ami lényünkben összhangban van azokkal az eseményekkel és emberi elemekkel, amelyekbe bele vagyunk bonyolódva. Az emberek – nyugodtan mondhatjuk – a mindennapi életben valójában elég kevéssé figyelnek erre. Mert ha valami történik velünk, amiről azt mondjuk: „ez éppen megtörtént velünk”, akkor rendszerint azt vesszük figyelembe, ami ott történt velünk, csak az után, hogy éppen megtörtént. Valóban nem mérlegeljük, mi történt volna, ha ez éppen nem esett volna meg valakivel. Egy eklatáns esetet szeretnék kiragadni. Egy ember életének egy pillanatában megsebesül. Nemde, a mindennapi életben így gondoljuk: „nos, ő megsebesült”. Itt lezárja ezt az ember. De mi történt volna, ha nem sebesült volna meg, ezt nem nézi az ember. Mivel egy sebesülés által az egész élet megváltozik, minden következő dolog másként történik. De az asztráltest áttekinti az egész összefüggést, mikor a sebesülés előtt áll. Azt mondhatjuk, az asztráltest tisztánlátó.

 S az igazi én, amely még mélyebben rejlik az altudatban, amely a legmélyebben van, ez még tisztánlátóbb, sokkal tisztánlátóbb. Hiszen önök tisztában vannak vele, kedves barátaim, hogy fizikai testünket már a régi Szaturnuszon alakítottuk ki, étertestünket a régi Napon, és asztráltestünket a régi Holdon formáltuk meg. Énünk a csecsemő az emberi lénytagok között, ez a legfiatalabb. Ez az én így, ahogy most a fizikai test kialakult, csak a Vulkánon fog kialakulni, tehát a Jupiter- és a Vénusz-fejlődés után. De ez az én, mintegy a szellemi világ ölében nyugszik. Majd a Vulkán-kor alatt óriási tudás fog kisugározni az énből az élet összefüggéseiről. De ez a tudás már itt van bennünk, és a Jupiter- és Vénusz-fejlődés abban áll majd, hogy felhozzuk a képességet ehhez.

Tehát mialatt rápillantunk a lelkiélet e hátterére, csodálatos módon észrevesszük összhangunkat a szellemi világgal. Nekünk, embereknek a normális emberi életben elsősorban csak az adott, amit befogadunk, mikor az én tükröződik a fizikai testben. De e mögött rejlik egy szélesen kiterjedt földi tudás, amely az étertestben van. E mögött ismét egy tisztánlátó tudás rejlik, amely már az asztráltestben van, és egy még inkább tisztánlátó tudás, amely az igazi énben található. Jó, ha ezeket a dolgokat előzőleg meggondoljuk, mielőtt belemélyedünk abba, amit valójában meg akarok beszélni.

Vegyük azt az esetet, amely most oly ezerszeresen szól lelkünkhöz: egy ember fiatal korában, ahogy ez most gyakran történik, a hadszíntéren átmegy a halál kapuján. Látják, itt az történik, hogy az emberi természet mélyebben fekvő tagjai, az étertest, asztráltest és én, egészen más módon szakadnak el a fizikai testtel való összhangjukból, mint amikor az ember megöregszik, és lassan meghal ágyában. Ott gyakran gyorsabb elválás történik a fizikai testtől. Gyakran beszéltem az étertest prófétikus természetéről. Elmondtuk, hogy magukban az álomképekben – amelyek azáltal keletkeznek, hogy az asztráltest az étertest felé hajlik, és az étertest tükrözve kapja meg azt, amit az asztráltest átél -, ha ezeket a képeket mintegy ki tudnánk teríteni, akkor ezekben valami prófétai jelleg rejlik, amely jövőbeni életünkre utal.

Azok számára, akiknek szellemi kutatókként vizsgálniuk kell ezeket a dolgokat, az ilyen mérlegelésekből egy fontos kérdés adódik. Először természetesen fel kell tárni a kérdést, majd a kérdésnek ez a feltárása mintegy odavezet a válaszhoz, amelynek a tisztánlátó megfigyelésből kell adódnia. Azt mondjuk például magunknak: hiszen az ember mégiscsak arra van rendelve itt a Földön, ha az élet normálisan folyik le, hogy elérje a pátriárka-kort, hogy lassan fogyassza el az életet. Ez történhet a normális életfolyamatban. Nos, hirtelen egy golyó által, amely eltalálja az embert, az egész összhang megtörik. Ezzel azonban egy képesség, például az étertest képessége – a vizsgálódást most az egyes emberre akarom irányítani -, az erő, amely az egész életen át prófétikusan hatni tudott volna, amely az embert át tudta volna vezetni a különböző életkörülményeken át, kiszakadt az életből; elvált a fizikai síktól. Tegyük fel, hogy a golyó nem talált volna – felállíthatjuk a hipotézist, eltekintve attól, hogy ez természetesen karma -, akkor az ember ezt az erőt fokozatosan felhasználta volna étertestében, talán sok éven keresztül. Ez az erő ennek ellenére ott van lelke mélyén; ez az erő „nem lehet nem ott”. Hogy ott van, azt már látjuk, ha egy olyan ember, akit eltalált egy golyó, visszatekint élettablójára, akkor étertestében tekint vissza. Már hangsúlyoztam ezt: ennek az élettablónak egy egészen másfajta jellege van. Az a jellege, mintha a külvilágból jönne, nem annyira a benső világból származna. Röviden, ez az energia, ez az erő, amely most el van vágva, benne van az emberben. S az a megfigyelés is adódik, hogy ott van, hogy megváltoztatja az egész életet a halál után. Éppen így van azzal az erővel is, amely az asztráltestben van. Ezt is felhasználhatta volna az egész életen keresztül. Ez is még ott van. Röviden, az ember egészen másként lép át a halál kapuján, ha erőszakosan kiszakad fizikai életéből, ha mintegy eltalálja egy golyó, és ezáltal hagyja el az életet, mintha lassan, ágyban halna meg.

Nos, létrejön a nagy kérdés a szellemi kutató számára: mit jelent ez akkor valójában? Mi jelent ez egy korszakra nézve, hogy az ember azáltal, amit itt felsoroltam, lényegében valami egészen mást visz be a szellemi világba, mint amit bevisz, ha végigéli az életet? Egy ilyen korszakra, mint amelyben élünk, végtelenül nagy jelentőségű ez, mivel a leírtak jellegéből igen sokat viszünk be a szellemi világba. Mit jelent ez akkor a szellemi világ számára? Ez rendkívül jelentős kérdés. – Ha egy kissé rátekintünk a szellemi világ és a fizikai világ kapcsolatára, ahogy ennek utána olvashatnak a bécsi ciklusban: „Inneres Wesen des Menschen und Leben zwischen dem Tode und einer neuer Geburt” (Az ember belső lénye és élet a halál és egy új születés között), akkor közelebb kerül az, amit az ember oly sokáig nem tudott hinni, de a szellemi kutatásnak egészen tisztán megmutatkozik. Az, hogy valóban minden fogalom és képzet megváltozik, ha az ember a szellemi világba jut. S ez nemcsak akkor van így, ha beavatás révén kerül be a szellemi világba, hanem a halálon történő áthaladáskor is.

Látják, itt az emberiség alapjában véve egyre jobban és jobban egy meghatározott irányba fejlődik, mondhatjuk, az ún. létfogalom irányába. S ma már egy óriási süllyedés van abban, hogy különösen vonzódnak a létfogalom iránt. Mit értek lényegében a létfogalmon, a létezés fogalmán? Nos, manapság alig valami érvényesülhet, ami nem „lét”-ként adódik. Ha jön valaki, aki nem olyasmiről beszél, ami kézzelfogható, akkor fantasztának tartják. Az emberek ide-oda mennek, és a „valóságosról” olvasnak, s ezzel szemben nincs egy árva gondolatuk sem. Számtalan ember van, akik ezért nem figyelnek a gondolatra, mert semmit sem tudnak leharapni belőle. A „létezés” azt jelenti számukra: csőstül kapjuk azt, amit érzékelünk. Ezzel nem tehetünk semmit, hogy van itt valami, hanem ez létezőként adódik. S ami ilyen módon nem létezőként van, azt az emberek mindig kevésbé akarják érvényre juttatni.

A szellemi világ fejlődésében az eset fordított. Az, ami létező, ami benyomást gyakorol, mint a fizikai tárgyak, az az embernek a szellemiben valami ellenséges, valami zavaró, amiről tudja, hogy a semmihez tartozik, hogy arra van ítélve, hogy a semmibe tűnjön el. S így minden további nélkül egy olyan szellemi területre érünk, ahol nem túlságosan fejlett lelkek vannak, olyan lelkek, akik tehát – mondhatnám – a szellem számára éppen olyan naivak, mint ahogy sok lélek naiv a Föld számára, így a meghalt lelkek számára ott a szembeállított ítéletet találjuk. Valami, aminek jelentőséget tulajdonítanak, nem lehet „létező”, ahogy itt a Földön „létezőről” beszélünk. Ami itt létezés, az nem értékes ezeknek a lelkeknek. Hiszen a szellemi életben úgy van, hogy tiszta szellemi lényekkel állunk szemben. Ezek hatnak az emberre. Először szemlélet tárgyává kell tenni őket. Ez ott úgy van: ott áll az ember a szellemi világban, mögötte állnak a szellemi hierarchiák, angyalok, arkangyalok, stb. Tudjuk, hogy ott vannak. De ha számunkra ott kell lenniük, akkor először fel kell ébresztenünk őket ahhoz, amit itt létezőnek nevezünk. Ami a szellemi világban hat az emberre, annak imaginációhoz kell vezetnie bennünket. Ami nem felébresztett létező, amivel semmi dolgunk, az egyszerűen csőstül ott van, az nem értékes létező.

Itt a Földön áll az ember, és körülveszi a természet, és a szellemi világ, amelyhez fel kell emelkednie, nincs minden további nélkül itt. Nem kerül külön fáradságba, hogy a természet vegyen körül bennünket. Ez magától adódik, mint létező. Ezért szeretik a materialisták, hogy a természet vegye körül őket. A szellemi világban azonban már nincs ott. Nincs ott, a szellemi világban, amit az ember mindig kivívott magának. Ott szakadatlanul tevékenynek kell lennie az embernek. Ami itt van, az a másik világ, amelyet elhagyott az ember; mindig úgy pillant rá, mint egy létesülő világra: ez a világ, amely a múlékonyságot hordozza magában, amely folytonosan harcol a hiábavalósággal.

Ha egy pillanatra a dolog úgy állna, hogy a világ, amelyet a materialisták szeretnek, eltűnne, hogy az emberek semmit sem tudnának a testükről, hogy először imaginációt kellene teremteniük maguknak, ha nem tudnának semmit az asztalról, ameddig azt maguk gondolkodva meg nem alkotnák, helyette azonban látnák a szellemi világot, akkor itteni életükhöz is rendelkeznének azzal, amivel ott, a szellemi világban rendelkeznek. A szellemi világban a világot éppen saját tevékenységgel lehet szemlélet tárgyává tenni. A túlvilág, tehát a mi földi világunk, ott mindig megvan. Míg itt a menny rejtve van, és csak a körülöttünk lévő világ van mindig itt, ott a világ valójában el van rejtve, ha az ember tevékenyen nem teszi saját szemlélete tárgyává. A túlvilág, a mi földi világunk, egy olyan világ, amelyben az ember nem csupán hinni tud, hanem közvetlenül tudhat róla. De ami ezt a mi itteni világunkat – a másik világ szempontjából nézve – mondhatnám, végzetessé teszi, az az, hogy ez a világ át van hatva a létezéssel. Ez zavaró, hogy ezt a világot áthatja a létezés, valóban zavaró. Ha sokan azt mondják: szeretnék már hinni egy szellemi világban, csak láthatnám itt! Összevethetjük ezt azzal, amit a szellemi világ lelkei mondanak: igen, ez az itt lent folytonosan meglévő fizikai világot el akarnánk viselni, ha nem „lenne” szakadatlanul; ha nem lenne benne a létezés olyan tolakodóan. Az ember egyáltalán nem tud letekinteni a Földre anélkül, hogy minden pontján ne lenne az a szörnyű „lét”.

S ha itt valaki gyakorlati materialista, és nem tud ideálokban hinni, akkor csak a létet szereti. De hogy ne terjedjen el itt a csupán csőstül jövő létről való gondolkodásmód, időről-időre mindig feltámadnak az idealisták, akik arra késztetik az embereket, hogy az ideálok erejében, és a történelmi fejlődésben való hatékonyságukban higgyenek. Az erkölcsösnek, a szépnek, a vallásosnak ezeket az ideáljait beleviszik a világba. A faragatlan materialisták bizonyára semmit sem adnak erre; legfeljebb elintézik néhány szóval. Ami nem materiális értelemben csőstül létező, az éppenséggel az élet értékeként kerül be a fizikai síkra. S ha az ember egy magasabb emberi szempontból szemléli az emberiség fejlődését a Földön, akkor azt mondja: bizonyos, hogy a természet nagy, jelentős; „itt” van. De mi lenne ez az egész emberi élet, ha csak a létező természet lenne – és mégis olyan szép lenne -, ha az embernek nem lennének ideáljai, ha nem lehetne ösztönözni, nem a létező, hanem a létet vállaló oldaláról az erkölcsi, a vallási, a művészi, a pedagógiai életet? A nem létező, mondhatnám, behatol a szellemi világból, mint az emberiség ideáljai – a nem létező, de a létet vállaló, ez teszi csak értékessé az életet. Ezt mindenki jónak érzi, aki még nem süllyedt bele egészen a materializmus mocsarába. S így azok, akik a történelem folyamán fellépnek és sajátos értelemben az ideálok hordozói, ezek azok, akik a létet vállaló életből elsőként teszik értékessé a létező életet.

S a szellemi kutató számára a következő adódik: a szellemi világból hasonló módon néz vissza az ember a földi életre, de úgy, hogy magasabb lélekként vágyódik az után, hogy ezen a Földön nem minden csupán „van”; hogy aközött, ami a Földre került, olyasmi is létezik, ami elsődleges értelemben nem a Föld jellege szerinti. Mintegy hozzá kell vegyíteni a földi léthez azt, ami nem a szokásos földi értelemben létezik. S előáll, mondhatnám, valami végtelenül jelentőségteljes, ami a szellemi kutató számára adódik, hogy az olyan életeket, amelyek hosszú élettartamra voltak hangolva, erőszakosan elvágták ettől. Így egy ilyen életnek csak egy része van meg számunkra, amelyet túlvilági szempontból nézve valójában a létezésre határoztak meg, és ezt a létet nem élte ki. Tegyük fel, hogy egy ember, ahelyett, hogy életereje szerint hetven, nyolcvan évig élne, csak huszonöt, huszonhat évet élt a Földön. Mondjuk, akkor eltalálta egy golyó. Az emberi természet szerinti tagjai hirtelen eloldódtak egymástól. Az éterteste, asztrálteste és énje még sokáig fejleszthette volna azt az adottságot, hogy fenntartsa a fizikai testét. Az, ami még a lövés után következett volna, a földi lét számára meg volt határozva; ez nem a létezésben oldódott fel. Ez azonban a túlvilágról nézve úgy tűnik, hogy látjuk: ott lenn nem csupán létesülő van, ott lenn a földi létbe még valami belekeveredett, amit a létezés határoz meg, de nem a létezés élte át, hanem az, ami csupán a hajlam szerinti létezés. A létet vállaló is bizonyos értelemben. Ezért azok, akik tehát életüket korán fejezik be egy külső ok miatt, mialatt átmennek a halál kapuján, a szellemi világ számára hasonló értelemben – csak hasonló, nem azonos értelemben – olyan szellemi követek, mint az idealisták, akik azért jönnek ide a Földre, hogy a lét vállalását összekeverjék a létezővel. Így felemelkednek azok, akik korán átmentek a halál kapuján, hogy a mennynek hírt hozzanak arról, hogy lent a Földön a lét vállalása is van, nem csupán a létező.

Végtelenül mély, jelentős felfedezés ez, amelyet akkor tehetünk, ha a szellemi kutatásnak ehhez a fejezetéhez jutunk, amikor megismerkedünk azokkal a mennyből visszatért idealistákkal, akik azáltal váltak idealistává, hogy itt a Földön a jelzett módon mentek át a halál kapuján. S a mostani időhöz igen jól illik számunkra az, hogy egy ilyen gondolatot valóban egyesítsünk lelkünkkel.

Ha a szellemi élet mezejére lépünk, akkor fontos az, hogy azok mellett, akik úgyszólván elvégezték feladatukat a szellemi életben, olyanok is vannak, akik rá vannak utalva a Földre, úgy, hogy valójában mintegy bele voltak szövődve a Föld-fejlődésbe, de korábban kikerültek ebből, mint ahogy hajlamuk szerint ki kellett volna kerülniük belőle. Ezért azt is mondhatjuk: azok, akik tehát átmennek a halál kapuján, sok vonatkozásban a szellemi világ emberlelkei számára lesznek azok, akik a földi élet magasrendű eszméjében hisznek, akik hinni engednek a túlvilágban, hogy a földi élet valóban tartalmazza a szellemiséget is, mint értéket. Ezek hasonló álláspontot foglalnak el, mint az idealisták itt a Földön.

Egyszer már meg kell ismerkednünk azzal, hogy azokat az embereket, akik tovább élnek a szellemi világban, nem szabad úgy elképzelnünk, ahogy utoljára itt voltak. A triviális képzet például, amelyet az emberek alkotnak maguknak, hogy azok, akik gyermekként halnak meg, gyermekként élnek tovább, természetesen nem helyes. A halottak végső alakja képszerűen megjelenhet így az imaginációban; de ez nem az alak, hanem a személyiség kifejeződése. Egy gyermek meghalhat, de az emberi lény, aki a gyermekben megtestesült, igen fejlett lélek lehet, és a halál után igen magasan fejlett lélekként él tovább. Ezt már gyakran említettem.

Nos, látjuk azonban, hogy a szellemi világba felviszünk valamit, ami a földi léttel mintegy össze van kötve, de mégsem abban oldódott fel, mintegy vállalja a túlvilági létet. Együttműködik a fejlődésben, amelyet az emberi lélek a halál és az új születés között él végig. Látunk olyan embereket, akik átmentek a halál kapuján, majd a halál és az új születés között úgy élik végig az életet, hogy az emberit a Földön sokkal gazdagabb, sokkal átfogóbb értelemben képzelik el a túlvilágon, mint ahogy az tudja elképzelni, aki végigélt egy normális emberi életet. Nemde, ennek az életnek nem kell semmit sem döntenie arról, amit az embernek a karma ír elő. Ha az ember megöregszik, ez karma. Ha fiatalon meghal, ez karma. De éppen úgy, ahogy az ember nem teheti magát itt a Földön önkényesen ezzé vagy azzá az individualitássá az evilági tudat szerint, ugyanúgy nem határozhatja meg a földi tudatból azt sem, hogyan kell alakulnia az életnek a halál és az új születés között. Ha tehát az ember erőszakkal távozik a földi létből a szellemi világba, akkor sokkal intenzívebb, imaginatív, mindenekelőtt emberi szemlélete van, mintha éppenséggel más módon lépne be a szellemi világba.

Azt mondhatjuk: azok az emberek, akik tehát átmennek a halál kapuján, különösen közel állnak a halál és az új születés közötti életükben ahhoz, ami általános emberi értelemben történik a Földön. Látjuk, ha megvizsgálunk olyan embereket, akik valami sajátosan fontosat tesznek életük egy szakaszában, hogy arról van szó, hogy ez az ember azt teszi, ami a megfelelő. Mondjuk, egy ember 49. évében tesz valamit – természetesen csak okkult szemlélettel nézve -, ami egy bizonyos irányban rendkívül jelentős. Ezt megvizsgálja az ember visszafelé. Ekkor azt találja, hogy ez az ember egy korábbi megtestesülésében, akkoriban talán éppen 49 évesen többé-kevésbé erőszakos halállal halt meg. Vagyis, éppen azáltal, hogy itt a Földön erős összhangban volt az ideális fejlődéssel, elérte, hogy befogadja a lét vállalását a szellemi világ számára. Ezáltal volt elég ereje ahhoz, hogy magába fogadja egész szellemi lényét, hogy egy meghatározott dolgot éppen egy meghatározott évben végrehajtson. Ebből ismét láthatjuk – hiszen legutóbb is beszéltem erről -, hogy olyan emberek, akik főként akaratukból többféle módon hatottak, akik tehát inkább az emberiségért élnek, valamely módon ilyenfajta, a létet vállaló életet vettek fel valamelyik korábbi inkarnációjukban.

Különösen nehéz, ha az életet a szellemiben csak úgy akarja elképzelni az ember, mint valamely felhígult földi életet, megbékélve azzal a képzettel, amelyet a szellemi életből nyert el: hogy itt a fizikai élet önmagától folyamatosan ismert; hogy a túlvilági élet ismeretlen; és hogy ebből is az ellenkezője érvényes a szellemi életben. Az ember ugyanakkor nem szokta helyesen elképzelni, hogy valójában a szellemi életben, ha nem tesz hozzá valamit, minden sötét és komor, hogy először mindent, ami evilági, a túlvilágról látható, fel kell hozni a fényre – a túlvilág azonban a mi evilágunk -, s hogy a jelentőségteljes, amely hozzákeveredett, a lét vállalását jelenti. Ez olyan képzet, amelyet meg kell szereznünk, ha helyes módon akarunk betekinteni a fizikai és a szellemi élet összefüggésébe.

Azt mondtam: korunkban valóban nagyon jó az, hogy az ilyen képzetekkel meg tudunk ismerkedni. Mivel a fájdalom sújtotta lélek oly gyakran kérdezi manapság: miért kell akkor olyan sok embert a legvirágzóbb életkorban elszólítani a szellemi világba? Miért nem alakíthatják ezek itt ki az életüket? S különösnek hangzik – mint mondtam, a szellemi igazságok néha kegyetlennek tűnhetnek -, mégis igaz ez: a szellemi világba bele kell vinni a lehetőségét annak, hogy úgy pillanthassanak a Földre, hogy magát a Földet átjárhassa a szellem. Ha minden ember elérné normális életkorát, egyetlen ember sem lenne olyan helyzetben, hogy mártírként, korán feláldozza magát, akkor a Föld odaátról nézve értéktelen létezésbe süllyedne. Az, amit itt a Föld, mint eszmeiséget tartalmaz, ugyanakkor olyasmi, ami a múltból folyamatosan egy jobb jövőt teremt. S ez is összefügg azzal, amit ott feláldoznak. Egy olyan ember, aki 26 éves korában feláldozza egész következő életét, amelyet különben külső munkájára fordított volna, az ezt az egész következő életet az emberiség fejlődési folyamatának adja. Ez az élet tovább él. Abban, ami a haladás erőiként benne van, él az, amit az emberek odaáldoztak életükkel, amelyet itt még végigélhettek volna. A Föld-fejlődésnek szüksége van az életáldozatokra. Láthatjuk, hogy ami különben materialista korunkban lényegében inkább csak egy absztrakt fogalom, milyen végtelenül konkrét dolog itt. Még más értelemben is, mint ahogy júliusban itt kifejtettem, elmondhatjuk: nemcsak ezek az étertestek hatnak úgyszólván az emberiség fejlődésének egész összefüggésében, hanem azok munkája is, akik korán átmentek a halálon.

Ezeknek az individualitásoknak a munkája olyan, hogy azt mondhatjuk: kik azok tehát, akik elsősorban az emberiség közösségéért dolgoznak, akik közösségi feladatokat állítanak fel maguknak későbbi inkarnációikban? Ezek azok, akik egy korábbi inkarnációjukban valamely módon mártírhalált szenvedtek. Az odaadó, itt a Földön a szellemihez vonzódó természetűek, akik ezt egy előző inkarnációban mártíromságnak nevezhető életüknek köszönhetik. A Föld nem tudna fejlődni, ha emberek nem áldoznák fel magukat.

S ha ezt meggondoljuk, kedves barátaim, akkor a jelenből a jövő felé vethetünk egy pillantást. Milyen végtelenül sokakat áldoznak most fel, milyen sokan áldozzák fel magukat. Amennyire fájdalmas ez személyes szempontból nézve, annyira megbékélhetünk vele, ha a világbölcsesség szempontjából tekintjük. Ahányan most áldozatot hoznak, annyi erőt kap majd a jövő az előrehaladáshoz. Az emberiségnek szüksége van a haladás ilyen erőire. Ma még nem gondoljuk ezt meg eléggé, de meg fogjuk gondolni, ha valamikor nem is évszázadok, de elég sok évtized múlik el az emberiség materialista fejlődésében. A materializmus őrült sietséggel fogja levonni következtetéseit. A materializmus csúcspontja bensőleg a 19. században volt, de az emberek belesüllyednének a materializmusba, ha nem adódna valamilyen fordulat. Ennek a fordulatnak a szellemtudomány révén kell létrejönnie. De ez csak azáltal jöhet létre, hogy olyan erők dolgoznak, amelyek valóban az eszmeiséget viszik majd be a földi életbe. Sokan, akiket most elhívnak, arra szolgálnak majd, hogy a Föld ne essen áldozatul a materializmusnak, hogy ne egyedül a materializmus uralkodjon.

Olvassanak utána ennek, kedves barátaim, az Apokalipszisről szóló előadás-ciklusban, ahol ezt nagy vonalakban említettem, és alkossanak fogalmat arról, hogy a Földnek a jövőben milyen sok mártírhalálra lesz szüksége, hogy megmeneküljön a materializmusba való süllyedéstől, és attól, ami ezzel jár, a harctól, a gyűlölettől, az ellenségeskedéstől. Legalábbis annyira, hogy további útját a kozmoszban véghez tudja vinni. Az ilyen időkben, mint a miénk, elsősorban arra szólítanak fel, hogy ne csak arra gondoljunk, hogy mi történik, hanem annak gyümölcseire is, ami történik. S ezeket a gyümölcsöket csak úgy ismerhetjük fel, ha a kozmikus lét mindkét oldalát szemügyre vesszük, ezt a két oldalt, amelyek megmutatják, hogy valóban az élet két teljesen különböző pólusát éljük végig, itt a születés és a halál között, ott pedig a halál és az új születés között. Itt bizonyos értelemben legbensőbb lényünkkel passzívak vagyunk, és dolgoznunk kell, valóban úgy, hogy sokak számára túl sok lesz az, ha rá akarjuk szánni magunkat a szellemi világ szemléletére. Ott szükség van arra, hogy aktívak, tevékenyek legyünk, abban, amiben élünk, hogy a közvetlenül jelenlévő világot szemléletünk tárgyává tegyük. Ezzel szemben mindig, mint egy figyelmeztetés, ott van előttünk a lenti, „létező” világ.

Itt ebben a fizikai világban az idealisták hordozzák azt, ami a lét vállalása, ami a létezőt értékessé teszi. Abba a világba, ahová az emberek a halál kapuján lépnek be, ahová azok lépnek, akik végigélték életüket, hogy szabályszerű folyamatban vigyék tovább a földi életet, azok is belépnek, akik többé-kevésbé korán, mártírként halnak meg. Ők a tanúi annak, hogy ott lent nem csupán a materiális, a jelentéktelen, a múlt létezik, hanem ehhez a Földhöz hozzákeveredett az is, amit ott visszatartanak azok, akik nem teljesen élték végig az életet, hanem akiket erőszakkal elpusztítottak.

Ezeket a dolgokat nem csak értelemszerűen kell befogadnunk, hanem érzésünkkel mélyen át kell hatnunk, akkor némely dolog megvilágosodik számunkra. Bizonyára sok rejtélyt tartalmaz a jelenkor, de némelyik tisztázódik, ha a most történő fájdalmas dolgokat a kozmosz nagy bölcsességével összhangban szemléljük.

Ismét eljutottunk egy fejezethez, amely számunkra, ha az éppen elmondottakat a mi korunkra alkalmazzuk, ezt a fontos igazságot testesítheti meg:

A harcolók bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéséből,
A nép áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse –
Mely a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítja a szellemi térbe.

U t a l á s o k

175.old. Bécsi ciklus: Az ember belső lénye, és élet a halál és az új születés között(Inneres Wesendes Menschen und Leben zwischen Tod und neuer Geburt), 1914, Dornach, 1960.

178.old. ahogy júliusban itt kfejtettem: lásd: Embersorsok és népsorsok (Menschenschicksale und Völkerschicksale), l4. előadás, 1915. július 6.

előadásciklus az Apokalipszisről: János Apokalipszise (Die Apokalypse des Johannes), 1908), 4.kiad., Dornach, 1954. 

A szellemi és fizikai világ összefüggése, és ennek átélése a halál utáni élet szempontjából

Berlin, 1915. december 7.

A szellemtudománynak minden területen összhangot kell felmutatnia számunkra a szellemi világok és azok között a világok között, amelyeket – amíg földi testünkben vagyunk – érzékszerveinkkel érzékelünk, és elménk gondolataival próbálunk megérteni. Nos, néhány fejtegetésben különösen azokkal az összefüggésekkel foglalkoztunk, amelyek a között az élet között állnak fenn, amelyet az ember lélekként él át a halál és egy új születés között, és azon élet között, amelyet itt fizikai testben megtestesülve folytat. Mindig ragaszkodtunk ahhoz a gondolathoz, hogy az ember, amíg itt fizikai testben él, gondolatait a felé a szféra felé irányítja, amelyet át kell élnie a halál és egy új születés között. Ragaszkodunk ehhez a gondolathoz, amely e szféra felé irányul, nem csupán a kíváncsiság kielégítése végett, hanem mivel szellemtudományos szemlélődéseink révén meggyőződhettünk arról, hogy a másik világ gondolatainak ebbe a világba való behatolása is hozzájárul ahhoz, hogy ez a világ itt emelkedettebb, erővel áthatottabb gondolatokat tud kivívni magának a cselekvés, a gondolkodás és az érzés érdekében. Ragaszkodnunk kell ahhoz a gondolathoz, hogy az élet sok titka csak úgy oldható meg, ha az embernek van bátorsága ahhoz, hogy közeledjen a halál rejtélyéhez, ahogy ezt nevezhetjük. Ma, hogy egy sajátos szempontból ismét itt szellemi szemünk elé tárjuk a szellemi világ összefüggését az érzéki világgal, egy triviális vizsgálódásból indulunk ki, amely különben sok mélyreható érzést foglal magába.

Abból a tényből indulunk ki, amelyet már sokszor megbeszéltünk, hogy hogyan lépi át az ember a halál kapuját. Azt mondom, valami mindennaposból indulunk ki, amely azonban mélyreható és az embert lelke legmélyén megragadó élményekkel függ össze. Ha itt a fizikai világban szemben állunk egy emberrel, gondolatokat formálunk magunknak, amelyek összeköthetnek bennünket vele, érzéseket, szimpátiát és antipátiát alakítunk ki iránta, többé-kevésbé barátságosan, vagy többé-kevésbé elutasítóan állunk vele szemben. Röviden, itt a fizikai világban egy bizonyos viszonyt alakítunk ki egy másik emberhez. Ezt a viszonyt lehet vérségi kapcsolatból, és lehet csak az életben nyilvánvalóvá vált rokonlelkűségből érvényre juttatni. Mindezt fel lehet fogni az alatt, amit e pillanatban „ember és ember közötti kapcsolatnak” gondolunk.

Ha az az ember, akivel valamely társaság tartott össze bennünket, eltávozik a fizikai világból, és átlép a halál kapuján, akkor ebből az emberből elsősorban az emlékezés marad meg számunkra, vagyis az érzések, gondolatok egyfajta összessége, amelyek a hozzá fűződő kapcsolatból elevenséget keltettek bennünk, életre keltek bennünk. S mivel ez az ember eltávozott tőlünk a halál kapuján át, egészen más módon élnek mostantól azok az érzések, képzetek, gondolatok, amelyek összekötnek vele bennünket, mint ahogy korábban éltek, amikor még a fizikai síkon tartózkodott. Amikor a fizikai síkon élt velünk, tudtuk, hogy a külső fizikai realitás mindenkor oda tud lépni ahhoz, amit a vele való kapcsolatban, lelkünkben kialakítottunk, hogy belső élményeinkkel a külső fizikai realitás elé léphetünk. Mindig számítanunk kell arra is, hogy az ember az érzéseket, amelyeket mostanáig éreztünk iránta, egyfajta újszerű módon más irányba alakítja, hogy bennük élhessen. Gyakran nem gondolunk arra a radikális különbségre, amely akkor lép fel, ha hirtelen, vagy nem hirtelen eljön az a pillanat, amikor az érintett embernek csak az emlékét hordozhatjuk lelkünkben, amikor tudhatjuk, hogy szemünk előtt már nem fog megjelenni, kezünket már nem ragadhatja meg. A kép, amelyet kialakítottunk róla, lényegében ugyanaz marad, amit már megformáltunk. Valami egészen radikális ez, ami két ember kapcsolatában fellép. Mint mondtunk, ez olyasmi, ami a gondolkodás számára triviálisan hangzik, de mélyen belenyúlik benső életünkbe, abban az egyedülálló esetben, amikor fellép: az a tény, hogy az emlékezés válik számunkra egy emberi lélekké, amely eddig fizikai megtestesülésével kívülről gyakorolt benyomást ránk.

De hasonlítsuk össze most ezt az emlékezést más emlékekkel, amelyeket különben élményeinkből alakítunk ki. Hiszen fizikai életünk nagy részét emlékekben éljük ki. Tudjuk belőlük, mit éltünk át. Mondjuk például, tudunk olyan eseményekről, amelyek elvonultak előttünk, amelyekről gondolatokat tartottunk emlékezetünkben, tudjuk, hogy e gondolatok által az elmúlt időkhöz fordulhatunk, amelyekben az érintett események lejátszódtak. Pillantsunk azonban most arra, ami így emlékeink legnagyobb részében van – mondom, emlékeink legnagyobb részében -, így gondolatokban valami olyasmit hordozunk magunkban, ami már nincs itt: elmúlt események, amelyeknek valóságával már nem találkozhatunk a külső világban, amelyek a múlthoz tartoznak.

Egészen más van lelki szemünk előtt, ha a szellemtudomány szellemiségét fogadjuk be, azt, amit emlékezésnek kell neveznünk egy elhunytra, emlékezést egy lélekre, aki átment a halál kapuján. Egészen más ez. Ott gondolatokat hordozunk magunkban, de e gondolatoknak van valami valósága, különben nem a megközelíthető, külső, fizikai világban, de a szellemi világban. Az, akire ezek a gondolatok vonatkoznak, ott van, bár nem léphet be láthatóságunk szférájába. Ez egészen más emlékképzet, mint az, amely arra vonatkozik, ami itt a fizikai világban elmúlt. Ha az itt lévő tényt egyszer az egész világgal való kapcsolatában akarjuk szemlélni, akkor azt mondhatjuk: gondolatokat hordozunk lelkünkben egy lényről, aki a szellemi világban van. Tudjuk – és különösen világossá kell, hogy váljon ez azokból a szemlélődésekből, amelyeket az utóbbi három estén tartottunk, amikor együtt lehettünk -, hogy nemcsak az itt megtestesült lelkek vágyai mennek fel a szellemi világba, hanem azoknak a lelkeknek a tudata is, akik átmentek a halál kapuján, és most a halál és az új születés közötti világban élnek, kiterjed arra, ami itt a fizikai világban történik. Elmondhatjuk: azok a lelkek, akik testetlenül élnek a szellemi világban, innen a fizikai világból megkapják tudatukba azt, ami képessé teszi szellemi szemléletüket és az itteni világra vonatkozó szellemi tekintetüket, hogy érzékelni tudjanak. Egy legutóbbi vizsgálódás folyamán hangsúlyoztam, hogy azokat a lelkeket, akik még itt fizikai testben megtestesülve élnek, érzékelik azok az ún. halott lelkek, ellentétben azzal az érzékeléssel, amely azoktól a lelkektől jön, akik, mint ők, a halál és az új születés közötti időben élnek. Említettem, hogy azoknak a lelkeknek, akik a szellemi világban élnek, mindig tevékenyeknek kell lenniük, hogy például tudják: most egy másik lélek van a közeledben -, de hogy szemlélhessék őt, bensőleg tevékenyeknek kell lenniük. Mintegy képet kell alkotniuk, de ez a kép nem adódik magától, úgy, ahogy itt a fizikai világban létrejön. Az ember számára a szellemi világban először az „ottlét” gondolata van meg, majd mintegy bensőleg együtt kell élnie ezzel az „ottléttel”, amellyel a kép létrejön. Ez a fordított út.

Nos, mégis van egy jelentős különbség azoknak a lelkeknek a képalkotásában, akik már a szellemi világban vannak, és azoké között, akik még itt a Földön, fizikai testben vannak megtestesülve. Míg az embernek a halál és az új születés közötti életben egy lélek képét, aki már szintén a szellemi világban van, teljesen magából kiindulva kell létrehoznia, míg ott egészen tevékenynek kell lennie, egy olyan léleknél, aki még itt a Földön él, inkább passzívnak érzi magát – a kép inkább szembejön vele. Tehát a tevékenység csekélyebb egy olyan léleknél, aki még itt a Földön él, mint egy olyannál, aki már szintén testetlen, ott a belső erőfeszítés a kisebb. Éppen ezáltal fejeződik ki a különbség azok számára, akik a halál és az új születés között élnek. Ha befogadják ezt, akkor azt mondják majd maguknak: ha a lélek, miután átment a halál kapuján, s így benne él a szellemi világban, nemcsak a magasabb hierarchiák vagy emberlelkek lényeire tekint, akik vele együtt a szellemi világban élnek, hanem felmerül előtte ott azoknak a lelkeknek a világa is, akikkel itt kapcsolatban volt, mielőtt átlépett a halál kapuján.

Hogy ezt a jelentős különbséget még fenntartsuk, hogy amíg az ember itt a Földön alapjában véve azt, ami a földi létet jelenti, mindig maga körül tudja, és csak a szellemben képes megragadni a „másik” világot – a „csak” természetesen csupán összehasonlításul szolgál -, ha a lélek a szellemi világban van, akkor az éppen a fordítottja ennek. Amit ott a lélek magától lát, a mi világunk, az a világ, amely onnan a túloldali, mialatt meg kell erőltetnie magát, hogy a saját világát, amelyben ott van, mindig érzékelje, mindig megalkossa. Tehát ott az evilág az, amiért az embernek szakadatlanul meg kell dolgoznia, és a túlvilág az, ami valójában mindig magától adódik. Nos, e túlvilágon belül azonban – ami számunkra evilág, a másik oldalról nézve viszont túlvilág – felmerülnek az emberlelkek, azzal, ami bennük él, különösen olyan emberlelkek, akikkel a földi idő alatt összeköttetésben voltunk. Ezek az emberlelkek jelennek meg. De ezen belül, mondhatnám, a szellemi érzékelés e tengerén belül, amely a másik világból áramlik ide, és az emberi lelkekben jön létre, az emlékezetben időközben megjelennek azok, akik átmentek a halál kapuján. Képzeljék el ezt élénken. Gondoljuk el egyszer hipotetikusan, hogy olyan időpontban éltünk, amelyben semmiféle lélek sem emlékezne valamely halottra. Akkor természetesen a halottak szintén látnák az emberi lelkeket, de ezekben az emberi lelkekben semmiféle emlékezet sem élne a halottakra vonatkozóan. Ebbe a tengerbe, amely a testetlenné vált lelkeknek kínálkozik, belekerülnek az emlékek, az emlékezés a halottakra. Olyasmi ez, ami az ember szabad akaratából és szeretetéből hozzájárul ahhoz, amit a halott mindig láthat a másik oldalról. Ez tehát olyasmi, ami hozzájárul ehhez.

Látják, itt ismét van egy olyan pont, ahol a szellemi kutatónak fontos kérdések adódnak, ahol a szellemi kutatónak fel kell vetnie a kérdést: mi történik azzal, aki átment a halál kapuján, azáltal, hogy benne látja az áramló lelkekben az emlékeket itt a mi világunkban, azokat az emlékeket, amelyeket ezek a lelkek a halottakról őriznek, mi történik azáltal, hogy érzékeli ezeket az emlékeket? A szellemi kutatásnál úgy van, hogy ha valaki számára egy ilyen rejtélyes kérdés felvetődik, azt előbb alaposan át kell élnie. Bele kell élnie magát. Ha az ember elkezd okoskodni, hogy mi lehet a megoldás egy ilyen kérdésre, mi lehet a válasz, akkor biztosan hamis eredményre jut. Mivel a szokásos, az agyhoz kötött értelem általában nem ad semmiféle megoldást. Az ember belső erőfeszítéssel csak előkészítheti a megoldást. A szellemi világra vonatkozó rejtélyes kérdések megoldásai valóban úgy adódnak, hogy mintegy kegyelemként jönnek a szellemi világból. Az embernek várnia kell. Valójában nem tehet mást, minthogy a kérdést annyira átéli, újra és újra végig meditálja és annak minden érzés-minőségével engedi, hogy feléledjen a lélekben és nyugodtan várjon, amíg – valóban helyesen használva a kifejezést – érdemes lesz arra, hogy a szellemi világból választ kapjon. S ez általában egészen más oldalról jön, mint valójában gondolja. Majd megjön a szellemi világból a válasz a megfelelő pillanatban, vagyis abban a pillanatban, amikor az ember saját lelkét eléggé előkészítette ahhoz, hogy fogadhassa a választ. Hogy ez a helyes válasz, igen, ezt nem elmélet útján lehet megállapítani, annál kevésbé, mivel elmélettel csak a fizikai valóságról lehet megállapítani valamit. Ezt csak magával az átéléssel lehet tisztázni. Azoknak, akik minden egyes szellemi igazságot mindig csak tagadnak, és azt mondják: ezt nem tudják bebizonyítani – azoknak csak azt a kérdést szeretném feltenni, hogy tudta volna-e valaki a fizikai világban egy cethal létét bebizonyítani, ha ilyet nem találtak volna. Semmit sem tud bebizonyítani az ember, amit valamely módon nem kell felmutatni a valóságban. Így kell az embernek a szellemi világban is átélnie azt, ami a valóság.

Nos, bizonyára az, ami megoldásként belép a tudatba, miután az ember lelkében előkészítette magát, a legkülönbözőbb módon mutatkozik meg. Sokoldalú módon mutatkozhat meg az igazság, de mégis igazságként kell átélni. Ha az ember ezt a rejtélyes kérdést, amelyet éppen most említettem, ilyen módon valóban élni engedi a lélekben, akkor – látszólag egy egészen más oldalról – megjelenik ott egy belső kép, amely, mondhatnám, belső igényt támaszt arra, hogy az embernek mintegy adjon valamit az érintett kérdés megoldásáról. Megjelenhet ott egy ember képe, aki mintegy engedi lefényképezni magát, portréját kialakítani. Általában valamely fizikai dolog képe jelenik meg, ennek a fizikai dolognak az utánzata. S végül megjelenik mindaz, amit az ember a művészet és a művészi ábrázolás területén feltételezhet. Ha önök elképzelik, hogyan folyik le a fizikai élet, akkor azt mondhatják maguknak, hogy ez a fizikai élet úgy folyik le, hogy az ember szemben áll a külső természeti lényekkel és eseményekkel: ezek lefolynak. Éppen így folynak le az emberi ügyek is, amelyekről az ember gondoskodik, és szükségleteiért tevékenykedik, mindaz, ami számára lepereg a történelemben. De ezen túl keres valamit az ember, aminek alapjában véve semmi köze a közvetlen szükségletekhez. Az emberlélek észre fogja venni, hogy ha csak a természet létezne, és a történelem az emberi szükségletek kielégítésére, akkor az élet puszta és sivár lenne. Az ember a természet folyásán és a szükségletek érvényesítésén túl teremt valamit itt a fizikai létben. Megjelenik benne az igény, hogy mondjuk, ne csupán szemléljen egy tájat, hanem ezt a tájat leutánozza. Ezt úgy teszi lehetővé az életben, hogy valaki, aki kapcsolatban áll vele, kap tőle egy képet, és még más egyebeket. Innen kiindulva, gondolhatunk a művészet egész birodalmára, amelyet az ember magasabb valóságként a valóságból és e fölé teremt a szokásos természeti és történelmi valóság mellé. Gondolják el, mi minden nem lenne a világon, ha semmiféle művészet sem lenne, ha a művészet nem hozná oda ahhoz, ami – mondhatjuk – magától van ott, azt, amit saját forrásából adni képes. A művészet teremt valamit, aminek szükségszerűségből nem kell ott lennie. Ha ez nem lenne, akkor mégis minden természeti szükséglet megtörténhetne: elgondolhatnánk, hogy minden utánzás vagy művészi ábrázolás nélkül folyna az élet a Föld kezdetétől a végéig. Mi minden hiányzana akkor az embereknek, azt el tudjuk képzelni. De elméletileg lehetséges lenne az, hogy Földünket azzal büntetnék, hogy semmiféle művészet sem tudna kifejlődni rajta. A művészetben olyasvalamivel van dolgunk, ami az életen túlhalad. Gondolják el mindazt, amit a művészetben teremtenek az emberek, akik benne élnek a világban, és azok, akik ily módon átmennek a világon, akkor bizonyos fokig két párhuzamosan futó folyamattal lesz dolguk: a természeti és történelmi szükségszerűségekkel, és azzal, ami művészi áramlatként található.

Látják, ahogy a művészet bizonyos mértékig egyfajta szellemi világot varázsol be a fizikai valóságba, úgy varázsol az emlékezet, amely itt a lélekben nyer teret, egy másik világot azok világába, akik átmentek a halál kapuján. A halottak számára a világ befejeződhetne, anélkül, hogy itt a lelkekben emlékek élnének, amelyek szeretetből, minden emberi kapcsolatból születtek. De a halottak számára ekkor ez a világ, amely az övék, úgy folyna le, mint ahogy számunkra folyna le egy olyan világ, amelyben semmit sem találhatnánk, ami meghaladja a szokásos valóságot. Ez rendkívül jelentős összefüggés, hogy azoknak a szerető, emlékező gondolataival, mindazzal, ami így lelkünkben feltör azokkal kapcsolatban, akik már nincsenek a fizikai világban, ott valami hasonlót teremtenek azzal, ami itt a művészi teremtés. S ahogy az embernek a művészi alkotást magából kiindulva a fizikai világban véghez kell vinnie, a sajátjából valamit hozzá kell tennie, úgy kell másrészt azok számára, akik a szellemi világban vannak, bekövetkeznie annak, ami velük szemben áll. Ezt a másik világból azok a lelkek hozzák el számukra, akik itt maradtak, még megtestesült állapotban vannak itt, nem azok, akiket inkább passzívan látnak, mint olyan lelkeket, akik már a szellemi világban vannak velük. Ami számunkra a természet és a történelem folyása lenne, amely csak magától megy végbe, művészet nélkül, mindaz nélkül, amit az ember alakít ki a közvetlen valóságon túl, ez a halottak számára egy olyan világ lenne, amelyben a fizikai világon belül megmaradt lelkek nem emlékeznének.

Az ilyen dolgok, látják, nem ismertek az ember fizikai életében. Úgy mondjuk, nem ismertek. Nem ismeri ezeket a szokásos tudat, de az, amit a mélyebb, tudatalatti tudatnak nevezünk, ismeri ezeket a dolgokat, és az életet mindig is eszerint intézte. Miért tulajdonítottak jelentőséget az emberi közösségek annak, hogy a halottak napját és hasonlókat megünnepeljék? S annak, aki nem tud részt venni a közös halottak napján, annak megvannak a saját halottak napjai. Miért van ez? Mert az emberek tudatalatti tudatában éppenséggel az él, amit egyfajta tompa tudatnak nevezhetünk arról, ami úgy kerül a világba, hogy életre kel az emlékezés a halottakra, különösen életre kel. Ha a szellemi szemlélő nyitott lélekkel mindenszentek, vagy halottak napján, ill. hasonló ünnepen odamegy, ahol sok ember jelenik meg a halottakra emlékezve, akkor érzékeli, hogy ott részt vesznek a halottak. Olyan ez számukra, csak természetesen megfelelő eltéréssel elgondolva, mintha itt a fizikai földkerekségen az emberek meglátogatnának egy dómot, és megszemlélnének minden formát, amelyeket nem tudnának megszemlélni, ha a művészi fantáziából nem teremtettek volna valamit a fizikai létbe, vagy ha egy szimfóniát, vagy effélét hallanak. Bizonyos mértékig a létezés szokásos mértéke felett jön létre az, ami ezekben az emlékekben kínálkozik. S ahogy a művészet benne van a fizikai-történelmi emberi folyamatban, úgy az emlékezés a halottakra abba a képbe helyeződik be, amelyet a lelkek a halál és az új születés között kapnak az ő világukból. Ezekben a szokásokban, amelyek az emberi közösségekben kialakulnak, éppen az a titkos tudás is kifejeződik, amellyel a lelkek alapjaikban rendelkeznek, s néhány tiszteletreméltó szokás éppen e tudatalatti tudással függ össze.

 Még sokkal nagyobb csodálattal állunk az élet összefüggései előtt, ha ezeket át tudjuk hatni azzal, amit a szellemtudomány ad a kezünkbe, mintha ez nem hatná át ezeket az összefüggéseket. Ha egy halott egy ember lelkében, aki itt kapcsolatban állt vele, egy magáról szóló emléket talál, akkor az mindig olyan, mintha valami elébe jönne, ami megszépíti, felemeli számára az életet. Számunkra itt a szépség a művészetből tevődik össze, a halottak számára pedig abból, ami a halottaikra emlékező emberek szívéből, lelkéből árad ki.

Ez is egyfajta összefüggés az itteni világ és az ottani, szellemi világ között. S ez egy olyan gondolat, amely szorosan összefügg azzal a másik gondolattal, amely igen sok mindenből származik, amit a szellemtudományban lehet gyakorolni, a földi élet értékeiről, fontosságáról szóló gondolattal. A szellemtudomány nem odavezet bennünket, hogy megvessük a Földet, és mindazt, amit képes előteremteni, hanem odavezet, hogy a fizikai földi életet a teljes kozmikus élet egy tagjának tekintsük, mégpedig fontos tagjának; amelynek az a célja, ami a szellemi világban működik, és e nélkül a szellemi világ teljes tökéletességében nem jelenne meg. S ha most pillantásunkat úgyszólván arra fordítjuk, hogy fizikai világunkból ki kell sarjasztanunk a szépséget a halottak számára, akkor feltárul előttünk az a gondolat, hogy ez a szépség hiányozna a szellemi világnak, ha a fizikai világ nem adhatna számára olyan emberi lelkeket, akik testben élve, gondolatokat is, érzésekkel, érzelmekkel eltöltött gondolatokat alakíthatnának ki azok számára, akik nincsenek a fizikai világban. Sokat jelentett, kedves barátaim, ha a régi időkben például egész néptörzsek mindig újra és újra odaadóan gondoltak ünnepeiken a nagy ősökre, ha egyesítették érzéseiket egy nagy ősre vonatkozóan. Sokat jelentett, ha ilyen emléknapokat rendeztek, mivel ez mindig a szépség felragyogása volt a szellemi világok részére, vagyis azoknak a lelkeknek, akik a halál és egy új születés között álltak. S olyan kevéssé, mondjuk, hogy finoman fejezzük ki magunkat, olyan kevéssé „okos” lenne az, ha valakinek különösen tetszene itt a Földön saját képmása, saját portréja – ez természetesen valami ostobaság, nemde? – nos, olyan jelentős az a kép, amelyet a halott a hátramaradottaknál talál saját magáról. Mivel, kedves barátaim, meg kell állapítanunk: a mi földi emberünk egészen más lesz számunkra, ha őt halottként, a szellemiség szempontjából szemléljük; ezt már gyakran hangsúlyoztuk. Itt bőrünkbe vagyunk zárva, itt számunkra az érték az, amit „mi”-nek, vagy „én”-nek nevezünk, éppen az, ami a bőrünkbe van zárva. Még az önzetlen emberekre is érvényes ez! Az „igazán önzetlen emberekre” még talán egy fokkal inkább, mint azokra, akik kevésbé önzetlennek vélik magukat! Mindenekelőtt az érték az számunkra, ami e bőrön belül van; ezután jön a világ többi része. Erre a maradék világra úgy tekintünk, mint külvilágra. De éppenséggel jelentős az, hogy ha testünkön kívül vagyunk, egyesülünk a külvilággal; ebben a külvilágban élünk. Ezt a felemelkedést, ezt az önmagunk kitágulását a külvilág fölé már gyakran leírtam. S az, ami ekkor úgy viselkedik velünk, mint most a külvilág, ez az, amit éppen itt a születés és a halál között éltünk ki. Mondhatjuk, a külvilág lesz bizonyos fokig a belvilágunk; s az, ami most a belvilágunk, akkor a külvilágunk lesz. Innen van ez a jelentős tapasztalás, ahogy ezt „Teozófia” c. művemben érintettem, a szellemi földre lépéskor: „ez vagy te”.

Tehát a mi belső világunk, amely átfogja énünket, amire ekkor rápillantunk, az a külvilág. S ott ez úgy van, hogy minden lélek, aki oly módon nem tud egoista lenni, ahogy itt egoista, visszapillant azokra a gondolatokra, amelyek elébe jönnek, mint a róla szóló gondolatok. Olyan ez, mintha egyfajta külvilág jönne elébe, amelyet valóban magáévá szabad tennie annak mértéke szerint, amit akkor a szépségnek nevezünk, annak, ami felemel, felemelhet bennünket. Hozzájárul ehhez a külvilág – vagyis az emlékezés arra, amit véghezvittünk a születés és halál között -, mintegy ahhoz, ami nem ebben az életünkben él, hanem más lelkekben, de ránk vonatkozik. Ezzel valóban fölénk helyezünk valamit, vagyis külvilágunkon túlmutatót, mint ahogy a művészi alkotás idehelyezése is olyasmi, ami túlmegy a szokásos, magától meglévő valóságon. Amennyire kevéssé „szép” az itt egy embertől, aki nemcsak önmagába, hanem saját képébe is szerelmes, annyira magától értetődő az ott, hogy az ember ahhoz, ami az itt maradt lelkekben van, mint képhez lép hozzá, és az előtte lévő másik jelenséghez úgy jön oda, úgy áll eléje, ahogy itt egy tájkép előtt állna, egy tájhoz vagy hasonlóhoz viszonyítva. Tehát úgy van ez, hogyha egy ilyen rejtélyes kérdés lelkünk elé lép, megkapjuk a képet az emberről és a hátramaradottak lelkében lévő képet, s ebből kiindulva utat találunk egy ilyen rejtélyes kérdés megválaszolásához. Az okoskodás általában sehová sem vezet, hanem csak a várakozás képessége, a türelmes kivárás. Amivel az embernek fáradoznia kell, valójában a szellemi világokra vonatkozó kérdések; a válaszoknak a kegyelem, az önmagát megnyilatkoztató kegyelem által kell adódnia az emberi lélek számára.

 E fejtegetés folyamán éppen arra hívtam fel a figyelmet, ahogy az emberek általában előkészületeket tesznek, hogy emléknapokat, emlékünnepeket tartsanak, amelyek egy mély, de a szokásos tudattal nem átfogott tudással függenek össze. Ez összefügg azzal, hogy az embernek általában lelke mélyén egyfajta tompa, átfogó tudása van – erre itt már ismételten felhívtam a figyelmet -, és valójában azt az ismeretet, amelyet tudata átfog, ebből a széles körű tudásból hozza fel. Felhívtam rá a figyelmet, hogy valójában milyen okosak lennénk, ha mindazt, amit magasabb tudatunkkal át tudnánk fogni, amit asztráltestünk felölel. De ez az asztráltest is sokkal magasabb értelemben, tudatosan megy át az életen, mint ahogy általában gondoljuk. Nem értékeljük asztráltestünknek ezt a tudását, mivel semmit sem tudunk róla; de legalább képzetet alkothatunk az asztráltestnek erről az átfogóbb tudásáról, ha a következőt lelkünk elé állítjuk.

Látják, mondhatjuk azt, hogy mi bizonyos mértékig felelőtlenül élünk. Alig ítéljük meg az eseményeket összefüggéseik szerint. Ha összefüggésükben szemlélnénk őket, akkor némelyik egészen másnak tűnne. Mégis, gondolják el egyszer, ez ugyebár megtörténhet, hogy valamit elhatározunk: reggel elhatározzuk, amit este végre akarunk hajtani. Napközben történik velünk valami, ami akadályoz abban, hogy a dolgot este elvégezzük. Időközben nagyon mérgesek vagyunk, hogy este a dolgot nem tudjuk megtenni. Az a véleményünk, hogy sokkal szebb, sokkal helyesebb lett volna, ha elvégezhettük volna ezt a dolgot. Az asztráltest a maga átfogóbb, de a mi tudatunkba nem jutó tudásával éppenséggel másként tudja ezt. Az asztráltest egy ilyen esetben gyakran azt látja: ha te ezt az ügyet elintézed, amit estére elhatároztál, olyan helyzetbe kerülsz, ahol talán elesel, és eltöröd egy csontod. Hiszen teljesen a lehetőségek területén van az, hogy egyáltalán nem tudjuk ezt elkerülni; ha este megtesszük azt, amit elhatároztunk, akkor ezt megelőzőleg éppen van egy olyan helyzet, hogy csontunkat törjük. Ezt magasabb tudatunkkal nem tudjuk, de az asztráltest átlátja ezt, s olyan helyzetbe vezet, amellyel mi magunk akadályozzuk meg, hogy bekövetkezzen az, amit este el akartunk végezni. Hogy ez bekövetkezett, ami miatt olyan dühösek voltunk, az néha életünk általános összefüggésében rendkívül bölcs dolog. De ez nem a véletlen szüleménye, hanem teljesen asztráltestünk bölcsessége tette, amely magasabb tudatunkból nézve öntudatlan marad. Ha beláthatnánk, hogy miért teszünk némely dolgot, és egyeseket miért nem, talán mivel nem tudnánk valami mást tenni, vagy csak valami máshoz fordulni, ha mindezt át tudnánk látni, akkor mindig összefüggést találnánk életünkben, s ez egy bölcsebb dologból indul ki bennünk, mint amilyenek mi magasabb tudatunkkal vagyunk.

Ez már összefügg életünkkel, de ezt az összefüggést egész szférájában nem tekintjük át. S mihelyt helyesen állítjuk lelkünk elé azokat a gondolatokat, amelyek összefüggenek a szellemi világgal, akkor a dolog már világossá válik számunkra. Felettünk van egy lény, amely szűkebb értelemben hozzánk tartozik, az angyalok hierarchiájának egy lénye, a mi védőszellemünk. Sőt most, szemlélődéseink kezdetén mindig azok védőszellemeihez fordulunk, akiknek kint, a kor nagy kihívásainak közvetlenül meg kell felelniük. Nos, ez a védőszellem belelát az összefüggésekbe. Az emberi tudatban egy érzésből kiindulva régóta eleven dolog volt az, hogy bizonyos összefüggéseket, amelyeket mi nem tekintünk át, ez a védőszellem áttekint. Hiszen valóban vannak itt emberek, akik azért élik bizonyos belső elégedettséggel az életet, mert azt, ami történik, hagyják, hogy megtörténjék, mivel hisznek a bölcsesség működésében, mert meg vannak győződve arról, hogy azt is, amitől az ember oly könnyen dühös lesz, a bölcsesség működése hatja át. Hiszen néha nehéz a működő bölcsességben hinni, ha valami történik, ami egyenesen szándékaink ellen hat. De egyenesen ebben rejlik egyike azoknak az impulzusoknak, amelyek valóban a szellemi világ hatásaival hoznak összefüggésbe bennünket, hogy úgy tudjuk, beilleszkedünk a bölcsesség működésébe, anélkül, hogy ezáltal kényelmesekké vagy lustákká válnánk, hogy azt hinnénk, ez a működő bölcsesség egyedül értünk cselekszik. A határ tehát elmozdítható, és a cselekvésre, a szándékok kialakítására vonatkozóan is elmozdítható. A szokásos tudatba kétségtelenül belépnek itt olyan impulzusok, amelyek mintegy intimek, finomak. Milyen gyakran van az, nemde, hogy valamit elhalasztunk egy későbbi időszakra. Nos, jön valami, amiről az az érzésünk, hogy ezt kell tennünk, ami valójában megakadályozza a későbbit. Azt érezzük, hogy a kínálkozó szükségszerűségből kell cselekednünk, és a dolgot nem szabad gyengédség nélkül kezelnünk, mivel tudjuk: ha ezt tesszük, akkor elaprózódik előttünk, majd szétszóródik. Amellett, amire szabadságunkat irányítjuk, van bennünk többé-kevésbé egy olyan ember, aki végig akar tapogatódzni az életen, és úgy véli, azzal, amit megtapogathat, sokkal többet elérhet, mint azáltal, amit fogalmaival egész pontosan kimérhet magának. A határ elmozdítható.

De a határ némelykor még inkább elmozdítható, s itt egy olyan pont jön tekintetbe, amelyet valóban helyesen kell szemügyre venni a gyakorlati élettel szemben. Vannak emberek – s bizonyos vonatkozásban mindnyájunkat megragad az, ami az ilyen emberekben működik – akik bizonyos módon vágyakoznak, sóvárognak arra, hogy életüket elképzeljék, s így menjenek keresztül az élet céljain. Vegyünk egy feltűnő esetet. Önök ismernek egy embert, aki barátságot köt egy másikkal. Elsősorban azt mondják: valóban nem tudom megérteni, miért köt ez barátságot a másikkal, nem világos számomra, nincs igazi kapcsolat e két ember között, de ez megtesz mindent, hogy ahhoz az emberhez közeledjék. Nem tudjuk megérteni, és néha csak nagyon sokára veszi észre az ember, miért történik ez. Az érintettnek talán csak sokkal később van szüksége erre az emberre valamihez. Barátságot kötött ezzel az emberrel, nem mintha valamit átélt volna vele, aminek örült, nem a maga kedvéért, hanem hogy ennek útján elérjen valamit, aminek csak később kellene bekövetkeznie. „Helyreigazította” az életet: azáltal, hogy barátságot kötött vele, ez az ember hozzájutott valamihez, amivel őt (a barátot) egy bizonyos helyzetben segíteni tudja. S ennek az a következménye, hogy valóban létrejön ennek az úgynevezett barátnak a segítségével az, ami különben nem jönne létre.

 Terjesszék ki ezt a gondolatot az életre, akkor látni fogják, milyen óriási módon elterjedt az életben az, hogy az emberek előzőleg elképzelnek valamit, amit nem közvetlenül akarnak, nemcsak elképzelik, hanem attól várják, hogy így legyen, mivel valójában ezt csak hatásaiban akarják felhasználni. Tehát azt kell mondanunk: vannak emberek, akik az életnek ebben az elképzelésében egyfajta – nem mondhatjuk bölcsességnek, mivel belsőleg ellenkezünk azzal, hogy ezt bölcsességnek nevezzük -, óriási ravaszsággal rendelkeznek. Óriási ravaszság ez, hogy életük korábbi stádiumaiban valamit tegyenek, aminek nem ebben a stádiumban, hanem csak életük egy későbbi szakaszában kell javukra válnia. S ekkor az az érzésünk: nem tartottam volna egyáltalán olyan ravasznak ezt az embert, mert ha összejövök vele, ha gondolatokat cserélek vele, ha együtt élek vele, akkor valójában sokkal ostobább, mint lennie kellene, ha így „helyreigazítja” az életet.

Látják, ez abból adódik, hogy ténylegesen az, amit az ember asztráltestében hordoz, okosabb tud lenni, mint az, ami szokásos tudatában van. Ha az ember egoizmusát erősen leszorítja a tudatalattiba, ha nem bizonyos eredetiséggel él, hanem egoizmusát erősen – mondhatnám – engedi átterelődni, akkor ez az egoizmus megragadja tudatalatti tudatát is, és benne él az az ember, aki mindnyájunkban él. Ez különben úgy irányít bennünket, hogy az életet elementáris, közvetlen módon fogjuk fel: arra vezet, hogy az életet úgy rendezzük, úgy üssük nyélbe, hogy előbb a feltételeket teremtsük meg egy későbbi dologhoz. Itt látjuk, hogyan működik az asztráltest a maga okosságával. De most azt is látjuk, hogy át van itatva, nem attól, amitől különben működik az életben, hanem az egoizmus a szokásos tudatból hátrahúzódik az asztrális tudatba, és látjuk, hogy az ember valójában sokkal több, látszólagos „megfontolással” él, mint ahogy ez tudata szerint megilleti. Az emberi lélek fejlődésének sok veszélyes oldala rejlik itt, és igen fontos, hogy az ember tudatában legyen ennek, hogy abban a pillanatban, amikor nekifog valaminek, ami különben ismeretlen, megpróbálja, hogy egoizmusával ne túl erősen hozakodjon elő. Ezért kell hangsúlyoznunk újra és újra, hogy az egoizmustól el kell tekintenünk ahhoz, hogy a szellemi világhoz felfejlődjünk.

Ott, szokásos tudatunk mellett valóban működik valami, amelyben érvényesülhet védőszellemünk tudata az angyalok hierarchiájából, és akkor éppen az jön létre, ami számunkra néha az ember szokásos tudata előtt oktalanságnak tűnhet, de bizonyos szabálynak van alávetve. Ezt az egyik misztériumdrámámban igen egyszerűen kívántam kifejezni azáltal, hogy azt mondtam, vagy az egyik szereplővel mondattam: Gyakran a szíveknek kell megfejteniük a karmát. – Ha az ember azonban túlmegy ezen, amit a szív fejt meg a karmában, ha az értelmet engedi hatni, akkor ebbe az értelembe némelykor az egoizmus egy igen erős dózisa kerül be. Vagy pedig ez az egoizmus úgy működhet benne, hogy az illetőt ravaszabbnak találjuk, mint ahogy közvetlen tudatunkból kiindulva tűnik. Később az egoizmust leszorította asztráltestébe. Ott jön valami a lélek működésébe, most nem az angyalok hierarchiájának szabályos lényeitől, hanem valami luciferi, ami az embert szélesebb szférában veszi körül, mint ahogy tudatosan zárná körbe a maga megfelelő tudati foka. Látjuk, hogy az, amit olyan fontos hangsúlyozni, éppen amikor az ember a szellemtudományos fejlődéshez közeledik, valóban valami finom és intim dolog. Mivel természetesen tágítanunk kell tudatunkat, de tudatunkat tágítva mindig azon kell fáradoznunk, hogy eltakarítsuk az egoizmusnak azt az akadályát, amely az alászállás vagy „felvitel” által – hiszen ez egészen egyforma, az egyik vagy a másik – mélyebb, vagy magasabb tudati szférában jön létre.

Megkérdezhetik: hogyan tudjuk akkor ezt? Elég az hozzá, hogy az egoizmust nem a szokásos tudatából kell előhoznia az embernek. Hogyan kerülheti el az ember, hogy mindennapi tudatából hozza elő az egoizmust? – Igen, látják, kedves barátaim, ezt nem szabályok révén, hanem csak azáltal tudja az ember, hogy érdeklődését bővíti. Ha az ember bővíti érdeklődését, akkor már mindig valamilyen módon egoizmusa ellen küzd. Mivel minden új érdeklődéssel egy kicsivel kilépünk magunkból. Azért foglalkozunk úgy a szellemtudománnyal, ahogy foglalkozunk, hogy ne mindig csak visszapillantsunk arra, amit az emberek éppen egoizmusukból eredően hallani akarnak, hanem azért, hogy az érdeklődést valóban bővítsük. Milyen gyakran teszik fel újra és újra a kérdést: miért vannak a könyvek olyan érthetetlenül írva? Nem tudnánk ezeket népszerűbben megírni? S egyik vagy másik javaslatokat tesz, hogyan írhatná meg az ember valóban népszerű módon a könyveket. Az embernek valójában védekeznie kell az ellen, hogy ezt a népszerűséget elérje, mert ez csak az egoizmust növeli. Ha könnyű egyáltalán behatolni a szellemtudományba, akkor éppenséggel mindenki megteheti ezt, egoizmusának legyőzése nélkül. De a munkában, amelyet szellemileg el kell végeznie, ha mintegy megerőlteti magát, már el kell távolítania egy darabkát az egoizmusából, s így áldottabban kerül be abba, amit el akar érni a szellemtudomány által, ha meg kell erőltetnie magát, mintha ezt egészen népszerűen ábrázolják. Például át kellett élnünk, hogy fellépett valaki, aki azt mondta: sok olyan ember van, akiknek egész nap dolgozniuk kell. Ha ezek az emberek esténként leülnek, és nehéz könyveket kell olvasniuk, akkor nem boldogulnak velük. Nekik mégis egészen könnyen olvasható könyveket kellene szállítani. – Erre ezt kellett mondanunk neki: miért kell megakadályoznunk ezeket az embereket abban, hogy azt a kevés időt, amivel rendelkeznek, arra fordítsák, hogy azokat a könyveket olvassák, amelyeket szándékosan a szellemi viszonyokból kiindulva írtak? Miért kell ezt az időt arra fordítaniuk, hogy olyan írásokat olvassanak, amelyeket kényelmes ugyan olvasni, de – mivel trivializálják a dolgokat – még ha talán szó szerint ugyanazt is adják, azáltal, hogy a lelkeket nem ugyanolyan helyzetbe hozzák, mégis a közönséges életbe rángatják le azt, aminek a közönséges életből ki kell vezetnie annak módja szerint is, ahogy az ember átéli ezt egy másik szférában?

Különösen fontos az, hogy a szellemtudománynál nem csupán a „mi”-t, hanem a „hogyan”-t is szemügyre vegyük, hogy fokozatosan hajlandóak legyünk beleélni magunkat egy olyan világról szóló képzetekbe, amely egészen más, mint a szokásos fizikai világ, és ezért ahhoz is fokozatosan hozzászokjunk, hogy más képzeteket alakítsunk ki, mint azokat, amelyeket már oly kényelmes módon kialakítottunk a fizikai világból kiindulva. S szeretnék itt ma egy elképzelést fontolóra venni, amelyet a következő, jövő heti fejtegetésünknél ismét alkalmazni fogunk. De már ma meg akarom fontolni ezt, hogy önök láthassák, talán jót tesz az, ha új szavakat sajátítunk el ahhoz, ami a szellemi világban történik.

Arra, ahogy az ember a születés és a halál között él, van egy szavunk, amely kifejez valamit az életben, kifejezi abból kiindulva, amit látunk: ez a szó az „öregedni”. Látjuk a gyermeket frissen, gömbölyűen, ahogy a belső élet keresztüláramlik a külső formákon, látjuk a gyermeket egy bizonyos korig élettől duzzadva, amely beleömlik a külső formákba. Majd eljön az idő, amikor a belső élet már nem árad többé, ráncok jelennek meg, minden másként lesz velünk. Röviden, követjük ezt a külső életet a születéstől a halálig oly módon, ahogy a fizikai test mutatja ebben az életfolyamatban. Ezt nevezzük öregedésnek abból az egész triviális okból, mivel fizikai testünk fiatal, amikor megszületünk, és öreg, amikor meghalunk.

Az étertesttel ez egészen másként van. Étertestünk, ha egyáltalán ezt a szót akarjuk használni, az őt kialakító erők révén öreg, amikor a születéshez vagy a fogantatáshoz elvezetik. Öreg, amikor fizikai életünket éppen csak elkezdjük, kidomborodik, és ki van csiszolódva, sok, sok belső formája van – ezek mozgások, de belső formák. Ezek az élet folyamán birtokba veszik az étertestet, de ehhez növekszik az életerő, és gyermekké válik, amikor öregen meghalunk. Az étertest éppen fordított fejlődésen megy keresztül, mint a fizikai test. Ha a fizikai testről azt mondjuk, „öregszünk”, az étertestről azt kellene mondanunk: „fiatalodunk”, és jó, ha ezt a kifejezést használjuk étertestünkre vonatkozóan. Valóban „fiatalodunk” étertestünket illetően, úgy, hogy ezt az étertestet, ha megszületünk, erejében mindarra irányítjuk, ami az emberi bőrbe van zárva, mialatt ez az étertest, amikor egy bizonyos korban átmegyünk a halál kapuján, egyfajta rokonságban van az egész kozmosszal. Ismét visszakapja az erőket, amelyeket elvettek tőle. Amikor gyermekek voltunk, abban a pillanatban megszakadt az összhangja a kozmosszal, akkor minden erejét egyetlen térbe kellett küldenie, amely az emberi bőrbe van zárva, mintegy összehúzódott a világ egy pontjára. Majd újra friss lesz, újra, egyre inkább belekerül a kozmoszba olyan mértékben, ahogy a fizikai test öregszik. Azt mondhatjuk – a kifejezés természetesen igen túlzó -: mialatt mi fakók és ráncosak leszünk, az étertest kerek lesz, és ismét leképezi a külső erőt, a külső teremtő, duzzadó erőt, ahogy a fizikai test is kifejezi a külső duzzadó, teremtő erőt a gyermekkor kezdetén. „Fiatalodunk” az étertest tekintetében. S fokozatosan szükséges lesz az is, hogy éppenséggel szavakat is formáljunk, hogy a szellemi világ egészen másfajta viszonyait valóban ki tudjuk fejezni. Fontos, hogy megismerkedjünk ezzel a radikális különbséggel, ami a szellemi világ egész szemléletében van a fizikai világgal szemben. Ezen a ponton szeretnénk majd a következő alkalommal folytatni fejtegetéseinket.

U t a l á s o k

190.old. Gyakran a szíveknek kell megfejteniük a karmát: Theodora Strader szavai „A beavatás kapuja” (Der Hüter der Schwelle) c. misztériumdrámában 

Tudatalatti lelki impulzusok

Berlin, 1915. december 14.

A legutóbbi vizsgálódásokat itt egy bizonyos szempontból arra az életre irányítottuk, amely a mögött történik, ami az ember számára a hétköznapiságban vagy a szokásos tudományban adódik, a földi vagy fizikai eszközökkel közvetített fizikai tudatában. Hiszen alapjában véve minden vizsgálódásunkat arra az életre irányítjuk, amely a mindennapi tudat küszöbe mögött folyik. Mégis megpróbáljuk, hogy a szellemtudományban hogyan juthatunk közelebb a legkülönfélébb szempontokból ehhez az élethez.

Míg a külső fizikai-érzéki valóság vonatkozásában egyszerűen a rátekintéssel adódik a bizonyosság – azt mondja az ember: tudom, hogy van valami, ha láttam -, a szellemi világokról szóló bizonyosság azok számára is, akik nem képesek sajátos gyakorlatokkal felemelkedni hozzá, azáltal teremthető meg, hogy a legkülönbözőbb oldalakról megvilágítva kapja meg. E különböző oldalakról történő megvilágításokkal, amelyek majd összehangolódnak, egyfajta bizonyosságot nyerhetünk.

Különösen arra hívtam fel a figyelmet, hogy az ember nemcsak azáltal áll a világban, amit így szokásos tudatával áttekint, hanem a szokásos tudat küszöbe alatt is zajlik egyfajta élete, amelyet nem fog át a tudat, de amely különben megismerhető, ha az ember, mint mondják, átlépi a beavatás kapuját. Ez azonban a mindennapi élet számára öntudatlan marad. Sok minden történik a világon az egész emberrel – hogy így fejezzem ki magam -, s annak, ami történik vele, csak egy részét tudja, míg fizikai testben folytatja életét. Minden törekvés, hogy kapcsolatba kerüljünk a szellemi világgal, abban áll, hogy mintegy betekintsünk ebbe az életbe, amely a szokásos tudat küszöbe alatt folyik, vagyis a tudat tágításával átlépjük ezt a küszöböt, és betekintsünk abba, amiben bizonyosak vagyunk, hogy nem a mindennapi tudattal tekintjük át. S úgy mondtam, hogy egy bizonyos eltolható küszöb van a mindennapi tudat és a között, ami – s e szónak van valami meghatározott érvénye számunkra – „öntudatlan-tudatosan” zajlik az emberek számára.

A legutóbbi alkalommal egy igen közelálló példát említettem. Az ember kora reggel elhatároz valamit, amit este el akar végezni. Mintegy abban a gondolatban él, hogy este ezt elvégzi. Napközben történik valami, ami megakadályozza, hogy este végrehajtsa ezt a dolgot. A hétköznapi tudat számára itt talán olyan eseményről van szó, amit véletlennek nevezünk. Ha azonban mélyebben látunk bele az emberi életbe, akkor ebben az úgynevezett véletlenben bölcsességet fedezünk fel, de olyan bölcsességet, amely a tudat küszöbe alatt rejlik. Ezt a bölcsességet valójában a szokásos tudattal nem tudjuk áttekinteni, de az ilyen esetekben igen gyakran felfedezzük, hogy ha napközben az akadály nem jött volna létre, akkor az ember igazán rossz helyzetbe került volna azáltal, hogy az illető dologba belekezdett volna. Legutóbb azt mondtam, talán este eltörött volna egy csontja, vagy hasonló. S ahogy akkor felismerjük az összefüggést, felfedezzük, hogy az egész folyamatban bölcsesség rejlik, hogy a lélek maga kereste az akadályt, ő vezette elő, de olyan szándékokkal, amelyek a tudatküszöb alatt rejlenek. Nos, ez olyasmi, ami még erősen a mindennapi tudatban található, de lefelé irányul egy olyan területre, amelyhez lényének rejtett részeivel tartozik az ember, amelyek átlépnek a halál kapuján, miután az ember levetette fizikai testét. Minden működő tudathoz hozzátartozik ez, amiről a nyilvános előadáson beszéltünk, mint akarati cselekvéseink szemlélőjéről. Ez a szemlélő valóban mindig ott van. Ez irányít és vezet bennünket, de a szokásos tudat semmit sem tud róla. Sok minden történik, ami a mindennapi tudat által áttekintett események között jön létre. S ott készül elő, ahogy az élőlény készül elő a tojásban, nevezetesen mindenben, ami az élet eseményei között megtörténik, abban, ami tudatunk küszöbe alatt zajlik, az, amivé leszünk, ha átlépjük a halál küszöbét.

Nos, hagynunk kell, hogy összehangolódjunk valamivel, amit az utóbbi vizsgálódásokban lelkünk elé idéztünk, olyasmivel, ami még a korábbi vizsgálódásokból jól ismert lehet számunkra. Gyakran utaltam arra, hogy milyen fontos és lényeges az embernek, amíg itt a fizikai tudatban él, az emlékezet, amelyet nem szabad szétrombolni. Fizikai földi életünk egy bizonyos pontjáig vissza kell emlékeznünk, legalábbis tudnunk kell visszaemlékezni életünk összefüggéseire. Ha ez az összefüggés megszakad, akkor nem tudunk bizonyos eseményekre emlékezni, így a legkevésbé sem vagyunk tudatában annak, hogy jelen voltunk abban az időben, amikor ez az esemény megtörtént. Ilyenkor egy komoly lelki betegség lép fel, amelyre itt a legutóbbi fejtegetéseink során utaltam. Ez az emlékezés itt a fizikai tudathoz tartozik. De ez az emlékezés ugyanakkor bizonyos értelemben egyfajta fátyol, amely elfedi előlünk azokat az eseményeket, amelyekre valójában gondolok, és a mindennapi tudat mögött találhatók, éppen a mögött a fátyol mögött, amelyből a folyamatos emlékezés szövődik. Gondolják csak el egyszer: először gyermekek vagyunk; majd áthaladunk bizonyos tudati időszakokon, amelyekre nem emlékezünk vissza. Ekkor jön az az időpont, ameddig a későbbi életben mindig vissza tudunk emlékezni. Van itt egy zárt emlékezetsor, ott énünket egy bizonyos időpontig meg tudjuk ragadni visszafelé, s ez két-, három-, négyéves korunkig jelenik meg a mindennapi életben, néhány embernél később is. Ha ily módon visszapillantunk, beletekintünk önmagunkba, akkor lelki pillantásunk elsősorban evvel az emlékezéssel találkozik, és ameddig itt fizikai emberek vagyunk, bensőleg valójában ezekben az emlékezésekben élünk. Egyáltalán nem tudnánk énünkről beszélni, ha nem élnénk ezekben az emlékezésekben. Aki vizsgálja önmagát, felismeri ezt. Amikor önmagába tekint, valójában emlékezetének terjedelmébe tekint be. Tehát mintegy emlékeinek tablójára tekint rá. Ha nem is minden bukkan fel ezekben az emlékekben, amelyeket átéltünk, így mégis tudjuk, hogy a jellemzett időpontig felbukkanhatnának emlékek, sőt feltételeznünk kell, hogy énünkkel valóban tudatosan ott voltunk mindezeknél az emlékeknél, és meg tudtuk őrizni ezeket az emlékeket. Ha ez nem lenne, akkor énünk összefüggése szét lenne rombolva, és egyfajta lelki betegség lépne fel. De a mögött, amit az emlékezésben észreveszünk, éppen az rejlik, amit lelki szemünkkel látunk, lelki fülünkkel hallunk. Ilyen módon igaz az, amit már a nyilvános előadáson említettem: azt az erőt, amire különben az emlékezéshez szükségünk van, azt használjuk fel, ha bepillantunk a szellemi világba, éppen a szellemi világba történő betekintéshez. Ez nem teszi szükségessé, hogy az ember elveszítse emlékezetét, ha kiküzdi magának a szellemi látást, de feltételezi azt, amit a nyilvános előadáson jellemeztem, hogy ugyanis az ember nem ugyanolyan módon él emlékezetszerűen, nem azt jelenti, hogy amit szellemileg szemlél, valóban mindig át tudja tekinteni, hanem hogy az embernek mindig újra és újra szemlélnie kell, és mindig újonnan kell szemlélnie.

Gyakran mondtam: ha valaki valóban a szellemi világból kiindulva tart egy előadást, akkor azt nem tudja emlékezetből tartani, ahogy az ember valami másról olvas, hanem ezt mindig újonnan kell megteremtenie a szellemi világból, ami a gondolkodásban él, azt mindig újra létre kell hoznia. A szellemnek, a léleknek tevékenynek kell lennie, mindig újra kell teremtenie ebben az esetben. Ha a szellemileg látó valóban betekint a szellemi világba, akkor számára az, ami különben az emlékezet fátyla, átlátszó fátyollá válik, olyasmivé, amin keresztüllát. Mintegy azzal az erővel lát keresztül, amelyet különben az emlékezés alakít ki, és ott belelát a szellemi világba. Ha az ember erőteljesen és energikusan végzi gyakorlatait, akkor észreveszi, hogy ha a mindennapi életben szüksége van gondolkodására, mialatt a dolgokat, a világ eseményeit hatni engedi magára, akkor a test fizikai eszközként támogatja, hogy valóban el tudja képzelni a dolgokat; s akkor a képzet, a fizikai test támogatásával emlékként marad meg bennünk. Ha az ember bejut a szellemi világba, mindig tevékenynek kell lennie, hogy a képzetet mindig újra előhívja. Egyfajta megszakítatlan tevékenység kezdődik, ha eljutunk arra a pontra, amelyet a nyilvános előadáson jellemeztem, ha az embernek csak arra kell várnia, amíg a szellemi világ titkai megnyílnak. De ebben részt kell vennünk! Mint ahogy ha az ember rajzol valamit, mindig részt kell vennie abban, hogy kifejezzen valamit a rajzzal, úgy kell az imaginációt mindig tevékenyen újra létrehoznia, amikor a szellemi világ feltárul. Ez az objektív valóságból kiindulva tárul fel, de a képzeteknek ennél a feltárulásánál ott kell lennünk. Majd ilyen módon mindenképpen először olyasmibe jut be az ember, ami folytonosan lejátszódik vele, a kétszeres emberrel, akit már említettem is, aki el van rejtve bennünk, aki fizikai burkunkon belül, és szokásos fizikai tudatunk alatt él. Ehhez az emberhez vagyunk hozzáfűzve. Ekkor észrevesszük: itt a fizikai világban az ember úgy össze van kapcsolódva a világgal, hogy szilárd talajon áll, látja a külvilág más dolgait, mozog ezek között az egyéb dolgok között, bizonyos kapcsolatba kerül az emberekkel, akikkel ezt vagy azt teszi, akik ezt vagy amazt teszik számára. Annak folyamatos felfogásában, amit így kialakítunk, rejlik ez az élet, amelyet mindennapi tudatunkkal fogunk át. De ennek mélyén egy másik élet is rejlik, egy olyan törvényszerűség, amelyet ezzel a mindennapi tudatunkkal nem tekintünk át, de benne vagyunk, ha az elalvástól a felébredésig énünkben és asztráltestünkben tartózkodunk. Mégis tudatunk ott annyira letompult, hogy szokásos érzékeinkkel nem tudjuk áttekinteni, hogy a szellem világában vagyunk, amely lejátszódik, állandóan körülöttünk él, de állandóan beleszövődik láthatatlanul-érzékelhetetlenül az érzékelhető-láthatóba. Ezt a világot teljesen szelleminek kell felfognunk, nem úgy kell gondolnunk rá, mint egyfajta duplikátumra, mint valami csupán finomabbra a fizikai-érzéki világgal szemben, hanem úgy kell gondolnunk rá, mint szellemire.

Nos, gyakran felhívtam már arra a figyelmet, mi az alapja annak, hogy éppen a mi korunkban minden emberi megismerés forrásából ki kell emelni azt, ami – ahogy mi folytatjuk – a szellemi világra vonatkozik. Valóban, nemcsak abból a tényből, hogy fellépnek szellemi kutatók, akiknek mesélnivalójuk van a szellemi világról, hanem kultúréletünk egész menetéből is belátható, hogy az emberben van bizonyos vágyakozás arra, hogy az emberi életnek ezt a rejtett oldalát valóban közeledni engedje lelkéhez, valamit megtudjon az életnek ebből a rejtett oldaláról. Hiszen már a tudományos életben és máshol is említettem olyan jelenségeket, amelyek azt mutatják, hogy él ilyen vágy a jelenben.

Szeretnék ma vizsgálódásainkba egy egészen sajátos példát beiktatni, amelyből beláthatjuk, hogy már vannak emberek korunkban, akiket bizonyos mértékig megérintenek a létezés e titkai, akik valamit sejtenek és tudnak a lét e titkairól, de olyan okokból, amelyeket később jellemezni is akarok, nem akarnak belemenni a lét e titkaiba, amelyeket szellemtudományunkon keresztül kutatunk. Ha az ember úgy beszéli meg ezeket a dolgokat, hogy bizonyos mértékig lebegteti őket, az ajtókat is nyitva hagyja az embereknek: nos, hiszen nem kell elhinnetek ezeket a dolgokat, nem kell gondolkoznotok arról, hogy ez egy valóságos világ! – akkor ezekkel a dolgokkal könnyebben közelíti meg az embereket. S ennek sok példája van korunkban. Említettem ezeket. Ma egy sajátos példát szeretnék még megemlíteni, egyenesen e fejezetre vonatkozóan. Néhány megjegyzést szeretnék beiktatni ebbe a fejtegetésbe a közelmúlt német irodalmának egy valóban jelentős novellájáról, mondhatnám, a német novellairodalom egy gyöngyszeméről. Ebben a novellában, amely a „Hofrat Eysenhardt” címet viseli, s valóban az egyik legjobb novella az újabb német irodalomban, rendkívül csodálatos módon egy, csak egyetlen személyt jellemeznek, mégpedig magát Hofrat Eysenhardtot. Ez a Hofrat Eysenhardt, aki Bécsben él – pontosan közlik, mikor született: „Dr.Franz Ritter von Eysenhardt néhány évvel az 1848-as forradalom kitörése előtt született Bécsben” – jogász lesz, a tartományi törvényszék elnöke; vidékének egyik legjelentősebb jogásza. Rettegik azok azt emberek, akiknek valami dolguk van a bírósággal. Feljebbvalói szeretik, mert egészen kiváló kriminalista. Van egy bizonyos dialektikája, amellyel képes rá, hogy mindenkit megítéljen, aki, mondhatnánk, a polipkarjai közé kerül. Mindenkit kereszttűz alá vesz a kihallgatásokon, és bizonyos részvétlenséget tud tanúsítani az emberi élettel szemben – ebben az esetben mondhatnánk a „tárgyával” szemben – , hogy gyötörje, úgy, hogy az minden lehetséges esetbe belebonyolódik, amelyet éppen eléje tárnak. Így külsőleg az életben Hofrat Eysenhardt igen figyelemreméltó ember. Nincs sok tehetsége ahhoz, hogy emberi-lelki tulajdonságaival más emberekhez kapcsolódjék. Az emberi élet számára ő egyfajta remete. Igen sokat ad arra, hogy egy bizonyos módon korrektül és pedánsan álljon hozzá a külső élethez. Minden alárendeltjével szemben rövid pórázt használ. Minden elöljárójával szemben nemcsak barátságos, hanem mélységesen udvarias. Még sok tulajdonságát említhetném; ő az udvari tanácsos mintaképe. Most nem kívánunk ezekbe az egyéb tulajdonságaiba belemenni – ezeket például csodálatosan ábrázolják egy alárendeltje elmondásának tükrében, a novellában -, de szeretnénk utalni arra, hogy egyszer kiszemelték arra, hogy egy jelentős pert vezessen egy figyelemreméltó ember, Markus Freund ellen. Ennek a Markus Freundnak volt egy kisebbfajta hasonló vétsége, mint az, amivel most vádolták, s ez maga egy előző büntetést jelentett. Ezáltal az előzetes vizsgálatot vezető vizsgálóbírónak egyáltalán nem volt lehetősége arra, hogy ítéletet hozzon. De Hofrat Eysenhardt ítéletet hozott a tárgyaláson. S egy olyan írásműben, amelyet Hofrat maga fogalmazott, azzal a céllal, amit majd rögtön megnevezek, maga írja le, milyen módon viselkedett ez a Markus Freund az ítélet alatt vagy utána. Tehát csak azt a részt olvasom el, ahogy Markus Freund viselkedett az ítéletnél:

„Különben ez az ember, aki különösen fajtájára oly jellemző családszeretettel rendelkezett, sajátos gyengédséggel viseltetett egy nemrégen született unokahúga iránt, akiről fáradhatatlanul mesélt cellatársainak. Alig várta szabadon engedését, bár a legsúlyosabb gyanú árnyéka hárult rá, a látszat szerint biztosan számított rá, hogy viszontlátja a gyermeket. Markus Freund konokul tagadott, és a kihallgatáson a vizsgálóbíró előtt minden, őt terhelő körülményt valóban elképesztő éleselméjűséggel úgy tudta tisztázni, hogy a vizsgálóbíró, egy különben ügyes, ha mértéken felül lágyszívű ember is volt, teljesen meggyőződött Markus Freund bűntelenségéről, amikor a zárótárgyalás elkezdődött, amelyen az a személy elnökölt, akire ez az információ vonatkozik”. – Hofrat Eysenhardt maga írja ezt, ő harmadik személyben ír magáról. – „Bár Markus Freund a legrosszabbat éles elmével elhárította, és védője igen szép és megindító beszédet tartott, amely az újságok érdeme szerint dicsértek, mégis a tárgyalás kimenetele a vizsgálóbíró és talán maga a vádlott várakozásának megfelelően pontosan az ellenkezőjébe fordult. Markus Freund urat az esküdtek egyhangúlag bűnösnek találták, és mivel több előző büntetés és más súlyosbító körülmény forgott fenn, legmagasabb büntetési tételként húsz év súlyos börtönre ítélték. A nevezett személy” – tehát a nevezett személy maga Hofrat Eysenhardt -, „a tárgyalásnak ezt a kimenetelét szerénytelenség nélkül negyven éves kriminalisztikai gyakorlata egyik legnagyobb győzelmének nevezhette. Mivel valóban az esküdteket nem nyerte volna meg Markus Freund igazán ragyogó szofizmusa a vádlott javára, bár az akkori néphangulat az ő fajtájával szemben nem volt éppen kedvező, ha az elnök nem értett volna hozzá, hogy a vádlott számára és az esküdtek felfogóképességének megfelelő dialektikával semmivé oldja ezt a szofizmust. Az ítélet kihirdetésének hatása olyan volt” – ezt ismét maga Hofrat meséli el -, „hogy acélos és az ilyen fellépésekhez szokott idegek dolga volt, hogy ne rémüljenek meg, és a meghozott ítélet igazságáról és jogosságáról ne engedjék félrevezetni magukat. Markus Freund először néhány érthetetlen, valószínűleg héber szót dadogott. Majd a látszólag alig középmagas, hajlott ember felnyitotta szemhéját, amely csaknem csukva volt, felegyenesedett, és látni engedte vérerekkel beszőtt, forgó szemgolyója fehérjét. S az eltorzult szájból nagy gyorsasággal sziszegett és tajtékzott egy sorozat, az elnök ellen irányuló átok és fenyegetés, amelyeket abban az undorító zsargonban itt ismételni, amiben hallatták őket, nemigen állna összhangban a bíróság méltóságával. Csak az első mondatot: „elnök úr, ön éppen olyan jól tudja, mint én, hogy ártatlan vagyok…”, és az utolsót: „ezért még megfizetek maguknak. Szemet szemért lesz ez megfizetve, várjanak csak!” Ami ezek között volt, szerfelett fantasztikus tartalommal rendelkezett. Úgy tűnt, amennyiben egyáltalán volt valami értelme, arra lyukadt ki, hogy ő, Markus Freund, a tisztelt elnök urat a veséjéig szemrevételezte, és úgy találta, hogy a tisztelt elnök úr, ha még most sem sejtené, egyfajta módon olyan, mint ő, a megtaposott, de ezúttal ártatlan Markus Freund. A törvényszolgák hamarosan tették a dolgukat, megkötözték a dühöngőt, akinek a hivatalban lévő elnök kihágása miatt megítélte a megérdemelt fegyelmi büntetést. Mialatt a szolgák elvezették az elítéltet, mindegyikük megragadva hadonászó karjait, dühöngése sírásba és zokogásba csapott. Még a folyósón is hallhattuk éles jajongását: „szegénykém, szegény kicsikém, sose fogod már látni a nagypapát!” Az esküdt urak ezen eljárás alatt egészen megdöbbentek, és főnökükön keresztül megkérdezték az elnököt, hogy nem lenne-e lehetséges az eljárás azonnali újrafelvétele. Hiányzó jogi ismeret miatt nem volt elegendő tapasztalatuk, hogy tudják, ilyenfajta kitörések gyakoribbak a megrögzött, bűnös elkövetőknél, mint az ártatlan elítélteknél, akik mégis sokkal ritkábbak, mint ahogy azt a közönség regényes fantáziája elképzeli. Kevésbé megbocsátható lehetett az, hogy a fent említett lágyszívű vizsgálóbíró, aki a zárótárgyaláson annak kellemetlen utójátékával együtt jelen volt, kimenetelkor az elnöknek enyhe fejcsóválással ezeket a szavakat engedte meg magának: „tanácsos úr, nem irigylem önt tehetségéért”.

Nos, tehát Markus Freundot lecsukták, és az udvari tanácsos egyelőre élt tovább. De ahogy tovább élt, és ami akkor történt, azt is elmeséli magyarázatában. Tehát hosszú idő, elképzelhetjük, eléggé hosszú idő telt el, és a rab le volt tartóztatva. Nos, a következő történt:

„Éppen úgy, mint ahogy a szóbanforgó személy” – tehát maga Hofrat meséli ezt tovább -„abban a pillanatban látta őt, amikor az átkozódva és fenyegetődzve, dühtől eltorzult arccal kitört ellene, éppen úgy állt ott, amikor ez a személy március l8-ról 19-re virradó éjjel két órakor hirtelen indokolatlanul felébredt, éppen úgy jelent meg gondolataiban a régen elfelejtett Markus Freund”.

Tehát a tanácsos március 18-ról 19-re virradó éjjel hirtelen felébred, és az a benyomása, hogy gondolatban Markus Freund áll lelke előtt.

„S mialatt a mondott személy mozdulatlanul, merevgörcsben feküdt, fantáziája villámgyorsan összefoglalta a fentebb részletesen említetteket. Itt nem volt teljesen tudatában annak, vajon az eltelt években soha, vagy mindig gondolt-e ezekre az eseményekre. Mindkettő igaznak tűnt számára ebben a pillanatban, mivel az iszonyat megbénította gondolkodása erejét”.

Tehát Hofrat Eysenhardt alvása kellős közepén felébred, muszáj Markus Freundra gondolnia, muszáj összefoglalnia magának azt, ami lejátszódott, nem tudja, vajon gyakran vagy egyáltalán nem gondolt-e a dologra.

„Mialatt az említett személy kalapáló pulzussal feküdt, és nemsokára felmerülő szándékát, hogy az éjjeliszekrényen meggyújtsa a világítást, nem volt képes végrehajtani” – tehát nem tudta megmozdítani a kezét -, „olyan volt számára, mintha valami egészen halkan zörögne a szobaajtón, vagy inkább egy tétova kaparászás volt ez, mintha egy kiskutya bebocsátást kért volna. Az említett személy akaratlanul is ezt a kérdést hallatta: ki van ott? Sem válasz nem következett, sem az ajtó nem nyílt, de az említett személynek mégis az a határozott érzése volt, mintha valami besurranna, és egy gyenge sistergés futott át a parketten, átlósan a szobán keresztül az ajtótól az ágyig, mintha ez a láthatatlan valami közelebb jönne, és végül megállna az említett személynél. A legkevésbé sem volt ez a nem pontosan leírható érzés idegen, és mégpedig nem mintegy általános, nem határozottan individualizált jelenlét, hanem olyan volt számára, mintha a valami, amely ágy mellett állt, éppen Markus Freund lenne, akinek hirtelen felbukkanó emlékképe az imént mély álmából tört fel. Sőt olyan érzése volt, mintha a láthatatlan valami arca fölött mozogna. Nos, az említett személy időközben – anélkül, hogy tudatában lett volna – kezdett ismét elaludni és már álmodott, amikor tudvalevőleg nem ritka, hogy azok az emberek, akikről álmodunk, egymásba olvadnak, sőt magába az álmodóba is. Hacsak nem Schopenhauer bizonyos túlfeszített ideái minden individuum titkos identitásáról, az utóbbi napok esti olvasmányának hatásaként mozgott benne, mindenesetre az említett személy fején végigfutott az értelmetlen gondolat, hogy ő maga és az a Markus Freund alapjában mégis ugyanaz az ember. S ennek az értelmetlen, minden logikának ellentmondó feltevés megerősítésére megismételte – vajon csak tisztán bensőleg, vagy hallhatóan és beszédszervei megmozgatásával, nem tudja – Markus Freund fent idézett fenyegetéseit és átkait, amennyire még emlékezett rájuk. Mégpedig az iszonyat által keltett érzéssel, hogy minden átok éppen most kezdett volna teljesülni. Ha az említett személynek – ami nem lehetetlen – elaludnia, és álmodnia kellene, ismét felébredt e szörnyű benyomás alatt és meggyújtotta a világítást. A zsebóra az éjjeliszekrényen két óra tíz percet mutatott. A szobában minden olyan volt, mint különben, bár az említett személy bútorai, falai és képei idegennek tűntek, és némi időre és néhány korty vízre volt szüksége, hogy bizonyos mértékig ismét az őt körülvevő térbe és önmagába visszataláljon”.

Tehát ezt meséli el. Elmeséli: először gondolataiban volt előtte Markus Freund. Majd volt ez a – mondjuk – víziója. De ahogy tovább meséli, visszamaradt néhány benyomása, s az egyik arra ösztönözte őt, Hofrat Eysenhardtot, hogy mintegy reszketve a tartományi törvényszékre menjen, és elhatározza, hogy a Markus Freundra vonatkozó aktákat, még egyszer kiadatja magának. Sohasem jutott valóban hozzájuk. De történt valami más. Hofrat Eysenhardt valójában mindig egészen szabad szellemben gondolkodó ember volt. Ő most elmeséli, hogy ez történt vele. Hamarosan meglátjuk, miért meséli ezt el. Igen, sőt mintegy nevetségesnek és méltatlannak találja, hogy valamit adott erre:

„Nem hiába tartotta az említett személy viselkedését méltatlannak és nevetségesnek. Egykori acélos akaratereje e tekintetben mintegy bénult volt és maradt. Alig felelt meg annak, hogy a belső gyötrelmeket, amelyeket magában hordozott, a kollégák, és alárendeltek előtt legalább valamiképp palástolja. Egy délután az említett személy úgy vélte, hogy bírói tisztségviselők egy csoportjából, akik egy sötét folyósón élénk beszélgetésbe merülve álltak együtt, elmenőben Markus Freund nevét hallotta”.

Tehát egy nap elment a tartományi törvényszékre – valójában sohasem bízott benne, hogy ezeket az aktákat ismét előveszi -, és hallja, hogy a folyósón néhány ember beszél, és elmenőben hallja Markus Freund nevét.

„Mivel ez az ember és a neve hovatovább kényszerképzetté vált számára, ami soha és sehol nem hagyta nyugton, nem tartotta kizártnak, hogy ez önámítás” – tehát méghozzá azt hiszi, hogy önámítás miatt hallja Markus Freund nevét. Megállt és azt kérdezte: „kiről beszélnek az urak?” ”Markus Freundról, az ön Markus Freundjáról, tanácsos úr, már nem emlékszik?” – válaszolta az egyik úr, aki véletlenül a lágyszívű vizsgálóbíró volt, aki akkor azt az elsietett megjegyzést tette. „Markus Freundról? Mi van vele?” – Az említett személy lélegzetvisszafojtva állt. Nos, meghalt; hála Istennek, most már megszabadult, a szegény ördög” – felelte a lágyszívű. „Meghalt? Mikor?” Körülbelül három vagy négy hete” – mondta a kérdezett. „Hiszen itt, N. tartományi törvényszéki tanácsosnak tudnia kell”. „Március 18-ról 19-re virradó éjjel, két órakor” – mondta a tartományi törvényszéki tanácsos”.

Tehát elmesélik nekünk: Hofrat Eysenhardt elítélte Markus Freundot, akit hosszú időre lecsuktak. Március l8-ról 19-re virradó éjjel felébred, gondolatban előtte van, majd víziója van róla, hogy belép hozzá, kétségbeesett aggodalom fogja el, az aktákat ki akarja adatni magának, de eközben hetek múlnak el. Végül kihallgat egy beszélgetést, amikor megtudja, hogy Markus Freund ugyanabban a pillanatban halt meg, amikor megjelenik neki, először mintegy belopódzva hozzá, mint egy pudlikutya, a halott Markus Freund. Nos, hogy az egészet megértsük, a már elmondottakhoz hozzá kell venni a novella befejezését. Mert a novella vége megmutatja, hogy Hofratot a körülmények késztetik, és mégpedig olyan körülmények, amelyekről egyáltalán nem kellene feltételeznünk, hogy arra késztethetik, hogy személyekkel kerüljön kapcsolatba egy különlegesen fontos kémper elnökeként, amelyben – egyfajta sötét ösztöntől vezérelve – pontosan az a tettes vétkezik, aki miatt Markus Freundot elítélte. Alkalma volt tehát, amikor szenvedélyessége folytán később ebbe a bűncselekménybe ütközött, ez a bűncselekmény már mögötte volt, hogy sajátos módon emlékezzen arra, amit Markus Freund mondott elítélése után: „ezért még megfizetek maguknak, szemet szemért, várjanak csak. Szemet szemért lesz ez megfizetve maguknak!”

Hofrat tehát tudatának küszöbe alatt átélt valamit, ami eléggé hangsúlyos módon függ össze az ezt megelőző időben végrehajtott cselekedeteivel, de figyelemreméltóan titkos módon függ össze annak valóra válásával, amivel az elhunyt fenyegette őt. Igen, ez még mélyebben is összefügg. Az, aki a novellát írta, egyes szám első személyben írja, úgy, mintha többféleképpen meséltek volna neki erről a Hofrat Eysenhardtról, és elmeséli, hogy egy beszélgetést folytatott egy alárendeltjével – ezt már korábban említették ebben a novellában. Ez az alárendelt rendkívül éles elméjű, filozófiailag képzett ember, aki azt mondja: ez a Hofrat éppen azért olyan tehetséges abban, hogy a dolgok mélyére hatoljon, mivel mindezekhez a dolgokhoz nagy hajlandósága van; és oda hat a legmélyebben, amihez megvan a maga sajátos hajlama. Ezt mesélik el a novellában. Nos, érdekes, hogy Hofratban ez a gondolat merül fel azon a március 18-áról 19-ére virradó éjjel: te úgy vagy, mintha valami egységben lennél ezzel a Markus Freunddal. Ez az egység, a tudatoknak ez az összefűződése jelenik meg lelkében, áttekint egyfajta összefüggést, amely a mindennapi élet küszöbe alatt rejlik. Ez tárul fel előtte. Természetesen nem úgy tárul fel számára, ahogy mindenkinek feltárul, de megnyilatkozik neki.

Érdekes, hogy ennek a novellának az írója minden építőkövet összehordott, hogy a cselekményt érthetővé tegye. S itt még lelkünk elé kell idéznünk azt, amit az író említ, mint Hofrat éjszakai vizióját megelőző dolgot. Hofrat valójában robosztus ember volt. Mint mondtuk, sok olyan tulajdonságát sorolták fel, amelyek olyan embernek mutatják őt, mint aki lelkileg ugyan beletalálja magát az életbe, de bizonyos brutalitással megy az útján, és ennek bizonyos belső egészség is az alapja. Csak ahogy egy külső szimptóma által téved meg az az ember, aki sohasem tévedt meg, aki mindig meg volt győződve a maga igazáról. Felfedezte ugyanis, hogy egy fogaskerék meglazult, és ő ezt egyszerűen, az ujjával ki tudta venni. Ekkor átvillant a fején egy gondolat: most nehezedni kezd az élet; most kezd leépülni valami. S azt gondolta: így veszíted el tehát fokról-fokra az organizmusodat. De ez még nem volt a legrosszabb, hanem az, hogy ettől a pillanattól – ezt még így nem vette észre – töprengett saját leépülésén, ahogy ismét saját levelében írja, ahol úgy ír magáról, mint harmadik személyről. A legrosszabb az volt, hogy emlékezete hanyatlott. S mivel emlékezete olyan segítség volt számára minden hivatalbeli munkájánál, amelyet gyakorolnia kellett, és gyakorolt, így bizonyos aggodalma támadt az élettől. S valóban észrevette, hogy bizonyos dolgokra már nem tudott emlékezni, amelyekre korábban oly könnyen emlékezett, ahogy korábban mindenben olyan összeszedett volt.

Gondolják meg, milyen érdekes ez, hogy a novellista összehozza ezeket a lehetőségeket, egy egészen részleges tisztánlátást az emlékezet csökkenésével! Majd az emlékezett ismét megjavul. S ő eljut oda, hogy ezt leírja. S emlékezik: te ilyen voltál. Mint szabadgondolkodó, nem tud másra gondolni, minthogy ezek egészen beteges jelenségek. Nos, ekkor azt gondolja: hiszen valójában, fennáll a veszélye annak, hogy megbolondulok. Ez természetesen a szabadgondolkodó természetében rejlik. S szégyelli, hogy tanácsot kérjen valakitől. Ezért helyzetét arra használja, hogy harmadik személyben írjon, és akkor ez egy olyan dokumentum, amelynél nem tudjuk, ki az, aki valamiféle elmeorvosnak kérdéseket tesz fel, aki ítélkezik számára ezen említett személy fölött. Ilyen módon megfejti azt, amit az elmeorvos gondol. S így jelenik meg; ezt a dokumentumot használja a novellista, hogy ennek az embernek a lelkiéletéről közöljön valamit.

Látják, itt egy igen szép művészi termékkel van dolgunk, amely alapjában valóban olyan elemekre utal, amelyekről beszélnünk kell a szellemtudományban, éppen olyan elemekre, amelyek az emlékezet, az emlékezőképesség összefüggéséről szóba kerül, és arról, hogyan lehet ezzel a szellemi világba betekinteni. Igen szép az a novellistától, hogy az emlékezés csökkenéséről beszél abban a pillanatban, amikor ezeknek a titokzatos összefüggéseknek, mondhatnánk, néhány darabkája előjön az érintett számára. S figyelemreméltó, igen figyelemreméltó az egész elbeszélés, amely darabról-darabra úgy van összefoglalva, hogy az ember látja, ahogy a szerző azt mondja magának: vannak ilyen összefüggések az életben. De ezt novellisztikus formába öltözteti. A novella igen finom érzékkel íródott, ahogyan csak egy filozofikus szellem tud írni. A hamburgi színház régi igazgatója, Alfred Freiherr von Berger írta, aki akkor a bécsi Burgtheater igazgatója volt. A novella ténylegesen nem az egyik legjobb, amelyet Berger írt, hanem valójában a német novellairodalom gyöngyszeme. Ezt természetesen nem olyan alapon mondom, mivel ez a novella olyan témát tartalmaz, amely közel áll hozzánk, hanem olyan alapon, hogy valóban csak egy finom érzékű ember tud egy ilyen finom megfigyelést tenni ilyen, látszólag abnormális ügyben. Tisztán művészi szempontból vélem ezt, amit a novella értékéről mondok. Ez a novella valóban úgy van megírva, hogy mindenki, aki olvassa, azt gondolja: ez az ember ír egy novellát, de inkább Hofrat Eysenhardt életrajzát szeretné megírni, mivel valóban úgy ír, hogy nincs is más érzése az embernek, amikor ezt a csodálatos realista ábrázolást olvassa, hogy a jó Berger ismert egy embert, akinek valóban így alakult az élete. Nos, azt kell mondanunk: milyen közel áll az egy ilyen emberhez, mint ez az Alfred Freherr von Berger, hogy odalépjen a szellemi világhoz, hogy a szellemtudomány által valóban megismerje ezeket az összefüggéseket! Milyen végtelenül jelentősnek kellene lennie ennek a Bergernek a számára, hogy úgy megismerje a szellemtudományt, hogy például azt mondhatná magának: ennek a Hofratnak, azáltal, ahogy Markus Freundot átvilágítja és ebben az esetben bűntelennek ítélte, hogyan kell majd élnie abban az időben, amely közvetlenül azután jön, hogy átlépte a halál kapuját, abban az időben, amelyet mi mindig kamalókának neveztünk? Én azt mondtam: akkor az embernek tettei hatásában kell élnie, abban, amilyen jelentősége van a tetteknek a másik emberre, akivel kapcsolatban ezeket végrehajtották. Amit Hofrat a bírósági tárgyaláson tett, az bizonyára óriási megelégedettségére szolgált, éppenséggel nagyszabású dialektikája miatt. Igen elégedett volt, amit úgy fejezett ki, hogy ezt mondta: érdeméül tudható be az, hogy a vádlott szofizmusa ellen felemelte szavát, és ugyanakkor beszédet tartott, amelyet az esküdtek ítéletre bocsátottak, ennek ellenére egyenesen a bírósági tárgyalás után ismét folytatták volna az ügyet, amikor látták a bírósági ítélet hatását a vádlottra. Ez az egyik, Hofrat oldaláról nézve. Markus Freund részéről tekintve a dolog úgy áll, hogy azt kell mondanunk: látjuk az ítélet reá gyakorolt hatását. Hiszen ebben kell élnie Hofratnak a kamalókában, abban a hatásban, amit ez Markus Freundra gyakorolt. S egy tükörkép, egy kép tárul fel erről abban a pillanatban, amikor Markus Freund átlép a halál kapuján. Úgy tárul fel előtte ez a kép, hogy most látja: ő azonos, egy ezzel a Markus Freunddal; belelátja magát ebbe a Markus Freundba, érzi magát benne. Látjuk: Hofrat ízelítőt kapott a kamalókából. Ez olyan erősen érinti őt, hogy nemcsak az előzményeket éli most át, hanem továbbra is mintegy beleszövődik az, ami összefügg az egész üggyel, tudatának küszöbe alatt. Minden egyes vonás jelentős itt. Azt mondtam önöknek, hogy egy ideje elvesztette emlékezetét, a szellemi világnak egy darabja tárult itt fel számára. De most jön egy időszak, amikor ismét nagy, természetes emlékezőerővel van felruházva; ismét helyreáll az emlékezete, mialatt ezt a kémpert vezeti. De éppen ennek a kémpernek a folyamán ugyanazzal a bűncselekménnyel foglalkozik majd, ami miatt Markus Freundot dialektikája révén elítélte. Az erő, amelyet korábban emlékezetéből előhozott, az ösztönök erejévé alakul át, s most ezt gyakorolja. Most nem látja az összefüggést, amely ismét tudata küszöbe alatt játszódik le aközött, amit most tesz, és aközött, amit Markus Freundnak tulajdonított. Ez odavezet, hogy Hofrat Eysenhardt, amikor látja, hogy mi történik vele, éppen a per zárótárgyalását megelőző este – amely perben legnagyobb győzelmét kellett ünnepelnie -, bemegy az irodájába:

„Irodájába érkezve, amelynek kulcsát magánál hordta, Eysenhardt meggyújtott két gyertyát az íróasztalon, előzetesen megmosta kezét, arcát és haját, majd civil öltönyét hivatali egyenruhájára cserélte, és hosszú ideig fel-alá járkált. Ezután kinyitotta íróasztala legfelső oldalfiókját, és elővett egy csomag tölténnyel együtt egy új revolvert, amelyet valószínűleg idegösszeomlása legsúlyosabb idején vett. Gondosan megtöltötte minden rekeszét, majd a papírszekrényből előhúzott egy ív hivatali papírt és ezt írta:

Őfelsége a császár nevében!

Nagy bűnt követtem el, és méltatlannak érzem magam, hogy ezentúl hivatalomat gyakoroljam, és egyáltalán tovább éljek. A legsúlyosabb büntetést róttam ki magamra, és a következő pillanatban saját kezemmel hajtom végre.

Eysenhardt
Wien, 1901. június 10.

Az írás és az aláírás nem árulta el a legkisebb remegés nyomát sem”.

Másnap reggel holtan találták.

Egy egészen figyelemreméltó összefüggést ábrázol a novella, és meg kell mondanunk, hogy a szerző egészen alkalmas volt arra, hogy belássa, milyen összefüggés áll fenn aközött, ami itt a szokásos tudatban játszódik le, és aközött, ami a tudat küszöbe alatt történik, vagyis arra, hogy lássa azokat a szellemi eseményeket, amelyekbe bele van bonyolódva az ember. Nemde, kívülről éppen csak azt látjuk, ami a fizikai világban történik: hogy Hofrat elítélte Markus Freundot és így tovább. Ha ez nem abban a korban történne, amelyben tehát Hofrat törékennyé válhatott, és elvesztette emlékezetét, akkor nem látta volna meg a szellemi világnak ezt a darabját. Ez nem tárult volna fel előtte. Mindez tudat alatt maradt volna. Egy ilyen novellát éppen úgyszólván ebből a szempontból küldenek a világba: igen, van valami az életen túl, és ez sajátos esetekben igen világosan megmutatkozik. De ha az embereknek konkrét módon akarunk erről beszélni, akkor ez kényelmetlen számukra. Tehát novellaként meséljük el nekik, akkor nem kell hinniük benne, szórakozhatnak rajta; s így elmegy.

Kedves barátaim, ami az embereket visszatartja a szellemi világtól, az is olyasmi, amit nem ismernek. Úgyszólván két irányban megy az út a szellemi világba. Az egyik irányban mondhatnám, áttörjük a természet fátylát és megkeressük azt, ami a külső természet jelenségei mögött rejlik. A másik irányban, pedig áttörjük saját lelkiéletünk fátylát, és keressük, hogy mi rejlik saját lelkiéletünk mögött. A szokásos filozófiák, amelyek bizonyára a létezés alapjai mögé is akarnak jutni, keresik a világ rejtélyének megoldását. De hogyan teszik ezt? Nos, megfigyelik a természetet akár közvetlenül, akár kísérletek útján, és utánagondolnak. De amíg az ember ezeket a fogalmakat, amelyeket a természetből merített tudással szerzett, össze-vissza kavarja, és mindig újra és újra összekavarja, és hol így, hol úgy illeszti össze, eljut ugyan egy filozófiához, de semmi olyasmihez, ami az igazi külső valósággal függ össze. Annak a meggondolásával, ami így kínálkozik az embernek, sohasem jut a létezés fátyla mögé. Bemutattam a nyilvános előadáson: a mi örök erőink tevékenyek, miközben számunkra csak az eszköz áll rendelkezésre, s az eszközzel odajutunk, amit pusztán a tudat nyújt számunkra. Igen, de amikor így alakítjuk a szokásos tudatot, az eszközt kell használnunk. Ha akkor eljutunk a szokásos tudat tapasztalásához, ott már minden készen van, amit az örök erők cselekszenek bennünk. Nem elmélkedéssel jutunk a természet titkaihoz, hanem egészen más módon. Ha meditáció révén eljutunk oda, ahogy a nyilvános előadáson leírtam, hogy gondolkodásunkban megerősödünk, és akkor mintegy kegyelem útján megnyilatkozik előttünk a szellemi világ, akkor egészen másként tekintünk a természetre. Ó, egészen másként! És az emberi természetre is egészen másként tekintünk. Majd odalépünk a természethez is, és felfogunk valamely folyamatot, egy dolgot, vagy eseményt, amellyel találkozunk. De ugyanakkor tudatában vagyunk annak: mielőtt te valójában megnézted a rózsát, már történt valami. Hiszen először a képzetet, az észlelést látod, de az észlelés alakult ki először. Ebben rejlik a szellemi, az észlelésben; ebben rejlik az emlékezés, az emlékezés egy előzőleg elgondoltra. Ebben rejlik a titok, amire az ember a szellemi kutatás révén jut el.

A filozófus ugyebár, ránéz a rózsára; majd elmélkedés útján filozofál. Annak, aki a rózsa titkához akar eljutni, nem szabad elmélkednie; akkor semmi sem történik. Hanem rátekint a rózsára, és tudatában van annak: mielőtt ez egyáltalán az érzékelő tudatba kerül, már lejátszódik egy folyamat. Ez számára úgy tűnik, mint egy – igen, mint egyfajta emlékezés, amely megelőzte a felismerést. Ami számunkra emlékezésként adódik, arról tudjuk: ezt tetted, mielőtt érzékelve szemléltél -, ami a külső természet vonatkozásában előre meggondolás, az öntudatlan marad, és emlékezésként hozzuk fel: erről van szó. Semmiféle utánagondolással, elmélkedéssel sem jut az ember a természet titkaihoz, hanem csak előre meggondolással. Másként éppen olyan kevéssé jut el azokhoz a titkokhoz, amelyek a lélek tartalmát alkotják, minthogy valóban eljut ahhoz a szemlélőhöz, akiről beszéltem. Látják, ezek azok az utak, amelyeken át ma bejuthatunk a szellemi világba.

Ha emlékeznek rá, hogy a novellában Hofrat Eysenhardt számára éppen a szellemi világ egy darabkája válik szemlélhetővé, miután érzékelte magán a leépülést, akkor ebben egy sajátos illusztrációját látják annak, amit előadtam. Ha az ember a gondolkodás gyakorlásával odajut, hogy a gondolkodás annyira megerősödik, hogy az ember láthatja a szellemi világot, akkor az ember elsősorban is belekerül abba a leépülésbe, ami összefügg a halállal. Minden idők misztikusai ezt úgy fejezték ki, hogy azt mondták: „közeledni a halál kapujához”, vagyis mindahhoz, ami az emberi életben leépülőként mutatkozik meg. S így eljutunk tehát oda, ha a meditációt valóban addig a pontig folytattuk, hogy elértük a beavatás eseményét: a halál kapuja előtt állsz; tudod, hogy van benned valami, ami születésed vagy fogantatásod óta működik benned, ami majd összegződik és a halál megjelenéséhez, a fizikai test elvételéhez vezet. Akkor azt mondja magának az ember: de mindaz, ami a halálhoz vezet, a szellemi világból indul ki. Ami a szellemi világból indul ki, egyesült azzal, ami az öröklődési anyaggal jött létre. Látjuk az embert itt a fizikai világban, és azt mondjuk: ami az arcában előttünk áll, ami szavain keresztül beszél hozzánk, minden, amit fizikai emberként tesz, annak kifejeződése, ami legutóbbi halála és legutóbbi születése által előkészült a szellemi világban. Ott él az ő lelkisége. De a magyarázat egész értelméből kivehetjük: az, ami az emberi lélekből él a halál és az új születés között, vonzza az erőket a szellemi világból, hogy ebben az inkarnációban a születés és a halál között alakítsanak az emberen, mintegy kialakítsák azt, ami éppenséggel az ember. S akkor ez valóban úgy van – ha emlékeznek arra, amit a nyilvános előadáson bemutattam: mialatt a meditációban történő gondolkodásban az akarat megerősödik, átélhető, ahogy kifejlődik az a csíra, amely ismét átmegy a halál kapuján, és előkészül a szellemi világban egy további inkarnációra, s így az emberben ez az örök alakulási folyamat van: a szellemi világból jön a lelki-szellemi, és itt alakítja ki ezt az embert. Ebben az emberben jön létre, kezdetben egy pontként az, ami itt az életben csíraként keletkezik, amely ismét átmegy a halál kapuján, hogy mintegy folytassa a fejlődést. Ily módon, ha előttünk áll az ember, akkor ő a szellemi világból eredően van embernek teremtve. Azzal, amit a szülők adni tudnak, egyesült az, ami a szellemi világból jött. Amíg a szellemi világban volt az ember, szellemi hatalmak közepette élt, ahogy itt természeti erők között van fizikai testben. Szellemi erők között volt, amelyekkel együtt előkészült erre az inkarnációra. Valóban úgy van, ha magunk előtt látjuk az embert egy inkarnációban, ahogy ezt második misztériumdrámámban, „A lélek próbájá”-ban (Der Prüfung der Seele) ábrázoltam: egész isteni világok működnek, hogy az embert létrehozzák; a halál és az új születés között szellemi erők működnek, hogy az embert léthez juttassák. Az ember a célja itt bizonyos szellemi erőknek, amelyek a halál és az új születés között hatnak.

Látják, ennek van egy bizonyos iránya, de szellemtudományos iránya, amely mindig tudatosan jut kifejezésre. Például egy jelentékeny ember mindig újra és újra kifejezte azt, amit éppen bemutattam, amikor ezt mondta: „A testiség Isten útjainak a vége”. Azt akarta mondani: mialatt a szellemi világban vagyunk, össze vagyunk szövődve az isteni világgal a halál és az új születés között, előkészülünk testiségünkre. Ez a vége Isten útjainak. Csak nem tudta hozzáfűzni a másik mondatot: a testiségben készül elő egy új kezdet, amely ismét átmegy a halálon, és egy új inkarnációhoz vezet. Ez a mondás: „a testiség Isten útjainak a vége”, bizonyos mértékig még a vezérmotívuma is minden műnek, amelyeket egy igen jelentékeny ember, Christoph Oetinger írt, majdnem száz évvel ezelőtt, aki mindig felhívta rá a figyelmet, hogy az emberi tudásnak, az emberi megismerésnek arra kell irányulnia, hogy felismerje ezeket a szellemi összefüggéseket. Oetinger is ábrázolni akarta a teozófiát a maga módján. Richard Rothe szép szavakat írt egy Oetinger-ről szóló könyv előszavának végén. Ki akarta fejezni, hogy a régi korokban az emberek szellemi utakat kerestek, de a saját módjukon, és hogy el fog jönni az idő, és már nincsen messze, amelyben teljes tudományossággal fogják fel azt, amit az ember valójában mindig is keresett. Rothe azt mondja: „Amit a teozófia valójában akar, azt a régi teozófusoknál gyakran nehéz felismerni. S ami a fődolog, ha csak egyszer valódi tudománnyá válik, és világosan meghatározható eredményeket fogalmaz meg, akkor ezek fokozatosan általános meggyőződéssé válna. Ez még a jövő zenéje, amelynek nem akarunk elébe vágni”. Így beszélt Richard Rothe, a heidelbergi professzor Christoph Oetinger teozófusról, 1847 novemberében.

Az, amit a szellemtudomány keres, mindig adott volt, csak más módon. Ma az az ember kötelessége, hogy olyan módon kutassa ezt, ahogy éppen korunkban kell kutatni. S gyakran kifejtettem, hogy a természettudományos gondolkodás ma egy olyan ponthoz érkezett, ahol a természettudományos felfogásból, éppen egy olyan tudományos formát kell keresni ahhoz, ami tudományként minden idők teozófiájában élt. S ha Rothe, mint Oetinger kiadója azt mondja, hogy amire ő gondol, annak így kell hangzania: „mégis ez a jövő zenéje” – akkor az, ami 1847-ben jövő volt, ma már feltétlenül jelenné érett. Ma olyan idő előtt állunk, ahol igazolhatjuk – mivel ez csak egy példa volt, amit ma Alfred von Berger Hofrat Eysenhardt c. novellájával említettem -, hogy az emberi lelkek valóban érettek arra, hogy közeledjenek a szellemi igazságokhoz, és csak nincs bátorságuk hozzá, hogy valóban megragadják ezeket a szellemi igazságokat.

Két oldallal később – mint mondtam – az út a szellemi világba vezet, azáltal, hogy a természet fátyla mögé tekintünk. Miért lépnek az emberek oly nehezen be ide, azok is, akik hozzászoktak a természettudományos gondolkodáshoz, s a természettudományos gondolkodásnak csak belső fogódzónak kellene lennie a vázolt módon? Miért? Azt mondják, az embernek megismerési határai vannak: ignorabimus! (nem tudjuk). S miért nem akarnak a szellemi világba jutni? Igen, ez már éppen a tudat küszöbe mögött rejlik.

Tudatán belül az ember úgynevezett logikus okokat hoz fel ahhoz, hogy nem tudna bejutni a szellemi világba, olyan logikai okokat, amelyek eléggé ismertek. E logikus okok mögött rejlik először is igazi belső ok: a félelem a szellemi világtól. Ez nem jön fel a tudatba, de a félelem a szellemi világtól tartja vissza az embert, a nem tudatos, tudatalatti félelem. Ha az ember legalább ennek a nem tudatos félelemnek a létezésével megismerkedne, s ahogy mindaz, amit bebeszél magának, csak egy maszk ahhoz, ami a valóságban félelem, akkor igen sokat felismerne. Ez az egyik dolog. A másik az: mihelyt az ember bejut a szellemi világba, felfogják a magasabb hierarchiák lényei, mint ahogy ő maga felfogja a gondolatokat. Az ember mintegy gondolattá válik a szellemi világban. Ezzel bensőleg ellenkezik a lelkiség. Fél attól, hogy magába fogadja a szellemi világ. Ismét egyfajta félelem, egyfajta ájulásszerű félelem attól, hogy engedje magát a szellemi világ hatalmába keríteni, mint ahogy az ember a születéssel bejut a fizikai világba, hatalmukba kerítik a fizikai erők. Félelem kifelé és félelem egy bizonyos ájulástól, amikor hatalmába keríti a szellemi világ – ez az, ami visszatartja az embert a szellemi világtól. Ez az, amiért ők, mint ez a Berger is novellájában, lubickolni akarnak a szellemi világ hullámaiban, de azt akarják, hogy ez – mondhatnám – kötelezettség nélküli legyen, és nincs bátorságuk, hogy valóban közeledjenek a szellemi világok megragadásához, ami valóban az önöknek gyakran vázolt belső kísérletek útján történhet, ahogy a természet titkainak megértése a külső kísérletek által történhet.

Ha ahhoz, amit elmondtam, hozzáveszik azt, amit az egyik nyilvános előadáson kifejtettem arról az összefüggésről, amely az életben fellépő zseniális erők, és a korai halálozások között van, amelyeket az okoz, hogy az embernek megölik a testét – azt mondtam, egy golyóval vagy más módon, például a harcmezőn. Ha emlékeznek arra, amit kifejtettem, hogy ha szellemi, zseniális erők lépnek fel az emberben, ezek azoknak a folyamatoknak a hatásai, amelyek akkor történnek, ha az ember leveti fizikai testét, akkor ott önöknek olyasmit is mondtam, ami a tudat küszöbe alatt marad. De ez a bátorságban rejlik, annak egész módjában, ahogy az ember feláldozza magát egy nagy korjelenségnek, ösztönösen kifejezve azt, ami a tudat küszöbe alatt rejlik, és így teljes jellegében nem tud tudatossá válni. Korunkban mégis megvan az az impulzus az emberiség fejlődésében, hogy azt, ami a tudat alatt van, bizonyos fokig felhozzák a tudatba, hogy erről tudhasson az ember. S ebben az értelemben mindig úgy vélem, ha arra utalok, hogy éppen korunk nagy eseményeiben is, mindabban, ami a tudat fölött játszódik le, jelentős tudatalatti folyamatok rejlenek, és ezeket sohasem merítheti ki az, amit a külső történelem kutatója ezekből a jelen eseményekből megragadhat, amit ezek az események az emberiség fejlődésének nagy összefüggésébe állítanak. A tudatalatti inkább részese annak, mint valaha, ami jelenünkben történik. S ezért szabad éppen a szellemi kutatónak arra utalni, hogy egy jövőbeni korban ahhoz, hogy a világösszefüggések helyes fényében szemléljük a jelen fontos történelmi eseményeit, utalni kell a szellemi háttérre. Ebből a szempontból is áll mindig újra és újra lelkünk elé az, amit e fejtegetések végén ismételten elmondtunk:

A harcolók bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéséből,
A nép áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse –
Hogy a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítsa a szellemi térbe.

 U t a l á s o k

196.old. „Hofrat Eysenhart”: Alfred Freiherr von Berger: Hofrat Eysenhardt, Wien, évszám nélkül.

203.old. A lélek próbája (Prüfung der Seele): 5.kép (Balde Capesiushoz)

„A testiség Isten útjainak a vége”: Oetingernél a „Bibliai szótár”-ban a „test” (Leib) alatt: „A testiség Isten műveinek a vége” . Már Oetinger életében a mondatot a következőképpen idézzték: „A testiség Isten útjainak a vége”. Így Rothe is Carl August Auberlen Rudolf Steiner által idézett művében, a „Christoph Oetinger teozófiájának alapelemei”-ben, Tübingen, 1847

régi teozófusoknál: többek között Jakob Bohme (1575-1624), Joh.Albrecht Bengel (1687-1752), Friedrich Christoph Oetinger (1702-1782)

204.old. az egyik nyilvános előadáson: Az emberi lélek örök ereje (Die ewigen Kräfte der Menschenseele (1915.dec.3), kinyomtatva: Rudolf Steiner: A német idealizmus világképe (Das Weltbild des deutschen Idealismus), Dornach, 1960. 

A mai szellemi élet sötétsége és korunk elhanyagolt gondolkodása

Berlin, 1915. december 21.

Ma azzal akarjuk kezdeni, hogy előadunk egy északi költeményt, amelyet bizonyos idővel ezelőtt egyszer már ebben a Zweigben is elmondtunk. Ennek a költeménynek egész tartalma a karácsonnyal és a hozzá kapcsolódó idővel függ össze. A költemény a mondabeli Olaf Astesonról szól, és azt a tényt foglalja magába, hogy ez az Olaf Asteson, egy mondabeli személyiség, azt a tizenhárom napot, amely a karácsonyhoz kapcsolódik és Krisztus megjelenésének napjával végződik (a Háromkirályok ünnepe), igen sajátos módon töltötte el. S ezzel arra emlékeztetünk, hogy a népi mondavilágban hogyan él a korábbi, az emberiségben meglévő primitív tisztánlátás szemlélete. Tartalma lényegében az, hogy Olaf Asteson karácsony éjjelén a templom kapujához ér, majd egyfajta álomhoz hasonló állapotba kerül, és az ún. tizenhárom éjszaka alatt átéli a szellemi világ titkait oly módon, ahogy a természet egyszerű, primitív gyermekeként át tudja élni.

Tudjuk, hogy ezekben a napokban, amelyekben úgyszólván kívülről a legkülsőbb fizikai sötétség hat a Földön, ahol csak a növényzet legcsekélyebb hajtása és sarjadéka található, ahol úgyszólván kívülről minden mozdulatlan a Föld fizikai létében, ott felébred a Föld szelleme, és Földszellemként teljesen éber állapotban van. Ha most az emberi lélek szellemi lényének magjában összevegyül azzal, amit ott átél a Föld szelleme, akkor az emberi lélek – ha még primitív, természeti állapotban van – feljuthat a szellemi világ egyfajta szemléletéhez, amelyet az emberiségnek újra, fokozatosan ki kell küzdenie azáltal, hogy törekszik a szellemi világba. S így akkor látjuk, hogyan éli át Olaf Asteson alapjában véve azt, amit nekünk újra elő kell hoznunk a szellemi világból. Mert nem arról van szó, hogy ezt Brooksvalin-nak nevezzük-e, és mi kamalókát, vagy lélekvilágot mondunk-e, és más képekre van-e szükségünk, mint amiket a mondában Olaf Asteson használt. Arról van szó, hogy belássuk, hogy az emberiség lelki fejlődésében elhagyta az eredeti, primitív tisztánlátást, az összeköttetést a szellemi világgal, és hogy ennek viszont el kellett vesznie, hogy az emberiség elsajátítsa azt a gondolkodást, azt a tudatos jelenlétet a világban, amelyen át kell mennie, és amelyből ki kell fejlődnie a szellemi világ magasabb szemléletének. Mondhatnám, ez ugyanaz a szellemi világ, amelyet a primitív tisztánlátás elhagyott, s a fejlett szemlélet ismét beleélte magát. De az ember átment egy olyan állapoton, amelyen keresztül másként éli bele magát a szellemi világba. Az a fontos, hogy ebből olyan érzést fejlesszünk ki, hogy a Föld-állapotok év közbeni változásával valóban összekössük annak a szellemi-lelki lénynek a belső, szellemi-lelki létét, amely összeköttetésben áll a Földdel, mint ahogy az ember lelke össze van kötve az ember fizikai lényével. S aki ma olyasminek tartja a Földet, ahogy az a geológusoknak feltárul, amiért ők manapság szívesen fürkésznék az egyéb természettudományokat azok materialista értelmében, az annyit tud a Földről, mint amennyit az egyik ember tud a másikról, akiről egy papírmasé-modellt adnak neki, anélkül, hogy megtöltenék azzal, amit a lélek önt az ember külső természetébe. Valóban csak egy papírmasé-lenyomat az, amit a külső természettudomány nyújt számunkra a Földről. S aki nem képes tudatában lenni annak, hogy a Föld téli és nyári állapota között lelki különbség van, az olyan, mint aki nem látja az ébrenlét és az alvás közötti különbséget. A természet nagyszabású lényei, amelyek között élünk, éppen olyan szellemi állapotváltozásokon mennek keresztül, mint maga az ember, aki mikrokozmikus lenyomata a nagy makrokozmosznak. S ez azon is alapul, hogy az együttélésnek a természettel, a szellemi együttélésnek is bizonyos jelentősége van. S az, aki fel tud hozni valamit a tudatába abból, hogy éppen ez alatt a tizenhárom nap alatt valami történik a Föld lelkével, amiben az ember részt tud venni, az egy olyan utat birtokol majd, amelyen keresztül egyre inkább beleélheti magát a szellemi világokba.

Ennek az együttélésnek az érzése, azzal, amit a nagy, kozmikus létben át lehet élni, elveszett a mai ember számára. Az ember alig többet tud már a tél és a nyár közötti különbségről, minthogy télen a lámpát korábban kell meggyújtani, mint nyáron, hogy télen hideg van és nyáron meleg. A régebbi korokban az emberek valóban együtt éltek a természettel, s ez abban fejeződött ki, hogy meséltek – ha képi formában is – azokról a lényekről, amelyek a hópelyhek hullása közben a földre költöznek, vagy a szél zúgása közben bejárják a környéket. Az ember mai, materialista értelme ezt már nem érti legmélyebb érzületében. Az ember legmélyebb érzésében ismét összenőhet ezzel, ha pillantását arra irányítja, amit még a régi mondák mesélnek, különösen az olyan mély értelmű mondák, mint az Olaf Asteson-monda, amely oly szépen szemlélteti, ahogy egy egyszerű, primitív ember fizikai öntudatlanságában belenő a szellemi szemlélet világos fényébe. Most még egyszer lelkünk elé akarjuk idézni ezt a mondát, amely a régi évszázadokban élt, elveszett, majd a nép emlékezetből ismét feljegyezték. Ez az északiak egyik legszebb mondája, mert csodálatos módon mély, kozmikus igazságokról beszél, amennyiben kozmikus igazságok azok, amelyek révén az emberlélek összefügg a világlélekkel.

Á l o m l e g e n d a
Olaf Astesonról

I.

Halld tehát dalom!
Énekelek neked
Egy fénylő ifjúról:
Olaf Asteson volt ő,
Ki egykor oly hosszan aludt.
Róla szóljon hát dalom.

II.

Nyugovóra tért karácsony éjszakáján
Mélyen elszenderedett
És nem tudott felébredni,
Míg tizenhárom nap elteltével
A nép a templomba nem ment.
Olaf Asteson volt ő,
Ki egykor oly hosszan aludt.
Róla szóljon hát dalom.

Nyugovóra tért Karácsony szent éjjelén
Igen sokáig aludt ám!
em is tudott felébredni
Míg tizenhárom nap elteltével
A madár ki nem bontja szárnyait!
Olaf Asteson volt ő,
Ki egykor oly hosszan aludt.
Róla szóljon hát dalom.

Olaf nem tudott felébredni,
A tizenharmadik nap előtt
A Nap ragyogott a hegyek fölött
Majd felnyergelte gyors lovát,
És sietve a templomba lovagolt.
Olaf Asteson volt ő,
Ki egykor oly hosszan aludt.
Róla szóljon hát dalom.

A pap már az oltárnál
Állt a misét olvasva,
Amikor Olaf a templom kapujában
Megjelent, hogy hírül adja
Álmának képeit,
Amelyek hosszú alvása során
Betöltötték a lelkét.
Olaf Asteson volt ő,
Ki egykor oly hosszan aludt.
Róla szóljon hát dalom.

Fiatalok és öregek
Figyelmesen lesték szavait
Amelyeket álmáról mondott Olaf.
Olaf Asteson volt ő,
Ki egykor oly hosszan aludt.
Róla szóljon hát dalom.

III.

„Karácsony éjszakáján nyugovóra tértem,
Mély, erős alvás lepett meg hamarosan,
És nem tudtam felébredni,
Míg tizenhárom nap elteltével
A nép a templomba nem ment.
Világított a Hold,
És messzire nyúltak az utak.

Felemelkedtem a felhők magasába,
És ledobtak a tengermélybe,
És aki követni akar,
Annak nem lesz vidám útja.
Világított a Hold,
És messze nyúltak az utak.

Felemelkedtem a felhők magasába,
Azután ledobtak homályos mocsarakba,
Láttam a poklok rémségeit
És a fényességes eget.
Tündöklött a Hold
És messzire nyúltak az utak.

A Föld mélységeibe utaztam,
Ahol istenek kórusa zúgott rémségesen,
Odapillantani sem akartam,
De a zúgást hallottam.
Tündöklött a Hold
És messzire nyúltak az utak.

Fekete lovam már nem nyihogott,
A kutyáim sem ugattak,
Nem dalolt hajnali madárkám
Egyetlen csoda volt mindenütt.
Tündöklött a Hold
És messzire nyúltak az utak.

Be kellett járnom a szellem országában
A tövises rétek széles mezejét.
Megtépázva skarlát köpenyem
És lábamon az ujjak is.
Tündöklött a Hold
És messzire nyúltak az utak.

Megütött a kísértet-kígyó,
Megharapott a szellem-kutya,
A bika az út közepén állott
Ök hárman a híd teremtményei
Nagyon gonosz fajták.
Tündöklött a Hold
És messzire nyúltak az utak.

Igen harapós a kutya,
És a kígyó marni készül,
A bika rémesen fenyeget
Senkit sem engednek át a hídon,
Aki nem tiszteli az igazságot!
Tündöklött a Hold
És messzire nyúltak az utak.

Mocsarakban kellett gázolnom,
Úgy éreztem, elmerülök,
Földet éreztem a számban,
Mint a halottak a sírban.
Tündöklött a Hold
És messzire nyúltak az utak.

Vízhez értem azután,
Amelyben mint kék fények,
Jéghegyek ragyogtak fel,
És Isten irányította értelmemet,
Hogy környéküket elkerüljem.
Tündöklött a Hold
És messzire nyúltak az utak.

És Isten magasságos Anyját
Láttam ott teljes fényben!
Hogy menjek Brooksvalinba,
Hívott engem, hírül adva,
A lelkek ott megmérettetnek.
Tündöklött a Hold
És messzire nyúltak az utak.”

 IV.

„Más világokban időztem
Sok hosszú éjszakán át,
Isten a megmondhatója,
Mennyi nyomort láttam –
Brooksvalinban, hol a lelkek
A világbírónak alávettetnek.

Láthattam egy fiatalembert,
Egy fiút ölt meg,
Most örökké cipelheti,
Karjába emelheti!
Oly mélyen süppedt a mocsárba,
Brooksvalinban, hol a lelkek
A világbírónak alávettetnek.

Egy öregembert is láttam,
Kabátja, mint ólomköpeny,
Így büntették, hogy mint fösvény
Élt ezen a földtekén.
Brooksvalinban, hol a lelkek
A világbírónak alávettetnek.

És férfiak tűntek fel,
Tüzes ruházatot hordtak,
Hűtlenség volt a bűnűk,
És égette árva lelküket,
Brooksvalinban, hol a lelkek
A világbírónak alávettetnek.
 

Gyermekeket is láttam,
Izzó parázs lábuk alatt,
Szüleikkel életükben gonoszak voltak,
Ez szellemüket megrontotta.
Brooksvalinban, hol a lelkek
A világbírónak alávettetnek.

És ahhoz a házhoz
Is közelednem kellett,
Ahol a boszorkányok munkája
Haragot keltett.
Brooksvalinban, hol a lelkek
A világbírónak alávettetnek.

Északról, vad csapatokban
Lovagoltak gonosz szellemek,
A Pokol-herceg vezette őket,
Brooksvalinban, hol a lelkek
A világbírónak alávettetnek.

Ami Északról jött,
Az nagyon gonosznak tűnt:
Elől nyargalt Pokol-herceg,
Éjfekete paripáján.
Brooksvalinban, hol a lelkek
A világbírónak alávettetnek.

Délről azonban más csapatok
Jöttek fenséges nyugalomban,
Elől lovagolt Michael
Jézus Krisztus oldalán,
Brooksvalinban, hol a lelkek
A világbírónak alávettetnek.

Délről közeledett ez a csapat,
Sohasem láttál nemesebbet,
Elől lovagolt Michael, a lelkek ura,
És hófehér volt a paripája.
Brooksvalinban, hol a lelkek
A világbírónak alvettetnek.

Ő volt Michael, a lelkek ura,
Megfújta kürtjét már,
Most minden léleknek el kell indulnia
Az ítélet trónusa elé.
Brooksvalinban, hol a lelkek
A világbírónak alávettetnek.

A bűntől roskadozó lelkek
Félelmükben reszkettek!
Patakzottak a könnyek
Gonosz tetteik miatt.
Brooksvalinban, hol a lelkek
A világbírónak alávettetnek.

Ott állt Michael fenségesen
És mérte az ember-lelkeket
A bűnük mérlegén,
És mellette állt Jézus Krisztus
A világ bírájaként.
Brooksvalinban, hol a lelkek
A világbírónak alávettettnek.”

V.

„Mily boldog, ki a földi létben,
A szegényeknek cipőt ad,
Nem kell mezítláb vándorolni
A tövisbokrok mezején.
Megszólal a mérleg nyelve,
És a világ-igazság
Zeng az utolsó ítélet napján.

Mily boldog, ki a földi létben
A szegényeknek búzát adott,
Őt nem fenyegetheti
A bika szarva
Ha áthalad a Gjallar-hídon.
Megszólal a mérleg nyelve,
És a világ-igazság
Zeng az utolsó ítélet napján.

Mily boldog, ki a földi létben,
Ruhát ad a szegénynek,
Így nem fagyhat meg Brooksvalinban,
A jeges pusztaságban.
Megszólal a mérleg nyelve,
És a világ-igazság
Zeng az utolsó ítélet napján.”

VI.

Az egész nép fülelt,
Fiatalok és öregek,
Figyelmesen hallgatták
Álmairól Olaf szavait.
Elég soká aludtál,
Ébredj hát fel, ó, Olaf Asteson!

(Scherak M. ford.)

Mivel ma még együtt lehetünk, kedves barátaim, talán megbeszélhetünk néhány dolgot, amely egyikünknek-másikunknak hasznos lehet, ha áttekint néhány olyasmit, amit az év folyamán szellemtudományos módon megszereztünk. Hiszen tudjuk – az utóbbi időkben nyilvános előadásokon is hangsúlyoztuk -, hogy az ember külsejének, a külső érzékszervek számára látható részének mélyén rejlik az ember szellemi magja, amely két tagból áll. Az egyik tagot úgy ismertük meg, mint amely a szellemi szem elé lép, ha a szellemi szem azt tapasztalja, amit általában „a halál kapuja elé lépésnek” nevezünk; a benső élet másik tagja akkor lép az emberi lélek elé, amikor az ember észreveszi, hogy minden akarati élményénél egy belső szemlélő van jelen, egy olyan szemlélő, aki éppenséggel mindig ott van. Így elmondhatjuk: az emberi gondolkodás, ha a meditáció útján elmélyítjük, azt mutatja, hogy az emberben tényleges lelki magján belül mindig jelen van valami, ami a külső fizikai testet illetően az emberi organizmus leépítésén működik, azon a leépítésen, amely végül a halálba torkollik. Ezekből a fejtegetésekből tudjuk, hogy a gondolkodás valóságos ereje nem valami felépítendőben, hanem bizonyos mértékig valami leépítendőben rejlik. Azáltal, hogy meg tudunk halni, hogy organizmusunk az élet folyamán a születés és a halál között úgy fejlődött, hogy fel tud oszlani, el tud oszlani a kozmosz elemeibe, abban a helyzetben vagyunk, hogy olyan szervet teremthettünk magunknak, amellyel a fizikai emberlét legnemesebb virágát fejlesztjük ki, a gondolkodást. De az emberi életben a születés és a halál között, a jövő egyfajta életmagjaként, amely különösen alkalmas arra, hogy átlépje a halál kapuját, jelen van az, ami az akarati áramlásban fejlődött ki, és éppen az itt jellemzett szemlélőként figyelhetjük meg. Ahogy mondtam, ezt mindig újra és újra ismételni kell, hogy amit ott a szellemi szemlélet az ember lelke elé hoz, nem olyasvalami, amit csak a szellemi szemlélet alakít ki, hanem ez mindig jelen van, mindig ott van, s amit az embereknek, főként csak jelen korunkban nem kell látniuk – már elmondhatjuk: különösen nem kell látniuk. Mert az utóbbi évszázadban a szellemi élet fejlődése úgy halad előre, hogy aki így joggal átengedi magát annak, amit ma a materialista kor „szellemi életnek” nevez, az éppenséggel fátylat borít arra, ami az ember bensőjében él. Azok a fogalmak és ideák fejlődnek a legjobban jelen korunkban, amelyek a legerősebben elrejtik azt, ami szellemileg jelen van az emberben. Hogy megfelelő módon erősítsük magunkat sajátos feladatunkhoz, amennyiben a szellemtudományban működünk, egyszer már utalnunk kell – éppen e jelentőségteljes évszakban – a mai szellemi élet különösen sötét oldalára, amelynek, mint a külső természet sötétségének, jelen kell lennie, de ezt éppenséggel észlelnünk kell, jelenlétét tudatunkba kell emelnünk. Bizonyos mértékig sötét kultúrkort élünk át a szellemi életet illetően. Nem szükséges, hogy mindig újra felhívjuk a figyelmet arra, hogy mi jól tudjuk méltányolni azokat a nagy vívmányokat, amelyekre oly büszke az emberiség e sötét korban. A szellemi ügyek vonatkozásában azonban mégis érvényes az, hogy a korunkban teremtett fogalmak és ideák, éppen azoknak, akik a legbuzgóbban vetik bele magukat ezekbe a fogalmakba, a leginkább eltakarják azt, ami az ember lelkében él. S így szabadjon a következőt is megemlítenem:

Korunk különösen büszke a tiszta gondolkodásra, ezt jól el akarja sajátítani jelentős tudományos iskolázással. Mondom, erre különösen büszke a mi korunk. Arra egyébként már nem olyan büszke, hogy ennek valamiféle következménye lenne az, hogy most minden ember igen sokat akarna gondolkodni. Nem, az nem vonja ezt maga után, hanem azt, hogy az emberek azt mondják: nos, igen, a mi korunkban sokat kell gondolkodnia az embernek, ha valamit tudni akar a szellemi világról. Csupán erről gondolkodni azonban nehéz. De a teológusok azt teszik, gondolkodnak erről! Tehát a mi korunk igen haladó, fölötte áll a tekintélytisztelet sötét korának, így meg kell hallgatni azokat, akik szellemi dolgokról tudnak gondolkodni, a teológusokat. S a mi korunk haladó a jogi fogalmak vonatkozásában is, amelyek meghatározzák, mi a jó és mi a rossz. Korunk a gondolkodás kora. De az, hogy ez a képzet oly messze fölötte áll a tekintélytiszteletnek, nem vezetett oda, hogy mindenki vállalni akarja, hogy mélyebben gondolkodjék a jogról vagy a jogtalanságról, hanem erről a jogászok gondolkodnak. S mivel mi már fölötte állunk a tekintélytisztelet korának, a felvilágosodott jogászokra kell hagynunk, hogy gondolkodjanak azon, mi jó és mi rossz, mi jogos és mi jogtalan. S a testi viszonyokra, a testi gyógyításra vonatkozóan: mivel az ember csak nem tudja pontosan, mi lehet egészséges vagy egészségtelen ebben a korban, amely meg akar szabadulni a tekintélytisztelettől, ezért elmegy az orvoshoz. Ezt minden területen meg lehetne valósítani. Hiszen korunknak éppen nincs sok képessége ahhoz, hogy Fausthoz hasonlóan így kétségbeessék:

„Nos hát, a filozófiát,
S óh, jaj, a teológiát
Mohón buzogva tanultam át –
S szegény bolond, én! Itt vagyok
És bölcsességem nem nagyobb.”

(Kozma Andor ford.)

Ebből csak egy dolog következik, hogy valójában semmit sem akarnak tudni arról, amivel kapcsolatban Faust tévedett, de annál inkább tudni akarnak arról, amiről mások mindent világosan tudnak a legkülönbözőbb területeken, ahol az emberek boldogságáról és fájdalmáról döntenek.

Gondolkodásunkra a mi korunk olyan óriási módon büszke, oly büszke, hogy azok, akik odáig vitték, hogy – mondjuk – egyszer egyáltalán valami filozofikusat olvassanak életükben – nem akarom annyira elragadtatni magam, hogy Kantot olvasták, hanem talán valamely kivonatot Kantból -, tisztában vannak azzal, hogy aki a szellemtudomány értelmében valamit állít a szellemi világokról, az vétkezik a kantianizmus visszavonhatatlan megállapításai ellen. Mégis gyakran mondják, hogy az egész 19. század azon dolgozott, hogy az emberi gondolkodást kifejlessze, kritikai módon vizsgálja. S „kritikus gondolkodónak” sokakat neveznek ma, akik csak egy keveset is megértettek ezekből a dolgokból. Így például vannak ma olyan emberek, akik azt mondják, az ember megismerésének határai vannak, mert hiszen a külső világot érzékszervein keresztül észleli; de az érzékszervek mégis csak azt tudnák adni számára, amit önmagukban létrehoznak. Tehát az ember úgy érzékeli a világot, ahogy az érzékszervein keresztül hat, s ezért nem tud a világ dolgai mögé jutni, mivel sohasem tudja érzékszervei határát átlépni: csak a valóság képeit kaphatja meg az ember! S hiszen sokan mondják éppen filozófiájuk mélységéből, hogy az emberléleknek csak képei vannak a világról, s ezért sohasem tudhat semmiféle módon sem eljutni „magához a dologhoz” (a magánvalóhoz), s csak azt tudjuk összevetni a tükörképpel, amit érzékszerveinkkel, szemünkkel, fülünkkel és így tovább, érzékelünk. – Bizonyára, ha itt van egy tükör, és képeket vázol fel, egy vagy két ember képét, és mi ránézünk a képekre, akkor egy képi világunk van. Nos, jönnek a filozófusok, és azt mondják: mint ahogy az embernek, aki egy másik ember képét nem közvetlenül látja, hanem tükörképben, képi világa van, ahogy nem látja „a dolgot magát” az emberekben, hanem a képeket, ugyanúgy valójában az egész külső világról csak képeink vannak. Míg a fény- és színsugarak a szemünkbe, a levegő hullámai a fülünkbe jutnak: ezek képek, mind képek! – Ezt eredményezte ez a kritikus kor, hogy az ember lelkében csak képeket vázol fel, és ezért a képeken keresztül sohasem tud „magához a dologhoz” eljutni. Végtelen éleselméjűséget – ezt most komolyan mondom – hoztak fel filozófiai oldalról a 19. században, hogy bebizonyítsák: az embernek csak képei vannak, és nem juthat el „magához a dologhoz”. Honnan származik valójában ez a kritikus lemondás, ez a ragaszkodás ahhoz, hogy ez – ahogy mondják – „a megismerés határaihoz” vezet, ha tehát az ember leleplezi szemléletünk képszerűségét? Ez onnan ered, mivel korunk gondolkodása sok vonatkozásban, felvilágosodott korunkban elhanyagolt gondolkodássá vált, rövidlátó gondolkodássá, olyanná, amelyben pedáns módon felvetődik egy fogalom, és nem tud túljutni ezen a fogalmon, s ezt a fogalmat dróton rángatott bábúként maga előtt tartja, s amit ez a bábú kifejez, azt már nem képes megtalálni. Hiszen mondhatnánk: szinte hihetetlen, mennyire megkeményedett a gondolkodás korunkban, mennyire elfásult.

Ezt az egész történetet világszemléletünk képi jellegével és azzal, amit az ún. kritikus gondolkodás, a haladó gondolkodás tett, most éppen a tükörképpel való összehasonlítással akarom világossá tenni. Az ugyanis egészen helyes, amiből kiindulnak az emberek, hogy a világ, ahogy azt az ember itt az érzéki létben birtokolja, csak azáltal van itt, hogy benyomást gyakorol az emberre, képeket vázol fel a lelkében, és jó az, hogy az emberiség a kritikai filozófia, a kantianizmus révén rájött erre a dologra. Tehát éppenséggel azt mondhatjuk: a külvilágról kapott képek olyanok, hogy összevethetjük őket a tükörképekkel. Van egy tükrünk, két ember áll előtte, de mi nem az emberekre nézünk, hanem a képekre. Így képeink vannak a világról azáltal, amit lelkünk képként vázol a világról, képeink vannak, amelyeket összehasonlítunk két emberrel, akiknek tükörképét nézzük. De csak az tudna így filozofálni, aki sohasem látott embert: „semmit sem tudok az emberekről, csak a halott tükörképekről”. A kritikai filozófusok azonban így következtetnek. Meg is maradnak ennél. Ezt nyomban önmaguk is megcáfolhatnák, ha gondolkodásuk dróton rángatott bábújától egy kissé távolabb tudnának jutni, a halott gondolkodástól az eleven gondolkodásig. Mert ha a tükör előtt állok, és ott áll két ember a tükörben, és én látom, hogy az egyik a másiknak leken egy óriási pofont, hogy a másik még vérzik is, akkor bolond lennék, ha azt mondanám: az egyik tükörkép megütötte a másikat. – Mivel már nem csupán a tükörképet látom, hanem a képen keresztül reális folyamatokat látok. Nincs másom, mint a kép, de a legreálisabb folyamatot látom a tükörkép révén. S őrült lennék, ha azt hinném, hogy ez csak a tükörképben játszódott le. Ez azt jelenti, hogy a kritikai filozófia ezt az egy gondolatot ragadja meg: képekkel van dolgunk – de a többi gondolatot már nem, hogy ezek a képek kifejeznek valamit, hogy valami él bennük. S ha az ember eleven módon fogja fel ezeket a képeket, akkor ez többet ad, mint a képek, akkor arra utal, ami „maga a dolog”, a reális külvilág.

Elmondhatjuk-e, hogy meg tudják gondolni az emberek, mit ad egy ilyen „kritikai” filozófia? A gondolkodás bizonyos magasabb fokon igen elhanyagolt korunkban. Valóban elhanyagolt. De az ember megmaradt a gondolkodás kriticizmusánál. Gyakran említettem, hogy ez a kriticizmus, ez a kritikai filozófia kultúránkban még túlhaladott is, és egy ember becsületes törekvésében – tiszteletreméltóak ők mind, és a törekvés teljesen tisztességes – eljutott „A nyelv kritikájá”-hoz. Fritz Mauthner megírta „A nyelv kritikájá”-t, három vastag kötetet, és erről az álláspontról még egy filozófiai szótárt is, amelynek még két vastagabb kötete van. S egy egész újságírói vezérürü-csorda áll Fritz Mauthner, az újságíró mögött, és természetesen nagy műnek tartja ezt. S korunkban, hiszen ma már a tekintélytiszteletnek „semmi jelentősége” sincs, igen sokan, akik éppen azon a párt-állásponton állnak – mint az újság, amelynél Fritz Mauthner újságíró volt -, igen jelentős műnek tartják ezt, „hiszen ma már semmiféle tekintélytisztelet sincs”.

Nos, látják, Mauthner eljutott oda, hogy megvilágítsa, hogy az ember kialakítja a főnevet, melléknevet magának, de ezek mind nem jelentenek semmi lényegeset. A külső világban nem éli át az ember, mit jelentenek a szavak. Az ember úgy éli bele magát a szavakba, hogy valójában nem saját gondolatai és lelki képei vannak, hanem tulajdonképpen csak szavak, szavak, szavak. – Az ember beleszületik a nyelvbe, a nyelv adja a szókincset. S mivel hozzászokott, hogy a nyelvhez tartsa magát, csak a dolgok jeleihez jut el, amelyek a szavakban adottak. – Nos, ez valami egészen jelentőségteljes dolog kell, hogy legyen. S ha Mauthner három kötetét átolvassuk – ha Önök egyszer nekiláttak valaminek, amit a lelkük maga elé állított, kedves barátaim, akkor jó büntetés lenne, ha arra ítélnék magukat, hogy legalább e kötetek felét elolvassák -, akkor úgy találják, hogy szerzőjük a legnagyobb mértékben meg van győződve róla – igen, ezt másként nem lehet kifejezni -, hogy okosabb, mint korának más, legokosabb emberei. Hiszen aki éppen a saját könyvén ül, az természetesen mindig okosabb, mint a többiek!

Így Fritz Mauthner végül eljut oda, hogy az embernek mindig csak jelei vannak. Sőt még tovább is jut. Látják, eljut oda, hogy a következőt mondja: az embernek van szeme, füle, tapintása – nos, az embernek bizony számos érzékszerve van. Igen, de az ember például – véli Fritz Mauthner – nemcsak szemmel, füllel és tapintóérzékkel, hanem még más egyéb érzékszervvel is rendelkezhetne. Lehetne például még egy érzékszerve a szemen kívül. Ahogy a szemen keresztül képeket észlel, a többi érzékszervvel egészen másként észlelhetné a világot. Tehát ez még sok mindent adna, ami a mai embernek nincs meg. S most a kritikus gondolkodó egy kissé misztikus lelkesedést érez, és azt mondja: a világ mérhetetlen gazdagsága tehát csak érzékeinken keresztül adott számunkra. S ezeket az érzékeket „véletlenszerűnek” nevezi, mivel úgy véli, hogy világtörténelmi véletlen, hogy éppen ezek az érzékszerveink vannak. Ha mások lennének, akkor másként nézne ki a világ. Tehát a legjobban tesszük, ha azt mondjuk, hogy véletlenszerű érzékszerveink vannak. Tehát a világ véletlen! De a világ mérhetetlen. – Ez szépen hangzik! Egyike azoknak, akik Fritz Mauthner után loholnak, írt egy brossurát: „Szkepszis és misztika” címmel. Ebben a brossurában sajátos módon arra hívja fel a figyelmet, hogyan lehet az ember lelke mélyéből még misztikus is, ha már nem hisz abban, amit a véletlenszerű érzékek adhatnak. Találunk ott egy szép mondatot, a könyv l2. oldalán, ez így szól:

„A világ elborít bennünket, véletlenszerű érzékszerveink néhány nyomorúságos nyílásán keresztül felvesszük, amit meg tudunk érteni, és szilárdan hozzáragasztjuk régi szókincsünkhöz, mivel semmi másunk sincs, amihez ragaszkodhatnánk. A világ azonban tovább áramlik, és beszédünk is, csak nem ugyanabban az irányban, hanem a nyelvtörténet véletlenszerűségei felé, amelyekre nem lehet törvényeket felállítani”.

Nos, ez is egy világnézet! Mit akar ez? Azt mondja: a világ felmérhetetlen, de nekünk ilyen módon számos véletlenszerű érzékünk van, oda áramlik bele a világ. Mit csinálunk azzal, ami beleáramlik? Mit csinálunk ezzel, ennek az úrnak a véletlenről szóló fecsegése szerint? Emlékszünk arra, amit az urak emlékezetnek neveznek, ráakasztjuk, hozzáragasztjuk a szavakat, amelyeket a nyelvből közvetítve kaptunk, és a nyelv a maga részéről ismét áramlik tovább. Tehát arról olvasunk a szavak jeleiben, ami a véletlenszerű érzékeken át a mérhetetlen világlétből belénk áramlik. – Éles elméjű gondolkodás! Komolyan megismétlem ezt, kedves barátaim; ez éles elméjű gondolkodás. Mégiscsak okos embernek kell lennie ahhoz, hogy korunkban ilyesmit gondoljon valaki. S ezekről az emberekről már nemcsak azt mondhatjuk, hogy jóravaló emberek – mind igen tiszteletreméltóak -, hanem: jelentős gondolkodók. De be vannak hálózva korunk gondolkodásával, és egyáltalán nem akarnak kikeveredni ebből.

Csináltam magamnak egyfajta „karácsonyi előzetest” – örömöt nem lehet mondani, ez úgyszólván karácsonyi előzetessé vált – azáltal, hogy ebből az összefüggésből újra rá kellett tekintenem néhány mondatra, és felírtam magamnak egy gondolatot, amely pontosan ennek a gondolkodásnak a mintájára van megformálva, amely azt írja le, amit éppen felolvastam. Nézzük csak meg ezt még egyszer:

„A világ elborít bennünket, véletlenszerű érzékszerveink néhány nyomorúságos nyílásán keresztül felvesszük, amit meg tudunk érteni, és szilárdan hozzáragasztjuk régi szókincsünkhöz, mivel semmi másunk sincs, amihez ragaszkodhatnánk. A világ azonban tovább áramlik, és beszédünk is, csak nem ugyanabban az irányban, hanem a nyelvtörténet véletlenszerűségei felé, amelyekre nem lehet törvényeket felállítani”.

A gondolatokat egy másik tárgyra alkalmaztam, pontosan ugyanazokat a gondolatokat, ugyanazon gondolati formákat; így ez adódott: Goethe zsenialitása a papírra áramlik, véletlenszerű betűinek néhány nyomorúságos formájával a papír felveszi, amit fel tud fogni, és engedi, hogy kinyomódjék az, amit a régi betűkészlet szerint fel tud fogni, mivel semmi sincs ott, amivel neki ki lehet nyomtatni valamit. Goethe zsenialitása azonban tovább áramlik, a papíron lévő írásnyomtatás is tovább áramlik, csak nem ugyanabban az irányban, hanem olyan véletlenek felé, amelyekben olyan betűk csoportosulhatnak, „amelyekre nem lehet törvényeket felállítani”. – Ez pontosan ugyanaz a gondolat, minden szónál pontosan figyeltem, ez ugyanaz a gondolat! Ha valaki azt állítja: a mérhetetlen világ odaáramlik hozzánk, mi felvesszük azt néhány véletlenszerű érzékszervvel, ahogy éppen tudjuk, hozzáragasztjuk szókincsünkhöz; a világ áramlik tovább, a beszéd áramlik egy másik irányba, a nyelvtörténet véletlenszerűségei felé, és így vész el az emberi megismerés. – Így ez éppen ugyanaz a gondolat, mintha valaki azt mondja: Goethe zsenialitása átfolyik a 23 véletlenszerű betűn, mivel a papír éppen ezáltal tudja felvenni a dolgot; de Goethe zsenialitása ebben még sincs benne soha, mert ez mérhetetlen! A véletlenszerű betűk ezt nem tudják felvenni, ők is áramlanak tovább. Ami a papíron van, szintén tovább áramlik és olyan képződmények szerint csoportosul, amelyek szerint a betűk csoportosulni tudnak, s ezek törvényeit nem ismerhetjük meg. – Ha az igen okos urak kizárják az ilyen feltételezéseket: tehát az, amit mi belejuttatunk a világba, az éppen a véletlenszerű érzékszervek eredménye, és nem jöhetünk rá arra, ami valójában a világ legbensőjében rejlik, akkor ez pontosan olyan, mintha valaki arról gondolkodik, hogy valaha is fel tudja-e fogni egy ember azt, amit Goethe zsenialitása átélt. Mivel ez mégiscsak világos: semmi sincs ebből a zsenialitásból, mint 23 véletlenszerű betű csoportosulása; semmi egyéb sincs ott! Pontosan ugyanilyen gondolataik vannak ezeknek az uraknak, csak nem veszik észre. S mekkora értéke van, ha valaki azt mondja: semmit, de semmit sem tudhat valaha is egy ember Goethe zsenialitásáról, mert nem látod, hogy abból semmi sem áramolhat feléd? Semmi más nem lehet a tied, mint amit a 23 véletlenszerű jel csoportosulása ad – ilyen sok értelme lenne, ilyen sok értelme ennek a szószaporításnak, amit ezek az urak visznek véghez a világ-megismerés lehetőségéről vagy lehetetlenségéről. Éppen olyan sok értelme van ennek az egész gondolkodásnak – nem a mákszemek gondolkodásának, hanem azokénak, akik ma valóban okos emberek, csak nem akarnak kijutni korunk gondolkodásmódjából.

A dolognak azonban tényleg van egy másik oldala is. Tisztában kell lennünk ezzel: ez a gondolkodás, amely egy ilyen példával állít szembe bennünket, ahol a megismerés határait állapítják meg, ez jelen korunk gondolkodása. Ez a gondolkodás uralkodik ma, ez él mindenütt. S ha önök manapság ezt vagy amazt a mégoly mélynek tűnő filozófiai könyvet olvassák, amely gyakran nagy világrejtélyeket akar megoldani – vagy elleplezni -, vagy az újságot olvassák, mindenütt ez a gondolkodás uralkodik. Ez a gondolkodásmód irányít. Ez uralja a világot is. Ezt szürcsöli be ma az ember reggeli kávéjával együtt – különben nem éppen manapság, mivel ma az újságokban nem állhatnak vélemények, mert egyébként az újságokban lehetnének vélemények. Beszürcsöli ezeket, hiszen egyre több napilap jelenik meg, amelyekben vélemények vannak. De szociális együttélésünk egész hálójában él ez a gondolkodásmód. A filozófia fejlődésén megpróbáltam megvilágítani ezt a gondolkodást, de ezt csak azokon a gondolatokon lehet megvilágítani, amelyeket az emberek minden lehetséges élethelyzetről gondolnak: mindenben, amiről ma gondolkodnak az emberek, él ez a gondolkodás. S hogy ez él, ez az oka annak, hogy az emberek nem tudják kifejleszteni azt az akaratot, hogy megérezzék, mit akar nyújtani például a szellemtudomány. Mert ez nem érthetetlen az olyan gondolkodás számára, amely valódi gondolkodás. De természetesen mindig érthetetlen marad az, amit a szellemtudomány adhat, azoknak az embereknek, akik – mondjuk ki tehát – Fritz Mauthner mintájára vannak megalkotva. De e szerint a minta szerint van megalkotva ma az emberek többsége. Ez a gondolkodás kortárs tudományunkban valóban teljesen benne él. Ezzel nem mondunk semmit e tudomány jelentősége és nagy vívmányai ellen; nem erről van szó, hanem arról, ahogy a lelki elem él korunkban, egész kultúránkban. Korunkban teljességgel hiányzik annak lehetősége, hogy gondolataink mozgékonyak legyenek, valóban kövessék azt, amit éppen követniük kell, ha ezekkel a gondolatokkal meg kellene értenünk azt, amit a szellemtudománynak közölnie kell

Nos, megkérdezhetjük: hogy van ez akkor, hogy például meg lehet írni egy ilyen könyvet, mint azt, ami itt van előttem: Gustav Landauer „Szkepszis és misztikum”-a, egy olyan könyvet, amely csak úgy csöpög az öntetszelgéstől. Az ember maga is csöpög, ha ezt elolvassa, mondhatnám, az öntetszelgés egész hangulatától, ami benne van, mint ahogy csöpög, ha Mauthner „A nyelv kritikájá”-t (Sprachkritik) olvasta, vagy szócikkeket a „Filozófiai szótár”-ból. Hogy is van ez? Nem tudjuk meg, ha ezt a gondolkodásmódot követjük. El tudok képzelni igen okos embereket, akik kézbe vesznek egy ilyen könyvet, átolvassák, és azt mondják: ez aztán egy nagyon okos ember! Igazuk van, és Mauthner is igen okos ember. Nem azon múlik ez, mivel az okosság úgy fejeződik ki, hogy az ember bizonyos logikai módon a fogalmakat, amelyeket képezni tud, képezi, kifecsegi őket, és újra képezi valamilyen módon. Nem ezen múlik az ilyesmi. Lehet az ember okos ezen vagy azon a területen, valóban okos, ha azonban belemerül az életbe, ezt a szellemi megismerés tudatából teszi, majd minden lépéssel kialakul egy bizonyos kapcsolata a világgal, s így az az érzése támad: mindig tovább és tovább kell haladnod. Minden nap tökéletesítened kell fogalmaidat. Addig a meggyőződésig kell fejlesztened magad, hogy fogalmaiddal mindig tovább tudsz jutni. Annál, aki egy ilyen könyvet írt, az embernek az az érzése, hogy ilyen módon okoskodik: 1915. december 2l. Okos vagyok és okosságommal valami egészen határozott dolgot értem el. Ezt most megírom egy könyvben. Azt, ami most vagyok, megírom egy könyvben, mivel okos vagyok 1915. december 21-én! A könyv majd elkészül és továbbadja az okosságomat! – Ez az érzése soha sincs az embernek, ha valóban megismerésre törekszik. Hanem a folytonos létesülést érzi, a folytonos szükségszerűséget, hogy megtisztítson, felfejlesszen minden fogalmat. S általában nincs az az érzése: 1915. december 15-én okos vagyok, most írok egy könyvet, amelyet okosságom sugalmazott. Ez majd hónapok vagy évek multán készen lesz – hanem ír az ember egy könyvet, valóban nem pillant vissza az okosságra, amellyel rendelkezett, amikor könyvet kezdett írni, hanem a könyv által ez az érzés fogja el: milyen keveset tettél igazából ezzel az üggyel, és milyen szükséges, hogy éppen ezáltal, amit itt írtál, továbbfejleszd magad. Ezt a megismerési úton járást, ezt az állandó belső munkálkodást a materialista kor szinte egyáltalán nem ismeri már, gyakran úgy véli, hogy ismeri, de valójában már nem ismeri ezt. S látják, a legmélyebb oka ennek, amit csak szavakkal ki lehet fejezni: ezek az emberek végtelenül hiúak. Azt mondtam: csöpög egy ilyen könyv, valójában csöpög a hiúságtól. A könyv okos, de mérhetetlenül hiú. Az önmérséklet, az alázat, ami egy ilyen megismerési úton adódik, ahogy éppen magyaráztam, teljesen hiányzik belőle. Ezek egyáltalán nincsenek ott, amikor az ember 1915. december 21-én feltétel nélkül megítéli magának az okosságot. Ez az alázat nem lehet ott akkor.

Nos, azt fogják mondani: igen, az emberek mégiscsak ostobák lennének, ha bölcsnek tartanák magukat. – Magasabb tudatukkal nem is teszik ezt, de tudatalattijukkal mégis ezt teszik. Sőt nem is tanulják meg, hogy különbséget tegyenek aközött, amit tudatalattijukban igaznak élnek meg, és aközött, ami magasabb tudatukban mutatkozik meg. S ilyen az ember luciferi természete, amely a mai emberiséget valójában arra hajtja, hogy okos akarjon lenni, az okosság egy bizonyos álláspontján álljon, és ebből minden dolgot át tudjon tekinteni, minden dolog felett mintegy ítélni tudjon. De ha az ember ezt a Lucifert hordozza magában, akkor mialatt áttekinti vele a külső világot, Ahrimánhoz jut és korunknak ezt a külső világát természetesen materialista módon látja. Akkor, ha az ember Luciferrel a testében kezd ránézni a világra, találkozik Ahrimánnal. Mivel mindketten egymást keresik az ember kapcsolatában a világgal. Nem egyszer innen jut el ahhoz egy ilyen gondolkodás, amely alapvetően okos, hogy így töprengjen: ha használok egy szót, akkor ez magától értetődően csak egy jele annak, amit a szó jelent. – Mauthner azt a grandiózus felfedezést tette, hogy a főnév nem létezik. Semmilyen sem! Ezek nem valóságok, magától értetődően nem! Felfogunk bizonyos jelenségeket, amelyeket egy pillanatra megbénulva elgondolunk, és egy főnévvel megnevezzük őket. Bizonyos, hogy a főnevek nem valóságok; a melléknevek sem. Egészen természetes, hogy nem. Ez mind igaz. De ha egy főnevet és egy melléknevet összefogok, ha a nyelvet mozgásba hozom, akkor realitásokat, valóságokat fejeznek ki. Akkor a kép a képtermészeten belül, abban, hogy éppenséggel kép, túlmutat önmagán. Minden egyes szó nem valóság, de hiszen mi nem egyes szavakban beszélünk, hanem szóösszefüggésekben. S ezekben közvetlenül benne vagyunk a valóságban. Manapság három kötetet kellett megírni, és még egy kétkötetes szótárt is hozzá, hogy az embereknek mindezeket a dolgokat a végtelen okosság gondolataival előadják, amelyek egyszerűen csak átnéznek afölött, hogy mivel az egyes szavak csak jelek, az összeköttetés nem csupán mintegy megjelöl, hanem benne van a valóságban. Végtelen bölcsességet, végtelen okosságot használnak fel ma arra, hogy a legnagyobb butaságokat „bebizonyítsák”, ahogy ma mondják.

Hogy végül is a beszéd kritikájában, magában a gondolkodás kritikájában butaságok vannak, ez még nem lenne különösebben rossz. De ugyanaz a gondolkodás, amely ezekben az ostobaságokban éli ki magát, ezekben az igen okos, igen eszes ostobaságokban, ez él minden egyéb gondolkodásban is, amellyel a jelenlegi emberiség rendelkezik. S ha a szellemi mozgalmunkban rejlő feladatot meg akarjuk érteni, akkor valóban tudatában kell lennünk annak, hogy azok, akik szellemtudománnyal akarnak foglakozni, eljussanak oda, hogy korunkat helyes módon lássák, valóban helyes módon illeszkedjenek korunkba. Így valóban – mondhatnám – hozzátartozik szellemtudományos világszemléletünkhöz, hogy túljussunk azon a gondolkodáson, amely a ma látott módon jellemezhető, ne tartsunk ezzel a gondolkodással, hanem próbáljuk meg, hogy a gondolkodást egyszer másként fogjuk fel. Gyerekjáték lenne, kedves barátaim, hogy eljussunk a szellemtudomány megértéséhez, ha eltakarítanánk az útból azokat az akadályokat, amelyek a megmerevedett, megkövesedett gondolkodással jutottak be a jelen kulturális életébe. Mindezzel szemben nekünk ezért el kell távolítani lelkünkből azt a tekintélytiszteletet, amely ma a tekintélymentesség maszkjában jelenik meg. Ezáltal élünk benne gyakorlatilag szellemtudományunkban. S mindig szükségesebbé válik, hogy legalább néhány ember legyen, akik valóban jellemezni tudják ezt a tényállást, ahogy én ma tettem, valóban át tudják tekinteni, és nemcsak áttekintetni, hanem az életben lépten-nyomon komolyan tudják venni. Erről van szó. Hiszen az embernek nincs szükségük arra, hogy ezt külsőleg fitogtassák, de sokat tesznek akkor, ha egyszer majd sok ember lesz, akik – mint ahogy ez ebből a magyarázatból következik – éppen így tudják a helyükre állítani magukat az életben.

Láthatjuk egy meghatározott területen, hogy korunk egyenesen, mondhatnám, kategorikusan követeli, hogy újra elevenítsük meg gondolkodásunkat. Állítsuk röviden lelkünk elé azt, amit már gyakran részletesen lelkünk elé állítottunk: időszámításunk kezdetén az a lény, akit gyakran jellemeztünk, a Krisztus-lény egy emberi organizmuson keresztül jött ide, és egyesítette magát a Föld aurájával. Ezáltal a Föld, miután a luciferi csábítás folytán saját lelkületét elvesztette, további fejlődésében valójában csak most kapott igazi értelmet. Lejátszódott a golgotai esemény. Látóképességű emberek, akik azonban nagyrészt régi jellegű látóképességgel rendelkeztek, evangélistaként feljegyezték ezt az eseményt. Pál, aki a látóképesség más fajtájáig jutott el – ezt is jellemeztük már -, azáltal, amit damaszkuszi élménynek nevezünk, szellemileg megpillantotta Krisztust, akit oly sokáig tagadott, amikor csak a fizikai síkon hallott róla, feljegyezte a Golgotai Misztériumot. Ezekből a feljegyzésekből számos ember lelke kapcsolatot talált a Krisztus-eseménnyel. Azáltal, hogy a Krisztus-esemény egyes emberekhez kapcsolódott, elterjedt a kereszténység. Eleinte földalatti mozgalom volt, így valóban mindig lelkünk elé léphet ez a kép: a régi Rómában a föld alatt tartják istentiszteletüket azok a keresztények, akik már lelkükben felfogták a Golgotai Misztériumot. Felül történik mindaz, ami a kor csúcsán áll, a kor kultúrájának valódi tartalma. Elmúlik néhány évszázad. Ami lenn a katakombákban történt, rejtve, megvetve, elözönli a világot. S a kor tartalma, a régi római szellemi kultúra, elenyészik. A kereszténység elterjed. De ma eljött az az idő, amikor az emberek gondolkodni kezdtek, megokosodtak, tekintélytisztelet nélkülivé váltak. Gondolkodók léptek fel, akik vizsgálták az evangéliumokat: igazi gondolkodók, okos gondolkodók. Mind tiszteletreméltó emberek. Oda jutottak, hogy semmiféle történelmi bizonyíték sincs az evangéliumokban. Évtizedeken keresztül komoly kritikai munkával tanulmányozták át ezeket az evangéliumokat. Arra jutottak, hogy az evangéliumokban semmiféle történelmi bizonyság sincs, hogy Krisztus Jézus sohasem élt. Semmit sem lehet e kritikai munka ellen vetni. Igen szorgalmas munka ez. Aki tud róla, ismeri a szorgalmáról; ismeri az okosságáról. Az embernek semmi alapja sincs, hogy könnyű szívvel lenézze ezt a kritikai bölcsességet. De mi történik valójában? Az történik, hogy az emberek egyáltalán nem látják, alapjában véve miről is van szó. Oly kényelmes az, hogy Krisztus Jézus semmit sem akart az emberekkel, hogy ezután felléphetnek történészek, akik oly könnyen tudják bebizonyítani Krisztus létezését a Földön, mint Nagy Frigyes létezését. Oly kényelmes az, hogy Krisztus semmit sem akar tenni az emberekkel – nem is kell tennie. Így igaz az, hogy ez az evangéliumokon végzett kritikai munka okos és szorgalmas, és az is igaz, hogy éppen ilyen módon egyáltalán nem kell bebizonyítani Krisztus létezését, mivel az egy materialista bizonyíték lenne. Mindennél, amit külső módon bizonyítunk be, Ahrimán van a játékban. De a Krisztus-bizonyítéknál Ahrimánnak sohasem kell benne lennie a játékban; ezért nincs semmiféle történelmi bizonyíték. Ezért az emberiségnek fel kell ismernie: Krisztust – annak ellenére, hogy a Földön élt – belső felismeréssel kell megtalálni, nem történelmi okmányok alapján. A Krisztus-eseménynek szellemi módon kell eljutnia az emberekhez, ebbe nem szabad materialista igazság-kutatásoknak belekeverednie. Ebbe nem szabad semmiféle materialisztikus dolgot belekeverni.

A földfejlődés legfontosabb eseményét sohasem lehet materialista módon bebizonyítani, mintegy azért, mivel a világtörténelemnek azt kell mondania az embereknek: a ti materialista bizonyítékaitok, amelyeket a materialista korban egyáltalán még bizonyítékként akartok érvényesíteni, csak arra érvényesek, ami az anyag területén található. A szellemire nem kell és nem is szabad semmiféle materiális bizonyítékotoknak lennie. Sőt azoknak is igazuk lehet, akik a történeti okmányokat is szálakra szedik. Korunkban éppen a Krisztus-eseménnyel kapcsolatban meg kell érteni, hogy Krisztushoz csak szellemi módon juthatunk el. Sohasem fogjuk őt a valóságban külső módon megtalálni. Elmondható, hogy létezett, de Krisztust valójában csak szellemi módon találhatjuk meg. Fontos meggondolnunk azt, hogy a Krisztus-eseményben egy olyan eseménnyel állunk szemben, amiről mindazoknak félreértésben kell élniük, akik nem akarnak engedni semmiféle szellemi megismerésnek.

Figyelemreméltó, hogy ha az ember kimondja azt, amit most kimondtam, hogy Krisztust szellemi módon lehet megismerni -, akkor bizonyos emberek azon törik a fejüket, hogy hiszen ez valójában egyáltalán nem lehetséges, és ha valaki ezt mondja, akkor ez nem lehet igaz! – Ezt ismételten kifejeztem. Nos, tisztelt antropozófus tagjaink még olyanok, hogy itt-ott, illetéktelen helyeken kiszivárogtatnak bizonyos dolgokat, mivel még mindig nem a szívükben hordozzák, és nem a megfelelő érzésbe öntik, ami a szívükben van. Eljutott ez egy olyan emberhez, aki ezt sajátos formában értette meg, mint ahogy egyszer elmondtam – ez ugyan személyes megjegyzés, de talán néha tehet az ember személyes megjegyzést. Én személyesen egyáltalán nem a Bibliából indultam ki fiatalkori fejlődésemet illetően, hanem a természettudományból indultam ki, s különösen fontosnak tartom, hogy ezt a szellemi utat jártam be, és valójában már meg voltam győződve annak szellemi igazságáról, ami a Bibliában áll, mielőtt olvastam volna. Tisztában voltam ezzel, mintha akkor külsőleg olvastam volna a Bibliát, tehát magamban kipróbáltam, hogy az ember szellemi módon megtalálhatja-e a Biblia tartalmát, mielőtt utólag külső módon megtalálja.

Ennek személyes jellege van, de illusztrációként szolgálhat. Nos, nem illdomos módon eljutott ez egy olyan emberhez, aki nem tudja megérteni, hogy ilyesmi létezik, mivel – bocsássanak meg – teológus. Nem tudta ezt megérteni. Meg akarta világítani egy előadáson hallgatói előtt a dolgot, és ezt a következőképpen tette: olvasta egy könyvben, hogy én akkor ministráns-szolgálatot teljesítettem. A ministránsok olyan fiúk, akik a misén segédkeznek. Ő azt mondta magának: aki ezt tette, lehetetlen, hogy egyáltalán ne ismerje a Bibliát. Ezek a dolgok később csak Biblia-ismeretből jöhettek elő. – Igen, ennek a dolognak megvannak a bökkenői, mondhatnám, kampói. Először is az egész történet nem igaz, de ez ma már nem zavarja az embereket, hogy valóságosnak tartsanak-e valamit, ami nem igaz. Másodszor ministránsként a misénél sohasem a Bibliát tanulja az ember, hanem a misekönyvet; ennek semmi köze a Bibliához. De a legfontosabb, hogy az ember figyelembe veszi: ez az ember egyáltalán nem tudja elképzelni, hogy létezik egy szellemi kapcsolat. Csak azt tudja elképzelni, hogy az ember betűkkel, és betűkön csüngve jut el a szellemihez. Igen fontos, hogy tudjunk ilyen dolgokat, de gyakorlatilag tudjunk. Mert előbb nem lesz képes fejlődni szellemi mozgalmunk, amíg valóban, nem csupán külsőleg, hanem szellemi valónk legmélyéig menően bátorságot nem merítünk ahhoz, hogy kiálljunk mindazért, amivel világszemléletünk egész értelme és jelentősége függ össze. S elmondhatjuk, hogy ebben az összeköttetésben a szellemi világgal valóban mélypont állt be, éppen a mi korunkban. Éppen azok az emberek, akik a legfelvilágosodottabbaknak tartják magukat, a legkevésbé érzik az összeköttetést a szellemi világgal. Ezt nem szemrehányásnak, vagy kritikának kell venni, hanem tényként kell elkönyvelni. Ezért különösen korunkban is fontossá válik az, hogy átéljünk olyan jelentős világszimbólumokat, ahogy ezek mindenképpen elénk kerülnek – hiszen ezek reális szimbólumok, nem puszta szimbólumok -, olyanok, mint ami a karácsony misztériumát körülveszi. Mert ez a karácsonyi misztérium mélyen, igen mélyen összekapcsolódhat az emberi természettel, anélkül, hogy a betűkön, a tanuláson keresztül kapcsolódna össze vele. Ezért kell a karácsonyi misztériumot különben minden élethelyzetben élővé tennünk, különösen saját lelkünkben elevenné tennünk.

Mialatt a karácsonyi misztériumot felébresztjük lelkünkben, rátekintünk, és azt mondjuk: a karácsony Krisztus Jézusnak a földi síkra való alászállására emlékeztet bennünket, annak az újraszületésére az emberben, ami veszendőbe ment a luciferi csábítással. Ez az újraszületés különböző fokozatokban történik. Az egyik fokozat ebből az, amiben most vagyunk. Újjá kell születnie annak, aminek a továbbfejlődéshez el kellett vesznie, újjá kell születnie az emberi szívekben az egyesülés érzésének a szellemi világgal; Krisztus meg kell, hogy szülessen bennünk – ez csak más szavakkal fejeztük ki. Amit akarunk, amire mindig törekszünk, éppen az függ össze bensőleg a karácsonyi misztériummal. S ezt a karácsonyi misztériumot nem csupán úgy kell tekintenünk, hogy egy-két napra az évben felállítjuk karácsonyfánkat, rátekintünk és mindenféle épületes dolgot felveszünk magunkba, hanem úgy kell látnunk ezt, ahogy egész létünkben megjelenhet számunkra mindenben, ami körülvesz bennünket.

Végezetül egy olyan szimbólumra szeretnék utalni, amit egy jelentős, régóta halott költő éppen karácsonyi érzésekből eredően írt.

„Egyházunk különböző ünnepeket ül meg, amelyek szívünkig hatolnak. Alig tud az ember kedvesebbet elgondolni, mint a pünkösd és komolyabbat, szentebbet, mint a húsvét. A nagyhét szomorúsága és melankóliája és a rákövetkező vasárnap ünnepélyessége elkísér bennünket az életben. Az egyik legszebb ünnepet az egyház majdnem tél közepén ünnepli, amikor csaknem a leghosszabbak az éjszakák és a legrövidebbek a nappalok, amikor a Nap a legferdébben áll mezőinken, minden határt hó borít, a karácsony ünnepét. Ahogy sok országban az Úr születésének ünnepe előtti napot karácsony estének nevezik, nálunk szentestének, a rákövetkező napot szent napnak, és a közötte lévő éjszakát karácsonyéjnek. A katolikus egyház a karácsony napját az Üdvözítő születésének napjaként ünnepli, legnagyobb egyházi ünnepeivel. A legtöbb helyen már az éjféli órát az Úr születésének órájaként pompás éjszakai ünneppel szentelik meg, amelyre a harangok hívnak a csendes, sötét, téli éjféli légben. A lakosok lámpákkal vagy a sötét, jól ismert ösvényeken a hóval borított hegyekből, deres erdők mellett és fagytól recsegő gyümölcsöskerteken keresztül sietnek a templomba, amelyből ünnepi hangok szállnak, és hosszú, kivilágított ablakaival a jég borította fákkal teli falu közepén emelkedik”.

A továbbiakban leírja, mi is a karácsony ünnepe a gyermekeknek; majd leírja, hogy egy hanyatló, régi faluban él egy suszter, aki egy szomszédos faluból szerzett magának feleséget, nem a saját falujából; hogyan ismerik meg ennek a suszter-házaspárnak a gyermekei a karácsonyt, éppen úgy, ahogy a gyermekek megismerik: valójában csak úgy, hogy azt mondják nekik, a szent Krisztus ezt vagy azt az ajándékot hozta nekik. S amikor belefáradtak már az ajándékokba, akkor ezen a napon különösen elpilledve mennek ágyba, és nem hallják már az éjféli harangot. A gyerekek tehát még nem hallották az éjféli harangokat.

A gyerekek gyakran meglátogatják a szomszéd falut. S amikor annyira felnőnek, hogy egyedül mehetnek, meglátogatják a nagymamát a szomszéd faluban. A nagymama különösen szereti a gyermekeket, ahogy ez gyakran előfordul, hogy a nagyszülők még jobban szeretik a gyerekeket, mint az apa és az anya. Ezért látja a nagymama nagyon szívesen magánál a gyerekeket, mivel már túl gyenge ahhoz, hogy kimenjen a házból. Egy karácsonyeste, amely szép karácsonyestének ígérkezik, elküldik a gyerekeket a nagymamához. A gyerekek délelőtt mennek át, délután vissza kell térniük, mert hiszen ez vidéken, faluból-faluba lehetséges, hogy estére otthon találják a karácsonyfát. De a nap másként telik el, mint ahogyan indult. A gyerekek egy szörnyű hóviharba kerülnek. Eltévednek a hegyekben. Letérnek az útról, egy úttalan vidékre jutnak a szörnyű hóviharban.

Igen szépen van leírva, min mennek keresztül a gyerekek, ahogy éjjel egy természeti esemény játszódik le előttük. Kívánatos, hogy ezt a részt felolvassam önöknek, mivel az ember nem tudja olyan szépen annak nyomán elmesélni, ahogy ott ábrázolják, és valójában minden szó fontos. A gyerekek éppen egy jeges lapályra jutottak. Benne vannak egy gleccserben. Hallják maguk mögött a gleccser ropogását az éjszakában. Elgondolhatják, milyen benyomást tesz ez a gyerekekre. Itt folytatódik tovább az elbeszélés:

„A szemük előtt is kezdett kibontakozni valami. Ahogy így ültek a gyerekek, kivirágzott előttük az égen egy sápadt fény középen a csillagok között, és egy gyenge ív feszült közöttük. Zöldes fénye volt, ami csökkenni látszott. De az ív mindig világosabb lett, amíg a csillagok körülötte visszahúzódtak és elhalványodtak. Az ég más részein is fény sugárzott, amely csillogóan zölden és elevenen úszott a csillagok alatt. Majd különféle fényű fénycsóvák álltak a fényív csúcsán, mint egy korona fogazata és lobogva égtek. Ez a korona világosan lebegett át az ég közeli részein, gyengén szikrázott, és lágy mozdulatokkal nagy tereket járt be. Vajon az égi zivatar anyaga az óriási havazás miatt odáig ívelt-e, hogy ebbe a csodálatos, tompa fényáramlásba folyt át, vagy más, természetfeletti oka volt-e: mindig gyengébb és gyengébb lett, először a fénykévék hunytak ki, míg fokozatosan egyre kisebbek lettek, és az égen ismét nem volt más, mint ezernyi egyszerű csillag”.

A gyerekek így végigülték az éjszakát. Semmit sem hallottak az alanti harangszóból. Csak hó és jég volt körülöttük, a csillagok és az éjjeli jelenés felettük a hegységben, amelyről eddig még nem is hallottak. – Eltelt az éjszaka. Már aggódtak a gyerekekért. Az egész falut kiküldték, hogy keressék őket. Megtalálták a gyerekeket, és hazavitték őket. Az összes többit átugrom, csak azt akarom mondani, hogy a gyerekek csaknem megdermedtek a hidegtől, ágyba dugták őket, és mondták nekik, hogy majd megkapják a karácsonyi ajándékukat. Az anya odament a gyerekekhez. Ezt így mesélik el:

„A gyerekeket elbódította a sürgés-forgás. Kaptak még enni valamit, és ágyba küldték őket. Késő éjszaka, amikor már egy kissé kipihenték magukat, még volt néhány szomszéd és barát a szobában, és erről az eseményről beszéltek, az anya pedig Sanna ágyánál volt a kamrában és simogatta őt, azt mondta a kislány: „Mama, ma éjjel, amikor a hegyen voltunk, láttam a szent Krisztust”.

Csodálatos ábrázolás ez. A gyerekek úgy nőttek fel, hogy semmiféle oktatást sem kaptak a karácsony ünnepéről; éppen a karácsonyéjt ilyen szörnyű helyzetben, fenn a hegyen kellett eltölteniük, hóban és fagyban, felettük a csillagok és ez a természeti jelenség. Megtalálták őket, hazakerültek, és az kislány azt mondja: „Anya, ma éjjel láttam a szent Krisztust!” – Látta! Látta! Ő látta őt! – így mondta az anya.

Ebben már egy mélyebb értelem van, ha azt mondjuk – hiszen ezt szellemtudományunkkal összhangban is már gyakran hangsúlyoztuk -, hogy Krisztust nemcsak ott találhatjuk meg, ahol a földkorszak fejlődésében, időszámításunk kezdetén történetileg áll, ahol a kultusz megmutatja őt nekünk, hanem mindenütt megtalálhatjuk, éppen akkor, amikor az élet legkomolyabb pillanataiban állunk szemben a világgal! Akkor már megtalálhatjuk Krisztust. S mi is, mondhatnám, szellemi tanítványok, megtalálhatjuk őt, ha eléggé meg vagyunk győződve arról, hogy hiszen minden törekvésünknek arra kell irányulnia, hogy az emberiség fejlődésében ismét megszülessék valami szellemi, és hogy ennek a szelleminek az emberi lelkek és szívek sajátos tevékenysége révén kell megszületnie. Ez annak alapján történik, ami földfejlődésünk számára született azáltal, hogy a Golgotai Misztérium megtörtént. Ezt akarjuk megérteni ebben a korban. Ha önök, kedves barátaim, ezekben a közelgő napokban, amelyekről beszéltünk, helyes belső érzést tudnak találni a külső földi lét alakulásából és szövődéséből, amely hasonló az ember alvásához és ébrenlétéhez, ha mélyebb együttérzéssel tudják átélni a külső eseményeket, akkor egyre jobban és jobban megtalálják majd e szavak igazságát: „Krisztus itt van!” Ahogy ő maga mondta: „Veletek vagyok a világ végezetéig”.

S ő mindig megtalálható, amikor csak keressük. Ez legyen az a gondolat, ami erősít bennünket, ami erőt ad nekünk a mi érzésünk szerint tartott karácsony ünnepén. Fogadjuk be ezt a gondolatot, és próbáljuk meg ezzel a gondolattal megtalálni azt, amit szellemtudományos törekvésünk valódi mélységének kell tekintenünk. Használjuk ezt az éppen így megerősített lelket arra, hogy a megfelelő érzéssel viszonyuljunk ehhez a korhoz, ahogy most ismét ezt akarjuk tenni, amikor ebből az általános elmélkedésből a szellemi világról rápillantunk azok szellemére, akik az események mezején állnak:

Lelketek szellemei, tevékeny őrizők,
A ti szárnyaitok hozzanak
Lelkünknek kérő szeretetet,
A ti oltalmatokban bízó földi embereknek,
Hogy erőitekkel egyesülve,
Kérésünk segítőn sugározzon
A lelkekre, kiket szeretve kutatunk.

S azokra, akik már átmentek a halál kapuján:
Lelketek szellemei, tevékeny őrizők,
A ti szárnyaitok hozzanak
Lelkünknek kérő szeretetet,
A ti oltalmatokban bízó égi embereknek,
Hogy erőitekkel egyesülve,
Kérésünk segítőn sugározzon
A lelkekre, kiket szeretve kutatunk.

Az a szellem, amelyre emlékeztetni akartunk ezekben a napokban, amelynek lényét a mi lényünkkel áldozatban és odaadásban akarjuk felfogni, a szellem, amelyről szemléltettük, hogy földi létére hogyan határozta meg magát a karácsonyi ünnep, a karácsonyéj révén, az a szellem, aki a golgotai misztérium által jött, legyen veletek és a ti súlyos kötelességeitekkel.

U t a l á s o k

205.old . Olaf Asteson: vö. Rudolf Steiner: Weltenneujahr – Das Traumleid vom Olaf Asteson (Kozmikus újév, Olaf Asteson áloméneke) Dornach, 1958.

215.old .Fritz Mauthner: Beiträge zu einer Kritik der Sprache, 3 Bände und Wörterbuch der Philosophie, 3 Bände (Adalékok a nyelv kritikájához, 3 kötet és Filozófiai szótár, 3 kötet), München, 1910.

217.old. Szkepszis és misztika: Gustav Landauer: Skepsis und Mystik, Berlin, 1903.

221.old. egy jelentős, régóta halott költő: Adalbert Stifter. A felolvasott részeket lásd a „Bergkristall” (Hegyikristály) c. novellájából.

Az európai népek kapcsolata népszellemükhöz. Morális impulzusok és ezek eredményei.

Nürnberg, 1915. március 14.

Elsősorban úgy tűnhet és úgy is tűnik sok ember számára, mintha az, amit a szó valódi értelmében tisztánlátó erőknek nevezünk, amelyekkel a szellemi világok lényei és folyamatai megismerhetők -, mintha az ember ezeket a tisztánlátó erőket a mindennapi életben egyáltalán nem birtokolná, illetve a mindennapi életben egyáltalán nem fejlesztene ki lelkében ilyen erőket. Ez azonban nem így van. A tisztánlátó erők nem olyan erők, amelyek a mindennapi életet élő embereknek teljesen ismeretlenek, idegenek lennének. Ez nem így van, hanem amit kifejlesztünk, hogy bepillantsunk a szellemi világokba, amit lelkünk mélyéről elő kell hoznunk, hogy utat találjunk a szellemi világokba, ez meghatározott lelki tevékenység révén már a mindennapi életben is rendelkezésére áll az embernek. Abban áll rendelkezésre, amit az ember morális impulzusának nevezünk. Egy valóban morális tett, valóban morális impulzus a lélek ugyanazon képességeiből származik, amelyek megfelelő képzéssel a tisztánlátáshoz vezetnek. A szokásos életben a dolog úgy áll, hogy minden, amit az ember tesz, abból jöhet, ami testiségében rejlik, vagy amit testisége számára vagy azáltal élete folyamán elsajátított. Ha az ember vágyakat fejleszt ki magában, ha ezt vagy azt teszi, amire neveltetése vagy egyéb életkörülményei által meg van határozva, akkor ez a testiségéből jövő impulzus. De vannak az emberi életben valóban olyan impulzusok, amelyek nem a testiségből jönnek, amelyeknél valóban csak a lélek tevékeny, amikor az ember megérti ezeket az impulzusokat: ezek a morális impulzusok. Az igazán morális tettnél a testet segítségül hívjuk ugyan, s ezzel képzetet alkotunk a morális tettről, de az impulzus, az ösztönzés a morális tettre a szellemi-lelkiben rejlik, amely valójában független a testiségtől. Pusztán filozófiával sohasem határozhatja meg az ember a morálist, s ez éppenséggel a filozófia jellemzője, amennyiben az morálfilozófia akar lenni, hogy nem juthat a morális helyes, kielégítő meghatározásához, hanem azon a talajon áll, hogy az ember számára lehetséges szellemi-lelkiségének független átélése a testtől. A morálisnak csak ez a meghatározása lehetséges: morális az, amit az ember olyan erők segítségével határoz el, amelyek függetlenek testétől.

Nos, tudjuk, hogy az emberi élet morális, kevésbé morális és immorális cselekedetekből és impulzusokból áll össze. A morális és immorális cselekedetek közötti különbség csak okkult szemlélődéssel mutatkozik meg igazi fényében. Az ember legkisebb életciklusában, a 24 órás időtartamon belül az alvás állapotába kerül. Ez az alvásállapot abban áll, hogy az én és az asztráltest lényegében kivonul a fizikai és étertestből, és ezeken kívül él. Nos, ezzel semmiképpen sem mondtunk el mindent, ha észrevesszük, hogy az én és az asztráltest kivonulnak a fizikai és az étertestből. Azzal is tisztában kell lennünk, hogy az ént és az asztráltestet, mialatt kihúzódnak az éter- és a fizikai testből, felveszik a szellemi világok, amelyek érzékfeletti módon hatnak körülöttünk. Énünkkel és asztráltestünkkel behatolunk az érzékfeletti világokba. Ha a nap folyamán, ébrenlétünk alatt morális impulzusunk volt, egy morális tettet hajtottunk végre, akkor a következő történik: énünkkel és asztráltestünkkel befogadnak bennünket a következő legmagasabb hierarchiák szellemei, amelyek az angyalok, az arkangyalok hierarchiájához tartoznak, és így tovább. Ezeknek fel kell venniük bennünket, hozzájuk csatlakozunk mintegy alvásunk alatt. Ily módon ahogy nappal testben élünk, az alvás alatt benne élünk a magasabb hierarchiák lényeiben. Ha most egy morális tettet hajtunk végre, egy morális impulzus fog el bennünket, akkor a következő legmagasabb hierarchiáknak megvan a lehetőségük arra, hogy spirituális, kozmikus törvények szerint énünket és asztráltestünket morális impulzusaikkal, illetve azzal, ami lelkünkben morális impulzusainkból megmaradt, felvegyék magukba. Ha egy immorális cselekedetet követtünk el, vagy immorális impulzusunk volt, akkor az alvás alatt ezzel a maradékkal, ami az immorális impulzus alatt képződött bennünk, nem tudunk a magasabb hierarchiák lényei közé bejutni. Ez valóban visszamarad, ami immorális bennünk, az visszakerül ismét a testiségbe. Ennek az a következménye, hogy mindaz, amit morális utóhatásaként alváskor belevittünk a szellemi világokba, nem hat fizikai és étertestünkben, mivel ezt elvették tőlük. Az immorális gondolatok, immorális impulzusok, cselekedetek azonban az éter- és a fizikai testbe kerülnek vissza, s ezek ott bennük hatnak. Így tehát az alvásnál fennáll az a lehetőség, hogy az elalvástól a felébredésig az ember fizikai és étertestében immorális cselekedeteinek eredményei munkálkodnak. Ebben a vonatkozásban valóban könnyű felismerni, amit már gyakran hangsúlyoztam előadásaimon, hogy a nyelvnek csodálatos géniusza van, s ez rendkívül zseniálisan működik. Ha adósságról beszélünk, ez a német szó végtelenül pontosan azt jelenti, amiről szól. Azt fizetjük, amivel adósok vagyunk a szellemi világnak morális cselekedeteinkkel, de adósok maradunk a szellemi világnak azzal, amit vissza kell hagynunk a testben, immorális gondolatainkat, impulzusainkat, cselekedeteinket.

S most gondolják meg a következőket: ha úgy töltenénk életünket, hogy csak a külső világ dolgait érzékelnénk és azokon gondolkodnánk, akkor maguk a folyamatok fizikai testünkben egész másfélék lennének, mint most, mivel nemcsak gondolkodunk és észlelünk, hanem emlékezünk arra, amit gondolatunk, észlelünk és átélünk. Amit gondolunk, képzelünk, érzünk, étertestünkig megy le, de az étertest ezzel szemben belenyomja ezt a fizikai testbe, s amit az étertest lenyomatként teremt a fizikai testben, az az emlékezet. Ha későbbi életünkben a korábban átéltekre valamiképp emlékezünk, ez azt jelenti: az asztráltesttel, amely ekkor egyesül az étertesttel, nekiütközünk annak, ami mintegy lenyomatként, pecsétnyomatként megmaradt fizikai testünkben. Gyermeteg az a materialista képzet, amely kialakult: mintha egy emlék az agyban lenne, egy másik ott ülne, mintha oda lenne beskatulyázva. Ez nem igaz, hanem minden emléknek van egy lenyomata, amely alapjában véve az egész fejnek és még az emberi alak néhány más részének is megfelel, s az emlékek egymásba kapcsolódnak, nem egymás mellett vannak, mint ahogy a gyermeteg materialista képzet feltételezi. Ez az emlékezeti tevékenység tehát azon alapul, hogy asztrál- és étertestünk benyomásokat hozhat létre fizikai testünkben. Ez valóban ugyanaz a tevékenység, amely külsőleg akkor lép fel, amikor valamit feljegyzünk magunknak. Ha ugyanis megnézzük a feljegyzéseket, akkor az, ami lelkünkben van, természetesen a legkisebb mértékben sem hasonlít azokhoz a jelekhez, amelyeket a papírra vetettünk. A papíron valamely formájú jelek vannak, de azáltal, amit ezekből csinálunk, amikor ösztönözve érezzük magunkat arra, hogy lelkünkben ismét elevenné tegyük, amit lejegyeztünk, egy lelki folyamat történik. S így van ez az emlékezettel is. Ami bennünk marad, az valóban, lényegében már nem hasonlít ahhoz, ami emlékezéskor fellép a lélekben, ahhoz, ami megjelenik a lélekben, ha újra olvassuk, ami a papíron áll.

Ha tisztánlátó tekintettel szemléljük, a dolog így áll: valaki emlékezik valamire, amit korábban véghezvitt. Fizikai testében ekkor felvillan egy jel, sőt ez valamely módon az emberi alakot utánozza a fejétől és egy kevéssé alatta. Ezek jelek. Valami más ez, mint ami az emlékezésben bukkan fel, de ezek jelek. S amit átélünk, mialatt emlékezünk, azt először a lélek teszi a jelekből. Valóban egyfajta öntudatlan olvasás lép fel az emlékezésnél. Ha a természettudomány kissé továbblép majd, és a fizikai folyamatokat vizsgálja, akkor éppen a szellemtudományhoz fog fordulni segítségül, amikor kimutatja, hogy ami a testben marad, az valóban a lélekből vált ki először egy olyan folyamatot, ami elvileg a lélekben történő olvasáshoz hasonló. Ez az emberi lélek rendszeres tevékenysége, az emlékezés.

Ha azonban immorális impulzusok, gondolatok, vagy cselekedetek eredményeit elalváskor leküldjük fizikai testünkbe, akkor fizikai testünkből nem hozzuk ki az immorális impulzusokat. Ezáltal valami hasonló történik, mint ami különben az emlékezésben jön létre. A fizikai testben való munkálkodás belenyomódik a testbe, s ha az ember most el akar aludni, és énje asztráltestével együtt el akarja hagyni fizikai testét, akkor kezdődik ez a folyamat. Amit vissza kell hagynia, belenyomódik, mint az emlékezésnél is belevésődik, s ekkor lép fel a lelkiismeret-furdalás. Ez a lelkiismeret-furdalás valóságos folyamata. Így a dolgok lenyomatai fizikai- és étertestünkben visszatükröződnek. Ez megmarad. S mivel szabályos emlékezésként marad meg, így a lelkiismeret-furdalás is megmarad, erősödik, és a további élet folyamán önmarcangolássá válik. Fontos, hogy valóban eljussunk oda, hogy belássuk, a morális cselekvés valóságos folyamat, nem csupán absztrakció, hanem ez a morális cselekvés viszi fel a szellemi világba azt, amit itt a Földön teszünk. S mivel morális magatartásunk eredményeit átadjuk a magasabb hierarchiáknak, így ezek bizonyos vonatkozásban ott is maradnak a magasabb hierarchiákban. Amit azonban nem tudunk magunkkal vinni, ami a fizikai és étertestben dolgozik, az itt marad a Földön, benne van a földi folyamatokban. Amikor az ember átmegy a halál kapuján, mindig erre kell visszatekintenie, és amíg erre visszatekint, létre kell jönnie benne annak az impulzusnak, hogy ezt kivesse a földi folyamatokból. Ezen alapul a karma kidolgozása a halál és az új születés között.

Nos, karmánkba egyébként belevisszük morális impulzusaink eredményeit, de amíg az alvás alatt ezeket felvisszük a szellemi világokba, ott is hatást gyakorolnak. Elmondhatjuk, hogy az angyalok, az arkangyalok és a személyiség szellemei most rendelkeznek az általunk felvitt morális impulzusokkal. S mit tesznek mindezzel? A Föld fejlődési folyamatához ezek a morális impulzusok, amelyek immár benne vannak a szellemi világban, a későbbi földi periódusok számára valójában a megtermékenyítés magjai. Ezeket az eredményeket nemcsak karmánkban őrizzük, hanem lenyomataikat felvisszük a szellemi világba, és az eljövendő földi korszakokban a magasabb hierarchiák szellemei ismét lehozzák őket, s a morális impulzusoknak ezek az eredményei képezik a későbbi Föld-korszakokban az emberi találékony gondolkodás, egyáltalán az emberi gondolkodás megtermékenyítő magjait. Gondoljuk el egyszer, hogy a földfejlődés valamely korszaka egészen immorális lenne, ha egyetlen morális impulzus lenyomatát sem vinnénk fel a szellemi világokba. Akkor a Föld-fejlődés idején egy olyan korszaknak kellene következnie, ahol az embereknek igen kevés jutna eszükbe, kevés ideával és fogalommal rendelkeznének, szegénység uralkodna mindabban, aminek az életet lelkiekben át kell hatnia, és formálnia kell.

Így morális impulzusainkkal a kozmosz egy reális folyamatában vagyunk. S ily módon a szellemtudomány – amely megmutat számunkra valamit – alkalmas arra, hogy felelősségünket növelje, erőt kölcsönözzön neki, mert csak ezáltal vesszük észre, mit jelent az, ha az emberi életben morálisak vagy immorálisak vagyunk. Immorálisnak lenni azt jelenti, hogy a Földből kivonjuk annak életcsíráit, s ezeket a fizikai földi folyamatok bekebelezik, ahol a rombolás csíráivá válnak a következő földkorszakokban, mivel természetesen ott meg is maradnak, hiszen semmi sem vész el. Ekkor kioldják azt, aminek lelkileg elevenen kell élnie. Tegyük fel, hogy egy nagyobb embertömeg úgy döntene, hogy egy meghatározott korszakban immorálisan fog élni. Ezáltal egy gondolatszegény későbbi korszakot idéznének elő, s a lelkek lejőve a Földre, gondolatszegénységet találnának itt, sivár élet jutna nekik osztályrészül.

Nos, fennáll az a lehetőség, hogy nemcsak a moralitás tartalmát ismerjük meg. Ha a moralitás tartalmát nem tesszük hatékony megismeréssé, akkor elsorvasztjuk a Földet. De szükséges számunkra, és lehetőségünk is van rá, hogy lelki fejlődésünkbe mást is felvegyünk, s ez az érzékfelettiek ismerete. Alapjában véve a Föld sohasem volt egészen az érzékfelettiek ismerete nélkül. Hiszen tudjuk, hogy a régi korokban az emberiség kapott egy bizonyos örökséget a tisztánlátó képességekből, rátermettségből, s így a tisztánlátás tudásából is. Még egyáltalán nem olyan régen volt az, hogy ennek a tisztánlátó tudásnak az utóhatásai itt voltak a Földön. Hiszen tudjuk azt is, hogy olyan korban élünk, amikor ez a tisztánlátó tudás teljesen a végét járja, de ekkor pótolni kell a tudatosan kivívandó tisztánlátó tudással. Ebben a jelentős korban élünk. S tegnap már lelkünk elé idéztük azt, hogy az ötödik kultúrkorszak és azok, akik ennek hordozói, arra vannak hivatva, hogy a tisztánlátás tudását tudatosan ismét kivívják a lelkek számára. S az ötödik kultúrkorszak nem ér véget addig, mielőtt egy bizonyos mértékű tisztánlátó tudást nem vesz birtokba az emberiség viszonylag nagy része. Igaz a Herder-i mondás^[1], hogy a megvilágosodás el fog jönni a Földre.

Minden tudás, minden ismeret, amit a pusztán érzéki külvilágról megszerzünk, minden gondolat, amelyet csupán az érzéki külvilág mintájára hozunk létre, nem is lehet olyan független tőlünk, hogy alvás folyamán ne vigyük fel a szellemi világba. Hiszen igaz az, hogy gondolataink, képzeteink bizonyos fokig elérnek a magasabb hierarchiák lényeiig – az immorális impulzusok kivételével, azonban az, amit a külvilág képeiben szerzünk meg, bizonyos mértékig belenyúlik a szellemi világba. De nem nyúlik túlságosan messzire, mindenekelőtt nem az arkangyalok szférájáig. Így az az ember, aki csak olyan képzetekkel van eltelve, amelyek az érzéki világból származnak, nem tudja túl messzire belevinni a szellemi világokba azt, amit az érzéki világok képzeteiből nyert. Amit azonban érzékfeletti képzetekként átélünk, azt messzire belevisszük a szellemi világokba, és éppen az arkangyalok hierarchiájához tartozó lények mintegy lenyomatot kapnak ezekről, és későbbi korokon át hordozzák. S amit így érzékfeletti tudásként az emberek énje és asztrálteste révén felvisznek a szellemi világokba, az később ismét rokonságba kerül a földfejlődés folyamatával. Most nem alakul ki, hogy a morális impulzusok, a megtermékenyítő csírák nemcsak élénkítői, hanem a csírái is a földfejlődésnek. Az érzékfeletti képzetek elutasítása egy korszakon keresztül egy eljövendő korszak elítélését jelenti, azt, hogy a földfejlődésben semmiféle előrelépést se tegyünk. Aki elutasítja az érzékfeletti képzeteket, gátolja a jövőbeni korszak előrelépését, amennyire ez rajta múlik. Ha valamely nép egészen materialista lenne, akkor az egész népnek ez a materializmusa a jövőben megállásra ítélné a Föld fejlődését – természetesen bizonyos fokig, mivel a többi népnek nem kellene elutasítania az érzékfeletti képzeteket. Tehát itt ismét láthatjuk, hogy az érzékfeletti képzetek megszerzésének magában a Föld folyamatában milyen jelentősége van. Így függnek össze az okok és következmények az egész földi folyamatban. Azok az emberek, akik korunkban bizonyos fokig tudatos materialisták, alapjában véve Ahrimán által félrevezetett lények, mivel Ahrimánnak jelentős érdeke fűződik ahhoz, hogy a szabályos fejlődést gátolja.

Ismét látjuk, hogyan képes a szellemtudomány az egyes emberi lelkek felelősségérzetét növelni a világ egésze iránt. Látjuk, hogyan ragad ki a szellemtudomány önmagunkból, és az egyetemes emberiség folyamataihoz kapcsol bennünket, hogy a szellemtudomány lényege szerint az emberi lélek önzetlen tevékenysége.

Bizonyos vonatkozásban minden élet érzékfeletti képzetekben, a morális élet mintájára van megalkotva. Ezért nincs semmi zavaróbb az érzékfeletti világok megismerésében, mint az ha az emberi lelket immorális impulzusokkal töltjük meg. Alapjában véve éppen ebből látjuk, milyen mély alapja van annak, hogy a tisztánlátó fejlődés előkészületeként az ember elsődleges értelemben vett morális gondolkodásmódját követeljük meg. Nos, valóban, áthaladva az ötödik korszakon, arról kell gondoskodni, hogy szellemi megismerés töltse el az embereket, hogy abban, ami még hátravan az Atlantisz utáni korból, az emberiség előrehaladását ne akadályozza semmi, s így valóban előrelépés következzék be az emberiségben. S ha mi mindezek után, amit az utóbbi napokban megbeszéltünk, elsődleges értelemben éppen a közép-európai népeknek tulajdonítottuk a szellemi megismerés iránti hajlamot, akkor világossá kell tenni a magunk számára, hogy milyen jelentősége van a továbbélésnek, a zavartalan önfejlődésnek a közép-európai kultúrában.

Ha így tehát az említettekkel csak az európai élet horizontját tekintjük át kissé, mi kínálkozik akkor számunkra? Hiszen a népek életével a magasabb hierarchiák élete is összefügg. Csak a népszellemek fejlődéséről szóló ciklust kell tanulmányozniuk, amelyet egyszer Kristiániában (a mai Oslo – a ford.) tartottam, amely a mai időben különösen fontos. Idézzék lelkük elé és meg fogják látni, hogyan nyúlnak bele az arkangyali lények a népek életébe, hogy a népek élete tulajdonképp a magasabb hierarchiákkal együttműködésben játszódik le azzal, ami a Földön történik. Ha egy embert szemlélünk, úgy tudjuk, hogy én-fejlődése csak lassan és fokozatosan megy végbe. Valóban, zsenge gyermekkorban, attól az időtől kezdve, ameddig az ember visszaemlékszik, kezdődik az én-tudat. De ez azén mindig érettebb és érettebb lesz, előrelép fejlődésében. Korunkban ezzel az én-fejlődéssel kapcsolatban már elég nagy tévedések uralkodnak. Igen kevéssé tudnak arról, hogy van az életben ilyenfajta én-fejlődés. S így élhetjük át azt, hogy manapság az emberek a legzöldebb ifjúkorban érettnek találják magukat arra, hogy mindent megítéljenek, mivel nem tudják, hogy először el kell érni bizonyos kort, hogy bizonyos dolgokat megítéljenek, mivel az én csak így ér el bizonyos érettséget.

Ahogy ez az emberi életben van, úgy van a népek életében is. Nos, a következőket kell figyelembe vennünk, ha meg akarjuk érteni a népek életét az egyes emberi élethez viszonyítva a fizikai síkon. Az egyes ember én-fejlődése révén serdül fel, úgy, hogy egyre érettebb és érettebb lesz, a külvilágot is jobban megtanulja áttekinteni. Mit tudunk a külvilágról, amikor húsz, huszonöt évesek vagyunk, és mit tudhatunk, ha az életet komolyan töltjük el, ha már tíz évvel többet éltünk végig! Az ilyen dolgokkal kapcsolatban éppen a szellemtudománnyal foglalkozónak kell érzékenységet kialakítania. Ott van az én a külvilággal való kapcsolatában, azzal kapcsolatban, ami körülveszi az ént.

A magasabb hierarchiák lényeivel ez másként van. A magasabb hierarchiáknak ezek a lényei a maguk részéről a mi énünkkel olyan kapcsolatban állnak, mint mi a külvilág dolgaival. Számunkra az ásványi, a növény- és állatvilág tárgyai és lényei objektív valóságok. A magasabb hierarchiák lényeinek például a mi énjeink objektumok. Csakhogy a magasabb hierarchiák lényeinek kapcsolata a mi énjeinkhez nem az észlelés kapcsolata, mint ahogy nekünk a külvilággal szemben, hanem inkább énünk átsugárzása a magasabb hierarchiák akaratával, a magasabb hierarchiák akaratának hatása.

Azok az arkangyal-lények, amelyeknek vezetniük kell a népet, a nép egyes embereinek énjeivel valóban olyan kapcsolatban állnak, ahogy mi az észlelés képességével a külvilággal szemben állunk. Mi tárgyak, objektumok vagyunk az arkangyal-lények számára. Ami számunkra a külvilág, azok vagyunk mi, emberek, az arkangyaloknak, csakhogy ez nálunk inkább észlelési folyamat, és az arkangyaloknál inkább akarati folyamat. De ebben az akarati folyamatban az arkangyal is fejlődésen megy keresztül. Ez az arkangyal éppen úgy átéli lelkének érését, most nem énjére, hanem lelke mélyebb erőire vonatkozólag. Fejlődik, ami alatt fokozatosan más kapcsolatba lép népének egyes embereivel, úgy, mint ahogy mi érettebb énünkkel más kapcsolatba kerülünk külvilágunkkal.

Vegyük például azt az arkangyal-lényt, amely a történelem folyamán az itáliai nép vezetését vállalta. Ennek az arkangyal-lénynek hosszú ideje olyan kapcsolata volt az itáliai néppel, hogy valójában akaratával a lelkiség magasabb részeire hatott. További folyamatában ez az arkangyal-lény azonban nemcsak a magasabb lelkiségre, hanem a lélek inkább alacsonyabb részeire is hatással volt, a szenvedélyekre, a lélek olyan impulzusaira, amelyek még a testiséggel függenek össze. Így folytatódott az arkangyal-lény fejlődése: először inkább a tulajdonképpeni lelkiségre hatott, később egyre hatalmasabbá vált, és inkább a testiséggel összefüggő lelkiségre hatott. S egyenesen megjelölhetjük az itáliai nép esetében, hogy 153o körül az arkangyal fejlődésében elérte azt a fokozatot, amelyet így jellemezhetünk: korábban inkább a lelkiségre hatott, majd akaratával inkább a testiségbe belenyomuló lelkiséget hatja át. S most kezd valójában először engedni az olasz nép a külsőségeknek, hogy ilyen módon fejlessze nemzeti karakterét. Tanulmányozzák csak az itáliai nép történetét az említett időszakban – mintegy a 16. század közepe körül -, s akkor látni fogják, hogy ott az arkangyal az itáliai félsziget embereinek belső lelki tulajdonságaira hatott, hogy akkor viszont elsődleges értelemben először a külső nemzeti jelleg alakult ki, ahogy azt jelenleg ismerjük. Ez előtt az időpont előtt – s egy ilyen időpont minden népnél rendelkezésre áll – még az egész nép lelkiélete eleven. Akkor ez még úgy van, hogy a nép lelkiélete felveheti ezt vagy azt a tulajdonságot. A tulajdonságok még nincsenek olyan energikusan kidomborodva. Ez után az időpont után, amikor az arkangyal kifejlesztette akarati kapcsolatát a lelkiség mélyebb sajátosságaival, a népi jelleg hajlíthatatlanná válik, majd az arkangyal behatol a testi sajátosságokba, s akkor kezdődik az az idő, amikor alig lehet olyasmivel hozzáférni a néphez, ami nem a nemzeti karakternek felel meg, amikor idegesíti az, ha valami olyasmivel jövünk, ami nem egészen a nemzeti vonalba vagy áramlatba illik bele.

A francia nép számára a történelmi fejlődének ezt az időpontját valóban fontos meg is nevezni. Ez természetesen csak megközelítő, csak körülbelüli, de a francia nép esetében 1600 körül, a 17. század kezdetekor, az angol nép részéről pedig a 17. század közepén, 1650 körül jelölhető meg.

Ha ennél az időnél korábbra nyúlunk vissza, akkor láthatják, milyen sok közös volt még Európa népeiben, hogy a nemzeti jelleg kifejeződése az egyes népeknél abban az időpontban kezdődik, amelyet említettem. Az arkangyal olyan fejlődésen ment keresztül, hogy azt mondhatjuk: korábban ereje még gyengébb volt, s így csak a lelki részekbe, a bensőbe tudott hatni. Később megerősödött, egészen a fizikaiig tudta kiterjeszteni erejét. Ezért ért el élesen kidomborított nemzeti jelleget. Ezek a csak egyedi jelenségek eléggé érthetőnek tűnnek önök számára, ha az ilyen dolgokat történetileg szemlélik. Gondolják el, hogy abban az időben, amikor az angol nép Shakespeare-je megjelent, a nemzeti jelleg ilyen módon még nem terjedt el, így az, hogy az angol nép már nem tudta megérteni Shakespeare-t, azáltal jött létre, hogy az arkangyal határozottan elkülönült nemzeti jelleggel hatotta át őket. A jövőben csak akkor lesz valódi történelemszemlélet, ha már nem abból indulnak ki – mint a 19. században oly sokszor – hogy a történelemben ideák működnek. Ideái lehetnek egy embernek, de ideák nem működhetnek a történelem erőiként. Ideái lehetnek angyaloknak, arkangyaloknak és őserőknek, de az ideák mindig lényekből indulnak ki, ami működik, annak mindig lénynek kell lennie. A 19. század egész történelemszemlélete, amíg ideákról beszél a történelemben, csak egy kísértet, mert azon a hiten alapszik, hogy ideák alakulnak ki, és szabadon mozoghatnak az idő áramlásának folyamatában.

Nos, felvethetjük a kérdést: hogy is van ez a német néppel? Ott is bekövetkezhet egy olyan időpont, amelyben az arkangyal egy bizonyos meghatározott fokot ér el? – Egy ilyen időpont már bekövetkezett. De van egy bizonyos különbség éppen a német nép és a többi népek között. Tudjuk, hogy az emberi lélek érzőlélekből, értelmi- vagy kedélylélekből és tudati lélekből áll. Már a népszellemekről tartott előadásokból kivehetik, hogy az arkangyal az itáliai népnél elsősorban arra törekszik, hogy az érzőlélekre hasson, a francia népnél az értelmi-, vagy kedélylélekre, és a brit népnél a tudati lélekre, a német népnél az énre, amely kiterjeszti hatalmát a lélek három tagjára. Ezért az arkangyal kapcsolata a német nép egyes énjeihez más, mint a nyugati népeknél. Már eljött az az idő, amikor a német nép arkangyala belenyúlt a fizikai életbe is, vagy az alsóbb lelkiéletbe, amennyiben az magával ragadja a fizikaiságot. Ez körülbelül az 1750 és mondhatjuk, az 1830 körüli idő. Ha a dolgokat belátó módon tanulmányozzuk, akkor egészen csodálatos ismeretekhez juthatunk a népek fejlődésének folyamatáról. S ha valaki belemélyedne abba, hogy ezt a valóban nagyszabású, óriási különbséget szemlélje, ami a német életben a 19. és a 20. században uralkodott az emberek között, és azok között, akik kétszáz évvel előbb éltek, akkor látná, milyen hatalmas ez a különbség. Akkortájt nyúlt bele az arkangyal a német nép nemzeti karakterébe, mint ahogy a többi népnél is az arkangyalok beleavatkoztak ebbe azokban az időpontokban, amelyeket megjelöltem. De azt mondhatjuk, ez ismét alábbhagyott, nem alakította át olyan energikusan, olyan alapvetően a fizikumot, mint ahogy ez a többi népeknél történt. Hiszen azért is jött el az, hogy a 19. század második felében a német nép öntudatlanul valóban minden lehetséges dolgot felvett más népektől. Napjainkban ez már sok tragikus konfliktushoz vezetetett. Gondoljanak el csak olyasmit, mint az a tény, hogy Ernst Haeckel egész világszemléletében^[2], amennyire ezt a világszemléletet tudománnyá építette fel, abszolút angol, egészen elangolosodott, angol gondolatformákat vett fel. Mindent, amit gondol, az angolság befolyásol, az gyakorol hatást rá. Darwin-ból, Huxley-ből indul ki. Úgy tekint Spencer-re, mint filozófiai istenségre. S míg egy hegeli könyvet vagy szellemtudományunk egy könyvét valójában nem tudjuk lefordítani angolra, Haeckelt természetesen igen könnyen lehet angolra fordítani. Meg fognak lepődni, hogy ezt mondom, mivel tudják, hogy szellemtudományos könyveket lefordítanak angolra. De az, ami a könyvekben van, angol fordításban csak megközelítő lehet, a valóságban egyáltalán nem az van benne, csak megközelítőleg. Például sohasem lehet valóban lefordítani angolra azt a mondatot, amely ősnémet^[3], amely Eckhardt mester megérzésével és minden olyasmivel függ össze, ami a németek lényében Eckhardt mester nyomán fejlődött ki. Ezt a mondatot valóban nem lehet angolra fordítani: „Az érzelmi beállítottságban, a kedélyben él az a szikra, amely az emberi lélekben megnyilatkoztatja a kozmosz lelkét”. (In der Gemüte lebt das Fünklein, in dem sich in der Menschenseele die Weltseele offenbart). Lehetetlen ezt valóban angolra fordítani, mivel amit a „Gemüt” (érzelmi beállítottság, kedély) szóban átélünk, annak nincs fordítása. Éppen így az ős-hegeli kijelentést^[4], amely legfontosabb idegszála a német filozófiának: „A lét és nemlét magasabb egységgé egyesülnek a létesülésben” (Sein und Nicht-Sein vereignigen sich zur höheren Einheit im Werden) lehetetlen angolra lefordítani. Természetesen mindent le tud fordítani az ember, de azt, amit egy ilyen mondatban átél, nem lehet ezen a nyelven ismét visszaadni.

Hiszen a német nyelvnek még az a sajátos tulajdonsága is van, hogy bizonyos folyékonyságot engedélyez. Gondolják csak el, milyen végtelenül könnyű azt mondani, ha valamit angolra vagy franciára fordítanak: ez nem jó, ezt nem mondjuk! – Nekünk, németeknek nem szabad olyan neveletleneknek lennünk, hogy azt mondjuk, valami rossz, hanem folyékonyan kell tartanunk nyelvünket – radikálisan mondva, természetesen. S vegyék át ciklusainkat, akkor meglátják, hogyan küzdünk mindig új szóképzésekért, amelyek belülről kifelé alakítják ki a szavakat. Ez például abból ered, hogy a német nép arkangyala ismét távol tartotta magát attól, hogy a nyelvben valami élesen fejeződjék ki. Ugyanakkor csak egy leheletnyire próbálkozott nem egészen egy évszázad alatt, hogy kidomborítsa a nemzeti jelleget, majd ismét szabadon engedte a népet. Végtelenül sok rejlik abban, amit ezzel mondok. De ennek így is kell lennie, mivel a német nép arra hivatott, hogy idealizmusát eleven szellemi megismerésben alakítsa át. Fichte, Sxheling, Hegel, akiket manapság annyira támadnak, olyan gondolkodást teremtettek, amely már nem spiritualizmus ugyan, de a szellemtudomány magja, s ha át- meg átmeditálják, valóban a szellemtudományhoz vezet. Ehhez kell a német nemzeti jellegnek még folyékonynak maradnia, valóban lehetővé kell tenni, hogy azt mondhassuk: az olasz, a francia, az angol van, de a német mindig lesz! Az arkangyal a német népnél csak a kezdeményezést tette meg a nemzeti jelleg kialakítására. S hogy ugyanolyan módon nemzeti, mintegy soviniszta legyen, mint a nyugat-európai népek, ez a német számára valótlanság lenne, erre egyáltalán nem képes – hiszen természetesen mindenre képes, de ez nem felel meg a német ember igazi lényének.

Az orosz népnél valami egészen más forog fenn. Az orosz népnél elsősorban világosan át kell látni azt, hogy az arkangyal általában egészen más módon áll hozzá a nép egyes énjeihez, mint a nyugati és a közép-európai népeknél. A nyugat-európai népeknél az arkangyal akarati sugárzásával az olasz népnél az érzőlélekre, a francia népnél az értelmi-, vagy kedélylélekre, az angol népnél a tudati lélekre, a német népnél az énre hat. De az orosz népnél a népszellem egyáltalán nem a lélekbe hatol. Mintegy felhőként lebeg a nép fölött, és a lélek csak sejtheti és vágyódhat utána. A népszellem itt még bizonyos mértékig csoportlélek maradt. A népszellemnek nincs semmiféle bensőséges együttműködése az egyes emberek énjeivel. Az embernek alig lehet tragikusabb, komolyabb benyomása, mint amikor egy orosz-ortodox istentiszteleten vesz részt, amelyen azoknak az emberi énje, akik ott hívőként jelen vannak, csaknem teljesen ki van kapcsolva. Az egészen áthullámzik az egyes személyiségeket nem megragadó, személytelen általánosság. Ezen az istentiszteleten olyasmi működik, ami nem az emberi természethez szól. Ez közvetlenül fejezi ki azt, hogy az orosz lélek még egyáltalán nem ébredt fel attól, hogy az egyes ember énje élénkebb kapcsolatba lépett a népszellemmel. Van valami merev sablonszerűsége, mintha a szellemiség ismeretlen világokból érne le, és csupa merev sablonszerűséget hozna a szertartásokban éppen úgy, mint az ikonfestészetben. Itt valami egészen mással állunk szemben, mint Nyugat-Európa esetében. Itt azzal állunk szemben, hogy az arkangyal még egyáltalán nem kezdett belenyúlni a nemzeti jellegbe. Az orosz természetesen mindig „az igazi orosz emberekről” beszél, és az orosz írók is beszélnek róluk, de ez így lelküknek egy álma csupán, amelyet különösen azért hangsúlyoznak, mivel a népszellem nem az embert tette magáévá, hanem az orosz ember vágyódik egy személyek feletti népszellem után.

Bele kell tekintenünk ezekbe a mély titkokba, akkor meg fogjuk érteni, hogyan állnak szemben egymással az európai kulturális területek. Természetesen sohasem fog eszembe jutni az, hogy a kulturális területeknek ebben a szembenállásában mintegy a jelenlegi események okait lássam. De közvetett módon mégis ezt kell tennünk. Ugyanis tisztában kell lennünk azzal, hogy a háború jelenlegi tűzcsóvája hatalmas jel ahhoz, hogy megismertesse velünk, mi történik, szövődik és létesül Európa szellemi életében.

Felnézünk a magasabb hierarchiák lényeire, fejlődésükben is látjuk a magasabb hierarchiáknak ezeket a lényeit. Míg egyes emberként énünket fejlesztjük, látjuk, hogy ezek úgy fejlődnek, hogy egyre több és több hatalmat kapnak ahhoz, hogy az ént áthassák akaratukkal. Először mintegy távol tartják magukat az éntől, felülről lefelé beárnyékolják, mint az orosz népnél. Majd van egyfajta intimebb beárnyékolás és ugyanakkor együttélés, mint a német nép esetében. S még keményebben, szigorúbban is hat a nemzeti jelleg az egyes emberi individuumokra, mint ahogy az a három, jellemzett nyugat-európai népnél történik. S ebből is láthatják, milyen egyáltalán ez az újabb kor az emberi fejlődésben. Nézzék csak meg egyszer a közép-európai történelmet és meg fogják találni – ha Oroszországtól eltekintenek, ahol egészen mások a viszonyok -, meg fogják találni, milyen hasonló nevezetesen a nyugat-európai népek élete és bizonyos vonatkozásban a közép-európaiaké is, hogyan uralkodik egyfajta európai internacionalizmus. S úgy látjuk, körülbelül a 14. századtól egy új kor jön el az egyes népek számára. Látjuk, hogy ennek az új kornak az eljövetelével a népeket kifejezett nemzeti jelleg keríti hatalmába. Látjuk, hogy a 18-19. század fordulóján a német nép oly sokat kapott nemzeti jellegben, hogy ez bizonyos mértékig eltöltötte a német embert, de nem kapott olyan sokat, hogy valaha egyfajta megmerevedett nemzeti jellegűvé váljék. Úgy találjuk, hogy a németek lényének mélyebb rétegeiben rejlik, hogy nekik nincs szükségük arra, hogy feloldódjanak a nemzeti jellegben. Valóban mély értelmű, ha Fichte azt mondja^[5]: mindaz, amit az emberi lélek szabadsága akar, mindaz, ami az emberiség legáltalánosabb törekvése, az hozzánk tartozik.

Ebben a közép-európai, a német jelleg szabad fejlődési lehetősége rejlik. De ebben adva van az is, ami közvetlen belátáshoz vezet, hogy a nyugat-európai népeknek ténylegesen a német népnek ezzel a nemzeti karakterével – vagy folyékony karakterével – számolniuk kell. Állítom, hogy olyasmi, mint a németek folyékony nemzeti jellege éppen korunkban tragédiához vezethet. Gondoljanak csak Ernst Haeckelre. Láttuk, hogy a 19. század második felében – mivel ismét szabaddá vált a nemzeti jelleg fejlődése – olyan erős angol befolyás alá tudott kerülni. S most jön a mi időnk. Az a férfi, aki valójában az egész „angolságot” magában hordozta, a gyűlölet legerősebb szavaival kelt ki az angol nép ellen, maga Ernst Haeckel volt. Az élén állt azoknak, akik mindenféle angol oklevelet, rendjelet és kitüntetést visszaküldtek. Sokkal fontosabb lenne, hogy a materialista darwinizmust, a materialista newtonizmust, mindazt visszautasítsuk, ami tőlük indult ki. Ebben a vonatkozásban csak egyszer kell megtanulni, hogy magunkat is helyesen értsük, meg kell tanulnunk, hogy a dolgokat objektíve, nemzeti gyűlölet nélkül nézzük.

Alapjában véve egyfajta szellemi előjáték^[6] volt, amikor néhány évvel ezelőtt meg kellett történnie a hasadásnak antropozófiai mozgalmunk és az indiai-angol színezetű teozófiai mozgalom között. Ennek meg kellett történnie. A testben megjelenő Krisztus materializmusával nem tudtak együtt haladni azok, akik a szellemi fejlesztésére hivatottak, és a mi sorainkon belül ki kell derülnie annak, hogy Krisztus újbóli eljövetele a valóságban Krisztus éteri visszatérése lesz. Ezt már gyakran elmondtuk, és első misztériumdrámámban^[7] Teodóra szájából is hallható. Különben most olvassuk egy angol teozófiai újságban – valóban nem mesét mondok önöknek, mégpedig ezt az ottani társaság elnöknője maga jelentette ki -, hogy az a mód, ahogy a németek most háborúznak, megmutatja, hogy valójában mi rejlett az akkori német teozófiai vállalkozás mögött. Mivel most megmutatkozik, hogy teozófiai téren rossz néven vették, hogy az elnöknő, Annie Besant mindig síkraszállt a béke hercege, VII. Edward mellett, aki olyan jót akart Európának. Ezt mi már óriási ellenszenvvel szemléltük, és ezért küldtük ügynökeinket Angliába, akiknek ott a teozófiát a mi értelmezésünk szerint kellett előadniuk, hogy a teozófusokat mi tarthassuk kézben. Ha ezt sikerülne nekünk – így meséli az elnöknő az angol teozófiai újságban^[8] -, annyira érvényesíteni, hogy – mint mondta – az egész angol-indiai teozófia „gazdag irányítási apparátusát” megkaparintsuk – ezt természetesen sohasem akartuk -, akkor szándékunk odavezetett volna, hogy „nézeteink mérgét Indiáig terjesszük, és onnan kiindulva befolyást gyakoroljunk a brit kormányra. S így szándékunk az lett volna, hogy a brit népet rábírjuk, hogy elismerje a német fennhatóságot Anglia fölött! – Ezt az ábrát nyújtják most az angol teozófiai újságokban az ottani teozófusoknak.

Nos, lássák a valóságot! Tudomásukra kell hoznunk, hogy az nem megy, hogy ezekről a dolgokról mintegy álomban gondolkodjunk. Hiszen az igazság mégiscsak az, hogy például mindaz, amit „Misztika az újabb kori szellemi élet hajnalán” c. könyvemben írtam, csak abból indul ki, ahogy a spiritualizmus él a közép-európai kulturális áramlatban. A könyvet ugyanakkor angolra is lefordították, és ott nekünk – legalábbis nekem – azt mondták, hogy ebben a könyvben az egész teozófia bele van rejtve. Mi csak azt mondanánk: nos, ha az emberek Londonban úgy találják, hogy a könyvbe bele van rejtve az egész teozófia, akkor velünk is tarthatnak. – De egyetlen lépést sem tettünk, ami valami más lett volna, mint a közép-európai fejlődő spiritualizmus kifejeződése. S néhány hónappal a háború kitörése előtt^[9] még különösen érintett engem – ma már szabad megemlítenem -, hogy közülünk néhány hölgy, akik euritmiával foglalkoznak, átmentek Londonba, hogy ott egy kurzust tartsanak. Az euritmia tetszett. Ez nagyon jó, ennek tetszenie kell az embereknek. De nem veszik észre, hogy ez az euritmia szellemi, ellenpólusa a materialista sportszellemnek, hogy az ember egyrészt az Európát elárasztó materializmus tartozéka. Az ember a materializmust a sporton keresztül egészen a mozgásáig viszi, amely az ember szórakozását szolgálja, a vágyat, hogy egészségessé tegye magát. Ez a vágy teljesen materialista, míg nálunk minden mozdulat a szellemiség kifejeződése, és pontosan megfelel a közép-európai spiritualitásnak. Mindig arról van szó, hogy ezen a talajon működjünk, és innen kiindulva érleljük a szellemi fejlődés gyümölcseit. Hogyan avatkozott be éppen a sportszellem a 19. század második felében is Németországban! Voltak akkor finomabb sporttevékenységek is – azt hiszem, különösen Dalcroze-nak^[10] volt egy módszere -, hogyan kapcsolódtak be ezek a dolgok! Most már nem szívesen nézik őt, mivel azokhoz tartozik, akik a „német barbarizmust” olyan szörnyen szidalmazzák. De a németek lényéhez tartozik az euritmia, ami által az étertest mozgásaiban megnyilvánuló szellemiség, amely megfelel az étertest természetének, és az érzékfeletti emberben működik, a külső fizikai test mozgásaiban jut kifejeződésre.

Az euritmia a következő elvek alapján áll: van egy szervünk, amelyen keresztül az étertest közvetlenül működésbe lép, s így a fizikai az éterikus kifejeződése lesz. Ez az eset áll fenn, ha beszélünk. De ez nem az egész fizikaiság, hanem a levegő az éteriség leképeződése. A hangzó szó a levegőben, az a mód, ahogy a levegő vibrál, közvetlenül az éteriség kifejeződése. Ha az ember azt, ami a hangban, a szóban él, megragadja és az egész étertestre kitágítja, majd a kezeit és lábait, s mindent az emberen úgy mozgat, ahogy a beszédben és az éneklésben a levegő egész természetesen mozog az étertestben, akkor az ember eurtimizál. Mert az euritmia az egész ember beszéde, s így nemcsak a mozgó levegőt hívja segítségül, hanem az emberi szerveket.

Egy ilyen dolgon láthatják, milyen átfogó elgondolást jelent az, ahogy a szellemtudomány belenyúl a modern kultúrába. Hogy a dolog lényegét megértsük, hallottunk néhány dolgot, amelyekre ma nem is gondol az ember, s ha ezzel a két előadással, amelyeket most ebben a szűk körben tartottam, valóban nem érek el mást, minthogy felébresztem önökben azt az érzést, hogy inkább arra kell tekintenünk, mit akar a szellemtudomány általában az egész emberi élet számára, akkor ez már elegendő. Mert azzal, hogy néhány elméleti fogalmat magunkévá teszünk, valóban nem teljesül a szellemtudomány feladata. A szellemtudomány akkor tölti be feladatát, ha belenyúlik mindenbe, minden életbe, és átszellemíti, spiritualizálja ezt az életet. S ez ötödik kultúrkorszakunkban azon a népen belül szükséges, amelynek különösen az a feladat jut, hogy elősegítse a spiritualizálódást, hogy megértse ezeket a dolgokat, a fejlődést illetően előidézze a felelősségérzetet. Az emberiség fejlődését kritizálni könnyű, nagyon könnyű. Arról azonban nincs szó, hogy a dolgok, amelyek történnek, szükségszerűen történnek, még ha ellentmondanak is annak, amit mintegy a jó irányú haladás akar az emberrel. Nos, mi bizonyos vonatkozásban olyasmivel rendelkezünk kultúránkban és beengedjük oda, ami valójában ellentmond ennek a jó irányú haladásnak. Bizonyos idetartozó dolgok között van például az, hogy alapjában véve korunk jelenlegi kulturális álláspontjából – mint mondják, a haladás kedvéért – gyermekeinkkel legzsengébb koruktól kezdve rosszul bánunk. Nem tudjuk, de rosszul bánunk velük. Mivel alapjában véve semmi sem ellentmondóbb az emberi természetnek, mint a gyermekeket hetedik évüktől kezdve az iskolai tantárgyakra tanítani, és ezeket iskolaszerűen oktatni számukra, mint ahogy jelenleg teszik. Valóban mintegy különös szerencse lehetne, ha az ember egészen másként nőne fel és azt, amit már hét éves korától megértetnek vele, csak kilenc vagy tízéves korában kapná meg. De ezt hangsúlyozottan nem olyan szándékkal mondjuk, hogy ennek nem szabadna megtörténnie, mivel a kultúra általános előrehaladása megköveteli ezt, tehát így kell lennie. De meg kell teremteni az ellenpólusát. S mialatt egyrészt azáltal., hogy az iskolai oktatás bizonyos fajtáinál a gyermekek étertestével szörnyen rosszul bánunk, mivel olyasmit préselünk bele, amire ők ebben a korukban egyáltalán nem alkalmasak. Az euritmia bevezetésével egy ellenpólust kell teremtenünk, és éppen az euritmia jellegével a gyermekeknek meg kell adnunk azt, hogy az étertest ezekben a benne létrehozott mozdulatokban kiegyenlítést találjon. Az euritmia egészen általánossá válik majd, mivel a fejlődés nem azzal éri el célját, hogy egyoldalúan előrehaladunk, hanem ellentéteken keresztül haladunk előre. Mindig az ellenpólust kell megteremtenünk azzal, hogy az étertestet rugalmassá tesszük, a természetnek megfelelő mozgásba hozzuk oly módon, ahogy euritmiánk első kezdeteiben megpróbáltuk. Így az, amit ma talán sokszor „a mi euritmiánknak” nevezek, valóban azzal függ össze, amit szellemi mozgalmunk átfogó jellegének kell, hogy nevezzek.

Ha egyrészt látjuk, hogyan nyúlik ez bele a külső élet kapaszkodóiba, másrészt hogyan tud mélyen átitatni bennünket, hogy a Krisztus-impulzus mélységei összekapcsolódnak azzal, amit a szellemtudományban összegyűjtünk, akkor megkapjuk a szellemtudomány általános jellegét a legmagasabb tudástól a legalacsonyabbig. S néhány egyéb dolognál sokkal fontosabb az, hogy egyfajta érzés alakuljon ki bennünk a szellemtudománynak erről az árfogó jellegéről. S meg kell mondanom, hogy jelenleg a legsúlyosabb érzések egyike a számomra, hogy a mostani sorsdöntő eseményeket nem érzékelik jelentősebbnek, hogy ezek nem gyakorolnak erősebb benyomást kortársainkra. Mert eltekintve mindattól, amit külsőleg észlelhetünk, ezek a sorsdöntő események figyelemreméltó táblák, óva intenek attól, hogy annál maradjunk, amit az utóbbi évszázadban materializmusként vittek bele az emberiségbe, intések a megtérésre az emberiség fejlődésének útján. S amit vérben és halálban végigcsinálunk, úgy kellene éreznünk, mintha az istenek küldték volna a Földre, hogy megtanítsák, milyen szükséges a spiritualitás az emberiség továbbfejlődése érdekében. Valóban sajnálatos például, ha ezekben az időkben átéljük, hogy az emberek előadásokat tartanak, cikkeket írnak, amelyekben azt mondják: bár hamarosan újra eljönne az az idő, hogy ismét bekövetkezne az emberek szabad közlekedése, mint ahogy régebben volt. Különben a németek beleeshetnének abba a megszállottságba, hogy visszatérjenek Fichte és Hegel metafizikájához, újra metafizikai törekvéseket fejlesztenének ki. – Még ezekben a sorsfordító napokban is félelemként jelenítik meg, hogy a metafizikai törekvésekből ismét visszatérhetne valami az emberek vágyaiba! Éppen ezeknek a hónapoknak kell újra felébreszteniük a metafizikai törekvéseket! Mert sok esetben azt látjuk – anyák, apák, fiak, leányok, nővérek, fivérek és egyéb emberi kapcsolatok szenvedés-élményéig -, hogy egyfajta öntudatlan hit az érzékfeletti jelentőségében varázsfuvalomként leng keresztül világunkon. Ezreknek és ezreknek kell áldozatkészen átmenniük a halálon, és az embereknek mintegy azután, ha újra béke költözik Földünkre, szabadna-e az embereknek tovább prédikálni arról, hogy az emberi élet a halál és a születés közé van zárva? Akkor a sok áldozatból hozott halál semmit sem juttatna kifejezésre, mivel ezek az áldozatból hozott halálok abból a szilárd meggyőződésből erednek – még ha sokak számára nem is világosan -, hogy egy új kor hajnalát jelentik. Aki a csatatéren szembekerül a halállal, az halálával valóban nem akar mást tanúsítani, mint azt: itt ér véget a testem. – Micsoda értelmetlenség lenne, Európa földjét korunkban holttestekkel borítani, még akkor is, ha a materialista világszemléletnek egy szikrányi joga is lenne ehhez. Ezt kell mindenekelőtt a lelkünkbe vésni. Azok, akik túlélik majd ezeket az időket, olyan korban fognak élni, amikor ismét béke uralkodik, és árulói lesznek az elhaltaknak, ha nem dolgoznak az emberi fejlődés spiritualizálódásán. Mert alapjában véve ez a nem-munkálkodás az emberiség spiritualizálódásán, a véren és a halálon átmentek számára azt jelenti: ti a semmiért haltatok meg! – Ha a materializmusnak igaza van, akkor ők mind a semmiért haltak meg.

Különösen a szellemtudománnyal foglalkozót teljesen át kell, hogy hassa ez az érzés. Éppen hogy ezekben a napokban ismét azt olvastam, hogy vannak ma olyan emberek – és a 19. században ezek száma egyre növekedett -, akik azt állították: előítélet volt Pál részéről, hogy azt mondta, ha Krisztus nem támadt volna fel, akkor szavaink és hitünk hiábavaló lett volna. De Pálnak ezek a szavai^[11] igazak! Mert az által, ami a Golgotai Misztériumban történt, csak ismét arra szólították fel az emberi lelket, hogy olyan erőket gyűjtsön, amelyek a szellemi világba vezetik. Ezekről az erőkről beszéltünk. De a mi korunk világos szavakkal arra szólít fel bennünket: hiábavaló lenne oly sok ember halála, ha a materializmusnak igaza lenne! Ha a materializmus helyes lenne, akkor ők mind hiába haltak volna meg.

Ha ilyen gondolatok hatnak át bennünket, akkor azok, akik erejüket az emberiség nagy előrehaladásának szolgálatába állították halálukkal, amely virágzó korukban érte őket, akkor erejüket megsokszorozzák azok a gondolatok, amelyek a mi lelkünkből áradnak feléjük. Ha az emberi lelkek spirituális gondolataikat és érzéseiket a szellem felé irányítják, akkor – ahogy tegnap végezetül mondtam – a felülről összegyűlt erők, az el nem használt éteri erők találkoznak a spirituális emberi gondolatokkal, és egy új korszakot idéznek elő. Ezért zárjuk ma is azokkal a szavakkal, amelyekkel ezekben a napokban mi, szellemtudománnyal foglalkozók érzékelhető és tapintható módon élhetünk korunkban:

A harcolók bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéséből,
A nép áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem-gyümölcse –
Hogy a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítsa a szellemi térbe.

[1] „Egyedül a formaképzés láncolata csinál ezekből a törmelékekből egészet, amelyben az emberi alakok eltűnnek ugyan, de az emberi szellem határtalanul és tovább hatóan él…Alakjában mindig megújulva, felvirágzik a humanitásszelleme, és újjászületve továbbköltözik népekbe, generációkba. Herder: Ideen zur Philosophie der Gesichte der Menschheit” (Ideák az emberiség történetének filozófi-ájához), 9. könyv I.

[2] „én már személyesen elismertem azt a nagyszabású szolgálatot, amelyet a kis angol szigetbirodalom – hála szigeti elkülönültsége értékes előnyének és földrajzi összeköttetéseinek – az emberiség kultúrájáért tett. Ezenkívül a darwinizmusról szóló munkáimon keresztül (5o év óta), Darwinnal, Huxley-val, Lyell-lel és John Murray-val, valamint számos más híres angol és skót természetkutatóval a legkellemesebb és leginkább gyümölcsöző kapcsolatba léptem”. Haeckel: Ewigkeit, Weltkreigsgedanken über Leben und Tod…Örökkévalóság, Világháborús gondolatok életről és halálról), 114.old.

[3] Lefordítani angolra azt a mondatot, amely ősnémet: lásd ehhez: A misztika az újabb kori szellemi élet felemelkedésében, GA 7, Dornach, l96o (Die Mystik im Aufgange des neuzeitlichen Geisteslebens).

[4] Az ős-hegeli kijelentés: mindenkinek van egy képzete a létezésről, és éppen úgy elismeri, hogy ez egy képzet, továbbá, ha elemezzük, meghatározása a létből, de éppenséggel ugyanannak a másikából, a semmiből áll össze, továbbá, ha ez a két meghatározás elválaszthatatlan ebben az egy képzetben, s így a létezés a lét és a semmi egysége.Hegel: „Enzyklopaedie der philosophischen Wissenschften” (A filozófiai tudományok enciklopédiája), I. rész: Die Wissenschaft der Logik, 88,3 paragrafus.

[5] „amit ez a szellemiség a szellemiségről és a szabadságról gonddol, s ennek a szellemiségnek örök továbbfejlődése a szabadságon keresztül akar, és ahol ez meg is születik, s amely nyelven beszél, ez a mi nemzetünké, ez hozzánk tartozik, és ez fog történni velünk”. „Reden an die deutschte Nation” (Beszédek a német néphez), 7. beszéd.

[6] lásd: „Die Gesichte und die Bedingungen der antroposophischen Bewegung im Verhaltnis zur Antroposophischen Gesellschaft” (Az antropozófiai mozgalom körülmények és története az Antropozófiai Társasággal való kapcsolatában) 8 előadás, Dornach, 1923.jún. lo-l7., GA 258, Dornach, 1959.

[7] „Die Pforte der Einweihung” (A beavatás kapuja), l. kép, GA 14, Dornach, 1962

[8] „The Theosophist”, London 1914, XXXV. Köt.3.sz.

[9] lásd R.St.: „Die Entstehung und Entwickkelung der Eurithmie” (Az euritmia keletkezése és fejlődése), GA 277a, Dornach, 1965, 173.old.

[10] Emile Dalcroze (1865-195o), egy bizonyos ritmikus gimnasztika létrehozója.

[11] 1.Kor.15,14.

–

–