Barion Pixel

GA177

 

 

A külső világ spirituális háttere, a sötétség szellemeinek bukása I.

 

Tizennégy előadás, amelyeket Rudolf Steiner 1917. szeptember 29. és október 28. között Dornachban tartott

 

Tartalom

Kiadói előszó Rudolf Steiner előadásainak közzétételével kapcsolatban

Rudolf Steiner (1861–1925) összes művének kiadása három nagy részre tagolódik: írások, előadások, művészi munkák.

Rudolf Steiner eredetileg nem akarta, hogy a Teozófiai, később Antropozófiai Társaság tagjainak tartott előadásainak és tanfolyamainak tartalmát írásban rögzítsék, mivel ezeket „szóbeli, és nem kinyomtatásra szánt közléseknek” tekintette. Miután azonban egyre több hiányos és hibás hallgatói jegyzet látott napvilágot, indíttatva érezte magát, hogy szabályozza a jegyzeteket. Ezzel a feladattal Marie Steinert bízta meg. Az ő feladata volt a gyorsírók kijelölése, a lejegyzések kezelése, és a szövegek kiadás céljából történő átnézése. Mivel Rudolf Steiner – idő hiányában – a legritkább esetben tudta csak kijavítani ezeket a leírásokat, ezért minden ily módon nyilvánosságra hozott előadással szemben fenntartással kell élni: „Csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hiba van.”

A gyorsírás sajátosságaiból, a jegyzeteket készítők eltérő képességeiből, valamint a lejegyzések külső körülményeiből adódóan (a terem zsúfoltsága miatt a gyorsíró olykor a padlón ülve készítette lejegyzéseit) az előadásokról készült leírások minősége igen eltérő, sok helyen hiányos. Kiváltképp a korai előadások esetében, amikor még nem álltak rendelkezésre szakképzett, gyakorlott gyorsírók, illetve a jegyzeteket készítők csupán tartalmi összefoglalásra törekedtek.

A nyomtatásban megjelent egyes előadások címei, valamint a könyveken található összefoglaló címek nem Rudolf Steinertől származnak.

A tagoknak szóló előadások, valamint a teljes nyilvánosság számára szánt írásai közötti különbségről Életutam (GA 24) című önéletrajzának 35. fejezetében nyilatkozik Rudolf Steiner. Az említett rész könyvünk végén található. Az ott elmondottak ugyanúgy vonatkoznak az egyes szakterületek tanfolyamaira is, amelyek korlátozott számú, a szellemtudomány alapjaival tisztában lévő hallgatóságnak szóltak.

Marie Steiner (1867–1948) halála után az ő iránymutatásai alapján kezdték meg Rudolf Steiner összes művének kiadását.

Ez a kötet a teljes kiadás része.

Első előadás 1917. szeptember 29.

Elhihetik nekem, mély megelégedettséget érzek, hogy egy ideig ismét önök között lehetek, azon a helyen, ahol akaratunk és törekvésünk egy látható jele nyilvánulhat meg, azé a törekvésé, amelyhez a szellemtudomány tanulmányozásával és gyakorlásával egyre jobban közelíteni akarunk.

Minthogy ez a szellemtudományos törekvés az ember legbelsőbb mivoltával függ össze, időről időre ismételten feltesszük magunknak a kérdést: Tulajdonképpen akaratunknak mi az alapvető jellege? Azt mondhatnánk, hogy jelenleg a kor viszonyaiból, ezekből a szomorú viszonyokból egy kétségkívül negatív válasz adódik törekvéseink, igyekezetünk alapjellegére vonatkozó kérdésre. Már több mint három éve látjuk, hogy elterjedt a világban valami, amit nem szükséges pontosabban jellemezni. Mert mindnyájan érezzük, és azt mondhatjuk: Ami most a világban folyik, az éppen az ellentétét fejezi ki annak, aminek akaratunkat, és ennek jeleként ezt az épületet szenteljük. [1] – Ha megkíséreljük, hogy mindig újra tisztázzuk, milyen szellemi fejlődési áramlatot szeretnénk látni, amelyet majd az emberiség befogad, akkor azt kell mondanunk, ez az ellentéte annak, ami az utóbbi évek borzasztó, tragikus eseményeihez vezetett. Ezt mindig újra tisztáznunk kell, ha teljes lélekkel részt akarunk venni abban, ami most keresztül áramlik a világon, benne tombol. Azt mondhatjuk: Ezek az évek úgy jelennek meg számunkra, mintha az idő rugalmasan kitágult volna, mintha erre a világtombolás előtti dolgokra úgy emlékeznénk, mintha nem évekkel, hanem évszázadokkal mögöttünk lennének.

[1] Az első Goetheanumot 1913-ban kezdték építeni, 1922/23 szilveszterének éjszakáján leégett. Lásd Rudolf Steiner: A Goetheanum építészeti eszméje (GA 289/290).

Jelenleg is sokan vannak, ahogy minden időben is voltak, akik bizonyos vonatkozásban átalusszák a kor eseményeit, akik e kor eseményeinek bekövetkeztekor nincsenek teljesen ébren. Csak akik ébren vannak, azok éreznek úgy, amikor most visszatekintenek arra, ami lelkük előtt lejátszódott, ami benyomást keltett bennük négy-öt évvel ezelőtt, ahogy az ember akkor érez, amikor egy régi könyv, egy régi műalkotás hat a lelkére, ami évszázadokkal ezelőtt keletkezett. Azok az események, amelyek a világnak ezt a tombolását megelőzték, mintegy a távolba vesznek, nagy időbeli távolságba húzódnak vissza.

Aki természetesen ezen események létrejötte előtt, szellemtudományos értelemben véve éberen belelátott a világba, az észrevehette, hogy tulajdonképpen mi tört itt elő. Sok barátunk – engedjék meg, hogy erre ismételten felhívjam a figyelmet –, bizonyára emlékszik a nyilvános előadások után az itt és ott felmerülő kérdésekre adott, mondhatnám, sztereotip válaszra. Egy kérdés ismételten felmerült, ahogy tudják, ez az, hogy azt kérdezték: Hogyan egyeztethető össze a statisztika által igazolt népességgyarapodás az ismételt földi életekről szóló tanítással? A földi népesség rendkívül gyorsan növekszik. Hogyan egyeztethető össze ez a szellemtudomány által megállapított ténnyel, hogy mindig ugyanazok a lelkek jelennek meg? – Mindig ugyanazt kellett válaszolnom: A statisztikák útján külsőleg helyesen állapítják meg, hogy a Föld népessége gyarapodik, csak nem hosszabb időszakot vesznek figyelembe, ami szükséges lenne ahhoz, hogy egy ilyen kérdésben megfelelő álláspontot alakítsunk ki, hanem túl rövid időt. – Aztán mindig azt mondtam: Talán nincs messze egy olyan időszak, amelyben az ember borzadva fogja tapasztalni, hogy a népesség csökkenése is bekövetkezik. – Az évszázad kezdete óta mindig újra ezt a választ kellett adnom az ilyen kérdésekre.

A szellemtudományban az a helyzet, hogy némely kérdésre nem lehet azonnal választ adni, mert kortársaink még nem jutottak el oda, hogy az igazságot a helyes stílusban fogadják be. Némely dologra csak utalni lehet. Ha utánanéznek azokban az előadásokban, amelyeket nem sokkal e borzasztó világkatasztrófa előtt Bécsben tartottam [2], meg fogják találni bennük azokat a helyeket, ahol arról van szó, hogy emberiség fejlődését a szociális életben egyfajta rákos daganat támadta meg. Utalnom kellett ilyen és hasonló dolgokra, amelyek az emberiség fejlődése előtt állnak, és fel kell szólítaniuk bennünket arra, hogy az ilyen dolgokon elgondolkozzunk. Mert ez a gondolkodás az, ami egyedül és kizárólag, igazi értelemben véve éberré tehet bennünket. Szükségünk van arra, hogy éberek legyünk, és az emberiségnek is szüksége van erre. Ha a szellemtudomány be akarja tölteni a maga feladatát, akkor mindenekelőtt az szükséges, hogy a teljes ébrenlét ösztönzője legyen. Mert csupán azokról a dolgokról tudni, amelyek az érzékelhető világban lejátszódnak, és azokról a törvényekről, amelyeket az értelem beláthat, mint az érzékelhető világ törvényeit, azt jelenti, hogy magasabb értelemben véve mégis alszunk. Teljesen csak akkor van ébren az emberiség, ha képes kialakítani fogalmakat és eszméket arról a szellemi világról is, amely éppen úgy körülöttünk van, mint a levegő és a víz, a csillagok, a Nap és a Hold. Ahogy éjszaka alszunk, és átadjuk magunkat belső életfolyamatainknak, és sejtelmünk sincs arról, ami körülöttünk a külső anyagi világban lezajlik, úgy alszunk akkor is, amikor csak a külső érzékelhető világnak adjuk át magunkat, az értelmi világnak és az értelem törvényeinek, amelyek a külső érzékelhető világban működnek, és sejtelmünk sincs arról, ami körülöttünk szellemi világként létezik.

[2] Rudolf Steiner: Az ember belső lénye és élete a halál és egy újabb születés között (GA 153). – A „szociális rákbetegség” kifejezés az 1914. április 14-i előadásban található.

Figyelemreméltó, hogy éppen az utóbbi évszázadokban, és leginkább a XIX. és XX. század fordulóján az emberiség igen büszke volt szellemi haladására, tudományos vívmányaira, és hogy alapjában véve az öntudatlan, ösztönös élet soha nem volt olyan mértékű, mint ebben az időszakban, hogy egészen korunkig egyre inkább az ösztönös öntudatlanság kerítette hatalmába az embereket. Ennek a borzalmas világháborúnak a végső oka az, hogy az emberek nem látják meg azt, ami szellemileg körülöttünk van, hogy a szellemiséget figyelmen kívül hagyják. Nem lehet azt mondani, hogy az emberiség azok alatt az évek alatt – amelyek, ahogy kifejtettem, évszázadnyira meghosszabbodtak azok számára, akik éberen élték át – elég sokat tanult volna abból, ami ilyen borzalmas módon lejátszódott. Sajnos, éppen az ellenkezőjét lehet mondani.

Mi akkor a valójában jellemző, ami most naponta, óránként megjelenik, ha figyelemmel kísérjük azt, amit ma az emberek gondolnak – jobban mondva, amiről azt állítják, hogy gondolják és akarják –, mi tulajdonképpen ez a jellegzetesség? A jellegzetesség tulajdonképpen az, hogy alapjában véve a világon senki sem tudja, hogy mit akar, hogy senki sem jön rá, hogy az, amit az ember jogosultan akarhatna, függetlenül attól, hogy az egyes népek egyes személyeiben hogyan jelenik meg, jobban elérhető lenne, ha elengedné a borzalmas, véres eseményeket; hogy ezek a szörnyű, véres események lejátszódnak és hogy tulajdonképpen szükségtelenek, szükségtelenek ahhoz, amit az emberek akarnak.

Mindazonáltal ezekben az eseményekben titokzatos összefüggések működnek. Ha azonban megnéznek néhány dolgot, amit, ha csak utalásképpen is az évek folyamán szellemtudományos előadásokon említettünk, akkor azt fogják találni, hogy annak vonatkozásában is, ami legjelentősebbként állt előttünk az utóbbi évek eseményei között, néhány dolgot világosan előre jeleztünk. Ha csak azt nézik, ami ezen a területen belül – nevezetesen az utóbbi években – kialakult az orosz nép jellegével, az orosz nép és a nyugati és közép-európai népek közti ellentéttel kapcsolatban [3], akkor arra jutnak, hogy semmi másra nincs szükségünk, csak arra, ami itt elhangzott, hogy megértsék azt az eseményt, amely az utóbbi időben látszólag olyan viharosan tört be, hogy megértsék azt, amit most szokásosan orosz forradalomnak neveznek. Ez az esemény úgy tört be, mint egyfajta megtorlás, de belsőleg abszolút érthető karmikus megtorlás, ahol ezt a szót terminus technicusként és egyáltalán nem morális értelemben kell venni.

[3] Lásd a Kozmikus és emberi történelem című előadássorozatot (GA 170–174b). Az orosz és a nyugat-európai népesség közötti különbségről az 1916. október 7., 14. és 15., valamint a szeptember 24-i előadásokban van szó.

Nem csupán az orosz, hanem az európai és az egész világ emberiségének kell hosszasan átgondolnia azokat az eseményeket, amelyek Kelet-Európában most sokkal titokzatosabb módon játszódnak le, mint ahogy az ember tulajdonképpen gondolná. Mert ami évszázadokon át előkészült, az itt most felszínre kerül. Ami új, és ami itt meg akar formálódni, ma még más képet mutat, mint az, ami ki akar fejlődni, ami ki akar alakulni. Későbbi nemzedékeknek lesz meg a lehetősége, hogy láthatóvá tegye a különbséget a maja és a valóság között azon, ami a következő évtizedekben Kelet-Európában kialakul. Mert a jelenlegi nemzedékek a maját nem majaként fogják fel, hanem valóságként. Ami most történik, azt úgy veszik, mintha már az lenne, ami lenni akar. Ez nem így van. Itt egészen más akar a felszínre törni.

A nyugati népek rosszul vannak felkészülve arra, hogy megértsék, mi akar a felszínre törni. Miért vannak ilyen rosszul felkészülve? Különösnek tűnik az emberek számára, nem az önök számára, hanem a jelenkor átlagemberei számára – önök azáltal, hogy az antropozófiát hallgatják, nem számítanak a jelenkor átlagemberei közé –, tehát az átlagemberek számára különösnek tűnik az, hogy a jelenkor többet, végtelenül többet követel az emberektől, mint bármely más kor, és éppen azt, amit a legkevésbé akarnak: szellemtudományos megértést. A jelenkor átlagembere számára különösnek hangzik: a jelenkor káoszából nem lesz rend addig, amíg az emberek tekintélyes része nem hajlandó rá, hogy a szellemtudományos igazságokat megismerje. Ez világtörténelmi karmává válik.

Hagyjuk beszélni az olyan embereket, akik úgy vélik, hogy ez a mostani háború olyan, mint a korábbi háborúk, és hogy nemsokára békét kötünk, ahogy korábban is békét kötöttünk, hagyjuk, hogy az emberek ezt higgyék. Ezek azok az emberek, akik a maját szeretik, akik a valóságot nem tudják a tévedéstől megkülönböztetni a tévedéstől. Hagyjuk, hogy talán ezek az emberek valahogy valamiféle látszólagos békét kössenek: de ebből a káoszból, ami most a világban van, csak akkor lesz rend, ha a szellemtudományos felfogás hajnalpírja ragadja meg az embereket. Ha önök szívükben mintegy így érzik: akkor még sokáig nem lesz rend, akkor ez még sokáig fog tartani – mert talán úgy vélik, hogy az emberek még sokáig nem fognak arra hajlani, hogy engedjék felvirradni a szellemtudományos felfogást –, akkor igazuk lesz. – Akkor azt is hinni fogják, hogy még sokáig nem lesz rend ebből a káoszból. Mert nem lesz rend addig, amíg a szellemtudományos felfogás nem hatja át az emberi szíveket. Minden más látszat lesz, minden más látszólag nyugalomban marad, alul azonban egyre újabb és újabb lángnyelvek lobbannak fel. Mert ebből a káoszból csak akkor lesz rend, ha az emberek megértik, hogy ez a káosz miből jött létre.

Ez a valóság nem szellemi felfogásából jött létre – igen, a valóság nem szellemi felfogásából. A szellemi világot nem lehet büntetlenül figyelmen kívül hagyni. Lehet azt hinni, hogy a szellemi világot büntetlenül figyelmen kívül hagyhatjuk, el lehet hinni, hogy az ember a világban olyan fogalmaknak és képzeteknek adhatja át magát, amelyeket csupán az érzékelhető világból vesz, hihetjük ezt, és a mai emberiség általában így is hiszi. De ez nem igaz. Nem! A legtévesebb hit, amit az emberiség valaha is vallott, az – ha szabad triviálisan kifejeznek magam –, hogy a szellemek belenyugszanak abba, hogy mellőzik őket. Felfoghatják akár egoizmusnak, a szellemek önzésének, bár a szellemi világban más terminológia érvényes, mint itt az érzéki-fizikai világban. Tehát fogják fel ezt akár a szellemek önzésének, de a szellemek megbosszulják, ha itt mellőzzük őket. Ez törvény, örökérvényű szükségszerűség: a szellemek megbosszulják magukat. És néhány jellemző dolog között, amit a jelenre nézve adhatunk, az is igaz, hogy elmondhatjuk: az emberiség jelenlegi káosza a szellemek bosszúja azért, mert olyan hosszú ideig mellőzték őket.

Emlékezzenek arra, amit itt és más helyeken már gyakran elmondtam: titokzatos összefüggés áll fenn az emberi tudat, és a világmindenség romboló, kimondottan hanyatlást előidéző erői között. Igen, fennáll ez a titokzatos összefüggés a világmindenség romboló erői és az emberi tudat között. Úgy áll fenn, hogy egyrészt az egyik pótlásként szolgálhat a másik számára, másrészt viszont a következőképpen kell működnie.

Gondolják el, hogy lett volna egy korszak, mondjuk a XIX. század utolsó húsz-harminc éve, amelyben az emberiség úgy törekedett volna a szellemiségre, ahogy a XIX. század kéthárom évtizedében csak a materiális tudásra és materiális tettekre törekedett. Gondolják el, hogy a XIX. század végén az emberiség spirituális átélésre, spirituális tudásra és spirituális tettekre törekedett volna. Mi lett volna akkor? Mi lett volna, ha az emberek igyekeztek volna a szellemi világot megismerni, és a szellemi világból a fizikai világnak egyfajta alapot, egy bizonyos jelleget adtak volna, ahelyett, hogy a XIX. század utolsó évtizedeiben csak ösztönösen egyre inkább olyan tudást hajszoltak, amely végül a gyilkoló eszközök kialakításában ünnepelte legnagyobb győzelmét, és amely tisztán az ember materiális javakkal történő gazdagodásra irányult? Mi történt volna, ha az emberiség arra törekedett volna, hogy a szociális életbe spirituális tudást, spirituális impulzusokat vigyen? Ez törlesztés lett volna a romboló erők számára! Az emberek éberek lettek volna, ahelyett, hogy a XIX. század utolsó évtizedeiben elaludtak volna. Az emberek éberek lettek volna, és ha a tudat erősebb lett volna, akkor a XX. század első évtizedei nem a rombolást hozták volna. A spirituális tudatnak éppenséggel erősebbnek kell lennie, mint a pusztán érzéki-materiális tudatnak. Ha a XIX. század utolsó évtizedeiben a tudat erősebb lett volna, akkor a XX. század első évtizedeiben a romboló erők nem tudtak volna kibontakozni.

A legintenzívebben, a legnyomatékosabban, de azt is lehet mondani, hogy ismeretelméletileg is a legkegyetlenebb módon érzékeli az ember ezt, ha kapcsolatba lép néhány halottal, akik a szellemi világba távoztak akár a XIX. század utolsó évtizedeiben, akár a XX. század első évtizedeiben. Számos lélek volt közöttük, akik itt ezen a földkerekségen materiális igyekvésük és törekvésük közepette semmilyen alkalmat nem találtak arra, hogy tudatukat a spirituális impulzusokkal ébresszék fel. Sokan anélkül mentek át a halál kapuján, hogy sejtelmük lett volna olyan fogalmakról és eszmékről, amelyek szellemi impulzusokra utalnak. Ha ezeknek a lelkeknek itt a Földön, mielőtt átmentek a halál kapuján, lehetőségük lett volna arra, hogy képzeteikbe és fogalmaikba spiritualitást vigyenek be, akkor ezt magukkal vitték volna a halál kapuján. Ez javukra vált volna a halál után. De nem tudták megkapni.

Aki ismeri a szellemtörténetet, a XIX. század utolsó évtizedeinek és a XX. század első évtizedeinek úgynevezett szellemtörténetét, az tudja, hogy a szellem szót gyakran nem megfelelően használták, minden lehetséges dologra alkalmazták, csak nem arra, ami ténylegesen szellem. Így a lelkeknek nem volt itt lehetőségük arra, hogy a szellemet megismerjék. Most törleszteniük kell. Most sóvárognak, miután a halál kapuján átléptek a szellemi világba, sóvárognak – igen, mi után sóvárognak ezek a lelkek, akik itt a materializmusban éltek, mi után sóvárognak? A fizikai világban romboló erők után sóvárognak! Mert ez a törlesztés.

Ezeket a dolgokat nem lehet kényelmes fogalmakkal elintézni. Ha ezen a területen a realitásokat akarjuk megismerni, akkor meg kell éreznünk azt, amit az egyiptomi misztériumokban örökérvényű szükségszerűségnek neveztek. Amennyire félelmetes, annyira szükségszerű is volt, hogy a rombolás helyet kapjon, hogy a halál kapuján áthaladók romboló erőkre vágyódtak, amelyekben élhetnek, miután itt spirituális impulzusok útján nem valósíthatták meg a törlesztést.

Nem lesz előbb rend a káoszból, csak ha az emberiség elhatározza, hogy ilyen komoly igazságokat befogad a lelkébe, engedi belefolyni a világon átvonuló politikai ideákba. Ha ezek az igazságok pesszimistának hangzanak is, és önök azt gondolják: milyen messze van az emberiség attól, amit ma követelnek tőle – akkor igazuk van. De engedjék, hogy ebből a jogos pesszimizmusukból azonban az a belső, éber felszólítás következzék, hogy az élet bármely helyén, ahová állítják önöket, megkíséreljék, hogy szellemtudomány impulzusainak irányára ébresszék rá a lelkeket. Természetesen az ember ma még nem sokat tehet, de becsületesen és őszintén törekednie kell, hogy azon a módon, ahogy ki-ki megérteni képes, figyelmet fordítson erre a konkrétumra. Ez abban áll, hogy az újabb kor a halottakban olyan vágyakat keltett, amelyek most szembejönnek azzal, amit mi, élők itt a fizikai síkon irtózattal tapasztalunk.

Ha meggondoljuk, milyen kényelmesen történik, amit egyesek ilyen-olyan irányban kiszíneznek embertársaiknak, hogyan néz ki ez azon a területen, amelybe belekerül az ember, amikor átmegy a halál kapuján, ha a kenetteljes szószéki prédikációkat hallgatjuk – és most a prédikátorok példáját már a politikusok is követik – a szellemi világról szóló kényelmes képzeteikkel, akkor eleven fogalmat alkothatunk arról, milyen messze van korunk vezetőinek kényelmes tetszelgése a valóságtól. Ha az ilyen vezetők beszédeit – akik életükben éppen azáltal emelkednek ki, hogy olyan távol vannak a vezetéstől, amennyire csak lehet, és hogy minden lehetséges öntudatlan erő vezeti őket, csak nem a megfelelő –, ha ezeket a beszédeket összehasonlítjuk azzal, ami jelenleg szükséges, akkor látjuk, mennyire komoly, milyen végtelenül komoly ez a kor.

Fizikai világunkat közvetlenül egy másik, egy érzékfeletti világ határolja. Sosem volt ennek a mi fizikai világunkat határoló metafizikai világnak olyan intenzív a hatása, mint ebben a korban. Csak ezt az emberek nem veszik észre, nem veszik észre még akkor sem, amikor az szörnyűvé, irtóztatóvá válik, amikor kiforgatja a lelkeket. Ma a szavak olyan intenzív, felvilágosító jelleggel hangzanak a világban, hogy tulajdonképpen számos embernek meg kellene hökkennie. Általában nem teszik ezt, legalább is semmi sem jelzi, hogy ezt tennék.

Néhány barátunk bizonyára emlékszik, hogy az utóbbi évek folyamán gyakran felhívtam a figyelmet arra [4], hogy ha majd egyszer a jövőben – a jelenlegi kritikusok sajnos, nem teszik ezt, bár egészen jól megtehetnék – ennek az úgynevezett háborúnak a történetét megírják, nem ugyanazt a módszert fogják választani, amelynek révén létrejöttek azok a mesék és legendák – így kell ezeket nevezni –, amelyeket jelenleg történelemnek neveznek. Létrejött az, azáltal, hogy tudós urak – így nevezi őket a világ – hónapokig, évekig, évtizedekig a könyvtárakban ültek, diplomáciai dokumentumokat tanulmányoztak, hogy történelmet írjanak. El kell jönnie annak a kornak, amelyben azokból a történelmi írásokból, amelyek ilyen módon jönnek létre, legnagyobb részben selejtpapír lesz. Az utóbbi évek történelmét azonban egyáltalán nem lehet ezen a módon megírni, hacsak valaki nem egyenesen őrült. Mert azok a dolgok, amelyek ehhez a káoszhoz vezettek, nem fognak megnyilvánulni azoknak, akik eddig történelmet írtak, hanem azoknak, akik élénken érzik, hogy mit jelent az, amikor a jelenkor egy szánalomra méltó emberét bíróság elé állítják, és állapotának összefoglalásaként a nyilvánosság elé kell tárni ezeket a szomorú szavakat: itt ez történt, ott az történt, és ebben a pillanatban elvesztettem az eszemet! – Szuhomlinov [5] volt az a szánalomra méltó ember, aki ezeket a szavakat kimondta: Itt elvesztettem az eszemet.

[4] Például Az ember és az emberiség fejlődésének alapigazságai (GA 176) című előadássorozatban.
[5] Vlagyimir Alekszandrovics Szuhomlinov (1848–1926): orosz lovassági tiszt, tábornok. Az orosz hadsereg vezérkari főnöke, majd 1908-tól hadügyminiszter.

Ugyanebben az időben számosan elvesztették az eszüket, nem csak egyedül ő. Miféle pillanatai ezek a világfolyamatnak, amelyekre csak azáltal utalhattunk, hogy az embereknek be kell vallaniuk, hogy elvesztették az eszüket, milyen pillanatai ezek a világfolyamatnak? Ezek azok a pillanatok, amikor Ahrimán a maga seregeivel hozzáfért az emberekhez, az emberi történésekhez. Amikor az ember tudata éber, amikor ezt a tudatot semmi sem zavarja, semmi nem bénítja meg, akkor sem Ahrimán, sem Lucifer nem férhet hozzá ehhez a tudathoz. Amikor azonban letompul, amikor az szükséges, hogy erre a tudatra ezt a formulát használjuk: elvesztettem az eszemet –, akkor ebben a pillanatban Ahrimán a maga seregeivel belép a világtörténésbe. Ekkor olyan dolgok történnek, amelyek nincsenek megírva a diplomáciai dokumentumokban, amelyekbe – ezt csak zárójelben mondom – az utóbbi évtizedekben az egész világon meglehetősen kevés értelmes dolgot írtak. Eltekintve azonban attól, mi történt korunkban, és mi vezetett ehhez a káoszhoz, ezek nem egyedüli emberi cselekedetek, ezek mindenekelőtt ahrimáni lények cselekedetei, akik megkísérelték, hogy az emberek eltompult tudata útján hozzáférjenek a történésekhez. Tudom, hogy ülnek itt néhányan, akik pontosan tudják, röviddel azután, hogy ez a világkatasztrófa kirobbant, magyarázatként arra utaltam, ha egyszer beszélni akarunk arról, mi idézte elő ezt a katasztrófát, nem szabad a dokumentumok alapján beszélni, hanem az szükséges, hogy ezekkel a világeseményekkel kapcsolatban olyan tényekre utaljunk, hogy az ahrimáni szellemiség hozzáfért az emberi történésekhez.

Csak az szükséges, hogy ezeket a dolgokat megfelelően komolyan vegyük, ne pusztán formálisan, absztrakt módon, hanem valóban konkrétan arra törekedjünk, hogy ezeket a dolgokat realitásnak tekintsük. Lehet, hogy akik ezekről a dologról nem tudnak, ma még gúnyolódnak azon, hogy azt mondjuk: Ahrimán beleavatkozott az emberiség fejlődésébe. – Ha ezek az emberek mulatnak azokon, akik így beszélnek, a világtörténelem gúnyosan fog mosolyogni azokon, akik ma ezen mulatnak!

Nem lehet azt mondani, hogy az, ami a felszínen úszkál, ítéletek, képzetek és fogalmak, az utóbbi években különös érettséget mutatnának, valóban nem! Még az sem lett volna érthető, ha az emberek másfél évvel ezelőtt itt vagy ott arra utaltak volna, hogy valami olyasmi jöhet, amit nagyon éberen kellene megfigyelni, amit nem kellene egyszerűen félvállról venni. Ha aztán egyik-másik konkrétummal előjöttek volna, amelyekkel az emberi lelkeket arra akarták volna figyelmeztetni, ami itt jönni fog: semmi sem alakított volna ki elegendő éber szellemiséget, hogy ezt az utalást megfelelő módon fogják fel. Nos, ez itt van. És látjuk, hogy nem olyasmiként fogjuk fel, ami egy bizonyos talajba mély gyökeret ereszt, hanem mint olyasmit, ami mintegy ennyi meg ennyi sort, és ilyen vagy olyan mondatokat tartalmaz, és ennyi meg ennyi sor, és ennyi meg ennyi mondat szerint ítélik meg. Mert az emberiség ma egyáltalán nem arra törekszik, hogy lássa, miben gyökereznek a mondatok, hanem a dolgokat egyszerűen elfogadja.

Valószínűleg megértik, mire gondolok. Megértik, hogy azon, amit másfél év óta egyre világosabban láttam kialakulni, a római pápa jegyzékét [6] értem. Nagy körültekintéssel jártam el, találok-e valahol olyan véleményt, aminek tulajdonképpen kapcsolódnia kellene ehhez a pápai jegyzékhez, egy kérdést, amely szükségszerűen feldereng az emberi lelkekben. Gondolják csak el, hogy a XVI. század óta – erről már gyakran beszéltünk – az derengett fel, amit ma államnak nevezünk. Kétségtelen, hogy figyelemreméltó emberek, akiket ma a világ néhány helyén történészeknek neveznek, úgy beszélnek az államról, mintha az, nem tudom milyen régóta fennállna. Ezek a történészek keveset tudnak az igazi történelemről. Ami ma az államban él, az nem régebbi négy-ötszáz évnél. Ami korábban volt, az valami egészen más. Fontos, hogy ezt tudjuk, hogy ezt valóban tisztázzuk. A papi rend, ami Rómában él, valójában régebbi, mint a modern államok, és ugyanakkor a maga idejében megvolt a teljes jogosultsága, és néhány dologban hatott a világra. – Utánanéztem, vajon felteszik-e a kérdést: Mit jelent tulajdonképpen e modern képződmény számára, ami négy-öt évszázad óta létezik, hogy nem találja meg a lehetőséget, hogy önmagától rendbe jöjjön, hogy visszatekintsen a régi papi rendre, mint olyasmire, amiről úgy beszélnek, ahogy ma itt-ott beszélnek róla?

[6] XV. Benedek 1917. augusztus 1-jei körleveléről van szó.

Szeretném tudni, hogy aki azon kérdés előtt áll, hogy korcsolyáznia kell-e, ha a jég csak egy milliméter vastag, vajon igenlő választ ad rá? Mert azok a fogalmak, amelyekkel az emberek rendelkeznek, hogy olyasmit ítéljenek meg, hogy a papi rend ma impulzusokat dob-e be a modern életbe, azok ahhoz képest, amiről itt szó van, olyanok, mint a jégréteg, ami egy milliméter vastag a vízhez képest, ami alatta van. Amit az emberek ma írnak és mondanak, az hasonlít egy korcsolyázóhoz olyan jégrétegen, amely nem vastagabb egy milliméternél, mert egyetlen ember sem keresi, hogy megértse azokat a dolgokat, amelyek lejátszódnak. Senki nem keresi annak megértését, hogy nem arról van szó, hogy egy dokumentumot kézbe vegyünk, hogy megnézzük, milyen mondatok vannak benne, hanem mindenekelőtt arról van szó, hogy tudjuk, valami egészen mást jelent, ha egyik vagy másik mondat innen vagy onnan származik.

Ma mindenekelőtt az a szükségszerűség áll fenn, hogy komolyan figyelmeztessünk, keressük az alaposságot, keressük, hogyan függenek össze a dolgok, hogy a valóságot keressük és ne a külső látszatot. Mit számít ez akkor, ha ma valaki valóban beismeri: Nos, igen, a dolgok így állnak. Még nem értem ezt, ezért nem akarok beleszólni. – Ma a hihetetlenül felszínes képzés mellett egyáltalán nem lehet csodálni, hogy az emberek mindent meg tudnak érteni, mindenről ítéletet tudnak alkotni. De beismerni azt, hogy ilyesmiről nem tud ítéletet alkotni az ember, hanem talán először az alapokat kell megteremteni ahhoz, hogy ítélethez jusson, ez a mai ember számára igen nehéz. Alig történik meg, hogy szükségesnek találják, hogy egy ítélethez először az alapokat teremtsék meg.

Végtelenül sok függ attól, hogy éppen a következő időkben megértsük e kavargó erőket, hogy tudjuk: a káosz valószínűleg nem lesz kisebb, ha – engedjék meg, hogy hipotézissel éljek – a papi rendnek sikerül akárcsak egy látszólagos rendet is létrehozni. A legnagyobb tévedésnek adhatja át magát az, ha azt mondaná: Mindegy, honnan jön a béke, akár a pápától is jöhet! – A jelentőségteljes az, hogy természetesen semmilyen körülmények között sem lenne káros, ha a béke a pápától jönne, természetesen nem; de akkor arról van szó, hogy milyen értelemben fogják fel ezt a békét azok, akik közreműködnek benne.

Ismételten a lelkünk elé kell állítanunk, hogy korunk éppen azt követeli tőlünk, óránként, percenként azt követeli: légy éber! A szellemtudományt, az antropozófiai szellemtudományt csak az tudja ma megérteni, aki olyan helyzetben van, hogy felfogja, az emberiség egyfajta vagy-vagy előtt áll: vagy megérti a szellemet, vagy marad a káosz. Egy túlragasztgatott káosz nem lenne jobb, mint a mostani véres. Ha a következő években nem telik tőlünk más, csak újra meg újra a materializmus, és talán még fokozottabb materializmus, ha oda kellene jutnunk, hogy annak alapján, ami most az utóbbi három évben történt, és amiről az alvó emberiség még nem adott számot, ha ennek alapján újabb versenyfutás kezdődik az anyagi javak után, ahogy ez a béke eredményeként látszik, akkor a lelkek újra úgy mennek majd át a halál kapuján, hogy sóvárogni fognak az itteni rombolás után. A rombolás nem szűnne meg.

Egyedül és kizárólag egy fogalomnak, egy érzésnek, egy belső impulzusnak szerzünk érvényt a spiritualizálódás szükségességéből! Majd olyan mértékben, ahogy megszerezzük, fogunk tovább jutni. Aki csak kicsit is meg akarja érteni a kort, és ezt a kort az ilyen komoly igazságokhoz méri, ahogy ezt már gyakran és ma is a lelkünk elé állítottuk, annak mégiscsak némiképp elegendő érzést kell szereznie mindarról a szörnyűségről, vigasztalanul triviális és felszínes dologról, amit most a világban leírnak és elmondanak.

Gondoljanak el egy sereg gyereket, akik összetörik szüleik bögréit, tányérjait, poharait, mindent. Látjuk őket és elgondoljuk, hogy megálljt parancsolunk nekik, mivel újra meg újra elfutnak konyhába, a kamrába és mindenhová, ahol még van valami összetörhető. Végül is rájövünk, hogyan tudunk megálljt parancsolni nekik. Néhányan, akik ezt látják, sőt a gyermekek nevelői akarnak lenni, rájönnek: gondoskodniuk kell arról, hogy előhozzanak mindent, ami eltörhető, hogy összetörjék őket, amíg semmi sem marad. Akkor aztán már semmi sincs, amit el lehetne törni, akkor vége a törés-zúzásnak! – Nem tudom, hányan vannak, akik az ilyen nevelőket nem tartják bolondnak. Ez jól belátható. Ha azonban magukat bölcsnek vélő emberek jelennek meg, akik szétkürtölik a világban: A véres háborúkat addig kell folytatni, amíg nem jön el a béke, először mindent tönkre kell tenni, hogy a Földön ne legyen már semmi, amit tönkre lehet tenni – akkor ezt bölcs dolognak tartják. Addig gyilkolni, amíg csak lehet, hogy a gyilkolást megszüntessük, hogy a gyilkolást legyőzzük, ez a bölcsesség!

Annak számára, aki még egy szikrányi logikát érez magában, nem lehet bölcsesség az, ha a gyerekcsapat nevelője azt mondja: Ha már nincs mit összetörni, gyorsan előteremtek még mindent, hogy az utolsó darabot is összetörjék, akkor valóban nem lesz már mit összetörni. – Miért nevezik az emberek az utóbbit ostobaságnak, az előbbit a jövő politikájának? Mert ma az emberek gondolatai megszűnnek ott, ahol éppen a legintenzívebbnek kellene lenniük, ahol ezek a gondolatok a nagy sorskérdésekre vonatkoznak.

Erről holnap tovább fogunk beszélni, és egyúttal megtárgyalunk egymás között néhány komoly spirituális igazságot is.

Második előadás 1917. szeptember 30.

Ma néhány dolgot inkább előkészítésképpen szeretnék megadni ahhoz a képhez, amelyet majd holnap átfogó értelemben lezárok.

A jelenkor olyan időszak – ezt megérezhették a tegnapi fejtegetés tartalmából –, amelyről azt lehet mondani, hogy sok mindennek meg kell változnia az emberek gondolkodásában, érzésében és akaratában. A lélek irányainak kell megváltoznia. Éppen a legbelsőbb lelki élet vonatkozásában a régi öröklött, belenevelt szokásoknak el kell tűnniük, és a gondolkodás és érzés új formájának kell megjelennie. Ezt a kor követeli meg. Úgy gondolom, hogy mindenkinek a lelkére mély benyomást gyakorolhat, ha az igazságot, amiről tegnap beszéltünk, hagyja a lelkére hatni, azt az igazságot, triviálisan kifejezve, hogy a romboló folyamatokat itt a fizikai síkon felválthassa az emberiség spiritualizálása. Mert gondolják csak el, egy ilyen igazság hatására szükségessé válik, hogy a halottakkal, az eltávozottakkal, mondjuk így: szociális egységet érezzünk. Kétségtelenül mély fájdalmat érezhetünk azzal szemben, ami itt a fizikai síkon történik, és ennek így is kell lennie, másrészről nem szabad elfelejtenünk, hogy azok a lelkek, akik nem tartoznak azok közé a kevesek közé, akik az utóbbi évtizedekben spirituális életet éltek, szomjaznak az itt a fizikai síkon végbemenő romboló folyamatokra, mert ezekből a romboló folyamatokból erőt merítenek a halál utáni szellemi-lelki élethez. Ebből az a gyakorlati követelmény jön létre számunkra, hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk, hogy előmozdítsuk az egyetlen dolgot, ami a jövőben az emberiségtől a romboló erőket elveheti, a spirituális életet. Teljesen tisztában kell lennünk azzal, hogy az elmúlt korokban ez másképpen volt, akkor még nem volt ilyen mértékben érvényes az, hogy minden materialista kornak a háborúk időszakát, a pusztulást kell előidéznie. A jövőben azonban ez így lesz.

Az emberiség számos régről származó illúzióban szenved. Ezek az illúziók eddig nem voltak olyan károsak, mint amilyenek az emberiség jövőbeni fejlődésében lesznek. Általánosságban azt lehet mondani, hogy kortársaink lelkei még igencsak alszanak, és sokan közülük nem veszik észre azt, ami korunkban olyan óriási módon megváltozott. Néha azonban mégis néhány dolog ösztönösen áttör. Néhányan megérzik a jelenkor nagy rejtélyeit. Csak sokan nem képesek arra, hogy ezeket a maguk mélységében, teljes energiával megérezzék.

Néhányan észrevesznek most egy ilyen rejtélyt a viharos, romboló benyomások között. Ezek az emberek azonban számos vonatkozásban tehetetlenek ahhoz, hogy megválaszolják maguknak ezt a rejtélyt. A rejtély, amire gondolok, az emberiség fejlődésében az intellektuális fejlődés és a morális fejlődés közötti lényegbeli különbség. Ez az újabb időkben elsőször a materialista képzetek előtt, éppen a darwinistáknál csírázott ki: Ernst Haeckelnek [7] is van egy hasonló, idevágó megjegyzése Világrejtély című könyvében. Most azonban, a háborús idők folyamán egyre inkább észre lehet venni, hogy ez a fejlődésben lévő diszharmónia az emberiség intellektuális és morális élete között, bizonyos lelkek számára rejtéllyé válik. Az emberek joggal mondják: Milyen hatalmas haladást ért el az intellektuális, értelmi élet, amit ma sokan tudományos életnek neveznek, és amire a mai materialista világszemlélet épül; milyen hatalmas fejlődést ért el az emberi értelem, hogy felismerje a természeti törvényeket, és az azok feletti uralmat mindenféle eszközzel – az újabb korban halálos eszközökkel – felépítse!

[7] Ernst Haeckel (1834–1919): német zoológus és filozófus; ő tette ismertté Charles Darwin munkásságát Németországban. Világrejtély című könyve 1899-ben jelent meg.

Ebből a tudományukból kiindulva még másra is fognak gondolni az emberek. Ki fogják elemezni, miből állnak az élelmiszerek, és vegyi élelmiszereket állítanak elő, de sejtelmük sincs arról, hogy a vegyi élelmiszerek nem olyan értelemben vett élelmiszerek, mint azok, amelyeket a természet nyújt, annak ellenére, hogy ugyanazokból az anyagokból állhatnak.

Az intellektuális, de úgy is mondhatjuk, hogy a tudományos fejlődés felfelé ívelő vonalat mutat. Az emberi moralitás nem fejlődik ugyanilyen mértékben. Hogyan törhetett volna ki a jelenlegi világkatasztrófa, hogyan játszódhatott volna le úgy, ahogy lejátszódott, ha az emberek morális fejlődése ugyanolyan mértékben haladt volna előre, mint az intellektuális fejlődés? Azt mondhatjuk: Éppen azáltal, hogy az emberek morális fejlődése nem haladt előre, az intellektuális fejlődés egy bizonyos immorális jelleget vett fel, és számos vonatkozásban éppen a pusztuláshoz vezetett. Ma sokan felismerik, hogy egy bizonyos meghasonlás, egyfajta diszharmónia van jelen az emberek morális és intellektuális fejlődése között. Csakhogy a mai kor nem követeli meg, hogy az ilyen kérdéseket, még ha azok hasznosak lennének is az emberiség igazi fejlődése számára, a kellő mélységében fogják fel, úgy fogják fel, hogy valóban látni lehessen: a mai ember a gondolkodás és a cselekvés mélyebb hátteréről egyáltalán nem tájékozódik, mert számára minden össze van keverve, ami az emberben elkülönül, és a világmindenség különböző területeinek van alávetve.

A mai tudomány előtt ott van az ember: fizikai test, élettest (étertest), asztráltest és én; de mindezt összekeveri. Nem különbözteti meg őket. Hogyan juthatunk azonban olyan tudományhoz, amely megfelelő ahhoz, hogy a dolgokat megértsük, ha mindent összekevernek, holott az embernek ezek a különböző tagjai a világmindenség különböző területeihez tartoznak, a világmindenség egészen különböző szféráival függenek össze? Fizikai testünkkel és képzőerőinkkel (étertestünkkel) itt vagyunk a fizikai világban, asztráltestünkkel és énünkkel minden éjjel egy egészen más világba lépünk, egy olyan világba, amelynek rendkívül kevés köze van ahhoz a világhoz, amelyben napi éber állapotunkban vagyunk. A két világ tulajdonképpen csak azáltal működik együtt, hogy éppen az emberi természetben összetalálkozik.

Gondolják el aztán, mennyivel fiatalabb az emberi én és az emberi asztráltest, mind a fizikai test és az étertest! Fizikai testünk első kezdeményeit a régi Szaturnusz-korban kaptuk. Ez négy fokozaton ment keresztül: a Szaturnusz-, a Nap-, a Hold- és Föld-korszakon, míg elérte mai fejlődési fokát. Az étertest három fokozaton, az asztráltest két fokozaton ment keresztül. Az én csak a Föld-korszak folyamán csatlakozott hozzájuk, még fiatal, tehát egy egészen más kozmikus időszakhoz tartozik. Az intellektualitásunkat szolgáló apparátus, ami eszközként szolgál intellektualitásunkhoz, bensőségesen összefügg fizikai testünkkel. Fizikai testünk csak azáltal válhatott ezzé a tökéletes eszközzé, hogy a Szaturnusz-, a Nap-, a Hold- és a Föld-korszakon átívelő fejlődésen ment keresztül. Ezt az eszközt idegrendszerünk, agyunk és vérünk fejlődésében ismerhetjük fel. Ezt a tökéletes eszközt használjuk, amikor intellektuálisan tevékenyek vagyunk.

Már egyszer itt ezen a helyen elmagyaráztam, hogy az ember sokkal bonyolultabb, mint ahogy általában gondolják. Ha így mondjuk: fizikai test – ez megint nem egyszerű dolog. Ez a fizikai test ugyanis magában hordja a Szaturnuszról származó kezdeményeket. Ehhez jött az étertest. Ez az étertest azonban egy másik tag a fizikai testben, az asztráltest ismét egy tag, és az én szintén egy tagja a fizikai testnek. Így tehát ez a fizikai test tulajdonképpen önmagában egy négytagú lény: a fizikai test egy része saját magának van alávetve, egy része az étertestnek, egy része az asztráltestnek és egy része az énnek.

Tekintsünk el most az étertesttől, amely ismét csak három részből áll, mert egy része önmagára van utalva, egy része az asztráltestre, és egy része az énre. Maradjunk a fizikai testnél. Itt az mutatkozik meg számunkra, hogy éjszaka, amikor alszunk, a fizikai testben az, ami önmagára van utalva, természetesen folytatja a maga életét, az étertesti rész szintén folytatja a maga életét, mert a fizikai test mellett marad. Mi történik azonban éjjel a fizikai testnek annál a részénél, amely az asztráltesthez van rendelve, ami arra irányul, hogy az asztráltest ki akar lépni – az asztráltest az éjszaka folyamán ki is lép –, és mi történik azzal a résszel, amely az énhez van rendelve? Az én is kívül van. Ez a két tag – nevezzük őket asztrál-fizikai testnek és én-fizikai testnek –, ez a két tag az éjszaka folyamán attól, ami tulajdonképpen áthatja őket, eltávolodik. Énünkkel és asztráltestünkkel kilépünk abból, amihez a fizikai testben tartozunk. Tulajdonképpen tehát az ágyban hagyunk valamit – amíg itt a születés és a halál között élünk –, ami gondoskodás nélkül marad, nem gondoskodik róla az a rész, amelynek alá van rendelve. Valami másnak kell működnie az alvás folyamán, mint ami a napi ébrenlét folyamán működik, ez belátható. Mert a napi élet folyamán az asztráltest és az én áthatja őket, míg az éjszaka folyamán az alvás alatt nem. Az ember ma nem kérdezi meg, hogy van ez, mert ahogy mondtuk, számára minden egybefolyik, összekeveredik, mert nem különbözteti meg a testiségnek ezeket az egymástól rendkívül világosan megkülönböztethető részeit.

A fizikai testben az, amit asztrál-fizikainak nevezhetünk, éjszaka az alvás alatt olyan erőkkel működik, ami hasonló a higany erőihez, a merkuriális erőkhöz, azokhoz az erőkhöz, amelyek a higanyt folyékonnyá teszik, és így tovább. Ezzel szemben az, ami a fizikai testben az énhez van rendelve, az alvás alatt úgy működik, mint a só. Az emberen tehát az alvás folyamán tulajdonképpen áthullámzik a só és a higany.

Ezeket a dolgokat a XIV. század előtt még tudták a komolyan vehető alkimisták. Aztán csak az alkimista szektások, és azok a könyvek jöttek, amelyeket ma általában olvasnak. Az ilyen ismeretek azonban még tovább hatottak Jakob Böhménél, aki sóról, higanyról és kénről beszél.

Ezek az emberi természet bizonyos titkai. És amiről éppen most beszéltünk, úgy jelölhetjük meg, hogy azt mondjuk: Amikor alszunk, letekintünk egy higanyosan sóssá vált testre. – Hogy a test higanyossá válik, ennek jelentős következményei vannak, amiről talán ezen a héten még beszélni fogunk. Hogy a test sóssá válik – ezt úgy gondolom, hogy nem lenne olyan nehéz észrevenni, amikor az ember reggel felkel.

De mit jelent ez? Bizonyos módon abba, ami sóssá, tehát ásványivá válik, ami az emberbe be van zárva, és abba, ami higanyos, ami az embert eleven dologként hatja át – mert a higany valójában egy eleven dolog –, ebbe felébredéskor behatol az én és az asztráltest, amelyek az éjszakai alvás során a szellemi világban tartózkodnak. Olyan dolgok találkoznak tehát össze, amelyek az éjszakai alvás során nincsenek együtt. Ebben az egymásra hatásban rejlik az a lehetőség, hogy az ember előhozza azt, amit a szellemi világban elsajátított. A higany és a só nyugalomba jutottak, most az én és az asztráltest beléjük hatol, és áthatja őket azzal, amit a szellemi világban átéltek. Ezáltal a fizikai test eszköze, amely a Szaturnusz óta fejlődött ki, még jobban gazdagodik. A fizikai testben egyrészt olyan eszközünk van, amely intellektuális tevékenységünkben szolgál bennünket, és amely ősi és jól formált, mert a fejlődés hosszú időszakát tudja maga mögött, másrészt a most leírt folyamat útján a szellemi világ befolyást gyakorolhat a jelenben. Ezért van az, hogy az emberek ma a szellemi világból hatni tudnak az intellektualitás eszközére, és hogy az intellektualitás ilyen jelentőssé válhatott a jelenkorban.

Az a világ azonban, amelyben elalvástól felébredésig tartózkodunk, egy bizonyos sajátossággal rendelkezik: a morális törvényekből semmi sincs benne. Bármilyen különösnek tűnik is, elalvástól felébredésig egy olyan világban vagyunk, amelyben nincsenek morális törvények. Ez egy olyan világ, amelyről azt is lehetne mondani, hogy még nem morális. Bár amikor felébredünk, ebből a világból olyan impulzusokat hozunk, amelyek aztán a fizikai testet és az étertestet intellektuális irányba vihetik, de ebből a szellemi világból nem tudnak a moralitás irányába jutni. Ez teljesen ki van zárva, mert abban a világban, amelyben elalvástól felébredésig tartózkodunk, nincsenek morális törvények. Akik azt hiszik, hogy okosabb lenne, ha az istenek a dolgot úgy rendezték volna el, hogy az embernek ne legyen szüksége arra, hogy a fizikai síkon éljen, nagyon tévednek, mert az ember ekkor sohasem válhatna morális lénnyé. A moralitást ugyanis az ember éppen itt, élete során, a fizikai síkon sajátítja el. Morálissá csak a fizikai síkon válhat az ember. A szellemi világból tehát bölcsességet hozunk a fizikai testben, de moralitást nem.

Ez rendkívül jelentős, fontos dolog, és felvilágosít bennünket arról, hogy az embereknek miért kell a moralitás tekintetében visszamaradniuk, miközben az istenek igen jól gondoskodtak az emberek intellektualitásáról. Mert nemcsak ennek eszközét adták meg nekik a Szaturnusz-, a Nap-, a Hold- és a Föld-korszak folyamán, hanem „költőpénzzel” is ellátják, amikor bölcsességgel hatják át őket abban a világban, amelyben az ember az alvás alatt tartózkodik. Olyan állapotot, amelyben az alvás alatt egy morális világgal kerülünk kapcsolatba, csak a későbbi időszak alatt, a Vénusz-fejlődés második felében fogunk átélni. Ez olyan tény, amely jelzi számunkra, hogy milyen végtelenül jelentős dolog elérni, hogy szociális életünket moralitás hassa át.

Ezek azok a dolgok, amelyekhez a jelenlegi emberiség nem akar közeledni. Az emberek néha megérzik a rejtélyeket, ahogy mondtam; de a mélyebb okokhoz nem akarnak közeledni, mert ez kényelmetlen számukra, mert az embert olyannak akarják látni, ahogy előttük áll. Nem gondolják meg, hogy ez az emberi lény összefüggéseket zár magába, amelyek a kozmosz világába vezetnek, téren és időn túl, és hogy az ember egyáltalán nem magyarázható meg önmaga szokásos kiélésében, ha ezt az összefüggést nem vesszük figyelembe. Nagyszerű és hatalmas tény, hogy az alvás jó az intellektualitás számára, sőt a zseni számára is – mert a zseni is az alvásból hozza magával azt, amivel áthatja higanyszerű és sószerű részét, sőt ezen alapul a zsenialitás kialakulása –, de a moralitásról csak úgy lehet gondoskodni, ha az emberi itt a fizikai síkon fokról-fokra áthatja magát azzal, amit éppen a moralitás jelenít meg.

A morális élet középpontja a földi ember számára mégis a Krisztus-impulzus. Ezért jelentősége az – ezt más szempontok szerint már többször hangsúlyoztam –, hogy az ember éppen itt, a fizikai síkon találkozik a Krisztus-impulzussal. Ez olyasmi, amit a legkülönbözőbb szempontok szerint kell felfogni. Ezért tűnik érthetőnek, hogy ha valakiben mégoly erősen működik is az ösztönös bölcsesség-impulzus – mert alvás alatt közlődnek a bölcsesség-impulzusok –, úgy, hogy a legbonyolultabb gépeket is ki tudja találni, részt vehet a tudományos-technikai haladásban, de nem szükséges, hogy mindez összefüggjön a moralitással, mert a moralitás tulajdonképpen egy egészen más szférához tartozik.

A mai ember számára kényelmetlen ilyen dolgokat tapasztalni és tudni, mégis meg kell ismernünk ezeket a dolgokat, ha ki akarunk jutni abból a káoszból, amibe beletanácsolták a világot. És ez rendkívül komoly ezekkel az igazságokkal. Az emberiség fejlődése nem jut tovább, ha ezek az igazságok nem kapnak lábra a földi életben. Mert az istenek nem akarják, hogy az emberekből automaták legyenek, hogy bizonyos módon automatikusan hassanak rájuk, hanem azt akarják, hogy szabad lények legyenek, akik felismerik, hogyan tudnak tovább haladni. Az az ellenvetés: Az istenek miért nem lépnek közbe? – nem helytálló. Kezdeményezni kell dolgokat, de ha egy ilyen kezdeményezés a spirituális megismerés irányába nem sikerül, ebből nem szabad helytelen következtetéseket levonni, hanem az utódoknak annál inkább impulzust kell meríteni ebből, hogy olyan értelemben működjenek, ami az ilyen kezdeményezés számára elősegíti a spirituális fejlődést.

Az utóbbi időben sokat kellett foglalkoznom egy jelentős kezdeményezéssel, ami akkoriban nem teljesen sikerült, amikor elindították. Ez az volt, amit a Das Reich című folyóirat [8] számára tanulmányom első részeként – amit tovább fogok folytatni –, a Christian Rosenkreutz kémiai menyegzője 1459-ből című műről írtam. Ezt a művet a XVII. század kezdetén írták. 1603-ban már olvashatták az emberek. 1616-ban jelent meg. Szerzője Johann Valentin Andreae [9], aki más műveket is írt, a Fama fraternitatis-t és a Confessio rosicruci-t. Figyelemreméltó írások, amelyekről az emberek minden lehetséges dolgot összeegyeztettek, de leginkább nem egyeztetett véleményeket nyilvánítottak ki. Csak azért akarok ma ezekre az írásokra utalni, mert ezek, annak ellenére, hogy elsősorban a szatíra benyomását kelthetik, mégis van egy nagy impulzusuk. Ez az, hogy elmélyítik a természetismeretet a szellemiségben – úgy is mondhatjuk, hogy a természet szellemi megismerését – addig a pontig, ahol az ember a természeti törvények mélyebb megértése révén felfedi a szociális emberi élet törvényeit is, megtalálja az emberi együttélés törvényeit.

[8] A Das Reich című folyóirat Münchenben jelent meg negyedévenként.
[9] Johann Valentin Andreae (1586–1654): német protestáns teológus, a rózsakeresztesek egyik nagymestere.

Ezen a területen különösen nehéz az ember számára, hogy a maját, a látszatot a valóságtól megkülönböztesse. Azok a motívumok, amelyeket cselekvéseinknél gyakran magunknak tulajdonítunk, vagy amiket mások tulajdonítanak nekünk, nem az igaziak. Ez fáj az embernek, de – ezt már gyakran elmagyaráztam – ezek nem az igaziak. És a külső szociális életben az emberek által elfoglalt pozíciók sem az igaziak. A belső ember a legtöbb esetben egészen más, mint a szociális létben a külső ember, és amilyennek a maga számára látszik. Amikor az emberek ezt vagy azt teszik, milyen erősen hiszik, hogy ilyen vagy olyan motívumok alapján cselekszenek! Van, aki azt hiszi, hogy önzetlen motívumai vannak, miközben az igazi motívuma nem egyéb, mint a legbrutálisabb önzés. De ezt nem tudja, mert az ember önmagát, és szociális kapcsolatait illetően a majában él. És a valóságról ezen a területen is csak akkor kaphat felvilágosítást, ha mélyebben belelát az összefüggésekbe.

Többek között Johann Valentin Andreae is egyike volt azoknak, akik mélyebben akartak betekinteni ezekbe az összefüggésekbe. A maján túli valóságba betekinteni, többek között erre törekedett Johann Valentin Andreae is. De természetesen nem volt olyan hétköznapi figura, hogy azt hitte volna, hogy ezt mindenféle szóáradattal el lehet érni, amivel a mai mélyenszántó pedagógusok és hasonlók meg akarják reformálni a világot, hanem tisztában volt azzal, hogy először mélyebben bele kell tekinteni a természet összefüggéseibe, hogy abban megtaláljuk a szellemet. Aztán megtalálhatjuk a fonalat, amelyen keresztül az ember valóban összefügg a szellemiséggel. Csak ekkor tudhatjuk, hogy milyen szociális törvényszerűségekre van szükségünk. Nem tudunk szociális összefüggésekre gondolni, ha a mai értelemben véve természettudományosan gondolkodó emberek vagyunk, mert itt a természetnek is, és a szociális életnek is a felszínén mozgunk. Johann Valentin Andreae a természetet és a szociális életet is a mélyben kereste. Ezek csak itt találkoznak össze. Valójában úgy van, hogy ha a valóság és a maja közti határra gondolunk, akkor megtaláljuk egyrészt azt a kémlelőablakot, ahonnét a természetet, másrészt azt a kémlelőablakot, ahonnan a szociális életet megfigyelhetjük. És ha mélyebben beletekintünk, akkor látjuk: ezek itt hátul találkoznak.

Az emberek azonban nem jutnak idáig, megrekednek annál, hogy megfigyeljenek néhány természeti törvényt a felszínen, és aztán érzéseikből, felszínességükből kiindulva minden lehetséges dolgot összehordanak a szociális életről. Így nem lesz azonban senki az összefüggések ismerője, ahogy Johann Valentin Andreae törekedett erre. Legfeljebb – bocsássák meg, de néha a dolgokat a nevükön kell nevezni –, az ember legfeljebb egy Woodrow Wilson [10] lesz: nála a dolgok összefüggés nélküliek. Johann Valentin Andreae akarta az összefüggést. Ez a törekvés áthatja olyan írásait, mint a Fama fraternitatis és a Confessio rosicruci. Ezeket korának állami vezetőihez, államférfiaihoz címezte, ami egy kísérlet volt arra, hogy egy olyan szociális rendet hozzanak létre, amely az igazságnak, és nem a maja-lénynek, a látszatnak felel meg. A Fama fraternitatis 1614-ben jelent meg, a Confessio 1615-ben, majd 1616-ban a már 1603-ban megírt Christian Rosenkreutz kémiai menyegzője. 1618-ban elkezdődött a harmincéves háború, ami a maga viszonyai következtében elsöpörte a legnemesebb dolgokat, amelyekre a Fama fraternitatis és a Confessio törekedett.

[10] Thomas Woodrow Wilson (1856–1924): az Amerikai Egyesült Államok elnöke 1913 és 1921 között. Nevéhez fűződnek a „wilsoni alapelvek”, mely egy tizennégy pontból álló – részben a nemzetközi jog új alapelveit jelentő – békejavaslat terve volt az I. világháború befejezése és az eljövendő háborúk minden lehetőségének kizárása, valamint Európa újjáépítése érdekében. Egyik fő alapelve a népek önrendelkezési jogának elismerése volt.

Ma olyan korban élünk, amelyben egy év háború a maga rombolása folytán sokkal többet jelent, mint akkoriban tíz év. Mi már bőven magunk mögött tudunk egy harmincéves háborút az akkori idők mértéke szerint.

Ezzel megkísérelhetik, hogy megértsenek egy olyan gondolatot, amely elvezethet ahhoz a szándékhoz és törekvéshez, ami a XVII. században hasonló módon jelent meg, de a harmincéves háború történései megszakították. Említettem már, hogy ha ilyen dolgok kezdeményezésként jelen vannak, később nem kell felhagyni velük, hanem ellenkezőleg, erősebb tevékenységre kell, hogy serkentsenek, hogy egy következő kísérlet ne fulladjon ismét kudarcba. Ehhez azonban az szükséges, hogy valóban megismerjük az életet.

Nos, ezt a fejtegetést szeretném összekapcsolni azokkal, amelyeket a múlt évben és ennek az évnek az elején itt tartottam. Felhívtam a figyelmet az emberi élet, az egész emberiségfejlődés egy sajátságos folyamatára. Arra hívtam fel a figyelmet, hogy amíg az egyes ember, az individuális ember éveinek száma növekszik: 1, 2, 3, 4, aztán 30, 35, 40 éves lesz, és így tovább, az emberiségnél mint összességnél ez fordítva van. Az emberiség összességében véve először öreg volt, és egyre fiatalabb és fiatalabb lesz. Ha visszamegyünk az időben – most csak az atlantiszi és az Atlantisz utáni kor határáig kell visszamennünk, egészen az atlantiszi katasztrófáig –, akkor mindenekelőtt eljutunk az ősi indiai korszakhoz. Ekkor a külső életviszonyok egészen mások voltak, az emberiség mint egész, olyan volt, hogy ötvenes évein túl is fejlődőképes maradt. Mi ma csak gyermekéveinkben, a fiatalság egy bizonyos időszakáig vagyunk fejlődőképesek, úgy, hogy a testi fejlődés összefügg a lelki-szellemivel. Amikor gyerekek vagyunk, aztán ifjúvá vagy fiatal lánnyá növekszünk, akkor a fizikai fejlődés párhuzamosan halad a lelki-szellemi fejlődéssel. Aztán ez megszűnik. Ez úgy folyt le, hogy az ősi indiai korban az emberek szellemi-lelki fejlődésükben függőségben maradtak a testi fejlődésükkel, egészen az ötvenes éveikig bezárólag. Az ember úgy fejlődött tovább, mint a gyermek, és ez akkor maradt abba, amikor aggastyán lett. Ezért tartották akkoriban feltétlen, alázatos tiszteletben az idős embereket.

Aztán következett az ó-perzsa korszak. Itt az emberek már nem voltak sokáig fejlődőképesek, hanem csak a negyvenes-ötvenes éveikben, kezdetben az ötvenes éveikben, aztán az egyiptomi-káldeusi korban csak a negyvenes éveikig. Majd jött a görög-latin fejlődés; akkor az emberek csak 35 éves korukig voltak fejlődőképesek. Majd az a korszak következett – tudják, hogy a görög-latin kor a Golgotai Misztérium előtti VIII. században kezdődött –, amelyben az emberiség már csak 33 éves koráig maradt fejlődőképes. Ez volt az a kor, amelyben a Golgotai Misztérium végbement. Az emberiség a maga korával összetalálkozott azzal a korral, amelyben Krisztus átment a Golgotai Misztériumon.

Ekkor azonban az emberiség egyre fiatalabb és fiatalabb lett. Az Atlantisz utáni ötödik korszak kezdetét követően a XV. században az emberiség már csak 28 éves koráig volt fejlődőképes, aztán itt megállt, ma pedig már odáig jutott, hogy az emberek általában csak 27 évesek, amikor ráhagyatkoznak a természetre. Míg a régi időkben az emberek magas korukig fejlődőképesek maradtak, ma egy embernek a magától végbemenő fejlődését, ami összekapcsolódik testiségével, 27 éves korában le kell zárnia, ha spirituálisan nem vesz fel több belső lelki impulzust, és így ez belülről nem viszi tovább. Akiknél ez nem áll fenn, akik belülről nem kapnak indíttatást, akik nem fogadnak magukba spiritualitást, azok ma 27 évesek maradnak, akkor is, ha száz évig élnek. Ez azt jelenti, hogy olyan jellegzetességeik, ismertetőjegyeik vannak, amelyek a 27 évesekre jellemzőek. Ezért ma, minthogy az emberek elhárítják, hogy belső spirituális impulzusokat keressenek, olyan kulturális és szociális életünk van, ami huszonhét éves. A külső szociális életben nem növünk túl a huszonhét éven. A huszonhét éves kor uralja az emberiséget. Ha ez így megy tovább, akkor az emberiség a 26., 25., 24. évig csökken, az Atlantisz utáni hatodik korszakban már a 21. évig, és később a 14. évig.

Mindezekbe a dolgokba bele kell tekinteni, és mindezeket nem kell pesszimistán felfogni, hanem úgy, hogy azok megadják számunkra az impulzust, hogy eljussunk a spirituális élethez, és hogy amit a természet már nem ad meg nekünk, azt belülről keressük.

Ez másrészt azt jelzi, hogy mennyire szükség van a kultúrában a spirituális impulzusokra. A jelenkor vezető emberei ma olyanok, hogy nem nőttek ki a 27 éves korból. Ők a hangadók. Mi lenne akkor különösen hangadó? Nos, mondjuk, ha ma valaki kellő élénkséggel születne, és nem sokat fogadna el a hagyományokból, hanem éppen azt fogadná magába, amit a külső befolyások nélkül a természet ad, akkor azt, ami tőle jön, úgyszólván jellegzetesen hordozná magában. Ezt sokaknál színezi és finomítja a nevelés.

Nézzünk egy egészen jellegzetes embert, aki a jelenkor jegyeit viseli magán, aki talán szegényes viszonyok között született, és nem kapott megfelelő nevelést, amely sokban a hagyományokra épül, hanem csak azt engedi magára hatni, ami a körülményekből áramolhat felé! Ekkor úgy nőne fel, hogy eleinte igen eleven lenne, mert a mai kornak az felel meg, hogy az ember 7, 14, 21 éves koráig eleven, és talán rendkívül energikus ember lesz 21 éves koráig. De ha spirituálisan nem tud fejlődni, ha teljesen a jelenkor képviselőjévé válik, akkor a 27. événél megreked. Ha a jelenkor valóban tipikus személyisége lenne, akkor mintegy a következőknek kellene történnie: életének 27. évével egy markáns fordulópont következne be, egy olyan markáns fordulópont, hogy azok a viszonyok, amelyekben 27 éves koráig élt, már nem engednék továbbjutni, mert ő az életnek kötelezte el magát. A mai viszonyok között ezáltal létrejöhetne az, hogy egy ilyen embert, miután egyfajta „selfmade-man”-ként, nagy energiával, minden lehetséges módon, amelyeket a kor felkínál, éppen 27 évesen beválasztanának a parlamentbe. Amikor valakit a parlamentbe beválasztanak, akkor erre kötelezi el magát, akkor már bizonyos dolgoktól nem riad vissza, akkor így marad – ez éppen a mai kor fejlődésére jellemző –, akkor a mai kor e fejlődését képviseli. És minthogy a jelenkor eszménye a parlament, ez éppen egy markáns fordulópont lehet egy olyan ember számára, aki mindent visszautasít, aminek a jövőben ki kell alakulnia, akkor úgy nő bele a külső viszonyokba, mint aki egyszóval 27 éves maradt. Egy ilyen ember tehát 27 éves korában határozott, erőteljes valaki, aki a kor impulzusát hordozza, és bekerül a parlamentbe. Egy idő múltán akár miniszter is lehet, és tovább juthat a parlamentből. Végül továbbjut, a kor hangadó személyiségévé válik. De csak a jelenkor embere lesz, egy jellegzetesen 27 éves ember.

Van egy ilyen ember. Van valaki, aki úgy született bele a viszonyokba, hogy csak azt fogadta be, amit ezek a viszonyok nyújtottak neki, semmi hagyományos dolgot, aki ezekből a viszonyokból határozott, erőteljes személyiséggé vált. Valaki, aki tűzön-vízen keresztül halad afelé, amit életének első 27 éve folyamán befogad, és éppen 27 éves korában beválasztották a parlamentbe. Sőt, eleinte kényelmetlen volt a parlamentben, mert az ellenzékben működött, de aztán gyorsan felemelkedett, és mintegy a jelenkor egyfajta tengelyévé vált: ez Lloyd George [11]! Nincs jellegzetesebb képviselője korunknak, mint Lloyd George. Egyszerű tény, hogy ez az „önmagát megvalósító” ember éppen hogy elérte a 27. évét, és elkötelezte magát az életnek, amikor beválasztották a parlamentbe, majd egész életútja is arra utal, milyen reprezentatív, jellegzetes képviselője a jelen életnek, amellyel szakítani kell, amelynek helyébe az ember 27 éves korában a spirituális impulzusnak kellett volna belépnie.

[11] David Lloyd George (1863–1945): angol államférfi, 1916 és 1922 között miniszterelnökként vezette Nagy-Britanniát és a Brit Birodalmat.

Így betekintünk azokba a tényekbe – ha az ember az életet belsőleg tudja szemlélni –, amit más emberek átalusznak, a jelenkor legfontosabb eseményeit. Annak számára, aki ismeri az összefüggéseket, valami nagyon fontos dolgot jelent az, hogy egy ilyen „self-made-man” 27 éves korában bekerül a parlamentbe, és ott elkötelezi magát.

Ezek olyan tények, amelyeket az embereknek fokozatosan meg kell figyelniük és figyelembe kell venniük, amelyekből meg kell ismerniük az élet mélyebb összefüggéseit, és amelyek mellett ma olyan szívesen elmennek, mert kényelmetlenek. Kényelmetlenek, mert az emberek vágyaikat, érzéseiket, amelyeket a külső világban kialakítanak, szívesebben élik át ösztönösen, semmint hogy a megismeréshez nyúljanak, mert ezekből az érzésekből akarják átélni a világot és nem önmagukból.

Erről holnap tovább beszélünk.

Harmadik előadás 1917. Október 1.

Az előadások során, amelyeket itt tartani fogok, meg fogom kísérelni, hogy valamilyen összefoglalást adjak, aminek lehetőséget kell nyújtania az önök számára, hogy a jelenkort és a közeli jövőt, legalábbis néhány szempont szerint megértsék. Néhány dologban azonban tovább kell mennem. Ezért figyelembe kell venni, hogy ahogy mondják, egy vörös fonal mentén haladjak ezekben az előadásokban, és az egyes részleteket összefüggésbe hozzam az egésszel. Különböző szempontok szerint fogok haladni, építőköveket fogok összerakni, néha látszólag távoli építőköveket, amelyek azonban szükségesek a jelenkor megértéséhez.

Egy dolgot most ebben a korban – és ezen a koron tulajdonképpen egy nagyobb időszakot értek, amely évtizedekkel hátra és évtizedekkel előre nyúlik – különösen figyelembe kell vennünk. Olyan igazságokat kell kimondani, amelyek számos vonatkozásban éles ellentétben állnak azzal, amit az emberiség jelenleg nemcsak hisz, hanem többé-kevésbé magától értetődőnek tart, úgy, hogy a helyzet a szellemtudomány és a világban ma szokásosan jelen lévő vélemény között a következő módon alakul. A szellemtudománynak ezt vagy azt kell mondania, a világban azonban nemcsak ettől eltérő, hanem számos vonatkozásban éppen az ellenkező vélemény jön létre arról, amit a szellemtudománynak igazságként hirdetnie kell. Ezáltal magától értetődő, hogy az emberek a szellemtudományos igazságokat olyasminek érzik, ami számukra hihetetlen, ami számukra torznak és ostobaságnak tűnik.

Azt kell azonban mondanunk: mégha más korokban az igazság, amit ki kellett hirdetni a jövőre vonatkozóan, különbözött a szokásos véleménytől, amit az emberek akkoriban vallottak, még ha minden időben volt is bizonyos különbség az előremutató igazság és a szokásosan elterjedt vélemény között, ez a különbség soha nem volt olyan nagy, olyan döntő a múltban, mint éppen a mi korunkban. Abszolút értelemben talán kevésbé érvényes, mint relatív értelemben, hogy az emberek ma belsőleg rendkívül intoleránsak, és ezért kevésbé viselik el azt a véleményt, amely eltér az övékétől.

A jelenkori emberben tehát sokkal inkább megvan a szubjektív fantasztikum-érzés az újonnan felmerülő véleménnyel szemben, mint ahogy korábban ezen a területen megvolt. Mégis, a viszonyok olyanok, hogy azokat az igazságokat, amelyeket a jelenkorig szűkebb körökben a gondosan megőriztek, és amelyekről mély hallgatás kötelezte azokat, akikkel ezeket közölték, azokkal szemben, akikkel nem lehetett közölni, az ilyen igazságokat korunkban egyre inkább nyilvánosságra kell hozni, függetlenül attól, hogy az általános vélemény és azok képviselői szemben állnak ezekkel az igazságokkal, és hogy ezek az igazságok milyen előítéleteket és ellenséges áramlatokat hívnak elő.

Hogy miért van ez így, erről ennek az előadásnak a folyamán még beszélnünk kell. Mindenekelőtt azonban néhány sajátosságra kell utalnom azzal kapcsolatban, hogy a jelenlegi ember és a közeli jövő embere hogyan fogadja az igazságot. A jelenkor embere néhány vonatkozásban, annak ellenére, hogy azt hiszi, túljutott a múlt illúzióin és babonáin, teljes mértékben hajlamos az illúziókra, sokkal inkább, mint ahogy ez korábban volt. Hajlamos arra, hogy a világrend lényeges és fontos dolgairól illúziókba ringassa magát, mégpedig olyan fokon, hogy ezek az illúziók a világot, a népeket és a földet uraló hatalmakká válnak. Ez nagyon fontos, mert a jelenkor egész káoszában – és ezért is van a káosz – illúziók, illuzórikus képzetek működnek.

Szeretnék most egy, mondhatnám, alapvető illúzióra, a jelenkor egy elsőrendű illúziójára utalni, egy olyan illúzióra, amely bensőségesen összefügg a materialista kor tendenciáival, az emberek materializmusra való hajlamával. Ennek az illúziónak a jellegzetessége abban áll, hogy az emberek egyre inkább hajlanak arra, hogy egészen hamis képet alkossanak arról, amit a szellemtudományos megismerés értelmében fizikai síknak nevezünk. Ebben az összefüggésben az Újtestamentum egy alapvető kifejezését egyre kevésbé értik meg, egyre kevésbé értik ezt a kifejezést: „Az én országom nem e világból való” [12]. Ezt a kifejezést félreértik, amennyiben a jelenkorban éppen a külsőleg hangadó személyiségek, a jelenkor vezető individualitásai éppen annak az illúziónak esnek áldozatul, hogy az ő birodalmuknak minden vonatkozásban ebből a világból kell származnia, birodalmuknak a fizikai síkon kell lennie.

[12] Jn 18,36.

Mit értek ez alatt? Aki képes reálisan látni, aki a világot át tudja tekinteni, az tudja, hogy a fizikai sík világa sohasem lehet tökéletes. Aki azonban materialista módon gondolkodik, az annak az illúziónak adja át magát, hogy a fizikai síkon valamiféle tökéletességet el lehet érni. Ezért jön létre aztán mindenféle illúzió, amelyek közül egészen sajátosan jellemző a jelenkor szociális illúziója. Az emberek ma illúziókat táplálnak a vélemények, a pártok mindenféle árnyalatában, és így tovább. Liberális szemléletből, liberális életfelfogásból a fizikai síkon bizonyos intézményeket hoznak létre, kigondolják, hogy lehet ezeket megvalósítani és akkor a Föld Paradicsommá válik. A szocialisták nem gondolnak semmi másra, csak arra, hogy a fizikai síknak ezt a világát hogyan lehetne úgy berendezni, hogy itt minden jó legyen, hogy mindenkinek kellemes legyen az ittléte, és ezt mindenki számára ugyanazon a módon képzelik el, és így tovább. Ha az ilyen emberek elkezdik lefesteni a fizikai sík jövőbeni kialakítását, akkor ez mindig egy igen szép paradicsomi világ. Kíséreljék meg, hogy ebben a vonatkozásban megvizsgálják azoknak a terveit, akik ma a különböző szocialista pártokban számítanak.

Nemcsak ezen az oldalon találni azonban ilyen szemléletet és véleményeket, hanem máshol is. Nézzék meg a pedagógusokat. Ma természetesen minden pedagógiai agitátor és író meg van győződve arról, hogy egy olyan nevelési rendszert kell megalapítania, olyan nevelési elveket, amelyek az elképzelhető legjobbak, abszolút értelemben a legjobbak, és amelyeknél jobbat el sem lehet képzelni.

Ez egy olyan törekvés, amellyel szembe kell szegülni, bár az emberek számára éppenséggel őrültségnek tűnik. Mert ahogy a dolgok ma állnak, az emberek nemigen mondhatnak mást, mint azt, hogy aki nem akarja, hogy a világban minden a legjobban rendeződjön el, annak igen rosszindulatúnak kell lennie. Meg lehet érteni, hogy az embereknek így kell gondolkodniuk. De ha nem a rosszindulat akadályozza meg az ilyen gondolkodást, hanem a valóság igazi világos szemlélete, ha a valóságnak ez a világos szemlélete azt mondja számunkra: Egyszerűen illúzió azt látni, hogy a fizikai síkon a tökéletesség ilyen fokon elérhető, ha ugyanúgy törvény lenne, hogy a fizikai síkon nem lehet tökéletességhez jutni, mint ahogy törvény az, hogy a háromszög szögeinek összege 180°, akkor egy ilyen igazságot merésznek kell tartani, és gyávaság nélkül szembe kell nézni vele.

Ez az, ami teljesen materialista elképzelések következtében ilyen illúzióként létrejön. Még ha ma sokan mondják is, hogy hisznek egy szellemi világban, ez pusztán szóbeszéd marad, sokaknál csak üres szólam. Az érzésekben, az érzelmekben, az emberek öntudatlan impulzusaiban mégis van valami más: a hajlam, hogy materialista módon gondolkodjanak. Ez a hajlam ahhoz vezeti az embereket – ha azzal ámítják is magukat, hogy másképpen hisznek – hogy tulajdonképpen csak a fizikai síkban higgyenek. Aki csak a fizikai síkban hisz, aki nem hiszi, hogy van még valami más is környezetében, mint a fizikai sík, az csak ezt tudja elismerni egyedüli eszménynek, mindent a fizikai síkra vezet vissza, és azt hiszi, hogy ebből a fizikai síkból majd egyfajta Paradicsom lesz, különben az egész világ értelmetlen lenne. A materialista számára, ha a világot nem akarja értelmetlennek tartani, nincs más lehetőség, mint az, hogy annak az illúziónak adja át magát, hogy bár most még tökéletlen a fizikai sík, de majd olyan állapotok jönnek létre, amelyek ezt a tökéletlenséget megszüntetik, és tökéletességet állítanak a helyébe.

Minden, ami ma ezen a területen érvényre jut – jelenjen meg ez akár minden lehetséges politikai, szociális és hasonló agitátorok szavaiban, vagy akár egyes területeken, mondjuk a nevelés területén vagy más területeken – minden illúzión nyugszik. És ezek az illúziók a maguk részéről ismét csak azon nyugszanak, hogy az emberek nem látnak bele a fizikai síknak a más világszférákhoz való viszonyába, hogy nincs lehetőségük arra, hogy képzetet alkossanak arról, miért mondta Krisztus Jézus a következő szavakat: „Az én országom nem e világról való”, miért nem akarta Krisztus Jézus itt a fizikai síkon megvalósítani a tökéletességet. Az evangéliumokban sehol nem találunk utalást arra, hogy Krisztus Jézus a külső fizikai síkon akarta volna létrehozni a tökéletesség birodalmát. Ennek az illúziónak Krisztus Jézus magától értetődően nem adta át magát. Azt, hogy a Paradicsomot nem a fizikai síkon akarta magvalósítani, azáltal korrigálta, hogy valami olyasmit akart adni az embereknek, ami nem ebből a világból való, azt, hogy a lelkeket hassa át az az impulzus, amely mindig is él a világban, de éppenséggel nem ebből a világból való, azaz, nem a fizikai síkról való.

Ilyen illúziók uralják az embereket ma a legszélesebb körökben. Ez azonban egészségtelen viszonyokat hoz létre. Mert ezeket az illúziókat az emberek, minthogy szabad lények, magától értetődően el tudják fogadni. Az inkább materialista területen ezek az illúziók azonnal illúziókként jelennek meg. Azok az ostobák, akik a materialista területen elméletileg ilyen dolgokat találnak ki, rögtön elárulják, hogy illúziókat kergetnek. A szociális és politikai együttélés nagy területén ez nem azonnal mutatkozik meg.

Már gyakran elmondtam, hogy amikor még ifjú voltam, úgy huszonkét-huszonhárom éves, jött hozzám egy főiskolai kollégám vörös fejjel, borzasztóan lelkesen és elmondta, hogy egy fontos, korszakalkotó felfedezést tett. Nos, mondtam, ez nagyon szép, tulajdonképpen mit akarsz kezdeni vele? Igen – felelte –, Ratingerhez kell mennem – ő volt ugyanis a főiskolán a gépészet professzora –, neki kell előadnom a dolgot! – Ahogy ezt elmondta, el is ment. Ratingernek azonban éppen nem volt ideje, így újra visszajött. Későbbre rendelték be. Ekkor azt mondtam: Talán el tudod mondani a szünetben – volt egy kis időnk –, milyen felfedezést tettél? – Egészen szellemes dolog volt. Egy gőzgépet fedezett fel ugyanis, amihez csak kezdetben kell egy kevés szenet felhasználni, hogy befűtsék, aztán egy mechanizmus jön létre, ami a dolgot folyamatosan működésben tartja. Csak egyszer kell egy lökést adni neki. Nos, természetesen ez valami korszakalkotó dolog volt. Csak csodálkozni lehet, hogy ma miért nincs ez még meg! Hagytam, hogy az egész dolgot elmagyarázza, aztán azt mondtam neki: Tudod, ez nagyon szellemes, de ha az egészet megnézzük, akkor nem más, mintha egy vasúti kocsit azáltal akarsz mozgásba hozni, hogy beszállsz, és belülről tolod, folyamatosan belülről tolod. Ha valaki kint áll, és kívülről tolja, akkor a kocsi magától értetődően tovább halad, de ha benne vagy, akkor ugyanaz az erőhatás a kocsit egy mákszemnyire sem mozdítja el. – Ezen alapult az egész dolog.

Lehet valami rendkívül logikus, rendkívül szellemes, lehet minden lehetséges technikai elv alkalmazásával felszerelve, de mégis értelmetlenség, valószínűtlen elgondolás. Nem azon múlik, hogy csupán logikusan gondolkodunk, hanem arról van szó, hogy a valóságnak megfelelően gondolkodunk. – A kollégám aztán nem ment el Ratingerhez.

Nos, a materiális területen, a mechanika területén gyakran előfordul ilyen eset. A szociális és politikai területen, egyáltalán azon a területen, amelyet a legszélesebb körökben a világot boldogító területnek lehetne nevezni, ez nem olyan gyorsan jön létre. Itt már lehet teljesen hasonló dolgokat belevinni a világba, ami az embereket elvakítja, és hisznek benne. Az egész azonban mégis csak azon alapszik, hogy az ember a kocsiban áll, és belülről tolja. Valamikor el fog jönni egy olyan kor, ahol a jelenlegi rend bizonyos alapjellegének talán még valamilyen nevet is lehet adni, mert ez a név jellemezni fog egy belsőleg teljesen illuzórikus gondolkodást, egy hamis gondolkodást. És a jövőben, egészen bizonyosan beszélni fognak a XX. század eleji wilsonizmusról, mert ez a wilsonizmus a politikai területen ugyanaz, mint amit az az ember akart, aki a kocsit a belsejéből akarta tolni.

Mindazok a fogalmak, amelyek alapfogalmakként a wilsonizmust uralják, és ma olyan mély benyomást keltenek, teljes mértékben valótlan fogalmak, eltekintve attól, hogy még más területeken is nagy hatást gyakorolnak az emberekre. Ugyanis már amiatt is nagy hatást gyakorolnak, hogy nem lehet őket megvalósítani. Ha a megvalósításukhoz fognának, csakhamar megmutatkozna, hogy semmiségek. Az emberek azonban el tudják képzelni, hogy ilyesmit meg lehet valósítani. Ha ugyanis a wilsonizmust meg lehetne valósítani, akkor az egész világon egy nagy, világméretű filiszterség valósulna meg. Mert Woodrow Wilson tulajdonképpen rászolgál arra, hogy az általános filiszterség világ-boldogítójának nevezzék. Egy Wilson által elrendezett világban, bár nem menne jól a filisztereknek, és ezt nem is lehetne megvalósítani, de a filiszterek így képzelik: ha a wilsonizmust a világban megvalósítanánk, akkor ez elsősorban olyan lenne, ahogy eszményeink szerint kívánjuk.

A jövőt így képzelik el: a XX. század kezdetén létrejött egy sajátságos eszmény arról, hogyan lehet a világot úgy alakítani, hogy a nyárspolgárság legtökéletesebb képmásává váljon. A wilsonizmust ki fogják elemezni, hogy létrehozzák ezeket a nyárspolgári illúziókat, mint a XX. század kezdetének jellegzetességét,

Látják, nemcsak kis, hanem nagy példák is vannak a jelenkor illuzórikus gondolkodására. És ezek nem félreeső szekták, hanem széles körben elterjedt hívő közösségek, amelyek ilyen irreális gondolati folyamatoknak, ilyen illúzióknak adják át magukat, mint amilyenekre utaltunk.

Ma azonban mélyreható, fontos igazságokat kell hirdetni a világban. És ezek csak kevéssé egyeznek azzal, aminek éppen az előbb említett okok miatt megvan a lehetősége arra, hogy az eddigi szokásos előfeltételek mellett általános igazsággá váljon. Más előfeltételeket kell teremteni az igazság megértéséhez. Hiszen az igazságoknak, amelyeknek fel kell bukkanniuk, van valami taszító hatásuk a legszélesebb körökben: kényelmetlenek, rendkívül kényelmetlenek. Azok az igazságok, amelyeket ma szeretnek, kényelmesek, ahhoz igazodnak, amit az emberek akarnak.

Néhány ilyen kellemetlen igazsággal meg kell ismerkednünk ezeknek az előadásoknak a folyamán. Ezek mindenekelőtt olyan igazságok lesznek, amelyekre a világnak szüksége van, és amelyeket egy bizonyos magasabb felelősség alapján hirdetnünk kell, olyan igazságok, amelyek nemcsak a fizikai síkra vonatkoznak, mert éppen arra kell szolgálniuk, hogy azokat az illúziókat, amelyeket az emberek a fizikai sík vonatkozásában alakítanak ki, meghiúsítsák, és a képzelődés helyére az igazságot helyezzék. Mert a képzelődést, a fantasztikumot az emberek ma a legkevésbé sem tartják fantasztikumnak, vagy egyáltalán nem tartják annak. Ezen a téren sajátos tapasztalatokra tehetünk szert.

Valaki küldött nekem egy lexikont, amelyben írók nevei szerepelnek. Mindazoknak az íróknak a neveit felsorolják, akik valamit hordoznak magukban a zsidóságból, akik a judaizmus megvalósításáért, a zsidóságért működnek a világban. Az írók között engem is említenek, még pedig azért, mert sok hasonlóságot mutatok – az irodalmi lexikon szerzőinek nézete szerint – Loyolai Ignáccal [13], aki éppen judaizmusa miatt a jezsuitizmust megalapította, és mert ezen kívül a németek és szlávok közti határterületről származom, ahol véletlenül megszülettem, annak ellenére, hogy egyáltalán nem onnan származom – és mert az, hogy onnan származom, nem tudom, milyen okból arra utal, hogy zsidó lennék. Ezen nem különösebben csodálkoztam, mert ma még ennél csodálatosabb dolgok is vannak. Azok között azonban, akik itt a judaizmus pártfogóiként jelennek meg, megtalálható Hermann Bahr [14] – így láttam – aki ízig-vérig Felső-Ausztriából való, és teljes képtelenség arra következtetni, hogy valamiféle zsidó vér lenne benne, vagy, hogy bármi ilyesmivel összefüggésbe lehetne hozni. Ennek ellenére ebben az irodalmi lexikonban egy ismert irodalomtörténészt forrásként idéznek annak bizonyítására, hogy Hermann Bahrban mégis feltétlenül van valami zsidós.

[13] Loyolai Szent Ignác (1491–1566): a jezsuita rend megalapítója.
[14] Hermann Bahr (1863–1934): osztrák író és költő.

Nos, minthogy egyszer azt vetették a szememre – ezek a dolgok nem újak – hogy zsidó lennék, keresztlevelemről fényképet készíttettem. Hermann Bahrnak is ilyen kísérleteket kellett tennie, minthogy egy irodalomtörténész megvádolta azzal, hogy zsidó. Helyére akarta tenni a dolgot. Az illető irodalomtörténész erre azt mondta: Nos, a nagyapja azonban zsidó lehetett. – Azonban Hermann Bahr ősei között egyáltalán semmi sem utalt arra, hogy nem teljes mértékben felső-ausztriai német lenne, semmi sem utalt erre. Ez természetesen fatális volt az irodalomtörténész számára, de véleményéről nem lehetett lebeszélni. És azt, hogy véleményéről nem lehetett lebeszélni, következő módon fejezte ki. Azt mondta: Ha Hermann Bahr tizenkét generáción keresztül bemutatja nekem a keresztlevelét, hogy semmilyen részről egy cseppnyi zsidó vér sincs benne, akkor szükségképpen hinnem kellene a reinkarnációban. – Láthatják tehát, hogy a reinkarnációban való hitnek az alapja ennél a széles körben ismert irodalomtörténésznél ilyen sajátos módon nyilvánul meg.

Ma némelykor egyáltalán még azt is nehéz komolyan venni, amit híres emberek mondanak. Természetesen itt is csak az a kár, hogy szélesebb körben rendkívül nehéz az embereket ezekről a dolgokról meggyőzni. Mert bizonyos mértékig a szokásokban rejlik, hogy az emberek tekintélyekben hisznek, annak ellenére, hogy ma egyáltalán nem tekintélytisztelők! Ez azonban csak a véleményük. Ezekről a véleményekről, amelyeket az emberek a magukénak vallanak, tegnap megemlítettünk néhány dolgot.

Némelykor ez – az alapösztöneiben a valóságot tévesen értelmező jelenkorban – rendkívül nehézzé válik, hogy éppen azokat az igazságokat vegye fel magába, amelyek közvetlenül a fizikai síkkal érintkező határterületet érintik. Mert aminek itt a fizikai síkkal közvetlenül érintkező határterületen érvényre kell jutnia, az jellegénél fogva megköveteli, hogy az ember bizonyos módon azoknak az egészséges, romlatlan lelkületére hivatkozzon, akik erről hallanak. Ez azoknak az igazságoknak a hirdetésével szemben, amiket hirdetni kell, a legnagyobb, az elképzelhető legnagyobb nehézséget jelenti. Nemcsak pusztán ezeknek az igazságoknak a meglátása, hanem az ezekkel az igazságokkal való azonosulás jelentős az ember egész lelkiállapota számára.

Amit az ember külső tudásként a fizikai síkról magába fogad, annak van egy bizonyos hatása, mondjuk, az emberi fejre. Azok az igazságok azonban, amelyek mélyre mennek, még ha csak olyan mélyre is, ahol a határterülettel találkozunk, ezek az igazságok az egész embert érintik, nem csupán a fejet, hanem az egész embert. És az ilyen igazságok hirdetése során romlatlan, egészséges lelkülettel kell számolnunk.

Azonban a jelenlegi életviszonyokat tekintve romlatlan, egészséges lelkületet nem könnyű találni. Ellenkezőleg, az egészségtelen, megromlott lelkület ma egyáltalán nem ritkaság. Ezért van az, hogy az igazság elfogadásában nagyon erőteljesen érvényesül az, ahogy az ösztönös élet, az ösztönélet, az egész lelki alkat, az ember lelkülete ezt az igazságot fel akarja venni magába. A megromlott ösztönű emberek, akiknek nincs akaratuk ahhoz, hogy életviszonyaikba egy bizonyos fegyelmet vigyenek bele, nagyon gyorsan hajlanak arra, hogy ha arról van szó, hogy a határterületről igazságokat fogadjanak el, ezekkel az igazságokkal szemben olyan álláspontra helyezkednek, amely alacsonyabb érzülettel van teljesen áthatva. Ez nagyon könnyen megtörténik. Ha az emberek nem érdeklődnek egészséges módon az objektív világfolyamatok iránt, ha elsősorban csak az érdekli őket, ami velük összefügg, akkor a lelkület gyakran már annyira megromlik, hogy éppen az okkult igazságokat, nevezetesen a határterületről származó igazságokat nem tudják megfelelő ösztönnel befogadni.

A fizikai sík igazságairól, mindarról, ami a fizikai síkra vonatkozik, amibe az emberiség jelenleg annyira belemerült, minderről, mondhatnám a külső természet gondoskodik, hogy az embernél ne sok romlottság jöjjön létre. Az emberek itt arra kényszerülnek, amit számukra a külső természet kínál, itt az ösztöneiket csak kevéssé érvényesíthetik, a külső természetet kell követniük. Ha az ember a fizikai síkról tovább megy a határterületre, akkor ez a póráz megszűnik, mert egy másfajta vezetésnek kell bekövetkeznie, a lelkiélet egy másfajta belső biztonságának. Ez azonban csak akkor jöhet létre, ha a fizikai síkot romlatlan lelkülettel hagyjuk el, különben a határterületen fékevesztettek leszünk. Már nem vezet bennünket a külső természet, már nem vezetnek a szociális előítéletek, fékevesztettek leszünk. Szabadnak érezzük magunkat, de nem tudjuk a szabadságot elviselni. A fizikai sík világában például sok minden van, ami az embert akadályozza a hazugságban. Ha valaki este hatkor azt állítja, hogy a Napnak most kell felkelnie, akkor a természet hamarosan helyreigazítja őt. Ez így van számos dologgal, amelyek a külső fizikai síkra vonatkoznak. Ha valaki a magasabb világok dolgairól – legyenek ezek akár a határterületről valók – mindenféle értelmetlenséget állít, akkor a külső világ ezt nem igazítja helyre azonnal. Ezért van az, hogy az emberek, amikor bizonyos módon elvesztik azt a fegyelmet, amelyet a fizikai sík gyakorol rájuk, zabolátlanok lesznek.

Ez a nagy nehézségek egyike, amelyek felmerülhetnek a szellemi világról szóló közlések során. Ezzel azonban mindig szembe kell állítani, hogy a szellemi világról szóló igazságoknak ez a közlése egyszerűen szükséges. Nem szabad elfelejteni, hogy a szellemi világról szóló igazságokat nem lehet ugyanolyan lelkülettel befogadni, mint a külső fizikai világról szóló igazságokat. A szellemi világról szóló igazságokat csak úgy tudjuk felvenni a lelkünkbe, ha a bennünk lévő étertestet és asztráltestet valamennyire fellazítjuk; mert különben csak szavakat hallunk. Ilyen lelkiállapotban kell lennünk – és a szubjektív lelkiélet jelenségei számára ez csak egy lelkiállapot –, hogy valamennyire fel kell lazítanunk az étertestünket és asztráltestünket, ha helyesen akarjuk megérteni, hogy mi vonatkozik a szellemi világra. Ennek a fellazításnak csupán eszköznek kell lennie ahhoz, hogy a szellemi világ igazságait megértsük. Nem szabad öncélúvá válnia. Ha öncélúvá válik, akkor nagyon rossz lehet.

Gondolják csak el – egy extrém esetet akarok elmondani –, hogy valaki egy szellemtudományos előadást hallgat, de nem úgy, ahogy helyes lenne, hogy betekintést kapjon a szellemi világokba, hanem azért mert ezt rendkívül misztikusnak tartja. Tehát meghallgatja, mintegy átengedi magán, amit mondanak, mert az étertestét és asztráltestét valamennyire fellazítja. Át lehet élni, hogy éppen a szellemtudományos előadásokat, olykor az ál-szellemtudományos előadásokat is, az emberek egyfajta alvó extázisban akarják hallani, hogy egyáltalán nem a tartalom érdekli őket, hanem inkább az, hogy kellemesen érezzék magukat, ami az étertest és az asztráltest kilépése útján következik be, és egyfajta kellemes figyelemnek adják át magukat. Más életviszonyok között ez a „kellemes figyelem” nagyon jó lehet, de bizonyos szellemi dolgok viszonyainak megnyilvánulásakor nem hasznos.

Ezt jól meg kell érteni. Aki a szellemtudományos igazságokat helyesen érti meg, azaz, konkréten követi a vonalat, amivel a fogalmakat jelölik, hogy a szellemi világ megértése megnyíljon előtte, az a maga emberi mivoltában ezáltal felemelkedik, megtapasztalja azokat a dolgokat, amelyeknek jelenleg mindenképpen tudatossá kell válniuk az emberiség üdve és haladása érdekében. Aki a dolgokat a helyes értelemben fogadja magába, az azt is tapasztalni fogja, hogy ösztönei megnemesednek, megjavulnak, hogy már a szellemtudományos igazságok puszta hallása útján a jó irányában fejlődik. Akinek nincs akarata ahhoz, hogy a szellemtudományos igazságokat ilyen értelemben magáévá tegye, aki talán ezeket a szellemtudományos igazságokat valamilyen pusztán személyes érdekből veszi fel magába, mert, mondjuk egy társasághoz akar tartozni, és éppen nem talál jobbat a maga számára, mint az antropozófiait. Egyáltalán, aki személyes érdekből lép be ebbe a társaságba, az azt fogja találni, hogy a szellemtudományos igazságok az alacsonyabb ösztönöket, talán a legalacsonyabb ösztönöket ingerlik fel. Ezért nem meglepő, hogy akik tulajdonképpen nem tartoznak a társasághoz, de egy ilyen előadást meghallgatnak, úgy érzik, hogy az a legalacsonyabb ösztöneiket ingerli fel.

Ezt jelenleg azért nem lehet elkerülni, mert a dolgoknak nyilvánossá kell válniuk, és nem lehet határvonalat húzni. A helyeset csak azáltal találjuk meg, hogy éber ítélettel bíráskodunk azok fölött, akik belsőleg jogosan tartoznak egy ilyen mozgalomhoz. Egyáltalán, aki a társaságból való kilépése előtt vagy után valamilyen személyes érdekét érvényesíti, az ezzel csak azt jelzi, hogy soha nem volt alkalmas arra, hogy ehhez a társasághoz tartozzon. Úgy gondolom, hogy a személyes érdekeket nem olyan nehéz megkülönböztetni az objektív megismerésre való törekvéstől.

Nem meglepő azonban, hogy a nyilvános fejlődés által megkövetelt viszonyoknál mindig újra és újra az jelenik meg, hogy az alsóbb természet ösztöneiből ez vagy az napvilágra kerül. Tiszta tudattal, teljesen tiszta tudattal kell azokra a veszélyekre tekinteni, amelyek adódhatnak, és arra kell törekedni, hogy ezeket a veszélyeket irányítsuk. Aki a veszélyekhez a megfelelő módon viszonyul, az már kétségkívül irányítani is tudja őket. Különösen a mai korban – ez a jelenkor kaotikusságához tartozik – jelennek meg, nem is túl ritkán, tévedések ezen a területen. A jelenlegi tragikus események az emberek nagy részétől rendkívül megfeszített erőket kívánnak, és akik a háború kitörése előtt nem szoktak hozzá ahhoz, hogy ne csak a személyes érdekeikért, hanem az általános érdekekért dolgozzanak, keményen dolgozzanak, azok az utóbbi három évben a különböző országokban valóban megtanulták, hogy ez igaz. Sokan tanultak meg dolgozni, és azt is megtanulták, hogy általános érdekek is vannak.

Aki a helyes módon tartozik mozgalmunkhoz, az már eleve általános érdeklődésű. Ennek ellenére éppen a jelenkor rendkívül sok alkalmat ad egy bizonyos outsider lustaságra. Jelenleg éppen a háborús helyzet következtében vannak emberek, akiknek nincs semmi érdemleges dolguk. Amikor mozgalmunkhoz csatlakoznak, ugyanígy éreznek. A háború előtt számos előadókörút volt, egy sereg ember jött össze, és egyik előadásról a másikra utaztak. Még ha hiányzott is a külső érdeklődés, volt elég szenzáció, és ha ezek nem kívülről jöttek, akkor megszerezték maguknak ezeket a szenzációkat. Ez most nehéz. Ez most nem megy. A hasznos tevékenységhez azonban egyes emberek nem találták meg az utat. Most különösen az a helyzet, hogy az outsider lustaság körünkön kívül is megtalálható, amikor mindenféle ellenségeskedést tapasztalunk. Mivel az emberek már nem találják szenzációsnak, hogy előadássorozatról előadássorozatra utazzanak, más foglalatosságot keresnek. Ez csupán az érdeklődés módját jellemzi, ahogy elő adás sorozatról előadássorozatra utaztak.

Akinek a belső elkötelezettsége megfelelő ahhoz, hogy ma minden komolysággal és minden méltósággal a világ előtt a szellemtudományos igazságokat képviselje, az tudja: ha egy előadóteremben száz ember előtt beszél, közöttük több mint ötvenen lehetséges ellenfelekké válhatnak. Ez törvény, ez már így van. Mindig több mint ötven százalék az, amely ha nem is válik ellenféllé, ilyen vagy olyan ok miatt nem lesz ellenfél, de nem csatlakozik szorosan az ügyhöz. Olyan okok miatt, amelyeket már említettünk, és majd még említeni fogunk, ez már így van. A szellemtudományos igazságok képviselőivel szembeni ellenségeskedésen ezért egyáltalán nem lehet csodálkozni. Sokkal érdekesebb, ha nem azokkal a dolgokkal foglalkozunk, amelyeket az ellenfelek gyakran előhoznak, és amelyekről ezek az ellenfelek maguk is tudják, hogy nem igazak – mert természetesen nagyon jól tudják, hogy nem igazak –, sokkal hasznosabb, ha azokkal az okokkal foglalkozunk, amelyek ezeket az ellenségeskedéseket kiváltották.

Itt néhány érdekes dolgot tapasztalhatunk. Nem vagyunk hajlandók, hogy belemenjünk abba, amibe az ilyen ellenfél szeretné, ha belemennénk. Ekkor eljutunk ennek az ellenségeskedésnek az igazi okához. Ez néha kényelmetlenebb, mint belemenni abba, amit az emberek el akarnak hitetni. Gondoljanak azokra az évekre, amelyek során itt előadásokat tartottunk, amikor folyamatosan egyik-másik szempontból arra kellett utalnunk, amire ma is utaltunk. Folytonosan utalni kell ezekre a dolgokra. Szükséges azonban, hogy ezeket a dolgokat a legnagyobb komolysággal és méltósággal szemléljük, hogy úgy tekintsük őket, ahogy az egy szellemtudományos mozgalomhoz illik!

Higgyék el nekem, fontosabb dolgom is van, amikor teljes felelősséggel ezt a szellemtudományos mozgalmat vezetem, minthogy azzal bajlódjak, hogy itt vagy ott három-négy, vagy akár több ember összejön, és minden lehetséges pletykát összehord. Fontosabb dolgom is van, és soha nem voltam hajlandó ilyen dolgokba belemenni. Csak sajnos, éppen ez az, amit annyira kevéssé értenek meg! Mert sokkal inkább, mint hinnék, e társaságon belül sem jön létre a természettudományos érdeklődés az ilyen dolgok iránt, hanem a szenzáció hajhászása. Természettudományosan érdekes a hasznos növények mellett a mérgező növényeket is tanulmányozni, de ehhez meg kell találni a helyes szempontokat. Annak komolyságáról és súlyosságáról, amit az antropozófiai irányultságú szellemtudománynak képviselnie kell – bocsássák meg, hogy így fejezem ki magam –, még azok közül is, akik ezt a szellemtudományt a magukénak vallják, csak keveseknek van sejtelmük. Ha a megfelelő komolyság, és a dolog súlyosságának belátása jelen lenne, akkor sok vonatkozásban mindahhoz, ami itt megnyilvánul, egészen másképpen kellene hozzáállni, mint ahogy ez történik. Ezzel magától értetődően nem azt mondom, hogy az érdeklődésnek el kell fordulnia ettől. Éppen az ellenkezőjét mondom: Az érdeklődésnek nem kell elfordulnia azoktól a jelenségektől, amelyek e szellemtudományos mozgalom megsemmisítésére irányulnak. De meg kell találni a lehetőséget, hogy ezekhez a helyes módon viszonyuljunk.

Felléphet például valaki, és rengeteget írhat azokról az ellentmondásokról, amelyek különböző írásaimban találhatók, és más egyéb dolgokról. Ma lehetne arra is emlékezni, hogy Luthernek nem néhány tucat, hanem egy egész sor, száz meg száz ellentmondást vetettek a szemére. Erre csak annyit mondott: A szamarak az írásaimban lévő ellentmondásokról beszélnek. Ha egyszer vennék a fáradságot, hogy meg akarnák érteni azt, ami az egyik dologban a másikkal szemben ellentmondásnak tűnik! – Például ilyen dolgokra lehetne hivatkozni. Ez azonban nem szükséges. Mert ahol ma ellentmondásról beszélnek, ott nem az az érdekük, hogy ilyen ellentmondásokat keressenek vagy fedezzenek fel, hanem másvalami. Valaki például felkínált egy írást a filozófiai-antropozófiai kiadónak. Ezt az írást a kiadó nem tudta felhasználni, vissza kellett utasítania. Míg korábban ez az illető szinte rajongó volt, ettől a pillanattól kezdve ellenséggé vált. Az igazi ok nem az ellentmondások észrevételében van. Ha az igazi ok ez lenne, akkor azt mondhatnánk, amit Luther mondott. De nem mondhatjuk ezt, mert az illetőt úgy ismernénk el, hogy tudjuk: tajtékzik mérgében, mert a filozófiai-antropozófiai kiadó nem volt abban a helyzetben, hogy könyvét megjelentesse. Ez az igazi ok. Az okok egészen más területen vannak, mint ahol érvényre jutnak. Aki ezért egyszerűen meghallgatja az embereket, és hagyja, hogy elhitessék, amit mondanak, annak csak kevés lehetősége van arra, hogy eljusson az igazsághoz, talán éppen olyan kevés lehetősége, mint annak az irodalomtörténésznek, aki, hogy Hermann Bahr zsidóságát elhitesse – de csak ezért – szükség esetén még a reinkarnációt is elfogadná, ha tizenkét generáción keresztül Hermann Bahr elődeinek keresztlevelét bemutatnák neki.

Korunkban sokat beszélnek kortársaink bátorságáról. Hogy érvényre jussanak azok az igazságok, amelyek az emberiség számára szükségesek, abban az értelemben, ahogy ma jellemeztük, ehhez egy egészen másfajta bátorság kell, egyfajta belső bátorság. Annak helyén, ahol ennek a bátorságnak a lélekben lennie kell, ma egyfajta kényelmességből eredő gyávaság van, ami igen széles körben elterjedt. Számos vonatkozásban ez a gyávaság az oka annak, hogy az antropozófiai irányultságú szellemtudomány olyan nehezen halad a maga útján. Halad a maga útján, de nem kell fatalistának lenni, nem kell azt hinni, hogy ez az út helyes lehet anélkül, hogy az emberek valamivel hozzájárulnának. Hozzá kell szoknunk ahhoz – egészen más módon, mint ahogy megszoktuk –, hogy néhány dologban kevésbé engedékenynek kell lennem, mint ahogy az eddig történt. Ezt ne úgy fogják fel, hogy megváltozott az akaratom, hanem a viszonyokban keressék az okokat.

Így meg kell érteniük, hogy nem szabad hagyni, hogy a szellemtudományos mozgalmat, amelyet a világ előtt itt vagy ott képviselek – bocsássák meg a kifejezést – tetszés szerint bemocskolják. Ezt nem hagyom. Itt magasabb kötelezettségek vannak, mint azt egyesek gondolják. Nem mehetek bele abba, hogy ez vagy az a kör, ez vagy az a klikk éppen milyen szenzációt kíván. Sokféle általános és lényeges érdek és impulzus adódik, mint a tisztán személyes ambíciók, amelyek ebben vagy abban a klikkben működnek. Amikor a szellemtudományos nézeteket a helyes módon akarjuk képviselni, bizonyos módon el kell tekinteni a tisztán személyes jellegtől, ami ma kizárólag érdekli az embereket.

Így természetesen ma végezetül itt is azt kell mondanom, amit most mindenütt elmondtam, ahol előadásokat tartottam: Antropozófiai irányultságú szellemtudományunk számos odaadó, ügyünket komolyan vevő tagja mellett mindig találhatók olyanok, akik nem figyelnek oda, akik úgy viselkednek, ahogy tulajdonképpen lehetetlen lenne, ha odafigyelnének arra, ami a társaságban történik. Az ilyen tagok körében mindig megjelennek olyan dolgok, amelyek a lehető legmesszebb vannak attól, amit voltaképpen akarunk. Ma néha olyan dolgok történnek meg, amelyek azzal szemben, amit akarunk, tulajdonképpen úgy jelennek meg, mint abszolút esztelenségek.

Azokban a körökben, amelyekkel nem bajlódhatunk, mert az érdekek valóban nagyobbak, minthogy az ilyen körök ambícióival bajlódjunk, az ilyen körökben olyan dolgokról beszélnek – és az emberek kezdik elhinni az ilyen dolgokat –, amelyeknek valójában annyi közük van ahhoz, amit akarunk, mint egy ganajtúró bogárnak egy ingaórához. Egyáltalán nem lehet megérteni, hogy jönnek létre ilyen dolgok. Mégis egy sivár, alacsonyrendű ösztönből fakadó fantázia útján bemesélik az embereknek. Így van ez, annak ellenére, hogy azok az emberek, akiknek bemesélik, pontosan tudják, hogy egy szó sem igaz belőlük. Természettudományosan az ilyen dolgok már megmagyarázhatók, de le kell vonni a helyes következtetéseket. Ezeknek mindenekelőtt abból kell állniuk, hogy két szabályt illesztek hozzájuk. Ezt a két szabályt mindenütt elmondtam, ahol az utóbbi hónapokban előadásokat tartottam.

Általában minden magánbeszélgetést, amit az Antropozófiai Társaság egyes tagjaival folytatok, már nem tekintek magánbeszélgetésnek. Mert minden ilyen magánbeszélgetéshez a leghazugabb híresztelések kötődtek. Fontosabb dolgom van itt, minthogy megcáfoljam azokat a dolgokat, amelyek csupán a fantázia termékei, és minthogy itt valóban fontosabb dolgom van, nincs más eszközöm, mint minden magánbeszélgetés beszüntetése. Ezért arról, hogy előbbre jussanak azok, akikben ezoterikus buzgalom van, rövid időn belül más módon fogok gondoskodni. Így az ezoterikus fejlődésben senkit sem kell akadályozni. De általában minden magánbeszélgetésnek meg kell szűnnie, el kell maradnia. Ez az első szabály. Ne hozzám forduljanak, ahogy ez egyes zweigekben történt, ahol azt mondták: Ez mégiscsak szigorú szabály. Nem, ne hozzám forduljanak, hanem azokhoz, akik ezért a szabályért tehetnek. A második dolog, hogy mindenkit, aki valaha magánbeszélgetést folytatott velem, amennyiben maga is akarja, felmentem az alól a kötelezettség alól, hogy erről a magánbeszélgetésről ne beszéljen. Mindenki mindent elmondhat, amit csak akar, ami a saját érdekében áll, arról, amiről egy ilyen magánbeszélgetés során szó volt, amennyiben ő maga akarja. Senkit sem akadályozok, hogy az igazságnak megfelelően mindent maradéktalanul elmondjon, ami valamikor egy velem folytatott magánbeszélgetés során elhangzott.

Ez a két dolog összefügg egymással. Az egyik szabály sem érvényes a másik nélkül. És ahogy mondtam, ha ezeket a szabályokat szigorúnak találják, akkor forduljanak azokhoz, akik ezt előidézték. Ha mostantól csak egy kicsit is engedékenyebb lennék ezekben a dolgokban, ahogy eddig volt, akkor nem szűnnének meg azok a dolgok, amelyekről szó van. Ahogy mondtam, más módon fogok gondoskodni arról, hogy ezoterikus fejlődésében senki ne legyen akadályozva. Ehhez meg fogom találni a megfelelő módot és eszközt. A jelenlegi emberiség azonban nem alkalmas arra, hogy egy ilyen tudományt megalapítson anélkül, hogy ilyen kinövések ismételten ne jöjjenek létre, és ezeknek a kinövéseknek a téves felfogása folytonosan ne történjen meg. Ezért kell ezeket a szabályokat bevezetni.

Aki komolyan és méltó módon egyetért szellemtudományos fejlődésünkkel, az a most szabályként elmondottakat többé-kevésbé magától értetődőnek fogja tartani azok után, ami történt. Talán nem fogja megérteni, hogy ami történt, az magától értetődő lehet, de ezt a két szabályt magától értetődőnek fogja találni. A jövőben minden a teljes nyilvánosság előtt fog zajlani. Mert nem kell irtózni a nyilvánosságtól! Mert a dologban éppen az a csúnya, hogy míg az igazságot mindenről maradéktalanul el lehet mondani, anélkül, hogy mozgalmunkat a legcsekélyebb szégyenfolt érné; rátapad mindaz, amit a múltban együtt szoktunk tenni, mert a korábbi szokások hozzá kapcsolódnak: az egyes emberekkel folytatott beszélgetések. Ha az egyes emberekkel folytatott beszélgetések nem vezettek volna hazugságokhoz, akkor ezek a szabályok nem lennének szükségesek. Mindazt azonban, amit valamikor társaságunk valamelyik tagjával megbeszéltem, a valóságnak megfelelően el lehet mondani. Az igazság révén – mondjanak el annyit, amennyit csak akarnak – mozgalmunk csak nyerni fog. Az ellene felhozott hazugságok következtében nem veszti el a realitását; de még a látszat szerint sem szabad elveszítenie, mert az emberiség számára fontos, hogy komolyan és méltósággal képviseljük azt, amit jelenleg a szellemtudományos alapokból az emberiség elé kell tárnunk.

Tehát még egyszer megismétlem: anélkül, hogy az ezotériára komolyan törekvőknek ezáltal valamit el kellene veszíteniük, a tagokkal való magánbeszélgetéseket általánosságban véve beszüntetem. Ami a magánbeszélgetések során elhangzott, arról mindenki, amennyiben ezt akarja, az igazságnak megfelelően minden elmondhat. Mindenkit felmentek mindenféle titoktartási kötelezettség alól De csak akkor, ha maga is akarja, az én hozzájárulásomra nincs szüksége. Semmit sem teszek az ellen, hogy éppen ezeket a szabályokat, mint mozgalmunk jellegzetességeit, lehetőleg széles körben elmondják, hogy ezáltal a világ belássa, milyen kegyetlenek azok a dolgok, amelyek gyakran éppen a mi mozgalmunkkal függnek össze.

Negyedik előadás 1917. Október 6.

Az előző fejtegetésekben azt mondtam, hogy a jelenlegi emberiségnek szüksége van arra, hogy a külső világ szellemi hátteréről bizonyos igazságokkal megismerkedjen. Ha az emberek nem szánják rá magukat, hogy ezeket az igazságokat, mondhatnám, jóakarattal befogadják, akkor az idők folyamán épp e szörnyű események hatására arra kényszerülnek, hogy ezekből az eseményekből tanulják meg őket.

Nos, felmerül a kérdés: Miért szükséges, hogy a jelenkortól kezdődően az emberiség ilyen – részben megrendítő – igazságokkal megismerkedjen, amelyek magától értetődően régóta fennálltak, de tágabb környezete megóvta attól, hogy szembesüljön velük? A misztériumokban sok ilyen igazságot őriztek gondosan az önök által ismert módon, mert az emberek tágabb körét nem akarták kitenni az ilyen megrendítő igazságoknak. Gyakran említettük már, hogy a nagy igazságoktól való félelem az, ami az embereket visszatartja attól, hogy azokkal szembesüljenek. Akiknek korunkban ez a félelmük – és ilyenek sokan vannak – természetesen azt mondhatják: Miért nem szabad, hogy ezekre az igazságokra vonatkozóan az emberek bizonyos módon továbbra is egyfajta alvó állapotban maradjanak? Miért kell éppen az utóbbi idők folyamán annyira idegessé vált emberiséget kitenni ezeknek a nagy, megrendítő igazságoknak?

Éppen ezzel a kérdéssel szeretnénk egy kicsit foglalkozni, arra szeretnénk a tekintetünket irányítani, hogyan jön létre az, hogy mostantól az emberiséget bizonyos módon a szellemi világból másképpen kell kezelni, mint eddig az Atlantisz utáni idők folyamán.

Az előző fejtegetésekben már beszéltem a határterületekről, annak a szellemi világnak a határterületeiről, amely közvetlenül határos a mi fizikai-érzéki világunkkal. Legfőképpen ez a szellemi világ az, amelyről az emberiségnek ismereteket kell szereznie a legközelebbi időkben. Nos, ahogy az ember a szellemi világ területére belép, ezt egészen másképpen látja, mint itt a fizikai-érzéki világot. Megismerkedik bizonyos szellemi lényekkel, mindenekelőtt olyan lényekkel, amelyek látványától a gyenge emberiséget megóvják – úgy értem, hogy azt a látványt is, amit az ismeretek, a fogalmak közvetítenek. Miért fordították el eddig az emberek tekintetét ettől a legközelebbi világtól az Atlantisz utáni korban?

Ennek az az oka, hogy ezen a határterületen, amelynek túloldalán más, magasabb szellemi világok találhatók, olyan lények vannak, amelyeket eddig csak bizonyos feltételek mellett lehetett az embereknek megismerniük, olyan lények, amelyeknek egy bizonyos feladatuk van a világmindenségben, nevezetesen: feladatuk van az emberek fejlődését illetően. Itt a legkülönbözőbb határlények találhatók.

Szeretnék ma ezeknek a lényeknek az egyik osztályáról beszélni, mégpedig arról az osztályáról, amelynek a világösszefüggések értelmében az ember születésénél és halálánál van feladata. Nem kell azt hinnünk, hogy az ember születése és halála olyan, ahogy a külső megfigyelés ábrázolja. Amikor az ember a szellemi világból belép a fizikai világba, és amikor újra kilép a fizikai világból a szellemi világba, akkor ezeknél a folyamatoknál szellemi lények működnek közre. Nevezzük ma őket – hogy nevük legyen – a születés és a halál elemi lényeinek. Valójában úgy van, hogy azok a személyek, akik eddig a misztériumokba beavatást nyertek, komoly feladatuknak tekintették, hogy az emberek tágabb környezetében a születésnek és halálnak ezekről az elemi lényeiről ne beszéljenek. Mert ha beszélünk róluk, arról a módról, ahogy ezek az elemi lények élnek, akkor egy olyan területről beszélünk, ami az atlantiszi korban a szellemileg-lelkileg eddig kifejlődött ember számára olyan, mintha izzó parázs lenne. De egy másik hasonlatot is választhatunk. Ha az ember pontosabban és teljesen tudatosan megismerkedik a születés és a halál elemi szellemeivel, akkor tulajdonképpen ezekben a lényekben olyan erőket ismer meg, amelyek itt a fizikai síkon ellenségesek az élettel szemben. Egy valamennyire normálisan érző lélek számára már annak is riasztó igazságnak kell lennie, hogy a világ sorsát irányító isteni-szellemi lények, azért hogy az ember születését és halálát a fizikai világban véghezvihessék, olyan elemi lényeket használnak fel, amelyek tulajdonképpen ellenséges érzületűek mindazzal szemben, amit az ember itt a fizikai síkon jóléte és boldogulása érdekében keres és kíván. Ha csak az jönne létre, amit az ember szívesen tesz, hogy kényelmes legyen számára minden itt a fizikai síkon, ha egészségesen ébredne és aludna, munkáját egészségesen végezhetné, ha csak olyan lények lennének, amelyek az életnek ezt a kényelmes lefolyását előidéznék, akkor a születés és a halál nem jöhetne létre. Az isteneknek, azért hogy a születést és a halált megvalósíthassák, szükségük van olyan lényekre, amelyeket tulajdonképpen egész érzületükben és egész világfelfogásukban az a törekvés vezeti, hogy lerombolják és elpusztítsák azt, ami az ember jólétét itt a fizikai síkon előidézi.

Meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy a világ nem úgy van berendezve, ahogy azt az emberek szeretnék, hanem a világban az van, amit az egyiptomi misztériumokban rendíthetetlen szükségszerűségnek neveztek. Ehhez a rendíthetetlen szükségszerűséghez tartozik az is, hogy az istenek ilyen, a fizikai világfolyamatokkal szemben ellenséges lényeket használnak fel, hogy az ember születését és halálát megvalósíthassák. Itt egy olyan világra tekintünk fel, amely a miénkkel közvetlenül határos, és amelynek naponta, óránként dolga van a miénkkel, mert a Földön naponta, óránként zajlik a születés és a halál folyamata. Abban a pillanatban, amikor az ember átlépi azt a küszöböt, amely ehhez a világhoz vezet, egyfajta elevenségbe jut, olyan lények életébe, amelyek egész viselkedésükben, kívánságaikban és világszemléletükben rombolóan hatnak az ember szokásos fizikai életére. Ha az emberek a misztériumokon kívül szélesebb környezetükben megismerkedtek volna azzal, hogy ilyen lények vannak, ha fogalmat alkottak volna ezekről a lényekről, akkor kétségkívül a következő történt volna. Azok az emberek, akik nem tudták kordában tartani ösztöneiket, szenvedélyeiket, ha tudták volna, hogy körülöttük folytonosan romboló lények vannak, ezeknek a lényeknek az erőit igénybe vették volna, nem úgy, ahogy az istenek vették igénybe őket a születésnél és a halálnál, hanem a fizikai élet során. Ha ez embereknek kedvük lett volna, hogy ilyen vagy olyan a területen rombolóan hassanak, bőséges alkalom kínálkozott volna számukra, hogy ezeket a lényeket szolgálatukba állítsák. Mert ezeket a lényeket könnyű igénybe venni. Hogy a szokásos életet megóvják a születésnek és a halálnak ezektől a lényeitől, hallgattak róluk.

Feltehető a kérdés: Nem kellene talán továbbra is hallgatni róluk? – Ez nem megy, bizonyos okok miatt nem megy. Olyan ok miatt nem megy, ami egy nagy, jelentős világtörvénnyel függ össze. Ezt a világtörvényt egy általános megfogalmazás helyett jobban meg tudom világítani azáltal, ahogy korunkban és a közeli jövőben konkrétan megjelenik. Tudják, hogy nem is olyan régóta az emberiség fejlődésében egyre inkább megjelennek olyan kulturális impulzusok, amelyek korábban nem voltak jelen, de amelyek éppen korunk kultúrájára jellemzőek. Kíséreljék csak meg, hogy gondolatban visszamennek olyan korokba, amely viszonylag még nincsenek is olyan távol tőlünk. Itt olyan korokat találunk, amelyekben még nem működtek gőzmozdonyok, amelyben még nem szolgálta az embereket az elektromosság, ahogy korunkban, amelyben legfeljebb olyan gondolkodók, mint Leonardo da Vinci, gondolatban és kísérletben elképzelték, hogyan lehet emberi szerkezetekkel a levegőben repülni. Mindez rövid időn belül megvalósult. Gondolják el, hogy ma mennyi minden függ a gőz felhasználásától, az elektromosság felhasználásától, a légsűrűség megoszlásának felhasználásától, ami a légi közlekedéshez vezetett, vagy ahhoz a statikához, ami a repülés lényegéhez vezetett. Gondoljanak mindarra, ami az utóbbi időkben az emberiség fejlődésében bekövetkezett! Gondoljanak az olyan romboló erőkre, mint a dinamit, és így tovább, és könnyen elképzelhetik, hogy azzal a gyorsasággal, amellyel mindez létrejött, még más csodás dolgok is meg fognak valósulni a jövőben ebben az irányban. Könnyen képet alkothatnak arról, hogy a következő időszakban az emberiség eszményeinek nem az felel meg, hogy a Goethék váljanak mind gyakoribbá, hanem ezzel szemben egyre többen lesznek az Edisonok. Most már ez a jelenkori emberiség eszménye.

Mindazonáltal korunk embere azt hiszi, hogy mindez – távíró, telefon, hőerőművek, és így tovább – a szellemi lények közreműködése nélkül történik. Ez nem így van. Az emberi kultúra előmenetele, még ha az ember nem is tud róla, szintén az elemi szellemek közreműködésével jön létre. És ez nem pusztán az – ahogy a modern materialista emberiség elképzeli –, amit az ember gondolatokként agyából kitermel, ami ahhoz vezette őt, hogy telefont és távírót hozzon létre, hogy gőzgépeket működtessen a földön és a mezőkön, hanem mindaz, amit az ember ezen a módon tesz, az az elemi szellemi lények hatása alatt áll. Mindenütt segítenek nekünk, és együttműködnek velünk. Az ember ezen a területen nem egyedül működik, hanem vezetés alatt áll. A laboratóriumokban, a műhelyekben, nevezetesen mindenütt, ahol találékony szellem működik, ezt bizonyos elemi szellemi lények inspirálják.

Nos, azok az elemi szellemek, amelyek a XVIII. század óta az impulzusokat adják kultúránknak, ugyanolyan fajtájúak, mint azok, amelyeket az istenek felhasználnak arra, hogy előidézzék a születést és a halált. Ez azon titkok egyike, amelyeket az embernek a jelenkorban meg kell ismernie. Az a világtörténelmi törvény, amelyet említettem, abban áll, hogy a fejlődés úgy megy végbe, hogy egy bizonyos területen először mindig az istenek uralják az elemi szellemi lényeket, és aztán jönnek az emberek, és ezen a területen felhasználják ezeket az elemi szellemi lényeket. Míg tehát a régi korokban a születés és a halál elemi szellemei lényegében a világ isteni-szellemi vezetőit szolgálták, korunktól kezdve – ez már egy ideje folyamatban van – a születésnek és a halálnak ezek az elemi szellemei a technikát, az ipart, és az emberi kereskedelmet szolgálják. Fontos, hogy ez a megrendítő igazságot minden erővel és intenzitással engedjük hatni lelkünkre.

Az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszaktól kezdődően, amelyben benne vagyunk, olyasvalami játszódik le, ami hasonló ahhoz, amire már gyakran felhívtam a figyelmet. Ez az atlantiszi korszak folyamán játszódott le, csakhogy akkor a negyedik atlantiszi korszakban ment végbe. Akkoriban ugyanis az isteni szellemi lények, amelyek az emberiség fejlődését irányították, a negyedik atlantiszi korszakig felhasználtak bizonyos elemi lényeket. Ezeket az elemi lényeket fel kellett használniuk, mert akkoriban nemcsak úgy volt, ahogy most, hogy a születést és a halált kellett irányítani, hanem akkoriban, mondhatnám még a Földet is valahogy másképpen kellett irányítani. Emlékezzenek néhány közlésemre, amelyeket az atlantiszi korról mondtam el, hogy ott az ember még a maga egész materiális lényében mozgékonyabb volt, hogy lelkileg nagyra nőhetett, de törpe is maradhatott, a külseje lelki lénye szerint alakult. Emlékezzenek minderre. Míg ma kívülről világosan látható az a szolgálat, amelyre bizonyos elemi lényeket az isteni-szellemi lények késztetik a születésnél és a halálnál, akkoriban ez úgy volt, hogy az emberi élet folyamán is, amikor a külső ily módon a belsőhöz igazodott, bizonyos elemi lények az isteneket szolgálták. Amikor az atlantiszi kor eljutott a negyedik kultúrkorszakhoz, akkor az emberek bizonyos módon ismét urai lettek ezeknek az elemi lényeknek, amelyeket az istenek korábban lényegében a növekedésre és az ember fiziognómiai kialakítására használtak fel. Az emberek urai lettek bizonyos isteni erőknek, és felhasználták ezeket az isteni erőket. Ennek az lett a következménye, hogy az atlantiszi kor egy bizonyos időpontjától kezdve – nagyjából az atlantiszi kor közepétől – egyes emberekben létrejöhetett az a kívánság, hogy embertársaikkal úgy bánjanak, hogy mindenféle módon ártsanak nekik: a növekedés folyamán törpének hagyják meg őket vagy óriásokká tegyék, hogy a fizikai organizmust úgy fejlesszék, hogy az illető okos ember legyen vagy idióta. Az atlantiszi kor közepén ez létrehozott valamit, ami szörnyű hatalmat adott az emberek kezébe. Tudják, hogy ma is felhívtam a figyelmet arra, hogy ezt a titkot nem őrizték meg. Ez azonban nem abban állt, hogy mintegy gonoszságból nem őrizték meg ezt a titkot, hanem éppen egy világtörténelmi törvény szerint annak, ami korábban pusztán isteni munka volt, emberi munkává kellett válnia. Mindez azonban az atlantiszi korban ahhoz a nagy rendbontáshoz vezetett, ami szükségessé tette, hogy az egész atlantiszi kultúra az utolsó három-négy kultúrkorszak folyamán hanyatlásnak induljon. Úgy, hogy az istenek Atlantiszból a mi kultúránkat úgy mentették át, úgy hozták létre, ahogy azt már gyakran elmondtam. Ez minden lehetséges hatalmi tevékenységhez vezetett. Csak arra kell emlékezniük, ami az atlantiszi korban bekövetkezett, és amiről már gyakran beszéltünk.

Hasonló módon folyt le az emberiség isten-szolgálata a mi Atlantisz utáni időszakunktól kezdve a Föld-fejlődés ötödik korszakának három, illetve két utóbbi kultúrkorszakában. Még csak a kezdetén állunk annak a technikai, ipari és kereskedelmi tevékenységnek, amelyben a születés és a halál elemi szellemei folytatják a maguk működését. Ez egyre erőteljesebb és erőteljesebb lesz, egyre mélyrehatóbbá válik. Az emberiséget nem lehet megóvni ettől, mert a kultúrának tovább kell haladnia. Korunk és a jövő kultúrájának olyannak kell lennie, hogy a születés és a halál elemi szellemei, miközben egy bizonyos időpontig, éppen idáig csak az ember fizikai létrejötténél és elmúlásánál működtek az istenek irányítása alatt, ezek az elemi szellemek ugyanazokkal az erőkkel, amelyekkel a születésnél és a halálnál működtek, most a technikában, az iparban és a kereskedelemben hatnak. Ez azonban egy egészen határozott dologgal függ össze.

Elmondtam önöknek, hogy ezek az elemi szellemek tulajdonképpen az emberiség jólétével szemben ellenséges érzületűek, romboló hatásúak. Fogjuk fel tehát a dolgot helyes értelemben, és ha így fogjuk fel, akkor nem lesz kétségünk annak jelentőségéről és fontosságáról, amiről itt szó van. A kultúrának előre kell haladnia ipari és kereskedelmi értelemben. De ha így halad előre, akkor lényegében nem szolgálja az emberek jó létét itt a fizikai síkon, hanem lényege szerint e jólétre nézve romboló hatású.

Egy ilyen igazság kényelmetlen azok számára, akik fáradhatatlanul a kultúra nagy, hatalmas előrehaladásáról szavalnak, mert elvontan gondolkodnak, és nem tudnak az emberiségfejlődés felfelé vivő és hanyatló menetéről. Ahogy az, amire az atlantiszi korra vonatkozóan utaltam, ami az atlantiszi kor hanyatlásához vezetett, és aminek következtében egy másfajta emberiség jött létre, úgy most, az ipari, technikai, kereskedelmi kultúra tartalmazza azokat az elemeket, amelyek az ötödik Föld-korszak hanyatlásához vezetnek. Csak az lát tisztán, csak az látja a dolgokat úgy, ahogy vannak, aki elismeri, hogy mindezzel azon kezdtünk el dolgozni, aminek katasztrófához kell vezetnie.

Ez a rendíthetetlen szükségszerűség elismerése. Az emberi kényelmesség azt mondhatja: Tehát nem utazom vasúton – esetleg még tovább is mehet, bár ilyen messzire még az Antropozófiai Társaság tagjai sem ragadtatják magukat, hogy ne vegyék igénybe a vasutat, és így tovább. Mindez értelmetlenség lenne, teljes értelmetlenség. Mert nem arról van szó, hogy valamit elkerüljünk, hanem, hogy világosan lássunk, belássuk az emberiség menetének rendíthetetlen szükségszerűségét. A kultúra nem haladhat folyamatosan felfelé ívelő pályán, hanem mindig hullámzik, hol felfelé, hol lefelé visz az útja.

Megjelenhet azonban valami más is, valami, amiről különben a jelenlegi emberiség még nem sokat tud, de ami éppen abban áll, amivel a jelenkori emberiségnek meg kell ismerkednie. Belátás, világos betekintés abba, ami szükséges, ez az, aminek át kell hatnia az ember lelkületét. Ehhez azonban nagyon sok minden szükséges, ami a lelkületet, a világfelfogást lényegesen megváltoztatja. Az emberiségnek belső impulzusokkal kell áthatnia magát, amit az emberek ma még szívesen elutasítanak, el akarják távolítani a kényelmes életből. Ilyen fogalmakat, ilyen belső impulzusokat, amelyeket az emberek szívesen eltávolítanának a kényelmes életből, sokat lehetne említeni. Engedjék meg, hogy néhány példát felhozzak.

A jelenlegi ember, éppen azért, mert igen jó ember akar lenni, olyan ember, aki semmit sem akar saját magának, hanem mindig csak önzetlenül a többiek számára akar valamit, magától értetődően bizonyos erényekre törekszik. Ezek ugyancsak rendíthetetlen szükségszerűségek. Itt természetesen nem az erényekre való törekvés ellen szólunk, de az emberek nem csak az erényekre törekszenek. Az erényekre való törekvés teljesen helyes, de az emberek nem csupán az erényekre törekszenek, és jelenleg a dolog legtöbbször úgy áll, hogy a tulajdonképpeni erényre való törekvés az emberek számára meglehetősen egyoldalú, ha a mélyebb hátteret, a lelkület tudattalan hátterét nézzük. Az ember számára sokkal fontosabb az az érzés, hogy erényes legyen, hogy beleélje magát ebbe a hangulatba: én önzetlen ember vagyok, jóindulatú ember, olyan ember, aki semmilyen autoritásban nem hisz. – Ugyanakkor minden lehetséges autoritás szerint cselekszik. Bizonyos módon jólesően abba a tudatba ringatja magát, hogy ilyen meg olyan erényes, ez ma végtelenül fontosabb számára, mint az, hogy valóban erényes legyen. Az a jó érzés, hogy erényesnek tudja magát, sokkal többet jelent neki, minthogy tényleg az erényt gyakorolja.

Ez aztán visszatartja az embereket bizonyos titkoktól, amelyek az erénnyel függenek össze. Ezekről a titkokról ez emberek ösztönösen nem sokat akarnak tudni, különösen akkor nem, ha az említett jó érzésből fakadóan a jelenkor idealistái. Ma minden lehetséges eszményt társadalmilag képviselnek. Programokat gyártanak, és így tovább, társadalmi elveket állítanak fel, hogy mire kell törekedni. Mindezek a dolgok, amire törekednek, nagyon szépek lehetnek. Az absztrakt szépséggel azonban nincs mit kezdeni. Az embereknek meg kell tanulniuk, hogy a valóságnak megfelelően gondolkodjanak. Az erényesség vonatkozásában lehet figyelni arra, hogy mi felel meg a valóságnak. A tökéletesség, a jóakarat, szép erények, jog: mindez szép a külső emberi együttműködés számára. De ha valaki ezt mondja: Programszerűen erre vagy arra a tökéletességre törekszünk, ilyen vagy olyan téren jóakaratúak vagyunk, megkíséreljük ezt vagy azt a jogot realizálni –, úgy az illető ezt szokás szerint annak az eszménynek a jegyében mondja, hogy ez valami abszolút dolog, és ezt, mint abszolútumot meg is lehet valósítani. Nos, miért ne lehetne az is szép – mondja a jelenkor embere –, ha valaki egyre tökéletesebbé válik? – S mi lehetne ideálisabb, mint programmá tenni a maga számára, hogy egyre tökéletesebbé váljon! Ez azonban nem egyezik a valóság törvényeivel. Valóban helyes és jó dolog egyre tökéletesebbé válni, vagy legalább is erre törekedni, de ha az ember konkrétan egy bizonyos irányban erre a tökéletességre törekszik, ez a tökéletességre való törekvés egy idő után tökéletlenségbe torkollik. A tökéletességre való törekvés egy idő után gyengeségbe fordul. A jóakarat egy idő után előítéletes viselkedéssé válik. Értsék meg, milyen igazságot akarnak, ha ez mégoly jó is, egy idő múlva igazságtalansággá válik. Semmi sem abszolút ezen a világon. Ez a realitás. Lehet bármilyen jóra törekedni, a világ folyása szerint ez rosszá válik. Ezért mindig új dolgokra, új konstrukciókra kell törekedni. Erről van szó. Az ilyen törekvések tekintetében az embernek ingadoznia kell, lengőmozgást kell végeznie. Nincs rosszabb az emberiség számára, mint az abszolút eszményekben való hit, mert ennek a világfejlődés reális menete ellentmond.

Ha valamit ábrázolni akarunk, nem azért, hogy bizonyítsuk, hanem hogy érzékelhetővé tegyük, szívesen használunk bizonyos fogalmakat. Bizonyos vonatkozásban természettudományos fogalmak is szimbolikusan megjeleníthetnek szellemi fogalmakat. Gondolják el, hogy itt van egy rögzített inga. (Lerajzolja.) Ha ez az inga itt kileng, miután az egyik oldalon kilendült, és hagyjuk, hogy visszalendüljön, egyensúlyi helyzetbe kerül.

Bejárja ezt az utat. Miért járja be az inga ezt az utat? Mert a nehézségi erő hat rá – így mondják. Visszalendül, de ha ide leérkezik, nem marad itt. Miután kilendült, bizonyos tehetetlenségi erőt vesz fel; és ezáltal éppen az ellenkező irányba lendül ki. Aztán újra visszaesik, vagyis, miközben az inga ezt az utat bejárja, a visszaesés következtében annyi erőt vesz fel, hogy a saját ereje útján most a másik oldalra lendül ki. Hogy utólagosan megmagyarázzunk ezt vagy azt, szükség van ilyen összehasonlításra. Azt mondhatjuk: Valamilyen erény – tökéletesség, jóakarat – egész jól megteheti ezt az utat, de aztán kileng a másik oldalra. A fejlődés folyamán a tökéletesség gyengeséggé válik, a helyes helytelenné.

Ilyen fogalmakat az emberiség ma nem vesz szívesen. Mert gondolják csak el, ha a jelenkor derék nyárspolgára számára, aki bizonyos ideálok alapján megalapítja a maga egyesületét, tisztázni akarnánk, hogy amit te ideálként felállítasz, ha a fejlődés menetébe beilleszted, nemsokára az ellenkezőjét éred el – igen, akkor az illető, azt hinné, hogy nem idealisták, hanem igazi ördögök vagyunk. Mert a tökéletességre való törekvés nem minden további nélkül a tökéletességet hozza létre, és a helyes nem minden további nélkül marad helyes! Az egyoldalú absztrakt fogalmak helyére a valóság fogalmait helyezni, ez a jelenkori ember számára különösen nehéz. A jelenkori emberiségnek azonban ezt meg kell tanulnia, különben nem jut előbbre. Így kell megismerkednie azzal is, hogy a kulturális fejlődés fokról-fokra szükségessé teszi a születés és a halál elemi szellemeivel való foglalkozást. Ezért az emberiségnek meg kell ismerkednie azzal, hogy egyfajta romboló elem is befészkeli magát az emberiség fejlődésébe.

Egyes területeken ösztönösen eljutnak ezekhez a dolgokhoz olyan emberek is, akik elutasítják, hogy részletesen megismerkedjenek a szellemtudománnyal, ami az egyetlen eszköz, hogy ezeket a dolgokat a megfelelő helyre tegyük. Mit jelent az tulajdonképpen, amit most mondtam? A születésnek és a halálnak ezek az elemi szellemei természetesen Ahrimán követei. Az isteneknek a világfejlődés rendíthetetlen szükségszerűsége folytán fel kell használniuk Ahrimán követeit, hogy a születést és a halált szabályozzák. A saját cselekvésük érdekében azonban e küldöttek erőit nem hagyják érvényesülni a fizikai síkon. A hanyatló kultúrákban azonban az Atlantisz utáni ötödik korszaktól kezdve, hogy a katasztrófa bekövetkezhessen, ennek éppen a kulturális fejlődésbe kell bejutnia. Magának az embernek tudnia kell bánni ezekkel az erőkkel. Ahrimán küldöttei tehát szükségesek, kifejezetten szükségesek, hogy előidézzék azt a rombolást, ami a következő kulturális haladás lesz. Ez egy szörnyű igazság, de így van. És ezzel az igazsággal szemben nem segít más, csak az, hogy megismerkedjünk velük, világosan beléjük lássunk. Erről tovább fogunk beszélni. Meg fogjuk látni, hogy mi minden követeli meg, hogy ehhez az igazsághoz helyesen viszonyuljunk.

Néhányan ösztönösen jönnek rá arra – így mondom –, hogy ez szükséges. Ösztönösen jött rá például az a személyiség, aki korunkban írt néhány jó könyvet – mindazonáltal nem olyan könyveket, amelyek valahogyan összecsendülnének a szellemtudománnyal – Ricarda Huchra [15] gondolok. Az ösztönössége miatt figyelemreméltó, nem a belátása, hanem az ösztönössége miatt, ami a legjobb könyvében, a Luther hitében megjelenik. Ha ennek a könyvnek az első fejezetét elolvassák, akkor egy sajátos kiáltást találnak benne – így lehet mondani –, egy kiáltást annak érdekében, hogy az emberiségnek ismét meg kellene ismerkednie valamivel, ami tulajdonképpen Luther kora óta még ezen a területen egyfajta atavisztikus szellemi látásként működött, de az emberiség számára elveszett. Ricarda Huch azt mondja, hogy a jelenlegi emberiség számára az a legszükségesebb, hogy megismerje az ördögöt. Isten megismerését nem tartja annyira fontosnak, sokkal fontosabbnak tartja, hogy a jelenlegi emberiség megismerkedjen az ördöggel.

[15] Ricarda Huch (1864–1947): német írónő. Luther hite c. könyve 1916-ban jelent meg.

Hogy ez miért szükséges, ezt természetesen Ricarda Huch nem tudja. De ösztönösen érzi, hogy szükséges. Ezért jön létre nála ez a sajátos kiáltás az ördög megismerése után, annak a könyvnek az első fejezetében, amely korunkban rendkívül szimptomatikus és jelentős. Úgy gondolja, hogy az Istennel az emberek újra meg fognak ismerkedni, amikor tudnak arról, hogy az ördög közöttük járkál. – Természetesen az ilyen emberek, akik nem akarnak közel kerülni a szellemtudományhoz, mindig úgy találják, hogy az ilyesmire mentségeket kell keresniük. Hogy az ördöggel, mint reális lénnyel az embereknek meg kell ismerkedniük, ezt érzi Ricarda Huch, de ugyanakkor szabadkozik, hogy természetesen a dolog nem úgy van, hogy azt kellene elképzelni, hogy az ördög szarvakkal és farokkal az utcán sétálgat. – Nos, mégis sétálgat! „Nem érzi ez a csőcselék / a Sátánt, bár nyakukban űl rég!” [16]. A jelenkor elvontan gondolkodó emberének szabadkozásra van szüksége, ha ösztönösen belátja azt, ami sürgetően szükséges. De ennek az ördög utáni kiáltásnak a jelenkorban egy helyes ösztön az alapja. Nem kell, hogy az emberek egyszerűen vakok legyenek, és alvó állapotban fogadják el azt, amit egy rendíthetetlen törvényszerűség követel tőlük a jövendő érdekében, hogy a laboratóriumokban, műhelyekben, a bankokban, mindenütt az ördög küldötteivel van dolguk. Mindezt meg kell tenniük a kulturális haladás érdekében, de meg kell ismerniük az ördögöt, tudniuk kell, hogy minden pillanatban, amikor a páncéltermet kinyitják, a kulcs erejében az ördög ereje rejtőzik. Ezt sejti meg ösztönösen Ricarda Huch. Az embereknek ezt tudniuk kell, mert egyedül a tudás vezet a helyes módon a jövőbe. Már annak is nagy jelentősége van, hogy vannak olyan emberek, akik ösztönösen hangsúlyozzák annak szükségességét, hogy az emberek ne alvó állapotban menjenek el az egyre hatalmasabbá váló ördög mellett.

[16] J. W. Goethe: Faust I., Auerbach-pincéje jelenet. Az eredeti szöveg így hangzik:„Den Teufel spürt das Völkchen nie, und wenn er sie beim Kragen hätte.” (Jékely Zoltán fordítása)

Talán az is jellemző, amit csak zárójelben mondok: A Paradicsomban is volt egy asszony, aki az ördög funkcióját ösztönösen belevitte ebbe a Paradicsomba. Úgy gondolom, hogy a külső kultúrában nem jelent különösebb dicsőséget a férfiak számára, ha ezt a tévhitet még továbbra is elutasítják, és ideiglenesen ráhagyják a nőkre. Talán jellemző, hogy Ricarda Huch, mint nő, az ördög után kiált, ahogy egykor Éva a Paradicsomban bebocsátotta az ördögöt. De ezt csak zárójelben mondom.

Ez az ördög azonban az a lény, aki a jövő kultúrájának hordozója lesz, és az is kell, hogy legyen. Ez egy keserves, de valós igazság, ami belsőleg összefügg azzal, hogy a jövőben ebbe a kultúrába romboló erőknek kell benyomulniuk. Különösen – és erről holnap fogok beszélni – minden nevelésbe, elsősorban a gyermeknevelésbe kell belekeveredniük a romboló erőknek, ha a dolgot nem okosabban irányítják. De az ember egész szociális életébe is egyre inkább behatolnak a romboló erők, amelyek az általános kultúra, a szokások és az emberi érzések közötti viszonyokban egyre pusztítóbbak lesznek.

Az embernek arra kell törekednie, hogy Krisztus kijelentését valósítsa meg: „Mert a hol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” [17]. A technikai, a kereskedelmi kultúra azonban ezt nem engedi megvalósítani, hanem a másikat: ahol ketten vagy még többen az én nevemben veszekednek, hadakozni és harcolni akarnak, közöttük vagyok. – Ez egyre inkább létrejön a szociális életben. Ez azonban ahhoz vezet, hogy ma leginkább nehézségek merülnek fel ott, ahol az emberiséggel kapcsolatos igazságot közölni akarjuk.

[17] Mt 18,20.

Végezetül, legalább is ideiglenesen, tisztázzuk most – holnap és holnapután tovább beszélünk ezekről a dolgokról –, hogy az ember lelkülete milyen viszonyban áll az igazság befogadásával szemben. Az emberek ma nem szívesen fogadják be az igazságokat, mert egyáltalán nem hiszik, hogy az igazságok olyasmik lennének, amelyek közvetlenül a szellemi világból származnak, és így jutnak el az emberekhez. A jelenkori embere azt hiszi, hogy az igazság csak olyasmi lehet, ami teljes mértékben az ő talajáról nő ki. Ha valaki ma húszéves lesz, akkor már megvan a maga álláspontja, akkor nincs szüksége arra, hogy először meggyőződjön az igazságról, nincs szüksége arra, hogy az igazság először megnyilvánuljon számára, mert megvan a maga álláspontja. Akkor jöhet valaki, aki teljes buzgalommal küzdött az igazságért, és a huszonnégy éves kölyök, aki éppen most végezte el az egyetemet, és talán még a filozófiáról is hallgatott előadásokat, és ezért megvan a maga álláspontja, vitatkozni kezd a másikkal, aki teljes buzgalommal az igazságért küzdött. Ma mindenkinek megvan a maga álláspontja, és mindenki azt hiszi, hogy az előkészítetlen talajról is kinőhet az abszolút, egyedül érvényes igazság. Az emberek nem hajlanak arra, hogy szembesüljenek az igazsággal, hanem kinevezik magukat az igazság bajnokának. Ez a jelenkor jellemzője.

Ricarda Huch ezzel kapcsolatban is tett egy figyelemreméltó kijelentést. Arra hívta fel a figyelmet, hogy jelenlegi világfelfogásunkat – vagy ahogy ezt nevezni akarják –, amely mindenütt a sovinizmusba torkollik, a felvilágosult európai embernél megelőzte a nietzscheanizmus, ami minden hazafiság és sovinizmus felett áll. Az emberek Nietzsche [18] követőivé váltak. És sokan váltak Nietzsche követőivé! Nietzsche létrehozta a „szőke bestia” fogalmát. Az emberek keveset értettek ebből. Ricarda Huch azonban ezt mondja: Akinek nincs meg a képessége arra, hogy egy valamirevaló tengerimalaccá váljon, azt képzeli be magának, hogy Nietzsche értelmében maga is „szőke bestia”. – Ez ugyanis ma a nyárspolgárok álláspontja.

[18] Friedrich Nietzsche (1844–1900): német klasszika-filológus, egyetemi tanár, filozófus, az individualizmus képviselője.

Az embernek valóban nincs meg a képessége arra, hogy egy valamirevaló tengermalaccá váljon, de ha valahol egy mégoly magas eszményt állítanak is fel, akkor ő megfelel annak. Egyszerűen azért, mert úgy találja, hogy megfelel annak, anélkül, hogy bármit is tegyen annak érdekében, nem törekszik arra, hogy fejlődjön, mert nem viseli el, hogy valamivé váljon, csupán lenni akar valami. Ez azonban az embereket emberiség-atomokra hasítja szét. Mindenkinek megvan a maga álláspontja, és senki sem tudja már a másikat megérteni.

Itt – éppen abban a hangulatban, hogy senki sem tudja a másikat megérteni – láthatják magában az emberi társadalmi rendben a romboló erők működését. Ez elválasztja egymástól az embereket. Az ördög volt az, aki az embereket megkísértette, hogy Nietzsche követőiként maguk is „szőke bestiák” legyenek. Nem lettek azok. De ha az emberek nem is lettek Nietzsche értelmében „szőke bestiák”, a XX. században mégis létrejött valami a XIX. századnak ebből a szociális elemet szétromboló impulzusából.

Erről holnap tovább beszélünk.

Ötödik előadás 1917. október 7.

A jelenlegi szellemi helyzet megköveteli, hogy megismerkedjünk a szellemi világ súlyos igazságaival és tényeivel, ahogy ezeket már láttuk. Mert hangsúlyoznom kellett, hogy azzal a szemlélettel, ahogy mindezt az emberiség a jelenlegi szokások szerint kényelmesen veszi, a jövőben nem jutunk előre. De meg kell ismernünk annak okait, hogy miért nem jutunk előre. Csak ekkor tudunk teljes komolysággal és teljes méltósággal egybeforrni azokkal az impulzusokkal, amelyek a jelen korban adottak az emberiség fejlődése számára. Amit ma mondani akarok, talán akkor lesz a legjobban érthető, ha abból a tényből indulok ki, hogy az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakban, amely mint tudják, a Golgotai Misztérium előtti VIII. században kezdődött, és a Golgotai Misztérium utáni XV. században ért véget, lényegében az ember egészen másképpen viszonyult a környezetéhez, a külvilághoz, mint ahogy most, az Atlantisz utáni ötödik korszakban kell viszonyulnia. Gyakran hangsúlyoztam már, hogy az emberiség fejlődését komolyan kell venni. A lelkek sokkal jobban megváltoztak, mint hisszük, és csak a jelenkor kényelmes felfogása az, ha az a véleményünk, hogy az emberi lelkek mindig is olyanok voltak – mondjuk a görög időkben –, mint ma. Ezt a lelkialkatot akarom ma szemügyre venni, ahogy a lelkek a környező világhoz viszonyultak.

A kényelmes ember ezt mondja: A görögök és a rómaiak érzékelték a világot maguk körül, mi is érzékeljük, tehát semmilyen lényeges különbség nincs. De mégis van egy lényeges különbség. Azt lehet mondani: A mai ember, aki csak az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszak kezdetén áll, egészen másképpen érzékeli ezt a környezetet, az érzékelhető környezetet, mint például a görög. A görög is látott színeket, hallott hangokat, de a színek útján még érzékelte a szellemi világot. Nem pusztán elgondolta a szellemi lényeket, hanem a szín útján szellemi lények jelentek meg számára.

A görög szemléletnek ezt a sajátosságát megkíséreltem mintegy vörös fonalként végig követni A filozófia rejtélyei című könyvemben. Az újkori ember elgondolja a gondolatokat. A görög nem olyan módon gondolta el a gondolatokat, mint az újkori ember, mert látta azokat. Szembejöttek vele abból, amit a környezetében érzékelt. A környezet nemcsak kék és piros volt számára, hanem a kéket és a pirosat azok a gondolatok mondták neki, amelyeket elgondolt. Ez intim viszonyba hozta őt a környezettel. Ez még egyfajta érzést, intenzív érzést is ad arról, hogy az ember összefügg a környezettel, mint szellemiséggel. Ugyanakkor ez összefügg azzal, hogy milyen volt általában az emberi alkat ebben az Atlantisz utáni negyedik korszakban.

Földünk fejlődésében meg kell különböztetnünk – ezt tudják A szellemtudomány körvonalai című könyvem általános leírásaiból – a nagy periódusokat: az elsőt, a másodikat, a lemúriai kort, az atlantiszit és a miénket, az Atlantisz utánit, és még két utána következőt. Azt mondhatjuk, hogy az atlantiszi kor folyamán a Föld is és az ember is a Föld-fejlődés középső szakaszában volt. Addig minden fejlődés, mondhatnám növekedés volt. Bizonyos vonatkozásban az atlantiszi kor óta ez már nem így van. A Föld esetében ez már nem így van. Ha ma a Föld rögein járunk – ezt már többször kifejtettem –, akkor valami szétmorzsolódott dolgon járunk, olyasmin, ami a korábbi idők növekedési viszonyaival szemben nem úgy jelenik meg, mint valami előrevivő dolog, hanem, mint ami széttöredezett. Az atlantiszi kor előtt a Föld sokkal inkább egy növekedő, sarjadó organizmus volt, egészen az atlantiszi kor közepéig. Akkor, mondhatnám kezdtek repedések és hasadások kialakulni rajta, és csak ekkor jöttek létre ezek a repedésekkel és hasadásokkal ellátott jelenlegi kőzetfajták. Ezt ma nem csak a szellemtudomány tudja. Hogy jelenlegi Földünk hasadozott és töredezett, olyasmi, amire pusztulás vár, ezt a külső tudomány is leírja, megtalálják Suess [19] nagy, jelentőségteljes ábrázolásában, A Föld arculata című művében. Suessnek ez a lényegbevágó írása nagy vonalakban összefoglalja azt, amit a kőzetek, sziklafélék és a földön és a földben lévő különféle formációk jelenlegi minősége alapján a Föld külső felépítéséről, tehát bizonyos módon a Föld arculatáról el lehet mondani. Ahogy mondtuk, kizárólag csak a külső tudomány tényeiből kiindulva jut el Suess ahhoz a megállapításhoz, hogy most egy végéhez közeledő, szétmorzsolódó világgal van dolgunk.

[19] Eduard Suess (1831–1914): osztrák geológus, paleontológus.

Így van ez minden teremtménnyel, amennyiben fizikai teremtményként a Földön laknak. Hanyatlásban vannak, és ez alapjában véve az atlantiszi kor közepe óta így van. A fejlődésben minden egy bizonyos hullámmozgást mutat. Azt lehet mondani: Az Atlantisz utáni negyedik korszakban, a görög-latin korban bizonyos módon egyfajta ismétlődése következett be annak, ami az atlantiszi korban volt. Így a görögségig az embernél még nem lehetett határozottan észrevenni, hogy fejlődése leszállóban van. A görögségnek – ezt gyakran hangsúlyoztam – még megvolt az a sajátossága, hogy lelkisége teljes harmóniában volt a testiségével. A harmónia természetesen az atlantiszi kor közepén volt a legnagyobb. A görögségben ez a harmónia azonban megismétlődött. Arról az emberi alkatról, amivel a görög ember rendelkezett, már különböző alkalmakkor, nevezetesen a görög művészet jellemzésekor már beszéltünk [20]. Tudjuk róla, hogy egészen más impulzusokból indult ki, mint a későbbi népek művészete. A görög például még magában érezte az ember éteri alakját, formaszerűségét, nem volt szüksége modellekre, mint a mai embernek, mert önmagában érezte a formát. Úgy, hogy azt mondhatjuk: A görög időkig bizonyos vonatkozásban az emberi testiséget közvetlenül a térbeli külvilág feltételezte és tartotta fenn. Bensőséges viszony volt az ember és térbeli környezete között. Ez az Atlantisz utáni ötödik korszak kezdetével megváltozott. Bármilyen különösen hangzik is, mégis igaz: ma tulajdonképpen már egyáltalán nem azért vagyunk a világon, hogy saját organizmusunkról gondoskodjunk. Bár még megtestesülünk, de már nem olyan értelemben, hogy saját organizmusunkról gondoskodjunk, mert ez az egyéni organizmus az atlantiszi kor közepéig, illetve a görögségig felfelé ívelő fejlődésben volt. Akkor az emberi test olyan tökéletes volt, amennyire a földi idők folyamán csak lehetett. A testiséget illetően magasabb tökéletességre az emberiség csak a Jupiter-lét folyamán fog emelkedni. Tulajdonképpen azért vagyunk itt, hogy immár egy lecsengőben lévő fejlődés részesei legyünk, hogy úgy testesüljünk meg, hogy mindenfélét átéljünk, megtapasztaljunk azáltal, hogy elhaló, egyre inkább leromló, elszáradó testekben élünk. A kifejezések természetesen erősen radikálisak. Amit azonban lelkileg kifejlesztünk, amivé belsőleg válunk, az már nem megy át ugyanolyan mértékben a külső testiségbe, mint korábban. Ez azonban mindenféle változásokat okoz a fejlődésben.

[20] Lásd Rudolf Steiner: A művészettörténet mint a belső szellemi impulzusok tükröződése (GA 292), 1917. január 24-i előadást.

Ez év márciusában Zürichben egy rendkívül jelentős ember halt meg, Franz Brentano [21]. A közeljövőben megjelenő könyvemben, A lélek rejtélyeiben [22] egy megemlékezést találhatnak Franz Brentanóról. A könyv három részre és egy utószóra oszlik: az első részben az antropológia és az antropozófia viszonyát tárgyalom; a második részben egy példát hozok fel arra, hogyan jelenik meg a jelenlegi úgynevezett antropológiai tudományosság, mégpedig Dessoir [23] személyében; és a harmadik részben kimutatom, hogy egy olyan éles szellem, mint Franz Brentano, bár a jelenlegi tudomány bilincsben tartotta, pszichológiájával olyan közel kerül az antropozófiához, amennyire csak lehet. Ehhez aztán hozzáfűzök egy utószót, ami röviden arról szól, ami most a jelenlegi viszonyok között röviden megemlíthető, de talán mégis számos könyv tárgya lehetne. Ebben az új írásban ezt egy rövid fejezetben összefoglaltam, mert az egyre inkább nehezedő időkben a viszonyok nem engedik meg, hogy ezt hosszabban kifejtsem. Néhány dologról, amit korunkban ilyen módon megírtak, az embernek az az érzése, hogy bizonyos vonatkozásban valami végrendeletszerűt írnak. Aki a jelenlegi események egész súlyát megérzi önmagában, az az ilyesmit is megérezheti.

[21] Franz Brentano (1838–1917): német filozófus, pszichológus.
[22] Rudolf Steiner: A lélek rejtélyeiről (GA 21).
[23] Max Dessoir (1867–1947): német filozófus, pszichológus.

Franz Brentano sok más között, amit kifinomult szelleme folytán kifejtett, egy tanulmányt is írt a zseniről. Ennek a tanulmánynak a jellegzetessége abban áll, hogy Brentano tulajdonképpen a zseni fogalmát úgy fejti ki, hogy mindenütt kimutatja, hogy a zseninek nincsenek más lelki kvalitásai és lelki impulzusai, mint a többi embernek, csakhogy a zseninél az emlékezet, a kombinációs készség mozgékonyabb, átfogóbb, és így tovább. Franz Brentano a zseni fogalmát úgy jelöli meg, mint ami nagyon eltér attól a fogalomtól, amellyel általában rendelkezünk. A zseni fogalma, amellyel az emberek szokás szerint rendelkeznek, olyan, mint általában a jelenkor kényelmes fogalmi sablonjai, egyébként rendkívül ködös. Általában azt lehet mondani: Ahogy Brentano a zsenit jellemzi, az nem felel meg annak, ami a zseni addig volt, de megfelel annak, amivé válni fog! Abban az értelemben, ahogy a zseni eddig létezett, a jövőben nem fog többé folytatódni. Mert min alapult a zsenialitás a múltban? Azon, hogy a lelkeknek még volt erejük, hogy az átöröklésből vagy a nevelés erőiből impulzusokat küldjenek a testiségbe, úgy, hogy a zseni intuíciói, inspirációi, imaginációi öntudatlan módon a testiségből jöttek. A felfelé ívelő testiségben zseniális erő volt jelen. A jövő hanyatló testiségével nem ez lesz a helyzet. Ahol a jövőben a zsenihez hasonló valami jelenik meg, ez attól függ majd, hogy az illető lelkek, amelyeket zseniálisnak lehet nevezni, mélyebben belelátnak a szellemi környezet életébe, tehát az impulzusok nem az öntudatlan testiségből emelkednek fel, hanem az illető mélyebben lát bele a szellemi világba. Éppen az ilyesminél, mint a zseni átalakulása, látjuk azt a nagy fordulópontot, ami a régebbi idők fejlődése és a jövőbeni fejlődés között lesz. Azt lehet mondani, hogy a múltban a zseni a testiségből származott, a jövőben viszont a léleknek a szellemiségbe való betekintéséből fog létrejönni az, ami a zseniség helyére lép. Ezt megérzi egy olyan szellem, mint Brentano, aki a jelenkor fejlődésével együtt érez, ahogy Suess is úgy tekintett a Földre, mint ami elhalóban van.

De min alapszik ez az egész? Azon alapszik, hogy az embernek éppen a környezetéhez való viszonya a korábbihoz képest megváltozott. A térbeli környezet ma már nem szól az emberhez, úgy, ahogy szólt, amikor a teste, mondjuk, még friss volt. Térbeliségével már nem ad szellemiséget is. A színek már nem szólnak szellemmel teli elemekként, a hangok már nem hangzanak szellemmel teli elemekként, úgy hangzanak, mint materiális dolgok. Ami az emberben van, bensőségesebbé vált. Figyelemreméltó mondat, amikor azt kell mondanunk: A jelenkor felszínes embere tulajdonképpen bensőségesebbé vált. De bensőségesebb lett. Ez a sajátságos, hogy a jelenkor felszínességével szemben azt lehet mondani: Azért olyan felszínes, mert, ahogy a testiségben megjelenik, tulajdonképpen egyáltalán nem tud belső lényéhez eljutni. Egyáltalán nem figyel tulajdonképpeni belső lényére, nem fejleszti ki azt az erőt, hogy önmagát megismerje, nem jön rá, hogy tulajdonképpen ki is ő.

Így lát az, aki szellemileg nézi a világot, hogy számosan úgy járnak-kelnek, mint akik egyáltalán nem lennének önmaguk. Ez ismét egy radikális megfogalmazás. Vannak kóborló testek, amelyekben nincs igazán benne a lélek. Miért? Mert ezeknek a lelkeknek már nem az a feladatuk, hogy az egész testet áthassák, amely már hanyatlik, hanem mert az a feladatuk, hogy előkészítsék azt, ami majd a Jupiteren következik be. Lelkünket már megérintette a jövő előkészítése.

Be kell ismernünk ezt a helyzetet és tudnunk kell róla. Egészen arra hajlunk, hogy egy mindent átfogó lény beszél hozzánk, és azt mondja: Az én birodalmam nem e világból való. Az emberek számára ennek az igazságnak az értelme csak lassan és fokozatosan tárul majd fel. Valóban egyre kevésbé ellenezzük e világ külső felületességét, amit azonban nem szabad valami mással összekeverni. Ha most azt hinnénk, hogy úgy járhatunk, mint Nietzsche követői, akik „szőke bestiának” nevezték magukat, és azt mondhatnák: Mi a szellemi világban vagyunk, nem a fizikai világhoz tartozunk –, akkor azt kellene válaszolni: Igen, az, amiről te magad tudsz, az a fizikai világ, a másik okkult, rejtett. – De nekünk mégis az a feladatunk, hogy minden belátásunkkal, minden belső erőnkkel észrevegyük ezt a bennünk lévő lényt, amely már nem tud teljesen feloldódni a testben, nem tudja teljesen áthatni a testet. Nekünk a Jupiterkor jelöltjeinek kell éreznünk magunkat. De ez lassan és fokozatosan történik. Az emberek egyelőre megmaradnak abban, amit a környezet nyújt számukra. Vagyis megmaradnak abban, ami közöttük van. De mi minden inkarnációval valójában inkább kihúzódunk a testiségből, és inkább a testiség fölött lebegünk. Ha ez nem így lenne, akkor az emberiség további előmenetele kétségkívül rosszul állna. Ha az ember teljesen arra lenne utalva, hogy csak az legyen, ami a görögökben élt, akkor az emberiség fejlődése rosszul állna. Mert bármennyire is különösen hangzik ma egy tudományos okkult kutatás, amely megkísérli, hogy az emberi faj fejlődési törvényeit feltárja, egy talán megdöbbentően ható igazságot közöl, amely megmutatja, hogy talán még a nem is olyan távoli időkben, talán már a VII. évezredben az összes földi nő terméketlenné válik. Ilyen messzire vezet a testek kiszáradása, széttöredezettsége: a VII. évezredben a földi nők terméketlenek lesznek! Gondolják el, hogy ha azoknak a viszonyoknak kellene megmaradniuk, amelyek csak az emberi lelkiség és az emberi fizikai testek között tudják kiélni magukat akkor az emberek ezt követően egyáltalán nem tudnának mihez kezdeni a Földön. Még nem is fog eltelni mindegyik földkorszak, amikor a nőknek már nem lesznek gyermekeik. Az embernek akkor máshogy kell majd viszonyulnia a földi léthez. A földfejlődés utolsó korszaka az embert majd arra kényszeríti, hogy a fizikai testiségről lemondjon, és mégis s Földön éljen. A lét sokkal titokzatosabb annál, mint ahogy a jelenkor szeretné otromba természettudományos fogalmai szerint felfogni.

Ezt a dolgot is ösztönösen megérezték az Atlantisz utáni negyedik korszak alkonyán, illetve az ötödik korszak hajnalán. Néhányan olyan dolgokat mondtak, amelyek már korunk fejlődésével függenek össze. De nem tudták őket helyesen megérteni, gyakran ők sem értették magukat. Gondoljanak olyan homályosnak tűnő tanításokra, mint Augustinusé vagy Kálviné; hogy az embereknél elhatározott dolog, hogy egy részük eleve üdvösségre jut, más részük kárhozatra, egyesek jóra, mások rosszra. Voltak ilyen tanítások, amelyek homályosnak tűnnek. És mégis a helyes szemlélet számára ezek a tanítások nem tűnnek teljesen helytelennek, mint általában néhány dolog, ami helytelennek tűnik, egy bizonyos relatív helyességgel bír. Amit Augustinus korában és a következő évszázadokban az emberről tudhattak, az tulajdonképpen egyáltalán nem vonatkozik az emberi lélekre és az emberi szellemre – tudják, hogy az emberi szellemet a konstantinápolyi zsinat kiiktatta –, hanem a Földön járó emberre. Meg akarom kísérelni, hogy amennyire lehet, világosan elmagyarázzam, hogy itt miről is van szó.

Találkozhatnak egy emberrel és egy másikkal, és az ágostoni tanítás értelmében azt lehetne mondani: Az egyiket a jóra rendelték, a másikat a rosszra. De csak a külső testiségüket, nem az individualitásukat! A valódi individualitásról az ágostoni korban egyáltalán nem beszéltek. Ha egy bizonyos számú ember van előttünk, azt mondhatjuk – de csak az újabb kor értelmében, a görögöknél ennek nem lett volna értelme –, hogy ezek olyan emberi lelkek, akik saját sorsuk kovácsai. Itt nincs semmiféle eleve elrendelési impulzus. De ezek olyan testekben élnek, amelyek a jóra vagy a rosszra vannak elrendelve. – És a földi fejlődés során az emberek egyre kevésbé lesznek abban a helyzetben, hogy lelki fejlődésük párhuzamosan haladjon a testi fejlődéssel. Miért ne fordulhatna elő, hogy egy individualitás megtestesül egy olyan testben, aminek egész felépítése a rosszra rendeltetett? Az ember mégis jó lehet ebben a testben, mert az individualitás már nincs bensőséges összhangban a testiséggel. Ez ismét nem egy kényelmes igazság, de olyan igazság, amit meg kell ismernünk.

Röviden: az ember bensőségessé válása egyre inkább növekszik. Egyre inkább figyelembe kell vennünk azt, hogy az ember a Föld-fejlődés utóbbi korszakaiban visszahúzódik a külső testiségtől. Az emberek azonban – ahogy már gyakran hangsúlyoztam – a tények hatalma következtében csak lassan és fokozatosan szoknak hozzá ezekhez a dolgokhoz, a tények azonban rájuk fogják kényszeríteni ezeknek a dolgoknak a megismerését. Ha ma az embereket aszerint nézzük, hogy milyenek külsőleg, kapunk erről egy képet. Ha közvetlenül nem a külső szerint nézzük őket, akkor egy másik képet kapunk. Ezek a képek ma már nem egyeznek meg egymással, és egyre kevésbé fognak egyezni. Az embernek ma azért van már szüksége arra, hogy ne csupán abban bízzon meg, amit a külső világ ad, amikor fogalmakat akar alkotni, hanem annak mértéke szerint alkosson fogalmakat, ami a szellemiségből hatni tud az emberre.

A jövőben különösen szükség lesz ilyen fogalmakra, amelyek a politikára és a szociális életre vonatkoznak, főként a nevelésre. Azok a fogalmak, amelyeket a környezet nyújt, nem a spiritualitásból származnak, és ezek nem elegendőek ahhoz, amire az embernek szüksége van. Ezért jelennek meg a jelenkor nem megfelelő szociális és politikai elméletei. Az emberek csak aszerint akarnak ítélkezni, ami a környezetben van, nem akarják, hogy valami a szellemiségből inspirálja őket. Ezért nem megfelelőek ezek az elméletek és a politikai programok sem. Már nem olyan korban élünk, ahol olyan programokat lehet csinálni, mint amilyenek most Woodrow Wilsontól származnak, hanem korunk azt követeli, hogy a világot érintő programokat más mélységből hozzák elő. A szellemiséget kell segítségül hívni, ha ma a világot érintő programokat készítünk.

Az emberek azonban még nem hajlanak arra, hogy tudatosítsák mindannak a belső igazságát, amiket most kifejtettem. Téblábolnak. Már régóta az Atlantisz utáni ötödik korszak embereivé váltak, és még mindig úgy akarnak ítélkezni, mint az Atlantisz utáni negyedik korszak emberei. Akkoriban a görög korban ez helyes volt, valami nagy, harmonikus dolog. Ma képtelenség úgy ítélkezni, ahogy egy görög ítélkezett, mert a görögnek a környezet mindent megadott, amire szüksége volt. A mai környezet ezt már nem adja meg. Ma mindenekelőtt számos vonatkozásban, mondhatnám, érezhető egy bizonyos gyűlölet, egyfajta elutasítás – ami csupán félelem másik oldala – az ember belső szemléletétől. Az emberek a külsőségeknél akarnak megmaradni. Így jelennek meg bizonyos reminiszcenciák, amelyek csupán reminiszcenciák, ráemlékezések, ott, ahol az emberek nincsenek teljesen ezek hatalmában.

Nagyon érdekes jelenség a következő, amit kérem hogy egészen pontosan figyeljenek meg. Képzeljék el, hogy itt egy bizonyos számú olyan fejjel lenne dolguk, amelyek talán egy gyülekezetet alkotnak – ma mindenütt vannak felvilágosult gyülekezetek, igen, a tulajdonképpeni szellemiség már feloldódott, valójában nincs már igazán az emberi fejekben, bensőségessé vált. Ha azok, akik a felszínen mozognak, egy gyülekezetet alkotnak, akkor tulajdonképpen a többiek, az igazi fejek itt rejtetten vannak jelen, de aki közöttük ül, semmit sem tud erről. Így megtörténhet, hogy vannak gyülekezetek, vagy akár egyes emberek, akikben, mint valami órakerék-szerkezetben, régi eszmék futnak le, a látható, fizikai fejekben zsibonganak a régi eszmék, régi eszmék peregnek le. Arról, ami időszerű, ezek az emberek semmit sem tudnak. Ezeknek az automatikusan működő agyaknak mindenféle utócsengéseik lehetnek. Érdekes, hogy néha éppen ezek a dolgok jelennek meg.

1912-ben Londonban létrehoztak egy tudományágat, egy egészen új tudományágat: az eugenetikát. Ez megint egy fennhéjázó érv éppen arra, ami önmagában a legostobább dolog. Ennek az eugenetikának az eszméi tulajdonképpen az agyból származnak, nem az emberi lélekből. Mit akar ez az eugenetika? Olyan intézkedéseket akar tenni, hogy a jövőben csak egy egészséges emberi faj jelenjen meg, hogy ne legyenek csekély értékű individuumok, a nemzetgazdaság és az antropológia egyesítése útján akar fokozatosan olyan törvényeket találni, hogy a férfiak és a nők törvények útján úgy kerüljenek össze, hogy a lehető legerősebb faj jöjjön létre.

Ezeken a dolgokon el lehet gondolkodni. Ennek a kongresszusnak az eszménye, amelyen Darwin fia [24] elnökölt, abban állt, hogy megvizsgáljon különböző társadalmi osztályokat aszerint, hogy milyen nagy a koponyájuk a gazdagoknak és milyen nagy a szegényeknek, akik csak kevesebbet tanulhattak, milyen nagy a beleérző képességük a gazdagoknak, milyen nagy a szegényeknek, milyen erős ellenállást tudnak kifejteni a gazdagok az elfáradással szemben, és milyet a szegények, és így tovább.

[24] Leonard Darwin (1850–1943): katona, politikus, közgazdász, az eugenika úttörője.

Ezen a módon megkísérlik, hogy betekintést nyerjenek az emberi testiségbe, amit talán egyszer a jövőben úgy lehet irányítani, hogy pontosan megállapítsák: ennek a férfinek így kell kinéznie, annak a nőnek úgy, ha a jövő megfelelő emberét létre akarjuk hozni, milyen fáradékonysági fokkal kell rendelkeznie a férfinak, milyennel a nőnek, milyen nagyságú koponyája kell, hogy legyen a férfinak, milyen a nőnek, és így tovább.

Ez egyfajta lárma, természetes lárma a lélektől üressé vált agyban, azoknak az eszméknek a lármája, amelyeknek az atlantiszi korban volt realitásuk. Akkor valóban úgy volt, hogy voltak bizonyos törvények, amelyekkel az emberek a nagyságot, a növekedést, és minden lehetséges dolgot keresztezések útján és hasonló módon elő tudtak idézni. Akkoriban ez egyfajta tudomány volt, elterjedt tudomány, amellyel – ahogy tegnap elmagyaráztam – éppen az atlantiszi korban igencsak visszaéltek. Ez a tudomány, amely a testiség rokonsága alapján működött, tudta, hogy ha egy ilyen férfit egy ilyen nővel – és a férfi és nő akkoriban lényegesen különbözött a maitól – összehoznak, akkor milyen lény jön létre, és akkor ezt, ahogy ma a növényeknél teszik, variálni lehet. A misztériumok ebből a keresztezésből a rokonságok és különbözőségek összehozásából rendet teremtettek; csoportokat hoztak létre, és az emberiségtől elvonták azt, amit el kellett vonni tőle. Ténylegesen létrejött azonban egyfajta legfeketébb mágikus garázdaság azáltal, ami az atlantiszi korban végbement, és csak úgy jött létre a rend, hogy osztályokat hoztak létre, hogy ezeket a dolgokat eltiltsák az emberektől. Ilyen módon jöttek létre a nemzetek, a mai fajok. A mai fajok kialakulásánál ez működött közre. És a mai korban a nemzeti kérdés ismét háborog, mint a lélektelen agy utócsengése az atlantiszi korból. Milyen sokat beszélnek ma a nemzeti kérdésekről. De csak a testiség beszél róla. A visszahúzódott szellemiség ma egy egészen más világhoz tartozik. Ez a lényegbeli különbség a valóság és minden olyan kijelentés között, ami ma az úgynevezett nemzeti elvre vonatkozik. Soha sem vezet el az üdvösséghez, hanem újra és újra a káoszba vezet, ha a politikát a nemzeti kérdésekre akarjuk alapozni, amelyek már nem a jelenkor kérdései, mert a lélek egészen másféle rendekhez és egészen másféle összefüggésekhez tartozik, mint, amelyek a testiségben kifejeződnek. Ezek mind olyan dolgok, amelyekről tudni kell, de csak a szellemtudomány útján lehet róluk tudni. Ez a zsibongás a lélektől kiüresedett agyban, ez az oka annak, hogy a mai korban olyan törekvések bukkannak fel, amelyek az embert bizonyos törvények szerint akarják alakítani.

Még valami más is megszólal az ilyen elhasznált eszmék zsibongásából, amelyek még az elszáradt agyakban jól működhetnek, de többé már nem a lélekből jönnek. A lelket meg kell erősíteni, úgy, hogy a szellemtudomány bele tudjon hatolni. Akkor újra az ember individualitásából szólal meg. Bizonyára megismerkedtek már mindazokkal a dolgokkal, amelyek arra irányulnak, hogy a legkülönbözőbb embereket a pszichopatológia szemszögéből magyarázzák meg. Tulajdonképpen ma csak egy jó költeményt kell megírni ahhoz, hogy azonnal jöjjön az orvos, és megmagyarázza, hogy az illetőnek milyen betegsége van. Így a legkülönbözőbb tanulmányaink vannak pszichiátriai szempontból: Victor Scheffel, Friedrich Nietzsche, Johann Wolfgang Goethe, Conrad Ferndinand Meyer tollából. Ha a sorok között olvasni akarunk, megérezhetjük mindezeknél az írásoknál, hogy tulajdonképpen szerzőik azt mondták: Kár, hogy a kellő időben nem gyógyították az illetőt. Ha például Conrad Ferdinand Meyert a kellő időben gyógyították volna, akkor nem írt volna olyan dolgokat, amelyeket csak betegség alapján írnak le. Ebben az értelemben teljesen korszerű, hogy nem veszik figyelembe az ember bensőségessé válását, aminek néha, mint Conrad Ferdinand Meyer esetében, úgy kell működnie, hogy külső testiségére, ilyen vagy olyan betegség megjelenésére kell utalni; ezzel a bensőségesség a testiségtől függetlenül, művészileg a legmagasabb szellemiségig emelkedhet.

Ezekről a dolgokról itt nem abban az értelemben beszélünk, hogy velük szemben állást foglaljunk. Tisztán orvosi szempontból a dolgok magától értetődően helyesek; semmit sem lehet ellenük felhozni. Tisztán orvosi szempontból még valami mást is lehet tenni, amit meg is tettek: át lehet nézni az evangéliumokat, és az evangéliumokban ki lehet mutatni különböző dolgokat, hogy Krisztus Jézus, ez a figyelemreméltó individuum egészen sajátos betegségek együtthatásából jött létre. Ilyen könyvet írtak is, és bárki elolvashatja: Jézus Krisztus a pszichiáter szempontjából [25]. Van tehát egy könyv, amely kimutatja, hogy mindaz, ami Jézus személyéből kiindult, csak azáltal indulhatott ki, hogy ennek a személyiségnek ilyen és ilyen betegségei voltak.

[25] Dr. Georg Lomer (1877–1957): Jézus Krisztus pszichiátriai szempontból című könyve 1905-ben jelent meg.

Mindezeket a dolgokat meg kell érteni, át kell látni, ha azt akarjuk, hogy a jelenlegi fejlődést megértsük. Ebben az összefüggésben elsősorban a nevelés problémájáról fogok beszélni, hogy kimutassam, korunkban a felnövekvő gyermeket nem szabad úgy tekinteni, hogy csak azt vesszük tekintetbe, amit ma külsőleg ki lehet élni. Akkor gyakran elmennénk amellett, ami manapság éppenséggel visszahúzódik a gyermek legbelsőbb lényébe. Minthogy nem figyelnek ezekre a dolgokra, azért van olyan kevés emberismeret és olyan sok filiszterség. Bizonyos vonatkozásban a filiszterség ellentéte az igazi emberismeretnek, mert a filiszter szívesen alkot valamilyen képet a maga lelkében a normális emberről. Ami ettől eltér, az nem normális. Ilyen alapelvvel azonban nem érthetjük meg a környezetet, és elsősorban nem értjük meg az embert. Ez már azokhoz a dolgokhoz tartozik, amelyekkel törődni kell egy olyan társaságon belül, mint az antropozófiai, hogy megtanuljuk az ember megértését, és behatolhassunk az emberi individualitásba. Az egyes individualitások ugyanis sokkal eltérőbbek, mint gondolnánk, mert az ember azáltal, hogy lelkisége már nem teljesen illik össze a külső testiségével, ma igen bonyolult lénnyé vált.

Ebből azonban természetesen más is következik, amit ma mindazonáltal csak otromba módon fognak fel, de amiről remélni lehet, hogy a szellemtudomány odáig terjed, hogy az emberek már nem így fogják felfogni. Gondolják el, hogy ha a görögséghez visszamegyünk, akkor azt találjuk, hogy az egész testet betöltötte a teljes emberi lélek, úgy, hogy teljesen fedték egymást. Ez ma már nincs így. A testek egy bizonyos fokig üresek maradnak. Nem akarok rossz értelemben üres fejekről beszélni, de üresek maradnak, ezt így hozta a fejlődés. A valóságban azonban semmi sem marad üresen a világban. Csak egy bizonyos valamitől marad üresen, ami más korokban betöltötte. Teljesen üresen tulajdonképpen semmi sem marad. És miközben az ember lelke egyre inkább visszahúzódik testiségéből, ez a testiség egyre inkább ki van téve annak a veszélynek, hogy más valami tölti be. Ha a lelkek nem hajlandók olyan impulzusokat felvenni, amelyek a spirituális tudásból származhatnak, akkor a testeket démoni erők töltik be. Az emberiség szembesül azzal a sorssal, hogy testeiket démoni erők töltik be, ahrimáni–démoni erők. Gondolják el, hogy ahhoz, amit tegnap a jövőbeni fejlődésről elmondtam, még hozzátehető az, hogy a jövőben úgy élhetünk át embereket, hogy olyanok, mint Hans Kunz kint a polgári életben, de a test annyira üres, hogy egy erőteljes ahrimáni lény élhet benne. Ahrimáni–démoni lényekkel találkozhat. Az ember csak látszólag lesz az, aki ő maga. Az individualitás, amely rendkívül bensőséges, de külsőleg egy egészen más képpel szembesülünk.

Ilyen bonyolult lesz a jövőben az élet. Azt lehet mondani: A jövőben olyan viszonyok lesznek, amelyeknél nem lehet pontosan tudni, hogy kivel van dolgunk. És hogy Ricarda Huch ilyen vágyat érez az ördög után, ez azzal függ össze, ami bekövetkezik. Az intézmények, a fogalmak, a szociális eszmék, amelyeket az emberek ma létrehoznak, absztraktak, nyersek és otrombák azzal szemben, ami a bonyolult viszonyokban létrejön. Minthogy az emberek nem képesek arra, hogy azt, ami valóban jelen van, fogalmaikkal és képzeteikkel átfogják, az történik, hogy egyre inkább belekerülnek a káoszba, ahogy ezt a jelenlegi háborús események megfelelő módon jelzik. Ez a káosz amiatt jön létre, hogy a valóság más, sokkal gazdagabb, mint amit az emberek elgondolhatnak, amit kialakítanak a fejükben. Tisztában kell lennünk azzal, hogy választás előtt állunk: vagy tovább folytatjuk azt, ahogy jelenleg összecsapjuk, egymásba csúsztatjuk a fogalmakat – mivel a világ rendjét nem értjük, vagy elkezdünk kialakítani olyan fogalmakat, olyan képzeteket, amelyek felnőnek a bonyolult viszonyokhoz. Az emberiségbe olyan szellemi áramlatot kell vinni, ami arra irányul, hogy olyan fogalmakat alkossunk, amelyek megfelelnek a reális viszonyoknak. Mert igen sokan vannak, akik le akarnak ragadni annál, ami a korábbi időkből zajong tovább – ezek ma még kisebbségben vannak –, és a külső szemlélet folytán, azáltal, hogy a testeket ahrimáni szellemiség tölti be, abból indulnak ki, hogy a külső térbeliségből hoznak létre fogalmakat, képzeteket és cselekvéseket, azaz a külső világból hozzák létre a fogalmakat és képzeteket.

Csak ne áltassuk magunkat! Egy egész határozott mozgalom előtt állunk. Ahogy egykor a konstantinápolyi zsinaton kiiktatták a szellemet, azaz dogmává tették, hogy az ember csak testből és lélekből áll, és szellemről beszélni eretnekség – úgy most egy más formában arra törekednek, hogy a lelket, a lelkiéletet is kiiktassák. Olyan idők jönnek, talán nem is a távoli jövőben, amikor egy olyan kongresszuson, mint amelyet 1912-ben tartottak, még egészen más dolgokat is kitalálnak, amikor egészen más tendenciák ütik fel a fejüket, és azt mondják: Beteges dolog az embernél, ha egyáltalán lélekre és szellemre gondol. Csak azok az emberek egészségesek, akik csak a testről beszélnek. – Beteges tünetnek fogják tekinteni, ha az ember úgy fejlődik, hogy olyan fogalmakat alakít ki, mint lélek és szellem. – Ezek beteg emberek lesznek. És meg fogják találni – ebben biztosak lehetnek –, hogy megfelelő gyógyszerek legyenek, amelyek hatni fognak erre. Egykor a szellemet iktatták ki, most a lelket fogják kiiktatni gyógyszerek útján. Egy „egészséges szemlélet” érdekében oltóanyagot fognak találni, amely az organizmust úgy alakítja, lehetőleg még ifjú korában, esetleg már a születésnél, hogy ez az emberi test nem jut arra a gondolatra, hogy van lélek és szellem. – Ilyen élesen áll szemben egymással a két világnézeti áramlat. Az egyik arra gondol, hogy olyan fogalmakat és képzeteket alakítson ki, amelyek megfelelnek a reális valóságnak, a szellemi és a lelki valóságnak. A többiek, a mai materializmus követői oltóanyagot fognak keresni, amely a testeket „egészségessé” teszi, azaz olyanná, hogy ez a test a maga konstrukciója szerint ne beszéljen többé olyan idétlen dolgokról, mint lélek és szellem, hanem „egészséges” módon beszéljen, olyan erőkről, amelyek a gépekben és a kémiában működnek, és amelyek a világködben bolygókat és Napokat alakítanak ki. Ezt testi eljárások útján fogják előidézni. Materialista medikusoknak fogják kiszolgáltatni az embert, hogy a lelket kiűzzék belőle.

Igen, akik azt hiszik, hogy játékos fogalmakkal bele lehet látni a jövőbe, azok nagyon tévednek. Komoly, alapos, mély fogalmakkal kell a jövőbe tekinteni. A szellemtudomány nem játék, nem puszta teória, hanem az emberiség fejlődésével szembeni igazi kötelesség.

Erről holnap tovább beszélünk.

Hatodik előadás 1917. Október 8.

Ma, ha ezekkel a fejtegetésekkel a helyes módon akarunk előre jutni, szemügyre kell vennünk valamit az ember lényéről, és a történelmi fejlődésben való részvételéről. Mindenekelőtt fordítsuk tekintetünket arra, hogy az emberben van egy intellektuális erő, egy intellektuális képesség. Miben áll ez az intellektuális képesség? Nos, abban áll, hogy gondolatokat tudunk alkotni. Lényegében nincs szükségünk arra, hogy utána nézzünk, honnan jönnek ezek a gondolatok, amikor ezt vagy azt képszerűen megfogalmazunk. Ez a gondolati élet végig kísér bennünket egész éber tudatunk folyamán, és például amikor járunk, állunk vagy másvalamit viszünk véghez, van egy olyan érzésünk is, hogy gondolataink vezetnek bennünket, hogy azt követjük, ami elsősorban gondolatainkban jelenik meg. Nos, hogy ez valóban így van-e, erről ennek az előadásnak a folyamán még beszélni fogunk. Most csak azt akarom megállapítani, ami így a mindennapi tudatunkban megjelenik. Ezek a gondolataink. A gondolatvilággal, mint olyannal azonban még valami más is összefügg. Az ember gondolataihoz való viszonyát nem értjük meg, ha nem vesszük tekintetbe, hogy tulajdonképpen mi rejlik magában a gondolatvilágban.

Ugyanis a valóságban mindenütt, ahol vagyunk, ahol állunk, járunk és fekszünk, nemcsak a levegő és a fény világában, hanem mindig egy áramló gondolatvilágban vagyunk. Ezt a legjobban úgy képzelhetik el, ha a dolgot így fejezik ki: amikor áthaladnak a térben, mindennapi fizikai emberként, lélegezve haladnak át rajta, a levegővel teli térben haladnak át. Bizonyos módon így mozognak a gondolatokkal teli térben is. A gondolati szubsztancia betölti a teret körülöttünk. És ez a gondolati szubsztancia nem egyfajta meghatározatlan gondolattenger.

Nem olyasmi, mint valami ködös éteriség, ahogy leginkább elképzelik az emberek, hanem ez a gondolati szubsztancia az, amit tulajdonképpen elemi világnak nevezünk. Amikor a szó tágabb értelmében az elemi világról beszélünk akkor az elemi világ ebből a gondolati szubsztanciából áll, ténylegesen ebből a gondolati szubsztanciából. Csak bizonyos különbség van azok között a gondolatok között, amelyek itt kint kavarognak, és tulajdonképpen eleven lények, és azok között a gondolatok között, amelyekkel mi rendelkezünk. Már gyakran utaltam itt arra, hogy mi ez a különbség. A közeljövőben megjelenő könyvemben, amit tegnap említettem, utalást találhatnak erre a különbségre.

Fel lehet tenni ugyanis a kérdést: Ha kint a gondolati térben van valamilyen lény, egy elemi lény, és bennem is vannak gondolatok, hogyan viszonyulnak az én gondolataim azokhoz a gondolat-lényekhez, amelyek kint a gondolati térben vannak? Akkor kapunk helyes képet a saját gondolatainknak a térbeli gondolat-lényekhez való viszonyáról, ha elképzelünk egy emberi holttestet, ami visszamarad az ember halála után, és egy járó-kelő embert. Itt mindazonáltal olyan gondolatokat kell szemügyre vennünk, amelyek a külső, érzéki világban éber tudatunkban jönnek létre. Gondolataink ugyanis gondolati holttestek. Ez a lényeges. Azok a gondolatok, melyeket így a külső érzéki világról az éber tudat útján magunkkal hurcolunk, tulajdonképpen gondolati holttestek, lebénult, megölt gondolatok. Kívül elevenek. Ez a különbség.

Tulajdonképpen tehát azáltal vagyunk a gondolatok elemi világába beszorítva, hogy miközben a környezetből felvesszük azt, amit érzékelünk, és ezt gondolatokká dolgozzuk fel, elöljük az eleven gondolatokat. És miközben ezek a gondolati holttestek bennünk vannak, gondolkodunk. Ezért absztraktak a gondolataink. Azért válnak gondolataink absztrakttá, mert az eleven gondolatokat megöljük. Tudatunkkal valóban úgy jövünk-megyünk, hogy gondolattetemeket hordozunk magunkban, és ezeket a gondolattetemeket gondolatainknak, képzeteinknek nevezzük. Így van ez a valóságban.

Ezek a kint lévő eleven gondolatok azonban nem minden viszonyulás nélkül kötődnek hozzánk, eleven kapcsolatban állnak velünk. Ezt pontosan meg tudom világítani. Nem szabad azonban visszariadnunk ennek a szokatlan elképzelésnek a groteszkségétől. Gondolják el, hogy reggelente, amikor az ágyban fekszenek, kétféle módon kelhetnek fel. A mindennapi életben a kétféle felkelés között nem vesznek észre különbséget, mert ez a kétféle mód legtöbbször keveredik egymással, és nem figyelnek oda a felkelés pillanatára. De mégis kétféle módon kelnek fel. Fölkelhetnek úgy, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem gondolnak erre, hanem szokás szerint felkelnek, vagy pontosan kialakítják a gondolatot: most felkelek. Azt mondtam, hogy ezt összekeverik; „félig húzta, félig engedte”. Néhány embernél a szokásos életben úgy van, hogy a szokást, a szükségszerűséget követve kelnek fel, és aztán csendben felvetődik bennük gondolat: most fel fogok kelni. – Ahogy mondtam, néhányan ezt összekeverik, de absztrakt módon különbséget lehet tenni. Vannak extrém esetek, amelyeket meg lehet különböztetni. Gondolatok nélkül, teljesen gondolatok nélkül, anélkül, hogy erre gondolnának, fel tudnak kelni, de ezt teljesen tudatosan is megtehetik. E kétféle felkelés között nagy a különbség. Ha teljesen gondolatok nélkül kelnek fel, pusztán a megszokás szerint, akkor a formaszellemek impulzusát követik, az elohák impulzusait, úgy, ahogy ezek a földi lét kezdetén az embert földi emberként létrehozták. Gondolják meg tehát, hogy úgy kelnek fel, hogy a saját gondolataikat kikapcsolják, és mindig úgy kelnek fel, mint egy gép, akkor sem gondolatok nélkül kelnek fel, csak a saját gondolataik nélkül. De hogy fel tudnak kelni, ebben az egész mozgásformában gondolatok rejlenek, objektív gondolatok, nem szubjektív belső gondolatok; ezek azonban nem az önök gondolatai, hanem a formaszellemek gondolatai.

Ha önök szörnyen lusták lennének, és tulajdonképpen egyáltalán nem szeretnének felkelni, ha egyáltalán nem felelne meg a természetüknek, hogy felkeljenek, és csak megfontolás alapján kelnének fel természetük ellenére, akkor az ahrimáni szellemiséget követnék, csak a fejüket – ebben az esetben Ahrimánt követnék. Ahogy mondtam, a mindennapi életben az emberek a dolgokat összekeverik. Ahogy ez a felkelésnél történik, tulajdonképpen így van mindannál, amit az ember tesz. Mert az ember valóban ebből a két lényből áll, amelyek külsőleg különböznek: a fejből és a testiség többi részéből. Az ember feje rendkívül jelentőségteljes, sokkal régebbi eszköz, mint a testiség többi része. Ahogy az ember feje meg van szerkesztve – erről a múlt évben beszéltem [26] –, alapvető formájában már a Hold-fejlődés eredménye. Már átment a Szaturnusz-, Nap- és Hold-fejlődésen. Ha azonban az ember a Földön úgy lenne kialakítva, ahogy a Hold-fejlődés idején létrejött, akkor nem vált volna olyanná, amilyen most, akkor másképpen nézne ki. Ha az emberek figyelnének egymásra, másképpen látnák egymást, mint ahogy most magukat látják.

[26] Lásd Rudolf Steiner: Az emberiség belső fejlődésének impulzusai (GA 171), 1916. október 21-i előadását.

Sematikusan azt lehet mondani: Az ember egyfajta kísértet lenne, amiből csak a fejforma emelkedne ki határozottan. Tulajdonképpen erre volt szánva az ember. A testiség többi részének egyáltalán nem kellene olyan szembeötlőnek lennie, mint amilyen most. Ezeket a dolgokat figyelembe kell venni, mert különben az ember földi fejlődése nem érthető. A testiség többi része elemi lény lenne, pusztán elemi lény; és a fejében lenne hatékony mindaz – ezt a-nak nevezem –, ami a Földtől elvált Hold-lét egy földi darabja. Tehát az, amit itt a-nak nevezek, a Földtől elkülönült Hold-lét egy darabja, az tulajdonképpen az ember. Az ember valójában ténylegesen a fej, csak egy egészen csekély hozzátétellel.

A másik dolog, amivel az ember még rendelkezik – nevezzük ezt b-nek, és tekintsük most csupán egy elemi levegőszerű lénynek –, a magasabb hierarchiák lényeinek a megjelenése, a formaszellemektől lefelé, a kozmikus hierarchiák alakzata. Az embert akkor képzelik el helyesen, ha úgy képzelik el, hogy a kozmikus hierarchiák azt teremtették meg, amit itt b-ként foglaltam össze. És mintegy a kozmikus hierarchiák öléből emelkedik ki az ember, az, ami a szaturnuszi kor óta lett belőle. Ha tehát az ember fejen kívüli alkatát szellemileg gondoljuk el – de így kell elképzelnünk, legalábbis levegővel áthatottan –, akkor tulajdonképpen a kozmikus hierarchiák testét kapjuk meg.

Nos, a fejlődésnek ebbe az egész menetébe beleszólt a luciferi csábítás. Ez idézte elő, hogy ez az egész elemi testiség az emberi test többi részévé sűrűsödött. Ez természetesen kifejtette hatását a fejre is. Ebből képet kaphatnak arra vonatkozóan, hogy tulajdonképpen mi is az ember a valóságban. Az ember, ha a fejétől eltekintünk, amelyet a korábbi fejlődésből birtokol, és ha teste nem lenne látható húsba ágyazva, tulajdonképpen az elohák külső megjelenése lenne. És csupán a luciferi kísértés folytán sűrűsödött be hússzerűsége az elohák külső megjelenésébe.

Ezáltal azonban valami nagyon jelentőségteljes dolog jött létre – amire, mint igazi titokra már többször utaltam –, ezáltal az jött létre, hogy az ember éppen azokban a szervekben, amelyeket szokás szerint alacsonyabb rendű szerveknek nevez, az istenek hasonmása. Csakhogy az isteneknek ez a hasonmása tönkrement, ahogy az ember a Földre került. Éppen az, ami magasabb rendű az emberben, aminek szellemileg a kozmoszból kellett származnia, alacsonyabb természetűvé vált. Kérem, ne felejtsék el, hogy az emberi természet egy jelentős titka ez. Ami most az ember alacsonyabb természete, a luciferi hatás miatt alacsonyabb rendű, az tulajdonképpen arra rendeltetett, hogy magasabb természetű legyen. Ez az ellentmondás az ember lényében. Ez olyasmi, ami számtalan világ- és életrejtélyt megold, ha az ember helyes módon fogja fel.

Azt mondhatjuk, hogy az ember fejlődése úgy folyt le, hogy a luciferi befolyás következtében azt, aminek folyamatosan fel kellett bukkannia számára a kozmoszból, alacsonyabb rendű természetévé tette. Sőt, számos történelmi jelenség érthetővé válhat az önök számára, ha azt veszik szemügyre, amit a régi misztériumok vezetői tudtak, akik még nem voltak olyan frivolok, cinikusok és filiszterek, mint a mai emberek. A régi népek bizonyos szimbólumai, amiket ma csak szexuális értelemben fognak fel, érthetővé válnak azáltal, hogy azok a régi misztériumpapok, akik alkalmazták őket, tulajdonképpen ezekben a szimbólumokban az ember alacsonyabb természetében rejlő magasabb rendűt akarták kifejezésre juttatni.

Látják, milyen finoman kell felfogni ezeket a dolgokat, amelyeket a szimbólumok tartalmaznak, ha nem akarunk frivolitásba esni, amibe a mai ember természetesen könnyen beleesik, mert egyáltalán nem képes arra gondolni, hogy az embernél még valami más is van, mint az, ha valamit érzékelhetővé teszünk, ami tulajdonképpen a magasabb természet luciferisége. Ezért igen könnyen megtörténhet, hogy az ember ezen a területen a történelmi szimbólumokat egészen hamisan értelmezi. Egy bizonyos nemesebb értelmezés szükséges ahhoz, hogy a régi szimbólumokat ne alacsonyabb értelemben fogjuk fel, bár ez gyakran így történhet. Ezáltal azonban az is világossá válik, hogy ha a gondolatok az elemi világból származnak, tehát elevenek, és nem a fejből származó absztrakt halott gondolatok, akkor ezeknek az eleven gondolatoknak az egész emberből kell létrejönniük. És ez nem csupán a töprengés útján történik. Ma azt hiszik, hogy az ember pusztán töprengés útján mindig gondolatokhoz juthat. Ma úgy gondolják, hogy ha az ember pusztán töpreng, mindent el tud gondolni, ha azok a dolgok, amelyekről gondolkodni akar, hozzáférhetők számára. Ez azonban értelmetlenség. Az igazság sokkal inkább az, hogy az emberi nem fejlődésben van, és így például azokat a gondolatokat, amelyeket Kopernikusz vagy Galilei egy bizonyos korban elgondolt, korábban puszta töprengés útján nem lehetett elgondolni. Miért? Mert az ember töprengés útján olyan gondolatokat alkot, amelyek a fejben működnek. Ha azonban egy ilyen gondolat világtörténetileg merül fel, ha úgy merül fel, hogy mintegy beüt az egész emberi fejlődésbe, akkor ezt az istenek adják az egész emberen keresztül. Akkor ez mindenekelőtt – miközben legyőzi a luciferit – az egész emberen áthullámzik, és az egész emberből jön létre először a fejben. Úgy hiszem, ez már érthető. Ezért bizonyos korszakokban bizonyos gondolatokat csak ki kell várni, amikor az ember nem csupán töpreng, nem csupán szeme és füle útján közvetít valamit, hanem egész lénye útján, ami a hierarchiák képmása, valamilyen inspirációt kap a hierarchikus világból.

Ha ezt átgondolják, azt is látni fogják, hogy sok mindent mondtunk azzal, amire tegnap utaltunk. Ebben az Atlantisz utáni ötödik korszakban sokkal bensőségesebben éljük át a dolgokat, mint korábban, mint például a görög korban, ami kor a külső környezet sokkal spirituálisabb volt. A bensőséges élet arra vonatkozik, hogy a gondolatok az egész ember útján jönnek létre. A korábbi időkben, az Atlantisz utáni negyedik korszakban az ember kapcsolata az istenekkel sokkal külsőségesebb volt, mint most. Most sokkal intimebbé vált. Az ember mindig érintkezik az istenekkel, csak a feje általában semmit sem tud erről, mert a fej csak az emberi gondolatokat ragadja meg, tulajdonképpen csak a gondolattetemeket. Teljes emberként az ember mindig kapcsolatban van az istenekkel. Ez a kapcsolat azonban az újabb időkben intimebbé vált. Ezért ma még a tisztánlátás jellege is más viszonyban van az istenekkel és a testetlen szellemekkel, mint korábban volt. Ha ma az emberi lelkek szellemekkel vagy halottakkal érintkeznek, ez az érintkezés rendkívül finom. Az emberek úgy érintkeznek a szellemi lényekkel, mint mondjuk, a lélekben az egyéni gondolat az egyéni akarattal. Ez rendkívül intim. És ez az intimitás megfelel a mai kornak. Éppen úgy megfelel az ember lényének itt a Földön, mint a halottak lényének, akik ma a halál kapuján átmennek a szellemi világba.

Azáltal, hogy ez az intim kapcsolat létrejöhetett, az ember egészen más viszonyba került a kozmosszal, mint ahogy ez korábban volt. Most vannak olyan emberek, akiknek olyan a viszonyuk a szellemi világhoz, ami, ha tudatossá válik, sokkal intimebb módon fejeződik ki, mint korábban. Bizonyos képességeknek el kellett veszniük, hogy ez az istenekhez való intimebb viszony kifejlődjön. Ezért volt az, hogy még a görög-latin korban, és még mélyen a középkorban is, ahogy mondtuk, az emberek a környező világból közvetlenül érzékelték a spiritualitást, nem csupán materiális színeket láttak és materiális hangokat hallottak, mint mi ma, hanem a színekben és hangokban spiritualitást érzékeltek. Még megvolt a lehetőségük arra, hogy ami ma kaotikus álommá vált, azt eszközként használják, hogy egy sokkal kevésbé szubtilis módon jussanak a szellemi világba, mint ahogy ez ma történik. Azt is mondhatom, hogy a szellemi világgal való érintkezés a korábbi időkben nyersebb volt, mint ma, mára finomabbá vált. Korábban viszonylag könnyű volt közeledni a szellemekhez és a halottakhoz. Ma a szokásos álmoknak nincs már ugyanolyan értékük; de ez még egy jó ideig így volt a középkorban is. Néhányan még hosszú ideig megőrizték ezt a képességet. Ezért a korábbi emberek minden körülöttük lezajló történést, ami az említett gondolati elemi világban ment végbe, álomszerűen érzékeltek. Az ember nem volt annyira elzárva a környező szellemi világtól, hanem lényével még benne élt. Ennek tudatában volt, és ennek megfelelően cselekedett, eszerint viselkedett.

Most az emberek ezeket a dolgokat természetesen csak olyan értelemben hiszik el, hogy azokat régi babonáknak tekintik. De ha ebben a „régi babonában” valami jelentős dolog jelenik meg, akkor a mai tudomány már nem tud mit kezdeni a dologgal. Csak egy példát akarok említeni: az ismert történelmi személynek Kimonnak volt egy barátja, Astyphilos. Astyphilos egyike volt azoknak, akik az álmok jelentését, az igazi intellektuális jelentését megértette. Kijelentette Kimonnak, aki az egyiptomi hadjárat előtt egy komisz, ugató kutyáról álmodott, hogy meg fog halni. Azt mondta: Egy komisz, ugató kutyáról álmodtál, a hadjárat során meg fogsz halni. – Ezt Horatius meséli el.

A jelenkor egy okos embere, aki az álmokról írt, de materialista értelemben, természetesen azt hiszi, hogy ez egy szokásos álom volt Kimonnál, és Astyphilos, aki az álmot értelmezte, szemfényvesztő volt. Ez a modern tudós mindazonáltal egy figyelemreméltó dolgot tesz hozzá: a véletlen úgy hozta, hogy a jóslat bekövetkezzék. – Utalhatnék könyvekre, amelyekből megdönthetetlenül kitűnik, hogy a jóslatok bekövetkeznek. Ilyenkor azt mondják: A véletlen így akarta. – Ez csak egy példa sokak számára. Az emberek ma úgy gondolják, hogy a lelkek mindig olyanok voltak, mint ma, és hogy tulajdonképpen a lelkek igazi fejlődése egyáltalán nem létezik.

Ahogy tehát a külső érzéki szemlélet még spirituálisabb volt, úgy bizonyos módon a környező gondolati elemi világgal való összefüggés is még imaginatívabb volt. Az álmoknak megvolt még az imaginatív értékük, ami a jövőre utalt. Ahogy az emlékezet a múltra utal, úgy utalnak az imaginációk a jövőre, de természetesen nem ugyanolyan módon. Tehát a korábbi idők lelki alkatát egészen másképpen kell elképzelnünk: az ébrenlét szokásos érzéki szemléletét bizonyos módon áthatották az elmosódott álomképek, amelyek azonban az elementáris világ folyamatában a realitásra utaltak. Azt mondhatjuk: Az érzéki észlelések materiális világa még nem volt annyira ásványi módon megsűrűsödve. A színekből és hangokból még mindenütt kiragyogott a spiritualitás. Még jelen volt azonban az az emberi képesség, hogy az emberek bizonyos módon ébren álmodjanak, és ez az éber álmodás realitás volt az elementáris, objektív gondolati világban. Az emberi szabadság megalapozása és megerősítése érdekében az embert kiemelték ebből a külső világgal való összefüggéséből és belső élete intimebbé vált, ahogy ezt elmondtam.

Nos, egy fontos dolgot azonban figyelembe kell vennünk. Az ember a természet jelenségeiről a szokásos intellektus segítségével el tud gondolkodni, de a szokásos intellektus segítségével a szociális jelenségeket nem tudja átgondolni, erre nem képes. Az ember ma úgy hiszi, hogy a gondolkodást, amely képessé teszi, hogy az érzékelhető világ külső lefolyásáról gondolkodjon, arra is fel tudja használni, hogy szociális törvényeket, politikai impulzusokat hozzon létre. Ezt ideiglenesen meg is teszi, de ezek olyanok is. Olyasmi, amit még a római történelemben olvasunk – és ilyen dolgokat később is tapasztalhatunk, ha a történelemből nem csináltunk volna legendákat –, hogy Numa Pompiliust az állami berendezkedésre vonatkozóan Egeria nimfa inspirálta [27]. Ez arra utal, hogy akkoriban, ha állami intézményeket akartak létrehozni, az istenekhez fordultak. Hogy pusztán gondolkodás útján politikai struktúrákat alakítsanak ki, ezt nem tartották lehetségesnek. Ma úgy vélik, hogy az egyes ember nem képes politikai struktúrákat kigondolni, de ha az egyes embereket így és így megsokszorozzák, akkor ez lehetséges. Ha tehát a megvilágosodott parlamentek a modern demokráciában összeülnek, akkor háromszáz fej gondolkodás útján képes lesz arra, amire az egyes ember természetesen nem képes. Ez ellentmond Rosegger [28] egyik kijelentésének, amit már gyakran idéztem: Egyedül valaki ember, többen népség, sokan marhák! – de gyakorlatilag ezt, ugye, nem lehet alkalmazni. Gondolják el, hogy a modern felvilágosodott világ nagyjából mit mondana akkor – nem a régi, hanem egy új formában –, ha egyszer a világban az terjedne el, hogy Woodrow Wilsont egy nimfa inspirálta valamilyen rendelkezése során.

[27] Lásd Titus Livius: A római nép története a város alapításától (Ab Urbe condita).
[28] Peter Rosegger (1843–1918): svájci elbeszélő, költő.

Ezek a dolgok tehát mindenekelőtt mások voltak, ha nem is lettek éppenséggel okosabbak. Ezt mindazonáltal nehéz megérteni, de meg kell ismerkedni azzal, hogy csak akkor származnak valóban helyes gondolatok a szociális struktúra számára, ha az emberek a szellemiséghez fordulnak. Nem szükséges, hogy ez a régi formában történjen, de ennek a szellemiséghez fordulásnak újra létre kell jönnie. Különben az emberek politikai alapelvekben, politikai struktúrákban és eszmékben csupán értéktelen dolgokat fognak felmutatni. Az eleven tudatnak kell létrejönnie, hogy az elemi gondolatok világában éljünk, és abból inspirációkat kapjunk.

Ezeken a dolgokon ma még lehet nevetni. Az emberiségnek azonban fájdalmakon és szenvedéseken keresztül kell megszereznie az inspirációt a szociális rend teremtő területén. Ezzel még intimebb módon utalunk valamire, ami mostantól kezdve egyre szükségesebbé válik az emberiség számára.

Ha az ember belátja, hogy most elő kell készülnie arra, hogy kapcsolatot keressen a szellemi világgal, hogy ennek a világnak a birodalmába bevigyen egy olyan birodalmat, amely nem ebből a világból való, de mindenütt áthatja ezt a világot, csak akkor kerül bele a kaotikus szociális emberiség-struktúrába a gyógyító erő.

Mindazonáltal ehhez szükséges lesz, hogy az ember leküzdje a kényelmetlenséget és a világhoz való intim viszonyával foglalkozzon. Az emberi működés jelentőségteljesebb irányvonala számára a környezethez való viszonyát illetően létre kell jönnie egy olyanfajta elmélyülésnek, mint amilyen az Atlantisz utáni negyedik korszakban volt, hogy afelé orientálódjon, hogy valóban felismerje, hogy az ember valamikor másképpen viszonyult a környezetéhez, mint most. Ezt még tanulmányozni kell. Csak ezt a legendát – rossz értelemben vett legendát –, amit ma történettudománynak neveznek, egyszer le kell győzni. Vissza kell térni a történelmi valósághoz, a Golgotai Misztériumhoz. Ez akkor történhet meg, ha a külső történelmi kutatást a szellemtudományos kutatás megtermékenyíti. Itt azonban az embernek hajlandónak kell mutatkoznia arra, hogy a szellemtudományos kutatásba valamennyire beleélje magát. Csakhogy a fogalmak ma olyanok, hogy az ember számára néha groteszknek tűnnek, ha elkezd behatolni a szellemi világba, mert tulajdonképpen ösztönös képzetei vannak arról, hogy a szellemi világban a dolgoknak éppen olyanoknak kell lenniük, mint a fizikai világban. Nem akar mást, csak azt, hogy ott egy kifinomult érzéki világot találjon. Hogy ott valami egészen más jelenik meg számára, ami a legkisebb részletekben is meglepő, ezt a mai ember nem tudja megérteni. Elmondok önöknek egy valóban igaz dolgot.

Képzeljük el, hogy egy mai filozófus, egy szokásos egyetemi professzor – ez egy kisebb csoda lenne, de képzeljük el, hogy a csoda megtörténne – öt percen keresztül valamilyen inspiráció útján oda jutna, hogy a szellemi világtól megkérdezze, hogy ő valóban egy belsőleg elhivatott filozófus-e. Mit gondolnak, nagyjából milyen választ kapna? Lenne egy imaginációja; és ez az imagináció igazi válasz lenne, csak az imaginációt helyes értelemben kell venni. Valójában semmi olyat nem mondok, ami számtalan esetben ne történne meg. Egy ilyen filozófus ugyanis azáltal kapna választ, hogy szamárfülei nőnének. És ebből az imaginációból az mutatkozna meg számára: tehát igazi filozófus vagyok. – Ez nem tréfa, hanem azon alapszik, hogy bizonyos képzetek, amelyek ezen a fizikai síkon így vagy úgy jönnek létre, a szellemi területen éppen a fordítottját jelentik. Szamárfüleket viselni a fizikai síkon nem éppen kitüntetés, a szellemi világban viszont imaginációként sokkal értékesebb, mint a fizikai síkon a legmagasabb rendjel valamilyen filozófus számára. Gondolják el azonban, hogy valaki, aki csak a fizikai síkhoz szokott hozzá, hirtelen – ahogy mondtuk, valami csoda folytán – szellemi látó lenne és szamárfülekkel látná magát, azt hinné, hogy kicsúfolták, hogy becsapták. Már csak ezért is puszta illúziónak nyilvánítaná a dolgot. Részleteiben is egészen másképp néznek ki a dolgok a szellemi világban, mint itt a fizikai síkon, és az embernek szüksége van arra, hogy amit a szellemi világban átél, azt lefordítsa magának, amikor az annak megfelelőt a fizikai világban helyesen akarja értelmezni. A szamárfülekkel nem csupán viccelni akartam. Nézzenek utána a régi írásokban, azt fogják találni: ott említenek bizonyos álmokat, amelyek a filozófusok álmai voltak, hogy belső filozófiai elhivatottságukról meggyőződjenek. Egy tipikus leírás, egy tipikus álom, amit most előadtam. A filozófusok azáltal, hogy szamárfülekkel látták magukat, meggyőződhettek arról, hogy valóban filozófusok.

Néhány meglepő, frappáns dolgot kell ezért átélnie az embernek, ha a szellemi világ sajátosságaival meg akar ismerkedni. Ha a Christian Rosenkreuz kémiai menyegzője 1459-ből című könyvet olvassák, néha az lehet az érzésük, hogy ezeken a groteszk dolgokon nevetniük kell. A mű mégis mély jelentőségű, mert azt az utat, amire benne utalnak, nem csupán egyfajta szentimentális érzülettel kell felfogni, hanem egy bizonyos fölé nyes humorral.

Azt mondtam, hogy a későbbi időkből is lehetne analógiát találni ahhoz, ahogy a római történelemben Numa Pompiliust Egeria nimfa tanította. A dolgokat ma már nem közlik az emberekkel, ezért lehet a mai történelmet „fable convenu”-nek, megegyezéses mesének tekinteni. Gondolják el, hogy a XVI. század végén és a XVII. század elején Jacob Böhme még felbukkan a maga mély intuíciójával, ami hatalmas átfogó képekben egy régebbi kor intuícióit hordozza. Jacob Böhme tanítványi köréhez sokan tartoztak a későbbi időkben, és egyik utolsó tudós tanítványa Saint-Martin [29] volt. Saint-Martin különösen A tévedések és az igazság című könyve teljesen Jacob Böhmén alapul, de ez már csak egy elillanó Jacob Böhme. Ugyanakkor sok minden van még benne abból, ami a korábbi időkben felbukkant, és tudja, hogy ha az ember gondolatokat akar kialakítani a szociális struktúráról, ha valóban hatékony gondolatokhoz akar jutni a politikával kapcsolatban, akkor nem szabad csupán kiokoskodni ezeket, akkor ezeknek a gondolatoknak a szellemi világból kell származniuk. – Saint-Martin A tévedések és az igazság című könyvében nem csupán gondolatait közli a külső természetről és annak folyamatairól, a történelemről és annak lefolyásáról, hanem politikai eszmékről is beszél, határozott politikai eszmékről. Ma, amikor az államok egyedi politikai struktúrák, ezeket állami eszméknek nevezik. Ezekben a vitákban azonban egy határozott és jelentős elképzelés jelenik meg, és jellemző, hogy egy ilyen elképzelés éppen Saint-Martin politikájának a csúcsát jelenti. Itt egy „ősi emberi házasságtörésről” beszél. Ez a házasságtörés valamikor abban az időben történt meg, amelyben a férfi és nő közötti szexuális kapcsolat a Földön még nem volt meg. Nem szokványos házasságtörést említ tehát, hanem valami mást, olyasmit, amire erős, sűrű fátylat borít, valamit, amire a Biblia utal, amikor ezt mondja: „…az Isten fiai bémenének az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szűlének nékik.” [30] Ez az az esemény, amelynek következtében az atlantiszi világban létrejön az egész zűrzavar, ami titokzatos összefüggésben áll azzal, hogy az ember a maga elemi szellemi természetét érzékivé tette. Erre az eseményre, amit Saint-Martin „ősi házasságtörésnek” nevez, csak utalnak, ő is csak utal rá.

[29] Louis Claude de Saint-Martin (1743–1803): francia filozófus.
[30] 1 Mózes 6,4.

Saint-Martinnál azonban látni, hogy figyelembe veszi azt, ami szükséges: ha az ember a politikáról akar gondolkodni, akkor nem szabad pusztán a külső emberi összefüggésekre tekinteni, ahogy ezt ma teszik, hanem vissza kell menni abba a korba, ahol az emberről még tudhattak valamit, amikor az érzéki világon túlra, a szellemi világba távozik. A politikai gondolkodás alapjait a spirituális világból kell létrehozni. Ezt Saint-Martin a XVIII. század végén még tudta – 1804-ben halt meg –, és amit A tévedések és az igazság című művében mond, azt már lefordították németre. A könyv megvan németül is. Nem érdektelen ezt megjegyezni, mert egy bizonyos lelkész, velünk ellentétben, akik itt a spirituális életet akarjuk ápolni, nemrég kijelentette, hogy ezekkel az esztelenségekkel szemben emlékeznünk kell az egyszerű, derék Matthias Claudiusra [31]. Ezután egy szöveget idéz Matthias Claudiustól, hogy nekünk ellentmondjon. Nos, azonban éppen Matthias Claudius az, aki Saint-Martinnak A tévedések és az igazság című könyvét lefordította, hogy ami az akkori korban a spirituális tudománynak megfelelt, azt népe számára hozzáférhetővé tegye. Az illető úr tehát ezzel csak a maga hatalmas tudatlanságát bizonyította Matthias Claudiust illetően, eltekintve attól, hogy költeményének csak egy szakaszát idézte, mert ha a korábbi szakaszokat idézte volna, akkor önmagának mondott volna ellent. De megelégedett egy szakasszal, amelyről azt hitte, hogy ez megfelelő ahhoz, hogy az antropozófia ellen felhozza.

[31] Matthias Claudius (1740–1815): német költő, újságíró.

Saint-Martin tehát a XVIII. században még tudta, hogy egy hídnak kell lennie az ember gondolatai és a spirituális tudás, a magasabb világok spirituális hatása között, ha az ember termékeny politikai gondolatokhoz akar jutni. Egyetlen korábbi évszázad sem volt annyira istenektől elhagyott, mint a XIX. század és a XX. század eleje. Fontos, hogy ezt figyelembe vegyük. De egyik korábbi évszázad sem volt olyan büszke a maga istentelenségére. Mindazonáltal, ha az emberek ma azt az államtudományt olvasnák, amelyet Saint-Martin képvisel – úgy hiszem, hogy mindazoknak, aki most bölcs módon összeülnek, és a világ dolgait irányítani akarják, forogna a gyomra. Mert ma az a tendencia, hogy lehetőleg minél kevesebbet ismerjenek meg abból, ami körülöttünk valóban van. Nos, mindazonáltal a tudatból ki lehet kisöpörni az eleven szellemi gondolatokat, és el lehet határozni, hogy csak gondolattetemekkel operálunk. Az emberek cselekvése azonban nem erre irányul. Amit az emberek tesznek, az beleszövődik az eleven gondolatokba. Ha azután, az emberek a maguk gondolattetemeivel egyáltalán nem akarnak az eleven gondolatok szerint élni, akkor létrejön a káosz. Ezt a káoszt le kell győzni. Ehhez az a tiszta belátás szükséges, amelyről most ezekben az előadásokban ismételten beszéltem. Bizonyos vonatkozásban azonban ehhez egy teljes fordulatot kell tenni attól, amit ma helyesnek, a legideálisabb dolognak tartanak.

Mindenekelőtt egy ilyen fordulatra van szükség, minél előbb; a legjobb az lenne, ha ez a fordulat közvetlenül a jelenben a legszélesebb körben megtörténne, itt, ahol arról van szó, hogy az emberek nevelőit – az ifjabbakét és az idősebbekét is – kinevezzük. Mert egyetlen más területen sem vált annyira materialistává az emberiség, mint éppen a nevelés területén.

Engedjék meg, hogy végezetül olyan gondolatokat hozzak fel, amelyekkel a legközelebbi jövőben foglalkozni fogunk, mert ezek mindenki számára nagyon érdekesek és nagyon fontosak. Engedjék meg azonban, hogy ezt úgy adjam elő, hogy mindenekelőtt néhány nap alatt, mondhatnám, saját lelkükben átalakíthassák, hogy aztán jobban előkészítsék e gondolat megvizsgálását.

A gyerekeket, ahogy ma belépnek az életbe, úgy kell tekintenünk, hogy tulajdonképpen tudjuk: egy kiszáradt, szétforgácsolt külszínnel van dolgunk, ahogy ezekben a napokban elmagyaráztam. Mélyen belül azonban van valami, ami az igazi ember, ami már nem olyan, mint ahogy a XV. századig külsőleg kifejezésre jutott. Egyre inkább meg kell ismerkednünk azzal, hogy éppen a gyermeknél, abból a módból, ahogy megnyilvánul, ahogy gondolkodik, beszél és gesztusai vannak, nem lehet teljesen a belső emberre következtetni. Már nem a belső ember jut külsőleg kifejeződésre, és ez elsősorban a gyermeknél mutatkozik meg. A gyermek ma többnyire valami egészen más, mint ami külsőleg kifejezésre jut. Még extrém esetek is vannak. Külsőleg lehetnek a legneveletlenebb csibészek, de belül egy olyan derék fickó rejtőzhet, aki később a legértékesebb emberré válik, míg számos rendes gyereket lehet találni, akik egy kicsit sem neveletlenek, nem dugják az ujjukat a szájukba, nem mutatnak szamárfület sem, jól is tanulnak, és talán majd jó bankigazgatók lesznek, a mai fogalmak szerint jó tanítók, különösen jó jogászok lesznek, de mégsem válnak használható emberekké – bocsássák meg az erős kifejezést –, mert nem találják meg a belső harmóniát önmagukkal és az őket környező világgal. Éppen a pedagógiai, nevelési területen kell mindenekelőtt azt az alapvető tényt érvényre juttatni, hogy az ember ma belsőleg lényegesen különbözik attól, ami külsőleg kifejezésre jut. Ez azonban azt feltételezi, hogy a jövőben a pedagógusokat, a nevelőket ne úgy nevezzük ki, ahogy most, hanem egészen más alapelvek szerint. Mert a betekintés egy olyan belső világba, amely külsőleg nem jut kifejezésre, egyfajta profetikus tehetséget kíván meg. Tehát szükségessé válik, hogy a pedagógusok számára olyan vizsgákat vezessünk be, hogy azok, akiknek intuitív, profetikus képességük van, különösen jól teljesítsenek, és akiknek nincs ilyen intuitív, profetikus képességük, kiessenek a vizsgán, bármilyen sokat tudnak is.

Ma nagyon eltávolodtak attól, hogy az emberek profetikus képességeit figyelembe vegyék, amikor nevelői hivatásra képeznek. De az emberek ma sok mindentől igen távol állnak, amit meg kellene tenni. Az emberiség fejlődése mégis arra kényszerít, hogy elhatározzuk, hogy fokozatosan ilyen alapelveket vezessünk be. Mindazonáltal a mai kor néhány materialista gondolkodója teljesen ostoba gondolatnak tartja, amikor kijelentjük, hogy a pedagógusoknak prófétáknak kell lenniük. De ez nem marad mindig így! Az emberek rákényszerülnek, hogy belássanak ilyen dolgokat.

Hetedik előadás 1917. Október 12.

Hogy azokhoz a problémákhoz, amelyekkel ezekben a fejtegetésekben foglalkozunk, egyre közelebb kerüljünk, ma egy közbeeső fejtegetést kell beiktatnunk. Bizonyára mindnyájan ismerik azt a tréfás kísérletet, amikor bűvészek súlyokat mutatnak, nehéz súlyokat, aztán mutatják, hogy milyen erőfeszítést kell tenni, hogy ezeket a súlyokat felemeljék. Hogy a dolog még hihetőbb legyen, a súlyokon szokás szerint számok jelzik, hogy hány kilót nyomnak, és így tovább. Miután az illető egy kicsit erőlködött, hogy ezeket a súlyokat lassan felemelje, és a nézők megcsodálták izomerejét, a levegőbe emeli a súlyokat, aztán odahív egy kisfiút, aki elfut velük, miközben lóbálja őket, mert az egész csak papírmasé volt, csak utánozta a formákat, és a számok azt a benyomást keltették, mintha igazi súlyok lennének.

Erre a kísérletre ma gyakran emlékezhetünk, ha egy kicsit a szellemtudományos ismeretekkel felvértezzük magunkat, és aztán meghallgatjuk, amit kortársaink, még a tanultabbak is a történelmi eseményekről vagy a történelmi személyekről mondanak és írnak. Ez így van azokkal az életrajzírókkal és történészekkel, akik a mai kor szellemében feladatukat kitűnően ellátják. Ha szellemtudományos képzettségünk van, egy ideig jóleső megelégedettséget érezhetünk azoknál a leírásoknál, amelyeket kapunk. De aztán, ha végül is az egész dolgot még egyszer hatni engedjük a lelkünkre, úgy tűnik számunkra, mintha ezzel a kacattal egy kisgyermek szaladna el, és ide-oda lóbálná.

Ez egy olyan érzés, ami nem sok embernél van meg, bár ösztönös visszhangját mégis többeknél megtaláltam már a mai kor történelmi leírásaival szemben. Az egész római történelem, és nevezetesen a görög történelem, ahogy ma ábrázolják, tulajdonképpen ehhez a területhez tartozik, amit így lehet jellemezni. Például azt kell mondanom, hogy egy bizonyos területnek a történetírói, akiket a rám gyakorolt benyomás ellenére rendkívül nagyra becsülök. Rendkívül nagyra becsülöm például Herman Grimmet [32] mint történetírót, ahogy ez néhány előadásomból is kiderül. Csak ha a Goethéről, Michelangelóról, vagy Raffaellóról írt könyveit nézem is, ezek az alakok teljesen úgy jelennek meg számomra, mintha – ezt csak hasonlatképpen mondom – nem lennének nehézsúlyúak, vagy mintha csupán átsuhanó árnyak lennének. Herman Grimm egész Goethéje, egész Michelangelója végül is a laterna magica-ból, a bűvös lámpából való alakok, akiknek nincs súlyuk.

[32] Herman Grimm (1828–1901): német író és művészettörténész, Wilhelm Grimm fia.

Honnan ered ez? Onnan ered, hogy azoknak az embereknek, akik csak a mai képzéssel, a mai szellemi tartalommal rendelkeznek, annak ellenére, hogy úgy vélik, hogy a valóságot ábrázolják, sejtelmük sincs az igazi valóságról. Az emberek ma végtelenül messze vannak az igazi valóságtól, mert nem ismerik azt, ami mindig körülöttük van, és ami az embernek semmiféle fizikai, de szellemi súlyt ad.

Gondolják meg, hogy éppen ezen a héten bizonyára százszor vagy akár ezerszer idézik Luthert. Természetesen legtöbbször nagyon szellemesen; hiszen szellemesek azok az emberek, akik ma írnak. Ezt teljesen őszintén mondom. De azt a Luthert, akit kortársaink leírnak, úgy írják le, mint egy olyan képet, amely hasonló a papírmaséból készült súlyhoz, mert az ábrázolásból éppen az hiányzik, ami az alaknak a súlyát megadja. Azt mondhatjuk: Ha itt ülünk egy széken, és az a férfi van előttünk, aki súlyokat emel, akkor ugyanazt látjuk, akár papírmaséból vannak a súlyok, akár igazi súlyuk van. Sőt, ha lefestenénk azt, amit látunk, ugyanez jönne ki. A festmény lehetne teljesen igaz, annak ellenére, hogy a súlyok papírmaséból készültek. Így lehet történelmi személyeket is elsődleges értelemben igaznak ábrázolni, például Luthert, és ez lehet a kortársak számára is, akik annyira büszkék a realizmusukra, rendkívül sikeres, számos részletben, számos jellegzetes, szignifikáns dologban szellemes képet adhat, de a kép mégsem felel meg a valóságnak, mert a szellemi súly hiányzik belőle.

Ki érti meg ma igazán Luthert? Az érti meg őt igazán, aki tudja, hogy a belső minőség a mi szemléletünktől teljesen függetlenül volt a Luther-személyiség belső minősége, aki tudja, hogy Luther rövid idővel az Atlantisz utáni ötödik korszak kezdetét követően lépett fel, és aki tudja, hogy érzületében, lelkében még minden az Atlantisz utáni negyedik korszak impulzusai szerint élt. Nem volt a helyén az Atlantisz utáni ötödik korszakban, úgy érzett és gondolkodott, mint az Atlantisz utáni negyedik kor embere, de az ötödik korszak feladata állt előtte, mert annak a kezdetén jelent meg. Így az Atlantisz utáni ötödik korszak kezdetén, annak a horizontjában áll egy ember, aki tulajdonképpen egész lelkületében impulzusként az Atlantisz utáni negyedik korszak tulajdonságait hordozza. Ebben a Luther-lélekben öntudatlanul, ösztönösen az a szemlélet élt, hogy arra tekintsen, amit az Atlantisz utáni ötödik korszaknak kellett hoznia.

Mit kellett hoznia? Az egész materializmust, amit csak az Atlantisz utáni kor emberisége számára egyáltalán hozni tudott. A materializmusnak minden területen fokról-fokra be kellett hatolnia az emberiségbe. Paradox módon kifejezve – a paradoxonok természetesen soha nem adják vissza pontosan a tényállást, de ettől el lehet tekinteni –, azt mondhatjuk: Mivel Luther lelkületi és érzelmi impulzusaiban teljesen az Atlantisz utáni negyedik korszakban gyökerezett, tulajdonképpen nem értette meg, mit hordozott a materialista ember a maga legbensőbb világában, lelkében az Atlantisz utáni ötödik korszakban.

Lelke előtt teljesen ösztönösen, többé-kevésbé öntudatlanul állt az a konfliktus, ahogy az Atlantisz utáni ötödik korszak emberei a külső világhoz viszonyultak, ahogy a külső világban cselekedtek, ahogy összekapcsolódtak a külső világ dolgaival; de mindez nem jutott el hozzá, mint olyan emberhez, aki az Atlantisz utáni negyedik korszak embereként érzett. Ezért volt nála döntő hangsúlya annak, hogy a külvilággal való egész érintkezésből, a külvilággal való együttműködésből semmi jó nem származik. El kell oldódni ebből az összefüggésből, mindattól, amit a világ ad, és egyedül a ti lelketekben kell a szellemi világgal való összefüggést megtalálni. Nem abból, amit tudhattok, hanem abból, amit hinni tudtok, ami érzelmeitekből, lelketekből fakad, abból kell hidat építeni a szellemi és a földi világ között. Hogy nem kapcsolódott a környezethez, ebből származott az, ami Luthernél hangsúlyos, a szellemi világgal való, benső hitbeli összefüggésből.

Vagy nézzünk egy más dolgot. Luther szeme előtt bizonyos vonatkozásban a szellemi világ nyitva volt. Nem szükséges, hogy az ördöggel kapcsolatos élményeit mentegessük, ahogy Ricarda Huch teszi, aki egyébként könyvében rendkívül elismerően szól Lutherről. Nem szükséges, hogy ma ördög-jelenéseit mentegessük, hogy azt mondjuk: Nem olyan ördögben hitt, akinek farka van és szarvai vannak, és az utcán sétál. – Valóban megjelent neki az ördög. Tudta, hogy miféle ez az ahrimáni természetű lény, ezt nagyon jól tudta. Szellemi szemei előtt, ahogy az Atlantisz utáni negyedik kor emberénél, még bizonyos fokig nyitva volt a szellemi világ, éppen azokra az eseményekre, amelyek az Atlantisz utáni ötödik korban a leglényegesebbek. Az Atlantisz utáni ötödik korszak leglényegesebb szellemi erői ugyanis az ahrimáni erők. Ezért látta őket. Az Atlantisz utáni ötödik korszak embereinek viszont az a sajátosságuk, hogy ezeknek az erőknek a befolyása alatt állnak, csak nem látják őket. Minthogy azonban Luther bizonyos módon az Atlantisz utáni negyedik korszakból került ide, látta ezeket az erőket, és ezt ki is hangsúlyozta. Ha nem vesszük figyelembe ezt a szellemi világgal való konkrét összefüggést, nem is tudjuk őt megérteni.

Ha visszamegyünk a XII–XV. századba, mindenütt felismerhetjük a materiális változásokat. Amit később leírtak, az legnagyobb részben hamis irodalom volt, mert a tulajdonképpeni erre vonatkozó titkok az Atlantisz utáni negyedik korszak leteltével eltűntek. De ez nem mind hamis irodalom, és sok jó is belekerült, ami nehezen található meg; csak éppen nem annyira kiváló, főleg az, amit később nyomtattak ki. Az idevonatkozó titkok elvesztek. Abban a korban azonban, amelyben az alkímia titkai ismertek voltak, az Atlantisz utáni negyedik korszakban, egyházi területen nagyon jól ismerték az átlényegülés titkát, a kenyér és a bor átalakulását testté és vérré, mert ezekhez a szavakhoz még bizonyos fogalmak társultak. Lutherben még az Atlantisz utáni negyedik kor gondolkodásmódja és érzelmi világa élt, de benne volt az Atlantisz utáni ötödik korszakban. Ezért kellett az átlényegülést kiemelnie a fizikai, materiális átalakulás összefüggéseiből. Mi volt számára az oltáriszentség, az átlényegülés? Egy pusztán a szellemiségben végbemenő folyamat. Semmi sem alakul át – így mondta –, hanem, miközben az úrvacsorát kiszolgáltatják, a hívőn átmegy Jézus Krisztus test és vére. – Mindaz, amit Luther mond, amit gondol és érez, azt azért mondja, érzi és gondolja, mert olyasvalaki, aki az Atlantisz utáni negyedik korszak emberének lelkületével rendelkezik, aki átmenti az Atlantisz utáni negyedik korszak emberének az isteni világgal való összefüggését, szellemi összefüggését az ötödik, Isten nélküli korszakba, a materiális, szellemileg üres, hitetlen, tudatlan korba.

Ekkor Luther szellemi súlyt kap, ekkor tudjuk, miért mondja ezt vagy azt, teljesen függetlenül attól a benyomástól, amelyet ránk gyakorol. Ekkor benne áll a külvilágban, mint olyan súly, amely valóban nehéz. Jöhet most száz és ezer jelenlegi teológus vagy történetíró, és közölheti a benyomásait: A személyiséget, a személyiség súlyát nem ez adja meg, hanem csak azt, aminek nincs igazi súlya, mert csak papírmaséból áll.

Látjuk, miről van szó a jelenlegi korban. Arról van szó, hogy tudjunk azokról a tényezőkről, amelyek a környezetnek szellemi súlyt adnak, tudjunk arról, hogy mindenben a szellem él, és hogy ezt a szellemet csak akkor találjuk meg, ha szellemtudománnyal próbálunk közeledni hozzá. Természetesen sok dokumentumot lehet összegyűjteni, és sok feljegyzést lehet készíteni Lutherről, külső értelemben pontos képet lehet kapni róla, mégis papírmaséfigura marad, ha nem azt nézzük, ami alakjának szellemi súlyt ad. Nos, azt mondhatjuk: Mégiscsak keserves dolog, hogy a legszellemesebb emberek olyan ábrázolásokat adnak, amelyek a papírmasé súlyának felelnek meg. És ha ez így volt, az ábrázolások mégis igazán szépek voltak, sokszor kielégítőek, most másképpen kell, hogy legyenek? Nem elégedhetnénk meg most is ilyen ábrázolásokkal?

Látják, két kérdés bukkan itt elő tudatunk számára, amelyek igencsak megmozgathatnak bennünket. A szellemi világ akkor miért kíván meg az embertől olyan ösztönöket, amelyek ezekhez az ábrázolásokhoz vezetnek? Nos, tulajdonképpen ezekkel a dolgokkal csak egy rendkívül általános jelenségre utalunk, ami bensőségesen összefügg az emberi természettel. Ebben a fejtegetésben arra utaltam, hogy most már abban a korban élünk, amelyben bizonyos igazságoknak meg kell jelenniük, amelyek nem kényelmesek az emberek számára. Ha azonban megértjük az idők jeleit, akkor tudjuk, hogy ezeknek az igazságoknak meg kell jelenniük.

A Das Reich című folyóirat következő füzete számára megírtam a Christian Rosenkreuz kémiai menyegzőjéről készült tanulmányom első részét. Itt finoman utaltam egy ilyen igazságra. Röviddel azelőtt azok, akik az ilyen dolgokról még tudtak, megtiltották, hogy valaki erről nyilvánosan beszéljen. Ma beszélni kell ezekről a dolgokról, még ha kényelmetlenségeket is okozhatnak. Éppen azzal, amire most itt utalni akarok, összefügg egy rövid része annak a tanulmánynak, ami a Das Reich-ben rövidesen meg fog jelenni.

Mi emberek, vajon egyáltalán nem úgy haladunk-e át a világon, hogy a bennünket közvetlenül körülvevő dolgokról nincs igazi tudásunk? Úgy gondolom, hogy erről mindenki hamarosan meggyőződhet. Legtöbbször úgy haladunk át a világon, hogy főleg a szemünkkel érzékelünk, és ha nem tennénk szert egyéb tapasztalatokra, tulajdonképpen sohasem tudnánk teljes biztonsággal, hogy amit látunk, annak nagy-e a súlya, vagy kicsi. Először fel kell emelnünk és megpróbálnunk. Gondolják meg, hogy milyen sok dolognál egyáltalán nem tudhatják, hogy nehéz-e vagy könnyű, csak ha felemelik. És végül, ha tudjuk, hogy nem könnyű, akkor ezt nem a szemlélet útján tudjuk meg, hanem azáltal – ennek nem gondolunk utána, ez tudattalan marad –, hogy ilyesmit már egyszer felemeltünk, és teljesen ösztönösen azt a következtetést vonjuk le, hogy ha ez olyan, amilyet már máskor is láttunk, ami ennyire meg ennyire nehéz, akkor ennek is nehéznek kell lennie. Önmagában a szemlélet semmit sem közvetít.

Tulajdonképpen mit közvetít a szemlélet? A megtévesztést. Amikor csak egyetlen érzékszerv útján nézzük a világot, mindig megtévesztésnek vagyunk kitéve. Megtévesztés mindenfelé! A megtévesztésen csak azáltal emelkedhetünk túl, ha öntudatlanul, ösztönösen a tapasztalatoktól kérünk tanácsot. A világ tehát tulajdonképpen teljesen arra irányul, hogy megtévesszen bennünket, már a külső érzéki világban. Alapjában véve olyan világban élünk, amely folyton megtéveszt bennünket, és éppen az a szándéka, hogy megtévesszen. A megtévesztés ma teljesen naturalisztikus lehet. Festők, szobrászok abból indulnak ki, hogy egyetlen érzékszerv számára hozzanak létre valamit. Nem gondolnak arra, hogy ezzel csak a látszatot, a megtévesztést hozzák létre, mert éppen akkor, ha az ember megkísérli, hogy teljesen realista módon csak egyetlen érzékszerv számára hozzon létre valamit, csak a megtévesztést, a maját hozza létre. Ez azonban szükséges, mert ha ez a megtévesztés nem lenne, akkor tudatunkkal nem léphetnénk előre. A megtévesztésnek köszönhetjük a tudati előrehaladást. Ha a külső érzéki világból vett példámnál maradunk: ha minden dolog ma csak a szem számára jelenne is meg, az igazi súlyában jelenne meg, amikor körülnézek, érezném minden tárgy súlyát, amit megnézek, nem volnék képes tudatot kialakítani a világról, egész biztosan nem. Tudatunkat a megtévesztésnek köszönhetjük. A tudatunkat létrehozó dolgok alapját a megtévesztés adja. Meg kell tévesszenek, hogy előre jussunk, hogy tudatunkat előbbre vigyük, mert a tudat a megtévesztés gyermeke. Csak nem szabad, hogy a megtévesztés közvetlenül behatoljon az emberbe, különben tévedni fog. A megtévesztés a tudat küszöbének túloldalán marad. A küszöb őre megvéd attól, hogy minden egyes lépésnél azonnal lássuk, hogy a környezet megtéveszt bennünket. Felfelé törekszünk, miközben a világ nem mutatja meg a súlyát számunkra, és engedi, hogy ezáltal fölé emelkedjünk, engedi, hogy tudatosak legyünk. A tudat még sok más dologtól is függ, de mindenekelőtt attól függ, hogy a bennünket körülvevő világot áthatja a megtévesztés.

Amennyire szükséges azonban, hogy egy bizonyos időn keresztül a megtévesztés működjön, és a tudat ezáltal létrejöjjön, annyira szükséges az is, hogy ha a tudat létrejött, kikerüljön a megtévesztésből, mégpedig meghatározott területeken. Mert miután a tudat a megtévesztésen, a maján alapul, nem tud eljutni az igazi valósághoz. Ismételten olyan megtévesztéseken kell keresztülmennie, amelyekről beszéltem. Tehát különböző periódusoknak kell váltakozniuk: a súlytalan viszonyok és személyiségek periódusainak, és olyan periódusoknak, ahol újra a súly, a szellemi súly jelenik meg. Most a nagy világesemények vonatkozásában egy ilyen periódus előtt állunk, és a mindennapi események vonatkozásában is egy ilyen periódus előtt vagyunk. Most arra vagyunk utalva, hogy olyan dolgokat tekintsünk át, amelyeket ezeken a területeken komolyan figyelembe kell venni.

Egy dolognak különösen jelentős a súlya: ha a világ ma keletre irányítja tekintetét, arra, ami tulajdonképpen az európai keleten történik, akkor az európai világ, a közép-európai világ, majd Amerika ezt az európai keletet éppen úgy látja, mint a papírmaséból álló súlyt: nem látja azt, ami tulajdonképpen szellemi súlyában benne rejlik. Igen, ez teljesen úgy van, hogy azoknak, akik az európai keleten élnek, sejtelmük sincs arról, ami szellemileg ezen az európai keleten él. Ahogy Luthert olyan emberként ismerhetjük meg, aki az Atlantisz utáni negyedik korszakhoz tartozik, de az Atlantisz utáni ötödik korszak kiindulópontján áll, úgy kell a világot is megismernünk, hogy tulajdonképpen milyen ennek az európai keletnek a szellemisége, mert ez felel meg annak a módnak, ahogy az Atlantisz utáni ötödik korszakban cselekednünk kell. Nézzük meg mindazt, ami a különböző előadásokban és előadásciklusokban az európai keletről elhangzott, hogyan törekszik felfelé itt a szellemén, hogyan kell kapcsolódnia ennek a nyugat tudati lelkéhez, és vegyék hozzá, hogy itt az impulzusok az Atlantisz utáni hatodik korszak számára készülnek elő, akkor megkapják azt, ami megadja az európai kelet súlyát. Ezzel szemben nézzék meg mindazt, amit ma mégoly szellemes ábrázolásként mondanak az emberek, akkor megkapják azt a súlyt, amit éppolyan jól papírmaséból is el lehet készíteni. Cselekedni azonban nem lehet azzal, ami a majában, a megtévesztésben van, cselekedni csak azzal lehet, ami a valóságban jelen van. Természetesen megköszönnék, ha a kereskedő igazi súlyok helyett papírmaséból készült súlyokat tenne a mérlegre. Itt már megkívánják, hogy ez nemcsak látszat szerint legyen az, ami, hanem igazi súlya legyen. Minden politikai alapelv, minden politikai impulzus, ami Oroszországgal összefüggésben elhangzik, semmivé válik, semmi nem lesz belőle, ha nem abból a tudatból származik, ami a szellemi súly felismeréséből fakad. Amit az emberek ma mondanak, az valóban úgy jelenik meg, mintha a világtörténelem mérlegére papírmasé súlyokat tennének. Minthogy a tudatot ki kell alakítani, egy bizonyos időszakban a megtévesztésnek kell uralkodnia. Amikor azonban a tudat kifejlődött, akkor nem szabad hányaveti módon és kényelmesen a régi módszerekhez folyamodni, nem a külső megtévesztés felé kell fordulni, hanem a valóság felé. Átmenetet kell létrehozni az emberiség számára a kedves, kényelmes szemlélettől, ahhoz a szemlélethez, amely a fogalmak sokkal nagyobb elevenségével rendelkezik, de kényelmetlen, mert felráz bennünket. A jövőbe mutató szemlélettel nem lehet olyan kényelmesen élni, mint az eddigivel. Miért nem? Ezt egy összehasonlítással szeretném elmondani, ami valószínűleg meglepőnek fog tűnni. De nem akarok visszariadni attól, hogy ilyen dolgokat mondjak, függetlenül attól, amit a vonatkozó igazságról egyik vagy másik ember érez.

Már utaltam arra, hogy a korábbi időszakokban, még az Atlantisz utáni negyedik korban, az emberek számára olyan erők voltak jelen, amelyek éppen mára átalakulnak, megváltoznak. Azt mondtam, hogy maga a tisztánlátás is átalakul mára, más dolgokon alapszik. Bizonyos dolgok már nem úgy történnek meg, ahogy az Atlantisz utáni negyedik korban történtek, mint például többek között a következők.

Az Atlantisz utáni negyedik korszakban – az emberek erről csak olyan elbeszélések útján tudnak, amelyeket magától értetődően nem hisznek el –, voltak tűzpróbák. Ezek abban álltak, hogy megkísérelték ennek vagy annak az embernek a vétkességét vagy ártatlanságát kideríteni úgy, hogy egy tüzes rostélyon kellett átmennie. Ha megégett, akkor vétkesnek tekintették, ha nem égett meg, ha sértetlenül ment át a parázson, akkor ártatlannak tartották. A mai ember számára ez magától értetődően régi babona, de mégis igaz. Ez olyan tulajdonság volt, amelyekkel az emberek korábban rendelkeztek, de ma már nem képesek erre. Az emberi természetnek korábban volt egy olyan tulajdonsága, hogy az ünnepélyes pillanatban, amely itt létrejött, annyira át volt hatva ártatlanságától, annyira az isteni szellemek ölében tudta magát, tudatában annyira összekapcsolódott a szellemi világgal, hogy asztrálteste kiemelkedett fizikai testéből, és ekkor fizikai testével át tudott menni a parázson. Ez így volt a korábbi időkben. Ez az igazság. Nagyon jó, ha egy bizonyos módon tisztázzák magukban, hogy ez a régi babona a valóságon alapul – még ha nem is éppen előnyös, hogy ezt a bensőséges igazságot holnap elmeséljék a papnak.

Igen, ezek a dolgok megváltoznak. Egy olyan ember, aki ártatlanságát bizonyos módon igazolni akarta, az az adott körülmények között át tudott menni a parázson. Biztosak lehetnek azonban abban, hogy az emberek általában akkoriban is féltek a tűztől, nem szívesen mentek át a tüzes rostélyon. Akkoriban is úgy volt, hogy általában remegés vett erőt rajtuk, csak éppen azokon nem, akik ezáltal igazolni tudták ártatlanságukat. Abból az erőből azonban, ami akkoriban az embereket a parázson átvezette, valami most bensőségesebbé vált, olyan értelemben, ahogy erről a legutóbbi alkalommal beszéltem. Éppen az Atlantisz utáni ötödik korszak tisztánlátása, a szellemi világgal való kapcsolat, ugyanazokon az erőkön nyugszik, csak átalakult formában, mint amelyeken korábban a tűzön való áthaladás. Csak ezek az erők bensőségesebbé váltak.

Ha ma a szellemi világ bizonyos tényezőivel találkozni akarunk, hasonló félénkséget kell leküzdenünk, mint amit a korábbi időkben, amikor valaki átment a tűzön. Ez az oka annak, hogy miért fél úgy ma sok ember a szellemi világtól, mint a tűztől. Egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy csupán képletesen félnek a megégéstől, valóban félnek attól, hogy megégnek. Ezen alapszik a szellemtudománnyal való ellenséges érzület: az emberek félnek, hogy megégnek. A kor előrehaladása azonban megköveteli tőlünk, hogy fokozatosan közeledjünk a tűzhöz, hogy ne féljünk a valóságtól. Mert a bensőségessé vált élet, ahogy a legutóbbi fejtegetésben elmagyaráztam, számos tényezőjében megköveteli, legalább is egyelőre – a továbbiakban ez majd egyre erősebb lesz –, hogy fokozatosan hozzáigazodjunk a szellemi világhoz, minden területen, különösen a nevelés területén.

A nevelés területén meg kell győződnünk arról, hogy egészen más tényezőket kell figyelembe vennünk, mint amelyeket a nagy materialista korszak fellendülése útján kaphatunk. Meg kell győződnünk arról, hogy amit tulajdonképpen a legnemesebb értelemben helyesnek kell tartanunk a materialista életfelfogás következtében – ami azonban az érzékszerveken alapszik, és ennek folytán a maján, a megtévesztésen –, abból sok mindent meg kell tagadnunk, és az ellenkezőjét kell megvalósítanunk. Ma éppen a nevelés területén rendkívül erős az az elképzelés, hogy fontos, hogy a nevelőnek, a tanárnak a lehető legtöbbet adjunk a metodikából. Mindenütt arra utalnak, hogy ezt így kell tenni, azt úgy kell csinálni. – Szigorúan szabályozott fogalmakat alakítanak ki arról, hogy hogyan kell nevelni. A mai emberek szeme előtt sablonok lebegnek. Az lenne a legjobb számukra, ha egy eszményi képet állítanának fel a nevelőről, amit aztán bármikor követhetnének. De ha a legegyszerűbb módon megvizsgáljuk önmagunkat, ez tulajdonképpen felvilágosítást adhat a kérdésről. Kérdezzék meg maguktól az önismeretnek azon a fokán, amelyen állnak, mi lett önökből – egy bizonyos fokig megállapítható, hogy mivé váltunk –, aztán tegyék fel a kérdést, milyen volt a nevelőjük, a tanáruk ifjú korukban, aki hatott önökre. Vagy, ha ez talán nem sikerül, kíséreljék meg, hogy egy ismert, jelentős személyiséget szemügyre vesznek, és megnézik a nevelőit, hogy ezeknek a nevelőknek a jelentősége valamilyen módon összhangba hozható-e azzal, amit ez a személyiség véghezvitt.

Nagyon érdekes lenne, ha az életrajzok többet mondanának a nevelőkről, érdekes dolgok derülnének ki. Csak kevés felvilágosítást kapunk arról, amit a nevelők tettek azért, hogy az illető személyek olyanok legyenek, amilyenekké váltak. Legfeljebb addig terjed ez, mint például Herdernél [33], aki jelentős emberré vált, és akinek az egyik legismertebb tanára egy bizonyos Grimm rektor volt, aki a fiúkat mindig alaposan elnáspángolta. Nos, ezt az elnáspángolást Herder rátermettsége nem indokolta, derék fiú volt, csak kevésszer páholták el. A tanár általános tulajdonsága tehát Herdernél nem működött! Erről a Grimm rektorról egy kedves történetet meséltek, ami igaz volt: Egyszer egy fiút, aki Herder osztálytársa volt, alaposan elnáspángolt. Aztán, amikor ez a fiú az utcán sétált, találkozott egy férfivel, aki vidékről borjúbőröket és birkabőröket szállított. Megkérdezte a fiút: Mondd, te fiú, hol találok itt valakit, aki megcserzi a bőreimet? Szeretném, ha a juh- és birkabőreimet kikészítené. – A fiú ezt felelte: Menjen csak Grimm rektorhoz, ő egy jó cserző, alaposan kikészíti a bőröket, ezt ő jól tudja! – A férfi tényleg elment, csengetett Grimm rektornál; jó lecke volt ez számára. De, ugye, Herder nem a nevelőjének e tulajdonsága következtében vált naggyá. Így találhatunk néhány dolgot, ha betekintünk olyan nevelési módszerekbe, amelyekkel az egyes, később ismertté vált személyiségeket nevelték.

[33] Johann Gottfried von Herder (1744–1803) német költő, műfordító, teológus, filozófus.

Ezzel szemben fontossá fog válni valami, ami egy sokkal intimebb dolgon alapul. Fontossá válik az, hogy különösen a nevelés és oktatás viszonylatában a karma- és a sors-kérdés, a sors-eszme helyet kap. Fontos, hogy karmám gyermekként, vagy ifjúként milyen személyiségekkel hozott össze. Nagyon sok függ attól, hogy e benyomás, az összevezetettség érzése közepette nevelnek-e. Látják, hogy milyen sok nyugszik valakinek a lelki, érzésbeli tulajdonságain.

Ha befogadják azt, amit ma már szellemtudományos szempontból a nevelésről mondani tudunk, akkor azt fogják találni, hogy teljesen összhangban áll ezzel. Ma különösen hangsúlyoznunk kell, hogy mennyire fontos, hogy a gyermek az első hét évben, a fogváltásig mindent utánozni akar, és hogy aztán a második hét évben, a nemi érésig a tekintélyhez igazodik. Ezért a gyermek előtt olyasmiket kell tennünk, amit a helyes módon tud utánozni. Nos, a gyermek mindenkit utánoz, de elsősorban a nevelőjét utánozza. A hetedik és tizennegyedik éve között mindenkinek hisz, de különösen azoknak, akik nevelik és oktatják. A helyes magatartást csak a karma-eszme állandó szem előtt tatásával érhetjük el, csak akkor, ha ezzel a karma-eszmével valóban belsőleg összekapcsolódunk. Hogy valamit jól vagy rosszul tanítunk, ez valójában nem lényeges. Lehet valaki ügyetlen tanár, teljesen ügyetlen tanár, mégis az adott körülmények között nagy befolyást gyakorolhat. Mitől függ ez? Éppen a bensőségessé válás korszakában, ahogy ezt elmagyaráztam, attól függ, hogy jó oktatók vagy nevelők vagyunk-e, hogy mielőtt mindketten megszülettünk – nevelő és gyermek –, hogyan kapcsolódtunk az illető gyermek lelkéhez: a nevelő és gyermek. Mert a különbség csak az, hogy mint tanítók és nevelők, ennyi meg ennyi évvel korábban jöttünk a világra, mit a gyermekek. Ezt megelőzően együtt voltunk a gyermekkel a szellemi világban. Honnan származik az utánzási vágyunk, az utánzási hajlamunk, miután megszülettünk? Nos, ezt a szellemi világból hozzuk magunkkal. Azért vagyunk utánzók az első években, mert magunkkal hoztuk ezt az utánzási hajlamot a szellemi világból. Kit utánzunk a legszívesebben? Azt, aki tulajdonságainkat megadta a szellemi világban, akitől a szellemi világban ilyen vagy olyan tekintetben kaptunk valamit. A gyermeki lélek a születés előtt össze volt kapcsolva a nevelő, a tanító lelkével. Ez egy bensőséges kapcsolat volt, és a fizikai síkon megjelenő külső testiségnek, csak igazodnia kell ez után.

Ha olyasmit, amit most elmondtam, nem absztrakt igazságként fogják fel, hanem egész lelkükkel, akkor észre fogják venni, hogy ezzel valami rendkívül jelentős dolgot mondtunk. Gondoljanak csak arra, milyen szent komolyságot, milyen végtelen mélységet ragadnának meg az emberi lelkek a nevelés területén, ha ez a benyomás élne bennünk: a gyermeknek most azt adod elő, amit a születése előtt kapott tőled a szellemi világban – milyen igazi belső impulzus volna ez! Sok múlik azon, hogy az emberek ilyen érzületet, ilyen lelkiállapotot hordoznak magukban, amikor az egyik-másik gyermekkel ezt vagy azt kell tenniük. Ez már akkor létrejön, amikor a nevelő, a tanár és a diák között megvan a helyes hangulat, ha ez a hangulat és érzület az élet nagy feladatának szent komolyságából jön létre. Ennek a szent komolyságnak azonban minden körülmények között jelen kell lennie. Éppen ezen a területen ez rendkívül fontos. Mérgező dolog, amikor ma gyakran azt kívánják, hogy a gyermeknek mindent meg kell értenie. Már gyakran felhívtam a figyelmet arra, hogy a gyermek nem tud mindent megérteni. Az első hét évben egyáltalán semmit sem tud megérteni, mindent utánoz. Ha nem utánoz eleget, később nem tud belső világából eleget kihozni. A hetediktől a tizennégy éves korig hinnie kell, a tekintély hatása alatt kell állnia, ha egészségesen akar fejlődni. Arról van szó, hogy beiktassuk ezeket a dolgokat életünkbe.

Amikor ma igen sokan azt hangoztatják, hogy minden meg kell érteni, hogy tulajdonképpen még az egyszeregyet sem kell a gyermekeknek megtanítani anélkül, hogy ne értsék meg – de mégsem értik meg! –, akkor a gyermekeket értelmes emberek helyett számológépekké tesszük. Az elemi környezetben lévő értelmet préseljük beléjük, amiről nemrég beszéltem, ahelyett, hogy a saját értelmüket fejlesztenénk ki. Ez ugyanis ma igen gyakran megtörténik. Az emberek azon fáradoznak, hogy azt az eszményt valósítsák meg, hogy ne az emberből hívják elő az értelmet, hanem azt az elemi értelmet közvetítsék számára, ami a környezetben található, úgy, hogy a gyermek összeszövődik, összekapcsolódik az elemi világgal. Ez korunkban számos esetben meg is mutatkozik. Sokakkal ellentétben ma éppen azt mondhatjuk: Az emberek egyáltalán nem maguk gondolkodnak, hanem úgyszólván egy általános gondolati atmoszférában. Ha valami egyéni bukkan fel, ez egészen máshonnak származik, nem abból, amit az emberi természetben isteninek tekintünk.

Az embereknek újra meg kell érteniük az élőség természetét és lényegét a világ felfogásában is. Ahogy mondtuk, ez kényelmetlenebb, mint a puszta fogalmi holttestekkel foglalatoskodni. Az élőt, az elevenséget kell újra megragadni. Meg kell ismerkedni azzal, hogy ne halott igazságok uralhassák az életet, hanem csak élő igazságok. Egy halott igazság a következő:

Az embereket értelmes emberekké kell nevelnünk; ezt kell tennünk. Tehát – ezt mondja a halott igazság – az értelmet lehetőleg korán kezdjük kiművelni, ekkor az emberek értelmesek lesznek. Ez azonban teljes értelmetlenség. Ugyanolyan értelmetlenség, mintha valaki elhatározná, hogy egy egyéves gyermekből cipészt fog nevelni. Az ember éppen akkor lesz értelmes, ha értelmét nem túl korán kezdjük kiművelni. Az életben gyakran az ellenkezőjét kell tenni annak, amit tulajdonképpen létre akarunk hozni. A táplálékokat sem lehet azonnal megenni, előbb meg kell főzni őket. És ha az ember ugyanazt akarja a főzésnél véghezvinni, amit az evésnél, akkor valószínűleg megtakarítja az evést. Az embereket sem lehet azáltal értelmessé tenni, hogy minél előbb kiműveljük az értelmüket, hanem azáltal, hogy ifjú korukban azt műveljük ki, ami később képessé teszi őket arra, hogy értelmessé váljanak. Az absztrakt igazság ez: az értelmet az ember az értelemmel iskolázza. Az élet igazsága pedig ez: Az értelmet a jogos tekintélybe vetett hit műveli ki. A mondat első tagjának és a mondat végének egy élő mondatban egészen más a tartalma, mint egy halott, absztrakt mondatban. Ez olyasmi, amivel az emberiségnek fokozatosan egyre inkább meg kell ismerkednie.

Ez kényelmetlen! Gondolják el, milyen kényelmes, ha az ember kitűz egy célt, és úgy véli, hogy ezt a célt közvetlenül elérheti, ha ugyanazt teszi, amit a cél a fogalom szerint tartalmaz. Az életben az ellenkezőjét kell tenni. Ez természetesen kényelmetlen. De az, hogy benne legyünk a valóságban és az életben, ez a kor feladata, aminek elsődleges értelemben át kell hatnia bennünket. Ez mind a nagy, mind a mindennapi feladatainkkal kapcsolatban szükséges. Nem értjük meg a kort, és a fordítottját tesszük annak, amit tehetünk, ha ezeket a dolgokat nem fogadjuk el. Az emberek ma egyáltalán nem is sejtik, mennyire absztraktak, milyen végtelenül absztraktak, mert mindent egy bizonyos sablon szerint akarnak tenni. A valóság azonban nem a sablonokba van préselve, hanem az átalakulásokban ragadható meg. Fejünk, fejtetőnk, a hátcsigolyák átalakulása, mégis teljesen különbözik azoktól. Engedjék meg, hogy a gyakorlati életből vegyek egy példát. Gondolják el, hogy valamelyik főiskolán tanít egy tanár, aki valami olyasmit képvisel, amivel szemben nekem vagy másvalakinek elsődleges értelemben küzdenie kell. Természetesen mindent megteszek, hogy kimutassam, hogy az illető valamilyen helytelen dolgot képvisel, és ha kötelességemet teljesíteni akarom, semmitől sem riadok vissza, hogy bebizonyítsam, hogy nincs igaza, hogy mindaz – ha nyersen akarom kifejezni magamat – ostobaság, amit mond. Ez a dolog egyik oldala.

Képzeljék most el, hogy ez a főiskolai tanár abba a helyzetbe kerül, hogy a hatóság valamilyen okból el akarja mozdítani, vagy meg akarja fegyelmezni. Mit fogok én akkor tenni? Természetesen először is síkraszállok elmozdítása vagy megfegyelmezése ellen, mert nem azon múlik a dolog, hogy akkor is tanainak ellenfele legyek, amikor szabad intézmények megvalósításáról van szó. Amíg elméleti síkon állunk, addig küzdünk. A küzdelem azonban megszűnik, vagy akár még védelemmé is válhat, amikor egy külső intézményről van szó. Be kell látnunk, hogy megvetendő módon gondolkodik, akit például egy ellenségeskedés arra csábít, hogy részt vegyen az illető megfegyelmezésében. – Gondolják el azonban, hogy az illető főiskolai tanár éppen a gazdaságtan vagy a politika tanára, és államférfiúi elhivatottsága van; és arról van szó, hogy államférfi legyen vagy ne. Hogyan viselkedjen ilyenkor az ember? Ilyenkor úgy kell viselkedni, hogy természetesen, amilyen gyorsan csak lehet, eltávolítsuk az állami hivatalból, mert ott a tanai gyakorlatilag kártékonyak lesznek.

A cselekvésnél mindig arról van szó, hogy a valóságban éljünk, a közvetlen élő valóságban, és ne hagyjuk a fogalmakat uralkodni. A fogalmi életben arról van szó, hogy fogalmait élesen szemügyre vegyük. Ezt a példát azért hoztam fel, hogy érthetővé tegyem, mi a különbség aközött, hogy a valóságban, vagy a fogalmakban vagyunk-e. Aki ezt nem különbözteti meg, az nem olyan ember, aki a közeljövő feladatainak meg tud felelni. Aki ezt nem különbözteti meg, az legfeljebb egy wilsonista, de nem olyan ember, aki a közeljövő feladatainak meg tud felelni, aki számol azokkal. A dolog azon múlik, hogy pontosan mérlegeljük, mi él a valóságban, és azt, amiről a fogalmi világban meg kell győződnünk.

Különösen az ifjúság nevelésénél kell ilyen dolgokra figyelni. Akik ma nevelők akarnak lenni, elsősorban azokat egészen sajátos módon mindenféle alapelvekkel terhelik, hogy hogyan kell tanítaniuk, hogyan kell nevelniük. A közeljövőben ez csak kevéssé lesz fontos. Ezzel szemben fontos lesz az, hogy megismerjék az emberi természetet a maga különböző megnyilvánulásaiban, hogy a legintimebb értelemben pszichológusok legyenek, igazi ismerői legyenek a léleknek. Mert a nevelők, a tanítók növendékeikhez való viszonyának egyfajta tisztánlátáson kell alapulnia. Ha a nevelők ennek nincsenek is a teljes tudatában, hanem csak ösztönösen él a lelkükben, mégis úgy kell lennie, hogy elsősorban, mint tanároknak ösztönösen a prófétaságig menően kell képet kapniuk arról, mi az, ami a növendékekből elő akar törni. Aztán az a sajátosság adódik, bármilyen különösen hangzik is, hogy a jövő nevelője sokat fog álmodni növendékeiről, mert az álmokban nyilvánulnak meg a próféciák. Az álmainkban lévő képeket, csak azért kapjuk, mert nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy az álmot a jövővel összekapcsoljuk, a múltból származó reminiszcenciákat úgy húzzuk a testünkre, mint valami ruhát. Ami tulajdonképpen az álomban él, az mindig a jövőre utal. Ez már úgy van, hogy a belső életnek éppen az ifjúság nevelőinél át kell alakulnia. Ez a fontos. Mindazonáltal most többé-kevésbé minden ember valamilyen módon az ifjúságot formálja, így annak, amit elmondok – az ember karmikus összefüggéseinek a megértése –, általános érvényűnek kell lennie. Rendkívül sok függ attól, hogy ez általános tudássá váljon.

A jelenlegi nemzedéket elsősorban csak az absztrakt gondolkodásra nevelik, mindig összetévesztve az absztrakt gondolkodást az élő gondolkodással. Ezért történhet meg olyan gyakran, hogy valaki izzó lelkesedéssel fel tud lépni a másikért, akinek a fogalmait tulajdonképpen a maga fogalmai szerint megveti, és kapóra jön neki, amikor a külső hatalmak az illetőt ártalmatlanná teszik. Éppen az ilyen dolgokból kell azonban tanulnunk. Semmi sem tudja jobban nevelni az embereket, mintha eljutnak oda, hogy egyre inkább lelkesen fellépjenek az ellenfelekért. Ezt természetesen nem szabad erőltetni. Ma az emberek absztrakciójuk következtében barátok vagy ellenfelek. Ennek azonban nincs értelme. Csak az élet igazi viszonyainak van értelmük. Ezeket azonban az élet adja, nem a mi szimpátiánk és antipátiánk. De a szimpátiánkat és antipátiánkat mégis ki kell fejlesztenünk, rendelkeznünk kell velük. Az inga nem csupán az egyik oldalra lendül ki, hanem átlendül a másik oldalra is. Így azonban egy kettősségben, egy dualizmusban élünk: belemerülünk a mély gondolkodásba, aztán kiárasztjuk magunkat a valóságba, abba, amit a valóság követel, ezt az emberiségnek meg kell tanulnia. Ma az emberiség, amikor kikerül a valóságba, szeretné gondolatformáit mindenhová eljuttatni és a valóságot csak akkor viseli el, ha az igazodik az ő gondolatformáihoz. A jelenlegi emberiség egyformaságot akar. A szellemi világfelfogásban az egyformaságnak nincs létjogosultsága. Ez nem megy. A világ, ahogy a valóságban van, nem lehet kényelmes számunkra. Nem lehet minden embernek olyan ábrázata, ami szimpatikus, ami tetszik nekünk. Ezért alapvetően helytelen, ha úgy viselkedünk velük szemben, ahogy az szimpátiánknak vagy antipátiánknak megfelel. Itt más impulzusoknak kell jelen lenniük. Ezért nem tudnak az emberek oly kevéssé eligazodni, kitekintenek a világba, és ha azt szimpátiájuk vagy antipátiájuk szerint nem találják megfelelőnek, akkor az ő fogalmaik szerint minden hibásan, rosszul és fordítottan megy, és csak egyetlen impulzus uralja őket, hogy másnak kellene lennie a világnak.

Egyrészt így kell ezt mondanunk. Másrészt azonban nem szabad, hogy ezáltal újra az ellentétes irányú kényelmesség vezessen bennünket, és azt mondjuk, hogy egy kicsit mindig engednünk kell, és a világot úgy kell elfogadnunk, amilyen. Ez megint csak teljesen hamis. A valóságban vannak esetek, amikor szükséges a határozott, kemény kritika, és ezt alkalmazni is kell. Azaz, a valóságot fel kell ismerni. Az ingamozgás a világos, körülhatárolt fogalmakba való elmélyedés, és a világ dolgaiba való szeretetteljes belemerülés között – erről van szó.

A szellemtudomány jó bevezetést adhat ehhez, ha valóban megfelelően viszonyulunk hozzá. Ezt kell először is helyes értelemben megtanulnunk. Amit a szellemi világból igazságként kapunk, mint közlést, az közlésként odajut magukhoz a tisztánlátó emberekhez. Ha ezeket az igazságokat úgy kezeljük, ahogy a külső, durva tényeket, akkor igazságtalanul viszonyulunk a szellemtudományhoz. A szellemtudományból minden megérthető. De ha minden dolognál, amit a szellemtudomány mond, azt kérdezzük: Miért, miért? – akkor hamis úton járunk, mert a közlés a szellemi világokból származik. Ugyanígy, ha valakinek azt mondom: Hans Müller ezt vagy azt mondta nekem, az illető megkérdezheti: Miért mondta ezt neked? – Nos, ezt mondta, a miértet itt mégiscsak kis mértékben vesszük tekintetbe. Így kell a szellemi világból származó kérdéseket is nézni. Ezt meg kell érteni.

Holnap erről tovább beszélünk.

Nyolcadik előadás 1917. Október 13.

A tegnapi fejtegetésből láthatták, hogy korunkban egyre inkább meg kell ismerkednünk azzal az ellentéttel, ami az absztrakt, tisztán intellektuális gondolkodás és a valóságba belehelyezkedő gondolkodás között van. Gondolkodásunk vonatkozásában magától értetődően mindig arra törekszünk, hogy ne legyen benne ellentmondás. A világ azonban tele van ellentmondásokkal, úgy, hogy ha valóban meg akarjuk ragadni az igazságot, nem általános gondolkodási sablonokat kell kialakítanunk, és mintegy hálóként mindenre kiterjesztenünk, hogy megértéshez jussunk. Individualizálnunk kell, bele kell mennünk a részletekbe.

Korunknak az a legnagyobb hiányossága és a legnagyobb baja, hogy az emberek valósággal feloldódnak az absztraktságokban. Ezáltal eltávolodnak az igazi valóságtól.

Tegyük át most ezeket a dolgokat magába a valóságba. Kérem, figyeljenek jól. Most valami sajátságosat kell mondanom, a valótlan gondolkodást a valósághoz kell alkalmaznom. Mert magától értetődően a valótlan gondolkodás is benne áll a valóságban. Így fokozatosan a valótlan gondolkodás útján, ami az utóbbi három-négy évszázad folyamán alakult ki, azáltal, hogy ez a valótlan gondolkodás benne élt a valóságban, magában az emberi együttélésben egy valótlan struktúra jött létre, egy önmagában folyamatos ellentmondásokkal teli struktúra. A természettel ellentétben azt mondhatjuk, hogy az embernél ez rendben van, mert ha mégoly ferdén gondolkodik is, a természet nem igazodik hozzá. Így tehát – bocsássák meg a paradox kifejezést –, amikor az ember gondolkodásában merev és absztrakt akar lenni a természettel szemben, kossá válik, amely szarvaival mindig beleütközik a valóságba. Ezt számos úgynevezett világnézetnél is láthatjuk, amelyek szarvkezdeményeikkel beleütköznek a valóságba. Ezek a világnézetek néha olyan makacsok, mint a kosok.

De még valami más is van a társadalmi, a szociális és politikai együttélés vonatkozásában. Az emberi gondolkodás minden egyes emberen át behatol a társadalmi struktúrába. Az ember itt nem egy olyan valóságba ütközik, ami semmit sem enged eltűrni, hanem létrehozza a valóságot. És ha ez néhány évszázadon át tart, akkor a valóság eszerint alakul; azaz kiéli magát az ellentmondásokban. A valóságot olyan formákban éli ki, amelyekben nincs meg a valóság ereje, és aztán olyan kataklizmákban robban ki, mint a mostani háborús katasztrófa.

Itt láthatjuk a korábbi idők emberi lelki élete és a későbbi idők külső fizikai történései közötti összefüggést. Mert mindig az történik, hogy ami a fizikai síkon megjelenik, az előzőleg szellemileg él, az emberek vonatkozásában is szellemileg él, elsősorban az emberi gondolatokban, aztán később az emberi cselekvésekben is. Így láthatjuk, ha a jelenkort meg akarjuk figyelni, hogy itt, ahol megmutatkozik számunkra a maga igazi, azaz ebben az esetben nem igazi alakjában – mert a valótlan alak az igazi alakja –, hogy az absztrakció mennyire hatotta át a valóságot. Az emberek a valóságot legtöbbször absztrakt módon látják. Úgy látják, mint az, aki a tegnap említett szemfényvesztőt nézi, és súlyosnak látja azt, aminek nincs súlya, de a szemfényvesztő úgy viselkedik, mintha nagyon nehéz lenne.

A jelenkor sok fogalmának alapvető jellemzője ezeknek a fogalmaknak a szegényessége. Az emberek ma – ezt már gyakran említettem – kényelmesek, lehetőleg áttekinthető fogalmakat akarnak. Ezáltal azonban ezek a fogalmak rendkívül szegényesek lesznek. Igen, ilyen szegényes fogalmakat alkotnak minden felszíni dologról, vagy a természet felszínéről, amit minden haladás ellenére a jelenkor csak szemügyre vesz. Bármilyen nagyszerű dolgokat állapítottak is meg az utóbbi időkben a természet jelenségeiről, azok a fogalmak, amelyekkel ezeknek a természeti jelenségeknek a megértését keresik, viszonylag szegényesek. De ez a kívánalom a szegényes fogalmak, a tartalmatlan fogalmak iránt minden világnézetre jellemző. Így láthatunk ma filozófusokat, akik határozottan vágyódnak az ilyen szegényes fogalmak után. Mindenütt a legszegényesebb fogalmakkal találkozunk, azaz, tartalmilag a legszegényesebb fogalmak görögnek körülöttünk. Ezek a fogalmak olykor rendkívül igényesek, de tartalmuknak nincs megfelelő súlya. Jelenlegi filozófiánk különösen gazdag az olyan fogalmakban, mint az örökkévalóság, a végtelenség, az egység, a jelentőségteljes, szemben a jelentéktelenséggel, az általánossal, az individuálissal, és így tovább. Az ilyen fogalmakkal, amelyek lehetőleg absztraktak, különösen szívesen gazdálkodnak.

Ez egy sajátos magatartáshoz vezet az embernek a valósághoz való viszonyát illetően. Megszűnik az, hogy lássák a valóság életteli tartalmát, és lényegében érzésüket, érzületüket is elvesztik a valósággal szemben. Csak meg kell figyelni a jelenkort, mindenütt ezt látjuk.

Egy olyan eseményt akarok említeni, amely talán meghökkentő: a jelenkor egyik filozófusa [34] arról beszélt, hogyan kaphatunk képet arról, hogy ez a háború még mennyi ideig fog tartani. Ez, ugye, ma eminens értelemben egy fontos kérdés, de olyan kérdés, amelyet tartalmas, reális, életteli fogalmak szerint kell eldönteni, amit nem lehet a világról, az időbeliségről, az általánosról és az individuálisról alkotott absztrakciókkal eldönteni. Általános filozofálással egy ilyen konkrét kérdést illetően semmit sem lehet kezdeni. Az illető filozófus olyasmire jutott, amire sokan mások is: nem baj, ha a háború még sokáig folytatódik, ha aztán, ahogy mondják, egy tartós béke követi, ha aztán csak a Paradicsom jön el a Földön. – Ezt összehasonlítottam azzal, amikor az ember leginkább úgy fog gondoskodni arról, hogy egy háztartásban ne lehessen összetörni az edényeket, ha hagyja, hogy előbb mindet összetörjenek. Nagyjából ilyen a következtetése azoknak, akik ezt mondják: A háborúnak addig kell tartania, amíg nincs meg a kilátás arra, hogy a béke tartós lesz.

[34] Itt valószínűleg Henri Lichtenbergerről (1864–1941), vagy testvéréről André Lichtenbergerről (1870–1940) van szó.

Az illető filozófus tehát erre a kérdésre irányította filozófiáját, amely nézete szerint a legmagasabb rendű fogalmakkal, azaz korunk értelmében a legabsztraktabb fogalmakkal dolgozik. Mit mondott itt? Gondolják meg, hogy ezt mondta: Végül is mi az az örökkévalósággal szemben, amelyben az emberek majd kielégítőbb állapotba kerülnek, hogy még néhány tonnával több vagy kevesebb organikus szubsztancia pusztul-e el a csatatéren! Mi néhány tonnányi organikus szubsztancia az örök élettel, az emberiség fejlődésével szemben!

Ilyen vívmányokhoz vezet az absztrakt gondolkodás, ha a valósággal foglalkozik. Ma az embert rá kell ébreszteni arra, hogy milyen borzasztó ez, ha ezt kell észlelnie. Mindig újra csodálkoznunk kell, hogy tulajdonképpen az emberiség elmegy ezen dolgok mellett, anélkül, hogy elgondolkodna róluk. Természetes, hogy alapjában véve egy ilyen gondolat bukkan fel a jelenkor világnézeti törekvéseiből. Mert hová vezetett ez a világnézeti törekvés? Éppen a legabsztraktabb fogalmakhoz, amelyek azonban csak a halottra, az ásványira, a szervetlenre alkalmazhatók. Ha most jön a filozófus, és azt, ami csak a halottra alkalmazható, nemcsak az elevenre alkalmazza, hanem még a szellemi-lelkiségre is, akkor teljesen természetes, hogy ilyen dolgokra jut. Mert a halottal szemben az embernek folyton e szerint az alapelv szerint kell cselekednie: ennyi meg ennyi mázsa szubsztancia végül is mi azzal szemben, amit csinálunk a dologból? – Nem tudnánk építeni, ha azt a kötelességet rónánk ki, hogy minden halott kővel szemben a leltári jog érvényesüljön; ezt természetesen nem tudjuk megtenni. Nem szabad azonban az emberi életre átvinni azt, ami csak a szervetlenre, az élettelenre érvényes. Csak a szervetlenre, az élettelenre érvényesek azok a fogalmak, amelyeket a természettudomány ma kialakított. De ma állandóan ezt teszik, csak nem veszik észre. És azok az ítéletek, amelyek ismételten abba az irányba haladnak, hogy ezt a háborút nem kell addig befejezni, amíg a már jellemzett nézet fennáll, az ilyen ítéletek semmi mást nem eredményeznek, mint azt, amit a filozófus egy brutális, de számára rendkívül magasztos szófordulattal kifejezésre juttatott, csak a többiek szégyellik, hogy úgy beszéljenek, mint a filozófus, mert a filozófus a brutalitást a szavak szépsége mögé rejti. Természetesen mindenféle nagyon magasztos dolgot mond, miközben az örökkévalóság és az időbeliség fogalmaival zsonglőrködik, az örök emberi léttel és az elmúlt időbeli léttel, ennyi meg ennyi organikus szubsztanciával, de nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy minden egyes emberben az örökkévalóság, a végtelenség él, és minden egyes ember ér annyit, mint az egész szervetlen világ együtt!

Ezek a dolgok, amelyekről most beszéltünk, művészi formák alapjául is szolgálnak, ezeket akarjuk most kibontakoztatni itt, ezen a dombon, mert ebben a világnézetben a művészet is fokozatosan, mondhatnám súlytalanná, lényegtelenné válik. Világnézetünknek ismét a dolgok lényegéhez kell közelednie. A dolgok lényegéhez csak úgy jutunk el, ha a szellemiséghez közeledünk. Ezért más formákat kell találnunk, mint ami formákként a művészetben ma mindenütt a megjelenik. Más szavakkal: korunknak újra a szellemiségből kell valamiféle alkotóerőt kapnia. Ez magától értetődően ma sokak számára kényelmetlen. De legyenek tisztában azzal, hogy egész világnézetünk fokról-fokra, milyen nagymértékben jutott el a halott dolgokhoz, minthogy csak a holt anyaggal dolgozott. Nézzék csak meg az épületeket, és nézzék meg végül a XIX. század egyéb műalkotásait. Végső soron ezek újra és újra csak a régi építészeti stílusok felmelegítései. Antik, reneszánsz és gótikus stílusban építkeztek, tehát mindig olyasmiben, ami elhalt. Nem jutottak el a közvetlen elevenség megragadásához. Ehhez újra el kell jutni. Ez egy egészen új szellemit fog kialakítani. Ehhez már egyéni áldozatok szükségesek, amelyeknek bőségesen kell áradniuk. Olyasmi azonban, mint az itt kint álló ház [35], ami betonból, új formákkal készült: úttörő munka. És nem csak azt a tényt kell figyelembe venni, hogy ezeket a formákat kigondolták, hanem azt is, hogy megvolt a lehetőség, hogy egyszer ilyesmi létrejöjjön a világban. Ezeket a dolgokat súlyuknak megfelelően kell figyelembe venni, különben nem tudjuk megérteni azt sem, amit itt, ezen a dombon meg kell teremteni. Ami itt ezen a dombon létrehoznak, annak a dolog természete szerint ellentmondásban és összeütközésben kell állnia azzal, amit ma a világ többi részén létrehoznak.

[35] A Duldeck-házról van szó.

A jelenkort megérteni: ez a mondat vörös fonalként húzódott át mindenen, amit visszatérésem óta önöknek elmondtam. – De hajlanunk kell arra, hogy magunkra vegyük a kényelmetlenségeket, sok-sok erőt kell fordítanunk erre: gondolkodási erőt, érzésbeli erőt, kísérletező akarati erőt, hogy a jelenkort megértsük, és bátraknak kell lennünk, hogy valóban szakítsunk néhány dologgal, amelyek a múltból törnek elő. Mert alapjában véve azok az emberek, akiket ma a legfelvilágosultabbaknak tartunk, gyakran csak olyan régi fogalmakkal dolgoznak, amelyekről valójában nem tudjuk, hogy tulajdonképpen hogyan használják őket.

Engedjék meg, hogy elmondjak egy példát: Egy ideje bizonyára láthattak itt Svájcban egy könyvet, amiről mindenütt beszélnek, a kirakatokban is díszeleg, és alapvető benyomást tett korunkra. Szívesen beszélek olyan dolgokról, amelyek nem ellenséges, hanem barátságos oldalról jönnek, hogy ne higgyük azt, hogy itt valamilyen személyes kötődés van a játékban. Kjellén [36], az északi író, azon kevesek közé tartozik, akik érdeklődést tanúsítottak írásaim iránt, és jóindulattal beszéltek róluk. Ezért nem személyeskedésből történik, ha jellemzést adok Az állam mint létforma című könyvéről, amely ilyen erős benyomást keltett. Ez a személyes véleményemet tükrözi.

[36] Johan Rudolf Kjellén (1864–1922): svéd politikus, történész, államférfi; a geopolitika kifejezés megalkotója.

Ez a könyv jó példa korunk téves fogalmaira. Ebben a könyvben kísérlet történik arra, hogy az államot organizmusként fogjuk fel. Korunk emberének egyik törekvése, hogy valamit, amit tulajdonképpen szellemileg kellene felfogni, a jelenkor képzeteivel akar megérteni. Jó, hogy akad egy szellemes, tanult, alapos ember, akit tulajdonképpen nem tudunk eléggé dicsérni, amikor a teljesen elhibázott gondolatot, ami könyvének alapjául szolgál, a helyes fénybe akarjuk állítani. Ilyen ellentmondásokba folytonosan beleütközünk. Az élet azonban tele van ellentmondásokkal. Ha az életet meg akarjuk érteni, nem szabad absztrakt módon úgy képzelnünk, hogy nincsenek benne ellentmondások. Nem szabad mindenkit tökfejnek tartani, akivel küzdeni akarunk, hanem szellemes, alapos tudású embernek is tarthatjuk, ahogy ez ebben az esetben is fennáll, amelyről beszélek.

Kjellén valami hasonlót cselekszik, mint évtizedekkel ezelőtt a sváb – nem tudom, hogy azt kell-e mondanom, hogy sváb tudós vagy osztrák miniszter, mert mindkettő volt – Schaffle [37] tett. Schaffle már akkoriban tett egy átfogó kísérletet, hogy az államot, mint organizmust fogja fel, és az egyes embereket, mint az organizmus sejtjeit. Hermann Bahr, akiről már gyakran beszéltem, akkoriban cáfolatot írt Schaffle-nek az állam organikus működéséről szóló könyvéről. Schaffle aztán írt egy másik könyvet is A szociáldemokrácia kilátástalansága címmel, és Hermann Bahr cáfolatot írt erről a könyvről is, és ezt a címet adta neki: Schaffle úr belátástalansága. Ez Hermann Bahrnak egy szellemes könyvecskéje. Maga Hermann Bahr egy későbbi előadásában ezt neveletlenségnek nevezte. Ennek ellenére ez a Schaffle úr belátástalansága című könyve Hermann Bahr egy szellemes fiatalkori könyvecskéje.

[37] Albert Schaffle (1831–1903): osztrák szociológus és államférfi.

Schaffle tehát már akkoriban valami hasonlót tett, mint most Kjellén. Kjellén is azt igyekszik ábrázolni, mintha minden állam egy organizmus lenne, és benne az egyes emberek a sejtek. Sok mindent tudunk arról, hogy a sejtek hogyan működnek az organizmusban, és ezt ügyesen átültethetjük az államra. Az ilyen összehasonlításokkal szívesen foglalkoznak azon a területen, amelyet szellemileg nem tudnak uralni. Nos, módszertanilag mindent össze lehet hasonlítani mindennel. Ha akarják, egész jól létre tudok hozni önöknek egy tudományt egy sáskahad és egy nagybőgő összehasonlításáról. A világban mindent mindennel össze lehet hasonlítani, és minden összehasonlításból kijöhet valami. De hogy összehasonlítást tehetünk, az egyáltalán nem mértékadó arra, hogy az ilyen összehasonlításokkal a valóságban élünk. Éppen akkor, amikor összehasonlítást teszünk, nyomatékosan ügyelnünk kell a valóságérzékünkre, különben az összehasonlítás sohasem fog egyezni. Mert ha összehasonlítást teszünk, akkor nagyon hamar abba a helyzetbe kerülünk, amelyben néhányan fiatalságuk örömtelen sorsát élték – bocsássák meg –: azonnal beleszeretnek az összehasonlításba. Az olyan összehasonlításoknak, amelyek az ember eszébe jutnak, sőt akár az utcán hevernek, mint az állam és az organizmus összehasonlítása, az a hátrányuk, hogy nyomban beleszeret az ember. Ennek azonban megvan a következménye. Az a következménye, hogy az ember vak lesz mindazzal szemben, ami a dolog ellen szól, amit az összehasonlítással kapcsolatban felhoznak.

Így azt kell mondanom: Amikor Kjellén könyvét olvastam, a valósághoz hű gondolkodás szempontjai alapján rögtön feltűnt számomra, hogy ezt a könyvet éppen most, a háború idején írták. Mert ez az államról, mint organizmusról szóló könyv a valóságtól elrugaszkodottnak tűnt számomra. Mert végül is, aki egy kicsit körültekintő, az tudja – ha ez olyankor nem is egyezik meg a szavakkal –, hogy a háborúkat mégiscsak úgy vezetik, hogy az államokból, ha így összeütköznek, vagy idekerül egy rész vagy oda, vagyis, hogy az államokból részeket vágnak le, és azokat ide vagy oda helyezik. A háborúban, legalább is nagyon sok ember esetében, ilyen dolgokról van szó.

Nos, ha az államot az organizmushoz hasonlítjuk, akkor az összehasonlítást legalább odáig kellene kiterjesztenünk, hogy az organizmusról is mindig levágunk darabokat, és a szomszéd organizmushoz csatoljuk. Ilyen dolgokat azonban, amelyeket figyelembe kellene venni, nem vesznek figyelembe, amikor beleszeretnek összehasonlításukba. Még számos más dolgot is lehetne mondani. Egy ilyen összehasonlításnál sok mindent mondhatnék, ami önöket valószínűleg jókedvre derítené, és arra ösztönözné, hogy szívből nevessenek, és az illető személyt egyáltalán ne tartsák olyan szellemesnek, amilyennek én tartom. Mert valóban rendkívül szellemesnek és mélyenszántónak tartom.

Honnan ered akkor az ilyesmi, hogy valaki tanult és szellemes lehet, és mégis egy teljesen elhibázott összehasonlításra egy egész rendszert építhet fel? Nos látják, ez onnan ered, hogy az összehasonlítás, amit Kjellén tesz, egy igazi összehasonlítás. Azt fogják mondani, hogy most már igazán nem tudják, mit kell kezdeniük azzal, amit mondok: Először kijelentem, hogy az összehasonlítás teljesen elhibázott, aztán azt mondom, hogy ez egy igazi összehasonlítás. Amikor azt mondom, hogy az összehasonlítás helyes, ezt úgy értem, hogy az összehasonlítást meg lehet tenni, csak arról van szó, hogy mit mivel hasonlítunk össze. Amikor összehasonlítunk, mindig két dologról van szó, mint Kjellén esetében: állam és organizmus. Egy dolognak mindig egyeznie kell önmagával. Az egyik oldalon ott van állam, a másik oldalon az organizmus. Egyik sem hibás, csak az összehasonlításuk hibás. Arról van szó ugyanis, hogy azt, ami a Földön történik, ténylegesen összehasonlíthatjuk egy organizmussal. A földi politikai történéseket össze lehet hasonlítani egy organizmussal, csak az államot nem szabad az organizmussal összehasonlítani. Ha az államot az organizmussal összehasonlítjuk, akkor az egyes emberek a sejtek. Ez egyszerűen értelmetlen, mert sehová sem vezet. A földi politikai, szociális életet azonban össze lehet hasonlítani egy organizmussal, csak ekkor az egész Földet kell összehasonlítanunk egy organizmussal. Amikor az egész Földet, azaz a földi emberi történéseket hasonlítjuk össze az organizmussal, és az egyes államokat – nem az embereket, hanem az egyes államokat – a különböző formájú sejtekkel, akkor az összehasonlítás helyes, ez egy érvényes összehasonlítás.

Ha ennek az összehasonlításnak az alapján önök az államok egymáshoz való viszonyát szemügyre veszik, akkor már olyasmit kapnak, ami hasonlóan viselkedik, mint a különböző rendszerek sejtjei az organizmusban. Arról van szó tehát, hogy ha egy összehasonlítást választunk, akkor ezt az összehasonlítást a megfelelő dologra alkalmazzuk. Kjellén esetében a hiba abban áll – és ez Schaffle estében is fennáll –, hogy az egyes államot, amit csak egy sejttel, egy növekvő sejttel lehet összehasonlítani, az egész organizmussal hasonlítja össze, holott csak az egész földi élet hasonlítható össze egy organizmussal. Ekkor az összehasonlítás termékeny. A sejtek ugyebár, úgy mozognak egymás mellett, mint az emberek az államban, az organizmusban ez nem létezik. A sejtek egymásba ütköznek, egymást határolják. Így van ez az egyes államokkal is, amelyek sejtek a földi élet egész organizmusában.

Talán hiányolnak valamit abban a magyarázatban, amit most kifejtettem. Ha egy bizonyos jogosult módon – mert egy ilyen dolog is lehet jogosult – szívükben filiszteri-pedáns értelemben megmozdul valami, miközben itt beszélek, akkor azt mondhatják: Mégis be kellene bizonyítanom, hogy az egész Föld életét egy organizmushoz, és az egyes államokat a sejtekhez lehet hasonlítani. – Nos, a bizonyíték a szemléletben, a gondolatok áramlásában, nem az absztrakt megfontolásban rejlik, amit szokás szerint alkalmazunk, hanem abban, ahogy a gondolkodnak. Ha Kjellén értelmében gondolkodnak, akkor mindenütt azt találják: nem lehet így gondolkodni. Össze kell ütközniük a kos szarvaival. Kossá kell válniuk, különben nem tudják továbbgondolni. De ha a gondolatokat az egész Föld életére vonatkoztatjuk, akkor alkalmazható a fogalom, akkor termékeny szemlélethez jutunk, akkor ez egy jó, szabályozó alapelv lesz. Sok minden meg fognak érteni, sokkal többet, mint amit most kifejtettem.

Az emberek ma absztrakt módon gondolkodnak, és azt szeretnék mondani: Egy tucatból lesz tizenhárom – ez nem megy, de a valódi viszonyoknál ma ez majdnem így van –, egy tucatból tizenháromnál találjuk magunkat, ha ilyen esetben, mint Kjellén, az egyes államokat összehasonlítjuk egy organizmussal. Itt szembe helyezkedik vele az, hogy a politikai és a szociális élet az egész Földön összehasonlítható egy organizmussal –, hogy ez az egy tucatból tizenhárom ma szemléletté váljon, egy ilyen összehasonlításnak mindenkor érvényesnek kellene lennie. Mert ha valaki ma felállít egy államelméletet, akkor ennek az államelméletnek a jelen korban is érvényesnek kell lennie, de a rómaiaknál, az egyiptomiaknál, a babilóniaiaknál is; mert az állam az mindenütt állam. Ma a fogalmakból indulnak ki nem a valóságból.

Ez azonban nem így van, valóban nem így van. Az emberiség itt is fejlődésen megy keresztül. És amit most az összehasonlítás érvényességéről mondtam, az tulajdonképpen csak a XVI. század óta érvényes, mert a XV. század előtt a Föld nem volt politikailag összefüggő egész, vagyis csak azóta alakult azzá. Amerika, a nyugati félteke egyáltalán nem volt jelen egy olyan politikai életben, amely önmagában összefüggő lett volna. És ha ezt az összehasonlítást a helyes módon teszik meg, világosan meglátják azt a jelentős fordulópontot az új élet és a régi élet között. Ha a valósághoz hű szemlélethez jutunk, akkor ez a szemlélet mindig termékeny, míg a valósághoz nem alkalmazkodó fogalmak sterilek és terméketlenek. Minden valósághoz hű szemlélet tovább vezet bennünket. Többet tapasztalunk általuk, mint amit önmagukban tartalmaznak, átvezetnek bennünket a valóságba. Ez a fontos, ezt kell szem előtt tartani. Mert az absztrakt fogalmak olyanok, amilyeneknek felfogjuk őket, kívül állnak a valóságon, amely azonban egyáltalán nem törődik ezekkel az absztrakt fogalmakkal. Ha viszont egy valósághoz hű fogalmat értünk meg, akkor a fogalomban benne van az egész eleven belső élet, de ez kívül is megvan, áthatja a valóságot. Ez kényelmetlen a mai embereknek. Lehetőleg színtelen, nyugalmas fogalmakat szeretnének. Attól félnek, hogy szédelegni fognak, ha a fogalmaik belsőleg elevenek lesznek. Ezeknek az élettelen belső fogalmaknak az a hátrányuk, hogy a körülöttünk lévő valóság anélkül folyik le előttünk, hogy tulajdonképpen meglátnánk benne a lényeget. A valóság ugyanis tele van fogalmakkal, teljes eszmékkel. Igaz, amit néhány nappal ezelőtt mondtam, hogy kívül az elementáris lét zajlik, és ezt az elementáris létet áthatják a fogalmak és a képzetek – ez igaz. De az absztrakt fogalmak pusztán fogalmi holttestek – ezt is mondtam. És ha csak az absztrakt fogalmakat szeretjük, előfordulhat, hogy ezekben a fogalmi holttestekben beszélünk és gondolkodunk, és a valóság egész más végkövetkeztetéseket hoz, egészen más eseményeket hoz felszínre, mint amelyekbe fogalmaink be tudnak hatolni.

Három év óta borzalmas eseményekben van részünk, amelyek mindenkit sok dologra megtaníthattak, ha nem alvó állapotban, hanem ébren követték őket. Tulajdonképpen csodálni való – negatív értelemben –, milyen sok ember alszik még mindig korunk e szörnyű eseményei mellett, és még mindig nem jutott el oda, hogy végre megtanulja, hogy azok az események, amelyek még soha nem történtek meg a világban az ember fejlődése folyamán, azt is megkövetelik, hogy új, még nem meglévő fogalmakat alkossunk. A valóság itt másképpen ítél. Engedjék meg, hogy szimbolikusan még pontosabban kifejtsem, hogy tulajdonképpen mire gondolok. Azt mondhatjuk: Néhányan már évekkel ezelőtt fogalmat alkottak arról, hogy ez a háború be fog következni. Általában azt mondhatjuk, hogy bizonyos angol-amerikai körök kivételével a világot meglepte ez a háború. De mindenütt voltak emberek, akik úgy képzelték, hogy ez a háború be fog következni, csak néha egészen sajátos módon képzelték ezt. Egy képzet ugyanis mindig újra felbukkant, amely a mélyenszántó – ezt valójában nem ironikusan mondom, hanem teljesen komolyan beszélek – közgazdászoktól, politikusoktól indult ki, és ami egy gondos absztrakció alapján ezen vagy azon a folyamaton alapult. Az emberek sok mindent tudományosan kidolgoztak, kombináltak, absztraháltak, mindenféle szintéziseket gyártottak, és aztán oda jutottak, hogy kialakítsanak egy képzetet, amelyet valóban hosszú időn keresztül, még a háború kitörésekor is ismételtek – akkor különösen sokszor. Gyakran hangoztatták, hogy a jelenlegi viszonyok között, a gazdasági és kereskedelmi viszonyok között nem lehet, hogy ez a háború négy-hat hónapnál tovább tartson. Ezt határozottan bizonygatták, egy komolyan bizonyított igazság volt. Valóban nem ostoba okokra hivatkoztak, ezek teljesen értelmes okok voltak.

Igen, de hogy viszonylik akkor a valóság ahhoz az alapszövevényhez, amit az okos közgazdászok összeállítottak? Hogyan viselkedik a valóság? Nos, látják, hogyan viselkedik! Mi a helyzet azonban akkor, ha a dolog így áll? Arról van szó, hogy egy ilyen dologból levonjuk a következtetéseket, az igazi következtetéseket. Akkor ez a háború tanítássá válik, ha levonjuk a következtetéseket. Mi lehet az egyetlen következtetés abból, amit szimbolikusan előadtam? Mert én egy kirívó esetet mondtam el, tudnék számtalan más hasonló véleményt is elmondani, amelyek – hogy kíméletesen fejezzem ki magam – éppen úgy hajótörést szenvednének az utóbbi három év eseményeinek valósága következtében. Mi lehet az egyetlen igazi következtetés? Az, hogy mindazt, amire eddig következtettünk, sutba dobjuk, és azt mondjuk: Nem valóságszerűen gondolkodtunk, kialakítottunk egy gondolkodási rendszert, és engedtük, hogy ez az absztrakt, nem valószerű rendszer belefolyjon a valóságba, így a valóság valótlanná vált: tehát mindenekelőtt szakítanunk kell magukkal a feltételezésekkel, amelyek alapjául szolgáltak egy állítólagos ismeretnek, amelyet éppen a valóság semmisített meg!

Amit most mondok, kétségkívül nyomatékosan kell az emberek tudomására hozni. Hogy behatóan fogadják-e, ez egy más kérdés. Mert amit a nemzeti politikusok kijelentenek a háború lehetséges tartamáról, a négy-hat hónapról, az éppen annyira ötletes, valóban ötletes – most megint nem ironizálok –, mint amilyen ötletesek azok az okok, amelyeket a felvilágosult orvosi kollégium mondott az első közép-európai vasútvonal megépítésekor az akkori orvostudomány álláspontja szerint. Akkoriban nem valami konok koponya, hanem egy felvilágosult orvosi kollégium azt mondta – ezt már többször elmeséltem –, hogy nem kellene vasutat építeni, mert az emberi idegrendszer ezt nem tudná elviselni. Ezt egy írott dokumentum tanúsítja 1838-ból. Tehát nem is nagyon távoli az idő, amikor úgy ítéleték meg, hogy nem kellene vasutat építeni, de ha mégis lennének olyan emberek – ez áll a dokumentumban –, akik vasutat akarnak építtetni, akkor legalább is mindkét oldalról deszkafalat kell felhúzni, hogy a parasztok ne lássák az elmenő vonatot, és agyrázkódást ne kapjanak. Igen, az ilyen dolgokon az emberek most nevetnek, amikor már maguk mögött tudják azt, hogy a valóság mennyire túlhaladta az ilyen állítólagos okokat. Utólag nevetnek az emberek. De bizonyos elemi szellemek, amelyek ugyancsak nevetnek, már akkor is nevetnek az emberi ostobaságon, mielőtt ilyen tudományos dolgokat művelnek

Szakítsunk azzal, ami ellentmondásba vezetett! Az ellentmondás reálisan jelen van, valóban itt van, mert az élet a Földön az utóbbi három évben egy megvalósult ellentmondás. Tehát más véleményt kell kialakítanunk arról, ami történik, mint amilyen véleményünk eddig volt. A kor radikális véleményváltoztatást követel meg tőlünk. Nehéz, ha egy ilyen gondolkodási folyamatot elkezdtünk, hogy azt a jelenkorban végig is vigyük. Mert az emberiség ma nem eléggé szabadon gondolkodik ahhoz, hogy ezeknek a gondolatoknak a végére is jusson. Akinek érzéke van a valósághoz, a körülöttünk végbemenő történésekhez, az ugyanis kívülről tudja nézni a valóságot, hogy levonja ezeket a következtetéseket. Csak ezek az emberi fejekbe még nem akarnak bemenni. Ebben a vonatkozásban nagy ellentét mutatkozik nyugat és kelet között. A nyugat és kelet közötti alapvető ellentétről a múlt évben már különböző szempontok szerint beszéltem [38], felhívtam például a figyelmüket arra, hogy a nyugat mindenekelőtt a születésről és a jogi követelményekről beszél. Nézzék meg a nyugati világnézetet: a származás, a születés a fő természettudományos fogalmak, amelyek ott uralkodnak. Ezért jött létre nyugaton a származásról szóló tan, a darwini tanítás. Azt is mondhatjuk: A filozófia területén és a gyakorlat területén a születésről, az öröklődésről szóló tan az emberi jog szempontja.

[38] Rudolf Steiner: Az emberiség belső fejlődésimpulzusai (GA 171), 1916. szeptember 24-i előadás.

A kevéssé ismert keleten, az orosz életben találunk értekezéseket a halálról, az ember céljáról, ami a szellemi világba vezet – olvassák el Szolovjovot [39], aki most kényelmesen hozzáférhető –, a bűn fogalmáról, a vétek fogalmáról etikai-gyakorlati területen. Ilyen ellentét a legtöbb területen megtalálható. Nem értjük meg a realitást, a valóságot, ha ilyen ellentéteket nem kellőképp veszünk figyelembe. Az érzések, az antipátiák és szimpátiák akadályozzák az embereket, hogy valóban szemügyre vegyék azokat a dolgokat, amelyeket figyelembe kell venni. Ha ezek az érzések, ezek a szimpátiák és antipátiák működnek bennünk, akkor egyáltalán nem hagyják, hogy a valóság eljusson hozzánk, éppen olyan kevéssé, ahogy az ellenkező dolgok sem jutnak el ahhoz, aki beleszeretett egy bizonyos összehasonlításba, mert az emberek azt, amit szeretnek, abszolút igazságnak tartják, és egyáltalán nincs semmilyen elképzelésük arról, hogy egy másik szempontból az ellenkező dolog is igaz lehet.

[39] Vlagyimir Szergejevics Szolovjov (1853–1900): orosz filozófus.

Ha a Nyugatot nézzük, nevezetesen az angol-amerikai Nyugatot, akkor a többiek legnagyobb részben csak ismételnek. Mi van itt, nevezetesen a wilsonizmusban, mint általános szempont – gyakran eszményeknek is nevezik –, mi ez az általános szempont? Ez az, hogy az egész világnak olyannak kell lennie, amilyenek ezek a népek az utóbbi évszázadokban voltak. A népek eszményi szociális állapotokat hoztak létre – különböző neveket adhatunk nekik, „demokráciának” és hasonlóknak nevezhetjük – és a többi nép nagy vétke, hogy nem hoztak létre ilyen állapotokat! Az lesz a helyes, ha a többi nép is átveszi ezeket az állapotokat. Ez az angol-amerikai nézet: amit kialakítottunk, amivé váltunk, az a kis és nagy népeknek megadja a jogot arra, hogy a helyes viszonyokhoz eljusson, ez az embereket boldoggá fogja tenni az illető államokban. Így kell ennek mindenütt lennie.

Halljuk ezt szónokolni, ez a Nyugat evangéliuma. Egyáltalán nem gondolnak arra, hogy az ilyesminek mindig csak relatív jelentősége van, hogy az ilyesmi elsősorban az érzelmekből fakad, nem, azt hiszik, a puszta észből és a puszta értelemből.

Természetesen nem szabad a szavakat teljesen szó szerint venni, mert ez ma már sok félreértéshez vezet. Például azt lehet hinni, hogy az amerikai népet, vagy az angol-amerikai népeket meg akarom sérteni, amikor wilsonizmusról vagy lloyd-george-izmusról beszélek. Ez azonban egyáltalán nem így van. Szándékosan mondok wilsonizmust, mert ezen valami egészen jellemző dolgot értek. Egészen távol áll azonban tőlem, hogy valami olyasmit értsek rajta, amit minden további nélkül az amerikanizmus fogalmára lehet alkalmazni. Itt ismét egy kicsit határozottabban kell a valóságot szemügyre venni. Az utóbbi időben, a Wilson úrtól eredő szóáradatok egy része egyáltalán nem amerikai talajról nőtt ki. Egyáltalán nem Wilson dicséretét akarja jelenteni, hogy szóáradatai teljesen eredetiek. Semmi értékük nincs, nem igazak; és még csak nem is eredeteik. Mert az a sajátos tényállás áll fenn, hogy egy berlini író ötletes cikkeket írt, de éppenséggel nem a német felfogás értelmében vett cikkeket, hanem olyanokat, amelyekben a Wilson nélküli wilsonizmus van jelen, nagyon éles elméjű cikkeket. A cikkeknek sikere volt, mindazonáltal nem Németországban, hanem az amerikai kongresszusban, mert mindenhonnan összegyűjtötték őket, megtalálhatók az amerikai kongresszus aktáiban. A kongresszus tanácskozásai során felolvasták őket, és Wilson úr újabb szóáradatai innen erednek. Néhány dolog, amit Wilson úr összetákolt Közép-Európa ellen, ebből származik. Tehát egyáltalán nem eredetiek. A jövő történetírásának mindenképpen igen érdekes, humoros ténye lesz, ha az amerikai kongresszus tanácskozásairól szóló iratokban azt fogják találni, hogy az urak egy bizonyos időszakban lemondtak arról, hogy saját felvilágosult eszméiket adják elő, és egy berlini író cikkeit olvasták fel, amit aztán belefűztek a kongresszus aktáiba, és ráírták: „amerikai kongresszusi akták”.

Ami azonban kiváltképpen érdekel bennünket, az az, hogy ezek a cikkek miért tetszettek az embereknek. Nos, azért, mert éppen azt juttatják kifejezésre, hogy teljesen jól érzik magukat azon a széken, amelyen évszázadok óta ülnek, és a világgal közölni tudják: Ha mindnyájan ilyen székeken ültök, akkor minden rendben lesz. – Ez a Nyugat.

A Kelet, Oroszország, szintén levont egy következtetést. Nem fogalmi következtetést, az emberek ott még nem fogalmilag gondolkodnak, ahol megvan a realitásuk. Másféle következtetést vontak le. Nekik egyáltalán nem jutott eszükbe, hogy ezt mondják: Amit évszázadok óta csinálunk, annak most az egész világ üdvére kell válnia. Azt akarjuk, hogy mindenki olyan legyen, amilyenek mi voltunk. – Arra is, ami Oroszországban évszázadok óta történt, találhatnánk valami szép szót, mert mindenre lehet találni szép szavakat, akkor is, ha a valóság még oly borzasztó is. Csak ez ma, ha amerikai pénzben számolunk, ennyi meg ennyi, igen sok dollárba kerül, ezután lehet a rendkívül szép eszményeket etikai eszményekként értelmezni. Ez azonban Keleten nem történt meg, ott egy reális következtetést vontak le. Nem azt mondták: A világnak most át kell vennie azt, ami nálunk volt. – Itt valóban azt a következtetést vonták le, amire korábban utaltam, hogy a feltételezéseknek nem kell egyezniük – ezért valami mozgásba lendült, ami mindazonáltal még sokáig nem az, ami majd egykor lesz. Ez azonban nem baj, most egyáltalán nem akarok az egyik vagy másik dologról ítéletet alkotni, csak a nagy ellentétre akarok utalni. Ha ezt az ellentétet szemügyre veszik, akkor a valóságnak egy hatalmas képét kapják, egyrészt a Nyugatról, amely esküszik mindarra, ami a múltjára vonatkozik, és a Keletről, amely szakított mindazzal, ami a múltja volt.

Ha ezt szemügyre veszik, akkor egyáltalán nincsenek messze a jelenlegi világkonfliktus reális okaitól, és attól sem, amire már korábban felhívtam a figyelmet: A háború tulajdonképpen a Nyugat és a Kelet között játszódik le. Ami középen van, az csupán felmorzsolódik, minthogy a Nyugat és a Kelet nem egységes, és a kettőjük egyenetlensége között kell szenvednie.

De akarjuk-e ma tekintetünket valami kolosszális dologra irányítani? Nem vetett-e fényt 1917 márciusa Nyugat és Kelet nagy ellentétére az emberek számára? Az elmúlt évben itt állt a táblán az, ami a Nyugat és a Kelet világnézetéhez tartozik! A világtörténelem ez év márciusa óta tanítja ezt. Az embereknek meg kell tanulniuk, meg kell érteniük ezt, különben egészen más, még nehezebb idők jönnek. Nem arról van szó, hogy absztrakt módon ezt vagy azt tudjuk, hanem főleg arról, hogy mindenütt azt a követelményt állítsuk fel, hogy megváltozzunk, hogy erőfeszítéseket tegyünk, hogy a kényelmes hanyagságot legyőzzük, és egy szellemi világnézetben meglássuk a helyeset. A szellemtudományos törekvésekben kell energiát keresnünk, nem elégedetten azt mondani: Megint milyen szép volt ez, nagyon elégedett vagyok – és egy légvárban lebegni, úgy, hogy fokozatosan belealszunk a világ harmóniája és az általános emberszeretet feletti megelégedettségbe. Abban a társaságbeli törekvésben, amelyről Besant asszony [40] beszélt, ez teljes mértékben kifejezésre jutott. Sokan önök közül még emlékezhetnek arra a sok tiltakozásra, amelyeket felhoztam azzal a fennkölt locsogással szemben, amely éppen a Teozófiai Társaság talaján található meg. Csodálatraméltó locsogásból internacionális-liberális módon magas eszményeket hordanak össze. Általános testvériség, általános emberszeretet, ezt hangoztatják mindenütt. Ezzel nem lehet együttműködni. Mi valódi, konkrét ismeretet kerestünk a világ folyamatairól. Emlékezzenek arra az összehasonlításra, amit gyakran felhoztam, hogy ez az általános emberszeretetről való locsogás olyan, mintha valaki egy kályhához, amelynek a szobát melegítenie kell, állandóan így szólna: Kedves kályha, neked az az általános kályhai kötelességed, hogy felmelegítsd a szobát, tehát melegítsd fel a szobát. – Így jelentek meg számomra azok a hím- és nőnemű tantik, akik akkoriban az egész teozófiát ebben az általános emberszeretetet kifejező locsogásban látták. Akkor én azt mondtam: A kályhába szenet és fát kell tenni, és aztán meg kell gyújtani. Így amikor egy szellemi mozgalommal van dolgunk, igazi konkrét fogalmakat kell belevinnünk ebbe a szellemi mozgalomba, különben évekig locsoghatunk az általános emberszeretetről. Ez az „általános emberszeretet” éppen a teozófiai mozgalom vezetőjénél, Besant asszonynál jelenik meg kegyes fényben.

[40] Annie Besant (1847–1933): A Teozófiai Társaság elnöke.

Természetesen kényelmetlenebb tudomásul venni a valóságot, mint általánosságban a világ harmóniájáról, az egyes lelkeknek a világgal való harmóniájáról és az általános emberszeretet harmóniájáról beszélni.

Az antropozófiának nem azért kell megjelennie, hogy az embereket elaltassa, hanem, hogy felébressze, ténylegesen felébressze. Olyan korban élünk, amely szükségessé teszi, hogy az emberek felébredjenek.

Kilencedik előadás 1917. Október 14.

Szükséges, hogy a szellemi fejlődés alapigazságait újra meg újra lelkünk elé állítsuk, amikor újból elsajátítunk néhány, mondhatnám ismeretanyagot, hogy ezeket az alapigazságokat jobban áthassák. Az utóbbi fejtegetések folyamán megismerkedtünk különböző gondolatokkal, amelyek megvilágíthatják a jelenkor eseményeit, ezeknek az eseményeknek az alapját, természetesen csak bizonyos fokig. Ezáltal egy sor képzetet elsajátíthattunk a jelenkor fejlődéséről. Ezekkel a képzetekkel megközelíthetjük azokat az alapigazságokat, amelyeket bizonyos szempontból már ismerünk, de még jobban átláthatjuk őket, ha újabb előkészületeket teszünk.

Gyakran utaltam már arra, hogy a XIX. század közepén, különösen a negyvenes években egy jelentős fordulópont következett be az európai és az amerikai emberiség szellemi fejlődésében. Utaltam rá, hogy akkoriban a materialista és értelmi fejlődés a csúcspontját érte el a Földön, annak a csúcspontját, amit a külső halott tények értelmi felfogásának nevezhetünk, ami nem akar az elevenséghez kapcsolódni.

Az ilyen események – és ma ezeknek az eseményeknek a külső hatásai alatt állunk, és még sokáig a hatásai alatt fogunk állni – mélyebb alapja a szellemi világ folyamataiban van. Ha a szellemi világ folyamatait kutatjuk, amelyeknek a külső földi kifejeződése az előbb elmondottakban jelenik meg, akkor egy küzdelemre utalhatunk, egyfajta háborúra, ami a szellemi világban zajlott le, és ekkor kezdődött. Ez a küzdelem a szellemi világban bizonyos értelemben abban az időpontban fejeződött be, amit már gyakran említettem, és ami 1879 őszére esik. Ezekről a dolgokról tehát akkor kapunk helyes képet, ha arra a küzdelemre gondolunk, amely a szellemi világban évtizedeken át tartott, a negyvenes évektől egészen 1879 őszéig.

Ezt a küzdelmet, ami itt végbement, úgy lehet megjelölni, mint bizonyos szellemi lények küzdelmét, akik annak a lénynek a követői közé tartoznak, aki az arkangyalok hierarchiájából származik, és „Michael”-nek nevezhetjük, tehát Michael és követőinek küzdelmét az ahrimáni hatalmak ellen. Kérem, hogy ezt a küzdelmet mindenekelőtt olyan küzdelemnek tekintsék, amely a szellemi világban zajlott le. Mindaz, amire elsősorban gondolok, erre a Michael és követői, valamint az ahrimáni hatalmak közötti küzdelemre vonatkozik. Ha erről megfelelő szemléletet akarnak kialakítani a jelenkori életre vonatkozóan, ezt akkor tehetik meg helyesen, ha lelki szemeik előtt megjelenítik azt, hogy azok az emberi lelkek, akik éppen a XIX. század negyvenes éveiben születtek, még közreműködtek a szellemi világban ennek a küzdelemnek az első fázisában. Azok tehát, akik a XIX. század negyvenes éveiben születtek, bizonyos módon még mint lelkek, születésük előtt látták ennek a szellemi küzdelemnek a kezdetét. Ha ezt meggondolják, sokkal inkább meg tudják érteni az ilyen emberek külső és belső sors-élményeit, nevezetesen az ilyen emberek lelkiállapotát. Ez a küzdelem tehát a negyvenes, ötvenes, hatvanas és hetvenes években zajlott le, és 1879 őszén ért véget, azzal, hogy Michael és követői győzelmet arattak az ahrimáni hatalmak felett.

Mit jelent ez? Ha ilyesmit helyesen akarunk megérteni, ismét segítségül kell hívnunk azt a képet, amit az emberiség fejlődése megőrzött: Michael küzdelmének a képét a sárkánnyal. Természetesen Michael küzdelme a sárkánnyal a fejlődés folyamán különbözőképpen jelenik meg. A fejlődés folyamán gyakran találkozunk Michael küzdelmével a sárkánnyal. Ezt úgy jellemezhetjük, hogy valahányszor, amikor Michaelnek a sárkánnyal való küzdelme megjelenik, ez a küzdelem hasonló módon játszódik le, ahogy a XIX. század negyvenes éveiben, csak más értékeket, rossz dolgokat, károkat, hátrányokat okozva. Az ahrimáni seregek ismételten hol ezt, hol azt akarták magukévá tenni világfejlődésből, de mindig legyőzték őket. Így győzték le őket 1879 őszén is – de ahogy mondtuk, a szellemi világban.

Mit jelent akkor az, hogy a sárkány erőit, ezeket az ahrimáni seregeket az égből bizonyos módon a Földre, az emberek közé taszítják? Ennek a küzdelemnek az elvesztése azt jelenti, hogy a Biblia szóhasználata szerint már nem találhatók az égben. Az emberek között találhatók, és ez azt jelenti, hogy elsősorban a hetvenes évek vége volt az az időszak, amelyben az emberi lelkeket bizonyos megismerési erők vonatkozásában az ahrimáni impulzusok ragadták meg. Mert ezek az ahrimáni impulzusok korábban a szellemi birodalomban hatottak, az embereket békében hagyták. Miután letaszították őket a szellemi birodalomból, most hozzáfértek az emberekhez. Ha most megkérdezzük: Mi az, ami valójában egykor ahrimáni erőként a szellemi birodalomból az emberekbe jutott? – Akkor azt mondhatjuk, hogy ez a személyre szabott, jól felfogott ahrimáni, materialista világnézet.

Kétségtelen, hogy a materializmus csúcspontja a negyvenes években volt. Akkor azonban impulzusait ösztönösen juttatta el az emberekhez. Az ahrimáni seregek akkoriban még a szellemi világból küldték impulzusaikat az ember ösztönvilágába. Ezek az impulzusok, nevezetesen a megismerési erők és az akarati erők csak 1879 ősze óta voltak az emberek személyes birtokában. Ami korábban inkább csak közkincs volt, az ezáltal az ember személyes tulajdona lett. Így azt mondhatjuk, hogy 1879 ősze óta ezeknek az ahrimáni hatalmaknak a jelenléte útján az emberi birodalomban személyes ambíciók, személyes tendenciák jelentek meg, hogy a világot materialista módon magyarázzák. Ha valamennyire követik, ami azóta az emberek személyes törekvéseiből történt, akkor megértik, hogy ez annak a következménye, hogy Michael arkangyal letaszította a sárkányt, azaz az ahrimáni seregeket a szellemi birodalomból, az égből a Földre.

Ez egy rendkívül jelentős, egészen mélyreható folyamat volt. A XIX. században nem volt meg a hajlam arra, és korunkban sincs meg, hogy felfigyeljen a szellemi világ ilyen folyamataira, és azoknak a fizikai világgal való összefüggéseire. A földi események végső okait, végső impulzusait azonban csak akkor találjuk meg, ha ezt a spirituális hátteret ismerjük. Azt kell mondanunk, hogy a materializmus már egy, különben idealisztikusan színezett hányada is odavezet, hogy az emberek kijelentsék: Mit jelent az örökkévalóság szempontjából, ha elpusztul ennyi meg ennyi tonna organikus szubsztancia a háború elhúzódása miatt. Meg kell éreznünk, hogy egy ilyen felfogás milyen erősen az ahrimanizmusban gyökerezik, mert ez az érzésvilágban gyökerezik. A „soktonnányi szerves szubsztancia” filozófiája Lichtenberger [41] filozófustól származik. Ez a filozófia a számos példa egyike, amelyet az ahrimáni gondolkodásmód sajátos megnyilvánulásaként tarthatunk számon.

[41] Lásd a 36. lábjegyzetet.

Ami tehát 1879 óta a legmélyebb impulzusként él számos ember lelkében, amit az emberek birodalmába taszítottak, az korábban ahrimáni hatalomként a szellemi világban élt. Előnyös, ha más képzeteket is keresünk, amelyek ezeket a képzeteket megerősíthetik, és az is jó, ha bizonyos képzeteket – de inkább imaginatív-szimbolikus képzeteket – a materiális világból segítségül hívunk. Mert ami ma inkább szellemileg, lelkileg történik, annak a régi időkben olyan színezete volt, ami inkább a materiális területen nyilvánult meg. A matéria is szellemi, csak a szellemiség egy más formája.

Ha a fejlődés igen régi időszakába megyünk vissza, azt találjuk, hogy egy hasonló küzdelem zajlott le Michael és a sárkány között, mint amilyen a XIX. században lezajlott, ahogy ezt most leírtam. Már utaltam arra, hogy az ilyen küzdelmek mindig újra megismétlődnek, csak mindig más dolgokért. Az ahrimáni seregek a régi időkben is elvesztettek egy ilyen küzdelmet, és akkor is letaszították őket a földi területekre. Támadásaikat azonban mindig újra megindították. Volt például egy ilyen küzdelem, amelynek folytán ezek az ahrimáni seregek, miután letaszították őket a Földre, a Föld valamennyi népessége számára azt hozták el, amit az orvosi életben ma bacilusoknak neveznek. Mindaz, ami a bacilusokra utal, amit a bacilusoknak tulajdonítanak, annak a következménye, hogy egykor az ahrimáni seregeket letaszították az égből a Földre, hogy a sárkányt legyőzték, ahogy egy ilyen győzelemnek a következménye az is, hogy az ahrimáni-mefisztói gondolkodásmód a hetvenes évek végén meghonosodott. Úgy, hogy azt mondhatjuk: Materiális területen a tüdőbajnak és a bacilusos megbetegedéseknek hasonló az eredete, mint szellemi-lelki területen a most uralkodó értelmi materializmusnak. A két dolog magasabb értelemben teljesen azonos.

Ezeket a múlt században lezajlott folyamatokat még valami mással is összehasonlíthatjuk. Utalhatunk arra, amit A szellemtudomány körvonalaiból már ismernek: a Hold kivonulására a Föld-fejlődésből. A Hold a Földhöz tartozott, és egykor kivetették a Földből. A Holdnak ez a kivetése a Föld területéről bizonyos Hold-hatásokat idézett elő. Ezek is Michael egy ilyen, sárkány fölötti győzelme következtében jutottak el a Földre. Így ismét azt mondhatjuk: Mindannak az eredete, ami bizonyos hatásokkal összefügg, amelyek párhuzamosan mennek végbe a Hold-fázisokkal, egyáltalán azokkal az impulzusokkal, amelyek a Holdról indulnak ki a Földre, hasonló küzdelemre vezethető vissza, mint amely Michael és a sárkány között zajlott le.

Ezek a dolgok bizonyos módon valóban összetartoznak, és rendkívül hasznos, ha ezt az összetartozást szem előtt tartjuk, mert mély jelentősége van. Néhányan ugyanis éppen ezáltal alakítanak ki ellenállhatatlan vonzalmat az ésszerű materializmus iránt, mert ez a vonzalom a letaszított Ahrimánnal való személyes szövetségből indul ki. Egyre inkább szeretni kezdik azt az impulzust, amit Ahrimán küld a lelkükbe, sőt azt valami különösen tiszteletreméltónak, különösen nagyszabású dolognak tartják gondolkodásukban. Ezekről a dolgokról teljesen tiszta tudattal kell rendelkeznünk. Tudatosság nélkül nem igazodhatunk el az eseményekben. Csak akkor igazodunk el ezekben az eseményekben, ezekben a dolgokban, ha világosan belelátunk ezekbe a viszonyokba.

A veszélyt, amely mindezekből a dolgokból létrejön, bizonyos módon hideg tekintettel és hideg szívvel kell néznünk. Nyugodtan szembe kell néznünk a dologgal. Ezt akkor tudjuk megtenni, ha világosan látjuk, hogy erről az oldalról egészen határozott veszély fenyegeti az embert. Ez a veszély abban áll, hogy konzerválódik az, aminek nem kellene konzerválódnia. Ugyanis mindannak, ami a világrend alapján történik, megvan a haszna is. Azáltal, hogy az ahrimáni hatalmak Michael győzelme folytán belénk költöztek, ismét kivívjuk az emberi szabadság bizonyos fokát. Mindez azzal függ össze, hogy mindnyájunkba beköltöztek Ahrimánnak ezek a seregei. Az emberi szabadság egy darabját meghódítjuk a magunk számára, de ennek tudatában kell lennünk. Nem szabad hagynunk, hogy ezek az ahrimáni hatalmak felülkerekedjenek rajtunk, nem szabad beleszeretnünk ezekbe az ahrimáni hatalmakba.

Ez nagyon fontos! Mert mindenképpen fennáll a veszély, hogy az emberek szilárdan kitartanak a materializmus mellett, a materialista-ahrimáni gondolkodásmód mellett, és beleviszik azokba a korokba is, amelyekben ez arra van ítélve, hogy legyőzzék. Akkor azok az emberek, akik nem fordulnak el az ahrimáni-materialista gondolkodásmódtól, hanem meg akarnak maradni mellette, szövetségre lépnek a Földön mindazzal, ami hasonló módon jött létre Michaelnek a sárkány felett aratott győzelme folytán. Ez azt jelenti, hogy nem kapcsolódnak a földfejlődés szellemi előrehaladásához, hanem a materialista haladáshoz. Az Atlantisz utáni hatodik korszak egy bizonyos időszakában kizárólag abban lelik majd kedvüket, hogy abban éljenek, ami majd a bacilusok útján, az emberek kis mikroszkopikus ellenségei útján bekövetkezik.

Ezekhez a dolgokhoz még valami mást is hozzá kell fűznünk, amit szintén meg kell értenünk. A természettudományos gondolkodásmód erős veszélyt jelent, hogy egyéni következtetései útján, nagysága útján belecsúszunk ebbe az ahrimáni gondolkodásmódba. Nemcsak a morális gondolkodásmódnak, hanem a természettudományos gondolkodásmódnak is az a nagy veszélye, hogy belecsúszunk ebbe az ahrimáni materiális gondolkodásmódba. Gondolják csak meg, hogy egyes természettudósok hogyan gondolkodnak ma, például a geológia területén. Megnézik a földfelszín alakulását, megnézik a maradványokat, és így tovább, ahogy az egyes rétegekben bizonyos állatok élnek vagy éltek. Tapasztalati tényeket találnak bizonyos időszakokról. Ezáltal a természettudósok olyan nézeteket alakítanak ki, hogy ennyi meg ennyi ezer és millió évvel ezelőtt mi történt, és létrehozzák a Kant–Laplace-féle elméletet [42] az ősködről. A természettudósok olyan elképzeléseket is kialakítanak a földfejlődés későbbi állapotáról, amelyeknek majd be kell következnie, amelyek fizikai szempontból teljesen helyesek. Az ilyen elgondolások olykor rendkívül szellemesek, nagyon is szellemesek. De min alapszanak ezek az elképzelések? Azon alapszanak, hogy egy bizonyos időszakban megfigyelik a Föld fejlődését, aztán levonják a következtetést, hogy mi történt millió évvel korábban, vagy mi fog történni millió évvel később.

[42] Kant–Laplace-féle elmélet: A XIX. században a Föld keletkezésére vonatkozó elméletek közt a legáltalánosabban elfogadott volt. Elképzeléseit Immanuel Kant Naturgeschichte und Theorie des Himmels (Königsberg, 1755) c. munkájában tette közzé, Pierre-Simon de Laplace – tőle függetlenül – negyven évvel később Exposition du systéme du monde (Párizs, 1795) c. munkájában hasonló következtetésre jutott.

Tulajdonképpen mit tesznek ilyenkor? Ugyanazt teszik, amit akkor tennének, ha megfigyelnének egy hét-nyolc éves gyermeket, hogyan alakulnak át fokozatosan, vagy részben a szervei, aztán ebből kiszámítanák, hogy ezek a szervek hogyan alakulnak át két-három év alatt. Aztán ezt megsokszorozzák, és oda jutnak, hogy ezek a hét-nyolc éves gyermeknél átalakult szervek, hogyan alakulnak tovább az évszázadok folyamán. Tehát azt is ki lehet számítani, hogy ez a gyermek milyen volt száz évvel ezelőtt, és ha ezt megsokszorozzuk, azt is, hogy milyen lesz százötven év múlva. Ez rendkívül szellemes módszer lehet. Pontosan ugyanaz a módszer, amit ma a geológusok alkalmaznak, hogy a Föld őskorát kiszámítsák, és ezt alkalmazták akkor is, amikor a Kant–Laplace-féle elméletet létrehozták. Pontosan ugyanaz a módszert alkalmazzák, amikor megállapítják, hogy a most megfigyelt fizikai törvények szerint milyennek kell lennie majd a Földnek. El kell azonban ismernünk, hogy ezek a törvények például az embernél nem sokat mondanak, mert a gyermek száz évvel ezelőtt még nem volt itt fizikai emberi lényként, és százötven év múlva sem lesz itt, mint fizikai földi lény.

Így van ez a Földdel is a korok tekintetében, amit a geológia kiszámít. A Föld később jött létre, nem abban a korban, amelyet Tyndall, Huxley vagy Haeckel [43] és mások kiszámolnak, és sokkal korábban holttestté válik, mielőtt bekövetkezne az az idő, amikor egyszerűen tojásfehérjét kenünk a falra, hogy amellett olvassunk. Ezt jól ki lehet számítani, hogy valaha majd fizikai eszközökkel egyszerűen tojásfehérjét kenünk a falra, mert a tojásfehérje világít, mint egy villanylámpa, és újságot olvashatunk mellette. Fizikai változások következtében ez valaha megtörténhet. Ez a kor azonban soha nem fog bekövetkezni, ahogy az a kor sem, amikor egy gyermek százötven év múlva azokon a fokozatos változásokon megy keresztül, amelyeket a gyomra, mája két-három éven belüli változásai alapján, hetedik és kilencedik éve között kiszámítanak.

[43] John Tyndall (1820–1893): Írországban született brit fizikus, főleg az energiamegmaradás törvényének következményeivel foglalkozott. Thomas Huxley (1825–1895): angol biológus, természettudós; támogatta Charles Darwin evolúciós elméletét. Ernst Haeckel: lásd a 7. lábjegyzetet.

Itt a jelenkor rendkívül érdekes dolgaiba lehet betekinteni. Látjuk, hogy a tárgyak egymásba ütköznek. Gondolják el, hogy egy igazi természettudós meghallja, amit most mondtam. Azt fogja mondani: Ez őrültség, tiszta őrültség! – És most képzeljenek el egy szellemi kutatót, aki átlátja a dolgot! Azt fogja mondani: Amit a természettudós mond, az tiszta őrültség! – Mert a Föld kezdetéről és végéről alkotott minden hipotézis igazi őrültség, nem egyéb, mint őrültség, annak ellenére, hogy rendkívül ötletes lehet.

Látják ebből, hogy tulajdonképpen mennyire öntudatlannak tartják az embereket. Abban a korban élünk azonban, amelyben az ilyen dolgokat be kell látni, át kell tekinteni. Szükséges tehát, hogy egy ilyen feltevést más feltevésekkel kössünk össze, olyanokkal, amelyeket ma jellemeztem. A Föld már régen holttest lesz, amikor az az idő bekövetkezik, amelyben a materialista képzeteket annyira át kell alakítanunk, hogy egy magasabb létformába juthassunk. A Föld már nem fog elhordozni bennünket olyan hússzerű inkarnációban, amelyben most vagyunk. Azok az emberek azonban, akik a materialista értelemmel annyira összekapcsolták magukat, hogy nem akarják elhagyni, még mindig ezen a Földön fognak kóborolni, annak jövőbeni alakjában, és abban ténykedni, ami majd sajátságos módon fejlődik ki ezen a Földön, a bacilusok, a tüdőbaj tetteiben és így tovább, mert ezek a lények, mint hozzá tartozók, éppenséggel átfúrják a Föld holttestét. Ezek most, mondhatnám, csak előhírnökei annak, ami majd a jövőben az egész Földön megtörténik. Aztán olyan időszak következik, amikor azok, akik a materialista értelemhez kötik magukat, a Hold lényeihez kapcsolódnak, és a Holddal együtt körülveszik a Földet, amikor salakká, holttestté válik. Mert ezek a lények, ezek az emberek, akik a materialista értelemmel akarják teljesen összekötni magukat, nem akarnak mást, mint a földi élet fenntartását, kapcsolatban akarnak maradni a Föld életével, és nem akarnak a helyes módon felemelkedni a Föld holttestétől ahhoz, ami aztán a Föld lelki-szellemisége lesz.

Mindezek a dolgok azonban, különösen korunkban, sok dologban működnek, amit ma különösen megcsodálunk, mint szellemes elképzeléseket, mint morális impulzusokat – az emberek ma mindent „morális impulzusnak” keresztelnek –, amelyekben azok az ahrimáni, materiális erők élnek, amelyekről beszéltem. Ezek olyan impulzusokká alakulhatnak, amelyek a jövőben az embert saját akaratából mindenféle kapoccsal a Földhöz fogják fűzni. Ezért fontos, hogy ezekre a dolgokra odafigyeljünk, és valóban nagyon fontos, hogy figyelmet fordítsunk arra, ami korunkban magától értetődően tiszteletreméltó. Bizonyos természeti törvények egyszerűen ma magától értetődően érvényesek. Aki ezt nem ismeri el, azt dilettánsnak és bolondnak tekintik. Bizonyos morális-politikai törekvések is magától értetődően érvényesek. Ezekről hosszas wilsoniádákat szavalnak. Mindezekben a dolgokban megvan a lehetőség arra, hogy azzá nőjék ki magukat, amit úgy lehet jellemezni, ahogy megtettem.

Nem hiába mondtam, hogy akik a küzdelem kiindulópontjában, a negyvenes években részt vettek, egészen sajátos viszonyok között voltak. Aztán lejöttek a Földre. Sok mindent megértünk az emberek lelki életéből, kétségeikből, küzdelmeikből, különösen, ha szellemileg törekvő emberek voltak, ha fontolóra vesszük, milyen impulzusokat hoztak magukkal a negyvenes évek szellemi életéből a XIX. század második felébe, és a XX. század kezdetére.

Ezzel még egy másik jelenség is összefügg, amit ma nem kellene figyelmen kívül hagyni, de mégis sokszor figyelmen kívül hagyják. Ma azt hiszik, hogy a szellemi lények és hatásaik nem vesznek részt az emberi történésekben. Nem szeretik, ha az emberiség történéseivel kapcsolatban szellemi okokról beszélünk. Aki azonban ismeri az igazi folyamatokat, amelyek ma lejátszódnak, az tudja, hogy a fizikai hatásokat a szellemi világból eredő spirituális hatások befolyásolják, amelyek itt a fizikai síkon ma az emberekre tulajdonképpen igen széles körben hatást gyakorolnak. Ma egyáltalán nem ritkák az olyan emberek, akik azt mondják, hogy általában csak azokat a folyamatokat nem értik, amelyek valamilyen álom útján, vagy álomszerűen – de ez mindig egy szellemi esemény – ilyen vagy olyan tevékenységhez, ilyen vagy olyan folyamathoz vezetnek. Az embereket ma ilyen fizikai hatások befolyásolják, sokkal inkább, mint azt a materialista felfogás hiszi. Aki képes arra, hogy ezeket a dolgokat figyelemmel kísérje, az lépten-nyomon beleütközik ilyen dolgokba. Ha ma megnézik a jobb költők irodalmi alkotásait, és statisztikát készítenek arról, milyen sok költemény jött létre racionális úton, olyan úton, amely racionálisan magyarázható, és hány költemény jött létre sugallat, inspiráció hatására, egy szellemi világból származó kétségkívül spirituális befolyás útján, amit az illető álomként, vagy hasonló módon élt át, elcsodálkoznának, hogy milyen nagy százalékarányban tapasztalható a szellemi világ közvetlen befolyása. Az emberek sokkal inkább a szellemi világ befolyása alatt állnak, mint ahogy ezt elismerik. Éppen az emberek által végrehajtott jelentős történések állnak a szellemi világ befolyása alatt.

Egyesek felteszik a kérdést: Miért alapították meg ezt vagy azt az újságot? – Az illető azért alapította meg, mert a szellemi világból valamilyen impulzust kapott. Ha a tulajdonképpeni eredetről kérdezzük, és van bizalma ahhoz, hogy valóban elfogulatlanul beszéljen impulzusáról, akkor elmond egy álombeli eseményt. Ezért mondtam itt nemrég: Ha majd a történetírás ennek a háborúnak a kitöréséről fog beszélni, és a régi Ranke-féle – vagy hasonló – dokumentumokat ez a kultúrdokumentum fel fogja használni, akkor éppen nem a legfontosabban fogják leírni, mert a legfontosabb 1914-ben a szellemi világ befolyására történt meg.

A dolgok ciklikusan történnek, azaz periodikusan. Ami itt a fizikai síkon történik, az tulajdonképpen egyfajta kivetítése, projekciója annak, ami a szellemi világban történik. Csak ami a szellemi világban történik, az korábban megy végbe. Képzeljék el, hogy itt ez a vonal ábrázolja a küszöböt, tehát a határvonalat, a határt a szellemi világ és a fizikai világ között; így amit most mondtam, azt a következőképpen lehet jellemezni. Tegyük fel, hogy valami, amit szellemi eseményként lehet megjelölni – Michael küzdelmét a sárkánnyal –, közvetlenül a szellemi világban történik meg, a szellemi világ eseményeként. Végül is abban nyilvánul meg, hogy a sárkányt az égből letaszítják a Földre. Majd a Földön ez úgy mutatkozik meg, hogy egy ciklus lezajlik, azaz nagyjából annak az eseménynek az időpontját követően, hogy a sárkányt letaszították a Földre, ugyanannyi idő telik el, mint amennyi azt megelőzően telt el a szellemi esemény kezdetének időpontjától.

Azt lehet mondani: Michael és a sárkány küzdelmének hajnala, az első kezdete, az első nekilendülése a XIX. században 1841-ben volt. Különösen élénkké vált aztán 1845-re. 1845-től 1879-ig 34 év telt el. Ha 1879-től tovább számolunk 34 évet, megkapjuk az esemény tükörképét, 1913-at, ami éppen az 1914-es évet előzi meg. Látják, hogy ami 1913-ban kezdődik, az a fizikai síkon a szellemi küzdelem mindent eldöntő okainak a tükörképe. Nézzük az éveket 1841-től 1879-ig és 1917-ig! A XIX. század döntő éve 1841 volt, a tükörképe 1917. Senki nem csodálkozhat néhány dolgon, ami megtörténik, ha figyelembe veszi, hogy azok az erőfeszítések, amelyek 1841 után indultak fenn a szellemi világban az ahrimáni seregek útján, amikor Michaelnek a sárkánnyal való küzdelme elkezdődött, éppen 1917-ben tükröződnek. A fizikai sík eseményeit csak úgy értjük meg, ha tudjuk, hogy azok hogyan készültek elő a szellemi világban.

Ezeknek a dolgoknak nem ahhoz kell hozzájárulniuk, hogy az embert nyugtalanítsák, hogy mindenféle bogarat ültessenek a fejükbe, hanem felhívásként kell felfogni, arra kell törekedni, hogy tisztán lássunk, hogy valóban igyekezzünk betekinteni a szellemi világba, hogy ne aludjuk át az eseményeket. Ezért éppen ebben az évben rendkívül fontossá vált, hogy antropozófiai fejlődésünk területén egyre inkább kimondjuk, hogy éberségre van szükség, fel kell figyelnünk arra, ami történik, és ne engedjük, hogy az események úgy menjenek el mellettünk, hogy közben alszunk.

Hogy mit is értünk tulajdonképpen az ilyen dolgokon, azt néha csak egy összehasonlítással lehet kifejezni. Tegnap felhívtam a figyelmet arra, hogy az ilyen folyamatokból Kelet-Európában, milyen következtetéseket vontak le. Ha itt Nyugaton a külső dolgokból valamennyire meg akarjuk ismerni, mi él tulajdonképpen a kelet-európai lélekben, akkor a legjobb eszköz erre, hogy Szolovjev filozófiájából betekintést nyerjünk a keleti lélekbe, még ha ez meglehetősen hiányos is. Igazi betekintéshez csak annak megismerése útján jutunk el, amit évek és évtizedek folyamán antropozófiai mozgalmunkban a különböző előadásokban és ciklusokban napvilágra hoztunk az orosz népszellem lényegéről. Ha azonban tekintetünket a filozófus Szolovjevre irányítjuk, akkor összehasonlításképpen ki tudjuk fejezni, amit lényegében az ilyen dolgok vonatkozásában mondani akarunk. Tudjuk, hogy Szolovjev a XIX. és XX. század fordulója körül halt meg, tehát már régen nem él. A nyugati embert nem nagyon érdekli Szolovjev filozófiája. Nem sok alkalom adódott, hogy megismerkedjenek vele, és a nyugati emberek nem törekedtek arra, hogy Szolovjevet, mint az európai kelet képviselőjét megismerjék. Legfeljebb az történt, hogy egy professzor, ahogy ez ismert, néhány évvel ezelőtt odáig jutott, hogy mégsem jó, ha Szolovjevról nem tud semmit az, aki a filozófia professzora az egyik egyetemen. Nos, készíttetett egy doktori disszertációt az egyik jelölttel, és úgy gondolta, hogy a jelölt majd tanulmányozza Szolovjev filozófiáját, ő pedig majd elolvassa a disszertációt!

A szóban forgó dolgot, csak egy összehasonlításhoz szeretném felhasználni. Azt szeretném mondani: Ha hipotetikusan elképzeljük, hogy Szolovjev még ma is élne, átélte volna a háborút, átélte volna az orosz történéseket – oroszként mit tett volna akkor? Az ilyen dolgokra természetesen csak hipotetikusan lehet felelni, de nyugodtan kijelenthetjük, úgy hihetnénk, hogy Szolovjev, mint orosz, valószínűleg minden művét, amit a háború előtt írt, valamiképp kivonta volna a forgalomból, és mindent újra írt volna. Belátta volna annak szükségességét, hogy nézeteit felülvizsgálja. Nézetei a korban gyökereztek. Ezért kényszert is érzett volna arra, hogy mindent újra írjon. Csak egy következtetést vont volna le a maga számára, amelyet az egész európai kelet levont.

Paradoxnak tűnik, ha ilyesmit mondunk! Mégis, aki ma Szolovjevet olvassa, jó, ha tisztában van vele, hogy most a legkevésbé sem mondaná azt, amit akkor mondott. Mindez azonban az ébrenlét egy jelezése lenne, ami a legfontosabb gondolatok, alapvető revíziójában fejeződhetne ki, amelyeknek abszurditását tapasztalhattuk az utóbbi években, egészen a végsőkig. Kétségtelen, hogy kétszer kettő az négy, és az is marad, de más dolgokat döntően felül kell vizsgálni! Csak akkor élünk éber módon korunkban, ha tudatára jutunk e felülvizsgálat szükségességének.

Az emberiség éppen 1917-ben – 38 évvel 1879 után, mert 1879 38 évvel 1841 után következett be – valami fontos dologról mondott le. Mert nem az fontos a jelenlegi eseményekben, amit az emberek 1914-ben csináltak, hanem az, hogy kikerüljenek ebből! Hogy hogyan jutunk ki ebből, ez az a probléma, ami tulajdonképpen korunkra vonatkozik. És ha nem akarjuk belátni, hogy a régi fogalmakkal nem jutunk előre, hogy új fogalmakra van szükségünk, akkor teljes mértékben utat tévesztünk. Mindazok zsákutcában vannak, akik azt hiszik, hogy korábbi, régi fogalmakkal, ki tudnak kerülni a dolgokból. Új fogalmakra kell fanyalodnunk, mert csak ezekkel jutunk el a szellemi világ megragadásához.

Ma tulajdonképpen a hátterét akartam felvázolni mindannak, amit az utóbbi napokban elmondtam. Látják, hogy a szellemi világ konkrét megragadásához nem elegendő az általános fecsegés arról, hogy van egy szellemi világ és minden fizikaiság mögött szellemiség van, amit a panteizmus és a hasonló világnézetek annyira szeretnek. Az általános ködös fecsegés a szellemiségről nem vezet sehová. A konkrét szellemi eseményeket és szellemi lényeket kell szemügyre venni, amelyek a küszöbön túl vannak. Mert ahogy itt az események nem csupán általános, hanem a konkrét események, úgy a szellemi világban is meghatározottak és konkrétak. Nem hiszem, hogy sokan, akik reggel felkelnek, így szólnak: Most kimegyek az ajtón és belépek a világba. – Ezt nem fogják mondani, hanem képzeteik lesznek arról a meghatározott dologról, amivel találkoznak. Ugyanígy az emberiség és a világfejlődés mély alapjait illetően is csak akkor igazodunk el, ha a küszöb túloldalán lévő dolgokat is konkrét módon képzeljük el, nemcsak az általános szellemiségre utalunk – mindenség, gondviselés, és így tovább –, hanem ezekre a konkrét dolgokra.

Sokat megérzünk a dolgokból, ha megnézzük az 1841-es és 1917-es évszámokat az ábrán! Az ilyen érzések azonban az életünkben kell megjelennie, ha meg akarjuk érteni, hogy tulajdonképpen mi történik.

Tizedik előadás 1917. Október 20.

Nem lehet azt mondani, hogy korunknak nincsenek eszményei. Ellenkezőleg, korunkban igen sok eszmény van. Ezek az eszmék azonban nem hatékonyak. Miért nem hatékonyak? Gondolják el – bocsássák meg a sajátos képet, de ez felel meg a dolognak –, hogy egy tyúk kész arra, hogy egy tojást kiköltsön, de elveszik tőle, és hőkezelés útján kiköltetik, és a kis csibe kikel a tojásból. Mindez elképzelhető, de ha egy edényben pumpával légüres teret hoznának létre, gondolják el, hogy a csirke, amely a tojásból kikelt, fejlődésnek indulna ebben? A fejlődéshez itt minden adottság megvolna, de egy mégis hiányzik: ahol a kiscsirkét el kell helyeznünk, hogy életfeltételei meglegyenek.

Nagyjából így van ez minden szép eszménnyel, amelyekről korunkban oly gyakran beszélnek. Nemcsak szépen hangzanak, hanem ténylegesen értékesek is. Korunk azonban nem viseli szívén, hogy a fejlődés igazi, reális feltételeivel megismerkedjen, úgy, ahogy ezeket a jelenkor feltételei szerint meg kell ismerni. Így következik be, hogy a legjelentősebb társaságokban is megformálhatnak, képviselhetnek és követelhetnek mindenféle eszményt, de ezekből nem jön létre semmi. Mert végül is volt elég a különféle eszményeket képviselő társaságokból a XX. század kezdetén. De hogy az utóbbi három év folyamán ezek az eszmények megvalósultak volna, ezt nem lehet mondani. Csakhogy egy ilyen tényből tanulnunk kellene valamit, ahogy ezekben a fejtegetésekben ezt már gyakran elmondtam.

Múlt vasárnap néhány vonással felvázoltam egy képet az utóbbi évtizedek szellemi fejlődéséről. Megkértem önöket, vegyék figyelembe, hogy ami a fizikai síkon történik, az hosszú ideig készül elő a szellemi világban. Erre egészen konkréten utaltam. Utaltam arra, hogy a negyvenes években a velünk közvetlenül határos szellemi világban egy küzdelem kezdődött, annak a küzdelemnek a metamorfózisa, amelyet egy régi szimbólummal lehet megjelölni: Szent Mihály küzdelmével a sárkánnyal. Elmondtam önöknek, hogy ez a küzdelem a szellemi világban 1879 novemberéig tartott. A szellemi világban tehát egy küzdelem játszódott le, Michael küzdelme a sárkánnyal – tudjuk, hogy mit kell értenünk ezen a képen –, amely aztán 1879 novembere után a szellemi világban Michael győzelmével végződött, és a sárkányt, azaz az ahrimáni hatalmakat letaszították az emberi szférába. Hol vannak ezek most?

Gondoljuk meg tehát jól: Ahrimán iskolájából azokat a hatalmakat, amelyek 1841-től 1879-ig döntő küzdelmet vívtak a szellemi világban, 1879-ben letaszították a szellemi világból az emberek birodalmába. Azóta várukat, működésük területét – mégpedig kifejezetten abban a korban, amelyben most élünk – az ember gondolkodásában, érzésében és akarati impulzusaiban találják meg.

Ebből elképzelhetik, hogy mindabból, amit az emberek korunkban gondolnak, éreznek és akarnak, milyen végtelenül sok mindent juttattak érvényre az ahrimáni hatalmak. A szellemi világ és a fizikai világ közötti összefüggésben az ilyen események benne rejlenek egész világrendünk tervében, és számolnunk kell ezekkel a konkrét tényekkel. Mit használ az, ha folytonosan az absztrakciókban maradunk, és igazi elvont gondolkodókként, azt mondjuk: Az embernek küzdenie kell Ahrimánnal. – Egy ilyen absztrakt formulából semmi sem jön ki. Az emberek ma néha egyáltalán nem is sejtik, hogy tulajdonképpen milyen szellemi atmoszférában élnek. Ezt a tényt a maga egész mélyreható jelentőségében kell szem előtt tartanunk.

Nézzék meg például ezt: önök, mint az Antropozófiai Társaság tagjai arra hivatottak, hogy ezekről a dolgokról halljanak, hogy gondolataikban, érzéseikben ezekkel a dolgokkal foglalkozzanak. Aztán a dolog egész komolysága már megjelenik a lelkük előtt, és legjobb érzéseik révén a maga helyén mindegyiküknek van egy feladata ebben az oly bonyolult, rejtélyes, bizonytalan jelenkorban. Képzeljék el a következőket: van valahol néhány ember, akik természetes módon egyfajta baráti kapcsolatba kerülnek, és ez a kör tud olyan szellemi összefüggésekről, amilyeneket most ábrázoltam, de az emberek nagy többsége semmit sem tud erről. Így legyenek meggyőződve arról, hogy ha ez a kis kör, amelyet hipotetikusan felvázoltam, valamilyen okból elhatározza, hogy az ebből a tudásból merített erőt valaminek a szolgálatába állítja, akkor ez a kis kör, gyakran anélkül, hogy ennek tudatában lenne, követőivel együtt igen hatékony lesz, és a leghatékonyabb azokkal szemben, akik semmit sem akarnak tudni ezekről a dolgokról.

Már a XVIII. században volt egy ember-csoport, amely teljesen ilyen jellegű volt. Ma is van ennek folytatása. Az emberek egy bizonyos köre tudott olyan tényekről, amelyekről beszéltem, tudott arról, hogy ilyesmi a XIX. században és a XX. században is létrejött, ahogy ezt ábrázoltam. Az embereknek ez a köre azonban azzal foglalkozott – már a XVIII. században is – hogy, mondhatnánk, e kör számára bizonyos önző szándékokat hajtson végre, bizonyos impulzusokra törekedjék. Ezen egészen szisztematikusan dolgoztak.

Az emberek ma legnagyobb részben mintegy alva, gondolat nélkül élnek, egyáltalán nem figyelnek arra, ami a mellettük élő nagyobb körökben tulajdonképpen végbemegy. Ebben a vonatkozásban éppen ma számos illúziónak adják át magukat. Gondolják el, hogy az emberek ma természetesen ezt mondják: Milyen jól működik a közlekedésünk, mennyire összehozza az embereket! Mennyire értesül egyik a másikról! Mégiscsak más most, mint korábban volt! – Emlékezzenek mindarra, amit ezzel kapcsolatban mondtunk. Csak néhány tényt kell értelemszerűen szemügyre vennünk, és azt találjuk, hogy ebben a vonatkozásban a jelenkor egészen sajátos dolgokat hoz létre. Ki hiszi ma például – mindezt csak mellékesen jegyzem meg –, hogy irodalmi művek, amelyeket mindenki megért, és amelyekről mindenki áradozik, nem a sajtó útján válnak a legszélesebb körökben ismertté? Ki hiszi ma komolyan, hogy jelentős, mélyenszántó, korszakalkotó irodalmi művek ismeretlenek maradhatnak? Valamilyen módon mégis értesülnünk kell róluk. Nos, a XIX. század második felében az, amit ma sajtónak nevezünk – tisztesség ne essék szólván – ma még csak a kezdetén járt annak, amivé ma vált. Mégis, egész Közép-Európában egy irodalmi mű korszakalkotóbbá, döntőbbé válhatott, mint az akkor ismert írók művei, olyanoké, mint Spielhagen, Gustav Freytag, Paul Heyse [44], és még számos irodalmi kiadványt megnevezhetnénk, mert tulajdonképpen egyetlen irodalmi műnek sem volt olyan széles olvasótábora a XIX. század utolsó harmadában, mint Wilhelm Weber Tizenhárom hársfa című művének [45]. Nos, kérdezem önöket, az itt ülők közül hányan még csak nem is tudják, hogy létezik Weber Tizenhárom hársfa című műve? – Így élnek ma az emberek egymás mellett, a sajtó ellenére. Ebben a Tizenhárom hársfában szép költői nyelven ideák testesülnek meg, amelyek mély jelentőségűek voltak. Igen, ezek ma ezer és ezer lelkületben élnek.

[44] Friedrich Spielhagen (1829–1911): német író, műfordító. Gustav Freytag (1816–1895): német író, drámaíró. Paul Johann Ludwig von Heyse (1830–1914): német író, műfordító.
[45] Friedrich Wilhelm Weber (1813–1894): német orvos, politikus, költő. A költői hírnevet a Tizenhárom hársfa (Dreizehnlinden, 1878) című műve hozta meg.

Ezt azért mondtam el, hogy egy példával megvilágítsam: ténylegesen lehetséges, hogy az emberek jelentős része nem tud azokról a dolgokról, amelyek mellettük játszódnak le, és mindenképpen döntőek. Igen, biztosak lehetnek abban, hogy ha itt lehetne találni valakit, aki a Tizenhárom hársfa című könyvet nem olvasta – és feltételezem, hogy barátaink között van ilyen –, egész biztosak lehetnek abban, hogy életük során találkoztak három-négy olyan emberrel, aki ezt a könyvet olvasta. Vannak ilyen válaszfalak az emberek között, hogy gyakran a hozzájuk közel álló legfontosabb dolgokról egyáltalán nem beszélnek. Nem nyilatkoznak meg. Még a hozzájuk közel állóknak sem beszélnek a legfontosabb dolgokról. És ahogy ez ilyen kis dolgokban megnyilvánul – mert természetesen az, amit itt elmondtam, a világtörténelmi fejlődéshez viszonyítva csekélység –, így van nagyban is. A világban végbemennek dolgok, amelyek az emberiség nagy részének nem tisztázódnak.

Így ment végbe olyasmi is, hogy a XVIII. században egy társaság bizonyos nézeteket terjesztett, amelyek befészkelik magukat az emberek lelkébe, és e társaságok hatékony erőivé válnak, átkerülnek a szociális életbe, és meghatározzák, hogyan viselkedjenek egymással az emberek. Ők nem tudják, honnan jönnek ezek a dolgok, amelyek érzéseikben, emócióikban, akarati impulzusaiban élnek. Azok viszont, akik ismerik a fejlődés összefüggését, tudják, honnan kerülnek elő ezek az impulzusok, emóciók. Így volt ez, ha nem is magával a könyvvel, hanem azzal, ami annak a könyvnek az alapját képezte, egy ilyen társaságtól indult ki a XVIII. században, és ami azt ábrázolta, hogy az ahrimáni lény a különböző állatok melyik részében jelenik meg. Természetesen ezt az ahrimáni lényt ördögnek nevezték, és azt ábrázolták, hogy az ördögi jellegnek milyen különböző megnyilvánulásai vannak az egyes állatfajtákban. A XVIII. században a felvilágosodás kora különösen virágzott. A felvilágosodás még ma is virágzik. Az igen okos emberek, akik főként a „sajtó embereinek” törzséhez tartoznak, egy viccel intézik el a dolgot, amikor ezt mondják: Itt egy könyvben azt írják – most pontokat teszek – hogy az állatok ördögök! – Igen, de az ilyen eszméket a XVIII. században úgy terjesztették, hogy azok számos emberi lélekbe befészkelték magukat, úgy hirdették, hogy emellett megfigyelték az emberiség fejlődésének reális törvényeit, és ez előidézett, valóban előidézett valamit. Mert ez akkor vált fontossá, amikor a XIX. században a darwinizmus megjelent, és amikor a XIX. században az emberek sokaságában felmerült az az eszme, hogy az emberek fokozatosan az állatokból fejlődtek ki, és amikor sok más lélekben ott van az az eszme, hogy az állatok ördögök. Ez sajátos módon cseng össze. Mindez itt van, mindez reálisan jelen van! Az emberek azonban történelmet írnak, és ebben a történelemben minden lehetséges dolog benne van, csak igazi, hatékony erők nincsenek benne.

A következőket kell figyelembe venni: ahogy az állat csak a levegőben fejlődik, nem légüres edényben, úgy az eszmék és eszmények is csak úgy fejlődnek, ha az emberek belemerülnek a szellemi élet reális atmoszférájába. Ehhez azonban ezt a szellemi életet a maga realitásában kell elfogadni. Ma az emberek mégis elsősorban az általánosságokat szeretik, az igazi általánosságokat; ezeket különösen szeretik. Így könnyen figyelmen kívül hagyják – ami azonban tény –, hogy az ahrimáni hatalmaknak 1879 óta le kellett szállniuk a szellemi világból az emberek birodalmába, hogy át kellett hatniuk az emberi intellektust, az emberi gondolkodást, érzést és szemléletet. Nem kerülhetünk azonban a helyes viszonyba ezekkel a hatalmakkal, ha egyszerűen csak felállítjuk azt az absztrakt formulát, hogy ezen hatalmak ellen küzdeni kell. – Mit tesznek akkor az emberek azért, hogy küzdjenek? Nem tesznek mást, mint az, aki emlékezteti a kályhát, hogy meleget kell adnia, anélkül, hogy fát tenne bele és meggyújtaná. Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy most, miután ezek a hatalmak leszálltak a Földre, élni kell velük, tudnunk kell, hogy itt vannak, nem szabad, hogy behunyjuk a szemünket előttük, mert még hatalmasabbá válnak, ha nem veszünk róluk tudomást. Ezek az ahrimáni hatalmak, amelyek az emberi intellektust ragadták meg, éppen akkor válnak a leghatalmasabbakká, ha semmit sem tudunk róluk, ha semmit sem akarunk megtapasztalni róluk.

Ha sok ember elérhetné azt az eszményt, hogy csak a természettudományokat tanulmányozza, és a természettudományos törvényekből szociális törvényeket hozzon létre, ha csak azt veszi tekintetbe, ami reális, ahogy mondják, de amin az érzékletes dolgokat értik, és nem gondolnak arra, hogy a szellemiséget ápolják –, ha ez az eszmény a legszélesebb körökben megvalósulna, akkor az ahrimáni hatalmak megnyernék a játszmát, mert az emberek nem tudnának róluk. Akkor haeckeli értelemben egy monisztikus vallás jönne létre, és ez lenne az ahrimáni hatalmak legjobb munkaterülete. Mert nekik éppen az lenne a jó, ha az emberek semmit sem tudnának róluk, és ők az emberek tudattalanjában dolgozhatnának.

Az ahrimáni hatalmak tehát azáltal kapnak segítséget, ha az emberek egyfajta teljesen naturalista vallást hoznak létre. Ha David Friedrich Strauss teljesen elérhette volna a maga eszményét, hogy megalapítson egy olyan filiszter-vallást, amiért Nietzsche megírta könyvét David Friedrich Strauss [46], a hitvalló és író címen, akkor ma ezek az ahrimáni lények még jobban éreznék magukat, mint ahogy érzik. Ez azonban csak az egyik dolog, az ahrimáni hatalmak még más módon is jól tudnak fejlődni azáltal, hogy az emberek azokat az elemeket ápolják, amelyeket ezek a hatalmak a jelenkori emberek között nagyon jól el tudnak terjeszteni: az előítéleteket, a tudatlanságot és a szellemi élettől való félelmet. Semmi sem segíti annyira az ahrimáni hatalmakat, mint az előítélet, a tudatlanság, és a szellemi élettől való félelem.

[46] David Friedrich Strauss (1808–1874): német filozófus, teológus író.

Nos, nézzék meg, milyen sokan tekintik feladatuknak éppen ma, hogy az előítéleteket, a tudatlanságot és a szellemi világtól való félelmet ápolják. A tegnapi nyilvános előadáson [47] azt mondtam: Csak 1822-ben szüntették meg a Kopernikusz, Galilei, Kepler és a többiek elleni végzéseket. A katolikusoknak tehát 1822-ig nem volt szabad tanulmányozni a kopernikuszi világnézetet vagy hasonlókat. E tekintetben egyenesen támogatták a tudatlanságot. Ez hatalmas segítség volt az ahrimáni hatalmaknak, jó szolgálatot tett nekik, hogy előkészíthessék kampányukat ahhoz, ami aztán 1841-től bekövetkezett.

[47] Rudolf Steiner: Szabadság – halhatatlanság – társadalmi élet (GA 72), 1917. október 19-i előadás.

A most elmondott mondathoz tulajdonképpen még egy másikat is hozzá kellene fűznöm, akkor lenne teljes. Csakhogy ezt a másik mondatot ma még senki sem tudja kimondani, aki valójában ezekbe a dolgokba nincs beavatva. Ha azonban megérzik, ami egy ilyen mondat hátterében van, akkor talán megsejtik, hogy mire gondolok.

A természettudományos világnézet teljesen ahrimáni dolog, de nem úgy kell küzdenünk ellene, hogy nem akarunk tudni róla, hanem amennyire lehet, felvesszük a tudatunkba, lehetőleg jól megismerjük. Nem tudunk Ahrimánnak nagyobb szolgálatot tenni, mintha a természettudományos szemléletet figyelmen kívül hagyjuk, vagy küzdünk ellene anélkül, hogy megértenénk. Aki megértés nélkül bírálja a természettudományos szemléletet, az nem küzd ellene, hanem Ahrimánt segíti, mert tévedéseket és zavart kelt egy olyan területen, amelyet éppen meg kellene világítani.

Az embereknek fokról-fokra fel kell emelkedniük ahhoz, hogy belássák, hogy minden egyes dolognak két oldala van. A mai emberek rendkívül okosak, ugyebár, határtalanul okosak, és ezek a jelenlegi okos emberek úgy vélik, hogy az Atlantisz utáni negyedik korszakban, a görög-latin korban az emberek még abban a tévhitben éltek, hogy a madarak röptéből, az állatok beleiből és hasonlókból meg lehet ismerni a jövőt. Nos, azok az emberek, aki ezt hitték, tökfejek voltak. – Korunkban, aki ezt a dolgot becsmérli, nem tudja, hogy tulajdonképpen hogyan történt ez. Korunkban senki sem beszél másképp, mint ahogy például nemrég említettem, amikor az illetőnek el kellett volna ismernie, hogy egy álomban megjelenő jóslat teljesült, ehelyett azt mondta: Nos, ez csak egy véletlen volt! – Az Atlantisz utáni negyedik korszak alapfeltételei szerint valóban volt egy olyan tudomány, amely a jövőre vonatkozott. Ebben a korban nem hitték azt, hogy olyan alapelvekkel, mint amilyenek ma alkalmaznak, a szociális életben bármit is lehet tenni. Akkoriban azt sem hitték – hogy ezzel egyetértünk vagy nem, az most nem számít –, hogy megtalálhatják a szociális élet időtálló nagy perspektíváit, ha nincs egy jövőbelátó tudományuk. Higgyék el, hogy amit a szociális és politikai élet területén az emberek ma létrehoznak, az abból táplálkozik, ami a jövőre vonatkozó tudományból kialakult. Ezt a jövőre vonatkozó tudományt azonban nem lehet annak megfigyelése útján létrehozni, ami külsőleg az érzékszerveink számára megnyilatkozik. Ezt soha nem lehet a természettudományok útján elérni, mert amit külsőleg, érzékszervileg megfigyelhetünk, az a múlt tudománya. És most a világmindenség egy igen fontos, igen lényeges törvényét árulom el önöknek: ha pusztán érzékszerveik útján figyelik meg a világot, ahogy ezt a modern természettudományos szemlélet teszi, akkor csupán a múlt törvényeit figyelik meg, amelyek még folytatódnak, tulajdonképpen csak a múlt holttesteit figyelik meg. A természettudomány az elhalt életet figyeli meg.

Képzeljék el, hogy sematikusan ábrázolva ez lenne a megfigyelési területünk (az ábrán fehér), ami a szemünk előtt, fülünk számára, és egyéb érzékszerveink számára megjelenik. Gondolják el, hogy itt (sárga) van az összes természettudományos törvény, amelyekről tudunk. Akkor ez az összes természettudományos törvény már egyáltalán nem adja meg azt, ami itt belül van, hanem azt, ami már belül volt, ami bent végbemegy, csak azt, ami megmerevedett dologként visszamarad. E törvényeken kívül inkább azt kell keresnünk, amit szemmel nem lehet megfigyelni, amit fizikai füllel nem lehet meghallani: a törvényeknek egy másik világát (lila). A valóságban ez van belül, de ez a jövőre utal.

A világgal éppen az a helyzet, mintha egy növényt néznénk. Ahogy ma egy növény megjelenik, ez nem a valóság, mert titokzatos módon van benne valami, ami még nem látható, ami szemmel láthatóan csak a következő évben jelenik meg: a csírakezdemény. De ez már benne van, láthatatlan módon benne van. Így van ez az előttünk álló világgal is, láthatatlanul benne van a jövő, az egész jövendő. A múlt azonban úgy van benne, hogy már elhervadt, kiszáradt, halott, tetemmé vált. Az egész természetszemlélet csak a holttest képét adja meg számunkra, a múltat. Kétségtelen, hogy ha csak a szellemire tekintünk, ez a múlt hiányzik, ez valóban így van. A teljes valósághoz azonban azt is hozzá kell vennünk, ami nem látható.

Hogyan jön létre az, hogy az emberek egyrészt felállítják a Kant–Laplace-féle elméletet, másrészt úgy beszélnek a világ végéről, mint Dewar professzor [48] – ahogy a tegnapi nyilvános előadáson elmeséltem –, aki a Földnek olyan véget jósolt, ahol az emberek több száz fok hidegben újságos olvasnak egy olyan fal mellett, amelyet világító tojásfehérjével kentek be, és ahol a tej megszilárdul. Csak azt szeretném tudni, hogyan fogják fejni, ha megszilárdul! Ezek teljesen lehetetlen dolgok, ahogy az egész Kant–Laplace-féle elmélet is. Amikor ezzel az elmélettel eljutunk a közvetlen megfigyelés területére, azonnal csődöt mond. Miért? Mert a holttest, a halott dolog elmélete.

[48] James Dewar (1842–1923): skót kémikus és fizikus; elsősorban a gázok alacsony hőmérsékleten történő viselkedését tanulmányozta. 1872-ben feltalálta a róla elnevezett Dewar-palackot, amely tulajdonképpen a mai termosznak felel meg.

Ma azt mondják az okos emberek: A görög és római áldozópapok vagy gazemberek és csalók voltak, vagy babonásak, mert ma természetesen az értelmes emberek nem hihetik azt, hogy a madarak röptéből, az áldozati állatokból valamit meg lehet állapítani a jövőre vonatkozóan. – Az emberek azonban a jövőben a jelenkori elképzeléseket, amelyekre ma annyira büszkék vagyunk, éppen úgy le fogják nézni, amikor majd ugyanolyan okosnak érzik magukat, mint a mai generáció a római áldozópapokkal szemben. És azt fogják mondani: Kant– Laplace-féle elmélet! Dewar! Ezeknek teljesen babonás képzeteik voltak. A Föld-fejlődés néhány ezer évét megfigyelték, aztán következtetéseket vontak le a Föld kezdeti és végső állapotára vonatkozóan. Milyen ostoba babonák voltak akkoriban! Voltak olyan különös, babonás emberek, akik azt állították, hogy a Nap és a bolygók az ősködből váltak ki, majd forogni kezdtek. – Még számos rosszabb dolgot is el lehetne mondani a Kant–Laplace-féle elméletről és ezekről az elképzeléseiről a Föld végét illetően, mint amilyeneket a mai emberek mondanak arról, hogy a jövőt az áldozati állatokból vagy a madarak röptéből és hasonlókból akarták kutatni.

Mennyire fennköltek ezek az emberek ma, akik a természettudományos gondolkodás szellemét és érzületét képviselik, mennyire lenézik a régi mítoszokat és meséket! Az emberiség gyermekkora volt, amikor az emberek hitelt adtak az álmoknak! Milyen messzire eltávolodtunk ettől: ma tudjuk, hogy mindent egy bizonyos oksági törvény ural, milyen nagyszerűen eltávolodtunk ettől. – Mindazok azonban, akik így vélekednek, egy dolgot nem tudnak, azt, hogy ez az egész mai tudomány nem lenne itt, éppen itt, ahol jogosultan van jelen, ha a misztikus gondolkodás nem előzte volna meg. Igen, a mai tudomány anélkül, hogy a mítosz megelőzte volna, anélkül, hogy a mítoszból nőtt volna ki, olyan lenne, mint valami növény, amelynek szára van, levelei és virágai vannak, de lent nincs gyökere. Aki a mai tudományról úgy beszél, mint olyasmiről, ami teljesen önmagán alapul, az éppen úgy beszél, mintha a növényt pusztán annak felső részéből akarná növeszteni.

Mindaz, ami ma tudománynak nevezhető, a mítoszból nőtt ki, a mítosz a gyökere. Azoknál az elemi szellemeknél, amelyek a másik világból figyelik meg a dolgokat, igazi pokoli gúnykacajt vált ki, amikor a nagyon okos professzorok utánanéznek a régi mitológiáknak és régi mítoszoknak, a régi babonák minden formájának, és sejtelmük sincs arról, hogy az ő egész okosságuk ezekből a mítoszokból nőtt ki, hogy korunkban egyetlen helyes gondolatuk nem lenne ezek nélkül a mítoszok nélkül. Egy másik dolog is kivált ezeknél a lényeknél egy pokoli gúnykacajt – itt ténylegesen mondhatjuk, hogy pokoli gúnykacajt, mert az ahrimáni hatalmaknak igazuk van, ha alkalmasint ilyen gúnykacajban törnek ki –, ugyanis amikor ezek az emberek úgy hiszik, hogy van kopernikuszi elméletük, van galileizmusuk, és egy dicsőséges törvényük az erő megmaradásáról, az soha nem fog megváltozni, mindenkor érvényben marad. – Ez rövidlátó vélemény! Ahogy a mítosz viszonyul a mi képzeteinkhez, úgy viszonyulnak a XIX. és XX. század tudományos képzetei ahhoz, ami majd néhány száz évvel később fog bekövetkezni. Ezt ugyanúgy legyőzik, mint ahogy a mítoszt legyőzték. Gondolják, hogy az emberek 2900-ban éppen úgy fognak gondolkodni a Naprendszerről, ahogy a mai emberek gondolkodnak róla? Ez professzori tévhit, nem szabadna soha antropozófus hitté válnia.

Amit az emberek ma jogosultan gondolhatnak, amit valóban bizonyos kiválósággal helyeztek a jelenbe, azt éppen annak a körülménynek köszönhetik, hogy a görög kor folyamán olyasmi jött létre, mint a görög mitológia. A jelenkor felvilágosodott embere természetesen semmitől sem lenne jobban elragadtatva, mintha ezt gondolná: milyen szerencsések lettek volna ezek a görögök, ha a mi mai tudományunkkal rendelkeztek volna! – Ha azonban a görögök rendelkeztek volna a mai tudományokkal, nem jött volna létre éppen az, ami a görögöknek volt: a görög istenekről való ismeret, Homérosz, Aiszkhülosz, Platón, Arisztotelész világa. Mindez nem jött volna létre, Wagner Faust lenne, szemben azokkal a Wagnerekkel, akik ma körülöttünk járkálnának! Kiszáradt, lezüllött lenne az emberi gondolkodás, sivár lenne egész gondolkodásunk. Mert ami gondolkodásunkban életerős, az onnan származik, hogy a görög mítoszban gyökerezik, egyáltalán az Atlantisz utáni negyedik korszak mítoszaiban. Aki azt hiszi, hogy a mítosz hamis volt, és a mai gondolkodás a helyes, az olyan emberhez hasonló, aki nem hiszi el, hogy a rózsát először le kell metszeni a rózsatőről, ha rózsacsokrot akarunk. Miért ne lehetne a rózsát közvetlenül létrehozni?

Ezek mind valótlan képzetek, amelyekben olyan emberek élnek, akik ma a legfelvilágosodottabbak közé tartozóknak hiszik magukat. Ez az Atlantisz utáni negyedik korszak a maga mítoszaival és olyan képzetek kialakításával, amelyek a mai emberek számára inkább az álmokhoz hasonlóaknak tűnnek, mint élesen körülhatárolt természettudományos fogalmaknak, az Atlantisz utáni negyedik korszaknak ez az egész gondolkodásmódja az alapja annak, amilyenek ma vagyunk. Amit ma gondolunk, amit ma létre tudunk hozni, annak kell a következő korszak alapjának lennie. De csak akkor válik azzá, ha nemcsak a hervadás felől alakítjuk ki, hanem az élet felől is fejleszteni akarjuk. Az életet azonban akkor lélegezzük be, ha megkíséreljük, hogy ami már egyszer itt van, azt felvegyük a tudatba, és felismerjük, hogy mit ad számunkra az éber tudat, mi tesz bennünket éber személyiséggé.

1879 óta a helyzet a következő: ha valaki iskolába megy, ott természettudományos érzületet és gondolkodásmódot szív magába, aztán elsajátítja a természettudományos gondolkodásmódnak megfelelő világnézetet, és azt hiszi, hogy csak azt lehet valóságosnak nevezni, ami az érzékelhető világban feltárul előtte; minden más a fantázia terméke. Ha valaki így gondolkodik – és milyen sokan gondolkodnak így! –, akkor ez egy jó játék Ahrimánnak, akkor az ahrimáni hatalmaknak jól megy. Mert tulajdonképpen kik ezek az ahrimáni hatalmak, amelyek 1879 óta úgyszólván megalapozták erődítményüket az emberi lélekben? Nem emberek, angyalok, de visszamaradt angyalok, olyan angyalok, akik letértek saját fejlődési pályájukról, elfelejtették megvalósítani feladatukat a szellemi világgal határos területen. Ha ezt megtették volna, akkor 1879-ben nem taszították volna le őket. De letaszították őket, mert feladatukat odafent nem teljesítették. Most feladatukat az emberi fej, az emberi agy segítségével akarják betölteni. Az emberi agyban egy síkkal mélyebben vannak, mint ahová tulajdonképpen tartoznak. Amit ma monista gondolkodásnak neveznek, az egyáltalán nem helyezi be az embereket a valóságba. Amit ma gyakran a gazdaságtan tudományának neveznek, ahogy ezt tegnap elmagyaráztam, és amelyben azt írják, hogy a háborúnak a kezdetétől számított négy hónapon belül véget kell érnie – úgy gondolom, nem lényeges, hogy ezt tudományosan jelentik ki, vagy csupán kijelentik: mindez azoknak az angyaloknak a gondolkodása, akik az emberi fejben fészkelnek. Igen, ezek a hatalmak az emberi értelmet egyre inkább igénybe veszik, és hatalmukba akarják keríteni, hogy életüket kiélhessék. Ez ellen semmit sem ér, ha a fejünket a homokba dugjuk, ha struccpolitikát folytatunk, hanem az, ha tudatosan együtt élünk velük. Nem azzal teszünk ellenük, ha nem tudjuk, hogy például mit gondolnak a monisták, hanem, ha tudjuk ezt, és ha azt is tudjuk, hogy ez ahrimáni tudomány, a visszamaradt angyalok tudománya, akik az emberi fejben fészkelnek; ha érteni akarjuk a valóságot, az igazságot.

Természetesen ezt ma úgy fejezzük ki, hogy a vonatkozó kifejezéseket használjuk – ahrimáni hatalmak –, mert ezeket a dolgokat komolyan vesszük. Tudjuk, hogy nem beszélhetünk így, amikor kint az emberekhez szólunk, akik teljesen felkészületlenek. Mert a válaszfalak egyike éppen itt van. Itt nem jutunk el az emberekhez, de természetesen meg lehet találni az eszközt és a módot, hogy a többi emberhez úgy beszéljünk, hogy beléjük folyjon a valóság. Ezzel szemben, ha egyáltalán nem lenne hely, ahol a valóságot elmondhatnánk, akkor nem lenne lehetőségünk arra, hogy beáramoltassuk a külső világi tudományba. Kell lennie legalább néhány olyan helynek, ahol a valóságot eredeti, igaz formájában kinyilváníthatjuk. Csak soha nem szabad elfelejtenünk, hogy a mai embereknek, ha már csatlakoztak a spirituális tudományhoz, gyakran legyőzhetetlen nehézségeket okoz, hogy hidat verjenek az ahrimáni tudomány birodalmához.

Találtam néhány embert, akik igen tájékozottak voltak az ahrimáni tudományok ilyen vagy olyan területén, jó természettudósok vagy jó orientalisták voltak, és így tovább, és akik aztán megtalálták a kapcsolatot a mi spirituális kutatásainkhoz. Sokat fáradoztam azon, hogy az ilyen embereket rávegyem arra, hogy hidat verjenek. Mi történne, ha egy fiziológus vagy egy biológus mindazzal a speciális tudással, amelyet ma ezeken a területeken meg lehet szerezni, a fiziológiát vagy biológiát spirituálisan átdolgozná, úgy, hogy nem éppen a mi kifejezéseinket használná, de a mi szellemünkben kidolgozná ezt az egyedi tudományt! Egyes orientalistáknál megkíséreltem ezt. Kétségtelen, hogy az emberek egyrészt jó követői lehetnek az antropozófiának, másrészt lehetnek orientalisták, és a dolgaikat úgy végeznék, ahogy az orientalisták teszik. De az egyiktől a másikig nem akarnak hidat verni. Viszont éppen ez az, amire korunknak oly nagy szüksége van, ami annyira szükséges. Mert, ahogy mondtuk, az ahrimáni hatalmak nagyon jól megtalálják a számításukat akkor, ha az emberek úgy folytatják a természettudományokat, mintha azok a külső világ képmásai lennének. De ha az ember a spirituális tudománnyal és azzal az érzülettel áll elő, ami a spirituális tudományból következik, akkor az ahrimáni hatalmak kevésbé találják meg számításaikat. Ez a spirituális tudomány az egész embert ragadja meg. Más emberek leszünk általa, megtanulunk másképpen érezni és akarni, és másképpen viszonyulunk a világhoz.

Igaz, amit mindig mondtak a beavatottak: Ha az emberen átáramlik az, ami a spirituális bölcsességből származik, akkor ez a sötétség nagy rettenete az ahrimáni lények számára, és emésztő tűz. Az ahrimáni angyalok számára az a jó, ha olyan fejekben laknak, amelyek ma telítve vannak az ahrimáni tudományossággal, de emésztő tüzet éreznek, a sötétség nagy rémületét érzik, ha ezeket a fejeket spirituális bölcsesség hatja át. – Vegyük az ilyen dolgokat teljesen komolyan, érezzük át, hogy ha áthatjuk magunkat spirituális bölcsességgel, akkor úgy haladunk át a világon, hogy helyes viszonyt alakítunk ki az ahrimáni hatalmakkal szemben, hogy azáltal, amit teszünk, azt hozzuk létre, aminek történnie kell; hogy a világ javára felállítsuk azokat a helyeket, ahol az emésztő, áldozati tüzek létrejönnek, ahol a sötétség rettenete sugárzik a kártékony ahrimáni lényekre.

Hassák át magukat ilyen eszmékkel, ilyen érzésekkel! Akkor éberek lesznek, és átlátják azokat a dolgokat, amelyek kint zajlanak a világban, átlátják azt, ami kint a világban történik. A XVIII. században tulajdonképpen a régi atavisztikus tudomány utolsó maradványai is elhaltak. Saint-Martinnak, Jacob Böhme tanítványának, az „ismeretlen filozófusnak” a követői még rendelkeztek néhány dologgal a régi atavisztikus bölcsességből, de sok mindent tudtak előre abból is, ami majd bekövetkezik, és ami a mi időnkben már el is jött. Ezekben a körökben gyakran beszéltek arról, hogy a XIX. század utolsó harmadától, és a XX. század első felétől egy olyan tudás jön majd létre, amely ugyanabból a forrásból ered, ugyanabban a talajban gyökerezik, ahonnét bizonyos emberi betegségek is származnak – erről az előző vasárnap beszéltem –, ahol azok a nézetek fognak uralkodni, amelyek a hazugságban gyökereznek, és olyan érzések uralkodnak majd, amelyek az önzésben.

Kövessék látó szemmel, amiről ma beszéltem, olyan szemmel, amely az érzések útján lát, ami korunkban örvénylik és működik. Néhány dolog miatt, amit tapasztalnak, talán fájni fog a szívük. Ez azonban nem baj, mert a világos ismeret, még ha fáj is, ma jó gyümölcsöt terem, olyat, amelyet fel tudnak használni, hogy kikerüljenek abból a káoszból, amelybe belejutott az emberiség.

Az első – vagy legalábbis az első dolgok egyike – a neveléstudomány kell, hogy legyen. A neveléstudomány területén az egyik első alapelvnek annak kell lennie, ami ellen ma a leg többet vétkeznek. Mindannál, amit egy fiúnak vagy egy lánynak, egy fiatalembernek vagy fiatal lánynak megtanítunk, amire ráneveljük, fontosabb az, ami a nevelés folyamán öntudatlanul be lekerül az emberi lélekbe. A korábbi nyilvános előadásokon beszéltem arról, hogy az emlékezet olyasmi, ami a tudatos lelkiélettel párhuzamosan, a tudattalanban alakul ki. Erre a nevelés során figyelemmel kell lenni. A nevelőnek nemcsak azt kell a lélekbe beültetnie, amit a gyermek megért, hanem azt is, amit még nem ért meg, ami titokzatos módon árad bele a lelkébe, és ami – ez a fontos – aztán a későbbi életében előhívható. Egyre közelebb kerülünk ahhoz a korhoz, amelyben az embereknek egész életük folyamán szükségük lesz arra, hogy emlékezzenek ifjúságukra, emlékezzenek olyasmikre, amiket szívesen fogadnak, ami boldoggá teszi őket. A nevelésnek ezt meg kell tanulnia, módszeresen végre kell hajtania. A jövő nevelését megmérgezi, ha az embereknek későbbi életük során arra kell gondolniuk, hogyan gyötörték őket az iskolában nevelésük folyamán, amikor nem szívesen emlékeznek arra az időszakra, amikor iskolába jártak és nevelték őket, amikor az iskolai és nevelési időszak számukra nem annak a forrása, amiből mindig újra és újra tanulhatnak. Ha azonban az ember gyermekként már mindent megtanult, ami tananyagként megtanulható, akkor semmi sem marad későbbre.

Ha ezt meggondolják, akkor látni fogják, hogy a jövőben egészen más, fontos alapelveket, irányvonalakat kell létrehozni, azzal szemben, amit ma helyesnek tartanak. Az emberiség számára hasznos lenne, ha a jelenkor szomorú eseményeit nem aludnák át oly sokan, hanem, ha az emberek a jelenkor e szomorú eseményeit felhasználnák arra, hogy lehetőleg magukévá tegyék ezt a gondolatot: sok mindennek meg kell változnia! Az emberiség az utóbbi időben túlságosan önelégültté vált ahhoz, hogy ezeket a gondolatokat a maguk teljes mélységében és mindenekelőtt teljes intenzitásában felmérje.

Tizenegyedik előadás 1917. október 21.

Ezekkel a fejtegetésekkel arra törekszem, és ez a továbbiakban is így lesz, hogy különböző szempontokból érthetővé tegyem, hogyan éli bele magát az ember a jelenkorban és a közeljövőben egy olyan kultúrkorszakba, amely sajátos követelményeket támaszt az élet különböző területein. Megkíséreltem, hogy azokból a folyamatokból, amelyek a szellemi élet mélyén zajlanak, érthetővé tegyem, hogy tulajdonképpen mi megy végbe korunkban érzékfeletti, de azért nem kevésbé hatékony módon, ami egyre erőteljesebben hat bele az egész életbe, minden kulturális formába és az ember mindenféle szociális együttlétébe. Ezekből a fejtegetésekből elfogadhatjuk, hogy az emberi lélek bizonyos mértékig bensőségesebbé fog válni.

Amikor kimondjuk, hogy az emberi lelki természet bensőségesebbé fog válni, nem szabad félreértenünk, hogy ez a bensőségessé válás bizonyos értelemben a már tárgyalt és még megbeszélendő viszonyok feltételezése mellett gyakran párhuzamosan halad majd az intellektuális terület, a külső tudomány területének külsőségessé válásával. Mindenképpen figyelembe kell vennünk, hogy a fejlődés a valóságban sohasem olyan egyformán történik, ahogy ezt a modern természettudományos fejlődéstan el szeretné képzelni. Elképzelése nem helytelen, de azok az elképzelések, amelyek helyesek ugyan, de egyoldalúak, gyakran nagyobb zavart keltenek, mint a helytelen elképzelések. Ez az elképzelés odáig megy, hogy a tökéletlen lényektől felfelé, egészen az emberig egyszerűen egyenes vonalú fejlődést feltételez. Ez azonban nem így van, hanem az emberiség és az emberen kívüli világ fejlődése olyan, hogy egy inkább külső áramlatnak egy belső felel meg. Így tehát azt mondhatjuk: Ha egy ideig egy áramlat külsőleg van jelen, ezzel az áramlattal párhuzamosan egy belső áramlat halad (lásd az ábrát). Külsőleg talán ez az áramlat inkább materiális, belsőleg viszont inkább spirituális. Majd a spirituális áramlat kerül a felszínre, és a materiális lemerül az ember lényének rejtett mélységeibe. Aztán a dolog ismét megfordul: a spirituális irányzat belülre kerül, és a felszínen megjelenik a materiális, vagy materialista áramlat.

Tehát éppen abban a korban, ami előttünk áll, ahol a külső élet a vörös vonal mentén (lásd az ábrát) a materiális érzések, és materiális vélemények értelmében zajlik le, az emberi lélek mélyén egyfajta szellemivé válás megy végbe. Ez úgy mehet végbe, hogy az emberek talán egyáltalán nem akarnak tudni erről a szellemivé válásról, de ez mégis megtörténik.

Ha ezt így a lelkük elé állítják, akkor lehetőség nyílik arra, hogy megfigyeljenek két idevágó dolgot, amelyek rendkívül fontosak a jövő számára. Gondoljanak arra, amit tegnap mondtunk: 1879 óta az ahrimáni lények egy bizonyos fajtája a szellemi magasságokból az emberi fejlődés birodalmába szállt alá, nevezetesen az emberi szellemi és lelki fejlődés birodalmába. Ezek a lények most itt vannak, közöttünk élnek. Elsősorban az a törekvésük, ahogy hallottuk, hogy a fejünket kerítsék hatalmukba, azt, amit gondolunk, amit érzünk. Azt mondtam, hogy angyalszerű lények, akik fejlődésüket már nem tudják a szellemi világban folytatni, és az emberi fejet akarják felhasználni, hogy fejlődésüket mielőbb folytassák. Különösen szükségessé válik, hogy ezt a titkos, rejtett lelki fejlődést (az ábrán kék vonal), amelyről azt mondtam, hogy talán néhányan egyáltalán nem is akarnak tudni róla, akiknek leginkább az volna jó, ha lent maradnának, és a materiális dolgokkal foglalkoznának, hogy ezt az okkult lelki fejlődést figyelembe vennék. Mert, ha nem vesszük figyelembe, akkor az ahrimáni hatalmak éppen az embereknek ezt a bensőségessé válását kerítik hatalmukba, amiről szó van. Ez az egyik dolog, amit figyelembe kell vennünk. Tudatában kell lennünk a következő kultúrkorszak veszélyének, hogy éppen abban, aminek belsőleg az ember számára a legszentebbnek kell lennie, ébernek kell lennünk az ahrimáni hatalmak befolyásával szemben.

A következő időkben a nevelés kérdései egészen különleges jelentőségűvé válnak. Egyetlen más életkorban sem kap olyan jelentőséget az emberi lélek bensőségessé válása, mint a gyermek- és ifjúkorban, mint ahogy éppen a legközelebbi időben lehet. Talán ma még ez nem is nagyon hihető, de már régóta megkezdődött az a kor, amelyről ezt lehet mondani: A gyermekek és az ifjak úgy állnak velünk szemben, hogy nem az a lényeges, amit külsőleg mutatnak, ahogy élnek. Ez a vörös vonal jelzi ezt itt (lásd az ábrát), de mellette ott fut a kék, egy rejtett belső folyamat, és ezt a rejtett belső folyamatot kell különösen figyelembe vennünk. A nevelőnek ezt nem szabad figyelmen kívül hagynia, ha nem akarja kiszolgáltatni az ahrimáni lényeknek. A következő időkben a nevelésnek és oktatásnak számos vonatkozásban egészen meg kell változnia, ahhoz képest, amilyennek ma képzelik. Mert tulajdonképpen honnan erednek a jelenlegi nevelésünk és oktatásunk alapelvei?

Bizonyos dolgok mindig lemaradnak a világrendben. A XVIII. században egészen különleges helyet foglal el az, amit felvilágosodásnak nevezünk. A XVIII. században az értelem vallását akarták létrehozni, egy olyan vallást, amely csupán az emberi gondolkodásra támaszkodik, a tudományok között az éhenkórászra, ahogy ezt Baselben a nyilvános előadásokon [49] kifejtettem. Az a mód, ahogy a nevelésben és oktatásban a felnövekvő nemzedékkel szemben viselkedünk, teljesen erre az értelmi áramlatra épül: mindent úgy tenni, hogy a gyermek azonnal megértse, hogy a gyermek abban soha semmi mélyebbet ne éljen át, mint, amit már meg tud érteni.

[49] Rudolf Steiner: Szabadság – halhatatlanság – társadalmi élet (GA 72), 1917. október 18. és 19-i előadás.

Be kell látnunk, hogy ezáltal a legkevésbé sem törődünk az ember életével. Ezáltal ugyanis az emberi élet végzetes szélsőségébe jutunk. Gondolják csak el: ha csak azon fáradozunk, hogy a gyermeknek semmi mást ne nyújtsunk, csak azt, ami a gyermeki értelemnek megfelel, amit fel tud fogni, akkor a későbbi élete számára semmilyen támogatást nem adunk, mert később mélyebb megértésre van szüksége. Ha a gyermekkorban csak a gyermeki értelem felé fordulunk, akkor bizonyos módon arról gondoskodunk, hogy egész későbbi életében csak gyermeki értelemmel rendelkezzen. Ez már megérlelte gyümölcseit, és aszerint is működik! A ma annyira okosnak és felvilágosultnak tűnő kultúremberiség gondolkodása legnagyobb részben azon alapszik, hogy ez a gondolkodás gyerekes marad. Természetesen az újságírás szintjén nem ismerik el, hogy itt nagyrészt a gyerekes gondolkodás működik, de ez mégis így van. Lényegében ezzel függ össze az is, hogy csak a gyermeki értelemhez fordulunk. Aztán ez a gyermeki értelem megmarad egész életünk folyamán. Valami egészen másnak kell teret nyernie: nevelőként lelkünket, tudatunkat annak az érzésnek kell betöltenie, hogy a gyermekben egy titokzatos bensőségessé válás működik, és hogy a gyermeki lelkülethez sok mindent kell közel hoznunk abból, ami csak a későbbi életben, nem a gyermekkorban válik érthetővé. Ezt aztán a későbbi életben előhozza az emlékezet, és így szól hozzánk: Ezt akkor hallottad, akkor fogadtad be, csak most már vagy olyan okos, hogy némely dolgot megérts. – Az ember a későbbi életében leginkább azáltal válik egészségesebbé, hogy a gyermeki élet megnyilvánulásaiból, közléseiből sok mindent felhozhat az emlékezet útján, és csak ekkor tudja megérteni.

Ha az emberek így élni tudnak azzal, hogy az emlékezetükből felhozzák azt, amit korábban még nem tudtak megérteni, akkor ez az egészséges belső élet forrásává válik. Távol marad az emberektől az az elsorvadás, ami ma gyakran megragadja a lelkületet, üressé teszi és a szanatóriumba vezet, hogy ott külsőleg valamit eljuttassanak a lélekbe, ami belül üres maradt, mert a nevelés elmulasztotta, hogy valamit a lélekbe juttasson, amire később emlékezni lehet.

Ezeket a fejtegetéseket tulajdonképpen egy másikkal összhangban kell szemügyre venni. Jelenkorunk mindazoknak a körülményeknek a következtében, amelyeket az utóbbi időben ábrázoltam, tulajdonképpen elvesztette annak tudatát, hogy az emberek és a világmindenség között összhang, egy bensőséges összhang áll fenn. Az ember ma azt hiszi, hogy kimegy a világba, vagy vasúton beutazza a Földet, egy húsdarabként, ami ő maga. Kétségtelen, hogy ezt nem mindig ismeri el, de gondolatainak reális tartalma nem sokban különbözik ettől. Ez azonban nem így van. Az ember bensőséges kapcsolatban áll az egész világmindenséggel. Jó, ha ezt egyszer megfontolva világítjuk meg.

Nézzék csak meg a Földet. A Föld körül kering a Hold, ez itt a Hold pályája (az ábrán pontozott kör). A Föld ténylegesen nem az az absztrakt ásványtömeg, amiről a mai ásványtan, geológia és fizika álmodik. A Föld igen eleven lény, és számos létformát figyelhetünk meg rajta. Most csak azt akarjuk szemügyre venni, hogy a Föld körül folytonosan áramlatok vonulnak. Ezek az áramlatok minden lehetséges irányban haladnak a Föld körül. Ezek éteri-szellemi áramlatok, önmagukban egy reális, szubsztanciális hatótényezőt alkotnak. Ezekben az áramlatokban folytonosan van valami.

Nos, vegyük most szemügyre, honnan erednek ezek az áramlatok. Ezeket a dolgokat még az idők folyamán majd közelebbről megszemléljük, ma csak előzetesen akarok foglalkozni velük. Ha A szellemtudomány körvonalai-t tanulmányozzák, ott azt fogják találni, hogy az igen régi időkben a Föld és a Nap egy test volt. Mai Földünk a Naptól különült el. Ezek az áramlatok a Nap életéből maradtak vissza; ez még a Nap élete a Földön. A Földet tehát még áthatja a Nap élete.

De a Hold is egy testet alkotott a Földdel. Ami ma Holdként a Föld körül kering, az is áramlatokat hordoz magában. Ezek ismét olyam áramlatok, amelyek egy korábbi időszakból, a Holdfejlődésből maradtak vissza.

Kétféle áramlatunk van tehát, amelyeket Nap-áramlatoknak, illetve Hold-áramlatoknak nevezhetünk. Ez két egymástól teljesen különálló áramlat, és itt eleven valóságként jelennek meg. Képzeljük el, hogy egy lényt, amely bizonyos módon a Földön járkál, áthatják az ilyen áramlatok, és a Nap-lét áramlatai könnyen át tudnak haladni ezen a lényen. Képzeljük most el, hogy egy másik lény másképpen van kialakítva; úgy, hogy ezek a Nap-áramlatok az egyik oldalon, a másik oldalon a Hold-áramlatok hatják át. A Nap-áramlatok, minthogy nincsenek helyhez kötve, tulajdonképpen mindent áthatnak, és ezt a lényt egyetlen irányból tudják áthatni. Vannak tehát a Földön lények, amelyeket ezek a Nap-áramlatok egy irányból hatnak át, és vannak lények, amelyeket az egyik irányból a Nap-áramlatok, a másik irányból pedig a Hold-áramlatok hatnak át.

Azok a lények, amelyeket csak a Nap-áramlatok tudnak áthatni: az állatok. Képzeljenek el egy négylábú állatot, ez úgy közlekedik a Földön, hogy hátgerince lényegében párhuzamos a Föld felszínével. Itt a Nap-áramlat, ami most Föld-áramlattá válik, folytonosan átvonul a hátgerincén. Ez a lény tehát rokona a Földnek.

Az embernél ez másképpen van. Az ember testiségét tekintve csak fejére vonatkozóan van abban a helyzetben, mint az állat. Ha elképzelnek egy vonalat a fej hátsó részétől a homlokig, akkor ez a vonal ugyanolyan irányú, mint az állatoknál a hátgerinc, a fejen ugyanis a Nap-áramlat halad át. Az emberi hátgerinc azonban kivonja magát ebből a Föld-Nap-áramlatból, amely párhuzamosan halad a Földdel. Azáltal, hogy kiemelkedik ebből, az ember abban a helyzetben van – ez természetesen nagyon is függ a földrajzi szélességtől, és így tovább, de ezáltal az emberek is különböznek egymástól –, hogy bizonyos viszonyok között a Hold-áramlat hatja át, azonban nem a fején, hanem a hátgerincén keresztül. Ez hatalmas különbség az ember és az állat között. Ami az állatnál a kozmoszból a hátgerincen halad keresztül, az az embernél a fejen halad át, de az állatnál, ahogy ma megjelenik, közvetlenül nincs semmilyen támpont a régi Hold-áramlat számára, ami az embernél a hátgerincen halad át. Hogy rokonság van az emberi hátgerinc felépítése és a Hold-áramlat között, ezt abból származtatom, hogy az ember nagyjából – hogy miért csak nagyjából, erre majd egyszer később visszatérek – ugyanannyi hátcsigolyával rendelkezik, mint ahány nap van egy hónapban: huszonnyolcharmincegy hátcsigolyája van. Az emberi gerincvelő, és főleg a mellkas bensőségesen összefügg a Hold-léttel. A Nap-lét folyamán, ami az alvásban és az ébrenlétben, huszonnégy óra alatt folyik le, rejtetten zajlik le a Hold-lét ritmusa az ember számára.

Ez az ember és az egész világmindenség közötti összefüggés egyfajta elementáris kifejeződése. Mert ahogy azok az áramlatok, amelyek az emberi hátgerincen haladnak keresztül, abban az áramlatban futnak, amelyeknek a Hold-léthez van közük, úgy más áramlatok is vannak az emberben, amelyek naprendszerünk más bolygóihoz köthetők. Ezek mind kimondottan reális dolgok. A mai természettudományos világszemlélet azonban teljesen eltávolodott ezektől a dolgoktól, egyáltalán nem jutott el oda, hogy ezeket az összefüggéseket megfigyelje. Ezért semmi érzéke nincs aziránt, hogy éppen az embernél lényeges dolog az, hogy a külső tudatos földi léthez egy öntudatlan lét tartozik, ami a mellkasi élettel függ össze. Ez titokzatos lelki mélységből jön elő, amit azonban különösképpen tekintetbe kell venni egy olyan korban, mint a most következő, és ezt különösen a nevelésnél kell tekintetbe venni, mert különben az életet az ellenséges ahrimáni hatalmak veszik birtokba. Végzetes lenne, ha az ember nem venné figyelembe azt, hogy lelkiéletének éppen bensőségessé váló része, a kékkel jelölt élet (lásd a … oldalon lévő ábrát) – hogy a rajz szerint fejezzük ki magunkat –, abban a veszélyben van, hogy az ahrimáni hatalmak kezébe kerül, ha nem tudatosítjuk magunkban, és az ilyen szellemtudományos ismeretek révén nem mélyítjük el a róla való tudást, amely ki merte mondani azt, ami a külső tudomány számára rejtve marad.

Ezt azonban az egészen konkrét viszonyok között kell szemügyre vennünk. Nézzék meg a külső tudományt – milyen utat választ? Mindig azt az utat választja, amely mindenféle absztrakciókkal van tele, azt tartja a leghasznosabbnak, ha mindenféle absztrakciókat alkalmaz. Ezt a természettudományt az emberek a külső életben használják, és át kell mennie az emberi kultúrába is. Ahogy most, külső természettudományos kultúraként a nevelésben alkalmazzák, az a következő időszakban különösen hátrányossá válik. Azt tanítani a gyerekeknek, amit az embereknek tudni kell a természet életéről, a természeti életről és az absztrakt természettudományok törvényeiről, ez a legközelebbi időkben abszurditássá válik. Ezzel szemben fontos lesz – mindenütt csak példákat említek –, hogy egyfajta szeretetteljes szemlélet alakuljon ki az állatok életéről, az állatok sajátos életfeltételeiről, hogy valóban képszerűen ábrázolják, hogyan viselkednek a hangyák a maguk viszonyai között, hogyan élnek együtt, és így tovább. Tudják, hogy az olyan művekben, mint Brehm-nek Az állatok élete című könyvében, vannak erre próbálkozások, de ezek nincsenek kidolgozva. Ezeket egyre inkább ki kell dolgozni, ezeket a szimbolizált elbeszéléseket azokról a történésekről, amelyek az állatok életében játszódnak le. Igazi, értelmes elbeszéléseknek kell teret engedni egyes individuális történetekről. Ezt kell közvetíteni a gyermekeknek, ahelyett, ahogy az elemi állattan butaságokat beszél a gyerekek számára: el kell mesélnünk nekik az oroszlánok, a rókák, a hangyák és katicabogarak sajátos tetteit, és így tovább. Hogy a dolgok megtörténnek vagy nem, ez teljesen mindegy, az a lényeg, hogy értelmesek legyenek. Amit ma a gyermekekbe beletömködnek, az a természettudomány kivonata, annak csak a később kell jönnie, amikor a gyerekek már lelkileg megerősödtek az olyan történeteken, amelyek az állati lét egyedeiről szólnak.

Különösen fontos lesz, hogy a növényi létet is ilyen módon szemléljük, hogy sokat tudjunk mesélni a rózsának az ibolyához való viszonyáról, a bokrok és a gyomok viszonyáról, amelyek mindenütt nőnek, hogy egészen hosszú történeteket tudjunk mesélni arról, ami a virágok körül ugráló szellemek között végbemegy, amikor kimegyünk a mezőre, és így tovább. Ezt mint botanikát kell elmesélnünk a gyermekeknek. Azt is el kell mesélnünk nekik, hogy bizonyos zöld színű kristályoknak, amelyek a földben vannak, milyen a viszonyuk a színtelen kristályokhoz, hogy egy kocka alakú kristály hogyan viszonyul egy oktaéder alakú kristályhoz. Egy absztrakt ásványtan helyett, ahogy azt ma igen korán a fiatalok kárára összetákolják, szimbolikusan kell ábrázolnunk a kristályok életét a Föld belsejében. A szemléletet arról, hogy mi megy végbe a Föld belsejében, csak akkor tudjuk hasznosítani, ha megtermékenyítjük azzal, ami megtalálható azokban az írásainkban, amelyek a Föld mélyét ábrázolják, és így tovább. A puszta felsorolás nem elegendő, hanem arról van szó, hogy ezek a dolgok arra ösztönözzenek bennünket, ezek olyan képzeteket adjanak, hogy sokat tudjunk mesélni a gyémántok és zafírok életéről, és így tovább. Ha ezt megfontolják, meg fogják érteni, hogy tulajdonképpen mire gondolok.

Hasonló módon nem azokat a szörnyű absztrakciókat kell a gyermekeknek ma történelemként bemesélni, amelyekkel traktálják őket, hanem az eleven életet ismét bele kell helyezni az ember történelmi létébe, hogy felkeltsük érdeklődésüket aziránt, amit az emberi lelkület átél az emberré válás folyamán. Beszélgetéseket kell kitalálni, amelyek egyáltalán nem az érzékelhető világban zajlanak le, például egy régi görög és az Atlantisz után ötödik korszak egy embere között. Sokkal hasznosabb, ha így eleven alakokat varázsolnak a gyermek lelke elé, mint az, ha történelmi absztrakciókkal traktálják őket.

Látják, mi ennek a célja. Az a célja, hogy a gyermeki lelket valóban eleven tartalommal töltsük meg, úgy, hogy meg tudjuk ragadni azt, ami rejtett, titokzatos mellékáramlatként halad a gyermekben. Látniuk kell, hogy az ember lelkiélete kevésbé válik szárazzá, kevésbé lesz ideges, ha későbbi életkorában fel tud idézni ilyen, a világtörvények értelmében elmondott elbeszéléseket. Akkor a természeti törvényeket is megismeri, akkor összhangot tud teremteni a között, ami számára az eleven életformában megmutatkozik, és a természeti törvények között, míg szelleme csak elsivárosodik, ha az absztrakt természeti törvényeket fogadja be. Ez az, amit néhány gondolatban el akartam mondani arról, hogy a nevelést hogyan kell megtermékenyíteni.

Természetesen kényelmesebb, ha ma mindenféle egyesületben összejönnek az emberek és újra meg újra kijelentik: A nevelésnek individuálisnak kell lennie – és ahogy az absztrakt formulákat mindnyájan nevezik. Természetesen kényelmesebb, mintha megköveteljük, hogy akik a nevelésben érdekeltek, megismerkedjenek az emberi és a természeti lét szellemiségével, és imaginatív elbeszéléseket találjanak ki, hogy a szellemi létet konkrétan, éppen abban a formában ragadják meg, amit a legközelebbi időkben el kell fogadnunk.

Az ilyen dolgokhoz azonban mindenütt, minden területen a szellemtudomány ösztönzésére van szükség. Egyedül ez tud újat létrehozni a jelenlegi szellemi élet elhaló formáiból, ami ezen a módon, ahogy jellemeztem, ösztönző lehet a gyermeki lelkületre. A szellemtudomány ösztönzése nélkül száraz iskolamesterek leszünk, akik a gyerekeket is kiszárítják. A legrosszabbként egyre inkább létrejön az, hogy az emberek az ifjúság neveléséről ezt a gondolatot alakítják ki: mégiscsak az a legjobb, ha mindazt, amit megtanultunk, a lehető leggyorsabban elfelejtsük. – Ha az ember a későbbi időkben semmit, a legcsekélyebb dolgot sem szeretné nélkülözni abból, amit gyermekkorában megkapott, akkor az nemcsak öröm, hanem forrása, igazi forrása lesz az emberi életnek. Kérem, hogy ezt jól jegyezzék meg.

De a tudománynak is szüksége van az ösztönzésre. Tegnap említettem, hogy általában milyen nehéz hidat verni a szellemtudomány és az egyes szaktevékenységek között a tudományos életben. Pedig éppen ez a legszükségesebb feladatok egyike a jövőben. Számos itt tartott fejtegetésemből kiviláglik, hogy a fogalmi elszegényedés olyan viszonyokat hozott létre, amelyek éppen ma fordulnak elő.

A Baselben tartott nyilvános előadáson már elmondtam, és most megismétlem, hogy amikor ez a háború elkezdődött, mérvadó német körök úgy vélték, hogy nem fog négy hónapnál tovább tartani. Ezt olyan emberek hitték, akik a szociális, társadalmi és gazdasági struktúrát tanulmányozták, és ebből alakították ki a véleményüket. Az ilyen elképzelések nincsenek kapcsolatban a valósággal, mert a valóság megcáfolja őket. Rendkívül figyelemreméltó, hogy tulajdonképpen milyen kevés ember hajlik arra, hogy az eseményekből tanuljon. Ha valaki a saját gazdasági elképzeléseiből ilyesmit gondolt, akkor most ezt kellene mondania: Milyen elégtelen feltevések alapján vontam le a következtetésemet! – Tehát valóban hajlania kellene arra, hogy tanuljon valamit. De alvó állapotban marad, amikor ugyanazokból a feltételezésekből más következtetéseket von le, amelyek egy kicsit sem felelnek meg a tapasztalatok követelményeinek, mert nem akar betekinteni az összefüggésekbe. Mindazonáltal, ha az ember behatol az élet belső összefüggéseibe, akkor le kell győznie azt a kényelmetlenséget, amelyet ma éppen azok győznek le a legnehezebben, akik tudományos kérdésekkel foglalkoznak. Ezek az emberek nem akarják, hogy a maguk kis területén megzavarják őket, ahol tevékenykednek, nem akarják rokon területen mozgatni a szálakat.

Ez a szakosodás egy ideig nagyon jó volt. De ha továbbra is megmarad, és ha főiskolásainkat továbbra is mérgezi az az egyoldalúság, ami a szakosodásból ered, akkor egyre nagyobbak lesznek azok a zűrzavarok, amelyek abból származnak, hogy az emberek a valóságtól idegen fogalmakkal rendelkeznek. A városi, vidéki és állami képviseleteket olyanok fogják ellátni, akik egyáltalán nem látják át azt, amit a törvényekkel vezetni és irányítani akarnak, mert fogalmaik túl szegényesek lesznek ahhoz, hogy átfogják a valóságot. Az embereknek sejtelmük sincs arról, hogy fogalmaik mennyire szegényesek. A valóság sokkal gazdagabb, mint ezek a fogalmak.

Aztán mindenekelőtt arról van szó, hogy ne az történjen, hogy a szaktudományokat lehetőleg az úgynevezett szakembereknek engedjék át, és másrészt, a szubjektív egoista szükségleteket az antropozófiában elégítsék ki, hanem arról van szó, hogy ezt a két pólust helyesen tudjuk összekötni, hogy az egyiket a másik révén tudjuk megtermékenyíteni.

Mindig újra azt tapasztaljuk – önök is megtapasztalhatnák, ha a dolgokat megfelelő módon szemügyre vennék: Ha igazi szakterületekről beszélnek azoknak, akik őszinte hívei az antropozófiának, akkor számunkra a dolog mégiscsak unalmassá válik! Az embernek mindig csak központi kérdésekről kell beszélnie: Lélekről, halhatatlanságról, Istenről, és így tovább. Ezáltal mindenekelőtt az egoista vallásos szükségleteket elégítheti ki, de nem jut el ahhoz, hogy a léleknek megadja azt, amire az eljövendő időkben oly nagy szüksége lesz, hogy a valóságnak megfelelően helyezkedjék be az igazi életbe. Azért kell felfigyelnünk arra, amikor igazi kapcsolatot kísérelnek meg létrehozni a szellemtudományos szemléletből kiáramló impulzusok és az egyes szakterületek között.

Egyszer már utaltam dr. Boos [50] barátunk igen fontos munkájára az egységes munkaszerződésről. Miután a könyv most mindenütt kapható, még egyszer szeretném rá felhívni a figyelmet, mert ez a könyv mintául szolgálhat az antropozófia általános szemléleti impulzusai, és egy teljesen speciális terület, a jog területe közötti hídépítésnek. Dr. Boos könyvének címe: Az egységes munkaszerződés a svájci jog szerint. Fontos felfigyelnünk rá, hogy barátunk ezeket a speciális kutatásokat nem a saját területükön kívüliként akarja szemlélni, hanem elfogadja ezeket, mert az életet éppen a következő időkben az antropozófiai szemlélet szolgálatába kell állítani. Ha ezt a könyvet figyelmesen elolvassák és áttanulmányozzák, azt fogják találni, hogy a mindennapi élet eleven dolgait ragadja meg, de úgy, hogy láthatjuk, hogy ebben a mindennapi életben megtalálhatók a legátfogóbb szemléleti impulzusok, amelyek teljesen megfelelnek a világtörvényeknek, de a nagy történelmi perspektíváknak is. Ezt rendkívül termékenynek fogják találni a római jog és a germán összetartozás, a szociális élet közötti különbség megértéséhez. Mélyreható módon jelenik meg egy speciális területen a római embernek a germán emberhez való viszonya. Éppen az ilyen könyveknél, mint dr. Boos könyve, az ilyen speciális munkáknál fontos, hogy felemelkedjünk ahhoz, ami ebből a szempontból szellemtudományosan jelentős a közvetlen jövő számára: hidat verni a között az élet között, amely érzékszerveink előtt lezajlik, és amelyben szociális viszonyainkat kialakítjuk, és a között az élet között, amely a szellemi világból árad felénk, életformáinkat szellemivé teszi és áthatja.

[50] Dr. Roman Boos (1889–1952): svájci ügyvéd, társadalomtudós, antropozófus.

Azt is tanácsolom önöknek, ne hagyják olvasatlanul A tudás és az élet [51] című folyóiratot sem, amelyben dr. Boos A svájci politika alapkérdéseiről ír [52]. Ebben látni fogják, hogy más szempontból is szemügyre lehet venni a kortárs politika kérdéseit, mint ahogy azt a jelenlegi zsurnalisztika – tisztesség ne essék szólván – szemügyre veszi. A különböző kultúrformák közötti összefüggés, például a kultúrformák és a politikai formák között, tanulságos módon jelennek meg ebben a kiadványban.

[51] „Wissen und Leben”: 1907 és 1925 között kéthetente megjelenő svájci folyóirat.
[52] Megjelent: Wissen und Leben, 1917. október 15.

Ha ezt a svájci politika alapkérdéseiről szóló művet komolyan és valóban szellemtudományos szempontból szemügyre veszik, akkor vessenek egy pillantást Adolf Keller [53] A reformáció értelme [54] című tanulmányára is. Ez egy régi stílusban megírt tanulmány, amely magától értetődően azt hiszi, hogy nagyon is új stílusban írták meg. Így ebben a füzetben valóban egymás mellett találhatják a jogosultan modernet és a vaskalapos régit. Természetesen ez a vaskalapos régi azt hiszi, hogy rendkívül okos, egészen különlegesen okos, hogy egy különösen okos logikából, egy átfogó gondolkodásból származik. A reformáció értelmét fellengzős szavakkal ábrázolja, olyan szempontból, ami nem más, mint ízetlen, tartalmatlan absztrakció.

[53] Adolf Keller (1872–1963): svájci protestáns teológus.
[54] Megjelent: „Wissen und Leben”, XIX. kötet, 1917. október 1.–1918. március 15., 49. oldal.

Ha az ember Adolf Keller A reformáció értelme című tanulmányát olvassa – amit jó és derék munkának gondolok, és a jelenkor legjobb művei közé tartozik ezen a területen –, akkor az ember belefárad a folytonosan visszatérő absztrakciókba: a reformáció létrehozza a lélekben a kezdeményezés szabadságát; a kezdeményezés szabadsága a reformációból következik; ahogy a reformáció létrejött, a kezdeményezés szabadsága is megélénkült – így forog és pörög az ember körbe az absztrakt módon gondolkodók példája szerint, akik semmi mást nem tudnak létrehozni, minthogy néhány szegényes, silány fogalomban tobzódnak, amelyeknek semmi közük sincs a való világhoz. Ez jellegzetes megnyilvánulása annak, amit le kell győznünk: ezt az absztrakció-hajszolást, ezt a gondolatszegény fogalmakban élést, ahol az emberek elégedettségükben megnyalják az ujjukat, mert azt hiszik, hogy valami nagyot mondanak, amikor ilyen absztrakt módon fejezik ki magukat.

Az utóbbi napokban kaptam egy tanulmányt, amely mély értelmű teozófiai dolgokkal foglalkozik, de tulajdonképpen csupán egy tanulmány volt a „valamiről”, és csak a „valamiről” volt szó benne, a „átalakítatlan valamiről” és az „átalakított valamiről”, ahogy az átalakított felfogja az átalakítatlant, és az „előbbit az utóbbi” fölé helyezi. Így a tudatos és a tudattalan „valami”, és az átalakított és átalakítatlan „valami” forog körbe, forog, forog és forog – végül is nincs benne semmi más, minthogy a szellemi területre viszi át a jelenlegi absztrakt tevékenységnek ezt a sajátos formáját, ami ebben az absztrakcióban egészen tetszetős, de tulajdonképpen a valóságtól való menekülés, semmi köze sincs a valósághoz. Ez aztán egészen sajátos következtetésekhez vezet. Mert a fogalmakban elszegényedett emberek a maguk fogalmaival nem tudnak a lét áramlatán keresztülvergődni. Fogalmaik nem elegendőek ahhoz, hogy az életet megragadják. Így jön létre aztán az, hogy olyan dolgokat lehet olvasni, mint például Adolf Keller tanulmányában az 51. oldalon: Bár ebben az élményben a lelkület mély hullámai törnek föl, ez nem pusztán a lelkület fellobbanása bennünk. Itt semmi isteni nem keveredik az emberivel. Erről gondoskodik a lelkiismeret. Megőrzi a távolságot és az alázatot. Az ember ember marad, az Isten Isten. Ha a reformációt a misztikával közelítjük meg, hogy az Istenhez való viszonyt egy személyes élmény útján hozzuk létre, akkor elkülönülnek egymástól, úgy, hogy a reformátori élmény nem úgy, mint a misztikában, a lélek mélyének hullámzásában és forrásában megy végbe, hanem a lelkiismeret szüksége folytán és erkölcsi felemelkedésében. A bensőségesség legerősebb hatalma abszolút követelmény. Az ember csak egy isteni, belsőleg átélt segítséggel tud védekezni ellene. – Csupa absztrakció, egyik követi a másikat. Aztán ez következik: Ez az evangélium, Jézus Krisztus.

Ez az úr tehát ehhez az absztrakcióhoz azt tette hozzá, hogy Jézus Krisztus üzenetét magával Jézus Krisztussal azonosítja. Ide jut az ember a legfelszínesebb absztrakcióval. Aztán az is nagyon érdekes: elutasítja a misztikát. Szegényes fogalmaival ezt mondja: A reformációnak nincs köze a misztikához, mert a reformáció egészséges életet hoz létre. – Mintha a misztika nem éppen az átélés volna. Minthogy azonban a fogalmak ennyire szegényesek, nem tudják a valóságot átfogni, megragadni. Ezért a legellentétesebb dolgokról is mindig ugyanazt mondja. Gondoljuk meg tehát: az „örvénylést és forrongást” elutasítja, a reformáció igazi követőjének nem szabad rendelkeznie ezekkel, mert különben misztikus lenne, ha ilyenek birtokában lenne.

Adolf Keller így folytatja: Ez a segítség azonban nem külsőleg, történelmileg vagy szakramentálisan jön létre. Csak akkor lesz erőteljes, ha belsőleg, személyesen sajátítjuk el. Nem külsőleg hat, mágikusan, hanem csak akkor, ha érzés- és akaratszerűen bensőségessé válik bennünk, és a lelket át tudja izzítani.

Nem szabad tehát, hogy az „örvénylés és forrongás” legyen a reformáció alapja, ez a reformáció azonban csak úgy hat a lélekben, ha a lelket át tudja izzítani, ha tehát a lelket örvénylővé és forrongóvá tudja tenni. Az egész tanulmányt úgy vehetjük, hogy szellemiségben szegényes, hogy sehol sem jut el oda, hogy a valóságban megmerítkezzen. Ezeket a dolgokat azonban ma különös szenvedéllyel olvassák. Szellemileg nagyon is gazdagnak találják. Nem veszik észre, hogy ha két-három sorral tovább olvasnak, rögtön botladoznak a fogalmak, mert természetesen a különböző dolgokat ugyanazokkal a fogalmakkal kell illetni, minthogy írójuk fogalmilag szegényes.

Így, ha tanulmányozzák dr. Boss szép értekezését, A svájci politika alapkérdéseit, amit melegen ajánlok, mert megmutatja, hogyan lehet a fonalakat mozgatni a politikai élet és a kulturális élet más formái között, és hogyan tudjuk a fogalmakat valóban mozgásba hozni, amikor fogalmi életünket gazdagítjuk, és hogyan lehet mintát találni a svájci politikában a jövő szemléletére vonatkozóan –, akkor összehasonlíthatják azzal a sivár fecsegéssel, ami A tudás és az élet című folyóirat előző tanulmányában olvasható A reformáció értelme megjelöléssel Adolf Keller tollából. Ha tehát egy csekély összeget kiadnak, lehetőségük nyílik arra, hogy megtalálják egymás mellett a régit és az újat, és igen jól értesülhetnek ezekről a dolgokról. Néha a legellentmondásosabb dolgokra is figyelmet kell fordítani, mert az antropozófia nem azért van, hogy a legnagyobb magasságokba emelkedjen, hanem azért, hogy éppen ilyen fejtegetéseket hozzon létre, amelyek valóban bevezetnek a jelenkorba, korunk törekvéseibe.

Tizenkettedik előadás 1917. október 26.

Az az esemény, amire az eddigi fejtegetésekben utaltam, a sötétség szellemeinek letaszítása a szellemi birodalomból az emberek birodalmába 1879 őszén, egy jelentőségteljes esemény. Újra és újra a lelkünk elé kell állítanunk, hogy tulajdonképpen mi is történt: a szellemi birodalmakban évtizedekig tartó küzdelem ment végbe. Ez a küzdelem, amely a negyvenes évek elején vette kezdetét, azzal végződött, hogy bizonyos szellemi lényeket, akik mintegy lázadókként tevékenykedtek, legyőztek a negyvenes évek folyamán, és mint sötét szellemeket 1879 őszén letaszítottak az emberiség fejlődésének színterére. Most tehát közöttünk élnek, és úgy élnek közöttünk, hogy impulzusaik befolyásolják világfelfogásunkat, de nem csupán gondolati világfelfogásunkat, hanem érzéseinket, akarati impulzusainkat és temperamentumunkat is. Az emberek a jelen fontos eseményeit és a közeli jövő eseményeit még csak kevéssé sem fogják megérteni addig, amíg nem hajlandók elismerni a fizikai világ összefüggését a szellemi világgal, és az ilyen jelentős eseményeket úgy fogják fel, mint egy természeti eseményt. A jelenkorban az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy csak a természeti eseményeket, a fizikai sík eseményeit tekintsék érvényesnek a történelmi fejlődésben. Ahhoz, hogy azokat az eseményeket is megértsük, amelyek úgy játszódnak le, hogy mi emberek belekeveredünk, a szellemi eseményeket, a szellemtudomány útján megismerhető eseményeket is érvényesnek kell tekintenünk.

Nos, ha ezt a jelentőségteljes eseményt szemügyre vesszük, mondhatnám tanulmányokat folytathatunk arról, mennyire tévedhet az ember, amikor világszemléletében csak fogalmakból, csak definíciókból indul ki és nem a valóság közvetlen szemléletéből. Ma az embereknek sokszor az az érzésük, hogy meghatározott fogalmakból kell kiindulniuk: kicsoda Ahrimán, kicsoda Lucifer, kik ennek vagy annak a hierarchiának a szellemei? – Ilyen kérdéseket tesznek fel, és ha definíciókhoz jutnak, azt hiszik, hogy ezzel már valamit megértettek működésük módjából. Gyakran említettem a definíciók elégtelenségéről egy jellegzetes példát, amit már a régi görögök is ismertek. Ez természetesen nem mintapéldája egy definíciónak, amit egy görög iskolában mondtak az emberről, de olyan definíció, ami helytálló: az ember olyan lény, amelynek két lába van és nincsenek tollai. Amikor aztán az egyik tanuló a következő alkalommal visszajött, hozott magával egy tyúkot, amelyet megkopasztott: ez olyan lény volt, amelynek két lába volt, és nem voltak tollai. Ez tehát e definíció szerint egy ember.

Valóban sok olyan definíció van, amit e minta szerint építenek fel, és érvényesnek tekintenek, és sok úgynevezett tudományos definíciónk nagyjából így viszonyul a valósághoz. Az antropozófiában azonban nem szabad ilyen definíciókból kiindulnunk. A leghamisabb felismerés jön létre, ha az ember fogalmakból, absztrakciókból indul ki. Kétségkívül lehet definiálni a sötétség szellemeinek, az ahrimáni-luciferi szellemeknek a fogalmát, de ezzel nem nyerünk sokat. A sötétség szellemei azok – ha szabad ezt a kifejezést használni –, akiket 1879-ben az égből letaszítottak a Földre. Ha azonban egy ilyen általános fogalmat alkotunk a sötétség szellemeiről, akkor a szóban forgó dolgokból nem sokat értünk meg. Mert ezek a sötétség-szellemek, akik most körülöttünk jönnek-mennek, ugyanolyan jellegűek, mint azok a sötétség-szellemek, akiket a régi időkben ugyanígy letaszítottak a szellemi világból, tehát az égből a Földre, és akiknek akkoriban bizonyos feladataik voltak egészen a görög-latin időkig. Ezek a feladataik megvoltak az egész atlantiszi korszak folyamán, és egészen a görög-latin korig tartottak.

Nos, a különböző ismeretek alapján, amelyeket megszereztünk, kíséreljük meg tisztázni, milyen feladataik voltak ezeknek a sötétség-szellemeknek évezredeken keresztül, az egész atlantiszi korszak folyamán, egészen a görög-latin időkig. Jelenleg mindig ahhoz kell tartani magunkat, hogy a világrend csak azáltal jut előbbre, hogy a magasrendű szellemi lények, akiknek az emberiség szabályos fejlődését kell vezetniük, ilyen szellemeket alkalmaznak, bizonyos módon ilyen szellemeket állítanak a megfelelő helyre, hogy ezek a maguk helyén jogosan működjenek. Gyakran hangsúlyoztuk, hogy az úgynevezett luciferi kísértés létrejöttének a régi időkben nagy jelentősége volt az emberiség fejlődésére. A luciferi kísértés mindenképp közvetlenül Lucifer törekvése folytán jött létre. Azonban Lucifernek ebből a törekvéséből – és később, az atlantiszi kortól kezdve Lucifer szövetségben volt Ahrimánnal –, egy ellentétes törekvés következett a jó szellemek részéről, akiket a fény szellemeinek nevezhetünk. Alapjában véve a sötétség szellemei ebben a régi korban a maguk módján az ember javát akarták, az embereket a teljes szabadságra akarták formálni, ehhez azonban az akkori időkben az emberek még nem voltak elég érettek. Az embereket olyan impulzusokkal akartak felruházni, amelyek révén minden egyes ember individuálisan önállóvá vált volna. Ez azonban nem valósulhatott meg, mert az emberiség ehhez még nem volt elég érett.

A fény szellemeinek egyfajta ellenerőt kellett létrehozniuk, és ez az ellenerő abban állt, hogy akkoriban az embert a szellemi magasságból a Földre helyezték, amit szimbolikusan a Paradicsomból való kiűzetés jelenít meg. A valóságban az embernek ez a letaszítása az égből a Földre azt idézte elő, hogy az ember belekerült az öröklött vagy öröklődő tulajdonságok áramlatába. Lucifer és az ahrimáni hatalmak azt akarták, hogy minden ember, mint individualitás, saját lábára álljon. Ezáltal az ember éretlen állapotban gyorsan átszellemiesedett volna. Ez nem történhetett meg. Az embert a Földre helyezték, a Föld erői útján kellett tovább alakulnia. Ez azáltal jött létre, hogy az embert beleszőtték az öröklési áramlatba, úgy, hogy az egyik ember fizikailag a másiktól származott. Az ember most már nem önmagában állt, hanem őseitől bizonyos tulajdonságokat örökölt. Ezáltal olyan földi tulajdonságokkal terhelték meg, amelyeknek hatását Lucifer nem akarta megengedni. Mindazt, ami a fizikai öröklési vonalban rejlik, a fény szellemei vésték bele az emberbe, szemben a luciferi áramlattal. Az embernek bizonyos módon egyfajta megterhelést jelentett, hogy kapcsolatba került a földi léttel. Úgy, hogy mindazt, ami kapcsolatban áll az átörökléssel, a nemzéssel, a szaporodással, a földi szeretettel, úgy kell elgondolnunk, hogy azokkal a lényekkel kötnek össze bennünket, akiknek a vezetőjét Jahvénak vagy Jehovának nevezünk.

Ezért, ha visszamegyünk a régi vallásokhoz, akkor mindenütt megtaláljuk a nemzés, a földi leszármazás szimbólumait. Főleg a zsidóság törvényalkotásában, amely a kereszténységet előkészítette, de a többi – például a pogány – vallásokban is mindenütt észrevehetjük, hogy nagy értéket tulajdonítottak annak, hogy a földi területen szabályozzák, rendezzék azt, ami az öröklés törvényében áll. Az embereknek meg kellett tanulniuk, hogy a törzsek, népek és fajták szerint éljenek együtt. A földi rendnek a vér szerinti rokonság volt a jele.

Ez az atlantiszi kor folyamán készült elő, és aztán lényegében megismétlődött mindazon intézkedések útján, amelyeket a harmadik, az egyiptomi-káldeai kultúrkorszak és a negyedik, a görög-latin kultúrkorszak folyamán vezettek be. Látjuk, hogy éppen abban a korban, amelynek a lemúriai, majd az atlantiszi korszakot kellett ismételnie, minden emberi szervezetben, mindenütt figyelembe vették a fajtákat, a népeket, a törzsi összefüggéseket, röviden mindazokat az öröklődő tulajdonságokat, amelyek a vérrokonsági összetartozáson alapultak. A misztériumpapok, akiktől mindenféle rend – ma úgy mondanánk: minden állami rend – kiindult, arra támaszkodtak, hogy mindenütt megfigyeljék, hogy az emberi erkölcsök, hajlamok és szokások itt vagy ott hogyan alakulnak ki a vérszerinti rokonságok, a népi és törzsi összetartozás révén. Eszerint hozták meg törvényeiket. Nem tudjuk megérteni, ami az Atlantisz utáni harmadik és negyedik kultúrkorszak misztériumaiból kiindult, ha nem vesszük alapul azokat a gondos tanulmányokat, amelyeket a faji, népi és törzsi összefüggések alapján a misztériumpapok folytattak, amelyekből a törvényhozás kiindult a Föld egyes területein. Ezeken az egyes területeken lényegében véve semmi más nem volt érvényes, csak a vérszövetség alapján hozott rendelkezések.

Ezekben az időkben, amikor a fény szellemei úgyszólván azt a célt tűzték ki maguknak, hogy az emberi kapcsolatok a vérségi kötelékek útján alakuljanak, az égből az emberekkel együtt a Földre letaszított sötétség-szellemeknek viszont az volt a céljuk, hogy minden vérségi leszármazás ellen dolgozzanak. Mindaz, amit ebben a jellemzett korszakban a vérrokonsági rend rebellis lázadásának találunk, mindaz, amit ezekben a korokban olyan tanításokban találunk, amelyek természetesen emberektől származnak, de a sötétség szellemeinek inspirálására, mindaz, ami az ilyen, az öröklés ellen, a vérségi és faji összefüggések ellen lázadó tanításokból ered, ami az individuális szabadságot szorgalmazza, és a törvényeket az emberi szabadságból akarja létrehozni, ezektől a letaszított szellemektől származik. Ez a kor a XV. századig tart. Természetesen mindig vannak utóhangjai, mert a rendszerek nem azonnal szűnnek meg, amikor a fejlődésben éles fordulópont következik be. De egészen a XV. századig mindenütt olyan tanítások keletkeztek, amelyek a csak természetes kötelékek ellen, a rokoni, családi kötelékek, a népi egymáshoz tartozás ellen lázadtak.

Így két áramlatot látunk, az egyik – ha szabad így kifejeznem magam – pártfogol mindent, ami a vérségi kötelékből ered, ez a fény áramlata; a másik, a sötétség áramlata, amely pártfogol mindent, ami a vérségi kötelékből ki akar kerülni. Ez ahhoz akarja elvezetni az embereket, hogy szabaddá tegyék magukat a családi és öröklési kötelékektől. Kétségtelen, hogy nem szűnik meg minden egy csapásra, éppen úgy, ahogy a természetben sem. Így 1413-ban, a fordulópont évében, az Atlantisz utáni negyedik és ötödik korszak határán sem szűnt meg minden egyszerre. Látjuk, hogy ez a két áramlat a mai időkig hat. Mert a XIX. század óta, azon jelentős esemény óta, amelyet ábrázoltam, látjuk, hogy valami egészen más következik – erre már utaltam –: angyalszerű lények, az angyalok hierarchiájához tartozó lények működnek, akik 1879 óta közöttünk élnek, a régi sötétség-szellemek utódai, velük rokon, hozzájuk hasonló lények, akiket csak az 1879-es események folytán taszítottak le a Földre. Addig odafent végezték feladataikat, míg rokonaik, akik azt tették, amit most jellemeztem, már a lemúriai és atlantiszi korszak óta az emberek között éltek.

Így tehát azt mondhatjuk, hogy 747 évvel a Golgotai Misztérium előtt volt a fejlődésben egy fordulópont, 1413 évvel a Golgotai Misztérium után ismét volt egy fordulópont, és 1879-ben az a fordulópont, ami különösen fontos.

Ebben az egész időszakban a sötétség szellemei lent a Földön működtek, míg bizonyos más sötétség-szellemek, akik rokonságban állnak azokkal, akik lent voltak a Földön, ebben az időben még fent vannak a szellemi világban. 1841-ben kezdődik az a hatalmas küzdelem, amit ábrázoltam. Ezek a szellemek, akik tehát rokonságban állnak a többiekkel, lejönnek hozzájuk, leereszkednek, és most közöttük vannak. De a régi lázadók ereje, tehát a sötétség-szellemek folytatódó áramlatának ereje, akiknek az egyiptomi-káldeai korban és a görög-latin korban volt feladatuk, és az atlantiszi és lemúriai kor óta feladatuk van, ezek ereje fokozatosan csökken, és az 1879-ben letaszított szellemek ereje kezd hatni. Míg testvéreik bizonyos módon elvesztik hatalmukat, ezek a szellemek kezdenek el működni. Úgy, hogy a XIX. század utolsó harmada óta minden viszonyban teljes fordulat következett be. A szabályszerűen tovább működő fény-szellemek mindent megtettek a vérségi kötelékek, a faji és törzsi kötelékek megtartására, mert a fejlődés folyamán mindennek megvan a meghatározott ideje. Ami az emberiségben a vérségi kötelékek útján megszilárdult, az az általános világrend szerint történt. Az újabb idők óta tehát a fény szellemei úgy alakulnak át, hogy most ők inspirálják az embereket arra, hogy szabad eszméket, szabad érzéseket, a szabadság impulzusát fejlesszék ki, így most ők azok, akik az embereket individualitásuk alapjaira akarják állítani. A régi sötétség-szellemekkel rokon szellemek viszont most fokozatosan azt a feladatot kapják, hogy a vérségi kötelékekben működjenek.

Ami a régi időkben jó volt, vagy jobban mondva: ami a jó fény-szellemek szférájában volt, azt a XIX. század utolsó harmadában átadták a sötétség szellemeinek. Úgy, hogy ettől kezdve a régi impulzusok, amelyek a faji, törzsi és népi összefüggéseken, a vérségen alapultak, a sötétség szellemeinek uralma alá kerültek. Ettől kezdve a sötétség szellemei, akik korábban a szabadság lázadói voltak, elkezdték beoltani az emberekbe a törzsi összetartozás rendjét, ami a vérségi kötelékeken alapul.

Látják, nem tudunk definiálni. Mert, ha a sötétség szellemeit aszerint határozzuk meg, hogy mi volt a feladatuk a régi időkben, akkor éppen az ellenkezőjét kapjuk annak, ami ezeknek a szellemeknek a feladata lett az újabb időkben, a XIX. század utolsó harmada óta. A régi időkben a sötétség szellemeinek az volt a feladatuk, hogy az emberek öröklési jellemzői ellen dolgozzanak, a XIX. század utolsó harmada óta viszont visszamaradnak, vissza akarnak maradni, újból és újból arra akarják rávenni az embereket, hogy törzsi, vérszerinti és átöröklési összefüggéseikkel büszkélkedjenek.

Ezek a dolgok egyszerűen az igazságot adják vissza, de egy olyan igazságot, amely az emberek számára a legnagyobb mértékben kényelmetlen, amiről nem akarnak hallani, mert évezredeken keresztül beoltódtak azzal, hogy büszkék legyenek vérségi kötelékeikre. Megszokták ezt, és kényelemszeretetből hagyják, hogy most a sötétség szellemei vezessék őket. Látjuk, hogy éppen a XIX. században kezdődik a törzsi, népi és faji összefüggésekre való apellálás, és erről, mint valami ideális dologról beszélnek, holott ez valójában az emberek, az emberiség hanyatlásának a kezdete. Mert míg mindaz, ami a vér uralmára épült fel, előrelépést jelentett akkor, amikor a fény szellemeinek uralma alatt volt, a sötétség szellemeinek uralma alatt hanyatlást jelent. A sötétség szellemei a legnagyobb mértékben törekszenek arra, sokkal jobban mint korábban tették, amikor az emberekbe elültették a szabadságért való lázadást, és amikor a haladó szellemek jó értelemben véve ösztönözték az öröklést; a legnagyobb mértékben törekszenek arra, hogy az emberiségfejlődés következő három korszakában konzerválják a régi öröklési jegyeket, egészen a nagy katasztrófáig, és hogy ezeknek az átöröklési jegyeknek a megőrzéséből származó érzületet, a hanyatlás szükségszerű jegyeit bevigyék az emberekbe.

Ez ismét egy olyan pont, ahol ébernek kell lennünk. Különösen a mai időket nem értjük meg, ha nem tudjuk, hogy a funkciók hogyan cserélődtek ki a XIX. század utolsó harmadában. A XIV. század embere még úgy beszélt a fajok eszményéről, a nemzetek eszményéről, mint az emberiség fejlődését előrevivő tulajdonságokról. Az a mai ember viszont, aki a fajok, a nemzetek, a törzsi hovatartozás eszményéről beszél, az az emberiség hanyatló impulzusa szerint beszél. Ha valaki ebben az úgynevezett eszményben hisz, és követendő eszményként állítja az emberek elé, az valótlanságot mond. Semmi sem viszi bele jobban a hanyatlásba az emberiséget, mint a faji, népi és vérségi eszmények továbbvitele. Semmi sem tartja vissza jobban az emberiség igazi haladását, mint az, ha a korábbi évszázadokból származó, a luciferi-ahrimáni hatalmak által konzervált nyilatkozatok uralják a népi eszményeket, holott az igazi eszménynek annak kell lennie, amit a tisztán szellemi világban találhatunk meg, és nem a vérben.

Krisztus, akinek a XX. század folyamán meg kell jelennie, sajátos formában kell megjelennie, semmit sem fog tudni ezekről az úgynevezett eszményekről, amelyekről ma az emberek szónokolnak. Mert, ahogy az arkangyalok hierarchiájából az a lény, akit Michaelnek nevezünk a korábbi időkben Jahve helytartója volt, annak a működésnek a révén, amelyet 1879-ben vett át, Krisztusnak, a Krisztus-impulzusnak helytartója lett, és most arra törekszik, hogy a pusztán természetes vérségi kötelék helyébe az emberek között szellemi köteléket hozzon létre. Mert csak a szellemi összetartozás köteléke révén lehet a természetszerű hanyatlásba belevinni azt, ami előre visz. Azt mondtam: A hanyatlás természetszerű. Mert, ahogy az ember, amikor megöregszik, nem tud gyermek maradni, hanem testével egy leszálló irányban halad, az egész emberiség is a hanyatlás felé tart. Túljutottunk a negyedik korszakon, benne vagyunk az ötödikben, a hatodik és hetedik az ötödikkel együtt a jelenlegi világfejlődés öregedését jelenti. Azt hinni, hogy a régi eszmények tovább élhetnek, ugyanolyan okos dolog, mint azt hinni, hogy az embernek egész életében betűzgetve kell tanulnia, mert a gyermeknek jó, ha így tanul. Ugyanolyan okos dolog lenne, ha a jövőben arról akarnánk beszélni, hogy a Földön a szociális struktúrát a népek vérségi összetartozása alapján kell létrehozni. Jóllehet ez a wilsoni elképzelés, de ugyanakkor ahrimáni jellegű: ez a sötétség szelleme.

Kétségkívül kényelmetlen egy ilyen igazságot elismerni, kényelmesebb az egész Földre kiterjedő frazeológiával egyetérteni. A valóság azonban nem frázisok szerint alakul, hanem igazi impulzusok alapján. És ami az ötödik, hatodik és hetedik korszakban már nem érvényes, azt nem fogjuk tudni a valóság értelmében átformálni, ha a mai kényelmes emberiségbe beleárad a wilsoni világprogram, bármilyen meggyőző formát ölt is magára.

Ma még elég sokan vannak, akik egyáltalán nem akarnak addig eljutni, hogy minden vérségi köteléktől függetlenül elfogadjanak ilyen általános emberi igazságokat. Ezek általános emberi igazságok, mert nem a Földről származnak, hanem a szellemi világból. Milyen szörnyű az a reakció, amely ma azáltal jön létre, hogy majdnem az egész világ fellázad az emberek igazi haladása ellen, miközben a népek felszabadításának frázisát hangoztatják, ami a fejlődés áramlata ellen hat. A misztériumi igazságok sorsa mindig is az volt, hogy a kényelmesség áramlata ellen, a fejlődés áramlata érdekében kellett hatniuk. De látjuk, hogy legalább van az embereknek egy kis köre, amely minden vérségi előítélettől függetlenül fel tudja küzdeni magát a Földet elárasztó frazeológia felismeréséig, és ez azt jelenti, hogy felemelkedünk attól, ami az 1879-es novemberi eseményekben szellemileg megnyilvánult.

A jelenlegi eseményeket minden nemzet beavatott szellemei előre látták. Előre látták, előre megmondták, és utaltak arra, hogy az emberek véréből a legreakciósabb érzület fog fakadni, mert az a hit uralkodik el, hogy ez a reakciós érzület a legideálisabb. Az ilyen dolgokat tudni kell nagyban és kicsiben is megfigyelni, nem szabad, hogy megzavarjon az, ami ma frázisok szerint ítéletként jelenik meg a világban. Egy kissé már rá kellene szánnunk magunkat az idők jeleinek megértésére. Kétségkívül választhatunk más utat is, választhatjuk azt is, hogy megmaradunk a vérségi előítéleteknél, de akkor a hanyatló áramlatokhoz csatlakozunk. Ezek már jönnek. De a helyes módon kell ébernek lennünk velük szemben, és szembe kell helyezni velük azt, ami felfelé visz. Mert a lefelé törekvés önmagától jön létre.

Meg kell éreznünk, hol halad felfelé az élet és hol hanyatlik. Nem az ostoba előítéletek rabjává kell válnunk, és a hanyatló élethez menekülnünk: semmi dolgom Luciferrel, semmi dolgom Ahrimánnal. – Már gyakran szóvá tettem ezt az ostoba előítéletet előadásaimon, mert ezekkel a szellemekkel, akik a világrend szolgálatában állnak, számolnunk kell. Ha nem vesszük figyelembe őket, akkor tudatunkon kívül maradnak, és így még nagyobb lesz a hatalmuk. Ami azonban az emberben megjelenik, azt csak akkor tudjuk helyesen megítélni, ha megvannak a szempontjaink a felemelkedő és hanyatló élet impulzusairól. Itt a szimpátiákat és antipátiákat mellőznünk kell.

Az újabb kor természettudományának területén két áramlat felbukkanását látjuk, amelyek közül az egyiket goetheanizmusnak, a másikat darwinizmusnak neveztem. Ha megnézik írásaimat egészen a kezdetektől fogva, látni fogják, hogy a darwinizmus egészen mélyreható jelentőségét soha nem ismertem félre. Ostobák, akik úgy találták, ha Darwinért írtam valamit, hogy én magam a materializmus rabjává váltam volna, és így tovább. Nos, tudjuk, hogy ezek a dolgok nem meggyőződésből jönnek létre, hanem egészen más okokból; és akik ezeket a dolgokat képviselik, azok tudják a legjobban, hogy ez nem igaz. Ha valóban utánanéznek írásaimnak, látni fogják, hogy a darwinizmust mindig is jogosultnak tartottam, de éppen azáltal tartottam annak, hogy szembeállítottam a goetheanizmussal, azzal a felfogással, hogy az élet fejlődik. Amit egyrészt a darwinizmus értelmében, másrészt a goetheanizmus értelmében származástannak nevezünk, ezeket mindig megkíséreltem összekapcsolni egymással. Miért? Mert a goetheanizmusban a felfelé haladó vonal él, az organikus fejlődés felemelkedése a pusztán fizikális, természeti létből.

Gyakran utaltam már a Goethe és Schiller közötti beszélgetésre, amelyben Schiller, amikor Goethe felrajzolta ősnövényét, ezt mondta: Ez nem empíria, nem tapasztalás, ez egy idea. Mire Goethe azt felelte: Akkor látom az ideámat! – Mivel mindenütt a szellemiséget látta. Itt Goethénél olyan fejlődéstanra való hajlamot látunk, amely magában hordja a csírát, hogy a magasabb szférákba emelkedjen, a lélek és a szellem felé forduljon. Amikor Goethe csak az organikus fejlődés érdekében foglalkozni kezdett a metamorfózis tanával, akkor a szellem evolúciójával találkozunk, amihez az emberiségnek az Atlantisz után ötödik korszaktól kezdve el kellett jutnia, mert az ember bensőségessé válik, ahogy ezt ezekben a fejtegetésekben ábrázoltam. A goetheanizmusnak nagy jövője van, mert az egész antropozófia az ő vonalán áll. A darwinizmus a fizikai fejlődést a fizikai oldalról nézi: külső impulzusok, létért való küzdelem, szelekció, és így tovább, amivel a fejlődés elhalását ábrázolja, mindazt, amit az organikus életen túl találhatunk, amikor azokra az impulzusokra hagyatkozunk, amelyek a korábbi időkben naggyá váltak. Ha Darwint meg akarjuk érteni, akkor csak szintetikusan, művileg össze kell fognunk mindazokat a törvényeket, amelyeket korábban feltaláltak. Ha Goethét akarjuk megérteni, akkor a lét egyre újabb és újabb törvényszerűségeihez kell felemelkednünk. Mindkettőre szükség van. A hiba nem abban áll, hogy van darwinizmus és van goetheanizmus, hanem abban, hogy az emberek az egyikhez vagy a másikhoz akarnak csatlakozni, és nem az egyikhez és a másikhoz. Ez a dolog lényege.

Hogy az ember – ha a lelke jól fejlődik – idősödve egyre fiatalabbá és fiatalabbá váljon, csak akkor lesz lehetséges a jövőben, ha szellemi impulzusokat vesz fel magába. Ha szellemi impulzusokat vesz fel magába, akkor ráncossá válhat, a haja megőszülhet, lehetnek mindenféle fogyatékosságai, mégis egyre fiatalabbá válik, mert a lelkébe felvette azt az impulzust, amelyet átvisz a halál kapuján. De ha csak a testével foglalkozik, nem lesz fiatalabb. Akkor a lelkében is azt éli át, amit a teste. Természetesen az ember nem tud leszokni attól, hogy megőszüljön, de megőszült feje számára a spirituális élet forrásaiból létrehozhat egy fiatal lelket. Ilyen lesz majd az emberiség fejlődése az ötödik, hatodik, hetedik korszakban – bocsássák meg a sajátos kifejezési módot – a megőszült darwini elmélet értelmében. Az embereknek azonban ki kell emelkedniük ebből, hogy túljuthassanak azon a katasztrófán, amelyet a Föld végéhez lehet hasonlítani – a jövő katasztrófáján –, fel kell emelkedniük a metamorfózistan ifjú erejéhez, a szellemi, spirituális evolúciós tanhoz, ami a goetheanizmusban rejlik. Keresztül kell menniük a jövő katasztrófáján, ahogy az individuális embernél a megifjodott lélek átmegy a halál kapuján.

Azáltal, hogy az ember – ha szabad ezt a kifejezést használni – az égből lejött a Földre, és vele együtt azok a sötétség-szellemek is, akik megfelelő alapot hoztak létre számára, hogy kiszabaduljon abból az időszakból, amelyben a leszármazás törvényei uralkodtak, a nemzetiségek, a faji jelleg törvényei, amelyek következtében megtalálta annak a lehetőségét, hogy összekapcsolódjon a Földdel. Lucifer és Ahrimán tette jóra fordult azáltal, hogy az ember megtalálta a lehetőséget, hogy összekapcsolódjon a Földdel. Ha ezt egy sematikus rajzon akarjuk ábrázolni, akkor azt mondhatjuk, hogy az ember a luciferi ténykedés előtt össze volt kötve az egész kozmosszal, beleértve a Földet is (az ábrán ibolya). Azáltal volt összekötve a Földdel (sárga), hogy az átöröklési tulajdonságok – ha a bibliai nyelvet használjuk, az eredendő bűn, ha a tudományos nyelvet használjuk, az átöröklési tulajdonságok – belekerültek. Az ember ezáltal, amit itt keresztformában jelzek, a Föld tagjává vált. Látják, hogy Lucifer és Ahrimán a haladást képviselő szellemek szolgái.

Nos, a fejlődés tovább halad. Abban a korban élünk, amelyben az ember a Földön él, össze van kötve a Földdel. A luciferi-ahrimáni lényeket, a sötétség szellemeit az égből letaszították a Földre. Ezáltal az embernek újra szabaddá kell válnia a Földtől, el kell oldódnia tőle, miközben lényének egy része visszakerül a szellemi világba. Az emberiségben ki kell fejlődnie egy olyan tudatnak, hogy nem erről a Földről származunk, és ennek a tudatnak egyre erősebbé kell válnia. A jövőben az ember, miközben a Földön kell járnia, ezt mondja: Születésemmel magamra vettem egy fizikai testet, ez azonban egy átmeneti állapot. Tulajdonképpen a szellemi világban maradok, tudatában vagyok annak, hogy csak lényemnek egy része kapcsolódik a Földhöz, hogy nem egész lényemmel léptem ki abból a világból, amelyben a halál és egy újabb születés között vagyok. – Ezt az érzést, hogy a szellemi világhoz tartozunk, ki kell fejlesztenünk magunkban.

A korábbi évszázadokban egy hamis árnyék vetődött erre, amikor a fizikai testet nem akarták megérteni, hamis aszkézist folytattak, és azt hitték, hogy ez a fizikai test mindenféle sanyargatásával elérhetik. Meg kell azonban érteni, hogy az ember nem ilyen hamis aszkézis, hanem a szellemiséggel a szubsztanciális-lényszerűséggel való kapcsolat útján veszi észre: az ember valójában nem csupán földi lény, hanem olyan lény, amely az egész kozmoszhoz tartozik. A fizikai tudomány csak előkészületeket tett ehhez. Gondolják meg, hogy az ember a XV. századig, a görög-latin kor végéig, mennyire attól a talajtól függött, amelyen bizonyos módon felnőtt, mennyire a talajjal összefüggésben fejlődött. Ez jó volt, de nem szabad hogy ez maradjon a fő dolog.

Igen, a lelki tudatnak el kell szakadnia a Földtől, mert a fizikai tudomány az embert csak fizikai téren, a kopernikuszi világképpel szakította el a Földtől. A Föld egy kis testté vált a világűrben, de mindenekelőtt csak térbelileg. Az ember, még ha absztrakt módon is, de már a kopernikuszi világkép útján kikerült a kozmikus szférákba. Ennek tovább kell mennie. De nem szabad hibás módon átvinni a fizikai életre. A fizikaiság megy a maga útján. Nézzék meg Amerikát, de nem azt a népességet, amely évszázadokon át azon a területen élt. Tudják, hogy az újkorban egy új népesség jött ide, amely teljesen európai jellegű volt. Ha ezt a népességet pontosabban megfigyeljük, úgy találjuk, hogy a fizikai test nem vált szabaddá a fizikai földi talajjal való kapcsolattól. Az amerikaiak, akik tulajdonképpen európaiak, de Amerikába kerültek – még ha ez manapság nem is nagyon növekedett, de mégis így van –, fokozatosan olyan tulajdonságokat vettek fel, amelyek a régi indiánokra emlékeztetnek: azáltal, hogy Amerikába kerültek, a karjuk hosszabb lett, mint Európában volt. A fizikai ember már a talajhoz alkalmazkodik. Ez odáig megy, hogy jelentős különbség van a nyugat- és kelet-amerikaiak fizikai alakja között. Ez azért van így, mert alkalmazkodnak a talajhoz. Külsőleg, fizikailag az európaiak indianizálódtak Amerikában. Ha a lélek együtt halad ezzel a fizikai folyamattal, ahogy ez a korábbi időkben így volt, akkor – csak az európai fázisban – az indián kultúra újjáéledése következik be. Ez paradoxul hangzik, de mégis így van. Az ember a jövőben nem tud kapcsolódni ahhoz, ami a földi talajjal összeköti, a léleknek szabaddá kell válnia. Akkor az ember a Föld talajának fizikai tulajdonságait átveheti, akkor az európai ember teste, ha Amerikába jön, indianizálódhat, de lelkében eloldódik a fizikai földiségtől és a szellemi világ polgára lesz. A szellemi világban nincsenek fajták, nincsenek nemzetek, hanem más összefüggések vannak. Ezek már olyan dolgok, amelyeket a Földön lejátszódó nagy, hatalmas események kapcsán meg kell érteni, ha az ember – bocsássák meg a kifejezést – nem akar birka lenni, amely a régi, megszokott előítéleteket új eszméknek tekinti.

Tizenharmadik előadás 1917. október 27.

A mostanában előadott fejtegetéseket folytatni kívánjuk, és ezáltal egy hátteret akarunk létrehozni azoknak a jelentős eseményeknek a megértéséhez, amelyek most játszódnak le előttünk, amelyekben benne vagyunk, és jelentősebbek annál, amit ma még egyesek gondolnak róluk. Megkíséreltem érthetővé tenni, hogy ezeknek az eseményeknek a háttere hogyan függ össze a szellemi világ mély, döntő fontosságú folyamataival. Utaltam arra is, hogy a negyvenes évek kezdetétől egészen 1879 őszéig egy jelentőségteljes, mély, döntő fontosságú küzdelem zajlott le a világ szellemi régióiban, egy olyan küzdelem, amely a világ és az ember fejlődése folyamán ismételten megjelenik, és amit azzal a képpel szoktak ábrázolni, hogy Michael vagy Szent György harcol a sárkánnyal. Ilyen győzelmet vívott ki Michael a sárkány felett a szellemi világban 1879-ben. A Michael impulzusával szembenálló sötétség-szellemeket akkoriban a szellemi birodalomból letaszították az emberek birodalmába, és ettől az időtől kezdve, ahogy mondtam, az emberek érzésbeli, akarati és lelki impulzusaiban működnek. A jelenkor eseményeit tehát csak úgy érthetjük meg, ha lelki tekintetünket bizonyos módon ezekre a köztünk járó szellemi hatalmakra tudjuk irányítani.

Természetes számunkra, hogy feltegyük a kérdést: Miben áll elsődlegesen az a küzdelem, amely a szellemi régióban a negyvenes évektől kezdve a hetvenes évekig végbement, és miben áll az a másik küzdelem, illetőleg miben áll az a tevékenység, amelyet a letaszított sötétség-szellemek fejtenek ki az emberek között 1879 novembere óta?

Nos, csak lassan és fokozatosan ábrázolva tudjuk összefoglalni, hogy ennek a jelentőségteljes küzdelemnek mi volt az alapja, hogy úgy mondjam, a világtörténelem kulisszái mögött.

Ma mindenekelőtt szeretném felhívni a figyelmet néhány dologra, amelyek a szellemi világból bizonyos módon lefelé, a földi régiókba tükrözik ezt a küzdelmet. Már gyakran utaltam arra, hogy a XIX. század negyvenes éveinek kezdetén a modern kultúrterületek fejlődésében egy döntő fordulat következett be, ami akkoriban bizonyos módon erőteljes, impulzív materialista fejlődést hozott. Hogy ez a materialista fejlődés bekövetkezett, ehhez mindenekelőtt döntő folyamatoknak kellett végbemenniük a szellemi világban, amelyek aztán lent folytatódtak, és a materialista impulzusok fokozatos előretörését idézték elő. Ha itt a földi területen figyelemmel kísérjük azt, ami a szellemi világból tükröződött, mindenekelőtt két dologra utalhatunk. Először is, sokkal inkább, mint ahogy a jelenlegi emberiség sejti – mert csak a jövőbeni szemlélő kap tiszta képet erről –, a negyvenes, ötvenes, hatvanas és hetvenes években hatalmas lendületet kapott a tisztán materialista értelem, a materialista értelmi kultúra. Azt mondhatjuk: Aki az emberiség fejlődését figyelemmel kíséri, és észreveszi az emberi életben végbemenő intimebb folyamatokat, az láthatja, hogy a materializmus követőinél például a fogalomképzés finomságában, a kritikában, az éleselméjű fogalomalakításban egyik korban sem volt olyan fellendülés, mint ezekben az évtizedekben, ha az ember a materializmus követője.

Mindaz a gondolkodás, amit jellemeztem, ami a technikai találmányokban, a kritikákban és az éles elméjű fogalmak megalkotásában éli ki magát, mindez materialista gondolkodás, agyhoz kötött gondolkodás. Ha materialistaként az emberiség fejlődését akarjuk ábrázolni, akkor jó lelkiismerettel mondhatjuk: Az emberiség soha nem volt olyan okos, mint ezekben az évtizedekben. Valóban okos volt. Aki az irodalmat figyelemmel kíséri – most nem csak az úgynevezett szépirodalomra gondolok –, azt fogja találni, hogy annyi finoman körülhatárolt fogalom, olyan kritikus gondolkodás az egész emberiségfejlődés folyamán nem jött létre, mint ebben az időszakban, mégpedig minden lehetséges területen. Ami azonban az emberi lélekben kifejlődött, az csak tükröződése annak, amire bizonyos sötétség-szellemek, akikre utaltunk, a győzelem reményében törekedtek a szellemi szférákban a negyvenes, ötvenes, hatvanas és hetvenes években.

Arra törekedtek, hogy megkaparintsák az emberiség ősi örökségét – ha szabad ezt a kifejezést használnom. Miben állt ez az ősi örökség? Tegnap utaltunk rá: az előrevivő fényszellemek az emberiséget évezredeken keresztül úgy vezették, hogy vezetésük eszközeként a vérségi köteléket használták fel, hogy az embereket családokba, törzsekbe, nemzetekbe és fajtákba gyűjtötték egybe, így azok kerültek össze, akik az ősi emberiség- és világ-karmához tartoztak. Így az emberek, miközben érezték a vérségi köteléket, ebben az érzésben a világ régi, ősi feladatát kapták meg, amit úgy fogtak fel, hogy amit a Föld adni tudott – a vérségi kötelék ugyanis a Földtől származik –, az az emberiség általános karmájához illeszkedett. Ha tekintetünket a XIX. század harmincas, negyvenes éveire irányítjuk, amikor azok a lelkek, amelyek aztán emberi testben jelentek meg, még a szellemi világban voltak, ha tekintetünket a szellemi világra irányítjuk, arra az időszakra, amely a materialista kort megelőzte, azt találjuk, hogy azok a lelkek, aki le akartak jönni, bizonyos impulzust hordoztak magukban. Ez az impulzus többek között onnan származott, hogy évezredeken keresztül, mindig, amikor ezek a lelkek a Földön voltak, ezekkel a családokhoz, törzsekhez, nemzetekhez és fajtákhoz voltak kötve. E kötelékek szerint ezeknek a lelkeknek arra kellett elhatározniuk magukat, hogy a XIX. század második felében, a negyvenes évektől kezdődően ilyen vagy olyan testekben jelenjenek meg. Ekkor az említett fényszellemek, miközben impulzusaikat beküldték az emberi lelkekbe, az emberiség fejlődését természetesen úgy irányították, hogy az a régi vérségi kötelék szerint történjen. A szellemi világban lévő emberi lelkekben tehát voltak bizonyos impulzusok, hogy a régi emberiség-karma szerint így vagy úgy olyan emberek testébe merüljenek alá, amelyek tehát a XIX. század második felében és a XX. század kezdetén népesítették be a Földet. Bizonyos módon tehát a fényszellemek kezében volt, hogy ezeket a lelkeket a régi rend szerint vezessék és irányítsák.

Ezt akarták a sötétség szellemei hatalmukba keríteni. A fény szellemeinek impulzusát ki akarták űzni a lelkekből, és az emberi lelkekbe a saját impulzusukat akarták bevinni. Ha a sötétség szellemeinek győzelme sikerült volna 1879-ben, akkor egészen más lenne az összefüggés az emberi testek és az emberi lelkek között, mint ahogy ez már az 1879 után születetteknél létrejött. Más lelkek lennének más testekben, és a földi emberiség terve a sötétség szellemeinek elképzelése szerint alakulna. De ez nem így van. Hogy ez nem következett be, ez Michaelnek a sárkány felett 1879 őszén aratott győzelmének köszönhető.

Ez a küzdelem, amely a negyvenes, ötvenes, hatvanas és hetvenes években zajlott le, abban tükröződött a Földön, amit úgy ábrázoltam, mint sajátosan megnyilvánuló éleselméjűséget, kritikát, és így tovább. Gyakran utaltam már arra, hogy puszta spekulációkkal nem jutunk a dolgok mögé, hanem csak igazi spirituális megfigyelés útján. Spekulációk útján senki nem juthat el oda, hogy azokat a tulajdonságokat, amelyeket a materiális értelemmel kapcsolatban említettem, egy olyan, a szellemi világban lezajlott küzdelem tükröződéseinek tulajdonítsa, amely itt a Földön a szaporodásban, a leszármazásban nyilvánulnak meg. Ezeket a dolgokat figyelembe kell venni. Mert ha azt hisszük, hogy materialista értelemmel megtaláljuk a helyes összefüggést a fizikai világ és a szellemi világ között, akkor nagyon tévedünk. Itt szokás szerint egészen hamis dolgokkal találkozunk, mert sematikusan járunk el, külső logikai szabályok szerint, amelyeket a természettudományos minták alapján kapunk. Ezek azonban csak a fizikai világra, nem a fizikai világ és a szellemi világ összefüggéseire érvényesek. Ez tehát ennek a vérrel kapcsolatos küzdelemnek az egyik tükröződése. A másik tükröződés – erre is már gyakran utaltam – a spiritizmus felbukkanása a negyvenes években és a későbbiek során. Bizonyos körök, és nem is szűk körök, ebben az időben megkísérelték, hogy a szellemi világgal való összeköttetést mediális úton erőszakolják ki, alapjában véve tehát materiális módon. Ha ez sikerült volna, a sötétség szellemeinek serege elég erős lett volna, hogy 1879-ben győzelmet arasson Michael követői felett, akkor a spiritizmus nagymértékben elterjedt volna. Mert a spiritizmust nem lehet pusztán a Földről ösztönözni, a másik világból származik, onnan irányítják. Tisztában kell lennünk azzal, hogy itt nem szabad egy vagy-vagy érvényességet alkalmaznunk, ami ma az embert olyan kényelmessé teszi, hogy mindig ezt mondja: Vagy elismerünk valami ilyesmit, vagy elutasítjuk. A dolog nem így van, egyáltalán nem ez a helyzet. Ami a spiritizmus talaján lejátszódott, az részben a szellemi világ jelentős megjelenése, teljesen a szellemi világból származó impulzus, és gyakran a legintenzívebben köze volt az emberek sorsához; de tükörképe volt annak a küzdelemnek, amelyet éppen a szellemi világokban vesztettek el. Ezért jött létre a spiritizmushoz való visszatérés, és annak korrumpálódása a jelzett időpont után. Eszköz lett volna, hogy az emberek a szellemi világhoz forduljanak, és az egyetlen eszköz, ha a sötétség szellemei 1789-ben győzelmet arattak volna. Ha ez a győzelem akkor létrejön, akkor ma egy olyan világban élnénk, amely kimondhatatlanul éles elméjű lenne, és ez az éleselméjűség az emberi élet legkülönbözőbb területeire kiterjedne. A tőzsdei spekulációkat, és a hasonló dolgokat, amelyeket ma néha meglehetősen ostobán végeznek, rendkívüli éleselméjűséggel tennék. Ez a dolog egyik oldala. A másik oldalon a spirituális szükségletek kielégítését a legszélesebb körben mediális úton kísérelnék meg. Egyrészről tehát van a materiális értelem, amely mérsékelt, lecsökkent tudattal fordul a szellemi világ felé, hogy kapcsolatba lépjen vele, a másik oldalon pedig ez volt a sötétség szellemeinek szándéka. Ezek a sötétség-szellemek mindenekelőtt meg akarták akadályozni azt, aminek az 1879-es bukásuk után fokozatosan be kellett következnie: az igazi szellemi tapasztalásnak, a szellemi élmények igazi megvalósulásának az emberi lélekben.

Az ilyen szellemi élmények, ahogy azokat az antropozófus szellemtudomány felhasználja, lehetetlenné váltak volna, ha az említett sötétség-szellemek győznek. Ezt a szellemi életet és szellemi működést a sötétség szellemi fent tartották volna a szellemi régiókban. Csak a jellemzett szellemek bukásával jött létre az, hogy a pusztán kritikai, materiális értelem és a médiumi út helyére a közvetlen szellemi tapasztalás léphetett, és egyre inkább teret nyer. Nem hiába hangoztattam itt az utóbbi időben, hogy a mai kor sokkal inkább függ a spirituális befolyástól, mint azt az emberek gondolják. Korunk bármennyire materiális, és még jobban az akar lenni, a szellemi világ sokkal inkább megnyilatkozik az embereknek, mint azt gondolják. A szellemi befolyást mindenütt meg lehet érezni, még ha ez gyakran nem is jó értelemben történik. Néhány dolog, ami az emberben ma a spirituális befolyással szemben bizonyos szégyenérzetet kelt – szégyellik, hogy a spirituális befolyást másoknak bevallják –, néhány dolgot, amit akkor tesznek, amikor megalapítják ezt vagy azt, azért teszik, mert álmukban megjelenik valami, ami tényleges spirituális befolyásra utal. Megkérdezhetik ma a költőktől, miért lettek költők. A következő eredeti élményt, fogják elmondani: Álomszerűen átéltek egyfajta spiritualitást, és ez az álomszerű élmény adta meg az impulzust az alkotáshoz.

Megkérdezhetnek olyan embereket, akik újságot alapítottak, miért alapították meg – tényeket mondok el –, ezt bizonyos álmokra vezetik vissza, úgynevezett álmokra, de ez nem más, mint bizonyos spirituális impulzusok átvitele a szellemi világból az érzéki világba. Ez sok más területen is jelen van, sokkal több esetben, mint gondolnánk, csak az emberek nem mondják el, mert azt hiszik, hogy ha a másiknak elmondják: Valamit ezért vagy azért tettem, mert ilyen vagy olyan szellem jelent meg álmomban, az illető ütődöttnek fogja tartani őket. Ez természetesen kellemetlen. Ezért tudunk ma olyan keveset arról, hogy tulajdonképpen mi történik az emberek között. Ez elszórtan, itt-ott történik meg, ami azonban csak, mondhatnám előőrse annak, ami egyre inkább meg fog történni: a spiritualitás megragadja az emberiséget, mert 1879-ben Michael győzelmet aratott a sárkány felett. A szellemtudomány létrejötte is ennek a körülménynek köszönhető. Különben a vonatkozó igazságok a szellemi világban maradtak volna, nem lakhatnának az emberi agyban, a fizikai világban nem lennének jelen.

Itt egy olyan képet kaphatnak, amely megvilágíthatja, mi volt a szándékuk a sötétség szellemeinek a negyvenes, ötvenes, hatvanas és hetvenes években a szellemi régiókban, abban a küzdelemben, amelyet Michael követőivel szemben folytattak. Nos, 1879 ősze óta itt vannak lent az emberek között. Nem értek el mindent, amire törekedtek: a spiritizmus nem vált általános emberi meggyőződéssé, az emberek materialista szempontból nem lettek olyan okosak, hogy csupán az okosságra törekedtek volna. A spirituális igazságok gyökeret vernek az emberek között.

A sötétség szellemei azonban közöttünk vannak, jelen vannak. Ébernek kell lennünk, hogy észrevegyük, hol találkozunk velük, hogy megláthassuk, hol vannak jelen. Mert a jövőben az lesz a legveszélyesebb, hogy öntudatlanul kiszolgáltatjuk magunkat befolyásuknak, ami mégis jelen van. Mert az, hogy az ember ismeri vagy nem ismeri őket, nem változtat realitásukon.

A sötétség szellemei esetében mindenekelőtt arról van szó, hogy ami a Földön elterjed, amiben a fény szellemei a maguk helyes irányában tovább működhetnek, azt a sötét szellemek megzavarják, helytelen irányba tereljék. Már utaltam egy ilyen irányra, ami rendkívül paradox módon hangzik. Utaltam arra, hogy az emberi testek természetszerűen úgy fejlődnek, hogy azokban bizonyos spirituális erők helyet találhatnak, de a materiális értelem egyre inkább elterjed a sötétség-szellemek törekvéseinek következtében, ami ellen dolgozni kell, és materiális eszközökkel kell küzdeni ellene. Azt mondtam, hogy a sötétség szellemei azokat az embereket, akik táplálják őket, és akikben szállást találnak, arra ösztönzik majd, hogy valamilyen oltóeszközt találjanak, hogy a lelkeket már kora ifjúságukban, a testiség kerülő útján a spiritualitás tagadásához vezessék. Ahogy ma a testünket beoltják valami ellen, úgy fogják a jövőben beoltani a gyerekeket egy bizonyos anyaggal, amit elő lehet majd állítani úgy, hogy egy ilyen oltás következtében az embereket felvértezik az ellen, hogy a spirituális élet őrültségeit kifejlesszék magukban. Az „őrültséget” természetesen materiális értelemben kell felfogni.

A dolog – inkább irodalmi területen, ahol viszont kevésbé kártékony – már elkezdődött. Arra is utaltam, hogy igen képzett orvosok részéről írások jelentek meg a különböző zsenik patologikus voltáról. Tudják: Conrad Ferdinand Meyert, Viktor Sheffelt, Nietzschét, Schopenhauert, Goethét mint zseniket, azáltal próbálták megérteni, hogy ilyen vagy olyan patologikus eseteknek tekintették őket. És ami, mondhatnám a legizgalmasabb ezen a területen, hogy Krisztus Jézust, és az evangéliumokat is patologikus szempontból próbálták felfogni. Ma már két olyan írás is van, amely a kereszténység létrejöttét arra vezeti vissza, hogy annak idején az újkori időszámítás kezdetén élt egy lelkileg és szellemileg is abnormális ember, aki Palesztinában Jézusként jelent meg, és lelkének beteg jelenségei folytán az embereket megfertőzte a kereszténységgel. Két írás is foglalkozik Krisztus Jézus patológiájával.

Ezek, ahogy mondtuk, ártalmatlan irodalmi kezdeményezések. Mindez azonban arra irányul, hogy végül is találjanak egy eszközt, amelynek segítségével a testet be lehet oltani, hogy ne legyen hajlamos a spirituális eszmék felvételére, hanem egész életében az érzékelhető anyagban higgyen. Ahogy azokból az impulzusokból, amelyeket az orvostudomány a csalási vágyból – bocsánat! – a tüdőbajból merít [55], ma oltást adnak a tüdőbaj ellen, úgy fogják az embereket majd beoltani a spiritualitásra való hajlam ellen. Ez csupán utalás egy különösen paradox esetre, sok egyéb között, amely ezen a területen a közeli és távolabbi jövőben megtörténik, hogy ami a fény szellemeinek győzelme következtében a szellemi világból le akar áramlani a Földre, zűrzavarba torkolljon.

[55] Szójáték: Schwindelsucht = csalási vágy, Schwindsucht = tüdővész. [ford.]

Ehhez természetesen először a világszemléletet, az emberek felfogását kell összezavarni, a fogalmakat, a képzeteket kell mindenekelőtt átváltoztatni. Ez komoly terület, amire rendkívül éberen kell figyelni. Mert ez a terület a legfontosabb hátterét képezi azoknak az eseményeknek, amelyek jelenleg előkészülnek.

Kifejezéseimet szándékosan pontosan választom meg. Azt mondom: „előkészülnek”, és teljesen tudatában vagyok annak, hogy ha valaki előkészületről beszél, miután megtörtént az, ami az utóbbi három évben történt, akkor valami jelentős dolgot mond. Mert aki mélyen belelát a dolgokba, az tudja, hogy előkészületekről van szó. Csak a felszínes emberek hihetik azt, hogy ami régi értelemben háborúnak számít, az egy béke révén holnap vagy holnapután a régi értelemben befejeződhet. Csak aki az eseményeket valóban felszínesen ítéli meg, az hihet ilyesmit. Ugyan sokan hiszik ezt, amikor külsőleg valami történik, ami hasonlónak látszik ahhoz, ahogyan elképzelik; ugyanakkor azonban nem gondolnak arra, hogy mi szendereg a felszín alatt.

Ez történik nagyban, és részletekben is érdemes megnézni a XIX. század negyvenes évei óta eltelt évtizedeket. Ezekben a hetekben általában egy jellemzést kaptunk, és ma megkísérlem, hogy bizonyos fokig újra ezzel szolgáljak. Amikor a reprezentatív személyiségeket vesszük szemügyre – és a személyiségek azt reprezentálják, ami a fejlődésben szellemi impulzusokban jelenik meg –, akkor a részletekben is azt találjuk, hogy beigazolódik az, ami általános ismeretekként felvillan. Szeretnék egy kicsinek látszó példát felhozni erre. A múlt évben már utaltam erre a dologra.

Goethe Faustját már számosan kommentálták. Sokan magyarázták. Egyikük, aki nem felszínes, hanem bizonyos értelemben mélyen szántó magyarázatot adott, Oswald Marbach [56]. Azt mondhatjuk, hogy a Faust-magyarázatokban az irodalomtörténészek a legkevésbé sem mélyenszántóak, mert akadémiai képzettségük gyakran akadálya annak, hogy a dolgot valóban megértsék. Oswald Marbach viszont jó dolgokat mond a Faust-ról Goethe Faust-jának I. és II. része Oswald Marbach magyarázata szerint című művében, mert ő tulajdonképpen nem volt irodalomtörténész. A lipcsei egyetemen előadásokat tartott Goethe Faustjáról, matematikáról, mechanikáról és technológiáról. Korunkban tulajdonképpen Marbach mechanikájában és technológiájában való elmélyülés jobb eszköz a világtitkok megközelítéséhez, mit az, amit a történészek és irodalomtörténészek saját felfogásuk szerint mai tudományként meghamisítanak. Azonban éppen Oswald Marbachnál valami rendkívül figyelemreméltó dolgot tapasztalhatunk. A negyvenes években beszélt Goethe Faustjáról, aztán már nem, a negyvenes évek végén sem, és az ötvenes, hatvanas években sem. Csak a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években tartott újra előadásokat Goethe Faustjáról. A közbeeső időben csak matematikáról, mechanikáról és technológiáról beszélt, azaz, azoknak a tudományoknak szentelte magát, amelyeknél a legtöbb alkalom adódott ebben a korban, hogy az emberi éleselméjűséget, az emberi kritikát alkalmazzák. Nagyon érdekes, ahogy erről egy előadásában beszél.

[56] Gotthard Oswald Marbach (1810–1890): német filozófus, költő, író.

Már a harmincas-negyvenes években tartottam előadásokat a lipcsei egyetemen Goethe Faustjáról – a könyv 1881-ben jelent meg – és csak az újabb időkben, 1875-ben folytattam ezeket az előadásokat. Miért volt ez a hosszú szünet? Sok minden jött közbe, külső és belső okok, objektívek és szubjektívek. Idősebb, majd öreg lettem, és az akadémiai ifjúság is: minden új szemeszter egy mogorvább nemzedéket hozott. – Okosabbak voltak az emberek, de annak, aki mélyebben figyeli meg a dolgokat, mogorvábbak! – Egyre inkább eltűnt benne a szabad szellemi érdeklődés, és olyan idők következtek, amikor a hasznosság többet jelentett a szépségnél. Harminc év óta egyre inkább ’a szükségnek, mint egyéni törekvésemnek engedelmeskedve’ akadémiai tevékenységemben a filozófiát és költészetet félretettem, és ezért egzakt tudományokat adtam elő: matematikát, fizikát és technológiát.

Ez volt a materialista éleselméjűség kora. Nagyon érdekes ennek az előszónak egy mondata, rendkívül érdekes! Mert ez a mondat világosan utal arra, ami ennek a kornak a lényege. Ez a mondat azt közli, hogy Oswald Marbach tudatában volt annak, hogy akár a Faustot interpretálta a régi időkben, akár technológiát tanított, mindig azt tette, amit akart. Most azonban, amikor újra visszatér a Fausthoz, és újólag interpretálja, elismeri, hogy ezzel a véleményével egy illúzió rabja lett, csak a kor szellemének engedelmeskedett. Bárcsak sokan jutnának ahhoz a felismeréshez, hogy illúziókban élnek! Mert az emberrel kapcsolatos illúziók hozzászövődnek, és átszövik az emberi agyat, hogy átfolyjanak az emberi szíveken, ez volt a sötétség szellemeinek eszménye 1879 előtt, és különösen azzá vált 1879 után, amikor ezek a szellemek az emberek birodalmában, közöttünk járnak-kelnek.

Van még egy érdekesség, ha egy ilyen embert megfigyelünk, aki bizonyos módon azt reprezentálja, ami az égből hatott le a Földre. Azt mondja – és ez a történelemmel is egyezik –, hogy amikor a negyvenes években az egyetemen a Faust t magyarázta, leginkább az első részéről beszélt, a második rész iránt nem volt érdeklődés. Amikor aztán, mondhatjuk Michael sárkány felett aratott győzelme után újra elkezdte a Faustról szóló felolvasásokat, elsősorban a második rész magyarázatát kísérelte meg. Az éleselméjűség kora, a kritika kora nem volt alkalmas a Faust második részének megértéséhez. Bár Goethe Faustjának ez a második része a goetheanizmus egyik legjelentősebb testamentuma, ma még mindig számos vonatkozásban igen kevéssé értik meg. Megértése ugyanis rendkívül kényelmetlen. Mert az emberek ma olyan környezetben élnek, amely sehol sem kezeli a dolgokat olyan humorral, olyan iróniával, mint Goethe Faustjának második része. Az emberek ma olyan környezetben élnek, amely fokozatosan fejlődött ki a XVI. század óta, azt dicsőítik, ami a XVI. század óta kifejlődött. Korunk elbűvölő vívmányaiként gyönyörködnek a XVI. század óta elért eredményekben. Goethe, aki lelke szerint nem saját korában élt, hanem bele tudott helyezkedni a XX. századba is, a Faust második részét a XX. század, a XXI. század és a következő évszázadok számára írta. Csak akkor fogják megérteni. Ehhez azonban bele kellett csempésznie a XVI. század óta kialakult fejlődés nagyszabású stílusának ironikus-humoros kezelését. Látjuk azonban, hogy ezt a fejlődést, amit annyira csodálunk, ami a XVI. század óta alakult ki, és amelyben a kultúrnépek élnek, Goethe Fausttal szemben Mefisztó mesterkedései szerint kezeli. Mert ez is sokkal inkább Mefisztó teremtménye, mint a pénz papír-kísértete, és mint mindaz, ami a XVI. század óta oly dicsőségesen kifejlődött, és azt Goethe Mefisztó alkotásaként állítja elénk. Az emberiséget, és a XVI. század óta létrejött dolgokat nagyszerű iróniával ábrázolja a Faust második része, azokban a jelenetekben, amelyekben a spiritualitásra törekvő Fausttal szemben a sötétség szellemét reprezentáló Mefisztó alapjában véve mindazt feltalálja, amitől az emberiség az újkorban függ, és egyre inkább függeni fog, különösen a XX. században.

Ami az embernek segíthet, hogy éber legyen, abból sok minden bele van rejtve a Faust második részébe. Mély jelentésű tünet, hogy egy olyan ember, aki a maga korában elleste a fizika, matematika, mechanika és technológia titkait, éppen Michael sárkány feletti győzelme után érezte úgy, hogy most már beszélhet a Faust második részéről, miután évtizedekkel ezelőtt csak az első részről beszélt, mert akkoriban csak ezt értették meg.

Különösen a korábbi évek folyamán láthattuk, hogy a szellemtudomány lépésről-lépésre oda vezeti az embert, hogy azt, amit Goethe csak képekben tudott kifejezni, megelevenítse, hogy megtalálja annak mélyebb értelmét, ami a Faust második részében van. Természetesen nem lehet a Faustból levezetni a szellemtudományt, de ha van szellemtudományunk, akkor helyes megvilágításba kerülhetnek Goethe grandiózus képei a Faust második részében, valamint a Wilhelm Meister vándoréveiben lévő fejtegetések.

Ezzel egy olyan áramlatot érintettünk, amelynek az előrevivő fény-szellemek befolyása alatt egyre inkább teret kell nyernie a sötétség szellemeinek törekvéseivel szemben, és teret is fognak nyerni, ha az emberek éberen szembeszállnak ezekkel a törekvésekkel. Ez a három év mintegy az ébrenlét követelményeként jelenik meg, még ha közel sem nagyszámú lélek van abban a helyzetben, hogy a felszólítást a helyes módon hallja meg. Mert mindenütt megfigyelhetjük az ellentétes áramlat működését. Mondhatnánk, éppen egy spirituális élet lehetőségének a kezdetén az akadályok szellemei különösen jelen vannak. Jellegzetes dolgokat éltünk át, és fogunk még átélni. Az ilyen dolgok utalásszerű kimondása is mindig csak félreértésekre ad alkalmat.

Ma az a szellemi atmoszféra, amelyben az emberiség él, annyira át van itatva azzal, hogy félre akarnak érteni valamit, hogy az embernek a szavak egészen mást jelentenek, mint amit értenek alatta, ha kimondják. Ki vagyunk szolgáltatva az emberi szavaknak, amelyek eszerint vagy aszerint hangzanak el. Ma sokan nemzeti érzések alapján ítélkeznek, amikor valamely néphez tartozó személyt ilyen vagy olyan módon jellemezni kell. Egyszerűen rossz néven veszik, hogy emberként a Földön él, mint egy nép tagja, hogy ahhoz tartozik, bár ezeknek a dolgoknak nincs közük egymáshoz, ítélkeznek egy népről, ítélkeznek emberekről, akik például a mai eseményekben részt vesznek. Mert az a hit, hogy a jelenlegi zivataros időszak azokon a dolgokon alapszik, amelyekről ma általában beszélnek, ez a hit különösen kártékony, mert rendkívül értelmetlen. Az okok sokkal mélyebben rejlenek, és tulajdonképpen egyáltalán nincs közük bizonyos vonatkozásban – ezt hangsúlyozom –, nincs közük bizonyos vonatkozásban a nemzeti törekvésekhez. A nemzeti törekvéseket bizonyos hatalmak csupán felhasználják, ezekről azonban az emberiség nagy része nem akar tudni, felszínességből semmit sem akar tudni róluk. Még egy ideig várni kell arra, amíg erre a területre behatol az objektivitás.

Ma az emberiség legnagyobb része kényelmes ahhoz, hogy olyan nagy és átfogó eszményeket találjon, amelyek bevésődnek a fejbe, abba a fejbe, amely nem fog át többet, mint egy iskolamesteré, aki éppen letette a tanítói vizsgát, és akit a diákokra szabadítottak csak rá – de jelen esetben az emberiségre. Már gyakran utaltam rá, hogy ennek a szörnyű időszaknak, e szörnyű időszak kitörésének nincs szüksége arra, hogy szellemtudományos szempontból objektív ítéleteket alkosson Woodrow Wilsonról. Mert már 1913-ban a Helsingfors-ban tartott előadásaimon – utána nézhetnek A Bhagavad Gita okkult alapjai [57] című előadássorozatban –, kellőképpen utaltam arra, hogy Woodrow Wilson a világ iskolamestere és kimutattam, milyen sekélyes és felszínes területről származik az, ami ettől az embertől kiindul. Valójában nem volt szükséges számomra, csak az utóbbi évek kényszerítettek rá, hogy ítéletet alkossak Woodrow Wilsonról. Akkoriban azonban időszerűtlen volt az, hogy az ember Woodrow Wilsonról így ítélkezzen, mert akkoriban még olyan idők jártak, amikor Woodrow Wilson gimnazista jellegű tanulmányát a szabadságról, a kultúráról és az irodalomról európai nyelvekre fordították le. És még sokáig nem jön el az a kor, amelyben szégyellni fogják, hogy Woodrow Wilson gimnáziumi tanári politikáját komolyan vették.

[57] Rudolf Steiner: A Bhagavad Gita okkult alapjai (GA 146).

Mindenütt azok a hatalmak vannak működésben, amelyek a sötétség szellemeiként elködösítik az emberi lelket. Ha az emberiség egyszer majd felébred a ködös szférából, amelyben jelenleg alszik, nem fogja tudni megérteni, hogyan volt lehetséges, hogy az emberek a XX. század kezdetén nem érezték szégyennek, hogy egy Woodrow Wilson és az ő bölcsessége pórázon vezette őket! Csak ha elkezdik szégyennek érezni azt, ami ma megtörténhetett, akkor jön el a felébredés pillanata.

A mai korban nehéz kimondani azt, amit a valóság sugall, mert nagyon ellentétesen hangzik azzal, amivel az emberek engedték beoltani magukat. Nehéz szabad, független ítéletet alkotni ebben az atmoszférában, amely nemcsak az utóbbi három éven által, hanem minden egyéb módon is azt hozta létre, amit bécsi előadásomon szociális elrákosodásnak, szociális rákos betegségnek neveztem. Ezekkel a dolgokkal szemben az szükséges, hogy komolyan vegyük őket, és ne azokkal a fogalmakkal és eszmékkel közelítsünk hozzájuk, amelyek a XX. századig az ítéletalkotás kritériumaiként szokásban voltak. El kell jutnunk oda, hogy belássuk: a jelenkor a gondolatok elégtelenségét és képtelenségét igazolja, amelyekbe az emberiség beleélte magát, és hogy világtörténelmileg hallatlan dolog, ha az emberek újra meg újra aszerint ítélkeznek, amit a mai kor hozott létre, de ami ellentétes ezzel a korral. Hihető, hogy ezt a kort meg lehet javítani ugyanazokkal az alapelvekkel, amelyeket magával hozott? Ebben nagyon is tévednek az emberek.

Az emberiség felhozott a múltból bizonyos kulturális vívmányokat. Ezeket most felhasználjuk. Naponta láthatjuk, hogyan használjuk fel őket ahelyett, hogy újakat hoznánk létre. Milyen kevés érzékünk van ma még ahhoz, hogy az ilyen dolgokat a maguk egész súlya szerint megértsük és áttekintsük. Ma még sokan gondolkodnak teljesen úgy, ahogy 1913-ban gondolkodtak. Az értelem, amit akkoriban alkalmaztak, amiről azt gondolták, hogy megfelelő lesz 1917-ben is, anélkül, hogy túl sok valóságérzetük lett volna, ez az értelem belsőleg összefügg azzal, hogy előidézte az 1917-es évet, de ugyanakkor nem tudja meggyógyítani.

Jó, ha korunkban valóban elmélyedünk abban, ami a sötétség szellemeinek bukása óta történt, azóta, hogy a sötétség szellemei közöttünk járnak, ha lehetőleg minél többet megértünk abból, amit a nyolcvanas-kilencvenes években és a XX. század első két évtizedében az emberiség létrehozott. Mert ezekről a dolgokról az embereknek a legzavarosabb elképzeléseik vannak.

Az embereknek másrészről nincs semmilyen megfelelő elképzelésük arról a radikális különbségről, amely az 1879 utáni egész érzésvilágunkban, korábbi érzéseikkel szemben lejátszódott. Itt segítséget nyújthat az elmélyülés olyasmiben, mint Goethe Faustjának második része, amit Goethe korában nem tudtak megérteni, mert ez annak a kritikája, amit Goethe tulajdonképpen a XX. század tartalmaként élt át. Itt a Faust második részének megértése sokat segíthet. Jellegzetes tünet, hogy egy olyan ember, mint Oswald Marbach, a Faust második részéhez csak a sötétség szellemeinek bukása után tudott eljutni.

Az ilyen ismeretek és impulzusok révén kell felküzdenünk magunkat ahhoz, ami korunkban szükséges. Mert amire megvolt a hajlam 1879 előtt, abból sok mindent nem értünk el. Mindez összefügg egy fontos kérdéssel, aminek ma tulajdonképpen árnyékot kellene vetni minden lélekre, és ezt szeretném ma kérdésként felvetni.

Ezekhez az eseményekhez, amelyekben jelenleg élünk, az embereknek még valamit hozzá kell tenniük. De nem arról van szó, hogy ezeket az eseményeket pusztán megértsük, hanem arról, hogy kikerüljünk belőlük. Amíg azonban kevés az akarat ahhoz, hogy áttekintsük az igazán mély impulzusokat, amelyek a mai időkhöz vezettek, addig a gyakorlati értelem nem juthat el odáig, hogy ezeket a dolgokat megértse. Nem szabad azt hinnünk, hogy ne lehetne olyan ember, aki a mai időket meg tudná érteni. Csak nem akarunk hallani róla, mint ahogy olyasmiről sem akarunk hallani, mint a goetheanizmus, ami már a XX. század hangjaként jelenik meg. Ezt a hangot azonban csak akkor értjük meg helyesen, ha komoly és kellő értelemmel felismerjük annak jelentőségét, ami a sötétség szellemeinek bukása következtében történt 1879 őszén. Az emberiség spirituális folyamatait akkor tudjuk megérteni, ha a jelenkort meg akarjuk érteni. Ezért idéztem Oswald Marbachot, akinek visszatekintő és előre tekintő gondolkodásmódját már a múlt évben is említettem, amikor közöltem egy költeményt, amelyet Goethe szellemének szentelt. Ez annak évfordulóján történt, amikor ez a goethei szellem abban az összefüggésben jelent meg, amely akkoriban még valami mást jelentett, mint ma: annak évfordulóján, amikor Goethe abba a közösségbe került, amelyet szabadkőművesnek neveztek, és ami akkor, a XVIII. században még valami mást jelentett, mint ma. Goethe a maga szemszögéből sok mindent át tudott tekinteni abból, ami ilyen titokteljes impulzusként került a világba, és amit az emberek a maguk felszínességében nem akartak meglátni. Oswald Marbach, amikor az említett évforduló elérkezett, egy verssel emlékezett meg arról, hogy Goethe bejutott a szellemi világba:

Neked, Testvér, Atya, igen magasztos Mester!
Akinek ma egy évszázada jelként
A leghűbb szeretettel, szabad szellemek szövetségében
Szilárdan összefűzött kezünket nyújtjuk; –
A legnagyobb szellemnek és a legszabadabb Szabadnak!
Törekszünk felfelé, hogy hasonlítsunk hozzá;
Neked szenteljük magunkat! Neked szenteljük fiainkat,
Hogy építményünket majd tökély koronázza!

Te is igyekeztél, mint mi, de a te törekvésedet
Az önismeret útján, amely bölcsességhez vezet,
Mindig egészséges élet lelkesítette,
Teremtő erő, amely cselekvésre indít,
Művekhez, melyek a fény felé emelkednek,
Hogy a szépség fénye terjedjen örökké:
Istennel küzdöttél, mint Izrael,
Míg győztesként nem győzted le önmagad!

Ami titokzatosan összeköt veled
A beavatatlanokat szó nélkül elárulja;
Mégis hirdessék hangosan minden népnek
Legtisztább szeretet által, fáradhatatlan tettekkel
Tiszta fény által szellem gyúljék fel a szellemben
Örök élet által mindig zöld vetés. –
Ó, Mester, ahová Te jutottál, Epedő vágyunk hozzád von minket [58].
Az ilyen érzületnek ki kell nyitnia az „érzések kapuját”!

[58] A fordító szabad fordításában.

Tizennegyedik előadás 1917. október 28.

Ezek az előadások azt tartalmazzák, hogy a XIX. században – bizonyos módon a világtörténelem színfalai mögött – milyen jelentős folyamatok játszódtak le. A dolgok természetéből adódik, hogy ha nem akarunk absztrakt módon ábrázolni, akkor számos dolog esetében, amelyeket a szellemi világ vonatkozásában el kell mondanunk, a fizikai világ tükörképét, képmását kell jellemeznünk, mert a dolgok, amelyek itt a fizikai világban történnek, szellemi történések képmásai.

Nos, most szeretném felhívni a figyelmüket arra a jel en tőség teljes dologra, ami tulajdonképpen minden tény mögött áll. Tudjuk, hogy nagyjából 1413-ban, tehát a XV. században volt az átmenet az Atlantisz utáni negyedik korból az ötödikbe. Mindahhoz, amit jellemzésként már elmondtunk, még hozzáfűzzük azt, hogy a szellemi világból a földi események irányítása úgy történik, hogy ebben az irányításban főleg az arkangyalok hierarchiája vesz részt – a pontosabb összefüggéseket Az ember és az emberiség szellemi vezetése című könyvemben találhatják meg – főleg, így mondom. Mert gondolják csak el, hogy az angyalok tevékenységüket a szellemi világokban végzik. Ezáltal a Földön bizonyos dolgok történnek. Az történik a Földön, amit földi történelemnek, emberi életnek nevezünk az Atlantisz utáni negyedik korban. Az angyalok, az angyali hierarchia lényei, az arkangyalok hierarchiájának lényeit szolgálják ki, de úgy szolgálnak nekik, hogy bizonyos módon az arkangyalokhoz való viszonyuk érzékfeletti, tisztán szellemi dolog, ami az embereket csak kevéssé érinti. Ez másképpen alakult az Atlantisz utáni ötödik korszak beköszöntével, mert itt az emberiség vezetésében az angyalok hierarchiájának lényei bizonyos módon önállóan vesznek részt. Az embereket tehát az Atlantisz utáni negyedik korszakban közvetlenül az arkangyalok vezették, ellenben az ötödik korszakban – tehát korunk egész ideje alatt, egészen a negyedik évezredig – az emberek közvetlenül az angyalok vezetése alatt állnak. Így most már nem mondhatjuk azt, hogy az angyaloknak az arkangyalokhoz fűződő viszonya érzékfeletti viszony. Szellemileg kifejezve ez a tényállás.

Ezt a tényt materiálisan is ki lehet fejezni, mert minden materiális dolog a szellemi képmása. Ha azt keressük, hogy az arkangyalok az angyalokkal együtt milyen kerülő úton vezették az embereket az Atlantisz utáni negyedik korszakban, akkor azt mondhatjuk: Ez az emberi vér útján történt. Az emberi vér kerülő útján hívták életre a szociális struktúrát is, ami a vérrokonsághoz, a vérségi kötelékhez kapcsolódott. Bizonyos módon az arkangyalok lakhelye, valamint az angyaloké is, a vérben volt. A vér ugyanis nem csupán az, amit a vegyészek analizálnak, hanem egyúttal érzékfeletti lények lakhelye is.

Amikor tehát erről az Atlantisz utáni negyedik korszakról beszélünk, akkor azt mondhatjuk, hogy a vér az arkangyalok és az angyalok lakhelye. Ez az Atlantisz utáni ötödik korszakban megváltozott, úgy, hogy az angyalok inkább a vérben működnek – most a fény angyalairól, a szabályos angyalokról beszélek – és az arkangyalok inkább az idegrendszerben. A régi terminológia szerint ugyanígy azt is mondhatnám, hogy az Atlantisz utáni ötödik korszakban az arkangyalok inkább az agyban működnek, az angyalok inkább a szívben. Fiziológiailag a mai tudomány értelmében azt kellene mondanunk: Az angyalok inkább a vérben működnek, az arkangyalok inkább az idegrendszerben. – Így valójában az emberben, ahogy látjuk, nagy változás ment végbe, ami egészen a materiális struktúráig terjed.

Nos, amit az ember itt a Földön tesz, amit véghezvisz, az azzal függ össze, ami benne működik. Úgy képzeljük el – nem mindig helyesen –, hogy az angyalok és arkangyalok valahol a légvárakban, utópiákban élnek. Ha az ember egész idegi életét úgy tekintené, mint valamilyen helyet, és a vér teljes életét is úgy, mint valamilyen helyet és mindazt, ami ehhez tartozik az érzékfeletti világban a halál és egy újabb születés között, akkor megtalálná az arkangyalok és angyalok birodalmát.

A XV. században volt egy sajátos fordulópont a földfejlődésben, és egy ezzel összefüggő fejlődés a szellemi világban. Ami ekkor történt, azt a következőképpen lehet jellemezni. Azt mondhatjuk: Ebben az időben, a XV. században volt a Föld vonzóereje a legnagyobb az arkangyalok, az uralkodó arkangyalok számára, akik keresték az átmenetet a vérből az idegrendszerbe. Ha tehát visszamegyünk a XIV. századból a XI–XIII. századba, akkor úgy találjuk, hogy a Föld vonzóereje egyre gyengébb, és később még gyengébb. Azt mondhatjuk: Az arkangyalokat a magasabb szellemek megállították abban, hogy a XV. században a leginkább kedveljék a földi létet. A mai erősen materialista módon gondolkodó emberek számára rendkívül paradoxnak tűnik, de mégis igaz, hogy az ilyen dolgokkal összefügg az, ami a Földön történik. Hogy van az, hogy éppen akkor, amikor olyan sajátos módon felfedezik Amerikát, az emberek elkezdik az egész Földet birtokukba venni? Mert az arkangyalokat ebben az időszakban vonzotta leginkább a Föld. Ezáltal egyrészt a vért, másrészt az idegrendszert úgy irányították, hogy az ember elkezdte a maga kultúrcentrumaiból birtokba venni az egész Földet. Az ilyen eseményeket az egész szellemi működéssel összefüggésben kell nézni, különben nem értjük meg őket. Kétségtelen, hogy az erősen materialista módon gondolkodók számára különösen hangzik, ha azt mondjuk: Azért fedezték fel az emberek Amerikát, azért játszódott le mindaz, ami a történelemkönyvekben olvasható, mert a Föld vonzóereje az arkangyalok számára bizonyos határok között ekkor volt a legnagyobb.

Ekkor kezdődött el az arkangyalok részéről az angyalok nevelése, ami odáig jutott, hogy az emberi vért vették birtokukba, míg az arkangyalok meg akarták találni az átmenetet az idegrendszerhez. A negyvenes évek kezdetén a dolog odáig jutott, hogy bizonyos visszamaradt angyal-lények megkísérelték, hogy ne a vérben tartózkodjanak, illetve ne azt uralják, hanem átvegyék az idegrendszerben az arkangyalok helyét. Azt mondhatjuk tehát: A XIX. század negyvenes éveiben egy jelentőségteljes küzdelem bonyolódott le, ami úgy alakult, ahogy azt már leírtam. Ha itt a durva matériában ennek a tükörképét nézzük, akkor ez a küzdelem az emberi vér és az emberi idegrendszer között játszódott le. A sötétség angyalait kiűzték az idegrendszerből és az emberi vérbe vetették, úgy, hogy most már az emberi vérben zsibonganak, ahogy azt leírtam. Minthogy az emberi vérben zsibonganak, azért jött létre az, amit a visszamaradt angyalok földi hatásaként írtam le. Ez azt is előidézte, hogy az emberek olyan okossá válhattak, ahogy leírtam. Természetesen mindez lassan és fokozatosan ment végbe, úgy, hogy azt mondhatjuk: Az igazi mélyenszántó fordulat 1841-ben volt, de az egész XIX. századra jellemző az, amit itt ábrázoltunk.

Ezzel egy olyan fejlődés indult meg, ami mélyreható jelentőségű. Ezeknek az előadásoknak a folyamán már felhívtam a figyelmüket egy fontos tényre. Arra hívtam fel a figyelmet, hogy a nők a hetedik évezredig lesznek termékenyek, hogy azután itt már nem lehet a szaporodásról gondoskodni. Ha csak a vérben élő szabályos angyalokon múlna a dolog, akkor az emberi leszármazás, az emberi szaporodás nem addig tartana, hanem csak a hatodik évezredig. Csak az Atlantisz utáni hatodik kultúrkorszakban lenne lehetőség a fizikai szaporodásra a Földön; a továbbiakban a fény bölcsessége szerint, a szaporodás impulzusa a hetedik korszakra már nem terjedne ki. A szaporodás azonban tovább fog tartani, egészen a hetedik évezredig, és talán még azon is túl. Honnan fog ez származni? Onnan, hogy a szaporodás urai, a szaporodást ösztönző hatalmak ezek a letaszított angyalok lesznek.

Ez nagyon fontos! Az Atlantisz utáni hatodik korszakban lassanként kimerül az emberi termékenység, amennyiben a fény hatalmai ösztönzik. A sötét hatalmaknak kell megragadniuk, hogy még tovább folytatódjon. Tudjuk, hogy az Atlantisz utáni hatodik korszak csírája az európai keleten bontakozik ki. Az európai kelet erős hajlamokat fog kifejleszteni, hogy az emberi szaporodás, a fizikai szaporodás ne szűnjön meg a hatodik korszakban, hanem azután a Földet egy inkább spirituális, lelki létbe vezesse át. – Az Atlantisz utáni hetedik korszakban Amerikából más impulzusok fognak hatni, amelyekben a szaporodást a letaszított angyalok impulzusai fogják irányítani. Gondolják meg, milyen bonyolultak a dolgok. Ezeket a dolgokat – ezt ismételten hangsúlyoznom kell – csak a szellemi világ közvetlen megfigyelése útján lehet megtalálni. Rendszerint bármilyen elmélkedéssel tévedünk. Aztán egy vonal mentén haladunk, és oda jutunk, hogy azt állítjuk, hogy éppen az Atlantisz utáni hatodik korszakban az emberiség szaporodása megszűnik. Csak az igazi spirituális megfigyelés adja meg a lehetőséget, hogy a különböző összefonódó áramlatokat a maguk teljességében megfigyeljük. Sok mindent fel kell használnunk, ha ilyen egymásba fonódó jelentőségteljes események jelennek meg, amelyekről most beszéltem.

Az ember nagyon bonyolult lénynek tűnik, ha meggondolják, hogy az Atlantisz utáni ötödik korszakban az idegrendszere és vére útján az arkangyalok és angyalok működnek benne, de ugyanakkor az ellentétes szellemek, a szabálytalan szellemek is. Itt olyan erők hatnak, amelyek egymással és egymás ellen dolgoznak, itt látjuk, hogy valójában mi történik a valóságban. Ha azt megfigyeljük meg, ami külsőleg történik az életben, akkor csak a külső hullámokat látjuk, nem azokat az erőket, amelyek ezeket a hullámokat a felszínre dobják.

Nos, még egy ismertető jegyet megadhatunk, amelynek következtében a sötétség szellemei, akiket tehát 1879-ben letaszítottak, már korábban megkísérelték, hogy a szellemi világból hassanak, és most az emberek birodalmából kísérlik meg ezt. Emlékezzenek arra, amit már ezeknek a fejtegetéseknek a folyamán elmondtam, hogy az emberiség egészében véve egyre fiatalabb lesz. Ha visszamegyünk a régi Indiába, azt találjuk, hogy akkor az emberek idős korukban is fiatalok maradtak, azaz, testileg képesek maradtak a fejlődésre, aztán a perzsa korban már nem olyan hosszú ideig, az egyiptomi-káldeai korban még rövidebb ideig, és a görög-latin korban huszonnyolc éves koruktól harmincöt éves korukig. Most még fiatalabbakká váltak az emberek, csak huszonhét éves korukig maradnak fejlődőképesek. Aztán olyan kor következik, amelyben csak huszonhat éves korukig maradnak fejlődőképesek, és így tovább. Emlékezzenek rá, hogy említettem valakit, akitől most sok minden függ, és akit azáltal lehet megérteni, hogy huszonhét éves kora jelentős szerepet játszott az életében: Lloyd George. Mert mindig nagyon sokat jelent, ha a lelkiélet egybevág a külső testi élettel.

Ez a tény, hogy az emberek az Atlantisz utáni ötödik korszakban természetszerűen a húszas éveikig maradnak fejlődésre képesek, fontos alapot teremt az angyalok és arkangyalok együttműködéséhez. Mert a szabályos szellemek, a fény szellemei a dolgokat az emberiség fejlődésében egy bizonyos módon szeretnék irányítani. Ez így van: az ember a húszas éveiig természetszerűen fejlődőképes. Ezt a fejlődőképességet a fény szellemei szeretnék bensőségesen megtartani, úgy, hogy az emberben lehetőség szerint ne következzen be semmiféle zavar, és majd huszonnyolc éves korában, a huszonnyolcadik és harmincötödik év között kellene bekövetkeznie annak, ami még az ember belső világában, nyugalomban zajlik le. Értsék meg ezt jól. Ami az ember vérében a huszonnyolcadik évéig kifejlődik, annak a huszonnyolcadik évtől kezdve inkább az ember öntudatába kell benyomulnia, azt öntudatosan át kell adnia a vérnek. Az embernek tehát bizonyos módon a szabályos szellemek, a fény szellemeinek szándéka szerint még bensőjében szerényen, önzetlenül kell kifejlesztenie lelki életét, és csak aztán kell tevékennyé válnia, aztán kell mintegy a tanulóévekből a vándorévekbe, majd a mesterévekbe lépnie, amikor átlépte a huszonnyolcadik évét.

Ezzel szegülnek szembe a letaszított szellemek, a sötétség szellemei. Azt akarják elérni, hogy az ember a húszas éveiben ne menjen végig ezen az intim belső fejlődésen, hanem már a külső intellektualitással, külső cselekvőképességgel, mesterségbeli tudással lépjen az életbe.

Most egy szociális jelenséget közvetlenül annak spirituális hátterére vezettünk vissza. Egy küzdelem játszódik le közöttünk, gondolják el, egy jelentős küzdelem: a fény szellemei szeretnék, ha csak huszonnyolc éves korunk után lennénk olyan érettek, hogy tettre készen kilépjünk a nyilvános életbe. A sötétség szellemei viszont azt szeretnék, ha ez az időpont a huszonnyolcadik évünk elé tolódna, szeretnék az embereket hamarabb kivetni a nyilvános életbe. Mindaz, ami szociális életünkben erőként jelenik meg, ami tükörképe az ilyen dolgoknak, onnan származik, hogy például itt vagy ott javaslatot tesznek, hogy a választói jog korhatárát húsz évre szállítsák le, vagy még az alá. Az ilyen dolgoknak ez az eredete.

Kétségkívül kellemetlen a mai ember számára, hogy az ilyen dolgokról tudjon. Mert bármilyen sokat zavarognak a sötétség szellemei a nyilvános életben, mégis sokat nyerhetünk ettől. Amit ábrázoltam, abból mostanáig sok mindent ösztönösen, atavisztikusan tudtak az emberek. Ez azonban megszűnt. Az embereknek most el kell határozniuk, hogy ami ösztönösen tudatos volt, amit a régi misztériumok útján kaptak, az valóban tudatossá váljon bennük, azaz, a szociális struktúra kialakításához spirituális alapelveket alkalmazzanak, és valóban e szerint gondolkodjanak, és ne vaktában, pusztán érzéseik szerint akarják alakítani a világot. Mert a sötétség szellemei azáltal érik el a legjobban, amit akarnak, ha az emberek a spirituális folyamatokat illetően alszanak. Akkor ennek az alvásnak a folyamán a sötétség szellemei nagyon jól a hatalmukba kerítik azt, amit nem tudnak elérni akkor, ha az ember tudatosan belehelyezkedik abba, ami a fejlődés során a spirituális impulzusokban hat. Ami hazugságként jelenik meg a világban, abból sok minden éppen azért van jelen, hogy az emberek illúziókba, azaz alvó állapotba ringassák magukat, hogy ne lássák meg a valóságot, hogy eltérjenek attól, és így a sötétség szellemei lehetőleg szabadon játszhassanak velük. Mert miközben minden lehetséges módon elámítják az embereket, ők eltávolodnak attól, amit éber állapotban valóban átélhetnénk, és amit át kell élniük, ha az emberiség fejlődését termékennyé akarják tenni. Abban a korban élünk, amelyben az embereknek maguknak kell kézbe venni saját ügyeiket.

Ehhez azonban komolyan szükséges, hogy bizonyos dolgokat átlássunk, amelyeket azonban csak úgy lehet átlátni, ha ismerjük az erőket, a spirituális erőket. Azt mondhatjuk: A XIX. században történt mindaz, ami előidézhette, hogy az emberek eltávolodtak az igazságtól. Gondolják csak meg, mit jelent tulajdonképpen az, hogy éppen a XIX. század fejlődésének fontos periódusában a darwinizmus a már gyakran jelzett módon igencsak mélyen behatolt a köznapi gondolkodásba, az emberiség fejlődésébe. Érdekes, hogy ebben a vonatkozásban az emberek néha milyen szemlélethez jutottak. Így például Fritz Mauthner [59] híres könyvében, a Filozófiai szótárban ez az érdekes mondat található: Nem az a jelentős, ahogy Darwin legyőzte a teleológiát, azaz, a célszerűség tanát, hanem hogy legyőzte. – Mert Mauthner van olyan okos, hogy tudja, Darwin csak nagyon hiányosan győzte le a spirituális hatalmak hatását, azért mondja, hogy nem az a lényeges, ahogy legyőzte, hanem, hogy legyőzte. Más szavakkal: Mauthner úgy véli, hogy már az is nagyon termékeny dolog, hogy valaki az organikus fejlődés menetét úgy képzeli el, mintha valamiféle spirituális lény semmilyen célt nem vinne bele ebbe a fejlődésbe, mintha semmiféle ilyen lény nem lenne benne.

[59] Fritz Mauthner (1849–1923): osztrák filozófus, novellista, színikritikus.

Csak aki az ilyen dolgokat átlátja, annak számára jelenik meg mindez a következő módon: ha látnak egy fogatot, egy kocsit egy lóval, akkor a ló húzza a kocsit. Azt mondhatjuk: A kocsis ül a bakon, és hajtja, irányítja a lovat. – De ha eltekintenek a kocsistól, most részletesen tanulmányozhatják, mi minden történik a lóval, amikor a kocsit húzza, és részletesen leírhatják, hogyan húzza a ló a kocsit, ha éppen elvonatkoztatnak attól, hogy a ló szándékait csak a kocsistól kapja.

Azonban a darwini tanítás ezen nyugszik, egyszerűen eltekint a kocsistól. Azt állítja: régi tévhit, előítélet, hogy a kocsis irányítja a lovat. A ló húzza a kocsit, ezt látja mindenki, mert a ló be van fogva. – A darwini teória teljesen ennek a logikának a mintájára épül fel. Ezen egyoldalúság folytán természetesen jó igazságokat hozott napvilágra, elsőrangú nagy igazságokat. A tényállás teljes áttekintése azonban ennek következtében elhomályosodik. Számos természettudományos tény megtapasztalása vezet ma éppen ahhoz, hogy, mondhatnánk eltekintenek a kocsistól. Beszélnek okokról és hatásokról, a kocsi haladásának okát azonban a lóban keresik, és ezt ma nagy előrehaladásnak tekintik. Nem veszik észre, hogy a ló és a kocsis felcserélése, az ilyen „ló-elméletek” – bocsássák meg a kemény kifejezést – lépten-nyomon megtalálhatók a mai tudományokban. Hamis voltukat nem tudják észrevenni, még ha nem is valótlanság, hogy a ló húzza a kocsit. Ez teljesen igaz, de nem arról van szó, hogy valami ebben a külső értelemben igaz vagy hamis. Ezért tudnak a materialista gondolkodók mindig ellentmondani a spirituálisan gondolkodóknak, akik tudják, hogy még a kocsis is jelen van. Ez azonban jelzi, hová vezet a pusztán szőrszálhasogató, éles elméjű kritikus értelem, amivel a sötétség szellemei az embert meg akarják ajándékozni. Nem jutunk el a valósághoz, a teljességhez még kevésbé, hanem csak olyasmihez, ami minta szerint helyes, hogy a ló húzza a kocsit. A logika nagyon jól függetleníteni tudja magát a valóságtól. Lehetünk nagyon logikusak, de ugyanakkor nagyon távol állhatunk a valóságtól.

Ha azonban az emberiség fejlődéséről van szó, akkor még valami mást is figyelembe kell vennünk, azt, hogy a sötétség szellemeinek elsősorban az értelem, az intellektus felett van hatalmuk. Ezeket meg tudják ragadni, az érzéseket nem, az akaratot sem, legkevésbé az akarati impulzusokat. Itt mindazonáltal a valóságnak egy rendkívül mély, jelentős törvényét érintem. Átéltük – önök már mindazonáltal bizonyos eltérésekkel valamennyien elértek egy olyan tiszteletreméltó kort, hogy beszélhetünk több évtizedről, legalább két-három évtizedről, amit közösen átéltünk –, tehát átéltük, hogy ezekben az évtizedekben, amelyek korunkat megelőzték, számos szociális törekvés jött létre. Ezek legnagyobb részben a hírlapíráshoz, részben a könyv-irodalomhoz kapcsolódnak, de csak kis mértékben van közük az igazi tudáshoz, a tényekhez. A szociális-politikai élet sajátos struktúráit éltük át, ahogy azok Európában és Amerikában az utóbbi évtizedekben felmerültek. A sajátosság az, hogy mindabban, ami itt történik, a XIX. század végének és a XX. század elejének gondolatai élnek ugyan, de az érzések és az akarati impulzusok nem. Ez rendkívül figyelemreméltó. Erre csak a szellemi világban való igazi, lelkiismeretes, őszinte kutatás útján jöhetünk rá. Akik a negyvenes években jöttek le a szellemi világból, hogy emberekként testesüljenek meg, és most újra fent vannak, tudnak ezekről a dolgokról, a másik világ szemszögéből nézve tudják, hogy itt a Földön az utóbbi évtizedekben ténylegesen az értelem, az intellektus működött, amely a kornak megfelelően érett volt – az akarati impulzusok azonban még csak úgy működtek, ahogy egykor a negyvenes években. Az emberiség fejlődése során ugyanis az akarat lényegesen lassabban mozog, mint a gondolkodás. Kérem, figyeljenek fel egy rendkívül fontos igazságra: az akarat sokkal lassabban mozog, mint a gondolkodás. Így például azokban az emberekben, akik inkább az általános szokásokra hagyatkoztak, akik akkoriban, éppen a negyvenes években nem voltak lázadók vagy forradalmárok, hanem az általános szokásokra, a harmincas, negyvenes évek derék patriarchális szokásaira hagyatkoztak, ezek a szokások tovább éltek azokig az évtizedekig, amire most utalok. A gondolatok azonban tovább lépnek. Ezáltal a fejlődésben folyamatosan egyenetlenségek jelennek meg a gondolati élet és az akarati élet között, amelyek nem az élet összes szférájában, hanem csak bizonyos szférákban fordulnak elő.

Csak ezáltal vált lehetségessé a XIX. században valami, ami a korábbi évszázadokban nem volt lehetséges. A külső történelem szemlélője mindazonáltal küzdhet ez ellen, de értelmetlen dolog küzdeni ellene. Arra gondolok, hogy az emberiségfejlődés történelmileg követhető korszakaiban az intellektus, a gondolati élesség sohasem nyúlt bele pozitív módon az életbe. Menjenek vissza a régi római rabszolgalázadásokhoz; lényegében bizonyos áskálódások, akarati impulzusok vezették a rabszolgákat lázadáshoz. Ez a XIX. és a XX. században egészen másképpen alakult. A modern szociáldemokráciát történelmileg nem szabad összehasonlítani a régi rabszolgalázadásokkal, ez egészen más, mert elméletileg jött létre, olyan elméletből, mint amilyen Lassalleé, de főleg Karl Marxé [60], az osztályharc elméletéből. Tisztán kritikai, tisztán elméleti dolog, tisztán a gondolatban nyugszik az, ami az embereket beindította, és agitációhoz vezette. Miért? Mert azok az emberek, akik a marxizmust agitáció útján fogadták magukba, még ugyanazokkal az akarati impulzusokkal rendelkeztek, mint a negyvenes években. Akaratukkal még nem követték ezeket az impulzusokat. Ezeknek az akarati egyenetlenségeknek a következtében jött létre az, hogy a XIX. században bizonyos hatalmak vezetésével egy tisztán intellektuális mozgalom a tömegeket fel tudta lázítani.

[60] Ferdinand Lassalle (1825–1864): német jogász, szocialista politikus. Karl Marx (1818–1883): német filozófus, közgazdász, szociológus, a kommunista munkásmozgalom teoretikusa.

Ez olyan jelenség, amely korábban nem volt jelen, és amely még inkább bizonyítja, mint az, amit tegnap mondtam, hogy ebben a XIX. században a sötétség szellemei – részben, amikor még fent voltak, aztán, amikor lejöttek – egy áramlat útján kiváltképpen a materialista értelmet akarták működtetni. Láthatják, hogy mennyire működik. Láthatják, hogy a harmincas-negyvenes években még az érzéseket is megragadja, hogy nemcsak értelemként működik, hogy az embereket meggyőzze, hogy az értelem közvetlenül az agitációban, a forradalomban, a forradalmi vágyakban működik. Az értelem még sohasem volt ennyire hatalmon. Fontos, hogy ezt figyelembe vegyük. A kort azáltal kell áttekinteni, hogy felfedezzük, mi történik az úgynevezett világtörténelem kulisszái mögött. Kérdezzenek meg valakit, akit nem sokat törődik a dolgokkal: Milyen régi a történelem? Mióta folytatja az emberiség azt, amit ma történelemnek neveznek? – Azt fogja válaszolni: Nos, ez egy régi dolog. – A történelem azonban nem sokkal több, mint száz éves. Amit ma történelemnek tekintenek, száz évnél nem sokkal régebbi. Korábban emlékiratokat jegyeztek fel, „történeteket”, de amit világtörténelemnek nevezünk, azt, hogy az emberiségfejlődés folytán követünk egy fonalat, ez nem régebbi száz évnél, vagy talán ennél egy kicsit többel. Nézzék csak meg a korábbi történéseket, amelyek ezt megelőzték. Ez akkor miért következett be? Mivel egyfajta átmeneti termék. Van-e különleges oka, hogy a történelmet a mai formájában tudománynak tekintsük? Nos, van néhány ok, főleg hogy száz meg száz professzort alkalmaznak a világ különböző egyetemein a történelem professzoraként. Ez emlékeztet arra a jogász tanárra, akire olykor emlékeztetnem kell, ha a dolgok okairól van szó. A büntetőjog tanára volt az egyik egyetemen, és az előadásait mindig azzal kezdte, hogy az emberi szabadságot akarta bizonyítani. Nos, az igazi okokról azonban nem sokat hozott fel: Uraim! Szabadságnak lennie kell, mert ha szabadság nem lenne, büntetőjog sem lenne. Én azonban a büntetőjog professzora vagyok, tehát büntetőjog van, tehát van emberi szabadság is.

De milyen gyakran lehet véleményt hallani erről vagy arról, hogy minek kell létrejönnie az emberiségfejlődés folyamán, így ezt a szép mondatot is hallani lehet: A történelem ezt és ezt tanítja. – Nézzék meg az irodalmat, amit a mostani időkről írtak – ha ezt mondhatom így –, gyakran találkozunk ezzel a mondattal, amikor valaki el akarja mondani a maga ostobaságát arról, hogy mi lesz a béke után. Milyen gyakran elhangzik ez a frázis: Ezt tanítja a történelem. – Aztán még hozzáteszi: A harmincéves háború után ez így és így volt, és így tovább. – Ezek olyanféle igazságok, ahogy ezt már említettem, hogy az emberek kiszámolták, hogy egy háború ma nem tarthat tovább négy hónapnál. Valójában a történelem semmit sem tanít. Mert a materialista tudomány értelmében csak azok számítanak tudománynak, amelyek a jövőt az események ismétlődéséből valamilyen módon, a korábbiak alapján ki tudják számítani. Amikor a vegyész egy kísérletet végez, tudja, hogy ha bizonyos anyagokat összevegyít, akkor ebből bizonyos folyamatok jönnek létre, és ha ezeket az anyagokat ismét összevegyíti, akkor megint ugyanazok a folyamatok jönnek létre, és harmadszor ismét. Vagy ha a felhők bizonyos kombinációja jön létre, akkor villámok keletkeznek, és ha ismét hasonló felhő-kombinációk jönnek létre, akkor újra villámok keletkeznek. A mai gondolkodási feltételek mellett nem jöhet létre olyan tudomány, amely nem ilyen ismétlődésekre épül fel. Gondolják csak ezt át! Azoknak a számára azonban, akik ma a maguk materialista nézőpontja szerint gondolkodnak, a történelem nem lehet tudomány, mert a történelemben soha nem ismétlődik semmi, mindig új kombinációk jönnek létre. Soha nem lehet tehát olyan módszerek szerint következtetni, ahogy az ember más tudományok esetében következtet. A történelem csupán egy átmeneti produktum. Csak a XIX. században vált tudománnyá. Korábban csak emlékiratokat jegyeztek fel. Ugye, azt sem tekinthetjük történelemnek, ha valaki leírja az úgynevezett családtörténetét. Sőt, a történelem szó sem régi. Más nyelvekben ez a szó egyáltalán nincs meg, mert a história szónak eredetileg egészen más volt az eredeti összefüggése. Korábban egyes számban mondták: das Geschieht. Aztán többes számmá alakult: die Geschichten, ami tulajdonképpen a das Geschieht többes száma. Ma így kell mondanunk: die Geschichte. A die Geschischten azonban Svájcban még százötven évvel ezelőtt a das Geschieht többes száma volt, aztán megváltozott, amikor a névelőt is megváltoztatták: die Geschichte – egyes szám – a többes számot tehát más névelővel használják. Így jött létre a Geschichte szó. Ennek utánanézhetnek a szóetimológiában.

A „történelem” fogalmának csak akkor van értelme, ha megértjük a szellemi impulzusokat. Akkor lehet beszélni arról, hogy mi történik valójában, akkor bizonyos határok között lehet beszélni arról, ami a kulisszák mögött megy végbe. A határok azáltal adottak, hogy összehasonlítjuk őket azzal, ami, mondhatnánk a külső fizikai világban is bekövetkezik, mondjuk, a Nap állása a következő nyáron, és így tovább, de az időjárás a maga részleteiben nem állapítható meg. Természetesen a szellemi világban is így jelennek meg a dolgok, ahogy a jövendőbeli időjárás a Nap jövendőbeli állásához viszonyul. Általában azonban csak a szellemi impulzusok alapján tudhatunk meg valamit az emberiség fejlődésének menetéről. A történelem tehát embrionális állapotban van, ma még nem az, aminek lennie kell, és amivé csak akkor válhat, ha az az állapot, ami évszázadok óta fennáll, átvezet a szellemi élet szemléletébe, ami az emberiségben a külső történések mögött lejátszódik.

Ehhez már az szükséges, hogy az emberek néhány dologra vonatkozóan valóban felébredjenek. Mert csak az kell, hogy a jelenkor számára néhány nem teljesen érdektelen témát megpendítsünk, például egy olyan témát, mint amit felhoztam: milyen régi a történelem? – Hány embernek van elképzelése arról – ez nem olyan szemrehányás, ami egyeseknek szól, hanem olyan szemrehányás, amit az iskolarendszerrel szemben kell felvetni –, hogy tulajdonképpen milyen fiatal a történelem fogalma, tehát milyen kevéssé felelhet meg ez a valóságnak! Gondolják csak meg: ha a természettudomány csak száz éve állna fenn, és össze akarnánk hasonlítani a korábbi állapotaival! – Ezek a dolgok a tudós fejekből csak fokozatosan gyökeresednek meg az életben. Csak ha ezt szem előtt tartjuk, ha ezek a kérdések nevelési kérdésekké válnak, akkor jutnának el az emberek oda, hogy valóban megértsék az életet. Az embereket el kell vezetni oda, hogy már gyerekekként a természet életével olyan módon ismerkedjenek meg, ahogy részletekben – azt mondom: részletekben – a Brehm-féle leírásokban ez megtalálható az állatok életéről. Itt az ember valóban lehetőséget kap arra, hogy áttekinthető képet kapjon azokról a folyamatokról, amelyek az állati teremtmények között lejátszódnak. Különbséget kell tennünk ugyanis aközött, ami reálisan a valóságban gyökerezik, és aközött, amit valaki, aki a természet felszínét szokta megérinteni, mindenféle allegorikus, szimbolikus dologként elmesél. Ezáltal a gyerekek csak elidegenednek az igazi természeti történésektől. Nem arról van szó, hogy szimbolikus, allegorikus dolgokat meséljünk el nekik, hanem, hogy bevezessük őket az igazi természeti történésekbe. Például, hogy áttekintsék a méhek életét, de nem úgy, ahogy az állattan teszi, hanem úgy, mint ahogy az teszi, aki valóban az egész lelkével utánajár a dolgoknak, de minden szentimentalizmus nélkül. Maeterlinck [61] könyve a méhekről kétségkívül nagyon jó, bár gyermekek számára nem megfelelő, de talán adhat útmutatást ahhoz, hogy valaki írjon egy gyermekkönyvet a méhekről, vagy akár a hangyákról [62]. Csak mindenféle allegóriát el kellene kerülni, el kellene kerülni, hogy pusztán absztrakt szellemi lényekről beszéljünk, hanem valóban a konkrétumokba kellene belemenni.

[61] Maurice Polydore Marie Bernard Maeterlinck (1862–1949): belga flamand származású francia nyelvű drámaíró, költő, esszéíró. 1911-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat.
[62] Maeterlinck: A méhek élete (Párizs, 1901).

Másrészről ezt az úgynevezett történelmet, amely, ahogy van, olyan, mint a gyermek egy garázdálkodása, úgy kellene gyakorolni, hogy a szellemiség működését mindenütt átérezzük. Természetesen önök nem mondhatják el a gyermekeknek, mi játszódott le a XIX. században, még a gimnazistáknak sem, de ahogy elmondjuk, hogy milyen értéket tulajdonítunk ennek vagy annak, ahogy az eseményeket csoportosítjuk, ebben kifejezésre juttathatjuk, hogy miről van szó.

A XIX. század története, amelyet itt összehordanak, valóban nem alkalmas arra, hogy ma valakiben, még ha érett korban van is, véleményt alakítson ki arról, hogy valójában mi történt. Itt azt kellene ábrázolni, ahogy ebben a XIX. században, fokról-fokra az első, a második, harmadik, negyedik évtized folyamán előkészült valami, ami aztán különösen elevenné vált a negyvenes években. Csupán arról van szó, hogy úgy ábrázoljunk, hogy az illetőben kialakuljon egy érzés azokról az eseményekről, amelyek az 1840-es években Európában és Amerikában történtek, hogy itt valami sajátos dolog – bocsássák meg a kifejezést – „zsibong”. Aztán, amikor elérkezünk a hetvenes évekhez, nem valahogy úgy meséljük, hogy itt angyalokat taszítottak le, hanem ezt úgy ábrázoljuk, hogy látjuk, érezzük, hogy valamiféle behatás történt a XIX. századra. A szellemtudomány azonban a korábbi történelmet is meg tudja termékenyíteni. És az a zöldség, amit római és görög történelemként összetákolnak az iskolákban, mennyire megeleveníthető lenne, ha valóban áthatnák azok a szellemtudományos impulzusok, amelyeket ezért ismertünk meg! Nincs szükség arra, hogy ezeket az eszméket és fogalmakat kifejezésre juttassuk, hanem arra van szükség, hogy úgy meséljük el őket, hogy ez az elmesélésben áttekinthető legyen. Ettől azokban egyre inkább eltávolodnak, és újra közeledni kell hozzá.

Egyedül ezáltal érhetik el az emberek, hogy valóságérzékre tegyenek szert. Mert az emberekből ma hiányzik a valóságérzék átélésének és a vele való együttélésnek a legprimitívebb formája is. Az emberek ma azt hiszik, hogy realisták és materialisták, de valójában a legabsztraktabb teoretikusok, akiket csak el lehet gondolni, tömve vannak elméletekkel, alszanak a színtiszta elméletekben, de ennek nincsenek tudatában. Ha valaki egyszer felébred – ez nem véletlen, de lehet népszerű szófordulatnak venni: ha valaki véletlenül felébred, és éber állapotban mond valamit, azt egyszerűen nem veszik figyelembe. Így van ez ma.

Talán már hallottak arról, hogy egyesek ismételten a világba kürtölik: A demokráciának az egész kulturált világban el kell terjednie. Az emberiség demokratizálódása hozza meg az üdvösséget, ezért mindent el kell követni, hogy a demokrácia elterjedjen a világban. Igen, ha az emberek egyszerűen úgy élnek tovább, hogy a dolgokat, amelyekhez fogalmak útján közelítenek, csak így kezelik, ahogy a demokrácia fogalmából indulnak ki, akkor a demokrácia fogalmát úgy kapják meg, ahogy az ember definícióját említettem: az ember olyan lény, akinek két lába van, és nincsenek tollai, vagyis egy megkopasztott tyúk. – Mert nagyjából, amennyit egy megkopasztott tyúk mutat nekünk, annyit tudnak ma azok a demokráciáról, akik dicsőítik. Fogalmakat fogadnak be valóság helyett. Ezáltal azonban az történik, hogy a valóság helyére illúziók kerülnek, amikor az emberéletről van szó: fogalmak által elaltatják, álomba ringatják az embereket. Akkor azt hiszik, hogy törekvésük arra irányul, hogy minden ember kifejezésre juttathatja akaratát a demokrácia különböző intézményei útján, és nem veszik észre, hogy a demokráciának ezek a struktúrái olyanok, hogy mindig néhány ember mozgatja a szálakat, a többieket mozgatják. Mégis, mivel folyton azt hangoztatják nekik, hogy demokráciában élnek, nem veszik észre, hogy mozgatják, vezetik őket, hogy egyesek mozgatnak. És annál jobban tudnak ezek mozgatni, minél inkább azt hiszik a többiek, hogy ők maguk mozgatnak, nem őket mozgatják. – Így az absztrakt fogalmak egészen jól álomba ringatják az embereket, és az ellenkezőjét hiszik el annak, ami a valóság. Így azonban a sötét hatalmak a legjobban tudnak működni. De ha egyszer valaki felébred, azt egyszerűen nem veszik figyelembe.

Érdekes, hogy 1910-ben leírtak egy szép mondatot, hogy a nagykapitalizmusnak sikerült a demokráciából a legcsodálatosabb, leghatékonyabb eszközt készítenie a közösség kizsákmányolásához. Szokás szerint az ember azt képzeli be magának, hogy a pénzemberek a demokrácia ellenségei – írja az illető –, de ez alapvető tévedés. Sokkal inkább vezetői és előmozdítói. Mert ez – mégpedig a demokrácia – spanyolfalat alkot, amely mögött elrejti kizsákmányolás módszereit, és amelyben megtalálhatja a legjobb védekezési eszközt a nép esetleges lázongásaival szemben.

Aki felébred, az itt láthatja, hogy nem arról van szó, hogy a demokráciáról szónokoljunk, hanem, hogy áttekintsük a valóságot, ne hangoztassunk mindenféle jelszavakat, hanem azt nézzük, hogy mi a valóság. Ez ma különösen szükséges lenne, mert akkor látnánk, milyen kevés központból vezetik és irányítják ma valójában az eseményeket, amelyek olyan borzasztóan, olyan véresen hatnak az egész emberiségre. Nem jövünk rá erre, ha mindig abban a tévhitben élünk, hogy a népek harcolnak egymással; ha hagyjuk, hogy az európai és amerikai sajtó álomba ringasson olyan kapcsolatokról, amelyek a jelenlegi események folyamán fennállnak a népek között. Mindaz, amit itt az ellentétekről és antagonizmusokról mondanak, azért van jelen, hogy az igazi okokra fátylat borítson. Mert nem azáltal jut az ember valamilyen eredményre, hogy az események megmagyarázására manapság szavakból él, hanem azáltal, hogy rámutat a konkrét személyiségekre. Csak ez olykor kényelmetlen. És ugyanaz az ember, aki 1910-ben leírta ezeket a mondatokat, aki felébredt, ugyanebben a könyvben egy nagyon kellemetlen számadást állított fel. Felállított ugyanis egy listát ötvenöt emberről, akik valójában Franciaországot uralják, és kihasználják. Ez a lista a Demokrácia és pénzvilág című könyvben található, amelyet Francis Delaisi [63] írt 1910-ben, ugyanaz az ember, aki az időközben híressé vált Az eljövendő háború című könyvet is írta – ez utóbbit 1912-ben. Ebben a könyvben alapvető jelentőségű mondatok vannak. Itt van egy ember, aki ráébredt a valóságra. Ebben a Demokrácia és pénzvilág című könyvben olyan impulzusok vannak, amelyeknek a segítségével sok mindent át lehet tekinteni, amit ma át kellene tekinteni, sok mindent azonban el kellene oszlatni abból, ami ködként árasztja el az emberi agyat. Ezekről a dolgokról is el kell határoznunk, hogy a valóságot vesszük szemügyre.

[63] Francis Delaisi (1873–1947): francia közgazdász, író.

Természetesen a könyvet figyelmen kívül hagyták. Ebben a könyvben azonban felvetődnek bizonyos kérdések, amelyeket ma az egész világban fel kellene vetni, mert néhány dolgot megtanítanának a valóságról, amelyeket így a demokráciáról és autokráciáról szóló nyilatkozatok alá akarnak temetni, amelyek mind szólamok. Ebben a könyvben például nagyon szép ábrázolás található arról a kellemetlen helyzetről, amelyben egy parlamenti képviselő van. Az emberek, ugye, azt hiszik, hogy egy parlamenti képviselő a maga meggyőződése szerint szavaz. Ha azonban ismernék az össze szálat, amelyek keresztül egy ilyen parlamenti képviselő összefügg a valósággal, csak akkor tudnák, hogy miért mond egyik esetben igent, a másikban nemet. Mert bizonyos kérdéseket fel kell tenni! Delaisi felteszi őket. Amikor egy parlamenti képviselőt szemügyre vesz, felteszi például azt a kérdést: Melyik oldalon kell állnia ennek a szerencsétlen embernek? A nép megszavaz számára évente háromezer frankot kosztra, a részvényesek viszont harmincezer frankot! – A feltett kérdésre már meg is van a válasz. A derék ember a néptől háromezer frankot kap kosztra, a részvényesektől harmincezret. Ez ugye szép bizonyíték arra, hogy néha nagy éleselméjűséggel kijelentik: Milyen szép, hogy egy parlamentben egy szocialista, a nép fia, mint Millerand [64] is helyet kapott! Nagyszerű, hogy ilyen vívmányok is lehetségesek. Delaisi valami mást kérdez. Azt kérdezi, hogy mi a helyzet egy olyan ember függetlenségével, aki évente harmincezer frankot kap, mint biztosító társaságok képviselője?

[64] Alexander Millerand (1859–1943): francia szocialista politikus. 1920-ban miniszterelnök, majd 1920 és 1924 között köztársasági elnök volt.

Itt valaki felébredt, nagyon jól tudja, hogyan vezetnek a szálak egy ilyen ember tetteitől a különböző biztosító társaságokhoz. Az ilyen dolgokat azonban, amelyeket ma éber állapotban elmondanak a valóságról, nem veszik figyelembe. Természetesen nagyon jól lehet az embereket a nyugati világban a demokrácia embereinek nyilvánítani. Ha azonban az igazságot akarjuk elmondani nekik, azt kellene mondanunk: Aki ilyen, az így cselekszik, aki olyan, az úgy. – És Delaisi ötvenöt embert sorol fel, nem a demokráciát, hanem ötvenöt embert, akikről azt mondja, hogy uralják és kizsákmányolják Franciaországot. Itt egy reális tényhez jutunk, mert a mindennapi életben is fel kell ébreszteni a reális tények iránti érzéket.

Delaisitől ezt is tudjuk: volt egy ügyvéd, aki sok szálon kötődött minden lehetséges társasághoz, nemcsak biztosítókhoz, hanem pénzügyi központokhoz, a pénzügyi világhoz. De ezt az ügyvédet magasabb becsvágy fűtötte, tevékenységét nemcsak a pénzügyi világban akarta kifejteni, hanem az ipari, a kereskedelmi világban, és az akadémia tudományos világában is. Ez az a hely, ahol a tudományos világ útján a halhatatlanság szférájába is fele lehet emelkedni. De az akadémián volt két halhatatlan, akik nem megengedett tröszt-ügyleteket végeztek. Egészen jól összeegyeztetőnek találták a halhatatlanságért folytatott működésüket a tröszt-ügyletekkel, amit az ország törvényei nem engedtek meg. Ez az ügyvéd nagyon éles eszű volt, és mindkét halhatatlant képviselte a törvény előtt. Sikerült neki tisztára mosni, és szabadlábra helyezni őket, így egyiket sem ítélték el. Ekkor őt is felvették a „halhatatlanok” közé. A tudomány, ami nem a világ időbeliségét, hanem a világ örökkévalóságát, a halhatatlanságot tölti be, védelmezőjévé vált ennek az önzetlen ügyvédnek. Raymond Poincaré-nak [65] hívják. Delaisi az említett könyvben meséli el ezt a történetét.

[65] Raymond Poincaré (1860–1934): francia jogász, politikus, 1912-ben miniszterelnök, majd 1913 és 1920 között köztársasági elnök.

Nagyon jó, ha tudunk ilyen dolgokról, amelyből összeáll a valóság. Ezeket már figyelembe kell venni. Úgy irányítanak bennünket, hogy bizonyos szimatot kapunk a valóság iránt, ha a szellemtudománnyal foglalkozunk, miközben a mai materialista kor képzése, amelybe belefolyik a sajtó számtalan csatornája, oda vezet, hogy nem a valóságra utal, hanem olyasmire, amit mindenféle címszóval takarunk be, mint egy kabáttal. És ha valaki felébred, mint Delaisi, és a dolgokat úgy ábrázolja, ahogy vannak – hány ember ismeri fel ezeket a dolgokat? Hányan hallanak róluk? Azért nem hallanak róluk, mert eltemeti őket – nos, ismét a sajtó által uralt élet. Delaisi a demokráciáról és a pénzvilágról írt könyve alapján világos fejű embernek bizonyul, aki sokat fáradozott azon, hogy némely dolgot átlásson. Nem vak imádója a parlamentarizmusnak, nem vak imádója a demokráciának. Előre megmondja, hogy ezek a dolgok, amelyeket a mai emberek olyan nagyra tartanak, meg fognak szűnni. Kifejezetten ezt mondja, a „szavazógépezetről” is – körülbelül ezt a szót használja, ezzel fejezi ki magát. Delaisi teljesen tudományosan és komolyan említi ezt a parlamenti szavazógépezetet, mert átlátja az egész apparátust, ami ehhez vezet, és amivel kapcsolatban azt a hitet akarják elterjeszteni, hogy egy meggyőző többség szavaz egy eszement kisebbség ellen. Tudja, hogy ha egy egészséges fejlődés következik be, akkor ennek a helyébe egészen másnak kell jönnie.

Ez ma még nem lehetséges, mert az embereket sokkolná, ha megmondjuk, hogy mi lép a helyébe. Ezt ma tulajdonképpen alapjában véve csak a szellemtudományba beavatottak tudják. A múlt formái biztosan nem fognak a helyébe lépni. Nem kell félni attól, hogy aki a szellemtudomány alapján beszél, az valamilyen reakciós vagy konzervatív dolgot mond, ezek nem múltbeli dolgok. Mégis a dolgok annyira különböznek attól, ami ma szavazógépezetként működik, hogy sokkoló lenne. Még akár ostobaságnak is lehetne tekinteni őket. Ennek ellenére benne élnek a kor fejlődésének impulzusában. Azonban Delaisi is úgy véli: ahogy az organikus fejlődésben később nem használható tagok is megjelennek, amelyek még folyamatosan megvannak, bár funkciójukat már elvesztették, így még hosszú ideig a parlamentek is szavazni fognak; de az eleven élet eltávozik belőlük.

Tudják, hogy az embernek vannak bizonyos részei: egyesek képesek a fülüket mozgatni; egy korábbi fokon voltak olyan izmok, amelyeknek megszűnt a feladatuk. Az embernek még megvannak ezek az izmai, de ezek úgynevezett atavisztikus részek, már nincs feladatuk. Így képzeli el Delaisi a jövő parlamentjét, a parlament ilyen hanyatló, elhaló, atavisztikus maradvány lesz, és valami más kerül a helyébe az emberiség fejlődése során.

Azért említettem Delaisi könyvét, amely nemrég, 1910-ben jelent meg, hogy felhívjam a figyelmüket arra, hogy tulajdonképpen elegendő ember van jelen ahhoz – mert néhány ezer helyett elég egy –, hogy csak arról van szó, hogy ezeket az embereket ne hagyjuk figyelmen kívül. És amellett, hogy arra törekszem, hogy megismertessem a szellemi élet törvényeit, a szellemi élet impulzusait, feladatomnak tekintem azt is, hogy utaljak a jelenkor fontos eseményeire is, még akkor is, ha valamit itt, ezeken az előadásokon jelentős eseménynek hallanak, a külső életben nem nevezik jelentős eseménynek, ha egyáltalán megemlítik őket. Ami közöttünk lezajlik, azt radikálisan, alaposan meg kell különböztetni attól, ami kívül zajlik le. Csak, ha mindezt a maga mélységében és teljes komolysággal fogjuk fel, akkor tudjuk a szellemtudományt valóban megfelelő módon képviselni.

Az előadások alapján készített jegyzetekről

Részlet Rudolf Steiner Életutam (GA 24) című önéletrajzából (35. fejezet):

…Antropozófiai munkámnak két eredménye van: először is a teljes nyilvánosságnak szánt könyveim, másodszor pedig az a számtalan tanfolyamról készült leírás, amelyeket először magánkiadásnak és csak a Teozófiai (később Antropozófiai) Társaság tagjai számára megvásárolhatónak szántam. Ez utóbbiak az előadásokról többé-kevésbé jól készített jegyzetek voltak, amelyeket – idő hiányában – nem tudtam kijavítani. A legjobban annak örülnék, ha az elhangzott szó elhangzott szó maradna. A tagok azonban szerették volna az előadás-sorozatok anyagának magánkiadását, ezért ez megtörtént. Ha lett volna időm a leírtak kijavítására, akkor már a kezdetekben sem lett volna szükség a „csak tagok részére” korlátozásra. Ez a korlátozás most már több mint egy éve, hogy megszűnt.

Itt, az életleírásomban szükséges mindenekelőtt elmondani azt, hogy miként kapcsolódik ez a kettő – a megjelent könyveim és ezek a magánkiadások – ahhoz, amit antropozófiaként kidolgoztam.

Aki követni akarja az irányú belső küzdelmemet és munkámat, hogy az antropozófiát a jelenkor tudata elé állítsam, annak ezt a nyilvánosságra hozott írásaim alapján kell megtennie. Ezekben megvitatom mindazt, ami korunkban megismerési törekvésként jelenik meg, és itt található meg mindaz, ami bennem a „szellemi látásban” egyre inkább kialakult, és – jóllehet, sok tekintetben tökéletlen módon – az antropozófia építményévé lett.

Az „antropozófia” felépítésének és szolgálatának követelménye mellett – ami abból adódik, hogy a szellemi világ közléseit a mai általános műveltségnek át kell adni – megjelent azonban egy másik, szintén teljesítendő követelmény is, ami lelki igényként, szellemi vágyként nyilvánult meg a tagság részéről.

Mindenekelőtt erős hajlandóság mutatkozott arra vonatkozólag, hogy az evangéliumokat és a Biblia írásainak tartalmát az antropozófia fényébe állítva hallhassák. Előadás-sorozatokon akartak ezekről az emberiségnek adatott kinyilatkoztatásokról hallani.

Míg a belső előadás-sorozatokat ennek a követelménynek eleget téve tartottam meg, ehhez hozzájött még valami. Ezeken az előadásokon csak tagok vettek részt, akik ismerték az antropozófia alapközléseit. Úgy lehetett szólni hozzájuk, mint haladókhoz az antropozófia területén. Ezeknek a belső előadásoknak ezért olyan jellege volt, amilyen a teljes nyilvánosságnak szánt írásoknak nem lehetett.

Ha kezdettől fogva nyilvános megjelenésre szánták, másképpen kellett beszélnem a dolgokról, mint ahogyan a belső körökben beszélhettem róluk.

A nyilvános és a magánkiadások kettősségének az az oka, hogy ténylegesen két különböző alapból származnak. A nyilvános írások annak eredményei, ami bennem küzdött és munkálkodott; a magánkiadásokban a társaság velem együtt küzd és munkálkodik. Hallgatok a tagság lelki életének rezdüléseire, és azáltal jön létre az előadások tartalma, hogy a hallottakban elevenen benne élek.

Sehol, a legcsekélyebb mértékben sem hangzik el olyasmi, ami ne a felépülő antropozófia legtisztább eredménye lenne. Szó sem lehet a tagság bármiféle előítélete vagy előzetes elvárása iránti engedményről. Ezeket a magánkiadásokat a legteljesebb értelemben annak veheti az olvasó, ami az antropozófia mondanivalója. Éppen ezért, amikor az igények kényszerítő erejűekké váltak, minden további nélkül el lehetett tekinteni attól az intézkedéstől, hogy ezeket a kiadásokat csak a tagság körében terjesszék. Csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hiba van.

Egy ilyen magánkiadás tartalmának megítélésére mindazonáltal csak az jogosult, aki ismeri az ítéletalkotás előfeltételét. A kiadványok legtöbbje esetében ez legalábbis az ember és a Kozmosz megismerése úgy, ahogyan az antropozófia ábrázolja, valamint annak megismerése, ami a szellemi világból eredő közlésekben, mint „antropozófiai történelem” található meg.