Barion Pixel

GA179

 

 

Történelmi szükségszerűség és szabadság – a halottak világából eredő sorshatások

 

Nyolc előadás, amelyeket Rudolf Steiner 1917. december 2. és 22. között tartott Dornachban

Rudolf Steiner műveiből:

A szellemiség és annak működése

I. kötet: A külső világ spirituális háttere – A sötétség szellemeinek bukása (GA 177)

Tizennégy előadás, amelyeket Rudolf Steiner 1917. szeptember 29. és október 28. között tartott Dornachban

II. kötet: Individuális szellemi lények és működésük az emberi lélekben (GA 178)

Kilenc előadás, amelyeket Rudolf Steiner 1917. november 6. és 25. között tartott St. Gallenben, Zürichben és Dornachban

III. kötet: Történelmi szükségszerűség és szabadság – A halottak világából eredő sorshatások (GA 179)

Nyolc előadás, amelyeket Rudolf Steiner 1917. december 2. és 22. között tartott Dornachban

IV. kötet: Misztériumi igazságok és karácsonyi impulzusok (GA 180)

Tizenhat előadás, amelyeket Rudolf Steiner 1917. december 23. És 1918. január 17. között tartott Bázelben és Dornachban

Tartalom

Kiadói előszó Rudolf Steiner előadásainak közzétételével kapcsolatban

Rudolf Steiner (1861–1925) összes művének kiadása három nagy részre tagolódik: írások, előadások, művészi munkák.

Rudolf Steiner eredetileg nem akarta, hogy a Teozófiai, később Antropozófiai Társaság tagjainak tartott előadásainak és tanfolyamainak tartalmát írásban rögzítsék, mivel ezeket „szóbeli és nem kinyomtatásra szánt közléseknek” tekintette. Miután azonban egyre több hiányos és hibás hallgatói jegyzet látott napvilágot, indíttatva érezte magát, hogy szabályozza a jegyzeteket. Ezzel a feladattal Marie Steinert bízta meg. Az ő feladata volt a gyorsírók kijelölése, a lejegyzések kezelése és a szövegek kiadás céljából történő átnézése. Mivel Rudolf Steiner – idő hiányában – a legritkább esetben tudta csak kijavítani ezeket a leírásokat, ezért minden ily módon nyilvánosságra hozott előadással szemben fenntartással kell élni: „csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hiba van.”

A gyorsírás sajátosságaiból, a jegyzeteket készítők eltérő képességeiből, valamint a lejegyzések külső körülményeiből adódóan (a terem zsúfoltsága miatt a gyorsíró olykor a padlón ülve készítette lejegyzéseit) az előadásokról készült leírások minősége igen eltérő, sok helyen hiányos. Kiváltképp a korai előadások esetében, amikor még nem álltak rendelkezésre szakképzett, gyakorlott gyorsírók, illetve a jegyzeteket készítők csupán tartalmi összefoglalásra törekedtek.

A nyomtatásban megjelent egyes előadások címei, valamint a könyveken található összefoglaló címek nem Rudolf Steinertől származnak.

A tagoknak szóló előadások, valamint a teljes nyilvánosság számára szánt írásai közötti különbségről Életutam (GA 28) című önéletrajzának 35. fejezetében nyilatkozik Rudolf Steiner. Az említett rész könyvünk végén található. Az ott elmondottak ugyanúgy vonatkoznak az egyes szakterületek tanfolyamaira is, amelyek korlátozott számú, a szellemtudomány alapjaival tisztában lévő hallgatóságnak szóltak.

Marie Steiner (1867–1948) halála után az ő iránymutatásai alapján kezdték meg Rudolf Steiner összes művének kiadását. Ez a kötet a teljes kiadás része.

Első előadás 1917. december 2.

Ma folytatni fogjuk az eddigi előadásokat [1], és néhány dolgot hozzáfűzünk a korábban elmondottakhoz. Ebben az időszakban sok mindent tettem azért, hogy érthetővé tegyem, hogy az emberi élet milyen feltételektől függ részleteiben és összefüggéseiben. Láthatták, hogy az ebben az időszakban tartott nyilvános előadásokban is arra törekedtem, hogy éppen most a szellemtudománynak azokra a problémáira utaljak, amelyek az emberiség megértéséhez szükségesek, hogy bizonyos gondolatkörökből kikerüljünk, amelyekbe az emberiség bizonyos mértékig az egész földkerekségen beleszőtte magát, és amelyek végső soron a jelenlegi katasztrofális események indítékaihoz tartoznak.

[1] Lásd a sorozat eddigi előadásait, amelyek A külső világ spirituális háttere – A sötétség szellemeinek bukása (GA 177) és Individuális szellemi lények és működésük az emberi lélekben (GA 178) címen jelentek meg.

Mindenekelőtt arról van szó, hogy az embereknek meg kell tanulniuk, hogy belássák, hol van a határ az úgynevezett fizikai és szellemi világ között. Ez a határ tulajdonképpen magában az emberben van. Éppen annak kimondása fontos a világ megértéséhez, hogy a fizikai világ és a szellemi világ közötti határt magában az emberben lássuk meg. A természettudományos gondolkodásmód, amelynek nagy jelentőségét a jelenkor és a jövő számára a szellemtudomány szempontjából már gyakran hangsúlyoztam, most, amikor többé-kevésbé még mindig annak kiindulópontjánál áll, tulajdonképpen alkalmas arra, hogy az élet fontos igazságaira, mondhatnánk, fátylat borítson.

Legyünk tisztában vele, hogy a kor fejlődése ma tulajdonképpen csak ahhoz vezet el, hogy a természettudományos gondolkodást fokozatosan bevezesse az élet- és világszemléletbe. Ma bizonyos monista vagy más egyesületek azzal foglalkoznak – gyakran egészen hajmeresztő módon –, hogy a természettudományos világnézetet az általános tudatba bevigyék. Ez csupán egyik módja annak, hogy ez a természettudományos gondolkodás fokozatosan áthassa az emberi lelkeket. Sokkal fontosabb, hatásosabb módja ennek a publicisztika.

Nem ok nélkül, hanem teljesen belső szükségszerűségből esik egybe az emberiség fejlődése során az újabb természettudományos gondolkodásmód megjelenése és a könyvnyomtatás feltalálása. Mert ami eddig nyomtatás útján, mint eredeti mű az emberiséghez eljutott – természetesen eltekintve attól, amit már korábban, mint meglévőt kinyomtattak – lényegében a természettudományos tudatból származik. Úgy vélem, hogy ami új, az a természettudományos tudatból jött létre, és mindenekelőtt az a mód, ahogy az emberek a gondolatokat megragadják, a természettudományos gondolkodásmódból származik.

Természetesen lesznek teológusok, akik egy ilyen kijelentéssel szemben azt mondják: Akkor nem is nyomtattunk ki teológiai bölcsességeket és minden lehetséges dolgot az utóbbi években, évtizedekben és évszázadokban? – Igen, ez mindazonáltal igaz, de mihez vezetett ez? Az a mód, ahogy a nyomtatás zászlaja alatt a szellemi élet behatolt az emberi lélekbe, oda vezetett, hogy fokról-fokra a vallásos tudat területéről is eltűnt a spirituális elem. És ahogy tudják, magából Krisztus Jézusból is a természettudományos gondolkodásmód hatására „egyszerű názáreti embert” fabrikáltak, akit bár megpróbáltak különböző módon jellemezni, de aki tulajdonképpen mégis úgy jelenik meg, hogy egy vonalba állítják a világ más nagy személyiségeivel, még ha egy bizonyos csúcsra helyezik is. Az a tulajdonképpeni szellemiség, ami a Golgotai Misztériumhoz kapcsolódik, fokról-fokra eltűnik, legalábbis azok számára, akik azt hiszik, hogy a kor előbbre vitelén munkálkodnak.

Említettem, hogy a természettudományos gondolkodásmódnak mindenekelőtt együtt kell működnie annak bizonyos elhomályosításában, elnyomásában, ami 1879 óta a sötétség szellemei útján belekerült az emberi gondolkodásba. A természettudomány területén a dolog igen fortélyos módon jelenik meg, fortélyos módon azért, mert nemcsak a természettudománnyal áthatottak, hanem a természettudományosan szakmailag képzettek is, ha együtt dolgoznak a kor általános képzésén, a világnézet kialakításán, nem tehetnek másképpen, mint ahogy a mai tudomány megkívánja – ha triviálisan akarom kifejezni magam – „a legjobb tudásuk és lelkiismeretük” szerint. Vagyis úgy, hogy a természettudományos gondolkodásmód népszerűsítése útján az embert éppen attól térítik el, hogy arra a határra tekintsen, ami benne magában létrejött a fizikai és a szellemi világ között. Az emberi gondolkodás olyan jövője köszönt be, amely borzalmas, azt kell mondanom, hogy borzalmas a ma egy bizonyos irányban képzettek számára, mert bizonyos fogalmak, amelyek a mai tudományt uralják – és bár a népi tudatban nincsenek jelen, de azáltal hatnak a népi tudatra, hogy az emberek ma a tudósokat tekintélynek tartják –, tehát jelenleg bizonyos képzetek a jövő korszak számára komikus hatást fognak kelteni.

Egy előadásban többször is, és A lélek rejtélyei című könyvemben [2] nyilvánosan is utaltam arra, hogy közkeletű, természettudományos gondolat ma, hogy az idegrendszerben – maradjunk mindenekelőtt az embernél, de ez hasonló módon, persze csak hasonló módon az állatokra is érvényes – megkülönböztetik az úgynevezett érző idegeket, az érzékelő idegeket, és a mozgató idegeket. Sematikusan úgy lehet ezt ábrázolni, hogy például valamilyen ideg, mondjuk egy tapintó ideg a tapintás érzékelését beviszi a központi szervbe, mondjuk a gerincvelőbe (az ábrán sárga), ide torkollik az, ami a test perifériájáról érkezik a gerincvelő egyik részébe. Aztán kiindul egy másik részről, az elülső részről az úgynevezett motorikus ideg, és itt alakul ki a továbbiakban az akarati impulzus.

[2] GA 21

Az agynál ez még bonyolultabb, olyan, mintha az idegek egyfajta távíró drótok lennének. Az érzékszervi benyomás, a bőr-érzékelés a központi szervig halad, ott bizonyos módon parancsot küld, hogy egy mozgás létrejöjjön. Ha egy légy rászáll a test valamelyik részére, ez kelt egy benyomást, ami tovább halad a központi szervig, ott létrejön a parancs, hogy a kezet fel kell emelni a homlokhoz, és a legyet el kell zavarni. Ez egy sematikus, közismert gondolatsor. A jövőben az ilyen gondolatok rendkívül komikusak lesznek, mert komikusak azok számára, akik a tényeket átlátják. Ez azonban egy olyan képzet, amely ma a szakszerű, a legszakszerűbb tudományt uralja. Bármilyen alapvető könyvet felütnek, amely ezekkel a dolgokkal foglalkozik, azt fogják találni, hogy megkülönböztetnek érző idegeket és mozgató idegeket. És különösen azt a komikus, ősi képet találhatják meg igen elterjedt módon, ami a távíró vezetékre utal – hogy a benyomás a központi szervig halad, és ott parancsot kap a mozgás létrehozására –, ez a népszerű könyvekben mindenütt megtalálható.

A valóságot azonban nehezebb áttekinteni, mint a távíró drótokkal való primitív összehasonlítást. A valóságot csak úgy lehet áttekinteni, ha a szellemtudomány segítségével tekintjük át. Hogy egy akarati impulzus bekövetkezik, annak egy olyan folyamathoz, amit gyerekes módon úgy fejezünk ki, mintha valahol egy központi materiális szervben egy parancs jönne létre, semmi köze sincs. Az idegek csak azért vannak jelen, hogy egy egységes funkciót szolgáljanak, akár azok az idegek, amelyeket ma érző idegeknek neveznek, akár azok, amelyeket mozgató idegeknek neveznek. És ha a gerincvelőben vagy az agyban az idegszál megszakad, ez ugyanarra utal, az agyban csak bonyolultabb módon szakad meg.

Ez a megszakítás nem azért következik be, hogy, ha szabad így mondanom, a külső világnak egy fele útján valami a központi szervbe kerüljön, és aztán a központi szervtől a másik fél útján egy akarat létrejöjjön, és tovább haladjon. Ez a megszakítás egészen más okból történik. Hogy idegrendszerünk így van felépítve, és ezen a szabályszerű módon megszakad, ennek az oka a következő: azon a helyen, ahol idegeink megszakadnak, ott van az emberben képmás formájában – valójában csak egy bonyolult szellemi valóság testi képmásának formájában – a határ a fizikai és a szellemi tapasztalás között, a fizikai és szellemi átélés között. Mindazonáltal ez az emberben nagyon sajátos módon van jelen. Úgy van jelen, hogy az ember a hozzá közelálló világgal olyan kapcsolatba lép, hogy ezzel a kapcsolattal annak az idegrendszeri résznek, amely ebben a megszakításban részt vesz, valami dolga van. Az embernek azonban lelki lényként is kapcsolatba kell kerülnie saját fizikai testével. Ezt a kapcsolatot saját fizikai testéhez egy másik rész közvetíti. Ha a kezemet megmozdítom, ezt az idézi elő, hogy egy külső érzéki benyomás jön létre számomra, aztán az az impulzus, hogy a kéz megmozdul, a lélek részéről egyesül az érzékszervi benyomással. Sematikusan ábrázolva már itt van (az ábrán: a). És ami itt halad, az az egész érző idegen és az úgynevezett mozgató idegen végig halad az a-tól a b-ig. Ez nem úgy van, hogy az érzékszervi benyomás csak a c-ig megy, és aztán innen parancsot kap, ami a b-t ösztönzi – nem. Ha egy impulzus létrejön, akkor a lelkiség már megtermékenyül a-nál, és áthalad az egész félbeszakadt idegi úton.

Szó sincs arról, hogy ilyen gyerekes elképzelések, minthogy a lélek valahol az érző és mozgató idegek között csücsül, és mint egy távírász felfogja a külvilág benyomásait, aztán parancsot küld – szó sincs arról, hogy az ilyen gyerekes elképzelések valamennyire is megfelelnének a valóságnak. Ezek a gyerekes elképzelések, amiket folyton hallunk, rendkívül komikusak amellett a követelmény mellett, hogy a természettudományban nem szabad antropomorfnak lennünk! Az emberek azt követelik, hogy ne legyünk antropomorfok, és nem veszik észre, hogy mennyire azok, amikor ilyen kijelentéseket tesznek: egy benyomás jön létre, egy parancsot adnak ki, és így tovább. Nyíltan be szélnek erről, anélkül, hogy sejtésük lenne, hogy mitológiai lényeket – ha a kifejezést komolyan vesszük – álmodnak bele az emberi organizmusba.

Most fel lehet tenni a kérdést: miért szakad meg az idegpálya? Azért szakad meg, mert ha nem szakadna meg, akkor nem jönne létre az egész folyamat. Csak azáltal, hogy bizonyos módon az egész impulzus a megszakadás helyét átugorja – ugyanaz az impulzus, mint amikor egy akarati impulzus az a-ból indul ki – azáltal vagyunk benne a világban, azáltal vagyunk ennél az impulzusnál. Ha ez egységes lenne, ha itt nem lenne törés, akkor az egész egy természeti folyamat lenne, anélkül, hogy részt vennénk benne.

Képzeljék el ugyanezt a folyamatot, ami egy úgynevezett reflex-mozgásnál megy végbe: valahová rászáll önökre egy légy, az egész folyamat nem jut a tudatukra, de elzavarják a legyet. Ennek az egész folyamatnak megvan a hasonlósága, a teljesen indokolt hasonlósága a fizikai területen. Amennyiben ez a folyamat fizikai magyarázatot követel, ennek a magyarázatnak csak valamivel bonyolultabbnak kell lennie, mint egy másik fizikai folyamaténak. Gondolják el, hogy van egy gumilabdájuk, benyomják, a gumilabda deformálódik, aztán újra visszaáll, újra kigömbölyödik. Még egyszer benyomják, újra visszaáll. Ez egy egyszerű fizikai folyamat: egy reflex-mozgás. Semmilyen érzékelő szerv nincs közbeiktatva, semmilyen szellemiség nem vesz részt benne. Ha valami szellemiség bekapcsolódik (belső kör az ábrán), akkor a gumilabda önálló lénynek érzi mag át. Akkor a gumilabdának, hogy a világot és önmagát is megérezze, egy idegrendszert kellene bekapcsolnia. Az idegrendszer azonban mindig jelen van, hogy a világot ön magában megérezze, de soha nincs jelen úgy, hogy az egyik szálon mondjuk egy rendkívüli eseményt továbbítson, a másik szál on pedig egy motorikus impulzust.

Azért utalok erre, mert ha tovább követjük, elvezet a számos pont egyikéhez, ahol a természettudományt korrigálni kell, ami kor olyan képzetekhez vezet, amelyek valamennyire a valóságból nőttek ki. A ma uralkodó képzetek semmi egyebek, mint olyan képzetek, amelyek a sötétség szellemeit szolgálják. Az emberben magában van a határ a fizikai átélés és a szellemi át élés között.

Az idegnek ez a szakasza, amit pirossal jelöltem, lényegében arra szolgál, hogy belehelyezzen bennünket a fizikai világba, hogy érzéseket közvetítsen számunkra a fizikai világon belül. Az ideg másik része, amit kékkel jelöltem, lényegében arra szolgál, hogy testnek érezzük magunkat. Nincs lényeges különbség a között, hogy kint tudatosan érzékelünk-e egy színt az a-c vonalon, vagy belül egy szervet, egy szerv életét vagy hasonlókat élünk-e át a d-b vonalon, ez lényegében ugyanaz. Az egyik alkalommal egy fizikai dolgot élünk át, ami látszólag nincs bennünk, a másik alkalommal egy olyan fizikai dolgot, ami bennünk, azaz bőrünkön belül van. Ezáltal azonban bekapcsolódunk abba, hogy egy akarati folyamatnál mindazt átéljük, ami nemcsak kívül van, hanem bennünk van. Az érzékelés erősségét azonban különbözőképpen közvetíti az a-c vonal és a d-b vonal. Ami megjelenik, az mindazonáltal az intenzitás lényeges gyengülése. Ha egy akarati impulzussal kialakítunk egy képzetet az a-ban, akkor ez az impulzus az a-tól tovább halad. Amikor a c-től a d-hez felugrik, az egész a tudatunk számára, a tudatos átélésünk számára annyira legyengül, hogy amit a továbbiakban önmagunkban átélünk, a kéz felemelését, és így tovább, azt csak a tudat csekély intenzitásával éljük át, ahogy ez az alvás folyamán történik. Csak akkor látjuk újra az akaratot, amikor a kéz megmozdul, amikor egy másik oldalról valami újdonság történik.

Az alvás lényegében anatómiailag, fiziológiailag folyamatosan kiterjed az éber életre. Kapcsolatban állunk a külső fizikai világgal, és tulajdonképpen éberek mindig csak lényünknek azzal a részével vagyunk, amely az idegek megszakításáig terjed. Ami bennünk az idegek megszakításának túloldalán van, azt nappal is átalusszuk. Ez azonban egy olyan folyamat, amely a Föld-fejlődés jelenlegi fázisában még nem fizikai, hanem egy bizonyos szellemi magasságig terjed, még ha legtöbbször az emberi természet alacsonyabb rendű tulajdonságaihoz van is köze. De már gyakran beszéltem itt arról a titokról, hogy ami az emberben alacsonyabb természetű, az éppenséggel bizonyos szellemi lények magasabb rendű megnyilatkozásával függ össze.

Ha minden ilyen helyet összegyűjtenénk az emberben, ahol idegmegszakítások vannak, és feljegyeznénk ezeket, akkor jelzésszerűen megkapnánk a határokat a fizikai világban való átélés és egy magasabb világban való átélés között. Ezért a következő sémát tudom alkalmazni. Gondolják el – ide sematikusan felrajzolok minden idegmegszakítást –, hogy itt van a fej, és itt egy láb. Nos, tegyük fel, hogy innen kiindul egy úgynevezett benyomás, és itt bekövetkezne a „menni” idegmegszakadás. Ami reális, az a következő: itt van mindaz, amit az ember az ideg útján átél, nappal ébren átél, itt pedig az, amit tudattalan akaratként él át, ugyancsak ébren, de alva. És mindazt, ami az idegmegszakadás helye alatt van, azt a szellemi világ közvetlenül alakítja ki, teremti meg.

Ezek a képzetek, ha első alkalommal hallják őket, talán egy kicsit nehezek. De azt a képzetet kell, hogy keltsék önökben, hogy az ember nem képes bizonyos nehézségek nélkül az ember megismerésének intimebb területeibe behatolni.

Ha ezt így áttekintik, ha első alkalommal hallják, hogy itt (piros) mindaz megjelenik, ami az embert a fizikai világgal összeköti, és e határ előtt megjelenik mindaz, ami az embert a szellemi világgal összeköti, ami ma önmagában véve csupán egy alárendelt fizikai képmás – ha ezt szemügyre veszik, akkor ezzel egy másik képzetet kapcsolhatnak össze. Ez a másik képzet a következő: gondoljanak a növényvilágra. A növények a földből nőnek ki, de nem nőnének ki a földből, ha nem kapnának erőket a kozmoszból, olyan erőket, amelyek bensőségesen összefüggnek a Nap életével, és amelyek mindazt tartalmazzák, ami a földből áramlik ki. Hogy ezt jobban megértsék, olvassák el még egyszer Az emberi élet a szellemtudomány szempontjából című értekezést [3]. A növényvilág életéhez hozzátartozik az egész kozmosz, ami a kozmoszból, a Nap életéből jön, mindazzal együtt, ami a földből érkezik.

[3] Az 1916. október 16. előadás, megjelent GA 35-ben a Filozófia és antropozófia című kötetben (GA 35).

A kozmosznak ez az együttműködése azzal, ami földi jellegű, hozzátartozik az élethez, a fizikai világon belüli léthez, úgy, ahogy azt fel kell fognunk. És ugyanazok az erők, amelyek ez alatt a vonal alatt (lásd az ábrát) a földből kiindulva a növényen működnek a növény magerőivel együtt – a mag szintén a földbe kerül –, az erőknek ezt a tömegét itt kell keresni, itt, ahol a piros vonal húzódik. A határnak ezen az oldalán, amire sematikusan utaltam, itt kell keresni azokat az erőket, amelyek egyébként a gyökér útján a földből jönnek a növény számára.

Az ember szemei, fülei, bőre útján kifinomultabb módon veszi fel a földből azt, amit a növény gyökerei útján a talajból felszív. A növény a gyökerei folytán földi lény. Az ember idegei útján földi lény, és annak útján, amit földi lényként tüdeje útján felvesz, amit tápláléka útján a földtől kap. Mindazt, ami a növény számára a földből jön – csak a növény a gyökereit a földbe küldi – az ember szervei útján veszi fel, csak kifinomult módon veszi fel, míg a növény a gyökerei útján durvábban.

A növény azonban még más erőket is felvesz. Azokat az erőket veszi fel, amelyek a Nap birodalmából, az égi birodalomból – a térbeli-égi birodalomból – a kozmoszból származnak. Ezt a területet kékkel satíroztam be. Ezek azok az erők, amelyeket a növény a kozmoszból felvesz. Ezek az erők ugyanolyan jellegűek, mint a kékkel satírozott erők a határ túloldalán, amelyeket megjelöltem. Az ember a testéből vonja ki azt, amit a növény a kozmoszból von ki. A földből vonja ki megfinomítva azokat az erőket és szubsztanciákat, amelyeket a növény a gyökerei útján durvább módon a talajból von ki. Az ember a testéből ugyanazokat az erőket és szubsztanciákat vonja ki durva módon, amelyeket a növény megfinomítva a kozmoszból von ki. Mert ahogy ma ezeket saját testéből kivonja, úgy ezek erőként nincsenek közvetlenül jelen a kozmoszban, hanem úgy vannak jelen, ahogy a régi Hold-korszakban voltak meg. Ezeket az ember megőrizte. Az ember azon keresztül, ami ennek a határnak a túloldalán kékkel jelölve látható, közvetlenül nem érzékel a jelenből semmit, hanem azt érzékeli, amit a régi Hold-korszak öröksége megőrzött. A régi kor kozmoszát hozta át a jelenbe. A testében megőrizte a Holdviszonyokat. Láthatják tehát, hogy bizonyos módon kozmikus lények vagyunk, és úgy függünk össze a kozmosszal, hogy magunkban hordozzuk annak a képmását, amit a kozmosz kint már legyőzött.

Ez ismét egy példa arra, amit a legutóbbi alkalommal itt kifejtettem: semmi haszna nem lesz, ha csak úgy általánosan egy elmosódott ködös álláspontból arról beszélünk, hogy az embernek újra egy kozmikus érzést, vagy kozmikus gondolkodást kellene elsajátítania. Ezeknek a dolgoknak csak akkor van értékük, ha teljesen konkrét módon közelítjük őket az emberekhez, ha valóban tudatában vagyunk annak, hogy állnak, hogy működnek a dolgok. Ezáltal az, ami ma csak egy próbálkozás, egy egészséges, valóban egészséges alapot kap. És ha az ember tudja, hogy mindaz, ami az idegmegszakítások túloldalán az emberi élet belső világában van, a Hold-szerűvel függ össze, akkor az affinitás alapján azt is megállapíthatja, hogy milyen megbetegítő vagy gyógyító erők találhatók a kozmoszban és a földi életben. És ha az ember tudni fogja, hogy ami a határnak ezen az oldalán van, mi módon függ össze a földi viszonyokkal, csak finomabb értelemben, mint ahogy a növény a gyökere útján összefügg a talajviszonyokkal, akkor teljesen tudatos módon meg fogja találni a kapcsolatot a betegség, az egészség, és bizonyos növények között.

Ma a dolgok kísérleti stádiumban vannak. Mindenekelőtt az emberi megismerést kell egészséges alapokra helyezni, és aztán ezen az alapon azt is létre lehet hozni, amit az ember fogalmak és képzetek formájában kialakít, hogy a szociális, erkölcsi, pedagógiai és politikai életet a saját elképzelései alapján szabályozni és kezelni tudja, és egyfajta struktúra jöhessen létre számára.

Az érzékelés számos területén azt tesszük, hogy éppen azok, akik természettudományosan nagyszerűen, szakszerűen és megbízhatóan gondolkodnak, nagyokat lódítanak, pletykálni kezdenek, amikor szokásos elképzeléseiket átviszik a szociális területre. A szociális életnek ez a területe azonban nem teljesen önálló terület. Az ember a maga fizikai, lelki és szellemi természetével ebben él benne, és a dolgokat nem tudja egymástól elválasztani. Nem szabad annál a ténynél megmaradni, hogy az emberiség a szociális területen természettudományosan ostobaságokat kövessen el, hogy a szociális területen csak locsogni tudjon.

Ma nehézség nélkül könnyen hivatkozni lehet arra, hogy a megbízható természettudós locsogni kezd, amikor átlépi a természettudomány és a szellemi élet közötti határt. Különösen az orvosok rendkívül produktívak ezen a területen, mindenféle fecsegésbe belebonyolódnak, amikor arról van szó, hogy a természettudomány területén nyert képzetekkel a szellemi területre hatoljanak be. Csak egyvalamit szükséges kiragadni, csak be kell hatolni a teljes emberi életbe – amihez hozzányúlnak, az ma ebben a vonatkozásban zavaros.

Itt van például egy füzet [4] egy kiváló orvostól: Az idegek és a szellemi élet károsodása a háború következtében. Egyáltalán nem akarok előítéletet kelteni egy kiváló orvos irányában. De ez a kiváló orvos az idegrendszert a természettudomány oldaláról nézi, amely tulajdonképpen még csak nem is csillant fel igazi gondolatot – ezt láthatjuk néhány korábbi utalásból –, tehát az idegrendszerről azt mondja, hogy az a jelenlegi háború következtében kárt szenvedett. Csak a legprimitívebb módon kell gondolkodnunk, és láthatjuk, hogy az igazi értelmes gondolkodás hiányzik, ha a természettudományos képzeteket átvisszük arra, aminek valami köze van a szellemi területhez, nem is magára a szellemi területre. Ha az ember valami olyasmit megtárgyal, mint Az idegek és a szellemi élet károsodása a háború következtében, akkor magától adódik az a szükségszerűség, hogy aminek állítólag az idegekben végbe kell mennie, az kifejeződik mindenféle a szellemi életből vett dologban – természetesen arról a szellemi életről van szó, amely itt a fizikai síkon lefolyik –, mindenféle olyan képzet útján, ami ebből a szellemi életből származik.

[4] Adolf von Strümpell (1853−1925): lipcsei orvos írása, amely 1917-ben jelent meg.

Nos, ez az úr például itt – ami az abnormális idegi élet bizonyos körülményei között jogos lehet – létrehozza a „túlértékelt eszmék” fogalmát. A túlértékelt eszmék a beteg idegek egyik szimptómája. Túlértékelt eszmék – mi egy túlértékelt eszme? Ami kor valaki egy ilyen fogalmat létrehoz, akkor tisztában kell lennie avval, hogy egy ilyen fogalomnak valóságosnak kell lennie. De micsoda egy túlértékelt eszme? Egy túlértékelt eszme ennek az embernek a számára akkor jön létre, amikor az eszme érzelmi hangsúlya túlságosan erős, amikor egyoldalú. Mindenféle ilyen homályos képzettel hozakodik elő. Természetesen nem tudunk erről határozott fogalmat alkotni. Ha ezt nem tudom határozottan definiálni, ezt ne tulajdonítsák a szellemtudománynak, mert ismertetnem kell. Egy túlértékelt eszme akkor jön létre például, amikor az embert a háború arra ösztönzi, hogy egy idegen népet túlságosan gyűlöljön. Egy „értékes eszme” az igazi hazaszeretet. Ez az igazi hazaszeretet azonban túlértékelődik, amikor az idegrendszert irritálja valami. Akkor az ember nemcsak a hazáját szereti, hanem gyűlöli a többi népet, ilyenkor az eszme túlértékeltté válik. Az értékes eszme egészséges, és az egészséges eszme alapján kell következtetni arra, hogy az idegek egészségesek-e. Amikor azonban az eszme túlértékelt, az idegek is károsodnak.

Találkozunk valahol a valósággal, ha egyrészt így egy idegi folyamatot jellemzünk, másrészt egy olyan eszmét, aminek egy bizonyos tulajdonsága kell, hogy legyen? Ezeknek, mint eszméknek, túlértékelteknek kell lenniük. Egyrészt egy idegi folyamat, másrészt túlértékelt eszme. Az emberek jól tennék, ha az ilyen dolgokat mindig végiggondolnák, mert egy gondolat csak akkor mutatkozik helyesnek vagy helytelennek, valóságszerűnek vagy valótlannak, ha az ember végiggondolja. Túlértékelt eszme lenne, ha azt képzelném el, hogy én vagyok a spanyol király. ugye, ez kétségtelenül egy túlértékelt eszme lenne. Ennek az eszmének azonban egyáltalán nem kellene túlértékeltnek lennie, ha valóban az volnék. Akkor az idegrendszerem teljesen egészséges lenne, és olyan lenne az eszmém is. Az eszmének ugyanaz lenne a tartalma. Az eszme tehát önmagában egyáltalán nem túlértékelt, mert különben az ember a spanyol királyt betegnek kellene látnia a maga idegrendszerében, mert azt gondolja, hogy ő a spanyol király, nem igaz? Ebben az összefüggésben egyáltalán nem erről van szó. Mégis összevissza locsognak erről a dologról. És nemcsak beszélnek róla, hanem fogalmakat hoznak létre, definíciókat, és így tovább, és olyasmikhez jutnak el, ami nem más csak locsogás.

Nos, ez a derék úr kialakította a túlértékelt eszmék fogalmát. Az eszme túlértékeltsége a helytelen idegi élet szimptómája. Nos, szép! A tudattalanja azonban itt nincs teljesen rendben, mert tudattalanul ezt érzi: míg az eszmék túlértékeltségének egész ügyét az emberiségnek előadja, ezek mindenféle tudattalan eszmét tartalmaznak, arról, hogy a dolog mégsem stimmel. A hallgatóság számára a dolog ma természetesen öntudatlan marad, mert ez az úr tekintély – bocsássák meg! –, a benyomásokat itt nem szabad tudatosítani. „Mert az értéktelenség megjelenésével nemcsak a vonatkozó képzetek életszerű, magas értékét kell kifejezni, hanem túlértékeltségüket is, a valóban alapul szolgáló tényszerűségek reális jelentőségéhez való viszonyát illetően. A túlértékelt eszme annyira uralja a tudatot, hogy mellette nincs elegendő hely más objektív, éppenséggel jogosult eszmék számára. Ezért az utóbbiak háttérbe szorulnak, elvesztik hatékonyságukat a tudatban, és befolyásukat a túlértékelt képzetek korlátozására és féken tartására. Így létrejön az egyoldalú túlzás az ítéletalkotásban, az akarati törekvések egyoldalú iránya, az elfordulás minden egyéb gondolatkörtől, amely a túlértékelt eszmék központjával nincs közvetlen összefüggésben.” Mintha azt mondanánk: a szegénység a nincstelenségből származik. Nagyjából erről van szó.

„Ezért a nyugodtan ítélkező megfigyelő számára az idegesen vibráló tudat mindig értelmetlennek tűnik, szellemileg ingatagnak, és ezért teljesen megfelel a tényszerűségnek, amikor a nyugodt szemlélő az idegesen vibráló embernek a következőket mondja: amennyire elfogadod az értelmet, annyira vagy értelmes – megkísérli a gondolkodást és az ítélkezést a helyes vágányra terelni.”

Nos tehát, az eszmék túlértékeléséről beszél, és annak az idegrendszerrel való összefüggéséről. De valami nyomasztja a tudattalanban, mert a történet csak szószaporítás, és valami nem stimmel. Aztán így folytatja a szöveget: „A túlértékelt eszmét azonban nem szabad minden további nélkül mindenféle érzelmileg hangsúlyozott és szokatlanul eleven gondolkodásmóddal azonosítani. Minden nemes és nagy dolog, ami az emberi szellemet mozgatja, és nagy tettekre teszi képessé, ami odaadást és lelkesítést ébreszt valamilyen nagy tett iránt, és egy nagy cél elérése érdekében az összes erőt megfeszíti, ugyancsak a nagy eszmékből származik, amelyek a szellemet uralják, és az akarat erejét és kitartását adják, ezek nélkül a céltudatos cselekvés nem lehetséges.”

Túlértékelt eszmék, amelyek rombolják az idegrendszert, legalábbis szimptómát jelentenek, de tulajdonképpen ugyanúgy minden nemes és nagy dolog is. Nincs valódi különbség. Meg kell azonban említeni, hogy a történelem ugyanilyen.

„Mindenütt az egyes ember történetében és a népek történelmében látjuk, hogy a nagy tettek egy nagy eszme befolyására mennek végbe, és azok hordozói feltartóztathatatlanul ugyanarra a pályára és ugyanabban az irányban haladnak és törekednek előre, képessé válnak fáradhatatlan kitartásra, ami az akadályok és ellenvetések ellenére a megismert és kitűzött célt elérhetővé teszi. Mi lett volna Galileiből, Richard Wagnerből, Bismarckból és sok más nagy emberből, egy nagy eszme lendítő ereje nélkül, ami a szellemet évekig és évtizedekig minden küzdelem és ellenállás ellenére az akaratot egy bizonyos irányban előre vitte?” – Ami tehát túlértékelt volt, kifejezetten túlértékelt!

Itt néha megjelenik a tisztesség egy halvány jele. Van egy természettudományos irány, amely minden zsenit egyfajta őrültnek nyilvánít, mert ezen a szinten igazi különbséget a zsenialitás és az őrültség között egyáltalán nem lehet találni. Már említettem önöknek, hogy ma vannak már olyan művek, amelyek Krisztus Jézust patológiai esetnek nyilvánítják, úgy, hogy tulajdonképpen az egész kereszténység egy olyan tény következménye, hogy valamikor Palesztinában egy Jézus nevű ember működött, aki nem volt teljesen épeszű. Ezt ma különböző komolyan vett tudományos szemléletű személyek állítják.

Az ilyen gondolkodás üressége gyakran kirívó módon jelenik meg, mint ahogy az illető úr folytatja: „Az emberi szellem tragikuma azonban abban áll, hogy azok a képzetek, amelyek nagy erővel töltik el a tudatot, nem mindig helyesek.” – Az emberi szellem tragikumát itt nagyon mélynek nyilvánítja, rendkívül mélynek! – „És nem mindig illeszkednek bele a külső világ rendezett összefüggéseibe.”

Nos, ez a helyzet! Milyen messze vannak ezek az elképzelések a megismeréstől, amelyek csak azt tudják elérni az ilyen szemléletek alapján, amit itt elmondunk. Bizonyára megjelenhet ugyanaz a gondolattömeg két emberben, csak az egyik alkalommal, mondjuk luciferi, a másik alkalommal ahrimani, a harmadik alkalommal a normális emberi fejlődés értelmében. Ahelyett, hogy a „túlértékelt eszmék” kifejezést létrehozzuk, egy olyan szellemiség fogalmát kellene kialakítanunk, mint a luciferi vagy ahrimani szellemiség, úgy, hogy tudjuk: a dolog azon múlik, hogy felismerjük, hogy az ember maga akar valamit, vagy valaki más akar benne. Természetesen ettől az úgynevezett tudomány megriad.

Nagyon csinossá válnak aztán a dolgok, amikor azt akarjuk elvárni, hogy valóban valami lényeges következzen: „Itt mindenekelőtt” – mindenekelőtt azt akarja elmondani, aminek folytán az embernél bizonyos idegi áramlatok megnyilvánulnak – „azokra a képzetekre gondolok, amelyek egyes emberek idegességénél is gyakran nagy szerepet játszanak” – a mai népi agyrémeket is ideérti – „a csüggedtségre, aggodalmaskodásra, kishitűségre, a bátortalanságra, és a hiányzó önbizalomra.”

Ezek tehát azok a dolgok, amelyek a zavart idegrendszert jellemzik az idegeskedő élet során, ezek állnak a túlértékelt eszmék mögött. Csüggedtség, aggodalmaskodás, kishitűség, bátortalanság és az önbizalom hiánya. Egy ilyen előadás eszköz arra, hogy valahogy hasznos legyen. Mert, hogy pusztán léghullámokat keltsen, erről valószínűleg a vonatkozó tekintélyek nem beszélnek, hanem, hogy valamilyen módon hasznos legyen. Azt kellene tehát várnunk, hogy az illető úr elmondja, hogyan kerül ki ebből az emberiség, minthogy az egyes embernél és az emberiségnél is, ma a bátortalanság, a csüggedtség, az aggodalmaskodás és a hiányzó önbizalom az idegi zavarok szimptómái. Azt kellene hinnünk, hogy ezt mondja el, hogyan lehet ezeket a dolgokat kiküszöbölni, hogyan lehet a bátortalanságból, az aggodalmaskodásból, a csüggedtségből és a hiányzó önbizalomból kikerülni. Ezt kell, hogy feltételezzük. Tulajdonképpen ő is ezt feltételezi. Ezért azt mondja: „És így, legalábbis néha, a nagy néprétegekben elterjedhet a bátortalan, elégedetlen hangulat, amitől jobban borzadunk, mint bármi mástól. Mert ez az erőteljes akarati ösztönzés felhagyásához vezet, a szilárd, egységes céltudatosság fellazításához, az energia, a kitartás gyengüléséhez.”

Nos, valami ilyesmit várunk, nemde? Azt mondja: „Nem válunk ezért idegessé, ha nem veszítjük el mindenekelőtt a bátorságot, a saját erőben való bizalmat, és a helyesnek elismert cselekvést.”

Nos, szépen vagyunk. Az ember ideges, amikor aggodalmaskodik, amikor a bátortalanság, a csüggedés és a hiányzó önbizalom keríti hatalmába. Hogyan kerüljük el ezt? Ha ezek nin csenek meg. Ez teljesen világos, nemde? Ha ezek nincsenek meg!

A gondolkodásmódnak ez a hitványsága kiterjed a lényeges dolgokra is a tudományban, és az ilyen tekintélyeknek minden eszköz a rendelkezésükre áll, minden eszközt megragadnak, amikor meg kell kísérelni, hogy a dolgot értelemmel hassák át, de amikor azt feldolgozzák, ez silány gondolatokkal történik. Az anatómiai, fiziológiai, fizikai matéria elvész. Semmi sem jön létre, mert annál az asztalnál, ahol az emberiség számára meg kell teremteni azt, ami hasznos, olyan emberek ülnek, akik ilyen hitvány gondolatokkal rendelkeznek. Természetesen egy holttest boncolásánál semmi sem jöhet elő, ha – bocsássák meg a kemény szavakat – egy üresfejű embert boncolnak. Itt a dolgok már szociálissá válnak. A dolgokat ebből a szempontból is meg kell nézni. És egy ilyen sokat ígérő értekezés, amit egy előadás közvetít, így végződik.

Egy példát mondtam el önöknek: nem idegesnek lenni ezért azt jelenti, hogy mindenekelőtt ne veszítsük el a bátorságot és a bizalmat. Amikor azonban a mai átlagos olvasó egy ilyen tanulmányt a kezébe vesz, és ezt olvassa: Az idegek és a szellemi élet károsodása a háború következménye, akkor azt gondolja: itt felvilágosítanak engem, mert ezt egy professzor, ez és ez, ennek és ennek a klinikának a doktora mondja. – Nos, az illető tisztában lehet vele, hogy most felvilágosították.

A 27. oldalon például, ahol a népi gyűlöletről beszél, ezt mondja: „Természetesen azonban bennünk is lobogott hasonló késztetés, és ezt majdnem úgy éreztük, mint egy könnyű elégtételt, amit a magunk részéről hasonló érzülettel fő ellenségünknek tekintünk. És mégis egy csekély, nyugodt megfontolás szükséges, hogy felismerjük, hogy ez az általános népi gyűlölet csak egy beteges, túlfeszített lelki hangulat folyománya, amelyhez a néptömegek egymás kölcsönös feltüzelése, felizgatása és utánzása útján jutnak el.”

Nos, hogy is van tehát tulajdonképpen e mondat szerint ez a dolog a népek gyűlöletével? Itt vannak a népek: A, B, c, tulajdonképpen sem A-ra, sem B-re, sem c-re nem jellemző, hogy önmagától gyűlölködjön, mert nem erről szól az egész történet, hanem az általános népi gyűlöletről, a beteges, túlingerelt lelki hangulatról, amelyhez a néptömegek egymás kölcsönös feltüzelése, felizgatása és utánzása útján jutnak el. Tehát sem A, sem B, sem c nem teszi ezt, de amit külön nem tesznek, arra kölcsönösen felizgatják egymást. Gondolják el, milyen éles elméjű gondolat ez! Valamit kijelentek, itt van A, B és c, ezekre nem jellemző a kijelentés – mégis megteszik. Tehát a semmiből magyarázok meg valamit a legszebb módon. Ezeket a dolgokat az emberek a kezükbe veszik, elolvassák, és nem figyelnek fel arra, hogy teljes értelmetlenség.

Szükséges utalni ezekre a dolgokra, mert azt jelzik, menynyire kificamodott, mennyire semmitmondó az a gondolkodás, amelyik ma tekintélyt követel. Természetesen a tudományban, ami a már meglévőre vonatkozik, ez nem nyilvánul meg olyan erőteljesen, mert itt a dolgot nem lehet ellenőrizni. De ahogy az emberek ma a tudományban gondolkodnak, ugyanúgy gondolkodnak a szociális, pedagógiai és politikai életben is. Így készült ez elő négy évszázad óta. Ez a helyzet. És így jön létre az, hogy a kificamodott, semmitmondó gondolkodásból fokozatosan létrejött az az impulzus, amelyet a mai katasztrofális eseményekben [5] megérzünk. Itt a dolog mélyére kell tekinteni. És csak aztán, amikor az emberek a dolgok felszínéhez jutnak, oda, ahol mondhatnám, a dolog közvetlenül aktuális az egyes ember számára, és az egész nép szociális struktúrája számára, akkor válik a dolog különösen borzasztóan szomorúvá.

[5] Amikor ezeket az előadásokat tartotta Rudolf Steiner, még javában tartott az első világháború, és nem nagyon látszott, mikor és hogyan fog befejeződni.

Az a feladatunk, hogy megértsük a dolgokat; kölcsönös elhatároltságukban kell megismernünk őket, ha meg akarjuk őket érteni. Ha meg akarunk érteni egy olyan eseményt, mint a jelenlegi háború, ami meglehetősen bonyolult, és ma valóban az egyes részleteiben magától értetődően nem érthető meg a fizikai síkon, akkor, ahogy mondják, meg kell keresni az okokat, és így tovább. De mindenki azt gondolja erről: ha egy dolgot visszavezetünk az okaira, ha azokat ilyen módon megértettük, akkor az is szükséges, hogy úgy történjenek meg, ahogy megtörténnek. Ma például a legkevésbé sem figyelnek arra, hogy az egyik dolognak nincs köze a másikhoz. Azáltal, hogy egy dolgot a maga összefüggéseiben felismerünk, nem állapítjuk meg, hogy az eseménynek létre is kellett jönnie, ahogy mondják, el is maradhatott volna. Aki megkísérli, hogy többé-kevésbé okos módon tisztába jöjjön azzal, hogy a jelenlegi háborúnak miért kellett bekövetkeznie, miért nem olyasmi, amit néhány ember el tud intézni, hanem, ami az emberiségfejlődés mélyebb okaival függ össze, az elégedetten megy tovább, és azt mondja: megértettem tehát, hogy nem volt más lehetőség csak az, hogy ez a háború létrejöjjön. – Természetesen szükségszerű abban az értelemben, hogy ha az okait ismerjük, akkor ezekből az okokból, ezekből a konkrét feltételekből szükségképpen fejlődött ki. De ez nem azt jelenti, hogy ebből azt a következtetést von hatjuk le, hogy a dolgoknak közvetlenül úgy kellett alakulniuk, ahogy alakultak. Semmilyen esemény, ami a világtörténelemben létrejön, nem szükségszerű az utóbbi értelemben, bár elsődleges értelemben szükségszerű – de az utóbbi értelemben egy esemény sem szükségszerű. Minden történhet másképpen is, és lehet, hogy nem is történik meg!

Aki az abszolút szükségszerűségről beszél, az ugyanolyan joggal gondolhatja: szeretném tudni, mikor fogok meghalni. Ezért elmegyek egy biztosító társasághoz, ott kiszámítják és megállapítják a biztosítási kötvény értékét, hogy az emberek egy bizonyos hányada egy bizonyos időben meghal, és hányan maradnak életben. Eszerint állapítják meg a biztosítási összeget. Elmegyek tehát, és tájékozódom egy biztosító társaságnál, és annak számításai alapján az kell, hogy következzék, hogy 1920-ban már halott leszek.

Ez természetesen teljes értelmetlenség. De ugyanúgy értelmetlen az is, ha az ember egy történés szükségszerűségét akarja kikövetkeztetni egy másikból, az ok megértéséből, ami ehhez a történéshez kell, hogy vezessen. És ehhez hozzáfűzök egy másik témát, ami valójában nem könnyű, mert éppen ezen a területen a legkifinomultabb eszmék uralkodnak, és ma még nincs meg az akarat ezeknek a dolgoknak a tisztázásához.

A helyzet a következő: ha az ember tisztázni akarja az itt felmerülő kérdést, figyelembe kell vennie, hogy ha valami megjelenik, akkor az bizonyos feltételek mellett jelenik meg. A feltételek sorában mindig eljutunk egy bizonyos ponthoz, ahol a világban a dolgok valóban elkezdődnek. Amikor ma látunk egy fácskát, amely még kicsi, akkor tudjuk, hogy később majd nagyobb lesz. A kisebb fából szükségszerűen fejlődik ki a nagyobb. És egy bizonyos idő múlva azt mondhatjuk: szükségszerű, hogy ez a fácska így fejlődött, lehetett látni, hogy az egészen kicsiből szükségszerűen fejlődött ki, talán éppen a föld ösztönerőiből jött létre. Ha botanikus vagyok, láthatom, hogy egy idő múlva egy nagy fának kell létrejönnie. Ha azonban a magocska nem ott, nem azon a helyen esne le, mi történne akkor? Talán egy ember hintette el. Ha nem tette volna ezt, akkor lenne egy pont, ahol a szükségszerűség nem jött volna létre. De itt kell a szükségszerűségnek elkezdődnie. És, mondjuk, ha van egy hatalmas tölgyfánk – a valóságban nincs itt – akkor láthatjuk és megcsodálhatjuk. A tölgyfa természetesen valamikor egy kis fácska volt, egy kis fácskából szükségszerűen fejlődött ki. De képzeljük el, hogy van egy haszontalan fiú, vagy – hogy ne legyünk udvariatlanok – egy haszontalan kislány, aki, amikor a fácska még egészen kicsi volt, odament, ahol a kis fácska állt, és kitépte, akkor ennek következtében a szükségszerűség nem jött létre. A szükségszerűséget negatív módon el is lehet kerülni.

Azok a pontok, ahol a szükségszerűségek elkezdődnek, a valóságszerű gondolkodásnál jönnek létre, ez a lényeges. Ezekhez a kezdőpontokhoz azonban nem jutunk el, ha csak a külső tények lefolyását nézzük. Csak akkor jutunk el hozzájuk, ha valamennyire meg tudjuk érezni a szellemi alapokat. Mert ha van egy rózsacsokrunk, és ha az, ahogy elképzeljük, az absztrakt módon gondolkodó számára valóságos – mert számára valóságos, és az elképzelése valóságot jelenít meg –, de az okkultista számára a rózsacsokor, ha azt elképzeli, egyáltalán nem valóság, mert a rózsacsokor nem létezik, a rózsák csak úgy létezhetnek, ha azok a gyökerükkel együtt benne vannak a földben. A valóságos képzet nem adott akkor, ha már eleve valami külsődleges dolgot utánzunk, hanem csak, ha ezt az átélt képzetet a valóságból vesszük. Ez az átélt képzet azonban a külső érzéki valósággal szemben csak a szellemtudományos szemléletből adódik.

Csak így adódik aztán egy világtörténelmi esemény számára is egy érvényes képzet, ha ezt a világtörténelmi eseményt szellemtudományos módon tudjuk nézni. Ekkor azt találjuk, hogy a szükségszerűsége vonatkozásában mindképpen követhető. Megtaláljuk elágazásait, gyökereit a valóságban. De csak a gyökereknek ezzel a konkrét követésével történik valami, nem egy absztrakt szükségszerűség általános megállapításával. Ha viszont bizonyos események a XIX. század nyolcvanas éveiben másképpen történtek volna, akkor az 1914-es események is másképpen alakulnak. De éppen arról van szó, hogy ne úgy haladjunk, ahogy a történészek: most olyasmi történik, ami a korábbiak hatása, és így tovább. Így nem a világ kezdetéhez jutunk el, hanem még tovább, a teljes semmibe. Itt az egyik képzet a másik mögött halad. Erről nem lehet szó, hanem a dolog konkrét követéséről, az igazi gyökerekről. Ahogy a növény gyökere valahogy elkezdődik, úgy kezdődnek valahol az események is. A magot az idők folyamán elhintették. Ha a magot nem ültetik el, akkor az események nem jönnek létre. Ezzel egy olyan témát vetek fel, amit természetesen ma nem tudunk kimeríteni. A következő alkalommal erről a témáról, amelyet lényegében így akarok jellemezni: bárhonnan is nézzük a szükségszerűséget, egyetlen esemény sem szükségszerű – tovább kell majd beszélnünk.

Valóban szükséges, hogy a jelenlegi emberiség érzületben is kikerüljön ebből a szörnyű dogmatizmusból, ami a mai úgynevezett tudományt áthatja, hogy a dolgokat komolyan vegye. Egy megfelelő példát [6] akarok elmondani. Ezzel szeretném lezárni a mai fejtegetést. Zürichben és Baselben megkíséreltem tisztázni, hogy értelmetlen dolog a világtörténelmi eseményeket egymást követően úgy szemléltetni, mintha az egyik a másikból következne. Azt mondtam, képtelen dolog az, hogy ha az egyik esemény a másikat követi, ezt úgy szemléljük, hogy az egyik a másikból következik. Ez olyan, mintha lenne itt egy fényforrás, ami először megvilágítja az A tárgyat, aztán megvilágítja a B-t, végül pedig a C-t. Itt a megfigyelésem szerint először az A-t, aztán a B-t, majd a c-t látom megvilágítva, amikor a fényforrást egyáltalán nem érzékelem. Most hibát vétenék, ha először az A-t látnám megvilágítva, aztán a B-t, és azt mondanám, hogy a B-t az A világítja meg, és ha aztán a c-t látom megvilágítva, azt mondanám, hogy a c-t a B világítja meg. Teljesen helytelen dolgot mondanék, mert a B és a c megvilágításának semmi köze sincs ehhez, hanem egy közös fényforrás világítja meg őket. Ezt a példát hoztam fel, hogy a történelmi eseményeket megvilágítsam.

[6] Lásd az 1917. november 7-én elhangzott előadást: Antropozófia és szellemtudomány (GA 73).

Képzeljék el, hogy valaki ezt a fogalmat, amelyet most említettem, ezt az eszmét csinosnak találja. Előfordulhat, hogy egy antropozófiai talajról származó fogalmat csinosnak találnak. Ez az utóbbi időben itt-ott előfordult, hogy éppen az ellenfél vett át valamilyen fogalmat, hogy a maga részéről felhasználja. Néhányan mégis ellenféllé válnak, mert az ilyesmit helyteleníteni kell. Tehát előfordulhat, hogy egy antropozófiai részről alkalmazott analógia nem éppen ostobaság. Képzeljük el, hogy valaki ezt elfogadja, aztán egy más összefüggésben felhasználja, nem úgy, ahogy én, dogmatikusan alkalmazza – nem úgy, mint én szimptómaszerűen – valamilyen más érzülettel. Aztán hallok egy előadást, amelyben ezt mondják: teljesen hamis az okot és a hatást egymásból következtetni, ha az ember mindig azt mondja, hogy a B hatás az A ok következménye, a c hatás a B ok következménye, és így tovább. Mert itt ugyanazt a hibát követjük el, mintha azt mondanánk, hogy az A meg van világítva, a B is meg van világítva, és a c is, akkor a B-t az A világítja meg, a c-t pedig a B. Amikor ezt hallom, és nem ugyanabban az összefüggésben használják, ahogy én Baselben és Zürichben használtam, akkor ennek az előadónak talán a szemére vethetném, hogy ha a dolog így áll, hogy az A, a B és a c úgynevezett utólag megvilágított matériák – vannak ilyen anyagok, az ember exponálja őket egy fényforrással, aztán elkezdenek világítani, és a fényforrást el lehet távolítani – amikor aztán ténylegesen, minthogy utólag világítani tudnak, az A megvilágítja a B-t, és a B, minthogy ez is utólag világítani kezd, megvilágítja a c-t, nos, akkor ez úgy lehet, hogy a B az A következtében és a c a B következtében világít. Az egész analógia tehát nagyon törékeny, mert azt képviseli, amit az illető nem az előadása folytán hozott szóba, és a fogalmak a valóságot illetően a szellemi életben olyanok, mint a fényképek. Ha az ember az egyik oldalról fényképeket készít, ezek másképpen néznek ki, mintha a másik oldalról készülnének. Ha ezt nem feltételezzük, ha nem igazodunk a valóságszerű fogalmakhoz, úgy, hogy ezek a valóságszerű fogalmak mindig perspektivikus fogalmak legyenek, akkor minden körülmények között azzal, ami abszolút helyes, ha ezt perspektivikusan értjük, értelmetlenséget mondunk, amennyiben abszolút érvényesnek tekintjük.

Különbség van a között, hogy valaki a valóságból indul ki vagy a fogalmakból. Ha valaki a fogalmakból indul ki, akkor mindig valamilyen egyoldalúságba ütközik. Ha viszont a valóságból indul ki, akkor, mert nem tehet mást, minthogy fogalmakat alkalmaz, és minden fogalom egyoldalú, szabadságában áll, hogy egyoldalú fogalmakat alkalmazzon, és kell is, hogy ezt tegye, mert ez teljesen magától értetődő. Látják tehát, hogy a lelkiélet teljes átalakulása következik be, egy mélyreható átalakulása. Ezért természetes, és egyáltalán nem is nehéz számos fogalmat kritizálni, amelyeket alkalmaztam. Nem tudom, hogy valaki éppen erre a kritikára jutna-e, de én magam már eljutottam oda, hogy kritizáljam mindazt, amit kritizálni szükséges.

Tudatában kell lennünk annak, hogy viszonyul a képzet a valósághoz. Mert csak ekkor van lehetőség arra, hogy a valóságba behatoljunk, különben mindig vitatkozunk a képzetekről. Az egész világ vitatkozik ma a képzetekről a szociális területen, még ha ezt a vitát a külső tények meg is változtatták. És a külső képzetekről való vitát nagyon gyakran megváltoztatják a külső tények. Ezek a dolgok már bevezetnek a nagy intimitásba, a szellemi élet intimitásába. De ezeket a dolgokat meg kell fontolni, ha az életet meg akarjuk érteni.

Miután ma ezekről a dolgokról inkább teoretikus módon beszéltem, a következő alkalommal ezeknek a szempontoknak az alapján a kortörténetről fogok beszélni, meg fogom mutatni, mennyire szükséges volt, hogy bizonyos események bekövetkezzenek, de hogy ezek az események egyáltalán nem voltak szükségszerűek, hanem egyéb események is bekövetkezhettek volna. Olyan események, amelyeknek katasztrofális jellegét mindannyian megszenvedjük, egyáltalán nem szükséges, hogy bekövetkezzenek. Ezekről a fontos kérdésekről akarok a következő alkalommal tovább beszélni.

Második előadás 1917. December 9.

Ahogy már említettem, ezekben a napokban olyan fejtegetésekbe kezdünk a történelmi szükségszerűségről és szabadságról, amelyek holnap vagy holnapután fognak kiteljesedni. Abban fognak kiteljesedni, hogy meg kell mutatnunk, milyen értelemben szükségszerű egy történelmi esemény, és milyen ér- telemben olyasmi, ami az emberi életbe lelkileg avatkozik bele, és ami másképpen is történhetne. Ez olyan probléma, amely korunkban, amikor jelentős események történnek az emberek életében, egészen mélyreható jelentőségű. Mert a jelenlegi szomorú, katasztrofális események láttán minden embernek fel kell tennie a kérdést: az ilyen események, mint éppen ez az esemény is, mennyire függenek egy bizonyos szükségszerűségtől, és hogyan történhettek volna másképpen, hogyan alakulhattak volna más módon is?

Ahogy mondtuk, ezekben a napokban az lesz a célunk, hogy ezt a nagy, átfogó kérdést megválaszoljuk, azokkal az eszközökkel, amelyekkel jelenleg, mint nyilvánosságra hozható okkult alapokkal rendelkezünk. De az emberi élet átfogó szemléletéből kell kiindulnunk. Egy bizonyos oldalról valamennyire bele kell mélyednünk az emberi természetbe. Ezt előre kell bocsátanunk. Mert, ahogy talán éppen a legutóbbi időkben tartott nyilvános előadásokból láthatták, az emberi életbe folyamatosan beavatkoznak annak a világnak az erői, amelyben az ember a halála és egy újabb születése között tartózkodik. Ezek az erők, amelyekbe az ember, mint úgynevezett halott bele van ágyazódva, sokkal intenzívebben beleavatkoznak az életbe, mint gondolnánk. Emberekként – erre a legutóbbi alkalommal, mondhatnám, inkább fizikai szempontból felhívtam a figyelmet – úgy vagyunk kialakítva, hogy alapjában véve a szokásos világ és a szellemi világ közötti küszöb középen halad át rajtunk. Ha a szokásos életünket szemügyre vesszük, és amit a legutóbbi alkalommal inkább fizikai szempontból tekintettünk át, azt ma inkább lelkileg nézzük, akkor azt mondhatjuk: emberi életünk, amikor itt fizikai testben megtestesülünk, úgy folyik le, hogy először is mindaz hat bennünk, amit életünk folyamán érzékszerveink útján tapasztalunk, mindaz, ami bizonyos módon érzéki szőnyegként kiterjed körülöttünk, és amiről érzékszerveink útján ismereteket szerzünk. Erre a világra épül fel aztán mindaz, amit ebből az érzékelhető világból kidolgozunk, de az is, amit ebből az érzékelhető világtól függetlenül áthatja gondolati életünket. Ha azonban érzékszervi életünket és gondolati életünket összevetjük, akkor alapjában véve már rendelkezünk mindazzal, amiben szokásos éber tudatunkkal élünk.

Attól a pillanattól kezdve, hogy reggel felébredünk, addig a pillanatig, amíg elalszunk, valójában csak érzékszervi benyomásainkban és gondolatainkban vagyunk teljesen éberek. Érzéseinkben, érzelmi életünkben a szó teljes értelmében tulajdonképpen nem vagyunk ébren. És a gondolati élet és érzelmi élet között a szokásos tudat számára meglehetősen észrevétlenül van egy küszöb. Mert ami érzelmi életünket mélyebb realitásként áthatja, az tulajdonképpen a valóságban egyáltalán nem jut a tudatunkra. Maguk az érzések jutnak a tudatunkra. Az érzések egy öntudatlan világból merülnek fel, de a tudatnak az érzésekkel valójában nincs több dolga, mint amikor az alvásban álmaink vannak. Ezért a Svájcban tartott nyilvános előadásaimban is azt kellett mondanom: amikor az ember érzelmi életét éli, tulajdonképpen álmodva alszik. Az álomélet benyúlik éber életünkbe. Elalvástól felébredésig tulajdonképpen mindig álmodunk, de csak a fizikai testünkkel legszorosabban összefüggő álmok jutnak tudatunkra vagy emlékezetünkbe. Az álmok egész alvó életünket áthatják, és csak tudatunk mélyebb szintjén alszunk bizonyos fokig álmatlanul. Ez az álmodó és alvó élet azonban benyúlik éber életünkbe is. Az álomélet benyúlik érzelmi életünkbe, az indulati életbe. És a valóságot, a szokásos tudat igazi tartalmát illetően a nem tisztánlátó tudatban nem tudunk többet érzelmi életünkről, mint amit arról tudunk, ami tulajdonképpen akkor történik, amikor az álomélet képei felmerülnek bennünk. Ezért azt mondhatjuk, hogy az ember annak tartalmát, amit „történelemnek” nevez, nem éli át éber tudattal, hanem átálmodja. A történelem az ember álma a világról. Mert azok az impulzusok, amelyek a történelemben élnek, tulajdonképpen az érzelmi, indulati impulzusokban élnek, az ember álmodik, amikor a történelmet átéli. Az érzelmi élet tehát már tulajdonképpen az éber tudat küszöbe alatt van. Ebben a lelki vonatkozásban is a határ a tudatos és a tudattalan élet között az ember közepén át húzódik.

Akarati életében az ember teljes mértékben alszik. Mert ami tulajdonképpen az akaratban él, arról az ember a maga szokásos tudatával semmit sem tud. Szokásos tudata a realitásban él, ami az akaratban kifejeződik, az éppen olyan, mint ami a mély alvásban él. Az ember tudatosan tulajdonképpen csak azt követi, ami már kikerült az akaratból és átmegy a cselekvésbe, ebben éber, de az akarat működésében nem képes ébren lenni. Azért vitatkoznak a filozófusok folyton arról, hogy az akarat szabad-e vagy sem, mert nem tudnak behatolni arra a területre – amit csak tisztánlátó tudattal lehet áttekinteni –, amiből az akarat tulajdonképpen impulzusait meríti. Tehát még egyszer hangsúlyozom, hogy lelki vonatkozásban is az embernél a tulajdonképpeni fizikai világ és a számára tudattalanul maradó világ közötti küszöb középen van.

Életünkben, amennyiben érzelmi és akarati életünkről van szó, tehát álmodó és alvó életünkről, mindaz részt vesz, amit az ember halála és egy újabb születése között átél. Amikor érzünk és akarunk, tulajdonképpen a halottak élményei is benn e vannak abban a világban, amelyben, mint élők, mi is benne vagyunk. Csak szokásos tudatunkkal nem ismerjük fel azt a realitást, ami az érzésben és az akaratban él. Ha az érzelmi életünk alapját képező realitást, és az akarati élet alapjául szolgáló valóságot úgy élnénk át, ahogy ébren átéljük az érzékszervi észlelés és gondolkodás valóságát – a gondolkodásét kevésbé, de egy bizonyos fokig azt is –, akkor a halott, aki átmegy a halál kapuján, éppen úgy mellettünk lenne, folytonos kapcsolatban lenne velünk, mint az, aki a fizikai síkon még mellettünk járkál, úgy, ahogy benyomásokat kapunk róla éber tudatunkban érzékszerveink és gondolkodásunk útján. Ami a halottak impulzusaiban él, az folytonosan beleszól érzelmi életünkbe és akarati impulzusainkba. És mivel ezt átálmodjuk és átalusszuk, csak azért érezzük úgy, hogy el vagyunk választva a halottaktól, akikkel kapcsolatban álltunk.

Alapjában véve azonban az a világ, amelyben az úgynevezett halottak élnek, igencsak különbözik attól a világtól, amelyben mi élünk, amikor a fizikai világban megtestesülünk. Mert kérdezzék csak meg teljesen nyugodtan: mi jön létre tulajdonképpen az éber tudat számára, a nem tisztánlátó tudat számára a felébredéstől az elalvásig? Az jön létre, amit abban a világban élhetünk át, amely érzéki szőnyegként terül el előttünk, és amit erről az érzékelhető világról gondolkodásunk útján alkotunk. Ebből a világból mindaz, ami az úgynevezett ásványi birodalomhoz tartozik, és amelynek érzékeléséhez érzékszerveinkre van szükség, a halottak számára nincs jelen. Ehhez az ásványi világhoz tartoznak például a csillagok, a Nap, a Hold, egyáltalán mindaz, amit érzékszerveinkkel észlelünk, és ide tartozik a növényvilág hatalmas területe. Ezek elsősorban olyan területek, amelyek a halottak szellemi és lelki szemei előtt nem tárulnak fel.

Ezzel szemben a halottak lelki szemei előtt feltárul az a világ, amely többé-kevésbé tudatosan létezik számunkra, amikor tekintetünket – az érzékelhető világ útján elfátyolozott tekintetünket – az állatvilágra irányítjuk. Az állatvilág, illetve azoknak az erőknek és impulzusoknak a világa, amelyek az állatokban élnek, a halottak számára éppen úgy a legalsóbb világ, ahogy számunkra a fizikai életben az ásványi világ. Ahogy számunkra a növényi világ felépül, amely az ásványi világból sarjad ki, úgy épül fel a halottak számára abból az alapból, ami az állati világban él, az emberi világ, az emberi világ, mint lelki világ. És ahogy számunkra az állati birodalom csak a harmadik kategóriát alkotja, ami az ásványi és a növényi világra épül, úgy a halottak számára a felettük lévő birodalom az angyalok és arkangyalok világa, és így tovább.

Az egész környezet, amiben a halott él, egészen más, mint amiben fizikai testünkkel élünk. Mert gondolják el: ha abból a világból, amelyet fizikai testünkben érzékelünk, és amelyről fizikai testünkben képzeteket alkotunk, mindaz eltűnne, amit érzékszerveinkkel érzékelünk, a nem tisztánlátó tudat számára mindenekelőtt olyasmi maradna vissza, amit álomvilágként foghatunk fel, amit csak megálmodnánk, ami a tudatban csak úgy jelenne meg, mint egy álom.

Világosabbá válik azonban a különbség, ha más módon vesszük szemügyre. Életünk lényeges jellemzője környezetünkben, addig, amíg fizikai testben inkarnálódunk – bár belsőleg a dolog másképpen van, ezt más előadásokból tudják – az, hogy amikor az ásványi és növényi világgal kapcsolatba lépünk, tudatában lehetünk annak, hogy e lények számára viszonylag közömbös marad, hogy mit teszünk velük. Az előbb említett gondolatok befolyása alatt cselekszünk. Nyugodtan összetörünk köveket, és tudatában vagyunk annak, hogy a kőnek nem okozunk fájdalmat vagy örömet. Tudják, hogy a dolog belsőleg egy kicsit másképpen van. De miközben mi emberek az ásványi környezettel érintkezésben állunk, bizonyos joggal gondoljuk: sem örömet, sem bánatot nem idézünk elő azzal, hogy ha egy követ összetörünk.

Hasonló módon viselkedünk a növényvilággal szemben. És nagyon kevesen vannak azok, akik például valamilyen fájdalmat, részvétet éreznek, amikor egy virágot letépnek. És azok sincsenek sokan, akik bizonyos értelemben a rózsákat szívesebben látják a rózsabokorban, mint rózsacsokorként egy szobában. Csak az állatvilágnál kezdjük el azt, hogy emberségünket közvetlenül kapcsolatba hozzuk a környezettel. És még egyszer elmondjuk, hogy a jelenkorban igen ritkán fordul elő, hogy akik, amikor rózsákat tépnek le egy rózsabokorról, hogy csokorba kössék őket, hasonlóan éreznek, mintha egy állat fejét tépnék le. Még az antropozófusok között is azt látom, hogy nem mindig gondolják úgy, hogy a rózsáknak leginkább a rózsabokorban van a helyük, bár az az érzésem már elég gyakori, hogy soha nem fognak átadni nekem például egy fülemüle fejekből készült csokrot! Itt már elkezdjük megérezni azt, hogy az élet, ami bennünk van, a környezetünkben is folytatódik.

A halottnál ez nem így van. A halottak számára semmi sincs a környezetben, amivel kapcsolatban ne lennének érzései, ha csak egy ujját is kinyújtja – ezt most teljesen szimbolikusan, képszerűen mondom – azáltal, amit az ujja kinyújtásával, tehát valamilyen cselekvés útján végrehajt, mindannak útján, amit a halott tesz, öröm és bánat jön létre a környezetben. A környezetével teljes mértékben úgy áll kapcsolatban, hogy örömet és bánatot okoz, hogy mindenütt az öröm és bánat visszhangja jön létre. Ha tesznek valamit, miután átlépték a halál küszöbét, akkor azáltal, amit tesznek, mindig valahol fájdalom és öröm, oldódás vagy kötődés jön létre, olyasmi, ami az érzelmi élethez hasonló. Ha rácsapunk egy asztalra, az az érzésünk, hogy az asztalnak ez nem fáj. A halott nem tud semmilyen cselekvést végrehajtani, anélkül, hogy ne tudná, hogy nemcsak abban él és működik, ami eleven, hanem abban is, ami érzésszerűen eleven. Érzésszerű inger terjed ki egész környezetére.

Ezt A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei című könyvemben [7] egy másik szempont szerint ábrázolom. Ez az érzésszerű ingervilág tehát fent az állatok birodalmában egy alsóbb fokon él. Így ismerkedünk meg érzékszervi észlelések útján az ásványi birodalom egy külső oldalával, és így ismeri meg a halott az állati lét belső oldalát – nem a külső formáját, hanem a belső oldalát – a maga egész világáról. Ez a legalsóbb alap, amin él, amire építkezik, amire testét felépíti. És a halottak munkájának nagy része abban áll, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljön az állatok eleven világával.

[7] Theosophie (GA 9)

Ahogy itt mi gyermekkorunktól kezdve kapcsolatban állunk a halott ásványi világgal, úgy a halál után fokozatosan egyre inkább egyfajta tágulásban élünk, növekvő kapcsolatban az eleven állati világgal, amit a halott minden oldalról megismer. A halott megismeri ezt, miközben fokozatosan minden titkot felfed, amelyek itt számára annyira rejtettek, mint ahogy lelkileg rejtett az, ami érzelmi élete alatt szunnyad, mert ez ugyanaz.

Természetesen egy olyan kérdés, mint az, amit most fel akarok tenni, nem érvényes szabályos tudományos kérdésként. Mindössze csak olyasvalamire utalhat, ami a reális viszonyok mögött van. Meg lehet kérdezni, hogy tulajdonképpen az ember számára itt a fizikai világban miért van elrejtve néhány dolog a mindent átható világbölcsesség működéséről? Meg lehet kérdezni, miért van elrejtve az, amibe a halott beavatást nyer: az egész állati világ felépítésének titka?

Amikor egy ilyen kérdésre megpróbálunk válaszolni, a lét legmélyebb titkaiba nyúlunk bele. És ebben a fejtegetésben többek között ezzel a kérdéssel is foglalkoznunk kell. Mindenekelőtt azonban arra irányítjuk a figyelmet, hogy tulajdonképpen hogyan érthetjük meg az állati létnek ezt a belső oldalát.

Hogy ne legyek teoretikus, mindenekelőtt egy kortörténeti tényből kell kiindulnom. Tudják, hogy az emberi történelmi tudat az újabb korban egy bizonyos külsődleges módon változáson ment keresztül a darwinizmus következtében. Megpróbálták megtalálni azokaz az erőket, amelyek következtében az organizmusok az úgynevezett tökéletlen állapotból a tökéletesbe jutnak. A darwinisták különbözőképpen nevezték el ezt, mindenekelőtt a célszerű kiválasztódás elvének, a körülményekhez való alkalmazkodásnak, és így tovább. Nem akarok előhozakodni ezekkel a dolgokkal, amelyeket minden lexikonban megtalálhatnak. De utalni akarok arra, hogy ezek külsőséges, absztrakt elvek, és annak számára, aki mélyebbre tekint, nem mondanak semmit. Hogy tulajdonképpen mi történik, az nem derül ki akkor, amikor ezt mondják: a tökéletesedés azáltal jön létre, hogy a legmegfelelőbbek kerülnek kiválasztásra, és a többiek fokozatosan kihalnak, míg a legmegfelelőbbek tovább élnek. Ezzel természetesen semmit sem mondanak azokról az erőkről, azokról az impulzusokról, amelyek tulajdonképpen az állati birodalomban élnek, amelyek révén az állatok először tökéletesednek, de a szokásos jelenlegi világban is megfelelően ki tudják alakítani az életüket.

Mi működik valójában azokban az erőkben, amelyekről a darwinizmus, mint kiválasztó erőkről, mint tisztán mechanikus célszerűségről beszél? Ezekben a halottak működnek. A leg meglepőbb, legnyomatékosabb tapasztalatokhoz tartozik, amelyekre a halottak körében lehet szert tenni, ha az ember rájön arra – éppen úgy, ahogy itt kovácsok és asztalosok és más szakemberek vannak, akik a mechanikus világban kézművesként dolgoznak, és ezáltal lerakják a fizikai-érzéki élet alapjait –, hogy a szellemi világban az állati birodalomtól kezdve felfelé a halottak dolgoznak. Amíg itt az állati birodalom számos vonatkozásban olyan, hogy az ember alacsonyabb rendűnek érzi, de az ásványi birodalom még alacsonyabban helyezkedik el, a halottak munkájának az alapja az állati birodalom folytatása. Ezért a halott bizonyos módon benne él minden olyan megnyilvánulásban, ami itt számára a születés és a halál közötti életben rejtve marad.

Így jutunk el aztán ahhoz a ponthoz, amit korunkig sokszor titokban tartottak azok a testvériségek, amelyek részben jogosan, részben jogtalanul úgy hitték, hogy a többiek az ilyen dolgokra még nem érettek. Meg kell ismernünk, hogy a halottak világában mi utal az állati természetre, ha itt körülnézünk, látjuk, hogy mindez érzésszerűen eleven. Az ember a maga lelkében is érzésszerűen eleven. De hogyan? A születés és a halál között ez úgy van, hogy ha ez nem lenne beszorítva a tudattalanjába, akkor az ember ezt az érzésszerű elevenséget, ami a születés és a halál között a sajátja, a világban lévő többi érzésszerű elevenség rombolására használná fel. Gondolják el, hogy tulajdonképpen mit jelent ez! Személyes életünkben egy érzésszerű elevenségben élünk, ami azonban határok közé van szorítva, és amit éppen az ember fizikaisága idéz elő. Ha az ember szabadságában állna – az antropozófusok ebben a vonatkozásban már kifinomultak –, akkor azokat az erőket, amelyek itt rejtve vannak, mindenkor felhasználhatná, hogy a körülötte levő érzésszerű elevenséget rombolja. Az emberben lévő állati természet elsősorban romboló jellegű, és hajlamos is a rombolásra. És amikor az ember átlép a halál kapuján, minden körülmények között az a feladata, hogy lelkéből minden impulzust előhozzon, amelyek aztán olyan módon válnak szabaddá, hogy tulajdonképpen igen sokszor lehetőséget adnak az elevenség lerombolására, elpusztítására. Azt lehet mondani, hogy amit a halottnak meg kell tanulnia, ahhoz mindenekelőtt hozzátartozik az elővigyázatosság, a szent figyelem mindenre, ami eleven.

Ez a szent figyelem minden eleven iránt olyasmi, amit a halott magától értetődő fejlődéseként lehet tapasztalni. Ahogy itt egy gyermeket bensőséges érdeklődéssel figyelünk, aki fokozatosan, napról-napra, hétről-hétre magától értetődően fejlődik, ahogy ennél a gyermeknél megfigyeljük, hogyan ragadja meg a lelkiség a hús-vér testiséget, ahogy bensőséges örömöt érzünk, amikor ez történik, anélkül, hogy az úgynevezett szabad akarat ebben részt venne, ami itt tisztán a lelki-organikus erők útján történik, akkor, ha a halottat a halála napjától a további útján követjük, látjuk, hogy a szabad akarattól mentesen hogyan éli bele magát mindenbe, amit szentnek tart, ami a környezetében eleven. Ez bizonyos módon olyasmi, ami a halottnál mintegy külsődlegesen történik, ahogy a gyermeknél is külsődlegesen történik, hogy növekszik, hogy jellegzetes vonásai megjelennek. Ami így külsőleg a gyermeknél a mi örömünkre felbukkan, az felbukkan a halottnál is, amikor egyre inkább kisugárzik belőle, hogy minden eleven dolgot magasztos módon szentnek tart.

És ebben a vonatkozásban jelentősen különbözik a halál utáni élet az ittenitől. Az itteni életet éppen az fedi el egy fátyol útján, amibe a halottnak bele kell mélyednie. A világot érzékszerveink útján érzékeljük, és bizonyos törvényeket hozunk létre, amelyeket természeti törvényeknek nevezünk, és amelyek szerint aztán mechanikus szerszámainkat, eszközeinket elkészítjük magunk körül. Amit a természet törvényei szerint világként felépítünk magunknak, az lényegében egy halott világ. Magát a növényt, magát a fát kell megölnünk, ha annak anyagát mechanikai tudásunk szolgálatába akarjuk állítani. És a megrendítő felismerések körébe tartozik, hogy alapjában véve mindaz, amire érzékszerveink megtanítanak, amikor azokat akaratunk útján felhasználjuk, romboló jellegű, és egyáltalán nem is lehet más, csak romboló.

Igen, még ha művészi dolgokat hozunk is létre, részesei leszünk a rombolás világának. Amit itt felépítünk, az a rombolásból keletkezik. Csak egy jóságos világbölcsesség idézi elő, hogy szabály szerint, mindenekelőtt még mint emberek, viszszarettenünk az állati természettől, és felemeljük azt, ami ebben él, és amit a mechanikus művészet szolgálatába állítunk. A világban azonban tulajdonképpen minden egy bizony magasabb értelemben van jelen. E felől már tájékozódhattunk a múlt évben tartott előadásokból. De mit teszünk tulajdonképpen akkor, amikor a mechanikus művészet szolgálatába állítjuk azt, amit érzékszerveink útján észlelünk, és értelmünk útján összeállítunk? Folyamatosan belevisszük a halált az életbe. Egy raffaellói festmény sem jöhetne létre anélkül, hogy a halált ne vinnénk bele az életbe. Mielőtt egy raffaellói festmény létrejön, több az élet, mint miután ez a festmény létrejött. Az univerzumban a részletfizetés abban áll, hogy jönnek lelkek, akik ezt a raffaellói festményt élvezik, akik ettől a raffaellói festménytől egy impulzust, egyfajta benyomást kapnak. Az az impulzus, az a benyomás, amit a teremtő vagy az élvező lélek kap, ez az, ami egyedül és kizárólag átsegíthet bennünket a halál hatásán – abban az esetben, ha a legmagasabb javak, az emberiség úgynevezett legmagasabb javai itt a fizikai síkon létrejönnek. A földet lényegében azáltal pusztítjuk el, hogy az emberek a halált a mechanikus művészetükkel erőteljesen beleviszik a földbe. Nem fog tudni tovább élni, mert a halál túlhaladja azt, amit átvihetünk, amikor a fizikai Föld átmegy a Jupiter-létbe. Abból azonban, amit az emberek létrehoztak, amikor a halálba beleszőtték az életet, a föld ismét lelki tartalmat kapott, és ezt át tudja vinni a Jupiter-létbe.

Az emberi tevékenység útján több minden jön létre, mint amit elmondhatunk, azáltal, hogy ez az emberi tevékenység a születés és a halál között bensőségesen összeszövődik az érzéki léttel, sokkal inkább, minthogy elmondhatjuk, a halál, az eleven megsemmisülése folyamatosan beleszövődik az életbe. A tudat létrejötte azon nyugszik, hogy a halál beleszövődik az életbe, és az ember egyáltalán nem tudná földi feladatát a tudat vonatkozásában teljesíteni, ha nem lenne alkalmas arra, hogy a halált az életbe beleszője. Még belső világunkban is megöljük az idegi életet abban a pillanatban, amikor gondolkodni akarunk. Mert egy ténylegesen élő ideg nem tud gondolkodni. Idegi életünkben folytonosan elhalunk, ahogy ezt az utóbbi időben nyilvános előadásaimban is elmondtam.

Ebben a vonatkozásban a halál és egy újabb születés közötti élet teljesen ellentétes. Itt arról van szó, hogy az emberi lélek teljesen beleéli magát abba, hogy az elevenséget szentnek tartsa, teljesen áthatja az elevenség, egyre több és több élettel. A születés és a halál közötti élet így függ össze a halállal, és a halál és egy újabb születés közötti élet így függ össze a teljesség életével. Mert csak azáltal él a Földön az állatvilág, hogy az ember meghal, és a szellemi világból impulzusokat küld az állatok életébe.

A második dolog, amibe az ember a halál után beleéli magát, maga az emberi lélek birodalma, mindegy, hogy ezek az emberi lelkek fizikai testben testesülnek meg, vagy már átmentek a halál kapuján. Az állatvilággal szemben az embernek a halál után, amikor egy tettet végrehajt, az az érzése, hogy valamilyen örömet vagy legalábbis fájdalmat okoz egy lénynek vagy valamilyen létezőnek. Tudja: ha a szellemi erődet használod, az elevenségbe ütközöl.

Itt inkább az elevenségben való általános élet és működés van jelen. Szemben annak megismerésével, ami a mi szféránkban, az emberi szférában van, amikor halottak vagyunk, az a helyzet, hogy ha egy másik lélek kapcsolatba lép velünk, miután átléptük a halál kapuját, úgy érezzük, hogy azáltal, hogy ezzel a lélekkel kapcsolatba kerülünk, saját életérzésünk vagy megerősödik vagy legyengül. Egy lélekkel, mindegy, hogy a Földön tartózkodik, vagy odaát a szellemi világban, úgy lépünk kapcsolatba, érezzük: belsőleg megerősödünk, bizonyos vonatkozásban a lélekkel való együttlét megerősít bennünket, belső erőink erősebbé válnak, mintegy feléledünk. Találkozunk egy lélekkel, és úgy érezzük, hogy sokkal éberebbek leszünk általa, mint egyébként lennénk. Az élet bensőségessége egy bizonyos erővel áramlik felénk, amikor ezzel a lélekkel megismerkedünk. Egy másik lélekkel való megismerkedés folytán egy bizonyos irányban gyengébbek leszünk, ez a kapcsolat mintegy letompítja életünket. A lelkekkel való együttélés abban áll, hogy úgy érezzük: saját egyéni életünk elevenen hullámzik a más lelkekkel való kapcsolat során.

Emberekként a születés és a halál között érzelmi és akarati életünkben élünk, és egyáltalán nem tudjuk, hogy érzelmi és akarati életünk hullámzásában, amit átalszunk és átálmodunk, a halottak lelkei élnek. Mindig jelen vannak, saját érzelmi és akarati hullámzásainkban élnek, oly módon, hogy együtt élnek ezzel a léttel. Míg érzékszerveinkkel a környezetet, egyfajta külvilágként éljük át, érzéseinkben és akarati impulzusainkban intimebb kapcsolatban élünk együtt a halottakkal, mint itt a környezetünkkel, fizikai megtestesülésünk során bensőséges kapcsolatban élünk együtt velük.

Mindez azonban úgy van, hogy ez az élet, ez az átélés, jobban mondva, ez a halottak életébe való beleélés lassan és fokozatosan fejlődik ki, mégpedig azoknak a viszonyoknak a mértéke szerint, amelyeket itt az életben létrehozunk. Kétségtelen, hogy a halál után minden lélekkel együtt vagyunk, ez így igaz, de erről semmit sem tudunk. Lassan és fokozatosan jönnek létre a viszonyok, mégpedig azokkal a lelkekkel, akikkel kapcsolatot létesítettünk a születés és a halál közötti életben. Új kapcsolatokat, eredeti kapcsolatokat az emberekkel nem tudunk létesíteni a halál és egy újabb születés közti életben, eredetileg, közvetlenül erre nem képes az ember. Ha itt szerettünk vagy gyűlöltünk valakit, tehát valamilyen pozitív vagy negatív kapcsolatban voltunk vele, akkor egy homályos szellemi mélységből ez fokozatosan feléled a halál utáni élet során, oly módon, ahogy most utaltam rá, hogy benne élünk ebben a lélekben.

Így ennek az átélésnek, a halottak belső világában való élésnek egy nagy része abban áll, hogy a homályos szellemi mélységből fokozatosan felmerül mindaz, ami az előző, az azt meg előző vagy még korábbi életek során kapcsolatban volt, valamilyen viszonyban volt más lelkekkel. Ez odáig terjedhet, hogy néhány halottal kapcsolatban igen korán, közvetlenül nem sokkal a halál után már létrejöhet.

Ez akkor történhet meg, hogy ha az, aki meghal, valamelyik lélekkel, aki vagy még a Földön tartózkodik, vagy a szellemi világban van, kapcsolatban állt, valamilyen kapcsolatban. Ez a kapcsolat a maga valóságában a halál után ismét a jelzett módon létrejön. Ez a lélek azonban, akivel kapcsolatban állt, más lelkekhez is kötődik, akikkel ő talán már nem állt kapcsolatban a születés és a halál közötti korábbi életeiben. Itt közvetett módon az ilyen lelkek is odafordulhatnak az úgynevezett halotthoz, kapcsolatba kerülhetnek vele. Nos, ezek soha sem közvetlen kapcsolatok, ahogy már mondtam, hanem mindig azok a lelkek közvetítik őket, akikkel az ember a fizikai élet során karmikus kapcsolatban állt. A kapcsolat az ilyen lelkekkel, akikkel a fizikai életben nem létesítettünk kapcsolatot, mindig egészen más, és azok a lelkek közvetítik, akikkel a fizikai élet során kapcsolatban álltunk.

Most könnyen elképzelhetik, hogy mindenekelőtt a közvetlen kapcsolatok a lényegesek, aztán a közvetettek. Azáltal azonban, hogy a Földön a lelkek milyen mértékben állnak kapcsolatban egymással, az ember a halál és egy újabb születés közti hosszú élet során, legalábbis közvetett módon számos kapcsolatot létesít, és ha a közvetlen kapcsolatokat is hozzávesszük, ténylegesen tág körben él együtt más lelkekkel. Ez a más lelkekkel való együttélés mindig bennünk van, akkor is, ha itt vagyunk a földön. Számtalan lélekkel élünk együtt újra a szellemi világban. Ez a minden lélekkel való együttérzés, amit egy absztrakt filozófia absztrakt módon is kezel, és absztrakt együttlétként beszél róla, egy konkrétummal rendelkezik: tulajdonképpen alig van lélek a földön, akivel nem állna fenn egy legalábbis távoli közvetett kapcsolat.

Ezt olyan konkréten kell felfogni, ahogy csak lehet, akkor eljutunk vele a realitáshoz. Amit a halott így átél, az tehát egy általános felébredés, ráébredés egy olyan világra, amely azonban alapjában véve kihat a további karmára. Ez a világ mintegy belsőleg, egyre inkább fényesebbé válik, amikor egyre gazdagabb dolgokat élünk át ebben a második birodalomban, ami az állati birodalomra épül fel, ahogy a növényi birodalom átélése az ásványi birodalomra épül fel. Egyre gazdagabb dolgokat élünk át.

Ezt az átélést úgy gondolják el, hogy mindenféle konkrét viszonyban létrejön, akkor sok minden megtudnak arról, ami a halott lelkét a halál és egy újabb születés között áthatja. Mert ehhez az átéléshez mindenféle gondolat kapcsolódik, ami karmikusan valahogy összeköt bennünket más lelkekkel. Egy végtelenül gazdag világ rejlik mindebben. És lényegében – ezt már láthatták a halál és egy újabb születés közötti életről tartott előadásokban [8] – a halál és egy újabb születés közötti élet első felében a fejlődés egyre bölcsességgel teljesebbé válik. Az ember bölcsességgel telten éli bele magát azokba a kapcsolatokba, amelyeket fokozatosan előhoz a homályos szellemi mélységből, bölcsességgel telten él ezekben.

[8] Az ember belső lénye, és élet a halál és egy újabb születés között – nyolc előadás Bécsben 1914-ben (GA 153).

Attól, amit a misztériumokban a „lét éjféli órájának” [9] neveztem, lényegében szálak húzódnak minden közvetlen és közvetett karmikus kapcsolathoz. Aztán következik a feldolgozás, majd az emberi lelkiéletben megjelenik egy inkább az akarathoz hasonló erő-elem, de csak hasonló hozzá, nem ugyanolyan. Ez az akarathoz hasonló erő-elem az embert egyre erősebbé és erősebbé teszi. Mindenekelőtt azokat az impulzusokat erősíti meg benne, amelyek a világ bölcsességgel teli áttekintéséhez járulnak hozzá, mint akaratszerű elemek, akaratszerű impulzusok, akaratszerű erő-impulzusok.

Nos, itt valami figyelemreméltó dolog jelenik meg. Az emberben a halál és egy újabb születés közti élet második felében él egy bizonyos akarat. Ha megnézzük ezt az akaratot – ezt különösen azoknál találhatjuk meg, akik valamilyen viszonyok következtében a halál és egy újabb születés között bizonyos módon rövid ideig élnek, egy megrövidített életet élnek –, itt egy figyelemreméltó akarati irány jelenik meg. Ezt a következőképpen jellemezhetjük: megjelenik az akarat, hogy az élet nyomait bizonyos módon eltörölje.

[9] Lásd A lélek ébredése című (IV.) misztériumdráma 12. képét (GA 14).

Kérem önöket, hogy ezt helyesen értsék meg. Egy ilyen fajta akarat, hogy a karma nyomait eltörölje, egyre inkább megjelenik az emberben. A karma nyomainak ez az eltörlése az emberi élet legmélyebb titkaival függ össze. És ha az ember a bölcsességről mindig teljes áttekintést kapna, amit a halála után viszonylag hamar megkaphat, akkor igen sokan szívesen eltörölnék létük nyomait, amikor az új földi életbe belépnek. A korábbi földi életek feldolgozása, amit végrehajtunk, lényegében csak azáltal jöhet létre, hogy a magasabb hierarchiák bizonyos lényei útján a halál és egy újabb születés közötti élet második felében a bölcsesség fénye tekintetében elhomályosodunk, lebénulunk, úgy, hogy tevékenységeink, akarati impulzusaink egyre inkább beszűkülnek. Csak azt mondhatjuk: A cél arra irányul, hogy ezeket úgy beszűkítsük, hogy éppen azt teremtsük meg, ami aztán az öröklési áramlatban egy fizikai embertesttel kapcsolódik össze, amiben a földi sors kitejesedhet.

Valójában csak akkor értjük meg ezeket a gondolatokat, ha ezt a földi sorsot vesszük szemügyre. Mennyire álomszerű ez a földi sors a földi ember számára! Gyermekként kerül bele a földi lét viszonyaiba. Amit sorsnak nevezünk, az egyedi élettapasztalatok formájában lép elénk. Abból a szövevényből, amit ezek az élettapasztalatok alkotnak, létrejön valami, ami tulajdonképpen mi magunk vagyunk. Mert gondolják csak meg, mik lennénk a mai napig, ha nem éltük volna át sorsunkat, ha nem éltük volna át mindazt, amit átéltünk. Azt mondhatnánk: amit sorsként átéltem, az vagyok. – Mert egészen mások lennénk, ha valami mást éltünk volna át, nem a sorsunkat.

És mégis, tulajdonképpen mennyire idegennek érzi az ember a sorsát, mennyire kevésbé érzi, hogy össze van fonódva azzal, amit énjének nevez. És milyen sokszor érzi úgy az én, hogy a sors rátalált. Miért? Mert amit magunkból kidolgozunk sorsunk összeállításánál, az a tudattalanban marad. Amit átélünk, az belekerül az érzéki tapasztalatok világába, és a gondolati világba. Érzelmi életünkhöz csak hozzácsapódik. Érzelmi életünk ehhez pozitívan viszonyul. Aktívan azonban ebből az érzelmi életből és az akarati impulzusok életéből az jön létre, amit a halottak birodalmával együtt közösen kapunk. Ami azonban itt felbukkan, és amit tudattalanul átalszunk és átálmodunk, az hozza létre sorsunkat, ez az, ami mi vagyunk. Amit sorsunknál teszünk, azt átalusszuk és átálmodjuk. Amit a sorsunknál átélünk, azt valójában ébren éljük át, de épp hogy csak átéljük, mert tudattalan marad. Tulajdonképpen mi marad tudattalanul? Ami impulzusként átcsapódik a korábbi földi megtestesülésekből és a halál és egy újabb születés közti életből, tisztán szellemi módon abból a birodalomból, amelyben a halottak is élnek, és amelyet átálmodunk és átalszunk. Ezek ugyanakkor erők is, amelyek belőlünk jönnek elő, és amelyekkel sorsunkat alakítjuk. Sorsunkat ugyanabból a birodalomból alakítjuk ki, amit a halottakkal együtt közösen átélünk.

Gondolják el, hogy itt mennyire összenövünk azzal a birodalommal, amelyről most csak bizonyos fokig tudunk, mennyire átalusszuk, mennyire éljük át – bár még nem tudunk beszélni arról, hogyan éljük át a magasabb világok lényeit, ez majd még hozzá kapcsolódik ehhez. Amit azonban szeretnénk felidézni egy olyan fejtegetés útján, amilyen ez is, az az, hogy az úgynevezett halottak birodalmát belefoglaljuk abba a birodalomba, amelyben élünk. Így tudatosul bennünk, hogy csak a körülmények folytán érezzük úgy, hogy el vagyunk választva a halottaktól – de nem vagyunk tőlük elválasztva –, mert érzelmi életünket, amelyben a halottak is benne vannak, és akarati életünket, amelyben a halottak szintén benne vannak, átálmodjuk és átalusszuk.

Ebben a világban, amit átálmodunk és átalszunk, még valami más is van, olyasmi, amit az ember szokásos tudatával egyáltalán nem tud felfogni. Néha felfigyel rá, amikor különösen nyilvánvaló módon találkozik vele, de ezek egyes szenzációs esetek, amelyek csak arra utalnak, ami az életet folytonosan áthatja, ami átvonul rajta. Sokszor hallhattak már ilyen esetekről, mint a következő.

Valaki szokás szerinti napi sétáját végzi, és egy hegyoldalhoz érkezik. Minden nap erre jár, ez a kedvtelése. Az egyik nap ugyancsak erre jár, és hirtelen, járás közben, hall egy hangot, de ez nem fizikai hang, amely ezt mondja neki: tulajdonképpen miért mész ezen az úton? Nem tudsz meglenni enélkül? – Nagyjából ezt mondja neki a hang. Erre meglepődik. Megtorpan, és elgondolkodik azon, mi történt vele. Ebben a pillanatban egy szikladarab gurul le a mélybe, és bizonnyal agyonütötte volna, ha nem torpan meg.

Ez egy igaz történet, de egyike azoknak a történeteknek, amelyek éppen hogy szenzációs jellegük miatt, mondhatnám, arra utalnak, ami életünkben folyamatosan jelen van. Milyen gyakran megtörténik, hogy elhatározzák, hogy valamit megtesznek. Ehhez tartják magukat. Képzeljék el, hogy mi minden történne másképpen a kisebb napi történések folyamán, ha egy elmenetelt egy meghatározott időpontban elhatároznának, aztán egy fél órával később valósítanak meg, mert valami közbejött. Képzeljék el, hogy ez milyen változásokat idéz elő az életben, és milyen változásokat hoz mások életében. Ilyesmit könnyen el lehet képzelni. Képzeljék el például ezt: elhatározzák, hogy az egyik nap délután negyed négy körül egy bizonyos sétát tesznek, és összetalálkoznak valakivel, akivel közölnének valamit, aki aztán ezt a közlést tovább adná másvalakinek. Mivel később érkeznek oda, ezt a közlést az illetőnek nem adják át, és aztán látják: ez nem jött létre, és bizonyos fontos dolgok nem történnek meg.

Itt egy olyan világrendet látunk, amely másfajta, mint az, amit természeti szükségszerűségnek nevezünk. Hogy valaki sétaútját megszakítja, mert hall egy hangot, amelynek következtében megtorpan, és ez megakadályozza abban, hogy egy szikladarab agyonüsse, ebben egy másik világrend beavatkozását érezzük. Ez a másik világrend azonban létünk minden pillanatában beavatkozik, csak nem ilyen szenzációs módon. Csak az ember hozzászokott ahhoz, hogy tekintetét az ilyen dolgokban is a szenzációkra irányítsa, és erre a világra nem figyelünk oda. Miért? Mert tekintetünket arra irányítjuk, hogy mi történik az életünkben és a környezetünkben, és nem arra, ami nem történik meg, amit mindig megakadályoz, visszatart valami.

A szellemi átélés egy bizonyos pillanatáról, arról, ami nem történik meg, amitől valami megvéd vagy visszatart bennünket, éppen úgy tudomást szerezhetünk, mint arról, ami megtörténik. Csak erről úgy veszünk tudomást, hogy ez egy másik világrend. Kíséreljék meg, hogy ezt a világrendet lelkük elé idézik, úgy, hogy ezt mondják: Az ember hozzászokott ahhoz, hogy csak azt lássa, ami megtörténik, és ne lássa meg azt, ami a történést megakadályozza. Amit itt nem figyel meg, az bensőségesen összefügg azzal a birodalommal, amelyben a halottak tartózkodnak, és amelyben mi is benne vagyunk álmodó érzéseinkkel és alvó akaratunkkal. Bensőnkben egy egészen más világtól választjuk el magunkat azáltal, hogy az éber életbe az álom, az alvás belejátszik. És ami itt bugyog, él és működik, azok között a határok között, amelyek gondolkodásunkat érzéseinktől elválasztják, az ugyanaz, mint ami magába zárja a titkokat, amelyek hidat képeznek az úgynevezett élők és az úgynevezett halottak között, de hidat alkotnak a szükségszerűségek birodalma és a szabadság, az úgynevezett véletlenek birodalma között is.

Harmadik előadás 1917. december 10.

Szeretnék néhány tényt, amelyek már említettem, bevezetésképpen még egyszer érinteni, mert azok szükségesek fejtegetéseink folytatásához. Azt mondtam, hogy az emberben lelkileg is megtalálhatjuk azt, amit a szokásos érzéki-fizikai világ és a lelki-szellemi világ küszöbének nevezhetünk. Mégpedig úgy, hogy a szokásos éber tudatban, amivel az ember születése és halála között rendelkezik, tulajdonképpen csak az érzékszervi észlelés viszonylatában teljesen éber, tehát mindannak viszonylatában, amit az érzékek közvetítenek, továbbá mindannak viszonylatában, amit gondolatilag kialakítunk, legyenek azok akár olyan gondolatok, amelyeket az érzékszervi észlelés folytán alakítunk ki, vagy olyanok, amelyek belső világunkból merülnek fel a világ megismeréséhez és átéléséhez. Már egy egészen mindennapi önmagunkba mélyedés is megtanít arra – ehhez egyáltalán nem kell szellemi látó képesség –, hogy az emberiség szokásos tudata teljesen éberen már nem tud mást átfogni, mint a gondolati élet területét, és az érzékszervi észlelés területét. Lelkünkben azonban ezen kívül átéljük az érzéseink világát, és akarati világunkat. Azt mondtuk azonban, hogy érzésvilágunkat csak úgy éljük át, mint egyfajta álmot, hogy az álomélet belenyúlik a szokásos éber tudatba, és hogy tulajdonképpen, amikor érző emberek vagyunk, az élet álmodói vagyunk. Mert az érzelmi életben olyan dolgok történnek, amelyekről az éber tudat a gondolatokban és az érzékszervi észlelésben semmit sem tud. Az éber tudat még kevesebbet tud az akarati élet valódi folyamatairól. Az érzelmi életet az ember a szokásos éber tudatában átálmodja, az akarati életet átalussza. Így tehát gondolati életünkben egy olyan birodalom él, amelybe beágyazódunk, és ez számunkra csak részben ismert, csak azoknak a hullámoknak az útján ismert, amelyek felcsapnak a felszínre.

Aztán hangsúlyoztuk, hogy ebben a birodalomban, amit tehát az ember átálmodik és átalszik, együtt élnek velünk azok a lelkek, akik a halál és egy újabb születés közötti létben tartózkodnak. Az úgynevezett halottakról tehát csak az választ el bennünket, hogy nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a szokásos tudattal érzékeljük, hogy a halottak erői, a halottak élete, a halottak cselekedetei belejátszanak saját életünkbe. Mert ezek az erők, a halottaknak ezek a cselekedetei folyamatosan áthatják érzelmi és akarati életünket. Tehát együtt élünk a halottakkal. Ezért van jelentősége annak, hogy tisztában legyünk vele, hogy korunkban a szellemtudomány feladata az, hogy a halottakkal való összetartozás tudatát kialakítsa.

A Föld-fejlődés a továbbiakban nem fog az ember üdvére alakulni, ha az emberiség nem fejleszti ki ezt az eleven érzést a halottakkal való együttlétről. Mert a halottak élete számos kerülő úton belefolyik az úgynevezett élők életébe.

A nyilvános előadások folyamán nem véletlenül hívtam fel a figyelmet arra, hogy a történelmi lét, amit az ember történelmileg átél, szociálisan átél, amit az emberekkel való etikai folyamatok révén átél, tulajdonképpen olyan értékű, mint egy álom, egy alvás. Azok az impulzusok, amelyeket az ember kialakít, amikor saját személyiségéből indul ki, amikor tehát az ember közösségben működik, álmodó és alvó impulzusok.

Az emberek a történelmet egészen másképpen fogják átélni, ha ezt eleven tudattal teszik. A történelmet már nem annak a fable convenue-nek [10] fogják látni, ahogy ma a történelmet általában nevezni lehet, hanem be fogják látni, hogy a történelmi létet csak úgy lehet megérteni, ha azt keresik benne, amit a szokásos tudat átalszik és átálmodik, és mibe mindenekelőtt belejátszanak az úgynevezett halottak impulzusai és cselekvései, ahogy láttuk. A halottak cselekvései összeszövődnek az úgynevezett élők érzéseivel és akarati impulzusaival. Ez a tulajdonképpeni történelem.

[10] Fable convenue (fr.): közmegegyezésen alapuló mese.

Az ember tevékenysége a társadalmon belül akkor sem szűnik meg, amikor a halál kapuján áthalad. Tovább folytatja tevékenységét, még ha más módon is, mint ahogy itt a fizikai síkon kell tennie. De sok minden, amiről illúziói folytán azt hiszi, hogy ő teszi, mert érzéseiből, akarati impulzusaiból fakadnak, a valóságban egészen napjainkig, ahol a vonatkozó cselekvések végbemennek, azokból a cselekvésekből származnak, amelyek már megtörténtek.

Az ember jövendő fejlődése számára nagyon fontos lesz, ha tudja, hogy abban a pillanatban, amikor a társadalomban való életéről van szó, a halottakkal is közösséget alkot. Csak egy olyan tudást, amely lényegében az érzelmi és akarati életre vonatkozik, magától értetődően az érzésnek és az akaratnak is meg kell ragadnia. Az absztrakt, száraz gondolatok ezt soha nem tudják megragadni, de azok, amelyek a szellemtudomány területéről származnak, megragadhatják. Az embernek hozzá kell szoknia, hogy sok mindenről egészen más fogalmat alkosson.

Tudják mindnyájan, hogy aki szilárdan áll a szellemtudományos impulzusokban, megkísérelheti, hogy kapcsolatban maradjon azokkal, akik már átmentek a halál kapuján. A szellemtudományos gondolatokban és eszmékben, amelyeket a szellemi világ folyamatairól alkotunk, olyan gondolatokra teszünk szert, amelyek érthetőek számunkra, földi emberek számára, de érthetőek a halott lelkek számára is. Ebből adódik az, amit úgy nevezünk, hogy felolvasás a halottaknak. Amikor szel lem tudományos anyagot olvasunk fel a halottaknak, akkor gondolatok formájában igazi közösségben vagyunk velük. Mert a szellemtudomány olyan nyelven szól, amely közös az élő és a halott lelkek számára. Arról van szó azonban, hogy érzelmi életünkkel, megvilágosodott érzelmi életünkkel egyre inkább közelítsünk a dolgokhoz.

Mert gondoljuk csak meg azt, amit tegnap mondtam. Az ember halála és egy újabb születése között olyan környezetben él, amely lényegében nemcsak át van hatva elevenséggel, hanem érző elevenséggel van áthatva. Ez már az ő legalsó birodalma – így mondtam. Ahogy számunkra az érzés nélküli ásványi birodalom azt jeleníti meg, ami érzékszervi életünk folyamán körülvesz bennünket, a halottat egy olyanfajta birodalom veszi körül, amelyben, ha bármit is megérint, fájdalmat vagy örömet idéz elő. A halottnál ez úgy van, mintha az életben tudnunk kellene, hogy ha valamilyen követ megérintünk, egy falevelet megérintünk, érzéseket hívunk életre. A halott semmit sem tud tenni anélkül, hogy környezetében ne hívja elő az öröm érzését, a fájdalom érzését, a kötődés és oldódás érzését, és így tovább. Amikor a halottal kapcsolatban állunk, ahogy ez a felolvasás útján megvalósul, a halott számára létrejön az a közösség, amelyről már beszéltünk, de éppen a felolvasás sajátos esetében. Ezáltal a halott kapcsolatba lép azokkal a lelkekkel, akik felolvasnak neki, azokkal a lelkekkel, akik valamilyen karmikus kapcsolatban állnak vele. És ahogy a halott a maga legalsóbb birodalmában, amit nekünk az állati birodalommal kell kapcsolatba hoznunk, olyan viszonyban áll, hogy mindaz, amit tesz, örömet, fájdalmat, és így tovább hív elő, úgy mindazzal, ami az emberi lelkekkel kapcsolatot idéz elő – legyenek ezek olyan emberi lelkek, akik itt élnek a földön, vagy olyanok, akik már test nélkül élnek a halál és egy újabb születés között –, olyan kapcsolatban áll, hogy azáltal, ami más lelkekben történik, vagy egy felemelkedett vagy egy megbénult életérzést tartalmaz.

Legyenek tisztában ezzel. Ha itt önök egy úgynevezett élőnek felolvasnak, akkor tudják, hogy az abban az értelemben, ahogy emberi értelemről beszélünk, megérti, amit felolvasunk neki. A halott benne él ebben, benne él minden szóban, amit felolvasnak neki, benyomul abba, ami az önök saját lelkülete útján éri. Együtt él önökkel, intenzívebben, mint valaha is a születés és a halál közötti életben tehette. Ez megértetheti önökkel a halottal való közösséget. És ez a halottakkal való közösség, ha keressük, tulajdonképpen valóban bensőséges, és a látó tudat útján felfokozza ezt a halottal való együttlétet.

Amikor az ember tudatosan belép abba a birodalomba, amelyben a halottakkal közösen lakunk, akkor a halottakkal való kapcsolat ilyen: ha a halottnak például felolvasnak, vagy beszélnek hozzá, akkor, mint valami szellemi visszhangot visszahallják azt, amit felolvasnak neki. Ezekkel a fogalmakkal meg kell ismerkednünk, ha valóban képzetet akarunk alkotni a konkrét szellemi világról. A szellemi világban a dolgok másképpen vannak, mint itt. Itt önök hallják, ha beszélnek vagy gondolatilag tudják, ha beszélnek vagy gondolkodnak. Ha a halotthoz beszélnek vagy gondolati úton kapcsolatba lépnek vele, akkor, ha ez a kapcsolat látás útján tudatos, a halott részéről felhangzik ugyanaz, amit mondanak neki, vagy amit gondolatban feléje irányítanak.

Aztán, ha a halottal közölnek valamit, létrejön az az érzés, hogy bensőséges kapcsolatban állnak vele. Válaszolt erre a közlésre, aztán az a bizonytalan tudatuk támad, hogy a halott beszél. Az a határozatlan tudatuk támad, hogy a halott beszélt, és a saját lelkükből kell előhívni azt, amit mondott. felismerhetik ebből, hogy mennyire szükséges egy igazi szellemi kapcsolat, hogy meghallják a másik részéről azt, amit az ember maga gondol és elképzel, és amiből meg lehet hallani azt, amit a másik mond. Ez a lények közötti viszony egyfajta megfordítása. Ez a megfordítás azonban akkor jön létre, amikor valóban belépünk a szellemi világba.

Minthogy a szellemi világ annyira más, mint a fizikai világ, és az emberiség a XV. század óta nagyjából csak olyan képzeteket akart kialakítani, amelyek a fizikai világra vonatkoznak, az emberek elkezdték kiépíteni az átmenetet a szellemi világba. Amikor az emberek rászánják magukat, hogy legalább a lehetőségét létrehozzák annak, hogy egy olyan világ jöjjön létre, amely bizonyos értelemben, ha nem is mindenben, de ellentétes azzal, amit az ember itt igazi világnak nevez, ha az emberek olyan képzeteket akarnak kialakítani, amelyek talán a legostobábbaknak tűnnek annak számára, aki csak a materialista világban akar élni, csak akkor fogják úgy átalakítani a lelküket, hogy meglegyen a lehetőség, hogy valóban betekintsenek a szellemi világba, amely folyamatosan körülöttünk van. Nem az a helyzet, hogy az emberek természetük folytán feltétlenül el vannak választva a szellemi világtól, hanem ez azért van így, mert az emberek a XIV. és XV. század óta a szokásaik és öröklött viszonyaik szerint teljesen elszakadtak attól, hogy más képzeteket alakítsanak ki, mint amilyeneket a fizikai világból kölcsönöznek. Ez már szinte művészetté vált. Mert a mai művészet semmi mást nem akar, mint azt, hogy modellnek vegye, ami kint a természetben jön létre. Az emberek a művészetben már nem akarják érvényre juttatni azt, ami realitásként szabadon felmerül a lélek szellemi életéből. De nem tudják törölni azt, ami a történelmi eseményekben, az etikai-morális együttélésben és a szociális együttélésben szabadon felmerül, hatékony és tevékeny, ha ezt átálmodják, átalusszák. Amíg az ember csak a legcsekélyebb mértékben is kikerül abból, ami sajátos, személyes ügye – és az élet minden pillanatában kikerül ebből –, akkor karja, keze, szavai, tekintete útján a szellemi világ működik, az a világ, amelyet – ezt ismételten hangsúlyoznunk kell – közös a halottak világával.

A halott benne él abban a világban, amelyről beszéltem, úgy, ahogy mi, amikor felnövünk a gyermekkorból beleéljük magunkat az ásványi, a növényi, az állati és az emberi fizikai világba. Amikor a halott így beleéli magát a legalsóbb területbe, amelynek az állati birodalomhoz van köze, aztán a második területbe, amelyben létrejön a közösség mindazokkal a lelkekkel, amelyekkel a halott közvetlen vagy közvetett karmikus kapcsolatban áll, akkor egyidejűleg úgy fejlődik, hogy azoknak a lényeknek a birodalmába éli bele magát, akik – ha szabad ezt a kifejezést használnom, bár nem igazán megfelelő – az emberek felett állnak, mindenekelőtt az angyalok, az arkangyalok és archék birodalmába.

Itt a fizikai világban az ember úgy áll – ezt sokan szívesen emlegetik –, mint a fizikai teremtés koronája. A legmagasabb rendű lénynek érzi magát. Az ásványi lények a legalacsonyabbak, aztán következnek a növényi lények, az állati lények, majd ő maga, az ember. A legmagasabb rendű birodalomhoz tartozónak érzi magát. A szellemi birodalomban ez nem így van a halottakkal, mert a halott úgy érzi, hogy a hierarchiákhoz kapcsolódik, amelyek felette állnak, az angyalok, arkangyalok és archék hierarchiájához, és így tovább. Ahogy az ember itt a fizikai világban bizonyos módon úgy érzi, hogy a fizikai emberi birodalom, az ásványi, a növényi és az állati birodalomból származik, azokból nőtt ki, a halott úgy érzi, hogy a halál és egy újabb születés közötti életben a felette álló hierarchiákhoz tartozik.

Az a mód, ahogy az ember fokozatosan beleéli magát ezekbe a birodalmakba, az angyalok, arkangyalok és archék birodalmába, úgy írható le, hogy azt mondjuk: az ember úgy érzi, hogy eloldódik önmagától. Ezekről a dolgokról is képzetet kell alkotnunk, amit a fizikai világban nem tudunk létrehozni. A fizikai-érzéki világban, amikor a gyermekkorból felnövünk, megtanuljuk, hogy fokozatosan megismerjük a dolgokat: mindenekelőtt közvetlen környezetünket, aztán azt, ami az életvitelünk tágabb környezetében van, és így tovább. A dolgokat úgy ismerjük meg, hogy tudjuk: fokról-fokra közelednek hozzánk. A halál és egy újabb születés között ez nem így van, Itt attól a pillanattól kezdve, amikor tudjuk, hogy most kapcsolatban állunk az angyalokkal, úgy érezzük, mintha örök idők óta kapcsolatban álltunk volna velük, mintha hozzájuk tartoztunk volna, egyek lennénk velük, de mintha ez a tudat csak azáltal tudna kifejlődni, hogy bizonyos módon odáig visszük, hogy az angyalokról való képzet eloldódik tőlünk. Itt a fizikai világban azáltal szerzünk tapasztalatokat, hogy képzeteket alkotunk. A szellemi világban azáltal szerzünk tapasztalatokat, hogy a képzeteket bizonyos módon eloldjuk magunktól. Tudjuk, hogy azokat magunkban hordjuk, és tudjuk, hogy teljesen betöltenek bennünket. De hogy tudatunkba emelhessük őket, el kell oldanunk őket magunktól. Így oldjuk el az angyalokról, arkangyalokról és archékról alkotott fogalmainkat is.

Az ember mintegy a legalsóbb birodalom útján áll kapcsolatban az állatisággal, amit abban az értelemben, ahogy kifejtettem, le kell küzdenie. Aztán az e felett álló birodalomba jut, azokhoz a lelkekhez, akikkel közvetve vagy közvetlenül karmikus kapcsolatban áll. Aztán megtapasztalja az angyalok birodalmához való viszonyát. Az angyalok birodalmához való viszonya útján először sok minden jelenik meg abból, ami helyes kapcsolatot hoz létre az emberi lelkek birodalmával. Úgy, hogy tulajdonképpen a halál és egy újabb születés közötti életben nehezen lehet elválasztani azt, amit az embernek a többi lélekkel kell tennie, attól, amit az angyalok birodalmából származó lényekkel kell tennie. Az embereknek és az angyali birodalom lényeinek sok mindent kell közösen tennie. Azt mondhatjuk – bár természetesen ezekről a dolgokról csak hasonlatszerűen lehet beszélni, és minden erről való beszéd csak utalás lehet, de ugyanakkor mégis helyes –, hogy ahogy itt a fizikai életben az emlékezés valamilyen eseményre vonatkozik, amit megtettünk, úgy a halál és az újabb születés közötti életben egy angyali lény valami olyasmit hordoz számunkra, amihez alkalmazkodnunk kell, amit át kell élnünk. Az angyali birodalom lényei tulajdonképpen közvetítik mindazt, ami az úgynevezett halottak életében kialakul.

Mindabban, amit az embernek tennie kell a halál és egy újabb születés között az állatiság leküzdése terén – az ember a maga állati természetét be kellett, hogy építse szellemi lényébe, hogy ezzel előkészítse következő inkarnációját –, segítik az arkangyalok. Ha ezt helyes értelemben fogjuk fel, ezt mondhatjuk: Azáltal, hogy az ember a halál és egy újabb születés között részesül az angyalokkal való kapcsolatban, abba a helyzetbe kerül, hogy helyes kapcsolatot, helyes viszonyt tud kialakítani azokkal a lelkekkel, akikkel éppen kapcsolatba kell lépnie. Azáltal, hogy az ember kapcsolatba lép az arkangyalok birodalmával, olyan helyzetbe kerül, amelyben a helyes módon előkészítheti azt, aminek a következő földi inkarnációban meg kell történnie.

Az archék azok a lények, akiket korszellemeknek is nevezünk, de ők azok is, akik közösen tevékenykednek a halottakkal és élőkkel kapcsolatos feladatokban. Közléseimből kivehették, hogy lényegében a halottnak az angyalokkal olyan módon van dolga, hogy azok a többi lélekhez való kapcsolatát szabályozzák, az arkangyalok pedig a következő inkarnációhoz való viszonyát szabályozzák. Amit a halottnak tennie kell az archék hierarchiájához tartozó lényekkel, azt azokkal kell megtennie – közös talajon az úgynevezett élőkkel –, akik itt fizikai testben inkarnálódtak. A halott a halál és egy újabb születés között, és az úgynevezett élő, itt a születés és a halál között ugyanolyan módon be van ágyazva valamibe, ami folyamatosan áramló világbölcsességként és akarati tevékenységként összeszövődik a korszellemekkel. Ami aztán összeszövődik a korszellemekkel, az megjelenik egy korszak történelmében, etikai-morális életében és szociális életében.

Azt mondhatjuk, hogy feltekinthetünk a szellemi birodalomba, és kijelenthetjük: Itt vannak az úgynevezett halottak, és amit a maguk birodalmában átélnek, az szabályosan történik, ez az átélés a saját ügyük, az angyalok és arkangyalok révén. Amit viszont közösen élnek át az úgynevezett élőkkel, azt azok a lények bonyolítják le, akik az archék hierarchiájához tartoznak. Így egyáltalán nem tudunk gyümölcsözően működni a szociális, történelmi és etikai-morális életben anélkül, hogy ne lennénk tudatában: ennek a működésnek a halottakkal közös elemből kell kifejlődnie, az archék, a korszellemek eleméből kell kifejlődnie.

Ezek a korszellemek azonban felváltják egymást a feladatok tekintetében. Erről már többször beszéltünk. Egy ilyen korszellem bizonyos évszázadokon keresztül beleszövi az emberi történésekbe a folyamatos történelmi, szociális és morális-etikai áramlatokat, aztán felváltja egy másik korszellem. Az az időpont, amelyben egy korszellem felváltja a másikat, a legfontosabb dolog annak megfigyeléséhez, ami tulajdonképpen az emberiség fejlődése folyamán lejátszódik. Mert az emberiség fejlődését nem tudjuk megérteni, ha nem vesszük figyelembe a korszellem eleven működését, és egyáltalán a szellemi világot, nem tudjuk megérteni, hogy tulajdonképpen mi történik az emberek között, ha nem vesszük tekintetbe a szellemi birodalmat.

Az emberek absztrakt módon, teljesen absztrakt módon gondolkodnak arról, ami a szociális, etikai-morális és történelmi téren lefolyik. Mintha a történelem egy folyamatos áramlat lenne, ahol az egyik dolog követi a másikat – így képzelik el a történések időbeli áramlását. Azt kérdezik: miért olyanok a XX. század kezdetének eseményei, amilyeneknek látjuk őket? – Mert a XIX. század végének eseményei, idézték elő őket. És miért jöttek létre a XIX. század végének eseményei? – Mert a XIX. század közepének eseményei idézték elő őket. És a XIX. század közepének eseményit azok az események okozták, amelyek a XIX. század kezdetén jöttek létre, és így tovább.

Ez a szemléletmód, amely a történelmi eseményeket mindig a közvetlen korábbi történés következményének tekinti, nagyjából olyan, mintha a paraszt azt mondaná: a búza, amit ebben az évben le fogok aratni, az előző búza következménye, a magok megmaradtak, és az előző évi ismét csak az azt megelőző év búzájának a következménye. Az egyik követi a másikat, a hatás mindig követi az okot. Nem történik meg, ha nem belőle következik! Mert a parasztnak természetesen személyesen kell belátnia: a vetőmagot először el kell vetnie, hogy a hatás az okból létrejöjjön. A hatás az okból önmagától nem jön létre. Ez egy bizonyos szempontból a materialista kor legborzasztóbb illúziója, hogy az emberek azt hiszik, hogy a hatás az okból jön létre, és hogy az emberek nem akarják a legegyszerűbb gondolatokat megalkotni ezeknek a viszonyoknak az igazságáról.

Példaként elmondtam már egy olyan eseményt, amely az emberiség történelmében szenzációs eseménynek számít. De ez már úgy van, hogy az emberek könnyen veszik az ilyen szenzációs eseményeket, mint ahogy más eseményeket is, amelyek hasonló jellegűek, de folytonosan, szinte pillanatonként megtörténnek életünkben. Felhívtam a figyelmüket arra, hogyan folyik le egy ilyen esemény: valakinek az a szokása, hogy sétát tesz egy hegyoldalban, ezt naponta megteszi hosszú időn keresztül. Egyik nap azonban, amikor útjának egy bizonyos pontjához ér, úgy hallja, mintha egy belső hang szólítaná meg, nagyjából így: tulajdonképpen miért mész ezen az úton? Szükséges, hogy ezt tedd? – Valahogy így. Elgondolkodik, ahogy a hangot hallja, megtorpan, egy pillanatra eltűnődik annak különlegességén, hogy mi történt – és egy szikladarab zuhan le, ami kétségkívül agyonütötte volna, ha a hang hatására nem torpan meg. Ez egy szenzációs esemény. De annak számára, aki a dolgot józanul, és ugyanakkor szellemileg szemléli, ez nem más, mint egy olyan esemény, ami életünk minden pillanatában megtörténik. Mert életem minden pillanatában történhetne velem valami más is, ha ez vagy az létrejönne.

A nagyon okos ember – tudjuk, hogy különösen a jelenkori emberek nagyon okosak – azt mondja: Hogy miért nem ütötte agyon a szikla ezt az embert? Mert megtorpant. Ez az ok. – Nos, szép, de képzeljük el, ha nem torpan meg, és a szikla agyonüti, akkor az igen okos jelenkori ember azt mondaná: a lezuhanó szikla az oka, hogy az ember meghalt.

Tisztán formálisan, külsőleg, absztrakt módon ez igaz, a lezuhanó szikla az ok, és az ember halála a következmény. De hogy az oknak a következményhez semmi köze sincs – mert a lezuhanó szikla számára teljesen mindegy, hogy az ember ott áll-e, vagy nem –, erre az illető nem gondol. Ennek az oknak ehhez a következményhez a legcsekélyebb köze sincs. Gondolkodjanak csak szabályosan, és kíséreljék meg tisztázni, hogy tulajdonképpen minden ilyen ok-okozatról való beszédnek mi a jelentősége. Az úgynevezett oknak a legcsekélyebb szüksége sincs arra, hogy köze legyen a maga hatásához. A szikla számára pontosan ugyanaz a folyamat játszódik le, ha az ember nem áll ott, és le is játszódik: a sziklával akkor sem történik más, ha az ember figyelmeztetést kap, és félreáll.

Elmondtam önöknek, hogy ez egy példa arra, hogy az ilyen külső, tisztán formális dolgokban az úgynevezett okoknak semmi közük sincs az úgynevezett hatásokhoz. Az oknak és a hatásnak ez az egész szemlélete csak az absztrakciókból következik. Okról és hatásról beszélni csak bizonyos határok között lehet. Gondolják el: van itt egy fa, és itt vannak gyökerei. Ami a gyökerekben végbemegy, az bizonyos vonatkozásban kétségkívül okként jelölhető meg annak számára, ami növekszik, ami az ágakban végbemegy, azt ismét bizonyos joggal lehet annak okaként megjelölni, ami a levélben történik. A fa bizonyos vonatkozásban egy egész, és a konkrét életszemlélet a teljességre, az egészre törekszik, az absztrakt életszemlélet viszont az egyik dolgot a másikhoz kapcsolja, anélkül, hogy megkérdezné: hol van a lezárt egész? A szellemi életszemlélet számára azonban annak van jelentősége, hogy az ember egy egészről tud. Mert látják, ahol a külső levelek vannak, ott a fánál megszűnnek a belső okok arra vonatkozóan, ami itt történik. Ahol a levelek megszűnnek, ott az okozati erők is megszűnnek. Ahol viszont az okozati erők megszűnnek, valami más kezdődik. Itt, ahol az okozati erők megszűnnek, ha szellemileg nézik, látják, hogy a fát körülveszi a szellemi lényszerűség, a szellemi elemi erő, ott elkezdődik, ha szabad így mondanom, egy negatív fa, amely kiterjed a végtelenbe – de csak látszólag a végtelenben, mert egy idő múlva eltűnik. A fa kifelé növésénél egy elemi léttel találkozik, és ott, ahol a fa megszűnik, a vele ellentétesen növekvő elemi léttel érintkezik (lásd az ábrát). Ez így van a természetben. A növény, amikor a talajból kinő, eltűnik. Az okok megszűnnek ott, ahol a növény megszűnik. A növénnyel szemben azonban a világmindenségből felnövekszik egy elemi lét.

Ezt Az emberi élet a szellemtudomány szempontjából című előadásomban [11] már említettem. A növény kinő a talajból, aluról felfelé a szellemiség pedig felülről érkezik a növény felé. Ez minden lénynél így van. Amit itt a természetben látnak, az minden létben jelen van. Mindenekelőtt jelen van a szociális, az etikai-morális és a történelmi lét áramlata. Nem úgy, mint a történés folyamatos áramlata, hanem egy korszellem uralkodik egy bizonyos időszakban, aztán egy másik felváltja, egy harmadik, egy negyedik, és így tovább. És ott, ahol az egyik korszellem a másikat felváltja, a folyamatos történések áramlatában is vagy egy különbség, egy olyan fordulópont, hogy nem mondhatjuk azt, hogy ami itt következik, az a korábbinak a hatása. Nem abban az értelemben a korábbinak a hatása, ahogy azt elképzeljük.

[11] Rudolf Steiner 1916. október 16-án tartott előadást a fenti címmel, mely a Filozófia és antropozófia című kötetben (GA 35) jelent meg.

Törvényszerűség van abban, ami egymás után következik. Amit szokás szerint „szükségszerűségnek” nevezünk, az illúzió, ha úgy fogjuk fel, ahogy ma gyakran felfogják. A folyamatos történések áramában teljesen hasonló dolog történik, mint ott, ahol egy fa véget ér, és az elemi fa elkezdődik, csak a természetben itt a látható, az érzékszervileg látható birodalom egy lénye egy másik lénnyel közvetlenül határos, amely érzékszervileg nem látható, amely láthatatlan. Itt határolja az érzékelhető az érzékfelettit – itt az időáramlásban a hasonló dolgok határolják egymást, de ahogy itt a látható fa véget ér, és az elemi fa megkezdődik, itt is megszűnik valami, és más dolog kezdődik.

Így vannak korszakok, amelyekben a régi történések, a régi impulzusok megszűnnek, és újakat kell megragadni. Az ilyen időpontokban az emberek gyakran szívesen csatlakoznak Luciferhez és Ahrimanhoz, és továbbra is ragaszkodnak ahhoz, ami a valóságban tulajdonképpen már elhalt. A természetben ezt nem lehet megtenni. Ha valaki 1914-ben ugyanolyan jellegű eszméket akar követni, melyek 1876-ban voltak jogosak, akkor ezt megteheti. Megteheti azért, mert az emberi történelem folyamatos áramlásában, ahol az ember Ahrimanhoz és Luciferhez kapcsolódik, a régit meg lehet őrizni, akkor is, ha az már valójában halott. Ez azonban ugyanaz, mintha valaki egy fát tovább akarna növeszteni, úgy, hogy ne legyen vége ott, ahol a természetes határait eléri. A történelemben általában az történik, hogy az emberek nem találják meg a lehetőséget arra, hogy egy új korszakba a megfelelő módon belehelyezkedjenek, azaz, hogy az új korszellem szolgálatába álljanak.

Éppen korunkban ennek különösen nagy jelentősége van. Egész héten arról beszéltünk, hogy szellemileg milyen fontos esemény történt 1879-ben (lásd az ábrát, sárga). Itt véget ért egy korszak, valami meghalt, valami megszűnt, ahogy itt a fa véget ér. Innen kezdve szükséges volt – és természetesen máig szükséges maradt, és még sokáig az lesz –, hogy az emberek számára megközelíthetően legyenek azok az eszmék, azok az impulzusok, amelyek a szellemi világból származnak. Különben a régi ahrimanivá, luciferivé alakul.

Ezzel egy rendkívül fontos dolgot mondtunk. Mert a XIX. századnak ez az utolsó harmada fontos időszak volt az emberiség történelmében. Szükséges volt, és az is marad, hogy az emberek érzékeljék az inspirált eszméket, hogy befogadókká váljanak. Mindazonáltal külsőleg nézve – a dolgokat azonban nem csupán külsőleg fogjuk nézni, hanem mélyebb belső szemléletre törekszünk –, külsőleg nézve ez mindenesetre úgy fest, mintha tulajdonképpen a dolgok teljesen vigasztalanok lennének. A szellemi világból azonban már megjöttek az impulzusok, amelyek leáramlanak és hatnak ránk, úgy, hogy az embereket 1879-től kezdve úgy vezessék, hogy az inspirált eszmék iránt befogadókká váljanak. Az impulzusok már itt vannak, hogy az embereket olyan gondolatokra ösztönözzék, hogy már a XIX. század végétől kezdve tudatossá válhasson számukra: ha történelmileg, szociálisan, etikai-morális módon működünk a társadalmi életben, akkor a halottak, az angyalok, az arkangyalok és az archék együttműködnek velük. Ez már jelen van. Az impulzusok itt vannak, csak sokan nyomtalanul elmennek mellettük.

Azt mondom, hogy ezt ma mindenekelőtt külsőségesnek tekintem, és jó, ha egyszer tisztázzuk, hogy láthatóan mennyire nyomtalanul elmegyünk minden mellett. A XIX. századnak ebben a második felében azok számára, akik ebben részt vettek, fontos dolgok, fontos impulzusok jöttek létre, amelyek jelentős gondolatokat hívtak elő. Ha ezt ma áttekintik, láthatják, hogy ezek kétségkívül absztrakt gondolatoknak tűnnek, de valójában nem azok. Nem kellene, hogy úgy maradjanak, amilyenek akkoriban voltak. Még egyszer megismétlem, hogy ezt most külsőleg vesszük szemügyre, holnap belülről fogjuk vizsgálni.

A mai képzés szinte minden területén így volt ez. Mert aki például – hogy valami közelebbi dolgot érintsünk – itt ebben az országban, Svájcban úgy nézi ezt, hogy azt mondja: itt Svájcban a XIX. század ötvenes éveiben valakinek jelentős gondolatai voltak, filozófiai gondolatai, és ha ezeket ketten vagy hárman átvették volna, hogy népszerűvé tegyék őket, és a legtermékenyebb módon fogták volna fel őket, Svájc egész területe szellemmel áthatott lenne. – Ki gondol például arra, hogy a XIX. század közepén Otto Heinrich Jägerben [12] egy elsőrendű szellem jelent meg, aki itt Svájcban egyike a legnagyobbaknak? Hol van a neve, hol említik? Kinek van tudomása arról, hogy bár a gondolatok absztrakt módon jelennek meg, láthatóan absztrakt módon, de mégis konkréttá válhatnának, virágzóak és gyümölcsözőek lehetnének, mert ennek az embernek az útján nagyságot értek el, aki a zürichi egyetemen tanított, könyveket írt fontos eszmékről – amelyeket a jelenkor életébe bele kellett volna vinni – az emberi szabadság eszméjéről, és annak a szellemi világgal való összefüggéséről. Egy másik szempontból, mint ahogy az az én szabadság-filozófiámban [13] a kilencvenes években létrejött, Otto Heinrich Jäger itt Svájcban egy bizonyos szabadság-filozófiát hozott létre.

[12] Otto Heinrich Jäger (1828 − 1922): zürichi filozófiaprofesszor.
[13] Rudolf Steiner: A szabadság filozófiája (GA 4).

Számtalan ilyen példát lehetne mindenütt felsorolni. A leggyümölcsözőbb eszmék nőttek és sarjadtak ki. Az azonban, amit ma a XIX. század szellemtörténeteként elmondanak, egészen a XX. századig terjedően, az a legjelentéktelenebb mindabból, ami valóban történt. A legjelentősebbet, ami a leginkább benyomást kelt, nem veszik tekintetbe. Külsőleg szemlélve így néznek ki a dolgok. A belső szemlélet talán vigasztalóbb lesz.

Negyedik előadás 1917. december 11.

A téma, amit most megbeszélünk, nagyon átfogó, és nem fogunk tudni olyan messzire jutni, amennyire akartam, de majd tovább folytatjuk ezeket a fejtegetéseket. Mert szeretném éppen ezekben a fejtegetésekben mindenekelőtt az alapokat lefektetni a szabadság és szükségszerűség megértéséhez, úgy, hogy kapjanak egy képet arról, amit okkultista szempontból tekintetbe kell venni, hogy megértsük az emberi lét szociális, történelmi és etikai-morális folyamatait.

Hangsúlyoztuk, hogy a születés és a halál közötti életben tulajdonképpen csak azt éljük át teljesen tudatosan, ami az érzékszervi érzékelés útján jut el hozzánk, ami az érzékszervi benyomásokból származik, és amit gondolatilag átélünk. Ezzel szemben az ember mindazt átálmodja, ami az érzésekben valóságként él, és mindazt átalussza, ami az akarati impulzusokban tulajdonképpen mélyebb szükségszerűségként nyugszik, mint ahogy az a mélyebb valóságban jelen van. Érzelmi és akarati életünkben ugyanabban a szférában élünk, amelyben velünk együtt a halottak is jelen vannak.

Nos, jó, ha mindenekelőtt képzetet alkotunk arról, hogy tulajdonképpen mi van kint az érzékszervi élet mögött. Az érzék szervi benyomásokat úgy tudjuk elképzelni, mint valami szőnyeget, ami szétterjed előttünk. Természetesen ezt a szőnyeget úgy kell elképzelnünk, hogy tele van hallási benyomásokkal, a tizenkét érzékszerv összes benyomásával, ahogy ezeket az antropozófiai közlésekből ismerjük. Tudjuk, hogy az érzékszervek száma valójában tizenkettő. Ez az érzéki szőnyeg bizonyos módon egy mögötte elterülő valóságot takar. Ezt az érzéki észlelés mögött elterülő valóságot nem szabad úgy elképzelnünk, mint ahogy a természettudós az atomok világát elképzeli, vagy, ahogy egyes filozófiai irányok a magánvalóról beszélnek. Mert, ahogy a nyilvános előadásokban hangsúlyoztam, ha egyfajta magánvalót keresünk, ahogy a mai filozófia teszi, ahogy a kantianizmus teszi, ez nagyjából ugyanazt jelenti, mint amikor azokat a lényeket, amelyeket egy tükörben látunk, a maguk valóságában azáltal akarjuk megkeresni, hogy a tükröt összetörjük, hogy lássuk, mi van mögötte. Ebben az értelemben nem olyasmiről beszélek, ami az érzékszervi észlelés mögött van, hanem olyasmiről, ami szellemiségként rejtőzik az érzékszervi észlelés mögött, amibe mi magunk is be vagyunk ágyazva, de ameddig az ember szokásos tudata nem ér el a születés és a halál között. Abban a pillanatban, amikor az érzéki szőnyeget bizonyos módon megfejtenénk az első fokon, úgy, hogy kívülről többet látnánk az érzékszervi impulzusok sokaságánál, mit látnánk itt az érzéki szőnyeg szellemi megfejtésének ezen az első fokán? Ezt a kérdést akarjuk most feltenni.

Mindenekelőtt meglepő lehet, amit akként kell megnevezni, amit elsősorban látunk. Amit itt elsősorban látunk, az az erők összessége, amelyek mind arra irányulnak, hogy egész életünket serkentsék a születéstől, vagy, mondjuk, a fogantatástól kezdve a halálig. Nem az egyes eseményekben látnánk életünket, ha az érzéki szőnyeget megfejtenénk, hanem a maga teljes mivoltában. Mindenekelőtt nem valami idegenszerűt találnánk, hanem saját magunkat találnánk meg az érzékszervi észlelés megfejtésének első fokán – de nem azt a valakit, akik ebben a pillanatban vagyunk, hanem azt, ahogy a születés és a halál közti életünket alakítjuk. Ez az élet, amely nem működik együtt fizikai testünkkel, és ezért fizikai érzékszerveinkkel nem is érzékelhető, ez az élet étertestünkben, képzőerőtestünkben működik. És képzőerőtestünk lényegében annak az életnek a kifejeződése, amit akkor tudnánk áttekinteni, ha az érzékszerveket, az érzékszervi észlelést kikapcsolnánk. Ha az érzéki szőnyeg valahogy szétszakadna, és szétszakad, ha az ember felemelkedik a látáshoz – akkor az ember megtalálná önmagát, úgy, ahogy ebben a földi inkarnációban, amelyben a meg figyelést teszi, kialakítja. De ahogy mondtuk, az érzékszervek nem alkalmasak arra, hogy ezt érzékeljék.

Mi alkalmas ennek érzékelésére? Az ember már birtokolja azt, ami alkalmas erre, de olyan fejlődési fokon áll, ahol jelenleg igazi érzékelésről nem lehet szó. Amit itt érzékelne, az nem jut el a szembe, nem jut el a fülbe, nem jut el az érzékszervekbe, hanem – kérem, hogy ezt értsék meg jól – az ember belélegzi, a levegővel szívja magába. Ami a tüdőnk éteri alapját képezi – a fizikai tüdőről itt nem lehet szó, mert a tüdő a maga nemében nem közvetlen érzékelő szerv –, tehát a tüdőnk éteri alapja tulajdonképpen érzékelő szerv, de a születés és a halál közötti ember számára nem használható annak érzékelésére, amit belélegzünk. A levegőben, amit beszívunk, tulajdonképpen minden lélegzetvételben, ahogy az beilleszkedik a születés és a halál közötti élet egész ritmusába, mélyebb valónk rejtőzik. Csak ez úgy van kialakítva, hogy ami az egész tüdőrendszerünk alapját képezi, az az embernél a fizikai síkon még nem jött létre, nem jutott el ahhoz a képességhez, hogy érzékelni tudjon. Ha megvizsgálnánk, és valóban megismernénk azt, amire tüdőrendszerünk tulajdonképpen felépül, ami az éteri alapja, akkor az alapjában véve teljes mértékben ugyanazt ábrázolná, ami fizikailag, a fizikai világ számára az agyunk jelent az érzékszervekkel. Abban, ami tüdőrendszerünk alapját képezi, egyfajta agy jelenik meg egy korábbi fejlődési fokon, mondhatnánk, még egy gyermeki fejlődési fokon. Ebben a vonatkozásban is bizonyos módon – hangsúlyozom, hogy bizonyos módon – egy második embert hordozunk magunkban. És nem képzelik el helytelenül, ha azt gondolják, hogy a fizikai fejen kívül, amit az ember magán hordoz, még van egy éteri fej is, csak érzékelő szervként a szokásos életben még nem használható, de érzékelni tudja azt, ami a képzőerőtest mögött annak teremtőjeként rejlik. Az azonban, ami itt a képzőerőtest mögött teremtően működik, olyasmi, amibe akkor lépünk be, amikor áthaladunk a halál kapuján. A képzőerőtestet aztán levetjük, de ami megteremti, ami létrehozza, abba belépünk. Ezt talán nehéz elképzelni, de jó, ha megpróbálják, hogy ezeket a gondolatokat valóban végiggondolják. A dolgot sematikusan így világíthatjuk meg:

Képzeljük el a fej fizikai rendszerét, és a tüdő fizikai rendszerét (az ábrán piros), amint a kozmoszból annak impulzusait kapják (kék nyilak), amelyek ritmikusan fejlődnek ki a tüdő mozgásaiban (pirossal satírozva). Tüdőnk útján kapcsolatban állunk az egész kozmosszal, és az egész kozmosz teremtően hat az étertestünkre. Amikor átlépünk a halál kapuján, az étertestet elhagyjuk, de abba lépünk be, ami tüdőrendszerünkben működik, és ez az egész kozmosszal kapcsolatban áll. Ezért van az a csodálatos összhang az emberi élet ritmusa és a légzés ritmusa között. Tudják – ezt már említettem –, hogy ha a 18 lélegzetvételt, amelyet az ember egy perc alatt megtesz, összeadjuk, úgy, hogy megkapjuk a napi lélegzetvételek összegét, akkor ez 18-szor 60 egy óra alatt, 24-szer ennyi egy nap alatt, tehát összesen 25.920 lélegzetvétel. Az ember be- és kilélegzik, ez adja meg a ritmusát, a legkisebb ritmusát. Van aztán egy másik ritmus is az életünkben, amit már szintén említettem. Ez abban áll, hogy lelkiségünket, az ént és az asztráltestet minden reggel a felébredéskor bizonyos módon belepréseljük fizikai rendszerünkbe, majd elalváskor kilélegezzük. Ezt egész fizikai életünk során megtesszük. Vegyünk egy átlagos emberi életet, így kiszámíthatjuk, hogy, mondjuk, egy év folyamán 365-ször lélegezzük be magunkat és ugyanannyiszor kilélegezzük. Ha az emberi életet átlagosan 71 évre tesszük, akkor ez 25.915. Látják, hogy lényegében ugyanaz a szám jön ki. Persze az élet nem azonos tartamú minden embernél, de egy születés és halál közötti élet folyamán 25.920-szor lélegezzük ki és be azt, amit tulajdonképpen önmagunknak nevezünk. Úgy, hogy azt mondhatjuk: ahogy egy lélegzetvételnél a körülöttünk lévő elemekhez viszonyulunk, úgy viszonyulunk a világhoz, amelyhez tartozunk. Életünk folyamán ugyanabban a ritmusban tartozunk a kozmoszhoz, mint amelyben légzésünk útján állunk a nap folyamán. És ha az életünket nézzük, tehát mondjuk 71 évet, és ezt az emberi életet egy kozmikus napnak tekintjük – vegyünk egy emberi életet egy kozmikus napnak –, akkor egy kozmikus év 365-ször ennyi, 25.920, tehát megközelítően ismét egy év. Ez azonban az az időszak, amelyben a Nap visszafordul ugyanahhoz a csillagképhez: 25.920 év. Amikor egy bizonyos évben a Nap a Kos jegyében tűnik fel, 25.920 év múlva jelenik meg újra ebben a csillagképben, mert a Nap 25.920 év alatt járja végig az egész Állatövet. Így tehát a kozmosz egy egész emberi életet lélegzik ki, a kozmosz egy lélegzetvételét, ami pontosan úgy viszonylik a kozmikus léthez, a Napnak az Állatövben való kozmikus megfordulásához, ahogy egy lélegzetvétel a napi élethez. Ez egy mély, bensőséges törvényszerűség. Látják, hogy minden a ritmusra van felépítve. Háromszorosan lélegzünk, vagy legalábbis háromszorosan állunk egy légzési folyamatban. Tüdőnk útján elsősorban az elemekben lélegzünk – olyan ritmusban, ami a 25.920-as számot adja. Lélegzünk az egész Naprendszerben, amikor a Nap felkelésével és lenyugvásával párhuzamosan számítjuk ki elalvásunkat és felébredésünket. Egész életünk folyamán egy olyan ritmusban lélegzünk, amely ismét csak megfelel a 25.920-as számnak. És végül a világmindenség kilélegez, és ismét belélegez bennünket egy olyan ritmusban, amely ugyancsak megfelel a 25.920-as számnak, megfelel a Nap állatöv körüli körforgásának.

Így állunk benne az egész látható kozmoszban, amelynek a láthatatlan kozmosz az alapja. Ebbe a láthatatlan kozmoszba lépünk be, amikor a halál kapuját átlépjük. A ritmikus élet az az élet, amely érzelmi életünk alapját képezi. A kozmosz ritmikus életébe lépünk be, abban az időszakban, amelyet a halál és egy újabb születés között élünk át. Ez a ritmikus élet éteri életünknek megfelelően az érzéki szőnyeg mögött terül el. Ha abban a pillanatban, amikor látó tudathoz jutunk, meglátnánk ezt a világritmust, amely bizonyos módon egy hullámzó világtenger, akkor asztrálisan kialakítva látnánk. És ebben a ritmikusan hullámzó asztrális tengerben jelen vannak az úgynevezett halottak is, a magasabb hierarchiák lényei is. Itt az van jelen, ami hozzánk tartozik, de ami a küszöbön túl található, amiből csak az érzések hullámai csapnak fel, amelyeket átálmodunk, és az akarati impulzusok, amelyeket a maguk valóságában átalszunk.

Fel lehet tenni a kérdést – a dolgot összehasonlításként nézzük, anélkül, hogy a teológiába bonyolódnánk: A világ bölcsességgel teli vezetése miért rendezte úgy, hogy az ember, amikor a születés és a halál között él, nem érzékeli azt, ami ritmikus életként az érzéki szőnyeg mögött terül el? Az ember feje, a rejtett fej, amely a tüdőrendszernek felel meg, miért nem alkalmas megfelelő érzékelésre? Igen, ez egy olyan igazsághoz vezet, amelyről azt mondhatjuk, hogy korunkig az illetékes okkult iskolák [14] titokként őrizték, mert ezzel a titokkal más titkok is kapcsolatban állnak, amelyeket nem szabad felfedni – legalábbis eddig nem volt szabad felfedni. Csak korunkban érkezett el az az időszak, amelyben az ilyen dolgokat az emberekkel közölni kell.

[14] Lásd: Az okkult mozgalom a XIX. században és hatása a világ kultúrájára című ciklust (GA 254).

Az okkult iskolák, amelyek itt vagy ott működtek, ezeket a dolgokat olyan okok miatt őrizték meg, amelyeket most nem kell, hogy megbeszéljük, különösen ma még, bár ezek ma szükségképpen eljutnak az ember tudatába. De a XIX. század utolsó harmada óta adottak az eszközök és módok, amelyek útján túl lehet lépni azon, amit az okkult iskolák tulajdonképpen legtöbbször jogosulatlanul visszatartottak. Ez azzal az eseménnyel függ össze. amelyről már beszéltem, és ami 1879 őszén következett be. Ennek a titoknak a külső pereme már az ember lényének legjelentősebb ismeretéhez tartozik. Mindazonáltal egy fejet hordozunk magunkban egy második ember fejeként, egy fejet, de ehhez a fejhez tartozik egy test is, és a test, ami ehhez tartozik, mindenekelőtt egy állati test. Az ember tehát egy második embert hordoz magában: ennek a második embernek egy megfelelően kialakított feje van, de állati test van mellette: egy igazi kentaur. A kentaur valóság, de éppenséggel éteri valóság.

A jelentőségteljes az, hogy ebben a lényben egy viszonylag nagy bölcsesség rejlik, egy olyan bölcsesség, amely az egész kozmoszra vonatkozik. Amit az ehhez a kentaurhoz tartozó fej lát, az a kozmikus ritmus, amelybe az ember, mint lény, a halál és egy újabb születés között be van ágyazva. Ez az a világritmus, ami itt háromszoros módon számszerűen kimutatható, az a ritmus, amelyben a kozmosz számos titka nyugszik. Ez a fej sokkal okosabb, mint a mi fizikai fejünk. Minden ember hordoz magában egy ilyen sokkal okosabb másik embert, a kentaurt. Ugyanakkor azonban ez a kentaur bölcsessége ellenére az állatiság minden vad ösztönét is magában hordja.

Most meg fogják érteni a világ bölcs vezetését. Csak olyan tudatot tudtak adni az embernek, ami egyrészt hatalmas, és áttekinti a világritmust, másrészt viszont féktelen, és a vad ösztönökben él. Ami azonban ennél a kentaurnál az egyik inkarnációban állati – amit most mondok, vessék össze más előadásokkal, amelyekben ezt a témát más szempontok szerint [15] világítottam meg –, az a következő inkarnációban fékek közé van szorítva, amikor a világritmus világán áthalad a halál és egy újabb születés között. Ami a jelenlegi inkarnációban tüdő rendszerünk alapját képezi, ami itt rejtve van, az fizikai fejünket jeleníti meg, ami aztán letompul korlátozott érzékszervi tudássá, és a következő inkarnációban úgy jelenik meg, mint az egész ember, aki féken tartja vad ösztöneit. Ami az egyik inkarnációban kentaur, az a következő inkarnációban az érzékelő ember.

[15] Lásd: Mi a jelentősége az ember fejlődésének a burkait illetően? (GA 145) és A kozmikus világ és az én (GA 169).

Most egy másik dolgot fognak megérteni. Most megértik, miért mondtam azt, hogy az ember a halál és egy újabb születés között a legalsóbb, az állati birodalomban van, amelynek erőit le kell győznie. Mit kell tennie? Miben kell részt vennie két inkarnáció között? Abban kell részt vennie, hogy a kentaurt, az állatiságot önmagában a következő inkarnáció számára emberivé alakítsa át. Ehhez igazi ismeretek szükségesek, amelyeket az egész állati birodalom impulzusaira ki kell terjesztenie, és amelyek a maguk legyengült mivoltában atavisztikusan az embert jelzik abban a korban, amelyben Kheirón [16] élt. Még ha azok az ismeretek, amelyekről Kheirón beszél, legyengültek is ebben az inkarnációban, ilyen természetűek. De láthatják az összefüggést. Láthatják, mire van szüksége az embernek a halál és egy újabb születés között, amelyben mesterré kell válnia: szüksége van erre, mert a kentaurt emberré kell alakítania.

[16] Kheirón: a görög mitológia bölcs kentaurja, aki több tudományban is nagy jártasságra tett szert.

Amit az antropozófus szellemtudomány ábrázol, az idáig tulajdonképpen csak egyes felvillanásokban volt elérhető az okkult iskolákon kívül. De mindig voltak egyesek, akik az ilyen dolgokra az élet felvillanásai útján rájöttek. Különösen a XIX. században, mondhatnám, sejtésszerűen egyes szellemek rájöttek, hogy az emberben vad ösztönök rejlenek. Vannak írók, akik erről beszélnek. És abból a módból, ahogy erről beszélnek, látjuk, mennyire megrémültek ettől az ismerettől. Igen, szellemileg olyan kényelmesen megemészteni a magasabb rendű igazságokat, mint a mai természettudományos ismereteket, nem lehet. Ezeknek a magasabb rendű igazságok leginkább olyan jellegűek, hogy az emberek megriadhatnak tőlük. A XIX. században voltak szellemek, akik megrémültek, akiket kellemetlenül érintett, amikor érzékelték, hogy tulajdonképpen mi az, ami néha az ember megzavarodott tekintetéből vagy hasonlókból megnyilvánul. A XIX. század egyik írója drasztikusan fejezte ki magát, amikor ezt mondta: tulajdonképpen minden ember egy gyilkost hordoz magában. – Ezen a kentaurt értette, aki homályosan a tudomására jutott.

Hogy alapjában véve az emberi természet rejtélyes, amiről az embernek fokról-fokra tudomást kell szereznie, ez olyasmi, amit újra meg újra hangsúlyoznunk kell. Bátran és higgadtan kell ezeket a dolgokat szemügyre venni. De nem szabad őket trivializálni, mert az élet legnagyobb komolyságával jutnak az emberiség tudomására. És az élet komolyságát áttekinteni olyasmi, ami az ember számára elsődleges dolog abban a korban, ami következik, és aminek most olyan szörnyű jelei mutatkoznak.

Ez az egyik oldal, amelynek útján egy bizonyos fejtegetést elő akarok készíteni, amit aztán folytatni fogunk. A másik oldal a következő: amikor az ember átlép a halál kapuján – erről a legutóbbi alkalommal beszéltem – teljesen megváltoznak az élményei, ahogy erre utaltam, egy halottal való érintkezése tulajdonképpen olyan, hogy amit közlünk vele, az mintha belőle szólna, és amit a halott közöl velünk, az olyan mintha a saját lényünk mélyéből jönne elő. A kölcsönös viszony megfordul a halottal való kapcsolat folyamán. Ha önök itt valakivel érintkezésbe lépnek, akkor beszélnek hozzá. Hallják, hogy mit közölnek a másikkal, és hallják, hogy ő mit mond önöknek. Amikor a halottal értetik meg magukat, akkor saját lelkükből nyomul fel az, amit az illető mond, és mint valami visszhang hangzik fel önök felé, amit közöltek vele. Egyáltalán nem érzékelik önmagukban, amit vele közöltek, nála érzékelik ezt. Csak példaképpen akartam ezt felhozni, hogy jelezzem azt a radikális különbséget, ami fennáll az itteni fizikai világ között, amelyben a születés és a halál között élünk, és a között a világ között, amelyben a halál és egy újabb születés között tartózkodunk.

Amikor ezt a világot az egyik oldalról nézzük, amikor az érzéki szőnyeget áttekintjük, betekintünk a világ ritmusába. Ennek a ritmusnak azonban két oldala van. A ritmusnak ezt a két oldalát sematikusan azáltal akarom ábrázolni, hogy itt felrajzolok néhány csillagot, mondjuk planétát (piros). Ez tehát néhány csillag, néhány planéta.

Mondjuk, legyen ez a Földünkhöz tartozó planétarendszer. Az ember a halál és egy újabb születés közötti időszakban áthalad ezen a planétarendszeren. Van egy előadássorozat [17], amely nyomtatásban már megjelent, és amelyben utána nézhetnek ezeknek a dolgoknak. Az ember áthalad a rendszeren. Miközben azonban áthalad azon, ami egy látható világ a halál és egy újabb születés közti időszakban, egy olyan világba is jut, amely már nem látható, amely már nem térbeli. Itt viszont már nehéz dolgokról beszélünk, mert az ember hozzászokott ahhoz, hogy a fizikai világban szerzett tapasztalatai szerint, ha valamit egyáltalán létrehoz, azt a térben hozza létre. Az érzékszervek útján érzékelhető világon túl azonban egy olyan világ van, amely már nem térbeli. De ezt sematikusan csak a térben tudom kifejezni.

[17] Lásd: A halál és egy újabb születés közötti élet a kozmikus tények viszonylatában (GA 141).

A régiek ezt mondták: a planétákon kívül van az állócsillagos ég – bár ezt fordítva mondták, de ezt most nem vesszük tekintetbe – és azon túl van az érzékfeletti világ. – A régiek térben ábrázoltak, de ez csak egy képszerű elképzelés volt (az ábrán kék).

Amikor az ember a halál és egy újabb születés közötti időben belép ebbe az érzékfeletti világba, akkor azt mondhatjuk, annak ellenére, hogy ismét képszerűen beszélünk, hogy az ember a csillagok túloldalán van, és a csillagok egyfajta olvasmányul szolgálnak számára. A csillagok tehát a halál és egy újabb születés között egyfajta olvasmányul szolgálnak az ember számára. Legyünk tisztában vele, hogy mit jelent ez. Hogyan olvasunk, amikor itt a Földön olvasunk? Amikor itt a Földön olvasunk, nagyjából tizenkét mássalhangzó és hét magánhangzó áll a rendelkezésünkre különböző árnyalatokban. Ezeket a betűket különböző módon szavakká alakítjuk. Egymásra dobáljuk őket. Képzeljék el, hogy rakja össze a nyomdász a betűket a betűszekrénybe, hogy ezáltal szavakat alkosson. A különböző betűkből különböző szavakat kapunk. Amit az ember számára ezek a betűk itt a földi síkon jelentenek, ez a nagyjából tizenkét mássalhangzó és hét magánhangzó a különböző árnyalatokkal együtt, ezek jelzik a halott számára az Állatöv csillagait és a bolygókat. Az Állatöv csillagai a mássalhangzók, és a bolygók a magánhangzók. Ha az ember a csillagos ég túloldalán van, akkor periférikusan lát. Amikor az ember a születés és a halál között él, középről lát, itt megvannak a szemei, és különböző pontok irányában lát. A legnehezebb azt elképzelni, hogy a halál után ez fordítva van, itt az ember periférikusan lát. Az ember tulajdonképpen a környezetben van, és kívülről látja az Állat öv csillagait, a mássalhangzókat, és a bolygókat, a magánhangzókat. Így látja kívülről azt, ami a Földön végbemegy. És aszerint, ahogy lényének valamelyik része megelevenedik – ezt most ne a földről gondolják el, hanem fordítva, a földről letekintve –, a Bika és a Mars útján látja lent a Földet, vagy a Bika útján a Mars és a Jupiter közötti részről. Olvasunk, miközben halottak ként a földet körbejárjuk. A csillagrendszerek segítségével olvasunk. Csak ezt az olvasást most valahogy másképpen kell elképzelnünk. Tudnánk másképpen is olvasni, csak ez technikailag nem lenne olyan könnyen kivitelezhető, mint a jelenlegi olvasási rendszerünk. Másképpen is olvashatnánk. Úgy is olvashatnánk, hogy a betűket egymás mögé helyeznénk, a,b,c,d,e,f, és így tovább – vagy egy más rendszer szerint – és ahelyett, hogy a betűket a betűszekrénybe helyeznénk, úgy is olvashatnánk, hogy például a „der” szót úgy olvasnánk, hogy egy fénysugár esne rá, a „geht” szót is úgy, hogy egy fénysugár esne rá. A betűk sorrendje tehát jelen lenne, és azokat egymás után megvilágítanánk. Ez technikailag nem lenne olyan kényelmes, de egy földi életet úgy is elképzelhetnénk, hogy az olvasást úgy valósítanánk meg, hogy lenne egy ábécénk, és aztán lenne valamilyen berendezés, amely mindig megvilágítana egy betűt. Így olvasnánk egymás után a megvilágított betűket – és ez megadná Goethe Faustját. Ezt természetesen nem lehet minden további nélkül elképzelni, mégis lehetőség van arra, hogy elképzeljük, nemde?

A halott azonban így olvas a csillagrendszer segítségével: az állócsillagok szilárdan állnak, és ő mozog, mert benne van a mozgásban. Az állócsillagok szilárdan állnak, ő mozog. Ha az Oroszlánt kell olvasnia a Jupiterről, akkor lényét úgy mozgatja, hogy számára az Oroszlán a Jupiteren túl van, ahogy mi a „der” szót olvassuk, amikor a d-t az e-vel összehozzuk, és így tovább. A földi viszonyoknak ez az olvasása a kozmoszból – amihez a nem látható kozmosz tartozik – abban áll tehát, hogy ami szellemileg a csillagok alapját képezi, azt a halott elolvashatja. Csak az egész rendszer a nyugalomra van felépítve, a kozmosz leolvasásának egész isteni rendszere a nyugalomra van felépítve. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy a magasabb hierarchiák bizonyos lényeinek szándéka szerint tulajdonképpen a bolygóknak nyugalomban kellene lenniük, egy nyugalmi formát kellene felvenniük. Akkor csak az a lény lenne mozgásban, amelyik kívülről olvas. A világmindenséget a Földön közvetlenül akkor lehetne helyesen olvasni, ha a bolygók nyugalomban lennének, nyugalmi helyzetben lennének.

De ez nem így van. Miért nincs így? Akkor lenne így, ha a világteremtés úgy folyt volna le, hogy a világot csak a formaszellemek, vagy a mi megnevezésünk szerint, az exuziák hozták volna létre. De a világ megalkotásában részt vettek a luciferi szellemek is, ahogy tudják. A luciferi szellemek azt hozták létre, ami a föld Hold-állapota folyamán törvény volt, amikor bizonyos dolgok, amelyek aztán a formaszellemek hatása alá kerültek, a mozgás szellemeihez tartoztak. Ez a mozgás-rendszer a föld Hold-időszakában kívülre került, és a bolygók mozgását hozta létre. Hogy a bolygók meghatározott mozgást végeznek a világtérben, ez luciferi dolog. Ez bizonyos vonatkozásban az elohák rendszerében zavart hoz létre, luciferi elemet visz be a világmindenségbe, a kozmoszba. Ez az a luciferi elem, amit az embernek a halál és egy újabb születés között meg kell ismernie, és azáltal kell megismernie, hogy bizonyos módon meg tanul eltávolodni attól, amit olvas, ami a bolygók mozgásából, a planéták mozgásából következik. Ettől el kell távolodnia, ezzel le kell számolnia, akkor a megfelelő helyzetbe kerül.

A halál és egy újabb születés között ténylegesen sok minden megtanulunk a kozmoszban való luciferi ténykedéséről és működéséről. És az ilyen dolgok, mint a bolygók mozgása, a luciferi ténykedéssel függ össze.

Ez a másik oldala annak, amire fel akartam hívni a figyelmet. Láthatják ebből, hogy az a másik élet, amit a halál és egy újabb születés között átélünk, hogyan függ össze az itteni élettel. Úgy is mondhatnánk, hogy a világnak két oldala van. Itt a születés és a halál között az érzékszervek útján az egyik oldalát látjuk. A másik oldalát lelki szemeinkkel látjuk a halál és egy újabb születés közötti időben. És a halál és egy újabb születés között megismerjük, hogy az itteni földi viszonyok hogyan függenek össze a szellemi világgal.

Legyünk tisztában az ilyesmivel, kíséreljük meg, hogy belehelyezkedjünk ezekbe a viszonyokba. El kell ismernünk, hogy mély jelentősége van annak, ha arról beszélünk, hogy a világ, amit az ember mindenekelőtt érzékszervei útján és értelme útján ismer meg, a maja világa. Amikor az ember az igazi világ hoz közelít, az a világ, amit ismer, úgy viszonylik az igazi valósághoz, mint az, ami a tükörben megjelenik, ahhoz, ami a tükör előtt van, mint eleven dolog, és a tükör csupán visszatükrözi.

Nos, ha itt van a tükrünk, és benne megjelennek különböző alakzatok, ez arra utal, hogy ezek az alakzatok a tükrön kívül vannak, és a tükör tükrözi őket. Képzeljék el, hogy belenéznek a tükörbe, mint érdektelen nézők (lerajzolja). A két alak, amelyeket itt felrajzoltam, ütlegelik egymást. Ez arra utal, hogy ezek az alakok, amelyek tükröződnek, valamit cselekszenek, de nem szabad azt állítani, hogy a tükörben megjelenő A alak a tükörben megjelenő B alakot ütlegeli. Ami itt a tükörben megjelenik, az az ütlegelés képét mutatja, mert a tükrön kívül lévő alakok valamit csinálnak. Ha az a véleményük, hogy az A alak, amely itt a tükörben tükörképként megjelenik, és a B alak, amely szintén megjelenik a tükörben, valamit véghezvisz, akkor téves véleményhez jutnak. Nem tudnak kapcsolatot, viszonyt létesíteni a tükörképek között, hanem csak azt mondhatják, hogy ami itt a tükörképekben kifejeződik, az utal valamire, ami a valóság világában van, ami tükröződik. Az a világ azonban, amely az ember számára adott, egy tükör, egy maja, és ebben a világban az ember okokról és hatásokról beszél. Amikor ebben a világban okokról és hatásokról beszélünk, ez éppen olyan, mintha azt hinnénk, hogy az A tükörkép a B tükörképet ütlegeli. A valódi lényekben, amelyek tükröződnek, történik valami, az A tükörképben és a B tükörképben azonban nincs meg a kölcsönös ütlegelés impulzusa.

Ha megnézik a természet rendjét, ahogy az érzékszervek számára megjelenik, nem más, mint maja, valami, ami tükröződik. A valóság határok között mozog, ahogy említettem, a gondolati élet és az érzelmi élet között. Az önök valósága egyáltalán nincs meg abban, amit az éber tudat tartalmaz. Ez az egyéni valóság azonban a szellemi valóságban van, amibe az álmodó és alvó érzelmi és akarati erők alámerülnek. Tehát a majában okozati szükségszerűségről beszélni, ahogy látják, értelmetlenség, és ugyanilyen értelmetlenség a történelmi események következményeiben okokat és hatásokat emlegetni. Ez értelmetlenség! Amit mondtam, ahhoz hozzáfűzöm még, hogy azt is értelmetlen dolog mondani, hogy az 1914-es események az 1913-as és 1912-es események következményei, és így tovább. Ez ugyanaz, mintha azt mondanánk: az A a tükörben egy komisz kölyök, és elveri a B-t. Arról van szó, hogy eljussunk az igazsághoz. Az igazi valóság a küszöbön túl van, amit átlépünk, amikor érzelmi és akarati világunkban élünk, ami azonban a szokásos tudatunkban nem jelenik meg. És itt él az a kentaur, amelyről beszéltem.

Látják, hogy ezt az állítást: valaminek történnie kellett, valami szükségszerű volt – másképpen kell felfogni, mint ahogy azt a szokásos történelemben, vagy akár a természettudományban teszik. Fel kell tenni a kérdést: Melyek azok az igazi tények, amelyek előhívták azt, ami egy későbbi időpontban egy korábbit követett? – Az úgynevezett korábbi történelmi események csak tükörképek, nem idézhették elő azt, ami később bekövetkezett.

Ez azonban a dolognak csak az egyik oldala. A másik akkor válik világossá, ha meggondoljuk, hogy tulajdonképpen a gondolati és érzékszervi életben az éber valóság csupán az igazi élet tükre, egyfajta maja. Ez a maja azonban semmit sem tud okozni. Ez a maja nem képes arra, hogy valaminek az igazi oka legyen. Az ember azonban abban a helyzetben van, hogy a tiszta gondolataitól a cselekvéshez eljusson. Ez az élet tapasztalati ténye, ha az ember nem cselekedetei, ösztönei, vágyai útján cselekszik, hanem tisztán gondolati úton. Ez lehetséges, ez megtörténhet, az ember képes tiszta indítékokat, tiszta eszméket követni. De ezek nem okoznak semmit. Egy cselekvést tehát véghez tudok vinni tisztán egy eszme hatása alatt, de az eszmék nem tudnak semmit előidézni.

Hogy ezt belássák, hasonlítsák össze az eszmét a tükörképpel. A tükörben lévő kép nem tudja előidézni, hogy önök elszaladjanak. Nem kell, hogy ez tetszést arasson önöknél, vagy hogy legyen valami, ami a tükörképpel egyáltalán nincs kapcsolatban, amikor elszaladnak. A tükörkép nem tud ostort ragadni, és előidézni, hogy elfussanak. Ez nem lehet az ok. Ha azonban az ember tükörképének hatására, tehát eszméi szerint cselekszik, akkor a maja útján cselekszik, éppenséggel a világtükörből: ő kell, hogy legyen, aki cselekszik, mert szabadon cselekszik. Amikor a szenvedélyeit követi, nem cselekszik szabadon, és akkor sem, ha az érzéseit követi. Amikor a gondolatait követi, amelyek csupán tükörképek, akkor szabadon cselekszik. Ezért van az, hogy A szabadság filozófiájában azt fejtettem ki, hogy az ember, amikor tiszta eszméket követ, a tiszta gondolkodást követi, akkor szabadon cselekvő lény, mert a tiszta eszmék semmit sem tudnak előidézni, tehát az hatásnak máshonnan kell létrejönnie. Ezt a dolgot ezzel a képpel még egyszer kifejtettem Az ember rejtélye című könyvemben [18]. Minthogy az, ami körülvesz bennünket, maja, amely semmit sem tud létrehozni, mi viszont ennek a majának a hatására cselekszünk, szabad emberi lények vagyunk. Szabadságunk azon alapszik, hogy az a világ, amit érzékelünk, maja. Lényünk egyesül a majával, ezáltal vagyunk szabad lények. Ha a világ, amit érzékelünk, valódi, akkor ez a világ kényszerítene bennünket, akkor nem lennénk szabad lények. Éppen azért vagyunk szabad lények, mert az a világ, amit érzékelünk, nem a valóság, így nem tud bennünket kényszeríteni, éppen olyan kevéssé, ahogy a tükörkép nem tud kényszeríteni bennünket, hogy elszaladjunk. A szabad ember titka abban rejlik, hogy belátjuk az összefüggést az érzékelhető világ között, ami maja, csupán a valóság tükröződése, és a között, ahogy az ember önmagát ösztönzi. Az ember magát kell, hogy ösztönözze, amikor nem befolyásolja az, aminek a hatására cselekszik.

[18] GA 20

A szabadság határozottan bizonyítható, ha ezt a bizonyítást nem azon az alapon keressük, hogy a világ, ahogy az érzékelés révén adott, tükörkép, és nem a valóság.

Ezek azok az előkészítő eszmék, amelyeket közölni akartam arról, ami az emberi természet alapját képezi. Amit valóságként érzékelnénk, de az érzékeléshez egy inkarnációban az ember még nem érett, hanem legyengülve a következő inkarnációban válik emberré, a kentaur, érzékelné a valóságot, az igazságot, de a kentaur még nem érzékel. Amit ma érzékelünk, az nem a valóság. Az embert azonban meghatározhatja az, ami a lényében már nem – vagy még nem – a kentaur, akkor szabad lényként cselekszik. Szabadságunk titka bensőségesen összefügg a kentaurtermészet megfékezésével. Kentaur-természetünk úgy viszonylik hozzánk, hogy hozzánk van láncolva, hozzánk van bilincselve, és ezáltal nem a kentaur valóságát érzékeljük, hanem pusztán a maját. Ha a maja ösztönöz bennünket, akkor szabadok vagyunk.

Ezt látni erről az oldalról. A másik oldalon megismerjük a halál és egy újabb születés közti világot, miközben az, ami egyébként kozmoszként körülvesz bennünket, összehúzódik egy olyan eszközzé, amellyel olvasni tudunk a kozmoszban, és amelynek tükröződése itt a fizikai életünkben jelenik meg. Hogy ma több betű van jelen a nyelvben – a finn nyelvnek még mindig csak tizenkét mássalhangzója van –, ez csak azért van, mert árnyalatokat hoztunk létre. Lényegében azonban tizenkét mássalhangzó van és hét magánhangzó különböző árnyalatokkal. A magánhangzók különböző árnyalatai azt képviselik, ami luciferi elemként járul hozzájuk. Ami a magánhangzókat mozgásba hozza, az megfelel a bolygók mozgásának.

Látják azt az összefüggést, ami kicsiben, az emberi életben megjelenik, az olvasást, az összefüggést a betűk olvasása között, amelyek itt a papíron megjelennek, és a között, ami kint a kozmoszban él. Az ember a kozmoszból született, nem csupán annak hatása, ami az öröklés folyamán létrejön.

Ez csak egyfajta alapot ad, hogy fokozatosan eljussunk a történelmi, szociális és etikai-morális történések szabadságának és szükségszerűségének igazi megértéséhez.

Ötödik előadás 1917. december 15.

Ha el akarunk jutni ahhoz, ami az emberi élet két meghatározó impulzusának, az úgynevezett szabadságnak és az úgynevezett szükségszerűségnek az alapja, akkor azokhoz a feltételekhez, amelyeket már létrehoztunk, még néhány másikat kell hozzáfűznünk. Ezt akarom ma megtenni, hogy aztán holnap abban a helyzetben legyünk, hogy bizonyos módon levonhassuk a végkövetkeztetést a szabadság és szükségszerűség fogalmáról, amelyek az emberi szociális, morális és történelmi működésében létrejönnek. Amikor az ember ilyen dolgokról beszél, akkor tulajdonképpen mindig tekintetbe kell vennie, hogy az emberek, különösen korunk emberei arra törekednek, hogy a legnagyobb, legfontosabb és legjelentősebb dolgokról a legegyszerűbb fogalmakat és képzeteket hozzák létre. Hogy egy órát megértsünk – ezt már sokszor említettem – ehhez bizonyos ismeretek szükségesek, és anélkül, hogy sejtelmünk lenne arról, hogy működnek együtt a kerekek és hasonlók, csak úgy, kapásból, nem tudjuk megmagyarázni egy óra működését. Az ember nem lehet a szabadság és szükségszerűség szakértője az élet minden helyzetében, ha nem tanulja meg, hogy mi ezeknek a dolgoknak az alapja. A legfontosabb és leglényegesebb dolgokról, amelyek csak az emberi természettel való összefüggésükben láthatók be, az emberek nem fogadják szívesen az értesüléseket arról, hogyan lehet ezeket a dolgokat tudni és megítélni. Ez különösen korunkban van így. Ha azt mondjuk, hogy az ember bonyolult, sokszorosan összetett lény, olyan lény, aki egyrészt mélyen belemerül mindabba, ami a fizikai síkkal összefügg, másrészt lelkileg mélyen belemerül mindabba, ami a szellemi világokkal függ össze, akkor könnyen azt felelik, hogy az ilyen dolgok szárazak, értelemszerűek, és hogy a legfontosabb és leglényegesebb dolgokat egészen más módon kell felfogni.

A világot meg kell ismerni – a jelenlegi katasztrofális események útján talán már egy kicsit meg lehet ismerni – mi minden rejlik az emberben, és a világfejlődés menetével való összefüggésében. Évek óta hangsúlyozzuk, hogy az emberben nagyjából meg lehet különböztetni azt, amit fizikai természetnek nevezünk: a fizikai testét, az étertestét vagy képzőerőtestét, ahogy nevezni szoktam, az asztráltestét, ami már lelki jellegű, és a tulajdonképpeni ént.

Az utóbbi időkben különböző szempontok szerint hangsúlyoztuk, hogy az ember, ahogy felébredéstől elalvásig él, tehát a szokásos éber tudatában, valójában éppen csak valamit tud érzékszervi észleléseinek benyomásai útján és gondolatai útján, de érzelmi életének tulajdonképpeni tartalmát átálmodja, és akarati életének tulajdonképpeni tartalmát átalussza. Az álom és az alvás benyúlik a szokásos éber világba, és a szokásos éber tudatban érzelmi életünket tekintve nem vagyunk tudatosabbak, mint amikor álmodunk, és az ember igazi akarati tartalmát tekintve nem vagyunk tudatosabbak, mint amikor álomtalanul alszunk. Mert érzéseink és akarati tartalmain útján abba a világba merülünk bele – ezt már ezekben az előadásokban hangsúlyoztuk –, amelyben együtt élünk a halottakkal és a magasabb hierarchiák lényeivel: az angyalokkal, az arkangyalokkal és az archékkal. Amikor egy érzésben élünk – és folyamatosan érzéseinkben élünk –, ennek az érzésnek a területén, a szférájában együtt élünk mindazzal, ami a halottak birodalmában van.

Nos, ehhez jön még valami más is. A szokásos éber tudati életben énünkről beszélünk. Erről az énről azonban szokásos tudatunkkal valójában csak állítólagos értelemben beszélhetünk. Mert milyen ennek az énnek a természete és lénye? A szokásos éber tudatunkkal ezt nem ismerhetjük meg. Ha a lá tó tudat belemerül az én valódi lényébe, akkor az ember igazi énjét akarati jellegűnek találja. Amivel az ember a szokásos tudatában rendelkezik, az csak az énnek a képzete. Ezért a természettudós pszichológusok ezt az ént könnyen letagadják, bár ez a letagadás valójában értelmetlenség. Az ilyen természettudósok és pszichológusok arról beszélnek, hogy az én fokról-fokra jön létre, hogy az ember a maga individuális fejlődése során jut el ehhez az énhez. Nem jut el az énhez, hanem csak egyfajta én-képzethez. És ezt könnyű letagadni, mert a szokásos tudatban az igazi énnek csak egyfajta képzete, tükörképe jelenik meg. Az igazi én ugyanabban a világszférában van, amelyben akaratunk igazi valósága is él. És amit asztráltestnek nevezünk, amit tulajdonképpen lelki életünkként jelölhetünk meg, az abban a szférában él, amelyben érzelmi életünk is él. Ha ezt a két dolgot, amelyeket így megvizsgáltunk, összevetik, akkor beláthatják, hogy énünkkel és asztráltestünkkel ugyanabba a szférába merülünk alá, amit a halottakkal közösen birtokolunk. Abban a pillanatban, amikor tisztánlátással lemerülünk igazi énünkbe, ugyanúgy együtt vagyunk a halottak énjeivel, mint az úgynevezett élők énjeivel.

Az ilyesmit tisztázni kell, hogy belássuk, hogy az ember a maga szokásos tudatával mennyire az úgynevezett látszatvilágban él, vagy ahogy keleti kifejezéssel nevezik, a majában. Éber tudatunkban az érzékelhető és gondolati világban élünk. Az érzékszervi impulzusok a világnak csak egy részéről adnak felvilágosítást, arról, ami természetként szétterül előttünk. És gondolati világunk semmi mást nem ad számunkra, csak azt, ami természetünkhöz szabott, de csak a születésünk és halálunk között. Örökkévaló természetünk alapjában véve egyáltalán nem lép ki abból a világból, ami a halottakkal közös számunkra. Alapjában véve abban a világban marad, amelyben a halottak is vannak, amikor megtestesülésünk útján a fizikai életbe lépünk.

Ahhoz azonban, hogy ezeket a dolgokat jól megértsük, az szükséges, hogy bizonyos fogalmakkal megismerkedjünk – ezt nem azért tesszük, mert el kell mondanunk, hanem mert a dolgok így vannak –, amelyeket nem egészen könnyű átgondolni, mert átgondolásuk fáradsággal jár. Ilyen fogalmai az embernek szokásos éber tudata folyamán nincsenek. Az ember szokásos éber tudatával azt ismeri meg, ami a térben kiterjed, és ami az időben lefolyik. Tulajdonképpen szeretne megelégedni azzal, ami a térben kiterjed, és az időben lefolyik. Sőt gyakran arra vetemedik, hogy amit a szellemi világ tartalmaz, azt is a térben gondolja el, akkor is, ha ez homályos, ködös, szeretné valahogy mégis a térben elképzelni: térben röpködő lelkeket és hasonlókat szeretne elgondolni. Túl kell jutnunk a tér és az idő fogalmán, bonyolultabb fogalmakhoz kell eljutnunk, ha ezekbe a dolgokba be akarunk hatolni. Szeretnék ma valami ilyesmire utalni, ami fontos a teljes emberi élet megértéséhez.

Vegyük szemügyre még egyszer – ahogy mondtam, nagyjából – ezt a négyes természetünket: a fizikai testet, az éter- vagy képzőerőtestet, az asztráltestet és az ént. Ha a szokásos éber tudat szempontjából beszélünk, és megkérdezzük: Milyen idős tulajdonképpen egy ember, ez a bizonyos A ember? – Nos, akkor valaki megadja az életkorát, mondjuk harmincöt évet, és azt hiszi, hogy ezzel valami komoly dolgot mondott. A fizikai sík és az éber tudat számára valóban valami komoly dolgot mondott azzal, hogy az illető harmincöt éves. A szellemi világ számára azonban, tehát az ember teljes lénye számára csak részben mondott valamit. Mert ha azt mondják, hogy harmincöt éves vagyok, ezt tulajdonképpen csak a fizikai testről mondhatják. Azt kellene mondaniuk: a fizikai testem harmincöt éves – akkor a dolog rendben van. Az éter- vagy képzőerőtest és az ember többi tagja számára azonban ezzel semmit sem mondtak. Az, hogy az énjük például harmincöt éves lenne, amikor a fizikai test harmincöt éves, ez csupán illúzió, ez tisztán fantáziálás. Láthatják, itt megjelenik az emberi természet különböző tagjainak fejlődésében a különböző sebesség, a különböző gyorsaság fogalma.

Ezt a következő számítás alapján tisztázhatjuk. Az ember, mondjuk hétéves lesz. Ez nem jelent mást, minthogy fizikai teste hét éves lett. Ekkor az éterteste, a képzőerőteste még nem hétéves, nem követi őt ilyen gyorsan, még nem ennyi idős. Az ember ezekre a dolgokra nem jön rá, mert az időt, mint egységesen lefolyó áramlatot képzeli el, és egyáltalán nem gondol arra, hogy az idő különböző sebességgel haladhat. Ez a fizikai test, amely hét éves, egy bizonyos sebességgel fejlődött. Az étertest lassabban fejlődött, az asztráltest még lassabban, és a leglassabban az én. Ez az étertest csak ötéves és három hónapos, amikor a fizikai test hétéves, mert lassabb ütemet vesz fel. Az asztráltest hároméves és hat hónapos, az én pedig egyéves és kilenc hónapos. Úgy, hogy azt kell mondanunk, hogy ha egy gyermek hétéves, akkor az énje csak egyéves és kilenc hónapos. Ez az én a fizikai síkon lassabban fejlődik. A fizikai síkon lassabb ütemet vesz fel, azt a lassabb ütemet veszi fel, ami annak az üteme, amit a halottakkal közösen átélünk. Miért nem fogja fel az ember azt, ami a halottak átélésének áramában történik? Mert nem szokott hozzá ahhoz, hogy azt a lassabb ütemet kövesse a gondolkodásában és érzéseiben, amelyben a halottak élnek.

Ha tehát egy ember fizikai teste szerint huszonnyolc éves, akkor énje csak hétéves. Tehát csak az lehet az elvárásuk, hogy énjük vonatkozásában, ami tulajdonképpen lényüket alkotja, sokkal lassabb ütemet tartsanak a fejlődésben, mint fizikai testük vonatkozásában. A nehézség abban áll, hogy az ember a sebességet csak külső sebességként fogja fel. Amikor a dolgok egymás mellett folynak le, akkor azt mondjuk: az egyik gyorsabban halad, a másik lassabban, mert az időt vetjük össze. Itt azonban a sebesség az időben eltér egymástól. Annak belátása nélkül azonban, hogy a fejlődés folyamán az emberi természet különböző tagjainak különböző az üteme, nem lehet meglátni azt, ami tulajdonképpen az ember mélyebb lényével összefügg.

Láthatják ebből, hogy az emberek szokásos tudatukban tulajdonképpen az emberi természetben meglévő teljesen különböző dolgokat egyszerűen összekevernek. Az ember négytagú lény, és lényének ez a négy tagja annyira különbözik egymástól, hogy még az életkoruk is különböző. Az ember azonban jelentős illúziónak adja át magát, amikor mindent a fizikai testére vonatkoztat. Amikor azt állítja, hogy ha fizikai teste huszonnyolc éves, akkor énje is huszonnyolc éves, akkor olyasmit mond, aminek a szellemi világban egyáltalán nincs értelme. Csak annak lenne értelme, ha azt mondaná: énem hét éves. Itt azonban egy év természetesen sokkal hosszabb.

A dolgot így is kifejezhetjük: az emberi lény négy különböző tagja teljesen különböző időmértéket képvisel. Az én esetében egy év négyszer olyan hosszú, mint a fizikai testnél. Ezt képszerűen is elgondolhatnák, ha ki akarnák vetíteni a fizikai testre. Mialatt például egy ember normális módon növekszik, és huszonnyolc éves lesz, egy gyerek lassabban növekszik, és huszonnyolc év után hétéves lenne. Így az egész dolog absztrakt igazságnak tűnik, de az embernél ez alapvető igazság. Mert gondolják csak el, hogy énünkben azt hordozzuk, amit értelmünknek öntudatos gondolkodásunknak nevezünk. Ha énünknek értelmes és öntudatos gondolkodása van, akkor értelmünk és öntudatos gondolkodásunk tulajdonképpen lényegesen fiatalabb, mint amilyennek fizikai testünk szerint tűnik. Ez így is van, valóban így van.

Ebből beláthatjuk, hogy ha egy ilyen ember huszonnyolc éves, és egy huszonnyolc éves fejlett értelem benyomását kelti, akkor az, ami ebből az értelemből a sajátja, csupán egy negyed rész. Semmit sem segít, ha huszonnyolc évünkből van egy adag értelmünk – ebből csak egy negyed a miénk, a többi az általános világhoz tartozik, ahhoz a világhoz, amelybe asztráltestünk, étertestünk és fizikai testünk útján belemerülünk. Erről azonban közvetlenül csak gondolatok útján, érzékszervi ész lelésünk útján tudunk valamit, tehát ismét csak énünkben. Azaz, ha emberként a születés és a halál között fejlődünk, akkor tulajdonképpen a valóság igazi látszat-lényei vagyunk. Négyszer olyan okos lény benyomását keltjük, mint amilyenek a valóságban vagyunk. Ez így igaz. Mindaz, ami ezen a negyedrészen kívül van, azt annak köszönhetjük, ami annak a világnak történelmi, szociális és morális hatásaiban jelenik meg, amelyet átálmodunk, átalszunk. Az álmok és alvási impulzusok, amelyek általában létrejönnek bennünk, létünk horizontjáról bugyognak fel, és megtermékenyítik értelmünk és lelkünk negyedrészét, és négyszer olyan erőssé teszik, mint amilyen a valóságban.

Itt van az a pont, ahol létrejön a megtévesztés az emberi szabadságot illetően. Az ember szabad lény – már az. De csak az igazi ember szabad lény, az a negyed, amelyről beszéltem, az szabad. A másik három negyed, amelyben más lények működnek, nem lehet szabad. Ezért jön létre a megtévesztés a szabadság vonatkozásában, hogy mindig felteszik a kérdést: szabad lény az ember vagy nem az? Az ember szabad, ha a szabadság fogalmát lényének egy negyedére vonatkoztatja, abban az értelemben, ahogy ezt kifejtettem. Ha az ember ezzel a szabadsággal saját impulzusaként akar rendelkezni, akkor ezt a negyed részt megfelelő módon önállóan kell kifejlesztenie. A szokásos életben ez a negyed nem tud jogaiba lépni, azon egyszerű oknál fogva, hogy a többi három negyed legyőzi. A többi három negyedrészben működik mindaz, amit az ember ösztönként, kívánságként, vágyként, szenvedélyként magában hordoz. Legyőzik a szabadságát, mert az ösztönök, a vágyak, a szenvedélyek útján működik mindaz, ami az impulzusoknál általában megjelenik.

Most fel lehet tenni a kérdést: Mit akarunk tenni, hogy a lelkiélet negyedrészét, amely bennünk realitás, valóban szabadsághoz juttassuk? Ezt a negyedrészt kapcsolatba kell hoznunk azzal, ami független a maradék háromnegyed résztől.

Megkíséreltem, hogy A szabadság filozófiája című könyvemben filozófiailag válaszoljak erre a kérdésre, amikor annak idején arra törekedtem, hogy kimutassam, hogy az ember csak az által tudja magában a szabadság impulzusát realizálni, ha cselekvése, tevékenysége teljesen a tiszta gondolkodás hatása alatt áll, ha eljut odáig, hogy cselekvési impulzusaihoz tiszta gondolati impulzusokat társítson, olyan impulzusokat, amelyek egyáltalán nem a külső világból származnak. Mert mindaz, ami a külső világból jön létre, nem hagyja, hogy a szabadságot realizáljuk. A szabadság realizálását csak az hozza létre, ami gondolkodásunkban a külső világtól függetlenül fejlődik ki, mint cselekvésünk ösztönzése.

Honnan jön az ilyen ösztönzés? Honnan jön az, ami nem a külső világból származik? Nos, a szellemi világból jön. Az embernek nincs szüksége arra, hogy életének minden helyzetében tisztánlátó tudata legyen, hogy ezeket az impulzusokat a szellemi világból megszerezze, de azok mégis eljutnak hozzá. Csak szükségképpen máshogy kell azokat felfognia. Amikor látó tudattal a szellemi világ első fokára felemelkedünk, akkor ez az imaginatív világ, a második fok az inspiratív világ, ahogy tudják, és a harmadik fok az intuitív világ. Ahelyett tehát, hogy cselekvésünk, akaratunk impulzusait fizikai testünkből, étertestünkből és asztráltestünkből merítenénk, amikor erről az oldalról nem kapunk impulzust, a szellemi világból kaphatjuk azokat, imaginációkként, amelyek mögött inspirációk és intuíciók állnak. Nincs szükség azonban arra, hogy ezt tudatosan, tisztánlátó tudattal éljük át – ezt most a mögöttük álló intuícióra, inspirációra és imaginációra értem –, hanem ennek eredménye egy fogalomként jelenik meg, mint tiszta gondolat, ami úgy tűnik, mint egy fantáziába beágyazott fogalom. És minthogy ez van így, minthogy egy ilyen fogalom, amely megalapozza a szabad cselekvést, a szokásos tudat számára olyannak tűnik, mint egy fantáziából eredő fogalom, ezt, ami a szabad cselekvés alapja A szabadság filozófiájában morális fantáziának neveztem. Mi tehát ez a morális fantázia? Ez, mondhatnám, a tükörkép ellentéte. Ami fizikai valóságként kiterjed körülöttünk, az egy tükörkép, itt a dolgok visszatükröződnek. A morális fantázia az a tabló, amelyen nem látunk keresztül. Ezért tűnnek a dolgok számunkra fantáziának. Ezek mögött állnak azonban a tulajdonképpeni impulzusok: az imaginációk, inspirációk, intuíciók, amelyek itt hatnak. (Lásd az ábrát a 101. oldalon.) Ha az ember nem tudja, hogy ezek hatnak, hanem csak azt tudja, amit okoznak, ami a tudatban, a szokásos tudatban megjelenik, akkor ez fantáziának tűnik. És a morális fantáziának ezek az eredményei, amelyek nem az ösztönökkel, szenvedélyekkel és vágyakkal terhelt cselekvésekből származnak, ezek jelentik a szabad indítékokat.

Hogyan jutunk azonban ezekhez? Ha minden további nélkül felemelkednénk a tisztánlátó tudathoz, akkor a tisztánlátás útján ennek tudatára jutnánk. De erre nincs szükségünk. A morális fantáziát az is kifejlesztheti, aki nem tisztánlátó. Mindaz, ami az emberiség igazi haladását jelentette, mindig a morális fantáziából származott, amennyiben ez a haladás az etika területén történt. Csupán arról van szó, hogy az ember először kialakítson egy érzést, aztán egy felfokozott érzést – mindjárt meg fogjuk hallani, mit kell érteni ezen a felfokozott érzésen –, hogy ő azért van itt ezen a földön, hogy olyan dolgokat tegyen, amelyek nem csupán személyiségével, individualitásával függenek össze, hanem amelyek útján megvalósul az, amit a korszellemek akarnak.

Először úgy tűnik, mintha emögött valami egészen különös dolog lenne, amikor azt mondjuk, hogy az embernek azt kell megvalósítania, amit a korszellemek akarnak. El fog jönni az az idő, amikor az emberek ezt sokkal jobban megértik, mint korunkban. El fog jönni az az idő, amikor a tanítást másképpen fogják végezni, mint ahogy jelenleg teszik, amikor a legképzettebbekkel is csak olyan fogalmakat közölnek, amelyek a természetre vonatkoznak. Mert amit az embereknek etikai vonatkozásban, és a szociális élet vonatkozásában nyújtanak, az legtöbbször lényegtelen, szégyenteljes absztrakció, külsődleges absztrakció.

Ebben a vonatkozásban még nem értük el azt, amit a korábbi időkben elértek. Csak most nehezen tudunk a korábbi időkbe belehelyezkedni. A korábbi időkben voltak mítoszok, amelyek a nép eleven életével függtek össze, mítoszok, amelyek a költészetre, a művészetre, és minden lehetséges dologra hatottak. Mivel foglalkoztak ezek a mítoszok? A görögöknél Oidipuszról, Héraklészről és más hősökről beszéltek, akikre felnéztek, akik olyasmit tettek, ami cselekvésre késztette őket, amit követni akartak. Mindenki a nyomukban akart haladni. A gondolatok, a képzetek, az érzések fonala fordított irányban haladt. Egynek éreztek magukat a régen meghaltakkal. Ami az elhunytaktól impulzusként kiindult, azt elmondták a mítoszokban. Ezek az emberek átélték a mítoszokat, egynek érezték magukat a mítoszok impulzusaival.

Valami hasonlót kell újra létrehozni, ha a szellemtudomány impulzusait helyesen értjük. ugyanakkor a tekintetünket a jövőben nem hátra, hanem inkább előre kell irányítanunk. A nyilvános tanítás tartalma az kell, hogy legyen, ami az embereket összeköti az idők alakulásával, és mindenekelőtt a korszellem impulzusaival, az archék hierarchiájának lényeivel, akikről egy korábbi előadásomban azt mondtam, hogy az úgynevezett halottak éppen úgy szemtől szemben állnak velük, mint az élők. A jövőben a nyilvános oktatás során meg fogjuk tanulni, mi egy olyan korszak tartalma, mint például azé, amely a XV. századdal kezdődött, amikor a görög-latin korszak lezárult. Meg fogjuk tanulni, hogy az általános világmindenség mit akar ebben az Atlantisz utáni ötödik korszakban. Az Atlantisz utáni ötödik korszak impulzusát fel fogjuk venni. Tudni fogjuk, hogy a XV. század és a következő évezred egyik évszázada között realizálódnia kell. Azt is tudni fogjuk, hogy úgy fogunk korszakunkhoz tartozni, hogy ennek a korszaknak az impulzusa átáramlik rajtunk. A gyerekek a jövőben meg fogják tanulni, hogy kell megnevezni a virágokat, hogy kell megnevezni a csillagokat – ezt ma csak kevéssé tudjuk, de ez legalább valami külső realitás –, így meg fogják tanulni, hogy felvegyék a korszak igazi szellemi impulzusait. Ehhez azonban hozzá kell nevelődniük, először is fel kell hagyniuk azzal, hogy történelemnek nevezzék azt, amit most történelemnek neveznek. Mindazon dolgok helyett, amelyekről ma a történelem szól, a nem is távoli jövőben szellemi impulzusokról fognak beszélni, amelyek a történelmi események mögött állnak, és amelyekről az emberek csupán álmodnak. Mert ezek a szellemi impulzusok olyanok, hogy az embereket szabadságra ösztönzik, szabaddá teszik, mert abba a világba emelik fel őket, ahonnét az intuíciók, az inspirációk és az imaginációk származnak. Mert ami a fizikai síkon külsőleg történik, a külső történelem – ezt már nyilvános előadásokban kifejtettem – már elvesztette jelentőségét, amikor elmúlt, és a valóságban nincs már jelentősége, amikor kijelentjük: a korábbi mindig a későbbi okozója. – Semmi sem ostobább dolog, mint a történelmet úgy előadni, ahogy Napóleonnak a XIX. század elején véghezvitt tetteit elmondják, és aztán azt hiszik, hogy ami később történt, azután, hogy Napóleont száműzték, annak a következménye, amit Napóleon a maga korában tett. Nincs értelmetlenebb dolog, mint ez. Mert amit Napóleonról el lehet mondani, az a valóság számára pontosan ugyanazt jelenti, amit egy ember élete számára jelent, amikor három nappal halála után a holttestét leírom. Amit most történelemnek neveznek, az a történelmi lét valóságával szemben holttest-történet, még ha e holttesttörténet elmondása néhány ember tudatában rendkívül sokat is jelent.

Ami külsőleg történik, az csak olyan valóság, ami a maga megjelenése szerint szellemi impulzusokból származik. Aztán gyakran azt látjuk, hogy amit egy ember tesz, mondjuk, valamelyik meghatározott évtizedben vagy évszázadban, az olyas valaminek a következménye, amit tapasztalt, mielőtt földi inkarnációban megjelent volna, és egyáltalán nem annak a következménye, ami évtizedekkel ezelőtt történt a Földön a fizikai élet folyamán. Éppen a történelmi, szociális és erkölcsi élet vonatkozásában kell az antropozófus szellemtudománynak elmélyülten és gyümölcsözően működnie, különösen a történelem területén. A szellemi impulzusoknak ez az ismerete, ami felemel korunk követelményeihez, hasonló ahhoz, ami a régi időkben a mítoszokban való eleven részvételt jelentette, ez fogja az embereket olyan impulzusokkal eltölteni cselekvésük és ténykedésük tekintetében, amelyek szabaddá teszik őket. Ezeket a dolgokat először meg kell érteni, aztán, ha a megismerés egyre inkább kiszélesedik, megragadják az igazi életet.

Ezekből az előadásokból azonban még másvalami is feltűnhetett önöknek. Az, hogy azok az érzelmi impulzusok és akarati impulzusok, amelyekkel benne állunk abban az életszférában, amelyben az úgynevezett halottak is benne állnak, egy magasabb, egy intenzívebb valóságot képviselnek, mint az, amit éber tudatunkkal gondolatok és érzékszervi észlelések formájában megismerünk. Ezért ami így követelményként megjelenik, hogy a nyilvános képzés tárgya legyen, csak akkor lesz igazán termékeny, ha azt az emberek nemcsak értelmükkel fogják fel, hanem átmegy az érzelmi és akarati impulzusokba is.

Ez csak akkor történhet meg, ha a szellemtudományban reális valóságot látunk, és nem pusztán tanítást. Könnyű a szellemtudományban csupán tanítást, teóriát látni. A szellemtudomány azonban nem pusztán tanítás, nem pusztán teória, hanem élő ige. Mert amit szellemtudományként hirdetünk, az egyfajta kinyilatkoztatás abból a világból, ami közös a magasabb hierarchiákkal és az úgynevezett halottakkal. Ez a világ a szellemtudomány útján beszél hozzánk. És aki valóban megérti a szellemtudományt, az tudja, hogy a szellemtudományban folyamatosan az hangzik fel, ami a szellemi világ lelki zenéje. Amit így kiolvasunk belőle – most azonban nem a halott betűkből, hanem a szellemi világ igazi történéseiből –, az már át tudja hatni érzéseinket eleven élettel, ha a szellemtudományt ebben az értelemben olyasmiként fogjuk fel, ami a szellemi világból szól hozzánk.

Hangsúlyoztam, hogy 1879 óta egyrészt adott az a lehetőség, hogy azon a módon, ahogy ez korábban nem volt lehetséges, a szellemi élet megjelent a fizikai síkon, másrészt viszont megjelentek az ellenfelek, a sötétség szellemei, akikről már beszéltünk. És éppen a szellemtudományos tartalmak átélésének vonatkozásában kell bizonyos módon még sok mindennek megtörténne az érzésben és az akaratban. Ez csak úgy történhet meg, ha bizonyos dolgok, amelyek vonatkozásában az emberek, akik jelenleg egy kulturális zsákutcába kerültek, alapvetően megváltoznak.

Át kell, hogy hasson bennünket az, hogy egyrészt a fejlődés úgy halad előre, hogy a történelem eseményeit összehasonlíthatjuk egy fával, amely növekszik, de amikor levelei a külső perifériáig kifejlődtek, tovább már nem nő, itt elkezdődik az elhalás. Így van ez a történelmi eseményekkel is. Maradjunk annál a képnél, amit ezekben az előadásokban már korábban említettem: a történelmi eseményeknek van egy bizonyos meghatározott része, amelyek a XVIII. század utolsó harmadában gyökereznek – erről holnap részletesebben fogunk beszélni – amihez még más hatások is járulnak a XIX. század folyamán, és így tovább. Látják, ezek a történelmi események kiterjednek, és elérik külső határukat (lásd az ábrát).

Ezek a határok azonban nem olyanok, mint egy fa, vagy egy növény estében, ahol a periférián egyszerűen nem nőnek tovább, hanem a történelmi eseményeknek új gyökere kell, hogy létrejöjjön. Évtizedek óta olyan korban élünk, amelyben ilyen új történelmi eseményeknek közvetlenül az intuícióból kell elkezdődniük (az ábra jobb fele). Csak az ember történelmi létében úgy van, hogy ezekről a dolgokról könnyű illúziókba ringatnunk magunkat. Egy növényt, amely a belső törvényei útján egy bizonyos perifériáig növekszik, természetszerűen lehet úgy tekinteni, hogy csak eddig a perifériáig növekszik. Most azonban kialakulhat egy illúzió: lehet drótokat kihúzni, papírleveleket ráakasztani, és átadni magunkat annak a tévedésnek, hogy a növény eddig növekszik.

Ilyen drótok vannak a történelmi eseményeknél. Miközben a történelmi események egy másik vonala van jelen már hosszú ideje, vannak ilyen drótok is. Csak a történelmi létben ezek a drótok az emberi előítéleteket, az emberi kényelmességet jelentik, amelyek azt, ami már hosszú ideje elhalt, a halott drótokban folytatják. Aztán egyszer leülnek emberek ezeknek a halott drótoknak a végére, azaz, az emberi előítéletek külső indáira, és azokat történelmi személyiségekként fogják fel, igazi történelmi személyiségekként. És egyáltalán nem is sejtik, hogy ezek a személyiségek az emberi előítéleteknek ilyen drótjain ülnek. Hogy valamennyire ítéletet tudjunk alkotni arról, hogy korunk hány személyisége himbálódzik az emberi előítéletek ilyen drótjain, akiket „nagynak” tekintenek – ez a jelenkor fontos feladatai közé tartozik.

Hatodik előadás 1917. december 16.

Mindezeknek a fejtegetéseknek a hátterében, amelyek most elhangzottak, egy olyan kérdés áll, amelyet korunkban, ahol az alapvető szemlélet sokkal materialistább színezetű, mint gondolnánk, teljesen materialista módon látnak. Ez a kérdés bizonyos történelmi események létrejöttével kapcsolatos. Az emberek történelmi szükségszerűségről beszélnek, arról beszélnek, hogy például, ami ebben az évben történik, az történelmileg bizonyos módon annak következménye, ami a korábbi évben történt.

Amit itt történelminek nevezek, az természetesen a történések minden részére kiterjed, amelyek az emberi cselekvések következtében létrejönnek, tehát a szociális, a morális és a kulturális élet területére is. A materialista szemlélet, ami nemcsak abból áll, hogy a természettudomány területén a szellemi eseményeket materialista módon magyarázzák, hanem még néhány más dologból is, ez a materialista szemlélet szeretné a szabadság fogalmát teljesen kikapcsolni. Így ami a történelem folyamán megtörtént, azt is úgy szeretné felfogni, ahogy szokásosan felfogják, természettudományosan, úgy, hogy a következmény mindig szükségszerűen egy hatásból ered, egy korábbi okból. Akkor azt mondják, és talán azt is hiszik, hogy teljesen jogosan gondolják: valamilyen esemény – egy olyan esemény is, mint az, amelyik most olyan szörnyű, katasztrofális módon betört a világtörténelembe – szükségszerűen jött létre.

Ebben az értelemben, azaz, a „természettudományos szükségszerűség” fogalma szerint ez a szemlélet teljesen értelmetlen, még ha ennek a kifejezésnek, hogy valamilyen esemény szükségszerű, más irányból nézve meg is van a maga értelme. Ha meggondolják, amit tegnap mondtunk az emberi természet bonyolultságáról, akkor érzésszerűen, nem csak értelemszerűen betekintést kaphatnak a világrend mélységeibe, és fokozatosan hozzászokhatnak ahhoz, hogy ne higgyék el, hogy az absztrakt természettudományos törvényszerűségekkel valamennyire is megismerhető a valóság.

Most irányítsák tekintetüket bizonyos természeti eseményekre, amelyek, ha azokat a helyes megvilágításban látnánk, az embereket néhány dologra megtaníthatnánk, mint mondjuk a következőkre. A tengerben minden évben az életcsírák nagy száma fejlődik ki, amelyekből nem lesznek élőlények. Életcsírák vesznek el, és mennek tönkre. Csak kis részükből lesznek igazi élőlények. Ez természetesen nem csupán a tengerben történik meg, hanem az egész természetben. Vessenek csak egy pillantást arra, hogy ha csupán egy évet vesznek tekintetbe, tulajdonképpen mennyi minden megy veszendőbe abból, ami életre hivatott, amikor az életcsírák, a tojások a maguk első kezdeményében nem fejlődnek ki. Mennyi minden hivatott az életre, és nem lesz belőle élet! De nem szabad azt mondanunk, hogy mindezek az életcsírák olyan okok, amelyekből nem lesznek hatások. Aki a természetet nem előre kialakított elmélet alapján nézi, nevezetesen nem azzal az előre meghatározott teoretikus véleménnyel, hogy minden oknak megvan a hatása, és minden hatásnak megvan az oka, aki tehát a természetet elfogulatlanul szemléli, az ténylegesen azt fogja látni, hogy a természetben számtalan dolog van, amit a szó teljes értelmében véve oknak kell megjelölni, anélkül, hogy okozat jönne létre belőle, olyan értelemben, ahogy létre kellene jönnie, amikor az oknak ki kell teljesednie. Számos ponton láthatjuk, hogy az élet bizonyos módon megáll, nem éri el a célját.

Ez olyasmi, amit kint a materiális természetben láthatunk. Amikor a szellemi kutató felteszi a kérdést: mi felel meg ennek a szellemi világban? – akkor valami nagyon különös dologra jön rá. Arra jön rá, ami egy bizonyos értelemben pontosan megfelel annak, ahogy az élet megáll a természetben, de úgy, ahogy a szellemiség megfelel a természetnek. Számos előadásból tudjuk, hogy igen sok kérdésben, de nem mindegyikben, a szellemiség éppen azáltal jellemezhető, hogy a maga tulajdonságai szerint szemben áll a természettel, éppenséggel szemben áll vele. Ahogy azokban az esetekben, amelyekről beszéltem, olyan természeti okokat találunk, amelyek nem hoznak létre hatásokat, ahol tehát mintegy azt látjuk: itt megtörik a folyamat, és megtörik az, ami benne, ahogy mondják, kezdemény, és nem jut el a kialakulásig – bár a „kezdemény” szó a legrosszabb szavakhoz tartozik, amelyek rendelkezésünkre állnak, hogy a vakóságot megértsük –, így szellemi kutatóként látjuk, hogy a szellemi világban fordítva jönnek létre a hatások, amelyekről éppen olyan kevéssé lehet azt mondani, hogy okok, mint ahogy az éppen most jellemzett okokról nem lehet azt mondani, hogy hatások.

Kérdezzük meg most konkrétan: Mit közöl a szellemi kutató tekintete, amikor szellemi szemeit ilyen megállított életfolyamatokra irányítja, mint amilyeneket leírtunk? A fizikai szem azt látja, hogy itt egyszerűen csírakezdemények mennek tönkre, a szellemi szem azonban azt látja, hogy ahol ilyen csírakezdemények – látszólag – tönkremennek, ott lények jönnek létre egy korábbi fokon, egy még nem materialista fokon. Ha az ember követni tudná, hogy egy ilyen esetben, amikor bizonyos módon materiális okok nem idéznek elő hatásokat, mi történik valójában, akkor – ha szabad ezt a kifejezést használnom – kozmikusan kellene álmodnia. Az ember szokásos tudatával csak egoista módon tud álmodni. Amikor éjszaka álmodik, akkor saját egoizmusához kapcsolódva álmodik, álmában nincs összekötve a környezettel. Ha összekapcsolódna környezetével, és ugyanolyan erőket alakítana ki, mint álmában, akkor imaginatív módon gondolkodna.

Ami itt a természeti folyamatban megáll, amiből nem lesz fizikai élőlény, az olyasmi lesz, ami csak imaginatív képek formájában juthat a tudatunkra. Az ilyen visszatartott élet csírákból olyan lények jönnek létre, akik csak imaginatív gondolkodással érhetők el, olyan lények, akikről álmodni lehetne, ha nem emberként, hanem az angyalok hierarchiájából származó lényekként álmodnánk. Az angyalok valójában – ha szabad ezt a kifejezést használnom – olyan lényekről álmodnak, akik minden évben számosan létrejönnek, mint elemi alakzatok, a tengerből, a földből, és amelyek nem egyebek, mint a látszólag tönkrement életcsírák produktumai.

Ha gondolataikat megfelelően elevenné teszik, láthatják, hogy a földből, mint valami szellemi illat emelkedik fel az elem i élet, amibe bele vagyunk ágyazva, amiben lelkünkkel benne állunk. De még sokkal intenzívebb módon állunk benne ebben az elemi életben, amikor részt veszünk abban a folyamatban, amelyről beszéltem. Emberekként nagyon is részt veszünk benne. És részt vesznek benne az állatok is. Hogyan? Nos, nincs különbség a között, ami akkor történik, amikor a tengerben ennyi meg ennyi halikra tönkremegy, amelyekből nem lesz hal, hanem amelyek csak egy elementáris léthez kapnak lehetőséget, és a között, ami akkor történik, amikor a mezőn a vetőmagot kikelni látjuk, mondjuk, mint a búza magvait. Milyen sok búzamag nő itt ki, amelyeket okokként határozunk meg, amelyek gabonaszárakat alkotnak, és aztán nem lesznek azok, mert megesszük őket! Itt magunk is egy világfolyamatban állunk, ami összekapcsolódik azzal, ami elemi életként kifejlődik. A búzamagvakban és egyéb termékekben, amelyekkel életünk folyamán táplálkozunk, mi is megállítjuk az előre haladó folyamatot. Nem hagyjuk, hogy igazi lények legyenek belőlük, hanem saját létünk útján előidézzük annak átalakítását, amit egészen másra szántak, elementáris folyamatokká alakítjuk, amelyekhez csak imagináció útján tudunk eljutni. Ez a valóság azonban, amely ennek az imaginatív életnek az alapja, azáltal játszódik le, hogy mi magunk is benne állunk a folyamatban, hogy részt veszünk benne. A búzamagokból, rozsmagokból és minden egyébből, amit ilyen módon a természet útján élvezünk, mindebből elemi élet fejlődik ki, és ez az elemi élet átvonul rajtunk. Ezt az elemi életet felvesszük, benne állunk.

Itt láthatjuk az elemi élet alapjait. Láthatjuk, hogy bizonyos módon csak azáltal létezhetünk a világban, hogy feltartunk egy másik előre haladó folyamatot, és szellemivé tesszük. Amikor eszünk, akkor is szellemivé teszünk egy folyamatot, amely egyébként tisztán materialista módon folyik le.

A szellemi világban ennek az ellentéte áll fenn. Itt a dolog úgy van, hogy csak hatások vannak, amelyeknek nincsenek olyan értelemben okai, mint egy biliárdgolyó mozgásának, amelyet egy másik meglökött, hanem amelyek bizonyos módon megjelennek, anélkül, hogy meg lehetne állapítani: ez vagy az az okuk. Az ok és hatás fogalma elveszti értelmét, amikor ezekre a dolgokra tekintünk, lelki-szellemi életünkben hatások jelennek meg, a szellemi világból érkező hatások, amelyekről nem lehet azt mondani, hogy valami okozta őket. Ahogy az elemi folyamatokkal, amelyek bizonyos módon illatként szállnak fel az ábrázolt folyamatokból, azzal a vágyakozással állunk szemben, amely létszükségleteinkből származik, közeledni akarunk hozzájuk, mert hajlamosak vagyunk arra, hogy a leírt elemi folyamatokkal összekapcsolódjunk – ahogy ezekkel a folyamatokkal egy bizonyos vágyakozással állunk szemben, úgy állunk szemben tulajdonképpen fizikai síkon élő emberekként tagadással, antipátiával azokkal a szellemi hatásokkal, amelyek bizonyos értelemben ok nélküliek. Arra törekszünk, hogy az ilyen hatásokat, amelyek a szellemi világból származnak, fizikai emberekként ne hagyjuk eljutni magunkhoz.

Ha megértik ezeket a finom gondolatokat, akkor látni fogják, hogy bizonyos módon egy olyan szellemi akarattal vagyunk körülvéve, amely belénk akar hatolni, erre törekszik, és amellyel szemben mindenekelőtt nem az a vágyakozásunk, egyáltalán nem az az az igényünk, hogy minden további nélkül felvegyük magunkba. Ez olyan, mintha a levegőben körülöttünk folyamatosan akarati ösztönzések lennének, amelyekkel szemben elutasítóan viselkedünk. Ez is olyasmi, amire a tisztánlátó tudat csakhamar rávezet, amikor belátja, hogy bizonyos módon környezetünkben képszerűség működik és hullámzik, és hogy belső ellenállást tanúsítunk, hogy ezt a képszerűséget felvegyük magunkba.

Tekintsük ezt a képszerűséget valóságnak. Mint ahogy igaz az, hogy a Földön minden évben sok életcsíra megy tönkre, úgy igaz az is, hogy abban a világban, amely szellemi világként mindig körülvesz bennünket, szellemi képszerűség él, amit imagináció útján lehet elérni, de amellyel szemben emberi adottságaink szerint bizonyos ellenállást tanúsítunk.

Az ellenállást nem szabad absztrakt módon, csupán általánosságban felfognunk, hanem konkrétan és differenciáltan. Ami a fizikai életben minden évben felfelé törekvő elemi életként fejlődik ki, az más időszakokban szellemileg lefelé halad, és olyan lesz, amit elutasítunk – más időszakokban, még pedig nem teljesen szabályszerű időszakokban. Vannak korok, amelyekben a szellemi élet bizonyos módon erőteljesen vesz körül bennünket, és sok mindent akar adni nekünk. És vannak más korszakok, amelyekben a szellemi levegő bizonyos módon szegényes körülöttünk. Az ember többé vagy kevésbé elfogadó módon viselkedik, bár általában elutasítja, hogy ezeket az imagináció útján elérhető képszerű lényeket felvegye magába. Mégis befogadó lehet bizonyos előfeltételek esetén, amelyekről még beszélni akarok, de lehet teljesen elutasító is.

Képzeljük el, hogy valamelyik korszakban létrejönne olyan lények, mondhatnám sajátos tülekedése, akik bizonyos módon szellemileg közeledni akarnak az emberhez, és az ember elutasítaná, hogy ezeket a lényeket felvegye magába. Mi történne akkor? Az történne, hogy az ember azáltal, hogy az ilyen feléje közeledő szellemi lényeket elutasítja, alkalmat teremtene önmagában arra – az emberiség tehát önmagában alkalmat teremtene –, hogy a régi, ami már meddővé vált, kiszáradt, tovább szövődjön, és ahelyett, hogy élő módon hatást keltene, halott hatást kelt, éppen úgy, mint az a növény, amely ha a maga élet korát betöltötte, nem szűnne meg, hanem, mint elfásodott növény szárazon és meddőn tovább létezne a környezet kárára.

A történelmi létben ez a következőképpen alakul. Amikor egy olyan korszak következik be – és lényegében egy ilyen korszak következett be a XX. század kezdetén –, ahol szellemi lények bizonyos módon arra várnak, hogy az emberekhez eljussanak, ahol az emberek számára az a követelmény jön létre, hogy lelküket kinyissák az új kinyilatkoztatás számára, és ezt az emberek nem akarják magukévá tenni, elutasítják az ilyen kinyilatkoztatásokat, akkor a régi nagymértékben tovább szövődik. Mert ennek a réginek az emberek kerülő útján szüksége van új megtermékenyítésre. De ez nem történik meg. A terméketlenség szövődik tovább szárazon és meddően, és aztán olyan események következnek be, mint a jelenlegi katasztrófa.

A számos ok közül, amelyeket a szellemi világban találhatunk, az egyik legfontosabb az, hogy a fejlődés a XX. században úgy folyik le, hogy az emberek tiltakoznak – olyan okokból, amelyekről majd még beszélünk – az új kinyilatkoztatás ellen. Azt mondhatjuk: A szellemi világ szinte mindent felkínált az emberiségnek az új ismeretek, az új szellemi impulzusok terén, és az emberiség ezt visszautasította. Miért? Kétségtelen, hogy az ilyen dolgok az emberiség fejlődésének feltételeivel is összefüggnek. Tudjuk, hogy a materialista kornak el kellett jönnie, mert más oldalról megvannak a maga jó tulajdonságai is. A materialista kor tehát eljött, és az egyik következménye az volt, hogy az emberek olyan fogalmakat alkottak, amelyek az emberi természetnek csak az egyik részére vonatkoznak.

Gondoljanak arra, amiről tegnap beszéltünk. Tegnap arról beszéltünk, hogy ez a négytagú ember, aki durván fogalmazva fizikai testből, éter- vagy képzőerőtestből, asztráltestből és énből áll, tulajdonképpen ezeknek a részeknek a vonatkozásában különböző életkorú. Amikor egy ember huszonnyolc éves, akkor ez csak fizikai testére vonatkozik – így mondtam tegnap – az úgynevezett éterteste huszonegy éves, asztrálteste tizennégy éves, és énje csak hétéves. Amiről tegnap beszéltünk, abból könnyen azt a következtetést vonhatják le, hogy itt van egy ember huszonnyolc évesen, de ez csak nagyjából érvényes, mert ez a huszonnyolc éves ember csak fizikai emberként huszonnyolc éves. Ebben az emberben él például egy én – ha most a többi résztől eltekintünk –, amely lassabban él, amely még csupán egy hétéves gyerek, amikor az ember huszonnyolc éves. Ez a hétéves gyerek, amikor az ember fizikai teste szerint huszonnyolc éves, lényegében egy egészen más világgal áll kapcsolatban, mint az a világ, amelyben a természettudományos szükségszerűség uralkodik. A materialista korban azonban az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy olyan fogalmakat alkossanak, amelyek csak az ember fizikai testének viszonyaira alkalmazhatók, a fizikai környezetre, és mindent ennek alapján ítélnek meg. Az ember igazi emberként, ahogy benne áll a világban, bonyolult lény, olyan bonyolult, ahogy azt tegnap megbeszéltük, és számos előadásból megismertük. Amit az ember önmagáról tudni vél, amit önmagáról mond, az materialista korunkban tulajdonképpen csak negyedrésze annak, ami a teljes emberre vonatkozik, az csak a fizikai testre érvényes. Csak a fizikai testnek a környezethez való viszonyát illetően lehet természettudományos szükségszerűségről beszélni. Miről kell beszélnünk, amikor a többi résztől eltekintünk, és arról beszélünk, ami például a huszonnyolc éves emberben még csak hétéves gyerek? Itt egészen más dologról kell beszélnünk, arról, amitől ez a végtelenül felvilágosodott jelenkor, ez a végtelenül okos jelenkor teljesen elfordult. Itt, bármennyire is különösen hangzik a jelenkor embere számára, a csodáról kell beszélnünk.

A csodák abban az értelemben, ahogy az emberek gyakran elképzelik, ahogy azok az emberek elképzelik, akik szívesen járnak spiritiszta ülésekre, olyan dolgok, amelyekről az igazi szellemtudomány nem tud beszélni. A csodák egy egészen más területhez tartoznak, szellemi történésekhez tartoznak. Mert ahogy a külső természeti történésekben szükségszerűség van, úgy vannak a csodák a szellemi történések területén. Senki, aki a szellemi világból a fizikai világ területére lép, aki fizikailag megtestesül, nem tekinthető fizikai szükségszerűségnek. Szükségszerűség annyiban, hogy ezt a szükségszerűséget ő maga idézte elő, mert a szellemi világból azt az öntudatlan döntést hordozza magában, hogy valamilyen leszármazási áramlathoz kapcsolódik. Az ok nem az apánál vagy az anyánál keresendő, az alkalom idézte elő. Megjelenése a fizikai világban minden esetben csoda. Hogy belép a fizikai világba az, ami huszonnyolc éves korunkban csak hétéves, ez mindig egy igazi csoda. Természettudományos módon keresni az okokat teljesen értelmetlen dolog. Ami olyan lassan él bennünk, hogy huszonnyolc éves korunkban még csak hétéves, azt az öröklés útján származtatni értelmetlen dolog. Ha valóban a származást akarjuk nézni, ha meg akarjuk kérdezni: honnan ered az, ami huszonnyolc éves korunkban még csak hétéves, akkor vissza kell mennünk a szellemi világba, abba a világba, amely közös az úgynevezett halottak világával, és amelyben mi is éltünk, mielőtt beköltöztünk testünkbe. Azok a szellemek, akik elfogulatlanul tudtak gondolkodni, képesek voltak az ilyen dolgokról fogalmakat alkotni, még ha ez materialista korunkban nehezen is megy.

Gondolják meg, milyen sokat foglalkozott Goethe természettudományos gondolatokkal, milyen példaszerű módon hozott létre természettudományos gondolatokat. Ahogy tudják, folytonosan sóvárgott Itália után, mielőtt eljutott volna oda. És amikor Itáliában látta a nagy műalkotásokat, amelyek számára a görög művészi alkotótevékenységet bizonyította, ezt írta barátjának Weimarba: „Itt szükségszerűség van, itt Isten van!” [19] Egy másfajta szükségszerűségről beszélt, mint amelyről a puszta természettudomány beszél. Erről a szükségszerűségről éppen a természettudományos gondolatok alapján már korábban kialakulhatott benne egyfajta megérzés, a szükségszerűséget, ami a szellemi világból származik, és azonos a csodával, megérezte, amikor Itáliában a görög műalkotásokat látta.

[19] Goethe az Utazás Itáliában című művében leírja ottani tartózkodását 1786 szeptembere és 1788 májusa között. A kétrészes mű az útinaplóiban rögzítettekre épül, mégis lényegesen később, 1813 és 1817 között írta meg.

Korunk azonban felvilágosult. Korunk emberei rendkívül okosak. Ezért nemcsak a jogosulatlan csoda-fogalmat utasítják el, hanem a csodát a szellemi világból is száműzik. A szellemi világból származó csoda száműzése azonban nem jelent mást, mint azt, hogy mindent megteszünk, hogy ezt a szellemi világot ne érthessük meg. Mert a szellemi világból úgy lépnek elénk a dolgok, hogy csak a hatásukat látjuk, ha az okokat keressük, azokat nem tudjuk megtalálni. Csak ha valaki szellemi kutató, akkor jelenik meg számára a feltétlen igazság. És minthogy az emberek érdektelensége a XIX. század végén annak csodálata és megbecsülése iránt, ami a világból meg akar nyilvánulni, egy bizonyos magas fokra emelkedett, így a kinyilatkoztatást elutasították. Mert amilyen mértékben az alázat kifejlődik minden iránt, amit a világ mélysége tartalmaz, ugyanilyen mértékben érkeznek ezek a kinyilatkoztatások is az emberekhez.

Ami csodaként jelenik meg a világrendben, az el is maradhat, el is tűnhet. Az emberiségnek ezzel a csoda iránti eltompulásával függ össze az, amit abban a korban, amely a XX. századot megelőzte, nem vettünk figyelembe. És ha a katasztrofális eseményeink okairól akarunk beszélni, akkor ezek nem olyan okok, amelyeket az emberek hoznak létre, hanem ezek az okok a hanyagság vétkében keresendők. Ez a dolog lényege.

A korábbi években az egyik előadásomban felhívtam a figyelmet arra, hogy a XIX. század közepén élt egy kiváló filozófus, Karl Christian Planck [20]. Számos helyen alkalmam volt arra, hogy Karl Christian Planckra utaljak, azért, mert volt egy írása, amelyet bizonyos módon filozófiai-irodalmi testamentumként hagyott hátra. Ebben az írásban részletesen, a szellemi részletekig menően nem csupán utalás történik a jelenlegi világkatasztrófára, hanem már eleve annak ábrázolása is megtörténik. A könyvet 1880-ban írták. Miért tudta ezt megírni? Mert Planck azokhoz a szellemekhez tartozott, akik a megfelelő időben meglátták, hogy mi történik. Ha van egy omladozó házunk, akkor a megfelelő időben ki kell javítanunk. Ha várunk addig, amikor már nem javítható, akkor összedől, és bekövetkezik a katasztrófa, és a jelenlegi katasztrófa nem más, mint összeomlás. Ha a valóságot nézzük, ez egy összeomlás. Annak számára, aminek meg kellett volna történnie, a megfelelő idő a XIX. század hetvenes, nyolcvanas éveiben volt. Az olyan szellemek, mint Karl Christian Planck, utaltak arra, aminek be kellett következnie, és tudvalevően soha nem alkalmasak arra, hogy a külső életben vezető személyiségekké váljanak. Ha valahol arról van szó, hogy egy vezető személyiséghez folyamodjanak, hogy egy államférfit vagy hasonlót találjanak, akkor természetesen nem azokhoz folyamodnak, akik, mint Karl Christian Planck, tudnak valamit – ilyesmit, mégsem lehet elfogadni –, hanem másokhoz folyamodnak, akik igen gyakran nem találják meg a lehetőséget, hogy egy omladozó házat megerősítsenek. De lehet ma is történelmi utalásokat találni, csak az élet hátterébe kell tekinteni – és Karl Christian Planck nem az egyetlen, vannak még néhányan – arra vonatkozóan, hogy a megfelelő időben néhány emberhez eljutnak a kinyilatkoztatások a szellemi világból avval kapcsolatban, hogy milyen eseményekkel néz szembe az emberiség. Akkor még lett volna idő arra, hogy az eseményeknek más irányt szabjanak. Természetesen Karl Christian Planckot nem tartották ilyennek.

[20] Karl Christian Planck (1819 − 1880): német filozófus.

De most akkor ide tartoznak azok, akik arról beszélnek, hogy mit kellett volna mondani évekkel ezelőtt, hogy hatékony legyen, mielőtt az összeomlás bekövetkezett? Sajnos azt kell mondani: az a mód, ahogy az emberiség ezt a katasztrofális eseményt most átéli, világosan felismerhetővé teszi, hogy ha ez a katasztrofális esemény még négy évig tart, az emberek hozzászoknak és elfogadják, mint normális életet – mert ez a megszokás már nagymértékben kialakult. Aki azonban az idők jeleit megérti, az ma megkérdezi: minek kell történnie? – Mert ha valami nem történik meg, évtizedek múlva megjelenik az, aminek be kell következnie, mert a dolog nem a megfelelő időben történt meg.

A környező fizikai világban azonban nem lehet megtalálni, hogy a mai kor feltételei szerint minek kell történnie. Ha ma azt akarjuk hallani, hogy mi a helyes, azokat kell meghallgatnunk, akik a szellemi világból tudnak beszélni. Természetesen, ha jelentéktelen dolgokról van szó, ezek hamarabb megtörténnek. Azt mondhatjuk: öt év múlva az emberek talán be fogják látni, hogy néhány dolgot meg kellett volna hallaniuk, amiket ma már tudhatnának, ha odafigyeltek volna. Mégsem hajlanak arra, hogy ezeket a dolgokat meghallják, mert csak arra hajlanak, hogy azt hallják meg, ami már a külső fizikai világ jeleiben megmutatkozik. A fizikai világ azonban a történelmi lét szempontjából jelentéktelen. Nem mutatják meg hogy milyen lökés, milyen impulzus kell a történésekhez. Aminek a történésekhez lökést, impulzust kell adnia a szociális és erkölcsi életben, annak a szellemi világból kell származnia.

Nos, az emberiség fejlődése folyamán korunkban egy nagy eseménynek kell az emberiséget nevelnie, hogy a történelmi fejlődés tekintetében is higgyen a szabadságban. A szellemi élet egy bizonyos pontjánál a jelenlegi emberiségnek minden erejével arra kell törekednie, hogy higgyen a szabadságban – és ezáltal a csodában is. És ez a pont a Krisztus-impulzus, a Golgotai Misztérium felfogásában rejlik. Hogy az emberiség hogyan viszonyult a Golgotai Misztériumhoz, ez egészen más volt a korábbi időkben, és egyre inkább más volt, minél jobban visszamegyünk a történelmi fejlődésben. Erről már többször beszéltünk. Ma nincs meg az emberekben – és éppen a korszellem értelmében haladónak számító emberekben – az a képesség, hogy a golgotai eseményt történelmi eseményként fogják fel, ahogy más történelmi eseményeket felfognak. Csak arra van szükség, hogy arra utaljunk, ami itt feltételként megjelenik: tudják, hogy az evangéliumokat, mint történelmi dokumentumokat a maguk jelentősége szerint elutasítják. Az evangéliumokat nem tekintik történelmi dokumentumnak abban az értelemben, ahogy a Szókratészről, Platónról, Alkibiadészről [21] vagy Cézárról szóló dokumentumokat a mai történelmi kutatás szerint történelminek tekintik, éppen úgy nem, ahogy más dokumentumokat sem, amelyek az Újtestamentumban a Golgotai Misztériumról tudósítanak. Ahogy ma az emberek a történelmi kutatást elgondolják, úgy e történelmi kutatás szerint nincs lehetőség arra, hogy az evangéliumokat történelmi dokumentumoknak tekintsék, és az evangéliumok alapján a golgotai eseményt történelmi eseményként fogják fel, történelmi bizonyítékként, olyan történelmi bizonyítékként, mint amelyekkel más történelmi eseményeket és tényeket igazolnak és bizonyítanak. Nem beszélnek olyan értelemben Krisztus Jézusról, mint történelmi személyiségről, ahogy Nagy Károlyról történelmi személyiségként beszélnek annak alapján, amit történelmi forrásnak neveznek.

[21] Alkibiadész (Kr.e. 450−404): athéni államférfi, hadvezér.

Annak számára, aki a dolgokat áttekinti, ma elérkezett az az időpont, amikor az őszinte igazságszerető emberi értelemnek azt kell mondania: amit a történelmi források a Golgotai Misztériumról írnak, arról az alakról, amelyet a történelemkutatás kialakított, attól az ember megrendül. És már a teljes érzéketlenséget jelzi az olyasmi, amit például Adolf Harnack [22], az ismert teológus újra meg újra megismétel, amikor azt mondja, hogy egy negyed oldalon össze lehet foglalni Krisztus Jézusról azt, amit a mai történelem értelmében történelmi dokumentumnak lehet nevezni. Természetesen azokban a dolgokban, amelyek ezen a negyed oldalon állnak, Harnack szerint éppen olyan kevés a történelmi dokumentum, mint az evangéliumokban. Az ilyen megállapítások azonban, mint a harnacki, százával találhatók, és korunk teljes valótlanságaival függenek össze azokat a dolgokat illetően, amelyek soha nem akarnak azokhoz a radikális következtetésekhez eljutni, amelyek egyszerűen a helyes következtetések.

[22] Adolf Harnack (1851−1930): német evangélikus egyháztörténész.

A következtetés, amit le kell vonni, az, hogy az embernek ahhoz igazodva, ami van, el kell ismernie, hogy ha a külső történelmi úton keresi Krisztus Jézust, akkor nem tudja megtalálni. A szellemi kutatás útján kell megtalálnia. Itt azonban biztosan megtalálja. Itt megtalálja a golgotai történelmi eseményt. Miért? Mert a golgotai történelmi esemény olyasmi volt, ami az emberiség fejlődésében a szabadság útján jelent meg, egy még magasabb értelemben vett szabadság útján, mint az egyéb történelmi események, és mert ennek a szabad eseménynek éppen a mi korunkban kell az emberhez úgy eljutnia, hogy semmi se kényszerítse őt arra, hogy érvényességét elfogadja, hanem ezt az érvényességet belső szabadság útján kell elfogadnia. Amihez történelmi bizonyíték járul, annak az elfogadása nem történik szabadon. Amihez nem járul külső történelmi bizonyíték, azt az ember szellemi alapon fogadja el, és a szellemi talajon az ember szabad. Kereszténnyé a szabadság útján válik az ember, és éppen ez az, amit a mai kornak meg kell értenie, hogy az ember valójában csak teljes szabadságban lehet keresztény, nem a történelmi dokumentumok kényszere útján. Korunkban a kereszténységnek azt az igazságot kell elsajátítania – ez a kor követelménye –, amelynek útján az emberi értelem nagy impulzusához a szabadság vezeti el. Korunk alapvető igazságai közé tartozik, hogy ezt belássuk, hogy belássuk azt, hogy a kereszténység bizonyítását a szellemi világban kell keresnünk.

Ha ez a belátás az embernél olyan intenzív lesz, amilyennek lennie kell, akkor az emberek más dolgokat is belátnak, és más dolgok is megtörténnek. Aminek mindenekelőtt meg kell történnie, az az, hogy az ember megtanulja, hogy válaszoljon erre a kérdésre: Hogyan tehetem képessé magam arra, hogy elismerjem azt, amire nem a fizikai világ kényszerít, hanem amivel szemben talán tagadást, elutasítást érzek? Mi tesz engem képessé erre?

Nem személyes hiúságból, vagy együgyűségből, hanem, mert egy konkrét példával akarok hitet tenni mellette, ez alkalommal újra fel kell hívnom a figyelmet, hogy irodalmi pályafutásomat azzal kezdtem, hogy nem a saját véleményemet képviseltem, hanem mindazt, amit képviseltem, Goethe szelleméhez kapcsolódva tettem közzé, tudatos visszapillantással egy olyan szellemre, aki már 1832 óta az úgynevezett halottak birodalmában van. Olvassák el, amit Goethéhez kapcsolódva írtam abban az időben, amely A szabadság filozófiája című könyvemet megelőzte. Az úgynevezett Goethe-kutatók többnyire megkérdőjelezik, hogy ez vajon visszaadja-e a goethei szemléletet. A goethei szemlélet számukra akkor jelenik meg, ha az ember irodalmi kérődző, azaz, ha azt, amit Goethe a maga inkarnációjában 1832-ig mondott, megismétli. Nekem mindig az volt a nézetem, hogy amit Goethe mondott, azt nem egyik vagy másik iskolamesternek, vagy akár nekem, ismételnie kell, mert amit Goethe mondani akart, azt ő jobban elmondta. Mindig jobb Goethe műveit olvasni, mint valamelyik iskolamester véleményét, legyen az illető akár olyan kiváló iskolamester és magiszter, mint Lewes [23], a maga híres Goethe-életrajzával. Amit megkíséreltem leírni, az már nem a Földön tartózkodó Goethe inspirációján alapult, hanem nézeteinek halála utáni tovább fejlesztésén egy bizonyos területen, amit le lehet írni egy bizonyos érzés alapján, amely eleven kapcsolatban áll az úgynevezett halott lelkekkel.

[23] Georg Henry Lewes (1817−1878): angol filozófus, író.

Ezt csak példaképpen említettem, valóban nem együgyű hiúságból, hanem mert összefügg ezzel a kérdéssel: Mit kell az embereknek tenniük, hogy be tudják fogadni azt, ami a szellemi világból érkezik? Kapcsolatba kell lépniük a halottakkal. Meg kell találniuk az utat azokba a világokba, amelyekben a halottak élnek, de okos, értelmes módon, valóban megfelelő módon, nem spiritiszta úton. A halottak haláluk után tovább beszélnek. És amit mondanak, amit impulzálnak, az, ahogy láttuk, nem a mi érzékszervi tapasztalatainkban él, nem a mi gondolatainkban, hanem érzéseinkben és akarati impulzusaink realitásában. Ezekben él.

Aztán magunkban is meg kell találnunk azt, ami képessé tesz bennünket, hogy a szellemi világot megközelítsük. Annak tagadásával, hogy a szellemi világ megközelíthető, összekapcsolódik az antipátia, szemben az imaginációval, ami el akar jutni hozzánk a szellemi világból, és ami cselekvéseinket a szociális történésekben és az etikai történésekben impulzálni akarja. Ez az, ami egyedül és kizárólag az embert szabaddá teheti.

Korunkban tehát két dolog szükséges: belátni, hogy a Golgotai Misztérium ismerete az emberi lélek szabad tette kell, hogy legyen, és teljesen ez kell, hogy áthassa. Másrészről reálisan, nem csupán absztrakt módon, nem puszta absztrakt hit formájában, hanem reálisan hidat kell építeni a halottakhoz. Az utóbbi ellen sok minden szól korunkban. Az emberek nem látják be, mennyi minden szól ez ellen. Mit gondolnak ma az emberek ideálisnak a szociális területen? Azt gondolják: mi okosak vagyunk, mert megszülettünk, mert iskolába jártunk, tehát okos lények, okos emberek vagyunk, ezért minden további nélkül tudjuk, hogy minek kell történnie a szociális életben. Gyűléseket tartunk, testületi tanácsokat, állami tanácsokat, parlamenteket hozunk létre – ahogy ezeket nevezik –, és itt természetesen megvitatjuk azt, hogy minek kell történnie a szociális életben, mert okosak vagyunk, és ha ilyen okos emberek, mint amilyenek korunkban vannak, összeülnek, akkor mindig megtalálják a helyeset.

Ez az eszmény. Ez azonban egy helytelen feltételezésből indul ki, abból, hogy az emberek minden további nélkül tudják, hogy mi a helyes. Tudják önök, hogy mi a helyes? Tudják, hogy ki az, aki tudja, hogy mi a helyes 1917-ben? Nem azok tudják ezt, akik most huszonévesek, és a parlamentben összeülnek, szívesen tartanak beszédeket, és arról ítélkeznek, hogy mi a helyes 1917-ben, hanem azok tudják ezt a legjobban, akik már régen meghaltak. Tőlük kellene megkérdezni, hogy kellene viselkednünk. Itt található jó része annak, ami válaszol erre a kérdésre: hogyan lehet szociális életünket jobbá tenni? – Ha megtanuljuk, hogy a halottakat megkérdezzük.

Fizikai emberekként itt szokás szerint életünk végéig mindent csak olyan mértékig tudunk, ameddig személyesen használ nekünk. A tudás csak akkor válik teljesen éretté, amikor meghalunk. Akkor válik csak olyan éretté, hogy helyesen alkalmazható a szociális életre. De nem szabad azt gondolnunk, hogy a halottak közvetlenül úgy avatkoznának be a dolgokba, mintegy fizikai kezekkel, ahogy azok az emberek, akik itt fizikai testben élnek. A halottak jobban tudhatják, mint az élők, hogy minek kell történnie a szociális életben, de az emberek meg kell hallaniuk őket, és ehhez meg kell lenniük a megfelelő szerveknek az emberekben. A jelenlegi embereknek mindenekelőtt meg kell tanulniuk, hogy ilyen megfelelő szerveket kialakítsanak. Ilyen „parlamentekről” azonban – ha szabad ezt a szót használnom, bár elég kellemetlen –, ahol az emberek arra törekednek, hogy halottakkal szót értsenek, még sokáig nem fogunk hallani. Mégis bizonyos területeken nem lesz javulás, ha nem akarunk a halottakkal szót érteni, ha nem tudjuk erről az oldalról a szociális életet szellemivé tenni. Mielőtt átadjuk magunkat annak a hitnek, hogy az itt a Földön a születés, a világ és az iskolázás útján elért bölcsesség érett a szociális impulzus számára, bele kellene mélyednünk abba, ami valóban megérett a szociális impulzus számára: abba a bölcsességbe, amely már elhagyta a fizikai testet, és ha azt valóban elsajátítjuk, jelentős perspektívák tárulnak ki számunkra.

Gondolják meg, hogy az érzelmi élet mennyire elmélyül, az egész emberi lelkület mennyire elmélyül, ha az, amit most eszményként kifejtettem, érzéssé, érzelemmé válik, ha a régi mítosz helyett, amit a jelenlegi ember összekapcsol az ősökkel, azzal lép szövetségre, amit elmondtam: egy konkrét szellemi élettel, ami szellemi atmoszféraként újra betölti. Ha amit így a szellemtudomány útján eszményként meg tudunk érteni, akkor az átmegy a lelkünkbe és érzéseinkbe, és az emberek valóban ebben akarnak majd élni.

Hetedik előadás 1917. december 17.

Azok az előadások, amelyeket ezen a héten tartottam, különböző dolgok alapjául szolgálnak, amelyek ahhoz vezethetnek, hogy az emberi természetet az emberiség történelmi létével való összefüggésben úgy megértsük, hogy fokozatosan képet alkothassunk a szükségszerűségről és szabadságról. Az ilyen dolgokról definíciók és szóbeli viták útján kevésbé tudunk dönteni, mint azáltal, hogy a vonatkozó igazságokat a szellemi világban megkeressük. Az emberiségnek korunkban egyre inkább hozzá kell szoknia ahhoz, hogy a valóság értelmezésének egy másfajta módját sajátítsa el, mint ahogy az ma dívik és szokásos, és alapjában véve igencsak másodrendű, mindenfajta ködös képzetet, szóbeli definíciókat és hasonlókat tartalmaz. Ha azt nézzük, amit ma sokan írnak vagy mondanak, amit különösen okosnak tartanak, az az érzésünk támad, hogy olyan fogalmakat és képzeteket használnak, amelyek csak látszólag meghatározottak, valójában annyira határozatlanok, mintha valaki egy bizonyos tárgyról beszélne, ami például egy tökből készült. Ha egy tököt átalakítunk egy üveggé és üvegként használjuk, akkor erről a tárgyról úgy beszélhetünk, mintha egy tökről beszélnénk, mert a valóságban tök, de úgy is beszélhetünk róla, mint üvegről, mert üveg is, és ténylegesen üvegként használjuk. A dolgok, amelyekről beszélünk, csak abban az összefüggésben lesznek értékesek, amelyben alkalmazzuk őket. Ha nem a szavakra hagyatkozunk, hanem egy bizonyos szemlélet alapján beszélünk, akkor minden ember tudni fogja, hogy egy üvegre gondolunk vagy egy tökre. De nem szabad a tárgy leírására vagy definíciójára szorítkoznunk. Mert amíg definíciókra hagyatkozunk, a dolog ugyanúgy lehet egy tök vagy egy üveg. Így ma azt, amiről a filológusok, akik nagyon okosnak gondolják magukat, úgy beszélnek, mint az ember lelkéről, ez lehet az ember teste is, de lehet egy tök vagy egy üveg is.

Ezzel a megjegyzéssel arra gondolok, hogy sok minden abból, amit jelenleg nagyon komolyan vesznek, kárára van az emberiségnek. Ezért mindenképpen az szükséges, hogy az antropozófus szellemtudomány részéről többek között világos és pontos gondolkodásunk legyen, és hogy arra törekedjünk, hogy ne olyan módon szemléljük a világot, ahogy ma szokásos, ne tévesszük össze a tököt az üveggel, hanem mindenütt a realitást nézzük, legyen az külső fizikai realitás vagy szellemi realitás.

Nem tudunk helyes képzetet alkotni arról, mi az, amit tekintetbe kell vennünk, ha definíciókhoz és hasonlókhoz tartjuk magunkat, hanem csak akkor, ha az élettel kapcsolatos összefüggéseket a maguk valóságában vesszük szemügyre. És még az olyan fontos fogalmakkal is, mint a szabadság és a szükségszerűség a szociális és erkölcsi életben, csak akkor tudunk tisztába jönni, ha megtaláljuk azokat a spirituális tényeket, amelyeket ebben az előadásban említettünk, és megkíséreljük, hogy bizonyos módon mindig összevessük őket, hogy a valóságról ítéletet alkothassunk.

Gondolják meg, hogy nyilvános előadásokban és itt is különböző összefüggésekben ismételten hangsúlyoztam, hogy amit képzeteknek nevezünk, csak akkor tudjuk helyesen felfogni, ha azokat úgy hozzuk kapcsolatba testi organizmusunkkal, hogy a testben nem tekintjük őket úgy, hogy valami növekvő, fejlődő dolog az alapjuk, hanem éppen fordítva, hogy valami elhaló, részben a testben elhaló dolgok. Ezt az egyik nyilvános előadásban úgy fejeztem ki, hogy azt mondtam: az ember idegrendszerében tulajdonképpen fokozatosan elhal. – Az idegi folyamat olyan, hogy az idegrendszert korlátoznia kell. Mert ha kiterjedne az egész organizmusra, akkor az egész organizmusban az következne be, ami az idegekben végbemegy, és ez minden pillanatban az ember halálát jelentené. Azt mondhatjuk: Képzetek ott jönnek létre, ahol az organizmus leépíti önmagát, idegrendszerünkben folytonosan meghalunk. A szellemtudomány szükségesnek tartja, hogy ne csak azokat a folyamatokat kövesse, amelyeket a mai természettudomány egyedül mértékadónak tekint: a felfelé haladó folyamatokat. Ezek a felfelé tartó folyamatok növekedési folyamatok, és még a tudattalanban vannak. Csak amikor az organizmus elindítja a leszálló folyamatokat, akkor jelenik meg az organizmusban az a lelki tevékenység, amit képzeti és érzékelő képességnek nevezhetünk. Ennek a leépítő folyamatnak jelen kell lennie, ha egyáltalán valamilyen képzetet akarunk alkotni.

Nos kimutattam, hogy az ember szabad cselekedete éppen azon nyugszik, hogy az ember olyan helyzetbe kerül, hogy cselekvéséhez az impulzust a tiszta gondolatok útján keresi. Ezek a tiszta gondolatok az emberi organizmusban a legtöbbször a leépítő folyamatokra vannak hatással. Mi történik tulajdonképpen, amikor az ember egy valóban szabad cselekedetet hajt végre? Tisztázzuk, mi történik a szokásos fizikai embernél, amikor morális fantáziából – tudják most már, hogy mit értek ezalatt –, morális fantáziából, tehát egy olyan gondolkodás útján, amelyet nem uralnak érzékszervi impulzusok, érzéki ösztönök és kívánságok, mi történik itt valójában az emberrel? Az történik, hogy tiszta gondolatoknak adja át magát, ezek hozzák létre impulzusait. Nem tudják őt impulzálni közvetlenül, maga kell, hogy impulzálja önmagát, mert ezek csupán tükörképek, ezt hangsúlyoztuk. A majához tartoznak. A tükörképek nem kényszerítenek, az ember önmagát kell, hogy kényszerítse a tiszta gondolatok hatására.

Mire hatnak a tiszta gondolatok? Legerősebben az emberi organizmusban lévő leépítő folyamatokra. Az egyik oldalon az organizmusból létrejönnek a leépítő folyamatok, a másik oldalon ezekkel a leépítő folyamatokkal ellentétben a szellemi életből létrejön a tiszta cselekvő gondolkodás. Ezen azt a gondolkodást értem, amely a cselekvés alapja. A kettő egyesítése útján a leépítő folyamatok és a cselekvő gondolkodás egymásra hatásából létrejön a szabad cselekedet.

Azt mondtam, hogy a leépítési folyamatot nem a tiszta gondolkodás idézi elő, ez mindenképpen jelen van, tehát tulajdonképpen mindig jelen van. Amikor az ember ezzel a leépítési folyamattal, a benne megjelenő legjelentősebb leépítési folyamattal semmit sem állít szembe a tiszta gondolkodás útján, akkor megmarad a leépítési folyamat, akkor a leépítési folyamat nem változik felépítési folyamattá, akkor az emberben megmarad egy elhaló rész. Gondolják csak át ezt, akkor belátják, hogy fennáll a lehetőség, hogy az ember éppen a szabad cselekedet elmulasztásával nem szünteti meg magában a halálfolyamatot. Ebben rejlik az egyik legszubtilisabb [24] gondolat, amit az embernek fel kell vennie magába. Aki ezeket a gondolatokat megérti, annak az életben már nem lehet kétsége afelől, hogy az emberi szabadság létezik. Mert egy olyan cselekvés, amely szabadon történik, nem azáltal történik, amit az organizmus okoz, hanem ahol megszűnnek azok az okok, amelyek a leépítő folyamatból származnak. Kell, hogy valami legyen az organizmusban, ahol az okok megszűnnek, csak ekkor lehet megragadni a tiszta gondolatot, mint a cselekvés motivációját. Ilyen leépítő folyamatok mindig jelen vannak, csak bizonyos módon felhasználatlanok maradnak, amikor az ember nem szabad cselekedetet hajt végre.

[24] Szubsztilis (latin): finom, gyengéd, kényes; bonyolult, szövevényes (kérdés).

Amiről itt szó van, azt is jelzi, mit kell egy korszakkal kezdeni, amely nem akarja elfogadni azt, hogy a szabadság eszméjét teljes mivoltában megértsük. A XIX. század második fele, és a XX. század egészen korunkig éppen azt tűzte ki feladatául, hogy az élet minden területén a szabadság eszméjét a megismerés számára zavarossá tegye, és a valóságban a gyakorlati életből kiiktassa. A szabadságot nem akarták megérteni, nem akarták elfogadni. A filozófusok azon fáradoztak, hogy bebizonyítsák, hogy minden egy bizonyos szükségszerűség szerint történik az emberi természetből fakadóan. Kétségtelen, hogy az emberi természet szükségszerűségen alapul, ez a szükségszerűség azonban megszűnik, amikor a leépítő folyamat megkezdődik, amelynek során az okok összefüggése véget ér. Ha a szabadság megjelent ott, ahol a szükségszerűség az organizmusban megszűnik, akkor nem mondhatjuk azt, hogy az emberi cselekvések belső szükségszerűségből jönnek létre. Csak akkor jönnek létre belőle, ha ez a szükségszerűség megszűnik. A baj ott van, hogy az ember nem hajlandó arra, hogy az emberi organizmusban ne csak a felépítő folyamatokat értse meg, hanem a leépítő folyamatokat is. Mindazonáltal szükséges lenne, hogy felismerjük, hogy mi az emberi természet alapja, hogy több képességre tegyünk szert, mint amire jelenleg hajlam mutatkozik. Tegnap láttuk, hogy szükség van arra, hogy valóban megjelenítsük lelki szemeink előtt azt, amit emberi énnek nevezünk. Azonban éppen korunkban kevés készség mutatkozik arra, hogy az ént valahogyan felfogjuk. Szeretnék erre egy bizonyítékkal szolgálni.

Többször említettem már Theodor Ziehen [25] tudományos értekezését, a Fiziológiai pszichológiát. Ebben a 205. oldalon szó van az énről is. Csak Ziehen soha nem kerül abba a helyzetbe, hogy a valódi énre utaljon, hanem csak én-képzetről beszél. Tudjuk, hogy ez csak az igazi én tükörképe. Érdekes azonban éppen azt hallani, hogy korunk egyik kiváló gondolkodója, aki azt hiszi, hogy a természettudományos képzetekkel mindent meg lehet magyarázni, hogyan beszél az énről. Vannak előadások, amelyek erről szólnak, ezért a dolog ebben a formában jelenik meg. Ziehen azt mondja: „Talán meg fogja lepni önöket, hogy amit a rövid én szóval, én-képzetként jelöltem meg, az egy komplex három részes képződmény, kell hogy legyen, ami ezer és ezer rész-képzetből áll össze. De kérem, hogy fontolják meg: bár a szó rövid, képzeti tartalma komplex kell, hogy legyen, és ez abból adódik, hogy önök közül mindenki zavarba jön, ha az úgynevezett én-képzet gondolati tartalmát meg kell határoznia.”

[25] Theodor Ziehen (1863 − 1950): a pszichiátria professzora Jenában.

És most Ziehen eljut oda, hogy valamit mondjon az én-képzet gondolati tartalmáról. Nos, nézzük meg, hogy a kiváló tudós mit tud mondani arról, hogy mire kell gondolnunk, amikor énünkre gondolunk: „Önök rögtön a testükre gondolnak,” – tehát a testünkre gondolunk – „a külvilággal való viszonyukra, rokoni és tulajdoni viszonyokra,” – tehát máris ott tartunk, hogy a tőzsdére gondoljunk, és a pénzünket számoljuk – „nevükre és címükre…”

Nos, a kiváló tudós kifejezetten arra utal, hogy az embernek a nevére és a címére is gondolnia kell, ha énjét egy képzetbe akarja belefoglalni.

„Fő hajlamunk, uralkodó képzeteink, és végül múltunk, és amivel önmagunkat igazoljuk, mindezt külsőleg összefoglalja az én-képzet. Természetesen az ember az én-képzetnek ezt a bonyolultságát egy viszonylagos egységgé redukálja, amikor saját énjét, mint érzéseinek, képzeteinek és mozgásának tárgyát a külső tárgyakkal és más énekkel szembeállítja. Az énképzet e szembeállításának és leegyszerűsítésének kétségkívül megvan a maga mély ismeretelméleti alapja, de tisztán pszichológiailag nézve ez az egyszerű én csak egy elméleti fikció.”

Tehát ez az „egyszerű én” csupán „elméleti fikció”, azaz, egy puszta fantázia-képzet, ami akkor jön létre, amikor az ember nevét, címét, feltehetően rangját is, és más hasonló dolgokat is összefoglal, amelyek súlyt adnak az embernek. Az ilyen dolgoknál lehet a mai gondolkodás egész gyengeségét felismerni. És ez a gyengeség annál is inkább szembetűnő, mert ami döntő gyengeségként a lelki élet megismerésére utal, az a külső természettudományos tények megismerésének az erőssége. Éppen az, ami alkalmatlan lelki élet megismerésére, az nagyon is alkalmas arra, hogy a külső érzékelhető tényeket a maguk közvetlen külső szükségszerűségében áttekintsük.

Nem kell, hogy kétségeink legyenek afelől, hogy korunk jellegzetessége, hogy azok az emberek, akik valamely területen nagyok lehetnek, más területen a legnagyobb ostobaságot képviselik. Nos, ha az ember szemügyre vesz egy ilyen tényt, amely igen alkalmas arra, hogy a tekintetünket elhomályosítsa, akkor valahogy megérti, mit kell tekintetbe venni annak az erőnek a feltámasztásához, amelyre az emberiségnek szüksége van, hogy olyan képzetekhez jusson, amelyek termékenyek és gyógyítóan tudnak hatni az életben. Mert a mai életben csak olyan képezetek hatékonyak, amelyek az igazi valóság mélyéből származnak, amelyeknél nem rettenünk vissza attól, hogy az igazi valóságba behatoljunk. De korunkban sokan éppen ettől riadnak vissza.

A jelenkori emberek erősen hajlanak arra, hogy anélkül, hogy először betekintenének az igazi valóságba, amiből impulzusokat meríthetnének, a szellemi valóságot akarják megreformálni. Ki az, aki nem reformál meg ma minden lehetséges dolgot a világban, illetve azt hiszi, hogy megreformálja? Mi mindent nem hoznak elő a lélek teljes ürességéből! Egy olyan korban azonban, mint a mai, csak azok a dolgok lehetnek termékenyek, amelyeket a szellemi valóság mélyéből hoznak elő. Ehhez viszont akarat szükséges.

A hiúság, ami a lelki semmi alapján minden lehetséges reformgondolatot meg akar ragadni, korunk fejlődése számára éppen olyan kártékony, mint maga a materializmus. Tegnap befejezésül arra hívtam fel a figyelmet, hogy az ember igazi énjét, azt az ént, amely az akarati természethez tartozik, és amely ezért a szokásos tudat számára alvó állapotban van, azáltal kell megtermékenyíteni, hogy már a közoktatás folyamán az embereket konkrét fogalmakkal lássák el a kor érdekeinek megfelelően. Ezt korunkban nem lehet másképpen megtenni, csak úgy, ha tisztázzuk, milyen szellemi erők és hatások működnek a történésekben. Nem a szellemről való általános ködös szólamokkal kell ezt létrehozni, hanem a konkrét szellemi folyamatok megismerése útján, mint amilyeneket ezekben az előadásokban említettünk, amikor évszámok szerint utaltunk arra, hogy ezek a szellemi világból származó erők és hatások itt és ott hogyan avatkoztak be a fizikai életbe.

Ezáltal azonban az jön létre, amit az emberiség egészét figyelembe véve úgy jelöltem meg, mint az úgynevezett halottak együtt működését az úgynevezett élőkkel. Mert a valóságban érzelmi és akarati életünk abban a birodalomban zajlik le, amely közös a halottakéval. ugyanígy azt is lehet mondani, hogy énünk és asztráltestünk valóságát illetően a halottakkal egy birodalomban vagyunk. Mindkettő ugyanazt jelenti. Ezáltal azonban egy közös területre utalunk, amelybe be vagyunk ágyazódva, és amelyben a halottak és az élők együttműködnek azon a szövődményen, amit a maga teljességében szociális, erkölcsi és történelmi életnek nevezhetünk, és amihez azok az életfolyamatok is hozzátartoznak, amelyek a halál és egy újabb születés között zajlanak le.

Ezekben az előadásokban utaltunk arra, hogy az úgynevezett halottak legalsó birodalma a halál és egy újabb születés között az állati birodalom, ahogy nekünk az ásványi birodalom a legalsó birodalmunk. Bizonyos módon arra is utaltunk, hogyan kell a halottaknak dolgozniuk az állati birodalom lényei között, hogy kell felépíteniük az állatvilág törvényeiből azt, ami organizációként a következő inkarnáció alapjául szolgál. utaltunk arra is, hogy a halott második birodalomként minden olyan összefüggést átél, ami itt a fizikai világban karmikusan kialakul, és amelyek a szellemi világban megfelelően átalakulva folytatódnak. A halottak számára tehát egy másik birodalom épül fel, ami az összes karmikus összefüggésből szövődik össze, amely valaha is a Földön az inkarnációk során létrejött. Ezáltal azonban az ember érdeklődése fokozatosan kiterjed mindarra, amit a halál és egy újabb születés között kifejleszt, és ami konkrétan az egész emberiségre kiterjed.

Harmadik birodalomként, amelyet az ember átél, az angyalok birodalmát nevezhetjük meg. Bizonyos értelemben már utaltunk arra is, milyen szerepet játszanak az angyalok a halál és egy újabb születés közti életben. Egy meghatározott módon az egyik emberi lélek gondolatait közvetítik a másik emberi lélekhez, és viszont. ők a közös gondolati élet követei. Az angyalok alapjában véve a magasabb hierarchiáknak azok a lényei, akiknek a halottakról a legtisztább élményeik vannak, világos élményeik vannak az állati és emberi összefüggésekről, amiket a karma létrehozott a magasabb hierarchiák lényei útján. A halottnak a legtisztább képzete van az angyalok hierarchiájának arról a lényéről, aki tulajdonképpen azoknak a gondolatoknak a hordozója, amelyek az egyik lény lelki tartalmát továbbítják a másikhoz, és amelyek segítenek a halottnak az állatiság megmunkálásánál. Azt mondhatjuk – ha a halottak ügyeiről, mint személyes ügyekről beszélünk –, hogy az angyalok hierarchiájának lényei arra törekednek, hogy gondoskodjanak a halottak személyes ügyeiről. A halottak általános ügyeiről, amelyek nem személyes ügyek, inkább az arkangyalok és archék birodalmának lényei gondoskodnak.

Ha emlékeznek Az ember belső lénye és élete a halál és egy újabb születés között című előadássorozatra [26], akkor emlékezetükből előhívhatják azt, hogy az úgynevezett halottak életéhez tartozik, hogy lényük bizonyos módon átalakul, és kiterjed a világra, majd belső mivoltukban újra összeáll. Ezt ott részletesen megindokoltam és elmagyaráztam. A halott élete úgy folyik le, hogy bizonyos módon egyfajta váltakozás megy végbe a nappal és az éjszaka között. Ez azonban oly módon történik, hogy a belső világából eleven élet merül fel. Tudjuk, hogy ami itt felmerül, ez az eleven élet, ez csak annak ismételt felbukkanása, amit az ember átélt a másik állapotban, ami ezt felváltja, amikor lényét kiterjesztette a világra, amelyben összefonódott a külvilággal. Ezért, ha az ember találkozik egy halottal, váltakozó állapotokat talál: olyan állapotokat, ahol lénye kiterjed a világra, ahol lényével bizonyos módon belenő környezetébe, környezetének folyamataiba. Itt a legkevésbé sem tudja, hogy amikor a körülötte lévő szellemi világba belenő, egyfajta alvó állapotban van. Amikor a belső világából újra felmerül, akkor ez számára egyfajta éber állapotot jelent, akkor mindent tud erről. Mert az élete az időben folyik le, nem a térben. Amikor éber nappali tudatunknál vagyunk, a térben azt találjuk meg, amit behozunk tudatunkba, majd aztán az alvásban újra visszahúzódunk tőle. A halottnál ez úgy van, hogy egy bizonyos időszakban, amit átélt, az élmények átkerülnek a következő időszakba, és aztán tudatosodnak bennük. Tudatát az elmúlt időszak tölti be, ahogy a mi tudatunk a teret tölti be. Ez egy teljes élet az időben. És ezzel meg kell ismerkednünk.

[26] GA 153

E ritmikus időbeli élet folyamán, amelyben a halott él, konkrét kapcsolatba kerül az arkangyalok és archék hierarchiájával. Ezekről a lényekről, az arkangyalokról és archékról nincs olyan világos elképzelése, mint az angyalokról, emberekről és állatokról, de ugyanakkor mindig tudja, hogy ezek a lények, az arkangyalok és az archék azok a lények, amelyek együttműködnek vele a felébredésnél, elalvásnál, felébredésnél, elalvásnál – ennél a ritmusnál, amely az időben folyik le. A halott – ha eljut odáig, hogy tudatára ébred annak, mit élt át a korábbi időszakban, amiről nem tudott – mindig tudatában van annak, hogy egy lény az archék hierarchiájából felébresztette őt, mindig tudja, hogy a ritmikus élet vonatkozásában együttműködik az archékkal és az arkangyalokkal.

Jegyezzük meg jól, hogy éppen úgy, ahogy itt a felébredéskor észrevesszük: tudatossá válik számunkra a külső világ, amiről az alvás folyamán nem tudunk, ahogy itt észrevesszük: ez a külső világ elmerül a sötétségbe, amikor elalszunk, úgy él az úgynevezett halott tudatában: együttműködöm az archékkal és arkangyalokkal, amikor átmegyek az elalváson, felébredésen, elalváson, felébredésen, és így tovább. Azt mondhatjuk, hogy a halott úgy érintkezik az arkangyalokkal és archékkal, ahogy mi itt éber tudatunkban a fizikai környezettel, a növény- és állatvilággal érintkezünk. Az ember nem tud visszatekinteni erre az együttműködésre, amelybe bele van szőve a halál és egy újabb születés között. Miért nem? Nos, megkérdezzük, hogy miért nem, de éppen ez a visszatekintés olyasmi, amit az embernek meg kell tanulnia. Természetesen a jelenkori materialista gondolkodás folytán csak nehezen tanulja meg. Szeretném grafikusan ábrázolni, hogy az ember miért nem tud visszatekinteni (lásd az ábrát).

Képzeljék csak el: itt állnak a világban teljes érzékszervi és gondolati organizációjukkal. Ezáltal különböző gondolati és érzékelési tapasztalatokat szereznek. Azt jelölöm meg, ami egy pillanatban tudatos, úgy, hogy itt különböző gyűrűket, kis köröket rajzolok fel. Ez van egy pillanatban a tudatban. Tudják, hogy a pszichológusok ma ezt másképpen gondolják, de létrejön egy emlékezési folyamat, amikor önök visszatekintenek, és azt az időszakot, amelybe vissza tudnak tekinteni, amikor emlékeznek, ezzel a vonallal jelölöm. Ezen tulajdonképpen azt a teret kell érteni, ahol a dolgok vakon folynak le, itt lenne az a pont a harmadik, negyedik ötödik évben, amelyben az ember az életére vissza tud emlékezni. Itt vannak tehát azok a képzetek, amelyek akkor jönnek létre, amikor az ember az élményeire visszaemlékszik. Képzeljék el: itt vannak ezek a képzetek, mondjuk harmincéves korukban, így emlékeznek olyasmire, ami tíz évvel ezelőtt történt, amikor ezek a képzetek felmerülnek. Ha ilyen elevenen, képszerűen gondolkodnak, ahogy ez tulajdonképpen a lélekben történik, akkor a következőket gondolhatják. Azt mondhatják: Ha így visszatekintünk addig, ameddig emlékezni tudunk, akkor ez egy lelki zsák, amelynek vége van, ott van egy kanyar, ahol az a pont található, ameddig a gyermekkorra visszaemlékezünk. Ez egy ilyen lelki zsák, az az időszak, amelyet át tudnak tekinteni. Képzeljenek el egy ilyen lelki zsákot, amelybe így visszatekintenek: itt van a zsák határa, és ez a határ a valóságban egybeesik az étertest és a fizikai test közötti határral. Ennek a határnak itt kell lennie, ezt nagy vonalakban elképzelhetik, különben azok a folyamatok, amelyek az emlékezést irányítják, folytonosan megszakadnának. Semmire sem tudnánk emlékezni, a lélek egy olyan zsák lenne, amelynek nem lenne alja, minden keresztülesne rajta. Tehát kell lennie egy határnak, egy igazi lelki zsáknak. Ez a lelki zsák azonban ugyanakkor megakadályozza, hogy azt is érzékeljük, amit úgy éltünk át, hogy kívül van. A lelki életükben önök nem átláthatóak, mert emlékezni tudnak. Minthogy képesek az emlékezésre, nem átláthatóak.

Látják, hogy mi teszi lehetővé, hogy a fizikai síkon megvan a szokásos tudatunk, és ugyanakkor mi az alapja annak, hogy ezzel a szokásos tudattal nem tudunk betekinteni arra a területre, mely az emlékezés mögött terül el. Az emlékezés mögött ugyanis a valóság rejlik. Lehet azonban fáradozni azon, hogy az emlékezést fokozatosan valamennyire átalakítsuk. De itt óvatosnak kell lennünk. Azzal kell kezdenünk, hogy megkíséreljük, hogy amire emlékezünk, azt meditatív módon egyre pontosabban szemügyre vegyük, míg az lesz az érzésünk: ez nemcsak olyasmi, amit így az emlékezés során megragadunk, hanem olyasmi, ami tulajdonképpen itt megmarad. Aki intenzív, élénk szellemi életet alakít ki, annak fokozatosan az az érzése, hogy az emlékezés nem olyasmi, ami jön és megy, keletkezik és elmúlik, hanem az emlékezés tartalma olyasmi, ami megmarad. Nos, ha ezen a módon dolgozunk, ez csak oda vezethet, hogy az a meggyőződésünk alakul ki, hogy ami az emlékezésben felmerül, az megmarad, hogy az valóban Akasha Krónikaként van jelen, hogy nem tűnik el. Amit egyébként az emlékezésben áttekintünk, az az, hogy jelen van a világban, itt van a valóságban. Ezen a módon azonban tulajdonképpen nem jutunk tovább, mert ez a módszer csak a személyes élményekre emlékeztet, amelyeket felidézünk, annak felismeréséhez, hogy az emlékezés tartalma megmarad, ahhoz ez a módszer magasabb értelemben véve egoista, nem vezet el addig, hogy erről meggyőződjünk. Ellenkezőleg, ha önök egy bizonyos ponton túl éppen azt a képességet alakítják ki, hogy rátekintsenek a saját élményeikre, amelyek megmaradnak, akkor létrehozzák a szabad szellemi világba való betekintést. Mert ahelyett, hogy az emlékezés zsákja lenne jelen, csak a saját életük van jelen, olyan töményen, ami nem teszi lehetővé, hogy átlássanak rajta.

Ezzel szemben lehet egy másik módszert is alkalmazni, amely egészen kitűnő módon – ha szabad ezt a kifejezést használnom – az Akasha Krónika leírásait átláthatóvá teszi. És ha majd a megmaradó emlékezés útján látásra teszünk szert, akkor biztosan belelátunk a szellemi világba, amellyel össze vagyunk kötve a halál és egy újabb születés között. Ehhez azonban nem csak azt kell felhasználnunk, ami emlékezetszerűen megmarad a saját életünkből – ez egyre tömörebb és tömörebb lesz, nem látunk igazán keresztül rajta. Átláthatóvá kell válnia. Akkor lesz átlátható, ha egyre erőteljesebb kísérleteket teszünk, hogy ne arra emlékezzünk, amit egy bizonyos szempontból átéltünk, hanem egyre inkább arra emlékezzünk, ami kívülről jön hozzánk. Ha ahelyett, amit megtanultunk, a tanárra emlékezünk, arra a módra, ahogy a tanár beszélt, ahogy hatott ránk, amit velünk tett. Ha arra emlékezünk, ahogy az a könyv létrejött, amiből ezt vagy azt megtanultuk. Ha kiváltképpen arra emlékezünk, amit a külvilág elvégzett rajtunk.

Egy ilyen szép, nagyszerű kezdet, egyfajta bevezetés az ilyen emlékezéshez Goethe Költészet és valóság című írása [27], amelyben Goethe azt ábrázolja, hogyan alakította őt a kor, hogyan dolgoztak rajta különböző erők. Hogy Goethe olyasmire volt képes az élete során, hogy ilyen módon egyfajta visszatekintést tudott tenni, nem a saját élményeinek szempontjából, hanem mások és a kor eseményeinek szempontjából, amelyek hatottak rá, ezt annak köszönheti, hogy olyan mélyen be tudott tekinteni a szellemi világba, amennyire csak képes volt. ugyanakkor azonban ez a módja annak is, hogy nagyobb mértékben érintkezésbe kerüljünk azzal az időszakkal, amely a legutóbbi halálunk és a mostani születésünk között eltelt.

[27] Goethe: Költészet és valóság, 1811

Ezen a módon tehát ismét oda jutunk, hogy érdeklődésünket kiterjesszük korunk egyik jellegzetességére, és arra, hogy az hogyan jött létre az általános világfolyamatból. Miért törekedett Goethe olyan intenzíven arra, hogy megismerje a görög művészetet, hogy korát teljesen megértse, és hozzámérje az előző korhoz? Miért vezette vissza Faustját a görög korig, a Heléna-korig, hogy Kháront és a szfinxet felkeresse? Mert korát, hogy az hogyan hatott rá, annyira meg akarta ismerni, amennyire csak megismerhette, amikor azt hozzámérte a korábbi időkhöz. Goethe azonban nem hagyta, hogy Faustja leüljön, pergameneket és okmányokat terítsen szét, hanem lelki úton visszavezette azokba az impulzusokba, amelyek alakították. Ebben rejlik néhány dolog abból, ami az embert arra készteti, hogy egyrészt kapcsolatba kerüljön a halottakkal, másrészt – ezt láthatják most a halottak és az arkangyalok kapcsolatánál – kapcsolatba kerüljön a korszellemekkel és az arkangyalokkal. Azáltal, hogy az ember a halottakkal kapcsolatba kerül, az arkangyalokkal és a korszellemekkel is érintkezésbe lép. Éppen azokban az impulzusokban, amelyekre Goethe Faustjában utal, rejlik az, aminek következtében az ember kiterjeszti érdeklődését a korszellemekre, ebben rejlik az, amire elsősorban szüksége van korunknak. Korunkban az szükséges, hogy másképpen nézzünk olyasmire, mint például a Faust, mint ahogyan korunkban ezt eddig tették. A legtöbben azok közül, akik a Faustot megítélik, alig jutnak el oda, ahol a probléma rejlik. Néhányan eljutnak odáig, hogy kérdéseket tesznek fel. A válaszok azonban a legkülönösebb módon érkeznek.

Nézzünk egy példát, ahol Goethe valóban erre utal: gondolj bele! Vajon mindig átgondolod a dolgokat? Goethe azonban megtesz mindent, hogy itt világosságot teremtsen, hogy bizonyos dolgokról elgondolkodjon. Páldául: tudják, hogy Erichto arról beszél, hogy mi a klasszikus Walpurgis éj színtere, eltávozik a légi utas, Homunculus Fausttal és Mefisztóval együtt megjelenik. Emlékezzenek Homunculus, Faust és Mefisztó első beszédére. Miután Faust megérintette a talajt, és feltette a kérdést: Hol van ő? – Homunculus ezt mondja:

„Nem tudjuk, de lesznek
akik nyomára rávezetnek.
A lángokat kutatva járd,
fürgén nyomozz, míg tart az éjjel:
ki az Anyák közé leszállt,
megbirkózik minden veszéllyel”
(Faust II. rész. Klasszikus boszorkányszombat jelenet [28])

[28] Fordította: Kálnoky László

Homunculus azt mondja: „Aki az Anyák közé leszállt, megbirkózik minden veszéllyel.” Honnan tudja, hogy Faust az Anyáknál volt? Ez olyan kérdés, ami szükségképpen adódik, mert, ha visszalapoznak, látni fogják, hogy semmi utalás nincs arra, hogy Homunculus tapasztalhatta volna Fauston kívül, mint lény, hogy Faust az Anyáknál volt. Most pedig Homunculus arról fecseg, hogy „aki az Anyák közé leszállt, megbirkózik minden veszéllyel”. Látják, hogy Goethe itt felad egy rejtvényt, amiből kényszerítő szükségszerűséggel jön létre, hogy Homunculus, ha egyáltalán valakinek tekinthető, Faust tudati területén belül van, mert csak akkor tudhatja azt, ami Faust tudatában van, ha ő maga is oda tartozik.

Emlékezzenek azokra a beszélgetésekre [29], amelyeket a Faustról folytattunk, hogy Homunculus tulajdonképpen nem más, mint az, amit asztráltestként kell létrehozni, hogy Heléna megjelenhessen. Ezáltal azonban egy másik tudathoz jut, tudata túlterjed az asztráltesten. Homunculus megértésének a lehetősége akkor tárul fel előttünk, amikor eljut Faust tudatának területére. Goethe azért hozta létre a Homunculust, mert léte útján Faust tudata bizonyos módon megtalálja a lehetőséget, hogy kijusson önmagából, ne csak önmagában legyen, hanem kívüle is. ő is ott van, ahol a Homunculus, a Homunculus Faust tudatán belül van.

[29] Lásd: Szellemtudomány, mint létszükséglet 1914. március 26. (GA 63) és Szellemtudományos magyarázatok Goethe Faustjához (GA 273).

Goethe ebben az értelemben nagyon komolyan vette az alkímiát, ahogy látják. Ilyen rejtélyeket, amelyek közvetlenül összefüggenek a szellemi világ titkaival, nagyon sokat lehet találni a Faustban. A Faustnak úgy kell hatnia ránk, hogy észrevegyük, milyen mély szellemi igazságok rejlenek benne. Csak azáltal értünk meg olyasvalakit, mint Goethe, ha tisztában vagyunk vele: egyrészt arra törekedett, hogy valóban kívülről nézze azt, ami őt létrehozta, ezt igazolja a Költészet és valóság. Másrészt tudta, hogy ez visszavezet a halottakkal való szélesebb perspektivikus összefüggéshez. És Faust jelen van az emberiség igen távoli fejlődésének életében, és az igen távoli szellemi lények életében is.

Ha azonban az ember teljesen át akarja tekinteni, hogy pozitív értelemben mire van szüksége a jelenkornak, akkor számos vonatkozásban a negatív dolgokra is tekintettel kell lennie, és azokat is meg kell éreznie, ki kell alakítania a helyes érzést a negatív dolgok irányában. Észre kell vennie mindazt, ami akadályozza a szükséges találkozást az élő emberek és a halottak működése között a közös síkon. Ma mindenütt fel lehet fedezni ezeket az akadályokat, lépten-nyomon megtalálhatók. Éppen ott találhatók meg, amire – bocsássák meg, hogy ezt a gyűlöletes szót használom – a képzés kiterjed.

Mennyire okosnak, rendkívül okosnak és felvilágosodottnak érzi magát ma egy ember, amikor ilyesmiket ír le: „Swedenborg [30], ez a homályos, rejtélyes személyiség, akihez még Goethe is tiszteletteljesen közeledett, a föld túloldalán lévő angyalokkal érintkezett. Elmondta, hogy ezek a földöntúli teremtmények gondolatokkal küzdenek, sőt, ruhákba öltözve közlekednek. Nem idegen tőlük a megismeréssel és felvilágosodással való küzdelem, még nyomdájuk is van, ahonnét olyakor különlegesen szerencsés embereknek néhány újságot elküldenek. A túlvilágnak ezeket az újságjait héber betűkkel nyomják. A tiszteletreméltó bibliai képi jeleknek egy sajátossága lenne, ha minden vonás bennük, minden szegély, minden hajlat egy titokzatos szellemi értéket rejt. Az embernek csak meg kellene tanulnia, hogy az angyalok cikornyáit helyesen olvassa, és ezáltal a túlvilág igazságaiba, a fordított, örökké napsugaras életbe, a túlvilág derűs Paradicsomába és lelkes ünnepélyességébe beavatást nyerjen. Swedenborg, akinek sikerült élő testben néha a földi élet számára meghalnia, és már a testi halál előtt a túlvilágba felemelkednie, sok mindent kérdezett az angyaloktól, és tájékoztatást adott róluk. Évszázadokkal korábban a babilóniaiak, az egyiptomiak és a zsidók ugyanezt a hírszerző tevékenységet folytatták. Emberöltőkkel később, egészen napjainkig teszik ezt elégedetlen lények, akik jövőjük felől az istenektől akarnak tanácsot kérni, akik nem mondanak le a halottak társaságáról, és akiknek végül az a véleményük, hogy álmoktól körülvett ágyuktól a felfoghatatlan dolgok körletéig, hidat kell építeni, aminek egy szilárd, szeráfi módon bebetonozott és a szellemek által megacélozott és támogatott útnak kell lennie.”

[30] Emanuel Swedenborg (1688−1772): svéd tudós, filozófus, teológus, keresztény misztikus.

És itt az illető, aki magát igen okosnak tartja, fejtegetését így folytatja, olcsó gúnnyal azok iránt, akik megkísérlik, hogy hidat verjenek a túlvilág felé. Mert ez az igen okos ember olvasta egy másik magát igen okosnak tartó ember könyvét, amelyről ezt írta: „Ezt az elképzelt túlvilágot, amelyben lelkek tanyáznak, Max Dessoir fontos könyve: A lelkek túlvilága, akarja újból leírni, miután már ezernyi töprengő rálépett erre a túlvilágra vezető útra. Ezúttal tehát egy filozófus beszél, aki többet foglalkozott az emberismerettel, mint az elárvult gondolati irányok különösségével, egy művészetbarát, aki nem szégyellte, hogy egy művészi terv rejtélyekkel körülvett születésének pillanatára utaljon, végül is egy olyan ember, aki alkalmilag kezében késsel az ember csontjait és idegeit kutatta, hogy ezáltal a lélek számos rejtekhelyét felkutassa. Mivel Dessoir a rajongók meggondolatlansága ellen, és az okoskodók elbizakodottságának hidegsége ellen sokszorosan védve van, jogosult a több mint harminc év óta előkészített véleményére a túlvilág dolgairól, és arra a figyelemre is, amely nem tudja követni az útját.„ – és így tovább.

Az említett individuumot, Max Dessoirt meg kellett, hogy említsem A lélek rejtélyei című könyvem második fejezetében, mert ez az egyetemi professzor arcátlan módon beszélt az antropozófiáról. Fel kellett vállalnom azt a feladatot, hogy utaljak arra, hogy az a mód, ahogy Max Dessoir dolgozik, egész gondolkodásában lelkiismeretlen és felszínes. Képes volt kizárólag ostobán megformált idézeteket felhozni, amelyeket könyvemből írt ki, de mindig úgy, hogy azokat a legostobább módon eltorzította, és elítélő véleményt alakított ki. A tényekre ilyen formában kell utalni, ha a valóságban látni akarjuk azt a botrányt, ami létrejöhet abban, amit ma tudománynak neveznek. Dessoirt csak egyszer láttam életemben a kilencvenes évek elején. Akkoriban tett egy igen okos megjegyzést. A szabadság filozófiáját akkor még nem írtam meg. Max Dessoir akkoriban azt mondta Weimarban egy Goethe-díszebéden: „Önnek van egy hibája, túl sokféle tudománnyal foglalkozik.” Ez volt a nagy hiba, hogy valaki megpróbált nem egyoldalú lenni!

Más ostobaságok között, amiket Max Dessoir könyvében elkövet, szerepel például az is, hogy A szabadság filozófiájáról úgy beszél, mint elsőszülöttről. Nagyjából tíz évvel azután volt ez, hogy igazi „elsőszülöttemet” megírtam, tízéves pályafutás előzte meg A szabadság filozófiáját. Mindez, és még sok egyéb hazugság található Dessoir könyvében. Sokan vannak, akik számára szükséges, hogy tárgyilagos megállapításokat kapjon, amelyek megmutatják, milyen szélhámoskodás Dessoir tudománya, és vajon hányan vannak, akik ezeket a tárgyilagos megállapításokat A lélek rejtélyei című könyvemben olvasni fogják? Ámde hány újságíró söpredék van, olyan fajta, mint a zürichi Max Hochdorf, aki Max Dessoir értelmetlen A lélek túlvilága című könyvét [31] kürtöli szét, oly módon, hogy ezt mondja: „Ezt az érzékeken túlit, melyben a lélek lakik, Max Dessoir fontos könyve: A lélek túlvilága újra le akarja írni, miután már ezernyi töprengő rálépett erre a túlvilágra vezető útra.” – és így tovább.

[31] Max Dessoir (1867−1947): német filozófus, pszichológus. Hivatkozott könyvének címe: Vom Jenseits der Seele, 1917

Az ilyen dolgokra oda kell figyelni. Unos-untig ismert, hogy amit az antropozófus szellemtudomány talaján keresünk, azt itt is, ott is példátlan módon eltorzítják olyan emberek, akik nagyon jól tudják, hogy amit mondanak, az nem felel meg a valóságnak. Ezek legnagyobb részben szegény koldusok, akik a társadalomban személyes érdekeiket nem tudják kielégíteni, és úgy hiszik, hogy ezzel kielégíthetik, akik iránt szánalmat lehet érezni, és nem szükséges róluk tovább beszélni. ők maguk is nagyon jól tudják, hogyan viszonyul az objektív valósághoz az, amit mondanak. Az olyan mérget azonban, amit Max Dessoir terjeszt, komolyan kell venni, és mindent megteszek azért, hogy bizonyos módon mondatról mondatra megvilágítsam a Dessoir-féle megállapítások egész hitványságát. Amíg a legszélesebb körökben nem alakul ki egészséges vélemény az ilyen állítólagos tudományosságról, mint amilyen Max Dessoiré – és sok ilyen Max Dessoir van –, addig nem alakulhat ki egészséges vélemény az ilyen Max Dessoir-i uszályhordozókról sem, mint például az a cikkíró, aki aztán természetesen nem képes másképpen befejezni cikkét, csak úgy hogy ezt írja: „Mivel az út a túlvilágra tökéletesen el van zárva” – termés zetesen csak az olyan rosszul felépített agy számára van elzárva az út a túlvilágra, mint Max Dessoiré – „az emberek az utóbbi évezredekben újra meg újra megkísérelték, hogy a sorompókat megnyissák”. Dessoir „mágikus idealistáknak” nevezi azokat, akik azért küzdenek, hogy a nagyon is szilárd, de nem megfogható szellemi birodalomba eljussanak. Ide sorol mindenkit, a ráolvasókat, számmisztikusokat, egyiptomi varázslókat, antropozófusokat, neobuddhistákat, kabbalistákat… Lenyűgözően írja le mindazokat, akik csodákban hisznek, és akik a csoda ellen lázadnak. „Ezek egy sajátos társaságban egyesülnek, bölcsek és bolondok, akik a tiszta szellemben akarnak egyesülni. Cagliostro és Kant, Hegel, és a modern boszorkánymester Svengali [32] találkozik itt egymással, amikor a túlvilágba vezető úton sétálva tévelyegnek.”

[32] Svengali: kitalált személy, aki egy másik embert manipulál. George du Maurier 1895-ös regényében szerepel.

Természetesen nem lehet megakadályozni, hogy legyenek olyan emberek, akik ilyen módon írnak, de a legszélesebb körökben egészséges véleményt kell kialakítani, ami megakadályozza, hogy az ilyen módon nyilvánosságra kerülő dolgokat mértékadónak tekintsék. Mert természetesen ezek a gondolatok belekerülnek a szociális organizmusba, és megakadályoznak minden lehetőséget, hogy az emberiség egészséges módon előbbre jusson. Ha az embernek ilyen tudományos szeméttel kell találkoznia, mint amilyen Max Dessoiré, akkor moshatja a kezét, és elégedettnek mondhatja magát. Ez a tudományos szemét azonban egyre csak terjed, és ma igen sok lehetőség van arra, hogy az ilyen szemét elterjedjen. Néha meg kell említeni egy példát. Ebben az esetben is ezt kellett tenni, mert ki lehet számítani, hány emberi fejbe töltenek bele többek között az antropozófiáról is egyfajta véleményt, amikor a Neuen Züricher Zeitungban megjelenik egy olyan cikk, mint amilyen az 1917. december 14-i számban megjelent, olyasvalakitől, aki egy igen okos emberként egy ugyanilyen okos emberre hivatkozik, mint Max Dessoir!

Ezeket a dolgokat kultúrtörténeti tényeknek kell tekinteni, kultúrtörténeti jelentőségüket kell tekintetbe venni. Kétségtelen, hogy ma sajnos csak csekély lehetőség van arra, hogy az olyasmit, mint amit Max Dessoir az antropozófiáról címen írtam, eljuttassuk az emberekhez. Mert az Antropozófiai Társaságban csak egy kis kör érti meg valóban a feladatát, azt a feladatot, hogy az emberiséget fel kell világosítani arról a módról, amelyet ma a tudomány leginkább használ, a helyes és megfelelő módon felvilágosítást kell adni erről. Amit ma tudományként űznek, az csupán szimptómája az általános gondolkodásnak. Mert ahogy ezt a tudományban teszik – amire Max Dessoir csatlósaival együtt kiváló példa –, az más területeken is megtörténik. És ha felteszik a kérdést: Milyen mélyebb erők vezettek a mai konfliktushoz? – akkor mindig csak a felszínes szemléletnél maradnak, ha nem látják meg ezeket a mélyebb okokat, azt, ami ebben a torzulásban, ebben a mesterkélt torzulásban, és mesterkélt felszínességben, sarlatánságban rejlik, olyan sarlatánságban, amit azáltal őriznek meg, hogy éppen a sarlatánságot tulajdonítják komoly szellemiségnek. Ezt a maga mivoltában egészséges módon kell áttekinteni. Max Dessoir példáját csak azért említettem, mert éppen kapóra jött. De korunkban számos negatív példát lehet felsorolni. Ha azt akarjuk, hogy az emberiségnek legyen bátorsága ahhoz, hogy pozitív módon kapcsolódjon a szellemi világhoz, akkor bátornak kell lennie ahhoz, hogy ahol csak tudja, elutasítsa, erőteljesen és szívből elutasítsa a hamisat, a felszínest és a hasznavehetetlent.

Éppen napjainkban éljük át, hogy gyakran éppen azok a legjobbak, akik a nyilvános életben a legrosszabb helyet foglalják el. Nem kell, hogy ezekre a dolgokra pesszimistán tekintsünk, de szükséges, hogy saját lelkünkben megkeressük azokat az erőket, amelyekkel egészséges ítéletet alkothatunk a lelkünkben felmerülő létrejövő dolgokról.

Nyolcadik előadás 1917. december 22.

Úgy tűnik, hogy éppen jelenleg, előadásunk időpontjában jó lenne valamennyire visszatekinteni arra, ami éppen ezeknek a fejtegetéseknek a folyamán átvonult lelkünkön, visszatekinteni, nem ismétlésszerűen, hanem célirányosan egy bizonyos szempontból, hogy megvilágítsuk a dolgokat. Mert azok az előadások, amelyeket ebben az időszakban tartottunk, és amelyek egy bizonyos módon kapcsolódtak ahhoz, amit az előző évben lelkünk elé állítottunk, mindenekelőtt azok mellett a pozitív közlések mellett, amelyeket tartalmaztak, alkalmasaknak kellett lenniük arra, hogy ebben a komoly időszakban lelkünket olyan gondolatokkal töltsék meg, amelyekre ebben a korban a léleknek szüksége van, ebben a korban, amelyről azt kell mondanunk, hogy a világtörténelmi fejlődés legkomolyabb időszakához tartozik. Annak ellenére, hogy az utóbbi év folyamán néhány dologban részt vettünk, valóban komoly dolgok előtt állunk. És az idők komolyságát tulajdonképpen senkinek sem kellene félreismernie, aki e félreismerés folytán lelkét nem akarja távol tartani sok mindentől, ami leginkább szükséges ahhoz, hogy valamilyen mértékben méltó módon akarjon együtt élni ezzel a korszakkal.

Megkíséreltük, hogy a XIX. századot és a XX. század elejét olyan eszközökkel jellemezzük, amelyek akkor adódnak, ha azokat a fontos, döntő eseményeket nézzük, amelyekkel az ember fejlődése a XIX. és XX. században összefügg. felismerhették, hogy ha az ember meg akarja érteni, mik a legfontosabb jellemzői ennek az újabb kornak, akkor mindenekelőtt arra kell irányítania a figyelmét, hogy ez a mai korszak éppen a túlzott intellektualitástól szenved. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy korunkban az emberiség a korábbi időkhöz viszonyítva különösebben okos lenne. Nem ezt értjük ezen, hanem azt, hogy korunkban az ember különböző lelkierői az intellektualitás felé hajlanak. És minthogy materialista korban élünk, az intellektualitást kizárólag arra használjuk, hogy a materialista létet az emberi lélekkel összekapcsoljuk, és fordítva, az emberi lelket összekössük a materialista léttel.

Intellektualitásunk a jelenlegi korban nem magas, mert szinte kizárólag – ha pedánsan akarom kifejezni magam – a materialista dolgok és materialista jelenségek összeállítására, összefoglalására és rendszerezésére irányul. Bizonyos értelemben azonban ez az intellektualitás egyedül uralja a lelket.

Mire van szüksége a lelkierőnek, amit a következő időszakban, amelynek kezdetén állunk, az intellektualitáshoz még hozzá kell fűzni? Ma mindent áthatunk az intellektualitással, még akkor is, ha az intellektualitás kizárólag a fizikai síkra terjed ki. Intellektualitás hatja át a tudományt, a művészetet és a szociális gondolkodást. Aminek ehhez hozzá kell jönnie, az olyasmi, ha valóban megértjük, ami egyáltalán nem lehet intellektuális. És ami egyáltalán nem lehet intellektuális, ha ezt valóban megértjük és felvesszük a tudatunkba, ez az emberi akarat, a szeretettől áthatott emberi akarat, ahogy ennek jellemzését megkíséreltem A szabadság filozófiája című könyvemben. Az emberi akarat az ösztönök és vágyak tudattalan realitásában nyilvánul meg, legyenek azok egyes egoista vágyak, szociális vágyak, politikai törekvések – mindez öntudatlan, vagy tudattalan marad. Ha azonban az akarat valóban felemelkedik a tudatba, ha az, amit egyébként az akarati impulzusokban átalszunk vagy legalábbis átálmodunk, ahogy a legutóbbi előadásokban kimutattam, ha ez felemelkedik a tudat szférájába, akkor ezt az akaratot már nem tekinthetjük materialistának. Korunkban min den a világot valóban spirituálisan áttekintő ember bizonyító szimptómája annak, hogy az akaratot korunkban nem értik meg. Ez a szimptóma az, hogy egy ilyen esetben, mint amilyen ez is, ezt a kérdést csak olyan szellemek tudják megválaszolni, akik korunkban a legjelentősebbnek tartják magukat: van-e egyáltalán emberi szabadság vagy nincs?

Ez a kérdés, hogy egyáltalán van-e emberi szabadság vagy nincs, azt bizonyítja, hogy nem spirituális gondolkodásmód alapján vetették fel. Spirituális szempontból a szabadság kérdéséhez egészen másképpen kell viszonyulni. Úgy kell viszonyulni hozzá, hogy az ember tudja: aki egyáltalán kételkedni tud az emberi szabadság tényében, az nem érti az emberi akaratot. Ahol mindig kétségek merülnek fel az emberi szabadsággal kapcsolatban, ott ennek a kételynek a felmerülése azt bizonyítja, hogy az illetőnek sejtelme sincs az emberi akarat igazi realitásáról. Mert amikor valaki megismeri az akaratot, megismeri az akarat magától értetődő viszonyait is, megismeri az emberi szabadság impulzusát.

Mindazonáltal korunkban a szabadságról és szükségszerűségről úgy beszélnek, hogy ebben a beszédben világosan felismerhető az, amit a legutóbbi alkalommal ábrázoltam, amikor triviálisan összehasonlítottam a tököt és az üveget. Azt mondtam, hogy ha egy tökből üveget készítünk, akkor azt mondhatjuk: ez egy tök, és valaki más azt mondhatja: ez egy üveg. Így vitatkoznak ma az emberi cselekvések szabadságáról és szükségszerűségéről, és amit ki tudnak hozni ebből, az rendszerint annyira értékes, mintha valaki határozottan és szilárdan állítja, hogy ez egy tök, és valaki más ugyanilyen határozottan és szilárdan állítja, hogy ez egy üveg. Ez ugyanis egy tök, amely üveggé vált.

Az a fontos és lényeges, hogy az emberek ismét felvegyék tudatukba az akarat erőit. Amikor világakaratról beszélnek, arról is beszélnek, ami reálisan működik a világakaratban: a világ szeretetről. Erről mindazonáltal keveset beszélnek, mert akkor működik, amikor az akarat valóban jelen van. Sokkal jelentőségteljesebb az akarat egyes konkrét impulzusairól beszélni, amelyek szükségesek korunkban, mint szentimentális általánosságokba bocsátkozni a szeretetről, a szeretetről, és megint csak a szeretetről.

A dolgokat azonban úgy kell nézni, hogy ebben a szemléletben valóban bátorság és megismerés legyen, és igazi tetterő a megismeréshez. Korunkban az emberi természet teljes megismerésére van szükség. El kell kezdeni sorskérdésként feltenni a kérdést: Hogyan kell az ember lényét szemlélni, ha azt mondjuk, ahogy ezt ebben az előadásban lelkünk elé állítottuk, az úgynevezett élők és az úgynevezett holtak szférája egy és ugyanaz, és hogy alapjában véve az élők között csupán érzéki észlelésünkkel és intellektusunkkal rendelkezünk, de amennyiben érző és akarati lények vagyunk, valóban abban a világban élünk, amelyben a halottak is élnek. Ahhoz, amivel belső lelki impulzusaink során ezzel az ismereti kérdéssel együttműködik, csatlakoznia kell az igazi akaratnak, hogy az ember életét konkrétan megértsük, és megértsük azt is, ahogy ez a halál és egy újabb születés között lefolyik. Mert anélkül, hogy az embernek ezt a test nélküli életét megértenénk, nem tudjuk az ember fizikai testén belüli életét megérteni, nevezetesen nem tudjuk megérteni az ember fizikai testén belüli feladatát.

Absztrakt módon kifejezve: a jelenlegi emberiség számára szükséges, hogy a korszellem belső impulzusait, azét a korszellemét, aki szorosan véve 1879 óta működik, tágabb értelemben pedig már a XV. század közepe óta, valóban felvegye magába, megismerje ennek a korszellemnek az impulzusait. Erről a legtöbb embernek – legalábbis arról, amit a most elmondottakon értünk – a jelenkor legtöbb emberének a legcsekélyebb sejtése sincs. Ezekben az előadásokban gyakran elmondtam, hogy amit ifjúságunknak – a fiatalabbaknak és az idősebbeknek –, mint úgynevezett történelmet elmondanak, az egyrészt fable convenu, másrészt gyakran teljesen értelmetlen dolog. Ha igazi történelmet akarunk, akkor először át kell tekinteni azt, hogy mik voltak az utóbbi évszázadok impulzusai, és mit kell ezekben az impulzusokban korunknak megváltoztatnia. Ma az embereknek alig van valami sejtelmük arról, milyen hatalmas fordulat következett be az emberi gondolkodásban és érzésben az Atlantisz utáni ötödik korszak beköszöntével, a XV. század közepén. Egy értelmetlen kifejezés a fejlődésre vonatkozóan ma sokak vezérszólamává vált. Ez az értelmetlen kifejezés a következő: a természetben nincsenek ugrások. Ahogy a természet hatalmas ugrást tesz, amikor a zöld lomblevéltől eljut a színes virághoz, úgy mindenütt ugrásokat tesz. És nem egy átlagos átmenet történt az Atlantisz utáni negyedik korszakból az ötödikbe, a XV. század első felétől a második felébe, hanem egy hatalmas fordulat. Csak akkor tudunk tájékozódni, ha legalábbis valamennyire össze tudjuk hasonlítani azt, amit az Atlantisz utáni ötödik korszak néhány évszázada mostanáig hozott, azzal, ami már elmúlt, mert mindkét dolog alapvetően különbözik egymástól. Szeretném ma egy bizonyos szempontból szellemi tekintetüket erre a dologra irányítani.

Ha valaki megismerkedett azzal, amit megtanulhat a mai tudomány tartalmából, az emberi képzés tartalmából – ha szabad ezt az ostoba „képzés” szót használnom –, ha abból felkészült, és kezébe veszi a XV. századból származó írásokat, akkor azokat, mint a mai kor különösen okos embere, egyáltalán nem érti.

Nos, ne értsenek félre. Semmilyen körülmények között sem lehet az a szándékom, hogy az antropozófus szellemtudományban régi dolgokat melegítsek fel. Az a szóbeszéd, ami gyakran felhangzik a világban annak szükségszerűségéről, hogy felmelegítsünk minden lehetséges régi írást, és minden lehetséges nézetet, nem jöhet szóba az antropozófus szellemtudomány területén, mert ez az antropozófus szellemtudomány közvetlenül a szellemi életből vette azt, amit a jelenkor számára kinyilvánított, és mert korunkban jelentős dolgokat közöl azokkal, akik befogadják. Néhány dolgot azonban tisztázhatunk, ha tekintetünket arra a módra irányítjuk, ahogy ma az igen okos koponyák viszonyulnak azokhoz a dolgokhoz, amelyeket bölcsességnek tartunk. Nem szükséges messzire visszamennünk, csak mondjuk a XIV-XV. századig. Ha ma egy igazán okos koponya például kezébe veszi Basilius Valentinus [33] műveit, aki a XV. század ismert adeptusa [34] volt, akkor egyáltalán nem tud mit kezdeni velük. Amit ma az emberek szokás szerint tapasztalnak, amikor olyasmit vesznek a kezükbe, mint Basilius Valentinus műveit – említhetnék másokat is, de azért említem őt, mert a XV. század ismert adeptusa volt –, akkor az történik, hogy vagy értelmetlennek mondják, dilettáns dolognak, miközben teletömik magukat azzal, amit nem tudnak megérteni, de értelmetlennek tartják, vagy mint tudós koponyák, mindenféle ostobaságot beszélnek, képtelen dolgokat állítanak arról, ami Basilius Valentinusból feléjük árad.

[33] Basilius Valentinus (1394−1450): alkimista. 1415-től Erfurtban élt, mint bencés szerzetes. Az alkímiával kapcsolatos írásai 1600‑ban jelentek meg. Lásd Rudolf Steiner: A misztika az újkori szellemi élet kezdetén és viszonya a modern világszemlélethez – GA 7. Dornach, 1960
[34] Adeptus (latin): beavatott, tanítvány; valamely vallás, tan titkaiba beavatott személy, illetve kiváló tudós segédje, tanítványa; valamely tan híve, követője.

Ha szakértő szemmel, igazi spirituális szakértő szemmel olvasunk olyasmit, mint Basilius Valentinus műveit, akkor csakhamar rájövünk, hogy bölcsesség rejlik bennük, ami ugyanakkor használhatatlan a mai ember számára, aki a szokásos érdeklődést tanúsítja a jelenkor iránt. Basilius Valentinusban ugyanis olyanfajta bölcsesség van, ami akkor nyilvánul meg, ha kapcsolatot létesítünk azokkal a lényekkel, akik a halál és egy újabb születés közötti létben tartózkodnak. Azt mondhatjuk, hogy ami a jelenkori ember számára szükségtelennek tűnik, az a bölcsesség, amit Basilius Valentinus képvisel, annál inkább szükséges azok számára, akik a halál és egy újabb születés között élnek. Ezeknek nem kell Basilius Valentinust tanulmányozniuk, mert az antropozófus szellemtudományban olyasvalami van a birtokukban, ami azon a nyelven szól, amely közös az úgynevezett élők és az úgynevezett holtak között. Elegendő az, amit az antropozófus szellemtudomány nyújt, hogy a számukra ismert módon a halottakhoz szóljon. De bizonyos módon történelmi tényként mondom el azt, hogy az a mód, ahogy a halottak felveszik magukba a világról való tudást, bizonyos rokonságban van azzal, amit az olyan írások tartalmaznak, mint Basilius Valentinusé. Mert Basilius Valentinus mindenféle kémiai folyamatról beszél, látszólag azokról, amiket fémekkel és más anyagokkal retortákban és olvasztótégelyekben el lehet végezni. Valójában azonban arról a tudásról beszél, amelyet a halottaknak el kell sajátítaniuk, amikor tennivalóikat el akarják intézni abban a legalsó birodalomban, amelyről beszéltem, tehát az állati birodalomban. Arról beszél, amit ismernünk kell azokból az impulzusokból, amelyek a szellemi világból jönnek, hogy a mikrokozmoszt a makrokozmoszból megértsük. Ez a lélek megismerő tevékenysége a halál és egy újabb születés között, amit azonban ma csak úgy lehet végrehajtani, ha a születés és a halál között előkészítjük. Ez atavisztikus örökségként, ősi bölcsességként még a XV. századig jelen volt. És Basilius Valentinus erről a régi, öröklött bölcsességről beszél, azokról a titkokról, hogy az ember hogyan függ össze a makrokozmosszal. Igazi isteni bölcsességről beszél – imaginációkban, ahogy ezt ma mondjuk.

A kozmoszhoz való viszonyunknak ez a megismerési módja az utóbbi évszázadokban eltűnt. Újra el kell jutnunk hozzá, de szellemibb módon, mint ahogy a XV. század előtt volt, ismét el kell, hogy érjük. Mert a tudományban éppen úgy alkalmazni kell, mint a szociálpolitikai életben. Az emberiség boldogulása csak akkor lehetséges, ha ezeket a célokat követjük. fel kell ismernünk, hogy az emberiség boldogulása csak ezeknek a céloknak a hatására következhet be.

Egy bizonyos ősi kinyilatkoztatás, ősi örökség vonul végig az évszázadokon. Az Atlantisz utáni materialista ötödik korban ez eltűnt. Újra meg kell szereznünk, de új módon. De csak akkor szerezhetjük meg, ha az ember úgy szerzi meg, ahogy már gyakran elmondtuk, hogy tevőlegesen, akaratilag áthatja magát azzal, amit Pál mond: „Nem én, hanem a Krisztus énbennem” [35]. Ha előhívja azokat az erőket, amelyek a Golgotai Misztériumból indulnak ki, hogy a Golgotai Misztérium erőinek felvétele útján saját lelkében ezeket a világmindenségből származó erőket megerősítse. Csak így tudunk találkozni a halottakkal, akik közöttünk működnek, különben elszakadunk tőlük, egyszerűen azért, mert a világnak azon a síkján, amelyet csak gondolkodásunkkal és érzésünkkel értünk meg, soha nem tudunk kapcsolatba kerülni a halottakkal.

[35] A Biblia szavaival: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” (Gal 2, 20).

De hogyan viszonyul éppen korunk tudása ehhez a régi bölcsességhez? Valahogy úgy, ahogy az a tudós, aki a következőket mondta: „Basilius Valentinus utolsó és legfontosabb művelete a filozófiai higany és arany tíz hónapig tartó fokozatos felhevítése a filozófiai tűzhelyben, amelynek következtében a »fekete holló« és a »páva« megszüli a »fehér hattyút«, amely aztán létrehozza »a főnix madarat a maga fiával«. Ez azonban (egy vörös szubsztancia) a bölcsek köve, a végtelenségig szaporítható. Sajnos nem lehet megérteni,” – ezt mondja a modern tudós koponya – „hogy hogyan hajthat végre bárki is egy ilyen előírást, legyen az akár a legokosabb és leglelkesebb adeptus (így nevezik azokat, akik a bölcsek köve titkának megszállottjai).”

Így beszél az uppsalai Theodor Svedberg [36], aki könyvet írt ezekről a dolgokról korunk tudományos nézőpontjából, és aki ebben a vonatkozásban a tudós koponyák képviselője, amikor ezt kell mondania: sajnos, ezt nem lehet megérteni. – Ez még a legjobb, ha azt mondják, hogy ezt sajnos nem lehet megérteni. Basilius Valentinus mindnyájunk számára a szükséges eligazító szavakat írta le, amikor a Tizenkét kulcs a világmindenséghez és annak megértéséhez című írásában ezt mondja: „Ha megérted, amit mondok, akkor kulccsal kinyitottad az első kastélyt, és eltoltad a hozzákezdés reteszét. Ha azonban nem tudod fénnyel bevilágítani, akkor nem lesz átható a tekinteted, hogy természetes módon megtalálhasd az utolsó dolgot abban, amit elkezdtél. Akkor a továbbiakban nem akarok erről a kulcsról beszélni, ahogy ezt Lucius Papirius tanította nekem.”

[36] Theodor Svedberg (1884−1971): svéd vegyész, 1926-ban kémiai Nobel-díjat kapott.

Így beszél Basilius Valentinus követőihez, akik a régi bölcsességgel szemben legfeljebb ezt tudják mondani: ezt sajnos, nem lehet megérteni. Ezeknek a korunkbeli embereknek azonban valami mást is tenniük kell, minthogy a szellemiséget meg értsék. Ezeknek a korunkbeli embereknek mindenféle más dologgal kell foglalkozniuk, és ha a szellemiség valahogy szóba kerül, akkor mindenekelőtt azzal kell foglalkozniuk, hogy ezt a szel le miségről való beszédet megrágalmazzák. Rendkívül sok időt fordítanak arra, hogy a szellemről való beszédet megrágalmazzák.

A berlini Max Dessoir ostobaságaihoz még hozzá lehet tenni – ezt az irományt nem tudom felolvasni, de néhány dolgot elmondtak nekem belőle – a holland filozófus Bollandot, aki azzal gazdagította a filozófiai fejlődést, hogy hartmanni és hegeli töredékek szajkózása útján a holland filozófiai ifjúságot fellelkesítette, de úgy tűnik, hogy nem tudta elkerülni, hogy az utóbbi időben filozófiai terméketlenségét arra fordítsa, hogy szellemtudományunkat mindenféle hamis dologgal megrágalmazza.

Ezt újra meg újra meg kell említeni, mert a szellemtudomány igazi elsajátításához hozzátartozik, hogy lelkünkben figyelmet fordítsunk arra a módra is, ahogy korunk a maga szellemtudományos impotenciájában ahhoz viszonyul, ami az emberiség számára szükséges.

Ez a jelenlegi tudomány – most nem a külső tudományról beszélek, amit, ahogy tudják, jól ismerek, még ha nem is követem mindegyik természettudóst –, amely gyakran filozófiának és hasonlóknak nevezi magát, jelenleg inkább absztrakt szóbeszéd, ami a tök és üveg teljes fogalmi zűrzavarához vezet. Sajnos nálunk még túl gyakran megtörténik, hogy a jelenlegi filozófusok újra meg újra értelmetlenül szövegelnek, és ráadásul néha még boldogok is, ha itt vagy ott valamelyik filozófus fickó, mondjuk ezt vagy azt nem találja kifogásolhatónak abban, amit az antropozófus szellemtudomány akar. Mintha legalábbis nem lenne kötelességük, hogy ne találják kifogásolhatónak. Egyáltalán nem kell örülnünk, ahogy sokan közülünk teszik, ha erről vagy arról az oldalról egy dicsérő szócska elhangzik. Ezek a dicsérő szócskák többnyire nem a nagy megértésből adódnak. Meg kell értenünk, hogy olyan rágalmazók, mint Dessoir vagy Bolland újra meg újra megjelennek, és hogy a következő időkben csak szaporodni fognak. Mert ezeknek az embereknek valamivel mégiscsak foglalkozniuk kell. És túl kényelmesek ahhoz, hogy avval foglalkozzanak, amit a szellemi világból az emberiség boldogulására a jelenlegi korban elő kell hozni. Ezért azzal kell foglalkozniuk, hogy amit előhozunk, azt megrágalmazzák.

Azt mondtam, hogy Basilius Valentinus még egy ősi atavisztikus örökséget képvisel, egy olyan tudományt, amely a kozmikus mindenségből származik. Ez a testtől megszabadult lélek tudománya, amely együtt akar működni mindazzal, ami nem pusztán a külső természetre vonatkozik. Ezt a tudományt csak úgy lehet képviselni, ha az újkor tisztán materialista irányú intellektuális eleméhez hozzávesszük az akarat megismerését, azét az akaratét, amely, ha valóban akaratként ismerjük meg, csak spirituális természete szerint ismerhető meg, mert spirituálisan nyilvánul meg az emberiség jelenlegi fejlődési stádiumában. Az élet impulzusainak bátor létrehozása az akarat szférájából, ez az, ami jelenleg annyira hiányzik. Korunk mindenekelőtt beszélni akar, csak beszélni. Ez jó, de csak akkor, ha igazi megismerés az alapja. Korunk nem az utóbbit akarja, hanem mindenki beszélni akar, beszélni, semmitmondó megállapítások alapján. Láttuk, hogy a világban lévő spirituális elemnek ez a figyelmen kívül hagyása idézi elő korunk szerencsétlenségét. Korunkban csak akkor vélekedünk tisztességesen az emberiség fejlődéséről, ha valóban rászánjuk magunkat az akarati impulzusoknak a megalapozására, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az emberiség fejlődésének hullámain tovább jussunk.

Ezeket a dolgokat természetesen nem kell személyesen felfogni. Az élet egyik vagy másik helyén magától értetődően bárki azt mondhatja: Igen, de mit kell tennem? – Kétségtelenül soha nem lehet követelmény, hogy ma megértjük, mit kell tennünk, és holnap valahogyan megtesszük az első lépéseket, hogy valami világraszólót valósítsunk meg. Amit végre kell hajtanunk, azt majd a karma megmutatja számunkra. Amit azonban meg kell tennünk, az az, hogy felnyissuk a szemünket – a lelki szemeket értem –, hogy valóban felismerjük a helyest, hogy valóban áttekintsük korunkat. Amit tennünk kell, az az, hogy ne aludjuk át ezt a kort, hanem lássuk meg azt, ami történik. Amit az Atlantisz utáni korszak materializmusa az embereknek nyújtott, azt el kellett sajátítani, mert az embereknek mindenekelőtt személyesen kellett tájékozódniuk. Ezek átfogó eszmék, éppen a korszellem követelményei szerinti átfogó eszmék, amelyekkel az úgynevezett halottak is rendelkeznek. Az intellektualitás, ami korunkban oly naggyá vált, nemcsak az embert kerítette hatalmába, hanem a kor szociális és történelmi fejlődését is. Az ember a történelmi szükségszerűség folytán – bizonyos joggal, mert ezeknél a dolgoknál nem szabad kritikát gyakorolni, hanem csak jellemezni kell őket –, az ember bizonyos joggal, abból, amit korábban saját emberi kezdeményezése alapján, úgy értem, organikus emberi kezdeményezés alapján elintézett, néhány dolgot átadott a gépeknek. A materialista kor ugyanakkor gépkorszak is. És ez a gépkorszak a gépekkel nemcsak azt hozza létre, ami a szokásos élethez szükséges, hanem maga a háború is egy nagy gépezet hatása alá került. Nem lehetett másként, mert az emberiség az évszázadok folyamán nemcsak egy bizonyos réteget hozott létre magából, hanem e rétegben olyan szemléletet alakított ki, amely mindenekelőtt arra gondolt, hogy tudományosan csak azt juttassa érvényre, ami a külső szociális rendben a gépek létesítésével megvalósítható: vagy materiális gépek létesítésével – ha ezt a szószaporítást alkalmazhatom –, vagy szociális gépek létrehozásával. Mert például a háború előtt a pénzügyek intézése, a világ nemzetközi pénzügyeinek intézése is egy nagy gépezetté vált. Minden gépszerűvé vált. Az ember sok mindent átadott a gépszerűségnek. Az emberiségnek egy bizonyos rétegét alapjában véve csak az akarta visszatartani ettől a gépszerűségtől, ami a triviális életszükségleteket szórakoztatóvá teszi. Azt mondhatjuk: Télen gürcölni, nyáron fürdőbe menni, és csak annyit gondolkodni, amennyi szükséges, hogy a világ gépezete működjön – ez lett a kor jelmondata.

Nem mintha ez elmaradhatott volna. A világ elgépiesedésének be kellett következnie, ez teljesen magától értetődő. A történtekről kritikát gyakorolni dilettáns dolog, ebben a szellemtudomány nem vesz részt. A dolgot azonban a maga tulajdonsága szerint meg kell ismerni, mert csak akkor lehet vele szemben a helyes akarati impulzusokat kialakítani.

Ismételten megjelennek olyan emberek, akik már kialakult eszméket hangoztatnak a korra vonatkozóan. Akik azonban ezeket a meghatározott eszméket hangoztatják, azokat éppen a XIX. század második felében és a XX. század kezdetén lehetetlen személyiségeknek tekintették. Azok felett, akik tisztán látták, hogy az emberiség szociális struktúrájának milyennek kell lennie a gépkorszak időszakában, az olyan koponyák felett, mint Bright [37] vagy Cobden [38], a következő nemzedék napirendre tért. Pedig ennek a nemzedéknek szellemi erőt kellett volna fordítania arra, hogy a megfelelő brighti és cobdeni eszméket a gépkorszakban megvalósítsa. Azonban az akaratot az intellektusba bevinni, hogy a valóság átláthatóvá váljon, ez olyan erőfeszítés, ami előtt a jelenkori emberek visszariadnak. Nem akarják, hogy gondolataikat az akarat áthassa. Gondolataikat szentimentálisan arra akarják irányítani, ami, ahogy mondják, a szívükhöz szól, ami felemeli őket. És az ilyen akarattól mentes gondolkodás hatása alatt, ami a fecsegés során a szentimentalizmus melegét és teljességét adja, hozzászoktak ahhoz, hogy a legfontosabb kérdéseket is akarat nélküli gyáva gondolkodással közelítsék meg. Mindenekelőtt ahhoz szoktak hozzá, hogy a világtörténelmi fejlődésből semmit se tanuljanak. Mert tanult már valamit is a jelenlegi emberiség? De ez sem kritika akar lenni, hanem csak jellemzés.

[37] John Bright (1811−1889): angol liberális politikus.
[38] Richard Cobden (1804−1865): angol közgazdász.

Mindazt, amit mondok, nem a kritika szempontjából mondom, hanem az akarat ösztönzésének érdekében. Tisztáznunk kell, hogyan lehet a gondolatokba az akarati impulzust bevinni, ami az emberiség üdvét szolgálhatja. Sajnos korunk emberei kevéssé hajlamosak a tanulásra. Hagyják, hogy a dolgok maguktól menjenek. Megbeszélik azokat, és azt hiszik, hogy a megbeszéléssel az akarati elemet is uralják. Milyen sokat locsogtak, tartalmatlanul locsogtak abban a korban, amelyben ennek a világkatasztrófának a vészterhes okai előkészültek. Milyen sokat locsogtak a cár ostoba békevágy-megnyilvánulásáról [39]. Ez azért történhetett így, mert azt mondhatjuk, hogy először meg kellett volna tanulni, hogy ostoba békevágy-megnyilvánulásról van szó, és hogy ez az egész locsogás ahhoz köthető, hogy millió mérföldnyi távolságra van az a lehetőség, hogy az akarati impulzusok villanyozzák fel az emberiséget. Ezt meg kellett volna tanulni, Megtanultuk? Nem, egyelőre nem tanultuk meg. és nem arról van szó, hogy ezt a tudatlanságot kifogásoljuk, hanem arról, hogy belássuk, és ezáltal tanuljunk. Mi került a mindenféle világcélokról való locsogás helyére, a már letűnt cárok ostoba békenyilatkozatainak helyére? Egy másik ostoba békenyilatkozat, Woodrow Wilson [40] fecsegése. Ez pontosan ugyanaz a dolog. El kell ismernünk, hogy az emberiség nem akar tanulni. És annak felismerése, hogy nem akar tanulni, ösztönözni fogja lelkünkben a szent akaratot az igazi akarásra, aminek létre kell jönnie annak igazi belátása alapján, ami korunkban hat és működik.

[39] II. Miklós cár 1916 őszén akkori miniszterelnöke útján kezdeményezett egy különbékét a központi hatalmakkal, de novemberben visszakozott.
[40] Woodrow Wilson (1856−1924): 1913−1921 között az Egyesült Államok elnöke.

Nyilvános előadásokban elmondtam, hogy alapjában véve azt, amit az utóbbi négy évszázad folyamán az emberiség történelmi traumában kialakított, azt a XIX. század folyamán olyan emberek, mint Karl Marx és hasonlók, világprogrammá nyilvánították. Azok az impulzusok, amelyek ezt kinyilvánították, már elmúltak, de ezáltal azt nyilvánították ki, ami alapjában véve az utóbbi négy évszázad történelmi alakulásának az alapját képezte.

Hogy áll a dolog? Ma úgy áll a dolog, hogy a legszélesebb emberi síkon mindenfélét mondanak a szociális összefüggésekről. Rábízzák a közgazdasági professzorokra, akik az utóbbi évszázadok, illetve évtizedek folyamán elég sok ostobaságot összebeszéltek. Az igazi szociális gondolkodás, amelynek a szellemi világból származó impulzusok megismeréséből kell fakadnia, az úgynevezett vezető rétegekből hiányzik. Egyedül és kizárólag egy réteg hozott létre az utóbbi időben világtörténelmi eszméket, az a réteg, amelyet az okkult felfogás az árnyék testvéreinek nevez, szemben az utóbbi évszázadokban létrejött polgári pártok testvéreivel. A szociáldemokrácia hozott létre világtörténelmi eszméket, még ha ezek árnyék-eszmék is, szürke árnyék-eszmék, különösen veszélyes fajtájúak, amelyek teljesen beszivárogtak az utóbbi évszázadok szellemiségébe. De ezek világtörténelmi eszmék, amelyek az emberiség többi rétegéből teljesen hiányoznak. Mert az emberiség többi rétegének ezeket a szellemi világból kellett volna átvennie, szüksége lett volna rájuk, nem pedig általános, kenetteljes módon vallásos, szociális és történelmi eszméket kialakítani, hanem szilárd megismerési alapokon áttekinteni a szociális életet. A szociális életet valójában soha nem fogja áttekinteni senki, ha nem akar arra a kiindulási pontra helyezkedni, amelyet az utóbbi hetekben itt megalapoztunk.

Ezért a legjobb az, amit az úgynevezett élők ma a szellemi világból megkaphatnak, ezért a legjobb az, amit a halottak felajánlanak számunkra a halál és egy újabb születés közötti életükből. Erről szól a Golgotai Misztérium új felfogása, amivel az antropozófus szellemtudományban való elmélyedés útján találkozunk. Erről szól mindaz, amit ebben a komoly időszakban komoly karácsonyi gondolatokként lelkünkbe be kell fogadnunk. Mert az emberiség boldogulása érdekében belépett a föld-fejlődésbe az a lény, akinek születését karácsonykor ünnepeljük, nem csupán azért, hogy kényelmesen a lélekhez szóljon, hanem azért, hogy ezt az emberi lelkek áthassa akarattal – ha szabad ezt a paradox kifejezést használnom –, hogy akarja az akaratot. Ha az emberi lelket áthatja az akaratnak ez az akarása, akkor ez egy olyan vágynak az impulzusát jelenti, amely valóban új eszmékre törekszik, mert a régiek már elhasználódtak. Néha még a szavakat sem tudjuk megfelelően alkalmazni.

Katasztrofális korban élünk. Ami történik, azt háborúnak nevezni szinte anakronisztikus dolog, ez csak a régi szokásokból adódik, hogy az üveget még töknek nevezik. Amennyire nem lehet háborúnak nevezni, azt, ami történik, annyira nem kellene meggondolatlanul, kényelmesen reménykedve a régi módon békéről beszélni. Korunkban hatalmas jelek mutatkoznak, és az emberiségnek kötelessége megkísérelni, hogy ezeket a jeleket megértse. Az események magukban az eseményekben alakulnak át. 1914-ben elkezdődött egy esemény, amit kezdetben talán lehetett az Antant és a közép-európai hatalmak közötti háborúnak nevezni. Amit így neveztek, abban azonban valami lényegesen más dolog működik, egészen más ellenségek állnak egymással szemben. És napjainkban egy komoly szimptóma nyilvánul meg abban, ami erőteljesen működik az Antant és a közép-európai hatalmak közötti történésben, ami nem igazán nevezhető háborúnak. Ez a szimptóma az észak- és dél-oroszországi népek összeütközésében nyilvánul meg, ami egy jelentős szimptóma, még ha néha esetleg ki is alszik, jelentős szimptómája annak, ami az eseményekben parázslik. Az emberek nem szeretik, ha a dolgokat a nevükön nevezik, mert nem akarják az akaratot, mert szívesebben eltekintenek attól, hogy az időket komolyan vegyék, amíg még a dolog valahogy megy, amíg a gyomruk nem korog elég erőteljesen. Arról van szó, hogy valóban kifejlesszük az akaratot ahhoz, hogy betekintsünk az események mélyebb okaiba, hogy végül is kifejlesszük az akaratot ahhoz, hogy minden felszínességtől eltekintsünk, hogy lelki szemeinkkel szembenézzünk a dolgokkal.

Amit most egyfajta áttekintés formájában átvonultattunk lelkünkön, a következő előadásokban ki fogjuk egészíteni, és utalni fogunk néhány dologra, ami összefügg azokkal az impulzusokkal, amelyeket ezekben az előadásokban elmondtunk. Úgy hiszem azonban, hogy ebben a korban az emberek megbecsülik azt a titokteljes hármas szükségszerűséget, amely a világ létrejöttét áthatja, és amely az emberi szabadságnak és más teremtmények szabadságának a testvére, feltéve, ha nem akarnak a szemük elé fátylat borítani. Itt a Földön a szabadságot kell megragadnunk. Ebben a vonatkozásban a jelenlegi ember nagyon sokat tanulhat, ha tekintetét a halottakra irányítja, mert a halott tudja, hogy a halál és egy újabb születés közötti életben az ad szabadságot számára, amit a születés és a halál közötti életből magával visz. A magasabb hierarchiák intelligenciájába való beágyazódás olyasmi, ami természeti szükségszerűséggé válik, amikor áthaladunk a halál kapuján, amikor odaát élünk. A magasabb hierarchiák intelligenciájába és azok impulzusaiba való beágyazottság úgy következik be, ahogy itt egy természeti esemény szükségszerűen következik a természeti impulzusokból. Miután áthaladtunk a halál kapuján, akkor leszünk szabadok, ha lelkünkben átvittük a szellemi világba azt, amit itt a szellemi létről és a szellemi lényekről ismeretként meg tudunk szerezni.

Ez olyasmi, ami a legmélyebb értelemben összefügg a Golgotai Misztériummal, és mivel ez így van, úgy hiszem, hogy ebben a korban a karácsonyi előadásoknak sem szabad szentimentálisnak lenniük, hanem olyanoknak, kell lenniük, amelyek az akarat akarására ösztönöznek.

Mert nézzük az evangéliumokat: milyen sok minden van az evangéliumokban az akaratra való felhívásból. Az evangéliumok nem szentimentális írások, hanem olyan írások, amelyek az ember legszerényebb természetéhez szólnak, de olyan írások is, amelyek az ember akarati erőit szólítják meg, ezeket akarják az emberben felébreszteni. A karácsonyi gyertyákat nemcsak azért kell meggyújtani, hogy átadjuk magunkat egy gyönyörteljes elmélkedésnek, hanem azért, hogy szimbólumai legyenek a világ boldogulását szolgáló akarati fény felélesztésének.

Az emberiségnek sok mindent kell helyrehoznia, és helyre is fogja hozni. Mert amikor kifejleszti azokat az erőket, amelyek ebben a helyrehozásban rejlenek, akkor igazi gyógyító erőket fejleszt ki ahhoz, hogy a jelenlegi katasztrofális időszakból kikerüljön. Az emberiség nem azt a feladatot kapta, hogy belekerüljön ebbe az időszakba, sokkal fontosabb az a feladat, hogy kikerüljön belőle. Ez a feladat szent jelként áll – így hiszem – lángoló írással minden karácsonyi gyertya mögött, amelyek már négy év óta másképpen égnek lelkünk előtt, mint a korábbi években.

Az előadások alapján készített jegyzetekről

Rudolf Steiner Életutam (GA 28) című önéletrajzából (1925, 35. Fejezet)

„Antropozófiai munkámnak két eredménye van: először is a teljes nyilvánosságnak szánt könyveim, másodszor pedig az a számtalan tanfolyamról készült leírás, amelyeket először magánkiadásnak és csak a Teozófiai (később Antropozófiai) Társaság tagjai számára megvásárolhatónak szántam. Ez utóbbiak az előadásokról többé-kevésbé jól készített jegyzetek voltak, amelyeket – idő hiányában – nem tudtam kijavítani. A legjobban annak örülnék, ha az elhangzott szó elhangzott szó maradna. A tagok azonban szerették volna az előadássorozatok anyagának magánkiadását, ezért ez megtörtént. Ha lett volna időm a leírtak kijavítására, akkor már a kezdetekben sem lett volna szükség a »csak tagok részére« korlátozásra. Ez a korlátozás most már több mint egy éve, hogy megszűnt.

Itt, az életleírásomban szükséges mindenekelőtt elmondani azt, hogy miként kapcsolódik ez a kettő – a megjelent könyveim és ezek a magánkiadások – ahhoz, amit antropozófiaként kidolgoztam.

Aki követni akarja az irányú belső küzdelmemet és munkámat, hogy az antropozófiát a jelenkor tudata elé állítsam, annak ezt a nyilvánosságra hozott írásaim alapján kell megtennie. Ezekben megvitatom mindazt, ami korunkban megismerési törekvésként jelenik meg, és itt található meg mindaz, ami bennem a »szellemi látásban« egyre inkább kialakult, és – jóllehet, sok tekintetben tökéletlen módon – az antropozófia építményévé lett.

Az »antropozófia« felépítésének és szolgálatának követelménye mellett – ami abból adódik, hogy a szellemi világ közléseit a mai általános műveltségnek át kell adni – megjelent azonban egy másik, szintén teljesítendő követelmény is, ami lelki igényként, szellemi vágyként nyilvánult meg a tagság részéről.

Mindenekelőtt erős hajlandóság mutatkozott arra vonatkozólag, hogy az evangéliumokat és a Biblia írásainak tartalmát az antropozófia fényébe állítva hallhassák. Előadás-sorozatokon akartak ezekről az emberiségnek adatott kinyilatkoztatásokról hallani.

Míg a belső előadás-sorozatokat ennek a követelménynek eleget téve tartottam meg, ehhez hozzájött még valami. Ezeken az előadásokon csak tagok vettek részt, akik ismerték az antropozófia alapközléseit. Úgy lehetett szólni hozzájuk, mint haladókhoz az antropozófia területén. Ezeknek a belső előadásoknak ezért olyan jellege volt, amilyen a teljes nyilvánosságnak szánt írásoknak nem lehetett.

Ha kezdettől fogva nyilvános megjelenésre szánták, másképpen kellett beszélnem a dolgokról, mint ahogyan a belső körökben beszélhettem róluk.

A nyilvános és a magánkiadások kettősségének az az oka, hogy ténylegesen két különböző alapból származnak. A nyilvános írások annak eredményei, ami bennem küzdött és munkálkodott; a magánkiadásokban a társaság velem együtt küzd és munkálkodik. Hallgatok a tagság lelki életének rezdüléseire, és azáltal jön létre az előadások tartalma, hogy a hallottakban elevenen benne élek.

Sehol, a legcsekélyebb mértékben sem hangzik el olyasmi, ami ne a felépülő antropozófia legtisztább eredménye lenne. Szó sem lehet a tagság bármiféle előítélete vagy előzetes elvárása iránti engedményről. Ezeket a magánkiadásokat a legteljesebb értelemben annak veheti az olvasó, ami az antropozófia mondanivalója. Éppen ezért, amikor az igények kényszerítő erejűekké váltak, minden további nélkül el lehetett tekinteni attól az intézkedéstől, hogy ezeket a kiadásokat csak a tagság körében terjesszék. Csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hiba van.

Egy ilyen magánkiadás tartalmának megítélésére mindazonáltal csak az jogosult, aki ismeri az ítéletalkotás előfeltételét. A kiadványok legtöbbje esetében ez legalábbis az ember és a kozmosz megismerése úgy, ahogyan az antropozófia ábrázolja, valamint annak megismerése, ami a szellemi világból eredő közlésekben, mint »antropozófiai történelem« található meg.”