GA185

Történelmi szimptomatológia

9 előadás, 1918. okt. 18. – nov. 3., Dornach

Impresszum

Tartalom

A tudati impulzus felerősödése

Dornach, 1918. október 18.

[Szimptomatológia: a külső események mögötti igazi valóság. A középkor egyetemes impulzusa: a római katolicizmus. Szimptomatológikus fordulópontok: a pápák Avignonba költözése 1309-ben, a templomos rend felszámolása, a mongol betörések, az Orleansi Szűz fellépése és a francia és angol nemzeti állam létrejötte. A Habsburg-ház felemelkedése. A városok kialakulása. Az angol parlamentarizmus: a tudati lélek impulzusa. Az orosz birodalom kialakulásának kezdetei. Anglia: inkább nemzeti árnyalatok, Franciaország: inkább személyes elemek. Az utóbbi forradalomhoz vezet, az előbbi a liberalizmushoz. A tudati lélek impulzusa Angliában: I. Jakab.]

Ezekben a napokban meg fogom kísérelni, hogy néhány jelentőségteljes dolgot hozzáfűzzek azokhoz a fejtegetésekhez, amelyeket a múlt héten itt elmondtam, és amelyek bennünket bizonyos mélységig bevezettek az újabb emberiségfejlődést uraló impulzusokba. Amit így el szeretnék mondani, az az újabb történelmi lét különféle fordulópontjaiból adódik. Meg fogjuk kísérelni, hogy ezt a történelmi létet addig a pontig vizsgáljuk, ahol látható, hogyan áll benne az emberi lélek a jelenkori világösszefüggésekben a kozmoszban való fejlődése szempontjából; egyrészt lelki fejlődését illetően az istenivel, másrészt én-fejlődését illetően a szellemivel szemben. Mindezt azonban szeretném többé-kevésbé hétköznapi jelenségekhez és már ismert dolgokhoz kapcsolni. Ezért ma, holnap és holnapután – látni fogják, hogy miért – az újabb emberiségfejlődésnek abból a történelmi áttekintéséből indulok ki, amely tegnap is részben az újabb történelemről szóló fejtegetések alapját képezte, és amelyet megkíséreltem zürichi nyilvános előadásomban is kifejteni.

A hasonló tárgykörben tartott korábbi előadásaimból közismert, hogy amit szokásosan történelemnek neveznek, azt én a szellemtudomány szempontjából szimptomatológiává átalakultan látom. Ez annyit jelent, hogy amit szokásosan történelemnek ismerünk, amit történelemnek nevezünk és az iskolai tanmenetben is történelemként jelölnek meg, azt nem szabadna úgy tekinteni, mint ami az emberiség történelmi folyamatában valóban jelentőségteljes, hanem csak szimptómáknak, amelyek bizonyos mértékig a felszínen zajlanak, és amelyeken keresztül kell bepillantani a történések további mélységeibe. Ezáltal fog kiderülni, hogy tulajdonképpen mi a valóság az emberiség fejlődésében. Míg a szokásos történelem az úgynevezett történelmi eseményeket abszolút voltukban szemléli, addig mi most azt, amit itt történelmi eseményeknek nevezünk, olyasvalaminek kell, hogy tekintsük, ami bizonyos értelemben egy mélyebben fekvő valóságról tanúskodik, és ha helyesen szemléljük, azt meg is nyilatkoztatja.

Nem is kell nagyon mélyen belegondolnunk, és hamar rájövünk, milyen értelmetlen például az a nagyon gyakran elhangzó megjegyzés, hogy a jelenkor embere az emberiség múltjának eredménye, és ez aztán annak vizsgálatához kapcsolódik, amit a történelem erről a múltról mond. Vonultassuk el lelki szemeink előtt azokat a történelmi eseményeket, amelyeket az iskolában elénk tártak, és aztán tegyük fel a kérdést: mi az, ami ebből – ahogy azt a történelem ábrázol- hatónak véli – befolyásolhatta kedélyvilágunkat, lelki struktúránkat. De a lelki struktúrát úgy szemlélni, ahogy az a jelenkorban elénk tárul az emberiség fejlődése folyamán – ez persze az ember valódi önismeretéhez tartozik. Ezt az önismeretet nem segíti elő a szokásos történelem. Olykor ugyan elősegít, felidéz egy csekély önismeretet, de kerülő úton. Például, ahogy tegnap valaki mesélte nekem, hogy egyszer az iskolában nem tudta, hogy mikor vívták a maratoni ütközetet, és ezért három órára bezárták. Ez mindenesetre valami, ami a történelemtanítás kerülő útján az ember lelkére hat, és ami aztán kerülő utakon valamivel hozzájárulhat azokhoz az impulzusokhoz, amelyek önismerethez vezetnek. De az a mód és jelleg, ahogy a történelem a maratoni ütközetről beszél, kevéssé fog hozzájárulni az ember valódi önismeretéhez. Ennek ellenére a szimptomatologikus történelemnek is figyelembe kell vennie a külső tényeket, egyszerűen azért, mert éppen a külső tények vizsgálata és értékelése által lehet betekinteni abba, ami valóban történik.

Most először is szeretnék bizonyos értelemben képet adni az újabb történelmi fejlődésről, amelyet az iskolában szokásosan úgy tárgyalnak, hogy Amerika felfedezésével, a puskapor feltalálásával kezdődik – hiszen tudjuk mindezt – és azt mondják: a középkor lezárult, kezdődik az újkor. De ha egy ilyen vizsgálódást úgy akarunk végezni, hogy az számunkra termékeny legyen, akkor tekintetünket mindenekelőtt magában az emberi fejlődésben bekövetkező fordulatokra kell irányítanunk, azokra a nagy fordulópontokra, amelyekben az ember lelki élete egy bizonyos fajta alkatból egy másfajta alkatba ment át. Ezeket az átmeneteket általában nem is vesszük észre. Nem vesszük észre őket, éppen azért, mert a tények szövevényében elnézünk fölöttük.

A tisztán szellemtudományos vizsgálatokból tudjuk, hogy az emberi kultúrfejlődés utolsó nagy fordulópontja a XV század elejére esik, amikor az Atlantisz utáni ötödik korszak megkezdődik. Tudjuk, hogy a golgotái minisztérium előtt 747-ben kezdődött el a görög-latin korszak, és a XV század elejéig tartott, addig, amíg aztán az újabb kor, az Atlantisz utáni ötödik korszak meg nem kezdődött. A szóban forgó időpontban valóban megváltozott az ember teljes lelkiélete, és ez a szokásos szemlélet számára csak azért nem derül ki, mert a dolgokat felületesen szemléljük. Ha például a XVI. századot közönséges értelemben úgy képzeljük el a történelemben, mintha fokozatosan, egyszerűen a XI. vagy a XII. század folytatása lenne, és kihagyjuk azt a jelentős fordulatot, amely a XV századba menően és aztán abból kiindulva folytatólagosan következett be, ez teljes értelmetlenség. Természetesen az ilyen időpont hozzávetőleges, megközelítő, de mi nem ilyen a valódi életben? Mindenütt, ahol egy fejlődési folyamat bizonyos módon összefügg a másikkal és átnyúlik abba, ott mindig "hozzávetőlegességről” kell beszélnünk. Ha az ember nemileg éretté válik, akkor sem lehet pontosan megjelölni a napját, hanem ez előkészül és aztán lezajlik. Így van ez természetesen ezzel az 1413-as időponttal is. A dolgok lassan készülnek elő és nem mindjárt jelennek meg mindenütt a maguk teljes erősségében. De semmiféle bepillantást nem nyerünk a dolgokba, ha a fordulat időpontját nem vesszük teljesen tárgyilagosan szemügyre.

Ha visszapillantunk a XV századot megelőző időkbe, és az emberiség lelki alkatát vizsgáljuk, majd összehasonlítjuk azzal, ami a XV század kezdete után egyre inkább belekerül az emberiség lelki alkatába, akkor nem tehetünk mást, minthogy figyelmünket arra az átfogó formációra irányítjuk, amely a teljes, úgynevezett középkoron át elterjedt az európai civilizált emberiségben, és még bensőségesen összefüggött a görög-latin korszak egész lelki felépítésével. Ez az a forma, amely az évszázadok során lassanként a római birodalomból kiindulóan a római pápasághoz kötött katolicizmusban kialakult. Hiszen a katolicizmust az újkor nagy fordulópontjáig nem lehet másként tekinteni, mint egyetemes impulzusnak, egyetemes impulzusként terjedt el. Az emberek a középkorban rendek szerint, családi összefüggések szerint, céhek stb. szerint tagolódtak, de ezeket a tagolódásokat áthatotta az, amit a katolicizmus csepegtetett a lelkek- be, és ami átvonul a lelkeken abban a formában, amelyet a kereszténység különböző impulzusok hatására vett fel. Ezekkel a következő napokban még meg fogunk ismerkedni, de egyesekre már az előző előadásokban is utaltam. A katolicizmus olyan kereszténységként terjedt el, amelyet Rómában jelentős hatások értek az előbb jellemzett irányokból.

Mivel számolt a Rómából kiinduló és a maga jellege szerint évszázadokon át fejlődő katolicizmus, amely valóban egyetemes impulzus volt, az európai civilizációban lüktető legmélyebb erő – mivel számolt ez a katolicizmus? Az emberi lélek egy bizonyos öntudatlanságával és egyfajta szuggesztív erővel, amelyet az emberi lélekre gyakorolni lehet. Olyan erőkkel számolt, amelyekkel az emberi lelkialkat azoktól az | évszázadoktól fogva rendelkezett, amikor még nem ébredt fel. Azokkal számolt, akik még csak érző- és értelmi lelkükben éltek. Azzal számolt, hogy kedélyvilágukba szuggesztív hatással belecsepegteti mindazt, amit hasznosnak tart; azoknál pedig, akik képzettek voltak – és ez általában a klérus volt – az éles értelemre számított, amely azonban még nem szülte meg önmagában a tudati lelket. A teológia fejlődése a XIII- XIV. században olyan, hogy mindenütt az elképzelhető legélesebb értelemre számított. De ha ismereteinket arról, hogy mi az emberi értelem, a mai értelemre alapítjuk, soha nem kaphatunk helyes képzetet arról, hogy milyen volt az értelem a XV századig. A XV századig az értelemben volt valami ösztönös, még nem hatotta át a tudati lélek. Nem volt még önálló gondolkodás, mert ez csak a tudati lélekből jöhetett, hanem itt-ott rendkívül nagy éleselméjűséggel találkozunk. Ilyet kétségkívül sok fejtegetésben találunk a XV századig, mert a fejtegetések közül sok okosabb, mint a későbbi teológiai fejtegetések. De ez nem az az értelem volt, amely a tudati lélekből kiindulóan hat, hanem az az értelem, amely ha népszerűén fejezzük ki magunkat, az isteniből hatott, ha ezoterikusan: az angyalból – tehát olyasvalami, amivel az ember még nem rendelkezett. Az önálló gondolkodás csak akkor vált lehetségessé, amikor az embert a tudati lélek önmagára utalta. Ha ilyen módon szuggesztív erővel egyetemes impulzust terjesztenek el, ahogy ez a római pápaság és az egyházi struktúra útján megtörtént, akkor ez elsősorban az emberekben lévő közösre, a csoportlélekszerűre hat. Erre hatott a katolicizmus is, és az újabb történelem bizonyos impulzusait oda juttatta – ezeket a dolgokat más szempontból még meg fogjuk beszélni -, hogy az elterjedő katolicizmusnak ez az egyetemes impulzusa bizonyos értelemben faltörő kosként találkozott a német-római birodalommal És látjuk, hogyan terjedt el az egyetemes római katolicizmus tulajdonképpen a német-római birodalommal való állandó összeütközések és összecsapások közepette. Hiszen csak a használatban lévő történelemkönyvekben kell tanulmányoznunk a Karolingok vagy Hohenstaufok korát, mindenütt azt fogjuk látni, hogy lényegében arról van szó, hogy Európa kultúrájába bevonul a katolikus egyetemes impulzus úgy, ahogy azt Rómában kigondolták.

Ha a tudati-lélek kultúra kezdetének szempontjából a dolgot helyesen akarjuk szemlélni, akkor egy nagy fordulópontra kell tekintenünk, amelyen külsőleg szimptomatikusán megmutatkozik, hogy ami a középkorban a most jellemzett értelemben valóban uralkodó volt, annak uralkodó jellege már nem az, ami volt. Az újabb történelmi fejlődés fordulópontja az, amikor 1309-ben Franciaország kezdeményezésére a pápát egyszerűen Rómából Avignon-ba helyezik. Ezzel valami olyat tettek, ami korábban természetesen nem történhetett volna meg, és ez jelzi, hogy itt kezdődött el az a folyamat, amikor az emberiség más lett, mint akkor volt, amikor egy egyetemes impulzus vezette. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy egy királynak vagy császárnak egyszerűen eszébe jusson, hogy a pápát Rómából valahová máshová helyezze át. 1309-ben a pápát minden teketória nélkül Avignonba helyezték, és megkezdődött az a küzdelem a pápákkal és ellenpápákkal, amely éppen a pápaság áthelyezéséből következett. Látjuk aztán, hogy ez még valami mást is érintett, ami ugyan más összefüggésben volt a kereszténységgel, de bizonyos külső kapcsolatban állt a pápasággal. 1309-ben a pápát áthelyezték Avignonba és röviddel utána feloszlatták a templomos rendet. Ez fordulópontja az újabb történelemnek. Egy ilyen fordulópontot nem pusztán mint tényt kell vizsgálni, hanem tünetként, hogy lassan megtaláljuk, milyen valóság rejlik mögötte.

Most más ilyen tüneteket idézünk lelki szemeink elé. Elénk tűnnek, ha arra az időre összpontosítjuk figyelmünket, amikor ez a fordulópont bekövetkezett. Ha Európára tekintünk, feltűnik, hogy az európai életet elsősorban keleten radikálisan befolyásolják azok az események, amelyek a történelmi életben, mondhatnánk, természeti eseményként jelentkeznek. Ezek a folytonos Ázsiából Európába irányuló vándorlások, amelyek a tágabban vett újabb korban a mongol vándorlásokkal kezdődtek, és az ázsiai elemet hozták Európába. Ha egy olyan eseményt kapcsolunk ehhez a tényhez, mint az avignoni, nagyon jelentékeny támpontokat kapunk a történelmi szimptomatológiához. Mert gondolják csak el a következőket: ha tudni akarjuk, milyen külső, nem belső szellemi, hanem külső emberi adottságok és hatások kapcsolódtak az avignoni eseményhez és melyek vezettek hozzá, akkor emberi döntések és tények egy összefüggő komplexumával kerülünk szembe. Ezt nem tehetjük, ha olyan eseményeket vizsgálunk, mint a mongolok, majd később a törökök pusztító előretörései. Ha egy történelmi eseményt, egy ilyen tény-komplexumot veszünk szemügyre, akkor – ha valóban történelmi szimptomatológiához akarunk eljutni – az alábbiakat kell mérlegelnünk.

Tegyük fel, hogy ez itt Európa, ez meg Ázsia. A hadak átvonulnak. Most tegyük fel, hogy egy ilyen had eddig a határig vonul előre, mögöttük vannak, mondjuk a mongolok, később a törökök, mikor melyik, előttük vannak az európaiak. Ha az avignoni eseményeket nézzük, akkor emberi döntések, emberi tettek tény-komplexumát találjuk. Ezzel amott nem találkozunk. Ott két oldalt kell vizsgálni: az egyik itt van, a másik itt.

Az európaiak számára ez az áradat egyszerűen olyan, mint valami természeti történés, csak a külső oldalát látják. Ezek átjönnek és zavart keltenek, egyszerűen betörnek. E mögött van azonban az a kultúra, amit ők magukban hordanak. Saját lelki életük van mögötte.

Ezt megítélhetjük, ahogy akarjuk, de ez a lelki élet mögötte van, ez egyáltalán nem jut át a határokon. A határ mintegy szitává válik, amelyen csak valamiféle elementáris hatás hatol át. Ilyen két oldalt – egy belsőt, amely azoknál marad, akik az ilyen határ mögött állnak, és egy olyant, amelyet a másik felé fordítanak – ilyen két oldalt az avignoni eseményben természetesen nem találunk, itt minden egy komplexumot alkot. Az olyan események, mint ezek a kivándorlások Ázsiából, nagyon hasonlítanak a természetszemlélethez. Gondolják el, hogy a természetet nézik, látják a színeket, hallják a hangokat: mindez szőnyeg, burok, mögötte szellem van, elemi lények vannak. Eddig itt is megvan a határ (rajz). Látnak a szemükkel, hallanak a fülükkel, éreznek a kezükkel. Mögötte van a szellem, ami itt nem jut át. Ez így van a természetben, nem pontosan ugyanígy, de hasonlóképpen. Ami lelkiként mögötte van, az nem hatol át, az csak külső oldalát fordítja a másik táj felé.

Rendkívül jelentős, hogy szemügyre vegyük ezt a figyelemreméltó közép-képződményt, ahol népek és fajok egymásnak ütköznek, bizonyos értelemben csak külső oldalukat fordítva egymás felé. Ez a figyelemreméltó közép-képződmény, amely szintén megjelenik a tünetek között, a tulajdonképpeni egyetemes lelki élmény – ahogy az avignoni eseményt és a hozzá hasonló dolgokat látnunk kell – és a valódi természeti benyomások között áll. Mindaz a történelmi fecsegés, ami az újkorban felbukkant és amelynek sejtelme sincs az ilyen középső dolog beavatkozásáról, nem jut el a valódi kultúrtörténetig. Így sem Buckle, sem Ratzel nem jutott el a valódi kultúrtörténetig. Egymástól két nagyon távol eső történelmi szemléletet említek, de mindkettő abból az előítéletből indul ki, hogy az egymást követő események közül a későbbi a hatás, a következmény, a korábbi az ok; ebben a folyamatban áll benne az ember.

Ez tehát megint egy ilyen esemény. Ha tünetnek tekintjük az emberiség újabb fejlődésében, akkor – ahogy ezekben a napokban látni fogjuk – híddá válik, amely a tünetektől a valósághoz vezet.

Most a tények komplexumából olyasmit látunk felbukkanni, amit megint inkább szimptomatikusan fogunk vizsgálni. Nyugat-Európában kezdetben még többé-kevésbé egységes képződményként látjuk azt, amiből később Franciaország és Anglia lett. Eleinte nem is tudjuk egymástól megkülönböztetni ezt a két alakulatot – ha eltekintünk a Csatornától, mint földrajzi tényezőtől odaát Angliában azokban az időkben, amikor az újabb történelmi fejlődés megkezdődik, mindenütt alapjában véve francia kultúra van, Franciaországba viszont átnyúlik az angol uralom. Az egyik dinasztia tagjai igényt tartanak a másik ország trónjára, stb. De látunk valamit, ami itt felbukkan és ami az egész középkoron át ugyancsak ahhoz tartozott, amit a katolikus, egyetemes római impulzus maga alá rendelt. Említettem, hogy az embereknek megvoltak a maguk közösségei: volt vérségi rokonságuk a családokban, amelyhez szívósan ragaszkodtak, volt céhközösségük és minden lehetséges egyéb. De mindezeket áthatotta valami, ami hatalmasabb, uralkodóbb volt, ami maga alá rendelte a másikat, ami rányomta a bélyegét: ez volt az egyetemes római katolikus impulzus. És ez ugyanúgy, ahogy a céheket vagy a többi közösséget, a nemzeti összetartozást is alárendeltté tette. Abban a korban, amikor az egyetemes római katolicizmus valóban a legnagyobb impulzus erejét fejtette ki, a nemzeti összetartozást nem tekintették a legfontosabbnak az ember lelki struktúrájában. Most viszont kezdték a nemzetit olyasvalaminek tekinteni, ami lényegessé válik az ember számára, sokkalta lényegesebbé, mint amilyen korábban lehetett, amikor az egyetemes katolikus impulzus egyeduralkodó volt. Ez éppen azon a területen jelent meg leginkább, amelyet most jellemeztem. De ugyanakkor látjuk, hogy míg ott felbukkan a nemzeti érzés általános eszméje – még fogunk beszélni erről – hogyan törekednek egy nagyon fontos, jelentős differenciálás végrehajtására. Míg Franciaországban és Angliában évszázadokon át egy bizonyos egységes impulzus terjedt el, a XV században differenciálódások következnek be, amelyeknek legfontosabb fordulópontja az Orleansi Szűz fellépése 1429-ben. Ez lökést adott ahhoz – és ha utánanéznek a történelemben, láthatják, hogy ez a lökés fontos és hatalmas volt -, hogy a franciák és az angolok közötti elkülönülés létrejöjjön.

Látjuk tehát, hogy felbukkan a nemzeti érzés, mint a közösséget kialakító elem, és ugyanakkor az újkori emberiség szempontjából az a szimptomatikusan jelentős amikor az Orleansi Szűz fellépett. Azt mondhatjuk: abban a pillanatban, amikor a pápaság impulzusának a nyugat-európai népességet ki kellett eresztenie a karmai közül, abban a pillanatban felbukkant a nemzetiségi erő, éppen Nyugaton és ott alakítóan hatott. Nem szabad, hogy az ilyen dolgokban hagyjuk magunkat megtéveszteni. Ahogy a történelmet ma elénk tárják, természetesen minden népre vonatkozóan lehet végezni visszamenőleg vizsgálatokat és lehet mondani: itt is volt már nemzeti jelleg, és így tovább. De így nem helyezünk súlyt arra, hogy hatnak a dolgok. Hiszen a szláv népeknél is utána nézhetünk: ezek természetesen a mai eszmék és áramlatok hatására a lehető legmesszebbre vezetik vissza nemzeti érzéseiket és erőiket. De a nemzeti impulzusok, például éppen abban a korban, amelyről ma beszéltünk, különös jelleggel hatottak, úgy hogy az említett területeken gyökeres átalakulást eredményeztek. Ez a lényeges. Fel kell küzdenünk magunkat az objektivitáshoz, hogy megragadhassuk a valóságot. Az említetthez hasonló, a tudati lélek előretörését kifejező tünet az is, hogy az olasz nemzeti tudat sajátos módon igyekszik kitörni az addig Itáliában uralkodó pápai elemből, amely a nemzeti impulzust semlegesítette, alárendeltté tette. Olaszországban éppen ebben a korban a nemzeti impulzus lesz az, amely az embereket az olasz félszigeten a pápaságtól függetleníti. – Mindezek tünetek, amelyek jelen vannak abban a korban, amikor Európán belül a tudati-lélek kultúra ki akar fejlődni az értelmi- és érző-lélek kultúrából.

Ugyanebben az időben – természetesen itt évszázadokban beszélünk – láthatjuk aztán a Közép- és Kelet-Európa között kezdődő összeütközéseket. Amit a pápaság vonatkozásában faltörő kosként jellemeztem és ami a német-római birodalomból fejlődött ki, az összeütközésbe kerül az előretörő szlávokkal. Láthatjuk, hogy sokféle történelmi tünet révén létrejön Közép- és Kelet-Európa egymásra hatása. A történelem hercegi uraságainak nem kell annyira kitárni az ajtót, mint ahogyan ezt ma a történelemtanárok teszik. Végül is Wildenbruchnak kell lenni ahhoz, hogy nagy történelmi eseményként tálaljuk azt a hókusz-pókuszt, amely például Jámbor Lajos és fiai között játszódott le Európa egy bizonyos tájékán. Wildenbruchnak kell lenni, hogy az ember azokat az eseményeket tüntesse fel történelmileg jelentősnek, amelyeket az ezekről az eseményekről szóló drámákban így ábrázolnak. Ezeknek a történelmi, családi eseményeknek nincs több jelentőségük, mint más családi pletykáknak. Az emberiség fejlődéséhez semmi közük sincs. Ezt csak akkor érzékeljük, ha a történelmi tüneteket vizsgáljuk. Akkor kialakul az érzékünk ahhoz, hogy meglássuk, mi az, ami valóban kiemelkedő, és mi az, ami az emberiség fejlődésének menete szempontjából meglehetősen jelentéktelen. Jelentőségteljes az újkorban az európai közép és az európai kelet közötti általános vita. De ami itt lejátszódott Ottokárral, és így tovább, az alapjában véve csak olyan, mint valami gesztus. Ez csak utal arra, ami valójában történik. Ezzel szemben nagyjelentőségű, hogy ezt az eseményt ne tekintsük egyoldalúan. Látnunk kell, hogy miközben folytatódott a vita, a Közép-Európából kiinduló, Kelet-Európa felé irányuló gyarmati tevékenység eredményezte a paraszt-megmozdulásokat; így jutottak el a később az emberek a Rajnától egészen Erdélyig. Ezek az emberek Közép- és Kelet- Európa keveredése folytán a legmélyebb értelemben befolyásolták és felvirágoztatták az ottani életet. Így tehát egyrészt az érkező szlávok tevékenysége összekeveredik azzal, ami Közép-Európában alakult ki a német-római birodalomból; másrészt hatnak rájuk a Kelet felé vonuló közép-európai gyarmatosítók. Ebből a különleges összefonódásból bontakozik ki az, ami a történelemben Habsburg-hatalom- ként ismeretes. A másik pedig, ami ebből a forgatagból Európában kiemelkedik, az bizonyos központok kialakulása, amelyek saját gondolkodásmóddal rendelkeznek a városok kis közösségein belül. A XIII. századtól a XV. századig terjed az a fő időszak, amelyben egész Európában kialakulnak a saját gondolkodásmódú városok. És amit az előbb jellemeztem, az áthatja ezeket a városokat, amelyekben individualitások alakulnak ki.

Mindazonáltal figyelemreméltó és jelentőségteljes, hogy ebben a korszakban Franciaország és Anglia elkülönülése után mindenekelőtt Angliában hogyan készül elő lassan de alaposan az, amiből aztán később Európában a parlamentarizmus lesz. Az 1452-től 1480-ig tartó hosszadalmas polgárháborúból – utánanézhetnek a történelemben – sokrétű külső jelenségek közepette kifejlődik a csírájában megjelenő parlamentarizmus történelmi szimptómája. Amikor A XV században a tudati lélek korszaka megkezdődik, az emberek saját maguk akarják ügyeiket a kezükbe venni. Bele akarnak szólni a dolgokba parlamentarizálni akarnak, beszélni akarnak arról, minek kell történnie, s amiről beszélnek, abból akarják aztán a külső történéseket formálni, de legalábbis szeretnék elhitetni magukkal, hogy olykor ők formálják a külső történéseket. Ez Angliában fejlődik ki a XV század súlyos polgárháborúiból, abból a konfigurációból, amely világosan elhatárolódik, világosan különbözik attól, ami Franciaországban szintén a nemzeti impulzus befolyására alakul ki. Ez a parlamentarizmus Angliában a nemzeti impulzusból fejlődik ki. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a XV századi angol polgárháborúból kialakuló parlamentarizmus következtében egymásba torkollik egyfelől a feltörő nemzeti eszme, másfelől egy olyan impulzus, amely már nagyon világosan elvezet bennünket ahhoz, amit az emberekben morajló tudati lélek akar. A tudati lékek impulzusa – hogy minek következtében, erre később még visszatérünk – éppen ezeknek az eseményeknek a révén tör utat magának Angliában, azonban annak a nemzeti impulzusnak a jellegét ölti, amelyet csakis ott kaphatott. Ez határozza meg jellegzetes színezetét, árnyalatát. Ezáltal sok mindent áttekintettünk abból, mi hozta létre Európában éppen a tudati-lélek kultúra kezdetén az említett konfigurációt.

Mindezek mögött, mintegy a háttérben, Európa számára félig-meddig rejtélyesen kifejlődik a későbbi orosz képződmény, amit joggal valamiféle, ismeretlen dolognak tekintenek. Tudjuk miért: mert amit magában hord, azt a jövő csirájaként hordja magában. De először az ismert régiből szüli meg önmagát, vagy legalábbis abból, ami tulajdonképpen nem a tudati lélekből fakad, egyáltalán nem az emberi lélekből. Természetesen egyszer létrejött, de itt nem az emberi lélekből fakad: az orosz képződménybe alakítóan beavatkozó három elem egyike sem fakad az orosz lélekből. Az egyik elem Bizáncból jött, a bizánci katolicizmusból, a második a normann-szláv vérkeveredés révén, a harmadik Ázsiából. Egyik sem olyasvalami, ami az orosz lélek belsejéből eredne, de meghatározó formát adott annak, ami az európai események mögött Keleten rejtélyesen kialakult.

És most keressük meg mindazon dolgok közös ismérvét, amelyek itt jelenségként elénk tárulnak. Van egy ilyen közös ismérv, és ez nagyon feltűnő. Csak össze kell hasonlítanunk a tulajdonképpeni hajtóerőket azzal, ami az emberiség fejlődésében korábban volt hajtóerő, és jelentős különbséget találunk. Ez jellegzetesen utal arra, hogy mi a lényeges a tudati-lélek kultúrában, és mi a lényeges az értelmi és érző-lélek kultúrában.

Hogy a dolgot a magunk számára jól megvilágítsuk, először hasonlítsuk össze egy olyan impulzussal, mint a kereszténység: ez olyan valami, amit minden embernek egészen a maga benső világában kell megteremtenie, olyan impulzus, amely valóban átmegy a történelmi eseményekbe, de aminek az ember bensejéből kell fakadnia. A kereszténység a legnagyobb ilyen jellegű impulzus a Föld-fejlődésben, de szemügyre vehetünk kisebb impulzusokat is. Tekintsünk csak arra, ami az Augustus-i korszakkal a rómaiságba belekerült, vagy a görög korban az emberi lélekből előtörő nagyszámú impulzusra. Láthatjuk, hogy mindenütt valóban valami új jelent meg az emberiség-fejlődésben, ami az emberi lélekből fakadt. Ebben a korban a tudati lélek nem hoz létre újat (naissance), hanem legfeljebb megújhodást, újjászületést (renaissance). Az emberi lélekből legfeljebb újjászületésre, a régi feltámasztására, renaissance-ra telik. Mert mindaz, ami itt impulzusként megjelent, az nem az emberi lélekből tör felszínre. Hiszen az első, ami megjelent számunkra, az a nemzeti eszme – ahogy gyakran nevezik – de inkább azt kellene mondani: a nemzeti impulzus. Ez nem születik meg produktívan az emberi lélekből, hanem abban rejlik, amit az átöröklés révén kaptunk, amit itt találunk. Ez egészen más, mint ami, mondjuk, a görögség számos szellemi impulzusában jelenik meg. Ez a nemzeti impulzus olyasvalamivel büszkélkedik, ami természet-adta tény. Az ember nem a bensejéből hoz létre valamit, amikor egy nemzethez tartozónak tekinti magát, hanem arra utal, hogy bizonyos módon úgy növekedett, mint ahogy egy növény, egy természeti lény növekszik. És szándékosan utaltam arra, hogy ami Ázsiából jön át oly módon, hogy csak az egyik oldalát fordítja az európai kultúra felé, az valamiféle természeti jelleggel bír. Azáltal, hogy a mongolok, majd később az oszmánok betörnek az európai viszonyokba, Európában megint nem történik semmi, ami az emberi lélekből fakadna. Jóllehet sok minden történik ezeknek az impulzusoknak a hatására. Oroszországban sem történik olyasmi, ami az emberi lélekből törne elő, ami ezáltal válna különösen jellegzetessé. Ez a normann-szláv vérkeveredés csak bizánci és ázsiai beütést terjesztett el. Ezek tények, természeti tények, amelyek belekerülnek az emberi életbe, de semmit sem hoznak létre, ami valóban az emberi lélekből indul ki. Vegyük ezt szilárd kiindulópontként a későbbiek számára. Amivel az ember büszkélkedik, annak jellege a XV. századtól kezdve teljesen megváltozik.

Vizsgáljunk inkább belsőbb történéseket. Eddig a külső történelmi tényeket vettük szemügyre, vizsgáljuk a belső eseményeket, amelyek már jobban összefüggenek az emberi lélek kérgét áttörő tudati-lélek impulzussal. Ha tekintetünket például az 1414-es konstanzi zsinatra irányítjuk, látjuk Húsz kivégzését. Húszban olyan személyiséget látunk, aki – mondhatnánk – vulkánhoz hasonlóan tör fel. 1414-ben kezdődik a felette ítéletet mondó konstanzi zsinat, a XV század kezdetén, éppen a tudati-lélek kultúra kezdetén. Hogyan áll Húsz a modern életben? Úgy, mint hatalmas tiltakozás az egyetemes katolikus impulzus egész szuggesztív kultúrája ellen. Húszban maga a tudati lélek ágaskodik az ellen, amit az értelmi vagy érzői-lélek az egyetemes római impulzus útján felvett magába. És ezzel összefüggésben látjuk – és utalhatunk arra is, hogyan készült elő ez már az Albigens- küzdelmekben -, hogy alapjában véve mennyire nem elszigetelt jelenségről van szó. Hiszen látjuk, hogyan lép fel Olaszországban Savonarola. Látjuk, hogy lépnek fel mások: az önmagára állított emberi személyiség ágaskodása az, ami így akarja hitvallását is megkapni: a szuggesztív, egyetemes katolikus pápai impulzus ellen fordul. És ez folytatódik Lutherben, folytatódik az angol egyház Rómától való elszakadásában – ami oly rendkívül érdekes és jelentékeny – és folytatódik a kálvinista befolyásban Európa bizonyos vidékein. Ez olyasvalami, ami mintegy áramlásként vonul át az egész civilizált európai világon, és bensőségesebb, mint a többi befolyás, ami már inkább összefügg az ember lelkével.

De hogyan? Másképpen, mint ahogy korábban megszokott volt. Alapjában véve mit csodálunk mi Kálvinban, Lutherben, ha történelmi jelenségként nézzük őket? Mit csodálunk azokban, akik az angol egyházat függetlenítették Rómától? Nem új, produktív eszméket, nem valami újat, ami az emberi lélekből tör fel, hanem azt az erőt, amellyel a régit új formába akarják önteni, úgy, hogy míg azt korábban az inkább tudattalanul ösztönös értelmi vagy érzői-lélek vette fel, most az ember önmagára állított tudati lelke vegye fel. Nem új hitvallást, nem új eszméket hoznak létre, régi eszméken vitáznak, nem találnak új szimbólumot. Gondolják csak el, milyen gazdag volt az emberiség a szimbólumok kitalálásában, minél messzebbre megyünk vissza, annál inkább. Olyan szimbólumot, mint amilyen az oltáriszentség, az emberi lélekből kellett létrehozni. Luther és Kálvin korában csak vitatkozni lehetett erről, hogy így vagy úgy! De olyan impulzus, amely önmagától, önmagában individuális valami, amelyet az emberi lélekből kell felhozni, olyan nem volt itt, egészen tág körben nem volt. A tudati-lélek kultúra érkezése új viszonyt jelent ezekhez a dolgokhoz, de nem új impulzusokat.

A beköszöntő új korban hatni kezd a felszínre törő tudati lélek. Ez történelmi tünetekben mutatkozik meg. Látjuk, hogy hatnak egyrészről a nemzeti impulzusok, és hogyan hat másrészről egészen a hitvallások mélységéig a személyiség tiltakozása, mert önálló akar lenni, mert a tudati lélek ki akar törni burkaiból. És ezeket az erőket, ezt a két erőt, amelyet jellemeztem, hatásukban kell tanulmányozni, ha most a reprezentatív nemzeti államok, Franciaország és Anglia további fejlődését vesszük szemügyre. Ezek megerősödnek, de úgy, hogy világosan elkülönülnek, s ezáltal jelzik, miképpen lép a két impulzus, a nemzeti és a személyiségimpulzus, különböző módon kölcsönhatásba egymással Franciaországban és Angliába. Nem hoznak semmi ember által teremtett újat, hanem Európa történelmi struktúráját átalakított hagyományokra helyezik. Azt mondhatjuk: a nemzeti elemnek ez a megerősödése egészen különös módon mutatkozik meg Angliában, ahol a személyi jelleg, amely például Húszban csak vallási pátoszként jelent meg, összekapcsolódik a nemzeti impulzussal, összekapcsolódik a tudati lélek személyiség-impulzusával, egyre inkább parlamentarizmussá válik, kialakítja a parlamentarizmust: ott tehát minden a politikai oldal felé irányul. Látjuk, hogy Franciaországban a temperamentum és egyéb dolgok révén erősen ható nemzeti elem ellenére a saját lábára álló személyiség van előtérben, és ez meghatározza a másik vonalat. Míg Angliában inkább a nemzeti árnyalat erősebb színezetű, Franciaországban inkább a személyiség-elem képviseli a kifelé látható és hatékony áramlatot. Ezeket a dolgokat valóban bensőséges módon kell tanulmányozni.

Ezek a dolgok hatnak, objektíven hatnak, és nem az ember kénye-kedve szerint. Ez abból látható, hogy az egyik helyen működik ugyan egy impulzus, de nem válik termékennyé, steril marad, mert nem talál külső támogatásra, és az ellen-impulzus még elég erős ahhoz, hogy elsorvassza. Franciaországban a nemzeti impulzus olyan erősen hat, hogy a francia népet függetleníti a pápaságtól. Ezért volt Franciaország az, amely a pápát Avignonba kényszerítette, itt volt megfelelően előkészítve a talaj a személyiség emancipációjához. Angliában erősen hat a nemzeti impulzus, de ugyanakkor az angol emberrel szinte veleszületett az erős személyiség-impulzus is: a kultúra nagyrészt függetlenedik Rómától; ez az egész nemzetre vonatkozik, amely saját hitvallási struktúrát is létrehoz. Spanyolországban azt látjuk, hogy az impulzus működik ugyan, de sem a nemzeti jelleget nem tudja áthatni, sem a személyiség nem tud fellépni a szuggesztivitással szemben. Itt minden úgyszólván benne marad a tojáshéjban, és elsorvad, mielőtt kifejlődhetett volna.

A külső dolgok valóban csak tünetei annak, amit mi a külső tünetek mögött keresünk. És szinte kézzelfogható – ha az ember látni akar – hogy mennyire csak tünet az, amit általában történelmi ténynek nevezünk. 1476-ban a mai Svájc területén jelentős ütközet zajlott le. Ami akkoriban az emberi lelkekben élt, amikor Merész Károlyt Murtennél legyőzték, az tünetileg a legjelentősebben itt az 1476-os murteni ütközetnél lép elénk: megkezdődik a római pápasággal bensőséges kapcsolatban álló lovagság, a lovagrendek kiirtása. De ez megint olyan vonás, amely az egész akkori civilizált világra jellemző, itt viszont látványos módon kerül felszínre.

Természetesen, amikor ilyesmi a felszínre törni készül, akkor ott van a régi ellenállása is. A normális haladás mellett – ezt tudjuk – mindig mindenféle lehetséges luciferi és ahrimáni is jelentkezik, ami a visszamaradó impulzusokból származik. Ez igyekszik érvényesülni. Ami normális impulzusként jelenik meg az emberiségben, annak harcolnia kell az ellen, ami luciferi-ahrimáni módon nyúl bele. Láthatjuk tehát, hogy éppen annak az impulzusnak kell harcolnia, amely szemléletesen tárul elénk Wickliffben, Húszban, Lutherben, Kálvinban. E harc egyik szimptómáját látjuk a németalföldi felkelésben a spanyol Fülöp luciferi-ahrimáni személyisége ellen. És az újkor nagyon fontos fordulópontja – de csak tünetként foghatjuk fel – 1588, a spanyol armada legyőzése. Ezzel visszaverik mindazt, ami Spanyolországból kiindulóan a függetlenné vált személyiség kialakulása elleni legerősebb ellenállásként kifejlődött. A németalföldi szabadságharcok és az armada legyőzése tüneti jelenségek. Ezek csak külső tünetek, mert a valósághoz csak úgy jutunk el, ha lassan haladunk a belsőhöz vezető úton, de a felcsapódó hullámok egyre inkább megmutatják a belsőt. Ez az 1588-as hullám, amikor az armadát legyőzték, éppen azt mutatja meg, hogy a tudati lelket önmagában kifejleszteni akaró emancipált személyiség hogyan tiltakozott az ellen, ami az értelmi vagy érzői-lélekből a legmerevebb formában maradt meg.

Értelmetlen dolog az emberiség történelmi fejlődését úgy tekinteni, hogy a későbbi a korábbi következménye: okozat, ok, okozat, ok, és így tovább – ez rendkívül kényelmes. Különösen kényelmes így történelem-szemléletet kialakítani. Rendkívül kényelmes így tovább sántikálni lépésről-lépésre, az egyik történelmi ténytől a másikig. De ha az ember nem vak és nem alszik, hanem nyitott szemmel nézi a dolgokat, akkor maguk a történelmi szimptómák mutatják meg, milyen értelmetlen ez a szemléletmód.

Nézzünk egy történelmi jelenséget, amely bizonyos szempontból valóban nagyon jelentős. Mindaz, ami a XV századtól kezdve felbukkant, és ami azokban az impulzusokban mutatkozott meg, amelyekre már utaltam: nemzeti impulzus, személyiség-impulzus stb. – mindez ellentéteket idézett elő, amelyek aztán a harmincéves háborúhoz vezettek. A harmincéves háború történelmi ábrázolása nem a történelmi szimptomatológia szempontjai szerint történik. A kávé melletti pletyka módszerével nem lehet megfelelő szemlélethez jutni. Mert végül is az európai sorsok szempontjából nincs nagy jelentősége annak, vajon éppen Martinitzet, Slawatát és Fabriciust dobták-e ki a történelmi ablakból. És ha nem éppen egy szemétdomb lett volna alattuk, meghaltak volna. Minthogy azonban egy szemétdombra esetek – állítólag csak papírhulladékokból állt, amit a Hradzsin szolgái odadobáltak és nem takarították el, míg végül papír szemétdomb lett belőlük – minthogy erre estek, életben maradtak. Ez csinos kis anekdota a kávé melletti pletykához, de hogy valamiféle vonatkozásban összefüggene az emberiség fejlődésével, azt mégsem lehet állítani!

Ha a harmincéves háborút kezdjük tanulmányozni – nem kell mondanom, hogy 1618-ban kezdődött – akkor az a lényeg, hogy tisztán hitvallási ellentétekből jött létre, abból, ami a régi katolicizmus, a régi katolikus impulzus ellen fordult. Mindenütt látjuk, hogyan alakultak ki a súlyos küzdelmek az új személyiségnek a régi szuggesztív katolicizmussal szembeni ellentéteiből. Ha azután valóban végig figyelemmel követjük mindezt, és eljutunk az 1648-as évhez, amikor a westfáliai béke közismerten véget vetett a harcoknak, akkor a következő kérdést tehetjük fel: mi történt hát tulajdonképpen? Ha ugyanis azt kérdezzük, milyenek voltak a protestáns és katolikus ellentétek 1648-ban, mi lett belőlük harminc év folyamán és hogyan fejlődött mindez? – akkor semmi se tűnhetne szemünkbe határozottabban, mint az, hogy a protestantizmus és katolicizmus közötti ellentétek és minden ezzel összefüggő dolog szempontjából 1648-ban ugyanaz volt a helyzet, mint 1618-ban, éspedig egészen pontosan ugyanaz. Ha időközben az egyik vagy a másik egy picit meg is változtatta azt, amin vitatkozni kezdtek, az – legalábbis egész Közép-Európában – mégis pontosan olyan volt, mint a kezdetkor. Csupán azáltal látott napvilágot az európai politikai erők teljesen más struktúrája – ami semmiképpen sem vezethető vissza 1618 okaira – hogy megfelelő tér nyílt a beavatkozásra. Akik beleavatkoztak, azoknak a politikai horizontja vált egészen mássá. De ami itt a westfáliai békénél kialakult, ami valóban megváltozott a korábbihoz képest, annak a legcsekélyebb köze sincs az 1618-as okokhoz.

Éppen a harmincéves háborúnál rendkívüli jelentősége van ennek a ténynek, és tanúsítja, milyen értelmetlen dolog a történelmet az általánosan szokásos módon ok és okozati összefüggésben szemlélni. Mindenesetre Anglia és Francia- ország vezető szerepe Európában többé-kevésbé ebből a háborúból származott, a háború ilyen alakulásával függ össze. De kétségkívül nem függ össze azokkal az okokkal, amelyek ehhez a háborúhoz vezettek. És éppen ez a legfontosabb az újkor történelmének menetében, hogy a harmincéves háborúhoz kapcsolódva a nemzeti impulzusok az egyéb impulzusokkal együtt – amelyeket jellemeztem – odáig fejlődnek, hogy Franciaország és Anglia reprezentatív nemzeti állammá válik. Amikor ma keleten annyit beszélnek a nemzeti princípiumokról, akkor nem szabad elfelejteni, hogy a nemzeti princípium nyugatról vonult keletre. Ez olyan, mint a passzát áramlás a Földön, így haladt a nemzeti impulzus áramlata nyugatról keletre. Ezt egészen világosan szem előtt kell tartani.

Érdekes, hogy a nemzeti impulzus és a személyiség emancipációja, amelyek – amint láttuk – 1428-ban kezdtek láthatóan elkülönülni, milyen különböző módon nyilatkoznak meg. Franciaországban a személyiség emancipálódásának árnyalata a nemzetin belül úgy nyilvánul meg, hogy mindenekelőtt befelé irányul. Azt mondhatjuk: ha a nemzeti ez a vonal (2. ábra – piros), és a nemzeti egyik oldalán az ember van, a másik oldalán az emberiség, a világ, akkor Franciaországban a nemzeti jelleg fejlődése az ember felé irányul, Angliában az emberiség felé.

Franciaország a nemzetit a nemzeti államon belül úgy alakítja, hogy az az emberen belüli átalakulásra, irányul, arra irányul, hogy az embert mássá tegye. Angliában a nemzetiből kiindulva a személyi olyan jelleget ölt, hogy az egész világra ki akar terjedni, az egész világot olyanná akarja tenni, hogy mindenütt a személyiség bontakozzon ki. A francia inkább a személyiség nevelőjévé akar válni a lélekben, az angol az egész emberiség gyarmatosítójává akar válni,, hogy a személyiséget mindenkibe beleplántálhassa. Az egyik esetben ez a lélek felé irányul, a másik esetben az emberiség lelke felé, tehát két párhuzamosan haladó áramlatot találunk Franciaországban és Angliában, de határozottan különböző árnyalattal. Ezért csakis Franciaországban volt lehetséges – mivel ott a személyiség belső mivoltát ragadták meg -, hogy ez az irány XIV Lajoson és másokon át forradalomhoz vezessen. Angliában a nyugodt liberalizmushoz vezetett, mert kifelé irányult, Franciaországban viszont befelé, az ember benseje felé.

Ez figyelemreméltó módon földrajzilag is kifejeződik, és különösen akkor mutatkozik meg, ha ismét az újkori történelem egyik fordulópontját tekintjük szimptómának, azt a fordulópontot, amikor a forradalomból született Napóleon 1805-ben, az angolokkal szemben elveszti a trafalgári csatát. Mert mi nyilatkozik itt meg? Napóleon, aki sajátságosán ugyan, de reprezentánsa a franciaságnak, a befelé fordulást jelenti, földrajzilag is: az európai kontinens felé. Ha Európát ennek a képződménynek tekintik (3. ábra), akkor Napóleont – éppen a trafalgári ütközettel – Európába szorítják (nyíl), Angliát a világ felé ellentétes irányban.

Ennek során nem szabad elfelejteni, hogy ennek a differenciálódásnak természetesen összeütközésekre is szüksége van. Szüksége van a maga összeütközéseire, bizonyos értelemben az egyiknek a másikon kell letisztulnia. Ez történik Amerika feletti uralomért folytatott harcban is. Ez már kissé ebből az 1805-ös fordulópontból is látszik. De ha tekintetünket néhány évtizeddel korábbra fordítjuk, látjuk, hogy a franciákra jellemző romanizmust elutasítják az észak-amerikai angolszászok.

Így ha akarjuk, érezhetjük, mi hat és működik itt. Láthatjuk, miként hívja elő a tudati-lélek impulzus ereje révén mintegy bűvészinasként a nemzeti impulzusokat, amelyek a legkülönbözőbb módokon plántálódnak bele az emberiségbe. Ezek a dolgok csak akkor közelíthetők meg, ha mindenben a tudati impulzust tanulmányozzuk, de elkerüljük a pedantériát és tekintetünket szabadon irányítjuk arra, ami jelentős és jelentéktelen, jellemző és nem jellemző, vagy többé-kevésbé jellemző. Ezáltal a külső szimptómákból el tudunk jutni a valóság belső folyamatához. Mert a külső gyakran egészen ellentmond annak, ami tulajdonképpen impulzusként a személyiségben van. És különösen abban a korban, amelyben a személyiség önmagára hagyatkozik, a külső akár nagyon is ellentmondhat annak ami tulajdonképpen a személyiségben impulzusként jelen van.

Ez is megmutatkozik, ha szimptomatikusan követjük az emberiség újkori történelmének fejlődését. Mindenütt úgy van: itt halad az áramlat (4. ábra), itt a felszín – és a tanárok az iskolában történelemként a valótlanságot mesélik. De vannak pontok, amelyek mint hullámok felcsapnak, belekerülnek a történelmi eseményekbe, feltornyosulnak, és néha szinte vulkáni erővel tör fel az ami alul van. Más pontokon – mondhatnám – kikukucskál, előbukkan az igazság; egyes történelmi események elárulják, hogy mi van alul. Ezek aztán szimptómaként különösen jellegzetesek. De olykor éppen a tüneti jelenségeknél nagyon el kell tekinteni a külsőtől.

A tudati-lélek impulzus nyugat-európai felbukkanása szempontjából különösen jelentős az egyik személyiség, mind személyi fejlődése, mind az újkori történelmi életben elfoglalt helye folytán. A XVII. század elején egész működésével bekapcsolódott a francia és angol impulzus elkülönülésébe, ami akkor kihatott már Európa többi részére is. A XVII. században ez már hosszabb ideje hatott, már elterjedt. Ezt a figyelemreméltó személyiséget a következőképpen lehet jellemezni. Azt mondhatjuk, hogy rendkívül bőkezű volt, valódi, mély hálaérzés töltötte el minden iránt, amit ismeretként magába fogadott, a legmagasabb fokban mintaszerűen hálás volt mindazért, ami jóságként az emberek részéről felé áramlott. Tanult ember volt, csaknem kora egész tudását egyesítette magában, és rendkívül békeszeretően elfordult a világi küzdelmektől. Mint uralkodót csak az az eszmény foglalkoztatta, hogy a világon béke legyen. Döntései és akarati impulzusai egyenesen bölcsek voltak, rendkívüli hajlama volt arra, hogy az emberek iránt barátságos legyen. Így lehetne ezt a személyiséget jellemezni. Csak egy kicsit kell egyoldalúnak lennünk, és ha külsőleg nézzük a dolgokat, úgy, ahogy a történelemben megmutatkoznak, akkor így jellemezhetjük.

De ha a másik irányban vagyunk egy kicsit egyoldalúak, a következőképpen is jellemezhetjük. Azt mondhatjuk, hogy rettenetesen pazarló volt, fogalma sem volt arról, mit adhat ki és mit nem. Pedáns volt, igazi professzor-szellem, aki mindenütt azt vitte bele a tanultakba, ami absztrakt volt és pedáns. Kislelkű ember volt, kislelkű jellem, aki mindenütt, ahol arról volt szó, hogy valamit derekasan és bátran meg kell védeni, visszahúzódott, és kislelkűségéből a békét részesítette előnyben. Alattomos volt, aki áttekergőzött az életen, miközben okos módon átsiklott a nehézségek között. Olyan ember volt, aki a többi emberhez úgy keresett kapcsolatot, ahogy a gyerekek barátkoznak. Barátkozásaiban volt valami kimondottan gyerekes elem, ami más emberek tiszteletében, és abban, ahogy más emberek által önmagát tiszteltet- te, egyenesen a fantasztikusan romantikusba csapott át.

Csak kicsit kell egyoldalúnak lennünk, és akkor mondhatjuk az egyik vagy a másik jellemzést. És ténylegesen voltak, akik az egyiket mondták róla, és voltak, akik a másikat, némelyek mindkettőt. Mindezzel I. Jakab külső történelmi személyiségét szemléltettük, ahogy életét leélte, amikor 1603-tól 1625-ig uralkodott. Lehet úgy beszélni róla, ahogy először tettem, lehet úgy, ahogy másodszor, és mindkettő pompásan illeni fog rá. Egyáltalán nem ismerjük sem azt, ami bensejében valóban élt, sem azt, ami úgy élt benne, mint az újkori emberiség-fejlődés velejárója, akár az egyiket, akár a másikat mondjuk róla. És mégis, éppen abban az időszakban, amikor I. Jakab Angliában uralkodott, valami mintegy alulról felcsap, és a szimptómák erőteljesen jellemzik azt, ami valóban történik.

Ezekről a dolgokról holnap tovább fogunk beszélni.

Az újkor szimptomatológiája

Dornach, 1918. október 19.

[Franciaország: az államiság megerősödése. Tündöklés és egyidejűleg hanyatlás: XIV. Lajos. A francia forradalom: a személyiség önállósodása. Zűrzavar a ,,szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszó félreértése miatt. A forradalom lélek test nélkül, Napóleon: test lélek nélkül. A szabadkőművesség. A szocializmus három jellegzetes eleme: az osztályharc elmélete, az értéktöbblet-elmélet és a materialista történelem-szemlélet. Újkori történelmi szimptóma: olyan helyzetek kialakulása, amelyek megoldhatatlan problémákká válnak.]

Tegnap megkíséreltem, hogy az emberiség újkori történelmi fejlődésének jelenségeiről nagyvonalakban képet adjak, és végül a jelenségek komplexumába mintegy belehelyeztem angliai I. Jakab figyelemreméltó személyiségét. A jelenségek vizsgálásánál nem azt vettük figyelembe, amit azok elénk tárnak – erre is még sor fog kerülni – hanem inkább általánosságban jellemeztük azokat. I. Jakab úgynevezett uralkodó volt Angliában a XVII. század elején, de tulajdonképpen rejtélyes alakként áll előttünk annak az időszaknak a közepén, amely az Atlantisz utáni ötödik korszak kezdetétől a döntő fontosságú XIX. századig tart. Itt még nem feladatom – ez később történhet meg -, hogy olyan titokról beszéljek, amelyek I. Jakab személyével kapcsolatosak. Ma ez még nem lehet feladatom, de már most utalnom kell arra, milyen figyelemreméltó helyet foglal el I. Jakab az újkori történelem folyamatában. Mondhatnánk, olyan ember volt, aki valóban minden irányban ellentmondásosan jellemezhető, ahogy ezt kétféleképpen megkíséreltem.. A legjobbat és a legrosszabbat lehet róla elmondani, attól függően, hogyan állítjuk be.

Elsősorban azonban azt mondhatjuk I. Jakabról, hogy az említett körülmények hatására kialakult talajon, amelyen különösképpen a nemzeti impulzusból kifejlődött állami gondolat tudott tért hódítani, és amit liberalizáló vagy legalábbis a felé hajló parlamentarizmusként jellemeztem, I, Jakab gyökereitől megfosztott növényként jelenik meg, olyan lényként, aki nem függ igazán össze ezzel a talajjal. Ha azonban kissé mélyebben tekintünk arra, ami ezt az egész Atlantisz utáni ötödik korszakot az egyik oldalról, a tudati lélek születésének oldaláról jellemzi, akkor látjuk, hogy ő az a személyiség, aki azt a radikális ellentmondást éli meg, amely oly könnyen kapcsolatba hozható a tudati lélek korának személyiségeivel. A tudati lélek korának időszakában a személyiség elveszti azt a kincset, amellyel korábban az ösztönök erejénél fogva rendelkezett, éppen azáltal, hogy tulajdonképpen öntudatos személyiségként még nem alakult ki. A személyiség a korábbi időszakokban, mondhatnánk, elemi erővel élte át önmagát – ne értsék félre, amit mondok – emberies, lélektől áthatott állati erővel. Ösztönösen élte át önmagát a személyiség, még mielőtt kiemelkedett volna csoportlelkiségéből és most függetlenednie kellene, saját lábára kellene állnia. Ezáltal éppen a személyiség kerül különös ellentmondásba. Az egyik oldalon le kellett vetni mindazt, ami korábban az individuális, személyes átélésben jelen volt, az ösztönök letompultak és a lélek belsejében kellett a személyiség középpontjának lassanként kialakulnia. A léleknek teljes mértékben erőre kellett kapnia.

A tegnap mondottakból kitűnik az ellentmondás: míg régebben azokban a korszakokban, amelyekben a személyiség öntudatos személyiségként még nem született meg, az emberek produktív erőket építettek bele a kultúrfejlődésbe – ez most megszűnik, a lélek terméketlenné válik. És a lélek mégis az ember középpontját foglalja el, mert abban rejlik személyes mivolta, hogy önmaga erejére támaszkodva az emberi lény középpontjába áll. Olyan kiemelkedő személyiségek tehát, mint amilyenek a régi korban éltek, Augustus, Julius Caesar, Periklész – sokakat említhetnénk – ma már nem találhatók. Éppen a személyiség elementáris mivolta veszít értékéből, és előbukkan az, ami később demokratikus, és mindent egyenlővé tesz. De éppen ebben az egyenlővé tételben akar a személyiség megjelenni. Radikális ellentmondás!

Karmájánál fogva mindenkinek van valamilyen feladata. I. Jakab feladata éppen az uralkodás volt. Persze bizonyos, hogy a perzsa királyok korában, a mongol kánok korában, sőt még abban a korban is, amikor a pápa a magyar I. Istvánt a Szent István koronával megkoronázta, a személyiség jelentett valamit egy bizonyos helyzetben, ahhoz tartozónak foghatta fel magát. I. Jakab úgy állt a maga helyén uralkodóként is, mint aki egy olyan öltözéket visel, ami egyáltalán nem illik rá. Gyermekként kálvinistának nevelték, később áttért az anglikán hitre, csakhogy alapjában véve számára a kálvinizmus ugyanolyan közömbös volt, mint az anglikán egyház: lelke mélyén minden csak öltözék volt, ami nem illett rá. Arra volt hivatva, hogy a parlamentáris liberalizmus közelgő korszakában, amely már egy bizonyos ideig uralomra is jutott, uralkodóként kormányozzon. Nagyon eszes volt, nagyon okos, amikor az emberekkel beszélt, de senki sem érette tulajdonképpen, hogy mit akar, mert mindenki valami mást akart. Ősi katolikus családból, a Stuartok családjából származott, de amikor Angliában trónra került, a katolikusok látták leginkább, hogy tulajdonképpen semmit sem várhatnak tőle. 1605-ben különös terv született. A katolicizmus híveinek egy csoportja összehordott a londoni parlament épülete alá egy csomó lőport, hogy egy megfelelő pillanatban a parlament tagjait a levegőbe röpítsék. Ez volt az ismert lőpor-összeesküvés. A tervet csak az hiúsította meg, hogy egy katolikus elárulta, különben I. Jakabnak az a sors jutott volna, hogy egy szép napon egész parlamentjével együtt a levegőbe repül. Semmibe sem illett bele, mert személyiség volt, és a személyiségben van valami egyedi, valami izolált, ami önmagára épül.

A személyiség korszakában mindenki személyiség akar lenni. Ez radikális ellentmondás, amely a személyiség korszakából adódik, ezt nem szabad elfelejtenünk. A személyiség korszakában nem az történik, hogy például a királyságot vagy a pápaságot elutasítják, mert nem arra törekszenek, hogy ne legyen pápa vagy ne legyen király, hanem azt szeretnék, hogy ha már van pápa vagy van király, akkor mindenki pápa vagy király legyen. Egyidejűleg legyen pápaság, királyság és demokrácia. Mindez eszünkbe jut, ha I. Jakab figyelemreméltó személyiségét szimptomatikusan szemügyre vesszük, mert ő teljesen és tökéletesen az új korszak embere volt, de egyúttal a személyiség összes ellentmondásával állt az új korszakban. És nem volt igazuk azoknak, akik őt úgy jellemezték, ahogy az első alkalommal tettem és azoknak sem volt igazuk, akik a másik oldalról jellemezték, de nem volt igazuk saját könyveinek sem, mert amit ő maga írt, az sem vezet el bennünket közvetlen módon a lelkéhez. Így, ha nem ezoterikusán vizsgáljuk, nagy rejtélyként áll a XVII. század elején, éppen azon a helyen, amely bizonyos oldalról a legradikálisabban mutatja az újkori impulzus feltörését.

Emlékezzünk a tegnap mondottakra: hogyan jöttek létre tulajdonképpen a dolgok Nyugat-Európában. Beszéltem az angol és a francia magatartás differenciálódásáról. Ezt a differenciálódást a XV századtól kezdve láthatjuk. A fordulópont 1429, az Orleansi Szűz fellépése. Látjuk, hogyan fejlődnek a dolgok, hogyan függetlenedik Angliában a személyiség és hogyan törekszik arra, hogy azt kiterjessze; hogyan függetlenedik Franciaországban – mindkét talajon a nemzeti eszmékből táplálkozva – és hogyan törekszik itt arra, hogy lehetőleg az ember bensejét ragadja meg és a saját lábára állítsa. Itt áll tehát elsőként a XVII. század közepén valaki, aki mintegy a személyiség összes ellentmondásainak reprezentánsa: I. Jakab. Ha tüneteket jellemzünk, akkor sohasem szabad arra törekedni, hogy mindennel elkészüljünk, hanem mindig kell egy megoldatlan részt hagyni, különben nem jutunk tovább. Ezért I. Jakabot semmiképpen sem úgy jellemeztem, hogy egy szép, zárt képünk legyen róla, hanem úgy, hogy legyen rajta mit gondolkodnunk, mint valami rejtvényen.

Az angol és francia természet közötti radikális ellentét egyre inkább előtérbe lép. A franciaságból fejlődik ki a harmincéves háború zűrzavarai folyamán, nemzeti alapon az, amit az állami gondolat megerősödésének nevezhetünk. Ha az állami gondolat megerősödését tanulmányozni akarjuk, akkor ezt csak annak példáján tehetjük – bár ez a példa meglehetősen egyedi – ahogy a francia állam nagy fényességre törő kibontakozása eléri dicsősége csúcsút, majd hanyatlásnak indul XIV Lajos korában és azt követően. Láthatjuk, hogy ennek a nemzeti államnak az ölén azután hogyan fejlődnek ki a személyiség további függetlenedésének csírái, amelyek a francia forradalomhoz vezettek. A francia forradalom az emberi életnek három, mondhatnánk, legjogosultabb impulzusát hozza felszínre: a testvériséget, a szabadságot és az egyenlőséget. Más alkalommal már kifejtettem, hogy az emberiség tulajdonképpeni fejlődésével mennyire ellentétben lépett fel a francia forradalmon belül ez a hármasság: testvériség, szabadság, egyenlőség. Ha számolunk az emberi fejlődéssel, akkor erről a háromról nem beszélhetünk anélkül, hogy valamilyen vonatkozásban ne szólnánk az emberi természet három részéről. Az emberek testi együttélése során az emberiségnek lassanként éppen a tudati lélek korszakában fel kell emelkednie a testvéri elemhez.

Kimondhatatlan szerencsétlenség és a fejlődés visszavetése lenne, ha az Atlantisz utáni ötödik korszakban, a tudati lélek korszakának végén nem alakulna ki és nem jutna el magas fokra az emberek közötti testvériség. De a testvériséget csak akkor lehet helyesen megérteni, ha az emberi testek együttélésére alkalmazzuk a fizikai létben. Ha viszont felemelkedünk a lelki élethez, akkor lehet szó a szabadságról. Mindig tévedésben fogunk élni, ha azt hisszük, hogy a szabadság valamiképpen megvalósítható a külső testi együttlétben; lélektől lélekig azonban megvalósítható. Nem szabad az embert kaotikusán, zavaros egyvelegnek felfogni, és aztán testvériségről, szabadságról és egyenlőségről beszélni, hanem tudnunk kell, hogy az ember testből, lélekből és szellemből áll, és hogy az emberek csak akkor érkeznek el a szabadsághoz, ha lélekben akarnak szabadok lenni. Egyenlők viszont az emberek csak a szellem vonatkozásában lehetnek. A szellem, amely spirituálisán ragad meg bennünket, mindenki számára ugyanaz. Azáltal törekszünk rá, hogy az ötödik korszak, a tudati lélek kora a szellem-énre törekszik. És ebben a szellemi törekvésben az emberek egyenlők. Tulajdonképpen ezzel összefüggésben mondja a népi közmondás, hogy a halálban minden ember egyenlő. De ha a testvériséget, szabadságot és egyenlőséget nem választjuk szét a léleknek erre a három különböző területére, hanem összekeverjük és egyszerűen azt mondjuk, hogy az ember éljen a Földön testvériesen, legyen szabad és legyen egyenlő, akkor ez csak zűrzavarhoz vezet.

Tüneteit tekintve hogyan jelenik meg előttünk a francia forradalom? Különösen ilyen szempontból rendkívül érdekes. Azt tárja elénk, úgyszólván címszavakba összesűrítve és egyvelegszerűen az egész emberre vonatkoztatva, amit a tudati lélek korszakának folyamán 1413-tól 3573-ig – tehát 2160 év alatt – a szellemi fejlődés minden eszközével lassanként ki kell fejleszteni. Ennek a kornak az a feladata, hogy a testek számára megszerezzük a testvériséget, a lelkek számára a szabadságot és a szellemek számára az egyenlőséget. De ennek belátása nélkül, az Atlantisz utáni ötödik kornak ez a legbensőbb lelkisége tumultuózusán mindent összekeverve, jelszavakban jelenik meg a francia forradalomban. Ebben a három szóban nem talál megértésre az Atlantisz utáni ötödik korszak lelke. Ezért nem tud szociális testet ölteni, és alapjában véve zűrzavarról zűrzavarra vezet. Nem tud szociális testet ölteni, de mint követelő lélek, rendkívüli jelentőséggel lép fel. Az a belső tartalom, amivel ennek az Atlantisz utáni ötödik korszaknak rendelkeznie kell, nem talál megértésre és külső formája sincs. De éppen itt jelenik meg valami szimptomatikusan hallatlanul jelentős.

Amikor valami, aminek a soron következő korszak folyamán kell tért hódítania, kezdetben mintegy tumultuózusán jelenik meg és nagyon messze távolodik el attól az egyensúlyi helyzettől, amelyben az emberiségnek fejlődnie kell, messze eltávolodik azoktól az erőktől, amelyek az emberrel vele születtek azáltal, hogy az őseredeti hierarchiákkal áll kapcsolatban. A mérleg nyelve erősen egy oldalra lendül ki. A francia forradalom következtében luciferi- ahrimáni hatásra lendült ki a mérleg nyelve nagyon erősen az egyik irányba, nevezetesen a luciferi irányba. Ez ellentétes kilengést eredményez. Így azt lehet mondani – és ez több, mint képletes, szinte imaginatív ábrázolás, de a szavakat nem szabad túlságosan szigorúan szó szerint venni hogy ami a francia forradalomban megjelent, abban bizonyos mértékig az Atlantisz utáni ötödik korszak lelke van jelen szociális test nélkül, testiség nélkül. Ez absztrakt valami, pusztán lélekszerű, és testiségre törekszik, de ennek csak évezredek vagy legalábbis több évszázad folyamán kell megvalósulnia. Minthogy azonban a fejlődés mérlegének nyelve ennyire kileng, ellenkező irányú kilengést okoz. És mi történik? Véglet a másik oldal irányában. A francia forradalomban minden tumultuózusán történik, minden ellentmond az emberi fejlődés ritmusának. És miközben a másik irányba leng ki, olyasvalami következik be, ami megint teljesen – de most nem a középső egyensúlyi helyzetben, hanem szigorúan ahrimáni-luciferi módon – megfelel az emberi ritmusnak, a személyiség személytelen követelményének. Napóleonban a test kerül előtérbe, amely az emberi személyiség ritmusát követi, de az ellenkező irányú kilengés szerint épül fel: 7 év előkészület a tulajdonképpeni uralkodásra, 14 év dicsőség, Európa nyugtalanítása, felemelkedés, majd 7 év hanyatlás, amiből csak az első évet fordítja arra, hogy Európát mégegyszer nyugtalanítsa – de mindez szigorú ritmusban történik: egyszer hét, kétszer hét, megint egyszer hét. Szigorúan hétévenkénti ritmusban, négyszer hét év ritmikus lefolyásában.

Sokat fáradoztam azon – egyesek tudják, mert tettem erre itt-ott utalásokat -, hogy Napóleon lelkét megtaláljam. Tudják, hogy ilyen lélek-tanulmányozásokat sokféle módon lehet végezni a szellemi kutatás eszközeivel. Hiszen emlékeznek, hogyan kerestem Novalis lelkét korábbi megtestesüléseiben. Őszintén törekedtem arra, hogy Napóleon lelkét például a halála utáni további vándorlásai során valamiképpen megkeressem, de nem tudtam megtalálni, és nem is hiszem, hogy valaha meg fogom találni, mert nyilván nincs is ott. És nyilván ez lesz ennek a Napóleon-létnek a rejtélye, amely úgy járt le, mint valami óra, még a hétévenkénti ritmus szerint is. Ezt a legjobban akkor érthetjük meg, ha egy olyan élet ellentéteként vizsgáljuk, mint amilyen I. Jakabé volt, vagy ha a francia forradalom absztrakciójának ellentéteként vizsgáljuk. A forradalom lélek test nélkül, Napóleon test lélek nélkül – de olyan test, amely korának minden ellentmondásából jön létre. Az újkori fejlődés tüneteinek egyik legnagyobb rejtélye ez a különös kapcsolódás: a forradalom és Napóleon. Úgy tűnik, mintha egy lélek akarna megtestesülni a Földön, de test nélkül jelenne meg a XVIII. század forradalmárai között garázdálkodva, de nem tud testet találni; külsőleg közeledik feléje egy test, amely viszont nem tud lelket találni: ez Napóleon. Az ilyen dolgokban több van, mint pusztán szellemesnek szánt utalások vagy jellemzések, az ilyen dolgokban a történelmi lét jelentékeny impulzusai vannak. Mindenesetre a dolgokat szimptomatikusán kell vizsgálni. Most a szellemtudományos kutatás szavai szerint beszélek, de természetesen azt, amit most elmondtam, ha a szavakat kissé másképpen válogatjuk meg, mindenütt el lehet mondani.

Ha megkíséreljük tovább követni az újkor tünettörténetét, akkor látjuk, hogyan fejlődött tovább viszonylag nyugodtan, mintegy egymáshoz kapcsolódó láncszemekként az angolság. A XIX. században egészen a század végéig, meglehetősen egyenletesen fejlődik, mondhatnánk, bizonyos nyugalomban, a liberalizmus eszméjét kidomborítva. A francia jelleg kissé tumultuózusabban fejlődik, úgy hogy ha a francia történelem XIX. századi eseményeit követjük, nem tudjuk igazán pontosan, hogy tulajdonképpen hogyan kapcsolódhatott a következő az előtte levőhöz. Ez Franciaország XIX. századi fejlődéstörténetének alapvető jellemvonása: a motiválatlanság. Ez nem megrovás – teljes mértékben szimpátia és antipátia nélkül beszélek – hanem csak jellemzés.

Soha nem fogunk tudni belelátni az újabb kori történelem tüneti szövevényébe, ha nem fordítjuk tekintetünket arra, hogyan hat megint másvalami mindabban, ami inkább külsőleg – noha lelkileg belsőleg is, de mégis bizonyos értelemben külsőleg – lejátszódik. Ezt így szeretném jellemezni: már az Atlantisz utáni ötödik korszak kezdete előtt is bizonyos módon érezhető a tudati lélek korszakának közeledte. Egyesek mintegy előre megsejtve megérzik ezt. És tulajdonképpen a jellegét érzik: olyan korszak közeleg, amelyben a személyiségnek függetlenné kell válnia. Kezdetben ez a kor bizonyos vonatkozásban terméketlen lesz, semmit sem fog magától megteremteni éppen a szellemiek vonatkozásában, aminek át kellene hatnia a szociális és történelmi életet. Abból kell majd élnie, amit régről magával hozott.

Ez a mélyebb impulzusa a keresztes hadjáratoknak, amelyek a tudati lélek korszakát megelőzték. Miért törekednek az az emberek Kelet felé? Miért törekednek a Szent Sírhoz? Miért nem tudnak és nem akarnak új misszióra, új, eredeti speciális eszményre törekedni a tudati lélek korszakában? Arra törekednek, hogy a régről magukkal hozottat annak igazi alakjában, igazi szubsztanciájában találják meg: Jeruzsálem felé törekednek, hogy a régit megtalálják és más módon illesszék bele a fejlődésbe, mint ahogy Róma tette. Sejtik, hogy a keresztes hadjáratokkal eljön a tudati lélek korszaka a maga kezdeti terméketlenségével. A keresztes hadjáratokkal összefüggésben alakul meg a templomos rend, amelyről tegnap beszéltem, és amelyet Szép Fülöp király elpusztított. A templomos rend révén jutnak el Európába a keleti szemlélet titkai és tagozódnak bele az európai kultúrába. Franciaország királya, Fülöp, a templomos lovagokat kivégeztethette ugyan, pénzüket elkobozhatta, de a templomos lovagok impulzusai számos csatornán át beleáradtak az európai életbe és tovább hatottak; számos okkult páholyon át kikerültek az exoterikumba, és lényegében úgy jellemezhetjük ezeket az eszméket, hogy fokozatosan Róma ellenlábasai lettek. Róma állt az egyik oldalon, először egyedül, aztán a jezsuitizmussal összefonódva, míg a mások oldalra állt az, ami mélységesen összefüggött a keresztény elemmel, de idegen volt Rómától és szembe kellett helyezkednie vele. Ezt Róma ellenállásnak érezte és érzi.

Mi volt tulajdonképpen a mélyebb indítéka annak, hogy a Rómából kiinduló szuggesztív, egyetemes impulzussal szemben – amelyet tegnap jellemeztem – keleti gnosztikus tanokat és nézeteket, szimbólumokat és kultuszokat oltottak bele az európai szemléletbe? Ha megvizsgáljuk ezt a kérdést, rá fog vezetni bennünket a tulajdonképpeni impulzusra.

A tudati léleknek el kellett jönnie. Róma a tudati lélekkel szemben meg akarta őrizni – és megőrzi a mai napig – a szuggesztív kultúrát, azt a szuggesztív kultúrát, amely alkalmas arra, hogy az embereket visszatartsa a tudati lélek kifejlesztésétől, hogy az emberek megálljának az értelmi vagy kedélylélek szintjén. Tulajdonképpen ez az a küzdelem, amelyet Róma a világ haladása ellen folytat. Róma meg akar maradni valaminél, ami az értelmi vagy az érzői-léleknek felel meg, míg az emberiség tovább akar lépni a fejlődésben a tudati lélekhez. De a másik oldalon az emberiség a tudati lélekhez való előrelépéssel valóban rendkívül kényelmetlen helyzetbe hozza magát. Ez messze a legtöbb ember számára – elsősorban a tudati lélek korszakának első századában, de egészen máig – nagyon kényelmetlenné vált. Az embernek saját lábára kell állnia, személyiségként függetlenné kell válnia, ezt kívánja tőle a tudati lélek korszaka. El kell hagynia régi támaszait. Már nem hagyhatja, hogy tovább szuggerál- ják, önállóan részt kell vennie annak eldöntésében, mit kell hinnie. A tudati lélek korszakának kezdetén ezt veszélyesnek tartották az ember számára. Ösztönösen érezték, hogy az ember elveszti régi súlypontját és újat kell keresnie. De ugyanakkor azt is mondták: ha semmit sem teszünk, mi lesz akkor? – Az egyik lehetőség az, hogy egyszerűen engedjük az embert kifutni a tudati lélek keresésének szabad tengerére és bizonyos mértékig kiszolgáltatjuk annak, ami a haladás szabad impulzusaiban van. A másik lehetőség az, – ha az em-; bér így kivitorlázik – hogy Róma nagy jelentőségre tesz szert, nagy hatást gyakorolhat akkor, ha sikerül a tudati lélekre való törekvést letompítania és az embert visszatartania, hogy megálljon az értelmi vagy érzői-lélek szintjén. Akkor elérné, hogy az ember ne emelkedjék fel a tudati lélek szintjére, ne jusson el a szellem-énhez, elveszítse a jövőbeni fejlődés lehetőségeit. Ez csak az egyik lehetőség, amely megakadályozhatná, a jövendő fejlődés kibontakozását.

A harmadik változat a következő: még radikálisabban járnak el, hogy az ember ne kerüljön ebbe az ingalengésbe a tudati lélekre való törekvés és Róma követelménye között. Ezt elkerülendő, Rómánál is radikálisabban aláássák a tudati lélekre való törekvését. Ez azáltal történik, hogy az előrevivő impulzusokat éppen az előrehaladás impulzusától fosztják meg, és hagyják, hogy a régi hasson. Keletről hozzák ezt magukkal eredetileg az ezoterikusán beavatott templomosok, de más szándékkal. Miután ennek a törekvésnek a csúcsát letörték és miután a templomos renddel úgy bántak, ahogy Szép Fülöp, Franciaország királya bánt, az maradt meg belőle, amit az ázsiai kultúrából áthoztak. De ennek csúcsát letörték, nem az egyes személyiségeknél, hanem a történelmi világban. Amit a templomosok behoztak, az számos csatornán át szerteáradt, de a tulajdonképpeni spirituális tartalmat kivonták belőle. Mi volt ez? Ez lényegében az Atlantisz utáni harmadik korszak tartalma volt; a katolicizmus a negyedik korszak tartalmát hozta. És amiből a szellemet úgy kipréselték, mint a levet a citromból, az tovább plántálódott, mint egzoterikus szabadkőművesség, mint a skót vagy york páholyok vagy egyebek, amit különösen megragadott az angol nyelvterület hamis ezoterikuma. Ez a kifacsart citrom így kipréselve tartalmazza az Atlantisz utáni harmadik korszak, az egyiptomi-káldeai korszak titkait, és ezt most arra használják fel, hogy impulzusokat küldjenek a tudati lélek életébe.

Itt olyasvalami keletkezik, ami a leggonoszabb értelemben hasonló ahhoz a fejlődési folyamathoz, amely meg fog történni. Emlékezzenek csak arra, amit már egyszer kifejtettem. Beszéltem a hét korszakban végbemenő fejlődésről.

Itt az elején van az atlantiszi katasztrófa, ezt követik az Atlantisz utáni korszakok az elsőtől a hetedikig. A fejlődés úgy folyik le, hogy a negyedik önmagában áll, mintegy középen. Ami jellemző volt, a harmadikban, az ismét megjelenik az ötödikben, csak magasabb fokon, ami a másodikban jellemző volt, ismét megjelenik magasabb fokon a hatodikban, és ami az első ó-indiaiban volt, az ismét megjelenik a hetedikben. Ilyen ismétlődések történnek. Emlékezzenek arra, amit mondtam, hogy vannak egyes szellemek, akik tudatában vannak ennek az ismétlődésnek. Ezt láttuk Keplernél, amikor megkísérelte a maga módján az Atlantisz utáni ötödik korszakban a kozmosz harmóniáját három törvényével megmagyarázni; amikor azt mondta, hogy idehozom az egyiptomiak szerint arany edényeit. Felmerült benne annak tudata, hogy az Atlantisz utáni ötödik korszak emberében felelevenedik az, ami a harmadik korszak tartalma volt. Bizonyos értelemben tehát ahhoz hasonlót hoznak létre, ami a világban is történni akar, amikor az egyiptomi-káldeai korszak ezoterikumát, kultuszát átveszik. De amit átvesznek, azt arra lehet használni, hogy most szuggesztió útján nemcsak elvegyék a tudati lélek önállóságát, hanem a tudati lélek tulajdonképpeni hajtóerejét letompítsák, megbénítsák. És ez erről az oldalról nagyon is sikerült: a megvalósulni készülő tudati lélek elaltatása. Erről az oldalról ez nagyon is sikerült!

Róma – most képletesen beszélek – tömjénfüsttel félálomba ringatja az embereket, miközben álmokat hoz létre bennük. Az a mozgalom, amelyet most említek, az embere két – tehát a tudati lelket – teljesen elaltatja. Ez is beszivárgott történelmileg az emberiség újabb fejlődésébe. És itt van az egyik oldalon az, ami akkor alakult ki, amikor tumultuózusán megjelenik a testvériség, szabadság, egyenlőség eszméje, a másik oldalon azonban itt van az az impulzus, amely az embereket az Atlantisz utáni ötödik korszak folyamán megakadályozza abban, hogy világosan belássák, hogyan kellene a testvériségnek szabadságnak, egyenlőségnek, az embereket megragadnia. Mert ezt csak akkor tudnánk világosan belátni, ha a tudati lelket helyes önismeretre tudnánk használni, ha felébrednénk a tudati lélekben. Ha az emberek felébrednek a tudati lélekben, akkor testben, lélekben és szellemben érzik magukat, de éppen ezt akarják elkerülni. Ez a két áramlat működik az újabb történelemben: az egyik oldalon, most, hogy a tudati lélek megjelent, kaotikusán akarnak szabadságot, egyenlőséget és testvériséget, míg a másik oldalon tapasztalható a legkülönbözőbb rendek törekvése arra, hogy megakadályozzák a tudati lélek felébredését, azért, hogy egyes individualitások ezt a tudati lélekben való felébredést a maguk számára kihasználhassák. E két áramlás összefonódva halad az újkori történelmi élet egész folyamán.

És most valami készülőben van. Amint az újkor beviharzik a XVIII. századba és a XIX. század kezdetébe, kb. annak a közepéig, erős az indíték a személyiség függetlenedésére, mert amikor ilyen sok áramlat van jelen, ahogy ezt jellemeztem, akkor a dolog nem fokozatosan, kényelmesen megy végbe, hanem apályhoz és dagályhoz hasonlóan. És látjuk, hogy fejlődik ki nemzeti alapon és a többi impulzusból, amelyeket Nyugat-Európára vonatkozóan jellemeztem, az, ami a személyiség függetlenedésére irányul, ami ki akar kerülni a nemzetiségből és az általános emberi felé törekszik, csak nem tud rendesen, önállóan kifejlődni. Mert mindig kiindul egy ellenáramlat azokból a rendekből, amelyek különösen Angliában rendkívüli mértékben megfertőzik az egész nyilvános életet, sokkal jobban, mint ahogyan azt a külső világ egyáltalán gondolná. Ezért nem tud kifejlődni. Láthatjuk, hogyan jelennek meg olyan figyelemreméltó személyiségek, mint Richard Cobden vagy John Brigiit, akiket az egyik oldalról valóban megragadott az az impulzus, hogy a nemzeti eszmét az egész Földön felváltsa a személyiség jelentősége. Ők eljutottak odáig, hogy érintettek valamit, ami politikailag a legnagyobb jelentőségű lehetne, ha egyszer bemerészkedne az újabb történelmi fejlődésbe, de különböző vidékek szerint differenciáltan, mert természetesen az emberek csak saját vidékük számára szögezték le azt az elvet, hogy a szigetország mások ügyeibe nem avatkozik bele – tehát a liberalizmus alapelvét. Ez jelentős dolog volt, de alighogy létrejött, máris letompította az Atlantisz utáni harmadik korszakból eredő másik impulzus. És látjuk, hogyan jön létre nyugatról kiindulva a XIX. század közepén az, amit általában liberalizmusnak, liberális szemléletnek neveznek, vagy szabadelvűségnek, ahogy tetszik. Arra a nézetre gondolok, amely politikai téren a legvilágosabban a XVIII. században politikai felvilágosodásként, a XIX. században pedig egy bizonyos politikai törekvésként domborodott ki. Ezt liberális politikai törekvésnek nevezték, de lassanként elapadt és kihalt a XIX. század utolsó harmadában.

Ami például a hatvanas években mindenütt még liberális elemként jelent meg, ez a valódi életben egészen visszaszorult. Ehelyett valami más lépett fel. Most az újabb történelmi lét jelentős tüneteihez közeledünk. Minek kellett történnie? A tudati lélek lökése olyan volt, hogy egy ideig egy áramlatot hajtott felfelé: a liberális áramlatot. De ami így kileng az egyik irányban, az később kileng a másik irányban is.

Ez az ellenhatás a liberalizmusra. Gondoljunk csak bele  (nyíl lefelé), a liberalizmus azáltal keletkezett, hogy az azt képviselők belsőleg – így lehetne mondani – amúgy igazából megfogták magukat, igazából kézbe vették magukat és rohamra indultak a Föld polipkarjai ellen. Szabaddá tették magukat, nem hagyták magukat megfogni – ha szabad ezt a triviális kifejezést használnom – egyszerűen általános emberi eszmék ragadták meg őket. De a másik irány is hatott az újkor alakulására, és lassanként magához vonzotta ezeket a nagyon gyengén képviselt, úgynevezett liberális eszméket. Már a XIX. század közepe táján a politikai égbolton ezek a liberális eszmék tulajdonképpen kilátástalanok voltak, mert akik később még liberális eszméket képviseltek, többé-kevésbé a politikai gondolkodás rokkantjainak benyomását keltik. A későbbi kor liberális pártjai így inkább csak utánuk botorkáltak, mert a XIX. század közepe óta egyre inkább érvényesült annak gyümölcse, ami a nyugati rendekből és titkos társaságokból indult ki: a tudati lélek elaltatása, álomba ringatása. A lelki és szellemi egyáltalán nem hat már ekkor, csak az hat, ami a külső fizikai-érzéki világban jelen van. És ez jelent meg a XIX. század közepe óta, mint az öntudatos szocializmus minden lehetséges formája.

A fellépő szocializmust csak szellemmel lehet áthatni; ál-szellemmel, a szellem maszkjával, a halott dolgokat megragadó pusztán értelmi kultúrával nem közelíthető meg. Ilyen halott tudománnyal küszködött először Lasalle, majd Marx és Engels kialakították ezt a halott tudományt. És így a szocializmusban, ami elméletként arra törekedett, hogy gyakorlati legyen, de a gyakorlatban semmi helyeset nem hozott össze, mert mindig megrekedt az elmélet álláspontján, ebben a szocializmusban kialakult az emberiség történelmi fejlődésének egyik legjelentősebb szimptómája. Idézzük lelkünk elé ennek néhány jellemzőjét.

Az újkori szocializmust háromféle meggyőződés, helyesebben részbeni meggyőződés jellemzi. Elsősorban a történelem materialista felfogása, másodsorban a gazdasági értéktöbblet-elmélet nemzetgazdasági összefüggésben és harmadsorban az osztályharcok elmélete. Szerte a Földön emberek millióit tölti el az a meggyőződés, amit három csoportba lehet sorolni: az osztályharc-elmélet, az értéktöbbletről alkotott nemzetgazdasági nézetek és a materialista történelem-szemlélet.

Annak érdekében, hogy jól megértsék azokat a szimptómákat, amelyekre gondolok és annak alépítményeként, amire majd holnap akarunk építkezni, kíséreljük meg először egészen világossá tenni, hogy mi a materialista történelem-felfogás. A materialista történelem-felfogás úgy gondolja, hogy mindaz, ami az emberiség fejlődése folyamán történik, csak külső, tisztán materiális impulzusokból ered. Az embereknek enniük kell, inniuk kell, és amit enniük és inniuk kell, azt innen-onnan meg kell szerezniük. Tehát kereskedniük kell egymással, meg kell termelniük azt, amit a természet maga nem termel meg. Ez az, ami egyáltalán emberi fejlődést hoz létre. Ha valamely korban megjelenik, mondjuk egy Lessing, miért úgy lép fel, ahogy a XVIII. században fellépett? (Ismert nevet akarok választani.) Miért jelenik meg Lessing? Nos, a XVIII. században a XVI. századtól kezdve, de elsősorban a XVIII. században a mechanikus szövőszék, a fonógép stb. bevezetése óta erős elkülönülés észlelhető, amely már kialakulóban volt a polgárság és a hozzá felzárkózó proletariátus között. A proletariátus még alig volt jelen, de mintegy izzóan jelen volt a szociális lét felszíne alatt. Az újkor gazdasági élete folyamán azonban a többi rendekkel szemben megerősödött a polgárság. Ahogy az ember polgárként él, ügy hogy a munkást alárendeltnek tekinti, már nem ismeri el igazán a korábbi rendeket, és odáig jutott, hogy a javak termelését, a javak elosztását és a javak feldolgozását olyanná tegye, amilyenné tette, ezáltal egy bizonyos gondolkodásmód válik általánossá, amely nem más, mint ideológiai felépítmény annak igazolására, ahogy a polgárság a javakat termeli, feldolgozza és forgalmazza. Ez feltételez egy bizonyos gondolkodásmódot. Aki még paraszt, aki nem polgár, akit körülvesz a természet, aki együtt él a természettel, az másképpen gondolkodik. De csak ideológia az, ahogy gondolkodik, mert a lényeg az a mód, ahogy a javakat termeli, feldolgozza és forgalmazza. A polgár azáltal, hogy városokban tömörül össze, másképpen gondolkodik, mint a paraszt. Elszakadt a rögtől, nem látja a természetet, az összefüggés tehát elvont számára. Felvilágosulttá válik, aki általánosságban, elvontan gondolkodik Istenről. Mindez annak következménye, hogy javakat termel. Kissé sarkítva mondom ki a dolgokat, de bizonyos fokig ez így van. Azáltal, hogy a XVI. század óta meghatározott módon dolgozzák fel és forgalmazzák a javakat, kialakult egy olyan gondolkodásmód, amely különösen Lessingnél mutatkozik meg. Lessing a csúcspontján álló polgárság képviselője, amely után sántikál a fejlődő proletariátus. Hasonlóan lehet Herdert, Goethét és másokat is magyarázni. Mindez felépítmény. Az elemi materialista felfogás számára csak az valóságos, ami a javak termeléséből, feldolgozásából és forgalmazásából következik.

Ez a materialista történelem-felfogás. Ha a kereszténységet akarjuk megmagyarázni, akkor meg kell magyaráznunk, hogyan változtak meg a Kelet és Nyugat közötti kereskedelmi kapcsolatok abban az időben, amikor időszámításunk elkezdődött. Meg kell magyaráznunk, hogyan változott meg a rabszolgák kizsákmányolása, a rabszolgák viszonya uraikhoz, és azután ebből kell megmagyaráznunk, hogyan épült e fölé a gazdasági játék fölé egy ideológiai felépítmény: a kereszténység. Szerintük azért gondolkodtak másképpen az emberek, mert másképpen kellett előállítaniuk és megszerezniük azt, ami az evéshez szükséges. És mert egy gyökeres gazdasági fordulat következett be időszámításunk kezdetén, ezért az ideológiai felépítményben is gyökeres fordulat történt, amit kereszténységként jellemeznek. Ez az egyik olyan meggyőződés, amely a XIX. század közepe óta millió és millió szíven keresztül utat tört magának.

A polgári középosztályhoz tartozóknak tulajdonképpen sejtelmük sincs arról, milyen mélyen belerágta magát ez a nézet a legszélesebb körökbe. Kétségtelen, hogy azoknak a professzoroknak, akik a történelem eszméiről és mindenféle történelmi árnyakról beszélnek, van közönségük. De még a professzorok közül is egyesek az utóbbi időben már úgy érezték, hogy enyhén vonzódnak a marxizmushoz. A széles néptömegekben azonban nincs közönségük. Ez azonban a tudati lélek korszakában történik és a tudati lélek impulzusa tovább hat. Az emberek majd felébrednek, amennyiben engedik őket felébredni. Az egyik oldalon megkísérlik elaltatni őket, a másik oldalon azonban, mondhatnám, az alvás közepén ismét fel akarnak ébredni. Minthogy a tisztán materiális világ észlelésén kívül nem rendelkeznek semmi mással, kialakítják maguknak a materialista történettudományt. Így jöttek létre ezek a sajátságos szimptómák. Schillert, a legnemesebb, legliberálisabb szellemek egyikét hosszan ünnepelték, külsőleg hallatlanul csodálták. Születési évfordulóján, 1859-ben mindenütt szobrot emeltek neki. Fiatal koromban élt Bécsben egy ember, Heinrich Deinhairltnak hívták. Sokat fáradozott azon, hogy egy szép írásban beavassa az embereket Schiller igazi gondolatmenetébe, azokba a gondolatokba, amelyek az ember esztétikai neveléséről írt leveleiben olvashatók. Ennek a műnek a teljes kiadását zúzdába vitték. A szerzőnek, Heinrich Deinhardtnak volt egy balesete, elütötte – gondolom – egy kocsi, egyszóval: elesett az utcán, eltörte a lábát és nem lehetett meggyógyítani. Bár csak könnyű lábtörése volt, annyira alultáplált volt, hogy nem tudták meggyógyítani. Nem tudta túlélni. Ez csak egy tünete annak a módnak és jellegnek, ahogy a XIX. század azokkal bánt, akik valóban érthetővé akarták tenni Schillert, és nagy eszméit be akarták vezetni a kor általános tudatába. Önök vagy mások talán azt fogják mondani: nincsenek-e szép törekvések minden területen? De vannak és fogunk is róluk beszélni később, de ezek nagyrészt zsákutcába vezetnek.

Ez az egyik része a szocialista meggyőződésnek. A másik az értéktöbblet-elmélet. Röviden körülbelül így lehetne jellemezni: az új termelési mód odáig jutott, hogy annak, akit fel kell használni arra, hogy javakat termeljen, javakat dolgozzon fel, annak saját életerejét kell munkaerővé alakítania, amely aztán ugyanúgy piaci áru lesz, mint a többi piaci áru. Mert az emberek két osztálya jön létre, a vállalkozók és a munkások. A vállalkozók a kapitalisták és ezért övék az összes termelőeszköz, övék a gyár, a szerszámok, övék minden, ami a termelőeszközökhöz tartozik. Ez az emberek egyik fajtája, a munkaadók, ők birtokolják a termelőeszközöket. Aztán itt vannak a munkások, nekik nincsenek termelőeszközeik, csak egyet vihetnek a piacra: munkaerejüket. Azáltal, hogy fennáll ez az ellentét a vállalkozó és a munkás között, hogy a vállalkozóval, a termelőeszközök tulajdonosával szemben áll a tulajdon nélküli munkás, aki csak munkaerejét tudja a piacra vinni, ezáltal lehet a munkásnak, mint árunak, mint áruba bocsátott munkának az ellenértékét leszorítani a minimumra. Minden egyéb a termelőeszközök tulajdonosához, azaz a vállalkozóhoz áramlik érték- többletként. Ezáltal az, amit a piacra és az emberiség számára, tehát a fogyasztásra termelnek, egészében úgy oszlik meg, hogy a munkás csak kártalanítást kap, egy minimumot, a többi értéktöbbletként a vállalkozóhoz áramlik. Ez a marxista elmélet, és ez embermilliók meggyőződése lett. Mindezt az az egészen meghatározott gazdasági struktúra idézte elő, amelyet az újkor szociális élete magáévá tett, és végül arra vezet, hogy vannak kizsákmányolók és vannak kizsákmányoltak.

Lényegében ezek azok a kategóriák, amelyekkel a XIX. század közepe óta fokozatosan, először kis körökben, aztán szektákban, most azonban millió és millió ember között megnyerik a szíveket a szociális együttélés tisztán gazdasági struktúrája számára. Mert ha az általam itt vázolt nézeteket továbbfejlesztjük, nagyon könnyen eljuthatunk ahhoz a meggyőződéshez, hogy azt mondjuk: a fejlődő emberiség romlását tehát az okozza, hogy a termelőeszközök egyes emberek tulajdonában vannak. A termelőeszközöket köztulajdonba kell venni, mindazoknak, akik dolgoznak, együttesen kell rendelkezniük velük. A termelőeszközök kisajátítása vált a munkásosztály eszményévé.

Nagyon fontos, hogy először is ne álljunk meg a berozsdásodott, a valóságot figyelmen kívül hagyó képzeteknél, amelyekkel sok olyan ember rendelkezik, aki még a polgársághoz tartozik és átaludta az újkori fejlődést. Mert nagyon sok ilyen, a burzsoáziába berozsdásodott ember van, aki így átaludta azt, ami az utóbbi évtizedekben tulajdonképpen történt. Ezeknek még ma is az az elképzelésük, hogy vannak szociáldemokraták és kommunisták, akik mindent el akarnak osztani, azt akarják, hogy minden közös legyen, és így tovább. Ezeknek most csodálkozniuk kellene, amikor azt hallják, hogy van egy gondosan kialakított éles elméjű elmélet arra vonatkozóan, hogy mi történjék és minek kell történnie, és ez millió és millió ember között elterjedt: ez az értéktöbblet-elmélet, amely azt vallja, hogy a termelőeszközöket köztulajdonba kell venni. Így mindenki, aki ma szocialista agitátor vagy annak követője, természetesen kineveti a burzsoáziához tartozót, ha az a kommunizmusról beszél neki és arról, hogy mi mindent akarnak a szociáldemokraták, mert ő tudja, hogy a termelőeszközök szocializálásáról, azaz a termelőeszközök közös birtoklásáról van szó. Mert a romlást a mai munkás abban látja, hogy a termelőeszközöket egyes emberek birtokolják, és hogy akinek nincs termelőeszköze, az kiszolgáltatottja annak, akinek van.

Így lényegében az újkor szociális küzdelme a termelő- eszközökért folytatott küzdelem, és küzdelemnek lennie kell, mert ez a harmadik meggyőződése a szociáldemokratának, hogy minden, ami fejlődik, harc útján fejlődik. A burzsoázia úgy tört föl, hogy legyőzte a nemesi rendet. A proletariátus fel fog törni és ki fogja küzdeni magának a termelő- eszközök birtoklását, oly módon, hogy úgy jár el a burzsoáziával, ahogy a burzsoázia járt el a régi nemesi renddel. Minden osztályharc. Az emberiség haladása abban áll, hogy az egyik osztály legyőzi a másikat.

Ez a három nézet: először, hogy az emberiséget korszakról-korszakra csak a materiális impulzusok viszik előre, minden egyéb csak ideológiai felépítmény. Másodszor, hogy a tulajdonképpeni romlást az értéktöbblet jelenti, amely csak a termelőeszközök birtokbavételével szüntethető meg. És harmadszor, hogy a termelőeszközök tulajdonba vétele csak úgy lehetséges, ha a burzsoáziát úgy győzik le, ahogy a burzsoázia legyőzte a régi nemesi rendet – ez az, ami úgynevezett szocialista mozgalomként elterjedt a civilizált világban. Másrészről jelentékeny történelmi tünetként jelenik meg az utóbbi években az is, hogy mind a megmaradt nemesség tagjai, mind a megmaradt burzsoázia tagjai kényelembe helyezkedtek, legfeljebb címszavakat vettek át, olyanokat, mint az elosztás, a kommunizmus – azokat a címszavakat, amelyekről néha hosszú megjegyzések állnak a történelemkönyvek végén. De elég ritkán írnak valamit ezekről! Tehát valóban átaludták, ami igazán történt. Aztán ez eljutott odáig, hogy rendkívül nehezen, de a körülmények nyomására néhány ember az utóbbi négy év hatására kezdett egyes dolgokra odafigyelni. El sem lehet képzelni, milyen gondtalanul aludtak volna tovább az emberek, ha a legutóbbi négy év nem következik be, nem törődve azzal, hogy évről-évre ezreket és ezreket nyertek meg azoknak a szociális nézeteknek, amelyeket jellemeztem, és azzal, hogy végeredményben egy vulkán tetején táncolnak. De kényelmetlen dolog bevallani, hogy a vulkán tetején táncolnak, és az emberek szeretik elkerülni, hogy ezt tisztázzák a maguk számára. A vulkán azonban nem mulasztja el azt, hogy kitörjön és betemesse azokat, akik rajta táncolnak!

Ezzel ismét jellemeztem az újabb kori történelem egyik szimptómáját. Mert a szocialista meggyőződés az újabb kori történelem tünetei közé tartozik. Ez a szimptóma tény, nem pusztán valamilyen elmélet. Ez a meggyőződés hat. Én sem helyezek súlyt a Lassalle-i vagy marxista elmélet erősségére, de természetesen nagy súlyt helyezek olyan embermilliók létére, akiknek eszménye lett, hogy azt tegyék, amit az említett három pontból vélnek felismerni. Ez azonban olyasvalami, ami gyökeres ellentéte a nemzeti eszmének, amelyet az újkori történelem egyfajta alapjaként jellemeztem. Azóta a nemzeti eszméből sok minden kifejlődött. Már 1848-ban, amikor Marx Károly először nyilvánosságra hozta a proletariátus programját – és ez lényegében azokat a pontokat tartalmazza, amelyeket most ismertettem – ezzel a felhívással fejezte ki a proletariátus törekvését: ”Világ proletárjai egyesüljetek!” És jóformán nincs ilyen jellegű gyűlés szerte a földön, amelyet ma ne anélkül zárnának be, hogy ne kiáltsanak ”éljen”-t a nemzetközi forradalmi szociáldemokráciára, a köztársasági szociáldemokráciára. Ez nemzetközi elv volt. Így a római internacionálé mellett a maga univerzális eszméivel helyet foglal a szocializmus internacionáléja. Ez tény, mert ez a sok ember is tény. Fontos, hogy ezt figyelembe vegyük.

Ahhoz, hogy holnap – legalábbis egyelőre – koronát tehessünk az újkornak erre a szimptomatológikus szemléletére, élesen szemügyre kell vennünk azt az utat, amely rendelkezésünkre áll a szimptómák követésében mindaddig, amíg bizonyos mértékig megmutatják nekünk: itt áttörhetünk és betekinthetünk a valóságba. Mindehhez mások egyenesen megoldhatatlan problémákat teremtettek. Át kell éreznünk, hogy folynak le a dolgok, hogyan éleződnek ki. Látjuk, hogyan fejlődik a XIX. században a liberalizáló parlamenti irányzat Angliában viszonylag nyugodtan, míg Franciaországban tumultuózusán, jobban mondva motiválatlanul. Minél messzebbre megyünk Kelet felé, annál inkább azt kell mondanunk, átviszik, átvezetik a nemzeti eszmét úgy, ahogy azt már tegnap említettem. De eközben megoldhatatlan történelmi problémák keletkeznek. És ez is egy ilyen tünet. Természetesen akik nem gondolkodnak, azok mindent megoldhatónak tartanak, azt hiszik, mindent meg lehet oldani.

Ilyen – nem az absztrakt értelem számára, annak megoldható, hanem a valóságban – megoldhatatlan problémát teremtenek 1870-71-ben Nyugat-, Közép- és Kelet-Európában: az úgynevezett elzászi problémát. Természetesen az okos emberek meg tudják ezt oldani! Vagy az egyik állam hódít, legyőzi a másikat, vagy a másik az egyiket, és akkor megoldotta a dolgot, hiszen Elzász vonatkozásában az egyik vagy a másik részről ezt régóta megkísérelték. Vagy ha ezt nem akarják, népszavazást rendeznek, ez nagyon egyszerű: a többség dönt! így megy ez, így mondják az okos emberek. De akik a valóság talaján állnak, akik nem pusztán egy kiragadott időpontot látnak, hanem látják, hogy az idő reális tényező, és hogy aminek az idők folyásában kell kifejlődnie, azt nem lehet egy rövid időszakban kifejleszteni. Röviden: akik a valóság talaján állnak, azok már tudták, hogy ez egy megoldhatatlan probléma! Csak el kell olvasni, mit írtak, gondoltak és mondtak erről a problémáról a hetvenes években azok, akik megkíséreltek betekinteni az európai fejlődés menetébe. Lelki szemeik előtt áll, miképpen teremtenek Európa jövője számára különös feltételeket azáltal, ami ott történt, hogyan fog létrejönni Nyugaton a törekvés arra, hogy az egész Keletet kihívja. Már akkoriban voltak, akik tudták: azáltal, hogy Nyugaton másképpen akarják majd megoldani a dolgot, mint Közép-Európában, előtérbe kerül a szláv probléma. Csak egy kézzelfogható szimptómára akarok utalni, mint amilyen a harmincéves háború, amelyet tegnap ismertettem, hogy megmutassam, mennyire nem lehet a történelemben azt, ami következik, a megelőző hatásának feltüntetni. Éppen a harmincéves háború mutatja, hogy amivel megkezdődött, ami a háború kitörése előtt volt, az pontosan olyan, mint ami a háború után jött létre. De nem azzal kezdődött, ami aztán létrejött, okról és okozatról nincs szó. Ezen a szimptómán egyfajta jellegzetességet lehet látni, ahogy az elzászi problémán is. Az újkor sok kérdésével kapcsolatban ugyanezt mutathatnám ki: a dolgokat felvetik, de nem vezetik el a megoldáshoz, hanem a megoldhatatlansághoz, mindig új konfliktusokhoz, az élet zsákutcáiba vezetnek. Fontos, hogy ezt tekintetbe vegyük. Azért jutunk az élet zsákutcáiba, mert nem lehet egyféle véleményen lenni a világban, mert az egyiknek más véleménye kell hogy legyen, mint a másiknak, egyszerűen azért, mert Európa más pontján áll. És ismét az újkori történelmi tünetek jellegzetes oldalaihoz tartozik, hogy az emberek odáig jutnak, hogy olyan tényeket teremtenek maguknak, amelyek megoldhatatlan problémákká válnak.

Most már az újkori emberiség-fejlődés jellemzőinek egész sora áll előttünk: az improduktivitás, elsősorban olyan közösségi eszmék felbukkanása, amelyek semmi produktívat nem igényelnek, mint például a nemzeti impulzus, és így tovább. És közben a tudati lélek folytonos rohamozása, aztán a zsákutcába jutás jellegzetessége: mindenütt a zsákutca. Mert amit az emberek ma végeznek, cselekszenek, annak nagy része zsákutcában való mozgás. És egy további jellegzetesség: törekvés arra, hogy letompítsák a tudatot, éppen azzal szemben, amit tudatosan kellene kifejleszteni. Mert nincs jellegzetesebb annál, mint a tudat letompítása a lakosság úgynevezett művelt rétegeinél az úgynevezett proletariátusban uralkodó valódi állapotok iránt. Minden alszik ugyanis a proletariátus valódi állapotának felismerését illetően. Legfeljebb a külsőségeket veszik észre. A háziasszonyok szidják a cselédeket, mert azok ezt vagy azt már nem akarják megtenni. Nem akarják tudomásul venni, hogy ma már nemcsak a gyári munkásokat, hanem a cselédlányokat is átitatja a marxista elmélet. Mindenféle általános emberiről beszélnek, ez azonban tiszta retorika, ha nem érdeklődünk valóban az egyes ember iránt és nem törődünk az egyes emberrel. Tudnunk kell azonban, hogy valami nagyon fontos történik az emberiség fejlődésében, és valóban foglalkoznunk kell a dolgokkal.

Nem azért, hogy valamilyen szociális elméletet adjak elő, hanem az újabb kori történelmi fejlődés szimptómáinak ábrázolása érdekében kellett, hogy a szocializmusnak ezt a szimptómáját is lelkünk elé állítsuk.

Holnap aztán továbbmegyünk vizsgálódásainkban, hogy feltehessük erre a koronát, és egyes helyeken áttörhessünk a valósághoz.

Az újkori történelem jellegzetes szimptómái

Dornach, 1918. október 20.

[A gépkorszak. A gyarmatosító törekvések jelentősége. A tudati lélek impulzusa eltörli az emberek közötti hagyományos differenciálódást. A természet megfigyelése és a kísérletezés. A kísérletek átültetése a szociális rendbe: a technika, ami halált hoz a modern életbe. A parlamentarizmus a személyiség kioltásához vezet. Korunk irányadó jellegzetessége: a születés és a halál titka. A tudati lélek korának értelme: az érzékfeletti impulzus előretörése. A gyógyulás útját a kozmikus összefüggésekben kell keresni.]

Megismertünk az újabb történelmi fejlődésre ható néhány szimptomatikus erőt, természetesen csak néhányat, mert nagyon messzire vezetne, ha valamennyi erőt meg akarnánk beszélni: végtelenül sok ilyen erőt találunk, ha a részletekbe belemegyünk. De még ha csak a legfontosabbakat akarnánk is megbeszélni, az is túl messzire vezetne. Kérések merültek fel arra nézve, hogy vegyünk figyelembe még bizonyos speciális szimptomatikus jellegű impulzusokat is. Ez egy következő alkalommal történhet majd meg, úgy, hogy a következő hét egyik napján szívesen beszélnék külön olyan tünetekről, amelyek elsősorban Svájcra vonatkoznak. Megkíséreljük majd a svájci történelem egészét áttekinteni, hogy arról is képünk legyen.

Ma azonban meg akarjuk kísérelni, hogy egy kissé előrehaladjunk azoktól a pontoktól kiindulva, ahonnan vizsgálódásaink elindultak. Tegnap felvázoltam – ha hiányosan is – miképpen áll az újkor fejlődésében az újabb történelmi fejlődés egyik legjelentősebb szimptómája, a szocializmus. Sokak számára, akik arra törekszemnek, hogy a fejlődés valódi motívumait megismerjék, ez a szociális, jobban mondva, inkább szocialista mozgalom mindent felülmúl, és valójában nem jutottak el ahhoz, hogy valami mást is hagyjanak mellette érvényesülni. Így az újkor nem irányította elég intenzíven a figyelmét egy jelentékeny hatásra, ami elrejtőzik a tekintet elől. Még ott is, ahol valóban kerestek újabb motívumokat, nem fordították a figyelmet szellemi jellegű dolgokra. Azok a személyiségek, akik a tegnap megbeszéltek értelmében az újabb kori fejlődést jobbára átaludták – nevezetesen a XIX. század folyamán és ennek vége felé, majd a XX. században még inkább – azok a személyiségek, akik olyan körökhöz tartoztak, amelyek keveset törődtek a kor fejlődésében megnyilvánuló impulzusokkal, azok eleve kevéssé jönnek számításba, ha azt kérdezzük: mire figyeltek fel az emberek az újabb kori fejlődés tüneti impulzusaiból? A történészek, amennyiben a régi rendekhez tartoztak, arra szorítkoztak, hogy továbbra is az uralkodó házak öröklési vonalát, a háborúk történetét és legfeljebb még néhány olyan dolgot jegyezzenek fel, ami ezek köré csoportosul. Természetesen kultúrtörténetet írtak, de ezek a kultúrtörténetek, mondhatnám Buckle-től Ratzel-ig meglehetősen távol állnak a valódi hajtóerőktől. Mindamellett a proletariátusban sok új törekvés volt a tegnap jellemzett irányban, egy képzésre irányuló, egyre jobban kiterjedő törekvés, amely felvetette a tegnap említett három kérdést. De a proletariátuson belül nem volt meg az akarat arra, hogy a történelmi lét finomabb összefüggéseibe betekintsen. Így mindez ideig nem jelent meg elég erőteljesen a természettudományos gondolkodás- mód történelmi, históriai jelentősége, mint történelmi szimptóma.

Természetesen lehet a természettudományos gondolkodásmódról tartalma szerint, és lehet a modern gondolkodás átalakítása szempontjából is beszélni. De fontos, hogy még abból a szempontból is beszéljünk róla, mennyiben lett ez a természettudományos gondolkodásmód történelmi szimptómává, ugyanúgy, mint a többi, amelyet felsoroltam: a nemzeti eszme, a megoldatlan politikai problémák felgyülemlése, és így tovább. Mert valójában a tudati lélek korának kezdete óta a természettudományos gondolkodásmód a legtágabb körökben egyre inkább kialakult. Téves, azt gondolni, hogy csak azok gondolkodnak természettudományosán, akik valamit tudnak a természettudományról. Nagy tévedés! Az ellenkezője igaz. A természettudósok azért gondolkodnak így, mert a civilizált emberiség nagy tömege ma errefelé hajlik, mert a leghétköznapibb cselekvések közben is így gondolkodnak; így gondolkodik a földet megművelő paraszt, a munkás a gyárban, amikor munkáját végzi, a pénzügyi szakember, amikor vállalkozásait intézi. Mindebben benne van a természettudományos gondolkodás, és ezért vette át a természettudomány is lassanként ezt a gondolkodásmódot. Ezt tehát, ami az emberek gondolkodásmódjában így a feje tetején áll, ismét a talpára kell állítani. Nem a természettudósok vagy a monista fantaszták gondolkodás- módjára kell figyelni, hanem a nagyközönség gondolkodás- módját kell tekintetbe venni. Mert a természettudomány nem nyújt kielégítő impulzust a római katolikus egyetemes impulzussal szemben. A civilizált emberiség általános, a természeti rend felé irányított gondolkodása azonban ellenimpulzust képvisel. Ezt az impulzust tünetként kell szemlélni az újkori ember általános fejlődésével kapcsolatban.

Az iskolai történelem a maga szempontjából – amelyre leginkább a gondolattalanság a jellemző – az újkort Amerika felfedezésétől, a puskapor feltalálásától, a könyvnyomtatástól számítja. Aki azonban valóban belemélyed az újabb kori történelem menetének vizsgálatába, az ezekkel a jelenségekkel kapcsolatban – Amerika felfedezése, könyvnyomtatás stb. – arra jön rá, hogy ezek kivezetik ugyan az embereket a nagyvilágba felfedező utakra, és az emberiség régi tudását rendkívül népszerűvé teszik és elterjesztik, de alapjában véve az európai civilizáció képét nem változtatják meg különösebben a fellépésüket követő századokban. Arra jövünk rá, hogy azok a régi politikai impulzusok, amelyek a különböző országokban regenerálódtak ugyan, de mégis régi politikai impulzusok maradtak, abban az értelemben, ahogy ezt tegnap és tegnapelőtt kifejtettem, egyáltalán nem voltak abban a helyzetben, hogy valami jelentőset tudjanak kezdeni a felfedező utazásokkal. Legfeljebb arra volt lehetőségük, hogy a felfedezett országokat meghódítsák, úgy ahogy korábban más területeket meghódítottak. Lehetőségük nyílt arra, hogy az aranyat elhozzák onnan és ezáltal némi gazdagodást érjenek el. Lehetőségük nyílt arra, hogy a könyvnyomtatás területén lassanként egyre jobban megerősítsék a cenzúrát. De olyasvalamit, amit átfogó impulzusnak lehet nevezni, a politikai erők nem tudtak kihozni abból, amivel általában az újabb történelem kezdetét jelzik. A természettudományos gondolkodásmód összekapcsolódása – amikor az már valamilyen eredményhez vezetett – azzal, ami találmányokként megjelent, anélkül, hogy az újabb természettudomány már benne lenne, ez hozta létre azt, ami ebben az irányban az újkor valóban jelentős, fontos impulzusa lett. Nem gondolhatjuk ugyanis, hogy a gyarmatosító törekvések, amennyiben az újabb kor legkülönbözőbb országaiból indultak ki, a modern természettudományos ismeretek nélkül bekövetkezhettek volna, és csak az vezetett a modern gyarmatosító törekvésekhez, amit a természettudomány technikává áttéve tudott létrehozni. Csak természettudományos eredmények tudták a földet úgy meghódítani, ahogy a modern gyarmatosítók törekvése során azt meg kellett hódítani. Ezért azt látjuk, hogy a gyarmatosító törekvések alapjában véve csak a XVIII. században indulnak meg igazán, amikor a természettudomány kezdett technikai eredményekben megnyilvánulni.

Ezzel azonban megkezdődik a gépkorszak is. A gépkorszak akkor kezdődik, amikor a természettudomány áttevődik technikai vívmányokká. Ezzel a gyarmatosítás új korszaka kezdődik el, amely erőit lassanként az egész földön érvényesíti; az újkori fejlődés egy rendkívül fontos impulzusa kezd hatni a tudati lélekben. Mert aki áttekinti az itt szám- bajövő viszonyokat, az tudja, hogy éppen a gyarmatosításban, az egész Földet behálózó gyarmatosításban rejlő impulzusok, mozgalmak és törekvések a tudati lélek korszakához tartoznak. A tudati lélek korszaka, amelyről tudjuk, hogy a harmadik évezredben ér véget és a szellemén korszaka fogja felváltani, ez a korszak az egész Földön az emberiség egy másfajta konfigurációját fogja létrehozni. Ez a konfiguráció a gyarmatosító törekvésekből fog kibontakozni. A tudati lélek korszaka úgynevezett civilizált, a legmagasabb fokon civilizált és teljesen vad embereket talált. Olyan vadakat, hogy Rousseau beleszeretett vadságukba és egész elméletet állított fel a vadember-eszményről. Az emberek differenciáltsága meg fog szűnni, ennek részleteibe természetesen nem mehetünk bele. De a tudati lélek impulzusaihoz tartozik, hogy ezt a régi időkből származó differenciálódást lényegében megszüntesse.

Csak a fentiek tudatában láthatunk bele az újkori törekvések és az olyan háborúk közti összefüggésbe, mint amilyen Amerikában Észak és Dél háborúja volt, ha figyelembe vesszük a tudati lélek korszaka számára fontos gyarmatosító törekvéseket. Így tekinthetünk be az egyes tünetek jelentőségébe, amelyek ezen a téren megnyilvánulnak. Ezeket a törekvéseket nem lehet megvalósítani anélkül, hogy az emberiség ne természettudományosán gondolkodna.

Természettudományosán gondolkodni: ez az, amit igazán szemügyre kell venni, ha az Atlantisz utáni ötödik korszak, a tudati lélek korszakának szempontjából akarunk behatolni az emberi fejlődés igazi valóságába. Ennek az újabb természettudományos gondolkodásnak az a sajátossága, – ezt már kellőképpen jellemeztem itt – hogy a valóságból csak a halottat, csak a kísértet-jellegűt tudja felfogni, hogy mindenütt a halottra irányul. Legyünk teljesen tisztában ezzel a fontos ténnyel. Az újabb természettudományos gondolkodásmód a megfigyeléstől a kísérlet felé törekszik. Fontos különbség van a természet-megfigyelés és a között, amit a kísérletek bizonyítanak. A természet-megfigyelés – ilyen vagy olyan árnyaltan – minden kornak a sajátja volt. De amikor az ember a természetet megfigyeli, kapcsolódik a természethez, beleéli magát a természetbe, együtt él a természet életével, és ekkor az a sajátos dolog történik, hogy a természettel való együttélés bizonyos módon elkábítja. Nem lehet egyidejűleg a természettel élni és ugyanakkor a tudati lélek útján új értelemben véve megismerésre törekedni. Nem lehet mindkettőt megtenni, éppoly kevéssé, mint ahogy nem lehet egyidejűleg ébren lenni és aludni. Ha együtt akarunk élni a természettel, akkor hagynunk kell, hogy a természettől bizonyos értelemben véve elkábuljunk. Ezért nem is tud a természet-megfigyelés behatolni a természet titkaiba, mert amikor az ember a természetet megfigyeli, ez egy kicsit elkábítja; ezért kiesik a tudatából a természet titka. Az érzékfeletti területen kell felébrednie, ha a természet titkaiba be akar hatolni.

Ha viszont el vagyunk kábulva, akkor nem juthatunk a tudati lélekhez. Ezért az újabb természettudomány ösztönösen arra törekszik, hogy a megfigyelésen lassanként túljusson, és mindent kísérleti úton szerezzen meg. Hiszen a biológia, az antropológia területén is kísérletezni próbálnak. De ha kísérletezünk, akkor az a legfontosabb, hogy a kísérletet összeállítsuk, meghatározzuk a rendet, amely szerint megfigyelünk. Ahogy maguk a dolgok – ha például kísérleti embriológiával foglalkozunk – el vannak rendezve, azt nem a természet határozza meg, hanem az emberi intellektus, az emberi értelem. Az határozza meg, amiről azt mondtam, hogy eltávolodik a természettől, éppen azért, hogy az emberben bensőséges legyen. Megöljük a természetet azért, hogy megtanuljunk megismerni a kísérletben. De csak azt tudjuk technikailag alkalmazni, amit a kísérlet útján nyerünk. A természet-megismerés csak akkor válik technikai alkalmazásra éretté, ha a kísérlet kerülő útján erre éretté teszi magát. Az még nem technika, ami korábban mint természet-megismerés belekerült a szociális életbe. Sőt, barbár dolog lenne technikáról beszélni akkor, amikor nem arról van szó, hogy egy kísérletet tisztán átviszünk a szociális rendbe, vagy azokba a dolgokba, amelyek a szociális rend szolgálatában állnak.

Ekkor azonban a modem emberiség a kísérletezés eredményeit beleviszi a szociális rendbe, mint technikát: az élettelent! És ez a lényeges: élettelent viszünk a gyarmatosító törekvésekbe: élettelent viszünk az iparba, amikor gépeinket építjük. De nem csak akkor, hanem akkor is, amikor munkásainkat bizonyos szociális rend keretében a gépek mellé állítjuk. Halott eszméket viszünk újabb kori történelmi rendünkbe, amikor pénzgazdaságunkat kisebb vagy nagyobb területen kialakítjuk, és amikor valamilyen szociális rendet a modern természettudomány mintájára akarunk felépíteni, ahogy ezt a modem emberiség ösztönösen tette. Halottat viszünk mindenütt az emberi együttélésbe, ha belevisszük a természettudományt. Halottat, önmagát megölőt. Ez egyike a legfontosabb szimptómáknak. Nagyon őszinte és becsületes nyilatkozatokat teszünk – most nem pusztán a szónoki nyilatkozatokra gondolok – becsületesen kigondolt nyilatkozatokat teszünk az újkor nagy eredményeiről, mindarról, amit a természettudomány alakított ki, amit a technikába, majd aztán a szociális életbe beépített. De csak féligazságot mondunk, ha ezekről az eredményekről beszélünk, mert mindezeknek az eredményeknek lényeges vonása, hogy valami feltétlenül halottat visznek a modern életbe, ami a maga erejéből nem fejlődőképes. A legnagyobb dolog, amit a XV század óta belevittek a modern civilizált emberiség fejlődésébe, olyasvalami, ami ha magára hagyják, önmaga halálához vezet. Ennek így kellett lennie. Feltehetjük a kérdést: ha a modern technika csupán a halál csírája – minthogy az és annak is kell lennie – akkor miért jelent meg ez a modern technika? Kétségkívül nem azért jelent meg, hogy az embereknek a gép és az ipar szórakoztató látványát nyújtsa, hanem egészen más okból: éppen a halálhoz vezető jellege miatt, mert az ember csak akkor tudja kifejleszteni a tudati lelket – mintegy az inga ellenkező oldalra lendülése következtében – ha előzőleg mechanikus kultúrában volt kénytelen élni. Amíg az ember együtt élhetett a természettel, anélkül, hogy a gépek megjelentek volna, addig hajlamos volt egy bizonyos szuggesztív hatás befogadására, mert bizonyos fokig el volt kábítva. Nem állhatott teljesen a saját lábára, amíg nem volt kiszolgáltatva a halált hozó erőknek. Az önerejére támaszkodó tudat és a halált hozó erők szoros kapcsolatban vannak egymással. Ezt már a legkülönbözőbb formákban megkíséreltem megvilágítani. És megkíséreltem arra is rámutatni, hogy ha képzetet alkotunk, ha gondolkodunk, akkor ez nem az ember növekvő, sarjadó erőihez kötődik, hanem éppen az organizmus leépüléséhez. Megkíséreltem világossá tenni, hogy az organizmus visszafejlődése, a leépülési és halál-folyamatok tesznek minket képessé arra, hogy öntudatos értelemmel gondolkodjunk. Ha nem tudnánk az agyi éhséget, azaz leépülési, rombolási folyamatokat kifejleszteni magunkban, akkor nem lehetnénk okosak, csak imbolygó, alvó, álmodó emberek. Okos emberek az agyunkban végbemenő leépülési folyamatok révén vagyunk. És a tudati lélek korszakának alkalmat kellett adnia az ember számára, hogy környezetében leépülés menjen végbe. Nem azáltal lett nagy a modern, öntudatos gondolkodás, hogy virágzó életfolyamatok alakultak ki, hanem éppen azáltal lett az ember belső világa, az öntudatos gondolkodás nagy, hogy a modern technikában, a modern iparban, a modern pénzügyi összefüggésekben rejlő halál-folyamatok belekerültek az életbe. Mert a tudati lélek ezt követelte.

Ez más területen is megmutatkozik. Nézzük azokat az impulzusokat, amelyeket szemügyre vettünk. Kezdjük Angliánál, ahol láttuk, hogyan alakul a parlamentarizmus az évszázadok folyamán, mint egyik árnyalat, hogyan akarja az önmagára állított személyiség megvalósítani magát. A személyiség függetlenedni akar, saját lábára akar állni, ez azonban annyit jelent: egyszerre akar szociális személyiség lenni és személyiségként érvényesülni. A parlamentarizmus csak az egyik útja annak, hogy személyiségként érvényre juttassa magát. De amikor a parlamentarizmusban résztvevő egyén érvényesül, abban a pillanatban megsemmisíti személyiségét, amikor az akaratból szavazat lesz. A személyiség megszűnik abban a pillanatban, amikor az akaratból szavazat lesz. És ha helyesen tanulmányozzuk a parlamentarizmus kibontakozását az angol történelemben a XV századi polgárháború óta eltelt századokban, ezt látjuk. Ennek a parlamentáris életnek, ennek a parlamentarizmus felé hajló életnek a kiinduló pontján rendeket látunk, különféle rendeket. Ezek a rendek nem pusztán rendekként akarnak érvényre jutni, hanem szavazatként, szóhoz akarnak jutni, rendként akarnak érvényesülni. Megadták nekik a szólás lehetőségét, de az emberek nem elégedtek meg a beszéddel és egymás megértésével, hanem szavazni akarnak. A szavazással, amikor a beszédből szavazat lesz, megölik azt, ami a lélekben élt, mialatt beszéltek. És így minden parlamentarizálás az emberiség nivellálásába torkollik. A személyiség érvényesítésével kezdődik és a személyiség kioltásával végződik. Teljes körforgás, mint az emberi élet maga. A születéssel kezdődik és a halállal végződik. Csakhogy az embernél ez két időpontra oszlik, míg történelmi életben az egyik közvetlenül benyúl a másikba, a születés és a halál összekeveredik egymással. Ez az, amit szemügyre kell vennünk.

Amit mondtam, azt ne vegyék a parlamentarizmus kritikájának. Mert ha a parlamentarizmus kritikájának fogják fel, akkor azzal gyanúsítanak, hogy azt mondtam: értelmetlenség, hogy az ember megszületik, mert úgyis meghal. Tehát minthogy meghal, nem is kellene megszületnie. Ne tételezzük fel a világról azt a balgaságot, hogy engedi az embert megszületni, holott meg kell halnia. Kérem, ne gyanúsítsanak azzal, hogy azt mondtam: a parlamentarizmus értelmetlenség, mert a személyiség szüli, annak az impulzusából indul ki, aztán ismét megsemmisíti. Én csak a retorikából a közvetlen életbe helyezem a parlamentarizmust. Belehelyeztem abba, ami minden élet sajátja: a születésbe és halálba. Tehát éppen azt mutattam meg, hogy a valósághoz tartozik. Ezzel azonban a tudati lélek korszak minden ilyen külső jelenségének a karakterét is jellemeztem, mert mindez a tudati lélek korszakában történik és a születés és halál jegyében áll, ahogy éppen most ismertettem.

Számtalanszor hangzott el az angolul beszélő világ okkult páholyainak kis köreiben, ha egymás között voltak: nehogy felvilágosítsuk a világot a születés és halál titkairól. Mert ha a születés és halál titkát felfedjük, akkor felvilágosítjuk őket a mostani korról. Átadunk egy tudást, amit nem akarunk kiengedni a kezünkből. Ezért első szabályként érvényesítették, hogy ne beszéljenek a külső életben a születés és halál titkáról, arról, hogy ez mindenben és mindenekelőtt a történelmi jelenségekben érvényesül. Mert ezáltal kerül a tragikus bélyeg a modern életre és kényszerül a modern élet valamire, amire egyáltalán nem hagyja magát könnyen kényszeríteni. Arra kényszerül ugyanis, hogy elfordítsa tekintetét a munka eredményeiről és magára a munkára tekintsen. Az embernek öröme kell, hogy legyen a munkában, miközben ezt mondja: amit ebben a korszakban külsőleg dolgozunk, azt a halálnak tesszük és nem a születésnek. És ha nem akarunk a halálnak dolgozni, akkor nem lehet modern értelemben dolgozni, mert a modern korban gépszerűen kell dolgozni. Aki ezt nem akarja, az egyszerűen vissza akar térni a korábbi korszakokba.

Tanulmányozhatjuk aztán a francia történelmet, hogyan kísérlik meg a személyiség függetlenedését befelé irányítani. Ez a személyiségnek azon a szörnyű módon történő felszámolásához vezet, amelyet a forradalom végső időszaka és Napóleon eljövetele jelez. Vagy nézzük a dolgot akár Olaszországban. Honnan merítette az újabb Olaszország azt az impulzív erőt, amellyel ott a nemzeti elem az úgynevezett ”sacro egoismo”-ig, a szent egoizmusig jutott, honnan merítette az új Olaszország ezt az erőt? A világ jelenségeiben megmutatkozó alapvető dolgok lényegét mélyebb régiókban kell keresnünk. Menjünk vissza a tudati lélek korszakának kezdete előtti fontos időpontig: az olasz nép minden oldalról abból merít erőt, amit a római pápaság beleplántált az olaszságba. A római pápaság jelentősége Olaszország szempontjából éppen abban mutatkozott meg, hogy lényegét beleplántálta az olasz lélekbe. És ebből fakadt az, – ahogy a varázsló inasával gyakran megtörténik – hogy az történt, amit nem akart: a modern Olaszország teljes intenzitású elfordulása a pápaságtól. Itt látjuk a legjobban, hogyan ütközik össze az, amire törekszenek és ami ugyanakkor megszünteti önmagát. Nem a gondolatok, hanem az érzés-erők és lelkesedési erők azok, amelyek Garibaldiban rejlettek – ezek a régi katolikus lelkesedés maradványai – de amennyiben átfordultak, a katolicizmus ellen irányultak.

Az emberek akkor fogják csak saját korukat megérteni, ha ezeket a dolgokat a helyes összefüggésben látják. Európában azok a különféle szimptomatikus események játszódtak le, amelyeket lelkük előtt felvázoltam: hogy a háttérben Keleten az oroszság összeötvöződött a bizánci vallásos struktúra maradványaival, a normann-szláv vérségi impulzussal és az Európa keleti területeire különféle módon beáramlott ázsiai jelleggel. De ez a hármasság improduktív, hiszen semmi olyan nincs benne, ami magából az orosz lélekből fakadna. Ez a hármasság ugyanakkor nem jellemző arra, ami az orosz lélekben él. Mi a személyiség függetlenedésének elképzelhető legnagyobb ellentéte? A bizánci elem. Az újabb kor egyik jelentős személyisége, akit nem becsülnek kellőképpen: Pobjedonoszev. Figyelemreméltó ember volt, olyasvalaki, aki teljesen a bizánci elemet hordozta magában. Olyan ember volt, aki csak az ellentétét tudta akarni annak, amit a tudati lélek korszaka akar, és természetszerű módon kihoz az emberből. El lehetne képzelni, hogy a bizánci elem még hatékonyabban tovább terjed az orosz ortodoxiában, hogy ez, ami minden individuális személyiség halála, még intenzívebben működik és mégse tör felszínre más, mint a legerősebb törekvés a személyiség függetlenedésére. Átolvashatjuk az orosz történelmet. Ha nem azt olvassuk ki belőle, ami úgy játszódott le, hogy megjelenése mindig meg volt tiltva, akkor nem az van előttünk, ami tulajdonképpen az orosz történelem, vagyis a valóban mozgató elem. Ha azonban azt olvassuk az orosz történelemben, ami az uralkodó hatalmak engedélyével megjelenthetett, akkor az áll előttünk, ami halált hozó elemként telepszik rá az orosz életre. Itt mutatkozik meg ez a legjellegzetesebben, mert az orosz életben van a legtöbb abból, aminek a jövőben kell megvalósulnia. Minthogy a szellemén fejlődésének csírái éppen az orosz életből fakadnak, ezért az, ami a tudati lélek korszakában mostanában külsőleg megjelent, csupa halált hozó, csupa rothadást lehelő valami, de olyasvalami, aminek meg kellett történnie, éppen azért, mert annak, ami szellemi életként akar kialakulni, annak a halál talajából kell kinőnie.

Ezt a tudati lélek korszakának fejlődése érdekében be kell látnunk, különben sohasem tudjuk a jelenkor valódi szükségleteit megérteni. Arról sem fogunk tudni képet alkotni, ami oly rombolóan zúdult az emberiségre, ha nem tudjuk, hogy az utóbbi négy évben csak mintegy összefoglalva jelent meg az, ami a tudati lélek kezdete óta halálként telepedett az emberi életre. Jellemző, hogy éppen a természettudományos gondolkodásmód halált hozó jellege hatott figyelemreméltó módon az újabb kor egyik legprófétaibb személyiségére. Az alábbi kis szimptomatikus esemény jelentős helyet foglal el az újabb történelmi fejlődésben: 1830- ban Weimarban Sorét Goethéhez megy. Goethe izgatottan fogadja; úgy értem izgatott módon, nem szenvedélyes izgalommal Azt mondja: most végre elindult valami mozgás, minden lángokban áll! És mondott még néhány mondatot úgy, hogy Sorét azt hitte, Goethe az 1830-ban kitört párizsi forradalomra gondol, és ebben az értelemben válaszolt. De Goethe egyáltalán nem erről a forradalomról beszélt. Azt mondta: egyáltalán nem erre gondolok, ez nem különösebben fontos számomra. Ezzel szemben fontos az, ami a párizsi Akadémián történt Cuvier és Geoffroy de Saint-Hilaire között. Cuvier a régi természetszemlélet képviselője volt, azé a természetszemléleté, amely csak egymás mellé állítja az élőlényeket, és azt kell mondanunk róla, hogy mindenekelőtt a technikába fut bele. Geoffroy de Saint-Hilaire viszont életet vitt bele az egész folyamatba. Benne Goethe annak az újkori természettudományos gondolkodásmódnak a kezdeményezőjét látta, amely már nem akar tisztán Kopernikusz, Kepler és Galilei értelmében természettudományos lenni. A régebbi korszak képviselőjével, Cuvier-vel szemben Geoffroy de Saint-Hilaire annak a természettudományos szemléletnek a képviselője, amely magának az életnek a mozgékonyságát viszi bele a természetbe. Ezért látta Goethe egy egészen új korszak kezdetét, amikor Geoffroy de Saint-Hilaire gondolataiba olyan természettudományos gondolkodást látott, amelynek – ha valóban kifejlődik – el kell vezetnie a természetre vonatkozó érzékfeletti felvilágosításhoz. Ez nem történhet másként, minthogy végül átmegy az érzékfeletti megismerésbe, a szellemileg látó megismerésbe. Ebben látta Goethe az 1830-as forradalmat, nem abban, ami politikailag Párizsban történt. Goethe ezáltal kora egyik legintenzívebb profetikus szellemének bizonyult. Bebizonyította, hogy megérezte és átélte, miről van szó az újabb korban.

Ebben az új korban bátorság kell ahhoz, hogy valóban betekintsünk a körülményekbe. Ilyen bátorságra a régebbi korokban nem volt szükség. Bátorság kell ahhoz, hogy a történelmi viszonyokba betekintsünk, mert fontos, hogy a tudati lélek ki tudjon fejlődni. A korábbi korszakokban a tudati lélek fejlődése még nem volt fontos. Azáltal, hogy ebben a korszakban éppen a tudati lélek válik jelentőségteljessé, mindannak éber állapotban kell megtörténnie, amit az ember a szociális élet számára kifejleszt. Nem lehet a régi ösztönöket a szociális életbe belevinni, és nem lehet csak azt belevinni, ami a természettudomány eredménye, mert az halott. Nem képes az életet elevenné tenni, csak holt termékeket tud belevinni és olyan romboló dolgokat, amilyeneket a legutóbbi négy esztendő hozott. Mert ebben a korszakban a következő válik fontossá.

Az embereknek, ugye, alvásra is szükségük van. Ha ébren vannak, akkor rendelkeznek a szokásos szabad akarattal; ezt még mindenféle ahrimáni-luciferi úton hozzájuk jutott dologra felhasználhatják, hogy irányító erőket fejlesszenek ki. De ha elalszanak, akkor ez a szabad akarat, az úgynevezett szabad akarat megszűnik. Akkor az emberek gondolkodnak, anélkül hogy tudnának róla. Ettől ez még nem kevésbé hatékony – mindenképpen gondolkodnak. Az ember nem szűnik meg gondolkodni, amikor elalszik; egészen addig gondolkodik, amíg fel nem ébred. Csak ezt elfelejtjük abban a pillanatban, amikor felébredünk. Ezért nem tudjuk, milyen hatalmuk van azoknak a gondolatoknak, amelyek elalvástól felébredésig hatnak az emberi lélekre. De gondoljuk meg, hogy a tudati lélek korszakára az istenek elhagyták az emberi lelket alvás közben. A korábbi korszakokban az istenek elalvástól felébredésig belecsepegtették a lélekbe azt, amit akartak. Az ember nem vált volna szabaddá, ha ezt továbbra is megteszik. Ezáltal azonban az ember elalvástól felébredésig hozzáférhetővé válik minden más befolyás számára. Igen, jobb híján ébren lehetünk és élhetünk, de nem alhatunk és nem halhatunk meg a természettudománnyal és azzal, ami a természettudományból következik. Mert természettudományosán gondolkozni csak felébredéstől elalvásig lehet. Abban a pillanatban, amikor elalszunk, amikor alvó állapotban vagyunk, a természettudományos gondolkodásnak körülbelül annyi értelme van, mintha egy országban, ahol egyetlen ember sem beszél franciául, mindenütt franciául beszélnénk. Ott csak annak a nyelvnek van jelentősége, amelyet az érzékfeletti megismeréssel sajátítunk el, amely az érzékfelettiből jön. Az érzékfeletti megismerésnek kell annak helyébe lépnie, amit korábban az istenek plántáltak az ösztönökbe. A tudati kornak az az értelme, hogy az ember felemelkedjen az érzékfeletti impulzusokhoz és felküzdje magát a megismeréshez. Ha azt hisszük, hogy mindaz, amit a korszak érzékfeletti impulzusok nélkül létrehozott és még létre fog hozni, valami eleven és nem halált hozó dolog, akkor ugyanannak az illúziónak adjuk át magunkat, mintha azt hinnénk, hogy van a modern kornak olyan asszonya, aki szülhetne fogamzás nélkül. A modern kor asszonya terméketlen marad és utód nélkül hal meg, ha nem fogant. A modern kultúra, ahogy a természettudomány korszakában, a XV század kezdete óta éppen a legnagyobb modern vívmányokban kifejlődött, steril és terméketlen marad, ha nem termékenyítik meg mostantól fogva az érzékfeletti világból érkező impulzusok. Halottnak kell lennie mindannak, ami nem termékenyül meg az érzékfeletti világból. A tudati lélek korszakában bevezethetnek demokráciát, parlamentarizmust, technikát, modern pénzügyeket, modern iparosítást, bevezethetik a nemzeti eszméket mindenütt és mindazokat a szempontokat, amelyek most annak alapjául szolgálnak, amit a világ újjárendezésének neveznek és amiről úgy beszélnek, mint az ittasak, akik nem tudják, miről beszélnek – mindezzel a halált segítik elő, ha nem termékenyítik meg az érzékfeletti impulzusokkal. Mert mindannak, amit teremteni kell – a halált hozónak minden területén – csak akkor van értelme, ha meg tudják termékenyíteni az érzékfelettiből szerzett ismeretekkel. Csak a halált hozza az emberiségre, ha nem tudjuk megtermékenyíteni az érzékfeletti impulzusokkal

Fogjuk fel ezt teljes komolysággal, emelkedjünk fel ahhoz a gondolathoz – éppen az újkor szimptomatológikus történelem-szemlélete alapján – hogy a XV századtól kezdve az emberi fejlődésbe belekerülnek azok a dolgok, amelyeket az emberiség legnagyobb vívmányainak tekintünk: a modern természettudomány, a modern szociológia, a modern technikai élet, a modern pénzügyi élet. Ezek belekerülnek a fejlődésbe és halált hozóak, ha nem termékenyíti meg őket az érzékfelettiség. Csak akkor képesek az emberiséget továbbvinni oda, ahová mennie kell, ha ilyen érzékfeletti impulzusok termékenyítik meg őket. Akkor jók. Nem önmagukban jók. Semmi sem jó önmagában abból, amit a modern emberiség önelégülten és gőgösen a legnagyobb vívmányának tart. Csak akkor válik jóvá, ha szellemmel hatják át.

Ez nem olyan tan, amelyet önkényesen hirdetünk, hanem amely ha a modern történelmi fejlődést szimptomatikusán vizsgáljuk, önként adódik belőle. Itt az idő, hogy a tudatot kifejlesszük. De azt is tudnunk kell, hogy mit tulajdoníthatunk ennek a tudatnak. Abban a pillanatban, amikor akár csak belsőleg is, tudattalanul dogmatikusok akarunk lenni, nem tudjuk a tudatot kifejleszteni. Ezért ismételten fel kell idéznem olyan dolgokat, mint a következő. Egyszer egy városban előadásokat tartottam a Bibliáról és a bölcsességről. Két katolikus pap is volt ott – legtöbben már ismerik ezt a történetet – és mert nem mondtam semmi olyasmit, ami egy katolikus pap számára támadható lenne, és mivel nem voltak éppenséggel jezsuiták, akik mindent gondosan tanulmányoznak és az a feladatuk, hogy az orrukat mindenbe beledugják, hanem átlagos katolikus papok voltak, odajöttek hozzám és azt mondták: nos, nekünk van purgatóriumunk, Ön is beszél egy ilyen megpróbáltatásról a halál után. Nekünk van Paradicsomunk, Ön a szellem átéléséről beszél, tulajdonképpen tartalmilag nem sok mindent lehet a dolog ellen mondani. – Találhattak volna elég sok számukra tá- madhatót, ha jobban elmélyednek, de egy előadásban ezt természetesen nem találták meg. Aztán még ezt mondták: tudja, a különbség a következő: ahogy Ön beszél, úgy csak a lakosság egy bizonyos rétegéhez lehet szólni, amely megteremtette magának az előfeltételeket ehhez és bizonyos képzettséget szerzett, mi pedig minden emberhez beszélünk és éppen ezért olyan szavakat használunk, amelyek minden emberhez szólnak. És ez a helyes: minden emberhez szólni! Erre azt mondtam nekik: Tisztelendő urak! – Természetesen katolikus papot "tisztelendő úrnak” szólítunk, én mindig a külső címek megtartása mellett vagyok – nem arról van szó, amit most mondtak. Nem akarok kételkedni abban, hogy Önök azt hiszik, beszédüket úgy tudják igazítani, mintha minden emberhez szólnának. De ez szubjektív vélemény. Ez az, amire az ember általában hivatkozik, hogy önmaga előtt igazolja azt, amit mond. Nem az a lényeg, hogy hiszünk-e ebben vagy sem, – már mint hogy minden emberhez szólunk – hanem a tényekről, a valóságról van szó. És most nem elméleti, logikai szempontból kérdezem: mivel indokolják, hogy én nem szólok minden emberhez, míg Önök mindenkihez szólnak? Persze sok minden szólna Önök mellett. De én tényeket kérdezek. Vajon minden ember még ma is bemegy Önökhöz a templomba, akikről azt hiszik, hogy beszélni tudnak hozzájuk? Akkor természetesen nem tudták azt mondani, hogy minden ember még ma is templomba jár. Látják – mondtam – én a tényekkel számolok és azokhoz szólok, akik kívül maradnak, akiknek azonban szintén joguk van ahhoz, hogy Krisztushoz vezessék őket. Én hozzájuk szólok. Látom, hogy vannak itt emberek, akik a dolgot így akarják hallani: ez tény. És tényekről van szó, nem szubjektív véleményekről.

Mindenekelőtt az az egészséges, hogy megtanuljuk a valóságból kialakítani nézetünket, nem a szubjektivitásunkból, mert semmi sem veszélyesebb, mint éppen a tudati lélek korszakában előszeretettel szubjektivitásoknak átadni magunkat. Ahhoz, hogy a tudati lelket kifejlesszük, nem szabad a tudattalanunkban dogmatikussá válnunk, hanem a tények világának kell diktálnia mindazt, amit cselekvésünk és gondolkodásunk hajtóerejévé teszünk. Erről van szó. Az újkor egyik lényeges harca a történelmi lét felszíne alatt a két ellentét között zajlik: amit helyesnek tartunk és amit a tények diktálnak. És a történelem-szemléletnél ez különösen fontossá válik. Mert sohasem fogjuk a történelmet helyesen szemlélni, ha egyidejűleg nem ismerjük meg, mint igazi, nagy tanítómestert. Akkor azonban nem szabad a tényeket akaratunk szerint belevinnünk a történelembe, hanem ténylegesen hagynunk kell, hogy a történelem beszéljen. Az utóbbi négy esztendőben világszerte éppen e tekintetben rendkívül sokat felejtettünk. A tények jóformán már alig hallatják szavukat, hanem az beszél, amit ténynek tartunk. Még sokáig nem fogjuk megtanulni, hogy hagyjuk a tényeket beszélni, és sokáig nem fogjuk megszerezni azt az erőt, amely az emberiséget valóban elvezeti a valóság elfogulatlan megértéséhez. A valóság elfogulatlan megértése és a valósághoz fűződő elfogulatlan viszony kiküzdése az, ami éppen a tudati lélek korszakában az élet valamennyi területén a legfontosabb.

Mire van szükség – ha ezt még hozzáfűztem – mire van szükség, ha így a történelem szimptómiáiból lassan előre akarunk hatolni a valósághoz? Arra van szükség, hogy éppen ebben a korban megláthassuk azt, ami az érzékfeletti világból kiindulóan az embernek ismét produktivitást ad, mert látjuk, hogy a legjellemzőbb vonásként a produktivitás elhalása jut érvényre minden jelenségben. Az embernek ki kell tárnia érzékeit az érzékfeletti világ felé, hogy énjébe befogadhassa azt, ami szellem-énjét előkészíti, különben teljesen elvágná magától a szellem-énhez vezető utakat. Ez annyit jelent, hogy az embernek meg kell ismerkednie a tiszta szellemivel, azzal, ami bizonyos értelemben csak lelkisége középpontjába kerülhet be. Ha egyszer hajlamos lesz arra, hogy lelkiségének e középpontjába értelmes, szimptomatikus történelemszemlélettel betekintsen, akkor arra is hajlandó lesz, hogy elfogulatlanabbul szemlélje azt, ami most nem középpont hanem periféria.

Az emberben megvan ez az ellentét: lelki központ és külső periféria. Amennyiben lelkileg-szellemileg egyre jobban behatol önmagába, a középponthoz érkezik. Ebbe a középpontba kell felvennie azokat az impulzusokat, amelyeket történelmi impulzusokként jellemeztem. Az ember az egyre szellemibb és szellemibb felé fog törekedni, ha a történelmi valóságot meg akarja ismerni. Ugyanakkor azonban kialakul az érzéke ahhoz is, hogy a periférián az ellentétes pólus felé törekedjék. Kifejlődik az érzéke a periféria felé törekvő testiség megértéséhez. Ha a történelemnek meg kell találnia azt az utat, amelyet a szimptomatológiában befelé haladó útként jelöltem meg, akkor az orvostudománynak, a higiéniának és az egészségügynek is meg kell találnia az útját a kifelé irányuló szimptomatológiához. Amilyen kevéssé jut el az újkori történelem a valósághoz, éppoly kevéssé jut el az újkori orvostudomány, az újkori egészségügy, az újkori higiénia kifelé a tünetekhez. Mindig hangsúlyoztam: az egyes ember nem tud segíteni az egyes embernek, ha mégoly alaposan át is tekinti a dolgokat, mert arról van szó, hogy éppen ezek a dolgok azoknak a kezében vannak, akik helytelen irányba tartanak. Valójában azokra kellene ezt rábízni, akik a helyes irányba tartanak. A külső tények kétségkívül ugyanúgy igazak, ahogy igaz az is, hogy I. Jakab végül is ilyen vagy olyan volt, ahogy ezt jellemeztem. Így igazak természetesen a külső tények is, hogy ennek vagy annak a bacilusfajtának valami köze van, mondjuk az influenzához, ami most annyira elterjedt. De ha igaz az, hogy például egy bizonyos járványos betegség elterjedésében a patkányok a betegség hordozói – most csak ezt a gondolatot akarom kidomborítani – mégsem mondhatom, hogy ez a betegség a patkányoktól származik, hanem mindig úgy képzelték, hogy a patkányok terjesztik ezt a betegséget. Maguknak a bacilusoknak valójában nincs közük a betegséghez. Itt arról van szó, hogy éppúgy, ahogy a történelem tünetei mögött szellemi-lelki eseményekkel van dolgunk, az ilyen jelenségeknél a külső testiség tünetei mögött kozmológiai események állnak. Másoknál természetesen megint más a helyzet. Ami ilyenkor különösen fontos, az a kozmikus események ritmikus menete, azt kell tanulmányozni. Fel kell vetni a kérdést: milyen kozmikus konstellációban éltünk, amikor a kilencvenes években a mai influenza enyhébb formában fellépett? Milyen jellegű kozmikus konstellációban élünk most? Hogyan folyik le a kozmikus ritmus, amikor az akkori influenza most kissé keményebb formában jelenik meg? Ahogy a történelmi tünetsor mögött ritmust kell keresnünk, ritmus van bizonyos járványos betegségek megjelenése mögött is.

Vannak vidékei a Földnek, ahol csak egy papírdarabkát kell meggyújtani és a földből mindenféle gőz tör fel: ezek a solfatari vidékek Olaszországban. Ez azt igazolja, hogy ha valamit végrehajtunk a föld felett, a föld a természeti hatások összefüggésében ezeket a dolgokat bocsátja ki magából. Vajon lehetetlennek tartjuk-e, hogy a Napon történik valami – minthogy a napsugarak mindennap a földre áramlanak – aminek jelentősége van arra nézve, ami a földből felszáll és ez összefügg az ember életével, és hogy ez megint különbözőképpen alakul a föld különböző vidékei szerint? Gondolhatjuk-e, hogy az emberek ezekről a dolgokról valóban meg fognak ismerni valamit, mielőtt hajlandók lennének a szellemi-lelki megismeréssel a helyes kozmológia felé fordulni? Kétségtelen, hogy bolondságnak tartották – ilyen formában bolondság is – hogy az emberek azt mondták: a napfolt-periódusokkal függ össze az emberek kedve a háborúzáshoz. De van egy pont, ahol már ez nem tiszta bolondság, ahol bizonyos patologikus impulzusok fellépése a temperamentum-életében összefügg olyan kozmológiai jelenségekkel, mint a ritmikusan fellépő napfolt-periódusok. És ha ez a pici társaság, ezek a parányi uraságok – bacilusok, patkányok – valóban elviszik az egyik embertől a másikig azt, aminek kozmológiai összefüggése van, akkor ez csak valami másodlagos jelenség, amit könnyen lehet bizonyítani és ez természetesen nagyon népszerű lesz, de nem ez a lényeg. És a lényeg mögé főleg akkor nem tudunk eljutni, ha nincs meg az akaratunk ahhoz, hogy valóban tanulmányozzuk a perifériális jelenségeket is. Ezért nem hiszem, hogy az emberek a történelmet illetően értelmesebb nézetekhez fognak eljutni, ha nem foglalkoznak az érzékfeletti megismerésen alapuló történelmi szimptomatológiával, amely rendkívül szükséges a modern emberiség számára, hanem azt kell mondanom: az emberek az egészségügy, a higiénia, az orvostudomány területén is csak akkor fognak valamire jutni, ha ezen a területen most már a kozmológiai szimptomatológiával foglalkoznak. Mert ami a Földön betegségként jelenik meg, azt az égből küldik le számunkra. Csak akkor természetesen nem szabad abban az előítéletben élnünk, amelyben a modern emberiség él. Ez a modern emberiség nagyon kényelmessé tette a dolgokat a maga számára: egy Isten él mindenütt. – Igen, csak akkor ez a modern emberiség, amennyiben elismeri az Istent a történelemben, nincs abban a helyzetben, hogy megmagyarázza az összes lehetséges hátráltató és kártékony történelmi folyamatot. És ha olyan évek következnek, mint ez a legutóbbi négy volt, akkor ez a dolog: Isten a történelemben, az egységes Isten a történelemben, pusztító erővé válik, mert akkor ennek a történelemben lévő Istennek különös kedve támad a szaporodásra, és mindenki a maga területén a saját Istenét védi és a másikat bosszantja vele. És aztán, ha a kozmológiára kell áttérnünk, de ugyanakkor a kényelmes egységes Istennél maradunk, akkor ez az Isten küldi a betegségeket! De ha fel tudunk emelkedni a trinitáshoz: Isten, Lucifer, Ahriman – ha ezt az érzékfeletti trinitást látjuk a történelmi vizsgálódások, szemlélődések, a történelmi tünetek mögött, ha tudjuk, hogy ez a hármasság a kozmikus világmindenségben jelen van, akkor nem kell a Jóistenre hivatkoznunk, amikor azt mondjuk, hogy a betegségeket az ég küldi nekünk, együttműködve a Földdel – ahogy a pusztán kénes talaj fölött lehet egy papírlappal kéngőzöket elővarázsolni. De csak akkor lehet az igazsággal segíteni, ha a tudati lélek korszakában az emberek elismerik az igazságot. Ezért minden ezen az egyen múlik: az igazságot keresni.

A természettudományos gondolkodásmód történelmi jelentősége.

Dornach, 1918. október 25.

[A történelmi tények mögötti valóság helyes szemlélete az érzékfeletti elemhez vezet. Az orosz forradalom: új eszmék hatása, ugyanakkor a vezetők eszme-nélkülisége: nyomás és szívás-probléma. A proletariátus eszmevilága. A jövő útja: az emberek őszinte érdeklődése egymás iránt. A szociális élet összefüggése a születés és halál titkával. A gonosz kifejlődése az ember belső világában.]

Mielőtt másra térnénk át, beszélnem kell még bizonyos átfogóbb gondolatokról, amelyek az ember újkori szellemi fejlődésének szemléléséből adódnak. Megkíséreltük ezt az újkori történelmi fejlődést a szimptomatológia szempontjából szemügyre venni. Ez annyit jelent, hogy megkíséreltük, hogy ne a történelmi valóság lényegének tekintsük azt, amit általában történelmi ténynek neveznek, hanem ezeket a történelmi tényeket igyekeztünk úgy szemlélni, hogy képszerűen azt nyilatkoztassák meg, ami tulajdonképpen igaz valóságként mögöttük van. Ezt az igaz valóságot ezzel – legalábbis az emberiség történelmi létének terén – kiemeltük abból, ami pusztán külsődlegesen az érzéki világban érzékelhető. Mert külsődlegesen az érzéki világban éppen az úgynevezett történelmi tényeket lehet észlelni. És ha az úgynevezett történelmi tényeket nem igaz valóságként ismerjük el, hanem bennük, mint az igaz valóság tüneteiben valami olyasminek a megnyilatkozásait keressük, ami mögöttük van, akkor természetszerűen egy érzékfeletti elemhez jutunk el.

Egészében véve éppen a történelem vizsgálatánál talán nem is olyan könnyű az érzékfelettiről a maga igazi mivoltában beszélni. Sokan ugyanis azt hiszik, hogy ha a történelemben bizonyos gondolatokat vagy eszméket találnak, vagy egyszerűen ha történelmi tényeket vesznek tudomásul, akkor már valami érzékfelettivel van dolguk. Teljesen tisztában kell lennünk azzal, hogy egyáltalán nem nevezhetjük érzékfelettinek azt, amivel akár érzékeinkkel, akár értelmünkkel, akár érző-képességünkkel az érzéki világban találkozunk. Ezért számunkra mindaz, amit tulajdonképpen a szokott értelemben történelemként elmesélnek, az érzékelhető világhoz tartozik. Természetesen, ha így történelmi szimptomatológiával foglalkozunk, nem szabad a tüneteket mindig egyenértékűnek tekintetünk, hanem magából a vizsgálatból felismerhetjük, hogy az egyik tünet különösen fontos ahhoz, hogy az események mögötti valósághoz eljussunk, míg más tünetek talán teljesen jelentéktelenek, ha az igazi érzékfeletti valósághoz vezető utat akarjuk követni.

Miután abból a korszakból, amely az emberiségnek a tudati lélek kultúrájába való belépése óta eltelt, többé-kevésbé fontos tünetek sorát említettem, szeretném most megkísérelni, hogy a mögöttes érzékfeletti valóságot lassan kibontakoztatva jellemezzem. Néhány dolgot már jellemeztünk. Mert természetesen az érzékfelettiben lüktető egyik lényeges alapvonás az, hogy az emberiség eljutott a tudati lélek kultúrájába, azaz a tudati lélek fejlődéséhez szükséges szervek elsajátításához. Ez a lényeges. De már korábban felismertük, hogy bizonyos értelemben a másik pólus, a tudati lélek megszerzésének, kiegészítésének a pólusa, és ennek az a feladata, hogy odaadással forduljon a szellemi-érzékfeletti világ megnyilvánulásai felé. Az embereket annak a szemléletnek kell áthatnia, hogy nem fognak tudni előrejutni, ha nem mennek elébe az érzékfeletti világ újfajta megnyilatkozásának.

Látnunk kell az emberiség fejlődésének ezt a két pólusát. Az 1413 óta eltelt évszázadokban, amióta az emberiség belépett a tudati lélek korszakába, bizonyos fokig már felszínre törtek. Két hatalmas impulzus formájában kell tovább fejlődniük és a negyedik évezredig terjedő különböző korokban a legváltozatosabb formákat fogják ölteni, a legsokrétűbb sorsokat fogják az emberek számára hozni. Mindez apránként fel fog tárulni az egyes emberi lelkek előtt. De éppen ezt a két impulzust figyelembe véve kapunk felvilágosítást arról, hogy a XV század óta milyen lényeges dolgok történtek. És azt mondhatjuk: már ma képesek vagyunk felhívni a figyelmet arra, hogy melyek ezek a lényeges dolgok. Látják, a XVIII. században például, és még a XIX. század elején is, nem lett volna lehetséges szigorúan a külső jelenségekből a két említett impulzus hatékonyságára utalni: még nem voltak elég hosszú ideig hatékonyak ahhoz, hogy elég intenzíven megjelenjenek. Most már elég intenzíven hatottak ahhoz, hogy a külső jelenségekben is megmutatkozzanak.

Fordítsuk most figyelmünket egy ma már határozottan előtérbe kerülő lényeges tényre. Azt mondhatjuk: ha a korábbi jelenségek csak a többé-kevésbé beavatottak számára tették láthatóvá azt, amire most gondolok – ez az orosz forradalom, annak utolsó fázisában, nevezetesen 1917 októberétől az úgynevezett Breszt-Litovszk-i béketárgyalásokig – ez a mozgalom mérhetetlenül érdekes és nagyjelentőségű annak számára, aki valójában komolyan akar a történelmi tünetekből tanulni, mert természetesen ez is csak egy történelmi tünet. Ez a fejlődés áttekinthető, mert néhány hónap alatt végbemegy. Mindaz, ami ott történt, végül is azokból az impulzusokból folyt össze, amelyekről, mint az újkori fejlődés mélyebb impulzusairól beszéltünk.

Azt mondhatjuk: éppen ennél a forradalomnál új gondolatokról van szó. Mert új gondolatokról csak ott lehet szó, ahol az emberiség valódi fejlődéséről beszélnek. Minden egyéb – ahogy később még hallani fogjuk – szimptómáknak van alávetve, bizonyos értelemben a halálszimptómáknak. Ezeknek az új eszméknek bele kell áradniuk, bele kell áramlaniuk a kelet-európai parasztság széles néptömegeibe. Természetesen itt egy lelkileg passzív elemmel van dolgunk, de olyan elemmel, amely éppen a legmodernebb iránt felvevőképes, abból az egyszerű okból, hogy – amit tudjuk – ebben a népi elemben van a szellemén fejlődésének csírája. Míg a Föld többi népessége lényegében a tudati lélek fejlődésének impulzusát hordozza, az orosz népesség széles tömege – és még néhány függeléke – a szellemén csíráját hordja magában, amely az Atlantisz utáni hatodik korszakban fog kifejlődni. Ez természetesen egészen különös viszonyokat feltételez. De arra vonatkozóan, amit most vizsgálni akarunk, ez csupán egy jellegzetesség.

Az az eszme, amely többé-kevésbé helytelenül vagy egészen helytelenül, de modern eszmeként még soha meg nem jelent eszmeként kellett, hogy beleáradjon a népesség széles tömegeibe, csak azoktól származhatott, akiknek az életben alkalmuk van eszmék átvételére a vezető osztályoktól.

Miután a cárizmust megdöntötték, először olyan elem került felszínre, amely egy lényegében teljesen terméketlen osztállyal, a nagypolgársággal függ össze. Nyugatabbra ezt nehéziparnak nevezik. Ez csak epizód lehetett. Hiszen természetes volt, hogy csak epizód lehetett, erről tulajdonképpen alapjában véve nem kell igazán beszélni, mert annak, ami ebből az osztályból származik, annak – hogy úgy mondjam – nincsenek eszméi, nem is lehetnek, – mint osztálynak természetesen. Ha ezekről a dolgokról szólok, soha nem beszélek az egyes emberi személyiségekről vagy individuumokról.

A baloldalon azok az elemek állnak, amelyek a polgárságból kerültek felszínre és keveredtek a dolgozó elemekkel: ez az úgynevezett szociálforradalmárok vezető népessége volt, akikhez azután lassanként a mensevikek is hozzácsapódtak. Ezek voltak azok az emberek, akik lényegében – számuk szerint tekintve teljesen külsőségesen – nagyon könnyen vezető szerepet játszhattak volna az orosz forradalom további fejlődésében. Tudjuk, hogy nem így alakult. A radikális baloldali elemek szerezték meg a vezetést. És amikor megszerezték a vezető hatalmat, akkor a szociálforradalmárok, a mensevikek és nyugati elvtársaik természetesen meg voltak győződve arról, hogy az egész csoda nyolc napig fog tartani, aztán minden tönkremegy. Most már tovább tart nyolc napnál és egészen biztosan meg lehetünk győződve arról, hogy akik prófétáltak, rossz próféták, és akik ma bizonyos középosztályok régi világnézeteiből kiindulóan történelmi folyamatokat prófétáinak, egészen biztosan a legrosszabb próféták. Mi ennek az alapja tulajdonképpen? A fizika nyelvén azt mondhatnám: az októberi orosz forradalom problémája az első hónapokban és a mai napig nem nyomásprobléma, hanem szívásprobléma. És ez a fontos, hogy a történelmi problémákból valóban kivehető legyen, hogy nem nyomásproblémáról, hanem szívásproblémáról van szó. Mit értünk szívásproblémán? Ha ez itt egy légszivattyú tartálya (rajzol), és ebben a levegőt kiszívva légüres teret hozunk létre, akkor a dugó nyitásakor a levegő süvítve beáramlik. Nem azért áramlik be, mert a levegő magától oda akar bemenni, hanem azért, mert légüres tér jött létre. Ebbe a légüres térbe áramlik be a levegő. Besüvít oda, ahol légüres tér van.

Így volt ez azoknál az elemeknél is, amelyek bizonyos értelemben középen álltak a parasztság, a szociálforradalmárok, a mensevikek és a balra helyet foglaló radikális elemek a bolsevikok között. Mi történt itt tulajdonképpen? Nos, az történt, hogy a szociálforradalmárok, a mensevikek teljesen eszme nélküliek voltak. Túlnyomó többséget alkottak, de eszmék nélkül, semmi mondanivalójuk nem volt arra vonatkozóan, mi történjék az emberiséggel a jövőben.

Igaz, hogy volt a fejükben mindenféle etikai és egyéb szentimentális dolog, de etikai szentimentalitásokkal nem lehet megtalálni az emberiséget tovább sarkalló valódi impulzusokat. Így légüres, vagyis eszmétől mentes tér jött létre, és ebbe természetesen belesüvített az, ami radikálisan balra foglalt helyet. Nem szabad azt hinni, hogy bizonyos értelemben saját mivoltuk folytán voltak a legradikálisabb szocialista elemek Oroszországban (akiknek kevés közük volt magához Oroszországhoz) arra hivatottak, hogy itt különösképpen gyökeret verjenek. Soha nem lettek volna erre képesek, ha a szociálforradalmárok és a többi szövetségesük – hiszen a legkülönbözőbb csoportokról van itt szó – valamilyen eszmével rendelkeztek volna ahhoz, hogy vezetővé váljanak. Mindenesetre feltehetjük a kérdést: milyen eszmékkel kellett volna rendelkezniük? És erre csak az találhat ma termékeny feleletet, aki már nem ijed meg és nem lesz gyáva, ha azt mondják neki: e rétegek számára nincsenek más termékeny eszmék, csak azok, amelyek a szellemtudományos eredményekből származnak. Nincs más segítség.

Kétségtelen, hogy az emberek többé-kevésbé radikálisakká váltak és meg fogják tagadni, hogy a régi polgárságból származtak, legalábbis sokan közülük, de ez mégis így van. A lényeg azonban az, hogy a népességnek azt a rétegét, amelyből a teret légüressé, vagyis eszméktől mentessé tevők származtak, a tudati lélek fejlődésének korában eddig egyáltalán nem lehetett rábírni arra, hogy eszméi legyenek. Természetesen nem csak Oroszországban van így, hanem annak számára, aki a dolgot tanulmányozni akarja, az orosz forradalom utolsó, egyelőre utolsó fázisa egészen világosan mutatja: napról-napra látható, hogyan szorítják vissza a teret légüressé tevő embereket, és hogyan süvítenek be mások, vagyis hogyan ülnek a helyükre. De ez a jelenség ma az egész világon elterjedt, máris elterjedt az egész világon. Mert az a lényeg, hogy a ma bizonyos értelemben jobb és bal között álló népréteg hosszú idő óta elutasítóan viselkedett, ha arról volt szó, hogy valamiképpen termékeny világnézetre törekedjék. A tudati lélek fejlődésének korszakában csak az a világnézet lehet termékeny, amely az emberek együttéléséhez is ad impulzusokat.

A kezdet kezdetétől ez hatotta át szellemtudományos munkánkat; nem szántuk valamiféle szektás mozgalomnak, hanem arra törekedtünk, hogy valóban számoljon korunk impulzusával, mindazzal, ami az emberiség számára korunkban minden irányban fontos és lényeges. Egyre inkább erre törekedtünk. Az is igaz, hogy ezt lehet ma az emberekkel a legnehezebben megértetni. Egyszerűen azért, mert újra meg újra átüt az az érzület – természetesen nem mindenkinél, de sokaknál -, hogy abban is, amit antropozófiának neveznek, végül is nem akarnak mást, mint egy picit jobb vasárnap délutáni prédikációt az emberek személyes épülésére, ami azonban távolt tart minden komoly ügytől, amit a parlamentben, a szövetségi tanácsban, ebben vagy abban a területben vagy csak a söröző asztal mellett intézünk. Pedig azt kellene belátnunk, hogy valóban az egész életet át kell hatnunk azokkal az eszmékkel, amelyek csak a szellemtudományból származhatnak.

A népesség e rétegeinek érdektelenségével szemben állt és még ma is szemben áll a proletariátus élénk érdeklődése. A proletariátusnak természetesen nincs lehetősége arra – egyszerűen az újkor történelmi fejlődése folytán -, hogy a pusztán érzékin túllépjen. Így tehát csak érzékletes impulzusokat ismer és csak érzékelhető impulzusokat akar az emberiség fejlődésébe bevinni. De míg az, amit a polgári népesség – ha szabad így mondanunk – gyakran világnézetnek nevez, sokszor nem más, mint szavak, frázisok, mert tulajdonképpen nem a jelenkor közvetlen életéből fakadnak, hanem régebbi korokból vették át hagyományként. Míg a polgári népesség a frázisban él, a proletariátus – minthogy valóban új gazdasági impulzus hatása alatt áll – realitásokban él, de csak anyagi jellegű realitásokban.

Nos, itt van egy jelentős támpontunk. Az emberiség élete néhány évszázad óta lényegesen megváltozott, néhány évszázad óta – a tudati lélek korszakán belül – beléptünk a gépkorszakba. A polgári népességet és a fölötte állókat életkörülményeiben ez kevéssé érintette. Mert amit a polgári népesség különösen nagy, új impulzusokként az utóbbi időben felvett, az még a tulajdonképpeni gépkorszak előttről való – a kávé meghonosítása a kávé melletti pletykához és így tovább – és amit a polgári népesség új bank-tranzakciókként és hasonlókként hozott, mindez oly kevéssé tartozik az új impulzusokhoz, amennyire csak egyáltalán lehetséges. Tulajdonképpen semmi egyéb, mint a kereskedelmi életben meglévő legeslegrégibb tranzakciók komplikálása.

Ezzel szemben azoknak a kasztja vagy osztálya, akiket az újkori impulzus valóban külsőleg az érzéki életben közvetlenül megragadott, és akiket bizonyos értelemben maguk az újkori impulzusok teremtettek: ez az újkori proletariátus. A fonógép és a mechanikus szövőszék XVIII. századi feltalálása óta az emberiség egész nemzetgazdasága átalakul és lényegében a modern proletariátus csak a mechanikus szövőszék és fonógép impulzusainak hatására jött létre. Az újkor teremtménye tehát, és ez a lényeg. A polgár nem az újkor teremtménye, de a proletár az. Mert ami korábban megvolt és összehasonlítható az újkor proletariátusával, az nem a proletariátus volt, hanem a régi patriarchális rend valamely tagja. És ez alapvetően különbözik attól a rendtől, amely a gépkorszakban uralkodik. Ezzel azonban a proletár belekényszerült abba, ami teljesen kiszakadt az eleven természetből: a tisztán mechanikusba. Az volt a feladata, hogy fizikailag tevékenykedjék, de világnézetre szomjazott és megkísérelte az egész világot olyanná alakítani, ahogyan az volt megszerkesztve, amiben testével és lelkével benne állt. Mert végül is az emberek a világépítményben azt látják először, amiben maguk is benne állnak. A teológus és a katona összetartoznak, ahogy erre a múltkoriban már utaltam. A teológus és a katona sok vonatkozásban a világépítményben a harcot látja, a jó és a rossz hatalmak harcát, anélkül, hogy jobban elmélyednének a dologban. A jogász és a hivatalnok – ezek megint összetartoznak – és a metafizikus a világépítményben absztrakt eszmék realizálódását látja. Nem csoda tehát, hogy a modern proletár a világépítményben egy nagy gépet lát, amelyben ő maga is benne áll, és így a szociális rendet is egy nagy gépként akarja kialakítani.

De mégis hatalmas különbség volt és van még ma is például a modern proletár és a modern polgár, azaz a modern polgár élete között. Az elsüllyedő rendről nem kell beszélnünk. Lényeges különbség, hogy a modern polgárnak semmiféle érdeklődése nincs a mélyreható világnézeti kérdések iránt, míg a proletár hallatlan érdeklődéssel fordul a világnézeti kérdések felé. Így a modern polgár mindenesetre számos gyűlésen szónokol, főleg szavakkal vitázik. A proletár arról vitatkozik, amiben elevenen benne áll, arról vitatkozik, amit a gépkultúra napról-napra létrehoz. Ha ma egy polgári gyűlésről elmegyünk egy proletár gyűlésre, az az érzésünk, hogy a polgári gyűlésen arról beszélnek, milyen szép lenne, ha az emberek békében élnének, ha mind pacifisták lennének például, vagy milyen szép lenne valami más. De általában mindez a szavak dialektikája némi szentimentalizmussal megtűzdelve, de nem attól az impulzustól vezettetve, hogy valóban beletekintsenek a világépítménybe, és amit akarnak, azt a világépítmény titkaiból kiindulva valósítsák meg.

Ha azután a proletár-gyűlésre megyünk, akkor észrevesszük, hogy az emberek a valóságos dolgokról beszélnek, még ha ezek a fizikai sík valóságai is. Ezek az emberek ismerik a történelmet, helyesebben a maguk történelmét. Pontosan ismerik a történelmet, mindent számon tartanak a mechanikus szövőszék és fonógép feltalálása óta. Mindenkibe belesulykolják, mi kezdődött és fejlődött azóta, hogyan lett a proletariátus azzá, ami ma. Hogy ez hogyan történt, azt minden résztvevő, aki csak egy kicsit is értelmes, betéve tudja, és csak kevesen vannak minden értelem híján a népességnek éppen ebben az osztályában.

Sok jellemző momentumot lehetne felsorolni a mai középréteghez tartozó népesség világnézeti kérdésekkel szembeni tompaságának jellemzésére. Gondoljunk csak arra, hogy ha egyszer egy költő – aki nem költő, annak egyáltalán nem szabad ezt megtennie, mert akkor fantasztának vagy hasonlónak nevezik – ha egy költő az érzékfeletti világ alakjait színpadra állítja vagy máshová, akkor az emberek ezt félig-meddig elfogadják, mert nem kell hinniük benne, mert nem éri őket a valóság lehelete, mert az mondhatják: ez csupán költészet! Ez a tudati lélek korszakának fejlődése folyamán alakult ki így. Térben tekintve a történelem úgy alakult, hogy létrejött egy társadalmi osztály, amelyet ha nem ébred magára, az a veszély fenyeget, hogy egyre jobban és jobban belefullad a frázisokba. De ugyanez a dolog időben is vizsgálható, hiszen ismételten utaltam a legkülönbözőbb szempontokból fontos időpontokra.

A nagyjából 1413-ban kezdődő tudati lélek korszakából a XIX. század negyvenes éveiben -1840 vagy 1845 körül – az első ötöd telt el. Ezek a negyvenes évek fontos időpontot jelentettek! Mert erre az időpontra a világfejlődést mozgató hatalmak egyfajta jelentős krízist terveztek. Kint a külső életben ez a krízis lényegében úgy jelent meg, hogy az újkor úgynevezett liberális eszméi éppen ezekben az években érték el csúcspontjukat. A negyvenes években úgy tűnt, mintha a civilizált emberiség külső politikai életét is megrohamozhatná a tudati kor impulzusa, politikai nézetek formájában.

Két dolog esett egybe ezekben a negyvenes években. A proletariátus nem szakadt el még teljesen történelmi alapjától, még nem volt teljesen öntudatánál. A proletariátus csak a XIX. század hatvanas éveiben volt érett arra, hogy tudatosan belépjen a történelmi fejlődésbe; ami korábban volt, az a szó modern értelmében véve nem proletár-öntudat. A szociális kérdés természetesen korábban is megvolt. De a középréteghez tartozó emberek még azt sem vették észre, hogy a szociális kérdés létezik. Egy nagy hírnévre szert tett osztrák miniszter még a hatvanas évek végén tette meg híres kijelentését: ”A szociális kérdés Bodenbachnál megszűnik.” Bodenbach – ahogy talán tudják – Szászország és Csehország határán van. Ez egy polgári miniszter híres kijelentése.

A proletár öntudat tehát a negyvenes években még nem létezett. Az akkori kor politikai civilizációjának hordozója lényegében a polgárság volt, lényegében az a középréteg, amelyről az előbb beszéltem. Azoknak az eszméknek, amelyek akkoriban a negyvenes években politikaiakká válhattak volna, az volt a sajátosságuk, hogy egészen intenzíven elvont eszmék voltak. Hiszen ismerjük, legalábbis egy bizonyos mértékig, mi minden áramlott be – forradalminak nevezik, de valójában csak liberális volt – mi minden áramlott be a negyvenes évek liberális eszméivel az emberiségbe, ami 1848-ban robbant ki. Önök tudják ezt és bizonyára azt is tudják, hogy ezeknek az eszméknek a hordozója az éppen jellemzett polgárság volt. De mindezek az eszmék, amelyek akkoriban éltek és be akartak hatolni az emberiség történelmi fejlődésébe, mindezek maradéktalanul és erőteljesen absztrakt eszmék voltak. A legabsztraktabb eszmék voltak, olykor puszta szóhüvelyek! De ez semmit sem ártott, mert a tudati lélek korszakában át kell menni az absztraktságon. Az emberiség vezető eszméit meg kellett egyszer fogalmazni ebben az absztraktságban.

Az ember nem egy nap alatt tanul meg írni, nem egy nap alatt tanul meg olvasni – ezt tudjuk magunkról és másokról is. Az emberiségnek is egy bizonyos időre van szüksége a fejlődéshez. Az emberiségnek – ezekkel a dolgokkal még részletesen fogunk foglalkozni – időt engedtek a hetvenes évek végéig. Ha 1845-öt vesszük és 33 évet hozzászámítunk, akkor az 1878-as évet kapjuk meg, azt az évet, ameddig az emberiségnek időt engedtek ahhoz, hogy rátaláljon a negyvenes évek eszméinek realitására.

Az újkori emberiség történelmi fejlődésében rendkívül fontos, hogy szemügyre tudjuk venni a negyvenes évek és a hetvenes évek közötti évtizedeket. Tisztában kell hogy legyünk azzal, hogy ezekben az évtizedekben az emberi fejlődésre elkezdett absztrakt formában befolyást gyakorolni mindaz, amit a negyvenes évek liberális eszméinek lehet nevezni, és hogy az emberiségnek a hetvenes évek végéig időt engedtek ahhoz, hogy ezeket az eszméket felfogja és a valósággal összekapcsolja.

Ezeknek az eszméknek a hordozója a polgárság volt. De a polgárság elmulasztotta a csatlakozást. Valami mérhetetlenül tragikus van ebben a XIX. századi fejlődésben. Aki a negyvenes években hallotta kitűnő emberek beszédeit, – az egész civilizált világon voltak ilyenek – akik a polgári rendhez tartoztak és elmondták, mire van szüksége az emberiségnek minden területen, az olyasmit hallhatott ki szavaikból, mint az eljövendő népek tavasza. De azok miatt a tulajdonságok miatt, amelyeket a középréteggel kapcsolatban jellemeztem, elmulasztották a csatlakozást. Amikor a hetvenes évek vége elérkezett, a polgári rend nem fogta fel a liberális eszméket. Ez az osztály a negyvenes évektől a hetvenes évekig terjedő korszakot átaludta. És ennek olyan következménye lett, amire már oda kell figyelni. Mert hiszen a dolgoknak hullámszerűen kell mozogniuk, és az emberiség termékeny fejlődése a jövőre nézve csak akkor következhet be, ha elfogulatlanul tekintünk arra, ami a legközelebbi múltban lejátszódott. Csak akkor lehet felébredni a tudati lélek korszakában, ha tudjuk, hogy előzőleg aludtunk. Ha nem tudjuk, hogy mikor és milyen sokáig aludtunk, és hogy egyáltalán aludtunk, akkor persze nem fogunk felébredni, hanem tovább alszunk.

Amikor a polgárság Mihály arkangyalnak, mint korszellemnek a megjelenésekor a hetvenes évek végén nem fogta fel a liberális eszmék impulzusát politikai területen, akkor nyilvánvalóvá vált, hogy azok a hatalmak, amelyeket szintén jellemeztem és amelyek ebben a korszakban avatkoztak bele az emberiség fejlődésébe, sötétséget árasztottak eszekre az eszmékre. És ez megint nagyon világosan tanulmányozható, ha valóban akarjuk. Mennyire másként képzelték el az emberek a politikai élet kialakulását a negyvenes években, mint amilyen ez a XIX. század végén az egész civilizált világban történt. Nincs nagyobb ellentét, mint a minden bizonnyal elvont, de elvontságukban tényszerű 1840-48-as eszmék, és az, amit a XIX. században a Föld lekülönbözőbb területein "magasztos emberiség-eszmék”-nek neveztek és neveznek még napjainkig is, míg minden le nem csúszott ezekről a magas ideálokról a katasztrófába.

Ez tehát az, amit időbeli kiegészítésként a térbelihez hozzá kell fűznünk, hogy a negyvenes évektől a hetvenes évek végéig a legproduktívabb és legtermékenyebb időszakban egyfajta álom-állapot kerítette hatalmába a polgárságot. Azután bizonyos értelemben túl késő volt már. Mert akkor már semmit sem lehetett elérni azon az úton, amelyen az említett időszakban elérhető lett volna. Később már csak a szellemtudományos átélésben való teljes felébredéssel lehet valamit elérni. Így függenek össze a dolgok az újabb kori történelemben.

Ebben a korszakban, a negyvenes évektől a hetvenes évekig az eszmék, ha elvontan is, de egészen meghatározott módon olyan jellegűek voltak, hogy az egyik embernek a másik melletti aktív érvényesülése irányában hatottak. És ha feltételezzük, hogy megvalósult volna az, ami ezekben az eszmékben rejlett, akkor látnánk, hogy ez a kezdete – mert ez is csak kezdet lenne – az egyik ember másik melletti olyan toleráns, aktívan toleráns érvényesülésének, ami a mai korból, különösen az eszmék és érzések vonatkozásában teljesen és tökéletesen hiányzik! És így éppen a szociális életben, a szellemiből kiindulóan egy sokkal mélyebbre ható, sokkal intenzívebb eszmét kell az embereknek elsajátítaniuk. Először – mondhatnám – tisztán külsőleg, történelmileg a jövőbe irányulóan szeretném ezt az eszmét felvázolni, hogy aztán mélyebben megalapozzam.

Ami az emberiségnek egyedül és kizárólag üdvöt hozhat a jövőben – az emberiségnek, tehát a szociális együttélésnek – az az egyik embernek a másik iránti élénk érdeklődése. A tudati lélek korszakának különös sajátossága, hogy az egyik ember elkülönül a másiktól. Hiszen az individualitás, a személyiség feltételezi, hogy az egyik ember a másiktól belsőleg is elkülönül. De ennek az elkülönülésnek ellenpólusa kell, hogy legyen, és az ellenpólusnak abból kell állnia, hogy az egyik ember kifejleszti magában a másik iránti érdeklődését.

Amit itt az egyik ember másik iránti élénk érdeklődésén értek, azt egyre tudatosabban kézbe kell venni a tudati lélek korszakában. Az embertől emberhez irányuló minden önös érdeklődést egyre jobban és jobban tudatosítani kell. Azok között a – mondhatnám – legelemibb impulzusok között, amelyeket ”A magasabb világok megismerésének útja” című könyvemben adtam meg, megtaláljuk azt az impulzust, amely a szociális életben gyakorlativá válva éppen az emberek iránti érdeklődés fokozására irányul. Mindenütt találkozunk az úgynevezett pozitivitással, a pozitivitás érzületének kifejlesztésével. A jelenkor legtöbb emberének lelkével teljes fordulatot kell tennie, ha ezt a pozitivitást ki akarja fejleszteni, mert a jelenkor legtöbb emberének ma még fogalma sincs erről a pozitivitásról. Ember az emberhez úgy viszonyul, hogy ha a másikon észrevesz valamit, ami nem felel meg neki – egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy mélyebben megfigyeli a másikat, hanem olyasvalamit vesz észre, ami számára felülről, felszínes észrevétel alapján nem tetszik – akkor elkezd lekezelően ítélkezni, de anélkül, hogy érdeklődést alakítana ki iránta: kifogásol, elítél. Az emberi- ség jövőbeni fejlődése szempontjából a legnagyobb mértékben antiszociális – talán paradoxul hangzik, de mégis igaz – ha valakinek olyan tulajdonságai vannak, hogy közvetlen szimpátiával vagy antipátiával közelít a másik emberhez. Ezzel szemben a jövendő fejlődés szempontjából a legszebb, legjelentősebb szociális tulajdonság lesz, ha objektív, egyenesen természettudományos érdeklődést tanúsítunk más emberek hibái iránt, ha valakit a másik ember hibái sokkal inkább érdekelnek, semmint hogy megkísérelje bírálni azokat. Mert lassanként abban a három utolsó korszakban, amely még következik, az ötödik, hatodik és hetedik kultúrkorszakban az embernek különösképpen egyre jobban és jobban kell majd a másik ember hibáival szeretetteljesen foglalkoznia. A görög korszakban a híres Apollón-templom felett az a felirat állt, hogy "Ismert meg magad”. Abban a korszakban az önismerethez még alapvetően el lehetett jutni a saját lélekben elmerült töprengéssel; ez most egyre lehetetlenebbé válik. Manapság alig tudjuk már valamennyire is megismerni önmagunkat a befelé forduló töprengésekkel. Az emberek alapjában véve azért ismerik magukat olyan kevéssé, mert csak önmagukon töprengenek és kevéssé tekintenek más emberekre, nevezetesen arra, amit más emberek hibáinak neveznek.

Egy tisztán természettudományos tény felvilágosíthat bennünket, mondhatnám bizonyító erővel, arról, hogy ez így van. A természetkutató ma kétféleképpen jár el – talán már említettem ezt, de rendkívül fontos – ha az emberi, állati vagy növényi természet rejtélyeire rá akar jönni. Elsősorban kísérletezik; ahogy a szervetlen, az élettelen természetben kísérletezik, úgy kísérletezik a szerves természetben is. Nos, a kísérletezéssel eltávolodunk az eleven természettől, és aki igaz megismerő érzékkel követni tudja azt, amit a kísérlet ad a világnak, az tudja, hogy csak a halált adja. A kísérlet csak a halálhoz vezet, és amit a mai tudomány az embernek a kísérletező tevékenység révén nyújthat – még ha az olyan finom kísérletező módszer is, mint amilyet Oscar Hertwig alakított ki – ez a dolognak csak a halála. Nem lehet kísérletezéssel megmagyarázni egy élőlény fogamzását és születését, hanem csak a halált, és így a kísérletező tevékenység révén az ember sohasem fog bármit is megtudni az élet titkairól. Ez a dolog egyik oldala.

De van ma valami, ami mindenesetre egyáltalán nem kielégítő eszközökkel dolgozik, ami még egészen a kezdetén van, de alkalmas arra, hogy megfelelő felvilágosítással szolgáljon az emberi természetről: ez a patologikus ember megfigyelése. A valamilyen irányban – ahogy filiszter módon mondják – nem teljesen normális ember megfigyelése azt az érzést kelti bennünk, hogy ezzel az emberrel eggyé válhatsz; ebben az emberben megismerően elmélyedhetsz, tovább jutsz, ha elmélyedsz benne. Tehát a kísérletezés elűzi az embert a valóságtól, annak megfigyelése viszont, amit ma patológiának mondanak, amit Goethe olyan szépen ”torzképződmény”-nek nevezett, egyenesen beleviszi az embert a valóságba. De ki kell fejlesztenünk egy érzéket az ilyen megfigyeléshez. Nem szabad, hogy az ilyen megfigyelés taszítsa az embert. Valóban azt kell, hogy mondjuk: éppen a tragikus eset lehet olykor – persze semmiképpen sem szabad erre vágyódnunk – rendkívül felvilágosító az élet legmélyebb titkaira vonatkozóan. Csak azáltal fogjuk megtapasztalni, hogy mit jelent az agy a lelki élet számára, hogy egyre jobban megismerjük a beteg agyvelőket. Ez a másik ember iránti érdeklődés iskolája. Azt mondhatnánk: a világ a beteg lét durva eszközeivel jön felénk, hogy felkeltse érdeklődésünket. De a másik ember iránti érdeklődés az, ami az embert egyáltalán szociálisan előbbre tudja vinni az elkövetkező időkben, míg a pozitivitás ellentéte – tehát az a magatartás, amikor felületesen lelkesít vagy taszít a másik ember – szociálisan visszaveti az emberiséget. Mindezek a dolgok a tudati lélek korszakának titkával függenek össze.

Az emberiségben minden ilyen korszakban történelmileg valami egészen meghatározott dolog fejlődik ki, és ami így kifejlődik, az később nagy szerepet játszik az igazi történelmi fejlődésben. Emlékezzenek arra, amit utolsó együttlétünk alkalmával mondtam. Azt mondtam: az embereknek el kell határozniuk, hogy egyre inkább képesek legyenek a külső történelmi valóságban is a születést az új szellemi kinyilatkoztatás megtermékenyítése által szemlélni, és a halált azáltal, amit teremt az ember. Mert a tudati lélek korszakában az a lényeg, hogy a fizikai síkon nem lehet másképpen teremteni, csak azzal a tudattal, hogy amit az ember teremt, az tönkremegy. A halál benne van abban, amit az ember teremt. Az újabb kornak éppen a fizikai síkra irányuló legfontosabb dolgai halált hozó intézmények. És a hiba nem abban van, hogy a halált hozót teremtjük, hanem abban, hogy nem akarunk tudni arról, hogy ez halált hozó.

Ma még, a tudati lélek korszakának első ötödé után azt mondjuk: az ember születik és meghal. És mivel értelmetlennek találjuk, nem tesszük fel ezt a kérdést: minek születik az ember, ha végül is meghal. Teljesen értelmetlen dolog, hogy megszületik! Nem kell megszülni, hiszen tudjuk, hogy meghal! – Nos, ezt az emberek nem mondják, mert a külső természetnek ezen a területén a tanító természet kényszere alatt érvényesülni hagyják a születést és a halált. A történelmi élet területén azonban még nem tartanak ott, hogy a születést és a halált érvényesülni hagyják, ott mindennek, ami megszületik, abszolút jónak kell lennie és az örökkévalóságig fenn kell maradnia. A tudati lélek korszakában ki kell alakítanunk egy érzéket, amellyel a külső történelmi eseményekben észrevesszük a születést és a halált, és azt, hogy ha valaki létrehoz valamit, legyen az gyermekjáték vagy világbirodalom, akkor ezt azzal a tudattal hozza létre, hogy egyszer holttá is kell válnia. És ha nem ezzel a tudattal hozza létre, akkor értelmetlenséget művel; ugyanazt teszi, mint amit akkor tenne, ha azt hinné, hogy lehetne olyan kis ivadékot szülni, akinek földi örökkévalóságra lenne igénye.

Ennek azonban a tudati lélek korszakában az emberi lélek tartalmává kell válnia. A görög-latin korban még nem kellett a lélekben lennie, mert akkor a történelmi lét magától születésben és halálban folyt le. A dolgok maguktól keletkeztek és elmúltak. A tudati lélek korszakában az embernek kell a születést és a halált beleszőnie szociális életébe. Ez az, amit a szociális életbe bele kell szőni: a születés és halál. És a tudati lélek korszakában kialakulhat az érzékünk ahhoz, hogy a születést és a halált a szociális életbe beleszőjük – azért, mert a görög-latin korszakban meghatározott körülmények között ezt az ember lényébe beültették.

Egy ember személyi fejlődésének legfontosabb időpontja a görög-latin korszak közepén nagyjából a harmincas éveinek elején volt. Ez volt az az időpont, amikor bizonyos értelemben ez a minden emberben hatékony két erő találkozott. Az ember születik és meghal. De azok az erők, amelyek a születés szimptómáiban hatnak, a születéstől a halálig terjedő egész időszakban hatnak az emberben. A születésben csak sajátos jellegzetességgel lépnek fel. A születés csak egy jelentős szimptóma; ugyanezek az erők az egész fizikai léten át hatnak, csak kevésbé jelentősek. Éppen így a halál erői is már azonnal a születéskor elkezdenek hatni, és amikor az ember meghal, csak szemléletesen lépnek előtérbe. Mindig az erők e két pólusa van jelen, mondhatjuk, egyfajta egyensúlyban: születéserők és halálerők.

Ezek a görög-latin korszakban az ember harmincas éveinek elején voltak a leginkább egyensúlyban, úgy hogy az ember harmincas éveinek elejéig a kedélyt fejlesztette ki és azután az értelmet. Korábban ugyanis az értelmet csak azáltal tudta megkapni, hogy oktatás, nevelés útján felébresztették benne. Ezért beszélünk a görög-latin korszakban kedély- és értelmi lélekről, mert ez így találkozott az ember harmincas éveiben: kedély és utána értelem. De most a tudati lélek korszakában ez nincs így. Most a fejlődésnek vége szakad az emberi élet közepe előtt. A legtöbb ember, akivel ma találkozunk, nevezetesen az emberiség középrétegében, nem lesz idősebb, mint alig 27 éves, aztán tovább baktat azzal, amit tanult. Van egy külső elem, amelyen nagyon jól láthatjuk azt, amire most gondolok. Gondoljuk csak el, milyen kevés ember van, aki ma 27 éves kora után valamilyen területen még lényegesen megváltozik, hacsak nem úgy, hogy fizikailag öregebb lesz, megőszül, reszketőssé válik. Ezt nem szabad mondani, de ugyanakkor az ember 27 éves koráig lényegében lezárttá akar válni. Gondoljunk csak bele: ha ma valaki a huszonhetedik évéig valamit rendesen megtanult – vegyünk most egy olyan embert, aki a népesség úgynevezett intelligens vagy intellektuális rétegéhez tartozik – ha 27 éves koráig valamit megtanult, akkor azt akarja, hogy legyen is belőle valaki, mert amit megtanult, azt további életében alkalmazni akarja. Gondolják el, ha ma egy intelligens átlagemberről azt feltételeznénk, hogy valami Faust-félévé akarna válni, azaz nemcsak egy diplomát akarna szerezni, hanem egymás után négyet, az ötvenedik évéig tanulhatna – persze nem szükségszerű, hogy egyetemet végezzen, talán vannak jobb módszerek is. Ma nagyon ritkán találkozunk olyan emberrel, aki folyamatosan tovább akar tanulni, képezni akarja magát, hogy átalakulásra alkalmas maradhasson. A görögöknél ez még sokkal gyakoribb volt – legalábbis a népességnek abban a rétegében, amelyet intelligenciának neveznek – azért, mert akkor a fonal nem szakadt el a harmincas évek elején, a születéstől származó erők nagyon elevenek voltak. Ekkor kezdtek a halálra irányuló erők hozzájuk keveredni, és így a középen egyensúly jött létre. Most megszakad a fonál: 27 évesen a legtöbben „kész emberek" akarnak lenni, ahogy mondani szokták. A harmincas évek végén kapcsolódni lehetne a fiatalsághoz és tovább tanulni, ha az ember akarna. Szeretném tudni azonban, hány ember akarja ma ezt, hány ember akarja a legszükségesebbet megragadni abból, ami az emberiség-fejlődés jövője előtt áll: a folytonos tanulást, a folytonos mozgásban maradást. És ezt nem lehet elérni anélkül, hogy az egyik ember érdeklődne a másik iránt. Az emberekre való szeretetteljes rátekintés képességének, az ember sajátos jellege iránti érdeklődésnek kell az emberiséget áthatnia. És éppen azért, mert ennek át kell hatnia az emberiséget, azért van ez visszahatásként oly kevéssé meg a jelenkorban. Amit most mondtam, az a belső lelki fejlődés egy fontos tényét világítja meg. A születést és a halált összekötő fonal a 26-27. év és a 37. vagy 38. éve között bizonyos értelemben megszakad. Ez olyan évtized az emberi fejlődésben, amikor a születés és a halál erői nem akarnak igazán összetalálkozni. Azt a beállítottságot, amelyre az embernek szüksége van és amellyel a görög-latin korszakban azáltal rendelkezett, hogy ezek az erők összetalálkoztak, a tudati lélek korszakában azáltal kell kifejlesztenie, hogy képes a születést és a halált a külső történelmi életben is meglátni. Röviden: a külső életre irányuló szemléletünknek olyanná kell válnia, hogy bátran, gyávaság nélkül tudjunk környezetünkre tekinteni, úgy hogy ezt mondjuk: a növekedés és a hervadás az, amit minden életben tudatosan létre kell hozni. Ami szociális, azt nem lehet abszolút módón az örökkévalóság számára felépíteni. Aki a szociális téren épít, annak bátorsága kell, hogy legyen ahhoz, hogy mindig újat építsen, ne torpanjon meg, mert amit épít, az elöregszik, elhervad, annak el kell halnia, hogy új épüljön a helyébe.

Azt mondhatjuk: jellegzetes módon volt jelen az emberben a születés és a halál az Atlantisz utáni negyedik korszakban, a kedély-, és értelmi lélek korszakában – még nem kellett külsőleg látnia. Most a tudati lélek korszakában külsőleg kell látnia, a belsejében viszont valami mást kell kifejlesztenie. Ez nagyon fontos, hogy most valami mást fejleszt ki.

Ha az embert sematikusan szemléljük: negyedik, görög-latin korszak, ötödik korszak, akkor azt mondhatjuk: a születést és a halált az ember tudatosan pillantotta meg a negyedik korszakban, ha emberi mivoltának belsejébe tekintett. Most a születést és a halált a történelmi életben kell megpillantania és innen kiindulva kell a belsejében is keresnie. Ezért olyan végtelenül fontos, hogy a tudati lélek korszakában az ember a születésről és a halálról igaz értelemben, azaz az ismétlődő földi életek értelmében felvilágosítást kapjon, különben soha nem jut el oda, hogy a történelmi létben a születést és a halált megértse.

De ahogy a születés és a halál belülről kifelé haladt az emberi szemlélet szempontjából, úgy az embernek ismét ki kell fejlesztenie valamit belsejében az Atlantisz utáni ötödik korszakban, ami aztán a hatodik korszakban – tehát a harmadik évezredtől kezdve – ismét kifelé fog haladni. És ez a gonosz. A gonosz az ember belsejében fejlődik ki az Atlantisz utáni ötödik korszakban és kifelé kell sugároznia, a külsőben kell átélni a hatodik korszakban – ahogy a születést és a halált az ötödikben. A gonosznak belsőleg kell az emberben kifejlődnie.

Gondolják csak el, milyen kényelmetlen igazság ez. Talán azt fogja valaki mondani: azt még el lehet fogadni, ami az Atlantisz utáni negyedik korszakban fontos, hogy az ember belsőleg teljesen megismeri a születést és a halált, aztán kozmikusán megragadja a golgotái misztériumban – úgy, ahogy ezt ábrázoltam a szeplőtelen fogantatásban és a feltámadásban. Azért áll az Atlantisz utáni negyedik korszak emberisége előtt Krisztus-Jézus születése és halála, mert a születés és halál különösen fontos volt ebben a korszakban.

Most, amikor Krisztus ismét meg fog jelenni az éteriben, amikor ismét egyfajta golgotái misztériumot kell átélnie, most a gonosznak hasonló jelentősége lesz, mint a születésnek és halálnak az Atlantisz utáni negyedik korszakban volt. A negyedik korszakban Krisztus-Jézus impulzusát a földi emberiség számára a halálból kiindulóan fejlesztette ki. És azt mondhatjuk: a halálból következett az, ami az emberiségbe belefolyt. Így vezetik el különös, paradox módon az Atlantisz utáni ötödik korszak emberét a gonoszból kiindulva a golgotái misztérium megújulásához. A gonosz átélése fogja lehetővé tenni, hogy Krisztus újból megjelenhessen, ahogy az Atlantisz utáni negyedik korszakban a halálban megjelent.

Ahhoz, hogy ezt belássuk – hiszen itt-ott már néhány dolgot felvillantottunk erről – szólnunk kell a gonosz misztériumáról a golgotái misztériummal összefüggésben. A következő szemlélődésünk során a gonosz misztériumának és a golgotái misztériumnak az összefüggéséről fogunk beszélni.

Érzékfeletti elemek a történelem-szemléletben.

Dornach, 1998. október 26.

[A gonosz misztériumának összefüggése a halállal és a golgotái misztériummal. A világmindenségben működő halálerők feladata: megadni az embernek a tudati lélek képességét. A gonosz erők nem azért működnek, hogy az embereket gonosszá tegyék, ez csak mellékhatás. Az emberek egymás iránti érdeklődésének kifejlődése négy különböző területen kell hogy megtörténjen.]

Még azokon a határokon belül is, amelyek jelenleg adottak, ha ilyen dolgokról beszél az ember, nem lehet tulajdonképpen mély megindultság nélkül említeni azt, ami a gonosz misztériumáról szól az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszakban, a tudati lélek korszakában, amelyben élünk. Mert ezzel olyasvalamit érintünk, ami ennek az Atlantisz utáni ötödik korszaknak a legmélyebb rejtélyeihez tartozik, és ha beszélünk róla, a megértésnek ma még ilyen irányban meglehetősen kevéssé fejlett emberi képességeibe ütközünk. Még nagyon kevéssé fejlettek azok az átélési lehetőségek, amelyekkel a mai emberiség ilyen irányban rendelkezik. Mégis azt kell mondanunk, hogy az újkor valamennyi úgynevezett titkos társaságában ismételten megkíséreltek képszerűen utalni a gonosz és vele összefüggésben a halál misztériumára. De ezeket a képszerű ábrázolásokat például az úgynevezett szabadkőműves közösségekben is, különösen a XIX. század utolsó harmada óta az utóbbi évtizedekben meglehetősen komolytalanul végezték, vagy olyan jelleggel tették, ahogy csaknem két évvel ezelőtt itt a jelenkor néhány súlyos eseményével kapcsolatban erre utaltam.

Az akkori utalások is mélyebb indítékokra vezethetők vissza, mert aki ismeri ezeket a dolgokat, az tudja, hogy tulajdonképpen az ember lényének milyen mérhetetlen mélységeit érintjük, amikor ezekről beszélünk. De sok minden mutatja, hogy alapjában véve milyen kevés ma már az akarat az ilyen dolgok megértéséhez. Az akarat a megértéshez egészen biztosan el fog jönni, és gondoskodni kell arról, hogy eljöjjön. Minden lehetségesnek látszó úton gondoskodni kell arról, hogy eljöjjön ez az akarat. Ha ezekről a dolgokról beszélünk, olykor azt a látszatot keltjük, mintha egyfajta kritikát gyakorolnánk a jelenkor egyik vagy másik irányában. Az is, amit például tegnap elmondtam a polgárságon belüli világnézeti törekvések konfigurációjáról, nevezetesen a XIX. század utolsó harmadától kezdve, de alapjában véve már hosszú ideje – ha triviálisan akarjuk felfogni, kritikaként fogható fel. De mindazt, amit itt előadok, nem kritikaként gondolom, hanem jellemzésként, és azért mondom el, hogy belássuk, milyen erők és impulzusok működtek. Bizonyos szempontból nézve ezek az impulzusok szükségszerűen működtek. Azt is be lehetne bizonyítani, hogy szükséges volt, hogy a civilizált világ polgársága a negyvenes évektől a hetvenes évekig, illetve azok végéig terjedő évtizedeket átaludj a, ezt az alvást világtörténelmi szükségszerűségnek is lehetne nevezni. De ettől eltekintve, ennek az alvásnak, ennek a kultúr-alvásnak a megismerésre mégis pozitív módon kellene hatnia, azaz a jövő irányában ható megismerési és akarati impulzusokat kellene kiváltania.

Két misztériumnak – ahogy mondtam, ezeket a dolgokat csak bizonyos határok között tudjuk megbeszélni – két misztériumnak van egészen különleges jelentősége az emberiség fejlődése számára a tudati lélek korszakában, amelyben a XV század kezdete óta élünk. Ez a halál misztériuma és a gonosz misztériuma. A halál misztériuma, amely a mostani kor számára bizonyos szempontból összefügg a gonosz misztériumával, annak a jelentőségteljes kérdésnek a felvetéséhez vezet, hogy hogyan állunk tulajdonképpen a halállal az emberi fejlődés vonatkozásában.

Újból megismétlem, amit legutóbb mondtam: ami jelenleg tudománynak nevezi magát, a kényelmes megoldást választja. A halál a legtöbb tudós számára az élet megszűnése. Ebből a szempontból a halál látható a növénynél is, az állatnál is és az embernél is. A szellemtudomány nem ilyen kényelmes; nem húz mindent egy kaptafára. Mert a halált felfoghatnánk úgy is, mint egy zsebóra végét, a zsebóra halálát. A halál az ember számára valami egészen más, mint a többi lény úgynevezett halála. A halál jelenségét csak úgy tudjuk megismerni, ha bizonyos értelemben azoknak az erőknek a hátterében fogjuk fel, amelyek a világmindenségben tevékenykednek, és amelyek az ember számára – amennyiben az embert is megragadják – a fizikai halált hozzák. A világmindenségben bizonyos erők, bizonyos impulzusok működnek; ha ezek nem lennének, az ember nem tudna meghalni. Ezek az erők működnek a világmindenségben, és mivel az ember is hozzátartozik a világmindenséghez, az embert is áthatják, és amennyiben az emberben működnek, elhozzák számára a halált. Fel kell tehát tennünk a kérdést: ezek az erők, amelyek a világmindenségben működnek, mit okoznak azon kívül, hogy az ember számára a halált hozzák? Teljesen téves lenne, ha esetleg azt gondolnánk, hogy ezek az emberek számára halált hozó erők azért vannak a világmindenségben, hogy az ember halálát előidézzék, hogy a halált hozzák az ember számára. Nem ez a helyzet. Az, hogy ezek az erők az ember számára a halált hozzák, tulajdonképpen csak mellékhatás, valóban csak mellékhatás. Egyetlen embernek sem fog eszébe jutni, hogy ezt mondja: a mozdony feladata abból áll, hogy lassanként tönkretegye a síneket – ennek ellenére a mozdony megteszi azt, hogy lassanként tönkreteszi a síneket és nem is lehet másként. De ez mindenesetre nem feladata, az ő feladata valami más. És ha valaki így határozná meg: a mozdony olyan gép, amelynek feladata a sínek tönkretétele, az természetesen badarságot beszélne, annak ellenére, hogy nem lehet vitatni, hogy a sínek tönkremenetele mindenképpen összefügg a mozdony működésével. Éppoly kevéssé gondolkodik helyesen az, aki esetleg azt mondaná: azok az erők, amelyek a világmindenségben az ember számára a halált hozzák, azért vannak, hogy a halált hozzák az ember számára. Ezt a tulajdonképpeni feladatuk mellett okozzák. Mi tehát az ember számára halált hozó erőknek a tulajdonképpeni feladata? Az a feladatuk, hogy az embert megajándékozzák a tudati lélek teljes képességével. Látják, milyen bensőségesen függ össze a halál misztériuma az Atlantisz utáni ötödik korszak fejlődésével; milyen jelentős, hogy ebben a korszakban lelepleződik a halál misztériuma. Mert ezek az erők, amelyek melléhatásukban az ember számára a halált hozzák, tulajdonképpen azt a célt szolgálják, hogy az emberbe fejlődése folyamán beleplántálják, beleoltsák a tudati lélek képességét; nem a tudati lelket,,hanem a tudati lélek képességét.

Ez nemcsak a halál misztériumának megértéséhez vezet el bennünket, hanem arra is rávezet, hogy fontos dolgokban egzakt módon gondolkozzunk. A mai gondolkodás sok vonatkozásban – ez megint nem kritika, hanem jellemzés – ha szabad ezt a kifejezést használnom, de találó: egyszerűen slampos. A mai gondolkodás, különösen a szokványos tudományban csaknem mindenütt olyan, mintha azt mondanánk: a mozdony feladata a sínek tönkretétele. Mert amit a mai tudományban leggyakrabban mondanak az egyik vagy másik dologról, az ilyen minőségű. Ilyen minőségű, és ez nem lesz elég, ha az emberiség számára egy üdvös állapotot akarunk elérni a jövőben. A tudati lélek korszakában ez csak teljes tudatossággal érhető el.

Mindig újra hangsúlyozni kell, hogy ez a kor mély igazsága. Hiszen mindig újból halljuk, hogy itt-ott emberek bukkannak fel, akik egy látszólag mélyen megalapozott bölcsességből kiindulva ilyen vagy olyan szociális-gazdasági javaslatot tesznek, feltételezve, hogy ma még lehet szociális-gazda- sági javaslatokat tenni a szellemtudomány segítsége nélkül. Csak az gondolkodik ma időszerűen, aki tudja, hogy mindaz, amit megkísérelnek az emberiség valamilyen a jövőbe irányuló szociális konfigurációjáról állítani, az a szellemtudomány alapja nélkül kuruzslás. Csak az gondolkodik időszerűen, aki ezt teljes mértékben felfogja. Aki ma még mindenféle szellemtelen tudomány talaján álló szociális közgazdasági professzor-bölcsességre hallgat, az átalussza korát.

Azok az erők, amelyekről mint a halál erőiről kell beszélnünk, az ember testi mivoltát már korábban megragadták, hogy hogyan, azt megtudhatják ”Geheimwissenschaft” című könyvemből. Az ember lelkiségébe csak most illeszkednek bele. Az embernek a Föld-fejlődés hátralévő idejére fel kell vennie saját lényébe ezeket a halál-erőket, és a jelenkor folyamán ezek úgy fognak hatni benne, hogy kifejezésre tudja juttatni, nyilvánvalóvá tudja tenni a tudati lélek képességét.

Ahogy felvetettem ezt a kérdést és beszéltem a halál misztériumáról, vagyis azokról az erőkről, amelyek a világmindenségben az ember számára a halált hozzák, ugyanilyen módszeresen utalhatok a gonosz erőire is. A gonosz erői sem olyanok, amelyekről azt mondhatnánk, hogy az emberi renden belül a gonosz cselekedeteket hajtják végre. Ez megint csak mellékhatás. Ha nem léteznének a halál erői a mindenségben, akkor az ember nem tudná a tudati lelket kifejleszteni, és további fejlődése folyamán nem tudná magába fogadni a szellemén, az életszellem és a szellemember erőit. Az embernek át kell mennie a tudati lelken, ha a maga módján akarja felvenni a szellemén, az életszellem és a szellemember erőit. Ehhez a halál erőit az Atlantisz utáni ötödik korszak folyamán – tehát a harmadik évezred közepéig – teljesen össze kell kötnie saját lényével. Ezt meg tudja tenni. De nem tudja ugyanilyen módon összekötni a gonosz erőit saját lényével – ugyanilyen módon nem. A gonosz erői a világmindenségben, a kozmoszban olyan jellegűek, hogy az ember csak a Jupiter-korszakban tudja azokat felvenni fejlődésébe, ahogy most a halálerőket felveszi. Azt mondhatjuk tehát: a gonosz erői kisebb intenzitással, lényének csak egy részét megragadva hatnak az emberre. Ha be akarunk hatolni a gonosz erőinek mivoltába, akkor nem szabad ezeknek az erőknek a külső következményeire tekintenünk, hanem a gonosz mivoltát ott kell keresnünk, ahol az saját lényében jelenik meg, ahol úgy hat, ahogy hatnia kell – mert azok az erők, amelyek a világmindenségben gonosz erőkként szerepelnek, az emberbe is belekerülnek. És itt kezdődik éppen az, amit csak mély megindultsággal mondhatunk el, amit csak akkor mondhatunk el, ha ugyanakkor azt a követelményt támasztjuk magunkkal szemben, hogy ezeket a dolgokat valójában a lehető legmélyebb komolysággal fogjuk fel. Ha a gonoszt akarjuk keresni az emberben, akkor nem a gonosz cselekedetekben kell keresnünk, amelyeket az emberi társadalomban elkövetnek, hanem a gonosz hajlamokban, a gonoszság iránti hajlamokban. Először teljesen el kell vonatkoztatnunk, teljesen el kell tekintenünk ezeknek a hajlamoknak a következményeitől, amelyek az egyes embereknél többé-kevésbé bekövetkeznek. Tekintetünket a gonosz hajlamokra kell irányítanunk. És akkor feltehetjük a kérdést: kiknél hatnak a gonosz hajlamok az Atlantisz utáni ötödik korszakban, amelyben élünk: azok a hajlamok, amelyek ha mellékhatásaikban jutnak kifejeződésre, éppen a gonosz cselekedetekben élik ki magukat oly szemléletesen? Milyen embereknél hatnak a gonosz hajlamok?

A feletetet megkapjuk erre, ha megkíséreljük, hogy átlépünk a küszöb őre által őrzött küszöbön, és valóban megismerjük az emberi lényt. Akkor választ kapunk erre a kérdésre. És a válasz így hangzik: az Atlantisz utáni ötödik korszak kezdete óta minden emberben a tudat alatt jelen vannak a gonosz hajlamok, a gonoszra irányuló hajlamok. – Éppen abban áll az ember belépése az Atlantisz utáni ötödik korszakba, az újkor kultúrkorszakába, hogy felveszi magába a gonoszra irányuló hajlamokat. Radikálisan, de nagyon helyesen kifejezve a következőket lehet mondani: aki átlép a szellemi világba vezető küszöbön, az a következő tapasztalatra tesz szert: nincs olyan gaztett a világon, amelyre tudat alatt nem lenne hajlama minden embernek, amennyiben az Atlantisz utáni ötödik korszakhoz tartozik. Hogy egyik vagy másik esetben ez a gonoszra irányuló hajlam külsőleg gonosz cselekedetre vezet-e, az más körülményektől függ, nem ezektől a hajlamoktól. Kényelmes igazságokat nem lehet mondani, amikor ma kendőzetlenül kell az emberiséggel az igazságot közölni.

Annál inkább felvetődik a kérdés: mit akarnak ezek az erők, amelyek az emberben a gonosz hajlamokat hozzák létre, mit akarnak tulajdonképpen a világmindenségben, miközben beleszivárognak, belefolynak az ember lényébe? Mit akarnak ezek az erők? Biztosan nem arra valók, hogy az emberi társadalomban gonosz cselekedeteket idézzenek elő. Az előidéző okokról még beszélni fogunk. Mint ahogy a halál erői sem arra valók, hogy embernek csupán a halált hozzák, a gonosz erők sem azért vannak jelen a világmindenségben, hogy az embert bűnös cselekedetekre vezessék, hanem azért, hogy ha az ember ösztönzést kapott a tudati lélekre, akkor felkeltsék benne az indíttatást, hogy a szellemi életet úgy fogadja, ahogy például tegnap jellemeztük.

Ezek a gonosz erők a világmindenségben működnek. Az embernek fel kell vennie őket magába, s miközben felveszi őket, magába plántálja annak csíráját, hogy a tudati lélekkel a spirituális életet megélje. Tehát valóban nem azért vannak itt, hogy gonosz cselekedetekre késztessenek, hanem azért, hogy az ember a tudati lélek fokán át tudjon törni a szellemi életbe. Ha az ember nem venné fel ezeket a gonoszra irányuló hajlamokat, amelyekről beszéltem, akkor nem szerezhetné meg a tudati lélekből eredő impulzust, hogy magába fogadja a világmindenségből a szellemet, amelynek mostantól kezdve meg kell termékenyítenie az egész kulturális életet – ha nem akarja, hogy az halott legyen. Akkor járunk el a leghelyesebben, ha először arra tekintünk, minek kell létrejönnie azokból az erőkből, amelyek karikatúraszerűen az emberek gonosz cselekedeteiben mutatkoznak meg, és feltesszük a kérdést: minek kell történnie az emberiség fejlődésében azoknak az erőknek a hatására, amelyek egyúttal a gonosz hajlamok erői?

Ha ezekről a dolgokról beszélünk, akkor az emberiségfejlődés gyökeréhez kell közelítenünk. Hiszen mindezek a dolgok összefüggenek azokkal a végzetes sors-eseményekkel, amelyek a jelenkorban érték az emberiséget. Mert azok a végzetes csapások, amelyek a múltban érték az embert és a jövőben érni fogják, csak felvillanásai eljövendő eseményeknek. Felvillanás, amely ma gyakran az ellentétét mutatja annak, aminek el kell jönnie. Nem a pesszimizmusra, hanem tetterős impulzusokra, felébredésre kell ezekből a dolgokból erőt merítenünk. Nem pesszimizmusra, hanem felébredésre vagyunk indíttatva. Mindezeket a dolgokat nem azért mondjuk, hogy pesszimista hangulatot keltsünk, hanem hogy a felébredést segítsük elő.

Talán akkor érjük el legjobban a célunkat, ha egy konkrét jelenségből indulunk ki. Már tegnap említettem, hogy az emberiség fejlődésének jelentős impulzusa a tudati lélek korszakában a másik ember iránti érdeklődés fokozása; egyre nagyobb méreteket kell öltenie a másik ember felé irányuló érdeklődésnek. Ennek az érdeklődésnek a Föld-fejlődés hátralévő részében fokozódnia kell, és azt mondhatjuk: négy területen kell fokozódnia. Az első, hogy az ember, amennyiben a jövő irányában fejlődik, mindig más és más módon fogja embertársait látni. Ma az ember annak ellenére, hogy a tudati lélek korszakának kissé több mint egyötödén túljutott, még kevéssé hajlamos arra, hogy embertársait úgy lássa, ahogyan a tudati lélek korszakának folyamán a harmadik évezredbe nyúló időkig meg kell tanulnia látni. Az emberek ma még úgy látják egymást, hogy a legfontosabb mellett elmennek, hogy tulajdonképpen nincs szemük a másik ember számára. Ebben a vonatkozásban az emberek még nem használták ki teljesen azt, ami eddig a különböző inkarnációkban a művészetek révén kinevelődött a lelkekben. A művészet fejlődése sokra taníthat, és itt-ott tettem utalásokat arra, hogy a művészet fejlődéséből tanulni lehet. Hiszen nem tagadható – ha a szimptomatológiával egy kicsit foglalkozunk, ami éppen ezeknek az előadásoknak a célja -, hogy a művészi alkotás és a műélvezet a művészetek valamennyi ágában hanyatlóban van. És mindaz, amit az utóbbi évtizedekben a művészetek területén megkíséreltek, világosan és tisztán meg kell, hogy mutassa annak, aki erre érzékeny, hogy a művészi hanyatlóban van. A legfontosabb, aminek a művésziből tovább kell plántálódnia az emberiség fejlődésébe, az amit az emberek úgy szerezhetnek meg, hogy a jövő felfogásának bizonyos módjaira nevelik magukat.

Bár a művészet minden fajtája a legkülönbözőbb módon szerteágazik és aztán mindenféle mellékhatást produkál, mégis minden művészetben van valami, ami mélyebb, konkrétabb emberismerethez vezet. Aki valóban elmélyed azokban a művészi formákban, amelyeket például a festészet vagy a szobrászat teremt, vagy azoknak a belső mozgásoknak a lényegében, amelyek áthatják a zenét és a költészetet, aki ebben valóban elmélyed, aki a művészetet valóban belsőleg átéli – ezt gyakran maguk a művészek sem teszik a mai időkben – az olyasvalamivel hatja át magát, ami képessé teszi arra, hogy az embert egy bizonyos irányban, az emberi képszerűség irányában megértse. Mert ez lesz az, aminek a tudati lélek korszakában az emberiségben be kell következnie, hogy az embert képszerűen tudjuk felfogni. Már hallottak néhány dolgot a képszerű felfogás elemeiről. Ha az emberre tekintünk és a fejét nézzük, ez visszautal a múltba. Ahogy az álmot a külső érzéki élet reminiszcenciájaként fogjuk fel, és az álom ezáltal kapja meg jellegzetességét, úgy annak számára, aki a valóságban dolgait átlátja, minden külsőleg érzékelhető dolog a szellemi képe. Képszerűsége által kell eljutnunk az emberi szellem ősképéhez. A jövőben az egyik ember a másik számára bizonyos értelemben átlátszóvá fog válni. A fej formáját, az ember járását más belső együttérzéssel és érdeklődéssel fogják nézni, mint ahogy ez ma még az emberi hajlamokból adódik. Mert az ember csak akkor hiteti, hogy énje szerint megismerheti a másikat, ha ilyen felfogással rendelkezik képtermészetéről; ha azzal az alapérzéssel állhat a másik ember elé, hogy tudja: amit fizikai szemével lát az emberen, az úgy viszonylik az igazi szellemi, érzékfeletti valósághoz, mint a vászonra festett kép ahhoz a valósághoz, amit ábrázol. Ennek az alapérzésnek kell kialakulnia. Nem úgy kell az embert nézni – ezt meg kell tanulni – hogy csak csontok, izmok, vér stb. összefüggésének tekintjük, hanem, hogy az emberben örök szellemi-érzékfeletti lényének képmását érzékeljük. Ha egy ember elhalad előttünk, nem hihetjük, hogy megismerjük, ha az, ami elhalad előttünk, nem keltette fel bennünk az érdeklődést aziránt, ami benne az örök, érzékfeletti, szellemi lény. Így fogják majd látni és így lehet majd látni az embert. Ha majd az örökkévalóság képeként fogjuk felfogni az emberi formákat, az emberi mozdulatokat és minden ezzel összefüggőt, akkor meleg vagy hideg érzet támad majd bennünk, fokozatosan belső melegség vagy belső hidegség fog eltölteni bennünket és úgy fogunk járni-kelni a világban, hogy a másik embert bensőségesen megismerjük. Az egyik ember hideget, a másik meleget áraszt felénk. A legrosszabb „helyzetben azok lesznek, akik se meleget, se hideget nem árasztanak. Belső élményünk lesz a hőéterben, amely áthatja az étertestet: annak a fokozott érdeklődésnek a reflexe lesz ez, amellyel az egyik embernek a másik felé kell fordulnia.

Egy másik dolog még paradoxabb érzéseket fog a jelenkor emberében felkelteni, akinek egyáltalán nincs hajlama arra, hogy ilyen dolgokat felvegyen magába. De talán ebből az antipátiából fejlődik ki majd a nem távoli jövőben a helyes iránti erős szimpátia. Ez a következő: az emberek egészen másképpen fogják egymást megérteni. Erre mindenekelőtt az Atlantisz utáni ötödik korszak végéig még hátralevő két évezred fog szolgálni. A két évezred nem lesz elég, amit most mondok, az kissé tovább fog tartani, még bele fog nyúlni az Atlantisz utáni hatodik korszakba, de akkor ahhoz az én-megismeréshez, amit említettem, még egy különös képesség is ki fog fejlődni: érezni fogjuk az előttünk álló emberen kapcsolatát a harmadik hierarchiához, kapcsolatát az angyalokhoz, arkangyalokhoz, archékhoz. És ez azáltal fog kifejlődni, hogy az ember egyre inkább felismeri majd, hogyan fog az emberiség a jelenlegitől eltérő módon viszonyulni a beszédhez. A nyelvi fejlődés már túlhaladta csúcspontját. Ez kiderülhetett abból is, amit éppen idén ősszel előadásaimban kifejtettem. A nyelvi fejlődés túljutott a csúcspontján, valójában a nyelv absztrakttá vált. Jelenleg az egész földön elterjedt egy valótlan áramlat. Olyan törekvések ütik fel a fejüket, amelyek összefüggésbe akarják hozni az egyes rendszereket a népek nyelvével, mert az embereknek nincs már olyan kapcsolatuk a nyelvvel, hogy azon keresztül rátalálhassanak az emberre, az ember lényére.

Ennek a dolognak a megértését különböző alkalmakkor egy példával igyekeztem elősegíteni. Legutóbb egy zürichi előadásban ezt ismételten elmondtam, mert jó, ha ezeket a dolgokat ma már nyilvánosságra hozzuk. Felhívtam a figyelmet arra, milyen meglepő ha Hermann Grimm történelmi módszertani munkáit – aki teljesen a XIX. századi német közép-európai műveltséget képviselte – összehasonlítjuk Woodrow Wilson munkáival. Említettem, hogy én ezt a kísérletet nagyon lelkiismeretesen végrehajtottam, és lehetőség van arra, hogy Wilson egyes mondatait egyszerűen átvegyük és betegyük Hermann Grimm munkáiba, mert csaknem teljesen azonosan hangzanak. És ugyanakkor egész történelmi-módszertani mondatokat lehetne Hermann Grimmtől áttenni abba, amit Woodrow Wilson mondott és aztán kinyomtatott – és mégis radikális különbség van a kettő között. Ezt olvasás közben észreveszi az ember. Nem tartalmát tekintve különbözik, mert a tartalom szó szerint véve egyre kevésbé jelentős az emberiség számára, amennyiben a jövő felé halad. Hermann Grimmnél minden, még az is, amivel nem érthetünk egyet, olyan, amiért ő maga harcolt meg mondatról-mondatra, fokról-fokra; Wilson szövege pedig olyan, mintha belső démona sugallta volna, aki tudattalanját megszállta. A kiindulás a lényeg: az egyik esetben közvetlenül a tudat felületén keletkezik valami, a másik esetben egy démon sugallatára a tudattalanból. Így azt kell mondanunk: ami Wilsontól jön, az bizonyos megszállottságból ered.

Ezt a felismerést példaként idézem, hogy rámutassak: ma már nem a szó szerinti megegyezés a lényeg. Mindig mérhetetlen fájdalmat érzek, ha ügyünk barátai ezt vagy azt a lelkipásztort vagy professzort idézik és ezt mondják: ez tiszta antropozófia. Nézzék csak meg közelebbről, vajon mennyire antropozófia az! Abban a kultúrkorszakban, amelyben élünk, még egy professzor is, aki politizál, fontos helyen is írhat olyan dolgokat, amelyek szó szerint természetesen egybehangzanak azzal, ami a kor valóságismeretével megegyezik, de nem a szószerintiség a lényeg. Az a fontos, hogy az emberi lélek melyik régiójából származnak a dolgok, hogy a nyelven keresztül arra a régióra tekintsünk, amelyből a dolgok származnak.

Mindazt, amit itt mondunk, nem pusztán azért mondjuk, hogy bizonyos mondatokat fogalmazzunk meg, hanem a hogyan a fontos, az hogy áthassa az az erő, ami közvetlenül a szellemből fakad. És aki szószerinti egyezést vár anélkül, hogy érezné, hogyan hatja át ezeket a mondatokat a szellemi forrás azáltal, hogy az antropozófiai világnézet összefüggéseibe vannak belehelyezve, aki nem tud ügyelni erre a hogyanra, az félreismeri szándékunkat, amikor a szószerinti jelentést minden tetszőleges külső bölcsességgel valamiképpen azonosítani akarja.

Természetesen nem kényelmes dolog ilyen példákra hivatkozni, mert az emberi hajlamok ma többnyire éppen ennek ellenkezőjére irányulnak. Csakhogy ez kötelesség. Ha az ember komolyan beszél, ha a beszéddel nem egyfajta nyugtatószert, egyfajta jó kultúr-altatószert akar terjeszteni, akkor szükséges, hogy ne riadjon vissza olyan példák említésétől, amelyek ma sok ember számára kellemetlenek. Mert akik komolyan beszélnek, meg kell, hogy tudják hallgatni azt is, mit jelent alapjában véve a világ számára, ha hagyja, hogy a világ rendjét egy gyengeelméjű amerikai professzor határozza meg. A valóságról beszélni nem mondható kényelmesnek, mert egyes embereknek gyakran éppen az ellenkezője a kényelmes és kellemes. A valóságról egyébként is csak azokon a területeken szólunk, amelyekről feltétlenül szükséges, és olyasmit, ami rendkívül kézenfekvő – legalábbis kézenfekvőnek kell lennie ahhoz, hogy az emberek meghallják.

A nyelven át kell látni; szerintem ez az, aminek az emberiségben be kell következnie. Akkor az embereknek el kell majd sajátítaniuk, hogy a mozdulatot ragadják meg a nyelvben. És ez a korszak nem fog befejeződni, a vége mindenesetre belenyúlik majd a következő időszakba. De a harmadik évezred nem fog elmúlni anélkül, hogy az emberek rá ne jöjjenek, hogy ne úgy hallgassák az embert, amikor a másikhoz beszél, ahogy most hallgatják, hanem a nyelvben a harmadik hierarchiától, az angyaloktól, arkangyaloktól és archéktól való függésének a kifejeződését lássák. Azt, aminek a révén az ember az érzékfeletti-szellemihez felemelkedik.

Ez oda fog vezetni, hogy a nyelven keresztül hallani fogják az ember lelkét. Ez természetesen egészen más szociális együttélést eredményez majd. És éppen az úgynevezett gonosz erőiből kell sokat átalakítani ahhoz, hogy oda tudjunk figyelni arra, amit a másik ember mond, és hogy a nyelven keresztül a lelkét halljuk. Ha a nyelvből hallani lehet a lelket, az embert sajátos szín-érzés fogja el, és a nyelvnek ebben a szín-érzékelésében az emberek megtanulják majd nemzetközileg megérteni egymást. Mert az egyik hang természetesen ugyanazt az érzést fogja előidézni, mint a kék szín, egy kék felület megpillantása, a másik ugyanazt az érzést idézi majd elő, mint a vörös szín megpillantása. Amit egyébként csak hőként érzünk, ha az embert nézzük, bizonyos értelemben színné válik, ha az embert hallgatjuk. És bensőségesen kell majd részt vennünk abban, ami a hangok szárnyán emberszájból emberfülbe hangzik. Ez be fog következni az emberiségben.

A harmadik az, hogy az emberek bensőségesen át fogják élni a másik ember érzelmi megnyilatkozásait, érzelmi konfigurációit. Ebben sok szerepe lesz a beszédnek. De nemcsak a beszéd útján, hanem ha az egyik ember a másik elé fog lépni, akkor önmagában, a saját leheletében át fogja élni a másik ember érzelmi konfigurációját. Abban a korban, amelyről beszélek, a Föld-fejlődés jövőjében a lélegzés annak az embernek az érzelmi élete szerint fog alakulni, akivel szemben állunk. Az egyik gyorsabb, a másik lassabb lélegzésre fog késztetni bennünket, és aszerint, hogy gyorsabban vagy lassabban lélegzünk, érezni fogjuk, milyen emberrel van dolgunk. Gondolják csak el, hogy fog létrejönni a szociális közösség, milyen bensőségessé válik majd az emberi együttélés! Hosszú idő kell ahhoz, hogy mindez kialakuljon; a lélegzés beletagolódása az emberi lélekbe az egész hatodik korszakban tartani fog és még a hetedikbe is átnyúlik. És a hetedik korszakban el fogunk érni valamit abból, ami a negyedik fontos tényező. Ez a következő: az emberek, amennyiben akarattal fognak egy emberi közösséghez tartozni, – bocsássák meg a kemény szót – meg kell, hogy emésszék egymást. Amikor az egyik vagy a másik emberrel ezt vagy azt szeretnénk, vagy akarjuk majd elérni, akkor hasonló belső élményeink lesznek, mint amilyenek ma csak primitív módon vannak meg, amikor az egyik vagy a másik ételt esszük. Az embereknek meg kell majd emészteniük egymást az akarat területén, lélegzeniük kell majd egymást az érzés területén és színesen kell átélniük egymást a nyelven keresztül létrejövő megértés területén. Az emberek énként fogják egymást megismerni, amennyiben megtanulják valóban megnézni egymást.

De mindezek az erők inkább belső lelkierők lesznek. Mert ahhoz, hogy teljesen kialakuljanak, ahhoz a Jupiter-, Vénusz- és Vulkán-korszak szükséges. Utalásokat minderre, lelki-szellemi utalásokat azonban már a Föld-fejlődés is követel az embertől. És a jelenlegi kor a maga figyelemreméltó, katasztrofális fejlődésével annak megnyilvánulása, hogy az emberiség vonakodik attól, aminek jönnie kell. Az emberiség tiltakozik, mivel a jövőben le kell küzdeni minden szociális elkülönülési törekvést, tiltakozik ez ellen, éppen azzal, hogy olcsó jelszavakat terjesztenek a világban: az emberek csoportosuljanak nemzetek szerint. Ami ma történik, az ellenszegülés az istenek akarata szerinti emberiség-fejlődés ellen, eltorzítása annak, aminek mégis be kell következnie. Ezekbe a dolgokba bele kell tekintenünk, ha kiindulási alapot akarunk az úgynevezett gonosz misztériumának megértéséhez. Mert a gonosz gyakran mellékhatása annak, aminek bele kell nyúlnia az emberiség fejlődésébe. Ha egy mozdonynak messzire kell mennie és rossz sínekre kerül, tönkreteszi a síneket és maga sem jut tovább. Az emberiség fejlődése olyan célok felé irányul, mint amilyeneket vázoltam. És a tudati lélek korszakának feladata annak felismerése, hogy az emberiségnek tudatosan kell ilyen célok felé törekednie. Csakhogy egyelőre nagyon rossz sínek vannak lefektetve, és meglehetősen sokáig fog tartani, amíg jobb sínek lesznek, mert a rossz síneket semmiképpen sem akarják jobbakkal felcserélni.

De ahogy látják, a szellemtudomány valami egészen másra törekszik, mint a pesszimizmus. A szellemtudomány arra törekszik, hogy az ember számára valóban megismerhetővé tegye, milyen fejlődési úton jár tulajdonképpen. Azt követeli azonban, hogy bizonyos megszokott hajlandóságokat legalább az élet ünnepi pillanataira tegyünk félre. Minthogy az embereknek igen nehezükre esik ezekről a dolgokról lemondani és mindjárt visszaesnek taposómalmukba, roppant nehéz ezekről a kérdésekről nyíltan beszélni. Mert itt olyan dolgokat érintünk – és ez a jelenkor természetében rejlik – csupa olyan dolgot, amelyek vonatkozásában az emberiség ma közel áll ahhoz, hogy a szakadékba zuhanjon, ezért folytonosan a felébredésre kell figyelmeztetnünk.

Egyes dolgokat csak bizonyos határokon belül lehet megbeszélni. Ez természetesen azt feltételezi, hogy egyes dolgokat egészen elhagyunk, vagy talán elnapolunk. Természetesen! Mert vegyük azt, ami a legközelebb fekszik, és ne vegyék rossznéven tőlem, ha ezt elmondom. Nyolc nappal ezelőtt azzal fordultak hozzám, hogy mondjak valamit a svájci történelem szimptomatológiájáról is. Ezalatt a nyolc nap alatt a kérdést alaposan megfontoltam, s minden irányban mérlegeltem. De ha a XV századtól mostanáig svájci történelem-szimptomatológiát fejtenék itt ki nem svájciként svájciak előtt, egészen különös helyzetbe kerülnék. Engedjék meg, hogy ezt egy másik oldalról megvilágítsam. Gondoljanak csupán arra, hogy ha, mondjuk, ez év júniusában valaki Németországban vagy akár Ausztriában eseményeket, személyeket és impulzusokat úgy ábrázolt volna, ahogy ezt az emberek ma teszik, gondolják el, hogyan járt volna akkor, ha mondjuk öt évvel ezelőtt vagy akár tizenöt vagy harminc évvel ezelőtt például Ausztriában a mai viszonyokat vázolta volna. Tudom, nagy megütközést keltene, ha úgy beszélnék itt Svájcról, ahogy húsz év múlva a svájci történelemről beszélni fognak. Mert ma itt is az a kívánalom – hiszen ez nem lehet másképpen, ezért mondom, ne vegyék rossznéven tőlem, hogy ezt így kimondom, hiszen nem lehet másképpen, csak annak megfelelően, ami ma oly mélyen ül a lelkekben – hogy nem akarnak hallgatni arra, amit a jövő szempontjából mondani kell. Sok mindenre mégis érvényes, hogy az emberek – hiszen végül is mindannyian az emberek közé tartozunk – sok területen, különösen a számukra igen kézenfekvő területeken – nem akarják az igazságot hallani, hanem altatóport akarnak kapni. És biztosíthatom Önöket, hogy bizonnyal megütközést keltenék, ha nem altatóport adnék azon a területen, amelyre felkértek. Különböző dolgok alapján, amelyeket éppen be kellett vonnom mérlegelésembe, igen erősen kézenfekvőnek találtam, hogy ezeket a dolgokat egyelőre ne érintsem. Mert azok az ítéletek, amelyeket ma alkotnak, és amelyektől a miénk némiképp különbözik, már kézenfekvővé teszi az ember számára, ha ma bizonyos dolgokat ábrázolni akar, hogy azt úgy tegye, ahogy tegnap tettem. Itt Svájcban ez viszonylag ártalmatlan, felőlem akár még egy jobbfajta vasárnap délutáni prédikációnak is felfogható, ha az orosz forradalommal példálóznak, és ha a polgári középosztály viszonyát ábrázolják a széles tömegekhez és a távolabb balra álló radikális elemekhez. Ha ezzel példálózunk, akkor azt mint valamiféle jobb vasárnap délutáni prédikációt foghatják fel. Ez így van. És akkor az ember átadhatja magát – nem akarom mondani, hogy az illúziónak, hanem a kellemes várakozásnak, hogy néhány lélekbe ez mégis behatol és nagyobb a hatása, mint egyébként a vasárnap délutáni prédikációknak, jóllehet a tapasztalat az utóbbi évek során sokszor mutatta ennek ellenkezőjét is fontos dolgok vonatkozásában. De a közvetlenül a kézenfekvővel példálózni, ez olyasvalami, ami nem lehet annak feladata, aki nem svájciként svájciakhoz beszél és történelmi fejtegetésekkel szolgál. Akkor is, amikor az újkorról történelmi fejtegetéseket adtam elő – Zürichben is tartottam egy nyilvános előadást erről – akkor is, jóllehet nem vonakodtam a legradikálisabb következtetésektől, amelyeket le kell vonni, mégis természetesen bizonyos határok között kellett maradnom. Mert ma a legtöbb ember számára rendkívül kényelmes Woodrow Wilsont nagy embernek, világ-boldogítónak tartani. És ha ezzel szemben meg kell mondani az igazságot, akkor ez az igazság kényelmetlen dolognak hat, és aki kimondja, azt rendbontónak tartják! Ez azonban mindig így volt azokkal az igazságokkal, amelyeket az érzékfeletti élet forrásából kell meríteni. Csakhogy mi éppen a tudati lélek korszakában élünk, és ezért szükséges, hogy bizonyos igazságok közel kerüljenek az emberekhez.

Valóban nem arról van szó, hogy mindig újra és újra elismételjük azt a rendkívül olcsó igazságot, hogy az embereket nem lehet megközelíteni. Egyáltalán nem az a kérdés, hogy az embereket meg lehet-e közelíteni vagy sem, hanem hogy mi megtesszük-e a szükségeset ahhoz, hogy valóban elmondjuk az embereknek a megfelelő igazságokat, amikor erre alkalmunk van. A másik dolog pedig az, hogy ne adjuk át magunkat illúzióknak az emberek igazsággal kapcsolatos felvevőképességét illetően, hogy valóban tisztában legyünk azzal, hogy az emberek ma kevéssé felvevőképesek arra, ami a legszükségesebb. Mert ma kötik magukat ahhoz, hogy a világot úgy rendezzék be, ahogy egyáltalán nem lehet berendezni, ha az emberiség a neki megfelelő, a mi korszakunkban adott fejlődési impulzust követi. Ezen a területen mindenesetre a legkeservesebb tapasztalatokra lehet szert tenni. De az ember szert tesz ezekre és elfogadja őket, nem zsémbeskedéssel, hanem úgy, hogy megtanulja belőle, hogyan kell csinálni az egyik vagy másik dolgot.

Ezekről a dolgokról még pontosabban is szeretnék szólni. Rendkívül szép lett volna például, ha Közép-Európában csak néhány embert lehetett volna találni, akik bizonyos szabadkőműves impulzusokból kiindulóan felismerték volna, milyen hordereje van annak, amit Önök előtt is kifejtettem itt két évvel ezelőtt a világban létező bizonyos titkos társaságokra vonatkozóan. Azonban csak süket fülekre találtunk. Mert semmi sem volt terméketlenebb, mint a szabadkőművesség álláspontja Közép-Európában az utolsó évtizedekben! Ez már abban is megmutatkozik, hogy mindig újból és újból hangsúlyozták, hogy ellenállásba ütközünk, ha védekezünk az ellen, hogy amit az antropozófiai szellemtudomány ad, azt valamiképpen pótolják a közép-európai szabadkőművességgel. Ezzel szemben megjelent egy főfecsegő, aki mindenféle ostoba dolgot összefecsegett szimbolikáról és hasonlókról, Homeffer, aki úgynevezett Nietzsche-kutató is, és a legszélesebb körökben nagyon komolyan vették. Ennek mélyebb oka mindenesetre abban rejlik, hogy az emberek bizonyos követelményekkel találják szembe magukat, ha az antropozófiai szemléletű szellemtudományba akarják magukat beledolgozni, és hogy ez nem megy olyan könnyen. Ma vannak olyan agitátorai a szellemi megújulásnak, akik az emberekkel azt akarják megértetni, hogy semmi más nem kell, mint mondjuk, lefeküdni egy díványra és magunkat önmagunknak átengedni: akkor a magasabb én és az Isten és mit tudom én még mi minden az emberben elevenné válik, és nem kell olyan borzalmas fogalmakkal győzködni, mint az antropozófiai szemléletű szellemtudomány! Csak önmagunkra kell figyelni és aztán átengedni magunkat, akkor felbukkan ez a magasabb, misztikus én és az ember önmagában érzi és megtapasztalja az Istent.

Ismertem államférfiakat, akik mindenesetre szívesen hallgattak az ilyen isten-emberekre. Ezek azt javasolják nekik, keressék az ént kényelmesebb módon, mint ahogy a szellemtudomány keresi. Egy barátunk mondta nemrég, hogy egyike ezeknek az istent-hozóknak – akkoriban még követője volt – azt mondta neki: Ön nem is hiszi, milyen buta vagyok én! És mégis, ugyanez az ember, aki ezt a tanúbizonyságot tette, hogy ezzel is kimutassa, nem kell okosság ahhoz, hogy az embert ma a bölcsesség ősforrásához vigyük. Ugyanez az ember fent és lent, mindenütt nagy közönségre talál, mert az ilyen emberekre szívesebben hallgatnak, mint azokra, akik kényelmetlen módon mindenféle olyan lehetőségről beszélnek, hogy az embert a tudati lélek feladatának megragadásához akarják elvezetni. Akik négyszeres fejlődés- menetről beszélnek, sőt arról, hogy az embereknek egymást melegíteniük kell, egymást színezniük kell, egymást teljesen meg kell emészteniük. Ahhoz, hogy az ilyesmihez eljussanak, egész sor könyvet kell elolvasniuk és megérteniük, és ez kényelmetlen dolog, felettébb kényelmetlen. De hogy ezt kényelmetlen dolognak érzik, ez összefügg korunk szerencsétlenségével! Ez sem pesszimizmusra indít azonban, hanem az erők megszerzésére, a megismerés tetté alakítására.

És ez az, amit nem lehet elég gyakran ismételni.

Mindenkire rábízom, hogy miután tegnap a szívás- és nyomásproblémáról szóló ártatlan példázatot mondtam el, hogy kissé utánagondoljon annak, talán mégis nem fontos dolog-e ezt a szívás- és nyomásproblémát meghányni-vetni. Máskülönben előfordulhatna, hogy az emberek ezt mondják: igen, Oroszországban a polgárság nem találta meg a csatlakozást a parasztsághoz, de nekünk jó, mert nálunk a polgárok és a parasztok majd össze fognak és akkor majd menni fog a szocializmus. Egyáltalán nem gondolnak arra, hogy ezt természetesen számos ember mondta Oroszországban is, és hogy éppen azon múlik, hogy ott mondták.

Holnap majd ismét beszélünk erről.

Epizódszerű utalások ,,A szabadság filozófiája” új kiadásához.

Dornach, 1918. október 27.

[A szabadságnak a külső életben valódi impulzussá kell válnia. Az emberi individualitás végső célja: a szabad szellem. Az intuíció kifejlesztésével a gonosz hajlamok jóra fordíthatók. A szabadság tudománya etikai individualizmushoz vezet. Rudolf Steiner ilyen irányú kísérletei a ,,Magazin für Literatur” c. lappal, a szocialista munkásságnak tartott előadásokkal és a teozófiai Társaságnál.]

A legkülönbözőbb szempontok szerint beszéltem már az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszak impulzusairól. Sejthető, hogy ezekből az impulzusokból csak néhányat emelhettem ki, hiszen sok olyan impulzus van, amelyet ki lehet ragadni ahhoz, hogy korunk emberiségének fejlődési áramlatát megérthessük. Az a szándékom, hogy azok közül az impulzusok közül, amelyek a XV század óta a civilizált világban hatottak, a következő előadásokban még különösképpen a vallásos impulzusokat ragadjam ki, úgy, hogy a következő három előadásban igyekszem egyfajta vallástörténetet Önök elé tárni.

Ma epizódszerűen olyasmiről szeretnék beszélni, amit egyesek talán szükségtelennek találhatnának, elmondása mégis kézenfekvő számomra, mert a jelenkori emberiségfejlődés időszakának impulzusaiban való személyes jelenlét szempontjából egyik vagy másik oldalról fontos lehet. Abból a tényből szeretnék kiindulni, hogy személyesen számomra egy bizonyos időpontban az a szükségszerűség adódott, hogy a jelenkor impulzusait a ”Philosophie der Freiheit” című könyvemben fejtsem ki.

Talán tudják, hogy ezt a Philosophie der Freiheit-et – annak teljes tudatában, hogy a kor szellemében írok – az előző évszázad kilencvenes éveinek elején írtam. Aki akkoriban elolvasta azt az előszófélét, amivel kezdtem, az érzi, miképpen hatotta át lelkemet akkoriban az a törekvés, hogy a kor impulzusától indíttatva írjak. Ezt az előszót ezúttal második függelékként egészen a könyv végére tettem. Természetesen ha egy könyv egy negyed század múlva újból megjelenik, akkor bizonyos körülmények megváltoztak, de bizonyos okokból nem akartam változtatni semmit azon, ami ennek a könyvnek az első kiadásában állt.

Akkoriban bizonyos értelemben a Philosophie der Freiheit jelmondataként ezt írtam: „Csak az igazság hozhat számunkra biztonságot individuális erőink fejlesztésében. Akit kétségek gyötörnek, annak erői meg vannak bénítva. Egy olyan világban, amely rejtélyes számára, nem tudja alkotásának célját megtalálni.’Ez az írás’ nem az igazsághoz vezető egyetlen útra vezet, de arról az útról beszél, amelyen olyan ember jár, akinek szívügye az igazság.”

Akkoriban, amikor elhatároztam ennek a könyvnek a megírását – amelynek alapvonalai néhány év óta már készen voltak a fejemben – még csak rövid ideje voltam Weimarban. Ez annyit jelent, hogy Weimarba érkezésem és a Philosophie der Freiheit leírása között csak rövid idő telt el, hiszen egészében hét esztendőt töltöttem Weimarban. Tulajdonképpen már a Philosophie der Freiheit eszméivel mentem Weimarba. Mondhatnám azt is, hogy aki akarja, az a Philosophie der Freiheit egész programját megtalálhatja ’Wahrheit und Wissenschaft" című kis írásom utolsó fejezetében, amely disszertációm is volt. De a disszertációból hiányzott – természetesen abból ezt elhagytam – ez az utolsó fejezet, amely a Philosophie der Freiheit programját tartalmazza.

Alapjában véve a Philosophie der Freiheit eszméje akkor alakult ki bennem, amikor a goethei világnézettel foglalkoztam, ami már hosszú évek óta feladatom volt. Ez a goethei világnézettel való foglalkozás és a goethei világnézet területéről való publikációm vezettek ahhoz is, hogy aztán meghívtak Weimarba, a nagy Goethe-kiadáson való munkára. Ezt a nyolcvanas évek végétől indította be a weimari Goethe Archívum, amit Szászországi Zsófia nagyhercegnő hozott létre.

Amit Weimarban akkor meg lehetett élni – bocsássák meg, ha ma néhány személyes jellegű megjegyzést teszek, mert mint mondtam, az Atlantisz utáni ötödik korszak impulzusaiban való személyes részvételt szeretném jellemezni – az olyan volt, hogy akkoriban a múlt század kilencvenes éveiben áthatották egymást egy érett, jelentős tartalommal teljes kultúra jó hagyományai, amely ahhoz kapcsolódott, amit goetheanizmusnak szeretnék nevezni. Ehhez a hagyományos goethei jelleghez kapcsolódott aztán akkoriban Weimarban az, amit a Liszt-korszakból vettek át. Ehhez kapcsolódott az is – minthogy Weimar művészeti akadémiája révén mindig művészváros is maradt – ami alkalmas lett volna fontos ösztönzések elindítására, ha nem árasztotta volna el valami más. Mert a régi csak akkor tud termékeny maradni és továbbfejlődni, ha az új beleáramlik és megtermékenyíti, így a goetheanizmus mellett – amely mindenestre kissé múmiaszerűen testesült meg a Goethe Archívumban, de ez nem volt baj, elevenné lehetett tenni és én mindig elevennek is fogtam fel – művészi területen modern élet alakult ki. Az ott élő festők mind újszerű impulzusokat képviseltek. Mindazokon, akikhez közel kerültem, észre lehetett venni, milyen mélyreható befolyása volt az új művészeti impulzusoknak. Ez élt például Leopold von Kalckreuth grófban, aki akkoriban – sajnos túl rövid ideig – Weimar művészi életét rendkívüli módon megtermékenyítette. A weimari színházban is megvoltak még a régi kitűnő hagyományok, ha itt-ott be is lopakodott a filiszterség, azért mégis jó hagyományok voltak. Erezhető volt egyfajta légkör, amelyben bizonyos fokig mindenfélének a találkozása lejátszódott.

Ehhez jött aztán az az élet, amely közvetlenül a Goethe Archívummal volt kapcsolatban, és amit később Goethe és Schiller Archívummá bővítettek. Ez az élet a Goethe Archívumban olyan volt – minden filológiai alap ellenére, amely a kor szellemének és nevezetesen a Scherer-i szellemnek megfelelően a Goethe Archívum alapját képezte – hogy e filológiai alap ellenére mégis érvényre jutott az újkor impulzusainak egyfajta élénk átélése. Mindenekelőtt azáltal, hogy a Goethe Archívumon mintegy átáramlott mindaz, ami nemzetközi tudományosság volt. És ha az Oroszországból, Norvégiából, Hollandiából, Olaszországból, Angliából, Francia- országból, Amerikából érkezett nemzetközi tudósoknál olyasmi is felmerült, ami bizonyos fokig már a jelenlegi korszakban lévő rosszként tapadt frakkjukra, mégis megvolt mindig annak a lehetősége, hogy megéljük a jobb színezetét, éppen ebben a nemzetközi tudós közönségben, és éppen akkor, a kilencvenes évek Weimarjában. Sok mindent lehetett megélni annál az amerikai professzornál, aki beható, nagyon érdekes tanulmányt készített nálunk a Faustról, és akire még élénken emlékszem, ahogy ott ült keresztbe tett lábakkal a padlón, mert kényelmesebbnek találta, hogy így üljön a könyvespolc mellett és mindjárt mindent kihalászhasson anélkül, hogy előbb a székhez kelljen mennie. Vagy ott volt például a zsémbelő Treitschke, akivel egyszer egy ebé- den találkoztam, és aki – mindent cédulákra kellett neki felírni, mert nem hallott – tudni kívánta, hogy honnan jöttem, és amikor azt feleltem neki, hogy Ausztriából, a maga jellegzetes módján mindjárt azt monda: nos, Ausztriából vagy nagyon okos emberek jönnek, vagy gazemberek! – Az ember választhatott, hogy az egyik vagy a másik csoporthoz sorolja-e magát. Végtelen sok változatát mesélhetném itt el annak, hogyan színezte a nemzetközi jelleg a weimari működést.

Sok mindent azáltal is igen pontosan meg lehetett ismerni, hogy olyan emberek is jöttek, akik csak többé vagy kevésbé meg akarták nézni, mi maradt fenn, mi maradt meg a goethei korból. Mások is jöttek, akikkel kapcsolatban élénk érdeklődést keltett az emberben az a mód és jelleg, ahogyan ők a goetheanizmushoz közelebb akartak kerülni, és így tovább. Csak megemlítem, hogy Richárd Strauss is Weimarban kezdte meg működését, amit aztán annyira megrontott-jobbított. Akkoriban azonban ténylegesen azok közé tartozott, akiknél az új kor zenei törekvését, hogy úgy mondjam, a legbájosabban lehetett megismerni, mert Richárd Strauss ifjúkorában élénk szellem volt, és én még sok szeretettel gondolok arra az időre, amikor újból és újból jött és kihalászta egyikét-másikját azoknak az izgalmas mondatoknak, amelyek Goethének kortársaival folytatott beszélgetéseiben találhatók. Goethe beszélgetéseit kórtársaival Woldemar Freiherr von Biedermann adta neki, és ezekben valóban a bölcsesség aranyszemcséi találhatók. – Mindezt azért mondom, hogy jellemezzem az akkori Weimar hangulatát, amennyiben részese lehettem.

Gyakran jött a Goethe és Schiller Archívumba egy előkelő jelenség, aki a legjobb idők hagyományait őrizte, teljesen eltekintve minden hercegitől: az akkori weimari nagyherceg, Kari Alekxander, akit csak mint embert kellett nézni, ahhoz, hogy valaki szeresse és becsülje. Ő is egy eleven hagyományféle volt, mert 1818-ban született, tehát még 14 éven át Weimarban ifjú- és gyermekkorát Goethével együtt élte át. Valami rendkívüli belső báj volt ebben a személyiségben, és ezenkívül határtalan tiszteletet keltett az a mód, ahogy Szászországi Zsófia nagyhercegnő, ez az orániai asszony a Goethe-hagyatékot ápolta, ahogy foglalkozott minden egyes részlettel, ami azért került ide, hogy a hagyatékot valóban ápolják! Az, hogy később a Goethe Társaság élére egy volt pénzügyminisztert hívtak meg, az egészen biztosan nem állt azoknak a szándékában, akik akkoriban Weimarban tevékenykedtek. És azt hiszem, hogy az a nagyszámú nem-filiszter, aki már akkoriban is kapcsolatban állt azzal, amit goetheanizmusnak neveznek, hasonlóképpen – tréfából természetesen – nagy örömmel üdvözölné, hogy talán mégis van valami szimptomatikus ennek a volt pénzügy- miniszternek a vezetéknevében, aki most Goethe Társaság elnöke lett, vezetékneve ugyanis Kreutzwendedich (Kereszt fordulj meg) volt.

Nos, igen, erősen ebbe a környezetbe állítva írtam meg a Philosophie der Freiheit-et, azt a könyvet, amelyről mindenesetre azt hiszem, hogy a jelenkor egy szükséges impulzusát ragadta meg. Ezt nem személyes dicsekvésből mondom, hanem annak jellemzésére, amit tulajdonképpen akartam, és amit még ma is akarnom kell a Philosophie der Freiheit-tel. Azért írtam, hogy a szabadság eszméjét, a szabadság impulzusát, amelynek lényegében az Atlantisz utáni ötödik korszak impulzusának kell lennie, és amelynek sok más szétforgácsolt impulzusból kell kifejlődnie, mondhatnám, tisztán odaállítsam az emberek elé. Ehhez két dolog volt szükséges. Először szükséges volt a szabadság impulzusát erősen beépíteni abba, amit egy ilyen dolog tudományos megalapozásának nevezhetünk. Ezért a Philosophie der Freiheit első részének ezt a címet adtam: „A szabadság tudománya”. Sokan megütköztek ezen az első részen, kényelmetlennek találták, mert most a szabadság impulzusával oly módon kellett foglalkozniuk, hogy erőteljesen beépítve érezzék szigorúan tudományos fejtegetésekbe, amelyek a gondolat szabadságában gyökereznek, és nem abba vannak beépítve, ami ma gyakran természettudományos monizmusként jut érvényre. Ennek a ”Wissenschaft der Freiheit” című résznek harcias jellege van, és ez az akkori idők egész szellemi hangulatából magyarázható. Nekem vitába kellett szállnom a XIX. század filozófiájával, azzal, amit a XIX. század filozófiája a világról gondolt. Mert a szabadság fogalmát világfogalommá akartam kiszélesíteni, meg akartam mutatni, hogy csak az értheti meg a szabadságot és csak az érezheti át megfelelő módon, akinek érzéke van ahhoz, hogy az emberi bensőben nem olyasmi játszódik le, ami csupán földi, hanem hogy a nagy, kozmikus világfolyamat át- áramlik az emberi bensőn és felfogható az emberi bensőben. És csak akkor juthatunk el a szabadság filozófiájához, ha ezt a nagy, kozmikus világfolyamatot az emberi bensőben felfogjuk, ha az emberi bensőben átéljük, ha az ember legbensőbb mivoltát kozmikus mivoltként ragadjuk meg. A szabadság filozófiájához nem juthat el az, aki a modern természettudományos nevelés alapján, annak irányítása szerint gondolkodását tisztán a külső érzékelés pórázán akarja vezetni. Éppen ez a tragikus korunkban, hogy az embereket a főiskolán mindenütt arra nevelik, hogy gondolkodásukat a külső érzékelés pórázán vezessék. Ezáltal olyan korba jutottunk, amely minden etikai, szociális és politikai kérdésben többé-kevésbé gyámoltalan. Mert az a gondolkodás, amely magát csupán a külső érzékelés pórázán vezeti, soha nem lesz abban a helyzetben, hogy belsőleg úgy felszabadítsa magát, hogy felemelkedjék azokhoz az intuíciókhoz, amelyekhez fel kell emelkednie, ha az emberi cselekvés szféráján belül akar tevékenykedni. Így a szabadság impulzusát egyenesen kikapcsolták ezzel a pórázon vezetett gondolkodással.

Ez volt az első, ami a kortársaknak természetesen kényelmetlen volt a Philosophie der Freiheit-ben: rá kellett volna hogy szánják magukat arra, hogy most egy valóban fegyelmezett gondolkodással felküzdjék magukat a szabadság tudományához.

A második nagyobb rész aztán a szabadság valóságáról szól. Itt azt akartam megmutatni, hogyan kell a szabadságnak a külső életben kialakulnia ahhoz, hogy az emberi cselekvés, a szociális élet valóságos impulzusává válhasson. Azt akartam itt megmutatni, hogyan emelkedhet fel az ember ahhoz, hogy cselekvésében valóban szabad szellemnek érezze magát. És azok a dolgok, amelyeket akkoriban írtam, úgy vélem olyanok, hogy éppen ma 25 év múltán a lelkek nagyon jól felfoghatnák, szemben azzal, ami a külső világban elénk tárul.

Amit írtam elsősorban etikai individualizmus volt. Ez annyit jelent, hogy meg kellett mutatnom: az ember sohasem válhat szabaddá, ha cselekvése nem azokból az eszmékből fakad, amelyek az egyes emberi individualitás intuícióiban gyökereznek. Ezért ez az etikai individualizmus az ember végső etikai fejlődésének céljaként csak az úgynevezett szabad szellemet ismeri el, aki mind a természeti törvények kényszeréből, mind a konvencionális erkölcsi törvények kényszeréből kiemelkedik. És arra a bizalomra alapoz, hogy az ember abban a korszakban, amelyben a gonosz oly mértékben jelentkezik hajlamaiban, ahogy azt tegnap jellemeztem, abban a helyzetben van – ha az intuícióhoz felemelkedik – hogy átalakítsa gonosz hajlamait azzá, ami a tudati lélek számára a jó, a valóban emberhez méltó kell, hogy legyen. Így a következőket írtam akkoriban: ”Csak az ezáltal nyert törvények viszonyulnak az emberi cselekvéshez úgy, mint a természeti törvények egy adott jelenséghez. Egyáltalán nem azonosak azonban a cselekvésünk alapjaivá tett ösztönzésekkel. Ha azt akarjuk megragadni, mi által jön létre az ember cselekvése az erkölcsi akaratból, akkor elsősorban ennek az akaratnak a cselekvéshez való viszonyára kell tekintenünk.”

A szabad emberi együttélés eszméje ötlött fel bennem, ahogyan azt más szempontból éppen ezekben a napokban itt jellemeztem, a szabad emberi együttélésé, ahol nemcsak az egyes ember büszkélkedik szabadságával, hanem ahol az emberek kölcsönös viszonya révén a szociális életben a szabadság ennek az életnek impulzusaként is megvalósítható. Így akkoriban fenntartás nélkül a következőket írtam: ”Élni a cselekvés iránti szeretetben, ez a szabad ember alapelve, aki nem ismer más kötelességet, csak azt, amivel akarata intuitív módon összhangban van; hogy adott esetben hogyan fog akarni, azt eszmei képessége mondja majd meg.”

Ezzel az etikai individualizmussal természetesen akkoriban az egész kantianizmust kihívtam magam ellen, mert ”Wahrheit und Wissenschaft” című kis írásom előszava ezzel a mondattal kezdődik: ”Túl kell jutnunk Kanton”. Akkoriban a goetheanizmust – amely azonban a XIX. század végének goetheanizmusa volt – az úgynevezett intellektueleken át, akik magukat a legintellektuálisabbaknak nevezték, azokon át akartam talán a korhoz közel hozni. Hogy ezzel nem értem el nagy sikereket, arra rávilágít a ”Reich”-ben nemrégiben írt dolgozatom és elsősorban Eduard von Hartmann- hoz való viszonyom. Mennyire taszíthatta ezeket a kortársakat, – akiknek lassanként az lett a szándékuk, hogy a teljes filiszterségbe evezzenek be -, mennyire taszíthatta őket egy mondat, amely a Philosophie der Freiheit 176. oldalán áll most: „Ha Kant azt mondja a kötelességről: Kötelesség, te magasztos nagy név, amely semmi szeretetet nem tartalmazol, nem ismersz kedvezményt, hanem alávetést kívánsz: aki törvényt állítasz fel, amely előtt minden elnémul, még ha titokban ellene is szegül – akkor az ember a szabad szellem tudatából így válaszol: Szabadság, te barátságos emberi név, amely tartalmazod mindazt, amit erkölcsileg szeretek, amelyet embervoltom a leginkább méltányol, és senki szolgájává nem teszel, aki nem pusztán törvényt állítasz fel, hanem megvárod, amit erkölcsi szeretetem törvényeként fog elismerni, mert minden rákényszerített törvénnyel szemben rabnak érzi magát…”

A szabadság keresése az empirikusban, amelynek egyúttal szilárd tudományos alapra kell támaszkodnia, ez volt tulajdonképpen a Philosophie der Freiheit alapját képező törekvés. A szabadság az a szó, amelynek egyedül és kizárólag lehet csak közvetlen igazság-csengése korunkban. Ha az emberek úgy értenék a szabadságot, ahogy ezt akkoriban gondoltam, akkor egészen más hangok csendülnének fel, mint amilyenek ma világszerte a világrendről elhangzanak. Ma mindenféle másról beszélnek. Beszélnek jogi békéről, erőszakos békéről, és így tovább. Mindezek a dolgok jelszavak, mert sem a jog, sem a hatalom nem függ már össze eredeti módon jelentésével. A jog ma teljesen zavaros fogalom. Ha a kortársak elfogadták volna, akkor egyedül a szabadság vezethette volna őket elementáris impulzusokhoz, a valóság megértéséhez. Ha a jogi béke, erőszakos béke jelszavak helyett némiképpen a szabadság-békéről is lehetne beszélni, akkor ez a szó gördülne át a világon, és a tudati lélek korszakában némi biztonságot hozhatna a telkeknek. Természetesen bizonyos vonatkozásban ez a második, nagyobb fejezet is harcos fejezetté vált, mert ki kellett védeni mindazt, ami a filiszter világból, az olcsó sablonosságból, mindenféle tekintély imádatából a szabad szellem felfogása ellen fordulhatott.

Annak ellenére, hogy akadtak egyesek, akik érezték, milyen szél fúj tulajdonképpen ebből a Philosophie der Freiheit-ből, rendkívül nehéz volt – tulajdonképpen nem is ment – a kortársakat valamiképpen arra hangolni, ami a Philosophie der Freiheit-ben le volt írva. Jóllehet akkoriban – de ezek magányos madarak maradtak – valaki a Frankfurter Zeitung-ban azt írta erről a könyvről: tiszta és igaz, ez lehetne a jelmondat, amelyet ennek a könyvnek az első oldalára lehetne írni. De a kortársak keveset értettek meg ebből a tisztaságból és igazságból.

A könyv megjelenése – és ez egyáltalán nem hatott tartalmára, tendenciájára azonban igen, arra, hogy azt lehetett volna hinni, hogy néhány kortársnál mégis megértésre talál – abba a korba esett, amikor az egész civilizált világon, mondhatnám, átáramlott a Nietzsche-hullám. Amire most gondolok, az első Nietzsche-hullám volt az a Nietzsche-hullám, amikor megértették, hogy Nietzsche gyakran kétségtelenül betegen működő szellemén hogyan áramlottak át a nagy és jelentős kor-impulzusok. És azt lehetett remélni – mielőtt olyan embereknek, mint Kessler grópiak vagy hasonlóknak és Nietzsche testvérének is, olyan emberekkel együtt, mint Kurt Breysig vagy a fecsegő Horneffer, sikerült a képet eltorzítani – azt lehetett remélni, hogy ezáltal az előkészítés által, amelyet egy bizonyos közönség számára Nietzsche jelentett, ilyen szabadság-eszmék is némiképpen gyökeret tudnak verni. Mindenesetre ezt csak addig lehetett remélni, amíg az előbb említett emberek révén Nietzsche bele nem vitorlázott a modern dekadenciába, mondhatnánk, az irodalmi gigerliségbe, sznobizmusba – nem tudom, milyen kifejezést válasszak, hogy megértsenek.

Miután megírtam a Philosophie der Freiheit-et, először azt kellett tanulmányoznom, hogy különböző helyeken hogyan fejlődik tovább. Nem a Philosophie der Freiheit eszméire gondolok, mert nagyon jól tudom, hogy az első időben nagyon kevés példányt adtak el, hanem azokra az impulzusokra, amelyekből a Philosophie der Freiheit eszméi származtak. Ezt még néhány évig Weimarból tanulmányozhattam, ami azonban jól kiindulópont volt.

A Philosophie der Freiheit röviddel megjelenése után talált egy közönséget, amelyre sokan esetleg aggodalommal tekintenek. Bizonyos mértékig helyeslésre talált azokban a körökben, amelyeket legjobban talán két névvel, az amerikai Benjámin Tucker nevével és a skót-német vagy németskót John Henry Mackay-ve 1 lehetne jellemezni. Az egyre jobban és jobban előretörő filiszterségnél ez természetesen nem volt éppen jó ajánlólevél, mert ezek az emberek a szabad szellemiségre felépített szociális rend legradikálisabb követői közé tartoztak. És mert ha ezek az emberek valakit egy bizonyos értelemben protezsáltak – ami a Philosophie der Freiheit-tel egy ideig megtörtént, – azzal legfeljebb jogot lehetett szerezni arra, hogy nem csak a Philosophie der Freiheit-et, hanem egyéb, később megjelenő írásaimat is a cenzúra például Oroszországba sohase engedje be. A ”Magazin für Literatur”, amelyet később, évek múlva adtak ki, éppen ezért a legtöbb hasábján feketére mázolva vándorolt Oroszországba. Csakhogy ez a mozgalom, amelyről szó volt, és amely olyan nevekkel jellemezhető, mint Benjámin Tucker és John Hemy Mackay, lassanként zátonyra futott a kor feltörő filiszterségében. És alapjában véve a kor sem volt nagyon kedvező a Philosophie der Freiheit megértéséhez. Egyelőre nyugodtam pihenni hagyhattam. Most azonban úgy tűnik számomra, hogy eljött az idő, amikor a Philosophie der Freiheit-nek megint jelen kellene lennie, amikor a legkülönbözőbb oldalakról talán mégis jönnek majd olyan lelkek, akik a Philosophie der Freiheit-nek az irányában kérdéseket vetnek fel.

Kétségtelenül lehetne azt mondani, hogy az évek során biztosan lehetett volna a Philosophie der Freiheit-ből új kiadást nyomtatni. Semmi kétségem nincs afelől, hogy az évek során számos kiadást lehetett volna elhelyezni, de a dolog annyiban maradt volna, hogy a Philosophie der Freiheit-et eladták volna. És a legfontosabb könyveimnél igazán nem arra törekszem, hogy ennyi és ennyi példányban vándoroljanak a világot át, hanem hogy az emberek megértsék és tulajdonképpeni belső impulzusaikba felvegyék őket.

1897-ben aztán Weimarból Berlinbe kerültem. Kikerültem abból a környezetből, ahonnan akkor annak fejlődését bizonyos értelemben kívülről követhettem. Berlinbe kerültem, és amikor Neumann-Hoffer a ”Magazin”-t feladta, megszereztem, hogy legyen egy dobogóm, ahonnan azokat az eszméket képviselhetem a világ előtt, amelyeket a szó igazi értelmében korszerűnek tartottam. Mindenesetre már amikor röviddel a ”Magazin”-ba való belépésem után megjelent levélváltásom John Henry Mackay-vel, a korábbi filiszterek – akikből a Magazin előfizetői adódtak – egyáltalán nem táncoltak örömükben, és minden oldalról szemrehányásokat kaptam: ugyan mit csinál ez a Steiner tulajdonképpen ebből a régi Magazinból, mi lesz ebből? Az egész berlini professzorátus, amely akkoriban – amennyiben a filológia vagy az irodalom iránt érdeklődött – még előfizetett a Magazinra. A Magazint 1832-ben, tehát Goethe halálának évében alapították, ami egyebek között egyik oka volt annak, hogy ez a professzor-kör előfizetett rá. Ez a professzor-kör most lassanként lemondta a Magazint. És nekem a Magazin kiadásánál is megvolt már a tehetségem ahhoz, hogy az embereket megbotránkoztassam – nem a korszakot, hanem az embereket.

Ezzel kapcsolatban csak egy kis epizódra szeretnék utalni. Azok között az emberek között, akik a jelenkori szellemi kultúrában a legintenzívebben kiálltak azért, amit a goetheanizmus területén teljesítettem, volt egy egyetemi professzor. Egy tényt mondok el. Akik ismernek, nem fogják hivalkodásnak tartani, ha elmondom, hogy ez a professzor Weimarban a ”Russischer Hof”-ban egyízben azt mondta: ”Ahhoz képest, amit Ön Goethéről írt, minden elhomályosodik, amit mi, mint jelentéktelent Goethével kapcsolatban mondhatunk …” Égy tényt mesélek el, nem látom be, miért kell azok között a körülmények között, amelyek létrejöttek, éppen ilyen dolgokról hallgatni. Mert végül is a goethei mondás második fele is igaz marad – hiszen az első rész nem is Goethétől származik: hiú öndicséret büdös – de hogy a mástól származó igazságtalan becsmérlés milyen illatú, arról az emberek ritkábban tájékozódnak.

Nos, ugyanaz az irodalom-professzor, aki ezt mondta nekem, a Magazin-nak is előfizetője volt. Tudják, milyen világtörténelmi kérdéseket kavart fel akkoriban a Dreyfus per. A Magazin-ban nem csak magam írtam közleményt a Dreyfus-perről – amit tulajdonképpen csak én tehettem, hanem teljes energiával kiálltam a híres „J’accuse”-ként ismert beszédért, amit Emilé Zola Dreyfus mellett tartott. És ettől az irodalom-professzortól, aki korábban számos levélben bálványozott – ki is nyomtatta, meg tudom mutatni – ezt követően postai levelezőlapot kaptam: „Ezennel egyszer s mindenkor lemondom a Magazin für Literatur-t, minthogy nem tűrhetek könyvtáramban olyan orgánumot, amely kiáll a hazáját eláruló zsidóbérenc Emilé Zola mellett.” Ez csak egy epizód, amelyhez hasonlót akár százat is említhetnék. Néhány jellemző dolog kiderülne, ha elmondanám, milyen ismereteket kiszélesítő összefüggéseket köszönhetek annak, hogy a Magazint szerkesztettem. Hiszen mindazzal is kapcsolatba hozott, ami a modern művészetben és irodalomban felfelé törekedett. Nos, ez is egy fejezet – mondhatnám -, ami kapcsolódik a Philosophie der Freiheit történetéhez.

Hiszen talán naiv módon, de azért jöttem Berlinbe, hogy megfigyeljem, hogy egy olyan dobogón keresztül, mint amilyen a Magazin, hogyan tudnak a jövő eszméi néhány emberhez eljutni, legalábbis addig, amíg a Magazin számára rendelkezésre álló anyagi eszközök kitartottak, és amíg a régi tekintély kitartott, amelyet mindenestre alaposan aláástam. De én naivan végignézhettem, hogyan terjednek el azok az eszmék abban a néprétegben, amely az embereket annyira ellaposító sörfiliszter Wilhelm Bölsche-re, és hasonló hősökre építi világnézetét. Rendkívül érdekes tapasztalatokat lehetett szerezni, amelyek némi felvilágosítással szolgáltak arról – és a legkülönbözőbb irányokban – mi rejlik a korban és mi nem rejlik benne.

Ottó Erich Hartlebennel való barátságom révén aztán összejöttem az összes – vagy legalábbis sok – fiatal feltörekvő irodalmárral, akik nagyrészt ma már ismét lévitézlettek.

Azt, hogy én ebbe a társaságba beleillettem-e vagy sem, azt nem nekem kell eldöntenem. E társaság egyik tagja nemrégiben cikket írt a ”Vossischen Zeitungéban, amelyben bizonyos pedantériával igyekszik bizonyítani, hogy én semmi esetre sem illettem bele a társaságba, és olyan voltam, mint egy szabadon kóborló díjazatlan igehirdető, olyan emberek között, akik nem voltak szabadon kóborló díjazatlan igehirdetők, de legalább fiatal irodalmárok voltak.

Talán az az epizód sem érdektelen, hogyan jutottam az egy ideig valóban hűséges Ottó Erich Hartleben barátságához. Ez még a weimari időmben volt. Bár a Goethe- gyűlésekre jött Weimarba, azokat rendszerint elaludta, mert megszokta, hogy csak délután kettőkor keljen fel, a Goethe- gyűlések viszont tíz órakor kezdődtek. Ha a gyűlésnek vége volt, meglátogattam, és akkor még rendszerint ágyban találtam. Esténként azonban még egy ideig együtt ültünk. És az ő különleges ragaszkodása egészen addig tartott, amíg a köréin fonódó, sok port felkavaró Nietzsche-ügy őt is el nem távolította tőlem. Együtt ültünk és emlékszem, hogy villantak fel barátságunk szikrái; amikor a beszélgetés közepette epigrammaszerűen bedobtam ezeket a szavakat: Schopenhauer egy bornírt zseni volt. Ez tetszett neki. Ez azon az estén történt, amikor még néhány egyéb dolgot is mondtam, úgy hogy a később közismertté vált Max Marterstieg felugrott szavaimra és azt mondta: ne ingereljen engem, ne ingereljen engem!

Ezeknek az estéknek az egyikén, amelyeket akkoriban a reményteljes Ottó Erich Hartleben, Marx Marterstieg és mások társaságában töltöttünk el, létrejött az első Serenissimus- anekdota, amelyből aztán az összes többi Serenissimus- anekdota kialakult. Ezt meg kell említenem, mert teljes mértékben hozzátartozik a Philosophie der Freiheit környezetéhez. Mert a Philosophie der Freiheit hangulata mégiscsak ott lebegett abban körben, amelyben mozogtam, és tudom, milyen ösztönzést kapott Max Halbe – legalábbis így mondta – éppen a Philosophie der Freiheit-től. Ezek az emberek tehát elolvasták, és így a Philosophie der Freiheit-ből néhány dolog impulzusként beleáramlott abba, ami a világban jelen van. Ez az ős Serenissimus-anekdota tehát, amelynek az összes többi ilyen anekdota a gyermeke, egyáltalán nem abból a hangulatból született, hogy – mondjuk – pusztán mulassunk egy személyiségen, hanem abból, amelynek szintén kapcsolatban kellett lennie a Philosophie der Freiheit impulzusával, egy bizonyos humorisztikus életfelfogással, vagy ahogy gyakran emlegetem, egy bizonyos nem-szentimentális életfelfogással, amire különösen akkor van szükség, ha a legintenzívebb szellemi élet álláspontjára helyezkedünk. Ez az anekdota a következő:

Serenissimus meglátogatja országának fegyházát és azt szeretné, ha egy fegyencet vezetnének elé, mire valóban elővezetnek egy fegyencet. Ekkor egy sor kérdést tesz fel a fegyencnek: „Mióta tartózkodik Ön itt?” – „Már húsz éve vagyok itt.” – „Szép idő, szép idő. Húsz év, szép idő! De hát mi készteti Önt arra kedvesem, hogy itt válassza meg tartózkodási helyét?” – „Megöltem anyámat.” – „Ó, úgy-úgy! Figyelemreméltó, rendkívül figyelemreméltó. Megölte a kedves mamát? Figyelemreméltó, rendkívül figyelemreméltó! És mondja meg, kedvesem, meddig szándékozik még itt tartózkodni?” – „Életfogytiglanra ítéltek.” – „Figyelemreméltó! Szép idő ez! Szép idő… na, de nem akarom a drága idejét tovább kérdésekkel igénybe venni. – Kedves igazgatóm, ennek az embernek büntetése utolsó tíz évét kegyelemben elengedjük.”

Nos, ez volt az ős-anekdota. Egyáltalán nem alantas hangulatból született, hanem annak humoros felfogásából, ami – ha szükség van rá – a maga teljes etikai értékeiben is felfogható. Meg vagyok győződve róla, hogy ha valaha is előfordulhatott volna, hogy az a személyiség, akiről – talán igazságtalanul – ezt az anekdotát messzemenően formáltuk, ha maga is elolvassa, szívből nevetett volna rajta.

Aztán, ahogy mondtam, Berlinben megfigyelhettem, hogy abban a körben, amelyet említettem, hogyan kísérelték meg, hogy létrehozzanak valamit egy új kor számára. De végül is mindenbe belekeveredett egy kevés Bölsche, és itt természetesen nem a Friedrichsgrabenben lakó kövér Bölschére gondolok kizárólag, hanem az egész bölscheizmusra, ami korunk filisztervilágában rendkívül nagy szerepet játszik. Már Bölsche ábrázolásainak is a maga zamatos módja nagyon megfelel kortársaink számára. Annak, aki Bölsche dolgozatait olvassa, minden pillanatban valami exkrementumot vagy hasonlót kell a kezébe vennie. Ilyen a stílusa, csak nézzük meg jobban ezt vagy azt – nem mindig csupán medúzák azok, akiket kézbe kell venni, amire felszólítja az embert, hogy kézbe vegye, hanem valóban van még valami más is, amit itt kézbe kell venni. Ez a bölscheizmus igazi ínyencfalattá vált az ebben a korban feltörő filisztéri- um számára.

Kétségkívül nem volt éppen helyes módja a Magazin futtatásának, amit egyszer az egyik számban közzétettem. Max Halbe éppen bemutatta „Hódító” című darabját, amely kétségtelenül a legjobb Halbe-szándékú darab volt. Ennek ellenére azonban grandiózusán megbukott Berlinben, és én írtam egy olyan kritikát, amely miatt Max Halbe teljesen kétségbeesett. Mert én valamennyi berlini lapot átnéztem, és a színikritikusoknak, egyiknek a másik után megmondtam azt, amit szükségesnek láttam értelmükre vonatkozólag megmondani. Ez nem volt éppen helyes módja a Magazin futtatásának. És ez így szép tanulóidő lett. Itt megint sok mindenbe bele lehetett látni, más szempontból, mint Weimarban. Nálam a háttérben mindig az állt: hogy tudna a kor felvenni olyasvalamit, mint a Philosophie der Freiheit eszmevilága? – Aki akarja, láthatja mindabban, amit a Magazin für Literatur-ban írtam: átlengi a Philosophie der Freiheit szelleme. A Magazin für Literatur-t azonban nem lehetett a modern filiszterségbe beleilleszteni. Engem azonban a modern filiszterség a különböző befolyások hatására természetesen kigolyózott.

Ekkor éppen alkalom kínálkozott arra, hogy egy másik dobogót találjak azoknak a kérdéseknek a fejtegetéséhez, amelyek a századforduló körül az egész világot foglalkoztatták. Ezekkel a kérdésekkel már John Henry Mackay révén kapcsolatba kerültem, majd Tucker révén is, aki Amerikából jött Berlinbe, és akivel nagyon érdekes estéket töltöttem el. Alkalom kínálkozott, hogy egy másik dobogót találjak: ez a szocialista munkásság dobogója volt. Éveken át vezettem az oktatást a legkülönbözőbb területeken a berlini munkásképző iskolában. Onnan kiindulva aztán a szocialista munkásság lekülönbözőbb egyesületeiben tartottam előadásokat, minthogy lassanként felkértek arra, hogy ne csak ezeket az előadásokat tartsam meg, hanem az emberekkel beszéd-gyakorlatokat is végezzek. Hiszen az emberek nem csak arra törekedtek, hogy világosan megismerjék azt, amiről ezekben a napokban is beszéltem, hanem arra is, hogy valóban beszélni is tudjanak, képviselni is tudják azt, amit helyesnek tartottak. Természetesen a legkülönbözőbb területeken a leghevesebb viták folytak, mindenféle körökben. Ez megint egy másik szempont volt, amely szerint az újabb kor fejlődését megismerhettem.

Nos, éppen ezekben a körökben érdekesnek lehetett találni, hogyan nem volt szabad egyvalaminek belekeverednie ebbe, és ez az, aminek a mai kor és annak helyes megértése szempontjából végtelenül nagy a jelentősége. Mindenféléről beszélhettem, mert ha az ember tárgyilagosan beszél, akkor eltekintve a proletár népesség álláspontjától, mindenről lehet beszélni – csak éppen a szabadságról nem. A szabadság említése rendkívül veszélyesnek látszott. Csak egyetlen követőm volt, aki mindig felállt, amikor a szabadságtirádáimat tartottam – ahogy ezt természetesen a többiek nevezték – és mellém állt. Nem tudom, mi lett belőle: a lengyel Siegfried Nacht volt, aki mindig mellém állt, ha arról volt szó, hogy a szabadságot vizsgáljuk, szemben az abszolút, nem szabad programú szocializmussal.

Aki a mai kort vizsgálja, az mindannál, ami felszínre akar törni, azt fogja találni, hogy ebből éppen az hiányzik, amit a Philosophie der Freiheit akar. A Philosophie der Freiheit egy a szabad szellemi, gondolati munkára támaszkodó, a természettudománnyal összhangban álló, de a természettudományon szabadon túlemelkedő szabadságtudományt alapoz meg. Ez teszi lehetővé, hogy valóban szabad szellemek alakulhassanak ki a mai szociális rendben belül. Mert ha a szabadságot pusztán a szabadság valóságaként fognánk fel, a szabadság tudományának szilárd alapja nélkül, akkor abban a korban, amelyben a gonosz úgy befészkeli magát, ahogy ezt tegnap jellemeztem, a szabadság szükségképpen nem szabad szellemekhez vezetne, hanem szabados szellemekhez. Egyedül és kizárólag a nem az érzékek pórázán vezetett élő gondolkodásban, a szigorú belső fegyelemben gondolkodó tudományban található meg az, ami a jelenlegi kor számára szükséges, amelynek a szabadságot realizálnia kell.

Abból azonban, ami radikális pártként alakul ki és impulzusait érvényesíteni fogja a korát alaposan félreértő mindenfajta nacionalistával szemben is, ebből a szocializmusból egy dolog teljesen hiányzik: a lehetőség arra, hogy eljusson a szabadság tudományához. Mert ha van a jelenkor számára fontos igazság, akkor ez a következő: a szocializmus a régi nemesség, a régi polgárság, a régi katonai rendek előítéleteitől megszabadult. Ezzel szemben áldozatul esett a csalhatatlan materialista tudománynak, a pozitivizmusba vetett hitnek, ahogy ezt ma tanítják. Ez a pozitivizmus, amelyről ki tudtam mutatni, hogy semmi egyéb, mint a 869-es konstantinápolyi 8. ökumenikus zsinati határozat folytatása, ez a pozitivizmus az, amely csalhatatlan absztrakt pápaként éppen a legradikálisabb pártokat vasmarokkal tartja össze, egészen a bolsevizmusig, és megakadályozza őket abban, hogy valamilyen módon bejussanak a szabadság birodalmába.

Ez az oka annak, hogy bármennyire is érvényesülni akar ez a szocializmus, – amely nincs megindokolva az emberiség fejlődésében – nem képes másra, minthogy talán hosszú időre megrázkódtassa a világot, de meghódítani sohasem fogja tudni. Ez az oka annak is, miért nem ő maga a vétkes abban, amit már vétett, miért mások a vétkesek benne, azok akik nem nyomásproblémává tették, hanem hagyták, hogy szívásproblémává váljon, azzá akarták tenni.

A modern munkásmozgalomra éppen az a jellemző, hogy képtelen kiszabadulni a pozitivista tudomány, a materialista tudomány karmai közül, mert szempontjait az emberiség fejlődésében keresi és nem a polgárság elöregedett eszméiben, vagy a gyakran új eszméknek nevezett szociális eszmékben, vagy a wilsonizmusban, és így tovább.

Többször említettem, hogy a munkásságba nagyon jól lehetne szellemi életet vinni. De a munkásság vezetősége semmit sem akar, ami nem marxista talajon nőtt. És így lassan kigolyóztak engem. Én szellemet igyekeztem elhinteni, ez sikerült is bizonyos fokig, de lassanként kigolyóztak. Egyszer egy gyűlésen, ahol mindenki a tanítványom volt és számuk százakra rúgott, csak négy ember volt, akiket a pártvezetőség ellenem küldött, de ők mégis elérték, hogy nem maradhattam. Még élénken emlékszem arra, amint mondtam: „nos, ha az ember azt akarja, hogy a szocializmusnak valami köze legyen a jövőbe irányuló fejlődéshez, akkor a tanítás szabadságát, a szabad eszméket érvényesülni kell hagyni…” – ekkor a pártvezetőség egyik kiküldött darabontja így kiáltott fel: „Pártunkban és annak iskoláin belül nem lehet szó szabadságról, csak értelmes kényszerről.” Az ilyen dolgok szimptomatikusan jellemzik azt, ami korunkban lüktet és terjeng.

A kort a maga jelentőségteljes tüneteiben is meg kell ragadnunk. Csak ne higgyük, hogy a modern proletariátus nem vágyik szellemi táplálékra. Erőteljesen és intenzíven küzd érte. De a táplálék, amit nyújtanak neki, az egyrészt az, amire ez a modern proletariátus amúgy is esküszik, nevezetesen a pozitivista tudomány, a materialista tudomány, másrészt valami emészthetetlen dolog, ami az embereknek éppen hogy köveket ad kenyér helyett.

Látják, a Philosophie der Freiheit-nek itt is ütköznie kellett, mert éppen alap-impulzusának, a szabadságimpulzusnak nincs helye ebben a legmodernebb mozgalomban.

Aztán még mielőtt ez lényegében befejeződött volna, jött a következő. Felkértek, hogy tartsak előadást a berlini Teozófiai Társaságban. Ez aztán azt eredményezte, hogy egy egész télen át előadásokat kellett tartanom. Ezt elmondtam a „Misztika az újkori szellemi élet hajnalán” c. könyvem előszavában. Ebből eredt a már különböző oldalakról megvilágított viszonyom az úgynevezett teozófiai mozgalomhoz. Ezt ismételten hangsúlyoznom kell, mert mindig félreismerik, hogy én sohasem kerestem a kapcsolatot a Teozófiai Társasághoz, akármilyen dölyfösen is hangzik ez, a Teozófiai Társaság kereste a kapcsolatot velem. És amikor megjelent az előbb említett könyvem, akkor nemcsak sok fejezetét fordították le az angliai „Theosophical Society” számára, hanem Bertram Keightley és George Mead, akik akkoriban magas pozíciót töltöttek be a „Theosophical Society”-ben, azt mondták nekem: ebben tulajdonképpen már mindaz benne van, mégpedig helyes módon, amit fel kell dolgoznunk. Én akkoriban még semmit sem olvastam a „Theosophical Society” könyvei közül – mindig egy kicsit irtóztam ettől – aztán többé-kevésbé hivatalosan olvastam el azokat.

Arról volt szó azonban, hogy bizonyos értelemben itt is megragadjam a lehetőséget és az impulzust a kor működéséből, mivoltából és szövevényéből. Engem felkértek, hogy lépjek be, és teljes joggal beléphettem, karmámat követve, mert – talán – dobogót találhattam ahhoz, hogy a mondanivalómat előadhassam. Ez mindenesetre sok vesződséggel járt, és ismét csak tüneti jelleggel akarok utalni néhány dologra. Így például, amikor először részt vettem a „Theosophical Society” egyik kongresszusán Londonban, megkíséreltem egy bizonyos szempontot érvényre juttatni. Rövid beszédet tartottam. Ez abban az időben volt, amikor éppen megkötötték az „entente cordiale”-t, és amikor minden az éppen megkötött entente cordiale hatása alatt állt. Megkíséreltem jellemezni, hogy abban a mozgalomban, amelyet a „Theosophical Society” kíván megjeleníteni, nem lehet szó arról, hogy egy központból teozófiai bölcsességként elterjesszünk valamit, hanem lényegében csak arról lehet szó, hogy amit az újabb kor felszínre hoz a világ minden táján, annak bizonyos értelemben egy közös helyen egyfajta gyűjtőpontja legyen. És ezekkel a szavakkal fejeztem be: ha a szellemre építünk, ha valóban konkrét, pozitív módon keresünk szellemi közösséget, úgy hogy a szellemet, amely itt vagy ott létrejön, egy közös középpont, a „Theosophical Society” felé visszük, akkor egy másik entente cordiale-t építünk.

Erről a másik entente cordiale-ról beszéltem akkoriban Londonban. Ez volt az első beszédem, amelyet a „Theosophical Society”-bán tartottam és célzatosan beszéltem erről a másik entente codiale-ról. Miss Besant úgy találta – az ő szavaival élve, mert ő mindig mindenhez ami elhangzott, ilyen felsőbbséges cikornyákat fűzött hozzá – hogy a „Germán speaker” elegánsan beszélt. De a szimpátia egyáltalán nem az én oldalamon volt. Amit mondtam, az belefulladt a beszédek, a szavak áradatába, míg azt, amit az emberek hallani akartak, mégis inkább a buddhista gígerli Jinaradjadasa fejezte ki. Ezt is tünetként fogtam fel akkoriban: miután valami világtörténelmileg fontosról, a másik entente cordiale-ról beszéltem, ismét leültem, és ekkor kissé magasított helyéről leimbolygott – letipegett – azt kell mondanom, tipegett, hogy a dolgot egészen pontosan jellemezzem, letipegett sétabotocsákájával a padlón koppantva a buddhista gígerli Jinaradjadasa, akivel rokonszenveztek, míg én akkoriban talán kissé belefulladtam a szóáradatba.

Kezdettől fogva hangsúlyoztam, – csak a Theorophie-t kell, hogy a kezükbe vegyék és elolvassák az előszót – hogy ami a teozófia területén jönni fog, az azon a vonalon fog haladni, amelyet a Philosophie der Freiheit nyitott meg. Így talán egyesek számára megnehezítettem, hogy megtalálják az egyenes vonalú folytatást azok között az impulzusok között, amelyek a Philosophie der Freiheit-ben voltak, és a között, amit később írtam, és amit úgy fogadtak, hogy az emberek rendkívül nehezen vették maguknak a fáradságot ahhoz, hogy egyenesen és őszintén azt vegyék fel magukba, amit mondani akartam és nyomtatásban megjelentettem. Vesződni kellett volna. Hiszen abban a társaságban, amelybe nem én kívánkoztam, hanem az vett tagjai közé, semmiképpen sem aszerint fogadtak, amit adtam, hanem címszavak, sablonok szerint. És meglehetősen sokáig tartott, amíg legalább egyfajta körben nem pusztán sablonok, címszavak szerint fogadták az embert. Alapjában véve meglehetősen közömbös volt, amit mondtam és amit kinyomtattam. Kétségtelen, hogy az emberek elolvasták, de az, hogy valaki elolvas valamit, még nem jelenti azt, hogy fel is vette magába. Az emberek elolvasták, amit írtam, sőt több kiadást ért meg, mindig új és új kiadásokat. Az emberek elolvasták, de az, ami szerint megítélték, nem az volt, ami az én szájamból jött, ami könyveimben állt, hanem az egyik a misztikumot látta benne, a másik a teozófikusat, a harmadik ezt, a negyedik azt, és ami aztán ítéletként a világban megjelent, az az emberek ködös nézeteiből állt össze. Semmiképpen sem volt vonzó és ideális ezután új kiadást készíttetni a Philosophie der Freiheit-ből. Ebben a könyvben – még ha természetesen egyoldalúan és tökéletlenül és olykor ügyet- lenül is jelenít meg egy kis impulzust az Atlantisz utáni ötödik korból – azt akartam megírni, ami lényeges, ami jelentőségteljes és tulajdonképpen hatékony ebben az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszakban.

Így most, amikor egy negyed évszázad múltán ez a könyv ismét megjelenik, szerettem volna hangsúlyozni, hogy a korral való intenzív együttélésből jött létre, valóban a korba való betekintésből, abból, hogy megkíséreltem kipuhatolni, milyen impulzusokra van szüksége a kornak. És most, miután ez a katasztrófa jött az emberiségre, 25 év után látom, – tekinthetik ezt hiúságnak részemről – hogy ez a könyv valóban a szó legigazabb értelmében időszerű, mindenesetre abban a furcsa értelemben időszerű, hogy a kortársak mindazt nem akarják, és gyakran tudni sem akarnak arról, ami a könyvben áll.

Ha megértenék, hogy mit akartam ezzel a könyvvel az etikai individualizmus megalapozásához, a szociális és politikai ítélet megalapozásához, ha helyesen megértették volna, mit akartam ezzel a könyvvel, akkor tudnák: vannak eszközök és módok ahhoz, hogy az emberiség fejlődését ma termékeny utakra tereljék. – Más eszközök és módok, mint a leghelytelenebb mindazok közül, amit követni lehet: pusztán szidni a radikális pártokat, pusztán szidni és anekdotákat mesélni a bolsevizmusról! Szomorú lenne, ha a polgárság nem jutna túl azon, hogy csak az érdekli, amit a bolsevikok itt és ott csináltak, ahogy ilyen vagy olyan emberekkel szemben viselkedtek, ez ugyanis nem tapint rá a valóságra. Arról' van szó, hogy valóban tanulmányozzuk milyen, bizonyos értelemben jogos követelményeket támasztanak itt az egyik oldalról. És található egy olyan világszemlélet és élet- felfogás, amely meri ezt mondani: amit ti a ti tökéletlen eszközeitekkel akartok, azt akkor éritek el, sok egyébbel együtt, ha az itt jelzett utat járjátok – és még sok minden mást. Ha lehet ezt mondani – és meg vagyok győződve róla, hogy ha az embert áthatja a Philosophie der Freiheit, akkor veheti magának a bátorságot, hogy ezt mondja – akkor fényt lehetne találni. Ehhez azonban sürgetően szükség van a szabadság igazi világszemléletének átélésére. Ehhez az szükséges, hogy az etikai individualizmust gyökerében legyünk képesek megragadni, ahogy felépül annak belátására, hogy az ember a világtörténés szellemi intuícióival áll szemben, hogy amennyiben megragadja magában – nem a hegeli gondolatot, hanem a szabad gondolatot, ahogy ezt egyszer megkíséreltem népszerűén kifejteni ‘A goethei világszemlélet ismeret- elmélete” című kis könyvemben – ténylegesen azzal áll összefüggésben, amit így is lehet nevezni: a kozmikus impulzusok átlüktetése az emberi bensőn.

A szabadság impulzusa azonban kizárólag innen kiindulva fogható meg, csak innen kiindulva a lehetséges hozzákezdeni azoknak az impulzusoknak a regenerálásához, amelyek most zsákutcába vezetnek. Az a nap, amikor majd az emberek belátják, milyen dagályosság, ha olyan fogalmakról vitatkoznak, amelyek már csak szóhüvelyek, mint például jog, hatalom, és így tovább, amikor majd belátják, hogy szóhüvelyekkel van dolguk, és hogy a valósághoz a szabadság szellemi élmények révén megragadott eszméje vezethet csak el, kizárólag ez a nap hozhat majd új hajnalt az emberiség számára. Ehhez le kell győzni azt a kényelemszeretetet, amely most mélyen belerögződött az emberekbe. Az embereknek meg kell szokniuk, hogy ne beszéljenek össze-vissza mindenféle kuruzslásról, ahogy ez a mai szokványos tudományban történik, azért, hogy a szociális és politikai rendet megjavítsák. Az embereknek meg kell szokniuk, hogy amit ezen a területen keresnek, azt egy megalapozott szilárd szellemtudományos világszemléletbe beépítve találják meg. A szabadság gondolatának a szabadság tudományához kell kapcsolódnia.

Több ízben tapasztalhattam, hogy ezt a bölscheizmussal áthatott polgársággal nem lehet könnyen megértetni, a proletariátussal azonban igen. Többek között akkor is, amikor egyszer Spandau-ban az ott összegyűlt munkások előtt néhány szót akartam szólni, amiből aztán egy öt-negyedórás beszéd lett. Miután Rosa Luxemburg – hiszen ő eléggé ismert – megtartotta nagy beszédét egy olyan munkásság előtt, amely nemcsak munkásokból állt, hanem az asszonyokat és gyerekeket is magukkal hozták – csecsemőket és kisgyerekeket, akik sírtak, kutyák és minden elképzelhető volt a teremben – amikor aztán Rosa Luxemburg megtartotta beszédét „A tudomány és a munkások” címen és én ahhoz kapcsolódtam, hogy egy valódi alap már adott, mégpedig az, hogy a tudományt szellemileg fogjuk fel, ami annyit jelentett, hogy a szellemből kiindulóan keresünk egy új módszert az élet átalakítására – akkor az ilyen dolgokkal mindig némi egyetértésre találtam. De a mai napig minden megtört azoknak a közönyén, akik a tudományt űzik, és akiktől végül is a munkások tudománya is származik: a természettudósok, az orvosok, a jogászok, a filozófusok stb. közönyén. Minden elképzelhető embert megéltünk, megéltük Hertzkát a maga Freiland-jával, megéltük Michael Flilrscheimet, megéltünk néhány más embert, akik nagy szociális eszméket akartak megvalósítani. Mindnyájan kudarcot vallottak azon, amin kudarcot kellett vallani: hogy ezek az eszmék nem épülnek szellemtudományos alapra, a szabad tudományos gondolkodás alapjára, hanem egy a külső világ, az érzéki világ pórázán korrumpálódó gondolkodásra, amilyen a modern pozitivista tudomány gondolkodása. Az a nap, amely szakítani fog a szellem megtagadásával, amely a pozitivista tudomány sajátja, az a nap, amelyen fel fogják ismerni, hogy az érzékeléstől függetlenített gondolkodásra és a szellemi világ vizsgálatára kell építeni azt is, amit etikai, szociális és politikai területen úgynevezett tudományként hirdetnek meg, az a nap valóban egy új emberiség hajnala lesz, amikor majd az olyan szavakat, mint amilyeneket rendkívül tökéletlenül ma megformálni próbáltam, többé nem pusztába kiáltó szónak fogják találni, hanem olyan szavakként, amelyek utat találnak a kortársak szívéhez, lelkéhez! Az emberek minden lehetséges dolgot meghallgatnak, még Woodrow Wilsont is, és még sokkal többet tesznek, minthogy meghallgassák. De ami az emberiség fejlődésének szelleméből származik, az nehezen tud hozzáférni az emberek szívéhez és lelkéhez! Azonban hozzá kell férnie. Meg kell, hogy ragadja az emberek szívét és lelkét az, ami áthatná a világot, ha a szabadságot megértenék – de nem a fegyelmezetlen szellemből származó szabadságot, hanem azt, amely a szabad, a legstabilabban gondolkodó szellemből származik. Ha megértenénk, hogy mit jelent a szabadság rendje a világban, akkor a sötétségbe fény sugározna, ami ma annyira kívánatos.

Ez az, amit a történelmi eszmékhez kapcsolódva el akartam mondani. Még sok minden fekszik a szívemen, ezekről más alkalommal beszélhetünk. Ne vegyék rossz néven, ha előadásomat teletűzdeltem mindenféle szimptomatikus, személyes dologgal abból az időszakból, amelyet ebben az inkarnációban átéltem, mert ezáltal azt akartam megmutatni, hogy mindenkor törekvésem volt, hogy azokat a dolgokat, amelyek személyesen is érintettek, ne fogjam fel személyeskedésnek, hanem tünetként, amely megnyilatkoztatja azt, amit a kor és annak szelleme kíván tőlünk.

Epizódszerű utalások a ,,Goethe világnézete” új kiadásához

Dornach, 1918. november 1.

[Miért lett a dornachi épület neve Goetheanum? Németnek lenni a német birodalomban és Ausztriában. A goetheanizmus lényege. Goethe intuitív természet-szemléletének művészetté válása. Goethe az igazi egyetem, a mai egyetemek alszanak.]

Ezekben az előadásokban kétféle dolgot szeretnék az Önök lelke elé idézni. Az egyik a másikkal látszólag csak kis mértékben függ össze, mégis, ha a szemlélődés végéhez elérkezzünk, meg lehet majd állapítani, hogy a kettő között valódi belső összefüggés áll fenn. Szeretnék ugyanis – ahogy már mondtam – néhány olyan dolgot szóbahozni, amelyek szempontokat, szimptomatológikus támpontokat adnak a jelenlegi kornak, az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszaknak vallási fejlődéséhez. Másrészt szeretném egy kicsit az Önök lelkéhez közel hozni azt, hogy a szellemi élet jelenlegi módja, amit ápolni akarunk mennyiben állhat összefüggésben egy olyan intézménnyel, amely a Goetheanum nevet viseli.

Úgy gondolom, hogy jelenleg mindenekelőtt bizonyos jelentősége van annak, hogy az ember ilyen esetben hogyan dönt. Jelenleg az emberiség fejlődésének olyan pontján állunk, ahonnan kiindulva a jövő bizonyos mértékig minden lehetséges dolgot hozhat és amikor arról van szó, hogy bátran nézzünk a bizonytalan jövő elé is, de fontos az is, hogy a kor lényegéből kiindulva olyan döntéseket hozzunk, amelyeknek bizonyos jelentőséget tulajdoníthatunk. Úgy tűnik, hogy a Goetheanum elnevezésének külső indítéka az volt, hogy korábban nyilvános előadásaimban azt mondtam: magánvéleményem szerint azt a házat, amelyben ezt a szellemi irányt ápolni kell, legszívesebben Goetheanumnak nevezném el. A névadásról már az előző években is vitatkoztunk, és idén néhány barátunk elhatározta, azért fog síkraszállni, hogy a Goetheanum nevet válasszuk. Újólag azt mondom: számos okom van erre, de ezeket nem tudom minden további nélkül szavakba önteni. Talán majd nyilvánvalóvá fognak válni, amikor ma a legutóbbi előadásomhoz hasonlóan megpróbálok alapot teremteni azokhoz a vallás- történeti szemlélődésekhez, amelyekről a következő napokban lesz szó.

Nem érintenék személyes dolgokat, ha nem tartozna a tárgyhoz és nem függene össze a Goetheanummal kapcsolatos ügyünkkel. De köztudott dolog, hogy az első legfontosabb nyilvános irodalmi tevékenységem Goethe nevéhez kapcsolódik, és tudják azt is, hogy ez a nyilvános irodalmi tevékenység egy olyan területen zajlott le, amelyen ma azok számára, akik nem akarnak látni, hanem aludni akarnak, hatalmas katasztrofális események mennek végbe. És az is, amit Goethével összefüggésben a szellemtudományos világfelfogásról gondolok, ugyanolyan számomra, mint az, amit a Philosophie der Freiheit-ről elmondtam; egyrészt kétségkívül személyes ügy, másrészt azonban ez a személyes ügy teljes mértékben összefügg az utóbbi évtizedek eseményeinek fejlődésével. Valóban van egy belső összefüggés egyrészt a Philosophie der Freiheit, másrészt a Goethéről szóló írásom megjelenése és a között a tény között, hogy a XIX. század nyolcvanas éveinek végéig Ausztriában éltem, aztán Németországban, először Weimarban, majd később Berlinben. A külső összefüggés természetes, de az ilyen külső összefüggések megbeszélése – ha az ember helyesen szemléli a tüneteket – fokozatosan elvezet a belsőkhöz. Megfigyelhették az általam ismertetett történelmi vázlatokból, hogy amit történelmi szimptomatológiának nevezek, azt hogyan alkalmazom az életre, hogy a történelmet és az egyes emberi életeket a tünetekben és azok megnyilvánulásaiban ragadom meg, mert mindent innen lehet visszavezetni a valódi belső történésekhez. Valójában akarnunk is kell azonban, hogy a külső tényekből a belső történésekhez eljussunk.

Korunkban sokan szeretnék megtanulni az érzékfeletti látást, de a hozzá vezető utat, ami nehezebb, a legtöbb ember szeretné elkerülni. Ezért jelenleg még sokszor az a helyzet, hogy azok számára, akik érzékfeletti látással rendelkeznek, a külső élet az érzékfeletti látástól elkülönülve játszódik le. Ha ez az elkülönülés létrejön, akkor az érzékfeletti látás nem sokat ér, mert a személyes momentumokon alig lehet felülemelkedni. Korunk az átmenet kora. Kétségkívül minden kor átmeneti kor, de az a lényeg, hogy meglássuk, mi az ami végbemegy. Nagyon fontos, ami végbemegy; az megy végbe, ami éppenséggel az ember legbensőbb mivoltát érinti, ami az ember legbensőbb mivolta számára fontos. Ha az ember ébren követi azt, amit az úgynevezett képzett emberek az utolsó évszázadokban az egész civilizált világban véghez vittek, akkor – ahogy már utaltam erre – egy nagyon szomorú képet kapunk; az alvó emberiség képét. Ez nem kritika, és nem szabad, hogy a pesszimizmushoz adjon impulzust, hanem olyan erők ápolására kell, hogy impulzust adjon, amelyek az embereket képessé teszik arra, hogy legalább azt elérjék, ami a legfontosabb – egyelőre a legfontosabb – hogy belátáshoz, helyes belátáshoz jussanak. A jelenkornak meg kell szabadulnia az illúzióktól és belátáshoz kell jutnia.

Ne kérdezzék: mit kell tennem, vagy mit kell ennek vagy annak tennie. Ezek ma bizonyos vonatkozásban a legtöbb ember számára nem helyénvaló kérdések. A fontos kérdés ezzel szemben a következő; hogyan tudok belelátni a jelenlegi viszonyokba? Ha kellő belátással rendelkezünk, akkor az fog történni, ami a helyes. Akkor egészen bizonyosan az fog kifejlődni, aminek ki kell fejlődnie. De ehhez sok mindennel szakítani kell. Mindenekelőtt azt kellene belátni, hogy a külső események valóban csak a belső, az érzékfeletti területen végbemenő fejlődési folyamat külső tünetei. Ez nemcsak a történelemre vonatkozik, hanem mi magunk is mindannyian egész emberi létünkkel benne állunk.

Mondok egy példát, amiből kiindulhatok: gyakran emlegettük itt Róbert Hamerlinget, a költőt. A jelenkor nagyon büszke arra, hogy az oksági törvényt minden lehetséges dologra alkalmazhatja. Az oksági törvény alkalmazása mindenre korunk legvégzetesebb illúziói közé tartozik. Aki ismeri Hamerling életét, az tudja, hogy lelki fejlődésére milyen hatással volt az a körülmény, hogy miután rövid ideig Graz-ban „helyettesítő tanár”-ként működött – ez egyfajta átmeneti állapot a gimnáziumi tanárság előtt – Triestbe helyezték, ahonnét, gyakran átjárhatott Velencébe szabadsága ideje alatt. Ha megnézzük azt a tíz évet, amit Hamerling ott délen az Adriánál eltöltött, részben mint gimnáziumi tanár Triestben, részben mint látogató Velencében, láthatjuk, hogyan alakult ki Hamerling lelkében izzó lelkesedés minden iránt, amit neki a délvidék kínált, és hogy későbbi költészete számára hogyan szerzett képességeket, lelki képességeket mindabból, amit itt tapasztalt. Hamerling – ahogy előttünk áll – egészen más lett volna, ha nem tölti el ezt a tíz évet éppen Triestben és Velencében.

Gondolják el, hogy egy igazi nyárspolgár professzor megírja Róbert Hamerling életrajzát és szeretné megválaszolni a kérdést: mi a belső összefüggése annak, hogy Róbert Hamerling, aki vagyontalan volt és a fizetéséből élt, életének éppen a kellő pillanatában Triestbe kerül. Elmondom, hogy külsőleg ez hogyan történt. Hamerling tehát átmenetileg – helyettesként, ahogy Ausztriában ezt nevezik – gimnáziumi tanár volt Grazban. Az ilyen helyettes-tanárok arra vágyódnak, hogy úgynevezett végleges állásba kerüljenek. Ezért a hatóságokhoz kell folyamodniuk, kérvényeket kell írniuk, és így tovább. Ezeket aztán be kell nyújtani a legközelebbi feljebbvalóhoz, amely továbbítja a következőhöz – ezt a folyamatot azt hiszem nem kell részleteznem. Annak a gimnáziumnak az igazgatója, ahol akkoriban Grazban Hamerling tanított, a derék Kaltenbrunner volt. Hamerling meghallotta, hogy Budapesten van egy üresedés, van egy gimnáziumi tanári állás. Akkoriban még az osztrák-magyar dualizmus nem létezett, és egy gimnáziumi tanárt Budapestről Grazba vagy Grazból Budapestre át lehetett helyezni. Megpályázta ezt a budapesti tanárságot, megírta szépen a kérvényt és az összes mellékletekkel együtt átadta a derék Kaltenbrunner igazgatónak. A derék Kaltenbrunner betette a fiókjába, megfeledkezett róla, és Budapesten betöltötték az állást. Hamerling nem kaphatta meg, mert a derék Kaltenbrunner elfelejtette, hogy a kérvényt továbbítsa a következő hatóságnak. Más kapta meg a budapesti állást és Róbert Hamerling azt a tíz évet, amely számára a legfontosabb volt, nem Budapesten, hanem Triestben töltötte el. Később ugyanis talált egy állást Triestben, amelyet elfoglalhatott, mert természetesen a derék Kaltenbrunner most már nem hanyagolta el Hamerling kérvényét.

Kívülről nézve tehát Hamerling fejlődési folyamatában a legfontosabb esemény a derék Kaltenbrunner hanyagsága volt, különben Budapesten savanyodott volna be. Ezzel nem akarok bármit is Budapest ellen szólni, ez természetes, de Hamerling ott egészen biztosan besavanyodott volna, és nem jutott volna ahhoz, ami szívéhez és lelkéhez közel állt. Csak egy igazi, valódi életrajz tudná elmondani, hogy történt meg, hogy Róbert Hamerling Grazból Triestbe került, minthogy kérvényét a budapesti állás iránt Kaltenbrunner egyszerűen elhanyagolta.

Ez egy kirívó példa, de számtalan ilyen eset előfordul az életben. És aki az életet csak a külső események fonalán akarja követni, még ha úgy hiszi is, hogy okozati összefüggésekre bukkant, éppen arra fog rájönni, hogy alig vannak olyan okok, amelyek mélyebb összefüggésben lennének a hatásokkal, ahogy a derék Kaltenbrunner hanyagsága sincs összefüggésben Róbert Hamerling szellemi fejlődésével. Ezt a megjegyzést csak azért tettem, hogy felhívjam a figyelmet arra, ami valójában rendkívül fontos, hogy az ember alapelvként vegye fel lelkébe, hogy a külső élet lefolyását csak tünetnek tekintse, amely a belsőt nyilatkoztatja meg.

Legutóbb arról beszéltem, hogy a negyvenes évektől a hetvenes évekig terjedő időszak bizonyos módon kritikus volt a polgárság számára, hogy ezt a kritikus időszakot át- aludta, és aztán a hatvanas évek végétől baljós évtizedek következtek, amelyek a mai állapotokhoz vezettek. Ezeknek az évtizedeknek az első részét Ausztriában töltöttem. Ausztriában a XIX. század utolsó harmadában rendkívül figyelemreméltó helyzet adódott, ha az ember részt akart venni a szellemi kultúrában. Számomra természetesen kézenfekvő volt, hogy a dolgot egy az osztrák fejlődésen belül felserdülő fiatalember szemszögéből nézzem, olyan ember szemszögéből, aki származás és vérségi hovatartozása szerint német. Az osztrák területen az ember valóban másképpen német, mint az úgynevezett német birodalom területén vagy Svájcban. Természetesen az embernek élete folyamán arra kell törekednie, hogy mindent megértsen, és meg is tud érteni mindent, mindenbe bele tudja élni magát. De ha például azt a kérdést akarja feltenni, hogy egy osztrák német mit érez meg a szociális struktúrából, amelyben él, és megkérdezi, vajon egy osztrák-német anélkül, hogy előbb megtanulná, megért-e például valamit egyáltalán abból a sajátos államtudatból, amely Svájcban van jelen – akkor erre határozott nemmel kell válaszolni. Az osztrák-német olyan környezetben nő fel, amely számára – hacsak szándékosan nem foglalkozik ezzel – teljesen érthetetlennek fogja találni a svájci ember töretlen államtudatát. Az osztrák-német ezt a legcsekélyebb mértékben sem tudja megérteni, ha csak mesterségesen nem sajátítja el.

Az emberiségnek erre a differenciáltságára alig vannak tekintettel. Pedig tekintettel kell lenni rá, ha azokat a nehéz problémákat meg akarjuk érteni, amelyek a közeli jövőben, de már ma is, éppen az ilyen dolgokkal kapcsolatban az emberiség előtt állnak. Számomra bizonyos mértékben szimptomatikusán jellemző volt, hogy éppen fejlődő éveimben tulajdonképpen egy olyan környezetben nőttem fel, amelyben még a legjelentősebb dolgokhoz sem volt semmi közöm. Az volt számomra a legjellegzetesebb, hogy a jelentős dolgok nem jutottak el hozzám. De ezt meg sem említeném, ha tulajdonképpen nem lenne az igazi osztrák-német számára a legjelentősebb élmény. Az egyik embernél ez így fejeződik ki, a másiknál másképpen. Én tulajdonképpen teljesen univerzálisan éltem osztrák-németként: tizenegy éves koromtól tizennyolc éves koromig naponta kétszer átjártam azon a határon, amelyet a Lajta képezett Ausztria és Magyarország között, mert Magyarországon laktam és Ausztriában jártam iskolába. Neudörfl-ben laktam és Wiener-Neustadtban jártam iskolába. Gyalog egy órát vett igénybe, járművel negyedórát – gyorsvonat nem volt még ezen a szakaszon, azt hiszem ma sincs – állandóan át kellett járni az osztrák-magyar határon. Az ember azonban így megismerkedett azzal a két arculattal, annak a két oldalával, amit az ember külföldön ‘Ausztriának” nevezett. Mert belföldön korábban nem volt olyan egyszerű, mint most. Persze azért most sem egyszerű, valójában nem is lett egyszerűbb, csak más lett. Mostanáig úgy volt, hogy az osztrák birodalom két részét különböztették meg. Az egyik felét hivatalosan nem nevezték Ausztriának, hanem a „birodalmi tanács által képviselt királyi birtokok és országokénak. Ez volt a hivatalos megjelölése annak a résznek, amely a Lajta innenső oldalán terült el, beleértve Galíciát, Csehországot, Sziléziát, Morvaországot, Felső- és Alsó-Ausztriát, Salzburgot, Tirolt, Steiert, Krajnát, Karinthiát, Isztriát és Dalmáciát. A másik területet azok az országok alkották, amelyek a Szent István koronához tartoztak, amit külföldön Magyarországnak neveznek. Magyarországhoz tartozott akkoriban Horvátország és Szlavónia is. És a nyolcvanas évek óta ide tartozott még egy közös, 1909-ig csak okkupált, majd később annektált terület, Bosznia és Hercegovina; ezek mindkét birodalmi rész közös birtokai voltak.

Nos, ott, ahol laktam, még a legjelentősebb dolgok közt sem volt olyan, amihez 9 és 18 éves korom között közöm lett volna. Az első, amit jelentékenynek éreztem, Frohsdorf volt, egy kastély, ahol Chambord givf lakott, a Bourbon család tagja, aki 1871-ben sikertelen kísérletet tett, hogy V Henrik néven francia király legyen. Ezenkívül még más különcségei is voltak. Ős-klerikális volt. De nála és mindannál, ami hozzá tartozott, egy hanyatló világ tüneteit lehetett látni, és bizonyos módon egy széteső világ szimptómáit lehetett befogadni. Sok minden volt, amit látni lehetett, de az embert nem érintette. És azt embernek az volt a benyomása: van itt valami, amit a világ valamikor nagyon fontosnak tartott, sokak számára még ma is nagyon fontos, tulajdonképpen azonban csekélység, aminek valójában nincs jelentősége.

A második egy régi jezsuita kolostor volt. Tulajdonképpen igazi jezsuita kolostor, de liguriaiaknak hívták őket, ami a jezsuita rend egyik válfaja. A kolostor Frohsdorf közelében volt. Lehetett látni, amint a szerzetesek sétálni indulnak, lehetett hallani törekvéseikről, lehetett hallani ezt vagy azt, de ez sem érintett közelebbről. És az embernek ismét az lehetett a benyomása: mi a szerepe ma még mindennek az emberiség jövőbeni fejlődésében? A feketecsuhás szerzetesekkel kapcsolatban az volt az ember benyomása, hogy tulajdonképpen teljesen távol állnak azoktól az erőktől, amelyek az emberiséget a jövő felé vezetik.

A harmadik egy szabadkőműves páholy volt, ugyanott, ahol éltem, amelyet a pap szörnyen gyalázott, és amelyhez ugyancsak nem volt semmi közöm, mert ugye, nem volt szabad odamenni. Bár a házfelügyelő hagyta, hogy egyszer benézzek, persze teljesen titokban. A következő vasárnap azonban megint hallottam a pap megsemmisítő szavait. Egyszóval: ez is olyasmi volt, ami nem érintett.

Tehát felkészült voltam, amikor kezdtem mindinkább tudatra ébredni és hagytam, hogy hassanak rám azok a dolgok, amelyekhez lényegében nem volt közöm. Saját fejlődésemben – és ezalatt azt értem, ami engem aztán a goetheanizmushoz vezetett, ahogy azt én felfogom – nagyon jelentősnek tartom és karmán által jól elrendezettnek, hogy miközben belső érdeklődésem a szellemi világ iránt már egészen korán jelen volt és életem is már egészen korán a szellemi világban folyt le, a külső körülmények nem kényszerítettek a gimnáziumi tanulmányokra. Mindazt, amit az ember a gimnáziumi tanulmányok útján elsajátít azt én csak később, magánúton sajátítottam el. Ausztriában a gimnázium akkoriban tulajdonképpen nem volt rossz. Csak a hetvenes évektől vált egyre rosszabbá és közeledik most már évek óta aggasztó módon a szomszédos országok gimnáziumi rendszeréhez; akkoriban azonban még nem volt különösen rossz. Mégis, nem gratulálhatnék magamnak, ha akkoriban elküldtek volna a Wiener-Neustadt-i gimnáziumba. A reáliskolába küldtek, itt jutottam hozzá, hogy felkészüljek a modern gondolkodásra és mindenekelőtt arra, hogy belső összhangba kerüljek a természettudományos szemlélettel. Ez az összhang ugyanis csak azáltal vált lehetségessé, hogy az osztrák reáliskola egyes jobb tanárai, akik akkoriban valóban a legmodernebb értelemben voltak felkészültek, a modern természettudományos gondolkodást képviselték.

Nálunk Wiener-Neustadtban általában így volt. Az alsóbb osztályokban – az osztrák reáliskolákban csak az alsó négy osztályban volt vallásoktatás – volt egy hittantanárunk, aki igen kellemes ember volt, és egyáltalán nem akart bennünket jámborságra nevelni. Katolikus pap volt, és hogy nem akart bennünket jámborságra nevelni, igazolta az a tény is, hogy valahányszor eltávozott az intézményből, három fiúcska jött érte, akikről mindenki azt mondta, hogy az ő fiai. Még ma is becsülöm mindazért, amit az osztályban a tulajdonképpeni hittantanításon kívül mondott. Úgy tanított, hogy felhívott valakit, pár mondatot olvastatott vele a könyvből és aztán ezt feladta; nem tudtuk mi állt a könyvben, felmondtuk, aztán kaptunk egy jó jegyet. A lényeget át- aludtuk. Amit azonban az osztályon kívül mondott, az olykor szép volt és elgondolkodtató; kétségkívül kedves, melegszívű ember volt.

Nos, egy ilyen intézményben a legkülönbözőbb tanárokkal lehetett találkozni. Mindennek szimptomatikus jelentősége van. Volt két karmelita tanárunk, az egyik franciát, a másik angolt tanított. Aki az angolt tanította, alig tudott valahogy egy angol szót kiejteni, nemhogy egyetlen mondatot elmondani. A természetrajzot olyasvalaki tanította, aki Istenről és a világról semmit sem tudott. Kiváló emberek tanították viszont a matematikát, a fizikát és a kémiát, és mindenekelőtt az ábrázoló geometriát. És éppen ez járult hozzá a belső természettudományos gondolkodás kialakításához. Tulajdonképpen ez adta meg számomra az impulzust, amely a jelenkori emberiség jövőbeni törekvéseivel lényegileg összefügg.

Aztán ha az ember átrágta magát egy ilyen intézményen, mehetett az egyetemre vagy a főiskolára, és ha nem volt aluszékony, érdeklődhetett a közélet iránt is, aziránt, hogy mi történik a közéletben. Az osztrák-német lényegesen más módon szerzett eleven ismereteket a németségről, mint az úgynevezett birodalmi német. Mert ha valakit az egész emberiség fejlődésének folyamata érdekelt, az azok iránt a dolgok iránt, amelyek Ausztriában, mondjuk államügyekként játszódtak le, csak bizonyos külső érdeklődést tanúsított, igazi belső összefüggést nem érzett velük. Ellenben felhívhatta az ember figyelmét az – ez az én esetemben is volt, ami a német kultúrából a XVIII. század végére és a XIX. század elejére kibontakozott, és amit bizonyos értelemben geotheanizmusnak nevezhetek. Ezt az ember osztrák-németként másképpen ismerte meg, mint birodalmi németként. És nem szabad elfelejtenünk, hogy ha az ember modern képzés révén belenőtt a természettudományokba, ugyanakkor egy természetellenes környezetből nőtt ki, ami az utóbbi időben egész Nyugat-Ausztriában elterjedt. Az emberek abban nőttek fel, ami őket különösen mint nyugat-ausztriaiakat érintette – akik részben, természetesen engem kivéve, rendkívül kedves emberek voltak – de ami belsőleg nem fogta meg őket: a katolicizmusban, a klerikális katolicizmusban.

Ez a klerikális katolicizmus, abban a formában, ahogy Nyugat-Ausztriában élt, lényegében az úgynevezett ellenreformáció terméke volt. Annak a politikának a terméke, amelyet úgy is lehetne nevezni, hogy a Habsburg-ház hatalmi politikája. A protestáns eszmék és impulzusok Ausztriában is meglehetősen elterjedtek, de a harmincéves háború idején és azzal összefüggésben a Habsburgok lehetővé tették, hogy ellenreformáció induljon meg, és valójában – ismét magamat kivéve – a képességeiben rendkívül intelligens osztrák-német népet ebbe a rettenetes sötétségbe burkolták, ami szükségszerű volt, ha úgy akarták elterjeszteni a katolicizmust, ahogy az ellenreformáció révén hatalomra jutott. Ezáltal az emberek kapcsolata a vallásossághoz roppant külsőséges lett. A legszerencsésebbnek még azok számítottak, akik tudatában voltak ennek a külsőséges vallásosságnak. Akik nem voltak tudatában, és úgy vélték, hogy hitük és vallásosságuk helyes és becsületes, azok illúzióba ringatták magukat és hazugságban éltek, anélkül, hogy tudták volna, hogy ez a hazugság lelkük bensejét bomlasztja.

Mindazonáltal a természettudományos impulzussal nem lehet kapcsolatot találni ahhoz, ami borzasztó lelki kásaként a lélek útján szétterjedt. Meg lehetett azonban figyelni, hogy ebből a kásából hogyan emelkedtek ki az egyes individualitások. Ezek az individualitások, akik a többitől eltérően fejlődtek, szinte belesodródtak abba, ami a XVIII. század végén és a XIX. század elején a közép-európai szellemi élet virágkorának nevezhető. Megismerkedtek azzal, ami a modern emberiségbe beleáramlott Lessingtől kezdve Herderen és Goethén keresztül a német romantikusokon át, és így tovább, és amit később tágabb értelemben goetheanizmusnak lehet nevezni.

Ebben az évtizedben a szellemiségre törekvő osztrák-német számára az volt a jelentős, hogy bizonyos módon kiemelkedve abból a népcsoportból, amelyben Lessing, Goethe, Herder élt, a határon túl egy teljesen idegen környezetbe került, ahol Goethe, Schiller, Lessing és Herder eleven szemléletével találkozott. Nem kapott mást, csak azt, ami ott bontakozott ki, és ezt mind egyedi lélek kapta meg. Mert valójában ezek is olyan dolgok voltak, amelyek az embereket nem érintették.

Így élt az ember együtt valamivel, amit lassanként saját lényének érzett, de ami ki volt szakítva abból a talajból, amelyben gyökerezett; ezt az ember a lelkében hordta egy közösségben, amelyben csupa olyan dolgokkal találkozott, amihez semmi köze sem volt. Rendellenességnek számított, ha az ember Goethe-eszméket forgatott a fejében, amelyekért ritkán lelkesedtek – de a lelkesedés szavai gólyalábon jártak és nem tükröztek őszinte, becsületes küzdelmet. Más példát is említhetnék, de vegyük az egykori osztrák trónörökös Rudolf könyvét, amit persze a csatlósai írtak: „Ausztria szavakban és képekben”. Az embernek nem volt kapcsolata az ilyen dolgokhoz. Azt hordta lelkében, ami a közép-európaiságból kinőtt, és amit tágabb értelemben goetheanizmusnak lehetett nevezni.

Ez a goetheanizmus – ehhez hozzátartozik mindaz, ami akkoriban Schiller, Lessing, Herder stb. nevéhez kapcsolódott és a német filozófusokéhoz is – figyelemreméltó elszigeteltségben állt a világban. Ez az elszigeteltség rendkívül jellemző az egész újkori emberiség fejlődésére. Mert ez az elszigeteltség indította gondolkodásra, elmélkedésre azokat, akik komolyan közelednek a goetheanizmushoz.

Ha az ember visszatekint, felteheti a kérdést: mit kapott a világ Lessingtől a német romantikusokig, még Goethe után is a XIX. század közepéig, és hogyan függ ez össze az azt megelőző történelmi fejlődéssel? – Nos, nem lehet letagadni, hogy a közép-európai történelmi fejlődés szorosan összefügg az evangélikus vallásnak a katolikusból való kifejlődésével és létrejöttével. Az egyik oldalon látjuk, hogy Közép-Európában például a német birodalomban – Ausztria szempontjából már beszéltünk erről a jelenségről – az marad fenn, amit a római katolikus egyetemes impulzusként jellemeztem, ami Ausztriában olyan külsőséges volt, ahogy leírtam, Németországban azonban még bensőségesebb volt, számos lelket fogva tartott. Mert nagy a különbség egy osztrák katolikus és akárcsak egy bajor katolikus között, ha az ilyenfajta különbségekre odafigyeltünk. Sok minden fennmaradt tehát abból, ami a korábbi évszázadokban történt. Aztán ebbe a katolikus kultúrába utat tört magának az evangélikus kultúra, mondjuk a Luther-kultúra, ami Svájcban a zwinglianizmus, a kálvinizmus stb. formájában jelent meg. Nos, Luther tanainak az úgynevezett német népen belül, nevezetesen a birodalmi németségen belül ismét sok követője volt. Ha azonban feltesszük a kérdést: milyen összefüggés áll fenn a goetheanizmus és a lutheranizmus között, akkor azt a figyelemreméltó választ kapjuk, hogy tulajdonképpen nincs semmiféle összefüggés. Igaz, hogy külsőleg Goethe is foglalkozott Lutherrel, mint ahogy a katolicizmussal is. Ha azonban az ember a Goethében lévő belső lelki fermentumok után kutat, csak ezt mondhatja: semmi sem volt közömbösebb számára a saját fejlődése szempontjából, minthogy katolikus vagy protestáns legyen. – Ismétlem: ez a környezetében élt, de mégsem függött össze vele a legkevésbé sem. Ehhez még valami más észrevételt is hozzáfűzhetünk. Herder lelkész volt, sőt szuperintendens Weimarban. Aki az írásait olvassa, Herderről is azt mondhatja – aki természetesen mint lelkipásztor külsőleg sok mindent tudott Lutherről – hogy érzülete, gondolkodása a lutheranizmussal nem valahogyan távolról függött össze, hanem teljesen abból nőtt ki. Így abban, ami a goetheanizmushoz tartozik – mindezt oda sorolom – ebben az összefüggésben valami teljesen elszigeteltet találunk. És ha az ember erről az elszigeteltségről annak természete, lényege szerint érdeklődik, tulajdonképpen azt a felvilágosítást kapja, hogy az Atlantisz utáni ötödik korszak összes lehetséges impulzusából kristályosodott ki. Luther hatása Goethére a nullával egyenlő. Goethére Linné, Spinoza és Shakespeare volt hatással. És ha a Goethét ért hatás után érdeklődünk: Goethe saját bevallása szerint lelki fejlődésére ez a három személyiség volt a legnagyobb hatással.

Így jelent meg a goetheanizmus elszigetelt jelenségként. Ezért kellett szembenéznie azzal, hogy népszerűvé válása teljesen lehetetlen. Mert a régi jelenségek megmaradtak. A széles tömegek meg sem kísérelték, hogy Lessing, Schiller, Goethe eszméihez közel férkőzzenek, nem beszélve arról, hogy ezeknek a személyiségeknek érzéseit magukévá tegyék. Ezzel szemben egyrészről, mint valami vízözön előtti jelenség, az elöregedett katolicizmus élt tovább; másrészről az elöregedett lutheranizmus. És érdekes, figyelemreméltó jelenség, hogy amire az emberek szellemileg törekednek abban a kultúráramlatban, amelyhez Goethe tartozott, és amelyet Goethe hívott életre, az azokkal a prédikációkkal függ össze, amelyeket a protestáns lelkészek tartanak. Van közülük néhány, akiknek van kapcsolata a modern képzéssel, ez azonban nem segíti őket prédikációikban. Amit ma szellemi táplálékként kínálnak, az valóban olyan, hogy ezt kell mondanunk: ez vízözön előtti, és egyáltalán, a legcsekélyebb mértékben sem függ össze azzal, amit a kor megkövetel, ami a kornak valamilyen erőt adhatna. Mindazonáltal azonban egy bizonyos szempontból összefügg szellemi kultúránk egy másik oldalával, amely azt eredményezi, hogy a jelenkori emberiség egy nagy részének szellemi élete a valóságon kívül folyik le. És talán a polgári filiszterség legjelentősebb jele, hogy élete a valóságon kívül folyik le, hogy a polgári filiszterség minden fecsegése tulajdonképpen kívül áll a valóságon.

Ezért lehetségesek olyan jelenségek, amelyekre általában senki sem figyel, de amelyek mint tünetek, rendkívül jellemzőek. A háborús filiszterek írásait évtizedek óta lehet olvasni, és ezekben újra meg újra felbukkannak a Kant-idézetek. Az utóbbi hetekben számos háborús filiszter átváltozott béke-filiszterré, minthogy a háborúból a békébe megyünk át. Ez nem jelent semmi különöset, a lényeg az, hogy filiszterek maradtak, mert magától értetődik, hogy a mai Streseman ugyanaz, mint a hat év előtti. Ma természetesen újra szokásos Kantot, mint a béke-filiszterek emberét idézni. Ez is kívül esik a valóságon. Az embereknek nincs kapcsolatuk ahhoz, amiről azt állítják, hogy szellemi táplálékuk.

Ez olyasvalami, ami a legjellegzetesebben a jelenkorhoz tartozik. És így jöhetett létre az a figyelemreméltó tény, hogy egy hatalmas szellemi hullám, ami a goetheanizmussal vetődött felszínre, tulajdonképpen teljesen megértés nélkül maradt. Ez érinti olyan fájdalmasan az embert a jelenkor katasztrofális eseményeinek láttán. Gyötrő fájdalommal kérdezhetjük: mi lesz ezzel a hullámmal, ami az Atlantisz utáni ötödik korszak egyik legfontosabb hulláma volt, mi lesz ebből a hullámból a jelenlegi világ-hangulatban?

Erre azt lehet mondani: van bizonyos jelentősége, ha az ember elhatározza, hogy azt, amiről úgy érezzük, hogy köze van az Atlantisz utáni ötödik korszak legfontosabb impulzusához, Goetheanumnak nevezzük, függetlenül attól, hogy mi lesz ennek az intézménynek a sorsa. Nem arról van szó, hogy ez az intézmény ennyi meg ennyi évig a Goetheanum nevet viselje, hanem arról, hogy egyszer megszületett a gondolat, hogy éppen a legnehezebb időkben a Goetheanum nevet használjuk.

Éppen az elmondottak következtében válhatott a goetheanizmus a maga elszigeteltségében valami különlegessé, azzá válhatott, ha az ember a jelzett időben Ausztriában élt, ahol olyan sok mindenhez nem volt köze. Mert ha az emberek valamit felfogtak volna abból, amihez mégis közük volt, akkor a mai kor nem jött volna el, akkor ezek a katasztrofális események nem következtek volna be. Azt illett mondani: Német-Ausztriában ez és még sok egyéb tette lehetővé egyes individualitások számára – mert a széles tömegek éppenséggel az ellenreformáció katolicizmusának borzalmas nyomása alatt álltak – hogy a goetheanizmussal lelkük mélyén egyesüljenek. Magam is ismertem egy ilyen osztrákot – ezt már többször említettem – Kari Julius Schröert, aki Ausztriában működött, de ahogy működött és azon a területen, ahol működött, annak a Goethe-impulzus volt az alapja. A történelem majd talán összeállítja egyszer, hogy az olyan emberek, mint Kari Julius Schröer hogyan gondolkoztak Ausztria politikai szükségszerűségeiről a XIX. század második felében. Az ilyen emberek nem találtak meghallgatásra, de bizonyos módon tudatában voltak annak, hogyan lehetett volna a „mát” elkerülni, aminek éppen azért kellett bekövetkeznie, mert senki sem hallgatott rájuk.

Ha aztán az ember Németországba ment, mindenekelőtt az volt a benyomása, hogy ha valaki összenőtt Goethével, az sehol sem talált nyílt szívekre. 1890 őszén mentem Weimarba, és múltkor ecseteltem Weimar szép oldalait, de mindazzal kapcsolatban, ami akkoriban – az első komoly Goethe-publikációm ekkor már mögöttem volt – Goethe iránt lelkemben élt, minthogy ez Goethe szellemisége volt, tulajdonképpen igen kevés megértésre, szívbéli megértésre találtam. Egészen más volt az, ami ott külsődlegesen és a külső belsejében – vagy a belső külsejében, ha úgy tetszik – a Goethe-impulzussal összefüggésben élt. Ez a Goethe-impulzus tulajdonképpen a legszélesebb köröket tekintve teljesen ismeretlen volt az irodalomtörténet professzorai számára, akik az egyetemeken Goethéről, Lessingről, Herderről és másokról előadásokat tartottak – ismeretlen volt minden filiszter számára, akik a szörnyű Goethe-élet- rajzokat a német irodalom keretein belül elkövették. Minden Goethéről leírt és kinyomtatott borzalom láttán csak azzal tudtam vigasztalni magam, amit Schröer publikált, és ami Hermann Grimm szép könyvében állt; ez viszonylag korán a kezembe került. Hermann Grimmet azonban az egyetemi emberek egyáltalán nem vették komolyan. Azt mondták, hogy ő csak sétálgat a szellemi élet területén, nem komoly kutató.

Egyetlen igazi egyetemi tanár se szánta volna rá magát arra, hogy Kari Julius Schröert komolyan vegye. Lekezelték, mint jelentéktelent. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy mindamellett, ami az irodalomban még a légkülönbözőbb módon szétágazott, és ami – tisztesség ne essék, szólván – a zsurnalisztikának nevezett ágazatba is beleárad, az az utóbbi években elparlagiasodott polgárság hatása, az álomba merült polgárságé, amelynek nincs kapcsolata a szellemi élet igazi tartalmával akkor sem, ha szellemi élettel foglalkozik. Ilyen feltételek mellett természetesen sehogysem lehetett eljutni a goetheanizmushoz. Mert Goethe a szó legjobb, legigazabb értelmében az Atlantisz utáni ötödik korszak legmodernebb szelleme.

Gondolják csak meg, mi minden van tulajdonképpen Goethében, ami különösen jellegzetes. Mindenekelőtt egész világnézete – ami sokkal nagyobb szellemi magasságokba vezethet, mint ahogy azt Goethe maga gondolta – szilárd természettudományos alapokon nyugszik. A jelenkorban nincs szilárd világnézet, amely ne természettudományos alapokon nyugodna. Ezért van olyan sok természettudományosság abban a könyvben, amelyben 1897-ben akkori Goethe-tanulmányaimat lezártam, és amely most új kiadásban ismét meg- jelent, ugyanolyan meggondolásból, mint a Philosophie der Freiheit új kiadása. A filisztérium akkoriban azt mondta – annak idején a könyveimet még ismertették – hogy amit ez az ember Goethe világnézetének nevez, azt tulajdonképpen Goethe természetszemléletének kellene neveznie. Nos, hogy mi Goethe világnézete valójában, az csak úgy ábrázolható, hogy a goethei természetszemlélet szilárd alapjain áll; ezt nem látják be azok, akik csak ál-Goethe-kutatók vagy hasonlók, irodalomtörténészek, filozófusok vagy egyebek.

Goethe másik jellegzetessége, ami őt ismételten az Atlantisz utáni ötödik korszak legmodernebb szellemévé avatja, az, hogy lelkületében kialakította azt a sajátos belső szellemi utat, amely az intuitív természetszemléletből a művészethez vezetett. A Goethe-szemlélet legérdekesebb problémái közé tartozik a természet-szemlélet és a művészi tevékenység, a művészi alkotás és a művészi fantázia közötti összefüggés tanulmányozása Goethe lelkében. Az ember nem száz, hanem ezernyi kérdéshez jut el, de nem pedáns, nem elméleti, hanem eleven kérdéshez, ha azt a sajátos, különös utat szemléli, amelyet Goethe mindig végigjárt, amikor a természetet művészileg, de ugyanakkor a maga valóságában szemlélte, és amikor művészi tevékenységét úgy fejtette ki, hogy saját szavaival élve olyasmit érzett művészetében, mint egy magasabb szinten folytatódó isteni természetalkotást.

Goethe világnézetének harmadik jellemző vonása az, ahogy az embereket a világmindenségbe beállítja, ahogy az emberben meglátta a világmindenség virágát és gyümölcsét, ahogy azon fáradozott, hogy ne elkülönítve szemlélje, hanem a természetben is fellelhető szellemiségtől áthatottnak lássa, vagyis hogy az embert lelkével egyetemben olyan színtérnek tekintse, ahol a természet szelleme önmagát felismeri. Ezekkel az absztrakt módon kifejezett gondolatokkal azonban sok minden függ össze, ha konkrétan követjük őket. És alapjában véve mindez csak szilárd alapja annak, amire aztán fel lehet építeni azt, ami a mai korban az érzékfeletti szellemi szemlélet legmagasabb fokára vezethet. Ha az ember ma arra figyelmeztet, hogy a világ elmulasztotta azt, hogy Goethével foglalkozzék – mert ezt tette – hogy az

emberek elmulasztottak kapcsolatot teremteni a goetheanizmussal, akkor az valóban nem azért történik, hogy szemrehányásokat tegyünk, leckéztessünk vagy bíráljunk, hanem azért, hogy arra buzdítsuk az embereket: építsenek ki egy ilyen kapcsolatot a goetheanizmussal. Mert a goetheanizmus folytatása éppen az antropozófiai szemléletű szellemtudományhoz vezet. És e nélkül a világ a mai katasztrofális helyzetből nem tud kikerülni. Ha a szellemtudományhoz akarunk eljutni, ezt a legbiztosabban akkor érhetjük el, ha Goethével kezdjük.

Mindez még valami mással is összefügg. Már korábban említettem, hogy tulajdonképpen az a tág szellemi élet, ami a szószékekről fejlődött ki és sokak számára hazugsággá vált – anélkül, hogy ennek tudatában lennének – vízözön előtti dolog. Éppen ilyen vízözön előtti alapjában véve minden egyetemi fakultás tudományossága. Történelmi anomáliává vált azon a területen, amely mellett ott volt a goetheanizmus. Mert Goethe személyiségének további sajátossága a nagyszabású egyetemesség, ami olyan messzire megy, hogy Goethe ugyan a legkülönbözőbb területeken csak gyenge magvakat vetett el, ezek azonban kikelhetnek, és ha kikelnek, naggyá válhatnak. Olyan hatalmas dolognak a csírái, ami a lehető legkorszerűbb, amiről az emberek nem akarnak tudni, és amihez képest a mai egyetemi képzés rendszere és felfogása vízözön előtti. Ez a modern egyetemi képzés ósdi még akkor is, ha ezt vagy azt az új felfedezést felveszi magába. Emellett azonban van egy igazi szellemi élet is, amire nem figyeltünk oda: a goetheanizmus. Goethe bizonyos vonatkozásban maga az irodalmi egyetem, a titkos egyetem, míg a jelenlegi képzés trónbitorló a szellemi élet területén. Minden, amit külsőleg átélünk, és ami a jelenlegi világkatasztrófához vezetett, mindez végül is külső eredménye annak, amit az egyetemeken tanítanak. Az emberek ma ilyen vagy olyan politikáról beszélnek, erről vagy arról a személyiségről; beszélnek arról, hogy a szocializmus megjelent, beszélnek a művészet jó és rossz oldaláról, a bolsevizmusról, és így tovább. Az emberek félnek, hogy ez vagy az bekövetkezik, látják, hogy ez vagy az ilyen vagy olyan helyen áll, és hogy vannak, akik hat héttel ezelőtt az ellenkezőjét mondták annak, amit ma mondanak. Mindez létezik. Honnan ered ez? Azokról a helyekről, ahol jelenleg a képzés folyik! Minden egyéb másodlagos, mellébeszélés, ami nem figyel fel arra, hogy a fejszét rá kellene tenni az úgynevezett modern képzés gyökerére. Mert mit használ, ha itt vagy ott mégoly sok okos ötletet fejlesztenek is ki, ha nem látják be, hogy a törés tulajdonképpen hol keletkezett?

Korábban beszéltem már arról, hogy bizonyos dolgok engem nem érintettek. Még valamit elárulok, ami nem érintett. Amikor a reáliskolából a főiskolába kerültem, hallottam különböző dolgokat és ezekre feliratkoztam. Ez csupa olyan dolog volt, amihez nem volt közöm, mert sehol sem érezhette meg az ember azt az impulzust, ami valóban összefüggött korunk fejlődésével. És anélkül, hogy dicsekedni akarnék – elmondtam már, hogyan golyóztak ki mindenhonnan – állíthatom, hogy szimpátiával viseltetem az iránt az egyetem iránt, ami a goetheanizmus, minthogy Goethe is, amikor az egyetemi képzésen átesett, olyasvalamin esett át, amihez valójában nem volt köze. Goethe Lipcsében az akkori egyetemen, az akkori királyi Szászországban édeskeveset foglalkozott azzal, amit ott hallhatott, majd később Strassbourgban ugyancsak édeskeveset foglalkozott azzal, amit ott hallott. És mégis mindaz, ami Goethénél a művészi legművészibbje, az a legszigorúbb természetszemlélet szilárd alapjain nyugszik. Goethe minden egyetemiség ellenére is belenőtt a megismerés legmodernebb impulzusába. Ez olyasmi, amit nem szabad szem elől tévesztenünk, ha a goetheanizmusról beszélünk. Ez az, amit Goethe-tanulmányomban és „Goethe világnézete” című könyvemben az emberekben tudatosítani akartam. Az igazi Goethét akartam az emberekkel megismertetni. Csakhogy a korszak még nem volt ehhez alkalmas. Jelentős mértékben hiányzott a visszajelzés alapja. A hajlam jelen volt – ezt ismételten hangsúlyozom – Weimarban adva volt, bizonyos mértékben megvolt a talaj. Ezen a talajon azonban nem az állt, ami helyes, és akik itt álltak, kigolyózták azokat, akik ráállhattak volna ere a talajra. Ha az újkort egy kicsit áthatná a goetheanizmus, akkor sóvárogva felvenné magában a szellemtudományt, mert a goetheanizmus előkészíti a talajt a szellemtudomány felvételéhez. A goetheanizmus módszert kínál a jelenkori embernek az igazi gyógyuláshoz. A mai kor életét nem szabad felszínesen szemlélni.

Amikor tegnap Baselben tartottam előadást, arra kellett gondolnom: azt lehet mondani, hogy tulajdonképpen ma nincs olyan becsületes tudós, aki ne ismerné ezt el, ha igazán belegondol. – Ha belegondol! Nem logikai okok akadályozzák meg ebben, hanem az a brutalitás, amely a civilizált világ minden területén a jelenlegi katasztrófát előidézte. Mélyen elgondolkodtató az a tény, hogy létezik egy Goethe-társaság, amely évekkel ezelőtt nem tudott jobbat kitalálni, minthogy egy levitézlett ex-pénzügyminisztert nevezzen ki elnöknek. Ez jellegzetes tünete annak, hogy az emberek milyen távol állnak attól, amiről azt hiszik, hogy tisztelik. Ez a pénzügyminiszter, aki – ahogy már említettem – talán szimptomatikusán a „Kreutzwendedich” nevet viseli, természetesen hisz abban a hazugságban, amelyben maga is benne áll, hogy tiszteli Goethét, mert a jelenlegi képzés folytán fogalma sem lehet arról, hogy milyen messze van – kozmikus messzeségeket lehetne mondani, csillag-távolságokat vagy hasonlókat, hogy kifejezhessük ezt a távolságot – milyen messze van a Goethe-társaságnak ez az elnöke a legelemibb goetheanizmustól.

Ennek a kornak nem az volt a feladata, hogy valamiképpen a goetheanizmus belsejébe bevezessen, mert a goetheanizmus nem nemzeti, nem német. Ahogy említettem, Spinozából táplálkozik, aki nem volt német, Shakespeare-ből, aki szintén nem volt német és Linnéből, aki ugyancsak nem volt az. Goethe maga mondja, hogy minden más közül ez a három személyiség gyakorolta rá a legnagyobb hatást, és ebben bizonyára nem tévedett. Aki ismeri Goethét, az tudja, hogy ez mennyire helytálló. Goethe azonban itt volt, a goetheanizmus itt lehetne. Mindenfajta gondolkodásban, a vallásos életben, minden tudományágban, az együttélés szociális kialakításában, a politikai életben – a goetheanizmus mindenben tudna hatni. És a világ ma a fecsegőkre hallgat, Eucken-ra Bergsonra, akik a különböző területeken megjelennek. Nem akarok a politikai fecsegőkről beszélni, mert ezen a területen a melléknév majdnem azonos lett a főnévvel.

A valóságtól oly idegen mai szellemi ténykedéssel szembeni eleven tiltakozás az, ami szándékomban állt, amit a jövőben gyűlölni fognak, és aminek a végrehajtása különösen a jelenkorban rendkívül problematikus. Ezt a tiltakozást nem lehetne szebben kifejezni, minthogy ezt mondjuk: amit el akarunk érni, az a Goetheanum. – Amikor Goetheanumról beszélünk ez bizonyos módon egy vallomástétel a jelenkor legfontosabb tulajdonságai és követelményei mellett. Ezt a Goetheanumot legalább akartuk a jelenlegi filiszteri – illetve civilizált – világ közepette, hogy a jelenlegi úgynevezett civilizált világ fölé magasodjon.

Magától értetődő, hogy ha sok kortársunk szíve szerint mennének a dolgok, talán azt mondhatnánk, okosabb lenne, ha „Wilsonianum”-ot mondanék, mert ez a jelenkor zászlaja. Ez az, ami, felé a jelenkori világ hajlani akar és valószínűleg hajlani is fog.

Nos, egyesek számára különösnek tűnhet, hogy jön ma valaki, és ezt mondja: a wilsonizmus ellen az egyetlen segítség a goetheanizmus. – Aztán jönnek azok, akik ezt jobban akarják tudni és ezt mondják: aki így beszél, az ideológus! Kik azok, akik ezt mondják: ez egy világtól elidegenedett ember – kik ezek? Ezek a világgal rokonságban lévők azok, akik mindig gyakorlatiasoknak tartották magukat, akik magától értetődően szemben állnak azzal, amit a legmélyebb valóságból származó összefüggésekről mondanunk kell: a világ beteg lesz a wilsonizmustól és az élet minden területén szüksége lesz gyógyszerre – és ez a goetheanizmus lesz.

És ha szabad egy személyes megjegyzést fűznöm „Goethe világnézete” című könyvemhez, amelynek ugyancsak most jelenik meg a második kiadása, ez a következő: a körülmények sajátságos láncolata folytán ez a könyv még nincs itt, mert az ember, különösen a jelenkorban még készen áll bizonyos engedményekre. Praktikus emberek már hónapokkal ezelőtt azt a javaslatot tették, hogy ezeket a könyveket, „A szabadság filozófiáját” és „Goethe világnézetét” a nyomda közvetlenül ide küldje, hogy ne tegyék meg a kerülőt Berlinen át és ne kelljen annyit várni, amíg ide kerülnek. És az ember úgy gondolja, hogy a gyakorlatias emberek kiismerik magukat ezekben a dolgokban. Nos, a gyakorlatias emberek bejelentették, hogy „A szabadság filozófiáját” elküldték, de hetek teltek el és még nem érkezett meg. Berlinből már rég megkapták a példányokat, itt még nincs egyetlen példány sem, mert valahol útközben a gyakorlatias emberek törődtek a dolgokkal, amibe nekünk nem praktikusoknak nem volt szabad beleszólnunk. Hogy mi történt „A szabadság filozófiájá”-val? A következő történt: a cég gyakorlati emberei a küldeményt feladták, azzal a megbízással, hogy küldjék a Basel melletti Dornachba. A cég embere azonban, aki ezzel foglalkozott, ezt mondta: Dornach bei Basel Elzászban van – merthogy ott is van egy Dornach és ez is közel van Baselhez – tehát nem kell a külföldi tarifa szerint bélyeggel ellátni, hanem a német belföldi forgalom szerint. A gyakorlati intézkedés következtében tehát az egész küldemény az Elzászban lévő Dornachba ment, ahol természetesen nem tudtak mit kezdeni vele. A dolgot a gyakorlatiatlan embereknek kellett megreklamálniuk, míg végül hosszas kerülővel ide érkezett a Philosophie der Freiheit, miután a gyakorlati emberek hajlandók voltak belátni, hogy a Basel melletti Dornach nem Elzászban van. Hogy a Goethe világnézete valamelyik gyakorlatias ember közreműködése folytán Stuttgartból Dornach bei Basel helyett Nordkap-ba fog-e eljutni vagy egy föld körüli út után érkezik-e meg, nem tudhatom. Ez mindenesetre csak egy példa akart lenni arra vonatkozóan, amit saját életünkben közvetlenül átélünk a gyakorlati emberek részéről.

Ez tehát az, amit megkísérelhettem a hozzám közelálló területen – közelálló inkább a körülmények, mint hajlamaim folytán – hogy a kort valóban szolgálhassam. És ha azt nézem, ami engem a kor impulzusából kifolyólag különböző könyveimmel összeköt, akkor úgy hiszem, hogy ezek a legkülönbözőbb területeken valóban a kort szolgálják. Ezért arra is megtanítottak, hogy ebben az utóbbi évtizedben tulajdonképpen mi mindent tettek és kezdeményeztek a kor ellen. Az emberek a maguk brutalitásában még nagyon is hisznek abban, hogy valamit keresztül tudnak vinni, de valójában semmi sem vihető keresztül a kor impulzusai ellenére. Néhány a kor impulzusával összefüggő dolog visszatartható. Ha visszatartották, később találja meg a maga útját, talán más néven és más összefüggésben. Úgy hiszem azonban, hogy ezek a könyvek néhány egyéb dolog mellett rendelkeznek talán azzal is, hogy látható bennük, hogyan lehet a kort annak megfigyelése alapján szolgálni. A kort azonban mindennel, a legkisebb, a legelemibb tevékenységgel is szolgálni lehet. Csak bátran a goetheanizmus mellé kell állni, amely a szabad tudományok egyetemeként áll szemben azzal, amit ma az emberek imádnak – legfőképpen a radikális szocialisták – az özönvíz előtti egyetemmel.

Könnyen úgy tűnhet, mintha személyes dolgaimról lenne szó, ezért mindig tétovázom, hogy beszéljek-e ilyen dolgokról. Ha természetszerűen felvetik a legolcsóbb ellenvetést, hogy ahá, nem lett egyetemi professzor, tehát becsmérli az egyetemeket – akkor ezt az olcsó ellenvetést el kell tűrni, ha rá akarunk mutatni arra, hogy a kor tragédiája nem, azokat sújtja, akik valamilyen politikai, szaktudományos, nemzetgazdasági, vallási vagy egyéb ilyen vagy olyan szempontot képviselnek. Azt a szempontot, amelyik tulajdonképpen számít, azok képviselik, akik a lehető legrosszabb csalhatatlansági dogmára hivatkoznak, arra a csalhatatlansági dogmára, amely az emberiség végzetes egyetértése folytán oda vezetett, hogy mindent alárendel annak, ami jelenleg az emberiséget vezérli, a mai hivatalos tudományos helyeknek, ahol – magától értetődően néhány jó növény mellett – olyan sok gyom terem. Egyáltalán nem akarok – ugyanúgy, mint amikor államokról vagy nemzetekről beszélek – egyes személyekre gondolni, egyes egyetemi tanárokra vagy hasonlókra. Ezek lehetnek kiváló emberek, nem erről van szó, hanem az intézmények lényegéről.

És hogy ez mennyire rossz, ez ma már abból is látszik, hogy azok az iskolák, amelyek elkezdtek egy kicsit a természetből kiindulni, a műszaki főiskolák, már ezek is kezdenek az egyetemekre hasonlítani, és így már tulajdonképpen nagy lépést tettek afelé, hogy elposványosodjanak.

Az ilyen fejtegetéseket, mint a mait is, tekintsék antropozófiai megbeszéléseink egyfajta epizódjának. Úgy vélem azonban, hogy a jelenlegi kor ebben az irányban, gondolataink és érzéseink szempontjából annyira kihívó, hogy ezekről a dolgokról beszélni kell. És különösen azért fontos ez, mert sajnos sehol máshol nem beszélünk ilyesmiről.

Korunk nagyon-nagyon messze van a goetheanizmustól, ami voltaképpen nem a Goethe-stúdiumból áll, és nem is a Goethe-művek követéséből. Rendkívül fontos, hogy korunk az élet minden területén közeledjen ehhez a goetheanizmushoz. Ez ideológiának tűnik és nem gyakorlatias dolognak, pedig a jelenkorban a lehető legpraktikusabb. Különb dolgokat fogunk létrehozni, mint a racionalizálás – az egyetlen dolog, amit jelenleg a polgárság elért – ha az élet legkülönbözőbb ágaiban a goetheanizmus talaján állunk. Es a szellemtudomány majd rá fog találni arra, aki a goetheanizmus talaján áll. Ez az amit ma lángoló betűkkel kellene beleírni az emberek szívébe.

Erre törekszem különböző módokon évtizedek óta. Sok minden azonban, ami szívből jövő beszédként hangzik el a kor szolgálata érdekében, az a kor számára épületes vasárnap délutáni szentbeszédnek tűnik. Mert alapjában véve sokan, akik szívesen ringatják magukat egyfajta kulturális álomba, nem akarnak mást, csak vasárnap délutáni prédikációt hallani. Pedig az emberiség számára rendkívül fontos volna, hogy konkrétan azt keresse, ami a kor követelményeinek megfelel, ami szükséges. Ezt kellene elsősorban belátni, mert ma a belátás a fontos. Triviális dolog, ha valaki a jelenlegi zűrzavarban – amely egyre fokozódik – ezt kérdezi: mit kell tudnia az egyes embernek?- Mindenekelőtt az a fontos, hogy a tévedhetetlenséget – különösen az említett területen – a helyes irányba terelje.

A „Goethe világnézete” című könyvecskét azért írtam, hogy megmutassam, hogy a megismerés területén jelenleg két áramlat van: az egyik hanyatló áramlat, amit mindenki imád, a másik a jövő számára a leggyümölcsözőbb csírát tartalmazza, ezt viszont mindenki elkerüli. Az emberek az utóbbi évtizedekben sok rossz tapasztalatot szereztek, és sokan bizonyára egyéni hibákból. Rá kellene azonban jönniük, hogy a legrosszabb tapasztalatokat azoktól szerezték, akikre a legbüszkébbek: iskolamestereiktől. Úgy látszik azonban, hogy az emberiségnek mindenekelőtt arra van szüksége, hogy megszerezze azokat a tapasztalatokat, amelyeket a világ-iskolamestertől kaphat, mert odáig jutott a világ, hogy rendezőjének egy iskolamestert tesz meg. Azokhoz a fecsegőkhöz, akik mindenütt az egyetemeken a világot megtévesztik, még az is társul, aki az egész világot az egyetemi fecsegésből akarja átrendezni.

Mindezt nem pesszimizmusból mondom, hanem hogy ösztönözzem azt az impulzust, amely a goetheanizmust szembehelyezi a wilsonizmussal. Nem valamiféle nacionalizmus alapján, mert Goethe valójában nem nacionális, hanem internacionális szellem. A világnak óvakodnia kellene attól a hibától, hogy goetheanizmus helyére a wilsonizmust állítsa.

Az Atlantisz utáni ötödik korszak vallástörténeti impulzusa

Dornach, 1918. november 2.

[Három fejlődési áramlat kereszteződése az emberben: az egész emberiség az érzői-lélek fejlesztésén dolgozik, az egyes ember a tudati lelket fejleszti és az egyes népek fejlettségi szintje is különböző. A Krisztus-impulzus differenciálódása: a Krisztus-nép és az egyházi nép. Poláris ellentét a jezusitizmus és a goetheanizmus között.]

Megkíséreltük, hogy a legkülönbözőbb szempontok szerint fényt derítsünk annak a korszaknak a sajátosságaira, amelyet az Atlantisz utáni ötödik korszakként jellemeztünk. Ez a korszak a XV. század elején vette kezdetét és a negyedik évezred közepén ér véget. A jelenlegi időszakban igen sok szimptomatikus történelmi esemény játszódik le, amelyek szorosan összefüggnek a korszak kezdetének történéseivel. Annak alapján, ami a következő előadásokból ki fog derülni, és ami az egész emberiség fejlődésében rejlik, ezt az Atlantisz utáni ötödik korszakot lényegében öt részre oszthatjuk, és egy különösen fontos ponton állunk, ahol a korszak első és második ötödének fordulóján döntésnek kell bekövetkeznie.

Amikor most egyfajta áttekintést akarok adni azokról a vallástörténeti impulzusokról, amelyek az Atlantisz utáni ötödik korszakban szimptóma-szerűen jelennek meg, arra kényszerülök, hogy ebben az előadásban különféle utalásokat tegyek. Mert mihelyt komolyan foglalkozunk az emberiség vallási impulzusának fejlődésével, azoknak a tényeknek az elmondása, amelyeket szemügyre kell vennünk; az emberi nyelv kifejezőkészsége szempontjából olyan nehézzé válik, hogy a dolgokról megközelíthetően, utalásszerűén lehet csak beszélni. Ezért abból, amit ma és holnap mondani fogok, sok mindent fogadjanak úgy, hogy próbáljanak meg valóban a szavak mögé nézni, és azokban még sok minden mást is meglátni, nem azért, mintha titokzatoskodni akarnék, hanem mert a nyelv túlságosan bénult ahhoz, hogy az impulzusok sokoldalúságát ténylegesen ki tudja fejezni. Ma azonban mindenekelőtt arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy aki az ilyen dolgokat szellemtudományosan szemléli, annak rá kell szánnia magát, hogy valóban gondolkozzon. A gondolkodásról a mai ember többé-kevésbé leszokott. Természetesen nem azt a gondolkodást értem, amelyre a mai úgynevezett tudomány olyan fennhéjázóan büszke, hanem azt, amely képes a valóság pontos megkülönböztetésére. Hogy megnézhessük, amire szükségünk van, mindenekelőtt emlékeztetnem kell arra, hogy az emberiség fejlődésén belül két áramlatot említettem. Nem tudom, hogy mindazok, akik itt ülnek, ezeknek az előadásoknak a folyamán odafigyeltek-e annyira fejtegetéseimre, hogy azokat megjegyezzék, de ma ki szeretnék emelni valamit, hogy a következőkben ne legyen félreértés.

Mindenekelőtt egyvalamit szeretnék kiemelni az Atlantisz utáni emberiség fejlődésével, evolúciójával kapcsolatban. Már felhívtam a figyelmet arra, hogy az Atlantisz utáni korszak emberisége – ha szabad ezt így mondani – egyre fiatalabbá válik. Ez azt jelenti, hogy az Atlantisz utáni kor első időszakában, az ó-indiai korban az emberek testileg ötvenéves korukig maradtak fejlődőképesek, tehát ötvenéves korukig fejlődtek; az óperzsa korban aztán egy kicsit ennél kevésbé idősebb korukig, majd az egyiptomi-káld korban még fiatalabb korukig. A görög latin korban aztán az emberiség egy olyan korszakba érkezett, amelyben csak a 28-30 éves koráig terjedő időszakig volt fejlődésre képes. És most abban a korban vagyunk, amelyben az ember fejlődőképessége 27-28 éves koráig terjed. Most – ezt már gyakran hangoztattam – abban a korban vagyunk, amelyben az emberek azáltal, amit a világ ad nekik, csak a 27. életévükig maradnak fejlődőképesek. Ami számukra további fejlődést adhat, azt spirituális impulzusokból kell kihozniuk. Aztán majd olyan emberiség jön, amely csak 14 és 21 éves kor közötti időszalag marad fejlődőképes. Ez az Atlantisz utáni hatodik korszakban lesz. És így megy majd tovább. Az emberiség miközben megöregszik, ebben az értelemben egyre fiatalabb lesz. Ez az emberiség fejlődésének egyik vonala.

Különösen azt kell szemügyre vennünk – nem tudom, mindenki észrevette-e – hogy ez a fejlődés, amelyet most elmagyaráztam, az egész emberiséget érinti. Az emberiség tehát keresztülmegy ezen a fejlődésen. Így tehát azt mondhatjuk: ennek a fejlődésnek a vonatkozásában – amelyet elsőnek neveznek – az emberiség olyan fázisban van, amely a 28. és 21. életév között helyezkedik el. Ezek viszont azok az évek, amelyekben elsősorban az érzői-lélek fejlődik ki. Ma tehát abban a fejlődési periódusban vagyunk, amelyben az egész emberiség különösen az érzőlelket fejleszti. Ez az első fejlődési vonal.

Beszéltem már Önöknek egy másik fejlődésről is. Ez abban áll, hogy az Atlantisz utáni első korszakban, az ó-indiai korban az emberiség azt az időszakot élte át, amelyben az emberek az étertesten keresztül fejlődtek. Az Atlantisz utáni második korszakban, az óperzsa korban az emberek az érzőtesten keresztül fejlődtek, az egyiptomi-káldeai korban az érzőlelken át, a görög-latin korban az értelmi vagy kedélylélek és a jelenlegi korban a tudati lélek fejlődésén mennek át. Ez tehát a második fejlődési vonal. Amíg az egyik fejlődési folyamat az egész emberiséget érinti, a másik az egész emberiségen belül az egyes emberekre vonatkozik. Az egyes ember – ha most ismét korunkat veszem figyelembe – az egyedi ember az emberiségen belül a tudati lelkét fejleszti.

A harmadik fejlődési áramlat, amelyet tekintetbe kell venni, és amelyet ugyancsak gyakran említettem már, az, amely a földön élő egyes nép-elemekben mutatkozik meg. Ezzel összefüggésben már utaltam rá, hogy az egyes népek hogyan fejlődnek. Az olasz nép például úgy fejlődik, hogy ami a nép által jelentkezik, az éppen az érzőlelket ösztönzi: a francia nép úgy fejlődik, hogy az értelmi vagy kedélylelket ösztönzi, az angolul beszélő népek különösen a tudati lelket ösztönzik, és így tovább. Ez a harmadik fejlődési vonal. Látják, hogy ezek összefonódnak, ezért korunkra vonatkozóan nem tudok csupán egyetlen mondatot kiemelni.

Az első fejlődési vonal: az egész emberiség az érzőlelket fejleszti.
A második fejlődési vonal: az egyes emberek az emberiségen belül a tudati lelket fejlesztik.
A harmadik fejlődési vonal: a népek fejlődési vonala.

E három fejlődési vonal keresztezi egymást minden emberben is, hat minden ember lelkére. Igen, a világrend nem egyszerű. Ha valaki azt akarja, hogy a világrend a legegyszerűbb gondolatokban fejeződjön ki az ő számára, akkor vagy professzornak vagy spanyol királynak kell lennie. Mert gondoljunk csak arra a spanyol királyról szóló mondásra, akivel az általam felvázoltnál sokkal kevésbé bonyolult világrendet ismertették meg, mire ő azt mondta, ha Isten rábízta volna a világ berendezését, akkor az nem lenne ilyen bonyolult, hanem sokkal egyszerűbb. És egyes tankönyvek vagy népszerű ismeretterjesztő könyvek újra meg újra ismétlik: a valóságnak egyszerűnek kell lennie! – Ez az elv magától értetődően nem valamilyen valóságos alapra támaszkodik, hanem egyes egyedül a kényelemre, vagy ha szabad úgy mondanom: az általános emberi lustaságra. A puszta sematizmussal, amellyel mindent regisztrálni lehet, a valóságot illetően nem jutunk semmire. És azok a sima, mondhatnánk tükörsima fogalmak, amelyeket ma különösen szívesen használ a hivatalos tudomány, fényévekkel vannak távol – hogy ezt az asztronómiai megjelölést használjam – az igazi valóságtól.

Ha meg akarjuk érteni, hogy tulajdonképpen mi játszódik le az emberi lélekben az Atlantisz utáni ötödik korszakban, akkor át kell gondolnunk, hogy mi az, ami az emberiség teljes fejlődésébe részfejlődésként belenyúl. Mert ez lassan és fokozatosan megy végbe. És ha egy pillantást vetünk a korszak vallásos fejlődésére, akkor fontos, hogy az emberiség e háromféle fejlődési irányvonalát bizonyos módon mindig a háttérben lássuk. A körül az időpont körül, amikor az Atlantisz utáni ötödik korszak megkezdődött, nem csak sok egyéb területen, hanem a civilizált emberiség vallásos életének területén is élénk hullámokat verő mozgás indult meg, olyan mozgás, amely még ma sem ért véget, és amelyet meg kell értenünk a maga mélységében, ha valóban birtokba akarjuk venni a tudati lelket. Mert az emberek csupán azáltal lesznek képesek arra, hogy az emberiség további fejlődésében részt vegyenek, ha – ahogy tegnap mondtam – belátják, felfogják azt, ami történik.

A XV század kezdetén a civilizált emberiség vallásos impulzusai tulajdonképpen mozgolódtak. Ezt mindenekelőtt Európában akarjuk szemügyre venni, mert ha Európát nézzük, olyan képet kapunk, amely az egész földkerekségre érvényes. Ami akkor mozgolódott, az tulajdonképpen régóta előkészületben volt, valójában a X. század óta, sőt az európai és elő-ázsiai szellemi életben már a IX. század óta. És ez az előkészület azáltal jött létre, hogy a civilizált világban a Krisztus-impulzus utóhatása különleges módon jelentkezett. Tudjuk, hogy a Krisztus-impulzus folyamatosan tovább hat az időben. Ezzel az elvont mondattal azonban, hogy „a Krisztus-impulzus olyasvalami, ami tovább hat” – nem mondtunk sokat. Azt is meg kell néznünk, hogyan differenciálódott ez az impulzus, differenciáltságában hogyan módosult, helyesebben hogyan alakult át.

Ha azt nézzük, hogy ami akkoriban a XV század kezdetén elindult és még ma is hat az emberben – többnyire öntudatlanul, anélkül, hogy sejtésünk lenne róla, hogy hogyan függ össze a jelenlegi katasztrofális eseményekkel – akkor kitűnik, hogy a IX-X. századtól kezdve a civilizált világ egy bizonyos területén megteremtődött annak a lehetősége, hogy a tulajdonképpeni Krisztus-nép kialakuljon, hogy a Krisztus-kinyilatkoztatást az eljövendő századokba belevigye. Teljesen az ősi, eredeti értelemben történik, ha korunk szempontjából arról az időről beszélünk, hogy a későbbi korok előkészítéseként egy népet a világesemények különösen alkalmassá tettek arra, hogy Krisztus-nép legyen.

Ez azáltal történt, hogy már a IX. században bizonyos módon differenciálódott Európában az, ami Krisztus-impulzusként tovább hatott, és ez a differenciálódás abban fejeződött ki, hogy egyes lelkek alkalmasnak bizonyultak arra, hogy a Krisztus-impulzust közvetlenül befogadják, és hogy a Krisztus-impulzusnak ezt a részét, ezt a differenciáltságát Európa keleti felére vigyék át. Ami annak idején Photios pátriárka és I. Miklós pápa között történt, az a sajátos intenzitású Krisztus-impulzusnak az európai kelet felé való visszatolása volt.

Mint tudjuk, ez aztán ahhoz a híres vitához vezetett, hogy a Szent Szellemet az Atyától és a Fiútól származónak kell-e tekintenünk, vagy másképpen kell elgondolnunk. Dogmatikai vitába nem kívánok belemenni, hanem arra szeretnék kitérni, aminek hosszantartó hatása van. Így jött létre az a differenciálódás, a Krisztus-impulzusnak az az átalakulása, amelyre éppen az jellemző, hogy az ehhez a területhez, az európai kelethez tartozók nyitott lélekkel fogadták a Krisztus-impulzus folyamatos beáramlását, a Krisztus-lehelet tartós jelenlétét. Ez vezetett ahhoz, hogy ez a sajátos metamorfózis keletre tevődött át és az orosz nép a szó legtágabb értelmében az európai civilizáción belül ezáltal vált Krisztus-néppé.

A mai korban különösen fontos, hogy ezt tudjuk. Ne mondják, hogy egy ilyen igazság különösnek látszik a mai eseményeket figyelembe véve. Ha ilyesmit mondanak, csak félreismerik a legalapvetőbb spirituális bölcsességet: a külső események éppenséggel paradox módon ellentmondanak a folyamatok belső igazságának. Nem az a fontos, hogy a világban itt vagy ott a külső események ellentmondanak-e a folyamatok belső igazságának, hanem hogy meglássuk, melyek azok a belső folyamatok, amelyek tulajdonképpen a szellemi valóságot képviselik. Ezek a tulajdonképpeni szellemi valóságok olyanok, hogy ha mi itt Európa területére gondolunk, kelet felé egy ilyen hullám már a IX. század óta áramlott és ez oda vezetett, hogy a Krisztus-nép létrejött.

Mit értünk tulajdonképpen azon, hogy a Krisztus-nép létrejött? Azt érjük rajta – ezt ellenőrizni lehet a külső történelem szimptómáiban és ha nem a külső, hanem a belső folyamatok valóságának olykor ellentmondó tényeit vesszük figyelembe, látható, hogy ez teljesen helyes; a mai előadás bevezetőjében beszéltem arról, hogy mit szeretnék az Önök lelki szemei elé idézni – azt értjük rajta, hogy egy olyan terület alakult ki Európa keleti részén, ahol mindig olyan emberek éltek, akik közvetlenül kapcsolódtak a Krisztus-impulzushoz. Krisztus ott állandóan jelen van, mint a nép gondolkodását, érzését átható belső aura.

Az elmondottakra nincs erősebb bizonyíték, mint Szolovjov, az orosz nép legnagyobb filozófusa az újabb korban. Olvassák el és érezni fogják, hogy mindazon tulajdonságai ellenére, amelyekről más szempontból már beszéltem, minden közvetlenül beleárad, amit Krisztus-impulzusnak nevezhetünk, és hogy lelkében olyan erősen működött a Krisztus-inspiráció, hogy az emberek külső szociális életének egész berendezkedését úgy képzeli, hogy Krisztus a király; a szociális emberi társadalom láthatatlan királya. Hogy minden Krisztussal áthatott, és hogy az emberek minden egyes cselekedete valójában azáltal jön létre, hogy a Krisztus-impulzus egészen az izmokig tevékennyé válik. A Krisztus-nép legszebb, legtisztább képviselője a filozófus Szolovjov.

Innen indul ki az egész orosz fejlődés napjainkig, a jelenlegi időkig. És ha tudjuk, hogy az orosz nép a Krisztusnép, akkor érthetjük csak meg – ahogy ezt később majd látni lehet – a mai fejlődést is a jelenlegi arculatában. Ez az egyik metamorfózis, ami a Krisztus-népet előkészítette, a Krisztus-impulzus egy bizonyos differenciálódása.

A Krisztus-impulzus egy másik differenciálódása úgy alakul ki, hogy Róma, amely a tulajdonképpeni folyamatosan ható Krisztus-metamorfózist áthelyezte keletre, Krisztus szellemi uralmát átalakította az egyház világi uralmává. Róma úgy járt el, hogy kijelentette: mindaz, ami Krisztussal összefügg, egy egyszeri kinyilatkoztatáson alapul, amely időszámításunk elején történt; egy egyszeri kinyilatkoztatáson, és ez a kinyilatkoztatás az egyházat illeti, külsőleg ő viszi tovább. – Ezzel azonban Krisztus kinyilatkoztatása a világi hatalom kérdésévé vált, az egyház intézményéhez társul az egyházi hatalom. Fontos, hogy ezt szem előtt tartsuk. Ezáltal nem kevesebb jött létre, minthogy a Krisztus-impulzusból kitörtek egy darabot. A teljes Krisztus-impulzus a Krisztus-népnél van, amely úgy ápolja, hogy az a közvetlen jelenben is tovább hat. A római egyház ezt a folyamatos fejlődést kiiktatta, a Krisztus-impulzust konzerválta időszámításunk kezdetén, és minden további kérdésben a tradícióra, vagy az írásbeli hagyományra épített, úgy hogy aminek a továbbiakban történnie kell, azt az egyház irányítja.

Ezáltal azoknál a népeknél, amelyekre a római egyház kiterjesztette befolyását, a Krisztus-impulzust bizonyos mértékig lehúzták abból a spirituális magasságból, amely keleten még megmaradt, és politikai machinációkba vitték bele, a politikának az egyházzal való összekeveredésébe, amelyről más szempontból, mint a középkor jellegzetességéről már beszéltem. Oroszországban ez az összekeveredés, annak ellenére, hogy a cárt az orosz egyház pápájának nevezték – ahogy később látni fogjuk – valójában nem jött létre, csak látszólagosan. Éppen ebben rejlik az európai fejlődésnek egy jelentőségteljes titka. A reális hatalmi és az egyházi igazgatási kérdéseknek a tényleges összekeveredése Rómából indult ki.

A politikai hatalom és az egyházi igazgatás kérdésének ez az összekeveredése a Krisztus-impulzus számára bizonyos krízist élt át a történelmi fejlődés igazi belső valóságának következtében, éppen az Atlantisz utáni ötödik korszak kezdete körül. Amit ezekben a napokban megbeszéltünk, abból tudjuk, hogy ez az Atlantisz utáni ötödik korszak éppen a tudati lélek korszaka, és hogy ebben különösen érvényre jut a személyiség, amely a saját lábára akar állni. Azáltal, hogy a személyiség saját lábára állásának hajnala felvirradt, különösen nehéz lett Jézus Krisztus személyének kérdését megérteni. A középkorban a XV század elejéig dogmák határozták meg a Krisztusban élő isteni szellemiség kapcsolatát az emberi fizikaisággal.

Ezek a dogmák természetesen különböző formákat öltöttek. Korábban azonban a belső lelki harcnak ilyen mélyreható hullámai nem voltak jelen ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Ezek azon a területen jelentek meg, amelyre a római katolicizmus fennhatósága kiterjedt, amikor a személyiség meg akarta ragadni önmagát, és ezért magyarázatot követelt Krisztus-Jézus személyét illetően. És alapjában véve e kérdés körül forgott már Husz, Wiclif, Luther, Zwingli és Kálvin küzdelme is, az újrakeresztelőké, és az is, amelyet például Kasper Schwenkfeld és Sebastian Franck folytattak, valamint még sokan mások. Ez a küzdelem állandóan a körül forgott, hogy magyarázatot találjanak arra, hogyan függött össze Krisztus isteni-szellemi lénye Jézus világi, emberi lényével. Minden e körül a kérdés körül forgott. Ez természetesen sok mindent felkavart. Sok kétség merült fel azzal a fejlődési áramlattal szemben, amelyben letompult a folyamatosan tovább működő Krisztus-impulzus. Letompították, hogy csak időszámításunk kezdetére korlátozzák és csupán az egyházi közigazgatás lehessen a folytatója. Így tehát azt mondhatjuk: mindaz, amire Róma kiterjesztette befolyását…az egyházi néppé vált… egyházak, szekták jöttek létre, amelyek bizonyos jelentőséggel bírtak. (Itt hiányos a szöveg.)

Ne mondják: Oroszországban is kialakultak szekták. Éppen az ilyen fogalmak teszik tönkre valóság-szemléletünket, ha egy szót itt is és ott is használunk, olyan területen is, ahol egészen mást jelent, mint egy másikon. Aki az orosz szektákat tanulmányozza, azt fogja találni, hogy valójában a legkevésbé sem hasonlítanak azokra a szektákra, amelyek a római katolikus egyház által befolyásolt területeken jöttek létre. Nem az a lényeges, hogy a dolgokat hogyan nevezzük, hanem hogy milyen valóság-tényező működik bennük.

Az emberek életére és törekvésére a XV század kezdete táján éppen az jellemző, hogy a már említett okokból lázadoznak az egységes tudatalatti szuggesztióval dolgozó római katolikus egyház ellen.

És a személyiség rohamozásának mintegy ellentéteként látunk valami mást is: látjuk, ahogy az egyház segítségére siet az, ami a jezsuitizmussá vált, és amely eredeti jelentése szerint, még ha ma – bocsássák meg az erős kifejezést – mindent összelocsognak és mindenütt a jezsuitizmusról beszélnek is, csakis a római katolikus egyházon belül jöhetett létre. Mert min is alapszik? A jezsuitizmus lényegében a következőkön alapszik: míg a Krisztus-népnél a Krisztus-impulzus megnyilvánulása, mondhatnánk egy érzékfeletti felhőben marad és nem ereszkedik le a fizikai érzéki világba – Szolovjov bizonyos módon a földi birodalmat az isteni birodalomba akarja felemelni és nem az isteni birodalmat akarja lehúzni a földibe – a jezsuitizmus éppen abban áll, hogy az isteni birodalmat lehozza a földi birodalomba és a lélekben olyan impulzusokat keltsen, hogy az isteni birodalom működjék a fizikai síkon a fizikai sík törvényei szerint. A jezsuitizmus tehát egy világi országlásra törekszik, és ezt úgy akarja berendezni, hogy Krisztus király birodalmának tűnjék – de egy világi királyi birodalom lenne. Ezt mindenekelőtt azáltal kívánja elérni, hogy az odatartozókat, a jezsuita rendhez tartozókat úgy készítik fel, mintha egy hadsereghez, egy katonai szervezethez tartoznának. Minden jezsuita szellemi katonának érzi magát, és Krisztust nem szellemi Krisztusnak érzi, aki szellemi eszközökkel hat a világra, hanem gondolataiban és érzéseiben minden arra irányul, hogy Krisztust földi királynak érezze, hogy Krisztust úgy szolgálja, ahogy az ember egy földi királyt szolgál, úgy szolgálja, ahogy a katona a főparancsnokot. Azáltal, hogy a szellemiséggel van dolga, az egyházi szervezet természetesen más lesz, mint a földi militarizmus, de éppen a szellemi világrendbe egy erőteljes militarista rend kerül bele. Mindent úgy kell elrendezni, hogy az igazi keresztény Jézus főgenerális katonája legyen. Lényegében – amennyiben más szempontból jellemezzük azt, amit már Karlsruhében elmondtam – ez a célja azoknak a gyakorlatoknak, amelyeket minden jezsuita végigcsinál, hogy kialakítsa magában azt a hatalmas erőt, amely a jezsuita rendben hosszú időn keresztül hatott, és amely dekadens megnyilvánulásaiban még ebben a kaotikus korban is hatni fog, amelynek küszöbéhez érkeztünk. Minden Loyola Ignác által előírt és a jezsuiták által ma is híven követett meditáció arra irányul, hogy a jezsuita Jézus Krisztus főgenerális katonája legyen.

Szeretnék néhány példával szolgálni. Vegyük például a szellemi gyakorlatok közül azt, amelyiket a jezsuitáknak azért kell elvégezniük, hogy erőiket összegyűjtsék. Ezt a második héten mondják el, amely azzal kezdődik számukra, hogy egy bevezető elmélkedésben, imaginációban, Krisztus birodalmát varázsolják szemük elé. Ezt a krisztusi birodalmat azonban úgy kell elgondolniuk, hogy Krisztus elöl, mint legfőbb hadvezér vezeti légióit, amelyeknek meg kell hódítaniuk a világot. Erre következik egy előkészítő ima, aztán az első előgyakorlat.

1. „A hely szemléletes leírása: lelki szemeimmel képzeletben látom a zsinagógákat, a városokat és azokat a helyeket, ahol Krisztus Urunk járt és prédikált.”

Mindezt teljesen képszerűen kell megjeleníteni, úgy hogy a növendék, a tanuló a helyzetet és minden egyes képzetet úgy éljen át, mintha az érzékelhetően jelen volna.

2. „Kérem a kegyelmet, amelyet óhajtok. Itt kell, hogy az Úrtól a kegyelmet kikönyörögjem, hogy ne legyek süket, ha hív, hanem legyek serény és legyek készenlétben, hogy készségesen teljesítsem szent akaratát.”

Aztán a másik rész, a tulajdonképpeni gyakorlat következik. Amit idáig elmondtam, azok az előgyakorlatok. Az első rész ismét néhány pontból áll. A lelket igen gondosan preparálják.

1. „Egy Isten által kiválasztott földi királyt képzelek magam elé, akinek minden fejedelem és minden keresztény alázattal engedelmeskedik.”

Mindezt képzeletének erejével olyan közvetlen valóságként kell érzékelnie, mint egy fizikailag észlelhető képzetet.

2. „Figyelek arra, hogyan szól ez a király az övéihez: azt akarom, hogy a hitetlenek egész birodalmát leigázzuk. Ezért aki velem akar tartani, annak meg kell elégednie ugyanazzal az étellel, amellyel én megelégszem, ugyanazzal az itallal, ugyanazzal a ruházattal. Ugyanúgy kell nappal velem együtt fáradoznia és éjjel virrasztania, hogy aztán később úgy legyen része a győzelemben, ahogy kivette részét a fáradozásban.”

Ez aztán megerősíti az akaratot, azáltal, hogy az érzéki képek közvetlenül behatolnak az akaratba, átizzítják, átszellemítik azt.

3. „Megfontolom, mit válaszoljon a jó alattvaló egy ilyen nemes lelkű és nyájas királynak és következésképpen azt is, hogy aki egy ilyen király követeléseit nem akarja teljesíteni, mennyire megérdemli, hogy az egész világ megrója és rossz katonának tekintse.”

Ezt tehát nagyon keményen tisztáznia kell a maga számára, hogy ha nem lesz rendes, harcos katonája ennek a főgenerálisnak, akkor az egész világ elfajzott embernek fogja tekinteni.

Most jön a második hét második része.

„Ennek a gyakorlatnak a második része abból áll, hogy az előbb említett példabeszédet a földi királyról Krisztus Urunkra alkalmazzuk az alábbi három pont szerint.

1.   Ha a földi királynak az alattvalóihoz szóló ilyenfajta követelését figyelemreméltónak látjuk, akkor mennyire méltóbb a figyelemre az a szemlélet, hogy Urunkat, Krisztust az örökkévaló királynak lássuk, ahogy az egész világ előtte áll és ő együttesen és külön-külön is mindenkit hív és mindenkihez szól: azt akarom, hogy leigázzuk az egész világot és minden ellenségünket, és ezáltal elkövetkezzen Atyám uralkodása. Ezért aki velem akar jönni, annak velem együtt kell fáradoznia, hogy amennyire a fáradságból kiveszi részét, része legyen a dicsőségből is.

2.    Megfontolom, hogy mindenki, akinek esze van és ítélkezni tud, teljesen át kell, hogy adja magát ennek a fáradozásnak.

3.     Akit az a kívánság lelkesít, hogy még nagyobb odaadást tanúsítson, és a legmagasabb úrnak és az örökkévaló királynak szolgálatában kitüntesse magát, az nemcsak ennek a fáradozásnak adja át magát, hanem érzékei ellenére, a testiség és a világ iránti szeretete ellenére a magasabb érték és a nagyobb frontosság iránti indíttatásában így szól:

Minden dolgok örökös Ura, kegyeidbe és segedelmedbe ajánlom magam, végtelen jóságod, dicsőséges anyád és az ég udvarának minden szentje előtt, és megerősítem, hogy az az óhajom és kívánságom és jól megfontolt elhatározásom, hogy a te nagyobb dicsőségedre és szolgálatodra téged utánozzalak minden rémség, minden gyalázat és ínség elviselésében, minden körülmények között, ha Szent Felséged engem ilyen életre és ilyen feladatra ki akar választani.

Ezt a gyakorlatot naponta kétszer kell elvégezni, reggel felkelés után és egy órával ebéd után vagy vacsora előtt.

A második héten és a következőkön rendkívül ajánlatos olykor a Krisztus követése című könyvből, az evangéliumokból vagy a szentek életéből olvasni.”

Ajánlatos az olvasás olyan szemlélettel, amely imaginációk útján különösen az akaratot iskolázza. Tudnunk kell, milyen lesz az akarat, ha ezek az imaginációk hatnak rá, milyen lesz ez a katonás akarat abban a szellemben, amellyel Krisztus Jézust főgenerálissá teszi: „Égi udvarról” van itt szó, amelynek az alázat és alárendeltség minden formájában szolgálnak. Ilyen gyakorlatokkal összefügg még más egyéb is, ha folytonos ismétlés útján beleáramlik az akaratba. Mert a jezsuita iskolázás mindenekelőtt az akarat iskolázása. Az említett szemlélődést a további hetekben, mint alapvetőt, ajánlatos naponta ismételni, lehetőleg ugyanabban a formában, a napi „választott szemlélődés”, az „elmélkedés” előtt. Nézzük például a negyedik napot. Itt van a „szokásos előkészületi ima”, aztán az első előgyakorlat.

1.  „Itt az alábbi történeti folyamat tárul elénk: Krisztus mindenkit hív és összegyűjt a maga zászlaja alá és Lucifer is a magáé alá.”

A zászlót pontosan el kell képzelni. És el kell képzelni két hadsereget, amelyek két zászló, a luciferi és a krisztusi zászló alatt vonulnak.

2.   „A hely szemléletes elképzelése: egy síkság Jeruzsálem vidékén, ahol mint egyetlen, legnagyobb hadvezér, a jók hadvezére, Krisztus Urunk áll; és egy másik síkság, de ez Babilon területén, ahol az ellenség vezére, Lucifer áll.”

A két hadsereg szemben áll egymással Lucifer, illetve Krisztus zászlaja alatt.

3.     „Kérem, hogy teljesüljön, amit óhajtok, hogy megismerjem a gonosz vezetők ámításait és az a segítséget, amely megvéd ettől, valamint hogy megismerjem az igazi életet, amelyet a legnagyobb, az igazi hadvezér kínál, és azt a kegyelmet, hogy őt utánozhassam.”

Most a tulajdonképpeni gyakorlat első része következik: Lucifer zászlaja. A gyakorlatot végző szellemi tekintetét arra az imaginációra irányítja, amely a Lucifer zászlaja alatt lévő hadsereget jeleníti meg.

1.    „Elképzelem, hogy látom minden ellenség vezérét Babilon hatalmas síkságán, amint szörnyűségesen, borzalmat keltő alakban egy tűzből és füstből álló magas trónuson ül.”

2.   „Látom, ahogy számtalan gonosz szellemet összehív, aztán szétküldi őket, egyiket ebbe a városba, a másikat abba, szerte az egész világon, anélkül, hogy egyetlen országot, egyetlen helyet vagy akár egyetlen embert is kihagynának.”

Ezt a szétküldést tehát részleteiben, konkrétan kell elképzelni.

3.   „Figyelem a beszédét, amelyet tart nekik, és ahogy felszólítja őket, hogy dobjanak szét hálókat és láncokat; az embereket először a gazdagság iránti vágy útján kísértsék meg, ahogy ez a legtöbbnél be is válik, hogy aztán annál könnyebben jussanak el a világ hiú tiszteletéhez és a zabolátlan fennhéjázáshoz.

Ily módon létrejön az első fokozat, a gazdagság, aztán a második, a világ tisztelete, majd a harmadik, a fennhéjázás; e három fokból kiindulva aztán Lucifer elvezet minden lehetséges bűnhöz.”

Második rész: Krisztus lobogója.

„Hasonló módon kell a szembenálló oldalon a legnagyobb, az igazi hadvezért elképzelni, aki a mi Urunk, Krisztus.

1.   Látjuk, ahogy Krisztus, a mi Urunk egy hatalmas síkságon, Jeruzsálem vidékén egy egyszerű térségen helyet foglal, szépen, szeretetreméltóan.

2.   Látjuk, ahogy az egész világ ura sokakat kiválaszt, apostolokat, tanítványokat, és így tovább, és elküldi őket, hogy az egész világon hintsék szét szent tanításának magvait minden rendű és rangú ember szívébe.

3.  Figyeljük a mi Urunknak, Krisztusnak beszédét, amelyet minden szolgálójának és barátjának tart, akiket erre a vállalkozásra szétküld, ahogy tanácsolja nekik, hogy segítsenek mindenkit, miután először a legnagyobb szellemi szegénységbe vezetik őket, és ha az isteni fenség ebben örömét leli, és ki akarja választani őket, nem kevésbé az igazi szegénységre is eljutnak. Másodszor eljutnak a szidalmazás és megvetés kívánásához, mert ez a kettő, a szegénység és a megvetés szüli az alázatot.

Három fokozat van tehát, az első a szegénység a gazdagsággal szemben; a második világ tisztelete iránti szidalom és megvetés, és a harmadik a fennhéjazással szemben az alázat. És ebből a három fokozatból kiindulva Krisztus küldöttei elvezetik az embereket minden lehetséges erényhez.”

Így végzik ezeket a gyakorlatokat. Hogy ez mire irányul, már említettem, tulajdonképpen egy világbirodalomra, amelyet úgy kell megszervezni, úgy kell létrehozni, hogy az Krisztus Jézus hadserege legyen. A jezsuitizmus ennek legkövetkezetesebb, legjobb, igen jól megszervezett kifejeződése, amit második áramlatként jelöltem meg: az egyházi nép impulzusa. Lényegében azt láthatjuk, hogy az egyházi nép impulzusa abból áll, hogy azt az egyszeri kinyilatkoztatást, amely Jeruzsálemben történt, lehúzza egy világi birodalomba. Mert az összes gyakorlat arra irányul, hogy a gyakorlatokat végző végül saját magát válassza ki Krisztus zászlaja alá, és Krisztus igazi katonájának érezze magát. Ez volt az, ami egyfajta kinyilatkoztatás formájában Loyola Ignác előtt feltárult, és amelyet katonaként minden lehetséges tettében követett, amikor sebesülése után a kórházi ágyon meditációk útján oly módon vezették ahhoz – nem akarom megmondani, hogy milyen hatalmak – hogy lelkében mindaz, ami korábban katonai impulzusként élt, átalakult Krisztus katonájának, Jézus katonájának impulzusává. A világtörténelem egyik legérdekesebb jelensége, hogy egy kimondottan bátor katona megsebesül, és meditációk útján a benne élő katona átalakul az egyház katonájává.

Ahol a Krisztus-impulzus úgy működött, hogy letompult az a folyamatos hatás, amely a Krisztus-népben jelen volt, magától értetődik, hogy ennek a Krisztus-impulzus külső kifejeződésének kellett lennie. Feltehetjük a kérdést: nincs-e egy másik, ellentétes oldala annak, ami a jezsuitizmusban él? – Akkor valaminek történnie kellene azon a területen, amelyet az egyházi nép ural. Valaminek ki kellene fejlődnie a lutheranizmus, zwinglianizmus, kálvinizmus, schweckenfeldizmus, az újrakeresztelők stb. különféle ellenhatásaiból. Ebből a káoszból, amely így atomizálódott, ami nem csak a jezsuitizmus vonalán futott – mert ugye, a jezsuitizmus a legkülsőségesebb megnyilvánulás, ezen a vonalon még sok minden futott – valaminek létre kellene jönnie, ami teljesen szemben áll a jezsuitizmussal. És amilyen mértékben a jezsuitizmus be akar hatolni az egyházi népbe, olyan mértékben az ellentétes irányzat ki akar ebből kerülni. A jezsuitizmus a Krisztus-impulzust át akarja alakítani tisztán világi uralommá, bizonyos módon földi államot akar megalapítani, olyan földi államot, ami jezsuita állam, és úgy kormányozzák, ahogy egy olyan államot lehet, amelyben az emberek Krisztus főgenerális katonáivá válnak. Mi lenne az ami ezzel ellentétes?

Az ellentét az lenne, ha nem azt húznánk le, ami fent van, hanem megkísérelnénk felemelni azt a szellemi világba, ami itt lent van. A tulajdonképpeni Krisztus-népnél ez természetszerűen jelen van; Szolovjovnál, ha olykor dadogóan is, de kifejezésre jut. A tulajdonképpeni egyházi nép területén belül van valami, ami homlokegyenest ellentétes a jezsuitizmussal, és ami a közvetlen viszonyokból, külső összefüggéseiben nem akar semmi spirituálist, hanem azt akarja, hogy a Krisztus-impulzus mindig a lélekben működjön, és csak a lélek kerülő útján hasson a külső világban. Ilyen impulzus – minthogy az idő elérkezett – az egyházi népen belül is megjelenhetne, de a fejlődés úgy alakulna, hogy a spirituális Krisztus-impulzus csak a lélekben működne, bizonyos mértékben ezoterikus maradna, még ha a legjobb, legnemesebb értelemben is, de ezoterikus maradna. Míg a jezsuitizmus mindent egyfajta világi királysággá akar átalakítani, ez az áramlat minden világi királyságot úgy tekint, mint olyasvalamit, aminek szükségképpen itt kell lennie a fizikai síkon, de ami az embereket azért egyesíti, hogy lelkükben felemelkedhessenek a magasabb világokba. Ez a sarkalatos ellentét, ami polárisán ellentétes a jezsuitizmussal, ez a goetheanizmus.

A goetheanizmus pontosan az ellenkezőjét akarja annak, amit a jezsuitizmus akar. Így most a goetheanizmust ismét egy másik szempontból közelíthetik meg, ha a jezsuitizmussal szembeni poláris ellentétét veszik szemügyre. Ezért a jezsuitizmus a goetheanizmus esküdt ellensége és továbbra is az marad. Nem férhetnek meg egymással. Jól ismerik egymást. A jezsuitizmus jól ismeri Goethét: a jezsuita Baumgartner atya írta Goethéről a legjobb könyvet – magától értetődően jezsuita szemszögből nézve. Amit a különböző német professzorok vagy az angol Lewes Goethéről írtak, a legnagyobb fokú kontárságok ahhoz képest, amit a jezsuita Baumgartner atya a maga három kötetében Goethéről írt, mert ő tudja, hogy miért írt! Az ellenség szemével nézi azt, amit Goethénél lát. Nem úgy ír, ahogy egy német professzor a maga középszerű polgári értelmével, vagy ahogy az angol Lewes, aki egy olyan embert ábrázol, aki 1749-ben Frankfurtban született ugyan és ugyanazokat a dolgokat élte át, amelyeket Goethe, de aki mégsem azonos Goethével. A jezsuita Baumgartner atya azonban azt ábrázolja, ami meditációi útján akaratába beleáradt. És ezen a ponton valami összecseng a goetheanizmussal, aminek a jövőben szerepe lesz, és ami közvetlenül kapcsolódik ahhoz a korhoz, amely tJ a XV századdal kezdődött és a reformáción át a jezsuitizmushoz vezetett.

A harmadik áramlatról holnap fogok beszélni.

Ma a Krisztus-népet és az egyházi népet ábrázoltam, és a harmadikat, amelynek itt még szerepe volt, és holnap fogok beszélni ezek kölcsönhatásáról, hogy bepillantást nyerhessünk az újkori vallásfejlődésbe, annak minden területével együtt.

Az európai és a jelenkori impulzus

Dornach, 1918. november 3.

[A Krisztus-impulzus hatása a három fejlődési áramlatra. Goethe vallásos érzületének kifejeződése a ,,Wilhelm Meister”-ben. Az arianizmus és az athanazianizmus. A páholy-nép. A Gál-áramlat. A szociális mozgalom egészséges fejlődésének alapja: testvériség a szociális struktúrában, szabadság a vallásos gondolkodásban és egyenlőség a megismerés területén.]

A tegnapi fejtegetésekben lényegében arra utaltunk, hogy bizonyos tények következtében, amelyeket említettem, az úgynevezett Krisztus-nép bizonyos módon keletre tevődött át, és más tényekből kifolyólag Európa közepén, egészen messze nyugatra, a tulajdonképpeni egyházi nép, illetve egyházi népek alakultak ki. Utaltam arra is, hogy ezzel az alapvető ténnyel függenek össze azok a küzdelmek, amelyek éppen az Atlantisz utáni ötödik korszak fordulópontján, illetve közvetlenül utána jöttek létre. Azt is említettem, hogy azon a területen, ahol az egyházi népek kialakultak, azáltal, hogy a Krisztus-impulzus nem léphetett előre, hanem konzerválták az időben, és a tradíciók, valamint az írásbeli hagyományok útján akarták megőrizni, a kereszténység összekapcsolódott és összekeveredett a politikailag és államilag szervezett római pápasággal, a pápai egyházzal, majd később a pápai egyházon belül egyéb egyházak is létrejöttek. Ezek az egyéb egyházak, amelyek így kialakultak, kétségkívül nagyon különböztek a pápai egyháztól, de ugyanakkor sok közös elem is volt bennük, olyan dolgok, amelyek most ebben az összefüggésben bennünket is érdekelnek. Úgy tűnik például, hogy a protestáns államegyház közelebb áll a római katolicizmushoz, a római katolikus egyházhoz, mint az ortodox katolikus egyház, az úgynevezett orosz államegyház, amelynél nem az állami-egyházi intézmény volt a lényeges, hanem az a mód, ahogy az orosz népen keresztül a Krisztus-impulzus folyamatosan működve érvényesült. Azt is említettem, hogy a Krisztus-impulzus lehúzása a tisztán világi ügyekbe, az érzéki valóság ügyeibe, szélsőséges módon nyilvánult meg a jezsuita szervezetben. Arra is rámutattam, hogy a jezsuita szervezet ellentéteként megjelent az, amit goetheanizmusnak neveztünk.

A goetheanizmus megkísérli, hogy az ellenkező mozgalmat hívja életre, amely valamennyire hasonló az orosz kereszténységhez, nevezetesen fel akarja emelni a szellemi világba azt, ami itt van a fizikai síkon. Ezért a fizikai síkon meglévő körülmények ellenére a lélek azokhoz az impulzusokhoz kapcsolódik, amelyek a szellemi világban maradnak, és nem húzzák le azokat közvetlenül az érzékelhető valóságba, mint a jezsuitizmus, hanem csak a lélek hordozhatja őket. Goethe a maga természetének megfelelően csak keveset beszélt ezzel kapcsolatos legintimebb gondolatairól, de ha ezekkel kapcsolatban meg akarjuk ismerni őt magát, akkor utalhatunk a Wilhelm Meister-nek arra a részére, – erre már más összefüggésben is rámutattam – ahol Wilhelm Meister egy előkelő úr kastélyába érkezik, aki többek között a képtárat is megmutatja neki. Ez a képtár tulajdonképpen a világtörténelmet jeleníti meg, illetve a világtörténelmen belül az emberiség vallásos fejlődését. Goethe tehát valójában azt akarja ábrázolni – ez egy nagy eszme költői megjelenítése – hogy Wilhelm Meistert egy olyan képtárba vezetik, amely az emberiség vallási fejlődését tárja elé. Wilhelm Meistert vezetője egy bizonyos pontig kíséri: a történelmi folyamat Jeruzsálem lerombolásáig tart. Wilhelm Meister szóvá teszi vezetőjének, hogy hiányolja az Isten-Ember életének ábrázolását, aki Palesztinában közvetlenül Jeruzsálem lerombolása előtt működött. Ekkor vezetője egy másik, elkülönített helyiségbe irányítja, amelyben aztán látható az, ami az első helyiségből hiányzott. Az első teremben az emberiség vallási fejlődése volt látható Jeruzsálem lerombolásáig. Ebből tehát kimaradt – ahogy ott mondják – az Isten-ember, Krisztus-Jézus élete. A második teremben Krisztus-Jézus élete volt látható az utolsó vacsoráig. És vezetője elmagyarázta neki, hogy először a különböző vallásos impulzusokat látta Jeruzsálem pusztulásáig, ez volt az első teremben. Ezekhez annyiban van köze az embernek, amennyiben egy néphez tartozik. Ez a népvallás, az etnikai vallás. Amit azonban a második teremben látott, az egyénekre vonatkozik, az egyes emberhez szól. Ez mintegy az egyes ember magánügye. Nem tud másképpen eljutni az emberekhez, csak az egyes individualitásokon keresztül. Ez nem lehet népvallás, magához az emberhez szól.

Wilhelm Meister aztán hiányolja még Krisztus-Jézus történetét az utolsó vacsorától a halálig és azon túl. Ekkor egy harmadik, egészen titkos terembe vezetik, ahol ezt is meglátja. Ugyanakkor figyelmeztetik arra, hogy ez annyira intim dolog, hogy voltaképpen senkinek sincs joga ezt úgy ábrázolni, ahogy szokásos, profán módon ábrázolják a külső világ számára. Ennek az ember legbensőbb mivoltához kell szólnia.

Joggal jegyezhetjük meg: Goethe korában még nem volt megengedhető Krisztus-Jézus szenvedéstörténetének ábrázolása. Ez ma már nem érvényes. Azóta már több fejlődési fázison is túljutottunk. De azt lehet mondani, hogy Goethe egész érzülete e tekintetben az elmondottakból indul ki. Goethe világosan jelzi, hogy ami a Krisztus-impulzusban rejlik, azt a lélek legbelső mivoltába akarja belevinni, és nem akarja összekeverni azzal, ami külsődlegesen népi jellegű, nem akarja összekeverni a külső struktúrával, ami a fizikai síkon zajlik le, hanem közvetlen kapcsolatot akar keresni a Krisztus-impulzus és az egyedi, individuális lélek között. Arra törekszik, hogy a Krisztus-impulzus és az egyes emberi lelkek között spirituális kapcsolatot keressen. Ez nemcsak Goethe, hanem a goetheanizmus megértéséhez is fontos. Mert ha mondhatjuk azt, amit ezekben a napokban elmondtunk, hogy Goethe és az egész goetheanizmus tulajdonképpen elszigetelten áll a külső kultúrával szemben, akkor nem mondhatjuk el ugyanezt az előrehaladó fejlődésről, ha a civilizált emberiség bensőségesebb vallási fejlődését vesszük szemügyre. Goethe bizonyos vonatkozásban saját személyét tekintve is valami másnak a folytatása. Azt azonban, hogy Goethe bizonyos vonatkozásban hogyan áll szemben mindazzal, ami a közép-európai egyházakban megjelenik, csak akkor értjük meg, ha egy harmadik impulzust is figyelembe veszünk.

Ez a harmadik impulzus inkább nyugaton jelentkezik. Van tehát a Krisztus-nép, az egyházi nép és egy harmadik impulzus, amely bizonyos mértékben ugyancsak a népeket impulzálja – nem igazán inspirálja, hanem impulzálja. Azt kell mondanunk: ahogy tulajdonképpen végbemegy az, ami aztán külső következményként, mint jezsuitizmus, mint Jézus Krisztus generális népfelkeltő seregeként jelent meg, annak mély okai vannak az egész civilizált világban. Ennek lényegét nem érthetjük meg, ha nem vetünk egy pillantást arra, ami korábban történt az emberiség fejlődése folyamán, de hatása tovább érvényesült. A külső történelemből és a vallástörténetből tudjuk, hogy eredetileg az arianizmus és az athanazianizmus volt az a két különböző forma, amelyben a kereszténység a maga diadalútját – ha szabad ezt így mondani – keletről nyugatra végigjárta. Azok a népek, amelyek gótok, longobárdok vagy akár frankokként részt vettek abban a folyamatban, amelyet ha nem is helyesen, de népvándorlásnak nevezünk, ezek a népek eredetileg ariánusok voltak.

Az ariánusok és az Athanaziusz hitét követők közötti dogmatikus különbség ma már kevésbé érdekel bennünket, de bizonyos szerepet játszott, ezért fel kell, hogy idézzük. A dogmatikus különbség az volt, hogy bizonyos világnézeti szempontból Ariusz Alexandriában szembeszegült Athanaziusszal. Athanaziusznak az volt a véleménye, hogy Krisztus ugyanolyan Isten, mint az Atya, tehát van az Atyaisten és vele azonos természetű és lényegű a Krisztus- Isten örök időktől fogva. Ez a nézet aztán átment a római katolicizmusba, mert a római katolicizmus még ma is Athanaziusz hitét vallja. Így tehát azt mondhatjuk, hogy a római kataolicizmus annak a hitnek az alapján áll, hogy a Fiú öröktől fogva egylényegű és azonos természetű az Atyával.

Ariusz szembeszállt ezzel a nézettel. Neki az volt a véleménye, hogy csak azt mondhatjuk, hogy van egy magasabb rendű Isten, az Atyaisten; és a Fiúisten, tehát Krisztus, bár az idők kezdete előtt, de mégis az Atyától származik. Nem egylényegű tehát és nem azonos természetű az Atyával, hanem olyasféle természettel rendelkezik, amely az Atyából alakult ki, és amely közelebb áll az emberiséghez, mint az Atya; bizonyos módon közvetítő a magasságokban lebegő és az emberi megismerő-képesség számára el nem érhető Atyaisten és a között, amit az ember önmagában megtalálhat.

Bármilyen különösen is hangzik, ez mégis dogmatikus különbségnek tűnik. De csak a mai ember számára dogmatikai különbség, a keresztény fejlődés első évszázadaiban nem csak az volt. Mert az arianus kereszténység teljes mértékben erre az alapra épült, a Fiúnak és az Atyának erre a viszonyára, és ez ösztönösen magától értetődő volt azok számára, akiket említettem, a gótok és longobárdok számára, mindazon népek számára, amelyek a római birodalom bukásakor és azt követően kikerültek a római fennhatóság alól. Ezek ösztönösen ariánusok voltak. Tudjuk, hogy Ulfila lefordította a Bibliát, és fordítása világosan jelzi, hogy ariánus volt. Még a gótok és longobárdok is, amikor Itáliába jöttek, ariánusok voltak, és a frankok csak akkor tértek át a keresztény hitre, amikor Klodvig keresztény lett. Bizonyos vonatkozásban külsőleg vették fel Athanaziusz hitvallását, ami belsőleg nem volt a sajátjuk, mert belsőleg korábban ariánusok voltak. Amikor aztán a kereszténység az alatt a zászló alatt tömörült, amelynek fő hordozója Nagy Károly volt, akkor terjesztették el mindenütt Athanaziusz hitvallását és ezzel biztosították az átmenetet a római pápasághoz. Az eredeti barbár népek, gótok, longobárdok, stb. nagy része elpusztult, és ami mint népiség nem pusztult el, azt az athanazianusok felszámolták, kiirtották. A tulajdonképpeni arianizmus szektaszerűen élt tovább, de mint népvallás, közvetlen hatását elvesztette.

Fel kell azonban tennünk két kérdést. Először is: mi tulajdonképpen ez az aranizmus, Athanaziusz hitvallásával szemben? – és a második kérdés: miért tűnt el az európai fejlődés során ez az arianizmus, legalábbis a külsőleg látható történelmi szimptómákból? – Ez a fejlődés rendkívül érdekes. Arra a kérdésre, hogy mi tulajdonképpen az arianizmus, csak ezt válaszolhatjuk: azoknak a világnézeteknek az utolsó megjelenése, utolsó hajtása, amelyek ha fel akartak tekinteni az istenire, még megkísérelték, hogy összeköttetést találjanak a külső érzéki világ és az isteni-szellemi között. Ezek még szükségét érezték annak, hogy az érzékit felemeljék és összekapcsolják az isteni-szellemivel. Azt mondhatjuk: az arianizmusban elvontabb formában még ugyanaz az impulzus élt, de csak impulzusként, nem mint szakramentalizmus és nem mint kultusz – ami az orosz Krisztus-impulzusban él. A Krisztus-impulzusnak ezt a formáját éppen azért kellett visszaszorítani, mert nem volt az európai népeknek való. És azok is irtották, akik athanazianusok lettek, éppen azért, mert ez nem volt megfelelő az európai népek számára.

Ha az ember közelebb akar kerülni ezekhez a dolgokhoz, tekintetbe kell vennie az európai népek eredeti lelkiállapotát. Azoknak a népeknek az eredeti lelkiállapota, amelyek a római birodalmat felváltották – ami nem így volt, de most nem tudom a történelmet kiigazítani – akikről azt mondják, hogy beolvadtak a római birodalomba, stb. – ezekről tehát azt tudjuk, hogy a birodalmat leváltották. Az úgynevezett germán népek lelkiállapota tulajdonképpen eredetileg más alapokon nyugodott. Ezek a népek különböző helyekről jöttek és keveredtek Európa másik ősi népességével, amelyet nem nevezünk meg helytelenül, ha azt mondjuk, hogy kelták voltak. Ez a kelta nép még itt és ott maradványaiban jelen van bizonyos néprétegekben. Ma, amikor mindent a népi jelleg szerint akarnak konzerválni, arra törekednek, hogy a kelta jelleget, ahol találkoznak vele, vagy legalábbis úgy vélik, hogy találkoznak vele, valamilyen módon konzerválni akarják. Az európai népi jelleget azonban csak akkor képzeljük el helyesen, ha egy európai őskultúrára gondolunk, amely kelta volt, és amelybe beleépült, amelyhez hozzáidomult a többi kultúra, a germán, a román, az angolszász stb kultúra.

A kelta jellem a maga ősi mivoltában legtovább a brit szigeteken maradt meg, pontosabban Wales-ben. Itt őrizte meg legtovább sajátosságait. És ahogy a vallásos érzés egy bizonyos fajtája áttevődött keletre, hogy az orosz nép Krisztus-néppé váljék, úgy bizonyos tények következtében, amelyek a történelemkönyvekben ellenőrizhetők – legalábbis néhány történelemkönyvben – nyugatról, nevezetesen a brit szigetekről kiindult egy bizonyos impulzus a régi keltaság utóhatásaként. A régi keltaságnak ez az utóhatása az, ami nyugaton végül is ugyanúgy létrehozta a vallásos élet struktúráját, mint azok a dolgok, amelyeket Kelet- és Közép- Európa vonatkozásában elmondtam.

Ha ezeket a dolgokat be akarjuk látni, tekintetbe kell vennünk, hogy tulajdonképpen milyen volt a kelta nép. – Számos vonatkozásban differenciálódtak, de volt egy bizonyos közös jellegzetességük. Ez a közös jellegzetesség az volt, hogy lelki életükben kevés érdeklődést mutattak a természet és az emberiség összefüggése iránt. Az embert bizonyos mértékig a természettől függetlenül szemlélték. Érdeklődtek minden emberi dolog iránt, de az iránt nem, hogy az ember hogyan kapcsolódik a természethez, hogyan függ össze azzal. Míg például keleten, ahol a keltaság teljes ellentéte fejlődött ki, állandóan érezték, hogy az ember összefügg az egész világgal és az embert bizonyos módon a természetből kialakultnak fogták fel, ahogy ezt Goethénél is kimutattam, a keltáknak nemigen volt érzékük az emberi természet és a kozmikus természet összefüggései iránt. Ezzel szemben jó érzékük volt a szociális közösségben való együttéléshez, de úgy, hogy a régi keltáknál ez az együttélés arra épült, hogy voltak parancsolok és alattvalók, voltak vezetők és vezetettek. Ez volt a lényeges, ez az antidemokratikus, arisztokratikus elem. Ez az, ami Európában visszanyúlik a régi időkre. A szervezett arisztokratikus elem volt a lényeg.

Ennek az arisztokratikus kelta király-elemnek van egy bizonyos virágzása. A király, aki a vezető, megszervezi maga körül segítőtársait, ez az, ami a keltaságból kibontakozik. És úgyszólván az utolsó ilyen vezető, aki még saját intenciói alapján az eredeti impulzusra épített, Artus király volt a maga kerekasztal-lovagjaival Wales-ben, tizenkét lovagjával, akikről azt beszélik – ezeket természetesen nem szabad betű szerint venni – hogy szörnyeket kellett megölniük, démonokat kellett legyőzniük. Mindez még azokra a régi időkre utal, amikor együtt éltek a szellemi világgal.

Az a mód, ahogy az Artus mondakör kialakult, mindaz, ami legendaszerűen Artus király köré csoportosult, azt mutatja, hogy a kelta elem tovább élt, tovább folytatódott a királyságban. Ezért fogadták megértéssel a királyságban a parancsoló, elrendező, szervező elemet.

A következők történtek: Krisztus, Ulfila Krisztusa, a gótok Krisztusa, akit az ariánusok intenzíven átéltek, minden ember számára Krisztus volt, akik bizonyos vonatkozásban egyenlőnek érezték magukat, akik nem voltak arisztokraták és nem tettek arisztokratikus különbségeket. Ez ugyanakkor utóhatása volt, utolsó maradványa annak, amit keleten éreztek a földi embernek az egész kozmosszal és a természettel való együttműködéseként. A természetet úgyszólván kiiktatták abból, ami a kelta királyság szociális berendezkedésében élt.

Ez a két dolog – részleteiben nem tudom ezt kifejteni, csak elvben – Európában összekapcsolódott és találkozott egy harmadikkal. Úgy kapcsolódtak össze, hogy először az arianizmus nyomult előre, minthogy azonban annak utóhatása volt meg benne, ami az embert és a természetet összekötötte, nem értették meg azok, akik a tisztán kelta impulzus hatása alatt álltak, a germán, frank stb. népek hatása alatt. Ezeknek utódai csak azt értették meg, ami benne a királyi struktúra volt. És ezért jött létre az a törekvés, amely még tovább hatott a régi szász evangélium-költészetben: a „Heliand”-bm: Krisztust a seregek urának tekintik, királyi vezetőnek, uralkodó fejedelemnek. Annak meg nem értéséből, ami keletről jött és abból a vágyból, hogy királyként tiszteljék a felettük állót, létrejött Krisztus átértelmezése seregek királyává.

Ehhez járult még egy harmadik dolog. Ez délről jött, a római birodalomból. A római birodalmat már korábban megfertőzte az, amit ma talán úgy nevezhetnénk, hogy az államszerű elem. A római birodalom – birodalom volt nem állam, de talán jobban megértjük ma, ha azt mondjuk, hogy „államhoz hasonló képződmény” – ez a római birodalom bizonyos vonatkozásban nagyon hasonló volt ahhoz, ami a királyi organizációból létrejött, csak más alapokból származott, és csak annyiban tért el, hogy a földrajzilag egymástól távol eső területek más-más feltételekkel hozták létre szociális struktúrájukat. Aztán a köztársaságból császári szervezetté alakult, de mint birodalom hasonló volt ahhoz, ami a keltáknál – csak germán színezettel – a különféle királyságokból létrejött.

Ami délről a római birodalomból a szociális élettel szembeni gondolkodásmódként és érzésbeli szokásként felbukkant – mert ez éppen a külsőleg a fizikai síkon található struktúrát tartotta szem előtt – azt belsőleg sohasem lehetett olyasmivel összekötni, ami ösztönös impulzusként keletről jött, mint az arianizmus. Annak olyasmire volt szüksége – bocsássák meg a paradox kifejezést – ami érthetetlen, amit előírnak. Ahogy a királyság vagy a császárság megparancsol, a pápaság is előír. Amit Ariusz tanított, az közel kerülhetett az emberekhez, ha bizonyos érzésekre apellált, amelyek leginkább azokban a népekben voltak jelen, amelyekről beszéltem, de amelyekkel végül is minden ember rokon. Ami az athanazianus hitvallásban van, az alig szól az emberi megértéshez, azt elő kell írni, ha bele akarjuk illeszteni a népközösségbe, törvénnyé kell tenni. Ahogy az emberek világi törvényeket alkotnak, úgy kellett az athanazianus hitvallást is törvénnyé tenni. Így is történt. A teljességgel érthetetlen és furcsa tanítást az Atyának és a Fiúnak az egyenlőségéről, akik mindketten öröktől fogva vannak, mindketten ugyanolyan istenek, stb. ezt úgy fogták fel, hogy kijelentették, ezt nem kell megérteni, ezt el kell hinni. Ez olyasvalami, amit elő lehet írni. Az athanazianus hitvallást parancsba adták. És miközben kifejezetten rá volt utalva arra, hogy parancsba adják, egy politikai, egyházi szervezetbe is belekerült. Az arianizmus az egyes emberhez, az individuális emberhez szólt. Nem engedte, hogy beleillesszék az egyházi szervezetbe. Az arianizmust nem kellett előírni. Az előírás annak alapján következett be, amit elmondtam.

Ami délről, az athanazianizmusból jött, az így nőtt össze az előírás tendenciájával és azzal az ösztönös szándékkal, hogy szervezetet hozzon létre, amelynek élén egy vezető áll tizenkét segítővel, tizenkét alvezérrel.

Közép-Európában ez egymásba hatolódott. Brit Nyugat- Európában, majd később Amerikában azonban maradt még a régi érzületből valami, ahogy a fejedelemségben, az arisztokratikus elemben is maradt valami abból, ami megszervezte a társadalmat és a szellemit belevonta a társadalmiba. Az Artus-mondán látható, milyen szoros összefüggésben látták a szellemit a társadalmival, amennyiben a kerekasztal lovagjainak szörnyeket kellett legyőzniük, démonokkal kellett megküzdeniük, stb. A szellemiség tehát belejátszik ebbe, de úgy, hogy csak akkor ápolható, ha nem írják elő, hanem az emberek természetévé válik, és aszerint szervezik meg. És míg Közép-Európában az egyházi nép fejlődött ki, nyugaton, az angolul beszélő népek körében az jött létre, amit ennek az áramlatnak a megjelölésére egy harmadik elnevezéssel páholynépnek vagy páholynépeknek nevezhetünk, ahol eredetileg megvolt a hajlam a társaság-alkotásra és a társaságban a szervezet eszmeiségének megteremtésére. A szervezetnek végül is csak akkor van értéke, ha szellemi eszközökkel hozzák létre, anélkül, hogy ezt mások észrevennék, különben rendeletet kell hozni. Közép-Európában rendeleteket hoztak. Páholyszerű uralomra abban törekedtek, ami aztán a kelta szellemiség folytatásaként keletkezett az angolul beszélő népeknél. Így tehát létrejött a páholynép, amely lényegében véve észrevehetően azt hordozta magában, ami nem az egész emberiséget szervezte meg, hanem társaság- szérűén állt össze. A rendiség-szerű összefogás annak folytatása volt, ami az Artus mondához kapcsolódott. A világ- történelemben a dolgok mindig összefonódnak. A fejlődést sohasem tudjuk megérteni, ha csak úgy képzeljük el, hogy az előzőből egyenes vonalon jön létre az utána következő. A dolgok a fejlődés folyamán átnyúlnak egymásba. Ezért figyelemreméltó tény, hogy az emberi gondolkodásmód vonatkozásában, mindannak vonatkozásában, ami az emberi lélekben működik, ez a páholy-princípium – amely aztán a szabadkőművességben majomszerű karikatúráját hozta létre – belsőleg rokonságban van a jezsuitizmussal. Hogy a jezsuitizmus mennyire ellensége, milyen esküdt ellensége ennek a páholyságnak, ezt tudjuk, és annak ellenére ez a helyzet, hogy a gondolkodásmód tekintetében óriási a hasonlóság köztük. Loyola Ignác működésére, minden jelentős tettére bizonyosan hatott egy kelta vérségi elem, amely ereiben csörgedezett.

Keleten létrejött a Krisztus-nép a folytatólagos Krisztusimpulzus őrzője. A keleti emberek számára magától értetődő, hogy életük folyamán lelkükbe folytonosan beleárad valami: a Krisztus-impulzus. A középső országok egyházi népe számára ez letompult, lebénult. A Krisztus-impulzust időszámításunk kezdetén konzerválták, majd később dekrétumokat fűztek hozzá, állami dektérumokat és hagyományosan, elvszerűen vitték tovább. Nyugaton a páholyrendszerben a Krisztus-impulzus kérdésessé vált, teljesen kérdésessé; ott még tovább bénították. Azokból a képzeti formákból, amelyek valóban a keltaságból jövő páholy-impulzusra vezethetők vissza, így fejlődött ki aztán az, amit a modern felvilágosodás deizmusnak nevez. Különösen érdekes, ha összehasonlítjuk a különbséget, ahogy a közép-európai egyházi nép egy tagja a Krisztus-impulzushoz viszonyul, és ahogy a brit birodalom egy tagja viszonyul hozzá. De ne az egyes embereket nézzék, mert természetesen az egyházi impulzus is átterjedt Angliára, és a dolgokat úgy kell venni, ahogy a valóságban vannak: azokat az embereket kell nézni, akik ahhoz kapcsolódtak, amit páholy-impulzusnak neveztem, és ami az egész nyugat területén az állami életbe is beáramlott. Ebből ismét másfajta viszony fejlődött ki Krisztushoz.

Fel lehet tenni a kérdést: milyen a viszonya Krisztushoz annak, aki a Krisztus-néphez tartozik? Tudja, hogy ha lelkét helyesen éli át, akkor megtalálja a Krisztus-impulzust, mert az őbenne van, szüntelenül benne működik. Aki az egyházi néphez tartozik, olyanfélét mond, amit Ágoston is, aki a maga érlelődési korszakában arra a kérdésre, hogy „Hogyan találom meg Krisztust?” így felelt: úgy, ahogy az egyház számomra Krisztust ábrázolja. Az egyház mondja meg nekem, kicsoda Krisztus. Az egyháztól tanulom ezt meg, mert az egyház a hagyományban megőrizte azt, amit kezdetben Krisztusról mondtak. – Aki a páholynéphez tartozik – és vannak valóban ide tartozók – az egészen más módon kérdez Krisztusról, mint az egyházi nép vagy a Krisztus-nép, mert ezt mondja: a világtörténelem beszél egy Krisztusról, aki egyszer itt járt. Értelmes dolog egy ilyen Krisztust elfogadni? Hogyan igazolható Krisztus világtörténelmi befolyása az ész előtt? – Ez lényegében a felvilágosodás krisztológiája, a felvilágosodásé, amely azt kívánja, hogy Krisztus igazolja magát az értelem előtt.

Hogy megértsük, miről is van szó, tisztában kell lennünk azzal, hogy az ember minden időkben a Krisztus-impulzus nélkül is el tud jutni Istenhez. Elég, ha valami nincs rendben az embernél – az ateista olyan ember, akinél fizikailag is beteg valami – a spekuláció, a misztika útján is el lehet jutni Istenhez, ahhoz, hogy a világban elfogadjuk Isten létét. Ez az ős-deista hit a felvilágosodás hite. Egyenes úton eljuthatunk ahhoz a felvilágosult hithez, hogy létezik egy Isten.

Azoknál azonban, akik a páholynépből fejlődtek ki, arról van szó, hogy az általánosságban vett Isten mellett értelmesnek találják-e Krisztus elfogadását is. Kiválaszthatunk néhány személyiséget, akik ezt jellegzetesen képviselik. Egyet említek csak, aki 1648-ban a westfáliai béke évében halt meg, Herbert Cherbury-t. Ő megkísérelte, hogy eljusson oda, hogy a Krisztus-impulzust értelmesnek találja. Egy igazi orosz embernek eszébe sem jutna, hogy a Krisztus-impulzus értelmét keresse. Ez olyasmi lenne számára, mintha azt kívánnák tőle, hogy a fej elhelyezkedését a két váll fölött értelmesnek tartsa. Ahogy az embernek feje van, úgy van Krisztus-impulzus is. Ettől alapvetően különbözik, amit például Cherbury vet fel: értelmes dolog-e Isten mellett, akihez felvilágosult gondolkodással eljuthatunk, egy Krisztust is feltételezni? Először az embert kell értelemszerűen tanulmányozni ahhoz, hogy ezt jogosultnak találjuk-e.

Erre azt mondhatják: természetesen a páholyok népének nem minden tagja teszi ezt meg! – Magától értetődő, hogy nem. A meghatározott fogalmakat a filozófusok hozzák létre, a többiek nem gondolkodnak ilyen sokat, de ösztöneikben, érzéseikben, öntudatlan következtetéseikben megteszi ezt minden ember, aki valamilyen kapcsolatban áll a páholynép impulzusával. Akiről beszélek, a következőket mondta: nézzük meg az összes vallást, mi az, ami bennünk közös. – Ez a felvilágosodás egyik trükkje. Minthogy az illető nem akar a szellemiséghez, de legalábbis a Krisztus-impulzushoz eljutni, hanem csak a deizmus absztrakt istenéhez, ezt a kérdést teszi fel: vajon természetes-e az ember számára, hogy ezt vagy azt megtalálja? – Cherbury, aki sokat utazott, tájékozódni próbált, hogy mi a közös a különböző vallásokban. Igen sok közöset talált bennük, aztán ezt megpróbálta öt mondatban összefoglalni. Ezt az öt mondatot különösen jól jegyezzük meg, mert ez rendkívül fontos.

  1. Isten létezik. – Mivel a különböző népek a különböző vallásokban ösztönösen jutottak el oda, hogy feltételezzék Isten létezését, a természet értelmében elfogadja, hogy Isten létezik.
  2. Az Isten tiszteletet követel. – Ismét a vallások közös vonása.
  3. Ennek a tiszteletnek erényből és jámborságból kell állnia.
  4. A bűnöket meg kell bánni és le kell vezekelni.
  5. A túlvilágon van egy jutalmazó és büntető igazságszolgáltatás.

Láthatjuk, hogy ebben semmi sincs a Krisztus-impulzusból. Ugyanakkor azonban ebben az öt mondatban mindaz benne van, amihez az ember eljut, ha csak arra épít, amire a vallásos impulzus a páholy-impulzusnál építeni akar. Ez a szemléletmód alakul tovább a felvilágosodásban. Hobbes- nál Locke-nál és másoknál is aztán azt találjuk, hogy megkísérlik, újra és újra megkísérlik, hogy ezt mondják: igen, de Jézus-Krisztusról egy hagyomány él. Értelmes dolog egy ilyen Jézus-Krisztust elfogadni? – És végül megnyugtatják magukat a következővel: ha figyelembe vesszük, hogy mi áll az evangéliumokban, ami Krisztus- Jézusról a hagyományban él, akkor ez megegyezik azzal, ami lényegében alaptételként minden vallásban közös. Ezért ez azt a benyomást kelti, minta Krisztus össze akarta volna foglalni mindazt, ami a vallásokban közös, mintha egy istenségtől áthatott személyiség lett volna – ezt többé- kevésbé el lehet képzelni – aki azt tanította, ami minden vallásból a legjobb. Tyndal, aki 1657-től 1733-ig élt, írt egy könyvet „A kereszténység olyan régi, mint a teremtés” címen. Ez a könyv igen fontos, ha meg akarjuk ismerni a felvilágosodás lényegét, amely aztán ellaposodott a voltaireizmusban. Tyndal azt akarja kimutatni, hogy a legjobb emberek alapjában véve mindig keresztények voltak, és hogy Krisztus csak azt foglalta össze ami a vallásokban a legjobb volt.

Láthatjuk ebből, hogy Krisztust lehúzták és tanítót csináltak belőle. Krisztus tanító lett, mindegy, hogy Messiásnak vagy Mesternek nevezték, vagy ahogy akarták. Tanító lett. Nem Krisztus lényét tartják szem előtt, hanem csak azt, hogy olyan vallási tartalmakat tanít, amelyek a legkiválóbbak az emberiség tartalmai közül.

Amire most rámutattam, az magától értetődően a legkülönbözőbb árnyalatokban jelentkezhet, de az alapszín marad: Krisztus a tanító. És ha a Krisztus-nép, az egyházi nép és a páholynép jellegzetes típusait szemügyre vesszük – amelyek aztán természetesen nagymértékben legyengültek – ha a látszat mögött a valóságot keressük, akkor a Krisztus-népnél ezt mondjuk: Krisztus a szellem, tehát alapjában véve nincs köze semmiféle fizikai síkon létrejött berendezkedéshez. Viszont tény az a misztérium, hogy egyszer emberi alakban jelen volt. – Az egyház népe számára Krisztus a király. Ezt többé-kevésbé árnyalni lehet. – Bár ez a páholynépnél is tovább él, de a további fejlődésben van valami még, ami felbukkant: Krisztus a tanító.

Az európai tudatnak ezt az árnyaltságát figyelembe kell vennünk, mert ez mélyen él nemcsak az egyes emberekben, hanem igen-igen mélyen él abban, ami Európában az Atlantisz utáni ötödik korszakban lelkileg kifejlődött, és sok tekintetben abban is, ami szociálisan fejlődött ki. Ezek a Krisztus-impulzus fő árnyalatai. Ezekről a dolgokról még sokkal többet lehetne beszélni, de ma csak vázlatosan tudom ezt ismertetni az idő rövidsége miatt.

Ha az emberiség fejlődésének tegnap említett három formáját nézzük, először is azt mondhatjuk: az egész emberiség úgy fejlődik, hogy most az érzői-lélekben él, a 28. és 21. év között. Az egyes ember individuumként úgy fejlődik, hogy most az Atlantisz utáni ötödik korszakban a tudati lélek jut kifejeződésre. És a néplelkeken belül van még egy harmadik fejlődés is, amelyről tegnap beszéltem. Nos, a néplélekkel összefüggésben éppen az előbb említett dolgok alakulnak ki. Egyrészről hatnak a történelmi tények, másrészről a néplelkek a maguk vallási árnyalatai szerint. Ez az együttműködés hozza létre, hogy a Krisztus-nép azt az impulzust fejleszti ki magában, hogy Krisztus a szellem; az egyházi nép azt, hogy Krisztus a király, és a páholynép azt, hogy Krisztus a tanító. Ez a népi árnyalatoktól függ. Ez a harmadik fejlődési áramlat.

A tényleges külső fejlődésben az egyik dolog hat a másikra a többin keresztül; az egyik mindig átcsap a másikba. Ha például valaki felteszi a kérdést: ki tartozik a páholynéphez, ki tartozik ehhez a felvilágosodott deizmushoz – akkor különös módon az a helyzet, hogy ennek egyik tiszta típusát a berlini Hamack képviseli! Sokkal jellegzetesebb képviselője ennek az irányzatnak, mint bárki a Csatornán túl. A modern életben minden összekeveredik. Ha azonban a dolgokat meg akarjuk érteni és értelmüket akarjuk felkutatni, akkor nem szabad megállnunk a külsőségeknél, hanem tisztában kell lennünk azzal, hogy a harmadik fejlődési áramlat, amely a népi jelleggel függ össze, éppen abba megy át, amit az előbb ábrázoltam. Minthogy azonban a többi fejlődési áramlat is jelen van, jelen van az ellenhatás is, a tudati lélek rohamozása e népi jellegű hatással szemben. Ez különböző pontokon jelentkezik. Úgy is mondhatnám, hogy ebből vagy abból a központból tör felszínre. Ilyen felbukkanás a goetheanizmus is, amelynek tulajdonképpen mindahhoz, amit említettem, semmi köze sincs, de mégis nagyon sok köze van hozzá, ha az egyik vagy a másik oldalról szemléljük. Mert kezdetben a Grál-áramlattal párhuzamosan fejlődik az az áramlat, amit Artus áramlatként vázoltam; ez a Grál-áramlat ugyanakkor teljes ellentéte az Arthus áramlatnak. A Grál-áramlat úgy alakult, hogy aki egy Grál-templomhoz el akar jutni, annak megközelíthetetlen úton hatvan mérföldet kell mennie járatlan utakon, a templom belseje teljesen el van rejtve és ott semmit sem tud meg, ha nem kérdez. Röviden: az egész Grál-hangulat lényegében kapcsolat-teremtés az emberi lélek legbensőbb része – ahol a tudati lélek felébred – és a szellemi világ között. Ha szabad így mondanom, arra törekszik, hogy az érzékelhető világot mesterséges úton a szellemi világ felé irányítsa, amire a Krisztus-nép ösztönösen törekszik.

Ha az európai vallási impulzusoknak ezt a sajátságos egymásra hatását egy rajzon akarjuk ábrázolni, akkor azt mondhatjuk: van egy olyan impulzus, amely ösztönösen és ma még csíraszerűen, kialakulatlanul él a Krisztus-népben (a rajzon piros). Egy olyan szellem, mint a filozófus Szolovjov ezt a Krisztus-impulzust magától értetődőnek tartotta.

Közép-Európa a maga etnográfiai és etnikai viszonyai miatt nem tudja ezt így átvenni, mesterséges úton kell létrehozni. A Grál-áramlatban aztán Európába belekerült az, ami – mondhatnánk – mint valami örvénylő kavargás jutott bele. Ez Európában mindenfelé kisugárzott, de mint Grál- áramlat nem korlátozódott a népi jellegre. Ebben a Grál- hangulatban – még ha tudatának legalsóbb rétegeiben is – élt Goethe. Ha megkeressük nála ezt a Grál-hangulatot, mindenütt megtaláljuk. Goethe bizonyos vonatkozásban nem elszigetelten van jelen, ezáltal az előzményekhez kapcsolódik. Lutherhez, a német misztikához és mindahhoz, ami előzőleg történt, nincs köze. Többé-kevésbé úgy hat rá, hogy alakítja, világpolgárrá teszi. Ami elvezeti oda, hogy három fokozatot különböztessen meg – a népi vallás fokát, a bölcsek vallásának fokát, amelyhez az egyes emberek jutnak el a második teremben, és a bensőséges vallást, amely a harmadik teremben csak a lélekhez szól és a halál és a feltámadás misztériumát tartalmazza, ami elvezeti ahhoz, hogy az érzéki világban működő vallásosságot felemelje – ne jezsuita módon lehúzza – ez a Grál-hangulat. És bármennyire paradoxul hangzik is, Grál-hangulat van az oroszságban; a Grál- hangulat az oroszságban teljes mértékben benne van. És ezen a legyőzhetetlen Grál-hangulaton nyugszik az ország jövője majd az Atlantisz utáni hatodik korszakban, amelyről már annyiszor beszéltem.

Ez az, amit figyelembe kell vennünk, amikor az egyik oldalt nézzük. És ha a másik oldalt vesszük szemügyre, akkor azt látjuk, hogy a Krisztus-impulzust nem úgy fogadják, mint ahogy keleten, mint valamiféle inváziót, és nem is úgy, mint olyasmit, ami a tradíció és az írások útján elevenen folytatódott, hanem úgy, mint valami értelmes dolgot. Ez az, ami a páholyi szervezetben, annak valamennyi ágazatában megnyilvánul. Ezt egy másik színnel jelzem (a rajzon zöld). Ez az, ami aztán nyugaton kiéli magát a politikában, az Artus áramlat legkülsőségesebb megjelenése, azé, amit Artus király megtestesített. És ahogy az orosz Krisztus-impulzus a Grálban folytatódik és a nyugat minden jóra törekvő emberére rásugárzik, a másik áramlat is folytatódik, beleárad az egyház népébe, amely jezsuita színezetet nyer. Még ha a jezsuitizmus esküdt ellensége is ennek, ez nem számít; lehet valami esküdt ellensége annak, ami ugyanazokból a gondolatformákból táplálkozik. Történelmi tény, hogy a jezsuiták nemcsak hogy minden páholyba belopakodtak, hogy magas rendfokozatú jezsuiták kapcsolatban álltak magas rendfokozatú páholytagokkal, hanem az is tény, hogy mindezek, ha különböző népekben jelentek is meg, de közös tőről fakadnak, még ha az egyik a pápaság, a másik a szabadság és ésszerűség, a felvilágosodás irányában fejlődik is. Ez képet ad arról, mit nevezek a tudati lélek működésének. Mert amit korábban keletről nyugat felé irányulóan három fokozatban ábrázoltam, az a népiségben, az etnikumon alapszik. Hogy ez az egymásra hatás folyamán ilyen formákat vesz fel, hogy nyugaton felvilágosodássá válik, ennek az az oka, hogy a tudati lélek fejlődési áramlata az egyes emberekben, az individuumokban él.

Van azonban egy harmadik áramlat is. Az, amelyik az egész emberiség sajátja, amely fejlődésének életkorát jelzi, ahogy egyre fiatalabb lesz. Jelenleg az érzői-lélek korában van, 28 és 21 éves kora között. Ez az egész emberiségre vonatkozik. Amikor az első, az etnikai áramlatot ábrázoljuk, amelyben a népi vallások keletkeztek: Krisztus-vallás, egyház-vallás, páholy-vallás, akkor a népi fejlődés álláspontján vagyunk, amelyet így szoktam részletezni: olasz nép = érző- lélek, francia nép = értelmi vagy kedélylélek, és így tovább. Amikor azt ábrázoljuk, ami a tudati lélek formájában minden egyes emberben az Atlantisz utáni ötödik korszak folyamán kifejlődik, akkor leginkább arról van szó, ami ezen a módon a vallásosságba beleárad. Ebből indul ki a másikkal való együttműködése is, azzal, ami fejlődésként minden emberben jelen van: az érző-lélek fejlődéssel, amely párhuzamosan fut a tudati-lélek fejlődéssel, csak sokkal öntudatlanabb.

Ha egy olyan embert tanulmányozunk, mint Goethe, akinél ha számos impulzus folytán öntudatlanul is, de mégis tudatosan alakul ki vallásosságának iránya, akkor eljutunk a tudati lélek működéséhez. Emellett a modern emberiségben egy másik elem is működik, amely az ösztönökben, az öntudatlan impulzusok útján hat igen erősen, de szoros kapcsolatban áll az érző-lélek fejlődéssel, és ez az, amit úgy kell megneveznünk, hogy a szocializmus irányába tartó fejlődés, amely most kezdte meg a maga útját és bizonyos módon majd be is végződik arról az oldalról, ahogy ezt elmondtam. Az ütközések kétségkívül mindig meglesznek a tudati lélek részéről, de hogy a szocializmus az Atlantisz utáni ötödik korszak missziója, és a negyedik évezredig bevégződik, ez az egész emberiség számára abból adódik, hogy az érzői-lélek korában él a 28. és 21. év között. Ez ebből fakad. A szocializmus nem egy pártirányzat, bár a szocialista szervezeteken belül számos párt létezik: ezek a szociális áramlaton belüli pártok. A szocializmus nem pártügy, hanem olyasvalami, ami teljesen szükségszerűen alakul ki az emberiségben fokról-fokra az Atlantisz utáni ötödik korszakban, úgy, hogy ha ez a korszak véget ér lényegében a civilizált világon belüli emberiségben jelen lesz a szociális ösztön.

Most azt gondolhatják magukban: mindaz, amit mondtam, együtt hat ebben az Atlantisz utáni ötödik korszakban. Itt együtt hatnak azok a dolgok, amelyekről beszéltem. De hat még az is, ami lényegében öntudatlan mélységben van jelen, az a tendencia, hogy a negyedik évezred végéig az egész világ helyes szocialista kialakítása létrejöjjön, és ez nagyon rossz is lehet, ha meggondoljuk, hogy milyen öntudatlan mélységekből jön fel ez az impulzus, hogyan bugyog és erősködik és milyen messze van még attól a korszaktól, amikor egyenesbe jön. Most azonban mozgolódik, és nemcsak az emberi lélekben, hanem az emberi természetben is, mindenekelőtt a temperamentumokban, és ami a temperamentumokban mozgolódik, annak magyarázatára elméleteket állítanak fel. Ezek az elméletek – amennyiben nem azt fejezik ki, ami a valóság mélyén van, amire a szellemtudomány törekszik – ezek az elméletek, legyen az bakunyinizmus, marxizmus, lasalleizmus vagy bármi, ezek álarcok, külsőségek, amelyek a valóság felszínén mozognak. A valóságot csak akkor látjuk, ha olyan mélyre tudnunk betekinteni az emberiség fejlődésébe, ahogy ebben a fejtegetésben megkíséreljük.

És az is, ami most külsőleg történik, csak tumultuózus készülődés ahhoz, ami mindenütt – és most valóban azt lehet mondani, hogy nem a lelkekben, hanem a temperamentumokban leskelődik. Önök mind szocialisták. Az emberek gyakran nem tudják, mennyire erősen szocialisták, mert ez a temperamentumban teljesen a tudattalanban leskelődik. Csak ha az ember tudomást szerez erről, akkor jut túl az ön- megismerésnek azon a ködös, nevetséges keresésén, amely betekint az emberi bensőbe, és ott, nem akarom részletezni, hogy milyen lényegtelen caput mortuumot, milyen absztrakt valamit talál. Az ember bonyolult lény. Csak akkor ismerhetjük meg, ha az egész világot megismerjük. Ez az amit mindezek mellett még tekintetbe kell vennünk.

Nézzük a világot és az embert abból a szempontból, hogyan fejlődött az Atlantisz utáni ötödik korszakban. Azt mondhatjuk: keleten találjuk a Krisztus-népet a maga fontos impulzusával: Krisztus a szellem. – E nép természetében él, hogy ami az európai műveltség révén csak előkészülettel történhet meg, az ösztönszerűen, elementáris erővel, történelmi szükségszerűségként árad a világba az orosz lelkületen keresztül. Mint nép, az orosz nép hordozza ezt a missziót, hogy a Grál-eszmeiséget, mint vallási rendszert, az Atlantisz utáni hatodik korszakig úgy alakítsa ki, hogy az az egész Föld kulturális fermentuma lehessen. Nem csoda, ha ezt az impulzust keresztezi a többi impulzus, amelyek azért vannak jelen, hogy különös formát öltsenek.

Melyek ezek a más impulzusok? Krisztus a király és Krisztus a tanító. A „Krisztus a tanító” impulzusig tulajdonképpen az orosz lelkület alig tud eljutni, nem tudja megérteni, mit akar jelenteni az, hogy a kereszténységet tanítani lehet, hogy az ember azt nem éli át, mint olyasmit, ami saját lelkében él. A „Krisztus a király” impulzussal azonban az orosz nép összenőtt. És itt láthatjuk annak összekapcsolását, ami a világban eddig a legkevésbé sem tartozott össze: a cárizmussal való összefonódást, ami keleti karikatúrája annak az elvnek, hogy földi uralmat vezessenek be a vallás területére. Krisztus a király – és a cár a helytartója: ennek a cárizmusban megfogalmazott, a nyugati eszmékkel való összekapcsolásnak semmi köze sincs ahhoz, ami az orosz néplélek révén az orosz lelkületben él.

A külső fizikai valóságban éppen az a jellegzetes, hogy azoknak a dolgoknak, amelyeknek belsőleg gyakran a legkevésbé sincs közük egymáshoz, külsőleg össze kell csiszolódniuk. A cárizmus és az oroszság mindig is idegenek voltak egymás számára, nem tartoztak össze. Aki megérti az orosz népet, nevezetesen a vallás szempontjából, az természetesnek fogja találni, hogy egy szükséges időpontban be kellett következnie a cárizmustól való elszakadásnak. Gondolják meg azonban, hogy ez a „Krisztus a szellem” impulzus a legbensőségesebb, összefügg a tudati lélek legnemesebb kultúrájával, és míg a szocializmus mozgolódik, összeütközik azzal, ami az érzői-lélekben él, ahogy ezt ábrázoltam. Nem csoda, ha a szocializmus elterjedése Európa keleti részein teljesen érthetetlen formákat ölt: a tudati lélek kultúra és az érző-lélek kultúra szervetlen kapcsolata teremtődik meg.

Sok minden, ami a külső valóságban történik, tiszta és érthető lesz, ha ezeket a belső összefüggéseket tekintetbe vesszük. És a jelenlegi emberiség, valamint a jövőbeni fejlődés szempontjából szükséges, hogy kényelmességből és lustaságból ne menjen el a mellett, ami lényéhez tartozik: hogy megértse, milyen összefüggésekben áll benne. Az emberek ezt nem értik, nem akarják megérteni. Ezért jött létre az az európai káosz, amely most összekapcsolódott az amerikaival, ez a borzalmas katasztrófa. A katasztrófából nem lehet addig kikerülni, amíg az emberek nem mutatnak hajlandóságot arra, hogy megértsék önmagukat – hogy milyenek éppen a jelenlegi fejlődés időszakában, a jelenlegi korszakban. Ez az, amit be kell látniuk.

Ezért fontos számomra, hogy az emberek belássák, hogy amit antropozófiai mozgalomnak tartok, az valóban összekapcsolódjon az emberiség nagy fejlődési impulzusainak megismerésével, összekapcsolódjon azzal, amit az idő most az emberektől közvetlenül megkövetel. Természetesen nagy fájdalmat okoz, amikor az ember látja, hogy a jelenkor valójában milyen kevéssé hajlandó arra, hogy az antropozófiai világnézetet éppen ebből a szempontból vegye szemügyre és értse meg.

Amit mondtam, abból beláthatják, hogy ami szocializmusként bukkan fel – általános szempontok szerint szeretném kiegészíteni, amit a múlt héten a Philosophie der Freiheit-hez kapcsolódva mondtam – az az emberiségben egy az emberi természetben rejlő egyre inkább terjedő jelenség. A mai reakciók, amelyek ezzel szemben tapasztalhatók, azok számára, akik a dolgokat átlátják, egyszerűen borzalmasak.

Aki a dolgokat átlátja, annak számára világos, hogy még ha felkavaró és nyugtalanító is az, ami szocializmusként érvényesül a világban, mint nemzetközi elem, ez a jövőbe mutat; és hogy ami most megjelenik mindenféle nemzeti állam és államocska kialakításában, ez akadályozza az emberiség fejlődését. Az Atlantisz utáni ötödik korszak fejlődésének szellemével szemben iszonyú ellenszegülést fejeznek ki a következő szavak: minden népnek egy államot. – Hogy ez hová fog vezetni, ezt természetesen senki sem tudja, mégis ezt mondják. Ez teljesen át van itatva attól, ami az Artus impulzusba nyúlik vissza: teljesen át van itatva szervezési princípiummal. Ez a Grál-törekvés mindenütt az etnikumban és a tudományosságban is az individuálisra épít, mindenekelőtt az individuumot veszi tekintetbe a fejlődés folyamán és nem a csoportokat, amelyeket a nemzetközi szocialista elemnek ki kell küszöbölnie a világból, mert ez a fejlődés iránya.

Ezért is szükséges, hogy ezt mondjuk: a goetheanizmusban, annak minden individualizmusával együtt – ahogy ezt az individualizmust a goethei világnézetből levezettem az első Goethe-tanulmányaimban és a „Goethe világnézete” című könyvemben, minthogy ez természetes következménye a goetheanizmusnak – ebben az individualizmusban, amely csak egy szabadság-filozófiában csúcsosodhat ki, ebben rejlik az aminek szükségszerűen arra kell irányulnia, ami szocializmusként alakul ki. Így tehát bizonyos értelemben két pólust ismerhetünk fel, amelyek felé az emberiségnek az Atlantisz utáni ötödik korszakban törekednie kell: az individualizmust és a szocializmust. Ezeket a dolgokat azonban helyesen kell felfogni. És a helyes felfogásnak szükségképpen ahhoz kell kapcsolódnia, hogy belássuk, mi az, aminek a szocializmussal együtt kell járnia, ha valóban az emberiség fejlődésének irányába akar haladni. A mai szocialistáknak még sejtelmük sincs arról, mi az, ami az igazi, csak a negyedik évezredben kiteljesedő szocializmussal összefügg, össze kell, hogy függjön, ha az helyesen halad a maga fejlődésének útján. Mindenekelőtt arról van szó, hogy ennek a szocializmusnak együtt kell fejlődnie az ember teljes lényére, a testi, lelki és szellemi emberre vonatkozó helyes érzéssel. Az egyes etnikai, vallási impulzusok hozzá fognak járulni ahhoz, hogy az embert megértsék hármas tagozódása, test, lélek és szellem szerint. A kelet az oroszok révén arról fog gondoskodni, hogy a szellemet megértsük, a nyugat arról fog gondoskodni, hogy a testet megértsük, a közép pedig arról, hogy a lelket értsük meg. Mindez azonban természetesen egymásba folyik. Nem lehet sematizálni és kategorizálni, de az egész fejlődést át kell hatnia a szocializmus igazi elvének, igazi impulzusának.

Mi ez a szocializmus? A szocializmus igazi impulzusa abból áll, hogy az emberek eljutnak oda, hogy a külső szociális struktúrában megvalósítsák a testvériséget, a szó legtágabb értelmében. Az igazi testvériségnek magától értetődően semmi köze az egyenlőséghez. Mert nézzük a testvériséget a családban: ha az egyik testvér hét éves és a másik csak most születik, akkor természetesen nem lehet egyenlőségről beszélni. A testvériséget majd meg kell még érteni. De ez minden, amit a fizikai síkon meg kell valósítanunk: a mai államrendszerek helyén szerte a földön olyan szervezeteket kell létesíteni, amelyek át vannak itatva testvériséggel. Ezzel szemben ki kell iktatni a külső szervezetekből, a külső államszervezetekből és minden államihoz hasonló szervezetből mindent, ami egyházi és vallásos jellegű. Ezt a lélek ügyévé kell tenni. Ennek a lelkek szabad egymás mellett élése útján kell kifejlődnie. A szocializmus fejlődésével párhuzamosan a vallási dolgok vonatkozásában teljes gondolatszabadságnak kell megvalósulnia.

Az eddigi szocializmus a szociáldemokrácia formájában ezt így dobta be a köztudatba: „a vallási magánügy”. – Ezt azonban úgy tartja be, ahogy a dühöngő bika a testvériséget, amikor megindul valaki felé. Ez természetesen a legcsekélyebb megértést is nélkülözi, mert a szocializmus mai alakjában maga is vallás: teljesen szektás módon működik, és hallatlan intoleranciával lép fel. E szocializmussal párhuzamosan tehát a vallásos élet igazi virágzásának kell létrejönnie, ami arra épül, hogy az emberiség vallásos élete a Földön működő lelkek egymás közötti szabad ügye kell, hogy legyen.

Gondoljunk bele, hogy ezáltal milyen sok minden dolgozott a fejlődés ellen. Először mindig ellene kell dolgozni, hogy aztán újra egy ideig a fejlődés értelmében lehessen dolgozni; aztán megint jön az ellenhatás, és így tovább. Az általános történelmi elvek tárgyalásakor már kifejtettem, hogy minden azért van, hogy aztán elhaljon. Gondolják el, hogy mennyi minden dolgozik e párhuzamosság ellen, a gondolatszabadság ellen a vallás területén, és a külső testvéri szociális élet ellen, ami ha már államról van szó, csak egy államközösségen belül alakulhat ki. Ha szocializmust akarunk, akkor az államszervezeten belül a vallásos életnek egyáltalán nem szabad szerepet játszania, hanem csak a lelkileg együtt élő emberekben minden szervezettől függetlenül. Mennyit vétkeztek ez ellen! „Krisztus a szellem” – és emellett a cárizmus szörnyű egyházi szervezete! Krisztus a király – és a cárizmus teljes összekapcsolása a vallásos meggyőződéssel! És nem csak hogy az egyház, a római katolikus egyház politikai birodalommá alakult, hanem megtalálta annak a módját is, hogy a legutóbbi évszázadokban a jezsuitizmus kerülő útján más birodalmakba is beférkőzzék, ott is szervezkedjék és azokat is áthassa. Vagy gondoljuk meg, végül is mivé fejlődtek Luther tanai? Bizonyos, hogy Luther ebből az impulzusból nőtt ki és olyan szellem, aki egyik arcával a negyedik, a másikkal az ötödik korszak felé fordul és így impulzusa időszerű. Megjelent és mi történt aztán? Amit Luther a vallás területén akart, az összekapcsolódott az egyes német udvarok fejedelemségeinek érdekeivel. A fejedelem lesz a zsinat tagja, a püspök stb. Itt tehát összekapcsolódik az, aminek sosem lett volna szabad összekapcsolódnia. Vagy ami Ausztriában történt, az állami elv, a külső állami szervezet átitatódása a katolikus vallási princípiummal. Ez teszi most tönkre Ausztriát, egész szerencsétlensége alapjában véve erre vezethető vissza. Másnak a védnöksége alatt, a goetheanizmus védnöksége alatt lehetőség lett volna, hogy Ausztriában rendet teremtsenek.

Ez van az egyik oldalon. A másik oldalon, nyugaton, az angolul beszélő népek körében mindent áthat a páholyság és a fejedelemség. Éppen az a jellemző, hogy az államszervezet nyugaton egyáltalán nem érthető meg anélkül – Franciaország és Olaszország is megfertőződhet ezzel – hogy a páholysággal való áthatottságot ne vegyük figyelembe, ahogy Közép-Európában is figyelembe kell venni a jezsuitizmussal vagy más egyébbel való áthatottságot. Borzasztóan vétkesek tehát azzal szemben, aminek szükségképpen párhuzamosan kell haladnia a szocializmussal. Ezt figyelembe kell venni.

Egy további dolog a szellemi élet területén, amelynek a szocializmus irányában való fejlődéssel párhuzamosan kell haladnia, a szellemiség iránti minden törekvés felszabadítása az állami szervezettől való függőség alól. A tudománynak és mindennek, ami vele összefügg, távol kell állnia a kaszárnya-rendszertől. Ez az, ami szükséges. A tudománynak a világban mindenfelé szétszórt kaszárnyái, amiket egyetemeknek neveznek, ezek olyan dolgok, amelyek élenjáró ellenlábasai annak, aminek az Atlantisz utáni ötödik korszakban ki kell fejlődnie. Mert ahogy a szabadságnak érvényesülnie kell a vallás területén, a megismerés területén is létre kell jönnie az egyenrangú együtt haladás lehetőségének, hogy mindenki kivehesse a részét az emberiség további fejlődésében. Ha a szocialista mozgalom egészségesen akar fejlődni, a legcsekélyebb mértékben sem szabad, hogy a megismerés bármely ágában kiváltságok, szabadalmak, monopóliumok érvényesüljenek. Minthogy ma még nagyon távol állunk attól, amire tulajdonképpen gondolok, nem szükséges, hogy bármelyik irályban is megmutassam, hogy lehet minden embert elvezetni oda, hogy kivegye a maga részét az ilyen irányú fejlődésből. Mert ez mélyreható impulzusokkal függ össze, amelyek a nevelésben és az egyik embernek a másikhoz való viszonyában fognak kifejlődni. De ez úgy lesz, hogy minden, a szellemi megismerés birtoklására irányuló monopólium, kiváltság, szabadalom el fog tűnni, és csak arra lesz lehetőség, hogy az ember a szellemi élet tartalmát minden irányban és minden területen úgy érvényesítse, ahogy az benne él, amilyen erővel kifejezésre akar jutni. Egy olyan korban, amelyben az ember egyre inkább arra törekszik, hogy olyan dolgokat, mint például az orvostudomány, az egyetemi emberek számára monopolizáljon, és amelyben a legkülönbözőbb egyéb területeken mindent át akar szervezni, egy ilyen korban nem szükséges, hogy a szellemi egyenlőség egyes részleteiről beszéljünk. Mert még természetesen nagyon messze vagyunk ettől, és a legtöbbünknek van elég ideje, hogy várjon a következő inkarnációjára, ha annak teljes megértésére törekszik, amit e harmadik ponttal kapcsolatban mondani kell. A kezdeteket azonban természetesen mindenütt ki kell alakítani.

Ez csak úgy lehetséges, ha az ember élénken érdeklődve a modern emberiség és saját kora iránt, tudja, hogy mely impulzusok működnek, ha ezt a jelenleg működő szocializmust szemügyre veszi és összeveti azzal, aminek párhuzamosan kell haladnia: a szabadsággal a vallásos gondolkodásban és az egyenlőséggel a megismerés területén. A megismerésnek mindenki számára egyenlőnek kell lennie, ahogy a közmondás szerint a halálban mindenki egyenlő, mert ez majd az érzékfeletti világba fog elvezetni a jövőben, ahová a halál is elvezet. Ahogy a halált sem lehet monopolizálni és szabadalmaztatni, nem lehet a megismerést sem. És ha valaki mégis ezt teszi, éppen hogy nem lesz a megismerés hordozója, hanem olyanná válik, mint azok, akiket nem a megismerés hordozóinak neveznek. Ez természetesen sehol sem vonatkozik az egyes emberekre, hanem arra, ami a kor szempontjából jelentős: a kor szociális szerkezetére. Korunk, amely a fokozatosan hanyatló polgárságban élte ki magát, megmutatta, mennyire hatástalan a küzdelem az ellen ami tulajdonképpen a fejlődéssel szemben lép fel. A pápaság teljesen a fejlődés ellen van. Ahogy az ó-katolikusok a hetvenes években felléptek a csalhatatlansági dogma, a pápai monarchizmus e koronája ellen, egyre nehezebb lett a helyzetük mind a mai napig, holott jó szolgálatot tehettek volna a pápai monarchizmussal szembeni küzdelemben.

Ha visszatekintenek arra, amit mondtam, akkor azt fogják találni, hogy jelenleg itt a fizikai síkon van valami, ami tulajdonképpen a lélekhez és a szellememberhez tartozik, míg a külső fizikai síkon voltaképpen a testvériség akar érvényesülni. A fizikai síkon az érvényesült és azt akarta megszervezni a fizikait, ami közvetlenül nem tartozik hozzá. Természetesen annyiban a fizikai síkhoz tartozik, amennyiben az emberek is ahhoz tartoznak, és amennyiben a lélekben él, de nem tartozik hozzá úgy, hogy az embereket megszervezze a fizikai síkon. A fizikai síkon például a vallásoknak csak lelki közösségként kellene működniük, és nem úgy, hogy külsőleg megszerveződnek, és az iskoláknak is másképpen kellene szerveződniük, mindenekelőtt nem volna szabad, hogy állami iskolák legyenek, és így tovább. Mindennek a gondolatszabadságból, az emberi individualitásból kellene létrejönnie. A valóságban a dolgok átnyúlnak egymásba. Ezáltal történhet meg például az, hogy ma a szocializmus sok tekintetben ellentéte annak, amit mint elvet felvázoltam. Zsarnoki hatalomra vágyik, legszívesebben minden fölött uralkodna. A szocializmus valójában belsőleg harcol a világ bitorló fejedelme ellen, mert a világ bitorló fejedelme akkor lép fel, amikor az emberek a Krisztus-impulzust vagy a szellemiséget külsőleg az állami elvek szerint szervezik meg, amikor a külső organizációra, és nem csupán a szociális testvériségre vonatkoztatják.

Amikor az ember ma a legfontosabb, leglényegesebb kérdéseket érinti, olyan dolgokat érint, amelyek az emberiség számára még kényelmetlenek. Szükséges azonban, hogy ezeket a dolgokat belássuk és megismerjük. Mert a jelenlegi katasztrófából csak az vezet ki, ha belátjuk és magunkévá tesszük. Ezt újra ismételnem kell. Az emberiség igazi fejlődéséért csak úgy dolgozhatunk, ha megismerkedünk azokkal az impulzusokkal, amelyek az említett módon lelhetők fel.

Amikor itt nyolc nappal ezelőtt a Philosophie der Freiheit-ről beszéltem, kísérletet tettem annak felvázolására, hogyan sikerült elérnem működésemmel, hogy mindenhonnan kigolyózzanak. Emlékeznek rá, hogy a legkülönbözőbb területekről kigolyóztak. Nyugodtan mondhatom: a goetheanizmussal is a legkülönbözőbb oldalakról kigolyózottnak tekinthetem magam, mindenhonnan, ahol megkíséreltem, hogy az utóbbi nehéz években az emberiséget a felé vezessem. A goetheanizmus nem az, hogy Goethéről mondunk valamit, hanem az is goetheanizmus lehet, ha feltesszük a kérdést: mi a teendő a világ valamely pontján ma, amikor a világ minden népe egymásnak ront? – De ezzel is mindenhonnan kigolyózottnak éreztem magam. Ezt nem pesszimizmusból mondom, ahhoz túl jól ismerem a karma működését, és nem is azért, mintha nem akarnám holnap ugyanazt csinálni, amit tegnap csináltam, ha erre alkalom kínálkozna. Ezt kell mondanom, mert az emberiségnek bizonyos dolgokat tudomására kell hozni, hiszen csak azáltal találhatja meg a jelenlegi kornak megfelelő impulzusokat, ha beletekint a világba.

De vajon így kell-e lennie, hogy az emberek ne jussanak el ahhoz, ami szívükben és lelkük mélyén él, hogy az utat a fényhez megtalálják: törvényszerű-e, hogy ez külső kényszer révén történjék? Szükségszerű-e, hogy előbb minden összeomoljon, ahhoz, hogy az emberek elkezdjenek gondolkodni? Nem kell ezt a kérdést minden nap újra meg újra feltennünk? Nem azt kívánom, hogy az egyes ember ezt vagy azt tegye, mert nagyon jól tudom, milyen keveset lehet jelenleg tenni. Szükséges azonban, hogy belátáshoz jussunk, hogy ne legyenek hamis ítéletek, szabaduljunk meg a kényelmességtől és tekintsünk bele a dolgokba úgy, ahogy azok a valóságban vannak.

Sajátságos benyomást keltett bennem egy megjegyzés, amelyet ma reggel olvastam. A „Frankfurter Zeitung”-bán, tehát egy német újságban olvastam egy férfi írását, akit 18- 20 évvel ezelőtt jól ismertem, és akivel számos dolgot megbeszéltem. Egy tárcát olvastam tőle. 17-18 éve nem találkoztam vele. Költő és drámaíró, darabjait előadták. Paul Emst- nek hívják; annak idején jól ismertem. Ma elolvastam ezt a kis cikkét az erkölcsi bátorságról, és benne egy mondatot – szép ha valaki egy ilyen mondatot leír, de újra meg újra fel kell tennünk a kérdést: kellett-e olyasminek ránk törnie, ami most ránk tört, hogy egy ilyen mondat megszülessen? – Ez az ős-német, ez a rendkívül képzett német ezt írja: nálunk mindig azt állítják, hogy gyűlölik a németeket. Szeretném tudni, ki az, aki szerte a világon a német szellemet valóban gyűlölte. Az utóbbi években a német szellemet maguk a németek gyűlölték a legjobban!

És mindenekelőtt egy igazi belső gyűlölet van jelen a goetheanizmussal szemben. Nem azért mondom ezt, hogy valamilyen szempontból kritikát gyakoroljak, és azért sem – mindez nem szokásom – hogy valami szépet mondjak, amivel Wilsonnak engedményeket teszek. Szomorú benyomást kelt azonban, ha a dolgok csak kényszer útján jönnek létre, mert valójában csak akkor lehetnek gyümölcsözőek, ha szabad emberektől származnak. Mert ma már az szükséges, hogy szabad gondolatokból származzanak azok a dolgok, amelyek a szabadság tárgyát kell, hogy képezzék. Állandóan hangsúlyozni kell azonban: nem pesszimizmusra akarok hangolni, hanem a lelkekhez, a szívekhez szólok, hogy aztán ezek a szívek és lelkek más szívekhez és lelkekhez tudjanak szólni, és hogy megkíséreljem a belátást felébreszteni, hogy ezáltal az emberek ítélkezni tudjanak. Mert az ítélet került a legrosszabb helyzetbe az utóbbi időben, az ítélet, amit elhomályosít a tekintélyimádat. Milyen boldog ma a világ – mondhatnánk az egész földkerekség – hogy egy iskolamestert bálványként tisztelhet; milyen boldog a világ, hogy nem neki kell gondolkodnia! Ez nem nemzeti erény vagy vétek, hanem olyasvalami, ami most benne van a világban és le kell küzdeni, azáltal, hogy az ember alapokat szerezzen az ítélkezéshez. Az ember azonban nem tud ítéletet alkotni, ha nem áll megfelelő alapokon, és minden körülmények között mégis ítélkezni akar. Az akaratra van szükség ahhoz, hogy a valóságba behatoljunk. Akik ma többnyire Vezetők, azokról más összefüggésben már elmondtam, hogy a válogatott legrosszabbak, akiket az utóbbi idők sajátos viszonyai választottak ki. – Ezt át kell látnunk. Nem az a fontos, hogy szólamokat hangoztassunk: demokrácia, szocializmus, és így tovább, hanem az a fontos, hogy meglássuk a szavak mögötti valóságot.

Ez az, ami az ember ajkára kívánkozik a jelen korban, amikor világosan látni, hogy azon kevesek is, akiket az események felráztak, kényszer alatt cselekednek. Ebből lehet leszűrni, hogy az ítélkezés, a belátás a fontos. A népi fejlődésbe azonban csak úgy lehet betekinteni, ha tekintetbe vesszük a mélyebb összefüggéseket. Bátorság kell ahhoz, hogy azt mondjuk: ezeknek a dolgoknak az ismerete nélkül nem illetékes semmilyen a népekkel és a szociális berendezkedésekkel foglalkozó tudomány. Ezt a bátorságot ki kell alakítanunk és erről szívesen beszélnék majd egy más alkalommal. Ma már elég hosszasan beszéltem, de fontosnak tartottam, hogy a mélyebb európai impulzusok és a jelenkor impulzusainak közvetlen összefüggéseit meg mutassam.

Önök is tudják, hogy manapság nem lehet bizonyos benne az ember, hogy holnap még ugyanazon a helyen lesz-e, ahol ma van; kényszeríthetik arra, hogy ide vagy oda menjen. Bármi is történjék – lehet, hogy még sokáig beszélhetünk itt egymással, lehet, hogy csak rövid ideig – még ha bármilyen rövidesen is el kellene utaznom, a mai előadásom akkor sem lesz az utolsó, amit itt tartottam. Úgy fogom intézni, hogy erről a helyről még szólhassak Önökhöz.

Jegyzetek

I.  előadás

1.  oldal

„ … a múlt héten itt elmondtam…” – A „Die Polaritat von Dauer und Entwickeling im Menschenleben. Die kosmische vorgeschichte dér Menschheit” c. előadás. (GA184)

"… zürichi nyilvános előadásomban …” -a „Die Geschichte dér Neuzeit im Lichte dér geisteswis- senschaftliche Forschung” c. 1918 október 17-én tartott előadás. (GA 73)

„… korábbi előadásaimból…" – 1. többek között a „Kosmische und menschliche Geschichte” c. kötetet (GA 170-174)

2.  oldal

A marathoni ütközet – Kr. e. 490-ben az Athéntól mintegy 42 km-re fekvő marathoni síkságon lezajlott csata, amelyben a görögök Milthiadész vezetésével legyőzték a túlerőben lévő perzsa hadakat.

3.  oldal

"… az Atlantisz utáni ötödik korszak… ” – Az antropozó- fia a földi fejlődés hét nagy korszakát különbözteti meg: a poláris, a hiperbóreus, a lemúriai, az atlantiszi, majd az Atlantisz utáni első, második és harmadik korszakot. Jelenleg az Atlantisz utáni első nagy korszakban élünk, amely további un. kultúrkorszakokra oszlik. Ezek: az óindiai, az óperzsa, az egyiptomi-káld-babilóniai, a görög-latin, a jelenkor, és ezt majd még kettő követi. A jelenlegi korszak tehát az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszak. (L.bővebben Rudolf Steiner „Die Geheimwissenschaft im Umriss” c. könyvét. Magyarul ‘A szellemtudomány körvonalai” címen jelent meg 1994-ben)

7.  oldal

"… érző- és értelmi lelkükben …” – Az antropozófia az előző jegyzetben említett kultúrkorszakokat összekapcsolja az ember fejlődésével. Az ember lelkisége három részből áll: érzői-lélekből, értelmi lélekből és tudati lélekből. Az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszak a tudati lélek fejlesztésének a kora. A görög-latin korban az értelmi lélek fejlődött, az egyiptomi korban az érzői-lélek.

8.  oldal

német-római birodalom – Kr.u. 962-től, I. Ottó császárrá való koronázásának időpontjától nevezik így a német birodalmat.

Karolingok – Frank uralkodóház a VIII.-IX. században. Megalapítója Kis Pippin, aki 751-ben a pápa segítségével lett király. Fia, Nagy Károly (768-814) erős birodalmat hozott létre és 800-ban császárrá koronáztatta magát.

Hohenstaufok – Nmet uralkodóház a XII. és XIII. században. Legjelentősebb tagja I. (Barbarossa) Frigyes.

"… a pápát … Rómából Avignonba helyezik…” – XI. Benedek pápa halála után a pápai trón 11 hónapig üresen állt, mert a bíborosok nem tudtak megegyezni. Végül 1305- ben Szép Fülöp francia király befolyására a bordeaux-i érseket választották meg (V Kelemen), aki a lyoni koronázás után nem tért vissza Rómába. 1309-ben Avignonban telepedett le és ezt követően a pápák itt tartózkodtak 1377-ig. Ekkor XI. Gergely pápa visszaköltözött Rómába, a Vatikánba. A következő évben meghalt. Utódának VI. Orbánnak megválasztásakor 23 bíboros közül csak 12 volt jelen, ezért 13 francia bíboros a választást nem ismerte el törvényesnek és még abban az évben, 1378-ban a genfi bíborost kiáltották ki pápának (VII. Kelemen), aki ismét Avignonban telepedett le. A két pápa kölcsönösen kiátkozta egymást és mivel nem tudtak egyezségre jutni, a római bíborosok 1389-ben új pápát választottak IX. Bonifác személyében. Ekkor már három pápája volt az egyháznak. A szakadást többszöri eredménytelen kísérlet után végül a Konstanzi zsinat szüntette meg (1414-17), ahol mindhárom pápát lemondatták. Az új pápa V Márton lett (1417-1431).

9. oldal

"… feloszlatták a templomos rendet…” – A templomosok rendjét 1118-ban 9 lovag alapította meg Jeruzsálemben. Nevük onnan származik, hogy eleinte ott szálltak meg, ahol a Salamon-templom helyét feltételezték. A hármas szerzetesi fogadalom mellé – szegénység, engedelmesség, szüzesség – negyediknek a zarándokok fegyveres védelmét vették fel. Jeruzsálem eleste után Franciaországban telepedtek le, ahol

–    elsősorban adományok révén – a leggazdagabb birtokaik voltak. 1307-ben IV (Szép) Fülöp francia király koholt vádak alapján letartóztatta a rend tagjait, majd a pápára gyakorolt erős befolyásának hatására V Kelemen a rendet feloszlatta. Birtokaikat elkobozták, majd 1314-ben Jacob de Molay nagymestert és társait máglyán kivégezték.

11.  oldal

Henry Thomas Buckle (1822-62) – Angol kultúrtörténész. Főműve: „History of civilisation in England”. Nézetei szerint elsősorban a természeti körülmények, a földrajzi környezet és az azok hatására kialakult lelki alkat határozza meg az emberi társadalom fejlődését.

Friedrich Ratzel (1844-1904) – Német földrajztudós és néprajzkutató. Nevéhez fűződnek az un. antropogenetikai kutatások, amelyeknek keretében az egyes embercsoportoknak a föld felszínétől függő sajátosságait vizsgálta.

Az Orleansi Szűz – Jeanne d’Arc (1412-31). Fellépése nyomán indult meg az angol csapatok visszaszorítása Franciaországból. 1430-ban foglyul ejtették, majd mint eretneket máglyán kivégezték. 1456-ban ártatlannak nyílvánították és 1920-ban szentté avatták.

13.  oldal

Emst Wildenbruch (1845-1909) német katonatiszt, majd külügyi követségi tanácsos. Történelmi drámáiért kétszer kapott Schiller-díjat, egyszer pedig Grillparzer-díjat.

Jámbor Lajos és a fiai – Jámbor Lajos (778-840) frank király. Fiainak (Lothar, Pippin és Lajos) 817-ben megígérte, hogy halála esetén felosztja köztük a birodalmat, de miután második házasságából még egy fia született (Kopasz Károly), újabb felosztást hajtott végre. Fiai emiatt egymás ellen támadtak.

<?

14.  oldal

"… ami itt lejátszódott Ottokárral…” – II. Ottokár cseh király (1238-78) elfogalta Bécset, Stájerországot és Karinthiát. Amikor 1273-ban Habsburg Rudolfot választották meg Németország királyává, Ottokár nem ismerte el, de seregei vereséget szenvendtek, így behódolt és Csehországot hűbéri birtokként kapta meg. 1278-ban újra Rudolf ellen támadt, de a morvamezei csatában legyőzték. Fogságba került, majd néhány lovag bosszúból megölte.

14. oldal

Az 1452-től 1480-ig tartó polgárháborúk – Az un. rózsák háborúja, amely az angol York (fehér rózsa) és Lancaster (piros rózsa) család között zajlott le.

Húsz János (1309-1415) – cseh reformátor.

Albigensek – A római egyház tanaitól eltérő eszméket valló több gyülekezet gyűjtőneve. Nevük a dél-franciaországi Albi városából ered. Ők maguk katharoknak (tisztáknak) nevezték magukat, de – főleg más országokban – valdenseknek, bogumiloknak és patarénusoknak is nevezték őket. Fel- fogásuk gyökere a jó és rossz ellentét hirdető perzsa eredetű manicheus tanokra vezethető vissza. A XIII. században keresztes hadjáratot hirdettek ellenük és véres kegyetlenséggel kiirtották őket.

18. oldal

Girolamo Savonarola (1452-1498) – olasz dominikánus szerzetes, nagyhatású prédikátor. Kora romlottsága, a „pogány humanizmus” ellen szónokolt. A Mediciek elűzése után indítványára a firenzei tanács szigorú intézkedéseket léptetett életbe az erkölcs védelmében és a firenzei köztársaság királyává Krisztust kiáltották ki. Ellenfelei végül is elérték, hogy eretneknek nyílvánítsák. Máglyára ítélték, de előtte „kegyelemből” megfojtották és csak testét égették el.

Luther (Martin 1483-1546)

… az angol egyház Rómától való elszakadása .. -1534-ben következett be, amikor VIII. Henrik angol király, miután a pápa nem volt hajlandó elválasztani feleségétől, önmagát kiáltotta ki az angol egyház fejének. A tanításban, a liturgiában és az egyházi szervezet felépítésében változást nem hajtott végre.

Kálvin (Jan 1509-1564)

… amikor Merész Károlyt Murtennél legyőzték… – Merész Károly (1433-1477) burgundiai herceg. Halálával kihalt a burgundiai uralkodóház.

luciferi és ahrimáni – Az antropozófiai tanítás szerint a szellemi világban vannak un. ellenerők is, amelyek azért épültek be a fejlődésbe, hogy az ember önálló szabad cselekvését elősegítsék. Vezetőikről luciferi és ahrimáni lényeknek nevezik őket.

Wickliff (John 1324-1384) – angol reformátor

II. Fülöp (Habsburg 1527-98) – V Károly fia, 1556-tól spanyol király. Uralkodását rideg abszolutizmus és vallási türelmetlenség jellemezte. 1567-ben öröklés révén Németalföld is uralma alá került, de a protestánsok kíméletlen üldözése miatt felkelés robbant ki. Az északi tartományok egyesülnek és Orániai Vilmost választják meg helytartónak. Ezzel indul meg Hollandia önálló fejlődése. Fülöp 1588-ban megtámadja Angliát, de hajóhada – a győzhetetlennek vélt Armada – vereséget szenved.

21. oldal

A harmincéves háború (1618-1648) – 1609-ben a német protestáns fejedelmek szövetségre lépnek IV Frigyes pfalzi választófejedelem vezetésével, mire a katolikus Miksa bajor herceg irányítása alatt megkötik a Ligát. A háborúskodás közvetlen kiváltó oka az volt, hogy Csehországban 1618- május 23-án felkelés tört ki, melynek során Prágában a Habsburg kormányzat két képviselőjét, Marinitzet és Slawatát, valamint titkárukat Fabriciust szóváltás után kidobták a vár ablakából (defenesztráció). A háborúban Németország, Hollandia, Erdély, Dánia, Svédország, Franciaország és Spanyolország vett részt. Az ellenségeskedésnek a westfálisi béke vetett véget 1648-ban.

XIVLajos (1638-1715)

Nepoleon (Bonaparte 1769-1821)

24. oldal

A trafalgári csata – 1805-ben Nelson angliai admirális megsemmisítő vereséget mért Napóleon hajóhadára.

.. az Amerika feletti uralomért … – Az 1754-től 1763-ig tartó háborúkban Franciaország elvesztette Amerika feletti befolyását, ami Anglia fennhatósága alá került. Az 1773-83- as háború folyamán Amerika Angliától is függetlenné vált és létrejött az Egyesült Államok.

26. oldal

I. Jakab (1566-1625) – Stuart Mária fia. Skócia, majd 1603-tól Anglia királya.

II.   előadás 31. oldal

Más alkalommal már kifejtettem … – Az 1916. október 2- án tarott előadás (GA 171).

33. oldal

Novalis (Friedrich Leopold von Gartenberg 1772-1810)

–  Német költő. Korábbi megtestesüléseire Rudolf Steiner többször is utalt, többek között a „Dér irdische und dér kosmis- che Mensch” c. 1912. május 2-án tartott előadásában (GA 133).

… keletignósztikus tanokat… (a görög „gnószisz” – felismerés, tudás, ismeret – szóból) – Eredetileg Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított titkos tanítás. Iratait a korai kereszténység évszázadaiban megsemmisítették. (1. bővebben Kákosy László „Fény és káosz” c. könyvét. – Gondolat Kiadó 1984).

38.  oldal

Kepler (Johannes 1571-1630) – Német csillagász „Harmonices mindi” c. könyvében a következőket írja: „Elloptam az egyiptomiak szent edényeit, hogy belőlük Istenemnek szent hajlékot készítsek.”

39.  oldal

Richard Cobden (1804-65) – Angol gazdaságpolitikus, a manchesterizmus, vagyis a szabad kerskedelem és a szabad verseny eszméjének hirdetője.

John Bright (1811-1889) – angol liberális politikus. Cobdennel együtt a Gabonavámellenes Liga létrehozója.

41. oldal

Ferdinand Lasalle (1825-64) – Német szocialista agitátor, a Német Munkásszövetség létrehozója.

Engels (Friedrich 1820-95)

Marx (Kari 1818-83)

42.  oldal

Lessing (Gotthard Ephraim 1729-81) – német drámaíró.

Herder (JohamGottfiiedl744-18Q3) – Német író,költő, filozófus. Goethe (Johann Wolfgang 1749-1832)

43.  oldal

Heinrich Deinhardt (1821-1879) – Német író, Schillerről írt életrajzát dr. Günther Wachsmut adta ki újra 1922-ben.

Schiller (Fridrich 1756-1805)

III.   előadás 53. oldal

Rousseau (Jean Jacques 1712-78)

Észak és Dél háborúja (1861-1865) – Az amerikai polgárháború.

59.  oldal

„sacro egoismo” – szent egoizmus . Antonio Salandra olasz miniszterelnöknek (1914-16) tulajdonított kijelentés.

Garibaldi (Giuseppe 1807-82) – Olasz szabadsághős, az olasz egység megteremtésének apostola.

60.  oldal

Pobjedonoszev (Konstantin Petrovics 1827-1907) – Orosz tudós, jogász professzor a Szent Szidónus főügyésze. Az orthodoxia, a patriarchális despotizmus és a pánszláv mozgalom képviselője.

Sorét (Friedrich Jacob 1795-1865) – Kari Alexander weimari herceg nevelője. Goethe növénytani írásait fordította franciára. A Goethével való említett beszélgetést Flodard von Biedermann írja le „Goethe beszélgetései” c. munkájában.

61. oldal

Curvier (George 1769-1832) – Francia zoológus, az összehasonlító anatómia és őslénytan megalapítója. Elmélete szerint a fajok állandóak, a változás úgy történik, hogy a föld történetében kataklizmák megsemmisítik az élővilágot, majd új fajok jönnek létre egy új teremtés folyamán.

Geoffroy de Saint-Hilaire (Étienne 1772-1844) – Francia zoológus professzor. Felfogása szerint a növények és állatok szervezetében egy általános tervszerűség van, amely csak egyes pontokban változik, így keletkeznek a különféle fajok.

64. oldal

„Egyszer egy városban előadásokat tartottam …” – A Colmarban 1905 november 21-én tartott előadás (Briefwechsel und Dokumente 1901-1925 GA 202).

IV előadás 72. oldal

A Breszt-Litovszk-i béketárgyalások – Az I. világháború végén Szovjet-Oroszország békét kért, amelyet 1918 március 3-án kötöttek meg.

74. oldal

Mensevikek – Az oroszországi szociáldemokraták mérsékelt irányvonalat képviselő szárnya, amely végül is alul maradt a radikális bolsevikokkal szemben, akik többségben voltak (az orosz mensisztvo = kisebbségi, illetve bolsisztvo = többségi szóból).

77. oldal

A teológus és a katona összetartoznak… -L. az 1918. szept. 6-án elhangzott előadást: „Die Polaritat von Dauer und Entwickelung im Menschenleben. Die kosmische Vorgeschichte dem Menschheit” (GA 184).

80. oldal

Mihály arkangyalnak, mont korszellemnek … – L. az 1917 októberében tartott előadásokat: „Die spirituellen Hintergründe des ausseren Welt. Dér Sturz dér Geister dér Finstrnis” (GA 177).

… „azok a hatalmak…” – A szellemi ellenerők. (L. a luciferi és ahrimáni szellemekről írt jegyzetet.)

83. oldal

Oscar Hertwig (1849-1922) – Német zoológus, a berlini anatómiai és biológiai intézet igazgatója. Az állati tojásokkal végzett kísérleteket.

89. oldal

"… ahogy ezt ábrázoltam…” – Az 1918. október 11-én tartott előadás: „Das Geschichtsleben des Menschheit” és az 1917 december 26-iki előadás: „Mysterienwahrheiten und Weihnachtsimpulse” (GA 180).

"… Krisztus ismét meg fog jelenni az éteri világban…” – L. az 1911 szeptember 21-én tartott előadást: „Die Menschheitsentwickling in dér nachatlantischen Zeit. Buddha und Christus (GA. 130).

"… szólnunk kell a gonosz misztériumáról… ” – L. többek között az 1917. november 3-án és 4-én tartott előadásokat a „Das Faust-problem. Die romantische und die klassische Walpurgisnacht” c. kötetben (GA 273).

V. előadás

90. oldal

"… csaknem két évvel ezelőtt…” – L. az 1916. október 15- én és 30-án tartott előadásokat. (Goethe und die Krisis des neunzehnten Jahrhunderts” – GA 171) és az 1916 november 18- án, 19-én és 20-án tartott előadásokat. (Das Karma des Berufes in Anknüpfung an Goethes Leben” – GA 172).

93.  oldal

Die Geheimwissenschaft im Umriss – Rudolf Steiner 1910-ben megjelent könyve. (Magyarul ‘A szellemtudomány körvonalai” címen jelent meg 1994-ben)

94.  oldal

"… a Jupiter korszakban …” – Az antropozófia a Földbolygó fejlődésének hét nagy korszakát különbözteti meg, amelyek közül jelenleg a negyedik korban élünk. Ezt megelőzte a Szaturnusz, a Nap- és a Hold-fejlődés és követi majd a Jupiter-, a Vénusz- és a Vulkán korszak. (A Földfejlődésen belül további hét nagy korszak zajlik le, és ezeken belül további hét kisebb un. kultúrkorszak. – L. a 2. oldalon lévő jegyzetet is.)

99. oldal

"… idén ősszel előadásaimban…" – L. az 1918 augusztus 31. és szeptember 2. között tartott előadásokat. („Die Wissenschaft vöm Werden des Menschen. Das Walten des kosmischen Vemunft im Sprachentstehen” – GA 183).

"… különböző alkalmakkor…” – L. többek között az 1918 március 14-én Berlinben tartott előadást: „Das geschichtliche Leben des Menschheit und seine Rátsel” (GA 67) és az 1918 március 30-án tartott előadást „Erdensterben und Weltenleben” (GA 181) – A zürichi előadásra vonatkozóan 1. az 1. oldalra vonatkozó jegyzetet).

Hermann Grimm (1828-1901) -Német művelődéstörténész.

Woodrow Wilson (1856-1924) – 1912-20 között az Egyesült Államok elnöke.

106. oldal

Emst Homeffer (szül. 1871) – A Nietzsche Archívum munkatársa és kiadója.

VI.  előadás

109. oldal

Die Philosophie der Freiheit – Rudolf Steiner 1894-ben megjelent könyve (GA 4) – Magyarul „A szabadság filozófiája” címen az Édesvíz kiadónál jelent meg 1992-ben).

110.  oldal

"… még csak rövid ideje voltam Weimarban…” – Rudolf Steiner 1890-től 1897-ig tartózkodott Weimarban, mint a Goethe Archívum állandó munkatársa. Goethe természettudományos írásainak kiadását készítette elő.

"Wahrheit und Wissenschaft” – Rudolf Steiner 1892-ben megjelent könyve (GA 3).

"… a goethei világnézet területéről való publikációim…” – Többek között: „Goethes naturwissenschaftliche Schriften, mit Einleitungen und Anmerkungen” (GA1), „Grundlinien einen Erkenntnistheorie dér Goetheschen Weltanschauung, mit besonders Rücksicht auf Schiller” (GA 2) és „Goethes Weltanschauung” (GA 6).

Szászországi Zsófia nagyhercegnő (1824-97) – Kari Alexander nagyherceg felesége. A Goethe-unoka, Walter von Goethe halála után 1885-től a goethei családi archívum örököse.

"… A liszt-korszakából…” – Liszt Ferenc 1848 és 1861 között volt főzeneigazgató Weimarban.

111.  oldal

Leopold von Kalckreuth gróf (1855-1928) – Táj- és arcképfestő. A weimari művészeti iskola tanára volt 1885-től 1890-ig.

Wilhelm Scherer (1841-1886) – Német nyelvész és irodalomtörténész.

112.  oldal

Heinrich von Treitschke (1834-96) – Német történész.

Richard Strauss (1864-1914) – Német zeneszerző. 188.9- től 1895-ig volt Weimarban főzeneigazgató.

Woldemar von Biedermann (1817-1903) – A tízkötetes „Goethe beszélgetései” c. könyv kiadója.

113.  oldal

Georg Kreutzwendedich (1855-1921) – 1901- és 1909 között volt porosz pénzügyminiszter. 1913-tól 1921-ig a Goethe-Társaság elnöke.

Immánuel Kant (1724-1804) – Német filozófus. Főműve a „Tiszta ész kritikája”. Filozófiájának egyik fontos tétele, hogy a dolgok lényegét, amilyenek azok a valósában (Ding an sich) ismereteink nem közelíthetik meg. Erre utal a steineri mondat: „Túl kell jutnunk Kanton”.

Eduard von Hartmann (1842-1906) – Német filozófus.

"… a Philosophie derFreihet 176. oldalán …” – Az idézet a magyar kiadás 125. oldalán olvasható.

118.  oldal

Friedrich Nietzsche (1844-1900) – Német filozófus, író. Elvei szerint az egyedüli természetes életmegnyilvánulás a szabad önelhatározás, amikor az akarat maga alkotja az értékeket. Tőle származik az Übermensch, az önmagát felülmúló ember eszméje. 1889-ben elméje elborult.

Benjámin Tucker (szül. 1881) – Amerikai író, az individuális anarchizmus hirdetője.

John Henry Mackay (1864-1933) – Német író, Tuckerhez hasonlóan az individuális anarchizmus képviselője.

119.  oldal

„Magazin für Literatur” – Joseph Lehmann által 1832- ben alapított irodalmi folyóirat. Rudolf Steiner 1897-től 1900-ig volt kiadója és szerkesztője.

"… Berlinbe kerültem… ” – Rudolf Steiner 1897-től 1904- ig élt Berlinben.

Ottó Neumann-Hofer (1857-1941) – Német író, 1891-től 1897-ig volt a Magazin für Literatur szerkesztője.

"… a goethei mondás… ” – A goethei idézet a „Sprüche in Prosa” c. Írásban olvasható és a következőképpen hangzik: „Eitles Eigenlob stinkt. Das mag sein, was aber fremder und ungerechter Tadel für einem Geruch habé, dafür hat das Publikum keine Nase.”

A Dreyfus-per – Alfréd Dreyfus (1859-1935) zsidó származású francia katonatiszt. Feltételezett hazaárulásért 1894-ben ártatlanul elítélték, majd 1906-ban felmentették.

Emilé Zola (1840-1902) – Francia író.

121.  oldal

Wilhelm Bölsche (1861-1939) – Német író, népszerű természettudományos írások szerzője.

Ottó Erich Hartleben (1864-1905) – Német író.

122.  oldal

A Nietzsche-ügy – Rudolf Steiner konfliktusa Elisabeth Förster-Nietzschével, Nietzsche nővérével. L. Rudolf Steiner „Mein Lebensgang” c. könyvének XVIII. fejezetét. (A könyv magyarul „Életutam” címmel jelent meg 1993- ban.)

Arthur Schopenhauer (1788-1860) – Német filozófus

Marx Marterstieg (1853-1926) – Német színész és színigazgató.

"… az első Serenissimus-anekdota…” – Serenissimus (lat. = a legfelségesebb) német viccfigura volt a XIX. század végén az ostoba operett-fejedelemről. A mintakép Kari Alexander weimari nagyherceg volt.

Max Halbe (1865-1944) – Német költő, drámaíró

124.  oldal                                   |

"… a berlini munkásképző iskolában…” – Lásd bővebben: a „Mein Lebénsgang” (Életutam) XVIII. fejezetét.

125.                oldal

Siegfried Nacht – Arnold Roller lengyel szocialista forradalmár álneve. A sztrájkról és a forradalomról írt könyve 1902-ben jelent meg Londonban német nyelven.

126.                oldal

A 869-es konstantinápolyi 8. ökumenikus zsinat – valójában nem volt egyetemes, mert a görögkeleti egyház nem fogadja el határozatait. Többek között kimondta, hogy az embernek „egy értelmes, megismerő lelke van” és a szellemi megnyilvánulások ennek csak tulajdonságai.

127. oldal

A Teozófiai Társaságot (Theosophical Society) 1875-ben alakította meg Mme Blavatsky és Olcott ezredes az emberben és a világban lévő isteni erők megismerése céljából. Rudolf Steiner 1902-ben lett a német szekció főtitkára de nézetkülönbségek miatt 1913-ban kizárták. Ekkor alakította meg az Antrojjozófiai Társaságot. (L. bővebben: „Mein Lebensgang” – Életutam – XXX. fejezet).

"Misztika az újkori szellemi élet hajnalán" – A könyv eredeti címe: „Die Mystik im Aufgange des neuliches Geisteslebens und ihr Verháltnis zűr modern Weltanschauung” (GA 7)

Bertram Keightley (1860-1949) – A Teozófiai Társaság indiai szekciójának vezetője, és 1901-től az európai szekció főtitkára.

George Mead (1863-1933) – A Teozófiai Társaság angol szekciójának vezetője. 1913-ban kilépett a Társaságból.

128. oldal

"entente cordiale” – (fr. = szívbéli szerződés) – A Franciaország és Anglia között 1904-ben megkötött szerződést nevezték így.

128.  oldal

Annié Besant (1847-1922) – Olcott ezredes halála után 1907-től a Teozófiai Társaság elnöke.

129.  oldal

C. Jinaradjadasa (szül. 1875) – 1953-tól a Teozófiai Társaság elnöke.

Theosophie – Rudolf Steiner 1904-ben megjelent könyve (GA 9) – Magyarul ‘A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei” címmel jelent meg 1993-ban. (Atlas-Cosium kiadó, Kolozsvár)

131.  oldal

A goethei világszemlélet ismeretelmélete” – „Goethes Weltanschauung – GA 6).

132.  oldal

Rosa Luxemburg (1870-1919) – Német szocialista politikus.

Theodor Hertzka (1845-1924) – Német közgazdász. Michael Flürscheim (1844-1912) – Német agrárpolitikus.

VII.  előadás 134. oldal

Goetheanum – Az általános Antropozófiai Társaság székháza Dornachban.

"… nyilvános előadásaimban…” – Elsőízben 1917. október 18-án Baselben (GA 72).

136. oldal

Róbert Hamerling (1830-1889) – Osztrák költő.

140. oldal

Chambord gróf – (Henri, Bordeaux hercege 1820-1889) – A Bourbon-ház utolsó férfi leszármazottja.

ligúríaiak – 1732-ben alakultak meg Alfonso de Ligouri (1696-1785) vezetésével a szegények és elhagyatottak megsegítésére.

146.  oldal

Kari von Linné (1707-78) – svéd természettudós Baruch Spinoza (1632-77) – spanyol filozófus William Shakespeare (1564-1616)

147. oldal

Gustav Stresemann (1878-1929) – német politikus, a Néppárt megalapítója.

Hermann Grimm szép könyvében … – Az 1876-ban megjelent „Goethe” c. könyv, amely Hermann Grimm 25 egyetemi előadását tartalmazza.

153. oldal

Rudolf Eucken (1846-1929) – német filozófus

Henri Bergson (1859-1941) – francia filozófus VIII. előadás

163. oldal

Photiosz pátriárka és I. Miklós pápa -1. Miklós pápa 858- tól 867-ig uralkodott. Phótiosz konstantinápolyi pátriárkával vitába keveredett egyrészt annak megválasztását, másrészt a pápai joghatóságot illetően, ami végül is szakadáshoz vezetett. Ezt a 867-es konstantinápolyi zsinat megpróbálta megszüntetni, de a keleti egyház nem ismerte el határozatait. Így a szakadás továbbra is fennmaradt, majd 1054-ben kölcsönös kiközösítéssel véglegessé vált.

165.                oldal

Vladimír Szolovjov (1853-1900) – orosz filozófus.

166.                oldal

Ulrich Zwingli (1484-1531) – Svájci reformátor

167.                oldal

Kaspar Schwenkfeld (1489-1561) – Német misztikus. Sebastian Franck (1499-1543) – Német misztikus.

"… amit már Kalsruhében elmondtam…" – Az 1911 október 4-14 között tartott előadások „Von Jesus zu Christus” címmel (GA 131).

Ignatius von Loyola (1491-1556) – Eredeti nevén Inigo Lopez de Recalde 1543-ban alkotta a Jézus Társaságot (Societas Jesu – innen a jezsuita név), miután egy ütközet ben megsebesült és hosszas betegsége vallásos elmélyüléshez vezetett.

„…szellemigyakorlatok… ” – Az idézetek Walter Sierp jezsuita szerzetes könyvéből valók, amely Loyolai Ignác gyakorlatait tartalmazza.

175. oldal

George Henry Lewes (1817-1878) – Angol író, Goethéről írt könyve 1855-ben jelent meg.

Alexander Baumgartner jezsuita szerzetes könyve 1885- ben jelent meg „Goethe, sein Leben und seine Werke” címmel.

IX. előadás 177. oldal

„…erre már más összefüggésben is rámutattam…” – Az 1914. december 27-én tartott előadás: Okkultes Lesen und okkultes Hören” (GA 156).

179. oldal

"… az arianizmus és az athanazianizmus…” – Ariusz alexandriai presbiter (megh. 336) tanítása szerint Krisztus nem egylényegű az Atyával. Athanaziosz (300-373) Alexandria püspöke szembehelyezkedett vele és Krisztusnak az Atyával való egylényegűségét hirdette. Hosszas viták és küzdelmek után végül az egyház Athanaziosz felfogását ismerte el, dogmává tette, és Ariusz követőit eretnekeknek nyilvánította.

180. oldal

Ulfila (Wulfila 310-383) – Gót püspök.

Klodvig (466-511) – A frank királyság megalapítója. Az alemanokkal vívott döntő ütközet előtt állítólag fogadalmat tett, hogy ha győz, áttér a keresztény hitre. Miután így történt, 496-ban népével együtt megkeresztelkedett.

180. oldal

Nagy Károly (742-814) – 768-tól'frank király, 800-tól császár.

183. oldal

Héliand – A heiland név ősi szász formája. A verseket 825 és 831 között jegyezték le feltehetően Jámbor Lajos parancsára. (L. Rudolf Steiner „Dér Baldur-Mythos und das Karfreitag-Mysterium” c. két előadását 1915. április 2-án és 3-án. GA 161.)

187.  oldal

Herbert Cherbury (1581-1648) – Angol filozófus.

188.  oldal

Thomas Hobbes (1588-1679) – Angol filozófus.

189.  oldal

John Locke (1632-1704) – Angol filozófus.

Adolf von Harnack (1851-1930) – Német evangélikus egyháztörténész.

194. oldal

bakunyinizmus – Alexander Bakunyin (1814-1876), orosz forradalmár, anarchista.

195. oldal

coput mortuum – latin kifejezés: halott fej 202. oldal

Ó-katolikusok – Ignaz von Döllinger katolikus teológus és történész által létrehozott társaság, akik az 1870-ben kinyilvánított pápai csalhatatlansági dogma ellen léptek fel. Elsősorban Németországban, Svájcban és Ausztriában vannak csoportjaik.

Paul Ernst (1866-1933) – Német költő.

205. oldal

"… egy iskolamestert bálvbányként tisztelnek… ” – Utalás Woodrow Wilson amerikai elnökre, aki 1918-ban 14 pontból álló békeprogramot terjesztett elő.