GA178

 

 

Individuális szellemi lények és működésük az emberi lélekben

 

Kilenc előadás, amelyeket Rudolf Steiner 1917. november 6. És 25. között tartott St. Gallenben, Zürichben és Dornachban

Rudolf Steiner műveiből:
A szellemiség és annak működése

I. kötet: A külső világ spirituális háttere – A sötétség szellemeinek bukása (GA 177)
Tizennégy előadás, amelyeket Rudolf Steiner 1917. szeptember 29. és október 28. között tartott Dornachban

II. kötet: Individuális szellemi lények és működésük az emberi lélekben (GA 178)
Kilenc előadás, amelyeket Rudolf Steiner 1917. november 6. és 25. között tartott St. Gallenben, Zürichben és Dornachban

III. kötet: Történelmi szükségszerűség és szabadság – A halottak világából eredő sorshatások (GA 179)
Nyolc előadás, amelyeket Rudolf Steiner 1917. december 2. és 22. között tartott Dornachban

IV. kötet: Misztériumi igazságok és karácsonyi impulzusok (GA 180)
Tizenhat előadás, amelyeket Rudolf Steiner 1917. december 23. És 1918. január 17. között tartott Bázelben és Dornachban

 

Tartalom

  • Kiadói előszó Rudolf Steiner előadásainak közzétételével kapcsolatban
  • 1. Az érzékfeletti világ megismerése és az emberi lélek rejtélye, Nyilvános előadás, St. Gallen, 1917. november 15.
  • A természettudomány és a szellemtudomány jellege. A természettudomány a születésből indul ki, és a láthatót tanulmányozza, a szellemtudomány a halál szemléletéből indul ki, és az érzékfelettit kutatja. Rezignáció vagy megismerési bátorság a megismerés határterületén. Du Bois-Reymond és Friedrich Theodor Visher. Képzetalkotás – kép. Imagináció, inspiráció, intuíció. Az ember és a világ lelkiségének és szellemiségének reális megragadása. Materialista és szellemtudományos világnézet és azok következtetései a halál utáni életre és az életvitelre vonatkozóan. Utalás a goetheanizmusra.

  • 2. A hasonmás titka. földrajzi orvoslás, St. Gallen, 1917. november 16.
  • A 16. században a materializmus irányában létrejött fordulat ma megköveteli a spirituális megismerést. A szellemtudomány közös ápolásának jelentősége a lélek halál utáni élete számára. Spirituális fogalmak mint fény a megismerésben. A szellemi világ behatolása a fizikaiba. A hasonmás. A hasonmás viszonya a Föld különböző kisugárzásaihoz. földrajzi orvoslás. Az Amerikához való viszony a tudati lélek kora előtt és azóta. Az ír-skót kereszténység. A Föld mint eleven organizmus. Nacionalizmus és világkultúra. Oroszország–Amerika. A szellemtudomány mint életerő.

  • A külső történések kulisszái mögött
    3. Első előadás, Zürich, 1917. november 6.
  • A jó és rossz erők működése a történelemben. Kölcsönhatás az élők és a holtak között. A mai kultúrkorszak jelentősége. Az emberek okkult alapelvek szerinti vezetése. A betegség, a szaporodás és a halál titkainak tudatosítása. A tudás, amit azok a lelkek tapasztalnak, akik merénylet által halnak meg. Hatalmi impulzusok az okkult testvériségek útján. A spirituális fejlődést megbénító tendenciák. A döntő 1841-es év. 1879 óta a sötétség szellemei az emberben működnek. Az áttekintés legyengíti annak hatását. A szellemtudomány hatása.

  • 4. Második előadás, Zürich, 1917. november 13.
  • Az újabb kor átalakulása. A monoteizmus útján az ember csak az angyallal kerül kapcsolatba. Az embernek konkrét kapcsolatot kell létesítenie a szellemi világgal. A szellemi világban lévő küzdelem 1841 és 1879 között. A sötétség szellemeinek működése. Okkult testvériségek és különböző törekvéseik. A szellemtudomány feladata. A materialista szemléletmód hatása a szellemi világban. A szabadság lényege. A halálhoz való viszony. A pszichoanalízis. A lelki betegségek mint a halálhoz való helytelen viszony következményei. A szellemi megismerés mint gyógyszer. A szellemi impulzusok útján való működés és az ellenállások.

  • Két előadás a pszichoanalízisről
    5. Első előadás, Dornach, 1917. november 10.
  • A pszichoanalízis kezdete. Breuer. Freud. Kutatási módszerük megmagyarázza a betegségek kialakulását. Adler, Jung nézetei. A típusok. Az individuális és kollektív tudattalan. Projekció és introjekció. Az istenfogalom mint szükséges fizikai funkció. Jung nézete mint szimptomatikus példa arra, hogyan nem jutunk be a szellemi világba. Nietzsche, Schopenhauer, Wagner mint a szellemi hatékonyság reális példái.

  • 6. Második előadás, Dornach, 1917. november 11.
  • A lelki tények, amelyeket a pszichoanalízis tárgyal, a szellemiségre utalnak. Az ember összefüggése a szellemi világgal. Dessoir és az antropozófia a tudósok moralitásának példája. Gondolkodás, érzés és akarat, mint egység a lélekben, szétválnak a küszöb túloldalán, keverednek a tudattalanban, ha az én gyenge. Hisztéria és idegesség. Az értelmi fogalmak elégtelensége. A szellemtudományos fogalmak jellege. Nietzsche élete mint a szellemi impulzusok működésének példája. Pszichoanalízis és pedagógia. A pszichoanalízis individuális terápiája és általános kultúrterápia a szellemtudomány útján. Kritérium: egy elméletnek helytállónak kell lennie, ha az ember önmagára vonatkoztatja.

  • Individuális szellemi lények és az egységes világalap
    7. Első előadás, Dornach, 1917. november 18.
  • A szellemiséget nem lehet a tudattalan fogalma útján megragadni. Ahol szellem van, ott tudat is van. A materializmus csúcspontja és Krisztus megjelenésének tapasztalata az éteriségben. A gonosszal való foglalkozás, mint a kor feladata. A spirituális és a materialista fogalmak hatása a halál utáni életben. A spiritizmus. Az áttekintés megvéd az okkult mesterkedések ellen. A Krisztus-impulzus. Okkult nyugati és keleti testvériségek törekvései, hogy az emberi lelket eltérítsék a Krisztus-eseménytől. Az írországi impulzus. Az „amerikai” befolyás kiiktatása. A tudattalan és a hasonmás. Függősége a földi területektől.

  • 8. Második előadás, Dornach, 1917. november 19.
  • Az okkult testvériségek és a spiritizmus. Ellentmondások az életben. Az egységes világalap és a különböző spirituális individualitások működése. Az élet valósága és az absztrakt ellentmondás-nélküliség. A természet az egységes világalapra utal. Egymásnak ellentmondó szellemek működése az érzéki szőnyeg mögött. Az elemi lények. Gondolkodás, érzés és akarat, és az ezekben működő különböző szellemi lények. A gonosz és legyőzése a Krisztus-impulzus segítségével. Az emberi szabadság a spiritualitással szemben. Írország és Európa kereszténnyé tétele. A hasonmás és a szabadság. A taylori munkamegosztás mint példa.

  • 9. Harmadik előadás, Dornach, 1917. november 25.
  • A régi szellemi élet elöregedése és a szellemtudomány új jövőbeli impulzusa. Az élet nagy kérdései: az éteri erők felhasználása a gépekben. Uralom az élet fölött, betegség és egészség. Uralom a nemzés fölött, születés és nevelés. A spirituális impulzusok alvása, megragadásuk a szabadság útján. A bölcsek köve. Isten, erény, halhatatlanság. Átalakulásuk az okkult testvériségekben. A kozmikus figyelembevétele önzetlen módon a kor szükségszerűsége. Felhasználása a nyugati és keleti testvériségek útján. A halottak működése a szellemi világból szabadságban és kikényszerítve.

  • Az előadások alapján készített jegyzetekről

Kiadói előszó Rudolf Steiner előadásainak közzétételével kapcsolatban

Rudolf Steiner (1861–1925) összes művének kiadása három nagy részre tagolódik: írások, előadások, művészi munkák.

Rudolf Steiner eredetileg nem akarta, hogy a Teozófiai, később Antropozófiai Társaság tagjainak tartott előadásainak és tanfolyamainak tartalmát írásban rögzítsék, mivel ezeket „szóbeli és nem kinyomtatásra szánt közléseknek” tekintette. Miután azonban egyre több hiányos és hibás hallgatói jegyzet látott napvilágot, indíttatva érezte magát, hogy szabályozza a jegyzeteket. Ezzel a feladattal Marie Steinert bízta meg. Az ő feladata volt a gyorsírók kijelölése, a lejegyzések kezelése és a szövegek kiadás céljából történő átnézése. Mivel Rudolf Steiner – idő hiányában – a legritkább esetben tudta csak kijavítani ezeket a leírásokat, ezért minden ily módon nyilvánosságra hozott előadással szemben fenntartással kell élni: „csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hiba van.”

A gyorsírás sajátosságaiból, a jegyzeteket készítők eltérő képességeiből, valamint a lejegyzések külső körülményeiből adódóan (a terem zsúfoltsága miatt a gyorsíró olykor a padlón ülve készítette lejegyzéseit) az előadásokról készült leírások minősége igen eltérő, sok helyen hiányos. Kiváltképp a korai előadások esetében, amikor még nem álltak rendelkezésre szakképzett, gyakorlott gyorsírók, illetve a jegyzeteket készítők csupán tartalmi összefoglalásra törekedtek.

A nyomtatásban megjelent egyes előadások címei, valamint a könyveken található összefoglaló címek nem Rudolf Steinertől származnak.

A tagoknak szóló előadások, valamint a teljes nyilvánosság számára szánt írásai közötti különbségről Életutam (GA 28) című önéletrajzának 35. fejezetében nyilatkozik Rudolf Steiner. Az említett rész könyvünk végén található. Az ott elmondottak ugyanúgy vonatkoznak az egyes szakterületek tanfolyamaira is, amelyek korlátozott számú, a szellemtudomány alapjaival tisztában lévő hallgatóságnak szóltak.

Marie Steiner (1867–1948) halála után az ő iránymutatásai alapján kezdték meg Rudolf Steiner összes művének kiadását. Ez a kötet a teljes kiadás része.

1. Az érzékfeletti világ megismerése és az emberi lélek rejtélye

Nyilvános előadás, St. Gallen, 1917. november 15.

Aki az emberi szellem fejlődését az évszázadok vagy évezredek során figyelemmel kíséri, abban egy olyan érzés alakul ki, hogy ez az emberi szellem ismételten újabb és újabb vívmányokat ér el a megismerés és a cselekvés területén. Nincs szükség arra, hogy éppenséggel a haladás szót hangsúlyozzuk, mert a jelenlegi szomorú, az emberiséget próbára tevő időkben ez egyesekben keserű kétségeket támaszthat. De ha az emberi szellemnek ezt a fejlődését nézzük, azt is világosan látnunk kell, hogy azok a formák és alakzatok, amelyekben ez az emberi szellem működik, évszázadokról évszázadokra változnak. A mai fejtegetésben elsősorban egy olyan megismeréssel foglalkozunk, amely bizonyos módon az emberiség fejlődésébe valami újat akar belevinni, így összehasonlításképpen arra is szükségünk lesz, hogy emlékezetünkbe idézzük, milyen nehézségekkel jár, hogy egy ilyen szemlélet, amely bizonyos vonatkozásban ellentéte a réginek, a fejlődésben teret nyerjen. Újra és újra fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy milyen nehéz volt például, hogy az emberek gondolkodási szokásaival szemben a kopernikuszi világnézet érvényre jusson – bizonyos területeken ez évszázadokig tartott –, az a világnézet, amely összeütközött azzal, amiről az emberek hosszú időn keresztül az érzékszervekre támaszkodó szemléletükből kifolyólag úgy hitték, hogy a világ felépítését illetően az igazsághoz tartják magukat. Aztán eljött az a kor, amelyben már nem volt szabad arra hagyatkozni, nem lehetett arra hagyatkozni, amit a szem lát a Nap felkeléséről és lenyugvásáról, a Nap mozgásáról, amelyben a látszattal ellentétben el kellett fogadni, hogy a Nap bizonyos vonatkozásban, legalábbis a Földhöz való viszonyát illetően egy helyben áll. Az ilyen fordulatok a megismerésben nem könnyen idomulnak az emberek gondolkodási és érzésbeli szokásaihoz.

Az antropozófus szellemtudományban, amelynek keretében ez a mai előadás elhangzik, még inkább létrejön egy ilyen fordulat, amelyről az, aki a kellő tudományos megalapozottság folytán azt hiszi, hogy ismeri ennek a szellemtudománynak a tartalmát, azt is hiszi, hogy ennek a jelenkorban és a további fejlődés folyamán is meg kell ragadnia az emberi gondolkodást, érzést és akaratot. Azt mondhatjuk – engedjék meg ezeket a bevezető szavakat –, hogy olyasminél, mint a kopernikuszi világnézet, számtalan előítélettel van dolgunk, hagyományos véleményekkel, amelyekről az emberek azt hiszik, hogy ha valami mást tennének a helyükbe, akkor mindenféle vallásos képzetek és ehhez hasonlók jönnének létre. Annál a témánál, amiről ma este beszélnünk kell, még más problémák is jelentkeznek. Itt nem pusztán előítéletekkel van dolgunk, amelyek például a kopernikuszi világnézetnél fennállnak, hanem azzal kell számolni, hogy korunkban sokaknál, akik felvilágosultnak és képzettnek tartják magukat, nemcsak előítéleteik és előérzeteik jelennek meg, hanem az is, hogy bizonyos módon a felvilágosult, a képzett emberek ma szégyellik, hogy komolyan foglalkozzanak azzal a területtel, amelyről az antropozófia beszél. Azt hiszik, hogy feladnak valamit, nem csupán a környezettel szemben, hanem önmaguk részéről is, ha elismerik, hogy azokról a dolgokról, amelyekről ma beszélni akarunk, lehet éppen annyira tudományosan beszélni, mint a külső természet dolgairól. Úgy hiszik, hogy ostobáknak vagy gyerekeseknek fognak látszani.

Ezek azok a dolgok, amelyeket figyelembe kell venni, amikor ma antropozófus szellemtudományról van szó. Aki a tudományos megismerés alapján beszél róla, az ismeri azokat az ellenvetéseket, amelyek ma magától értetődően száz- és ezerszámra adódnak, ismeri az ellenvetéseket, mert ma nemcsak ennek a szellemtudománynak az egyes igazságait és eredményeit vonják kétségbe, hanem azt is kétségbe vonják, hogy egyáltalán bármilyen tudást, ismeretet lehet szerezni arról a területről, amelyre az antropozófus szellemtudomány kiterjed. Ma még sokan kétségtelenül jogosnak ismerik el, hogy az örökkévalóság területéről a lélekben hitbeli képzeteket, általános hitbeli képzeteket lehet kialakítani, de hogy valódi, tényszerű tudomást lehet szerezni azokról a tényekről, amelyeket a halhatatlanság és örökkévalóság vonatkozásában az érzékelhető világ az emberi természettől elzár, fantasztikumnak, ábrándozásnak tartják a legszélesebb körökben, éppen azokban, amelyek azt hiszik, hogy a jelenleg jogosult tudományos képzetek alapján ítélkeznek.

Fantasztikumokkal és ábrándozással ma este nem foglalkozunk, de foglalkozunk egy olyan területtel, amelytől, mondhatnám, az első feltételezések alapján az egyszerű szemlélő, de különösen a tudományok ismerője visszariad. Csak röviden szeretném még megemlíteni, hogy ez az antropozófus szellemtudomány nem akar valamiféle szekta lenni. Folyamatosan félreismeri, aki azt hiszi, hogy valamilyen új hitvallás megalapítójaként akar megjelenni. Nem ezt akarja. Ahogy ma meg akar jelenni, az éppen annak a szükségszerű eredménye, amit a legszélesebb körök világnézeti elképzeléseként, általános, népszerű elképzelésként a természettudományos fejlődés hozott magával. Ez a természettudományos fejlődés, amely ma olyan sok fogalmat ad a legszélesebb körök világnézete számára – amelyek érzéseket, érzelmeket idéznek elő –, ez a természettudományos szemléletmód feladatként hozza magával azt, hogy megállapítsuk és megmagyarázzuk mindazt, ami a külső érzékszervek számára adott, ami a természeti törvényeknél a külső érzékszervek tényeiről az emberi értelem számára megközelíthető.

Ha az élőlényekre tekintünk, láthatjuk – más területek távolabb esnek, de az élőlényeknél ez teljesen szembetűnő –, hogy a természettudománynak ma arra kell gondolnia, hogy mindenütt az eredetre menjen vissza, arra, amit bizonyos módon a csíraképződmény hoz létre, arra, ami növekszik, létesül, fejlődik. Ha a természettudós a maga felfogása szerint az állati vagy az emberi életet akarja megmagyarázni, a születéshez megy vissza, az embriológiát tanulmányozza, azt, amiből a növekedő, létesülő lény kifejlődik. A természettudomány a születésre megy vissza, annak kezdetére, ami az érzékszervek elé tárul. És ha a természettudomány világmagyarázatot akar, akkor különböző hipotézisekhez fordul, azt veszi alapul, amit a geológia, a paleontológia, a természettudományok különböző ágazatai nyújtani tudnak, ahhoz fordul, amit ezek képzetek formájában létrehoznak, mondhatnám, a világépítmény születéséről. Ha valaki kétségbe vonja, hogy egy ilyen gondolkodásmódnak megvan a jogosultsága, azt mindig letorkollja. Ismertek azok a gondolatok, amelyeket az emberek kialakítottak, azért, hogy ha talán nem sikerül a földi lét kezdetét kideríteni, akkor legalább a távol eső korszakokat megmagyarázzák, azokat a korszakokat, amelyekben például az ember még nem jelent meg a Földön, hogy az előzményekből, abból, ami csíraszerűen az alapokat képezi, az utána következőt, azt, amit az ember a maga környezetében az érzékszerveivel érzékel, valahogy megmagyarázzák. Az egész darwini elmélet, vagy ha ettől el akarunk tekinteni, az egész fejlődéselmélet azon nyugszik, hogy a keletkezést kiderítsék, azt, amiből a dolgok létrejöttek. Úgy is mondhatnám, hogy a gondolkodás mindenütt visszamegy az ifjú korra, a születésre.

Az antropozófiai értelemben vett szellemtudomány más helyzetben van. Már a kiindulópontján, anélkül hogy az ember ezzel teljesen tisztában lenne, tiltakozást kelt, zavaros tiltakozást, mondhatnánk, öntudatlan, ösztönös tiltakozást. És az ilyen tiltakozás gyakran hatékonyabb, mint a világosan megfogalmazott, világosan átgondolt tiltakozás. Ennek az antropozófus szellemtudománynak a halálból kell kiindulnia, hogy legalább valamiféle elképzelést alakítson ki nem általános, elmosódott szellemi fogalmakról, hanem a szellemi tényekről. Ezáltal már eleve, mondhatnánk alapvető ellentétben áll azzal, amit ma kedvelnek: hogy a születésből, az ifjúkorból induljon ki, a növekedésből, a fejlődésből. A halál beavatkozik az életbe. Ha megnézik a jelenlegi tudományos irodalmat, mindenütt azt találják, hogy a tudományos kutatásnak éppen az a szemlélete, hogy a halált nem lehet ugyanolyan értelemben a természettudományos fogalmak közé sorolni, mint a többi fogalmat. Nos, a szellemtudomány képviselőjének a halált, tehát a megszűnést, a születés ellentétét kell kiindulópontjává tennie. Ahogy a halál, és ami a halállal rokonságban van, tágabb értelemben behatol az életbe, ez az alapkérdés. A halál azonban elzárja azt, amit az érzékek látni tudnak, megszünteti azt, ami létrejön, ami az érzékek számára kifejlődik. A halál úgy jelenik meg, mint olyasmi, amiről úgyszólván olyan elképzeléseink lehetnek, hogy nincs része abban, ami itt az érzékelhető világban hat, tenyészik, buzog és működik. Itt létrejön az a vélemény, amely bizonyos határok között érthető, ha éppenséggel nem is jogosult, hogy arról, amit a halál bizonyos módon befed, eltakar, nem tudhatunk semmit. Az emberi érzésnek ebből a szegletéből alakul ki tulajdonképpen mindaz az ellentmondás, ami nagyon is magától értetődően létrejöhet azokkal a dolgokkal szemben, amelyeket egy ma még fiatal tudomány kialakít. Mert a szellemtudomány fiatal, és éppen azért, amit most elmondtunk, amikor a szellemtudomány művelője a maga területének dolgairól beszél, egészen más helyzetben van, mint a természettudós. A szellemtudomány képviselője nem tud ugyanolyan módon haladni, mint a természettudós, aki felállít valamilyen tényt, és aztán annak alapján, hogy bizonyos módon minden ember meggyőződik róla, mivel látni lehet, ezt a tényt bebizonyítja. Mert a szellemtudomány képviselője éppen arról beszél, amit az érzékszervekkel nem lehet észlelni. Ezért a szellemtudomány képviselője, amikor tudományának eredményeiről beszél, mindenekelőtt szükségesnek tartja, hogy arra utaljon, hogyan jutott hozzá ezekhez az eredményekhez.

Ma már széles irodalma van annak a területnek, amelyet ma este önök előtt képviselek. Egyes kritikusok, akik hivatottnak érzik magukat, hogy újra meg újra ellentmondjanak annak, ami például az írásaimban áll, bár ez tulajdonképpen csak azt bizonyítja, hogy milyen pontatlanul és felszínesen olvassák a dolgokat, ezt mondják: a szellemtudomány képviselője azt állítja, hogy a dolgok így és így vannak, de ezt nem bizonyítja be. Nos, tisztelt jelenlévők, a szellemtudomány képviselője bizonyít, de más módon. Mindenekelőtt azt mondja el, hogyan jutott el az eredményeihez, először azt közli, hogyan vezet el az út a tényekhez. Ez az út meglepőnek tűnik, mert a mai megszokott gondolkodástól és érzésvilágtól eltérő. Mindenekelőtt azt kell mondanunk: éppen a szellemi kutató jut kutatásai következtében meggyőző eredményekhez, és nem tagadja meg, hanem éppen csodálja azokat a módszereket és eljárásokat, amelyekkel a természettudomány a maga ragyogó eredményeihez eljutott. De ezekkel a módszerekkel az érzékfelettihez nem lehet eljutni. A szellemtudomány éppen abból az élményből indul ki, hogy a természettudományos gondolkodás eljárási módszere mennyire behatárolt, de nem úgy jár el, ahogy ma gyakran teszik, hogy egyszerűen bizonyos dolgok vonatkozásában, ahol a természettudomány eljut a határaihoz, ezt mondja: itt vannak az emberi megismerés határai. – Nem, hanem úgy jár el, hogy ezeknél a határoknál megkísérli, hogy egészen meghatározott élményekhez jusson, amelyeket csak ezeknél a határoknál lehet elérni. Az emberi megismerésnek ezekről a határterületeiről a most, ezen a héten megjelenő, A lélek rejtélyeiről [1] című írásomban néhány dolgot elmondtam.

[1] GA 21

Nos, azok az emberek, akik az ismereteket nem úgy sajátítják el, mint olyasmit, ami kívülről érkezik hozzájuk, akik birkóznak az ismeretekkel, birkóznak az igazsággal, ezen a határon mindig eljutnak bizonyos ismeretekhez. Azt kell mondanunk: az idők változnak, az emberiség fejlődése átalakul. Még viszonylag rövid idővel ezelőtt a kiváló gondolkodók és az ismeretekkel küszködők úgy álltak az ilyen határoknál, hogy az volt a véleményük: ezen a határon nem lehet túljutni, itt meg kell állni. A tisztelt hallgatóságnak azok a tagjai, akik már többször hallottak itt engem, tudják, hogy nem tartozik a szokásaim közé, hogy személyes dolgokat érintsek. Csak ha a személyes jelleg valamilyen összefüggésben áll a témával, akkor szabad röviden érinteni. Azt mondhatom: éppen az, amit a megismerés határterületeinek ilyen élményeiről mondanom kell, több mint harmincéves folyamatos szellemi kutatásaim eredménye. Több mint harminc évvel ezelőtt éppen ezek a feladatok, ezek a problémák, ezek a rejtélyek, amelyek a megismerés határán állnak, mély benyomást tettek rám. A számos példából, amit ezekről a határterületekről említhetünk, szeretnék egyet kiemelni, amire egy, a megismeréssel igazán vívódó ember utalt: Friedrich Theodor Vischer [2], a híres esztéta, aki filozófusként is jelentős személyiség volt, még ha talán élete folyamán csak kevéssé volt elismert, és hamar el is felejtették. Fridrich Theodor Vischer, az úgynevezett V-Vischer, évtizedekkel ezelőtt egy érdekes tanulmányt írt egy ugyancsak érdekes könyvről, amit Volkelt [3] az Álomfantáziáról írt. Vischer itt említ néhány dolgot, amelyek nem érdekelnek bennünket. Egy mondatot azonban szeretnék kiemelni, egy mondatot, amelyen talán átsiklik az ember, de amely villámként csap az emberi lelkületbe, ha azt áthatja a megismerési törekvés, az igazi belső megismerési törekvés. Ez az a mondat, amelyet Vischer kihangsúlyoz, amikor az emberi lélek lényegéről elmélkedik. Ami számára adódott avval kapcsolatban, amit a természettudomány az újabb időkben az emberről mond, abból ezt a következtetést vonta le: az, hogy az emberi lélek nem pusztán a testben tud élni, ez teljesen világos, de hogy a testen kívül sem tud meglenni, ez éppen olyan világos.

[2] Friedrich Theodor Vischer (1807–1887).
[3] Johannes Volkelt (1848–1930): Traumphantasie, 1875.

Nos, itt tehát egy tökéletes ellentmondás előtt állunk, egy olyan ellentmondás előtt, amely nem olyan, hogy minden további nélkül fel tudnánk oldani. Egy olyan ellentmondás előtt állunk, amely megváltoztathatatlan szükségszerűséggel jelenik meg, ha komolyan foglalkozunk a megismeréssel. V-Vischer még nem tudott – mert a kor még nem volt ehhez érett – eljutni oda, amit így neveznék: egy ilyen megismerési területnél, egy ilyen határterületnél elidőzni, a szokásos értelemben vett megismeréstől eljutni egy ilyen ellentmondás belső átéléséhez. Ha egy ilyen ellentmondással találkoznak, ma még sokszor halljuk a legtöbb megismeréssel foglalkozó jelenkori embertől a következőket – száz meg száz ilyen világrejtély van, Du Bois-Reymond [4] az ismert fiziológus a maga részéről hét világrejtélyről beszél, de ezt a hét világrejtélyt százra lehet szaporítani –, tehát a mai kortárs megismerő ember a következőket mondja: idáig terjed az emberi megismerés, tovább nem tudunk jutni. – egyszerűen azért mondja ezt, mert az emberi megismerés határterületénél nem tudja elhatározni magát, hogy a puszta gondolkodástól, a puszta képzetalkotástól átlépjen az átéléshez. Egy ilyen ponton, ahol egy ellentmondás kerül az utunkba, amelyet nem mi okoskodtunk ki, hanem a világrejtély útján nyilvánult meg, itt kell megkísérelni, hogy lelkünkkel bizonyos módon belemerüljünk ebbe, hogy egy ilyen ellentmondással újra meg újra együtt éljünk, ahogy a napi szokásainkkal küszködünk, úgy küszködjünk újra meg újra ezzel is. Alá kell merülnünk az ellentmondásba – ehhez egy bizonyos belső gondolkodási bátorság kell –, nem kell félnünk attól, hogy ez az ellentmondás valahogy szétforgácsolja a lélek képzetalkotó erejét, hogy a lélek nem birkózik meg vele. Ezt a küszködést az ilyen határterületeknél, ezt ábrázoltam részletesen A lélek rejtélyeiről című könyvemben.

[4] Emil du Bois-Reymond (1815–1896).

Ha az ember a puszta képzetalkotás, morfondírozás, fixálás helyett teljes lelkével eljut egy ilyen határterülethez, akkor tovább is jut. De nem pusztán logikai úton jut tovább, hanem egy meg ismerési úthoz jut. És amit itt átél, azt szeretném egy hasonlattal kifejezni, mert a szellemi kutatási út igazi megismerési élményeket jelent, megismerési tényeket. A nyelvnek ma még nincs elegendő szava az ilyen dolgokra, mert a szavak a külső érzéki észlelésre vonatkoznak. Ezért azt, ami világosan áll a szellemi szemek előtt, sokszor csak hasonlatszerűen lehet ki fejezni. Amikor az ember egy ilyen ellentmondásba éli bele magát, úgy érzi, hogy egy határhoz érkezett, ahol a szellemi világ megjelenik, amely az érzékelhető világban nem lelhető fel, és bár megjelenik, de bizonyos módon külsőleg jelenik meg. Ez olyan – hogy ez természettudományosan jól megalapozott vagy nem, az most nem érdekes, összehasonlításképpen kell a dolgot felfogni –, mintha egy alacsonyabb rendű élőlény, amely még nem jutott el a tapintóérzékhez, hanem csak a belső átélésig, ahol valamilyen belső mozgást él át, átéli a fizikai világ határát, az egyes dolgok felszínét. Egy olyan lény, amely még nem alakította ki a tapintóérzékét, és így csak az érzékelhető dolgok felszínét éli át, teljesen önmagába van bezárva, bizonyos módon még nem tudja megérezni, megtapintani azt, ami kint érzékelhető be nyomásokként jelen van. Éppen így érzi magát a megismeréssel küszködő ember, tisztán szellemileg-lelkileg – itt egyáltalán nem szabad semmi materiális dologra gondolnunk –, amikor egy olyan helyen van, amilyet most ábrázoltam. Ahogy azonban az alacsonyabb rendű élőlényeknél az organizmus a külső világgal való ütközés útján áttörést ér el, ez különbözik a tapintóérzéktől, amelynek útján a felszínt megtapintjuk, és tudjuk, hogy az érdes vagy sima, meleg vagy hideg, ahogy kifelé megnyilvánul az, ami csak a belsőben él, úgy éri el az ember azt a lehetőséget, hogy bizonyos módon áttörjön éppen az ilyen helyeknél, és egy szellemi tapintóérzékhez jusson. Lehet, hogy az ember talán évekig küszködik a megismerés ilyen határterületeinél, hogy behatoljon a szellemi világba, és csak akkor jut el tényleges szellemi szervekhez. Csak kezdetleges módon beszélek arról, hogyan alakul ki ez a tapintóérzék. De hogy az ember ezt vagy azt a kifejezést a maga teljes értelmében használja, beszélhet arról, hogy folyamatos belső munka útján az önmagába való bezártságból szellemi szemet, szellemi fület fejleszt ki. Ma sok ember számára még abszurdnak tűnik, ha arról beszélünk, hogy a lélek egy éppen olyan differenciálatlan szerv, mint az alacsonyabb rendű lény organizmusa, amely a maga érzékszerveit saját szubsztanciájából alakítja ki, és hogy ebből a szubsztanciából lelki fogalmakat, lelkileg differenciált szerveket lehet kialakítani, amelyek aztán az embert belehelyezik a szellemi világba.

Azt mondhatjuk: a szellemtudomány, amely tudományosan teljesen jogosultan jelenik meg, az emberiség fejlődését megismerő tevékenység tekintetében ma teljesen új. De nem minden vonatkozásban jelent újat. A vele kapcsolatos küszködést, az iránta való törekvést éppen úgy láthatjuk a múltban is a megismerésre törekvő kiemelkedő személyiségeknél. Ezek közül egyre, Friedrich Theodor Vischerre már utaltam. Szeretnék még egyszer utalni egyik kijelentésére, mennyire ismerte a megismerés határait, mennyire megállt előtte, és nem hozta létre az átmenetet a belső élénkségtől a határok áttöréséhez, a szellemi tapintóérzékhez. Szeretném Friedrich Theodor Vischer tanulmányából azt a részt felolvasni, ahol azt ábrázolja, hogy amikor a természettudományos megismeréssel küszködött, hogyan jutott el egy ilyen határhoz, ahol a szellem kapcsolódik az emberi lélekhez. Ez abban az időben volt, amikor a materialista természettudomány a komoly megismerésre törekvőket számos rejtély elé állította, és ahol sokan azt mondták, hogy a lélekről nem lehet másképpen beszélni, csak mint az anyagi működés produktumáról.

Ezek a szavai: „Nincs szellem, ahol nincs idegközpont, ahol nincs agy – ezt mondják az ellenfelek. Nincs idegközpont, nincs agy, mondjuk, ha alulról nem lenne előkészítve számtalan fokozat. Könnyű gúnyolódni egy gránitból és mészkőből álló szellem zajtalanságán, nem nehezebb, mint gúnyolódva megkérdezni, hogyan válnak a fehérjék az agyban eszmékké. Az emberi megismerés eltünteti a fokozati különbségek mértékét. Titok marad, hogyan jön létre, hogy a természet, amelyben a szellem rejtőzködik, úgy áll előttünk, mint a szellem tökéletes ellentéte, hogy testünkkel fájdalmasan beleütközünk.” – Kérem, figyeljék meg, ahogy ez a megismerésre törekvő ember fogalmaz: beleütközünk. Itt a megismerésre törekvő ember belső élményét látjuk, egyfajta ütközést. – „ez egyfajta kettéosztódása az abszolútum olyan fényének, amely Hegelnek a „máslétével”, az „önmagán kívüli léttel” vethető össze – a formula olyan szellemmel teli, olyan jó, hogy nincs mit mondani, a látszólagos válaszfal egyenetlensége egyszerűen elfedi. Az élesség és az ütközés helyes felismerése ebben az ellentétben Fichténél található meg, de nincs rá magyarázat.”

Itt láthatjuk annak ábrázolását, amit egy megismerésre törekvő ember ad, mielőtt elhatározásra juthatna, szellemtudományos elhatározásra, hogy nem csupán észreveszi az ellentétet, ami létrejön, hanem áttöri a válaszfalat, ami a szellemi világ előtt áll. Most csak elvileg tudok beszélni ezekről a dolgokról, a részleteket megtalálják a könyveimben, nevezetesen A magasabb világok megismerésének útja című könyvemben [5] és A szellemtudomány körvonalainak második részében [6]. Itt megtalálnak minden részletet arról, amit a lélek a maga belső elevenségében, belső gyakorlásában – ha szabad így kifejeznem magam – véghez kell hogy vigyen önmagával, hogy azt, ami benne differenciálatlan, valóban átalakítsa szellemi szervekké, amelyekkel a szellemi világot érzékelni tudja.

[5] GA 10
[6] GA 13

Azonban sok minden más is szükséges, ha ezen az úton valóban kutatásokat akarunk végezni. Azért szükséges sok minden, mert korunkban a szokások folytán, amelyek éppen a természettudományos területen, a természettudományos világszemlélet területén kialakultak, amelyeknek a maguk területén megvan a jogosultságuk, egy olyanfajta gondolkodás honosodott meg az emberi életben, amely szemben áll azzal a móddal, ami a szellemi világhoz vezet. Ezért teljesen magától értetődő, hogy természettudományos oldalról csak olyan dolgokat lehet hallani, hogy tulajdonképpen a szellemi világról, ahogy az valójában van, tényszerűen semmit sem akarnak tudni. Csak egy dolgot akarok megemlíteni – ahogy mondtam, pontosabban az említett könyvekben találják meg ezt –, azt, hogy az embernek a képzetalkotás egészen más módját kell elérnie. A szokásos életben megelégszik bizonyos fogalmakkal és képzetekkel, amikor ezt mondja: ezek a fogalmak és képzetek olyanok, hogy valamilyen külső tény vagy külső dolog képmását alkotják. A szellemi kutató ezzel nem elégszik meg. Lelkében a képzetek és fogalmak egészen mássá válnak, mint amilyenek a jelenlegi gondolkodási szokások szerint létrejönnek. Ha szabad megint egy összehasonlítást tennem, szeretném jelezni, hogy a szellemi kutató ma hogy áll szemben a világgal. A materialista, spiritualista, panteista, individualista és hasonló emberek azt hiszik, hogy a világ rejtélyeibe valahogy bele tudnak hatolni. Bizonyos képzetekkel és fogalmakkal megkísérlik, hogy képet kapjanak a világ folyamatairól. A szellemi kutató nem így alkalmazza a fogalmakat, hanem olyan módon viszonyul egy fogalomhoz, hogy mindig tudatában van annak, hogy egy fogalomban, egy képzetben nincs más, csak az, ami a külső érzékelhető világban van. Amikor például egy fát vagy valamilyen más tárgyat egy bizonyos oldalról lefényképez, az egyik oldalról kap egy képet, a másik oldalról egy másikat, a harmadik oldalról megint egy másikat és a negyedikről ismét egy másikat. A képek különböznek egymástól, csak akkor adnak teljes egészet, ha a szellemiségben kombináljuk őket – ekkor kapunk a fáról képzetet. Mondhatjuk azonban, hogy az egyik dolog ellentmond a másiknak! Nézzék csak meg, mennyire másképpen néz ki egy tárgy, ha az egyik vagy a másik oldalról fényképezik le! Mindezekről a panteista, monadista képzetekről azt mondja a szellemi kutató, hogy nem mások, mint a valóság különböző fényképfelvételei. Mert a szellemi valóság valójában egyáltalán nem úgy jelenik meg a képzeti élet, a fogalmi élet számára, hogy azt mondhatjuk, hogy egy fogalom megfelel egy képmásnak, hanem a dolgot mindig körül kell járni, a különböző oldalakról mindig különböző fogalmakat kell alkotni. Ezáltal az ember olyan helyzetbe kerül, hogy egy sokkal nagyobb belső eleven életet alakít ki, mint amilyen a külső érzékelhető világban szokásos, s így arra kényszerül, hogy a fogalmakat sokkal elevenebbé tegye. Már nem képmások, hanem amikor átéljük őket, sokkal elevenebbek, mint a szokásos életben és annak dolgaiban.

A következőket szeretném mondani. Képzeljék el, hogy van egy rózsájuk, amit egy rózsatőről metszettek le. Erről van egy képzetük. Ezt a képzetet megalkothatják, és ez gyakran társul a következő érzéssel: valami valóságosat fejez ki, a rózsa valóságosan létező dolog. A szellemi kutató sohasem juthat előre a maga útján, ha megelégszik ilyen képzetekkel, hogy a rózsa a valóságban létezik. A rózsa, mint virág, egy rövid szárral, ez egyáltalán nincs a valóságban, csak úgy jöhet létre, hogy rajta van egy rózsatőn. A rózsatő viszont valami olyasmi, ami a valóságban létezik. A szellemi kutatónak hozzá kell szoknia, hogy minden egyes dolognál, amiről az emberek képzetet alkotnak, és úgy hiszik, hogy az egy valóságos dolog, tudatában legyen annak, hogy egy dolog csak milyen szűk értelemben véve valóságos. Amikor egy rózsaszál van előtte, éreznie kell: ez nem a valóság, együtt kell éreznie, együtt kell élnie a valótlanság bizonyos fokával, amit a rózsa, pusztán virágként tartalmaz.

Azáltal azonban, hogy az ember ezt az egész világra kiterjeszti, a képzeti élet megélénkül, nem lebénult, elhalt képzeteket kap, amelyekkel a mai természettudományos világszemlélet megelégszik, hanem olyan képzeteket kap, amelyek együtt élnek a dolgokkal. Mindazonáltal, ha az ember a jelenkori gondolkodási szokásokból indul ki, átél néhány csalódást, mindenekelőtt olyan csalódásokat, amelyek azért jönnek létre, mert amit az ember így átél, az jelentősen különbözik a jelenlegi gondolkodási szokásoktól. Néha paradox módon kell beszélnünk, ha a szellemi világ megismeréséről van szó, szemben azokkal a dolgokkal, amelyekről ma általában beszélnek, és amelyekben hisznek.

Ma lehet az ember nagyon tanult, mondjuk fizikai területen, lehet rendkívül tanult, és csodálattal adózhatunk ennek az okosságnak, de bármilyen tiszta fogalmakkal dolgozik is, ezek nem olyan kidolgozottak, mint azok, amelyeket ábrázoltam, amelyek a képzeti világot elevenné teszik. Csak valami egészen elemi dolgot mondtam, ennek azonban a szellemi kutatónál ki kell terjednie az egész világ szemléletére. Szeretnék egy példát említeni: Dewar professzor [7] az évszázad elején Londonban tartott egy jelentőségteljes előadást. Ez az előadás, mondhatnám, minden mondatában nagy tudóst jelez, aki jártas a fizikai képzetekben, amennyire ez csak lehetséges. A tudós a fizikai képzetek útján kísérli meg, hogy a jelenkori fizikus módján a Föld végső állapotáról beszéljen, nevezetesen arról a jövőbeni állapotról, amelyben sok mindennek el kell halnia mindabból, ami jelenleg körülöttünk van. Nagyon helyesen ábrázol, mert jól megalapozott feltevésekre támaszkodik. Azt mondja, hogy egyszer majd, évmilliók múlva a Földnek olyan állapota jön létre, amelyben a hőmérséklet több száz fokot süllyed, és akkor – ezt jól ki lehet számítani – bizonyos szubsztanciáknak meg kell változniuk. Ki lehet számítani, hogy például a tej már nem lesz olyan folyékony, mint ma, hanem szilárd lesz, a tojásfehérje, ha a falra kenjük, úgy fog világítani, hogy újságot lehet olvasni mellette, anélkül hogy más fényre volna szükség, tehát pusztán a tojásfehérje fog világítani, és még sok ilyen részletet elmond. Bizonyos dolgok, amelyek ma néhány grammot nyomnak, úgy megszilárdulnak a maguk anyagában, olyan kemények lesznek, hogy száz kilót lehet rájuk akasztani – röviden: Dewar professzor nagyszerű leírását adja meg a Föld jövőbeli állapotának. Fizikai szempontból a legcsekélyebb ellenvetést sem lehet tenni, de aki eleven gondolatokat vesz fel a lelkébe, annak számára a dolgok másképpen vannak. Annak számára, aki a lelkében eleven módon gondolkodik, ha ilyen gondolatformákkal találkozik, mint amilyeneket ez a professzor nyújt, ez szükségképpen azonnal úgy jelenik meg lelke előtt, hogy valami olyasmit kell mondania, ami módszerében, szemléletmódjában teljesen hasonló ennek a tudósnak a következtetésével és gondolkodásmódjával.

[7] James Dewar (1842–1923): brit fizikus és kémikus.

Képzeljék el, hogy van például egy huszonöt éves ember, és pontosan megfigyeljük – ma már lehet ilyen megfigyeléseket tenni, csak a röntgenfelvételekre kell hogy emlékeztessek –, hogy bizonyos szervek, mondjuk, a gyomor évről évre megváltozik, két-három-négy-öt év folyamán megváltozik, más alakzatokat vesz fel. Ezt le lehet írni, ahogy a fizikus teszi, amikor a Föld egymásra következő állapotait összehasonlítja, és aztán kiszámítja, milyen lesz a Föld évmilliók múltán. Nos, az embernél is megtehetjük ezt, megfigyeljük, hogy, mondjuk, a gyomor vagy a szív évről évre hogy változik, aztán kiszámítjuk, hogy kétszáz év múlva milyen lesz az ember ezeknek a változásoknak a következtében. Ugyanolyan jól megalapozott eredményt kapunk, ha kiszámítjuk, milyen lesz az ember kétszáz év múlva, ha az egyes észrevételeket gondosan összegezzük. Csak éppenséggel az ember már nem lesz jelen, régen meghalt.

Látják, mire gondolok. Arról van szó, hogy az ember ebben az esetben a közvetlen tapasztalás folytán tudja: az ilyen számítás nem felel meg a valóságnak, mert kétszáz év múlva az emberi test ezekkel a változásokkal már nem lesz jelen, de a Föld esetében ezt mégis kiszámítják. Nem veszik azonban figyelembe, hogy a Föld kétmillió év múlva fizikailag már régen halott lesz, nem lesz jelen. Az egész tudományos számításnak tehát erről az állapotról nincs semmi valóságérzéke, mert a valóság, amire vonatkozik, már nincs többé itt.

A dolgok igen messzire vezetnek. Az embernél ugyanilyen jól lehet előre és visszafelé számolni, ki lehet számítani, hogy két év kis változásai következtében kétszáz évvel ezelőtt milyen volt, de akkor még nem volt itt! Ugyanilyen módszerre épül fel a Kant–Laplace-féle elmélet is, az az elmélet, amely kimondja, hogy valamikor volt egy köd-állapot, ami a jelenlegi állapotból kiszámítható. A számítás teljesen jó, az érzékelések teljesen helyesek, csak a szellemi kutató számára ez azt jelenti, hogy akkoriban, amikor ez az egész ősköd létrejött, a Föld még nem született meg, az egész naprendszer nem volt jelen.

Ezeket a számításokat csak azért említettem meg, hogy megmutassam, hogy az egész belső lelki életnek ki kell kerülnie az absztrakcióból, és az eleven valóságba kell belemerülnie, maguknak a képzeteknek kell elevenné válniuk. Az ember rejtélyéről című könyvemben [8], ami két évvel ezelőtt jelent meg, különbséget tettem a valóságszerű és a nem valóságszerű képzetek között. Röviden arról van szó, hogy a szellemi kutatónak arra kell utalnia, hogy az útja olyan, hogy azokat a megismerési eszközöket, amelyeket használ, először fel kell ébresztenie, hogy először a lelkét kell átalakítania, hogy a szellemi világba be tudjon tekinteni. Aztán az eredmények olyan formában jelentkeznek, hogy látni lehet: a szellemi kutató nem spekulál arról, hogy a lélek halhatatlan-e, hogy a lélek átmegy-e a születésen és a halálon, hanem kutatásainak módja elvezeti az emberi lélek örökkévalóságához, ahhoz, ami a születésen és a halálon átmegy, kutatásának módja mutatja meg számára azt, ami az emberben mint örökkévaló él. Tehát magát az objektumot, a dolgot, a létezőt keresi fel. Ha egy lényről van szó, akkor meg lehet ismerni ennek a lénynek a tulajdonságait, ahogy a rózsánál megállapítjuk a színt. Ezért gyakran az a látszat, mintha a szellemtudomány képviselője csak állítaná, hogy a dolog így van, mert amikor a bizonyítékokat megadja, mindig arra kell utalnia, hogy milyen módon jutott el ide, bizonyos módon ott kell kezdenie, ahol más tudományok megállnak. Akkor azonban egy igazi behatolás jöhet létre arra a területre, amelynek, mondhatnám, a halál éppen úgy kiindulópontját alkotja, mint ahogy a természettudomány területén a születés és az ifjúság a kiindulópont. Csak tisztában kell lennünk azzal, hogy ez a halál egyáltalán nem az, ami a külső érzékelhető megjelenési formájában egy lezáró esemény, ahogy ezt szokás szerint tekintik, hanem olyasmi, aminek része van a létben, ahogy azok az erők, amelyek a születéssel megjelennek, részesei a létnek. Nem csupán találkozunk a halállal, amikor az egyedüli eseményként megragad bennünket, hanem magunkban hordozzuk a halál erőit – a leépítő erőket, a folytonosan leépítő erőket –, ahogy magunkban hordjuk a születés erőit, vagyis a születéskor kapott felépítő erőket.

[8] GA 20

Hogy ezt belássuk, a természettudomány és a szellemtudomány határterületénél igazi kutatásokat kell végeznünk. Ma természetesen néhány dolog eredményét közölhetem csak, csupán ösztönözni akarok. Ha részleteiben kellene közölnöm azt, amire csak ösztönözni akarok, akkor sok előadást kellene tartanom. Ha tehát figyelemmel akarják kísérni azt, amire utalok, akkor egy határterületet kell megjelölnöm a természettudomány és a szellemtudomány között. Gyakran azt hiszik és azt hitték – ma a tudomány már többnyire túljutott ezen, csak a népszerű világnézeti mozgalmak vannak még egy olyan állásponton, amit a tudomány már évtizedekkel ezelőtt elhagyott –, tehát gyakran azt hiszik, hogy az emberi idegrendszer, ez az emberi idegapparátus egyszerűen eszköz a gondolkodás, az érzés és az akarat számára, röviden: az emberi átélés számára. Aki az ilyen lelki szervekkel, a szellemi szemmel, szellemi füllel, ahogy legalábbis elvileg leírtam, megtanulja megismerni a lelki életet, az valóban felfedezi ezt a lelki életet, és tudja, hogy azt mondani, hogy az agy a gondolkodás eszköze – ez éppen olyan, mintha azt mondanánk: megyek egy úton, amely talán felázott, megmarad benne a lábnyomom. Ezeket a lábnyomokat aztán valaki megtalálja, és meg akarja magyarázni. Hogyan magyarázza meg? Úgy, hogy azt mondja: lent a Földön mindenféle erők vannak, amelyek mindenfelé hatnak, és ez által létrehozzák ezeket a lábnyomokat. Ez egyáltalán nem vezethető vissza arra, hogy ezeket a lábnyomokat előidézze, mert én idéztem elő azokat, és a nyomaimat pontosan észre lehet venni. A fiziológusok így magyarázzák azt, hogy ami az agyban végbemegy, az az agyból jön, mert minden gondolkodás, képzetalkotás, érzés olyasmi, amit az idegrendszer idéz elő. Ahogy a lábnyomaimat a lépéseim idézik elő, úgy idézi elő valóban valami az agyban azt, amit a lélek benyomásként érzékel. A lélekre azonban csak benyomást tesz. Amilyen kevéssé szerve a Föld az én járásomnak vagy lábnyomomnak, amilyen kevéssé ez alakítja ki, olyan kevéssé szerve az agy a gondolkodás és képzetalkotás minden folyamatának. És ahogy nem tudok járni talaj nélkül – nem tudok a levegőben járni, talajra van szükségem, ha járni akarok –, így szükséges az agy is, de nem azért, mert a lelkiséget előhozza, hanem mert a lelkiségnek alapra, talajra van szüksége, amelyen megnyilvánul, mindaddig, amíg emberként élek a születés és a halál között. Az agynak tehát nincs dolga mindezzel.

Éppen a ma olyan ragyogóan érthető természettudomány tapasztalja a maga állandó változását, amikor a gondolkodásban ez az átalakulás megtörténik, amit most említettem, és ami mindazonáltal radikálisabb, mint a kopernikuszi világnézet, szemben azzal a világnézettel, amellyel korábban rendelkeztünk, de ami a helyes világnézet számára éppen olyan jogosult, mint amilyen jogosult volt a kopernikuszi világnézet a korábbival szemben. Amikor az ember a lelki kutatási úton előre halad, azt is tapasztalja, hogy az agyban, az idegrendszerben lévő folyamatok, amelyek megfelelnek a lelki életnek, nem felépítő jellegűek, nem olyasmik, amik azáltal vannak jelen, hogy a produktív, növekvő, fejlődő tevékenység az idegrendszerben úgy jelenik meg, mint az organizmus többi részében. Nem! Hanem az, amit a lélek véghezvisz az idegrendszerben, az leépítő tevékenység, az ébrenlétünk folyamán, az alvást kivéve, ténylegesen leépítő tevékenység. Csak azáltal, hogy az idegrendszer úgy működik bennünk, hogy az organizmus többi része felfrissíti, ezáltal tudja kiegyenlíteni azt a leépítő, pusztító, romboló tevékenységet, amely a gondolkodás révén megragadja az idegrendszerünket. Leépítő tevékenység van jelen, olyan tevékenység, ami minőségileg egészen pontosan ugyanaz, mint az, amit az ember akkor visz végbe, amikor meghal, amikor az organizmus teljesen megszűnik. A halál folyamatosan bennünk él, amikor gondolkodunk. Úgy is mondhatom, hogy atomi részletekig menően folyamatosan bennünk van a halál, és az egyszeri halál, ami elér bennünket, csak összegzi mindazt, ami folyamatosan leépítően dolgozik bennünk. Ez mindazonáltal mindig kiegyenlítődik, csak a kiegyenlítés olyan, hogy végül is egy spontán halált is előhív.

A halált úgy kell felfognunk, mint egy olyan erőt, amely az organizmusban hat, úgy, ahogy az életerőket felfogjuk. Nézzék meg azonban ma a maga területén teljesen jogosult természettudományt, azt fogják találni, hogy csak a felépítő erőkkel foglalkozik. Ami leépül, attól eltekint. Ezért azt, ami a leépülőből újra felépül, nem testileg – mert a testiség éppenséggel leépül –, hanem szellemileg-lelkileg újra felépül, nem tudja a külső tudomány figyelembe venni, mert ez folyamatosan kimarad a megfigyeléséből, és csak úgy figyelhető meg, ahogy leírtam. Aztán az jön létre, hogy míg életünket odáig visszük, hogy teljes lelki tevékenységünket nemcsak alárendeljük az alapnak, a talajnak, amelyen ki kellett fejlődnie, és amit bár leépít, amikor gondolkodik, amikor tevékeny, hanem hogy ez az egész lelki tevékenység egy szellemi világhoz illeszkedik, amely mindig körülöttünk van, amelyben lelki-szellemi mivoltunkkal úgy állunk benne, ahogy fizikai mivoltunkkal állunk a fizikai-érzéki világban. Az ember igazi viszonyát a szellemi világhoz, ami minden fizikait áthat, a reális, konkrét szellemi világhoz való viszonyt akarja a szellemtudomány létrehozni.

Mindazonáltal létrejön a lehetőség, hogy továbbra is megfigyeljük, hogy ami bennünk lelkiségként működik és hat, ami leépül azon a határon, amelyet említettem, és egy összefüggő egészet alkot. Amit lelki fejlődésnek neveztem, az a szokásos tudattól előrenyomul látó tudattá. Erről Az ember rejtélyéről című könyvemben beszéltem. Ez a látó tudat kialakítja a lehetőséget, hogy imaginatív megismeréshez jussunk. Ezek az imaginatív megismerések nem azt nyújtják, amelyek külsőleg érzékelhetőek, hanem az emberről nyújtják azt – a másik világtól most eltekintek –, amelyek belőle az érzékszervek útján nem érzékelhetőek. Az utóbbi időben a félreértések elkerülése végett azt, ami mindenekelőtt egy ilyen felébresztett megismerés folytán érzékelhetővé válik, képzőerőtestnek neveztem. Ez az embernek az az érzékfeletti teste, amely egész életünk folyamán tevékeny, a születéstől, illetve a fogantatástól egészen a fizikai halálunkig. Ez hordozza emlékezetünket is, amely azonban érzékfeletti valóságként az érzékfeletti külvilággal áll összeköttetésben. Úgy, hogy érzékszervi életünk a tudat többi részével csak egy szigetként van jelen, de e sziget körül és azt áthatva, az emberi képzőerőtest kapcsolatban van az érzékfeletti külvilággal. Mindazonáltal így eljutunk oda, hogy belássuk, hogy a képzőerőtest a hordozója az emberi gondolatoknak, hogy a gondolatok ebben a képzőerőtestben fejlődnek ki, és hogy az ember, amikor gondolkodik, ebben a képzőerőtestben él.

Másképpen van ez, ha egy másik lelki élményt, az érzést nézzük. Érzéseink, indulataink, szenvedélyeink más viszonyban vannak lelki életünkkel, mint gondolkodásunk. A szellemi kutató úgy találja, hogy a gondolatok, amelyeket szokás szerint létrehozunk, a képzőerőtesttel vannak összekötve, de az érzéseink, indulataink nem. Ezek az érzések és indulatok sokkal tudattalanabb módon élnek bennünk, így azonban sokkal átfogóbb dologgal állnak összefüggésben, mint a halál és a születés közti életünkkel. Nem mintha az ember életének ebben a részében, amelyről beszélek, gondolat nélküli lenne, minden érzést gondolatok hatnak át, ezek a gondolatok azonban, amelyek az érzéseket áthatják, szokás szerint nem jutnak el az ember tudatába, a tudat küszöbe alatt maradnak. Ami érzésként felbukkan, azt gondolatok hatják át, de ezek a gondolatok messzire hatnak, mert csak akkor találjuk meg őket, ha egy még magasabb tudathoz lépünk előre a látó megismerésben, ahhoz, amit – nem babonás képzetekre gondolok – inspirált tudatnak nevezek. Közelebbit erről a könyvemben találhatnak.

Ha belemélyedünk abba, ami tulajdonképpen a szokásos tudat számára alszik, ahogy az ember elalvástól felébredésig a szokásos érzékszervek vonatkozásában alszik, akkor látjuk ezt felbukkanni, ahogy az alvásban az álmok felbukkannak. Az érzés ténylegesen így bukkan fel, paradox módon hangzik, de mégis így van: a lélek mélységéből. A léleknek ez a mélysége azonban az inspirált megismerés számára hozzáférhető, ez az, ami a halál és egy újabb születés között él, az, ami a fizikai összefüggésekbe belép a fogantatás, vagy mondjuk, a születés útján, ami átlép a halál kapuján, és más feltételek között szellemi léttel bír, amíg az ember újra meg nem születik. Aki inspirált megismeréssel valóban betekint abba, ami az érzésvilágban él, az nemcsak a születése és halála között látja az embert, hanem látja abban az időszakban is, amelyet a lélek átél a halál és egy újabb születés között.

Ez nemcsak így egyszerűen létrejön – éppen, hogy így van –, hanem arra utal, hogy a lélekben olyan erők jönnek létre, amelyek az érzéseket, indulatokat, szenvedélyeket úgy képesek látni, hogy az ember bennük él. Ahogy az ember a növényben azt látja, ami a csíraerők útján létrejön, úgy lát az ember valamit, ami nem születésünkkel vagy fogantatásunkkal jön létre, hanem ami egy szellemi világból érkezik.

Nagyon jól tudom, hogy a mai tudományos világnézet részéről milyen sok ellenvélemény hangzik el egy ilyen állítással szemben. Akik járatosak az ilyen természettudományos világnézetekben, könnyen azt mondhatják: igen, most itt jön valaki, és dilettáns módon ábrázolja, hogy lelkének ezek a tagjai, amelyeket meg akar érteni, egy szellemi világból származnak, bizonyos konfigurációkat, érzelmi színezeteket ábrázol, mintha ezekben az érzésekben utalna valami a születés előtti életünkre, másrészt, mintha valami olyasmi lenne, mint a növény magja, ami a következő év növénye lesz. Ez az ember nem ismeri – ezt fogják mondani ezek az emberek – a csodálatos leszármazási törvényeket, amelyeket a természettudomány felderített? Nem tudja mindazt, amit azok tudnak, akik az öröklési jegyek tudományát létrehozták, akik összeszedték mindazt, amit az átöröklési jegyek ismerete előhívott?

Amennyire egyrészről teljesen helyes az a tény, amelyre a természettudomány hivatkozik, úgy rejtőznek az átöröklés létrejöttében erőink, amelyek útján évszázadok folyamán előkészülünk, és amelyek leküldenek bennünket, úgy, hogy a nagy szülőkből és szülőkből létrejön az a konstrukció, amely végül is ahhoz a materiális eredményhez vezet, amivel aztán beburkoljuk magunkat, amikor a szellemi világból a fizikai világba alászállunk. Aki valóban szemügyre veszi az újkori eredetkutatások nagyszerű eredményeit, az azt fogja találni, hogy amit a szellemtudomány egy egészen más módon, mintegy az ellentétes úton, a lélekből kiindulva talál meg, az éppen a természettudomány által igazolódik teljes mértékben, miközben, amit maga a természettudomány állít, azt egyáltalán nem lehet a természettudomány útján igazolni. Erre csak utalni tudok.

Amikor aztán arra a területre lépünk, amit akaratként jelölünk meg, ez nagyon is elüt attól, ami az ember szokásos tudatában van. Mit tud az ember arról, ami benne végbemegy, amikor egy gondolat: valamit akarok – egy kézmozdulattá alakul? A tulajdonképpeni akarati folyamat alszik az emberben. Az érzések és az indulatok vonatkozásában legalább annyit tudunk mondani, hogy az ember álmodik az emberben. Ezért olyan nehéz a szabadság kérdése, mert az akarat a szokásos tudathoz viszonyítva alszik. Arról, ami az akaratban végbemegy, csak akkor jutunk ismeretekhez, ha a látó tudatban eljutunk az igazi intuitív tudatig, nem az elmosódott mindennapi intuitívnak nevezett tudathoz, hanem ahhoz, amit írásaimban a következő három fokozattal jelöltem meg: imaginatív, inspiratív és intuitív megismerés. Ekkor eljutunk az akarat területére, ahhoz, ami bennünk él és működik. Ezt a lélek alatti mélységekből kell felhozni. Akkor azt találjuk, hogy ezt az akarati elemet – a szokásos gondolat önmagában áll – mindamellett még áthatják a gondolatok, a szellemiség. Amennyire azonban az akaratot magunkban hordjuk, ebben az akaratban most nemcsak az működik, amit a szellemi világban átéltünk, ami érzéseinkben, indulatainkban működik a halál és egy újabb születés között, hanem az, amit korábbi földi életünkben átéltünk. Az ember akarati természetében a korábbi földi életek impulzusai működnek. És abban, amit a jelenlegi akaratban kifejlesztünk, kialakítunk, mondhatnám a következő földi életek impulzusai élnek. Úgy, hogy az egész emberi élet az igazi szellemi kutatás számára szétválik egy olyan életre, ami a születés és a halál között zajlik le, és egy olyanra, amelyet – minthogy az egész fizikai létnek a világból kell felépülnie – hosszú időszakok folyamán a szellemi világban élünk át. Ilyen életekből, ismételt földi életekből és ismételt szellemi életekből tevődik össze a teljes emberi élet. Ez nem fantasztikum, nem valamiféle ötlet, hanem olyasmi, amit megtalálunk, ha szellemi szemeinket valóban az örökkévalóságra irányítjuk, arra, ami az emberi lélekben maradandó.

Ezek a dolgok nem zárják ki az emberi szabadságot. Ahogy szabadságom nem zárja ki, hogy ebben az évben építsek egy házat, amelyben majd két év múlva lakni fogok – ebben szabad ember leszek, annak ellenére, hogy a házat magamnak építettem –, úgy határozza meg az egyik földi életet a többi, ami előtte volt. Csak a félreértelmezett felfogás tudja ezt az emberi szabadság csorbításának tekinteni.

A szellemi kutatásban így fokozatosan szellemi tényekhez jutunk, amikor a halálból indulunk ki. Ez a szemlélet sok mindenre választ ad, ha a halált a szellemi kutatás kiindulópontjává tesszük, úgy, ahogy a születést és a csíraéletet teszik a fizikai kutatás kiindulópontjává. Csak egy dolgot szeretnék megemlíteni, mert nem szeretnék határozatlanságokba bonyolódni, hanem az antropozófiai szellemi kutatás konkrét eredményeiről akarok beszélni. A szokásos szellemi életben különbséget teszünk az erőszakos halál között, amit külső okok idéznek elő, és a között a halál között, ami belsőleg jön létre, betegség folytán vagy öregség következtében. Tehát a halál különböző módjait különböztetjük meg. A szellemi kutatás, amely konkrétan a halál természetét vizsgálja, a következőket állapítja meg:

Nézzünk például egy erőszakos halált, ami az élet során bekövetkezik, vagy valamilyen szerencsétlenség következtében, vagy más külső módon, röviden: erőszakosan. Ez egy olyan esemény megjelenése, ami az életet e földi lét folyamán kioltja. A halálnak ettől a különleges létrejöttétől éppen úgy függ a halál utáni szellemi tudat kifejlődése a szellemi világban, mint azoktól az erőktől, amelyeket a születéskor kapunk, és amelyek az alapját adják – azon a módon, ahogy ezt elmondtam – annak, hogy az élet folyamán tudatot alakíthatunk ki. Másféle az a tudat, amit a halál után kifejlesztünk. Az a tudat, amit itt a Földön fejlesztünk ki, az idegrendszer talaján áll, ahogy egy talajon állok és azon járok, a szellemi világban a tudat a halál után más alapokon áll, másfajta, de teljes értékű tudat. Ha valaki erőszakos halállal hal meg, ez nem csak olyasmi, ami beleszól a képzetalkotásba. A szokásos tudati gondolkodás ugyanis a halállal megszűnik, egy másfajta tudat kezdődik, de ez beleszól az akaratba, amiről láttuk, hogy átjut a következő földi életbe. A szellemi kutatónak megvan az eszköze arra, hogy egy földi életben kikutassa, mi jelenhet meg itt, ha egy korábbi földi életben egy erőszakos halál következett be.

Ha az ember ilyen dolgokról beszél, természetesen tudja, hogy vannak, akik ezt mondják: ez ostoba, gyerekes, fantasztikus dolog. Az eredmények azonban ugyanúgy kétségkívül tudományosak – csak ilyesmit említek –, mint a természettudomány. Ha az élet folyamán egy erőszakos halál bekövetkezik, ez a rákövetkező földi életben úgy mutatkozik meg, hogy ez a halál kihat rá, amikor a következő élet egészen meghatározott éveiben az élet valamilyen irányváltozását hívja elő. Most már kutatásokat végeznek a lelki életről, csak ezek szabály szerint úgy jönnek létre, hogy csak a legkülsőségesebb dolgokat veszik tekintetbe. Néhány emberi élet során ennek az életnek egy meghatározott pillanatában valami bekövetkezik, ami az ember egész sorsát megváltoztatja. Ez más életpályára viszi őt, ami belső követelményként jön létre. Az ilyen dolgokat Amerikában „megtérésnek” nevezik, mert nevet akarnak adni neki, de nem szükséges mindig a vallásra gondolnunk, az ember más életpályára kerülhet, maradandó változás következik be akaratának irányvonalában. Egy radikális akarati irányváltozás oka az előző életben bekövetkezett erőszakos halálban keresendő. Mert a konkrét kutatások azt mutatják, hogy ami a halállal bekövetkezik, az igen gyakran egy következő élet közepe számára fontos. Ha a halál közvetlenül belülről, betegség útján vagy öregség következtében jön létre, akkor a halálnak inkább a halál és egy következő születés közti lét számára van jelentősége, nem a következő földi élet számára.

Ezt a példát azért mondtam el, hogy lássák, hogy nem össze-vissza beszélünk, hanem ténylegesen a részletekről, amelyek az élettel összefüggésben jönnek létre, hogy határozott szemlélethez jussunk. Ezért a szellemi kutatás ténylegesen új dolgot visz bele a tudatba, még azok számára is, akik meg vannak győződve az emberi lélek halhatatlanságáról, hogy nem általában beszél a halhatatlanságról, hanem az emberi lélekben lévő örökkévaló útján érthetővé teszi az emberi életet. Mindazok a csodálatos folyamatok, amelyeket megfigyelünk, amikor érzékeljük a lelki élet lefolyását az emberben, mindezek a nagyszerű eredmények megmutatkoznak, amikor tudjuk, hogy ismételt földi életekkel, ismételt szellemi életekkel van dolgunk. A szellemi világban – ezt csak zárójelben jegyzem meg – az ember úgy viszonyul a szellemi lényekhez, nemcsak embertársaihoz, akik sorsszerűen mellette állnak, és ugyancsak átlépték a halál kapuját, hanem más szellemi lényekhez is, ahogy itt viszonyul a három birodalomhoz, a növényi, az állati és az ásványi birodalomhoz. A szellemi kutató egyes meghatározott szellemekről beszél, egyes meghatározott szellemi lényekről, egy konkrét individualizált szellemi világról, ahogy itt individualizált növényi, állati és emberi lényekről beszél, mint a születés és a halál között élő fizikai lényekről. Ami mindenekelőtt az embereket megrendítheti – nehéz a dolgokról úgy beszélni, ahogy azok egy új módon a homályos szellemi mélységekből felbukkannak –, az az, ami akkor jön létre, amikor a megismerés egy egészen meghatározott módon az emberi lélek elé lép. Amit mondtam, abból láthatják, hogy a szellemi világról ismereteket lehet szerezni. Ezek az ismeretek mély jelentőségűek az emberi lélek számára, az emberi lélekből valami mást hoznak létre. Életünk során megragadja a lelket, mindegy, hogy valaki szellemi kutató, vagy csak hallja, megérti és felveszi magába azt, amit a szellemi kutató kikutat, ez teljesen mindegy, nem arról van szó, hogy neki kell kikutatnia, akkor is meg tudja érteni. Mindent érthetőnek fog találni, ha azt megfelelően tanulmányozza. Csak arra van szükség, hogy felvegye magába. Ha teljes lényével megragadja, akkor ez úgy jut el ebbe az emberi lélekbe, hogy egy napon azt mondja: ez az élet minden egyéb eredményénél jelentősebb.

Lehet nehéz, szomorú dolgokat átélni, ami az embert megrendíti, lehet örömteli dolgot, ami felemeli, lehet magasztos dolgot átélni – nem szükséges, hogy tompák legyünk, ha valaki szellemi kutató vagy szellemmegismerő, lehet mindent teljes átérzéssel átélni, ahogy a többi ember, akik nem szellemi kutatók –, de ha az ember teljes lényét áthatja az, amit a szellemi megismerés a léleknek nyújt, és megkísérli megválaszolni azt a kérdést, hogy mit kap a lélek ezektől a szellemi eredményektől – ha az ember elmondja magának, mivé válik a lélek a szellemi megismerés folytán, akkor ez az esemény fontosabb, mint más történések, mint a többi sorsesemény, ami az emberrel megtörténik. Nem a többi dolog válik kisebbé, hanem ez lesz a nagyobb a többinél. Az emberi lélek útján maga a megismerés válik sorsszerűvé. Ha a megismerés az emberi lelki élet útján így jön létre, akkor elkezdjük megismerni az emberi sorsot: innen jön a fény, ami az emberi sorsot megvilágítja. Ettől a pillanattól kezdve azt mondjuk: ha ezt a sorseseményt ilyen tisztán látjuk a szellemiségben, akkor világossá válik, hogyan állunk sorsszerűen az életben, hogyan függ sorsunk azoktól a szálaktól, amelyek a korábbi életekből szövődtek össze, a korábbi földi életekből, a halál és egy újabb születés közti életből, és amelyek aztán újra összeszövődnek ebből az életből egy következő életbe. Akkor az ember ezt mondja: a szokásos tudat csak álmodja a sorsot, anélkül fogadja el, hogy megértené, ahogy az álmokat is fogadja. A látó tudat, amelyhez az ember felébred, ahogy az álomból a szokásos tudatra ébredünk, új viszonyba hoz bennünket a sorssal. Felismerjük a sorsot, mint olyasmit, ami velünk együtt dolgozik egész életünk folyamán, azon az életen, amely a születésen és a halálon megy keresztül.

A dolog triviális felfogása lenne, ha a szellemi kutató azt mondaná: a balszerencsédet te magad okoztad – nem, ez nemcsak félreismerés lenne, hanem a szellemi kutatás megrágalmazása lenne. Egy szerencsétlenség okát nem kell valamilyen módon a korábbi életben keresni. Spontán módon is létrejöhet, csak következménye lesz az elkövetkezők számára, és a földi életek közül minden életre, mert igen gyakran azt látjuk, hogy a szerencsétlenségből, a fájdalomból és a szenvedésből az jön létre, ami egy másféle tudat lesz a szellemi világban. Egész életünk értelmet kap, megértjük sorsunkat, amit egyébként csak álmodunk, azt megtanuljuk megérteni.

Ha ezt a szellemi megismerést megfigyeljük, mindenekelőtt egy dolog jelenik meg számunkra. Még nem tudjuk azt mondani: nos, igen, a halál után a lélek belép egy másik létbe, de ezt ki kell várni. Itt úgy vesszük az életet, ahogy az a fizikai testben megnyilvánul, ami a halál után következik, azt ki kell várni. A dolog tudati kérdés. Mindazonáltal, ami a halál után megjelenik, az összefüggésben áll azzal az élettel, amit a testben leéltünk. Ahogy itt testünk útján bizonyos értelemben ahhoz a tudathoz jutunk, amivel a szokásos éber állapotban rendelkezünk, úgy a halál után olyan tudatunk van, amely most térbelileg nem az idegrendszerünkből épül fel, hanem időbelileg épül fel, a visszatekintésre épül. Ahogy idegrendszerünk bizonyos módon támasza szokásos tudatunknak a születés és a halál között, úgy képezi tudatunk alapját a szellemi világban a halál és egy újabb születés között az, ami már itt is tudatunkban van. Ahogy itt körülöttünk van a világ, úgy van előttünk halálunk után fontos észleletként az egész életünk. Ezért sok függ a fizikai testi tudattól, ami kiterjed arra a tudatra, ami a halálunk után megjelenik. Aki például, ahogy ez gyakran a jelenlegi szokásoknak megfelel, csak a fizikai képzetekkel foglalkozik, amelyeket az érzékszervei útján fog fel, az tudatában és emlékezeti képességében és mindabban, ami lelkében lejátszódik, csak a szokásos élet képzeteit kapja meg, ebből építkezik a halál után. Környezetét abból építi fel, ami a belső világában van. Ahogy valaki, aki fizikailag Európában született, nem láthatja maga körül Amerikát, ahogy az ember azáltal kapja meg környezetét, amibe testileg beleszületett, úgy határozza meg bizonyos módon környezetét, lényének helyzetét az, amit testében kialakított.

Nézzünk egy extrém esetet, ami nem könnyen jön létre egy embernél, hogy valaki mindenféle érzékfeletti képzetnek ellenállt, ateista lett, a vallás oldaláról semmilyen érzéshez nem jutott el, csak foglalkozni akart vele – tudom, hogy paradox dolgot mondok, de ennek is megvan a megfelelő szellemtudományos alapja: arra ítéli magát ezáltal, hogy a földi szférában maradjon, tudatával ennél maradjon, míg azok, akik szellemi képzeteket vettek fel magukba, egy szellemi környezetbe kerülnek. Aki azonban csak az érzékelhető világ képzeteit vette fel magába, arra ítéli magát, hogy csak ennek a környezetében maradjon.

Ahogy hasznosan tudunk működni a fizikai testben, mert bizonyos módon védőburkot találunk benne a környezettel szemben, ahogy hasznosan tudunk működni, mert a fizikai test útján részt veszünk a fizikai világban, úgy terméketlenül működünk, ha a halál után a fizikai világ résztvevői maradunk. Fizikai képzetekkel a tudatban a halál után rombolóvá válunk. Utaltam már az átöröklési problémára, arra, hogy az ember erői, ha a szellemi világban van, megragadják a fizikai világot. Aki csupán a fizikai tudat útján arra ítéli magát, hogy a fizikai világban maradjon, az központja lesz a romboló erőknek, amelyek azt ragadják meg, ami az emberi életben és a világ életében történik. Amíg a testben vagyunk, csak az érzékelhető világhoz kötött gondolataink lehetnek, materialista gondolatok: a test egyfajta védelem. Sokkal nagyobb mértékben védelem, mint azt gondoljuk. Nagyon különös, de annak, aki belelát a szellemi világ összefüggéseibe, teljesen világos: ha az ember nem lenne elzárva a környezetétől az érzékszervei útján, ha azok nem tartanák vissza attól, amire a szokásos tudattal nem képes, vagyis hogy eleven gondolatokat vegyen fel magába az elhaltak helyett, amelyek visszatartják attól, hogy behatoljon a szellemi környezetbe, ha az ember közvetlenül hatékonnyá tehetné képzeteit, ha azokkal nem belülről rendelkezne, miután már a dolgok áthaladtak az érzékszerveken, akkor az ember itt a fizikai világban is, amikor képzeteit kialakítja, általuk rombolóan, bénítóan hatna. Mert ezek a képzetek egy bizonyos módon rombolóak, leépítik mindazt, amit megragadnak. Csak mivel ezek a képzetek megmaradnak bennünk, nem leépítőek, csak abban az esetben, ha gépekben jutnak kifejeződésre, eszközökben, amelyek az eleven természetből egyfajta halált hoznak létre. Bár ez csak egy kép, de megfelel a valóságnak. Amikor azonban az ember pusztán ezekkel a fizikai képzetekkel lép be a szellemi világba, a rombolás központjává válik.

Így példaképpen csak ezt az egy gondolatot szeretném hangsúlyozni, hogy nem szabad azt mondanunk: várhatunk – hanem, hogy az ember lényétől függ, hogy érzékelhető vagy érzékfeletti képzeteket alakított-e ki, így vagy úgy, előkészült-e a következő életre. Ez természetesen egészen más dolog, de az itteni élet során kifejleszthető: ez a lényeges, amit át kell látnunk. Néha a dolgok egészen más módon jelennek meg a szellemtudományban, mint ahogy gyanítjuk. Ezért végezetül tennem kell még néhány megjegyzést.

Nagyon könnyen létrejöhet az a hit, hogy aki belép a szellemi világba, annak feltétlenül szellemi kutatónak kell lennie. Ez nem szükséges. A magasabb világok megismerésének útja című könyvemben sok mindent leírtam arról, mit kell tennie a léleknek önmagával, hogy valóban bejusson a szellemi világba. Ezt ma bizonyos fokig mindenki megteheti, de nem mindenkinek van szüksége rá. Amit lelkiségként kifejlesztettünk, az teljesen belső ügy, ami azonban ebből létrejön, hogy a kikutatott igazságokat fogalmakba öltöztessük olyan képzetek formájában, amelyeket ma előadtam, ez az, amit a szellemi kutató adni tud. Azután ezeket közli. Amire az embernek szüksége van, annak szempontjából teljesen közömbös – most a szellemi kutatás egy bizonyos törvényéről beszélek –, hogy a dolgokat valaki kikutatta, vagy más szavahihető forrásból származnak. Nem arról van szó, hogy a dolgokat magunk kutassuk ki, hanem arról, hogy tudjunk róluk, hogy kialakuljanak bennünk. Ezért téves az a felfogás, amikor valaki azt hiszi, hogy mindenkinek szellemi kutatóvá kell válnia. A szellemi kutatónak ma csak az a kötelessége, ahogy nekem is az, hogy bizonyos módon beszámoljon a kutatásairól. Nemcsak azért, mert ma bizonyos fokig mindenki minden további nélkül ráléphet arra az útra, amelyet leírtam, hanem azért is, mert mindenki jogosan felteheti a kérdést: mit tettél, hogy ilyen eredményekre jutottál?

Ezért írtam le ezeket a dolgokat. Úgy hiszem, hogy mindenki, aki nem akar szellemi kutató lenni, legalább meg akar győződni arról, hogyan jutott a szellemi kutató azokhoz az eredményekhez, amelyekre ma mindenkinek szüksége van, aki a mai emberi fejlődés értelmében le akarja fektetni az alapjait egy olyan életnek, amelynek az emberi lélekben ki kell fejlődnie.

Ma már túljutottunk azon az időszakon, amely a szellemi kutatás vonatkozásában a régi időkben jelen volt, amikor kifejezetten visszatartották azt, amit a lelki fejlődés előidézett. A régi időkben határozottan megtiltották, hogy a rejtett dolgokat közöljék. Még ma is, akik az életnek ezekről a titkairól tudnak – és ezek nincsenek kevesen –, visszatartják ezeket a dolgokat. Aki csupán tanulóként megtudta ezeket a dolgokat egy másik tanítótól, az semmilyen körülmények között nem tette jól, ha ezeket továbbadta. Ma csupán tanácsos, hogy továbbadja azt, amire jutott, amit maga kikutatott. Ez szolgálhatja a többi embert, és kell is, hogy szolgálja őket.

Már a mai nem túl rövid fejtegetésből is kitűnik, mi lehet a szellemi kutatás az egyes ember számára, de nem csak az egyes ember számára van jelentősége. Hogy ezt végezetül legalább néhány szóval elmondjam, szeretnék utalni valamire, amit ma csak kevéssé vesznek figyelembe.

Van egy sajátos jelenség, amelyre a következő módon szeretném a figyelmet felhívni. A 19. század második felében egy bizonyos természettudományos irányzat felbukkanását láthatjuk az élőlények magyarázatáról, ami Darwin nevéhez köthető. A 19. század második felének évtizedeiben lelkes, okos kutatók, lelkes tanítványok tették magukévá ezeket a dolgokat. Talán már felhívtam a figyelmet arra, milyen sajátos tény jelent meg itt. A hatvanas években az történt, hogy Haeckel [9] vezetésével egy hatalmas világnézeti mozgalom alakult ki, amely minden régit sutba dobott, és az egész világnézetet át akarta alakítani a darwini fogalmak szerint. Ma még számosan vannak, akik azt hangoztatják, milyen nagy és jelentős dolog lenne, ha már nem a világ bölcs irányításában hinnénk, hanem abban, hogy a darwinizmus értelmében a mechanikus erőkből az egész lét megmagyarázható.

[9] Ernst Haeckel (1834–1919): német zoológus és filozófus.

1867-ben jelent meg Eduard von Hartmann [10] A tudattalan filozófiája című műve, amelyben a világot pusztán külsőleg felfogó darwinizmus ellen fordult, és csupán filozófiai módon – szellemi kutatásai nem voltak – a belső erők szükségességére utalt, még ha nem is kielégítő módon. Magától értetődően azok, akik a darwinizmustól fellelkesültek, azonnal azt mondták: nos, a filozófus dilettáns, nem kell rá hallgatni. Elleniratok jelentek meg, amelyekben gúnyosan szóltak Eduard von Hartmann dilettantizmusáról, mondván, hogy az igazi tudós természetkutató az ilyen dolgokra semmit sem ad.

[10] Eduard von Hartmann (1842–1906): német filozófus.

Megjelent egy névtelen írás is, amely Eduard von Hartmann írásának látványosan ellentmond. Ezzel az írással a természettudósok, és akik hasonlóan gondolkodnak, egyetértettek, mert Eduard von Hartmann ellen szólt. Mindaz, amit itt a természettudomány szempontjából valóban hozzáértő módon elő lehetett hozni, azt ez az ismeretlen szerző ebben az írásban felhozta Eduard von Hartmann ellen – éppen úgy, ahogy ma sok mindent felhoznak a szellemi kutatás ellen. Érdekes módon az írást kedvezően fogadták. Haeckel azt mondta: ezt egy igazi természettudós írta a dilettáns Eduard von Hartmann ellen, itt látható, hogy mit tud egy természettudós, én sem tudnék jobbat írni. A nevünkben beszél, és úgy tekintjük őt, mint aki közénk való. Röviden: a természettudósok hírverést csináltak ennek az írásnak, amely nagyon jól jött nekik, úgy, hogy hamarosan elfogyott. Második kiadás vált szükségessé. Ebben megnevezte magát a szerző: Eduard von Hartmann volt!

Itt valaki leckét adott a világnak, ami fontos volt. Akinek ugyanis ma szellemi kutatóként azt kell tapasztalnia, hogy amit a szellemi kutatás ellen írnak, azt minden fáradság nélkül akár a kisujjából is szophatná. Eduard von Hartmann mindazt, amit a természettudósok felhoztak ellene, maga is el tudta mondani – és meg is tette.

De ez csak bevezetés. Ami számomra fontos, az a következő: Oscar Hertwig [11], Haeckel egyik legjobb tanítványa, aki szorgalmasan és tisztességesen végigjárta a természettudományos kutató útját, a múlt évben írt egy szép könyvet. A könyv címe: Az organizmusok létrejötte. Ellenvetés Darwin véletlenelméletével szemben. Ebben olyan dolgokra utal, amiket már Eduard von Hartmann is felhozott. Egy ilyen dolog tulajdonképpen példa nélkül áll, az, hogy már a következő generáció, azok, akik a mester keze alatt nőttek fel, el kell hogy térjenek attól, amiről az emberek úgy hiszik, hogy egy egész világnézet épül rá, és hogy a szellemi világról is tájékoztatást adhat. Egy jó darwinista ellentmond a darwinizmusnak! De mégis megteszi, és ez az, ami végül is fontos számomra.

[11] Oscar Hertwig (1849–1922): német zoológus. Hivatkozott művének címe: Das Werden der Organismen. Eine Widerlegung von Darwin’s Zufallstheorie

Oscar Hertwig kitűnő könyvének végén olyasmit ír, ami egyfajta világnézet, mint a darwinizmus, ami nem pusztán elméleti felépítmény, hanem az egész emberi életet megragadja, bizonyos módon átfogva azt is, amit az ember tesz, akar, érez és gondol. Azt mondja: „Darwin tanának magyarázata, amely a maga meghatározatlanságával többértelmű, megengedi sokoldalú felhasználását a tudományos, szociális és politikai élet területén is. Mint egyfajta delphoi jóslatból, mindenki ki tudja venni belőle azt, ami számára kívánatos, ami hasznos a szociális, politikai, higiéniai, orvosi és más területeken, és megerősítheti állításait a darwini módon átformált biológia tudományára és annak megváltoztathatatlan törvényeire hivatkozva. Ha azonban ezek az állítólagos törvények nem ilyenek, sokoldalú felhasználhatóságuk nem jelenthet más területeken szociális veszélyt? Nem hisszük, hogy az emberi társadalom évszázados szófordulatai, mint a létért való kérlelhetetlen küzdelem, a megfelelő, a hasznos, a célszerű kiválasztása, a természetes kiválasztódás útján való tökéletesedés, és így tovább, mint mindennapi kenyér, átvihetők a legkülönbözőbb területekre, anélkül hogy ideaképzésének egész irányát mélyen és tartósan befolyásolni lehetne. Ennek az állításnak a bizonyítása az újkor számos eseménye alapján nem lenne nehéz. Éppen ezért annak eldöntése, hogy a darwinizmus igaz vagy téves, a biológiai tudományok keretein kívül esik.”

Az életben mindenütt megmutatkozik, ami egy ilyen elméletben napvilágra kerül. Aztán a szellemtudomány területén felmerül a kérdés, ami az életre vonatkozik. Ma egy szomorú, az emberiség számára tragikus korban élünk. Ez a kor mégis az emberi képzetek, az emberi eszmék következtében alakult ki. Aki az összefüggéseket szellemtudományosan tanulmányozza, tudja ezt, és ismeri az avval való összefüggését, ami most külsőleg, azáltal jelenik meg, amit az emberiség mint tragikumot él át. Az emberek sok mindent élnek át, és azt hiszik, hogy tudják a dolgokat, azt hiszik, hogy fogalmaikkal átlátják a valóságot, de nem látják át, és azáltal, hogy nem látják át, mert a természettudományos fogalmakkal a valóságot soha nem lehet átlátni, ezáltal a valóság a fejük fölé nő, és azt jelzi számukra, miközben az események túlnőnek az ember fején, hogy jól megérthetik ezeket az eseményeket, de aztán létrejön a káosz, ami a jelenkorban körülvesz bennünket.

A szellemtudomány – ahogy ez igaz is – nemcsak belső szükségszerűség útján jön létre, hanem a belső szükségszerűségek folytán akkor is létrejött volna, ha a külső események nem történtek volna meg most nagyszerű, hatalmas jelként. Hogy a régi világnézetek, bár természettudományos területen nagyok, szociális és politikai területen azonban soha nem jelenhettek volna meg alakító módon a világban, hogy a valóság túlnő az emberen, ha ezt akarják, ez az, ami a másik oldalról hatalmas jelként a szellemtudományra utal, amely a valóságnak megfelelő fogalmakat keresi. Olyan fogalmakat keres, amelyeket a valóságból kölcsönöz, és ezért képesek arra, hogy szociális és politikai területen is tükrözzék a valóságot. Az emberek bármennyire is azt hiszik, hogy azokkal a fogalmakkal, amelyek ma a szellemtudományon kívül használatosak, ki tudnak kerülni a káoszból, ez nem így van, mert a szellemiség a valóságban működik. És minthogy az ember szociális és politikai területen a maga tevékenységével beavatkozik ebbe a valóságba, szüksége van arra, hogy ezen a területen termékeny fogalmakhoz jusson, olyan képzetekhez, olyan érzésekhez és akarati impulzusokhoz, amelyeket a szellemiségből merít. A politikának és a szociológiának a jövőben arra van szüksége, amihez egyedül a szellemtudomány képes megadni az alapokat. Ez az, ami a mai történelmi kor számára különösen fontos.

Ebben a mai előadásban, amely elég hosszúra nyúlt, csak egyfajta ösztönzést akartam adni. Csak utalni akartam arra, hogy ami ma szellemtudományként szisztematikus rendszer formájában megjelenik, a legjobbat akarja. Ha csak tőlem függene, akkor ezt a szellemtudományt egy sajátos névvel illetném. Mert már több mint harminc év óta dolgozom azoknak a gondolatoknak az egyre szélesebb körben való elterjesztésén, amelyeket Goethe a valóságból merített a maga nagy metamorfózis-tanában, amelyben megkísérelt eleven fogalmakat alkalmazni a halott fogalmak helyett. Akkoriban ez csak elemi módon volt lehetséges. Ha azonban Goethét nemcsak pusztán történelmileg nézzük, hanem jelenlévőként, akkor ma éppen Goethe metamorfózistana alkalmas arra, hogy amit eleven fogalmaknak nevezek, megtaláljuk a szellemtudományhoz vezető úton. Legszívesebben goetheanizmusnak nevezném azt, amit szellemi kutatás alatt értek, mert ez a valóság egyszerű felfogásán alapszik, amit Goethe is akart. És a dornachi épületet, amelyet a szellemi kutatásnak kell szentelnünk, és amelynek útján ez a szellemi kutatás ismertté válik, mert talán nélküle nem válna ismertté, szeretném Goetheanumnak nevezni, hogy ezáltal látni lehessen, hogy ami ma szellemi kutatásként megjelenik, az teljes mértékben beleillik az emberiség egész fejlődési folyamatába. Természetesen ma még sokan mondják, akik azt hiszik, hogy ismerik a goethei világnézetet, hogy Goethe volt az, aki a természetet a legnagyobbra tartotta, és a szellemiséget a természetből származtatta. Nos, Goethe már fiatal korában kijelentette, hogy „a természetnek gondolatai vannak, és folytonosan érzékel” – folytonosan érzékel, ha nem is emberként, hanem természetként. Azzal a naturalizmussal, amely a természetet úgy hatja át, ahogy Goethe gondolta, egyet lehet érteni, akkor is, ha valaki szellemi kutató. És azoknak, akik azt hiszik, hogy a megismerésnek van egy határa, ahol meg kell állni, és nem lehet továbbmenni, azoknak ellent lehet mondani Goethe szavaival. Engedjék meg ezért, hogy végezetül felidézzem Goethe szavait, amelyeket egy másik jelentős kutatóhoz intézett, aki a korábbi kanti szemléletet képviselte:

A mély természetet –
szellem föl nem fedi,
Már az boldog lehet,
ki héját fölleli. [12]

[12] Albrecht von Haller (1708–1777): svájci természettudós, költő és filozófus.

Ezzel állítja szembe Goethe azokat a szavakat, amelyek azt jelentik, hogy jól tudta, ha az ember a szellemet önmagában felébreszti, akkor ezt a szellemet a világban is megtalálja szellemként:

A mély természetet –
szellem föl nem fedi,
Már az boldog lehet,
ki héját fölleli.
Ez hatvan éve ingerel szitokra,
dühöngök is, de persze lopva,
s ezredszer most öntöm szavakba.
A természetnek héja nincs, se magja,
ő mindenét egyszerre adja.
Inkább csak magadról ítélj,
Hogy mag vagy-e avagy a héj. [13]

[13] Goethe: Csakugyan (Allerdings) – Eörsi István fordítása. A verset Rudolf Steiner nem pontosan idézte, bizonyára az élő beszéd miatt, kimaradtak bizonyos – nem annyira fontosnak tűnő – sorok.
Goethe verse hiánytalanul:
„A mély természetet – / ó te filiszter! – / szellem föl nem fedi,” /
Húgom is ismer / ily bölcs mondásokat, / s úgy véljük mind a ketten:
/ bent élünk egyre csak / a mély-mély természetben. / „Már
az boldog lehet, / ki héját fölleli.” / Ez hatvan éve ingerel szitokra,
/ dühöngök is, de persze lopva; / s ezredszer most öntöm: szavakba:
/ dúsan és önként árad a kincs, / a természetnek héja nincs,
/ se magja, / ő mindenét egyszerre adja; / inkább csak magadról
ítélj, / hogy mag vagy-e avagy a héj.

A szellemtudomány úgy akar hatni, hogy az ember komolyan vizsgálja meg, hogy mag-e avagy héj. Mag akkor, ha teljes valóságában ragadja meg önmagát. Ha magként ragadja meg magát, akkor előrenyomul a természet szelleméig, akkor az emberiség fejlődésében a szellemi kutatás vonatkozásában hasonló dolog jelenik meg, mint ami megjelent, amikor Kopernikusz a láthatóból a láthatatlanra utalt, sőt ennek láthatóságára.

Ahhoz azonban, hogy az érzékfelettihez eljusson, az emberiségnek hajlandónak kellene lennie arra, hogy önmagában ragadja meg ezt az érzékfelettit. Ehhez nem kell szellemi kutatónak lennie, de minden előítéletet félre kell tennie, amelyek a lélek előtt felhalmozódnak, ha meg akarja érteni azt, amit a szellemi kutatás éppen az ilyen goethei érzületből eredően gondol.

Ezt akartam ma csupán ösztönzésképpen elmondani. Ebből a szempontból mindig legfeljebb csak ösztönözni lehet, mert ha az ember azt akarná elmondani, ami a részletekben van, akkor számos előadást kellene tartania. Azt hiszem azonban, hogy ezek a fejtegetések elegendőek ahhoz, hogy megmutassák, hogy valamit elő kell hozni az emberiség fejlődésének folyamatából, ami az emberi lelket teljesen életre ébreszti. Senkinek sem kell azt hinnie, hogy a lelket elcsökevényesíti, ha valami olyasmire törekszik önmagában, amit a vallásos élet nem ad meg. Mert ahogy Goethe mondta [14]:

Akinek van tudománya és művészete,
annak van vallása is.
Aki ezeket nem birtokolja,
annak legyen vallása!

[14] Goethe: Szelíd Xéniák.

Ugyanígy szabad azt mondanunk, ahogy az újabb idők gondolkodásmódja ezt kialakítja: aki a szellemtudományos utat megtalálja, az megtalálja az igazi vallásos életet is, aki azonban a szellemtudományos utat nem találja meg, az attól tarthat, hogy a jövőben még az emberiség számára oly szükséges vallásos utat is elveszti.

2. A hasonmás titka. földrajzi orvoslás

St. Gallen, 1917. november 16.

Észrevehették, hogy a tegnapi nyilvános előadásomban olyasmi hangzott el, ami rendkívül jelentős az emberi élet folyamán a szellemi megismerés tekintetében. Arra utaltam, hogy azok az emberek, akik jelenleg itt, a fizikai síkon elsősorban csak olyan képzeteket alakítanak ki, amelyek az érzékelhető világból származnak, vagy annak az értelemnek az útján jönnek létre, amely az érzékelhető világhoz van kötve, és nem akar másról tudni, csak az érzékelhető világról, ezek az emberek haláluk után bizonyos módon olyan környezetbe kerülnek, amely még erősen belenyúlik a földi, fizikai régióba, abba, amelyben az ember a születése és halála közötti időben él. Így azoknak az embereknek az útján, akik a fizikai testben eltöltött életük folyamán a halál után még hosszú ideig a földi, fizikai világhoz vannak kötve, romboló erők jönnek létre ebben a fizikai világban. Egy ilyen dologgal az emberi élet mély, jelentős titkait érintjük, olyan titkokat, amelyeket bizonyos titkos társaságok, így mondhatnánk, évszázadok, évezredek folyamán megőriztek, mert – ma nem akarjuk vizsgálni, hogy milyen jogon – azt állították, hogy az emberek nem érettek az ilyen igazságok, az ilyen titkok befogadásához, és hogy ezek ismerete nagy zavart keltene. Arról a jogról, hogy ilyen mély, döntő, az élet szempontjából jelentős igazságokat nem közölnek az emberekkel, és azokat csak okkult iskolák szűk körében ápolják, erről a jogról ma nem akarunk beszélni. Azt azonban el kell mondanunk, hogy közeledik az az idő, amelyben az emberiség a legszélesebb körben nem tud meglenni, és nem is szabad meglennie anélkül, hogy az érzékfeletti világra vonatkozó bizonyos titkokról ne kapjon olyan közléseket, amelyeket tegnap mondtunk. Igen, egyre inkább előre kell haladnunk az ilyen dolgok nyilvános közlésében.

Még ha a korábbi időkben, amelyekben az ember más feltételek között élt, bizonyos határok között jogosult volt is, hogy ilyen titkokat visszatartsanak, ma ez már nem lenne jogosult, mert az ember most – tudjuk, hogy az ez Atlantisz utáni ötödik korszak – olyan létfeltételek között él, amelyekben a halál kapuján feltétlenül romboló erőkkel lépne át, ha itt az életben egyáltalán nem foglalkozott olyan gondolatokkal, fogalmakkal és eszmékkel, amelyek az érzékfeletti dolgokra vonatkoznak. Ezért nem mondhatjuk azt, hogy az embereknek joguk van azt állítani: nos, ami a halál után jön, azt majd meglátjuk. Nem, a születés és a halál között tudnunk kell bizonyos dolgokat a szellemi világról, azon a módon, ahogy tegnap elmondtam, hogy ezekkel a gondolatokkal és eszmékkel lépjünk át a halál kapuján.

Az emberiségfejlődés korábbi időszakában ez másképpen volt. Tudjuk, hogy a 16. századig, a kopernikuszi világnézet létrejöttéig az emberek egészen máshogyan képzelték el a világ felépítését. Nos, természetesen szükséges volt az emberi haladás számára és az emberiség fejlődésében az emberi szabadság létrejöttéhez is, hogy a kopernikuszi világnézet létrejöjjön, éppen úgy, ahogy most a szellemtudománynak kell eljönnie. Azzal a fizikai világnézettel azonban, amivel az emberek a kopernikuszi világnézet előtt rendelkeztek – ezt ma akár hamisnak is lehet nevezni –, ezzel a fizikai világépítményről vallott nézettel, hogy a Föld nyugalomban áll, és a Nap és az égbolt körülötte kering, és a csillagok is a Föld körül keringenek, és hogy a csillagos ég túloldalán egy szellemi szféra van, amelyben szellemi lények laknak, a világépítménynek ezzel a szemléletével mentek át az emberek a halál kapuján, anélkül hogy halottakként visszamaradtak volt a földi szférában. Ez a világnézet még nem idézte elő azt, hogy az emberek, ha átmennek a halál kapuján, romboló erőkké válnak a földi szférában. Csak a kopernikuszi világnézet megjelenése, csak az a gondolat, hogy az egész világ, amely kiterjed a térben, a tér törvényeinek van alávetve, csak ez a kopernikuszi gondolat, hogy a Föld kering a Nap körül, ez köti az embert a fizikai-érzéki léthez, és akadályozza meg őt abban, hogy a halál után megfelelő módon felemelkedjen a szellemi világba.

Ma a kopernikuszi világnézet fonákjával is meg kell ismerkednünk, miután évtizedek óta az történt, hogy a kopernikuszi világnézet nagyszerű, haladó jellegét újra meg úja hangoztatták. Az egyik éppen olyan jogosult, mint a másik. Még ha az egyik, mint okos dolog ma érvényes is – ma már természetesen filiszteri bölcsességgé vált, hogy a kopernikuszi világnézet az egyedül üdvözítő tan –, tehát, még ha okos dolog is, és még ha a másik, hogy az ember a kopernikuszi világnézet folytán a halál után a Földhöz kötődik, ha nem alkot szellemi gondolatokat arról, amit ma a szellemtudomány útján megtudhat, még ha ez a mai ember számára ostobaság és őrültség is, a valóság azonban mégis ez. Már a Bibliából is tudhatják, hogy ami az emberek számára ostobaság, az az istenek számára bölcsesség.

Mert amikor az ember áthalad a halál kapuján, megváltozik a tudata. Teljesen hamis elképzelés lenne azt hinni, hogy az ember a halál után tudattalanná válik. Ez a sajátos elképzelés bizonyos körökben, amelyek „teozófusnak” nevezik magukat, eléggé elterjedt. Ez ostobaság. Ellenkezőleg, a tudat sokkal hatalmasabbá válik, sokkal intenzívebbé, de ez egy másfajta tudat. Már a fizikai világ szokásos képzeteivel szemben is azt kell mondanunk, hogy a tudatos képzetek a halál után megváltoznak.

Az ember a halál után mindenekelőtt azokkal az emberekkel találkozik, akikkel az életben karmikus kapcsolatban állt. Ez úgy jöhet létre, hogy a halott a szellemi világban a halál és egy újabb születés között számos emberi lélekkel találkozik, akiken áthalad – mert ott átjárhatóság van nem átjárhatatlanság –, és akik mellett elhalad, ha szabad ezt a kifejezést használnom, azok számára nincs jelen. Azok vannak jelen, akikkel karmikus kapcsolatban áll. Hogy egyre inkább belenövekedjünk egy általános világösszefüggésbe a halál után is, ezt az élet folyamán itt a Földön kell elsajátítanunk. Egy tisztán a szellemiségre épített társaság megalapítása a jelenkor és a jövő feladata. Miért szorgalmazzuk olyan társaságok megalapítását, mint az Antropozófiai Társaság? Miért törekszünk arra, hogy embereket bizonyos módon ilyen eszmék alatt egyesítsünk? Mert ez által karmikus kapcsolatot létesítünk olyan emberek között, akik a szellemi világban is össze kell hogy tartozzanak, akik meg akarják találni egymást a szellemi világban, mert különben ezt nem tudnák megtenni, ott magukra hagyottan bolyonganának. Éppen annak lehetősége folytán, hogy szellemi ismereteket és szellemi bölcsességet hozunk létre egymás között, rendkívül sok mindent megteremtünk a szellemi világban való élet számára, ami viszont visszahat a fizikai-érzéki világra, mert az folyamatosan a szellemi világ befolyása alatt áll. Itt csak a hatások nyilvánulnak meg, míg odaát a szellemi világban – miközben itt mi a fizikai síkon élünk – az okok jönnek létre. Azt mondhatjuk, hogy ha csupán azzal foglalkozunk, amit oly gyakran propagandaként hangoztatunk, hogy mindenféle egyesületeket alapítsunk, még ha ezek nagy lelkesedéssel jönnek is létre, gyakran nagyon kevéssé tartalmaznak szellemi dolgokat. Az emberek úgy gondolják, hogy bizonyos egyesületek a Földet fokozatosan földi paradicsommá változtatják; nos, e három háborús év előtt számos egyesület jött létre, amelyekben az emberek azon dolgoztak, hogy Európa fokozatosan egy szociális paradicsommá váljon. Ami most itt van, az egyáltalán nem arról szól, hogy a dolgok úgy alakulnak, ahogy az emberek véleménye szerint irányítani lehet őket.

Másrészről azonban a fizikai világ együttműködése a szellemivel bonyolultabb. Mégis azt kell mondanunk: ha a spirituális tudomány jegyében egyesületet alapítunk, akkor ezáltal az emberek nemcsak a hatások világában dolgoznak együtt, hanem az okok világában is, amely az érzékelhető hatások mögött találhatóak. Ez az érzés kell hogy áthasson bennünket, amikor helyesen akarjuk megérteni annak végtelenül mély jelentőségét, amit éppen az emberiség jelenlegi és jövőbeni spirituális munkájában való együttműködésben kifejtünk.

Ez nem olyasmi, ami pusztán az egyesülési mániából jön létre, hanem egy szent feladat, amit a világot irányító isteni-szellemi lények ültettek a jelenlegi és jövőbeli emberiségbe. Mert az embereknek el kell sajátítaniuk bizonyos képzeteket a szellemi világról, minthogy az érzékelhető világból egyre kevesebb és kevesebb érzékfeletti képzethez jutnak. Azt mondhatom, hogy az érzékelhető világból éppen a haladó természettudomány távolítja el egyre inkább az érzékfeletti képzeteket. Ezért az emberek előtt az érzékfeletti világ fokozatosan bezárult, mert semmilyen érzékfeletti, szellemi fogalmat nem sajátítanak el. Ezért arra lesznek ítélve, hogy a halál után teljesen ahhoz kapcsolódjanak, ami pusztán fizikai, földi jellegű, ahhoz kapcsolódjanak, amivé a fizikai Föld válik.

A fizikai Föld azonban a jövőben holttestté válik, és az emberek az előtt a szörnyű perspektíva előtt állnak, hogy arra lesznek ítélve, hogy a jövőben lélekként egy holttesten lakjanak, ha nem határozzák el magukat, hogy behatoljanak a szellemi világba, hogy gyökeret verjenek a szellemi világban. Ez egy komoly, jelentőségteljes feladat, ami a szellemtudomány előtt áll. Ezt bizonyos módon nap mint nap mint szent gondolatot kell lelkünk elé állítanunk, hogy soha ne veszítsük el a buzgalmunkat a szellemtudomány jogos ügyét illetően.

Az ilyen gondolatok egyre inkább szaporodnak és szaporodhatnak, ha együttműködünk azzal, amit a szellemi világról számos fogalom esetében már megkaptunk a szellemi világból szellemi áramlat formájában. Mindaz, amit fogalmakként kaptunk, képessé tesz bennünket arra, hogy szabaddá tegyük magunkat a Földhöz kötöttségtől, attól, ami rombolóan hat a Földön, hogy más irányban hassunk. Ezért azoknál a lelkeknél maradunk, akiket a Földön hagytunk, és akikkel karmikus kapcsolatban vagyunk, ugyancsak a Földdel összekapcsolva, de más helyről. Igen, intenzív módon össze vagyunk kötve a Földön hátrahagyott lelkekkel, amikor bizonyos módon a magasabb szellemi régiókból kapcsolódunk hozzájuk, amikor nem arra vagyunk ítélve, hogy egy tisztán materiális élet folytán a Földön zavart keltsünk, amikor nem szeretettel kapcsolódunk valamihez, hanem ahol tulajdonképpen csak romboló központok vagyunk.

Látják, kedves barátaim, ha itt a gyermekkortól kezdve tudatunkat fokozatosan fejlesztjük – tudjuk, hogy ez a tudat hogyan gazdagodik, hogyan fejlődik, ezt nem szükséges ábrázolnunk. A halál után egészen más folyamatok jönnek létre, hogy azt a tudatot, amelyet a halál és egy újabb születés közötti életben el kell sajátítanunk, fokozatosan megszerezzük. Ahogy itt a Földön járunk-kelünk, tapasztalatokat szerzünk, élményeink vannak, ez a halál után nem így van, erre tulajdonképpen nincs szükségünk. Amire azonban szükségünk van, az az, hogy az a rendkívül intenzív dolog, amivel össze vagyunk kötve, amikor a fizikai testet elhagyjuk, az bizonyos módon eloldódik tőlünk. Amikor a halál kapuján átmegyünk, olyan viszonyba kerülünk a szellemi világgal, amilyet itt a szellemtudomány leír. Úgy írjuk le, mint a magasabb hierarchiák világát, az angyalok, arkangyalok, archék, exuziák, dünamiszok, kürioszok világát, mint ezeknek a hierarchiáknak a cselekedeteit és élményeit. Itt a világ rajtunk kívül van, az ásványi, növényi és állati birodalom világa környezetünket alkotja. Amikor a halál kapuján átmegyünk, ezeknek a szellemi lényeknek a világa, amelyeket a magasabb hierarchiákhoz számítunk, bennünk van. Össze vagyunk kötve velük, nem tudjuk magunkat megkülönböztetni tőlük, bennük élünk, betöltenek bennünket. Ez már egy nehezebb fogalom, amit el kell sajátítanunk: itt a világon kívül vagyunk, ott benne vagyunk a világban. Lényünk kiterjed az egész világra, de nem tudjuk magunkat megkülönböztetni tőle. A halál után bizonyos módon összefonódunk a magasabb hierarchiák lényeivel és azzal, amit ezek a hierarchiák tesznek. Mindenekelőtt azonban arról van szó, hogy a legközelebbi hierarchiákat, akik betöltenek bennünket, az angyalok, arkangyalok és archék hierarchiáját el tudjuk oldani a magasabb hierarchiáktól. Odaát egyáltalán nem jutunk el a szabályszerű éntudathoz – az éntudatnak ezt az érlelődését más szempontból a különböző előadásokban és ciklusokban már elmondtam –, odaát nem jutunk szabályszerű éntudathoz, ha nem tudjuk megtalálni magunkban az erőt, hogy megkülönböztessük: mi van bennünk – angyal, eloha? Milyen egy lény az angyalok hierarchiájából, és milyen egy lény az exúziák, a formaszellemek hierarchiájából? odaát meg kell tanulnunk, hogy megkülönböztessük őket, erő kell hogy legyen bennünk, hogy eloldódjunk attól, ami összekapcsolódik velünk, amit fel akarunk ismerni, különben ez bennünk van, nem kívülünk. Itt azzal, ami kívül van, össze kell találkoznunk, meg kell néznünk, ott el kell oldanunk magunktól, hogy ezáltal összeköthessük magunkat vele.

Nos, ahogy a világ ma áll az emberiség fejlődését illetően, azt, amit egyébként csak alva hordozunk magunkban, azáltal tudjuk eloldani, hogy spirituális fogalmakat sajátítunk el. Ezek a spirituális fogalmak az ember számára azért kényelmetlenek, mert egy kicsit meg kell hogy erőltesse magát, jobban, mint ahogy ezt a szokásos fogalmaknál teszi. Ha ezeket elsajátítja, a halál után hatalmas erőt fejleszt ki, amelynek folytán ott olyan képességhez jut, amellyel a szellemi világot felismeri, át tudja tekinteni. Ez nagyon fontos. Az emberek ma kényelmetlennek találják, hogy spirituális fogalmakat sajátítsanak el. Szívesen járnak olyan rendezvényekre, ahol vetített képeket mutatnak nekik, vagy hasonlókat, hogy lehetőleg keveset kelljen gondolkodniuk, ahol mindent csak látni lehet, vagy legalábbis olyan rendezvényekre mennek, ahol olyan dolgokat adnak elő, amelyek egyébként is a szemük előtt vannak. Az emberek ma irtóznak az erőfeszítéstől, hogy olyan fogalmakhoz emelkedjenek fel, amelyek itt nehezebbek, mert nem rendelkeznek külső objektummal, az objektumokat ugyanis azok a tények képviselik, amelyek az érzékfeletti világra vonatkoznak. De odaát vannak azok az erők, amelyek számunkra a világ valóságát megadják.

Így a spirituális eszmék és fogalmak útján megszerezzük magunknak azt a bölcsességet, amelyre szükségünk van, hogy odaát fényhez jussunk, különben minden sötét lesz. Mert amit itt bölcsességként elsajátítunk, az odaát fénnyé, szellemi fénnyé válik. A bölcsesség szellemi fény. Igen, hogy odaát ne legyen sötétség, bölcsességre van szükségünk. És ha kevés spirituális fogalmat sajátítunk el, ez a legjobb eszköz arra, hogy odaát ne legyünk fényben. De ha nem rendelkezünk fénnyel, akkor eltávolodunk attól a szférától, amelyet be kellene világítanunk, visszajutunk a Földhöz, és holtakként, mint romboló központok bolyongunk rajta. Legfeljebb olykor, fekete mágia útján felhasználnak bennünket arra, hogy inspirációt szolgáltassunk sajátos ténykedésekhez és romboló hatásokhoz.

Bölcsességre van tehát szükségünk, hogy fénnyel rendelkezzünk a halál után. A halál után azonban még valami másra is szükségünk van. Nemcsak arra a képességre van szükségünk, hogy az ottani lényektől eloldjuk magunkat, úgy, hogy azokra legalább úgy tekinthessünk, mint a szellemi világ lényeire, hanem a halál után a szeretet képességére is szükségünk van, különben a viszonyunk azokhoz a lényekhez, akiket a bölcsesség révén meglátunk, nem tud a helyes módon kifejlődni. Szeretetre van szükségünk. Az a szeretet azonban, amit itt a Földön kifejlesztünk, és ami lényegében a fizikai testtől függ, egy olyan érzés, amely itt a fizikai világban a légzési ritmustól függ. Ezt a szeretetet nem tudjuk átvinni a szellemi világba. Teljes illúzió lenne, ha azt hinnénk, hogy az a szeretet, amit itt most kifejlesztünk, átvihető a szellemi világba. A szeretet minden erejét átvisszük azonban a szellemi világba azáltal, amit itt a fizikai világban az érzéki szemlélet útján megszerzünk a fizikai lényekkel való élet során. A szeretetet az tüzeli át, amit itt a fizikai világ megértése útján kifejlesztünk. Éppen az olyan élmények, amelyek a világnézettel, a modern természettudománnyal kapcsolatosak, ha azokat érzésszerűen vesszük fel magunkba, ezek fejlesztik ki odaát a szeretetet. Csakhogy a szeretet olyasmi, ami magasrendű vagy alacsonyrendű, aszerint, hogy milyen területen bontakozik ki. Amikor áthaladnak a halál kapuján, és romboló centrumokként a Föld területén kell maradniuk, bármennyi szeretetet fejlesztettek is ki – merthogy ott kell maradniuk, ami a tisztán materiális fogalmakkal való összekapcsolódás következménye –, ezt a szeretetet a romboló munkára fordítják. Akkor éppen a romboló munkát fogják szeretni, és arra ítélik magukat, hogy megfigyeljék, mennyire szeretik a romboló munkát.

A szeretet azonban nemes dologgá válik, amikor az ember fel tud emelkedni a magasabb világokba, és szeretni fogja azt, amit a spirituális fogalmak útján megszerzett. Csak ne felejtsük el: a szeretet olyasmi, ami alacsonyrendű, amikor egy alacsony szférában működik, és nemes, magasrendű, szellemi, amikor egy magasabb, egy szellemi szférában működik. Ez a lényeges. Ha ennek nem vagyunk a tudatában, akkor a dolgokat egyáltalán nem a helyes módon látjuk.

Ezek azok az ember halála utáni életével kapcsolatos fogalmak, amelyeket ma el kell sajátítani. A jelenlegi emberiség számára és különösen a jövő emberisége számára már nem elég, hogy prédikátorok mondják meg, mit kell tenniük, és hogy elő kell készíteniük magukat az örök életre, ha ezek a prédikátorok sosem tudják megmondani azt, hogy tulajdonképpen milyen az a világ, amelybe az ember belép, miután áthaladt a halál kapuján. A korábbi időkben ez még elfogadható volt, mert a természettudományos fogalmak még nem jelentek meg, és az emberekben még nem alakult ki az a materiális érdeklődés, ami a 16. század óta fokozatosan mindenütt elterjedt. A korábbi időkben még elfogadható volt az, hogy az embereknek csak olyan módon beszéljenek az érzékfeletti világról, ahogy a hitvallások még ma is teszik. Ma már ez nem fogadható el, mert az emberek ma legtöbbször belegabalyodnak abba – az emberek iránti mély részvétből kell ezt mondanunk –, hogy a hitvallások útján egoista módon akarják megszerezni az örök üdvösséget. Ezáltal éppen a fizikai-érzéki, materialista világba bonyolódnak bele, és elzárják a felemelkedés útját, miután áthaladtak a halál kapuján. Itt még valami egészen más is számításba jön, ami szükségképpen adódik, annak erőteljes hangsúlyozása, hogy a jelenkori és jövőbeni emberiségnek a szellemtudománnyal kell foglalkoznia. Mert kénytelenek vagyunk azt mondani: szánalomra méltóak azok az emberek, akik a halál utáni élet számára nem tudnak szellemtudományos fogalmakat kialakítani. A szellemtudomány ugyanakkor olyasvalami, amit részvétből és az emberek iránti belső együttérzésből kell terjeszteni, mert szánalomra méltó dolog, amikor az emberek tiltakoznak – értetlenségükből kifolyólag – az ellen, hogy szellemtudományos képzeteket sajátítsanak el.

Teljesen tisztában kell azonban lennünk azzal, hogy a szellemi világ mindenütt jelen van. Gondolják csak meg, hogy az a világ, ahol a holtak a holtakkal vannak együtt, ez az érzékfeletti világ az a fonal, amely a holtakat összekapcsolja a hátrahagyott élőkkel, és az a fonal, amely a holtakat összekapcsolja a magasabb hierarchiákkal, akik ehhez a világhoz tartoznak, amelyben állunk. Ahogy a levegő valóságos körülöttünk, olyan valóságos ez a világ is, amely mindig körülöttünk van. Egyáltalán nem vagyunk elkülönítve ettől a világtól, csak tudatállapotunk útján különülünk el attól a világtól, amelybe a halál után belépünk. Ezt erőteljesen hangsúlyoznunk kell, mert köreinken belül sincs még tisztában minden barátunk azzal, hogy a halott az élőt viszontlátja, hogy csak addig vagyunk elválasztva, amíg az egyik itt van a fizikai testben, a másik pedig fizikai test nélkül él, de meg kell szereznünk mindazokat az erőket, amelyek a halottakkal összehoznak bennünket, azáltal, hogy eloldjuk őket magunktól, különben bennünk élnek, és nem tudjuk őket észrevenni. Aztán azt is hangsúlyoznunk kell, hogy a szeretet erejét, ami a materialista képzetek folytán itt kifejlődik, át kell vinnünk a megfelelő szférába, különben ez az erő odaát számunkra gonosz erővé válik. Éppen az a szeretet, amit a materialista képzetek útján fejlesztünk ki, az tud rossz erővé válni. Egy erő önmagában nem jó vagy rossz, azáltal válik jóvá vagy rosszá, hogy milyen szférában működik.

Éppen úgy azonban, ahogy összefüggésben állunk ezzel az érzékfeletti világgal, amelyben a halottak vannak, ez a világ még más módon is hat a fizikai-érzéki világra. A világ bonyolult, és fogalmait lassan és fokozatosan kell elsajátítanunk. De kell hogy legyen akaratunk az elsajátításához.

Ez a szellemi világ hat a mi világunkra. A szellemi világ mindent áthat. Az érzékelhetőben mindenütt jelen van az érzékfeletti. Az embert különösképpen kell hogy érdekelje ez az érzékfeletti, amelyhez saját érzékelő természete szerint köze van. Kérem, jól figyeljenek a következőkre, mert ez egy különösen fontos gondolat.

Mi, emberek testre, lélekre és szellemre tagolódunk, de ebben lényünk még messze nem merül ki. Testünk, lelkünk és szellemünk bizonyos módon az, ami mindenekelőtt tudatunkat érinti, de ez nem jelenti mindazt, ami létünkkel kapcsolatban áll. Egyáltalán nem! Amit most mondok, összefügg az emberi természet, az emberi lét bizonyos titkaival, amelyekről ma tudni kell, és amelyeket egyre inkább meg kell ismerni.

Amikor az ember a születés útján a földi életbe lép, minthogy fizikai testet kap, nemcsak az a lehetősége van meg, hogy saját lelkének megadja a létet – kérem, hogy ezt jól figyeljék meg –, hanem az a helyzet, hogy egyáltalán nem ismeri, hogy mi játszódik le ebben a fizikai testben, erről az ember egyáltalán nem tud. Csak fokozatosan ismeri meg, ha nem is kielégítő módon, az anatómia, a fiziológia útján, hogy mi megy végbe ebben a testben. Ha az embernek várnia kellene a táplálékkal, amíg a táplálkozás folyamatát megérti, akkor éhen kellene halnia, mert egyáltalán nem lehet arra gondolni, hogy az ember valamit tud arról, amit a szerveknek tenniük kell, hogy a táplálékot előkészítsék az organizmus számára. Az ember tehát jól elboldogul organizmusával, amit magára vett ebben a világban, anélkül hogy lelkével alámerülne ebbe az organizmusba. Ezáltal azonban alkalom nyílik arra, hogy röviddel a születésünk előtt – nem nagyon sokkal előtte – lelkünkön kívül még egy másik szellemi lény is helyet foglaljon a testünkben, testünk tudattalan részében. Ez tehát így van: röviddel a születésünk előtt áthat bennünket egy másik lény, terminológiánk szerint egy ahrimáni lény. Ez éppen úgy bennünk van, mint saját lelkünk. Ezek a lények, akik életüket azáltal teljesítik ki, hogy az embereket felhasználják arra, hogy abban a szférában élhessenek, amelyben akarnak, ezek a lények rendkívül magas intelligenciával rendelkeznek, és egy jelentős mértékben fejlett akarattal, de nincs lelkületük, nem rendelkeznek azzal, amit emberi lelkületnek nevezünk. Úgy haladunk át az életen, hogy van lelkünk, és van egy olyan hasonmás bennünk, aki sokkal okosabb, sokkalta okosabb, mint mi, nagyon intelligens, de mefisztói intelligenciája van, ahrimáni intelligenciája. Ehhez járul még egy ahrimáni akarat, egy rendkívül erős akarat, egy olyan akarat, amely sokkal közelebb áll a természeti erőkhöz, mint a mi emberi akaratunk, amely a lelkületünket szabályozza.

A 19. században a természettudomány felfedezte, hogy az idegrendszert elektromos erők hatják át. A természettudománynak igaza volt. De ha azt hitték, ha a természettudósok azt hiszik, hogy az idegi erőnek, ami hozzánk tartozik, és a gondolati élet alapja, valami köze van az elektromos áramlatokhoz, amelyek idegeinket átjárják, akkor nincs igazuk. Mert az elektromos áramlatok azok az erők, amelyeket azok a lények helyeztek el bennünk, akiket most ábrázoltam, és akik egyáltalán nem tartoznak a mi lényünkhöz. Hordozunk magunkban elektromos áramlatokat is, de ezek ahrimáni természetűek.

Ezek a magas intelligenciájú lények azonban tisztán mefisztói intelligenciák, és természetük inkább az akarattal rokon, mint ahogy azt az emberi intelligenciáról el lehet mondani, és saját akaratukból határozták el, hogy nem akarnak abban a világban élni, amelyben a magasabb hierarchiák bölcs szellemeinek elhatározása folytán élniük kellene. Meg akarták hódítani a Földet, testekre van szükségük. Saját testük nincs, ezért az emberi testekből olyan sokat használnak fel, amennyit csak tudnak, mert az emberi lélek nem tudja teljesen betölteni az emberi testet.

Ezek a lények tehát, ahogy mi az emberi testet kifejlesztjük, képesek egy bizonyos időben, mielőtt az ember megszületik, bizonyos módon behatolni az emberi testbe, és tudatunk küszöbe alatt kísérnek bennünket. Egy dolgot azonban egyáltalán nem képesek elviselni az emberi testben, nem tudják ugyanis a halált elviselni. Ezért ezt az emberi testet, amelybe befészkelik magukat, a halál bekövetkezése előtt mindig el kell hagyniuk. Ez ismételten igen keserves csalódás számukra, mert éppen azt akarják elérni, hogy az emberben maradjanak a halál után is. Ez nagy eredmény lenne e lények számára, de nem tudják elérni.

Ha a Golgotai misztérium nem történt volna meg, ha Krisztus nem hajtotta volna végre a Golgotai misztériumot, akkor a Földön már régóta úgy lenne, hogy ezeknek a lényeknek meglenne a lehetőségük, hogy akkor is az emberben maradjanak, ha a halál ideje karmikusan bekövetkezik. Akkor a földi ember fejlődésén győzelmet arattak volna, és a földi emberi fejlődés uraivá váltak volna.

Ez olyasmi, aminek rendkívül mélyreható jelentősége van: belátni az összefüggést Krisztus golgotai tette és ezek között a lények között, akik az emberi természetben el akarják érni a halált, de ma még nem tudják elviselni. Őrizkedniük kell attól, hogy az emberi testben átéljék azt az órát, amelyben az ember számára el van rendelve a halál, őrizkedniük kell attól, hogy a halál óráján a testben maradjanak, hogy életüket a halál óráján túl is az emberi testben folytassák.

Ezeket a dolgokat, amiket itt most elmondtam, bizonyos okkult társaságok régóta tanítják, nagyon jól ismerik őket, de – ennek jogosultságát most nem akarjuk vizsgálni – az emberekkel nem közölték. Ma a dolog úgy áll, hogy lehetetlenség, hogy az emberekkel fokozatosan ne közöljünk ilyen fogalmakat, amelyekre szükségük van, amikor a halál kapuján áthaladnak. Mert mindarra, amit az ember itt átél, arra is, amit a tudat küszöbe alatt átél, szüksége van a halál után, minthogy vissza kell tekintenie az életére, és ennek az életnek teljesen érthetőnek kell lennie a visszatekintéskor, és az a legrosszabb, ha erre nem képes. Az embernek azonban nincsenek elegendő fogalmai ahhoz, hogy visszatekintéskor az életet megértse, ha az ember egy lényt nem tud megvilágítani, aki így részt vesz az életünkben, mint ez az ahrimáni lény, aki születésünk előtt birtokba vesz bennünket, és folyamatosan jelen van, folyamatosan a tudattalanunkban működik, ha nem tudunk fényt vetni rá. A halál után a bölcsesség fénnyé válik.

Ez a bölcsesség azonban rendkívül fontos az emberi életben, és ismeretét az embereknek fokozatosan meg kell szerezniük, és meg is szerzik. De a helyes módon kell megszerezni, nem szabad, hogy valamiféle okkult társaság útján terjedjen el az emberek között, amely hatalmi kérdéssé teszi, és ez által saját hatalmát akarja növelni, nem szabad, hogy az emberek valamilyen egoista módon működő társaság hatalmába kerüljenek. Az emberiség általános tudásra törekszik, és a tudásnak el kell terjednie. Mert a jövőben már nem lesz hasznos, ha okkult társaságok ilyen dolgokat hatalmukba keríthetnek. Az említett lények megismerését a következő évszázadokban az embereknek egyre inkább el kell sajátítaniuk. A következő évszázadokban egyre inkább tudniuk kell, hogy egy ilyen hasonmást hordoznak magukban, egy ilyen ahrimáni, mefisztói hasonmást. Az embereknek erről tudniuk kell. Ma mindazonáltal a fogalmak nagy számát alakítjuk ki, de tulajdonképpen ezek homályosak, mert semmi érdemlegeset nem tudunk kezdeni velük. Az ember ma olyan fogalmakat alakít ki, amelyeknek csak akkor lehet megfelelő alapjuk, ha összeegyeztethetők azzal, ami tényként eléjük tárul.

Itt megnyilvánul valami, amit a jövőben ténylegesen végre kell hajtani, ha az emberi faj tulajdonképpen nem akar valami végtelenül hátráltató, rémes dolgot átélni. Mert ez a hasonmás, amelyről beszéltem, leginkább olyan fizikai betegségek okozója, amelyek belülről, spontán jönnek létre, és ha ezt ismerjük, az organikus gyógyszerként hat. Azok a betegségek, amelyek spontán, nem külső sérülések útján, hanem spontán módon az emberben belülről jelennek meg, nem az emberi lélek útján jönnek létre, hanem ettől a lénytől származnak. Minden olyan betegségnek ez a lény az okozója, amely spontán, belülről jön létre, ez az okozója minden organikus betegségnek. És a testvére, aki mindazonáltal nem ahrimáni, hanem luciferi jellegű, minden neuraszténiás, neurotikus betegségnek az okozója, minden olyan betegségnek, amely tulajdonképpen nem betegség, csak, ahogy mondjuk, idegi betegség, hisztérikus betegség, és így tovább. Úgy, hogy a gyógyszernek két oldalról is szelleminek kell lennie. Hogy azt idézik elő, ami ma megmutatkozik – erről Zürichben beszéltem [15] –, az olyan nézetek megjelenése folytán jön létre, mint a pszichoanalízis és hasonlók, ahol már szellemi entitásokkal garázdálkodnak, de elégtelen ismeretekkel, így egyáltalán nem tudnak mit kezdeni azokkal a jelenségekkel, amelyek egyre inkább betörnek az emberi életbe. Mert bizonyos dolgoknak szükségszerűen meg kell történniük, és annak is meg kell történnie, ami az egyik irányban kártékony, mert az embert ki kell tenni ennek az ártalomnak, hogy azt legyőzze, és ez által erőhöz jusson.

[15] Lásd a november 6. és 13. előadást ebben a kötetben.

Hogy jól megértsük az ilyen dolgokat, mint amilyeneket most mondtam el, hogy tulajdonképpen a hasonmás minden olyan betegség okozója, amelynek organikus alapja van, és nem csupán funkcionális, hogy ezt jól megértsük, még sok egyéb dolgot is tudnunk kell. Tudnunk kell például, hogy Földünk egésze nem halott produktum, ahogy azt ma az ásványtan és a geológia gondolja, hanem élőlény. Az ásványtan és a geológia olyan sokat tud a Földről, amennyit az tudhat, aki csak a csontrendszert tanulmányozza. Gondolják csak meg: ha egyáltalán nem lennének képesek az embert semmilyen módon sem látni, hanem csak röntgenfelvételeket kapnánk róla, és valakinek csak a csontrendszerét ismerik, akkor annyit tudnának az emberről, amennyit a tudomány a Földről tud. Gondolják el, hogy ha ide bejönnének, és az itt jelen lévő tiszteletre méltó társaság tagjaiból nem látnának mást, csak a csontjaikat, akkor annyit tudnának az itt jelenlévőkről, mint amennyit a tudomány a Földről tud. A Föld tehát, amit csak mint csontrendszert ismernek, egy élő organizmus, és mint élő organizmus hat azokra a lényekre, amelyek rajta járkálnak, nevezetesen az emberekre. És ahogy az ember testi szerveinek vonatkozásában differenciálódik, a Föld is differenciálódik annak vonatkozásában, ami belőle elevenen kifejlődik, és amivel befolyást gyakorol azokra az emberekre, akik rajta járkálnak. Úgy gondolom, tudatában vannak annak, hogy ha gondolkodnak, akkor nem a jobb mutatóujjukat vagy a bal hüvelykujjukat veszik igénybe, hanem a fejüket, pontosan tudják, hogy nem a jobb hüvelykujjukkal gondolkodnak, hanem a fejükkel. A dolgok tehát részekre oszlanak az élő organizmusban, amely differenciálódik. A Föld egyáltalán nem olyan lény, amely lakosaira mindenütt ugyanúgy sugárzik, hanem különböző területei teljesen különböző dolgokat sugároznak ki magukból. Különféle erők vannak: mágneses, elektromos erők, de még inkább vannak az elevenség területén olyan erők, amelyek a Földből származnak, és az embereket a legkülönbözőbb módon befolyásolják a Föld különböző pontjain, tehát az embereket a geográfiai alakulások szerint befolyásolják.

Ez egy nagyon fontos tény. Mert ami az ember mindenekelőtt a teste, a lelke és a szelleme szerint, az tulajdonképpen csak kis mértékben áll közvetlen viszonyban ezekkel a Földből kiinduló erőkkel. A hasonmás azonban, akiről beszéltem, erőteljesen kapcsolatban áll ezekkel a Földből kiinduló erőkkel. És az ember a teste, a lelke és a szelleme szerint közvetett módon áll kapcsolatban a Földdel és azzal, ami a különböző pontokon kisugárzik, azáltal, hogy hasonmása a legintimebb viszonyban áll azzal, ami itt kiáramlik. Ezek a lények, amelyek ahrimáni-mefisztói lényekként rövid idővel az ember születése előtt helyet foglalnak benne, sajátos ízléssel rendelkeznek. Vannak olyan lények, amelyeknek különösen a keleti félteke tetszik, Európa, Afrika, Ázsia, amelyek olyan embereket választanak, akik ott születtek, hogy azoknak a testeit használják. Mások olyan testeket választanak, amelyek a nyugati féltekén. Amerikában születtek. Amit mi, emberek egy gyenge képmás formájában, mint geológiát ismerünk, az e lények számára saját átélésük eleven princípiuma, e szerint alakítják ki a lakhelyüket.

Ebből láthatják, hogy a jövő egyik fontos feladata az lesz, újra gondjaikba vegyék azt, amitől elszakadtak: a földrajzi orvoslást, az orvosi geográfiát. Paracelsusnál [16] ez egy ősi bölcsességből eredt, azóta a materialista szemlélet folytán nem nagyon ápolták. Újra el kell hogy foglalja a helyét, és néhány dolog csak akkor válik újra ismertté, ha megismerjük az összefüggést az embert megbetegítő lények és a földrajzi viszonyok között, a különböző egybeolvadások és kisugárzások között, amelyek a Föld különböző tájegységei szerint létrejönnek. Fontos tehát, hogy az ember ezeket a dolgokat megismerje, mert az élete ezektől függ. Ugyanis a hasonmás útján egészen meghatározott módon áll a földi létben, és ennek a hasonmásnak a lakhelye magában az emberben van.

[16] Paracelsus, eredeti nevén Philippus Theophrastus von Hehenheim (1493–1541).

Nos, tulajdonképpen mindez csupán az Atlantisz utáni ötödik korszakban vált rendkívül fontossá, és különösen fontos lesz majd az emberek számára a legközelebbi időkben. Ezért kell most a szellemtudománynak elterjednie. Ez most különösen fontos, mert ez a mostani időszak az embert arra ösztönzi, hogy ezekkel a dolgokkal tudatosan szembesüljön, tudatosan viszonyuljon ezekhez a dolgokhoz. Az embernek erősnek kell lennie ebben a korszakban, hogy létét az említett lényekhez igazítsa.

Ez a korszak a 15. században köszöntött be, mert mostani korszakunk 1413-ban kezdődött. Az Atlantisz utáni negyedik korszak, a görög-latin korszak a Golgotai misztérium előtt 747-ben kezdődött, és 1413-ig tartott, ebben az időpontban egy jelentős fordulópont következett be. Azóta az Atlantisz utáni ötödik korszakban élünk, és korunkban csak fokozatosan nyilvánulnak meg a kor jellegzetes sajátosságai, amelyek a 15. században készültek elő. Az Atlantisz utáni negyedik korszakban kiváltképpen az értelmi- és kedély-lélek fejlődött ki, most a tudati lélek fejlődik az emberiség összességében. Amikor az ember belépett ebbe a korszakba, ez bizonyos nehézséget jelentett számára, amire a vezető szellemi lényeknek tekintettel kellett lenniük, szemben a hasonmással. Ha az ember sok mindennek a tudatában lett volna abból, ami ezzel a hasonmással összefügg, akkor az számára nagyon rossz lett volna. Az embernek már a 14. századot megelőző évszázadban elő kellett készülnie arra, hogy megóvja magát, hogy csak keveset vegyen fel abból, ami erre a hasonmásra emlékezteti. Ezért a hasonmásnak az az ismerete, ami a régi időkben teljes mértékben jelen volt, veszendőbe ment. Az embereket meg kellett óvni attól, hogy bármit is tudjanak erről a hasonmásról, ne csak elméletileg ne tudjanak róla, hanem hogy érintkezésbe se kerüljenek azokkal a dolgokkal, amelyeknek a hasonmáshoz köze van.

Ehhez egészen speciális előkészület volt szükséges. Az itt kialakuló dolgot meg kell próbálnunk megérteni: a 14. századot megelőző évszázadokban az emberek meg kellett, hogy védjék magukat a hasonmástól, fokozatosan ki kellett kerülnie az ember látóköréből, és csak lassanként volt szabad megjelennie, most, amikor az ember a hozzá való viszonyát szabályozni tudja. Ehhez valóban jelentős előkészület volt szükséges, amit csak a következő módon lehetett elérni: a 9-10. század óta fokozatosan olyan viszonyok jöttek létre, hogy az európai emberek elvesztettek egy bizonyos kapcsolatot, amely korábban megvolt, egy olyan kapcsolatot, amely a korábbi, a 6-7. keresztény század emberei számára még fontos volt. Létrejött ugyanis – a 9. században kezdődött, de elsősorban a 12. századtól alakult ki – a hajóközlekedés Amerika felé, éppenséggel olyanfajta hajókkal, amelyek akkor rendelkezésre álltak. Ez különösnek tűnhet az önök számára. Azt mondhatják: a történelemben ilyesmiről sosem hallottunk. – Igen, a történelem valóban számos vonatkozásban egy fable convenu [17], egy legenda, mert az európai fejlődés korábbi századaiban norvég hajók, az akkori Norvégiából eljutottak Amerikába. Természetesen nem Amerikának nevezték, hanem valamilyen más néven. Amerikában ismerték azt a területet, ahol leginkább létrejönnek azok a mágneses erők, amelyek ezzel a hasonmással kapcsolatba hozzák az embereket. Mert a hasonmáshoz való tényleges viszony a Földnek arról a területéről indul ki, amely az amerikai kontinensen található. A korábbi évszázadokban norvég hajók eljutottak Amerikába, és ott betegségeket tanulmányoztak. Európától kiindulva Amerikában bizonyos módon a Föld mágnesességének a hatására kialakult betegségeket tanulmányozták. A régi európai orvoslás titokzatos eredetét itt kell keresni. Meg tudták figyelni a betegségek lefolyását, amit Európában nem tudtak megtenni, mert ott az emberek érzékenyebbek voltak a hasonmás hatására. Szükséges volt – és ehhez a római katolikus egyház lényegesen hozzájárult a maga rendeletével –, hogy az Amerikával való kapcsolat fokozatosan feledésbe merüljön. Csak az Atlantisz utáni ötödik korszakban jött létre az, hogy Amerikát fizikailag, érzékletes módon újra fölfedezték. Ez azonban csak ismételt felfedezés volt, ami mindazonáltal azért olyan jelentős, mert azok az erők, amelyek hatalmon voltak, elérték, hogy az okiratokban semmi említés ne legyen Európa és Amerika korábbi kapcsolatára vonatkozóan. És ahol ezt közölték, ott nem ismerték fel, nem tudták, hogy a dolgok az Európa és Amerika közötti kapcsolatra vonatkoznak. A látogatások mindazonáltal többek voltak látogatásoknál. Hogy az európaiak aztán amerikai néppé váltak – ahogy ma mondjuk, a nép kifejezés félreérthető módon nemzetre cserélődött –, ez csak Amerika fizikai felfedezése után, fizikai újrafelfedezése után vált lehetségessé. Korábban inkább látogatásokról beszélhetünk, amelyeket azért hajtottak végre, hogy tanulmányozzák, hogy a másféle indián fajnál a hasonmás egy egészen sajátos szerepet játszott.

[17] Fable convenu: megegyezésen alapuló mese.

Európának az Atlantisz utáni ötödik korszak kialakulása előtt a nyugati világ befolyásától meg kellett védenie magát. Ez az a jelentős történelmi intézkedés, történelmi berendezkedés, amit a világ bölcsességgel teli hatalmai véghezvittek: Európának egy ideig meg kellett védenie magát mindezektől a hatásoktól, és nem tudta volna megvédeni magát, ha a 15. századot megelőző évszázadokban az európai világ nem zárta volna el magát teljesen az amerikai világtól.

Nos, éppen azon kellett fáradozni, hogy egy ideig az előkészítő évszázadokban valami bekerüljön az európai emberiségbe, ami számításba veszi a finomabb érzékenységet. Úgy is mondhatnám, hogy kiváltképpen az értelemnek kellett teret nyernie ebben az Atlantisz utáni ötödik korszakban, de első megjelenésekor különösen kíméletre szorult. Aminek meg kellett nyilvánulnia számára, azt különösen finom módon kellett közelíteni hozzá. Néha ez a finomság természetesen olyan volt, mint a nevelés finomsága, ahol természetesen csinos fenyítési eszközöket vettek igénybe. Mindaz azonban, amit említek, nagyobb történeti impulzusokra vonatkozik.

Aztán az következik, hogy voltak egyes ír szerzetesek, akiknek a hatására az ott létrejött tiszta keresztény-ezoterikus tanítás úgy hatott, hogy Rómában belátták annak szükségességét, hogy Európát a nyugati félteke elől lezárják. Mert ez a mozgalom Írországból akart kiindulni, hogy a kereszténységet olyan módon terjesszék el Európában, hogy az embereket ne zavarja meg az, ami a nyugati félteke földalatti erőiből származik. Európát tudatlanságban kellett tartani a nyugati féltekéből származó minden befolyást illetően.

Kézenfekvő, hogy most ezekről a viszonyokról beszéljünk. Mert Columban és a tanítványa, Gallus lényeges individualitások voltak [18] azon a nagy, jelentős missziós úton, amely megkísérelte Európa kereszténnyé tételét sikerre vinni azáltal, hogy Európát akkoriban szellemi falakkal vette körül, és nem hagyta, hogy hatás érje arról az oldalról, amire utaltam. Az olyan személyiségek, mint Columban és a tanítványa, Gallus, aki azt a helyet alapította, amely a nevét viseli, ők voltak azok, akik mindenekelőtt belátták: a kereszténység zsenge hajtása Európában csak akkor terjed el, ha Európát ebben a vonatkozásban egyfajta kerítéssel veszik körül. Igen, a világtörténelemben zajló folyamatok mögött mély, jelentőségteljes titkok húzódnak. Az a történelem, amit az iskolákban tanítanak, többnyire csak egyfajta fable convenu, mert a fontos tényekhez, az újkori Európa megértéséhez hozzátartozik, hogy azoktól az évszázadoktól kezdődően, amikor Írországból a kereszténység elterjedt Európában, egészen a 12. századig azon dolgoztak, hogy a pápai ediktumok útján Európa és Amerika között fokozatosan megtiltsák, megszüntessék a hajózást, úgy, hogy a kapcsolat Amerika és Európa között teljesen feledésbe merült. Szükség volt erre a felejtésre, hogy ez által az első idők, amelyekben elő kellett készíteni az Atlantisz utáni ötödik korszakot, a helyes módon folyhassanak le. És csak akkor, amikor a materialista kor elkezdődött, akkor fedezték fel újra Amerikát, ahogy ma nyugaton mondják. Keleten úgy mondják, hogy a pénzsóvárság hatására fedezték fel, a tisztán materialista kultúra hatására, amivel az embernek éppen az Atlantisz utáni ötödik korszakban számolnia kell, és amelynek útján a megfelelő viszonyokba belehelyezkedik.

[18] Columban és a tanítványa, Gallus misszionáriusok voltak a 6-7. században.

Ezek a dolgok alkotják az igazi történelmet, és úgy gondolom, hogy felvilágosítanak arról, hogy mi a valóság. A Föld valóban olyasmi, amit eleven lénynek kell tekintenünk. A földrajzi differenciáltság szerint a különböző területekről különböző erők áramlanak felfelé. Az embereknek ezért nem kell területek szerint elkülönülniük, hanem át kell venniük egymástól azt, ami minden területen jó és nagy dolog, és csak ott jöhet létre. Ezért a szellemtudományos világnézetnek az a célja, hogy olyasvalamit teremtsen meg, amit minden nemzet, minden terület valóban el tud fogadni. Mert fontos, hogy az emberek kicseréljék a szellemi javaikat. Ez a dolog lényege.

Ezzel szemben az egyes területeken igen könnyen létrejön az a törekvés, hogy egyre növeljék a hatalmat. Az a nagy veszedelem, hogy az újkori emberiség fejlődése egyoldalúan halad előre, amit csak a konkrét, az igazán konkrét viszonyokból lehet megítélni, ha az ember tudja, hogy a Föld egy organizmus, ha tudja, hogy tulajdonképpen mi történik a Föld különböző pontjain. Kelet-Európában viszonylag csekély a hajlam aziránt, hogy mi áramlik ki a Földből, mert az oroszság például bensőségesen összefügg a talajjal, sajátos erőket merít a talajból, mégpedig olyan erőket, amelyek nem a Földből jönnek. Az orosz geográfia titka abban rejlik, hogy amit az orosz a Földből felvesz magába, az mindenekelőtt a Földnek átadott fény, ami a Földről újra visszaáramlik. Az orosz tehát tulajdonképpen azt veszi át a Földtől, ami a külső régiókból áramlik a Földre. Az orosz szereti a földjét, de azért szereti, mert az számára az ég tükre. Ezáltal azonban az orosznál, minthogy még ilyen földi érzületű, ebben a földi érzületben van valami – még ha ez ma csak gyerekes fokon jelenik is meg –, ami rendkívül kozmopolita jellegű: minthogy a Föld, miután a világűrben mozog, a földi környezet minden lehetséges részével kapcsolatba kerül. És ha az ember nem veszi fel a lelkébe azt, ami a Földből aluról felfelé áramlik, hanem azt veszi fel, ami felülről lefelé áramlik, aztán újra felfelé tör, akkor ez valami más, mintha azt venné fel – közvetlenül a Földtől –, ami egy bizonyos rokonságban áll az emberi természettel. Amit azonban az orosz a maga földjében szeret, amivel áthatja magát, az némi gyengeséget jelent számára, de mindenekelőtt egy bizonyos képességet is, hogy legyőzze azt a hasonmást, amelyről az előbb beszéltem. Ezáltal arra hivatott, hogy ebben a korszakban a legfontosabb impulzusokat közvetítse, amikor ezzel a hasonmás-természettel majd meg kell küzdeni az Atlantisz utáni hatodik korszakban.

A Föld talajának egy bizonyos része azonban a legnagyobb rokonságot mutatja ezekkel az erőkkel. Ha az ember belehelyezkedik, a maga területén van, amikor elmegy onnan, akkor ez már nem így van, mert ezek földrajzi dolgok, nem néprajzi, nem nemzeti, hanem tisztán földrajzi dolgok. Az a terület, amelynek a legnagyobb befolyása van a hasonmásra, ahol az áramlások felfelé haladnak, és ahol a hasonmásnál a legnagyobb mértékű rokonság mutatkozik azzal, ami kiárad, tehát ami újra megnyilatkozik a Föld számára, ez az a földterület, ahol a legtöbb hegység nem nyugatról kelet felé, keresztirányban halad, hanem ahol a hegyek északról déli irányban haladnak – mert ez is összefügg ezekkel az erőkkel –, ahol az ember a mágneses északi-sarki pont közelében van. Ez az a terület, ahol a külső viszonyok szerint mindenekelőtt rokonság jön létre a mefisztói-ahrimáni természettel. És e rokonság útján sok minden jön létre a Föld fejlődése során. Nem szabad, hogy az ember vakon kövesse a Föld fejlődését, ezeket a viszonyokat át kell tekintenie. Európa csak akkor tud megfelelő viszonyba kerülni Amerikával, ha ezeket a viszonyokat át tudja tekinteni, ha tudja, milyen földrajzi feltételekkel kell ott számolni. Különben, ha Európa úgy fog tovább haladni, hogy ezekben a dolgokban vak, akkor ez a szegény Európa úgy fog járni, ahogy Görögország járt Rómával szemben. Ennek nem szabad megtörténnie, nem szabad, hogy a világ földrajzilag amerikanizálódjon. Ezt azonban meg kell érteni. Nem szabad a dolgokat olyan komolytalanul venni, ahogy ezt ma gyakran teszik. Mert látják, hogy a dolgok milyen alapokon állnak, és ma szükséges a megismerés, nem pusztán a szimpátia és antipátia, hogy belehelyezzük magunkat azokba az összefüggésekbe, amelyekbe az emberiség ma oly tragikus módon került bele. Ezek azok a dolgok, amelyeket itt pontosabban megbeszélhetünk, nyilvános előadásokban csak utalni lehet ezekre. Tegnap felhívtam a figyelmet arra, menynyire szükséges, hogy amit szellemtudománynak nevezünk, az a szociális és a politikai fogalmakat is áthassa. Mert Amerika törekvése arra irányul, hogy mindent mechanizáljon, mindent a tiszta materializmus területére helyezzen, és Európa kultúráját fokról fokra a Föld területéről kiűzze. Ez nincs másképpen.

A földrajzi fogalmak magától értetődően nem népi fogalmak. Csak Emersonra [19] kell gondolnunk, hogy tudjuk, itt semmi nincs, ami egy népre jellemző lehetne. Emerson azonban egy teljesen európai képzettségű ember volt. Ugye, van két ellentétes pólus, amely létrejön. Éppen az ilyen hatások következtében, amilyeneket ma jellemeztünk, jelennek meg olyan emberek, mint Emerson, akik azáltal ilyenek, hogy teljes emberi mivoltuk szemben áll a hasonmással, vagy olyan emberek jelennek meg, mint Woodrow Wilson [20], akik csupán burkai a hasonmásnak, akiken keresztül a hasonmás különösen jól működik, és akik lényegében tulajdonképpen az amerikai jelleg földrajzi megtestesülései.

[19] Ralph Waldo Emerson (1803–1882): amerikai filozófus.
[20] Thomas Woodrow Wilson (1856–1924): az USA elnöke 1916 és 1920 között.

Ezek a dolgok nem függenek össze semmiféle szimpátiával vagy antipátiával, vagy valamilyen pártállással, ezek csupán azoknak a mélyebb okoknak a megismerésével függenek össze, amelyeket az ember az életben átél. Az emberiség azonban nem igen fog gyógyulást találni, ha nem akarja, hogy felvilágosításhoz jusson arról, mi az, ami a dolgokban tulajdonképpen hatékony. Ma nagyon fontos, hogy kapcsolódjunk néhány dologhoz, aminek éppen annál a fordulópontnál kellett megszűnnie, amikor az út Amerika felé elzáródott. Csak szimbólumként szeretném megjelölni azt, amit önök itt már oly sokszor átélhettek és megérezhettek, szimbólumként egy olyan embert, mint Gallus. Talajt kellene teremteniük működése számára egy olyan kerítés útján, amelyet felállítottak. Ezeket a dolgokat meg kell érteni.

A szellemtudományt csak igazi történelmi megértés útján lehet létrehozni. Láthatják azonban, hogy előítélet előítéletre halmozódik. Mert hogyan lehetne másképpen gondolkodni, ha a megismerés azzal kezdődik, hogy pártossá válunk! Ez volt az egyik oka annak, ami tulajdonképpen a gyávasághoz tartozik, hogy bizonyos okkult társaságok ezeket a dolgokat visszatartották. Azon egyszerű oknál fogva tartották vissza őket, hogy a megismerés az embereknek gyakran kényelmetlen, általában nem szeretnének emberré válni, különösen azok nem, akiknek hajlamuk van arra, hogy a földrajzi áramlatokhoz kapcsolódjanak.

A nyilvános élet kérdései már fokozatosan megismerési kérdéssé válnak, kiemelkednek abból az atmoszférából, amelybe ma az emberiség túlnyomó többsége belekerült: a puszta szimpátia és antipátia szférájából. A hatékonyság vonatkozásában mindazonáltal nem a többség a döntő. Ez a hatékonyság azonban csak akkor válhat ténylegesen hatékonnyá, ha az emberek nem riadnak vissza attól, hogy fontos dolgokat felvegyenek a tudatukba.

Ma úgy szóltam itt önökhöz, mert a hely szelleme megkívánta tőlem, hogy egy sajátos példán mutattam meg, hogy az emberek számára már nem elég, hogy a történelmet úgy ismerjék meg, hogy a használatban lévő könyveket a kezükbe veszik, mert azokban csak azt a fable convenu-t találják meg, amit ma történelemnek neveznek. Mert mit tapasztal az ember itt arról a fontos, de eredetét tekintve homályos orvosláson alapuló érintkezési módról, amely az első keresztény századokban Amerika és Európa között létrejött? Ami itt kialakult, nem válik semmissé azáltal, hogy az emberek később nem veszik tudomásul, mint a strucc, amely a fejét a homokba dugja, hogy ne lásson, aztán azt hiszi, hogy amit nem lát, az nincs is. Néhány dolog, egyszerűen a történelemnek nevezett fable convenu folytán az emberek elől elrejtőzik, néhány olyan dolog, ami a jelenkori emberhez a maga valóságában igen közel áll. Néhány dolog viszont a szellemtudomány útján kerül napvilágra az emberiség történelmi folyamatát illetően. Mert az emberek felvilágosítást akarnak kapni saját sorsukról, arról, hogy lelkük összefügg a szellemi fejlődéssel.

Nos, abból, ami a történelemben feledésbe merült, sok mindent csak a szellemtudomány tud előhozni. Különben az emberiségnek oda kell jutnia, hogy nem fog tudni rendkívül kézenfekvő dolgokról. A jelenkorról, annak ellenére, hogy a mai ember mindenről értesül – de hogyan értesül –, az emberiség csak a szellemtudomány álláspontjából képes ítéletet alkotni. Mert bár az emberiség ma – tisztesség ne essék, szólván, ezt mondjuk mindig, ha illetlen dolgokról beszélünk – minden ügyről a sajtóból értesül, de a sajtó úgy tudósítja a dolgokat, hogy éppen a lényeges, az igazság, a realitás, az, ami fontos, homályban marad.

A valóság megismerésének ehhez a fokához az embernek el kell jutnia. Ez egyáltalán nem olyasmi, ami személyesen vagy személytelenül a sajtó ellen irányul, hanem olyasmi, amit úgy kell érteni, hogy összefügg a jelenkor hatékony erőivel, és egyáltalán nem lehet másképpen. A dolgok nem lehetnek másképpen, de az embereknek tudniuk kell róluk. Éppen az a legnagyobb tévedés, hogy az emberek azt hiszik, hogy a dolgokat meg kell kritizálniuk, holott jellemezniük kell. Ez a dolog lényege.

Nos, ma megkíséreltem, hogy képet adjak önöknek néhány hatékony impulzusról, amelyek az egyes emberekben és az emberiség egészében működnek. Eltekintve egy dologtól, amiről beszéltem, egyfajta impulzus útján, amelyet érintettem, mindenekelőtt egy érzést akartam előhívni, mennyire figyelnie kell az embernek arra, hogy egész lényével egy konkrét szellemi világhoz tartozik, konkrét szellemi lényekhez és konkrét szellemi erőkhöz. Nemcsak akkor érthetjük meg a fizikai világot, amikor felemelkedünk abba a világba, amelybe a halál után belépünk, és amelyben a halál és egy újabb születés között élünk, hanem akkor is, amikor itt, a fizikai világban élünk, ha egyúttal megértjük a szellemi világot is.

A gyógyítás tudománya csak úgy maradhat fenn, ha szellemi tudomány lesz. A betegségek egy szellemi lénytől erednek, aki csak azért használja az emberi testet, hogy megtalálja a maga számítását, amit nem talál meg azon a helyen, amelyet a világ bölcsességgel teli szellemi vezetése kijelölt, és amellyel szembeszegült, ahogy ezt elmondtam. Ez egy olyan lény, amely tulajdonképpen ahrimáni-mefisztói lény az emberi természetben, amely a születés előtt, mint lakhelyre, bevonult az emberi testbe, és ezt az emberi testet csak azért hagyja el, mert a halált a jelenlegi viszonyai között nem tudja elviselni, a halált nem tudja elfogadni. A betegségek onnan erednek, hogy ez a lény az emberben működik. És amikor gyógyszert alkalmazunk, ennek az az értelme, hogy a külső világból ennek a lénynek azt adjuk, amit egyébként ez a lény az ember útján keres. Ha az emberi testnek gyógyszert adok, amikor ez az ahrimáni-mefisztói lény működik, akkor valami mást adok neki, bizonyos módon megsimogatom ezt a lényt, kiengesztelem, ezáltal elhagyja az embert, és megelégszik azzal, amit gyógyszerként odavetek neki.

Mindezek a dolgok azonban a kezdeténél járnak. Az orvoslásnak szellemi tudománnyá kell válnia. És ahogy a régi korokban az orvoslást szellemi tudománynak tekintették, úgy kell ismét szellemi tudományként elismernünk.

Nos, mindazonáltal azt az érzést is szerettem volna felkelteni önökben, hogy szükség van arra, hogy ne csak néhány fogalmat sajátítsanak el a szellemtudományból, hanem azt át is érezzék, mert valóban ez által érezzük bele magunkat az ember lényébe. Ma elérkezett az az idő, amikor sok mindennel kapcsolatban mintha hályog esne le az ember szeméről, mint például a külső történelemnél, amire néhány nappal ezelőtt Zürichben utaltam [21], vagy legalábbis jeleztem, hogy az emberek azt valójában nem külsőleg nézik, hanem megálmodják, és csak akkor értik meg, amikor az emberiség álmából értik meg, és nem olyasmiként, ami külsőleg megtörténik.

[21] A mai tudományok kiegészítése az antropozófia által (GA 73) – lásd az 1917. november 7. előadást.

Ezeket a dolgokat tehát remélhetőleg továbbviszi az az erő, amelyet az emberiség egy kis része, túlságosan kis része megragadott abban, amit antropozófiai mozgalomnak nevezünk. Ez az antropozófiai mozgalom azonban azzal függ össze, amit az emberiségnek a jövőben a legfontosabb ügyei közé kell sorolnia. Már gyakran felidéztük azt a hasonlatot, amit többször is elmondtam. A nagyon okos emberek kint azt gondolják: na, ezek az antropozófusok és teozófusok olyan szektát alkotnak, amely tele van mindenféle fantasztikus dologgal, mindenféle ostobasággal, amelyekkel az emberiség felvilágosodott részének nem szabad közösséget vállalnia. – Igen, az emberiségnek ez a „felvilágosodott” része ma hasonlóan gondolkodik ezekről az antropozófusok és teozófusok közötti földalatti szektás összejövetelekről, még ha ez az idők folyamán módosul is, ahogy a rómaiak, az előkelő rómaiak gondolkodtak, amikor a kereszténység terjedni kezdett. Akkoriban a keresztényeknek fizikailag valóban lent, a katakombákban kellett lenniük, míg fent azok a dolgok játszódtak le, amelyeket az előkelő rómaiak az egyetlen helyes dolognak láttak, miközben a fanatikus keresztények lent voltak. Néhány évszázad alatt ez megváltozott. A rómaiakat elsöpörték, és ami a katakombákban volt, az a felszínre került. Amit a kultúra uralt, az eltűnt.

Az ilyen összehasonlítások meg kell hogy szilárdítsák az erőnket, és úgy kell élniük a lelkünkben, hogy erőt merítsünk belőlük, mert még csak kis körökben tudunk működni. Annak a mozgalomnak azonban, amelyet az antropozófiai áramlat jellemez, olyan erőket kell kifejlesztenie, amelyek valóban felfelé törnek. Fent mindazonáltal kevés a megértés a szellemi talaj iránt.

Mégis újra meg újra vissza kell gondolnunk olyasmire, mint ami az első keresztények katakombavilága volt, ami sokkal nagyobb mértékben volt földalatti mozgalom, mint az, ami ma az antropozófiai mozgalom, mert ez a felszínen járja a maga útját. És néhányan azok közül, akik az antropozófiai mozgalomban a spirituális fogalmakról vitáznak, megtalálták a lehetőségét, hogy abban a szférában, amelyben ezek a spirituális fogalmak, amelyek itt a bölcsességet jelentik, fényként bontakozzanak ki, és számolnak ezzel a fénnyel. Ismételten azt kell mondanunk, hogy a tagok között, akik az antropozófiai mozgalomban dolgoznak, mindig egyetértenek velünk azok, akik itt a fizikai világban vannak, és azok is, akik odaát vannak az érzékfeletti világban, már átlépték a halál küszöbét, és megbizonyosodtak arról, amit itt spirituális bölcsességként megszereztek. Ebben a vonatkozásban már, mondhatnám, gondolhatunk néhány tagunkra, akinek a lelke az érzékfeletti világban van. Ebben a pillanatban – mert ebben az időszakban van a halottak napja, az érzékfeletti születésnap a halottak számára – hűséges munkatársunkra gondolok, aki a dornachi épületnél tevékenykedett, Sophie Stindére. Arról van szó, kedves barátaim, hogy ha valóban a pozitív antropozófiai mozgalomban akarunk részt venni, akkor el kell mélyítenünk ezt az érzést: a szellemi világra vonatkozó konkrét fogalmakat azáltal kell felvennünk magunkba, ami valóban össze van kötve velünk.

Nos, kedves barátaim, ezek most nehéz idők. Tudjuk, hogy nehéz lesz a következő időkben is. Hogy a viszonyok hogyan fognak alakulni együttléteink számára a fizikai síkon, milyen hosszú vagy milyen rövid ideig tarthat, amíg ilyen módon újra együtt lehetünk, evvel kapcsolatban engedjék meg, hogy azt mondjam, hogy annak ellenére – ahogy szellemtudományos törekvésünk igazolásához és megerősítéséhez ennek így kell lennie – együtt érzünk, és együtt akarunk gondolkodni, akkor is, ha térbelileg nem vagyunk együtt. Szellemtudományos törekvéseinkben mindig együtt akarunk maradni.

3. A külső történések kulisszái mögött

Első előadás, Zürich, 1917. november 6.

Évekkel ezelőtt Berlinben hivatalos ügyeket intéztem, amikor az egyik színházban előadás közben megérkezett a hír, és mintegy betört a színházba, hogy Genfben az osztrák császárnét, ahogy mondták, egy anarchista meggyilkolta [22]. Amikor ez a hír az előadás egyik szünetében berobbant, egy férfi közelében álltam, aki akkoriban kritikus volt Berlinben, és időközben híressé vált filozófiai könyvet írt, és az esemény feletti csodálkozását olyan módon juttatta kifejezésre, ami emlékezetes maradt számomra. Azt mondta: az ember sok mindent meg tud érteni a világban, akkor is, ha az nem igazságos, ha nem is ért vele egyet, sok mindent meg tud érteni. De hogy értelme lenne annak, hogy egy anarchista cselekvés következtében egy beteg asszonyt meggyilkolnak, akinek további élete semmilyen jelentős változást nem hozhat, és akinek a halála semmiképpen sincs látható összefüggésben semmilyen politikai eszmével, ez érthetetlen – így mondta akkoriban ez a férfi –, ezt nem lehet megérteni, ez mindenképpen az értelmetlenség benyomását kelti az emberben.

[22] Erzsébet királynőt (1837–1898), Ferenc József feleségét egy olasz anarchista Genfben leszúrta.

Úgy gondolom, ez a férfi akkoriban olyasmit fogalmazott meg, ami az értelmes emberek általános véleménye volt, amit minden értelmes ember a mai világban gondolt. Ehhez hozzá lehet fűzni ezt a gondolatot: az emberek között tehát történnek dolgok, egyáltalán annak lefolyásában, amit történelmi fejlődésnek nevezünk, megtörténhetnek olyan dolgok, amelyek, ha életünk során ítéletet akarunk alkotni róluk, értelmetlennek tűnnek, amelyek, még ha valamilyen tévedésként akarjuk is magyarázni őket, értelmetlennek tűnnek.

De éppen az ilyen eseményeknél – és ehhez az eseményhez még sok minden mást is hozzá lehetne fűzni – láthatjuk, hogy ami külsőleg érthetetlennek tűnik, annak azért kell külsőleg érthetetlennek tűnnie, mert, ha szabad ezt a kifejezést használnom, a világtörténelmi ügyek kulisszái mögött szellemi erők és szellemi tettek működnek, jó és rossz értelemben egyaránt. Szellemi történések, szellemi tettek, amelyek csak úgy érthetők, ha a szellemtudomány útján bevilágítunk azokra a területekre, amelyek a szokásos élet, az érzékelhető világban lefolyó élet kulisszái mögött helyezkednek el. Mert olyan dolgok történnek, amelyeket csak a szellemi világból vett eszmék útján lehet megérteni, és amelyek szükségszerűen, ha az érzékelhető világgal való összefüggésükben vesszük őket szemügyre, jó és rossz értelemben véve egyaránt értelmetlennek tűnnek. És ha éppen azáltal, amit balesetnek nevezhetünk, ami azonban talán csak a karmikus ügyek szimbolikus megjelenése, ha egy ilyen esemény színre kerül, akkor arra gondolunk, mennyire más az, ami a kulisszák mögött zajlik, mint az, ami a színtéren megjelenik.

Ezt a megjegyzést előre bocsátom, mert ma néhány olyan dologról akarok beszélni, amelyekre aztán a következő alkalommal építeni lehet, amikor itt újra együtt lehetünk. Néhány olyan dologról akarok beszélni, amelyekről a mai embernek tudnia kell, olyan dolgokról, amelyek a fizikai sík történéseinek kulisszái mögött játszódnak le. Ezeket a dolgokat csak úgy lehet megérteni, ha nem süllyedünk bele a mai ember kényelmességébe, ha azokat a dolgokat, amelyek a szellemi világban vannak, és összefüggenek az emberek földi ügyeivel, nemcsak általánosságban jellemezzük, hanem lehetőleg belemélyedünk a konkrétumokba, a szellemi világ igazi tényeibe.

Tudják – ezt már gyakran megbeszéltük, és a különböző ciklusokban olvashatnak róla –, hogy az emberiség fejlődése bizonyos periódusokra oszlik, nagy periódusokra, amelyeket Szaturnusz-, Nap- és hold-korszakoknak nevezünk, és kisebb periódusokra, amelyekről úgy beszélünk, mint lemúriai, atlantiszi és a mai Atlantisz utáni korszakunkról. És e kisebb periódusokon belül, amelyeknek azonban óriási az időbeli kiterjedésük, az Atlantisz utáni kultúrkorszakokról beszélünk: az óindiai, az óperzsa, az egyiptomi-káldeai, a görög-latin és végül a mai, az Atlantisz utáni ötödik korszakunkról.

Azért beszélünk ilyen periódusokról, mert az emberiség földi fejlődése folyamán az egyik periódustól a másikig lényegesen megváltoztak a tulajdonságai, persze lelkileg; mert minden periódusban valódi fejlődésen ment keresztül. Most az említett legkisebb periódusokról beszélünk. Minden ilyen periódusban az emberiségnek bizonyos módon véghez kell vinnie valamit, ami örömöt okoz neki, amitől szenved, amit meg kell értenie, aminek folytán akarati impulzusai cselekvéshez vezetik, és így tovább. Más volt a feladata az egyiptomi-káldeai korban, más volt a görög-latin korban, és megint egészen más a mi korunkban.

Az ilyen egymásra következő korszakok feladatainak különbözőségét bizonyos sajátosságok tekintetében csak akkor tudjuk a helyes módon szemügyre venni, elsősorban azokat, amelyekre ma utalni akarunk, ha megkíséreljük, hogy hasznosítsuk azokat a tapasztalatokat, amelyeket az emberi élet folyamán előadódtak a külső történelem alakulása során, amelyekről az emberiség külső történelme beszél, és amelyekre korunk materialista érzülete korlátozódik. Az embereknek ezekről a fizikai síkon szerzett élményeiről, amelyek csak részben fogják át az emberi életet, amely a születés és a halál között, és a halál és egy újabb születés között folyik le – erről a fizikai földi életről nem tudunk képet kapni az egymásra következő korszakok teljes jellemzése útján. Mert abban, ami valójában történik, mindig olyan erők működnek közre, amelyek abból a birodalomból származnak, amelyben az ember halála és egy újabb születése között él, és kölcsönhatásban állnak azokkal az erőkkel, amelyek az emberek útján jönnek létre itt a fizikai síkon. Mindig az erők összjátéka alakul ki, azok között az erők között, amelyeket az ember halála után bontakoztat ki, és azok között, amelyek itt a fizikai síkon jönnek létre.

Még az Atlantisz utáni negyedik korszakban, mondhatnám, az egész időszak folyamán úgy volt, hogy az embereket bizonyos dolgok vonatkozásában egyfajta tudatlanságban tartották. Éppen azoknak a dolgoknak, amelyekkel kapcsolatban az Atlantisz utáni negyedik korszakban, a görög-latin korban az embereket tudatlanságban tartották, az Atlantisz utáni ötödik korszakban az emberekben egyre inkább tudatossá kellett válniuk. Ez az Atlantisz utáni ötödik korszak tulajdonképpen olyan lett, amelyben sok mindennek tudatossá kellet válnia az emberi lelkekben, ami korábban tudatukon kívül maradt.

Az ilyen dolgok bizonyos szellemi törvényszerűségek szerint fejlődnek ki, bizonyos szellemi szükségszerűség folytán. Az emberi fajt egyszerűen arra vezették rá, hogy egy meghatározott időszakban bizonyos felfogóképességet és bizonyos akarati erőket fejlesszen ki. Az emberiség az Atlantisz utáni ötödik korszakban bizonyos dolgokra éretté vált, míg más dolgokra a korábbi időszakokban vált éretté. Éretté vált ezekre. Az egyik dolog, amelyre az emberiség éretté vált ebben az Atlantisz utáni ötödik korszakban, a mai ember számára különösen paradoxnak tűnik, mert a mai általános vélekedés ennek éppen az ellenkezőjét vallja, az emberek úgyszólván az ellenkezője felé törekednek. Ez azonban semmit sem segít. Azok a szellemi erők, amelyekkel, ha szabad így mondanom, az embereket ebben az Atlantisz utáni ötödik korszakban beoltották, erősebbek lesznek, mint amit az egyes emberek akarnak, vagy amit az általános vélemény képvisel.

Az egyik ilyen dolog, amit minden erővel érvényre juttattak, az lesz, hogy lehetségessé válik az emberek vezetése okkult törvények szerint, sokkal inkább, mint ahogy eddig történt. A fejlődés általános jellege abban nyilvánul meg, hogy ebben az Atlantisz után ötödik korszakban bizonyos hatalmi viszonyoknak, bizonyos erős hatásoknak kis embercsoportok kezébe kell kerülnie, amelyek erős hatalmat fognak gyakorolni a nagy tömegek felett.

Az általános vélemény részben ma élénken ez ellen dolgozik, de ez mégis ki fog alakulni. Azért fog kialakulni, mert az emberiség nagy része ez alatt az Atlantisz utáni ötödik korszak alatt egyszerűen belső lelki érettség folytán, a fejlődés szükségszerűségéből bizonyos spirituális képességeket fejleszt ki, egyfajta természetes betekintést a szellemi világba. Az emberiségnek ez a része, amely, bár a legjobb alapokat adja ahhoz, ami az utánunk következő Atlantisz utáni hatodik korszakban be fog következni, az emberiségnek ez a része ebben az Atlantisz utáni ötödik korszakban, amelyben erre felkészül, kevéssé hajlamos arra, hogy a fizikai sík ügyeit határozottan szemügyre vegye. Tulajdonképpen csekély érdeklődést mutat a fizikai sík ügyei iránt, sokat foglalkozik azzal, hogy a lelki életet magasabb fokra emelje, hogy bizonyos szellemi ügyeket helyezzen előtérbe. Ezáltal mások, akik kevéssé hajlamosak erre a spirituális életre, bizonyos hatalmi viszonyokra törekszenek.

Ez olyasmi, ami egy bizonyos szükségszerűséggel jön létre. Olyasmi, ami azoknak a köreiben, akik ezekről a dolgokról tudnak, a 19. század utolsó harmadában sok szó esett, és amiről mindig úgy beszéltek, hogy a legnagyobb szükségszerűség követeli meg, csak ezt a lehetőséget nem rossz, hanem jó vágányra kell terelni. A 19. század utolsó harmadában, és különösen a 20. század fordulóján az emberek eljutottak oda, hogy az okkultisták részéről mindig ezt lehetett hallani: gondoskodni kell arról, hogy akik ilyen módon hatalmi impulzushoz jutnak, méltóak legyenek erre. – magától értetődően, egy egészen kis kör kivételével, mindenkit méltónak tekintettek, akik ilyen vagy olyan viszonyok következtében közel álltak ahhoz, hogy méltóknak tűn jenek. Ez azonban, mondhatnám, az okkultisták között mindennapos megbeszélés tárgya volt, és bizonyos értelemben ma is az.

Nos, az Atlantisz utáni ötödik korszak folyamán más dolgok is felbukkannak – egyszerűen ezért, mert az emberek a fejlődés folyamán éretté válnak erre –, az emberek képesek lesznek akaratukba is behatolni. Ezek olyan dolgok, amelyek aztán még tovább folytatódnak, és annyira jutnak, hogy komoly gondot okoznak mindazoknak, akik ezekkel a dolgokkal vannak megbízva.

Az Atlantisz utáni ötödik korszak előtt az volt a helyzet, hogy az emberi fizikai gondolkodási apparátus egyszerűen éretté vált arra, hogy a betegségekről bizonyos összefüggéseket, bizonyos egészségügyi folyamatokat, a betegségekkel összefüggő természeti folyamatokat áttekintsen. Aki meg volt bízva ezekkel a dolgokkal, annak azért okozott ez gondot, mert arról van szó, azt tűzte ki célul, hogy aki arra van kiválasztva, hogy ezekről a dolgokról az embereknek tanítást és impulzusokat adjon, az ezt a helyes és méltó módon tegye. Mert két lehetőség volt: az embereknek ezekről a dolgokról úgy felvilágosítást adni, hogy az a világ megrontásához vezet, vagy olyan felvilágosításokat adni, ami a világ üdvét szolgálja. Mert ezek a dolgok, amelyek az emberi szaporodás bizonyos viszonyainak legbensőbb mivoltával és a betegségek bizonyos viszonyaival függenek össze, és olyan viszonyokkal is, amelyek a halál bekövetkezésére vonatkoznak, ezek a dolgok, amikor az emberek körében elterjednek, súlyos gondolatokhoz és impulzusokhoz, jelentős dolgokhoz vezetnek. Ez az Atlantisz utáni ötödik korszak azért jött létre, hogy az embereket annyira szabaddá tegye, hogy bizonyos dolgokról, amelyek eddig az emberi lélek elől a tudattalanban el voltak zárva, felvilágosítást kapjon, és ezeknek urává váljon.

Azok az emberek, akik tudnak ezekről a dolgokról, sokat fáradoztak azon, amit az egyik vagy a másik irányból figyelembe kell venni, vagy meg lehet tenni. Mert mindaz, ami ezen a módon létrejöhet, egy bizonyos hatalmat ad, bizonyos lehetőséget kínál, hogy az emberi ügyek kialakulásánál nagymértékben közreműködjön. Ez olyasmi, ami, ahogy mondtuk, a szellemtudományos áramlatban a 19. században egészen korunkig – az Atlantisz utáni ötödik korszak fejlődését figyelembe véve – nagy szerepet játszott.

Ehhez járul még valami, egy olyan tény, amely azzal, hogy ismertté válik, nagy jelentőségűnek tűnik, és amelyet a jelentősége miatt néhány más dologgal kapcsolatba kell hozni. Ez a tény ahhoz tartozik, amiről egyes ciklusokban beszéltem. Az, aki a szellemi világ küszöbét átlépte, és a szellemi világban megfigyeléseket tesz, a lelke előtt egyes tények, individuális tények jelennek meg. Kiderül, hogy bizonyos tények, amelyeknek az első pillanatban a szellemi látás számára nincs közük egymáshoz, mégis, valamiképpen kölcsönösen megvilágítják egymást, és ezáltal elősegítik a szellemi világ lényegébe való behatolást.

A többi tény esetében, ha most előhozom őket, ezek egyáltalán nem azt a benyomást keltik önökben, mintha az előbb elmondottakhoz valami közük lenne, de e tények esetében mégis az áll fenn, hogy igen sok közük van ahhoz, amit most mondtam. Ezek a tények a következők: amikor az ember jelenleg az elhalt emberek lelkéhez fordul, és – ha szabad ezt mondanom – megismerkedik életviszonyaikkal, azt látja, hogy itt olyasmi van, ami nagy gondot jelent, ha a halál után ezekkel az emberi lelkekkel meg akarunk ismerkedni, akik itt a Földön hasonló módon haltak meg, mint az osztrák császárnő Genfben. Itt tehát azt a tapasztalatot szerezzük, hogy az ilyen, mondjuk az anarchisták tette következtében a halál kapuján áthaladó emberek nagy gondot jelentenek azoknak, akik normális módon haladtak át a halál kapuján, és aztán a szellemi világban bizonyos élményekre tesznek szert. Tulajdonképpen azt vesszük észre, hogy a halál kapuján normális módon áthaladt emberek, akiknek alkalmuk adódhat arra, hogy ilyen emberi lelkekkel találkozzanak, mint lelkek, félnek az ilyen találkozástól, elkerülik az ilyen találkozást.

Kérem önöket, ebben az esetben ne a paradoxont nézzék, amit egy ilyen ügy érzelmileg kelt. Természetesen nagyon sok kapcsolódási és érintkezési lehetőség van a lelkek számára, így nem lenne helyénvaló, ha éppen egy ilyen okból az együttérzést el akarnánk kerülni, ami egy ilyen esetben az emberi lélek jogos és érthető rezdüléseiből adódik. A tényt egy ilyen esetben objektív módon kell szemügyre venni. Fennáll tehát az a tény, hogy az ilyen lelkek, amelyek normális módon mennek át a halál kapuján, egy bizonyos félénkséget éreznek azokkal a lelkekkel szemben, akik az „anarchista ténykedés” következtében kerültek oda.

Ez a két dolog, az utóbbi tény, és amit korábban mondtam, bizonyos összefüggésben áll egymással. Az összefüggés rendkívül sajátságos. Ezek a lelkek ugyanis – közelebbről nézve így mutatkozik meg –, akik ilyen erőszakos módon mentek át a halál kapuján, a halál után a szellemi világban tudnak valamit, amit a többi lelkek nem a megfelelő időben tapasztalhattak meg magukról, amiről korábban nem tapasztalhatták, hogy hasznos. Ezeknél a lelkeknél, amelyek ilyen erőszakos módon mentek át a halál kapuján, azáltal ugyanis, hogy ilyen módon vesztették el az életüket a fizikai világban, megmaradt az erőknek egy bizonyos felhasználási lehetősége, például a megértési erőké. Úgy, hogy az ilyen lelkek a fizikai testhez kötött erőket a másik oldalról, a szellemi oldalról tudják felhasználni, és ezekkel egészen más dolgot tudnak tenni, mint amit ezekkel az erőkkel a fizikai testben meg lehet tenni. Ezáltal lehetségessé válik számukra, hogy bizonyos dolgokat korábban tudjanak meg, mint ahogy az tulajdonképpen az emberiség fejlődése számára hasznos.

Rendkívül figyelemreméltó, hogy ezen a módon az, ami értelmetlennek tűnt – az anarchisták tetteinek bizonyos száma –, mégis értelmet nyert, még ha teljesen kétes értelmet is. Ezek a cselekvések, annak számára, aki a dolgokat átlátja, sajátos megvilágításba kerülnek. Itt a fizikai világban minden lehetséges értelmetlen dologról beszélnek, aminek értelme kell hogy legyen, de éppen a pontosabb megfigyelés során nincs értelme. Itt a fizikai világban azt mondják: az ilyen emberek, mint az anarchisták, akik másokat megölnek, csak a világ nyomorúságára akarnak rámutatni, ez csak egy eszköz, hogy cselekvésük útján agitációt fejtsenek ki, és így tovább. Aki azonban a dolgot elemzi, és megkísérli, hogy azokat a szociális törvényekkel összhangba hozza, az rögtön észreveszi, hogy mindez olyasmi – ezt fából vaskarikának nevezik –, aminek nincs semmi értelme. Mégis hirtelen értelmet nyer, ha az ember tudja, hogy azok a lelkek, akik ilyen módon jutnak el a szellemi világba, olyan dolgokat tudnak odafent, amelyeket még nem kellene tudniuk, és amelyektől a normális módon meghalt lelkek félnek.

Nos, természetesen kézenfekvő, hogy ami az idők folyamán merényletek következtében jött létre, azt egy olyan esetben, mint az osztrák császárnő megölése, okkult szempontból vizsgáljuk, hogy lássuk, mi történik ezekkel a lelkekkel, akik bizonyos titkok megőrzőjeként megérkeznek a szellemi világba, és olyasmit éreznek, amiről az előbb beszéltünk. Aki csak külsőleg nézi az ilyen módon létrejött merényleteket, az bizonyos mértékben a véletlennek tulajdoníthatja a történteket, de ha azokat elemezzük, látjuk, hogy akiket ilyen módon a halálba kényszerítenek, azoknál az áll fenn, hogy ezek az emberek nem a fizikai világ szempontjai szerint kerülnek kiválasztásra, hanem a szellemi világ szempontjai szerint. És mégis, ha megvizsgáljuk az ilyen merényletek többségét, akkor valami rendkívül figyelemreméltó dolgot vehetünk észre. Carnotnál [23], Erzsébet királynőnél és néhány más esetben valami rendkívül figyelemreméltó dolog jelenik meg, az hogy ezekkel a merényletekkel, bár összekapcsolódott az a lehetőség, hogy ezek útján elérjenek valamit, amit jellemeztem, de ezt ténylegesen nem érték el, egyáltalán nem érték el. Ez akkor történt volna meg, ha ezek a lelkek olyanok lettek volna, hogy úgyszólván elfogadják ezt. Ezáltal mindketten egyfajta transzcendens, érzékfeletti vétket követtek volna el: azok, akik normális módon jutottak át a halál kapuján, olyan dolgokat tapasztaltak volna, amelyek következtében vétkes irányba kerültek volna, és azok, akik erőszakos módon, merénylet következtében mentek át a halálon, ezáltal azt a vétket követték volna el, hogy elárultak volna valamit, amit nem lett volna szabad elárulni.

[23] Marie François Sadi Carnot (1837–1894): a Francia Köztársaság elnöke, egy olasz anarchista Lyonban 1894-ben megölte.

Magasabb szellemi lények, magasabb hierarchiák akadályozták meg ezt, mert bizonyos szempontból olyan dolgok következtek volna, amelyeket meg kellett akadályozni az emberiség bizonyos részének boldogulása érdekében. Bizonyos módon annak kártékony voltát akadályozta meg a magasabb hierarchiák beavatkozása, ami ilyen módon jött volna létre. Így, mondhatnám, egy alkalmatlan eszközökkel való kísérlet jelenik meg, illetve olyan, amelyet megfosztottak attól, hogy alkalmas legyen – egy kísérlet a szellemi világban a szokványos fizikai világ kulisszái mögött.

Ha az ilyen dolgok további okait kutatjuk, látjuk, hogy az ilyesmi miből jön létre, miből jönnek létre ehhez az impulzusok. Az ismert merényletek legnagyobb részénél, amelyekről Európában beszélnek, az impulzusok – hangsúlyozzuk, hogy szellemi impulzusok – nem eredetiek voltak, hanem bizonyos értelemben létrehozták őket, ha szabad ilyen triviális kifejezést használnom, védelmi intézkedések voltak. Valami mást akartak megakadályozni. Ezeknek a tetteknek az útján meg akartak akadályozni más cselekvéseket, amelyek ebben a vonalban vannak, jobban mondva azoknak a hatását.

Ez egy rendkívül titokteljes dolog. Az egész csak akkor válik érthetővé, ha arra tekintünk, amit meg kellett akadályozni, amivel szemben ezeket a védelmi intézkedéseket meg kellett tenni. Itt szellemtudományos módon olyan dolgokba tekintünk bele, amelyek mélyen összefüggenek a jelenlegi és jövőbeni emberi élet impulzusaival, amelyekről azonban valóban rendkívül nehéz beszélni, mert az elejétől a végéig szemben állnak az emberek naiv, de jogos érdekeivel. Az egész dolog, amit előadtam, csak akkor válik érthetővé, ha megfontoljuk, hogy mindaz, amit eddig elmondtam erről a területről, mindazok a merényletek, amelyekre eddig utaltam, tulajdonképpen dilettáns, laikus módon végrehajtott kísérletek voltak, hogy ne jussunk az okkult összefüggések hathatós megismeréséhez, mert egyfajta aggodalomból jöttek létre, mint védelmi intézkedések, mert nem egységesen irányították őket. A dolog akkor válik érthetővé, ha arra tekintünk, amit ki kellett védeni. Erre egyértelmű eszközökkel kell törekedni, így kell létrehozni.

Látják, még a 19. században keleten létrejött egy figyelemre méltó rend: a „Thugs”. Ez a rend, amely Ázsia egy részén virágzott, nem pusztán azzal a szándékkal jött létre, hogy céljait megvalósítsa, nem mintegy azoknak az embereknek a kívánságából, akik ehhez a rendhez tartoztak. Ez a rend kötelezte a tagjait, hogy bizonyos embereket, akit egy ismeretlen felsőbbség kijelölt, meggyilkoljanak. Egyfajta gyilkoló rend volt ez, olyan rend, amelynek az volt a feladata, hogy bizonyos embereket megöljön. Tevékenysége abban állt, hogy időről időre tapasztalni lehetett: ezt vagy azt az embert megölték. A gyilkosság azonban azért történt meg, mert a Thugs rend egyik tagjának az ismeretlen felsőbbség kijelölte, hogy ezt vagy azt a személyt gyilkolja meg.

A vonatkozó helyen, ahol ezt elrendelték, tudták, hogy ezzel mi a szándékuk. Az volt a szándékuk, hogy amikor a fizikai sík ügyeit úgy rendezték, hogy ez a gyilkos rend létrejöhessen, akkor ennek a gyilkos rendnek az ügyei megfelelő módon érvényesüljenek. Ez a következő volt: az volt a szándékuk, hogy éppen olyan emberek jussanak át erőszakos módon a halál kapuján, akik olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, hogy a halál után bizonyos titkokat tudnak. Másrészről, azok, akik ezt elrendezték, itt a fizikai síkon létrehozták a tüköreseményeket, ahogy ezt az okkult körökben nevezik. Részben, ha csak kevéssé is, részben ezeket az eseményeket itt a fizikai síkon előidézték. Ez így történt: médiummá képeztek erre alkalmas személyeket, aztán mediális állapotba hozták őket, és bizonyos ténykedések útján a szellemi világból jövő áramlatokat a médiumhoz vezették, úgy, hogy a médium bizonyos titkoknak a birtokába jutott. Ezekhez más módon nem juthatott hozzá, csak azáltal, hogy egy erőszakos módon megölt személy, aki a másik világban van, felhasználja itt a Földön azokat az erőket, amelyek az erőszakos halál következtében még felhasználhatók maradtak, hogy lélekként ezekhez a titkokhoz hozzájusson, és ezeket a titkokat a médiumba belecsöpögtesse. Ezáltal itt a Földön azok, akiknek érdekében állt ezeknek a dolgoknak a kikutatása, kikutatják azt, amit az ilyen lelkek a médiumba belecsöpögtettek.

Azok a dolgok, amelyeket ilyen módon kutattak ki, bizonyos értelemben, ha szabad így mondanom, szellemi koraszülöttek voltak. Azok a lelkek, akik normális módon léptek át a halál kapuján, és alkalmuk adódott arra, hogy ezekkel a dolgokkal érintkezésbe kerüljenek, tudják: most éppen felkészítették magukat, és jelzik, hogy benne állnak egy ilyen előkészületben, hogy majd egy későbbi időpontban, ha az emberiség erre éretté válik, alkalmas módon néhány dolgot a szellemi világból lehozzanak a Földre, beoltsák vele a Földet. Ez még sok olyan ember fontos feladata, akik most lépik át a halál küszöbét: ha kellően éretté válnak bizonyos titkokra, amelyekhez nem úgy jutnak lerövidült tapasztalással, hogy az erőszakos halálból adódó erőket használják, hanem hogy a normális erőket használják majd fel. Ezeknek az embereknek éppen az a feladatuk, hogy ezeknek az erőknek a birtokába jussanak, és aztán inspirálják azokat az embereket, akik itt vannak a Földön, akik nem médiumok, hanem normális, rendes módon részesülnek az inspirációban. A normális életben erre várni kellene. Azáltal, hogy ezek a dolgok, amelyek tulajdonképpen később kell hogy bekövetkezzenek, szellemi koraszülöttként azon a módon jelennek meg, amit leírtam – okkult gaztettek útján –, és ez által azok, akik nem jó szándékúak az emberiséggel szemben, akik tehát ilyen értelemben fekete mágusok, ilyen titkok birtokába juthatnak.

Ilyen dolgok mentek végbe éppen a mi évtizedünk történéseinek kulisszái mögött. Az volt a szándék, hogy az emberek egy bizonyos csoportjához juttassák el azt a titkot, hogyan lehet a tömegeken uralkodni, amire az előbb utaltam. Ez az a titok, hogy éppen azokat a tömegeket, amelyek csak kevéssé törődnek a külső dolgokkal, de vannak olyan spirituális képességeik, amelyek kiváltképpen alkalmasak arra, hogy előkészítsék az Atlantisz utáni hatodik korszakot, hogy ezeket az embertömegeket hogyan lehet nagymértékben uralni, és hogy ez az uralom hogyan juttatható néhány ember kezébe.

Ez volt az egyik dolog. A másik az, ami a jövőben fog nagy szerepet játszani: azt a titkot, azt az eszközt kézbe adni, hogy egy bizonyos irányba lehessen terelni azokat a viszonyokat, amelyek a betegség folyamataival és a szaporodási folyamatokkal függenek össze. Konkréten olyan dolgokról van szó, amelyre már utaltam [24] néhány barátunknak. A materialista korszakban bizonyos körök arra törekszenek, hogy az emberiség spirituális fejlődését megbénítsák, lehetetlenné tegyék, az embereket odáig juttassák, hogy egyszerűen temperamentumuk, jellemük folytán elutasítsanak minden spiritualitást, és azt őrültségnek tekintsék.

[24] Szellemi lények működése az emberben (GA 102)

Ez az áramlat – egyes embereknél ma már észrevehető – egyre inkább meg fog erősödni. Létrejön az az óhaj, hogy általánosan ez legyen a vélemény: a spiritualitás, a szellemiség ostobaság, őrültség! Ezt úgy akarják elérni, hogy oltóanyagot adnak be ellene, úgy, ahogy oltást adnak egyes betegségek elleni védelemként. Bizonyos oltóanyagot állítanak elő, amely az emberi testre úgy hat, hogy a lélek spirituális hajlamának nem ad teret. Az embereket beoltják a szellemi eszmékre való hajlam ellen. Legalábbis arra törekszenek, hogy olyan oltóanyagot keressenek, hogy az embereknél már gyermekkorukban megszűnjön a szellemi életre való törekvés. Ez azonban csak egy azok közül a dolgok közül, amelyek egy bensőségesebb ismerettel függenek össze, aminek ebben az Atlantisz utáni ötödik korszakban meg kell jelennie az emberi organizmussal kapcsolatos természeti folyamatokkal, természeti eszközökkel való összefüggésben. Ezek a megfelelő időben az emberiség körében meg fognak jelenni. Csak arról van szó, hogy sikeres lehet-e egy olyan törekvés, mint a szellemileg éretlen emberek effajta igyekezete: egyes emberek kezébe adni ilyen törekvéseket, akik ezzel saját céljaikat követik, vagy az ezekről a dolgokról való ismeretekhez a helyes módon eljutni, hogy az az emberiség boldogulását szolgálja, amikor az idő megérett erre.

Ez a szervezet, amelyet az ilyen szellemi koraszülöttség érdekében hoztak létre, és a Thugs gyilkoló rend segítségével működött, nem volt dilettáns, nagyon is szisztematikusan dolgozott, még ha annak számára, aki együttérez az emberiséggel, borzalmas is, a megfelelő eszközök ismeretében szakszerűen dolgozott, nem dilettáns módon.

Minthogy ez a törekvés jelen volt, bizonyos eszközöknek a szellemi világból való korai lehozatala útján az emberiség egy részének egoista módon a tulajdonába került az, aminek az Atlantisz utáni ötödik korszakban az emberiség érettsége folytán be kell következnie. Így a többieknél létrejött az az aggódó, szorongó érzés, amely bizonyos módon – de dilettáns módon, mert félelemben született gyermek volt – képmásként az anarchizmust hozta létre, aminek ezt segítenie kellett volna, de egyelőre alkalmatlan eszközökkel való kísérletnek bizonyult.

Jelentőségteljes dolog, ami a külső történések kulisszái mögött zajlik. És ezeket a dolgokat ma nem tudnánk itt megbeszélni, ha nem lenne az a feladatunk, hogy azokat, akik az ilyen dolgokról azáltal hallhatnak valamit, hogy a szellemtudományos dolgokban bizonyos előkészületeket tettek, kötelező szükség szerűséggel ezekről a dolgokról felvilágosítsuk. Szükségszerű, hogy az ilyen dolgokat az Atlantisz utáni ötödik korszak embereinek tudomására hozzuk. Mert csak akkor lesz elérhető az, ami a Föld-fejlődés célja kell hogy legyen, ha az Atlantisz utáni ötödik korszak emberisége ezeket tudatosítja.

Létre kell jönnie, hogy az emberek kitegyék magukat annak a kényelmetlenségnek, hogy ne pusztán úgy gondolkodjanak, ahogy a mai úgynevezett képzettek számára a főiskola közvetíti, el kell jönnie annak az időnek, amelyben az embereknek egy bizonyos hányada már hajlandónak mutatkozik arra, hogy egy ilyen kényelmetlen világnézetet elsajátítson, amely irányát, fogalmait és eszméit a szellemi világból meríti. Mert az emberiségnek nem szabad abban az alvó állapotban maradnia, amelyben meg akar maradni a maga általános, absztrakt fogalmaival, amelyekre a materialista kor törekszik, és azokat nagyszerűnek nevezi.

Ha tehát meggondolják, amit erről mondtam, egy egész sereg lehetőség van a szellemi világból származó áramlatok felhasználására, hogy itt a fizikai Földön az Atlantisz utáni ötödik korszak folyamán bajok jöjjenek létre, ehhez a lehetőségek egész sora áll rendelkezésre. Ma egy ilyen lehetőségre utaltam. És hogy hangsúlyoznunk kell, hogy az ilyen ismeretek tudatosítása az egyes lelkek számára szükségszerű, ez korunk egész alapjellegével függ össze. A 19. század második fele igen fontos időszak volt. Barátaink egyik-másik körében gyakran utaltam [25] arra, hogy az 1841-es év egyfajta krízis volt, döntő év. Természetesen nem vesszük ezt észre, ha csupán az itt, a fizikai világban lezajló eseményeket nézzük, hanem ha azokat az eseményeket nézzük, amelyek azzal függenek össze, ami a szellemi világban lejátszódik. Az 1841-es év ténylegesen a materialista korszak bekövetkezésének kritikus éve, mert akkoriban a szellemi világban egy bizonyos küzdelem kezdődött, a sötétség szellemeinek küzdelme, akik, így mondhatjuk, az angyalok hierarchiájához tartoznak. Ez a küzdelem a szellemi világban egészen 1879 őszéig tartott. Ezek a szellemek bizonyos dolgokra törekedtek, egy egész sor dologra, amelyek közül ma csak egyet akarunk említeni. Akkoriban, 1841 és 1879 között el kellett dönteni, hogy a spirituális bölcsesség egy bizonyos részét fent a szellemi világban éretté tegyék arra, hogy az a 19. század utolsó harmadától fokozatosan leáradjon a Földre, azaz bejusson az emberi lelkekbe, és az emberi lelkekben spirituális tudást ösztönözzön, olyan tudást, amit ma szellemtudományos tudásnak nevezünk. Egy ilyenfajta tudás csak a 19. század utolsó harmada óta vált lehetségessé.

[25] A külső világ spirituális háttere (GA 177)

Odaát a szellemi világban megakadályozni annak megérését, aminek itt le kellett áramlania, ez volt a szándéka ezeknek az angyalszellemeknek 1841 és 1879 között. Ezek a szellemek azonban elvesztették azt a háborút, amely ezekben az évtizedekben játszódott le a fény szellemei ellen. 1879-ben kismértékben ténylegesen végbement valami, ahogy ilyen események ismételten lejátszódnak a fejlődés folyamán, és ahogy mindig egy bizonyos szimbólum útján fejeződnek ki: Mihály vagy Szent György küzdelme útján a sárkány ellen. Így 1879-ben is egy bizonyos területen legyőzték a sárkányt. Ez a sárkány jelenti azokat az angyallényeket, akik arra törekedtek, amit elmondtam, de nem tudták céljaikat elérni. Ezért 1879-ben a szellemi világból letaszították őket az emberek területére. Ez volt az angyallények bukása a szellemi világ területéről az emberek világába, és most az emberek birodalmában az emberek között járkálnak. Itt vannak, és erőiket beküldik az emberi gondolatokba, érzésekbe és akarati impulzusokba, és ezt vagy azt idézik elő. Nem tudták ugyanis megakadályozni – ebben állt az, hogy a küzdelmet elvesztették –, hogy bekövetkezzen az az időszak, amelyben a spirituális tudás leáramlik. Ez a spirituális tudás most itt van, és egyre inkább kifejlődik, az emberek megkaphatják azt a képességet, hogy betekintsenek a szellemi világba.

Ezeket az angyallényeket tehát letaszították a Földre, és itt bajt akarnak előidézni, hamis vágányra akarják vezetni ezt a tudást, el akarják rabolni ennek a tudásnak a jó hatását, rossz csatornák felé akarják irányítani. Röviden, amit odaát a szellemek segítségével nem tudtak elérni, azt itt az emberek segítségével akarják elérni, miután 1879-ben letaszították őket. A helyes világtervet akarják szétrombolni, ami abban áll, hogy az emberek között a megfelelő érettség időszakában terjedjen el az emberi tömegek uralmával kapcsolatos tudás, a születésről, a betegségekről, a halálról és más dolgokról való tudás. Ezt szellemi koraszülés útján korábban akarják elterjeszteni. Más dolgok mellett, amiket ezek a szellemek el akarnak érni, abban működnek, amit most elmondtam.

Ezeknek az ahrimáni lényeknek a befolyása ellen csak az a tudat segít – erre már utaltam a misztériumdrámákban [26], emlékezzenek csak az utolsó befejezésére –, hogy átlássunk bizonyos dolgokon, amelyeket Ahrimán akar, hogy tudjuk, hogy jelen van. Az Atlantisz utáni ötödik korszaknak odáig kell fejlődnie, hogy sok ember bizonyos mértékig eljusson oda, hogy az ahrimáni hatalmakhoz és tényekhez úgy szóljon, mint Faust: „Semmid rejti a Mindent, azt remélem” [27]. Ennek kell érzületté válnia: betekinteni oda, ahol a materialista szemlélet a „semmit” látja, és ott meglátni a szellemi világot. Úgy, hogy Ahrimán-Mefisztó arra kényszerüljön, hogy az ilyen emberekhez úgy beszéljen, mint Fausthoz, amikor őt az Anyákhoz küldi: „hadd dicsérlek, mielőtt nekivágsz; el kell ismernem, hogy vesémbe látsz”[28]. Nemrég mondtam odaát Dornachban viccelődve, hogy ezt a megjegyzést Mefisztó nem tette volna meg Woodrow Wilsonnal kapcsolatban. Azt mondta volna neki: „Nem érzi ez a csőcselék a Sátánt, bár nyakukban ül rég!” [29] Valóban arról van szó, hogy fontos az a tény, hogy az ember megtanuljon betekinteni a szellemi világ konkrét folyamataiba. Ez már csak úgy van, hogy ha valami egyfelől különösen szükséges, akkor rendkívül erősek az ellenerők, úgy, hogy az emberek ma ellenszegülnek ezeknek a dolgoknak.

[26] Négy misztériumdráma (GA 14)
[27] Goethe: Faust II. rész, Sötét oszlopcsarnok jelenet (Kálnoky László fordítása).
[28] Goethe: Faust II. rész, Sötét oszlopcsarnok jelenet (Kálnoky László fordítása).
[29] Goethe: Faust I. rész, Auerbach pincéje Lipcsében jelenet (Jékely Zoltán fordítása).

Kérem, hogy ezt különösen vegyék figyelembe itt Zürichben, amikor most arra a nagyon elismerésreméltó, örvendetes és dicsérendő dologra törekednek, hogy bizonyos körökben, amelyek ma még rendkívül elutasítóak a szellemtudománnyal szemben, ezt a szellemtudományt képviselik: ne legyenek illúzióik! Sokféle csalódást élünk át, és mindenekelőtt csak csalódást, amikor megkíséreljük, hogy a dolgokat, amelyeknek meg kell történniük, valóban a helyes módon irányítsuk. Sohasem szabad visszariadnunk attól, hogy a dolgokat irányítsuk. Meg kell hogy ragadjon bennünket az az impulzus, ami a jelenkor szükségszerű impulzusa, hogy megtegyük azt, aminek meg kell történnie, tekintet nélkül arra, hogy mik azok a következmények – ebben az esetben is –, amelyek egyik vagy másik oldalról létrejönnek.

Csak, ha kialakul ez az érzésünk, akkor tudunk valamit elérni. Gyakran olyan irányban érünk el valamit, amit látszólag nem vettünk figyelembe. Sokkal többet kell tennünk – ezt, kérem, vegyék figyelembe –, mint ami a siker érdekében kívánatos. Mert a szellemtudomány propagandája tekintetében egészen másképpen állunk, mint ahogy ma más területeken csinálnak propagandát. Más területeken végül is leginkább olyasmiről beszélnek az emberek, amit olyan pontosan tudunk, mint a szenteskedők, akik a templomban ülnek, és tudják azt, amit a pap a szószékről mond. A legtöbb egyesület programjában az van, amit az emberek igen könnyen triviálisan elfogadnak. Itt leginkább az absztrakció területén maradnak. Csinos programokat készítenek, amelyek nem állnak rokonságban az igazsággal, nem felelnek meg a valóságnak. Ha az Atlantisz utáni ötödik korszakban a spirituális életre való törekvést akarjuk ápolni, akkor ezt eleven dolognak kell tekintenünk. De tekintsünk arra, ami él: ami szellemileg él, annak a képmása az, ami a természetben él. Kérdezem önöket: visszariad-e a tengeri hal attól, hogy egy bizonyos számú ikrát lerakjon, ami tönkremegy? Tegyék fel a kérdést: mennyi lerakott ikrából lesz tengeri hal? Milyen sok pusztul el! Így van ez az életben és a szellemi életben is. Éveken keresztül lehet újra meg újra nagy embertömegekhez beszélni, és meg kell elégedni azzal, hogy ebben a nagy tömegben mindig csak néhány embert lehet találni, aki ösztönzést kap, mert ez az élet jellegéből adódik. Itt azonban valóban csak olyasmit érünk el, mint a természet, ami a szellemiség képmása. Mi lenne, ha a természet tartózkodna attól, hogy a pusztulásnak kitett ikrákat lerakja, mert a természetben az történik, hogy egy év folyamán egy sereg ikra elpusztul? A természeti folyamat halad tovább, és eljut a fejlődéshez. Nem a megfontoláson múlik, hogy ezt vagy azt elérjük-e, hogy ezt ennek vagy annak elmondjuk-e, hanem azon múlik, hogy a dologban meglássuk az impulzust, és hogy egyáltalán nem tudunk mást tenni, minthogy ezt az impulzust a világba belevigyük.

Ha viszont az okokra tekintünk, ezek közül néhányat ma újra a lelkünk elé állítottunk, amelyekből ezt az impulzust az Atlantisz utáni ötödik korszak világába be kell vezetnünk – ezek valóban elég komolyak. És az ellenállás is nagyobb lesz akkor, amikor a szükségszerűség nagyobb. Az embereknek alkalmazkodniuk kell ahhoz, hogy azokat a dolgokat, amelyek megtörténnek, és amelyek korunkban, ebben az évben valóban embertelen jegyet viselnek magukon, azokat a dolgokat, amelyek itt a fizikai síkon történnek, összefüggésbe hozzák azokkal a dolgokkal, amelyek a kulisszák mögött játszódnak le. Csak akkor válnak érthetővé. Azok az emberek azonban, akik ma, mint történetírók, szociológusok, közgazdászok vagy politikusok szabályaikat és törvényeiket pusztán a fizikai síkból merítik, a reális szükségletekkel szembehelyezkedő emberek, akik, amikor például egy nagy munkát elvégeztek, lefekszenek a díványra, és alszanak, mert úgy gondolják, hogy majd álmukban a dolgok elrendeződnek. Ma ténylegesen így tevékenykednek azok, akik az oktatási és a tudományos élethez tartoznak. Ezek olyan emberek, aki a valóságot megálmodják. Mert hogyan írnak az emberek történelmet, hogyan írnak szociológiát? Ahogy az, akinek sejtelme sincs az igazi erőkről, amelyek a mögött állnak, amiről az emberek álmodnak. Ez az, amiből olyan mély, olyan döntő események játszódnak le, mint amelyek korunkban történnek, így azok az emberek, akik ma a tudománnyal foglalkoznak, olyanok, mint az, akit alvó állapotban bevisznek egy szobába, amelyet még sohasem látott, ott tovább alszik, és csak alvó állapotban ismeri meg ezt a szobát. A tisztán materialista tudomány így ismeri a világot.

Amit Az ember rejtélyéről című könyvemben látó tudatként jelöltem meg, annak az Atlantisz utáni ötödik korszak emberisége számára bizonyos fokig létre kell jönnie, mert egyes titkoknak napvilágra kell kerülniük, különben olyan eszközök útján, amelyekről beszéltem, az emberek között nem a megfelelő módon fognak elterjedni. Ahogy mondtuk, a mai korban nem könnyű dolog ezekre utalni, de kötelességünk, hogy beszéljünk róluk. Sokaknak el kell sajátítaniuk, hogy úgy mondjam, egy bizonyos megfigyelési képességet a jelenlegi emberek durva megfigyelési képességével szemben.

Két dologra szeretnék utalni az elmondottakkal kapcsolatban. Először is arra, hogy az emberek ma már hozzájutnak valamihez, amikor megkísérlik, hogy olyan dolgokat, amelyek egyébként balesetnek látszanak, olyan komolyan vegyenek, hogy azokban olyasmit lássanak, mint egyfajta utalást a lélek elmélyítésére. Tegyük fel, hogy azt olvassák, hogy itt vagy ott, ebben vagy abban az időpontban valaki meghalt. Előfordulhat, hogy felteszik a kérdést: mi történne, ha ez az ember három hónappal korábban, vagy három hónappal későbben hal meg? – ez olyan kérdés, ami pusztán lehetőségként merül fel. De biztosak lehetnek abban, hogy ha egy ilyen kérdést feltesznek, akkor ez önökben erőket szüntethet meg, hogy valami mást megismerjenek. – Vagy vonaton utaznak, és talán valakivel egy fontos megbeszélést folytatnak, aminek nagy jelentősége van. Az ilyen dolgokat természetesen a materialista úgy fogja fel, mint ami véletlenül történik. Aki azonban fokról fokra bele akarja élni magát abba, hogy belásson a lét kulisszái mögé, az a tekintetét ilyesmire irányítja, az ilyen dolgokkal foglalkozik – nem azért, hogy fogalmakat hozzon létre, hanem mert érez valamit az ilyen dolgoknál. Foglalkozik ezekkel a dolgokkal, mert mintegy útmutatást kap arra, hogy azokban a dolgokban, amelyek megtörténnek, olyan erők működnek, amelyek nem pusztán a mechanikától és matematikától származnak. Ez az egyik dolog.

A másik, amit mindig újra meg akarok említeni, az, hogy korunk materializmusa ellenére az emberek nyitottak a szellemiség irányában. Csak zavarja őket, hogy ha valami szellemi dolgot tapasztalnak, erről sokat beszéljenek. Tapasztalhatják, hogy valaki közöl valamit, hogy az egyik ezt tette, a másik amazt, mert bizalommal van önök iránt. Ha valóban őszintén és nyíltan elmondja, miért alapította meg ezt az újságot, vagy miért tett valami mást, akkor elmond egy álmot, látszólag egy álmot, elmondja ezt vagy azt, amit ösztönzésként kapott a szellemi világból. Ez ma lépten-nyomon megtörténik, ma sok mindent ténylegesen szellemi impulzusokból tesznek az emberek; sokkal több dolgot, mint gondolnánk. Csak az embereket zavarja, hogy ezt elismerjék, mert legtöbbször nem veszik komolyan őket, amikor ilyen dolgokról beszélnek.

E két dolgot figyelembe véve jó, ha a lelkükben elmélyítik: éppen korunkban kell valóban figyelni arra, hogy valamelyik oldalról valamilyen figyelmeztetés érkezhet, mert az ember ezt vagy azt átéli, ami felkelti a figyelmét, és aztán arra tekinteni – mert alkalom adódik, hogy az ember ezt vagy azt megtudja – mennyire nyitottak az emberek a szellemi világból származó dolgokra, jó és rossz értelemben véve egyaránt, és mennyire ezek ösztönzésére, ilyen impulzusok hatására cselekszenek. Ez ma sokkal több esetben van így, mint gondolnánk.

Ezek azok a dolgok, amelyekre ma fel akartam hívni a figyelmet. A következő alkalommal tovább beszélünk ezekről.

4. A külső történések kulisszái mögött

Második előadás Zürich, 1917. november 13.

Abban az előadásban, amit nyolc nappal ezelőtt itt tartottam, megemlítettem azt a témát, amelyet most igen fontos megbeszélnünk, azt a témát, amelyet az emberiség életét tragikusan befolyásoló események határozottan megkövetelnek. Ezt a témát röviden a következő szavakkal lehetne megjelölni: Az emberiség számára sürgetően szükséges, hogy újra megismerje és tudatába emelje azt, hogy az a világ, amely itt a fizikai síkon lejátszódik, összefügg egy konkrét szellemi világgal. Sürgető szüksége van az emberiségnek arra, hogy tudatosítsa, hogy a fizikai világba egy szellemi világ hat bele az élet egyedi részleteiig menően.

Azt kell mondanunk, hogy korunknak különösen fel kell figyelnie arra, hogy ez a tudat az emberiségben egyre jobban terjed. Mert a jelenlegi ember külsőleg, fizikailag nem különbözik számottevően a múltbeli emberektől, akikkel a történelem áttekintése során találkozunk. A történelmi áttekintés folyamán legfeljebb az Atlantisz utáni harmadik korszakig jutunk el, tovább nem. Ami korábban ment végbe a történelemben, azt többé-kevésbé homályosan látjuk, és csak a jelenlegi ember akarja érvényesnek tekinteni. Az emberiség lelki élete ebben a korban egészen más volt. De hogy a külső fizikai élet, maga az organizmus átalakult, megváltozott volna, ezt nem lehet mondani. Ezért az emberek nem veszik észre, nem törekednek arra, hogy észrevegyék azt, ami lejátszódik, ami végbemegy, és aminek az impulzusa a szellemi világban van. Valóban egy jelentőségteljes korban élünk. Ez nem egyike a gyakori triviális kijelentéseknek, amit ezekbe a szavakba öntünk: átmeneti korban élünk. Magától értetődően minden kor átmeneti, csupán arról van szó, hogy tudjuk, miben áll ez az átmenet.

Ami korunkban átmeneti, azaz ami más formát vesz fel, ami jelentősen átalakul, azt elsősorban akkor vesszük észre, ha abba a helyzetbe kerülünk, hogy tekintetünket nemcsak azoknak a lényeknek az életére irányítjuk, amelyek itt a Földön fizikai testben jelennek meg, hanem azokra a lényekre is, akik nem tartoznak a fizikai világhoz, hanem már meghaltak. Abban a világban, ahol az ember a halála és egy újabb születése között tartózkodik, változások mennek végbe, és különösen a jelenlegi kor változását, döntő átalakulását lehet megfigyelni. A jelenlegi ember nem akarja komolyan venni azt, ami a szellemi világra vonatkozik. És hogy ezt csak kevéssé akarja komolyan venni, az olyasmi, ami egy egészen sajátos érzést kelt, amikor ma az emberek annak létrehozására gondolnak, amit antropozófiának nevezünk. Valóban úgy van, hogy egyáltalán nincs szükségünk arra, hogy valamiféle sajátos előszeretettel viseltessünk azok iránt az eszmék iránt, amelyeket az antropozófiai mozgalomban képviselünk, hogy ezeket az eszméket képviselni akarjuk. Egy más mozgalomban – mi minden nincs ma azoknál a mozgalmaknál és egyesületeknél, amelyek meg vannak győződve arról, hogy a világban azt képviselik, ami a legszükségesebb – minden ilyen egyesületben, ilyen mozgalomban vannak emberek, akik, mondhatnám, mozgalmuk szubjektív fanatikusai. Magukévá teszik programjaikat, és ezeket a programokat valami rendkívül üdvözítő dolognak tartják, ami abszolút szükséges. Ilyen magatartásra nincs szükség az antropozófiai mozgalomban, hanem az impulzus, amit képviselni kell, egészen máshonnan származik. Ha ezt rövid en meg kell jelölnöm – néhány dolgot egymás között röviden kell megjelölni, mert mindig rövid ideig vagyunk együtt –, akkor azt mondhatnám: ami az embert kényszeríti, ha meg van győződve az antropozófiai eszmék igazságáról, és hogy mindent meg kell tennie ezeknek az eszméknek az elterjesztése érdekében, az az együttérzés azokkal az emberekkel, akiknek jelenleg szükségük van ezekre az eszmékre. Ez alapjában véve szinte mindenkire vonatkozik, akivel érintkezésbe kerülünk: az együttérzés azokkal, akiknek szükségük van ezekre az eszmékre, és akik úgy ítélik meg, hogy valami rossz dolog az, ami éri őket, ha ezeket az eszméket nem birtokolják.

A legutóbbi alkalommal arról akartam képet adni, hogy külsőleg a fizikai síkon sok minden érthetetlen, és csak akkor kezd érthetővé válni, ha a szellemi világgal való összefüggésben tudjuk megvilágítani. Szeretnék ma önöknek még néhány fontos dolgot megemlíteni, amelyek látszólag egy más oldalról származnak. Induljunk ki valami olyasmiből, ami lépten-nyomon elénk kerül. Ma azt lehet mondani, hogy számos oldalról, amelyek hivatottnak vélik magukat arra, hogy egy sajátos vallásos felvilágosodás jeleként fogják fel, hogy elutasítják az olyan eszméket, amilyeneket mi képviselünk, hogy amikor az ember átlép a szellemi világ küszöbén, számos szellemi lénnyel találkozik, a szellemi lények teljes hierarchiájával, angyalokkal, arkangyalokkal, és így tovább. Egy sajátos vallásos felvilágosodás jelének tekintik, ha csupán arra vannak tekintettel, amit az egyetlen istennek neveznek, akihez láthatólag intim, közvetlen kapcsolatot keresnek. Ezt tekintik az egyetlen lehetséges monoteizmusnak, és néhányan borzalmasnak nyilvánítják, ha azt hallják, hogy van egy olyan tanítás, amely szellemi lényekről beszél.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy ez tulajdonképpen mit jelent. Ha az ember csak azt a kapcsolatot alakítja ki a szellemi világgal, amely ma a szokásos vallásos kapcsolat, és amit a magát felvilágosultnak gondoló egyház különösen ápol, akkor csak egy bizonyos meghatározott kapcsolatba kerül a szellemi világgal, még ha ez egy ésszerű kapcsolat is. Csak egy bizonyos meghatározott kapcsolatba kerül a szellemi világgal, nevezetesen csak az őt őrző angyalhoz jut el, akihez reális kapcsolat fűzi. És ezt az angyalt, akihez egyedül kapcsolatot talál, akihez egy bizonyos érzés fűzi, ezt nevezi istenének, vagy amennyiben keresztény: Krisztusnak. Összetéveszti ezt az angyalt Krisztussal. Talán nehéz elképelni, de ez így van. Éppen a magukat felvilágosodottnak képzelő protestáns teológusok, akik nagyon óvnak attól, hogy sok istenben higgyünk, hogy csupán egyetlen lényhez, Krisztushoz alakítsunk ki kapcsolatot, sokat tudnak beszélni az embereknek Krisztusról, de amit Krisztusról mondanak, az csak az embernek az angyalához való kapcsolatára vonatkozik. Úgy, hogy korunkban a monoteizmus többnyire azt a veszélyt rejti magában, hogy az egyes ember egyedi angyalának imádata fejeződik ki benne.

Az emberek ma, ugye, sok mindent nem akarnak elismerni, ami körülöttük valóságként él. Az objektív szemlélő azonban látja, mondhatnám, a durva viszonyokból, hogy az emberek ilyen illúziók folytán hogyan igyekeznek mindenféle végzetes gondolatot és érzést kialakítani. Az angyaloknak ebben az imádatában az rejlik, hogy mindenkinek megvan a maga saját istene, és azt hiszi, hogy ez közös a többiekével. Valójában a monoteista a mai időkben csak a saját angyalához imádkozik, és minthogy ez megegyezik azokkal a szavakkal, amelyek akkor hangzanak fel, amikor valaki a saját angyalához való viszonyáról, a saját angyalához való egoista viszonyáról beszél, így azt hiszi, hogy egy közös istenről beszél. Ha ez tovább folytatódna, akkor az ember oda jutna, hogy egyes emberi individualitásként egyre inkább azt alakítaná ki, amit ma a nemzetekben olyan borzasztó módon látunk megjelenni: az egyes nemzetek, amikor elméletileg egy egységes istenségről beszélnek, ezt az istenséget különösen ebben a korban valójában nem akarják elismerni, hanem minden nemzet azt szeretné, ha saját istene lenne.

Ez azonban csak az, ami külsőleg, mondhatnám, durván jelenik meg. Valójában ma mindenki saját istent akar, és aztán azt a viszonyt, amit csupán az angyalával alakít ki, monoteizmusnak nevezi. Minthogy egy olyan korban, amelyben az emberek pusztán az érzéki szemlélethez való képességet fejlesztik ki, minden kapcsolat zavarossá válik, ezért nem veszik észre, hogy ez úgy van, ahogy leírtam.

Nos, ma lépten-nyomon azt lehet látni, hogy ha azoknak, akik az antropozófiáról még nem alakítottak ki valamilyen fogalmat, az embernek a szellemi világhoz való konkrét kapcsolatáról beszélünk, akkor az ilyen dolgokat nem akarják elfogadni. Bátortalanok ahhoz, hogy elfogadják. Nincs bátorságuk ahhoz, hogy gondolataikat összekapcsolják egy olyan impulzussal, amelyről úgy beszélünk, mint ami a szellemi világból származik. A krízis időszakában mindig valami hasonlóval találkozunk, és most a krízis időszakában élünk. Rendkívül fájdalmas érzéssel kell látnunk, hogy a jelenlegi emberiség tulajdonképpen mennyire figyelmetlen a jelenkor oly világosan és nyomatékosan megjelenő eseményeivel, tragikus eseményeivel szemben, hogy az emberek milyen kevéssé vehetők rá arra, csak mintegy a materiális kényszer hatása alatt, hogy a jelenkor eseményeit kellő figyelemmel kísérjék. Azt lehet mondani, hogy az egyes embereket először rá kell bírni, hogy felfigyeljenek arra, hogy ami ezekben az években történik, az mindenütt az emberiség mély, döntő impulzusaként áll az emberi lelkek előtt.

Ezért van az, hogy az emberek egyáltalán nem figyeltek oda, ha valamilyen módon érvényre jutott az a vélemény, hogy amit a jelenkori ember fontosnak, döntőnek gondol, arra el kell hogy határozza magát, hogy valamilyen módon kikerüljön a jelenkor nyomorúságából, és hogy amit gondol, amire elhatározza magát, annak szellemi megismerésből, konkrét szellemi megismerésből kell származnia. A szellemiség folytonos hangsúlyozásával általában, az arról való fecsegéssel, hogy az embereknek szellemileg el kell mélyülniük, és így tovább, ezzel nem jutunk semmire. Arról van szó, hogy az embereknek korunkban konkrét kapcsolatot kell létesíteniük a szellemi világgal. Számunkra érthetőnek kellene lennie, hogy a korábbi időkben, amikor az embereknek még több kapcsolatuk volt a szellemi világgal, figyelmet fordítottak a szellemi világgal való konkrét kapcsolatra, de ezt ma már nem értik. A régi időkben nem általánosságban beszéltek arról, hogy lent a Földön emberek nyüzsögnek, fent pedig van valami isteni, hanem konkrét szellemi viszonyokról beszéltek.

Az ilyen konkrét viszonyok legszebb és legjelentősebb megnyilvánulásai Dániel próféciái és az Apokalipszis, amelyekben nem pusztán arról van szó, hogy ti, emberek, bíztok egy istenben, hisztek egy istenben, hanem amelyekben az embereknek azt mondják: van egy birodalom, egy másik birodalom, egy harmadik birodalom – az egyiket a másiktól valamilyen módon el kell választani –, és ahol az embereknek elmondják a szellemi világ konkrét összefüggését a fizikai világgal. Ez a lehetőség, hogy konkréten beszéljenek a fizikaiság és szellemiség viszonyáról, teljesen megszűnt. Az emberiség ma szeretne mindent – hogy triviálisan fejezzem ki magam – egy kalap alá venni. Az emberiség leginkább olyan teóriákat szeretne találni, amelyek szerint az embereknek az egész Földön egyöntetűen földi üdvösséget lehet létrehozni. A mai szocialista azt gondolja, hogy bizonyos eszmék helyesek az emberi élet számára Angliában, Amerikában, Oroszországban, Ázsiában – és ha minden államot úgy rendeznek be, ahogy a szocializmus akarja, akkor magától értetődően eljön az a boldogság, amiről a mai ember a Földön álmodozik. Így gondolkodnak az emberek. Mindez absztrakció, ezek mind valótlan fogalmak és eszmék. Nem tudják, hogy a Föld egyik részén egy bizonyos nép az egyiket készíti elő, a Föld egy másik részén a másik rész készül elő, nincs meg a lehetőség, hogy megértsék a nagy különbséget nyugat és kelet között, ez az, ami végtelen zavart és végtelen káoszt idéz elő. Mert csak ha az embernek megvan a lehetősége, hogy hidat verjen a lelke és az objektív tények között, akkor képes arra, hogy hasznos módon együttműködjön a földi lét kialakításán.

Ezt a hidat az emberek nem akarják létrehozni. Ezekben az időkben belső szükségszerűségből barátainknak különböző helyeken újra meg újra arról kell beszélnem, hogy a 19. század utolsó harmadában milyen mély jelentőségű döntő esemény zajlott le az emberiség fejlődésében, egy olyan esemény, amelyről minden okkult iskola tud, csak gyakran nem tudják elmondani ennek az eseménynek a helyes lefolyását. Ma is röviden utalni akarok arra, hogy miről van szó. Arról van szó, hogy1841-től a szellemi világban egy szellemi küzdelem ment végbe a magas hierarchiák lényei és az alárendelt lények között. Ezek a lények, amelyek fellázadtak az 1841 és 1879 közötti években, és ebben az időszakban lázadó küzdelmet folytattak, korábban a világ bölcs vezetése szerint működtek. Azok a lények is, amelyek valamely időszakban fellázadnak, és a sötétség lényeivé válnak, bizonyos időszakban jól felhasználhatók. Olyan lényekről beszélek tehát, amelyeket 1841-ig a magasabb szellemek a világ bölcs vezetésének a szolgálatába állítottak, ettől az időtől kezdve azonban mást akartak, mint az őket felhasználó lények. Ezek a lények a szellemi világban egy jelentős küzdelmet folytattak. Azon küzdelmek egyikét, amely gyakran megtörténik, de különböző szinteken; azt mondhatjuk, hogy egy olyan küzdelmet, amelyet a legendák, a szimbolika világa úgy ábrázol, mint Michael küzdelmét a sárkánnyal. Ez a küzdelem azzal végződött, hogy a sötétség bizonyos szellemeit 1879 őszén a szellemi világokból letaszították a földi régiókba, és ettől az időtől kezdve az emberek között működnek, behatolnak az emberi akarati impulzusokba, az emberi szándékokba, behatolnak abba, ami az embereket meg tudja ragadni, röviden: benne működnek minden emberiben. Úgy, hogy a sötétség bizonyos szellemei 1879 ősze óta az emberek között laknak, és az embereknek ezt figyelembe kell venniük, ha a földi eseményeket meg akarják érteni. Azt mondhatjuk, hogy helyesen fejezzük ki magunkat, ha azt mondjuk, hogy ezeket a lényeket 1879-ben letaszították, az eget megszabadították ezektől a lényektől, de a Föld tele lett velük. Ettől az időtől kezdve a helyük már nem az égben van, hanem a Földön.

Ha jellemeznem kell, hogy tulajdonképpen mit akartak ezek a lények a lázadásukkal 1841 és 1879 között, akkor azt kell mondanom, hogy meg akarták akadályozni, el akartak jutni oda, hogy megakadályozhassák, hogy a szükséges spirituális bölcsesség, amely az ember számára meg akar nyilvánulni, a 20. századtól kezdve az emberi lelkekbe bejuthasson, fent akarták tartani, nem akarták, hogy eljusson az emberi lelkekhez. Csak azáltal lehetett elérni, hogy az emberek nyitottá váljanak a spirituális megismerésre, hogy a sötétség akadályozó szellemeit a szellemi birodalomból eltávolították, így az emberekhez bizonyos spirituális ismeretek eljuthattak. Itt azonban, ahol ezek a sötétségszellemek most az emberek között vannak, ezeknek a szellemeknek az a feladatuk, hogy az embereket megzavarják. Most innen akarják megakadályozni, hogy kialakuljon a helyes viszony a szellemi igazságokhoz, az embereket vissza akarják tartani a spirituális igazságok gyógyító erejétől.

Ezzel csak a pontos ismeretek útján lehet szembeszegülni, ezeknek a dolgoknak a pontos megismerése útján. Bizonyos okkult társaságok azonban az ellenkezőjét tekintik feladatuknak, a bölcsességet csak a saját szűk körükben akarják megtartani, hogy azt hatalmi törekvések érdekében felhasználhassák. Ebben a harcban benne állunk. Egyrészről fennáll a szükségszerűség, hogy az emberiséget a helyes irányba vezessük azáltal, hogy a spirituális bölcsességet felvegye magába, másrészt vannak rossz irányba tartó zárt okkult társaságok, amelyek nem akarják, hogy az emberek körében a bölcsesség elterjedjen. Azt akarják, hogy az emberek ostobák maradjanak a szellemi világot illetően, buták maradjanak, és szűk körű társaságokban tovább folytathassák velük mesterkedéseiket.

A jelenkori eseményekben egy egész sereg ilyen mesterkedés rejlik, és az emberiség számára különösen nagy bajt okoz, ha nem akarja átlátni, hogy ilyen mesterkedések történnek. Fény vetül arra, hogy tulajdonképpen mi zajlik ezek mögött a dolgok mögött, ha felhívom a figyelmet bizonyos igazságokra. Ezek beérett igazságok, olyan igazságok, amelyek, mint az érett szilva a fáról, a szellemi világból az emberek birodalmába kell hogy hulljanak, de ezt megakadályozza, hogy az emberek között általánosan elterjednek a hamis érzések, a rossz hajlamok és az előítéletek. Mert az emberek irtóznak ezektől az igazságoktól.

Evvel kapcsolatban szeretnék lehetőleg konkrét módon beszélni. Az a tény, hogy 1879-ben a sötétség szellemeinek egy részét letaszították, és azóta az emberek birodalmában vannak, fontos, jelentős következményekkel járt. Mindenekelőtt azzal, hogy a gondolkodás, a tiszta gondolkodás azóta az emberek számára sokkal nagyobb jelentőségre tett szert, mint korábban. Azt kell mondanunk, hogy az emberiség fejlődésében nem volt olyan időszak, amelyben, ha az ember ennek a fejlődésnek a belső szükségszerűségére tekint, a tiszta gondolkodás annyira szükséges lett volna, mint az evés és az ivás a fizikai lét fenntartására. Mert ha az ember ebben a korban, amelyben élünk, és amelyben a jövőben élni fogunk, nem gondolkodik világosan, akkor az olyan érett igazságok, amelyek a szellemi világból áramlanak le, nem lesznek láthatók a maguk fényében. Mindenesetre nem látnánk be annak mély, nagy jelentőségét, amit az egész emberi fejlődés számára a Golgotai misztérium, a Krisztus-esemény jelent. Jézus Krisztusról sok mindent mondanak. Hogy valaki annak mély értelméről beszéljen, amit az egész földi emberiség számára a Golgotai misztérium jelent, ezt a mai idők teológiája megakadályozza. Természetesen az, aminek a Golgotai misztérium útján történnie kell, csak lassan és fokozatosan valósul meg. Így ez csak ebben az évszázadban kerül napvilágra.

A régi korokban még jelen volt a régi örökség azokból az időkből, amelyekben az embereknek atavisztikus belső látásuk volt, amit spiritualitás hatott át. Az csak korunkban jelent meg, hogy az embernek a spiritualitást meg kell szereznie, ha birtokolni akarja. Ezért korunkban és tulajdonképpen csak 1879 óta bizonyos események bekövetkeztek. Ma, minthogy a külső szemlélet ilyen durva lett, ezek világosan észrevehetőek, ha az ember lelki tekintetét arra a birodalomra irányítja, amelybe akkor lép be, ha átment a halál kapuján. Mert azok a lelkek, amelyek 1879 előtt születtek, más módon érkeznek meg a szellemi világba, amikor a halál kapuján áthaladnak, mint azok a lelkek, amelyek 1879 után születtek meg. Mélyreható esemény az, amiről itt szó van.

Ez a mélyreható esemény tehát elsősorban azt idézi elő, hogy az emberek lelkükben egyre hasonlóbbakká válnak ahhoz a gondolathoz, amit megismerésként áttekintenek. Ez a mai ember számára egy különös igazság, de igazság. Bizonyos dolgokat a helyes fényben látni, világos gondolatokkal, megfelelő gondolatokkal látni, a valósághoz igazodó gondolatokkal látni, ez az, ami fontos, ami lényeges. A darwinizmust helyesen látni, úgy, ahogy ezt például megkíséreltem a tegnapi nyilvános előadásomban [30], ez jó dolog. Úgy látni, mint egy egyedül érvényes világszemlélet alapját, tehát úgy látni, hogy az ember azt hiszi, az egyedüli helyes vélemény az, hogy az ember az állattól származik, hogy csak azokból az erőkből származik, amelyek az állatot kialakították – ez a gondolat ebben a korban a lelket ahhoz vezeti, hogy ehhez a gondolathoz váljon hasonlóvá. Ez a fontos! Ha aztán ezek a lelkek levetik a testüket, akkor az a szerencsétlenség éri őket, hogy önmagukat ehhez az egyéni gondolathoz hasonlónak kell tekinteniük! Aki itt a fizikai testben abban a hitben él, hogy saját fejlődésénél csak az állatiság működik közre, az a halál utáni időszakban olyan tudatot hoz létre, hogy állatnak kell tekintenie magát. Mert miután az 1879-es esemény útján az Atlantisz utáni ötödik korszak jellege határozottan megnyilvánult, az emberek által létrehozott gondolatok úgy alakultak, hogy az emberi lelkek ezekben a gondolatokban átalakulnak. Ezért mondtam, hogy az embernek nincs szüksége arra, hogy szeresse az antropozófus szellemtudományt, ha azt képviselni akarja, hanem pusztán együttérzésre van szüksége az emberek iránt, akiknek szükségük van ezekre a gondolatokra, mert ezek a gondolatok teremtő gondolatok a lelki élet számára, és mert az ember arra hivatott, hogy a jövőben azzá váljon, aminek látja magát. Ennek a világ bölcs irányítása folytán létre kellett jönnie, hogy az ember valóban teljesen szabadon öntudathoz juthasson. Az istenek meg kellett hogy adják az embernek azt a lehetőséget, hogy saját teremtményévé váljon. Mindazonáltal azzal, hogy saját teremtményének érzékfeletti értelmet tud adni, abban, amit önmagából létrehoz, találhat valamit, ami számára állandó irányt adhat, miután Krisztus Jézus a Golgotai misztériumot végrehajtotta. És ha ezt megértjük, szellemtudományos módon gondolatilag megértjük, akkor megtaláljuk az utat hozzá, az állatiságból az istenibe.

[30] Antropozófia és természettudomány (GA 73)

Ez az igazság különösen akkor derül ki, ha lelki tekintetünket arra a világra irányítjuk, amelybe az ember a halál után belép. Akik még 1879 előtt születtek, még magukkal visznek egy bizonyos maradékot, ami megóvja őket attól, hogy teljesen azzá váljanak, aminek itt magukat képzelték. És még hosszú ideig megóvhatják magukat attól, hogy teljesen azzá váljanak – a dolgok csak fokozatosan jönnek létre, amit maguknak elképzeltek: de csak a fájdalom útján, csak, ha szenvedni tudnak, hogy paradoxont mondjunk, csak ha a megismerés fájdalmát magukra tudják venni, ha megérzik, hogy az emberről kialakult képzetük nem megfelelő. Az önmagunkkal való harmónia, és ugyanakkor annak ismerete, hogy az ember ember marad a halál után, ez a jövőben csak akkor fog létrejönni, ha az emberek itt a fizikai testben felismerik a szellemi világgal való igazi összefüggésüket. Hogy az 1879-es évvel egy ilyen átalakulás jött létre, ezt természetesen azok, akik ma materialista képzeteik folytán félnek a konkrét szellemi ismeretektől, még hosszú ideig nem fogják elfogadni, holott szükséges, hogy elfogadják. Ebből láthatjuk azonban, hogy egy dolog fontos, és a jövőben egyre fontosabbnak kell lennie, hogy az, ami spirituális megismerésként jelen van, az itt a Földön elterjedjen. Ezért, hogy a sötétség szellemei működésüket elősegítsék, különös hangsúlyt fektetnek arra, hogy az emberek körében zavart keltsenek, és ne hagyják, hogy sikerüljön nekik itt a helyes gondolatokat kialakítani, amelyekben aztán haláluk után átalakulnak. Az embernek azzá kell válnia, amit magáról gondol.

Ez egy olyan igazság, amelynek a 19. század fontos változásai következtében az emberekhez el kellett jutnia. Az embernek azzá kell válnia, amivé valójában válni tud, gondolkodni kell tudnia saját lényéről, amikor lelkileg azzá kell válnia. Mert a halottal ma már tényleges érett igazságként közölni lehet: a lélek az, amit magáról gondolni képes. A sötétség szellemei abban a korban, amelyben szükséges volt, hogy a Földön ez az igazság elterjedjen: a lélek az, aminek gondolni képes magát – az embert arra inspirálták, hogy igazságként ezt képviselje: az ember az, amit megeszik. És ha elméletileg nem is ismerik el széles körben, hogy az ember az, amit megeszik, a gyakorlati élet arra irányul, hogy elismerje, hogy az ember tulajdonképpen nem más, mint amit megeszik. Igen, a gyakorlati élet oda vezet, hogy ezt egyre inkább érvényre juttassa a külső életben is. Sokkal inkább, mint gondolnánk, a jelenkor szomorú, tragikus eseményei csupán ebből az elvből jöttek létre: az ember az, amit megeszik. Sokkal mélyebb értelemben, mint azt a mai felszínesség gondolja, nagyon kevéssé okozzák a magasröptű dolgok azt, hogy ma olyan sok vér folyik. Az emberiséget már megfertőzte ez a mondat: az ember az, amit megeszik. Sok küzdelem folyik a körül, ami ezzel összefügg.

Éppen ezért szükséges annyira, hogy a kornak megfelelő gondolatok terjedjenek el. A gondolatot fokról fokra reális lelkierőként kell elismerni, nem csupán annak a szánalmas absztrakciónak, amilyenné az újabb korban kialakították, és ráadásul még büszkék is rá. Mert a régi időkben az emberek egy ősi örökség folytán még össze voltak kapcsolva a szellemi világgal. Még ha az atavisztikus szellemi látás az évszázadok folyamán már teljesen visszahúzódott is, az érzésben és az akaratban még benne élt ez az örökség. Most azonban már abban a korban élünk, ahol a tudatnak egyre inkább reális erőként kell megjelennie, ezért az ellenállás szellemei, a sötétség szellemei napjainkban arra törekednek, hogy minden lehetséges világprogram formájában a reális gondolatokat absztrakt gondolatokkal váltsák fel. Ezt az összefüggést fel kell ismerni. A gondolatnak egyre valóságosabbá kell válnia. Ezt az embereknek meg kell érteniük.

Milyen sokan vannak ma még, akik ezt mondják: Nos, ami a halál után jön, azt majd meglátjuk, arra majd a megfelelő időben odafigyelünk, itt el akarunk tekinteni ettől, az életet akarjuk szolgálni. Amikor majd belépünk abba a világba odaát, majd meglátjuk, hogy milyen. Igen, de ha helyes az, hogy az ember odaát az lesz, aminek itt elképzelte magát, akkor még valami más is helyes. Nézzük azt a gondolatot, ami ma nem megy ritkaságszámba. Valaki meghal, hátrahagy hozzátartozókat. Ha ezek gondolkodó emberek, de materialista érzelműek, akkor ilyen gondolataik kell hogy legyenek: ez a hozzátartozónk, aki meghalt, felbomlik a sírban, vagy az marad belőle, amit az urnában elhelyeztünk. Csak amíg az embereknek nincsenek gondolataik, addig lehetnek materialisták, és nincs meg ez a hitük. Ha a materializmus győzne, az emberek egyre inkább ezt hinnék: mindaz, ami a halottból megmarad, az urnában van, vagy a sírban felbomlik. Ez a gondolat azonban egy reális erő. Ez egy valótlanság. Ha az, aki itt maradt, ezt gondolja: a halott már nem él, nincs már itt – ez egy hamis gondolat, de ez a hamis gondolat, abban a lélekben, amely rá gondol, reális, mégis valóság. Ezt a valóságos gondolatot a halott érzékeli, úgy érzékeli, mint aminek az ő számára nagy jelentősége van. Ez nem közömbös neki, hanem ellenkezőleg, alapvető jelentőségű, hogy aki itt maradt, eleven belső életben ápolja a gondolatot a továbbra is élő halottról, a szellemi világban lévő halottról, vagy többé-kevésbé siránkozó gondolatoknak adja át magát: a halott meghalt, felbomlik. – ez nemcsak hogy nem mindegy, hanem nagyon lényeges különbség.

Az ember most alig tud Zürichbe eljutni anélkül, hogy ne érintené meg szellemileg mindenütt az, amit itt – persze máshol is, de itt különösen erőteljesen – analitikus pszichológiának, pszichoanalízisnek neveznek. Ezekről a pszichoanalitikusokról azt kell mondanunk, hogy figyelemmel kísérnek minden szellemi-lelki megnyilvánulást, és elkezdenek gondolkodni róluk, mert azok határozott formát öltenek számukra. Most csak néhány szóval szeretnék foglalkozni ezzel a pszichoanalízissel.

Egy ember bizonyos hisztérikus tüneteket mutat. Abban a formában, ahogy ez a hisztérikus tünet megjelenik, főként ahogy korunkban jelenik meg, az emberek felfigyelnek rá. Az emberek egy-egy korszakban különösen azokkal a betegségekkel foglalkoznak, amelyek abban a korban jelennek meg, aztán megkeresik, hogy mik lehetnek az okai. Ez a pszichoanalízis odáig jutott, hogy azt mondja: ezeknek a gyakran megjelenő hisztérikus jelenségeknek lelki okai vannak. Már nem tudják az okokat a pusztán fiziológiai vagy biológiai megnyilvánulásokban megtalálni. Tehát a lélekben vannak. Ez a kor előszeretettel keres a hisztérikus jelenségekre vonatkozó mindenféle okot a tudattalan lelki folyamatokban. Azt mondják: itt van egy ember, hisztérikus jelenségek lépnek fel nála. Ez attól van, hogy ami benne működik, annak nincs a tudatában, hanem tudattalanjának küszöbe alatt játszódik le, és folytonosan felbukkan, mint valami földalatti vulkán. Ezt kell megkeresni.

És most kezdődik a veszedelmes játék. A pszichoanalitikusok itt megkeresnek minden lehetséges izolált, földalatti, rejtett tartományt, hogyan nyilvánul meg valakinél, aki harmincéves korában hisztériás, megkeresik, hogy milyen káros hatások érték hatéves korában, amiket akkoriban nem tudott feldolgozni. Ezeket most fel kell emelnie a tudatába, mert ez a tudatosítás fogja meggyógyítani, és így tovább. Ez egy rendkívül veszedelmes eszközökkel való játék! Azt mondhatjuk: kint a fizikai küzdőtéren ma rendkívül veszedelmes fegyverekkel küzdenek – itt számos területen nem kevésbé veszedelmes megismerési fegyverekkel egyfajta játékot űznek, mert az embereknek nincs meg az akaratuk ahhoz, hogy szellemtudományosan elmélyüljenek, hogy valóban megértsék az olyan jelenségeket, amelyek itt a lélekben megjelennek. Nem a megfelelő megismerési eszközökkel közelednek a dologhoz. Ez egy veszedelmes játék. Igaz, hogy ma sok emberben működik a tudattalan, sok minden nem kerül a tudatába. Amiről azonban a pszichoanalitikusok úgy hiszik, hogy megtalálják, az általában a legkevésbé jelentős, ezért a gyógyulás is általában igen kérdéses. Ha találnak egy harmincéves nőt, akinek tizennégy éves korában valamilyen szexuális zavara volt, amit nem élt ki, és ami ezért tovább burjánzott, és most hisztériát okoz, ez még a legjelentéktelenebb dolog. Ez egyik-másik esetben még igaz is lehet, de aztán mindenféle tévedést idézhet elő, ha a horderejét nem ítéljük meg. Mindenesetre egy dolog igaz: a jelenlegi emberben számos tudattalan dolog kísért, amitől szenvednek, és ez okozza korunk kulturális betegségeit. Melyek ezek?

Gondoljunk arra, amit már elmondtam. A gondolat a már nem jelen lévő halottnál, aki lelkében él, valahogy anélkül él, hogy a lélek tulajdonképpen sokat gondolkodna róla, pusztán azért él, mert a lélek ma még gondolat nélküli, és mert ez a lélek érez valamit az ilyen gondolattalan gondolatok iránt – aztán a halottat az örök világtörvények kényszerítik, hogy ezekkel a gondolatokkal éljen. A halott a visszamaradt élők lelkében kísért. Ezzel csak az szegül szembe, ha az ember tudja, hogy a halott él. Annak következtében, hogy az emberek nem hisznek abban, hogy a halott él, itt a fizikai síkon egyre inkább belebonyolódnak a lelki betegségekbe. Ezeket a jelenségeket általában nem az ifjúkori szexuális zavarok okozzák, hanem a hitetlen gondolatok. Mert korunkban a gondolatok reális erővé válnak, nem csak olyan erővé, amely önmagáért működik. Önmagáért akkor működik, amikor a lélek a halál után egyre hasonlóbbá válik ahhoz, amit az életben elképzelt. Magasabb értelemben ezek a gondolatok azáltal válnak erővé, hogy mint lények, ebben az esetben maguk a halottak, helytelen módon kapcsolódnak az élőkhöz. Csak azáltal, hogy az ember a halottal való kapcsolatot olyan jól alakítja ki, amennyire csak képes rá, és úgy tekint a halottra, mint aki tovább él, ezáltal óvja meg magát attól, hogy a halottal való kapcsolat végzetessé váljon a visszamaradt élők számára, és bizonyos vonatkozásban azzá váljon a halott számára is, aki egy örök bölcsességgel teli törvény folytán szüntelenül abban a szükségszerűségben él, hogy a visszamaradottakban oly módon kísértsen, hogy a visszamaradottak ne juthassanak ennek tudtára, hanem káros jelenségekben éljék ki magukat.

Most megkérdezhetik: mi lesz az igazi gyógyszere számos ilyen jelenségnek, amely ma a pszichoanalitikusok számára megjelenik? A szellemi világról való ismeret elterjedése lesz az általános gyógyszer, az általános terápia, nem ezek az individuális eljárások, amelyeket az egyes esetekben elvégeznek.

Látják, az élet megköveteli tőlünk, hogy felhagyjunk az olyan gondolatokkal, hogy egyedül a fizikai életnek kell szentelnünk magunkat. Ez már megmutatkozik, ha átlépünk a halál kapuján, hogy milyen az a világ, amelybe jutottunk. Mert ez is ér vényes: ahogy itteni életünknek jelentősége van a halál és az újabb születés közötti életünkre nézve, ugyanúgy fontos a lelkek élete a halál és egy új születés között az itt lévő lelkek számára.

Amit elmondtam, az egy gondolat, az a gondolat, hogy nem hiszünk a halottak létében. A halottak azonban sok szállal kapcsolódnak az élőkhöz, kell hogy kapcsolódjanak hozzájuk. Ez csak egy helytelen kapcsolat, amiről beszéltem, de van sok megfelelő kapcsolat is, kell hogy legyen, amelyek a helyes viszonyt kialakítják a szellemi világgal. A szellemtudomány, az antropozófus szellemtudomány keresi ezeket a megfelelő összefüggéseket. Mert az emberek egymás közötti élete itt a Földön a jövőben csak akkor fog helyesen alakulni, ha az emberek itt a Földön kialakítják a helyes viszonyt a szellemi világgal. Különben egyre inkább lehetségessé válik, hogy egyesek olyan mesterkedéseket hajtsanak végre, amelyekről legutóbb beszéltem, hogy ezáltal hatalmat gyakoroljanak a többi ember felett.

Teljesen tisztában kell lennünk vele, hogy ha keletre tekintünk, ahol most mintegy jelzésként intenzív módon zajlanak az események, ezeket a dolgokat csak akkor tudjuk megérteni, ha ennek a keletnek a lényegét belső szemlélettel közelítjük meg. Emlékezzenek csak arra, amit éveken keresztül újra meg újra elmondtam az Atlantisz utáni hatodik kultúrkorszak keleti népeinek a képességeiről, akkor megvilágosodik az önök számára az a sok zűrzavar, aminek keletről jönnie kell, mert abból, ami most ott történik, valami egészen másnak kell kialakulnia, valaminek, ami az embert nem teszi olyan kényelmessé, és nem csodálkozik ezen nap mint nap. Arról van szó ugyanis, hogy ebbe az egész áramlatba, ahogy az a mostani időkben megjelenik, és ahogy a jövőben egyre inkább meg fog jelenni, egyre inkább beleilleszkedjünk. És akkor illeszkedünk bele fokozatosan a megfelelő módon, ha a szellemtudomány alapján a helyes megismerést elsajátítjuk, ami felvilágosítást ad a szellemi világról. Ezáltal alakítjuk ki a helyes viszonyt a szellemi világgal.

A legutóbbi alkalommal felhívtam a figyelmet egyeseknek a szellemi világgal való egyfajta helytelen viszonyára. Azt mondtam, hogy bizonyos mesterkedések útján egyes emberek úgy emelkednek fel a szellemi világba, hogy itteni életüket nem élik ki teljesen, és bizonyos erőket még fel tudnak használni, amikor belépnek abba a világba, amelyet a halál és egy újabb születés között átélünk. Aztán bizonyos tisztességtelenül működő társaságok, amelyek csak saját hatalmi vágyaikat akarják kielégíteni, médiumokat használnak fel, hogy megkapják azt, amit ilyen módon megkaphatnak azoknak a halottaknak az útján, akiknek megvan a lehetőségük, hogy ilyen ismeretek birtokába jussanak.

Az ilyen okkult társaságok azok, amelyek az embereket a szellemi világban lévő fontos dolgok vonatkozásában tévútra vezetik. Amikor azt mondtam, hogy 1879 novemberében egy fontos esemény történt, egy küzdelem zajlott le a sötétség hatalmai és a fény hatalmai között, amit Michael és a sárkány képe jelenít meg – akkor nem az a jelentős, hogy azt mondtam, ilyesmi megtörténhet, hogy ennek az eseménynek meg kell történnie, mert a világfejlődés előírja, és ezt számos könyvben olvashatják, ez egyáltalán nem egy ezoterikus igazság, hanem arról van szó, hogy arra törekszem, hogy megvilágítsam az igazi jelentőségét annak, mi történt tulajdonképpen, és hogy az emberek a helyes módon értelmezzék ezt az eseményt. Ez a lényeges. Hogy ez az esemény megtörténik, ezt Eliphas Levi [31], Baader [32], Saint-Martin [33] mind tudják, elmondták, ebben nincs semmi ezoterikus. Korunkban azonban fennáll az a törekvés, hogy az ilyen eseményekről az emberi fejekben zavart keltsenek, lehetőleg olyan zavart, hogy az ilyen eseményeket az emberi fejek babonaként fogják fel, és ne realitásként, még ha ezt a régi ismeretek közé sorolják is. Ezért olyan fontos, hogy ezekről a dolgokról megfelelő fogalmaink legyenek.

[31] Eliphas Levi (1810–1875): francia okkultista, eredeti nevén Alphonse Louis Constant.
[32] Franz Xaver von Baader (1765–1841): orvos, filozófus és teológus.
[33] Louis Claude Saint-Martin (1743–1803): francia filozófus, teozófus és okkultista.

Ma van egy szabályos út, hogy a spirituális igazságokhoz közelítsünk, amelyek 1879 óta leszivárognak a szellemi világból a földi világba. Ezt a szabályos utat a szellemtudomány mutatja meg. És ha a szellemtudománynak ebben az áramlatában nem tévedünk el, hanem tiszta, igaz akarattal követjük, akkor ez a szellemtudomány oda vezet, hogy a fizikai és szellemi világ közötti helyes viszonyt az emberek számára helyreállítja. Amit azonban ezáltal elérünk, és aminek az emberek között létre kell jönnie, az erőfeszítésre késztet, erőfeszítést igényel. Félre kell tenni mindenféle kényelmetlenséget, amelyek az emberek között ma igencsak fennállnak. Erőfeszítést követel. Mert ha az ember ma olyan impulzusokról beszél, amelyek a szellemi világból érkeznek, és a jövőt alakítják, mindig vannak olyan emberek, akik azt mondják: szeretném ezt vagy azt a speciális dolgot tudni. Az emberek ma legszívesebben például azt szeretnék, hogy az ember lefesse számukra, minden részletében lefesse, ami majd 1920-ban a jelenlegi háború folytán bekövetkezik. Az emberek nem értik meg, hogy egy ilyen részletes leírással a jövőről való tudást nem szabad igénybe venni, és hogy ez a jövőről való tudás mégis abszolút biztos lehet, hatékony és biztos lehet arra vonatkozóan, amit hallanak. Ezt rendkívül nehéz megérteni.

Szeretném egy összehasonlítással világosan kifejezni magam, mert ezt mondhatják: ezt egyáltalán nem lehet megérteni. Egyrészt azt állítom, hogy a részletek éppen a jövő tudásának okoznak kárt, másrészt meg azt, hogy a jövőről való tudásra jól oda kell figyelni, mert a helyeset mondja el a jövőről. Szeretném ezt egy igen egyszerű, triviális összehasonlítással megvilágítani: vannak jó és vannak rossz sakkjátékosok. Ha valaki a sakktábla előtt ül, és rossz sakkjátékos, akkor rossz lépéseket fog tenni, nem megy neki a dolog, és a játszmát el fogja veszteni. Ha jó sakkjátékos, akkor több esélye van, és a játszmát meg fogja nyerni. A rossz sakkjátékos egyszerűen rosszat lép, a jó sakkjátékos az adott pillanatban a jó lépést teszi meg. A jó sakkjátékos azonban arra használja a gondolatait, hogy részletesen elképzelje, hogy a partnere milyen lépéseket fog tenni. Tudnia kell most, hogy a partnere két óra múlva milyen lépéseket fog tenni, ha ő egy jó játékos? Nem, ezt nem kell tudnia. A jó sakkjátékos tudása ezért mégsem hatástalan: a jövőben a helyeseket fogja lépni, azáltal, hogy tudja, melyek a jó lépések, és rossz lépéseket fog tenni, ha nem tudja, hogy melyek a megfelelő lépések, de ki kell tennie magát a partnere szabad akaratának. Ezért nem mondhatják azt: ugyan mit használ valakinek az, hogy jól tud sakkozni, ha mégiscsak ott van a partnere? – Nagyon sokat segít, hogy jó sakkjátékos. Ha az összehasonlításba belemélyednek, meg fogják találni, hogy mi az, amire gondolok.

Ez az összehasonlítás ugyanakkor arra is utal, hogy helyes az, ha valaki, aki az ilyen okkult dolgokban járatos, azt kell hogy mondja önöknek: Abban a pillanatban, amikor az ember a maga impulzusát itt a fizikai világban való cselekvéshez a szellemi világból meríti, akkor meg kell értenie, egy másik szellemi hatalommal áll szemben, egy olyan partnere van, akivel számolnia kell, hogy nem csupán egy szabad tér van előtte, és mindent véghez tud vinni. Ez azonban kényelmetlen. Ismerkedjenek csak meg az okkult impulzusokkal, olyan impulzusokkal, amelyek a szellemi világból származnak, és kíséreljék meg ezt, mondjuk, politikusként realizálni: ha igazán korunk emberei lennének, legszívesebben azt szeretnék, hogy minden magától menjen, hogy ezek a dolgok csak úgy menjenek végbe, hogy mindent el tudjanak rendezni. Ha azonban igazi hatékony szellemi impulzusaik vannak, okkult szellemi impulzusaik, amelyeket a fizikai világban akarnak felhasználni, akkor számolniuk kell a szabad akarattal, nemcsak az itteni emberek részéről, hanem a magasabb lények részéről is. A mai viszonyok között tehát nemcsak azzal kell számolniuk, hogy szabad teret kapnak, hanem meg kell ismerkedniük azzal, hogy egy már elfoglalt területen kell dolgozniuk.

Így arról van szó, hogy egy igazi szellemtudomány útján, például annak jellegéről, ami keleten előkészíti az Atlantisz utáni hatodik kultúrkorszakot, megtudjuk, hogy mi a helyes, és az egyes estekben a megfelelő okkult impulzust alkalmazzuk, úgy, ahogy a sakkjátékos partnere lépései szerint megteszi a maga lépéseit. Tehát valóban arról van szó, hogy az ember beleélje magát a szellemi világba, és az egyes individuális esetekben azt tegye, ami helyes. Nem egyszerű, átfogó absztrakt programokról van szó, hanem a szellemi, a spirituális vitalitás felfokozásáról, egy folyamatos erőfeszítésről. Az emberiség ma absztrakt programokat akar, legszívesebben öt mondatban összekovácsolva azt, amit az egész világban tenni kell, miközben a Föld összes államainak képviselői egy világméretű döntőbizottságban összejönnek, és meghatározzák mindazt, aminek a Földön történnie kell egy feltételezett norma szerint. Arról van szó, hogy az emberektől meg kell követelni a szellemi világ megismerését, hogy folyamatos kapcsolatban legyenek a szellemi hatalmakkal.

Ez azonban valami máshoz is kapcsolódik: ahhoz, hogy a partnerhatalmakkal számolni kell, hogy nem lehet csak az ember saját hatalmában bízni, hanem számolni kell a partnerhatalmakkal. Ezeknél a dolgoknál a hatalmi gondolat ki van zárva. Ezért az okkult világból merített impulzusok a helyesek, az, hogy a helyes dolog hasson, de soha nem lehet a pusztán hatalmi faktorok szolgálatába állni. Ez nem megy.

Mit kell tenniük azoknak, akik a puszta hatalmi faktorok szolgálatába akarnak állni? Akkor valami mást kell tenniük, meg kell kísérelniük, hogy helytelen módon tudást szerezzenek a jövőről, ahogy azt a legutóbbi alkalommal elmondtam. Ez azáltal történhet meg, hogy mediális úton kiderítik, mi fog történni azok révén, akiket a halálba küldtek, hogy ezáltal földi erőket használhassanak fel. Így bizonyos okkult társaságok hozzájutnak egyfajta tudáshoz a nyugat és a kelet összefüggéséről, és számos vonatkozásban mesterkedésekhez folyamodnak, amelyeket egy ilyen tudás birtokában megvalósítanak. Egy ilyen tudás ugyanis a hatalmi törekvések szolgálatában áll, és valami egészen sajátos dolgot akar létrehozni. Az okkult impulzusok tisztességes és helyes birtoklása valójában csak azt alakítja át, ami az élő emberek esetében az egyes angyallényt veszi számításba. Tudjuk, hogy azokat az embereket, akikkel szemben az okkult impulzusokat alkalmazzuk, és akik valamennyien lélekként kapcsolatban állnak a szellemi világgal, eleven lényeknek tekintjük. Így a nyugatnak a keletet úgy kellene kezelnie, hogy mindenütt meglegyen a lehetőség, hogy számításba vegye az élő partnert, az angyalt, aki az egyes embert oltalmazza. Ez kényelmetlen! Ezt a befolyást az ahrimáni hatalmak útján el kell távolítani, hogy pusztán erről az oldalról működhessen az erő. Ezt azonban csak olyan módon lehet előidézni, hogy az ember, ahogy ezt a legutóbbi alkalommal elmondtam, szabálytalan eszközökkel hozzájut a jövő impulzusaihoz. Ezért szenved korunk rendkívüli mértékben attól, hogy azokban a dolgokban, amelyek történnek, olyan impulzusok működnek együtt, amelyek az említett módon jönnek létre. Az igazság őszinte kutatóinak minden feladata ma abban áll, hogy komolyan meggyőződjenek arról, hogy ilyen impulzusok rossz értelemben vannak jelen, és győződjenek meg arról, hogy az ember a jövőben csak akkor tud megfelelően működni, ha megtalálja a helyes impulzusokat, amelyeket becsületes szellemtudományos úton keresünk.

Látják, kedves barátaim, nem egyoldalú szolgálat az, amiről a szellemtudományban szó van, ez olyan szolgálat, ami az élők és a holtak között bonyolódik le. Ez egy komoly dolog. És szükséglet volt számomra, éppen ebben a korban – zürichi barátaink tettek valamit azért, hogy megfelelő körben szellemtudományunkat ápolják –, hogy társaságunkban itt a szellemi megismerésnek erről a komoly ügyéről beszéljek. Azt mondhatom, hogy már társaságunkban is észre lehet venni, hogy egyes ellenséges hatalmak működésbe léptek. Gondoljanak csak arra – azt mondhatom, hogy azóta, hogy ez a háború tart –, mennyi rágalmazás, gyanúsítgatás bontakozott ki azzal a törekvéssel szemben, amit másokkal együtt létre akarok hozni. Természetesen ebben is az ellenerők működése van jelen.

Annak módjából is, ahogy ezekben a fejtegetésekben szóltunk, világossá válhat az önök számára, hogy korunknak szüksége van a szellemi élet megújulására, szüksége van arra, hogy az emberek felébredjenek egy bizonyos álomállapotból. Ismételten találkozhatunk olyan emberekkel, akik azt hiszik: nos, háború van, aztán majd jön a béke, és ezzel a dolog el van intézve. A dolgok azonban nem így állnak. Ami ma történik, annak jelzésértéke van. De senki sem tudja megérteni ezeket a jeleket, aki nem akar szellemtudományosan elmélyedni. És mivel ezek a jelek komolyak, és egyre erősebben jelentkeznek, arra a küzdelemre, amit barátaink folytatnak, hogy ezzel bizonyos dolgokat elrendezzenek, szeretnék a magam részéről is különös hálával gondolni. Hálával gondolni egyrészt szellemtudományos érzületből, másrészt azért, hogy zürichi barátaink oly kedves és beható módon felvették a küzdelmet a kedvezőtlen viszonyokkal szemben, és fáradságot nem kímélve, a kedvezőtlen viszonyok között megtalálták a lehetőséget az előadás megtartására. Így ez a szép szándék zürichi barátaink részéről realizálódhatott abban az időszakban is, amikor az ember az egyre erősödő ellenállás miatt nagyon nehezen talál lehetőséget ilyen dolgok megrendezésére. És minthogy a közeli jövőre is kell gondolnunk, hogy kihasználjuk az időt, amelyben rendezvényeinket még ki tudjuk harcolni, szeretném köszönetemet kifejezni kedves zürichi barátainknak, akik mind a nyilvános előadáshoz, mind a zweig-előadáshoz nagy fáradsággal a feltételeket megteremtették. Ha majd később a dolgokra visszatérünk, egészen bizonyos, hogy jelentős dolognak fog tűnni, hogy éppen ebben az időszakban, ezek között az oly tragikus világesemények között összejöhettünk, és beszélhettünk egymással, azon módon, ahogy ezt megtettük.

A szellemtudományos impulzus értelmében így akarunk tovább dolgozni, és megkísérelni, hogy azt tegyük, amit a kor nehéz viszonyai lehetővé tesznek, abban a meggyőződésben, amely a szellemtudomány igazi megértéséből fakadhat számunkra, hogy bármilyen jelentéktelennek is tűnhet ez a mai tragikus és pusztító események nagy áramlatában, ezáltal korunkban valami rendkívül jelentős és döntő dolgot teszünk. Azok a dolgok, amelyeket így tehetünk, belefolynak a történések áramlatába. Ha áthatjuk magunkat ezekkel a gondolatokkal, akkor ezek a gondolatok erőt adnak, hogy továbbhaladjunk, és megvan bennünk az az erő, hogy korunkat a helyes módon besugározzák. Ezeket a gondolatokat korunknak fel kell vennie magába. Legyünk meggyőződve arról, hogy egy szellemi atmoszférában vagyunk! A szellemtudományból ez létrejöhet, ha azt helyesen megértjük.

Ebben az értelemben maradjunk továbbra is együtt, kedves barátaim.

5. Két előadás a pszichoanalízisről

Első előadás Dornach, 1917. november 10.

A most Zürichben tartott előadásaim kapcsán újra lehetőség nyílt számomra, hogy szélesebb körben érintkezésbe kerüljek e város szellemi életével, anélkül hogy figyelmet fordítottam volna arra, amit most analitikus pszichológiának, pszichoanalízisnek neveznek. Különböző megfontolások, amelyek ehhez az észrevételhez kapcsolódnak, arra indítottak, hogy amit ma el szeretnék mondani, azt azzal vezessem be, hogy rövid utalást tegyek erre az analitikus pszichológiára, a pszichoanalízisre. Ehhez aztán más megjegyzéseket fogok fűzni. Láttuk azonban, mennyire jelentős éppen az antropozófus szellemtudomány képviselője számára, hogy megfigyeléseit ahhoz kapcsolja, amit a kor felkínál, amit a kor idéz elő. Azt mondhatjuk, hogy ma sokan vonzódást éreznek a pszichoanalízis iránt, akik komolyan keresik a lét szellemi alapjait, az ember belső lelkiségét, és hogy bizonyos értelemben már korunk jellegzetességéhez tartozik, hogy kortársaink egész sora figyelmet fordít azokra a meghatározó, sajátos erőkre, amelyek az emberi lélekben találhatók. És a pszichoanalitikusok azok közé tartoznak, akik ma egyszerűen a kor impulzusát követve, mondhatnám, beleütik az orrukat a lelki élet bizonyos jelenségeibe.

Ugyancsak rendkívül fontos, hogy már csak ezért se hagyjuk figyelmen kívül ezt a mozgalmat, mert azok az események, amelyekből ez a mozgalom kiindul, jelen vannak, és mert korunkban – különböző okokból, amelyekről majd még beszélünk – különösen az emberek lelki szemei előtt állnak. Ma figyelni kell az ilyen jelenségekre.

Másrészről az is fennáll, hogy azok az emberek, akik ezekkel a dolgokkal foglalkoznak, nélkülözik azokat a megismerési eszközöket, amelyekkel ezeket a dolgokat meg kell tárgyalni, és mindenekelőtt meg lehet érteni. Így azt lehet mondani, hogy a pszichoanalízis korunkban egyrészt olyan jelenség, ami az embereket arra készteti, hogy felfigyeljenek bizonyos lelki folyamatokra, másrészt arra ösztönzi őket, hogy az ilyen lelki jelenségeket, mondhatnánk, nem a megfelelő megismerési eszközökkel vizsgálják. És ez rendkívül fontos, mert egy dolognak, ami nyilvánvalóan jelen van, és korunk megköveteli, hogy megismerjük, a nem megfelelő megismerési eszközökkel való vizsgálata a legkülönbözőbb, súlyos tévedésekhez vezet, és nem veszélytelen a szociális élet és a megismerés további fejlődése szempontjából, befolyással van a megismerés további fejlődésére és a szociális életre.

Azt mondhatjuk: a negyed igazságok minden körülmények között ártalmasabbak lehetnek, mint a teljes tévedések. És egy fajta negyed igazságnak lehet tekinteni azokat a dolgokat, amelyek ma a pszichoanalitikus teoretikusoknál napvilágra kerülnek.

Néhány dolgot most megnézünk a pszichoanalitikusok kutatási területéről, és megkíséreljük lelkünk elé állítani. Amit ma pszichoanalízisnek neveznek, az egy olyan megbetegedésből indul ki, amit egy bécsi orvos, egy belgyógyász, dr. Breuer [34] figyelt meg a nyolcvanas években. Dr. Breuer, akit én is ismertem, egy rendkívül finom szellemiségű ember volt, amellett, hogy orvosként működött. Mindenféle esztétikai és általános emberi kérdés a legnagyobb mértékben érdekelte. A megbetegedéseket a maga intim módján közelítette meg, és különösen az egyik megbetegedés érdekelte, amit a nyolcvanas években tapasztalt. Egy nőt kezelt, aki láthatóan súlyos hisztériában szenvedett. Ez abból állt, hogy néha az egyik karja megbénult, zavart állapotba került, tudata elhomályosult, erős álmosság jött rá, és ezenkívül elfelejtette a saját nyelvét, ami egyébként az anyanyelve volt. Mindig németül beszélt, ez volt a nyelve, de hisztériás állapotában már nem tudott németül beszélni, csak angolul, csak az angolt értette.

[34] Josef Breuer (1842–1925): osztrák orvos.

Nos, Breuer észrevette, hogy amikor a nő a maga tompa állapotában volt, akkor egy intimebb orvosi kezelés útján rá lehetett venni, hogy beszéljen egy bizonyos eseményről, amelyet átélt, egy kellemetlen eseményről. Nos, ennek az esetnek az ábrázolásából, amit a breueri iskola közölt, szeretném világossá tenni, hogy ez a nő a maga tompa állapotában, részben egy mesterségesen előidézett tompa állapotban – Breuer nagyon jól tudta hipnotikus állapotba hozni az embereket –, ösztönzést kapott arra, hogy ezekről az élményekről beszéljen. Ez adta azt a gondolatot, hogy ez a hisztéria, amelyben szenvedett, összefüggött egy egészen konkrét betegséggel, amit az apjával sokkal korábban élt át. Az apja beteg volt, gondos ápolásban részesült, és egyszer az ápolás során volt egy bizonyos élménye. Folytonosan erről az élményről beszélt, és az egyik alkalommal, ahogy említettem, a következőket adta elő: „egyik éjszaka nagy aggodalomban ébredt fel a magas láz és a feszültség miatt, mert Bécsből egy sebészt vártak, hogy műtétet hajtson végre. Az anya egy időre eltávozott, és Anna (a páciens) leült a beteg ágyára, és jobb karját a szék támlájára helyezte. Az éber álom állapotába került, és látta, hogy a falról egy fekete kígyó közeledett a beteghez, hogy megharapja.”

A jelenlegi embert valamivel mindig nyakon vágja a materializmus, így ebben a betegségleírásban is megtaláljuk a következő észrevételt, amihez nem kell bármit is hozzátenni: „Nagyon valószínű, hogy a ház mögötti mezőről valóban egy kígyó jött elő, amitől a lány már korábban megriadt, és ez adta a hallucináció alapját.” ez tehát egy közbevetett megjegyzés, amire vagy adunk, vagy nem, ez közömbös. A kígyó tehát lejött a falról, és meg akarta harapni az apát – így szól a történet. „el akarta hárítani az állatot, de bénult volt, a jobb karja a szék támláján lógott, érzéketlen volt (elhalt), bénává vált, és ahogy észrevette, az ujja átalakult egy kis halálfejes kígyóvá.” mindez tehát az apa betegágyánál történt. „Valószínűleg kísérletet tett rá, hogy a kígyót a lebénult jobb karjával elűzze, és ezáltal alakult ki annak érzéketlensége és bénultsága a kígyó-hallucinációval való asszociációval együtt. Amikor az eltűnt, félelmében imádkozni akart, de minden nyelv kudarcot vallott, egyiken sem tudott mondani semmit, míg végül egy angol gyermekverset talált, és ezen a nyelven tudott tovább gondolkodni és imádkozni.”

Az egész betegség ebből az eseményből indul ki. Ebből az eseményből maradt tehát egy egyoldalú kézbénulás, egy tompa állapot, és az arra való képtelenség, hogy másképpen fejezze ki magát, mint angolul.

Nos, Breuer doktor észrevette, hogy ennek az állapotnak az enyhülése mindig az után következett be, amikor hagyta, hogy beszéljen, és erre alapozta gyógyító tervét. Fokról fokra megkísérelte az egész tényállás felderítését, amikor a beteget hipnotizálta, és ezáltal valóban sikerült neki lényeges javulást elérnie, úgy, hogy a beteg a dologtól megszabadult, amikor azt kiadta magából, és valaki mással közölte.

Breuer és a munkatársa, Freud Bécsben akkoriban érthető módon, a kortörténet folytán a párizsi Charcot-iskola [35] befolyása alatt álltak, és a dolgot mindenekelőtt annak tulajdonították, amit lelki traumának, lelki sérülésnek neveztek, vagy „idegi sokknak”, ahogy Angliában mondták. Ebben az élményben tehát a lelki sokk volt a betegség oka, és hasonló módon hatott a lélekre, mint egy fizikai sérülés a testre.

[35] Charcot-iskola: Jean-Marie Charcot (1825–1893): francia orvos, a hisztéria és a hipnózis vizsgálatával vált híressé.

Breuer – ezt figyelembe kell venni – kezdettől fogva az egész dolgot lelki betegségként fogta fel, tehát belső ügynek tekintette. Meg volt győződve róla, hogy anatómiai vagy fizikai változások nem mutathatók ki, tehát például nem az az alapja, hogy valamiféle elváltozás történt abban az idegben, amely a kéztől az agy felé halad, vagy valami hasonló. Kezdettől fogva meg volt győződve arról, hogy egy belső pszichikai ténnyel van dolga. Az első időkben hajlott arra, hogy a dolgot úgy tekintse, hogy azt lehet mondani: az ilyen dolgok lelki sérülések következtében jönnek létre, trauma, sokk vagy valami hasonló révén. A dolog azonban nemsokára, azáltal, hogy dr. Freud kezdett foglalkozni vele – aminek a további következményeivel dr. Breuer egyáltalán nem értett egyet –, más jelleget öltött, mégpedig azáltal, hogy Freud azt mondta: lelki sokkal, lelki sérüléssel a dolgot nem lehet megmagyarázni, ezzel nem megyünk semmire. Breuer is meg volt győződve arról, hogy semmire sem jutunk, ha pusztán lelki sérülésről beszélünk. Zárójelben megjegyzem, hogy dr. Breuer egy tevékeny, gyakorlati orvos volt, Nothnagel [36] tudományosan jól képzett tanítványa, aki csak külső okok miatt nem lett professzor. Ha az ilyen dolgokat hipotetikusan akarjuk kifejezni, azt hihetjük, hogy ha Breuer professzori állást kapott volna, és a dolgot folytathatta volna, minthogy egy eléggé leterhelt bécsi belgyógyász volt, és tudományosan keveset tudott foglalkozni ezzel a kérdéssel, akkor a dolog talán egészen más alakot öltött volna. Nos, elsősorban dr. Freud foglalkozott a dologgal. Azt mondta, hogy pusztán a traumával, a lelki sérüléssel nem megyünk semmire. Arról van szó, hogy utánanézzünk, hogy egy ilyen lelki sérülés – így nevezhetjük ezt – milyen feltételek mellett jön létre. Mert, ugye, joggal mondhatjuk: a lény az apja betegágyánál volt, de sokan ülnek betegágy mellett, akiknek kétségkívül mély benyomásaik vannak, de ilyesmi nem történik velük. A tudománytalan laikus egy ilyen esetben hamar eljut egy rendkívül mély értelmű magyarázathoz, azt mondja: az egyik embernek erre van hajlama, a másiknak arra. Ez ugye rendkívül mély értelmű, de a legbutább dolog, amit mondani lehet. Mert ha a világban lévő dolgokat mint hajlamokat magyarázzuk, akkor könnyen magyarázatot találunk mindenre, mert csak azt kell mondanunk: ez éppenséggel a hajlam miatt van így.

[36] Hermann Nothnagel (1841-1905): német orvos.

Ilyen dolgokkal tehát természetesen azok az emberek, akik mindig is komolyan gondolkodtak, nem akartak foglalkozni, és keresték a körülményeket. Nos, Freud úgy hitte, hogy ilyen körülmények adódnak számára olyan esetek kapcsán, mint a következő. Ma már számos ilyen esetet lehet találni a pszichoanalitikus irodalomban, és azt lehet mondani, hogy valóban óriási anyagot hordtak össze, hogy ezen a területen ezt vagy azt megállapítsák. Egy ilyen eset, amit a pszichoanalitikusok feljegyeztek, a következő. Úgy akarom elmondani, hogy a legérthetőbb legyen. Ugyanakkor azonban nincs szó arról, hogy történetileg számunkra teljesen pontos lenne.

Egy nő más vendégekkel együtt részt vett egy esti összejövetelen. Ez a társaság a háziasszony búcsúestjét ünnepelte, akinek idegbetegsége miatt egy külföldi gyógyhelyre kellett mennie. Még aznap este el kellett utaznia. A búcsúestet ünnepelték. Miután elváltak egymástól, és a háziasszony is elutazott, ez a nő, akiről szó van, és akiről ezt az esetet leírták, néhány más vendéggel, akik szintén részt tettek a vacsorán – ahogy mondják együtt voltak az utcán, amikor hátulról a sarkon befordult egy lovas kocsi, amely igen gyorsan haladt. Akik egy városban hazamennek – nem tudom, hogy önök ezt tapasztalták-e – gyakran nem a járdán haladnak, hanem az utca közepén. Ahogy a kocsi hátulról felbukkant, azok, akik a vacsoráról jöttek, jobbra és balra szétfutottak a járdára. Csak egyedül ez a nő, akiről szó van, nem futott fel a járdára, hanem a kocsi előtt szaladt, a lovak előtt, tovább az utcán, és a kocsis szitkozódása és káromkodása ellenére – a kocsisok ezt teszik ilyen esetekben – nem távolodott el a kocsi elől. Hosszasan futott a kocsi előtt az ostorpattogások ellenére, míg egy hídhoz nem érkezett, és félelmében, nehogy elgázolják, be akart ugrani a vízbe. A járókelők mentették meg és védték meg a balesettől.

Nos, ez a történet természetesen az illető nő állapotával függ össze. Ez egy kimondottan hisztériás eset, hogy valaki a lovak előtt fut, ahelyett hogy a járdát venné igénybe. Arról van szó, hogy egy ilyen ügy okait kikutassuk. Freud itt arra jutott, mert többek között ő írja le ezt az esetet, hogy az okok egy részét az élet korábbi időszakában kell keresni, tehát az illető gyermekkorában vagy még korábbi életében. Ha itt olyasvalami jelenik meg, ami bizonyos mértékig lelkileg nincs teljesen feldolgozva, akkor visszahagy egy bizonyos impulzusra való hajlamot, és ez aztán később valamilyen sokkoló esemény útján kerül a felszínre.

Valójában könnyen lehetett találni egy ilyen eseményt az illető nő gyermekkorából. Gyermekkorában egyszer utazott egy kocsin, és az történt, hogy a lovak megriadtak, és egy folyó partja felé rohantak. A kocsis kiugrott, és a gyerektől is azt kérte, hogy ugorjon ki. Az utolsó pillanatban ki is ugrott, a kocsi a lovakkal együtt belezuhant a folyóba, és a lovak elpusztultak. A sokkoló esemény tehát megvolt. Bizonyos asszociáció ló és ló között ugyancsak megvan. Abban a pillanatban, amikor a nő szembekerült a lovakkal kapcsolatos veszéllyel, elvesztette a talajt a lába alatt, tudatilag megzavarodott, és a gyermekkori élmény utóhatása következtében, annak befolyása alatt a kocsi előtt futott, ahelyett hogy elkerülte volna. Láthatják azonban ebből, hogy a pszichoanalitikusoknál is megtalálható egy tudományos módszer, ahogy a többi mai tudománynál is. A pszichoanalitikusoknál ez megvan, de ugye, nagyon sok ember van, akiknek fiatal korában valami ilyesmi történik, és mégsem teszik azt, hogy a lovak előtt futnak, ha a lovakra asszociálnak. Tehát egy ilyen dologhoz még valami másnak is hozzá kell járulnia, hogy létrejöjjön az a késztetés, hogy valaki a lovak előtt fut, ahelyett hogy kitérne előlük.

Ezt kereste tovább Freud. És ebben az esetben ténylegesen megtalálható egy nagyon érdekes összefüggés. Ez az összefüggés a következő. Az illető nő, aki a lovak előtt futott, eljegyzésben állt egy férfival. De kettőt szeretett, azt a férfit, akivel eljegyzésben állt – teljes mértékben meg volt győződve arról, hogy ezt jobban szereti, mint a másikat –, viszont még egy másikat is szeretett. Ebben nem volt egészen bizonyos, tehát olyan fele-fele arányban. A másik azonban a legjobb barátnőjének a férje volt, és ez a barátnő volt a háziasszony, akinek a búcsúvacsoráját ünnepelték azon az estén. Ez a háziasszony tehát, aki idegbeteg volt, elutazott, míg a barátnője, aki részt vett a búcsúvacsorán, eltávozott a többi vendéggel, aztán futott a lovak előtt. Ha utánanézünk a dolognak, azt tapasztaljuk, hogy korábban komoly kapcsolat volt a másik férfi, tehát a legjobb barátnő férje, és e között a nő között. A szerelmi viszonyok mindig bizonyos, mondjuk így, dimenziókkal rendelkeznek. Nos, ezek a dimenziók valamennyire összefüggtek a barátnő idegbetegségével, ahogy ez el is képzelhető. Röviden: ez a nő tehát gyanútlanul – saját véleménye szerint – eltávozott a többi vendéggel, futott az utcán a lovak előtt, megmentették, és a vendégek visszavitték – az adott körülmények között egy magától értetődő volt – abba a házba, ahonnan eljött, ahol a búcsúvacsorát tartották. Az orvos utánajárt az egész megbetegedésnek. Ténylegesen eljutott odáig, hogy a nő a dolgot elmondja neki. Itt azonban megrekedt, és csak nagy fáradsággal tudta arra ösztönözni, hogy a folytatást elmondja. Itt az következett, hogy lényegében – tudjuk, hogy a háziasszony elutazott, és a férje egyedül maradt otthon – a férj ebben a helyzetben, miután a nő újra visszatért hozzá, és állapota rendeződött, szerelmi vallomást tett neki. Látják tehát, hogy ez egy rendkívül figyelemreméltó történet.

Dr. Freud más hasonló eseteknek is utánajárt, és kutatásai azt eredményezték, hogy az ilyen dolgok mindig akkor következnek be, ha valamilyen szerelem játszik közre, ha valami a tudat alatt szunnyad, valamilyen szerelmi dolog. Freud arra a meggyőződésre jutott, hogy ha az ilyen hisztériáknál, amelyekről korábban azt hitték, hogy lelki sérülés következtében jönnek létre, ha utánanézünk az illető életében, azt találhatjuk, hogy az ilyen viszonyoknál, lehet az bármilyen konstelláció, az egyik oldalról mindig szerepet játszik a szerelem. Ezt szükséges hangsúlyoznunk, és ezeknél a jellegzetes eseteknél, amelyek jelentőséggel bírnak, ez a szerelmi történés egyáltalán nem jut az illető tudatára.

Nos, így jött létre, hogy ami Freud neuróziselmélete volt, azt szexuális elméletnek nevezte. Minden ilyen esetben azt találta, hogy a dologban a szexualitás szerepet játszik. Látják, ezek a dolgok természetesen rendkívül csábítóak. Jelenleg mindenütt elsődlegesen fennáll a hajlam, hogy ahol valami emberi dolog nyilvánul meg, ott a szexualitást hívják segítségül. Ezért nem kell csodálkozni azon, hogy egy orvos, aki számos esetben a hisztériás megbetegedéseknél úgy találja, hogy abban szerepet játszik a szerelem, felállít egy ilyen elméletet.

Másrészről éppen ez az a pont, minthogy az analitikus pszichológia egy megismerési kísérlet nem megfelelő eszközökkel, ahol az elképzelhető legnagyobb veszély kezdődik. Azért olyan veszélyes ez, mert, hogy úgy mondjam, ez a megismerési igény rendkívül csábító a kor viszonyai miatt, és azért is, mert valóban mindig kimutatható, hogy a szexualitás valamilyen szerepet játszik. Nos, a pszichoanalitikus zürichi professzornak, Jungnak, aki A tudattalan folyamatok pszichológiája című könyvet írta, nem az a véleménye, hogy a freudi szexuálteóriából, a neurózis-terápiából kell kiindulni, hanem más véleményt képvisel.

Jung megjegyezte, hogy Freud is az ellenfele. Freud ellenfelei között szerepel egy bizonyos Adler [37] is. Adler megint egy egészen más álláspontot képvisel. Ahogy Freud nagyszámú esetet megvizsgált – ennek Jung könyvében utánanézhetnek –, és mindenütt a szexualitás szerepét látta, és ezért azt a következtetést vonta le, hogy tulajdonképpen a szexualitás a kiváltó ok; Adler a dolgot egy más oldalról nézte, és úgy találta, hogy ez lényegesen fontosabb, mint amit Freud alapvető okként megállapított. Adler – ezt most csak általánosságban akarom jellemezni – úgy találta, hogy bár a szexualitás domináns szerepet játszik az embernél, van még egy másik ösztön is, ami domináns szerepet játszik, mégpedig a hatalmi ösztön, az, hogy hatalmat gyakoroljon a környezetére. A hatalomra való törekvés Nietzschénél is filozófiai elvvé vált. És ahogy Freud a szexualitást elméletté tette, a hatalmi törekvést is számos esetben megállapíthatjuk. Csak az szükséges, hogy a hisztériát analizáljuk, az esetek egyáltalán nem ritkák. Képzeljük el, hogy egy hisztériás nő görcsöket kap – különösen a szívgörcsök igen kedveltek ilyen esetekben –, és minden lehetséges állapotba kerül. A ház mozgásba lendül, az egész környezet, minden lehetséges dolog történik, orvosokat rendelnek oda, a beteget nagy részvét veszi körül. Röviden: a nő zsarnoki hatalmat gyakorol a környezetére. Egy értelmes ember ilyenkor tudja, hogy az ilyen embereknek a valóságban legtöbbször semmi bajuk sincs, bár beteg állapotuknak teljes tudatában vannak, és szenvednek tőle. De valójában semmi bajuk sincs, tulajdonképpen egészségesek, de ha akarjuk, betegnek is tekinthetjük őket. Amikor szívrohamban elájulnak, bizonyára összeesnek, de általában a szőnyegre esnek, és nem mellé! Ezeket a dolgokat nagyon jól meg lehet figyelni.

[37] Alfred Adler (1870–1937): osztrák pszichiáter.

Nos, tehát egy nagy tudós tett egy korszakalkotó felfedezést, amit tulajdonképpen minden értelmes ember a maga közvetlen környezetében megtehetne, mint kézenfekvő dolgot, hogy az embereket érző emberekre és gondolkodó emberekre osztjuk, ez teljesen nyilvánvaló. A tudománynak azonban még van egy másik feladata is, az, hogy a dolgokat ne laikus módon nézze és valami ilyesmit mondjon: környezetünkben az emberek két típusra oszthatók, vannak érzelmes emberek és vannak értelmes emberek – hanem a tudománynak valami mást kell tennie. A tudomány egy ilyen esetben azt mondja, hogy aki átérzi a dolgokat, bizonyos módon önmagától objektivitáshoz jut, a másik visszakozik az objektivitástól, vagy megáll előtte, és gondolkodik róla. Az elsőt extrovertált típusnak nevezik, a másikat introvertáltnak. Az első lenne tehát az érzelmi ember, a másik az értelmi ember. Ez ugye, egy tudományos szétválasztás, éles elméjű, szellemes, és valóban helytálló egy bizonyos fokig, ezt nem lehet letagadni.

Nos, Jung azt mondja: az extrovertált típusnál – tehát annál, aki elsősorban az érzelmekben él – az értelmi fogalmak igen gyakran megrekednek a tudattalanban, az illető az érzésekben él, de az értelmi fogalmak a tudattalanban maradnak. Most viszont az, ami a tudatában van, összeütközésbe kerül azzal, ami lent a tudattalanban értelmi fogalmakként zsibong. Ebből az összeütközésből mindenféle állapot létrejöhet. Ezek az állapotok elsősorban azoknál jönnek létre, akiknek érzésszerű megnyilvánulásaik vannak.

Ezzel szemben a többieknél, akik inkább a szellemi dolgokkal foglalkoznak, az értelmi embereknél, az érzések háttérben maradnak, benyomulnak a tudattalanba, ott kavarognak, és összeütközésbe kerülnek a tudatos élettel. A tudatos élet nem képes megmagyarázni azt, ami tulajdonképpen itt működik. Ezek a tudattalan érzések. És annak a körülménynek a következtében, hogy az ember tulajdonképpen sohasem állandó, hanem egyszer ilyen típus, máskor más, olyan állapotok jöhetnek létre, hogy a tudattalan fellázad a tudat ellen. És ez igen gyakran hisztériás állapothoz vezethet.

Mármost azt mondhatjuk, hogy Jung elmélete tulajdonképpen nem más, mint körülírása, úgymond triviális meghatározása az érzelmi és az értelmi embernek, és nem különösebben elmélyült megismerés. Mindebből azonban azt kell látnunk, hogy a jelenkori emberek mindig figyelembe veszik a különféle lelki sajátosságokat, ahogy ezek a lelki sajátosságok megjelennek szellemi szemeik előtt, és oda jutnak, hogy megkérdezik: mi történik azzal az emberrel, akinél ilyen dolgok megjelennek? Az emberek mindig oda jutnak, hogy ezt mondják: ezek nem fiziológiai, anatómiai változások. Az emberek kikerülnek a puszta materializmusból, nem fogadják el a puszta materializmust, a lelkiekről beszélnek. Tehát mindenütt olyan utat keresnek, ami kivezet a puszta materializmusból, és a lelkiséget veszi figyelembe.

Rendkívül sajátságos azonban, ha közelebbről megnézzük, hogy tulajdonképpen hogyan viszonyulnak az emberek a megismeréshez, akkor azt látjuk, hogy a megismerés terén nem megfelelő eszközökkel haladnak egy figyelemre méltó irányban. Nos, kifejezetten hangsúlyoznom kell, hogy az emberek nem látják, mibe viszik bele őket, és a követők, az olvasók és a kortársak sem látják. Ha helyesen nézzük a dolgot, akkor ez valóban rendkívül veszélyes, mert sok mindent nem látunk, ami az emberek tudattalanjában kavarog. Nagyon jellegzetes, hogy az elméletek maguk is a tudattalanban kavarognak. Az emberek felállítanak egy elméletet, de az elméletükkel maguk is a tudattalanban kavarognak.

Jung orvosként kezelte a dolgot, és alapjában véve az a fontos, hogy az ember a pácienst ebből a szempontból, lelki-terápiás módon kezelje. Számos ember dolgozik azon, hogy a dolgot átvigye a pedagógiába, pedagógiailag használja fel. Látjuk tehát, hogy nem egy szűken vett elmélettel van dolgunk, hanem egy kísérlettel, hogy valamilyen kulturális jelenséget hozzunk létre. Nagyon érdekes tehát, hogy valaki, aki a dolgot orvosként kezeli, mint Jung, miközben mindenféle esetet megfigyelt, hogyan kezelte ezeket. Bár látszólag valóban gyógyított, hogyan jutott egyre tovább és tovább. Így a következőkhöz jutott. Azt mondta: ha az ember valakinek a lelki életében ilyen abnormális jelenségeket talál, akkor ennek az embernek a lelki életében tovább kell keresnie, mindenekelőtt meg kell keresnie, milyen infantilis, gyerekes események hatottak erre a lelki életre, és hogyan hatnak tovább. Ez az, amit ezen a területen keresni kell: infantilis utóhatások, utóhatások a gyermeki életből. Egy példát mondtam el önöknek, ami a pszichoanalitikus irodalomban nagy szerepet játszik.

Jung azonban arra jött rá, hogy a valódi betegségek között igen sok az olyan, ami nem arra utal, hogy az embernél, mint individuumnál valami olyasmi található, amit a korai gyermekkorra lehetne visszavezetni. Ha mindent figyelembe veszünk, amivel az ember érintkezésbe kerül, a konfliktust az emberi individuumban találjuk meg, amely előttünk áll, és nem magyarázható a dologból. Jung ezáltal két tudattalant különböztet meg: először is az individuális tudattalant, ami tehát az emberben belül rejtőzik, ami nincs a tudatban. Amikor, ugye, a fiatal nő gyermekkorában a kocsiból kiugrott, és egy sokk érte, ez hosszú időre eltűnt, már nincs a tudatban, hanem a tudattalanban működik. Ha ezt a tudattalant nézzük – az emberben számos tudattalan létezik –, akkor megkapjuk a személyes vagy individuális tudattalant. Ez az egyik dolog, amit Jung megkülönböztet.

A másik a személyiségen túli tudattalan. Azt mondja: vannak a lelki életre ható olyan dolgok is, amelyek nem a személyiségben vannak, de nem is a matériában. Kint a világban tehát úgy kell tekinteni őket, mint amelyek a lelki világban vannak jelen.

Nos, a pszichoanalízis arra törekszik, hogy ezt a lelki tartalmat behozza a tudatba. A terápiának, a gyógymódnak éppen abban kell állnia, hogy a dolgot tudatosítsa. Az orvosnak tehát arra kell törekednie, hogy ne csak azt kutassa ki a betegnél, amit individuálisan átélt, hanem mindenféle mást is, amit nem individuálisan élt át, ami kint a világban nem található meg, hanem lelki tartalom. Ezért a pszichoanalitikusok odáig mennek, hogy azt mondják: az ember tulajdonképpen nemcsak azt éli át, amit fizikai születése óta átélt, hanem minden lehetséges születése előtti dolgot is. Ez most kavarog benne. Egy ma született ember tehát tudattalanul átéli például az Ödipusz-mondát. Nemcsak megtanulja az iskolában, hanem át is éli. átéli a görög isteneket, az emberiség egész múltját. Ebben az a rossz, hogy az ember mindezt átéli ugyan, de nem akarja felhozni a tudatába. A pszichoanalitikusnak tehát azt kell mondania, és el is megy eddig a fokig, hogy a görög gyerek is átélte ezt, de a görög, akinek ezt elmesélték, átélte a tudatában is. A mai ember is átéli ezt, de kavarog benne: az extrovertált embernél a tudattalan gondolatokban, az introvertáltnál a tudattalan érzésekben. Ez kavarog az emberben, démonokként kavarog.

Gondolják el, milyen szükségszerűség előtt áll a pszichoanalitikus, ha hűséges akar maradni a maga elméletéhez. Tulajdonképpen az előtt a szükségszerűség előtt áll, hogy ha ezeket a dolgokat komolyan veszi, akkor egyszerűen ezt kell mondania: ha ma egy ember felnő, és beteggé teheti az, hogy kapcsolatba kerül azzal, ami benne kavarog, és nincs tudatában ennek a kapcsolatnak, akkor ezt a kapcsolatot tudatosítania kell, tehát el kell mondani neki, hogy van egy szellemi világ, és hogy ebben istenek vannak, különböző istenségek. Mert a pszichoanalitikus addig jut, hogy ezt mondja: az emberi lélek kapcsolatban áll az istenekkel, de betegséget okozhat, ha nem tud erről a kapcsolatról. A pszichoanalitikus minden lehetséges felvilágosítási eszköz után kutat. Ezek a felvilágosítási eszközök azonban olykor groteszkek. Képzeljék el, hogy van egy hisztériás beteg, ilyen vagy olyan hisztériás tüneteket mutat, mert fél egy démontól, mondjuk, egy tűzdémontól. A régi emberek hittek a tűzdémonokban, látták is őket, tudtak róluk. A mai embereknek is van kapcsolatuk a tűzdémonokkal – ezt a pszichoanalitikus elismeri –, de ezek a kapcsolatok nem tudatosak, és az embereknek nem is mondjuk, hogy vannak tűzdémonok. Ez tehát elvezet a betegség okához. Jung odáig merészkedett, hogy azt mondta: az istenek, akikkel kapcsolatban vagyunk, minthogy nem tudunk erről a kapcsolatról, bosszút állnak, haragszanak, és a bosszú hisztériaként jelenik meg. Szép. Azt mondja tehát, hogy egy olyan mai ember, akivel tudattalanjában rosszul bánik egy démon, nem tudja, hogy a tűzben démonok vannak, egy tűzdémon kínozza, de nem tud hadakozni ellene, mert – ez egy tévhit! Ez nem megy. Mit tesz akkor egy szegény mai ember, akit a dolog megbetegít? A dolgot kívülre vetíti, azaz, keres valamilyen barátot, akit korábban kedvelt, és ezt mondja: ez üldöz engem, ez gyaláz engem. Úgy érzi, hogy üldözik, és így tovább. Ez azt jelenti, hogy az illető betegnek van egy démonja, aki kínozza, és ezt kivetíti egy másik emberre.

A pszichoanalitikusok terápiája gyakran abból áll, hogy a dolgot elhárítják maguktól. Nagyon gyakran előfordul – jó és rossz értelemben egyaránt –, hogy a páciensek az orvost istennek vagy ördögnek tekintik.

Látják, rendkívül érdekes a tényállás, hogy a jelenlegi orvos arra kényszerül, hogy ezt mondja: az embereket szellemek kínozzák, és minthogy a szellemekről nem tudnak, semmilyen tudomásuk nincs, tehát tudatukba semmi sem jut be erről, démonaikat egymásra vetítik, mint kínzószellemeket, mindenféle démoni dologról beszélnek egymásnak, és így tovább. És hogy a pszichoanalitikusok milyen radikálisan végzetesnek tekintik ezt, az kiderülhet abból, ahogy Jung a következő érdekes esetet előadja. Azt mondja, egyes kollégái kijelentik, hogy ha valakiben ilyen lelki energiák vannak, amelyek ilyen gyötrésekből származnak, akkor ezeket át kell hárítani valami másra. Tegyük fel tehát, hogy visszamegyünk a pszichoanalízis elemi eseteire: van egy páciens, akinek a betegsége abból ered – ahogy ez a pszichoanalitikus kezelés folytán kiderül –, hogy a korábbi időkben szerelmes volt valakibe, akit nem ért el, és ez megmaradt benne. Ez lehetett egy démon is, amely kínozza, a legtöbb esetben azonban, ahogy ezt az orvosok megfigyelik, úgy van, hogy történt valami az individuális tudattalanban, amit megkülönböztetnek az individualitás feletti tudattalantól. Az orvos megkísérli, hogy ezt elhárítsa, amikor a kiforratlan fantáziát eltereli, el akarja vezetni. Azt mondja tehát: ha egy szeretetre vágyó lélekről van szó, aki nem érte el „őt”, ezt a szeretethiányt, amit nem tudott kielégíteni, szamaritánus szolgálatba kell hogy állítsa, ilyen vagy olyan jótékonysági intézményeket hoz létre, és így tovább. Nos, ezt meg lehet érteni, de Jung azt mondja, hogy ezt az energiát nem lehet mindig elterelni. Magától értetődően ez további felvilágosítást igényel, ezért azt mondja, hogy azok az energiák, amelyek ilyen módon a lélekben maradnak, egy bizonyos hajlamot mutatnak, nem lehet mindig irányítani őket. Nos, egyáltalán nincs ellenvetésem ez ellen, csak azt szeretném megjegyezni, hogy ez, ugyebár, nem más, mint annak átültetése, amiről a laikus gyakran beszél, de természetesen úgy, ahogy ki tudja fejezni magát. Jung azonban elmond egy esetet, ami nagyon érdekes, és jól kifejezi azt, hogy ezt a hajlamot nem lehet irányítani.

Egy amerikai férfi, tipikus jelenkori önmegvalósító ember, egy vállalkozás rátermett vezetője és irányítója lett, nagy lendülettel szentelte magát ennek a vállalkozásnak, sikereket ért el, és nagy jövedelmet, és úgy gondolta: rövidesen negyvenöt éves leszek, elég sokat küszködtem, most már kellene egy kis pihenés. Vett egy vidéki birtokot autóval és teniszpályával, és mindennel, ami hozzá tartozik. Úgy gondolta tehát, hogy negyvenöt éves korában ott fog élni, pusztán az üzletéből való részesedés útján. De amikor már egy ideje a birtokon élt, nem teniszezett, nem vezetett autót, nem ment színházba, nem örült a virágoknak, amelyeket ültetett, hanem ült a szobában egyedül, és nézett maga elé. Hol itt fájt valamije, hol ott, mindene fájt, hamarosan a feje is elkezdett fájni, a melle, a lába. Tehát nem tudta magát elviselni, nem tudott nevetni, fáradt volt, feszült, folyton fájt a feje, borzasztó állapotba került. Nem volt beteg, az orvosok semmiféle betegséget nem állapítottak meg nála. Ez ugye, számos jelenkori emberrel így van, tulajdonképpen teljesen egészségesek, és mégis betegek. Tehát betegséget nem állapítottak meg. Az orvos csak annyit tudott mondani: látja, a történet lelki jellegű – ma már ezt mondják az orvosok –, ön lelkileg beteg, az üzleti viszonyokhoz alkalmazkodott, ezekben élt, az energiáit nem tudja másfelé irányítani, ezeknek megvan a maga irányuk, nem tudja őket kormányozni. Menjen vissza a vállalkozásához, ez az egyetlen eszköz, amit ajánlhatok. Nos, az illető ezt belátta, de most már a vállalkozásban sem tudott tevékenykedni, alkalmatlanná vált rá, és itt éppen olyan beteg volt, mint kint a birtokán.

Ebből Jung jogosan következtetett arra, hogy az energiákat nem lehet egykönnyen az egyik irányból a másikba átvinni. Még ha az ember vissza is akarja hozni őket, akkor sem megy. Az illető hozzájutott a kezeléshez, de nem segített rajta, mert már túl késő volt, a betegség már túl erősen a hatalmába kerítette, korábban kellett volna hozzákezdeni. Ez azt mutatja, hogy az elterelési terápiának is megvannak a maga nehézségei. Jung ezt a példát hozta fel.

Mindenütt találkozunk olyan tényekkel, amelyek jelentősek, fontosak, és amelyekkel – ezt most nyugodtan mondhatom – csak a szellemtudomány, az antropozófia útján lehet megbirkózni, hogy megismerjük őket. Ezek jelen vannak. Az emberek felfigyelnek rájuk. A kérdések jelen vannak, mindenütt megtalálhatók. Már rájöttek, hogy az ember bonyolult lény, hogy nem az az egyszerű lény, amilyennek a 19. század haladó tudománya illuzórikusan elképzelte. A mai pszichoanalitikus egy sajátos tény előtt áll. Ha megnézzük ezt a tényt, ez a mai tudomány számára megmagyarázhatatlan. Az antropozófiában azokkal az eszközökkel, amelyek előadásaimban megtalálhatók, könnyű rálelni a magyarázatra. De ismét visszatérhetek a dologra, ha nem találják a magyarázatot. Előadódhat például, hogy valaki hisztériás úton megvakul, tehát nem lát. Vannak tehát hisztériásan vakok, akik képesek arra, hogy lássanak, mégsem látnak, lelkileg vakok. Nos, előfordulhat, hogy egy ilyen ember részlegesen meggyógyul, újra elkezd látni, de nem lát mindent. Létrejöhet például az a sajátos eset, hogy egy ilyen hisztériásan vak újra megkapja a látás képességét, mindent meglát az embernél, csak éppen a fejét nem. Egy ilyen részlegesen gyógyult ember tehát úgy járkál az utcán, hogy látja az embereket, de fej nélkül. Ez valóban lehetséges. És még sok ilyen különös esemény létezik.

Nos, ahogy mondtuk, mindez az antropozófus szellemtudománnyal megoldható, és az egyik előadásból, amelyet az előző évben itt tartottam [38], könnyen magyarázatot találhatunk arra a jelenségre, hogy valaki egy ember fejét nem képes meglátni. De ahogy mondtuk, mindezek az események a mai pszichoanalitikus számára léteznek, és már olyan sok ilyen esemény van, hogy azt mondja: a mai ember számára rendkívül szokatlan és végzetes lehet, ha kapcsolatba kerül a személyiség feletti tudattalannal. De a pszichoanalitikus az isten szerelmére sem mondja, és a tudomány sem akarja komolyan venni a szellemi világot. Csak azt ne! Az embereknek nem megy, hogy a szellemi világot komolyan vegyék. Ezért valami sajátságos dolog jön létre. Kevesen figyelnek fel arra, hogy ezeknek a dolgoknak a hatására milyen sajátos jelenségek következnek be. Jung könyvéből, A tudattalan folyamatok pszichológiája című műből, ami nemrég jelent meg, szeretném felhívni a figyelmet egy rendkívül érdekes dologra, amiből látni fogják, hová jut el a mai pszichoanalitikus. Fel fogok olvasni egy részt: „e példa szerint” – vannak ilyen példák, amelyekben megmutatja, hogy az ember nemcsak azzal áll kapcsolatban, ami az individuális életében vagy a jelenkorban elébe kerül, hanem már sokkal korábban is kapcsolatban állt minden lehetséges démoni, isteni és szellemi jellegű dologgal, és így tovább. „e példa szerint az ősi képek kincséből új eszmék jönnek létre” – itt nem isteneknek nevezi ezeket, hanem ősi képeknek –, „az áthárítási folyamat további ábrázolását akarjuk újra létrehozni. Láttuk, hogy a libidó éppen ebben a látszólag értelmetlen különös fantáziában ragadta meg a maga új objektumát, nevezetesen az abszolút tudattalan tartalmat.” Az abszolút tudattalan tehát a személyen túli tudattalan, nem a személyes. „Ahogy már mondtam, a nem tudatosított ősképek projekciója az orvos számára nem lebecsülendő veszély a további kezelés folyamán.” A páciens tehát kihelyezi a démonait, és azokat az orvosra hárítja. Ez veszélyt jelent. „A képek ugyanis nemcsak a legszebb és legnagyobb dolgokat tartalmazzák, amiket az emberiség valaha gondolt és érzett, hanem azokat a legrosszabb szégyenteljes tetteket és ördögi dolgokat is, amelyekre minden ember képes.”

[38] Kapcsolat élők és halottak között (GA 168)

Gondolják meg: Jung már olyan messzire jutott, hogy belássa: az emberben a szépség mellett jelen van mindenféle szégyenteljes és ördögi dolog is, amit csak elgondolni és érezni képes. Az emberek, ugye, nem szánják rá magukat arra, hogy Luciferről és Ahrimánról beszéljenek, de Jung megenged magának egy ilyen mondatot: „A képek ugyanis nemcsak a legszebb és legnagyobb dolgokat tartalmazzák, amiket az emberiség valaha gondolt és érzett, hanem azokat a legrosszabb, szégyenteljes tetteket és ördögi dolgokat is, amelyekre minden ember képes. Ha a páciens az orvos személyiségét ettől a projekciótól nem tudja megkülönböztetni, akkor minden megértési lehetőség elvész, és az emberi kapcsolatok lehetetlenné válnak. Ha azonban a páciens elkerüli ezt a Kharübdiszt, akkor beleesik a képek introjekciójának szküllájába, azaz, annak minőségét nem az orvosnak tulajdonítja, hanem saját magának.” Akkor tehát ő maga az ördög, úgy gondolja, hogy ő az ördög. „ez a veszély ugyanolyan rossz. A projekciónál a fellengzős és beteges felmagasztalás és a gyűlölettel teljes megvetés között ingadozik az orvost illetően. Az introjekciónál a nevetséges önistenítéshez vagy a morális önmarcangoláshoz jut el. A hiba, amit mindkét esetben elkövet, abban áll, hogy személyesen az abszolút tudattalan tartalmához igazodik. Így képzeli magát istennek és ördögnek. Itt van a pszichológiai oka annak, hogy az embereknek miért van szükségük mindig démonokra, és hogy nem tudnak istenek nélkül élni, kivéve a homo occidentalis néhány különlegesen okos mintapéldányát tegnapról és tegnapelőttről, az übermenscheket, akiknek isten halott. Ezért teszik magukat istenné, mégpedig racionális tizenketted-istenné, kemény koponyával és hideg szívvel.”

Látják tehát, hogy a pszichoanalitikus eljut oda, hogy ezt mondja: az emberi lélek olyan jellegű, hogy szüksége van az istenekre, szükséges, hogy istenei legyenek, hogy megbetegszik, ha nincsenek istenei. Ezért voltak mindig istenei, az embereknek szükségük van istenekre. A pszichoanalitikus gúnyolódik azon, hogy ha az embereknek nincs istenük, akkor magukat teszik istenekké, de csak „racionális tizenketted-istenekké, kemény fejjel és hideg szívvel”. „Az istenfogalom ugyanis – mondja a továbbiakban a pszichoanalitikus – éppenséggel egy irracionális természetű szükséges pszichológiai funkció.”

Nos, látják ugye, hogy nem lehet továbbmenni, csak ilyen módon természettudományosan megjelölni az istenfogalom szükségességét. Az embernek kell hogy istene legyen, ezt ma tudja a pszichoanalitikus, szüksége van rá. De a mondatot nem olvastam végig, olvassuk el az egészet. „Az istenfogalom ugyanis éppenséggel egy irracionális természetű szükséges pszichológiai funkció, amelynek isten létéhez egyáltalán nincs köze.”

Itt tehát, amikor a mondat első és második részét összeolvassák, beleütköznek korunk nagy dilemmájába. A pszichoanalitikus bebizonyítja, hogy az ember beteg lesz, ha nincs istene, de ennek a szükségszerűségnek nincs köze isten létéhez. Aztán így folytatja: „mert ez az utóbbi kérdés” – mármint isten léte – „a legostobább kérdések közé tartozik, amit fel lehet tenni. Jól tudjuk ugyanis, hogy nem gondolhatunk el egyetlen istent sem, még kevésbé azt, hogy valóban létezik, épp oly kevéssé, ahogy nem gondolhatunk el egy folyamatot, amely okozatilag szükségképpen feltételezhető.”

Nos, kérem önöket, álljanak meg az előtt a pont előtt, ahol a dolog megfogható. A dolgok itt vannak, kopogtatnak a megismerés ajtaja előtt. Az emberek, akik keresnek, szintén itt vannak, felismerik az abszolút szükségszerűséget, de amit abszolút szükségszerűnek tartanak, amikor ezt komoly kérdésként vetik fel, akkor a legostobább kérdésnek tartják, amit egyáltalán fel lehet tenni.

Itt van azoknak a pontoknak az egyike, ahol a mai szellemi életből közvetlenül látni lehet, hogy tulajdonképpen mi ez, ami mellett az emberek mindig elmennek. Biztosíthatom önöket, hogy ezek a pszichoanalitikusok, mint a lélek ismerői vagy a lélek kutatói, még mindig igen távol vannak attól, amit az általános egyetemi pszichiátria kínál – igen, igen távol vannak attól, amit az egyetemi pszichiátria, az egyetemi pszichológia többnyire kínál, és tulajdonképpen igazuk van, hogy ettől a borzasztó, úgynevezett tudománytól eltekintsenek. De meg lehet fogni őket egy olyan helyen, ahol az ember jogosan látja, milyen dolgokkal áll szemben a jelenlegi emberiség, amikor a kortárs tudománnyal kerül szembe.

Ezt sokan nem veszik észre. Az emberek ma egyáltalán nem tudják, milyen a mai tekintélyelv. Soha nem volt olyan tekintélyelvűség, mint amilyen ma uralkodik, soha nem volt annyira a tudattalanban, mint ma. Ismételten azt kell mondanunk: az ég szerelmére, mit tesz tulajdonképpen az, aki terapeutaként hisztériás embert kezel? Keres egy tudattalan tartalmat, amit a tudat nem oldott meg. Igen, de ilyen tudattalan tartalmat a teoretikusoknál számtalan mennyiségben lehet találni. Ha az ember ezeket felemeli a tudattalanból, akkor olyasvalami kerül a tudatba, mint az, aminek most az önök tudatába kell kerülnie, ami a modern orvosok és a modern páciensek tudattalanjában kavarog. Az egész irodalmat ez hatja át, mindenütt megvan, és naponta és óránként ki vagyunk téve annak, hogy felvegyük magunkba. Minthogy az ilyen dolgokra csak a szellemtudomány tudja felhívni a figyelmet, sokan csak öntudatlanul veszik fel magukba ezeket a dolgokat, felszívják a tudattalanjukba, és aztán ott van a tudattalanban.

Ez a pszichoanalízis legalább felhívta az emberek figyelmét arra, hogy a lelkiséget lelkiségnek vegyék. Ezt teszi. De mindenek előtt a nyakukon ül az ördög. Azt akarom mondani, hogy nem jutnak el a szellemi valósághoz, és hogy nem is akarnak eljutni oda. Ezért jelenleg minden mondatban azt találjuk, hogy a leghihetetlenebbet ábrázolják. A jelenlegi emberek azonban nem jutnak el a figyelem olyan fokára, hogy ezeket a dolgokat átlássák. Természetesen, aki Jungnak A tudattalan folyamatok pszichológiája című könyvét olvassa, annak tulajdonképpen a székéről, amelyen ül, az asztal alá kellene esnie, amikor egy ilyen mondatot elolvas. A mai ember azonban ezt nem teszi. Gondolják csak el, mennyi minden van valójában a modern emberiségnek ebben a tudattalanjában. És minthogy csak a pszichoanalitikusok látják, mi minden van a tudattalanban – mert ezt, ugye, látják –, néhány dolgot másképpen látnak, mint a többi ember. Éppen az előszóban mond például Jung valamit, ami a mondat egyik részében nem hangzik rosszul: „A pszichológiai folyamatok, amelyek a jelenlegi háborút kísérik, mindenekelőtt az általános ítélkezés hihetetlen elvadulása, a hallatlan hazugságáradat és az emberek képtelensége, hogy a véres démonnak megálljt mondjanak, nem alkalmasak arra, hogy a gondolkodó emberek számára megfelelő módon láthatóvá tegyék azt a problémát, amit a rendezett tudat alatt lévő nyugtalan, szunnyadó, kaotikus tudattalan jelent. Ez a háború a kultúrember számára kérlelhetetlenül megmutatja, hogy még barbár, és milyen vasvirgács készül számára, ha még egyszer előfordul, hogy saját rossz tulajdonságaiért a szomszédját teszi felelőssé. Az egyes emberek pszichológiája azonban megfelel a nemzetek pszichológiájának.” Aztán követi egy másik mondat, amellyel az ember megint csak nem tud mit kezdeni: „Amit a nemzetek tesznek, azt teszi az egyes ember is, és ameddig teszi, addig teszi a nemzet is. Csak az egyes ember magatartásának változása jelenti a kezdetet a nemzet pszichológiájának megváltozásához.”

Ezek a mondatok tehát úgy állnak egymás mellett, hogy megmutatják, milyen destruktívan hatnak a gondolkodásra. Mert szeretném megkérdezni önöket, van-e értelme azt mondani: „Amit a nemzetek tesznek, azt teszi az egyes ember is.” Akkor annak is értelme kellene, hogy legyen, ha megkérdezzük: Az egyes ember is meg tudna tenni valamit anélkül, hogy a nemzet megtenné? Ez ugye, teljes értelmetlenség, ha ilyet mondunk. És az értelmetlenség az, ami ma a kimagasló nagy szellemeknél lenyűgözően működik. Nos, ezt a dolgot, amelyben ilyen destruktív gondolkodás működik, nemcsak a terápiában alkalmazzák, hanem a pedagógiába is be akarják vezetni. Jogos az a kívánság, hogy a pedagógiába egy új, spirituális elemet vigyenek be, de azt kell belevinni, amit teljesen elégtelen eszközök útján találunk? Ezek ma a fontos kérdések.

Nos, ha antropozófiai szempontból közelítjük meg a dolgot, és azt egy tágabb horizontból szemléljük, látni fogjuk, hogy a dologhoz sokkal mélyebbről kell hozzákezdenünk, ha valahogy boldogulni akarunk vele. De konkrét módon kell hozzákezdenünk. Mindenekelőtt az olyan problémákat, amelyeket szokás szerint csak régi, elégtelen megismerési eszközökkel kutatnak, az antropozófiai megismerés fényébe kell állítanunk.

Vegyük például Nietzsche problémáját. A problémára ma csak utalni akarok, ilyen problémákkal holnap fogunk foglalkozni. Tudjuk már az elhangzott előadásokból, hogy 1841-től 1879-ig szellemi küzdelem folyt odafent, és 1879 óta a letaszított szellemek az emberek birodalmában vannak. Az ilyen és hasonló dolgok a jövőben szerepet kell hogy játszanak, amikor az ember életét nézzük. Mert Nietzsche 1844-ben született. Lelke, mielőtt a Földre leszállt, három éven át fent volt a szellemi birodalomban, a szellemi küzdelemben. Ifjú volt, amikor Schopenhauer még élt. Schopenhauer 1860-ban halt meg. Csak miután Schopenhauer meghalt, jutott hozzá Nietzsche, hogy az ő műveit olvassa. Schopenhauer lelke, amely a szellemi birodalomban van, együttműködik ebben. Ez egy reális kapcsolat. Nietzsche Schopenhauert olvassa, de Schopenhauer Nietzsche gondolataiban tovább hat, amelyek felveszik magukba Schopenhauer írásait.

De milyen helyzetben volt Schopenhauer odafent? Schopenhauer 1860-tól egészen addig az esztendőig, amikor Nietzsche olvasni kezdte műveit, benne volt a szellemi küzdelemben, amikor az még odafent folyt. Amivel tehát Schopenhauer Nietzschét inspirálta, azt a szellemi küzdelemmel való kapcsolatából merítette, amelybe belekerült. 1879-ben ezeket a szellemeket letaszították a Földre. Látjuk, hogy Nietzsche szellemi útja 1879-ig igen figyelemreméltó pályán haladt. Ezt a jövőben Schopenhauer és Wagner hatásával kell magyarázni. Friedrich Nietzsche, aki kora ellenében küzd című írásomban [39] néhány tájékozódási pontot találhatnak erről. Wagner hatása eddig nem volt más, mint az, hogy a Földön működött. Mert Wagner 1813-ban született, és a szellemi küzdelem csak 1841-ben kezdődött. De Wagner 1883-ban meghalt. Nietzsche szellemi útja akkor kezdett sajátos irányt venni, amikor Wagner befolyása elkezdődött. Wagner azonban 1883-ban a szellemi világba került, amikor a szellemi küzdelem már lezárult, és a szellemeket az égből letaszították a Földre. Nietzsche benne állt ebben, amikor a szellemek lekerültek a Földre, Wagner fent élt, amikor letaszították őket. Wagner hatása Nietzschére másféle feladatot mutat, nem olyat, mint amit Schopenhauer gyakorolt Nietzschére. Itt kezdődnek a személyiség feletti konkrét hatások, nem azok az absztrakt démoni hatások, amelyekről a pszichiátria beszél. Az emberiségnek, amikor ebbe a konkrét szellemi világba belép, el kell határoznia magát, hogy azokat a dolgokat, amelyek kézenfekvőek, amikor csak a tények beszélnek, valóban fel is fogja. Nietzsche életrajzát a jövőben aszerint kell megírni, hogy az a Richard Wagner ösztönözte, aki 1813-ban született, és mindenben együttműködött, ami ahhoz a kitűnő lényhez vezetett, akit könyvemben jellemeztem, egészen 1879-ig, és hogy tizenhat éves korától Schopenhauer befolyása alatt állt, aki részt vett a szellemi világban folyó küzdelemben 1879 előtt. Aztán Wagner befolyása félbeszakadt, miután Wagner halála után a szellemi világba került, míg Nietzsche lent volt, ahol a sötétség szellemei működtek.

[39] GA 5

Jung úgy látja ezt a témát, hogy Nietzsche talált egy démont, azt kívülre vetítette, Wagnerre. Nos, projekciók, hajlam, introvertált, extrovertált embertípus – mindezek szavak az absztrakcióhoz, de nem valóságos dolgok. Látják, kedves barátaim, a dolgoknak megvan a jelentőségük. És nem úgy van, hogy pusztán agitálni akarunk egy világnézet érdekében, hogy azt elsajátítsuk, hanem éppen az, ami itt kívül van ezen a világnézeten, azt mutatja, hogy az emberiségnek szüksége van erre a világnézetre.

Holnap erről tovább beszélünk.

6. Két előadás a pszichoanalízisről

Második előadás Dornach, 1917. november 11.

Kísérlet arra, hogy nem megfelelő eszközökkel ismereteket szerezzenek a lelki területekről – így jelöltem meg tegnap azt, ami az analitikus pszichológiánál vagy pszichoanalízisnél megjelenik. Talán éppen ez a pszichoanalízis a legalkalmasabb arra, hogy kijelentsük: Korunkban minden azt igényli, hogy eljusson az antropozófus szellemtudományhoz, ugyanakkor a másik oldalon az emberek öntudatlan előítéletből tiltakoznak a dolgok szellemtudományos szemlélete ellen. Tegnap ismételten olyasmit mondtam el, amiből láthatják, hogyan tesz a modern tudományosság gondolkodásmódja groteszk ugrásokat, ha a lelki problémákhoz nyúl, és hogy ezeket az ugrásokat a modern tudósok gondolkodásában hogyan lehet észrevenni. Utaltunk arra, hogy a legjobb pszichoanalitikusok egyike, Jung, az embereket inkább gondolkodó és inkább érző emberekre osztja, és hogy aztán ebből kiindulva, a gondolkodó embereknél a tudattalanban érzelmi impulzusokat tételez fel, amelyek megrohamozzák a tudatban létrejövő gondolkodást, és ezáltal lelki konfliktusokat idéznek elő, vagy fordítva, a tudattalanban lévő gondolatok az érzelmi élet ellen indítanak rohamot, és így hoznak létre lelki konfliktusokat.

Nos, azt mondhatjuk: igen, ezek a viták tudományos szinten zajlanak, és ki kell várni, amíg az emberek eljutnak oda, hogy az antropozófus szellemtudománnyal szembeni tudat alatti előítéleteiket legyőzzék. Csakhogy nehéz dolog teljesen passzívan várni, amikor ezek a dolgok nem csupán elméleti szinten zajlanak, hanem a gyakorlati életbe, a kulturális fejlődésbe is be akarnak hatolni. A pszichoanalízis nemcsak a terápia területén akar tevékenykedni, ami talán kevésbé lenne veszélyes, mert látszólag – így mondom, látszólag – alig lehet megkülönböztetni más terápiás módszerektől, hanem tevékeny akar lenni a pedagógia területén is, bizonyos módon meg akarja vetni az alapját a pedagógiai tevékenységnek. És itt már szükségképpen felmerül az a veszély, ami a negyed igazságokban rejlik, és erősebben hat, mint egy pusztán elméleti vita.

Nos, ma tovább kell szélesítenünk szemléleti tablónkat, ha mindenekelőtt legalábbis – mindent, ami számításba jöhet, csak hosszabb idő alatt tudunk megbeszélni – némi fényt akarunk vetni az egyik vagy a másik szempontra. Mindenekelőtt arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy azok a tények, amelyeket a pszichoanalízis feltár, ténylegesen alkalmasak arra, hogy egy fontos spirituális területre utaljanak, ahová a jelenlegi ember nem tud belépni, legalábbis nem pontosan, nem egzakt módon, és amit nagyon szívesen hagy mindenféle tudattalan régióban. Mert a jelenkor beteges szemléletmódja a materializmusnak ezen a területén semmit sem szeret jobban, mint – bocsássák meg a paradoxont – a homályos, misztikus úszkálást mindenféle kidolgozatlan fogalomban. A leggroteszkebb, a legvisszataszítóbb misztikát találhatjuk meg a materializmusban, ha a misztikát abban az értelemben használjuk, hogy szívesen úszkálnak mindenféle ködös fogalomban, és világnézetüket nem akarják kidolgozni világos, élesen körülhatárolt fogalmakkal. Az a terület, amelynek lelki tényeihez a pszichoanalitikusok eljutnak, a tudaton kívüli értelmi működés területe. Már gyakran felhívtam a figyelmet arra, csupán érintve a dolgot, nem részletesen tárgyalva – mert a szellemtudomány képviselőjének tulajdonképpen magától értetődő, amit erről mondani lehet –, hogy az értelmi működés, az okosság nem csupán az emberi tudatban van jelen, hanem mindenütt. Körül vagyunk véve élénk értelmi tevékenységgel, úgy, ahogy körülvesz bennünket a levegő, az ember tehát bele van szőve az élénk értelmi tevékenységbe, csakúgy, mint a többi lény.

Nos, a megállapított tények a pszichoanalitikus figyelmét igen könnyen felhívhatták ezekre a dolgokra. Tegnap elmondtam azt az esetet, amelyet Jung közölt A tudattalan folyamatok pszichológiája című könyvében. Ez arról a nőről szól, aki egy esti összejövetel után a társaság többi tagjával együtt eltávozik, majd az utcán a lovak előtt szalad egészen egy hídig. A járókelők megmentik, és visszaviszik ahhoz a házhoz, ahonnan eljött, és ahol aztán a házigazda szerelmi vallomást tesz neki. Ha Freud vagy Adler álláspontjára helyezkedünk, hogy egy ilyen esetet megmagyarázzunk, csak arra van szükségünk, hogy vagy a szerelmi ösztönre, vagy a hatalmi ösztönre hivatkozzunk. Ezzel azonban nem találjuk meg a dolog tulajdonképpeni alapját, döntő okát. A dolog alapját csak akkor találjuk meg, ha eljutunk annak belátásához, hogy a tudat nem hozza létre azt az okosságot, ami az emberben értelemként működik, hanem annak ravaszságát, amennyiben az élet törvényeit nem korlátozzuk a tudat határaira. Gondolják el, hogy fel lehet tenni a következő kérdést: mit akart tulajdonképpen ez a nő, miután részt vett az esti összejövetelen, és a barátnője szerencsére elutazott a fürdőhelyre? A nő alkalmat akart teremteni, hogy a házigazdával együtt legyen, és ez aztán létre is jött. Mindaz ugyebár, ami a tudatban él, amit az illető bevall magának, amit elismer, az ezen az estén nem igazán valósult meg. Nem jött létre. Ez ugye, nem lenne tisztességes dolog, ahogy mondják. Arról van szó, hogy valamit létre kell hozni, amihez nem szükséges kezeskedni. Éppen ezért ennek a ténynek a helyes magyarázatához akkor jutunk el, ha segítségül hívjuk a nő öntudatlan értelmének a ravaszságát, aminek nincs a tudatában. Azt akarta – az egész esti összejövetel folyamán –, hogy a házigazdával együtt legyen, ezt akarta létrehozni. Ha az ember kevésbé okos, hibás eszközökhöz folyamodik, hogy ezt létrehozza, ha okos, akkor okosan irányítja a dolgokat. Így ebben az esetben is azt lehet mondani, hogy a nő szokásos tudatában, ahol a fogalmak arról, hogy valami tisztességes vagy nem az, szabad vagy nem szabad, annak felismeréséig jutnak, hogy ez itt nem megy, a megfelelő eszközt választja, amely az együttlétet létre tudja hozni. Abban azonban, ami a szokásos tudat szintjén nyugszik, ott működik a gondolat: össze kell jönnöm ezzel a férfival, az alkalmat, amit az utca kínál, fel kell használnom, hogy visszajuthassak a házba.

Azt mondhatjuk: ha nem kínálkozott volna alkalom a lovakkal, amit ezen kívül még alátámasztott a korábbi lovas baleset asszociációja, akkor talált volna más alkalmat. A nőnek csak arra volt szüksége, hogy elájuljon. És bizonyos hipotetikus bizonyossággal azt mondhatjuk: egészen biztosan elájult volna akkor is, ha nem adódott volna az alkalom a felbukkanó kocsival. ájultan esett volna össze az utcán, és visszavitték volna a házba. Vagy, ha nem ájult volna el, talált volna valamilyen más eszközt. Azt mondhatjuk: A tudattalan szemet hunyt mindenféle megfontolás fölött, amelyen a felső tudat nem hunyt szemet. A tudattalan arra az álláspontra helyezkedett, hogy aki a célt el akarja érni, annak meg kell választania az eszközt, teljesen mindegy, hogy az az illendőség vagy illetlenség fogalomkörébe tartozik. Egy ilyen esetben tehát utalni lehet arra, amit Nietzsche, aki néhány ilyen dolgot megsejtett, nagy észnek nevez a kis ésszel szemben, ami széles körű, de nem jut el a tudatba, a tudat küszöbe alatt marad, és aminek révén az emberek a legkülönbözőbb dolgokat teszik meg, amiket tudatukban nem ismernek el. A szokásos tudat, a külső tudat útján az ember kapcsolatban áll az érzékelhető világgal, egyáltalán az egész fizikai világgal, tehát mindazzal, ami az egész fizikai világban megtalálható. Ez mindenekelőtt az illem, a polgári morál fogalmát jelenti, és így tovább. Mindez a fizikai síkhoz tartozik, az ember ezzel a tudattal van jelen a világban.

Tudattalanjában azonban az ember egy egészen más világgal áll kapcsolatban, mint az, amiről Jung azt mondja, hogy a léleknek van rá szüksége, mert egyszerűen kapcsolatban áll ezzel a világgal, de azt is mondja róla, hogy ostobaság volna a létezéséről kérdezősködni. Igen, ez így van, amikor a tudat küszöbét átlépjük, az ember a maga lelkével nem egy pusztán materiális összefüggésben találja magát, hanem egy olyan összefüggésben, ahol olyan gondolatok működnek, amelyek nagyon ravaszak lehetnek.

Nos, Jung egészen jól látja, amikor azt mondja, hogy a jelenlegi embernek, az úgynevezett mai kultúrembernek szüksége van arra, hogy az ilyen dolgokra odafigyeljen. Mert ennek az úgynevezett jelenlegi kultúrának az a sajátossága, hogy számos impulzust lenyom a tudat alá, amelyek viszont olyan módon jutnak érvényre, hogy irracionális tevékenységet, ahogy nevezik, egészen irracionális viselkedést idéznek elő. Amikor hatalmi ösztönről vagy szerelmi ösztönről beszélünk, ez onnan ered, hogy abban a pillanatban, amikor az ember a maga lelkével belép a tudattalan régiókba, közel kerül azokhoz a régiókhoz, amelyekben ezek az ösztönök működnek. Nem ezek az ösztönök az okok, hanem az, hogy az ember a maga tudattalan értelmével merül alá azokba a régiókba, amelyekben ezek az ösztönök működnek.

A nő nem fáradozott azon, hogy valamilyen alkalmat keressen, ez kevésbé érdekelte, mint a férfi iránti szerelmi vonzalma, ezt rábízta tudattalanjának ravaszságára, ehhez szüksége volt erre a sajátos érdeklődésre. És hogy gyakran a szerelmi érdekeltség játszik szerepet, ez abból adódik, hogy a szerelmi érdeklődés nagyon széles körű. Ha azonban a pszichoanalitikus egy pillantást vetne más területekre is, ha mondjuk, nem a pszichoanalitikus szanatóriumokat venné szemügyre, ahol úgy tűnik, hogy a beutaltak többsége nő – ezt az antropozófiai rendezvényeknél is a szemünkre vetik, de úgy gondolom, több joggal lehet az ilyen intézmények szemére vetni –, ha a pszichoanalitikus kutatók több tapasztalattal rendelkeznének valamilyen más területen, ami részben így is van, és több beutalt lenne a szanatóriumokban más területekről, akkor talán további ismeretekre lehetne törekedni.

Vegyük például azt, hogy létrehoznak egy szanatóriumot, amelyben elsősorban azok kapnának pszichiátriai kezelést, akik a tőzsdén való játék miatt lettek idegesek vagy hisztériásak. Akkor ugyanolyan joggal, ahogy Freud a szerelmet állítja a tudattalan régiókba, egészen más dolgot kellene megállapítani. Akkor azt látnánk, hogy milyen kiterjedt, tudattalan, rafinált gondolatokkal dolgozik az, aki például a tőzsdén játszik. Akkor, mondjuk, a kizárásos módszer útján a nemiség nem játszana különös szerepet, és mégis a legnagyobb mértékben tanulmányozhatnánk a tudattalan rafinériát, a tudattalan ravaszságot. És a hatalmi ösztön sem lenne mindig az, amit meg lehetne jelölni, hanem egészen más ösztönök, amelyek a tudattalan régiókba működnek, és amelyekbe behúzódik a lélek, ha egyáltalán szóba kerül a tudattalanba való behúzódás. És ha létrehoznánk egy szanatóriumot a hisztériássá vált tudósoknak, akkor arra, ami a tudattalanban működik, nem nagyon lehetne visszavezetni a szerelmi ösztönt, mert annak számára, akinek a tények ezen a területen megfelelően ismertek, helytálló az, hogy a mai viszonyok között a tudósok nagyon kevéssé gyakorolják a tudományukat a szerelem útján, hanem itt egészen más ösztönök játszanak szerepet, amelyek akkor mutatkoznak meg, amikor azokat pszichoanalitikus úton a felszínre hozzák. Ami azonban széles körben történik, az éppen az, hogy a lelket a tudatos régiókból a tudattalan régiókba vezetik – amit csak szellemi kutatás útján lehet tudatossá tenni –, és ebben az működik, ami az emberben ösztönösen él, anélkül hogy legyőzhetné, mert csak azt tudja legyőzni, ami a tudatában van.

Ismét egy igen kényelmetlen igazság. Mert magától értetődően el kell ismerni, sokkal nagyobb mértékben, mint ahogy azt a pszichoanalitikusok elismerik, hogy az ember a maga tudattalan régióiban igencsak ravasz lény tud lenni, sokkal ravaszabb, mint a maga szokásos tudatában. Nos, ezen a területen is, éppen a szokásos tudomány útján különleges tapasztalatokat szerezhetünk. Ezekről a tapasztalatokról olvashatnak A lélek rejtélyeiről című könyvem második fejezetében – ami a közeljövőben fog megjelenni –, ahol azzal foglalkozom, amit az akadémikus Dessoir A lélek túlvilága című könyvében az antropozófiáról állít. A lélek rejtélyeiről című könyvemnek ez a második fejezete egy csinos adalék is lehet, ha a mai gondolkodó emberek ítéletet akarnak alkotni a jelenlegi tudósok erkölcséről. Ha ezt a fejezetet elolvassák, látni fogják, hogy tulajdonképpen mit kell tenni az ellenfelekkel. Az ott megadott szempontokból szeretnék néhányat kiválasztani, amelyek részben összefüggenek a mai témánkkal.

Dessoir mindenféle kifogást talál például ezzel vagy azzal szemben, és mindig bizonyos helyekre hivatkozik, amelyek a könyvemben találhatók. Egy csinos összefüggésben azt is megemlíti, hogy megkülönböztetem az egymásra következő kultúrkorszakokat, az indiait, az óperzsát, a káldeai-egyiptomit, a görög-latint, és hogy most a hatodikban élünk.

Nos, ez a dolog arra ösztönzi az embert, hogy szükségszerűen iskolás szinten kell ellentmondania, mert egy olyan módot jelöl meg, amely szerint az ilyen individuumokkal bánni kell. Hogyan jut el a maga értelmetlenségei közepette ez a Max Dessoir ahhoz, hogy azt mondja: az Atlantisz utáni hatodik kultúrkorszakban élünk? Könnyen beláthatjuk ezt, ha gyakorlatunk van a filológiai módszerek kezelésében. Hat és fél évig voltam a weimari Goethe-archívumban, és egy kicsit ismerem a filológiai módszerek kezelését, így könnyen utalhatok arra, hogy a filológiai módszerek szerint hogyan jut el Dessoir oda, hogy nekem tulajdonítsa ezt a hatodik kultúrkorszakot. Elolvasta ugyanis A szellemtudomány körvonalai című könyvemet, és ebben a könyvben van egy mondat, amely előkészíti a jelenlegi Atlantisz utáni ötödik korszak tárgyalását. Itt azt mondom, hogy a dolgok lassan készülnek elő, és egy bizonyos szakaszban – így mondom – a 4–6. században előkészültek azok a dolgok, amelyek aztán a 14. És 15. században felbukkantak. Tehát az egyik sorban azt mondom: „…a 4–6. században…” – és négy vagy öt sorral később az áll, hogy aztán ez a 6. század volt az előkészítője az Atlantisz utáni ötödik korszaknak. Dessoir úgy olvas, ahogy azt szokás szerint teszi, felszínesen, és aztán, ahogy ez néhány tudósnál szokásos, gyorsan utánanéz a dolognak, a szerint, amit piros vagy egyéb ceruzával a margón megjelöl, majd, amikor A szellemtudomány körvonalai című könyvemről beszél, az atlantiszi kultúrkorszakokat felcseréli azzal, ami öt sorral később áll a 4–6. századról. És akkor ezt mondja: „hatodik kultúrkorszak” – ötödik helyett, mert a pillantása rossz helyre szegeződött.

Láthatják, hogy tulajdonképpen milyen grandiózus felszínességgel dolgozik egy ilyen individuum. Ez csupán egy példa arra, hogy hol lehet filológiailag egy ilyen tudóst megfogni. Ennek a tákolmánynak az egész fejezetét ilyen hibák jellemzik. Miközben Dessoir azt állítja, hogy egy egész sor írásomat áttanulmányozta, filológiailag utalni tudok arra, hogy ez az egész sor miben áll. Elolvasta ugyanis – és csak kevéssé értette meg – A szabadság filozófiáját [40], amiről megfogalmazott egy mondatot, ami egyszerűen ostobaság. Aztán elolvasta A szellemtudomány körvonalait, de úgy olvasta el, hogy olyan dolgok kerülnek elő, mint amit az előbb említettem. Aztán elolvasta Az ember és az emberiség szellemi vezetését [41], valamint a Reinkarnáció és karma [42] és a Különös nedv a vér [43] című kis írásaimat. Ez minden, amit tőlem olvasott, ennek utána lehet nézni abban a tanulmányban, amit írt. Ezeken kívül mást nem olvasott. Ez a jelenlegi tudós morálja. Fontos, hogy egy ilyen dolognál a jelenlegi tudományosságot fülön fogjuk. Ebben az esetben ez a tudós könyveimnek csak egy kis részét ismeri, amelyeket megneveztem, és erre alapozza, mellesleg egészen korrupt gondolkodással az egész ítélkezését. De számos jelenkori tudós tesz így. Ha például az állatokról beszélnek, nincs meg a kellő alapjuk, hanem nagyjából annyit ismernek az állatok életéről, amennyit Dessoir ismer az írásaimból.

[40] GA 4
[41] GA 15
[42] GA 32
[43] GA 55

Egy csinos fejezetet hozhatnánk létre, ha Max Dessoirnál a tudattalant vennénk szemügyre. Maga Dessoir ad alkalmat arra, hogy könyvének egyik sajátos részénél tudattalanját szemügyre vegyük. Ugyanis groteszk módon azt mondja el, hogy néha előfordul vele, hogy ha valamilyen gyűlésen beszél, hirtelen észreveszi, anélkül hogy a lelke részt venne benne, hogy gondolatai tovább futnak, és még egy ideig beszél, és csak aszerint, ahogy a közönség viszonyul ehhez, veszi észre, hogy gondolatai más irányt vettek, mint amire a figyelme irányul. Ezt egészen naiv módon mondja el. Gondolják csak el, hogy ebből a tényből aztán az emberi tudat mindenféle sajátosságáról beszél. Finoman utaltam arra, hogy Dessoir itt sajátos módon leleplezi magát. Azt mondtam, hogy teljes képtelenség, hogy itt saját magát érti, ez csak úgy lehetne, ha ebben az esetben úgy beszél, mint az, aki más ügyetlen szónokokkal azonosítja magát, és önmagáról beszél, miközben belehelyezkedik a másikba, mert túl erős gyanúsítás lenne, ha őt magát akarnánk gyanúsítani azzal, hogy itt önmagát jellemzi. De mégis jellemzi önmagát. Ez már így van. Nos, ha az ember ilyen dolgokról beszél, néha sajátos tényekre kell utalnia. A szabadság filozófiáját csak egy megjegyzésre méltatja, egy triviális mondatot hoz ki belőle, amely, bár jellemző rá, de nem tőlem származik. Ez az egész dolog ostobaság. Azt mondja: Steiner elsőszülöttje A szabadság filozófiája. Minthogy A szabadság filozófiája nem az első könyvem, hanem egy tízéves írói munkásság végterméke, az ember itt valóban arra kényszerül, hogy az ilyen megállapításokat akadémiai paranoiának, akadémiai őrültségnek tulajdonítsa, a tudósmorál megnyilvánulásának. Természetesen tudom, annak ellenére, hogy ebben a fejezetben kimutattam, milyen korrupt ez az egész ábrázolás, hogy mindig akadnak, akik ezt fogják mondani: Na, Dessoir jól odamond Steinernek, így tovább. Természetesen jól tudom, hogy az ember ma a falnak beszél, ha át akar törni azon, ami az emberekben ma egyáltalán nincs meg, a tekintélyben való hiten, mert ugye ezt eltörölték!

Egyedül ez a fejezet is bizonyítékul szolgálhat arra, hogy a jelenlegi kultúráramlatban a szellemtudomány milyen nehézségekkel kell hogy megküzdjön, egyszerűen azért, mert arra kényszerül, hogy világosan, élesen körülhatárolt fogalmakra és konkrét szellemi ismeretekre hivatkozzon. Egy ilyen individuum esetében, mint Dessoir, például logikáról a legkevésbé sem lehet beszélni, a legtávolabbról sem. Egyáltalán a logika a jelenlegi úgynevezett tudományos irodalomból teljesen hiányzik.

Ez az oka annak, hogy a hivatalos tudomány és a hivatalos tudományos irányzatok, még ha ki is emelkednek a legalacsonyabb szintről, mint például az egyetemi pszichiátria vagy pszichológia, miért nincsenek abban a helyzetben, hogy zöld ágra vergődjenek, nem tartják be ugyanis a legelső követelményt: az élet igazi megismerését. Amíg a legszélesebb körben nem jön létre az a meggyőződés, hogy mennyire távol áll az igazi kutatástól és az igazi valóságérzéktől az, ami a tudományos irodalomban ma megjelenik – nem azt mondom, hogy a tudományban, hanem a tudományos irodalomban – gyakran felékesítve a tartalmat egyetemi és népszerű előadásokkal, amíg nem lehet áttörni a legszélesebb köröknek ezen a tekintélyelvűségén, addig nem lehet elérni a boldogulást. Ezeket a dolgokat el kell mondani, akkor is, ha a legnagyobb tisztelettel vagyunk a természettudományos gondolkodásmód iránt, és újra meg újra elismerjük a természettudományos gondolkodásmód nagy vívmányait. Hogy az ilyen dolgok az életben ellentmondást hordoznak magukban, ezt el kell fogadnunk.

Nos, e kis kitérő után szeretnék visszakanyarodni a témánkhoz. Dessoir ugyanis különösen érintettnek tűnik egy ilyen ügynél, ahol még egy valótlanság és rágalmazás kombinációját is megengedi magának, azt, hogy Az ember és az emberiség szellemi vezetése című könyvecskémben a szellemi impulzusok egy fontos és tudattalan hatására hivatkozom. Itt azt mutattam ki, hogy a gyermekben, amikor az agyát felépíti, egy magasabb bölcsesség működik, mint az, amely később tudatossá válik benne, amikor az agya már felépült. Ismerik a könyvből ezt a fejezetet. A tudattalan ilyen normális működésénél tulajdonképpen egy egészséges tudományt kellene beiktatnunk. Ennek a tudománynak azonban még valami másra is szüksége van. Ha megnézik A magasabb világok megismerésének útja című könyvemet, akkor abban a küszöb titkának említését találják. Ennek említését úgy találják meg, hogy kimutatom, hogy a küszöb átlépése után a szellemi világban bizonyos értelemben létrejön a lelki élet három alapvető erejének: a gondolkodásnak, az érzésnek és az akaratnak a szétválása. Emlékezzenek csak arra, hogy a küszöb őrének említésekor ebben a könyvben kimutattam, hogy ami a szokásos tudatban bizonyos módon együttműködik, úgy, hogy nem választhatók el egymástól – a gondolkodás, az érzés és az akarat az szétválik, önálló lesz. Úgy, hogy ha ezt a dolgot fel akarom vázolni, azt mondhatom: ha itt van a határ a szokásos tudat és ama régió között, amelyben a lélek él, amikor a szellemi világban van, akkor a gondolkodást, az érzést és az akaratot sematikusan úgy kell felrajzolnom, hogy ez az akarat területe (piros), de közvetlenül határolja az érzés területe (zöld), és ezt határolja közvetlenül a gondolkodás területe (sárga).

Ha a szellemi világba vezető utat kellene lerajzolnom a küszöb átlépése után, akkor a következőket kellene sematikusan felrajzolnom: meg kellene mutatnom, hogy a gondolkodás önállóvá válik (jobbra, sárga), az érzés is önállóvá válik (jobbra, zöld), és elválik a gondolkodástól, aztán az akarat is önállóvá válik (jobbra, piros), ahogy itt sematikusan felrajzoltam. Így tehát a gondolkodás, az érzés és az akarat legyezőszerűen szétválik egymástól.

Ezt találják szavakban kifejezve A magasabb világok megismerésének útja című könyvemben. Hogy a küszöb előtt ez a három tevékenység, amely itt egymástól elkülönül, a helyes módon működik együtt, nem zavarodik össze, ezt az idézi elő, hogy a küszöbnek van egy bizonyos tágassága, amelyben énünk él. És ha az én egészségesen működik, ha megvan a teljes lelki egészsége, akkor az együttműködő gondolkodást, érzést és akaratot úgy tartja össze, hogy nem bukfenceznek egymásba, hanem, miközben egymást határolják – ez énünk lényeges titka – kölcsönösen úgy hatnak egymásra, hogy a gondolkodás, az érzés és az akarat egymást tartják. Így a helyes módon kölcsönösen hatnak egymásra, és az egyik nem bukfencezik bele a másikba. Ha a küszöbön túl bejutunk a szellemi világba, akkor azért nem tudnak egymásba bukfencezni, mert elválnak egymástól.

Egy olyan filozófus, mint például Wundt, az ilyen filozófusok arról beszélnek, hogy nem kell a lelket három részre tagolni, mert a lélek egységes. Itt Wundt mindent egymásba kotyvaszt. A dolog mégis úgy áll, hogy a szellemi világban a gondolkodás, az érzés és az akarat háromféle módon áll fenn, de a lélekben egységet alkotnak. Ez az, amit figyelembe kell vennünk. És amikor azt mondtuk, amit korábban és most is ismételten el kell mondanunk, hogy az antropozófia tulajdonképpen három lelket különböztet meg, és mégis csak egy lélek van, amiből az következne, hogy az antropozófia nem megalapozott – akkor azt kell mondanunk, hogy az ember egységét nem zavarja meg az, hogy két keze van, ez magától értetődik.

Nos, itt azonban (az ábrán középen és jobbra) a lelki erők kapcsolatait látjuk, amelyekben az én működik, magával az énnel együtt, és annak működési módját a tudat küszöbén túl a szellemi világban. Ez azonban a másik esetben jöhet létre. Azáltal jöhet létre, hogy az én valaminek a következtében legyengül. Akkor a küszöböt bizonyos módon a fordított oldalról lépjük át, ekkor a gondolkodás elkanyarodik (az ábrán sárga, balra), összekeveredik az érzéssel (zöld, balra), és összekeveredik az akarattal (piros, balra). Ekkor megkapjuk a lelkiségben egymásra ható gondolkodást, érzést és akaratot, amelyek egymásba bukfenceznek. Ez azonban akkor jön létre, ha, mondjuk, a gondolkodás valamilyen veszélynek van kitéve, nem válik folyamatosan átfogóvá, hanem önállóan a tudatban érvényesül. És minthogy az én nem szabályszerűen működik, a gondolkodás belecsúszik az érzés vagy az akarat szférájába. Ahelyett, hogy a dolgok egymás mellett haladnának, a gondolkodás, az érzés és az akarat, a gondolkodás, anélkül hogy az én kifejthetné tevékenységét, megragadja az érzést vagy akár az akaratot is.

Ez olyan esetekben történik meg, amelyeket a pszichoanalitikusok hisztériás vagy idegbajos eseteknek mondanak. Ez a gondolkodást, az érzést és az akaratot az ellenkező oldalra irányítja, eltérően az egészséges iránytól, ami a szellemi világba vezetne.

Ha igazi képességünk, tehetségünk van a gyakorláshoz, akkor a dolgokat nyilvánvalóan úgy látjuk, ahogy történnek. Nézzék azt a nőt, aki az apja betegágyánál ül, a sok éjjeli ébren léttől erős éntudata lecsökkent – ez olykor megtörténhet, így az érzés mellett egy gondolat nem szabályosan bukkan fel, hanem lebukfencezik az érzés régiójába. Ekkor azonban a gondolatot az érzések hulláma megragadja, ami erősebb, mint a gondolat hulláma, és ennek az a következménye, hogy ilyen esetben az érzéshullám megragadja az organizmust. Az organizmust ugyanis az érzéshullám abban a pillanatban ragadja meg, amelyben a gondolkodás nem elég erős ahhoz, hogy az érzéseken kívül maradjon.

Fontos követelmény, hogy a modern ember gondolkodása mindig olyan helyzetben legyen, hogy az érzéshullámon és az akarati hullámon kívül tartsa magát. Ha a gondolkodás megragadja a tudattalant – itt van a tudatfeletti (jobbra) és itt van a tudat (középen), itt pedig a tudattalan (balra) –, ha a gondolkodás megragadja az érzéshullámot a tudattalanban, akkor valami rendellenes dolog történik az organizmusban. Ez rendkívül fontos.

Nos, elképzelhetik, hogy ez a modern élet mennyi mindent nyújt az ember számára, amit rendszerint nem ért meg, ami nem hatja át, amikor itt a gondolatok folyamatosan beleáramlanak az érzésbe. De csak a gondolkodás irányul a fizikai síkra, az érzés már nem csupán a fizikai síkra irányul, hanem már eleve összeköttetésben áll a szellemi világgal, amiről úgy kell beszélnünk, mint realitásról. Ha tehát az ember nem megfelelő fogalmakkal közelít az érzelmi élethez, összeütközésbe kerül az istenekkel – ha lehet ezt így mondani –, de a gonosz istenekkel is. Összeütközésbe kerül velük. És minden ilyen összeütközés abból jön létre, hogy az ember nem rendelkezik megfelelő megismerési eszközökkel. Amikor az érzelmi szférába merül alá, nem megfelelő fogalmakkal kell ezt tennie, sokkal inkább, mint amikor az értelmi szférába merül alá. Az érzelmi szférában az ember nem tud függetlenedni a szellemi világgal való kapcsolatától. Ha a materialista korban az értelmi szférában önállósodik, akkor érzelmi világába soha nem a megfelelő fogalmakkal jut be, és beteggé kell válnia.

Mi lenne ezért az egyetlen segítség, hogy az embereket széles körben egészségessé tegyük? olyan fogalmakhoz kell juttatni őket, amelyek az érzelmi szférát is átfogják, azaz, a modern embernek a szellemi világról kell beszélni, átfogó értelemben kell a szellemi világról beszélni. Itt nem a pszichoanalitikusok individuumokra szabott terápiai módszerei jönnek tekintetbe, hanem az általános érvényű szellemtudomány. Ha valaki valóban befogadja a szellemtudományt – nem mindenki fogadja be, aki hall róla, vagy olvassa –, akkor nem jön létre az a lehetőség, hogy a tudattalanban a lélek három szférája: a gondolkodás, az érzés és az akarat kaotikusan egymásba bonyolódik, ami valójában minden idegességnek és hisztériának az alapja. Ezek belső lelki dolgok, ezekről beszél a pszichoanalízis.

Ehhez azonban mindazonáltal az szükséges, hogy az embernek legyen bátorsága eljutni a szellemi világ konkrét működéséhez, legyen bátorsága felismerni, hogy korunkban olyan krízisben élünk, amely lényegileg összefügg az 1879-es évi krízissel, és amelynek következményeit viseljük. Tegnap említettem, hogy bizonyos dolgokat egészen másképpen kell nézni, mint ahogy korunk materialista érzülete nézi. Utaltam arra, hogy például Nietzsche 1844-ben született, s minthogy 1841-ben kezdődött a szellemi világban az említett küzdelem, Nietzsche három évig volt benne ebben a küzdelemben. Richard Wagner nem vett részt ebben, ő 1813-ban született. Nietzsche tehát három évig élt a szellemi világban miután ez a küzdelem elkezdődött. Itt felvette magába az összes impulzust, amelyet e küzdelem hatása alatt fel lehetett venni, ezekkel érkezett le a Földre. Nos, Nietzsche első írásaiban olvasható, hogyan jelenik meg bennük ennek a küzdelemnek a hangulata, hogyan jelenik meg minden mondatban, mondhatnám annak az utóhatása, amit ez alatt a három év alatt, 1841-től 1844-ig átélt. Ezáltal kapták meg Nietzsche első írásai sajátos színezetüket. Beszéltem arról is, ami aztán ezzel kapcsolatban még fontos: tizenhét éves fiú volt, amikor Schopenhauer meghalt, később elolvasta Schopenhauer írásait. Reális kapcsolat jött létre Schopenhauer lelke, amely a szellemi világban volt, és Nietzsche lelke között. Nietzsche Schopenhauer minden mondatát úgy olvasta, hogy ez az impulzus a szellemi világból hatott rá. Mert Schopenhauer 1860-ban jutott el a szellemi világba, amikor a küzdelem ott még tartott. Mit akart Schopenhauer? E küzdelem hatása alatt nem nagyon akarta, hogy gondolatai tovább hassanak. Nietzsche valóban folytatja Schopenhauer gondolatait, de a maga sajátos módján. Schopenhauer miután áthaladt a halál kapuján, látta, hogy itt lent egy olyan korszakban fogalmazta meg az írásait, amelyben a sötétség szellemei még nem voltak jelen, gondolatait folytatni akarta, átadni azt az impulzust, amely ebből létrejött. Tehát amikor még a küzdelem a sötétség szellemei és a fény szellemei között a szellemi világban folyt, folytatni akarta az írásait. Az impulzust beültette Nietzsche lelkébe, hogy folytassa a gondolatait. Ami a szellemi világból Nietzsche lelkébe behatolt, ellentétben állt azzal, ami a fizikai síkon a Wagnerrel való személyes érintkezés folytán létrejött. Így állt össze Nietzsche lelki élete, így állt össze az írói tevékenysége.

Most nézzük az 1879-es évet. A küzdelem, ami a szellemi birodalomban lejátszódott, most lent folytatódott, miután a sötétség szellemeit letaszították. 1883-ban Wagner eltávozott a szellemi világba. Nietzsche karmája következtében, amelybe most bevontam a szellemi világhoz való konkrét viszonyokat, egy bizonyos veszélynek lett kitéve. Annak a veszélynek, hogy a sötétség szellemei egy különösen rossz irányba terelik. Schopenhauernek, hogy úgy mondjam, volt egy transzcendens-egoista alapja. Lélekként benne állt a szellemi világban, inspirálta Nietzschét, úgy, hogy az folytathatta az ő gondolatait. Ez egy halál után is tartó transzcendens-egoista alap volt. Az egoizmusnak nem kell mindig rossznak lennie. Amikor azonban Wagner felkerült a szellemi világba, a sötétség szellemei már lent voltak. Bizonyos mértékig egy egészen más atmoszférába került. Egyfajta nem egoista módon – itt a dolgokat nevükön kell nevezni, és bár paradoxak, mégis igazak – Nietzsche vezetőjévé vált a szellemi világból. Nem hagyta, hogy az ő gondolatait folytassa, hagyta, hogy a maga nyomdokain haladjon, ami rá volt szabva, és abban a jótéteményben részesítette, hogy a megfelelő pillanatban szellemileg elhomályosodjon, megóvta őt attól, hogy tudatával veszélyes régiókba jusson. Ez természetesen nagyon paradox módon hangzik, de alapul szolgált ahhoz a nem egoista módhoz, ahogy Richard Wagner lelke Nietzschére hatott a szellemi világból, mint ahogy Schopenhauer lelke is hatott, aki még teljesen benne volt a sötétség szellemei és a fény szellemei közötti harcban, ami a szellemi világban folyt. Wagner valóban azt akarta Nietzsche számára, hogy olyan jól, amennyire csak lehet, karmájában megóvja a már a Földre leérkezett sötétségszellemektől.

És Nietzsche nagymértékben védett volt ezektől a sötétségszellemektől. Mert aki Nietzsche utolsó írásait a megfelelő módon fogja fel, az látni fogja, hogy azokban nagy gondolatok vannak, amennyiben leválasztja róluk az erős szembeszegülést, vagy azokat a dolgokat, amelyek ebből a szembeszegülésből fakadnak. A Friedrich Nietzsche, aki kora ellen küzd című könyvemben azon igyekeztem, hogy kimutassam a nagy gondolati impulzusokat, eltekintve mindattól, ami Nietzschénél az ellenkezés impulzusaiból származik.

Igen, a világ mély, és van valami igazság abban, amit maga Nietzsche mond: „A világ mély, mélyebb, mint ahogy a mindennapokban gondoljuk.” Nem szabad a szokásos tudattal a szellemi élet széles régióit kritizálni. A világ bölcsességgel teli irányítását csak akkor értjük meg, ha a világ vezetésének konkrét gondolataitól távol tartjuk az egoista gondolatokat, ha a világfejlődés tragikus eseményeit is megkíséreljük beleilleszteni a bölcsességgel teli folyamatba. Ha a dolgokat valóban át akarjuk tekinteni, igen sokszor kényelmetlen helyzetbe kerülünk.

Aki egy ilyen életet, mint amilyen Nietzsche élete volt, a jövőben át akar tekinteni, az egyáltalán nem tud eligazodni, ha csak azokat a dolgokat veszi tekintetbe, amelyek itt a Földön, Nietzsche környezetében végbementek. Az életre vonatkozó szemléletet ki kell terjeszteni a szellemi világra is. Azok az események, amelyeket ma a pszichoanalitikus felhoz, ennek a kiterjesztésnek a szükségességére utalnak. A pszichoanalitikus elégtelen eszközökkel akarja ezeket megoldani, de nem oldja meg őket. Ezért az emberi társadalom nehéz helyzetbe kerülne, ha a pszichoanalízist bevezetnék a pedagógia területén is. Miért?

Gondoljanak arra a tényre, hogy a gondolkodás belecsúszik az érzelmi szférába. Igen, amíg az ember a lelkével az érzelmi szférában él, már nem a születés és a halál, illetve a fogantatás és a halál által behatárolt életben tartózkodik (az ábrán: a), hanem már benne él az egész világban, amely kiterjed körülötte. Ha ez a szokásos létfolyamat (lásd az ábrát), akkor az ember az értelmi szférával is a legutóbbi haláltól a mostani születésig terjedő időben él (b), és az akarattal a korábbi inkarnációban (c).

Gondoljanak a pedagógus viszonyára a tanítványához, aki ezt pszichoanalitikus módon akarja létrehozni. Amikor a lelki tartalomhoz igazodik, ami az érzelmi szférába csúszik bele, akkor nemcsak az ember individuális életéhez igazodik, hanem ahhoz az átfogó élethez, amely túlterjed az individualitáson. Ebben az átfogó életben azonban nincs kapcsolat azok között az emberek között, akik pusztán a képzetekben élnek, hanem azok között van kapcsolat, akik átlátják az élet reális összefüggéseit – ez nagyon fontos. Gondoljanak tehát arra, hogy ha létrejönne egy ilyen viszony a pszichoanalitikus nevelő és a tanítványa között, akkor, ami itt lejátszódik, nem játszódhatna le pusztán a képzeti területen, amikor az illetővel valamit közöl, hanem reális karmikus kapcsolatnak kellene létrejönnie, mert ez inkább az életbe nyúlik bele. Az illető individuum bizonyos módon ki lenne szakítva a karmájából, ez megváltoztatná karmájának lefolyását. Ez nem történhet úgy, hogy ami az individuumon túlmegy, azt individuálisan kezeljük, hanem általános emberi módon kell kezelnünk. Egy bizonyos korszakban összekerülünk, tehát közösen kell működnünk, amíg az individualitáson túl nem jutunk. Azaz, nem szabad az individuumot az individuummal szembeállítani, és az individuumot terápiai vagy pedagógiai módon úgy kezelni, ahogy azt a pszichoanalitikus teszi, hanem valami általánosat kell alkalmazni. A kor kultúrájába be kell lépnie valaminek, ami a lelket a felé vezeti, ami egyébként öntudatlan marad, és ami felbukkan, annak csak miliőnek kell lennie, nem olyan ügynek, ami individuumok között játszódik le.

Itt van az a nagy hiba, amit elkövetnek, és aminek nagy hordereje, óriási jelentősége van. Ahelyett, hogy arra törekednének, hogy a szellemi életet áthassák azzal, amit a szellemi világról tudni lehet, és aminek jelenleg meg kell történnie, kirekesztik ebből azokat a lelkeket, amelyeknél a visszafojtott szellemi élet betegségeket okoz, és szanatóriumban vagy egyedileg kezelik őket. Ez csak ahhoz vezethet, hogy karmikusan összezavart viszonyok jöjjenek létre, és hogy abból, ami az individuumok között lezajlik, ne emelkedjen ki a tudattalan lelki tartalom, hanem a kezelést végző és a kezelt beteg közötti karmikus kapcsolatok állandósuljanak, mert ez túlmegy az individuálison.

Látják, eljutunk a reális, konkrét életbe, amivel nem szabad játszani, és amit csak akkor győzhetünk le, ha az ösztönöz bennünket, ami általános emberi ezen a területen. Az embernek a szellemi világhoz való konkrét viszonyánál kell ezeket a dolgokat megtanulnunk. Ezért hasznos lenne, ha az emberek nem bocsátkoznának absztrakt magyarázatokba, ahogy Jung teszi, arról, hogy az ember mindent átél, amit az emberiség valaha véghezvitt, minden lehetséges démont. De ezeket absztrakt démonokká alakítja, nem valóságosakká, amikor azt mondja, hogy létezésükről vitatkozni ostobaság. Absztrakt démonokká alakítja őket, puszta gondolati démonokká. De pusztán gondolati démonok egy embert sohasem tudnak megbetegíteni, sohasem lehetnek a tudattalanban, hanem csak a tudatban. A lényeg az, hogy az emberek, akik ilyen elméleteknek adják át magukat, olyan sok tudattalan képzettel dolgoznak, hogy nem tudnak eljutni ahhoz, ami a helyes. Az emberek abszolutizálnak bizonyos fogalmakat. Ismételten azt kell mondanom, hogy ahol a fogalmak kezdenek abszolúttá válni, ott mindig zsákutcába jutunk, vagy egy gödör elé kerülünk, amelybe gondolkodásunkkal beleesünk.

Egy olyan ember, mint dr. Freud, szükségét érzi, hogy a szexuális területet kiterjessze az ember egész lényére, hogy mindent ebből magyarázzon, ami az ilyen lelki jelenségeknél megjelenik. Különböző embereknek, akik pszichoanalitikus irányultsággal jöttek hozzám, azt mondtam, hogy egy elméletnek, egy világnézetnek szilárdan kell állnia, ha az ember arra hivatkozik, különben széthullik a semmibe. Azt mondtam, hogy a modell egy egyszerű, téves logikai következtetés, ha nincs hozzá elég konkrétum. Minden krétai hazudik – mondja egy krétai. Ha ezt egy krétai mondja, és ha igaz lenne, akkor hazugságnak kell lennie, és akkor ez az állítás önmagát semmisíti meg. Ha tehát egy krétai azt mondja, hogy minden krétai hazudik, ez nem jelenhet meg azzal az igénnyel, hogy a mondat feltétlenül érvényes. Ez csak egy modell, logikai modell az abszolutizálásra. De minden elméletet így kell szembesíteni önmagával, különben szétesik. Freudot Freuddal kell szembesíteni. Amikor a tudattalan dolgait a felszínre hozza, azt kell mondanunk: a freudi teória a szexuális életből jön létre, ez csupán a szexuális élet eredménye. Ahogy ez az állítás: minden krétai hazudik – hazugságból kell, hogy származzon egy krétai ember esetében, és szétesik, úgy esik szét a szexualitás egyetemességére vonatkozó állítás is, ha magánál a dolognál vizsgáljuk meg. És így van ez más dolgokkal is. Mindazonáltal egy ilyen elvet jól beláthatunk anélkül, hogy hathatósan, elevenen, valóságszerűen felhasználnánk. De éppen az antropozófus szellemtudomány sajátos vívmánya, hogy ezen a módon önmagára is alkalmazható.

7. Individuális szellemi lények és az egységes világalap

Első előadás Dornach, 1917. november 18.

Emlékezzenek azokra az előadásokra, amelyeket megkíséreltünk hozzáfűzni a jelenlegi pszichoanalitikusok különböző állításaihoz és kijelentéseihez. Ezekkel az előadásokkal az volt a szándékom, hogy megvilágítsam, hogy tulajdonképpen a tudattalan fogalma úgy, ahogy a pszichoanalízisben megjelenik, teljesen megalapozatlan. És amíg a tudattalannak ettől a fogalmától nem távolodunk el – ez egy teljesen negatív fogalom –, addig nem mondhatunk mást, mint azt, hogy ez a pszichoanalízis nem megfelelő megismerési eszközökkel dolgozik egy olyan jelenségen, ami korunkban különösen előtérbe került. És mert a pszichoanalitikusok arra törekednek, hogy a szellemi-lelkiséget kutassák, és ahogy láttuk, ez a szellemi-lelkiség a szociális életben is megjelenik, azt kell mondanunk, hogy itt egy olyan kezdeményezést látunk, amely sokkal jelentősebb, mint az, amit a hivatalos egyetemi tudomány ezen a területen nyújtani tud. Másrészről, minthogy az analitikus pszichológia megkísérli, hogy a pedagógia, a terápia és valószínűleg a közeljövőben a szociálpolitika útján is benyomuljon az életbe, azok a veszélyek, amelyek egy ilyen ügyhöz kapcsolódnak, mindenképpen nagyon komolynak látszanak.

Nos, fel lehet tenni a kérdést: mi az tulajdonképpen, amihez a jelenkor kutatói egyáltalán nem tudnak, és nem akarnak közel kerülni? Elismerik, hogy a tudaton kívül létezik egy lelkiség, de nem tudnak felemelkedni a szellemiség megismeréséhez. A szellemet soha nem lehet a tudattalan fogalma útján valamiképpen megragadni, mert egy öntudatlan szellem olyan, mint egy ember fej nélkül. Nos, már felhívtam a figyelmüket arra, hogy vannak olyan emberek, akik bizonyos hisztériás állapotból kifolyólag, amikor az utcán járkálnak, látják a többi ember testét, de a fejét nem. Ez egy bizonyos betegség, ha valaki senkinek nem látja a fejét. Így a mai kutatók között is vannak, akik azt hiszik, hogy az egész szellemet látják, de amikor ezt tudattalannak nevezik, egyúttal azt jelzik, hogy maguk is abba a téves képzetbe esnek, mintha egy tudattalan szellem, egy szellem nélküli tudat lépné át a tudat küszöbét, akár arról van szó, ami a helyes értelemben történik, ahogy azt mindig is leírtuk a szellemtudományos kutatás alapján, akár arról, ami mindig beteges, abnormális módon jelenik meg azokban az esetekben, amelyeket a pszichoanalitikusok leírnak.

Amikor a tudat küszöbét átlépjük, mindig szellemi területre érkezünk, mindegy, hogy a tudattalanba vagy a tudat felettibe jutunk, mindig szellemi területre érkezünk, ahol a szellem bizonyos módon tudatos, a tudat valamilyen formáját kialakítja. Ahol szellem van, ott tudat is van. Csak meg kell keresnünk a feltételeket, amelyekben a vonatkozó tudat megjelenik. Éppen a szellemtudomány útján kell hogy meglegyen a lehetőségünk annak felismeréséhez, hogy egy bizonyos szellemiségnek milyen jellegű a tudata. Amikor itt nyolc nappal ezelőtt említettük annak a nőnek az esetét, aki egy társaságból jövet a lovak előtt futott, aztán megakadályozták, hogy beugorjon a folyóba, majd visszavitték ahhoz a házhoz, ahonnan eljött, hogy ott a házigazdával összekerüljön, mert a házigazdát valamilyen számára tudattalan módon szerette, akkor nem mondhattuk azt, hogy a szerelem, amelynek ez a nő nem volt tudatában, és amely irányította és vezette, tudattalan szellem lett volna, vagy egy tudattalan lelkiség, ez valamilyen módon nagyon is tudatos volt. Ennek a démoni szellemnek a tudata, aki ezt a nőt visszavezette a törvénytelen szeretőjéhez, ez a démon a maga tudatával sokkal okosabb volt, mint a nő a maga ügyefogyottságában – akarom mondani: a saját tudatával. És ezek a szellemek, ha az ember valamilyen módon átlépi a saját tudatát, ezek a szellemek élénkké, tevékennyé válnak, nem tudattalan szellemek, hanem olyan szellemek, amelyek a maguk részéről nagyon is tudatosak, élénkekké, hatékonnyá válnak. Annak a kifejezésnek, hogy tudattalan szellem, amit a pszichoanalitikusok használnak, nincs értelme, mert ha pusztán csak magamat említeném, az egész itt ülő felvilágosult társaságról éppen úgy azt is mondhatnám, hogy ez az én tudattalanom, mert semmit sem tudok róla. Ugyanígy nem szabad azokat a szellemi lényeket sem tudattalan szellemeknek nevezni, akik körülöttünk vannak, és akik ilyen esetben megragadják a személyiséget, mint abban az esetben, amit nyolc nappal ezelőtt mondtam el. Tudattalanul működnek, a bennünk élő tudat nem ragadja meg őket, de önmagukban teljesen tudatosak.

Ezt – ami éppen korunk szellemtudományának feladata – rend kívül fontos tudni, azért, mert a küszöb túloldalán lévő szellemi területről való tudás, az igazi öntudatos szellemi individualitásról szóló tudás nem pusztán a mai szellemtudomány vívmánya, hanem ténylegesen egy ősi tudás. Korábban az ember a régi atavisztikus tisztánlátás alapján szerzett tudást. Ma más eszközökkel fokozatosan tanuljuk meg ezt a tudást. De az igazi, az emberi tudaton kívüli szellemekről való tudás, akik más feltételek között élnek, mint az emberek, folyamatos kapcsolatban állnak az emberekkel, és az embereket gondolatilag, érzelmileg és akaratilag ragadhatják meg, ez a tudás mindig jelen volt. És ezt a tudást bizonyos testvériségek mindig is titkosnak tekintették, és a maguk körében szigorúan ezoterikus tudásként kezelték. Miért kezelték szigorúan ezoterikus tudásként? Ennek a kérdésnek a megvitatása most túlságosan messzire vezetne, de ki kell jelentenünk, hogy az egyes testvériségeket mindig is az a tisztességes meggyőződés vezérelte, hogy az emberek többsége még nem elég érett ahhoz, hogy ezt a tudást megismerje. Nos, nagyjából ez volt a helyzet. De sok más testvériség, amelyeket baloldali testvériségeknek lehet nevezni, arra törekedett, hogy ezt a tudást saját magának tartsa meg, mert az ilyen tudás, ha azt egy kis csoport birtokolja, hatalmat ad a többiek fölött, akiknek ez a tudás nincs a birtokában. Mindig voltak olyan törekvések, amelyek arra irányultak, hogy bizonyos csoportok hatalmat gyakoroljanak a többiek fölött. Ezt azáltal lehetett elérni, hogy egy bizonyos tudást ezoterikus értéknek tekintettek, de felhasználták arra, hogy a hatalmukat valami másra kiterjesszék.

A mai időkben különösen szükséges, hogy ezekről a dolgokról felvilágosítást kapjunk. Mert tudják, hogy 1879 óta – erről a legutóbbi előadásban beszéltem – az emberiség egy egészen sajátos helyzetben van. 1879 óta a különösen hatékony sötétségszellemek a szellemi világból az emberek birodalmába kerültek, és akik az ezzel összefüggésben álló titkokat jogtalanul egy kis csoporton belül akarják tartani, ennek érdekében minden lehetséges dolgot elkövetnek. Nos, ma elsősorban azt szeretném megmutatni, hogy bizonyos titkokat, amelyek a jelenlegi fejlődést érintik, jogtalanul használnak fel. Jól meg kell jegyezniük, amit ma mondani fogok, és ami inkább történelmi jellegű lesz, és azt is, amit majd holnap ehhez hozzáfűzök.

Mindnyájan tudják, hogy hosszú idő óta az antropozófiai szellemtudományos áramlatunkon belül figyelmet fordítunk arra, hogy ez a 20. század az, amelynek meg kell hoznia az emberiségfejlődés Krisztushoz való sajátos viszonyát. Ennek az eseménynek a 20. század folyamán – ahogy tudják, már az első felében – létre kell jönnie. Az első misztériumdrámámban [44] utaltam arra, hogy ekkor kellőképpen sok ember számára Krisztus az éteriségben [45] valóságosan jelen lévő személy lesz.

[44] A beavatás kapuja (GA 14)
[45] Az ezoterikus kereszténység és az emberiség szellemi vezetése (GA 130)

Nos, tudjuk, hogy tulajdonképpen a materializmus korában élünk. Tudjuk, hogy a 19. század óta ez a materializmus elérte a csúcspontját. A valóságban azonban ellentétek jelennek meg. Éppen a materializmus csúcspontján az emberiség fejlődése során a másik oldalon meg kell jelennie az emberiségfejlődés bensőségessé válásának, ami ahhoz vezet, hogy Krisztus valóban látható lesz az éteriségben. Meg lehet érteni, hogy éppen ennek a titoknak a megismerése, Krisztus látásának, ennek az új kapcsolatnak a megismerése, aminek Krisztus és az emberek között létre kell jönnie, kedvetlenséget és ellenszenvet kelt mindazokban, akik bizonyos testvériségekhez tartoznak, és ezt a 20. századi eseményt, Krisztus éteri megjelenésének eseményét a maguk érdekében akarják felhasználni, és nem akarják, hogy az általános emberi megismerés javát szolgálja. Vannak testvériségek – és ezek a testvériségek befolyásolják mindig a közvéleményt, amikor például éppen az ilyen eszközök útján ezt vagy azt elterjesztik, de ez az embereknek a legkevésbé sem tűnik fel –, vannak bizonyos okkult testvériségek, amelyek azt terjesztik, hogy a materializmus kora hamarosan véget ér, illetve hogy bizonyos mértékig már véget is ért. A szegény, szánalomra méltó „okos emberek” – az „okos embereket” most természetesen idézőjelbe tesszük – ma számos gyűlésen, könyvekben és egyesületekben azt a tanítást terjesztik, hogy a materializmus leáldozóban van, hogy már valamiféle szellemiség ragad meg bennünket újra. De ezek az emberek nem tudnak mást nyújtani, csak azt a szót, hogy szellem és néhány frázist. Ezek az emberek többé-kevésbé azoknak a szolgálatában állnak, akiknek az az érdekük, hogy azt mondják, ami nem igaz, azt, hogy a materializmus leáldozott. Mert ez nem igaz, hanem éppen az ellenkezője igaz, a materialista érzület egyre terjed, és a legjobban akkor fejlődik, amikor az emberekkel elhitetik, hogy már nem materialisták. A materialista érzület terjed, és tovább fog terjedni még mintegy négy-öt évszázadig.

Gyakran hangsúlyoztuk, hogy mi az, ami szükséges: világos tudattal felfogni ezt a tényt, és tudni arról, hogy ez így van. Az emberiség akkor jut el a gyógyuláshoz, ha ezt valóban megtudja, ha úgy dolgozik a szellemi életben, hogy tudja: az Atlantisz utáni ötödik korszaknak az a feladata, hogy az általános emberi fejlődés folyamán kialakítsa a materializmust. Ugyanakkor viszont szembe kell helyeznie vele a spiritualitást. Az előző előadásokban elmondtam, hogy mi az, amit az embereknek az Atlantisz utáni ötödik korszakban meg kell ismerniük: ez a teljesen tudatos küzdelem az emberiség fejlődése során megjelenő gonosszal szemben. Ahogy az Atlantisz utáni negyedik korszakban küzdelem folyt a születés és a halál magyarázata körül, úgy folyik most a gonosszal való vita. A szellemi tanítás teljesen tudatos elsajátításáról van tehát szó, nem arról, hogy homokot szórjunk kortársaink szemébe, mintha a materializmus ördöge nem lenne jelen. Jelen van, és egyre inkább erősödni fog. Akik ezt nem a helyes módon kezelik, azok lehet, hogy a Krisztus-eseményről ugyanolyan jól fognak tudni, mint én, de ezt az eseményt egészen más módon kezelik. Hogy ezt megértsék, a következőket kell szemügyre vennünk.

Ahogy az ember most, ebben az Atlantisz utáni ötödik korszakban él, teljesen jogosulatlan azt állítani, amit ma sokan a maguk kényelmessége folytán mondanak: nos, amikor ott a születés és a halál között élünk, arról van szó, hogy átadjuk magunkat az életnek, és amikor majd a halálon átmegyünk, és belépünk a szellemi világba, majd meglátjuk, hogy mi fog történni. Itt kiélvezzük az életünket, mintha csak ez a materiális világ lenne, és amikor majd a halál után belépünk a szellemi világba, akkor majd meglátjuk, hogy valóban van-e egy szellemi világ. Ez nagyjából éppen olyan okos dolog, mint az az eskü, amit az tesz, aki ezt mondja: isten az égben, hogy én ateista vagyok! ez nagyjából ugyanolyan okos dolog, de sokaknak ez az érzülete, akik ezt mondják: a halál után majd meglátjuk, hogy vannak a dolgok, addig egyáltalán nincs szükségünk arra, hogy valamilyen spirituális tudománnyal foglalkozzunk.

Az ilyen érzület minden időben a legnagyobb mértékben támadható volt, de különösen végzetes ebben az Atlantisz utáni ötödik korszakban, amelyben élünk, mert a gonosz uralma útján ez különösen közel áll az emberhez. Amikor az ember a fejlődés jelenlegi feltételei mellett átlép a halál küszöbén, magával viszi azokat a tudati feltételeket, amelyeket a születés és a halál között megteremtett. Aki a jelenlegi viszonyok között kizárólag csak a materiális, az érzékelhető világra vonatkozó képzetekkel, fogalmakkal és érzésekkel foglalkozik, az a jelenlegi viszonyok között arra ítéli magát, hogy a halál után olyan környezetben éljen, amelyre a testi élet folyamán kialakított fogalmak vonatkoznak. Míg az, aki spirituális képzeteket sajátított el, törvényszerűen a szellemi világba kerül, annak, aki elutasítja, hogy szellemi képzeteket sajátítson el, bizonyos értelemben a földi feltételek között kell maradnia, ameddig – és ez hosszú ideig tart – meg nem tanulja, hogy odaát csak szellemi fogalmakat sajátítson el, hogy ezáltal bejuthasson a szellemi világba. Tehát az, hogy itt elsajátítottunk-e szellemi fogalmakat, vagy nem, meghatározza az ottani környezetünket. Sokan azok közül – és ezt csak részvéttel lehet mondani –, akik elutasították, hogy az itteni életben szellemi fogalmakat sajátítsanak el, vagy megakadályozták őket ebben, még halottakként kóborolnak a Földön, kapcsolatban maradnak a földi szférával. És az ember lelke, amikor már a teste útján nincs többé elzárva a környezetétől, amikor már nincs akadálya, hogy rombolóan működjön, akkor az emberi lélek, amikor a földi szférában él, romboló központtá válik.

Ha tehát ezt a mondhatnám, inkább normális esetet nézzük, hogy a jelenlegi viszonyok között ezek a lelkek, amelyek semmit sem akartak tudni a spirituális fogalmakról és érzésekről, a halál után a szellemi világba jutnak, akkor ezek romboló központokká válnak, mert visszamaradnak a földi szférában. Csak azok a lelkek, amelyeket már itt áthatott egy bizonyos kapcsolat a szellemi világgal, mennek át úgy a halál kapuján, hogy a szellemi világ a helyes módon fogadja magába őket, eltávolodnak a földi szférától, és azon a szálon kötődnek az ittmaradottakhoz, amely folyamatosan szövődik. Mert tisztában kell lennünk azzal, hogy a szellemi szálak a halott lelkek és közöttünk, akik kapcsolatban állnak velük, a halállal nem szűnnek meg, megmaradnak, sőt, a halál után még bensőségesebbé válnak, mint amilyenek az életben voltak. Amit elmondtam, azt korunk jelentőségteljes igazságaként kell felfogni.

Ez ismét olyasvalami, amit nem csak én egyedül tudok, hanem mások is tudják, hogy korunkban ez így van. De sokan vannak, akik éppenséggel nagyon is rossz értelemben kihasználják ezt az igazságot. Ma vannak tévúton járó materialisták, akik azt hiszik, hogy a materiális élet az egyetlen, de vannak beavatottak is, akik materialisták, és testvériségek útján materialista tanokat hirdetnek. Ezekről a beavatottakról nem szabad azt hinni, hogy azon az ostoba állásponton állnának, hogy nincs szellemiség, és hogy az embernek nincs lelke, ami a testtől függetlenül létezhet, és élni tud nélküle. Nyugodtan elfogadatjuk, hogy aki a szellemi világba valóban beavatást nyer, az nem adja át magát semmilyen ostobaságnak, hogy pusztán a matériában hisz. De sokan vannak, akiknek bizonyos módon érdekükben áll, hogy a materializmust terjesszék, és mindenfélét elkövetnek, hogy az emberek nagy része csak a materializmusban higgyen, és teljesen a materializmus befolyása alatt álljon. Nos, vannak olyan testvériségek, amelyeknek az élén olyan beavatottak állnak, akiknek az az érdekük, hogy a materializmust ápolják és terjesszék. Ezeknek a materialistáknak jó szolgálatot tesz, ha folyton arról esik szó, hogy a materializmust tulajdonképpen már legyőztük. Mert lehet törekedni valamilyen dologra az ellenkező szavakkal is, az eljárások gyakran bonyolultak.

Mit akarnak az ilyen beavatottak, akik tulajdonképpen nagyon jól tudják, hogy az emberi lélek egy tisztán spirituális lény, egy olyan spirituális lény, amely a testiséghez viszonyítva teljesen önálló, és mégis az emberek materialista érzületét segítik elő? Ezek a beavatottak azt akarják, hogy lehetőleg sok olyan lélek legyen, akik itt a születés és a halál között csak materialista fogalmakat sajátítanak el. Ezáltal ezek a lelkek olyanná válnak, hogy a földi szférában maradnak. Bizonyos módon a Föld szférájában fognak tartózkodni. Nos, gondolják el, hogy ezek a testvériségek ezt pontosan tudják, ezeket a viszonyokat jól ismerik. Ezáltal bizonyos lelkeket úgy befolyásolnak, hogy ezek az emberi lelkek a halál után a materiális birodalomban maradnak. Ha ezek a testvériségek aztán – ami esetleg gonosz szándékukban is áll – úgy rendezik a dolgokat, hogy ezek a lelkek a halál után az ő hatalmi szférájuk területére kerüljenek, akkor ezáltal rendkívül megnövekszik a hatalmuk. Ezek a materialisták tehát nem azért materialisták, mert nem hisznek a szellemiségben, ennyire nem ostobák ezek a beavatott materialisták, nagyon jól tudják, hogy mi a helyzet a szellemiséggel, de arra ösztönzik a lelkeket, hogy a halál után is a matéria mellett maradjanak, és ezáltal az ő céljaikat szolgálhassák. Ezek a testvériségek tehát a halott lelkekből egy klientúrát hoznak létre, melynek tagjai a Föld területén maradnak. Ezek a halott lelkek, amelyek rendelkeznek bizonyos erőkkel, különböző módon irányíthatók, és különböző dolgokat lehet velük előidézni, és ez által azokkal szemben, akik ezekbe a dolgokba nincsenek beavatva, hatalmukat különösen jól ki tudják bontakoztatni.

Bizonyos testvériségeknek egyszerűen ez a törekvése. Ebben a dologban csak az lát világosan, aki semmiféle sötétséggel és homállyal nem ámítja el magát, aki nem hagyja megtéveszteni magát azzal, hogy ilyen testvériségek vagy egyáltalán nem léteznek, vagy tevékenységük ártalmatlan. Ezek egyáltalán nem ártalmatlanok, nagyon is ártalmasak. Az embereknek egyre tovább és tovább kell haladniuk a materializmusban. Az ilyen beavatottak szerint azt kell hinnünk, hogy bár vannak szellemi erők, de ezek nem egyebek, mint bizonyos természeti erők.

Nos, most szeretném az ilyen testvériségek eszményképét jellemezni. Egy kicsit meg kell erőltetniük magukat, hogy ezt megértsék. Gondoljanak el tehát egy ártalmatlan világot, azokét, akiket megtévesztettek a ma uralkodó materialista fogalmak, amelyek némileg eltérnek a régi, kipróbált vallásos képzetektől. Gondoljanak el egy ártalmatlan emberiséget. Talán rajzban jól el lehet ezt képzelni (rajzol). Gondoljuk el, hogy itt van egy ilyen ártalmatlan emberiségnek a területe (nagyobb kör, világos). Ahogy mondtuk, ez az emberiség nincs teljesen tisztában a szellemi világgal, a materializmus megtévesztette, nem tudja, hogy viselkedjen a szellemi világgal szemben. Vagyis nem tudja, hogyan kell viselkednie azokkal szemben, akik áthaladtak a halál kapuján.

Tegyük fel, hogy itt van egy ilyen testvériségnek a területe (kisebb kör, zöld), ez a testvériség elterjeszti a materializmus tanát, gondoskodik arról, hogy ez az emberiség mindenkor teljesen materialista módon gondolkodjon. Ez a testvériség ezáltal eléri, hogy olyan lelkeket hozzon létre, amelyek a halál után a földi szférában maradnak. Ezekből egy spirituális klientúra jön létre e páholy számára (narancs), azaz olyan halottakat hoznak létre, amelyek nem jutnak ki a Föld szférájából, hanem a Földnél maradnak. Ha a megfelelő intézkedéseket megteszik, akkor ezeket a lelkeket a páholyon belül tartják. Ezen a módon tehát létrejönnek olyan páholyok, amelyek élőket és holtakat is tartalmaznak, de a holtak rokonságban vannak a földi erőkkel.

Nos, a dolgot úgy is lehet irányítani, hogy ezeket az embereket, akik itt vannak, visszatartják, vagy olyan módon kezelik, ahogy azt azokon a spiritiszta üléseken tették, amelyeket a 19. század második felében tartottak, és amelyekről gyakran beszéltem [46]. Aztán megtörténhetett – kérem, erre figyeljenek –, hogy azt, ami ezeken az üléseken történt a páholy a halottak segítségével irányította. Az ilyen páholyokban lévő mesterek tulajdonképpeni szándékai szerint azonban az embereknek nem volt szabad tudniuk, hogy ehhez a halottaknak közük van, hanem azt hitték, hogy egyszerűen a magasabb természeti erőkkel van dolguk: a pszichizmus és hasonlók, csupán magasabb természeti erők. A tulajdonképpeni lélekfogalmat akarták alkalmazni, és azt mondták: ahogy van elektromosság és van mágnesesség, úgy léteznek ilyen magasabb erők is. Hogy ez a lélektől származik, ezt éppen azok leplezték, akik a páholyban vezetők voltak. Ezáltal azonban a többiek, az ártalmatlan lelkek teljesen függővé váltak, lelkileg fokról fokra függővé váltak a páholytól, anélkül hogy tudták volna, hogy mitől függenek, hogy tulajdonképpen honnan irányítják őket.

[46] Az okkult mozgalom a 19. században és hatása a világkultúrára (GA 254)

Ezen dolgok ellen nincs más eszköz, csak az, hogy tudjunk róluk. Ha tudunk róluk, akkor már védve vagyunk. Ha úgy tudunk róluk, hogy ez a tudás egy igazi, valódi tudás, egy igazi hit, akkor már védve vagyunk. De nem szabad olyan kényelmeseknek lennünk, hogy az erről való tudást valóban ne szerezzük meg. Nos, mindenekelőtt azt kell mondanunk, hogy ezekkel a dolgokkal kapcsolatban soha nincs túlságosan késő. Mert gyakran felhívtam már a figyelmet arra, hogy ezek a dolgok csak fokozatosan tisztázódnak, és csak fokozatosan tudom az elemeket úgy összerakni, hogy teljes világosságot teremtsek. Gyakran felhívtam a figyelmet arra, hogy a 19. század második felének folyamán a nyugat számos testvérisége megkísérelte a spiritizmust meghonosítani, hogy ezeken a kísérleteken keresztül meggyőződjenek arról, hogy az emberiséggel már ott tartanak-e, ahogy ezt akarták. Ez egy kísérlet volt, hogy hol tartanak az emberiséggel. A spiritiszta üléseken – ezt várták el – tulajdonképpen az embereknek azt kellett volna mondaniuk: vannak magasabb természeti erők. Aztán a baloldali testvérek csalódtak, mert az emberek többsége nem azt mondta, hogy vannak magasabb természeti erők, hanem azt, hogy az üléseken megjelentek a halottak szellemei. Ez volt a beavatottak keserű csalódása, mert ez éppen az volt, amit nem akartak, ezek a beavatottak ugyanis az emberektől a halottakról való hitet akarták elvenni. Nem a halottak hatékonyságát, a halottak erőinek a hatékonyságát, hanem azt a gondolatot, ami a halottaktól jön, ezt a helyes, jelentőségteljes gondolatot, ezt akarták az emberektől elvenni. Látják, ez egy magasabb materializmus, ez olyan materializmus, amely a szellemet nemcsak tagadja, hanem a szellemet bele akarja kényszeríteni a matériába. Látják, hogy a materializmusnak még olyan formái is vannak, amelyekkel magát a materializmust is le lehet tagadni. Mondhatják, hogy a materializmus letűnt, már a szellemről beszélünk. De a szellemről való minden beszéd homályos módon történik. Itt lehet valaki egészen jó materialista, amikor az egész természetet szellemivé teszi, úgy, hogy aztán a pszichizmus jön létre. Arról van szó, hogy a konkrét szellemi világba, a konkrét szellemiségbe tudjunk betekinteni.

Itt kezdődik az, ami aztán a következő öt évszázad folyamán egyre intenzívebb lesz. A rosszindulatú testvériségek erre szorítkoztak, de a dolgot folytatni fogják, ha tevékenységüknek nem vetünk gátat, amit csak úgy lehet megtenni, ha a szellemtudományos világnézettel szembeni kényelmességünket legyőzzük.

A spiritiszta üléseken azonban bizonyos módon felfedték magukat. Ahelyett, hogy leplezték volna magukat, a spiritiszta ülések útján lelepleződtek. Ez tehát már inkább olyasmi volt, aminek folytán megmutatkozott, hogy ténykedésük nem sikerült valami jól. Ezért indult ki aztán ezektől a testvériségektől a kilencvenes évektől kezdve az a törekvés, hogy a spiritizmust egy időre újra rossz hírbe hozzák. Röviden: láthatják, hogy a szellemi világ eszközeivel ezen a módon milyen döntő fontosságú dolgokat lehet művelni. Emellett a következőkről is szó van: megnövelni a hatalmat, és kihasználni bizonyos lehetőségeket, amelyek az emberiség fejlődése folyamán létrejönnek.

Az emberi lelkek elmaterializálódása ellen, az emberi léleknek a földi szférában való visszatartása ellen – és a földiségben is vannak páholyok – dolgozni kell. Ha tehát a lelkeknek a páholyokban kell kísérteniük és működniük, akkor a földiséghez kötődnek. E törekvés ellen, ezzel az impulzussal szemben, hogy a lelkek a földiségben működjenek, a Golgotai misztérium jelentőségteljes impulzusa útján kell dolgozni. A Golgotai misztérium a világ gyógyulását hozta a lélek elmaterializálódása ellen. Az emberek szándékaitól és akaratától függetlenül jelen van, ahogy maga a krisztusi út is. Tehát senki semmiféle tudással vagy beavatással nem tudja befolyásolni, hogy Krisztus azt tegye, ami a 20. század folyamán a megjelenéséhez vezet. Erről már többször is beszéltem, és a misztériumdrámámban is megtalálják. Ez csupán magától Krisztustól függ. Krisztus mint éteri lény jelen van a földi szférában. Az embereken múlik, hogy hogy viselkednek vele szemben. Krisztus megjelenését tehát senki, még a legnagyobb beavatott sem tudja befolyásolni. Ez be fog következni. Kérem, hogy ezt jól jegyezzék meg. Lehet viszont előkészületeket tenni, hogy ezt a Krisztus-eseményt hogyan fogadjuk, hogy így vagy úgy hasson.

Igen, azoknak a testvériségeknek, amelyekről most beszéltem, és amelyek az emberi lelkeket a materiális szférában akarják tartani, az a törekvésük, hogy Krisztust észrevétlenül hagyják a 20. században, hogy éteri lényként való eljövetelét az emberek ne vegyék észre. Ez a törekvés tulajdonképpen egy bizonyos eszme hatására jött létre, egy bizonyos akarati impulzus hatására, azért, hogy azt a befolyási szférát, amelynek Krisztus útján a 20. században és azt követően létre kell jönnie, egy másik lény számára – erről még majd beszélünk – megszerezzék. Vannak nyugati testvériségek, amelyeknek az a törekvésük, hogy a Krisztus-impulzust kérdésessé tegyék, és egy másik individualitást állítsanak a helyére, aki valamikor majd nem testben jelenik meg, hanem éteri individualitás lesz, de erősen ahrimáni természetű.

Minden olyan tevékenység, amiről most beszéltem a halottakkal kapcsolatban, és így tovább, végső soron azt célozza, hogy az embereket eltérítse Krisztustól, aki végrehajtotta a Golgotai misztériumot, és egy másik individuumot juttasson uralomra a Földön. Ez egy teljesen reális küzdelem, és nem csak valamiféle absztrakt fogalom, hanem egy teljesen reális küzdelem, olyan küzdelem, ami arra irányul, hogy az emberiség fejlődésének folyamán, az Atlantisz utáni ötödik korszak további részében és a hatodik és hetedik korszakban egy másik lényt helyezzen a Krisztus-lény helyére. Az egészséges és komoly spirituális fejlődés feladatai közé tartozik, hogy az ilyen törekvéseket, amelyek eminens értelemben véve antikrisztusi törekvések, elpusztítsa, megsemmisítse. De itt csak a teljes belátás hozhat eredményt. Mert az a másik lény, akit ezek a testvériségek uralomra akarnak juttatni, ezt a másik lényt is „Krisztusnak” nevezik, ténylegesen „Krisztusnak” nevezik. És ebből az fog következni, hogy valóban meg kell tanulnunk megkülönböztetni az igazi Krisztust, aki a közeljövőben meg fog jelenni, és nem testben inkarnálódó individualitás lesz, a másik lénytől, aki azáltal különbözik az igazi Krisztustól, hogy a földi fejlődés folyamán még soha nem testesült meg. Ez tehát olyan lény, aki csak az éteri megtestesülésig jut el, és akit ezek a testvériségek Krisztus helyébe akarnak állítani, hogy az igazi Krisztus mellett észrevétlenül menjünk el.

Itt látjuk tehát a küzdelem egyik részét, amely arra vonatkozik, hogy a 20. századi Krisztus-megjelenést meghamisítsa. Igen, aki az életet csak felszínesen nézi, mindenekelőtt a külső vitákat Krisztusról, a Jézus-kérdést, és így tovább, az nem lát a mélybe. Ez egyfajta köd, homály, amit az emberek létrehoznak, hogy ne merüljenek bele a mélyebb dolgokba, abba, amiről tulajdonképpen szó van. Amikor a teológusok Krisztusról vitatkoznak, akkor minden ilyen vitában mindig van valamilyen spirituális behatás, és ezek az emberek egy egészen más célt segítenek elő, mint amit tudatukban hisznek.

Nos, a tudattalan fogalmában az a veszélyes, hogy ma az ilyen viszonyokról az emberek a sötétségben botorkálnak. Míg az ilyen rosszindulatú testvériségek nagyon is tudatosan követik a maguk célját, természetesen az, amit ezek a testvériségek tudatosan követnek, öntudatlan marad azok számára, akik a felszínen mindenféle vitákat és hasonlókat folytatnak. A dolog lényegével azonban nem szembesülnek, amikor a tudattalanról beszélnek, mert ez az úgynevezett tudattalan egyszerűen a szokásos tudat túloldalán van, és ez az a szféra, amelyben az ilyen dolgokat csak tudással lehet kibontakoztatni. Látják, ez tulajdonképpen a dolog egyik oldala, hogy valóban úgy van egy csomó testvériség, amelyek Krisztus hatását egy másik individualitás hatásával akarják felcserélni, és mindent úgy akarnak iránytani, hogy ezt elérjék.

Ezzel szemben állnak a keleti testvériségek, nevezetesen az indiaiak, akik nem csekélyebb igyekezettel akarják az emberiség fejlődését befolyásolni. Ezek az indiai testvériségek más célt követnek, és nem fejlesztettek ki olyan ezoterikát, amelynek útján a halottakat az ő területükre, a páholyok területére mintegy behívták volna, ez távol áll tőlük, ilyesmit nem akarnak. Másrészről viszont azt sem akarják, hogy a Golgotai misztérium a maga impulzusával az emberiség fejlődését megragadja. Ezt nem akarják. Azért nem akarják, mert a halottak nem olyan módon állnak rendelkezésükre, ahogy azt a nyugati testvériségeknél elmondtam, nem akarják Krisztust – aki éteri individuumként a 20. század folyamán az emberiség fejlődésébe be fog lépni – egy másik individualitással helyettesíteni. Ehhez szükségük lenne a halottakra, és ezt nem akarják. Ezzel szemben el akarják terelni a figyelmet Krisztusról, nem akarják a keresztényég elterjedését. Ezt ezek a keleti testvériségek, nevezetesen az indiaiak nem akarják. Nem akarják, hogy az érdeklődés, az igazi, a Golgotai misztériumot véghez vivő Krisztus felé forduljon, aki csak egyetlen inkarnációban jelent meg itt a Földön három éven keresztül, és több inkarnációja nem lesz. Ezek a testvériségek a halottakat nem akarják felhasználni a páholyaikban, de valami mást is akarnak, mint pusztán azt, amit ők, mint eleven emberek jelentenek. Ezekben az indiai, keleti páholyokban a nyugati páholyok halottai helyett másfajta lényeket használnak fel.

Amikor az ember meghal, visszahagyja az étertestét, ami a halál után igen hamar leválik, ahogy tudják. Ezt az étertestet normális viszonyok között a kozmosz magába fogadja. Hogy ez a befogadás mennyire bonyolult, ezt már különböző módokon ábrázoltam. A Golgotai misztérium előtt azonban, és még utána is a keleti területeken egy egészen meghatározott dolog következett be. Amikor az ember egy ilyen étertestet a halál után levetett, akkor bizonyos lények ezt az étertestet meg tudták szerezni, majd az ilyen emberek által levetett étertestekkel éteri lényekké váltak. Úgy, hogy a keleti területeken előfordult, hogy most nem halott emberek, hanem mindenféle démoni szellemek arra kaptak ösztönzést, hogy az emberek által levetett étertesteket magukhoz vonják. A nyugati páholyok tehát közvetlenül a matériához kötött halottakkal rendelkeztek, a keleti páholyok viszont démoni szellemekkel, tehát olyan szellemekkel, amelyek nem tartoznak a Föld-fejlődéshez, de azáltal, hogy az emberektől levetett étertestekbe öltöztek, belopóztak a Föld-fejlődésbe.

Ezoterikusan ez úgy történik, hogy ezt a tényt tiszteletté alakítják. Tudják, hogy bizonyos testvériségek tudományához hozzátartozik az illúziók előidézése, mert ha az emberek nem tudják, hogy a valóságban az illúziók mennyire jelen vannak, művileg létrehozott illúziókkal nagyon könnyen megtéveszthetők. Amit itt el akarnak érni, azt tehát úgy hozzák létre, hogy tisztelet formájába öltöztetik. Gondolják el tehát, hogy van egy emberi törzs, egy egységes törzs, amelynek, mondjuk – miután korábban egy „rossz” testvért említettem, amelynek egy elődjénél az a lehetőség áll fenn, hogy étertestét egy démoni lény magához vonzotta –, az ősét tisztelnie kell. Az ős egyszerűen az, aki levetette az étertestét, és ezt a démonok felhasználták a páholy mesterkedései következtében. Tehát bevezetik az ősök tiszteletét. Ezek az ősök azonban, akiket tisztelnek, egyszerűen valamilyen démoni lények az illető ős étertestében.

A keleti emberek világnézetét azáltal képesek a Golgotai misztériumtól elidegeníteni, hogy ezen a módon dolgoznak a keleti páholyokban. Ezáltal aztán a keleti emberek számára, egyáltalán az emberek számára azt érik el – ezt is akarják elérni –, hogy a krisztusi individualitás, ahogy annak a Földön meg kell jelennie, észrevétlen maradjon. Tehát nem akarják egy másik Krisztussal helyettesíteni, hanem csak azt akarják, hogy Krisztus Jézus megjelenése észrevétlen maradjon.

Így bizonyos módon két oldalról folyik a küzdelem a 20. században éteri szinten megjelenő Krisztus-impulzus ellen. Ebben az emberiség valóban benne él. És ami az egyes részletekben történik, az tulajdonképpen mindig csak következménye annak, ami nagy impulzusként az emberiség fejlődésében végbemegy. Ezért olyan szomorú dolog az, hogy az embereket mindig el akarják ámítani, amikor a tudattalan, az úgynevezett tudattalan működik bennük, legyen az akár valamilyen kisebb jelentőségű dolog, mondjuk, szeretetmegnyilvánulás vagy hasonló, miközben a nagyon is tudatos szellemiség impulzusa minden oldalról áthatja az emberiséget, bár relatíve tudattalan marad, amikor az ember tudatában nem törődik vele.

Ezekhez még különböző más dolgokat is hozzá kell venni. Akik az emberiség fejlődését komolyan vették, mindig is számoltak az ilyen dolgokkal, amelyeket most jellemeztünk, és – az ember sokkal inkább hajlik arra, hogy ezt ne tegye – a maguk részéről a helyeset veszik át.

Az első keresztény századokban a spirituális élet egy jó menhelye, egy rendkívül jó menhelye volt, minden lehetséges illúziótól védve: Írország, az Ír-sziget. Valóban védve volt minden lehetséges illúziótól, sokkal inkább, mint a Föld valamely más területe. Ez is az oka annak, hogy miért Írországból indult ki a kereszténység oly sok hittérítője az első keresztény századokban. A kereszténységnek ezek a hittérítői egy naiv emberiséget kellett, hogy tekintetbe vegyenek, amikor térítettek, mert az európai emberiség akkoriban naiv volt, és ezt a naiv emberiséget kellett, hogy figyelembe vegyék, de tudták, és meg is értették az emberiség nagy impulzusát. Az ír beavatottak a 4. És 5. században működtek Közép-Európában, itt kezdték el tevékenységüket, és azt készítették elő, aminek a jövőben kellett megtörténnie. Bizonyos mértékig annak a beavatási tudásnak a befolyása alatt álltak, hogy a 15. században – tudják: 1413-ban – az Atlantisz utáni ötödik korszak fog bekövetkezni. Ennek a befolyása alatt álltak. Tudták tehát, hogy elő kell készíteniük egy egészen új korszakot, és egy naiv emberiséget kell e korszak számára megőrizniük. Mit tettek akkoriban, hogy ezt a naiv emberiséget megőrizzék, úgy, hogy bizonyos módon védett legyen, és bizonyos káros befolyások ne juthassanak el hozzá. Mit tettek?

Ettől kezdve tanítói, de ugyanakkor becsületes módon a fejlődést úgy irányítják, hogy fokozatosan feledésbe merüljön az a hajóút, amely az északi országokból Amerika felé irányult a régi időkben. Úgy, hogy amíg a régi időkben a hajók Norvégiától Amerika felé haladtak, hogy elérjenek egy bizonyos célt – ezekről a dolgokról holnap majd még beszélünk –, a dolgot fokozatosan úgy irányították, hogy Amerikát az európai népesség teljesen elfelejtse, így a kapcsolat Amerikával fokozatosan eltűnt. És a 15. században az európai emberiség semmit sem tudott Amerikáról. Rómából irányították úgy a fejlődést, hogy bizonyos okok miatt az Amerikával való kapcsolat fokozatosan megszűnt, mert az európai emberiséget meg kellett védeni az amerikai befolyástól. Abban, hogy az amerikai befolyás elől az európai emberiséget megvédjék, lényeges része volt annak, hogy éppen Írországból származtak azok a szerzetesek, akik, mint ír beavatottak, az európai kontinenst kereszténnyé tették.

A régi időkben Amerikának határozott befolyása volt, de éppen abban az időszakban, amikor az Atlantisz utáni ötödik korszak elkezdődött, a dolgoknak úgy kellett alakulniuk, hogy az európai emberiség mentes legyen Amerika befolyásától, hogy egyáltalán semmit se tudjanak róla, és még a hitben sem éljen, hogy Amerika egyáltalán létezik. Csak amikor az Atlantisz utáni ötödik korszak beköszöntött, akkor fedezték fel újra Amerikát, ahogy az a történelemből ismert. Az igazsághoz tartozik, ami már közismert is lehet, hogy amit az iskolákban történelemként tanítanak, az gyakran egy fable convenu. Az is egy fable convenu, hogy Amerikát csak 1492-ben fedezték fel. Ez csupán újrafelfedezés volt. Volt egy időszak, amikor a kapcsolatot olyan ügyesen leplezték, ahogy annak történnie kellett. De az embereknek újra tudomást kellett szerezniük arról, hogy vannak a dolgok, és mi az igazi történelem. Úgy, hogy Európa egy ideig igencsak elkülönült terület volt, és gondosan megóvták bizonyos befolyásoktól, amelyeknek nem volt szabad Európába jutniuk.

Ezek a dolgok jelzik, mennyire jelentős, hogy ezt az úgynevezett tudattalant ne tudattalanként fogjuk fel, hanem olyasmiként, ami nagyon is tudatosan húzódik meg az emberi tudat küszöbe mögött, a mögött, ami mindennapi tudatként működik. Fontos, hogy ma az emberiség nagyobbik része megtapasztaljon bizonyos titkokat. Ennek érdekében sok mindent elmondtam a zürichi előadásokban, ahogy azt valamennyire is lehetséges nyilvánosan elmondani. Itt, ahogy tudják, annyira jutottam, hogy az embereket felvilágosítsam arról, hogy az emberi történelmi lét nem a szokásos tudatban válik tudatossá, hanem valójában álmodjuk. A történelem tartalmát az emberek valójában álmodják, és csak amikor tudatossá válik számukra, hogy a történelem tartalmát álmodják, akkor válnak ezek a képezetek egészségessé.

Ezek olyan dolgok, amelyek révén a tudat fokozatosan felébred. A jelenségek, a tények, amelyek megtörténnek, igazolják ezeket a dolgokat. Csak nem szabad átsiklani fölöttük. Csakhogy az emberek vakon, alvó állapotban fogadják ezeket a tényeket, alvó állapotban és vakon fogadják az olyan tragikus katasztrófákat, mint a mostaniak. Ezek olyan dolgok, amelyeket elsősorban inkább történelmileg szeretnék elhelyezni az önök szívében. Holnap pontosabban fogok ezekről a dolgokról beszélni.

Szeretnék még egy gondolatot az eddigiekhez hozzáfűzni. Először is a fejtegetésekből láthatták, hogy milyen hatalmas különbség van nyugat és kelet fejlődésében. Másodszor, kérem önöket, hogy vegyék figyelembe a következőket. Látják, hogy a pszichoanalitikus a tudattalanról beszél, a tudattalan lelki életről, és így tovább. Nos, nem arról van szó, hogy a dolgokról ilyen határozatlan fogalmakkal beszéljünk, hanem arról, hogy megértsük: mi van tulajdonképpen a tudat túloldalán. Mi van ott? Kétségkívül sok minden. Önmagában azonban nagyon is tudatos, ami ott lent van. De rá kell jönnünk, hogy mi az, ami itt a tudat küszöbének túloldalán tudatos szellemiségként jelenik meg. A tudat küszöbének túloldalán lévő szellemiségről kell beszélnünk, nem valami öntudatlan szellemiről. Igen, tisztában kell lennünk azzal, hogy az ember sok mindennel rendelkezik, amiről a szokásos tudata nem tud semmit. Rossz lenne az ember számára, ha a szokásos tudatnak mindenről tudnia kellene, ami benne történik. Gondolják el, hogyan kellene az evéséről és az ivásáról gondoskodnia, ha fiziológiailag és biológiailag pontosan ismerné azokat a folyamatokat, amelyek az étkezés folyamán lejátszódnak. Mindez a tudattalanban történik, és itt mindenütt szellemi erők működnek még e tisztán fiziológiai folyamatoknál is. Az ember azonban az evéssel és az ivással nem várhat addig, míg megtanulja azt, ami tulajdonképpen végbemegy benne. Így van ez sok mindennel az emberben. Az ember számára lényének nagy része, rendkívül nagy része öntudatlan, jobban mondva tudattalan marad.

Nos, a sajátságos az, hogy ez a tudattalan, amit magunkban hordozunk, minden körülmények között egy másik lény birtokában van. Úgy, hogy testünkben nemcsak a test, a lélek és a szellem összetartozását hordozzuk, és a tőlünk független lelkünket, hanem röviddel a születés előtt egy másik lény veszi birtokába az ember öntudatlan részét. Ez az öntudatlan lény jelen van, végigkíséri az embert a születés és a halál közti egész útján. Valamivel a születés előtt bejut az emberbe, és kíséri őt. Úgy is lehet jellemezni, hogy ez a lény az embernek azokat a részeit foglalja el, amelyek nem jutnak el a szokásos tudatba: nagyon intelligens, és olyan lény, amelynek akarata hasonló a természeti erőkhöz. Olyan lény tehát, amely rendkívül intelligens, és olyan akarattal rendelkezik, amely rokon a természeti erőkkel, sokkal inkább, mint amennyire az ember a maga akaratával rokona a természeti erőknek. Hangsúlyoznom kell azonban azt a sajátságot, hogy rendkívül nagy veszélyt jelentene, ha a jelenlegi körülmények között az emberrel együtt átélné a halált. A jelenlegi körülmények között ez a lény nem vesz részt a halálban, tehát röviddel a halál előtt eltűnik. Meg kell védenie magát ettől, mégis mindazonáltal az a törekvése, hogy az ember életét úgy irányítsa, hogy eljuthasson a halálhoz. Az ember fejlődése számára azonban borzasztó lenne, ha ez a lény, aki így benne van az emberben, a halállal is megismerkedne, ha az emberrel együtt meghalhatna, és ezen a módon bekerülhetne abba a világba, ahová az ember a halál után belép. Ezért mindig korábban búcsút kell vennie az embertől, mielőtt az a halál után belép a szellemi világba. Ez néhány esetben nagyon nehéz számára, és ezért mindenféle komplikáció előadódhat. A dolog azonban így van: ez a lény, aki teljesen a tudattalanban működik, nagymértékben függ a Földtől mint organizmustól.

A Föld egyáltalán nem olyan lény, ahogy azt a geológusok, minerológusok vagy paleontológusok leírják, a Föld teljes mértékben élőlény. Az ember csak a csontozatát látja, mert a geológus, a minerológus és a paleontológus csak az ásványiságot ábrázolja, ez a csontozat. Ha csak erről tudunk, akkor nagyjából annyit tudunk, mintha ide bejönnénk, és az egész itteni tisztelt társaságot egy sajátos látásmód alapján nem látnánk másnak, mint csontoknak, a csontrendszerük szerint. Képzeljék el, hogy bejönnek az ajtón, és ezeken a székeken csupán csontvázak ülnének, csak csontjaik lennének. Ezt nem szeretném, de képzeljük el, hogy az ember csak arra lenne képes, hogy a csontokat lássa, olyan lenne, mint egy röntgenkészülék. A geológia csak ennyit lát a Földből, csak a csontvázát látja. A Föld azonban nemcsak csontváz, hanem egy élő organizmus, és minden pontjánál, minden területen a középpontjából bizonyos erőket küld a felszínre. Képzeljék el tehát a Föld felszínét (lásd az ábrát), itt van a keleti terület, itt a nyugati – csak nagyjából feltüntetve. Azok az erők, amelyeket a Föld a felszínre küld, olyan erők, amelyek a Föld eleven organizmusához tartoznak.

És aszerint, hogy az ember a Földnek ezen vagy azon a területén él, lelke, ez a halhatatlan lélek nem kerül kapcsolatba ezekkel a földi erőkkel, csak közvetett módon. Az ember halhatatlan lelke viszonylag nagyon is független a földi viszonyoktól, csak művi úton kerül kapcsolatba velük, olyan módon, ahogy azt ma kimutattam. De kerülő úton, e másik lény útján, aki a születés előtt birtokába veszi az embert, és a halál előtt el kell hagynia, e másik lény útján különösen erősen hatnak ezek a különféle erők, amelyek a faji típusok útján és a földrajzi különbözőségek szerint az emberben működnek. Tehát erre a hasonmásra, akit az ember magában hordoz, erre hatnak különösen a földrajzi és hasonló különbözőségek.

Ez rendkívül jelentős dolog. Mert holnap látni fogjuk, hogy erre a hasonmásra hogyan hat a Föld különböző pontokból, és ennek mi a következménye. Most utaltam rá, hogy mennyire szükséges, hogy amit ma mondtam, azt a holnapival közvetlenül összevessék, mert az egyik a másik nélkül nem érthető. És most meg kell kísérelnünk, hogy olyan fogalmakat sajátítsunk el, amelyek még komolyabban összefüggenek azzal, ami a teljes valóságra vonatkozik, arra a valóságra, amelyben az emberi lélek a maga egész lényében él. És ez a valóság különböző módon átalakul, de sok tekintetben az embertől függ, hogy hogyan alakul át. Egy jelentős átalakulás a következő: amikor az ember észreveszi, hogy az emberi lelkek, aszerint hogy materialista vagy spiritualista fogalmakat sajátítottak el a születés és a halál között, annak megfelelően kötődnek a Földhöz, vagy jutnak el a megfelelő szférákba. Ezekhez a dolgokhoz egyre tisztább fogalmakat kell kialakítanunk. Akkor megtaláljuk a helyes kapcsolatot a világ egészéhez, és egyre inkább meg kell találnunk. Ez nemcsak egy absztrakt szellemi mozgalom szerint van így, hanem egy konkrétan felfogott spirituális mozgalom értelmében, amely a szellemi életben az individualitások összességével számol.

Számomra nagyon kielégítő, hogy az ilyen megbeszéléseket, amelyek azok számára is különösen jelentősek, akik már nem tartoznak a fizikai síkhoz, hanem átléptek a halál kapuján, de a mi hűséges tagjaink, hogy az ilyen megbeszéléseket, mint a mostani, a valóságnak megfelelően kezeljük, és amelyek eltávozott barátainkkal egyre mélyebben és mélyebben összekötnek. Ezt ma azért említem meg, mert fontos számunkra, hogy különös szeretettel emlékezzünk Stinde kisasszony eltávozására, aki olyan bensőségesen összekapcsolódott az építkezéssel, és akinek impulzusa épületünk impulzusával szorosan összefügg. Tegnap volt halálának egyéves évfordulója.

8. Individuális szellemi lények és az egységes világalap

Második előadás Dornach, 1917. november 19.

Mindenekelőtt arra kérem önöket, hogy a mostani előadásoknál, amelyek egy nem megfelelő eszközökkel végzett megismerési törekvésről szólnak, amelyek mégis egy tágabb történelmi perspektívákhoz vezettek bennünket, elsősorban arra figyeljenek, hogy ezeknél a dolgoknál tényleges folyamatok közléséről van szó, nem valamilyen teóriáról, nem valamilyen gondolati rendszerről, hanem tények közléséről. Tehát éppen ez az a pont, amit tekintetbe kell vennünk, azért, mert különben ezeknek a dolgoknak a megértése nehézségbe ütközhet. Nem arról van szó, hogy történelmi törvényekkel vagy történelmi eszmékkel hozakodjak elő, hanem olyan tényekkel, amelyek akár bizonyos személyek intenciójával és szándékaival függenek össze, akár más lények szándékaival, akik az ilyen testvériségekre hatnak. Ezeknek a lényeknek a befolyását is keresik, akik azonban nem tartoznak a húsban megtestesült emberekhez, hanem olyan lények, akik a szellemi világban testesülnek meg. Különösen az olyan közléseknél nagyon fontos, hogy ezt figyelembe vegyük, amelyeket tegnap mondtam el. Mert ezeknél a testvériségeknél – ezt már az előző évi fejtegetésekből [47] is megismerhették – bizonyos fokig különféle pártokkal van dolgunk. Akkoriban arra hívtam fel a figyelmet, hogy az ilyen testvériségeknél olyan pártokkal van dolgunk, amelyek bizonyos magasabb igazságokat illetően abszolút titoktartást követelnek. Ugyanakkor egyéb árnyalatok mellett olyan testvériségek tagjaival van dolgunk, akik a 19. század közepe óta azért vannak jelen, hogy bizonyos igazságokat – még ha azok olyan igazságok is, amelyeknek a megismerése csak másodlagosan szükséges – óvatosan és kellő szakértelemmel az emberiség számára feltárjanak. E fő pártok mellett vannak más párt-árnyalatok is. Mindebből láthatják, hogy ami szándékosan, éppen az ilyen testvériségektől kiindulóan az emberiség fejlődésébe impulzusként bekerül, az igen gyakran egy kompromisszum eredménye.

[47] GA 170: 20 előadás, GA 171: 10 előadás, GA 172: 17 előadás – mind Dornachban.

Nos, éppen akkor, amikor azok a testvériségek, amelyek ismerik az emberiség fejlődésének hatékony impulzusait, a negyvenes évek kezdetétől elkezdték megtapasztalni a bekövetkező jelentős eseményeket: bizonyos szellemek küzdelmét a magasabb szellemekkel. Ez aztán 1879-ben azzal zárult, hogy bizonyos angyal-természetű szellemek, a sötétség szellemei, áldozatául estek annak az eseménynek, amit Michaelnek a sárkány felett aratott győzelme szimbolizál. Amikor tehát a 19. század közepén, a negyvenes évek kezdetétől ezek a testvériségek kezdték megérezni ezt az eseményt, akkor állást kellett foglalniuk, fel kellett tenniük a kérdést: mit kell tenni?

E testvériségeknek azokat a tagjait, akik mindenekelőtt eleget akartak tenni a kor követelményeinek, bizonyos fokig a legjobb szándék vezérelte, és ők voltak azok, akik téves impulzusok hatása alatt álltak, a kor materializmusával akartak számolni. ők voltak azok, akik kiváltképpen arra gondoltak, hogy azokkal az emberekkel, akik tulajdonképpen csak fizikai úton akartak valamit megtudni, éppen materialista módon ezen a fizikai úton közöljenek valamit a szellemi világról. Helyes tehát a feltételezés, hogy a negyvenes években a spiritizmus ezen az úton került a világba.

Szükséges volt ennek a küzdelemnek az időszakában, amelyben, ahogy utaltam rá, a Földön kiváltképpen eluralkodott a kritikai szellem, a pusztán a külvilágra irányuló értelem, szükséges volt, hogy az emberekben legalább egy érzést kialakítsanak arról, hogy egy szellemi világ van körülöttünk. És ahogy a kompromisszumok létrejönnek, úgy jött létre ez a kompromisszum is. Az ilyen testvériségeknek azok a tagjai, akik elutasítóan viselkednek bizonyos igazságoknak az emberekkel való közlése iránt, úgy látják, hogy leszavazták őket, rá kell hogy szánják magukat arra, hogy a dolgot elfogadják. Eredetileg nem volt szándékukban, hogy ezeket a dolgokat, amelyek a spiritizmussal összefüggtek, belehelyezzék a világba. Ahol testületekről van szó, és a testületek akarata érvényesül, ott kompromisszumra kerül sor. Természetesen azonban úgy, ahogy ez a külső életben van: amikor valamilyen testületben elhatároznak valamit, akkor nemcsak azok várnak el valamit az elhatározástól, akik saját elhatározásukból hozták elő a dolgot, hanem azok is, akik eredetileg ellene voltak, elvárnak egyet s mást, ha már egyszer elhatározásra jutottak.

Így voltak aztán a testvériségeknek jó szándékú spirituális tagjai, akiknek az volt a téves véleményük, hogy médiumok felhasználása útján az embereket meggyőzzék arról, hogy van körülöttünk egy szellemi világ, és aztán a meggyőződés alapján további magasabb rendű igazságokat közölhetnek velük. Ez akkor jött volna létre, ha beteljesül az, amit a testvériségeknek ezek a jó szándékú tagjai feltételeztek, hogy ami az ilyen médiumok útján létrejön, azt olyan értelemben magyarázhassák, hogy egy szellemi világ van körülöttünk. De valami egészen más következett be – ahogy ezt tegnap elmondtam. Ami a médiumok útján létrejött, azt az ebben részt vevők úgy magyarázták, hogy az a halottaktól jön. Ezáltal az, ami a spiritizmus útján létrejött, tulajdonképpen mindenki számára csalódás volt. Mert akiknek nem vált be a számításuk, természetesen nagyon el voltak keseredve amiatt, hogy a spiritiszta üléseken – néha jogosan – az elhalt szellemek megjelenéséről lehetett beszélni. A jó szándékú, élenjáró beavatottak, akik egyáltalán nem azt várták, hogy a halottak beszéljenek, hanem azt várták, hogy egy általános elemi világ szólal meg, szintén csalódottak voltak. Mindenekelőtt azonban azok kísérték figyelemmel az ilyen dolgokat, akik bizonyos fokig beavatottak voltak. Aztán voltak – a már említett testvériségek tagjain kívül – más testvériségeknek olyan tagjai, részben kisebbséget, részben többséget alkotva, olyan beavatottak, akiket a testvériségekben úgy neveztek, hogy „baloldali testvérek”, tehát olyanok, akik mindenekelőtt hatalmi kérdések érdekében felhasználtak mindent, ami az emberiség impulzusaként megjelent. Természetesen ezek a baloldali testvérek a maguk részéről sok mindent vártak attól, ami a spiritizmus útján megjelent. Tegnap érzékeltettem, hogy ezek a baloldali testvérek voltak azok, akik a halottak lelkével foglalkoztak. Mindenekelőtt az érdekelte őket, ami a spiritiszta üléseken létrejött. Fokról fokra hatalmukba kerítették az egész területet. A jó szándékú beavatottak lassanként minden érdeklődésüket elvesztették a spiritizmus iránt, bizonyos mértékig még szégyellték is magukat, mert akik a spiritizmust kezdettől fogva nem akarták, azt mondták nekik, hogy kezdettől fogva tudni lehetett, hogy a spiritizmussal most nem lehet semmit sem kezdeni. Éppen ezáltal került azonban a spiritizmus, hogy úgy mondjam, a baloldali testvérek hatalmi szférájába. Nos, ezekről a baloldali testvérekről tegnap beszéltem, ők mindenekelőtt abban csalódtak, hogy látták, hogy a létrehozott spiritualizmus útján az nyilvánulhat meg, amit tulajdonképpen ösztönöztek, de amitől elsősorban azt akarták, hogy ne jelenjen meg. A spiritiszta üléseken ugyanis, minthogy úgy hitték, hogy befolyásolhatják a halottak részvételét, a halottak közlései útján éppen az nyilvánulhat meg, amit egyes baloldali testvérek a halottak lelkeivel tesznek. Éppen az olyan lelkek tudtak a spiritiszta üléseken megjelenni, akikkel a baloldali testvérek bizonyos módon visszaéltek.

Mindenképpen figyelembe kell venniük, hogy ezeknél a közléseknél nem teóriáról van szó, hanem arról, hogy tényeket mondjunk el, amelyek individualitásokra vonatkoznak. És ha ezek az individualitások a testvériségekben újra egyesülnek, akkor ugyanattól a dologtól az egyik individualitás ezt várja el, a másik azt. Nem úgy van, hogy valaki a szellemi világ tényeiről beszél, nem úgy van, hogy ott csak az individualitásokból jövő hatást keresi. Amit az egyik tesz, és amit a másik tesz, az az életben ellentmond egymásnak. Amikor valaki elméletről beszél, akkor a tiltakozó mondatnak nem szabad sértőnek lennie. Ha viszont valaki a tényekről beszél, akkor – éppen azért, mert tényekről beszél – igen gyakran az történik, hogy ezek a tények a szellemi világban éppen olyan kevéssé egyeznek, mint az emberi működés során itt a fizikai síkon. Kérem tehát önöket, hogy ezt mindig vegyék figyelembe. Ha az ember ezekről a dolgokról beszél, nem a valóságról beszél, amikor nem individuális tényekről beszél. Erről van szó. Az egyes áramlatokat tehát szét kell választani, el kell különíteni egymástól.

Ez azonban egy nagyon jelentős dologgal függ össze, amelyről mindenképpen tudnunk kell, ha korunkban egy viszonylag kielégítő világnézethez akarunk jutni. Ez az, ami, hogy úgy mondjam, egy egészen elsőrendű és jelentős dolog, annak ellenére, hogy valamennyire absztrakt, de ezt a tényt lelkünk elé kell állítanunk.

Az ember ugyanis, amikor ki akar alakítani egy világnézetet, joggal törekszik arra, hogy ennek a világnézetnek az egyes részletei megfeleljenek egymásnak. Ezt egy bizonyos szokás alapján teszi, amely annyira jogosult, amennyire csak lehet, mert összefügg mindazzal, ami évszázadokon keresztül az emberiség legdrágább lelki és szellemi kincse volt: a monoteizmussal. Amivel az emberek a világban élményként találkoznak, azt egy egységes világalapra akarják visszavezetni. Ennek megvan a maga jogosultsága, de nem arról az oldalról, amelyet az emberek jogosnak hisznek, hanem egy egészen más oldalról, amiről majd a legközelebbi alkalommal beszélünk. Ma szeretnék egy elsődlegesen fontos dologról beszélni.

Aki azzal az előzetes feltevéssel közelít a világhoz, hogy mindenre ellentmondástól mentes magyarázatot kapjon, mintha minden egy egységes világalapból származna, azt sok csalódás fogja érni, éppen akkor, amikor elfogulatlanul áll szemben a világgal. A dolog úgy áll, hogy az ember mindazt, amit a világban érzékel, egyfajta vallásos világnézet szerint kezeli: mindet egy egységes isteni ősokra vezet vissza, mindent Istentől származtat, tehát egy egységes magyarázatot akar kapni.

Ez azonban nem így van. Nem így van, ami a világban élményekként körülvesz bennünket, az nem egy egységes ősalapból származik, hanem egymástól különálló spirituális individualitásoktól. Különböző individualitások működnek együtt abban, ami a világban élményekként körülvesz bennünket. Ez így van. Arról, ami a monoteizmust jogosulttá teszi, a következő alkalommal még beszélni fogunk. Ez azonban így van. Ahogy a szellemi világ küszöbét átlépjük, egy bizonyos fokig, de elég nagy mértékben, egymástól különálló individualitásoknak kell elgondolnunk magunkat. De nem várhatjuk el, hogy ami megjelenik, azt egy egységes princípiumból tudjuk megmagyarázni. Mert gondolják el, hogy ha sematikusan ábrázolom (lásd az ábrát), akkor ez lenne valamilyen élmény, mondjuk 1913-tól 1918-ig terjedő élmények lennének. Az emberek élményei természetesen mindkét irányban haladnak. Igen, a történész mindig megkísérli, hogy ebben az egész folyamatban valamilyen egységes elvet feltételezzen. Ez azonban nem így van, hanem amikor a szellemi világ küszöbét átlépjük, amelyet lefelé is és felfelé is át lehet lépni (az ábrán piros), ez egy és ugyanaz, akkor ezekben az eseményekben különböző individualitások működnek együtt, amelyek viszonylag függetlenek egymástól (nyilak). És ha ezt nem veszik tekintetbe, ha mindenütt egy egységes világalapot feltételeznek, akkor az eseményeket sosem értik meg. Csak akkor értik meg helyesen a dolgokat, ha figyelembe veszik, hogy abban, ami bizonyos módon az események hullámzását jelenti, különböző individualitások működnek, együtt vagy egymás ellen.

Ezek a dolgok az emberré válás legmélyebb titkaival függenek össze. Csak a monoteista érzés takarta el ezeket a tényeket évszázadokról évszázadokra, de ezeket tekintetbe kell venni. Ezért ha ma vissza akarunk jutni a világnézeti kérdésekhez, mindenekelőtt nem szabad a logikát felcserélni az absztrakt ellentmondástól való mentességgel. Az absztrakt ellentmondástól való mentesség nem lehet jelen egy olyan világban, amelyben egymástól független individualitások működnek együtt, ezért ha az absztrakt ellentmondástól való mentességre törekszünk, ez mindig a fogalmak elszegényesedéséhez vezet, a fogalmak már nem tudják átfogni a teljes valóságot. A fogalmak csak akkor tudják átfogni a teljes valóságot, ha ezeket a fogalmakat abban az ellentmondásokkal teljes világot tudják önmagában megragadni, amely éppen a valóságot jelenti.

Amit az ember természeti területként maga előtt lát, az nagyon sajátos módon jön létre. A természetnél is, és mindennél, amit az ember természetnek nevez, és amit egyrészt természettudományként, másrészt természeti megnyilvánulásként, természeti esztétikaként, és így tovább, foglal össze, különböző individualitások működnek együtt. Az emberiség jelenlegi fejlődési fázisában azonban a világ bölcsességgel teli vezetése egy rendkívül áldásos intézkedést vezetett be az emberek számára. Az ember ugyanis a természetet azokkal a fogalmakkal ragadja meg, amelyek egy egységes irányításra utalnak, mert a természetről az érzékszervi észlelés útján csak az jut el élményként az emberhez, ami az egységes vezetéstől függ. A természet szőnyege mögött valami más terül el, amit egy egészen más terület befolyásol. Ez azonban megszűnik, amikor az ember a természetet érzékeli. Így jön létre az, hogy amit az ember természetnek nevez, az egy egységes rendszer, de csak azért, mert meg van szűrve. Amikor érzékszerveink útján érzékelünk, a természetet mintegy megszűrjük. Mindaz, ami benne ellentmondásokkal teljes, kiszitálódik, és a természet úgy marad meg bennünk, mint egy egységes rendszer. Abban a pillanatban azonban, amikor átlépjük a küszöböt, és ami a valósághoz tartozik, az a természet magyarázatához is kapcsolódik – az elemi szellemek vagy az emberi lélek befolyásolása, ami a természetre is irányulhat – abban a pillanatban az ember már nincs többé abban a helyzetben, hogy a természetről mint egységes rendszerről beszéljen. Tisztában kell lennünk azzal, hogy egymással küzdő vagy egymást hordozó, egymást megerősítő individualitásokkal van dolgunk.

Az elementáris világban találhatók a Föld szellemei: a gnómszerű lények, a víz szellemei: a sellőszerű lények, a levegő szellemei: a tündérszerű lények, és a tűz szellemei: a szalamanderszerű lények. Ezek mind itt vannak. De nem olyanok, hogy mindannyian egységes sereget alkotnának. Ez nem így van, hanem ezek különböző birodalmak: a gnómok, a sellők, a tündérek és a szalamanderek bizonyos mértékig önállóak, nem egy birodalomban dolgoznak, és nem egy rendszer tagjai, hanem egymással is küzdenek. Nem az a szándékuk, hogy már eleve együttműködjenek, hanem hogy ami létrejön, az a szándékok különböző együttműködése útján jöjjön létre. Ha az ember ismeri a szándékukat, akkor ami létrejön, abban azt látja, hogy mondjuk: a tűzszellemek és a sellők együttműködnek. De sohasem szabad azt hinni, hogy ezek mögött az áll, hogy egy bizonyos utasítást kapnak. Ez nem így van. Jelenleg ez a szellemiség nagyon elterjedt, és olyan filozófusok, mint például Wundt [48] – akiről Fritz Mauthner [49] nem alaptalanul jelentette ki, hogy „tekintély a maga kegyes kiadásában”, de az egész világon tekintély lett a háborút illetően – abból indulnak ki, hogy mindaz, ami az emberi lélekben él: a gondolati élet, az érzelmi élet, az akarati élet, egységet alkot, mert azt mondják: a lélek egységes, tehát mindennek egy egységhez, egy közös rendszerhez kell tartoznia. Ez azonban nem így van. Az emberi lélek kifejezett, jelentős meghasonlása lenne az, amihez éppen az analitikus pszichológia jut el, és amiből nem lehet kikerülni, ha gondolati életünket nem vezetjük vissza a küszöb mögé, egy egészen más régióba, ahol azt egészen más individualitások befolyásolják, mint érzelmi és akarati életünket.

[48] Wilhelm Wundt (1832–1920): német pszichológus és fiziológus.
[49] Fritz Mauthner (1849–1923): osztrák filozófus, író.

Ez nagyon különös. Látják, ha ez itt az emberi lény (lásd az ábrát), és az emberi lénynek van gondolati élete, érzelmi élete és akarati élete (V,G,W), akkor egy olyan rendszerező, mint Wundt, csak azt tudja elképzelni, hogy mindez egy rendszert alkot.

Ezzel szemben a gondolati élet egy másik világba vezet (W1), az érzelmi élet ismét egy másik világba (W2) és az akarati élet megint csak egy másik világba (W3). Éppen az emberi lélek az, amely egységet hoz létre abból, ami az ősi emberi, tehát a pillanatnyi ősi emberi világban hármasságot alkot.

Nos, mindezekkel a dolgokkal számolni kell, amikor az emberiség történelmi fejlődésében tekintetbe vesszük azokat az impulzusokat, amelyek ezt a történelmi fejlődést irányították.

Ezeknek a fejtegetéseknek a folyamán elmondtam, hogy az Atlantisz utáni kor mindegyik időszakának megvolt a maga sajátos feladata. Az Atlantisz utáni ötödik korszak feladatát általában úgy jellemeztem, hogy utaltam arra, ennek a korszaknak az a feladata az emberiség számára, hogy a gonosszal mint a világfejlődés impulzusával szembesüljön. Hogy ez mit jelent, arról már különböző módokon beszéltünk. Nem lehet másképpen, minthogy azokat az erőket, amelyek amikor rossz helyen megjelennek, amikor rosszként jelennek meg, az Atlantisz utáni ötödik korszakban emberi erőfeszítéssel legyőzzük, úgy, hogy a gonosznak ezekkel az erőivel szemben valami kedvező jöjjön létre a világfejlődés jövője számára. Ezáltal az Atlantisz utáni ötödik korszak feladata különösen nehézzé válik. Mert látják, az ember a próbatételek nagy száma előtt áll. És amikor a gonosz erők fokról fokra megjelennek, az ember természetesen minden körülmények között sokkal inkább arra hajlik, hogy ennek a gonosznak minden területen átadja magát, minthogy felvegye vele a küzdelmet, és hogy ami rosszként megjelenik számára, azt a jó világfejlődés szolgálatába állítsa. És mégis ennek kell történnie, a gonoszt a jó világfejlődés szolgálatába kell állítani. Enélkül nem jöhet létre az Atlantisz utáni hatodik korszak, amelynek megint egészen más lesz a feladata, az lesz a feladata, hogy az emberiséget, annak ellenére, hogy még összekapcsolódik a Földdel, mindenekelőtt a szellemi világ, a szellemi impulzusok folyamatos észleléséhez juttassa el. Az Atlantisz utáni ötödik korszakban éppen ezzel a gonosszal szembeni feladattal függ össze, hogy az embereknél egyfajta személyes elhomályosodás jöhet létre.

Nos, tudjuk, hogy 1879 óta az emberekhez közel álló sötétségszellemek, akik az angyalok birodalmához tartoznak, magában az emberi birodalomban működnek, mert a szellemi világból letaszították őket az emberek birodalmába, és jelen vannak az emberi impulzusokban, azokon keresztül hatnak. Azt mondtam, hogy éppen azáltal, hogy az emberek között láthatatlan módon hozzájuk ilyen közel álló lények működnek, és az embert a benne lévő gonosz erők távolítják el attól, hogy a spiritualitást az értelmével megismerje – mert ez is az Atlantisz utáni ötödik korszak feladatával függ össze –, éppen ezáltal adódik az Atlantisz utáni ötödik korszakban számos alkalom, hogy az ember átadja magát a homályos tévedéseknek és hasonlóknak. Az embernek hajlandónak kell mutatkoznia arra, hogy ebben az Atlantisz utáni ötödik korszakban a spiritualitást a maga értelmével megragadja. Nyilvánvalóvá vált, hogy azáltal, hogy a sötétség szellemeit 1879-ben legyőzték, a szellemi világból egyre több spirituális igazság juthat le a Földre. Ha a sötétség szellemei fent maradtak volna a szellemi birodalomban, ezt megakadályozhatták volna. A spirituális bölcsesség leáramlását most már nem tudják megakadályozni, de zavarokat előidézhetnek, a lelkeket elhomályosíthatják. És hogy milyen alkalmak adódnak az elhomályosodásra, ezt részben már ábrázoltuk. Azt is elmondtuk, hogy milyen intézkedések történtek, hogy az embereket a spirituális élet befogadásától visszatartsák.

Mindez természetesen nem adhat okot panaszra vagy hasonlókra, hanem az emberi lélek erőinek és energiájának megerősítésére szolgál a spiritualitás irányában. Mert ebben az Atlantisz utáni ötödik korszakban az ember azt fogja elérni, ami a gonosz erők jó értelemben vett átvétele útján elérhető. Ekkor valami hatalmas dolgot érünk el: ebben az Atlantisz utáni ötödik korszakban az emberiség fejlődésével kapcsolatban megtudunk valamit a nagy gondolatokból, sokkal inkább, mint bármelyik másik Atlantisz utáni korszakban vagy a fejlődés valamelyik másik korábbi korszakában. Krisztus például megjelent az Atlantisz utáni negyedik korszakban, de az emberi értelem ezt csak az Atlantisz utáni ötödik korszakban tudja befogadni. Az Atlantisz utáni negyedik korszakban az emberek felfoghatták, hogy a Krisztus-impulzusban kaptak valamit, ami lelküket továbbvezeti a halál után, ezt a páli kereszténység megfelelő módon megvilágítja. De az Atlantisz utáni ötödik korszak számára még valami jelentősebb dolog is megjelent, amelyben az emberi lelkek fel fogják ismerni, hogy Krisztusban rejlik a segítség a gonosz erők jóvá alakításához. Az Atlantisz utáni ötödik korszaknak e sajátosságával azonban össze van kapcsolva egy olyan dolog, amit minden nap ismételten be kell írni a lélekbe, amit nem szabad elfelejteni, bár az ember különösen hajlamos arra, hogy elfelejtse: egyfajta küzdelem, hogy az ember spirituális legyen, hogy átélje, hogy erői ellankadnak, ha nem tartja féken őket a spirituális világ meghódítása során. Ebben az Atlantisz utáni ötödik korszakban az ember a legnagyobb mértékben szabadjára van engedve. Ezt ki kell használnia. És az emberi szabadságnak az eszméjénél meg kell vizsgálnia mindazt, amivel ebben a korszakban találkozik. Mert az ember erői ellankadnak, és így bizonyos módon minden veszendőbe mehet. Az ember ebben a korszakban nincs abban a helyzetben, hogy vezessék, mint egy gyermeket. Vannak bizonyos testvériségek, amelyeknek az az eszménye, hogy az embereket úgy kell vezetni, mint egy gyermeket, ahogy még az Atlantisz utáni harmadik és negyedik korszakban vezették. Ezzel ezek a testvériségek nem azt teszik, ami helyes, egyáltalán nem azt teszik, aminek az emberiség fejlődése érdekében történnie kell. Az embernek úgy kell a spirituális világra hivatkoznia, hogy a szellemi világ elfogadása vagy elutasítása az ember szabadságából történjen. Annak, aki ebben az Atlantisz utáni ötödik korszakban a szellemi világról beszél, ezt állandóan figyelembe kell vennie. Ezért ebben a korszakban bizonyos dolgokat csak elmondani lehet, de ezeknek az elmondása most éppen olyan fontos, ahogy az előző korszakban más dolgok voltak fontosak. Ezzel kapcsolatban szeretnék egy példát megemlíteni.

Korunkban az igazságok közlése, ha szabad triviálisan kifejezni magam, az igazságok előadása a lehető legfontosabb. Ennek alapján kell hogy az emberek szabadon megnyilatkozzanak. Tulajdonképpen nem szabad tovább menni, mint az igazságok előadásáig, közléséig, a többi dolognak szabad elhatározásból kellene következnie, ezáltal abból következnek, ahogy azok a dolgok is következnek, amelyeket az ember a fizikai sík impulzusaiból elhatározásként megtesz. Ez azokra a dolgokra vonatkozik, amelyeket bizonyos módon csak maga a szellemi világ irányíthat és vezethet.

Sokkal jobban megértjük a dolgot, ha belemegyünk a részletekbe. Az Atlantisz utáni negyedik korszakban még úgy volt, hogy más dolgokat is figyelembe vettek, nem csak a puszta szavakat, a puszta történéseket. Mit vettek figyelembe? Nos, nézzünk egy konkrét esetet: Írország szigetének, ahogy ma nevezik, különleges sajátosságai vannak. Ez az írországi sziget bizonyos dolgokban különbözik a Föld többi részétől. A Föld mindegyik területe különbözik a többi területektől bizonyos dolgokban, ebben nincs semmi különös. Csak egy viszonylag jelentős különbséget akarok kiemelni, amit akkor tapasztalhatunk, ha Írországot összehasonlítjuk a Föld egyéb területeivel. A Föld fejlődését illetően – ezt A szellemtudomány körvonalaiból ismerik – visszamehetünk, és különböző hatásokat, különböző történéseket állapíthatunk meg mindabban, amit tényként a szellemi világból előhozhatunk. Tudják A szellemtudomány körvonalaiból, milyen viszonyok voltak, ha visszamegyünk oda, amit lemúriai kornak nevezünk, és hogy mi minden történt a lemúriai kor óta, hogyan fejlődtek ki a különböző dolgok. Tegnap arra hívtam fel a figyelmet, hogy tulajdonképpen az egész Földet egy organizmusnak kell felfognunk, hogy a különböző területeken különböző kisugárzások érik a lakosokat. Ez a kisugárzás a tegnap említett hasonmásra sajátos hatást gyakorol. Írországban ez úgy volt, hogy a régi időkben azok az emberek, akik Írországot ismerték, Írország különös sajátosságait mesékben, legendákban fejezték ki. Úgy is mondhatom, hogy ismert volt egy ezoterikus legenda, amely kifejezte Írországnak a földi organizmushoz való viszonyát. Azt mondták: az emberiséget kiűzték a Paradicsomból, mert a Paradicsomban Lucifer az emberiséget elcsábította, amelynek tagjai aztán a világ többi részén szétszóródtak. A világnak ez a többi része azonban már megvolt akkor, amikor az emberiséget a Paradicsomból kiűzték. Megkülönböztethetjük tehát – így mondják el ezt ebben a meseszerű, legendaszerű ábrázolásban – a Paradicsomot Luciferrel, és a Föld többi részét, ahová az embereket kiűzték. Írországgal azonban ez nem így van, ez nem tartozik ugyanolyan értelemben a Föld többi részéhez, mert mielőtt még Lucifer a Paradicsomba belépett volna, a Paradicsom képmása létrejött a Földön, és ez a képmás Írország volt.

Értsék meg jól: Írország tehát a Földnek az a darabja, amelyhez Lucifernek nincs köze, amely nincs kapcsolatban Luciferrel. Ezt el kellett különíteni a Paradicsomtól, hogy földi visszfénye létrejöjjön, ez megakadályozta volna, hogy Lucifer a Paradicsomba behatoljon. Írországot tehát a legenda szerint úgy kell felfogni, hogy a Paradicsomnak egy elkülönített része volt, ami megakadályozta volna, hogy Lucifer a Paradicsomba behatoljon. Csak amikor Írország elkülönült a Paradicsomtól, akkor tudott oda Lucifer belépni.

Ez az ezoterikus legenda, amelyet meglehetősen tökéletlenül ábrázoltam, rendkívül szép. Számos ember számára felvilágosítással szolgált arról, hogy évszázadokon keresztül mi volt Írország sajátos feladata. Első misztériumdrámámban már megtalálhatják azt, amit olyan sokszor elmondtunk: hogyan terjedt el a kereszténység Európában az ír szerzetesek útján. Amikor Patrik [50] a kereszténységet meghonosította Írországban, a dolog olyan volt, hogy ott a legmélyebb keresztény vallásossághoz vezetett. Az említett legenda értelmezése szerint Írországot nevezi meg annak, amit a görögök „Ierne”, a rómaiak „Ivernia” néven neveztek, vagyis kegyességük miatt, amely ott a keresztény kolostorokban uralkodott: a szentek szigetének. Ebben az időben ugyanis az európai kereszténység erői, a legjobb impulzusai Írországból indultak ki a kereszténység jóságos beavatottjai útján. Ez azzal függ össze, hogy azok az erők, amelyekről beszéltem, ezek a területi erők, amelyek a Földből áramlanak ki, és megragadják az emberi hasonmást, a legjobbak Írország szigetén.

[50] Szent Patrik (387–460): keresztény térítő, Írország apostola, védőszentje.

Azt mondhatjuk: akkor Írországban kellene lenniük a legjobb embereknek. Igen, de ez mégsem így van a világban. Minden területen mások telepednek le, vannak utódaik, és így tovább. Tehát egyszerűen nem úgy van, hogy az ember pusztán a Föld egy darabjának eredménye, amelyen él. Az emberi jellem nagyon ellentmondhat annak, ami a Földből kiárad. Ami az emberben valóban kifejlődik, azt nem szabad annak tulajdonítani, ami egy bizonyos terület vonatkozásában a földi organizmus jellemzője. Itt az illúziók világába ringathatnánk magunkat.

Olyasmit, mint az, amit most elmondtam, hogy Írország egy egészen sajátságos terület, ma el lehet mondani. És az ilyen mondákból a számos tényező között egy olyan tényezőnek is létre kellene jönnie, ami ma termékenyítő módon szociálpolitikai eszmékhez vezethet. Ilyen tényezőkkel számolni kellene. Amit Írországról most mondtam, az egy ilyen tényező, és az ilyen tényezőkkel számolnunk kellene. Mindezt össze kellene vetnünk. Ennek tudománynak kellene lennie, amely az ember Földhöz való viszonyának kialakulásáról szól. Ha ez nem történik meg, a nyilvános ügyek elrendezése nem válik javunkra. Amit a szellemi világról mondani lehet, annak bele kellene áramlania azokba az intézkedésekbe, amelyeket az emberek tesznek. Ezért mondtam most a nyilvános előadáson, hogy mennyire fontos, hogy mindazok, akiknek nyilvános ügyekhez van közük, államférfiak, és így tovább, megismerkedjenek ezekkel a dolgokkal, mert csak ez által fogják birtokolni a valóságot. Csakhogy ezt nem teszik, legalábbis eddig nem tették. De mégis ez lenne szükséges.

Ma az a helyzet, hogy az Atlantisz utáni ötödik korszak feladata a mondából, az elmondottakból következik, mert mielőtt az elmondottakat cselekvésre váltjuk, az elhatározásokat úgy kell megtenni, ahogy a fizikai sík impulzusaiból megtehetők. Ez a korábbi időkben egészen másképpen volt, akkor mást is lehetett tenni.

Az Atlantisz utáni harmadik korszak egy meghatározott időpontjában egy bizonyos testvériség azt kezdeményezte, hogy Kis-Ázsiából nagyszámú telepest küldjön az ír szigetekre. Akkoriban voltak már telepesek Ázsiának azon a területén, ahonnan később a filozófus Thalész is származik. Ennek utánanézhetnek A filozófia rejtélyei című könyvemben [51]. Thalész ugyanarról a területről származott, ha később is, minthogy az Atlantisz utáni negyedik korszakban született. Korábban azonban abból a környezetből, abból a szellemi szubsztanciából, amelyből később a filozófus Thalész született, a beavatottak telepeseket küldtek Írországba. Miért? Mert ismerték az olyan területek sajátosságait, mint amilyen Írország is. Tudták, hogy mire utal az az ezoterikus legenda, amelyről beszéltem. Tudták, hogy azok az erők, amelyek feltörnek a Földből, az ír szigetek talajából, úgy működnek az emberben, hogy az embert csak kevéssé befolyásolják az intellektualizálódás irányában, az egoizmus irányában, a döntési képesség irányában. Ezt nagyon jól tudták azok a beavatottak, akik a telepeseket oda küldték, és olyan embereket választottak ki, akik sajátos karmikus képességeik folytán alkalmasnak tűntek arra, hogy az ír szigetek hatásának kitegyék magukat. Ma még mindig vannak Írországban a régi népességnek olyan utódai, akik annak idején Kis-Ázsiából telepedtek át, és akik úgy fejlődtek, hogy a legkisebb intellektualitást, a legkisebb értelmet és döntési képességet se fejlesszék ki magukban, viszont különösen lelkületük bizonyos sajátos tulajdonságait alakítsák ki.

[51] GA 18

Ezáltal alaposan előkészítették azt, ami aztán Írországban létrejött mint a kereszténység békés elterjesztése, a kereszténység dicsőséges kifejlődését, ami később Európa kereszténnyé tételére kisugárzott. Ezt alaposan előkészítették. Ahonnan később Thalész származott, olyan emberek érkeztek ide, akik aztán megfelelő módon bizonyították, hogy olyan szerzetesekké váltak, akik azon a módon tudtak működni, ahogy elmondtam. Sokan tettek ilyen dolgokat a régi időkben, és ha ma a külső történelemben az oktalan történészek – akik azonban természetesen nagyon értelmes emberek, mert ma az értelem az utcán hever –, ha ma az ilyen történészek a régi gyarmatosításokat ábrázolják, akkor mindig biztosak lehetnek abban, hogy az ilyen gyarmatosításokban mélységes bölcsesség rejlett. Ezeket úgy vezették és úgy irányították, hogy mindenütt figyelembe vették azt, aminek a jövőben meg kell történnie, hogy mindenkor számoltak a Föld-fejlődés sajátosságaival.

Ez egy másféle módja volt annak, hogy a spirituális bölcsességet beültessék a világba. Ezt ma nem szabad megtennie annak, aki a helyes úton jár, nem szabad az embereket akaratuk ellenére a Földön szétosztani, előírni valamit számukra, hanem úgy kell ténykednie, hogy az embereknek elmondja az igazságot, és aztán nekik kell e szerint irányítaniuk magukat.

Ebből látható, hogy lényeges előrelépés történt az Atlantisz utáni harmadik és negyedik korszakból az ötödikbe. Az ilyesmit nagyon jól meg kell figyelni. Fel kell ismerni, hogy a szabadságnak ez az impulzusa át kell hogy hassa mindazt, ami az Atlantisz utáni ötödik korszakot uralja. Mert éppen az emberi lelkület szabadsága ellen lázad fel az ellenfél, akiről azt mondhatom, hogy egyfajta hasonmásként kíséri az embert a születés egy bizonyos időpontjától kezdve a halálig, de a halálnál, a halál előtt el kell hagynia az embert. Amikor az ember annak a befolyása alatt áll, ami közvetlenül a hasonmás útján hat, akkor mindenféle dolog előkerül, ami az Atlantisz utáni ötödik korszakban előjöhet, de nem úgy, hogy lehetőséget adna e korszak számára, hogy a feladatát úgy töltse be, hogy a gonosszal való harcban a gonosz jóvá alakítását bizonyos fokig elérhesse.

Gondolják el, hogy tulajdonképpen mi áll mindezek mögött a dolgok mögött, amelyekbe az Atlantisz utáni ötödik korszak embere belekerült. Az egyes dolgokat a helyes módon kell megvilágítani, meg kell érteni őket. Mert ahol a hasonmás, akiről tegnap beszéltem, erőteljesen működik, ott az Atlantisz utáni ötödik korszak tulajdonképpeni törekvéseivel megyünk szembe. Csakhogy ebben az Atlantisz utáni ötödik korszakban az emberiség még nem jutott el oda, hogy a tényeket helyesen értelmezze. Különösen az utóbbi három szomorú év óta nincs az emberiség abban a helyzetben, hogy a tényeket valamennyire is helyesen értelmezze.

Attól, amit ma elmondtam, nézzünk egy látszólag igen távol eső tényt. Az a tény, amit el akarok mondani a következő: egy nagy vasműben tízezer tonna öntött vasat kellett berakodni a vasúti kocsikba. Ehhez természetesen egy bizonyos számú munkásra lett volna szükség. Hetvenöt embernek kellett munkába állnia, és az történt, hogy naponta mindegyik tizenkét és fél tonnát tudott berakni, tehát a hetvenöt ember mindegyike naponta tizenkét és fél tonnát.

Egyvalaki, aki többet adott a hasonmásra, mint arra, amit az emberiség fejlődése értelmében az emberi lelkület számára az Atlantisz utáni ötödik korszakban el kell érni, egy ilyen ember Taylor [52]. Ez az ember megkérdezte a munkásoktól, nem hiszik-e, hogy egy ember többet tud felrakni, mint tizenkét és fél tonnát naponta. A munkások úgy gondolták, hogy egy munkás legfeljebb tizennyolc tonnát tud felrakni. Ekkor Taylor azt mondta: akkor tegyünk egy kísérletet, ezt meg akarjuk tapasztalni.

[52] Friedrick Winslow Taylor (1856–1915): munka- és szervezetirányításban jeleskedő amerikai mérnök. Ő találta fel a futószalagot, amit először Henry Ford alkalmazott az autógyártásban.

Taylor elkezdett az emberekkel kísérletezni. Ezáltal a gépszerűt átvitte a szociális életbe. Az emberekkel kellett kísérleteznie! Próbát tett, hogy valóban úgy van-e a gyakorlatban, ahogy a munkások mondták, hogy egy ember legfeljebb tizennyolc tonnát tud naponta átrakni. Szüneteket iktatott be, amelyeket a fiziológia szerint úgy számított ki, hogy ezekben a szünetekben olyan sok erő gyűljön össze, amennyit korábban felhasználtak. Természetesen az történt, hogy a körülmények folytán az egyiknél így volt, a másiknál úgy. Tudják, hogy a mechanizmusban ez nem fontos, ennél számításokat veszünk igénybe, de az embernél nem lehet számítási eszközöket igénybe venni, mert minden embernek megvan a joga az élethez. Taylor azonban számítási eszközöket használt, azaz kiválogatta azokat a munkásokat, akik racionális szüneteket javasoltak, és ezeket megengedte nekik. A többieket, akik ezekben a szünetekben nem tudták erőiket helyreállítani, egyszerűen kidobta. Mert amikor ilyen módon kísérleteztek az emberekkel, az derült ki, hogy a kiválasztottak, akiket szelekció útján választottak ki, miután a szünetekben újra teljesen regenerálódtak, mindegyikük negyvenhét és fél tonnát tudott átrakni.

A darwini elmélet mechanizmusát a munkások életére alkalmazták: szelekció útján választották ki a megfelelőt a nem megfelelővel szemben. A megfelelőek azok, akik kellőképpen kihasználták a szünetet, és nem, ahogy korábban megállapították, legfeljebb tizennyolc tonnát, hanem negyvenhét és fél tonnát tudnak átrakni. Ezáltal azonban a munkásokat is kielégíthették, mert sok megtakarítást értek el, és ezáltal mindegyik munkás bérét hatvan százalékkal megemelték. Így a kiválasztottakat, akik a létért való küzdelemben megfelelőek lettek, és akiket ezen a módon szelekció útján kiválasztottak, nagyon elégedettekké tették. De a nem megfelelők éhen maradhatnak!

Ez egy princípium kezdete! Az ilyen dolgokra kevéssé figyelnek, mert nem a nagy szempontok szerint világítják meg őket. De ezeket a nagy szempontok szerint kell megvilágítani. Ma még az történik, hogy pusztán a téves természettudományos képzeteket alkalmazzák az emberi életre. Az impulzus marad. Aztán az impulzust azokra a dolgokra alkalmazzák, amelyek az Atlantisz utáni ötödik korszak folyamán okkult igazságként jelennek meg. A darwinizmus nem tartalmaz okkult igazságokat, alkalmazása azonban már nagy szörnyűségekhez vezetne: a darwinista szemlélet alkalmazásához az emberrel való közvetlen kísérletezés vonatkozásában. Ha azonban ehhez valóban okkult igazságok társulnak, ahogy ezeknek ki kell derülnie az Atlantisz utáni ötödik korszak folyamán, akkor ezen a módon az emberek fölött nagy hatalomra tennének szert, de csak azáltal, hogy mindig a legmegfelelőbbeket választanák ki. De nemcsak a legmegfelelőbbeket választanák ki, hanem azáltal, hogy egy bizonyos okkult dologra törekszünk, hogy a megfelelők egyre megfelelőbbek legyenek – ezáltal rendkívül nagy hatalomhoz jutnánk, ami éppen ellentétesen működne az Atlantisz utáni ötödik korszak jó törekvéseivel szemben.

Az ilyen összefüggéseket, mint amilyeneket most ábrázoltam, csak azért akartam elmondani, hogy megmutassam, hogyan nyilvánulnak meg a jövőt átfogó intenciók kezdetei, és hogy ezeket a dolgokat magasabb szempontok szerint kell megvilágítani. További feladatunk az lesz, hogy a következő alkalommal utaljunk arra a három-négy igazságra, amelyekhez az Atlantisz utáni ötödik korszaknak el kell jutnia. Ezzel kimutatjuk, hogy ezeket az igazságokat rosszul is fel lehet használni, ha azokat nem az Atlantisz utáni ötödik korszak helyes törekvéseire fordítjuk, hanem elsősorban a hasonmás követelményeinek teszünk eleget, amelyeket azok a testvériségek képviselnek, amelyek Krisztus helyére egy másik lényt akarnak állítani.

9. Individuális szellemi lények és az egységes világalap

Harmadik előadás Dornach, 1917. november 25.

Az idők folyamán eddig elhangzott egyes előadásokhoz szeretnék ma egyet s mást kiegészítésképpen hozzáfűzni. Ha figyelemmel kísérik korunkat, itt-ott észrevehetik, hogy az emberek megérzik, hogy a gondolkodásban, az érzésben és azokban az impulzusokban, amelyekben hosszú idő óta úgy találták, hogy „oly nagyszerűen sokra vittük”, már nem található meg az, ami a következő időkben segíthet rajtunk. Tegnap egyik tagunk kezembe adta a Frankfurter Zeitung múlt szerdai számát. Ebben egy rendkívül tudós úr szólal meg – annak kell lennie, mert a neve nemcsak a filozófiai doktorok között szerepel, hanem a teológiai doktorok között is, és amellett még professzor is, tehát professzor, teológiai és filozófiai doktor, így magától értetődően tudós embernek kell lennie. Írt egy cikket, amelyben mindenféle jelenlegi szellemi igényről van szó. Ebben a cikkben van egy hely, ahol a következőket jelenti ki: „A létezés átélése, amely a dolgok mögött van, nem igényli az áhítatos ünnepélyességet vagy a vallásos értékeket, mert ez maga a vallás. Itt nincs szó a saját individuális tartalom átérzéséről és megértéséről, hanem a nagy irracionalitásról, ami minden lét mögött rejtőzik. Akit ez megérint, úgy, hogy az isteni szikra kipattan, az olyasmit él át, aminek elsődleges jellege van, ősi átélésnek lehet nevezni. Aki ezt átéli, mindazzal, ami ugyanabból az életáramlásból ered, annak egy kozmikus életérzést kölcsönöz, hogy korunk kedves szavait használjuk.”

Bocsássák meg, kedves barátaim, ezt nem azért olvasom fel, hogy önökben valamilyen sajátos, kimagasló képzeteket keltsenek ezek a homályos mondatok, hanem, hogy jelezzek egy korszakos szimbólumot: „egy kozmikus vallásosság van köztünk létesülőben, és hogy milyen erős a vágyódás ez után, ezt jelzi a teozófiai mozgalom érzékelhető növekedése, ami arra vállalkozik, hogy az élet érzékfeletti körforgását felfedezze, és leleplezze.” Nehéz dolog ezek között a homályos fogalmak között eligazodni, de ugye, a kor szimbólumaként mégis figyelemre méltó. A továbbiakban azt mondja: „A kozmikus áhítatosságnál nem misztikáról van szó, ami a világtól való elfordulással kezdődik.” és így tovább.

Ezekben a mondatokban nem lehet semmi okosat felfedezni. Ott azonban, ahol egy „professzor, teológus doktor és filozófus doktor” van jelen, természetesen muszáj valamilyen okos dolgot találni, különben olyasminek tartanánk, ami egy homályos szóáradatban dadogva jut kifejezésre, ahogy ez a tudós úr azon az ösvényen, amelyen elindult, nem tud továbbjutni, és mégis szükségesnek érzi, hogy olyasmire utaljon, ami jelen van, és számára nem tűnik teljesen kilátástalannak.

Egyáltalán nem szabad, hogy elbűvöljön bennünket egy ilyen megnyilvánulás, nem szabad, hogy álomba ringasson bennünket az, hogy valaki megjegyzéseket tesz arra vonatkozóan, hogy a szellemtudományos mozgalom mögött valami rejlik. Ez rendkívül káros lenne. Mert akik ilyen kijelentéseket tesznek, azok az ilyen kijelentéseknél elégedettséget éreznek, nem mennek tovább, csak ilyen homályos dolgokkal utalnak valamire, ami a világba be akar jutni. Másrészről éppen ezek közé tartoznak azok, akik túlságosan kényelmesek, hogy megismerjék azt, ami a szellemtudomány komoly tanulmányozásához szükséges, és aminek valóban be kell következnie, és az emberi lelkületet meg kell ragadnia, ha az, ami a világgal összefügg, a lét áramlatával úgy összeforr, hogy belőle valami egészséges dolog jöhet létre. Természetesen könnyebb „forrongásról” és „kozmikus érzésekről” beszélni, mint komolyan foglalkozni azokkal a dolgokkal, amelyeket – az idők jeleinek folytán – a jelenlegi emberiséggel közölni kell. Ezért szükségesnek tűnik számomra, hogy éppen most olyan dolgokról beszéljek, amelyeket a nyilvános előadásokban elmondtam, és továbbra is el fogok mondani. Ugyanakkor kifejezetten hangsúlyozom azt a különbséget, ami a között van, ami már letűnt, nem életképes, ami a jelenlegi konfliktusokhoz vezetett, és a között, amit az emberi léleknek meg kell ragadnia, ha egy lépéssel előbbre akar jutni.

A régi tudással, amellyel az emberek beléptek a korunkba, lehet ezernyi kongresszust tartani, világkongresszusokat, népi kongresszusokat, és ezer meg ezer egyesületet lehet megalapítani, de mindig tisztában kell lenni azzal, hogy ez az ezernyi kongresszus, ezernyi egyesület semmi eredményt nem hoz, ha a szellemtudomány szellemi életereje nem hatja át. Ami ma az emberekből hiányzik, az a bátorság, hogy elkezdjék a szellemi világ igazi kutatását. Bármilyen különösen hangzik is, ki kell jelenteni, hogy semmi másra nincs szükség, csak például mindenekelőtt a következő lépésre: Az emberi élet szellemtudományos szempontból című kis füzet [53] elterjesztésére szélesebb körökben. Ezzel valamit tennénk az ember és a kozmikus rend összefüggéséről való tudás érdekében. Ez a kis füzet felhívja a figyelmet erre a tudásra, konkréten arra, hogyan változik évenként a Föld tudatállapota, és hasonlókra. Amit ebben az előadásban és ebben a füzetben elmondunk, azt gondos körültekintéssel mondjuk el, korunk követelményeit figyelembe véve. Ennek a befogadása többet jelentene, mint mindenféle locsogás a kozmikus érzésekről és valamiféle „forrongás” létrejöttéről, vagy mit tudom én, miről, amit ezekkel a dolgokkal kapcsolatban felolvastam, nem szeretném ismételni, mert a megfogalmazás értelmetlen.

[53] Filozófia és antropozófia – összegyűjtött tanulmányok (GA 35)

Ez természetesen nem akadályozza, hogy odafigyeljünk ezekre a dolgokra, mert fontosak és lényegesek. Amire fel akarom hívni a figyelmet, az az, hogy nem szabad elködösíteni magunkat, hogy tisztában kell lennünk azzal, hogy a legnagyobb világosság szükséges, ha az antropozófus szellemtudomány érdekében akarunk működni.

Még egyszer szeretnék utalni arra, hogy az emberiség ebben az Atlantisz utáni ötödik korszakban azzal néz szembe, hogy a nagy létkérdésekkel kell foglalkoznia, amelyek bizonyos módon homályossá váltak a jelenkori tudás következtében. Erre már utaltam. Egy nagy létkérdést jelöltem meg, amikor azt mondtam: meg kell kísérelni, hogy a szellemi-éterit a külső gyakorlati élet szolgálatába állítsuk. Arra hívtam fel a figyelmet, hogy az Atlantisz utáni ötödik korszaknak meg kell oldania azt a problémát, hogy az emberi lelkiállapot rezdüléseit átvigye a gépek hullámmozgásába, és az ember összhangot teremtsen azzal, ami egyre jobban és jobban mechanizálódik. Elmondtam egy példát, hogy az amerikai gondolkodásmód következtében megkísérelték, hogy a gépiességet kiterjesszék az emberi életre. Felhoztam azt a példát, hogy szüneteket alkalmaztak, hogy a munkások sokkal kevesebb tonna helyett ötven tonnát tudjanak átrakni: csak a darwini kiválasztási elvet kell az életbe bevezetni.

Az ilyen helyeknél az akarat azért van jelen, hogy az emberi erőt összeegyeztesse a gépi erővel. Ezeket a dolgokat nem szabad úgy kezelni, mintha le kéne győzni őket. Ez teljesen hibás szemlélet. Ezek a dolgok nem maradnak el, ezek bekövetkeznek. Csak arról van szó, hogy a világtörténelem folyamán ezeket olyan emberek idézik-e elő, akik a földi lét nagy céljaiban önzetlen módon megbíznak, és ezeket a dolgokat az emberek üdvére alakítják, vagy olyan emberi csoportok idézik elő azokat, amelyek csupán egoista vagy csoportegoista értelemben használják fel őket. Erről van szó. Ebben az esetben nem a „mi”, a lényeges, ez biztosan bekövetkezik, hanem a hogyan, ahogy a dolgokhoz hozzáfognak. Mert a „mi” egyszerűen a Föld-fejlődés lényegéhez tartozik. Az ember lényének összekovácsolása a gépszerűvel a Föld-fejlődés további időszakában egy nagy, jelentős probléma lesz.

Már nyilvános előadásokban is gyakran felhívtam a figyelmet arra, hogy az ember tudata leépítő erőkkel függ össze. A baseli nyilvános előadásokban [54] kétszer is elmondtam: idegrendszerünkben elhalunk. Ezek az erők, ezek az elhaló erők egyre hatalmasabbakká válnak. És az emberben elhaló erők között, amelyek rokonságban állnak az elektromos és a mágneses erőkkel, és a gépi erők között kapcsolat létesül. Az ember a maga intencióit, gondolatait bizonyos módon be tudja vezetni a gépi erőkbe. Az emberi természetben lévő feltáratlan erők még feltárásra várnak, olyan erők, amelyek a külső elektromos és mágneses erőkre hatnak.

Ez az egyik probléma: az ember összekapcsolása a mechanizmussal, amit a jövőben egyre jobban érvényesíteni kell. A másik probléma abban áll, amit a szellemi viszonyok segítségül hívása jelent. Ezt azonban csak úgy lehet megtenni, ha a cél világos, és ha erre elegendő ember készül fel. De be kell következnie annak, hogy a szellemi erők mozgásba jöjjenek, hogy az életet a betegség és a halál vonatkozásában uralni tudjuk.

[54] Szabadság – halhatatlanság – társadalmi élet (GA 72) – 1917. október 18-án és 23-án tartott előadások.

Az orvoslást át kell hatni szellemmel, nagyon mélyen szellemivé kell tenni. Minden ilyen dologról bizonyos körök karikatúrát készítenek, de a karikatúrák csak azt mutatják, aminek a valóságban létre kell jönnie. Ismét csak arról van szó, hogy ehhez a problémához azok részéről, akikre más problémáknál már utaltam, külső, egoista módon vagy csoportegoista módon nyúlnak hozzá.

A harmadik dolog: az emberi gondolatoknak be kell hatolniuk az emberi nem létesülésébe, magába a születésbe és a nevelésbe. Utaltam rá, hogy erről kongresszusokat tartanak, sőt, a nemzésről és a férfi és nő összehozásáról a jövőben egyfajta materialista színezetű tudományt akarnak létrehozni. Mindezek egyfajta jelentős dologra utalnak, ami a létesülésben ragadható meg. Olcsó dolog ma még azt mondani: hogy van az, hogy akik a helyes értelemben tudnak ezekről a dolgokról, nem alkalmazzák azokat? A jövőben meggyőződhetünk arról, mi a tényállás ezzel az alkalmazással, és milyen akadályozó erők működnek jelenleg, hogy egy speciális orvoslást vagy egy speciális népgazdaságot kielégítő módon létre lehessen hozni. Ma már nem lehet arra törekedni, hogy ezekről a dolgokról beszéljünk, amíg azok, akik arra hajlanak, hogy önzetlen módon fogadják el ezeket a dolgokat, nem értik meg eléggé. Ma már sokan azt hiszik, hogy ezt megtehetik, de egyedül azt tehetik meg, hogy számos életfaktort megakadályozzanak. Ezt csak úgy lehet a helyes módon legyőzni, ha mindenekelőtt egyre mélyebb és mélyebb lesz a megértés, és ha éppen arról mondanak le, legalábbis egy időre, hogy ezt nagymértékben átültessék a gyakorlati életbe.

Ezek a dolgok mind úgy jöttek létre, hogy azt mondhatjuk: abból, ami a 14-15. századig rejtve volt a régi atavisztikus törekvések mögött, csak kevés maradt fenn. Ma sokat beszélnek a régi alkímiáról, néha megemlítik a homunkulusz létrehozásának folyamatát, és így tovább. Amit ezekről mondanak, az legtöbbször nem helytálló. Ha egyszer megértik azt, amit a homunkulusz-jelenettel kapcsolatban Goethénél mondani lehet, akkor ezekről a dolgokról jobban tájékozottak lennének, mert a lényeges az, hogy a 16. századtól kezdve ezekre a dolgokra köd borult, kiszorultak az emberiség tudatából.

A törvény, amely ezekben a dolgokban működik, ugyanaz, mint amelyik az embernél meghatározza az ébrenlét és az alvás ritmikus váltakozását. Amilyen kevéssé tudja az ember az alvást mellőzni, olyan kevéssé tudott az emberiség a spirituális lét viszonylatában elzárkózni az elől, hogy átaludja azt a spirituális tudományt, ami a 16. század óta az évszázadokat jellemzi. Az emberiségnek át kellett aludnia a spiritualitást, hogy az más formában újra megjelenhessen. Az ilyen szükségszerűségeket be kell látni. De nem szabad, hogy ez visszatartsa. Ezért tisztában kell lenni azzal, hogy elérkezett a felébredés ideje, és hogy ebben részt kell venni. Az események gyakran megelőzik a tudást, és ha nem akarunk igazodni a tudáshoz, akkor nem értjük meg azt, ami körülöttünk történik.

Már többször utaltam arra, hogy bizonyos csoportok, amelyek egoista módon törekednek az okkultizmusra, abban az irányban működnek, amit ezekben az előadásokban is említettem. Mindenekelőtt szükséges volt, hogy az emberiségben fennmaradjon egy bizonyos tudás – olyan tudás, amit ma olyan szavakkal jelölnek, amiket nem értenek meg: alkímia, asztrológia, és így tovább –, tehát fennmaradt egy bizonyos tudás alvó állapotban, amivel az embernek már nincs lehetősége arra, hogy lelkiséget vigyen be a természetszemléletbe, és amivel legfeljebb csak önmagára utal. És hogy belső világában erőket ébresszen fel, ehhez arra volt szükség, hogy mindenekelőtt bizonyos dolgokat absztrakt formában hozzon létre, amiket aztán konkrét szellemi formában kell felfogni.

Az utóbbi évszázadok folyamán fokozatosan három eszme jött létre, amelyek úgy, ahogy az emberek között elterjedtek, absztrakt eszméknek nevezhetők. Kant rosszul nevezte meg őket, Goethe jól. Ez a három eszme Kant szerint: Isten, szabadság és halhatatlanság, Goethe szerint helyesen: Isten, erény és halhatatlanság.

Ha az ember azokra a dolgokra tekint, amelyek e három szó mögött rejlenek, akkor ezek teljes mértékben olyanok, amelyeket a mai ember inkább absztrakt módon fog fel, és amelyek a 14-15. századig konkrétabbak voltak, de régi atavisztikus értelemben inkább materiális módon fogták fel őket. A régi módon kísérleteztek, akkoriban az ilyen folyamatokat alkimista kísérletekkel próbálták megfigyelni, amelyek az isteni működést annak folyamatában mutatták meg. Megpróbálták a bölcsek kövét létrehozni.

Mindezek mögött valami konkrét dolog rejlik. Ez a bölcsek köve az embert ahhoz a dologhoz kellene, hogy vezesse, hogy erényes legyen, de ezt inkább materiálisan képzelték el. Ahhoz kellene vezetnie az embereket, hogy átéljék a halhatatlanságot, kapcsolatba kerüljenek a világmindenséggel, és azt éljék át, ami túlmegy a születésen és a halálon. Mindazok az elmosódott eszmék, amelyekkel ma ezeket a régi dolgokat megpróbálják megérteni, nem igazodnak ahhoz, amit akkoriban akartak. A dolgok absztrakttá váltak, a modern emberiség absztrakt eszmékről beszél. Istent az absztrakt teológia útján akarja megérteni, és az erény is csak valami absztrakt dologgá vált. Minél absztraktabbak ezek a dolgok, annál szívesebben beszél róluk a modern emberiség, és így van ez a halhatatlansággal is. Arról töprengenek, hogy lehet-e az emberben halhatatlan. Egy baseli előadásban arról beszéltem, hogy az a tudomány, amely ma az ilyen kérdésekről, mint a halhatatlanság, filozófiai módon foglalkozik, haldokló tudomány, egy alultáplált tudomány. Csak egy más formája az absztrakció kifejezésének, amikor ezekre a dolgokra törekednek.

Bizonyos nyugati testvériségekben azonban még észrevehető az összefüggés a régi hagyományokkal, és megkísérlik, hogy azokat megfelelő módon felhasználják, és egy bizonyos csoportegoizmus szolgálatába állítsák. Szükséges, hogy ezekre a dolgokra utaljak. Természetesen, ha ezek a nyugati körök a nyilvános exoterikus irodalomban erről beszélnek, akkor Istenről, erényről vagy szabadságról és halhatatlanságról absztrakt módon beszélnek. Csak a beavatott körökben tudják, hogy mindez csak okoskodás, hogy mindez absztrakció. Amire az Isten, erény és halhatatlanság absztrakt formáiban törekednek, azt önmaguk számára sokkal konkrétabb formában keresik. Ezért a vonatkozó iskolákban ezeket a szavakat a beavatottak számára átalakítják. Isten helyett aranyat mondanak, és annak a titkát keresik, amit úgy neveznek, hogy az arany titka. Mert az arany a Földkérgen belül a napszerűt reprezentálja, ténylegesen olyasvalami, ami egy bizonyos titkot foglal magában. Az arany materiálisan ténylegesen olyan viszonyban áll a többi anyaggal, ahogy a gondolatokban az Istenről való gondolat áll a többi gondolathoz. Csak arról van szó, hogy ezt a titkot megértsük.

És ez összefügg a születés misztériumának csoportegoista kihasználásával. Arra törekszenek, hogy itt igazi kozmikus megértést érjenek el. Ezt a kozmikus megértést az újkori ember teljes mértékben földi megértéssel pótolta. Ha az ember ma utána akar nézni, hogy például az állati vagy emberi létcsíra hogy fejlődik ki, akkor mikroszkóppal megvizsgálja azt, ami a Földnek azon a helyén van, amire a mikroszkópos tekintet irányul, ezt nézi, mint olyasmit, amit vizsgálnia kell. De nem erről van szó. Ki fogják deríteni – és bizonyos körök már közel állnak ahhoz, hogy kiderítsék –, hogy ami erőként működik, az nem abban rejlik, amire a mikroszkópos tekintet irányul, hanem hogy ez a kozmoszból érkezik, a kozmosz konstellációjából. Amikor egy létcsíra létrejön, azáltal jön létre, hogy abba az élőlénybe, amelyben a létcsíra kialakul, erők áramlanak a kozmosz minden oldaláról, kozmikus erők. És amikor megtermékenyítés történik, arról van szó, hogy ami a megtermékenyítésből lesz, abban milyen kozmikus erők működnek.

Egy dolgot be kell látnunk, amit ma még nem látunk be. Ma azt gondolják, hogy ha van egy élőlényünk, mondjuk egy tyúk, akkor ha ebben az élőlényben létrejön egy új létcsíra, akkor a biológia megvizsgálja, hogy ebből a tyúkból hogyan jött létre a tojás. Azokat az erőket vizsgálják, amelyek a tyúkból a tojást létrehozzák. Ez ostobaság. A tojás nem a tyúkból jön létre, a tyúk csupán az eszköz, a kozmoszból hatnak azok az erők, amelyek a tojást létrehozzák azon a talajon, ami a tyúkban készen áll. Amit a biológia ma a mikroszkóp útján lát, arról azt hiszi, hogy ott, ahol a mikroszkopikus terület van, ott vannak azok az erők is, amelyekről szó van. Amit ott lát, az a csillagerőktől függ, amelyek egy bizonyos pontban, egy bizonyos konstellációban együttműködnek. És csak akkor fedezik fel a valóságot, az igazságot, ha itt a kozmikus hatást felfedezik: a világmindenség az, ami a tyúkba belevarázsolja a tojást.

Mindez azonban elsősorban a Nap titkával függ össze, és ha földi szempontból nézzük, az arany titkával. Ma, mondhatnám, egy programszerű bevezetést szeretnék nyújtani, az idők folyamán ezek a dolgok majd sokkal világosabbá válnak számunkra.

Az erényt abban az iskolában, amelyről szó van, nem erénynek nevezték, hanem egyszerűen egészségnek, és arra törekszenek, hogy megismerjék azokat a kozmikus konstellációkat, amelyek összhangban állnak az ember egészségével és megbetegedésével. Azáltal, hogy megismerik a kozmikus konstellációkat, megismerik az egyes anyagokat is, amelyek a Föld felszínén vannak, a nedveket, és így tovább, amelyek az egészséggel és a betegséggel összefüggenek. Bizonyos körökben egyre inkább kialakul az egészségtudomány inkább materialista formája, amely azonban spirituális alapokon nyugszik.

És ezek a körök terjesztik el azt a felfogást, hogy nem mindenféle etikai princípium absztrakt megtanulásában rejlik az, aminek folytán az ember jó lehet, hanem az ember azáltal lesz jó, hogy, mondjuk, egy bizonyos csillagkonstelláció alatt rezet, egy másik csillagkonstelláció alatt arzént fogad magába. Elgondolhatják, hogy a csoportegoista érzelmű emberek ezeket a dolgokat a hatalmi princípium értelmében mennyire kihasználhatják. Csak arra van szükség, hogy ezt a tudást visszatartsák a többiektől, akik így nem részesülhetnek benne, és megvan az eszköz arra, hogy az emberek nagy tömege fölött uralkodjanak. Nincs szükség arra, hogy ezekről a dolgokról beszéljenek, hanem csak arra, hogy például valamilyen ínyencséget létrehozzanak. Aztán ennek az új ínyencségnek, ami azonban megfelelő módon színeződik, kínálatot lehet teremteni, és ösztönözni lehet azt, ami szükséges, ha ezeket a dolgokat materialista módon fogják fel. Csak tisztában kell lenni azzal, hogy minden materiális dologban szellemi működés rejlik. Csak aki tudja, hogy tulajdonképpen igazi értelemben semmi sem materiális, hanem szellemi, az jut el az élet titkai mögé.

Éppen arról van szó, hogy ezek a körök a halhatatlanság problémáját materialista módon kezelik. A halhatatlanságnak ezt a problémáját a karmikus konstellációk felhasználásával materialista módon is lehet kezelni. Ekkor, bár nem érik el azt, amit a halhatatlanságról sokszor kiokoskodnak, de elérnek egy másik halhatatlanságot: vannak testvérpáholyok – felkészülnek rá, de az még nem megy, hogy a fizikai testre hassanak, hogy ezáltal az életet művileg meghosszabbítsák –, ahol felkészülnek arra, hogy lelkükkel olyan dolgokat vigyenek végbe, amelyek képessé teszik őket arra, hogy a halál után a testvérpáholyokban legyenek, és ott segítsék azokat az erőket, amelyek aztán rendelkezésükre állnak. A halhatatlanságot ezek között egyszerűen az élet meghosszabbításának nevezik.

Mindezekből a dolgokból láthatják a külső jeleket. Nem tudom, önök közül észrevette-e valaki azt a könyvet, amely egy idő óta felkeltette a figyelmet, nyugatról érkezett, és A meghalás helytelensége címet [55] viseli. Ezek a dolgok mind egy irányba mutatnak. Még csak a kezdetnél járnak, mert ami tovább megy, mint a kezdet, az a csoportegoizmust még erősen megóvja attól, hogy különösebben ezoterikus legyen. Ezek a dolgok azonban ténylegesen lehetségesek, ha azokat materialista irányba terelik, ha az Istenről, az erényről és a halhatatlanságról alkotott absztrakt fogalmakat az arany, az egészség és az élet meghosszabbításának konkrét eszméivé alakítják, ha csoportegoista értelemben kihasználják azt, amit az Atlantisz utáni ötödik korszak nagy problémájaként említettem. Amit a professzor, valamint teológus és filozófus doktor „kozmikus érzésnek” nevez, azt sokan – és sajnos egoista értelemben – kozmikus megismerésként az emberre vonatkoztatják. Miközben a tudomány évszázadokon keresztül csak arra tekintett, ami a Földön egymás mellett működik, lemondott arról, hogy feltekintsen arra, ami legfontosabbként Földön kívüli történelemként megjelenik, és éppen az Atlantisz utáni ötödik korszakban azoknak az erőknek a felhasználásaként jön tekintetbe, amelyek a kozmoszból áramlanak. És ahogy most egy biológiaprofesszor számára különösen fontos, hogy egy lehetőleg megfelelő nagyítású mikroszkópja legyen, lehetőleg legyenek laboratóriumi módszerei, és így tovább, úgy a jövőben, ha a tudomány spiritualizálódni fog, az lesz a lényeges, hogy bizonyos folyamatokat reggel, este vagy napközben véghez viszünk-e, hogy amit reggel megtettünk, valahogy hatást gyakorol-e az estére, vagy a reggel kozmikus befolyása estére elenyészik, megbénul. Az ilyen folyamatok a jövőben fontosak lesznek, le is fognak játszódni. Természetesen a Rajnán még le fog folyni némi víz, amíg a szellemtudomány képviselője tisztán materialista jellegű katedrát vagy laboratóriumot kap, és így tovább, de ezeket létre kell hozni, ha az emberiség nem akar teljesen dekadenciába jutni. Ezeket a laboratóriumi munkákat létre kell hozni olyan munkák alapján, amelyeket például, ha arról van szó, hogy elérjük azt, ami jó, úgy kell végrehajtani, hogy bizonyos folyamatok reggel menjenek végbe, nappal szakadjanak félbe, és aztán a kozmikus áramlás áthalad rajtuk este, és ritmikusan megmaradnak reggelig. Úgy, hogy a folyamat olyan módon megy végbe, hogy a nappal folyamán bizonyos kozmikus hatások megszakadnak, és a reggeli és esti kozmikus folyamat megmarad. Ehhez különféle intézkedések szükségesek.

[55] Prentice Mulford (1834–1891): amerikai újságíró, filozófus; hivatkozott műve németül: Der Unfug des Sterbens.

Láthatják ebből, hogy ha az ember nincs abban a helyzetben, hogy nyilvánosan együttműködjön abban, ami történik, akkor ezekről a dolgokról csak beszélni tud. De ugyanazok részéről, akik az aranyat, az egészséget és az élet meghosszabbítását az Isten, az erény és a halhatatlanság helyébe akarják állítani, arra törekednek, hogy ne a reggeli és az esti folyamatokkal hassanak, hanem valami mással. Legutóbb arra hívtam fel a figyelmet, hogy egyrészről a Golgotai Misztérium impulzusainak ki kell terjednie a világra, ugyanakkor nyugatról egy másik impulzus, egy antikrisztusi impulzus jön létre, és hogy keletről a Krisztus-impulzust, ahogy az a 20. században megjelenik, azáltal bénítják meg, hogy a figyelmet, az érdeklődést elterelik az éteri formában eljövő Krisztusról.

Akik bizonyos módon az Antikrisztust akarják Krisztusként elismertetni, arra törekszenek, hogy kihasználják azt, ami különösen a materialista erők útján tud hatni, de a materialista erők útján éppenséggel szellemileg hat. Itt mindenekelőtt arra törekszenek, hogy kihasználják az elektromosságot és a Föld mágnességét, hogy az egész Földön hatásokat hívjanak elő. Kimutattam, hogy abban, amit emberi hasonmásnak neveztem, megjelennek a földi erők. El kell jutni e mögé a titok mögé. Van egy amerikai titok, hogy a Földmágnességet a maga kettősségében, az északi és déli mágnességet felhasználják, hogy irányított erőket terjesszenek ki a Földre, amelyek szellemileg hatnak. Nézzék meg a Föld mágneses térképét, és ezt a mágneses térképet hasonlítsák össze azzal, amit most mondok: a mágneses vonal haladásával, ahol a mágneses tű kelet és nyugat felé kileng, és ahol egyáltalán nem leng ki. Ezekre a dolgokra csak utalni tudok: egy bizonyos égi irányból folyamatosan szellemi lények hatnak, csak arra van szükség, hogy ezeket a szellemi lényeket a földi lét szolgálatába állítsák. Ekkor – mivel ezek a kozmoszból ható szellemi lények a földmágnesség titkát közvetíteni tudják – eljutnak a Földmágnesség titkához, és a három dolog, az arany, az egészség és az élet meghosszabbítása vonatkozásában nagyon jelentős csoportegoista dologgal tudnak hatni. Éppen arról van szó, hogy ezekhez a dolgokhoz kétségtelen bátorsággal közelítsünk. Bizonyos körök már megteszik ezt.

Keleten arról van szó, hogy megerősítsék azt, amit már elmagyaráztam, amikor az ember a kozmosz ellentétes oldaláról kiáramló, tevékeny lényeket a földi lét szolgálatába állítja. A jövőben egy nagy küzdelem fog végbemenni. Az emberi tudomány a kozmoszra fog hivatkozni, de ezt különböző módon kísérli meg. A jó szándékú egészséges tudomány feladata az lesz, hogy megtaláljon bizonyos kozmikus erőket, amelyek két kozmikus irány áramlatának együttműködése útján jöhetnek létre a Földön. Ez a két kozmikus áramlat a halak–Szűz áramlat lesz. Mindenekelőtt fel kell fedni azt a titkot, hogy ami a kozmoszból, a halak irányából mint Nap-erő működik, összekapcsolódik azzal, ami a Szűz irányából hat. Az lesz a jó, ha az ember felfedezi, hogy a kozmosz két irányából hogyan tudja a reggeli és esti erőket az emberiség szolgálatába állítani, egyrészt a halak, másrészt a Szűz oldaláról.

Ezekkel az erőkkel nem törődnek ott, ahol megkísérlik, hogy mindent elérjenek a polaritás kettőssége útján, a pozitív és negatív erők útján. A spirituális titkok, amelyek – a kétféle mágneses erő, a pozitív és negatív erő segítségével – a szellemiséget árasztják a Földre, a kozmoszból, a világmindenségből érkeznek, az Ikrekből. Ezek a nappali erők. Már az ókorban tudták, hogy itt a kozmoszról van szó, és ma is a tudósok exoterikusan tudják, hogy az Ikrek mögött az állatövben valamilyen módon pozitív és negatív mágnesség rejlik. Itt aztán megint arról van szó, hogy azt bénítják meg, amit a kozmoszból a kettősség megnyilvánulása útján kell megszerezni, azt bénítják meg, materialista-egoista módon, olyan erők által, amelyek különösen az Ikrekből áramlanak az emberiség felé, és teljesen a hasonmás szolgálatába állíthatók.

Más testvériségeknél, amelyek mindenekelőtt mellőzni akarják a Golgotai misztériumot, arról van szó, hogy kihasználják a kétféle emberi természetet. Ez a kétféle emberi természet az Atlantisz utáni ötödik korszakban jelenik meg, egyrészt tartalmazza az embert, de az emberben benne van az alacsonyabb rendű állati természet is. Az ember bizonyos módon valóban egyfajta kentaur: asztrálisan tartalmazza az alacsonyabb rendű állati természetet, bizonyos módon az emberiséget csak ez az asztralitásra felépített állat tartalmazza. A kétféle természetnek ez az együttműködése az emberben az erők kettősségét is jelenti. Az erőknek ezt a kettősségét keleten, Indiában bizonyos egoista testvériségek felhasználják, hogy az európai keletet félrevezessék, amelynek az a feladata, hogy az Atlantisz utáni hatodik korszakot előkészítse. És felhasználja azokat az erőket, amelyek védelemül szolgálnak.

A kozmosz meghódítása az ember számára kétféle módon helytelenül vagy egyszerűen helyes módon – ez az, ami az emberiség előtt áll. Ez igazi megújulást fog hozni az asztrológia számára, ami a régi formában atavisztikus volt, és ebben a formában nem maradhat fenn. A kozmosz tudósai küzdeni fognak egymással, miközben az egyes emberek a reggeli és az esti folyamatokat fogják alkalmazni azon a módon, ahogy ezt már kifejtettem, nyugaton kiváltképpen a nappali folyamatokat, a reggeli és esti folyamatok mellőzésével, keleten viszont az éjféli folyamatokat. Az emberek nem csupán a kémiai vonzó és taszító erők útján fognak szubsztanciákat létrehozni, hanem tudni fogják, hogy másfajta szubsztancia jön létre aszerint, hogy azt a reggeli és esti folyamatok útján vagy a nappali, illetve éjféli folyamatok útján állítják elő. Tudni fogják, hogy az ilyen anyagok egészen másképpen hatnak az említett hármasságra: Istenre, az erényre és a halhatatlanságra, illetve az aranyra, az egészségre és az élet meghosszabbítására. Annak együttműködéséből, ami a halaktól és a Szűztől jön, semmilyen helytelen dolog nem jöhet létre, itt az ember azt éri el, ami bár bizonyos értelemben az élet mechanizmusától megszabadítja az embert, de semmiféle csoporturalmat és hatalmat nem hoz létre a többiek fölött. A kozmikus erők, amelyek erről az oldalról érkeznek, érdekes gépeket hoznak létre, de csak olyanokat, amelyek az embertől elveszik a munkát, mert egy bizonyos intelligenciaerőt hordoznak magukban. És egy magára a kozmoszra irányuló spirituális tudomány fog gondoskodni arról, hogy minden nagy kísérlet, ami ebből a gépesítésből indul ki, amit az ember létrehoz, ne legyen káros befolyással az emberre.

Mindehhez azonban hozzá kell tenni: szükséges, hogy az emberiség felkészüljön erre, azáltal, hogy a valóságot ne vegye illúziónak, hogy a világot valóban spirituálisan fogja fel, spirituálisan értse meg. Sok minden függ attól, hogy a dolgokat úgy lássuk, ahogy vannak. De csak akkor láthatjuk őket úgy, ahogy vannak, ha abban a helyzetben vagyunk, hogy azokat a fogalmakat és eszméket, amelyek az antropozófus szellemtudományból származnak, a valóságra alkalmazzuk. A földi lét itteni részében a legnagyobb mértékben közreműködnek a halottak. A lényeges az, hogy hogyan működnek közre. Mindenekelőtt nagy a különbség, hogy az emberek földi viselkedése következtében a halottak közreműködése azokra irányul-e, akik a jó oldalon állnak, vagy hogy ezek a halottak ott tudnak-e hatni, ahol a hatás impulzusa tőlük indul ki, ahol az impulzus a spirituális világból származik, amelyet a halott a halála után átél.

Ezzel szemben számos olyan törekvés jelenik meg, amelyeket a halottak művi úton visznek be az emberi létbe. És az Ikrek kerülő útján az emberi életbe bekerülnek a halottak, aminek következtében egy egészen meghatározott módon az emberi rezgések továbbélnek, továbbvibrálnak a gépek mechanikus működésében. A kozmosz mozgatja a gépeket azon a kerülő úton, amit most mondtam el.

Emellett éppen arról van szó, hogy ha ez a probléma jelentkezik, ne alkalmazzunk valami helytelen dolgot, hanem csak azt alkalmazzuk, ami elemi erő, ami egyébként is a természethez tartozik, hogy lemondunk arról, hogy helytelen erőket alkalmazzunk a gépszerű életben. Az okkult területen le kell mondanunk arról, hogy az embereket ilyen módon mechanikus ösztönmunkára fogjuk, hogy a darwinista szelekciós elméletet használjuk fel az ember munkaerejének meghatározására, úgy, ahogy azt legutóbb egy példán bemutattam.

Mindezeket a közléseket, amelyek természetesen ilyen rövid idő alatt a dolgot nem tudják kimeríteni, azért mondom el, mert úgy gondolom, hogy ezekről a dolgokról tovább fognak meditálni, hogy megkísérlik, hogy hidat verjenek saját élettapasztalataik és ezek között a dolgok között, azok között az élettapasztalatok között, amelyeket éppen ma, e nehéz időkben szerezhetnek. Meg fogják látni, hogy sok dolog megvilágosodik, ha annak fényénél nézik, ami az ilyen eszmékből jöhet. Mert korunkban valóban nem arról van szó, hogy az erőket és erőkonstellációkat szembeállítsuk egymással, amelyekről az exoterikus életben mindig is beszélnek, hanem egészen más dolgokról van szó. Arról van szó, hogy jelenleg egyfajta fátyol borul az igazi impulzusokra. Bizonyos emberi erők azon vannak, hogy a maguk számára valamit megmentsenek. Mit mentsenek meg? Bizonyos emberi erők azon vannak, hogy azokat az impulzusokat, amelyek a francia forradalomig jogosak voltak, és amelyeket bizonyos okkult iskolák is képviseltek, most ahrimáni-luciferi hátráltató erőként képviseljék, és úgy képviseljék azokat, hogy egy olyan társadalmi rendet valósítsanak meg, amiről az emberiség azt hitte, hogy a 18. század vége óta már túl van rajta.

Főképpen két hatalom áll egymással szemben: annak az elvnek a képviselője, amelyet a 18. század végével legyőztek, és az új kor képviselője. Természetesen az emberek nagy része ösztönösen képviseli az új kor impulzusait. Ezért akik a régi, még a 18–16. századi impulzust képviselik, mesterséges eszközök útján azokra az erőkre kell hogy szorítkozzanak, amelyek bizonyos csoportegoista módon működő testvériségekből indulnak ki. Az új kor leghatékonyabb elve, hogy a hatalmat annyi emberre terjesszék ki, amennyire szükségük van, a gazdasági elv, a gazdasági függőség elve. Ez azonban csak eszköz. Valami egészen másról van szó. Amiről szó van, az az, amit megállapíthatnak mindabból, amit elmondtam. A gazdasági princípium azzal kapcsolatos, hogy az emberek nagy száma az egész Földön bizonyos módon uralja ezeket az elveket.

Ezek azok a dolgok, amelyek szemben állnak egymással. Itt arra utalunk, ami tulajdonképpen jelenleg küzd a világban: nyugaton a 18–16. századi megrögződött elvek, amelyek azáltal maradnak figyelmen kívül, hogy éppen a forradalom frázisait, a demokrácia frázisait öltik magukra, ezt a maszkot veszik fel, és az a törekvésük, hogy ezen a módon a lehető legnagyobb hatalmat elérjék. Ez akkor előnyös ezekre a törekvésekre vonatkozóan, ha lehetőleg sok ember nem arra törekszik, hogy ezeket a dolgokat úgy lássa át, ahogy vannak, és ezen a területen a maja útján újra meg újra álomba ringassa magát, amit azokkal a szavakkal lehet kifejezni, hogy ma a háború az antant és a központi hatalmak között zajlik le.

Egyáltalán nem ez a valóság, hanem egészen más dolgokról van szó, amelyek az igazi valóságként e maja mögött állnak. Az antant küzdelme a központi hatalmakkal csak maja, csupán illúzió. Hogy mi van ebben a küzdelemben, erre akkor jövünk rá, ha a dolgok mögé tekintünk, de ez olyan módon világosodik meg, amire bizonyos okok miatt csak utalni tudok. Legalább arra kell törekedni, hogy a valóságot ne illúzióként fogjuk fel: akkor az illúzió fokról fokra megszűnik, ahogy meg is kell szűnnie. Ma mindenekelőtt arra kell törekednünk, hogy a dolgokat elfogulatlanul, igazi mivoltukban nézzük.

Vessék össze mindazt, amit így kifejtettem, akkor egy mellékes megjegyzés, amit az előadás folyamán tettem, nem fog mellékesnek tűnni. Amikor azt mondtam, hogy egy bizonyos megjegyzés, amit Mefisztó Faustnak tesz: „Látom, hogy ismered az ördögöt”, bizonyosan nem lehet Woodrow Wilsonra alkalmazni – akkor ez nem egy mellékes megjegyzés, hanem olyasmi, aminek a helyzetet meg kell világítania. Ezeket a dogokat valóban szimpátia és antipátia nélkül kell szemlélni, objektíven kell szemlélni. Ma mindenekelőtt meg kell gondolni, hogy mit jelentenek a konstellációk valamilyen dolognál, ami működik, és mit jelent a saját erő, mert e mögött a saját erő mögött gyakran egészen más rejlik, mint a puszta konstelláció mögött. Nézzék meg teljesen elfogulatlanul a problémát, menynyire értékes lenne Woodrow Wilson agya, ha ez az agy nem az észak-amerikai elnöki székben ülne? Nézzék meg, milyen lenne ez az agy egy másik konstellációban: akkor a saját egyéni erejét mutatná! A dolog a konstellációtól függ.

Ha most absztrakt módon és radikálisan akarom kifejezni magam, természetesen egyáltalán nem arról van szó, hogy az említett esetet jellemezzük – ez egy ilyen semleges országban nem jutna eszembe, de ettől függetlenül ezt nagyon fontos belátni –, ha az ember egy ilyen agynál például felteszi azt a kérdést, hogy ez azáltal értékes-e, hogy valóban egy sajátos spirituális lelki erő világítja meg, és ösztönzi működésre, tehát hogy spirituális súlya van, abban az értelemben, ahogy a spirituális súlyt ebben a fejtegetésben említettem, vagy ez az agy tulajdonképpen nem sokkal értékesebb, mint amit akkor kapnánk, ha rátennénk egy mérleg tányérjára, és megmérnénk a súlyát.

Mert abban a pillanatban, amikor behatolunk a legutóbb említett hasonmás titkai mögé, abba a helyzetbe kerülünk – nem irrealitásról beszélek –, hogy az agynak olyan értéket tulajdonítsunk, ami tömegként csak a mérlegre helyezéskor kapunk meg, mert képesek vagyunk arra, hogy ha fel kell eleveníteni, akkor pusztán a hasonmás útján elevenítjük fel.

Mindezek a dolgok a mai ember számára groteszkek. Ami azonban számunkra groteszk, az az emberek között magától értetődővé válik, ha bizonyos dolgok az egészségtelen áramlatból az egészségesbe torkollnak. És mi a haszna, ha erről mindig csak beszélnek? Meg kell hogy gondolják, hogy a „kozmikus vallásosságról” való locsogás, vagy arról, hogy „milyen nagy az utána való vágyakozás”, vagy arról, hogy „a mozgást minden érzékfeletti élet körforgásában fel kell fedezni, és le kell leplezni”, és így tovább, hogy az ilyen összevissza beszélésnél csupán arról van szó, hogy elködösítsük azokat a dolgokat, amelyeket csak a maguk világosságában kellene a világban elhelyezni. Ezek csak világos mivoltukban tudnak hatni, és mindenekelőtt csak világosan szabadna gyakorlati, erkölcsi-morális impulzusként az emberiséghez eljuttatni.

Csak utalni tudok néhány dologra. Egyéni meditációjukra hagyom, hogy tovább építkezzenek ezen a területen. A dolgok sok vonatkozásban aforisztikusak. Egy ilyen összeállításból azonban, ahogy itt az állatöv megjelenik (lásd a legutóbbi ábrát), ha ezt valóban meditációs anyagként használják, lehetőségük lesz rá, hogy sok mindent hasznosítsanak belőle.

Az előadások alapján készített jegyzetekről

Rudolf Steiner Életutam (GA 28) című önéletrajzából (1925, 35. Fejezet)

„Antropozófiai munkámnak két eredménye van: először is a teljes nyilvánosságnak szánt könyveim, másodszor pedig az a számtalan tanfolyamról készült leírás, amelyeket először magánkiadásnak és csak a Teozófiai (később Antropozófiai) Társaság tagjai számára megvásárolhatónak szántam. Ez utóbbiak az előadásokról többé-kevésbé jól készített jegyzetek voltak, amelyeket – idő hiányában – nem tudtam kijavítani. A legjobban annak örülnék, ha az elhangzott szó elhangzott szó maradna. A tagok azonban szerették volna az előadássorozatok anyagának magánkiadását, ezért ez megtörtént. Ha lett volna időm a leírtak kijavítására, akkor már a kezdetekben sem lett volna szükség a »csak tagok részére« korlátozásra. Ez a korlátozás most már több mint egy éve, hogy megszűnt.

Itt, az életleírásomban szükséges mindenekelőtt elmondani azt, hogy miként kapcsolódik ez a kettő – a megjelent könyveim és ezek a magánkiadások – ahhoz, amit antropozófiaként kidolgoztam.

Aki követni akarja az irányú belső küzdelmemet és munkámat, hogy az antropozófiát a jelenkor tudata elé állítsam, annak ezt a nyilvánosságra hozott írásaim alapján kell megtennie. Ezekben megvitatom mindazt, ami korunkban megismerési törekvésként jelenik meg, és itt található meg mindaz, ami bennem a »szellemi látásban« egyre inkább kialakult, és – jóllehet, sok tekintetben tökéletlen módon – az antropozófia építményévé lett.

Az »antropozófia« felépítésének és szolgálatának követelménye mellett – ami abból adódik, hogy a szellemi világ közléseit a mai általános műveltségnek át kell adni – megjelent azonban egy másik, szintén teljesítendő követelmény is, ami lelki igényként, szellemi vágyként nyilvánult meg a tagság részéről.

Mindenekelőtt erős hajlandóság mutatkozott arra vonatkozólag, hogy az evangéliumokat és a Biblia írásainak tartalmát az antropozófia fényébe állítva hallhassák. Előadás-sorozatokon akartak ezekről az emberiségnek adatott kinyilatkoztatásokról hallani.

Míg a belső előadás-sorozatokat ennek a követelménynek eleget téve tartottam meg, ehhez hozzájött még valami. Ezeken az előadásokon csak tagok vettek részt, akik ismerték az antropozófia alapközléseit. Úgy lehetett szólni hozzájuk, mint haladókhoz az antropozófia területén. Ezeknek a belső előadásoknak ezért olyan jellege volt, amilyen a teljes nyilvánosságnak szánt írásoknak nem lehetett.

Ha kezdettől fogva nyilvános megjelenésre szánták, másképpen kellett beszélnem a dolgokról, mint ahogyan a belső körökben beszélhettem róluk.

A nyilvános és a magánkiadások kettősségének az az oka, hogy ténylegesen két különböző alapból származnak. A nyilvános írások annak eredményei, ami bennem küzdött és munkálkodott; a magánkiadásokban a társaság velem együtt küzd és munkálkodik. Hallgatok a tagság lelki életének rezdüléseire, és azáltal jön létre az előadások tartalma, hogy a hallottakban elevenen benne élek.

Sehol, a legcsekélyebb mértékben sem hangzik el olyasmi, ami ne a felépülő antropozófia legtisztább eredménye lenne. Szó sem lehet a tagság bármiféle előítélete vagy előzetes elvárása iránti engedményről. Ezeket a magánkiadásokat a legteljesebb értelemben annak veheti az olvasó, ami az antropozófia mondanivalója. Éppen ezért, amikor az igények kényszerítő erejűekké váltak, minden további nélkül el lehetett tekinteni attól az intézkedéstől, hogy ezeket a kiadásokat csak a tagság körében terjesszék. Csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hiba van.

Egy ilyen magánkiadás tartalmának megítélésére mindazonáltal csak az jogosult, aki ismeri az ítéletalkotás előfeltételét. A kiadványok legtöbbje esetében ez legalábbis az ember és a kozmosz megismerése úgy, ahogyan az antropozófia ábrázolja, valamint annak megismerése, ami a szellemi világból eredő közlésekben, mint »antropozófiai történelem« található meg.”